Don Winslow

DROGHÁBORÚ
Don Winslow: The Power of the Dog
Copyright © Don Winslow 2005

Fordította: Varga Bálint

2
Sue Rubinsky emlékére, aki mindig meg akarta tudni az igazságot

[1]
Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!
Zsoltárok könyve 22, 21

3
Prológus
El Sauzal
Baja California szövetségi állam
Mexikó
1997

Halott csecsemő az anyja karjában.

Art Keller a testek elhelyezkedése alapján – az anya felül, a csecsemő
alatta – látja, hogy a nő próbálta megvédeni a gyermekét. Biztosan tudta,
gondolja Art, hogy puha teste nem lesz képes megállítani az automata
fegyverekből, közelről kilőtt lövedékeket, de a cselekedete ösztönös volt.
Egy anya a saját testével védi gyermekét. Így aztán, ahogy a lövedékek
eltalálták, a teste megfordult, megcsavarodott, majd a fiára esett.
Tényleg azt hitte, hogy képes megmenteni a gyerekét? Talán nem, gondolja
Art. Talán csak nem akarta, hogy a gyereke lássa a fegyver csövéből
kirobbanó halált. Talán azt akarta, hogy az utolsó dolog, amit a gyereke lát
ebből a világból, a melle legyen. Ahogy szeretettel átöleli.
Art katolikus. Negyvenhét évesen látott már éppen elég madonnát. De
ilyet még soha.
– Cuernos de chivo – hallja.
Halkan, suttogva, mintha templomban lennének.
Cuernos de chivo.
Kecskeszarv: AK-47-es, Art ezt már tudja: a belső udvar betonján több
száz 7.62 milliméteres hüvely fekszik, meg, 12-es kaliberű hüvelyek
ismétlőfegyverekből, és jó pár 5.56-os, AR-15-ösökből, gondolja Art. A
legtöbb hüvely azonban a cuernos de chivóból származik, a mexikói
narcotraficanték kedvenc fegyveréből.
Tizenkilenc holttest.
Újabb tizenkilenc áldozat a drogok elleni háborúban, gondolja Art.
Az Adán Barrerával folytatott tizennégy éves háború alatt megszokta a
holttestek látványát, éppen eleget látott. De nem tizenkilencet. Asszonyokat,
gyerekeket, csecsemőket soha. Ilyet még soha.
Tíz férfi, három nő, hat gyerek.

4
 Odaállítva a belső udvar falához, és agyonlőve.
Szétrobbantva, gondolja Art, ez a jó szó. Szétrobbantva a lövedékek
megállíthatatlan zuhatagában. A vér mennyisége valószerűtlen. A fekete,
megszáradt vértócsa legalább akkora, mint egy autó, és majdnem három
centi mély. Falra fröccsent vér, a gondozott gyepre fröccsent vér, ahol
fekete-vörösen csillog a fűszálak végén. Art apró, véres kardoknak látja a
fűszálakat.
Szinte biztos, hogy ellenálltak, amikor látták, mi fog történni velük. Az
éjszaka közepén húzták ki őket az ágyból, aztán ki a belső udvarra, és a fal
elé állítva. Valaki ellenkezett, mert a bútorok felborultak. Öntöttvas kerti
bútorok. Törött üveg a betonon.
Art lenéz, és látja... Jézusom, egy játék baba fekszik a vérben, és barna
szemével őt bámulja. Egy játék baba, egy plüssállat, és egy gyönyörűen
kidolgozott műanyag pinto ló – mind ott hevernek a vérben, a kivégzőfal
előtt.
Gyerekek, gondolja Art, felébresztik őket, megragadják a játékaikat, és
szorosan fogják. Még akkor is – különösen akkor –, amikor a fegyverek
felüvöltenek.
Egy irracionális kép ugrik be neki: egy kitömött elefánté. Egy játék,
amivel gyerekkorában aludt. Egyik gombszeme hiányzott. Foltos volt a
hányástól, vizelettől, szaglott a gyerekkor mindenféle testnedvétől. Az anyja
egyszer álmában elvette mellőle, és a helyére egy új elefántot rakott, két
szemmel és jó illattal, és amikor Art felébredt, megköszönte az anyjának,
majd fogta magát, és előszedte a szemétből a régit.
Arthur Keller hallja, ahogy megszakad a szíve.
A felnőtt áldozatok felé fordítja a tekintetét.
Néhányan pizsamában vannak – drága selyempizsamában és hálóingben
–, páran pólóban. Ketten – egy férfi és egy nő – meztelenek, mintha
posztkoitális ölelésükből szakították volna ki őket. Ami egykor szerelem
volt, gondolja Art, az most obszcén meztelenség.
Egy test a másik falnál fekszik. Egy idős férfi, a család feje. Valószínűleg
őt lőtték le utoljára, gondolja Art. Először arra kényszerítették, hogy nézze
végig a családja kiirtását, majd vele is végeztek. Kegyesen? Egyfajta
beteges kegyelmet gyakoroltak vele? De ekkor meglátja az idős férfi kezét.
A körmeit kitépték, ujjait levágták. Szája hangtalan sikolyba fagyott, Art

5
látja a nyelvén a levágott ujjakat.
Ami azt jelenti, hogy a gyilkosok szerint valaki a családjában dedo volt,
informátor, tégla.
Mert én azt akartam, hogy ezt higgyék.
Isten bocsásson meg nekem.
Átkutatja a testeket, mire végre megtalálja, amit keres.
A gyomra felfordul, és majdnem elhányja magát, mert a fiatal férfi arcát
úgy hámozták le, akár egy banánt: a hús csíkjai lógnak a nyakán. Art reméli,
hogy előbb ölték meg, és csak az után művelték ezt vele, de tudja, hogy nem
így történt.
A koponyája alsó részét egy lövedék szakította le.
Szájba lőtték.
Az árulókat tarkón lövik, az informátorokat szájba.
Azt hitték, ő volt az.
És te pontosan ezt akartad, mondja Art magában. Ismerd el: az történt,
amit elterveztél.
De ezt soha nem képzeltem volna, gondolja. Soha nem gondoltam volna,
hogy ezt teszik.
– Hol vannak a szolgák? – kérdezi Art. – A munkások?
A rendőrség már átkutatta a munkások szállását.
– Eltűntek – feleli az egyik rendőr.
Eltűntek. Nyom nélkül.
Kényszeríti magát, hogy ismét a testekre nézzen.
Az én hibám, gondolja Art.
Miattam történt ez velük.
Sajnálom, gondolja Art. Az anya és gyermeke fölé hajolva keresztet vet,
és suttogni kezd: – In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.
– El poder del perro – mondja halkan az egyik mexikói rendőr.
A kutya hatalma.

6
 Első rész

EREDENDŐ BŰNÖK

7
1. A férfi Sinaloából
Nézd azt az elvadult, kopár síkot,
A z iszonyai helyét, mi fénytelen –
Kivéve merre kékes lángsziporka
Szór sápadt, szörnyű fényt
John Milton: Az elveszett paradicsom

Badiraguato körzet
Sinaloa szövetségi állam
Mexikó
1975

Égnek a mákvirágok.
Piros szirmok, vörös lángok.
Art a lángokban álló völgy fölött ül. Olyan, mintha egy gőzölgő leveses
tányérba nézne: a füst miatt nem lát mindent, de amit mégis, az olyan, mint a
pokol egy jelenete.
A drogok elleni háború Hieronymus Bosch értelmezésében.
Campesinók – mexikói farmerek – rohannak a lángok elől, kezükben az a
néhány ingóságuk, amit fel tudtak kapni, mielőtt a katonák nekiláttak
felperzselni a falujukat. A campesinók maguk előtt terelik gyerekeiket, ételt
fognak a karjukban, drága pénzen vett családi fotókat szorongatnak,
takarókat, ruhákat. Fehér ingük és izzadságtól sárga szalmakalapjuk miatt
úgy néznek ki, mint szellemek a füstfelhőben.
A ruhákat leszámítva, gondolja Art, akár Vietnamban is lehetnének.
Alig lepődik meg, amikor lenéz az ingujjára, és a katonai egyenruha
barnája helyett a farmer kékjét látja. Emlékezteti magát, hogy ez nem a Főnix
Hadművelet, hanem a Keselyű, és nem az első hadtest által elfoglalt,
bambusszal vastagon benőtt hegyekben van, hanem Sinaloa mákban gazdag
lejtőin.
A termés meg nem rizs, hanem ópium.
Art hallja a helikopter rotorjának tompa, lassú susogását, és felnéz. Sok,
Vietnamot megjárt férfihoz hasonlóan a hang benne is emlékeket ébreszt. De

8
miféle emlékeket?, kérdezi magától, majd úgy dönt, vannak emlékek, amiket
nem kell bolygatni.
A levegőben helikopterek és fixszárnyú repülőgépek köröznek, akár a
keselyűk. A permetezést a repülők végzik, a helikopterek csak azért vannak
ott, hogy megvédjék őket a néhány megmaradt, harcot feladni nem akaró
gomero – ópiumtermelő – AK-47-eseitől. Art pontosan tudja, hogy egy AK-
47-esből leadott sorozat képes a földre küldeni egy helikoptert. Elég
eltalálni a hátsó rotort, és a gép úgy vágódik dugóhúzóban a földbe, mint
egy gyerek játéka a szülinapi partiján. Ha a lövedék a pilótát találja el,
nos... Eddig szerencséjük volt, és egyik helikopter sem kapott találatot. A
gomerók vagy pocsékul céloznak, vagy eddig még nem volt alkalmuk
helikopterekre lőni.
Papíron a repülők és a helikopterek mexikóiak – a Keselyű hivatalosan a
Kilencedik Hadtest és Sinaloa Szövetségi Állam közös hadművelete –, de a
[2]
gépeket a DEA vásárolta, és szerződtette a pilótákat is, akik főleg volt
CIA-alkalmazottak a délkelet-ázsiai színtérről. Ízletes az irónia, gondolja
Keller: az Air America volt pilótái, akik egykor thaiföldi haduraknak
szállítottak heroint, most lombirtóval permetezik a mexikói ópiumföldeket.
A DEA a dioxinokkal dúsított Agent Orange-ot akarta használni, de a
mexikóiak nemet mondtak. E helyett egy új anyagot használnak 24-D néven,
ami ellen a mexikóiaknak nincs kifogásuk, hiszen, kuncog magában Keller, a
gomerók már eleve ezt használták gyomirtóként a mákültetvényeiken.
Így a 24-D-ből bőven volt raktáron.
Igen, gondolja Art, ez egy mexikói hadművelet. Mi, amerikaiak pusztán
„tanácsadókként” vagyunk jelen.
Mint Vietnamban.
Csak a sapkánkon más a felirat.
A drogok ellen hirdetett amerikai háború új frontot nyitott Mexikóban.
Most tízezernyi mexikói katona nyomul be a völgybe Badiraguato városa
mellett, támogatva a Szövetségi Törvényszéki Rendőrség – azaz a federales
– osztagait, valamint a tucatnyi, Arthoz hasonló DEA-tanácsadót. A legtöbb
katona gyalogos, mások lovon ülnek, és a vaquerókhoz hasonlóan terelik
maguk előtt a lábasjószágot. A parancsuk egyszerű: meg kell mérgezni és fel
kell égetni a mákültetvényeket, majd a gomerókat szét kell kergetni, ahogy a
száraz leveleket hordja szét a hurrikán. El kell pusztítani a Nyugat-Mexikó

9
sinaloai hegyekben előállított heroin forrását.
A nyugati féltekén a Nyugati-Sierra Madre tengerszint feletti magassága,
átlagos csapadékmennyisége és savas földje tökéletesen megfelel a Papaver
somniferum, a mák termesztésére, amiből aztán előállítják a Mexikó Sarat,
az olcsó, barna és hatásos heroint, ami elárasztja az amerikai városok utcáit.
A Keselyű Hadművelet, gondolja Art.
A mexikói égbolton hatvan éve nem lehet látni keselyűt, Amerikában még
régebb óta. De minden hadműveletet el kell nevezni, különben nem hisszük
el, hogy valódi, így ez most Keselyű lett.
Art egy kicsit utánaolvasott a madárnak. A keselyű a legnagyobb testű
ragadozó madár (volt), bár a meghatározás félrevezető, mivel az állat a
vadászat helyett a dögevést preferálja. Egy nagy keselyű, tudta meg Art,
képes egy kisebb szarvast is leteríteni, de ennél sokkal jobban kedvelte a
döglött szarvast, amiből aztán békésen falatozhatott.
A holtakon élősködünk.
Keselyű Hadművelet.
Egy újabb vietnami emlék.
Halál az égből.
Most meg itt vagyok, guggolok a bokrokban, remegek a hideg, hegyi
levegőben, és rajtaütést szervezek.
Megint.
Csakhogy a célpont most nem egy vietkong, aki hazafele megy a falujába,
hanem az öreg Don Pedro Aviles, Sinaloa drogbárója, maga El Patron. Don
Pedro lassan fél évszázada állítja elő itt az ópiumot, jóval azelőtt kezdte,
hogy megjelent Bugsy Siegel Virginai Hill-lel a nyomában, és megszervezte
a nyugati parti maffia kábítószer-ellátását.
Siegel üzletet kötött a fiatal Don Pedro Ávilesszel, aki ezen
megállapodás alapján lett patrón, főnök, amely státust a mai napig sikerrel
őrzött meg. De az öregember hatalma elkezdett gyengülni, ahogy nemrégiben
megjelentek a fiatal, feltörekvő fiúk, akik megkérdőjelezték a tekintélyét. A
természet rendje, gondolta Art: a fiatal oroszlánok az öregre támadnak. Art
culiacáni hotelszobájában éjszakákon át képtelen volt aludni az utcáról
hallható gépfegyverropogástól, ami mára annyira gyakorivá vált, hogy a
város kiérdemelte a Kis Chicago nevet.
Nos, holnaptól talán már nem lesz miért harcolniuk.

10
 Don Pedro letartóztatásával az egész véget ér.
Te meg sztár leszel, gondolja Art, és egy kis bűntudatot érez.
Art őszintén és mély meggyőződéssel hisz a drogok elleni háborúban. San
Diego Barrio Logan nevű negyedében nőtt fel, első kézből látta, mit tesz a
heroin egy környékkel, különösen egy szegény környékkel. Szóval ennek
most itt arról kell szólnia, emlékezteti magát, hogy tüntessük el a drogokat
az utcáról, és nem arról, hogy a karrierjét építse.
De az az igazság, hogy aki elfogja Don Pedro Ávilest, az megcsinálja a
karrierjét.
Amire, ez nem vitás, nagy szükség van.
A DEA egy új szervezet, alig kétéves. Amikor Richard Nixon hadat üzent
a drogoknak, katonákra is szüksége volt a harchoz. A legtöbb új alkalmazott
[3]
a régi BNDD -től jött, sokan az ország különböző rendőrségeitől, de azok
sem voltak kevesen, akik egyenesen a Cégtől kerültek a DEA-hez.
Art egyike volt ezeknek a céges cowboyoknak.
A rendőrfélék ekképpen nevezik a volt „cégesféléket”. A bűnüldöző
szervek tagjai között sokan megvetéssel és bizalmatlanul kezelik a fedett
munkát végzőket.
Pedig ennek sincs sok értelme, gondolja Art. Hiszen a feladata nagyjából
ugyanaz, mint eddig: információgyűjtés. Az ember megtalálja a forrásait,
foglalkozik velük, irányítja őket, majd a tőlük kapott információk alapján
cselekszik. Az előző munkája meg az új között annyi a különbség, hogy a
Cégnél letartóztatta a célszemélyt, most meg egyszerűen megölte.
Főnix Hadművelet. A vietkong infrastruktúra programozott kiiktatása.
Art nem igazán vett részt a „nedves melókban”. Vietnamban
információgyűjtés és elemzés volt a munkája. Az Art által gyűjtött
információ alapján mások, főleg a Cégnek kölcsönadott különleges egység
tagjai végezték el a feladatot.
Rendszerint éjjel indultak, idézi fel Art. Néha napokig távol voltak, majd
hajnalban megjelentek a táborban, belőve Dexedrine-nel. Aztán eltűntek a
sátraikban, napokig aludtak, és kezdték az egészet elölről.
Art csak párszor tartott velük, főleg akkor, amikor az informátorai sok,
egy helyen összegyűlt vietkongról számoltak be. Ekkor a különleges egység
tagjaival együtt állított csapdát nekik.
Nem nagyon szerette, A legtöbbször annyira félt, hogy a szar is

11
belefagyott, de elvégezte a munkáját, meghúzta a ravaszt, visszahúzta
sebesült bajtársait a táborba, és sikerült négy ép végtaggal, meg egy ép
elmével visszatérnie. Sok szart látott, amit szeretne elfelejteni.
Együtt kell élnem a ténnyel, gondolja Art, hogy emberek nevét írtam le
egy papírra, és ezzel a halálos ítéletüket írtam alá. Ezek után kellett módot
találnia arra, hogy tisztességes életet éljen egy tisztességtelen világban.
De az a kibaszott háború.
Az a kibaszott, kurva háború.
Sokakhoz hasonlóan ő is tévén nézte, amint az utolsó helikopterek
felemelkednek a saigoni háztetőkről. Sok veteránhoz hasonlóan aznap éjjel ő
is berúgott, és amikor ajánlatot kapott, hogy csatlakozzon a DEA-hez, kapva
kapott rajta.
Először Althie-vel beszélte meg.
– Lehet, hogy ebben a háborúban érdemes harcolni – mondta a
feleségének. – Lehet, hogy ezt a háborút akár még meg is nyerhetjük.
Most meg, gondolja Art, ahogy ül és vár Don Pedróra, egészen közel
kerültünk ehhez a győzelemhez.
A lába fáj a sok üléstől, de nem mozdul. Vietnami évei megtanították rá.
A bokrokban körülötte megbúvó mexikóiak szintén fegyelmezettek: a DFS
húsz speciális ügynöke terepszínű ruhában, kezükben Uzikkal.
Tío Barrera öltönyt visel.
Még itt, a magas növényzetben is a szokásos fekete öltönyét, fehér ingét
és vékony fekete nyakkendőjét viseli a kormányzó különleges asszisztense.
Maga a latin büszkeség megtestesítője, amint kényelmesen áll öltönyében,
arca komor.
A negyvenes évek filmmatinéinek hőseire emlékeztet, gondolja Art.
Hátranyalt fekete haj, vékony bajusz, hosszúkás, jóképű arc, és olyan
járomcsont, mintha gránitból faragták volna.
Szeme fekete, akár a hold nélküli éjszaka.
Miguel Ángel Barrera hivatalosan zsaru, Sinaloa állam rendőre, a
kormányzó, Manuel Sánchez Cerro testőre. Nem hivatalosan ő a kormányzó
jobbkeze, aki mindent el tud intézni. És mivel a Keselyű hivatalosan Sinaloa
állam hadművelete, ezért Barrera irányítja az egész műsort.
Meg engem is, gondolja Art. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor Tío
Barrera irányít engem is.

12
 A tizenkét hetes kiképzés a DEA-nél nem volt olyan nehéz. A fizikai
tréninget Art szinte meg sem érezte: minden gond nélkül le tudott futni három
mérföldet, könnyedén kosárlabdázott, az önvédelmi kurzus pedig a Langley-
ben oktatotthoz képest primitív volt. A kiképzők hagyták, hadd birkózzanak
és bokszoljanak, Art meg ugye gyerekként harmadik lett a San Diegó-i
Aranykesztyű versenyen.
Átlagos középsúlyú öklöző volt, jó technikával, de lassú kézzel. A saját
bőrén hamar megtanulta, hogy a sebességet nem lehet elsajátítani. Arra volt
jó, hogy beküzdje magát a jobb bokszolok közé, ahol aztán alaposan
helybenhagyták.
De megmutatta, hogy képes elviselni a verést, és ebből sikerült előnyt
kovácsolnia a fajilag elég vegyes környéken. A mexikói bokszrajongók
jobban értékelik azt, aki képes elviselni egy nagy verést, mint azt, aki az
ellenfelét alaposan helybenhagyja.
Art pedig el tudta viselni.
Miután elkezdett bokszolni, a mexikói gyerekek békén hagyták. Még a
bandák is.
Ennek ellenére a DEA kiképzése során figyelt arra, hogy ne verje agyon
az ellenfeleit. Nem volt értelme megrakni valakit, hogy aztán az ellensége
legyen.
Az elméleti órák már keményebbek voltak, de ez sem okozott neki gondot.
A drogokkal kapcsolatos órák meg kifejezetten könnyűnek bizonyultak. Ilyen
kérdésekkel nem is lehetett nehéz: Tudja azonosítani a marihuánát? Tudja
azonosítani a heroint? Art ellenállt a kísértésnek, hogy közölje: otthon
minden gond nélkül tudja azonosítani.
A másik kísértés, aminek ellen tudott állni, az volt, hogy osztályelsőként
végezzen. Tudta, hogy az lehetett volna, pontosan tudta, mégis úgy döntött,
hogy meghúzza magát. A rendőrfélék már eleve úgy érezték, hogy a
cégesfélék betolakodtak az ő szakterületükre, így nem volt érdemes borzolni
a kedélyeket.
Így egy kicsit visszafogta magát a fizikai kiképzésen, az órákon csöndben
ült, a teszteken meg direkt elrontott pár választ. Ahhoz eleget teljesített,
hogy átmenjen a vizsgákon, ahhoz azonban keveset, hogy kitűnjön. A
terepkiképzésen már nehezebben tudta visszafogni magát. A megfigyelés

13
technikája? Semmiség. Rejtett kamerák, mikrofonok, lehallgatók? Álmában
képes beszerelni őket. Titkos találkozók, rejtett üzenetátadás, informátorok
foglalkoztatása, ügynökök tartása, gyanúsítottak kihallgatása,
információgyűjtés és elemzés? Akár ő maga is tarthatta volna a kurzust.
Befogta a száját, sikerrel befejezte a kiképzést, letette a vizsgákat, és
kinevezték a DEA különleges ügynökévé. Kapott két hét szabadságot, majd
egyenesen Mexikóba küldték.
Culiacánba.
A nyugati félteke drogkereskedelmének fővárosába.
A nagybani ópiumpiacra.
A szörnyeteg gyomrába.
Új főnöke barátságosan üdvözölte. Tim Taylor, a culiacáni rezidens
ügynök elolvasta Art aktáját, és átlátott a szitán. Még csak fel sem emelte a
fejét az aktából. Art ott ült vele szemben az asztalán, mire Taylor
megszólalt: – Vietnam?
– Az.
– „Felgyorsított Pacifikációs Program...”
– Az. – Felgyorsított Pacifikációs Program, azaz Főnix Hadművelet.
Azzal viccelődtek, hogy a régi harcosok közül milyen sokan milyen hamar
megbékéltek.
– CIA – mondta Taylor, és nem kérdezte, hanem állította.
Kérdés vagy állítás, Art nem felelt semmit. Hallott Taylorról: régebben a
DEA elődjénél szolgált, és végigcsinálta az alulfinanszírozott rossz időket
is. Most, hogy a drogok kiemelt prioritást kaptak, nem akarta, hogy néhány
új gyerek a sarkára lépjen.
– Tudod, hogy mit nem szeretek a céges cowboyokban? – kérdezte Taylor.
– Nem. Mit?
– Nem zsaruk vagytok – felelte Taylor. – Hanem gyilkosok.
Neked is a kurva anyád, gondolta Art. De nem szólt semmit. Még akkor is
befogta a száját, amikor Taylor nekiállt arról papolni, hogy semmiféle
cowboyos virtust nem hajlandó tolerálni Art részéről. Hogy ők egy
„csapat”, és Artnak is „csapatjátékosnak” kell lennie, aki „betartja a
szabályokat”.
Art boldogan lett volna csapatjátékos, ha hajlandóak lettek volna bevenni
a csapatba. Nem mintha annyira érdekelte volna a dolog. Ha az ember egy

14
faji szempontból színes barrióban nő fel egy amerikai apa és egy mexikói
anya gyerekeként, akkor nem tartozik semmiféle csapathoz.
Art apja San Diegó-i üzletember volt, aki mazatláni nyaralása alatt
elcsábított egy mexikói lányt. (Art gyakran kifejezetten mulatságosnak
találta, hogy ha nem is Sinaloában született, de ott fogant meg.) Az apja úgy
döntött, hogy azt teszi, amit ilyenkor kell, és elveszi a lányt, ami nem volt
fájdalmas döntés, hiszen a lány lélegzetelállítóan szép volt, és Art tőle
örökölte a vonásait. Az apja visszahozza a lányt az Államokba, hogy aztán
rájöjjön, a lány sok mindenben hasonlít a mexikói vakációhoz: Mazatlán
holdfényes tengerpartján sokkal jobban nézett ki, mint a hideg amerikai
fényben.
Art egyéves lehetett, amikor az apja kirúgta az anyját, aki viszont nem
akarta a fiát megfosztani az egyetlen előnyétől – az amerikai
állampolgárságától –, így beköltözött egy távoli rokonhoz a Barrio
Loganben. Art tudta, ki az apja: néha ott ült a Crosby utcában a parkban,
nézte a magas üvegépületeket a belvárosban, és elképzelte, amint bemegy az
egyikbe az apjához.
De nem tette.
Az apja eleinte lelkiismeretesen, aztán egyre rendszertelenebbül küldte a
csekkeket, ám néha rátört a szülői kötelesség – vagy éppen bűntudat –
rohama, és megjelent, hogy elvigye a fiát vacsorázni vagy a Padres egyik
meccsére. Az apafiú kapcsolat azonban erőltetettnek bizonyult, és mire Art
középiskolába járt, nem találkoztak többet.
És pénzt sem küldött az apja.
Szóval nem volt éppen egyszerű, amikor a tizenhét éves Art végre
rászánta magát, és bement a magas üvegépületek egyikébe, kezében
kiemelkedő vizsgaeredményeivel és egy levéllel a Los Angeles-i Kalifornia
Egyetemtől, amely szerint tárt karokkal várják, levágta az egészet az apja
asztalára, és megszólalt: – Ne szarj be. Csak egy csekket akarok tőled.
Megkapta.
Évente egyszer négy éven keresztül.
És megtanult egy újabb leckét.
Egyedül vagy.
Amit nem is ártott megtanulnia, hiszen a DEA gyakorlatilag teljesen
magára hagyta Culiacánban, – Hogy körbenézhess – kezdte Taylor a

15
közhelyfesztivált, ami természetesen magában foglalta azokat a
klasszikusokat, hogy „Kóstolj bele mindenbe”, és – nem vicc – „Aki nem
dolgozik, ne is egyék”.
Még annak is benne kellett volna lennie, hogy „bassz egyedül”, mert ez
volt a lényege az egésznek. Taylor, meg a rendőrféle társai teljesen
elszigetelték, információt hallgattak el előle, nem mutatták be őt a
kapcsolataiknak, kizárták a helyi zsarukkal kiépített liaisonból, nem hívták,
hogy reggelente velük egye a fánkot, igya a kávét és lökje a rizsát, ahogy
sörözni sem naplemente után, pedig az igazi információ akkor cserélt gazdát.
Ennél alaposabban nem baszhattak volna ki vele.
A helyiek nem álltak vele szóba, mert jenkiként Culiacánban csak két
dolog egyike lehetett: vagy drogkereskedő, vagy drogzsaru. Nem volt
drogkereskedő, mert nem vett semmit (Taylor egy centet sem adott neki, nem
akarta, hogy Art elbassza azt, amin már dolgoztak), ergo csak drogzsaru
lehetett.
A culiacáni rendőrök hallani sem akartak róla, mert egy jenki drogzsaru
volt, akinek otthon kellett volna maradni, és nem beleütni az orrát mások
dolgába, és különben is, a legtöbbjüket lefizette Don Pedro Áviles. A
sinaloai állami zsaruk ugyanezen okoknál fogva kerülték, azzal kiegészítve:
ha Kellerrel a DEA nem hajlandó együtt dolgozni, akkor nekik miért
kellene?
Nem mintha a csapat jobban teljesített volna.
A DEA két éve gyűrte a mexikói kormányt, hogy végre tegyenek valamit a
gomerók ellen. Az ügynökök egyre csak hozták a bizonyítékokat – fotókat,
magnófelvételeket, tanúkat –, mire a federalék rögvest megígérték, hogy
azonnal intézkednek, majd amikor semmit nem csináltak, közölték: – Ez itt
Mexikó, señores, itt időbe telik az ilyesmi.
A bizonyítékok elavultak, a tanúk megijedtek, a federalék meg
folyamatosan cserélték az embereiket a posztokon, így az amerikaiaknak
mindig újra kellett kezdeniük egy újabb szövetségi zsaruval, aki azt mondta
neki, hozzanak bizonyítékokat, hozzanak tanúkat. Aztán, amikor az
amerikaiak elhoztak mindent, amit kértek, leereszkedően széttárták a
karjukat: – Ez itt Mexikó, señores, itt időbe telik az ilyesmi.
Miközben a heroin úgy ömlött a hegyekből Culiacánba, mint a sár a
tavaszi olvadáskor, a fiatal gomerók rendszeresen összecsaptak éjjelente

16
Don Pedro embereivel, így a városról Artnak a végén Danang vagy Saigon
jutott az eszébe – azt leszámítva, hogy ott kevesebbet lőttek.
Éj éjt követett, Art feküdt a hotelszobájában az ágyon, olcsó whiskyt
ivott, talán focimeccset vagy bokszot nézett a tévében, be volt rágva, és
sajnálta magát.
És hiányzott neki Althie.
Istenem, mennyire hiányzott neki Althie.
Harmadéves korában találkozott Althea Pattersonnal a Bruin Walkon, és
egy nagyon gyatra mondattal mutatkozott be: – Nem vagyunk csoporttársak a
politikatudományon i
A magas, vékony és szőke Althea inkább csontos volt, semmint telt: orra
hosszú, a szája kicsit túl széles, zöld szeme pedig mélyebben ült annál,
semmint hogy klasszikus szépségnek lehetett volna hívni, ám ennek ellenére
gyönyörű volt.
És okos – valóban egy politikatudomány órára jártak, és Art többször
hallotta beszélni. Enyhén ultrabalos nézetei mellett tüzesen állt ki, és Art
ettől teljesen beizgult.
Elmentek pizzázni, aztán elmentek Althea westwoodi lakásába. A lány
eszpresszót főzött, beszélgettek, és Art megtudta, hogy Althea egy gazdag,
Santa Barbara-i család sarja, az apja pedig a kaliforniai demokrata párt
egyik legbefolyásosabb tagja.
Artot őrülten jóképűnek találta homlokába hulló fekete hajával, törött
orrával, ami megakadályozta abban, hogy csinosnak tartsák, és csendes
intelligenciájával, aminek köszönhetően a barrióból bekerült az egyetemre.
És volt még valami – magányos sebezhetőség, fájdalom és düh –, ami
ellenállhatatlanná tette a szemében.
Az ágyban kötöttek ki, és a posztkoitális sötétben Art így szólt: – Akkor
most ezt is kipipálhatod a liberális listádon.
– Mit?
– Lefeküdni egy latin-amerikaival.
Althea ezen elgondolkodott pár pillanatig, majd válaszolt: – A latin-
amerikaiak mexikóiak meg Puerto Ricó-iak, nem?
– De. Az apám amerikai.
– Akkor ezt még nem húzhatom ki a listámról, Art.
Althea képezte a kivételt Art életre vonatkozó – egyedül vagy –

17
doktrínájából, hiszen a lány sunyin beférkőzött önellátó életébe, amit
addigra már olyan jól felépített. A titkolózás már szokássá vált nála, ezt a
védőfalat még gyerekként emelte maga körül. Mire beleszeretett Altheába, a
házilagos módszer mellé elsajátította a mentális súlypontozás
professzionális gyakorlatát is.
A Cég tehetségkutatói már az első évben kiszúrták maguknak, és gyorsan
le is szakították, akár egy túlérett gyümölcsöt.
A nemzetközi kapcsolatok professzora, egy kubai emigráns elhívta
kávézni, majd javasolta, hogy milyen órákat kellene felvennie, milyen
nyelveket kellene tanulnia. Osuna professzor vacsorára hívta az otthonába,
megtanította, mikor melyik villát kell használnia, milyen ételhez milyen bort
kell rendelnie, és még azt is, hogy milyen nőkkel kell randiznia. (Osuna
professzor imádta Altheát. – Tökéletes számodra – mondta. – Tőle finom
ízlést tanulhatsz.)
Inkább volt csábítás, semmint egy újonc csatarendbe állítása.
Nem mintha Artot nehéz lett volna elcsábítani.
Ezek szinte kiszagolják az olyanokat, mint én, gondolta később Art. Az
elveszetteket, a magányosakat, a kevert kultúrájú aszociálisokat, akik
mindkét világban két lábon állnak, ám egyikhez sem tartoznak. Tökéletes
voltál számukra: okos, utcán edződött, ambiciózus. A bőröd fehér, de úgy
harcolsz, mint egy latin. Másra nem is volt szükséged, mint egy kis
csiszolásra, és ezt meg is tették veled.
Aztán jöttek a kisebb feladatok. – Arturo, egy bolíviai professzor érkezett
vendégoktatónak. Körbe tudnád vezetni a városban? – Még pár hasonló
feladat, aztán: – Arturo, mit csinál Dr. Echeverría professzor a
szabadidejében? Iszik? Szereti a lányokat? Nem? Esetleg a fiúkat? – Aztán:
– Arturo, ha Méndez professzor szeretne egy kis marihuánát, tudsz neki
szerezni? – Meg: – Arturo, meg tudod mondani, melyik megbecsült költő
barátunk beszél telefonon? – És: – Arturo, ez egy lehallgató-berendezés. Ha
be tudnád tenni valahova a szobájába...
Art szemrebbenés nélkül betette, és nem is akárhogy.
Szinte egy időben kapta meg a diplomáját és a meghívót Langley-be.
Érdekes gyakorlat volt elmagyarázni mindezt Altheának. – Elmondhatom
neked, de mégsem. – Ennyire futotta. A lány nem volt buta, azonnal
megértette.

18
 – A bokszolás – felelte – a tökéletes metafora a számodra.
– Hogy érted?
– A művészete annak, hogy dolgokat kizárj, távol tarts – válaszolta. –
Ebben profi vagy. Semmi sem érint meg.
Ez nem igaz, gondolta Art. Te megérintesz.
Pár héttel azelőtt házasodtak össze, hogy Art elindult Vietnamba. Hosszú,
szenvedélyes leveleket írt neki, amelyekben egy szót sem ejtett arról, hogy
valójában mit is csinál. Megváltozva jött haza, gondolta Althea, persze,
hogy megváltozott, miért is ne változott volna meg? Azonban Art addig is
meglévő elszigeteltsége még jobban felerősödött. Oceánnyi érzelmi
távolságot volt képes tartani Altheával, és közben persze tagadta, hogy erről
lenne szó. Aztán hirtelen megint az a kedves, intenzíven ragaszkodó férfi
lett, akibe egykor Althea beleszeretett.
Althea megkönnyebbült, amikor Art közölte, hogy új munkahelyen
gondolkodik. Lelkesen beszélt a DEA-ről, hitte, hogy valóban értelmes és
hasznos munkát végez majd. A lány biztatta, hogy vállalja el, még akkor is,
ha ez azt jelentette, hogy három hónapra el kell mennie, és amikor visszajött,
akkor is csak annyi ideig maradt, hogy teherbe ejtse, és már indult is
Mexikóba.
Hosszú és szenvedélyes leveleket írt neki, amelyekben egy szót sem ejtett
arról, hogy valójában mit csinál. Mert semmit nem csinálok, írta neki.
Semmit az égadta egy világon, azt leszámítva, hogy sajnálom magam.
Akkor meg kelj fel, és csinálj valamit, válaszolta Althea. Vagy mondj fel,
és gyere haza hozzám. Tudom, hogy apa egy pillanat alatt állást szerez neked
egy szenátor stábjában. Csak szólj.
Art nem szólt.
Ehelyett felkelt, és elment egy szenthez.
Sinaloában mindenki ismeri Santo Jesús Maiverde legendáját. Bandito
volt, egy merész rabló, egy szegény férfi, aki a szegényeknek adta, amit
rabolt, a sinaloai Robin Hood. A szerencséje 1909-ben ért véget, amikor is
ajederalék felkötötték az utca túloldalán, szemben a most ott álló
szentélyével.
A szentély spontán módon került oda. Először virágok, aztán egy kép,
majd egy összetákolt épület, amit a szegények húztak fel éjjel. Még a
rendőrök sem merték ledönteni a szentélyt, mert a legenda szerint Maiverde

19
lelke élt ott.
Ha az ember odamegy és imádkozik, meggyújt egy gyertyát, tesz egy
mandát – áhítatos ígéretet –, akkor Jesús Maiverde valóra váltja a
kéréseket.
Jó termést hoz, megvéd az ellenségektől, betegséget gyógyít.
A Maiverde által teljesített kéréseket soroló cetliket bedugták a fal
repedéseibe: meggyógyult beteg gyerek, a semmiből csodálatos módon
előkerült lakbér, visszavont letartóztatási parancs, sikeres fellebbezés a
bíróságon, El Nortéből biztonságosan visszatért mojado, megbosszult
gyilkosság.
Art odament a szentélyhez. Úgy gondolta, akár ott is elkezdheti. Odasétált
a hoteljából, türelmesen beállt a zarándokok sorába, és végre bejutott.
Megszokta a szenteket. Az anyja mindig elvonszolta magával a
Guadalupei Miasszonyunk Templomába Barrio Loganben, ahol Art
katekizmust tanult, bérmálkozott, elsőáldozott. Imádkozott a szentekhez,
gyertyát gyújtott a szentek szobrai előtt, ült és nézte a szentekről készült
festményeket.
Ami azt illeti, Art még az egyetemen is hithű katolikus volt. Vietnamban
az elején rendszeresen gyónt, de meggyőződése megfakult, és végül nem
gyónt többé. Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem, bocsáss meg, atyám, mert
vétkeztem, bocsáss meg, atyám, mert... Mi értelme van ennek? Minden nap
embereket jelölök ki a halálra, minden második héten magam ölöm meg
őket. Nem jövök ide, és mondom, hogy többet nem csinálok ilyet, mert olyan
rendszeresen történik, mint a vasárnapi mise.
Sal Scachi, az egyik srác a különleges egységtől minden vasárnap misére
ment – persze, ha éppen nem embereket ölt. Art csodálkozott, hogyan képes
együtt élni ezzel az álszent cselekedettel. Éjszakánként még részegen
beszéltek is róla, Art meg ez a nagyon olasz srác New Yorkból.
– Engem nem zavar – mondta Scachi. – Téged sem kellene. A vietkongok
nem hisznek istenben, szóval dögöljenek meg.
Tüzes vitába bonyolódtak, Art visszataszítónak találta, hogy Scachi
tényleg azt hitte, „isten munkáját végzik” a vietkongok megölésével. A
kommunisták ateisták, ismételte Scachi, akik el akarják pusztítani az
egyházat. Szóval ők nem csinálnak mást, magyarázta, mint megvédik az
egyházat, és ez nem bűn, hanem kötelesség.

20
 Benyúlt az inge alá, és megmutatta Artnak a nyakláncán lógó Szent Antal-
medált.
– A szent megvéd engem – magyarázta. – Neked is kellene szerezned
egyet.
Art nem szerzett.
Most meg ott állt Culiacánban, és Santo Jesús Maiverde obszidián
szemébe nézett. A szent vakolatbőre fehér volt, bajusza ébenfekete, a nyaka
köré meg rikító vörös kört festettek, így emlékeztetve a zarándokokat, hogy a
legjobb szentekhez hasonlóan Maiverde is mártírhalált halt.
Santo Jesús a bűneinkért halt meg.
– Nos – mondta Art a szobornak –, akármit is teszel, működik, amit meg
én, az nem, szóval...
Azzal tett egy mandát. Letérdelt, meggyújtott egy gyertyát, és otthagyott
egy húszdollárost. Miért is ne.
– Segíts nekem elkapni őt, Santo Jesús – suttogta spanyolul. – És ennél
sokkal több pénzt tudok majd adni a szegényeknek.
A szentélyből a hotelbe visszafele menet Art találkozott Adán Barrerával.

Art többször elsétált már az edzőterem mellett. Mindig meg akarta nézni,
de soha nem tette, azon az estén azonban komoly tömeg töltötte meg a termet,
így besétált.
Adán akkor alig volt húszéves. Alacsony, majdnem apró, sovány. Hosszú
fekete haját hátrafésülte, márkás farmert viselt, Nike futócipőt és lila pólót.
A barnához képest drága ruhákat. Csinos ruhák, okos gyerek – ezt Art
azonnal látta. Adán Barrera úgy nézett ki, mint aki mindig tudta, mi történik.
Art szerint maximum százötven magas lehetett, de a mellette álló srác
közel egynyolcvanöt. És jó testfelépítésű. Hordómellkas, széles vállak,
duzzadó izmok. Ha nem nézi meg az arcukat, soha meg nem mondja, hogy
testvérek. Mindkét testen ugyanaz az arc: mélyen ülő barna szemek,
tejeskávé bőr, inkább latin, semmint indián vonások.
A ring szélén álltak, és egy eszméletlen bokszolót néztek. A kötelek között
egy másik öklöző állt. Egy gyerek, tényleg, még nem lehetett húsz sem, de a
teste olyan volt, mintha élő kőből faragták volna. A szeme pedig – amit Art
még a ringben látott – egy született gyilkosé. De most zavartnak látszott, és
mintha lelkiismeret-furdalása lett volna.

21
 Art azonnal értette. A srác kiütötte partnerét a barátságos meccsen, és
nem volt kivel edzenie. A két testvér volt a menedzsere. Bármelyik mexikói
barrióban gyakori az ilyen. A barrio szegény gyerekei előtt két lehetőség
állt: drogok vagy boksz. A srác csillaga most kezdett emelkedni, ezért a
nagy tömeg, a középosztálybeli Stan és Pan testvérpár meg menedzselte őt.
Az alacsonyabbik a tömeget pásztázta tekintetével, hátha meglát valakit,
aki hajlandó pár menetre belépni a ringbe. A legtöbb férfi hirtelen valami
nagyon érdekeset talált a cipője orrán.
Artot kivéve.
Elkapta az alacsonyabbik pillantását.
– Ki vagy te? – kérdezte a kölyök.
A testvére Art felé fordult, és közölte: – Jenki drogzsaru. – Majd a tömeg
felett egyenesen Art szemébe nézett: – ¡Vete al demonio, picajlor!
Nagyjából: – Takarodj a picsába, te köcsög.
Art azonnal válaszolt: – Plea las nalgas, perra.
Dugd fel magadnak, faszkalap.
Ami igencsak meglepően hangzott egy fehér férfi szájából. A nagydarab
testvér elkezdett átfurakodni a tömegen, hogy odajusson Arthoz, de a
kisebbik srác megragadta a könyökét, és valamit súgott a fülébe. A
magasabbik elmosolyodott, az alacsonyabbik meg angolul így szólt Arthoz:
– Nagyjából egy súlycsoportban vagytok. Nem akarsz pár menetet bokszolni
vele?
– Ez csak egy gyerek – felelte Art.
– Tud ő vigyázni magára – közölte az alacsonyabbik. – És veled is el tud
bánni.
Art felnevetett.
– Bokszolsz? – kérdezte a srác.
– Régen bokszoltam – felelte Art. – Egy kicsit.
– Akkor gyere csak, jenki – bólintott a srác. – Keresünk neked egy pár
kesztyűt.
Art nem valamiféle macsó indíttatásból fogadta el a kihívást. Elég lett
volna legyintenie, és kisétálni. De az ökölvívás szent dolog Mexikóban, és
ha azok hívnak meg a templomukba, akikhez az ember már hónapok óta
közel akar férkőzni, nem fog nemet mondani.
– Szóval kivel öklözök? – kérdezte Art a tömegtől, miközben felhúzták a

22
kezére a kesztyűt.
– El Leoncito de Culiacán – felelte az egyik férfi büszkén. – Culiacán Kis
Oroszlánja. Egyszer világbajnok lesz.
Art besétált a ring közepére.
– Légy kíméletes – mondta a gyereknek. – Öreg vagyok már.
Kesztyűiket egymáshoz érintették.
Ne próbáld meg legyőzni, mondta Art magának. Légy kíméletes a
kölyökkel. Azért vagy itt, hogy barátokat szerezz.
Tíz másodperccel később Art már nevetett magán. Két ütés közben, mert
a gyerek nem kímélte. Akkor sem lehetnél ügyetlenebb, mondta magának, ha
telefonzsinórral tekertek volna körbe. Nem hiszem, hogy aggódnom kellene
amiatt, ki lesz itt a győztes.
Inkább amiatt kellene aggódnom, hogy túléljem, mondta tíz másodperccel
később. A gyerek elképesztően gyors volt. Art még csak nem is látta a kezét,
nemhogy ki tudta volna védeni az ütéseit, a támadásról nem is beszélve.
De meg kellett próbálnia.
Mert ez a tiszteletről szól.
Gyorsan elindított egy jobbegyenest, hogy cserébe kapjon egy hármas
sorozatot a gyomrába. Bumm-bumm-bumm. Olyan, mintha egy üstdobban
lennék, gondolta Art, miközben hátrált.
Rossz ötlet volt.
A srác utána vetette magát, két könnyed horog, majd egyenesen belevágott
Art arcába, és ha nem tört el az orra, az egy kisebb csoda, mert igencsak úgy
érezte. Letörölte a vért az orráról, felemelte a kezeit az arca elé, és addig ott
is tartotta, amíg a gyerek taktikát nem váltott, és elkezdte sorozni a bordáit.
Amikor megszólalt a menet végét jelző harang, Art úgy érezte, mintha egy
óra telt volna el.
Alig ült le a sarokba, a nagy testvér ott termett: – Elég volt, picaflor?
Most a „köcsög” már nem hangzott olyan ellenségesnek.
Art barátságosan felelt. – Most kezdek csak bemelegedni, faszkalap.
A második menet első öt másodpercében a szusz is benne szakadt. Egy
gonosz balhorog a májára, és Art máris térdelt. Fejét lehajtotta, arcáról vér
és veríték csöpögött. Most már kapkodta a levegőt, és könnyes szeme
sarkából látta, amint a közönség tagjai pénzt adnak egymásnak, és azt is
hallotta, hogy az alacsonyabbik testvér elkezdett rászámolni.

23
 Basszátok meg, gondolta Art.
És felállt.
A tömeg nagyobb része káromkodott, néhányan éljeneztek.
Gyerünk már, mondta Art magának. Azzal nem jutsz előbbre, ha szarrá
vernek. Nem ártana harcolni egy kicsit. Semlegesítsd a gyerek gyorsaságát,
ne hagyd, hogy olyan könnyen vigyen be ütéseket.
Előre indult.
Cserébe kapott három kemény pofont, de nem állt meg, ütött, ütött, amíg a
gyerek a kötélnek nem feszült. Ott maradt a közvetlen közelében, és
elkezdett rövid, kellemetlen ütéseket bevinni, annyira nem keményeket, hogy
fájjon a gyereknek, de annyira mégis, hogy kénytelen legyen védeni magát.
Ekkor lehajolt, kétszer bordán ütötte, majd előrevetődött, és odaszögezte a
gyereket a kötélhez.
Így is eltelik pár másodperc, gondolta Art. Támaszkodj rá a gyerekre,
kicsit fáraszd. De mielőtt a kis testvér közbe tudott volna lépni, a gyerek
kibújt Art hóna alatt, és kétszer halántékon vágta Artot.
Art egyre csak ment előre.
A srác állta az ütéseket, de Art volt a támadó, és ez számított. A gyerek
hátrált, táncolt, akkor ütötte meg amikor csak akarta, de hátrált. Leejtette a
kezét, mire Art egy balegyenessel mellkason vágta, a gyerek hátralépett.
Mivel meglepettnek látszott, ezért Art még egyszer megütötte ugyanott.
A két menet közt a testvére annyira el voltak foglalva a protezsáltjuk
leteremtésével, hogy nem figyeltek Artra. Hálás volt a pihenésért. Még egy
menet, gondolta. Hadd csináljak végig még egy menetet.
A harang megszólalt.
Sok dinero cserélt gazdát, amikor Art felállt.
Egymáshoz érintették a kesztyűiket, egymás szemébe néztek, és Art látta,
hogy belegázolt a gyerek büszkeségébe. Kapaszkodj csak az egodba,
seggfej, és ne is reméld, hogy megnyered a meccset.
Nem kellett volna aggódnia.
Akármit is mondtak a testvérek a srácnak a szünetben, a gyerek követte az
utasításaikat, folyamatosan balra táncolt, a saját balegyenese irányába, a
kezét magasan tartotta, kedve szerint ütötte Artot, majd visszatáncolt.
Art ment előre, de csak a levegőt találta.
Megállt.

24
 Megállt a ring közepén, megrázta a fejét, felnevetett, majd intett a
gyereknek, hogy hajrá, jöjjön csak.
A tömeg imádta.
A gyerek imádta.
Betáncolt a ring közepébe, és elkezdte sorozni Artot, aki igyekezett
kivédeni mindet. Néha bevitt egy horgot vagy egy egyenest, de a gyerek
utána folytatta, mintha mi sem történt volna.
A srác most már nem akarta kiütni. Már nem volt benne düh. Egy
barátságos meccsen öklözött csupán, edzett, megmutatta, hogy akkor üti meg
Artot, amikor csak akarja, a tömegnek játszott, azt az élményt adta nekik,
amiért jöttek. A végén Art a földön térdelt, és kesztyűs kezével védte a fejét,
könyökét behúzta a bordái közé, így a legtöbb ütés a karját és a kesztyűt
érte.
Megszólalt a meccs végét jelző harang.
A gyerek felemelte Artot, megölelték egymást.
– Egy napon bajnok leszel – mondta neki Art.
– Jól bokszoltál – felelte a srác. – Köszönöm a meccset.
– Jó harcost találtatok magatoknak – mondta a kis testvérnek, aki elkezdte
levenni a kesztyűt a kezéről.
– Semmi sem állít meg minket – felelte, és kinyújtotta a kezét. – A nevem
Adán. Ő meg a testvérem, Raúl.
Raúl lenézett Artra, és bólintott: – Nem adtad fel, jenki. Azt hittem,
feladod.
Most már nem hív”köcsögnek”, jegyezte meg magában Art.
– Ha van egy csöppnyi kis eszem, feladom – felelte.
– Úgy küzdesz, mint egy mexikói – bólintott Raúl.
A legnagyobb dicséret.
Nos, úgy harcolok, mint egy fél mexikói, gondolta Art, de megtartotta
magának. Tudta, Raúl dicsérete mit jelentett. Ugyanaz itt is a helyzet, mint
Barrio Loganben: nem az számít, hány ütést tudsz bevinni, hanem az, hogy
hányat vagy képes állni.
Nos, én elég sok ütést álltam ma este, gondolta Art. Most vissza akarok
menni a hotelba, beállni a forró zuhany alá, és az éjszakát jeges
borogatásokkal tölteni.
Számos jeges borogatással.

25
 – Iszunk pár sört – mondta Adán. – Jössz velünk?
Aha, gondolta Art. Aha, megyek.
Így az éjszakát Adánnal sörözve töltötte egy cafetínben.
Egy évvel később Art mindent odaadott volna azért, ha akkor megöli
Adán Barrerát.

Tim Taylor másnap reggel behívta az irodájába.

Art szarul nézett ki, nemcsak kívül, hanem belül is. A feje lüktetett a
sörtől meg a yerbától, amit egy másik bárban szívott Adánnal. A szeme kék-
zöld volt, orra alatt alvadt vér nyomai. Lezuhanyozott, de már nem
borotválkozott meg, mert egyrészt nem volt ideje, másrészt
elfogadhatatlannak találta a gondolatot, hogy valamit, bármit felduzzadt
állkapcsára helyezzen. Ugyan lassan ereszkedett le a székbe, sérült bordái
szinte üvöltöttek.
Taylor leplezetlen undorral nézett rá. – Nem akármilyen éjszakád lehetett.
Art vékony mosolyra húzta a száját. Még az is fájt. – Szóval tudsz róla.
– Tudod, hogy kitől hallottam? – kérdezte Taylor. – Ma reggel Miguel
Barrerával találkoztam. Tudod, hogy ki az, Keller? Sinaloai állami zsaru, a
kormányzó különleges asszisztense, a góré ezen a környéken. Lassan két éve
akarjuk rávenni, hogy nekünk dolgozzon. Na, tőle kellett hallanom, hogy az
egyik ügynököm összerúgta a port a helybéliekkel...
– Csak egy barátságos meccs volt.
– Mindegy – legyintett Taylor. – Ezek az emberek nem a haverjaink, nem
vagyunk ivócimborák. Ők a célpontjaink, és...
– Talán éppen ez a baj – szaladt ki Artból. Egy test nélküli hang válaszolt
helyette, ami felett nem volt hatalma. Be akarta fogni a száját, de annál
ócskább állapotban volt, minthogy tudja magát tartani az elveihez.
– Mi a baj?
Baszd meg, gondolta Art. Most már késő. Így aztán válaszolt: – Hogy úgy
kezeljük ezeket az embereket, mint célpontokat.
Nagyon be volt rágva. Emberek, mint célpontok? Azt egyszer már
játszottam. Különben is, tegnap éjjel többet tanultam arról, hogy miként
mennek itt a dolgok, mint az eltelt három hónapban.
– Nem beépített ügynök vagy – közölte Taylor. – Együtt dolgozol a helyi
bűnüldöző szervekkel...

26
 – Nem megy, Tim – mondta Art. – Eléggé elástál engem előttük.
– Ez nem megy így tovább – jelentette ki Taylor. – Azt akarom, hogy
takarodj a csapatomból.
– Nekiállhatsz kitölteni a papírokat – bólintott Art. A töke tele volt ez
egésszel.
– Ne aggódj, mindjárt nekiállok. Addig is próbálj meg profihoz méltón
viselkedni, oké?
Art bólintott, és felkelt a székből.
Lassan.

Miközben a bürokrácia damoklészi kardja függött a feje fölött, Art úgy

gondolta, hogy ennyi erővel akár dolgozhat is.
Hogy is szokták mondani?, kérdezte magától. Megölhetnek, de meg nem
ehetnek? Ez nem igaz – mert megölhetnek és meg is ehetnek –, de ez nem
jelenti azt, hogy lazíthatna. Már a gondolattól is depressziós lett, hogy egy
szenátor stábjában dolgozzon. Nem is a munkával volt alapvetően baja,
hanem azzal, hogy Althea apja intézte volna el, és Art ambivalens érzéseket
táplált az apákkal szemben.
A kudarc érzése munkált benne.
Nem engeded, hogy kiüssenek, hanem kiütteted magad. A kezüket kell
eltörniük, hogy kiüssenek, egy percre sem felejthetik, hogy harcban állnak
veled, és olyat adsz nekik, amiről mindig eszükbejutsz, valahányszor a
tükörbe néznek.
Visszament az edzőterembe.
– ¡Qué nocbe bruta! – mondta Adánnak. – Me mata la cebaza.
– Pero gozamos.
Jól éreztük magunkat tegnap éjjel, gondolta Art. A fejem mindjárt
széthasad. – Hogy van a Kis Oroszlán?
– Cesar? Jobban, mint te – felelte Adán. – És jobban, mint én.
– Hol van Raúl?
– Szerintem éppen kefél valakivel – válaszolta Adán. – Es el coño, ése.
Kérsz egy sört?
– Hogyne.
Piszkos módon jólesett. Art kortyolt egy hosszút, majd felduzzadt arcához
szorította a jéghideg üveget.

27
 – Szarul nézel ki – közölte Adán.
– Ennyire látszik?
– Ennyire.
Adán intett a pincérnek, és rendelt egy hideg hústálat. A két férfi az egyik
utcai asztalnál nézte a világot.
– Szóval drogzsaru vagy – mondta Adán.
– Az.
– A nagybátyám is zsaru.
– És te nem szálltál be a családi üzletbe?
– Én csempész vagyok – felelte Adán.
Art felhúzta a szemöldökét. Még ez is fájt.
– Farmert csempészek – nevetett Adán. – A tesómmal felmegyünk San
Diegóba, veszünk egy rakás farmert, és becsempésszük Mexikóba. A
teherautó platójáról áruljuk vámmentesen. Meg lennél lepve, ha tudnád,
mennyi pénz van benne.
– Azt hittem, egyetemre jársz. Könyvelést tanulsz, vagy mit.
– Ahhoz kell valami, amit el is tudok könyvelni.
– A nagybátyád tudja, hogy miből élsz?
– Tío mindent tud – felelte Adán. – Szerinte komolytalan vagyok. Azt
akarja, hogy megkomolyodjak. De a farmer jó üzlet. Addig szépen megélünk
belőle, amíg a boksz be nem indul. Cesar bajnok lesz. Milliókat fogunk
keresni.
– Te is bokszolsz?
Adán megrázta a fejét. – Kicsi vagyok, de lassú. Raúl az igazi harcos a
családban.
– Azt hiszem, én megharcoltam az utolsó meccsemet.
– Helyesen döntöttél.
Mind a ketten nevettek.
Különös, hogy hogyan kezdődik egy barátság.
Art évekkel később elgondolkodott rajta. Egy barátságos bokszmeccs, egy
részeg éjszaka, egy délután egy kávézó utcai asztalánál. Beszélgetés, célok
és tervek, közös vacsorák, piálások, órákig. Felváltva nyomni a rizsát.
Nevetés.
Art ezen gondolkodott, meg azon, hogy Adán Barrera előtt még egyetlen
barátja sem volt.

28
 Althea meg ugye egészen más.
Az ember az igazat mondja, amikor azt állítja, hogy a felesége a legjobb
barátja, de ez mégsem ugyanaz. Nem férfias, nem olyan érzés, hogy olyan-ő-
mintha-a-testvérem-lenne, akivel minden-szart-lehet-közösen-csinálni.
Cuates, amigos, majdnem hermanos.
Nem lehet tudni, ez hogyan is történik.
Lehet, hogy Adán olyasvalamit talált meg Artban, amit a saját bátyjában
nem: intelligenciát, komolyságot, felnőttséget, ami ugyan benne sem volt
meg, de nagyon akarta. Lehet, hogy amit meg Art látott Adánban, az...
Jézusom, évekig próbálta megmagyarázni még magának is. Akkor, azokban
az időkben Adán Barrera jó ember volt. Tényleg az volt, vagy legalábbis
úgy látszott. Akármi is bujkált nyugodtan, békésen benne...
Talán mindannyiunkban ott bujkál, gondolta később Art.
Mert bennem is ott bujkált.
A kutyák hatalma.
Adán volt az, aki Artnak bemutatta Tíót.

Hat héttel később Art az ágyán feküdt a hotelszobájában, focimeccset

nézett a tévében, és szarul érezte magát, mert Tim Taylor most kapta meg a
zöld lámpát az áthelyezési kérelmére. Valószínűleg elküldenek Iowába
drogériákat ellenőrizni, hogy szabályszerűen tárolják-e a köhögés elleni
szirupokat, gondolta Art.
A karrieremnek ennyi.
Kopogtak az ajtón.
Art kinyitotta, és meglátott egy férfit fekete öltönyben, fehér ingben,
vékony fekete nyakkendőben. Haját ódivatúan hátrafésülte, bajusza
leheletvékony, szeme fekete, akár az éjfél.
Talán negyvenéves, óvilági komorsággal.
– Señor Keller, kérem, nézze el nekem, amiért megzavarom egyedüllétét
– kezdte. – A nevem Miguel Ángel Barrera. Sinaloai Állami Rendőrség.
Nem tudom, rabolhatom-e az idejét pár percre.
Hogy a szarba ne rabolhatnád, gondolta Art, és behívta. Szerencsére
maradt még abból a whiskyből, amit a magányos éjszakákon iszogatott, így
meg tudta kínálni valamivel. Barrera megköszönte, és cserében feléje
nyújtott egy vékony, fekete kubai szivart.

29
 – Leszoktam – felelte Art.
– Nem zavarja?
– Magán keresztül megint átélhetem a dohányzás örömét – válaszolta Art,
és körbenézett, hátha talál egy hamutartót. Odatette az ablak mellett álló
asztalra. Barrera pár másodpercig csak nézte Artot, mintha tűnődött volna
valamin, majd megszólalt: – Az unokaöcsém kért meg, hogy keressem fel
magát.
– Az unokaöccse?
– Adán Barrera.
– Értem.
A nagybátyám is zsaru, gondolta Art. Szóval ő lenne „Tío”.
– Adán betrükközött a ringbe, hogy az egyik legjobb bokszolóval
öklözzek, akit valaha láttam.
– Adán azt hiszi magáról, hogy menedzser – mondta Tío. – Raúl meg azt,
hogy edző.
– Szerintem nem csinálják rosszul – felelte Art. – Cesarral messzire
eljuthatnak.
– Cesar az enyém – közölte Barrera. – Elkényeztetem az unokaöcséimet,
hagyom, hadd játszanak. De hamarosan fel kell vennem egy igazi menedzsert
és egy igazi edzőt Cesar mellé. Mert legjobbat érdemli. Bajnok lesz belőle.
– Adán csalódott lesz.
– A férfivá válás egyik része megtanulni kezelni a csalódást.
Komolyan?
– Adán említette, hogy gondjai vannak a munkahelyén.
Na, erre most mit válaszolok?, gondolta Art. Taylornak biztosan van egy
közhelye, mondjuk: „Ne teregesd ki a szennyesed.” És igaza van.
Üvegcserepeket szarna, ha megtudná, hogy Barrera nála volt, megkerülte őt,
és egy rangban alatta álló ügynökkel beszélt.
– Nem mindenben értünk egyet a főnökömmel.
Barrera bólintott. – Señor Taylor látókörét nem lehet szélesnek nevezni.
Ő csak Pedro Avilest látja. Már ha megbocsátja nekem, a DEA-vel az a baj,
hogy nagyon amerikai. A kollegái nem értik a kultúránkat, hogy hogyan
mennek nálunk a dolgok, hogy hogyan kell mennie a dolgoknak.
Igaza van, gondolta Art. A hozzáállásunk finoman szólva is nehézkes és
darabos. Az a kurva amerikai gondolkodás: „Mi tudjuk, hogyan kell ezt

30
csinálni.” Meg: „Kapjuk össze magunkat, aztán végezzük el a dolgunkat.”
Miért is ne? Vietnamban is olyan jól működött.
Art spanyolul válaszolt: – Igyekszünk a kifinomult hozzáállás hiányából
erényt kovácsolni.
– Maga mexikói, Señor Keller?
– Félig – felelte Art. – Anyám az. Ami azt illeti, Sinaloából származik.
Mazatlánból.
Mert, gondolta Art, nem átallom még ezt a kártyát is kijátszani.
– De a barrióban nőtt fel – mondta Barrera. – San Diegóban?
– Járt már ott? A Tizenharmadik utcában laktam.
– És nem volt egyetlen bandának sem a tagja?
– Bokszoltam.
Barrera bólintott, majd spanyolul folytatta.
– Szóval végezni akar a gomerókkal – mondta. – Mi is.
– Sin falta.
– Maga bokszoló, pontosan tudja, hogy az ember nem arra készül, hogy
rögtön az elején kiüsse az ellenfelét. Csapdába kell csalnia, meggyengíteni a
tartását a folyamatos ütésekkel. Csak akkor üti ki, ha eljön az ideje.
Nos, én nem sokszor ütöttem ki az ellenfelemet, gondolta Art, de
elméletben igaza van. Mi, jenkik már az elején azért hadonászunk az
öklünkkel, hogy kiüssük az ellenfelünket, ez meg itt azt mondja, hogy nincs
itt az ideje.
Értem, nincs ezzel semmi baj.
– Tudom, hogy mire gondol – felelte Art. – Bölcsesség. De a türelem nem
igazán amerikai erény. Úgy hiszem, ha a főnökeim egy kis eredményt
látnának, egy kis mozgást...
– A maga főnökeivel nehéz együtt dolgozni. Olyan...
Keresi a megfelelő szót.
Art fejezi be a mondatot. – Falta gracia.
– Gorombák – bólint Barrera. – Pontosan. Ugyanakkor mi együtt tudnánk
dolgozni valakivel, aki símpático, un compañero, olyasvalakivel, mint
maga...
Szóval, gondolja Art, Adán megkérte Tíót, hogy húzza ki a fejem a
hurokból, és most Barrera úgy látja, érdemes. Elkényezteti az unokaöccseit,
hagyja, hadd játszanak, de közben egy komoly ember is, akinek pontos cél

31
lebeg a szeme előtt, és lehet, hogy én hasznos lehetek a cél elérésében.
Értem, nincs ezzel sem semmi baj. De ez csúszós pálya. Egy eltitkolt
kapcsolat az ügynökségen kívül? Szigorúan verboten. Kapcsolatom van
Sinaloa legfontosabb emberével, és nem szólok róla senkinek? Időzített
bomba. Akár még ki is rúghatnak miatta a DEA-től.
Na de mit veszthetek?
Art töltött mindkettejüknek italt, majd megszólalt: – Szeretnék magával
dolgozni, de van egy kis gond.
Barrera megvonta a vállát. – ¿Y qué?
– Nem leszek itt – felelte Art. – Át fognak helyezni.
Barrera belekortyolt a whiskyjébe, egyfajta udvarias élvezettel, mintha jó
italt ivott volna, pedig mindketten tudták, hogy egy kalap szart sem ér. Aztán
megkérdezte: – Tudja, mi az igazi különbség Mexikó és Amerika között?
Art a fejét rázta.
– Amerikában csak a rendszerről szól minden – folytatta Barrera. –
Mexikóban meg a személyes kapcsolatokról.
És te ezt ajánlod nekem, gondolta Art. Egy szimbiotikus személyes
kapcsolatot.
– Señor Barrera...
– A nevem Miguel Ángel – szakította félbe Barrera de a barátaim Tíónak
szólítanak.
Tío, gondolta Art.
– Nagybácsi.
Ez szó szerinti fordítás, de a szó a mexikói spanyolban sokkal többet
jelent. Tío lehet egy szülő testvére, de egy olyan rokon is, aki foglakozik egy
gyerekkel. Még ennél többet jelent: Tío bárki lehet, aki a szárnyai alá vesz
valakit, egyfajta idősebb testvér, akár valamiféle szülőszerűség is.
Keresztapa. Vagy valami hasonló.
– Tío... – kezdte Art.
Barrera elmosolyodott, és enyhe főbólintással fogadta a megszólítást.
Aztán megszólalt: – Arturo, mi sobrino...
Arthur, unokaöcsém.
Nem mész te sehova.

Illetve mégis, csak éppen felfele.

32
 Másnap délután Art áthelyezési kérelmét törölték. Tim Taylor behívatta
magához.
– Ki a szart ismersz te? – kérdezte.
Art vállat vont.
– Egyenesen Washingtonból rántottak egyet a pórázomon – mondta Taylor.
– Valami CIA-szarságról van szó? Még mindig az ő alkalmazásukban
állsz? Kinek dolgozol, Keller? Nekik vagy nekünk?
Magamnak, gondolta Art. Én magamnak dolgozok. De nem mondta.
Lenyelte, amit le kellett nyelnie, majd megszólalt: – Neked dolgozok, Tim.
Egy szavadba kerül, és rátetováltatom a seggemre, hogy „DEA”. Ha akarod,
egy szívet is csináltatok, a közepén a te neveddel.
Taylor szótlanul bámulta Artot, nem tudta eldönteni, Art szívatja-e vagy
sem. Végül a semleges bürokrácia hangján válaszolt: – Azt az utasítást
kaptam, hogy hagyjalak békében dolgozni. Tudod, hogy milyen álláspontot
alakítottam ki magamban ezzel kapcsolatban, Keller?
– Annyit engedsz csak a pórázomból, hogy fel tudjam kötni magam.
– Pontosan.
Honnét is tudtam?
– Neked dolgozom, Tim – kelt fel Art, hogy kimenjen az irodából. – És a
csapatnak dolgozom.
Kifele menet nem tudta megállni, hogy ha halkan is, de ne kezdjen el
dúdolni.
– „Öreg tehenész vagyok Rio Grandéból, De nem tudom megfejni a
tehenet, Mert nem tudom, hogyan adja a tejet...”

Pokolban köttetett kapcsolat.

Később Art így írta le.
Art Keller és Tío Barrera.
Ritkán és titokban találkoztak. Tío óvatosan választotta ki a célpontjait.
Art látta, ahogy lassan épül az akció – illetve egészen pontosan Tío hogyan
szedeti szét tégláról téglára Don Pedro birodalmát. Egy értékes mákföld,
egy labor, két fiatal gomero, három korrupt állami rendőr, egy federale, aki
mordidát – megvesztegetési pénzt – fogadott el Don Pedrótól.
Barrera távol tartotta magát az egésztől, soha nem vett részt a
rajtaütésekben, soha nem várt vagy fogadott el elismerést egy sikeres

33
akcióért, mindössze Artot használta belezőkésként az Áviles-klán ellen. Art
azonban nem volt valamiféle bábu. A Barrerától kapott informátorokat
használva új forrásokat szerzett, kijátszotta őket egymás ellen, így építve fel
szinte matematikai alapossággal egy egész informátorhálózatot, amely úgy
működött, akár egy áttételes rákos daganat. Egy informátor két másikat hoz,
két másik ötöt, öt másik...
A DEA rendőrféléi azonban megállás nélkül szívatták Artot. Tim Taylor
féltucatszor állította a szőnyeg szélére. Honnét szerzed az infót, Art? Kik a
forrásaid? Van egy téglád? Egy csapat vagyunk, Art. A csapatban meg
csapatjátékosok vannak, nem pedig egyének.
Meg győzelem, gondolta Art, mert végre nyerésre álltak. Egyre nagyobb
lett a játékterük, napi szinten játszották ki az egyik gomerót a másik ellen,
megmutatva a sinaloai campesinóknak, hogy a gomerók uralmának lassan
leáldozik. Így aztán Art semmit sem mondott Taylornak.
Nem tagadta, hogy munkált benne még valami. Bassz egyedül, Tim, meg a
csapatod is.
Eközben Tío Barrera úgy manőverezett, akár egy mesteri stratéga a
ringben. Mindig előrehaladt, de közben nem feledkezett el a védelemről
sem. Előkészítette az ütéseit, de csak akkor vitte be őket, ha azok rá
minimális veszélyt jelentettek. Lassan a szart is kiverte Don Pedróból,
kirúgta alóla a lábát, hogy a végén...
Kiüsse.
Keselyű Hadművelet, Katonák és repülőgépek összehangolt akciója,
bombázással és lombirtó szerekkel, de mégis Art Keller volt az, aki
megmondta nekik, hol bombázzanak, hol csapjanak le, mintha a fejében
pontos térkép lett volna a tartomány minden egyes mákültetvényéről és
laborjáról. Gyakorlatilag ez volt a helyzet.
Art most a bokorban guggol, és várja a főnyereményt.
A Keselyű sikere közben a DEA-t egyetlen cél érdekli csupán: elkapni
Don Pedrót. Art mást sem hallott: Hol van Don Pedro? Találjátok meg Don
Pedrót. El kell kapnunk Don Pedrót.
Olyan, mintha a fejét trófeaként fel kellett volna szögezni a falra,
különben a hadművelet kudarcot vall. Száz és százezer hektárnyi mákföldet
pusztítottak el, a sinaloai gomerók teljes infrastruktúráját megsemmisítették,
de a sikerünk csak akkor lesz teljes, ha elkapjuk a vénembert.

34
 Ott vannak terepen, futnak, mint az őrültek, nyomába erednek minden
pletykának és információmorzsának – csak éppen mindig egy lépéssel
lemaradva. Art nem tudja eldönteni, mit akar Tim Taylor jobban: elkapni
Don Pedrót vagy nem elkapni.
Art egy Jeepben ült, és egy nagy heroinlabor üszkös romjait nézte, amikor
a füstből megjelent Tío Barrera, nyomában egy kisebb konvojnyi DFS-
egységgel.
A kibaszott DFS. A Dirección Federal de Seguridad – Szövetségi
Biztonsági Direktorátus – olyan, mint a CIA és az FBI egybegyúrva, csak
még a hatalma is nagyobb. A DFS emberei gyakorlatilag azt tesznek
Mexikóban, amit csak akarnak. Na most, Tío Sinaloa állam rendőre, akkor
meg a fenét keres a DFS elitkommandójának emberei között? Ráadásul
parancsnoki pozícióban? Tío kihajolt a Jeep Cherokee-jéből, és sóhajtott
egyet: – El kellene mennünk az öreg Don Pedróért.
Úgy nyújtotta át a drog elleni háború legnagyobb trófeáját Artnak, akár
egy zacskó zöldséget.
– Tudod, hogy hol van? – kérdezte Art.
– Jobbat tudok – felelte Tío. – Tudom, hogy hol lesz.

***
Így aztán Art a bokrok közt guggol, és várja, hogy az öregember
besétáljon a csapdába. Érzi magán Tío szemét. Odapillant. Tío látványosan
megnézi az óráját.
Art azonnal leveszi.
Percek kérdése csak.

Don Pedro Áviles nyitott Mercedese első ülésén ül, ahogy a kocsi lassan
gurul a poros földúton. Kijutottak a lángokban álló völgyből, és most a
hegyekbe tartanak. Ha megérkezik a másik oldalra, biztonságban lesz.
– Óvatosan – mondja a volán mögött ülő fiatal Güerónak. – Figyelj a
kátyúkra. Ez egy drága autó.
– A lehető leggyorsabban el kell vinnünk innét, patrón – feleli Güero.
– Azt tudom – csattan fel az öreg. – De pont ezen az úton kell mennünk?
– Ezen az úton nem lesznek katonák. Sem federalék, sem állami rendőrök.
– Biztos vagy ebben?

35
 Megint.
– Maga Barrera mondta – feleli Güero. – Ö intézte el.
– Az a legkevesebb. Amennyit fizetek nekik.
Fizet Cerro kormányzónak, fizet Hernández tábornoknak. Barrera olyan
rendszeresen jelenik meg begyűjteni a pénzét, mint a havibaj. Pénz a
politikusoknak, pénz a tábornokoknak. Mindig így mentek a dolgok, Don
Pedro az apjától tanulta.
És mindig lesznek tisztogatások, ezek a rituális takarítások, amiket
Mexikóváros indít a jenkik parancsára. Ez most éppen a magasabb
olajárakért cserébe történik, és Cerro kormányzó Barrerával üzent Don
Pedrónak: „Fektessen be olajba, Don Pedro. Adja el az ópiumot, a pénzt
meg fektesse olajba. Hamarosan felmegy az ára. Az ópium meg...”
Szóval hagytam, hogy a fiatal gyerekek felvásárolják a
mákültetvényeimet. Cerro meg hagyta, hogy a jenkik felégessék a földeket.
Minek strapálják magukat, a napsütés is megtette volna.
Ez azért nagyon vicces: a Keselyű Hadműveletet pont az aszályos évek
megérkezte előtt indították el. Don Pedro már két éve látta az égen a jeleket.
Látta a fákban, a fűben, a madarakban. Jönnek az aszályos évek. Öt évig
rossz termés, mire visszatér az eső.
– Ha a jenkik nem égetik fel a földeket – mondja Don Pedro Güerónak –,
én tettem volna meg. Hasznos a termőföldnek.
Szóval az egész Keselyű Hadművelet egy átverés, egy játék, egy vicc.
De akkor is el kell tűnnie Sinaloából.
Áviles nem úgy ért meg hetvenhárom évet, hogy könnyelmű volt. Ezért
aztán Güero vezet, a Mercedest meg egy kocsiban az öt legmegbízhatóbb
sicariója – fegyverese – követi. Férfiak, akiknek a családja Don Pedró
culiacáni birtokán él, és akiket azonnal megölnek, ha valami történik Den
Pedróval.
Güero – a tanítványa, az asszisztense. Egy árva, akit Culiacán utcáin
szedett össze, miután mandát tett Santo Jesús Maiverdének, minden sinaloai
gomero védőszentjének. Güero, akit belenevelt az üzletébe, Güero, akinek
megtanított mindent. Most már fiatalember, eszes, aki pillanatok alatt képes
összetett matematikai műveleteket fejben elvégezni, és aki ennek ellenére túl
gyorsan vezeti a Mercedest a földúton.
– Lassíts – utasítja Áviles.

36
 Güero – azaz Szőke, a világos hajszíne miatt – kuncog. Az öregnek
milliói vannak, de egy autójavító számlája miatt képes napokig károgni.
Akkor se hiányozna neki a Mercedes, ha itt hagyná az út mellett, most meg
azért panaszkodik, hogy ott kell hagynia pár pesót a kocsimosóban.
Nem zavarja Güerót, már megszokta.
Lelassít.
– Egy mandát kellene tennünk Maiverdének, amikor eljutunk Culiacánba
– mondja Don Pedro.
– Nem maradhatunk Culiacánban, patrón. Az amerikaiak is ott lesznek.
– A pokolba az amerikaiakkal.
– Barrera azt tanácsolta, hogy Guadalajarába menjünk.
– Nem szeretem Guadalajarát – feleli Don Pedro.
– Csak egy kis időre.
Egy kereszteződéshez érnek, Güero balra akar kanyarodni.
– Jobbra – mondja Don Pedro.
– Balra, patrón – feleli Güero.
Don Pedro felnevet. – Azóta csempészek ópiumot ezeken a hegyeken
keresztül, hogy az apád a nagyanyád szoknyájába először kapaszkodott.
Fordulj jobbra.
Güero vállat von, és balra fordul.
Az út összeszűkül, a por egyre mélyebb lesz.
– Lassan menj, óvatosan – szól neki Don Pedro. – Ne állj meg, csak
lassan menj.
Egy éles jobbkanyarhoz érnek, a vastag bokrok előtt Güero leveszi a
lábát a gázpedálról.
– ¿Qué coño te pasa? – kérdezi Don Pedro.
Neked mi a fene a bajod?
Puskacsövek nyúlnak ki a bokrok ágai közül.
Nyolc, kilenc, tíz.
Mögöttük újabb tíz.
Ekkor Don Pedro meglátja Barrerát a fekete öltönyében, és tudja, hogy
nincsen semmi baj. Az amerikaiak kedvéért „tartóztatják” le. Ha börtönbe is
kerül, másnap már szabadlábon lesz.
Lassan feláll, és felemeli a karját.
Ugyanerre utasítja az embereit.

37
 Güero Méndez lassan lecsúszik a kocsi padlójára.

Art feláll.
Ránéz Don Pedróra, amint felemelt kézzel áll a kocsijában, és fázósan
vacog. Olyan törékenynek látszik az öreg, gondolja Art, mintha egy erősebb
fuvallat fel tudná dönteni. Arca borostás, szeme beesett a fáradtságtól. Csak
egy vénember az út végén.
Majdnem kegyetlen dolognak tűnik letartóztatni, de...
Tío bólint.
Az emberei tüzet nyitnak.
A lövedékek úgy rázzák meg Don Pedrót, mint egy vékony fát.
– Mit csinálsz? – kiáltja Art. – Meg akarta adni...
Hangja azonban elhal a fegyverek üvöltésében.

Güero a kocsi padlójához lapul, kezét a fülére szorítja, mert a zaj

elképzelhetetlen. Az öregember vére úgy hull rá, akár az eső, a kezére, az
arcára, a hátára. Még a fegyverek üvöltésén keresztül is hallja Don Pedro
sikoltását.
Mint egy vénasszony, aki a csirkéket kergető kutyája után fut.
Egy hang a gyerekkorából.
Végre abbamarad.
Güero még vár a csendben, mire fel mer állni.
Ekkor meglátja a sűrű növényzetből előlépő rendőröket. Mögötte Don
Pedro öt sicariója fekszik holtan, sebeikből úgy patakzik a vér a kocsi
oldalára, mint a trópusi eső.
Mellette meg Don Pedro.
A patrón szája és egyik szeme nyitva.
A másik szemét kilőtték.
A test olyan, mint az az olcsó ügyességi játék, amelyben a kis golyókat
kell belegörgetni a lyukakba, csak éppen itt sokkal, sokkal több a lyuk. Az
öreget a szélvédő üvegcserepei borítják, akár a konfetti az esküvői torták
tetején álló marcipán vőlegényfigurát.
Güerónak ostoba módon az a legnagyobb baja, hogy Don Pedro milyen
mérges lenne a Mercedes miatt.

38
 A kocsit ugyanis szinte széttépték a lövedékek.

Art kinyitja az autó ajtaját, az öregember teste kizuhan.

Elképedve látja, hogy a mellkasa még mindig emelkedik, süllyed. Ha
mentőhelikopterre tesszük, gondolja Art, akkor talán...
Tío odasétál, lenéz a testre, és megszólal: – Hagyd abba, vagy lövök.
Azzal előveszi a .45-ösét, az öreg patrón tarkójára céloz vele, és
meghúzza a ravaszt.
Don Pedro nyaka felemelkedik a földről, majd visszahanyatlik.
Tío ránéz Arcra: – A fegyveréért nyúlt.
Art nem válaszol.
– A fegyveréért nyúlt – ismétli Tío. – Mind azt teszik.
Art körbenéz a földön szétszórt holttesteken. A DFS kommandósai
felveszik a halottak fegyvereit a földről, és a levegőbe lőnek velük. A
fegyverek csövéből vörös lángok csapnak elő.
Ez nem letartóztatás volt, gondolja Art, hanem kivégzés.
A vékony szőke sofőr kimászik a kocsiból, a véráztatta földön térdel, és
felemeli a kezét. Remeg. Art nem tudja eldönteni, a hidegtől vagy a
félelemtől-e. Vagy mindkettőtől. Te is remegnél, mondja magának, ha
tudnád, hogy ki fognak végezni.
Elég ebből.
Art odaáll Tío és a térdelő gyerek közé. – Tío...
– Levántate, Güero.
A gyerek remegve feláll. – Diós le bendiga, patrón.
Az isten áldjon meg.
Patrón.
Főnök.
Ekkor végre leesik Artnak: ez nem letartóztatás, de nem is kivégzés volt.
Hanem merénylet.
Ránéz Tíóra, aki visszadugta a pisztolyát az övébe, és rágyújt az egyik
vékony kis szivarjára. Tío felpillant, látja, hogy Art bámulja, majd állával
Don Pedro teste felé int. – Megkaptad, amit akartál.
– Te is.
– Pues... – vonja meg Tío a vállát. – Vidd a trófeádat.
Art visszasétál a Jeepjéhez, és előveszi a ponchóját. Óvatosan belegurítja

39
Don Pedro testét, majd felemeli az öregembert. Szinte semmit sem nyom,
olyan könnyű.
Art odaviszi a Jeephez, és lefekteti a hátsó ülésre.
Majd beül a volán mögé, és magával viszi a táborba a trófeát.
Keselyű, Főnix. Mit számít?
A pokol akkor is pokol, akárhogy hívja az ember.

Adán Barrera rémálomból ébred.

Mély, ritmusos basszus.
Kifut, és látja az égen köröző hatalmas szitakötőket. Megrázza a fejét, a
szitakötőkből helikopterek lesznek.
Akár a köröző keselyűk.
Aztán meghallja a kiabálást, teherautók és lovak hangját. Katonák futnak,
fegyverek ropognak. Elkap egy campesinót, és megparancsolja, hogy rejtse
el, mire a férfi egy sátorba viszi, ahol Adán egészen addig egy ágy alatt
bújik meg, amíg a tető lángra nem kap, ekkor kirohan, és szembetalálja
magát a bajonettekkel és a katonákkal.
Katasztrófa. Mi folyik itt?
A nagybátyja őrjöngeni fog. Azt mondta neki, hogy a hetet töltsék máshol:
Tijuanában vagy akár San Diegóban, bárhol legyenek, csak ne itt. A bátyja,
Raúl elment a badiraguatói lányhoz, akire annyira rá van izgulva. Egy
partira volt hivatalos, és Adánnak is vele kellett mennie. Most meg, az isten
tudja, Raúl hol van, gondolja Adán, nekem meg bajonettet szegeznek a
mellkasomhoz.
Tío az apjuk halála óta gyakorlatilag felnevelte a fiúkat. Adán akkor
négyéves volt. Tío Barrera maga sem volt még férfi, de elvállalta egy férfi
felelősségét, pénzt keresett, úgy beszélt a fiúkkal, mint az apjuk, és
odafigyelt, hogy mindig helyesen cselekedjenek.
A család életszínvonala Tío előremenetelével emelkedett, és mire Adán
tinédzser lett, középosztálybeli életet éltek. A vidéki gomerókkal ellentétben
a Barrera fiúk városi gyerekek voltak: Culiacánban éltek, ott jártak
iskolába, úszómedencés partikra a városban, strandpartikra Mazatlánban. A
forró nyarak egy részét Tío haciendáján töltötték, Badiraguato hűvös hegyi
levegőjén, és a többi campesino gyerekeivel játszottak, A badiraguatói
életük idilli volt, hegyi tavakhoz bicikliztek, szikláról ugrottak a gránittavak

40
smaragd mélyébe, a ház széles teraszán pihentek, miközben tucatnyi tía –
nagynéni – sürgölődött körülöttük, tortillát készítettek, albóndigast, és Adán
kedvencét – gyümölccsel töltött kelt tésztát, vastagon borítva karamellel.
Adán megszerette a campesinókat.
Nagy, szerető családot jelentettek számára. Az anyjuk az apjuk halálával
visszahúzódott, a nagybátyjuk komoly volt, és csak az üzlettel foglalkozott.
De a campesinók olyanok voltak, akár a meleg nyári napsütés.
Adán papja, Juan atya, gyerekkorában mindig ezt prédikálta: – Krisztus a
szegényekkel van.
Olyan keményen dolgoznak, figyelte meg Adán: a mezőn, a konyhában, a
mosodában, és olyan sok gyerekük van, de amikor a felnőttek hazajönnek a
munkából, mindig van idejük arra, hogy megöleljék a gyerekeket, a térdükön
hintáztassák őket, játsszanak velük.
Adán mindennél jobban imádta azokat a nyári estéket, amikor a családok
összegyűltek, az asszonyok főztek, a gyerekek meg visító, nevető
csapatokban rohangáltak, a férfiak hideg sört ittak, a termésről beszéltek, az
időről, a lábasjószágról, viccet meséltek. Aztán mind leültek a hatalmas
asztalok köré, a vén tölgyfák alá, aztán lassan mindenki elcsendesedett,
ahogy az emberek nekiláttak komolyan enni. Aztán, ahogy csillapult az
éhségük, a beszélgetés megint életre kelt: a viccek, az ismerős ugratás, a
nevetés. Vacsora után, ahogy a hosszú nyári nap éjszakába hajolt, és a
levegő lehűlt, Adán a lehető legközelebb ült az üres székekhez, amelyeket
hamarosan férfiak foglaltak el, kezükben gitárral. Szó szerint a lábuknál
ülve hallgatták, amint énekelték a tamborát, amint gomerókról, bandidókról
és revolucionariókról, gyerekkora sinaloai legendás hőseiről daloltak.
Aztán a férfiak elfáradtak, és arról beszéltek, hogy a nap korán felkel, a
tíák visszaterelték Adánt és Raúlt a haciendára, ahol a szúnyoghálóval
lefedett erkélyen aludtak a fehér lepedőkön, amiket a tíák hideg vízzel fújtak
be.
A legtöbb estén az abuelák – az idős asszonyok, a nagymamák – meséltek
neki brujákról – boszorkányokról –, szellemekről, akik baglyok, sólymok,
sasok, kígyók, gyíkok, rókák és farkasok alakját öltötték magukra. Naiv
férfiakról meséltek, akik az amor brujo – szerelmi bűbáj – varázslata alatt
az eszüket vesztették a szerelemtől, férfiakról, akik pumákkal harcoltak,
farkasokkal, óriásokkal és szellemekkel, mindig egy gyönyörű, fiatal nő

41
szerelméért, csak azért, hogy a végén – és persze túl későn – kiderüljön:
szerelmük csak egy ronda, visszataszító disznó, vagy róka, vagy bagoly.
Adán a történeteket hallgatva elaludt, és csak a tűző napsütésre ébredt fel,
majd ismét kezdődött egy csodálatos nyári nap a szokásos friss tortillával,
machacával, chorizóval, és húsos, édes naranccsal.
Katonák viharzanak keresztül a falun, felgyújtva az összetákolt tetőket,
fegyverük tusával döntve be a falakat.
A federale Navarres hadnagy nagyon rossz hangulatban volt. Az amerikai
DEA ügynökei sem boldogok: elegük van abból, hogy csak a kishalakat
kapják el, állandóan azt követelik a hadnagytól, hogy egy nagyhalat
mutasson már nekik, és közben arra célozgattak, hogy Navarres tudja, hol
vannak azok a nagyhalak, csak éppen szándékosan nem vezeti el hozzájuk
őket.
Elkaptak pár kishalat, de nem a nagyot. Most García Abregót akarják,
Chalino Guzmánt, más néven El Verdét, Jaime Herrerát és Rafael Carót,
akiknek valahogy sikerült meglépniük.
De leginkább Don Pedrót akarták.
El Patront.
– Az a cél, hogy ne kapjunk el senkit? – kérdezte az egyik DEA-ügynök
kék baseballsapkában. Navarres megőrült az állandó jenki mocskolódástól,
hogy minden mexikói zsaru la mordidát fogad el, kenőpénzt.
Szóval Navarres mérges, megszégyenítették, és ettől ő csak büszke lesz
és veszélyes.
Aztán meglátja Adánt.
Elég egy pillantás a márkás farmerjére és Nike futócipőjére, és a hadnagy
máris tudja, hogy az alacsony fiatalember a városi frizurájával és puccos
ruhájával nem campesino. Pontosan úgy néz ki, mint egy culiacáni fiatal
gomero.
A hadnagy odamegy, és lenéz Adánra.
– Navarres hadnagy vagyok – közli –, a Szövetségi Törvényszéki
Rendőrségtől. Hol van Don Pedro Áviles?.
– Én nem tudok semmit – feleli Adán, és igyekszik, hogy a hangja ne
remegjen. – Én egyetemre járok.
Navarres elhúzza a szája szélét. – Mit tanulsz?
– Könyvelést – feleli Adán.

42
 – Egy könyvelő – mondja Navarres. – És mit könyvelsz? Kilókat?
– Nem – válaszolja Adán.
– Csak úgy véletlenül vagy itt.
– A bátyámmal jöttünk egy partira. Nézze, tévedés történt. Beszéljen a
nagybátyámmal, majd ő...
Navarres előhúzza a pisztolyát, és a tusával arcon vágja Adánt. A
federalék egy teherautó platójára dobják az eszméletlen Adánt az őt
rejtegető campesmokkái együtt, majd elhajtanak.

Adán most sötétben ébred.

Látja, hogy nem éjjel van, hanem a fejére húztak egy fekete csuklyát.
Nehezen kap levegőt, pánikba esik. A kezét szorosan összekötötték a háta
mögött, és hangokat hall: járó motorokét, helikopterek rotorjaiét. Valamiféle
bázison vagyunk, gondolja Adán. Aztán valami sokkal rosszabbat hall: egy
férfi nyögését, a kemény gumi puffanását, majd a húsra és csontra csapódó
fém hangját. Érzi a férfi vizeletének, székletének, vérének szagát, érzi a saját
félelme visszataszító szagát.
Hallja, amint Navarres kellemes, arisztokratikus hangon megszólal: –
Mondd meg, hol van Don Pedro.
Navarres lenéz az izzadó, vérző, remegő csomóként a padlón heverő
parasztra. A férfi két megtermett federale lába előtt fekszik, az egyik
kezében egy vastag gumicső, a másikban egy rövid vasrúd. A DEA emberei
kint ülnek, és várják, hogy beszéljen. Információt akarnak csupán, az már
nem érdekli őket, hogyan kapják meg.
Az amerikaiak, gondolja Navarres, nem szeretik tudni, hogyan készül a
kolbász.
Bólint az egyik federalénak.
Adán hallja a gumicső suhogását, majd a sikoltást.
– Hagyjátok abba! – kiáltja.
– O, szóval te is csatlakoztál hozzánk – mondja neki Navarres. Fölé
hajol, Adán érzi a leheletét. Akár a menta. – Akkor te mondd meg nekem,
hol van Don Pedro.
A campesino ráüvölt: – Ne mondd meg nekik!
– Törjétek el a lábát – parancsolja Navarres.
Borzalmas hang, amint a federale a vasrúddal szétveri a campesino

43
sípcsontját.
Mint amikor a fejsze a fába csap.
Sikoltás.
Adán hallja a nyögő, fulladó, hányó férfit imádkozni, de nem szól semmit.
– Most már elhiszem – közli Navarres –, hogy semmit sem tud.
Adán érzi, hogy a comandante közelebb jött. Érzi a federale leheletén a
kávét és a dohányt, amint megszólal: – De te igen.
A csuklyát letépik a fejéről, és mielőtt bármit megláthatott volna, a szemét
azonnal bekötik. Aztán azt érzi, hogy a székét hátradöntik negyvenöt fokos
szögben.
– Hol van Don Pedro.
– Nem tudom.
Tényleg nem tudja. Ez itt a baj. Adánnak gőze sincs, hol van Don Pedro,
és mindennél jobban szeretné, ha tudná. Ekkor szembe kell néznie a
kegyetlen igazsággal: ha tudná, elmondaná. Nem vagyok olyan kemény, mint
a campesinók, gondolja, nem vagyok annyira bátor, nem vagyok annyira
lojális. Elmondanék nekik mindent, mielőtt eltörik a lábamat, mielőtt hallom
a saját csontjaim reccsenésének iszonyatos hangját, mielőtt érzem az
elképzelhetetlen fájdalmat.
De nem tudja, hol van Don Pedro, ezért így szól: – Őszintén mondom,
nem tudom... Én nem vagyok gomero...
– Hmmm.
Navarres hitetlenkedésének hangja.
Ekkor Adán orrát megcsapja valami.
A gázolaj szaga.
Beletömnek egy rongyot a szájába.
Adán küzd, de hatalmas kezek tartják lefogva, ahogy beleöntik a gázolajat
az orrába. Úgy érzi, mintha megfulladna, és nem téved. Köhögni akar,
öklendezni, de a szájában lévő rongy miatt képtelen. Érzi, ahogy a hányás
gyűlik a torkában, és azon gondolkodik, meg fog-e fulladni a hányás és a
gázolaj keverékétől, majd a kezek elengedik, mire őrült módon rázni kezdi a
fejét, a szájából kihúzzák a rongyot, és felállítják a székét.
Amikor Adán abbahagyja a hányást, Navarres ismét felteszi neki a
kérdést.
– Hol van Don Pedro?

44
 Nem tudom – nyögi Adán. Érzi, ahogy a pánik elszorítja a torkát. És
valami ostobaságot mond: – Van pénz a zsebemben.
A széket megint hátradöntik, a rongyot visszadugják a szájába. Az orrába
ismét gázolaj szivárog, felkúszik, úgy érzi, mintha elöntené az agyát.
Reméli, hogy ez történik, reméli, hogy meghal, mert ez elviselhetetlen.
Amikor már éppen azt hiszi, hogy el fog ájulni, a széket visszaállítják, és
kiveszik a rongyot a szájából.
Navarres üvölt: – Minek tartasz engem? Egy hülye közlekedési zsarunak,
aki gyorshajtásért állított meg? Borravalót akarsz adni?
– Sajnálom – nyögi Adán. – Engedjetek el, visszajövök, hozok annyi
pénzt, amennyit akartok. Mondjátok, hogy mennyit.
Megint visszadöntik. Rongy, gázolaj. A rémületes, borzasztó érzés, amint
a szag megtölti az orrát, az agyát, a tüdejét. Rázza a fejét, teste remeg,
lábával megállíthatatlanul rugdal. Amikor végre véget ér, Navarres hüvelyk-
és mutatóujja közé fogja Adán állát, és felemeli a fejét.
– Te kis szaros traficante szemét – mondja. – Azt hiszed, mindenki eladó,
mi? Hadd mondjak neked valamit, te kis geci. Engem nem vehetsz meg.
Nincs alkudozás. Nem vagyok eladó. Magadtól fogod megmondani, amit
akarok.
Ekkor Adán hallja, hogy valami nagy baromságot mond.
– Comemierda.
Navarres agya elborul. – Egyek szart? – visítja. – Egyek szart? Hozzátok.
Adánt felállítják, majd kivonszolják a sátorból a latrinához, egy mocskos
lyukhoz, amire odadobtak egy vécéülőkét. A lyukból szinte kicsordul a szar,
a húgy, a vécépapír meg a legyek.
A federalék felemelik a vonagló Adánt, és a lyuk fölé tartják a fejét.
– Én egyek szart? – kiabálja Navarres. – Te fogsz szart enni!
Azzal Adánt beleengedik a szennybe egészen a nyakáig.
Megpróbálja visszatartani a lélegzetét. Küzd, rángatja magát, megint
megpróbál nem venni levegőt, de végül be kell lélegeznie a szart. Kiemelik.
Adán kiköhögi a szart a szájából.
Levegő után kapkod, ahogy megint leengedik.
Becsukja a szemét, száját, és esküszik, hogy inkább meghal, de nem fog
megint szart nyelni, ám hamarosan megint rángatózik, a tüdeje levegő után
kiált, az agya fel akar robbanni, kinyitja a száját, és fulladozik a szarban,

45
aztán kiemelik és a földre dobják.
– Ki eszik szart?
– Én.
– Mossátok le.
A hideg víz csípi a bőrét, de Adán hálás érte. Négykézláb áll, öklendezik,
hány, a víz azonban csodálatos.
Navarres megtépázott büszkesége helyreállt, és most szinte úgy hajol
Adán fölé, mintha az apja lenne. – Na, mondd csak meg szépen, hol van Don
Pedro.
Adán sír. – Nem... tudom...
Navarres megrázza a fejét.
– Hozzátok a másikat – utasítja az embereit. Pár perccel később a
federalék kivonszolják a sátorból a campesinót. Fehér nadrágja véres és
szakadt. Bal lába furcsa, törött szögben áll, a bőrét átlyukasztotta egy törött
csontdarab.
Adán meglátja, és megint elhányja magát.
Akkor még rosszabbul érzi magát, amikor a férfit a helikopterhez húzzák.

Art az orrára szorítja a zsebkendőjét.

A füst és a hamu csípi a szemét, megtölti a száját. Isten tudja, gondolja
Art, miféle mérgező szar van a tüdőmben.
Az út egy kanyarulatánál álló kis faluba érkezik. A campesinok az út
túloldalán állnak, és nézik, ahogy a katonák nekiállnak lángszóróval
felégetni a casitáik hevenyészett tetejét. A fiatal katonák idegesen tartják
vissza őket, nehogy megpróbálják kihozni az értékeiket a lángban álló
házakból.
Ekkor Art meglátja az őrültet.
Egy magas, nagydarab, fehér hajú férfi az, arcán fehér a borosta is, rövid
ujjú inge szabadon lobog farmerje és teniszcipője fölött, kezében egy
fakeresztet tart, akár egy pocsék színész egy B-kategóriás vámpírfilmben.
Utat tör magának a campesinókon keresztül, majd elmegy a katonák mellett.
A katonák is őrültnek nézik, mert félreállnak, és hagyják, hadd menjen.
Art nézi, ahogy a férfi átmegy az úton, és odaáll két lángszórót tartó katona
elé, akik éppen egy házat készülnek felégetni.
– Megmentő Jézus Krisztus urunk nevében – üvölti – megtiltom nektek,

46
hogy ezt tegyétek.
Olyan, mint valaki buggyant nagybátyja, gondolja Art, akit a házban
tartanak bezárva, de valahogy kiszabadult a káoszban, és most eszement
messiásként kóborol. A két katona csak áll a férfi előtt, nem tudják, mit
tegyenek.
Az őrmester megmondja nekik: odamegy, és üvöltve közli velük, hogy ne
álldogáljanak már, mint két fregado, és azonnal gyújtsák fel a chiganda
házat. A katonák megpróbálják kikerülni az őrültet, de ő elébük áll.
Ahhoz képest, hogy milyen kövér, gyorsan mozog, gondolja Art.
Az őrmester fogja a puskáját, és a tusát a férfi felé emeli, mintha be
akarná törni a koponyáját, de az őrült nem mozdul.
Nem mozdul. Csak ott áll istenre hivatkozva.
Art sóhajt, megállítja a Jeepet, kiszáll.
Tudja, hogy nem kellene közbeavatkoznia, de nem engedheti, hogy
beverjék az őrült férfi fejét. Legalább meg kell próbálnia megakadályozni.
Odamegy az őrmesterhez, közli vele, hogy ő majd elintézi, majd megragadja
az őrültet a könyökénél fogva, és el akarja vezetni.
– Gyerünk, viejo – mondja neki. – Jézus mondta, hogy az út túloldalán vár
téged.
– Tényleg? – kérdi az őrült. – Mert Jézus meg azt mondta nekem, hogy
baszódj meg.
A férfi Artra néz elképesztő szürke szemével. Art azonnal látja, hogy a
férfi nem őrült, hanem valami teljesen más. Néha valakinek a szemébe
nézve azonnal tudja, tudja, az ember, hogy a szarakodásnak vége.
Azok a szemek sokat láttak, és akkor is néztek, ha nem kellett volna.
A férfi meglátja a DEA feliratot Art sapkáján.
– Büszke magára?
– Csak a munkámat végzem.
– Én meg az enyémet. – A férfi hátat fordít a katonáknak, és ismét arra
utasítja őket, hogy hagyják abba.
– Nem akarom, hogy baja essen – mondja Art.
– Akkor csukja be a szemét. – Aztán meglátja az aggodalmat Art arcán, és
hozzáteszi. – Ne aggódjon, nem fognak hozzám nyúlni. Pap vagyok. Püspök.
Pap?, gondolja Art. Baszódjak meg? Miféle pap – elnézést, püspök –
beszél így?

47
 A gondolatot fegyverropogás szakítja félbe.
Art hallja egy AK-47-es tompa durrogását, majd a földre veti magát,
olyan szorosan simulva bele a mocsokba, amilyen szorosan csak tud.
Felnéz, és látja, hogy a pap még áll – akár egy magányos fa a préri közepén,
mert mindenki más hasra vágta magát –, tartja a keresztet a kezében, kiabál a
hegyek felé, hogy hagyják abba a lövöldözést.
Ez egyike a legbátrabb cselekedeteknek, amit Art valaha látott.
Vagy legostobábbaknak. Vagy legőrültebbeknek.
Bassza meg, gondolja Art.
Feltérdel, aztán odaveti magát a pap lábára, feldönti, és a földre szegezi.
– A lövedékek nem tudják, hogy maga pap – mondja neki.
– Isten tudja, mikor kell hívnia – feleli a pap.
Nos, isten már éppen tárcsázni készült, gondolja Art. Ott fekszik a porban
a pap mellett addig, amíg el nem hallgat a fegyver, aztán megkockáztatja, és
felnéz. Az egyik katona a faluból elindul abba az irányba, ahonnét az AK-
47-essel tüzeltek.
– Nincs egy cigarettája? – kérdezi a pap.
– Nem dohányzok.
– Milyen puritán.
– Bele lehet halni – közli Art.
– Mindenbe bele lehet halni, amit szeretek – feleli a pap. – Iszok,
dohányzok, túl sokat eszek. Gondolom, a szex hiányát kompenzálom. A
nevem Parada püspök. De maga hívhat Juan atyának.
– Maga őrült, atyám.
– Krisztusnak szüksége van őrültekre – jelenti ki a pap, feláll, és
leporolja magát. Körbenéz, és elmosolyodik. – A falu meg még mindig itt
van, igaz?
Aha, gondolja Art, mert a gomerók elkezdtek lőni.
– És magának van neve? – kérdezi a pap.
– Art Keller.
Kezet nyújt. Parada belecsap. – Miért égeti fel az országomat, Art
Keller?
– Ahogy mondtam, ez a...
– Munkája. Szar meló, Arturo.
Látja, hogy Art reagál az „Arturo” megszólításra.

48
 – Félig mexikói, igaz? – kérdezi Parada.
– Az anyám mexikói.
– Én meg félig amerikai vagyok – mondja Parada. – Texasban születtem,
a szüleim mojadók voltak, migráns munkások. Csecsemő voltam, amikor
visszahoztak Mexikóba. Szóval amerikai állampolgár vagyok. És texasi.
– Juhéj!
– Szarvánál a bikát.
Egy nő fut oda Paradához, és beszélni kezd hozzá. Sír, és olyan gyorsan
pörög a nyelve, hogy Art alig érti. Pár szót azért ki tud venni: Padre Juan és
federales és tortura. Kínzás.
A pap Arthoz fordul. – Egy közeli táborban embereket kínoznak. Meg
tudja állítani?
Valószínűleg nem, gondolja Art. A Keselyű Hadműveletben ez a bevett
eljárás. A federalék megpuhítják őket, aztán a madarak nekünk énekelnek. –
Atyám, nem avatkozhatok be a belső ügyekbe...
– Ne nézzen hülyének – mondja a pap. Olyan tekintélyt parancsolóan
beszél, hogy Art kénytelen figyelni rá. – Menjünk.
Odamegy Art Jeepjéhez, és beül. – Gyerünk, indítson már.
Art beül, elindítja a dzsipet, és sebességbe rakja.

Amikor odaérnek a táborba, Art megpillantja Adánt egy helikopterben,

háta mögött összekötött kézzel. A törött lábú campesino mellette fekszik.
A helikopter éppen készül felszállni. A rotorok pörögnek, port hordanak
Art arcába. Kiugrik a Jeepből, a rotor keltette szélben, legörnyedve fut oda
a pilótához, Phil Hansenhez.
– Phil, mi a fene folyik itt? – kiáltja.
Phil rávigyorog. – Két madár!
Art azonnal megérti. Két madarat visznek fel, az egyik repülni fog, a
másik meg énekelni.
– Nem – kiáltja Art. – Az a srác az enyém.
– Baszd meg, Keller!
Persze, basszam meg, gondolja Art. Benéz a helikopterbe, ahol Parada
már kezelésbe vette a törött lábú campesinót. A pap felé fordul, tekintetében
kérdést és követelést lát.
Art megrázza a fejét, majd előhúzza a .45-ösét, és Hansen arcába dugja, –

49
Nem fogsz felszállni, Phil.
Art hallja, ahogy a federalék felemelik és csőre töltik fegyvereiket.
A DEA emberei kirohannak a sátrakból.
Taylor kiabál: – Keller, mi a faszt csinálsz?
– Most már ez megy nálunk, Tim? – kérdezi Art. – Embereket dobálunk ki
helikopterekből?
– Nem vagy te szűz, Keller – feleli Taylor. – Eddig nem zavart az ilyesmi.
Erre nem mondhatok semmit, gondolja Keller. Mert ez az igazság.
– Véged van, végeztem veled, Keller – közli Taylor. – Kirúgatlak,
börtönbe záratlak.
Hallhatóan boldog.
Art továbbra is Hansenre emeli a fegyverét.
– Ez mexikói ügy – mondja Navarres. – Maradjon ki belőle. Ez nem a
maga országa.
– De az én országom! – üvölti Parada. – És olyan kurva gyorsan átkozlak
ki az egyházból, hogy...
– Hogy beszél, atyám – néz rá Navarres.
– Mindjárt rondábbat is fogsz hallani.
– Don Pedro Ávilest akarjuk megtalálni – magyarázza Navarres Artnak.
Adánra mutat: – Az a mocskos kis geci tudja, hogy hol van, és el fogja
mondani.
– Don Pedrót akarjátok? – kérdi Art, odamegy a Jeephez, és kirántja a
ponchót. Don Pedro teste a földre esik, por száll fel. – Hát itt van.
Taylor lenéz a golyószaggatta testre.
– Mi történt?
– Le akartuk tartóztatni öt emberével együtt – feleli Art. – Ellenálltak.
Mindannyian halottak.
– Mindannyian – néz rá Taylor.
– Igen.
– Nincsenek sebesültek.
– Nincsenek.
Taylor enyhe mosolyra húzza a száját. De Art tudja, hogy be van rágva.
Art megjelent a Nagy Trófeával, és Taylor semmit sem tud tenni vele.
Semmit az égadta egy világon. Ennek ellenére itt az ideje a békejobbnak.
Art fejével Adán és a campesino felé int, és halkan mondja: – Szerintem

50
mindkettőnknek van miért tartani a pofánkat, Tim.
– Van.
Art fellép a helikopterbe, és nekiáll kioldani Adán kezét. – Sajnálom.
– Nálam nem jobban – felel Adán, majd Parada felé fordul. – Hogy van a
férfi lába, atyám?
– Ismeritek egymást? – kérdezi Art.
– Én kereszteltem meg – válaszolja Parada. – Nálam volt elsőáldozó. –
Lenéz a férfira. – Túl fogja élni.
De a tekintetéből Art és Adán éppen az ellenkezőjét olvassák ki.
Art elkiáltja magát. – Most már felszállhatsz, Phil! Culiacáni kórház, és
ne kíméld a gépet!
A helikopter felemelkedik.
– Arturo – mondja Parada.
– Igen? •
A pap mosolyogva néz rá.
– Gratulálok – mondja Artnak. – Örült vagy.
Art odapillant a felégetett mákföldekre, a felperzselt falvakra, a poros
úton gyülekező menekültekre.
Szeme előtt csak üszkös romokat és hamut lát.
Fekete virágok mezejét.
Aha, gondolja Art, őrült vagyok.

Kilencven perccel később Adán tiszta ágyban fekszik Culiacán legjobb

kórházában. A sebet, amit Navarres ejtett az arcán fegyvere csövével,
kitisztították és ellátták, teletömték antibiotikumokkal, de a
fájdalomcsillapítót visszautasította. Adán érezni akarja a fájdalmat.
Felkel az ágyból, és addig sétál a folyosókon, amíg megtalálja a szobát,
amelyikben Manuel Sánchez fekszik. Addig erősködik, hogy végül
beengedik.
A campesino kinyitja a szemét, és meglátja Adánt.
– A lábam...
– Még mindig megvan.
– Ne engedd, hogy...
– Nem engedem – mondja Adán. – Most aludj.
Megkeresi az orvost.

51
 – Meg tudja menteni a lábát?
– Azt hiszem – feleli a doktor. – De nem lesz olcsó.
– Tudja, hogy ki vagyok?
– Tudom, hogy ki maga.
Adán figyelmét nem kerüli el a pillantás és az enyhe felhang az orvos
válaszában: tudom, hogy ki a nagybátyád.
– Ha megmenti a lábát – mondja Adán –, maga lesz a kórház új
szárnyának igazgatója. De ha nem sikerül, akkor élete végéig egy tijuanai
bordélyban fog abortuszokat csinálni. Ha meghal, akkor maga hamarabb
kerül a sírba, mint ő. És nem a nagybátyám juttatja oda, hanem én.
Megértett?
Az orvos megértette.
Adán pedig megértette, hogy az élete megváltozott.
A gyerekkornak vége.
Az élet most már nem játék.

Tío lassan letüdőzi a kubai szivar füstjét, és nézi, ahogy a füstkarika

átszeli a szobát.
A Keselyű Hadművelet nem is sikerülhetett volna jobban. A sinaloai
máktermést felégették, a földet megmérgezték, a gomerókat szétkergették,
Áviles halott, az amerikaiak meg azt hiszik, hogy végeztek az ördöggel, és
Mexikóval kapcsolatban végre elpihennek.
Az önelégültségük miatt van időm és szabad kezem felépíteni egy
szervezetet, ami olyan erős lesz, hogy ha az amerikaiak fel is ébrednek, nem
tudnak ellene tenni semmit.
A federaciónt.
Halk kopogás az ajtón.
Egy feketébe öltözött DSF-ügynök lép be, vállán egy Uzival. – Valaki
keresi magát, Don Miguel. Azt mondja, az unokaöccse.
Adán áll az ajtóban.
Miguel Ángel Barrera már tudja, mi történt az unokaöccsével, tud a
verésről, a kínzásról, az orvos felé tett fenyegetésről, a látogatásról Parada
klinikájára. A fiú egy nap alatt férfivá vált.
A férfiak meg rögtön a tárgyra térnek.
– Hallottam a rajtaütésről – mondja.

52
 – Ami azt illeti, én segítettem megtervezni – feleli Tío.
Valóban, a célpontokat ő maga válogatta ki, hogy végezzen az
ellenségeivel, riválisaival, meg azokkal az őskövületekkel, akik képtelenek
megérteni az új világot. Amúgy sem élték volna túl, és csak útban lettek
volna.
Most meg nincsenek.
– Aljas dolog volt – mondja Adán.
– Szükséges volt – feleli Tío. – Amúgy is megtörtént volna, akkor meg
miért ne fordíthattuk volna az előnyünkre. Ez üzlet, Adán.
– Nos...
Most meglátjuk, gondolja Tío, miféle ember lett a fiúból. Várja, hogy
Adán folytassa.
– Nos – mondja Adán –, be akarok szállni az üzletbe.

Tío Barrera az asztalfőn ül.

Az éttermet magánrendezvény miatt estére bezárták. De mennyire
magánrendezvény, gondolja Adán: az éttermet körbevették a DFS Uzival
felszerelt emberei. Az összes vendéget megmotozták, fegyvereiket elvették.
A vendégek listája a jenkik legvadabb álma. Minden gomero itt van, akit
Tío megkímélt a Keselyű Hadműveletben. Adán Raúl mellett ül, és végignéz
az összegyűlteken.
García Abrego, ötvenévesen az üzlet nagy öregje. Oszes haj, őszes
bajusz, úgy néz ki, mint egy bölcs, öreg macska. Mert az is. Közönyös arccal
ül és nézi Barrerát, Adán semmit sem tud kiolvasni a vonásaiból. – Így érte
meg az ötven évet az üzletben – mondta neki Tío. – Tanulhatsz tőle.
Abrego mellett ül a férfi, akit mindenki csak El Verdeként ismer. A Zöld,
mert mindig zöld, struccbőrből készült csizmát visel. Amúgy Chalino
Guzmán úgy néz ki, mint egy farmer: ing, farmer, szalmakalap.
Mellette Güero Méndez.
Güero még ebben a városi környezetben is cowboyruhát visel: fekete ing,
patentos igazgyöngy gombokkal, szűk, fekete farmer, hatalmas, kék és ezüst
övcsattal, hegyes orrú bakancs, és még bent sem vette le nagy fehér
cowboykalapját.
Güero megállás nélkül arról beszél, milyen csodálatos módon élte túl a
federalék rajtaütését, amiben meghalt a főnöke, Don Pedro. – Santo Jesús

53
Maiverde megvédett a golyóktól – mondta. – Megmondom nektek,
testvéreim, szárazon sétáltam át az esőben. Még órákkal később sem tudtam,
hogy életben vagyok-e. Azt hittem, szellem lettem. – És csak mondta és
mondta, hogyan ürítette ki pistolája tárát a federalékra, majd kiugrott a
kocsiból, és elfutott – „golyók záporoztak körülöttem, testvéreim” – a
bokrok közé, és így tudott megmenekülni, majd később visszajutni a
városba.”Azt hittem, minden perc az utolsó, testvéreim.”
Adán a többi vendégre fordítja tekintetét: Jaime Herrerára, Rafael
Caróra, Chapo Montanára, a sinaloai gomerókra. Mindannyiukat körözik,
mindannyian menekülnek. Elveszett hajók, amelyeknek nem fújja szél a
vitorláját, és most biztonságos kikötőt keresnek.
Tío hívta össze a találkozót, és már maga a tény bizonyította, ki itt a
főnök. Leültette mindet egy asztal mellé, ami tele volt főtt rákkal,
leheletvékonyra szeletelt carnéval, és jéghideg sörrel, amit a sinaloaiak
isznak a bor helyett.
A másik szobában fiatal sinaloai zenészek várták, hogy elénekelhessék a
bandákat: a dalokat, amelyek olyan híres traficanték hőstetteit mesélik el,
akik közül többen ott ültek az asztalnál. Egy másik helyiségben egy tucatnyi
méregdrága call girl várt, akiket a Haley Saxon exkluzív San Diegó-i
bordélyából hoztak le.
– A kiontott vér megszáradt – mondja Tío. – Itt az idő, hogy elfelejtsük
sérelmeinket, hogy kimossuk a venganza keserű ízét a szánkból. Ezek a
dolgok a múlté, ahogy a tegnapi folyó vize.
Belekortyol a sörébe, megforgatja a szájába, majd kiköpi a padlóra.
Megáll, hogy lássa, van-e valakinek ellenvetése.
Senkinek sincs.
– Annak az életnek is vége, amit eddig éltünk – folytatja. – Megmérgezve,
felégetve. A régi életünk olyan, akár az álmaink a hajnal előtti órákban.
Elúsznak előlünk, mint a füstpamacsok a szélben. Lehet, hogy visszavágyjuk
ezeket az álmokat, szeretnénk békésen aludni, de ez nem élet, hanem álom.
– Az amerikaiak szétkergettek minket, sinaloaiakat. Felégették
földjeinket, és elkergettek bennünket. De a tűz, ami elpusztít, egyben az új
életet is magában hordozza. A szél, ami lerombol, egyben széthordja az új
magokat. Helyes. Szétszóródunk, akár a manzanita magjai, ami bármilyen
földben megél. Megél, és növekedni kezd. Azt mondom, legyünk olyanok,

54
mint egy kéz ujjai. Azt mondom, ha elveszik tőlünk Sinaloát, akkor mi
elvesszük az egész országot.
– Három kritikus terület van, ahonnét a pista secretát fogjuk irányítani: az
Arizonával és Texasszal határos Sorona, az öböl; szemben Texasszal,
Louisianával és Floridával, valamint Baja, ami San Diego, Los Angeles és
a nyugati part kapuja. Megkérem Abergót, hogy legyen az öböl az ő plazája,
és irányítsa a piacokat Houstonban, New Orleansban, Tampában és
Miamiban. Megkérem El Verdét, Don Chalinót, hogy legyen Sonora az ő
plazája, tegye meg Juárezt a központjává, és irányítsa a piacokat Új-
Mexikóban, Arizonában és a Texas maradék részén.
Odapillant El Verdére, akinek campesino arca kifürkészhetetlen. A
sonorai plaza jó üzlet. El Verdének tonnaszámra kell majd szállítani a
drogokat Phoenixbe, El Pasóba és Dallasba, nem beszélve az északi
városok – Chicago, Minneapolis és különösen Detroit – felé irányuló
forgalomról.
De mindenki az utolsó plazára vár, Adán figyeli az arcokat, ahogy
megértik: Tío a legkövérebb ludat magának tartja meg.
Baja.
Tijuana a belépő San Diego, Los Angeles, San Francisco és San Jose
hatalmas piacaira. A fejlett közlekedési infrastruktúra miatt pedig el tudja
érni az Egyesült Államok legnagyobb piacait: Philadelphiát, Bostont, és a
legzsírosabb falatot, New Yorkot.
Szóval ott van az Öböl-plaza, a Sonora-plaza, de az igazi plaza maga
Baja.
La Plaza.
Senki sem örül, senki sincs meglepve, amikor Barrera így folytatja: – Én
magam pedig...
– Guadalajarába költözöm.
Na, most meg vannak lepve.
Adán a leginkább, hiszen nem hiszi, hogy Tío feladja a potenciálisan
legtöbbet jövedelmező üzletet a nyugati féltekén. Ha a Baja – plaza nem
marad a családban, akkor...
– Megkérem – mondja Barrera – Güero Méndezt, hogy legyen Baja az ő
plazája.
Adán látja, ahogy Güero arcára kiül a vigyor. Aztán leesik neki. Megérti,

55
hogy Güero nem valamiféle csoda folytán élte túl a rajtaütést, amelyben
meghalt Don Pedro. Adán tudja, hogy a Baja-plaza nem egy meglepetés
ajándék, hanem egy betartott ígéret.
De miért?, tűnődik Adán. Mire készül Tío?
És hol van ebben az egészben az én helyem?
Van annyi esze, hogy nem kérdezi meg. Majd ha készen áll rá, Tío
négyszemközt elmondja neki.
García Abrego előredől és mosolyog. Szája kicsi fehér bajusza alatt.
Mint egy macskáé, gondolja Adán. Abrego megszólal: – Barrera a világot
három részre osztja fel, a negyediket meg megtartja magának. Nem tehetek
róla, de nagyon érdekel, hogy miért.
– Abrego, mi terem meg Guadalajarában? – kérdezi Barrera. – Milyen
határon terül el Jalisco? Semmilyenen. Ez csak egy távoli hely, és kész. Egy
biztonságos hely, ami kiválóan megfelel a Federaciónunk érdekeinek.
Ez az első alkalom, hogy nevén nevezi, gondolja Adán. A Szövetség.
Aminek ő maga a feje. Nem cím, hanem pozíció alapján.
– Ha elfogadjátok ezt a felosztást – folytatja Barrera akkor megosztom
veletek, ami az enyém. A barátaim a ti barátaitok, az én védelmem a ti
védelmetek.
– És mennyit fogunk fizetni ezért a védelemért? – kérdezi Abrego.
– Egy tisztességes árat – feleli Barrera. – A védelem drága dolog.
– Mennyire drága?
– Tizenöt százalék.
– Barrera – mondja Abrego. – Felosztod az országot plazákra. Remek,
nagyszerű. Abrego elfogadja az öblöt. De elfelejtettél valamit. Felvágtad és
elosztottad a gyümölcsöt, ami nincs. Semmink sem maradt. A földjeinket
felégették és megmérgezték. A hegyeink hemzsegnek a policíától és a
jenkiktől. Piacokat adsz nekünk, csak éppen nincs ópiumunk, amit
eladhatnánk.
– Felejtsd el az ópiumot – közli Barrera.
– És a yerba... – kezdi Güero.
– Felejtsd el a marihuánát is – szakítja félbe Barrera. – Jelentéktelen
dolog. Abrego kinyújtja a karját, és megszólal: – Szóval, Miguel Ángel, El
Ángel
Negro, azt mondod nekünk, felejtsük el a mapolát és a yerbát. Akkor mit

56
fogunk termeszteni?
– Úgy gondolkodsz, mint egy farmer.
– Mert farmer vagyok.
– Amerikával közös határunk a szárazföldön kétezer mérföld hosszú –
magyarázza Barrera. – Tengeren újabb ezer. Nincs szükségünk más
terményre.
– Miről beszélsz? – csattan fel Abrego.
– Csatlakozol a Federaciónhoz?
– Hogyne, persze – válaszolja Abrego. – Elfogadom a Semmi
Szövetségét. Van más választásom?
Nincs, gondolja Adán. Tíónak a zsebében a Jaliscói Állami Rendőrség,
és finoman szólva is jóban van a DFS-szel. A Keselyű Hadműveleten
keresztül egy éjszaka alatt forradalmat szervezett, és győztesként került ki
belőle. De – és ebben Abregónak igaza van – minek a győzteseként?
– El Verde? – kérdezi Barrera.
– Sí.
– Méndez?
– Sí, Don Miguel.
– Akkor, hermanók – mondja Barrera –, hadd mutassam meg nektek a
jövőt. Azzal átmennek a szomszédos – szintén Barrera tulajdonában álló –
hotelba, annak is egy szigorúan őrzött helyiségébe.
Ramón Mette Ballasteros vár rájuk.
Mette hondurasi, ezt tudja Adán, és rendszerint a medellíni
kolumbiaiakkal vannak kapcsolatban, akik szinte semmilyen üzletet nem
bonyolítanak Mexikón keresztül. Adán figyeli, ahogy Mette por kokaint önt
egy főzőpohárba, amiben korábban vizet és szódabikarbónát kevert össze.
Látja, ahogy a hondurasi a főzőpoharat felteszi a tűzhelyre, és feltekeri a
gázt.
– Kokain – mondja Abrego. – És akkor mi van?
– Figyeljetek – mutatja Barrera.
Adán nézi, ahogy a keverék forrni kezd, a kokain olyan hangot ad, mintha
pattogna. Aztán a főzőpohár tartalma összeáll. Mette óvatosan kiveszi a
főzőpohárból, hogy megszáradjon. A végeredmény egy kőhöz hasonlatos
golyó.
– Uraim, nézzétek meg a jövőt – mondja Barrera.

57
 Art Santo Jesús Maiverde előtt áll.
– Tettem neked egy mandát – mondja. – Te megtetted, amit megígértél,
most rajtam a sor.
Kimegy a szentélyből, fog egy taxit, és a város szélére viteti magát.
Ahol már épül a nyomortelep.
A badiraguatói menekültek karton- és gyümölcsösdobozokból, meg
lepedőkből húzzák fel új otthonaikat. A korán érkező szerencsések még
rozsdás fémlemezeket is találtak. Art látja, hogy egy régi hirdetőtáblát – A
félszemű seriff című filmet hirdette – is felhasználtak tetőnek. Napfakította
John Wayne néz le a farostból és kartonból, építési törmelékből és
szemétből házakat építő családokra.
Parada talált néhány régi sátrat – a pap valamivel megzsarolta volna a
hadsereget?, tűnődik Art –, és felállított egy konyhát meg egy rögtönzött
orvosi rendelőt. Fűrészbakokra rakott falapok az asztalok. Egy gázpalack
táplálja a vékony bádoglemez alatti tüzet, amin a pap és néhány apáca
melegíti a levest. Néhány asszony pár méterrel odébb nyílt tűzön tortillát
süt.
Art bemegy a sátorba, amiben nővérek mosdatják a gyerekeket, tisztítják a
karukat, előkészítve őket a tetanuszoltásra, amit a doktor a vágások és egyéb
sérülések miatt ad be nekik. A hatalmas sátor egyik sarkából Art sikító
gyerekeket hall. Közelebb megy, és látja, amint Parada egy megégett karú
kislányt csitít. A lány tágra nyílt szemében félelem és fájdalom.
– A világ leggazdagabb ópiumföldje vagyunk – mondja Parada –, és nincs
semmink, amivel egy gyerek fájdalmát enyhíthetnénk.
– Ha tehetném, helyet cserélnék vele – mondja Art.
Parada pár pillanatig szótlanul nézi Artot. – Hiszek magának. Kár, hogy
nem teheti. – Megcsókolja a kislány arcát. – Jézus szeret téged.
Egy szenvedő kislány, gondolja Parada, és csak ennyit tudok neki
mondani. Vannak súlyosabb sérülések is. Férfiak, akiket annyira
összevertek, hogy az orvosoknak amputálni kellett kezüket, lábukat. Mindez
az amerikaiak miatt, akik képtelenek kielégíteni drog iránti étvágyukat.
Idejönnek, hogy felégessék a mákföldeket, és gyerekeket égetnek meg.
Megmondom neked, Jézus, most hasznodat tudnánk venni, ha erre járnál.
Art követi Paradát a sátorban.

58
 – „Jézus szeret téged” – morogja Parada. – Az ilyen éjszakákon azon
tűnődök, vajon mennyit ér egy ilyen mondat. Mi hozta mifelénk? A bűntudat?
– Valami hasonló – feleli Art.
– Az isten áldjon meg.
– Nem hiszek istenben.
– Nem érdekes – mondja Parada. – Ő hisz benned.
Akkor, gondolja Art, isten egy marha.

59
2. A vad ír
Akárhova megyünk ünnepiünk
Száműzöttekként földünkön
Félve üres tányérú papoktól.
Bűntudattól és síró szobroktól
Shane McGowan – „Ezrek hajóznak el”

A Pokol Konyhája
New York City
1977

Callan véres meséken nő fel.

Cuchulain, Edward Fitzgerald, Wolfe Tone, Roddy McCorley, Pádraic
Pearse, James Connelly, Sean South, Sean Barry, John Kennedy, Bobby
Kennedy, Véres Vasárnap, Jézus Krisztus.
Az ír nacionalizmus és katollcizmus vörös, gazdag raguja, vagy az ír
katolikus nacionalizmusé, vagy a nacionalista katolicizmusé. Mindegy. A kis
West Side-i lakás és a St. Bridget általános iskola falait a mártírság rossz
képei díszítik (már ha ez a jó szó): McCorley lóg a Toome-i hídon; Connelly
székéhez kötözve néz farkasszemet a brit kivégzőosztaggal; Szent Timóteus
és az oldalából kiálló nyilak; szegény, szerencsétlen Wolfe Tone, amint egy
borotvával a saját torkát vágja el, de nem jár sikerrel, így csak a
légcsövében tesz kárt, de mindegy is, hiszen még az előtt végez magával,
hogy felakasztanák; szegény John és szegény Bobby, amint lenéznek a
mennyországból; Krisztus a kereszten.
Persze a St. Bridgetben látható a tizenkét stáció is. Krisztust
korbácsolják, töviskorona, Krisztus Jeruzsálem utcáin vonszolja a hátán a
keresztet. A szögek áldott kezében és lábában. (A fiatal Callan megkérdezi a
nővérét, hogy Krisztus ír volt-e, mire a lány sóhajt, és azt válaszolja, hogy
nem, de akár az is lehetett volna.)
Tizenhét éves, és sört vedel a haverjával, O-Boppal a Negyvenhetedik
utca és a Tizenkettedik sugárút sarkán álló Liffey kocsmában.
A kocsma rajtuk, a csaposon, Billy Shieldsen és Kicsi Mickey Haggertyn

60
kívül üres. Kicsi Mickey a bárpult végében ül, és nagyon belevetette magát
a piálásba, mert hamarosan találkozója lesz egy bíróval, aki nyolctól
tizenkét évre rács mögé záratja. Kicsi Mickey egy rolni huszonötcentest
hozott magával, az összeset beletömte a zenegépbe, és mindannyiszor
ugyanazt a gombot nyomta meg. E-5. Így aztán Andy Williams búgja a
„Moon River”-t már egy órája, de a fiúk nem szólnak semmit, hiszen tudják,
mi vár rá.
Ez egyike azoknak a gyilkos New York-i augusztusi délutánoknak – „nem
a hőség a rossz, hanem a páratartalom” –, amikor az ingek a hátakra
tapadnak, és senki nem felejt el semmilyen sérelmet.
O-Bop is erről beszél Callannek.
A bárpultnál ülnek, sört isznak, és O-Bop csak nem bír leakadni a
témáról.
Hogy mit tettek Michael Murphyvel.
– Soha nem lett volna szabad ilyet tenniük Michael Murphyvel – mondja
O-Bop. – Nem lett volna szabad.
– De nem ám – ért egyet Callan.
Michael Murphyvel az történt, hogy megölte a legjobb barátját, Kenny
Maliért. Volt már ilyen nem egyszer: mind a ketten be voltak lőve, az
agyukat elborította a Mexikói Sár, a barna ópiumból készült heroin, ami
akkoriban árasztotta el a környéket. Volt már ilyen. Két drogos nekiáll
vitatkozni, az indulatok elszabadulnak, Kenny kicsit meglegyinti Michaelt,
mire Michael berág, elmegy a .25-öséért, követi hazáig Kennyt, és golyót
ereszt a fejébe.
Aztán leül a kurva Negyvenkilencedik utca közepére, és zokog, mert
megölte a legjobb barátját. O-Bop arra jár, és elviszi magával, mielőtt a
zsaruk megérkeznének, és a Pokol Konyhája most sem hazudtolja meg
önmagát: a zsaruk soha nem derítik ki, ki kezelte le véglegesen Kenny
Maher jegyét.
Szóval a zsaruk az egyetlenek a környéken, akik nem tudják, ki nyírta ki
Kenny Mahert. Mindenki más tudja, beleértve Eddie Frielt is, ami rossz hír
Michael számára. Eddie, a”Hentes” Friel szedi be a pénzt Nagy Matt
Sheehannek.
Nagy Matt az úr a környéken, ő irányítja a West Side-i Kikötőmunkások
Szakszervezetét, ő irányítja a szerencsejátékot, az uzsorabizniszt, a kurvákat,

61
mindent. Egyvalamit kivéve: Matt Sheehan nem enged a környékre drogokat.
Erre Sheehan nagyon büszke, és emiatt népszerű a Pokol Konyhája
idősebb lakói körében.
Michael Murphy, Kenny Maher, meg pár tucatnyi srác körében viszont
már nem, de ez semmilyen hatással nincs Matt Sheehan hírnevére. Aminek
alapja Hentes Eddie, akitől mindenki retteg. Ha Hentes Eddie jön a pénzért,
akkor az ember fizet. Lehetőség szerint pénzzel, de ha az nincs, akkor vérrel
és törött csontokkal. És a tartozás még akkor sincs letudva.
A Pokol Konyhája lakóinak nagyjából fele tartozik Nagy Matt
Sheehannek.
Ez egy újabb ok, amiért mindenki úgy tesz, mintha kedvelné őt.
De O-Bop hallja, amint Eddie arról beszél, hogy valakinek el kellene
intézni azt a kibaszott Murphyt, szóval elmegy Murphyhez, és azt mondja
neki, egy időre le kellene lépnie. Callan is ezt teszi. De ő nemcsak azért,
mert Eddie híres arról, hogy beváltja a fenyegetéseit, hanem mert Matt
tudatta: az egymást gyilkoló drogosok a környék hírnevén túl az övének is
ártanak.
Szóval O-Bop és Callan megmondja Murphynek, hogy szívódjon fel, de
Murphy azt mondja, lófaszt, nem megy ő sehova, marad, ahol van, mire
Callanék úgy gondolják, Kenny halála kihozta belőle az öngyilkos hajlamot.
Ám pár héttel később már nem látják sehol, és megnyugodnak, hogy végre
csak megjött az esze, és végig ebben a hitben élnek, amíg egy reggelen
Hentes Eddie meg nem jelenik a Shamrock Caféban, arcán széles vigyorral,
kezében meg egy tejesdobozzal.
Szóval ott van, mutogatja mindenkinek a dobozt, odamegy Callanékhez,
akik csak békében akarnak kávézni, mert nagyon másnaposak, de Eddie
megdönti a tejesdobozt, és odamutatja O-Bopnak: – Kukkantsál csak ide.
O-Bop belenéz a dobozba, majd az asztalra hány, ami Eddie szerint a
világ legjobb vicce, aztán lebeszaripuncizza O-Bopot, és nevetve elmegy.
Aztán a környéken néhány hétig másról sem beszélnek, mint hogy Eddie meg
a faszkalap haverja, Larry Moretti felmentek Michael lakásába, kirángatták
a zuhany alól, majd nagyjából száznegyvenhétszer beledöfték a késüket,
aztán feldarabolták.
Arról beszél mindenki, hogy Hentes Eddie úgy aprította fel Michael
Murphy holttestét, mintha egy disznó lett volna, a különböző testrészeket

62
meg a város különböző pontjain szemetesekbe dobta.
Kivéve Michael farkát, amit beletett a tejesdobozba, és megmutatta
mindenkinek a környéken, nehogy valakinek kételyei legyenek, mi történik
vele, ha baszakodni akar Eddie haverjaival.
És senki nem tud tenni semmit, mert Eddie Matt Sheehan embere, akinek
meg megállapodása van a Cimino családdal, szóval érinthetetlen.
De O-Bop hat hónap múlva is ezen rágódik.
Hogy nem lett volna szabad ezt tenni Murphyvel.
– Értem, meg kellett ölni – mondja. – Talán. De így? Így szétdarabolni,
aztán mutogatni a farkát? Nem, ez helytelen. Ezt nem lett volna szabad
megtenniük.
A csapos, Billy Shields a bárpultot törölgeti – ami eddig nem nagyon
fordult elő –, és egyre idegesebb lesz, ahogy hallgatja a Hentes Eddie-t
szidalmazó srácokat. Úgy törölgeti a bárpultot, mintha műtétre készülne.
O-Bop látja, hogy a csapos figyeli, de nem vesz vissza. O-Bop és Callan
egész nap nyomták az ipart: a Hudson mellett spanglit szívtak, barna
papírzacskóból sört ittak, szóval, ha nincsenek is elázva, azért nincsenek a
topon sem.
O-Bop egyre csak nyomja.
Az van, hogy Kenny Maher adta neki a becenevét. Egy parkban vannak,
utcai hokiznak, és éppen arról beszélnek, hogy szünetet kellene tartaniuk,
amikor Stevie O’Leary – ahogy akkor ismerte mindenki – odamegy Kenny
Maherhez, aki végigméri, és megszólal: – Bopnak kellene hívnunk téged.
Stevie-nek ez nincs ellenére. Mennyi idős? Tizenöt? Azért az meg nagyon
rendben van, ha az idősebb srácok adnak neki becenevet, így elmosolyodik,
és megkérdi: – Bop? Miért?
– Mert úgy sétálsz – feleli Kenny. – Minden lépésnél pattansz egyet.
Pattogsz. Bopolsz.
– Bop – mondja Callan. – Tetszik.
– Kit érdekel, mi tetszik neked? – kérdezi Kenny.
Ekkor Murphy vág közbe: – Miféle kibaszott név a Bop egy írnek? Nézzél
már a kurva vörös hajára. Megállnak a kocsik, ha meglátják a sarkon. Nézd
már meg a kibaszott fehér bőrére meg a szeplőire! Hogy a picsába hívhatod
Bopnak? Ilyen neve a fekáknak van. Ez meg a legfehérebb, akit valaha
láttam.

63
 Kenny ezen elgondolkodik.
– Írnek kell lennie, mi?
– Annak, baszod.
– Oké – bólint Kenny. – És az O’Bop milyen?
Mivel azonban az „O”-t hangsúlyozza, O-Bop lesz belőle.
És rajta ragad a srácon.
Szóval O-Bop egyre csak nyomja a rizsát a Hentes Eddie-ről.
– Az a rohadt kibaszott állat – mondja. – Csak azért, mert Matty Sheehan
embere, még mindent megtehet? Ki a faszom az a Matty Sheehan? Egy dohos
vén szar, aki még mindig Jack Kennedyt siratja. A kurva anyját. A kurva
anyját mindkettőnek.
– Nyugi – mondja Callan.
– Nyugi a faszomba – vágja rá O-Bop. – Nem lett volna szabad ezt
tenniük Michael Murphyvel.
Rákönyököl a pultra, és felveszi a sörét. Hirtelen olyan komor lesz, mint
a délután.
Alig tíz perccel később Eddie Friel lép be a kocsmába.
Eddie Friel egy kibaszott nagydarab állat.
Bejön, meglátja O-Bopot, és hangosan így szól: – Hé, fanszőrzet!
O-Bop nem fordul meg, nem áll fel.
– Hé! – üvölti Eddie. – Hozzád beszélek. A fejeden fanszőrzet van, nem?
Vörös meg göndör.
Callan figyeli O-Bopot, ahogy megfordul.
– Mit akarsz?
Keménynek akar hangzani, de Callan hallja, hogy fél.
Nem csoda. Callan is fél.
– Azt hallom, bajod van velem – mondja Friel.
– Nekem? Nekem semmi bajom veled – feleli O-Bop.
Ami Callan szerint okos válasz, de Frielnek ez kevés.
– Mert ha bajod van velem, akkor itt állok.
– Semmi bajom veled.
– Én nem ezt hallottam – folytatja Friel. – Hanem azt, hogy a környéken
mindenkinek arról pofázol, hogy bajod van velem.
– Nincs.
Ha ez nem egyike lett volna a gyilkos New York-i augusztusi

64
délutánoknak, akkor valószínűleg itt ért volna véget a történet. Ha a Liffey-
ben lenne légkondi, akkor itt lett volna a vége. De nincs, csak pár ventilátor
morog a plafonon, felkavarják a port, és ahogy forognak, potyognak le róluk
a döglött legyek, mint valami körhintáról, szóval a történet nem ér véget ott,
ahol kellene.
Mert O-Bop teljesen meghátrált. Annyira be van szarva, hogy a tökei
felcsúsztak a gyomrába, nincs is nagyon értelme erőltetni az egészet,
csakhogy Eddie egy szadista faszszopó, aki így szól: – Te hazug kis köcsög.
A bárpult végében Mickey Haggerty felnéz a söréből, és Eddie-hez
fordul: – A srác most mondta, hogy nincs veled baja.
– Kérdezett valaki, Mickey?
– Csak egy gyerek az isten szerelmére – feleli Mickey.
– Akkor nem kéne úgy pofáznia, mint egy felnőttnek – vágja rá Friel. –
Nem kéne járatnia a pofáját a környéken, hogy bizonyos embereknek nincs
joguk irányítani itt a dolgokat.
– Sajnálom – nyögi O-Bop.
– Aha, sajnálod – mondja Friel. – Azt sajnáld, hogy az anyád kitolt
magából. Nézzetek csak rá, itt bőg, mint egy kis pinás. Közben nagy
emberként arról pofázik, hogy bizonyos embereknek nincs joguk irányítani a
dolgokat a környéken.
– Már mondtam, hogy sajnálom – nyüszít O-Bop.
– Azt hallom, mit mondasz a pofámba – feleli Friel. – De mit mondasz a
hátam mögötti
– Semmit.
– Semmit? – Friel előhúzza az inge alól a .38-asát. – Térdre, te köcsög.
– Mi van?
– „Mi van?” – utánozza Friel. – Azt mondtam, hogy térdre, te kis
faszszopó.
O-Bopnak amúgy sem sötét a bőre, de Callan látja, hogy most tényleg
fehér. Már most halottnak látszik, és talán az is, mert nagyon úgy néz ki,
hogy Friel itt és most ki fogja végezni.
O-Bop remegve száll le a bárszékről. Először lehajol, és a kezét teszi a
földre, mert különben hanyatt esne, annyira remeg a térde. És már sír: nagy,
kövér könnycseppek csorognak a szeméből az arcára, onnét meg az ingére.
Eddie-nek meg állati vigyor ül az arcán.

65
 – Ne csináld már – mondja neki Callan.
Friel felé fordul.
– Te is akarsz belőle, kölyök? – kérdezi. – El kell döntened, kivel vagy.
Vele vagy velünk.
És csak bámulja Callant.
– Vele – feleli Callan, azzal előhúzza a .22-esét az inge alól, és két golyót
ereszt Hentes Eddie homlokába.
Eddie arcán a hitetlenség, mint aki kibaszottul nem hiszi el, mi történik.
Ott áll, és nézi Callant, arcán a kérdés, Mi a fasz van?, aztán összeesik. Ott
fekszik a hátán a mocskos padlón, amikor O-Bop elveszi a .38-ast a
kezéből, bedugja a csövét a szájába, és egyre csak tüzel.
O-Bop sír és átkozódik.
Billy Shields felemeli a fejét.
– Nekem semmi bajom – mondja.
Kicsi Mickey felnéz a söréből Callanra, és így szól: – Nem ártana
eltűnnötök.
– Itt hagyjam a fegyvert? – kérdezi Callan.
– Ne – mondja Mickey. – Add a Hudsonnek.
Mickey tudja, hogy a Hudson folyó alján a Harmincnyolcadik utca és az
Ötvenhetedik között több fegyver van, mint Pearl Harborban volt. A zsaruk
nem fognak búvárokat leküldeni a folyóba, hogy megtudják, ki nyírta ki
Hentes Eddie-t. A Manhattan South kapitányságon ez lesz a reakció: Valaki
végzett Eddie Friellel? Kéri valaki ezt a csokis fánkot?
Nem, a srácoknak nem a törvénnyel lesz bajuk, hanem Matt Sheehannel.
Nem mintha Mickey kezét-lábát törve rohanna Nagy Matthez, hogy
elmondja, ki ölte meg Eddie-t. Matt szólhatott volna a bírónak, hogy legyen
már elnézőbb Mickey – vei, de nem tette, ezért úgy gondolja, nem tartozik
semmivel Sheehannek.
De Billy Shields az agyát vesztve fog rohanni Nagy Matthez, szóval ennyi
erővel a két srác akár fel is köthetné magát, így spórolva meg időt és
energiát Sheehannek. A srácok már halottak, de azért mégsem kellene itt
állniuk, és várni, hogy tényleg meghaljanak.
– Menjetek – mondja Mickey. – Tűnjetek el a városból.
Callan bedugja a .22-est az övébe, O-Bop hóna alá nyúl, és felsegíti
Hentes Eddie holtteste mellől.

66
 – Gyere – mondja neki.
– Egy perc.
O-Bop benyúl Friel zsebébe, és kivesz egy nagy köteg pénzt. Aztán az
oldalára fordítja, valamit kihúz a hátsó zsebéből.
Egy fekete noteszt.
– Oké – áll fel.
Kisétálnak az ajtón.
A zsaruk tíz perc múlva érkeznek meg.
A gyilkosságis átlép a Friel feje körül nagy, nedves és vörös glóriát
formázó vértócsan, aztán Mickey Haggertyre néz. A gyilkosságis korábban a
betörésin dolgozott, szóval ismeri Mickeyt. Ránéz, és kérdőn megvonja a
vállát.
– Elcsúszott a kádban – mondja Mickey.

Nem mennek el a városból.

Ehelyett kijönnek a Liffey-ből, és Mickey Haggerty tanácsára hallgatva
elmennek a Hudsonhöz, és beledobják a fegyvereket.
Aztán megszámolják, mennyi pénz volt Eddie-nél.
– Háromszáznyolcvanhét dollár – mondja O-Bop.
Ami kiábrándító.
Háromszáznyolcvanhét dollárral nem jutnak messze.
Különben is, nem tudják, hova menjenek.
Itt nőttek fel a környéken, soha nem voltak sehol, nem tudnák, mit
csináljanak, mit ne csináljanak, hogyan viselkedjenek. Buszra kellene
szállniuk, de hol a buszmegálló?
A sarkon bemennek egy boltba, és sört vesznek, majd leülnek a West Side
autópálya felüljárója alá, hogy átgondolják a dolgot.
– Jersey? – kérdi O-Bop.
Földrajzi ismeretei nagyjából eddig terjednek.
– Ismersz valakit Jersey-ben? – néz rá Callan.
– Nem. És te?
– Én sem.
A Pokol Konyhájában ismernek embereket, szóval még több sört isznak,
várnak sötétedésig, majd óvatosan visszamennek. Betörnek egy elhagyatott
raktárépületbe, és ott alszanak. Kora reggel meg elmennek Bobby

67
Remington húgának lakásába az Ötvenedik utcában.
Bobby ott van, megint összeveszett az apjával.
Kinyitja az ajtót, meglátja Callant és O-Bopot, majd behúzza őket a
lakásba.
– Jézusom – mondja. – Mit csináltatok?
– Le akarta lőni Stevie-t – magyarázza Callan.
Bobby megrázza a fejét. – Nem lőtte volna le. Csak a szájába akarta
dugni a fegyver csövét. Ezt mondja mindenki.
Callan megvonja a vállát. – Mindegy.
– Keresnek minket? – kérdezi O-Bop.
Bobby nem felel, éppen a redőnyt engedi le.
– Van kávéd, Bobby?
– Mindjárt főzök.
Beth Remington jön ki a fürdőből. Rangers pólót visel, ami a térdéig ér.
Vörös haja kócos és a vállára omlik. Callanre néz, és így szól: – Baszd meg.
– Helló, Beth.
– El kell tűnnötök innen.
– Főzök nekik kávét, Beth.
– Helló, Bobby – mondja Beth. Kiráz egy cigit a csomagból a
konyhapulton, a szájába teszi, meggyújtja. – Éppen elég baj, hogy te itt
alszol a kanapén, de ezekre már semmi szükségem. Bocs.
– Bobby, kell nekünk pár csúzli.
– Ez remek – huppan le Beth Callan mellé a kanapéra. – Mi a faszért
jöttetek ide?
– Nem volt jobb ötletünk.
– Megtisztelő. – Beth néha berúg Callannel, kefélnek, erre azt hiszi, hogy
idejöhet hozzá, ha szarban van. – Bobby, csinálj nekik pirítóst vagy valamit.
– Kösz – mondja Callan.
– Nem maradtok itt.
– Szóval, Bobby – kérdi O-Bop. – Tudsz szerezni csúzlit?
– Ha megtudják, nekem végem.
– Elmész Burke-höz, azt mondod, neked kell – feleli O-Bop.
– Ti mit kerestek még mindig a környéken? – néz rájuk Beth. – Már rég
Buffalóban kellene lennetek.
– Buffalóban? – mosolyog O-Bop. – Mi van Buffalóban?

68
 Beth vállat von. – Mittudomén. A Niagara.
Kávét isznak, pirítóst esznek.
– Elmegyek Burke-höz – mondja Bobby.
– Pont erre van szükséged – jegyzi meg Beth. – Hogy rád is berágjon
Matty Sheehan.
– A kurva anyját Sheehannek – legyint Bobby.
– Ezt mondd meg neki te. – Beth Callanhez fordul. – Nektek nem fegyver
kell, hanem buszjegy. Van pénzem...
Beth a Loews-ban pénztáros a Negyvenkettedik utcában. Néha nemcsak
mozijegyet árul, hanem saját magát is. Szóval van egy kis dugipénze.
– Nekünk is – feleli Callan.
– Akkor menjetek.
Mennek. Egészen az Upper West Side-ig, lógnak a Riverside Parkban
Grant sírja körül. Aztán visszajönnek, Beth beengedi őket a Loews-ba, ott
ülnek egész nap a moziban, és a Csillagok háborúját nézik.
Az a kurva Halálcsillag már vagy hatodjára készül felrobbanni, amikor
Bobby megjelenik egy papírzacskóval, amit letesz Callan lábához.
– Jó a film, mi? – mondja, és olyan gyorsan tűnik el, ahogy jött.
Callan lehajol a bokájához, és érzi a fémet.
Bemennek a férfivécébe, kinyitják a zacskót.
Egy öreg, 25-ös meg egy hasonlóan régi rendőrségi .38-as.
– Mi a szar? – kérdi O-Bop. – Flintás puskájuk nem volt?
– Örüljünk, hogy egyáltalán kaptunk.
Callan most már sokkal jobban érzi magát, hogy a nadrágjába fegyvert
dughatott. Vicces, hogy mennyire hiányzik, ha nincs ott. Könnyebbnek érzem
magam nélküle, gondolja. Mintha felemelkednék a földről. De a fegyver
nem engedi.
Záróráig ülnek a moziban, aztán óvatosan visszamennek a raktárba.
Egy lengyel kolbásznak köszönhetik az életüket.

Tim Healey fél éjjel fenn volt, és kurvára megéhezett, amíg a két srácra
várt, így szól Jimmy Boylannek, hogy hozzon neki lengyel kolbászt.
– Mit kérsz hozzá? – kérdi Boylan.
– Káposztasalátát, csípős mustárt, mindent – feleli Tim.
Szóval Boylan elmegy és visszajön, Tim meg úgy dörgöli be a lengyel

69
kolbászt, mintha a háborút egy japán hadifogolytáborban töltötte volna, és a
kolbász pont akkor gerjeszt gázokat a beleiben, amikor Callan és O-Bop
bejönnek. A csukott fémajtóhoz vezető lépcsőn másznak fel, amikor
meghallják Healey-t, amint kitörnek belőle a gázok.
Megdermednek.
– Jézusom – hallják Boylant. – Nem sérült meg valaki?
Callan O-Bopra néz.
– Bobby feladott minket? – suttogja O-Bop.
Callan vállat von.
– Kinyitom az ajtót. Kell egy kis friss levegő – mondja Boylan. – Baszd
meg, Tim.
– Bocs.
Boylan kinyitja az ajtót, és meglátja a két srácot. – Bassza meg! – kiáltja
el magát, felemeli az ismétlőfegyverét, de Callanék csak a saját fegyvereik
ropogását hallják a lépcsőházban.
A sztaniolpapír lecsúszik Healey öléből, ahogy felkel az összecsukható
faszékről, és a fegyvere után nyúl. De látja, hogy Boylan hátrál be a
helyiségbe, a hátából meg nagy darabokban tépik ki a húst a lövedékek, erre
Tim nem bírja tovább idegekkel. A földre ejti a .45-öst, és felemeli a kezét.
– Intézd el! – kiáltja O-Bop.
– Ne, ne, ne, ne, ne! – üvölti Healey.
Gyerekkoruk óta ismerik Dagadt Tim Healey-t. Mindig adott nekik
huszonötcentest, hogy képregényt vegyenek. Egyszer az utcán hokiznak,
Callan meg véletlenül belevágja az ütőjét Tim Healey kocsijának jobb első
lámpájába, mire Tim kijön a Liffey-ből, nevet, és azt mondja, semmi gond. –
Majd szereztek nekem jegyet, ha a Rangersben játszotok, oké?
Most Callan akadályozza meg O-Bopot, hogy lelője Healey-t.
– Csak vedd el a fegyverét – kiáltja.
Kiabál, mert cseng a füle. A hangja olyan, mintha egy alagút végén állnak,
a feje meg kurvára fáj.
Healey-nek mustár van az álián.
Olyasmit mond, hogy ő már túl öreg ehhez az egészhez.
Mintha lenne megfelelő kor ehhez a szarhoz, gondolja Callan.
Elveszik Healey .45-ösét és Boylan ismétlőfegyverét.
És futnak..

70
 Nagy Matt kiakad, amikor meghallja, mi történt Hentes Eddie-vel.
Különösen akkor, amikor kiderül, hogy két kölyök intézte el, akiknek még
ott a pelenka a seggén. Azon tűnődik, hova jutott a világ – és mi lesz belőle
ha egy olyan generáció nő fel, amelyik semmit nem tisztel. Ráadásul igen
sokan keresik meg, hogy könyörüljön meg a gyerekeken.
– Meg kell büntetni őket – mondja nekik Nagy Matt, de láthatóan
zavarban van, amikor megkérdőjelezik a döntését.
– Persze, büntesd csak meg őket – mondják neki. – Törd el a lábukat vagy
a csuklójukat, zavard el őket a környékről, de azt nem érdemlik meg hogy
megöld őket.
Nagy Matt ehhez nem szokott hozzá. És nem is tetszik neki. Ahogy az sem,
hogy a rendszer nem működik. Órákon belül nála kellett volna lennie a két
fiatal állatnak, de napok óta egyre csak lapulnak, és azt pletykálják, hogy a
környéken vannak – ami elég súlyos pofátlanság –, ám a jelek szerint senki
nem tudja, hol.
Még azok sem, akiknek ez a dolguk.
Nagy Matt elgondolkodik a büntetésen. Úgy dönt, hogy talán az lenne a
legjobb megoldás, ha azzal a kezükkel kellene fizetniük a tettükért, amivel
meghúzták a ravaszt. Minél többet gondolkodik rajta, annál jobban tetszik
neki az ötlet. Hadd sétáljon a két kölyök a keze helyén két csonkkal a Pokol
Konyhájában, így emlékeztetve mindenkit, mi történik azzal, aki nem tiszteli
őt.
Szóval levágatja a kezüket, és kész.
Megmutatja nekik, hogy Nagy Matt Sheehan milyen nagylelkű tud lenni.
Aztán eszébe jut, hogy Hentes Eddie, aki levágná a kezeket, nincs többé.
Egy nappal később már Jimmy Boylan és Dagadt Tim Healey sincs vele,
mert Boylan halott, Healey meg egyszerűen eltűnt. Kevin Kelley-nek meg
most jutott eszébe, hogy sürgős dolga van Albanyban. Marty Stone-nak meg
beteg a nagynénje Far Rockaway-ben. Tommy Dugan is lapít.
Mindezek alapján Nagy Matt arra jut, hogy puccsot – sőt inkább
forradalmat – szerveznek ellene.
Így aztán fogja magát, és elrepül második otthonába, Floridába.
Ami Callan és O-Bop számára remek hír lenne, csak éppen mielőtt Matty
felült arra a repülőre, felvette a kapcsolatot Nagy Paulie Calabresével, a

71
Cimino család új representatéjával – főnökével –, és kért tőle egy
szívességet.
– Szerinted mit adott neki cserébe? – kérdezi Callan O-Boptól.
– A Javíts Center egy részét? – feleli O-Bop.
Nagy Matt irányítja az építőmunkások és a közúti szállítók
szakszervezetét, aminek tagja egy hatalmas konferenciaközpontot épít a West
Side-on. Az olaszok már legalább egy éve nyáladznak, hogy őket is bevegye
Nagy Matt a bizniszbe. Csak a cementszállítás egymaga milliókat ér. Most
aztán Nagy Matt nincs abban a helyzetben, hogy nemet mondjon, viszont
cserébe az üzletért igazán elvárhat egy szívességet.
Profik egymás iránti előzékenysége.
Callan és O-Bop egy első emeleti lakásban húzza meg magát a
Negyvenkilencedik utcában a Tizedik és a Tizenegyedik sugárút között. Nem
alszanak sokat. Ott fekszenek, bámulják az eget. Vagy legalábbis azt, amit
egy New York-i épület tetejéről lehet látni.
– Megöltünk két embert – mondja O-Bop.
– Meg.
– Önvédelemből – folytatja O-Bop. – Úgy értem, nem volt más
választásunk, ugye?
– Nem hát.
Kicsivel később megint O-Bop szólal meg: – Azon gondolkodom, hogy
Mickey Haggerty feldob-e minket.
– Gondolod?
– Nyolctól tizenkét évet kap betörésért – feleli O-Bop. – Lehet, hogy
feldob minket, ha így kevesebbet kell ülnie.
– Nem – ingatja a fejét Callan. – Mickey régi motoros.
– Lehet, hogy Mickey régi motoros, de unja már, hogy börtönben van.
Most ültetik le másodszor.
Callan tudja, hogy Mickey le fogja ülni, amit le kell ülnie, aztán visszajön
a Pokol Konyhájába, és felemelt fejjel akar majd járni. Pontosan tudja, hogy
egy csomag földimogyorót sem tud majd venni a környéken, ha köp a
zsaruknak.
Mickey Haggerty miatt nem kell aggódniuk.

***

72
 Callannek ez jár az eszében, ahogy az ablakon keresztül az utca túloldalán
parkoló Lincoln Continentalt nézi.
– Akár túl is eshetünk rajta – mondja O-Bopnak.
O-Bop bedugja kócos, vörös haját a konyhai csap alá, hogy lehűtse
magát. Mintha használna valamit: az ötödik emeleti kétszobás lakásban
harmincöt fok van, a ventilátor akkora, mint egy játékhajó propellere,
víznyomás egy darab se, mert a környéken a környékbeli gyerekek – a kis
rohadékok – kinyitották az összes vízcsapot, és ha mindez nem lett volna
elég, az utcán a Cimino család emberei várnak rájuk, hogy elintézzék őket.
És el is intézik őket, csak éppen várnak sötétedésig, mert akkor azért
mégsem olyan feltűnő.
– Mit akarsz tenni? – kérdi O-Bop. – Kimész és tüzelsz rájuk?
Leszámolás az OK Corralnél?
– Még mindig jobb, mint itt fenn megsülni.
– Nem, nem jobb – felel O-Bop. – Itt fenn most szar, de ott lenn
agyonlőnek minket, mint a kutyát.
– Itt nem maradhatunk – közli Callan.
– Dehogynem – mondja O-Bop. Kihúzza a fejét a csap alól, és megrázza.
– Addig, amíg vannak pizzafutárok, sehova nem kell mennünk.
Odamegy az ablakhoz, és megnézi az utca túloldalán parkoló hatalmas
fekete Lincolnt.
– Ezek a kurva olaszok soha nem változnak meg – ingatja a fejét. – Azt
hinnéd, vesznek egy Mercedest vagy BMW-t, vagy egy Volvót, vagy valamit.
Bármit, csak ne ezeket a kibaszott Lincolnokat meg Caddyket. Mondom én
neked, ez valami digó szabály.
– Ki ül a kocsiban, Stevie?
Az autóban négyen vannak, körülötte meg hárman. Tök lazán. Cigiznek,
kávéznak, nyomják a rizsát. Akár egy maffiahirdetés a lakóknak: kinyírunk
valakit, szóval csak akkor maradjatok itt, ha nagyon akartok.
O-Bop megnézi magának őket.
– Picone alcsapata, ami Johnny Boy Cozzo csapata alá tartozik – jelenti.
– A Cimino család Demonte ága.
– Ezt meg honnét tudod?
– A fickó az anyósülésen őszibarackbefőttet eszik – feleli O-Bop. –
Szóval az nem más, mint Jimmy Piccone, azaz Barackos Jimmy. Meg van

73
őrülve az őszibarackbefőttért.
O-Bop olyan, mint egy élő maffialexikon. Úgy követi őket, mint mások a
kedvenc kosárlabdacsapatukat. Az Öt Család teljes szervezeti felépítése
benne van a fejében.
O-Bop azóta van rágyógyulva a témára, amióta tavaly meghalt Carlo
Cimino, a családok meg azóta is keresik a helyüket. A keményvonalasok
meg voltak győzve, hogy Cimino Neill Demontét jelöli meg utódjának, de ő
ehelyett a sógorát, Paulie Calabresét választotta.
A döntés népszerűtlen volt, különösen az öregek között, akik szerint a
fehérgalléros Paulie túl puha. Csak azon dolgozik, hogy a pénzt legitim
üzletbe fektesse. A keményvonalasoknak – az uzsorásoknak, a zsarolóknak
és a szimpla rablóknak – ez nagyon nem tetszik.
Jimmy „Nagy Barackos” Piccone ezen elégedetlenek egyike. A
Lincolnban is éppen erről beszél.
– Mi vagyunk a Cimino maffia család – mondja a testvérének, Kicsi
Barackosnak. Joey „Kicsi Barackos” Piccone valójában nagyobb a
bátyjánál, de ezt senki sem meri megemlíteni, így a gúnynév marad. – Még a
kurva New York Times is úgy hív minket, hogy a „Cimino maffia család”.
Mert mi vagyunk a maffia. Nem pedig üzleti vállalkozás. Ha üzletember
akartam volna lenni, akkor ahhoz a kibaszott izéhez, mianeve, IBM-hez
megyek el dolgozni.
Nagy Barackosnak az sem tetszik, hogy nem Demonte lett a főnök. – Öreg
már, nyugodtan eléldegélhetett volna, mint főnök. Megdolgozott érte. Az
Öregnek Mister Neillt kellett volna kineveznie főnöknek, Johnny Boyt meg
kisfőnöknek. Akkor meglett volna az izénk, a cosa nostránk.
Ahhoz képes, hogy Nagy Barackos milyen fiatal – mindössze huszonhat –,
igencsak konzervatív, William F. Buckley maffiózó-változata, nyakkendő
nélkül. Szereti a hagyományt, ragaszkodik hozzá.
– A régi szép időkben – mondja Nagy Barackos, mintha akkoriban már élt
volna –, csak elvettük volna a Javíts Center egy részét. Nem szoptuk volna
egy olyan öreg ír farkát, mint Matty Sheehan. Nem mintha Paulie foglalkozna
velünk. Tőle akár éhen is dögölhetünk.
– Hé – szól rá Kicsi Barackos, – Mi hé?
– Paulie adta ezt a melót Mister Neillnek, aki odaadta Johnny Boynak, ő
meg odaadta nekünk – feleli az öccse. – Nekem csak annyit kell tudnom, ha

74
Johnny Boy ad egy melót, akkor azt megcsinálom.
– Megcsináljuk ezt a kurva melót – jelenti ki Nagy Barackos. Nincs
szüksége az öccse kioktatására. Tudja, hogyan működik a rendszer, szereti,
ahogy
működik, különösen a család Demonte ágában, ahol minden úgy megy,
mint a régi szép időkben.
Még egy dolog. Nagy Barackos imádja Johnny Boyt.
Johnny Boy testesíti meg azt, amilyen a maffia egykoron volt.
És amilyennek most is lennie kellene, gondolja Nagy Barackos.
– Amikor besötétedik – mondja –, felmegyünk, és elintézzük őket.

Callan ül, és a fekete noteszt lapozgatja.

– Az apád is benne van – mondja.
– Micsoda meglepetés – feleli O-Bop gúnyosan. – Mennyivel?
– Két lepedő.
– Szerintem megint valami vesztes csapatra fogadott – legyint O-Bop. –
Itt jön a pizza! Hé! Mi a szar folyik ott? Elveszik a pizzánkat!
O-Bop nagyon be van rágva. Nem azért, mert azok ott lenn meg akarják
ölni – elvégre ez várható, ez a dolgok menete de a pizzájuk elrablását
személyes sérelemként éli meg.
– Ezt nem tehetik! – kiáltja. – Nem tehetik!
Na, gondolja Callan, helyben vagyunk, az egész ügy itt kezdődött.
Felnéz a fekete noteszből, odamegy az ablakhoz, és látja, ahogy az a
kövér disznó mosolyogva nyújt feléjük az utcán egy szelet pizzát.
– Hé! – kiáltja O-Bop.
– Finom! – kiáltja vissza Nagy Barackos.
– Elvették a pizzánkat! – fordul O-Bop Callan felé.
– Nem nagy ügy – von vállat Callan.
– Éhes vagyok! – nyüszít O-Bop.
– Akkor menj le, és vedd el tőlük.
– Le is megyek.
– Vidd a puskát.
– Baszd meg.
Callan hallja, ahogy a maffiózók rajtuk röhögnek az utcán. Nem érdekli.
Feleannyira sem, mint O-Bopot. Aki utálja, ha kiröhögik. Ezen állandóan

75
vitatkoznak. Callan egyszerűen elsétál, ha ez történik.
– Stevie?
– Mi van?
– Mit mondtál, mi a neve annak a dagadt fasznak odalenn?
– Melyiknek?
– Amelyiket azért küldtek, hogy kinyírjon minket.
– Barackos Jimmy.
– Itt van a noteszban.
– Hogyan?
O-Bop eljön az ablaktól. – Mennyivel?
– Százezerrel.
Egymásra néznek, és nevetni kezdenek.
– Callan – mondja O-Bop –, azt hiszem, mostantól új ligában játszunk. A
legfelsőben.
Mert Barackos Jimmy százezer dollárral lóg Matty Sheehannek. És ez
csak a tőke: a kamat gyorsabban emelkedik, mint a szar szintje a
csatornákban, amikor a köztisztaságiak sztrájkolnak. Szóval Piccone nagy
szarban van. Nagyon sokkal tartozik Matt Sheehannek. Ami rossz hír lenne –
hiszen Picconénak még egy indoka van, hogy miért ölje meg a srácokat –,
csak éppen a notesz Callanéknél van.
És így azért már van tárgyalási alapjuk.
Ha nem ölik meg őket az előtt, hogy tárgyalhatnának.
Ugyanis percek kérdése, és lemegy a nap.
– Van ötleted? – kérdi O-Bop.
– Van.
Kötéltáncot járnak, de az a kötéltánc sajátja: a kötél meg a tánc.

O-Bop egy tejesüveggel a kezében kimegy a tűzlépcsőre.

– Hé, dagadtak! – kiáltja.
Ránéznek a Lincolnból.
Ahogy O-Bop meggyújtja az üveg szájából kilógó rongyot, így kiabál: –
Ezt egyétek meg! – Azzal egy hosszú, őrült ívvel a Lincoln felé hajítja az
üveget.
– Mi a picsa...
Ezt Piccone mondja, aki leengedte az ablakot, és most látja, a feléjük

76
repülő fáklyát, szóval feltépi az ajtót, és amilyen gyorsan csak tud, kiszáll a
Lincoln hátsó üléséről, és még időben, mert O-Bop tökéletesen célzott, az
üveg a kocsi tetején landol, és mindent lángba borít.
Barackos a tűzlépcső felé kiált: – Ez egy új kocsi, a kurva anyád!
Aztán hihetetlen módon berág, mert még csak rá sem tud lőni O-Bopra a
tömeg miatt, aztán közelednek a szirénák, majd pár perc múlva mindenhol ír
zsaruk és tűzoltók vannak, akik igyekeznek eloltani a Lincoln roncsát.
Ír zsaruk és ír tűzoltók, meg nagyjából tizenötezer hímringyó a Kilencedik
sugárútról áll Piccone körül, aki üvölt, sikít, rángatózik. Elzavarja Kicsi
Barackost a sarokra, hogy telefonon azonnal kérjen egy új autót, majd érzi,
hogy valaki egy kibaszott fegyvert nyom a bal veséjébe, és a fülébe súgja: –
Mr. Piccone, kérem, nagyon lassan forduljon meg.
A hangjában tisztelettel, amit Barackos nagyra értékel.
Megfordul, és ott van ez az ír kölyök – nem az a barom a Molotov-
koktéllal, hanem a másik, a magas, sötét hajú –, a fegyverét egy barna
papírzacskóba rejtette, a másik kezében meg tart valamit..
Mi a szar lehet az?, tűnődik Piccone.
Aztán leesik neki.
Matty Sheehan kis, fekete notesza.
– Beszélnünk kellene – mondja a gyerek.
– Azt ám – feleli Barackos.

Szóval ott ülnek Paddy Hoyle pudvás kocsmájában, túl a Huszadik utcán.
A helyzet meg sakk-matt. Csak éppen egyik sem tud sakkozni.
Itt van ez olasz-ír találkozó, és így néz ki az egész: Callan és O-Bop szó
szerint a falnál állnak, Callan meg olyan, mint valami mexikói desperado,
mindkét kezében fegyverrel, O-Bop meg a csípőjénél tartja az
ismétlőfegyvert. Az ajtónál a Piccone testvérek. Az olaszok nem húzták elő
a fegyvereiket, csak ott állnak a jól szabott ruháikban, lazán, keményen és
nyugodtan.
O-Bop érti ám. Teljesen. Egyszer már besültek aznap éjjel – szinte szó
szerint a Lincolnban –, és még egyszer nem hajlandóak, mert ha elővették
volna a pisztolyaikat, az azt jelenti, hogy komolyan veszik azt a két
hülyegyereket, akik egy egész arzenált fognak rájuk. O-Bop érti őket, és
tetszik is neki.

77
 Callan meg magas ívből szarik rájuk.
Ha valami balul sül el, meghúzza a ravaszokat, és addig le sem veszi az
ujját, amíg van bennük lövedék, aztán majd meglátja.
– Mennyi idősek vagytok? – kérdi Piccone.
– Húsz – hazudja O-Bop.
– Huszonegy – feleli Callan.
– Két kemény kis pöcs vagytok, azt elismerem – mondja Barackos. –
Szóval tennünk kell valamit ezzel az Eddie Friel-helyzettel.
Halljuk, gondolja Callan, és a ravaszon csak egy millimétert kellene
húznia, hogy megkezdődjön a tűzijáték.
– Én utáltam azt az elmebajos faszt – mondja Piccone. – Belepisál az
emberek szájába? Ez meg micsoda dolog? Hány golyót is kellett
beleeresztened? Nyolcat? Biztosra mentetek, mi?
Nevet. Az öccse csatlakozik hozzá.
És O-Bop is.
Callan viszont nem. Ö csak vár. Mert készen áll.
– Sajnálom a kocsit – mondja O-Bop.
– Aha – feleli Piccone. – Ha legközelebb beszélni akarsz, akkor vedd fel
azt a kurva telefont.
Callant kivéve mindenki nevet.
– Ezt akarom elmondani Johnny Boynak – folytatja Piccone. –
Megmondom neki, hogy itt vagyok a West Side-on, két őrült írrel meg egy
rakás fegyverrel. Mi a szart kellene tennem? Azt mondom neki, hogy
felgyújtottátok a kocsimat, szóval kell egy új. Kibaszott őrült írek.
Belenéztetek abba a fekete noteszba?
– Szerinted? – kérdi O-Bop.
– Szerintem igen. Biztos vagyok benne. Mit láttatok?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy itt mi történik.
– Mondd csak meg nekem, minek kéne történnie.
Callan hallja, ahogy O-Bop nyel egy nagyot. Tudja, hogy O-Bop
összeszarta magát a félelemtől, de azért folytatja. Gyerünk, Stevie, gondolja
Callan, nyomasd csak.
– Először is – kezdi O-Bop –, a notesz nincs nálunk.

78
 – Ide figyelj, kiscsávó – mondja neki Piccone ha elkezdünk megdolgozni,
majd elárulod, hol van az a notesz. Ha azt hitted, ez az ászod, akkor
tévedtél. Óvatosan azzal a ravasszal, még beszélünk.
Most Callanra néz.
– Pontosan tudjuk, hol és kinél van Sheehan minden egyes centje –
mondja O-Bop.
– Nem mondod. Kínjában vért pisái, hogy visszaszerezze tőletek.
– Basszon egyedül – legyint O-Bop. – Ha nem kapja vissza a noteszát,
egy centtel sem tartozol neki.
– Komolyan?
– Komolyan – bólint O-Bop. – Eddie Friel nem fog megcáfolni.
O-Bop látja a megkönnyebbülést Piccone arcán, ezért folytatja.
– Zsaruk is vannak benne. Meg szakszervezetisek. Képviselők. Néhány
millió dollár az utcán.
– Matty Sheehan gazdag ember – mondja Piccone.
– Miért ő? – kérdi O-Bop. – Miért nem mi? Miért nem ti?
Figyeli, ahogy Barackos gondolkodik. Mérlegeli a kockázatot és
nyereséget. Egy perc múlva megszólal: – Sheehan tesz néhány szívességet a
főnökömnek.
– Ha nálad van a notesz – közli O-Bop –, akkor te is tehetsz pár
szívességet.
Callan rájön, hogy hiba a kezében tartani a fegyvereket. A karja kezd
zsibbadni, remegni. Szeretné leengedni a fegyvereket, de egyelőre nem
akarja. Még a végén Piccone félreérti. Meg attól is fél, hogy a dagadt
meggondolja magát, előkapja a pisztolyát, és akkor meg szarban lesz, mert
remegő kézzel még ilyen közelről sem lesz képes tisztességesen célozni.
Végül Barackos szólal meg. – Mondtátok valakinek, hogy benne van a
nevem a noteszban?
O-Bop gyorsan rávágja, hogy nem, közben meg Callan megérti, mennyire
fontos kérdés volt ez. Azon gondolkodik, Picconének mire kellett az a
százezer dollár.
Vad írek, mondja magában Piccone. Aztán a srácoknak: – Húzzátok meg
magatokat. És ne öljetek meg senkit egy napig, oké? Még beszélünk.
Azzal megfordul, és elindul felfele a lépcsőn, öccse szorosan mögötte.
– Jézusom – csúszik le a padlóra Callan.

79
 A keze úgy remeg, mintha áramot vezettek volna bele.

Barackos becsönget Matt Sheehanhez.

Valami nagydarab ír állat nyitja ki az ajtót. Piccone hallja, amint Sheehan
kiszól: – Ki az?
A hangja ijedt.
– Barackos Jimmy – feleli a nagydarab állat, és beengedi. – A
dolgozószobában van.
– Kösz.
Piccone a halion keresztül bemegy a dolgozóba.
A falakon kibaszott zöld tapéta. Mindenhol lóhere. John Kennedy képe a
falon. Meg Bobbyé. A pápáé. A barom állatnak mindenről van képe, kivéve
karón guggoló manókról.
Nagy Matt a Yankees meccsét nézi a tévében.
Felkel a székéből. Piccone szereti, ha megkapja az őt illető tiszteletet.
Sheehan kirakja az arcára azt a nagy ír politikus mosolyt, és megszólal: –
James, örülök, hogy látlak. Sikerült elintézned azt a kis nehézséget, amíg
odavoltam?
Aha.
– Megtaláltad azt a két állatot.
– Aha.
– És?
Jimmy olyan gyorsan kapja elő a kését, hogy Matty még azt sem tudja
mondani: „Jézus a kereszten.” Bal mellébe döfi a pengét, és felrántja. Aztán
megforgatja, hogy a kórházban az orvosnak ne kelljen nehéz etikai döntést
hoznia.
Az a rohadt kés beragad Sheehan bordái közé, így Jimmynek rá kell
lépnie a mellkasára, hogy ki tudja rántani. Sheehan akkora csattanással ér
földet, hogy a képek megmozdulnak a falakon.
A nagydarab állat, aki beengedte őket, a küszöbön áll.
Nem úgy néz ki, mint aki tenni akar valamit.
– Mennyivel tartozol neki? – int Sheehan felé Piccone.
– Hét és féllel.
– Semmivel nem tartozol – mondja Barackos –, ha eltünteted.
Feldarabolják Mattyt, kiviszik a Wards szigetre, és beledobják a

80
testrészeit a szennyvízcsatornába.
Visszafele Barackos énekelni kezd:

– Látta valaki a barátom, a jó öreg Matty t?

Nem tudjátok, hogy hova meeeeeeent?

Egy hónappal az azóta csak a „Hold folyó emelkedése”-ként említett

események után az ír Pokol Konyhájában Callan élete megváltozott egy
kicsit. Nem elég, hogy életben van, ami őt lepte meg a legjobban, de ő lett a
környék hőse.
Mert miközben Piccone éppen a vécén húzta le Sheehant, O-Boppal
együtt fogott egy vastag, fekete filcet, és elkezdték kiegyenlíteni az
adósságokat. Baromi jól érezték magukat: néhány tartozást teljesen kihúztak,
többet csökkentettek, azokat meg megtartották, amikből hasznot reméltek.
Jó idők a Pokol Konyhájában.
Callan és O-Bop úgy vették be magukat Liffey kocsmájába, mintha az
övék lett volna. A fekete notesz szerint az övék is. Az emberek jönnek
sorban, hogy kezet csókoljanak nekik, vagy azért, mert megkönnyebbültek,
hogy kimásztak a szarból, vagy azért, mert rettegnek, hogy megharagszik
rájuk a két srác, aki elintézte Eddie Frielt, Jimmy Boylant, és majdnem
biztosan magát Matty Sheehant.
És még valakit.
Larry Morettit.
Ez az egyetlen gyilkosság ami miatt Callan szarul érzi magát. Hentes
Eddie-t el kellett intézni. Jimmy Boylant is. És különösen Matty Sheehant.
De Larry Moretti szimpla bosszú volt azért, mert segített Eddie-nek
felaprítani Michael Murphyt.
– Ezt várták tőlünk – mondja O-Bop. – A tiszteletről szólt.
Moretti tudja, hogy mi vár rá. Bezárkózott a lakásába a Száznegyedik
utcában, és iszik. Két hete nem találkozott senkivel, egyre csak iszik, így
aztán könnyű célpont, amikor Callan és O-Bop belépnek az ajtón.
Moretti a földön fekszik egy üveggel a kezében. Feje két hatalmas
hangszóró között, amikből valami diszkómocsok bömböl, a basszus annyira
feltekerve, hogy egy pillanatra azt hiszik, valahol lőnek a távolban. Egy
pillanatra kinyitja a szemét, és meglátja O-Bopot meg Callant, amint
fegyvert fognak rá, és O-Bop elkiáltja magát: – Ezt Mikey-ért kapod! –

81
Aztán elkezd lőni. Callan nem szívesen, de csatlakozik. Hülye érzés
olyasvalakire lőni, aki már a földön fekszik.
Aztán ott van a test. O-Bop azonban felkészült, így Morettit becsavarják
egy vastag nejlonba, és Callan ekkor jön rá, milyen erős lehetett Eddie
Friel, hogy fel tudott darabolni egy hullát. Callan párszor kimegy hányni a
fürdőbe, de végül sikerül szállítható méretre felaprítani Morettit, a
darabokat szemeteszsákokba rakják, és kiviszik a Wards szigetre. O-Bopnak
az az ötlete, hogy le kellene vágniuk Moretti farkát, és körbehordozni a
környéken, de Callan nemet mond.
Nincs erre szükségük. A hírek gyorsan terjednek, és sokan jönnek
tiszteletüket tenni a Liffey-be.
Bobby Remington egyike azoknak, akik nem jönnek be. Callan tudja, hogy
Bobby be van szarva, mert esetleg Callanék úgy hiszik, hogy ő nyomta fel
őket Mattynek, de Callan tudja, hogy nem ő volt.
Hanem Beth.
– Csak a testvéredet védted – mondja neki Callan, amikor Beth
megjelenik az új lakásában. – Ezt én megértem.
Beth a padlót nézi. Jól néz ki: haja fényes és egyenesre fésült, és a ruhája
is csinos. A fekete ruha kivágása elég mély ahhoz, hogy látni lehessen fehér
mellét.
Callannek leesik. Beth azért jött, hogy odaadja magát, így mentve meg a
maga és testvére életét.
– Stevie is érti? – kérdi a lány.
– Majd megértetem vele.
– Bobby pocsékul érzi magát.
– Bobbynak nincs miért pocsékul éreznie magát.
– Munka kell neki – folytatja Beth. – Nem kap kártyát a szakszervezettől,
és...
Callan hülyén érzi magát, ahogy Beth-t hallgatja. Az ilyen szívességeket
régebben Mattytől kérték.
– El tudjuk intézni – mondja Callan. A zsebében van az összes
szakszervezet: építőmunkások, sofőrök, mindenki. – Mondd meg neki, hogy
ugorjon csak fel. Barátok vagyunk.
– És én? – kérdi Beth. – Mi is barátok vagyunk?
Callan nagyon szeretné megdugni. Kurvára szeretné megdugni. De ez most

82
más lenne. Mintha csak azért dugná meg, mert megteheti, mert Beth tartozik
neki. Mert neki van hatalma, a lánynak meg nincs.
– Aha – felel. – Barátok vagyunk.
Így tudatja vele, hogy minden oké, semmi baj, nem kell erőlködnie.
– És kész? Ennyi?
– Igen, Beth. Ennyi.
Callan nem örül, mert Beth rendesen felöltözött, kisminkelte magát, de
többé már nem akar lefeküdni vele.
Szomorú.
Szóval Bobby azért megjelenik, Callanék meg szereznek neki egy állást,
amihez be sem kell járni – Bobby ebben az egyben teljesen megbízható –,
aztán jönnek a többiek is, hogy fizessenek nekik vagy szívességet kérjenek,
és egy hónap sem telik bele, Callan meg O-Bop egyfajta junior
keresztapaként ülnek a Liffey egyik bokszában.
Egészen addig, amíg az igazi keresztapa nem hívja őket.
Nagy Paulie Calabrese üzen nekik, hogy azonnal menjenek el hozzá
Queens-be elmagyarázni: a) ők miért nem halottak, b) az üzlettársa, Matt
Sheehan meg miért igen.
– Mondtam neki, hogy ti nyírtátok ki Sheehant – magyarázza Piccone. A
Landmark kocsma egyik bokszában beszélgetnek, miközben Barackos
báránysültet eszik krumplival, nyakon öntve valami barnás szósszal. A
kihallgatáson Nagy Paulie-val legalább esznek egy jót.
Lehet, hogy ez az utolsó étel, amit megesznek, de legalább jó.
– Miért csináltad? – kérdi Callan.
– Megvan rá a jó oka – feleli O-Bop.
– Jó – mondja Callan. – És mi lenne az?
– Ha elmondtam volna neki, hogy én voltam – közli Piccone akkor ki
kellett volna nyírnia.
– Ez egy kiváló ok – mondja Callan O-Bopnak, majd Barackoshoz fordul.
– Szóval akkor most minket fog kinyíratni.
– Nem feltétlenül. •
– Nem feltétlenül?
– Nem – feleli Barackos. – Ti nem vagytok a család tagja. Nem vettek be
titeket. Rátok nem vonatkoznak a szabályaink. Ha meg akartam volna ölni
Matt Sheehant, akkor ehhez engedélyt kellett volna kérnem Calabresétől,

83
amit soha nem adott volna meg. De én azért mégis megöltem, és most nagy
szarban vagyok.
– Na, ez tényleg remek hír – mondja Callan.
– De nektek nem kell hozzá engedély – folytatja Piccone. – Csak egy jó
ok. Meg a megfelelő hozzáállás.
– Miféle hozzáállás?
– Olyan, amelyik a jövőbe mutat – feleli Barackos. – Barátságos
hozzáállás. Együttműködő.
O-Bopnak forog a feje. A szeme előtt válik valóra az álma.
– Nem tudom, hogy benne akarok-e lenni – jelenti ki Callan.
– Ez a nagy lehetőségünk! – néz rá O-Bop. – A kibaszott Cimino
családról beszélünk! Velünk akarnak dolgozni!
– Van még valami – szúrja közbe Piccone.
– Az jó – bólint Callan. – Meg lettem volna lepve, ha ennyi az egész.
– A notesz.
– Mi van vele?
– A nevem – feleli Barackos. – Meg az összeg. Százezer dollár?
Calabrese nem tud róla. Ha megtudja, nekem végem.
– Miért? – kérdi Callan.
– Mert ez az ő pénze. Sheehan kölcsönkért pár százezret Calabresétől. Én
meg Matt-től.
– Szóval Paul Calabresét lopod meg – mondja Callan.
– Lopjuk meg – javítja ki Piccone.
– Jézusatyaúristen – sóhajt Callan.
Most már O-Bop sem olyan lelkes. – Nemtom, Jimmy – mondja.
– Mi a fasz bajod van? – csattan fel Barackos. – Nem tudod? Ki kellett
volna nyírnom titeket. Ez volt a parancs, és én nem teljesítettem. Már csak
ezért megölhetnek. Megmentettem az életeteket. Kétszer is. Egyszer, mert
nem öltelek meg titeket, másodszor meg, mert kinyírtam helyettetek Matt
Sheehant. Mi a faszt nem tudsz?
Callan szótlanul bámulja. Majd megszólal: – Szóval ez a találkozó. Vagy
gazdagok leszünk, vagy halottak.
– Nagyjából igen – bólint Piccone.
– Hadd szóljon – jelenti ki Callan.
Gazdag vagy halott.

84
 Vannak ennél rosszabb lehetőségek is.

A találkozóra egy étterem hátsó helyiségében kerül sor a Bensonhurstön.

– Maffiacenter – mondja Callan.
Roppant kényelmes és kézre álló. Ha Calabrese úgy dönt, hogy megöl
minket, akkor csak ki kell sétálnia, és becsuknia maga mögött az ajtót. Ő
kimegy a főbejáraton, a holttestünket meg kiviszik a hátsón.
Vagy a szervizbejáraton. Mindegy.
Éppen ezen gondolkodik, amikor a tükörben a nyakkendőjét próbálja
megkötni.
– Mi van? Még soha nem viseltél nyakkendőt? – kérdi O-Bop magas
hangon. Ideges.
– Dehogynem – felel Callan. – Az elsőáldozásomon.
– Baszod – sóhajt O-Bop, azzal odamegy, és elkezdi megkötni Callan
nyakkendőjét, majd megszólal: – Fordulj meg. Úgy nem megy, ha háttal állsz
nekem.
– Remeg a kezed.
– Hogy a büdös kurva életbe ne remegne.
Meztelenül jöttek a találkozóra. Semmiféle fegyvert nem hoztak. A
főnökhöz csak a főnök emberei mehetnek be fegyverrel. Így még egyszerűbb
lesz elintézni őket.
De azért nem jöttek egyedül. Az étterem előtt egy kocsiban ott vár rájuk
Bobby Remington és Dagadt Tim Healey, meg egy kölyök, Billy Bohun.
O-Bop instrukciói világosak.
– Ha nem mi jövünk ki azon az ajtón – mondja nekik –, akkor lőjétek le.
Más módon is gondoskodtak a biztonságukról: Beth meg a barátnője,
Moira az étterem nyilvános részében ebédelnek. A két lánynál lesz egy .22-
es meg egy .45-ös, arra az esetre, ha a dolgok nem jól sülnek el, és a
srácoknak mégis sikerül élve kijutniuk a hátsó szobából.
– Ha a pokolba kell mennem, kurvára tele lesz a busz – mondja O-Bop.
Aztán metróval mennek Queensbe, mert O-Bop azt mondja, nem akar egy
sikeres találkozó után beülni a kocsiba, hogy az jól felrobbanjon.
– Az olaszok nem robbantanak – próbálja neki mondania Barackos. – Ez
az írek sajátja.
O-Bop erre emlékezteti, hogy ő ír, majd felszáll a metróra. A

85
Bensonhurstnél szállnak le, aztán az étterem felé sétálnak, befordulnak a
sarkon, amikor megszólal O-Bop. – 0, hogy baszná meg.
– Mi van?
Az étterem előtt négy vagy öt nagymenő áll. Callan meg azt feleli, hogy
ezzel mi baj van, hiszen a nagymenők éttermei előtt mindig nagymenők
állnak. Ez a dolguk.
– Az ott Sal Scachi – mondja O-Bop.
Nagydarab, negyvenes évei elején járó fickó, Sinatra-kék szemmel, ősz
hajjal, ami ahhoz képest, hogy maffiózó, túl rövidre van vágva. Úgy néz ki,
mint egy nagymenő, gondolja Callan, csak éppen mégsem. Szögletes fekete
cipőt visel, ami úgy csillog, mint a fekete márvány.
Ez egy kibaszottul komoly ember, gondolja Callan.
– Ki ez?
– Egy kibaszott ezredes a zöldsapkásoknál – feleli O-Bop.
– Ne bassz ki velem.
– Nem baszok – mondja O-Bop. – Egy rakás kitüntetés Vietnamból, és ő a
család tagja. Ha Calabrese ki akar minket nyírni, akkor Scachi az embere.
Scachi megfordul, és meglátja őket. Ellép a többiektől, odasétál
Callanhez és O-Bophoz, elmosolyodik: – Uraim, üdvözlöm önöket életük
hátralévő részének első napján. Ne vegyék személyes sértésnek, de meg kell
néznem, van-e önöknél fegyver.
Callan bólint, és felemeli a karját. Scachi néhány gyors mozdulattal
megmotozza egészen a bokájáig, majd ugyanezt teszi O-Boppal. – Remek –
áll fel. – Mehetünk ebédelni?
Az étterem hátsó helyiségébe vezeti őket. Callan már látta korábban,
körülbelül negyvennyolc maffiás filmben. A falon lógó képek a napfényes
szicíliai élet vidám jeleneteit ábrázolják. A szoba közepén hosszú asztal
kék-piros kockás térítővel. Borospoharak, kávéscsészék, behűtött
tányérokon vajdarabok.
Fehérbor, vörösbor.
Annak ellenére, hogy pontosak voltak, a többiek már ott ülnek. Barackos
idegesen bemutatja őket Johnny Boy Cozzónak és Demonténak, meg
másoknak. Aztán nyílik az ajtó, két testőr lép be, mellkasuk akkor, mint egy
hordó, aztán megjelenik Calabrese.
Callan odapillant Johnny Boyra. Mosolya veszélyesen közelít egy gúnyos

86
vigyorhoz. De mindannyian elővezetik a szicíliai ölelést, aztán Calabrese
leül az asztalfőre, majd Barackos bemutatja neki a srácokat.
Callannek nem tetszik, hogy Piccone ijedtnek látszik.
Barackos elmondja a nevüket, de Calabrese felemeli a kezét, és kijelenti:
– Először eszünk, aztán jön az üzlet.
Még Callan is elismeri, hogy az étel nem evilági. Életében nem evett
jobbat. Hatalmas adag antipastával kezdődik, provolonéval, prosciuttóval
és édes vörös paprikával. Ilyen vékonyra szeletelt sonkát, ilyen apró
paradicsomot Callan most lát először.
A pincérek úgy jönnek-mennek, mint a pápát kiszolgáló apácák.
Befejezik az előételt, aztán jön a pasta. Semmi különös, csak kis
tálkákban spagetti vörös szósszal. Aztán következik a csirke piccata –
vékonyra csíkozott csirkemell fehérborban citrommal és kapribogyóval
majd a sült hal. Újabb saláta, végül a desszert: ánizsba áztatott édes
sütemény.
Közben meg a borok, és mire a pincér lerakja elé az eszpresszót, Callan
már félig benne van a hullazsákban. Figyeli, ahogy Calabrese belekortyol a
kávéjába. Aztán megszólal a főnök: – Mondjátok meg, miért ne öljelek meg
titeket.
Micsoda kibaszott egy esszékérdés.
Callan legszívesebben üvöltene. Azért nem kellene megölnöd minket,
mert Jimmy Piccone ellopott tőled százezer dollárt, és ezt bizonyítani is
tudjuk! De befogja a száját, és egy másik válaszon gondolkodik.
Amikor meghallja Barackost: – Jó srácok, Paul.
Calabrese elmosolyodik: – De te nem vagy jó srác, Jimmy. Ha az lennél,
akkor most Matt Sheehannel ebédelnék itt.
Megfordul, és ránéz Callanre meg O-Bopra.
– Várom a válaszotokat.
Callan is. Azon gondolkodik, hogy vajon hallani fog-e egyet, vagy meg
kellene-e próbálnia átjutnia az ajtót őrző ruhásszekrényen keresztül,
kirohanni az étterembe, kikapni Beth és Moira retiküljéből a fegyvereket,
visszajönni, és nekiállni tüzelni.
De még ha ki is jutok, meg vissza, gondolja Callan, O-Bopot megölik.
Addigra már rajta fog ülni azon a tömött buszon.
Megpróbál a széke szélére csúszni anélkül, hogy bárki észrevenné.

87
Centiről centire, lábát maga alá húzza, hogy azonnal fel tudjon pattanni.
Egyenesen Calabresére veti majd magát, átkulcsolja a nyakát, és kihátrál az
ajtón...
És hova megy?, gondolja. A holdra? Hova mehetünk, ahol nem talál meg
minket a Cimino család?
Baszd meg, gondolja. Rohanj a fegyverekért, légy férfi.
Vele szemben Sal Scachi megrázza a fejét. Alig lehet észrevenni a
mozdulatot, de ott van, és azt közli vele, ha megmozdul, meghal.
Callan nem mozdul.
Úgy érzi, már vagy egy órája járatja őrült módon az agyát, pedig
valójában csak pár másodperc telt el – a mondjuk így – feszült hangulatú
helyiségben, és Callan alaposan meglepődik, amikor meghallja O-Bop
vékony hangját. – Azért nem kell megölnie minket, mert...
Mert, áááááááááááááá...
– ...mert mi sokkal többet tehetünk magáért, mint Sheehan valaha tett –
mondja Callan. – Tálcán hozzuk a Javíts Center egy részét, a sofőrök meg az
építőmunkások helyi szakszervezetét. Ha betonoznak, maga benne van. Ha
falaznak, benne van. A cementben, az acélban. Ezen felül minden, az utcán
forgó dollárunkból kap tíz százalékot, és ezért semmit sem kell tennie, mert
mi elintézzük. Még csak az ujját sem kell megmozdítania.
Callan figyeli, ahogy Calabrese átgondolja.
És kurvára nem kapkodja el.
Amitől Callan kezd nagyon berágni. Szinte reméli, hogy Calabrese azt
válaszolja, Basszátok meg, gyerekek, és akkor véget ér ez a diplomáciai
szar, és történik, aminek történnie kell.
Ehelyett Nagy Paulie ezt mondja: – Vannak feltételek és szabályok. Egy,
nem tíz, hanem harminc százalékot adtok. Kettő, a szakszervezettől és az
építkezésből származó összes bevételetek ötven százaléka az enyém.
Minden másból harminc százalék. Ezért cserébe a barátságomat és a
védelmemet ajánlom.
– Ugyan nem lehettek a család tagjai, hiszen nem vagytok szicíliaiak, így
üzlettársak lesztek. Barackos Jimmy felügyelete alatt dolgoztok. Öt teszem
személyesen felelőssé mindenért, amit csináltok. Ha kell valami, Jimmyhez
mentek.
Ha gondotok van, Jimmyhez mentek. Ennek a vadnyugati őrületnek véget

88
kell vetni. Csendben és nyugodtan tudunk a legjobban dolgozni.
Megértettétek:1
– Igen, Mr. Calabrese.
Calabrese bólint. – Előfordul, hogy néha szükségem lesz a segítségetekre.
Ezt Jimmyn keresztül tudatom, ő pedig veletek. A barátságomért és
védelmemért cserébe elvárom, hogy ott legyetek, amikor szükségem van
rátok. Ha a ti ellenségeitek az én ellenségeim, akkor ez viszont is igaz.
– Igen, Mr. Calabrese.
Miközben megcsókolják a gyűrűjét, Callan azon gondolkodik, van-e még
valami.
– Még valami – mondja Calabrese. – Foglalkozzatok az üzlettel.
Keressetek pénzt. Prosperáljatok. Azt csináltok, amit akartok. A drogot
kivéve. Carlo ezt a szabályt hagyta rám, és most is érvényes. A drogok túl
veszélyesek. Nem óhajtom öregkoromat börtönben tölteni. Ezért a szabály
ez: ha droggal kereskedtek, meghaltok.
Calabrese feláll. Mindenki más is.
Callan csak ott áll, és figyeli, ahogy Calabrese röviden elbúcsúzik
mindenkitől, és a két testőrével együtt kimegy a helyiségből.
Mi nem stimmel ezzel az egésszel?, gondolja Callan.
– Stevie, Calabrese kimegy.
O-Bop meg rá néz: jó.
– Stevie, Calabrese kimegy az ajtón.
Megáll az idő. Piccone lesújtóan néz Callanra, és a türelmesen válaszol:
– Mindig a főnök megy ki elsőnek.
– Van valami probléma? – kérdi Scachi.
– Igen – feleli Callan. – Van valami probléma.
O-Bop teljesen elfehéredik. Barackos annyira összeszorítja a száját, hogy
pajszerrel sem lehet szétfeszíteni az állkapcsát. Demonte úgy bámul rájuk,
mintha a National Geographic egyik különkiadását nézné. Johnny Boy
szerint meg az egész marha vicces.
Scachi szerint meg nem. – Mi a probléma? – kérdi.
Callan nyel egyet. – Az, hogy az embereink az utcán vannak, és azt
mondtuk nekik, mindenkit lőjenek le, ha nem mi megyünk ki az ajtón
elsőnek.
Feszült pillanat.

89
 Calabrese két testőre a fegyverére teszi a kezét. Scachi is, csak éppen ő
már Callan homlokára céloz a szolgálati .45-ösével.
Calabrese Callanra és O-Bopra néz, majd megrázza a fejét.
Barackos Jimmy nagyon igyekszik felidézni a Miatyánk pontos szövegét.
Aztán Calabrese felnevet.
Annyira rázza a nevetés, hogy kihúzza a zakója zsebéből fehér
zsebkendőjét, és megtörli a szemét. De még ez is kevés. Le kell ülnie.
Amikor elhal a nevetése, Scachira néz, és megszólal: – Mire vársz? Lődd
csak le őket.
Aztán gyorsan folytatja: – Csak vicceltem, vicceltem. Srácok, ti ketten azt
hittétek, kimegyek az ajtón, és kitör a harmadik világháború.
Azzal az ajtó felé mutat.
– Menjetek.
Kimennek az ajtón, ami becsapódik mögöttük. Hallják, ahogy a
magánteremben hangosan nevetnek. Elmennek Beth és Moira mellett, ki az
utcára.
Bobby Remington és Dagadt Tim Healey-nek nyoma sincs.
Csak egy rakás fekete Lincoln saroktól sarokig.
Körülöttük maffiózókkal.
– Jézusom – mondja O-Bop. – Bobbyék nem tudtak leparkolni.
Utána Bobby bocsánatot kérve meséli, hogy igyekeztek parkolóhelyet
találni, de egy idő után a maffiózók megállították őket, és mondták, hogy
húzzanak a francba. Elhúztak.
De az csak később lesz.
Most O-Bop az utcán áll, felnéz a kék égre, és így szól: – Tudod, hogy ez
mit jelent?
– Nem, Stevie, nem tudom. Mit jelent.
– Azt jelenti – karolja át Callan vállát –, hogy mi vagyunk a West Side
királyai.
A West Side Királyai.
Ez jó hír.
A rossz az, hogy Jimmy Piccone mihez kezdett azzal a százezer dollárral,
amit kölcsönkért Matty Sheehantől, és amit a srácok kihúztak fekete filccel a
noteszből. Piccone ugyanis drogot vett a pénzen.
Nem a szokásosat a Törökország-Szicília útvonalról. Még csak nem is a

90
marseille-i kapcsolattól. Még csak nem is az új laoszi kapcsolattól, amit
Santo Trafficante szervezett le. Nem. Ha tőlük vesz, akkor Calabrese tizenöt
másodperc múlva megtudja, és egy hét sem telik bele, Barackos Jimmy
holtteste a frászt hozza a turistákra a Circle Lane-en.
Nem. Jimmynek új forrást kellett találni.
Mexikóból.

91
3. Kaliforniai lányok
Bárcsak minden lány kaliforniai lenne.
Brian Wilson – „California Girls”

La Jolla, Kalifornia
1981

Nora Hayden tizennégy éves, amikor az apja egyik barátja kikezd vele.
Bébiszittelésből viszi haza kocsival, aztán hirtelen megfogja a lány kezét,
és a nadrágjára teszi. Nora le akarja venni, de lenyűgözi a férfi
arckifejezése.
Meg az, hogy milyennek érzi magát tőle.
Erősnek. Hatalmasnak.
Szóval otthagyja a kezét. Nem mozdítja, nem csinál vele semmit, de a
jelek szerint ennyi is elég, és már hallja is a férfi erősödő, kapkodó
légzését, és látja, hogy a szeme kitágul, és nevetni akar, de mégse, nehogy
tönkretegye a pillanatot.
A következő alkalommal, amikor a férfi ezt csinálja, a lány kezén hagyja
az övét, és körkörösen mozgatja. Nora érzi, ahogy a férfi hímtagja
megkeményedik a tenyere alatt. Érzi, ahogy rándul egyet. Az arca röhejes.
A következő alkalommal megállítja a kocsit, és megkéri Norát, hogy
vegye ki.
A lány meg utálja a pofáját, okés?
Gusztustalannak tartja, de úgy csinálja, ahogy a férfi mutatja, mégis úgy
érzi, ő a főnök, nem a férfi. Kiveri neki, de a biztosítékot is nála, amikor
hirtelen abbahagyja, majd újrakezdi.
– Ez nem egy pénisz – mondja a barátnőjének, Elizabethnek, – Hanem egy
póráz.
– Nem, olyan, mint egy kiskutya – feleli Elizabeth. – Megsimogatod,
játszol vele, megpuszilod, adsz neki egy meleg helyet, ahol alhat, mire
mindent megcsinál érted.
Nora tizennégy éves, de tizenhétnek néz ki. Az anyja látja, de mit tehet?
Nora ideje felét az anyjánál tölti, a másik felét az apjánál, és ezt úgy hívják,

92
hogy közös gyermekfelügyelet, de az apja mindent csinál, csak nem felügyel,
mert amikor nála van, annyi spanglit szív, amennyit csak bír.
Az apja olyan, mint valami fehér rasztafari a rasztahaj meg a vallási
meggyőződés nélkül. Apa meg a térképen sem tudja megtalálni Etiópiát,
csak a füvet szereti. De azt nagyon.
Anya meg ki van borulva tőle, és ez volt az oka a válásnak is. Anya
dühödten hagyta maga mögött a hippikorszakot, hippie-ből yuppie lett, öt
másodperc alatt százon. Apának meg úgy a lábára ragadt a Birkenstockja,
hogy le se lehet feszegetni róla, anya meg továbblép az életével.
Mert kapott egy jó állást Atlantában, és azt akarja, hogy Nora menjen
vele, de ő azt mondja, nem megyek, hacsak nem tudsz mutatni legalább egy
jó strandot Atlantában. Ha nem, akkor nem megyek. Így aztán az egész ügy
egy bíró elé kerül, aki megkérdi Norától, kivel szeretne élni, mire a lánynak
majdnem kiszalad a száján, egyikkel sem, de végül azt mondja, apával,
szóval tizenöt éves korában csak a tanítási szüneteket tölti Atlantában, meg
nyáron egy hónapot.
Ami éppen elviselhető, ha van elég füve.
Az iskolában úgy becézik: Korva Nora, de ez őt nem érdekli, és hát a
többieket sem. A becenévvel nem gúnyolják, hanem konstatálják, mi a
helyzet. Mit lehet mondani az olyan osztálytársról, akiért Porschével,
Mercedesszel meg limókkal jönnek – és egyik kocsi sem a szüleié?
Nora egyik délután teljesen be van tépve, és valami hülye kérdőívet töltet
ki vele a továbbtanulási tanácsadó, és az egyik kérdés így hangzik: „Iskola
utáni tevékenység.” Nora szépen beírja, hogy”Szopok”. Mielőtt kiradírozná,
megmutatja a barátnőjének, Elizabethnek, és mindketten nevetnek.
A limó meg nem a McDonald’shoz kanyarodik be, meg nem is a Burger
Kinghez vagy a Taco Belihez, meg a Jack in the Boxhoz. Norának olyan arca
és teste van, amihez csak Lis Brisas, az Inn at Laguna, meg El Adobe
passzol.
Ha Norát akarja az ember, akkor jó kaját ad neki, jó bort meg jó anyagot.
Agyhalott Jerrynek mindig jó kokainja van.
Azt akarja, hogy Nora menjen vele Cabóba.
Persze, hogy azt akarja. Jerry negyvennégy éves drogdíler, több az
emléke, mint a lehetősége, Nora tizenhat, a teste meg olyan, mint a rugó.
Miért ne akarná elvinni magával egy mocskos hétvégére Mexikóba?

93
 Nora benne van.
Tizenhat éves, nem hülye.
Tudja, hogy a figura nem szerelmes bele. Azt is kurvára tudja, hogy ő nem
szerelmes bele. Istenigazából tényleg agyhalottnak tartja a fekete
selyemzakójával meg a fekete baseballsapkájával, amit a ritkuló hajára húz.
Koptatott farmer meg Nike, zokni nélkül. Nem, okés minden, Nora érti, hogy
a figura retteg az öregségtől.
Nem kell beszarni, gondolja. Nem kell beszarni.
Mert már öreg vagy.
Agyhalott Jerrynek két jó dolog maradt az életben.
A kokó meg a pénz.
A kettő ugyanaz ám. Mert Nora tudja, ha pénzed van, kokód is van. És ha
kokód van, akkor pénzed is.
Így aztán leszopja.
Kicsi tovább tart a kelleténél a kokó miatt, de nem bánja, úgysincs más
dolga. És sokkal jobb Jerry heréit szopogatni, mint beszélni vele, vagy ami
még rosszabb, hallgatni őt. Nora nem akar többet hallani az exfeleségeiről,
gyerekeiről – elvégre kettőt még nála is jobban ismer, hiszen egy iskolába
járnak –, vagy arról, hogy hogyan kell hárompontost dobni félpályáról.
Amikor végez, megszólal: – Na, akarsz menni?
– Hova? – kérdi Nora.
– Cabóba.
– Oké.
– És mikor akarsz menni? – kérdi Agyhalott Jerry.
Nora vállat von. – Akármikor.
Már éppen kiszállna a kocsiból, amikor Jerry odanyújt neki egy
nejlonzacskót tele finom fűvel.
– Helló – üdvözli az apja, amikor bemegy a házba. A kanapén fekszik, és
az Eight is Enough ismétlését nézi. – Milyen napod volt?
– Jó. – Ledobja a konyhapultra a zacskót a fűvel. – Jerry neked küldi.
– Nekem? Király.
Annyira király, hogy felül. Hirtelen tele van energiával meg
kezdeményezőkészséggel, így aztán gyorsan sodor magának egy szép
dzsointot.
Nora bemegy a szobájába, és becsukja az ajtót.

94
 Azon tűnődik, mit gondoljon egy olyan apáról, aki drogért árulja a saját
lányát.

Nora élete megváltozik Cabóban.

Találkozik Haley-vel.
Nora a medence mellett napozik, oldalán Agyhalott Jerry, a túloldalon
meg egy napágyon fekszik egy nő, és őt nézi.
Egy nagyon komoly, visszafogott nő.
Húszas évei végén, rövidre vágott barna haj a fekete napellenző alatt.
Kis, vékony, edzőteremben karbantartott test, amiből szinte minden látszik a
kétrészes fekete fürdőruhában. Szép ékszerek – kevés, arany, drága.
Valahányszor Nora felpillant, a nő őt nézi.
Arcán mindentudó mosollyal, ami majdnem gúnyos.
És mindig ott van.
Nora felnéz a nyugágyból, a nő ott van. Sétál a parton, a nő ott van.
Vacsora a hotel éttermében, a nő ott van. Nora kerüli a szemkontaktust,
mindig ő kapja el a tekintetét. Végül nem bírja tovább. Megvárja, amíg Jerry
belesüpped a posztkoitális sziesztájába, majd kimegy a medencéhez, leül a
nő mellé egy nyugágyra, és megszólal: – Engem figyelsz.
– Téged.
– Engem az ilyesmi nem érdekel.
A nő felnevet. – Azt sem tudod, mi nem érdekel.
– Nem vagyok leszbikus – feleli Nora.
Nem mintha a pasikért odalenne, de a csajokért sem. Így maradnak a
macskák meg a kutyák, de a macskákért nincs megőrülve.
– Én sem – mondja a nő.
– Akkor meg?
– Hadd kérdezzek valamit. Mennyi pénzt keresel?
– Mi van?
– Mennyi pénzt keresel kokónyusziként – ismétli a nő.
– Semennyit.
A nő megrázza a fejét. – Kölyök, a te arcoddal meg a testeddel komoly
pénzeket tudnál keresni.
Pénzt keresni. Norának tetszik.
– Hogyan? – kérdi.

95
 A nő belenyúl a retiküljébe, kihúz egy névjegykártyát, és odaadja neki.
Haley Saxon. Meg egy San Diegó-i telefonszám.
– Miben utazol? Ügynök vagy? Eladsz valamit?
– Akár így is lehet fogalmazni.
– Mi van?
– „Mi van?” – gúnyolja a nő. – Na, erről beszélek. Ha pénzt akarsz
keresni, akkor le kell szoknod a „Mi van”-ról.
– Lehet, hogy nem akarok pénzt keresni.
– Ebben az esetben kellemes pihenést – mondja Haley. Fogja a
magazinját, és olvasni kezd. De Nora nem megy sehova. Ott ül, és hülyén
érzi magát. Jó öt perc múlva szedi össze a bátorságát. – Oké. Talán mégis
akarok pénzt keresni.
– Oké.
– Mit árulsz?
– Téged. Téged árullak.
Nora száján majdnem kiszalad, hogy „Mi van?”, de észreveszi magát. –
Nem tudom, mire gondolsz.
Haley elmosolyodik. Elegáns kezét Noráéra teszi, és így szól: – Olyan
egyszerű, amilyennek hangzik. Nőket árulok férfiaknak. Pénzért.
Nora esze gyorsan vág, – Szóval ez az egész a szexről szól.
– Kölyök – feleli Haley minden a szexről szól.
Haley egy kisebbfajta beszédet mond neki, a lényege ez: az egész világ,
mindenki mindig azt akarja, hogy elélvezzen.
Aztán gyorsan befejezi. – Ha ingyen vagy olcsón akarod eladni magad, az
a te dolgod. De ha komoly pénzt akarsz keresni, az már ez én dolgom.
Mennyi idős vagy?
– Tizenhat – feleli Nora.
– Jézusom – rázza meg a fejét Haley.
– Mi van?
– Mennyi lehetőség – sóhajtja a nő.

Először a hang.
– Ha továbbra is kocsik hátsó ülésén akarsz leszopni férfiakat bagóért,
akkor beszélhetsz úgy, mint egy strandcica – mondja neki Haley két héttel
azután, hogy találkoztak Cabóban. – Viszont, ha felfele akarsz mozogni a

96
világban, akkor...
Szóval a Királyi Shakespeare Társulat egy alkoholista menekültjéhez
küldi el, aki azzal kezdi, hogy egy oktávval mélyíti Nora hangját. (– Ez
nagyon fontos – mondja Haley. – A mély hangtól a farok felül, és figyelni
kezd.) A részeges tanár kifordítja Nora magánhangzóit, és átdolgozza a
mássalhangzókat. Monológokat magokat be vele: Portia, Rosalinda, Viola,
Paulina...

„Zsarnok úr!
Mi keresett kínt tudsz rám mérni még?
[4]
Kerék lesz az? Nyárs? Kínpad? Tűz? Szurok?”

Szóval a hangja finom lesz, kulturált. Mélyebb, teljesebb. Ez mind a

csomag része. Mint a ruhák, amiket Haley vesz neki. A könyvek, amiket
elolvastat vele. A napilapokat. – És nem a divatrovatot, kölyök, hanem a
művészetit – mondja
Haley. – Egy kurtizán először a sportrovatot olvassa el, aztán az üzletit,
aztán talán a napi híreket.
Így aztán Nora reggel újsággal a hóna alatt megy iskolába. A barátai az
iskola előtti parkban még egy utolsó slukkot letüdőznek, mielőtt
becsöngetnek, Nora meg már a padjában ül, olvassa a sporthíreket, a Dow
Jones-indexet, a szerkesztői oldalakat. A National Review van előtte, meg a
Wall Street Journal, és az a nyomorult Christian Science Monitor.
Aztán soha többet nem ül a hátsó ülésre.
Cabóba elmegy Korva Nora, és visszajön Nora, a Jégszűz.
– Megint szűz – magyarázza a helyzetet Elizabeth az elképedt barátaiknak.
Nem akar goromba lenni, úgy látszik, mintha valóban ez lenne a helyzet. –
Elment Cabóba, és összevarratta a szűzhártyáját.
– Nem is tudtam, hogy ezt lehet – mondja a barátuk, Raven.
Elizabeth csak sóhajt egyet.
Raven elkéri az orvos nevét.
Nora úgy jár az edzőterembe, mint az őrült, órákat tölt a biciklin, még
többet a futógépen. Haley felvesz mellé egy edzőt, egy fasiszta
egészségmániást Sherry néven, akit Nora csak személyes terroristájaként
emleget. Ennek a nácinak olyan a teste, mint egy agárnak, és lassan olyanná

97
formálja át Nora testét, amilyet Haley kért. Fekvőtámaszokat csináltat vele,
felüléseket, mélyguggolásokat, és lassan a súlyzót is bevezeti.
Az az érdekes, hogy Nora kezdi megszeretni.
Az egészet: a rigorózus mentális és fizikai edzést. Nora marhára csípi.
Egy reggel felkel, kimegy a fürdőbe megmosni az arcát (azzal a speciális
folyadékkal, amit Haley vett neki), belenéz a tükörbe, és így szól: – Ki ez a
nő? – Elmegy az iskolába, mindenhez hozzá tud szólni, és megkérdi: – Az
istenit neki, ki ez a nő?
Akárki is legyen, Nora kedveli.
Az apja a változásból mit sem vesz észre. Miért is tenné?, gondolja Nora.
Nem vagyok nejlonzacskóba csomagolva.
Haley kocsival elviszi a Sunset Stripre Los Angelesbe, hogy megmutassa
neki a crackringyókat. A crack úgy csapott le az országra, akár egy vírus, és
a kurvák azonnal elkapták. Nem kicsit. Térdelnek a sikátorokban, fekszenek
kocsik hátsó ülésén. Van, aki öreg, van, aki fiatal – Nora döbbenten látja,
hogy mindegyik milyen öregnek látszik.
– Én soha nem tudnék ilyen lenni – mondja.
– Dehogyisnem – feleli Haley. – Ha nem figyelsz magadra. Szóval figyelj.
Ha nem drogozol, és tiszta a fejed. De az a legfontosabb, hogy a pénzt tedd
félre. Tíz, tizenkét jó éved lesz. Ha vigyázol magadra. Maximum. Utána már
csak lejtmenet. Szóval vegyél részvényt, kötvényt. Ingatlant. Majd
bemutatlak a pénzügyi tanácsadómnak.
Mert egy lánynak szüksége van pénzügyi tanácsadóra, gondolja Haley.
Nora készen áll.
Amikor betölti a tizennyolcat, elmegy a Fehér Házba.

Fehér falak, fehér szőnyeg, fehér bútorok. Iszonyú szívás rendben tartani
és takarítani, de megéri, mert amikor a férfiak belépnek, azonnal
elhallgatnak. (Kivétel nélkül mindegyik összeszarta magát, ha kiöntött
valamit az anyja fehér akármilyére.) Amikor Haley is itt van, mindig fehéret
visel ő is: a ház én vagyok, én vagyok a ház. Érinthetetlen vagyok, így a
házam is az.
A lányok mindig feketét viselnek.
Semmi mást, csak feketét.
Haley azt akarja, hogy a lányokra felfigyeljenek.

98
 És rendesen fel vannak öltözve. Soha nem viselnek fehérneműt vagy
hálóköntöst – Haley nem egy ócska nevadai rancsot vezet. Arról (is)
elhíresült, hogy a lányokat garbóba, kosztümbe, egyszerű fekete ruhákba
öltözteti. Olyan ruhákat ad rájuk, amit a férfiak meglátva azonnal elképzelik,
milyen lehet levenni őket a nőkről. És közben még meg is váratja őket.
A falakon istennők fekete-fehér képei lógnak: Aphrodité, Niké, Venus,
Hedy Lamarr, Sally Rand, Marilyn Monroe. Norának nagyon tetszenek a
képek, különösen Monroe-é, mert egy kicsit mind hasonlít rá.
Nem mondod, gondolja Haley.
Norát fiatal Monroe-ként adja el, zsírfelesleg nélkül.
Nora ideges. A nappaliban egy monitoron keresztül nézi a klienseket, akik
közül az egyik lesz az első hivatalos, professzionális dugása. Másfél éve
nem feküdt le senkivel, és lassan abban sem biztos, emlékszik-e, hogyan kell
csinálni, pláne azt nem, hogy hogyan kell csinálni ötszáz dollárért. Reméli,
hogy a magas, sötét hajú, fiatal srác lesz az, és úgy látszik, Haley is ebbe az
irányba tereli a dolgokat.
– Ideges vagy? – kérdi Joyce, aki a tökéletes ellentéte: deszkamellű,
vékony lány az ötvenes évek párizsi divatja szerint ruhákban. Ő segített neki
a sminkjével meg a ruhájával, egy nyitott nyakú blúzzal és fekete
szoknyával.
– Igen.
– Egy ideig mindenki olyan, mintha az első lenne neked – mondja Joyce.
– Aztán megszokod.
Nora egyre csak nézi a nagy szófán fészkelődő négy férfit. Fiatalok,
húszas éveik közepén járhatnak, de nem látszanak elkényeztetett
egyetemistáknak, így Nora azon tűnődik, honnét van pénzük a Fehér Házra.
Hogyan kerültek oda.

***
Callan is pontosan ezen tűnődik.
Mi a faszt keresünk mi itt?
Nagy Paulie Calabrese vért pisálna, ha megtudná, hogy Barackos Jimmy
éppen azon dolgozik, hogy összekösse a vezetéket, ami szívószál módjára
szívja majd fel á kokaint Kolumbiából Mexikóba, onnan meg a West Side-
ra.

99
 – Nyugodj már meg – mondja neki Piccone. – Ha foglalok neked egy
helyet az asztalnál, rakd már le a segged, és kezdj el enni.
– „Ha droggal kereskedtek, meghaltok” – emlékezteti Callan. – Ezt
mondta Calabrese.
– Aha. „Ha droggal kereskedtek, meghaltok” – ismétli Jimmy. – De ha
nem kereskedünk, akkor éhen halunk. Ad nekünk akár egy kis szeletet is
Paulie a szakszervezetekből? Nem. A kenőpénzekből? Nem. A
fuvarozásból? Építkezésből? Nem. Akkor meg a kurva anyját. Adjon nekem
egy részt azokból a bizniszekből, és akkor mondhatja, hogy ne kereskedjek
droggal. Addig én meg szépen terítem a drogot.
Callan nincs megőrülve az egészért.
– Háromezer mérföldet repültünk egy dugásért? – kérdi. – Otthon is
dughatunk.
– így nem – feleli Piccone. – Azt mondják, itt vannak a világ legjobb
puncijai.
– A szex csak szex – mondja Callan.
– Mi a szart tudsz te a szexről? – néz rá Barackos. – Te csak egy ír vagy.
Nem mintha Callannek nem lenne kedve az egészhez, de elvileg ez egy
üzleti útnak indult, és ha üzletről van szó, akkor Callan azzal is akar
foglalkozni. Éppen elég figyelni a Piccone testvérekre, nehogy meló közben
a saját farkukra lépjenek, a francnak van kedve még kefélés közben is
vigyázni rájuk.
Szóval ezt válaszolja: – Azt hittem, üzleti útra jöttünk.
– Jézusom, nem engednél már ki egy kicsit? – csattan fel Piccone. – Meg
fogsz halni, a sírkövedre meg azt vésik: meghalt, mert soha nem engedett ki.
Dugunk egyet, üzletelünk. Ha nem bánod, még a kajálást is beszorítjuk
valahová. Azt hallottam, jók itt a tengeri kaják.
Hát ez baromi okos Barackostól, gondolja Callan. Kinéz az ablakon a
barma, ki az óceánra, aztán úgy gondolja, csak van valaki a környéken, aki
rájött arra, hogy kell halat sütni.
– Te egy komor faszkalap vagy – teszi hozzá Piccone.
Aha, egy komor faszkalap vagyok, gondolja Callan. Kinyírtam mennyi
is?, öt embert a Cimino családnak, mire Barackos azt mondja, komor egy
faszkalap vagyok.
– Ki adta meg neked a számot? – kérdezi Callan. Nem tetszik ez neki.

100
Piccone felhívja a számot, valami kiscsaj meg azt mondja, persze, gyertek
csak, odamennek egy raktárba, ahol egy nagy szarvihar vár rájuk.
– Sal Scachi – feleli Barackos. – Ismered Salt.
– Nem is tudom – mondja Callan. Ha Calabrese el akarja intézni őket a
drogkereskedés miatt, akkor Scachi állítaná fel a csapdát.
– Nyugi – néz rá Piccone. – Kezdek ideges lenni tőled.
– Helyes.
– „Helyes.” Azt akarja, hogy ideges legyek.
– Azt akarom, hogy életben maradj.
– Értékelem, hogy aggódsz értem, Callan, komolyan. – Azzal odanyúl,
megfogja a tarkóját, magához húzza, és egy csókot nyom az arcára. – Na,
most majd mondhatod a gyóntatópapodnak, hogy homoszexuális viszonyba
kerültél egy digóval. Szeretlek, te ír köcsög. Mondom neked, ma este
biznisz egy darab se, csak élvezet.
Callan ennek ellenére a bokájára csatolja a .22-esét, mielőtt elindulnak a
Fehér Házba. Leparkolnak előtte, bemennek, és egy perc múlva mindannyian
döbbenten állnak az előtérben.
Callan sört iszik, és a háttérbe húzódva figyeli, mi történik. Ha valaki el
akarja tenni láb alól Barackost, csak meg kell várniuk, amíg elkezd kefélni,
aztán mehet is a golyó a fejébe. Szóval Callan szépen megissza majd a
sörét, aztán fogja O-Bopot, és megpróbál gondoskodni a biztonságukról.
Persze O-Bop azt mondja majd neki, hogy hagyja békében, ő dugni akar,
szóval a biztonság Callanra marad. A sörét kortyolgatja, amikor Haley több,
gyűrűs irattartószerűséget tesz az asztalra.
– Számos hölgy itt van ma este – mondja, és kinyitja az egyik albumot.
Minden oldalon egy 20x24-es fekete-fehér fotó van műanyag tasakban. A
fotó másik oldalán ugyanaz a lány, ezúttal teljes alakos képen. Haley nem
fogja úgy bemutatni a lányait, mintha marhavásáron lenne. Nem, ez komoly,
stílusos megoldás, amitől a férfiak képzelete lángra kap.
– Mivel én ismerem ezeket a hölgyeket a legjobban – mondja –, örömmel
segítek kiválasztani mindenkinek a megfelelőt.
Miután a férfiak választottak, Haley odaül Callan mellé, és észreveszi,
hogy Nora képét bámulja. A fülébe súgja. – Csak a szemétől egyedül el
lehet élvezni. – Callannek még a talpa is elpirul.
– Szeretnél találkozni vele? – kérdezi Haley, Callan nagy nehezen bólint.

101
 Igen, szeretne.

És azonnal beleszeret.
Nora bejön a nappaliba, és ránéz azokkal a szemekkel. Érzi, amint valami
végigront a testén a szívétől a lágyékáig, majd vissza. Ekkor Callannek már
vége. Soha az életben nem látott még ilyen szépet. Soha nem gondolta volna,
hogy egy ilyen tökéletes valami – valaki – az övé lehet, még ha csak egy kis
időre is. De igen.
Nyel egyet.
Ami Norát illeti, megkönnyebbülve látja, hogy a magas, sötét hajú srác
várja a szobában.
Nem néz ki rosszul, és nem látszik szemétnek sem.
Kinyújtja a kezét, és elmosolyodik.
– Nora vagyok.
– Callan.
– Van keresztneved is, Callan?
– Sean.
– Helló, Sean.
Haley úgy mosolyog rájuk, mint a vadalma. A szégyenlős fiút nézte ki
Norának, így a többieket úgy manipulálta, hogy tapasztaltabb nőt
válasszanak. Most már mindenki azzal a lánnyal beszélget, akivel ő akarta.
Hamarosan felmennek a szobákba. Észrevétlenül kimegy az irodájába,
felhívja Adánt, és közli vele, hogy az üzletfelei jól érzik magukat.
– A számlát majd én rendezem – mondja Adán.
Ami semmiség. Aprópénz ahhoz képest, amennyi üzletet a Piccone
testvérek hozhatnak neki. Adán sok kokaint ad el Kaliforniában. Sok vevője
van San Diegóban és L. A.-ben, de a New York-i az igazi nagy dobás. Az
árut a Cimino család hálózatán keresztül terítheti... Nos, Barackos Jimmy
annyi kurvát dug meg az ő kontójára, amennyit csak akar.
Adán nem akar többé a Fehér Házba jönni. Kuncsaftként legalábbis nem.
A komoly üzletember képéhez nem passzol, hogy luxus call girlöket kefél.
Különben is, szerelmes.
Lucia Vivanca egy középosztálybeli család gyermeke. Az Államokban
született, és „megütötte a főnyereményt” ahogy Raúl fogalmazta: egyszerre
amerikai és mexikói állampolgár. Nemrégiben érettségizett a Béke

102
Asszonyunk középiskolában San Diegóban, és a nővérével él, aki a San
Diegó-i Állami Egyetemre jár.
És Lucia gyönyörű.
Természetes szőke haja fogja keretbe sötét szemét, teste erős és formás,
és Raúl minden adandó alkalommal obszcén megjegyzést tesz az alakjára.
– Azok a chupák, testvérem – mondja Raúl. – Kiszúrják a blúzát. Ha nem
vigyázol, felnyársal velük. Kár, hogy chiflona.
Lucia nem hergeli a férfiakat, gondolja Adán, mert egy úrinő. Jó
családból származik, kulturált, apácák nevelték. Mégis, el kell ismernie,
hogy frusztrálja már az állandó birkózás a parkoló kocsi hátsó ülésén, vagy
a nővére kanapéján, amikor az éber bruja néhány percre magukra hagyja
őket.
Lucia nem adja be a derekát, addig nem, amíg nem házasodnak össze.
Nekem meg még nincs pénzem, hogy elvegyem, gondolja Adán. Egy olyan
úrihölgyet legalábbis nem, mint ő.
– Neki tennél szívességet, ha lefeküdnél egy kurvával – mondja neki
Raúl. – Mert így nagy nyomás alatt tartod. Sőt, tartozol Luciának azzal, hogy
elmész a Fehér Házba. Az erkölcsösséged önző luxus, amit nem engedhetsz
meg magadnak.
Raúl ebben a tekintetben minden, csak nem önző, gondolja Adán.
Nagylelkűsége nem ismer határokat. A bátyám, gondolja Adán, úgy csap le a
Fehér Házra, akár egy szakács a spájzra, hogy elpusztítsa az összes profitot.
– Ilyen a természetem – közli Raúl. – Mit mondhatnék? Szeretem az
embereket.
– Ma éjjel azért ne öleld őket a... – mutat a bátyja lágyékára. – Mert a mai
este üzletről szól.
És közben reméli, hogy a Fehér Házban minden rendben megy.
– Nem kérsz egy italt? – kérdi Nora Callantől.
– Grapefruitlevet.
– Mást nem?
– Nem iszok – feleli Callan.
Gőze sincs, mit mondjon, csináljon, szóval csak áll ott, és bámulja Norát.
Aki meglepve néz rá vissza. Nem azon van meglepve, amit érez, hanem
azon, amit nem.
Nem érez megvetést.

103
 Képtelen megvetni Callant.
– Sean?
– Igen?
– Van itt egy szobám. Nem akarsz feljönni?
Callan hálás, amiért így belevágott. És megkímélte attól, hogy ott álljon,
mint lófasz a hideg vízben.
Hogy a francba ne akarnék menni, gondolja. Fel akarok menni a
szobádba, le akarom venni a ruhád, meg akarlak érinteni mindenhol, benned
akarok lenni, és haza akarlak vinni magammal. Haza a Pokol Konyhájába, és
úgy bánni veled, mint a West Side Királynőjével, mert azt akarom, hogy
téged lássalak reggel, amikor felkelek, és este, amikor lefekszek.
– De. Fel akarok.
Nora mosolyog, megfogja a kezét, és éppen indulnak felfele, amikor
meghallják Piccone hangját.
– Hé, Callan!
Callan megfordul, és látja, hogy Barackos a sarokban áll egy alacsony,
rövidre vágott, fekete hajú nővel.
– Mi van?
– Cserélni akarok.
– Mit akarsz?
Nora megszólal: – Szerintem nem...
– Senki sem kíváncsi a véleményedre – mondja Piccone. Callanre néz: –
Na?
Barackos baromi pipa. Azonnal meglátta Norát, ahogy bejött a nappaliba.
Ennél szebb nőt még az életben nem látott. Ha ő látja meg először, hát
nem ezt az alacsonyat választja.
– Nem – feleli Callan.
– Ne szarakodj már.
A nappaliban mindenki elhallgat.
O-Bop és Kicsi Barackos abbahagyják a nők taperolását, hogy lássák, mi
a helyzet.
A helyzet veszélyes, gondolja O-Bop.
Mert ugyan nem Barackos Jimmy az őrültebb a két Piccone testvér közül
– ez a cím Kicsi Barackosé, nem vitás –, Jimmynek azért pokoli természete
tud lenni. Hirtelen gyullad haragra, a semmiből jön, és soha nem lehet tudni,

104
mit tesz – vagy mire kényszerít másokat – a pillanat hevében.
Jimmynek Callan amúgy is bassza a csőrét, mert amióta Kaliforniába
értek, a srác komor lett, szótlan. Ettől meg Jimmy ideges lesz, mert szüksége
van Callanre. Aki éppen most akarja azt a nőt megdugni, akit Barackos is, és
ez így nem okés, mert Barackos a főnök.
Van még valami, amitől a vita veszélyessé válik, és ezt mind tudják, de
Piccone emberei közül soha senki nem merné hangosan kimondani:
Barackos fél Callantől.
Tessék, ez van. Mind tudják, hogy Piccone jó. Kemény, okos és kegyetlen.
Kőből van.
De Callan.
Callan a legjobb.
Callannál hidegvérűbb gyilkos nem született még.
Szóval Barackos Jimmynek szüksége van rá és fél is tőle, és ennél
robbanásveszélyesebb helyzet kevés van. Nitroglicerin egy kátyús úton,
gondolja O-Bop. Nem tetszik neki ez az egész. Kurva sokat dolgozott, hogy
összeálljon a Cimino családdal, mire most pénzt is keresnek, és az egészet
baszhatja egy kurva miatti
– Nyugalom, emberek – mondja O-Bop.
– Mondtam, hogy ne szarakodj – ismétli Piccone.
– Azt mondtam, hogy nem.
Barackos pontosan tudja, hogy Callan egy szemvillanás alatt előkapja a
.22-esét, és beleereszt egyet a szeme közé, mielőtt bárki akár pislantani
tudna. De azt is tudja, hogy Callan nem nyírhatja ki az egész Cimino
családot, márpedig ha megöli őt, akkor nincs más lehetősége.
És ezt Jimmy ki is akarja használni.
Ettől meg Callan rág be még jobban.
Tele a töke azzal, hogy a dagadék mindig őt baszogatja.
A pokolba Barackos Jimmyvel.
A pokolba vele, meg Johnny Boyjal, Sal Scachival és Paulie
Calabresével. Szemét le nem véve Picconéról szól oda O-Bopnak: –
Fedezel hátulról?
– Fedezlek.
Tessék.
Itt van egy szituáció.

105
 Aminek nem lesz hepiendje senki számára, de ekkor megszólal Nora: –
Mi lenne, ha én választanék?
Barackos elmosolyodik. – Ez korrekt. Korrekt, Callan?
Callan szerint nem az. Nem az, mert ilyen közel került a szépséghez, és
kicsúszik az ujjai közül. Na de most, úgy őszintén. Ki mondta, hogy a
korrektségnek köze van ehhez?
– Hajrá – mondja Barackos. – Válassz!
Callan úgy érzi, a szíve kilépett a mellkasából. Ott dobog, ahol mindenki
láthatja.
Nora ránéz, és megszólal: – Kedvelni fogod Joyce-t. Gyönyörű lány.
Callan bólint.
– Sajnálom – súgja Nora.
Tényleg sajnálja. Callannel akart menni. De Haley, aki most a nappaliban
áll és igyekszik menteni a menthetőt, ránézett, és Nora van annyira okos,
hogy megértse: válaszd a gusztustalan alakot.
Haley megnyugodott. Jó lesz a mai éjszaka. Adán elmagyarázta neki, hogy
a mai este nem Haley üzletéről szól, hanem az övéről. És mivel Tío Barrera
adta neki a pénzt, hogy megnyissa a Fehér Házat, Haley mindent elkövet a
Barrerák bizniszéért.
– Ne sajnáld – mondja Callan Norának.
De nem megy el Joyce-szal. – Nem akarlak megsérteni, de kösz, nem –
mondja neki, majd kimegy a kocsihoz. Előveszi a .22-esét, és a háta mögött
tartja, amikor pár perccel később egy kocsi gurul ki, és Sal Scachi száll ki
belőle.
Ugyan kaliforniai lazára öltözött, katonai cipője fényes, mint mindig. A
digók meg a cipőjük, gondolja Callan. Szól Scachinak, hogy álljon meg és
mutassa a kezét.
– Hé, a lövészünk – mondja Scachi. – Ne aggódj, Lövész, Barackos
Jimmynek nem kell miattam aggódnia. Amit Paulie nem tud...
Azzal Callant játékosan állcsúcson bokszolja, majd bemegy a házba.
Baromira örül, hogy itt lehet, mert az elmúlt pár hónapot a zöld
egyenruhájában töltötte valami CIA-hadműveletben. Kerberosz a neve.
Scachi néhány, más ügynökségtől kölcsönkapott kollegával együtt három
rádiótornyot állított fel a kibaszott kolumbiai dzsungelben, aztán meg
vigyáztak rájuk, nehogy a kommunista gerillák felrobbantsák őket.

106
 Most meg az a dolga, hogy Barackos biztosan megállapodjon Adán
Barrerával. Erről jut eszébe...
Az ajtóban megfordul, és Callanhoz szól.
– Hé, kölyök! Jön néhány mexikói figura – mondja. – Tégy meg egy
szívességet. Ne lődd le őket.
Nevet, és bemegy a házba.
Callan megint felnéz a fényre az ablakban.

Barackos keményen dugja Norát.

Aki megpróbálja visszafogni, puhítani, lazítani, megmutatni neki azokat a
finom, érzéki, lassú dolgokat, amiket Haley tanított neki, de Piccone nem kér
belőle. Már a földszinten kőkemény a farka. Arccal odavágja az ágyra,
letépi a szoknyáját meg a harisnyáját, és bevágja neki.
– Ezt érzed, mi? – mondja.
Nora érzi.
Fáj.
Picconénak nagy a farka, és Nora még nem nedves, de Barackos már
döngöli, szóval igen, érzi. Érzi, ahogy a kezével alányúl, letépi a
melltartóját, és keményen megmarkolja a mellét, és először próbál beszélni
vele, megmondani neki, de ekkor meg már haragot és megvetést érez, ami
elönti, és azt mondja magában, Csináld csak, faszkalap, majd kiereszti a
fájdalmát, sikít, amiről Jimmy azt hiszi, hogy az élvezet hangja, és még
erősebben döngeti, Norának meg eszébe jut, hogy most kell megszorítania,
hogy a dagadék elélvezzen, de az kihúzza belőle a farkát.
– Nem fogok bedőlni a hülye trükködnek, te kurva.
A hátára fordítja, összeszorítja a mellét, a farkát közé dugja, és mozgatja
Nora szája felé.
– Szopj.
Nora szopja.
Szopja, amennyire csak bírja és amennyire Piccone engedi, ki-be jár a
farka a szájában, mert Nora túl akar lenni rajta. A dagadék úgyis a saját
pornófilmjét vezeti elő, mindjárt vége lesz, megmarkolja a farkát, ránt rajta
még párat, majd Nora arcára élvez.
Nora tudja, hogy Barackos mit akar.
Ő is látta a filmeket.

107
 Szóval az ujjával belenyúl, a szájába teszi, lenyalja, majd ránéz és nyög:
– Mmmmmmm.
Látja, ahogy Piccone mosolyog.
Amikor Barackos elmegy, Nora a fürdőben addig mossa a fogát, amíg az
ínye vérezni nem kezd, majd Listerine-nel legalább egy percig öblöget.
Beáll a zuhany alá, hideg, csípi a bőrét, aztán felveszi a köntösét, odamegy
az ablakhoz, és kinéz rajta.
Ott látja a jóképű srácot, a szégyenlőset, amint a kocsinak támaszkodik, és
azt kívánja, bárcsak a barátnője lehetett volna.

108
Második rész

KERBEROSZ

109
4. A mexikói trambulin
Kinek vannak hajói? Kinek vannak repülőgépei?
Malcolm X

Guadalajara
Mexikó
1984

Art Keller nézi, ahogy a DC-4-es landol.

Ernie Hidalgóval egy kocsiban ülnek egy domb tetején, ahonnét be lehet
látni a guadalajarai repülőteret. Art figyeli, ahogy a mexikói federalék
segítenek kipakolni a gép szállítmányát.
– Még arra sem vették a fáradságot, hogy más ruhát vegyenek fel az
egyenruhájuk helyett – mondja Ernie.
– Miért vették volna? – kérdi Art. – Elvégre a munkájukat végzik, nem?
Art az éjjellátó távcsövével a teherszállító gépek kifutópályáját nézi, ami
a fő kifutópálya mellett húzódik. A feléjük közelebb eső oldalon
raktárépületek állnak, meg a teherszállító légitársaságok pár, irodaként
funkcionáló kunyhója. A hangárok előtt teherautók parkolnak, a federalék
pedig dobozokat cipelnek a repülőgépekből a teherautókhoz.
– Veszed? – kérdi Ernie-től.
– Itt repül a kismadár – feleli Ernie. A kamera apró kis motorja halkan
zümmög. Ernie az El Pasó-i bandák közt nőtt fel, látta, hogy a drog mit
művelt a barnájával, és valamit tenni akart ellene. Szóval, amikor Art
felajánlotta neki a guadalajarai melót, Ernie azonnal lecsapott rá. – És vajon
mi lehet azokban a dobozokban? – kérdi most Arttól.
– Kakaós süti?
– Nyuszis papucs?
– Viszont tudjuk, hogy mi nem lehet – mondja Art. – Nem lehet kokain,
mert...
Egyszerre fejezik be: – Mexikóban nincs kokain!
Nevetnek a viccen, ami mostanra egyfajta rituális kifejezés lett, a DEA
vezetői által hangoztatott hivatalos álláspont szarkasztikus értelmezése. A

110
washingtoni öltönyök szerint a kokainnal megrakott gépek, amik még a
United Airlines járatainál is sűrűbben érkeznek, csupán Art képzeletének
szülöttei.
Azt mondják, hogy a mexikói drogkereskedelmet a Keselyű
Hadművelettel egyszer s mindenkorra felszámolták Mexikóban. A hivatalos
jelentés szerint, a DEA szerint, a Külügyminisztérium szerint, meg a legfőbb
ügyész szerint is, és ezek egyikének sincs szüksége Art Keller
fantazmagóriáira a mexikói „drogkartellekről”.
Art tudja, mit mondanak róla. Hogy mindenkinek tele van vele a töke,
mert havonta küldözgeti a jelentéseit, amelyekben, a sinaloai hegyekből
kilenc évvel korábban elkergetett bandatagok által létrehozott Federaciónról
vizionál. Mindenkit baszogat a Frito Banditokkal, akik marihuánát
csempésznek, meg talán egy kis kokaint is, miközben azt kellene látnia, hogy
Amerika utcáit elárasztotta a crack, a kokain meg Kolumbiából jön, nem
pedig Mexikóból.
Még Tim Taylort is elküldték hozzá Mexikóvárosból, hogy fogja be végre
a pofáját. A DEA mexikói műveleti igazgatója behívta magához az
ügynökség guadalajarai irodájának hátsó szobájába Artot, Ernie Hidalgót és
Shag Wallace-t, és így szólt: – A dolgok nem itt történnek. Végre tudomásul
kellene vennetek ezt, ahelyett, hogy kitaláltok...
– Mi nem találunk ki semmit – mondta Art.
– Hol a bizonyíték?
– Dolgozunk rajta.
– Nem – jelentette ki Tim. – Nem dolgoztok rajta. Mert nincs min
dolgozni. Az Egyesült Államok legfőbb ügyésze bejelentette a
Kongresszusnak, hogy...
– Olvastam.
– ...a mexikói drogproblémának vége. Seggfejet akartok csinálni a
legfőbb ügyészből?
– Szerintem magától is menni fog neki.
– Ezt mindenképpen elmondom majd neki, Art – felelte Taylor. – Nem,
ismétlem, nem fogtok olyan drog után nyomozni Mexikóban, ami nem
létezik. Megértettük egymást?
– Hogyne – bólintott Art. – Ha valaki mexikói kokaint akar eladni nekem,
egyszerűen nemet fogok mondani.

111
 Most meg három hónappal később nem létező federalékat figyelnek, akik
nem létező kokaint rakodnak nem létező teherautókba, amelyek a drogot a
nem létező Federación nem létező tagjaihoz szállítják.
Ez az Akaratlan Következmények Törvénye, gondolja Art, miközben
figyeli a federalékat. A Keselyű Hadművelet célja az volt, hogy kivágják
Mexikó testéből a sinaloai rákot, ehelyett azonban az ő hozzájárulásukkal
áttételek alakultak ki, amelyek az egész testet megfertőzték. És bizony
kalapot kell emelni a sinaloaiaknak, mert a kis diaszpórájuk valami egészen
zseniálisat talált ki. Rájöttek ugyanis, hogy fölösleges a termesztéssel
kínlódniuk, ha egyszer Mexikónak kétezer mérföldes határa van az Egyesült
Államokkal. A biznisz abban van, hogy ezen a határon átviszik a drogot. A
mákot fel lehet égetni, a kendert is, a földet meg lehet mérgezni, embereket
el lehet kergetni, de az a határ – az nem megy sehova. Ami az egyik oldalán
pár centet ér csupán, néhány méterrel odébb, a túloldalon ezreket érhet.
Az áru – a DEA, a Külügyminisztérium és a mexikói kormány hivatalos
álláspontja ellenére – kokain.
A Federación egy nagyon egyszerű és nagyon jövedelmező megállapodást
kötött a Cali kartellekkel: a kolumbiaiak minden egyes kiló kokainért, amit a
mexikóiak biztonságban átjuttatnak a határon, ezer dollárt fizetnek.
Egyszóval a mexikóiak kiszálltak a drogtermesztő bizniszből, és beszálltak a
szállítmányozásba. A mexikóiak átveszik a kolumbiaiaktól a kokaint,
átviszik a határon, az Egyesült Államokban biztonságba helyezik, majd ezer
dollár per kiló áron visszaadják a kolumbiaiaknak. Azok meg a laborjaikban
cracket készítenek belőle, a szar meg – néha alig pár nappal azt követően,
hogy elindult Kolumbiából – elönti az amerikai utcákat.
De nem Floridán keresztül – a DEA úgy ellenőrzi ezeket az útvonalakat,
akár egy apácazárda a frissen csatlakozott lányokat –, hanem az elhanyagolt
mexikói „hátsó ajtón” keresztül.
Ezt pedig nem irányíthatja más, mint a Federación, gondolja Art.
De hogyan? Még neki is be kell látnia, hogy vannak gondok az
elméletével. Hogyan lehet a gépeket a radarok szeme elől rejtve elreptetni
Kolumbiából Guadalajarába úgy, hogy Közép-Amerika nemcsak DEA-
ügynököktől hemzseg, hanem – a nicaraguai kommunista szandinistáknak
köszönhetően – a CIA embereitől is? Sem a kémműholdak, sem az AWACS-
ok nem látják nyomát ezeknek a repülőknek.

112
 Aztán ott van az üzemanyag kérdése is. Egy DC-4-es, mint amilyet most is
figyel, képtelen egy tankkal eljutni Kolumbiából Guadalajarába. Útközben
meg kell állnia tankolni. De hol? Sehol, mert ez képtelenség, ahogy ezt a
főnökei kedélyesen kijelentették.
Aha, talán nem lehetséges, gondolja Art. De egy gép akkor is itt áll, tele
kokainnal. Ugyanolyan valós, mint az amerikai gettókban oly sok fájdalmat
és szenvedést okozó crackjárvány. Tudom, hogy csináljátok, gondolja Art a
repülőre nézve. Csak azt nem, hogy hogyan.
De meg fogom tudni.
Aztán meg bizonyítani is.
Egy fekete Mercedes áll meg az egyik irodaként szolgáló kunyhó előtt.
Néhány federale üget ki a kunyhóból, kinyitja a kocsi hátsó ajtaját, ahonnét
kiszáll egy magas, vékony férfi fekete öltönyben. Art látja az izzó szivart a
szájában, ahogy a federalék sorfala között bemegy az irodába.
– Szerinte ő lenne az? – kérdi Ernie.
– Kicsoda?
– A mitikus M-1 – feleli Ernie.
A mexikóiak nevezik „M-1”-nek a nem létező Federación nem létező
fejét. M-l ugyanúgy három részre osztotta fel a Federaciónját, mint egykoron
Caesar Galliát: az öbölmenti államokra, Sonorára és Bajára. Közösen pedig
lefedik az Egyesült Államokkal közös határt. A három terület mindegyikét
egy sinaloai vezeti, akit a Keselyű Hadművelet során üldöztek el otthonról,
és Artnak sikerült azonosítania őket.
Az öböl: García Abrego.
Sonora: Chalino Guzmán, más néven, El Verde, azaz „A Zöld”.
Baja: Güero Méndez.
A háromszög csúcsán pedig guadalajarai központtal: M-l.
De senki sem ismeri a nevét, az arcát.
De te tudod, ki az, mondja magában Art. Valahol mélyen tudod, hogy ki
irányítja a Federaciónt. Te segítetted neki elfoglalni a helyét.
Art az éjjellátó távcsövével benéz a kis irodába, és megkeresi az asztal
mögött ülő férfi arcát. Klasszikus szabású fekete öltönyt visel, fehér inget,
de nyakkendőt nem. Néhány ősz hajszállal színezett fekete haját hátrafésülte.
Vékony, sötét arcán vékony bajusz, és vékony, barna szivart szív.
– Nézd csak meg őket – mondja Ernie. – Úgy viselkednek vele, mintha a

113
pápa lenne. Én még nem láttam ezt a férfit. És te?
– Nem – engedi le a távcsövet Art. – Nem láttam.
Kilenc évig nem láttam, gondolja.
De Tío alig változott.

***
Althea alszik, amikor Art hazaér a kellemes, zöld, kertvárosias, tágas
házakkal, butikokkal és divatos éttermekkel tarkított Tlaquepaque-
negyedben bérelt házukba.
Miért is ne aludna, gondolja Art. Elvégre hajnali három van. Az elmúlt
két órában M-l-et és a kíséretét követte, megpróbálva kideríteni a titokzatos
férfi kilétét. Nos, legalább profin és finoman csináltuk, gondolja Art. Ernie-
vel jócskán lemaradtak a fekete Mercedes mögött, amint kihúzott a
Guadalajara belvárosa felé vezető autópályára. Követték az autót a régi
Centro Histórico negyeden, majd a Cruz de Plazason – a Plaza de Armason,
a Plaza de la Liberaciónon, a Plaza de la Rotonda de los Hombresen és a
Plaza Tapatíán – keresztül. Aztán be a modern üzleti negyedbe, ki a
kertvárosba, ahol a Mercedes végre megállt egy autókereskedés előtt.
Német import autók. Luxusautók.
Egy sarokra parkoltak le, és nézték, ahogy Tío bemegy az irodába, majd
egy perccel később megjelenik, és beleül egy új Mercedes 510-esbe. Most
már sofőr és testőrök nélkül. Egy gazdag kertvárosi részre hajtott, begördült
egy ház elé, és bement.
Egy üzletember hazaér az éjszakába nyúló munka után.
Szóval, gondolja Art, reggel megint eljátszom, hogy nyomozok,
betáplálom a számítógépbe az autókereskedés és a ház címét, hogy aztán a
rendszer kiköpje a feltételezett M-l kilétét.
Miguel Ángel Barrera.
Tío Ángel.
Art bemegy az étkezőbe, kinyitja a bárszekrényt, és tölt magának egy
adagot a Johnnie Walker Blackből. Fogja az italát, benéz a gyerekekhez.
Cassie ötéves, és hál’istennek úgy néz ki, mint az anyja. Michael három, és
szintén Altheára hasonlít, bár Art erőteljes testfelépítését örökölte. Althea
hihetetlenül örül, hogy – a mexikói házvezetőnőnek és bébiszitternek
köszönhetően – mindkét gyerek kétnyelvű. Michael nem kenyeret kér, hanem

114
pánt, a vízből meg agua lett.
Art beóvatoskodik a szobájukba, gyengéden megcsókolja őket az arcukon,
majd a hosszú folyosón és a hálószobán keresztül bemegy a fürdőbe, és
beáll a forró zuhany alá.
Ha Althea rést ütött Art „egyedül vagy”-doktrínáján, akkor a gyerekek
hidrogénbombaként vetették szét azt. Abban a pillanatban, amikor meglátta a
lányát Althea karjában a születés után, azonnal tudta, hogy soha többé nincs
egyedül. Amikor a fia megszületett, más érzés töltötte el: önmaga egy kisebb
változatát látta. Ekkor villámként csapott bele a felismerés: csak
egyféleképpen képes kompenzálni azt, hogy rossz apa. Azzal, hogy jó apa
lesz.
És jó apa lett. Szerető, gondoskodó; Altheának pedig hűséges és szerető
férje. Fiatalkora mérge és keserűsége elpárolgott, mindössze egyvalami
maradt. Ez az izé Tío Barrerával.
Mert Tío kihasznált engem a Keselyű Hadművelet során. Engem használt
fel arra, hogy kinyírja a riválisait, és létrehozza a Federaciónt. Hülyének
nézett, hagyta, hadd higgyem, hogy szétromboltam a droghálózatot, miközben
segítettem neki egy nagyobbat és jobbat szervezni.
Ismerd be, gondolja, miközben áll a forró zuhany alatt, ezért jöttél ide.
A jelentéktelen Guadalajara különös áthelyezési kérelem volt a Keselyű
Hadművelet hősének részéről. A karrierje alaposan meglódult azzal, hogy
tálcán hozta Don Pedrót. Sinaloából Washingtonba ment, onnét Miamiba,
majd San Diegóba. Art Keller, a Csodagyerek lett harminchárom évesen az
ügynökség legfiatalabb rezidens ügynöke. Maga választhatta meg, hova akar
menni.
Mindenki döbbenten állt, amikor Guadalajarát választotta.
A karrierje dízelmozdonyát lecserélte egy szamárra, és ezzel ki is siklatta
a jövőjét.
Kollegák, barátok, ambiciózus riválisok kérdezték, hogy miért.
Art nem válaszolt.
Még magának sem.
Volt egy befejezetlen ügye.
Talán annyiban kellene hagynom, gondolja, ahogy kilép a zuhany alól és
fogja a törülközőt.
Olyan egyszerű lenne hátat fordítanom az egésznek, és beállni a sorba.

115
Elfogom azokat a kisstílű marihuána-kereskedőket, akiket a mexikóiak
odadobnak elém, lelkiismeretesen megírom a jelentéseimet, hogy a mexikói
drogellenes harc milyen remekül megy (ami azért meglehetősen vicces,
hiszen az amerikai pénzen fenntartott repülőgépek lombirtó helyett vizet
engedtek a mákföldekre, azaz öntözték őket), aztán hátradőlök, és élvezem
az életet.
Nem nyomozok M-l után, nem foglalkozom Miguel Ángel Barrerával.
Ez a múlt, gondolja. Ne bolygasd.
Nem kell megcsókolnod a kobrát.
Dehogyisnem kell.
Kilenc éve rágja magát emiatt. A Keselyű Hadművelet összes pusztítása,
a fájdalom, a halottak – mind egy célt szolgáltak. Hogy Tío felállítsa a
Federaciónt, amit ő maga irányít. Az Akaratlan Következmények Törvénye.
Lófaszt. Tíónak pontosan ez volt a szándéka, ezt tervezte, ezt hajtotta végre.
Kihasznált téged, vérebként eresztett rá az ellenségeire, és te ugrottál.
Aztán befogtad a pofád, és egy szót sem szóltál róla.
Miközben hősként ünnepeltek, a hátadat lapogatták, és végre bevettek a
csapatba. Te nyomorult féreg, erről szólt az egész nem? A kétségbeesett
vágyadról, hogy végre tartozz valahova.
Eladtad érte a lelked.
Most meg azt hiszed, hogy visszaveheted.
Add fel – van egy családod, akikről gondoskodnod kell.
Bebújik az ágyba, nem akarja felébreszteni Altheát, de persze mégis
felébred.
– Mennyi az idő? – kérdi.
– Majdnem négy.
– Hajnali négy?
– Aludj csak.
– Mikor kelsz?
– Hétkor.
– Engem is ébressz fel – mondja Althea. – Könyvtárba kell mennem.
A Guadalajarai Egyetemen dolgozik a posztdoktori disszertációján: „A
mezőgazdasági munkaerő a forradalom előtti Mexikóban – Statisztikai
modell.”
– Van kedved? – kérdi Althea.

116
 – Hajnali négy van.
– Nem azt kérdeztem, hogy mennyi az idő. Hanem azt, hogy szeretkezz
velem. Gyere.
Odanyúl Arthoz. Aki érzi keze melegét, és pár másodperc múlva már
benne is van a feleségében. Mindig olyan érzés, mintha hazajönne. Amikor
Althea elér a csúcsra, megragadja Art fenekét, és még beljebb nyomja. – Ez
fantasztikus volt – mondja. – Most hagyj aludni.
Art azonban ébren fekszik.

Art reggel megnézi a repülőgépről készült fényképeket, federalékat, amint

cipelik a kokaint, majd kinyitják az ajtót Tíónak, aztán Tíót az asztal mögött
ülve.
Majd Ernie-t hallgatja, aki azt mondja el, amit már úgyis tud.
– Beléptem az EPIC-be – mondja Ernie az El Paso Intelligence
[5]
Centerre , arra a számítógépes adatbankra utalva, amely a DEA, a
Vámhivatal és a Bevándorlási Hivatal adatait gyűjti össze. – Miguel Ángel
Barrera korábban állami rendőr volt Sinaloában, a kormányzó testőre.
Komoly kapcsolatok a mexikói DFS-szel. Ezt kapd ki: a mi csapatunkban
játszott. Egyike volt azoknak az állami zsaruknak, akik 75-ben a Keselyű
Hadműveletet irányították. Néhány jelentés szerint az EPIC-ben Barrera
saját kezűleg számolta fel a régi sinaloai droghálózatot. Ezt követően eltűnt,
azóta semmi hír róla.
– 75 után semmi? – kérdi Art.
– Nada – feleli Ernie. – A történet itt, Guadalajarában folytatódik.
Barrera nagyon sikeres üzletember. Van egy autókereskedése, négy étterme,
két bérháza, meg egy jelentős ingatlanholdingja. Két bank
igazgatótanácsának tagja, kiváló kapcsolatai vannak nemcsak a jaliscói
állami kormánnyal, hanem Mexikóvárosban is.
– Nem éppen egy drogbáró – jegyzi meg Shag.
Shag egy jó srác Tucsonból, vietnami veterán, aki a katonai hírszerzéstől
került a DEA-hez, és a maga csendes módján legalább olyan nyakas alak,
mint Ernie. Úgy beszél, mint egy cowboy, ezzel álcázza éles eszét, és
számos drogdíler ül börtönben, mert alábecsülték Shag Wallace-t.
– Egészen addig, amíg azt nem látod, hogy személyesen felügyel egy
kokainszállítmányt – mutat Ernie az egyik képre.

117
 – Ő lenne M-l?
– Csak egy módon tudhatjuk meg – felel Art.
Egy újabb lépést téve a szakadék széle felé, gondolja.
– Nem nyomozunk Barrera kokain kapcsolatai után – jelenti ki. – Értve
vagyok?
Ernie és Shag meglepve néznek rá, de bólintanak.
– Semmi nyomát nem akarom látni a nyomozásnak, semmiféle
papírmunkát, semmit – folytatja Art. – Mi csak marihuána után nyomozunk.
Ezzel kapcsolatban: Ernie, dolgozd meg a mexikói kapcsolataidat, hátha
mond nekik valamit Barrera neve. Shag, te a repülőnek járj utána.
– Nem fogjuk figyelni Barrerát? – kérdezi Ernie.
Art megrázza a fejét. – Nem akarom megzavarni. Csak akkor, ha készen
állunk. Szép lassan szorítjuk a harapófogót. Dolgozzatok az utcán,
dolgozzatok a repülőn, lassan kerülünk közel hozzá. Ha valóban hozzá
vezetnek a szálak.
Ugyan már, gondolja Art. Tudod, hogy hozzá vezetnek a szálak.

A DC-4-es sorszáma N-3423VX.

Shag átrágja magát a különböző fedőcégeken, offshore társaságokon, a
nyomok pedig egy Servicios Turísticos – SETCO – nevű légi áruszállító
céghez vezetnek, amely a hondurasi Tegucigalpa Aguacate nevű repterén
működik.
Egy drogcsempész Hondurasban kábé annyira meglepő, mint egy
hotdogárus a Yankee stadionban. Honduras, az eredeti „banánköztársaság”
komoly és megkülönböztetett szerepet játszik a drogkereskedelemben. Még
a huszadik század elején kezdték, amikor az ország tokkal-vonóval a
Standard Fruit és United Fruit nevű cégek tulajdona volt. A
gyümölcsimportőr cégek New Orleansban székeltek, a város kikötője meg
tokkal-vonóval a New Orleans-i maffia tulajdonában volt, és a
dokkmunkások szakszervezetén keresztül irányították, így ha a
gyümölcsimportőr cégek a városban akarták kirakodni a hondurasi banánt,
akkor a hajók gyomrában másnak is helyet kellett kapnia, nem csak a
banánnak.
Olyan sok drog került be az országba a banánszállító hajókon keresztül,
hogy a maffiában a heroint csak bananának nevezik. A gép hondurasi

118
bejegyzése nem meglepő, gondolja Art, és meg is válaszolja a kérdést, hogy
útközben hol tankolják fel.
A SETCO tulajdonosainak neve is hasonlóan sokatmondó.
Ketten vannak: David Núñez és Ramón Mette Ballasteros.
Núñez egy kubai emigráns, Miamiban él. Semmi különös nincs ebben.
Mindössze annyi, hogy Núñez tagja volt a 40-es Hadműveletnek, egy CIA-
akciónak, aminek az volt a célja, hogy a sikeres Disznó-öbölbeli
partraszállás után kubai emigránsok ragadják magukhoz a hatalmat
Havannában. A baj csak az, hogy a Disznó-öböl baromi nagy kudarc volt, és
elég látványos. A 40-es Hadművelet jó néhány tagja az óceán partján halt
meg, mások kivégzőosztag előtt végezték. A szerencsések visszajutottak
Miamiba.
Núñez egyike volt a szerencséseknek.
Artnak nem is kell látnia Ramón Mette Ballasteros aktáját. Ismeri őt jól.
Mette a gomerók vegyésze volt a régi szép időkben. A Keselyű előtt még
meg tudott lépni, visszament szülőhazájába, Hondurasba, és beszállt a
drogkereskedelembe. Azt beszélik, hogy Mette személyesen pénzelte azt a
puccsot, amivel megdöntötték a hondurasi elnököt.
Oké, gondolja Art, ez most kivételesen passzol. Egy vezető drogdílernek
van egy légi áruszállítmányozó cége, amivel kokaint szállít Miamiba. A baj
csak az, hogy a SETCO legalább egy gépe Guadalajarába is repül, és ez
nem vág bele a cég profiljába.
A következő logikus lépés az lenne, hogy felhívja a DEA tegucigalpai
irodáját Hondurasban, de ezt nem teheti, mert az irodát „tevékenység
hiányában” tavaly becsukták. Honduras és El Salvador most Guatemalához
tartozik, így Art Warren Farrart hívja fel, a rezidens ügynököt
Guatemalavárosban.
– SETCO – mondja Art.
– Mi van vele? – kérdi Farrar.
– Azt reméltem, te majd elmondod nekem.
Art kísértést érez, hogy a beállt csendet „terhesének írja le, de ekkor
Farrar megszólal: – Art, ebben én nem lehetek partner.
Tényleg? Aztán miért nem?, gondolja Art. Évente nagyjából nyolcezer
megbeszélésen veszünk részt, pont azért, hogy ilyen ügyekben segítsük
egymást.

119
 Azért rákérdez: – Miért zárták be a hondurasi irodát, Warren?
– Mit baszakszol, Art?
– Nem tudom. Ezért érdeklődöm.
Mert azon tűnődöm, hogy Mette vajon nem azért pénzelte-e az új
hondurasi elnököt, hogy az megválasztása esetén jól kirúgja a DEA-t az
országból.
Farrar lerakja a kagylót.
Kösz, Warren, kösz szépen. Most mitől lettél ilyen ideges?
Art most a Külügyminisztérium Drogügyi Osztályát tárcsázza, és már
előre tudja, mi történik. Ami mindig. Udvarias, bürokratikus hangon közlik
vele, hogy basszon egyedül.
Art ekkor a CIA Liezon Osztályát hívja, elmondja a kérését, és délután
már csörög is telefonja. Arra azonban nem számít, hogy John Hobbs hívja
majd.
Személyesen.
A régi időkben Hobbs volt a Főnix Hadművelet parancsnoka. Art ismeri
jól. Hobbs még állást is ajánlott neki, de akkor már a DEA belépett a képbe,
Art meg igent mondott nekik.
Tessék. Most Hobbs a CIA közép-amerikai részlegének főnöke.
Nem is olyan hülyeség, gondolja Art. A hidegháború katonája odamegy,
ahol a hidegháború zajlik.
Pár percig dumálnak (Hogy van Althea? És a gyerekek? Jó ott,
Guadalajarában?), majd Hobbs megkérdi: – Miben tudok segíteni, Arthur?
– Azon tűnődtem, vajon tudsz-e nekem valami infót adni egy légi
szállítmányozási cégről. SETCO a neve.
– Igen, az embereim továbbították a kérésedet – feleli Hobbs. – A
válaszom sajnos nemleges.
– Nemleges.
– Az – mondja Hobbs. – Nemleges.
Igen, ma nem van banánunk, gondolja Art. Ma nincs banánunk.
– Semmi infónk nincs a SETCO-ról – folytatja Hobbs.
– Nos, kösz, hogy felhívtál.
Hobbs megkérdezi: – Mit művelsz te ott lenn, Arthur?
– Csak rutin – hazudik Art. – Azt hallottuk, hogy a SETCO marihuánát
szállít.

120
 – Marihuánát.
– Azt – mondja Art. – Mára csak ez maradt Mexikóban.
– Sok sikert, Arthur. Sajnálom, hogy nem tudtunk segíteni.
– Értékelem, hogy legalább megpróbáltad.
Azzal lerakja, majd azon tűnődik, a Cég latin-amerikai műveleti
igazgatója miért szakít időt a szandinisták megdöntése közben arra, hogy
személyes hívja fel, és hazudjon neki.
Senki sem akar a SETCO-ról beszélni, gondolja Art, beleértve a
kollegáimat, a DEA-t, a Külügyminisztériumot, és még a CIA-t is.
Az üzenet tiszta, egyszerű, világos és egyértelmű.
Egyedül vagy.

Ernie nagyjából ugyanerről számol be.

Megemlítette Barrera nevét a szokott forrásainak, mire azok látványosan
kussoltak. Még a leglepcsesebb pofájú téglák is összeszorítják a szájukat.
Barrera a város egyik legmegbecsültebb üzletembere, csak éppen senki sem
hallott róla semmit.
Felejtsd el, mondja magában Art. Itt a lehetőség.
Nem tehetem.
Miért nem?
Csak.
Légy őszinte.
Oké. Talán azért, mert nem engedhetem, hogy ő győzzön. Talán azért, mert
tartozok neki egy veréssel. Ja, csak éppen Barrera legyőzött. És még csak a
pofáját sem mutatja. Kesztyűs kézzel sem nyúlhatsz hozzá.
Igaz. Nem juthatnak Tío közelébe.
Mire átkozottul fura dolog történik.
Tío jön hozzájuk.

Vega ezredes, a rangidős federale, akivel Artnak elvileg a kapcsolatot

kellene tartania, bejön Art irodájába, leül, és szomorú szemekkel ránéz: –
Señor Keller, őszinte leszek. Udvarias, ám határozott kéréssel jöttem.
Kérem, ne háborgassa Don Miguel Ángel Barrerát.
Egy ideig csak nézik egymást, majd Art megszólal: – Nagyon szeretnék

121
segíteni, ezredes, de az irodánk nem nyomoz Señor Barrera után. Én
legalábbis nem tudok róla.
Kikiált az irodából: – Shag, te nyomozol Señor Barrera után?
– Nem, uram.
– Ernie?
– Én sem.
Art széttárja a karját.
– Señor Keller – mondja Vega az ajtón keresztül pillantva ki Ernie-re –,
az embere roppant felelőtlen módon dobálózik Don Miguel nevével. Señor
Barrera megbecsült üzletember, akinek sok a barátja a kormányban.
– És a jelek szerint a Szövetségi Törvényszéki Rendőrségnél is.
– Maga mexikói, igaz? – kérdi Vega.
– Amerikai vagyok. Mire akar kilyukadni?
– De beszél spanyolul, igaz?
Art bólint.
– Akkor ismeri az intocable szó jelentését – kel fel Vega, hogy induljon.
– Señor Keller, Don Miguel intocable.
Érinthetetlen.
Mint aki jól végezte dolgát, Vega távozik.
Ernie és Shag bejönnek Art irodájába. Shag meg akar szólalni, de Art int,
hogy fogja be, majd mutatja, hogy menjenek ki. A következő utcasarokig
követik, és Art csak ott szólal meg: – Honnét tudja, hogy Barrerán
dolgozunk?
Az irodában pár perc alatt megtalálja a parányi mikrofont az asztala alatt.
Ernie ki akarja tépni, de Art megragadja a csuklóját, és megállítja. – Jólesne
egy sör – mondja. – Mit szóltok?
Azzal elmennek egy bárba.
– Ez gyönyörű – mondja Ernie. – Az Államokban a zsaruk hallgatják le a
rosszfiúkat, itt meg a rosszfiúk a zsarukat.
Shag megrázza a fejét. – Szóval akkor mindent tudnak, amit mi?
Nos, gondolja Art, azt tudják, hogy a gyanúnk szerint M-l nem más, mint
Tío. Tudják, hogy a gépet lenyomoztuk Nuñezhez és Mettéhez. Meg azt is,
hogy itt kurvára elakadtunk. Akkor meg mitől idegesek? Miért küldik el
Vegát, hogy egy olyan nyomozást állítson le, ami zsákutcába jutott?
És miért most?

122
 – Oké – mondja Art. – Akkor majd csináljuk nekik a műsort. Hadd
higgyék, hogy meghátráltunk. Srácok, egy időre leálltok.
És te mit csinálsz, főnök?
Én? Megérintem az érinthetetlent.
Az irodában sajnálattal közli Ernie-vel és Shaggel, hogy abba kell
hagyniuk a nyomozást Barrera után. Aztán kimegy egy nyilvános fülkéhez, és
felhívja Altheát: – Ma este nem érek haza vacsorára.
– Sajnálom.
– Én is – feleli. – Csókold meg a gyerekeket helyettem is lefekvéskor.
– Rendben. Szeretlek.
– Én is.
Mindenkinek van gyengéje, gondolja Art, egy titok, ami leránthatja a
mélybe. Én már csak tudom. Tudom, mi a gyengém. De a tiedé vajon mi,
Tío?

***
Art aznap éjjel nem megy haza – és még öt éjszakát nem tölt otthon.
Mint egy alkoholista, gondolja Art, olyan vagyok. Hallotta exalkoholisták
történeteit, hogy miként vezettek el az italbolthoz, szentül fogadva, hogy nem
mennek el, aztán italt vettek, szentül fogadva, hogy nem vesznek, majd
szentül fogadták, hogy nem isszák meg.
De megitták.
Na, ez vagyok én, gondolja Art, úgy vonz engem Tío, mint egy
alkoholistát a piásüveg.
Szóval ahelyett, hogy hazamenne, ott ül a kocsijában a széles sugárúton,
másfél sarokra Tío autókereskedésétől, és a visszapillantóból figyeli az
irodát. Biztosan sok kocsit ad el, mert ott van este nyolc, fél kilencig, majd
beül a kocsijába, és hazamegy. Art a zsákutca elején vár éjfélig, egyig, de
Tío nem kerül elő.
Aztán a hatodik éjjelen szerencséje van.
Tío fél hétkor jön el a kereskedésből, és nem a kertvárosba vezet, hanem
a belvárosba. Art kicsit leszakad a csúcsforgalomban, de sikerül a
nyomában maradnia, és követi a Mercedest a Centro Históricón keresztül
egy talpas étteremhez.
Három federale, két Jalisco állami zsaru, meg pár DFS-ügynöknek látszó

123
férfi áll az épület előtt, aminek ajtaján ott a tábla: CERRADO. Zárva. Az
egyik federale kinyitja Tío kocsijának ajtaját, aki kiszáll, a federale meg
elviszi a kocsit, akár egy parkolóban. Egy Jalisco állami zsaru kinyitja
Tíónak az ajtót. Egy másik
Jalisco állami zsaru int Artnak, hogy hajtson tovább.
Art lehúzza az ablakot. – Ennék valamit.
– Privát parti.
Aha, privát, gondolja Art.
Két sarokkal odébb leparkolja a kocsit, előveszi a Nikonját a 70-300-as
lencsével, és a kabátja alá dugja. Átmegy az utcán, aztán az utca felénél
belép egy sikátorba, és addig sétál, amíg el nem ér az étteremmel szemben
álló épület hátsó részéhez, majd megragadja a tűzlépcsőt, és lehúzza.
Felmászik a téglába erősített fémlétrán, fel három emeletet a tetőre.
A DEA rezidens ügynökeinek nem feladatuk az ilyesfajta munka, elvileg
ők hivatali patkányok, akik folyamatosan egyeztetnek mexikói kollegáikkal.
De látva, hány mexikói kollega áll az utca túloldalán, őrizve a célpontomat,
gondolja Art, ez a kapcsolattartósdi nem nevezhető hatékonynak.
Lehajol, és odakúszik a tető szélén végigfutó parapethez. A megfigyelés
igencsak megterhelő munka a ruhatisztítás szempontjából, gondolja, ahogy
elnyúlik a mocskos tetőn, a parapetre rakja a fényképezőt, és az étteremre
fókuszál. És még csak el sem lehet számolni költségként.
Várni kezd, de nem kell sokáig, mert hamarosan egymás után húznak be a
kocsik Talavera tapas étterme elé. A menetrend ugyanaz: a Jalisco állami
zsaruk figyelnek, amíg a federalék parkolóőrt játszanak, a mexikói
drogkereskedelem nagy formátumú spílere kiszáll, és bemegy az étterembe.
Akárcsak Hollywoodban: látványos parti a drogsztároknak.
García Abrego, az Öböl-kartell feje száll ki a Mercedeséből. Az idős
férfi tiszteletet parancsolóan néz ki ősz hajával, gondosan nyírt bajuszával,
szürke öltönyében. Güero Méndez, a Baja-kartell feje pontosan az a narkó-
cowboy, amilyennek kinéz. Szőke haja – innét a gúnyneve, Güero, azaz
Szőke – kilóg cowboykalapja alól. Fekete selyeminget visel, kigombolva a
köldökéig, fekete selyemnadrágot, és fekete, ezüstorrú cowboycsizmát.
Chalino Guzmán meg le sem tagadhatná paraszti származását a rosszul
szabott zakóban, nadrágban és zöld csizmában.
Jézusom, gondolja Art, a fejesek találkoznak, és a jelek szerint egy

124
pillanatig sem aggódnak amiatt, hogy a rendőrség esetleg félbeszakítja a
megbeszélésüket. Olyan, mintha a Cimino, a Genovese és a Colombo
családok fejei találkoznának, és az FBI őrzi őket. Azt leszámítva, ha ez a
szicíliai maffia lenne, soha nem kerültem volna ilyen közel hozzájuk. De
ezek itt elbizakodottak. Azt hiszik, biztonságban vannak.
És talán nem is tévednek.
Az az érdekes, gondolja Art, hogy miért pont ezt az éttermet választották?
Tíónak van fél tucat étterme Guadalajarában, de a Talavera nem az övé.
Miért nem a saját éttermei egyikében tartja meg a találkozót?
De legalább ha volt is eddig kételyem M-l kilétét illetően, az már a múlté.
Több kocsi már nem érkezik, így Art hosszas várakozásra rendezkedik be.
Nincs olyan, hogy gyors mexikói vacsora, és ezeknek még
megbeszélnivalójuk is van. Jézusom, mit nem adnék, ha lenne benn egy
mikrofonom.
Előhúz a nadrágja zsebéből egy Kit Katet, kicsomagolja, kettétöri, a
maradékot visszarakja a zsebébe, hiszen nem tudhatja, mikor lesz lehetősége
megint enni. Aztán a hátára fordul, karját keresztbe fonja mellkasán, és
elszunnyad a meleg napon. Két óra múlva ébred a nyíló kocsiajtók zajára.
Színpadra.
Hasra fordul, és látja, amint mind kijönnek a járdára. Ha nincs
Federación, gondolja, akkor baromi jól imitálják. Ott állnak büszkén,
nevetnek, kezet fognak egymással, meggyújtják egymás kubai szivarját,
miközben várják, hogy a federale megjelenjen a kocsijukkal.
Szinte érzem a füstöt meg a tesztoszteron szagát, gondolja Art.
A hangulat egy csapásra megváltozik, amikor megjelenik a lány.
Lenyűgözően szép, gondolja Art. Mint a fiatal Liz Taylor, csak éppen
barna bőrrel és fekete szemmel. Meg hosszú szempillákkal, amelyek alól
sorra néz végig a férfiakon. Egy idősebb férfi, nyilván az apja áll az ajtóban,
idegesen mosolyog, és adióst int a gomeróknak.
De nem mennek sehova.
Güero Méndez meg van vadulva a lányért. Még a kalapját is lekapja,
veszi észre Art. Lehet, hogy nem a legjobb húzás, Güero, amíg meg nem
mosod a hajad. De Güero meghajol – meghajol –, kalapja a járdát söpri, és
felmosolyog a lányra.
Ezüst foga csillog az utcai lámpák fényében.

125
 Aha, Güero, gondolja Art, ettől majd rád kattan a lány.
Tío menti meg. Odamegy, szinte apai mozdulattal karolja át Güero vállát,
és odavezeti a kocsijához, ami akkor állt be. Átölelik egymást, elbúcsúznak,
Güero pedig még Tío válla fölött ránéz a lányra, mielőtt beszállna a
kocsijába.
Igaz szerelem, gondolja Art. Vagy legalábbis tiszta, állatias vágy.
Ekkor Abrego is távozik, ölelés helyett határozott kézfogással, majd Art
figyeli, ahogy Tío visszasétál a lányhoz, és megcsókolja a kezét.
Latinos lovagiasság?, tűnődik Art.
Vagy...
Nem...

Art másnap a Talaverában ebédel.

A lány neve Pilar, és bizony, ő Talavera lánya.
Az egyik hátsó bokszban ül, és úgy tesz, mintha tanulna, néha öntudatlanul
mozdítva meg csípőjét, hogy hosszú szempillái alól kipillantva megnézze,
kinek keltette fel az érdeklődését.
Minden férfinak, gondolja Art.
Tizenötnek sem néz ki, leszámítva a kis zsírpárnákat, meg a tökéletesen
kidolgozott, nagyon is felnőttes, koravén ajakbiggyesztést. És ugyan szinte
pedofilnak érzi magát miatta, de Art képtelen nem észrevenni, hogy a lány
alakja már nem egy kislányé. Egy dolog árulja csak el, hogy valóban tizenöt
éves, ez pedig az állandó vitája az anyjával, aki leül szembe vele a bokszba,
és hangosan emlékezteti: még csak tizenöt éves.
Papa meg idegesen kapja fel a tekintetét, valahányszor nyílik az ajtó.
Mitől olyan ideges?, tűnődik Art.
Aztán megtudja.
Tío sétál be az ajtón.
Art háttal ül a bejáratnak, Tío elmegy mellett. Még csak észre sem veszi
rég elveszett unokaöccsét, gondolja Art, annyira figyel a lányra. Virágot tart
a kezében – tényleg virágot tart hosszú, vékony ujjai közt –, a hóna alatt meg
egy doboz bonbon. Tényleg.
Tío udvarolni jött.
Art most már érti, Talavera mitől olyan baromi ideges. Tudja, hogy
Miguel Ángel Barrera a jus prunae noctist még mindig tiszteletben tartó

126
távoli Sinaloában nőtt fel, ahol a lányával egyidős, sőt nála is fiatalabb
gyerekeket a gomerók rendszeresen magukévá teszik.
Emiatt aggódik. Hogy ez a nagyhatalmú ember, ez a házas férfi az ő féltve
őrzött, gyönyörű, szűz lányát a segunderájává, az ágyasává teszi. Használja,
majd hírnevét és házassági lehetőségeit egy életre tönkretéve eldobja.
És nem tud ellene tenni semmit az égadta egy világon.
Tío nem fogja megerőszakolni a lányt, ezt Art is tudja. Nem fogja
erőszakkal elvenni. Ez megtörténhet Sinaloa távoli hegyei közt, de itt nem.
Ám ha a lány elfogadja őt, magától megy vele, akkor a szülei tehetetlenek.
Van olyan tizenöt éves lány, akinek nem csavarodik el a feje egy
nagyhatalmú és gazdag férfi érdeklődésétől? A lány nem hülye: tudja, hogy
most még csak virágot és bonbont kap, de ezeket később ékszerek, ruhák,
utazások, vakációk követik. Egy völgy aljában áll, ahonnét csak a hegytetőt
látja, az onnét levezető utat azonban már nem: egy napon ékszerek és ruhák
helyett megint bonbont és virágot kap, aztán már azt sem.
Tío háttal áll Artnak, aki az asztalra dob néhány pesót, felkel, majd
halkan és óvatosan odamegy a pulthoz rendezni a számláját.
Közben meg ezt gondolja: lehet, hogy neked csak egy csinos, fiatal és
izgató lánynak látszik, Tío.
De számomra egy trójai falónak.

Aznap este kilenckor Art belebújik egy farmerba és egy pulóverbe, majd
bemegy a fürdőbe, ahol Althea zuhanyzik. – Szívem, el kell mennem.
– Most?
– Igen.
Altheának van annyi esze, hogy ne kérdezze meg, hova. Zsarufeleség,
nyolc éve él együtt nemcsak Arttal, hanem a DEA-vel is, ismeri a dörgést.
De ettől még aggódik. Elhúzza az üvegajtót, és megcsókolja. – Ne várjak
rád, igaz?
– Ne.
Mit csinálsz?, kérdi Art magától, ahogy Talavera kertvárosi háza felé
vezet.
Semmit. Nem fogok inni.
Megtalálja a címet, és az utca túloldalán, kicsivel lejjebb leparkol.
Csendes, középosztálybeli környék, pont annyi utcalámpával, hogy

127
biztonságos legyen, és ne feltűnő.
Ott ül a sötétben, és vár.
Aznap éjjel, meg még másik hármon.
Minden éjjel ott vár, amikor a Talavera család hazajön az étteremből.
Először felgyullad a villany a nappaliban, majd kicsivel később Pilar
szobájában is. Art vár még egy félórát, majd hazamegy.
Talán tévedsz, gondolja.
Nem, nem tévedsz. Tío megkapja, amit akar.
A negyedik éjjelen Art éppen haza akar menni, amikor begurul az utcába
egy Mercedes, a fényszórója elalszik, majd megáll Talavera háza előtt.
Milyen lovagias, gondolja Art, Tío kocsit küld a lányért. Meg sofőrt.
Nem taxit, ezért a fiatalkorú pipihúsért. Kibaszottul szánalmas, gondolja,
ahogy nézi Pilart kijönni a házból. Beül a kocsi hátsó ülésére, a sofőr indít.
Art vár egy kicsit, majd indul ő is.
A Mercedes a nyugati kertváros egyik kis dombján álló ház előtt parkol
le. Csendes, nyugodt környék, majdnem új családi házak ülnek a város
jelképeként elhíresült jacarandafák között. A cím új, Art még nem
találkozott vele a Tío utáni nyomozása során. Milyen édes, gondolja Art:
egy új szerelmi fészek a friss és ropogós szerelemnek.
Tío kocsija már itt áll. A sofőr kiszáll, és kinyitja az ajtót Pilarnak. Tío az
ajtóban várja, és beengedi. Az ajtó még be sem csukódott, amikor már
egymás karjaiba vetik magukat.
Jézusom, gondolja Art, ha én egy tizenöt éves lány dugnék, legalább a
függönyt behúznám.
De azt hiszed, biztonságban vagy, igaz, Tío?
A világ legveszélyesebb helye az, ahol biztonságban vagy.

Amikor tudja, hogy Tío az irodában van, Pilar meg, mondjuk, az

iskolában, Art visszamegy a La Casa dél Ámorba (így nevezte el magában).
Azt a kertésznadrágot viseli, amiben a kertjében dolgozik, a kezében pedig
egy metszőolló. Miközben felméri a terepet, levág néhány rakoncátlan ágat
az egyik jacarandafáról. Eszébe vési a ház színét, a telefonkábel
csatlakozását, az ablakokat, a medencét, és minden egyéb melléképületet.
Egy héttel később, miután elment egy szerszámboltba és egy
modellboltba, valamint technikai felszerelést rendelt egy San Diegó-i

128
cégtől, Art ismét ellátogat a házhoz, levág néhány ágat, majd gyorsan
bebújik a hálószoba ablak elé ültetett bokrok mögé. A helyszínt nem
valamiféle perverz indíttatás miatt szereti – szíve szerint hallani sem akar
mindent –, hanem azért, mert a telefonkábel ezen a falon keresztül megy be a
hálóba. Elővesz egy csavarhúzót a zsebéből, és sebészi kezekre valló
finomsággal egy parányi nyílást feszít ki az alumínium könyöklő sarkánál. A
nyílásba beilleszt egy parányi FX-101-es poloskát, a zsebéből ragasztót
szed elő, leragasztja a nyílást, majd a ház színével teljesen megegyező zöld
festéket tartalmazó üvegcséből egy autó- és repülőmodellek festéséhez
használt ecsettel lefesti a behatolás nyomát. Gyengéden fújja a festéket, hogy
megszáradjon, majd hátralép, hogy megnézze, milyen munkát végzett.
Az illegális és engedély nélküli lehallgatót képtelenség észrevenni.
Az FX-101-es tíz méteren belül minden hangot felvesz, és újabb hatvan
méterre továbbítja, így Artnak van némi mozgástere. Aztán odasétál a ház
előtt a csatornafedőhöz. Fogja az adóvevőt, valamint a hangra működésbe
lépő magnót, és a fedél alá rögzíti ragasztószalaggal. Nem is lesz más dolga,
mint megállni, gyorsan kicserélni a kazettát, és már mehet is tovább.
Tudja, hogy a felvételek túlnyomó része érdektelen lesz, hiszen Tío
szerelmi fészeknek használja a La Casa dél Ámort, de azért fog innét
telefonálni is. Lehet, hogy még találkozókat is szervez ide. Art pontosan
tudja, hogy még a legóvatosabb bűnöző sem képes teljesen szétválasztani az
üzletet a magánélettől.
Ahogy te sem, mondja magának.

Ernie-nek és Shagnek hazudik.

Most már közösen kocognak. Kifelé Art azt mondja, így akarja a csapat
fizikai erőnlétét biztosítani, valójában viszont ekkor beszélik meg mindazt,
amiről az irodában nem szólhatnak egy szót sem. Mozgó célpontot nagyon
nehéz lehallgatni, különösen Guadalajara belvárosának nyitott plazáin, így
aztán minden nap ebéd előtt átöltöznek, és futni mennek.
– Van egy BI-m – mondja neki. Bizalmas Informátorom.
Nem örül, hogy hazudnia kell nekik, de az ő védelmükben teszi. Ha
valami balul sül el, amire nagy az esély, akkor a saját vállára akarja venni a
teljes felelősséget. Amennyiben a srácok tudomást vesznek az illegális
lehallgatásról, a szabályok szerint tájékoztatniuk kell a feljebbvalóikat.

129
Ellenkező esetben „bűntársak” lesznek, és ez tönkreteszi a karrierjüket. Art
tudja, hogy soha nem dobnák fel, ezért aztán kitalál egy bizalmas
informátort.
Egy képzeletbeli barátot, gondolja Art. Legalább következetes vagyok:
egy nem létező informátor a nem létező kokainnal kapcsolatban, és így
tovább.
– Ez nagyszerű, főnök – mondja Ernie. – Ki...
– Sajnálom – feleli Art. – Még korai. Egyelőre csak randizunk.
A srácok értik. Egy téglával a kapcsolat olyan, mint az ellenkező nemmel.
Az ember flörtöl, csábít. Ajándékokat vesz neki, állandóan ismétli, milyen
nagy szüksége van rá, és mennyire nem tud élni nélküle. És ha végre ágyba
bújik az emberrel, akkor azt még a zuhany alatt sem szabad elmondani a
srácoknak.
Addig semmi esetre sem, amíg nem biztos a dolog és mire mindenki
tudomást szerez róla, rendszerint már vége is a románcnak.

Szóval így néz ki Art egy napja: dolgozik az irodában, hazamegy, késő
éjjel elmegy a kazettáért, megint hazamegy, és meghallgatja a felvételt a
dolgozójában.
És ez így megy két hétig eredmény nélkül.
Legtöbbször szerelmes csicsergést hall, szex közbeni mondatokat, ahogy
Tío búg fiatal inamoratája fülébe, és instruálja, mit csináljon, így fejlesztve
a lány technikáját. Art ezeket a részeket átpörgeti.
Pilar Talavera gyorsan felnő, ahogy Tío néhány szokatlan futamot is
bevezet a szerelem zenéjébe. Nos, érdekes, ha az embernek ez a heppje.
Artnak semmiképpen sem. Legszívesebben hányna.
Rossz kislány voltál.
Igen?
Igen, és meg kell büntesselek.
Gyakran van ez a lehallgatásnál: az ember sok olyan szart kénytelen
végighallgatni, amire semmi szüksége sincs.
Aztán ritkán, rózsabimbóra bukkan a lószarban.
Egyik éjjel Art hazahozza a kazettát, tölt magának egy whiskyt, és azt
szürcsölgeti, miközben Tío mocskát hallgatja, majd valami megüti a fülét.
Tío megerősíti, hogy „háromszáz esküvői ruhát” kell szállítani egy Chula

130
Vista-i címre, San Diego és Tijuana között.

Na, most, hogy megszerezted, gondolja Art, mihez kezdesz vele?

A standard eljárás szerint az infót át kell adnia mexikói kollegáinak és a
DEA mexikóvárosi irodájának, hogy aztán ők továbbítsák a San Diegó-i
központba. Nos, ha átadom az infót a mexikói kollegáknak, akkor az azonnal
Tíónál köt ki. Ha meg átadom az infót Tim Taylornak, akkor megismétli a
hivatalos álláspontot, amely szerint nem szállítanak Mexikón keresztül
„esküvői ruhákat”. És persze tudni akarja, ki a forrásom.
Amit nem fogok felfedni neki.
Másnap reggel futás közben átbeszélik.
– Nem tudunk mit tenni – mondja Ernie.
– De igen – feleli Art.
Itt az ideje még egy lépést tenni a szakadék széle felé.

Ebéd után az irodából kimegy egy utcai telefonfülkébe. Az Államokban,

gondolja, a bűnözőknek kell nyilvános telefont használniuk. Itt meg a
zsaruknak.
Felhívja a San Diegó-i rendőrség kábítószer-ellenes osztályának egyik
emberét. Russ Dantzlerrel egy ügynökségek közti konferencián találkozott
pár hónapja. Értelmes fickónak találta. És csapatjátékosnak.
Ez kell most nekem, gondolja, egy csapatjátékos.
Akinek kőből vannak a tökei.
– Russ? Art Keller vagyok, a DEA-től. Ittunk pár sört, mikor is?
Júliusban?
Dantzler emlékszik rá. – Mizújs, Art?
Art elmondja neki.
– Lehet, hogy árnyékra vetődünk – fejezi be. – De nem hiszem. Akár le is
csaphatnátok rájuk.
Akár? Hogy a szarba ne akarnának lecsapni rájuk. És ez ellen sem az
Egyesült Államok főügyésze, sem a Külügyminisztérium, sem az egész
szövetségi kormány semmit sem tehet. A szövetségiek rászállnak a San
Diegó-i rendőrségre, a San Diegó-i rendőrség meg azt mondja nekik, hogy
dugjanak fel maguknak valamit recéset és éleset.

131
 A zsaruetikett szabályait betartva Dantzler megkérdi: – És tőlem mit
akarsz?
– Kihagysz és beleveszel – feleli Art. – Elfelejted, hogy tőlem kaptad a
tippet, de megosztasz velem minden infót, amit megtudsz.
– Megállapodtunk – mondja Dantzler. – De házkutatási és letartóztatási
parancsra is szükségem van. Ha elfelejtetted volna, egy demokrácia
alaposan védi állampolgárai jogait.
– Van egy BI-m – hazudja Art.
– Értem.
Nem is kell többet mondaniuk. Dantzler fogja az infót, megosztja az egyik
emberével, aki elmondja az egyik BI-jének, aki meg elmondja Dantzlernek,
aki már megy is a bíróhoz, és kész.
Másnap Dantzler az előre megbeszélt időben felhívja Artot a nyilvános
fülkében, és beleüvölt a kagylóba: – Háromszáz font kokain! Utcai áron
hatmillió dollár. Art, mindenki tudni fogja, mekkora szereped volt ebben.
– Felejtsd el – feleli Art. – Csak arra emlékezz, hogy jössz nekem eggyel.
Két héttel később az El Pasó-i rendőrség is jön eggyel Artnak, mert
lekapcsoltak egy teherautót tele kokainnal. Egy hónap múlva Art ismét Russ
Dantzlert hívja, ezúttal egy házzal kapcsolatban Lemon Grove-ban.
A rajtaütés során ötven font kokaint foglalnak le.
Plusz négymillió dollárt kápéban, három pénzszámláló gépet, meg egy
rakás érdekes dokumentumot, köztük banki befizetési bizonylatokkal. Ezek
annyira érdekesek, hogy amikor Dantzler elviszi őket egy szövetségi
bíróhoz, az újabb tizenötmillió dollárt helyeztet zár alá, az összeget
különböző neveken fizettek be öt San Diegó-i bankba. Ugyan egyik név sem
Miguel Ángel
Barreráé, minden egyes cent az övé, vagy a kartell tagjaié, akik azért
fizetnek neki, hogy a pénzüket biztonságban tartsa.
Art meg a telefonhívások során azt hallja, hogy a kartell tagjai nem
boldogok.
Tim Taylor sem az.
A DEA-főnök a San Diego Union-Tribune faxon átküldött címlapját
olvassa, rajta öles betűkkel ez áll: „MASSZÍV DROGFOGÁS LEMON
GROVE-BAN.” A cikk többször utal egy bizonyos „federaciónra”. A
következő faxon, amit a legfőbb ügyésztől kapott, ez áll öles betűkkel: Mi a

132
fene folyik ott? Itt az ideje beszélni Arttal.
– Mi a fene folyik ott? – üvölti.
– Mire gondolsz?
– Az isten verjen meg, Art, tudom, hogy mit csinálsz.
– Akkor kérlek, oszd meg velem.
– Egy BI-d van! A tőle kapott infót átnyomod az illetékes rendőrségeknek.
Art, kurvára remélem, hogy nem te szivárogtattad ki ezt a szart a sajtónak!
– Nem – feleli Art. És igazat mond. A többi ügynökségnek nyomom át az
infót, és ők szivárogtatják ki a sajtónak.
– Ki ez a BI?
– Nincs semmiféle BI – felel Art. – Nekem ehhez semmi közöm.
Persze, de azért három héttel később ad egy tippet a Los Angeles-i
rendőrségnek egy kétszáz fontos szállítmányról Hacienda Heightsban. Az
arizonai állami zsaruk az I-10-esen lekapcsolnak egy teherautót, benne
háromszázötven font kokainnal. Az anaheimi zsaruk rajtaütnek egy házon, és
tízmillió dollárt foglalnak le.
Mindenki tagadja, hogy tőle kapták az infót, közben meg mantraként
ismételgetik: La Federación, La Federación, La Federación. Újra és újra,
megállás nélkül, ámen.
Még a bogotai rezidens ügynök is csatlakozik.
Egyik nap Shag veszi fel a telefont, a mellkasához szorítja a kagylót, és
így mondja Artnak: – Maga a Nagy Ember. Egyenesen a drog elleni háború
frontvonalából.
Chris Conti, a kolumbiai rezidens ügynök két hónappal ezelőtt még bottal
sem piszkálta volna meg régi barátját, Art Kellert. Most azonban Conti is
beállt a sorba.
– Art – mondja –, belefutottam valamibe, ami talán érdekes lehet
számodra.
– Idejössz? – kérdi Art. – Vagy én menjek le?
– Felezzünk. Mikor voltál utoljára Costa Ricában?
Ami azt jelenti, nem akarja, hogy Tim Taylor vagy bárki más megtudja:
Art Kellerrel találkozik. Queposban találkoznak. Egy pálmákkal körülvett
cabanában ülnek a parton. Conti ajándékot hozott: kiterít az asztalra egy
rakás banki befizetési bizonylatot. A számlaszám megegyezik azzal, ami az
utolsó rajtaütés során lefoglalt bizonylatokon található San Diegó-i Bank of

133
Americában. Egyértelmű bizonyíték, ami összeköti Barrera szervezetét a
kolumbiai kokainnal.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdi Art.
– Kis bankokból Medellín környékén.
– Nos, kösz, Chris.
– Nem tőlem kaptad őket.
– Persze, hogy nem.
Conti egy kissé elmosódott fényképet rak az asztalra.
Egy kifutópálya a dzsungelben. Egy rakás fickó áll egy DC-4-es mellett,
oldalán a sorozatszámmal: N-3423VX. Art azonnal felismeri Ramón Mettét,
és egy másik férfi is ismerősnek tűnik. Középkorú, rövidre vágott, katonai
frizura, terepszínű ruha, és csillogóra suvikszolt katonai bakancs.
Régen volt.
Nagyon régen.
Vietnam. Főnix Hadművelet.
Sal Scachi már akkor is szerette a csillogóra suvikszolt csizmát.
– Arra gondolsz, amire én? – kérdi Conti.
Ha te is arra gondolsz, hogy úgy néz ki, mint a Cég embere, akkor igen.
Amikor utoljára hallottam felőle, ezredes volt a különleges egységnél, aztán
kilépett. A Cég szokott ilyen önéletrajzokat írni.
– Nézd – folytatja Conti. – Hallottam pletykákat.
– Azokkal kereskedek. Mondd csak.
– Három rádiótorony Bogotától északra a dzsungelben – mondja Conti. –
Nem tudok közel kerülni, hogy megnézzem őket.
– A medellíniek minden gond nélkül képesek felállítani ilyen technikát –
bólint Art. A tornyok megmagyaráznák, hogyan képesek a SETCO gépei úgy
repülni, hogy a radarok nem látják őket. A három torony rádiójelei
segítségével gond nélkül eljutnak a célállomásra meg vissza.
– A Medellín-kartell valóban képes felállítani egy ilyen technikát – bólint
Conti. – De képesek is eltüntetni őket?
– Mire gondolsz?
– Műholdas felvételekre.
– Oké.
– Ugyanis azokon nem látszanak – folytatja Conti. – Nemhogy három, de
még egy torony sem. Azokon a fotókon még a kocsik rendszámtábláit is el

134
tudjuk olvasni, Art. És egy rádiótorony nem látszik rajtuk? És mi van a
repülőgépekkel, Art? Lekérem az AWACS felvételeit. Azokon semmiféle
repülőket nem látok. Egy Kolumbiából Hondurasba tartó gépnek el kell
repülnie Nicaragua fölött. Szandinistáéknál állandóan figyeljük a légteret.
Ez nem semmi, gondolja Art. A Reagen-kormány közép-amerikai
célpontja Nicaragua, egy kommunista rezsim a Monroe-doktrína szívében. A
kormány pénzeli a kontrákat, akik északon, Hondurasban bujkálnak, délen
meg Costa Ricában, csak éppen a Kongresszus elfogadta a Boland-törvényt,
ami megtiltja a kontráknak nyújtandó katonai segítséget.
Most meg itt van egy figura, aki ezredes volt a különleges egységnél, egy
dühödt antikommunista (Azok ateisták, nem? Rohadjanak meg!) Ramón
Mette Ballasteros társaságában egy SETCO-repülőgép előtt.
Art már akkor sem volt nyugodt, amikor megérkezett Costa Ricába, most
meg aztán végképp ideges.

Guadalajarában Art elküldi Shaget Amerikába egy küldetésre. A cowboy

elmegy a délnyugat minden kábítószer-ellenes osztályára és DEA-irodájába,
és a maga nyújtott cowboyos hangján ezt mondja nekik: – Ez a mexikói
dolog nem kamu. Fel fog robbanni, és akkor nem szeretnétek, ha térdig letolt
gatyában kapnának el titeket, és megkérdeznék, miért nem láttátok előre?
Lehet képviselni a hivatalos álláspontot, de amúgy nem ártana
együttműködnötök velünk, mert ha megszólalnak a trombiták, amigók, akkor
elválik a szar a májtól.
És a washingtoni fiúk ez ellen semmit nem tehetnek. Mit csinálnának?
Mondják azt az amerikai rendőröknek, hogy ne csapjanak le a drogokra
amerikai földön? Az Igazságügy-minisztérium keresztre akarja feszíteni
Artot. Azt gyanítják, hogy ő áll az egész mögött, de nem tudnak hozzányúlni,
még akkor sem, amikor a Külügyminisztérium fejhangon sikít „a fontos
szomszédunkkal ápolt jó viszonyban okozott helyrehozhatatlan károk”-ról.
A legfőbb ügyész hivatala szeretné Artot egy zászlórúdra fellógatni a
Pennsylvania sugárúton, csakhogy semmit sem tudnak bizonyítani. Át sem
helyezhetik Guadalajarából, mert a média rávetette magát La Federaciónra,
és az meg hogy nézne ki?
Szóval kénytelenek ülni a seggükön, miközben Art egy egész birodalmat
épít fel a láthatatlan, titokzatos és nem létező BI-D0243-ból.

135
 – A BI-D0243 olyan személytelen, nem? – kérdi egy napon Shag. – Úgy
értem, hogy egy olyan fickóhoz, aki ennyit segít nekünk.
– Minek akarod hívni?
– Mély Toroknak – javasolja Ernie.
– Az már volt egyszer – feleli Art. – Igaz, lehetne ő a Mexikói Mély
Torok.
– Chupar – böki ki Ernie. – Hívjuk Chuparnak.
Szopás.
Szopásnak köszönhetően a határ túloldalán minden második
rendőrkapitányság jön eggyel Artnak. Mindenki tagadja, hogy Arttól kapta
volna az infót, de tartoznak neki. Mit tartoznak! Imádják őt. A DEA képtelen
működni a helyiek segítsége nélkül, és ha együttműködést akarnak, akkor
senki se baszakodjon Art Kellerrel.
De nem ám. Mert Art Keller marha gyorsan intocable lett.

De mégsem.
Nagyon fárasztja a Tío elleni nyomozás, miközben úgy tesz, mintha nem
fárasztaná. Éjjel hagyja ott a családját, mindenki elől titokban tartja, mit
csinál, titkolja a múltját, és közben arra vár, Tío mikor keresi meg. Mert
akkor emlékeztetni fogja, milyen kapcsolatuk volt egykor.
Tío és sobrino.
Art nem eszik, nem alszik.
Alig szerelmeskednek Altheával, aki azért nyúzza, mert olyan
ingerlékeny, titkolózó és zárkózott.
Érinthetetlen.
Art hajnali négykor a kád szélén ülve gondolkodik. Éppen most hányta ki
a csirke mole maradékát, amit Althea hagyott neki a hűtőben, és fél négykor
evett meg. Nem a múltad ér utol, hanem te masírozol feléje. Lassan, de
biztosan, lépésről lépésre közeledsz a mélység felé.

***
Tío sem alszik éjjelente, arra próbál meg rájönni, hogy ki a soplón – az
informátor – a szervezetben. A Federación patrónjai – Abrego, Méndez, El
Verde – egyre idegesebbek, egyre nagyobb kockázatot vállalnak, és egyre
nagyobb nyomást gyakorolnak rá, hogy tegyen valamit. Mert nyilvánvaló,

136
hogy a baj itt van, Guadalajarában. Ugyanis mindhárom plazán rajtaütöttek.
Abrego, Méndez és El Verde váltig állítják, hogy egy soplón van M-l
szervezetében.
Találd meg, mondják neki. Old meg. Tégy valamit.
Különben mi jövünk, Pilar Talavera fekszik mellette, egyenletesen
lélegzik, a fiatalok háborítatlan, nyugodt álmát alussza. Tío lenéz rá, fényes,
fekete hajára, hosszú szempillájára, telt ajkára, amely fölött
izzadságcseppek gyöngyöznek. Imádja a lány friss, fiatal illatát.
Odanyúl az éjjeliszekrényre, elvesz egy szivart, és rágyújt. A füstre nem
ébred fel a lány. És a szagra sem. Mert megszokta. Különben is, nincs az az
isten, amire a lány felébredne azok után, amit közösen műveltek. Milyen
különös, hogy öregségére lett szerelmes. Milyen különös és csodálatos. Ő
az én boldogságom, gondolja, la sonrisafe mi corazón – szívem mosolya.
Egy éven belül elveszem feleségül. Gyors válás, még gyorsabb házasság.
És az egyház? Az egyházat meg lehet venni. Magam megyek el a
bíboroshoz, ajánlok neki egy kórházat, egy iskolát, egy árvaházat. A
székesegyházban kelünk egybe.
Nem, az egyházzal nem lesz semmi gond.
A gond a soplónnal van.
Condenado „Chupar”.
Milliókat vesztek miatta.
Ami még rosszabb, kiszolgáltatott vagyok miatta.
Hallom, ahogy Abrego, a féltékeny zorro viejo, öreg róka ellenem
szervezkedik. M-1-nek kicsúsznak a kezéből a dolgok. Egy vagyont
fizetünk neki a védelemért. Amit nem tud biztosítani. Egy soplón van a
szervezetében.
Különben is, Abrego akar lenni a Federación patrónja. Mikor érzi magát
elég erősnek ahhoz, hogy cselekedjen? Közvetlenül ő esik nekem, vagy
valaki más?
Nem, gondolja Tío, közösen fognak cselekedni, ha nem találom meg a
soplónt.

Karácsonykor kezdődik.
A gyerekek nem hagyják békén Artot. Azt akarják, hogy vigye el őket a
nagy karácsonyfához a Cruz de Plazasra, a belvárosba. Art azt remélte,

137
megelégednek a posadasszal, a gyerekek éjszakai felvonulásával, amikor is
Máriának és Józsefnek öltözve járják körbe a környék házait, azt kérve
mindenhol, hadd maradhassanak ott. De a gyerekeknek ez nem volt elég, sőt.
Mindenképpen látni akarják a fát és a pastorelast, azokat a mókás
előadásokat, amiket Jézus születéséről tartanak a székesegyház előtt.
De ez most nem a vicces játékok ideje. Art éppen most hallgatta meg Tío
egyik beszélgetését ezerhatszáz font kokainról, amit nyolcszáz dobozba
raktak, karácsonyi papírba csomagoltak, és átkötöttek szép, színes szalaggal,
ahogy kell.
Harmincmillió dollárnyi karácsonyi boldogság egy biztonságos házban
Arizonában, és Art még nem döntötte el, mihez kezdjen az információval.
Azt azonban tudja, hogy a családját elhanyagolja, szóval a karácsony
előtti szombaton elviszi vásárolni Altheát, a gyerekeket, a szakácsot,
Josefinát és a házvezetőnőt, Guadalupét a régi negyedbe.
El kell ismernie, hogy remekül érzi magát. Egymásnak vesznek
karácsonyi ajándékokat, meg apró, gyönyörű, kézzel készített
karácsonyfadíszeket. Hosszan és nyugodtan megebédelnek: frissen szeletelt
carnitast esznek, feketebab-levet, majd desszertnek édes, mézes
sopaipillast.
Ekkor Cassie megpillant egy szép, lóvontatta kocsit, kívül fekete, ülése
vörös bársony, és fel kell ülnie rá, Apa, kérlekkérlekkérlek, Art
megállapodik a kocsissal az árban, majd mindannyian beülnek a hátsó
ülésre, takarót terítenek a térdükre, Michael elalszik Art ölében, ahogy a
lópatkók ütemesen dobolnak a plaza macskakövein. Cassie azonban nem
alszik el, szinte magán kívül van az izgalomtól, le nem venné a szemét a
díszesen felékesített lóról, majd a húsz méter magas, kivilágított
karácsonyfáról, Art meg érzi fia ütemes levegővételét a mellkasán, és tudja,
hogy boldogabb, mint azt valaha lehetségesnek hitte.
Mire az utazás véget ér, már sötét van, Art gyengéden felébreszti
Michaelt, és odaadja Josefinának, majd a Plaza Tapatíán keresztül a
székesegyházhoz sétálnak. Előtte egy kis színpad, nemsokára kezdődik az
előadás.
Ekkor meglátja Adánt.
Régi cuatéja gyűrött öltönyt visel. Fáradtnak látszik, mintha hosszú útról
érkezett volna. Megpillantja Artot, majd a plaza egyik végében besétál a

138
nyilvános mellékhelyiségbe.
– Vécére kell mennem – mondja Art. – Michael, neked nem kell?
Mondj nemet, kölyök, mondj nemet.
– Már voltam az étteremben.
– Nézzétek az előadást. Nemsokára jövök én is.
Adán a falnak dőlve áll, amikor Art belép. Art elkezdi megnézni, hogy
van-e valaki a fülkékben, de Adán megszólal: – Már megnéztem. És senki
sem fog bejönni. Régen találkoztunk, Arturo.
– Mit akarsz?
– Tudjuk, hogy te vagy az.
– Miről beszélsz?
– Ne játszadozz velem – mondja Adán. – Csak válaszolj a kérdésemre.
Mit művelsz?
– A munkámat végzem – feleli Art. – Nem személyes.
– Nagyon is személyes – jelenti ki Adán. – Ha valaki a barátai ellen
fordul, az kibaszottul személyes.
– Már nem vagyunk barátok.
– A nagybátyám nagyon nem örül.
Art vállat von.
– Tíónak hívtad – folytatja Adán. – Ahogy én is.
– Az régen volt. A dolgok megváltoznak.
– Ez nem változik meg. Ez egy életre szól. Elfogadtad őt, a tanácsát, a
segítségét. Ő tett azzá, ami vagy.
– Egymást tettük azzá.
Adán megrázza a fejét. – Ennyit a lojalitásról. Meg a háláról.
Benyúl a zsebébe, Art meg felé lép egy lépéssel, hogy megakadályozza,
hátha fegyvert akar rántani.
– Nyugi – mondja Adán. Egy borítékot húz elő, amit odatesz a
mosdókagyló szélére. – Százezer amerikai dollár. Kápé. De, ha akarod,
nyitunk neked egy bankszámlát Costa Ricában, a Kajmán-szigeteken...
– Nem vagyok eladó.
– Tényleg? Mi változott?
Art megragadja, odavágja a falhoz, és elkezdi megmotozni. – Be vagy
mikrofonozva, Adán? Erről van szó? Hol vannak a kibaszott kamerák?
Elengedi, majd átkutatja a helyiséget. A plafon sarkaiban, a fülkékben, a

139
mosdókagylók alatt. Semmit sem talál. Abbahagyja a keresést, aztán nekidől
a falnak.
– Százezer dollár jóindulatunk jeleként – mondja Adán. – Újabb százezer
a soplónod nevéért. Aztán havi húsz, amiért semmit sem kell csinálnod.
Art megrázza a fejét.
– Mondtam Tíónak, hogy nem fogadod el – néz rá Adán. – Neked más
kell. Oké, adok neked annyi tippet marihuána ügyben, hogy megint te leszel
az ügynökség csillaga. Ez az A-terv.
– És mi a B-terv?
Adán odamegy hozzá, és erősen átöleli. Halkan a fülébe súgja: – Arturo,
te egy hálátlan, makacs pöcs vagy. De a barátom, és szeretlek. Szóval vedd
el a pénzt. Vagy ne vedd el, de hátrálj meg. Nem tudod, mibe ártod magad.
Adán hátralép, arcuk alig pár centire van egymástól. A szemébe néz, és
megismétli: – Nem tudod, mibe ártod magad.
Ellép Arttól, felveszi a borítékot, és felemeli: – Nem?
Art megrázza a fejét. Adán vállat von, a borítékot visszateszi a zsebébe. –
Arturo? – néz rá. – Nem akarod tudni, mi a B-terv.
Azzal kisétál.
Art megnyitja a csapot, megmossa az arcát hideg vízben. Aztán megtörli,
majd visszamegy a családjához.
A színpad előtt álló kisebb tömeg szélén találja meg őket, a gyerekek
tapsolva nézik a Gábriel angyalnak és Lucifernek öltözött színészek
bohóckodását, amint botokkal ütve egymás fejét harcolnak a gyermek Jézus
lelkéért.

Amikor aznap éjjel kihajtanak a parkolóból, egy Ford Bronco sorol be

mögéjük a forgalomban. A gyerekek természetesen nem veszik észre –
mélyen alszanak –, ahogy Althea, Josefina és Guadalupe sem, de Art
szemmel tartja a kocsit a visszapillantóból. Egy ideig játszadozik vele a
forgalomban, ám a kocsi nem szakad le. Még csak meg sem próbál diszkrét
lenni, gondolja Art, éppen ellenkezőleg: üzenetet akar küldeni.
Amikor Art beáll a házuk elé, a kocsi elmegy előttük, aztán megfordul, és
az utca túloldalán leparkol.
Art bemegy a családjával a házba, majd szól, hogy valamit a kocsiban
felejtett. Kisétál, odamegy a Broncóhoz, és kopogtat az ajtón. Amikor a

140
sofőr lehúzza az ablakot, Art benyúl, a férfi fejét a kormányra nyomja,
benyúl a zsebébe, és előveszi a tárcáját.
Aztán a Jalisco Állami Rendőrség jelvényét visszadobja a zsaru ölébe.
– Az ott benn a családom – mondja neki. – Ha megijeszted őket, ha csak
észreveszik, hogy itt kinn vagy, visszajövök, fogom a pistoládat, és úgy
feldugom a seggedbe, hogy a szádon jön ki a csöve. Megértettél, testvér?
– Csak a munkámat végzem, testvér.
– Akkor dolgozz jobban.
A zsaru azért kézbesítette Tío üzenetét, gondolja Art, ahogy sétál vissza a
házba: nem baszakszol a barátaiddal.
A főként álomtalan éjszaka után Art felkel, tölt egy bögre kávét, majd
csendben issza, amíg fel nem kel a családja. Ekkor reggelit készít a
gyerekeknek, megcsókolja Altheát, és elmegy dolgozni.
Útközben megáll egy telefonfülkénél, és szakmai öngyilkosságot követ el:
felhívja az arizonai Pierce megyei seriffet. – Boldog karácsonyt – kezdi,
majd elmondja nekik, amit tudniuk kell a nyolcszáz doboznyi kokainról.
Az irodában meg beül az asztala mögé, és várja, hogy megcsörrenjen a
telefon.

Másnap reggel Althea a zöldségestől vezet haza, amikor észreveszi, hogy

egy kocsi követi. Még csak nem is titkolja: beáll mögé, és feltűnően ott is
marad. Althea nem tudja, mit tegyen. Fél hazamenni, fél kiszállni az autóból,
fél bárhova is menni, ezért végül a DEA irodája felé indul. Retteg – a két
gyerek a hátsó ülésen –, és alig három sarokra van az irodától, amikor a
kocsi leszorítja, és négy fegyveres száll ki.
A vezetőjük megvillantja a Jalisco Állami Rendőrség jelvényét.
– Igazolná magát, Señora Keller? – kérdi.
Althea remegő kézzel keresi a jogosítványát. A férfi vár, majd benéz az
ablakon a hátsó ülésre, és megjegyzi: – Szép gyerekek.
Althea hülyének érzi magát, amikor hallja, mit válaszol: – Köszönöm.
Odanyújtja neki a jogosítványát.
– Útlevél?
– Az otthon van.
– Magánál kellene hordania.
– Tudom, de már olyan régóta vagyunk itt, hogy...

141
 – Talán túl régóta vannak itt – mondja a zsaru. – Attól tartok, velem kell
jönnie.
– De a gyerekek...
– Azt látom, Señora, de velem kell jönnie.
Althea már majdnem sír: – És mit tegyek a. gyerekeimmel?
A zsaru visszamegy a kocsijához. Althea vár, igyekszik visszanyerni az
önuralmát. Leküzdi a késztetést, hogy belenézzen a visszapillantóba, mit
csinál a zsaru, ahogy annak a kísértésnek is ellenáll, hogy kiszálljon a
gyerekekkel a kocsiból, és elmenjen. A zsaru végre ismét megjelenik.
Lehajol az ablakhoz, majd feltűnő udvariassággal így szól: – Mi Mexikóban
sokra tartjuk a családot. Szép napot.
Artnak megszólal a telefonja.
Tim Taylor közli vele, hogy hallott valami nagyon kellemetlen hírt, és
beszélniük kellene.
Taylor még mindig pampog, amikor a lövöldözés elkezdődik.
B-terv.
Először egy gyorsító autó hangját hallják, majd az AK-47-esek
kakofóniáját, mire a földre vetik magukat, elbújnak az asztalok mögé. Art,
Ernie és Shag várnak még pár percet, miután elhallgatnak a fegyverek, majd
kimennek megnézni Art kocsiját. A Ford Taurus összes ablaka kitörött, az
oldalában meg többtucatnyi golyónyom.
– Szerintem ezt nem fedezi a biztosítás, főnök – mondja Shag.
A federalék pillanatokon belül megjelennek.
Ha már nem voltak eddig is itt, gondolja Art.
Artot beviszik a kapitányságra, ahol Vega ezredes mély aggodalommal
néz rá.
– Hál’ istennek, hogy maga nem volt benn a gépjárműben – mondja. – Ki
tehetett vajon ilyet? Vannak ellenségei a városban, Señor Keller?
– Pontosan tudja, ki tette ezt – csattan fel Art. – Barrera.
Vega tágra nyílt szemmel csodálkozik. – Miguel Ángel Barrera? Miért tett
volna ő ilyesmit? Maga mondta nekem, Señor Keller, hogy nem nyomoz Don
Miguel után.
Vega még ott tartja három és fél órán keresztül. A nyomozásról hallgatja
ki azzal az indokkal, hogy így akarja megtudni, kinek állhatott érdekében a
támadás.

142
 Ernie attól tart, hogy nem látja többet Artot. Leül az előtérben, és addig
nem hajlandó mozdulni, amíg a főnöke elő nem kerül. Miközben Ernie ott
vár, Shag kocsiba ül, elmegy Kellerékhez, és Altheával beszél. – Artnak
semmi baja, de...
Amikor Art hazaért, Althea a hálóban pakol.
– A ma esti San Diegó-i géppel repülünk – közli. – Egy ideig a
szüleimnél maradunk.
– Miről beszélsz?
– Ma halálosan megijedtem, Art – feleli, majd elmeséli, hogyan
állították meg a zsaruk, aztán hogy mit érzett, amikor meghallotta, hogy
szétlőtték Art kocsiját, és bevitték a kapitányságra. – Soha nem féltem
ennyire. El akarok menni Mexikóból.
– Nincs mitől félned.
Althea úgy néz rá, mintha elment volna az esze. – Szétlőtték a kocsidat,
Art.
– Tudták, hogy nem vagyok benne.
– Szóval amikor felrobbantják a házat – feleli Althea –, akkor tudni
fogják, hogy nem vagyok itthon a gyerekekkel?
– A családokat nem bántják.
– Mi ez? – néz rá Althea. – Valamiféle szabály?
– Igen, az – válaszolja Art. – Különben is, én kellek nekik. Személyes
ügy.
– Hogy érted, hogy „személyes ügy”?
Art elül, és elmeséli neki korábbi kapcsolatot Tío és Adán Barrerával.
Elmondja neki a rajtaütést Badiraguatóban, hat fogoly kivégzését, és hogy
eddig egy szót sem szólt róla senkinek. Hogy hogyan segített ez az egész
létrehozni Tíónak a Federaciónt, ami most elárasztja Amerika utcáit
crackkel, és hogy most rajta a sor tenni valamit ellene.
Althea hitetlenkedve néz rá. – Ezt mind magadban tartottad eddig?
Art bólint.
– Most elég nagy a hatalmad, Art – mondja Althea. – De akkor mit kellett
volna tenned? Nem a te hibád volt. Nem tudhattad, Barrera mire készül.
– Azt hiszem – feleli Art –, valahol mélyen tudtam, csak nem akartam
tudomást venni róla.
– Szóval most úgy érzed, hogy vezekelned kell mindezért? – kérdi Althea.

143
– Hogy jóvá kell tenned azzal, hogy elkapod Barrerát? Még az életed árán
is?
– Valami hasonló.
Althea felkel, és bemegy a fürdőbe. Art úgy érzi, órákig volt benn, de
csak pár percig. Amikor kijön, odamegy a szekrényhez, megragadja Art
bőröndjét, és odadobja az ágyra. – Gyere velünk.
– Nem tehetem.
– Ez a keresztes hadjárat fontosabb, mint a családod? – kérdi Althea.
– Semmi sem fontosabb a családomnál.
– Akkor bizonyítsd be. Gyere velünk.
– Althea...
– Ha itt akarsz maradni, és cowboyosat játszani, legyen – feleli. – Ha
össze akarod tartani a családodat, akkor pakolj. Csak pár napra valót. Tim
Taylor megígérte, hogy összeszedet mindent, és utánunk küldeti.
– Te beszéltél erről Tim Taylorral?
– Ő hívott – feleli. – Ő legalább hívott. Veled ellentétben.
– Éppen kihallgattak!
– És ettől most jobban kellene éreznem magam?
– Az isten verje meg, Althie! Mit akarsz tőlem?
– Azt, hogy gyere velünk!
Nem mehetek!
Ott ül az ágyon, mellette az üres bőrönd a bizonyítéka annak, hogy nem
szereti a családját. Szereti őket – mélyen –, de nem képes rávenni magát
arra, amire Althea kéri.
Miért nem?, kérdi magától. Altheának igaza lenne? Ezt a keresztes
hadjáratot jobban szeretem a családomnál?
– Nem érted? – néz rá Althea. – Ez nem a Barrerákról szól. Hanem rólad.
Arról, hogy nem vagy képes megbocsátani magadnak. Nem őket akarod
megbüntetni, hanem magadat.
– Kösz a rögtönzött lélekelemzésért.
– Baszd meg, Art. – Althea becsukja a bőrönd zárját. – Hívtam egy taxit.
– Legalább hadd vigyelek ki titeket a reptérre.
– Csak akkor, ha te is felszállsz a gépre. Így is éppen elég nehéz lesz a
gyerekeknek.
Art fogja a felesége bőröndjét, és leviszi a földszintre. Ott áll kezében a

144
bőrönddel, miközben Althea sírva öleli meg Josefinát. Art leguggol Cassie
és Michael elé. Michael nem érti. Cassie meleg könnyeit érzi az arcán.
– Te miért nem jössz, apa? – kérdi Cassie.
– Mert dolgom van. Hamarosan én is megyek utánatok.
– De én azt akarom, hogy most gyere velünk.
– Jól fogjátok érezni magatokat a nagyszüleitekkel.
Megszólal egy duda, Art kiviszi a csomagjaikat.
Az utca tele van posadákkal: a gyerekek Józsefnek és Máriának öltöztek,
királyoknak és pásztoroknak. A pásztorok virágokkal és szalagokkal díszített
bogaikkal verik az ütemet az őket követő rezesbanda zenéjének ritmusára.
Artnak a gyerekek feje fölött kell odaadni a taxisofőrnek a csomagokat.
– Aeropuerto – mondja.
– Yo sé – feleli a taxisofőr.
Miközben a sofőr a csomagtartóba pakol, Art beülteti a gyerekeket a
hátsó ülésre. Megöleli, megcsókolja őket, és a mosolyt az arcán tartva
búcsúzik. Althea zavartan áll az anyósülés ajtajánál. Art megöleli, és meg
akarja csókolni, ám Althea elfordítja a fejét.
– Szeretlek – mondja.
– Vigyázz magadra, Art.
Althea beül a taxiba. Art figyeli, ahogy a kocsi eltűnik az éjszakában.
Aztán megfordul, és a felvonuláson keresztül a ház felé indul. A háttérben
énekszót hall:

„Gyertek, szent zarándokok

Ebbe a szerény házba
Itt minden szegényes
De szívből jön”

Meglátja az utca túloldalán parkoló fehér Broncót, megfordul, és

beleütközik egy kisfiúba, aki felteszi neki a rituális kérdést: – Alhatunk
magánál, Señor? Van számunkra egy szobája?
– Mi van?
– Alhatunk...
Nem, ma éjjel nem.
Odamegy a Broncóhoz, bekopog az ablakon. Amikor a zsaru lehúzza, Art
kirántja a férfit az ablakon keresztül, majd három tiszta jobbegyenest visz be

145
neki, mielőtt lenyomja a földre. Az ingénél fogva tartja, és üti, üti, üti. –
Megmondtam, hogy a családomat hagyjátok békén! Megmondtam, hogy a
családomat hagyjátok békén!
Két arra járó szülő szedi le a rendőrről.
Kitépi magát a szorításukból, és a ház felé indul. Közben a szeme
sarkából látja, hogy a földön fekvő zsaru elkezdi előhúzni a fegyverét.
– Lőj csak – mondja Art. – Lőj csak, a kurva anyádat.
A zsaru leengedi a fegyvert.
Art a döbbent tömegen keresztül bemegy a házba. Ledönt két emberes
whiskyt, és lefekszik aludni.

Karácsony napját Ernie és Teresa Hidalgóval tölti. Addig nem hagyták

békén, amíg igent nem mondott. Későn érkezik, nem akarja látni, amint
Ernesto Jr. és Hugó kinyitják az ajándékaikat, de játékokkal a kezében lép
be a házba, mire az amúgy is túlpörgött gyerekek kiabálni kezdenek: – Tío
Arturo! Tío Arturo!
Úgy tesz, mintha lenne étvágya. Teresa vette a fáradságot, hogy klasszikus
pulykavacsorát készítsen (Artnak klasszikus, nem a mexikói családnak), így
aztán leerőszakol egy nagy adag pulykát és krumplipürét, pedig nem kívánja.
Ragaszkodik hozzá, hogy ő szedje le az asztalt. Ernie a konyhában így szól:
– Főnök, felajánlották, hogy áthelyeznek El Pasóba.
– ó.
– Elfogadom.
– Oké.
Ernie szeme könnyes. – Teresa miatt. Nagyon fél itt. Félt engem, félti a
fiúkat.
– Nekem nem kell magyarázkodnod.
– De igen.
– Nézd, én nem hibáztatlak.
Tío szabadon engedte federale kutyáit, hogy tegyék pokollá a
guadalajarai DEA-ügynökök életét. A federalék átkutatták az irodát,
fegyvert kerestek, illegális lehallgatókat, sőt még drogot is. A legátlátszóbb
indokkal állították meg napjában kétszer-háromszor az ügynökeiket. Tío
sicariói éjjelente elgurulnak az otthonaik előtt, leparkolnak az utcán, és
reggel integetnek nekik, amikor kimennek az újságért.

146
 Szóval Art nem hibáztatja Ernie-t, amiért elmegy. Csak azért, mert én
elvesztettem a családomat, másnak nem kell így járnia. – Szerintem helyesen
cselekszel, Ernie – mondja.
– Bocs, főnök.
– Nincs miért.
Sután megölelik egymást.
– Úgy egy hónap múlva lesz üresedés, szóval...
– Persze – bólint Art. – Leülünk inni, mielőtt elmész.
Desszert után nem sokkal Art elnézést kér, és távozik. Ki nem állhatja a
gondolatot, hogy üres házba kell hazamennie, így aztán addig vezet, amíg
nem talál egy nyitott kocsmát. Felül a bárszékre, rendel két italt, de azoktól
nem zsibbad el annyira, hogy haza tudjon menni, így a reptérre vezet.
Ott ül a kocsijában, és figyeli, ahogy egy SETCO-gép leszáll. – Hull a hó,
teli zsák – morogja. Megjött a télapó, zsákjában ajándékkal a jó
gyerekeknek.
Legalább annyi kokaint tudnánk lefoglalni, ami még Minnesotát is
beborítaná, és egyre csak jön és jön és jön. Annyi készpénzt lefoglalhatnánk,
amiből ki lehetne fizetni Mexikó államadósságát, és a pénz egyre csak jön
és jön és jön. Addig nem számít, amíg a Mexikói Trambulin működik. A
kokain Kolumbiából Hondurasba ugrik, onnét Mexikóba, onnét meg az
Államokba. Ott crack lesz belőle, és boldogan elönti az utcákat.
A fehér DC-4-es a kifutópályán áll.
Ez a drog nem tőzsdeügynökök és filmcsillagocskák orrában fog kikötni.
Ezt a kokaint crackként fogják elszívni: adagonként tíz dollárért árulják a
szegényeknek, főleg a feketéknek és a latinoknak. Ez a kokó nem a Wall
Streetre vagy Hollywoodba tart, hanem Harlembe és Wattsba, Dél-
Chicagóba és Kelet-Los Angelesbe, Roxburybe és Barrio Loganbe.
Art felül, és látja, hogy a federalék bepakolták a drogot a teherkocsikba.
A szokásos SETCO-rutin, gondolja, sima, egyszerű, intocable, és éppen
haza akar indulni, amikor történik valami.
A federalék elkezdenek valamit bepakolni a gépbe. Art látja, hogy dobozt
doboz után emelnek be a DC-4-es rakterébe.
Mi a fene?, gondolja.
Előkapja a távcsövét, és látja, hogy a berakodást Tío ellenőrzi.
Mi a fene? Mi a fenét rakodhatnak be a gépbe?

147
 Hazafele ezen tűnődik.
Oké, gondolja, Kolumbiából repülők hozzák a kokaint. Úgy repülnek,
hogy nem látják őket a radarok, megállnak tankolni Hondurasban Ramón
Mette védelme alatt, akinek a partnere egykoron részt vett a 40-es
Hadműveletben.
Ekkor a gépek Guadalajarába repülnek, ahol Tío felügyelete alatt
kipakolják a kokaint, ami három kartellhez jut el: az Öbölhöz, a Sonorához
és a Bajához. A kartellek átviszik a határon a kokaint, biztonságos helyen
raktározzák, majd ezer dollár per kilós áron leszállítják a kolumbiaiaknak.
Végül a kartellek bizonyos százalékot fizetnek Tíónak.
Ez a Mexikói Trambulin, a kokó Medellínból Hondurasba pattan, onnét
Mexikóba, végül Amerikába. A hondurasi DEA-irodát becsukták, Mexikó
nem akar tenni semmit, a DEA, az Igazságügy-minisztérium meg a
Külügyminisztérium semmiről nem akar tudni. Nem láttam semmit, nem
hallottam semmit, mondani meg végképp nem mondok semmit.
Oké, ez mindig is így volt.
Akkor mi változott?
Az, hogy a forgalom két irányba halad. Mert most már visszafele is
visznek valamit magukkal.
De mit?
Ezen gondolkodik, amint kinyitja az ajtót, belép a házba, és egy fegyver
csöve nyomódik a tarkójához.
– Ne fordulj meg.
– Nem fogok. – Kibaszottul nem fogok. Éppen eléggé be vagyok szarva a
fegyvertől, kurvára nem akarom látni.
– Látod, mennyire egyszerű, Art – mondja a férfi – fogást találni rajtad.
Amerikai hang, gondolja Art. Keleti part. New York. Óvatosan lepillant, de
nem lát mást, mint a férfi cipőjének orrát.
Fekete, akár a márvány.
– Értem, Sal – bólint Art.
A beállt csendből tudja, hogy igaza van.
– Ez kibaszottul ostoba dolog volt, Art – közli vele Sal.
Meghúzza a ravaszt.
A fegyver üresen, fémesen kattan.

148
 – Jézusom – nyögi Art. Térde remeg, mintha kocsonya lenne, mindjárt
összeesik. A szíve veszettül ver, teste meleg. Nem kap levegőt.
– A következő nem fog üresen kattanni, Art.
– Oké.
– Szállj le erről – mondja Sal. – Nem tudod, mibe ártod magad.
Adán ugyanezt mondta. Ugyanezekkel a szavakkal.
– Barrera küldött? – kérdi.
– Akkor majd te kérdezhetsz, ha te fogod a fegyvert a fejemhez – feleli
Sal. – Mondom. Tartsd magad távol a reptértől. Még egyszer ott látlak, az
lesz az utolsó alkalom. Mert akkor nem fogunk beszélgetni. Addig életben
leszel, utána meg nem. Értesz?
– Igen.
– Remek – mondja Sal. – Most megyek. Ne fordulj meg. Még valami.
– Igen?
– Kerberosz.
– Mi van?
– Semmi – feleli a férfi. – Ne fordulj meg.
Art nem fordul meg. Hallja, ahogy Sal kimegy. Áll még egy percig,
amikor meghallja a távolodó kocsi hangját.
Aztán leül, és remeg. Kell pár perc, meg pár whisky, hogy összeszedje
magát. Közben erősen gondolkodik.
Tartsd magad távol a reptértől.
Szóval akármit is raknak fel a gépre, nagyon idegesek miatta.
És mi a fene az a Kerberosz?
Kinéz az ablakon, látja, hogy egy másik zsaru figyeli a házat. Bemegy a
dolgozójába, és felhívja Ernie-t. – Hozz nekem egy kocsit. A másik úton
gyere, két sarokra délre parkold le, fogj egy taxit, és menj haza.
Kimegy a hátsó ajtón, aztán a kerítésen átmászik a szomszéd kertjébe,
onnét ki az utcára. Megtalálja Ernie kocsiját, de van egy kis gond.
Ernie még mindig benne van.
– Mondtam, hogy menj haza taxival – – mondja Art, ahogy beül mellé.
– Azt a részt nem hallottam.
– Menj haza – néz rá Art. Amikor Ernie nem mozdul, így folytatja: –
Nézd, nem akarom elbaszni a te életedet is.
– Mikor mondod el, hogy miről van szó? – kérdi Ernie, majd kiszáll a

149
kocsiból.
– Amikor végre tudom, hogy mi csinálok – feleli Art.
Talán soha.
Indít, sebességbe rakja a kocsit, és La Casa dél Ámor felé indul.
Mi van, ha ott várnak rám?, gondolja, miközben a kazettáért megy.
Addig életben leszel, utána meg nem.
Klikk.
Kifele a kocsiból.
Elhessegeti a félelmét, ahogy a bokrokon keresztül a magnó felé tart.
Gyorsan átpillant a sövényen, és látja, hogy Tío hálójában ég a villany.
Görnyedve a fal mellé kúszik, előveszi a fülhallgatóját, és bedugja
magnóba, hogy élőben hallhassa a beszélgetést.
Azt mondják, ha az ember hallgatózik, soha nem hall magáról semmi jót,
gondolja Art.
– Nos? – kérdi Tío.
– Nem tudom. – Sal spanyolja egészen kitűnő, gondolja Art. – Azt hiszem,
megijedt. Eléggé be volt szarva.
Aha, gondolja Art. Majd én is a tarkódhoz tartok egy fegyvert, aztán
meglátjuk, mennyire leszel beszarva.
– Tud valamit a Kerberoszról?
– Nem hiszem. Nem reagált, amikor mondtam.
Nyugi, gondolja Art. Szart sem tudok róla. Akármi legyen is az.
Aztán Tíót hallja: – Nem kockáztathatunk. A következő cserét...
Csere?, gondolja Art. Miféle csere?
– ...El Nortében intézzük.
El Norte, gondolja Art.
Az Államok.
Aha, gondolja Art. Hajrá, Tío, csináld csak.
Repülj át a határ felett.
Repülj csak.
Mert én felnyúlok az égbe, és lehozom onnan a repülődet.

Borrero Springs, Kalifornia

1985. január

150
 Egy repülőgép, bármilyen repülőgép egy VOR-jel felé repül. A VOR-jel
tulajdonképpen a világítótorony rádióváltozata, de fény helyett egy jelet
bocsát ki, ami a repülő rádiójában bippeg, vagy egy kis lámpa formájában
villog. Minden reptéren, még a legkisebben is van VOR-adó.
De egy droggal megpakolt repülőgép nem fog landolni egy amerikai
reptéren. Még egy kicsin sem. Ehelyett egy magán kifutópályán ér földet,
amit a sivatag egy távoli részén alakítottak ki bulldózerrel. A VOR-jelek
továbbra is nagyon fontosak, mert a pilóta három VOR-jel
háromszögelésével fogja megtalálni a kifutópályát, jelen esetben Borrego
Springs, Ocotillio Wells és Blythe VOR-je-leinek segítségével. Eközben a
földön a segítők ADF-rádiókkal adják meg neki a pontos helyet a három
VOR-adó távolságának és vektorának függvényében.
Miután ezzel megvannak, leparkolnak a kifutópálya végében, és amikor
meglátják a gép fényeit, akkor fényjelekkel – nagy elemlámpákkal és a
kocsik fényszóróival – jelzik a pilótának, hogy hol kell leszállnia. A pilóta
irányba állítja a gépet, majd földet ér értékes szállítmányával.
Biztonsági okokból a kifutópályánál várakozók nem adják meg előre a
pilótának a koordinátákat, csak akkor, ha már a levegőbe emelkedett, mert
akkor már mi baj történhet?
Nos, nem kevés, mert az ADF rövidítésben az „F” frekvenciát jelent, és
Art ezt Tío lehallgatott beszélgetéseiből már megállapította, most erre a
frekvenciára kapcsolódott rá, így abban a pillanatban tudni fogja a
kifutópálya koordinátáit, amikor a pilótát tájékoztatják. De ez sem elég jó,
mert Art csapata nem állhat ott a kifutópálya mellett, hiszen ha túl közel
kerülnek, akkor meglátják őket.
Ha az ember elhagyja a kaliforniai Borrego Springst, akkor belép az
Anza-Borrego sivatagba, több millió hektárnyi semmibe, és ha csak annyit
tesz, hogy rágyújt, mérföldekről meg lehet látni az öngyújtó lángját. És nagy
ott a csend is, olyan nagy, hogy egy árva dzsip hangja olyan, mint egy tucat
tanké. Még akkor sem lehet megközelíteni a kifutópályát, ha időben
megtudják a pontos helyét.
Art ezért döntött egy másik megoldás mellett: ahelyett, hogy megpróbálná
megtalálni a gépet, aztán rajtaütni, egész egyszerűen a saját kifutópályájára
irányítja.
A terve botrányosan pimasz. Annyira pimasz, annyira agybajos, hogy

151
senki nem számít rá.
Szóval először is kell egy kifutópálya.
Kiderül, hogy Shag ismer egy farmert a semmi közepén, ahol körülbelül
száz hektár kell egy tehén élelmezéséhez. Shag öreg haverjának így aztán
van pár ezer hektárja, és igen, van egy kifutópályája is, mert ahogy Shag
magyarázza Artnak, „a jó öreg Wayne Ocotillóba jár bevásárolni
repülővel”, és nem viccel. A jó öreg Wayne-nek nagyjából ugyanaz a
véleménye a drogkereskedőkről, mint a szövetségi kormányról, így aztán
örömmel segít a rajtaütés megszervezésében, és még nagyobb örömmel
tartja a száját is.
Artnak most már csak egy partnerre van szüksége, hiszen az előbb említett
szövetségi kormány Washingtonban valószínűleg nem lesz boldog, ha
megtudja, hogy a guadalajarai rezidens ügynök a kijelölt területétől több
száz mérföldre készül valami egészen elképesztő trükkre. Artnak kell hát
valaki, aki letartóztatja a letartóztatandókat, lefoglalja a lefoglalandókat,
beszél a sajtóval, aztán a DEA vagy Külügyminisztérium baszogatás nélkül
nekiáll lenyomozni a repülőt. Ezért ül most Art mellett Russ Dantzler.
Még valami kell Artnak. Valahogy meg kell zavarnia a pilóta rádióját,
átkapcsolni egy másik frekvenciára, majd elirányítani a jó öreg Wayne
farmjára.
Egyszóval, ahogy a jó öreg Wayne fogalmazott, Artnak kibaszottul
mázlistának kell lennie ahhoz, hogy a trükkje összejöjjön.

Adán egy Land Roverben ül a chingada sivatag közepén. A levegőben

pár millió dollárnyi kokainja, a kezében meg a jövője.
Most meg a chingada rádió nem akar működni.
– Mi a baja? – kérdi megint.
– Nem tudom – ismétli a fiatal technikus, majd tekergeti a gombokat,
kapcsolgatja a kapcsolókat, megpróbálva valahogy visszavarázsolni a jelet.
– Elektromos vihar, valami a repülőn... Próbálkozók.
A gyerek ijedtnek hangzik. Nem csoda: Raul elővett egy .44-est, és most
azt tartja a fejéhez. – Próbálkozz keményebben.
– Tedd el – csattan fel Adán. – Ettől nem fog jobban menni.
Raul megvonja a vállát, és elrakja a pisztolyt.
De a gyerek keze most már remeg. Nem így kellett volna történnie. Csak

152
egy kicsit kellett volna dolgoznia cserébe egy kis kokainért, most meg azzal
fenyegetik, hogy szétlövik a fejét, ha nem képes kapcsolatot teremteni a
géppel.
Márpedig nem képes.
Mindössze valami olyasmi gerjedt jel szól a rádióból, amit a Led
Zeppelin betépett gitárosa szokott a gitárjából előcsalni. A keze meg egyre
csak remeg.
– Nyugi – mondja Adán. – Csak találd meg a gépet.
– Azon vagyok – ismétli a gyerek, mindjárt elsírja magát.
Adán ránéz Raulra. Látod, mit tettél?
Raúl vállat von.
Akkor is ezt teszi, amikor Barackos odamegy a kocsihoz, és bekopog az
ablakon. – Mi a picsa folyik itt?
– Megpróbálunk kapcsolatban lépni a géppel – feleli Adán.
– Ennyire nehezen megy?
– Akkor még nehezebben, ha baszogatsz minket – mondja Raúl. – Menj
csak szépen vissza a teherkocsiba, minden okés.
Nem, semmi sem okés, gondolja Barackos, ahogy sétál vissza a
teherautóhoz. Először is az nem okés, hogy Arábiai Lawrence-t játszok
Halálfaszától keletre, aztán az sem okés, hogy a teherautó tele van illegális
szarral, harmadszor meg az sem okés, hogy a teherautó rakományát mások
pénzéből finanszíroztam, negyedszer meg az sem okés, hogy azok a mások
egészen pontosan Johnny Boy Cozzo, a tesója, Gene, meg Sal Scachi, és
egyik sem az elnéző természetéről híres, és itt el is érkeztünk az ötödik
dologhoz, ami nem okés, ez pedig az, ha Nagy Paulie tudomást szerez erről
a drogos cuccról, akkor nekünk végünk – a többes szám meg velem fog
kezdődni –, ebből meg a hatodik dolog következik, ami nem okés,
nevezetesen az, hogy az összes kokain fenn van egy kibaszott gépen, amit
ezek a tőkédén faszok képtelenek megtalálni.
– Most meg nem találják a gépet – mondja Kicsi Barackosnak, ahogy
bemászik a teherkocsiba.
– Hogy érted? – kérdi Kicsi Barackos.
– Melyik szót nem értetted?
– Milyen ingerlékenyek vagyunk.
– Erre ráhibáztál, baszd meg, ingerlékeny vagyok.

153
 Szóval telepakoljuk Kaliforniában a teherkocsit fegyverekkel, és nemcsak
pár pisztollyal, hanem egy egész arzenállal: M-16-osok, AR-15-ösök,
lőszerek, meg még pár LAW is, csak éppen azt nem értem, mire kell ezeknek
a kurva mexikóiaknak vállról indítható rakéta. De ebben állapodtunk meg. A
mexikóiak most kokainért cserébe fegyvert kértek, szóval kérek pénzt a
Cozzo testvérektől meg Saltól, egy kicsit még én is ráteszek, aztán a keleti
partról egészen idáig vezetek. Át az egész országon, raktérben ezzel a kurva
arzenállal, és összeszarom magam, valahányszor meglátok egy rendőrt, mert
akkor a rakományból hirtelen életfogytiglan lesz Lewisburgben.
Barackos azért is ingerlékeny még, mert a dolgok nem mennek valami jól
a Cimino családban.
Először is, Nagy Paulie gyakorlatilag pelenkában jár azóta, hogy a New
York-i keleti körzeti helyettes államügyész, Giuliani a neve a köcsögnek,
ezzel fenyegetőzik: a négy család fejét egyenként száz évre vágja rács mögé.
Szóval Paulie mindent megtilt nekik: nincsenek rablások, nincsenek
gyilkosságok, és persze nincs drog sem. Aztán, amikor eljut hozzá az
érintettek rinyálása, hogy így éhen fognak halni, Paulie visszaüzen nekik: be
kellett volna fektetni a pénzt.
Mert akkor lenne pár törvényes üzletük a szűkösebb napokra.
Ami baromság, gondolja Barackos. Az embernek csinálnia kell a parádét,
mindennek és mindenkinek megfelelni, hogy bevegyék a családba. Aztán
mire a nagy kínlódás? Hogy cipőt árulhasson?
Baszd meg.
Az a kurva Paulie egy hülye pina.
Barackos elkezdte Keresztanyának hívni.
A múltkor is, amikor Kicsi Barackossal beszéltek.
– Hé – mondja Barackos. – Hallottad, hogy a Keresztanya dugja a
bejárónőjét? Ezt hallgasd meg. Azt hallottam, hogy farokpumpálót használ.
– Az meg micsoda? – kérdi Kicsi Barackos.
– Nem tudom, de nem is akarom tudni – felel Barackos. – Asszem, olyan,
mint a defektes gumi. Jól fel kell pumpálnod.
– Mi, van valami belső a farkában?
– Gondolom. Na mindegy, a baj az, hogy Paulie töcsköli a házvezetőnőt a
házban, amiben a feleségével lakik. Ez nem tiszteli a feleségét. Hál’ istennek
Carlo ezt nem érte meg..

154
 – Ha Carlo élne, akkor Paulie kussolna – bólint Kicsi Barackos. – Még
farokpumpáló nélkül sem merné megdugni a bejárónőt Carlo húgának a
házában. Ott helyben kinyírta volna Carlo a Keresztanyát.
– De szép is lett volna. Ha valami szokatlant akarsz, oké, csináld. Unod a
feleséged, csald meg, dugj félre, de ne a családi otthonban. Az a feleségé.
Ezt tiszteletben kell tartanod. Nálunk legalábbis igen.
– Igaz.
– Most valami kibaszottul szar minden – mondja Barackos. – Amikor Mr.
Neill végre meghal... Mondom neked, Johnny Boynak kell lennie a
kisfőnöknek.
– Paulie nem fogja kinevezni Johnny Boyt kisfőnöknek – ingatja a fejét
Kicsi Barackos. – Annál jobban fél tőle. Bellavia lesz a kisfőnök.
– Tommy Bellavia Paulie sofőrje – csattan fel Barackos. – Egy taxisofőr,
az isten szerelmére. Nekem nem fog dirigálni egy sofőr. Johnnak kell lennie.
– Szóval az a lényeg, hogy ezt a szállítmányt nem baszhatjuk el – mondja
Kicsi Barackos. – Átvesszük, terítjük az utcán, beszedjük a pénzt.
– Hallom, amit mondasz.

Callan is nagyjából ezt gondolja, ahogy a teherautó hátuljában ül a hideg

sivatag közepén. Azt kívánja, bárcsak hozott volna magával mást is, nem
csak a régi bőrdzsekijét.
– Ki gondolta volna – mondja neki O-Bop –, hogy ilyen kurva hideg van a
sivatagban?
– Mi az ábra? – kérdi Callan.
Nem tetszik neki ez az egész. Nem szeret kimozdulni New Yorkból, nem
szeret a semmi közepén lenni, és még az sem tetszik neki, amit itt csinálnak.
Látja, mi folyik az utcákon, hogy a crack mit művel az emberekkel, a
várossal. Szarul érzi magát, mert ebből élni nem helyes. A szakszervezetis
cucc egy dolog meg az építkezés, meg az uzsora, a szerencsejáték, de az
nagyon nem tetszik neki, hogy Barackos az ő segítségével árasztja el az
utcákat crackkel.
– Mit csináljunk? – kérdezte O-Bop, amikor a téma előkerült. –
Mondjunk nemet?
– Igen.
– Ha ez elbaszódik, akkor arra mi is rámegyünk.

155
 – Tudom.
Szóval itt vannak, egy teherautó rakterében ülnek, annyi fegyver tetején,
amivel egy kisebb banánköztársaságot is el lehet foglalni, és várnak, hogy
landoljon a gép, és végre hazamehessenek.
Hacsak a mexikóiak nem kezdenek el okoskodni. Mert ebben az esetben
Callan .22-esében van tíz töltény, meg még egy tár a zsebében.
– Egy egész arzenál van itt – mutatja O-Bop. – Mit akarsz egy .22-essel?
– Elég lesz az.
De elég ám, jut eszébe O-Bopnak Hentes Eddie.
Bizony.
– Tudd meg, mi a helyzet – mondja neki Callan.
O-Bop ököllel döngeti a teherautó fülkéjének falát. – Mi a helyzet?
– Nem találják azt a kurva gépet.
– Marha vicces.
– Az, marha vicces – kiáltja vissza Barackos. – A gép leszállt,
kicseréltük az árut, és most Roccónál ülünk, és linguinit eszünk
kagylómártással.
– Hogyan lehet elveszíteni egy repülőgépet? – kérdi Callan.
Mert ott kinn nincs semmi.

Ez a baj. A pilóta nyolcezer láb magasságban repül a sivatag fölött, és

semmit sem lát. Megtalálja Borrego Springst, megtalálja Ocotillo Wells és
Blythe-t, de hacsak valaki nem mondja meg neki, hol kell leszállnia,
körülbelül annyi esélye van megtalálni a kifutópályát, mint a Cubsnak
megnyerni a World Seriest.
Semmi.
Ez azért baj, mert az üzemanyag fogyóban van, így hamarosan vissza kell
fordulnia El Salvadorba. Megint megpróbálja a rádiót, ugyanaz a statikus,
fémes hangú zaj. Aztán egy fél frekvenciával odébb teker, és...
– Halló, halló...
– Hol a faszban voltatok? – kérdi a pilóta. – Rossz frekvenciát
használtok.
Mondod te, gondolja Art.

156
 Szent Antal a veszett ügyek védőszentje, Art igyekszik nem elfelejteni,
hogy gyújtson neki egy gyertyát, és a perselybe is bedugjon egy
húszdollárost, miközben Shag a rádióba beszél. – Szarakodni akarsz, vagy
landolni?
– Landolni.
A rádió köré gyűlt fázós emberek vigyorogva néznek egymásra, A
hallottak szinte felmelegítik őket, mert perceken belül előttük fog landolni
egy SETCO-gép tele kokainnal.
Hacsak valami közbe nem szól.
Amire ugye nem kicsi az esély.
Shaget ez nem érdekli. – A karrieremnek úgyis vége.
Megadja a pilótának a koordinátákat.
– Tíz perc – mondja a pilóta.
– Vettem. Vége.
– Tíz perc – sóhajt Art.
– Tíz, hosszú perc – teszi hozzá Dantzler, Sok minden történhet tíz perc
alatt. Tíz perc alatt a pilóta meggondolhatja magát, és visszafordulhat. Tíz
perc alatt bejelentkezhet az igazi kifutópálya, felveheti a kapcsolatot a
géppel, és elirányíthatja a megfelelő helyre. Tíz perc alatt, gondolja Art,
megmozdulhat a föld, amitől kettéreped a kifutópálya, és mindannyiónkat
elnyel. Tíz perc alatt...
Sóhajt egy nagyot.
– Ne mondd – néz rá Dantzler.
Shag pedig mosolyog.

Adán Barrera viszont nem mosolyog.

A gyomra összeugrott, állkapcsát összeszorítja. Ez az üzlet nem hiúsulhat
meg, figyelmeztette Tío. Ennek létre kell jönnie.
Több oknál fogva is, gondolja Adán.
Most már házasember. Luciával Guadalajarában esküdtek meg, maga Juan
atya adta őket össze. Csodálatos nap volt, még csodálatosabb éjszaka, mert
annyi frusztrált év után végre magáévá tehette Luciát, aki igencsak meglepte
őt az ágyban: készséges volt, lelkes, úgy vonaglott, ahogy kell, kiabálta a
nevét, a párnán szétterült haja véletlenszerű szimmetriát alkotott szétvetett
lábaival.

157
 Szóval a házasélet remek, de a házasság felelősséggel jár, különösen
most, hogy Lucia terhes. Ez, gondolja Adán a sivatagban ülve, mindent
megváltoztat. Most pápá leszel, egy családdal, amit el kell tartanod, a
jövőjük a te kezedben van. Nem arról van szó, hogy nem örül ennek – éppen
ellenkezőleg, izgatottan vállalja egy férfi felelősségét, és elképzelhetetlen
módon boldog születendő gyermeke miatt de ez a helyzet azt jelenti, hogy az
üzlet semmiképpen nem hiúsulhat meg.
– Próbálj meg egy másik frekvenciát – mondja a technikusnak.
– Minden...
Látja, hogy Raúl a fegyvere után nyúl.
– Megpróbálom megint – mondja, bár meg van győzve, hogy nem a
frekvenciával van a baj. Hanem a felszereléssel, a rádióval magával. Ki
tudja, mi ment tönkre benne, ahogy pattogott a dzsip az úttalan utakon idefele
jövet. Az emberek mind ugyanolyanok, gondolja. Itt van egy gép, a
fedélzetén több millió dollárnyi droggal, és nem hajlandóak pár száz dollárt
költeni egy tisztességes rádióra. Ehelyett ezzel az ócska szarral kell
dolgoznom.
Ezt a kritikai észrevételt azért nem osztja meg a munkaadóival.
Hanem tekeri a gombokat.
Adán felnéz a sötét égboltra.
A csillagok olyan alacsonyan vannak és olyan fényesek, hogy akár fel is
nyúlhatna egyért, és lehúzhatná. Azt kívánja, bárcsak megtehetné ezt a
repülővel is.

Ahogy Art is.

Mert semmi sincs ott fenn, csak a csillagok meg a hold karéja.
Megnézi az óráját.
A fejek úgy fordulnak feléje, mintha fegyvert rántott volna.
Letelt a tíz perc.
Megvolt a tíz perced, gondolja. Idegtépő, gyomorforgató, végtelen tíz
perced, szóval elég a játszadozásból. Elég a kínzásból.
Felnéz az égre.
Mindannyian ezt teszik, állnak a hidegben, és úgy bámulják az eget, akár
egy történelem előtti törzs tagjai, amint megpróbálják megfejteni, mit is
látnak.

158
 – Kész – mondja Art egy perc múlva. – Rájött, hogy mi történik.
– Rassza meg – szól Shag.
– Sajnálom, Art – néz rá Dantzler.
– Sajnálom, főnök.
– Semmi baj – feleli Art. – Megpróbáltuk.
De igenis baj. Valószínűleg soha többé nem lesz alkalmuk bizonyítékkal
is alátámasztani a Mexikói Trambulin létezését.
Bezárják a guadalajarai irodát, minket áthelyeznek, aztán kész.
– Várjunk még öt percet, aztán...
– Kuss – mondja Shag.
Mindenki őt bámulja: a cowboytól szokatlan ez a durvaság.
– Hallgassátok – int.
Éppen csak hallják.
Egy motor hangját..
Egy repülőgép motorjának a hangját.
Shag odarohan a teherkocsihoz, és felkapcsolja a fényszórót.
A repülő fényei visszajeleznek. Két perc múlva Art figyeli, ahogy a gép
megjelenik a sötétségből, és puhán földet ér.
A pilóta megkönnyebbülten felsóhajt, amikor meglátja a felé futó férfit.
Aztán a férfi egy fegyvert dug az arcába.
– Meglepetés, seggfej – mondja Russ Dantzler. – Jogában áll hallgatni...
Hallgatni? A pilóta köpni-nyelni nem tud.

***
Shagnek viszont be nem áll a szája. A kocsiban ül Arttal, és hozza a
lelkes cowboy szerepét: – Te vagy a legnagyobb, főnök! Olyan a karod, mint
az orángutánnak! Te vagy King Kong! Felnyúltál az égbe, és lehúztad a
repülőt!
Art nevet. Aztán látja, hogy Dantzler a kocsi felé sétál. A San Diegó-i
kábszeres zsaru a fejét rázza, és még a gyér fényben is látszik, mennyire
sápadt.
– Art – kezdi Dantzler. – A pilóta... azt mondja, hogy...
– Mit mond?
– Hogy nekünk dolgozik.
Art kinyitja az ajtót. A pilóta ott ül benn hátul.

159
 Phil Hansennek idegesnek kellene lennie, de nem az. Úgy dől hátra,
mintha csak gyorshajtásért büntetnék meg, amit úgyis elintéztet a
haverjaival. Art szeretné letépni a gúnyos mosolyt az arcáról.
– Rég találkoztunk Keller – mondja Hansen kedélyesen, mintha az egész
csak egy remek tréfa lenne.
– Mi az, hogy nekünk dolgozol?
Hansen komolyan néz rá. – Kerberosz.
– Micsoda?
– Ugyan már. Kerberosz. Ilopongo? Négyes hangár?
– Te meg mi a szart zagyválsz itt?
A mosoly eltűnik Hansen arcáról. Most már megijedt.
– Azt hitted, hogy ennyivel el van intézve? – kérdi Art. – Behozol az
Államokba pár száz kiló kokaint, és el van intézve? Miből gondolod,
seggfej?
– Azt mondták, hogy...
– Mit mondtak?
– Semmit.
Hansen elfordítja a fejét, és kinéz az ablakon.
Art megszólal: – Ha van egy Most Az Egyszer Megúszom a Börtönt
kártyád, akkor kapd elő gyorsan. Mondj nekem egy nevet, Phil. Kit hívjak?
– Tudod, hogy kit hívj.
– Nem, nem tudom. Mondd meg nekem!
– Én végeztem itt.
Bámul ki az ablakon.
– Valaki átbaszott téged, Phil – közli Art. – Nem tudom, ki mondott neked
és mit, de ha azt hiszed, hogy csapatban játszunk, súlyosan tévedsz. Harminc
évtől életfogytig, Phil. Ez vár rád. De még nem késő a jó oldalra állnod.
Együttműködsz velem, és ha minden összejön, elintézem, hogy üzletet
kössenek veled.
Amikor Hansen felé fordítja a fejét, könnyek ülnek a szemében. –
Feleségem és gyerekeim vannak Hondurasban – mondja.
Ramón Mette, gondolja Art. Hansen attól retteg, hogy Mette a családján
áll bosszút. Szar ügy: erre még azelőtt kellett volna gondolnod, hogy
elkezdtél kokaint szállítani. – Akarod látni a gyerekeid még azelőtt, hogy ők
is szülők lesznek? Akkor beszélj.

160
 Art látta már ezt a pillantást. A bűnös a lehetőségeit mérlegeli, és halálra
váltan látja: nincs jó választás, csak rossz, meg kevésbé rossz. Vár, amíg
Hansen gondolkodik.
És végül megrázza a fejét.
Art bevágja az ajtót, és egy percre kisétál a sivatagba. Lefoglalhatná a
gépet, de mire megy vele? Azt bizonyítaná, hogy a SETCO drogot szállít,
ám ezt már eddig is tudta. Azt azonban nem, hogy mit visz vissza, és kinek.
Nem, itt az ideje, hogy kockáztasson. Egy nagyot.
Odamegy Dantzlerhez. – Játsszuk ezt most másképpen. Engedjük el a
gépet.
– Micsoda?!
– Három dolgot is megtudhatunk – magyarázza Art. – Látjuk, hogy hova
megy a pénz, hova megy a drog, és mit visz vissza magával a gép.
Dantzler bólint. Mi mást tehetne? Art Keller kéri tőle, nem más.
Art kurtán bólint, és visszaül a kocsiba.
– Csak teszteltünk – mondja Hansennek. – Átmentéi. Indulhatsz.
Art nézi, ahogy a gép megint felszáll.
Aztán a rádióhoz lép, hogy megmondja Ernie-nek, a SETCO-gép
hamarosan indul vissza, fényképezze le, aztán hagyja, hadd menjen.
De Ernie nem válaszol.
Ernie Hidalgo eltűnt a radarról.

161
5. Narcosantos
Két dolog van, amit nem akarnak az amerikai emberek:
egy újabb Kubát Közép-Amerikában, és egy újabb Vietnamot.
Ronald Reagan

Mexikó
1985. január

Hat órával azután, hogy Ernie eltűnt a radarról, Art beviharzik Vega
ezredes irodájába.
– Az egyik emberem eltűnt – mondja. – Azt akarom, hogy forgassák fel a
várost, és találják meg. Azt akarom, hogy tartóztassák le Miguel Ángel
Barrerát, és nem akarok semmiféle szaros...
– Señor Keller...
– ...kifogást hallani, hogy nem tudja, hol van, és különben is, ártatlan. Azt
akarom, hogy hozzák be mindet: Barrerát, az unokaöccseit, Abregót,
Méndezt, minden egyes faszszopó drogkereskedőt, és...
– Nem tudja, hogy elrabolták-e – feleli Vega. – Lehet, hogy szeretője van,
vagy valahol részegen fekszik. Azt pedig végképp nem tudhatja, mi köze van
ehhez Barrerának...
Art odamegy az ezredes asztalához, és odahajol az arcába.
– Ha kell – közli –, háborút indítok.
Komolyan gondolja. Minden szívességet be fog hajtani, elmegy a
sajtóhoz, elmegy a megfelelő kongresszusi képviselőkhöz, és ha arról van
szó, lehoz egy tengerészgyalogos hadosztályt Camp Pendletonból, és tényleg
kirobbant egy igazi háborút, ha ez kell ahhoz, hogy megmentse Ernie
Hidalgót.
Ha – kérlek, istenem, Jézus, téged is kérlek – még életben van.
Egy másodperccel később hozzáteszi: – Mire vár?
Már indulnak is.
Hirtelen, mintegy varázsütésre, Vega tudja, hogy hol vannak a gomerók.
Csoda, gondolja Art. Vega tudja, hol lakik a városban az összes alsó- és
középszintű narcotraficante, hol bonyolítják az ügyleteiket, hol isznak.

162
Mindet begyűjtik: Vega federaljai úgy söpörnek végig városon, akár a
Gestapo, csak éppen Miguel Ángelt, Adánt, Raúlt, Méndezt és Abregót nem
találják. Ugyanaz a játék, gondolja Art, ugyanaz a keres-és-nem-talál
küldetés. Tudják, hogy hol vannak ezek az emberek, csak éppen nem tudják,
hogy hol vannak.
Vega még Barrera lakására is lecsap, aminek hirtelen tudja a címét, de
amikor odaérnek, Miguel Ángel már nincs ott. Viszont találnak valamit,
amitől Art elveszti az eszét.
Ernie Hidalgo fotóját.
Egy személyi igazolványba való fotót, amit a Szövetségi Törvényszéki
Rendőrség irodájában készítettek.
Art felkapja, és Vega arcába nyomja.
– Ezt nézze meg! – üvölti. – A maga emberei adták nekik a képet? A maga
emberei voltak?
– Nem.
– Lófaszt – mondja Art.
Visszamegy az irodába, és felhívja Tim Taylort Mexikóvárosban.
– Hallottam – közli Taylor.
– És mit teszel?
– Elmentem a nagykövethez. Ő meg személyesen az elnökkel fog
találkozni. Teresa és a gyerekek elmentek?
– Nem akart menni, de...
– Sajnálom, Arthur.
– Shaggel kivitettem a reptérre – mondja Art. – Most már San Diegóban
kellene lenniük.
– És Shag?
– Az utcán dolgozik.
– Azonnal el kell jönnötök onnan. Ez parancs.
– Lófaszt.
Rövid szünet után Taylor megkérdi: – Mire van szükséged, Art?
– Egy őszinte zsarura. – Azzal elmeséli, hogyan találta meg Ernie fotóját
Barrera lakásában. – Nem akarok több faszkalapot látni a törvényszékiektől.
Küldj nekem valakit, aki tiszta, és akinek valami súlya is van.
Antonio Ramos délután érkezik meg Guadalajarába.

***

163
 Adán hallgatja, amint a férfi üvölt.
És a nyugodt hangot, amint ugyanazt a kérdést teszi fel újra és újra.
Kicsoda Chupar? Kicsoda Chupar? Kicsoda Chupar?
Ernie újra és újra azt feleli, hogy nem tudja. A vallatója nem hisz neki, és
megint mozgatja az Ernie sípcsontjának bőre alá bedöfött jégcsákányt.
A kérdések újra kezdődnek.
Dehogyisnem tudod. Mondd meg, ki az. Kicsoda Chupar?
Ernie neveket sorol neki. Mindenkinek a nevét, akié csak az eszébe jut.
Kisstílű dílerekét, nagymenő dílerekét, federalékét, a Jalisco Állami
Rendőrség tagjainak a nevét – minden gomero és mocskos zsaru nevét, nem
érdekli. Bármit, csak hagyják abba.
Nem hagyják. Nem hisznek neki, bármilyen nevet is mond. A Doktor – a
többiek így hívják, a Doktor – nem engedi el a jégcsákányt, lassan,
türelmesen mozgatja, és Ernie üvöltése nem hatja meg. Nem siet.
Kicsoda Chupar? Kicsoda Chupar? Kicsoda Chupar?
– Nem tudoooooooooooooom!
A jégcsákány új helyen kap bele a csontba.
Güero Méndez jön ki a szobából feldúlva.
– Szerintem nem tudja – mondja.
– Tudja – feleli Raúl. – Ez egy macsó. Azt hiszi, nagyon kemény gyerek.
Reméljük, hogy nem túl kemény, gondolja Adán. Ha elárulja nekünk, ki a
soplón, elengedhetjük, mielőtt kicsúszik a kihallgatás a kezünkből. Ismerem
az amerikaiakat, mondta a nagybátyjának, jobban, mint te. Másokat minden
gond nélkül lebombáznak, megégetnek és megmérgeznek, de ha egyet
közülük bántanak, álszent vadállatokként csapnak le.
Pár órával azt követően, hogy Ernie eltűnt, egy hadseregnyi DEA-ügynök
csapott le Adán rejtekhelyére Rancho Santa Fében.
Ez volt a történelem legnagyobb drogfogása.
Kétezer font kokain 37.5 millió dollár értékben, két tonna sinsemilla
ötmillió dollár értékben, plusz 27 millió dollár készpénz, plusz
pénzszámláló gépek, mérlegek, meg a drogkereskedelem egyéb eszközei.
Nem említve azt a tizenöt illegális mexikóit, akik a kokaint csomagolták és
mérlegelték.
De ennél sokkal többe került ez nekünk, gondolja Adán, és igyekszik
kizárni a másik szobából hallatszó üvöltést. Ennél sokkal többe került. A

164
drogokat és a pénzt mindig lehet pótolni, de egy gyereket...
– Limfatikus maiformáció – mondta az orvos. – Cisztikus limfangióma,
vagyis cisztás nyirokérdaganat. – Azt mondták, hogy a kialakulásához semmi
köze nem volt a gyors menekülésüknek San Diegó-i otthonukból, egy
lépéssel a DEA előtt, semmi köze nem volt a nyaktépő tempójú úthoz át a
határon Tijuanába, majd a repülőúthoz Guadalajarába. Azt mondták az
orvosok, hogy a betegség a terhesség korai szakaszában alakul ki, és nem
igazán tudják, mi okozza, mindössze annyit, hogy Adán és Lucia gyerekének
a nyirokerei valahogy nem fejlődtek rendesen, és a nyirokérdaganat miatt az
arca és a nyaka eltorzult, amire nincs gyógyszer, nincs gyógymód. Ugyan a
várható élettartam rendszerint normális, fennáll a fertőzés veszélye, néha
légzési nehezítettséget okozhat...
Lucia őt hibáztatja.
Nem közvetlenül, hanem az életmódjukat, az üzletet, a pista secretát. Ha
az Egyesült Államokban maradnak, akkor nemcsak kiváló orvosi ellátásban
részesülhetett volna, hanem a terveknek megfelelően a Scripps Klinikán
születik meg; ha a születés utáni első pillanatokban látják, hogy valami
borzalmas dolog történt; ha a világ legjobb orvosai kezelik... talán, ha, ha,
talán... még akkor is, ha a guadalajarai orvosok szerint az amerikai
kollegáik sem tudtak volna mit tenni.
Lucia vissza akart menni az Államokba, hogy ott szüljön, de a férje nélkül
nem volt hajlandó, Adán pedig nem mehetett. Letartóztatási parancsot adtak
ki ellene, és Tío megtiltotta az utazást.
Ha tudtam volna, gondolja most, ha csak a leghalványabb sejtésem lett
volna, hogy valami nincs rendben a gyerekkel, visszamegyek Luciával. És
vállalom a következményeket.
Az isten verje meg az amerikaiakat.
És az isten verje meg Art Kellert.
Adán az első, rettenetes órákban felhívta Juan atyát. Lucia magánkívül
volt, ahogy mindannyian, Juan atya pedig azonnal a kórházba sietett. Ott állt,
fogta a gyereket, a biztonság kedvéért ott helyben megkeresztelte, aztán fogta
Lucia kezét, beszélt hozzá, mondta, hogy milyen nagyszerű anyja lesz egy
különleges, nagyszerű gyereknek, akinek nagy szüksége van rá. Aztán,
amikor a nyugtatok végre hatni kezdtek, és Lucia elaludt, Juan atya és Adán
kimentek a parkolóba, hogy a bíboros rá tudjon gyújtani.

165
 – Mondd meg, mire gondolsz – kérte Juan atya.
– Arra, hogy isten büntet engem.
– Isten nem bünteti az ártatlan gyermekeket az apjuk bűneiért – felelte
Parada. – Még akkor sem, ha a Biblia az ellenkezőjét állítja.
– Akkor ezt magyarázza meg nekem – mondta Adán. – Isten így szereti a
gyerekeket?
– Szereted a gyermeked az állapota ellenére?
– Természetesen.
– Akkor isten rajtad keresztül szereti őt.
– Ez nem jó válasz.
– Pedig csak ezzel tudok szolgálni.
Akkor sem jó válasz, gondolta akkor Adán, és gondolja most is. Hidalgo
elrablása tönkre fog tenni minket, már ha eddig nem tett tönkre.
Hidalgót elrabolni egyszerű volt. A rendőrség végezte el helyettük.
Három zsaru összeszedte Hidalgót a La Plaza de Armason, és elvitték
Raulhoz meg Güeróhoz, akik elkábították, és idehozták, ebbe a házba.
Ahol a doktor újraélesztette, és nekiállt a szertartásának.
Ami, eddig legalábbis, semmilyen eredménnyel nem járt.
Hallja kiszűrődni a másik szobából a Doktor kellemes, türelmes hangját.
– Mondd meg azoknak a kormányalkalmazottaknak a nevét – mondja a
Doktor –, akik Miguel Ángel Barrerának dolgoznak.
– Nem tudom.
– Chupar adta meg az ő nevüket? Azt mondta, hogy ő volt. Mondd szépen
el nekem.
– Hazudtam. Kitaláltam. Nem tudom.
– Akkor mondd meg Chupar nevét – mondja a Doktor. – Hogy helyetted őt
kérdezhessük meg. Hogy helyetted vele tehessük ezt.
– Nem tudom, ki ő.
Lehetséges, gondolja Adán, hogy tényleg nem tudja? Hallja saját, ijedt,
nyolc évvel ezelőtti hangját, amikor a Keselyű Hadművelet során a DEA
emberei és a federalék olyan információért kínozták, aminek nem volt
birtokában. Azt mondták, biztosnak kell lenniük benne, hogy nem tudja, ezért
folytatták a kínzást, miután egyre csak ismételte: nem tudom, nem tudom,
nem...
– Jézusom – mondja. – Mi van, ha tényleg nem tudja?

166
 – Mi lenne? – von vállat Raúl. – A kibaszott amerikaiaknak meg kell
végre tanulniuk, kivel szarakodnak.
Adán hallja, amint a másik szobában Hidalgót tanítja. A DEA-ügynök
üvölt, ahogy a jégcsákány kaparja a csontot. Meg a Doktor gyengéd, kitartó
hangját: – Látni akarod a feleségedet. A gyerekeidet. Nekik csak többel
tartozol, mint ennek a téglának. Gondold csak át. Miért kötöttük be a
szemedet? Ha meg akarnánk ölni, akkor nem foglakozunk vele. De mi el
akarunk engedni. Vissza a családodhoz. Vissza Teresához, Ernestóhoz és
Hugóhoz. Gondolj rájuk. Hogy mennyire aggódnak. Hogy mennyire félnek a
fiaid. Nem akarod, hogy apa nélkül nőjenek fel, igaz? Kicsoda Chupar? Mit
mondott neked? Kinek a nevét mondta el neked?
Hidalgo válasza, a szavak közt a sírás szüneteivel:
– Nem... tudom... ki... ő.
– Pues...
És kezdődik újra.

Antonio Ramos Tijuana szemétdombjain nőtt fel.

Szó szerint.
A szemétdomb mellett egy kunyhóban élt, és a szemétből turkálta össze az
ételét, a ruháit, még a kunyhóját is. Amikor a közelben egy iskola épült,
Ramos minden nap elment, és ha valamelyik gyerek azzal ugratta, hogy
olyan büdös, mint egy szemeteskuka, Ramos megverte. Ramos nagy gyerek
volt, a kevés ételtől csontos, de magas, gyors kezekkel.
Egy idő után már nem ugratták.
Elvégezte a középiskolát, és amikor felvették a tijuanai rendőrséghez, az
olyan volt, mintha a mennybe ment volna. Jó fizetés, jó étel, tiszta ruhák.
Már nem volt csontos, kigömbölyödött, és a főnökei megtudtak róla valami
újat. Azt már tudták, hogy kemény, de azt nem, hogy okos is.
A DFS, a mexikói hírszerzés is megtudta, és beszervezték.
Szóval, ha most egy feladathoz kemény és okos emberre van szükség,
akkor Ramost hívják.
Öt hívták, hogy szabadítsa ki ezt az amerikai DEA-ügynököt, Hidalgót,
mindenáron.
Art a reptéren várja.
Ramos orra és több bütyke a kezén törött, deformálódott. Haja fekete, és

167
belelóg a homlokába, bár néha megpróbálja kisimítani. Sikertelenül. A
szájában elengedhetetlen fekete szivarja.
– Minden zsarunak kell valami személyes dolog – mondja az embereinek.
– Azt akarjátok, hogy a rosszfiúk ezt mondják: „Figyeljetek a fekete szivaros
macsóra.”
Tényleg ezt mondják.
Mondják, és figyelnek is, mert rettegnek Ramostól, aki arról híresült el,
hogy sajátos értelmezésben képviseli a törvényt. Akiket Ramos elkap,
rendőrért kiabálnak. De a rendőrök nem jönnek: nem kémek Ramosból.
Van egy sikátor Tijuanában az Avenida Revolución mellett, amire ez a
gúnynév ragadt: La Universidad de Ramos. Fekete szivarcsikkek borítják,
mert amikor Ramos még egyenruhás járőr volt, itt leckéztette meg a fiúkat,
akik azt hitték magukról, hogy rosszak.
– Nem ti vagytok rosszak – mondta nekik. – Hanem én.
Aztán megmutatta nekik, mennyire rossz. És ha a fiúk elfelejtették volna a
leckét, elég volt évek múltán is belenézniük a tükörbe.
Hat rossz hombre akarta megölni Ramost. Ramos hat temetésre ment el,
hátha valamelyik gyászoló özvegy bosszút akart volna állni. De egyik sem
akart. Az Uziját így hívja: Mi Esposa. A feleségem. Ramos harminckét éves.
Órákon belül letartóztatja azt a három rendőrt, akik elrabolták Ernie
Hidalgót. Az egyik a Jalisco Állam Rendőrség feje.
Ramos így szól Arthoz: – Csinálhatjuk lassan vagy gyorsan.
Ramos elővesz két szivart a zsebéből, majd vállat von, amikor Art jelzi,
hogy nem kéri. Lassan, nyugodtan rágyújt, forgatja az ujjai közt, hogy
egyenletesen gyulladjon meg, majd sűrű, fekete szemöldökét felhúzva Artra
néz.
A teológusoknak igazuk van, gondolja Art. Azok leszünk, amit gyűlölünk.
Megszólal: – Gyorsan.
– Gyere vissza egy kicsit később – feleli Ramos.
– Nem. Én is részt akarok venni benne.
– Ez egy férfi válasza – bólint Ramos. – De nekem nincs szükségem
tanúkra.

Ramos bevezeti a jaliscói rendőrfőnököt és a két federalét a pincébe.

– Nincs időm szarakodni veletek – mondja Ramos. – A következő a

168
probléma. Most sokkal jobban féltek Miguel Ángel Barrerától, mint tőlem.
Ezt meg kell fordítanunk.
– Kérem – mondja a rendőrfőnök. – Mindannyian rendőrök vagyunk.
– Nem. Én rendőr vagyok – feleli Ramos, majd ólmozott, fekete kesztyűt
húz fel. – Akit elraboltatok, az is rendőr. Ti csak szimplán egy rakás szar
vagytok.
Felemeli a kesztyűt, hogy lássák.
– Vigyázok a kezemre – mondja.
A rendőrfőnök megszólal: – Biztos ki tudunk találni valamit.
– Nem – válaszolja Ramos. – Nem tudunk.
A nagyobb, fiatalabb federale felé fordul.
– Emeld fel a kezed. Védd magad.
A federale tágra nyílt szemmel, rémülten néz rá. Megrázza a fejét, és nem
emeli fel a karját.
Ramos vállat vont. – Ahogy akarod.
Jobb öklével arcon vágja, majd teljes testsúlyát beleadva három
balegyenest oszt ki a bordáira. Az ólmozott kesztyű csont tör, bőrt repeszt. A
zsaru össze akar esni, de Ramos a bal kezével megtartja, és háromszor
megint megüti jobb kezével. Aztán odadobja a falhoz, megfordítja, és
először a bal, majd a jobb veséjére üt. Odatartja a falhoz a nyakánál fogva,
és így szól: – Szégyent hoztál a hazádra. Ami még rosszabb, szégyent hoztál
az én hazámra. – Egyik kezével a nyakát fogja, a másikkal a nadrágszíját,
majd teljes erővel belevágja a szemben álló falba. A federale feje tompa
csattanással éri a falat. A nyaka hátrarándul. Ramos többször elismétli a
gyakorlatot, majd hagyja, hadd csússzon le a rendőr teste a földre.
Ramos leül egy háromlábú faszékre, rágyújt egy szivarra, miközben a két
rendőr nézi eszméletlen társát, aki arccal fekszik a földön, lábai ránganak.
A falon vérfoltok.
– Nos – kezdi Ramos. – Most már jobban féltek tőlem, mint Barrerától,
így elkezdhetjük. Hol van az amerikai rendőr?
Mindent elmondanak neki, amit tudnak.
– Elvitték Güero Méndezhez és Raúl Barrerához – mondja Ramos
Artnak. – Meg egy Doktor Álvarezhez, és ebből úgy gondolom, a barátod
még életben van.
– Miért gondolod?

169
 – Mert Álvarez a DFS-nek dolgozott – feleli Ramos. – Vallatóként.
Hidalgo birtokában van az információnak, amit akarnak, síi
– Nem – válaszolja Art. – Nincs birtokában az információnak.
Art gyomra összeugrik. Ernie-t azért kínozzák, hogy árulja el Chupar
kilétét.
Chupar pedig nincs.

– Mondd el – néz rá Tío.

Ernie nyög: – Nem tudom.
Tío bólint Doktor Álvarez felé. A Doktor hőálló kesztyűvel felemel egy
fehéren izzó vasrudat, amit bedug...
– Istenem! – üvölti Ernie. Szeme kitágul, majd feje visszahanyatlik az
asztalra, amire lekötözték. Szeme csukva, eszméletét elvesztette, szívverése
pedig, ami egy perce még vágtázott, most vészesen lelassult.
A Doktor lerakja a hőálló kesztyűt, majd felvesz egy injekciós tűt tele
lidocainnal, és befecskendezi Ernie karjába. A szertől annyira visszanyeri
az eszméletét, hogy érezze a fájdalmat. És a szíve sem fog megállni. Egy
perc múlva az amerikai felemeli a fejét, és kinyitja a szemét.
– Nem engedjük, hogy meghalj – mondja Tío. – Beszélj. Kicsoda
Chupar?
Tudom, hogy Art keres engem, gondolja Ernie.
Hegyeket mozgat meg.
– Nem tudom – nyögi –, hogy kicsoda Chupar.
A Doktor felemeli a fehéren izzó vasrudat.
Egy pillanat múlva Ernie üvölt: – Isteneeeeeeeem!

Art figyeli, ahogy a kanóc meggyullad, majd a mennyország felé nyúl.

Egy rakás fogadalmi gyertya előtt térdel, és Ernie-ért imádkozik.
Szűzmáriához, Szent Antalhoz, és Jézushoz.
Egy magas, kövér ember közeledik felé a székesegyház főhajójában.
– Juan atya.
A pap alig változott kilenc év alatt. Fehér haja ritkásabb lett, hasa
nagyobb, de intenzív, szürke szemében még mindig ott csillog a fény.
– Imádkozol – mondja Parada. – Úgy tudtam, nem hiszel istenben.

170
 – Mindent megteszek.
Parada bólint. – Hogyan segíthetek?
– Maga ismeri a Barrerákat.
– Én kereszteltem meg őket – feleli Parada. – Nálam voltak elsőáldozók.
Nálam bérmálkoztak. – És adtam össze Adánt a feleségével, gondolja a pap.
Fogtam gyönyörű, deformált gyereküket a kezemben.
– Beszéljen velük – mondja Art.
– Nem tudom, hol vannak.
– Rádióra gondoltam – folytatja Art. – A tévére. Magát tisztelik, magára
hallgatnak.
– Nem tudom – feleli Parada. – De megpróbálhatom.
– Most?
– Persze – néz rá a pap, majd hozzáteszi. – Meghallgatom a gyónását.
– Arra most nincs idő.
Kocsiba ülnek, és elmennek a rádióállomásra, ahol Parada elmondja az
üzenetét azoknak, „akik elrabolták az amerikai rendőrt”. Kéri őket Isten,
Jézus Krisztus és Szűzmária, és az összes érintett szent nevében, hogy
engedjék el a férfit sértetlenül. Mondja nekik, hogy hallgassanak a lelkűkre,
és Art meglepetésére még az ászt is előhúzza: az egyházból való
kitagadással fenyegeti őket.
Minden hatalmával a pokol fenekére átkozza őket.
Aztán megismétli a megmenekülés reményét.
Engedjétek el az embert, és gyertek vissza istenhez.
Az ő szabadsága a ti szabadságotok.
– ...mondott egy címet – közli Ramos.
– Micsoda? – kérdi Art. Az irodai rádión hallgatja Paradát.
– Egy címet is adtak – ismétli Ramos. Az Uzit átveti a vállán. – Mi
Esposa. Menjünk.
A ház egy jellegtelen kertvárosban áll. Ramos két Ford Broncója, tele a
DFS különlegesen kiképzett embereivel, bőgő motorral érkezik meg a ház
elé. A férfiak kiugranak a kocsikból. Az ablakokból tüzet nyitnak rájuk. Az
AK-47-esek hosszú, kaotikus ugatása. Ramos emberei a földre vetik
magukat, és viszonozzák a tüzet. Miközben az emberei fedezik, Ramos két
másik társával az ajtóhoz rohan, és berúgják.
Art Ramos mögött lép be.

171
 Nem látja Ernie-t. A kis ház minden helyiségében benéz, de csak két
halott gomerót talál, mindegyik homlokának közepén helyes kis lyuk. Egy
sebesült férfi ül a falnál. Egy másik felemeli a kezét.
Ramos előveszi a pisztolyát, és a sebesült férfi fejéhez szegezi.
– ¿Dondé?
– ¡Sinaloa!
– ¿Dondé?
– ¡Un rancho de Güero Méndez!
– ¿Cómo lo encunetro?
A gomero üvölt: – ¡No sé! ¡No sé! ¡ No sél! ¡Porfavor! ¡Por el amor de
Diós!
Art megragadja Ramos csuklóját.
– Ne.
Ramos úgy néz egy pillanatra Artra, mintha le akarná lőni. Aztán leengedi
a pisztolyt, és így szól: – Még azelőtt kell megtalálnunk a farmot, hogy egy
másik helyre viszik. Engedd lelőnöm ezt a mocskot, hogy ne tudjon beszélni.
A gomero összeomlik, és zokogni kezd. – ¡Por el amor de Diós!
– Nincs neked istened, meg anyád se, te rohadék – mondja Ramos. – ¡Te
voy a mandar pa’l carajo!
A pokolba küldelek.
– Ne – mondja Art.
– Ha a federalék megtudják, hogy ez itt beszélt nekünk Sinaloáról – feleli
Ramos –, akkor megint elviszik Hidalgót, mielőtt meg tudjuk találni.
Ha meg tudjuk találni, gondolja Art. Sinaloa hatalmas, elmaradott térség.
Ott megtalálni egy farmot olyan, mintha Iowában keresnék. De a férfi
megölése nem fog segíteni.
– Ne öld meg. Csak vitesd egy olyan helyre, amiről senki sem tud.
– ¡Aj Diso! ¡Qué chingón que eres! – kiáltja Ramos. – Tele van veled a
tököm, Art.
Ám Ramos utasítja az egyik emberét, hogy vigye el a gomerót, és szedje
ki belőle, amit tud, majd így szól: – És az isten szerelmére, ne beszéljen
senkivel, különben a te tökeidet dugom az ő szájába.
Ramos lenéz a holttestekre.
– És vigyétek ki a szemetet.

172
 Adán Barrera hallja Paradát a rádióban.
A bíboros ismerős hangja halkan szól Ernie ritmusos nyögéseinek
hátterében.
A pap ekkor mennydörgi a kiátkozást.
– Babonás baromság – mondja Güero.
– Ez hiba volt – mondja Adán.
Nagy hiba. Súlyosan elszámították magukat. Az amerikaiak jóval
erőteljesebben reagáltak, mint tartott tőle, bevetve hatalmas gazdasági és
politikai erejüket Mexikóvárosban. A kibaszott amerikaiak lezárták a határt,
ezernyi teherautó vesztegel az utakon, a termés ott rohad a platón, a
gazdasági kár elképesztő. Aztán meg azzal fenyegetőznek, hogy felmondják
az összes, Mexikónak nyújtott hitelt, az országra eresztik az IMF-et, olyan
hitel- és valutaválságot okozva, ami szó szerint megsemmisíti a pesót.
Szóval a kilóra megvett mexikóvárosi barátaink is ellenünk fordulnak. Miért
is ne? A Szövetségi Törvényszéki Rendőrség és a DFS komolyan vették az
amerikai fenyegetést, letartóztatnak minden kartelltagot, házakon, farmokon
ütnek rajta. Az a pletyka járja, hogy a DFS egyik ezredesét agyonverték,
három másikat agyonlőttek, szóval már négy mexikói életével fizettünk ezért
az egy amerikaiért, de senki sem törődik velük, hiszen csak mexikóiak
voltak.
Egyszóval az emberrablás óriási hiba volt, amit még csak tetéz, hogy
mindent kipróbáltak, mégsem tudták meg Chupar kilétét.
Az amerikai láthatóan nem tudja.
Mert elmondta volna. Máskülönben nem bírta volna ki a jégcsákányt, az
elektródákat és a vasrudat. Ha tudta volna, elmondja. Most meg ott fekszik a
kínzókamrává lett szobában nyögve, és még a Doktor is felemelte a kezét,
mondván, ennél többet ő sem tud kiszedni belőle, eközben meg a jenkik és a
lambiosóik engem keresnek, a papom meg azzal fenyeget, hogy kiátkoz.
Engedjétek el az embert, és gyertek vissza istenhez.
Az ő szabadsága a ti szabadságotok.
Talán, gondolja Adán.
Talán igazad van.

Ernie Hidalgo kétpólusú világban létezik.

Van fájdalom és van a fájdalom hiánya, és kész.

173
 Ha az élet fájdalmat jelent, akkor az rossz.
Ha a halál a fájdalom hiányát jelenti, akkor az jó.
Próbál meghalni. Sóoldatos infúzióval tartják életben. Próbál aludni.
Lidocain-injekciókkal tartják ébren. Figyelik a szívét, pulzusát,
testhőmérsékletét, vigyázva, hogy ne haljon meg, így szabadulva meg a
fájdalomtól.
Mindig ugyanazok a kérdések: Kicsoda Chupar? Mit mondott neked?
Kinek a nevét mondta meg neked? A kormányból kicsodáét? Kicsoda
Chupar?
Mindig ugyanazok a válaszok: Nem tudom. Nem mondott semmit.
Mindent elmondtam. Nem tudom.
Még több fájdalom jön, aztán gondos ápolás, majd még több fájdalom.
Hirtelen a semmiből egy új kérdés, egy új szó.
Mi a Kerberosz? Hallottál a Kerberoszról? Beszélt neked Chupar
Kerberoszról? Mit mondott neked?
Nem tudom. Nem hallottam róla. Nem beszélt róla. Semmit sem
mondott. Istenre esküszöm. Istenre esküszöm.
És Art? Ő beszélt a Kerberoszról? Említette valaha a Kerberoszt?
Hallottad, hogy valakinek említette a Kerberoszt?
Kerberosz, Kerberosz, Kerberosz...
Akkor mégiscsak ismered.
Nem. Esküszöm az istenre. Istenem, segíts. Istenem, könyörgök, segíts.
A Doktor kimegy a szobából, és egyedül hagyja a fájdalmával. Ernie agya
lázasan jár. Hol van isten? Hol van Art? Hol van Jézus, Szűzmária és a
Szentlélek? Kegyelmezz nekem, Mária, A kegyelem meglepő módon a
Doktortól érkezik.
Raul javasolta.
– Ez a nyögés az őrületbe kerget – mondja a Doktornak. – Nem tudod
valahogy elintézni, hogy befogja a kurva pofáját?
– Adhatok neki valamit.
– Adj neki valamit – mondja Adán. A nyögés már őt is zavarja. És ha
tényleg el akarják engedni, mert neki ez a terve, akkor a lehető legjobb
állapotban kellene tenniük. Ami nem túl ideális, de a halottnál jobb.
Adánnak ekkor eszébe jut, miként tudják visszaadni a zsarut és megkapni,
amit akarnak.

174
 Kapcsolatban kell lépnie Arturóval.
– Heroin? – kérdi a Doktor.
– Te vagy az orvos – feleli Raúl.
Heroin, gondolja Adán. Jó kis hazai Mexikói Sár. Az irónia szinte
fájdalmas.
– Tedd rendbe – mondja a Doktornak.
Ernie érzi, ahogy tűt szúrnak a karjába. Az ismerős, szúró, égető érzés,
aztán valami szokatlan – áldott megkönnyebbülés.
A fájdalom hiánya.
Talán nem is a hiánya, inkább eltávolodás, mintha egy hatalmas felhőn
lebegne, messze a fájdalom fölött. A megfigyelő és a megfigyelt. A fájdalom
ott van, de távoli.
Eloi, eloi, köszönöm.
Drága Mexikó Sár, drága anyám.
Mmmmmmmmm...

Art Ramosszal az irodában nézi Sinaloa térképét, és a Güero Méndezről,

valamint a marihuanaföldekről kapott hírszerzési jelentésekkel vetik egybe.
Valahogy megpróbálják leszűkíteni az átkutatandó területet. A tévében a
mexikói államügyész egyik munkatársa komor arccal jelenti ki: –
Mexikóban nincs jelentős drogkartell.
– Ez akár nekünk is dolgozhatna – mondja Art.
Lehet, hogy Mexikóban nincs jelentős drogkartell, gondolja Art, de
Amerikában igen. Abban a pillanatban, ahogy hírét vették Ernie eltűnésének,
Dantzler két oldalról is lecsapott a kokainszállítmányra.
Hajszálon múlott, hogy el nem kapta Adánt San Diegóban, ám a lefoglalt
drog epikus méretű volt.
A keleti parton is belecsapott a lecsóba, amikor letartóztatta Jimmy
„Nagy Barackos” Picconét, a Cimino család egy capóját. Az FBI New
Yorkban átadta a csapatról készült összes fotóját, most Art nézi át őket, és
meglát egy képet, amitől hirtelen megdermed.
A fotót nyilvánvalóan a maffia egyik kedvenc étterme előtt készíthették,
ott áll a dagadt Jimmy Piccone, meg a hasonlóan kövér öccse, meg pár
nagymenő, és még valaki.
Sal Scachi.

175
 Art azonnal tárcsázza Dantzlert.
– Aha, az Salvatore Scachi – mondja neki Dantzler. – A Cimino család
tagja.
– Piccone csapatában?
– A jelek szerint Scachi nem tartozik egyik csapathoz sem – feleli
Dantzler. – Olyan nagymenő, aki csak a maga ura. Közvetlenül
Calabresének jelent. És ezt kapd ki, Art. A fickó az amerikai hadsereg
ezredese volt.
Az isten verje meg, gondolja Art, – Van még valami, Art – folytatja
Dantzler. – A Piccone, Jimmy? Az FBI már hónapok óta lehallgatja. Be nem
áll a szája, mint egy cserfes kislány. Mindenről pofázik.
– Drogok?
– Bezony – mondja Dantzler. – És fegyverek. Úgy látszik, a csapata
illegálisan szerzett fegyverekkel kereskedik.
Art éppen emészti a hallottakat, amikor megszólal a másik telefon. Shag
kapja fel.
Aztán hangosan odaszól: – Art.
Art lerakja, és felveszi a másik kagylót.
– Beszélnünk kell – mondja Adán.
– Honnét tudom, hogy nálatok van?
– A jegygyűrűjébe ez van bevésve: „Eres toda mi vida.”
Te vagy az életem.
– Honnét tudom, hogy még életben van?
– Akarod, hogy üvöltsön?
– Nem! Mondd, hogy hol.
– A székesegyházban – feleli Adán. – Juan atya mindkettőnk biztonságát
garantálja. Art. Ha csak egy zsarut meglátok, az embered halott.
A háttérben Ernie kiabálásán túl hall valamit, amitől jeges rémület
uralkodik el rajta.
– Mit tudsz a Kerberoszról?

Art a gyóntatószékben térdel.

A kis ablak félrecsúszik. Art nem látja tisztán az arcot, és sejti, hogy
éppen emiatt találkoztak itt és így.
– Figyelmeztettünk, figyelmeztettünk és figyelmeztettünk – kezdi Adán.

176
 – De te nem hallgattál ránk.
– Életben van?
– Életben – feleli Adán. – Rajtad múlik, hogy ez így is maradjon.
– Ha meghal, megtalállak, és megöllek.
– Kicsoda Chupar?
Art ezt már alaposan átrágta. Ha megmondja Adánnak, hogy nincs Chupar,
akkor meghúzza az Ernie fejéhez tartott fegyver ravaszát. Ki kell bekkelnie.
Szóval így szól: – Először Hidalgót kérem.
– Ki van zárva.
Art szíve szó szerint megáll, amikor hallja saját válaszát. – Akkor nincs
miről beszélnünk.
Feláll. Aztán Adán megszólal: – Valamit adnod kell nekem, Art, amit
magammal tudok vinni.
Art visszatérdel. Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem.
– Abbahagyok minden nyomozást és műveletet a Federación ellen –
mondja.
– Elmegyek Mexikóból, kilépek a DEA-től.
Miért is ne? Mindenki ezt akarja: a főnökei, a kormánya, a saját felesége.
Ha ezt a mocskos, gonosz világot kell feladnom Ernie életéért.
– Elmégy Mexikóból? – kérdi Adán.
– Igen.
– És békén hagyod a családunkat?
Most, hogy nyomorékká tetted a lányomat.
– Igen.
– Honnét tudom, hogy betartod a szavad?
– Esküszöm istenre.
– Ez nekem nem elég.
De nem ám.
– Elfogadom a pénzt – mondja Art. – Nyittok nekem egy számlát, én meg
veszek ki róla pénzt. És akkor elengeditek Ernie-t. Amikor nálam van,
megmondom, kicsoda Chupar.
– És elmész.
– Egy perccel sem maradok tovább a kelleténél, Adán.
Art egy örökkévalóságig vár, mert annyi ideig tart Adánnak átgondolni.
Miközben vár, imádkozik istenhez és az ördöghöz, hogy fogadja el Adán az

177
ajánlatát. – Százezer – közli Adán. – Annyit utalunk el a Nagy-Kajmánon
lévő First Georgetown Bankba. Majd felhívlak, és elmondom a
számlaszámot. Hetvenezret kiveszel. Amikor látjuk, hogy kivetted a pénzt,
elengedjük az emberedet. A következő repülővel elmentek Mexikóból. És
soha ne gyere vissza.
Azzal az ablak hangos csattanással csúszik a helyére.

A baljóslatú hullám emelkedik, majd lecsap a testére.

A fájdalom hullámai, minden egyes alkalommal erősebbek.
Ernie még több drogot akar.
Hallja nyílni az ajtót.
Megint adnak neki drogot? Vagy a fájdalom jön?
Güero lenéz az amerikai zsarura. A bőr alá beszúrt jégcsákány tucatnyi
véres, elfertőződött sebet hagyott a lábán. Arca feldagadt a sok veréstől.
Csuklóján és nemi szervein az elektródák nyomai, a feneke... A szag
iszonyatos: elfertőződött sebek, a vizelet, a széklet, az izzadság.
Rakjátok rendbe, parancsolja Adán. Ki az az Adán Barrera, hogy csak
úgy parancsolgasson? Amikor én már embereket öltem, ő csempészett
farmerekkel üzletelt. Most meg visszajön, megállapodást kötött – M-l tudta
és engedélye nélkül –, hogy eresszék el a zsarut. Miért is cserébe? Üres
ígéretekért egy másik amerikai zsarutól? Aki mit fog tenni, tűnődik Güero,
amikor meglátja véres, megkínzott és megcsonkított baj társát? Kit áltat
Adán? Szerencse, ha Hidalgo a kocsiutat túléli. Még ha túl is éli, az egyik
lábát le kell vágni, talán még a kezeit is. Miféle békét remél Adán vásárolni
ezzel a vérző, bűzlő, rothadó húsdarabbal?
Leguggol Hidalgo mellé, és így szól: – Hazaviszünk.
– Haza?
– Sí – feleli Güero. – Most már hazamehetsz. Aludj csak. Amikor
felébredsz, otthon leszel.
Beszúr egy tűt Ernie vénájába.
A Mexikói Sár egy pillanat múlva már hat.
Ernie teste megfeszül, lábával rugdal.
Azt mondják, hogy a heroin olyan, mint megcsókolni istent.

178
 Art nézi Ernie meztelen holttestét.
Magzati pózban fekszik egy nejlonon egy földút mellett Badiraguatónál.
Fekete vére rászáradt a nejlonra. Szeme még mindig bekötve. Amúgy
meztelen, és
Art látja a nyílt sebeket, ahol bedugták a bőre alá a jégcsákányt, a csontját
faragták, látja az elektródák nyomát, az anális erőszak nyomait, a lidocain és
a heroin tűnyomait a karján.
Mit tettem?, kérdi Art magában. Miért kell mindig másvalakinek fizetnie
az én megszállottságomért?
Sajnálom, Ernie. Kibaszottul sajnálom.
És visszafizetem neki, isten engem úgy segéljen.
Mindenütt zsaruk – federalék és a Sinaloai Állami Rendőrség emberei
– vannak. Elsőként az állami rendőrök érkeztek meg, és gyorsan lezárták a
helyszínt: gumilenyomatokat vettek, ujjlenyomatokat, bármit, aminek köze
lehet a bűntényhez. Most meg már a federalék vették át az irányítást, kezdték
a bizonyítékgyűjtést elölről, figyelve, hogy mindent begyűjtsenek.

A comandante odamegy Arthoz, és így szól: – Ne aggódjon, Señor, addig

nem nyugszunk, amíg ki nem derítjük, ki a felelős ezért a borzalmas
bűncselekményért.
– Tudjuk, hogy ki tette – feleli Art. – Miguel Ángel Barrera.
Shag Wallace elveszti a fejét. – Az isten basszon meg, te nyomorult! A te
három embered rabolta el őt!
Art elvonszolja. A kocsihoz nyomva tartja, amikor egy dzsip bőgő
motorral megérkezik, Ramos száll ki belőle, és megy oda Arthoz.
– Megtaláltuk – mondja Ramos.
– Kit?
– Barrerát – feleli Ramos. – Indulnunk kell, most.
– Hol van?
– El Salvadorban.
– Hogyan...
– A jelek szerint M-l kis barátnőjének honvágya volt – válaszolja Ramos.
– Felhívta apucit és anyucit.

179
 El Salvador
1985. február

El Salvador – „A Megmentő” – egy kis ország, nagyjából akkora, mint

Massachusetts állam, Közép-Amerika Csendes-óceáni partján. Art tudja,
hogy nem banánköztársaság, mint keleti szomszédja, Honduras, hanem
kávéköztársaság, aminek lakói munkabírásukról híresek, így kapták a
gúnynevet: „Közép-Amerika németjei.”
A kemény munkával semmire nem mentek. A termőföld szinte teljes
egésze az úgynevezett Negyven Család, a három és félmilliós lakosság két
százaléka tulajdonában van, jórészt hatalmas kávé fincák – ültetvények –
formájában. Minél nagyobb földterületen kezdtek el kávét termeszteni, annál
kisebb területen termesztettek egyéb haszonnövényt, így a tizenkilencedik
század közepére a keményen dolgozó salvadori campesinók gyakorlatilag
éheztek.
Art nézi a zöld vidéket. Olyan békésnek – szépnek, tényleg – látszik a
levegőből, de tudja, hogy az ott lenn a halál földje.
A komoly öldöklés a 80-as években kezdődött, amikor a campesinók
tömegestül léptek be az FLMN-be – Marti Nemzeti Felszabadítási Front –,
meg a szakszervezetekbe, miközben a föld- és munkareform élére diákok és
papok álltak. A Negyven Család válaszul létrehozta az ORDEN – azaz
„Rend” – elnevezésű jobboldali milíciát, ami az addig fennálló rendet
védte.
Az ORDEN – amelynek tagjai túlnyomórészt aktív, hivatásos katonák –
nekilátott a munkának. Campesinók, munkások, diákok és papok kezdtek
eltűnni, holttestüket az utak mellett találták meg, vagy a fejüket
iskolaudvarokon, így demonstrálva a diákoknak, mint jelentenek az
állampolgári ismeretek.
Az Egyesült Államok hidegháborús politikája jegyében azonnal beszállt.
Az ORDEN számos tisztjét a U.S. School of the Americasban képezték ki.
Az FLMN gerillái, a farmerek, a diákok és a papok levadászásában az
amerikaiaktól kapott Bell helikoptereket, C-47-es szállítógépeket, M-16-os
puskákat és M-60-as gépfegyvereket használtak. Sok gerillát megöltek, és
persze több száz diákot, tanárt, farmert, gyári munkást és papot.
Nem mintha az FLMN angyalok gyülekezete lett volna, gondolja Art. Ők
is gyilkoltak, és emberrablásokból szereztek pénzt. De az erőfeszítéseik

180
eltörpültek a jól szervezett, gondosan pénzelt salvadori hadsereg és az
ORDEN tettei mellett.
Hetvenötezren haltak meg, gondolja Art, ahogy a gép landol a tömegsírrá
vált országban. Egymillió menekült, egy újabb millió hajléktalan. Öt és
félmillió lakosból.

A Sheraton hallja csillog-villog.

A jól öltözöttek és jól szituáltak békésen pihennek a légkondicionált
étteremben vagy a sötét és hűvös bárban. Mindenki olyan tiszta és olyan jó
ruhákat visel: fehér vászonnadrágok, fehér kosztümök, a trópusok öltözete.
Olyan szép itt minden, gondolja Art. És olyan amerikai.
Mindenhol amerikaiak vannak. Sört isznak a bárpultnál, kólát a
kávézókban, a legtöbben katonai tanácsadók. Civil ruhát viselnek, de le sem
tagadhatnák, hogy mik: a rövid frizura, a rövid ujjú pólók, a farmerek, a
teniszcipők, vagy a fényesre suvikszolt félcipők elárulják őket.
Amióta a szandinisták átvették a hatalmat Nicaraguában, a déli
[6]
szomszéd , El Salvador egyfajta amerikai katonai gettóvá vált. Papíron az
amerikaiak azért vannak itt, hogy tanácsokkal lássák el a salvadori
hadsereget az FLMN gerilláival folytatott háborúban, de azért arra is erősen
figyelnek, nehogy El Salvador legyen a következő dominó, ami eldől
Közép-Amerikában. Szóval itt vannak a salvadoriaknak tanácsokat adó
amerikai katonák, a kontráknak tanácsokat adó amerikai katonák, no meg a
kémek.
A Cég emberei legalább annyira feltűnőek, mint az eltávon lévő katonák.
Jobban öltöznek: a bázison kapott sportos ruhák helyett méret után készült
öltönyt viselnek, nyakkendő nélküli inget. Frizurájuk divatos – még ha az
aktuális latin-amerikai trend szerint kicsit hosszú is –, cipőjük meg drága
Churchill vagy Bancroft. Ha egy kém teniszcipőt visel, gondolja Art, akkor
teniszezik.
Szóval itt vannak a katonák meg a kémek, és persze a követségiek, akik
vagy egyik csoporthoz tartoznak, vagy egyikhez sem. Vannak tényleges
diplomaták és konzuli hivatalnokok, akik a vízumok, elveszett útlevelek, és
vandalizmus, és/vagy droghasználat miatt letartóztatott amerikai retrohippi
gyerekek csip-csup ügyeivel foglalkoznak. Aztán vannak kulturális attasék,
titkárok, titkárnők, gépírók; katonai attasék, akik pontosan úgy néznek ki,

181
mint a katonai tanácsadók, csak jobban öltöznek; a követségi alkalmazottak,
akik decensen viselik kitalált munkakörük sajátos ruhatárát, pedig valójában
kémek. A követségen ülnek, és a managuai rádióműsorokat hallgatják, külön
fülelve a kubai, vagy ami még jobb, orosz akcentus után. Vagy az utcán
„dolgoznak” ahogy ők nevezik, találkoznak a forrásaikkal és
informátoraikkal olyan helyeken, mint a Sheraton bárja, próbálva megtudni,
melyik ezredesnek van emelkedőben, melyiknek süllyedőben a csillaga,
melyik tervezi a következő golpét – puccsot –, és hogy most akkor ez jó
lesz-e vagy sem.
Egyszóval vannak a katonák, a kémek, a követségiek, meg a kémek – és az
üzletemberek.
Kávévásárlók, gyapotvásárlók, cukorvásárlók.
A kávésok nem lógnak ki a képből. Nem csoda, gondolja Art. A családjuk
generációk óta itt él. Árad belőlük, hogy itt minden az övék: ez az ő bárjuk,
meg a salvadori termesztőké, akikkel a tágas teraszon ebédelnek. A
gyapotosok meg a cukrosok amerikai nagyvállalati alakok – hiszen a gyapot
és a cukor csak nemrég került fel a palettára így a vásárlók még nem
olvadtak be teljesen. Nem érzik magukat teljesnek nyakkendő nélkül,
kényelmetlenül feszengenek.
Na szóval, itt egy rakás amerikai, és egy rakás gazdag salvadori, a többi
helybéli meg, akit látni lehet, az vagy a hotelokban dolgozik, vagy
titkosrendőr.
Titkosrendőrség, gondolja Art. Ez egy oxymoron. Egy dolog titkos
bennük: hogyan tudnak ennyire feltűnőek lenni. Art a hallban áll, és úgy
szúrja ki őket, mint az égőket a karácsonyfán. Egyszerű: olcsó öltönyük
gyatra utánzata a felső osztály méret után készült ruháinak. Ugyan
üzletembereknek akarnak látszani, arcuk a campesinók barna, meggyötört
arca. A Negyven Család egyik ladinója sem csatlakozik a rendőrséghez,
akár titkos, akár nem, szóval ezek a fickók, akik figyelik a Sheraton
történéseit, pontosan úgy néznek ki, mint a vidéki farmerek, akik eljöttek a
városi kuzin esküvőjére.
De, Art tudja, a titkosrendőrség szerepe egy ilyen társadalomban nem az
elvegyülés, hanem éppen ellenkezőleg, a láthatóság. Észre kell venni őket.
Hogy mindenki tudja: a Nagy Testvér figyel.
És jegyzetel

182
 Ramos megtalálja a rendőrt, akit keres. Elvonulnak egy szobába, és
tárgyalni kezdenek. Egy óra múlva Arttal úton vannak a ház felé, ahova Tío
elvonult a Lolitájával.
Az út San Salvadorból hosszú, ijesztő és szomorú. El Salvadorban a
legnagyobb a népsűrűség Közép-Amerikában, napról napra növekszik, és
Art ennek mindenhol látja a bizonyítékát. Az út mellett minden talpalatnyi
területen kunyhók állnak: ócska tákolmányok, amelyeket hullámpapírból,
rozsdás bádoglemezekből, vagy szimplán levágott lombos ágakból húztak
fel, lakóik pedig mindent, bármit el akarnak adni olyan embereknek, akiknek
nincs miből vásárolniuk. Ott futnak a dzsip mellett, amelynek a volánja
mögött egy gringo ül. A gyerekek hangosan kiabálva kérnek ételt, pénzt,
bármit.
Art vezet tovább.
Oda kell érnie a házhoz, mielőtt Tío megint eltűnik.
Az emberek állandóan eltűnnek San Salvadorban.
Hetente néha akár százan is. Jobboldali halálosztagok ragadják el őket,
aztán kész, eltűntek. És ha valaki kérdezősködik, akkor ő is eltűnik.
Minden harmadik világbeli nyomornegyed ugyanolyan, gondolja Art.
Ugyanaz a sár vagy por, a klímától vagy az évszaktól függően, a nyitott
széntűzhelyek és csatornák ugyanolyan szaga, az alultáplált, pókhasú, nagy
szemű gyerekek ugyanolyan szívettépő látványa.
Az biztos, hogy nem olyan, mint Guadalajara, ahol a jobbára nagy és
kellemes anyagi körülmények között élő középosztály hidalja át a gazdagok
és a szegények közti szakadékot. De nem San Salvadorban, ahol a
nyomornegyedek úgy tapadnak a gazdagok negyedeihez, ahogy a középkori
parasztok szedett-vedett házai tapadtak a kastélyok és várak falaihoz.
Csakhogy ezeket a falakat magán biztonsági őrök védik, kezükben automata-
és gépfegyverekkel. Éjjelente az őrök előbukkannak a kastélyok falai mögül
– dzsipek helyett lóháton –, és legyilkolják a parasztokat, a testüket
útkereszteződésekben és a falvak közepén hagyva, megerőszakolják és
megölik a nőket, gyerekeket végeznek ki szüleik szeme láttára.
Szóval a túlélők tudják, hogy hol a helyük.
Ez itt egy harctér, gondolja Art.
El Salvador.
A Megmentő. Lófaszt.

183
 ***
A ház pálmafák közt áll, az óceán partjától alig száz méterre.
A főépületet, a garázst és a szolgák házát kőfal veszi körbe, tetején
szögesdróttal. Vastag fakapu és őrbódé állítja meg a látogatókat.
Art és Ramos a kaputól harminc méterre guggolnak a fal mögött.
A telihold elől bújtak ide.
A fal körül tucatnyi salvadori kommandós áll.
Több órányi, dühödt tárgyalás után adták be végre a derekukat a
salvadoriak: Ramosék bemehetnek a házba, elvihetik onnét Barrerát az
amerikai követségre, elvihetik a külügy repülőgépén New Orleansba, és
bíróság elé állíthatják gyilkosságért és kábítószer-kereskedelemért.
Egy rémült ingatlanügynököt vertek ki az ágyból és vittek el az irodájába,
ahol megmutatta a kommandósoknak a telek és a ház alaprajzát. A
nyomorultat addig tartják őrizetben, amíg a rajtaütésnek nincs vége. Art és
Ramos tanulmányozzák a terv- és alaprajzokat, majd kidolgoznak egy
haditervet. De gyorsan kell cselekedniük, mielőtt Barrera emberei a
kormányban megneszelik, hogy miről van szó, és közbelépnek. Tisztán kell
lecsapniuk, mindenféle felhajtás, és legfőképpen salvadori áldozatok nélkül.
Art ránéz az órájára: hajnali 4 óra 57 perc.
Három perc H-óráig.
A ház felől jacaranda illatát hozza a szél. Artot Guadalajarára
emlékezteti. A falon túl látja a fák koronáját: a lila levelek ezüstösen
csillognak a hold fényében. A másik oldalról meg a partot nyaldosó
hullámok hangja szűrődik el hozzá.
A tökéletes szerelmi idill, gondolja.
Parfümillatú kert.
A paradicsom.
Nos, reméljük, hogy a paradicsom ezúttal végleg elveszik, gondolja.
Reméljük, Tío mélyen alszik, hogy aztán gorombán kirángassák
posztkoitális szendergéséből. Art nem szégyelli: azt képzeli, hogy Tíót
pucér seggel vonszolják ki a kocsihoz. Minél alaposabban megalázzák,
annál jobb.
Lépteket hall, és látja, amint az egyik biztonsági őr felé közeledik, a
sötétben megbúvó betörők után kutatva kedélyesen lóbálja elemlámpáját.
Art lassan közelebb húzódik a falhoz.

184
 Az elemlámpa egyenesen a szemébe világít.
Az őr a pisztolyáért nyúl, majd egy vászon garrote tekeredik a nyaka
köré, Ramos meg egy mozdulattal felemeli a földről. Az őr szeme kidülled,
nyelve kibuggyan a szájából, majd Ramos a földre engedi az eszméletlen
férfit.
– Semmi baja sem lesz – mondja Ramos.
Hál’ istennek, gondolja Art, mert egy halott civil miatt lehúzhatná a vécén
a gondosan kidolgozott megállapodást. Nézi az óráját. Pont öt. A
kommandósok tudhatják a dolgukat, mert halálpontosan öt órakor egy tompa
durranást hall, amint a felrobban a kapuhoz szerelt robbanószerkezet.
Ramos ránéz Artra. – A fegyvered.
– Mi van vele?
– Nem ártana elővenned.
Art teljesen elfelejtkezett róla. Előhúzza a pisztolyt, és most Ramos
mögött rohan, keresztül a szétrobbantott kapun, be a kertbe. El a szolgák
háza mellett, ahol rémült emberek fekszenek a földön, egy kommandós rájuk
fogja M-16-osát. Art a ház felé rohanva igyekszik felidézni az alaprajzot, de
az emlékezete cserbenhagyja. Bassza meg, gondolja, és követi Ramost, aki
gyors, de könnyed léptekkel üget előtte, csípőjén leng Mi Esposa.
Art felnéz a falra, ahol a mesterlövészek varjak módjára gubbasztanak,
készen arra, hogy bárkit lelőjenek, aki futni akar. Aztán Art hirtelen a ház
előtt találja magát, Ramos megragadja, lenyomja a földre, újabb tompa
robbanás, majd a bejárati ajtó kirepül a helyéből.
Ramos a fél tárat beleereszti az ajtónyílásba.
És belép.
Art mögötte.
Egyre azon igyekezve, hogy felidézze, hol van a hálószoba.

Pilar felül, és sikít, ahogy a férfiak berúgják az ajtót.

Melle elé húzza a takarót, és megint sikít.
Tío meg – és Art alig hiszi el, annyira szürreális – a takaró alá bújik. A
fejére húzta a takarót, akár egy gyerek, aki azt hiszi, Ha én nem látom őket,
akkor ők sem látnak engem, de Art nagyon is látja. Adrenalin rohan az
ereiben: lerántja a takarót, a nyakánál fogva megragadja Tíót, majd arccal
levágja a földre.

185
 Tíónak nem pucér a segge, fekete selyemboxert visel, aminek Art érzi az
anyagát, amint beletérdel Tío derekába, megragadja az állát, és addig húzza
hátra a fejét, amíg csak bírja, majd pisztolya csövét jobb halántékához
szorítja.
– Ne bántsa! – kiáltja Pilar. – Nem akarom, hogy bántsa!
Tío kitépi az állát Art szorításából, és a lányra néz. Egyetlen szót mond,
szinte csöpög belőle a gyűlölet. – Chocho.
Pina.
A lány elsápad, arcára kiül a rettegés.
Art visszanyomja Tío arcát a padlóra. Törött orrából folyik a vér a
parkettára.
– Gyerünk, sietnünk kell – mondja Ramos.
Art előhúzza a bilincset a nadrágszíjából.
– Ne bilincseld meg – mondja Ramos leplezetlen bosszúsággal.
Art pislog.
Aztán leesik neki: egy megbilincselt embert nem szokás menekülés
közben lelőni.
– Itt benn akarod csinálni, vagy inkább kint? – kérdi Ramos.
Ezt várja tőlem, gondolja Art, hogy lelőjem Barrerát. Azt hiszi, ezért
akartam vele jönni. Akár meg is tehetném. Megszédül, amint belegondol,
hogy valószínűleg mindenki ezt várja tőle. A DEA összes embere, Shag –
különösen Shag – azt várják tőle, hogy az íratlan törvény nevében járjon el,
amely szerint rendőrgyilkost soha nem tartóztatunk le, mert a
rendőrgyilkosokat mindig agyonlövik menekülés közben.
Jézusom. Ezt várják tőlem?
Tío mindenképpen. Halkan, puhán, incselkedően így szól: – Me
maravilla que todavía estoy vivo.
Meg vagyok lepve, hogy még élek.
Na, akkor azért annyira ne lepődj meg, gondolja Art, amint kibiztosítja a
pisztolyát.
– Date prisa – mondja Ramos.
Siess.
Art felnéz rá: Ramos rágyújt egy szivarra. Két kommandós figyeli, várnak
türelmesen, azon tűnődve, hogy az a puhány gringo miért nem tette meg, amit
már meg kellett volna tennie.

186
 Szóval a terv, hogy Tíót visszavisszük a követségre, csak álca volt. Egy
parádé, ami megnyugtatja a diplomatákat. Meghúzom a ravaszt, és mindenki
szent esküvel állítja, hogy Barrera ellenállt a letartóztatásnak. Fegyvert
akart rántani. Le kellett lőnöm. A nyomokat meg senki sem fogja ellenőrizni.
– Date prisa. –
Csakhogy ezt most Tío mondja, majdhogynem unottan, bosszúsan.
– Date prisa, sobrino.
Siess már, unokaöcsém.
Art megfogja a haját, és felrántja a fejét.
Eszébe jut Ernie megcsonkított holtteste, amint a mocsokban fekszik, rajta
a kínzás nyomai.
Odahajol Tío füléhez, és ezt súgja: – Vete al demonio, Tío.
Menj a pokolba, nagybácsi.
– Majd ott találkozunk – feleli Tío. – Először téged akartak elrabolni,
Arturo, de lebeszéltem őket, és a régi idők kedvéért Hidalgót javasoltam.
Veled ellentétben nekem számítanak a régi kapcsolatok. Ernie Hidalgo érted
halt meg. Tessék, tedd meg. Légy férfi.
Art ujja megfeszül a ravaszon. Nehezebben megy, mint emlékezett.
Tío vigyorog rá.
Art érzi az ördög jelenlétét.
A kutya hatalmát.
Talpra rántja Tíót.
Barrera teljes megvetéssel mosolyog rá.
– Mit csinálsz? – kérdi Ramos.
– Amit terveztünk. – Elrakja a pisztolyát, majd megbilincseli Tío kezét a
háta mögött. – Menjünk.
– Majd én megteszem – mondja Ramos, – Ha te szégyenlős vagy, – Nem
vagyok – feleli Art. – Vámonos.
Az egyik kommandós fekete csuklyát készül húzni Tío fejére, de Art
megállítja, és így szól: – Vagy halálos injekció, vagy gázkamra, Tío. Kezdj
el ezen gondolkodni.
Tío csak mosolyog rá.
Mosolyog rá.
– Tegyék rá a csuklyát – mondja Art.
A kommandós ráhúzza Tío fejére a csuklyát, és megköti a nyakánál. Art

187
megragadja Tío karját, és kivezeti.
Keresztül a parfümillatú kerten.
Ahol, gondolja Art, soha nem volt ilyen édes a jacarandák illata. Édes és
gyomorforgató, gondolja Art, mint a füstölő, amit gyerekkorában a
templomban égettek. Az első illat édes volt, a következő alkalommal már
forgott a gyomra.
Most is így érzi, ahogy vezeti maga előtt Tíót az utcán várakozó kocsi
felé, csakhogy a kocsi eltűnt, helyette húsz fegyverrel találja szembe magát.
Amit nem Tíóra fognak.
Hanem Art Kellerre.
Mindegyik salvadori katona, mellettük egy jenki civil ruhában és fényes,
fekete cipőben.
Sal Scachi.
– Keller, mondtam neked, hogy legközelebb csak lövök.
Art körbenéz, és látja a falon álló mesterlövészeket.
– Volt egy apró nézeteltérés a salvadori kormánnyal – mondja Scachi. –
Megoldottuk. Sajnálom, kölyök, de nem engedhetjük, hogy elvidd Tíót.
Miközben Art azon gondolkodik, vajon kiket jelenthet a többes szám,
Scachi bólint, mire két salvadori katona leveszi Tío fejéről a csuklyát. Nem
csoda, hogy kibaszottul széles vigyor ül az arcán, gondolja Art. Tudta, hogy
a felmentő sereg nincs messze.
Pár katona hozza ki a házból Pilart. Hálóinget visel, de sokkal többet
mutat, mint amennyit takar, a katonák nyála csurog. Ahogy elmegy Tío
mellett, zokogva így szól: – Sajnálom!
Tío az arcába köp. A katonák összefogják a lány kezét a háta mögött, így a
nyálat nem tudja letörölni.
– Ezt nem fogom elfelejteni – jelenti ki Tío.
A katonák a kocsihoz vezetik Pilart.
Tío Arthoz fordul. – És neked sem fogom elfelejteni.
– Oké, oké – mondja Scachi. – Senki sem felejt el semmit. Don Miguel,
öltözzön fel rendesen, és menjünk. Ami meg titeket illet, Art és Ramos, a
helyi rendőrség szeretne titeket börtönbe zárni, de meggyőztem őket, hogy a
deportálás jobb ötlet. Katonai gépek várnak rátok. Szóval, ha végeztünk
ezzel a pizsamapartival...
– Kerberosz – mondja Art.

188
 Scachi megragadja a karját, és félrehúzza.
– Mit mondtál?
– Kerberosz – feleli Art. Azt hiszi, mindent tud. – Ilopongo reptér?
Négyes hangár?
Scachi egy ideig szótlanul bámulja, majd megszólal: – Keller, ezzel
megszerezted a belépődet a Seggfejek Csarnokába.

Pár perccel később Art a dzsip első ülésén ül.

– Esküszöm neked – néz rá Scachi –, ha rajtam múlna, itt helyben a
fejedbe eresztenék egyet.
Az Ilopongo reptéren nagy az élet. Katonai gépek, helikopterek és
szállítógépek mindenütt, plusz a kiszolgáló személyzet.
Sal a nagy hangárok felé kanyarodik, mindegyik oldalán hatalmas szám
egytől tízig. A Négyes Hangár ajtaja kinyílik, Sal behajt.
Az ajtó becsukódik mögötte.
A hangárban nagy a nyüzsgés. Két tucat férfi – köztük többen terepszínű
ruhában, mások egyenruhában, de mindegyiknél fegyver – éppen kipakol egy
SETCO-gépet. Három férfi a közelben áll, beszélgetnek. Art tapasztalatból
tudja, ha egy rakás férfi dolgozik, páran meg beszélgetnek, hát az utóbbiak a
főnökök.
Meglátja egyikőjük arcát.
David Nuñez. Ramon Mette üzlettársa a SETCO-ban, kubai emigráns, a
40-es Hadművelet veteránja.
Nuñez a két másik férfit otthagyva odamegy, ahol a dobozokat rakják
egymásra. Parancsot ugat, az egyik munkás kinyit egy dobozt. Art figyeli,
ahogy Nuñez egy gránátvetőt emel ki, mintha valami szent tárgy lenne. A
megkeseredett emberek máshogy állnak a fegyverekhez, mint mi, gondolja
Art. A fegyver valamiféle zsigeri úton kötődik hozzájuk, mintha a ravaszból
egy drót futna a farkukon keresztül egyenesen a szívükbe. Nuñeznek ezt a
pillantást látja a szemében: szerelmes a fegyverbe. A szívét meg a tökeit
otthagyta a Disznó-öböl partján, most pedig a fegyverek jelentik a bosszú
reményét.
Ez a régi Kuba-Miami-Maffia drogkapcsolat, esik le Artnak. Most éppen
kokaint szállítanak Kolumbiából Közép-Amerikába, onnét meg Mexikóba,
végül az amerikai maffia drogkereskedőihez. A maffia meg fegyverekkel

189
fizet a drogért, ami a kontrákhoz kerül.
A Mexikói Trambulin.
Sal kilép a dzsipből, és odamegy a fiatal amerikai tiszthez.
Ezt a srácot ismerem, gondolja Art. De honnét? Ki ő?
Beugrik. Bassza meg, persze, hogy ismerem a srácot, még szép, hogy
ismerem, éjjelente vele hajtottuk végre a rajtaütéseket Vietnamban. Főnix
Hadművelet. Mi is a neve? A különleges egységnél szolgált, kapitányi
rangban, a neve meg... Craig. Ez az.
Scott Craig.
Hobbs szépen összeszedte a régi csapatát.
Art figyeli, ahogy Craig és Scachi beszélnek, feléje mutatnak. Art
mosolyog és integet. Craig a rádióhoz lép. Art maga mögé pillant. A
kokainnak teli csomagok a plafonig érnek.
Scachi és Craig odajönnek hozzá.
– Ezt akartad látni, Art? – kérdi Scachi. – Most boldog vagy?
– Olyan kibaszottul boldog, hogy mindjárt bele is döglök.
– Nem kellene viccelődnöd – mondja Scachi.
Craig csak a fejét rázza.
De nem jön össze. Olyan, mint egy kiscserkész, gondolja Art. Fiús arc,
rózsás bőr, gondosan vágott haj. Egy kiscserkész, aki a Drogot Fegyverekért
Jelvényért dolgozik.
– A kérdés az – mondja Craig Artnak –, hogy csapatjátékos leszel-e.
Nos, ez lenne az első alkalom, gondolja Art.
Scachi a jelek szerint ugyanerre gondol. – Keller híres cowboy – mondja.
– Egyedül a hatalmas prérin...
– Ott nem jó lenni – jegyzi meg Craig.
– Magányos, sekély sírhantok – teszi hozzá Scachi.
– Mindent leírtam, amit tudok, és egy bank széfjébe raktam – hazudja Art.
– Ha bármi történik velem, a Washington Posthoz kerül.
– Blöffölsz, Art – mondja Scachi.
– Meg akarod tudni?
Scachi odamegy a rádióhoz. Kicsivel később visszajön, és ráparancsol
két katonára: – Csuklyát a fejére!

Art a kátyúkból tudja, hogy egy nyitott kocsi, feltehetően egy dzsip,

190
hátuljában van. Tudja, hogy a kocsi mozog. Tudja, hogy akárhova viszik,
messze van, mert úgy érzi, már órák óta úton vannak. De ezt csak érzi,
hiszen az óráját sem látja, ahogy mást sem, és most érti meg, milyen ijesztő,
rémületes érzés, amikor valakinek csuklyát húznak a fejére. A lebegés, a
rettenetes érzés, hogy nem lát, csak hall, és minden egyes hang egyre
ijesztőbb képekkel tölti meg képzeletét.
A dzsip megáll, Art pedig várja, mikor hallja a csőre töltött fegyver
fémes kattanását, vagy ami még rosszabb, a machete sivítását a levegőben,
amint először a levegőbe vág, aztán...
Érzi, ahogy a dzsipet sebességbe rakják, és elindul. Art most már remeg.
A lába ráng, nem képes megállítani, ahogy nem képes kiverni a fejéből
Ernie megkínzott holttestének a képét sem. Nem képes másra gondolni, csak
arra, hogy velem ne tegyék azt, amit Ernie-vel tettek, illetve ennek logikus
folyományára: inkább ő, mint én.
Szégyelli magát, mocskosul, amikor rájön: ha odáig fajul a helyzet, ha a
rettenetes valóság bekövetkezni látszik, akkor inkább tegyék mással azt, amit
vele tennének. Ha lehetősége lett volna rá, akkor sem cserélt volna Ernie-
vel.
Próbálja felidézni a miatyánkat, meg azt, amit az apácák tanítottak neki az
általános iskolában: ha tudod, hogy meghalsz, és nincs közelben pap, akkor
egy miatyánk és az őszinte megbánás a bűneidért a mennyországba fog
juttatni. Persze, erre emlékszik, de magára a miatyánk szövegére már nem.
A dzsip megáll.
A motor üresben jár.
Kezek ragadják meg a könyökénél, és kiemelik a kocsiból. Érzi lába
alatta a leveleket, egy gyökérben megbotlik, de kezek nem engedik elesni.
Rájön, hogy a dzsungelbe viszik. A kezek térdre kényszerítik. Nem is kell
kényszeríteni: a térde annyira remeg, hogy állni képtelen.

– Vegyétek le a csuklyát.
Art megismeri a parancsot adó hangot. John Hobbs az, a CIA helyi
irodájának a főnöke.
Valamiféle katonai bázison vannak, kinézete alapján egy kiképzőtáborban,
mélyen a dzsungelban. Jobbján fiatal, terepszínű egyenruhát viselő fiatal
katonák futnak az akadálypályán – meglehetősen pocsékul. Balján egy, a

191
dzsungelból kikanyarított kifutópálya. Előtte meg Hobbs kicsi, jól rendezett
arca: a dús, ősz haj, a kék szem, a lesajnáló mosoly.
– Meg a bilincset is.
Art zsibbadt kezébe visszatér az élet. Aztán a tűszúrásokra emlékeztető
kellemetlen érzés is. Hobbs int neki, hogy kövesse, és bemennek egy
sátorba, benn két vászonszék, egy asztal meg egy priccs.
– Ülj le, Arthur.
– Inkább állnék.
Hobbs vállat von. – Arthur, meg kell értened, ha nem lennél te is
„családtag”, akkor már megszabadultunk volna tőled. Na, mi ez a hülyeség a
bankszéfről?
Art tudja, hogy igaza volt, tudja, hogy az utolsó Üdvözlégy Mária célba
talált: amennyiben a Négyes Hangár kokainraktárja, meg az ahhoz
kapcsolódó drogkereskedelem csak néhány renegát magánakciója lenne,
akkor már az úton kinyírják. Megismétli a Scachinak tett fenyegetést.
Hobbs egy ideig csak nézi, majd megszólal: – Mit tudsz a Vörös Ködről?
Mi az isten az a Vörös Köd?, kérdi magában Art.
– Nézd, én csak a Kerberoszról tudok – feleli. – Az meg éppen elég
ahhoz, hogy megbukj.
– Egyetértek az értékeléseddel – bólint Hobbs. – Akkor most hogyan is
állunk?
– Egymás torkát harapjuk – válaszolja Art. – És egyikünk sem engedheti
el a másikat.
– Sétáljunk.
Keresztülmennek a táboron, el az akadálypálya, a lőtér és a tisztások
mellett, be a dzsungelbe, ahol terepruhát viselő katonák ülnek a földön, és
hallgatják a kiképzőtiszt előadását a rajtaütés taktikájáról.
– A táborban mindent – kezdi Hobbs – Miguel Ángel Barrera fizetett.
– Jézusom.
– Barrera érti.
– Mit ért?
Hobbs egy meredek ösvényhez vezeti, fel a domb tetejére. Hobbs az
alattuk elterülő dzsungelra mutat.
– Mit látsz?
Art vállat von. – Esőerdőt.

192
 – Én egy teve orrát látom – mondja Hobbs. – Ismered a régi arab
mondást. Ha a teve be tudja dugni az orrát a sátorba, akkor a teve be fog
menni a sátorba.
Az ott lenn Nicaragua, a kommunista teve orra Közép-Amerikában. Nem
egy sziget, mint Kuba, amit el tudunk szigetelni a haditengerészetünkkel,
hanem Amerika része. Földrajzból mennyire vagy otthon?
– Mondjuk.
– Akkor tudod – folytatja Hobbs –, hogy Nicaragua déli határa, amit most
nézünk, alig háromszáz mérföldre van a Panama-csatornától. Északi határán
az instabil Honduras és a még kevésbé stabil El Salvador, és mindkét ország
küzd a kommunista felkelők ellen. Ahogy Guatemala is, ami a következő
eldőlő dominó lesz. Ha otthon vagy földrajzból, akkor tudod, hogy
Guatemala és a déli mexikói államok, Yucatán, Quintana Roo és Chiapas
között mindössze hegyek és esőerdők vannak. Ezek az államok nagyon
szegények és elmaradottak, a földnélküli, nincstelen parasztok meg tökéletes
áldozatai egy kommunista felkelésnek. Mi van, ha Mexikó a kommunisták
kezére jut, Arthur? Kuba már éppen eléggé veszélyes. Hát akkor képzelj el
egy kétezer mérföld hosszú határt egy szovjet csatlósállammal. Képzeld el,
hogy szovjet rakétasilók vannak Jaliscóban, Durangóban és Bajában.
– Texas lesz a következő?
– Nem, hanem Nyugat-Európa – feleli Hobbs –, mert tudják, és ez így
igaz, hogy még az Egyesült Államok pénzügyi és katonai erejét is
meghaladja egyszerre biztosítani a mexikói határ és a Fulda-völgy védelmét.
– Ez baromság.
– Tényleg? – kérdi Hobbs. – A nicaraguaiak már most is fegyvereket
exportálnak a határon keresztül a salvadori FLMN-nek. De ne menjünk
ennyire messzire. Csak gondolj bele egy szovjet érdekszférába tartozó
Nicaraguába Közép-Amerika szívében. Képzelj el a Csendes-óceánban, a
Fonseca-öbölnél állomásozó szovjet tengeralattjárókat, vagy az Atlanti-
óceánon a Mexikói-öbölnél. Az öblöt és a karibi térséget egy pillanat alatt
szovjet tóvá változtatják. Gondolj bele ebbe: ha azt hiszed, nehéz volt
kiszúrni az atomrakétákat Kubában, akkor milyen nehéz lehet kiszúrni őket a
hegyekben a Cordillera Isabelián. Középhatótávolságú rakéták könnyedén
elérik Miamit, New Orleanst vagy Houstont, ráadásul úgy, hogy
válaszcsapásra gyakorlatilag nincs időnk. És akkor még nem is beszéltünk a

193
tengeralattjárókról indítható rakétákról az öbölben vagy a karibi térségben.
Nem engedhetjük, hogy Nicaragua szovjet fennhatóság alatt álljon. Ez ilyen
egyszerű. A kontrák hajlandók elvégezni a munkát. Vagy inkább azt
szeretnéd, hogy amerikai srácok harcoljanak és haljanak meg a dzsungelben,
Arthur? Ezek a lehetőségeid.
– Azt akarod, hogy ezt válasszam? Drogkereskedő kontrák? Kubai
terroristák? Salvadori halálosztagok, amelyek nőket, gyerekeket, papokat és
apácákat gyilkolnak?
– Brutális, ördögi és gonosz állatok – mondja Hobbs. – Náluk csak a
kommunisták rosszabbak.
– Nézz csak rá a földgömbre – folytatja Hobbs. – Elfutottunk Vietnamból,
és ebből a kommunisták remekül megtanulták a leckét. Egy szempillantás
alatt elfoglalták Kambodzsát. Mi meg nem tettünk semmit. Bevonultak
Afganisztánba, és mi megint nem tettünk semmit. Szóval most Afganisztán,
aztán Pakisztán, majd India. És ha készen vannak, Arthur, akkor egész Ázsia
vörös lesz. Ott vannak a többi szovjet csatlósállamok, Mozambik, Angola,
Etiópia, Irak és Szíria. Mi meg semmit nem tettünk, semmit, semmit, mire
azt gondolják: Jó, lássuk, tesznek-e valamit, ha elfoglaljuk Közép-
Amerikát. Kezdik Nicaraguával. Mi a válaszunk? A Boland-törvény.
– Törvény.
– Öngyilkosság – feleli Hobbs. – Csak egy bolond vagy a kongresszus
nem látja a veszélyét egy szovjet bábállamnak Közép-Amerika szívében. A
hülyeséget szavakba sem lehet önteni. Tennünk kellett valamit, Arthur.
– Szóval a CIA úgy döntött, hogy...
– A CIA nem döntött sehogy – mondja Hobbs. – Éppen ezt próbálom
elmagyarázni neked, Arthur. A Kerberosz a lehető legmagasabb helyen
született.
– Ronald Reagan...
– ...olyan, mint Churchill – bólint Hobbs. – Felismerte a kritikus
történelmi pillanatot, és elszánta magát a cselekvés mellett.
– Azt akarod mondani...
– A részleteket természetesen nem ismeri – feleli Hobbs. – Egyszerűen
csak utasítást adott, hogy fordítsuk meg a folyamatokat Közép-Amerikában,
és döntsük meg a szandinisták hatalmát minden lehető eszközzel. Szó szerint
is idézhetem neked, Arthur. A Nemzetbiztonsági Hivatal Hármas Számú

194
Direktívája felhatalmazza az alelnököt, hogy felvegye a harcot a kommunista
terroristák ellen bárhol Latin-Amerikában. Az alelnök erre megalakította a
Terrorista Incidens Munkacsoportot El Salvador-i, hondurasi és Costa Rica-
i központtal. A Munkacsoport pedig létrehozta a Nemzeti Humanitárius
Segítség Hadműveletet a Boland-törvénnyel összhangban. A célja pedig az
volt, hogy „humanitárius” segítséget nyújtson a nicaraguai menekülteknek,
azaz a kontráknak. A Kerberosz Hadműveletet nem a Cég irányítja, ebben
tévedsz, hanem az alelnök hivatala. Scachi közvetlenül nekem jelent, én
pedig közvetlenül az alelnöknek.
– Ezt miért mondtad el nekem?
– Mert hatni akarok a hazaszeretetedre – feleli Hobbs.
– A hazám, amit szeretek, nem bújik ágyba olyan emberekkel, akik a saját
ügynökeiket kínozzák halálra.
– Akkor a pragmatizmusodra akarok hatni – néz rá Hobbs. A zsebéből
elővesz néhány dokumentumot. – Banki kivonatok. A te számládra fizettek
be pénzt a Kajmán-szigeteken, Costa Ricában, Panamában. Egészen
pontosan Miguel Ángel Barrera fizette be.
– Én erről semmit nem tudok.
– Pénzfelvételi bizonylatok a te aláírásoddal.
– Ezt a megállapodást meg kellett kötnöm.
– Két rossz közül a kisebbik. Pontosan – bólint Hobbs. – Teljes
egészében értem a dilemmádat. Most arra kérlek, te is értsd meg a mienket.
Te megtartod magadnak mi titkainkat, mi pedig a tiedét magunknak.
– Baszd meg.
Art megfordul, és visszaindul az ösvényen.
– Biztosan találunk valami megoldást...
Art megrázza fejét. Foghatják a dominóelvüket, és feldughatják maguknak.
Mi olyat ajánlhatna nekem Hobbs, ami kompenzálná az Ernie-vel
történteket?
Semmit.
Semmi nincs ebben a világban. Semmi, amit egy olyan embernek lehetne
ajánlani, aki mindenét elveszítette: a családját, a munkáját, a barátját, a
reményét, a bizalmát, a hitét a saját hazájában. Semmit nem lehet ennek az
embernek ajánlani, ami bármit is jelentene neki.
De kiderül, hogy mégis.

195
 Ekkor Art megérti: Kerberosz nem azért áll a helyén, hogy ne engedje be.
Hanem azért, hogy behívja. Egy lihegő, vigyorgó, nyelvét nyújtogató
ajtónálló, aki lelkesen hívja az embert az alvilágba.
És ennek nem lehet ellenállni.

196
6. Fenekestül megrendül
...a bonyolult reteszt a zárban
fordítja, hogy minden tömör acél-
vagy sziklazár, pecek hull könnyedén,
s hogy mérges lendülettel és csikorgón
a Pokol-ajtószárnyak szétcsapódnak,
a sarkokon csikorgnak szörny dörejként,
[7]
a fenekestül megrendül Erebus
John Milton: Az elveszett paradicsom

Mexikóváros
1985. szeptember 19.

Az ágy remeg.
A remegés belebújik az álmába, majd ébredő gondolataiba: az ágy remeg.
Nora felül az ágyban, aztán ránéz az órára, de nehezen tudja kivenni a
digitális számokat, mert azok vibrálni látszanak, mintha megolvadtak volna
a szeme láttára. Odanyúl, hogy megfogja az órát: reggel nyolc óra tizennyolc
perc van. Ekkor rájön, hogy az éjjeliszekrény remeg. Minden remeg: az
asztal, a lámpák, a szék, az ágy.
A Regis Hotel hetedik emeletén van, a büszke, régi épületben az Avenida
Juarezen, a La Alameda Park mellett, a város szívében. Egy miniszter
vendégeként érkezett a Függetlenség Napján rendezett ünnepségekre, és
három nap múlva még mindig itt van. A miniszter esténként hazamegy a
feleségéhez. Délutánonként meg a Regisben ünnepli a függetlenségét.
Nora azt hiszi, még mindig alszik, még mindig álmodik, mert most a falak
pulzálnak.
Beteg vagyok?, kérdi magában. A gyomra felfordult, szédül, és az érzés
csak erősödik, amikor felkel az ágyból, de nem tud menni, még állni sem,
mert a lába alatt hullámzik a padló.
Odapillant az ággyal szemben a falon függő tükörre, ám az arca nem
sápadt. A feje mozog ide-oda a tükörben, ami hirtelen ezernyi darabra
robban szét.

197
 Szeme elé kapja a kezét, érzi, ahogy az apró szilánkok eltalálják. Aztán
hallja az eső dobolását, csak éppen nem eső esik, hanem törmelék a felső
emeletekről. Aztán a padló megmozdul, akár a Vidámpark Elvarázsolt
Kastélyában, csak ez nem vicces, hanem rémisztő.
Akkor sokkal jobban meg lenne ijedve, ha kívülről látná, mi történik.
Látná, hogy az épület szó szerint inog, kileng, és a teteje nekicsapódik a
szomszédos háznak. De azért Nora hallja. Hallja a gonosz, tompa
reccsenést, aztán az ágy mögötti fal összeomlik, Nora feltépi az ajtót, és
kifut a folyosóra.
Kívül Mexikóváros halálra rázkódik.
A várost egy tó helyére építették, puha földre, ami alatt a Cocos
tektonikus lemez húzódik meg, ami meg folyamatosan mozog Mexikó alatt. A
város és puha, laza alapja alig kétszáz mérföldre fekszik a lemez szélétől, a
világ egyik legnagyobb törésvonalától, a Közép-amerikai ároktól, ami a
Csendes-óceán alatt húzódik a mexikói üdülővárostól, Puerto Vallartától
egészen Panamáig.
A lemez déli és északi szélén évek óta tapasztaltak kisebb rengéseket, de
a közepén nem, Mexikóvárosban nem, amit a szeizmológusok csak
„szeizmikus résnek” neveznek. Azt mondják, hogy a központ előbb vagy
utóbb lángra kap, és felgyullad.
A baj a Föld felszíne alatt harminc kilométerrel kezdődik. Számtalan eon
óta a Cocos-lemez próbált süllyedni, becsúszni a lemez alá kelet felől, és
ma reggel sikerült neki. A parttól negyven mérföldre, Mexikóvárostól 240
mérföldre nyugatra a föld megreped, és hatalmas rengést indít el a
litoszférában.
Ha a város közelebb lett volna az epicentrumhoz, akkor talán jobban bírta
volna. A magas épületek talán túlélték volna a magas frekvenciájú, gyors
rengéseket, amelyek az epicentrum közelében következnek be. Az épületek
felugrottak volna, aztán vissza, megrepednek, de egyben maradnak.
Ám ahogy a rengés eltávolodik az epicentrumtól, úgy csökken az
energiája is, ami a puha talaj miatt nagyon veszélyes. A rengés hosszú, lassú
hullámokban hal ki, hiszen, ha úgy tetszik, ezek a hatalmas hullámok alulról
rázzák a puha tóágyat, akár egy tálnyi zselatint, és ez a zselatin egyre csak
mozog, hullámzik, vele együtt az épületek, amelyeket a hullámok inkább
függőlegesen ráznak, nem pedig vízszintesen, és ez a probléma.

198
 A magas épületek minden egyes emelete elmozdul az alatta lévő
emelethez képest. Az épületek tetejének így megnő a súlya, és szó szerint
kicsúsznak a levegőbe, összekoccannak a szomszédos építménnyel, majd
visszacsúsznak a tetejükre. Két hosszú percig ezek az épülete ide-oda
csúszkálnak, aztán egyszerűen kettétörnek.
Betondarabok hullnak az utcákra. Ablakok robbannak ki, üvegszilánkok
süvítenek a levegőben, akár a rakéták. A belső válaszfalak összeomlanak, a
tetőkre épített úszómedencék megrepednek, így több tonnányi víz zúdul alá.
Néhány épület kettétörik a negyedik, ötödik emeletnél, így három, nyolc,
tizenkét emeletnyi kő, tégla, beton és acél zuhan az utcára, velük együtt meg
emberek ezrei, akiket a romok maguk alá temetnek.
Egyik épület a másik után – négy perc alatt összesen 250 – omlik össze a
földrengésben. A kormány is szó szerint omlik össze: a haditengerészeti
minisztérium, a kereskedelmi minisztérium és a kommunikációs
minisztérium épületei mind összedőlnek. Velük együtt a város
turistaközpontja is: a Monté Carlo Hotel, a Romano Hotel, a Versailles, a
Roma, a Bristol, az Ejecutivo, a Palacio, a Reforma, az Inter-Continental és
a Regis. A Caribe Hotel gyakorlatilag kettétörik, ágyak, matracok,
bőröndök, függönyök és vendégek zuhannak a mélybe, le, az utcára.
Komplett városrészek tűnnek el: Colonia Roma, Colonia Doctores, Unidad
Aragón és a Tlatelolco huszonkét emeletes épülete, ami magával rántja a
lakóit is. Különösen kegyetlen csavarként a földrengés elpusztítja a Mexikói
Központi Kórházat és a Juárez Kórházat, megölve a betegeket, és csapdába
ejtve az orvosok egy részét, akikre oly nagy szükség lenne.
Nora erről mit sem tud. Kirohan a folyosóra, ahol szoba szoba után omlik
össze, akár egy aprólékosan megépített kártyavár. Előtte egy nő szalad a
lifthez, és megnyomja a gombot.
– Ne! – kiáltja Nora.
A nő félelemtől tágra nyílt szemmel fordul meg, – Nehogy a liftet hívja –
mondja Nora. – Inkább a lépcsőn menjen le.
A nő csak bámul rá.
Nora megpróbálja spanyolul is elmondani, de nem emlékszik a szavakra.
Ekkor kinyílik a liftajtó, és víz ömlik ki belőle. Akár egy jelenet egy
rossz, groteszk horrorfilmből. A ránéz Norára, és nevetni kezd: – Agua.
– Vámos – mondja Nora. – Vagy vámonos. Mindegy. Menjünk.

199
 Megragadja a nő kezét, húzna akarja magával, de a nő ellenáll.
Visszarántja a
kezét, és egyre csak nyomja és nyomja a lift gombját.
Nora otthagyja őt, és megkeresi a tűzlépcső ajtaját. A padló remeg,
hullámzik a lába alatt. Ott áll a lépcsőházban, ami olyan, mint egy hosszú,
vibráló doboz. A rengés erejétől folyton nekimegy a falnak. Előtte emberek,
mögötte is, a lépcsőn egyre többen vannak. Hangok, borzalmas hangok
visszhangzanak a szűk térben: ahogy az épület széttépi magát, és sikít, nők
sikítanak, és ami még rosszabb, gyerekek visítanak. Megkapaszkodik a
korlátban, de az is mozog.
Egy emelet, még egy, próbálja számolni, aztán feladja. Három emelet,
négy, öt? Tudja, hogy hetet kell mennie. Hülyeség, de nem jut eszébe,
Mexikóban hogyan számozzák az emeleteket. Először földszint, aztán első
emelet? Vagy a földszint már az első emelet, aztán jön a második, harmadik,
negyedik...?
Számít valamit? Csak mozogj, mondja magának, egy újabb rángás, mint
amikor oldalra dől a hajó, Nora belevágódik a falba. Megtartja az
egyensúlyát, biztosan áll megint. Csak menj, csak menj, kifelé ebből az
épületből, mielőtt rád omlik. Menj csak lefele a lépcsőn.
Érthetetlen módon a Montmartre-ról a Willette térre vezető meredek
lépcső jut az eszébe. Mások függővasútra ülnek, de ő mindig gyalog megy,
mert jót tesz a vádlijának, és azért is, mert élvezi, és ha sétál, akkor jó oka
van a lépcső alján meginni egy chocolat chaud-ot abban a helyes kis
kávézóban. Oda vissza akarok menni, gondolja, ott akarok ülni az asztalnál
a járdán, hogy a pincér megint rám mosolyogjon, hogy nézhessem az
embereket, azt a vicces katedrálist, a Basilique du Sacré Coeur-t, ami úgy
néz ki, mintha cukorból készült volna.
Erre gondolj, másra, gondolja, ne arra, hogy meghalsz ebben a
csapdában, ebben a túltömött, hullámzó halálcsapdában. Istenem, milyen
meleg van itt, istenem, ne sikítsatok már, semmire sem mentek vele, kuss
legyen már, végre friss levegőt érzek, emberek tömörülnek előtte, aztán
lassan ritkulnak, és követi őket a hotel halijába.
A csillárok úgy potyognak a plafonról, mint a rothadt gyümölcsök a fáról,
darabokra törve a járólapos padlón. Nora átlép rajta a forgóajtó felé menet.
Alig lehet mozdulni az emberektől, kivárja a sorát, belép. Nem kell nyomnia

200
az ajtót, mögötte éppen elegen nyomják. Érzi a kinti levegőt, a csodálatos
levegőt, látja a tompa napfényt, már majdnem kilép....
Amikor az épület ráomlik.

Éppen misézik, amikor megremeg a föld.

Parada bíboros az epicentrumtól tíz mérföldre, Ciudad Guzmán
katedrálisában a feje fölé emeli az ostyát, és Istenhez imádkozik. Az
alkalmankénti mise a kisvárosban az egyik előnye annak, hogy ő a
guadalajarai főegyházmegye bíborosa. Imádja a székesegyház klasszikus
spanyol barokk stílusát, azt az egyedi módot, ahogy Mexikó sajátosan
alkalmazta az európai gót stílust pogány azték és maja környezetben. A
székesegyház két gótikus tornyát prekolumbiánus formák díszítik, a kupolát
pedig színes mozaik borítja. Még most is, ahogy a retablót nézi az oltár
mögött, még most is látja az aranyozott fafaragásokat: európai kerubok és
emberi fejek ősi, gyümölcsöket, virágokat és madarakat ábrázoló tekercsek
között.
A színek, a természet szeretete, az élet élvezete – ezért imádja a
kereszténység mexikói változatát, ahogy a bennszülött pogányság keveredik
a Jézusba vetett megdönthetetlen hittel. Ez nem az európai intellektualizmus
száraz, szikár vallása, ami gyűlöli a természetes világot. Nem, a mexikóiak
velük született bölcsességgel és spirituális nagylelkűséggel – hogy is
fogalmazza – magukhoz ölelik ezt a világot, meg a következőt is.
Ez egész jó, gondolja, ahogy visszafordul a gyülekezethez. Bele kell
fogalmaznom a következő szentbeszédembe.
A katedrális tele van hívőkkel ma reggel – pedig csak csütörtök van –,
mert ő celebrálja a misét. Éppen elég nagy az egóm, gondolja, hogy ezt
élvezzem. Az van, hogy Parada rettentő népszerű bíboros: elvegyül az
emberek között, akik megosztják vele gondjaikat, gondolataikat, nevetésüket
és ételüket. Tudja, hogy minden városban, faluban viccelődnek róla, ahova
ellátogat. És ő mindenkihez elmegy: – Hozzatok nagyobb széket az
asztalfőre, Juan bíboros jön vacsorára.
Fogja az ostyát, és éppen az előtte térdelő hívő nyelvére készült tenni.
Amikor a padló ugrik egyet a talpa alatt.
Pontosan ezt érzi. Hogy ugrik egyet. Aztán még egyet, meg még egyet,
hogy az ugrálásokból egyetlen nagy remegés legyen.

201
 Valami nedveset érez az ingujján.
Lenéz, és látja, hogy a ministránsfiú kezében tartott kupából folyik a bor.
Átöleli a fiú vállát.
– A boltívek alatt menj ki – mondja. – Mindenki így menjen ki, csendben,
nyugodtan.
Gyengéden taszít egyet a ministránson. – Indulj.
A fiú lelép az oltárról.
Parada vár. Addig vár, amíg mindenki ki nem megy. Maradj nyugodt,
mondja magának. Ha te nyugodt vagy, ők is azok maradnak. Ha kitör a pánik,
akkor a végén még agyontapossák egymást.
Szóval marad, és körbenéz.
A faragott állatok életre kelnek.
Ugrándoznak, remegnek.
A faragott arcok bólogatnak, le-föl.
Örült egyetértésben bólogatnak, gondolja Parada. Miben értenek egyet?
Kívül a két torony remegni kezd.
Kőből készültek. Helyi művészek gyönyörű faragása. Oly sok szeretettel
dolgoztak rajtuk, oly sok törődéssel. De Ciudad Guzmánban állnak, Jalisco
tartományban, amit még az őslakosok, a tarascóiak neveztek el, és annyit
tesz:”homokos hely”. A torony kövei, szépek, tartósak és kemények, de a
habarcsot ebből az olajos homokból keverték.
Sok mindennek ellenállt, esőnek, szélnek, időnek, de nem arra tervezték,
hogy egy 7.8-es erősségű földrengést is kibírjon, ami harminc kilométeres
mélységből és tíz mérföldes távolságból indult.
Szóval, ahogy a hívők lassan jönnek ki a katedrálisból, a tornyok
megremegnek, a habarcs, ami összetartotta őket, kirázkódik, és a tornyok
rázuhannak azoknak az embereknek az unokáira, akik felhúzták őket. A
tornyok ráomlanak huszonöt hívőre.
Mert a templomban aznap reggel nagy a tömeg.
Hiszen mindannyian szeretik Juan bíborost.
Aki most az oltárnál áll sértetlenül, sokkolva és rémülten nézi, ahogy az
emberek eltűnnek előtte a sárga porfelhőben.
Az ostya még ott a kezében.
Jézus teste.

202
 Norát a holtak közül húzzák ki.
Egy acélgerenda mentette meg az életét. Rázuhant egy falra, a tetején
fennakadt, és a másik, zuhanó acélgerenda így nem zúzta össze Norát.
Kapott egy kis levegőt, a törmelék nem omlott rá, így ahogy ott feküdt a
Hotel Regis romjai alatt, legalább lélegezni tudott.
Nem mintha levegőnek lehetne hívni, hiszen szinte csak porból áll.
Fulladozik tőle, köhög, nem lát semmit, de azért hall. Percek teltek el,
vagy órák? Nem tudja, és ezalatt azon gondolkodik, vajon meghalt-e. Ha ez
a pokol – csapdába esve egy szűk, forró helyen, nem lát semmit, fullad a
portól –, akkor meghaltam, gondolja, meghaltam, és eltemettek. Hallja a
jajveszékelést, a nyögést, a kiabálást, a sírást, és azon tűnődik, örökké fog-e
tartani. Hogy ez lesz-e az örökkévalóság a számára. Hogy ide jutnak-e a
kurvák, amikor meghalnak.
Éppen annyi helye van, hogy karjára tudja hajtani a fejét. Talán átalszom a
poklot, gondolja, átalszom az örökkévalóságot. Észreveszi a karján az
alvadó vért, aztán eszébe jut a szétrobbanó tükör, a karjába fúródó
üvegszilánkok. Nem lehetek halott, gondolja, ha érzem a nedves vért. A
halottak nem véreznek.
Nem vagyok halott, gondolja.
Élve eltemettek.
Ekkor esik pánikba.
Kapkodva szedi a levegőt, pedig tudja, hogy ilyenkor nem szabad, hiszen
gyorsabban használja el azt a kevés oxigént, de nem tehet róla. A gondolat,
hogy élve eltemették, hogy ez egy koporsó a föld alatt... Eszébe jut valami
ostoba sztori Poe-tól, amit középiskolában olvasott. A karmolásnyomok a
koporsón...
Sikoltani akar.
De nem a pánikra kellene pazarolnom a levegőmet, gondolja. Máshogy is
lehet. Egyszerűen elkiáltja magát: – Segítség!
Újra és újra. Teli tüdőből.
Ekkor szirénákat hall, lépteket maga fölött.
– Segítség!!!
Valaki megütögeti a romkupacot. – Dónde estás?
– Itt vagyok lenn! – kiáltja. Aztán gondolkodik, és megint: – ¡Aquí!
Hallja és érzi, ahogy felemelnek róla dolgokat. Parancsokat osztogatnak,

203
figyelmeztetnek. Aztán amennyire csak bír, felnyúl a kezével. Egy
másodperccel később csodálatos érzés tölti el, ahogy valaki megragadja a
kezét. Érzi, hogy húzzák kifele, ki- és felfele, majd csodálatos módon egy
nyitott térben áll. Jó, csak félig nyitott. A plafon fele leszakadt. A falak
düledeznek. Mintha a romok múzeumában állna.
Egy mentőmunkás megfogja a karját, és kíváncsian rápillant.
Ekkor Nora különös szagot érez. Édes, gyomorforgató szagot. Istenem, mi
lehet ez?
A gáz lángra gyullad a szikrától.
Hallja, ahogy belobban, majd egy irdatlan durranás rázza meg a szívét, és
a lyukra löki. Amikor felnéz, mindenütt tüzet lát. Mintha a levegő is égne.
És feléje közeledik.
A férfiak üvöltenek: – jVámonos! ¡Ahorita!
Menjünk! Most!
Az egyik férfi megragadja Nora karját, és maga előtt tolja, futnak.
Körülöttük mindenütt lángok, égő törmelék hullik a fejükre, Nora megint
hallja a hangot, érzi a savas, orrfacsaró bűzt, a férfi meg üti a fejét, mert a
haja lángra kapott, de Nora ezt nem érzi. A férfi ingujja is meggyullad, de
egyre csak tolja maga előtt Norát, tolja és tolja, aztán hirtelen kinn állnak a
szabad téren, Nora össze akar esni, de a férfi nem hagyja, tolja, egyre csak
tolja maga előtt, mert mögöttük a Hotel Regis maradéka lángol.
Két másik férfi nem jut ki. Egyike lesznek annak a 128 hősnek, akik a
földrengés miatt beszorult és eltűnt embereket próbálták meg kimenteni.
Nora akkor ezt még nem tudja, ahogy áttámolyog az Avenido Benito
Juárezen, be a La Alameda Park viszonylagos biztonságába. Térdre rogy,
egy közlekedési rendőr, egy nő kabátot dob a fejére, hogy eloltsa a haját.
Nora körbenéz: a Hotel Regis egy lángoló romhalmaz. Mellett a Salinas y
Rocha áruház olyan, mintha kettévágták volna. A Függetlenség Napjáról
ittmaradt vörös, zöld és fehér zászlók, molinók lebegnek az összeomlott rész
fölött. Nora a vastag porfelhőn keresztül látja a romos, félbevágott
épületeket. Hatalmas kőhegyek, betonhegyek, és meggörbült acél borítja az
utcát.
És az emberek. Mindenütt térdelő emberek. Imádkoznak.
Az ég sötét a füsttől és a portól.
Eltakarva a napot.

204
 És újra meg újra egyre csak ezt hallja, ezt ismételgeti mindenki: – El fin
del mundo.
A világ vége.
Nora haja a feje jobb oldalán leégett, bal karja véres, tele apró
üvegszilánkokkal. A sokk és az adrenalin hatása elmúlt, helyükre fájdalom
lép.

Parada a holttestek mellett térdel.

Utólag adva fel az utolsó kenetet.
Egy egész sor holttest vár még rá. Huszonöt, rögtönzött lepelbe csavart
holttest: takarókban, törülközőkben, abroszokban, amit csak találtak. Ott
fekszenek szép, egyenes sorban az összedőlt katedrális mellett a porban,
miközben az emberek megszállottan kutatnak a romok alatt. Keresik
szeretteiket, akik eltűntek, és talán egy kő alá szorultak be. Kétségbeesetten,
reménnyel telve keresik az élet bármilyenjeiét.
Parada latin szavakat mormol, de a szíve...
Valami eltört benne, valami a földdel együtt véglegesen és halálosan
megrepedt benne. Most már itt egy törésvonal köztem és közted, Isten,
gondolja.
Isten, aki van, Isten, aki nincs.
Ezt nem mondhatja meg az embereknek – kegyetlen cselekedet lenne.
Várakozva néznek rá, hogy szeretteik lelkét a mennybe küldje. Nem
csalódhatnak benne, most nem, talán soha sem. Az embereknek remény kell,
és ezt nem vehetem el tőlük. Nem vagyok annyira kegyetlen, mint Te,
gondolja.
Így aztán imádkozik. Felkeni őket olajjal, és folytatja a szertartást.
Mögötte egy pap jelenik meg.
– Juan atya?
– Nem látod, hogy dolgom van?
– Mexikóvárosba kell mennie.
– Rám itt van szükség.
– Ez parancs, Juan atya.
– Kinek a parancsa?
– A pápai nunciusé – feleli a pap. – Mindenkit odarendeltek, hogy
közösen szervezzék meg a segélyeket. Már eddig is oly sokat dolgozott, Juan

205
atya...
– Tucatnyi halott vár rám...
– Mexikóvárosban meg ezrek – mondja a pap.
– Ezrek?
– Senki sem tudja, hányán. És több tízezernyi, akinek nincs többé otthona.
Tessék, gondolja Parada, ez van. Az élőket kell szolgálnom.
– Előbb még ezt befejezem – jelenti ki.
Azzal folytatja az utolsó kenet feladását.

Nem tudják rávenni, hogy elmenjen.

Sokan próbálják – rendőrök, mentősök –, de Nora nem megy orvoshoz.
– A karja, Señorita, az arca...
– Semmiség – mondja. – Mások sokkal komolyabban sérültek meg. Jól
vagyok.
Fáj, gondolja, de jól vagyok. Különös, gondolja, pár nappal ezelőtt el
sem tudtam volna képzelni, hogy e két dolgot egyszerre érezzem, de most
már tudom, hogy lehetséges. Fáj a karja, a feje, az arca, mintha iszonyúan
leégett volna a napon, fáj, de jól van.
Sőt, erősnek érzi magát.
Fájdalom?
A fenébe a fájdalommal. Itt emberek haldokolnak.
Nincs szüksége segítségre – ő akar segíteni.
Leül szépen, és óvatosan kihúzkodja a karjából az üvegszilánkokat, majd
lemossa a bőrt egy törött vízvezetéknél. Letépi a vászonpizsamája egyik
ujját (örül, hogy nem azt a vacak selymet választotta), és beköti vele a sebet.
Aztán letépi a pizsama másik ujját is, azt meg az orra és a szája elé fogja,
mert akkora a füst és a por, a szag pedig...
A halál szaga.
Elképzelhetetlen, amíg nem szagolja az ember, utána meg képtelen
elfelejteni.
Arcára köti a pizsama ujját, és elindul, hogy keressen valamit a lábára.
Nem nehéz, hiszen az áruház gyakorlatilag kirobbant az utcára. Felvesz egy
pár gummiszandált, nem tartja fosztogatásnak (nincs fosztogatás, a várost
túlnyomórészt lakó szegények ellenére nincs fosztogatás), és csatlakozik egy
önkéntes mentőcsapathoz, ami a hotel romjait kutatja túlélők után. Több száz

206
ilyen csapat dolgozik, önkéntesek ezrei ásnak városszerte összedőlt
épületekben, ásókkal, csákányokkal, törött csövekkel és puszta kézzel, csak
hogy ki tudják szabadítani a romok alatt rekedteket. Cipelik a holtakat
takarókba, lepedőkbe, zuhanyfüggönyökbe csavarva, mindent megtesznek,
hogy enyhítsék a reménytelenül túlterhelt hivatalos mentőcsapatok munkáját.
Más önkéntes csapatok a romokat takarítják el a mentők és a tűzoltók
útjából. A tűzoltóság helikopterei lebegnek az égő épületek fölött,
drótkötélen keresztül mentik azokat, akikhez az utca szintjéről nem tudtak
feljutni.
Mindeközben rádiók ezrei mormolják a litániát, amit vagy az öröm, vagy
a fájdalom sikoltásai szakítanak félbe, ugyanis a bemondó a halottak és a
túlélők nevét sorolja.
Más hangok – nyögések, nyöszörgés, sírás, segélykiáltás – hallatszik a
romok alól. Emberek hangja, akiket tonnányi rom temetett maga alá.
Szóval a munkások dolgoznak tovább. Csendben, eltökélten keresik az
önkéntesek és a profik a túlélőket. Nora mellett egy csapatnyi cserkészlány.
Nem lehetnek több kilencnél, gondolja Nora, látva komoly, eltökélt arcukat,
ahogy szó szerint a vállukon cipelik a világ súlyát. Vannak cserkészfiúk és
cserkészlányok, focicsapatok, bridzsklubok, és senkihez nem tartozók, mint
Nora, akik maguktól alkotnak csapatot.
Orvosok és nővérek – azon kevesek, akik túlélték a kórház összeomlását
– sztetoszkóppal fésülik át a romokat, betonhoz, kőhöz nyomva a
szerszámot, hátha így könnyebben meghallják az élet legkisebb jelét is.
Amikor sikerrel járnak, mindenkit csendre intenek, a szirénák elhallgatnak, a
kocsik motorja leáll, és senki sem mozdul. És ha a doktor mosolyog vagy
bólint, a csapatok veszik át a terepet, óvatosan, ám határozottan mozdítják el
a köveket, az acélt, a betont, és néha jó a vége, mert valakit kihúznak a
romok alól. Máskor meg szomorú: nem képesek elég gyorsan elbontani a
törmeléket, elkésnek, és egy élettelen testet találnak.
Akármire is bukkannak, dolgoznak tovább.
Egész nap, egész éjjel.
Nora éjszaka egyszer áll meg. Pihen egy kicsit, iszik egy teát, eszik egy
szelet kenyeret a hirtelenjében felállított szükségkonyhán. A park tele van
emberekkel, akik most veszítették el otthonukat, emberekkel, akik félnek a
házaikban, lakásaikban maradni. A park olyan, mint valami hatalmas

207
menekülttábor, gondolja Nora, és valójában az is.
A nagy csend, az különös. A rádiókat lehalkították, az emberek halkan
imádkoznak, suttognak a gyerekeiknek. Nincs veszekedés, nincs vita, nincs
lökdösődés azon, hogy kinek jusson víz. Az emberek türelmesen állnak
sorba, majd ételt visznek az öregeknek és a gyerekeknek, másoknak
segítenek vizet hordani, sátrat állítani, latrinát ásni. Azok, akiknek az
otthonuk sértetlen maradt, takarókat hoznak, edényeket, ételt, ruhákat.
Egy nő farmert és flanelinget nyújt Nora felé.
– Vedd el.
– Nem tehetem.
– Hideg van.
Nora elveszi a ruhákat.
– Köszönöm. Gracias.
Bemegy egy fa mögé átöltözni. Ruha ekkora örömet még soha nem okozott
neki. A flanel szinte simogatja a bőrét. Otthon több szekrénynyi ruhám van,
gondolja, a legtöbbet egyszer vagy kétszer vettem fel. Most azonban sokat
megadna egy pár zokniért. Tudja, hogy a város majdnem egy mérfölddel van
a tengerszint felett, ám most érzi is a hideg miatt. Azon gondolkodik, hogy
azok vajon hogyan tartják magukat melegen, akik a romok alatt rekedtek.
Megissza a teát, megeszi a kenyeret, visszaköti a kezére a rongyot, és a
hotelhoz sétál. Letérdel egy középkorú nő mellé, és folytatja, ahol
abbahagyta.

Parada a poklon megy keresztül.

Elolthatatlan tüzek égnek veszettül a törött gázvezetékek végén. Lángok
csapnak fel összeomlott épületekben, megvilágítva a sötétséget. Bűz
csavarja az orrát. Por száll az orrába és a szájába, köhög. Öklendezik a
szagtól. A rothadó hullák bűze, az égő hús szaga. Az erőteljes szagok mögött
megbújva pedig a tompább, de mégis átható szag, az emberi fekália szaga,
hiszen a csatornarendszer is összeomlott.
És ez csak egyre rosszabb lesz, gyerekekkel találkozik, akik sírva keresik
apjukat, anyjukat. Néhányan csak alsóneműben vagy pizsamában, másik
iskolai egyenruhában. Maga köré gyűjti őket. Egyik kezében egy kisfiú, a
másikkal egy kislány kezét fogja, aki egy másik gyerek kezét fogja, az meg
egy másikét...

208
 Mire elér a La Alameda Parkba, már vagy húsz gyerek van vele. Addig
keres, amíg meg nem találja a katolikus segélyszervezet sátrát.
Egy monsignortól megkérdezi: – Nem látta Antonuccit?
Antonucci püspököt, a pápai nunciust, a Vatikán legmagasabb rangú
képviselőjét Mexikóban.
– A székesegyházban misézik.
– Ennek a városnak nem mise kell – mondja Parada hanem villamos áram
és víz. Etel, vér, plazma.
– A közösség spirituális szükséglete...
– Sí, sí, sí, sí – mondja Parada, majd elsétál. Gondolkoznia kell, össze
kell szednie a gondolatait. Oly sok mindent kell megszervezni, oly sok
ember, akinek szüksége van valamire. Előhúz a zsebéből egy csomag
cigarettát, rá akar gyújtani.
Egy hang – egy nő hangja – szólal meg a sötétből. – Nehogy rágyújtson!
Elment az esze?
Elfújja a gyufát. Zseblámpájával a nő arcára világít. Egy kivételesen szép
arcra, szépségét még a mocsok és a por sem tudja elfedni.
– Sérült gázvezetékek – mondja a nő. – Azt akarja, hogy felrobbanjunk?
– Mindenütt tüzek égnek – feleli Parada.
– Akkor nincs szükség még egyre, igaz?
– Azt hiszem, nincs – bólint Parada. – Maga amerikai.
– Az.
– Gyorsan ideért.
– Itt voltam – válaszolja Nora –, amikor történt.
– Ó.
Megnézi magának alaposan Norát. Egy rég elfeledett érzés mozdul meg
benne. A nő alacsony, mintha mégis harcos lenne. Büszke magára. Harcolni
akar, de nem tudja mi ellen és hogyan.
Akárcsak én, gondolja Parada.
Kinyújtja a kezét.
– Juan Parada.
– Nora.
Csak Nora, jegyzi meg magában Parada. Csak egy keresztnév.
– Itt él Mexikóvárosban, Nora?
– Nem. Üzleti ügyben jöttem.

209
 – Miféle üzleti ügyben?
Nora egyenesen a szemébe néz. – Call girl vagyok.
– Attól tartok, hogy...
– Prostituált.
– Ó.
– És maga?
Elmosolyodik. – Pap vagyok.
– Nem úgy öltözik, mint egy pap.
– Maga meg nem úgy, mint egy prostituált – feleli Parada. – Ami azt illeti,
nemcsak pap vagyok, hanem még rosszabb. Püspök. Egészen pontosan
érsek.
– És az jobb, mint a püspök?
– Ha csak a rangot nézi – mondja Parada. – Papként boldogabb voltam.
– Akkor miért nem megy vissza papnak?
Parada megint elmosolyodik. – Lefogadom, hogy maga nagyon sikeres
call girl.
– Az vagyok – bólint Nora. – Lefogadom, hogy maga nagyon sikeres
érsek.
– Ami azt illeti, azon gondolkodom, hogy abbahagyom.
– Miért?
– Nem vagyok biztos a hitemben.
Nora vállat von. – Akkor tettesse.
– Tettessem?
– Egyszerű. Én mindig azt csinálom.
– Ó. Óóóóóóóóó. Értem, – Parada elpirul. – De miért kellene bármit is
tettetnem?
– A hatalomért – válaszolja Nora. Amikor látja Parada érteden tekintetét,
folytatja. – Egy érseknek nagy a hatalma, nem?
– Bizonyos értelemben.
Nora bólint. – Én sok befolyásos emberrel fekszem le. Tudom, ha valamit
el akarnak érni, azt el is érik.
– És?
– És – int Nora a parkban lévő emberek felé. – Itt sok mindent el kell
intézni.
– Ó.

210
 A kisdedek szájából, gondolja Parada. Meg a prostituáltakéból.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondja Norának. – Remélem, még látjuk
egymást.
– A szajha meg a püspök?
– Látom, nem olvasta a Bibliát – mondja Parada. – Az Újtestamentumot?
Mária Magdolna? Ismerős?
– Nem.
– Maradjunk annyiban, hogy lehetünk barátok – néz Norára, majd gyorsan
hozzáteszi. – Barátok, de nem úgy, Esküt tettem... Úgy értem, hogy...
Szeretném, ha barátok lennénk.
– Én is.
Parada elővesz egy névjegykártyát a zsebéből. – Felhív majd, ha már
nyugalom van?
– Fel.
– Jó. Nos, mennem kell. Dolgom van.
– Nekem is.
Parada visszasétál a katolikus segélyszervezet sátrához.
– írd le a gyerekek nevét – utasítja a papot. – Majd olvasd össze az
halottak, eltűntek és túlélők névsorával. Valaki valahol biztosan összeírta a
gyerekeiket kereső szülők nevét. Olvasd össze azzal.
– Maga kicsoda? – kérdi a pap.
– A guadalajarai érsek – feleli Parada. – Indulj. Előtte hozz valakit, aki
megeteti és betakarja ezeket a gyerekeket.
– Igenis.
– És kell egy kocsi.
– Egy kocsi?
– Egy kocsi – feleli Parada. – El kell mennem a nunciátusra.
A pápai nunciátus, Antonucci otthona a várostól délre van, messze a
pusztítástól. Lesz elektromos áram, és a telefon is működik nála.
– A legtöbb utat lezárták.
– De van, amit nem – közli Parada. – Még mindig itt állsz. Miért?
Két óra múlva a pápai nuncius, Girolamo Antonucci bíboros visszatért a
házába, ahol ideges személyzetet talál, valamint Parada érseket, lába az
asztalon, szájában cigaretta, és a telefonon adja ki az utasításait.
Parada felnéz, amikor Antonucci belép.

211
 – Tud kávét főzetni? – kérdi. – Hosszú éjszakánk lesz.
És még hosszabb napjuk.

***
Bűnös vágyak.
Forró, erős kávé. Friss, meleg kenyér.
Hál’ istennek Antonucci olasz, így dohányzik, gondolja Parada, ahogy
mélyen letüdőzi a bűnös vágyak legbűnösebbikét, ami pap számára elérhető.
Kifújja a füstöt, és figyeli, amint a plafon felé száll, és hallgatja, mint
mond Antonucci a belügyminiszternek: – Személyesen beszéltem
Őszentségével, aki arra kért, tudassam szeretett mexikói népe kormányával,
hogy a Vatikán kész bármilyen segítséget megadni annak ellenére, hogy
továbbra sincs hivatalos diplomáciai kapcsolata Mexikó kormányával.
Antonucci olyan, mint egy madár, gondolja Parada.
Egy kis madár kicsi, egyenes csőrrel.
Nyolc évvel ezelőtt érkezett Rómából Mexikóba, hogy valahogy
visszaterelje az országot az anyaszentegyház kebelébe a kormány száz évnyi
antiklerikalizmusa után, ami azzal kezdődött, hogy Ley Lerdo 1856-ban
elfoglalta az egyház tulajdonában lévő haciendákat, és eladta őket. Az 1857-
es forradalmi alkotmány megfosztotta az egyházat minden hatalmától
Mexikóban, mire a Vatikán válaszul kiátkozott minden mexikóit, aki letette
az alkotmányos esküt.
Így száz évig kelletlen fegyverszünet jellemezte a Vatikán és a mexikói
kormány kapcsolatát. A formális kapcsolatokat nem állították helyre, de még
a legveszettebb szocialisták – a PRI, azaz a Partido Revolucionario
Institúciónál, az Intézményes Forradalmi Párt, ami 1917 óta egy pártként
vezette a pszeudo-demokratikus Mexikót – sem próbálták meg teljesen
betiltani az egyházat a hithű parasztok között. Azért a papokat és az egyházi
tisztviselőket folyamatosan zaklatták, de soha nem került kenyértörésre sor a
Vatikán és a kormány között.
Ám a Vatikán végig azon dolgozott, hogy visszaszerezze formális státusát
Mexikóban, és az egyház vezető konzervatív politikusaként Antonucci arról
papolt Paradának és a többi bíborosnak, hogy „nem szabad hagynunk, hogy a
hűséges Mexikó az istentelen kommunizmus kezére jusson”.
Szóval természetes, gondolja Parada, hogy Antonucci a földrengésben

212
lehetőséget lát. Isten több tízezer feltétlen hívének halálában látja a
lehetőséget, hogy végre térdre kényszerítse a kormányt.
A szükség rá fogja kényszeríteni a kormányt, hogy sok mindent lenyeljen
az elkövetkező pár napban. Meg kell majd hunyászkodnia, hogy elfogadja az
amerikai segítséget. El fogja fogadni. És térden kell csúsznia az egyház
segítségéért. Térden fog csúszni.
Mi pedig pénzt adunk nekik.
Pénzt, amit a hívőktől, szegényektől és gazdagoktól szedtünk be
évszázadok óta. A pénzt begyűjtöttük adómentesen, és nagy nyereséggel
befektettük. Szóval most, gondolja Parada, pénzt fogunk kiszedni egy elesett
országtól, hogy aztán visszaadjuk neki.
Krisztus zokogna.
Pénzváltók a templomban?
Mi vagyunk a pénzváltók a templomban.
– Maguknak pénz kell – mondja Antonucci a miniszternek. – Méghozzá
gyorsan, és nem nagyon fognak tudni kölcsönkérni, hiszen a kormányuk
adósbesorolása nem valami fényes.
– Kibocsátunk kötvényeket.
– És ki fogja megvenni őket? – kérdi Antonucci, szája sarkában elégedett
fintorral. – Annyi kamatot nem tudnak ajánlani, hogy a befektetők
ráharapjanak. Azoknak a hiteleknek sem tudják fizetni a kamatait, amiket
felvettek. A tőkéről nem is beszélve. Mi már csak tudjuk: vettünk éppen elég
mexikói állampapírt.
– Biztosítás – mondja a miniszter.
– Eleve alul vannak biztosítva – feleli Antonucci. – A saját
belügyminisztériumuk fordította félre a fejét, amikor kiderült, hogy a
hoteljaik alulbiztosítottak, mert így akarták támogatni a turizmust. Ugyanez a
helyzet a boltokkal, a lakóházakkal. Még azok a kormányépületek is
súlyosan alul vannak biztosítva, amelyek összeomlottak. Attól tartok, ez
botrányos. Szóval, miközben a kormányuk hivatalosan nem hajlandó
tudomást venni a lenézett Vatikánról, a pénzügyi cégek egészen más
véleménnyel vannak rólunk. Hajói tévedek, kiváló a besorolásunk. A
plusznak hívják.
Machiavelli csak olasz lehetett, gondolja Parada.
Ha nem lenne az egész ilyen ocsmányul cinikus zsarolás, akkor még akár

213
irigyelni és csodálni is lehetne azt, amit Antonucci művel.
De mivel túl sok feladat vár rájuk, és idejük se sok van, Parada
megszólal:
– Ne szarakodjunk. Boldogan elfogadunk mindenféle segítséget.
Pénzügyit, materiálisát, persze informálisan. Maguk meg cserében
megengedik a papjainknak, hogy viseljék a keresztet, és minden, maguktól
érkező segélyen feltüntetik, hogy a Római Anyaszentegyháztól érkezett. –
Aztán a miniszterhez fordul: – Maguk meg azt garantálják, hogy a következő
kormány hivatalba lépésétől számított harminc napon belül tárgyalásokat
kezdenek a hivatalos kapcsolat helyreállítása érdekében Mexikó és a
Vatikán között.
– De az csak három év múlva lesz – csattan fel Antonucci. – 1988-ban.
– Ezt én is ki tudtam számolni – feleli Parada, majd a miniszterhez fordul.
– Megegyeztünk?
Igen, megegyeztek.
– Mit képzel magáról? – néz Paradára dühösen Antonucci a miniszter
távozása után. – Még egyszer meg ne próbáljon kiszorítani a tárgyalásból.
Már a markomban volt.
– Ez a legújabb szabály? – kérdi Parada. – A markunkban tartani a
rászorulókat?
– Nem volt felhatalmazása, hogy...
– Kukoricára akar térdepeltetni? – néz rá Parada. – Ha igen, akkor
csipkedje magát, mert dolgom van.
– Mintha elfelejtette volna, hogy én vagyok a közvetlen felettese.
– Azt nem lehet elfelejteni, amit az ember nem is vesz tudomásul –
válaszolja Parada. – Maga nem a felettesem. Maga egy politikus, akit Róma
küldött, hogy politizáljon.
– A földrengés Isten akarata volt... – kezdi Antonucci.
– Nem hiszem el, hogy ezt hallom.
– ...ami lehetőséget nyújt arra, hogy milliónyi mexikói lelkét mentsük
meg.
– Ne a lelküket mentse meg! – kiáltja Parada. – Hanem őket!
– Ez színtiszta istenkáromlás!
– Helyes!
Nem csak a földrengés áldozatairól van szó, gondolja Parada. Hanem a

214
milliónyi szegényről. Szó szerint milliók élnek Mexikóváros
nyomornegyedeiben, Tijuana szemétdombjain, és ott vannak a földnélküli
parasztok Chiapasban, akik valójában rabszolgák.
– Én nem veszem be ezt a”felszabadítási teológiát” – jelenti ki Antonucci.
– Nem érdekel – von vállat Parada. – Nem magának tartozok
elszámolással, hanem Istennek.
– Felemelem azt a telefont, és áthelyeztetem egy kápolnába Tierra del
Fuegóba.
Parada felkapja a kagylót, és odanyújtja neki.
– Hajrá – mondja. – Boldogan leszek plébános a világ végén. Miért nem
tárcsáz? Vagy tárcsázzak én? Blöffölünk? Jó, blöfföljünk. Én majd akkor
felhívom Rómát, aztán a lapokat, és elmondom nekik, pontosan miért is
helyeztek át.
Figyeli, ahogy Antonucci arcán a düh piros foltokban üt ki. A madárka
pipa, gondolja Parada. Összeborzoltam a helyes kis tollacskáit. De
Antonucci visszanyeri a nyugalmát, visszafogott arckifejezését, sőt még
önelégült mosolya is visszatér, ahogy lerakja a kagylót.
– Remek döntés – mondja Parada tettetett magabiztossággal. – Én
vezetem a segélyosztást, tisztára mosom az egyház pénzét, hogy ne hozzam
kellemetlen helyzetbe a kormányt, és segítek visszahozni Mexikót az egyház
kebelébe.
– Várom a quidet – néz rá Antonucci – a pro quo-ban.
– A Vatikán kinevez bíborosnak.
Mert az ember csak akkor tud jót cselekedni, ha hatalma van.
– Magából is gyorsan lett politikus – jegyzi meg Antonucci.
Igaz, gondolja Parada.
Helyes.
Remek.
Ám legyen.
– Akkor megegyeztünk – mondja Parada.
Hirtelen inkább macska lett, semmint madár, gondolja Parada. Azt hiszi,
hogy lenyelte a kanárit. Hogy eladtam a lelkem az ambíciómért. Ezt a
felállást érti.
Helyes. Higgye csak ezt.
Tettesse, mondta a csinos amerikai prostituált.

215
 Igaza van. Nem is olyan nehéz.

Tijuana
1985

Adán Barrera azon a megállapodáson gondolkodik, amit a PRI-vel kötött.

Roppant egyszerű volt, gondolja. Bemegyek reggelizni egy táskányi
készpénzzel, és üres kézzel jövök ki. Az asztal alatt marad a táska, amit
senki nem említett, csak feltételezett, a hallgatólagos megállapodás fejében:
az amerikai nyomás ellenére Tío hazajöhet hondurasi száműzetéséből.
És visszavonul.
Tío csendben fog élni Guadalajarában, és békében vezeti legális üzleteit.
Ez a megállapodás előnyös oldala.
Az előnytelen az, hogy García Abrego végre valóra váltja régi álmát, és ő
lesz Tío helyett El Patron. Talán nem is olyan rossz dolog ez. Tío egészsége
nem az igazi, és megváltozott, amióta az a Talavera nevű kurva elárulta. Tío
tényleg szerette azt a kis segunderát, el akarta venni, és azóta már nem a
régi önmaga.
Szóval Abrego veszi át a Federación vezetését, és persze tovább irányítja
az Öböl-plazát. El Verde irányítja Sonorát, Güero Méndez meg a Baja-
plazát.
A mexikói szövetségi kormány meg elfordítja a fejét.
A földrengésnek köszönhetően.
A kormánynak pénzre van szüksége az újjáépítéshez. És mindössze két
forrása van: a drogok és a Vatikán. Az egyház már beszállt, ezt tudja Adán,
most rajtunk a sor. Mert lesz egy quid pro quo, amihez tartja magát a
kormány.
Ezen felül a Federación állja a számlát, hogy a kormánypárt, a PRI nyerje
a következő választást, ahogy a forradalom óta mindig. Adán segít
megszervezni Abregónak egy adománygyűjtő vacsorát, ahova a beugró
fejenként 25 millió dollár. Az összes mexikói vezető drogkereskedőnek és
üzletembernek ott a helye.
Ha továbbra is dolgozni akarnak.
Soha nem kellett jobban az üzlet, gondolja Adán. A Hidalgo-féle fiaskó
alaposan megakasztotta az üzletmenetet, de most már Arturo sincs az

216
országban, így a dolgok lecsillapodtak, és sok pénzt lehet megint keresni.
Most, hogy ismét megfelelő a kapcsolatunk Mexikóvárossal, folytathatjuk az
üzletet ott, ahol abbahagytuk.
Ami azt jelenti, hogy Baja – plazát el kell lopni Güerótól.

Tío ötlete volt, hogy az unokaöccsei beszivárogjanak Tijuanába.

Akár a kakukkok.
Mert az a hosszú távú terv, hogy lassan növeljük hatalmunkat és
befolyásunkat, és csak akkor kitúrni Güerót a fészkéből. Különben is, alig
van ott, hiszen a Baja-plazát a Culiacán melletti farmjáról próbálja
irányítani. Güero a helyetteseire bízta La Plaza napi szintű vezérlését, a
hozzá hűséges Juan Esperagozára és Tito Micalra.
Meg Adán és Raúl Barrerára.
Tío ötlete volt, hogy beférkőzzenek a tijuanai szervezetbe. – Legyetek a
szövet része, így ha ki akarnak tépni titeket, akkor az egész takaróban kárt
kell tenniük. Azt pedig nem fogják megtenni. – Lassan csináljátok, óvatosan,
anélkül, hogy Güero észrevenné, de csináljátok.
– A gyerekekkel kezdjétek – mondta Tío. – Az idősek mindent
megtesznek, hogy megvédjék a fiatalokat.
Így aztán Adán és Raúl mosolyoffenzívába kezdtek. Drága házakat vettek
az exkluzív Colonia Hipódromóban, és egyszer csak ott voltak. Az egyik
nap nem volt sehol Raúl Barrera, a másikon meg mindenhol össze lehetett
futni vele. Elmegy az ember egy klubba, Raúl állja a cechet, a
versenypályán Raúl köt fogadást, a diszkóban mindenki lucskos a Dóm
Perignontól, amit Raúl fizet. Lassan köré gyűlnek a jobb családból származó
tijuanai fiatalok, a bankárok, jogászok, orvosok és kormánytisztviselők
tizenkilenc, húszéves gyerekei, akik szeretnek a kocsijukkal leparkolni a
hatalmas, ősi tölgyfa melletti falnál, és beszélgetni Raúllal.
Hamarosan a fa „a fa” lesz, és mindenki, aki valaki, El Arbolnál
találkozik.
Mint Fabián Martínez.

***
Fabián olyan jóképű, mint egy filmcsillag.
Nem emlékeztet a druszájára – egy rég elfeledett énekesre, aki szörfös

217
filmekben játszott –, inkább olyan, mint egy fiatal, latin-amerikai Tony
Curtis. Fabián jóképű, és tudja. Hatéves kora óta mindenki ezt mondja neki,
a tükör meg csak megerősíti ebben. Magas, bőre rézszínű, szája széles és
érzéki. Fehér fogain évekig dolgoztak a fogorvosok, mosolya csábító.
Tudja, mert gyakorolta. Sokat.
Fabián egy napon ott van a fánál, amikor valaki így szól: – Öljünk meg
valakit.
Fabián ránéz Alejandróra.
Ez annyira király.
Direktben A sebhelyes arcúból.
Bár Raúl Barrera egyáltalán nem úgy néz ki, mint A1 Pacino. Magas,
jókötésű, válla széles, a nyaka pedig megy azokhoz a karate mozdulatokhoz,
amiket állandóan bemutat. Ma bőrdzsekit visel, és egy San Diego Padres
baseballsapkát. Az ékszerek azonban. Azok Pacinóé. Mindenütt ékszert
visel: nyaka körül vastag aranyláncokat, csuklóján arany karkötőket, és a
kötelező arany Rolexet.
Fabián szerint Raúl testvére olyan, mint A1 Pacino, csak éppen A
sebhelyes arcú végéről. Fabián csak párszor találkozott Adán Barrerával:
egy éjszakai bárban Ramónnal, egy bokszmeccsen, egyszer meg az „El Big”-
ben, Ted’s Big Boy hamburger éttermében az Avenida Revoluciónon. De
Adán inkább látszik könyvelőnek, semmint narcotraficantének. Nem visel
szőrmebundát, ékszert, nagyon halk, és finom beszédű. Ha nem mutatják meg
neki, észre sem veszi.
Raúlt azonban igen.
Ma tűzpiros Porsche Targájának dől, és kedélyesen arról beszél, hogy
öljenek meg valakit.
Bárkit.
– Kinek van a bögyében valaki? – kérdezi Raúl a srácokat. – Kit akartok
eltakarítani az utcáról?
Fabián és Alejandro egymásra néznek.
Régóta haverok – cuaték –, majdnem születésük óta, pár hét eltéréssel
jöttek világra ugyanabban a kórházban, a San Diegó-i Scrippsben. A
hatvanas évek végén ez volt a divat Tijuana felsőbb köreiben: átmentek a
határon, hogy a gyerekeik később élvezhessék a kettős állampolgárság
előnyeit. Szóval Fabián és Alejandro, meg a legtöbb cuatéjuk az

218
Államokban születtek, együtt mentek az exkluzív Hipódromóban óvodába és
általános iskolába a Tijuana belvárosa fölötti dombon. Mire ötödikesek,
hatodikosok lettek, az anyjuk visszavitte őket San Diegóba, hogy az
Államokban járhassanak középiskolába, megtanulhassanak rendesen
angolul, bikulturálisak lehessenek, és kialakíthassanak olyan nemzetközi
kapcsolatokat, amelyek későbbi sikereik szempontjából fontosak lehetnek. A
szülők pontosan tudták, hogy ugyan San Diego és Tijuana két különböző
országban vannak, mégis ugyanahhoz az üzleti közösséghez tartoznak.
Fabián, Alejandro és a haverjaik San Diegóban a katolikus, csak fiúkat
fogadó Augustine középiskolába jártak. A leánytesvéreik meg a Béke
Asszonyunkba. (A szülők azért megnézték a San Diegó-i állami iskolákat, és
gyorsan úgy döntöttek, ennyire bikulturális gyereket mégse szeretnének
nevelni.) A hétköznapokat papok társaságában töltötték, a hétvégéket
Tijuanában, bulikra vagy strandra járva Rosaritóban és Ensenadában.) Vagy
néha San Diegóban maradtak, és ugyanazt csinálták a hétvégéken, mint az
amerikai tinédzserek: ruhát vettek a plázákban, moziba mentek, vagy bulizni
ki a Pacific Beach-re, La Jolla Shoresra annak az osztálytársuknak a házába,
akinek a szülei elutaztak (és gyakran utaztak a szülők, ez az egyik nagy
előnye a gazdag szülőknek: van pénzük utazni), és keféltek, ittak, marihuánát
szívtak.
Ezeknek a srácoknak komoly készpénz van a zsebében, és jól
öltözködnek. Ehhez szoktak hozzá az általános iskolában, a középiskolában.
Most is. Mind a ketten Bajában járnak középiskolába, és nem üres zsebbel
indulnak el reggelente. Ha nem diszkóban, klubokban vagy El Arbolnál
vannak, akkor vásárolnak. Sokkal többet időt töltenek vásárlással, mint
tanulással.
Nem mintha hülyék lennének.
Mert nem azok.
Különösen Fabián. Okos srác. Csukott szemmel le tudná tenni az üzleti
vizsgát. Órák közben a szeme többször van csukva, mint nyitva. Fabián
fejben kiszámolja a kamatos kamatot, mire a többiek csak odáig jutottak,
hogy elővegyék a számológépüket. Kitűnő diák lehetne.
De minek. Ez nem része a tervnek.
A terv a következő: középiskolába az Államokban jársz, visszajössz,
szerzel egy közepes eredményű diplomát, az apád egy üzletet ad neked, és a

219
határ két oldalán kialakított kapcsolataid révén nekiállsz pénzt keresni.
Ez a terv az életre.
De a tervben nem szerepelt, hogy megjelennek a Barrera testvérek. Egy
szó sem volt arról, hogy Adán és Raúl Barrera ideköltöznek, és kivesznek
egy nagy, fehér házat Colonia Hipódromóban.
Fabián egy diszkóban találkozott Raúllal. A barátaival egy asztalnál ül,
mire besétál ez az elképesztő alak: földig érő nercbunda, világoszöld
cowboy-csizma, fekete cowboykalap. Fabián ránéz Alejandróra, és így
szól: – Odanézz már!
Azt hiszik, a pali egy vicc, csakhogy a vicc rájuk néz, a pincérért kiált, és
harminc üveg pezsgőt rendel.
Harminc üveg pezsgőt.
És nem valami ócska szart, hanem Domot.
És készpénzzel fizet.
Aztán megkérdi: – Ki akar velem bulizni?
Mint kiderül, mindenki.
A bulit Raúl Barrera állja.
Aztán egy napon nemcsak ott van, hanem oda is visz.
Szóval ott ülnek El Arbol körül, egy kis füvet szívnak, és karatéznek,
Raúl meg elkezd Felizardóról beszélni.
– A bokszoló? – kérdi Fabián. Cesar Felizardo a legnagyobb hős
Mexikóban.
– Nem, hanem a földműves – feleli Raúl. Sodor egy dzsointot, és
Fabiánra néz. – Igen, a bokszoló. Pérezszel öklözik a jövő héten. Itt,
Tijuanában.
– Nem lehet jegyet kapni – feleli Fabián.
– De lehet – mondja Raúl.
– Te tudsz?
– Földim – válaszolja Raúl. – Culiacáni. Régebben én voltam a
menedzsere. Ő az én viejóm. Ha érdekel titeket, elintézem.
Igen, érdekli őket, Raúl meg elintézi. A ring mellé szerez jegyet. Az
összecsapás nem tart sokáig – Felizardo a harmadik menetben kiüti Pérezt
de akkor is nagy buli. Az még nagyobb, amikor Raúl hátraviszi őket az
öltözőbe, ahol találkoznak Felizardóval. Úgy beszélget velük, mintha
évszázados haverok lennének.

220
 Fabián még valamit észrevesz: velük úgy beszél, mint a haverjaival,
Raullal úgy, mint egy cuaféval, viszont Adánnal nem. Vele tisztelettel
beszél. Adán nem is marad sokáig, csak gyorsan gratulál neki, és már megy
is.
De minden megáll az öltözőben, amíg ott van.
Ó, igen, Fabián most már látja, hogy a Barrera testvérek tényleg bejutnak
mindenhova, és nem csak a legjobb ülőhelyeket szerzik meg a
focimeccseken (ahova Raúl viszi őket), nem csak a legjobb ülőhelyeket
szerzik meg a Padres meccsein (ahova Raúl viszi őket), és még csak nem is
a legjobb bulit szervezik Vegasban, ahova egy hónap múlva repülnek, a
Mirage-ban szállnak meg, elvesztik az összes pénzüket a kaszinóban, és
nézik, Felizardo hogyan veri ki a szart is Rodolfo Aguilarból hat meneten
keresztül, így őrizve meg pehelysúlyú címét, hogy aztán egy szakasznyi
luxuskurvával mulassanak Raúl lakosztályában, és másnap délután –
másnaposán, a sok dugástól sajgó farokkal és boldogan – hazarepüljenek.
De nem ám. Fabián tudja, hogy a Barrera testvérek olyan helyekre viszik
el őket percek alatt, ahova évek alatt sem tudnának eljutni, még akkor sem,
ha napi tizennégy órát dolgoznak apuci irodájában.
Az ember mindenféléket hall a Barrerákról – a pénzt, amit két kézzel
szórnak, drogokból származik (naná) de főleg Raúlról. Az egyik sztori, amit
róla suttognak, így hangzik:
A kocsijában ül a háza előtt, a hangszóróból bandera üvölt, a basszus
tökig felcsavarva, amikor az egyik szomszéd kijön, és bekopogtat az
ablakon.
Raúl leengedi az ablakot. – Mi van?
– Nem tudná egy kicsit lehalkítani? – próbálja a férfi túlüvölteni a zenét.
– A házban is hallom! Rezegnek tőle az ablakok.
Raúl úgy dönt, hogy baszakszik vele egy kicsit.
– Mit mond? – üvölti. – Nem hallom!
A férfinak nincs kedve ahhoz, hogy szórakozzanak vele. Ő is macsó.
Visszaüvölt: – A zene! Halkítsa le! Kibaszottul hangos!
Raúl előveszi a pisztolyát, a férfi mellkasához nyomja, és meghúzza a
ravaszt.
– Most már nem túl hangos, mi, pendejo!
A férfi holtteste eltűnik, és soha többé senki sem szól egy szót sem, ha

221
Raúl hangosan hallgat zenét.
Fabián és Alejandro sokat beszéltek a sztoriról, és úgy döntöttek, hogy
nem igaz, mert ilyen csak A sebhelyes arcúban van, de most itt áll Raúl,
elnyomja a csikket, és azt mondja, öljenek meg valakit. Mintha azt mondaná,
hogy menjenek el jégkrémet venni.
– Gyerünk már – mondja Raúl. – Biztos van valaki, aki csípi a
szemeteket.
Fabián rámosolyog Alejandróra, és így szól: – Oké...
Fabián kapott az apjától egy Miatát, Alejandro meg egy Lexust. Egyik
éjjel éppen versenyeztek, gyakran csinálják. Csakhogy ezen az éjjelen
Fabián egy kétszer egysávos úton előzi meg Alejandrót, és jön szembe egy
kocsi. Fabián még időben vissza tud húzódni Alejandro mögé, az ütközést
egy pelo del chocho híján megússza. Kiderül, hogy a kocsit egy férfi
vezette, aki egy épületben dolgozik Fabián apjával, és felismeri a Miatát.
Felhívja az apját, akinek elönti a vér az agyát, és hat hónapra elveszi tőle a
kocsit, így Fabián most gyalogolni kénytelen.
Fabián elmondja Raúlnak a történetet.
Viccelsz? Ez csak vicc volt, igaz? Nem gondoltad komolyan, ugye? Csak
a szád járt, nem?
Ja, csak éppen egy hét múlva a férfi eltűnik.
Azon kevés esték egyike, amikor Fabián apja hazajön vacsorázni, leül, és
elkezdi mesélni, hogy az egyik férfi az irodaházból eltűnt, nyom nélkül, mire
Fabián feláll, elnézést kér, és kimegy a fürdőbe, hogy hideg vízben
megmossa az arcát.
Később Alejandróval találkozik egy klubban, és az üvöltő zene mellett
megbeszélik. – Baszd meg – mondja Fabián. – Szerinted tényleg ő volt?
– Nem tudom – feleli Alejandro, aztán ránéz Fabiánra, és elneveti magát:
– Neeeeeeeetn.
De a férfi nem kerül elő. Raúl egy szót sem szól róla, a férfi azonban csak
nem akar előkerülni. Fabián meg be van szarva. Csak viccelt, csak ugratta
Raúlt, most meg emiatt egy ember meghalt?
A pszichiáter a fősulin ezt kérdezné: És hogy érzed magad?
Fabián meglepi a saját válasza.
Szarul, bűntudata van, és...
Jól érzi magát.

222
 Erősnek.
Hatalmasnak.
Csak rámutat valakire, és...
Adiós, te rohadék.
Olyan, mint a szex, csak jobb.
Két héttel később összeszedi a bátorságát, hogy Raúllal az üzletről
beszéljen. Beülnek a tűzpiros Porschébe, és elmennek autókázni.
– Hogyan tudok beszállni? – kérdi Fabián.
– Mibe?
– La pista secreta – feleli Fabián. – Nincs sok pénzem. Mármint nekem
nincs sok pénzem.
– Nem kell pénz – mondja Raúl.
– Nem?
– Van zöldkártyád?
– Van.
– Az kezdetnek megteszi.
Ilyen egyszerű. Két héttel később Raúl ad egy Ford Explorert Fabiánnak,
és közli vele, hogy vigye át a határon Otay Mesánál. Megmondja, hogy
mikor menjen, és melyik sávba álljon. Fabián kurvára be van szarva. De ez
nem a rosszfajta félelem, hanem a jófajta. Baromi nagy adrenalinlöket. Úgy
megy át a határon, mintha ott sem lett volna: a férfi csak int, hogy menjen.
Elmegy a címre, amit Raúl adott neki, két fickó beül az Explorerbe, ő az
övékébe, és visszamegy Tijuanába.
Raúl tíz lepedőt ad neki. Amerikai dollarest.
Készpénzben.
Fabián szól Alejandrónak.
Elvégre cuaték, évszázados haverok.
Alejandro pár útra elkíséri, aztán önállóan csinálja. Tök jó minden, pénzt
keresnek, de...
– Aprópénz, amit keresünk – mondja Fabián egy délután Alejandrónak.
– Szerintem nem.
– A nagy pénz a kokéban van.
Odamegy Raúlhoz, és mondja, hogy készen áll komolyabb feladatra is.
– Ez király – mondja Raúl. – Szeretem, amikor valaki fel akar törni.
Elmondja neki, hogy működik a dolog, még a kolumbiaiakkal is

223
összehozza. Ott ül vele, amíg megállapodnak. Semmi komoly, csak a
szokásos: Fabián összeszed egy halászhajóból Rosaritónál kidobott
csomagot, benne ötven kiló kokainnal, átviszi a határon, kilónként egy
ezresért. Minden ezresből egy százas Raúlé a védelemért.
Bumm.
Negyven lepedő, csak így.
Fabián még két fuvart csinál, és vesz egy Mercedest.
A Miatát megtarthatod, apa. Parkold csak le azt a japán fűnyírót, és hagyd
ott. És ha már itt tartunk, ne baszogass a jegyeim miatt, mert csillagos
ötössel vizsgáztam alapfokú marketingismeretekből. Már a saját üzletemet
csinálom, apa. Amiatt se fájjon a fejed, hogy hogyan veszel be a cégbe, mert
az utolsó dolog, amire most szükségem van, az a M-E-L-Ó.
Kevesebb pénzért nem dolgozhatok.
Fabián eddig is válogathatott a csajok között, de most...
Fabiánnak P-É-N-Z-E van.
Huszonegy éves, és nagylábon él.
A többi srác látja ezt, az orvosok, ügyvédek és tőzsdeügynökök gyerekei.
Látják és akarják. Hamarosan a legtöbb srác, aki Raullal együtt ül El Arbol
körül – karatézva, yerbát szíva – már benne is van az üzletben. Viszik a
szart az Államokba, vagy megállapodnak külön a kolumbiaiakkal, és
tejelnek Raulnak.
Nyakig benne vannak. Tijuana jövőbeni hatalmasai nyakig benne vannak.
Hamarosan a csapat gúnynevet is kap.
A Juniorok.
És Fabián lesz A Junior.
Egyik éjjel Rosaritóban tanyázik, amikor belebotlik egy Eric Casavales
nevű bokszolóba meg a menedzserébe, egy Jósé Miranda nevű idősebb
fickóba. Eric egész jó öklöző, de ma éjjel részeg, és tökéletesen félreérti a
helyzetet, ahogy a fiatal, puha yuppie az utcán véletlenül beleütközik.
Kilöttyen az ital, foltok az ingen, szóváltás. Casavales nevetve előhúz egy
pisztolyt az övéből, és Fabián felé lengeti, de az öreg José karon fogja, és
elvezeti.
Casavales eltántorog, közben röhög, hogy a gazdag gyerek mennyire
beszart a pisztoly látványától, és még akkor is nevet, amikor Fabián
odamegy a Mercedeséhez, előveszi a pisztolyát a kesztyűtartóból, szépen

224
odasétál Casavaleshez meg Mirandához, és mindkettőt agyonlövi.
Fabián bedobja a fegyvert az óceánba, beül a Mercedesbe, és hazavezet
Tijuanába.
És jól érzi magát.
Egészen jól érzi magát.
Ez a történet egyik verziója. A másik – meglehetősen népszerű Ted’s Big
Boynál – szerint a konfrontáció a bokszolóval nem is volt véletlen,
Casavales menedzsere nem volt hajlandó összeereszteni Ericet Cesar
Felizardóval, akinek pedig ez a meccs nagyon kellett volna, hogy előre
tudjon lépni, és Miranda még akkor sem adta be a derekát, amikor Adán
Barrera személyesen kereste meg egy kiváló ajánlattal. Senki sem tudja,
pontosan miért, de Casavales és Miranda halottak, egy évvel később meg
Felizardo ringbe száll a pehelysúlyú bajnoki címért, és nyer.
Fabián tagadja, hogy oka lett volna a gyilkosságra, de minél jobban
tagadja, annál kevésbé hisznek neki.
Raúl még becenevet is ad neki.
El Tiburón.
A Cápa.
Mert úgy mozog, akár a cápa a vízben.

Adán nem a gyerekeket dolgozza meg. Hanem a felnőtteket.

Lucia óriási segítség a maga előkelő neveltetésével, jó iskoláival. Elviszi
Adánt egy jó szabóhoz, konzervatív, drága öltönyöket csináltat neki. (Adán
sikertelenül próbálja meg hasonlóképpen átformálni Raúlt. Ha lehet, a
testvére még hivalkodóbb, mint régen. A sinaloai cowboy-drogdíler
ruhatárát most egy földig érő nercbundával bővítette.) Lucia elviszi Adánt a
hatalmasok magánklubjaiba, francia éttermekbe a Rio negyedben,
magánpartikra hipódromói, chapultepeci és riói magánházakba.
És persze templomba is járnak. Minden vasárnap reggel ott vannak a
misén. Nagy összegű csekket tesznek a perselybe, nagyvonalúan
hozzájárulnak a templom felújítására létrehozott alapítvány munkájához, az
árvák alapítványához, az öreg papok alapítványához. Rivera atya náluk
vacsorázik, a kertben gardenpartit tartanak, egyre több fiatal pár
gyerekeinek lesznek a keresztszülei. Ugyanolyanok, mint az összes többi,
felfelé törekvő fiatal pár Tijuanában: Adán csendes, komoly üzletember,

225
először egy étteremmel, aztán kettővel, majd öttel, Lucia pedig a fiatal
üzletember felesége.
Lucia edzőterembejár, más, fiatal feleségekkel ebédel együtt, San
Diegóban a Fashion Valley-ben és a Horton Plazában vásárol. Tudja, hogy a
férje üzlete miatt ez kötelessége, de ennyi is marad: kötelesség. A többi
asszony megérti: szegény Luciának a szegény gyerekkel kell lennie, otthon
akar maradni, példás, katolikus életet él.
Most már vagy fél tucat gyerek keresztanyja. Fáj neki. Úgy érzi, el van
átkozva, amiért ott kell állnia arcára fagyott mosollyal a keresztelőn,
kezében más, egészséges gyerekével.
Amikor Adán nincs otthon, az irodájában dolgozik, vagy valamelyik
étterme hátsó szobájában, kávét iszik, és egy kockás füzetben rója a
számokat. Ha az ember nem tudná, milyen bizniszben utazik, soha nem
találná ki. Olyan, mint egy fiatal könyvelő, aki a számok világában él. Ha az
ember nem látná a számokat a kockás füzetben, akkor soha nem tudná, hogy
azok számítások: x kiló kokain szor a szállítási díj a kolumbiaiaktól, mínusz
a szállítási költség, a védelmi pénz, a munkabér, meg az egyéb költségek,
Güero tízszázalékos részesedése, meg Tío tíz százaléka. Sokkal prózaibb
számítások, mint a rostélyos, a vászonterítők, a tisztítószerek és hasonlók
költsége az öt éttermében, ám ideje nagy részében sokkal összetettebb
képleteket old meg, amik tonnányi kolumbiai kokain és Güero
sinsemillájának szállítására vonatkoznak, meg egy kevés heroinra, hogy
azért ne szoruljanak ki arról a piacról sem.
Ritkán lát drogot, szinte soha, ahogy a nagykereskedőket és a vásárlókat
sem. Adán csak a pénzt kezeli – számolja, számítja, mossa. Nem, nem ő
gyűjti be. Ez Raúl feladata.
Raúl a saját üzletét irányítja.
Ott van a két pénzfutár ügye, akik fogják Barreráék kétszázezer dollárját,
átmennek vele a határon, de Tijuana helyett Monterrey felé vezetnek. A
mexikói autópályákon hosszú az út, és nyilván lekapcsolja a két pendejót a
rendőrség Chihuahua közelében, és szólnak Raúlnak, hogy ugyan már,
menjen el értük.
Raúl nem boldog.
Az egyik futár kezét egy papír vágó felett tartja, és ezt kérdi tőle: – Az
anyád nem tanította meg neked, hogy mások dolgához ne nyúlj?

226
 – De igen! – üvölti a futár. Szeme kidülled a fejéből.
– Hallgatnod kellett volna rá – mondja Raúl, azzal teljes súlyával
ránehezedik a pengére, ami szépen átvágja a futár csuklóját. A zsaruk
gyorsan kórházba viszik a fickót, mert Raúl elég tisztán megfogalmazta,
hogy a levágott kezű embernek életben kell maradni, egyfajta élő
mementóként. •
A másik futár eljut Monterreyig, csak éppen megláncolva, betömött
szájjal egy kocsi csomagtartójában, amit Raúl egy üres telekre kormányoz,
leönt gázolajjal, és meggyújt. Aztán a készpénzt maga viszi el Tijuanába,
megebédel Adánnal, és elmegy a focimeccsre.
Jó ideig senki sem próbál meg pénzt eltulajdonítani a Barreráktól.
Adán nem keveredik bele az ilyen mocskos ügyekbe. Ö üzletember,
számára ez az egész export és import. A drogot exportálja, a készpénzt meg
importálja. Aztán ott van a készpénz, ami nem kis probléma. Minden
üzletember ilyen problémára vágyik. – Mi a fenét csináljak ezzel a rengeteg
pénzzel? –, de ettől függetlenül még probléma marad. Adán egy
meghatározott összeget tud tisztára mosni az éttermeiben, de öt étterem nem
képes dollármilliókat kifehéríteni, szóval Adán állandóan mosoda után
kutat.
De számára ez az egész csak egy rakás szám.
Évek óta nem látott kábítószert.
És vért sem.
Adán Barrera nem ölt meg senkit.
Még csak az öklét sem emelte fel dühében. Nem, ez a keményfickós
parádé, az erőszak, ez Raúl szerepe. Nem is bánja, éppen ellenkezőleg. A
munkamegosztás megkönnyíti Adánnak, hogy tagadja: valójában miből is él
a családja. És most ezt a dolga. Ezt kell csinálnia. Pénzt keresni.

227
7. Karácsonykor
A tébécés öregek
A köhögök és harákolók
És még valaki
Délre mennek,
[8]
Amíg minden el nem csitul.
Tom Waits – „Small Change”

New York City

1985. december

Callan egy deszkát gyalul.

Hosszú, finom mozdulatokkal futtatja a gyalut a deszka egyik végétől a
másikig, aztán megáll, hogy megnézze a végeredményt.
Jól néz ki.
Fog egy csiszolópapírt, egy darab fa köré csavarja, és elkezdi lecsiszolni
az élet, amit most gyalult.
A dolgok jól mennek.
Leginkább azért, gondolja Callan, mennek olyan jól a dolgok, mert
annyira szarul mennek.
Ott van Barackos nagy kokainbizniszének eredménye: 0.
Sőt, mínusz nulla.
Callan ebből egy centet sem látott, mivel a kokain az FBI raktárában
kötött ki, mielőtt még az utcára kerülhetett volna. A szövetségiek tudtak a
balhéról, tudniuk kellett, mert mihelyst behozta Barackos a kokaint New
York Keleti Körzetének joghatóságába, Giuliani jól kiképzett szövetségi
ügynökei azonnal lecsaptak rá.
Barackost meg letartóztatták, és vádat emeltek ellene kábítószer-
kereskedelem miatt.
Az komoly.
Úgy néz ki, hogy Barackosnak az Ossininben kell megküzdeni a
középkorú férfiak krízisével, már ha megéri, közben ki kell köhögnie a
csillagászati óvadékot, ki kell fizetnie az ügyvédeket, arról nem is beszélve,

228
hogy egy centet sem fog keresni, szóval Barackos bejelenti, Itt a játszma
vége, gyerekek, tessék szépen tejelni, így Callan és O-Bop nemcsak a
kokainból származó befektetéseiket vesztik el, amit be kell fizetniük Nagy
Barackos Védelmi Alapjába, hanem hozzá kell nyúlniuk a védelmi,
korrupciós és uzsoratartalékaikhoz.
A jó hír azonban az, hogy a kokó miatt ellenük nem emeltek vádat.
Barackos minden hibája ellenére tökös legény – és Kis Barackos is –, és
ugyan a szövetségiek magnóra vették, amint Barackos minden nagy- és
kismenőről/vel beszél New Yorkban és vonzáskörzetében, O-Bop és Callan
ellen nincs semmijük.
Ami, gondolja Callan, kibaszott nagy mázli.
A kokó miatt komolyan bevarrják az embert, harminc évtől életfogytig.
Közelebb az életfogytig.
Szóval ez jó.
Így aztán a levegő friss és édes, az meg külön öröm, hogy ezt az illatot
fogja érezni, ezt a levegőt fogja belélegezni még egy jó ideig.
Ez eddig okés.
De Barackos sarokba van szorítva, meg Kis Barackos is, és az a hír járja,
hogy a szövetségiek elkapták Cozzót, a tesóját meg még pár másikat. Csak
vallomásra kell bírniuk Barackost, hogy őket is bevarrják.
Sok szerencsét, gondolja Callan.
Barackos régi motoros.
Az öreg motorosok meg nem szoktak a semmiért köpni.
Barackosnak nem is ez a legnagyobb gondja, hanem az, hogy a
szövetségiek vádat emeltek Nagy Paulie Calabrese ellen.
Nem a kábítószer, hanem egy rakás, szervezett bűnözéssel kapcsolatos
vádpont miatt, és most Nagy Paulie izzad, mint a ló, mert az a faszkalap
Giuliani alig pár hónapja csukatta be a másik négy főnököt fejenként száz
évre, és most Nagy Paulie-n a sor.
Az a Giuliani vicces egy faszkalap, ismeri jól az olasz pohárköszöntőt:
„Cent’ anni.” „Élj száz évig”, ezt jelenti, csakhogy Giuliani értelmezésében
így hangzik: „Élj száz évet a börtönben.” Giuliani nem pöcsöl: mind az öt
család fejét be akarja vágni a sittre, és most baromira úgy néz ki, hogy Nagy
Paulie pakolhat. Paulie érthető módon nem akar a börtönben megdögleni,
így egy cseppet feszült.

229
 A feszültségen meg úgy akar csökkenteni, hogy Nagy Barackost szorítja
sarokba.
Ha droggal kereskedtek, meghaltok.
Barackos meg visít, hogy ő ártatlan, a szövetségiek csalták csapdába,
soha még csak álmában sem jutott volna eszébe megszegni a főnök
parancsát, de Calabrese egyre csak hallja a pletykákat a magnószalagokról,
amelyeken Barackos beszél a drogokról, meg nem túl szépen magáról Paul
Calabreséről, mire Barackos, Szalagok? Miféle szalagok? A szövetségiek
meg nem adják oda
Paulie-nak a szalagokat, mert – egyelőre – nem akarják felhasználni
ellene bizonyítékként, de az biztos hétszentség, hogy felhasználják Barackos
ellen, szóval a szalagok nála vannak, Paulie meg veri a nyálát, hogy
Barackos vigye el hozzá a Todt Hillre.
Ezt Barackos nagyon nem akarja, mert ennyi erővel feldughatna egy
kézigránátot a seggébe, aztán hátranyúlhatna, hogy kihúzza a
biztosítószegecset. Mert a szalagokon ilyesmiket mond, hogy Hé, ismeritek
azt a nőt, akit Keresztanya töcsköl? Most kapaszkodjatok. Azt hallottam,
hogy ilyen pumpálás műfaszt használ, amit...
Meg egyéb, helyes kis apróságok a Keresztanyáról, meg arról, hogy
milyen szarrágó lankadt pöcs. És akkor még nem is beszéltünk Barackos
rögtönzött elemzéséről a Cimino családról, szóval Barackos kurvára nem
akarja, hogy Paulie belehallgasson a szalagokba.
A helyzet attól meg még feszültebb lesz, hogy Neill Demontét, a Cimini
család régi motoros kisfőnökét felzabálja a rák, és hát Neill volt az, aki
eddig meg tudta akadályozni, hogy a család Cozzo ága nyíltan fellázadjon.
Nem elég, hogy Demonte már nem tudja visszafogni őket, de hamarosan a
kisfőnöki állás is megüresedik, Cozzóéknak meg vannak elvárásaik.
Nevezetesen az, hogy Johnny Boy legyen az új kisfőnök, ne Tommy
Bellavia.
– Nekem nem fog parancsolgatni egy tetves sofőr – morog Barackos,
mintha nem lenne már így is elég vékony a jég, amin táncol. Persze kevés az
esély arra, hogy a jövőben bárki parancsot osztogasson neki a börtönőrt meg
Szent Pétert leszámítva.
Callan O-Boptól hallja a pletykákat, és O-Bop nem hajlandó elhinni,
hogy Callan kiszáll.

230
 – Nem szállhatsz ki – mondja O-Bop.
– Miért nem?
– Azt hiszed, csak úgy elsétálhatsz? – kérdi O-Bop. – Azt hiszed, van
kijárat?
– Én is ezen gondolkodtam – feleli Callan. – Te fogsz ott állni a
kijáratban?
– Nem – vágja rá O-Bop gyorsan. – De mások ennyire nem megértőek.
Nem akarsz egyedül kimenni.
– Dehogyisnem. Pont ezt akarom.
Nos, nem egészen.
Az van, hogy Callan szerelmes.
Befejezi a deszkát, hazasétál, és közben Siobhanre gondol.
A Glocca Móra kocsmában találkozott vele a Huszonhatodik utca és a
Harmadik sugárút sarkán. Ott ül a pultnál, sört iszik, hallgatja Joe Burke-t
meg az ír fuvoláját, és meglátja a lányt a barátaival az egyik asztalnál.
Először hosszú, fekete haját veszi észre. A lány ekkor megfordul, Callan
meglátja az arcát, szürke szemét, és vége van, mint a botnak.
Odamegy az asztalhoz, és leül.
Kiderül, hogy Siobhannek hívják, és Belfastból érkezett. A Kashmir
utcában nőtt fel.
– Az apám clonnardi – mondja Callan. – Kevin Callan.
– Hallottam róla – feleli a lány, és elfordul.
– Most mi van?
– Pont az ilyesmik miatt jöttem el onnét.
– Akkor meg mit keresel itt? – kérdi Callan. Bassza meg, ebben a
kocsmában minden második nóta erről szól: a Bajról. A múltbéliről, a
mostaniról, meg a jövőbeniről. Most is, tessék. Joe Bürke lerakja a
fuvoláját, felveszi a bendzsóját, a banda meg rázendít a „Férfiak a drót
mögött” című dalra.

„Páncélkocsik és tankok és fegyverek

Viszik el a fiainkat
De minden ember odaáll
[9]
A férfiak mögé a drót mögött”

231
 A lány így szól: – Nem tudom. Az írek idejárnak, nem?
– Vannak más helyek is – válaszolja Callan. – Vacsoráztál?
– A barátaimmal jöttem.
– Szerintem ők nem bánnák.
– De én igen.
Callan látványosan lohad le.
Aztán megszólal a lány: – Akkor majd máskor.
– Most ezzel az „Akkor majd máskor”-ral udvariasan leráztál? – kérdi
Callan. – Vagy később randizunk?
– Csütörtök este szabad vagyok.
Egy drága étterembe viszi a Restaurant Row-n, a Pokol Konyhája mellett,
ami azért még bőven az ő és O-Bop fennhatósága alá tartozik. Egy abroszt
nem vehetnek anélkül, hogy ők rábólintanának, az ellenőr a tűzoltóságtól
nem veszi észre, hogy a hátsó ajtó le van lakatolva, a gyalogos járőrök
valahogy mindig elsétálnak az utcában, és gyakran leesik egy doboz whisky
a teherkocsi platójáról a bejáratnál, persze számla nélkül, így Callant a
legjobb asztalhoz viszik, és valagát is kinyalják.
– Jézusom – szalad ki Siobhanből, amint megnézi az étlapot. – Ezt te meg
tudod engedni magadnak?
– Meg.
– És mit csinálsz? Mit dolgozol?
Na, ez egy fura kérdés.
– Ezt meg azt.
Az „Ez” uzsorakamatra pénzkölcsönzés, zsarolás és bérgyilkosság, az
„Az” meg kábítószer.
– Biztos jól lehet keresni vele – mondja a lány. – Az ezzel meg az azzal.
Callan attól tart, hogy a lány feláll, és elmegy, de ehelyett nyelvhalfilét
rendel.
Callan szart sem tud a borokról, de délután beugrott az étterembe, és
megmondta, akármit is rendeljen a lány, a legjobb bort hozzák.
Hozzák is.
A ház ajándéka.
Siobhan kérdőn néz Callanre.
– Dolgozok nekik néha – magyarázza Callan.
– Ezt meg azt.

232
 – Pontosan.
Pár perccel később felkel, hogy kimenjen a vécére, közben odalép a
főpincérhez, és így szól: – Hozzátok ki a számlát, oké?
– Sean, a tulaj kinyír, ha megtudja, hogy számlát adtam neked.
Mert a megállapodás nem ez. Hanem az, ha Sean Callan és Stevie
O’Leary itt esznek, akkor nincs csekk, csak zsíros borravaló a pincérnek. Ez
a megállapodás része, meg az is, hogy nem jönnek ide gyakran, mert más
helyekre is járnak a Restaurant Row-n.
Callan ideges: nem gyakran randizik, de ha mégis, akkor a Glocba vagy a
Liffey-be viszi a csajokat, hamburgert esznek vagy bárányragut, aztán
bebaszva elmennek Callanhez, dugnak egyet, és másnap már nem is
emlékszik az egészre. Ilyen jó helyre csak üzleti ügyben jön, hogy – O-Bop
szavaival élve – meglengesse a zászlót.
Hozzák a számlát, a végösszeg brutális.
Amikor Callan meglátja, el sem tudja képzelni, miből élnek az emberek.
Előhúz egy köteg pénzt a zsebéből, és leszámol párat. Erre Siobhan
megint érdeklődve néz rá.
Callan meglepődik, amikor a lány elviszi magához, és egyenesen a
hálószobába vezeti. Lehúzza magáról a pulóverét, kirázza a haját, majd
hátranyúl, hogy kikapcsolja a melltartóját. Aztán lerúgja a cipőjét, kibújik a
farmeréből, és becsúszik a takaró alá.
– A zoknid nem vetted le – jegyzi meg Callan.
– Fázik a lábam. Nem jössz?
Callan levetkőzik, de az alsógatyáját csak a takaró alatt veszi le. A lány
bevezeti magába. Gyorsan elélvez, aztán amikor Callanen a sor, ki akarja
húzni a farkát, de a lány átkulcsolja a lábával, és nem engedi. – Semmi
gond, tablettát szedek. Azt akarom, hogy élvezz belém.
Aztán megrázza a csípőjét, és ezzel el is van intézve.
Reggel felkel, hogy gyónni menjen. Különben, mondja Callannek,
vasárnap nem áldozhat.
– Minket is meggyónsz? – kérdi.
– Persze.
– És megígéred, hogy többet ilyet nem teszel? – kérdi, félve, hogy a
válasz igenlő lesz.
– Egy papnak soha nem hazudnék – mondja Siobhan. Majd kimegy az

233
ajtón. Callan elalszik. Amikor a lány mellé bújik, felébred. Meg akarja
érinteni, de Siobhan közli, hogy várniuk kell a másnapi miséig, mert csak
tiszta lélekkel áldozhat.
Katolikus csajok, gondolja Callan.
És elviszi az éjféli misére.
Hamarosan minden idejüket együtt töltik.
O-Bop szerint túl sok időt.
Aztán összeköltöznek. A színésznő, akitől a lakást bérelte Siobhan,
visszajön a turnéról, mire a lánynak kell találnia egy lakást, ami egy New
York-i pincérnő keresetével nem könnyű, erre Callan azt javasolja, hogy
költözzenek össze.
– Nem tudom – feleli a lány. – Azért ez nagy lépés.
– Már most is együtt alszunk majdnem minden éjjel.
– A hangsúly a majdnemen van.
– A végén Brooklynban találsz csak lakást.
– Semmi baj Brooklynnal.
– Nincs, csak éppen messze van még metróval is.
– Te tényleg azt akarod, hogy költözzünk össze.
– Tényleg azt akarom, hogy költözzünk össze.
A baj csak az, hogy Callan lakása egy lyuk. Második emelet, lift nincs, a
Negyvenhatodik utca és a Tizenegyedik sugárút sarkán. Van ágya, széke,
tévéje, egy sütője, amit soha be nem gyújtott, meg egy mikrója.
– Mennyit is keresel? – kérdezi Barackos. – És így élsz?
– Nincs másra szükségem.
Most meg van, szóval nekiáll új lakást keresni.
A Felső West Side-on gondolkodik.
O-Bopnak nem tetszik. – Nem nézne ki jól – mondja. – Hogy elmész a
környékről.
– Már nincsenek jó lakások – feleli Callan. – Az összesben laknak.
Kiderül, hogy nem igaz. O-Bop szól pár embernek, mire hirtelen Callan
választhat négy vagy öt szép lakásból. Az Ötvenedik és a Tizenkettedik
sarkán állót választja egy kis erkéllyel, kilátással a Hudsonre.
Siobhannel házaspárosat kezdenek játszani.
A lány nekiáll vásárolni: takarókat és lepedőket és párnákat és
törülközőket, meg azt a sok női szart a fürdőbe. Edényeket, vázákat,

234
cserepeket, konyharuhát, meg minden szart, amitől Callan elsőre kiborul, de
aztán lassan megszereti.
– Ha többet eszünk itthon – mondja a lány –, akkor spórolhatunk.
– Többet együnk itthon? Mi egyáltalán nem eszünk itthon.
– Erről beszélek – feleli a lány. – Egy vagyont költünk éttermekre, amit
félre is tehetnénk?
– Félretenni? Mire?
Nem érti.
Barackos helyre teszi: – A férfiak a mostban élnek. Most esznek, most
isznak, most dugnak. Nem gondolunk a következő kajára, piára, dugásra.
Most vagyunk boldogok. A nők a jövőben élnek, és ezt ne felejtsd el, te
hülye fasz. A nő mindig a fészket építi. Minden, amit csinál nem más, mint
levelek meg ágak, meg a miafaszomok a fészekhez. A fészek nem neked
épül, paisan. Nem is neki. Hanem a bambinónak.
Szóval Siobhan elkezd főzni, Callan elsőre nem szereti – hiányzik neki a
tömeg, a zaj, a beszélgetés –, aztán mégis megkedveli. Szereti a csendet,
szereti nézni Siobhant, ahogy eszik, olvassa az újságot, szereti eltörölni a
tányérokat.
– Mi a szarért törlőd a tányérokat? – kérdi O-Bop. – Vegyél egy
mosogatógépet.
– Drága.
– Nem, nem drága – feleli O-Bop. – Elmész Handriganhez, kiválasztod,
melyik kell, aztán leesik egy teherkocsi platójáról, Handrigannek meg fizet a
biztosító.
– Eltörlöm én a tányérokat.
De egy héttel később O-Boppal valami ügyet intéznek, Siobhan meg
otthon van, csengetnek, és megjelenik két alak, kezében egy
mosogatógéppel.
– Ez meg mi? – kérdi Siobhan.
– Mosogatógép.
– Mi nem rendeltünk mosogatógépet.
– Hé – mondja az egyik fickó. – Felcuccoltuk ezt ide, vissza nem fogjuk
cuccolni. O-Bopnak sem fogom megmondani, hogy nem csináltam meg,
amire megkért, szóval légy jó kislány, és engedj be, hadd kössük be szépen
a helyére.

235
 Beengedi őket, ám amikor Callan hazajön, a téma is terítékre kerül.
– Ez meg micsoda? – kérdi tőle.
– Mosogatógép.
– Tudom, hogy mi ez – feleli Siobhan. – Úgy értem, mi ez?
Kibaszottul szétverem Stevie agyát, gondolja Callan, de így válaszol: –
Ajándék.
– Nagyon nagylelkű ajándék.
– O-Bop egy nagylelkű srác.
– Lopott, igaz?
– Attól függ, mit értesz az alatt, hogy lopott.
– Itt nem marad.
– Az nem olyan egyszerű.
– Mi nem olyan egyszerű abban, hogy visszaviszik?
Nem akarja elmagyarázni neki, hogy Handrigan valószínűleg már
bejelentette a biztosítónak azzal másik három-néggyel együtt, amit már
eladott. – Nem egyszerű, maradjunk ennyiben – válaszolja inkább.
– Nem vagyok hülye – közli Siobhan.
Senki nem mondott neki semmit, de a lány érti. A környéken élve – a
boltban, a ruhatisztítónál, a villanyszerelő meg a vízvezeték-szerelő
viselkedésében – érzi a tiszteletet, a különleges bánásmódot. Apróságok:
pár extra körte a kosárba, a ruha másnapra kész van harmadnap helyett, a
taxis szokatlan előzékenysége, az újságosé, és a melósok az építkezésen nem
fütyülnek utána.
Aznap este így szól az ágyban: – Azért jöttem el Belfastból, mert
belefáradtam a gengszterekbe.
Callan érti: az IRA emberei is inkább gengszterek, bűnözők, akik
nagyjából úgy irányítják Belfastot, mint ő a Pokol Konyháját O-Boppal.
Érti, amit Siobhan mond neki. Könyörögni akar, hogy maradjon, de ehelyett
ezt mondja: – Megpróbálok kiszállni.
– Szállj ki.
– Ez ennyire nem egyszerű, Siobhan.
– Hanem komplikált.
– Az. Komplikált.
A legenda arról, hogy csak koporsóban lehet kiszállni – nem más, mint
legenda. El lehet sétálni, de nem egyszerű. Az ember nem áll csak úgy

236
odébb. Óvatosan kell csinálni, apránként, különben veszélyes gyanú üti fel a
fejét.
És mihez kezdenék?, gondolja Callan.
Mármint a pénz. Azt hogyan keresném?
Mert nem rakott valami sokat félre. Problémája egy üzletemberé: sok jön
be, de sok is megy ki. Az emberek nem értik. Calabrese részesedése, meg
Barackosé. Aztán a kenőpénzek a szakszervezeti vezetőknek, a zsaruknak.
Meg ott vannak az emberei, akikről gondoskodnia kell. A maradékot meg
elosztják O-Boppal, és ami marad nem kevés, de nem is olyan sok, mint azt
gondolják. Most meg be kell szállniuk Nagy Barackos Védelmi Alapjába.
Nos... Annyi nincs, hogy nyugdíjba menjen. Vagy saját üzletet nyisson.
És ha lenne pénze, miféle üzletbe vágna bele?, tűnődik Callan. Mi a
szarhoz értek? A zsaroláshoz értek, meg – lássuk be – ahhoz, hogy másokat
küldjék a másvilágra.
– Mit akarsz, mit csináljak, Siobhan?
– Akármit.
– Mit? Legyek pincér? Nehezen képzelem el magamat tányérokkal a
kezemben.
A csönd egyike azoknak a hosszúaknak a sötétben. – Akkor meg én nem
tudom elképzelni magam veled – mondja a lány.
Callan másnap reggel felkel, a lány az asztalnál ül, teát iszik és
dohányzik. (Egy lányt ki lehet űzni Írországból, de Írországot..., gondolja
Callan.) Leül vele szembe az asztalhoz, és megszólal: – Az egyik pillanatról
a másikra nem tudok kiszállni. Ez így nem megy. Időre van szükségem.
Siobhan azonnal a lényegre tér, ez egyike azon dolgoknak, amiket Callan
szeret benne. Azonnal a lényegre tér. – Mennyi időre?
– Nem tudom. Egy évre.
– Az túl sok.
– De lehet, hogy addig tart.
A lány bólogat, majd ezt mondja: – Ha az ajtó felé haladsz...
– Oké.
– Úgy értem, egyenesen az ajtó felé.
– Okés. Értem.
Szóval most, pár hónappal később Callan megpróbálja elmagyarázni O-
Bopnak. – Tudom, hogy ez így el van baszva. Még azt sem tudom, hol

237
kezdődött ez az egész. Ott ülök egy bárban, Eddie Friel besétál, a dolgok
eldurvulnak. Nem hibáztatlak téged, nem hibáztatok senki, csak annyit tudok,
hogy véget akarok vetni neki. Kiszállok.
Később fogja a fegyverét, az összeset, beleteszi egy barna papírzacskóba,
és beledobja a folyóba. Aztán hazamegy, és leül beszélni Siobhannel. – Az
asztalosságon gondolkodom – mondja. – Tudod, boltok, lakások meg
ilyesmik. Egy idő után talán szekrények meg székek. Arra gondoltam, hogy
beszélek Patrick McGuigannel. Hátha dolgozhatok nála. Fizetnie sem kell.
Annyi pénzünk van félretéve, hogy egy ideig ellegyünk.
– Nem rossz terv.
– Szegények leszünk.
– Szegény voltam – feleli Siobhan. – Hozzászoktam.
Elmennek együtt a Szent Szívbe, és pár percig a középiskoláról
beszélnek, meg a hokiról, aztán Callan megkérdi, dolgozhat-e neki.
– Most ugratsz? – kérdi McGuigan.
– Nem. Komolyan gondolom.
Tényleg komolyan gondolja. Callan úgy dolgozik, mint egy állat, hogy
kitanulja a szakmát.
Minden reggel pontban hétkor megjelenik kezében az ebédjével, fejében
melósmentalitással. McGuigan nem tudta, mit várjon ettől az egésztől, de
arra nem számított, hogy Callan úgy fog dolgozni, mint egy igásló. Részeges
gyereknek nézte, másnapos drogosnak, nem pedig rendes embernek, aki
reggel hétkor beállít dolgozni. Minden reggel.
Nem, ez dolgozni jön, tanulni.
Callan rájön, hogy szeret a kezével dolgozni.
Először persze balfasz meg ügyetlen – annak is érzi magát, egy töketlen
balfasznak –, de beleérez a melóba. Mivel McGuigan látja, hogy Callan
komolyan gondolja, nem türelmetlenkedik. Veszi az időt meg a fáradságot,
hogy tanítsa, magával viszi, kisebb melókat ad neki, amiket akár el is
baszhat, és Callan lassan nem nagyon basz el semmit sem.
Callan esténként fáradtan megy haza.
A nap végére fizikailag fáradt – a karját alig bírja felemelni –, de
mentálisan jól érzi magát. Nyugodt, nem aggódik semmi miatt. Napközben
semmi olyasmit nem csinál, amitől éjszaka rossz álmai lehetnének.
Nem jár a bárokba és kocsmákba, ahol O-Boppal lógott. Többé már nem

238
jár a Liffey-be vagy a Landmarkba. A legtöbbször hazajön, Siobhannel
gyorsan megvacsoráznak, tévét néznek, ágyba bújnak.
Egyik nap O-Bop felbukkan az asztalosműhelyben.
Ott áll az ajtóban, bután néz ki a fejéből, de Callan még csak feléje sem
fordul, a munkájára koncentrál, O-Bop megfordul, és elmegy, McGuigan
meg azon gondolkodik, mondjon-e valamit, de istenigazából nincs mit.
Callan mindent elintézett, McGuigannek meg nem kell többet aggódnia a
West Side-os fiúk miatt.
De munka után Callan megkeresi O-Bopot. A Tizenegyedik és a
Negyvenharmadik sarkán találja meg. Lesétálnak a folyóhoz.
– Baszd meg – kezdi O-Bop. – Ez mi a fasz volt?
– A munkám a munkám. Ennyi.
– Mi van? Nem ugorhatok be hozzád?
– Ha dolgozok, akkor nem.
– Nem vagyunk többé barátok? – kérdi O-Bop.
– Barátok vagyunk.
– Nemtom – ingatja a fejét O-Bop. – Nem jársz sehova, senkivel sem
találkozol. Azért néha megihatnánk egy sört.
– Nem járok kocsmába.
O-Bop felnevet. – Kibaszott kiscserkész lettél.
– Nevess, ha akarsz.
– Hát fogok is.
Ott állnak, nézik a vizet. Hideg az este. A víz fekete.
– Nekem te ne tegyél szívességet – mondja O-Bop. – Kurvára nem vicces
veled lenni, amióta a munkásosztály hőse lettél. Csak az emberek
kérdezősködnek rólad.
– Kicsoda?
– Emberek.
– Barackos?
– Nézd. Most elég meleg a helyzet. Mindenki nagyon ideges, hátha valaki
beszélni kezd a vádesküdtszéknek.
– Én nem beszélek senkivel.
– Azt látom.
Callan megragadja O-Bopot a kabátja hajtókájánál.
– Akarsz valamit mondani, Stevie?

239
 – Nem.
Alig észrevehető nyüszítés.
– Velem ne szarakodj, Stevie.
– Csak mondom... Tudod.
Callan elengedi. – Tudom.
Tudja.
Sokkal nehezebb kiszállni, mint beszállni. De ő ezt csinálja, otthagy
mindent, és minden nappal egyre nő a távolság. Minden nap közelebb kerül
az új életéhez, és szereti ezt az új életet. Szeret reggel felkelni, elmenni
munkába, keményen dolgozni, aztán hazajönni Siobhanhez. Vacsorázni,
korán lefeküdni, felkelni, és kezdeni az egészet elölről.
Jól kijönnek Siobhannel. Már a házasságról beszélnek.
Aztán Neill Demonte meghal.

– El kell mennem a temetésre – mondja Callan.

– Miért? – kérdi Siobhan.
– Mert a tisztelet ezt kívánja.
– Tiszteletet akarsz mutatni egy gengszter felé?
A lány be van rágva, és fél. Hogy Callan visszacsúszik. Mert állandóan
küzd a démonaival, és most úgy látszik, hogy abba az életbe megy vissza,
amelyikből olyan nehezen tudott kiszakadni.
– Csak elmegyek, megmutatom, hogy tiszteltem Demontét – mondja
Callan.
– És mi lenne, ha egy kicsit engem tisztelnél? – kérdi Siobhan. – Mi
lenne, ha a kapcsolatunkat tisztelnéd?
– Tisztelem.
A lány felemeli a kezét.
Szeretné elmagyarázni neki, de nem akarja megijeszteni. Hogy a távollétét
félreértenék. Hogy azok, akik már eleve gyanakodva tekintenek rá, még
gyanakvóbbak lesznek, ettől pánikba eshetnek, és esetleg tenni akarnak
valamit a gyanújuk miatt.
– Szerinted én el akarok menni?
– Igen, hiszen elmégy.
– Nem érted.
– Igazad van. Nem értem.

240
 Azzal kimegy, becsapja maga mögött a hálószoba ajtaját, Callan hallja,
ahogy fordul a kulcs a zárban. Eszébe jut, hogy berúgja az ajtót, aztán
meggondolja magát, belevág a falba, és elmegy otthonról.
Nehéz megállni kocsival a temető körül, főleg akkor, ha a város összes
nagymenője ott parkol, nem is beszélve a hadseregnyi helyi, állami és
szövetségi zsaruról. Az egyik lefényképezi Callant, de őt ez nem érdekli.
Basszon mindenki egyedül, gondolja.
A keze meg fáj.
– Vihar a paradicsomban? – kérdi O-Bop, amikor meglátja a kezét.
– Baszd meg.
– Ez az – bólint O-Bop. – Most kiérdemelted a Legigényesebb Gyászoló
jelvényét.
Aztán gyorsan be is fogja, mert látja Callan sötét arcán, hogy nincs
valami vicces kedvében.
Úgy látszik, hogy az összes nagymenő itt van, akit Giuliani nem dugott
rács mögé. A Cozzo testvérek rövidre nyírt hajjal, méret után készíttetett
öltönyben, a Piccone testvérek, Sammy Grillo és Frankié Lorenzo, Kicsi
Nick Corotti és Leonard DiMarsa és Sal Scachi. Az egész Cimino család,
plusz néhány Genovese-kapitány, Barney Bellomo és Dóm Cirillo. Meg a
Lucchesék emberei, Tony Ducks és Kis A1 DArco. Meg ami a Colombo
családból maradt, most, hogy Persicót bevarrták száz évre, sőt még néhány a
régi Bonannók közül, Sonny Black és Balos Ruggiero.
Itt vannak, hogy leróják tiszteletüket Aniello Demonte előtt. Itt vannak,
hogy kiszagolják, mi fog történni Demonte halála után. Mindannyian tudják,
hogy Calabresén múlik, ki lesz az új kisfőnök, mert most, hogy Paulie
sanszosan börtönbe vonul, a kisfőnök lesz a következő nagyfőnök. Ha Paulie
Cozzót választja, akkor béke lesz a családban. De ha valaki mást... Figyelni
kell. Az összes maffiózó azért van itt, hogy kiszaszerolja, mi fog történni.
Mind itt vannak.
Egyvalakit kivéve.
Nagy Paulie Calabresét.
Barackos egyszerűen nem hiszi el. Mindenki arra vár, hogy begördüljön a
nagy, fekete limója, és végre elkezdődhessen a szertartás, de a limó csak
nem akar megjönni. Az özvegy vérig van sértve, nem tudja, mit tegyen, végül
Johnny Cozzo szólal meg: – Kezdjük.

241
 – Ez nem jön el a saját kisfőnöke temetésére? – kérdi Barackos a
szertartás után. – Ez nincs rendben. Nagyon nincs rendben.
Callanhoz fordul. – Annak azért örülök, hogy te itt vagy. Hol a faszban
voltál?
– Mindenfelé.
– Énfelém nem voltál.
Callannek nincs ehhez kedve.
– Nem vagyok a ti tulajdonotok, digók – mondja.
– Figyelj a szádra.
– Ugyan már, Jimmy – szólal meg O-Bop. – Callan jó srác.
– Szóval – fordul Barackos Callanhez. – Azt hallom, hogy miaszar vagy,
asztalos.
– Az.
– Halottam egy ácsról, akit felszögeztek egy keresztre – mondja
Barackos.
– Ha értem jössz, Jimmy – feleli Callan –, hullaszállítóval gyere, mert
abban fogsz elmenni.
Cozzo közéjük lép.
– Mi a szar van? – kérdi. – A szövetségiek mindent magnóra vesznek. Mit
akarsz, Jimmy? Egy „Barackos Jimmy Live Album”-ot? Össze kell
tartanotok. Fogjatok kezet.
Barackos kezet nyújt Callannek.
Callan elfogadja, mire Barackos a másik kezét is Callanére borítja, és
közelebb húzza magához. – Sajnálom, kölyök. A feszültség meg a gyász.
– Tudom. Én is sajnálom.
– Szeretlek, te hülye fasz – suttogja Barackos a fülébe. – Ha ki akarsz
szállni, jó neked. Kiszálltál. Csinálj széket, asztalt meg szekrényt, éld az
életed, légy boldog, oké? Az élet rövid, addig kell boldognak lenned, amíg
tudsz.
– Kösz, Jimmy.
Barackos elengedi Callant, és hangosan így szól. – Ha túl vagyok ezen a
drogos tárgyaláson, bulizunk egyet, oké?
– Oké.
Callant is meghívják a halotti torra a Ravenite-ba, de nem megy.
Inkább haza.

242
 Talál egy parkolóhelyet, felballag a lépcsőn, az ajtó előtt vár egy percet,
összeszedi magát, mielőtt kinyitná az ajtót, aztán belép.
Siobhan ott van.
Az ablak mellett ül, olvas.
Sírni kezd, amikor meglátja. – Azt hittem, nem jössz vissza.
– Nem tudtam, hogy itt leszel-e.
Odahajol, és megöleli a lányt.
Siobhan szorosan fogja. Amikor elengedi, így szól: – Arra gondoltam,
hogy vehetnénk egy karácsonyfát.
Egy szépet választanak. Kicsi, nem túl tömött. Nem tökéletes, de nekik
megfelel. Gagyi karácsonyi zenét hallgatnak, és egész éjjel a fát díszítik. És
nem tudják, hogy Nagy Paulie Calabrese Tommy Bellaviát tette meg új
kisfőnöknek.

Másnap éjjel jönnek érte.

Callan munkából sétál haza, ingét és nadrágját elöl fűrészpor borítja.
Hideg az éjjel, így kabátja gallérját felhajtja, sapkáját a fülére húzza.
Így aztán nem is hallja a kocsit, csak amikor már megáll mellette.
Az ablakot lehúzzák.
– Ülj be.
Nincs fegyver, semmit nem fognak rá. Nem is kell. Callan tudja, hogy
előbb vagy utóbb beül a kocsiba – ha nem ebbe, akkor a következőbe –,
ezért becsúszik az első ülésre, és felemeli a karját, hogy Sal Scachi meg
tudja motozni. Kigombolja a kabátját, a hóna alá nyúl, megnézi a bokáját.
– Szóval igaz – mondja Scachi, miután végzett. – Tényleg civil vagy.
– Az.
– Egy civil. Ez mi a szar? Fűrészpor?
– Az.
– Bassza meg, olyan lett tőle a kabátom.
Szép kabát, gondolja Callan. Legalább öt lepedőbe fájt neki.
Scachi felhajt a West Side autópályára, dél felé indul, majd egy híd alatt
megáll.
Jó hely, gondolja Callan, arra, hogy valakibe golyót eresszenek.
Pont a víz mellett.
A szíve a fülében dobog.

243
 Meg Scachi is.
– Nincs mitől félned, kölyök.
– Mit akarsz tőlem, Sal?
– Egy utolsó melót.
– Én már nem csinálok ilyet.
Callan átnéz a folyón Jersey fényeire. Talán Siobhannel Jersey-be kellene
költöznünk, gondolja, egy kicsit távolabbra ettől a szartól. És akkor együtt
sétálhatnánk a folyó partján, nézhetnénk New York fényeit.
– Nincs választásod, kölyök – közli Scachi. – Vagy velünk vagy, vagy
ellenünk. Annál meg veszélyesebb vagy, mint hogy engedjük, hogy ellenünk
légy. Te vagy Billy, a Kölyök Callan. Már a legelején megmutattad, hogy
nem áll tőled távol a bosszú. Emlékszel Eddie Frielre?
Aha, emlékszem Eddie Frielre, gondolja Callan.
Emlékszem, hogy féltem, féltettem Stevie-t, a fegyver meg úgy került a
kezembe, mintha másvalaki tette volna oda, és emlékszem Eddie Friel
szemére is, amikor fejbe lőttem.
Emlékszem, hogy tizenhét éves voltam.
És mindent megadtam volna, hogy azon a délutánon bárhol máshol legyek,
csak abban a bárban ne.
– Néhány embernek mennie kell, kölyök – mondja Scachi. – És nem
lenne... politikus... ha a család valamelyik tagja intézné el. Ezt te is érted.
Értem, gondolja Callan. Nagy Paulie ki akarja irtani a Calabrese család
Cozzo ágát – Johnny Boyt, Nagy Barackos Jimmyt meg Kicsi Barackost –,
de egyúttal abban a helyzetben akar lenni, hogy még le is tagadhassa, ő volt.
A Vad írekre kenik. A gyilkolás úgyis a vérünkben van.
És igenis, van választásom, gondolja.
Vagy ölök, vagy meghalok.
– Nem – feleli.
Mit nem?
– Nem ölök meg több embert.
– Nézd...
– Nem teszem meg – ismétli Callan. – Ha meg akarsz ölni, tessék.
Hirtelen úgy érzi, a lelke már a levegőben van, ott lebeg a mocskos város
felett.
A csillagok között.

244
 Bumm.
Vissza a földre.
– Olyan vicces neve van – mondja Scachi. – Mintha nem úgy lenne írva,
ahogy kiejtjük. Valami ír. És jelent is valamit, azt hiszem. Chiffon. Mit
jelent?
Ebbe a mocskos világba.
– Azt hiszed – mondja Scachi ha történik veled valami, akkor hagyják
majd, hogy a csaj elrohanjon Giulianihoz, és kipakoljon neki?
– Siobhan semmit nem tud.
– Ja, az lehet, de ki vállalja a kockázatot, hogy mégis?
Semmit sem tehetek, gondolja Callan. Még ha most meg is ragadnám Sal
fegyverét, és az egész tárat beleereszteném a szájába – amit megtehetnék –,
az emberei engem is kinyírnának, meg Siobhant is, mert Scachi a család
tagja.
– Ki az? – kérdi Callan.
Kit akarsz, hogy megöljek?

Nora telefonja csörög.

Felébreszti. Álmos, későn jött haza.
– Akarsz egy bulin dolgozni? – kérdi Haley.
– Nem hiszem – feleli Nora. Meglepi, hogy Haley megkérdi. Már régóta
nem dolgozik bulikon.
– Ez egy kicsit más – mondja Haley. – A bulira sok lányt kértek, de
párokat akarnak. És kifejezetten téged akarnak.
– Valamiféle vállalati karácsonyi buli?
– Akár azt is lehet mondani.
Nora ránéz az ébresztős rádiója órájára. Délelőtt fél tizenegy múlt öt
perccel. Fel kell kelni, kávé, grapefruit, aztán edzőterem.
– Na – mondja Haley. – Jó buli lesz. Még én is megyek.
– Hol lesz?
– Ez meg a másik – feleli Haley.
A buli New Yorkban lesz.

– Ez azért nem akármilyen fa – mondja Nora Haley-nek.

245
 A Rockefeller Plaza jégpályájánál állnak, és nézik a hatalmas
karácsonyfát. A tér tele van turistákkal. Karácsonyi énekek bömbölnek a
hangszórókból, az Üdvhadsereg télapói rázzák a csengőiket, utcai árusok
kínálják a meleg gesztenyét.
– Látod? – néz rá Haley. – Mondtam, hogy jó buli lesz.
Az volt. Ezt Nora is elismeri.
Hatan – öt dolgozó lány plusz Haley – első osztályon repültek, a La
Guardián két limó várta és vitte el őket a Plaza Hotelba. Nora már járt ott,
persze, de nem karácsonykor, és most máshogyan is nézett ki a hely.
Gyönyörű és régimódi dekorációval, a szobája a Central Parkra nézett, ahol
még a konflisokat is karácsonyi díszbe öltöztették.
Aludt egy kicsit, lezuhanyozott, majd Haley-vel elmentek egy komoly
bevásárlókörútra a Tiffanyhoz, a Bergdorfba és a Saksbe. Haley vásárolt,
Nora jobbára csak nézelődött.
– Költs egy kis pénzt – mondta Haley. – Csak ülsz a pénzeden.
– Nem ülök a pénzemen – felelte Nora –, csak konzervatív vagyok.
Mert számára ezer dollár nem csak ezer dollár. Hanem ezer dollár, amit
mondjuk húsz évre fektetett be. Egy apartman a Montparnasse-on, és a
lehetősége annak, hogy ott kényelmesen is élhessen. Szóval nem költi a
pénzt meggondolatlanul, mert azt akarja, hogy a pénze dolgozzon. Mégis
vesz két kasmír sálat – egyet magának, egyet Haley-nek –, mert hideg van, és
meg akarja ajándékozni Haley-t.
– Tessék – mondja, amikor kilépnek az utcára, és előhúzza a grafitszürke
sálat a zacskóból. – Tekerd a nyakad köré.
– Nekem vetted?
– Nem akarom, hogy megfázz.
– Milyen kedves tőled.
Nora a nyaka köré tekeri az övét, majd megigazítja műszőrme kalapját és
kabátját.
Tiszta, hideg New York-i éjszaka, amikor a levegő szinte kaparja a tüdőt,
a szél meg süvölt a kanyonokon, amelyek sugárutak, hogy megharapja az
ember arcát, és könnyet csaljon elő a szeméből.
Szóval, amikor Nora könnyes szemmel néz Haley-re, azt mondja, a szél
miatt van.
– Láttad már a fát? – kérdi Haley.

246
 – Miféle fát?
– A karácsonyfát a Rockefeller Centernél – feleli Haley.
– Azt hiszem, nem.
– Gyere.
Szóval most ott állnak, bámulják a fát, és Norának el kell ismernie, hogy
jól érzi magát.

Az utolsó karácsony.
Barackos Jimmy ezt próbálja meg elmagyarázni Sal Scachinak.
– Ez az utolsó karácsonyom szabad emberként – mondja. Egy nyilvános
telefonfülkéből hívja Salt, aki egy másik nyilvános fülkében áll, hogy a
szövetségiek ne tudják lehallgatni őket. – Kibaszott hosszú ideig. Engem
megfogtak, Sally. Harminctól életfogytig a kibaszott Rockefeller-törvény
miatt. Mire legközelebb pinát látok, már nem is fog érdekelni.
– De...
– Nincs semmiféle de – feleli Barackos. – Ez az én bulim. Egy kurva nagy
steaket akarok, aztán el akarok menni a Copába egy gyönyörű nővel az
oldalamon. Vic Damone-t akarom hallgatni, a világ legjobb nőjét akarom
addig dugni, amíg bírja a farkam.
– Hogy fog ez kinézni, Jimmy.
– A farkam?
– Az, hogy öt kurvát hozol a megbeszélésre – válaszolja Sal. Baromi
pipa, és azon tűnődik, mikor fog végre Barackos Jimmy felnőni, ha
egyáltalán felnő valaha. Mert olyan, mint egy elszabadult ágyúgolyó. Az
ember elintéz valamit, a tökei is leszakadnak, mire ez a dagadt kanos fasz
idehoz Kaliforniából öt kurvát. Pont ez kell, semmi más: öt ember egy
szobában, és egyiküknek sem kellene ott lennie. Öt ártatlan járókelő.
– John mit mond erről?
– John úgy gondolja, hogy ez az én bulim.
Hát persze, gondolja Barackos. John régi motoros, John úriember, nem
egy lankadt pöcs, mint az új főnök. John kellőképpen értékeli, hogy férfihoz
méltón megyek be a börtönbe, és felemelt fejjel viselem, ami vár rám, és én
nem akarok senkivel sem megállapodni, neveket mondani, legfőképpen az
övét nem.
Mit gondol John? John állja a cechet.

247
 Amit akarsz, Jimmy. Amit csak akarsz. Én állom a cechet.
Jimmy a Sparks Steak House-t akarja, meg ezt a pipit, Norát, a legjobb,
legkívánatosabb nőt, akit valaha látott. A segge olyan, akár az érett
őszibarack. Szépen négykézlábra áll, hátulról bevágja neki, és nézi, ahogy
remeg az őszibarack.
– Oké – mondja Sal. – És mi van, ha a nőkkel a Copában találkozunk, a
Sparks után?
– Lófaszt.
– Jimmy...
– Mi van?
– Ma este komoly dolgokról lesz szó.
– Tudom.
– Úgy értem, ennél komolyabb nem lehetne.
– Éppen ezért akarok ma este komolyan bulizni – jelenti ki Barackos.
– Nézd – mondja Sal, és lesújt a kalapáccsal. – Én felelek a találkozó
biztonságáért, és...
– Akkor védj meg – mondja Barackos. – Ez a dolgod, Sal. Aztán felejtsd
el az egészet.
– Nem tetszik ez nekem.
– Ki a faszt érdekel, mi tetszik neked? – néz rá Barackos. – Baszd meg.
Boldog karácsonyt.
Aha, gondolja Sal, majd leteszi a kagylót.
Neked is boldog karácsonyt, Jimmy.
Már az ajándékod is megvan.

A fa alatt van pár ajándék.

Még szerencse, hogy kicsi a fa, mert nincs sok ajándék, mert kevés a pénz
meg minden. De vett a lánynak egy órát, meg egy ezüst karkötőt, meg azt a
vaníliaillatú gyertyát, amit annyira szeret. És neki is van pár csomag: ruhák
lehetnek, szüksége is van rájuk. Egy új melósing, talán, meg farmerok.
Helyes kis karácsony.
Azt tervezték, hogy elmennek az éjféli misére.
Reggel kinyitják az ajándékokat, megpróbálják megsütni a pulykát,
délután moziba mennek.
Helyes, csendes karácsony.

248
 Csak éppen nem ez fog történni, gondolja Callan.
Most nem.
Úgysem tartott volna sokáig, most meg még hamarabb vége van, mert
Siobhan megtalálja a másik csomagot is, amit az ágy alá dugott. Aznap este
korábban jön haza a munkából, ott ül, mellette a hosszú doboz.
Felkapcsolta az égősort a fán. Mögötte villódzanak a vörös, zöld és fehér
fények.
– Ez micsoda?
– Hogyan találtad meg?
– Az ágy alatt takarítottam – feleli. – Micsoda ez?
Egy svéd 9 milliméteres Carl Gustaf gépfegyver. A tárjába harminchat
lőszer fér. Bőven elég a melóhoz. A sorozatszámot kikaparták, tiszta és
lenyomozhatatlan. Alig ötven centi hosszú. Négy kilót nyom. Úgy tudja majd
magával vinni, mint egy karácsonyi ajándékot. A dobozt elejti, a fegyvert
meg bedugja hosszú kabátja alá, mielőtt belép.
Sal küldte.
De ezt nem mondja el neki. Ehelyett banális feleletet ad: – Ezt nem lett
volna szabad látnod, Siobhan nevet. – Azt hittem, az én ajándékom.
Bűntudatom volt, amiért kinyitottam.
– Siobhan...
– Megint benne vagy, mi? – kérdi. Szürke szeme akár a gránit. – Van egy
újabb melód.
– Meg kell csinálnom.
– Miért?
El akarja mondani neki, de nem akarja, hogy a felelősség egész életében
nyomja a vállát. Szóval így felel: – Úgysem értenéd meg.
– Dehogyisnem, értem én – mondja a lány. – A Kashmiron nőttem fel,
emlékszel? Belfastban. Úgy nőttem fel, hogy a testvéreim meg a
nagybátyáim karácsonyi ajándékokkal mentek el otthonról megölni valakit.
Láttam már gépfegyvert ágy alatt. Ezért jöttem el. Elegem lett az
öldöklésből. És a gyilkosokból.
– Mint én.
– Azt hittem, megváltoztál.
– Megváltoztam.
Siobhan a doboz felé int.

249
 – Miért? – kérdi. – Mi olyan fontos, amiért ölni kell?
Te, gondolja Callan.
Te.
De szótlanul áll. Saját hülyeségének néma tanújaként.
– Most már nem leszek itt, amikor visszajössz.
– Nem jövök – mondja Callan. – El kell mennem egy kis időre.
– Jézusom. És ezt mikor akartad elmondani nekem? Vagy csak úgy eltűntél
volna?
– Meg akartalak kérni, hogy gyere velem.
Így igaz. Van két útlevele, két repülőjegye. Előveszi őket a fiók aljáról, és
lerakja a lány lábához. Siobhan nem veszi fel. Még csak oda sem néz.
– Csak így? – kérdi.
Callan hallja, ahogy belül egy hang üvölt. Mondd el neki. Mondd el neki,
hogy érte teszed, kettőtökért. Könyörögj neki, hogy jöjjön. Elkezdi
mondani, de nem megy. Siobhan soha nem bocsátaná meg magának, hogy
része volt. Soha nem bocsátana meg neked.
– Szeretlek – mondja Callan. – Annyira szeretlek.
Siobhan feláll.
Közelebb megy hozzá, és így szól: – Nem szeretlek. Szerettelek, de többé
már nem. Nem szeretem, ami vagy. Gyilkos.
Callan bólint. – Igazad van.
Elmegy mellette, berakja a jegyét és az útlevelét a zsebébe, becsukja a
dobozt, és a vállára veszi.
– Itt maradhatsz, ha akarsz – mondja. – A lakbér ki van fizetve.
– Én nem tudok itt élni.
Jó kis lakás volt, gondolja Callan, és körbenéz. Élete legboldogabb,
legjobb helye. Ez a hely, itt, vele. Áll, és azon gondolkodik, mit mondjon, de
nem képes megszólalni.
– Takarodj – mondja a lány. – Menj, ölj meg valakit. Ezt csinálod, igaz?
– Igen.
Kimegy az utcára, pokolian zuhog. Hideg, jeges eső. Felhajtja a gallérját,
és visszanéz a lakásra.
Látja Siobhant az ablakban.
Előrehajolva, keze az arcában.
Mögötte villódznak a vörös, zöld és fehér fények.

250
 A ruhája csillog a fényben.
Zöld-vörös pántos felsőt visel.
Nagyon karácsonyi, mondta Haley, nagyon szexi.
Trés décolleté.
Barackos Jimmy nem is bírja levenni róla a szemét.
Norának amúgy el kell ismernie, hogy Jimmy igazi úriemberként
viselkedik. Meglepően jól néz ki acélszürke Armani-öltönyében. Még a
fekete ing meg a nyakkendő sem áll olyan rosszul neki. Egy kis gengszteres
sikk, de annyira nem undorító.
Ugyanez az étteremmel. Nora valami ocsmány, gusztustalan szicíliai
helyre számított, de a Sparks Steak House – prózai neve ellenére –
visszafogottan elegáns. Nem az ő ízlése: a tölgyfaborítású falak, a
reprodukciók, az egész olyan angol, ez nem az ő világa, viszont mégis
roppant ízléses, és mindent várt egy gengszterkocsmától, csak éppen ezt
nem.
Egymás után érkeztek a limókkal, a portás esernyőt tartott a fejük fölé,
hogy a kocsi meg a bejárat közti fél méteren ne ázzanak meg. Az antréjuk
nem hétköznapi: a nagymenők, oldalukon a nőikkel. Az étterem bejáratánál
ülő vendégek felnéznek a tányérjukról, és kendőzetlenül bámulnak. Nem
csoda, gondolja Nora.
A csajok fantasztikusak.
Haley legjobbjai, bevetésre készen.
Alakjuk, arcuk, hajuk, színűk alapján válogatva.
Laza, csinos, kifinomult nők, egy egészen enyhe kurvás beütéssel.
Elegánsak, hibátlan a sminkjük, viselkedésük tökéletes. A férfiak mellét
gyakorlatilag szétveri a büszkeség, ahogy belépnek velük. A nők nem. Nekik
ez születésüknél fogva jár. Látszólag észre sem veszik a figyelmet.
Egy kellőképpen mesterkélt főpincér vezeti őket a hátsó terembe.
Mindenki őket figyeli.
Jó, nem mindenki.
Callan nem.
Elkésik a belépőjükről. A sarkon áll, a Harmadik sugárúton, várva a
jelet, hogy mehet. Látja a limókat, ahogy keresztülfurakodnak a karácsonyi
csúcsforgalmon, majd befordulnak a Negyvenhatodikra a Sparks felé,

251
szóval Johnny Boy, a Piccone testvérek és O-Bop mind megérkeztek a
megbeszélésre.
Ránéz az órájára.
Fél hat. Halálpontosak.

Scachi üdvözli őket, a nagymenőket és a csajaikat. Ö a vendéglátó, ő

szervezte a megbeszélést. Még kezet is csókol Norának – igaz, közben lopva
a ruhájára pillant.
– Örvendek – mondja. Most már látja, Barackos miért őt akarja utolsó
numerának. Elképesztő szépség. Mindegyik lány az, de ez itt...
Johnny Boy belekarol Scachiba.
– Sal – mondja csak meg akartam köszönni, hogy megszervezted. Tudom,
hogy sok diplomáciai tárgyalás volt benne, sok részlet. Ha ma este arra ez
eredményre jutunk, amit mindannyian remélünk, akkor béke lesz a
családban.
– Én is ezt akarom, Johnny.
– És helyed az asztalnál.
– Nekem nem ez a célom – feleli Scachi. – Én csak szeretem a
családomat, Johnny. Szeretem azt, ami a mienk. Azt akarom látni, hogy erős
és egységes.
– Mi is ezt akarjuk, Sally.
– Ki kell mennem megnézni valamit – mondja Sal.
– Persze – int Johnny Boy. – Szólhatsz a királynak, hogy bejöhet. A
parasztok már megérkeztek.
– Tudod, pont az ilyen stílusról...
Johnny Boy nevet. – Boldog karácsonyt, Sal.
Megölelik egymást.
– Boldog karácsonyt, Johnny. – Sal belebújik a kabátjába, és indulni
készül. – Johnny?
– Igen?
– És kibaszottul boldog új évet.
Sal kilép a járdára. Nyomorult egy éjjel. Zuhog, megállás nélkül zuhog,
hamarosan jégeső lesz belőle. Már előre utálja az utat vissza, Brooklynba.
A kabátja zsebéből elővesz egy kis walkie-talkie-t, a gallérja alatt a
szájához emeli.

252
 – Ott vagy?
– Igen – feleli Callan.
– Behívom a főnököt – mondja Sal. – Óra indul.
– Minden okés?
– Ahogy megbeszéltük – feleli Sal. – Van tíz perced, kölyök.
Callan odamegy egy szemeteshez. Beledobja a dobozt, kabátja alá dugja a
gépfegyvert, és elindul a Negyvenhatodik utcán.
Bele az esőbe.

A pezsgő kifut a pohárból.

Nevetés, kuncogás.
– A pokolba vele – jelenti ki Barackos. – Pezsgőből van dögivel.
Tölt a poharakba.
Nora felemeli az övét. Inni nem fog belőle, csak belekortyol a
pohárköszöntő miatt. Meg szereti a buborékokat az orrában.
– Tószt! – mondja Barackos. – Van szar dolog az életünkben, meg jó is.
Szóval senki se legyen szomorú. Az élet szép. Bőven van mit ünnepelnünk.
A remény évszakában, gondolja Nora.
Aztán elszabadul a pokol.

Callan szétnyitja a kabátját, és előhúzza a fegyvert.

Kibiztosítja, majd célzásra emeli az esőben.
Bellavia látja meg először. Éppen most nyitotta ki a kocsi ajtaját Mr.
Calabresének, és meglátja Callant. A szemében felismerés csillan, majd
rémület, és meg akarja kérdezni, Te meg mit keresel itt?, de észreveszi a
választ, és nyúl a fegyveréért.
Túl későn.
A karja szétszakad, 9 milliméteres Parabelluma a mellkasának csapódik.
Nekiesik a fekete Lincoln Continentalnak, és lecsúszik a járdára.
Callan Calabrese felé fordítja a fegyvert.
Mielőtt Callan megint meghúzza a ravaszt, tekintetük találkozik fél
másodpercre. Az öregember megremeg, majd beleolvad a tócsába az
úttesten.
Callan odalép, és megáll a két holttest fölött. A fegyver csövét Bellavia

253
fejéhez tartja, és kétszer meghúzza a ravaszt. Bellavia feje szétrobban a
betonon. Aztán Calabrese halántékához fogja a fegyvert, és meghúzza a
ravaszt.
Elejti a fegyvert, és kelet felé indul, a Második sugárútra.
Mögötte folyik a vér az esőcsatornába.

Nora a sikoltást hallja meg.

Az ajtó kinyílik.
A főpincér jön be, és üvöltve közli, hogy valakit agyonlőttek az étterem
előtt. Nora feláll, mindannyian felállnak, de nem tudják, miért. Azt sem
tudják, kirohanjanak-e, vagy maradjanak a helyükön.
Aztán bejön Sal Scachi, és elmondja nekik.
– Mindenki maradjon nyugton – parancsolja. – Valaki megölte a főnököt.
Nora meg: Miféle főnököt? Kicsodát?
Most a szirénák visítása elnyom minden hangot, Nora meg felugrik,
ahogy...
Pop.
A szíve a torkában. Mindenki rémülten néz Johnny Boyra, aki ül a helyén,
és pezsgőt tölt magának.

A sarkon egy kocsi vár.

A hátsó ajtó kinyílik, Callan beül. A kocsi keletre fordul, a
Negyvenhetedikre, aztán az FDR-on észak felé halad. A hátsó ülésen tiszta
ruhák. Callan gyorsan levetkőzik, és magára húzza a ruhákat.
A sofőr eközben egy szót sem szól, csak vezet a brutális forgalomban.
Eddig, gondolja Callan, minden terv szerint ment. Bellavia és Calabrese
azt hitték, hogy egy mészárszékre érkeznek, minden kollegájuk halott,
minden előkészítve a nagyjelenetre, amiben mindenki sír, a kezét tördeli, a
szemét törölgeti, hogy Azért jöttünk, mert békét akarunk a családunkban.
Csakhogy Sal Scachi meg a család többi része máshogy gondolta.
Ha kábítószerrel kereskedsz, meghalsz, de ha nem, akkor is meghalsz,
mert abban van a pénz, abban van a hatalom. És ha hagyod, hogy a hatalom
meg a pénz a többi családé legyen, akkor lassan, de biztosan öngyilkosságot
követsz el. Scachi így okoskodott, és nem tévedett.

254
 Szóval Calabresének mennie kellett.
És Johnny Boy lett a király.
– Ez egy generációs dolog – magyarázta Sal a hosszú sétájuk során a
Riverside Parkban. – Ki az öregekkel, be a fiatalokkal.
Persze azért időbe telt, mire megszervezte.
Johnny Boy a másik négy családnak, vagy legalábbis annak, ami maradt
belőlük, tagadni fogja, hogy köze lett volna a gyilkossághoz. Mert ehhez
engedélyt kellett volna kérnie tőlük, és azt hiába kérte volna. (– Egy király –
magyarázta neki Scachi – soha nem engedélyezi egy másik király
megölését.) Szóval Johnny Boy esküdni fog, hogy megtalálja azokat a
mocskos drogdíler köcsögöket, akik megölték a főnökét. Persze néhány,
Calabreséhez hű figura majd makacskodni fog, mire majd követik a
főnöküket a másvilágra, de nagy kaland.
Johnny Boy vonakodva elfogadja, hogy megválasszák főnöknek.
A többi főnök meg elfogadja őt.
A drog meg újra ömlik.
Direktben, Kolumbiából Hondurason át Mexikóba.
Onnét meg New Yorkba.
Ahol mindenkinek fehér lesz a karácsonya.
De én ezt már nem fogom látni, gondolja Callan.
Kinyitja a vászontáskát a kocsi padlóján.
A megbeszélteknek megfelelően százezer dollár készpénzben, útlevél,
repülőjegyek. Sal Scachi mindent elintézett. Egy út Dél-Amerikába, meg egy
új élet.
A kocsi ráfordul a Triborough hídra.
Callan kinéz az ablakon, és még a zuhogó esőben is látja Manhattan
fényeit. Valahol, gondolja, valahol ott volt az életem. A Pokol Konyhája, a
Szent Szív, a Liffey, a Landmark, a Glocca Móra, a Hudson. Michael
Murphy és Kenny Maher és Eddie Friel. És Jimmy Boylan, Larry Moretti és
Matty Sheehan.
Most meg Tommy Bellavia és Paulie Calabrese.
És az élő szellemek...
Barackos Jimmy.
És O-Bop.
Siobhan.

255
 Visszanéz Manhattanre, és a lakásukat látja. Ahogy Siobhan szombat
reggelente hozza a reggelit. Haja kócos, nincs rajta smink, olyan gyönyörű.
Ott ül mellette, issza a kávéját, az asztalon a félig átlapozott újság, és a
szürke Hudson mögött Jersey-t nézi.
Callan meséken nőtt fel.
Cuchulain, Edward Fitzgerald, Wolfe Tone, Roddy McCorley, Pádraic
Pearse, James Connelly, Sean South, Sean Barry, John Kennedy, Bobby
Kennedy, Véres Vasárnap, Jézus Krisztus.
Mindannyian véres véget értek.

256
Harmadik rész

NAFTA

257
8. Az ártatlanok napja
Hang hallatszott Rámában, nagy sirás és jajgatás.
Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni,
[10]
hogy már nincsenek.
Máté evangéliuma, 2, 18

Tegucigalpa, Honduras
San Diego, Kalifornia
Guadalajara, Mexikó
1992

Art egy parkban ül egy pádon Tegudgalpában, és figyeli, ahogy a férfi lila
Adidas melegítőben kijön az épületből az utca túloldalán.
Ramón Mettének négy ilyen melegítője van: a hét minden napjára egy.
Minden nap tisztát vesz fel, majd elmegy futni három mérföldet a házából a
kertvárosi Tegusban, két testőr kíséri hasonló melegítőben, de a felsőjük ott
is dudorodik, ahol nem kellene: Mac-10-esekkel őrzik Mettét futás közben.
Szóval Mette minden reggel fut. Három mérföldet, majd hazaérve
lezuhanyozik, miközben az egyik testőre friss gyümölcsökből csavar neki
levet. Mango, papaya, grapefruit, meg mivel Hondurasról van szó, banán.
Fogja a poharat, kiül a teraszra, és iszik, miközben az újságot olvassa.
Telefonál, üzleti ügyeit intézi, majd lemegy az edzőtermébe súlyzózni.
Ez a napirendje.
Óramű pontossággal, minden nap. Hónapokig.
Csakhogy ma reggel a testőr kinyitja, a lihegő, izzadó Mette belép, és egy
pisztoly markolata csapódik a halántékába.
Térdre rogy Art Keller előtt.
A testőre csak tehetetlenül áll, felemelt kézzel, mert egy feketébe öltözött
hondurasi titkosszolgálati kommandós M-16-ost fog rá. Legalább ötven
kommandós áll ott. Ami különös, gondolja Mette szédülve, forgó fejjel,
mert nem az enyém a titkosszolgálat?
A jelek szerint nem, ugyanis egyik sem tesz semmit, amint Art Keller
szájba rúgja Mettét. Ott áll fölötte, és így szól: – Remélem, élvezted a

258
kocogást, mert egy jó ideig nem lesz rá lehetőséged.
Szóval Mette a saját vérét nyeli a gyümölcslé helyett, miközben Art egy
fekete csuklyát húz a fejére, alaposan megköti a nyakánál, és kikíséri a
sötétített üvegű kocsihoz. És most nincs ott senki, hogy megakadályozza
vagy ellenkezzen, amikor felrakják a légierő Dominikai Köztársaságba tartó
gépére, ahol beviszik az amerikai követségre, letartóztatják Ernie Hidalgo
megöléséért, felrakják egy újabb, ezúttal San Diegóba tartó gépre, ahol
annak rendje és módja szerint vádat emelnek ellene, megtagadják tőle az
óvadékot, és bedugják egy szövetségi börtön egyszemélyes cellájába.
Ennek eredményeként kisebb utcai harcok törnek ki Tegucigalpa utcáin, a
Mette ügyvédei által felbérelt feldühödött polgárok a jenki imperializmus
elleni tiltakozásként felgyújtják az amerikai követséget. Tudni akarják,
honnét veszi ez az amerikai zsaru a huevost, hogy csak úgy idejöjjön az
országukba, és elrabolja egyik megbecsült polgártársukat.
Washingtonban is ezt szeretnék többen tudni. Azt is szeretnék tudni, hogy
Art Keller – a bezárt guadalajarai iroda kegyvesztett, egykori rezidens
ügynöke – honnét veszi a bátorságot, hogy egy nemzetközi incidenst
robbantson ki. A bátorság egy dolog, de honnét voltak meg rá az eszközei?
Hogy a fenébe történhetett ez meg?

Quito Fuentes kisstílű bűnöző.

Most is az, meg akkor is az volt, amikor a megkínzott Ernie Hidalgo
holttestét elvitte a guadalajarai házból a sinaloai farmra. Most Tijuanában
él, ahol kisstílű drogüzleteket bonyolít le kisstílű amerikaiakkal, akik egy
gyors menetért ugranak át a határon.
Ha az ember ilyen üzletben utazik, akkor fegyver nélkül nem lép ki
otthonról, nehogy valamelyik jenki kölyök úgy döntsön, akkor ő most egy
igazi bandito, elveszi a drogot, és visszahúz a határon. Nem, az ember
ilyenkor fegyvert hord magánál, csakhogy Quito jelenlegi fegyvere egy
kalap szart sem ér.
Quitónak új fegyverre van szüksége.
Amit a közvélekedéssel ellentétben nem olyan egyszerű szerezni
Mexikóban, ahol a federalék és az állami rendőrök monopóliuma a
lőfegyver. Még szerencse, hogy Quito Tijuanában él, gyakorlatilag a világ
legnagyobb fegyverpiaca – Los Estados Unidos – tőszomszédságában,

259
szóval csupa fül, amikor Paco Méndez felhívja Chula Vistából, hogy van
egy ajánlata a számára. Egy tiszta Mac-10-es, amit csak el kell hoznia.
Quitónak nincs más dolga, mint elmenni érte.
De Quito már nem nagyon szeret a határtól északra kalandozni.
Az amerikai zsaruval, Hidalgóval történtek óta nem.
Quito pontosan tudja, hogy emiatt nem nagyon fogják letartóztatni
Mexikóban, de az Egyesült Államok már más történet, szóval azt feleli
Pacónak, hogy kösz, nem. Viszont Paco nem tudná lehozni Tijuanába? A
kérdést inkább a remény táplálja, mintsem a józan ész, mert az embernek a)
vagy nagyon jó kapcsolatokkal kell rendelkeznie, vagy b) egy kibaszott
barom állatnak kell lennie ahhoz, hogy fegyvert, ráadásul gépfegyvert
akarjon Mexikóba csempészni. Ha elkapják, akkor a federalék úgy
elkalapálják, hogy attól koldul, plusz minimum két évre bevágják egy
mexikói börtönbe. Paco tudja, hogy a mexikói börtönökben nem adnak enni
az elítélteknek, ezt oldja meg a család, na de hát Pacónak nincs már többé
családja Mexikóban. És mivel kapcsolatai sincsenek, és nem is egy
kibaszott barom állat, megmondja Quitónak, hogy nem fogja tudni levinni a
fegyvert hozzá.
Mivel azonban Pacónak készpénzre van szüksége, méghozzá gyorsan, ezt
mondja Quitónak: – Hadd gondolkozzak rajta egy kicsit. Visszahívlak.
Leteszi a kagylót, és odafordul Art Kellerhez: – Nem hajlandó átjönni.
– Akkor van egy darab nagy problémád – feleli Art.
Nem mondod, nagy probléma? Paco ellen illegális fegyvertartás és
drogkereskedelem miatt emelnek vádat, és Art egy kicsit még rásegít, hátha
Paco nem látja át teljesen a helyzetét: – Szövetségi ügyet csinálok belőle, és
nem halmazati büntetést fogsz kapni. Hanem kettőt külön, egymás után
szépen leülöd őket.
– De próbálkozók! – nyüszít Paco.
– Azért még nem jár piros pont – mondja Art.
– Élvezi szorongatni a tökeimet? – kérdi Paco.
– Szorongatni? – néz rá Art. – Még neki sem álltam.
Paco belerogy a székbe.
– Oké – mondja Art. – Csak vedd rá, hogy menjen el a kerítéshez.
– És?
– A többi az én dolgom.

260
 Szóval Paco megint telefonál, és sikerül rávennie Quitót, hogy menjen el
a drótkerítéshez a Coyote kanyonba.
A senki földjére.
Ha az ember éjjel megy a Coyote kanyonba, akkor csak fegyverrel
menjen, de lehet, hogy még az is kevés, mert Isten sok gyermekének van
fegyvere a Coyote kanyonban, egy hatalmas sebben a hullámzó hegyek közti
kietlen porban. A kanyon Tijuana északi határán kezdődik, és két
kilométerre hatol be az Államok területére. Ez a banditák vidéke. Délután a
kanyon mindkét oldalán ezernyi reménybeli emigráns várakozik a tényleges
határt képező kiszáradt vízvezeték feletti sziklákon. Amikor a nap lemegy,
átrohannak a kanyonon, egész egyszerűen elsöpörve azt a pár határőrt. A
számok törvénye ez: több jut át, mint amennyit elkapnak. És még ha el is
kapnak valakit, másnap újra lehet próbálkozni.
Talán.
Mert az igazi banditák úgy várnak rájuk megbújva a kanyonban, akár a
mojadók hordáira váró ragadozók. Kikapják a gyengéket és a sebesülteket.
Rablás, nemi erőszak, gyilkosság. Elveszik ami kevés pénzt találnak náluk,
az asszonyaikat bevonszolják a bokrok közé, hogy megerőszakolják, és még
talán a torkukat is elvágják.
Szóval, ha az ember narancsot akar szedni Los Estados Unidosban, akkor
valahogy át kell futnia a Coyote kanyonon. A káoszban, az ezernyi láb
felverte porban, a sötétben hallatszó sikolyok zajában, a fegyverek
ropogásában, a pengék villanásában, miközben a határőrök a dzsipjeikben
cowboyok módjára próbálják meg összeterelni a hordát (mert cowboyok és
horda), sok mindent el lehet intézni a kerítés mellett.
Gyors üzlet fegyverre, szexre, drogra.
Quito is ezt teszi, ahogy lehajol a kerítésbe vágott lyukhoz.
– Add ide a fegyvert.
– Add ide a pénzt.
Quito látja, ahogy megcsillan a hold fénye a Mac-10-esen, szóval
majdnem teljesen biztos benne, hogy régi cuatéja nem akarja átverni. Átnyúl
a lyukon, hogy odaadja Pacónak a pénzt, Paco pedig megragadja...
...nem a pénzt, hanem a csuklóját.
És nem engedi.
Quito megpróbálja visszahúzni a kezét, de most már három jenki fogja, az

261
egyik meg így szól: – Le vagy tartóztatva Ernie Hidalgo meggyilkolásáért.
– Nem tartóztathat le – feleli Quito. – Mexikóban vagyok.
– Semmi gond.
Azzal nekiáll áthúzni Quitót a lyukon keresztül, húzza, de egy drót
beleakad a férfi nadrágjába. Artot nem érdekli, húzza, mire a drót átszúrja
Quito seggét, és szépen kibukkan a másik oldalon.
Na, Quito ott fekszik a kerítésben átszúrt seggel, és üvölt: – Beragadtam!
Beragadtam!
Artot nem érdekli, szépen nekiveti a lábát a kerítés amerikai oldalának,
és húzza Quitót. A drót kiszakad Quito seggéből, és most már tényleg üvölt
torkaszakadtából, mert fáj a segge, meg vérzik is, és Amerikában van, a
jenkik meg a szart is kiverik belőle, aztán viszik a dzsiphez, Quito meglát
egy határőrt, segítségért kiált, de a migra hátat fordít, mintha nem is látna
semmit.
Quito ezt mind elmondja a bírónak, aki komoran Artra pillant, és
megkérdezi, hol tartóztatták le.
– A vádlottat az Egyesült Államokban tartóztattuk le – feleli Art. –
Amerikai földön.
– A vádlott azt állítja, hogy áthúzták a kerítésen.
Miután Quito kirendelt védője szó szerint ugrándozva magyaráz, Art így
felel: – Ebből egy szó sem igaz, bíró úr. Mr. Fuentes saját akaratából jött
ebbe az országba, hogy lőfegyvert vásároljon. Tanúnk is van.
– Mr. Méndez?
– Igen, bíró úr.
– Bíró úr – áll fel a kirendelt védő. – Nyilvánvalóan valamiféle alkut
kötöttek Mr. Méndezzel...
– Nem volt semmiféle alku – jelenti ki Art. – Esküszöm istenre.
Következő.

A Doktor már nem lesz ilyen egyszerű.

Doktor Álvareznek virágzó nőgyógyászati praxisa van Guadalajarában, és
ő nem megy el. Nincs az az isten, ami miatt a határnak akár még csak a
közelébe is menne. Tudja, hogy a DEA tisztában van a szerepével, amit
Hidalgo halálában játszott, tudja, hogy Keller mennyire akarja őt, szóval a
jó doktor marad szépen Guadalajarában.

262
 – Mexikóváros már Quito Fuentes miatt is be van rágva – mondja Tim
Taylor Artnak.
– Rágjanak.
– Te könnyen beszélsz.
– Aha.
– Mondom neked, Art – mondja Taylor –, nem mehetünk be csak úgy
Mexikóba kihozni onnan a Doktort, a mexikóiak meg nem fogják megtenni
nekünk. És ki sem fogják adni. Ez nem Honduras, és nem a Coyote kanyon.
Ügy lezárva.
Neked talán igen, gondolja Art.
De nem nekem.
Addig ez az ügy nincs lezárva, amíg Ernie halálának minden egyes
felelőse meg nem halt, vagy le nem csuktuk.
Ha mi nem tudjuk elintézni, és a mexikóiak sem, akkor keresnem kell
valakit, aki el tudja intézni.
Art elmegy Tijuanába.
Ahol Antonio Ramosnak van egy kis étterme.
A nagydarab exzsaru a járdán ül, lába egy asztalon, szájában szivar,
kezében egy üveg hideg Tecate, Meglátja Artot közeledni, és így szól: – Ha
a tökéletes chile verdét keresed, akkor rossz helyre jöttél.
– Nem azt keresem – feleli Art, és leül. Egy cervezat rendel a
pincérnőtől.
– Akkor mit? – kérdi Ramos.
– Nem mit, hanem kit – mondja Art. – Doktor Humberto Alvarezt.
Ramon a fejét rázza. – Visszavonultam.
– Emlékszem.
– A DFS-t feloszlatták – közli Ramos. – Egy nagy ívű gesztust teszek az
életben, arra is azt mondják, hogy jelentéktelen.
– Attól még segíthetnél.
Ramos leveszi a lábát az asztalról, előredől a székben, egész közel Art
arcához. – Egyszer segítettem, emlékszel? Odaadtam neked azt a kurva
Barrerát, és nem húztad meg a ravaszt. Nem bosszút akartál, hanem
igazságot. Aztán egyiket sem kaptad meg.
– Nem adtam fel.
– Pedig fel kellene – mondja Ramos. – Mert igazság nincs, a bosszút meg

263
nem gondolod komolyam Nem vagy mexikói. Sok mindent nem veszünk
komolyan, de a bosszút igen.
– Most komolyan gondolom.
– Nem hiszem én azt.
– Százezer dollárnyira gondolom komolyan – mondja Art.
– Százezer dollárt ajánlasz azért, hogy megöljem Alvarezt.
– Nem azért, hogy megöld – válaszolja Art. – Hanem azért, hogy
elrabold. Aztán tedd fel egy Amerikába tartó gépre, ahol bíróság elé tudom
állítani.
– Látod, pontosan erről beszélek. Gyenge vagy. Puha, Bosszút akarsz, de
nem vagy elég férfi hozzá. Elbújsz e mögé a „tisztességes eljárás” mierde
mögé. Sokkal egyszerűbb lenne szimplán agyonlőni.
– Engem nem az egyszerű érdekel – feleli Art. – Engem a hosszú,
kegyetlen szenvedés érdekel. Be akarom rakni egy szövetségi pokollyukba
élete végéig, és remélem, sokáig fog élni. Te vagy a puha, amiért meg
akarod kímélni a szenvedéstől.
– Nem tudom...
– Puha és közönyös – folytatja Art. – Ne mondd, hogy nem unatkozol. Itt
ülsz nap nap után, tamalest árulsz a turistáknak. Te is hallod, hogy mi
történt. Tudod, hogy Mettét és Fuentest már elkaptam. Most a Doktor
következik, akár veled, akár nélküled. Majd Barrera jön. Veled vagy
nélküled.
– Százezer.
– Százezer.
– Kell pár ember...
– Százezret kapsz a melóért. Arra költöd, amire kell.
– Kemény gyerek.
– Akarod tudni, mennyire?
Ramos megszívja a szivarját, tökéletes füstkarikákat fúj, és nézi, ahogy
szétoszlanak a levegőben. Aztán megszólal: – Úgyse keresek itt valami
sokat. Oké. Acuérdatei.
– Elve akarom – mondja Art. – Ha egy holttestet hozol, búcsút inthetsz a
pénzednek.
– Sí, sí, sí...

264
 Doktor Humberto Álvarez Machain végez az utolsó páciensével,
udvariasan kikíséri, jó éjt kíván a recepciósának, majd bemegy az
irodájába, hogy összeszedjen pár papírt. Nem is hallja, ahogy a bejárati
ajtón hét férfi lép be. Addig semmit nem hall, amíg Ramos be nem jön az
irodájába, fegyverével célba veszi a bokáját, és meghúzza a ravaszt.
Álvarez összeesik a fájdalomtól.
– Ez volt az utolsó funcietéje, Doktor – közli Ramos. – Ott egy darab
chocho sincs, ahova megy.
Aztán egy újabb golyót ereszt bele. – Kurvára fáj, mi? – kérdi.
– Igen – nyögi Álvarez.
– Ha rajtam múlna, a következő a fejébe menne – mondja Ramos. –
Szerencséje van, hogy nem rajtam múlik. Most pontosan azt fogja tenni, amit
mondok.
– Igen.
– Helyes.
Szemét bekötik, csuklóját telefonzsinórral megkötözik, és a hátsó ajtón
keresztül kiviszik a sikátorban várakozó kocsihoz, és lefektetik a padlójára.
Ramos beül, lábát Álvarez nyakára teszi, és egy kertvárosi házba indul.
Beviszik az elsötétített nappaliba, és leveszik a kötést a szeméről.
Álvarez sírni kezd, amikor meglátja az előtte ülő magas férfit. – Tudod,
hogy ki vagyok? – kérdi Art. – Ernie Hidalgo jó barátom volt. Un hermano.
Sangre de mi sangre.
Álvarez most már egész testében remeg.
– Te kínoztad meg – folytatja Art. – Te faragtad a csontját jégcsákánnyal,
te dugtál a testébe izzó vasrudakat. Te adtál neki injekciókat, hogy ne ájuljon
el, és életben maradjon.
– Nem – feleli Álvarez.
– Ne hazudj nekem – mondja Art. – Ettől csak mérgesebb leszek.
Felvettünk magnóra.
A doktor nadrágján megjelenik egy folt, és lassan terjedni kezd.
– Összepisálta magát – jegyzi meg Ramos.
– Vetkőztessétek le.
Lehúzzák róla az inget, le egészen az összekötözött csuklójához.
Nadrágját, alsónadrágját a bokájáig rántják. Álvarez szeme tágra nyílik a
rémülettől. Akkor meg még jobban, amikor Kleindeist megszólal: – Szagolj

265
bele a levegőbe. Mit érzel?
Álvarez megrázza a fejét.
– A konyhából – mondja Kleindeist. – Gondolkodj csak, már szagoltad.
Nem? Oké. Felforrósított fém. Betonacél. A tűzhelyen forrósítva.
Ramos egyik embere bejön, kezében egy fehéren izzó betonacélt tart.
Álvarez elájul.
– Keltsétek fel – int Art.
Ramos belelő a vádlijába.
Álvarez magához tér, és sikít.
– Kötözzétek a kanapéra.
Álvarez rádobják a kanapé karfájára. Ketten a karját fogják, ketten a
lábát. Ekkor megjelenik a férfi az izzó vasrúddal, és megmutatja neki.
– Ne, kérem, ne...
– Neveket akarok – mondja Art. – Mindenkinek a nevét, akit Ernie
Hidalgo mellett láttál a házban. És most akarom hallani.
No problema.
Álvarez úgy kezd beszélni, mint egy betépett gyorsbeszélő.
– Adán Barrera, Raúl Barrera – sorolja. – Ángel Barrera, Güero
Méndez.
– Micsoda?
– Adán Barrera, Raúl Barrera...
– Nem – csattan fel Art. – Amelyiket utoljára mondtad.
– Güero Méndez.
– Ott volt ő is?
Sí, sí, sí. Ö volt a vezető, Señor – feleli Álvarez. Vesz egy mély levegőt,
majd hozzáteszi: – Ö ölte meg Hidalgót.
– Hogyan?
– Kokain túladagolás – válaszolja Álvarez. – Véletlen volt. Szabadon
akartuk engedni őt. Esküszöm. La verdad.
– Emeljétek fel.
Art ránéz a zokogó doktorra, és megszólal: – Most szépen leírsz nekünk
egy vallomást. Mindent a saját szerepedről. Mindent Barreráékról,
Méndezről. ¿De acuerdo?
– De acuerdo.
– Aztán írsz egy újabb vallomást – folytatja Art – arról, hogy az előző

266
vallomásodat szabad akaratodból tetted, senki sem kényszerített. ¿De
acuerdo?
– De acuerdo. – Aztán ekkor összeszedi magát, és nekiáll alkudozni. – És
fog ajánlani nekem valamit cserébe az együttműködésemért?
– Majd szólok egy jó szót az érdekedben.
Leültetik a konyhaasztalhoz, adnak neki papírt meg tollat. Egy óra múlva
mind a két vallomás kész. Art elolvassa őket, majd berakja az aktatáskájába,
és megszólal: – És most akkor utazol egy kicsit.
– Ne, Señor! – kiáltja Álvarez. Hallott már ezekről a kis utazásokról.
Rendszerint lapát és sekély sírhant a vége.
– Az Egyesült Államokba – mondja Art. – A repülőtéren vár egy gép.
Feltételezem, hogy szabad akaratodból jössz velünk.
– Igen, hogyne, persze.
Azt baszd meg, naná, hogy persze, gondolja Art. Az ember most köpte be
Barreraékat meg Méndezt. Várható élettartama Mexikóban nulla. Art reméli,
hogy Álvarez várható élettartama a szövetségi börtönben az Ótestamentumot
idézi majd.
Két óra múlva Álvarez tiszta ruhában az El Paso felé tartó gépen ül, ahol
letartóztatják, és vádat emelnek ellene Ernie Hidalgo megkínzásáért. A
börtönben meztelenül lefényképezik, a feje tetejétől a térdéig, így mutatva,
hogy nem kínozták meg.
Art pedig ígéretéhez híven szól egy jó szót Álvarez érdekében. Jelzi a
szövetségi ügyész felé, hogy nem akar halálos ítéletet.
Hanem tényleges életfogytigot.
Életet remény nélkül.
A mexikói kormány tiltakozni kezdett, mire egy rakás polgárjogi ügyvéd
csatlakozott hozzájuk, ám Mette és Álvarez a Marionban, a különlegesen
őrzött szövetségi börtönben ülnek, és várnak a fellebbezésükre, Quito
Fuentes San Diegóban ül, és eddig még senki nem fékezte meg Art Kellert.
Akik megtehetnék, nem képesek rá.
Akik meg képesek rá, nem teszik.

Mert Art hazudott.

Art a holdat is lehazudta a csillagos égről a szenátusi bizottság előtt, ami
azt a pletykát volt hivatott kivizsgálni, hogy a CIA valamilyen módon

267
belekeveredett a kontrák fegyvert-drogért üzletébe. Art olyan pontosan
emlékszik a tanúvallomására, akárha egy lemezt hallgatna.

K: Hallott valaha egy SETCO nevű légi áruszállító cégről?

V: Hallomásból.
K: Van vagy volt tudomása arról, hogy a SETCO gépei kokaint szállítottak?
V: Erről a témáról semmit nem tudok.
K: Hallott valaha a”Mexikói Trambulinról”?
V: Nem.
K: Emlékeztetem arra, hogy eskü alatt vall.
V: Tudom.
K: Hallott valaha a TIM-ről?
V: Az meg micsoda?
K: A Terrorista Incidens Munkacsoport.
V: Mostanáig nem.
K: És a NBH 3D-ről?
V: Nem.
K: És az NHAO-ról?

Art ügyvédje odahajolt a mikrofonhoz: – Szenátor, ha pecázni akar, akkor

javasolhatom, hogy béreljen egy halászhajót?

K: Hallott az NHAO-ról?
V: Most olvastam róla az újságban.
K: Gyakorolt magára valaki nyomást az NHAO-tól a tanúvallomásával
kapcsolatban?

– Nem engedhetem, hogy ez így menjen tovább – mondta Art ügyvédje.

K: Craig ezredes sem gyakorolt magára nyomást?

A kérdés elérte a kívánt hatást, a sajtó képviselői felkapták a fejüket.

Scott Craig ezredes fogta az amerikai zászlót, és felnyomta egy másik
bizottság seggébe, amikor megpróbálták sarokba szorítani az iráni fegyvert-
túszokért ügylet miatt. Menet közben Craig amerikai hős lett, a média imádta
a tévépatriótát. Az ország az Irán-kontra című kabaréra figyelt, arra a
nevetséges, szaros kis fegyvereket-túszokért varietészámra, de az igazi

268
botrányt már senki nem vette észre: azt, hogy a kontrák a kormány
segítségével adtak drogot fegyverekért. Szóval a feltételezés, hogy Art Craig
ezredes – akit Art utoljára Ilopongóban látott, amint kokaint pakolt le egy
gépről – nyomására hallgat, drámai pillanatot eredményezett.
– Ez botrányos kijelentés, szenátor – felelte Art ügyvédje.

K: Egyetértek. Hajlandó válaszolni az ügyfele a kérdésre?

V: Azért jöttem ide, hogy a kérdéseire őszintén és tárgyilagosan válaszoljak,
ezért most is ez a célom.
K: Akkor válaszol a kérdésre?
V: Soha nem találkoztam, így nem is beszéltem semmiről Craig ezredessel.

A média ismét hangosan horkolt.

K: És mi van a „Kerberosz”-szal, Mr. Keller? Erről hallott valaha?

V: Nem.
K: Van ennek a”Kerberosz”-nak valami köze Hidalgo ügynök halálához?
V: Nincs.

Althea ennél a válasznál kiment a karzatról. Később a Watergate-nél ezt

mondta Artnak: – Lehet, hogy egy rakás szenátor nem tudja, mikor hazudsz,
Art, de én igen.
– Mi lenne, ha szépen megvacsoráznánk a gyerekekkel? – kérdezte Art.
– Hogy tehetted?
– Mit?
– Hogy beállsz egy rakás jobboldali...
– Hagyd abba.
Art felemelte a kezét, és hátat fordított neki. Elege van a témából.
Elege van mindenből, gondolta Althea. Ha az utolsó pár hónapban
Guadalajarában zárkózott volt és magának való, az egy istenverte nászút
ahhoz képest, amilyen állapotban Art visszajött Mexikóból. Illetve nem is
jött haza, mert azt a férfit nem ismerte. Nem az ő férje volt. Nem akart
beszélni, nem akart hallgatni. „Adminisztratív szabadságnak” nevezett
munkahelyi távollétét Althea szüleinek úszómedencéje mellett töltötte, meg
hosszú, magányos sétákkal a Pacific Palisadesen, vagy lenn a parton.
Vacsora közben alig beszélt, vagy ami még rosszabb, még csak nem is

269
nevetett a szokásos dumán, hogy a politika milyen egy baromság, hanem
szépen felment az emeletre, egyedül, vagy megint sétálni indult. Éjjel feküdt
az ágyban, úgy nyomogatta a tévé távirányítóját, mint valami őrült, mindent
leszarozva. Azon egyre ritkább alkalmakkor, amikor szerelmeskedtek (már
ha lehet annak hívni), Art agresszív volt és gyors, mintha a mérgétől akart
volna megszabadulni, nem pedig a testi vágy, urambocsá a szerelem hajtotta
volna.
– Nem vagyok homokzsák – jelentett ki Althea, amikor szeretkezés után
Art rajta feküdt a szokottnál is depressziósabban.
– Soha nem ütöttelek meg.
– Nem így értettem.
Ha mereven is, de kötelességtudóan végezte apai feladatait. Mindent
csinált, amit régebben is, de most már csak automatikusan. Art
robotváltozata vitte a gyerekeket a parkba, Art robotváltozata mutatta meg
Michaelnek, hogyan kell szörfözni, Art robotváltozata teniszezett Cassie-
vel. És ezzel a gyerekek is tisztában voltak.
Althea megpróbálta Artot elküldeni valakihez.
Art csak nevetett. – Egy diligyógyászhoz?
– Pszichiáterhez, pszichológushoz, valakihez.
– Azok úgyis csak gyógyszereket adnak.
Jézusom, gondolta Althea, akkor vedd be őket.
Akkor rosszabb lett, amikor megérkeztek az idézések.
Találkozók a DEA bürokratáival, kormánytisztviselőkkel, kongresszusi
nyomozókkal. És ügyvédekkel. Istenem, mennyi ügyvéddel. Althea aggódott,
hogy az ügyvédi költségek miatt csődbe mennek, de Art csak annyit mondott,
hogy ne aggódjon. – El van intézve. – Althea soha nem tudta, honnét jön a
pénz, de valahonnét jött, mert soha nem látott egyetlen számlát sem
ügyvédtől.
Art természetesen nem volt hajlandó beszélni róla.
– A feleséged vagyok – kérte egyik éjjel Althea. – Miért nem nyílsz meg
legalább előttem?
– Mert vannak dolgok, amikről nem tudhatsz.
Art beszélni akart vele, mindent elmondani neki, ismét közel kerülni
hozzá, de képtelen volt rá. Olyan volt, mintha egy láthatatlan üvegfal
emelkedett volna, egy erőtér egy tudományos-fantasztikus filmből – és nem

270
közöttük, hanem benne amin nem tudott áttörni. Olyan volt, mintha minden
egyes percét a víz alatt sétálva töltötte volna, néha felnézett a való világra,
de csak felesége és gyerekei arcát látta a víz torzításán keresztül. Képtelen
volt felnyúlni, képtelen volt megérinteni őket. Képtelen hagyni, hogy ők
érintsék meg.
Ehelyett még mélyebbre merült.
Visszahúzódott a csendbe, a házasság lassan ölő mérgébe.
Azon a napon belenézett Althea szemébe a Watergate-nél, és tudta, hogy
Althea tudja: megint alámerült. Hazudott a kormányért, segített nekik elfedni
egy piszkos ügyletet, aminek folytán crack öntötte el Amerika gettóit.
Althea csak azt nem tudta, miért.

Ezért, gondolja most Art, ahogy kinéz a redőnyön keresztül a Cosmos

utca 2718-ra, ahol Tío Barrera húzta meg magát.
– Most megvagy, a kurva anyád – mondja Art. – És senki sem fog most
megvédeni.
Tío pár naponta váltogatta, melyik guadalajarai lakásában vagy házában
alszik a tucatnyi közül. Tío egyre paranoiásabb lett. Vagy a letartóztatástól
való félelme, vagy – ahogy azt pletykálták – a saját áruja fogyasztása miatt.
Van is oka a paranoiára, gondolja Art. Most már három napja figyeli Tíót
ebben a házban. Ennyi időt nem töltött még el egy helyen. Ma délután
valószínűleg megint költözik.
Vagy legalábbis azt hiszi.
Artnak ugyanis más tervei vannak Tío számára.
De nem szabad hibázni.
A kormánya megígérte a mexikói kormánynak, hogy feltűnés nélkül fognak
cselekedni. És ami a legfontosabb, nem lesznek járulékos áldozatok. Artnak
a lehető leggyorsabban kell eltűnnie: teljes egészében mexikói akciónak kell
látszania, a federalék fényes győzelmének.
Mindegy, gondolja Art.
Nem érdekel, Tío, a lényeg az, hogy egy börtöncellában köss ki.
Az ablakhoz kúszik, és megint kinéz. A jutalmam a Sivatagban Töltött
Eveimért, azokért a rettenetes évekért 87-ben, 88-ban és 89-ben, amikor a
nyomozások aknamezején manőverezett, rettegett egy vádemeléstől, ami

271
soha nem következett be, és figyelte, ahogy egy elnök távozik, a helyére
megjön az alelnöke, az az ember, aki korábban titkos háborút folytatott a
szandinisták ellen. A Sivatagban Töltött Éveim, emlékszik Art, egyik
íróasztaltól helyezték a másikhoz, a házassága kiszáradt, ahogy Altheával
külön szobába és külön életbe költöztek, hogy végül Althea kikövetelje a
válást, ami ellen ő minden erejével harcolt.
Még most is, gondolja Art, ahogy ott ül csupasz kis San Diegó-i lakása
konyhájában, előtte az aláírásra váró válási papírok.
– Sóba – mondta a feleségének – nem engedem, hogy elvedd a gyerekeim.
Végül békekötésre került sor.
Nem közöttük, hanem Nicaraguában.
Választásokat tartottak, a szandinistákat elzavarták, a titkos háború véget
ért, és kábé öt perc múlva Art már indult is John Hobbshoz, hogy követelje
a jutalmát.
Minden ember elpusztítását, akik részt vettek Ernie Hidalgo halálában.
A mosodai lista: Ramón Mette, Quito Fuentes, Doktor Álvarez, Güero
Méndez.
Raúl Barrera.
Adán Barrera.
És Miguel Ángel Barrera.
Tío.
Art akármit is tartott az elnökről, John Hobbs, Scott Craig ezredes és Sal
Scachi állták a szavukat. Art Keller szabad kezet kapott, és minden
lehetséges támogatást.
– Aminek eredményeként – mondta Hobbs – felgyújtották a hondurasi
követségünket, vad polgárjogi háború tört ki, diplomáciai kapcsolatunk
Mexikóval a béka segge alatt van. Hogy a végtelenségig eltúlozzak egy
hasonlatot, Art, a Külügyminisztérium szeretne egy autodafét rendezni
neked, ahova az Igazságügy-minisztérium hozza a süteményt.
– De biztos vagyok a dolgomban – mondja Art –, mert a Fehér Ház és az
elnök teljes mellszélességgel mellém állt.
Art ekképpen emlékeztette Hobbst, hogy a jelenlegi elnök, mielőtt
beköltözött volna a Fehér Házba, azzal volt elfoglalva, hogy a kontrákat
kokainnal támogatta, szóval ne pampogjunk itt mindenféle „külügyről” meg
„igazságügyről”.

272
 A zsarolás bejött. Art megkapta az engedélyt, hogy begyűjtse Tíót.
Nem mintha olyan egyszerű lett volna elintézni.
Egyeztetések a legmagasabb szinten, és Artot baromira nem vonták be.
Hobbs elment Los Pinosba, az elnök rezidenciájára, hogy megkösse a
megállapodást: Miguel Ángel Barrera letartóztatása elmozdítja az utolsó,
komoly akadályt Mexikó csatlakozása elől a NAFTA-hoz.
Mexikó modernizációjának kulcsa, abszolút kulcsa a NAFTA. Ha
csatlakozik, akkor Mexikó megindulhat a következő évszázad felé. Enélkül
ugyanis gazdasága stagnálni fog, majd összeomlani, az ország meg az idők
végeztéig ott tapicskol a harmadik világ szegénységben, nyomorba taszítva.
Szóval Barreráért cserébe a NAFTA.
De van még egy, sokkal zavaróbb feltétel: ez az utolsó letartóztatás. Ez az
utolsó bejegyzés Ernie Hidalgo halálának könyvében. Art Keller ezt
követően be sem léphet Mexikóba. Megkapja Barrerát, de Adánt nem, és
Raúlt sem és Güero Méndezt sem.
Rendben, gondolja Art.
Velük is vannak terveim.
De először Tío.
Szóval Art figyel és vár.
A probléma Tío három testőre (Kerberosz megint, gondolja Art, a
háromfejű kutya a kapunál), meg a 9 milliméteres pisztolyaik, AK-47-eseik
meg a kézigránátjaik. Amiket használni is készek.
Artot annyira azért nem aggasztja. Itt van ugyanis huszonöt különleges
federale M-16-osokkal, mesterlövészek, meg a teljes SWAT-arzenál, és
akkor nem beszéltünk Ramosról meg a magánhadseregéről. A mexikói
álláspont ez volt: „Guadalajara utcáin nem törhet ki tűzpárbaj, ez teljesen ki
van zárva.” Art eltökélt, hogy be is tartja a megállapodást.
Szóval egy lehetőségre várnak.
Amit a lány biztosít.
Barrera éppen aktuális kis szeretője.
Aki nem főz.
Art három reggelen keresztül figyelte, ahogy a három testőr testületileg
elvonul az egyik helyi comidába reggeliért. Lehallgatón keresztül hallotta a
vitáikat, a kiabálásukat, a morgásukat, ahogy elmentek, hogy húsz perc
múlva tele hassal és elégedetten álljanak egy újabb nap elé, amikor Miguel

273
Ángelre kell vigyázniuk.
De nem ma, gondolja Art.
Mert ma rövid napjuk lesz.
– Már ki kellett volna jönniük – mondja Ramosnak.
– Ne aggódj.
– De aggódok – feleli Art. – Mi van, ha ma reggel tör rá a kiscsajra a
házitündérség?
– Arra a disznóra? – néz rá Ramos. – Felejtsd el. Ha az én nőm lenne,
minden reggel szépen reggelit csinálna. Minden reggel boldogan kelne fel,
és arra várna, hogy a kedvemben járjon. Ő lenne Mexikó legboldogabb
asszonya.
Art látja, hogy Ramos is ideges. Foga közé szorítja az elmaradhatatlan
szivart, és ujjaival dobol az Uziján. – Enniük csak kell.
Reméljük, gondolja Art. Ha nem, akkor ezt a lehetőséget elmulasztottuk,
és a törékeny megállapodás a mexikói kormánnyal a múlté. Már most is
ideges, kelleden szövetségesek. A belügyminiszter és Jalisco kormányzója
szó szerint távol tartják magukat az akciótól: a partoktól három mérföldre
egy hajón vannak, „búvárkiránduláson”, hogy legyen mire hivatkozniuk a
nemzet és a Barrera testvérek előtt. Ők ott sem voltak. Még a környéken
sem. Az akciónak annyi apró részlete van, mindegyiket össze kell hangolni,
ráadásul idő szempontjából is ki van centizve az egész.
Egy csapatnyi mexikóvárosi federale vár, hogy elkapják Tíót.
Ugyanebben az időben egy különleges katonai egység várakozik a város
határában, készen arra, hogy behatoljanak, és ideiglenesen
cselekvőképtelenné tegyék a teljes Jalisco Állami Rendőrséget, a
rendőrkapitányt és a kormányzót, amíg Barrerát el nem viszik
Mexikóvárosba, ahol hivatalosan is letartóztatják, és vádat emelnek ellene.
Ez egy puccs a szövetségi államban, gondolja Art, megtervezve a
legapróbb részletig, és ha a pillanat elmúlik, akkor képtelenek lesznek az
akciót még egy napig titokban tartani. A jaliscói rendőrség szépen
kimenekíti Barrerát, a kormányzó bejelenti, hogy ő semmiről nem tud, és
mindennek vége.
Szóval most. Vagy soha.
Art figyeli a ház bejáratát.
Kérlek, istenem, add, hogy éhesek legyenek.

274
 És menjenek el reggelizni.
Úgy bámulja az ajtót, mintha az akaraterejével ki tudná nyitni.

Tío drogos.
Rá van gyógyulva a pipára.
Tragikus, gondolja Adán, ahogy ránéz a nagybátyjára. Ami eleinte csak
vicc volt, álca, az mára valóság lett, mintha Tío benne ragadt volna egy
szerepben, amiből most már nem tud kitörni. Mindig is vékony volt, most
viszont vékonyabb, mint valaha, nem eszik, láncdohányos, szívja az egyik
szivart a másik után. Ha nem szívja le a füstöt, akkor felköhögi. Egykoron
fekete haja mára őszes lett, bőre sárgás. Úgy húzza maga után a glukóz
infúziót az állványon, mint egy kiskutyát.
Ötvenhárom éves.
Egy fiatal lány – már az ötödik vagy hatodik Pilar után – lép be, lerakja
helyes kis fenekét a fotelba, és a távirányítóval bekapcsolja a tévét. Raúl
döbbenten látja a tiszteletlenséget, és akkor még jobban meglepődik, amikor
a nagybátyja megszólal: – Calor de mi vida, üzletről beszélünk.
Életem melege. Lófaszt, gondolja Adán. A lány – a nevére sem emlékszik
– Pilar Talavera Méndez egy újabb klónja. Tíz kilóval nehezebb, kacsázva
jár, haja zsíros, arca több carnitasra van attól, hogy szép legyen, de akkor is
látni a hasonlóságot. Adán megérti, Tío miért őrült meg Pilarért – istenem,
micsoda szépség volt –, de ezt a segunderát már nem érti. Akkor meg
különösen nem, amikor a lány lebiggyeszti húsos ajkát, és finnyásan
megjegyzi: – Te mindig az üzletről beszélsz.
– Csinálj valami ebédet nekünk – mondja Adán.
– Én nem főzök – veti oda a lány, és kikacsázik. Hallják, ahogy hangosan
megszólal egy másik tévé a másik szobából.
– Szereti a szappanoperákat – magyarázza Tío.
Adán eddig hallgatott, ült a fotelben, és növekvő aggodalommal figyelte a
nagybátyját. A rossz egészségi állapotát, folyamatos próbálkozásait, hogy
pótolja Pilart, amelyek annyira kitartóak, mint veszélyesek. Tío Ángel
szánalmas figura lett, de még mindig ő pasador patrónja.
Tío előrehajol, és suttog: – Láttad őt?
– Kit, Tío?
– Őt – feleli rekedten Tío. – Méndez mujerét. Pilart.

275
 Güero vette el a lányt. Akkor találkozott vele, amikor leszállt a gépről,
ami hazahozta a salvadori „nászútjáról” Tíóval. És elvette azt a lányt, akit a
legtöbb mexikói férfi bottal sem piszkált volna meg, és nem azért, mert nem
volt szűz, hanem azért, mert Tío segunderaja volt.
Güero ennyire szereti Pilar Talaverát.
– Sí, Tío – feleli Adán. – Láttam őt.
Tío bólint. Gyorsan körbenéz, hogy a lány tényleg nincs a szobában, majd
suttogva kérdi: – Még mindig gyönyörű?
– Nem, Tío. Kövér lett és csúnya.
Csak ez nem igaz.
Pilar, gondolja Adán, kivételes. Minden hónapban elmegy Méndez
sinaloai farmjára, hogy elvigye Güero részét, és akkor találkozik Pilarral.
Most már fiatal anya egy hároméves kislánnyal és egy újszülött kisfiúval, és
iszonyú jól néz ki. Már nem párnás a teste, gyönyörű, fiatal nő lett belőle.
És Tío még mindig szerelmes belé.
Adán megpróbálja visszaterelni a beszélgetés, – Mi van Kellerrel?
– Mi lenne vele? – kérdez vissza Tío.
– Elrabolta Mettét Hondurasból – mondja Adán. – Most meg Alvarezt
rabolta el Guadalajarából. Te vagy a következő?
Adán komolyan aggódik.
Tío vállat von. – Mette hanyag lett, Álvarez meg figyelmetlen volt. Én
nem vagyok sem hanyag, sem figyelmetlen. Hanem óvatos. Pár naponta
költözök. A jaliscói rendőrség megvéd. Különben is, vannak még barátaim.
– A CIA? – kérdezi Adán. – A kontraháborúnak vége. Nem kellesz már
nekik.
Ugyanis a lojalitás, gondolja Adán, nem jellemző az amerikaiakra, ahogy
a hosszú emlékezet sem. Elég megkérdezni Manuel Noriegát Panamában. Ő
is kulcsszerepet játszott a Kerberoszban, egyik megállóként a Mexikói
Trambulinban, és most hol van? Ugyanott, ahol Mette és Álvarez, egy
amerikai börtönben, csak éppen nem Art juttatta oda, hanem a barátja,
George Bush. Megszállta az országát, elrabolta, és rács mögé dugta.
Szóval, ha arra számítasz, hogy az amerikaiak meghálálják a
lojalitásodat, Tío, akkor tévedsz. Figyeltem Art színjátékát a CNN-en.
Fizetni kellett a hallgatásáért, és lehet, hogy ez az ár te voltál, vagy akár
mindannyian.

276
 – Ne aggódj, mi sobrino – mondja Tío. – Los Pinos a barátunk.
Los Pinos, azaz a mexikói elnök palotája.
– Mi miatt a barátunk? – kérdi Adán.
– Huszonötmillió dollár miatt – feleli Tío. – Meg az a másik dolog.
Adán tudja, mi az a „másik dolog”.
Az, hogy a Federación segített megnyerni neki a 88-as választást. Négy
évvel ezelőtt, 1988-ban biztosnak látszott, hogy az ellenzéki jelölt, a balos
Cárdenas nyeri meg a választást, kilökve a hatalomból a PRI-t, ami az 1917-
es forradalom óta volt hatalmon.
Aztán valami vicces történt.
A választási eredményeket feldolgozó számítógépek érthetetlen módon
összeomlottak.
A választási bizottság elnöke a tévében vállat vont, és kijelentette, hogy a
számítógépek hibája miatt kézzel kell összeszámolni a szavazatokat, és csak
napok múlva derül ki, ki kapta a legtöbb voksot. Az elkövetkező pár napban
pedig a választási bizottság két ellenzéki tagja, akik a számítógépes
voksolás ellenőrzéséért voltak felelősek – az a két férfi, aki bizonyíthatták
volna, hogy Cárdenas nyert 55 százalékkal –, eltűntek, hogy aztán a folyóban
bukkanjanak rájuk.
Arccal lefele.
A választási bizottság elnöke ekkor ismét megjelent a tévében, és
fapofával bejelentette a PRI győzelmét.
A mostani presidente hivatalba lépett, nekilátott államosítani a bankokat,
a telekommunikációs szektort, az olajmezőket, amelyek mindegyikét aztán
ugyanazok vették meg jóval a piaci ár alatt, akik kifizették a huszonötmillió
dolláros belépőt az elnök adománygyűjtő vacsorájára.
Adán tudja, hogy a választási bizottság két tagját nem Tío ölette meg –
hanem García Abrego –, de Tíónak tudnia kellett róla, hiszen az ő
beleegyezése nélkül Abrego nem cselekedhetett volna. És miközben Abrego
puszipajtása az elnöknek – sőt, üzlettársa az elnök testvérének, El
Bagmannek, akinek egyharmadnyi részesedése van az Abrego Öböl-kartellje
által szállított kokainban –, Tío meg van róla győzve, hogy Los Pinos is
lojális hozzá.
Adánnak azonban kételyei vannak.
Most ránéz a nagybátyjára, és látja rajta, szeretné, ha minél előbb véget

277
érne a megbeszélés. Tío cracket akar szívni, de Adán előtt nem teszi.
Szomorú, gondolja Adán, ahogy eljön tőle, hogy mit tett a drog ezzel a
nagyszerű emberrel.
Adán taxival elmegy a Cruz de Plazasra, ott be a katedrálisba, és
csodáért imádkozik.
Isten és tudomány, gondolja.
A néha együttműködő, néha egymásnak ellentmondó erők, amelyek
segítségét Adán és Lucia kéri a kislányuk miatt.
Lucia inkább Istenhez fordul.
Templomba jár: imádkozik, misét mondat, ott térdel a szentek sorfala
előtt. Milagrókat vásárol a templom előtt, gyertyákat éget, pénzt ad,
áldozatot hoz.
Adán vasárnaponként jár templomba, pénzt ad, elmondja az imáit, áldoz,
de inkább Lucia felé tett gesztus az egész. Adán nem hiszi már, hogy a
segítség innét fog érkezni. Letérdel, elmormolja a szavakat, teszi, amit
tennie kell, de ezek csak üres gesztusok. Amikor elmegy Culiacánba, hogy
Güero Méndeznek odaadja a részét, megáll Santo Jesús Maiverde oltáránál,
és megteszi a mandaját.
Imádkozik a Narcosantóhoz, de az orvosokban bízik.
Adán drogokkal kereskedik, érti a biofarmakológiát.
Gyermekneurológusok, neuropszichológusok, pszichoneurológusok,
endokrinológusok, agyspecialisták, kutató vegyészek, homeopátiások,
sarlatánok, kuruzslók. Orvosok mindenütt: Mexikóban, Kolumbiában, Costa
Ricában, Angliában, Franciaországban, Svájcban, sőt még a határ
túloldalán, Amerikában is.
Adán azokra az utakra nem mehet el.
Nem kísérheti el feleségét és kislányát azokra a szomorú, kétségbeesett
utakra a La Jolla-i Scrippsbe, a Los Angeles-i Mercybe. Luciát
jegyzetekkel, előre összeállított kérdésekkel küldi el, dossziényi lelettel,
kortörténettel, vizsgálati eredménnyel. Lucia maga viszi el Glóriát – hiszen
amerikai állampolgár –, és néha hetekig távol vannak, néha hónapokig,
miközben Adánnak fáj a lánya hiánya. Mindig ugyanazzal a hírrel térnek
vissza.
Nem fedeztek fel új csodát.
Nincs új kinyilatkoztatás.

278
 Sem Istentől, sem az orvosoktól.
Nincs mit tenniük.
Adán és Lucia a reményben, a hitben – ami Luciának van, Adán azonban
csak tetteti – és a szeretetben találnak megnyugvást.
Adán mélyen szereti a feleségét és kislányát.
Jó férj és csodálatos apa.
Más férfiak, Lucia tudja, már régen hátat fordítottak volna torz
gyereküknek, elmenekültek volna a lányuk elől, az otthonuk elől, ezernyi
indokot találva, miért nem akarnak otthon lenni.
De nem Adán.
Majdnem minden este otthon van, majdnem minden hétvégén. A
reggeleket Glória szobájában kezdi, az első dolga megpuszilni és megölelni
a kislányt, aztán reggelit készít neki, mielőtt elmegy dolgozni. Amikor este
hazajön, első útja a szobájába vezet. Olvas neki, mesél, játszik vele.
Adán sem hiszi, hogy a gyerekét szégyellnie kellene. Hosszú sétákra viszi
magával a Rio negyedbe. A parkba, ebédelni, a cirkuszba, akárhova,
mindenhova. Gyakran látják őket Tijuana jobb környékein, Adánt, Luciát és
Glóriát. Minden boltos ismeri a kislányt: cukrot adnak neki, virágot, apró
ékszereket, hajtűket, karkötőket, szép dolgokat.
Amikor Adán üzleti ügyben elutazik – mint most is, hiszen rendszeresen
jár Tíóhoz Guadalajarába, aztán Culiacánba Güeróhoz táskányi készpénzzel
–, minden nap telefonál, néha többször is, hogy beszéljen a kislányával.
Vicces történeteket mesél neki, amik vele estek meg, vagy látta őket.
Ajándékokat hoz neki Guadalajarából, Culiacánból, Badiraguatóból.
És azokra az utakra az orvosokhoz – azaz az Egyesült Államok
kivételével mindre –, amikre elmehet, elmegy. Szakértője lett a cisztikus
limfangiómának, olvas, képezi magát, ötletei vannak, javaslatai. Komoly
összegeket adományoz kutatásra, és csendben arra buzdítja az üzlettársait,
hogy ők is tegyenek így. Luciával szép dolgaik vannak, szép házuk, de
lehetnének még szebb dolgaik, nagyobb házuk, ha nem költenének ennyit
orvosokra. És adományokra, misékre, játszóterekre, klinikákra.
Lucia örül ennek. Neki nem kellenek szebb dolgok, nagyobb ház. Nem
kell neki – nem is akarna – olyan hivalkodó, és őszintén megvallva
ízléstelen palota, mint amilyen a többi narcotraficanténak van.
Lucia és Adán mindenüket odaadnák, bármelyik szülő mindenét odaadná,

279
akármelyik istennek vagy orvosnak, ha meg tudná gyógyítani a gyereküket.
Ahogy a tudomány folyamatosan kudarcot vall, úgy fordul egyre jobban
Lucia a vallás felé. Több reményt talál az isteni csodában, mint az orvosi
vizsgálatokban. Áldás istentől vagy a szentektől vagy Guadalapei
Miasszonyunktól szinte azonnal semmissé teszi a zárójelentésekben
foglaltakat. Állandóan templomba jár, minden nap áldott, otthonukba hívja a
papjukat, Rivera atyát vacsorára, imára, tanácsadásra, Biblia-
tanulmányozásra. Megkérdőjelezi saját hite erejét („Talán a kételyem miatt
nem történik velünk milagro”.), megkérdőjelezi Adán hitének erejét.
Állandóan noszogatja, hogy gyakrabban járjon misére, gyakrabban
imádkozzon, adjon még több pénzt az egyháznak, beszéljen Rivera atyával,
és mondja el neki „mi van a szívében”.
Adán elmegy a paphoz, hogy Lucia jobban érezze magát.
Rivera nem rossz pap, igaz, nem is legokosabb. Adán ott ül a pap
irodájában, az íróasztal túloldalán, és így szól: – Remélem, nem erősíti meg
Luciát a meggyőződésében, hogy a lányunk azért nem gyógyul meg, mert nem
elég erős a hite.
– Természetesen nem. Ilyet soha nem tennék.
Adán bólint.
– Na de beszéljünk rólad – mondja Rivera. – Neked hogyan segíthetek?
– Jól vagyok.
– Nem lehet könnyű...
– Nem az. Ez az élet.
– És hogy vagytok Luciával?
– Jól.
Rivera sokatmondóan néz Adánra. – És a hálószobában?
Megkérdezhetem? A házastársi...
Adán sikeresen elnyomja a szájára kiülni készülő gúnyos mosolyt.
Mindig is szórakoztatta, amikor a papok, ezek az önkasztrálta eunuchok
tanácsot akarnak adni szexuális kérdésekben. Mintha egy vegetáriánus
akarna tanácsot adni, hogyan kell steaket sütni. Amúgy meg nyilvánvaló,
hogy Lucia megvitatja a pappal a szexuális életüket, különben Rivera atya
soha nem merte volna előhozni a témát.
A helyzet az, hogy nincs mit megbeszélni.
Nincs szexuális életük. Lucia retteg attól, hogy teherbe essen. Az egyház

280
tiltja a mesterséges fogamzásgátlást, Lucia pedig semmi olyasmit nem tesz
vagy mond, ami azt mutatná, hogy esetleg valamiben nem ért egyet az egyház
előírásaival...
Adán már ezerszer elmondta neki: egy az ezerhez, egy a millióhoz az
esélye annak, hogy a következő gyerekük is születési rendellenességgel
jöjjön világra, de Lucia nem hallgat a logikus érvelésre. Tudja, hogy
Adánnak igaza van, de egyik éjjel könnyek közt vallja meg neki, képtelen
lenne még egyszer túlélni egy olyan pillanatot, mint azt a kórházban, amikor
elmondták neki, amikor meglátta...
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy ezt még egyszer át kelljen élnie.
Többször próbált szeretkezni Adánnal, amikor a természetes
fogamzásgátlás erre lehetőséget adott, de közben egész egyszerűen lefagyott.
A félelem és a bűntudat, gondolja Adán, nem a legjobb afrodiziákumok.
Az igazság az, szeretné Adán mondani a papnak, hogy számára ez nem
érdekes. Sokat dolgozik, sok dolga van otthon, minden energiáját leköti az
üzlet (aminek mibenlétéről soha nem beszéltek), egy nagyon beteg, súlyosan
sérült gyerek gondozása, valamint az, hogy valamiképpen gyógymódot
próbál találni a számára. A lányuk szenvedése mellett eltörpül az ő
szexuális életük.
– Szeretem a feleségem – feleli Riverának.
– Én bátorítom, hogy szüljön még gyerekeket – mondja a pap. – Hogy...
Elég, gondolja Adán. Ez már sértés. – Atyám – válaszolja –, Glória
teljesen kitölti az életünket.
Otthagy egy csekket az asztalon.
Hazamegy, és elmondja Luciának, hogy beszélt Rivera atyával, és most
már erősebb a hite. De Adán csak a számokban hisz.
Fáj látnia Lucia szomorú, kétségbeesett hitét. Látja, hogy felesége
fájdalma minden egyes nappal egyre mélyül, mert Adán egy dolgot tud
biztosan: a számok soha nem hazudnak. Egész napját a számokkal tölti.
Fontos döntéseket hoz a számok alapján, és tudja, a világegyetem abszolút
törvénye a matematika, hogy az egyetlen bizonyítás a matematikai.
A számok meg azt mondják, hogy a lánya állapota rosszabbodni fog, nem
javulni, ahogy idősödik, és felesége őrült imái vagy nem találnak
meghallgatásra, vagy ha igen, akkor választ nem kap rájuk.
Szóval Adán a tudományban hisz, abban, hogy valaki valahol megtalálja

281
(szó szerint) a helyes gyógyszert, a csodapirulát, a sebészi eljárást, ami
legyőzi Istent meg szentjeinek hasznavehetetlen gyülekezetét.
Közben meg nem tehet mást, mint hogy egyik lábát rakja a másik után
ebben a hiábavaló maratonban.
Sem isten, sem a tudomány nem tud segíteni a lányán.

Nora bőre rózsaszínű a meleg zuhanytól.

Vastag frottírköntöst visel, haja köré törölközőturbánt csavart, lehuppan a
szófára, lábát az asztalra rakja, majd felveszi a levelet.
– Megteszi? – kérdi.
– Mit teszek meg? – kérdez vissza Parada a Coltrane-album hallgatása
közben.
– Lemond?
– Nem tudom – feleli. – Azt hiszem, nem. Itt egy levél a pápától...
– Azt mondta, ez kérés – mondja Nora. – Kér, nem pedig parancsol.
– Csak udvariasság – válaszolja Parada. – Az ember nem utasítja vissza a
pápa kérését.
Nora vállat von. – Maga tudja.
Parada mosolyog. A fiatalság gondatlan bátorsága. Ez a fiatal emberek
egyszerre meglévő hibája és erénye, gondolja, nem tisztelik a
hagyományokat, a tekintélyről nem is beszélve. Egy feljebbvalód kér
valamit tőled, amit nem akarsz megtenni? Egyszerű: visszautasítod.
De olyan könnyű lenne igent mondani, gondolja. Több mint könnyű:
csábító. Lemondok, és ismét vidéki plébános leszek, vagy elfogadom az
áthelyezést egy szerzetesrendbe. A „csendes tűnődés” korszaka, mondanák.
A szemlélődés és az ima ideje. Az állandó stresszel és felelősséggel
szemben egyenesen csodálatosnak hangzik. A végtelen politikai tárgyalások,
az étel, az ellátás, a gyógyszerek megszerzésének nem szűnő kényszere. És
akkor ott van még a krónikus alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a
munkanélküliség és a szegénység, meg a belőlük fakadó milliónyi tragédia.
Ez nagy teher, érti meg hirtelen önsajnálatát, most pedig II Papa nemhogy
hajlandó kivenni a kupát a kezemből, hanem azt kéri, hogy én adjam át.
Egészen pontosan: erőszakkal tépi ki a kezemből, ha nem adom át önként.
Nora ezt nem érti.
Egyike azon kevés dolgoknak, amit Nora nem ért.

282
 Évek óta jön hozzá. Először csak pár napra érkezett, hogy segítsen a
város határában álló árvaházban. Aztán a látogatások hosszabbak lettek,
hetekig maradt, majd hónapokig. Aztán visszamegy az Államokba, pénzt
keres, visszajön, és egyre több időt tölt az árvaházban.
Ami jó, mert a segítsége szinte felbecsülhetetlen.
Nora maga is meglepetéssel tapasztalta, hogy jó abban, amit csinál. Néha
az óvodásokkal van reggelente, másszor a vízvezetékrendszer állandósulni
látszó problémájának javítását felügyeli, vagy éppen építési vállalkozókkal
tárgyal az új épület ügyében. Vagy Guadalajara nagy, központi piacára
vezet, hogy a legjobb áron vegye meg az ételt egy hétre előre.
Az elején, amikor új feladat adódott, csak panaszkodott és vonakodott: –
Én erről semmit nem tudok. – A válasz minden esetben ugyanaz volt
Carmella nővértől: – Majd megtanulod.
És megtanulta. Komoly szakértője lett a harmadik világ vízvezeték-
szerelésének. A helyi építési vállalkozók egyszerre utálják és szeretik: olyan
gyönyörű és olyan lankadatlanul kíméletlen, a vállalkozók meg döbbenten és
fülig érő szájjal állnak, amikor egy nő odamegy hozzájuk, és szörnyű
kiejtéssel, ám mégis érthetően közli velük: – No me quibres el culo.
Ne szívassatok.
Máskor meg olyan csábító és elbűvölő tud lenni, hogy szinte haszon
nélkül adják oda neki, amit kér. Odahajol, rájuk néz azzal a szemével, azzal
a mosollyal, és azt mondja, hogy a tető tényleg nem várhat addig, amíg
megjön az árvaház pénze. Hatalmas esők közelednek, hát nem látjátok az
égen?
Nem, nem látják. Látják viszont az arcát és a testét, és legyünk őszinték, a
lelkét, így aztán fogják magukat, és rendbe hozzák a condenada tetőt.
Tudják, hogy állja a szavát, megkapják majd a pénzüket, hiszen ha Nora
elmegy az egyházmegyéhez, ki fog neki nemet mondani?
Senki.
Senki sem mer.
És a piacon? Dis mío, Nora rémületes. Úgy vonul a zöldségesstandok
között, akár egy királynő, ebből a legjobbat akarja, meg abból is. Tapogat,
szagolgat, és követeli, hogy belekóstolhasson.
Egyik reggel az egyik árus, akinek már nagyon elege van, megkérdi tőle: –
Kinek vásárol maga? Egy luxushotel lakóinak?

283
 – A gyerekeim a legjobbat érdemlik – feleli. – Maga szerint nem?
A legjobb ételt veszi nekik a legjobb áron.
Számtalan pletyka kereng róla. Színésznő – nem, kurva... nem... a bíboros
szeretője. Dehogyis, méregdrága kurtizán, AIDS-ben haldoklik, és azért jött
az árvaházba, mert így akarja megbánni bűneit, mielőtt Istennel találkozik.
Ám ezek a történetek évről évre egyre inkább elkopnak: két, öt, hét év
elteltével is jön az árvaházba, az egészségével semmi gond, szépsége nem
kopott meg, és ezzel nagyjából véget is érnek a múltjával kapcsolatos
találgatások.
Amikor Guadalajarába érkezik, imád enni. A sárga földig leeszi magát,
aztán bevisz egy pohár bort a nagy fürdőszobába, és addig ázik a forró
vízben, amíg a bőre rózsaszínű nem lesz. Utána megtörli magát nagy, puha
törülközőkkel (az árvaház törülközői kicsik, és annyira viseltesek, hogy át
lehet látni rajtuk), jön a szobalány a tiszta ruhákkal, amiket a fürdés alatt
mosott ki, majd csatlakozik Juan atyához, és este beszélgetnek, zenét
hallgatnak vagy filmet néznek. Az atya él a lehetőséggel, hogy Nora a
fürdőben van, mert kisurran a kertbe, és titokban rágyújt (az orvosok egyre
csak mondták, mondták és mondták neki, hogy szokjon le, de így felelt: – Mi
van, ha leszokom, és elüt egy kocsi? A semmiért mondtam le erről az
élvezetről), majd bekap egy mentolos cukorkát, mintha be tudná csapni
Norát. Mintha be kellene csapnia Norát.
Szóval egy ideje már cigarettában mérik, mennyi ideig fürdik Nora (–
Most egy ötcigis fürdőt veszek – mondja Nora. – Most egy nyolccigiset), de
Parada soha nem ismeri be, hogy dohányzik, és mindig szopogatja a cukrot.
A játék már hét éve folyik.
Hét év – Nora alig hiszi.
A mostani látogatásakor, szokatlan módon, reggel érkezik, miután az egész
éjszakát a kórházban töltötte egy beteg kisfiúval. Amikor a krízis elmúlt,
fogott egy taxit, elment Paradához, alaposan bereggelizett, majd befeküdt a
forró vízzel teli kádba. Most a szófán ül, és zenét hallgat.
– Hova tűnt? – kérdi Paradától, miután Coltrane szólója eléri a
csúcspontját.
– Micsoda?
– Hét év.
– Ahova az összes többi – feleli Parada. – Tette, amit tennie kellett.

284
 – Gondolom.
Nora aggódik érte.
Fáradtnak látszik, megviseltnek. És ugyan viccelődnek vele, Parada
elkezdett fogyni, és egyre többször lesz influenzás. *
De nem csak az egészségéről van szó.
Hanem a biztonságáról is.
Nora attól fél, hogy megölik Paradát.
Nem csak az állandó politikai töltetű szentbeszédei és érdekképviseleti
munkája miatt. Hanem az elmúlt években egyre több időt tölt Chiapas
államban, és támogatja, szervezi az őslakos indiánok egységbe terelését, és
ezt a helyi földbirtokosok őrjöngve figyelik. Számos faji kérdésben emeli
fel a szavát, mindig veszélyesen baloldali álláspontot képviselve, még a
NAFTA-szerződéssél kapcsolatban is kritikus hangot üt meg, mivel azt
állítja, hogy ettől a szegények és a földnélküliek még rosszabb helyzetbe
kerülnek.
Még a szószékről is ezt prédikálja, ami egyszerre dühíti feljebbvalóit és a
jobboldalt.
Az írás szó szerint ott van a falon.
Amikor Nora meglátta az első posztert, dühödten indult, hogy letépje, de
Parada megállította. Viccesnek találta ugyanis a gúnyrajzot, fölötte a
szöveggel, EL CARDENAL ROJO – A Vörös Bíboros –, alatta meg a
magyarázattal: VESZÉLYES BŰNÖZŐ. HAZÁJA ELÁRULÁSÁÉRT
KERESSÜK. Parada le akarta másolni, és bekeretezve kirakni a falra.
Nem ijed meg tőle. Megnyugtatja Norát, hogy még az ultrajobbosok sem
ölnének meg egy papot. De Oscar Romerót megölték Guatemalában, nem?
Reverendája nem fogta meg a golyókat. Egy jobboldali halálosztag berontott
a templomba, ahol Romero éppen misézett, és agyonlőtték. Nora fél a
mexikói Guardia Blancától, azok a poszterek és feliratok meg esetleg
valakit arra ösztönözhetnek, hogy egy pap megölésével váljon hőssé.
– Csak meg akarnak félemlíteni – mondta neki Juan, amikor megjelent az
első poszter.
Nora azonban éppen hogy megijed, mert tudja, hogy Paradát nem lehet
megfélemlíteni. És ha ezt látják, akkor mit tesznek? Szóval lehet, hogy a
lemondásra vonatkozó”kérés” mégsem olyan rossz dolog, gondolja. Éppen
ezért kérdezi erről Paradát. Nora annál sokkal okosabb, mintsem hogy az

285
egészségével érveljen, a rosszulléteivel és a fenyegetésekkel, de hagyni akar
neki egy lehetőséget, egy ajtót, amin kisétálhat.
Csak sétáljon el.
Élve.
– Nem is tudom – mondja Nora. – Talán nem is olyan rossz ötlet.
Parada elmesélte neki, miről vitatkozott a pápai követtel, amikor az
odarendelte magához Mexikóvárosba, hogy elmagyarázza neki azon „súlyos
lelkipásztori és doktrinális” hibáit, amelyeket Chiapasban követett el.
– Ez a”liberációs teológia” – mondta Antonucci.
– Engem nem érdekel a liberációs teológia.
– Örömmel hallom.
– Engem csak a felszabadítás érdekel.
Antonucci madárszerű kis arca elsötétült, amikor így felelt: – Krisztus
szabadítja meg lelkünket a pokoltól és a haláltól, és szerintem ez éppen elég
felszabadítás. Az evangéliumok erről szólnak, és magának is ezt kellene a
hívei felé tolmácsolnia. Ezzel kellene foglalkoznia, és nem a politikával.
– Én azzal foglalkozom – válaszolta Parada –, hogy a hívek az
evangélium örömhírét itt tapasztalják meg, és ne a másvilágon, miután éhen
haltak.
– A második vatikáni zsinat után minden a politikáról szólt – mondta
Antonucci. – Talán elkerülte a figyelmét, hogy azóta már másik pápánk van.
– Igen – bólintott Parada és néha összezavar dolgokat. Akárhova megy, a
földet csókolja meg, és az embereken sétál át.
– Ez nem vicc. Nyomoznak maga után.
– Kicsoda?
– A Vatikán latin-amerikai ügyeinek felelőse – felelte Antonucci. – Gantin
püspök. És azt akarja, hogy mozdítsák el magát.
– Milyen alapon?
– Istenkáromlás.
– Ez nevetséges!
– Az lenne? – emelt fel Antonucci egy dossziét az asztalról. – Nem maga
celebrált misét tavaly májusban egy chaipani faluban, maja ruhában, a fején
tollas dísszel?
– Azok az őslakosok szimbólumai...
– Szóval a válasz igen. Nyíltan pogány bálványimádásban vett részt.

286
 – Maga azt hiszi, Isten Kolumbusszal együtt érkezett ide?
– Most magát idézi. Lássuk csak – lapozott. – Igen, meg is van ez a
gyöngyszem. „Isten minden embert szeret...”
– Ez ellen mi kifogása van egy misében?
– ”...ezért a világ összes kulturális és etnikai csoportjának megmutatta
»istenségét«. Itt már azelőtt üdvözültek, hogy megérkezett volna az első
misszionárius, aki Krisztusról beszélt. Tudjuk, hogy Istent nem Kolumbusz
hozta el a hajóin. Nem, Isten ősidőktől fogva jelen van ezekben a
kultúrákban, ezért a misszionáriusi munka teljesen mást jelentett. Csak be
kellett jelenteniük, hogy Isten már itt volt.” Tagadja, hogy ezt mondta volna?
– Dehogy. Vállalom.
– Hogy már Krisztus előtt üdvözültek?
– Igen.
– Ez istenkáromlás.
– Nem, nem az. Hanem színtiszta, valódi megváltás. Ez az egyetlen
kijelentés, hogy nem Kolumbusz hozta el Istent, többet ért el, mint ezer
katekizmus. Chiapas őslakosai így lettek a spirituális megújulás részesei, és
így kezdték el kutatni a saját kultúrájukban Isten jelenlétének jeleit.
Megtalálták őket szokásaikban, földhöz való viszonyukban és ősi
törvényeikben, hogy miként bánjanak bátyjaikkal és nővéreikkel. Csak akkor
tudják teljesen elfogadni Jézus Krisztust, ha megtalálják magukban Istent.
És a megváltás reményét. Ötszáz évnyi rabszolgaságtól. Fél évezrednyi
elnyomástól, megaláztatástól, és a kétségbeesett, gyilkos éhezéstől. Ha Jézus
nem azért jött el, hogy megváltsa őket, akkor nem is jött el.
– És ez? – kérdezte Antonucci. – „A Szentháromság misztériuma nem a
Három-az-egyben matematikai rejtélye. Hanem manifesztáció, méghozzá az
Atya manifesztációja a politikában, a Fiú manifesztációja a közgazdaságban,
és a Szentlélek manifesztációja a kultúrában.” Tagadja, hogy ezt mondta
volna?
– Nem. Miért tagadnám, amikor ez az igazság? Ezen három összetevő,
politika, közgazdaság, kultúra csak közösen tudja megmutatni Istent az ő
hatalmában. Ezért építettünk az elmúlt hét évben közösségi házakat,
klinikákat, mezőgazdasági szövetkezeteket, és igen, ezért hoztunk létre
politikai szervezeteket.
Antonucci így folytatta: – Az Atyát szimpla politikává degradálná, Jézus

287
Krisztust, a Fiát, a mi Megmentünket meg egy harmadrangú közgazdasági
egyetem marxista teoretikusává? Arról az istenkáromló párhuzamról meg
nem is beszélek, amit a Szentlélek és valami pogány kultúra között vont,
akármi legyen is az.
– A probléma az, hogy nem is tudja, mi az.
– Nem – felelte Antonucci. – A probléma az, hogy maga tudja.
– Hadd mondjam el, mit kérdezett tőlem egy öreg indián.
– Nem tudom megakadályozni benne, hogy elmondja.
– Megkérdezte tőlem: „Ez a maga istene, ez csak a lelkünket menti meg?
Vagy a testünket is?”
– Bele sem merek gondolni, mit válaszolt.
– Remegjen csak.
Ott ültek az asztal két oldalán, mereven nézték egymást, majd Parada egy
kicsit békülékenyebben így folytatta: – Nézze azt, mit értünk el Chiapasban.
Hatezer őslakos hívőnk van, akik hirdetik az igét minden faluban. Az
evangéliumot tanítják.
– Nézzük csak, mit ért el Chiapasban – válaszolta Antonucci. – Magánál
a legnagyobb a protestáns hitre térők száma Mexikóban. Híveinek alig a fele
katolikus, és ez a legalacsonyabb arány Mexikóban.
– Szóval erről szól ez az egész – csattant fel Parada. – A Coca-Cola
aggódik, mert a Pepsi többet ad el?
Parada azonban azonnal megbánta a visszavágást. Gyerekes volt és
büszke, és ennek köszönhetően semmi remény nem maradt a közös
megoldásra.
Ugyanakkor Antonucci fő gondja jogos, gondolja most.
Elmentem vidékre, hogy megtérítsem az indiánokat.
Ehelyett ők térítettek meg engem.
Most meg a rettenetes NAFTA miatt a kevéske földjüket is elvesztik, hogy
jusson hely a nagy, „hatékonyabb” farmoknak. Hogy így jöjjenek létre
nagyobb kávé fincák, így nyerjen teret a bányászat, a fa- és az
olajkitermelés.
Mindent fel kell áldoznunk a kapitalizmus oltárán?, gondolja Parada.
Feláll, kikapcsolja a zenét, és cigarettát keres a szobában. Ugyanúgy kell
keresnie a cigarettát, mint a szemüvegét. Nora nem segít neki, bár látja a
megkezdett csomagot az asztalon. Parada túl sokat dohányzik. Nem válik a

288
hasznára.
– Engem a füst zavar a legjobban – mondja Nora.
– Nem fogom meggyújtani – feleli Parada. – Csak a számba veszem.
– Nem lenne jobb a rágó?
– Nem szeretem.
Parada leül vele szemben, és így szól: – Azt akarja, hogy hagyjam abba.
Nora megrázza a fejét. – Azt akarom, hogy azt tegye, amit tenni akar.
– Ne beszéljen így velem! – csattan fel Parada. – Csak mondja el, mit
gondol.
– Maga kérdezte – feleli Nora. – Megérdemli, hogy legyen élete.
Megdolgozott érte. Ha úgy dönt, hogy lemond, senki nem magát fogja
hibáztatni. Hanem a Vatikánt. Maga meg felemelt fejjel távozhat.
Feláll a szófáról, odamegy a bárszekrényhez, tölt magának egy pohár bort.
Bort akar inni, de még inkább elkerülni a pap tekintetét. Nem akarja, hogy
ránézzen, amikor ezt mondja neki: – Önző vagyok, oké? Nem bírnám
elviselni, ha történne magával valami.
– Ó.
A közös, ki nem mondott gondolatok ott függnek közöttük a levegőben: ha
nemcsak a bíborosi posztjáról mondana le, hanem a papi életről is, akkor...
De erre Parada soha nem lenne képes, gondolja Nora, és nem is akarnám.
Te meg egy kivételesen ütődött vénember vagy, gondolja Parada.
Negyven évvel fiatalabb nálad, te meg akárhonnét is nézzük, pap vagy.
Szóval így felel: – Attól tartok, én vagyok önző. Talán a barátságunk miatt
nem keresi más férfiak...
– Hagyja abba.
– ...társaságát, hogy így az egyéb vágyait kielégítse.
– Maga minden vágyamat kielégíti.
Nora arca annyira komoly, hogy Parada egy ideig nem is találja a
szavakat. Végül: – Mindet biztosan nem.
– De igen.
– Nem akar férjet? – kérdi a pap. – Családot? Gyereket?
Nora sikítani akar. Ne hagyj el! Ne kényszeríti arra, hogy elhagyjalak!
Nem kell nekem se férj, se család, se gyerek. Nem kell szex, nem kell
nyugalom, nem kell biztonság.
Te kellesz.

289
 Ennek biztosan több millió pszichológiai oka van – közönyös apa,
szexuális diszfunkció, félelem egy olyan férfi mellett kikötni, aki mellett ki
lehetne, és a többi, egy diligyógyász megőrülne az örömtől, ha a kezei közé
kaphatna –, de nem érdekel. Te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem.
A legokosabb, legkedvesebb, legviccesebb, legjobb ember, akit valaha
ismertem, kérlek, ne menj el. Ne küldj el.
– Ugye nem fog lemondani.
– Nem tehetem.
– Oké.
– Biztos?
– Persze.
Nora soha nem hitte, hogy le fog mondani.
Halk kopogás az ajtón, Parada asszisztense jelenik meg, és suttogva közli,
hogy egy előre be nem jelentette látogató érkezett, aki...
– Ki az? – kérdi Parada.
– Egy bizonyos Señor Barrera. Mondtam neki, hogy...
– Küldd be.
Nora feláll. – Nekem mennem kell.
Megölelik egymást, Nora kimegy felöltözni.
Parada a dolgozójában találja Adánt.
Megváltozott, gondolja.
Még mindig fiús az arca, de egy olyan fiúé, akinek sok a gondja. Nem is
csoda, gondolja Parada, egy ilyen beteg gyerekkel. Kezet nyújt neki. Adán
váratlanul megcsókolja a gyűrűjét.
– Erre semmi szükség – mondja Parada. – Régen találkoztunk, Adán.
– Majdnem hat éve.
– Miért...
– Köszönöm a Glóriának küldött ajándékokat – mondja Adán.
– Szívesen. Rendszeresen misét is mondok érte. És imádkozom.
– Többet jelent ez, mint gondolná.
– Hogy van Glória?
– Ugyanúgy.
Parada bólint. – És Lucia?
– Jól, köszönöm.
Parada leül az asztala mögé. Előredől, ujjait összekulcsolja, és papi

290
tekintettel fürkészi Adán arcát. – Hat évvel ezelőtt szóltam hozzád, és
kértem, hogy könyörülj meg egy szerencsétlen emberen. Azzal válaszoltál,
hogy megölted.
– Véletlen volt – feleli Adán. – Nem tehettem róla.
– Magadnak és nekem is hazudhatsz. De Istennek nem.
Miért nem?, gondolja Adán. Ő is hazudik nekünk.
Ám így válaszol: – A gyerekem és a feleségem életére esküszöm, hogy el
akartam engedni Hidalgót. Az egyik kollegám véletlenül túladagolta,
miközben a fájdalmát akarta csillapítani.
– Amire azért volt szükség, mert megkínoztátok.
Nem én.
– Elég, Adán – mondja Parada, majd egy kézmozdulattal elhessegeti
Adán védekezését. – Miért vagy itt? Mit tehetek érted?
Értem semmit.
– Akkor...
– Azt akarom, hogy legyen a nagybátyám lelkipásztora.
– Jézus a vízen sétált – feleli Parada. – Azóta erre senki sem volt képes.
– Azaz?
– Azaz – vesz fel egy csomag cigarettát az asztalról Parada, kiráz egy
szálat, a szájába teszi, és rágyújt – a hivatalos álláspont ellenére azt kell
hinnem, hogy vannak, akiket nem lehet megmenteni. Te csodát kérsz tőlem.
– Azt hittem, a csodabizniszben utazik.
– Abban – feleli Parada. – Példának okáért ezernyi éhes szájat próbálok
betömni, tiszta vizet adni nekik, tisztességes otthont, gyógyszert, oktatást, és
egy kis reményt a jövőre. Ezek bármelyike csoda.
– Ha pénzről van szó...
– Baszd meg a pénzed – néz rá Parada. – Elég világosan fogalmaztam?
Adán elmosolyodik. Eszébe jutott, miért szereti ezt a papot. És hogy miért
Juan atya az egyetlen pap, aki elég kemény ahhoz, hogy segítsen Tíón. Így
szól: – A nagybátyám szenved.
– Helyes. Megérdemli.
Amikor Adán felhúzza a szemöldökét, Parada megszólal: – Nem vagyok
biztos benne, hogy hiszek a tüzes pokolban, de ha mégis van, a nagybátyád
biztosan odakerül.
– Tío crackfüggő.

291
 – Tudod, hogy mi az a karma?
– Nagyjából – feleli Adán. – Azt tudom, hogy segítségre van szüksége. És
azt is tudom, hogy maga nem utasíthat vissza egy szenvedő lelket.
– Egy lelket, ami megbánást tanúsít, és meg akar változni. A nagybátyád
is ilyen? – Nem.
Parada feláll. – Akkor nincs miről beszélnünk.
– Kérem, menjen el hozzá – mondja Adán. Elővesz egy noteszt a
zsebéből, és leírja Tío címét. – Ha meg tudja győzni, hogy menjen kórházba,
elvonókúrára...
– Száznyi hívem van, aki kórházba és elvonóra akar menni, de nincs rá
pénzük.
– Ötöt belőlük küldjön kórházba, a számlát meg nekem.
– Már mondtam...
– Tudom, basszam meg a pénzem – feleli Adán. – A maga elvei, de az ö
szenvedésük.
– A pénzed drogokból származik.
– Mondja maga cigarettával a szájában.
Adán lehajtja a fejét, és egy másodpercig a padlót nézi, majd megszólal:
– Sajnálom. Szívességet kérni jöttem. Figyelnem kellett volna a modoromra.
Parada szív egyet a cigarettából, odamegy az ablakhoz, és kinéz a
zócalóra, ahol az utcai árusok kiterítették a takaróikat, és onnét árulják a
milagrót.
– Elmegyek Miguel Ángelhez – mondja végül a pap. – Kétlem, hogy
bármi haszna lenne.
– Köszönöm, Juan atya.
Parada bólint.
– Atyám?
– Igen?
– Sokan vannak, akik tudni akarják azt a címet.
– Én nem vagyok rendőr.
– Semmit nem lett volna szabad mondanom – mondja Adán. Odamegy az
ajtóhoz. – Viszontlátásra, Juan atya. Köszönöm.
– Változtasd meg az életedet, Adán.
– Már túl késő.
– Ha ezt komolyan gondolnád – feleli Parada –, akkor el sem jöttél volna

292
hozzám.
Parada kikíséri a szűk előszobába, ahol egy nő áll, vállán táskával.
– Mennem kell – fordul Nora Parada felé. Ránéz Adánra, mosolyog.
– Nora Hayden – mondja Parada. – Adán Barrera.
– Mucho gusto – bólint Adán.
– Mucho gusto. – Nora Paradára néz. – Pár hét múlva jövök.
– Már alig várom. – Nora indul.
– Én magam is megyek – mondja Adán. – Vihetem a táskáját? Hívjak egy
taxit?
– Kedves magától.
Megpuszilja Paradát az arcán. – Adiós.
– Buen viaje.
A zocalón Nora így szól: – Az a sunyi mosoly az arcán...
– Sunyi mosoly van az arcomon?
– ...teljességgel helytelen. Nem az történik, amire gondol.
– Félreértett – mondja Adán. – Szeretem és tisztelem Paradát. Bármilyen
formában talál boldogságot, én csak örülök neki.
– Barátok vagyunk.
– Ahogy akarja.
– Azok vagyunk.
Adán kinéz a térre. – Van itt egy kellemes kávézó. Éppen reggelizni
indultam, és utálok egyedül enni. Van kedve, netalán ideje csatlakozni
hozzám?
– Még nem ettem.
– Akkor jöjjön – mondja Adán. Útközben megszólal: – Telefonálnom kell
egyet.
– Telefonáljon.
Adán előveszi a mobilját, és Glória számát tárcsázza.
– Hola, sonrisa de mi alma – szól bele, amikor a kislány felveszi. Glória
a lelke mosolya. A hangja a hajnala és alkonyata. – Hogy vagy ma reggel?
– Jól, apa. Hol vagy?
– Guadalajarában.Tíót látogattam meg.
– Hogy van?
– Jól – feleli Adán. Kinéz a térre, ahol megszaporodtak az utcai árusok. –
Ensancho de mi corazón, szívem vigasza, itt énekesmadarakat árulnak.

293
Hozzak neked egyet?
– Milyen dalokat énekelnek, apa?
– Nem tudom. Azt hiszem, a dalokat neked kell megtanítanod nekik. Te
tudsz jó pár dalt, igaz?
– Apa – nevet a kislány, hiszen az apja ugratja. – Állandóan énekelek
neked.
– Tudom. – A dalok összetörik a szívemet.
– Igen, szeretnék egy madarat, apa.
– Milyen színűt?
– Sárgát.
– Azt hiszem, látok is egyet.
– Vagy zöldet. Mindegy, milyen színűt, apa. Mikor jössz haza?
– Holnap este – feleli Adán. – El kell mennem Güeróhoz, aztán megyek
haza.
– Hiányzol.
– Te is – mondja Adán. – Este hívlak.
– Szeretlek.
– Én is.
Azzal lerakja.
– A barátnője? – kérdi Nora.
– Életem szerelme – feleli Adán. – A kislányom.
– Ó.
Kívül ülnek le. Adán kihúzza Norának a széket, majd ő is leül. Belenéz
abba a hihetetlen kék szembe. Nora nem kapja el a tekintetét, nem pirul el.
Állja a pillantását.
– És a felesége? – kérdi.
– Mi van vele?
– Éppen ezt akartam én is kérdezni.

Az ajtó úgy robban be, akár a puskalövés.

A fa széttörik a fém súlya alatt..
Ángel pitója kicsusszan a lányból, amikor megfordul. Federalék jönnek
be az ajtón.
Art majdnem viccesnek találja, ahogy Tío a nadrágját próbálja meg
felhúzni, de ott csüng a bokáján, úgy fut, mint valami régi némafilmben,

294
maga mögött húzva az infúziós állványt a szoba sarkába, ahol a fegyvereit
tartja. Az állvány nagy zörejjel eldől, az esés kitépi a tűt a karjából, Tío a
sarokba zuhan, rá a fegyverekre, talál egy kézigránátot, próbálja kihúzni
belőle a biztosítószegecset, de az egyik federale odanyúl, és kiveszi a
kezéből.
A konyhaasztalon egy dagadt, fehér fenék, akár egy nagy kupac
kenyértészta. Ramos odasétál, és ráver egyet a fegyvere tusával.
A lány sértődötten feljajdul: – Jujj.
– Reggelit kellett volna csinálnod, te lusta kurva.
A hajánál fogva megragadja, és felhúzza. – Vegyél fel valamit, senki sem
akarja látni a nalgas grandésédet.
A nagy seggedet.
– Adok nektek ötmillió dollárt – mondja Ángel a federalénak. – Ötmillió
amerikai dollár, ha elengedtek. – Aztán meglátja Artot, és tudja, hogy
ötmillió kevés lesz, minden pénz kevés lenne. Sírni kezd: – Öljetek meg.
Kérlek benneteket, öljetek meg.
Ez itt az ördög arca, gondolja Art.
Szomorú burleszk.
A férfi ott ül a sarokban, nadrágja a bokáján, és könyörög, hogy öljem
meg. Szánalmas.
– Három perc – mondja Ramos.
Mielőtt a testőrök visszaérnek.
– Vigyük ki ezt a szarkupacot – int Art. Letérdel, szája pont a nagybátyja
fülénél. – Tío, hadd mondjam el neked, amit mindig is tudni akartál.
– Mit?
– Hogy kicsoda Chupar.
– Kicsoda?
– Güero Méndez – hazudja Art.
A kurva anyád, Güero Méndez.
– Utált téged – folytatja Art. – Amiért elvetted tőle azt a kis kurvát, és
tönkretetted. Tudta, hogy csak úgy szerezheti vissza, ha tőled megszabadul.
Lehet, hogy nem kaphatom el Adánt, Raúlt és Güerót, gondolja Adán, így
megelégszem azzal a megoldással, ami maradt nekem.
Hagyom, hogy elpusztítsák egymást.

295
 Adán rázuhan Nora testére. Nora fogja a nyakát, és a haját simogatja.
– Ez elképesztő volt – mondja Adán.
– Régóta nem voltál nővel.
– Ennyire nyilvánvaló?
A kávézóból egyenesen egy közeli hotelba mentek. Remegő ujjal
gombolta ki a blúzát.
– Nem élveztél el – mondja Adán.
– Legközelebb el fogok.
– Legközelebb?
Egy óra múlva Nora az ablakpárkányba kapaszkodik, izmos lábai V-t
formáznak, ahogy Adán hátulról pumpálja. Az ablakon befúvó hideg szél
felszárítja az izzadságot a bőrén, miközben nyögve, sikítva elővezet egy
csodálatos hamis orgazmust, aminek hallatán Adán végre megnyugszik, és
elereszti.
Később, a földön fekve Adán így szól: – Újra látni akarlak.
– El lehet intézni – feleli Nora.
Hiszen üzletről van szó.

Tío a cellában ül.

A meghallgatás a bíró előtt nem ment valami jól. Egyáltalán nem úgy
ment, ahogy mennie kellett volna.
– Nem tudom, miért hoznak összefüggésbe a kokainüzlettel – mondta. –
Én autókereskedő vagyok. A drogüzletről csak annyit tudok, amennyit a
lapokban olvasok.
Az emberek hangosan nevettek a tárgyalóteremben.
Nevettek, a bíró meg kitűzte a tárgyalás időpontját. Óvadék nincs –
veszélyes bűnöző, mondta a bíró. A szökés veszélye egyértelműen fennáll.
Különösen Guadalajarában, ahol a vádlottnak állítólag komoly befolyása
van a bűnüldöző szervekre. Így aztán megbilincselve egy katonai repülőre
rakták, és Mexikóvárosba vitték. A repülőtől a sötétített üvegű kocsiig
csuklyával a fején vezették, az Almoloya börtönben meg magánzárkába
dugták.
Ahol olyan hideg van, hogy a csontjai fájnak.
A crack üvöltő vágya úgy tépi a csontjait, akár egy éhes kutya. A kutya
csak rágja, tépi, kokaint akar.

296
 De a düh ennél még rosszabb.
Az árulás miatt érzett düh.
Szövetségesei árulása, hiszen a legmagasabb szinten kellett elárulni őt
ahhoz, hogy most ebben a cellában üljön.
Az a hijo de puta meg a bátyja Los Pinosban. Akiket kilóra vettünk meg,
aztán odaraktunk az elnöki palotába. Cárdenastól a választást az én
pénzemmel loptuk el, a kartell pénzével, most meg elárultak. A kurva
anyjukat azoknak a cabronéknak, lambiosóknak.
Meg az amerikaiaknak is, az amerikaiaknak, akiknek én segítettem a
kommunizmus elleni háborúban. Ók is elárultak.
És Güero Méndeznek is a kurva anyját, aki ellopta a szerelmem. Méndez,
akinek az az asszony van az oldalán, akinek az én asszonyomnak kellett
volna lennie, és azok a gyerekek, akiknek az én gyerekeimnek kellett volna
lenniük.
És Pilar, az a kurva, aki elárult.
Tío a cellája padlóján ül, karjával kulcsolja át lábát, mereven néz maga
elé. Egy napjába kerül találnia egy őrt, aki kokaint ad el neki. Belélegzi a
csodálatos füstöt, és benntartja a tüdejében. Amíg fel nem szívódik az
agyában. Először jön az eufória, aztán a tisztánlátás.
Lát mindent.
Bosszú.
Méndezen.
Pilaron.
Mosolyogva alszik el.

Fabián Martinez – más néven El Tiburón – egy hidegvérű gyilkos.

Martínez egyike lett Raúl kulcssicarióinak, leghatékonyabb gyilkosainak.
A tijuanai oknyomozó újságíró a kelleténél több okot nyomozott ki – El
Tibiiről! úgy végzett vele, akár egy videojáték egyik szereplőjével. Az a
nyomorult kaliforniai szörfös és drogos, akinek három tonnányi yerbát
szállítottak egy Rosarito melletti partszakaszra, ám fizetni már elfelejtett
érte – El Tiburón úgy durrantotta szét a fejét, akár egy lufit, majd elment
bulizni. Na meg az a három agyatlan, kretén, barom pendejo Durangóból,
akik a Barrerák egyik kokainszállítmányát rabolták el – nos, El Tiburón
fogott egy AK-47-est, és úgy takarította el őket az utcáról, mint a kutyaszart,

297
aztán gázolajat öntött a rájuk, felgyújtotta, majd hagyta őket égni, mint
luminariákat. A helyi tűzoltók – jó okkal – nem mertek beavatkozni, és az a
történet járja a környéken, hogy kettő közülük még lélegzett, amikor El
Tiburón rájuk dobta az égő gyufát.
– Lófaszt – mondta Fabián. – Az öngyújtómat használtam.
Mindegy.
Érzelmek és lelkiismeret-furdalás nélkül öl.
Nekünk meg pont ez kell, gondolja Raúl, ahogy a kocsiban ül a kölyökkel,
és megkéri, hogy tegyen meg egy szívességet a Barrera pasadornak.
– Azt akarjuk, hogy ezentúl te vidd a készpénzt Güero Méndeznek –
mondja neki Raúl. – Hogy te legyél az új futár.
– Ennyi? – kérdi Fabián.
Azt hitte, valami másra kérik, olyasmire, amiben ölés adrenalinbombája
is szerepet játszik.
Nos, van itt még valami más.

Pilar az életénél is jobban szereti a gyerekeit.

Pilar fiatal madonna, kislány hároméves, kisfia pár hónapos, arca és teste
egy felnőtt nőé, szemébe pedig olyan pillantás költözött, ami korábban nem
volt ott. Az úszómedence szélén ül, és a vízbe lógatja a lábát.
– La sonrisa de mi corazón – mondja Fabián Martíneznek. – A
gyerekeim, és nem a férjem.
Fabián szerint Güero Méndez estanciája teljesen visszataszító.
– Traficante cowboy – magyarázza Pilar, megpróbálva elrejteni
megvetését. – Próbálom megváltoztatni, de benne van ez a kép a fejében...
Narcovaquero, gondolja Fabián.
Drogcowboy.
Ahelyett, hogy megpróbálna megszabadulni vidéki gyökereitől, Güero
büszke rájuk. A múltbéli földtulajdonosok modern, groteszk verzióját
próbálja meg létrehozni: a főnökökkel, a farmerekkel, a vaquerókkal, akik
széles karimájú kalapot hordanak, csizmát, mert enélkül nehéz lenne a
marhákat terelni. Most a Harcók fordítják a feje tetejére a képet: fekete
poliészter ingek hamis gyöngyházgombokkal, magas sarkú csizmák. Nem
azok, amikben járni lehet meg dolgozni, hanem azok a hegyes orrú,
mindenféle egzotikus anyagból – strucc- és alligátorbőrből – készült jenki

298
csizmák, vörösre és zöldre festve.
Az öreg vaquerók csak nevettek volna.
Vagy a sírjukban forognak.
A ház meg...
Pilar szégyenli.
Nem a klasszikus estancia stílusú épület – földszintes, cseréptető, széles,
fedett terasz –, hanem egy kétemeletes, sárga téglás ocsmányság oszlopokkal
és kovácsoltvas kerítéssel. A ház belseje: bőrfotelek, karfájuk
marhaszarvból, lábuk marhacsontból. Vörösre és fehérre festett marhabőr
szófák. Nyergekből készült bárszékek.
– Ezzel a rengeteg pénzzel – sóhajt Pilar. – Annyi mindenre költhetné...
Ha már a pénz került szóba. Fabiánnak egy táska van a kezében. Még több
pénz Güerónak, hogy legyen miből fedeznie a jó ízlés ellen vívott háborúját.
Most már Fabián a futár. A magyarázat meg ez: a Barrera testvéreknek
nagyon veszélyes ennyit utazni azt követően, ami Miguel Ángellel történt.
Meg kell húzniuk magukat.
Szóval havonta egyszer Fabián elhozza a pénzt, majd jelentést tesz.
A hétvégén parti lesz a farmon. Pilar játssza majd a figyelmes vendéglátó
szerepét. Fabián meglepve tapasztalja, Pilar valóban milyen figyelmes:
szeretetreméltó, elbűvölő és visszafogott. Egy trampli feleségre számított,
de Pilar minden, csak nem az. Aznap este vacsoránál a vendégekkel tömött
asztal mellett Fabián az arcát nézi a gyertyafényben, és gyönyörűnek találja.
Pilar odapillant, látja, hogy Fabián őt nézi.
A mozicsillag kinézetű fiú, ízléses ruhákban.
Hamarosan Fabián azon veszi észre magát, hogy Pilar mellett sétál az
úszómedencénél, amikor az asszony elmondja neki, hogy nem szereti a
férjét.
Fabián nem tudja, mit mondjon, így nem is szól semmit. Meglepve hallja,
amint Pilar folytatja: – Olyan fiatal voltam. Ö is, és muy guapo, no? És
nézd el nekem, de kiszabadított Don Ángel kezei közül. Nagyasszonnyá tett.
Egy boldogtalan nagyasszonnyá.
Fabián ostobán mosolyog. – Boldogtalan vagy?
– Nem szeretem őt – feleli Pilar. – Szörnyű vagyok, igaz? Szörnyű. Jól
bánik velem, mindent megad nekem. Nincsenek más női, nem kurvázik... Én
vagyok élete szerelme, és ezért van akkora lelkifurdalásom. Güero imád

299
engem, én pedig megvetem ezért. Ha velem van, nem érzem... Nem érzek
semmit. Ekkor nekiállok összeszedni, mit nem szeretek benne: alpári, nincs
ízlése, egy ostoba barom cowboy. Gyűlölök itt élni. Vissza akarok menni
Guadalajarába. Ott igazi éttermek vannak, igazi boltok. Múzeumba akarok
járni, koncertre, galériákba. Utazni akarok, látni Rómát, Párizst, Riót. Nem
akarom unni az életemet és a férjemet.
Elmosolyodik, aztán visszanéz a medence másik végénél álló bárpult előtt
összegyűlt tömegre. – Azok mind kurvának tartanak.
– Nem.
– Dehogynem – feleli Pilar száraz mosollyal. – De egyikük sem elég
bátor ahhoz, hogy kimondja.
Persze, hogy nem, gondolja Fabián, hiszen mindannyian tudják, mi történt
Rafael Barragosszal.
Azon tűnődik, vajon Pilar is tudja-e.
„Rafi” egyike volt a vendégeknek azon a bulin, amit nem sokkal Güero és
Pilar házassága után rendeztek, Rafi néhány cuatéjával dumált, amikor
Güero megjelent Pilarral az oldalán. Rafi meg tett valami ostoba
megjegyzést, hogy Güero lenyúlta Barrera putáját. Az egyik haverja meg
elment Güeróhoz, és elmondta neki, mire aznap éjjel Rafit kivitték a
vendégszobából, és az ezüsttálcát, amit nászajándékba hozott, a szeme előtt
olvasztották fel, majd egy csövet dugtak a szájába, és azon keresztül öntötték
belé a megolvadt ezüstöt.
Miközben Güero ott állt, és nézte.
Így találták meg Rafi holttestét: a farmtól húsz mérföldre egy
telefonpóznára fejjel lefelé fellógatva, szeme tágra nyílt a haláltusában,
szája meg tele volt olvadt ezüsttel. Senki nem merte levágni onnan, sem a
rendőrök, sem a családja, és a környéken birkákat legeltető öregember
évekig mesélte, milyen hangot adott a hollók csőre, amikor levájva a Rafi
arcáról a húst, ezüstbe ütköztek.
Nevet is adtak annak a helynek az út mellett: „Donde los Cuervos
Ricos.” Ahol a hollók meggazdagodnak.
Szóval igen, gondolja Fabián, ahogy ránéz Pilarra, akinek bőre
aranyszínben játszik a lemenő nap sugaraiban, senki nem mer téged putának
hívni.
Még gondolni sem mernek rá.

300
 Ha Güero ezt tette, gondolja Fabián, valakivel, aki csak inzultált téged,
akkor mit tenne azzal, aki elcsábít? Beléhasít a félelem, de érzi, ahogy
izgalomba csap át az érzés. Begerjed tőle: büszke saját bátorságára, meg
arra, hogy milyen jó szerető.
Ekkor Pilar odahajol hozzá, és Fabián nagy meglepetésére és
döbbenetére ezt súgja a fülébe: – Yo quiero rabiar.
Égni akarok.
Tombolni.
Megőrülni.

Adán sikítva élvez el.

Rázuhan Nora puha mellére, aki magához öleli, és ritmusosan ringatja
magában a férfit.
– Istenem – nyögi Adán.
Nora mosolyog.
– Te is élvezted? – kérdi Adán.
– Ó, igen – hazudja Nora. – Fantasztikus volt.
Nem akarja elmondani, hogy még soha nem volt orgazmusa férfival, és
csak később, egyedül, miután a férfi elment, az ujjaival éri el az orgazmust.
Nincs értelme elmondani neki, nem akarja megbántani az érzéseit. Kedveli
Adánt, egyfajta gyengédséget érez iránta, amúgy meg ilyet nem mond az
ember annak a férfinak, akinek a kedvében akar járni.
Az első, guadalajarai találkozásuk óta hónapok teltek el, és rendszeresen
találkoznak. Rendszerint kivesznek egy hotelszobát Tijuanában, hiszen onnét
neki egy ugrás csak San Diego, és Adánnak is útba esik. Szóval Adán
hetente egyszer eltűnik az egyik étterméből, és egy hotelszobában találkozik
Norával. Klasszikus és unottan ismert pásztoróra ez, Adán estére mindig
otthon van.
Adán ezt az elején elmagyarázta.
– Szeretem a feleségem.
Nora ezt már ezerszer hallotta. Mind szeretik a feleségüket. A legtöbben
tényleg. Ez a szexről szól, nem a szerelemről.
– Nem akarom bántani őt – jelentette ki Adán, mintha egy üzleti
megállapodás részleteit tisztázta volna. Nora szerint pontosan ezt tette. –
Nem akarom, hogy kényelmetlen helyzetbe kerüljön, hogy megszégyenüljön.

301
Csodálatos ember. Soha nem hagyom el sem őt, sem a lányomat.
– Helyes – mondta Nora.
Mind a ketten régóta űzik a saját üzletüket, így hamar és mindenféle
érzelmi komplikáció nélkül megállapodnak. Nora soha nem akar pénzt látni.
Adán nyit egy bankszámlát neki, és minden hónapban berak oda egy
meghatározott összeget. Ő választja ki, mikor és hol találkoznak, Nora pedig
ott lesz, de csak akkor, ha Adán egy héttel előbb szól neki. Ha hetente
többször akar találkozni vele rendben, de akkor is egy héttel előtte szólnia
kell.
Havonta egyszer a Nora szexuális egészségét igazoló orvosi vizsgálat
eredménye postán érkezik meg Adán irodájába. Ő is megteszi ugyanezt, így
aztán nincs szükség a bosszantó kotonra.
Egyvalamiben megegyeznek még: Juan atya nem tudhat kettejükről.
– Tudja, hogy miből élsz? – kérdezte Adán.
– Igen.
– És mit szól?
– Barátok vagyunk – felelte Nora. – Ahhoz mit szól, hogy te miből élsz?
– Éttermeim vannak.
– Aha.
Akkor sem hitt neki, most meg végképp nem, hiszen hónapok óta
találkoznak. A neve ismerős volt valahonnét Norának, majdnem tíz évvel
ezelőtt találkoztak a Fehér Házban, amikor Jimmy Piccone olyan brutálisan
„felavatta” őt. Szóval amikor hazament Guadalajarából, felhívta Haley-t,
aki mindent elmondott neki Adán Barreráról.
– Légy óvatos – tanácsolta Haley. – A Barrerák nagyon veszélyesek.
Talán, gondolja Nora, ahogy Adán posztkoitális álomba merül. De eddig
még
nem látta Adán ezen oldalát, kétli, hogy egyáltalán van neki ilyen. Vele
mindig gyengéd volt, figyelmes. Nora csodálja a hűségét beteg kislányához
és frigid feleségéhez. Nincs többről szó, mint hogy Adánnak is vannak
szükségletei, amelyeket a lehető legtisztességesebben próbál meg
kielégíteni.
Ahhoz képest, hogy relatíve milyen kifinomult ember, az ágyban
mindennek lehet nevezni, csak kifinomultnak nem. Norának meg kellett
tanítania neki bizonyos pózokat, érintéseket, trükköket, Adán meg képtelen

302
felfogni a gyönyört, amit Norával átél.
Adán még önzetlen is, gondolja Nora. Nem azzal a mentalitással megy
ágyba, mint a legtöbb kuncsaftja, akik úgy érzik, platina hitelkártyájukért
mindent megtehetnek és mindent megkaphatnak. Adán ki akarja elégíteni őt,
azt akarja, hogy annyira élvezze, mint ő, hogy ugyanazt az örömet érezzék.
Nem úgy bánik velem, gondolja Nora, mint valami cukorautomatával.
Pénz bedob, kar meghúz, cukor kijön.
És nemcsak szexuálisan nyílik meg, hanem egyre többet beszél magáról
is. Szeretkezések közben beszélgetnek. Persze nem az üzletről – Adán tudja,
hogy Nora tudja, és ezt ennyiben is hagyják –, hanem az éttermekről, meg
arról a millió problémáról, aminek árán ételt lehet rakni az éhes vendégek
asztalára, mosolyt a szájukra. Sportról beszélnek – Adán túláradó örömmel
látja, hogy Nora ért az ökölvíváshoz, valamint tudja a különbséget a csavart
és az egyenes labda között –, a tőzsdéről, hiszen Nora egy dörzsölt
befektető, aki Adánhoz hasonlóan kezdi a napját: a Wall Street Journallel.
Megbeszélik az étlapot, a pehelysúlyúak rangsorát, valamint kielemzik a
kötvények és a részvények erősségeit és gyengéit.
Nora tudja, hogy a pásztorórához hasonlóan ez is klisé, de a férfiak
beszélgetni mennek a kurvákhoz. A feleségek komoly veszélyt jelentenének
a megélhetésükre, ha vennék maguknak a fáradságot, és beleolvasnának a
lapok sportrovataiba, és nem kapcsolnák el az ESPN-t, meg a Wall Street
Weeket. A férfiak is rászánnák magukat, hogy érzésekről beszéljenek, ha a
feleségük hajlandó lenne egy kicsit foglalkozni az ő hülyeségeikkel.
Szóval egyfelől a munkája része a beszélgetés, ám mégis nagyon élvezi a
társalgást Adánnal. Érdeklik a közös témák, és szeret beszélgetni róluk vele.
Intelligens és sikeres férfiakhoz szokott, de Adán tényleg okos. Soha nem
lankadó analitikus, mindent átgondol, minden oldalról körbejárva,
intellektuális sebészi eljárásokat alkalmazva jut el mindig a lényeghez.
És lásd be, mondja Nora magának, vonz Adán szomorúsága, amit olyan
felemelt fejjel visel. Azt hiszed, enyhítheted a fájdalmát, és ezt tetszik
neked. Nem arról a sekélyes kielégülésről van szó, hogy egy férfit a farkánál
fogva vezetsz, hanem arról, hogy segítesz egy férfinak egy kis időre
elfeledni a fájdalmát.
Aha, Nora nővér, gondolja.
Florence Kibaszott Nightingale, aki nem lámpást tart a kezében, hanem

303
istenien tud szopni.
Odahajol hozzá, és gyengéden megérinti a nyakát. Amikor Adán kinyitja a
szemét, Nora így szól: – Fel kell kelned. Egy óra múlva megbeszélésed van,
emlékszel?
– Kösz – feleli Adán álmosan. Felkel, és kimegy a fürdőbe. Mint
mindenben, ebben is gyors és hatékony: nem áll órákig a forró víz alatt,
hanem gyorsan végez, megtörölközik, kijön a szobába, és felöltözik.
De ma így szól, miközben az ingét gombolja: – Azt akarom, hogy ne
találkozz mással.
– O, Adán, az nagyon drága lenne – feleli Nora zavartan, mert Adán
bejelentése felkészületlenül érte. – Úgy értem, ha minden időmet magadnak
akarod, akkor azért fizetned kell.
– Ezt gondoltam.
– És ezt meg tudod engedni magadnak?
– A pénz nem jelent gondot az életemben.
– Adán – mondja Nora –, nem akarom, hogy a családodtól vedd el a
pénzt.
Ezt azonnal megbánja, hiszen látja, hogy megsértette Adánt, aki felemeli a
fejét, és úgy néz rá, mint még soha: – Azt hittem, tudod, hogy ilyesmit soha
nem tennék.
– Tudom. Sajnálom.
– Bérelek neked egy lakást Tijuanában – mondja Adán. – Megállapodunk
egy éves juttatásban, amit minden év végén újra tárgyalunk. Ezt leszámítva
soha nem kell pénzről beszélnünk. Te így egyszerűen...
– ...egy kitartott nő leszek.
– Inkább szeretőre gondoltam – feleli Adán. – Nora, szeretlek. Azt
akarom, hogy az életem része légy, de az életem sajnos nagyon tele van,
kevés benne a hely.
– Értem.
– Tudom. És értékelem is, jobban, mint gondolnád. Tudom, hogy nem
vagy belém szerelmes, de talán több vagyok egy kuncsaftnál. A felállás, amit
javaslok, nem ideális, de szerintem ezzel mindketten a legtöbbet kaphatjuk a
másikból.
Erre készült, gondolja Nora. Átgondolta, megfogalmazta, begyakorolta.
Lehet, hogy szánalmasnak kellene találnom, de nekem tetszik.

304
 Hogy vette az időt és a fáradságot.
– Adán, meg vagyok tisztelve – mondja. – Az ajánlatod csábító.
Gondolkodhatok rajta egy kicsit?
– Hogyne.
Miután Adán elmegy, Nora alaposan átgondol mindent.
Számvetést készít.
Huszonkilenc éves vagy, mondja magának, fiatal huszonkilenc éves,
csinos huszonkilenc éves, ennek ellenére a legjobb éveid már a hátad
mögött vannak.
A mellem még kemény, a fenekem feszes, a hasam lapos. Ez egy ideig így
is marad, de évről évre több munkába kerül, még nekem, egy
edzésfanatikusnak is..
Az idő meg fog látszani rajtam.
És vannak fiatalabb lányok, fiatal lányok hosszú combokkal, meredő
mellekkel, lányok, akinek a gravitáció szövetségesük. Lányok, akiknek a
szobabicikli, az evezőgép, a súlyemelés és a diéta nélkül is tökéletes a
testük. És a platina hitelkártyás kuncsaftok őket akarják.
Hány éved maradt?
Nem sok, mert átlagos nem akarsz lenni, átlag alatti meg végképp nem.
Hány évem van még addig, hogy Haley B-listás kuncsaftokhoz küldjön,
aztán egy idő után ne is küldjön sehova?
Kettő, három, maximum öt?
És utána?
Az a piactól függ, a befektetésektől. Két-három év múlva lesz annyi
pénzem, hogy Párizsba költözzek, de ha nem, akkor dolgoznom kell. És mit?
A szexiparnak két nagy ága van.
A prostitúció és a pornó.
Persze, lehet sztriptízbárban vetkőzni, de a lányok itt kezdik a
karrierjüket, és nem maradnak sokáig. Vagy kurvák lesznek, vagy
pornószínésznők. A táncos részt kihagytad – köszönöm, Haley –, és rögtön a
prostibiznisz tetején kezdted, de utána mi jön?
Mi van, ha nem fogadod el Adán ajánlatát, és a piac is alulteljesít?
Pornó?
Kapott éppen elég ajánlatot. A pénz jó, de a munka kemény. És hallja, ha
az ember nem vigyáz, akkor mindenféle bajt össze lehet szedni. No meg a

305
kamera sem hozza lázba.
Jó, tegyük fel. Mennyi ideig csinálhatja?
Maximum hat-hét évig.
Aztán lassú, de biztos lecsúszás az alacsony költségvetésű filmekbe.
Dugni egy matracon valami ház hátsó kertjében a Valley-ben. Lány-lánnyal,
orgiák, az idősödő, de kanos háziasszony, a nimfomániás anyós, a szexre
éhes, kielégítetlen idős, hálás nő.
Egy év múlva megölnéd magad.
Egy penge a csuklón, vagy drogtúladagolás.
Ugyanez az elkerülhetetlen lejtő call girlként. Láttad ezeket a nőket,
sajnáltad is őket, akik túl sokáig maradtak az iparban, nem tettek félre pénzt,
nem mentek férjhez, nem szedtek össze egy hosszú távú kuncsaftot. Láttad,
ahogy arcuk ráncos lett, testük öreg, lelkük összetört, és sajnáltad őket.
Sajnálat.
Akár önsajnálat, akár másoké – soha ki nem állhattad.
Fogadd el az ajánlatot.
Szeret téged, jól bánik veled.
Fogadd el az ajánlatát, amíg fiatal vagy és szép, amíg akar téged, amíg
több gyönyört tudsz neki adni, mint amennyiről valaha is álmodni mert. Fogd
a pénzét, tedd félre, és amikor megun téged, és a fiatal lányokat kezdi el úgy
figyelni, ahogy egykor téged, akkor büszkén, felemelt fejjel távozhatsz, és
egy tisztességes életet élhetsz.
Visszavonulsz, és csak élsz.
Nora úgy dönt, hogy igent mond Adánnak.

Guamuchilito, Sinaloa, Mexikó

Tijuana, Mexikó
Kolumbia
1992

Fabián lángol.
Attól, amit Pilar súgott neki.
– Yo quiro rabiar.
Azt mondta, tűnődik Fabián, amit gondolok? És innét jön a többi a
gondolat a szájáról, a lábáról a vízben, a szeméremdombjáról, ami tisztán

306
látható a fürdőruhában. És a fantáziák: benyúl a fürdőruha alá, megragadja a
mellét, ujjával a chochójába nyúl, Pilar nyög, ő benne van, és...
Azt mondta, hogy rabiar? A spanyol sokrétű nyelv, minden szónak több
jelentése van. A rabiar jelenthet szomjúságot, égést, tombolást, őrületet.
Fabián szerint Pilar mindezt egyszerre mondta ezzel az egy szóval. Ráadásul
a rabiar még az S&M-re is utal, Fabián így azon gondolkodik, vajon ez azt
jelenti, hogy kötözze, korbácsolja és dugja meg keményen? Még több
fantáziakép ugrik be neki. Olyan fantáziaképek, amilyenek eddig még
senkivel kapcsolatban sem jelentek meg előtte. Elképzeli magát, amint
selyemsálakkal kötözi meg Pilart, elveri gyönyörű fenekét, korbácsolja.
Látja magát Pilar mögött, aki négykézláb áll, ő meg csak dugja, mint a
kutyát, a nő meg üvölti, hogy húzza a haját. Ő erre belemarkol abba a
vastag, fekete, fényes hajba, hátrarántja a fejét, akár a ló zabláját, Pilar
nyaka hátrafeszül, és egyszerre sikít a fájdalomtól és a gyönyörtől.
You quiero rabiar.
¡Ay, Dios mío!
Amikor legközelebb elmegy Méndez farmjára (hetekkel később, végtelen
hetekkel később), alig kap levegőt, ahogy kiszáll a kocsiból. Mellkasát
láthatatlan kezek szorítják, feje könnyű, szinte szédeleg. És bűntudata van.
Miközben Güero megöleli, azon tűnődik, vajon látszik-e az arcán ez a
kibírhatatlan vágy, amit a felesége iránt érez. Biztosan, mert megjelenik
Pilar is, aki meglátja, és rögtön elmosolyodik. A kisfiút hozza a karjában, a
kislány mellette, akihez így szól: – Mira, Claudia, Tío Fabián está aquí.
Fabián bácsi.
Szégyen önti el, amint erre gondol: Helló, Claudia, Fabián bácsi meg
akarja dugni anyut.
De nagyon.
Aznap éjjel megcsókolja.
Az a rohadt Güero magukra hagyja őket a nappaliban, mert telefonálnia
kell, ott állnak a kandalló előtt, Pilarnak olyan az illata, akár a mimózának,
Fabián meg úgy érzi, a szíve azonnal felrobban, és egymásra néznek, és
megcsókolják egymást.
Ajka hihetetlenül puha.
Mint a túlérett őszibarack.
Fabián szédül.

307
 A csók véget ér, és ellépnek egymástól.
Megbűvölve.
Félve.
Begerjedve.
Fabián a nappali másik sarkába megy.
– Nem akartam, hogy ez történjen – mondja Pilar.
– Én sem.
Dehogyisnem.
Ez a terv.
A terv, amit Raúl mondott neki, de Fabián biztos benne, hogy Adán találta
ki. Vagy talán maga Miguel Ángel Barrera.
Fabián pedig végrehajtja a tervet.
Szóval hamarosan titokban lopnak csókot, ölelkeznek, megérintik egymás
kezét, jelentőségteljesen pillantanak egymásra. Őrülten veszélyes játék ez,
őrülten izgató. A szexszel és a halállal flörtölnek, mert ha Güero megtudja,
mindkettejüket megöli.
– Nem hiszem – mondja Pilar Fabiánnak. – Persze téged megölne, de
velem üvöltene, aztán sírna, majd megbocsátana.
Majdnem szomorú, ahogy mondja.
Nem akarja a bocsánatot.
Tűzzel akar égni.
Ennek ellenére így szól: – Soha semmi nem történhet köztünk.
Fabián egyetért. Azonban ezt gondolja: hogyne történhetne. És történni is
fog. Ez a munkám, a feladatom, a küldetésem: Csábítsd el Güero feleségét.
Vidd magaddal.
Fabián három mágikus szóval kezdi. Mi lenne, ha.
A világ összes nyelvén a legveszélyesebb három szó.
Mi lenne, ha szabadok lennénk? Mi lenne, ha együtt utazhatnánk
Párizsba, Rióba, Rómába? Mi lenne, ha elszöknénk? Mi lenne, ha annyi
pénzt vinnénk magunkkal, amennyiből új életet kezdhetnénk?
Mi lenne, ha. Mi lenne, ha. Mi lenne, ha, Olyanok, akár két gyerek, akik
játszanak. (Mi lenne, ha ez a kő arany lenne?) Közösen képzelik el szökésük
részleteit: mikor mennének, hogyan, mit vinnének magukkal. Hogyan
tudnának úgy elszökni, hogy Güero nem szerez róla tudomást? Mi van a
testőreivel? Hol találkoznának? Mi lesz a gyerekekkel? Pilar nem hagyná

308
őket ott. Soha nem lenne képes elhagyni őket.
Lopott pillanatokban fantáziáinak együtt, a Güerótól lopott pillanatokban
– Pilar a szívében és a fejében már megcsalta Güerót. És a hálószobában –
amikor Güero fölötte tornyosul, Pilar Fabiánról fantáziái. Güero annyira el
van telve magával, amikor Pilar a csúcsra érve sikít (ez új, ez friss), de
közben Fabiánon jár az esze. Még ezt is elkezdte ellopni Güerótól.
A hűtlenség teljes – már csak a fizikai részletek maradtak.
A lehetőség fantáziába vált, a fantáziából spekuláció lesz, a
spekulációból terv. Valami isteni érzés ezt az új életet tervezni. Aprólékosan
kidolgozzák. Mind a ketten megőrülnek a ruhákért, hát az értékes perceket
azzal töltik, hogy mit vigyenek magukkal? És mit vegyenek ott meg? (Az
„ott”: Párizs, Róma vagy Rio.)
Vagy komolyabb részletek. Hagyjunk egy levelet Güerónak? Vagy csak
szívódjunk fel? Együtt menjünk, vagy találkozzunk valahol? Ha találkozunk,
akkor hol? Mehetnek külön is, de ugyanazzal a repülővel. Jelentőségteljesen
egymásra néznek majd, mert az út hosszú, a szexuális vágy kínzóan erős,
aztán Pilar lefekteti a gyerekeket, és bemegy Fabián párizsi hotelszobájába.
Rabiar.
Nem, addig nem tudok várni, mondja neki Pilar. A gépen kimegyek a
vécére.
Te meg követsz engem. Az ajtót nem fogom bezárni. Nem, egy bárban
találkoznak Rióban. Úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást. Fabián
követi őt egy sikátorba, és odavágja a falhoz.
Rabiar.
Bántani fogsz?
Ha akarod.
Igen.
Akkor bántani foglak.
Fabián mindent megtestesít, amit Güero nem: kifinomult, jóképű, jól
öltözik, van stílusa, szexi. És sármos. Annyira sármos.
Pilar készen áll.
Megkérdezi, mikor.
– Hamarosan – feleli Fabián. – El akarok szökni veled, de...
De.
A Mi lenne, ha borzalmas ellensúlya. A valóság támadása. Ebben az

309
esetben...
– Pénzre lesz szükségünk – mondja Fabián. – Nekem van valamennyi, de
annyi ideig nem fog kitartani, ameddig bujkálnunk kell.
Tudja, hogy ingoványos talajra lépett. Ez az a törékeny pillanat, amikor a
lufi kipukkanhat. Most ott lebeg tele szerelemmel, de a ronda, undorító
pénzügyi részletek bármikor kipukkaszthatják. Arcára komoly, együtt érző
kifejezést erőltet, benne egy kis szégyennel is, lenéz a földre, és így szól: –
Addig várnunk kell, amíg nincs elég pénzünk.
– Mikor lesz elég pénzünk? – kérdi Pilar. Hangjában fájdalom,
csalódottság, mindjárt elsírja magát.
Óvatosnak kell lenni. Nagyon óvatosnak. – Nem sokára – feleli Fabián. –
Egy év. Talán kettő.
– Az túl sok idő!
– Sajnálom. Mit tehetnék?
A kérdés úgy lóg a levegőben, mintha nem lenne rá válasz. Ám Pilar azt a
választ adja, amit Fabián akart és elvárt. – Nekem van pénzem.
– Nem – ingatja a fejét határozottan. – Soha, – De két év....
– Szó nem lehet róla.
Ahogy egykor a flörtölésük sem jöhetett szóba, ahogy a csókolózásuk
sem, meg a szökésük sem...
– Mennyi pénz kell? – kérdi Pilar.
– Milliók. Ezért kell olyan sok idő...
– Annyit ki tudok venni a bankból.
– Nem lehet.
– Csak magadra gondolsz – jelenti ki Pilar. – A férfibüszkeséged. A
macsóságod. Hogy lehetsz ennyire önző?
Ezt itt a kulcs, gondolja Fabián. Most már minden el van intézve. Kész.
Most már nagylelkűség és önzetlenség elfogadni a pénzét. Mert annyira
szereti Pilart, hogy ezért hajlandó feláldozni még a büszkeségét, macsóságát
is.
– Nem szeretsz – biggyeszti le az ajkát Pilar.
– Az életemnél is jobban szeretlek.
– De annyira nem szeretsz, hogy...
– De igen – néz rá Fabián. – De igen.
Pilar a karjába veti magát.

310
 Amikor Fabián visszamegy Tijuanába, elmondja Raulnak, hogy minden
sínen van.
Hónapokba tellett, de a Cápa lassan megéhezett.
Jó időzítés, gondolja Raúl.
Mert itt az ideje a háborúnak Güero Méndezszel.

Pilar óvatosan hajtja össze és csomagolja el a kis, fekete ruhát.

A fekete melltartókkal, harisnyákkal és egyéb fehérneművel együtt.
Fabián szereti, ha feketét visel.
Pilar a kedvében akar járni. Azt akarja, hogy tökéletes legyen az első
alkalom. Pues, a menis que la fantasía sea mejor que e acto – nos, hacsak
a fantázia nem jobb, mint maga a szeretkezés. De szerinte nem lesz jobb.
Egy férfi sem beszél úgy, mint Fabián, egy sem használ olyan szavakat, mint
ő, egynek sincsenek olyan ötletei, mint neki, és biztos benne, hogy nem fog
csalódni benne. Pilar csak nyomja neki a dumát, hogy mit tesz vele, amikor
ott lesz végre a karjaiban.
Azt tesz velem, amit csak akar, gondolja Pilar.
Azt akarom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.
Bántani fogsz?
Ha akarod.
Igen.
Akkor bántani foglak.
Pilar reméli, hogy így lesz, reméli, hogy Fabián állja a szavát, hogy nem
hátrál majd meg a szépségétől, és veszíti el a bátorságát.
Reméli, hogy nem gondolja meg magát, mert Pilar új életet akar, távol a
sinaloai pocsolyától, távol a férjétől meg a hülye haverjaitól. Egy jobb
életet akar a gyerekeinek: jó iskolát, kultúrát, meg akarja mutatni nekik, hogy
a világ sokkal több, mint egy groteszk erőd eldugva a hegyek között.
És Fabián is így gondolkodik. Beszéltek róla. Fabián beszélt arról, hogy
szeretne más barátokat is, nem csak a narcotraficanték szűk körét,
bankárokkal akar barátkozni, befektetőkkel, sőt még művészekkel és írókkal
is.
Pilar ezt akarja magának.
Ezt akarja a gyerekeinek.
Szóval, amikor reggeli közben Güero valami miatt kiment, Fabián

311
odahajolt hozzá, és ezt súgta: – Ma –, szóval, akkor Pilar szíve majd
kiugrott a helyéről izgalmában. Majdnem olyan volt, mint egy kisebbfajta
orgazmus.
– Ma? – kérdezett vissza súgva.
– Güero kimegy a földjére – felelte Fabián.
– Igen.
– Amikor elindulok a reptérre, te is velem jössz. A bogotai gépre
foglaltam helyet.
– A gyerekeknek is?
– Természetesen – felelte Fabián. – Össze tudsz gyorsan pakolni pár
dolgot?
Pilar hallja, ahogy Güero közeledik a hálószoba felé. Az ágy alá dugja a
bőröndöt.
Güero meglátja a szétszórt ruhákat. – Hát te meg hova mész?
– Arra gondoltam, hogy megszabadulok ettől a sok, régi vacaktól – feleli
Pilar. – Elviszem őket a templomba.
– Aztán vásárolni mész? – kérdi Güero mosolyogva, kicsit cukkolva
Pilart. Szereti, amikor vásárolni megy. Szereti, hogy költi a pénzt. Még
bátorig a is, hogy költsön.
– Talán.
– Indulok – közli Güero. – Egész nap nem leszek itthon. Lehet, hogy éjjel
sem jövök haza.
Pilar forró csókot nyom az ajkára. – Hiányozni fogsz.
– Te is nekem. Talán elviszek magammal egy csajt, hogy ne fázzak.
Bárcsak azt tennéd, gondolja Pilar. Akkor nem kúsznál annyira kiéhezve
az ágyunkba. De ezt feleli: – Te nem. Te nem vagy olyan, mint azok
agomerók.
– Szeretem a feleségemet.
– Én meg a férjemet.
– Fabián elment már?
– Szerintem éppen pakol.
– Akkor elbúcsúzok tőle.
– És adj puszit a gyerekeknek is.
– De még alszanak, nem?
– Persze – válaszolja Pilar. – De szeretik, ha álmukban is megpuszilod

312
őket. Güero magához húzza az asszonyt, és még egyszer megcsókolja. – Eres
toda mi vida.
Te vagy az életem.
Abban a pillanatban, hogy kilép az ajtón, Pilar előhúzza az ágy alól a
bőröndöt.

Adán elbúcsúzik a családjától.

Bemegy Glória szobájába, és ad egy puszit az arcára.
A lány rámosolyog.
Mindenek ellenére mosolyog. Olyan vidám, olyan bátor. A háttérben a
madár csicsereg, amit Guadalajarából hozott neki.
– Elnevezted már a madarat? – kérdi Adán.
– Glóriának.
– Magad után?
– Nem – nevet a lány. – Glória Trevi után.
– Ó.
– Elutazol, igaz?
– Igen.
– Apaaaa...
– Csak egy hétre.
– Hova?
– Sokfelé – feleli Adán. – Costa Ricába, és talán Kolumbiába is.
– Miért?
– Mert kávét kell vennem az éttermeknek.
– Itt nem tudsz kávét venni?
– De igen, csak éppen nem elég jót a mi éttermeinknek.
– Nem mehetek veled?
– Most nem – válaszolja Adán. – Talán legközelebb.
Ha lesz legközelebb, gondolja Adán. Ha minden jól megy
Badiraguatóban, Culiacánban, és a híd túloldalán, Rio Magdalenéban, ahol
az Orejuelákkal találkozik.
Ha minden jól megy, kicsim.
Ha nem... Lucia pontosan tudja, hol vannak az életbiztosítási kötvények,
tudja, hogyan tud hozzájutni a Kajmán-szigeteken nyitott bankszámlához, a
bankok széfjeiben tartott értékpapírokhoz, a befektetési portfoliókhoz. Ha az

313
út balul sül el, ha az Orejuealasok ledobják a hídról, akkor a felesége és a
gyermeke soha semmiben nem szenved hiányt.
És Nora sem.
A személyi bankáránál hagyott egy bankszámlát és utasításokat.
Ha nem jön vissza erről az útról, akkor Norának lesz annyi pénze, hogy
belekezdjen valamibe, egy új életbe.
– Mit hozzak neked? – kérdi a kislányát.
– Csak gyere vissza.
A kisgyerekek megérzései, gondolja Adán. Ijesztő pontossággal képesek
olvasni az ember gondolataiban.
– Akkor meglepetés lesz, hogy mit hozok – feleli. – Adsz apának egy
puszit?
Érzi az arcán Glória száraz ajkát, nyaka körül vékony karját, amivel nem
akarja elengedni. Nem akar elmenni, és egy pillanatra azon gondolkodik,
hogy nem is megy. Hanem kiszáll ebből a pista secretából, és az éttermeire
koncentrál. De ehhez már túl késő: a Güero elleni háború közeleg, és ha
nem ölik meg őt, akkor ő végez velük.
Megkeményíti hát a szívét, lefejti magáról Glória karját, és feláll.
– Viszlát, mi alma – mondja. – Minden nap hívni foglak.
Azzal gyorsan megfordul, hogy a gyerek ne lássa a szemében a könnyeket.
Mert attól megijedne. Kimegy a szobájából, Lucia a nappaliban várja a
bőröndje és a zakója mellett.
– Nagyjából egy hét – mondja neki.
– Hiányozni fogsz nekünk.
– Hiányozni fogtok. – Arcon csókolja Luciát, fogja a zakóját és a
bőröndjét, majd az ajtóhoz megy.
– Adán?
– Igen?
– Minden rendben?
– Persze – feleli. – Csak kicsit fáradt vagyok.
– A gépen majd alszol egy kicsit.
– Talán. – Az ajtónál megáll, visszafordul. – Lucia, tudod, hogy szeretlek.
– Én is szeretlek, Adán.
Úgy mondja, mintha bocsánatot kérne. Valamiféleképpen így is van.
Bocsánatot kér, amiért nem szeretkezik vele, amiért közös ágyuk miatta

314
hideg, amiért képtelen ezen változtatni. Amiért képtelen megmondani neki,
ez nem azt jelenti, hogy nem szereti többé.
Adán szomorúan mosolyog, és elindul a reptérre.
Útközben felhívja Norát, és közli vele, a héten nem tudnak találkozni.
Talán soha többé, gondolja, ahogy lerakja a telefont.
Minden attól függ, mi történik Culiacánban.
Ahol a bankok éppen kinyitottak.

Pilar hétmillió dollárt vesz fel.

Három különböző culiacáni bankból.
Két bank igazgatója ellenkezni kezd, és fel akarja hívni Señor Méndezt,
az egyik – Fabián rémülten látja – még a kagylót is felveszi, de Pilar közli a
gyáva igazgatóval, hogy ő Señora Méndez, nem valami háziasszony, aki
elköltötte a havi kosztpénzét.
A férfi visszarakja a kagylót.
Pilar megkapja a pénzét.
Mielőtt felszállnak a gépre, Fabián átutaltat vele kétmillió dollárt a világ
kéttucatnyi bankjába. – Most már élhetünk – mondja neki. – Nem fog
megtalálni minket, és a pénzt sem.
A gyerekeket berakják a kocsiba, és a reptérre indulnak, ahol egy
Mexikóvárosba induló magángép várja őket.
– Ezt meg hogyan intézted el? – kérdi Pilar Fabiántól.
– Befolyásos barátaim vannak.
Pilar le van nyűgözve.
Güerito még nagyon kicsi ahhoz, hogy tudja, mi történik, de Claudia tudni
akarja, apa hol van. – Egy játékot játszunk apával – magyarázza Pilar. –
Bújócskát. – A kislány tudomásul veszi a magyarázatot, de Pilar látja, hogy
aggódik.
A reptérre vezető kocsiút ijesztő és izgalmas: állandóan figyelnek, hogy
Güero vagy a sicariói követik-e őket. Aztán megérkeznek a reptérre,
egyenesen a géphez hajtanak. Miközben a felszállási engedélyre várnak,
Fabián kinéz az ablakon, és látja, hogy Güero meg az emberei két dzsipben
csikorgó kerékkel fékeznek.
A bankigazgató mégiscsak telefonált.
Pilar tágra nyílt szemében rémület ül.

315
 És izgalom.
Güero kiugrik a dzsipből, Pilar látja, ahogy egy biztonsági emberrel
vitatkozik, majd egyenesen ránéz a repülő kis ablakán keresztül, a gépre
mutat, majd Fabián nyugodtan odahajol hozzá, és szájon csókolja, aztán a
pilótafülke felé kiált: – Vámonos.
A gép elindul a kifutón. Güero visszaugrik a dzsipbe, és a repülő után
indul, ám Pilar érzi, ahogy a levegőbe emelkednek, és Güero meg Culiacán
apró kis világa egyre kisebb lesz.
Pilar legszívesebben megragadná Fabiánt, hogy dugja meg a vécében, de
a gyerekek figyelnek, ezért várnia kell, a frusztráció és az izgalom egyre nő
benne.
Először megtankolnak Guadalajarában, aztán Mexikóvárosban a
magángépről átszállnak egy Belize-be tartó járatra. Pilar biztos benne, hogy
az a végállomás, és megpihennek egy távoli partszakaszon, ám Belize-en
átszállnak egy, a Costa Rica-i San Josébe tartó gépre, és Pilar most már
biztos, hogy itt legalább egy napra megállnak, a reptéren becsekkolnak a
caracasi járatra, de fel már nem szállnak rá.
Hanem egy másik gépre, ami a kolumbiai Caliba tart.
Ekkor már más néven és útlevéllel utaznak.
Annyira izgalmas és izgató ez az egész, és amikor végre Caliba érnek,
Fabián közli vele, hogy néhány napot itt fognak tölteni. Taxival mennek az
Internacional Hotelba, ahol Fabián két egymásra nyíló szobát vesz ki egy
újabb álnéven, Pilar meg úgy érzi, hogy fel fog robbanni, ahogy az egyik
szobában ülnek, amíg a két gyerek el nem alszik.
Fabián megfogja Pilar csuklóját, és bevezeti a szobájába.
– Le akarok zuhanyozni – mondja Pilar.
– Ne.
– Ne?
Pilar ezt a szót ritkán hallotta.
– Vetkőzz le. Most – mondja Fabián.
Pofon üti. Aztán leül a fotelba, és figyeli, ahogy Pilar kigombolja a
blúzát, és kibújik belőle. Lerúgja a cipőjét, kilép a nadrágjából, és ott áll
fekete bugyiban és melltartóban.
– Le vele.
Atyaisten, a farka lüktet. A fekete melltartóból majdnem kibuggyanó

316
melle hihetetlen. Meg akarja érinteni, megsimogatni, de tudja, hogy Pilar
nem ezt akarja, és nem mer csalódást okozni neki.
Kikapcsolja a melltartóját, melle kibukik. Aztán leveszi a bugyit is, és
ránéz. Szinte rákvörös, ahogy ezt kérdezi: – És most?
– Az ágyra – parancsolja Fabián. – Négykézláb. Add magad oda nekem.
Pilar remegve mászik az ágyra, fejét kezére ereszti.
– Nedves vagy már? – kérdezi Fabián.
– Igen.
– Azt akarod, hogy megbasszalak?
– Igen.
– Kérem.
– Kérem.
– Még nem.
Fabián leveszi az övét. Megragadja Pilar kezét, felemeli – Istenem, hogy
hullámzik a melle –, a csuklója köré tekeri, majd az ágy támlájához köti.
Belemarkol a hajába, hátrarántja a fejét, nyaka megfeszül. Úgy hágja meg,
akár egy lovat, üti a fenekét, hajszolja a célvonal felé. Pilar imádja a
csapások éles hangját, csípését: érzi, hogy Fabián mélyen benn van, farka
lüktetve juttatja el az orgazmushoz.
Fáj.
Rabiar.
Pilar lángol. Lángol a bőre, a feneke, a pinája, ahogy Fabián üti,
simogatja, dugja. Dobálja magát az ágyon, térden állva rángatózik
összekötözött kézzel, az ágyhoz kötözve.
Annyira fáj, és ez annyira jó, mert olyan sokáig várt erre. Flörtöléssel,
fantáziálással, majd a tervezéssel töltött hónapok, végül a szökés izgalma.
Ó, ó, ó, ó, ó.
Fabián ritmusosan üti.
Bang. Bang. Bang. Bang.
– ¡Voy a morir! ¡Voy a tnorir! – kiáltja.
El fogok élvezni! Meg fogok halni!
Aztán üvölti: ¡Voy a volar!
Repülök! Szétrobbanok!
Végül sikít.
Hosszú, artikulálatlan, remegő sikítás.

317
 Pilar kijön a fürdőből, és leül az ágyra. Megkéri Fabiánt, hogy húzza fel a
ruháján a cipzárt. Fabián keze fejével simítja meg a haját, és megcsókolja a
nyakát.
– Később, mi amor – búgja Pilar. – A gyerekek a kocsiban várnak.
Fabián megsimítja a nyakát. Másik kezével előre nyúl, és megérinti a
mellbimbóját. Pilar sóhajt, hátradől. Ismét négykézláb áll, felkínálva magát,
várva rá (Fabián váratja, szereti váratni), hogy belé hatoljon. Megragadja a
haját, és hátrahúzza a fejét.
Ekkor Pilar érzi a fájdalmat.
A torka körül.
Először azt hiszi, ezt megint egy újabb S&M játék, de nem marad abba, a
fájdalom pedig...
Megvonaglik.
Ég.
Rabiar.
Küzd, lábával hátrarúg.
Fabián a fülébe sziszegi: – Ezt Don Miguel Ángelért kapod, bruja.
Szeretettel gondol rád.
Húzza és csavarja a drótot, amíg az át nem vágja Pilar torkát, majd a
gerincét, a feje hátrabicsaklik, majd egy tompa dobbanással, arccal lefele a
padlóra esik.
Vér spriccel a plafonra.
Fabián a fényes, fekete hajnál fogva felemeli a fejet. Pilar élettelen
szemmel bámul rá. A fejet belerakja egy hűtőládába, becsukja, majd a ládát
egy előre megcímzett dobozba rakja. A dobozt többször is körbetekeri
ragasztószalaggal.
Aztán lezuhanyozik.
Pilar vére a lábán táncol, mielőtt eltűnik a lefolyóban.
Fabián megtörölközik, majd kiviszi a dobozt az utcára, ahol egy kocsi
vár.

A gyerekek a hátsó ülésen ülnek.

Fabián becsúszik melléjük, aztán int Manuelnek, hogy indulhat.
– Hol van anya? Hol van anya? – kérdi Claudia.
– Ott vár minket.

318
 – Hol? – kezd el sírni Claudia.
– Egy különleges helyen – feleli Fabián. – Meglepetés.
– Mi a meglepetés? – kérdezi a kislány. Most már kíváncsi, nem sír.
– Ha megmondanám, nem lenne meglepetés, igaz?
– A doboz a meglepetés?
– Miféle doboz?
– Amit a csomagtartóba raktál – feleli Claudia. – Láttam.
– Nem – válaszolja Fabián. – Azt csak fel kell adnom a postán.
Bemegy a postára, a pultra teszi a dobozt. Meglepően nehéz a feje,
gondolja. Eszébe jut vastag szálú haja, ahogy a kezében fogta, ahogy
simogatta, ahogy játszott vele a csábítás részeként. Csodálatos volt az
ágyban, gondolja. Hirtelen enyhe rémülettel – annak tükrében, hogy mit tett
és mit tervez még tenni – veszi észre, hogy szexuális vágy tör rá.
– Hogyan akarja küldeni? – kérdi a csomagfelvevő.
– Expressz.
A férfi felrakja a csomagot a mérlegre. – Biztosítva?
– Az nem kell.
– Annak ellenére is drága lesz – mondja a férfi. – Biztos, hogy expressz
akarja küldeni? Elsőbbségivel két-három nap alatt odaér.
– Nem, ezt már holnap meg kell kapnia.
– Ajándék?
– Igen, az.
– Meglepetés?
– Remélem – feleli Fabián. Fizet, majd visszamegy a kocsihoz.
Claudia várakozás közben megint megijedt.
– Anyát akarom.
– Elviszlek hozzá – mondja Fabián.

A Santa Ysabel híd egy azonos nevű szurdok fölött ível át, amelynek 250
méteres mélységében folyik a Rio Magdalena folyó, keresztül az éles
sziklákon, egy kínzó út részeként, ami a Nyugati Cordilleráktól a Karib-
tengerig tart. Átszeli Kolumbia középső részét, és ugyan nem folyik át Calin
és Medellínen, de érinti a két várost.
Adán érti, hogy az Orejuela testvérek miért ezt a környéket választották:
elvágva a külvilágtól, és a híd mindkét végén látni lehet, ki közeledik

319
feléjük ártó szándékkal. Legalábbis remélem, gondolja Adán. Az igazság az,
ha lezárják mögöttem az utat, észre sem veszem. De ezt a kockázatot
vállalnia kell. Ha nem kapnak kokaint az Orejueláktól, akkor a pasadomak
esélye sincs, hogy megnyerje a Güero és a Federación ellen vívott háborút.
A háborút, amelynek hadüzenetét már nem lehet visszavonni.
El Tiburón megszökött Pilar Méndezszel, meggyőzte a nőt, hogy lopjon el
több millió dollárt a férjétől. Bármikor felbukkanhat a készpénzzel, amivel
el akarja csábítani az Orejuelákat a Federacióntól. Mindez része Tío
tervének: felszarvazni Güerót, majd a feleségével ellopatott pénzzel
finanszírozni az ellene indított háborút.
De az is lehet, hogy Fabián már egy telefonpóznán lóg, szájában
olvasztott ezüst, az Orejuelák meg azért jönnek, hogy megöljenek.
Hallja egy mögötte érkező autó hangját. Golyók a hátamba, vagy Fabián a
pénzzel?, tűnődik Adán. Megfordul, és meglátja...
Fabián Martínezt a sofőrrel, a kocsi hátsó ülésén a két gyerekkel. Mi ez
az egész? Adán kiszáll a kocsiból, és odamegy hozzá. – Megvan a pénz? –
kérdi.
Fabián rávillantja mozicsillag mosolyát. – Meg még egy kis bonusz is.
Átadja Adánnak a táskát, benne az ötmillió dollárral.
– Hol van Pilar? – kérdi Adán.
– Úton hazafelé – feleli Fabián olyan mosollyal, hogy Adán hátán feláll a
szőr.
– A gyerekek nélkül ment el? És ők mit keresnek itt?
– Én csak Raúl utasításait hajtottam végre – feleli Fabián. – Adán...
A híd túloldalára mutat, ahol megjelenik egy fekete Land Rover.
– Várj itt – mondja Adán. Fogja a táskát, és elindul a hídon.
Fabián hallja a kislány a hangját. – Anya itt fog találkozni velünk?
– Igen.
– És hol van anya? Azokkal az emberekkel van? – mutat Claudia a híd
túloldalán álló kocsira, amiből éppen kiszállnak az Orejuela testvérek.
– Azt hiszem, igen.
– Oda akarok menni.
– Pár percet várnod kell – mondja Fabián.
– Most akarok odamenni!
– Először beszélnünk kell azokkal az emberekkel.

320
 Adán a megállapodás értelmében a híd közepére sétál. Lába akárha
ólomból lenne a félelemtől. Ha a hegyekben van egy mesterlövészük, akkor
én halott vagyok, mondja magának. Viszont akármikor megölhettek volna
Kolumbiában, így legalább hallani akarják, miért jöttem.
Odaér a híd közepére, és megvárja az Orejuelákat. A testvérpár, Manuel
és Gilberto, alacsony, sötét bőrű és mogorva. Kezet fognak, majd Adán
megkérdi: – Beszélhetünk az üzletről?
– Ezért vagyunk itt – mondja Gilberto.
– Nem mi kértük ezt a találkozót – mondja Manuel.
Kurtán, gondolja Adán. Gorombán. És nem érdekli. Szóval úgy néz ki a
felállás, hogy Gilberto hajlik az üzletre, Manuel meg ellene van. Rendben.
Akkor kezdjük.
– Kivonom a pasadorunkat a Federaciónból – mondja Adán. – Azt
akarom, hogy ennek ellenére legyen kapcsolatunk itt, Kolumbiában.
– Mi Abregóval és a Federaciónnal állunk kapcsolatban – közli Manuel.
– Az lehet – feleli Adán –, de minden egyes kiló kokainra, amit tőletek
szállít a Federación, öt kiló jut Medellínből.
Látja, hogy ezzel érzékeny pontra tapintott, különösen Gilbertónál. A
testvérek féltékenyek a nagyobb medellíni riválisaikra, és ambiciózusak. És
mivel az amerikai DEA rászállt a Medellín-kartellre és floridai lerakataira,
ezért itt a lehetőség az Orejueláknak, hogy betörjenek a piacra.
Gilberto megkérdi: – És kizárólagos megállapodást ajánlasz?
– Ha megállapodunk abban, hogy én kezelem a kokainotokat – feleli Adán
–, akkor csak Caliból származó árut szállítunk.
– Ez nagylelkű ajánlat – mondja Manuel –, csak éppen Don Abregónak
nem tetszene, hogy veletek üzletelünk, vele meg nem.
Gilberto azonban már keresi a megoldást, gondolja Adán. Csábítónak
találja az ajánlatot.
– Don Abrego a múlt – válaszolja Adán. – A jövő mi vagyunk.
– Ezt nehéz elhinni – jelenti ki Manuel, – Hiszen a pasadorotok feje
börtönben ül. Szerintem a mexikói hatalmasok szerint Abrego a jövőjük.
Utána meg... Méndez.
– Méndezt legyőzzük.
– Miből gondolod? – kérdi Manuel. – Meg kell küzdenetek Méndezszel,
Abrego mögé fog állni, ahogy a többi pasador is. És a federalék is. Nem

321
akarlak megsérteni, Adán Barrera, de azt hiszem, hogy én most egy halott
emberrel beszélek, aki kizárólagosságot ajánl nekem, ha az élők helyett
holtakkal üzletelek. Mennyi kokaint tudsz szállítani a sírodból?
– Mi vagyunk a Barrera pasador – válaszolja Adán. – Eddig is győztünk,
ezután is...
– Nem – ingatja a fejét Manuel. – Megint csak nem akarlak megsérteni, de
többé már nem ti vagytok a Barrera pasador. Egyetértek, a nagybátyátok le
tudta volna győzni Abregót, Méndezt meg a mexikói kormányt, de ti nem
vagytok a nagybátyátok. Okosak vagytok, de ide az ész egyedül kevés.
Mennyire vagytok kemények? Őszinte leszek veled, Adán. Nekem puhának
tűnsz. Nem hiszem, hogy olyan kemény lennél, ami a célod eléréséhez
szükséges.
Adán bólint, majd engedélyt kér, hogy kinyissa a lábánál lévő táskát. A
testvérek bólintanak, Adán lehajol, kinyitja a táskát, és megmutatja a
tartalmát: – Ötmillió dollár. Güero Méndez ötmillió dollárja. A feleségét
seggbe dugtuk, és rávettük, hogy adja nekünk oda a pénzt. Ha még mindig azt
hiszitek, hogy nem tudjuk legyőzni, akkor vegyétek el a pénzt, lőjetek le,
dobjátok le a holttestemet a hídról, és maradjatok kispályások. Ha
elhiszitek, hogy le tudjuk győzni Méndezt, akkor jóakaratunk jeleként és a
jövőbeni, közösen keresett milliók előlegeként fogadjátok el ezt a pénzt.
Arcára nyugalmat erőltet, de látja a tekintetükben, hogy a kétesélyes a
dolog.
Fabián is látja.
El Tiburón utasításai ebben az esetben világosak. A legendás M-l Raulon
keresztül tudatta vele, mit kell tennie.
– Vengan – mondja Fabián a gyerekeknek. – Gyertek.
– Most már anyához megyünk? – kérdi Claudia.
– Sí. – Fabián kézen fogja a kislányt, Güeritót a vállára veszi, és elindul a
híd közepe felé.

¡Mi esposa, mi esposa linda!

Güero kiáltása visszhangzik a hatalmas, üres házban.
A szolgák elbújtak. A testőrök meghúzzák magukat, ahogy Güero
bútorokat dönt fel, üveget tör, majd a marhabőr szófára dobja magát, és

322
arcát a párnák közé dugva zokog.
Egy rövid levelet talál: NEM SZERETLEK TÖBBÉ. ELMENTEM
FÁBIÁNNÁL ÉS A GYEREKEKET IS ELVITTEM.JÓL VANNAK.
Güero szíve összetört. Bármit megtenne, hogy visszakapja őket. Pilart is
visszafogadná, és megbocsátana neki. Aztán felemeli a fejét, és üvölt: ¡Mi
esposa, mi esposa linda!
Hallják őt a testőrök, és az estancia falait őrző tucatnyi sicario is.
Megijeszti őket. Azóta már úgyis feszültek, hogy meghallották Don Miguel
Ángel Barrera letartóztatásának hírét, és tudják, hogy közel a háború.
Hatalmi harc, egészen pontosan, ami a legtöbbször vérontással jár.
Most meg a jefe úgy zokog a házban, mint valami nő.
Elég inquietante – felkavaró.
És ez így megy egész álló nap.
Egy FedEx kisteherautó kanyarodik be az úton.
Egy tucatnyi AK-47-es követi.
Az őrök megállítják a kocsit a falnál. Az egyik gépfegyvert fog a sofőrre,
a másik meg kinyitja a kocsi hátsó ajtaját. Megkérdezi a feldúlt sofőrtől: –
Mit akarsz?
– Csomagot hoztam Señor Méndeznek.
– Kitől?
A sofőr a feladóra mutat a csomagon. – A feleségétől.
Most már az őr is ideges: Don Güero meghagyta, hogy ne zavarják, de ha
a csomag Señora Méndeztől jött, akkor át kell vennie.
– Majd én beviszem neki – mondja az őr.
– Alá kell írnia.
Az őr a sofőr arcába dugja a gépfegyver csövét. – Én is aláírhatom
helyette, nem?
– Hogyne. Természetesen.
Aláírja, majd a házhoz viszi a csomagot, és becsönget. Egy szolgálólány
nyit ajtót: – Don Güerót nem...
– Csomag a Señorától. Federal Express.
Güero jelenik meg mögötte. Szeme vörös, arca puffadt, folyik az orra.
– Mi az? – csattan fel. – Az isten verje meg, megmondtam, hogy...
– Csomag a Señorától.
Güero elveszi, majd becsapja az ajtót.

323
 Güero kinyitja a csomagot.
Elvégre ő küldte.
Feltépi a dobozt, és kinyitja a kis hűtőládát. Felkattintja a fedelét, és
meglátja Pilar fényes, fekete haját.
Halott szemét.
Szája nyitva.
Fogai közt egy papírlap.
Güero üvölt és üvölt.
A pánikba esett őr berúgja az ajtót.
A szobában ott van el jefe, a doboz fölött áll, üvölt és üvölt. Az őr, aki
behozta a dobozt, belenéz, és elhányja magát. Pilar levágott feje
vértócsában, fogai között egy kis papírlap.
Két másik őr próbálja elvonszolni Güerót, de ő megmerevíti a lábát, és
üvölt. A másik őr megtörli a száját, összeszedi magát, és kiveszi a papírt
Pilar szájából.
Az üzenetnek semmi értelme.
HOLA, CHUPAR.
Az őrök a szófához próbálják vezetni Güerót, de ő egy mozdulattal kitépi
a papírlapot a megkövült férfi kezéből, elolvassa, és ha lehet, még
sápadtabb lesz, majd felkiált: ¡Dios mío, mis nenes! ¡¿Dónde están mis
nenes?!
Ó, istenem, a gyerekeim!
Hol vannak a gyerekeim?

***
¿Dónde está mi madre?¡Yo quiero mi madre!
– Hol van az anyukám? Az anyukámat akarom! – sír Claudia, mert nem
látja az anyját a hídon, csak pár férfit, aki őket bámulja. Güerito érzi a
pánikot a nővérében, és ő is sírni kezd. Claudia most már nem akarja, hogy
Fabián fogja a kezét. Csavarja a karját, Fabián azonban nem engedi. – ¡Mi
madre! ¡Mi madre!
Fabián egyre csak megy a híd közepe felé.
Adán látja közeledni.
Akár egy rémálom, a pokol egy jelenete.
Adán megbénul, lábát mintha odaszögezték volna a híd betonjához, ott áll,

324
miközben Fabián a Orejuela testvérekre mosolyog, és így szól: – Don
Miguel Ángel biztosít titeket, hogy az ő vére folyik az unokaöccse ereiben.
Adán a számokban hisz, a tudományban, a fizikában. Ebben a pillanatban
azonban megérti a gonosz természetét, a gonoszét, ami ha egyszer mozgásba
lendült, nem lehet megállítani. A fizika törvénye ez: egy nyugvó test inkább
a nyugalmi állapotban marad. A mozgó test meg inkább mozog tovább.
Hacsak valami meg nem állítja.
Mint mindig, Tío terve most is briliáns. A maga teljes, crack inspirálta
gonoszságában is halálosan pontosan ismeri és használja az emberi
természetet. Ebben rejlik Tío géniusza: tudja, hogy egy férfi, akinek soha
nem lenne elég bátorsága valami zsigerien gonosz dolgot művelni, nem is
képes megállítani azt, ha egyszer mozgásba lendült. A legnehezebb dolog a
világon nem az, hogy elhatározásunknál fogva ne műveljünk valami gonosz
dolgot. Hanem az, legyen elég bátorságunk megállítani.
Hogy az ember az életével játszva odaálljon a szökőár elé.
Mert ez itt egy szökőár, gondolja Adán zúgó fejjel. Ha ezt most
megállítom, gyengének mutatom magam az Orejuelák előtt – akkor ez a
gyengeség vagy most, vagy később, de halálosnak bizonyul. Ha csak
legkisebbjeiét mutatom annak, hogy nem értek egyet Fabiánnál, azzal
garantálom a bukásunkat és pusztulásunkat.
Tío zsenialitása: pontosan ebbe a helyzetbe hozott, tudva, hogy nincs
választásom.
– Anyát akarom – süvölti Claudia.
– Csitt – suttogja Fabián. – Elviszlek hozzá.
Fabián Adánra néz, és várja a jelet.
Adán pedig tudja, hogy meg kell adnia.
Mert nekem is van egy családom, akiket meg kell védenem, gondolja, és
nincs más választásom. Vagy Méndez családja, vagy az enyém.
Ha Parada ott lett volna, biztosan másképpen fogalmaz. Azt mondta
volna, hogy ahol nincs Isten, ott a természet az úr. Aminek megvannak a
maga kegyetlen törvényei. Hogy az új vezetők első dolga megölni a régiek
utódait. Isten nélkül csak ez van: a túlélés.
Nos, Isten nincs, gondolja Adán.
Bólint.
Fabián ledobja a kislányt a hídról. Haja lebeg, akár egy hiábavaló szárny,

325
és zuhanása közben Fabián már meg is ragadja a kisfiút, és egy könnyed
mozdulattal őt is lehajítja.
Adán kényszeríti magát, hogy nézze.
A gyerekek teste 250 métert zuhan, majd a sziklákhoz csapódnak.
Adán ekkor ránéz az Orejuela testvérekre, akiknek arca fehér a sokktól.
Gilberto remegő kézzel csukja be a táskát, felemeli, és bizonytalan léptekkel
visszaindul a hídon.
Alattuk a Rio Magdalena elmossa a testeket és a vért.

326
9. Halottak napja
Ki szabadít meg ettől a féktelen paptól?
II. Henrik

San Diego
1994

Halottak napja van.

Nagy nap ez Mexikóban.
A hagyomány még az azték időkbe nyúlik vissza, és Mictecacihuatl
istennő, a „Holtak Asszonya” tiszteletére ünneplik, ám a spanyol papok a
hagyományt megtisztították, és nyár közepéről őszre tették, hogy egy időben
legyen Mindenszentek napjával. Aha, oké, gondolja Art, a dominikánusok
annak hívják, aminek akarják, ez akkor is La Muertéről szól.
A mexikóiak szívesen beszélnek a halálról. Sokféle nevük is van rá: A
Csinos Hölgy, A Csontos, vagy csak egyszerűen La Muerte. Nem tartják
távol maguktól. Közeli, intim a kapcsolatuk vele. A halottaikkal is közeli a
kapcsolatuk. El Dia de los Muertoson az élők meglátogatják a halottakat.
Finom ételeket főznek, kiviszik a temetőbe, leülnek, és halott szerettükkel
közösen elfogyasztják.
Bassza meg, gondolja Art, én szeretnék az élő családommal közösen enni.
Ugyanabban a városban lakunk, ugyanazt a térbeli helyet osztjuk meg,
valahogy mégis a lét más szintjein éljük az életünket.
Nem sokkal Pilar Méndez és gyerekei halála után aláírta a válási
papírokat. Egyszerűen csak szembenéztem az elkerülhetetlen valósággal,
tűnődött, vagy vezekelni akartam? Tudta, hogy a gyerekek haláláért ő is
felelős, hogy ő lendítette mozgásba a rettenetes eseményeket, amikor
belesúgta Tío fülébe a hamis információt, amely szerint Güero Méndez volt
a képzeletbeli Chupar. Szóval, amikor Art hírszerzési forrásokon keresztül
megtudta mi történt – a Barrerák lefejezték Pilart és ledobták a gyerekeit egy
hídról Kolumbiában –, fogta a tollat, és aláírta a válási papírokat, amelyek
hónapok óta hevertek az asztalán.
A gyerekek Altheánál maradtak.

327
 – Hálás vagyok, Art – mondta az asszony. – De miért pont most?
Büntetés, gondolta Art.
Én is elveszítek két gyereket.
Persze ő nem vesztette el őket. Minden második hétvégén nála vannak,
nyaranta meg egy teljes hónapra. Elmegy Cassie röplabdameccseire, és
Michael kosármeccseire. Lelkiismeretesen jár az iskolatanács üléseire, a
színházi bemutatókra, balettelőadásokra, szülői értekezletekre.
De nem jön szívből. A spontán pillanatok nyilván nem az előre
megállapított együttléteik alatt történnek, és neki hiányoznak ezek az
apróságok. Reggelit csinálni, mesét olvasni, birkózni a szőnyegen. A
szomorú igazság az, hogy nincs „minőségi együttlét”, csak”együttlét”, és ez
hiányzik neki.
Althie is hiányzik neki.
Istenem, mennyire hiányzik neki Althie.
De te dobtad el őt, gondolja.
És miért?
Hogy te legyél a”Határ Ura”? Most már így nevezik a DEA-nél, persze
csak a háta mögött. Shaget leszámítva, aki szemtől szembe is így hívja.
Behozza a kávét az irodájába, és megkérdi: – Hogy van ma reggel a Határ
Ura?
Hivatalosan ő a Délnyugati Határ Akciócsoportjának vezetője, és ő
koordinálja a drog elleni háború résztvevőit: a DEA-t, az FBI-t, a
Határőrséget, a Vámhivatalt, a Bevándorlási Hivatalt, a helyi és az állami
rendőröket. Mindannyian Art Kellernek jelentenek. San Diegóban van egy
hatalmas irodája, meg a hozzá tartozó személyzete.
Befolyásos pozíció, pontosan olyan, amilyet John Hobbstól követelt.
Emellett tagja még a Vertikális Bizottságnak is. Ez egy kis csoport –
belőle és John Hobbsból áll –, ami a DEA és a CIA tevékenységét
koordinálja az Amerikákon, így biztosítva, hogy nem rondítanak bele a
másik levesébe. Ez a hivatalos cél. A nem hivatalos meg az, hogy a két
ügynökség így biztosítsa: Art nem ártja bele magát a Cég dolgaiba.
Ez volt a quid pro quo. Art megkapta a Délnyugati Határ Akciócsoportját,
hogy folytathassa a háborúját a Barrerák ellen, cserébe kussol, és beáll a
sorba.
Halottak napja?, gondolja, ahogy La Jolla egyik utcájában ül a

328
kocsijában. Ennyi erővel cukorkát is rakhatnék a saját síromra.
Aztán meglátja Nora Haydent kijönni egy butikból.
Nora a szokásai rabja, ezt Art a hónapok óta tartó megfigyelés alatt már
megfigyelte. Először a tijuanai forrásaitól hallott róla. Az a pletyka járta,
hogy Adán Barrerának van egy barátnője, szeretője, egy lakást bérel neki a
Rio negyedben, és rendszeresen jár hozzá.
Szokatlan lazaság Adántól egy amerikai nővel kezdeni, gondolja Art,
ahogy figyeli a boltból távozó nőt, kezében szatyrokkal. Egyáltalán nem
Adánra vall, aki – legalábbis eddig – arról volt híres, hogy a családja a
mindene.
De Art megérti a kísértést, amikor a nőre néz.
Könnyen lehet, hogy nála szebb nőt még az életben nem látott.
Kívül legalábbis, gondolja, majd emlékezteti magát, hogy ez a kurva
Adán Barrerával kefél.
Profiként.
Három hónappal ezelőtt kezdte el figyeltetni, amikor átjött a határon.
Hamarosan a kezében volt egy név meg egy cím, aztán valami más is.
Haley Saxon.
A DEA már évek óta madamként tartja nyilván. Aztán kiderült, hogy az
[11]
IRS is. A San Diegó-i rendőrség mindent tud a Fehér Házról, persze, de
senki sem lépett eddig, mert Haley Saxon kuncsaftjaink listáján komoly
politikusok szerepelnek.
Most meg kiderül, hogy Adán segunderája egyike Haley legjobban
kereső lányainak.
Addig vár, amíg közel nem kerül, ekkor kiszáll a kocsiból, és megmutatja
neki a jelvényét. – Ms. Hayden, beszélnünk kell.
– Nem hiszem.
Elképesztő kék szeme van, hangja magabiztos, kulturált. Artnak
emlékeztetnie kell magát, hogy csak egy kurva.
– Miért nem ülünk be a kocsimba? – javasolja Art.
– Miért ülnénk be?
Nora elindul, de Art megfogja a könyökét. – Miért nem tartóztatjuk le a
barátnőjét, Haley Saxont, amiért egy kuplerájt üzemeltet? – kérdi. – Miért
nem zárjuk be végleg a szerelmi fészket?
Nora hagyja, hogy Art a kocsihoz kísérje. Kinyitja neki az ajtót, Nora

329
beül. Art odamegy a vezetőüléshez, és becsúszik a kormány mögé.
Nora feltűnően az órájára néz. – El akarom érni a negyed kettes mozit.
– Beszéljünk a barátjáról – mondja Art.
– A barátomról?
– Vagy Barrera a kuncsaftja? – kérdi Art. – A kliense? Nem ismerem a
szakzsargont, maga majd kisegít.
Nora szeme meg sem rebben. – Ő a szeretőm.
– És ezért a privilégiumért fizet is?
– Ehhez magának semmi köze.
– Tudja, hogy a szeretője miből él?
– Éttermei vannak.
– Ugyan már, Nora – mondja Art.
– Mr. Keller – felelte a nő. – Maradjunk annyiban, hogy nem állnak távol
tőlem az olyan örömök, amelyeket a társadalom törvénytelennek minősít.
– Aha – bólintott Art. – És mi van a gyilkossággal? Az ellen sincs
kifogása?
– Adán soha nem ölt meg senkit.
– Kérdezze meg Ernie Hidalgóról – mondja Art. – És ha már úgyis
kérdezősködik, kérdezze Pilar Méndezről is. Neki a fejét vágatta le Adán.
Meg a gyerekei. Tudja, mit tett velük a barátja? Ledobatta őket egy hídról.
– Ez egy régi hazugság, amit Güero...
– Adán mondta ezt magának?
– Mit akar, Mr. Keller?
Ez egy üzletasszony, gondolja Art. Azonnal a lényegre tér. Helyes. Akkor
vágjunk bele. Csak nehogy elbaszd.
– Az együttműködését.
– Azt akarja, hogy informáljam magát...
– Mondjuk azt, hogy maga abban a kivételes helyzetben van...
Nora kinyitja a kocsi ajtaját. – Le fogom késni a filmet.
Art odanyúl, és megfogja a karját. – Nézze meg később.
– Nincs jogában az akaratom ellenére itt tartani – mondja Nora. – Nem
követtem el semmit.
– Hadd magyarázzak el magának pár dolgot – mondja Art. – Tudjuk, hogy
a Barreráknak részesedésük van Haley Saxon üzletében. Már ez is elég neki
a börtönhöz, de ha be tudom bizonyítani, hogy a Barrerák akár egyszer is

330
„hivatalos” ügyben találkoztak a Fehér Házban, akkor szervezett bűnözés
vádjával rács mögé vágom. Minimum huszonkét év, maximum életfogytiglan.
És a maga hibája lesz. Lesz bőven ideje magyarázkodni és bocsánatot kérni
tőle, mert egy zárkába rakatom magukat. És a jövedelmét meg tudja
magyarázni, Ms. Hayden? El tud számolni azzal a pénzzel, amit Adán fizet
azért, hogy a”szeretője” legyen? Vagy magán keresztül mossa a pénzét
tisztára? Nagy szarban van, Ms. Hayden, nyakig. De megmentheti magát.
Még a barátnőjét, Haley-t is megmentheti. Kinyújtom a kezem. Fogadja el.
Nora mély, erőteljes megvetéssel néz rá.
Amivel nekem semmi bajom, gondolja Art. Nem kell, hogy szeress. Csak
tedd
azt, amire kérlek, – Ha valóban megtehetné Haley-vel, amit mondott,
akkor már rég megtette volna – feleli Nora. – Ami meg engem illet. Hajrá.
Próbálkozzon csak.
Megint kinyitja az ajtót.
– És Parada? – kérdi Art. – Ővele is dug?
Ugyanis megfigyelték Norát, amint meglátogatta a papot Guadalajarában,
sőt még San Crístóbalban is. Többször.
Nora megfordul, és csak bámul rá.
– Maga egy mocskos állat.
– Az. Remélem, el is hiszi.
– Csak hogy tudja – feleli Nora. – Jüannal barátok vagyunk.
– Igen? Akkor is a barátja lenne, ha tudná, hogy maga egy kurva?
– Tudja.
És ennek ellenére szeret, gondolja Nora.
– Azt is tudja, hogy eladja magát annak a gyilkos állat Adán Barrerának?
– kérdi Art. – Akkor is a barátja lenne, ha ezt tudná? Hívjam fel, és
kérdezzem meg? Régről ismerjük egymást.
Tudom, gondolja Nora. Mesélt rólad. Azt azonban nem mondta el, milyen
szörnyű alak vagy.
– Tegye, amit tennie kell, Mr. Keller – mondja Nora. – Nem érdekel.
Mehetek?
– Egyelőre igen.
Nora kiszáll a kocsiból, távolodik az utcán, szoknyája lebeg gyönyörű,
napbarnította lába körül.

331
 Olyan nyugodt, mintha csak egy barátnőjével kávézott volna.
Te hülye, kibaszott állat, gondolja, ezt alaposan elbasztad.
De azt nagyon szeretném tudni, Nora, hogy elmondod-e Adánnak a mi kis
beszélgetésünket.

Mexikó
1994

Adán az egész napot temetőkben töltötte.

Kilenc sírt kellett meglátogatnia, kilenc oltárt kellett építenie, kilenc ételt
kiraknia. Kilenc családtagot, akiket Güero Méndez ölt meg alig egy hónapja.
A federalék fekete egyenruhájába öltözött emberei hurcolták el őket az
otthonaikból, vagy rabolták el őket az utcáról Mexikóvárosban és
Guadalajarában, majd egy távoli házban megkínozták áldozataikat,
holttestüket meg hajnalban forgalmas kereszteződésekben dobták ki, hogy az
utcaseprők találják meg őket.
Két nagybácsi, egy nagynéni és hat unokatestvér, közülük kettő nő.
Az egyik nő egy jogász volt a pasador alkalmazásában, de a többieknek
semmi közük nem volt a családi üzlethez. Ők „csupán” rokonai voltak
Miguel Ángelnek, Adánnak és Raulnak, s ez éppen elég. Éppen elég volt
Pilarnak, Güeritónak és Claudinának, nem igaz?, gondolja Adán. Nem
Méndez kezdte a családok kiirtását.
Hanem mi.
Így aztán mindenki, aki Mexikóban csak egy keveset is tudott a
drogüzletről, szinte várta Méndez „Véres Szeptemberét”. A rendőrség alig
nyomozott a gyilkosságok ügyében. „Mit vártak?”, tartotta a helyi
vélekedés.”Megölték a feleségét és a gyerekeit.” És nemcsak megölték,
hanem elküldték Méndez feleségének levágott fejét, meg egy videót arról,
ahogy a gyerekeket ledobták a hídról. Túl sok volt ez, túl sok még
Mexikóban is, még a narcotraficantéknak is: a Barrera pasador átlépett egy
határon. És ha Méndez erre úgy válaszolt, hogy nekiállt kiirtani Barreráék
családját, nos, ez a legkevesebb.
Szóval Adánnak sűrű napja volt, korán reggel a mexikóvárosi temetőkben
kezdte a napot, aztán Guadalajarába repült, majd Puerto Vallartába, ahol
Raúl – rá jellemző módon – partit rendezett.

332
 – Mit búslakodsz? – kérdezte Raúl Adántól, aki most érkezett meg a
klubba.
– Elvégre El Dia de los Muertos van.
Nos, csapásokat kaptak, de adtak is.
– Talán ételt kellene vinnünk az ő sírjukra is – mondja Adán.
– Baszd meg, abba tönkremennénk – feleli Raúl. – Megetetni az összes
embert, akit az ördöghöz küldtünk el. Basszanak egyedül. Majd a családjuk
megeteti őket.
A Barrerák a Világ ellen.
Cali kokain a Medellín kokain ellen.
Ha Adán nem állapodott volna meg az Orejuela testvérekkel, akkor a
Barrerák ma rengeteg cukorkát és virágot kaptak volna. De köszönhetően a
Caliból stabilan érkező kokainnak van pénzük és emberük is háborút
folytatni. La Plazaért folytatott harc egyszerű volt, de véres. Raúl könnyű
választás elé állította a helyi dílereket: Coca-Colát akartok forgalmazni,
vagy Pepsit? Választanotok kell, mindkettőt nem árulhatjátok. Coke vagy
Pepsi, Ford vagy Chevy, Hertz vagy Avis. Vagy az egyik, vagy a másik.
Alejandro Cazaras példának okáért a Coca-Colát választotta. A San
Diegó-i ingatlan-befektető és drogdíler kinyilvánította hűségét Güero
Méndezhez, mire San Ysidro egyik poros utcájában a kocsijában találták
meg. És Billy Brennant, egy másik San Diegó-i kereskedőt a Pacific Beach-
en egy motelszobában találták meg, fejében egy golyóval.
Az amerikai rendőrök értetlenkedve nézték, miért van az áldozatok
szájában egy doboz Pepsi.
Güero Méndez természetesen visszavágott. Eric Mandeoza és Salvador
Marechal a Pepsit választotta, szénné égett testükre egy füstölgő kocsiban
bukkantak rá Chula Vista egy üres telkén. A Barrerák válaszoltak, így a
Chula Vista-i telken hetekig találtak kiégett kocsikat elszenesedett hullákkal.
A Barrerák azonban egyértelművé tették: itt vagyunk, pendejók. Güero
Culiacánból igyekszik irányítani La Plazát, de mi itt vagyunk. Mi itt élünk.
Semmibe sem kerül elérnünk valakit Bajában vagy San Diegóban, és ha
Güero olyan kemény legény, akkor miért nem képes erre a saját területéről,
Tijuanából? Miért nem ölt meg minket Güero? A válasz egyszerű, barátaim:
mert képtelen rá. Ott lapít a házában Culiacánban, és ha akarjátok,
válasszátok őt, de barátaink, ő ott van, mi meg itt.

333
 Güero tétlensége gyengeségre utal, nem pedig erőre, mert az az igazság,
hogy fogyóban vannak a tartalékai. Lehet, hogy Sinaloát keményen kézben
tartja, de imádott szülőföldjét nem. La Plaza nélkül Güerónak két választása
maradt. Vagy El Verdének fizet, hogy Sonorán keresztül szállítsa a drogot,
vagy Abregónak, hogy az Öblöt használja. Az meg biztos, hogy az a két
pénzéhes öreg róka nem keveset kér minden egyes uncia drogért, ami a
területükön átmegy.
Nem, Güerónak majdnem vége. Barreráék nagybátyjainak, nagynénjeinek
és unokatestvéreinek lemészárlása utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt.
Halottak napja van, Adán és Raúl még mindig élnek, és ezt érdemes
megünnepelni.
Éppen ezt teszik az új diszkójukban, Puerto Vallartában.

Güero Méndez elzarándokol a Jardines dél Valié temetőbe Culiacánban,

egy jelöletlen kriptához. Az építmény előtt faragott márványoszlopok, bent
domborművek, a kupolán két kicsi angyal freskója. Valamint felesége és két
gyereke sírja. A falakon üvegtartókban lóg színes fényképük.
Claudia és Güerito.
Két angelitója.
Pilar.
Esposája és queridája.
Elcsábítva, de még mindig szeretve.
Güero ofrenda a los muertost hozott magával, ajándékot a holtaknak.
Angelitóinak csontváz, koponya és állatkölykök formájára kivágott papel
picadót hozott. És koponya formájú süteményt és cukrot, nevük marcipánnal
írva rájuk. És játékokat: a Güeritónak játék katonát, Claudiának babákat.
Pilarnak virágot hozott – a hagyományos krizantémot és körömvirágot –
kereszt formájú csokorba kötve. Meg egy cukorkoporsót. És aprósüteményt
amarántmaggal, amit annyira szeretett.
Letérdel a sírok előtt, lerakja az ajándékait, majd három tálba friss vizet
önt, hogy evés előtt kezet tudjanak mosni. Kint egy kis norteño együttes
vidám zenét játszik egy szakasznyi sicario vigyázó szeme előtt. Güero
minden tál mellé tiszta törülközőt tesz, majd oltárt készít, gondosan
elhelyezve a gyertyákat, a rizs- és babételeket, pollót moleszószban,
cukrozott tököt és édeskrumplit. Aztán meggyújt egy csokornyi campol

334
füstölőt, és leül a földre.
Megosztja velük az emlékeit.
Piknikek, hegyi tavak, közös családi fútbolmeccsek emlékeit. Hangosan
beszél, fejében hallja a válaszukat. A zene édesebb, mint ami kívülről
beszűrődik.
Hamarosan csatlakozom hozzátok, mondja feleségének és gyerekeinek.
Nem mindjárt, de hamarosan.
Addig még sok dolgom van.
Először is, meg kell terítenem a Barreráknak.
Rogyásig rakni keserű gyümölccsel.
És koponya formájú sütemények, rajtuk a nevekkel: Miguel Ángel, Raúl,
Adán.
A lelkűket pokolra küldöm.
Elvégre halottak napja van.

A diszkó, gondolja Adán, a vulgaritás emlékműve.

Raúl víz alatti közegben értelmezte újra La Sirenát. Egy groteszk
neonhableány (maga La Sirena) világít a bejárat fölött, belül a falak
korallokat mintáznak, meg víz alatti barlangokat.
A bal oldali fal egyetlen, hatalmas akvárium, benne közel kétezer liter sós
víz. Az akvárium árába Adán beleborzongott, a trópusi halakról nem is
beszélve: citromsárga, kék és lila hínár, darabja kétszáz dollár;
sündisznóhal háromszázért; ötszáz egy gyönyörű sárga-fekete csíkos
bohóchalért. Aztán ott voltak a drága korallok, és persze Raulnak többfélét
kellett vennie: nyílt agy formájút, gomba- és virágformájút, meg egy ujj
alakút, ami úgy nyúl fel, akár egy fuldokló tengerész keze. Na meg „élő
köveket” megcsontosodott algával, amelyek lilán világítanak a sötétben.
Angolnák – fekete-fehérek és fekete, barnacsíkosak – dugják ki fejüket a
korallok mögül, rákok másznak a kövek tetején, és a mesterségesen
létrehozott áramlatban garnélarákok lebegnek.
A diszkó jobb oldali Ma egy vízesés. (– Ennek semmi értelme –
ellenkezett Adán, amikor még csak építették. – Hogyan lehetne víz alatt egy
vízesés? – kérdezte. – Csak akartam egyet – felelte Raúl. Nos, ez mindent
megmagyaráz, gondolta Adán. Csak akart egyet.) Alatta meg egy barlang,
benne lapos sziklákkal, amire a vendégek ülhetnek, és Adán higiéniai

335
szempontból azért annak örül, hogy legalább a vízpermet tisztítja.
Az asztalok csavart, rozsdás fémből készültek, a tetejük pedig
gyöngyházkagylók héjából készült, itt-ott pár valódi üveggyönggyel. A
táncparkettet olyanra festették, mint az óceán alja, a drága világítás kék
hullámeffektust imitál, mintha a táncosok a víz alatt úsznának.
Irgalmatlanul sok pénzbe került a diszkó.
– Felépítheted – figyelmeztette Adán Raúlt. – De pénzt is kell termelni.
– Ahogy mindennek és mindenkinek – felelte Raúl.
Ha jól belegondolok, ez igaz, Adán el kellett ismernie. Raúlnak
visszataszító az ízlése, de zseni módjára alapít divatos diszkókat és
éttermeket, amelyek magukban nyereségesek, és persze kiválóan alkalmasak
El Nortéről délre, zöld folyóhoz hasonlatosan hömpölygő narkódollárok
tisztára mosására.
A diszkó dugig van.
Nemcsak azért, mert El Dia de los Muertos van, hanem azért, mert La
Sirena még ebben a diszkókkal túlzsúfolt városban is nagy siker. A tavaszi
szünetként ismert időszak alatt amerikai diákok ezrei tódulnak majd ide
részeg orgiákra, még több (tiszta) amerikai dollárt költve el.
Ám ma este főleg mexikóiak vannak itt, a Barrera testvérek barátai és
üzletfelei, hogy közösen ünnepeljenek. Betévedt pár amerikai turista is, sőt
még európai is, hiszen az íratlan törvények szerint az üdülőhelyek legális
üzleteiben nincs helye drogokkal kapcsolatos tevékenységeknek. Nem lehet
eladni kábítószert, nem lehet találkozókat szervezni, és ami a legfontosabb:
nincs erőszak. A drogkereskedelem után a turizmus az ország legnagyobb
bevételi forrása, így aztán senki nem akarja elijeszteni az amerikai, brit,
német és japán turistákat, akik számolatlanul költik a dollárt, a fontot, a
márkát és a jent Mazatlánban, Puerto Vallartában, Cabo San Lucasban és
Cozumelben.
Ezekben a városokban a kartellek tulajdonában vannak az éjszakai
klubok, a diszkók, éttermek és hotelek, szóval a saját érdekeiket védik,
amikor mindent megtesznek azért, hogy egy turistát ne találjon el egy
eltévedt golyó. Senki sem akarja reggel kinyitni az újságot, hogy véres
leszámolásról, meg az utcán heverő holttestekről olvasson. Szóval a
pasadorok és a kormány gyorsan egyezségre jutottak: „Máshol intézzétek
ezeket az ügyeket, fiúk.” Rengeteg pénzt lehet keresni, nem kellene elrontani

336
az üzletet mindenféle erőszakos dolgokkal.
Lehet játszani ezekben a városokban, csak szépen.
Ma éjjel játszanak ám, gondolja Adán, ahogy a három vagy négy szőke,
német lánnyal táncoló Fabián Martínezt figyeli.
Túl sok üzlettel kell foglalkozni, a drog megállíthatatlanul ömlik északra,
a pénz meg cserébe délre. Az Orejuelákkal folyamatosan egyeztetni kell,
majd a kokaint el kell szállítani Kolumbiából Mexikóba, aztán biztonságban
bejuttatni az Államokba, kiszolgálni a viszonteladókat, beszedni a pénzt,
végül visszahozni Mexikóba, és tisztára mosni.
A pénz egy részét el lehet verni, de a nagyobb szelet a megvesztegetésre
megy el.
Ezüst vagy ólom.
Plata o plomo.
Barreráék egyik hadnagya egyszerűen besétál a helyi rendőrség egyik
commandantéjához vagy egy katonai parancsnokhoz, majd átad neki egy
táskányi készpénzt a következő szavak kíséretében: – ¿Plata o plomo?
Ennyit kell csak mondani. A jelentés világos: vagy gazdag leszel, vagy
halott. Te döntesz.
Ha a gazdagságot választják, akkor Adán viszi tovább az ügyet. Ha a
halált, akkor jön Raúl.
A legtöbben a gazdagságot választják.
Coño, gondolja Adán, a legtöbb zsaru készül arra, hogy gazdag legyen.
Sőt, a beosztásukat meg kell vásárolniuk a felettesüktől, vagy havonta
kifizetni a mordidájukat. Olyan, mint egy franchise. Burger King, Taco Bell,
McVesztegetés. Ennél könnyebben a világon nem lehet pénzt keresni. Pénz a
semmiért. Csak el kell az embernek fordítania a fejét, nem lát semmit, nem
hall semmit, nem mond semmit, mire havonta szépen, stabilan érkezik a
pénz.
A háború meg, gondolja Adán, miközben a táncosok vadul mozognak a
vibráló kék fényben, még többet hoz a rendőröknek és a katonáknak. Méndez
azért fizet a zsaruknak, hogy foglalják le a kábítószerünket, mi meg azért,
hogy Méndezét kapcsolják le. Ez mindenkinek jó üzlet, kivéve annak, akinek
ténylegesen elkapják a szállítmányát. Tegyük fel, hogy a Bajai Állami
Rendőrség lefoglal egymillió dollár értékű kokaint Güerótól, Mi fizetünk
nekik százezer dollár „jutalékot” az újságok hősökként ünnepük őket, az

337
amerikaiak is büszkék rájuk, majd egy kis szünet után eladják nekünk az
egymillió dollárt érő kokaint félmillióért.
Ebben az üzletben mindenki jól jár.
És akkor csak Mexikóról beszélünk.
Mert aztán ott vannak ám az amerikai vámosok, akik ingyért nem néznek
félre, ha beáll egy szállítmány a sorba. 30.000 dollár egy személykocsiért,
függetlenül attól, hogy mi van benne. És akkor még nincs arra garancia, hogy
a kocsi átjut a „tiszta” sávban. Még akkor sem, ha az ember a
határállomással szemben vesz egy lakást, aminek az ablaka pont oda nyílik,
odaültet egy embert, aki rádión tartja a kapcsolatot a kocsi sofőrjével, és
igyekszik a „jó” sávba terelni őt. A vámosokat gyakran és minden rendszer
nélkül cserélik, mások meg a rádióadásokat figyelik, szóval, ha az ember
egy tucat kocsit küld a San Ysidro-i és az Otay Mesa-i határállomáshoz,
akkor nagy általánosságban számíthat arra, hogy kilenc vagy tíz átjut.
Meg a városi zsaruk, akiket meg kell vesztegetni San Diegóban, Los
Angelesben, San Bernardinóban. És az állami zsaruk, a seriffek. És a
titkárnők és gépírók a DEA-nél, akik infóval szolgálnak arról, hogy merre
halad egy nyomozás, és milyen módszerekkel. És a lassan a fehér hollónál is
ritkább DEA-ügynökök, de azok is kevesen vannak, mert a DEA és a
mexikói kartellek között továbbra is tart a véres háború, még mindig, Ernie
Hidalgo halála miatt.
Erről Art Keller gondoskodik.
Hála az istennek ezért, gondolja Adán, mert lehet, hogy rövid távon Art
bosszúhadjárata veszteséget jelent, de hosszú távon nyereséget. Az
amerikaiak ezt képtelenek megérteni: nem tesznek mást, mint felhajtják az
árakat, és minket tesznek még gazdagabbá. Nélkülük bármelyik bobo egy
lerohadt teherkocsival vagy egy lyukas csónakkal vihetne drogokat El
Nortébe. Annyira alacsony áron, hogy nem érné meg foglalkozni vele. De
mivel most milliókba kerül a kábítószer szállítása, ezért ennek megfelelően
az árak is magasak. Az amerikaiak egy minden útfélen megtermő növényből
drága terméket csináltak. Nélkülük a kokain meg a marihuána olyan lenne,
mint a narancs. Ahelyett, hogy milliárdokért csempésznék, szinte ingyen meg
lehetne termelni egy kaliforniai mezőn.
A legédesebb irónia meg az, hogy Keller maga is egy termék, hiszen
milliókat keresek azzal, hogy ellene irányuló védelmet árulok. Dollárezreket

338
kérek azoktól a független szállítóktól, akik a terméküket La Plazán akarják
keresztülvinni. Hiszen fizetni kell a rendőreinkért, a katonáinkért, a
vámosainkért, a megfigyelő berendezésért, a kommunikációért... A mexikói
zsaruk ezzel tisztában vannak, az amerikaiak meg nem. Partnerek vagyunk,
mi bermano Arturo, partnerek ugyanabban az üzleti vállalkozásban.
Bajtársak a drog elleni háborúban.
Nem létezhetünk egymás nélkül.
Adán a vízesés alatt álló észak-európai kinézetű fiatal lányokat nézi, akik
hagyják, hogy a vízpermet átnedvesítse pólójukat. Mellüket sokan nyíltan
bámulják. A diszkózene dübörög, a tánc fergeteges, az italozás megalkuvást
nem ismerő. El Dia de los Muertos van, a legtöbben a tömegben régi
barátok Culiacánból vagy Badiraguatóból; a sinaloai narcotraficantéknek
meg sok a halottuk.
Sok szellemet idéznek meg a partin.
A háború véres volt.
De, gondolja Adán, remélhetőleg hamarosan vége, és akkor
visszatérhetünk az üzlethez.
Mert Adán Barrera alapjaiban reformálta meg a drogüzletet.
A mexikói pasadorék hagyományos szervezeti felépítési piramis alapú
volt. A szíciliai maffiacsaládokhoz hasonlóan a szervezet élén a keresztapa
állt, a főnök, alatta a kapitányok, alattuk a katonák, és minden szint „tejelt” a
fölötte állónak. A legalacsonyabban lévők keresték a legkevesebbet, hacsak
nem tudtak maguk alá még egy szintet szervezni, akik már nekik tejeltek, de
erre alig akadt példa. Csak egy hülye nem tudta, mi a gond a piramissal: aki
az elején szállt be, megszedte magát, ha később, akkor meg nem. Adán
értékelése szerint ez csak arra volt jó, hogy az alul lévők nekiálljanak
megszervezni a saját piramisukat.
A piramis ráadásul nagyon ki volt szolgáltatva az agresszív
bűnüldözőknek. Elég csak megnézni, gondolta Adán, mi történt az amerikai
maffiával. Egy dedo kellett csupán, egy tégla, egy elégedetlen katona az alsó
szinten, aki elment a zsarukhoz, és egy mozdulattal összedöntötte az integrált
piramist. A New York-i öt család mindegyikének a feje börtönben ül, a
családjaik pedig megállíthatatlanul elindultak a szétesés felé.
Szóval Adán lerombolta a piramist, a helyére meg egy vízszintes
szervezetet állított. Nos, majdnem horizontálisát. Új szervezetének

339
mindössze két szintje van: a tetején a Barrera testvérek, mindenki más
alattuk.
De egy szinten.
– Mi vállalkozókat akarunk, nem alkalmazottakat – Adán mondta Raulnak.
– Az alkalmazottak pénzbe kerülnek, a vállalkozók meg pénzt keresnek
nekünk.
Az új struktúrán belül létrejött egy folyamatosan növekvő, magasan
motivált, független üzletemberekből álló csapat, akik bruttó bevételük 12
százalékát fizették a Barreráknak. Önként és boldogan, dalolva. Mert már
csak egy szint volt, aminek tejelni kellett, az ember a saját üzletét
irányította, saját maga vállalt kockázatot, és csak rajta múlt, hogy mennyit
keres.
Adán pedig gondoskodott róla, hogy a lehetséges nyereség a jövőben
magas legyen a vállalkozóknak. Ezen az elven szervezte újra a Baja-kartellt,
megengedve – nem, bátorítva –, hogy az emberei önállósodjanak:
az”adójukat” lecsökkentette 12 százalékra, hosszú lejáratú hitelt adott, hogy
legyen miből elindítaniuk a vállalkozást, lehetőséget adott nekik, hogy
használják a pénzügyi szolgáltatásokat
– például pénzmosás és ezért cserébe mindössze lojalitást kért a
kartellhez.
– Sokak által fizetett tizenkét százalék – magyarázta Adán Raúlnak,
amikor elővezette a drasztikus adócsökkentés tervét – sokkal több, mint a
kevesek által fizetett harminc. – Volt honnét tanulnia: Reagan forradalmából.
Az adócsökkentés több bevételt jelentett, mert a kevesebb adó miatt többen
tudtak új vállalkozásba belevágni, akik így pénzt kerestek, és több adót
fizettek.
Raúl véleménye szerint a Méndez elleni háborút ólommal fogják
megnyerni, és nem az új üzleti modellel, és szűk keresztmetszetben igaza is
van. De Adán szentül hisz abban, hogy az erősebb tényező tisztán
közgazdasági: a Barrerák olcsóbbak Güero Méndeznél. Lehet választani: az
ember Coca-Colát ad el 30 százalékos költséggel, vagy Pepsit 20
százalékossal. A döntés nem nehéz: az ember vagy Pepsit ad el, és sok pénzt
keres, vagy Coke-ot, és kevesebbet, amíg Raúl ki nem nyírja. Hirtelen
gombamód elszaporodtak a Pepsit árulók. Csak a hülye választotta az ólmos
Coca-Colát az ezüstös Pepsi ellenében.

340
 Ezüst vagy ólom.
Az új Baja-kartell jin és jangja.
Aki Adánnak üzletel, ezüstöt kap, aki Raúllal, az ólmot. A felállás miatt
Bajában egyre többen fordultak Güero Méndez ellen, akinek csak lassan
esett le, hogy mi történik, és mire észbekapott, addigra már nem engedhette
meg az árcsökkentést, mert nem tudott elég kokaint La Plazán keresztül
szállítani, és harminc százalékot kellett fizetnie azért, hogy Sonorát vagy az
Öblöt használja szállítási útvonalként.
Raúl később elismerte, hogy a 12 százalékos megoldás szimplán zseniális
húzás volt.
Tökéletes például Fabián Martíneznek, meg a többi Juniornak.
A szabályok egyszerűek voltak.
A vállalkozó közölte a Barrerákkal, hogy mikor hozza az árut, és mi az
(kokain, marihuána vagy heroin), mennyi a súlya, és mi az előre
megállapodott átadási összeg – rendszerint valahol 14.000 és 16.000 dollár
között kilónként –, és mikor tervezi átvinni az amerikai viszonteladójához. A
sikeres átadást követő negyvennyolc órán belül kellett kifizetni
Barreráéknak az előzetesen megállapodott végösszeg 12 százalékát. (Az
előzetesen megállapodott ár mindössze általános garanciaként szolgált: ha
az ember kevesebbért adta el, akkor is az eredeti összeg után kellett fizetnie,
ha meg többért, akkor az után.) Ha az ember két napon belül nem tudta
elvinni az összeget, akkor nem ártott leülnie Adánnal kidolgozni a
részletfizetés mikéntjét, különben Raúl...
Ezüst vagy ólom.
A tizenkét százalékot csak azt takarta, hogy a szállítmányt keresztül
lehetett vinni La Plazán. Amennyiben az ember maga akart megállapodni a
helyi rendőrökkel, federalékkal vagy katonai comandantékkal, hogy így
garantálja a szállítmánya biztonságát, hajrá. De a tizenkét százalékot akkor
is ki kellett fizetnie. Ám ha az ember azt akarta, hogy a Barrerák
gondoskodjanak ezekről a biztonsági megoldásokról, akkor annak sem volt
akadálya, viszont pénzbe került: a mordida ára, plusz kezelési költség.
Ebben az esetben azonban a Barrera testvérek garantálták, hogy a
szállítmány épségben mozog a határ mexikói oldalán. Amennyiben a
rendőrség lefoglalta a szállítmányt, a Barrerák megtérítették a kárt. A
beszerzési árat. Ha például kokaint foglaltak le, akkor a Barrera testvérek

341
azt fizették ki, amennyiért az ember az árut az Orejuelas-kartelltől vette
Caliban, és nem azt, amennyiért eladta volna az Államokban. Aki megvette
Barrerá-ék biztosítási csomagját, annak garantálták, hogy az árujuk
biztonságban van onnantól kezdve, hogy behozzák Bajába, egészen odáig,
hogy elér a határig. Más kereskedő nem verhette át a vállalkozót, banditák
nem rabolhatták ki. Erről Raúl és sicarioi gondoskodtak: csak egy komplett
őrült mert volna elrabolni egy olyan szállítmányt, amiért Raúl Barrera
vállalt felelősséget.
A Barrerák pénzügyi szolgáltatásokat is nyújtottak. Adánnak az volt a
célja, hogy a lehető legkönnyebben a lehető legtöbben vágjanak bele az
üzletbe, szóval a tizenkét százalékot soha nem kellett előre kifizetni. Csak
azt követően, hogy az áru gazdára talált. De Barreráék nem álltak meg itt:
még a pénzt is segítettek tisztára mosni, és ez az üzlet a többinél is jobban
jövedelmezett a testvérpárnak. A pénzmosás piaci ára 6.5 százalék volt, de
a megvesztegetett bankárok 5 százalékért is dolgoztak, így a Barrerák újabb
másfél százalékot fogtak az üzleten. Persze nem volt kötelező rajtuk
keresztül tisztára mosni a pénzt: egy független üzletember azt csinál, amit
akar. De ha máshova ment, ahol átverték vagy kifosztották, vagy az amerikai
vámosok visszafele lefoglalták a pénzét, akkor azért csak magát okolhatta. A
Barrera testvérek viszont garantálták a tiszta pénzt. Akármennyit adott nekik
az ember mocskosán, három munkanapon belül 93.5 százalékát tisztán
visszakapta.
Szóval ez volt Adán Barrera „Bajai Forradalma”. A drogbiznisz
modernizálása.
– Miguel Ángel Barrera a huszadik századba rángatta a
drogkereskedelmet – mondta az egyik narcotraficante –, Adán meg a
huszonegyedikbe vezeti.
És ha már itt tartunk, akkor legyőzzük Güero Méndezt is, gondolja Adán.
Ha nem tudja szállítani a kokainját, akkor mordidát sem tud fizetni. Ha nem
tud fizetni mordidát, akkor nem tud kokaint szállítani. Eközben egy hálózatot
építünk, ami gyors, hatékony és a vállalkozó szellemre épít, a legmodernebb
technológiát és fiskális mechanizmust használva.
Az élet szép, gondolja Adán ezen a halottak napján.

Halottak napja, gondolja Callan.

342
 Nagy ügy.
Úgyis a halottaké minden nap, nem?
La Sirena bárpultjánál ülve iszogat. Ha az ember kihívásra vágyik, akkor
próbáljon meg tiszta whiskyt rendelni egy mexikói bárban a strand mellett.
Ha megmondja a pultosnak, hogy egy miniesernyő nélküli italt akar, akkor az
úgy néz az emberre, mint akinek éppen most cseszték el a napját.
Callant ez nem zavarja. – Hé, viejo, esik itt benn az eső?
– Nem.
– Akkor erre kurvára nincs szükségem, nem igaz?
És ha gyümölcslevet akarnék, amigo, akkor azt rendelnék. Egyvalaminek
akarom a levét. Az árpának.
Ez az ír C-vitamin.
Az életelixír.
Ami vicces, gondolja Callan, annak fényében, hogy miből élek. Amiből
mindig is éltem.
Nem birkákat nyírok meg, hanem embereket ki.
Sajnálom, uram, de ki kell költöznie.
Jó, de...
Semmi de. Kifelé abból a kibaszott medencéből.
Már nem a Cimino családnak dolgozik, hanem Sal Scachinak. Callan
Costa Ricában ejtőzött, várta, hogy elüljön a szarvihar New Yorkban,
amikor Scachi meglátogatta.
– Mit szólnál egy kolumbiai úthoz? – kérdezte Callantól.
– Miért?
Hogy csatlakozz a”MAS”-hoz, hangzott a válasz.
Muerte a Secuestradores – Halál Az Emberrablókra. Scachi
elmagyarázta, hogy az egész 81-ben kezdődött, amikor egy baloldali lázadó
csoport – M-19 néven – elrabolta a kolumbiai drogbáró, Fabián Ochoa
húgát, és váltságdíjat követelt érte.
Na, ez egy kurva jó üzleti terv volt, gondolta Callan. Elrabolni egy főnök
húgát.
Mert Ochoa fizetni akart, mi?
A kokainmágnás ehelyett, mesélte Scachi, összehívta 223 üzlettársát,
mindenkitől 20.000 dollárt kért, meg a tíz legjobb mesterlövészeiket. Tessék
összeadni. Ez már egy komoly háborús büdzsé: négy és félmillió dollár, meg

343
közel kétezer fegyveres.
– Ezt kapd ki – mondta Scachi. – Ezek a fickók egy futballstadion fölé
repültek egy helikopterrel, és szórólapokon tudatták, hogy mit fognak tenni.
Ami nagyjából nem volt más, mint kétezer veszett kutya őrjöngése
Caliban és Medellínben. Betörtek otthonokba, egyetemistákat ragadtak el a
tanteremből, néhányat ott helyben agyonlőttek, a maradékot meg
elvitték”kihallgatásra”.
Ochoa húgát sértetlenül elengedték.
– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezte Callan.
Scachi elmondja neki. 85-ben a kolumbiai kormány tűzszünetet kötött a
különböző baloldali csoportokkal, amik egy Unión Patriótica nevű
szervezetet hoztak létre. A párt tizennégy parlamenti helyet szerzett a 86-os
választásokon.
– Oké – mondta Callan.
– Nem, nem oké – felelte Scachi. – Ezek kommunisták, Sean.
Scachi ekkor belekezdett egy kibaszott tirádába, aminek ez volt a lényege:
azért harcoltunk a kommunisták ellen, hogy az emberek demokráciában
élhessenek, mire azok a hálátlan, kurva anyaszomorítók fogják magukat, és a
kommunistákra szavaznak. Callan nagyjából azt vette le ebből, hogy Scachi
szerint kell a demokrácia, de azért ennyire sok nem kell belőle.
Abszolút szabadon dönthetik el, hogy szerintünk mi jó nekik.
– A MAS ez ellen fog tenni – folytatta Scachi. – Hasznát tudnák venni egy
olyan embernek, amilyen te vagy. A te képességeiddel.
Talán, gondolta Callan, talán, biztosan hasznomat tudnák venni, de nem
fogják. Nem tudom, Salnek mi köze van a MAS-hoz, de nekem semmi.
– Azt hiszem, én inkább visszamegyek New Yorkba – mondta Callan.
Elvégre Johnny Boy átvette a család irányítását, és kutya kötelessége
Callant szeretni, tisztelni, és vigyázni rá.
– Aha, akár vissza is mehetsz – mondta Scachi. – Csak éppen háromezer
szövetségi vádemelés vár rád.
– Miért?
– Miért? Kokainkereskedelem, zsarolás, szervezett bűnözés. Azt is
hallottam, hogy a Nagy Paulie-féle ügyet is a nyakadba akarják varrni.
– Kicsodák? – kérdezte Callan. – Nem azt akarod mondani, hogy te
akarod a nyakamba varrni?

344
 – Miről beszélsz?
– Te béreltél fel. Te állítottál oda.
– Figyelj ide, kölyök, talán el tudom intézni – mondja Scachi –, de nem
ártana, ha segítenél nekünk ebben a dologban.
Callan nem kérdezi, Scachi hogyan tud elsimítani egy szövetségi
vádemelést azzal, hogy Kolumbiába küldi egy rakás antikommunista
kokainbanditához, mert vannak dolgok, amiket az ember nem akar tudni.
Fogta a repülőjegyet, az új útlevelét, elrepült Medellínbe, és bejelentkezett
a MAS-nál.
A Halál Az Emberrablókra megnevezés nem volt pontos. Helyesen: Halál
Az Unión Patriótica Győztes Jelöltjeire. Hatan golyót kaptak a fejükbe a
képviselői eskü helyett. (Halottak Napjai, gondolja most Callan, és iszik.
Halottak napjai.)
Ekkor kezdődött a haddelhadd. Az M-19 válaszul elfoglalta az
Igazságügyi Palotát, majd a töketlen mentőakcióban meghalt vagy száz
ember, köztük több legfelsőbb bíró. Ez történik, gondolja Callan, ha profik
helyett rendőröket meg katonákat használnak.
Az Unión Patriótica vezetőjének meggyilkolásához azonban már profikat
vettek igénybe. A ravaszt nem Callan húzta meg, ő csak ott ült a kocsiban
fegyverrel a kezében, amikor elintézték Jamie Pardo Lealt. Tiszta, hatékony
és professzionális munka volt.
Aztán kiderült, hogy ez csak a bemelegítés volt.
Az igazi móka 88-ban kezdődött.
Az egészet maga az Ember finanszírozta, Medellín kokainbárója, Pablo
Escobar.
Callan eleinte nem értette, hogy Escobar meg a többi kokainbáró miért
nem szarja le nagy ívben a politikát. Ekkor azonban véletlenül megtudta,
hogy a kartell tagjai a kokainból származó pénzüket ingatlanba fektették,
meg hatalmas marhafarmokba, és nem akarták, hogy betegyen nekik a
tervezett földosztás.
Callan közelről összeismerkedett az egyik ilyen farmerrel.
87 tavaszán a MAS Las Tangasba küldte őt, egy nagy fincára, ami két
testvér, Carlos és Fidel Cardona tulajdonában állt. Amikor még tinédzserek
voltak az apjukat elrabolták és megölték a kommunista gerillák. Szóval lehet
itt dumálni a politikáról meg minden szarságról, gondolta Callan, de ez

345
baromság. Személyes ügy ez. Mindig is az volt.
Las Tangas nem is farm volt, hanem egy kibaszott erőd. Callan látott pár
marhát, ám a farmot hozzá hasonló gyilkosok lakták.
Voltak ott kolumbiaiak, a kartellektől kölcsönkapott katonák, meg dél-
afrikaiak, rhodésiaiak, akik elvesztették a saját háborújukat, cserébe pedig
ezt akarták megnyerni. Aztán izraeliek, libanoniak, oroszok, írek meg
kubaiak. Las Tangas volt a bérgyilkosok és zsoldosok Olimpiai Faluja.
És keményen edzettek.
Az egyik figura – akiről azt pletykálták, hogy izraeli ezredes volt – egy
[12]
rakás brittel jött, akik mind az SAS -nál szolgáltak, vagy legalábbis ezt
állították. Callan természetesen utálta a briteket és az SAS-t, de el kellett
ismernie, hogy ezek a barmok tudták, mit csinálnak.
Callan kedvence mindig is a .22-es volt, de ez a munka többet igényelt,
így hamarosan megtanulta kezelni az M-16-ost, az AK-47-est, az M-60-as
gépfegyvert és a Barrett-Model .90-es mesterlövészeknek kifejlesztett
puskáját.
A közelharcot is megtanulta: hogyan kell késsel ölni, fojtófával, a kezével
és a lábával. Az állandó kiképzők közül néhányan az amerikai különleges
egységnél szolgáltak, páran közülük pedig részt vettek Vietnamban a Főnix
Hadműveletben. Aztán volt sok kolumbiai katonatiszt is, akik úgy beszéltek
angolul, hogy alig értette a szavukat.
Eleinte jókat mulatott a kiejtésükön, amikor valamelyik remek kolumbiai
kinyitotta a száját, és irgalmatlan angolsággal makogott valamit. Aztán
kiderült, hogy a legtöbbet a georgiai Fort Benningben képezték ki.
Az intézményt így hívják: School of the Americas.
Az meg miféle iskola lehet?, tűnődött Callan. Olvasnak, írnak,
rejszolnak? Akármit is tanultak, volt köztük jó pár ronda trükk, amit a
kolumbiaiak boldogan adtak át a később a Los Tangueros néven elhíresült
csapatnak.
És persze részesültek éles gyakorlati képzésben is.
Egy napon a Tangueros egy szakasza elindult, hogy rajtaüssön a
környéken garázdálkodó gerillacsapaton. Egy helyi katonatiszt odaadta
nekik a hat célpont fotóját, akik egy faluban éltek rendes, átlagos
campesinókként, amikor éppen nem gerilláskodtak.
Maga Fidel Cardona vezette a szakaszt. Cardonának volt egy enyhe kis

346
agylövése, Rambónak hívta magát, és úgy is öltözött, mint a főszereplő a
filmben. Szóval elindultak, és annál az útnál álltak lesben, amelyiken a
célpontoknak kellett volna elhaladniuk.
A Tanguerók tökéletes U-alakzatot vettek fel, pont úgy, ahogy tanították
nekik. Callannek nem tetszett, hogy a bokrokban kellett feküdnie, izzadt,
mint egy disznó. Én városi gyerek vagyok, gondolta. Akkor meg miért
léptem be a kibaszott hadseregbe?
Az az igazság, hogy Callan ideges volt. Nem félt, tényleg nem, inkább
nyugtalan volt, nem tudta, mire számítson. Még soha nem harcolt gerillák
ellen. Sejtette, hogy nem fog gondot okozni neki a feladata, hiszen alapos
kiképzésben részesült, és ismerte a terepet is.
A gerillák szépen belesétáltak az U nyitott szájába.
Nem erre számított Callan, hanem tapasztalt harcosokra terepszínű
egyenruhában, kezükben AK-47-esekkel. De ezek farmereknek látszottak,
fakult farmeringet viseltek, meg rövid campesino nadrágot. És nem is
katonák módjára mozogtak. Nem figyeltek, nem voltak éberek. Csak
nyugodtan sétáltak.
Callan a bal szélen álló férfira emelte Galil típusú fegyverét. Egy kicsit
alácélzott, a férfi gyomrára, hátha a fegyvert nagyobbat rúg vissza. És a férfi
fejét sem akarta látni, mert babaarca volt, a barátaival beszélt, és nevetett.
Akár néhány férfi hazafele menet egy munkával töltött nap végén. Szóval
Callan a férfi ingére célzott, mert így olyan volt, mintha lőgyakorlaton lett
volna.
Megvárta, amíg Fidel elsőként lő, aztán amikor meghallotta, kétszer
meghúzta a ravaszt.
Az embere összeesett. Mindannyian összeestek.
A nyomorultak nem tudták, mi történik velük. Az út menti bokrokból
torkolattűz látszott, aztán hat gerilla feküdt véresen a porban.
Még arra sem volt idejük, hogy előhúzzák a fegyvereiket.
Callan erőszakkal vette rá magát, hogy odamenjen a férfihoz, akit
agyonlőtt. A halott arccal a porban feküdt. Callan lábával megmozgatta a
testet. Parancsba kapták, hogy minden fegyvert szedjenek össze, csak éppen
Callan egyet sem talált. Mindössze egy machete volt nála, az a fajta, amivel
a campesinok levágják a fáról a banánfürtöket.
Callan körbepillantott, és látta, hogy a többi gerillánál sem találtak

347
fegyvert.
Ez azonban nem zavarta Fidelt. Körbesétált, és a biztonság kedvéért
mindegyik, földön fekvő férfiit tarkón lőtte, majd rádión visszaszólt Las
Tangasba. Hamarosan megjelent egy teherkocsi olyan ruhákkal, amilyeneket
a kommunista felkelők viseltek, aztán Fidel utasította az embereit, hogy
öltöztessék át a halottakat.
– Viccelsz velem – mondta Callan.
Rambo nem viccelt. Közölte Callannel, hogy csipkedje magát.
Callan csipkedte magát. Az út szélén ült. – Én nem vagyok temetkezési
vállalkozó – mondta Fidelnek. Szóval csak ült ott, és nézte, ahogy a többiek
átöltöztetik a holtakat, majd lefényképezik a „gerillákat”.
Fidel visszafele menet Callanre nézett: – Tudom, hogy mit csinálok –
mondta. – Jártam iskolába.
Aha, én is jártam iskolába, felelte Callan. A Pokol Konyhájában tartották
az órákat. – De azok, akiket lelőttem – tette hozzá –, azoknak rendszerint
fegyver is volt a kezében, Rambo.
Rambo feltehetőleg panaszkodott Callanre, mert pár héttel később
megjelent Sal Scachi, és „tanácsadásra” félrehívta Callant.
– Neked meg mi a bajod? – kérdezte Sal.
– Az a bajom, hogy farmerokat gyilkolunk – felelte Callan. – Semmi nem
volt a kezükben, Sal.
– Nem westernfilmeket forgatunk itt – közölte Scachi. – Itt nincs
semmiféle „becsületkódex”. Akkor akarsz rajtuk ütni, amikor a dzsungelben
vannak AK-47-esekkel a kezükben? Akkor jobban éreznéd magad, ha
közületek is meghalna valaki? Ez egy kibaszott háború, ha nem vetted volna
észre.
– Ja. Értem, hogy ez egy háború.
– Pénzt is kapsz, nem?
De, gondolta Callan, kapok pénzt is.
Havonta kétszer, készpénzben.
– És jól bánnak veled? – kérdezte Scachi.
Mint a királyokkal, ezt el kellett ismernie Callannek. Minden este steak,
ha az ember azt kívánta. Ingyen sör, ingyen whisky, ingyen kokain, ha éppen
erre vágyott az ember. Callan ritkán szívott egy kis kokót, és nem is volt rá
olyan hatással, mint a pia. Sokan a Tanguerók közül betéptek a kokaintól,

348
aztán egész éjjel dugták a kurvákat, akiket a hétvégére hoztak le nekik.
Callan is kipróbálta a kurvákat. Egy férfinak vannak szükségletei. Nem
olyan exkluzív csajok voltak, mint a Fehér Házban: főleg indián nők, akiket
az olajmezőkről hoztak nyugatra. Ha őszinte akart lenni, akkor még csak nem
is nők voltak. Hanem lányok olcsó ruhákban, túl sok sminkkel.
Amikor Callan először lefeküdt eggyel, utána inkább volt szomorú, mint
elégedett. A barakkok mögött bement egy kis szobába. Bútorlap falak, egy
ágy, meg egy ócska ágybetét. A lány megpróbált szexisen beszélni hozzá,
olyanokat mondott, amiket szerinte Callan hallani akart, de végül megkérte,
hogy fogja be a száját, és megdugta.
Utána meg csak feküdt, és a szőke nőre gondolt San Diegóban.
Norának hívták.
Gyönyörű volt.
De az egy másik élet.
Miután Scachi elbeszélgetett vele, Callan összekapta magát, és újabb
bevetéseken vett részt. A Tanguerók ismét elintéztek hat fegyvertelen
„gerillát” egy folyó partján, egy másik fél tucatot meg a helyi falu főterén
lőttek agyon.
Fidelnek külön szava volt arra, amit csináltak.
Limpieza.
Tisztogatás.
Gerilláktól, kommunistáktól, szakszervezeti vezetőktől, agitátoroktól
tisztították meg a környéket – azaz a szeméttől. Callan hallotta, hogy nem ők
az egyetlenek, akik ezzel foglakoznak. Sok más csoport, farm,
kiképzőközpont üzemelt még az országban. Minden csoportnak volt
gúnyneve: Muerte a Revolucionarios, ALFA 13, Los Tinados. Két év alatt
több mint háromezer aktivistát, szervezőt, képviselőjelöltet és gerillát öltek
meg. A legtöbb gyilkosság távoli, eldugott falvakban történt, különösen a
Medellín-kartell uralta Magdalena-völgyben, ahol falvak teljes
férfilakosságát terelték össze és végezték ki. A legtöbbször gépfegyverrel,
de néha machetével aprították fel őket, ha sajnálták a pénzt golyókra.
A kommunistákon kívül másoktól is meg kellett tisztítani a környéket:
utcagyerekektől, homoszexuálisoktól, drogosoktól, alkoholistáktól.
Egy napon a Tanguerók elmentek gerillatisztogatni. A célpontok éppen az
egyik bázisról készültek átmenni a másikra. Szóval Callan a többiekkel

349
együtt az út mellett várt a buszra, megállították, és a sofőr kivételével
mindenkit leparancsoltak. Fidel egyenként összehasonlította az utasokat a
kezében tartott fotókkal, végül kiszúrt öt embert, és elvitte őket az árokhoz.
Callan nézte, ahogy a férfiak térdre esnek, és imádkoznak.
A „Nuestro Padré”-nél nem jutottak tovább, mert a Tanguerók beléjük
eresztettek pár sorozatot. Callan elfordult, mire meglátta, hogy két társa
éppen a volánhoz láncolja a sofőrt.
– Ti meg mi a faszt csináltok? – üvöltötte.
A busz üzemanyagtankjából gázolajat szívtak le, beleöntötték egy
műanyag üvegbe, majd rá a sofőrre, aki kegyelemért könyörgött, mire Fidel
az utasokhoz fordult, és bejelentette: – Ezt kapod azért, mert gerillákat
szállítottál.
Callant két Tanguerónak kellett lefognia, amikor Fidel bedobta az égő
gyufát a buszba.
Callan látta a sofőr szemét, hallotta az üvöltését, és látta, ahogy a teste
megvonaglik a lángokban.
A szagot nem volt képes elfelejteni soha.
(Most, ebben a Puerto Vallarta-i bárban ülve is érzi az égő hús szagát. A
világ összes whiskyje sem elég ahhoz, hogy elűzze az orrából a szagot.)
Aznap éjjel Callan keményen berúgott. Alaposan beseggelt, majd arra
gondolt, hogy a .22-esével golyót ereszt Fidel arcába. Mivel azonban még
nem állt készen az öngyilkosságra, nekiállt összecsomagolni.
Az egyik rhodésiai állította meg.
– Innét nem tudsz csak úgy elmenni – mondta neki. – Egy lépést teszel a
táboron kívül, és megölnek.
A fickónak igaza van.
– Semmit sem tehetsz – folytatta a rhodésiai. – Ez a Vörös Köd.
– Mi az a Vörös Köd? – kérdezte Callan.
A fickó csak nézett rá, aztán vállat vont.
Ha nem tudod...
– Mi a Vörös Köd? – kérdezte Callan Scachitól, amikor az legközelebb
Las Tangasba érkezett, hogy megpróbálja helyrerántani Callant. Az a
kibaszott hülye csak ült a barakkban, és hosszas beszélgetéseket folytatott
Johnnie Walkerrel.
– Hol hallottál a Vörös Ködről?

350
 – Nem érdekes.
– Akkor meg felejtsd el szépen.
– Baszd meg, Sal – felelte Callan. – Része vagyok valaminek. Tudni
akarom, hogy minek.

Nem, nem akarod tudni, gondolta Scachi.

És még akkor sem mondhatnám el neked.
A Vörös Kód több akció és hadművelet közös fedőneve, amelyeket a
latinamerikai baloldali mozgalmak „semlegesítése” érdekében indítottak.
Gyakorlatilag ugyanaz, mint a Főnix volt Vietnamban, csak most Közép- és
Dél-Amerikában. Az egyes hadműveletek résztvevői és irányítói rendszerint
nem is tudták, hogy tevékenységüket a Vörös Ködben koordinálják. John
Hobbs jobbkezeként Sal Scachi feladata volt az információ megosztása, a
források elosztása, a célpontok kijelölése, és munkája eredményeként egyik
akciócsoport sem pancsolt bele a másik munkájába.
A feladat korántsem volt egyszerű, de Scachi tökéletesnek bizonyult az
ellátására. Egykori zöldsapkásként, a CIA régi motorosaként és egy
maffiacsalád tagjaként Sal időről időre eltűnt a hadsereg kötelékéből
„különleges feladatteljesítésre”, és ilyenkor Hobbs kifutófiújaként
dolgozott. Nem keveset, hiszen a Vörös Köd szó szerint több száz
jobboldali milícia és az őket pénzelő drogbárók, ezernyi katonatiszt, néhány
százezer katona, és többtucatnyi hírszerző ügynökség munkáját hangolta
össze.
Na meg az egyházét.
Sal Scachi a Máltai Lovagrend tagja volt, meg az Opus Deié, ami egy
veszettül jobboldali, titkos antikommunista szervezet, sorai közt
püspökökkel, papokkal, és elkötelezett”hétköznapi emberekkel”, mint Sal
Scachi. A katolikus egyház saját magával is háborúban állt: a Vatikán
konzervatív vezetése elkeseredetten harcolt a „felszabadítás teológia” hívei
– baloldali, gyakran marxista, harmadik világbéli papok és püspökök –
ellen, magáért az Anyaszentegyház lelkéért. A Máltai Lovagrend és az Opus
Dei szorosan együtt dolgozott a jobboldali milíciákkal, katonatisztekkel, és
ha a szükség úgy hozta, még a drogkartellekkel is.
A vér meg úgy folyt, mint a bor áldozás közben.
A vérontást szinte teljes egészében – közvetve vagy közvetlenül –

351
amerikai dollárból finanszírozták. Közvetlenül az adott országok
hadseregének nyújtott amerikai segélyek formájában, hiszen a halálosztagok
tagjai főként katonák voltak; közvetve meg az amerikaiak által vásárolt
drogok formájában, hiszen a kartellek a kábítószerért kapott dollárból
finanszírozták a halálosztagokat.
Milliárdnyi dollár gazdasági segély, milliárdnyi dollár kábítószerből
származó pénz.
El Salvadorban a jobboldali halálbrigádok baloldali politikusokat és
szakszervezeti vezetőket gyilkoltak. 1989-ben a San Salvador-i Közép-
amerikai Egyetem kampuszán salvadori katonatisztek lőttek agyon hat
jezsuita papot, egy szolgálólányt és a kislányát. Ugyanebben az évben az
Egyesült Államok kormánya félmilliárd dollár segélyt adott a salvadori
kormánynak. A 80-as évek végére körülbelül 75.000 embert öltek meg.
Guatemalában kétszer ennyit.
A marxista lázadók ellen vívott hosszú háborúban 150.000 embert öltek
meg, és 40.000 tűnt el nyomtalanul. Az utcákon hajléktalan gyerekeket lőttek
agyon. Egyetemi hallgatókat végeztek ki. Egy amerikai hoteltulajdonost
lefejeztek. Egy egyetemi tanárt az előadóban késeitek meg. Egy amerikai
apácát megerőszakoltak, majd megöltek, holttestét pedig társai elé vetették.
Mindeközben amerikai katonák képezték ki a salvadoriakat, tanáccsal és
felszereléssel látták el őket, köztük helikopterekkel, amelyek a gyilkosokat
szállították. A 80-as évek végére George Bushnak annyira elege lett a
vérontásból, hogy leállította a guatemalai hadseregnek nyújtott pénzügyi
segítséget és fegyverszállítást.
Mindenhol ez volt a helyzet Latin-Amerikában: elhúzódó árnyékháború
gazdagok és szegények, jobboldaliak és marxisták között, a liberálisok meg
ott álltak középen, mint a nyúl az éjszakai országút közepén, ami dermedten
figyeli a közeledő kocsi fényszóróját.
A Vörös Köd mindenütt ott volt.
A hadműveletet John Hobbs felügyelte.
És Sal Scachi irányította napi szinten.
Tárgyalt a georgiai Fort Benningben működő School of the Americasban
kiképzett katonatisztekkel. Kiképzést biztosított, technikai segítséget,
felszerelést, információt. Ellátta paripával és fegyverrel a latin-amerikai
fegyveres erőket és milíciákat.

352
 Ezen paripák egyike volt Sean Callan.
Ez az ember kibaszottul szét van esve, gondolta Scachi, ahogy Callanre
nézett: hosszú, mocskos haj, bőre sárga a kemény piálástól. Nem egy
mintakatona, de külső alapján nem szabad ítélni.
Callanre sok mindent lehet mondani, gondolta Scachi, csak azt nem, hogy
ne értene ahhoz, amit csinál.
Az ilyenből meg nem futkos olyan sok az utcán, szóval...
– Elviszlek Las Tangasból – mondta Scachi.
– Jó.
– Van számodra más munkám.
Nem mondod, emlékszik Callan.
Luis Carlos Gálán, a Liberális Párt elnökjelöltje a közvélemény-
kutatások szerint toronymagasan vezetett, egészen addig, amíg 89-ben ki nem
nyírták. Bernardo Jaramillo Osát, az UP vezetőjét akkor lőtték le, amikor 90
tavaszán a bogotái reptéren kiszállt a repülőből. Carlos Pizarrót, az M-19
elnökjelöltjét pár héttel később tették el láb alól.
Ezt követően égni kezdett a talaj Callan talpa alatt Kolumbiában.
De Guatemalában nem, és Hondurasban sem, és El Salvadorban sem.
Scachi úgy mozgatta őt, akár egy királyt egy sakkpartiban. Ide ugrott vele,
oda, hogy csökkentse a bábuk számát a táblán. Guadalupe Salcedo, Héctor
Oqueli, Carlos Toledo – őket tucatnyian követték. Callan lassan már
képtelen volt számon tartani a neveket. Talán nem tudta pontosan, mit az a
Vörös Köd, de azzal tisztában volt, hogy számára mit jelent: vért, vörös
ködöt, ami lassan megtöltötte a fejét.
Aztán Scachi Mexikóba vitte.
– Miért? – kérdezte Callan.
– Hogy pihenj egy kicsit – felelte Scachi. – És nyújts védelmet pár
embernek. Emlékszel a Barrera testvérekre?
Hogyan is felejthette volna el őket? Az egész mostani szart a 85-ös
kokaint-fegyverekért üzlet indította el. Barackos Jimmy külön utakon kezdett
el járni, összerúgta a port Nagy Paulie-val, és ekkor kezdődött Callan
különös útja.
Aha, Callan emlékezett rájuk.
Mi van velük?
– Ők a barátaink – felelte Scachi.

353
 A barátaink, gondolta Callan. Különös megfogalmazás, a maffiacsalád
egyik tagja szokott így beszélni egy másik családtagról. Nos, én nem vagyok
a család tagja, gondolta Callan, ahogy két mexikói kábítószer-kereskedő
sem, szóval mi a faszról beszélünk?
– Jó emberek – magyarázta Scachi. – Részt vesznek az
erőfeszítéseinkben.
Ja, és ettől máris angyalok, gondolta Callan.
De azért elment Mexikóba.
Mert hova máshova mehetett volna?
Szóval most itt ül egy bárban a strand mellett a halottak napján rendezett
bulin.
Úgy dönt, hogy iszik párat, elvégre biztonságos helyen vannak egy szent
napon, probléma sem lehet. De ha mégis, akkor egy kicsit részegen még
jobban is végzem a dolgom, mint józanul.
Ledönti az utolsó italát, majd látja, hogy a hatalmas akvárium szétrobban,
a víz kiömlik belőle, ketten meg olyan egyedi, rángó mozdulattal esnek a
földre, ami az agyonlőtt emberek sajátja.
Callan leveti magát a bárszék mögé, és előkapja a .22-esét.
Legalább negyven, fekete egyenruhát viselő federale ront be az ajtón,
egyre csak tüzelve az M-16-osaikból. Lövedékek csapódnak a barlang
műsziklafalába, és még szerencse, hogy nem valódi, gondolja Callan, mert
elnyelik a golyókat, és nem vágódnak le róluk, bele a tömegbe.
Ekkor az egyik federale elővesz egy kézigránátot.
– Földre! – üvölti Callan, nem mintha bárki is hallaná vagy értené őt,
majd két golyót ereszt a federale fejébe, a kézigránát a földre esik, de
szerencsére nem volt ideje kibiztosítani, ám egy másik federale egy újabb
gránátot dob a táncparkettre, felrobban, több táncos üvöltve a földre esik,
mert srapnel vágódott a lábukba.
Az emberek most már bokáig gázolnak a véres vízben és vergődő
halakban, Callan meg érzi, hogy valami a lábának csapódik, de nem golyó
az, hanem egy kék hal, gyönyörűen foszforeszkál a diszkó kék fényben,
Callan egy pillanatra belefeledkezik a békés látványba, és mire felkapja a
fejét, a poklot látja életre kelni a diszkóban, az emberek sikítanak, ki
akarnak menekülni, de nincs kiút, mert az összes ajtóban federalék állnak.
És lőnek.

354
 Callan örül, hogy egy kicsit piás. Bekapcsolt benne a részeg-ír-
bérgyilkos robotpilóta, a feje tiszta, és tudja, hogy a gyilkosok nem
federalék. És ez nem rajtaütés, hanem leszámolás, és ha ezek a fickók
rendőrök, akkor nincsenek szolgálatban, hanem egy kis mellékest keresnek a
közelgő ünnepekre. Gyorsan felméri, hogy senki nem fog kijutni a bejárati
ajtón keresztül – élve legalábbis nem –, de lennie kell egy hátsó kijáratnak,
szóval leereszkedik a vízbe, és kúszni kezd a diszkó hátsó része felé.

A kiömlő víz menti meg Adán életét.

Az ereje ledobja őt a székről, szóval a srapnelek első köre a feje felett
zúg el.
Éppen fel akar állni, de az ösztönére hallgat, még szerencse, mert golyók
zúgnak el mellette, így visszaül a földre. Ostobán nézi, ahogy a golyók
széttépik a drága korallokat, amik most már kiszáradva állnak a széttört
akvárium aljában, aztán majdnem felugrik, amikor egy izgatott angolna
elúszik mellette. Odanéz a falra, a vízesés mögé. Fabián Martínez a
nadrágját igyekszik felhúzni, a mellette ülő német lány ugyanezen dolgozik,
Raúl meg ott áll, nadrágja a bokájánál, kezében pisztoly, és egyre csak tüzel
a vízesésen keresztül.
Az álfederealék nem látnak át a vízesésen. Ez menti meg Rault, aki addig
tüzel, amíg el nem fogy a lőszere, ekkor lenyúl, és felrántja a nadrágját,
aztán megragadja Fabiánt, és így szól: – Gyere, azonnal el kell tűnnünk
innen.
Mert a federalék a tömegen átnyomulva a Barrera testvéreket keresik.
Adán látja őket közeledni, feláll, hogy a klub hátsó része felé induljon,
ekkor egy federale fegyvert fog rá, mosolyog, és Adán halott, csakhogy a
federale mosolya eltűnik az arcáról, Adán érzi, hogy valaki megragadja a
csuklóját, lehúzza a padlóra, le a vízbe, szembe találja magát egy jenkivel,
aki ezt mondja neki: – Földre, te seggfej.
Callan gyors, határozott lövésekkel irtani kezdi – pop-pop, pop-pop – a
federalékát, akár egy vásári céllövöldében a műanyag kacsákat. Adán
odapillant a halott fedelaréra, és rémülten látja, hogy a rákok már elkezdtek
éhesen gyülekezni a férfi arcának helyén.
Callan előrekúszik, elvesz az éppen lelőtt férfitől két gránátot,
megragadja Adánt, és egyik kezével hátrafele tüzelve a diszkó hátsó része

355
felé indul.
– A testvérem! – kiáltja Adán. – Meg kell találnom őt!
– Földre! – üvölti Callan, amikor tüzet nyitnak rájuk. Adán valóban a
földre veti magát, mert egy golyó a jobb vádlijába csapódott, így arccal a
vízbe borul, ott fekszik, és bután nézi, ahogy a saját vére a szeme előtt
keveredik a mocskos vízzel.
Képtelen mozdulni.
Az agya üvölti, hogy keljen fel, de hirtelen iszonyú kimerültség vesz erőt
rajta, mozdulni is fáradt.
Callan odaguggol, Adánt a vállára dobja, és a BÁNOS feliratú ajtó felé
indul. Már majdnem ott van, amikor Raúl leemeli a súlyt a válláról.
– Fogom – mondja Raúl.
Callan bólint. Barreráék egyik embere tartja a frontot, tüzel a klubban
tomboló káoszba. Callan berúgja az ajtót, és egy folyosó relatív
nyugalmában találja magát.
Jobbra egy ajtó, SIRENAS felirattal, alatta egy hableány sziluettjével,
balra meg egy másik ajtó, a felirat: POSEIDONES, alatta meg egy hosszú,
göndör hajú és szakállú férfi sziluettjével. Előttük egy harmadik ajtó
SALIDA felirattal, és Raúl a kijárat felé indul.
Callan üvölt: – NE! – Aztán gyorsan elhúzza onnét a gallérjánál fogva.
Éppen időben, mert az ajtót lövedékek szaggatják, ahogy arra Callan
számított. Akinek van ideje és elég embere egy ilyen leszámolást
megszervezni, az a hátsó kijárathoz is fegyvereseket állít.
Szóval Raúlt a POSEIDONES ajtó felé rántja. Az egyik őket fedező
fegyverest lelövik. Callan kibiztosítja az egyik gránátot, és a kidobja a hátsó
ajtón, így győzve meg az ott állókat, hogy ne jöjjenek utánuk.
Aztán beugrik a férfivécébe, és behúzza maga mögött az ajtót.
Hallja, ahogy a gránát tompa puffanással felrobban..
Raúl leülteti Adán a vécére, egy fegyveres az ajtónál áll, miközben
Callan megnézi Adán sebesült lábát. A golyó távozott a sebből, és
képtelenség megmondani, hogy tört-e csontot vagy sem. Vagy eltalált-e egy
ütőeret, mert ebben az esetben Adán itt fog elvérezni.
Az az igazság, hogy egyikük sem fogja túlélni, akkor biztosan nem, ha a
fegyveresek egyre csak jönnek, mert csapdába estek. Bassza meg, gondolja
Callan, mindig tudtam, hogy szar halálom lesz, aztán körbenéz, látja, hogy

356
nincs ablak – Amerikában ez minden vécében kötelező –, de felpillant, és
meglát egy tetőablakot.
Tetőablak a férfivécében?
Ezt is Raúl remek ízlésének köszönhetik.
– Azt akarom, hogy a vécék úgy nézzenek ki, mint egy oldalára fordult
hajó kabinjai – magyarázta Adánnak, amikor a tetőablakokon vitáztak. –
Tudod, mintha a hajó elsüllyedt volna.
A tetőablak kerek, mint a kabinokon, a vécék meg aprólékosan
kidolgozottak, a vécécsészéket kivéve minden az oldalán fekszik. Pont erre
van szüksége az embernek, gondolja Callan, ha túl sok Margaritát ittál, és
hugyozni akarsz egy embereset. Egy oldalára borult hajóra. Egy tengeribeteg
budira. Azon tűnődik, hogy hány egyetemista jött be ide viszonylag
elfogadható állapotban, majd hányt össze mindent, mert nem tudta, hol a
fent, meg hol a lent, de nem gondolkodik ezen sokáig, mert az a kurva a
tetőablak az egyeden kiút, szóval felmászik a mosdóra, és kinyitja az
ablakot. Felugrik, megkapaszkodik, felhúzza magát, keresztül az ablakon, és
már a tetőn van, a levegő sós és meleg, aztán a fejét bedugja az ablakon: –
Gyerünk!
Fabián felugrik és felhúzza magát, Raúl felemeli Adánt, Callan és Fabián
megragadják a kezét, majd a tetőre emelik, Raúl elég nehezen tudja
átpasszírozni magát az ablakon, de még időben sikerül neki, mert a.
federalék berúgják az ajtót, és golyózáport zúdítanak a helyiségre.
Aztán berontanak, egy rakás halottra meg vonagló, üvöltő sebesültre
számítva. De nem látnak semmit, ott állnak értetlenül, amíg az egyik fel nem
néz a nyitott tetőablakra, és le nem esik neki, mi történt. A következő
pillanatban azonban Callan kezét látja, amiből kiesik a gránát, az ablak
becsukódik, és most már tele van La Sirena férfivécéje hullákkal, és
vonagló, üvöltő sebesültekkel.
Callan az épület hátsó fala felé indul. A sikátorban csak egy federale áll,
Callan gyorsan kiiktatja két lövéssel a tarkójába. Aztán Raúllal óvatosan
leengedik Adánt a lent várakozó Fabiánnak.
Sietve mennek a sikátorban, Raúl a vállán viszi Adánt, az utca felé
mennek, ahol Callan kilövi egy Ford Explorer ablakát, kinyitja az ajtót, és
harminc másodperc alatt elindítja a kocsit.
Tíz perc múlva már a Guadalupei Nagyasszonyunk kórház ambulanciáján

357
vannak, ahol az ügyeletes nővér a Barrera név hallatán már nem tesz fel
nekik több kérdést.
Adánnak szerencséje van: a golyó ugyan érte a csontot, de nem törte el, az
ütőér pedig sértetlen.
Raúl egyik kezével vért ad, a másikkal meg telefonál, mire a sicariói
perceken belül vagy a kórházban teremnek, vagy La Sirena környékét
kutatják át Güero embereiért. Egyet sem találnak, de azt elmondják, hogy hat
vendég meghalt, és tíz „federale” vagy halott, vagy sebesült.
Ám Méndez fegyveresei nem tudták megölni a Barrera testvéreket.
Sean Callannek köszönhetően.
– Amit csak akarsz – mondja neki Adán.
A halottak napján.
Csak kérned kell.
Amit csak akarsz ezen a világon.

Egy tinédzser lány készít neki pan de muertót.

A holtak kenyerét.
A hagyományos édes zsemle a közepén meglepetéssel, amiről tudja, hogy
Don Miguel Ángel Barrera különösen szeret, és már nagyon várja. Aki a
meglepetésbe harap bele, szerencséje lesz, így aztán csak egy zsemlét süt
neki, hogy biztosan Don Miguelé legyen a meglepetés.
Ezen a különleges estén mindennek tökéletesnek kell lennie.
Ezért aztán külön figyelemmel öltözik fel: egyszerű, mégis elegáns fekete
ruha, fekete harisnya, fekete tűsarkú cipő. Lassan sminkeli magát, ügyel
szempillája vastagságára, majd addig fésüli fekete haját, amíg nem csillog.
Megnézi magát a tükörben, és elégedett a végeredménnyel: bőre sápadt és
sima, sötét szemét kiemelte, haja lágyan omlik a vállára.
Bemegy a konyhába, a különleges pan de muertót egy ezüsttálcára teszi,
körülrakja gyertyákkal, meggyújtja őket, és bemegy Tío cellájának
étkezőjébe.
Tío fenségesen néz ki selyempizsamájára húzott kék szmokingjában. Don
Miguel unokaöccsei gondoskodnak róla, hogy nagybátyjuknak része legyen
minden luxusban, ami elviselhetővé teszi a rablétet: jó ruhák, jó borok, és
nos, a lány.
Az emberek arról suttognak, hogy Adán Barrera a saját bűntudata miatt

358
tesz meg mindent Tíóért, ugyanis amíg a nagybátyjuk börtönben van, addig
nem tud beleszólni a Barrera pasador vezetésébe. Az élesebb nyelvek azt
mondják, hogy Tío letartóztatását maga Adán intézte el, mert így akart
megszabadulni tőle, és átvenni a helyét.
A lány nem tudja, ebből mi igaz, és nem is érdekli. Csak annyit tud, hogy
Adán Barrera mentette meg egy mexikóvárosi bordély nyomorúságos
jövőjétől, amikor őt választotta nagybátyja társául. A pletyka azt tartja, hogy
a lány hasonlít Don Miguel egykori szerelmére.
És ez az én nagy szerencsém, gondolja a lány.
Don Miguel nem kér sokat. A lány főz neki, mossa a ruháit, kielégíti
férfiúi szükségleteit. Igaz, Tío veri őt, de nem olyan gyakran és keményen,
ahogy az apja tette, a szexuális étvágya meg nem túl erős. Megveri őt,
megdugja, és ha nem áll keményen a fotója, akkor mérges lesz, és addig veri
a lányt, amíg újra meg nem merevedik.
Van ennél rosszabb élet is, gondolja a lány.
A pénz meg, amit Adán Barrera küld neki, nem kevés.
Igaz, annyira nem nagylelkű, mint...
A gondolatot kiűzi a fejéből, és odateszi Don Miguel elé a pan de
muertót.
A keze remeg.
Tío észreveszi.
Apró kis keze remeg, ahogy leteszi a zsemlét elé, Tío a szemébe néz,
látja, hogy könnyes, mindjárt elsírja magát. Sajnál?, kérdi magától Don
Miguel.
Vagy fél tőlem? Aztán mélyen belenéz a szemébe, a lány lepillant a pan
de muertóra, majd rá, és ekkor Tío tudja.
– Nagyon szép lett – mutat a zsemlére.
– Köszönöm.
Megbicsaklott a hangja?, tűnődik Tío. Habozott volna egy fél
másodpercig?
– Kérlek, ülj le – mondja neki, feláll, és kihúzza a lánynak a széket. – Az
első falat a tied – folytatja, majd visszaül.
– O, nem, a tiedé.
– Ragaszkodom hozzá.
– Nem lehet.

359
 – Ragaszkodom hozzá.
Parancs.
Aminek a lány kénytelen engedelmeskedni.
Szóval letör egy darabot a fanból, és a szájához emeli. Vagy legalábbis
megpróbálja: a keze annyira remeg, hogy nem találja a száját. Minden
igyekezete ellenére könnyek töltik meg a szemét, kibuggyannak, és fekete
csíkot hagyva maguk után csorognak le az arcán.
A lány felnéz rá, és kinyögi: – Nem megy.
– Velem mégis megetetted volna.
A lány szipog, orrában kis buborék jelenik meg.
Tío egy szalvétát nyújt neki.
– Töröld meg az orrod.
Megtörli.
Aztán Tío így szól: – Most pedig meg kell enned, amit nekem sütöttél.
– Kérlek – nyögi a lány.
Aztán lenéz.
Az unokaöccseim már halottak lennének?, gondolja Tío. Güero nem
merne megölni, hacsak ki nem iktatta volna Adánt és Raúlt. Szóval vagy
halottak, vagy hamarosan azok lesznek, de az is lehet, hogy Güero ezt is
elbarmolta. Reméljük, gondolja, és felvési az agyába, hogy az első adandó
alkalommal kapcsolatba kell lépnie velük, rögtön azt követően, hogy elintézi
ezt a triste ügyet.
– Méndez sok pénzt ajánlott, igaz? – kérdi Don Miguel a lánytól.
Bólint.
– Húgaid vannak, ugye? – kérdezi Tío. – A részeges apád zaklatja őket?
Méndez pénzével meg tudnád menteni őket, új otthonba költözni?
– Igen.
– Értem – mondja Tío.
A lány reménykedve néz rá.
– Egyél – néz rá Tío. – Kegyes halál, nem igaz? Tudom, hogy nem
akartad, hogy sokáig szenvedjek.
Megint a szájához emeli a pánt. Keze remeg, ajkán apró kenyérmorzsák.
Nagy könnycseppek pottyannak a kenyérre, elkenve a cukormázat rajta, amit
olyan aprólékosan vitt fel rá.
– Egyél.

360
 A lány beleharap, de nem képes lenyelni a falatot, így Tío tölt neki egy
pohár vörösbort, és a kezébe adja. A lány belekortyol, ez segít, ismét harap,
megint kortyol egyet.
Tío odahajol, és a megsimítja a haját. És halkan beszél hozzá: – Tudom.
Tudom. – A lány megint harap egyet. Kinyitja a száját, .nyelvére veszi, egy
korty bor, aztán a sztrichnin hatni kezd, a lány hátraveti a fejét, szeme tágra
nyílik, halálhörgése csendesen elhal szétnyílt ajkai között.
Tío a testét átdobatja a kerítésen a kutyáknak.

Parada rágyújt egy cigarettára.

Szájában tartja, ahogy lehajol, belebújik a cipőjébe, és azon tűnődik,
vajon miért ébresztették fel ilyen hajnali órában, és mi az a „sürgős
személyes ügy”, ami nem várhat addig, amíg felkel a nap. Megmondja a
házvezetőjének, hogy vezesse be az oktatási minisztert a dolgozójába,
mindjárt megy ő is.
Parada évek óta ismeri Cerrót. Cerro sinaloai kormányzósága alatt
Parada püspök volt Culiacánban, és a kormányzó két, házasságon belül
született gyerekét is ő keresztelte meg. És nem Don Miguel Ángel Barrera
volt a gyerekek keresztapja?, kérdi magában Parada. Dehogyisnem, maga
Barrera jött megbeszélni vele a spirituális és hétköznapi részleteket Cerro
törvénytelen gyerekével kapcsolatban, miután a kormányzó kihasznált egy
fiatal lányt az egyik faluban. Még szerencse, hogy hozzám fordultak, és nem
valami falusi magzatelhajtóhoz, és ezt azért a számlájára kell írni.
De, gondolja, miközben egy régi pulóverbe bújik bele, ha megint egy
fiatal lánnyal kapcsolatos ügyben jött, akkor mérges leszek. Cerrónak több
esze lehetne ennyi idős korára. Ha máshonnét nem, hát a saját
tapasztalatából tanulhatott volna, de ha mégsem, miért hajnali négykor kell
kivernie az ágyból?
Csönget a házvezetőért.
– Kávét kérek – mondja neki Parada. – Két személyre a dolgozómba.
Kapcsolatuk az elmúlt időben a vita és a törleszkedés között mozgott,
könyörögve és fenyegetve, hiszen Parada állandóan beadványokkal
bombázza az oktatási minisztert új könyveket, iskolákat, ingyenebédet és
több tanárt kérve. A tárgyalásaik során Parada gyakran a zsarolás határán
táncolt, egyszer még azt is megemlítve: nem hagyja, hogy Cerro

361
„zabigyerekekként” kezelje a távoli kisfalvakat. A megjegyzésnek
köszönhetően két általános iskolát nyitottak egy tucatnyi új tanárral.
Talán Cerro így akar bosszút állni, gondolja Parada a lépcsőn lefele
menet. De amikor benyit a dolgozójába, látja Cerro arcán, hogy a helyzet
ennél sokkal súlyosabb.
Cerro azonnal a lényegre tér: – Rákos vagyok. Haldoklok.
Parada nem jut szóhoz. – Nem is tudom, mit mondjak. Nem lehet...
– Nem. Nincs remény.
– Nem akar meggyónni?
– Arra van egy papom – feleli Cerro.
Odanyújtja Paradának az aktatáskáját.
– Ezt magának hoztam – mondja. – Más nem jutott eszembe.
Parada kinyitja a táskát, megnézi a papírokat és magnószalagokat, majd
megszólal: – Nem értem.
– Részese voltam – feleli Cerro – egy összeesküvésnek. Egy nagyon
komoly bűncselekménynek. Nem halhatok meg... Félek meghalni... ezzel a
lelkemen. Legalább meg kell próbálnom jóvátenni valamit.
– Amennyiben meggyón mindent, akkor teljes feloldozásban lesz része –
feleli Parada. – De ha ezek itt bizonyítékok, akkor miért hozzám hozta?
Miért nem a főügyészhez, vagy...
– Ő is rajta van azokon a magnószalagokon.
Nos, így érthető, gondolja Parada.
Cerro előrehajolva suttog: – A főügyész, a belügyminiszter, a PRI elnöke.
Az elnök. Mindenki. Mindannyian.
Jézus ereje ne hagyj el, gondolja Parada.
Mi van ezek a szalagokon?
Elővesz párat, beleteszi a magnóba, hallgatja őket.
Közben az egyik cigarettáról a másikra gyújt, lapozza a dokumentumokat.
Találkozókról készült feljegyzések, Cerro jegyzetei. Nevek, dátumok,
helyszínek. Tizenöt évnyi korrupció. Nem, nem csak korrupció. Mert az
érthető. Arra van szó. De erre nincs. Ez több mint hihetetlen. Szavakkal le
nem lehet írni.
Röviden és egyszerűen összefoglalva: ezek eladták az országot a
narcotraficantéknek.
Ha nem hallotta volna, Parada nem hiszi el. Hangfelvételek egy, az elnök

362
megválasztásáért rendezett vacsorán: a belépő 25 millió dollár. Választási
tisztviselők meggyilkolása, és a választás elcsalása. Az elnök testvérének
meg a főügyésznek a hangja, amint ezt az égbekiáltó bűnt tervezik. És közben
pénzt kérnek rá a drogkereskedőktől. És gyilkosságokat hajtatnak végre
velük. Megkínoztatják és megöletik velük az amerikai ügynököt, Hidalgót.
Aztán ott volt a Kerberosz Hadművelet, az összeesküvés a kontrák
pénzelésére, kiképzésére és felfegyverzésére a kokainkereskedelemből
származó pénzzel.
Meg a Vörös Köd Hadművelet, a jobboldali gyilkosságok, amelyeket
részben a mexikói és kolumbiai drogkartellek finanszíroztak, és a PRI
támogatott.
Nem csoda, hogy Cerro retteg a pokoltól. Ő segített abban, hogy itt
valósuljon meg.
És most már értem, miért hozzám hozta a bizonyítékot. Azok a nevek a
hangok a szalagokon, a nevek a dokumentumokon – az elnök, a testvére, a
külügyminiszter, Miguel Ángel Barrera, García Abrego, Güero Méndez,
Adán Barrera, szó szerint rendőrök, katonák, hírszerzők, PRI tisztviselők
százai –, nos, senki sincs Mexikóban, aki bármit merne tenni ellenük.
Szóval Cerro nekem hozta el őket. Azt akarva, hogy adjam oda...
Kinek?
Rá akar gyújtani egy újabb cigarettára, de meglepve veszi észre, hogy
elege van a dohányzásból: szája, nyelve, ínye tele van nikotinos lepedékkel.
Felmegy az emeletre, fogat mos, majd a zuhany alatt csípősen hideg vizet
enged magára, és ahogy a víz veri a hátát, arra gondol, hogy a
bizonyítékokat Arthur Kellernek kellene odaadnia.
Az amerikaival rendszeresen levelez, hiszen Keller sajnos nemkívánatos
személy lett Mexikóban, de még mindig megszállottan le akarja rombolni a
drog-kartelleket. Gondold át azért, mondja magának: ha ezt odaadod
Arthurnak, mi fog történni, amikor kiderül, hogy a Kerberosz
Hadműveletben a CIA a Barrera testvérekkel együttműködve pénzelte a
kontrákat? Képes Arthur tenni valamit, vagy ezt is el fogja temetni a mostani
kormány? Vagy bármelyik, látva a NAFTA melletti teljes elkötelezettséget.
NAFTA, gondolja undorodva Parada. Az amerikaiakkal karöltve
masírozunk a szakadék felé. De van remény. Közeledik az elnökválasztás, és
a PRI jelöltje – aki nyilván nyerni fog – jó embernek látszik. Luis Donaldo

363
Colosio a baloldal hiteles képviselője, aki hallgatni fog a józan ész szavára.
Parada már találkozott vele, Colosio nyitott volt és együtt érző.
És ha Cerro elképesztő bizonyítékai el tudják lehetetleníteni a PRI
őskövületeit, akkor Colosiónak talán lesz annyi adu a kezében, hogy kövesse
az ösztöneit. Adjam át neki a bizonyítékokat?
Nem, gondolja Parada. Colosio nem mehet szembe a saját pártjával, mert
így még a jelölést is elvehetik tőle.
Szóval ki legyen az, tűnődik Parada, ahogy borotvahabot ken az arcára, és
borotválkozni kezd, kinek van annyi függetlensége, hatalma és erkölcsi
ereje, hogy napvilágra hozza: az ország teljes kormánya tokkal-vonóval
eladta az országot a drogkereskedőknek? Ki legyen az?
Aztán hirtelen beugrik a válasz.
Egyértelmű.
Vár még egy kicsit, és amikor már nem kellemetlen az időpont, felhívja
Antonuccit, és közli vele, hogy fontos információkat akar átadni a pápának.

Az Opus Deit 1928-ban alapította egy gazdag, ügyvédből lett pap,

Josemaría Escrivá, aki úgy találta, hogy a Madridi Egyetem a baloldali
radikalizmus melegágya lett. Annyira aggódott, hogy a katolikus elit
tagjaiból létrehozott szervezete a fasiszták oldalán harcolt a spanyol
polgárháborúban, majd a következő harminc évben segített a hatalomban
tartani Franco tábornokot. Az ötlet egyszerű volt: fiatal, tehetséges és
konzervatív fiatalokat vettek fel, akik a kormánynál, a sajtóban és nagy
üzleti vállalkozásoknál helyezkedtek el, beoltották őket a „hagyományos”
katolikus értékekkel – különösen az antikommunizmussal –, és az új
munkahelyükön az egyház érdekében is dolgoztak.
Salvatore Scachi – a különleges egység ezredese, a CIA munkatársa, a
Máltai Lovagrend és egy maffiacsalád tagja – az Opus Dei régi, kipróbált
harcosa. Megfelelt minden előírásnak: naponta járt misére, az Opus Dei
egyik papjának gyónt, és rendszeresen részt vett a szervezet különböző
találkozóin.
Sal jó katona volt. Harcolt a jó háborúban a kommunizmus ellen
Vietnamban, Kambodzsában és az Arany Háromszögben. Harcolt
Mexikóban, aztán a Kerberosszal Közép-Amerikában, és a Vörös Köddel
Dél-Amerikában – mindazon harcokban, amelyeket a felszabadítást hirdető

364
teológus, Parada most nyilvánosságra akar hozni. Scachi ott ül Antonucci
irodájában, és azon gondolkodik, mit tegyen azzal az információval, amit
Juan Parada bíboros a Vatikánhoz akar továbbítani.
– Azt mondja, Cerro látogatta meg – mondja Scachi Antonuccinak.
– Parada ezt mondta nekem.
– Cerro eleget tud ahhoz, hogy megdöntse a kormányt – bólint Scachi. És
nem csak a mexikói kormányt.
– Nem terhelhetjük a Szentatyát ezzel az információval – jelenti ki
Antonucci. A pápa komoly támogatója az Opus Deinek. Olyannyira, hogy
nemrégiben boldoggá avatta Escrivá atyát, ami az első lépés a szentté avatás
felé. Az finoman szólva is kellemetlen lenne, ha olyan bizonyítékokkal
szembesítenék, amelyek a rend aktív közreműködését támasztják alá a
kommunista világ összeesküvés ellen vívott harcok erőszakosabb
összecsapásaiban.
Ennél azonban az sokkal rosszabb lenne, ha a botrányba belebukna a
mostani kormány, hiszen nagyban haladnak a tárgyalások arról, hogy
Mexikóban visszaállítják az egyház teljes jogi státusát. Nem, a botrány csak
megrengetné a kormányt, a tárgyalások megakadnának, és az eretnek
felszabadítási teológusok malmára hajtaná a vizet, akik közül többen jó
szándékú, „hasznos bolondok”, és a kommunizmust segítenék hatalomra.
Ugyanez a történet mindenütt: ostoba, félrevezetett, liberális papok
segítik a hatalomba a kommunistákat, majd a vörösök legyilkolják a
papokat. Ez történt Spanyolországban, és az áldott Escrivá pontosan emiatt
alapította meg a rendjét.
Az Opus Dei tagjaként Antonucci és Scachi is megtanulta a”közjó”
fogalmát, és Sal Scachinak a kommunizmus legyőzése sokkal inkább jelenti
a köz javát, mint a korrupció elleni harcot. Van más tényező is, nevezetesen
a NAFTA-szerződés, amit éppen most tárgyal a Kongresszus. A NAFTA
nélkül nem lenne reménye a felemelkedésre a mexikói középosztálynak, ami
az egyetlen ellenszer hosszú távon a kommunizmus gyilkos terjedése ellen.
Antonucci így szól tehát: – Végre itt a lehetőség hogy tegyünk valamit
milliónyi hívő lelkéért. Visszahozzuk az igaz egyházat a mexikóiaknak azzal,
hogy kiérdemeljük a mexikói kormány háláját.
– Amennyiben elhallgatjuk ezt az információt.
– Igen.

365
 – De ez ennyire nem egyszerű – mondja Scachi. – A jelek szerint Parada
birtokában van bizonyos információknak, amelyeket meg akar majd osztani,
ha azt látja, hogy...
Antonucci feláll. – Az ilyen világi kérdések megválaszolását a rend
egyszerű tagjaira kell hagynom. Én ebből mit sem értek.
Scachi azonban igen.
Adán ágyban fekszik a Rancho las Bardason, ami Raúl estanciája a
Tijuana és Tecate közti úton.
A farm központi lakrészeit, ami Adán és Raúl különálló házaiból áll, egy
háromméteres fal veszi körül, tetején szögesdróttal és betonba ágyazott
üvegcserepekkel. Két kapu nyílik rajta, mindegyik acélból. Őrtornyok a
négy sarok mindegyikében, az őrök kezében AK-47-esek, mellettük vállról
indítható kínai rakéták.
A farmhoz le kell kanyarodni az autópályáról, de kétséges, hogy bárki
akár tíz métert is tudna haladni a három kilométeres földúton, mert a
kereszteződést 24 órában civilruhás bajai rendőrök őrzik.
Szóval a testvérek ide siettek vissza a La Sirena diszkó ellen intézett
támadás után, és most mindenki riadókészültségben van. A falak mellett
éjjelnappal fegyveresek járőröznek, a falakon kívül, a mezőn dzsipek tartják
távol a betolakodókat, a technikusok meg állandóan figyelik a környék
rádió- és rádiótelefon-forgalmát.
Manuel Sánchez úgy ül Adán ablaka előtt, akár egy hűséges kutya. Most
már ikrek vagyunk, gondolja Adán, a sérülésünk ugyanolyan. De az enyém
csak átmeneti, az övé meg végleges^ és ezért dolgozik még mindig nekem
Manuel testőrként a Keselyű Hadművelet régi, rossz napjai óta.
Sánchez nem hagyja el őrhelyét, még enni és aludni sem.
Csak nekidől a falnak, gépfegyvere az ölében, vagy nagy néha feláll, és az
ablak előtt sántikál le-föl.
– Ott kellett volna lennem, patrón – mondta Adánnak könnyes szemmel. –
Ott kellett volna lennem veled.
– A te feladatod az, hogy az otthonomra és a családomra vigyázz – felelte
Adán. – És még soha nem hagytál cserben.
És nem is fogja.
Nem mozdul az ablak elől. A szakácsok hozzák neki a tortillákat
refritával és paprikával, tálakban a forró albóndigast, ő meg csak ül az

366
ablaknál, és ott eszik. Nem mozdul: Don Adánnak köszönheti a kezét és a
lábát, a házban meg ott van Don Adán felesége és kislánya, és ha Güero
sicariói valahogy bejutnak a farm területére, Manuel Sánchez fogja
megállítani őket.
Manuel Sánchezen senki nem jut keresztül.
Adán örül, hogy itt van, ha másért nem, mert Lucia és Glória
biztonságban érzik magukat. Már így is éppen elég mindenen mentek
keresztül, hiszen a pasador sicariói az éjszaka közepén keltették fel őket, és
hozták ide, még összepakolni sem volt idejük. Az izgalom miatt Glóriának
komoly légzési nehézségei támadtak, így egy doktort kellett idehozni a
farmra, természetesen bekötött szemmel. A drága és kényes orvosi
felszerelést – a lélegeztetek, az oxigénsátrat, a párásítót – be kellett
csomagolni, és az éjszaka közepén ideszállítani, és Glória még most –
hetekkel az incidens után – sincs teljesen jól.
Aztán amikor meglátta az apját fájdalmasan sántítani, ismét sokkot kapott,
Adán meg rosszul érezte magát, mert hazudnia kellett neki: azt mondta, hogy
motorbalesetet szenvedett. Majd még többet hazudott neki: azt mondta, azért
vannak itt, mert itt jobb a levegő.
De Glória nem buta, ezt Adán tudja jól. Látja az őrtornyokat, a
fegyvereket, az őröket, és hamarosan át fog látni azon a magyarázaton is,
hogy a családnak a hatalmas vagyona miatt van szüksége védelemre.
Akkor majd kemény kérdéseket fog feltenni.
És kemény válaszokat fog kapni.
Arra, hogy apa mivel keresi a pénzt.
Meg fogja érteni?, tűnődik Adán. Türelmetlen, nyugtalan, elege van a
hazudozásból. És légy őszinte, mondja magának, hiányzik Nora. Hiányzik az
ágyban, az asztalnál. Jó lenne beszélni vele erről a helyzetről.
A támadás másnapján sikerült felhívnia. Tudta, hogy Nora vagy olvasott
róla az újságban, vagy látta a tévében, és csak el akarta mondani neki, hogy
semmi baja. Pár hét, amíg újra tudnak találkozni, de ami még fontosabb,
addig ne jöjjön Mexikóba, amíg azt nem mondja neki, hogy biztonságos.
Nora úgy válaszolt, ahogy azt Adán várta, remélte. Első csöngésre
felvette a telefont, Adán hallotta a megkönnyebbülést a hangjában, amikor
beleszólt. Aztán Nora gyorsan ugratni kezdte: ha hagyta, hogy rajta kívül egy
másik szirén csábítsa el, akkor azt kapta, amit megérdemelt.

367
 – Csak hívj – mondta Nora. – És rohanok hozzád.
Bárcsak hívhatnálak, gondolja Adán, miközben kinyújtja fájós lábát. Nem
tudod elképzelni, mennyire szeretnélek felhívni.
Elege van az ágyban fekvésből, felül, lassan lelógatja a lábát, és óvatosan
ránehezedik. Fogja a botját, és az ablakhoz biceg. Gyönyörű nap van. A nap
melegen süt, a madarak csicseregnek, jó érezni, hogy életben van. A lába
gyorsan és jól gyógyul – nem volt fertőzés –, és hamarosan már járni is tud.
Ami nem fog ártani, mert sok dolga van, és kevés ideje.
Az az igazság, hogy Adán aggódik. A támadás La Sirena ellen, a
federalék egyenruháját és azonosítóit használó fegyveresek több százezer
dollárnyi mordidába kerülhettek. A tény pedig, hogy Güero az erőszakos
cselekmények tiltása ellenére le mert csapni egy üdülővárosban azt jelenti,
hogy Güero üzlete egészségesebb, mint gondolták.
De hogyan?, tűnődik Adán. Hogyan viszi keresztül Güero a kokaint La
Plazába, ahol a Barrera pasador felszámolta az összes tevékenységét?
Hogyan nyerte el Güero Mexikóváros és a federalék támogatását?
Abrego Güero mellé állt volna? Güero meg merte volna kockáztatni a
támadást az öreg jóváhagyása nélkül? És ha ez a helyzet, akkor Abrego
támogatása egyben azt jelenti, hogy Güero maga mögött tudhatja az elnök
testvérét és a teljes szövetségi kormányt.
Még Bajában is polgárháború folyik a helyi rendőrök között: a Bajai
Állami Rendőrség a Barrerák zsebében van, a federalék meg Güeróéban. A
tijuanai városi rendőrök többé-kevésbé semlegesek, de a városban új
játékosok tűntek fel: a Különleges Taktikai Egység emberei, egy olyan elit
alakulaté, mint amilyen az Érinthetetlenek volt, a vezetőjük meg nem más,
mint a megvesztegethetetlen Antonio Ramos. Ha egyszer összefog a
federalékkel...
Hál’ istennek, hogy közelednek a választások, gondolja Adán. Az emberei
diszkréten és többször megkörnyékezték a PRI elnökjelöltjét, Colosiót, aki
azonban nemet mondott nekik. De legalább megnyugtatta őket, hogy
egyformán ellene van a kábítószernek: ugyanazzal az elánnal esik majd neki
a Barreráknak és Méndeznek.
Közben meg mi a világ ellen, gondolja Adán.
És most a világ nyer.

368
 Callannek nagyon nem tetszik.
Egy lopott, tűzoltókocsi-vörös Suburban – a narcotraficante cowboyok
kedvenc kocsija – hátsó ülésén ül Raúl Barrera mellett, aki úgy viselkedik,
mintha ő lenne Tijuana polgármestere. A Díaz Ordaz sugárúton gurulnak, a
város egyik legnagyobb forgalmú utcáján. A volán mögött a Bajai Állami
Rendőrség egyik tisztje ül, mellette még egy kollegája. Raúl meg maga a
sinaloai cowboy a csizmával, a fekete, gyöngyházgombos inggel, meg a
fehér kalappal.
Így aztán kurvára nem lehet háborút vívni, gondolja Callan. Ezeknek
ugyanazt kellene tenniük, mint a szicíliaiaknak: szépen meghúzni magukat,
eltűnni, közben meg gondosan kiválasztani a következő célpontokat. De a
jelek szerint a mexikóiak nem így csinálják. Nem, a mexikóiak macsók:
parádéznak, mindenhol mutatják a pofájukat.
Mintha Raúl azt akarná, hogy lássák.
Szóval Callan nincs meglepve, amikor két, fekete egyenruhásokkal teli
Suburban kezdi el követni őket. Ami nem jó hír, gondolja Callan. – Raúl...
– Látom őket.
Szól a sofőrnek, hogy kanyarodjon be jobbra, a hatalmas bolhapiac
mellett.
Güero a második Suburbanben ül. Kinéz, látja, hogy a yuppie Suburban
jobbra fordul, és a hátsó ülésen mintha Raúl Barrerát pillantaná meg.
Meg egy bohócot.
Pontosabban egy nevető bohóc arcát a hatalmas bolhapiac falára festve,
ami két utca hosszúságú. A bohócnak piros az orra, fehér az arca meg a
parókája, Güero egy pillanatig bután bámulja, majd a kaliforniai
rendszámtáblájú Suburban hátsó ülése felé néz, és az ott csak Raúl Barrera
lehet, senki más.
– Állítsd meg – szól a sofőrjének.
Az elöl haladó Suburban felgyorsít, és a járda mellé szorítja le a vöröset,
és elé áll, Güero kocsija meg szorosan mögé.
Ó, bassza meg, gondolja Callan, ahogy egy comandante federale kiszáll
a fekete autóból, és feléjük indul, kezében egy M-16-ossal, mögötte két
rendőrrel. Nem azért állítottak meg, mert gyorsan hajtottunk, gondolja
Callan. Lejjebb csúszik az ülésében, előhúzza a .22-esét, és a bal karja alá
csúsztatja.

369
 – Semmi gond – mondja Raúl.
Callan kurvára nem biztos ebben, mert a két fekete Suburban ablakából
több fegyvercső nyúlik ki, mint valami régi westernfilmben a postakocsiból,
és Callan azon tűnődik, ha nem érkezik meg hamar a felmentő sereg, akkor
itt fogják eltemetni őket a prérin.
Kibaszott Mexikó.
Güero leereszti az ablakát, AK-47-esét az ajtókeretre teszi. Készen áll
arra, hogy szétlője Raúlt.

A bajai rendőr leengedi az ablakot, és megkérdi: – Van valami gond?

Aha, a jelek szerint van valami gond, mert a comandante federale a
szeme sarkából megpillantja Raúlt, és célzásra emeli M-16-osát.
Callan az öléből tüzel.
Két golyó csapódik a comandante homlokába.
Az M-16-os egy fél másodperccel a feje előtt ér földet.
A két bajai állami rendőr a szélvédőn keresztül tüzel. Raúl a hátsó ülésen
ül, az előtte lévő két rendőr föle mellett húzza a pisztolya ravaszát, üvölt,
mert ha ez lesz az utolsó Arribája, akkor férfihoz méltón akar távozni az
élők sorából.
Csak éppen nem távozik.
Güero meglátta a vörös Suburbant, de a jellegtelen Ford Aerostart és a
VW Jettát már nem vette észre, amelyek egy ideje követték, a két kocsi
motorja most felbőg, és satuba szorítja a federalékat.
Fabián kiugrik az Aerostarból, és egy gyors sorozattal leterít egy
federalét. A sebesült férfi megpróbál bemászni a fekete Suburban alá, de az
egyik kollegája látja, hogy mennyire sarokba vannak szorítva, így egy gyors
döntéssel átáll a másik oldalra. Felemeli az M-16-osát, a federale az
életéért könyörög, de társa nem kegyelmez, először felemelt karjába ereszt
egy sorozatot, majd a fejébe, aztán Fabiánra pillant.
Aki válaszul kétszer fejbe lövi.
Kinek van szüksége egy ilyen gyáva alakra?
Callan lerántja Raúlt az ülés mögé, és ezt üvölti: – Azonnal el kell
tűnnünk innen!
Kinyitja a kocsiajtót, és kigurul a járdára. A kocsi alól mindenkire lő,
akin fekete nadrág van, aztán Raúl lép ki a földön fekvőkre, közösen

370
tüzelnek a sugárút felé hátrálva.
A kibaszott kurva hétszentségit, gondolja Callan.
Mindenhonnét rendőrök érkeznek: futva, motoron, kocsiban. Állami
rendőrök, szövetségi rendőrök, tijuanai városi rendőrök, Callan nem is
nagyon tudja megkülönböztetni őket.
Mindenki azon dolgozik, hogy kitalálja, kire lőjön, persze úgy, hogy
közben őt magát ne érje találat. Fabián fegyveresei legalább tudják, kire kell
tüzelniük, hiszen módszeresen szedik le azokat a federalékat, akik
megállították őket. De ezek a fickók kemények, visszalőnek, minden
irányban golyók süvítenek, közben meg egy barom állat az utca túloldalán a
Sony 8mm-es kamerájával a kezében áll, videóra veszi az egészet, és a
hülyék meg a részegek szerencséjének köszönhetően túl is éli, de sokan nem.
Három federale halott, három meg sebesült. Két Barrera sicarió – köztük
az egyik bajai állami zsaru – szintén meghalt, ketten meg elég ramaty
állapotban vannak, ahogy több járókelő is. És ebben a szürreális
pillanatban, ami csak Mexikóban fordulhat elő, megjelenik Tijuana püspöke,
aki véletlenül a környéken járt, és testről testre járva hol utolsó kenetet ad
fel a holtaknak, hol lelki támaszt nyújt a sebesülteknek. Jönnek a mentők, a
rendőrkocsik, a közvetítőkocsik. Mindenki itt van, mindössze húsz törpe
hiányzik egy cirkuszi társulat kocsijából.
A bohóc sem nevet már.
Mosolyát szó szerint lelőtték az arcáról, vörös orrát golyók lyuggatták,
mindkét pupillája szélén is golyónyomok, szóval bandzsán bámul az utcára.
Güero egyszerűen elsétált. A tűzharc jórészét a kocsi padlóján fekve
bekkelte ki, aztán kicsúszott az ajtón, és elsétált anélkül, hogy bárki látta
volna.
Raúlt viszont sokan látják. Callannel közösen hátrál az utcán, vállvetve
egymás mellett, Raúl tüzel az AK-47-eséből, Callan meg pontosan célozva
tüzel a .22-esével.
Callan látja Fabiánt beugrani az Aerostarba. Annak ellenére veszettül
tolat ki az utcából, hogy a kerekeit kilőtték. A felnin vezet, mindenütt
szikrák, megáll Callan és Raúl mellett, majd kikiált az ablakon: – Beülni!
Részemről rendben, gondolja Callan. Még be sem csukta az ajtót, de
Fabián már padlógázzal tolat hátra, egyenesen bele egy újabb Suburbanbe,
ami időközben odaállt a kereszteződésbe. A kocsi tele van civil ruhás

371
detektívekkel, kezükben M-16-osok tüzelésre készen.
Callan megnyugodva látja, hogy Raúl elejti az AK-t, felemeli a kezét, és
mosolyog.

Mindeközben Ramos és az emberei odaérnek, hogy szétrúgják

mindenkinek a seggét, de nincs nagyon mit szétrúgni, mert a seggek
legtöbbje a járdán vérzik. Az egész utca úgy fel van bolydulva, akár egy
méhkas. Ramos hallja, hogy a hírek szerint a rendőrök letartóztattak egy
Barrerát.
Adánt.
Nem, Raúlt.
Kibaszottul mindegy, hogy melyiket, gondolja Ramos, az a kérdés, hogy
miféle rendőrök vitték el, és hova. Nem mindegy, mert ha a federalék vitték
el, akkor útközben agyonlövik egy üres telken, ha a Bajai Állami Rendőrség
emberei, akkor biztos helyre vitték, de ha a városi rendőrök, akkor
Ramosnak még van esélye arra, hogy végleg rács mögé vágjon egyet a két
Barrera közül.
Adán lenne az igazi.
De Raúl is megteszi.
Ramos sorra kérdezi ki a szemtanúkat, mire végre az egyik egyenruhás
városi rendőr odamegy hozzá, hogy a városi gyilkossági csoport detektívjei
kapcsolták le Barrerát meg két fickót, és magukkal vitték őket.
Ramos visszasiet a kapitányságra.
Szivarral a szájában, Mi Esposával a csípőjén ront be a kapitányság
épületébe, a gyilkosságiak szobájába. Még időben, mert látja, ahogy Raúl
feje eltűnik a hátsó ajtó mögött. Ramos felemeli a fegyverét, hogy golyót
eresszen bele, de az egyik gyilkosságis megragadja a fegyver csövét.
– Nyugi – mondja.
– Hz meg ki a fasz volt? – kérdi Ramos.
– Miféle fasz volt kicsoda?
– Az, aki lelőtt egy rakás rendőrt – feleli Ramos. – Vagy téged nem
érdekel?
A jelek szerint nem, mert a gyilkosságiak szinte sorfalat állnak, hogy
Raúl, Fabián és Callan szépen, nyugodtan el tudjanak menni, és ha
szégyellik is magukat, Ramos nem látja az arcukon.

372
 ***
Adán a tévén nézi az egészet.
A Sinaloai Nagy Leszámolásról minden csatorna beszámol.
Hallja a riportereket, akik levegő után kapkodva jelentik be, hogy
letartóztatták. Vagy a testvérét, csatornától függően. Ám mindegyik csatorna
kiemeli, hogy pár héten belül ez már a második összecsapás volt a rivális
drogbandák között egy nagyvárosban, és ártatlan emberek is áldozatul estek.
És valamit végre tenni kell, hogy megállítsák az erőszakot a rivális bajai
kartellek között.
Nos, nem is kell rá sokat várni, gondolja Adán. Ennél a két támadásnál
szerencsénk volt, de meddig tart ki mellettünk a szerencse?
A lényeg az, hogy nekünk végünk.
És amikor én már halott vagyok, Güero megkeresi Luciát és Glóriát, és
lemészárolja őket. Hacsak meg nem találom, és meg nem állítom Güero
hirtelen megerősödött hatalmának forrását.
Mi lehet az a forrás?

Ramos és az emberei egy raktárt tépnek szét a határ mellett, éppen még a
mexikói oldalon. Egy fülest kaptak, ami bejött, és rengeteg
vákuumcsomagolású kokaint találtnak. Güero Méndez tucatnyi munkását
megkötözték, Ramos meg azt veszi észre, hogy titokban mindannyian az
egyik sarokban álló targonca felé néznek.
– Hol van a slusszkulcs? – kérdi a raktár vezetőjétől.
– A felső fiókban.
Ramos fogja a kulcsot, felugrik a targoncára, eláll vele. Nem hisz a
szemének.
Egy alagút lejáratát látja.
– Te most szopatsz engem? – kérdi Ramos hangosan.
Leugrik a targoncáról, megragadja a raktár vezetőjét, és felemeli a
levegőbe.
– Vannak lenn emberek? Aknák? Bombák?
– Nincsenek.
– Ha vannak, visszajövök, és megöllek.
– Esküszöm.

373
 – Világítás van lenn?
– Sí.
– Kapcsold fel.
Öt perc múlva Ramos egyik kezében Mi Esposával mászik lefele az akna
falába erősített lépcsőn.
Harminckét méter mélyre.
Az alagút körülbelül egynyolcvan magas, egyhúsz széles, betonpadlóval
és falakkal. A mennyezeten neoncsövek. A friss levegőt légkondi pumpálja
be az egész alagútba. A padlón sínpár fut végig, rajta kocsik.
– Jézusom – mondja Ramos. – Mozdony egy darab se?
Észak felé indul az alagútban az Egyesült Államok felé. Aztán eszébe jut,
hogy kellene szólnia valakinek a túloldalon, mielőtt átmegy a határon. Még
akkor is, ha a föld alatt. Visszamegy a felszínre, telefonál párat. Két óra
múlva megint mászik lefele a létrán, szorosan mögötte Art Keller. Mögöttük
meg a Különleges Taktikai Egység és a DEA egy rakás embere.
[13] [14]
Az amerikai oldalon a DEA, az FBI, az INS , az ATF és vámosok
emberei várják, hogy Ramosék rádión tudassák velük, pontosan hol is
bukkannak fel.
– Ezt kibaszottul nem hiszem el – mondja Shag Wallace, amikor leérnek
az alagútba. – Valaki kurva sok pénzt költött erre.
– Valaki nagyon sok pénzt mozgatott meg ezen keresztül – feleli Art,
majd Ramoshoz fordul. – Tudjuk, hogy Güeróé, és nem a Barreráké?
– Güeróé – feleli Ramos.
– Valaki megmutatta neki A nagy szökést? – kérdi Shag.
– Szólj, ha átmentünk a határon – mondja Ramos Artnak.
– Csak sejtem, hogy hol lehet. Milyen hosszú ez az alagút?
Majdnem ötven méter múlva érik el a következő kijáratot. Falba erősített
létra vezet az akna tetején egy lezárt csapóajtóhoz.
Art bekapcsolja a GPS-ét.
A csapatok közelednek.
Felnéz a csapóajtóra.
– Nos – kérdi ki akar elsőként felmenni?
– Amerikában vagyunk – feleli Ramos.
Art felmászik a létrán, Shag mögötte, aztán közösen feszítik fel a
csapóajtót.

374
 Nem lehetett egyszerű feladogatni itt a kokaint, gondolja Art. Valószínűleg
csatárláncba álltak, a létrán szinte végig emberekkel. Aztán azon tűnődik,
nem terveztek-e egy liftet is beépíteni.
A csapóajtó felnyílik, fény ömlik be az aknába.
Art szorosan fogja a pisztolyát, és felhúzza magát.
Káosz.
Az emberek úgy rohangálnak, akár a csótányok, amikor a fény felgyullad,
és kék dzsekit viselő emberek terelik őket össze, hogy a földre fektetve
telefonkábellel kössék össze a kezüket.
Egy konzervgyár, látja Art.
Van három futószalag, egy rakás üres konzervdoboz, odébb a gépek, ami
lezárják és felcímkézik a dobozokat. Art felvesz egyet: CALIENTE CHILI
PEPPERS. És valóban: a futószalagok mellett hegyekben áll a chilipaprika.
Meg egy rakás kokaintégla.
Amit, gondolja Art, kézzel raknak a konzervdobozokba.
Russ Dantzler megy oda hozzá: – Ez a Güero Méndez, a kokain Willy
Wonkája.
– Kié az épület? – kérdi Art.
– Kapaszkodj. A Fuentes testvéreké.
– Viccelsz.
De nem ám.
A három ételtestvér, gondolja Art. Nocsak, nocsak, nocsak – a Fuentes
család megbecsült tagja, mit tagja, oszlopa a helyi mexikói-amerikai
közösségnek. Fontos üzletemberek Dél-Kaliforniában, a Demokrata Párt
lelkes és nehézsúlyú támogatói. A Fuentes család teherautói Los Angelesből
és San Diegóból indulva az ország minden szegletébe eljutnak.
Kell ennél kiválóbb terítési rendszer Güero Méndez kokainjának?
– Zseniális, nem? – kérdi Dantzler. – Áthozzák a kokaint az alagúton
keresztül, Caliente Chili Peppersként konzervdobozba rakják, és oda viszik,
ahova csak akarják. Azon gondolkodom, hogy sikerült-e akár egyszer is
elbaszniuk. Úgy értem valaki Detroitban szépen elmegy a boltba
chilipaprikáért, és otthon észreveszi, hogy fél kiló kokaint vett. Ebben az
esetben abból a chiliből nem kérek, az tuti. Szóval, mit csináljunk a Fuentes
testvérekkel?
– Lekapcsoljuk őket.

375
 Ami érdekes lesz, gondolja Art. Ugyanis a Fuentesek nemcsak a
Demokrata Pártot támogatják, hanem szép pénzzel szálltak bele Luis
Donaldo Colosio elnökválasztási kampányába is.

A hír nagyjából harminchét másodperc alatt ér el Adánhoz.

Most már tudjuk, Méndez hogyan szállítja La Plazán keresztül az áruját,
gondolja Adán. Alatta. Most már azt is tudjuk, mi mexikóvárosi hatalmának
forrása. Megvette a trónkövetelő Colosiót.
Szóval így.
Güero megvette magának Los Pinost, nekünk meg végünk.
Megszólal a telefon.
Sal Scachi ajánlja fel a segítségét.
Miután részletezi az ajánlatát, Adán azonnal nemet mond. Határozottan,
véglegesen, megváltoztathatatlanul nemet mond.
Elképzelhetetlen.
Hacsak...
Adán megmondja neki, mit kér cserébe.
A quid pro quo-t.
A tárgyalások napokig tartanak, de Scachi végül belemegy. •
Ám Adánnak gyorsan kell cselekednie.
Rendben, gondolja Adán.
Emberekre lesz szükségünk.
Kölykökre.
Callan is őket nézi – a gyerekeket.
Egy guadalajarai ház pincéjében ül. A hely egy kibaszott fegyverraktár.
Mindenhol fegyverek, és nem csak a megszokott AR-ok és AK-k.
Ez nehéztüzérség: gépfegyverek, gránátvetők, kevlar golyóálló mellények.
Callan egy összecsukható fémszéken ül, és egy rakás tinédzser Chicano
bandatagot néz San Diegóból, akik meg Raúlt figyelik, aki egy fényképet tűz
fel a falra.
– Jegyezzétek meg az arcát – mondja nekik Raúl. – Güero Méndez a neve.
A tinédzserek tűkön ülnek. Akkor különösen izgatottak lesznek, amikor
Raúl drámai mozdulattal egy köteg pénzt vesz elő egy vászontáskából, és
leteszi az asztalra.
– Ötvenezer amerikai dollár – mondja. – Készpénzben. Azé lesz, aki az

376
első...
Drámai szünet.
– ...golyót ereszti Güero Méndezbe.
„Güero vadászatra” indulnak, jelenti be Raúl. Páncélozott és
felfegyverzett kocsikkal addig keresik Güerót, amíg meg nem találják, és
akkor közösen tüzet nyitnak rá. És a pokolba küldik, ahova tartozik.
– Kérdés? – néz rájuk Raúl, Aha, lenne pár, gondolja Callan. Először is,
miért hiszed azt, hogy a kölyökszakasz képes lesz felvenni a harcot Güero
profi testőreivel? Úgy értem, ez a legjobb megoldás, amit ki tudtál találni?
Ez a legjobb megoldás, amit a hatalmas, befolyásos és gazdag Barrera
pasador ki tudott találni? Egy rakás San Diegó-i bandatag?
Vicces kis gyülekezet. Még a nevük is: Flaco, Álmodozó, Poptop és –
esküszöm, hogy igaz – Scooby Doo. Fabián szedte össze őket a barnában,
azt állítja, hidegvérű gyilkosok, akik már többször gyilkoltak.
Aha, talán, gondolja Callan. Talán gyilkoltak, de azért elég nagy a
különbség aközött, hogy egy kocsiból lelövik a rivális banda egyik tagját,
aki a háza előtt marihuánát szív, meg aközött, hogy le akarnak számolni egy
csapat profi gyilkossal.
Egy rakás kölyök és a nagy leszámolás? Azzal lesznek elfoglalva, hogy
miután összepisálták magukat, ne szarjanak be, és ne lőjék le egymást – és
persze engem se –, azt követően, hogy pánikba esnek, és mindenre tüzelni
kezdenek, amit csak meglátnak. Nem, Callan még mindig nem érti, hogy
Raúl mi a szart akar ezzel gyerekekből álló keresztes sereggel. Iszonyú
kavarodás lesz belőle, és Callan csak reméli, hogy a) a nagy kavarodásban
megtalálja Méndezt, és végezni tud vele, b) még az előtt ki tudja nyírni, hogy
vele végezne véletlenül az egyik gyerek.
Aztán eszébe jut, hogy mindössze tizenhét éves volt, amikor lelőtte Eddie
Frielt a Pokol Konyhájában. De az más volt. Ezekből a kölykökből nem
nézem ki a gyilkosságot.
Szóval ezt akarja kérdezni Raúltól: Te bebasztál? Elment az eszed?
Persze nem kérdi meg. Marad inkább egy gyakorlati kérdésnél.
– Honnét tudjuk, hogy Méndez Guadalajarában van?

Mert Parada megkérte, hogy jöjjön el.

Mert Adán megkérte Paradát, hogy kérje meg Güerót.

377
 – Meg akarom állítani az erőszakot – mondja a papjának.
– Mi sem egyszerűbb – feleli Parada. – Hagyd abba.
– Ennyire nem egyszerű – néz rá Adán. – Ezért kérem a segítségét.
– Az én segítségemet? Mire?
– Kössön békét Güeróval.
Adán tudja, hogy a pap elevenjébe tapintott. Ez egy olyan kérés, amire a
pap nem tud nemet mondani.
Parada egyértelműen nehéz döntés előtt áll. Nem ma mászott le a
falvédőről, pontosan tisztában vele, ha valami csoda folytán sikerülne békét
kötnie, egyben egy olyan helyzetet teremtene, amiben a drogkartellek sokkal
hatékonyabban tudnának működni. Szóval ebben az értelemben az ördögnek
segítene, márpedig papként esküvel fogadta, hogy ilyet nem tesz.
Ugyanakkor arra is esküt tett, hogy minden erejével a sátán ellen harcol, a
béke a két kartell között meg isten tudja, hány életet mentene meg. És ha
választania kell két rossz – drogkereskedelem és gyilkosság – között, akkor
azt kell mondania, hogy a gyilkosság az ördögibb dolog, szóval ezt kérdezi:
– Azt akarod, hogy üljek le beszélni Güeróval?
– Igen – feleli Adán. – De hol? Güero nem fog eljönni Tijuanába, én meg
nem vagyok hajlandó elmenni Culiacánba.
– Guadalajarába eljönnél? – kérdi Parada.
– Ha garantálja a biztonságomat.
– És te garantálod Güero biztonságát?
– Igen – feleli Adán. – De a garanciáját annyira fogadom el, amennyire ő
az enyémet.
– Nem ezt kérdeztem – mondja Parada türelmetlenül. – Azt kérdeztem,
megígéred-e, hogy nem fogod Güerót semmilyen módon bántani.
– Esküszöm a lelkemre.
– A lelked, Adán, feketébb a pokolnál.
– Egyszerre csak egy dolgot, atyám.
Parada hallja, amit Adán mond. Ha az ember képes akár csak egyetlen
vékony kis fénysugárral betörni a sötétségbe, akkor talán az a fény addig
terjed, amíg be nem világít mindent. Ha nem hinnék ebben, gondolja,
miközben ennek a többszörös gyilkosnak a lelkét vizsgálja magában, akkor
reggelente nem lenne miért felkelnem. Szóval, ha ez az ember egy kis
fénysugarat kér tőlem, akkor nem utasíthatom vissza.

378
 – Megpróbálom, Adán – mondja. Nem lesz egyszerű, gondolja, miután
lerakta a kagylót. Ha csak a fele igaz annak, amit erről a háborúról
hallottam, akkor gyakorlatilag képtelenség lesz meggyőzni Güerót, hogy
jöjjön el és találkozzon Adán Barrerával tárgyalni a békéről. De talán neki
is elege van már a gyilkolásból és a halálból.
Három teljes napjába kerül, mire végre beszélni tud Güeróval.
Parada megkeresi egy régi barátját Culiacánban, és tudatja vele, hogy
beszélni akar Güeróval. Három nap múlva Méndez telefonál, Parada nem
akarja udvariaskodásra vesztegetni az időt. – Adán Barrera a békéről akar
beszélni.
– Nem érdekel a béke.
– Pedig kellene.
– Megölte a feleségem és a gyerekeim.
– Még több ok, hogy beszéljetek.
Güero nem érti az érvelés logikáját, viszont látja a lehetőséget. Miközben
Parada a guadalajarai találkozót presszionálja egy nyilvános helyen, ahol ő
maga is megjelenik közvetítőként, és „az egyház teljes erkölcsi súlya”
garantálja Güero biztonságát, Méndez azonnal látja a lehetőséget arra, hogy
végre kicsalogassa a Barrerákat bajai erődjükből. Eddig kudarcot vallott,
nem tudta megölni őket, San Diegóban meg egyre erősebben szorongatják a
tökeit.
Szóval hallgat, hallgatja Paradát, amint arról beszél, hogy a felesége és a
gyerekei is ezt akarták volna, aztán valahogy kiprésel magából pár
krokodilkönnyet, és megtört hangon igent mond a találkozóra.
– Megpróbálom, atyám – mondja halkan. – Esélyt akarok adni a békének.
Imádkozhatunk együtt, atyám? Imádkozhatunk a telefonban?
És miközben Parada Jézushoz imádkozik, hogy segítsen megtalálni a
fényt, Güero valami egészen másért imádkozik Santo Jesús Maiverdéhez.
Azért, hogy most ne basszák el a lehetőséget.

***
Világbajnok módon lesz ez az egész elbaszva.
Callan ezt gondolja.
Figyeli a Tapsi Hapsi-hadsereget, amit Raúl irányít Guadalajarában.
Kibaszottul röhejes, ahogy a konvojával körbevezet a városban, remélve,

379
hogy megpillantja Güerót. És akkor szépen hadihajókhoz hasonlóan
körbefogják a szigetet, és szarrá lövik.
Callan túl van már néhány komoly leszámoláson. Ő az, aki személyesen
intézte el az öt család közül kettő fejét, így aztán megpróbálja elmondani
Raúlnak, hogyan is kellene csinálni. („Megtudod, hol lesz egy adott időben,
aztán te érsz oda először, és mindent előkészítesz.”) De Raúl nem hallgat rá:
fa fejű, makacs, mintha azt akarná, hogy ez a próbálkozás is kudarccal
végződjön. Mosolyog, és ezt feleli Callannek: – Nyugi van, ember, csak állj
készen, amikor elkezdünk lőni.
Barrera pisis hadserege egy héten keresztül keresi éjjel-nappal Güerót a
városban. És miközben ők keresnek, mások fülelnek. Raúl technikusai egy
másik házban a legmodernebb berendezésekkel monitorozzák a
rádiótelefon-hívásokat, igyekezve elcsípni az üzenetváltásokat Güero és az
emberei között.
Güero ugyanezt teszi. Neki is megvannak a maga technikusai, akik a
hívásokat figyelik, próbálva megtalálni a Barrerákat. Mind a két oldal ezt a
játékot játssza, rendszeresen cserélik a mobiltelefonjaikat, állandóan
mozognak, figyelik az utcákat és az étert. Egy a céljuk: megtalálni és
megölni a másikat, mielőtt leülnének Paradával, mert akkor azért trükkös
lenne a leszámolás.
Mindkét oldal erre hajt, igyekeznek olyan információhoz jutni, ami akár
minimális előnyt jelenthet: milyen kocsikat használ az ellenség, hány
emberük van a városban, kik azok, milyen fegyvereik vannak és milyen
útvonalon közlekednek? A kémeik gőzerővel dolgoznak azon, hogy
kiderítsék: melyik zsaru van lefizetve, mikor vannak szolgálatban, lesznek-e
federalék, és ha igen, akkor hol?
Mindkét oldal lehallgatja Parada irodai telefonját, hátha kiderítik a
napirendjét, a terveit, bármit, ami indikálhatja, hogy hol akarja megtartani a
találkozót, mert így elő tudnának készíteni egy rajtaütést. Ám a bíboros nem
enged bepillantást a kártyáiba, mert tudja, hogy a két tábor min dolgozik, így
aztán az ellenséges kartelleknek gőzük sincs, hol és mikor fognak találkozni.
Raúl egyik technikusa azonban talál valamit.
– Güero egy zöld Buickot használ – mondja Raúlnak.
– Güero egy Buickot vezet? – néz rá undorodva Raúl. – Ezt meg honnét
tudod?

380
 – Az egyik sofőrje felhívott egy autószerelőt – magyarázta a technikus. –
Tudni akarta, mikor lesz kész a Buick. Egy zöld Buick.
– Melyik műhely az? – kérdezi Raúl.
De mire odaérnek, a Buickot már elvitték.
Így aztán a keresés éjjel-nappal folytatódik.

Parada Adánt hívja fel.

– Holnap fél háromkor a Hidalgo reptéri motelban – mondja neki a pap. –
A hallban találkozunk.
Adán ezt már tudta, mivel sikerült elcsípniük egy telefonhívást, amiben
Parada sofőrje a feleségével beszélte meg a másnapi programját. Egyben
meg is erősít valamit az információ, amit szintén sikerült megtudnia:
Antonucci bíboros fél kettőkor érkezik Mexikóvárosból, és Parada a
reptéren várja. Aztán összegyűlnek egy konferenciateremben, miután Parada
sofőrje visszaviszi a bíborost a reptérre, hogy elérje a háromórás gépét,
Parada meg a hotelban marad, és elkezdi a béketárgyalásokat Adán és
Méndez között.
Adán ezt már tudja egy ideje, de csak a legutolsó pillanatban akarja
megosztani Raullal.
Adán külön rejtekhelyen van, távol a többiektől, és most lemegy a
pincébe, ahol a valódi merénylőosztag várakozik. Ezek a sicariók az ország
különböző pontjairól érkeztek az elmúlt pár napban, csendben összeszedték
őket a reptéren, és azonnal idehozták ennek az eldugott háznak a pincéjébe.
Ételt több étteremből szállítottak nekik, vagy az emeleten főztek rájuk. Senki
sem ment diszkóba, kocsmába. Dolgozni jöttek. Tizenkét egyenruha hever
szépen összehajtva az asztalon. A Jaliscói Állami Rendőrség tizenkét
egyenruhája. Mellettük golyóálló mellények, a sarokban AR-15-ösök.
– Most tisztáztam le minden részletet – mondja Adán Fabiánnak, – Az
embereid készen állnak?
– Igen.
– Rendben kell mennie mindennek.
– Rendben fog menni minden.
Adán bólint, és odanyújt neki egy mobiltelefont, amiről tudja, hogy
lehallgatják. Fabián tárcsáz, majd beleszól: – Zöld lámpa. Álljatok készen
háromnegyed kettőre.

381
 Aztán leteszi.
Güero tíz perc múlva már tud is a hívásról. Parada már vele is
egyeztetett, így Güero pontosan tudja, hogy Adán a reptér fele menet akar
rajtuk ütni.
– Szerintem kicsit korábban érünk oda a találkozóra – mondja Güero a
sicariói főnökének.
És rajtaütünk a rajtaütésen, gondolja.

Adán egy biztonságos telefonon hívja fel Raúlt, aki lemegy a pincébe, és
felébreszti az alvó bandatagokat.
– Le van fújva – jelenti be. – Holnap hazamegyünk.
A kölykök be vannak rágva és csalódottak, mert Raúl most húzta le a
vécén az ötvenezer dolláros álmukat. Megkérdik Raúltól, mi történt.
– Gőzöm sincs – felel Raúl. – Azt hiszem, megtudta, hogy a nyomában
vagyunk, és visszahúzott Culiacánba. Ne aggódjatok, adódik majd még
alkalom.
Raúl vigasztalja őket: – Tudjátok mit? Holnap korábban elindulunk a
reptérre, és előtte elmehettek vásárolni.
Nem sok, de azért ez is valami. A guadalajarai pláza a világ egyik
legnagyobbja. A fiatalokra jellemző rugalmassággal a srácok már arról
beszélnek, mit fognak venni.
Raúl felhívja a földszintre Fabiánt.
– Tudod, hogy mit kell tenned? – kérdi tőle.
– Igen.
– Menni fog?
– Menni – feleli Fabián.

Raúl az egyik szobában találja meg Callant.

– Holnap visszamegyünk Tijuanába – közli vele.
Callan megkönnyebbül. Ez az egész alaposan el van baszva. Raúl
odaadja neki a repülőjegyét, elmondja neki a másnapi programot, és így
szól: – Güero a reptéren akar rajtunk ütni holnap.
– Hogy érted?
– Azt hiszi, hogy békét akarunk kötni vele – feleli Raúl. – Azt hiszi, hogy

382
csak egy rakás gyerek véd minket, így könnyen végezhet velünk.
– Jól hiszi.
Raúl mosolyog, és megrázza a fejét. – Itt vagy te, meg még egy tucatnyi
sicario, akik a Jaliscói Állami Rendőrség egyenruháját fogják viselni.
Nos, most már legalább tudom, gondolja Callan, mit keresett itt ez a rakás
gyerek. Barreráék csalinak használják őket.
És téged is.
Raúl mondja neki, hogy tartsa a kezét a fegyverén, a szemét meg nyitva.
Mindig ezt teszem, gondolja Callan. A legtöbb halott, akit ismer, ezért
halt meg. Mert nem volt nyitva a szemük. Figyelmetlenek voltak, vagy bíztak
valakiben.
Callan nem figyelmetlen.
És nem bízik senkiben.
Parada istenbe helyezi hitét.
Korán kel fel, a székesegyházban misét mond. Aztán letérdel az oltár
előtt, és megkéri Istent, adjon neki erőt és bölcsességet a mai napra.
Imádkozik, hogy
helyesen cselekedjen, majd imáját így fejezi be: – Legyen meg a te
akaratod.
Visszamegy az otthonába, újra megborotválkozik, és a szokottnál is
gondosabban választja ki a ruháit, ugyanis az öltözete egyben üzenet is
Antonucci számára, és nem akarja, hogy Antonucci félreértsen valamit.
Különös módon reméli, hogy kibékül az egyházzal. És miért is ne? Ha
Adán és Güero le tudnak ülni egy asztalhoz, akkor Antonucci és ő is képes
rá. Parada hosszú idő után végre reménykedik. Ha ezt a kormányt egy jobb
váltja fel, akkor az új helyzetben talán képes lesz közös nevezőt találni a
felszabadítási és konzervatív irányzat között. És közösen dolgozva keresik
az igazságot a földön, az áldást a mennyekben.
Rágyújt, aztán azonnal el is nyomja.
Le kellene szoknom, gondolja, ha másért nem, hát azért, mert Nora örülne
neki.
Akár ma is elkezdhetem.
Az új kezdetek napján.
Fekete reverendát választ, nyakába nagy keresztet akaszt. Elég vallásos,
gondolja, hogy megenyhítse Antonuccit, de annyira nem ünnepélyes, hogy

383
Antonucci azt higgye, konzervatív lett. Békülékeny, de nem szolgalelkű,
gondolja, és elégedett a választásával.
Istenem, de szeretnék rágyújtani. Ideges az előtte álló feladatok miatt:
átadni Cerro inkrimináló információit Antonuccinak, majd leülni Adánnal és
Güeró-val. Mit mondhatok, gondolja, amivel rávehetem őket a békekötésre?
Az egyik férfi családját a másik ölte meg. Hogyan vehetem rá őket a
békekötésre?
Nos, higgy Istenben. Majd ő a szádba adja a szavakat.
De akkor is olyan megnyugtató lenne rágyújtani.
De nem fogok.
És le is fogyok pár kilót.
Egy hónap múlva püspöki konferenciára megy Santa Fébe, és tervei
szerint Norával találkozik itt. Milyen jó lesz meglepni őt önmagam egy
sudár, nemdohányzó változatával. Jó, nem sudár, csak vékonyabb.
Lemegy az irodájába, pár óráig a hivatalos ügyeit intézi, majd szól a
sofőrjének, hogy hozza a kocsit. Aztán odamegy a széfhez, és kiveszi belőle
az aktatáskát tele Cerro inkrimináló papírjaival és magnófelvételeivel.
Ideje indulni a reptérre.
Tijuanában Rivera atya keresztelőre készül. Felveszi reverendáját,
megáldja a szentelt vizet, és gondosan kitölti a szükséges dokumentumokat.
A nyomtatvány alján a keresztszülőkhöz beírja: Adán és Lucia Barrera.
Amikor a szülők megérkeznek a gyermekükkel, Rivera szokatlan dolgot
tesz.
Becsukja a templom ajtaját.

A Barrera-osztag a bevásárlóközpontból érkezik a reptérre.

A kocsik tele vannak szatyrokkal, mert a srácok gyakorlatilag az egész
plázát meg akarták venni. Raúl adott a gyerekeknek egy kis pénzt, hogy így
enyhítse csalódásukat a Güero-lottó lemondása miatt, a kölykök meg azt
tették, amit a kölykök teli zsebbel tenni szoktak a plázákban.
Elköltötték.
Callan értetlenül nézi az egészet.
Flaco vett egy Chivas Rayadas dél Guadalajara fútbolmezt – amibe már
bele is bújt, az árcédula ott lóg a nyakán –, két pár Nike-t, egy új Nintendo
GameBoyt, meg fél tucat játékot hozzá.

384
 Álmodozó csak ruhára utazott. Vett három baseballsapkát, mindhármat
azonnal a fejébe is nyomta, egy hasított bőr dzsekit, meg egy új öltönyt –
egészen pontosan élete legelső öltönyét –, amit gondosan becsomagoltak
neki.
Scooby Doo üveges szemmel ment be a videojátékok termébe. A kis
köcsögnek amúgy is mindig üveges a szeme a sok ragasztótól, amit szív,
gondolja Callan, de most valóban csak ostobán bámul maga elé, két órát
játszott a Tomb Raiderrel, a Mortal Kombattel, meg az Assassin 3-mal,
közben meg egyre csak vedelte az üdítőt.
Poptop részeg.
Mialatt a többiek vásároltak, Poptop bement egy étterembe, és egymás
után rendelte a söröket, és mire a többiek megtalálták, már túl késő volt.
Flaco, Álmodozó és Scooby Doo alig bírták közös erővel elvonszolni a
bárpulttól, és a reptér fele menet háromszor kellett megállniuk, mert
különben Poptop a kocsit hányta volna össze.
Most meg a barom állatja nem találja a repülőjegyét, így a haverjaival
közösen keresik a csomagokban.
Remek, gondolja Callan. Ha meg akarjuk győzni Méndezt arról, hogy
könnyű célpontok vagyunk, akkor kurva jól csináljuk.
Mert itt vannak ezek a kölykök egy rakás csomaggal meg szatyorral a
terminál előtt a járdán, Raúl valami rendet próbál tenni, Adán meg éppen
most futott be pár emberével, és pont úgy néznek ki, mint egy középiskolai
osztálykirándulás résztvevői a hazautazás előtti utolsó, kaotikus napon. A
srácok nevetnek, ugratják egymást, Raúl meg az egyik pultnál azt igyekszik
kideríteni, hogy itt kell-e becsekkolniuk a csomagjukat, vagy bent,
Álmodozó meg talál pár üres kocsit a csomagoknak, és mondja Flacónak,
hogy segítsen, Flaco meg Poptoppal üvölt („Hogyan veszthetted el a jegyed,
te kibaszott, hülye pendejo?”), Poptop meg megint hányni akar, de a
szájából nem hányás bukkan fel, hanem vér, aztán összeesik.
Callan már a járdán hasal, és nézi a zöld Buickot, aminek két oldalsó
ablakából fegyvercsövek merednek ki. Előhúzza a, 22-esét, és két lövést ad
le a Buickra, majd egy másik kocsi mögé gurul, még időben, mert egy AK-
47-es sorozata tépi fel a betont ott, ahol alig pár másodperce feküdt.
Az a hülye Scooby Doo meg csak ott áll az üdítőjével, és úgy nézi az
egészet, mint valami állati jó videojátékot, aminek igazán radikális a

385
grafikája. Emlékezni próbál, hogy vajon még a plázában vannak-e, és ha
igen, akkor ez most melyikjáték, de az biztos, hogy kurva sokat költhettek a
fejlesztésre, mert tökre életszerű. Callan a mögötte álló kocsi relatív
biztonságát otthagyva előugrik, megragadja Scooby Doo-t, és a földre
dobja, mire az üdítő kiömlik, egyébként málnás Slurpee, így nehéz
megkülönböztetni Poptop vérétől, mert az is a földre ömlik.
Adán, Raúl és Fabián ledobják a csomagokat a földre, előhúzzák belőlük
az AK-47-eseiket, majd a vállukhoz emelik a fegyvereket, és lőni kezdik a
zöld Buickot.
A golyók lepattannak a kocsiról – még a szélvédőről is Callan rögtön
tudja, hogy a kocsi páncélozott, de azért ő is beleereszt kettőt, aztán megint a
földre veti magát, és éppen látja, hogy Güero meg két embere a Buick másik
oldalán kiszállnak, fogják az AK-ikat, a kocsi tetejére könyökölnek, és
tüzelnek.
Callan abban a zónában van, amiben semmit nem hall – a fejében
tökéletes csönd honol, látja Güerót, célzásra emeli a .22-esét, és éppen meg
akarja húzni a ravaszt, amikor egy fehér autó áll meg a tűzvonalban. A sofőr
a jelek szerint nem veszi észre, mi történik, mintha azt hinné, hogy filmet
forgatnak, de azért nagyon elszánt, mert ő itt fog leparkolni, történjék bármi
is, szóval a Buick előtt úgy hat méterrel megáll.
Ettől Fabián teljesen begőzöl.
Meglátja a fehér Marquist, futni kezd feléje, el a Buick mellett, közben
folyamatosan tüzel, Callannek meg ekkor esik le, hogy Fabián azt hiszi, a
fehér kocsival Güero sicariói érkeztek meg, rohan a kocsi felé, mint az
őrült, Callan igyekszik fedezni, a fehér kocsi azonban a tűzvonalban áll, és
nem akar csak úgy lövöldözni, hiszen akár civilek is ülhetnek az autóban,
nem feltétlenül Güero emberei.
Most a másik oldalról érik golyók a Buickot, Callan a szeme sarkából
látja, hogy pár álrendőr jaliscói egyenruhában lövi a kocsit, mire Güero és
az emberei kénytelenek leguggolni, így Fabián élve eljut a Marquisig.
Parada nem látta közeledni. A szeme előtt zajló vérfürdőt figyelte. A
járdán testek, pár mozdulatlan, néhány a lábát maga mögött húzva a hasán
csúszik, Parada meg képtelen eldönteni, hogy sebesültek-e, vagy csak a
mindenfelé repkedő golyók elől igyekeznek valahogy biztonságba kerülni.
Aztán kinéz az ablakon, és meglát egy fiatal gyereket, a hátán fekszik,

386
szájából véres hab folyik, nyitott szemében állati félelem, Parada meg tudja,
hogy a srác haldoklik, és nyitja az ajtót, hogy feladja neki az utolsó kenetet.
Pablo, a sofőrje, megpróbálja visszatartani, de apró kis ember, így
Parada könnyen kitépi magát a szorításából, és ráüvölt: – Tűnj innen! –
Pablo azonban nem akarja otthagyni, lebukik a volán alá, kezét a fülére
szorítja, Parada kinyitja az ajtót, kiszáll, Fabián ekkor ér oda, és
fegyverével a pap mellkasára céloz.
Callan látja.
Te ostoba fasz, nem őt kell lelőnöd. Látja, ahogy Parada nehézkesen
kiszáll az autóból, felegyenesedik, és Poptop felé indul, aztán látja Fabiánt,
ami odaáll eléje, és felemeli az AK-t. Callan felpattan és üvölt: – NEM!
Átugrik a kocsi motorháztetején, és Fabián felé fut, közben üvölt: –
FÁBIÁN, NE! NEM Ő AZ!
Fabián odapillant Callanre, mire Parada kihasználja a helyzetet,
megragadja a fegyver csövét, és a föld felé fordítja, Fabián meg fel akarja
emelni, meghúzza a ravaszt, a lövedék Parada bokáját találja el, aki az
adrenalin hatására nem is érzi, hogy eltalálták, és nem engedi el a fegyvert.
Mert élni akar. Soha nem akart még ennyire élni. Érzi, hogy az élet jó, a
levegő friss, és olyan sok dolga van még, olyan sokat akar még tenni. Oda
akar menni ahhoz a haldokló fiatal gyerekhez, és megnyugtatni a lelkét,
mielőtt meghal. Jazzt akar hallgatni. Látni akarja a mosolygó Norát. Rá akar
gyújtani, enni akar egy jót. Térdelve akar imádkozni édes istenéhez. De nem
akar a színe elé kerülni, még nem, annyi dolga van még, ezért harcol.
Minden erejével lenyomva tartja a fegyver csövét.
Fabián lenéz, felemeli a lábát, és pont a keresztnél rúgja mellkason
Paradát, aki nekirepül a kocsinak, Fabián felemeli a fegyvert, és tizenöt
golyót ereszt Parada mellkasába.
Parada érzi, ahogy távozik belőle az élet.
Callan letérdel a haldokló pap mellé.
A férfi ránéz, és motyog valamit, amit Callan nem ért.
– Mit mond? – kérdi Callan. – Mit mondott?
– Megbocsátok neked – motyogja Parada.
– Micsoda?
– Isten megbocsát neked.
A pap keresztet akar vetni, keze azonban lehanyatlik, teste megfeszül, és

387
meghal.
Callan térdel és nézi a halott papot, Fabián meg felemeli a fegyverét, és
még két lövést beleereszt Parada fejébe.
Vér fröccsen a fehér kocsira.
És Parada fehér hajára.
Callan megfordul. – Már halott volt – mondja.
Fabián nem vesz róla tudomást, benyúl az első ülésre, kivesz egy
aktatáskát, és elsétál vele. Callan leül, karjába veszi Parada szétlőtt fejét,
sír, mint egy gyerek, és újra csak ezt kérdi, újra és újra: – Mit mondott? Mit
mondott?
A körülötte folyó csata megszűnt létezni számára.
Nem érdekli.
De Adánt igen.
Nem látja, hogy Paradát megölték, kicsit el van foglalva Güero Méndez
megölésével, aki a Buick mögött guggol, és látja, hogy ezt elbaszta. Két
embere holtan fekszik a kocsi mellett, ami ugyan páncélozott, de remeg a
sok lövedéktől, és nem fogja sokáig bírni. Több üveg szétfröccsent, a
kerekek laposak, és csak idő kérdése, hogy a benzintank mikor robban fel.
Barrera jaliscói állami rendőröknek öltözött fegyveresei jóval többen
vannak, mint az övé, a gyerekbrigád meg átverés volt. Kibaszott átverés.
Most már három oldalról lőnek, és ha a negyediket – ahol most éppen
guggol – is megszerzik, akkor vége. Meghal. Nem is lenne baja a halállal az
égadta egy világon, ha magával vihetné Adán és Raúl Barrerát, de látja,
hogy ez most nem fog menni, szóval baromi gyorsan el kell húzni innen,
aztán legközelebb megint megpróbálni.
De nem olyan könnyű ám elhúzni innen. Güero látja, hogy egyetlen
lehetősége maradt, megragadja hát. Benyúl a kocsi hátsó ülésére, kivesz egy
könnygázgránátot, Barreráék felé dobja, majd üvölt a négy megmaradt
emberének, hogy fussanak, és futnak, párhuzamosan a terminállal, közben
meg egyre csak tüzelnek.
Adán osztagának fegyvere van bőven, de gázmaszkja nem igazán, így
öklendezni kezdenek, köhögni, Adán úgy érzi, a szeme lángol, alig bír
megállni a lábán, de mivel körülötte golyók süvítenek, belátja, hogy mégsem
olyan rossz ötlet összeesni, így szépen térdre rogy.
Raúl viszont nem.

388
 A szeme ég, az orra lángol, de megállíthatatlanul követi a menekülő
Méndezt meg az embereit, csípőből tüzelve. Az egyik lövedék Güero vezető
sicariójának a gerincébe csapódik, a férfi összeesik, de Méndez valahogy
mégis eljut a parkoló taxikhoz, Raúl meg frusztrálva figyeli, ahogy kirántja a
sofőrt az egyik kocsiból, beül a volán mögé, és még vár annyit, hogy három
megmarad tirója be tudjon ugrani, aztán elhajt.
Raúl lövi a kocsit, de nem képes eltalálni a kerekeit, Güero lehúzza a
fejét, úgy vezet, alig lehet látni, így azok a rendőrök is célt tévesztenek, akik
megúszták a könnygáztámadást.
– A mocskos kurva anyádat! – kiáltja Raúl.
Megfordul, és meglátja Callant a földön ülve, a pap feje az ölében.
Raúl azt hiszi, Callant eltalálták. A férfi zokog, mindene véres, és Raúlra
mindent lehet mondani, csak ezt nem, hogy hálátlan lenne, emlékszik az
adósságára, és lehajol, hogy felemelje Callant.
– Gyerünk! – üvölti. – El kell tűnnünk!
Callan nem válaszol.
Raúl fejbe vágja a puskatussal, lábra állítja, és a terminál felé kezdi
húzni. Közben kiabál: – Gyerünk, mindenki! El kell érnünk a gépet!
Az Aeromexico 211-es járata már a kifutópályán áll, tizenöt perce a
levegőbe kellett volna emelkednie.
De nem emelkedett.
A”jaliscói rendőrök” kibújnak az egyenruhájukból, alatta utcai ruhát
viselnek, fegyvereiket a járdára dobják, majd nyugodtan a kapu felé
sétálnak. Okét követik a Barrerák, a túlélő bandatagok és a profi csapat
tagjai. Testeken kell közben átlépniük: nemcsak Poptopén és Méndez két
emberéén, hanem hat civilén is, akik a tűzvonalban rekedtek. A terminálban
teljes a káosz, emberek sírnak és sikítanak, a mentősök igyekeznek
kiválogatni a sérülteket, Antonucci bíboros meg itt áll középen, és kiabál: –
Nyugalom! Mindenki nyugodjon meg! Mi történt? Megmondaná valaki, hogy
mi történt?
Nem mer kimenni, és megnézni. Gyomrában, beleiben érzi, hogy valami
rossz történt, és nem fair, hogy ebbe a helyzetbe került. Scachi csak annyit
kért tőle, hogy találkozzon Paradával, kész, semmi több, erre ez a látvány
fogadja, és szégyennel vegyes megkönnyebbülés tölti el, amikor egy
fiatalember válaszol a kérdésére.

389
 – Elgázosítottuk Güero Méndezt! – mondja neki Álmodozó. – El Tiburón
elgázosította Méndezt!
Barreráék csoportja nyugodtan sétál a kapu felé, odaadják a nőnek a
jegyeiket, mintha csak hétköznapi utasok lennének. A nő elveszi a jegyeket,
odaadja nekik a beszállókártyákat, és már úton is vannak a gép felé. Adán
Barrera táskájában viszi az AK-kat, kézipoggyászként fel is viheti a gépre,
különben is, első osztályon utazik.
Az azonban gond, hogy Raúl a kapuhoz az eszméletlen Callannel a vállán
érkezik.
A nő remegő hangon mondja: – így nem szállhat fel.
– De van jegye – feleli Raúl.
– De...
– Az első osztályra. – Odaadja a nőnek a jegyeket, majd rögtön a többiek
után indul. Callant lerakja az ülésébe, majd véres ingére takarót borít, és
közli a döbbent utaskísérővel: – Túl sokat bulizott.
Adán Fabián mellé ül, aki ránéz a pilótára, és megkérdezi: – Hát te meg
mire vársz?
A pilóta becsukja az ajtót.
Amikor a gép földet ér, a reptéri rendőrség várja őket, és a hátsó
bejáraton keresztül az ott várakozó kocsikhoz vezetik őket. Raúl egyetlen
parancsot ad.
Felszívódni.

Callannek ezt nem is kell mondani.

A házánál rakják ki, ahol csak addig marad, amíg lezuhanyozik, véres
ruháját tisztára cseréli, fogja a pénzét, és indul. Taxival a San Ysidró-i
határállomáshoz megy, átsétál a hídon, vissza az Egyesült Államokba. Csak
egy újabb részeg gringo, aki nagyot mulatott az Avenida Revoluciónon.
Kilenc éve nem volt Amerikában.
Most meg mégis itt van, ahol Sean Callanként kábítószer-
kereskedelemért, bűnszervezetben való részvételért, zsarolásért és
gyilkosságért körözik. Inkább itt van, semmint még egy percet Mexikóban.
Szóval átmegy a határon, felszáll a vörös villamosra, ami San Diego
belvárosába viszi.
Fél óra alatt talál egy fegyverboltot a Negyedik és aj sarkán, a hátsó

390
szobában vesz egy .22-est anélkül, hogy bármilyen papírt kérnének tőle.
Aztán belép egy italboltba, kér egy üveg whiskyt, majd egy hotelben kivesz
egy szobát hét napra.
Bezárkózik a szobába, és inni kezd.
Megbocsátok, mondta a pap.
Isten megbocsát neked.
Nora a hálószobában hallja a híreket.
Olvas, a háttérben a CNN szól, amikor a fülét megütik a szavak: – A
reklám után részletesebben beszámolunk Mexikó egyik legmagasabb rangú
papjának haláláról...
A szíve megáll, a feje lüktet, amikor Juan számát tárcsázza, a telefon
kicsöng, nézi a véget érni nem akarok reklámokat, reméli, imádkozik, hogy
Parada vegye fel, imádkozik, hogy ne Parada haláláról számoljanak be. –
Istenem, add, hogy ne ő legyen az –, de amikor reklámok véget érnek, a
képernyő felét Juan egy régi fotója tölti be, a másik felén meg látja a járdán
fekvő holttestét, és nem sikít.
Kinyitja a száját, de nem jön ki hang.

Egy átlagos napon Guadalajarában a Cruz de Plazas tele van turistákkal,

szerelmesekkel, és helybéliekkel, akik lustán sétálnak. Egy átlagos napon a
székesegyház falai mellett sorban állnak az árusok, előttük a portékájuk:
keresztek, rózsafüzérek, szentek és milagrók gipszszobrai, térdek, könyökök
és egyéb testrészek apró agyagszobrai, amiket a székesegyházban elmondott
imát követő csodás gyógyulás emlékére vesznek meg a hívők.
De a mai nap nem átlagos. Ma tartják Parada bíboros halotti miséjét, a
székesegyház sárga tetejű tornyai a teret megtöltő ezernyi gyászoló fölé
magasodnak, akik hosszú, kígyózó sorban várják, hogy végre odaérjenek a
mártírhalált halt bíboros koporsójához, és leróhassák kegyeletüket.
Mexikó minden szögletéből eljöttek. Sokan kifinomult városiak, drága
öltönyökben, és stílusos, mégis visszafogott kosztümökben. Mások vidékről
jöttek, frissen mosott és vasalt fehér inget viselő campesinók. Többen
Culiacánból és Badiraguatóból érkeztek, ezek a férfiak cowboyruhát
viselnek, sokukat Parada keresztelte, nála voltak elsőáldozók, ő adta őket
össze feleségükkel, temette el szüleiket, amikor még csak egy egyszerű,
vidéki pap volt. Aztán ott vannak a kormánytisztviselők, szürke és fekete

391
öltönyben, papok és püspökök reverendában, meg több száz apáca a rendjük
által előírt öltözékben.
Egy átlagos napon a plazán nagy a hangzavar – a mexikói beszélgetés
géppuskaszerű pattogása, az árusok kiabálása, a mariachi bandák zenéje –,
de ma a plaza csendes, kísértetiesen csendes. Csak halkan mormolt imát
lehet hallani, és még halkabb suttogásokat összeesküvésekről.
A tömegben csak kevesen hiszik el a kormány magyarázatát Parada
halálával kapcsolatban: azért lőtték le, mert összetévesztették valakivel,
nevezetesen a
Barrerák azt hitték róla, hogy ő Güero Méndez.
Az összeesküvésről azonban kevesen beszélnek. A mai nap a gyászé, és
azok az ezrek, akik türelmesen várják a sorukat, hogy bejussanak a
székesegyházba, csendben vannak, vagy halkan imádkoznak.
Art Keller egy közülük.
Minél többet tud meg Juan atya haláláról, annál nyugtalanabb. Parada egy
fehér Marquisban utazott. Méndez egy zöld Buickban. Parada fekete
reverendát viselt, nyakában egy nagy kereszttel (ami mostanra eltűnt),
Méndez meg a szokott cowboyfelszerelését.
Hogy képes valaki összetéveszteni egy egynyolcvanhat magas, hatvankét
éves, ősz hajú, reverendát és keresztet viselő férfit egy százhetvenöt magas,
cowboy-ruhát viselő szőke férfival? Ráadásul szemtől szemben? Pont
Fabián Martínez, egy profi gyilkos követte volna el ezt a hibát? Miért várt a
repülőgép a kifutón? Hogyan szállhatott fel a gépre Adán és Raúl, meg a
többi fegyveres? Hogyan tűnhettek csak úgy el azt követően, hogy
Tijuanában leszálltak a gépről?
És hogy lehet az, hogy miközben több tucatnyi szemtanú egybehangzón azt
állította, hogy egy Adán Barrerához megtévesztésig hasonlító férfit láttak a
reptéren és a gépen, egy Rivera nevű pap Tijuanából – a Barrera család
papja – bejelentette, hogy Parada megölésével pont egy időben Adán
Barrera egy keresztelőn vett részt?
A pap még a keresztlevelet is megmutatta, rajta Adán nevével és
aláírásával.
És ki volt az a titokzatos jenki, aki egy tucat szemtanú szerint Parada
testét ringatta? Kit vittek fel a Barrerák a gépre? És hova tűnt?
Art gyors imát mormol – mögötte rengetegen állnak még –, és nagy

392
nehezen talál egy ülőhelyet a tömött katedrálisban.
A halotti mise hosszú és megindító. Az emberek egymás után állnak fel,
és mesélik el, hogy mit tett értük Jaan atya, a székesegyházat sírás hangja
tölti be. Ezt leszámítva csend van, tiszteletteljes, gyásszal teli csend.
Ekkor azonban az elnök emelkedik szóra.
Ott kellett lennie, nyilván, neki és az egész kormánynak, meg egy rakás
kormánytisztviselőnek, szóval az elnök feláll, odamegy a szószékhez, a
tömeg várakozásteljesen nézi. El Presidente megköszörüli a torkát, és
belekezd: – Egy bűnös cselekedet elrabolta egy jó, tiszta és nagylelkű
ember...
Ennél tovább nem is jut, mert valaki a tömegben kiabálni kezd: –
¡Justicia!
Igazságot.
Valaki más folytatja, aztán csatlakoznak többek, másodperceken belül
először a katedrálisban, majd a téren is ezrek skandálják...
– Justicia, justicia, justicia...
...El Presidente hátralép a mikrofontól, arcán megértő mosollyal várja,
hogy a skandálás elhaljon, de nem hal el...
– Justicia, justicia, justicia... – hanem egyre hangosabb lesz...
– JUSTICIA, JUSTICIA, JUSTICIA...
...és a titkosrendőrök is idegesek, suttognak apró kis mikrofonjaikba, de a
skandálás elnyomja szavukat...
– JUSTICIA, JUSTICIA, JUSTICIA...
...olyannyira, hogy két rendőr gyorsan kikíséri El Presidentét egy
oldalajtón keresztül, be a páncélozott limuzinjába, de a skandálás még ekkor
is követi... – JUSTICIA, JUSTICIA, JUSTICIA...
Mire a szertartás véget ér a székesegyházban, a legtöbb
kormánytisztviselőnek már nyoma sincs.
Art nem skandált együtt a tömeggel, döbbenten ült csak, és hallgatta,
ahogy az emberek a templomban kinyilvánították: elegük van a
korrupcióból, szembenéztek hazájuk vezetőjével, és igazságot követeltek.
Nos, gondolta Art, ha rajtam múlik, megkapjátok az igazságot.
Most feláll, és a koporsóhoz vezető sorhoz indul. Óvatosan lépked.
Nora Hayden fekete kendővel takarja el szőke haját, fekete ruhát visel.
Még így is gyönyörű. Art letérdel mellé, kezét imára emeli, és ezt suttogja: –

393
A leikéért imádkozik, és a gyilkosával hál?
Nora nem felel.
– Hogyan képes együtt élni magával? – kérdi Art, majd feláll.
Háta mögött Nora halkan sír.

Reggel a federalék, a Szövetségi Törvényszéki Rendőrség parancsnoka,

Rodolfo León tábornok elrepül Tijuanába ötven, egyenként kiválasztott
elitkomandóssal, és délutánra már készen is állnak az egységek,
mindegyikben hat, súlyosan felfegyverzett, harcra kész kommandós. Az
egységek páncélozott Suburbanekben és Dodge Ramekben cirkálnak
Colonia Chaputlepec utcáin. Estére betörtek Barreráék hat rejtekhelyére,
köztük Raúl lakásába Caco Surban, ahol egy rakás AK-47-est találtak,
gránátokat, és kétezer töltényt. A hatalmas garázsban hat, feketére festett,
páncélozott Suburban állt. A hét végére letartóztatták Barreráék 25 emberét,
rajtaütöttek Barreráék vagy Güero nyolcvan rejtekhelyén, raktárán és
farmján, valamint letartóztattak tíz reptéri rendőrt, akik elkísérték
Barreráékat a 211-es járathoz.
Guadalajarában a Jaliscói Állami Rendőrség egyik egysége véletlenül
belefut egy teherautónyi álrendőrbe, mindannyian a jaliscói zsaruk
egyenruháját viselik. Üldözőbe veszik őket, aminek a végén két álzsaru
csapdába kerül egy házban, tűzharc tör ki köztük meg száz valódi rendőr
között, reggelre az egyik meghal, a másik pedig megadja magát, de előtte
még megöltek két valódi zsarut, és megsebesítették az állami rendőrség
parancsnokát.
Másnap reggel El Presidente a tévékamerák előtt jelenti be, hogy most
végleg eltökélte magát, és egyszer s mindenkorra leszámol a
drogkartellekkel, aztán hozzáteszi, hogy lefüleltek, kirúgtak és bíróság elé
állítanak hetven federalét, majd ötmillió dollár jutalmat ajánl fel annak, aki
olyan információval szolgál, aminek segítségével el lehet fogni a még
mindig ismeretlen helyen bujkáló Adán és Raúl Barrerát, valamint Güero
Méndezt.
Ugyanis annak ellenére sem képesek megtalálni Güerót, Adán és Raúlt,
hogy a hadsereg, a federalék és minden állami rendőrség őket keresi az
egész országban.
Csak éppen nincsenek az országban.

394
 Güero a határ másik oldalán, Guatemalában van.
A Barrerák is a határ másik oldalán vannak.
Az Egyesült Államokban.
Lajollában élnek.

Fabián a Balboa Parkban, a Laurel Street híd alatt találja meg Flacót és
Álmodozót.
A zsaruk nem képesek előkeríteni őket, de Fabián körbejárta a barriót, az
emberek meg olyan dolgokat mondtak el nekik, amit a zsaruknak soha.
Elmondják neki, mert tudják: ha a zsarukkal nem beszélnek, akkor egy kis
baszogatás után békén hagyják őket, de ha Fabiánnál nem beszélnek, akkor
kinyírja őket, és ez a kőkemény igazság.
Szóval Flaco és Álmodozó egyik éjjel a híd alatt alszanak, amikor Flaco
arra ébred, hogy egy bakancs orra piszkálja a bordáit, mire felugrik, mert
azt hiszi, vagy egy zsaru basztatja, vagy egy buzi, de Fabián az.
Felnéz Fabiánra tágra nyílt szemekkel, mert attól fél, hogy a tiro
beleereszt pár golyót, ám Fabián mosolyogva így szól: – Hermanitos, itt az
ideje megmutatni, hogy neked is van szíved.
Azzal ököllel mellbe vágja.
– Mit kell tennünk? – kérdi Flaco.
– Adán azt kéri tőletek – feleli Fabián –, hogy menjetek vissza Mexikóba.
Azzal elmagyarázza, a Barrerák mekkora szarviharba kerültek a halott
pap miatt, a federalék szorongatják őket, sorra számolják fel a
rejtekhelyeiket, tartóztatják le az embereiket, és addig nem nyugszanak, amíg
valakit el nem kapnak, akinek köze volt a lövöldözéshez.
– Szóval lementek Mexikóba, hagyjátok, hogy letartóztassanak titeket –
magyarázza Fabián. – És az igazat mondjátok nekik: hogy Güero Méndezt
akartuk elintézni, de ő rajtunk ütött, és Fabián összetévesztette Paradát
Güeróval, és véletlenül lőtte le a papot. Senki nem akarta bántani Paradát.
De hát előfordul az ilyesmi.
– Hát, nem tudom, ember – feleli Álmodozó.
– Figyeljetek – feleli Fabián. – Ti kölykök vagytok. Nem ti lőttétek le a
papot. Kaptok pár évet, és amíg benn vagytok, mi gondoskodunk a
családotokról, királyi módon. És amikor kikerültök, Adán Barrera tiszteletét
tudhatjátok magatokénak, az ő megbecsülését. Bankban, kamatozva. Flaco,

395
az anyád szobaasszony egy hotelban, igaz?
– Aha.
– Ha megmutatod, hogy van szíved – néz rá Fabián –, akkor többé nem az.
– Nem tudom – mondja Álmodozó, – A mexikói zsaruk...
– Mondok valamit – mondja Fabián. – A Güeróért kitűzött jutalom. Az az
ötvenezer. Elfelezitek, megmondjátok, kinek adjuk, és el van intézve.
Mind a ketten az anyjuknak küldik a pénzt.
Flaco lába egyre jobban remeg, ahogy közelednek a határhoz, és attól fél,
hogy Fabián észreveszi. A térdei szó szerint egymáshoz ütődnek, és képtelen
ellene tenni bármit is, a szemében könnyek, és nem tudja visszafojtani a
sírást. Szégyelli magát, még úgy is, hogy Álmodozó a hátsó ülésen szipog.
Amikor odaérnek a határhoz, Fabián lehúzódik, hogy kiszállhassanak, –
Nektek van szívetek – mondja neki. – Harcosok vagytok.
Minden gond nélkül átjutnak a határon, és gyalogolnak délre, a városba.
Két sarkot sem mennek, amikor reflektorok világítanak az arcukba, elvakítva
őket, a federalék üvöltenek, hogy emeljék fel a kezüket, Álmodozó meg
Flaco azonnal engedelmeskednek. Egy zsaru megragadja, a földre vágja,
majd megbilincseli őket.
Szóval Flaco ott fekszik a mocsokban, háta rettenetesen fáj, annyira
húzzák hátra a karját, de a fájdalom nem is számít, mert a federale beleköp
az arcába, aztán belerúg, pont a fülébe, erősen a kommandós bakancsa
orrával, Flaco meg úgy érzi, hogy a dobhártyája szétrepedt.
A fájdalom úgy robban a fejében, akár ezer tűzijáték.
Aztán távolról egy hangot hall...
Ez csak a kezdet, mi hijo.
Még csak neki sem láttunk.

Nora telefonja megszólal, felveszi.

Adán az.
– Látni akarlak.
– Menj a pokolba.
– Baleset volt – mondja Adán. – Tévedés. Véletlen. Adj esélyt, hogy
megmagyarázzam. Kérlek, Nora le akarja rakni a kagylót, megveti magát,
amiért nem teszi. Ehelyett belemegy, hogy aznap éjjel találkozzanak a La
Jolla Shoreson, a 38-as életmentő toronynál, a parton.

396
 Nora látja Adán közeledni a torony gyenge fényénél.
– Tudod, a kezedbe tettem az életem – mondja Adán. – Ha szóltál volna a
zsaruknak...
– A papod volt – feleli Nora. – A barátod. Az én barátom. Hogyan
tehetted...
Adán a fejét rázza. – Ott sem voltam, hanem Tijuanában egy keresztelőn.
Baleset volt, kereszttűzbe került...
– A rendőrök nem ezt mondják.
– A rendőröket megvette Méndez.
– Gyűlöllek, Adán.
– Ne mondd ezt, kérlek.
Olyan szomorúnak látszik, gondolja Nora. Magányos és kétségbeesett.
Hinni akar neki.
– Esküdj – mondja neki. – Esküdj, hogy az igazat mondod.
– Esküszöm.
– A lányod életére.
Adán képtelen lenne elviselni Nora elvesztését.
Bólint. – Esküszöm.
Nora kinyújtja a kezét, Adán megöleli. – Istenem, Adán. Annyira
nyomorultul érzem magam.
– Tudom.
– Szerettem őt.
– Tudom – mondja Adán. – Én is.
Az a szomorú, gondolja Adán, hogy ez igaz is.

Egy szeméttelepen kell lenniük, mert Flaco szemétbűzt érez.

És reggelnek kell lennie, mert érzi a napot az arcán, még a fekete csuklyán
keresztül is. Az egyik dobhártyája berepedt, mégis hallja Álmodozót
könyörögni: – Kérem, kérem, ne, kérem, ne...
Egy fegyver dörren, Flaco nem hallja többet Álmodozót.
Ekkor érzi, hogy a halántékához fegyvert nyomnak, a jó füléhez. A fegyver
csöve kis köröket ír le, mintha a tulajdonosa azt akarná, Flaco pontosan
tudja, mi az, aztán hallja, ahogy a ravasz visszaüt.
Flaco felsikolt.
De semmi sem történik.

397
 Flaco elveszti a fejét. Hólyagját elereszti, érzi, ahogy a forró vizelet
csorog le a lábán, térde megrogy, a földre esik, tekergőzik, akár egy féreg,
megpróbál elmászni a fejéhez tartott fegyvertől, aztán megint hallja, hogy a
ravasz megint visszaüt, majd megszólal egy hang: – Talán a következő, te kis
pendejo.
Klikk.
Flaco összeszarja magát.
A federalék hangosan kiabálnak: – Atyaisten, micsoda bűz! Mit ettél,
mierdita?
Flaco megint hallja a ravaszt.
A fegyver felüvölt.
A lövedék a füle mellett a sárba csapódik.
– Emeljétek fel – mondja a hang.
De a federalék nagyon nem akarnak hozzányúlni a szaros gyerekhez.
Végül megtalálják a megoldást: leveszik Álmodozóról a csuklyát, ki a
szájából a rongyot, majd lehúzatják vele Flaco szaros nadrágját meg
alsógatyáját, és adnak neki egy nedves rongyot, hogy törölje ki a barátja
seggét.
Flaco halkan motyog. – Sajnálom. Sajnálom.
– Semmi baj.
Aztán mindkét gyereket visszateszik a kocsiba, és visszaviszik őket a
cellájukba. Ledobják őket a csupasz betonra, bevágják az ajtót, és egy kis
időre magukra hagyják őket.
A fiúk a betonpadlón fekszenek és sírnak.
Egy óra múlva megjelenik egy federale, Flaco meglátja, és
megállíthatatlanul remegni kezd. Ám a federale papírt és ceruzát dob a
földre, és közli velük, hogy kezdjenek írni.
A sztori másnap már megjelenik a reggeli lapokban.
Megerősítése annak, amit a Szövetségi Törvényszéki Rendőrség
feltételezett: a bíborost tévedésből ölték meg, mert az amerikai bandatagok
összetévesztették őt Güero Méndezszel.
El Presidente megint a tévében, oldalán León tábornok, és kijelenti: a hír
csak megerősíti kormányát az elhatározásban, hogy könyörtelen harcot kell
vívniuk a drogkartellek ellen. Addig nem nyugszanak, amíg ezeket a
banditákat és a narcotraficantékat el nem pusztítják.

398
 Flaco nyelve kilóg a szájából.
Arca sötétkék.
Álmodozó mellette himbálózik.
A halottkém megállapítja, hogy kettős öngyilkosság történt. A fiatal
srácok nem voltak képesek együtt élni a bűntudattal, amit Parada bíboros
megölése miatt éreztek. A halottkém a srácok tarkóján látható, meg nem
magyarázott véraláfutásokkal nem foglalkozik.

San Diego

Art a határ amerikai oldalán vár.

A táj furcsán zöld az éjjellátó látcsövén keresztül. Amúgy is különös egy
vidék ez, gondolja. Senki földje, távol mindentől a poros hegyekben és mély
kanyonokban, ami Tijuana és San Diego között terül el.
Minden éjjel furcsa játékot játszanak itt. Alkonyat előtt a reménybeli
mojadók összegyűlnek a kiszáradt csatornánál, ami a határ mellett fut, és
várnak a sötétségre. Aztán, mintha valaki jelet adott volna nekik, egyszerre
kezdenek el futni. A számok játéka ez: az illegális bevándorlók pontosan
tudják, hogy a határőrök nem tudnak elkapni mindenkit, így a maradék átjut a
határon, hogy minimálbér alatt gyümölcsöt szedjen, mosogasson és
farmokon dolgozzon.
De ma éjjel az őrült játék véget ért, és Art gondoskodott róla, hogy a
határőrök eltakarodjanak a szektorából. Egy férfi, egy defektor jön át a
másik oldalról, és ugyan az Egyesült Államok kormányának
vendégszeretetét fogja élvezni, nem léphet át egyetlen hivatalos határátkelőn
sem. Túl veszélyes lenne: a Barrerák emberei a hét hét napján, napi
huszonnégy órában figyelik a határátkelőket, és Art nem kockáztathatja meg,
hogy az emberét meglássák.
Ránéz az órájára, és nem tetszik neki, amit lát. Hajnali egy óra tíz, az
embere tíz percet késik. Lehet, hogy csak nehezen boldogul a nehéz terepen
éjjel. Lehet, hogy eltévedt valamelyik kanyonban, valahol rossz irányba
fordult, vagy...
Ne áltasd magad, Ramos vele van, és Ramos úgy ismeri a terepet, mint a

399
saját hátsó kertjét, mert nagyjából az is.
Talán Ramos nem ért el hozzá, mire a férfi úgy döntött, hogy nem rúgja
össze a port a Barrerákkal. Talán csak megijedt, meggondolta magát. Vagy
valaki megelőzte Ramost, és most egy árokban fekszik, a tarkójában egy
golyóval. Vagy, ami még valószínűbb, golyóval a szájában, mert az
informátorokat rendszerint így végzik ki.
Ekkor meglátja a sötétben háromszor felvillanó zseblámpát.
Kétszer visszajelez, kibiztosítja a revolverét, majd lesétál a kanyonba,
egyik kezében a zseblámpával, a másikban a fegyverrel. Egy perc múlva
meglátja a két alakot, az egyik magas és testes, a másik alacsonyabb és
sokkal soványabb.
A pap elég gyatrán néz ki. Nincs rajta reverenda, sem papi gallér, hanem
egy csuklyás Nike melegítőfelső, farmer és fútócipő. Ami, gondolja Art,
kiválóan illik a helyzethez.
A pap fázik és ijedt. •
– Rivera atya? – kérdi Art.
Rivera bólint.
Ramos kedélyesen hátbaveri. – Ne lógassa az orrát, atyám. Helyesen
döntött. A Barrerák előbb vagy utóbb úgyis megölték volna.
Vagy legalábbis ezt akarták elhitetni vele. Ramos Art kezdeményezésére
kereste meg a papot. Éppen reggeli futás közben találta meg, mellélépett, és
ott futott mellette, amikor megkérdezte tőle, hogy szereti-e a friss levegőt.
És akarja-e még egy ideig élvezni. Aztán mutatott neki pár fotót azokról,
akiket Raúl emberei kínoztak halálra, majd derűsen hozzátette, hogy mivel
pap, ezért valószínűleg egyszerűen csak agyonlövik.
Mert nem hagyhatják életben, padre, mondta neki Ramos. Maga túl sokat
tud. Maga nyomorult, hazug, seggnyaló alak, aki szégyent hoz a papi
hivatásra. De azért én meg tudom menteni, tette hozzá Ramos, amikor a férfi
sírni kezdett. De gyorsan kell cselekednünk, még ma éjjel, és bíznia kell
bennem.
– Igaza van – mondja most Art. Bólint Ramosnak, és ha képes valaki a
szemével gúnyosan mosolyogni, akkor Ramos ezt tette.
– Adiós, viejo – mondja Ramos Artnak.
– Adiós, öreg barátom.
Art megfogja Rivera csuklóját, és óvatosan odavezeti a kocsijához. A pap

400
úgy követi, akár egy gyerek.

Chalino Guzman, más néven El Verde, a Sonora-kartell patrónja,

megérkezik kedvenc éttermébe reggelizni Ciudad Juárezbe. Minden reggel
idejön, hogy huevos rancherost egyen tortillával, és ha nem viselné
különleges, zöldre festett gyíkbőr csizmáját, az ember azt hinné, hogy csak
egy farmer, aki megpróbál valamit termeszteni a napszárította földjén.
De a pincér tudja, hogy nem egy farmer. Azonnal odavezeti a szokott
asztalához a teraszon, kávét hoz neki, meg a reggeli lapokat. Termoszban
visznek forró kávét az étterem előtt parkoló autókban várakozó sicarióinak.
A határ túloldalán, a texasi El Paso terül el, a város, amin keresztül El
Verde tonnaszám szállítja a kokaint, a marihuánát és még egy kis heroint is.
Most leül, belenéz az újságba. Nem tud olvasni, de szeret úgy tenni, mintha
tudna, és különben is kedvét leli a képekben.
Az újság felett megpillantja az egyik sicarióját, amint odamegy egy Ford
Broncóhoz, és szól neki, hogy rossz helyen parkol. El Verde egy kicsit
bosszús: a legtöbb helybéli ismeri jól a szabályokat reggelente. Biztos
valami átutazó, gondolja, amikor a sicarió bekopog a Ford ablakán.
És ekkor a bomba felrobban, és darabokra tépi El Verdét.

Don Francisco Uzueta – más néven García Abrego, az Öböl-kartell feje,

és a Federación patrónja – egy palomino csődör nyergében ül kis faluja,
Coquimatlán évente megtartott fesztiváli menetének elején. A csődör
gyönyörűen trappol, patái ütemesen verik a szűk kis utca macskaköveit,
Abrego büszkén feszít vaquero jelmezében, ami illik is hozzá, hisz ő a falu
patrónja. Az üdvözlő tömeg felé int sombrerójával.
Mindenki őt ünnepli: Don Francisco építtette a klinikát, az iskolát, a
játszóteret. Felismer jó pár arcot a tömegben, a gyerekeknek külön integet.
Az M-60-as csövét azonban nem látja, ami egy első emeleti lakás ablakából
mered ki.
Az .50 kaliberes lövedék az arcával együtt a mosolyt is szétszakítja. A
második lövedék szétrobbantja a mellkasát. A palomino rettegve felnyerít,
majd megbokrosodik.
Abrego halott keze még mindig a kantárt szorongatja.

401
 Mario Aburto, egy huszonhárom éves autószerelő azon a napon a tijuanai
reptérhez közeli Lomas Taurinas szegénynegyedében áll a tömegben.
Lomas Taurinas nyomortelepei szinte a semmiből nőttek ki a Tijuana
keleti oldalát határoló csupasz, saras hegyekben. Ha az ember Lomas
Taurinasban éppen nem a portól akar megfulladni, akkor elcsúszik az
erodálódó hegyekből leömlő sárban, ami néha a kunyhókat is magával
sodorja. Nemrégiben a folyóvíz azt jelentette, hogy az ember az ezernyi kis
patak egyike fölé építette a kunyhóját – így a víz szó szerint keresztülfolyik a
házon de a colonia a PRI iránt tanúsított hűségért cserében vízvezetéket és
elektromos áramot kapott. Ennek ellenére a saras föld egyben szeméttelep és
szennyvízelvezető is.
Luis Donaldo Colosiót az elnöki testőrség, az Estado Mayor tizenöt civil
ruhás katonája védi. A tömegben a külön erre az alkalomra felvett tijuanai
exzsaruk vegyülnek el. Az elnökjelölt egy kisteherautó platójáról beszél,
ami egy természetes amfiteátrumként szolgáló szakadék alján áll.
Ramos a lejtőről figyeli, az emberei az amfiteátrum különböző pontjain
állnak. Feladatuk nehéz: a tömeg nagy, fegyelmezetlen, és olyan ragacsos,
mint a sár. Idefele jövet az emberek szinte megállították az egyik utcán
Colosio vörös Chevy Blazerét, Ramos most meg amiatt aggódik, hogy
ugyanez történik, amikor Colosio távozni akar.
– Kibaszottul macerás – mondja magának.
Ám Colosio a beszéd végeztével nem ül be a kocsijába.
Hanem úgy dönt, hogy sétálni megy.
„Elvegyül” az emberek között, mondja.
– Mit csinál? – üvölti Ramos a rádiójába Reyes tábornoknak, a katonák
parancsnokának.
– Sétál.
– Megőrült!
– Ezt akarja csinálni.
– Ha ezt teszi – feleli Ramos –, akkor nem fogjuk tudni megvédeni.
Reyes a mexikói vezérkar tagja, az elnöki testőrség parancsnokhelyettese.
Neki nem parancsol valami paraszt tijuanai zsaru. – Nem a maga dolga
megvédeni – vágja oda. – Hanem a mienk.
Colosio meghallja a beszélgetést.

402
 – Mióta kell megvédeni engem az emberektől? – kérdi.
Ramos tehetetlenül figyeli, ahogy Colosio elvegyül az embertengerben.
– Figyeljetek! Figyeljetek! – utasítja az embereit rádión keresztül,
ugyanakkor tudja, hogy nem sokat tehetnek. Bár az emberei egytől egyig
kiváló mesterlövészek, alig látják Colosiót, ahogy hol felbukkan a
tömegben, hol eltűnik.
Ha látnák a potenciális merénylőt, soha nem tudnák még csak célba venni
sem. Nem elég, hogy nem látnak, alig hallanak valamit, mivel a teherautóra
erősített hangszórókból üvölteni kezd a helyi, bajai cumbia zene.
Így Ramos nem hallja a lövést.
Azt is alig látja, hogy Mario Aburto átfurakodik a tömegen, aztán a
testőrökön is, megragadja Colosio jobb vállát, a .38-ast a jobb halántékához
szorítja, és meghúzza a ravaszt.
Ramos elkezdi keresztülverekedni magát a tömegen, amikor kitör a pánik.
Néhányan megragadják Aburtót, és agyba-főbe verik.
Reyes tábornok felemeli a földről Colosiót, és a karjában a kocsi felé
indul vele. Egyik embere, egy civil ruhás őrnagy megragadja Aburto
inggallérját, és az embereken keresztül húzza maga után. Vér fröccsen az
őrnagy gallérjára, amikor valaki egy kővel fejbe veri Aburtót, de az Estado
Mayor emberei úgy veszik körbe az őrnagyot és a merénylőt, akár a
focimeccsen a többiek a labdával futót, szinte eldózerolják az embereket
maguk elől, és bevágják Aburtót egy fekete Suburbanbe.
A Suburban felé haladva Ramos látja, hogy egy mentőnek valahogy
sikerült behajtani, majd látja Reyest és a mentősöket, amint beemelik
Colosiót a mentőbe. Ekkor pillantja meg Colosio jobb oldalát: Aburto nem
egy, hanem két golyót eresztett bele.
A mentő szirénázva elhajt.
A fekete Suburban is indulni készül, de Ramos felemeli Esposát, és
egyenesen az első ülésen ülő őrnagyot veszi vele célba.
– Tijuanai rendőrség! – kiáltja. – Igazolja magát!
– Estado Mayor! El az utamból! – üvölti vissza az őrnagy.
És előhúzza a pisztolyát.
Rossz ötlet. Ramos tizenkét embere veszi célba egyszerre a fejét.
Ramos az anyósüléshez megy. Látja a hátsó ülés előtt fekvő merénylőt,
éppen három katona nyomja le, és üti megállás nélkül.

403
 Ramos ránéz az anyósülésen ülő őrnagyra. – Nyissa ki az ajtót, beszállok.
– Dehogy száll be.
– Azt akarom, hogy az az ember élve érkezzen meg az őrsre!
– Magának ehhez semmi köze! Tűnjön az utamból!
Ramos az embereihez fordul.
– Ha a kocsi megmozdul, lőjétek le!
Felemeli Esposát, és a fegyver tusával betöri az anyósülés felőli ablakot.
Az őrnagy lehajol, Ramos benyúl, kinyitja az ajtót, beszáll. Esposával az
őrnagy gyomrára céloz, az őrnagy meg Ramos arcára a revolverével.
– Micsoda? – kérdi az őrnagy. – Azt hiszi, Jack Ruby vagyok?
– Csak biztos akarok lenni, hogy ne is legyen az. Elve akarom bevinni ezt
az embert.
– A szövetségi rendőrség központjába visszük – mondja az őrnagy.
– Akár oda is vihetjük, ha életben marad – ismétli Ramos.
Az őrnagy szól a sofőrnek, hogy induljon. – Menjünk.
A tömeg még a Colosiót szállító mentőautó előtt ér oda a tijuanai
kórházhoz. A síró, imádkozó emberek százával gyűltek össze a bejárat előtt,
Colosio nevét skandálják, kezükben a fényképével. A mentő a hátsó
bejáraton hozza be Colosiót a műtőbe. Az utcán egy helikopter szállt le,
rotorjai pörögnek, készen áll arra, hogy a sebesült férfit a határon túl, San
Diegóba vigye egy különleges baleseti ambulanciára.
De nem száll fel.
Mert Colosio már halott.

Bobby.
Tisztára olyan, mint Bobby, gondolja Art.
A magányos merénylő, az elidegenedett, zárkózott elmebajos. Két seb:
egyik a bal oldalon, a másik a jobbon.
– Ezt meg hogyan csinálta ez az Aburto? – kérdi Art Shagtől. – Közvetlen
közelről golyót ereszt Colosio jobb halántékába, aztán még egyszer meglövi
a gyomra bal oldalán?
– Pont úgy, mint RFK – feleli Shag. – Bobby Kennedy is megpördült,
amikor az első lövedék eltalálta.
Azzal bemutatja: fejét hátraveti, balra pördül, majd a padlóra rogy.
– Akár így is történhetett – mondja Art. – Csak éppen a golyók röppályája

404
azt mutatja, hogy ellentétes irányból csapódtak be.
– Tessék, már megint kezdi.
– Oké – mondja Art. – Lecsapunk Güero alagútjára, ami a Fuentes
testvérek gyárában ér véget, akik Colosio nagy támogatói. Aztán Colosio
eljön Tijuanába, Barreráék területére, és megölik. Mondd, hogy őrült
vagyok, Shag.
– Nem hiszem, hogy őrült vagy – feleli Shag. – Viszont teljesen rá vagy
kattanva a Barrerákra, amióta...
Nem folytatja. Az asztalt bámulja.
Art helyette fejezi be a gondolatot: – Amióta megölték Ernie-t.
– Igen.
– És te nem?
– De igen – válaszolja Shag. – El akarom kapni az összesei, a Barrerákat
meg Méndezt is. De főnök, egy bizonyos pont után... úgy értem, egy bizonyos
pont után hagynod kellene.
Igaza van, gondolja Art.
Persze, hogy igaza van. És szeretném is hagyni a francba. De az akarat és
a cselekedet két különböző dolog. Ahogy Shag fogalmazta, „rá vagyok
kattanva” a Barrerákra, és nem tudok „lekattanni” róluk.
– Mondom neked – mondja –, amikor minden a helyére kerül, azt látjuk,
hogy a Barrerák vannak az egész mögött.
Szemernyi kételyem sincs felőle.

Güero Méndez egy magánkórház műtőasztalán fekszik, és Mexikó három

legjobb plasztikai sebésze készül neki új arcot csinálni. Egy új arc,
gondolja, más színű haj, és folytathatom a háborúmat Barrerák ellen.
A háborút, amit bizonyosan meg fog nyerni, hiszen az új elnök az ő
embere.
Visszadől a párnára, a nővér fölé hajol.
– Készen áll az alvásra? – kérdi.
Méndez bólint. Készen áll arra, hogy elaludjon, majd új emberként
ébredjen fel.
A nővér fogja az injekciós tűt, leveszi a végéről kis műanyag kupakot, a
tűt a vénájához helyezi, és belenyomja. Miközben a drog hatni kezd, a nővér
szelíden simogatja az arcát, és halkan így szól: – Colosio halott.

405
 – Mit mondtál?
– Üzenetem van Adán Barrerától. Az embered, Colosio, halott.
Güero megpróbál felülni, de a teste nem engedelmeskedik az agyának.
– A szer neve Dormicum – folytatja a nővér. – Egy masszív dózist
nyugodtan hívhat halálosnak is. Amikor becsukja a szemét, utoljára teszi.
Güero sikítani próbál, de nem jön ki hang a száján. Küzd, hogy ébren
maradjon, ám érzi, hogy egyre távolabb kerül tőle a tiszta tudat, az élet.
Küzd a bőrszíjak ellen, megpróbálja az arcáról letépni a maszkot és
segítségért kiáltani, izmai azonban nem reagálnak. Még a nyakát sem képes
elfordítani, hogy megrázza a fejét – ne, ne, ne, ne! –, miközben érzi, hogy az
élet lassan elszivárog belőle. Mérhetetlen távolságból még hallja a nővért:
– A Barrerák azt üzenik, hogy rohadj meg a pokolban.
Két börtönőr egy tiszta lepedőkkel teli kocsit gurít Miguel Ángel Barrera
cellája elé az Almoloya börtönben, Tío bemászik, az őrök egy takarót
dobnak rá, és kigurítják az épületből, át az udvaron a kapuhoz.
Ilyen könnyen, ilyen egyszerűen.
Ahogy megígérték.
Miguel Ángel kimászik a kocsiból, és a várakozó kocsi felé indul.
Tizenkét óra múlva élvezi a nyugdíjas életet Venezuelában.

Karácsony előtt három nappal Adán letérdel Antonucci bíboros elé, a

klérus mexikóvárosi dolgozószobájában.
„Mexikó legkeresettebb embere” hallgatja, amint a pápai nuncius latinul
imádkozik érte és Raúlért, így kérve feloldozást Juan Ocompo Parada
bíboros halálában játszott akaratlan szerepükért.
Antonucci nem ad nekünk feloldozást El Verde, Abrego, Colosio és
Méndez megöléséért, gondolja Adán, de a kormány igen. Ráadásul előre,
hiszen ez része volt a quid pro quo-nak cserébe Parada megöléséért.
Ha megölöm az ellenséged, kötötte az ebet a karóhoz Adán, akkor
hagynod kell, hogy én is megöljem az enyémet.
Szóval akkor ezzel megvagyunk, gondolja Adán. Méndez halott, a
háborúnak vége, Tío sem ül már börtönben.
És én vagyok az új patrón.
A mexikói kormány visszaállította az egyház teljes jogi státusát. Egy
aktatáskányi inkrimináló dokumentum jutott el Adán Barrerától néhány

406
miniszterhez.
Adán hivatalosan is megtisztult lélekkel jön ki a dolgozóból.
Quid pro quo.
Újév éjszakáján Nora hazajön a Haley Saxonnal elköltött vacsorából.
Még pezsgőbontás előtt távozott.
Nincs kedve a partihoz. Az ünnepek lehangolták. Kilenc év után ez volt az
első karácsony, amit nem Jüannal töltött.
Bedugja a kulcsot a zárba, kinyitja, belép, egy kéz tapad a szájára.
Remegő kézzel benyúl a táskájába a borsspray-ért, de a táskát kiütik a
kezéből.
– Nem fogom bántani – mondja Art. – Ne sikítson.
Nora megfordul, és pofon vágja Artot. – Hívom a rendőrséget.
– Én vagyok a rendőrség.
– Az igaz rendőrséget hívom.
Odamegy a telefonhoz, tárcsáz.
Art megszólal: – Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható
maga ellen...
Nora leteszi a telefont.
– így már jobb.
– Mit akar?
– Valamit mutatni magának.
– El nem tudja képzelni, hányszor hallottam ezt.
Art elővesz a zakója zsebéből egy videokazettát. – Van videója?
Nora nevet. – Amatőr videók? Csudás. Le akar nyűgözni? Vagy rólam
készült filmek vannak rajta? Először fenyeget, aztán megzsarol. Hadd
mondjak magának valamit, édesem: több százat láttam már, és mindegyiken
remekül nézek ki.
Kinyit egy szekrényt, és megmutatja neki a tévét meg a videót. – Ha ettől
gerjed be.
Art beteszi a kazettát. – Üljön le.
– Kösz, jól állok.
– Azt mondtam, üljön le.
– Ó, szóval keménykedünk. – Leül a szófára. – Most örül? Be van
gerjedve?
– Nézze.

407
 Nora gúnyos mosollyal nézi, de amikor megjelenik a képernyőn egy fiatal
pap, a mosoly lefagy az arcáról. Fémszéken ül egy fémasztal mögött. A kép
alján egy csík látható, benne a dátum és az idő.
– Ez meg kicsoda? – kérdi Nora.
– Esteban Rivera atya – feleli Keller. – Adán papja.
Nora hallja Art hangját a háttérben, amint kérdéseket tesz fel.
A szíve majdnem megáll, ahogy figyel.
1994. május 24. Emlékszik, hol volt akkor?
Igen.
Éppen keresztelt, igaz?
Igen.
A tijuanai templomában.
Igen.
Nézze meg azt a dokumentumot.
Nora látja, ahogy egy kéz egy dokumentumot csúsztat a pap elé. Felveszi,
megnézi, visszateszi az asztalra.
Felismeri?
Igen.
Mi ez?
Keresztlevél.
Adán Barrera van megjelölve keresztapaként. Látta?
Igen.
Ez a maga kézírása, igaz?
Igen.
Adán Barrerát tüntette fel keresztapaként, ami azt jelenti, hogy jelen
volt a keresztelőn, igaz?
Igen.
De ez nem igaz, ugye?
Nora képtelen levegőt venni, amíg Rivera a válaszon gondolkodik.
Nem.
Nora gyomra összerándul.
Hazudott.
Igen. Szégyellem magam.
Ki kérte meg arra, hogy azt állítsa, Barrera ott volt?
Ő.

408
 Ez az ő aláírása, igaz?
Igen, az.
Mikor írta alá?
Egy héttel korábban.
Nora előredől, fejét a térdei közé hajtja.
Tudja, hogy hol volt azon a napon Adán Barrera?
Nem, nem tudom.
– De mi igen, igaz? – kérdi Art Norától. Feláll, kiveszi a kazettát, és
zsebre rakja. – Boldog új évet, Ms. Hayden.
Nora nem emeli fel a fejét, amikor Art elmegy.

Újév reggelén Art a tévé hangjára ébred fel, cudar másnapossággal.

Biztosan bekapcsolva felejtettem, gondolja. Kikapcsolja, kimegy a
fürdőbe, bevesz két aszpirint egy pohár hideg vízzel. Aztán a konyhában
kávét rak fel. Kinyitja a bejárati ajtót, felkapja az újságot. A kávéval és az
újsággal együtt leül a steril lakás nappalijában. Kint tiszta, téli nap, látja a
San Diegó-i kikötőt, azon túl pedig Mexikót.
A pokolba 1994-gyel, gondolja. Átkozott egy év volt.
Talán 95 jobb lesz.
Tegnap este a halottak találkozójához többen csatlakoztak. A régiek
mellett ott volt Juan atya is. Egy általam létrehozott kereszttűz áldozataként,
miközben békét próbáltam kötni a háborúban, amit én robbantottam ki. Juan
atya nem jött egyedül. Kölyköket hozott magával. Két San Diegó-i
bandatagot, a saját barrióm gyerekeit.
Mind eljöttek búcsúztatni az óévet.
Micsoda parti volt.
Art ránéz az újság címlapjára, és közönyösen konstatálja, hogy a NAFTA
életbe lépett.
Nos, gratulálok mindenkinek, gondolja. A szabadkereskedelem szárnyalni
fog. A határ túloldalán úgy nőnek ki majd a gyárak, mint a gombák eső után,
és ezentúl alulfizetett mexikói munkaerő készíti majd a teniszcipőinket, a
márkás ruháinkat, a hűtőszekrényeinket, és háztartási berendezéseinket,
mindet olyan áron, amit meg tudunk engedni magunknak.
Kövérek és boldogok leszünk, és mi ehhez képest egy pap halála?
Nos, örülök, hogy itt nektek ez a megállapodás.

409
De én kibaszott módon nem írtam alá.

410
 Negyedik rész

AZ ÚT ENSENADÁBA

411
10. A Golden West
Minden federale azt mondja.
Bármikor elfoghatták volna.
Gondolom, csak kedvességből hagyták
[15]
Ennyi ideig szabadlábon.
Townes van Zandt – „Pancho and Lefty”

San Diego
1996

A napfény mocskos.
Szutykos ablaküvegen, piszkos, törött zsalugáteren keresztül mászik be
Callan szobájába, akár valami ártalmas gáz, beteges és sárga. Beteges és
sárga – ez tökéletesen illik Callanre is. Beteg, sárga, izzadt, büdös.
Kicsavarodva fekszik az ágyban, amin hetek óta nem cseréltek ágyneműt,
pórusai sikertelenül próbálják meg kiizzadni az alkoholt, félig nyitott szája
körül megszáradt nyál, agya lázasan igyekszik szétválasztani a rémálmok
részleteit a közeledő, ébredő valóságtól.
A gyenge napfény szemhéjára esik. Kinyitja szemét.
Egy újabb nap a paradicsomban.
Bassza meg.
Majdhogynem örül az ébrenlétnek – az álmok rosszak voltak, az
alkoholtól csak még rosszabbak lettek. Félig arra számít, hogy vért lát az
ágyban, hiszen álmai húsvörösek: folyókban ömlik bennük a vér, összekötve
az egyik rémálmot a másikkal.
Nem mintha a valóság jobb lenne.
Párszor pislog, megbizonyosodik róla, hogy ébren van, lassan kifordítja
remegő lábát, és a padlóra teszi. Egy másodpercig csak ül, azon tűnődik,
hogy visszafekszik, aztán az éjjeliszekrényen lévő cigarettásdobozért nyúl.
Kivesz egy szálat, a szájába rakja, megtalálja az öngyújtóját, majd a remegő
lángot odatartja a végéhez.
Mélyen letüdőzi, köhögés szaggatja, és jobban érzi magát.
Most egy italra van szüksége.

412
 Amitől felébred.
Lenéz, a lábánál egy üres üveg Seagramet pillant meg.
Hogy rohadna darabokra: manapság egyre többször történik ez meg vele.
A faszom tele az egésszel. Most már minden este ez megy. Éjjel megiszod az
egész üveggel, reggelre meg semmi nem marad, még egy cseppnyi sem az
aranybarna napsugárból. Ami azt jelenti, hogy fel kell kelnem. Fel kell
kelnem, fel kell öltöznöm, és vennem kell piát.
Nem is olyan régen – legalábbis úgy tűnik – másnaposán ébredt, és egy
kávét akart. A nemolyanrég elején elment egy kis étterembe a Negyedik
sugárúton, fejfájás ellen kávét ivott, és még talán evett is valamit: zsíros
krumplit, tojást meg pirítóst, a „nap különlegességét”. Aztán egyszer csak
nem reggelizett többé – csak kávét bírt inni –, aztán valahol, valamikor ezen
a csúszós, kanyargós, lejtős úton a reggel első, szörnyű órájában nem kávét
akart többé, hanem piát.
Szóval most felkel.
Térde recseg, a háta fáj a kényelmetlen pozitúrától, amiben aludt.
Betántorog a fürdőbe: a vécét, a mosdókagylót meg a zuhanyzót egy
egykori gardróbba zsúfolták bele. Vékony, célját ellátni képtelen
zuhanytálca áll a padlón, így amikor a nemolyanrégben még rendszeresen
zuhanyozott (ráadásul nem is kevés extrát fizet a saját fürdőszobáért, mert
nem akar a folyosó végén a közös fürdőben zuhanyozni, motyogó
elmebetegek, szifiliszes vén faszok és részeg buzik között tisztálkodni), a víz
mindig kifolyt a töredezett járólapra. Vagy kifröcsögött a megfakult, a béke
virágaival díszített zuhanyfüggönyön. Most már nem zuhanyozik olyan
rendszeresen. Persze elgondolkodik rajta, de annyira macerás, és különben
is, a samponos üveg majdnem üres, a maradék beszáradt az alján, az meg
aztán végképp komoly mentális erőfeszítés, hogy lemenjen, és vegyen egy új
üveggel. Meg hát nem szeret emberek között lenni. Civilek körül legalábbis
nem.
A zuhanytálca alján talál egy vékony, életben maradt szappant, a
mosdókagyló szélén is ül egy aszott, erős szagú antiszeptikus szappan, amit
a hotel a törülközővel együtt adott.
Vizet locsol az arcára.
Nem néz a tükörbe, az viszont bámulja őt.
Arca puffadt, vörös, vállig érő haja zsíros, szakálla kócos.

413
 Lassan úgy nézek ki, gondolja Callan, mint az összes többi alkoholista,
drogos és csavargó a környéken. Miért is ne? Az a különbség köztünk, hogy
én el tudok menni egy bankautomatához, ami pénzt ad nekem, de ezt
leszámítva pontosan olyan vagyok, mint az összes többi alkoholista, drogos
meg csavargó a környéken.
Megmossa a fogát.
Ennyit még megtesz. Ki nem állhatja az állott whisky- és hányásszagot a
szájában, mert még többet akar tőle hányni. Szóval megmossa a fogát, aztán
vizel.
Nem kell felöltöznie: még mindig rajta van, amiben elaludt. Fekete
farmer, fekete póló. De a cipőjét felveszi, ami azt jelenti, hogy le kell ülnie
az ágyra, le kell hajolnia bekötni a bakancsa (zoknit nem hord) fűzőjét, és
kis híján visszafekszik.
De délelőtt tizenegy van.
Ideje indulni.
Venni piát.
Benyúl a párna alá, megtalálja a .22-esét, bedugja a derekánál a
nadrágjába, a pár számmal nagyobb pólója alá, fogja a kulcsot, és kimegy az
ajtón.
A folyosó bűzlik.
Legfőként Lysoltól, amit a takarítók szinte kibaszott napalmként locsolnak
szét, hogy megöljék a vizelet, a hányás, az ürülék és halódó vénemberek
szagát. A baktériumokat biztosan elpusztítja. A harc állandó, a hotel meg
mindig vesztésre áll. Ez a kibaszott hely, gondolja Callan, miközben a liftre
vár, egy vesztes csata.
Éppen ezért döntöttél úgy, hogy itt akarsz élni.
Mert itt békében elvesztheted a saját csatádat.
A Hotel Golden West.
Egyágyas szobák.
Egyágyas halálok.
Az utolsó megálló az utcai kartondoboz hajlékok, meg a halottkém kése
előtt.
Mert a Hotel Golden West elfogadja a szociális segélyről szóló
csekkeket, meg a társadalombiztosítási csekkeket, meg a munkanélküli
segélyről szóló csekkeket, meg a rokkantsági csekkeket. Nem kell tökölni a

414
beváltással: a recepción odaadják, lakbér letudva. Persze addig, amíg van
csekk. Mert ha nincs, akkor jön az egyágyas halál. A szerencsések ugyanis a
szobájukban halnak meg, mások meg az utcán, kartondobozok között. Ha
valaki a szobájában hal meg, akkor a rothadás szaga lassan kiszivárog a
küszöb alatt, legyűri a Lysol bűzét, az unott és vonakodó recepciós
zsebkendőt szorít az orra elé, és hozza a kulcsot. Aztán telefonál, jönnek a
mentők, lassan, mert rendszeresen járnak ide, tudják, hogy nem kell sietni,
majd egy vén szart kivisznek a mentőbe a hátsó ajtón, közben meg megy le a
nap a Golden West mögött.
Nem mindenki alkoholista itt. Néha betéved egy európai turista, mert nem
tud ellenállni az alacsony szobaárnak az amúgy drága San Diegóban. Vagy
egy amerikai kölyök, aki azt hiszi, ő a következő Jack Kerouac vagy az új
Tom Waits, és vonzza a lerohadt épület. Egészen addig, amíg a szobájából
el nem lopják a hátizsákját, benne a discmanjével meg az összes pénzével,
vagy ki nem rabolják az utcán, vagy az egyik színesebb régi lakó meg nem
próbálja megfogni a farkát a közös fürdőben. Ekkor a reménybeli nagy író
felhívja az anyukáját, aki telefonon bediktálja a recepciósnak a hitelkártyája
számát, hogy a kicsi fia eltűnhessen onnét, aki viszont Amerika egy olyan
arcát látta, amit addig biztosan nem.
De a legtöbben öreg alkoholisták, gyakorló elmebajosok, és a hotel
előcsarnokában úgy gyűlnek össze a tévé előtt, akár a varjak. Egyre csak
ismételgetik a monológjaikat, vitatkoznak a tévével (nemcsak vita, hanem
késelés is kitört már The Rockford Files vagy a Gilligan’s Island egy
epizódja miatt), vagy csak magukban motyognak és morognak, idézve a csak
az ő fejükben vetített valós vagy képzelt filmekből.
Vesztes csaták. Mindegyik.
Callannek nem kell itt élnie.
Van pénze, élhetne jobban, de ő ezt választotta.
Lehet hívni megbánásnak, bűnhődésnek, megtisztulásnak, purgatóriumnak,
mindegy: ő itt tölti le önmagára kiszabott büntetését, lassan ölő dózisokban
iszik (halálos injekció?), éjjel izzad, vért hány, álmában sikít, minden éjjel
meghal, reggel meg kezdi az egészet elölről.
Megbocsátok neked. Isten megbocsát neked.
Miért kellett ezt mondania az öreg papnak?
Azt az elbaszott, guadalajarai lövöldözést követően Callan San Diegóba

415
ment, kivett egy szobát a Golden Westben, és nekiállt inni. Másfél éve van
itt.
Tökéletes helyszín az öngyűlölethez. Szeret itt lenni.
Megérkezik a lift, panaszkodva, akár egy öreg pincér. Callan széthúzza az
ajtót, és megnyomja a kopott F-gombot. A fémrács becsukódik, mint egy
cella ajtaja, a lift lassan megindul lefele. Callan örül, hogy egyedül van:
nincs hátizsákkal felpakolt francia turista, nincs Amerikát megtalálni akaró
főiskolás kölyök, nincs bűzös, vén részeg. Bassza meg, gondolja Callan, én
vagyok a bűzös részeg.
Nem érdekli.
A recepciós kedveli Callant.
Nincs miért nem szeretnie: az idegen, (a Golden Westhez képest) fiatal
fickó készpénzben fizet, és mindig előre. Csendes, nem panaszkodik, egyik
éjjel meg az történt, hogy ott állt a recepciónál, a kulcsára várt, jött egy
drogos, ki akarta rabolni a recepciót késsel a kezében, mire ez a fickó
odafordult, a rabló meg összeesett. Részeg volt, mint az állat, de egyetlen
ütéssel földre küldte a rablót, majd udvariasan a kulcsát kérte.
Szóval a recepciós kedveli Callant. Persze, a faszi mindig piás, de
csendes részeg, nem csinál bajt, és ennél többet az ember nem kívánhat. Így
hát hellót mond Callannek, amikor az leadja a kulcsát, Callan meg morog
valamit, aztán kimegy az ajtón.
A napsütés úgy vágja mellbe, mint egy ökölcsapás.
Félhomályból a napfénybe. Ott áll, nem lát, egy ideig hunyorog. Ezt
képtelen megszokni. A nap soha nem sütött így New Yorkban. San Diegóban
mindig kibaszottul napos az idő. Sun Diego, erre kellene átnevezni. Az egyik
heréjét odaadná egy esős napért.
A szeme megszokja a fényt, és elindul a Gázlámpa-negyed felé.
Régebben ez egy lepusztult, veszélyes környék volt, tele
sztriptízklubokkal, pornómozikkal, peepshow-kkal – a szokásos belvárosi
pusztulat díszleteivel. Aztán a gyanús hotelek helyén puccos lakások
épültek, amikor a környék dzsentrifikálódni kezdett. Hirtelen divatos lett a
Gázlámpa-negyedben élni. Szóval most van egy drága étterem a pornóbolt
mellett, a peepshow-val szemben egy menő klub, a felkapott lakásoknak és
egy kávézónak helyt adó épület mellett álló romos ház pincéjében
alkoholisták laknak, a tetőn meg drogosok.

416
 A dzsentrifikáció nyerésre áll.
Hát persze, hogy nyerésre áll: a pénz mindig győz, a negyed meg lassan
olyan lesz, mint valami yuppie vidámpark. Néhány hotel hónapos szobákkal
még tartja magát, meg pár pornóbolt, egy maroknyi becsületsüllyesztő. De a
folyamat azóta megállíthatatlan, hogy a nagy láncok is megvetették a lábukat:
a Starbucks, a Gap, az Edwards Cinemas. A negyed lassan olyan lesz, mint
a város többi része, a kitartó pornómozik, peepshow-k, késdobálók és
lerohadt hotelek lassan azokra a részeg bennszülött indiánokra hasonlítanak,
akik az amerikai kereskedelem parkolójában piálnak.
Callan nem ezen gondolkodik.
Csak azon, hogy ital kell, a lába meg elviszi a kevés túlélő egyikébe, egy
sötét és szűk bárba, aminek nem tudja a nevét – már régen lekopott a bejárat
fölött és egy mosoda meg egy galéria között áll.
Sötét, amilyennek a bároknak kell lennie.
Itt komoly piások isznak – az amatőröket meg a dilettánsokat be se
engedik –, most is van itt vagy egy tucatnyi profi, főleg férfiak, a pultot
támasztják, vagy valamelyik boxba roskadva ülnek. Az emberek nem
beszélgetni járnak ide, nem akarnak sportról meg politikáról dumálni, és a
finom whiskyk sem érdeklik őket. Azért jönnek ide, hogy berúgjanak, és
addig részegek is maradjanak, amíg a pénztárcájuk meg a májuk bírja. Páran
felpillantanak Callanre, amikor belép az ajtón, és beenged magával egy
csíknyi napsütést.
Az ajtó gyorsan becsukódik mögötte, a férfiak bámulják tovább az
italukat, ahogy Callan besétál, leül a pulthoz, és rendel.
Nos, nem mindenki bámulja tovább az italát.
A kocsma végében van egy fickó, aki feltűnés nélkül nézi tovább Callant
a whiskyje fölött. Apró kis alak, öreg fickó, arca egy kerubé, haja ezüst.
Kicsit olyan, mint egy manó egy háromlábú széken, szeme meglepetten
csillan fel, amint meglátja a belépő Callant, aki leül a pulthoz, rendel két
sört meg egy whiskyt.
Lassan húsz éve, hogy utoljára látta ezt a férfit, húsz évvel ezelőtt a
Liffey-ben, a Pokol Konyhájában, amikor ez a férfi – inkább kölyök –
előhúzta a fegyverét, és két golyót eresztett Hentes Eddie Friel koponyájába.
Mickey még arra is emlékszik, mi szólt a zenegépben. Emlékszik, hogy
teletömte huszonötcentesekkel, így megállás nélkül a „Moon River” szólt,

417
mert azt akarta hallgatni, mielőtt megint bevonult a börtönbe. Emlékszik,
hogy mondta ennek a férfinak – nyilvánvalóan ő az, még a fegyvert is
ugyanott hordja, bedugva hátul a nadrágjába –, hogy dobja be a pisztolyt a
Hudsonbe.
Mickey soha többé nem látta a srácot, egészen mostanáig, de a történetet
hallotta. Hogy ez a gyerek – mi is a neve? – hogyan nyírta ki Matty
Sheehant, és lett a Pokol Konyhájának egyik királya. Hogy a barátjával
hogyan kötött békét a Cimino családdal, aztán Nagy Paulie Calabrese
bérgyilkosa lett, és hogy hogyan – már ha lehet hinni a pletykáknak – lőtte
agyon Nagy Paulie-t a Sparks Steak House előtt karácsonykor.
Callan, gondolja az öregember.
Sean Callan.
Nos, felismertelek, Sean Callan, de te nem.
Ami jó, nagyon jó.
Mickey Haggerty megissza az italát, lemászik a székről, az utcán meg
belép egy telefonfülkébe. Tudja, hogy valakit nagyon fog érdekelni, hol van
Sean Callan. A Gázlámpa-negyed egy kocsmájában.

***
Ez csak a delirium tremens lehet.
Callan ennek ellenére a fegyvere után nyúl.
Nem, ez mégiscsak a delirium tremens lehet – végre megérkezett –, mert
más magyarázat nem lehet arra, hogy Barackos Jimmy és O-Bop állnak az
ágy mellett a Golden Westben, és fegyvert fognak rá. Látja a lövedékeket a
fegyverek csövében, a fényes és halálos, csinos és ezüst fegyverek
csövében, amelyeken megcsillan az utcai lámpa fénye, az ál-gázlámpáé,
aminek fényét a törött zsalugáter nem képes kinn tartani.
Az utca túloldalán lévő pornóbolt vörös neonfénye úgy villog, akár egy
sziréna.
Túl késő.
Ha ez nem a delirium tremens, akkor halott vagyok, gondolja Callan. De
azért mégis előhúzza a párna alól a fegyverét. Ha mennie kell, magával viszi
őket is.
– Eszedbe ne jusson, te agyatlan faszkalap – morogja egy hang.
Callan keze megdermed. Ez most egy részeg álom, vagy a valóság?

418
Barackos Jimmy és O-Bop tényleg a szobájában állnak, és fegyvert fognak
rá? És ha le akarják lőni, akkor mire várnak? Azt mondják, ha az ember
álmában hal meg, akkor az életben is meghal, de néha nehéz különbséget
tenni a halál és az élet között. Utolsó emléke az, hogy a kocsmában vedeli a
sört meg a whiskyt. Most meg arra ébred, hogy talán halott, talán él. Vagy a
Pokol Konyhájában van, és az elmúlt kilenc évet csak álmodta?
Barackos felnevet. – Mi van Callan? Kibaszott hippi lettél? Hosszú haj?
Szakáll?
– Ivókúrát tart – mondja O-Bop. – Ez az ír vakáció.
– Ott van a helyes kis, 22-esed a párna alatt, igaz? – kérdi Barackos. –
Kurvára nem érdekel, mennyire vagy bebaszva, fegyver van nálad. Lassan...
Úgy. Ha meg akartunk volna ölni, akkor fel se ébredsz.
– Akkor meg minek van fegyver a kezetekben? – kérdi Callan.
– Mondjuk, hogy aggasztóan elővigyázatosak vagyunk – feleli Barackos.
– Te vagy Billy, a Kölyök Callan. Ki tudja, mit keresel itt? Talán engem kell
kinyírnod. Szóval lassan húzd elő a fegyvered.
Callan lassan előhúzza.
Egy fél másodpercig azon gondolkodik, hogy mindkettőt elintézi, de aztán
hagyja a francba.
Különben is, remeg a keze.
O-Bop óvatosan elveszi Callan kezéből a fegyvert, majd bedugja a
nadrágjába. Aztán leül, és átöleli: – Jézusom, de jó újra látni téged.
Barackos is lehuppan az ágyra. – Te meg hol a faszban voltál? Azt
mondtuk, hogy tűnj el, de azt nem, hogy a térképről. Te barom állat.
O-Bop megszólal: – Szarul nézel ki.
– Szarul is érzem magam.
– Mert szarul nézel ki – mondja Barackos. – És mi a szart keresel ebben a
budiban? Jézusom, Callan.
– Van nálatok pia?
– Persze. – O-Bop elővesz a zsebéből egy üveg Seagremet, majd
Callannek nyújtja.
Aki kortyol egy nagyot. – Kösz.
– Kibaszott írek – mondja Barackos. – Ti mind piások vagytok.
– Hogy találtatok meg? – kérdi Callan.
– Kicsi Mickey Haggerty – feleli Barackos. – Ha már piásokról

419
beszélünk. Meglát téged ebben a szaros kocsmában, felhív, aztán kiderítjük,
hogy Hotel Golden Westben laksz, és kurvára nem hisszük el. Mi a fasz
történt veled?
– Sok minden.
Nem mondod.
– Miért jöttetek?
– Hogy elvigyünk innen – feleli Barackos. – Hazajössz velem.
– New Yorkba?
– Te barom állat – néz rá Barackos. – Mi most itt élünk, San Diegóban.
Gyönyörű hely. Gyönyörű.
– Van egy új csapatunk – magyarázza O-Bop. – Én, Barackos, Kicsi
Barackos meg Mickey. Most meg te.
Callan a fejét rázza. – Nem. Én végeztem ezzel a szarral.
– Aha – mondja Barackos. – Mert amit most csinálsz, az a jelek szerint
olyan kurva jó. Figyelj, majd később beszélünk. Most szépen ki kell
józanodnod. És enned. Egy kis gyümölcsöt. El nem hiszed, milyen
fantasztikus gyümölcsök vannak itt. És nem csak az őszibarack. Hanem a
körte, a narancs, a grapefruit, ami olyan rózsaszínű és leveses, hogy jobb,
mint a szex. Nekem elhiheted. O-Bop, szedd össze a ruháit, és vigyük el
innen.
Callan túl részeg ahhoz, hogy ellenkezzen.
O-Bop összeszedi a cuccait, Barackos kikíséri.
Egy százast dob a recepciós elé, és mondja neki, hogy a számlát
rendezték, akármennyi is a vége. A kocsi felé menet – Barackos vett ám
magának egy Mercedest – O-Bop és Callan egyre csak arról áradoznak neki,
milyen jó itt, és milyen kurva jó buliban vannak benne.
Mert itt az utcakő is aranyból van.
Aranyból.

***
A grapefruit úgy ül a tálban, mint egy dagadt nap.
Dagadt, kövér, leveses nap.
– Edd meg – mondja Barackos. – Kell neked a vitamin.
Barackos egészségőrült lett, mint mindenki Kaliforniában. Még mindig
erős százötven kiló, de napbarnított százötven kiló, a koleszterinszintje

420
rostban gazdag étrendjének köszönhetően alacsony.
– Sok időt töltök a budin – magyarázza Callannek –, de kurva jól érzem
magam.
Callan nem érzi magát kurva jól.
Callan pontosan úgy érzi magát, mint aki egy éve a lejtő alján üldögél.
Úgy érzi, közel a halál, az meg kibaszott szar érzés. Most meg itt ül ez a
dagadt, napbarnított Barackos, és amiatt baszogatja, hogy egye már meg a
grapefruitját.
– Van egy söröd? – kérdi Callan.
– Aha, van egy söröm – feleli Barackos. – Csak nem adok neked. Mert
egy kibaszott alkoholista vagy. Majd mi rendbe szedünk.
– Mióta vagyok itt?
– Négy kibaszott napja – válaszolja Barackos. – Minden egyes perce
maga volt a gyönyör a hányásoddal, sírásoddal, motyogásoddal, meg
üvöltözéseddel mindenféle szarról.
Mi a szarról üvöltöztem?, tűnődik Callan. Kicsit aggódik, mert álmai
véresek voltak és rosszak. Azok az istenverte szellemek – és nem is kevesen
– az istennek sem akarnak eltűnni.
Ahogy az a kurva pap sem.
Megbocsátok neked. Isten megbocsát neked.
Nem, atyám, nem bocsát meg.
– Tudod, kurvára nem akarom látni a májad képét – mondja Barackos. –
Biztosan olyan, mint valami régi teniszlabda. Most már teniszezek is,
mondtam már? Minden reggel, kivéve az elmúlt négy napot, mert ápolónőt
játszottam melletted. Ja, teniszezek meg rollerblade-ezek.
Százötven kilónyi Barackos apró kis kerekeken?, gondolja Callan, Biztos
recept a katasztrófára.
– Aha – mondja O-Bop. – Leszedtük egy Mack-kamion kerekeit, aztán azt
tettük fel neki a korijára.
– Baszd meg – néz rá Barackos. – Egész jól csinálom.
– Mert az emberek menekülnek előled.
– Neked meg más testmozgást is kellene végezned, nemcsak a könyöködet
emelgetni – mondja Barackos O-Bopnak. – Te meg edd már meg azt a
grapefruitot.
– Nem kell előbb meghámozni? – kérdi Callan.

421
 – Jézus a kereszten, ennyi balfaszt. Add ide.
Barackos fog egy kést, félbevágja a gyümölcsöt, majd óvatosan
felszeleteli, és Callan tányérjába teszi. – Kanállal edd, te barbár. Tudtad,
hogy a „barbár” szó a rómaiaktól származik? Azt jelentette, hogy „vörös
hajú”. Titeket neveztek így, íreket. Láttam az izén, a History Channelen
valamelyik éjjel. Imádom azt a szart.
Csöngetnek, Barackos felkel, hogy kinyissa az ajtót.
O-Bop Callanre vigyorog. – Barackos úgy néz ki abban a
fürdőköpenyben, mint valami mamma mia, nem? Még a melle is elkezdett
nőni. Már csak egy rózsaszínű, bolyhos házipapucs hiányzik a lábáról.
Esküszöm neked, látnod kellene, amikor rollerblade-ezik. Az emberek
menekülnek előle. Olyan, mint valami japán horrorfilm. Dagzilla.
Hallják, amint Barackos így szól: – Gyere be a konyhába, nézd meg, mit
hozott a cica.
Pár pillanat múlva Callan Kicsi Barackosra néz fel, aki lelkesen
megöleli.
– Mondták, hogy mi történt – néz rá Kicsi Barackos –, de nem akartam
elhinni. Hol voltál?
– Főleg Mexikóban.
– Mexikóban nincs telefon? – kérdi Kicsi Barackos. – Nem tudtad
felhívni a barátaidat, hogy minden okés veled?
– És hol hívtalak volna fel? – kérdez vissza Callan. – Benne vagytok a
kibaszott tanúvédelmi programban. Ha én megtalállak titeket, akkor más is.
– Mindenki a Marionban ül – közli Barackos.
Ne bassz, gondolja Callan. Te juttattad oda őket. A régi motoros Nagy
Barackos lett Valachi óta a leglelkesebb énekesmadár. Johnny Boy
életfogytot kapott miatta. Nem mintha olyan sokáig tartana az életfogytig,
mert az a hír járja, hogy Johnny Boynak torokrákja van.
Még szerencse, hogy Barackos átállt, mert így Callannek nem kell amiatt
aggódnia, hogy felhívja Sal Scachit, aki baromira nem örülne annak, hogy
Callan előkerült. Túl sokat tud Scachi ügyleteiről – a Vörös Ködről meg a
többiről –, szóval még szerencse, hogy Barackos nem tartja vele a
kapcsolatot.
Kicsi Barackos a testvéréhez fordul. – Adtok enni neki?
– Aha. Etetem.

422
 – De ne ezzel a kurva grapefruittal – mondja Kicsi Barackos. – Adjál már
neki egy kis sausichét, prosciuttót, vagy raviolit. Már ha van ilyen nálad.
Callan, ha hiszed, ha nem, az itteni olasz negyedben fegyverrel sem tudsz
egy tisztességes cannolit rendelni. Az olasz éttermek szárított paradicsomot
tesznek mindenbe. Pár évet itt töltök, én is szárított paradicsom leszek.
Mindig 32 fok van, még éjjel is. Ezt meg hogy a szarba csinálják? Ad nekem
valaki kávét, vagy rendelnem kell, mint egy kibaszott étteremben?
– Itt van a kurva kávéd – mondja Barackos.
– Kösz. – Kicsi Barackos lerak egy dobozt az asztalra, aztán leül. –
Tessék, hoztam fánkot.
– Fánkot? – néz rá Barackos. – Mi a picsáért szabotálsz engem?
– Ide figyelj, te nyomorék Richard Simmons-utánzat, ha nem akarsz enni
belőle, akkor ne egyél belőle. Senki nem fog fegyvert a fejedhez.
– Te büdös faszkalap.
– Tessék. Csak azért, mert nem jövök a bátyámhoz üres kézzel, máris én
vagyok a faszkalap – mondja Kicsi Barackos Callannek.
– Kibaszott faszkalap – jegyzi meg Barackos, miközben kivesz egy
fánkot.
– Callan, egyél te is egyet – mondja Kicsi Barackos. – Egyél ötöt. Amit te
megeszel, azt a bátyám nem fogja, és akkor nem is kell hallgatnom a
rinyálását a súlyáról. Dagadt vagy, Jimmy. Egy dagadt, zsíros digó. Vedd
már végre tudomásul.
Kimennek a teraszra, mert Barackos szerint Callannek napfényre van
szüksége. Nos, valójában Barackos szerint Barackosnak van szüksége egy
kis napfényre, de nem akar önzőnek látszani. Szerinte nincs értelme San
Diegóban élni, ha az ember nem ül mindig a napon, ha csak teheti.
Szóval hátradől a nyugágyban, szétnyitja a köntösét, és naptejjel keni
habos testét.
– Nem akarok kibaszott bőrrákot kapni – közli.
Mickey sem. Fejébe nyomja a Yankees baseballsapkáját, és ő is nekiáll
kenni a testét napolajjal.
Barackos kinyit egy behűtött őszibarack-konzervet, és párat a szájába
lapátol. Callan nézi, ahogy a konzerv leve a mellkasára csöpög, ahol
összevegyül az izzadsággal meg a naptejjel, majd megindul a hasa felé.
– Jó, hogy megtaláltunk – mondja Barackos.

423
 – Miért?
– Mit szólnál egy olyan balhéhoz – kérdi Barackos ahol az áldozatok nem
mehetnek a zsarukhoz?
– Nem hangzik rosszul.
– Nem hangzik rosszul – ismétli Barackos. – Szerintem kurva jól hangzik.
Aztán elmagyarázza Callannek.
Drogok északra – Mexikóból az Államokba.
Pénz délre – az Államokból Mexikóba.
– Fogják a lét, néha hat-hétszámjegyű összegeket, kocsiba rakják, és
átviszik a határon Mexikóba – mondja Barackos.
– Vagy nem – teszi hozzá Kicsi Barackos.
Eddig már három ilyen balhét csináltak meg, és most hallották, hogy egy
anaheimi ház tele van lével, hamarosan viszik majd délre. Megvan a cím,
megvannak a nevek, a kocsi rendszáma és típusa. Még azt is sejtik
nagyjából, hogy a futár mikor indul.
– Honnét van az info? – kérdi Callan.
– Egy tagtól – feleli Barackos.
Callan ezt sejtette. Egy tagtól.
– Nem kell tudnod – mondja Barackos. – A tag harminc százalékot kap.
– Olyan, mintha megint a drogbizniszben utaznánk, csak ez jobb – jegyzi
meg O-Bop. – Úgy csinálunk pénzt a drogokból, hogy hozzá sem kell
nyúlnunk.
– Egyszerű, hétköznapi, tisztességes bűncselekmény – magyarázza
Barackos. – Megállítjuk, elszedjük a pénzt.
– Isten is így szereti – bólint Mickey.
– Szóval, Callan? – néz rá Barackos. – Benne vagy?
– Nemtom – feleli Callan. – Kinek a pénzét szedjük el?
– A Barrerákét – válaszolja Barackos, arcán sunyi, kérdő mosollyal. – Ez
gondot jelent?
Nem tudom, gondolja Callan. Gondot jelent?
A Barrerák olyan veszélyesek, mint a cápák, nem azok az emberek,
akikkel csak úgy ki lehet baszni. Ez egy dolog. Aztán ott a másik:
a”barátaink” legalábbis Sal Scachi szerint.
Viszont hidegvérrel megölték azt a papot. Az gyilkosság volt, nem
véletlen baleset. Egy olyan hidegvérű gyilkos, mint Fabián „El Baszottállat

424
Tiburón” nem lő agyon valakit közvetlen közelről csak úgy, véletlenül. Ilyen
balesetek nem történnek.
Callan nem tudja, miért ölték meg a papot, azt viszont igen, hogy
megölték.
És engem is a részesévé tettek, gondolja.
Szóval ezért fizetniük kell.
– Aha – mondja Callan. – Benne vagyok.
Így a banda a West Side-ról ismét összeállt.

O-Bop figyeli, ahogy a kocsi kifarol a ház elől.

Hajnali három van, egy kicsivel lejjebb parkol, onnét figyel. Követi a
futár kocsiját anélkül, hogy észrevenné, majd megbizonyosodik róla, hogy 5-
ös államközire kanyarodik fel. Beüt egy számot a telefonjába, majd
beleszól: – Hajrá.
– Hányán vannak?
– Hárman. Ketten elöl, egy meg hátul.
Lerakja, vár pár percet, aztán lemarad a kocsi mögött.
A tervnek megfelelően Kicsi Barackos felhívja Barackost, aki felhívja
Callant, aki felhívja Mickey-t. Elindítják a stoppert a karóráikon, és várják
a következő hívást. Mickey természetesen mindent lemért előre. A háztól az
5-ös államköziig a sebességhatárt mindenütt betartva hat és fél perc alatt
lehet elérni. Szóval pontosan tudják, mikor jön a következő hívás – plusz-
mínusz egy perc.
Ha jön a hívás, akkor minden terv szerint halad.
Ha nem, akkor improvizálniuk kell, azt meg senki nem akarja. Szóval elég
feszült az a hat perc. Különösen O-Bopnak. Most éppen ő végzi a munkát, ő
az, aki mindent elbaszhat, ha a futár észreveszi, így aztán végig úgy kell
vezetnie, hogy ő látja a futárt, de az nem látja őt. Folyamatosan változtatja a
követési távolságot. Egy utca, kettő. Balra indexel, egy pillanatra
lekapcsolja a reflektorokat, mintha egy másik kocsi lenne, ami a futár mögé
kanyarodott.
O-Bop keményen dolgozik.
Miközben Kicsi Barackos izzadva vár az 5-ösön másfél óra távolságban.
Három percig.
Négyig.

425
 Nagy Barackos egy Denny’sben ül az államközi mellett, egy kicsit északra
Kicsi Barackostól. Éppen sajtos omlettet eszik, sült krumplit, pirítóst, és
kávét iszik. Mickey nem szeret enni meló előtt – azt mondja, a teli has
komoly bajt okozhat, ha az embert gyomron lövik –, de Barackos szarik az
egészre. Nem akarja az őrületbe kergetni magát az ilyen
elővigyázatosságokkal. Bekapja az utolsó falat zsíros krumplit, kivesz a
zsebéből két emésztést segítő gyógyszert, és azokat rágja, miközben olvassa
az újság sportrovatát.
Öt perc.
Callan igyekszik nem nézni állandóan az óráját.
Az államközi Ortega kijáratánál lévő egyik motel szobájában fekszik. Az
HBO-n egy filmet néz, amiről azt sem tudja, micsoda. Nincs értelme ebben a
kurva hidegben kinn ülni a motoron. Ha a futár felhajt az 5-ösre, bőven lesz
ideje. Attól semmi nem változik, hogy az óráját nézi, csak ideges lesz.
Mivel azonban úgy érzi, tíz perc is eltelt már, rápillant az órájára.
Öt és fél perc.
Mickey nem néz az órájára. Majd hívják. Egy kocsiban ül az Oceanside
Transport Center előtt. Cigizik, és közben azon agyai, mi lesz, ha a futár nem
hajt fel az 5-ösre. Le kellene fújniuk az egészet, és várni a következő
alkalomra, ezt kellene tenniük. De Barackos ebbe soha nem menne bele, így
aztán agyalniuk kell. Meg kell próbálniuk kitalálni az O-Boptól kapott infó
alapján, hogy a kocsi merre megy, aztán megtalálni a módját annak, hogy a
kocsi elé kerüljenek, majd egy helyszínt is, ahol lecsaphatnak rá.
Cowboyok meg indiánok. Mickey nincs oda érte.
De az órájára nem néz.
Hat perc.
Kicsi Barackos ideges.
Egymillió készpénzben, és...
A telefon megszólal.
– Jók vagyunk – mondja O-Bop.
Kicsi Barackos újraindítja a stoppert az óráján. Innentől kezdve egy óra
és huszonnyolc perc, amíg elér a kocsi eddig a kijáratig. Felhívja Barackost,
aki rögtön felveszi a telefont, ám az újságolvasást nem hagyná abba.
– Jók vagyunk.
Barackos ránéz az órájára, felhívja Callant, és rendel egy cseresznyés

426
pitét.
Callan újraindítja a stoppert az óráján, felhívja Mickey-t, aztán beáll a
zuhany alá. Nem kell sietnie, egy hosszú, forró zuhany ellazítja, szóval csak
áll ott, a forró víz csobog a vállára, a nyakára, a tarkójára. Érzi, ahogy az
adrenalin beindul a szervezetében, de igyekszik visszafogni magát. Szóval
lassan és óvatosan megborotválkozik, és örömmel látja, hogy a keze nem
remeg.
Az öltözködést sem sieti el. Lassan húzza fel a farmert, a fekete pólót.
Fekete zokni, fekete motoros bakancs, golyóálló mellény. Aztán a fekete
bőrdzseki, szoros, fekete kesztyű. Elindul. Amikor kivette a szobát, előre
kifizette, hamis nevet adott meg a recepciósnak, így szépen otthagyja a
kulcsot a zárban, és bezárja maga mögött az ajtót.
O-Bop dolga most már könnyebb. Nem könnyű, csak könnyebb, szépen
leszakad a futártól, és csak a kijáratok előtt közelít hozzá. Figyelnie kell,
nehogy lekanyarodjanak az 57-esre, a 22-esre, a Laguna Beach útra, vagy az
Ortegára. Azonban úgy látszik, Barackos megérzése helyes volt, a futár meg
a két másik fickó egyenesen dél felé tart, Mexikóba. Szóval O-Bop lazán
lemarad, nyugodtan telefonálhat, el is mondja Kicsi Barackosnak a
részleteket: – Kék BMW, UZ 1 832. Három fickó. A csomagtartóban
bőröndök. – Ez utóbbi nem éppen a legjobb hír, mivel újabb dolguk akad
majd, amikor a kocsit lekapcsolják, de Mickey ezt a lehetőséget is
begyakoroltatta velük, így O-Bop sem aggódik túlságosan.
Mickey azonban igen.
Mert Mickey-nek ez a dolga. Addig vár és aggódik, amíg az Amtrak
jegypénztára ki nem nyit, ekkor bemegy, és készpénzzel fizet egy jegyért San
Diegóba. Aztán odamegy a Greyhound jegypénztárához, ott meg Chula
Vistába vesz egy jegyet. Utána vár. És aggódik. Tucatszor elpróbálták és
gyakorolták, de ő aggódik. Túl sok változó, túl sok mi-van-akkor-ha. Mi
van, ha dugóba kerülnek? Mi van, ha van még egy kocsi, aki a futárt kíséri,
és mi nem látjuk? Mi van, ha valakit lelőnek? Mi van, mi van, mi van...
– Ha a nagynénémnek tökei lennének, a nagybátyám lenne – legyintett
Barackos, amikor Mickey mindezt megosztotta vele. Most szépen befejezi a
pitét, rendel még egy kávét, készpénzt hagy az asztalon, benne a
borravalóval (pont a megfelelő összeget, nem túl sokat, nem is túl keveset,
nem akarja, hogy emlékezzenek rá), aztán kimegy a kocsihoz. A

427
kesztyűtartóból kiveszi a fegyvert, az ölébe csúsztatja, ellenőrzi a tárat. Tele
van, a lövedékek a helyükön, ahogy kell, Barackos csak megszokásból nézi
meg. Mindig attól retteg, hogy meghúzza a ravaszt, és semmi nem történik,
mert üres a cső meg a tár. A fegyvert bedugja a tokba a bokáján, szereti
érezni a súlyát, megnyugtatja. Gyújtást ad, sebességbe teszi a kocsit, indul.
Mindenki a helyén van: Kicsi Barackos a Calafia úton, Barackos az
Ortega-kijáratnál, Callan a motorján vár Dana Point mellett a Beach Cities-
kijáratnál, O-Bop meg az 5-ösön követi a futárt.
Mindenki a helyén.
Várják a postakocsit.
Ami szépen belefut a csapdába, O-Bop telefonál: – Másfél mérföld.
Kicsi Barackos mellett elhúz a kocsi. Leengedi a távcsövét, tárcsáz: –
Most.
Callan felhajt az autópályára: – Elindultam.
Barackos: – Vettem.
Mickey újraindítja a stopperét.
Callan látja a visszapillantójában a kocsit, egy kicsit lelassít, hagyja,
hogy leelőzze. A kocsiból senki nem néz rá. Egy magányos motoros dél felé
halad a hajnal előtti órákban. Még húsz perc, mire elérnek az üres szakaszig
Pendletonnál, ahol meg akarja csinálni, szóval egy kicsit lemarad, de a
kocsi lámpáját nem veszti szem elől. Az ingázók jobbára északra tartanak,
nem délre, az a kevés gyér forgalom meg szinte teljesen megszűnik, amikor
elhagyják Orange megye legdélibb városát, San Clementét.
A Basilone út mellett haladnak el, aztán a híres szörfös partszakaszt,
Trestlest hagyják el, majd a Són Onofre Nukleáris Állomás kettős kupoláit,
végül a határőrség ellenőrző pontját, ami az észak felé haladókat vizsgálja
az 5-ösön, utána meg minden csendes és kihalt. Az út jobb oldalán semmi,
csak homok és az óceán, amit lassan megvilágít a Camp Pendletont uraló
Fekete-hegy felett felkelő nap első, gyenge sugara.
Callan a bukósisakjába épített mikrofonba beszél.
Egyetlen szót mond. – Hajrá?
Mickey válaszol: – Hajrá.
Callan gázt ad, előredől, hogy kisebb legyen a légellenállás, és a futár
nyomába ered. Majdnem pontosan ott ér mellé, ahol tervezte: azon az
egyenes szakaszon, ami a hosszú, jobbos kanyar előtt húzódik.

428
 A sofőr az utolsó pillanatban veszi észre. Callan látja, amint a szeme
elkerekedik a meglepetéstől, a kocsi előrelódul, ahogy a sofőr rálép a gázra.
Most már nem aggódik amiatt, hogy egy zsaru megállítja. Amiatt aggódik,
hogy meghal. A BMW felgyorsul.
Egy pillanatra.
Ezért döntöttek a Harley mellett, igaz? Ezért vették meg ezt a disznót egy
üléssel meg két kerékkel. Ezt a kurva Harley-t nem fogja lehagyni valami
puccos ócskavas. Akkor meg végképp nem, ha a BMW-ben kétmillió dollár
pihen, és csak rájuk vár.
Szóval, amikor a BMW eléri a száztízet, Callan is eléri a száztízet.
Amikor eléri a százhuszonötöt, Callan is eléri.
Száznegyven, száznegyven.
Amikor a BMW besorol a jobboldali sávba, Callan követi.
Vissza balra, vissza balra.
Vissza jobbra, vissza jobbra.
A BMW átlépi a száznyolcvanat, Callan is átlépi a száznyolcvanat.
Most már az adrenalin tombol benne. Úgy áramlik az ereiben, mint a
benzin a Harley motorjában. A motor és a motoros egyszerre énekelnek,
egyszerre hajóznak, szállnak, Callan belépett a zónába: az adrenalin vágtat
az ereiben, ahogy a BMW mellett száguld, a sofőr balra rántja a kormányt,
megpróbálja eltalálni, és majdnem sikerül is neki, Callan kicsi híján
elveszti uralmát a motor fölött. Majdnem elveszti az uralmát a motor fölött
száznyolcvannál, a borulásból nagy pörgés lenne, belőle meg a végén csak
egy rakás szövet meg mocskos vér. De visszahozza a motort, a BMW mögé
húz, ami most jó tíz méterrel halad előtte, a hátsó ablakon meg kibukkan egy
M-10-es, és golyókat kezd el okádni Callanre.
Barackosnak talán igaza volt: egy kocsiból szart sem lehet eltalálni
ekkora sebességnél, különben is, Callan jobbra dől, balra, hol lassít, hol
gyorsít, a srácoknak meg leesik, hogy az életben nem találják el, így jobb, ha
rálépnek a gázpedálra.
A BMW felgyorsít százkilencvenre, kétszázra.
Még a Harley sem képes utolérni.
Na, Callan pontosan ezért választotta ezt az útszakaszt: mert az autópálya
egy hatalmas kanyarral ér véget, olyan éles kanyarral, hogy a BMW még
százharminccal sem lenne képes bevenni, nemhogy kétszázzal. Ez van, a

429
kurva fizika ezt tanítja, itt nem lehet alkudozni, szóval a sofőr vagy lelassít,
és hagyja, hogy a motor utolérje, vagy úgy röpül le az útról, mint egy
játékrepülő a teraszról, csak éppen a BMW-nek egy darab szárnya sincs.
A sofőr úgy dönt, nem akar repülni.
Rossz döntés.
Callan balra dől, a lába majdnem éri az aszfaltot. A kanyar tetején bukkan
fel, pont a sofőr mellett, aki majdnem összeszarja magát, amikor meglátja
Callan, 22-esét az arcától fél méterre. Callan egy golyót ereszt a
szélvédőbe, aztán...
Pop pop.
Mindig két lövés, rögtön egymás után, mert a második korrigálja az elsőt.
Nem mintha erre most szükség lett volna: mindkét lövedék célba talált.
A .22-es két lövedéke úgy pattog a fickó agyában, mint a golyók a
biliárdasztalon.
Callan ezért választotta a .22-eset. Annyira nem nagy az ereje, hogy
távozzon is a koponyából. Ehelyett a lövedék ott pattog az agyban, őrülten
keresve a kijáratot, minden villanyt felkapcsol, aztán meg le.
Game over.
Nem lehet folytatni.
A BMW azonnal megpördül a tengelye körül, pörög, pörög, aztán lerepül
az útról.
De nem borul fel – remek német mérnökök –, ám a két utas sokkos
állapotban van, és nem is látják, amint Callan odahúz a motorral, és...
Pop pop.
Pop pop.
Callan visszahajt az autópályára.
Három másodperc múlva Kicsi Barackos áll meg a BMW mögött. Kiszáll
a kocsiból, bal kezében a biztonság kedvéért puska, odamegy a sofőr
ajtajához, és kinyitja. Áthajol a halott sofőrön, kiveszi a slusszkulcsot. A
csomagtartóhoz megy, kiveszi a bőröndöket, visszaül a kocsijába, és elhajt.
Legalább egy tucatnyi kocsi látta a jelenetet, de egyik sem állt meg, mert
Kicsi Barackos a Kaliforniai Autópálya-rendőrség egyenruháját viseli,
annak a kocsiját vezeti, szóval azt hiszik, a rendőr teszi a dolgát.
Teszi is.
Visszaül a rendőrautóba, és nyugodtan dél felé indul. Nem aggódik

430
amiatt, hogy egy valódi zsaru megállítja, ugyanis pár perccel korábban –
Mickey menetrendjének megfelelően – Nagy Barackos megnyomott egy
gombot egy távirányítón, aminek köszönhetőn fél sarokra tőle egy régi
Dodge úgy repült a levegőbe, akár egy tűzszerész szülinapi tortája, aztán
amikor meghallja a közeledő szirénákat, Nagy Barackos már indul is a
következő feladatára. Egy golfpályához vezet Oceanside-tól északra, és
addig ül ott, amíg Kicsi Barackos be nem áll mellé. Kicsi Barackos fogja a
bőröndöket, kiszáll az álrendőrkocsiból, és beül Nagy Barackos mellé.
Miközben hámozza le magáról az egyenruhát, már az Oceanside
Transportation Center felé haladnak.
O-Bop elvezetett az összetört BMW mellett, így tudja, hogy a meló ezen
része sikerült, így indul a 76-is kijárat felé. A lehajtó mellett van egy kis
tisztás a fák mögött, Callan ott várja. Otthagyja a Harley-t, beül O-Bop
mellé. A Transportation Center felé indulnak ők is.
Ahol Mickey vár a kocsijában.
Az óráját bámulja.
A meló vagy sikerült, vagy a barátai megsebesültek, halottak, vagy
letartóztatták őket.
Ekkor meglátja Kicsi Barackost, amint begurul a parkolóba. Ott ülnek,
várják a vonatot, majd meglátják a San Diego felől érkező szerelvényt.
Kiszállnak a kocsiból, konzervatív öltönyt viselnek, kezükben egy-egy
bőrönd meg kávé papírpohárban, vállukon utazótáska, pontosan úgy néznek
ki, mint az összes többi, Los Angelesbe igyekvő üzletember. Ahogy
elmennek a kocsija mellett, Mickey odacsúsztatja nekik a jegyüket. Pár
pillanattal az előtt szállnak fel, hogy a vonat elindul, és ezért választották az
Oceanside Transportation Centert: az Amtrak szerelvénye szinte egy időben
indul délre az észak felé haladó helyiérdekű vasúttal. Barackos fogja az
egyik bőröndöt, és felszáll a Los Angeles-i vonatra. A bátyja fogja a másik
bőröndöt, és délnek indul, San Diegóba.
A kigördülő vonatokkal egy időben érkezik meg Callan és O-Bop a
parkolóba, kiszállnak a kocsiból. Hajukat rövidre vágták, katonásra, és
olyan rosszul szabott ruhát viselnek, amit a tengerészgyalogosok kimenőn.
Táskájukat vállukra vetik, Mickey a kocsi mellett odaadja nekik a jegyeket,
majd odasétálnak a buszpályaudvarhoz. Két tengerészgyalogos a
Pendletonból kimenőn. O-Bop felszáll az Escondido felé tartó buszra,

431
Callan meg a hemetire.
Barackos jegye Los Angelesig szól, de korábban leszáll. Pár perce a
Santa Ana-i állomástól bemegy a vécébe, és üzletemberből átlagos
kaliforniai polgár lesz. Addig ki sem jön a vécéről, amíg a vonat nem áll
meg az állomáson. Ekkor leszáll, és kivesz egy szobát egy hotelban. Kicsi
Barackos is hasonlóképpen jár el, ő dél felé a szörfparadicsom
Encinitasban száll le, majd a stranddal szemben egy kis útmenti hotelba
jelentkezik be.
Mickey visszavezet a hoteljához. Az egész akcióból semmit nem látott, és
ha a zsaruk megtalálják valahogy, akkor sem tud nekik mit mondani. A
sebességhatárt betartva gurul a hotelhoz, és lefekszik aludni.
Callan és O-Bop nem szállnak le a buszról. O-Bop egy motelban vesz ki
szobát egy pornóbolt mellett, örül, és dolga is van, amíg meghúzza magát.
Bejelentkezik a motelba, húsz dollárért aprót vált, aztán az egész délutánt a
videojátékok előtt tölti.
A buszon ülve Callan megpróbálja kiverni a fejéből, hogy megölt három
embert. Nem a szokásos semmit érzi, hanem valamit, amit nem tud
azonosítani.
Megbocsátok neked. Isten megbocsát neked.
Képtelen kiverni a fejéből.
Leszáll a buszról, kivesz egy szobát egy Motel 6-ban. A szoba nem
valami nagy eresztés, de legalább kábeltévé van benne. Rádől az ágyra, és
filmeket néz a tévében. A szoba bűzlik a tisztítószerektől, de a Golden
Westnél azért jobb.
Az a terv, hogy pár napig meghúzzák magukat, aztán ha minden okés – és
nincs okuk másképp gondolni –, La Jollában találkoznak a Sea Lodge-ban,
kicsit pihennek a parton, hívnak pár kurvát Haley Saxontól, és mulatnak
egyet.
Callan emlékszik a lányra, akit egyszer ott látott. Nora. Emlékszik, hogy
mennyire akarta, és arra is, hogy Nagy Barackos elvette tőle. Emlékszik,
hogy milyen szép volt. Arra gondolt, ha megérintheti azt a szépségét, akkor
az ő ocsmány élete kevésbé ocsmány lesz. De ez régen volt, sok vér elfolyt
azóta, és kizárt, hogy a lány még mindig ott legyen, abban a házban.
Vagy mégsem?

432
 Megkérdezni azért nem akarja.
Három nappal később Barackos telefonnal a kezében úgy kérdezi őket,
mintha kínai kaját rendelne. Mit kértek? Szőkét, barnát, vagy egy fekete
csajt? Mindannyian ott vannak Barackos szobájában. Azért ez elég jó,
gondolja Callan, kilépek a szobából, és máris ott vagyok a homokos parton,
előttem a nap megy le az óceán fölött, közben meg Barackos kurvákat rendel
telefonon.
– Mindegy – mondja Barackosnak.
– Meg egy mindegy – ismétli Barackos a kagylóba, aztán kizavarja őket,
mert dolga van, amihez semmi közük. Ússzatok, zuhanyozzatok le,
vacsorázzatok, készüljetek, jönnek a csajok.
Barackos látogatója sötétedés után érkezik meg.
Nem beszélnek sokat. Barackos csak átnyújtja neki a bőröndöt, benne
háromszázezer dollárral készpénzben. Cserébe az információért.
Art Keller fogja a pénzt, és távozik.
Ilyen egyszerűen.

Haley Saxonnak is dolga van.

Kiválasztja az öt lányt, akit a Sea Lodge-ba küld, aztán leadja a drótot
Raúl Barrerának.
Néhány régi nagymenő bukkant fel a városban, két kézzel szórják a pénzt.
Hármat találgathatsz, kik azok. Emlékszel Barackos Jimmyre? Na, hirtelen
nagyon sok pénze lett.
Raúlt igencsak érdekli a hír.
Persze, Haley pontosan tudja, hogy hol vannak.
Csak a lányaimat hagyjátok ki belőle.

Callan az ágyon fekszik, figyeli a lányt, ahogy öltözik.

Csinos, igazán csinos – hosszú, vörös haj, szép mellek, szép segg –, de
mégsem ő volt. A lány megdolgozott a pénzéért. Szájjal felizgatta, aztán
ráült, és addig lovagolt rajta, amíg el nem élvezett.
Most ott áll a fürdőben, sminkel, majd meglátja Callant, amint őt nézi.
– Ha akarod, még egyszer dughatunk – mondja.
– Kösz, egyszer remek volt.

433
 Amikor a lány elmegy, Callan törülköző teker maga köré, és kilép a kis
teraszra. Nézi a holdfényben a hullámokat. Egy szép kis halászhajó ring a
parttól úgy száz méterre, aranyfényei izzanak.
Akkor tényleg minden kibaszott nyugodt lenne, gondolja Callan, ha nem
hallanám Barackost a szomszéd szobában dugni. Kibaszott Barackos nem
változott, megint elővezette a nekem-a-te-csajod-jobban-tetszik
műsorszámát, csak most nem vele, hanem az öccsével, Kicsi Barackossal.
Akit ez kurvára nem érdekel. – Vidd – mondta, szóval nőt meg szobát
cseréltek, és most Callan ezért kénytelen hallgatni Nagy Barackos bikához
hasonló nyögését meg zihálását.
Kicsi Barackos holttestét reggel találják meg.
Mickey kopog Callan ajtaján, és amikor kinyitja, Mickey egyszerűen
megragadja, és magával húzza Nagy Barackos szobájába. Kicsi Barackos
egy székhez kötözve ül, keze a zsebében.
Csak éppen a kezei nem a karjai végén vannak.
Mindkettőt levágták, a szőnyeg tocsog a vértől.
A szájába egy mosogatórongyot tömtek, a szeme kidülledt. Nem kell
ahhoz Sherlock Holmesnak lenni, hogy mi történt: levágták a kezét, aztán
hagyták elvérezni.
Callan hallja, hogy Nagy Barackos a fürdőben sír és hány. O-Bop az
ágyon ül, a fejét fogja.
A pénz természetesen eltűnt.
A helyén a szekrényben egy cetli.
TARTSÁTOK A KEZETEK A SAJÁT ZSEBETEKBEN.
A Barrerák.
Barackos kijön a fürdőből. Kövér arca vörös és könnytől nedves.
Orrából folyik a takony. – Nem hagyhatjuk itt – mondja zokogva.
– Itt kell hagynunk, Jimmy – feleli Callan.
– Elkapom őket – jelenti ki Barackos. – Ha mást nem csinálok még az
életben, de visszafizetek nekik ezért.
Nem pakolnak. Csak beülnek a kocsijaikba, és indítanak. Callan egészen
San Franciscóig vezet, a part mellett talál egy kis motelt, kivesz egy szobát.
Raúl Barrera visszakapta a pénzét, bár háromszázezerrel kevesebbet.
Raúl tudja, hogy a pénz annál van, aki a Piccone testvéreknek a tippet
adta. De – és ez mindenképpen a számlájára írandó – Kicsi Barackos nem

434
árulta el, ki az informátoruk.
Azt állította, hogy nem tudja.

***
Callan még távolabb megy. Egészen Seaside-ig.
Talál egy régimódi motelt nem messze a parttól, és készpénzzel fizet. Az
első napokban alig mozdul ki. Aztán hosszú sétákra indul a parton.
Ahol a hullámok ritmusosan susognak neki.
Megbocsátok neked.
Isten...

435
11. Csipkerózsika
Annál jobban csodálja: Éva még
alszik, haja kuszáit, az arca izzik,
[16]
mintha rossz álma volna.
John Milton; Az elveszett paradicsom

Rancho las Bardas

Baja, Mexikó
1997. március

Nora az Egek Urával alszik.

Ez Adán új neve drogkereskedői körökben: El Señor de los Cielos. Az
Egek Ura.
Ha ő az Úr, akkor Nora az Asszony.
Kapcsolatukat már nem titkolják. Nora majdnem mindig vele van. A
többiek – szándékos iróniával – ezt a gúnynevet adták neki: La Güera. A
Szőke. Adán Barrera aranyhajú asszonya. Szeretője, tanácsadója.

Güerót Guamuchilitóban temették el.

Az egész falu ott volt a temetésen.
Ahogy Adán meg Nora is. Adán fekete öltönyt viselt, Nora fekete ruhát és
fátylat. Együtt sétáltak a virággal borított halottaskocsi mögött. Egy mariachi
banda gyászzenét játszott az elhunyt emlékére, ahogy a halotti menet lassan
haladt a templomtól (amit Güero építtetett) a klinika és a focipálya mellett
(amelyek az ő pénzéből épültek) a mauzóleumig, ahol felesége és gyerekei
nyugszanak.
Az emberek sírtak, a nyitott koporsóhoz lépve virágokat dobtak Güero
holttestére.
Arca halálában jóképű volt, tiszta, majdnem komoly. Szőke haját
hátrafésülték, drága, szürke öltönyt adtak rá, az életében elhíresült,
narcotrajxcante szalagnyakkendő helyett pedig vörös selymet.
Mindenütt sicariók álltak, Adán emberei és Güero veteranói, ám az

436
eseményre valót tekintettel fegyvereket elrejtették ruhájuk alatt. És ugyan
Adán emberei folyamatosan figyelték a tömeget, senki nem aggódott
érdemben egy merénylet miatt. A háború véget ért, Adán Barrera győzött, és
a temetésen csodálatra méltó tisztelettel és tartással vett részt.
Nora javasolta, hogy nemcsak engednie kellene Güero temetését a
szülőfalujában, hanem nekik is el kellene menniük. Ráadásul nem a háttérbe
húzódva, hanem az első sorban. Adán Nora nógatására adott komoly
mennyiségű pénzt a helyi templomnak, az iskolának és a klinikának. Nora
noszogatására adományozott pénzt Adán egy új közösségi központ
megépítésére, amit a megboldogult Héctor „Güero” Méndez Salazarról
neveznek majd el. Nora győzte meg arról, hogy küldje el a megbízottait
Güero sicarióhoz és a zsarukhoz, biztosítva mindenkit még jóval a temetés
előtt, hogy a háborúnak vége, a múltbéli cselekedetekért a Barrerák nem
kívánnak bosszút állni, és minden úgy folytatódik, ahogy eddig, és még az
emberek is a helyükön maradnak. Szóval Adán úgy vonult a temetési menet
élén, mint valami győzedelmes hadúr, de egy olyan hadúr, aki olajágat tart a
kezében.
Adán bement a kriptába, és – szintén Nora javaslatára – letérdelt a kis
oltár elé, benne Pilar, Claudia és Güerito képével, majd imádkozott istenhez
a lelkűkért. Mindegyikért gyertyát gyújtott, majd lehajtotta a fejét, és mély
ájtatossággal imádkozott.
A szánalmas színjáték nem kerülte el az emberek figyelmét. Értették:
hozzászoktak a halálhoz és a gyilkossághoz, és különös módon a
megbékéléshez is. Mire Adán kijött a kriptából, az emberek mintha
elfeledték volna, hogy az összes benne lévő koporsóért ő a felelős.
Az emlékeket Güeróval együtt temették el.
Nora és Adán ugyanezt ismételte el El Verde és García Abrego temetésén
is, és akárhova mentek, minden ugyanolyan volt. Adán – Norával az oldalán
– iskoláknak adott pénzt, klinikáknak, játszótereknek, és persze mindet a
halottról nevezték el. Négyszemközt találkozott a halott volt üzlettársaival,
és számukra is felajánlotta, hogy vegyenek részt a Bajai Forradalomban: a
békében, az amnesztiában és a csökkentett adózásban.
Terjedt a hír: az ember vagy Adánnal találkozott, vagy Raúllal. A bölcs
többség Adánt választotta, az ostoba kisebbséget meg a családja gyászolta a
temetőben.

437
 A Federación ismét erőre kapott, patrónja meg Adán volt.
A béke korszaka köszöntött be, és vele a prosperitás.
Az új mexikói elnök 1994. december 1-jén foglalta el hivatalát. Másnap
két – a Federaciónhoz tartozó – tőzsdei brókercég nekiállt tesobonókat,
államkötvényeket felvásárolni. Egy héttel később a drogkartellek kivonták a
tőkéjüket a mexikói nemzeti bankból, így kényszerítve az elnököt arra, hogy
ötven százalékkal leértékelje a pesót. Ezt követően a Federación beváltotta
a tesobonókat, a mexikói gazdaság pedig összeomlott.
Feliz Navidad.
Mintegy karácsonyi ajándékként, a Federación nekiállt ingatlanokat
felvásárolni, üzleteket, telkeket és persze pesót, majd mindent szépen
félreraktak, és vártak.
A mexikói kormánynak nem volt annyi készpénze, hogy ki tudja fizetni a
tesobonókat. Igazság szerint 50 milliárd dollárra lett volna szüksége. Az
országból gyorsabban menekült a tőke, mint a patkányok a süllyedő hajóról.
Mexikó napokra volt attól, hogy bejelentse az államcsődöt, amikor
belovagolt az amerikai felmentő sereg 50 milliárd dollárnyi kölcsönnel. Az
amerikai elnöknek nem volt választása: a Citicorp kampányfinanszírozói
megállás nélkül baszogatták őt meg a kongresszusi képviselőket, így aztán
olyan gyorsan szedték elő az ötvenmilliárd dollárt, mintha csak kosztpénz
lett volna.
Az új mexikói elnöknek szó szerint vissza kellett hívnia a drogbárókat az
országba, akik több milliárdnyi dollárjukkal életet leheltek a gazdaságba,
aminek eredményeképpen esély nyílt az amerikai kölcsön visszafizetésére.
A drogbáróknak most már milliárdokkal több pénzük volt, mint a pesokrízis
előtt, ugyanis az amerikai segítség megérkezte előtt a pénzükből leértékelt
pesót vettek, ami akkor rögtön visszanyerte eredeti vásárlóerejét, amikor az
amerikaiak megérkeztek a masszív kölcsönnel.
A Federación nem tett mást, mint megvette az országot, aztán jelentős
profittal eladta, megint megvette nyomott áron, a pénzt meg jól befektették,
és számolták a zsíros hozamokat.
Adán nagylelkűen elfogadta El Presidente meghívását. Ám ára volt annak,
hogy visszahozza a narkódollárjait. Egy „kedvező kereskedelmi környezet”.
Ami azt jelentette, hogy El Presidente továbbra is annyit pofázhatott „a
drog-kartellek minden áron történő elpusztításáról”, amennyit akart, de tenni

438
már semmit nem tehetett. Pofázni lehetett, az nem került pénzbe, de
cselekedni nem, mert arra az ország ment volna rá.
Az amerikaiak tudták ezt. Adtak El Presidentének egy listát a PRI
fejeseiről, akiket kilóra megvett a Federación, mire hirtelen hármat közülük
kineveztek állami kormányzónak. Egy másik a közlekedésért felelős
miniszter lett, egy újabb a listán pedig maga a drogcár: a Drogellenes Harc
Nemzeti Intézetének vezetője.
Szóval az üzlet haladt előre, ahogy szokott.
Jobban, mint szokott, mert Adán a pesokrízisen szerzett dollárjaiból
nekiállt Boeing 727-eseket venni.
Két év alatt huszonhármat vásárolt, nagyobb légiflottája lett, mint a
legtöbb országnak a harmadik világban, Caliban telepakolja mindet
kokainnal, aztán polgári repterekre viszi a gépeket, katonai bázisokra, sőt
még forgalom elől lezárt autóutakra is, amiket a kirakodás alatt a katonaság
őriz.
A kokót hűtőkocsikba pakolják, a határhoz közeli raktárakba viszik, ahol
kisebb adagokba csomagolják, majd szépen a találékonyság géniuszát
megtestesítő kocsikba és teherautókba rakodják. Egy teljesen új iparág
született Bajában: a karosszériamágusok, akik különböző rejtekhelyeket
alakítanak ki a kocsikban. Vannak itt áltetők, álpadlók, állökhárítók –
mindegyik valamilyen módon üreges, amibe kokaint lehet pakolni. És mint
minden iparágban, itt is megjelentek a specialisták: szakemberek, akik
karosszériára, festésre vagy éppen motor-átalakításra szakosodtak. Egy
Forddal olyan csodákra képesek, amelyekről a gyártó még csak álmodni
sem mer. Amikor a kocsik készen vannak, a futárok szépen átmennek velük a
határon, rendszerint San Diegóba vagy Los Angelesbe, a drog pedig
megindul a maga útján Los Angelesbe, Seattle-be, Chicagóba, Detroitba,
Clevelandbe, Philadelphiába, Newarkba, New Yorkba és Bostonba.
A drogot tengeren is viszik. Miután elérkezik Mexikóba, Baja több
városába szállítják, ahol vákuum-csomagolják, és magán-, valamint
kereskedelmi halászhajókra pakolják, és azok szépen elhajóznak Kalifornia
partjaihoz, a drogot beledobják a tengerbe, ahonnan meg motorcsónakok
halásszák ki, sőt néha búvárok, akik kiviszik a partra, onnan meg az
elosztóba.
És persze lábon is. A csempészek legalja egyszerűen megtömi a táskáit,

439
és felrakja a mujadók vagy”prérifarkasok” hátára, akik megpróbálnak
átrohanni a határon abban a reményben, hogy komoly vagyonra – ötezer
dollárra – tesznek szert, amikor biztonságban célba juttatják a drogot
valahol San Diegótól keletre. Vagy a sivatagban, vagy a magas hegyekben,
és a határőrök nemegyszer találtak már halott mujadókat, akik vagy szomjan
haltak a sivatagban, vagy halálra fagytak a hegyekben, mert a hátizsákba
vizet és takarót nem pakoltak, hiszen az helyet foglal.
A drog északra megy, a pénz délre jön. Az út mindkét irányba könnyebb
lett, hiszen a NAFTA miatt lazítottak a határőrizeti előírásokon, így a
megállapodás – persze más egyéb mellett – biztosítja a drogok szinte szabad
áramlását az Egyesült Államok és Mexikó között.
Az üzlet meg jövedelmezőbb, mint valaha, ugyanis Adán hatalmát arra
használja, hogy még előnyösebb feltételeket sajtoljon ki a kolumbiaiakból.
A feltételek röviden: „Megvesszük a drogot tőletek nagyker áron, és majd
mi továbbadjuk. Kösz.” Nincs többé ezer dollár per kiló szállítási költség,
most már mi is benne vagyunk a bizniszben.
NAFTA. Észak-amerikai Szabad(drog)kereskedelmi Egyezmény,
gondolja Adán.
Az isten áldja meg a szabadkereskedelmet.
Adánnak köszönhetően a régi Mexikói Trambulin olyan, mint egy gyerek,
aki az ágyán ugrál. Minek ugrálni, ha egyszer repülni is lehet?
Adán pedig repül.
Ő az Egek Ura.
Nem mintha az élet visszatért volna a status quo ante bellumhoz.
Mert nem tért vissza. Az örök realista Adán tudja, hogy Parada halálával
minden megváltozott. Technikailag még mindig körözés alatt áll, új
„barátaik” Los Pinosban ötmillió dolláros jutalmat tűztek ki a Barrera
testvérekre, a fotójuk ott lóg minden határátkelő és kormányhivatal falán, az
amerikai FBI előkelő helyen szerepelteti őket a Tíz Legkeresettebb Bűnöző
listáján.
Persze az egész csak egy lufi. Színjáték az amerikaiaknak. A mexikói
bűnüldöző szervek ugyanannyi energiát fordítanak a Barrerák
letartóztatására, mint a drogkereskedelem felszámolására.
Ennek ellenére a Barrerák nem parádézhatnak szabadon, nem mutathatják,
hogy a törvény fölött állnak. Ez a kimondatlan megállapodás. A régi

440
napoknak vége: nincs több parti éttermekben, nincs több diszkó, lóverseny,
meg ring melletti ülőhelyek a komolyabb bokszmeccseken. A Barreráknak
olyan helyzetet kell teremteniük, amiben a mexikói kormány hitelesen – vagy
legalábbis annak látszóan – tudja állítani, hogy ők bizony mindent
megtesznek a Barrerák kézre kerítéséért, és bizonygathatják amerikai
barátaiknak, hogy azonnal letartóztatnák őket, ha tudnák, hol vannak.
Szóval Adán már Colonia Hipódromo nagy házainak egyikében él, nem
jár az éttermeibe, nem ül ott az egyik hátsó boxban jegyzetelve és számolva
sárga noteszébe. Nem hiányzik neki a ház, nem hiányoznak neki az éttermek,
de hiányzik neki a lánya.
Lucia és Glória Amerikában élnek, San Diego Bonita nevű csendes
kertvárosában. Glória a helyi katolikus iskolába jár, Lucia meg egy új
templomba. Hetente egyszer Adán egyik futárja találkozik vele egy városon
kívüli bevásárlóközpontban, és átad neki egy aktatáskát, benne hetvenezer
dollár készpénzzel.
Havonta egyszer Lucia elhozza Glóriát Bajába, hogy találkozzon az
apjával.
Egy eldugott házban találkoznak, távol a várostól, vagy egy piknikező
helyen a Tecate felé vezető út mellett.
Glória lassan megérti, hogy az édesapja miért nem élhet velük, miért nem
lépheti át a határt. Adán megpróbálja megmagyarázni neki, hogy ártatlanul
vádolják, és az amerikaiak a világ összes bűnéért a Barrerákat teszik
felelőssé.
Ám legtöbbször hétköznapi dolgokról beszélgetnek: hogy megy Glóriának
az iskola, milyen zenét hallgat, milyen filmeket néz, kik a barátai, és mit
csinálnak együtt. Glória természetesen egyre nagyobb, ám arcának, nyakának
deformáltsága is egyenes arányban nő, a betegség pedig a pubertáskorban
rendszerint felgyorsul. A nyakában lévő duzzanat lehúzza amúgy is nehéz
fejét, és napról napra nehezebben beszél. Néhányan az iskolában – közhely,
gondolja Adán, de a gyerekek valóban kegyetlenek – Elefántlánynak
csúfolják.
Tudja, hogy ez fáj Glóriának, aki azonban igyekszik egy vállrándítással
elintézni az egészet.
– Hülyék – mondja neki. – Ne aggódj, vannak barátaim.
Adán persze aggódik: az egészségéért, ostorozza magát, hogy nem tölthet

441
a lányával több időt, és gyötrődve gondol a hosszú távú prognózisra.
Minden találkozó végén úgy kell leküzdeni a könnyeit. Ahogy Glória beül a
kocsiba, Adán vitatkozni kezd Luciával, megpróbálja meggyőzni, hogy
jöjjenek vissza Mexikóba, ám Lucia még csak meggondolni sem hajlandó.
– Nem fogok úgy élni, mint valami menekült – mondja neki. Különben is,
Mexikóban fél, fél egy újabb háborútól, félti magát és a kislányát.
Ennél több indok nem kell, Adán azonban tudja, mi a valódi indok: Lucia
megveti őt. Szégyelli a férjét, szégyelli, hogy mivel keresi a pénzt, és hogy
ezért a pénzért mit tett. Olyan távol akarja magát tartani, amennyire csak
lehetséges, egyszerű anya akar lenni, aki az amerikai kertvárosi élet
békéjében és nyugalmában óvja a lányát.
A pénzt persze elfogadja, gondolja Adán.
Soha nem küldte még vissza a futárt.
Próbál nem keserűséggel gondolni erre.
Nora segít neki.
– Meg kell értened az ő érzéseit is – mondja neki Nora. – Normális életet
akar a lányának. Neked ez nyilván nem egyszerű, de meg kell érted az ő
érzéseit is..
Különös, gondolja Adán, hogy a szerető a feleség oldalára áll, de Norát
tiszteli emiatt. Számtalanszor mondta neki, ha sikerül visszaszereznie a
családját, tegye, dolgozzon érte, ő majd visszahúzódik a háttérbe.
De most Nora az egyetlen megnyugvás az életében.
Amikor őszinte magával, el kell ismernie, hogy a felesége elhidegülése
nélkül soha nem lett volna meg a szabadsága ahhoz, hogy Norával legyen.
Az Egek Ura magasan szárnyal.
Egészen addig...

Amíg a kokain-utánpótlás el nem apad.

Nem az egyik pillanatról a másikra történik. Lassan, fokozatosan.
A kibaszott amerikai DEA miatt.
Először lecsaptak a Medellín-kartellre (Fidel „Rambo” Cardona régi
barátja, Pablo Escobar ellen fordult, az amerikaiak az ő segítségével
jutottak a nyomára, és megölték), aztán jött a Cali-kartell. Akkor kapták el
az Orejuela testvéreket, miután hazaindultak Cancúnból, ahol Adánnal
találkoztak. Mind a Medellín-, mind a Cali-kartell atomjaira hullott szét.

442
 Persze nem meglepő, gondolja Adán: ez a természetes folyománya az
amerikaiak szünet nélküli pressziójának. Azok tudnak csak megbújni, akik
túlélték a rajtaütést. Az amerikai radarok alatt repülve. Persze, hogy nem
meglepő, de Adán üzlete nehezebb lesz és összetettebb: ahelyett, hogy két
nagy egyesüléssel kell megállapodnia, most több tucatnyi kis sejttel kell
zsonglőrködnie, sőt még magánzókkal is. És mivel a vertikálisan integrált
kartellek megszűntek, Adán többé nem bízhat a minőségi áru pontos és
zökkenőmentes szállításában. Mondjanak akármit a monopóliumokról,
gondolja Adán, egy biztos: működnek. Akkor, azt és oda szállít, amikor, amit
és ahova megígért. Ellentétben ezekkel, akiknél a pontos szállítás inkább
kivétel, semmint szabály.
Szóval Adán üzletének beszállítói része egyre jobban akadozik, és ez az
egész szervezetre hatással van, kezdve a nagykereskedőkkel, akiknek a
Barrerák biztosították a szállítást és a védelmet, befejezve az új
viszonteladókkal Los Angelesben, Chicagóban és New Yorkban, akiket
Adán az Orejuela testvérek letartóztatása után átvett. Egyre gyakoribb, hogy
egy üres Boeing 727-ese – amit eleve nem olcsó megvenni, aztán meg
fenntartani – ott dekkol egy leszállópályán Kolumbiában, és vár a kokainra,
ami gyakran késik, néha meg sem érkezik, vagy ha mégis, akkor nem olyan
mennyiségben vagy minőségben, amiben megállapodtak. Szóval a vásárlók
az utcán panaszkodnak a viszonteladóknak, azok panaszkodnak a
nagykereskedőknek, azok meg a Barreráknak.
És akkor hirtelen elapad a kokain.
Először csak folydogál, aztán csordogál, aztán csak csöpög.
Adán kideríti, hogy miért.
Las Fuerzas Armadas Revolicionarias de Colombia.
Más néven: FARC.
A legrégebbi és legnagyobb, még működő marxista felkelőcsoport Latin-
Amerikában.
A FARC tartja ellenőrzése alatt Kolumbia távoli, délnyugati részét,
beleértve a kokain-előállítás szempontjából kritikus határokat Peruval és
Ecuadorral. Az Amazon dzsungelének északnyugati részét használva
bázisnak, a FARC harminc éve folytat gerillaháborút a kolumbiai kormány, a
gazdag földtulajdonosok és a petróleumban gazdag tengerparti területek
olajkitermelői ellen.

443
 És a FARC ereje egyre nő. A múlt hónapban a gerillák merész támadást
indítottak egy katonai bázis ellen Las Delicias városában. Ágyúkat és
robbanóanyagokat használva elfoglalták az erődöt, megöltek hatvan katonát,
a maradékot meg foglyul ejtették. A FARC elfoglalta a délnyugati körzeteket
az ország többi részével összekötő autópályát, így bénítva meg az
összeköttetést.
És nem elég, hogy a FARC tartja ellenőrzése alatt a kokaincsempész
útvonalakat Peruból és Ecuadorból, még az Amazon sűrű esőerdőit is
magában foglaló Putumayo körzetben is ők az urak, és ez szintén fontos
kokacserje-termesztő vidék. A hazai kokain előállítása régi álma volt a
hatalmas kartelleknek, így dollármilliókat öltek a kokaültetvények
létrehozására Putumayóban. Pont, amikor fáradozásuk gyümölcse beért
volna, a kartelleket felszámolták, mögöttük meg nem maradt más, csak
káosz. A kis termesztők kezébe került közel 300.000 hektár ültetvény. Ami
napról napra újabb hektárokkal nőtt.
Ami a máknak volt Sinaloa, az Putumayo a kokacserjének: a forrás,
ahonnét a drog ered.
A FARC elvágta ezt, aztán közölte, hogy tárgyalni akarnak.
És nekem tárgyalnom kell, gondolja Adán, ahogy ránéz a mellette fekvő
Norára.

Nora felébred, és látja, hogy Adán őt nézi.

Nora rámosolyog, gyengéden megcsókolja, és megszólal: – Szeretnék
sétálni egyet.
– Megyek veled.
Belebújnak a köntösükbe, és kimennek.
Manuel ott van.
Manuel mindig itt van, gondolja Nora.
Adán egy külön házat építtetett neki. Kicsi, egyszerű épület a sinaloai
campesino stílusban. Abban azonban különleges, hogy Adán Manuel igényei
szerint építtette a házat, hiszen húzza a lábát. A bútorokból könnyebben tud
felállni, a fürdőben meg egy kis jacuzzi enyhíti a fájdalmat a lábában, ami a
korral egyre rosszabb lesz. Manuel nem szereti használni, mert azt hiszi, túl
sokba kerül, ám Adán ennek ellenére hallja, ahogy a férfi minden este
bekapcsolja a jacuzzit, és belefekszik.

444
 Manuel felkel a pádról, és lábát húzva követi őket. Természetesen
diszkrét távolságból. Nora szemében a férfi majdhogynem karikatúraszerű:
egyik válláról egy AK lóg, a régi banditákat idézve két tölténytartó vállpánt
keresztezi mellkasát, csípője mindkét oldalán pisztoly lóg, övébe méretes
kést dugott.
Más nem hiányzik, gondolja Nora, csak egy sombrero meg egy
harcsabajusz.
Egy szobalány siet ki tálcával a kezében.
Két kávé: Adánnak tejjel, cukorral, Norának feketén.
Adán megköszöni a szolgálónak, a lány visszasiet a konyhába. Nem néz
Norára, attól fél, hogy a gringa szeme őt is megigézi, ahogy a patrónt. Erről
beszélnek a konyhába: elég belenézni a bruja szemébe, és máris a
hatalmába keríti az embert.
Eleinte nehéz volt, mivel a személyzet passzív ellenségességgel, Raúl
meg kifejezett nemtetszéssel fogadta őt. Adán testvérének nem volt baja
azzal, hogy az öccse szeretőt tart, de a családi otthonban a szeretőnek már
nincs helye. Nora meghallotta, amint a testvérek miatta vitatkoztak, fel is
ajánlotta, hogy elmegy, de Adán hallani sem akart róla. Most szépen
beleszoktak egy csendes rutinba, ami magában foglalja a reggeli sétát is.
A ház környéke gyönyörű. Nora különösen reggel szereti, mielőtt a nap a
formákat még sziluettekké változtatná, kiszívva mindenből a színeket. A
sétát a gyümölcsösben kezdik, mert Adán tudja, Nora mennyire szereti a
gyümölcsfák – a narancs-, a citrom- és a grapefruitfa – átható, a mimóza és
a jacaranda édes illatát, az ágakról lelógó virágokat. Elsétálnak a gondosan
rendben tartott virágágyások mellett – liliom, pipacs –, be a rózsakertbe.
Nora nézi a víztől csillogó virágokat, és hallgatja az öntözőrendszer
ritmikus hangját, ami még az előtt látja el vízzel a virágokat, mielőtt a nap
minden nedvességet felszárítana a levelükről.
Adán elhesseget egy pávát a kertben.
A kert tele van madarakkal: pávák, fácánok, fürjek. Egyik reggel, amikor
Adán nem volt otthon, Nora egyedül sétált, és a központi szökőkúton egy
pávát pillantott meg. A madár ránézett, széttárta faroktollait. Csodálatos
látvány volt az a rengeteg szín, kontrasztban a khakiszínű homokkal.
A fákon is vannak madarak. Elképesztő féle és fajta pinty. Adán hiába
próbálja megjegyezni a nevüket, és Nora is csak a színük alapján ismeri fel

445
őket: arany és sárga, lila és vörös. Az énekesmadarak csicseregnek, a
tangara meg olyan, akár a szárnyaló naplemente. És a kolibrik. Külön az ő
kedvükért ültettek növényeket, valamint cukros víz várja és csalogatja őket.
Adán párat felismer, ám Nora csak az ékkőszerű színeket látja, és nagyon
hiányoznának neki, ha többé nem jönnének.
– Akarod látni az állatokat? – kérdi Adán.
– Hát persze.
Adán gyakorlatias, keményen dolgozó férfi, így alapvetően nem tetszik
neki az az idő és pénz, amit Raúl az állatkertre fordít. Ez csak újabb hóbort,
az egojának jólesik a tudat, hogy van egy ocelotja, kétféle tevéje, egy
gepárdja, két oroszlánja, két zsiráfja, meg egy rakás ritka szarvasa.
De fehér tigrise nincs. Raúl eladta egy Los Angeles-i gyűjtőnek, az a
barom állat meg megpróbálta átvinni a határon, és persze elkapták. Nagy
büntetést kellett fizetnie, az állatot meg elkobozták. Most a San Diegó-i
Állatkertben él.
A bálnája mozicsillag lett. Először kirabolták a vidámparkot, aztán
felgyújtották, mire a bálna több filmben is szerepet kapott. A bálna szép
karriert futott be, Adán egy ideje azonban már nem látta a filmvásznon.
Szóval Adán és Nora reggelente az állatkertben sétálnak, és az egyik
állatgondozó mindig várja Norát, hogy megetesse a zsiráfokat. Nora szereti
az állatok kecsességét, büszkeségét, hosszú nyakukat, és ahogy sétálnak.
Leszáll a kis emelvényről, ahonnét eteti őket, fogja a kávéját, és megindul
Adán előtt. Egy újabb állatgondozó kinyitja neki a szarvasok karámjának
ajtaját, és eleséget nyújt neki egy tálban.
– Jó reggelt, Tomás.
– Señora.
A szarvasok körbeveszik Norát, orrukkal döfködik köntösét, így próbálva
eleséget kapni.
Nora és Adán a keleti teraszon reggeliznek, hogy lássák a napfelkeltét.
Nora előtt grapefruit és kávé. Ennyi. A gyümölcsösben frissen szedett
grapefruit, meg kávé. Adán úgy eszik, mint Raúl oroszlánjai. Előtte egy
hatalmas tál huevos con machaca, egy rakás meleg tortilla, valamint Nora
nyomására egy tál friss gyümölcs. Meg egy kis tányérban friss salsa: a
paradicsom és a koriander illatától összefut a nyál a szájában, de marad a
gyümölcsnél meg a kávénál.

446
 Adán észre is veszi.
– Nincs benne zsír – mondja neki.
– De a tortillában van.
– Így is soványabb vagy pár kilóval a kelleténél.
Nora mosolyog, Adán visszamosolyog, és olvassa tovább az újságot,
tudva, hogy soha nem győzi meg Norát, aki legalább annyit foglalkozik a
testével, mint Adán, Reggeli után lezuhanyozik, majd elmegy dolgozni, Nora
meg szinte azonnal indul az edzőterembe, hogy ott töltse a délelőttöt. Az
edzőteremben mindenből kettő van – két szobabicikli, két taposógép, két
súlyemelőgép, minden súlyzóból kettő –, bár csak ritkán tudja meggyőzni
Adánt, hogy csatlakozzon hozzá.
Nora minden második reggel a hatalmas telket körbevevő földúton fut. A
biztonságiaknak ez nem nagyon tetszett, mire Adán kerített két sicariót, akik
szeretnek futni. Ekkor Nora kezdett el panaszkodni, hogy zavarja az őt
követő két férfi, de Adán kijelentette, hogy erről nem hajlandó vitát nyitni.
Szóval, amikor Nora fut, a két testőr ott kocog mögötte. Adán utasításának
megfelelően ez egyik fut, a másik meg kocog, felváltva. Nem akarja, hogy
mind a ketten egyszerre lihegjenek. Ha véletlenül lövöldözésre kerül a sor,
akkor Adán azt akarja, hogy legalább egyiknek biztos legyen a keze. Adán
közölte velük: – Ha valami történik vele, az életetekkel fizettek. Mindketten.
Nora délutánjai hosszúk és lassúk. Mivel Adán nem jön haza ebédelni,
Nora egyedül eszik. Aztán talán lefekszik egy rövid sziesztára, elnyúlva a
napernyő alatt a nyugágyban. Kerüli az erős napsütést, így délután olvasgat,
könyveket, magazinokat, néha mexikói tévét néz, és nagyjából várja Adánt,
hogy hazaérjen.
Adán most megszólal: – Lehet, hogy el kell utaznom üzleti ügyben.
– Hova mész?
Adán megrázza a fejét. – Kolumbiába. A FARC tárgyalni akar.
– Veled megyek.
– Túl veszélyes.
Nora mondja neki, hogy megérti. Amíg Adán távol van, addig ő elmegy
San Diegóba, kicsit vásárol, moziba jár, és beszélget Haley-vel.
– Hiányozni fogsz – mondja Adánnak.
– Te is nekem.
– Bújjunk vissza az ágyba.

447
 Nora démoni energiával kefél Adánnal. Megragadja a vaginájával,
szorosan tartja a lábával, és érzi, ahogy Adán elélvez benne. Utána Adán
mellére hajtja a fejét, Nora megsimítja a haját, és így szól: – Szeretlek.
Tienes mi alma en tus martos.
A lelkem a kezedben van.

Putumayo, Kolumbia
1997

Adán egy dzsip hátsó ülésén ül, ami lassan, a gödrökben küszködve halad
az Amazon sűrű erdejében vágott saras úton, Délnyugat-Kolumbiában. A
levegő forró és nyirkos, Adán folyamatosan űzi el a fejétől a legyeket és a
szúnyogokat.
Az út eddig sem volt könnyű.
Az ötletet, miszerint az egyik 727-esével repüljön, gyorsan elvetette.
Senki nem tudhatja, hogy Tirofióval fog találkozni, a FARC parancsnokával,
és különben is, túl veszélyes lett volna a repülőút. Ha az amerikai CIA vagy
DEA tudomást szerez róla, a következmények katasztrofálisak lettek volna.
Ráadásul Tirofio azt akarja, hogy Adán útközben megnézzen pár dolgot.
Szóval Adán először egy magán sporthorgász jachttal hajózott ki
Cabóból, aztán a hosszú, lassú utat Kolumbiába már egy öreg halászhajón
tette meg. A Coqueta folyó deltájánál kötöttek ki, és ez volt az út
legveszélyesebb része, hiszen ezt a partszakaszt a kormány ellenőrzi, az
olajfúró tornyokat meg az olajtársaságok magánhadseregei őrzik.
A halászhajóból Adán egy kicsi, egymotoros szkiffbe szállt. Éjjel
hajóztak a folyón, útjuk során az olajfinomítókból kilövellő lángcsóvák
vezették őket, akár a pokol jelzőtüzei. A folyó deltájánál a víz mocskos volt,
szennyezett, a levegő nehéz és szennyes. Észrevétlenül elhajóztak az
olajtársaságok három méter magas drótkerítéssel körbevett telepei mellett,
amelyeket az őrtornyokban lévő fegyveres őrök vigyáztak.
Két napba telt feljutniuk a folyón, mivel állandóan ki kellett játszaniuk a
katonai járőrnaszádokat és a magánhadseregek biztonsági egységeit. Végre
elértek az esőerdőbe, és Adán most már egy dzsipben teszi meg az út
hátralévő részét. Útjuk során elhaladtak kokaültetvények mellett is, és Adán
most először látta azt a növényt, ami milliomossá tette.

448
 Nos, néha kokaültetvényeket is lát.
Máskor meg halott, kiégett földeket, amelyeket a helikopterekről ledobott
defoliánsok mérgeztek meg. A vegyi anyagok nem válogatnak: megölnek
mindent, nemcsak a kokaültetvényeket, hanem a bab-, paradicsom- és egyéb
zöldségföldeket is. Megmérgezik a vizet, a levegőt. Adán elhagyott falvakon
sétál keresztül, amelyek olyanok, akár a múzeumi kiállítások: a kolumbiai
falvak tökéletes példái, csak éppen senki nem él bennük. Az emberek
elmenekültek a defoliánsok, a hadsereg, a FARC és a háború elől.
Más falvakat egyszerűen felégettek. A földön megszenesedett körök
jelzik, hol álltak egykoron a kunyhók. – A hadsereg – magyarázza a kísérője.
– Felégetik azokat a falvakat, amelyekről úgy hiszik, hogy együttműködnek a
FARC embereivel.
A FARC meg felégeti azokat a falvakat, amelyekről úgy hiszik, hogy
együttműködnek a hadsereggel.
Végre elérik Tirofio táborát.
Tirofio terepszínű egyenruhát viselő gerillái fején svájcisapka, kezükben
AK-47-esek. Meglepően sok köztük a nő. Adán észrevesz egy különösen
csinos amazont hosszú, fekete hajjal. A nő állja Adán tekintetét. Te-meg-mit-
nézel pillantását Adán nem sokáig bírja, elfordítja a fejét.
Akármerre néz, mindenhol nagy a sürgés-forgás: gerillacsapatok
gyakorlatoznak, mások fegyvereket tisztítanak, mosnak, főznek, őrzik a
tábort, és minden tevékenység igencsak jól szervezettnek látszik. Maga a
tábor nagy és rendezett: a repülők elleni védelem miatt felhúzott háló alatt
takaros sorokban állnak az olívazöld sátrak. A nádtetős ramadák alatt
konyhák, Adán távolabb egy kórházat és óvodát lát. Az egyik sátor mintha
könyvtár lenne. Ez nem egy menekülő banditacsapat táborhelye. Hanem egy
jól szervezett egységé, ami ellenőrzése alatt tartja a területét. Egyedül a
felderítő repülők elleni hálók utalnak arra, hogy az életük veszélyben van.
A kísérő Adánt a központba vezeti. Itt a sátrak nagyobbak, külön
sátorlapok szolgálnak napfogóként, az így kialakított árnyas részek alatt
mosókádak állnak, fából ácsolt durva székek és asztalok. Pár pillanat múlva
a kísérő megjelenik egy idősebb, testes férfival, aki olívazöld egyenruhát és
svájcisapkát visel.
Tirofio arca olyan, akár egy békáé, gondolja Adán. Gerillának valahogy
túl kövér, szeme alatt sötét táskák, tokája lóg, széles szája mintha örökös

449
fintorba merevült volna. Járomcsontja magas, szeme összeszűkült, bozontos
szemöldöke ősz. Mindennek ellenére nem néz ki hetvennek. Határozottan és
energikusan sétál Adán felé, rövid, nehéz lába biztosan tartja a súlyát.
Tirofio Adánra néz egy pillanatra, felméri, aztán a nádtetős ramada felé
mutat, ami alatt egy asztal és pár szék áll. Leül, és int Adánnak, hogy
csatlakozzon hozzá. Rögtön belevág: – Tudom, hogy segített a Vörös
Ködben.
– Nem politika volt részemről – feleli Adán. – Csak üzlet.
– Tudja, hogy akár váltságdíjat is kérhetnék magáért – mondja Tirofio. –
Vagy akár most is megölethetném.
– Azt meg maga tudja – néz rá Adán –, hogy maximum egy héttel élne túl.
Tirofio bólint.
– Miről akart beszélni velem? – kérdi Adán.
Tirofio elővesz egy doboz cigarettát inge zsebéből, és Adán felé nyújtja.
Amikor Adán a fejét rázza, Tirofio vállat von, rágyújt, és szív egy mélyet. –
Mikor született?
– Ezerkilencszázötvenháromban.
– Én ezerkilencszáznegyvennyolcban kezdtem a harcot – mondja Tirofio.
– Abban az időszakban, amit most úgy hívnak: „La Violencia.” Hallott róla?
– Nem.
Tirofio bólint. – Favágó voltam, egy kis faluban éltem. Akkoriban nem
politizáltam. Baloldal, jobboldal: nem számított ez semmit sem a fáknak,
amiket kivágtam. Fenn voltam a hegyen egyik reggel, fát vágtam, amikor a
helyi jobboldali milícia megjelent a falunkban, minden férfit összeszedtek, a
hátuk mögött összekötötték a könyöküket, és elvágták a torkukat. Hagyták,
hogy disznók módjára elvérezzenek a főtéren, miközben megerőszakolták a
feleségeiket és lányaikat. Tudja, hogy miért tették?
Adán a fejét rázza.
– Mert a falubéliek megengedték egy baloldali csoportnak, hogy kutat
ássanak nekik – válaszolja Tirofio. – Aznap, amikor hazajöttem, mindenütt
holttestek feküdtek a porban. A szomszédaim, a barátaim, a családom.
Visszamentem a hegyre, de most azért, hogy csatlakozzak a gerillákhoz.
Miért mondom el magának ezt a történetet? Mert azt mondja, hogy nem
érdekli a politika, de amikor látja a porban holtan feküdni a barátait és a
családját, azonnal érdekelni kezdi.

450
 Adán megszólal. – Van pénz, és van pénzhiány. Van hatalom, és van
hatalomhiány. Más nincs.
– Látja? – mosolyog Tirofio. – Már félig marxista.
– Mit akar tőlem?
Fegyvereket.
Tirofiónak tizenkétezer katonája van, és még harmincezer újoncot
toboroz. De csak nyolcezer fegyvere van. Adán Barrerának van pénze, és
vannak repülőgépei, Ha a gépei el tudják vinni a kokaint, akkor fegyvert is
tudnak hozni.
Szóval, ha meg akarom védeni a kokainforrásaimat, gondolja Adán, akkor
azt kell tennem, amit ez az öreg harcos akar. Fegyvert kell hoznom neki,
hogy megvédhesse a területét a jobboldali milicistáktól, a hadseregtől, és
igen, az amerikaiaktól. Gyakorlati szükségszerűségből fog belemenni az
üzletbe, ugyanakkor nem mentes az édes bosszútól sem. – Van konkrét ötlete
a megállapodásra?
Tirofiónak van ötlete.
Nem kell bonyolítani, mondja.
Egy kiló kokain egy fegyver.
Minden fegyver, amit Adán szállít, a FARC egy kiló kokainnal fizet,
illetve az engedéllyel, hogy elszállítsák a területéről. A kokain ára nyomott
lesz, hogy kiegyenlítse a fegyverek árát. Az ár egy standard fegyverre
értendő, a közkedvelt AK-47-esre, de az amerikai M-16-os vagy M-2-es is
elfogadható, hiszen a FARC az elfogott katonáktól és jobboldali milíciáktól
tud szerezni lőszert. Más fegyverekért – mert Tirofio kétségbeesetten
szeretne aknavetőket és vállról indítható rakétákat – az ár másfél, akár két
kiló is lehet.
Adán alku nélkül elfogadja.
Úgy érzi, tisztességtelen, majdhogynem hazafiatlan dolog lenne alkudozni.
Különben is, ez a megállapodás tartható. Ha – és ez egy nagy ha – tud
fegyvereket szerezni.
– Akkor megállapodtunk? – kérdi Adán.
Tirofio kezet fog vele. – Egy napon meglátja, hogy minden a politikáról
szól, és akkor a szíve, nem pedig a zsebe szerint fog cselekedni.
Aznap, mondja neki Tirofio, a lelkét fogja megtalálni.

451
 Nora kiteszi a ruháit egy kis hotelben az ágyra Puerto Vallartában: ingeket
és öltönyöket, amiket Adánnak vett La Jollában.
– Tetszenek?
– Igen., – Alig néztél rájuk – mondja Nora.
– Sajnálom.
– Semmi gond – feleli Nora. Odamegy hozzá, átöleli. – Csak mondd el
nekem, mi aggaszt.
Nora feszülten hallgatja Adánt, amint elmagyarázza neki a logisztikai
kihívásokat: honnét tud fegyvereket szerezni, amik szükségesek az üzlethez
Tirofióval. Itt-ott elég egyszerű pár fegyvert szerezni – az Egyesült Államok
a világ legnagyobb fegyverpiaca –, de az elkövetkező hónapokban ezernyi
fegyverre lesz szüksége, és ezt a mennyiséget még az amerikai piac sem
képes kielégíteni.
A fegyvereknek mégis Amerikán, és nem Mexikón keresztül kell
érkezniük. A jenkik iszonyú idegesek a határon átjutó drogok miatt, a
mexikóiak a fegyverek miatt viszont sokkal idegesebbek. Washington
nagyjából annyit panaszkodik Mexikónak a drogok miatt, mint Los Pinos a
fegyverek miatt a Fehér Háznak. A két ország kapcsolatát jelentősen
megrontja, hogy a mexikóiak szerint a fegyverek sokkal veszélyesebbek,
mint a drogok. Nem értik, hogy Amerikában miért jár hosszabb
börtönbüntetés mondjuk marihuána terjesztésért, mint
fegyverkereskedelemért.
A mexikói kormány igencsak érzékeny a fegyverekre, ami nem is csoda
egy olyan ország esetében, amelynek a történelme forradalmak sorozata.
Most meg különösen a chiapasi felkelés miatt. Adán elmagyarázza Norának,
hogy képtelenség ennyi fegyvert Mexikóba csempészni, még akkor is, ha
történetesen találna valakit, aki eladja neki. A fegyvereknek az Egyesült
Államokba kell érkezniük, aztán Bajába kell csempészni, majd 727-esekre
rakodva kell Kolumbiába szállítani őket.
– Képes vagy ennyi fegyvert szerezni? – kérdi Nora.
– Kénytelen vagyok – feleli Adán.
– És honnét?

Hongkong

452
 1997

Hongkong első pillantásra lélegzetelállító.

Először is ott van a végtelennek tűnő repülőút a Csendes-óceán fölött,
órákig csak a kék víz, aztán hirtelen felbukkan a sziget, egy zöld smaragd,
magas tornyokkal, amelyek csillognak a napfényben, mögöttük drámai
hegyek.
Adán még soha nem járt itt. Nora már többször is, és megmutatja a
fontosabb látnivalókat: magát Hongkongot, a Viktória-csúcsot, Kowloont, a
kikötőt.
A Hotel Peninsulában szállnak meg.
Nora ötlete volt, hogy egy üzletembereknek épült modern hotel helyett
maradjanak Kowloonban, a szárazföldön. Nora szereti a félsziget gyarmati
hangulatát, és szerinte Adánnak is tetszeni fog, amúgy meg Kowloon sokkal
érdekesebb, főleg éjjel.
Adánnak tetszik a hotel régies eleganciája. A régi – most már üveggel
fedett – verandán ülnek, gyönyörű kilátással a kikötőre és a kompkikötőre,
és angol teát isznak (amit Nora rendelt), amíg arra várnak, hogy
elfoglalhassák a lakosztályukat.
– A régi ópiumbárók – mondja Nora – régen ugyanitt ültek.
– Tényleg? – kérdi Adán. A történelemről szinte semmit nem tud, még a
drogkereskedelem történetéről sem.
– Hogyne – feleli Nora. – Az angolok így szerezték meg Hongkongot.
Elvették az ópiumháborúban.
– Az ópiumháborúban?
– Az 1840-es években – magyarázza Nora – a britek háborút indítottak
Kína ellen, hogy így kényszerítsék őket az ópiumkereskedelem
engedélyezésére.
– Te most viccelsz.
– Nem – válaszolja Nora. – A békemegállapodás részeként a brit
ópiumkereskedők kereskedhettek Kínában, a brit korona pedig megkapta
Hongkongot gyarmatnak. Hogy legyen hol biztonságosan kikötnie az ópiumot
szállító hajóknak. A hadsereg és a haditengerészet biztosította az
ópiumszállítmányokat.
– Semmi sem változik – mondja Adán. – Honnét tudsz te ilyeneket?
– Olvasok – feleli Nora. – Szóval úgy gondoltam, örülnél, ha itt laknánk.

453
 Adán örül. Hátradől, belekortyol a Darjeelingbe, kekszet dug a lekvárba,
és
úgy érzi, egy régi hagyományt folytat.
Amikor felmennek a szobába, Adán az ágyra rogy.
– Nem akarsz elaludni – mondja neki Nora. – Soha nem hevered ki az
időeltolódást.
– Képtelen vagyok ébren maradni – motyogja Adán.
– Én ébren tudlak tartani.
– Tényleg?
Tényleg.
Utána lezuhanyoznak, majd Nora közli, hogy eltervezte a délutánt meg az
estét, Adán bízza csak rá magát nyugodtan.
– Nem ezt tettem most is? – kérdi.
– És élvezted?
– Én sikítottam.
– Az időzítés mindennél fontosabb – mondja neki Nora a fürdőben,
miközben Adán borotválkozik. – Siess.
Adán siet.
– Ezt szeretem a legjobban csinálni a világon – mondja Nora, miközben a
kompkikötő felé sétálnak. Megveszi a jegyeket, várnak pár percet, aztán
felszállnak a révre. Nora az öreg, tűzvörös hajó kikötő felőli oldalára ül,
innét lehet átkelés közben a legjobban látni Hongkongot. Körülöttük
mindenütt halászhajók, motorcsónakok és szemét.
Amikor megérkeznek, Nora szinte kirángatja Adánt a váróteremből.
– Hova sietünk? – kérdi Adán, ahogy Nora a könyökénél fogva maga után
húzza.
– Majd meglátod. Gyere. – A Garden Roadon keresztül elvezeti Adánt a
Viktoria-csúcs aljához, ahol felszállnak a siklóra, ami lassan halad felfele.
– Ez olyan, mint a vidámparkban – mondja Adán.
Még naplemente előtt felérnek az obszervatóriumba. Nora ezt akarja
megmutatni Adánnak. Ott állnak a teraszon, az ég rózsaszín lesz, majd vörös,
aztán lassan elsötétül, közben a város gyémántfényei megvilágítják a fekete
szaténpárnát.
– Még soha nem láttam ilyet – mondja Adán.
Megfordul, és megcsókolja Norát.

454
 – Szeretlek – mondja.
– Szeretlek.

A kínaiakkal másnap délután találkoznak. Ahogy megbeszélték, Norát és

Adánt egy motorcsónak veszi fel a kowlooni kikötőben, aztán elviszi őket az
öbölbe, ahol átszállnak egy másik hajóra, ami elviszi őket Lantau-sziget
keleti oldalán Silver Mine Bay-be. A hajó itt eltűnik ezernyi más
lélekvesztő és szampan, azaz kínai lakóhajó között, amelyekben ezrek élnek.
A hajójuk óvatosan lavíroz a dokkok, stégek és horgonyzó hajók között,
mielőtt kiköt egy nagy szampannál. A kapitány egy deszkát tesz a hajója és a
szampan közé, majd Nora és Adán átkelnek.
Három férfi ül egy kis asztalnál az ívelt kupola alatt, ami a hajó közepét
védi a naptól. Amikor meglátják Norát és Adánt, felállnak. Ketten közülük
idősebbek. Az egyik, Nora ezt azonnal látja, katonatiszt módjára húzza ki
szögletes vállát. A másik sokkal lazább, ő az üzletember. A harmadik egy
fiatal férfi, aki láthatóan ideges feljebbvalói társaságában. Ö lesz, gondolja
Nora, a tolmács.
A fiatalember angolul mutatkozik be, Mr. Ju a neve, Nora pedig ezt
spanyolra fordítja, bár Adán sokkal többet ért angolul, mint mutatja. Ez
azonban kiváló okot ad Nora jelenlétére, aki tökéletesen öltözött a
szerepéhez: szürke kosztüm, elefántcsontszínű, magas nyakú blúz, és néhány
egyszerű ékszer.
A szépségét ennek ellenére észreveszi a tiszt, Mr. Li, aki bemutatáskor
meghajol, ahogy Mr. Csen is, az üzletember, aki mosolyog, és majdnem
kezet csókol neki. Miután a bemutatás megtörtént, leülnek teázni és az
üzletről beszélni.
Adán számára a kezdet frusztráló a fölösleges beszélgetéssel, kölcsönös
udvariaskodással, amit duplán elviselhetetlenné tesz, hogy először
mandarinról angolra kell fordítani, aztán angolról spanyolra, majd vissza.
Szeretne belevágni végre, ám Nora figyelmeztette, hogy Kínában így kötnek
üzletet, és megbízhatatlan üzleti partnernek tekintenék, ha durván azonnal
üzletről kezdene el beszélni. Szóval Adán csak ül ott, mosolyog, hogyne,
Hongkong gyönyörű, Mexikó is szép, remek a konyha, a mexikóiak meg
milyen remek, intelligens emberek. Ekkor Nora a teát dicséri, mire Mr. Li
válaszol, hogy ócska vacak, aztán Nora azt válaszolja, bárcsak lehetne ilyen

455
„vacakot” kapni Tijuanában is, erre Mr. Li felajánlja, hogy küld neki annak
ellenére, hogy ő ennél sokkal jobbat érdemelne, és így tovább, és így
tovább, egészen addig, amíg Mr. Li – a kínai néphadsereg magas rangú
tábornoka – alig észrevehetően bólint a fiatal Mr. Junak, aki végre nekiáll az
üzletről beszélni.
A fegyvervásárlásról.
Persze ezt is fordítani kell, ugyan Mr. Li is egész elfogadhatóan beszél
angolul. A tolmácsolás közben azonban van ideje gondolkodni, és beszélni
[17]
Mr. Csennel, a GOSCO – Guangdong Overseas Shipping Company –
emberével, és különben is, nagyon élvezi a színjátékot, ami szerint a
szédületes szépségű nő Barrera tolmácsa, nem pedig szeretője, hiszen ezt
mexikóvárosi diplomáciai körökben mindenki tudja. Tudják, hogy a
drogkereskedő szeretője a híres kurtizán, aki legalább annyira agresszív és
okos üzletasszony, mint agresszív és okos partner az ágyban. Szóval Li
türelmesen figyeli a nőhöz beszélő Jut, a Barrerához beszélő Norát,
miközben mindannyian pontosan tisztában vannak azzal, hogy Barrera
fegyvereket akar venni, amiket Li el akar adni.
– Miféle fegyverek?
– AK-47-esek.
– Maguk „kecskeszarvnak” hívják. Ez jó. Mennyit óhajtanak venni?
– Először csak keveset. Talán pár ezret.
Li megdöbbenve hallja a mennyiséget. És elismerően bólogat magában,
hogy Barrera – vagy talán a nő – így fogalmazott: keveset. Mintha pár ezer
AK-47-es kevés lenne. Okosan csinálják, mert ha ezt a „kis” megrendelést
nem tudom teljesíteni, akkor komolytalan partnernek látszom. És az is jó,
ahogy bedobták a csalit. Először csak egy keveset. Hadd higgyem, hogy
amennyiben ki tudom elégíteni ezt a gigantikus megrendelést, akkor még
több jön.
– Ilyen kis megrendelésekkel rendszerint nem szoktunk foglalkozni.
– Tudjuk, hogy szívességet tesz nekünk. Talán megéri a fáradozása, ha
elmondjuk, mást is szeretnénk? Nehezebb, komolyabb fegyvereket?
Mondjuk néhány KPG-2-es rakétavetőt?
– Rakétavetőt? Háborúra készülnek?
Nora válaszol. A békeszerető kínai emberek tudják, hogy az ember nem
azért vesz fegyvert, mert háborút akar, hanem azért, hogy elkerülje egy

456
megvívandó háború szükségességét. Szun Cu írta: „A legyőzhetetlenség
rajtunk áll, az ellenség sebezhetősége rajta.”
– Természetesen, mondja Li, a kis mennyiséget tekintve nem tudunk
olyan jó árat adni, mint egy nagyobb megrendelés esetén.
Adán válaszol, Mivel ez a megrendelés csak a kezdete egy reményeink
szerinti hosszú távú üzleti kapcsolatnak, azt reméltük, hogy jó szándékuk
jeleként olyan árat ajánlanak, ami miatt a jövőben is önöket keressük
meg.
– Azt akarja mondani, hogy nem tudja kifizetni a teljes árat?
– Azt mondom, hogy nem fogom kifizetni a teljes árat.
Ugyanis Adán is felkészült. Tudja, hogy a kínai néphadsereg legalább
annyira üzleti szervezet, mint a nemzet védelmére létrehozott fegyveres erő,
tudja, hogy Peking állandó nyomás alatt tartja őket a bevételért. Legalább
annyira kell nekik ez az üzlet, mint nekem, gondolja Adán, talán jobban is,
hiszen a megrendelés korántsem kicsi. Szóval meg fogod adni nekem az árat,
amit kérek. Különösen akkor, ha...
– Természetesen, mondja Adán, amerikai dollárban fizetünk. És
készpénzben.
Ugyanis a kínai néphadsereget nemcsak a bevétel miatt tartják nyomás
alatt, hanem azért is, hogy az a bevétel gyors legyen, és jó valutában, ne
pedig instabil mexikói pesóban. A jenki zöldhasút akarják. Adánnak tetszik
a kör: amerikai dollár Kínába fegyverekét, fegyverek Kolumbiába
kokainért, kokain az Egyesült Államokba amerikai dollárért...
Részemről rendben.
A kínaiak részéről is. Három órán keresztül finomítják a részleteket: árak,
szállítási időpontok.
A tábornok meg akarja kötni ezt az üzletet. Az üzletember is. Peking is. A
GOSCO nemcsak San Pedróban és Long Beach-en épít raktárakat, hanem
Panamában is. Közben meg hatalmas földterületeket vásárol fel a csatorna
mellett, ami nemcsak az amerikai flottát vágja ketté, hanem két baloldali
felkelést is elválaszt egymástól Közép-Amerikában: a FARC háborúját
Kolumbiában és az egyre erősödő zapatista felkelést Dél-Mexikóban. Most
az egyszer az amerikaiak legyenek elfoglalva a saját féltekéjükön. Hadd
aggódjanak Panama, semmint az úgynevezett Tajvan miatt.
Nem, ez a megállapodás a Barrera-kartellel csak növelni fogja a kínai

457
befolyást az amerikaiak hátsó udvarában, el lesznek foglalva a kommunista
bozóttüzek eloltásával, és közben egyre több forrást kell majd költeniük a
drog ellen vívott háborújukra.
Előkerül egy üveg bor, tósztot mondanak a barátságra.
– Van szui – mondja Nora.
Tízezer év.
Hat hét múlva kétezer AK-47-es, és hat tucat gránátvető – a megfelelő
muníció társaságában elindul Kantonból egy GOSCO teherhajón.

San Diego

Egy héttel azt követően, hogy visszaérkeztek Hongkongból, Nora

Tecatenél átlépi a határt, majd a hosszú, elhagyatott, sivatagi vidékeken
átvezető út végén elér San Diegóba. Kivesz egy szobát a Hotel Valenciában,
lakosztálya a La Jolla-öbölre és az óceánra néz. Találkozik Haley-vel, és
együtt vacsoráznak a Top of the Cove-ban. Az üzlet jól megy, mondja neki
Haley.
Nora korán lefekszik, korán felkel. Melegítőbe bújik, és futni megy az
öbölhöz, az úton, ami az óceánra néző sziklákon vezet keresztül. Fáradtan és
izzadtan jön vissza, grapefruitot és kávét rendel a szobájába, majd
lezuhanyozik, amíg a reggelijére vár.
Aztán felöltözik, és elmegy vásárolni La Jollába. Minden divatos bolt a
közelben van, kedvenc butikjába már egy rakás szatyorral érkezik, ahol
kiválaszt három ruhát, és magával viszi őket a próbafülkébe.
Pár perccel később megjelenik két ruhával, leteszi őket a pultra, és így
szól: – Ezeket elviszem. A vöröset a próbafülkében hagytam.
– Majd én a helyére teszem – mondja a tulajdonos.
Nora megköszöni, mosolyog, és kisétál a csodálatos, napos Lajolla-i
délutánba. Úgy dönt, hogy egy francia étteremben ebédel, és minden gond
nélkül kap is asztalt a Brasserie-ben. Ebéd után moziba megy, majd alszik
egyet. Felkel, vacsorát rendel, majd felveszi új, fekete ruháját, és kisminkeli
magát.

Art Keller három sarokra parkol le a Fehér Háztól, kiszáll, és gyalog

458
megy a házhoz.
Magányos. A munkáján kívül alig van valami az életében.
Cassie most már tizennyolc éves, hamarosan érettségizik a Parkmanben,
Michael tizenhat, a Bishopba jár. Art elmegy Cassie röplabdameccseire és
Michael úszóversenyeire, és ha a gyerekeknek nincs más programjuk a
barátaikkal, akkor utána együtt vacsoráznak. Havonta egyszer együtt töltenek
egy kínos hétvégét Art belvárosi lakásában. Art kivételes erőfeszítéseket
tesz, hogy szórakoztassa őket, ám a legtöbbször az úszómedence körül
vannak a többi „vasárnapi apával” és a gyerekeikkel. Art gyerekei egyre
jobban utálják ezeket a kötelező hétvégéket, hiszen más dolguk is lenne.
Art érti, és amikor lemondják a látogatást, erőltetett jó kedéllyel mondja:
– Majd legközelebb.
Nem randizik. Volt pár rövidebb kapcsolata elvált asszonyokkal –
kényelmi dugások, amelyeket be tudtak illeszteni a karrier és az egyedül
nevelt tinédzser gyerekek közé –, de inkább voltak szomorúak, semmint
kielégítőek, és hamarosan nem próbálkozott többet.
Szóval a legtöbb éjszakát a holtak társaságában tölti.
Soha nincs túl sok dolguk, és hiány sincs belőlük. Ernie Hidalgo, Pilar
Talavera meg a két gyerekük. Juan Parada. Mindannyian járulékos áldozatai
a Barrerákkal vívott háborúnak. Minden éjjel meglátogatják, beszélnek vele,
megkérdezik tőle, megérte-e.
A válasz, legalábbis most az, hogy nem.
Art vesztésre áll a háborúban.
A Barrera-kartell most már körülbelül heti nyolcmillió amerikai dollár
nyereséget realizál. Az Amerika utcáit elöntő kokain fele és a heroin
harmada a Baja-kartellen keresztül érkezik. A Mississippitől nyugatra
forgalomba kerülő metamfetamin szinte kizárólag a Barreráktól származik.
Adán hatalma Mexikóban kikezdhetetlen. Ismét megszervezte a
nagybátyja Federaciónját, és most már kérdés nélkül ő a patrón. Más kartell
közelébe sem érhet a befolyásának. Sőt, Barrera létrehozta a saját
kokainforrását Kolumbiában. Nincs rászorulva sem Calira, sem Medellínre.
A Barrera drogrendszer önellátó a kokaültetvényektől az utcasarkokig, a
mákmezőktől a drogtanyákig, a sinsemilla-magoktól a tégláig, ami az utcára
kerül, az efedrintől a methkristályokig.
A Baja-kartell egy vertikálisan integrált drogbiznisz, amiben szinte

459
minden drog képviselteti magát.
És akkor nem beszéltünk Adán „legális” üzleteiről. Barreráék a pénzt
maquiladorákba fektették be a határ mellett, ingatlanban egész Mexikóban –
különösen Puerto Vallartában és Cabo San Lucasban, a két felkapott
üdülőhelyen –, valamint az Egyesült Államok délnyugati részén, ahol
bankokba és takarékszövetkezetekbe invesztáltak. A kartell pénzügyi
mechanizmusa szinte szimbiózist alkot Mexikó leggazdagabb és
legbefolyásosabb üzleti szervezeteivel.
Most Art ott áll a Fehér Ház előtt, és becsenget.
Haley Saxon fogadja.
Profi mosolyát villantja rá, és ad neki egy kulcsot egy emeleti szobához.
Nora az ágyon ül.
Lélegzetelállítóan néz ki fekete ruhájában.
– Jól van? – kérdi Art.
Nora a vörös ruhával jelezte, hogy személyesen akar találkozni Arttal.
Most már lassan két éve hagy Nora üzeneteket a városban az előre
megbeszélt módon.
Nora adta meg Artnak az Orejuela testvérekkel történt megállapodás
részleteit, és a DEA ennek köszönhetően tudta letartóztatni őket, amikor
vissza akartak repülni Kolumbiába.
Nora mondta el neki a Federación új felépítését és működését.
Norától kapott több száz információt, amikből Art újabb ezret volt képes
kihámozni. Legfőképpen Norának köszönhetően Art birtokában van a
Barrera-kartell felépítésének Bajában és Kaliforniában. Szállítási
útvonalak, rejtekhelyek, futárok. Mikor jönnek a drogok, mikor megy ki a
pénz, ki ölt meg kit és miért.
Nora az életét kockáztatva szállítja az információt Artnak ezeken a
„bevásárlóutakon” San Diegóban és Los Angelesben, illetve minden útján,
ami Adán nélkül vezet Amerikába.
A módszerük meglepően egyszerű. A helyzet az, hogy a drogkartelleknek
nagyobb a költségvetésük és ennélfogva naprakészebb technológia áll a
rendelkezésükre, mint Artnak, és semmiféle alkotmányos szabályok sem
kötik meg a kezüket. Szóval a Barrerák ultramodern fölényét kőkorszaki
módszerekkel lehet csak legyőzni. Nora egyszerűen beül egy hotelszobába,
leírja az információt, és postán elküldi Artnak, aki erre a célra álnéven

460
bérel egy postafiókot.
Nem használnak mobiltelefonokat.
Sem az internetet.
Csak a jó öreg postát.
Hacsak nincs vészhelyzet, mert ebben az esetben Nora a vörös ruhát a
próbafülkében hagyja. A butik tulajdonosát elkapták kábítószer birtoklása
miatt, amiért akár öt évet is kaphat. Ehelyett belement abba, hogy megteszi
ezt a szívességet a Határ Urának.
– Jól vagyok – feleli Nora.
De mérges.
Nem, ez még csak a közelében sincs annak, amit érzek, gondolja,
miközben Art Kellerre néz. Azt mondtad, hogy a segítségemmel gyorsan
lekapcsolod Adán Barrerát, de két és fél év telt el azóta. Két és fél évnyi
tettetés, hogy szeretem Adán Barrerát, két és fél évnyi gyűlölet, amikor
belém hatol, a számba, a vaginámba, a fenekembe, és közben úgy kell
tennem, mint aki élvezi. Tettetem, hogy szeretem ezt a szörnyeteget, aki
megölte a férfit, akit valóban szerettem, aztán segítem őt, irányítom, hogy
még több hatalma legyen okádék üzelmeihez. Nem tudod te, milyen – honnét
is tudhatnád – reggel felébredni arra, hogy ez fekszik melletted, bemászik a
lábad közé, sikítod a tettetett orgazmust, nevetsz, mosolyogsz, beszélgetsz,
együtt esztek, ez egy rémálom, ezt élem meg nap mint nap, közben meg azt
várom, hogy végre cselekedj már.
És eddig mit tettél?
Azon kívül semmit, hogy letartóztattad az Orejuela testvéreket.
Art két és fél éve ül az információn, és vár a megfelelő pillanatra, hogy
cselekedjen.
Art megszólal: – Ez túl kockázatos.
– Bízom Harley-ban – mondja Nora. – Azt akarom, hogy cselekedj. Most.
– Adán még mindig érinthetetlen. Nem akarok...
Nora elmondja neki, Adán milyen megállapodást kötött a kolumbiai
gerillákkal meg a kínaiakkal.
Art döbbenten néz rá. Tudta, hogy Nora okos – folyamatosan figyelemmel
kísérte őt, ahogy Adánt terelgette –, de azt nem tudta, hogy ennyire. Nora
alaposan átgondolta.
Persze, hogy átgondoltam, gondolja Nora. Egész életében a férfiakat

461
olvasta. Látja a változást Art arcán, ahogy a szeme felcsillan az izgalomtól.
Minden férfi szemében látta már ezt az izgalmat, most már Artéban is.
Bosszú.
Én is ezt akarom.
Mert Adán komoly hibát követett el. Megtette azt az egyetlen dolgot,
amibe belebukhat.
És ezt mindketten tudjuk.
– Ki tud még erről a szállítmányról? – kérdi Art.
– Adán, Raúl és Fabián Martínez – feleli Nora. – Meg én. És most maga.
Art megrázza a fejét. – Ha cselekszem, akkor tudni fogják, hogy magától
kaptam a tippet. Nem mehet vissza Mexikóba.
– Visszamegyek – közli Nora. – Tudjuk, hogy San Pedro, tudjuk, hogy a
GOSCO. De nem tudjuk, melyik hajó melyik dokkba...
Még ha ki is tudod deríteni, gondolja Art, ha lecsapunk rájuk, azzal
egyben téged is megölünk.
Indulni akar, amikor Nora megkérdi: – Nem akar megdugni, Art? A
hitelesség kedvéért, persze.
A magánya szinte tapintható, gondolja Nora.
Meg is érinthetném.
Alig észrevehetően szétnyitja a lábát.
Art habozik.
Kicsinyes bosszú azért, hogy Art ennyi ideig nem cselekedett semmit, de
jólesik neki. – Csak vicceltem, Art – mondja.
Art érti.
Visszakapta.
Art tisztában van vele, hogy több mint kérdéses egy beépített ügynököt
ilyen sokáig a helyén hagyni. Hat hónap sok idő, egy év a maximum. Ilyen
sokáig egyik sem bírja: az idegeik felőrlődnek, kiégnek, az információ, amit
megszereznek, visszanyomozható lesz hozzájuk, egyszerűen lejár az idejük.
Nora Hayden még csak nem is profi. Technikai értelemben még csak nem
is beépített ügynök, hanem bizalmas informátor. Nem számít. Túl régóta van
beépítve.
De a Mexikóból hozott információit nem használhattam fel Barrera ellen,
mert mexikói védelem alatt áll. Az Amerikában szerzett információit meg
azért nem használhattam fel, mert azonnal kiderült volna, hogy tőle

462
származnak, még az előtt, hogy elkapjuk Barrerát.
Iszonyatosan frusztráló. Nora annyi információt adott neki, amivel
teljesen el lehet pusztítani a Barrera-kartellt egyetlen éjszaka leforgása alatt,
de nem használhatta fel. Nem tehetett mást, mint várt, és közben remélte,
hogy az Egek Ura túl közel repül a naphoz.
És most ez történt.
Itt az ideje, hogy meghúzzam a ravaszt. És egyben kihozzam onnét Norát.
Akár le is tartóztathatnám, itt és most, gondolja Adán. Az isten tudja,
mennyi indokom lehetne rá. Letartóztatom, kompromittálom, és soha nem
mehet vissza Mexikóba. Szerzek neki egy új személyazonosságot meg egy új
életet.
De nem teszi.
Mert szüksége van arra, hogy Nora Adán közelében maradjon. Csak még
egy kicsit. Tudja, hogy lassan túlfeszíti a húrt nála, mégis engedni kisétálni
Norát a szobából.
– Bizonyítékra van szükségem – mondja John Hobbs.
Szolid, megbízható bizonyítékra, amit megmutathat a mexikói
kormánynak, mielőtt megpendítené nekik az ötletet, hogy indítsanak
offenzívát a Barrerák ellen.
– Van egy informátorom – feleli Art.
Hobbs bólint, folytasd.
– Akit nem fedhetek fel – mondja Art.
Hobbs elmosolyodik: – Nem te vagy az az ember, aki egy olyan híres
informátort használt, aki nem is létezett?
És akkor most megjelenik a Barrera testvéreket mániákusan üldöző Art
Keller azzal, hogy Adán Barrera a megállapodást kötött a FARC
vezetőjével, amely szerint kínai fegyvereket importál cserébe a kokainért?
Egy olyan történettel, amelynek hallatán a CIA is azonnal csatlakozik
hozzájuk? Az túl kézenfekvő lenne.
Art érti. Én vagyok a Fiú, Aki Farkast Kiáltott.
– Miféle bizonyítékra? – kérdi.
– A fegyverszállítmány megtenné. Mondjuk.
Na de éppen ez itt a dilemma, gondolja Art. A fegyverszállítmány
lekapcsolásával pont azt buktatnám le, akit meg akarok védeni. Ha sikerülne
meggyőznöm Hobbst, hogy vegye rá a mexikói kormányt egy megelőző

463
csapásra a Barrerák ellen, akkor nem sodornám Norát veszélybe. De ahhoz,
hogy rávegyem őket a cselekvésre, elő kell állnom a fegyverszállítmánnyal,
arról pedig egyetlen ember tud csak információt szerezni. Nora.
Ám ha megteszi, akkor valószínűleg meghal.
– Ugyan már, John – mondja. – Elő tudod te ezt vezetni a kínai oldalról is.
Elfogott tengeri rádióüzenetek, elektronikus levelek, műholdas információ...
Csak mondd azt, hogy van egy forrásod Pekingben.
– Azt akarod, hogy kompromittáljak egy értékes ázsiai forrást csak azért,
hogy megvédjek egy drogdílert, aki neked köp? Ugyan már.
De Hobbs kísértésbe esik.
A zapatisták még soha nem voltak ennyire aktívak Chiapasban, soraikat
felduzzasztották a guatemalai menekültek, szóval a kommunista felkelés akár
szét is terjedhet a régióban.
Aztán megjelent a színen egy újabb baloldali felkelőcsoport is, az EPR,
az Ejército Popular Revolucionario, a Populáris Forradalmi Hadsereg.
Júniusban bukkantak fel, amikor Guerreróban temették a parasztokat, akiket
jobboldali milicisták öltek meg. Pár héttel ezelőtt az EPR több, szimultán
támadást intézett rendőrőrsök ellen Guerreróban, Tabascóban és Pueblában,
tizenhat rendőrt megöltek, huszonhármat megsebesítettek. A vietkongok
hozzájuk képest kicsiben kezdték, gondolja Hobbs. Felajánlotta a
segítségüket a mexikói testvérszervezetnek az EPR ellen, de a mexikóiak –
akik még mindig érzékenyek a jenki neoimperialista beavatkozás miatt –
nemet mondtak.
Ami ostoba dolog volt, gondolja Hobbs, mivel elég egy gyors pillantást
vetni a térképre, és nyilvánvaló, hogy a kommunista felkelés Chiapastól
északra terjed, a pesokrízis robbantotta ki, meg a NAFTA életbelépése
miatti felfordulás.
Mexikó a forradalom szélén tántorog, és az Államokban a struccokat
leszámítva ezzel mindenki tisztában van. Még a védelmi minisztérium is
elismeri: Hobbs éppen most olvasott el egy szigorúan titkos tervet arról,
hogy a teljes társadalmi és gazdasági összeomlás esetén az Egyesült
Államok megszállja Mexikót. Jézus a kereszten, bőven elég egy Castro
Kubában. Nem kell nekünk egy Comandante Zero Los Pinosban. Egy
marxista állam, aminek kétezer mérföld hosszú közös határa van az Egyesült
Államokkal. A déli államok szinte mindegyikében meg lassan túlsúlyba

464
kerülnek a latinok. Mit szólnának a mexikóiak, ha a kezükbe kerülne ez a
terv?
Nem, a mexikóiak csak a drog ellen vívott háború örve alatt fogadhatnak
el katonai segítséget Amerikától. És ebben nem különböznek a
Kongresszustól, gondolja Hobbs. A Vietnam-szindróma miatt a Kongresszus
egyetlen fillért sem hajlandó költeni a kommunisták ellen viselt titkos
háborúkra, de azonnal kinyitják a bukszát, ha a drogok elleni háborúról van
szó. Szóval az ember nem áll oda a Kongresszus elé azzal, hogy déli
szomszédunkat és saját hazánkat védjük meg a marxista gerilláktól. Nem. Az
ember szépen elzavarja a DEA illetékeseit, hogy ők kérjenek pénzt. Arra,
hogy ne juthasson több drog az amerikai fiatalokhoz.
Szóval a Kongresszus soha nem hagyna jóvá – és a mexikóiak soha nem
fogadnának el – hetvenöt Huey helikoptert meg egy tucat C-26-os
repülőgépet a zapatisták meg az EPR elleni harchoz, ám a Kongresszus
pontosan ennyi helikoptert és repülőgépet hagyott jóvá Mexikónak
nyújtandó segítségként, hogy felszámolják a drogkereskedelmet, aztán a
harci eszközöket szépen és csendben átadják a mexikói hadseregnek, hogy
vessék be őket Chiapasban meg Guerreróban.
Most meg a Federación patrónja fegyverekkel látja el a kommunista
felkelőket Kolumbiában? Ha kellene is meggyőzés a mexikóiaknak, ez
bőven megteszi.
Art kijátssza az utolsó kártyáját: – Szóval engedni fogod, hogy egy
fegyverszállítmány eljusson a kolumbiai kommunista felkelőkhöz? Arról
nem is beszélve, hogy a kínaiak növelik a befolyásukat Panamában?
– Nem – feleli Hobbs. – Te fogod engedni.
– Baszd meg, John – mondja Art. – Ha itt nem állapodunk meg, akkor a
CIA semmit nem kap. Nem fogok megosztani semmiféle infót, tippet,
informátort, semmit és senkit.
– Mondd meg, ki az informátorod, Art.
Art csak néz rá.
– Akkor szerezd meg a fegyvereket – közli Hobbs.
Azt az egyet nem tudom. Addig nem, amíg Nora ki nem deríti, hogy hol
vannak.

465
 Mexikó

A Rancho las Bardason is megbeszélés folyik.

Adán, Raúl és Fabián között.
Adán ragaszkodott hozzá, hogy Nora is ott legyen. Az a helyzet ugyanis,
hogy nélküle nem lett volna semmiféle megállapodás.
Raúlnak csípi a szemét.
– Mióta avatjuk be az üzleti ügyeinkbe a baturráinkát? – kérdi Fabiántól.
– A hálószobában kellene maradni, mert ott a helye. A lábát nyissa ki, ne a
száját.
Fabián halkan nevet. Szeretné kinyitni La Güera lábát és száját. Nála
kívánatosabb chochót még az életben nem látott. Miért pazarlód magad egy
olyan puha pöcsre, mint Adán?, kérdi magában. Hozzám gyere, tragona,
majd nálam megtanulsz rendesen sikítani.
Nora látja Fabián arckifejezését, és arra gondol, próbáld csak meg,
faszkalap. Adán élve megnyúz, és lassú tűzön megsüt. A sört meg én hozom
majd.
A kínaiak az áru átadásakor készpénzben akarják a vételárat, mást nem
fogadnak el, nem érdekli őket több, fantomcégen átmosott pénz a bankban.
Ragaszkodnak hozzá, hogy a pénz teljes egészében lenyomozhatatlan legyen,
erre pedig csak a készpénz a garancia.
És azt akarják, hogy Nora adja át a pénzt.
Számukra garancia, hogy Adán imádott szeretőjét küldi.
– Ki van zárva – jelenti ki egyszerre Raúl és Adán, bár teljesen más
okoknál fogva.
– Te kezdd – mondja Nora Raulnak.
– Nem igazán lehetne mondani, hogy titkolnátok a kapcsolatotokat
Adánnal – feleli Raúl. – A DEA-nek szerintem több képe van rólad, mint
rólam. Ha letartóztatnak, akkor a csinos kis fejedben rengeteg információ
van, amiket kellő motiváció hatására meg fogsz velük osztani.
– Miért tartóztatnának lei – kérdi Nora. – Mert az öcséd megosztja velem
az ágyát? – Adánhoz fordul. – Te jössz.
– Túl veszélyes – mondja Adán. – Ha valami balul sül el, életfogytig rács
mögé zárnak.
– Akkor mindent meg kell tennünk azért, hogy semmi se süljön el balul –
jelenti ki Nora.

466
 Azzal ő is beszélni kezd. Állandóan ingázok Mexikó és az Államok
között. Amerikai állampolgár vagyok, San Diegóban élek. Vonzó szőke
vagyok, és bármilyen határállomáson keresztülflörtölöm magam. A
legfontosabb azonban az, hogy a kínaiak is engem akarnak.
– Miért? – kérdezi hirtelen Raúl. – Miért vállalnád a kockázatot?
– Mert – válaszolja Nora mosolyogva – cserébe ti gazdaggá tesztek.
Azzal vár, a válasz ott lóg a levegőben.
Végül Adán szólal meg. – A legjobb karosszériást akarom Bajában. A
határ mindkét oldalán a legkomolyabb biztonsági óvintézkedéseket. Fabián,
szedd össze a legjobb embereinket Kaliforniában az áru átvételére. Azt
akarom, hogy te is ott légy. Ha bármi történik Norával, te leszel érte a
felelős.
Feláll, és kimegy a helyiségből.
Nora csak ül és mosolyog.
Raúl Adán után megy a kertbe.
– Mire gondolsz, hermano? – kérdi. – Mi akadályozza meg abban, hogy
felnyomjon minket? Mi akadályozza meg abban, hogy eltűnjön a pénzzel? Ez
csak egy kurva, az isten szerelmére!
Adán megpördül, és megragadja Raúlt az ingénél fogva. – A bátyám vagy,
és szeretlek téged, Raúl. De ha még egyszer így beszélsz róla, felosztjuk a
pasadort, és mindenki megy a maga útján. Kérlek, tedd a dolgod.

Nora a San Ysidró-i határátkelőnél vár a kocsiban, Baja legjobb

karosszériása meg az átkelőre néző ház tizedik emeletén ül egy székben.
Kicsit ideges, mert megkérték, hogy vállaljon garanciát a munkájára: ha a
kocsi lebukik a határon, akkor Raúl Barrera egy golyót ereszt a tarkójába.
– Hogy kellőképpen motiválva legyél – mondta neki Raúl.
Nem tudja, a kocsi hova megy, nem tudja, ki viszi oda, azt azonban tudja,
hogy a pénz eddig a határtól délre ment, most meg északra, és ez szokatlan.
Az átlagos kinézetű Toyota Camry több millió dollárt rejt. Abban
reménykedik, hogy a határőröknek nem tűnik fel, milyen nehéz az autó.
Nora is ezt reméli. Nem aggódik a kocsi felületes átkutatása és a kutyás
keresés miatt sem, mert az állatokat drogok, nem pedig pénz kiszaglására
képezték ki. Ennek ellenére a százdolláros bankjegyeket citromlébe áztatták,
hogy mindenféle szagot eltüntessenek. A kocsi maga is tiszta: még soha nem

467
használták drogcsempészésre, így semmiféle szaga sincsen.
Ugyanakkor a kocsiba előrelátóan egy kis homokot szórtak, főleg a
vezetőülés elé, a hátsó ülésre nedves törülközőt tettek, mellé egy
melegítőfelsőt meg egy pár régi szandált.
Norának a határon másfél órát kell várnia, ami iszonyú idegesítő. Adán
erősködött a vasárnap késő délután mellett, amikor ezernyi amerikai turista
akar átkelni, akik az olcsó fürdőhelyeken, Ensenadában és Rosaritában
töltötték a hétvégét. Szóval Norának bőven van ideje és lehetősége átgurulni
a harmadik sávba, ahol pont az a határőr van szolgálatban, aki rendszeres
fizetést kap a Barreráktól.
Semmit sem bíztak a véletlenre. Raúl a lakás ablakában áll, és távcsövön
keresztül figyeli a határt. A határ mexikói oldalán három apartmanház áll,
mindegyik a Barrera testvéreké. Raúl látja, hogy a határőr elfoglalja a
helyét, és a lakóház felé pillant.
Raúl számokat üt be a mobiljába.
Nora olvassa az üzenetet: 666. Narkószlengben ez annyit tesz: minden
oké. Bólint az előtte álló Ford Explorer sofőrjének. A férfi befordul a
harmadik sávba, hogy Nora követhesse. Ugyanezt teszi a mögötte álló Jeep
Cherokee is, így a dudálás és a felemelt ujjak ellenére Nora minden gond
nélkül átsorol a harmadik sávba.
Most már csak várnia kell, és közben el kell hajtania az árusok hadát,
akik a sorban álló kocsik mellett kínálják hangosan a milagrót, Mexikó
térképének puzzle változatát, üdítőt, pólókat, baseballsapkákat,
gyakorlatilag mindent. A várakozás hosszú, és Nora vesz egy ócska
sombrerót, egy ponchót meg egy pólót „A BARÁTNŐM ELMENT
TIJUANÁBA, ÉS CSAK EZT A SZAROS PÓLÓT HOZTA NEKEM
AJÁNDÉKBA” felirattal, hogy még jobban erősítse az unatkozó és ostoba
turista képét. Különben meg sajnálja ezeket az árusokat, különösen a
gyerekeket.
Három kocsi áll már csak előtte, amikor Raúl belenéz a távcsövébe, és
felkiált: – Bassza meg!
A karosszériás felugrik a székből. – Mi van?
– Cserélnek. Nézd meg.
A határőrök parancsnoka átirányítja az embereit más sávokba.
Mindennapos gyakorlat, de most szinte kizárt a véletlen lehetősége.

468
 – Tudnak valamit? – kérdi a srác. – Lefújjuk?
– Ahhoz már túl késő – feleli Raúl. – Nem tud megfordulni.
A srác homlokán gyöngyözni kezd az izzadság.
Nora látja, hogy a határőrök helyet cserélnek. Kérlek, ne engedd, istenem,
gondolja, ne engedd, amikor ilyen közel vagyok. A szíve dobolni kezd, és
erőltetnie keli a lassú, mély légzést, hogy a szívverése lelassuljon. A
határőröket külön kiképzik arra, hogy kiszúrják az ideges embereket, mondja
magában, te meg nem vagy más, mint egy szőke csaj, aki átmulatta a hétvégét
Mexikóban.
A Ford Explorer a határhoz ér. A terv szerint”csurig tele van latinokkal”,
ahogy Fabián fogalmazott. A határőr sokáig fogja vizsgálni a kocsit meg a
srácokat, így remélhetőleg Norával már nem foglalkozik. A férfi feltesz egy
rakás kérdést a srácoknak, körbejárja a Fordot, benéz az ablakon, ellenőrzi
az útleveleket. Megjelenik a kutya is, körbeszimatolja a kocsit, megáll,
boldogan csóválja a farkát.
Még szerencse, hogy sokáig tart, gondolja Nora, de azért nem kívánom
senkinek ezt a várakozást. Persze ez is a terv része.
A Ford végre átjut a határon, Nora odagurul a helyére. Napszemüvegét a
feje tetejére tolja, hogy a határőr nyugodtan gyönyörködhessen kék
szemében. De nem üdvözli, nem szólítja meg, mert a határőrök kifejezetten
utaznak a túlságosan udvarias vagy barátságos emberekre.
– Útlevél? – kérdi a határőr.
Nora megmutatja neki kaliforniai jogosítványát, útlevél ott van mellette
az ülésen. A határőr észre is veszi.
– Mit csinált Mexikóban, Ms. Hayden?
– A hétvégére jöttem – feleli Nora. – Tudja, napsütés, strand, pár
Margarita.
– Hol szállt meg?
– A Rosarita Hotelban. – A retiküljében ott van a számla a hotelból.
A férfi bólint. – Tudják, hogy elhozta a törülközőjüket?
– Hoppá.
– Hoz magával valamit Amerikába?
– Csak ezeket – válaszolja Nora.
A határőr rápillant arra sok szarra, amit Nora várakozás közben vett.
Ez a kritikus pillanat. A férfi vagy int neki, hogy mehet, vagy egy kicsit

469
belenéz a kocsiba, vagy kiszedi a sorból alapos átvizsgálásra. Az egyes és a
kettes lehetőség elfogadható, ám a harmadik katasztrofális lenne, így Raúl
lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy a határőr benéz a kocsi hátsó ülésére.
Nora csak mosolyog. Lábával veri a ritmust a rádióból szóló zene
ütemére.
A férfi kiegyenesedik.
– Drogok?
– Micsoda?
A férfi mosolyog. – Isten hozta, Ms. Hayden.
– Átjutott – mondja Raúl.
A karosszériás srácnak azonnal vécére kell mennie.
– Azért még ne nyugodj meg teljesen – kiáltja utána Raúl. – San Onofrén
még mindig át kell jutnia!

A telefon megszólal Art Keller asztalán.

– Keller.
– Átjutott.
Art lejegyzi a kocsi márkáját, típusát, színét és rendszámát. Aztán felhívja
a határőrséget San Onofréban.

***
Adán hasonló hívást kap az irodájában.
– Átjutott – mondja neki Raúl.
Adán jobban érzi magát, de még mindig aggódik. Norának át kell jutnia az
ellenőrzőponton San Onofrénél, és emiatt fél. A San Onofre-i határállomás
az 5-ös út egy üres szakaszán áll, északra a pendletoni haditengerészeti
bázistól, a környék meg tele van elektronikus megfigyelő berendezésekkel,
meg rádiójel zavarókkal. Ha a DEA el akarja kapni Norát, akkor ott teszik,
messze Barreráék megfigyelőpontjaitól a lakásokban, messze minden
segítségtől. Egyáltalán nincs kizárva, hogy Nora éppen egy csapda felé
vezet San Onofrénál.

Nora észak felé halad az 5-ösön, a fő észak-déli úton, ami úgy szeli át
Kaliforniát, akár egy gerincoszlop. Elvezet San Diego mellett, el a reptér és

470
a SeaWorld mellett, el a cukorsüveghez hasonlító mormon templom mellett,
ami esőben olyan, mintha olvadna. Elvezet a La Jolla-i kijárat mellett, el a
Del Mar-i lóversenypálya mellett, aztán Oceanside belvárosánál rálép a
gázra, és csak a pendletoni haditengerészeti bázistól délre lévő pihenőnél
áll meg.
Kiszáll, bezárja a kocsit. Nem látja Barreráék sicarióit, de tudja, hogy ott
vannak valamelyik parkoló kocsiban, vagy akár több kocsiban is, hogy
vigyázzanak az autóra, amíg ő elmegy vécére. Erősen kétséges, hogy bárki is
el akarjon lopni egy használt Toyota Camryt, de több millió dollárral a
kocsiban senki nem hajlandó vállalni a kockázatot.
Kezet mos, kicsit rendbe hozza a sminkjét. A takarítónő türelmesen
megvárja, amíg befejezi. Nora rámosolyog, majd kifele menet ad neki egy
dollárt. A gépből vesz egy diétás Pepsit, visszaül a kocsiba, és észak felé
indul. Szereti a bázistól északra vezető útszakaszt, mert a barakkok után
szinte teljesen üres a táj. Keletre és nyugatra nincs más, csak a hegyek, a bal
oldalán a dél felé haladó forgalom, azon túl meg a mélykék Csendes-óceán.
A legtöbb dél-kaliforniaihoz hasonlóan, akik San Diegóból Orange-
megyébe vezetnek, ő is százszor járt már a San Onofre-i ellenőrző pontnál.
Sokan viccelődnek, gondolja Nora, ahogy a kocsik lelassítanak előtte, hogy
mit keres egy határátkelő hetven mérföldre a határtól. A helyzet azonban az,
hogy a legtöbb illegális bevándorló kénytelen erre menni, ha Los Angelesbe
igyekszik, márpedig mindenki oda igyekszik, így nem is olyan értelmetlen itt
egy határellenőrzés.
Rendszerint az történik, hogy az ember a határnál lelassít, a határőr látja,
hogy fehérek ülnek a kocsiban, és egy unott mozdulattal int, hogy tovább.
Rendszerint ez történik, gondolja Nora, miközben vár a sorban, és most is
erre számít.
Csakhogy most a határőr felemelt kézzel jelzi neki, hogy álljon meg.

Art rápillant az órájára – megint. Most kell történnie. Tudja, hogy Nora
mikor lépte át a határt, mikor állt meg a pihenőnél. Ha útközben nem fordult
meg, ha nem gondolta meg magát, ha... ha... ha...

Adán fel-le járkál az irodájában. Ő is pontosan tudja, Nora hol jár.

471
Hamarosan fel kell hívnia őt. A bázis mellett nem kockáztat meg egy hívást,
és addig nincs is mit mondania neki, amíg át nem jut a San Onofre-i átkelőn.
Már ott kellene lennie. Egészen pontosan már San Clementében kellene
lennie...
A határőr int, hogy tekerje le az ablakot.
Egy másik az anyósülés felőli ajtóhoz sétál. Nora azt az ablakot is
leereszti, aztán rápillant a mellette álló határőrre, rávillantja a legszebb
mosolyát, majd megkérdi: – Van valami baj?
– Van magánál jogosítvány?
– Persze.
Nora belenyúl a retiküljébe, előveszi a tárcáját, és odatartja a férfi elé.
Eközben a másik férfi egy hosszú, nyeles tükröt dug a kocsi alá.
A kocsi mellett álló határőr hosszasan nézi a jogosítványt, aztán így szól:
– Elnézést a kellemetlenségért, hölgyem. – Aztán int, hogy mehet.

Art az első csöngés közepén felkapja a telefont.

– Kész.
Lerakja a kagylót, és megkönnyebbülve kifújja a levegőt. A levegőből
követik Norát: „forgalmat figyelő” katonai helikopterek, valamint
magángépek gondoskodnak róla, hogy a kocsi ne vesszen el szem elől.
Amikor Nora találkozik a kínaiakkal, mi is ott leszünk.

***
Nora csak akkor üti be a számot a mobiljába, amikor elér San
Clementéhez. Amikor Fabián felveszi, így szól: – Átjutottam. – És leteszi.
Most már csak vezetnie kell északig, és várni, hogy a kínaiak közöljék
vele a találkozó helyét és időpontját.
Szóval ezt csinálja.
Vezet.

Adánt Raúl hívja fel, hogy Nora átjutott San Onofrénél. Adán kimegy
sétálni. Most már csak várnia kell.
Aha, gondolja, csak várni kell.
Fabián teherautók mellett vár Los Angelesben, vár, hogy felpakolják a

472
fegyvereket, aztán elinduljanak a sivatag egy távoli pontjára, ahol a
fegyvereket átrakodják újabb teherkocsikra, amelyek több reptérre hajtanak.
Ott repülők várnak, hogy rakományukkal Kolumbia felé repüljenek.
Minden a helyén, de először Norának kell végrehajtani a kritikus
tranzakciót a kínaiakkal. De ehhez a kínaiaknak közölniük kell vele, hogy
mikor és hol.
Art emberei – egy szakasznyi állig felfegyverzett DEA-ügynök,
szövetségi rendőrbírók, az FBI – szintén várnak. San Pedróban, egy
hotelban várják az utasítást. A San Pedró-i kikötő hatalmas, a GOSCO
raktárai óriási területet foglalnak el: épületek, ameddig a szem ellát. Szóval
pontosan kell tudniuk, melyikre kell lecsapniuk. Az akció finoman szólva is
trükkös, mert addig meg kell húzniuk magukat, amíg mindenki oda nem ér,
akkor viszont villámgyorsan kell cselekedniük.
Art egy helikopterben ül, és egy monitoron Orange megye térképét nézi,
amin egy piros, villogó pont mutatja, merre halad Nora. Art magában
őrlődik. Indítsa el az egyik földi egységet, vagy várjon még? Úgy dönt, hogy
vár, miközben Nora az északi 405-ös kijáratnál lehajt San Pedro felé.
Nincs itt semmi meglepetés.
Akkor azonban meglepődik, amikor a villogó vörös pont letér a 405-
ösről Irvine-ben a MacArthur sugárútra, és nyugat felé halad tovább.
– Mi faszt csinál? – kérdi Art hangosan. Szól a pilótának: – Kövesd!
A pilóta a fejét rázza. – Nem lehet. A reptér földi irányítása miatt.
Ekkor Artnak leesik, Nora mi a faszt csinál.
– Az isten verje meg!
Szól a földi egységeknek, hogy irány a John Wayne repülőtér. Ám látja
maga előtt a térképen, hogy a reptérnek öt kijárata van. Egy kis szerencsével
az egyiket le is tudja zárni.

Nora lehajt a MacArthurról a reptérnél, és beáll egy parkolóházba.

Art helikoptere ott lebeg a 405-ös fölött, északra a reptértől. Ez az
egyetlen reménye. Nora talán csak azért állt meg a reptérnél, hogy ne
lehessen lehallgatni, és miután megtudja, hova kell mennie San Pedróban,
visszahajt az autópályára.
Vagy, gondolja Art, fogja a dollármilliókat, és felszáll egy repülőre. Nézi
a térképet, de a villogó vörös pontnak nyoma sincs.

473
 Nora tárcsázza a mobilját.
– Itt vagyok – mondja.
Raúl megad neki egy címet a közeli Costa Mesában, alig két mérföldre.
Nora kihajt a parkolóházból, nyugatra fordul a MacArthuron, aztán
rákanyarodik a Bear utcára, amin keresztül megérkezik Costa Mesa unalmas
utcarengetegébe.
Megtalálja a címet. Egy kis autószerelő-műhely egy raktárakkal teli
utcában. Egy férfi nyit neki ajtót, vállán egy Mac-10-es lóg, Nora beáll a
műhelybe. Az ajtó becsukódik mögötte, aztán olyasmi történik vele, amit
egyszer egy kuncsaftja társaságában látott egy Forma 1-es versenyen:
kezeslábast viselő férfiak lépnek oda a kocsihoz, kezükben különböző
szerszámok, egy pillanat alatt szétkapják a kocsit, a pénzt bőröndökbe
rakják, azokat meg egy fekete Lexus csomagtartójába.
Ez lenne a pillanat, gondolja Nora, amikor a férfiak megléphetnének a
pénzzel, de látja rajtuk, hogy eszükbe sem jut. Mindannyian illegális
bevándorlók, családjuk Bajában maradt, és tudják jól, hogy Barreráék
sicariói a házuk előtt parkolnak Mexikóban. Azt a parancsot kapták, hogy
mindenkit öljenek meg, ha a futár nem hagyja el biztonságban a műhelyt.
Nora figyeli őket, ahogy gyorsan, hatékonyan, profik módjára dolgoznak.
Egyedül az elektromos fúrógépek és csavarhúzók hangja hallatszik, és
körülbelül tizenhárom perc alatt szétszedik a kocsit, a pénz pedig a
Lexusban pihen.
A géppisztolyos férfi egy új mobiltelefont ad Norának.
Felhívja Raúlt. – Kész.
– Mondj nekem egy színt.
– Kék – feleli Nora, Bármilyen más szín azt jelentené, hogy valami történt
vele, és nem akarják elengedni.
– Indulj.
Nora beszáll a Lexusba. A műhely ajtaja kinyílik, Nora kihajt.
Visszamegy a Bearre, és tíz perc múlva már ismét a 405-ösön van, San
Pedro felé vezet. Fölötte egy közlekedési helikopter köröz.

Art bámulja az üres monitort.

474
 Nora Hayden, ismeri el végre magának, felszívódott.

Nora tudja, érti, mi történik, észak felé halad, az isten tudja hova, és most
már teljesen egyedül van. Ami nem újdonság számára: egész életében
egyedül volt, leszámítva azt a pár évet, amit Paradával töltött el.
De azt nem tudja, hogy most mit csináljon. És azt sem, hogy mi fog
történni. A világ legegyszerűbb dolga lenne eltűnni a pénzzel, de így nem
fogja megkapni azt, amit akar.
Éjjel van, áthalad Carsonon, a gázkutak úgy égnek, akár az ipari pokol
jelzőtornyai. A tervnek megfelelően a LAX-kijáratnál lehajt az autópályáról,
és telefonál.
Megvan a találkozó helyszíne.
Egy AARCO benzinkút nyugat felé a 110-es kijáratnál.
San Pedro felé.
– Mondj egy színt.
– Kék.
– Indulj.
Eszébe jut, hogy a mobilon felhívja Kellert, de a szám benne maradna a
telefonban, és különben is, lehet, hogy a kocsit lehallgatják. Szóval odavezet
a benzinkúthoz, és beáll egy töltőfejhez. Felvillan egy kocsi fényszórója.
Odagurul a telefonfülkékhez (ki a fene használ nyilvános telefont?,
gondolja), és ott ül. Egy ázsiai férfi kiszáll a kocsiból, kezében egy kis
aktatáska, odamegy Nora kocsijához.
Kinyitja az ajtót, beül.
A fiatalember a húszas évei közepén járhat, fekete öltönyt visel, fehér
inget és fekete nyakkendőt. Manapság ez a fiatal ázsiai üzletemberek
egyenruhája.
– A nevem Mr. Lee – mondja.
– Én meg Ms. Smith vagyok.
– Sajnálom – mondja a férfi –, de meg kell kérnem, hogy forduljon meg,
és tegye a kezét az ajtóra.
Nora így tesz, a férfi gyorsan megmotozza a lehallgató drótjait keresve.
Aztán kinyitja az aktatáskát, elővesz egy kis elektromos poloskakeresőt, és
ellenőrzi, van-e lehallgató a kocsiban. Miután elégedetten konstatálja, hogy
a kocsi tiszta, így szól: – Remélem, megbocsát.

475
 – Persze.
– Akkor menjünk.
– Hova?
– Ezt majd útközben közlöm.
A kikötő felé indulnak.

Art megfigyelés alatt tartja a GOSCO raktárait a kikötőben.

Ez az utolsó lehetősége.
Egy DEA-ügynök egy hatalmas daru tetején, szeme elé éjjellátó távcsövet
tart, a GOSCO bejáratát figyeli. Megpillantja a fekete Lexust.
– Jármű közeledik.
– Látod a sofőrt? – kérdi Art.
– Nem. Sötétített ablakok.
Akárki lehet, gondolja Art. Nora, vagy a GOSCO egyik embere, hogy
ellenőrizze a raktárt, vagy egy kanos férfi, aki az elhagyatott kikötőbe hozta
a kurvát, hogy itt szopja le.
– Ne veszítsd szem elől.
Nem akar többet beszélni. Ha tényleg itt és most találkoznak, akkor
könnyen lehet, hogy Barreráék emberei figyelik az étert, és ugyan a
beszélgetéseik biztonságos eszközökön folynak, a szomorú tény az, hogy
Barreráéknak több pénzük van és jobb technológiájuk.
Szóval ott ül egy csukott kisteherautó hátuljában három mérföldre a
kikötőtől, és vár.
Mást nem tehet.

Nora elvezet két sor GOSCO raktárépület között. Az utca merőleges a

GOSCO két dokkjára. Előttük két hatalmas teherszállító horgonyoz. A
hajókat éppen javítják, a hegesztőpisztolyok körül szikrák szállnak, a
dokkok között targoncák hordják a konténereket. Nora egy csendesebb
részig vezet.
Egy raktár ajtaja kinyílik, Lee mondja, hogy hajtson be.
– Elvesztettem őket – közli az ügynök Arttal. – Bementek egy raktárba.
– Melyikbe?
– Három közül egybe – feleli az ügynök. – D-1803, 1805 vagy 1807.

476
 Art megnézi a GOSCO raktárépületeinek elrendezését a térképén. Ha
arról van szó, az emberei tíz percen belül körbe tudják zárni az épületet. Art
csatornát vált, és megszólal: – Minden egységnek. Készüljetek, hogy ötre
behatolunk.

Mr. Lee udvarias.

Kiszáll a kocsiból, odamegy Nora ajtajához, és kinyitja. Nora kilép, és
körbenéz.
Ha a fegyvereket itt tartják, akkor nagyon ügyesen elrejtették, mert az üres
polcokon kívül mindössze egy fekete Lexus áll a raktárban, ami pont olyan,
mint amivel érkeztek.
Ránéz Lee-re, és felhúzza a szemöldökét.
– Megvan a pénz? – kérdi a férfi.
Nora kinyitja a csomagtartót, aztán a bőröndöket. Lee beletúr a használt
bankjegyekbe, majd mindent visszacsuk.
– Maga jön – mondja Nora.
– Várunk – néz rá a férfi.
– Mire?
– Arra, hogy megérkezik-e a rendőrség.
– Ez nem volt a terv része – feleli Nora.
– Ez nem volt a maguk tervének része.
Egy hosszú pillanatig szótlanul néznek egymásra.
– Ez – jelenti ki végül Nora – igazán unalmas.
Visszaül a kocsiba, és erre gondol: kérlek, istenem, add, hogy Art ne törje
ránk azt az ajtót.

Shag Wallace szól bele a rádióba:

– A te jelzésedre indulunk, főnök.
Art szorosabbra húzza magán a golyóálló mellényt, kibiztosítja az M-16-
osát, vesz egy mély levegőt, majd: – Indulás.
– Vettem.
– Várjatok! – üvölti Art a mikrofonba. Valami nincs rendben. Valami nem
okés, nagyon nem okés. Túl óvatosak voltak, túl okosak. Vagy csak én lettem
beszari vénségemre. – Mindenki vissza a helyére – mondja.

477
 Tizenöt perc.
Húsz.
Fél óra.
Nora a telefonjáért nyúl.
– Mit csinál? – kérdi Lee.
– Felhívom az embereimet – feleli Nora. – Tudni akarják, mi történt
velem. Lee odanyújtja a telefonját. – Használja az enyémet.
– Miért?
– Biztonsági okokból.
Nora vállat von, és elveszi a telefont. – Hol vagyunk?
– Ne küldje őket ide – közli Lee.
– Miért ne?
A fiatal férfi arcára önelégült mosoly ül ki. Nora ezerszer látta már ezt a
mosolyt, főleg a tettetett orgazmusai után. – Mert az áru nincs itt.
– Akkor hol van?
Most, hogy a rendőrség nem törte rájuk az ajtót, Lee biztonságosnak ítéli
közölni Norával a helyszínt. Különben is, Adán Barrera szeretőjénél
nagyobb biztosítékra nincs szükségük.
– Long Beach-en.
A GOSCO új raktárainak egyikében a Long Beach-i kikötőben.
Négyes dokk, D sor, 3323-as épület.
Nora felhívja Raúlt, és elmondja neki. Amikor lerakja, ránéz Lee-re: –
Fel kell hívnom a főnököt, hogy jóváhagyhassa a változást.

Art Keller izzad, mint egy ló.

Ha Nora ment be abba a raktárba, akkor legalább félórája ott van. És
semmi sem történt. Se ki, se be nem jött senki, teherkocsi egy darab se a
környéken. Valami nem stimmel.
– Minden egység készenlétben – mondja. – Jelzek, amikor indulunk.
Ekkor megszólal a mobilja.

Lee feszülten figyeli, amint Nora elmondja Adán Barrerának, hogy

elvitték egy üres épületbe, egyfajta tesztként fegyvert fogtak a fejéhez, és a

478
fegyverek valójában Long Beach-en vannak. – Négyes dokk, D sor, 3323-as
épület.
– Négyes dokk, D sor, 3323-as épület – ismétli Art Keller.
– Pontosan – mondja Nora.
Bontja a vonalat, a készüléket visszaadja Lee-nek.
– Induljunk – néz rá a férfira.
Lee megrázza a fejét. – Mi itt maradunk.
– Nem értem.
Akkor azonban már érti, amikor a férfi előveszi a .45-ösét fekete zakója
alól, és az ölébe fekteti. – Amikor az átadás biztonságban megtörtént – közli
én elmegyek a kocsival és a pénzzel, maga meg beül a másik autóba. Ám ha
valami szerencsétlen dolog történik...

Long Beach, gondolja Art.

Kibaszott Long Beach. Meg kell előznünk Barrerákat, mert ha előttünk
érnek oda a teherkocsikkal, és felrakodnak, akkor baszhatjuk. Szól az
embereinek, hogy pakoljanak. Egy kibaszott hadsereget kell ürgebaszta
vágtában Long Beach-re telepíteni.

Fabián Martínez is nagyjából ezt gondolja. Egy kurva konvoj halad,

három kamion, oldalukon a felirat: CALEXICO MEZŐGAZDASÁGI
TERMÉKEK. Eddig San Pedróban álltak, most viszont a 405-ösön le kell
menniük Long Beach-re.
Más már nem hiányzott.
A menet élén haladó kamion fülkéjében ül, kabátja alatt egy Mac-10-es.
A biztonság kedvéért.
Két legjobb embere előttük fél mérfölddel halad. Figyelik az utat, és ők
mennek be elsőként a kikötőbe, hogy van-e ott valaki vagy valami, akinek
vagy aminek nem kellene ott lennie. Ha minden rendben, egy SMS-t
küldenek.
Hideg az éjszaka, Dél-Kaliforniához képest kifejezetten hideg, még akkor
is, ha március van, így Fabián felhajtja a gallérját, és szól a sofőrnek, hogy
ugyan már, kapcsolja be a fűtést.

479
 Nora a Lexus első ülésén ül, és vár.
– Nem bánja, ha bekapcsolom a rádiót? – kérdi.
Lee nem bánja.

Ahogy Long Beach felé száguldanak, Art átdolgozza a tervét.

Miféle tervet?, gondolja magában. Ez itt a probléma. A San Pedró-i
rajtaütésre volt taktikai terve, de most mindent rögtönöznie kell, ahogy a
hadserege betör az isten tudja, hova, és ettől Art baromi ideges.
Az lenne a legjobb, ha Barreráék felrakodnának a kamionokra, és az úton
ütnének rajtuk. De előbb tudni kell, hogy Norának nem esett bántódása.
Szóval mégis a raktárra kell lecsapniuk, ahogy esik, úgy puffan. Gyors
behatolás, kemény behatolás.
Minden ügynököt eligazítottak. Mindenki tudja, hogy a Határ Ura nagyon
akarja La Güerát, és élve akarja, mert így talán rá lehet venni, hogy adja fel
a barátját. Ezt tudják, gondolja Art, de vajon a rajtaütés káoszában is
emlékezni fognak rá, különösen akkor, ha Barreráék emberei nem adják meg
magukat tűzharc nélkül?
Minden adva van egy kapitális elbaszáshoz, aminek a végén Nora
meghalhat.
Rádión beszél Shaggel, és egyeztet vele, hogy még véletlenül se felejtse
el, mi a dolga.

Fabián felderítő kocsijában a két ember semmit nem lát, ami ne tetszene
neki, így megadják neki a 666-os jelet.
Hajnali egy, a Long Beach-i kikötőben nagy a mozgás: teherkocsikról
folyamatosan rakodják be a hajókat. Ez remek hír, gondolja Fabián. Kinek
tűnik fel még három kamion?
Megtalálja a négyes dokkot, aztán a D sort, végül a 3323-as épületet, ami
ugyanolyan hatalmas, mint az összes többi. Kiugrik a kamionból, és kopog
az iroda ajtaján. Kint vár, a lábával türelmetlenül topog, amíg két kínai
átvizsgálja a kamionokat. Ekkor az óriási fémajtó kinyílik.
Fabián visszaszáll a kamionba, és a sor élén behajtanak a raktárba.

480
 Nora megijed, amikor Lee mobilja megszólal.
Látja, hogy a megmarkolja a .45-öst, amikor felveszi a telefont. Nora vesz
egy mély levegőt, és felkészül, hogy megragadja a férfi csuklóját. Lee
azonban felé fordul, és közli: – Az emberei megérkeztek. Minden rendben.
– Remek – mondja Nora. – Akkor menjünk.
Lee a fejét rázza.
– Még nem.

Fabián a kínaiak főnökével beszél.

– Megkapták a pénzüket?
– Igen.
– Hol van a nő?
– Máshol – feleli az ázsiai férfi. – Amikor befejeztük az átadást, ő is
mehet.
Fabiánnak nem tetszik. Nem azért, mert akár egy fikarcnyit is érdekli
Nora
Hayden – azt leszámítva, hogy nagyon szeretné megdugni –, hanem azért,
mert Adánnak fontos Nora, és őt tette felelőssé a nő testi épségéért. Most
meg ezek a nyomorult ferdeszeműek tartják fogva? Ez nem kóser. Egyáltalán
nem kóser. Így szól: – Hívja fel nekem Norát.
Lee Nora felé nyújtja a telefont. – Magával akarnak beszélni.
Nora elveszi a telefont.
– Mondj nekem egy színt – szól bele Fabián.
– Vörös.

Fabián visszaadja a kínainak a telefont, előhúzza a dzsekije alól a Mac-

10-esét, és a férfi arcába tolja.
– Hívd vissza az embered – mondja neki. – Mondd meg neki, hogy itt
minden okés.
Mindenhonnét fegyverek kerülnek elő. Fabián minden embere és az
összes kínai kezében fegyverek. Csak éppen a kínaiak fenn állnak a
futóhídon, lefele céloznak, a taktikai előny tehát náluk.
Ez a klasszikus sakk-matt szituáció.
Ami abban a pillanatban megszűnik, amikor az iroda ajtaja berobban.

481
 Káosz.
Art tör be elsőként az ajtón, mögötte egy rakás ügynök. Megnyomja a
gombot, a kinyíló óriási fémajtón betódulnak a DEA, az FBI és az ATF
emberei, kezükben automata fegyverek, géppisztolyok, mindannyian
golyóálló mellényt és sisakot viselnek, aminek a tetején ott az éjjellátó
távcső.
Az ügynökök teli torokból üvöltenek.
– SENKI SEM MOZDUL!
– DEA!
– FÖLDRE! FÖLDRE!
– FBI!
– DOBJÁK EL A FEGYVEREIKET.
A fegyverek egymás után csattantak a padlón, a futóhídon. Fabiánnak átfut
az agyán, hogy tüzelni kezd, de látja, hogy semmi értelme. Leejti a földre a
Mac-10-esét, és felemeli a kezét.
Art körbenéz, Norát keresi. Nehéz bármit is meglátni a káoszban,
emberek rohannak, az ügynökök sorra döntik a földre a felemelt kezű
férfiakat. Keresi a tekintetével a szőke hajat, és amikor nem látja sehol,
beleüvölt a rádiójába: – MENJETEK! – Reméli, hogy Shag hallja őt a nagy
hangzavarban, imádkozva, hogy nem késtek el.
Mellette egy kínai üvölt a mobiljába.
Art megragadja az ingénél fogva, levágja a földre, és elveszi tőle a
mobilt.

Lee hallja a főnökét üvölteni a telefonban.

Nora látja, ahogy a szeme elkerekedik, felemeli a fegyvert, és Nora
fejéhez fogja.
Nora sikít.
Amit elnyom a robbanás tompa robaja.
A szélvédőre vér fröccsen, csontdarabok.
Lee teste lehanyatlik az anyósülésben, Nora megfordul, és látja az ajtóban
álló mesterlövészt, kezében leeresztett fegyverrel.
Még mindig sikít, amikor Shag Wallace óvatosan odamegy a kocsihoz,

482
kinyitja az ajtót, és gyengéden kisegíti a könyökénél fogva.
Kikíséri az épület elé, és beülteti a kocsijába. – Várjon itt egy percet.

Shag visszamegy a raktárba, beül a Lexusba, és kiveszi a .45-öst a halott

Lee kezéből. Aztán a férfi halántékához emeli, az előző golyó bemeneti
nyílásához tartja, és tüzel.
Letörli a fegyvert, és kimegy a kocsijához.
Leül Nora mellé, és megkéri, hogy fogja meg a .45-öst egy percre. Nora
azt sem tudja, Shag mire kéri, bénultan engedelmeskedik. Ekkor Shag
elveszi tőle a fegyvert, és így szól: – Itt a sztorija. Minden rosszra fordult.
Lee le akarta lőni magát. Maga megragadta a fegyvert, harcolt, és győzött.
Megértette?
Nora bólint.
Úgy gondolja, hogy megértette, de nem biztos benne. A keze egyre csak
remeg.
– Jól van? – kérdi Shag. – Nézze, semmi gond, ha nincs jól. Ha azt akarja,
hogy abbahagyjuk, szóljon. Meg fogjuk érteni.
– Letartóztatták Adánt? – kérdezi Nora.
– Még nem – feleli Shag.
Nora megrázza a fejét.

***
Art odatérdel Fabián nyakára, és műanyag telefonzsinórral összekötözi a
kezét.
– Az a kurva volt, igaz? – kérdi Fabián.
Art teljes testsúlyával ránehezedik Fabián nyakára, miközben sorolja a
jogait.
– Hogy a picsába ne akarnék ügyvédet – mondja Fabián.
Art talpra állítja, és bevágja a DEA egyik furgonjába, majd odamegy
megnézni a két – hat méter hosszú, két és fél méter széles, két és fél méter
magas – konténert, tele faládákkal.
Az emberei kihúzzák, aztán kinyitják a ládákat.
Kínai gyártmányú AK-47-esek – kétezer darab – alkatrészenként: csövek,
tusok, tárak. Két másik ládában kínai gyártmányú KPG-2-es rakétavetők,
amik azért különösen értékesek, mert a rakéták vállról is indíthatók.

483
 Kétezer fegyver egyenlő kétezer kiló kokainnal, gondolja Art. Az isten
sem tudja, mennyit érnek a rakétavetők, amikkel akár helikoptereket is le
lehet lőni.
Találnak még hat teherautónyi M-2-est, ami a standard katonai puska, az
M-1-es továbbfejlesztett változata. A különbség a kettő között az, hogy az
M-2-est egy mozdulattal automata üzemmódra lehet állítani. Art talál még
pár LAWS-t, a KPG-2-es amerikai verzióját, ami helikopterek ellen nem túl
hatásos, viszont páncélozott járművek ellen nagyon is. Tökéletes fegyverek
egy gerillaháborúhoz.
És több ezer kiló kokaint érnek.
Ez a történelem legnagyobb fegyverfogása.
De Art még nem végzett.
Ez az egész mit sem ér, ha Adán Barrerát nem sikerül elkapni.
Bármi áron.
Ha Adán kibújik a hurokból, akkor csak Norán keresztül lesznek képesek
megtalálni. Persze már kidolgoztad a tervet, hogyan hozod ki Norát a
Barreráktól, de a tervek arról híresek, hogy balul sülnek el.
Nora vissza akart menni, mondja magának Art. Megadtad neki a
lehetőséget, hogy kiszálljon, ráadásul tisztán, de a végső döntést Nora hozta
meg. Felnőtt nő, képes dönteni.
Aha. Ezt csak mondd még magadnak.

Nora a Lexusszal az autópályán elvezet az első kijáratig, megáll egy

benzinkútnál, bemegy a női vécébe, és hány. Miután üres a gyomra,
visszamegy a kocsihoz, elvezet a Santa Ana-i vasútállomásra, a kocsit
lerakja a parkolóban, odasétál egy telefonfülkéhez, és becsukja maga mögött
az ajtót.
A sírással nincs gond. A könnyek könnyen jönnek. – Az egész... Nem
tudom, mi történt. Meg akart ölni, és én...
– Gyere vissza.
– A rendőrség keres engem.
– Még nem – mondja Adán. – Rakd le a kocsit, ülj fel a vonatra, menj el
San Ysidróba, aztán sétálj át a hídon.
– Adán. Félek.
– Értem – feleli Adán. – Menj el a lakásba. Ott várj. Majd kereslek.

484
 Nora érti, Adán mit mond. Ezt a kódot dolgozták ki még régen, pont egy
ilyen helyzetre. A lakás nem más, mint egy apartman a tijuanai Colonia
Hipódromóban.
– Szeretlek – mondja Nora.
– Én is szeretlek.
Nora következő vonattal San Diegóba megy.
A tervek balul sülnek el.
Ebben az esetben a karosszériások Costa Mesában a szétdöntött kis
Toyota Camryn dolgoznak, hogy előkészítsék a következő fuvarra, amikor
egy érdekes dologra bukkannak az anyósülés fejtámlája és az ülés között.
Valamiféle elektronikus berendezésre.
A karosszériások főnöke telefonál.

Nora leszáll a vonatról San Diegóban, aztán fel a San Ysidro felé tartó
villamosra, majd felmegy a lépcsőn a hídra, és átsétál a határon.

485
12. A sötétségbe csúszva
A sötétségbe csúszva.
Amikor hallottam az anyámat:
„A sötétségbe csúszva
Meg kell fizetned az arat, ”
War – „Slippin Into Darkness”

Tijuana
1997

Nora Hayden eltűnt.

Artnak ezzel a brutális, egyszerű ténnyel kell szembenéznie.
Ernie Hidalgo. Megint.
Chupar kettő.
A beépített ügynökök tartótisztjeinek legszörnyűbb időszaka ez. Amikor
az ügynök nem jelentkezik, nem ad jelet, a csend.
A csend miatt rándul össze az ember gyomra, a csend miatt csikorgatja a
fogát, szorítja össze az állkapcsát, a csend miatt, ami lassan kioltja a remény
lángját. A halott csend, ahogy az ember egyre csak küldi a jeleket a sötétbe,
a mélységbe, és várja a választ. És vár, és vár, és nem kap mást, csak
csendet.
Norának Colonia Hipódromo egyik lakásában kellett volna találkoznia
Adánnal. De nem ment oda, ahogy az Egek Ura sem. Antonio Ramos viszont
igen, igaz ő erőszakkal jutott be: különleges egységei páncélozott
járművekben hermetikusan lezárták a környéket, és úgy csaptak le a lakásra,
mint a szövetséges csapatok Normandiában.
A lakás üres volt.
Adán Barrerának, Norának semmi nyoma.
Most meg Ramos egész Baját felforgatja a Barrera testvéreket keresve.
Évek óta várt erre a lehetőségre. John Hobbs elmagyarázta neki, hogy
Adán Barrera fegyvereket szállít a baloldali felkelőknek Chiapasba, aztán
Mexikóváros levette a pórázt Ramosról, aki most úgy tombol, akár egy
szteroidokkal telepumpált pitbull. Még egy hete sem látott neki az akciónak,

486
máris rajtaütött hét rejtekhelyen, mindegyik olyan jó környékeken van, mint
Colonia Chapultepec, Colonia Hipódromo és Colonia Cacho.
Ramos emberei egy hét alatt keresztülviharzottak a leggazdagabb
kerületeken páncélozott járművekben és Humvee-kben, drága ajtókat
robbantottak ki a keretükből drága robbanószerekkel, fenekestül forgattak
fel otthonokat, zárták le a forgalmat és üzleteket órákra. Olyan, mintha
Ramos szándékosan akarná maga ellen fordítani a város elitjét, akik egy
része Ramost, más része meg a Barrerákat okolja a bajaikért.
És hát éppen ez volt Barreráék hosszú távú stratégiájának központi része:
annyira behálózni a bajai felső tízezret, hogy ellenük indított támadás
egyben a gazdagok ellen indított támadás is. A gazdagok meg teli torokkal
üvöltenek Mexikóvárosnak, hogy Ramos elszabadult, őrült módjára
garázdálkodik, sárba tiporja emberi jogaikat.
Ramost marhára nem érdekli, hogy Tijuana felső tízezre egy emberként
utálja őt. Ö is utálja őket, úgy gondolja, hogy eladták a lelkűket – már ami
maradt belőle – a Barrera testvéreknek: befogadták őket a társadalmukba, az
otthonaikba, engedték, hogy fiaik és unokaöccseik belekóstoljanak a
drogkereskedelembe. Cserébe meg gyors és könnyű pénzt kaptak. Olyanok
voltak, gondolja Ramos, mint egy rakás rajongó, akik úgy zsongták körbe
Barreráékat, mintha mozicsillagok vagy rocksztárok lettek volna.
És ezt még meg is mondja nekik, amikor panaszkodni jönnek hozzá.
Nézzétek, mondja Ramos a város vezetőinek, a narcotraficanték
megöltek egy katolikus bíborost, és ti az otthonaitokba fogadtátok őket.
Federalékát lőttek agyon az utcán a csúcsforgalomban, és ti megvédtétek
őket. Megölték a városotok rendőrfőnökét, ti meg semmit nem tettetek.
Szóval ne panaszkodjatok nekem – magatoknak köszönhetitek, csak
magatoknak, ami most történik.
Ramos a tévében is megismétli ezt.
Egyenesen belenéz a kamerába, és kijelenti, hogy tizennégy napon belül
kézre keríti Adán és Raúl Barrerát, a szervezetüket meg felszámolja. Ott áll
egy kupac lefoglalt fegyver és drog mellett, neveket sorol – Adánét, Raúlét,
Fabiánét –, majd folytatja a névsort prominens tijuanai családok fiaival, és
megígéri, hogy őket is rács mögé juttatja.
Aztán bejelenti, hogy kirúgott öt bajai federalét, mert nem feleltek meg
annak az „erkölcsi mércének”, ami egy rendőrnek alapvető: – Szégyen, a

487
nemzet és Baja szégyene, hogy a rendőrök nagyobb része nem a Barrerák
ellensége, hanem a szolgája.
Én nem tűnök el, nem hagyom abba. A Barrerák fejét akarom. Ki áll
mellém?
Nos, nem túl sokan.
Egy fiatal ügyész, egy állami nyomozó, és Ramos saját emberei. És
nagyjából kész.
Art érti, hogy a tijuanaiak miért nem állnak oda Ramos zászlaja alá.
Félnek.
Minden okuk megvan rá.
Két hónappal ezelőtt egy elhagyott út mellett egy vászonzsákban találták
meg annak a bajai zsarunak a holttestét, aki megnevezte a korrupt kollegáit.
Testének minden egyes csontját eltörték – ez Raúl Barrera elhíresült
kivégzési módszere. Alig három hete lőttek agyon reggeli futása közben egy
ügyészt, aki a Barrerák után nyomozott. A gyilkost még nem találták meg. A
tijuanai börtön egyik őrét meg akkor lőtték agyon egy kocsiból, amikor
reggel kiment az újságért. Az a pletyka járja, hogy megsértette Barreráék
valamelyik emberét a börtönben.
Könnyen lehet, hogy a Barrera testvérek menekülnek, de ez nem jelenti
azt, hogy rémuralmuknak is vége, az emberek meg addig kussolnak, amíg
karón nem látják a fejüket.
Az a helyzet, gondolja Art, hogy egy hete folyik az akció, de eredményt
még nem értünk el. Az emberek Bajában tudják, hogy el akartuk kapni a
Barrerákat, és kudarcot vallottunk.
Raúl még mindig szabadon van.
Adán még mindig szabadon van.
És Nora?
Nos, a tény, hogy Adán nem sétált bele a csapdába Colonia
Hipódromóban, nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy Nora lebukott. Art
még mindig reménykedik, ám minden egyes nap múlásával el kell ismernie,
hogy Nora oszlásban lévő holttestét kell keresnie.

Szóval Art nincs valami fényes hangulatban, amikor bemegy a San Diegó-
i szövetségi börtönbe beszélgetni egy kicsit Fabián Martínezszel, más néven
El Tiburónnal.

488
 A kis fasz most már nem olyan divatos a narancssárga rabruhában,
bilinccsel nemcsak a csuklóján, hanem a bokáján is. Ennek ellenére az arcán
még mindig ott ül a gúnyos, lenéző mosoly, amikor bevezetik a helyiségbe,
és leültetik az összecsukható fémszékbe.
– Katollkus iskolába jártál, igaz? – kezdi Art.
– Az Augustine-be – feleli Fabián. – Itt, San Diegóban.
– Szóval akkor tudod a különbséget a purgatórium és a pokol között –
mondja Art.
– Frissítse fel a memóriámat.
– Persze – bólint Art. – Mind a kettő fájdalmas. De a purgatóriumban
töltött idő egyszer véget ér, a pokol azonban örökké tart. Azért jöttem, hogy
felajánljam neked a választást a pokol és a purgatórium között.
– Hallgatom.
Art elmagyarázza neki. Csak a fegyverek miatt harminctól életfogytigot
fog kapni, és akkor még nem beszéltünk a drogkereskedelemmel kapcsolatos
vádpontokról, amelyek mindegyike tizenöt évtől életfogytig jár. Szóval ez a
pokol. Ugyanakkor, amennyiben Fabián a kormány tanúja lesz, pár fájdalmas
évig vall a barátai ellen, utána egy kicsit börtönbe megy, a végén kap egy új
nevet meg egy új életet. Na, ez a purgatórium.
– Először is – feleli Fabián én semmit nem tudok azokról a fegyverekről.
Egy gyümölcsszállítmányért mentem. Másodszor meg miféle
drogkereskedelmi vádakról beszél? Miféle drogokról beszél?
– Van egy tanúm – feleli Art aki eskü alatt vallja, hogy egy kiterjedt
drogkereskedelmi szervezet egyik vezetője vagy. Nekem ezzel semmi bajom
nincsen. És neked?
– Maga blöfföl.
– Hé – néz rá Art. – Ha harminctól életfogytigot akarsz kapni, csak azért,
hogy megtudd, blöfföltem-e, hajrá. De azt tudnod kell, hogy a másik tanúm
beszélni akar, és az élhet az ajánlatommal, aminek a segítségével bíróság
elé tudom állítani a Barrerákat.
– Ügyvédet akarok.
Helyes, gondolja Art, akarom is, hogy legyen ügyvéded. De ezt feleli: –
Nem, nem akarsz ügyvédet, Fabián. Mert egy ügyvéd azt mondja, hogy
kussolj, és neki köszönhetően a börtönben fogsz megdögleni.
– Ügyvédet akarok.

489
 – Nincs üzlet?
– Nincs üzlet.
– Fel kell olvasnom a jogaidat – mondja Art.
– Már felolvasta őket – közli Fabián, aki beesett vállal ül a székben.
Unatkozik, vissza akar menni a cellájába olvasni a magazinjait.
– Ja, az a fegyverekkel kapcsolatok vádpontok miatt volt – mondja Art. –
A gyilkosság miatt újra el kell mondanom a jogaidat.
Fabián azonnal kiegyenesedik. – Miféle gyilkosság?
– Letartóztatlak Juan Parada meggyilkolása miatt – válaszolja Art. – Már
1994-ben vádat emeltünk ellened. Jogod van hallgatni. Bármi, amit
mondasz...
– Ez ki van zárva – jelenti ki Fabián. – Nem állíthatnak bíróság elé egy
olyan gyilkosság miatt, amit Mexikóban követtek el.
Art az asztalra tenyerei. – Parada szülei ingázók voltak. A texasi
Laredóban született, szóval hozzád hasonlóan ő is amerikai állampolgár.
Volt. Így aztán bátran bíróság elé állíthatlak. Nézd, még az is lehet, hogy
Texasban lesz a tárgyalás. Az ottani kormányzó nagyon csípi a
méreginjekciós kivégzéseket. A bíróságon találkozunk, faszfej.
Na, most beszélj egy ügyvéddel.
És szépen sétálj csak bele a szarviharba.

Ha Adán kocsival ment volna a találkozóra Norával Colonia

Hipódromóba, a rendőrök feltehetően elfogják.
De Adán gyalog ment.
A zsaruk álmukban sem gondoltak arra, hogy Adán Barrera egyáltalán
gyalog megy valahova, szóval amikor meglátta a rendőrautókat beözönleni a
környékre, egyszerűen sarkon fordult, és elsétált. El az útakadályok mellett,
el a rendőrök mellett.
Azóta azért nem volt ennyire egyszerű.
Két rejtekhelyéről is elüldözték, Raúl az utolsó pillanatban
figyelmeztette, most meg egy másik rejtekhelyen lapul a Rio negyedben, és
azt várja, mikor törik rá az ajtót. A legrosszabb az egészben a kommunikáció
– illetve annak a hiánya. A legtöbb mobiltelefonja nem biztonságos, de még
azt is vonakodik használni, amelyikkel telefonálhatna. Mert még azokban
sem lehet biztos, ugyanis, ha a rendőrök nem tudják megfejteni, mit mond, a

490
telefont azért be lehet mérni. Szóval nem tudja, kit tartóztattak le, melyik
rejtekhelyen ütöttek rajta, és mit találtak. Nem tudja, ki irányítja az akciót,
nem tudja, meddig fog tartani, hol csapnak le legközelebb, és vajon sejtik-e,
hogy hol van.
Adánt aggasztja, hogy az egész minden előzetes figyelmeztetés nélkül
kezdődött.
Sem egy szó, sem egy suttogás a jól fizetett barátaitól Mexikóvárosban.
És ettől megijed, mert ha a PRI politikusai ellene fordultak, akkor ők még
nála jobban is be lehetnek szarva. És egyben azt is tudják, ha a Barrerákat
akarják elkapni, akkor nem lehet hibázni, és ez még veszélyesebbé teszi
őket.
Nem csak elkapnak, gondolja Adán.
De meg is kell ölniük.
Szóval védekezésre rendezkedik be. A mobiltelefonjai jórészét szétosztja
az emberei között, majd szélnek ereszti őket, hogy a városban és az
államban mindenfelé telefonáljanak, majd szabaduljanak meg a mobiloktól.
(És persze, Ramos kapja a híreket, hogy Adán Barrera Colonia
Hipódromóban van, Chapultepecben, Rosaritóban, Ensenadában, Tecatében,
sőt a hátáron túl, San Diegóban, Chula Vistában, Otay Mesában.)
Raúl elmegy egy Radio Shackbe, még több telefont vesz, és nekiáll
dolgozni. Sorra hívja a lefizetett zsarukat: a federalékat Bajában, a Bajai
Állami Rendőrséget, a tijuanai zsarukat.
A hírek nem jók. Az állami és helyi zsaruk, akik felveszik a telefonjukat,
lófaszt sem tudnak: senki nem mond nekik semmit, annyit azonban mindegyik
tud, hogy az akció szövetségi, semmi közük hozzá helyi vagy állami szinten.
És a helyi federalék?
– Nem tudtam beszélni velük – feleli Raúl.
Megint új lakásban vannak. A ríói rejtekhelyről tíz perccel a rendőrök
megérkezése előtt tűntek el. Most egy másik lakásban vannak Colonia
Cachóban, remélve, hogy pár óráig békén hagyják őket, amíg ki tudják
találni, mi az isten történik. A helyi rendőrségtől azonban nem számíthatnak
semmiféle segítségre.
– Nem veszik fel a telefont – mondja Raúl..
– Hívd őket otthon.
– Ott sem veszik fel.

491
 Adán fog egy új telefont, és tárcsáz.
Mexikóvárost hívja.
Senki sincs otthon. Egyik embere sem képes fogadni a hívását a PRI
soraiból, de ha meghagyja nevét és telefonszámát...
A fegyverüzlet, gondolja Adán. Az a kurva Art Keller összekötötte a
fegyvereket kolumbiai gerillákkal, és ezzel vette rá Mexikóvárost a
cselekvésre. Úgy érzi, mindjárt hánynia kell. Négy ember volt Mexikóban,
aki tudott a Tirofióval kötött megállapodásról. Én, Raúl, Fabián...
És Nora.
Aki eltűnt.
Colonia Hipódromóba nem ment.
De a rendőrség igen.
Előttem ért oda, gondolja Adán. A rendőrök lekapcsolták, és azóta jegelik
valahol.
Raúl szerez valahonnét egy laptopot, majd kényszeríti az egyik
számítógépbuzijukat, hogy jöjjön el a rejtekhelyükre, a srác meg valahogy
összekalapál egy titkosító programot, amivel kódolt e-maileket tudnak
küldeni a rendszer többi számítógépére. A srác saját programja olyan jó –
igaz, hatszámjegyű összeget kapott érte –, hogy még a DEA sem volt képes
feltörni. Szóval ide jutottunk, gondolja Adán, elektronikus üzeneteket
küldözgetek. Ülnek, és várják, hogy megérkezzenek a páncélozott járművek.
Bámulják a laptopot, hogy kaptak-e üzenetet. Egy óra múlva Raúl valahogy
odarendel pár sicariót, meg néhány tiszta kocsit, amiknek semmi közük a
kartellhez. Aztán megszervez néhány figyelőt és őrszemet, hogy tartsák
szemmel a rendőrök mozgását.
Amikor a nap lemegy, a munkásnak öltözött Adán beül egy 83-as Dodge
Dartba Raúllal. A sofőr állig fel van fegyverkezve, mellette egy másik
sicario. A kocsi lassan átjut Tijuana veszélyes labirintusán, a figyelők és
őrszemek folyamatosan tisztítják előtte az utat, Adán végre kijut a városból,
és elindul Rancho las Bardas felé.
Ott fel tudnak lélegezni Raúllal, és kitalálhatják a következő lépésüket.
Ramos segít.
A Barrerák megnézik a híreket. Ramos ott áll a sajtókonferencián, és
bejelenti, hogy két héten belül felszámolja a Baja-kartellt.
– Ez megmagyarázza, hogy miért nem figyelmeztettek – mondja Adán.

492
 – Egy részét magyarázza csak meg – feleli Raúl. Ramos gyakorlatilag
teljesen feltérképezte a kartellt. Tudja, hol vannak a rejtekhelyek, ismerik az
embereik nevét. Honnét szedte az információt?
– Fabiántól – válaszolja Adán. – Mindent kitálal nekik.
Raúlnak kételyei vannak. – Nem Fabián az. Hanem a te imádott Norád.
– Ezt nem hiszem el.
– Nem akarod elhinni – néz rá Raúl, aztán elmondja, hogyan találták meg
a nyomkövetőt a Toyotában.
– Azt Fabián is odatehette.
– A rendőrség rajtaütött a szerelmi fészketeken! – üvölti Raúl. – Fabián
arról is tudott? Ki tudott még a fegyverüzletről? Te, én, Fabián és Nora.
Nos, nem én köptem, szerintem te sem, Fabián egy amerikai börtönben ül,
szóval...
– Azt sem tudjuk, Nora hol van – mondja Adán. Aztán egy rettenetes
gondolat jut eszébe. Ránéz Raúlra, aki elhúzta a függönyt, és az ablakon
kémlel ki. – Raúl? Mit tettél Norával?
Raúl nem válaszol.
Adán felugrik a székéből. – Mit tettél vele, Raúl?!
Megragadja Raúl ingét, aki könnyedén elhárítja a támadást, és lenyomja
az öccsét az ágyra. – És ha tettem vele valamit?
– Látni akarom őt.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
– Most te vagy a főnök?
– Annyira belezavarodtál abba a picsába, hogy az üzletet sodortad
veszélybe. – Amit azt jelenti: igen, tesó, addig, amíg meg nem jön az eszed,
én vagyok a főnök.
– Látni akarom őt!
– Nem engedem, hogy olyan legyél, mint Tío!
El chocho, gondolja Raúl, ez a Barrerák veszte.
Tíónak nem a fiatal pina okozta a vesztét? Először Pilar, aztán az a másik
picsa, akinek a nevére sem emlékszem. Miguel Ángel Barrera, M-l – a férfi,
aki létrehozta a Federaciónt, a legokosabb, legkeményebb, legjózanabb
férfi, akit valaha ismertem. Csak éppen az agya leblokkolt egy kis pina
miatt, és ezt én nem vettem észre.
Adán ugyanezt a betegséget örökölte. Bármilyen nőt megkaphatna, de neki

493
pont ez kell. Annyi nője lehetett volna, amennyit csak akar, és másra nem is
kellett volna figyelnie, mint hogy ne hozza szégyenbe a feleségét. De nem,
Adán nem. Ő beleszeret ebbe a kurvába, és mindenhol mutatkozik vele.
Tökéletes célpontot adva Art Kellernek.
És most nézz meg minket.
Adán a padlót bámulja. – Életben van?
Raúl nem felel.
– Raúl, csak annyit mondj meg, hogy életben van-e.
Egy őr ront be az ajtón.
– Menjetek! – üvölti. – Menjetek!

Raúl állatkertjének állatai üvöltenek, ahogy Ramos és az emberei

átjönnek a falon.
Ramos a vállához emeli a gránátvetőt, céloz, meghúzza a ravaszt. Az
egyik őrtorony hatalmas sárga fénnyel felrobban. Újratölt, megint céloz,
újabb robbanás. Lenéz, két szarvas tépi a kerítést, megpróbálnak kijutni.
Beugrik a karámba, és kinyitja az ajtaját.
A két állat belevágtat az éjszakába.
A madarak csiripelnek, csapkodnak a szárnyukkal, a majmok őrült
módjára ugrálnak, Ramosnak meg eszébe jut, hogy bizonyos pletykák szerint
Raúlnak még két oroszlánja is van, ekkor meghallja morgásukat, ami
pontosan úgy hangzik, mint a filmeken, majd elfelejti az egészet, mert valaki
viszonozza a tüzet.
Sötétedés után repülővel érkeztek, egy kockázatos, teljes sötétben
végrehajtott landolással egy régi, használaton kívüli leszállópályán –
ahonnét régen drogot szállító gépek emelkedtek fel –, aztán átmeneteitek a
sivatagon, az utolsó ezer métert meg kúszva tették meg, hogy ne vegyék őket
észre Barreráék járőröző dzsipjei.
Most meg benn vagyunk, gondolja Ramos. Arcához emeli Esposát, a fém
ismerős szaga megnyugtatja, kétszer tüzel, aztán felkel, és mozog előre,
tudva, hogy az emberei hátulról fedezik. Majd a földre veti magát, hogy ő
fedezze az előrekúszó embereit, és így jutnak egyre közelebb Raúl házához.
Az egyik emberét eltalálják előtte. Óvatosan megy, aztán amikor
becsapódik a lövedék, felugrik, akár egy gazella. Ramos odakúszik segíteni
neki, ám a férfi fél arca húspép, itt már nincs segítség. Ramos leszedi a teli

494
tárakat a férfi övéről, majd oldalra gurul a golyók tüzében.
Az egyik épület tetejéről tüzelnek, Ramos térdelő pozícióba gördül,
automatára állítja a fegyverét, majd a tető irányába kiüríti a tárat. Két erős
ütést érez a mellkasán, eltalálták, a golyóálló mellény felfogta a
lövedékeket, ekkor levesz egy kézigránátot az övéről, és a tetőre dobja.
Csattanás, majd fény villan fel, aztán két test emelkedik a levegőbe, a
lövések abbamaradnak.
A tetőről. De nem a házból.
Vörös, árulkodó torkolattüzek villannak fel az ablakokban, a tetőkön, az
ajtókban. Ramos az ajtókat figyeli, mert a jelek szerint Raúl pár embere
bennragadt a házban, és megpróbálnak kitörni, hogy túlerőben indítsanak
ellentámadást. Ekkor az egyik zsoldos tüzel, és rohanni kezd. Ramos két
gyomorlövése után a férfi a porba rogy, és üvölteni kezd. Egyik társa kijön,
hogy visszahúzza az épületbe, de ő is kap vagy fél tucat találatot, és odaesik
a haverja mellé.
– A kocsikhoz! – kiáltja Ramos.
Mindenütt kocsik állnak: Land Roverek, a drogkereskedők kedvencei,
Suburbanek, meg néhány Mercedes. Ramos nem akarja, hogy bárki –
különösen Raúl – eljusson az egyik autóhoz. Harminc másodpercnyi
fegyverropogás után a kocsik már semmire sem jók. Lapos kerekekkel,
széttört szélvédővel ülnek a porban. Aztán felrobban egy benzintank, majd
még egy, és lángolnak is.
Ekkor valami különös veszi kezdetét.
Mivel az a briliáns ötletük támadt, hogy figyelemelterelésként ki kell
engedni az állatokat a ketreceikből, mindenhol állatok vannak. Ész nélkül
rohannak össze-vissza, pánikba estek a zajtól, a lángoktól és a levegőben
süvítő golyóktól, Ramos csak pislogva figyeli, ahogy elfut előtte egy
condenado zsiráf, aztán két zebra, majd egy antilop, ami cikcakkban rohan
az udvaron, Ramosnak megint eszébe jutnak az oroszlánok, majd úgy dönt,
hogy ez elég ostoba halál lenne, a ház felé indul, aztán lekapja a fejét, mert
egy nagy madár repül el felette, és ekkor a zsoldosok kitörnek a házból,
minden olyan, mint egy cowboyfilmben.
Az ezüstös holdfényben emberek, állatok, fegyverek. Férfiak állnak,
futnak, lőnek, földre kerülnek, lebújnak. Olyan, mint valami nagyon vad
álom, ám a lövedékek és a halál és a fájdalom nagyon is valóságos, ahogy

495
Ramos kiegyenesedik, és tüzelni kezd, majd megkerül egy félelmében
hangosan nyerítő, megvadult szamarat, a jobb oldalán ott van Raúl egyik
embere – nem, ez az ő egyik embere –, golyók süvítenek, torkolattüzek
csapnak fel, férfiak üvöltenek, állatok nyüszítenek. Ramos kétszer gyorsan
tüzel, Raúl egyik embere összeesik, ekkor Ramos látja – vagy legalábbis azt
hiszi – Raúl magas alakját futni, csípőből tüzel, Ramos célba veszi a lábát,
de Raúl eltűnik. Ramos utána szalad, majd a földre veti magát, amikor az
egyik zsoldos célzásra emeli a fegyverét, Ramos hátulról tüzel, a férfi a
levegőbe emelkedik, nagy durranással ér földet, a hold fényében porfelhő
emelkedik fel.
A Barrerák eltűntek.
Amikor hajnalra elhal a tűzharc – Ramos szándékosan használja a tűzharc
szót, mert Raúl zsoldosai halottak, de minimum súlyos sebesültek –,
holttestről holttestre jár, fogolytól fogolyig, és Raúlt keresi.
Rancho las Bardasban iszonyú a pusztítás. A ház félig romokban. A
kocsik még mindig lángolnak. Ritka madarak ülnek az ágakon, néhány állat
meg visszakúszott a ketrecébe, és ott nyüszít.
Ramos meglátja egy magas férfi holttestét a kerítésnél egy virágágyásban.
A fehér szirmokat vér pettyezi. Esposát végig a test felé tartva Ramos
lábával a hátára fordítja a holttestet. Nem Raúl az, Ramos meg iszonyúan be
van rágva. Tudjuk, gondolja, hogy Raúl itt volt, hallottuk is őt. Én láttam,
vagy azt hiszem, hogy őt láttam. Talán nem ő volt. Talán a mobilhívások
csak arra szolgáltak, hogy idecsaljanak minket, a testvérek meg végig Costa
Rica vagy Honduras egyik strandján ültek, és hideg sörrel a kezükben
röhögtek rajtunk. Lehet, hogy itt sem voltak.
Aztán észreveszi.
A csapóajtót por borítja, meg egy kisebb bokor, ennek ellenére ki tudja
venni a formáját a földben. Közelebbről megnézve látja a lábnyomokat.
Futni tudsz, Raúl, de repülni nem.
Egy alagút. Ez nagyon jó.
Odahajol, látja, hogy a csapóajtót nemrég kinyitották. A pereme körül a
por több helyen beesett a résbe. Félrerúgja a bokrot, kitapogatja a kilincset,
beletúr a homokba, és kinyitja az ajtót.
Hallja a kattanás hangját, látja a robbanószerkezetet.
De már túl késő.

496
 – Me jodí.
Ezt elbasztam.
A robbanás darabokra tépi.

Az egykor baljóslatú csend mostanra síri lett.

Art mindent megpróbált, ami csak az eszébe jutott, hogy megtalálja Norát.
Hobbs minden erőforrást a rendelkezésére bocsátott annak ellenére, hogy
továbbra sem volt hajlandó felfedni forrása kilétét. Art használta a
műholdas fotókat, a lehallgató-berendezéseket, mindent. Norának azonban
nyoma sincs.
Nincs túl sok választási lehetősége. Nem indíthat olyan keresőakciót,
amilyet Ernie Hidalgo eltűnésekor szervezett, mert ezzel lebuktatná Norát,
az meg a halálát jelentené, ha még egyáltalán életben van. És most már
Ramos sincs többé, aki irányítaná a keresést.
– Nem néz ki jól, főnök – mondja Shag.
– Mikor kapjuk meg a legközelebbi műholdfelvételt?
– Negyvenöt perc múlva.
Ha az időjárás is engedi, hamarosan műholdas képeket kapnak Barreráék
sivatagi birtokáról, Rancho las Bardasról. Eddig már öt képet néztek meg,
de egyiken sem találtak semmit. Pár szolga, de egyik sem Adán vagy Raúl,
és legfőként nem Nora.
Mozgás sincs. Nincsenek kocsik, friss keréknyomok, nincs se bejövő, se
kimenő forgalom. Ugyanez a helyzet a Barrerák többi rejtekhelyével és
farmjával, amikre Ramos nem csapott le. Sehol senki, semmi mozgás,
nincsenek mobiltelefonon folytatott beszélgetések.
Barrera hamarosan sehova nem tud menekülni, gondolja Art.
De mi sem.
– Szólj, ha megjöttek a képek – mondja.
Artnak találkozója van Mexikó új drogcárjával, Augusto Rebollo
tábornokkal.
A találkozó célja látszólag az, hogy Rebollo tájékoztassa Artot a Barrerák
ellen végrehajtott és végrehajtandó akciókról a hirtelen újra megtalált
bilateralizmus szellemében.
A probléma mindössze csak az, hogy Rebollo szinte semmit nem tud az
akciókról. Ramos ugyanis mindent megtartott magának, Rebollo meg mást

497
nem tud tenni, mint hogy kiáll a tévébe, és dörgedelmes, elszánt hangon
bejelenti: minden erejével és rendelkezésére álló eszközzel folytatja a
Ramos által elkezdett munkát, még akkor is, ha nem tudja, mi is az.
A helyzet viszont az, hogy ez a támogatás elapadni látszik.
Mexikóváros napról napra idegesebb, a Barrerák meg még mindig
szabadlábon vannak. Minél tovább tart a háború, annál idegesebbek lesznek,
és – ahogy azt John Hobbs a találkozó előtt alaposan elmagyarázta Artnak –
keresik az „indokot az optimizmusra”.
A zöld, ropogósra vasalt katonai egyenruhát viselő Rebollo a találkozó
alatt megállás nélkül dorombol Artnak, hogy a DEA-nek nyilvánvalóan van
egy beépített emberek a Barrera-kartellben, és a hivatala sokkal többet
tudna segíteni a közös, drog és a terrorizmus elleni harcban, amennyiben
Señor Keller megosztaná vele a beépített embere kilétét.
Artra mosolyog.
Hobbs is Artra mosolyog.
A helyiségben minden bürokrata Artra mosolyog.
– Nem – jelenti Art.
Az irodaépület ablakaiból látja Tijuanát. Nora ott van valahol.
Rebollo mosolya lehervadt. Mintha meg lenne sértve.
Hobbs szólal meg: – Arthur...
– Nem.
Dolgozzanak csak meg keményen érte.
A találkozó fagyos hangulatban ér véget.
Art visszamegy a műveleti szobába. A Rancho las Bardasról készült
műholdfelvételeknek már meg kellett volna érkezniük.
– Van már valami? – kérdi Shagtől.
Shag a fejét rázza.
– Bassza meg.
– Eltűntek, főnök – mondja Shag. – Nem használnak mobiltelefonokat,
nem küldenek e-maileket, semmi.
Art ránéz. Az öreg cowboy arca megviselt, ráncos, és most már bifokális
lencsét visel. Jézusom, én is ennyire megöregedtem volna?, tűnődik Art. Két
öreg harcos a drog elleni háborúban. Minek hívnak minket a többiek a
hátunk mögött? A DEA Jurassic Parkjának? Shag még nálam is idősebb,
hamarosan nyugdíjba megy.

498
 – A gyerekét fel fogja hívni – mondja hirtelen Art.
– Micsoda?
– A lányát, Glóriát – magyarázza Art. – Adán felesége és a lány San
Diegóban élnek.
Shag megrándul. Mind a ketten tudják, hogy egy ártatlan család bevonása
a drogkereskedők ellen vívott háború íratlan szabályaival szemben
elkövetett súlyos vétség.
Art tudja, Shag mire gondol.
– Bassza meg – jelenti ki végül. – Lucia Barrera tudja, hogy a férje mit
csinál. Minden, csak nem ártatlan.
– De a kislány az.
– Ernie gyerekei is San Diegóban élnek – feleli Art. – Csak éppen ők
soha többé nem látják az apjukat. Lássatok neki a lehallgatásnak.
– De főnök, nincs az a bíró, aki...
Art egy pillantása benne akasztja a szót.

Raúl Barrera sem boldog.

Havi 300.000 amerikai dollárt fizetnek Rebollónak, és ezért a pénzért
igazán tehetne is valamit.
De Rebollo nem állította le Antonio Ramos támadását Rancho las Bardas
ellen, még csak nem is szólt előre, most meg azt nem képes megerősíteni,
hogy Nora Hayden volt-e a bajaik forrása. Márpedig ezt Raúlnak minél
hamarabb meg kell tudnia. Gyakorlatilag fogva tartja a saját öccsét egy
rejtekhelyen, és ha a soplón nem az öccse szeretője volt, akkor elszabadul a
pokol.
Szóval, amikor megkapja az üzenetet Rebollótól – bocs, nem megy –,
akkor visszaüzen neki. Csak ennyit: kapd össze magad, mert ha nem vagy a
hasznunkra, akkor semmit nem vesztünk azzal, hogy közzétesszük: a mi
emberünk vagy. Akkor meg majd sajnálkozhatsz a börtönben.
Rebollo megkapja az üzenetet.

Fabián Martinez magához hívatja az ügyvédjét, és rögtön belevág.

Tudja, mi a standard eljárás a drogügyekben. A kartell küld egy ügyvédet,
te meg közlöd vele, milyen információt osztottál meg a rendőrökkel – ha

499
egyáltalán megosztottál velük valamit. Így rendszerint meg lehet előzni a
nagyobb bajokat. – Semmit nem mondtam nekik – mondja.
Az ügyvéd bólint.
– Van egy informátoruk – folytatja Fabián, majd suttogni kezd. – Adán
baturrája az, Nora.
– Jézusom, biztos vagy benne?
– Csak ő lehet az – feleli Fabián. – El kell intézned az óvadékot, ember.
Megőrülök itt benn.
– Egy ilyen fegyverrel kapcsolatos vád esetében nem könnyű.
– Ki a faszt érdekelnek a fegyverek. – Azzal elmondja az ügyvédjének a
gyilkossági vádat.
Ez el van baszva, gondolja az ügyvéd. Fabián vagy üzletet köt velük,
vagy a börtönben fog megrohadni.

Nora nem fogoly, de nem is mozoghat szabadon.

Nem tudja, pontosan hol van, csak annyit, hogy valahol Baja keleti
partján.
A ház, amelyben fogva tartják, ugyanabból a vörös kőből épült, ami az
óceán partján hever mindenütt. Teteje pálmalevelekből készült, ajtaja
nehézfából. Ugyan nincs benne légkondicionáló, a vastag falak nem engedik
be a meleget. Három helyiségből áll: egy kis hálóból, egy fürdőből, meg egy
nappaliból, amiben a konyha is helyet kapott.
Az elektromos áramot egy generátor szolgáltatja, ami a ház mellett dohog
hangosan. Szóval van elektromos áram, forró víz és angolvécé. Akár még
választhat is, hogy mit akar: forró zuhanyt vagy forró fürdőt. Az épület előtt
egy műholdvevő áll, de a tévét elvitték, meg a rádiót is. Az órákat is a
falról, sőt még a kezéről is levették karóráját, amikor idehozták.
Van egy kis CD-lejátszó, de CD nincs.
Azt akarják, hogy egyedül legyek, süket csendben, gondolja Nora.
Egy idő nélküli világban.
És való igaz, amióta Raúl megtalálta Colonia Hipódromóban, Nora
elvesztette az időérzékét. Raúl mondta neki, hogy üljön be a kocsiba, mert
elszabadult a pokol, és most elviszi Adánhoz. Nora nem bízott benne, de
nem volt választási lehetősége, és Raúl még elnézést is kért tőle, amikor a
saját biztonsága érdekében bekötötte a szemét.

500
 Nora tudja, hogy Tijuanától délre indultak. Tudja, hogy a viszonylag sima
Ensenada autópályán haladtak egy ideig. De az út göröngyös lett, aztán még
rosszabb, és Nora érezte, hogy hegynek felfele araszolnak a köves úton a
négykerék-meghajtású terepjáróban, aztán megcsapta az orrát az óceán
szaga. Sötét volt, mire odaértek, Norát bekísérték a házba, és levették a
szeméről a kötést.
– Hol van Adán? – kérdezte Raultól.
– Itt lesz.
– Mikor?
– Hamarosan – felelte Raúl. – Nyugalom. Eressz le bátran. Aludj. Sok
mindenen mentél keresztül.
Azzal adott neki egy altatót.
– Nincs rá szükségem.
– De van. Vedd csak be.
Raúl ott állt, megvárta, amíg Nora lenyeli, aztán elaludt, és reggel,
amikor felébredt, a feje kóválygott, szája kiszáradt. Addig, amíg a nap a
rossz oldalon fel nem jött, azt hitte, hogy valahol Ensenadától délre van, de
végül rájött, hogy az ellenkező, a sziget felőli oldalon áll a ház. Aztán a nap
is felkelt, és ekkor már felismerte a Cortez-tenger jellegzetes zöldjét.
A háló ablakából meglátott egy nagyobb házat, fenn, a hegy tetején. A
környék meg olyan, akár a Hold felszíne a rengeteg vörös kővel. Kicsivel
később egy fiatal nő sétált le a nagyobb házból kezében egy tálcával, azon a
reggelijével: kávé, grapefruit, meg pár meleg tortilla.
És egy kanál, tűnt fel Norának.
Se kés, se villa.
Meg egy pohár víz egy újabb Tuinollal.
Nora addig nem akarta bevenni az altatót, amíg jobban nem érzi magát,
aztán mégis lenyelte, és máris jobban érezte magát. Átaludta a délelőttöt, és
amikor felébredt, ugyanaz a lány jelent meg az ebédjével: frissen grillezett
tonhal, párolt zöldség, tortilla.
És Tuinol.
Az éjszaka közepén mély álmából keltették fel, és kikérdezték. A
vallatója, egy apró kis ember akcentussal beszélt, udvarias volt, gyengéd és
nagyon kitartó...
Mi történt a fegyverüzlet estéjén?

501
 Hova ment? Kivel találkozott? Kivel beszélt?
Amikor vásárolni ment San Diegóba. Mit csinált? Mit vett? Milyen
filmet nézett meg a moziban?
Ismeri Arthur Kellert? Mond magának valamit ez a név?
Volt valaha letartóztatva prostitúcióért? És kábítószer miatt?
Adócsalás miatt?
Mire Nora elkezdett kérdéseket feltenni...
Miről beszél?
Miért kérdezi tőlem ezeket?
Különben is, ki maga?
Hol van Adán?
Tudja, hogy maga zaklat engem?
Most már visszafekhetek?
Hagyták, hogy visszafeküdjön, negyedóra múlva megint felkeltették, és azt
mondták neki, egy egész napot átaludt. Nora tudta, hogy ez nem igaz, de úgy
tett, mintha hinne nekik, miközben a vallatója ugyanazokat a kérdéseket tette
fel, Nora azonban megunta, és felcsattant...
Vissza akarok feküdni.
Látni akarom Adán, és...
Egy újabb Tuinolt akarok.
Nemsokára kaphat egyet, mondta neki a vallatója. Taktikát váltott.
Kérem, mesélje el nekem, mi történt a fegyverüzlet napján. Percről
percre mondjon el mindent. Beült a kocsiba, és...
És, és, és...
Nora visszamászott az ágyba, fejére húzta a párnát, és mondta neki, hogy
fogja be a száját, menjen el, mert nagyon elfáradt.
Hagyták aludni huszonnégy órát, aztán újrakezdték.
Kérdések, kérdések, kérdések.
Mondja el ezt, mondja el azt.
Art Keller, Shag Wallace, Art Keller.
Most beszéljen szépen a kínairól. Mit csinált vele? Milyen érzés volt?
Hogyan vette el tőle a fegyvert? A csövénél fogva?
Meséljen nekem Art Kellerről. Mióta ismeri? Ő kereste meg magát,
vagy maga kereste meg őt?
Nora válaszolt, Maga meg miről beszél?

502
 Mert pontosan tudta, ha válaszol a férfinak, akkor el fogja rontani. A
barbiturátok, a kialvatlanság és a zavarodottság ködében tapogatózott.
Tudta, hogy mit csinálnak, és semmit nem tudott tenni ellene.
A férfi soha nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, soha meg nem fenyegette.
És ez reményt adott Norának, mert tudta, mit jelent. Azt, hogy nem
biztosak a dolgukban. Ha biztosak lennének, egyszerűen megkínoznák, vagy
megölnék. A „puha” kihallgatás azt jelentette, hogy kételyeik voltak, az
pedig azt jelentette, hogy...
Hogy Adán még mindig az ő oldalán állt. Nem bántanak, gondolta Nora,
mert Adán miatt aggódnak. Szóval kitartott. Kitérő, zavart válaszokat adott,
csípőből tagadott, sértve ellentámadásokat indított.
De kezdett belefáradni.
Nem kicsit.
Egyik reggel nem kapott reggelit. Megkérdezte a lánytól, hogy mikor
hozza, mire a lány zavartan azt felelte, hogy éppen most szolgálta fel. Pedig
nem is. Tudom. Vagy mégsem?, gondolta Nora. Aztán ott volt a két ebéd
egymás után, még több alvás, még több Tuinol.
Most a ház előtt sétál. Az ajtó nincs zárva, senki sem akadályozza meg
benne. Egyik oldalon a tenger, a másik hármon meg a végtelen sivatag. Ha
megpróbálna elmenni, szomjan halna.
Odamegy az óceánhoz, és bokáig belegázol.
A víz érintése puha, meleg, kellemes.
Háta mögött megy le a nap.

Adán a hegyen álló ház hálójából figyeli őt.

Ő valóban rab a szobájában, Raulhoz hű sicariók őrzik felváltva. Az ajtó
előtt váltják egymást óránként. Adán szerint legalább húszán vannak.
Ott áll, és figyeli a vízbe gázoló Norát. Törtfehér ruhát visel, fehér
kalapot, ami védi a bőrét a naptól. Haja a vállára omlik.
Te voltál?, kérdi magában Adán.
Elárultál engem?
Nem, dönti el, nem hagyhatom, hogy ezt elhiggyem.
Raúl persze elhiszi, még annak ellenére, hogy a napokig tartó kihallgatás
eredménytelen volt. A bátyja megnyugtatta, hogy a kihallgatás puha. Nem
nyúltak hozzá, nemhogy bántották volna.

503
 Ajánlom is, mondta neki Adán. Egy horzsolás, egy seb, egy fájdalmas
kiáltás, és megtalálom a módját, hogy megölesselek, függetlenül attól, hogy
a bátyám vagy.
És ha ő a soplón?, kérdezte Raúl.
Akkor, gondolja Adán, miközben Norát nézi, aki leült a víz mellé, más a
helyzet.
Egy teljesen más helyzet.
Raúllal megállapodásra jutottak: ha nem Nora az áruló, akkor Raúl
visszalép, és ismét Adán lesz a patrón. Ez a megállapodás, gondolja Adán,
de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki egyszer hatalomba került, nem adja
vissza.
Önként biztosan nem.
Nem egyszerű.
És talán nem is lenne nagy baj, gondolja. Legyen csak Raúl a pasador, ő
szépen fogja a pénzét, és Norával elmegy valami szép helyre csendes életet
élni. Nora mindig Párizsba akart költözni. Miért is ne?
És az egyenlet másik fele? Ha kiderül, hogy Nora árulta el őket, bármi is
volt rá az oka, akkor Raúl időleges hatalomátvétele végleges lesz, Nora
pedig...
Adán nem akar erre gondolni.
Pilar Talavera példája élénken él az emlékezetében.
Ha arról van szó, megteszem én magam. Különös dolog: annak ellenére
lehet szeretni valakit, hogy elárult téged. Sétálok vele az óceán partján,
Nora majd nézi a lenyugvó nap sugarait a sima vízen.
Gyors lesz és fájdalommentes.
Aztán ha nem lenne Glória, a számba dugnám a fegyverem csövét.
A gyerekek kötnek minket az élethez, nem igaz?
Különösen ez a kiszolgáltatott, törékeny kislány.
Aki most biztosan halálra aggódja magát, gondolja Adán. A tijuanai
eseményekről a San Diegó-i lapok is beszámoltak, és ugyan Lucia
megpróbálja eltitkolni Glória elől, a lánya addig fog aggódni, amíg nem hall
felőle.
Ismét Norát nézi, aztán odamegy az ajtóhoz, és dörömbölni kezd rajta.
– Hozzatok egy mobiltelefont – parancsolja.
– Raúl azt mondta...

504
 – Kibaszottul nem érdekel, mit mondott Raúl, pendejo – feleli Adán. –
Még mindig én vagyok a patrón, és ha valamit megparancsolok, teljesítened
kell.
Megkapja a telefont.

– Főnök?
– Igen?
– Szívverés.
Shag odanyújtja Artnak a fejhallgatót. Art meghallja Lucia hangját...
Adán?
Hogy van Glória?
Aggódik.
Hadd beszéljek vele.
Hol vagy?
Beszélhetek vele?
Hosszú szünet. Aztán Glória hangja.
Papa?
Hogy vagy, kicsim?
Aggódok érted.
Semmi bajom. Ne aggódj.
Art hallja, hogy a kislány sír.
Hol vagy? Az újságok azt írták...
Az újságok mindenfélét kitalálnak. Jól vagyok.
Meglátogathatlak?
Még nem, kicsim. Hamarosan. Figyelj, mondd meg anyának, hogy adjon
neked helyettem egy nagy puszit, oké?
Oké.
Szia, kicsim. Szeretlek.
Én is szeretlek, papa.
Art ránéz Shagre.
– Eltart egy ideig, főnök.
[18]
Egy órába telik, de ötnek érzik, mire az NSA kielemzi az elektronikus
adatokat. Végre megvan a válasz. A hívást egy mobiltelefonról jött (ezt már
tudjuk, gondolja Art), így címet nem tudnak adni, de a legközelebbi
adótornyot azonosították.

505
 San Felipe.
Baja keleti partvidékén, pont délre Mexicalitól.
A torony hatósugara hatvan mérföld.
Art már ki is terítette a térképet az asztalra. San Felipe alig húszezres
kisváros, sokan közülük a tél elől odamenekült amerikaiak. A városon kívül
a környéken szinte semmi, csak a sivatag, meg egy rakás halászfalu északra
és délre.
Még a hatvan mérföldes hatósugárral is körülbelül olyan a feladatuk, mint
a klisészerű tű a klisészerű szénakazalban, és könnyen lehet, hogy Adán csak
azért ment oda, mert ott van vétel, és azóta már nyoma is veszett.
De legalább van egy célterületünk, gondolja Art.
Egy kis remény.
– Nem a városból telefonált – mondja Shag.
– Azt meg honnét tudod?
– Hallgasd csak meg újra.
Újra meghallgatják. Art hallja a ritmusos morgást. Értetlenül néz Shagre.
– Te városi fiú vagy, igaz? – kérdi Shag. – Én egy farmon nőttem fel. Ez
egy generátor hangja. Nincs náluk elektromos áram.
Art megkéri a műholdas felvételeket. De mivel éjjel van, a képekre még
órákat kell várniuk.

A vallató felgyorsít.
Felébreszti Norát mély, tuinolos álmából, leülteti egy székbe, és az orra
alá dugja a nyomkövetőt.
– Ez micsoda?
Nem tudom.
– Dehogyisnem – erősködik a férfi. – Te tetted oda.
– Mit tettem hova? Mennyi az idő? Vissza akarok menni...
A férfi megrázza Norát. Ez az első alkalom, hogy megérintette. És ez az
első alkalom, hogy üvölt vele: – Figyelj rám! Eddig nagyon kedves voltam
hozzád, de kezdem elveszíteni a türelmem! Ha nem működsz együtt, bántani
foglak. Csúnyán. Most szépen mondd el nekem, ki tette ezt a kocsidba.
Nora sokáig bámulja a kis kütyüt, mintha a múlt egy darabja lenne.
Hüvelyk- és mutatóujja között tartja, megfordítja, minden oldalról megnézi.
Aztán a lámpa fénye felé tartva alaposabban megvizsgálja. Végül odafordul

506
a vallatójához, és így szól: – Soha nem láttam.
A férfi ekkor az arcába ugrik, üvölt. Nora nem is érti, mit üvölt, a férfi
nyála az arcára fröccsen, a hajánál fogva rázza a fejét, és amikor végre
elengedi, Nora beleroskad a székbe.
– Olyan fáradt vagyok – mondja.
– Tudom – feleli a férfi, hangja puha és együtt érző. – Ennek hamar vége
lehet ám.
– És akkor alhatok?
– Ó, igen.

Art a számítógép előtt ül, amikor a fotók megjelennek a monitoron.

Szeme ég a fáradtságtól, felébreszti Shaget, aki hátrahajtott fejjel, asztalra
tett lábbal alszik.
Közelről nézik a felvételeket. A legnagyobbal kezdik, ami a teljes San
Felipe-i területről készült. Kihúzzák azokat a részeket, ahol van áram, aztán
szektoronként haladnak északra és délre a várostól.
A belső részeket kihúzzák. Nincs víz, az a pár út szinte járhatatlan, amik
meg mégis, azok a sivatagon vezetnek keresztül, az pedig kizárt, hogy a
Barrerák olyan helyen bujkálnának, ahonnét csak egyféleképpen lehet
kimenekülni. Nem, csapdába maguktól nem ültek.
Szóval a partszakaszra koncentrálnak, az alacsony hegyektől és a főúttól
keletre, ami tele van a halászfalvakhoz és egyéb parányi településekhez
vezető alsóbbrendű utakkal.
A San Felipétől északra húzódó partszakasz a motorosok kedvenc
területe, tele van turistákkal, halászfalvakkal, kempingekkel, szóval ezt
kihúzzák. A várostól közvetlenül elterülő partszakaszon is ugyanez a
helyzet, de az utak egy idő után borzalmas minőségűek, és a civilizáció
gyakorlatilag nem létezőnek tekinthető egészen a Puertocitos nevű kis
halászfaluig.
Ott viszont van egy tíz kilométeres szakasz, ahol nincsenek táborok, csak
pár tengerparti ház. A San Felipétől való távolsága passzol Adán
mobiljának jelerősségével, így aztán erre a részre koncentrálnak.
Tökéletes, gondolja Art. Csak pár út vezet ide – valójában csapások,
amiken dzsipek képesek haladni –, a Barrerák meg biztosan őrszemeket
helyeztek el az utak mellett, és persze San Felipében és Puertocitosban is.

507
Minden közeledő kocsit azonnal meglátnak, a páncélozott járművekből álló
konvojt pedig kilométerekről kiszúrnák, márpedig a támadáshoz egy kisebb
hadosztály kell. A Barreráknak bőven van idejük akár kocsin, akár hajóval
elmenekülni.
De erre most nem szabad gondolnod. Először találd meg a célpontot,
aztán nekiállhatsz aggódni azon, mit kell tenned.
Az elhagyott partszakaszon egy tucatnyi ház áll csupán. Pár közülük
közvetlenül a parton, ám a legtöbb kicsit távolabb. Három teljesen üres,
nincsenek se kocsik, se keréknyomok. A kilenc közül meg nehéz választani.
Mindegyik normálisnak látszik – az űrből legalábbis –, bár Art nem tudná
megmondani, mi alapján mondaná rá bármelyikre is, hogy gyanús.
Mindegyik körül elhordták a köveket, kiirtották az agavebokrokat, a legtöbb
egyszerű, hétköznapi ház, a legtöbb...
És ekkor megpillantja az anomáliát.
Majdnem átfut felette a szeme. Valami nincs rendben.
– Közelíts rá arra – mondja.
– Mire? – kérdi Shag. Nem lát semmi különöset, Art csak egy rakás kőre
meg bokorra mutat.
Az egy árnyék, amit a kövek vetnek, semmiben sem különbözik a többitől,
csak éppen annak az árnyéknak egyenes a széle.
– Az ott egy épület – mondja Art.
Kinagyítják a képet. Zajos, szemetes, elmosódott, nehéz megmondani, de
nagyítóval megnézik, és látják, hogy miről is van szó.
– Egy négyszögletes szikla? – kérdi Art. – Vagy egy épület, aminek kővel
borították be a tetejét?
– Ki borítja be kővel a háza tetejét? – kérdi Shag.
– Az, aki nem akarja, hogy észrevegyék.
Most már alaposabban szemügyre veszik a felvételt. Tisztán látják, hogy
túl sok az egyenes árnyék, és az egyenes vonalban növő bokor. Elsőre nehéz
kivenni, de végül látják a két épületet. Az egyik kisebb, a másik nagyobb, és
a közelben letakart kocsik állnak.
A képet beazonosítják a térképen is. A ház a főútról lekanyarodó ösvény
végén áll, egészen pontosan negyvennyolc kilométerre San Felipétől.
Öt óra múlva egy halászhajó indul el Pertocitosból a heves ellenszélben.
A parttól kétszáz méterre kiköt, lekapcsolja a világítást, és vár a hajnalra.

508
Ekkor az egyik „halász” elnyúlik a fedélzeten, és megkeresi az infravörös
távcsővel a két kőház előtti partszakaszt.
Meglát egy fehér ruhás nőt, aki inogva sétál a vízben.
Hosszú, szőke haja van.

Art leteszi a telefont, kezébe ejti fejét, és sóhajt. Amikor felnéz, arcán
mosoly ül. – Megtaláltuk Norát.
– Főnök, nem akarom elrontani az örömöd, de nem Barrerát akarjuk
elkapni? – kérdi Shag.

***
Fabián Martínez még mindig a cellájában ül, de most már nem érzi olyan
ócskán magát.
Találkozott az ügyvédjével, aki megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia a
kábítószerrel kapcsolatos vádpontok miatt: a kormány tanúja nem fog
megjelenni, és bizonyos embereket tájékoztattak a soplónról.
A fegyverekkel kapcsolatos vádak még nincsenek megoldva, de az
ügyvédnek erre is van egy zseniális ötlete.
– Megpróbáljuk, hogy kiadjanak téged Mexikónak – mondta. – A Parada
gyilkosság miatt.
– Ez valami vicc:1
– Először is – felelte az ügyvéd Mexikóban nincs halálbüntetés.
Másodszór, évekig tart, amíg bíróság elé tudnak állítani, addig meg...
Nem fejezte be a mondatot. Addig meg a dolgok el lesznek intézve.
Mindenféle apróságok kerülnek elő, illetve tűnnek el, az ügyészek egy idő
után nem lesznek olyan lelkesek, a bírók meg kapnak pár ranchost.
Szóval Fabián nyugodtan fekszik a priccsén, és úgy érzi, nem lesz itt
olyan nagy baj. Baszd meg, Keller – Nora nélkül semmid sincs. És baszd
meg te is, La Güera. Remélem, jó estéd van.

Nem engedik aludni.

Amikor megérkezett, altatókkal tömték, hogy aludjon, most meg nem
engedik lehunyni a szemét. Leülhet, de ha elbólint, azonnal felállítják.
Mindene fáj.

509
 Mindene. A lába, a háta, a feje.
A szeme.
A szeme a legrosszabb. Ég, lüktet, kapar. Bármit megadna azért, hogy
lefekhessen, és becsukhassa a szemét. Vagy csak üljön, álljon, mindegy, csak
becsukhassa a szemét.
De nem engedik.
És Tuinolt sem adnak neki.
Nora nem akarja az altatót. Szüksége van rá.
Bőre olyan, mintha ezernyi tűvel szurkálnák, keze egyre csak remeg.
Ehhez még hozzájön a kínzó, lüktető fejfájás, a szédülés, és... – Csak egyet –
nyüszíti.
– Kapni akarsz, de adni nem vagy hajlandó cserébe – mondja a vallató.
– Nincs mit adnom.
Lába akár az ólom.
– Nem értek egyet – feleli a vallató. Aztán újrakezdi, kérdések Arthur
Kellerről, a DEA-ről, a nyomkövetőről, az útjairól San Diegóba...
Tudják, gondolja Nora. Már úgyis tudják, akkor meg miért nem mondod
el nekik, amit már úgyis tudnak? Csak mondd el nekik, aztán tegyék, amit
tenni akarnak, akármi legyen is az, de nekem aludnom kell. Adán nem jön.
Keller sem jön. Mondj csak el nekik mindent.
– Ha elmondok mindent San Diegóról, alhatok? – kérdi.
A vallató bólint.
Nora lépésről lépésre mindent elmesél.
Shag Wallace végre eljön az irodából.
Beül az ötéves Buickjába, és elvezet az Ames szupermarket parkolójába
National Cityben. Húsz percig ül a kocsiban és vár, mire megérkezik egy
Lincoln Navigator, lassan körbevezet a parkolóban, majd odaáll Shag mellé.
Egy férfi száll ki a Lincolnból, és ül be Shag mellé.
Egy aktatáskát tesz az ölébe. Kinyitja, majd Shag felé fordítja, hogy
tisztán láthassa a benne lévő pénzkötegeket.
– Jobb manapság a rendőri nyugdíj Amerikában, mint Mexikóban? –
kérdezi a férfi.
– Nem igazán – feleli Shag.
– Háromszázezer dollár – mondja a férfi.
Shag habozik.

510
 – Vegye csak el – mondja a férfi. – Elvégre nem a drogkereskedőknek
adja az információt. Hanem egy másik rendőrnek. Rebollo tábornoknak
tudnia kell.
Shag vesz egy mély levegőt.
Aztán elmondja a férfinak, amit tudni akar.
– Bizonyíték is kell – feleli a férfi.
Shag kiveszi a bizonyítékot a zsebéből, és odaadja neki.
Aztán elveszi a háromszázezer dollárt.

A Baja-félszigetre meleg, déli szél érkezik, maga előtt tolva a kellemes

levegőt és egy felhőréteget a Cortez-tenger fölé.
Mivel nincs több műholdfelvétele, Art legfrissebb információja
tizennyolc órával korábbról származik, és ennyi idő alatt rengeteg minden
történhetett: Barrerák elmehettek, Norát megölhették. A felhőréteg nem akar
felszakadni, szóval Art egy ideig nem jut friss információhoz.
Ez meg azt jelenti, hogy abból kell dolgoznia, amije van. Vagy gyorsan
cselekszik, vagy nem cselekszik egyáltalán.
De hogyan?
Ramos, az egyetlen mexikói zsaru, akiben bízhatott, halott. Rebollo a
Barrerák embere, Los Pinos meg olyan gyorsan kapcsolt hátramenetben a
Barrera-kartell elleni harcban, hogy öröm nézni.
Artnak egyetlen választási lehetősége van.
Gyűlöli is rendesen.
A Shelter-szigeten találkozik John Hobbsszal a San Diegó-i kikötőben.
Éjjel találkoznak, a Humphreysnál az öböllel szemben, és a víz melletti
parkban sétálnak.
– Tudod, hogy mire kérsz – mondja Hobbs.
Aha, tudom, gondolja Art.
Hobbs ennek ellenére elmondja neki. – Indítsak törvényellenes
támadást egy baráti, szuverén ország területén. Nagyjából az összes
nemzetközi jogi egyezménnyel ellentétes, ami most eszembe jut. Ja igen, és
még párszáz amerikai törvényt is megsért. Az akció, már ha megbocsátod
nekem a megfogalmazást, komoly és kibaszottul jelentős diplomáciai
botrányba sodorhat minket egy szomszédos országgal.
– Ez az utolsó lehetőségünk, hogy elkapjuk a Barrerákat – feleli Art.

511
 – A kínai szállítmányt lekapcsoltuk.
– Ezt az egyet – mondja Art. – Azt hiszed, Adán abbahagyja? Ha most
nem kapjuk el, akkor hat hónapon belül ki fogja építeni a rendszert, amivel a
FARC-nak nyugodtan szállíthat fegyvert.
Hobbs hallgat. Art mellette sétál, próbál olvasni a gondolataiban,
hallgatja a sziklákat nyaldosó víz hangját. A távolban Tijuana fényei
csillognak.
Art úgy érzi, nem kap levegőt. Ha Hobbs nem megy bele, akkor Nora
halott, és Barreráék győznek, Hobbs végül megszólal: – Nem használhatom
a megszokott egységeinket. Külső embereket kell igénybe vennünk.
Köszönöm, istenem, gondolja Art.
– Még valami, Arthur – fordul felé Hobbs, – Ha sikerül elkapnunk őket,
soha nem leszünk képesek megmagyarázni Mexikónak, hogyan vettük
őrizetbe őket. Mert az most ki van zárva. Ez nem a bűnüldöző szervek közös
akciója lesz, hanem titkos hírszerzési akció. Azaz nincs letartóztatás, hanem
azonnali és helyszíni megtorlás. Van ezzel valami bajod?
Art a fejét rázza.
– Hallanom kell – néz rá Hobbs.
– Azonnali és helyszíni megtorlás – mondja Art. – Ezt akarom.
Eddig minden jól megy, gondolja Art. De tudja, hogy Hobbs nem fog most
csak úgy elsétálni. Megkéri az árát. Artnak nem kell sokáig várnia.
– Tudnom kell, ki a forrásod – közli Hobbs.
Art elmondja neki.

Callan a partról sétál vissza a házig, amit bérel. Hideg, ködös nap van
Észak-Kaliforniában, amit kifejezetten szeret.
Jó érzés.
Kinyitja a ház ajtaját, előhúzza a .22-esét, és céloz.
– Nyugiiiii – mondja Sal. – Semmi gond.
– Semmi?
– Te tűntél el, Sean – feleli Sal – Először velem kellett volna beszélned.
– Engedted volna, hogy elmenjek?
– A kellő elővigyázatossági intézkedések után igen.
– Mi van a Barrerák elleni támadással?
– Már senki nem emlékszik rá.

512
 – Szóval akkor semmi gond – mondja Callan, de a fegyverét még nem
eresztette le. – Kösz, hogy beugrottál, és elmondtad. Most takarodj.
– Van egy melóm a számodra.
– Passzolom – közli Callan. – Már nem dolgozok ilyesmit.
Oké, mondja neki Scachi, csakhogy most nem arról beszélünk, hogy
valakinek el kell venni az életét. Hanem arról, hogy meg kell menteni.

Úgy döntenek, hogy a víz felől hatolnak be.

Art és Sal a terület részletes térképe fölé hajolnak, és gyorsan döntenek.
A partszakaszt az éjszaka közepén dél felől egy halászhajóval közelítik meg,
és motorcsónakokkal szállnak partra.
Most már csak az időpont és az apály, illetve a dagály a kérdés.
A Cortez-tengeren az árapály mozgása szokatlan: apálykor több száz
métert húzódik vissza a víz, így a gyors rajtaütés ki van zárva. Képtelenség
több száz métert előrenyomulni észrevétlenül a homokban. Még éjjel sem.
Kiszúrják őket, és mindennek vége.
Nincs túl sok lehetőségük: éjjel és dagálykor kell végrehajtani az akciót.
– Kilenc és kilenc húsz között kell partot érnünk – mondja Sal. – Ma
éjjel.
Túl hamar, gondolja Art.
Vagy túl későn.

Nora az utolsó San Diegó-i látogatásáról beszél.

Hogy hogyan ment el vásárolni, mit vett, hol szállt meg, milyen volt az
ebédje Haley-vel, hogyan aludt, futott, vacsorázott.
– És mit csináltál aznap éjjel?
– A szobámban maradtam, vacsorát rendeltem, tévét néztem.
– La Jollában voltál, és tévéztél? Miért?
– Mert ahhoz volt kedvem. Egyedül akartam lenni, kicsit elnyúlni a tévé
előtt.
– És mit néztél?
Nora tudja, hogy veszélyes terepre tévedt. Tudja, de semmit nem tud tenni
ellene. Ez a helyzet, ha az ember veszélyes terepre téved, nem? Ugyanis
aznap éjjel elmentem a Fehér Házba, és Art Kellerrel találkoztam, de azt

513
nyilván nem mondhatom el, igaz? Szóval...
– Nem tudom. Nem emlékszem.
– Nem volt az olyan régen.
– Hülyeséget. Valami hülye filmet néztem. És talán el is aludtam.
– HBO?
Nora nem emlékszik, hogy a Valenciában van-e HBO. Még abban sem
biztos, hogy bekapcsolta-e a tévét. Abból talán nem lehet nagy baj, ha az
HBO-t néztem vagy a Showtime-ot. – Azt hiszem, az HBO-t vagy a
Showtime-ot néztem.
A vallató megérzi a vér szagát. Nora amatőr, egy profi semmi
konkrétumot nem mondana el. („Nem emlékszem. Talán ezt csináltam. Talán
azt.”) De ez a nő mindenre részletesen emlékszik. Egészen az estéig, mert
amikor az került szóba, Nora kitért a válasz elől.
Egy profi tudná, hogy mi a kulcsa az ilyen helyzeteknek: nem az, hogy a
hazugságot igazságnak lássák, hanem, hogy az igazságot hazugságnak.
Nora igazsága viszont igaznak hangzik, a hazugságai meg...
– De arra nem emlékszel, milyen filmet néztél.
– Mert váltogattam a csatornákat.
– Váltogattad a csatornákat.
– Aha.
– Mit vacsoráztál?
– Halat. Rendszerint halat vacsorázok.
– Mert figyelsz a súlyodra.
– Persze.
– Egy perc múlva visszajövök. Addig kérlek, gondolkodj azon, milyen
filmet néztél.
– Álhatók?
– Ha alszol, akkor nem tudsz gondolkodni, igaz?
De ha nem alszok, gondolkodni nem tudok, gondolja Nora. Ez itt a baj.
Nem jut eszembe több hazugság. És az eddigiekre sem emlékszem tisztán.
Most már abban sem vagyok biztos, mi történt, és megtörtént-e egyáltalán.
Milyen filmet néztem? És ez itt milyen film? Mi lesz a vége?
– Ha eszedbe jut, milyen filmet néztél aznap éjjel, hagylak aludni.
A vallató pontosan tudja, hogy megy ez. Ha az agyat kellő nyomás alá
helyezik, akkor előáll egy válasszal. Nem számít, hogy igazság-e vagy

514
csupán a fantáziája szülte. A vallató azt akarja, hogy Nora adjon végre
választ erre a kérdésre.
Az alvásért „cserébe” a nő agya „felidézi” az információt. Lehet, hogy
még ő maga is elhiszi. De ha mégsem igaz, akkor sikerült rést ütnie a
pajzsán, és csak idő kérdése, hogy mikor esik szét.
Mert Nora szét fog esni.
És akkor megtudjuk az igazságot.

– Hazudik – közli a vallató Raullal. – Kitalál dolgokat.

– Ezt honnét tudod?
– A testbeszédéből, a mimikájából – feleli. – A pontatlan válaszokból. Ha
hazugságvizsgálóra kötnénk, tisztán látnánk, hogy azzal az estével
kapcsolatban hazudik.
Elég ez ahhoz, hogy meggyőzzem Adán?, kérdi magában Raúl. Hogy
végre megszabaduljak ettől a hazug kurvától anélkül, hogy polgárháborúba
bonyolódnék az öcsémmel? Először Fabián üzen az ügyvédjével, hogy a nő
a soplón. Most meg a vallató is vérszagot kapott.
Várjak?
Várjak, hogy megkapjam Rebollótól a választ? Már ha képes megszerezni
a választ.
– Mennyi idő, mire megtöröd? – kérdi Raúl.
A vallató az órájára néz. – Most öt óra van – mondja. – Fél kilenc,
kilencre megleszek.

Most a felhők velünk vannak, gondolja Art, ahogy a halászhajó halad

előre. Hallgatja, ahogy a hajó orra ritmusosan csapódik a vízhez. A rossz
idő, ami eddig megakadályozta őket az információszerzésben, most az ő
oldalukon áll, elrejtve őket a parton posztoló őrszemektől, illetve a többi
hajótól, amelyek közül párban biztosan Barreráék emberei ülnek.
Ránéz a fedélzeten ülő emberekre. Szemük csillog a feketére festett
arcukon. Dohányozni nem szabad, de a legtöbbnek egy meggyújtatlan
cigaretta van az ajkai közt. Mások rágóznak. Néhányan csendben
beszélgetnek, a többiek azonban csak ülnek, és nézik a szürke ködöt a
gyenge holdfényben.

515
 A férfiakon golyóálló mellény van, alatta fekete overall, mindegyik állig
felfegyverezve. Van, aki M-10-est tart a kezében, van, aki M-16-ost,
csípőjük egyik oldalán egy .45-ös, a másikon meg egy goromba kinézetű
pálmalevélvágó kés. A mellényükön gránátok lógnak.
Szóval ők a „külső emberek”, gondolja Art.
Honnét a fenéből szedte őket össze Scachi?

Callan tudja.
Olyan, mintha megint összeállt volna a régi banda egy hétvége erejére. Itt
vannak a srácok a Vörös Ködből, párral egy sátorban aludt Las Tangasban.
Most pedig várják, hogy tegyék a dolgukat.
– Meg kell szüntetni a terroristák fegyverellátását a forrásnál –
fogalmazott Sal Scachi.
Három felfújható Zodiac motorcsónak áll a fedélzeten letakarva. Egy
csónakban nyolcán ülnek majd, egymástól ötven méterre érnek partot. A két
északi hajóban ülő emberek a nagyobb ház felé indulnak. A harmadik hajó
legénysége a kisebb felé.
Az már egy jó kérdés, hogy oda is érünk-e, gondolja Callan.
Ha a Barreráknak valaki leadta a fülest, akkor most szépen a két házból
érkező kereszttűzbe fogunk belegyalogolni, és a parton nem lesz más
fedezékünk, mint a köd. A homokban mindenütt holttestek fognak heverni.
De nem maradnak ott.
Sal ezt ez elején leszögezte: senkit nem hagynak hátra. Elve, holtan – vagy
valahol a kettő között – a hajó nélkülük nem fog elindulni. Callan rápillant a
fedélzeten tornyosuló betonkockákra. – Fejfák – mondta Sal.
Temetés a tengeren. Hullámsír.
Nem hagyunk ott senkit Mexikóban. Hivatalosan nem történt más, mint
hogy az egyik rivális kartell megpróbálta kihasználni Barrerák jelenlegi
szorult helyzetét. Ha elkapnak valakit – ami nem történhet meg –, ezt kell
mondani. Nem érdekes, hogy mit tettetek. Van valakinek jobb ötlete? Nos,
tessék a fegyver csövét a szátokba venni, ha elkapnak. Mi nem vagyunk a
haditengerészet: mi nem szabadítunk ki senkit.

***
Art lemegy a fedélzet alá.

516
 A dízelüzemanyag bűzétől felfordul a gyomra. Vagy az idegeim nem
bírják, gondolja Art.
Scachi kávét iszik.
– Mint a régi, szép időkben, Arthur?
– Majdnem.
– Arthur, ha le akarod állítani az akciót, csak szólnod kell.
– Nem akarom leállítani, – Harminc percetek van a parton – mondja Sal.
– Letelik a harminc perc, felhúzzuk a horgonyt, és indulunk. Nincs
szükségünk arra, hogy megállítson minket a mexikói parti őrség.
– Értem – feleli Art. – Mikor érünk oda?
Scachi továbbítja a kérdést a kapitánynak.
Két óra.
Art ránéz az órájára.
Kilenc körül érnek partot.

Nora negyed kilenckor követi el az első hibát.

Megpróbál állva elaludni, de megrázzák, és körbevezetik a szobában.
Aztán leültetik, megjelenik a vallató, aki megkérdi...
– Emlékszel, hogy mit néztél aznap este?
– Igen.
Mert aludnom kell. Aludnom kell. Ha alhatok, gondolkodni is tudok, és
kitalálhatok valamit, amivel megúszom ezt. Adj nekik valamit, valami
egészen keveset, és cserébe kapsz egy kis alvást. Időt kell nyerned.
– Nagyon jó. Mit?
– Az Amistadot.
– A rabszolgás filmet.
– Azt.
Tessék, kérdezz csak, gondolja. Láttam. Emlékszem rá. Tudok róla
beszélni. Tedd fel a kérdéseid. És baszd meg.
– Hétközben az HBO-n és a Showtime-on vetítenek csak filmeket.
– Vagy valami...
– Nem. Ellenőriztem. A hotelodban csak az HBO-t és a Showtime-ot
lehet fogni.
– Ó.
– Szóval melyiken láttad?

517
 Honnét a francból tudjam?, gondolja Nora.
– Az HBO-n.
A vallató szomorúan rázza a fejét, mint egy tanár, aki csalódott a
diákjában.
– Nora, a hotelodban nincs HBO.
– De most mondta...
– Csak teszteltelek.
– Akkor biztos egy fizetős csatorna volt.
– Az lett volna?
– Az, most már emlékszem. Fizetős csatorna volt, mert emlékszem a kis
kártyára, amit a tévé tetejére raktak, és azon gondolkodtam, vajon a
személyzet azt hiszi-e, hogy pornót nézek. Igen, így volt... Most mi van?
– Nora, itt van nálam a hotelszámlád másolata. Nem néztél filmet fizetős
csatornán.
Nem?
– Nem. Miért nem mondod el nekem szépen, hogy mit csináltál aznap
este?
– Elmondtam.
– Hazudtál nekem, Nora. Nagyon csalódott vagyok.
– Össze vagyok zavarodva. Halálosan fáradt vagyok. Ha alhatnék egy
kicsit...
– A hazugság csak arra való, hogy eltitkolj valamit. Mit titkolsz, Nora?
Mit csináltál valójában aznap este?
Nora kezébe temeti az arcát, és zokogni kezd. Juan halála óta nem sírt. Jó
érzés. Megkönnyebbül tőle.
– Máshol voltál aznap este, igaz?
Nora bólint.
– Végig hazudtál nekem.
Nora megint bólint.
– Most már alhatok? Kérem.
– Adjatok neki Tuinolt – mondja a vallató. – És szóljatok Raulnak.

Adán szobájának ajtaja kinyílik.

Raúl bejön, és egy pisztolyt ad neki.
– Képes vagy megtenni, Adán?

518
 Nora érzi, hogy egy kéz nehezedik a vállára.
Elsőre azt hiszi, álmodik, de kinyitja a szemét, és meglátja Adánt.
– Szerelmem – mondja neki. – Sétáljunk egyet.
– Most?
Adán bólint.
Olyan komoly az arca, gondolja Nora. Olyan komoly.
Adán segít neki felállni.
– Borzalmasan nézek ki – mondja Nora.
Tényleg borzalmasan néz ki. Haja kócos, zsíros, arca puffadt a sok
altatótól. Adánnak eszébe jut, hogy soha nem látta még smink nélkül.
– Mindig gyönyörű vagy – feleli. – Gyere, bújj bele ebbe a pulóverbe.
Hideg az éjszaka, nem akarom, hogy megfázz.
Nora kisétál vele az ezüstködbe. A feje kóvályog, nehezen áll a lábán,
állandóan megbotlik a föveny nagy kavicsaiban. Adán a könyökénél fogva
vezeti, gyengéden, el a kis háztól, a víz felé.

Raúl az ablakból figyel.

Látta, amint Adán meg a nője a házból elindultak a sötétségbe. Most már
elvesztek a ködben.
Képes lesz megtenni?, kérdi magában Raúl.
Képes lesz a fegyvert a csinos kis szőke fejéhez fogni, és meghúzni a
ravaszt? Számít valamit? Ha Adán nem teszi meg, akkor majd én. Így vagy
úgy, de én vagyok az új patrón, aki nyilván máshogy irányítja a szervezetet,
mint az elődje. Adán puha lett. Az örökös könyvelő: jó a számokkal, de a
vérhez már nem ért.
Hangos kopogás szakítja félbe a gondolatait.
– Mi van? – csattan fel.
Az egyik embere lép be. Liheg, mert kettesével szedte a lépcsőfokokat.
– A soplón – mondja. – Most szólt Rebollo. Az a fickó mondta neki a
DEA-nél. Wallace...
– Nora az.
A férfi megrázza a fejét. – Nem, patrón. Fabián.
A küldönc sorolja a bizonyítékokat: a vádemelés gyilkosságért, a

519
halálbüntetéstől való félelem, aztán a legfontosabb. Befizetési bizonylatok.
Keller fizette be Fabián nevére különböző bankokban Costa Ricában, a
Kajmán-szigeteken, sőt még Svájcban is.
Több százezer dollár. A Piccone testvérek balhéiból származó profit.
– Rákényszeríttették az alkura – mondja a férfi. – Plata o plomo.
Fabián az ezüstöt választotta.

***
– Üljünk le – mondja Adán.
Segít Norának, és melléül.
– Fázom – mondja Nora.
Adán átöleli.
– Emlékszel arra az estére Hongkongban? – kérdi Adán. – Amikor
felvittél a Viktória-csúcsra? Képzeljük el, hogy ott vagyunk, – Az jó lenne.
– Nézz oda – mutat Adán a vízre. – El tudod képzelni a fényeket?
– Te sírsz, Adán?
Adán lassan előhúzza a fegyvert az övéből.
– Csókolj meg – mondja Adán.
Nora felé fordítja fejét, aki puhán megcsókolja, miközben Adán lassan
felemeli a feje mögött a fegyvert.
– Sottrisa de mi alma. Ez voltál nekem – suttogja a fülébe, ahogy az ujja
megfeszül a ravaszon.
Lelkem mosolya.

Sajnálom, testvér, de mire megkaptam az információt, már túl késő volt.

Micsoda tragédia. De abban biztos lehetsz, hogy bosszút állunk
Fabiánon.
Raúl ezt gyakorolja hangosan.
Intézzük el La Güerát most, Fabiánt meg később, gondolja. Adán
belepusztul a nő halálába. Nem lesz képes visszavenni a pasador helyét.
Ő az öcséd.
Está chingada, gondolja. Ez el van baszva.
Félrelöki a küldöncöt, lerohan a lépcsőn, ki az éjszakába.
– Adán, Adán! – üvölti.

520
 Adán meghallja a ködből az elfojtott kiáltást.
Hallja a rohanó lépteket a fövenyen, ahogy egyre közelednek. Ujját
megint a ravaszra helyezi, és ezt gondolja: nem engedhetem meg, hogy ő
tegye meg.
A válla fölött látja a feléjük rohanó Raúlt, aki úgy közeledik a ködben,
akár egy szellem.
Meg kell tennem.
Tedd meg.

A csónak még partot sem ért, Art már ki is ugrik belőle.

Majdnem elesik a bokáig érő vízben, aztán a partra érve megbotlik egy
kőben, és elterül a homokban. Felkel, és olyan lassan mászik a lejtőn, ahogy
csak lehet. Aztán meglátja...
Raúl Barrerát.
Amint...
Rohan.
Adán felé.
És Nora felé.
Távol vannak, legalább száz méterre, és Art dühből Vietnam óta nem
sütötte el az M-16-osát. Vállához emeli a fegyvert, az éjjellátót a szeme elé
lehajtja, úgy egy fél méterrel Raúl elé céloz, majd meghúzza a ravaszt.
A lövedék telibe találja Raúlt.
Pont a gyomrába.
Art látja, ahogy elesik, majd kúszni kezd.
Ekkor világosság önti el az éjszakát.

Raúl a földön fekszik.

A fájdalomtól üvöltve a sziklákhoz kúszik.
Adán odafut hozzá. Letérdel mellé, karjába veszi, de Raúl túl erős: a
fájdalma túl erős, és kitépi magát Adán öleléséből.
– ¡Dios mío! – kiáltja Adán.
Keze lucskos a vértől. Ahogy az inge és a nadrágja is.
A vér meleg.
– Adán – nyögi Raúl. – Nem ő volt az. Hanem Fabián, – Ekkor istenhez

521
kiált: – ¡Dios mío! ¡Dios mío! ¡Madre de Diós!
Adán megpróbálja összeszedni a gondolatait.
A világ felrobban körülötte. Mindenütt fegyverek, közeledő léptek zaja a
fövenyen. Aztán mindenütt Raúl testőrei, néhányan tüzelnek, mások Raúlt
igyekeznek felemelni a földről.
– Hozzatok egy kocsit! – kiáltja Adán. – Hozzatok ide egy kocsit. Raúl,
kórházba viszünk téged.
– Ne mozdíts meg!
– Meg kell.
Elkezdik húzni a parton, el a tűzvonaltól.
Adán megragadja Nora karját, és felhúzza a homokból.
– Gyere!
Pár méterre egy gránát robban, mindkettejüket a levegőbe repíti.
Nora a sziklákon fekszik, agyrázkódást kapott, orrából ömlik a vér. Adán
valamit üvölt, de Nora semmit nem hall. Manuel elrángatja Adánt, aki üvölt,
és vissza akar menni Norához, de a campesinó sokkal erősebb nála.
Két sicario ragadja meg Norát, ám egy rövid sorozattűz leteríti őket.
Újabb villanás, majd ismét sötétség.

Art látja, amint Raúlt és Adánt felvonszolják a dombtetőn álló háza felé,
ami előtt Land Roverek parkolnak.
Feléjük indul.
A lába előtt golyók csapódnak be.
A kis ház ajtaján egy vékony, keret nélküli szemüveget viselő férfi jelenik
meg, és a domb felé fut, ám egy rövid sorozattűz eltalálja, mire úgy esik
hátra, mint egy rajzfilmen banánhéjra lépő figura.
Az ajtó becsapódik mögötte, az ablakokból több fegyver torkolattüze
villan fel. Art a földre veti magát, és Norához kúszik. Callan mellékúszik,
hátrafordul, felül, tüzel, aztán a hasára gördül.
Ekkor Callan elkiáltja magát Art mögött: – Gránátot!
Egy másodperc múlva egy gránát repül be a kis ház ablakán, majd
felrobban.
A kis házból nem lőnek többet.

522
 Raúl fájdalmában üvölt, ahogy az emberei beemelik a Land Rover hátsó
ülésére. Adán a másik oldalon száll be, és ölébe veszi bátyja fejét.
Raúl megragadja a kezét, és nyöszörög.
Manuel ugrik be a volán mögé. Raúl emberei meg akarják állítani, de
Adán rájuk kiált: – Manuel vezet! – A kocsi elindul, de minden kő, minden
gödör iszonyú fájdalmat okoz Raúlnak.
Adán érzi, hogy bátyja szorítása szétroppantja a csontokat a kezében, de
nem érdekli. Megsimogatja a fejét, mondja neki, hogy tartson ki, minden
rendben lesz.
– Agua – nyögi Raúl.
Adán az ajtózsebben talál egy üveg ásványvizet, lecsavarja a tetejét, és az
üveget Raúl szájához tartja. Raúl mohón iszik, Adán meg érzi, hogy a víz a
cipőjére csorog.

Adán megfordul, és lenéz a partra.

Látja Nora ernyedt testét.
– Nora! – kiáltja, majd Manuel felé fordul: – Vissza kell mennünk!
Manuelnek esze ágában sincs megfordulni. A négykerék-meghajtású
Rover egyesben szépen araszol a domboldalon, mögötte egy másik Rover,
aminek a hátuljából a sicariók fedezik őket.
A jelzőpisztolyok lövedékei úgy borítják be az eget, akár a
szentjánosbogarak.
A mögöttük haladó kocsiba gránát csapódik, az autó felrobban, a
levegőben acéldarabok repülnek. A lángoló sofőr kiveti magát a kocsiból,
mint egy amerikai filmben. A kocsi hátsó üléséről egy másik test csúszik ki,
le a sziklákon.
Manuel rálép a gázra, Raúl felüvölt.

Art látja felrobbanni az egyik Rovert, bámulja a tüzet, aztán meglátja a

másik dzsipet, amint vánszorog a domboldalon.
– Az isten bassza meg! – kiáltja. Callanhoz fordul: – Maradj vele! –
Átcsúsztatja Nora ernyedt testét Callannek, majd a menekülő Land Rover
után indul. A dombon álló házból lövedékek süvítenek felé. Lehúzza a fejét,
és rohan előre, el a lángoló Rover mellett, a másik felé, ami lassan felér a

523
lejtőn.

Adán meglátja őt, megfordul, és a fegyverérért nyúl, ám minden

mozdulata borzalmas fájdalmat okoz Raúlnak. Látja Kellert, amint futás
közben vállához emeli a fegyverét.
Adán tüzel.
Mind a ketten célt tévesztenek.
A Rover felér a domb tetejére, elindul lefelé, Raúl sikít. Adán szorosan
öleli magához, ahogy a terepjáró felgyorsul.

Art a dombtetőn áll. Liheg, alig kap levegőt. A Rover távolodik tőle.
Vesz három mély lélegzetet, vállához emeli a fegyvert, célba veszi a hátsó
ülés baloldali részét, hiszen ott látta utoljára Adánt, benntartja a levegőt,
majd tüzel, amikor kiengedi.
A kocsi gyorsan halad tovább.
Art visszasiet a dombtetőn álló házhoz.

***
Scachi emberei nyugodtan, sietség nélkül végzik a munkájukat, profik
módjára. Az egyik egység térdre ereszkedik, elereszt egy sorozatot, a másik
egység előrenyomul, aztán szerepet cserélnek. Háromszor ismétlik meg, és
egyikük máris a ház oldalánál van. Szorosan odasimul a kőfalhoz, miközben
a többiek folyamatosan tüzelnek. Aztán amikor megkapják a jelet, leeresztik
fegyvereiket, Scachi embere robbanószerkezetet erősít az ajtóra, majd a
földre veti magát.
A szétrobbant ajtón behatol a többi zsoldos.
Három gyors sorozat, aztán csend.

Art belép.
A mészárszékbe. Mindenütt vér, halottak sebesültek, Scachi emberei
begyakorlott mozdulatokkal végzik ki a sicariókat, akik a két világ közt
lebegnek.
Az első szoba padlóján három sicarió holtteste fekszik. Egyikük a hasán,
tarkóján két golyó kimeneti nyílása. Art átlép fölötte, be a hálóba.

524
 Tizenegy holttest.
Egy sebesült férfi – válla helyén véres húscafatok – a fal mellett ül
szétvetett lábakkal. Scachi odasétál, majd akkorát lendít a lábán, mintha
félpályáról akarna gólt lőni.
Bakancsa orra tompán puffanva éri el a férfi heréit.
– Beszélj – mondja Art.
A sicarió beszél. Adán és Raúl itt voltak. La Güera is, Raúl meg nagyon
csúnya sebet kapott.
– Nos, ennek mindenesetre örülünk – bólint Scachi. Ugyanarra gondol,
amire Art: ha Raúlt gyomron lőtték, akkor semmi esélye nincs.
– Még el tudjuk kapni őket – mondja Art Scachinak. – Az úton vannak.
Nem járnak még túl messze.
– Elkapni őket? Mivel? – kérdi Scachi. – Van nálad egy dzsip valahol? –
Ránéz az órájára, majd elkiáltja magát. – Tíz perc!
– Utánuk kell mennünk! – üvölti Art.
– Nincs rá időnk.
A férfiből dől az információ: a Barrera testvérek a Land Roverben San
Felipébe tartanak, hogy ott szerezzenek segítséget Raúlnak.
Scachi hisz neki.
– Vigyétek ki, és lőjétek agyon – parancsolja.
Art szeme meg sem rebben. Mindenki ismeri a szabályokat.

A Land Rover szinte pattog a földúton.

Raúl sikít.
Adán nem tudja, mit tegyen. Ha azt mondja Manuelnek, hogy lassítson,
akkor Raúl elvérzik. Ha azt mondja Manuelnek, hogy taposson bele, akkor a
fájdalmai még erősebbek lesznek.
A bal első kerék egy tócsába huppan, Raúl felüvölt.
– Por favor, hermano – motyogja, amikor végre levegőt tud venni.
Kérlek, testvérem.
– Igen?
Raúl felnéz rá. – Tudod.
Aztán a csípőjén lógó revolverre pillant.
– Nem, Raúl. Túl fogod élni.
– Nem... bírom... tovább – nyögi Raúl. – Kérlek, Adán.

525
 – Képtelen vagyok megtenni.
– Könyörgök.
Adán Manuelre néz.
Az öreg testőr a fejét rázza. Raúl nem éli túl.
– Állítsd meg a kocsit – parancsolja.
Elveszi a pisztolyt Raúl övéről, kinyitja a kocsi ajtaját, és gyengéden
kicsúszik a bátyja feje alól, és lefekteti az ülésre. A sivatagi levegőt
megtölti a zsálya és a hermosillo illata. Adán felemeli a pisztolyt, és Raúl
homlokához tartja.
– Köszönöm, testvérem – suttogja Raúl.
Adán kétszer húzza meg a ravaszt.

Art követi Scachit a partra, ahol Sal keresztet vet két zsoldos holtteste
fölött. – Jó emberek voltak – mondja Artnak. Két férfi viszi a halottakat a
csónakba.
Art odasiet a fövenyen, ahol Norát hagyta.
Akkor megáll, amikor meglátja Callant, aki Norát a vállára vetve hozza,
szőke haja lelóg élettelen karja mellett.
Art segít a halott súlyt berakni a csónakba.

Adán nem San Felipébe megy, hanem egy kis halászfaluba.

A kemping tulajdonosa ismeri őt, de úgy tesz, mint aki mégsem, ami okos
húzás a részéről. Kiad neki két kabint hátul, az egyiket Adánnak, a másikat a
sofőrnek.
Manuel tudja, mi a dolga, nem is kell mondani neki.
A Land Roverrel a kabin mellett parkol le, Raúl testét pedig beviszi a
fürdőbe. A holttestet a kádba fekteti, majd kimegy egy késért, amit a
halászok használnak. Visszajön, és felaprítja Raúl testét: levágja karjait,
kezeit, lábait, lábfejeit, végül a fejét.
Szégyen, hogy nem tudják úgy eltemetni, ahogy megérdemelné, de senki
nem tudhatja meg, hogy Raúl Barrera meghalt.
Persze az emberek elkezdenek pletykálni, de amíg fenn tudják tartani a
látszatát, hogy a Barrera pasador erős embere él, addig senki nem merészel
ellenük lépni. Ha viszont kiderül, hogy meghalt, akkor a kapuk feltárulnak,

526
az ellenség meg csőstül özönlik be rajtuk, hogy bosszút álljanak Adánon.
Manuel fogja a kést, és gondosan lehasítja Raúl levágott kezéről az
ujjbegyeket, aztán a bőrdarabokat lehúzza a vécén. Majd a testrészeket
műanyag zsákokba rakja, és kimossa a kádat. A zsákokat kiviszi egy kis
motorcsónakhoz, melléjük rak az ólomból, amivel a halászok a hálójukat
tartják lenn a tenger fenekén, és kihajózik mélyen az Öbölbe. Végül két-
háromszáz méterenként beledob egy zsákot a vízbe.
Minden egyes zsáknál elmond egy imát mind a Szűzmáriához, mind
Santos Jesús Maiverdéhez.

Adán a zuhany alatt áll, és sír.

Könnyei elvegyülnek a zuhanytálca alján a mocskos vízzel.

Art és Shag virágot visznek a temetőbe Ernie sírjára.

– Már csak egy maradt – mondja Art a sírkövének. – Már csak egy.
Ezt követően elvezetnek La Jollába, és a Sea Lodge bárjából nézik a
naplementét.
Art felemeli a sörét. – Nora Haydenre.
– Nora Haydenre.
Koccintanak, és szótlanul nézik, ahogy a nap tűzgolyója a vizet érintve
vörös aranyba fordul.

Fabián kitámolyog a San Diegó-i Szövetségi Bíróság épületéből. A

szövetségi bíró most hagyta jóvá, hogy kiadják Mexikónak, Narancssárga
rabruhát visel, kezét derekához láncolták, ennek ellenére mégis sikerül
rávillantania mozisztár mosolyát Art Kellerre.
– Egy hónap múlva már kinn is vagyok – mondja, ahogy elmegy Art
mellett, és beül a rabszállítóba.
Tudom, gondolja Art. Átfut a fején, hogy megállítja. Aztán legyint: baszd
meg.
Rebollo tábornok személyesen veszi át Fabián Martínezt.
A kocsiban így szól Fabiánhoz: – Ne aggódj semmi miatt. De ne légy
arrogáns. Mondd a bírónak, hogy nem tartod magad bűnösnek, és ne szólj
többet.

527
 – Elintézték La Güerát?
– A nő halott.
Fabián szülei a bíróságon vannak. Az anyja zokog és átöleli, az apja
megszorítja a kezét. Fél óra múlva félmillió dollár óvadék – és ugyanannyi
kenőpénz – ellenében a bíró elengedi Junior Numero Unót a szülei
felelősségére.
Mivel nem akarják, hogy bárki is tudja, hol van, ezért elviszik a
nagybátyja farmjára Ensenada mellett, egy El Sauzal nevű kis falu közelébe.
Fabián másnap reggel felkel, hogy vécére menjen.
Kiszáll az ágyból, ami valójában egy matrac a teraszon, és lesétál a
fürdőbe. Azért alszik a teraszon, mert a nagybátyja estanciáján minden
szoba és ágy tele van rokonokkal, és azért is, mert a Csendes-óceán felől
fújó szél lehűti a levegőt. És csendesebb is. Fabián nem bírja elviselni az
üvöltő gyerekek, a veszekedések, a szeretkezések, a horkolás zaját –
mindazokat a zajokat, amik együtt járnak az ő tiszteletére tartott családi
összejövetellel.
Lemegy a földszintre, és érzi, hogy valami nincs rendben.
Nem tudja megmondani, hogy mi, aztán rájön.
Nem az zavarja, ami itt van, hanem az, aminek lennie kellene, de nincs.
Füstnek.
A szolgáknak a birtok bejáratánál álló házaiból nem száll fel füst. A nap
felkelt, már régen sütniük kellene a tortillákat, a füstnek magasan kellene
szállnia a falak fölött.
De nem száll.
Ez különös.
Miféle ünnep van?, tűnődik. Semmilyen, válaszolja magában, mert a
nagybátyja azt régóta tervezte volna, a nagynénjei megállás nélkül
vitatkoztak volna, hogy mi legyen a menü és ki hol üljön, és már neki is
régen kiosztották volna a szerepét.
Akkor miért alszanak még a szolgák?
Aztán meglátja.
A kapun federalék özönlenek be.
Legalább egy tucatnyi férfi a jellegzetes fekete dzsekiben és
baseballsapkában, gondolja Fabián. Bassza meg, mondja magában, aztán
eszébe jut, mit mondott mindig Adán. Emeld csak fel a kezed, baszogatni

528
fognak egy ideig, de semmi olyasmi nem történik, amit ne lehetne
megoldani, ám ekkor meglátja, hogy az élen közeledő federale húzza a
lábát.
Manuel Sánchez az.
– Nem – nyögi Fabián. – Ne, ne, ne, ne...

Végeznie kellett volna magával.

De mielőtt még találni tudott volna egy fegyvert, a férfiak megragadják, és
kényszerítik, hogy nézze végig azt, amit a családjával tesznek.
Utána egy székhez kötözik, az egyik erősebb férfi mögé áll, belemarkol
fekete hajába, hogy ne tudja mozdítani a fejét még akkor sem, amikor
Manuel megmutatja neki a kést.
– Ezt Raulért kapod – mondja Manuel.
Hosszú vágásokat ejt Fabián homlokán, aztán fogja a bőrdarabokat, és
egyenként lehúzza őket. Fabián a lábával üti a padlót, miközben Manuel
meghámozza az arcát, a bőrcsíkok lelógnak Fabián mellkasára.
Manuel vár, amíg Fabián lába már nem dobol többé, aztán szájba lövi.

Halott csecsemő az anyja karjában.

Art Keller a testek elhelyezkedése alapján – az anya felül, a csecsemő
alatta – látja, hogy a nő megpróbálta megvédeni a gyermekét.
Az én hibám, gondolja Art.
Miattam történt ez velük.
Sajnálom, gondolja Art. Az anya és gyermeke fölé hajolva keresztet vet,
és suttogni kezd: – In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.
– El poder drl perro – mondja halkan az egyik mexikói rendőr.
A kutya hatalma.

529
 Ötödik rész

AZ ÁTKELÉS

530
13. A szellemek élete
Amikor a határ ura jelé haladsz
át fogod lépni a határi.
Kris Kristofferson – „Border Lord”

Putumayo körzet
Kolumbia
1998

Art a kipusztított kokaültetvényen sétál, és letép egy barna, hervadt

levelet a száráról.
Halott növények vagy halott emberek, gondolja.
Én a halottak földjén vagyok a farmer. A halott termést a kaszámmal
művelem. A pusztulás földje.
Art a Vertikális Bizottság miatt ment információszerző útra Kolumbiába,
hogy biztosítsa: a CIA és a DEA ugyanazt a dalt dalolják a Kongresszusnak.
A két ügynökség és a Fehér Ház közösen igyekeznek kisajtolni pénzt a
Kongresszusból a „Kolumbia Terv”-re. Az 1.7 milliárd dolláros segélynek
az a célja, hogy a kokainkereskedelmet a forrásánál szüntessék meg, azaz
Dél-Kolumbia Putumayo nevű körzetében. A pénzből még több növényirtót,
még több repülőgépet és még több helikoptert vásárolnának.
Cartagenából helikopterrel repültek Puerto Asís városába a Putumayo-
folyóhoz, az ecuadori határ mellé. Art lement a folyóhoz, ehhez a saras,
zavaros szalaghoz, ami átszeli a sűrű, már-már fojtogatóan zöld dzsungelt,
és megállt az összetákolt stégnél, aminél hosszú és vékony kenuk – a
közlekedés és a teherszállítás fő eszközei egy olyan vidéken, ahol nincsenek
utak – állnak útilapuval és tűzifával megrakodva.
Javier, a kísérője, a Huszonnegyedik Dandár fiatal tisztje lesietett a
folyópartra hozzá. Jézusom, gondolta Art, a kölyök nem lehet több
tizenhatnál, – Nem kelhet át a folyón – mondta Javier.
Art nem akart átkelni, ezért megkérdezte: – Miért nem?
Javier a folyó túlpartjára mutatott. – Az ott Puerto Vega. A FARC területe.
Mivel Art látta, hogy Javier nagyon szeretne eltűnni a folyópartról,

531
visszasétált vele a „biztonságos” területre. Puerto Asíst és a folyó északi
partját a kormány tartja ellenőrzése alatt, de innét nyugatra, sőt még északra
is a FARC az úr, különösen Puerto Caicedo városában.
De Puerto Asist az AUC irányítja.
Art mindent tud az Autodefensas Unidas de Colombia nevű szervezetről.
A Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erőket a Rambóként is ismert Fidel
Cardona drogbáró alapította. Amikor még minden rendben volt a Medellín-
kartellel, Cardona egy jobboldali halálosztagot vezetett az Észak-
Kolumbiában fekvő Las Tangas nevű birtokáról. Cardona Pablo Escobar
ellen fordult, és segített a CIA-nek megtalálni őt, amely tettért cserébe az
összes, drogokkal kapcsolatos bűnét elfelejtették. Cardona meg fogta friss,
ropogós és tiszta lelkét, majd nekilátott főállásban „politizálni”.
Az AUC régebben az ország északi részében működött, csak nemrég
helyezte át tevékenységét a Putumayo körzetbe. Amikor az AUC
megérkezett, nem volt sem elnéző, sem megbocsátó, és ennek Art mindenütt
látta a bizonyítékát.
Puerto Asís szinte megtelt jobboldali paramilitaristákkal. Art mindenhol
látta terepszínű egyenruhájukat, vörös sapkájukat, ahogy teherautókkal
cirkáltak, megállítva és megmotozva a parasztokat, vagy csak kérkedve M-
16-osaikkal és machetéikkel.
Így küldve üzenetet a campesinóknak, gondolta Art: ez itt az AUC
területe, és azt teszünk veletek, amit csak akartok.
Javier egy katonai járművekből álló konvojhoz kísérte Artot. Hobbs ott
állt az egyik dzsip mellett, lábával türelmetlenül dobolt. Katonai kíséretre
van szükségünk, hogy kimozduljunk a városból, gondolta Art.
– Sietnünk kell, Señor – mondta Javier.
– Hogyne – felelte Art. – Csak előtte innom kell valamit.
A hőség elviselhetetlen volt. Art inge az izzadságtól lucskosan tapadt a
testére. A katona egy utcai árushoz vezette Artot, akitől vett két üveg langyos
Coca-Colát, egyet magának, egyet meg a katonának. Az árus, egy idősebb nő
kérdezett valamit, de olyan pattogós, helyi dialektusban, hogy Art egy szót
sem értett belőle.
– Azt kérdezi, mivel akar fizetni – magyarázta Javier. – Készpénzzel vagy
kokainnal.
– Mi van?

532
 A kokain erre olyan, mint a pénz, felelte a katona. A helybéliek úgy
hordják magukkal kis tasakokban a kokaint, mint mi az aprópénzt. A
legtöbben kokainnal fizetnek. Coke a coke-ért, kokainnal fizetni a kóláért,
gondolta Art, majd előhúzott a zsebéből pár gyűrött bankót. Azt hiszem, itt
éppen nekünk áll a zászló a drogok elleni háborúban.
Odaadta a katonának a kólát, majd továbbindultak.
Most egy elpusztított kokainültetvényen áll, és hüvelykujjával dörzsöli a
kokalevelet. Ragadós, mire odafordul a Monsanto képviselőjéhez, aki úgy
dong körülötte, akár egy szúnyog. – A Cosmo-Fluxot Rounduppal keverik? –
kérdi tőle Art.
A Roundup Ultra egy növényirtó glifoszfát, amit az amerikai tanácsadók
útmutatásai alapján a kolumbiaiak repülőgépekről szórnak, miközben
helikopterek védik őket.
Minél több minden változik, gondolja Art... először Vietnam, aztán
Sinaloa, most meg Putumayo.
– Igen, mert így jobban tapad a levelekhez – feleli a férfi.
– Hogyne, csak így az emberekre is nagyobb veszélyt jelent, nem igaz?
– Nos, nagy mennyiségben talán – válaszolja a férfi. – De a Roundupot
kis dózisban használjuk itt, a Cosmo-Fluxnak köszönhetően pedig a kis dózis
sokkal hatásosabb.
– Mégis milyen mennyiségben használják?
A férfi nem tudja, ám Art addig nem tágít, amíg meg nem kapja a választ.
Végül odavezetik egy pilótához, és kinyitják a tartályt. Art kíméletlenül
kikérdezi, majd megfenyegeti az egyik kisegítőt, aki a növényirtót tölti a
gépekbe, mire a férfi közli vele, hogy öt liter per hektár az adag. A gyártó
cég szerint hektáronként biztonságosan maximum egy liter használható.
– A biztonságos mennyiség ötszöröse? – kérdi Art Hobbstól.
– Utánanézek – feleli Hobbs.
Hobbs megöregedett, és gondolom, én is, gondolja Art. Hobbs viszont
vénnek látszik. Teljesen megőszült, bőre majdnem áttetsző, kék szeme annak
ellenére fényesen csillog, hogy látja már a közeledő naplementét. Az őrjítő
hőség ellenére zakót visel. Állandóan fázik, gondolja Art, ahogy az öregek
és a haldoklók fáznak.
– Nem – feleli Art. – Én nézek utána. Ötször annyi glifoszfátot használtok,
mint az ajánlott, és még Cosmo-Fluxszal keveritek? Mit akarok kiirtani? A

533
kokaültetvényt, vagy mindent és mindenkit?
Mert van egy olyan gyanúja, hogy nem a drog elleni háború harcterén jár,
hanem a kommunista gerillák elleni háború harcterén, mert ezek itt élnek,
rejtőznek és harcolnak a dzsungelben.
Szóval, ha az ember kiirtja a dzsungelt...
Miközben a vendéglátója büszkén mutatja neki „sikereiket” – azaz több
ezer hektárnyi fonnyadt levelű kokacserjét Art megállás nélkül idegesítő
kérdésekkel bombázza: A kokacserjéket pusztítja csak el a növényirtó, vagy
a többi növényt isi Elpusztítja a haszonnövényeket is? A babot, a banánt, a
kukoricát és a jukkát? Nem? Akkor most mégis milyen földön állok? Mert
szerintem ez itt kukorica. A helyiek alapvetően nem kukoricát esznek? És ha
a kukorica elpusztul, mit fognak enni?
Mert ez nem Sinaloa, gondolja Art. Itt nincsenek drogbárók, akik ezer
meg ezer hektárt műveltetnek. A kokain javát kis campesinók termesztik,
akik egyszerre egy, maximum két hektárt művelnek meg. A FARC a saját
területén szed tőlük adót, az AUC meg az övén. Természetesen azok a
campesinók járnak a legrosszabbul, akiknek a földje olyan területen van,
amit egyszerre tart ellenőrzése alatt a FARC és az AUC. Nekik a termés
begyűjtésekor kétfelé kell adót fizetniük.
Miközben nézi a növényirtót szóró gépeket, Art felteszi magában a
kérdést: Milyen magasan repülnek? Harminc méter? Még a Monsanto saját
szakemberei sem javasolják a tíz méternél magasabb növények ilyetén
irtását, mert könnyen átterjedhet a vegyszer más növényekre. Most meg
közepesen erős szél fúj. Nem hordja szét mindenfelé a növényirtót?
– Nem tudod, miről beszélsz – közli vele Hobbs, – Nem? – kérdi Art. –
Azt akarom, hogy azonnal hozass ide egy biokémikust, aki megvizsgálja a
közeli falvak kútjait.
Elviteti magát egy menekülttáborba, ahol a campesinók húzták meg
magukat a növényirtók elől. Nem több egy tisztásnál a dzsungelben, néhány
gyorsan felhúzott betonépülettel és bádogtetejű kunyhóval. Követeli, hogy
vigyék el a klinikára, ahol egy misszionárius orvos megmutatja neki a
gyerekeket, akiken pont azok a tünetek láthatók, amiktől Art félt: krónikus
hasmenés, bőrkiütések, légzési problémák.
– Egy egész héttized milliárd dollár arra, hogy gyerekeket mérgezzünk
meg? – kérdi Art Hobbstól, amikor visszaülnek a dzsipbe.

534
 – Háborút viselünk – feleli Hobbs. – Háború idején nem lehetünk
kényesek, Arthur. Ez a te háborúd is. Neked kell mondanom, hogy Adán
Barrera ezzel a kokainnal alapozta meg a hatalmát? Hogy a kokainból
szerzett pénzen vették a fegyvereket, amikkel lőttek ránk El Sauzalban?
Nem, nem kell emlékeztetned rá, gondolja Art.
És ki tudja, hol van most Adán? Hat hónappal a bajai rajtaütés és az El
Sauzal-i mészárlás után Adán még mindig szabadlábon van. Az amerikai
kormány kétmillió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére, de eddig még senki
nem jelentkezett a pénzért.
Ki akar olyan jutalmat, amit élve soha nem vehet át?
Egy óra autózás után megérkeznek egy teljesen elhagyatott faluba. Sehol
egy ember, egy disznó, egy csirke, egy kutya.
Semmi.
Az összes kunyhó érintetlen, egy nagyobb épületet kivéve – valószínűleg
a közösségi raktár lehetett –, ami teljesen leégett.
Kísértetváros.
– Hol vannak az emberek? – kérdi Art Javiertől.
A fiú vállat von.
Art megkérdi a parancsnokot.
– Eltűntek – feleli. – Biztos a FARC elől menekültek el.
– Hova?
Most a tiszt von vállat.

Az éjszakát egy kis katonai bázison töltik a várostól északra. A

benzinláng fölött sütött steakvacsora után Art kimenti magát a kis
társaságból, hogy neki aludnia kell, majd titokban körbenéz a bázison.
Ha az ember látott egy tűzvonalban állomásozó bázist, akkor mindet látta,
gondolja Art. Mindegyik nagyjából ugyanaz, legyen akár Vietnamban vagy
Kolumbiában: egy bokroktól megtisztított terület, körbevéve szögesdróttal,
amin túl még tovább irtották a dzsungelt, hogy legyen honnan tüzelni.
A bázis két részből áll. Az egyik oldalon a Huszonnegyedik Dandár
állomásozik, ám most egy kapuhoz ér, ami a bázis központi részét választja
el az AUC területétől.
Odamegy a szögesdróthoz.
Art látja, hogy a kerítésen túl egy kiképzőbázis terül el. Itt lőnek célba a

535
katonák. A fákról szalmabábuk lógnak, és a katonák ezekkel gyakorolják a
közelharcot. Most is ezt csinálják. A szalmabábuk mögé osonnak, és késsel
elvágják a torkukat, ahogy azt az őrszemekkel teszik majd.
Art egy ideig figyeli őket, aztán visszamegy a szögesdróthoz közel álló
barakk egyik kis szobájába. A helyiségnek van ablaka, előtte szúnyogháló,
van benne egy priccs, egy generátorról működő lámpa és szerencsére egy
elektromos ventilátor.
Art leül a priccsre, és előredől. Az orráról csöpög az izzadság a padlóra.
Jézusom, gondolja. Én meg az AUC. Ugyanolyanok vagyunk.
Lefekszik a priccsre, de nem tud elaludni.
Órákkal később valaki halkan kopog az ablakon. A fiatal katona, Javier
az. Art odamegy az ablakhoz.
– Mi van?
– Velem jönne?
– Hova?
– Velem jönne? – ismétli Javier. – Azt kérdezte, hova mentek az emberek.
– Igen?
– Vörös Köd – mondja Javier.
Art belebújik a cipőjébe, és kimászik az ablakon. Görnyedve követi
Javiert, nehogy belekerüljenek a reflektorok fényébe, majd a kerítésnél egy
kis kapuhoz érnek. Az őr látja, hogy Javier az, és kiengedi őket. Hason
csúszva érik el a lőtér szélét, majd bemásznak a bokrok közé. Art követi a
fiút a folyó felé vezető szűk ösvényen.
Ez baromság, mondja magában Art. Túl van a baromságon. Lehet, hogy
Javier csapdába csalja. Látja maga előtt az újságok szalagcímeit: A FARC
ELRABOLTA A DEA EGYIK VEZETŐJÉT. Ennek ellenére követi a fiút.
Mert valamit most megtudhat.
A víznél egy kenu várja őket.
Javier beugrik, és int Artnak, hogy kövesse.
– Átkelünk a folyón? – kérdi Art.
Javier bólint, és sürgeti Artot, hogy üljön be ő is.
Art beül.
Mindössze pár percbe telik átkelniük. Art segít Javiernek kihúzni a kenut
a partra. Amikor felegyenesedik, négy álarcos férfit pillant meg.
– Vigyétek – mondja Javier.

536
 – Te kis fasz – néz rá Art, de a férfiak nem ragadják meg, csak intenek
neki, hogy kövesse őket nyugat felé a folyó partján. Nehéz menet – Art
minduntalan elbotlik az ágakban és gyökerekben –, ám végre elérkeznek egy
tisztáshoz, és itt Art meglátja, hova mentek az emberek.
A fej nélküli holttestek úgy hevernek ott, mint a tisztításra váró halak.
Néhány lefejezett torzó fennakadt a faágakon. Apró halrajok esznek a vízbe
lógó lábakból. Kicsit feljebb a parton ott áll egy kupacban az összes fej, a
szemüket valaki gondosan lezárta.
– A gerillák tették ezt? – kérdi Art.
Az egyik maszkos férfi a fejét rázza, és elmondja neki, mi történt: az AUC
tegnap betört a faluba, a fiatal férfiakat agyonlőtték, a nőket
megerőszakolták. Aztán a túlélők egy részét bezárták a közösségi raktárba,
rájuk gyújtották az épületet, a többieknek meg végig kellett nézniük. Aztán a
maradékot elvitték a Putumayón átívelő hídhoz, motoros fűrésszel lefejezték
őket, a testeket és a fejeket bedobták a vízbe, így figyelmeztetve a környék
többi falvainak lakóit.
– Azért jöttünk magához – mondja Javier –, mert úgy gondoljuk, hogy
miután látta az igazságot, hazamegy, és elmondja mindenkinek. Az emberek
Amerikában... Ha tudnák, mi az igazság, nem küldenének ide se pénzt, se
katonákat, akik ezt teszik.
– Amerikai katonák tették ezt?
– Az AUC – feleli az álarcos férfi. – Az amerikai különleges egység
emberei képezték ki őket.
A holttestek felé int, és tökéletes angolsággal hozzáteszi: – Az amerikai
adófizetők pénzéből tették ezt.
A visszaúton Art egy szót sem szól.
Mert nem lehet mit mondani.
Amikor azonban visszaérnek a bázisra, azonnal Hobbs szobájához megy,
és dörömbölni kezd az ajtón. Az öregember azt sem tudja, hol van. Vékony
fehér köpenybe bújt, olyan, mint egy kórházi beteg. – Van Kolumbiában egy
Vörös Köd nevű hadművelet?
– Nincs.
– Ne hazudj nekem – mondja Art. – Ez a Főnix Hadművelet, igaz? Latin-
Amerikára szabva.
– Mindenhol összeesküvést látsz, Arthur.

537
 – Mi képezzük ki az AUC embereit? – kérdi Art.
– Ezt csak az tudja, akinek tudnia kell.
– Nekem tudnom kell!
Azzal elmondja Hobbsnak, hogy mit látott a folyónál. Hobbs kinyit egy
műanyag üveget a kis éjjeliszekrényen, tölt magának egy pohárral, ledönti.
Art látja, hogy közben remeg a keze. Hobbs megszólal: – Ahhoz képest,
hogy mennyit láttál és tapasztaltál, Arthur, meglepően ostoba és naiv vagy.
Nyilvánvalóan a FARC ölte meg azokat az embereket, és az AUC-ra keni,
hogy még jobban elidegenítse a lakosságot, és együttérzést keltsen a
nemzetközi közösségben. A vietkong is gyakran csinálta ezt a...
– Vörös Köd, John. Mi az?
– Miért kérdezed, Arthur? Tudnod kellene pontosan, mi az – csattant fel
Hobbs. – Te magad dolgoztál velük a kis mexikói kirándulásodon. A törvény
szemében te tömeggyilkos vagy. Ugyanúgy nyakig benne vagy, mint mi.
Art leül az ágyra, és magába roskad. Igaz, gondolja. Akkor adtam el a
lelkemet, amikor utoljára ott álltunk abban a katonai táborban. Eladtam a
lelkem a bosszúért cserébe. Akkor, amikor hazudtam, amikor részt vettem az
elkendőzésében, amikor hozzád fordultam segítségért, mert meg akartam
ölni Adán Barrerát.
Hobbs leül mellé. Inkább hallja, semmint érzi: Hobbs alig nyom valamit,
olyan, akár egy halott, száraz falevél.
– Eszedbe ne jusson elkalandozni a rezervátumból – mondja Hobbs.
Art bólint.
– Elvárom, hogy minden erőddel támogasd a Kolumbia Tervet.
– Rendben van, John.
Art visszamegy a szobájába.
Levetkőzik, tölt magának egy whiskyt, leül az ágyra, és izzad. A hörgő
ventilátort legyőzi a hőség. De legalább próbálkozott, gondolja Art. Jó
ügyért harcol.
Én meg csak cinkos vagyok egy titkos háborúban.
A drogok elleni háború. Egész kurva életemben ebben a háborúban
harcoltam, és miért?
Több milliárd dollár árán sem sikerült megállítani a drogokat a világ
legporózusabb határán. Az antidrog büdzsé egytizedét fordítjuk megelőzésre
és gyógyításra, kilenctizedét meg arra, hogy megállítsuk a drogokat. A

538
drogprobléma gyökerének megoldására meg alig költünk valamit. Milliárd
dollárokat fordítunk arra, hogy a droggal kapcsolatos bűnelkövetőket rács
mögött tartsuk. A cellák olyan zsúfoltak, hogy gyilkosokat kell idő előtt
feltételesen szabadlábra helyeznünk. Arról nem is beszélve, hogy a „nem
droggal kapcsolatos” bűncselekmények kétharmadát Amerikában olyanok
követik el, akik részegek vagy be vannak lőve. A megoldásaink meg
ugyanazok a látszatmegoldások: építsünk több börtönt, vegyünk fel még több
rendőrt, költsünk újabb és újabb dollármilliárdokat, közben sem a tüneteket
nem kezeljük, és még a betegséggel sem foglalkozunk. San Diegóban a
legtöbb drogos, aki le akar szokni, nem tudja megfizetni az elvonókúrát,
hacsak nincs egészségbiztosításuk. A legtöbbnek meg nincs. Az ingyenes
gyógykezeléseknél meg hat hónap és két év közti a várakozási idő, mire
valaki befekhet egy intézetbe. Majdnem kétmilliárd dollárt költünk arra,
hogy megmérgezzük itt a kokainültetvényeket meg gyerekeket, miközben
otthon nincs pénz arra, hogy segítsünk leszokni azoknak, akiknek nincs rá
pénzük. Őrület.
Art nem tudja eldönteni, hogy a drog elleni háború obszcén abszurditás-e,
vagy abszurd obszcenitás. Végül is mindegy: a végeredmény tragikus és
véres színjáték.
Külön hangsúllyal a véresen.
Oly sok vér, oly sok holttest. Oly sok éjjeli látogató. A szokásos
vendégek, meg az újak El Sauzalból. Most meg a Rio Putumayo szellemei.
Lassan el sem férünk a szobában.
Art felkel, odamegy az ablakhoz, hogy friss levegőt szívjon.
Holdfény csillan meg egy fegyver csövén.
Art a padlóra veti magát.
A gépfegyver lövedékei szétszaggatják a szúnyoghálót, szinte
kirobbantják az ablakkeretet, és az ágy felett csapódnak a falba. Art a
padlóhoz lapul, hallja a sziréna hangját, a futó bakancsokét, a csőre töltött
fegyverekét, a kiabálást, a káoszt.
Az ajtó kinyílik, a parancsnok lép be kezében pisztolyával.
– Megsérült, Señor Keller?
– Nem hiszem.
– Ne aggódjon, elkapjuk őket.
Húsz perccel később Art Hobbsszal szemben ül a kantinban, kávét iszik,

539
és várja, hogy végre megnyugodjon.
– Még mindig annyira kedveled a FARC agrárreformereit? – kérdi
cinikusan Hobbs.
Nemsokára megjelenik a parancsnok három katonájával, akik egy ijedt,
remegő, és láthatóan összevert fiatal gyereket dobnak a padlóra Art lába
elé. Art lenéz a kölyökre, aki akár Javier ikertestvére is lehetne. A kurva
életbe, gondolja Art, akár az én gyerekem is lehetne.
– Ez az egyik – mondja a parancsnok, és arcon rúgja a gyereket. – A
másik elfutott.
– Ne... – kezdi Art.
– Mondd csak el neki azt, amit nekem mondtál el – nyomja a tiszt a gyerek
arcát a betonba a bakancsával.
A gyerek beszélni kezd.
Nem gerilla, nem a FARC tagja. Nem mernének megtámadni egy katonai
bázist.
– Csak pénzt akartunk keresni – mondja a kölyök.
– Miféle pénzt? – kérdi Art.
A kölyök elmondja.
Adán Barrera kétmillió dollárt fizet annak, aki megöli Arthur Kellert.
– A FARC meg Barrera – jelenti ki Hobbs. – A kettő ugyanaz.
Art nem olyan biztos ebben.
Csak abban, hogy vagy ő öli meg Adánt, vagy Adán öli meg őt. Mert ez
csak egyikük halálával érhet véget.

Sinaloa, Mexikó
San Diego, Kalifornia

Adán is szellemekkel él együtt.

A bátyja szelleme példának okáért megvédi őt. Mexikóban szinte
mindenki azt hiszi, hogy az El Sauzal-i mészárlás Raúl műve, és halálhírét is
csak azért terjesztik, hogy eltereljék róla a rendőrség figyelmét. Mexikóban
szinte mindenki jobban fél annál, mintsem hogy meg merné támadni
valamelyik Barrerát.
Ám Adán érzi a fájdalmat, amit a bátyja halála okozott, és a dühöt Art
Keller iránt, aki megölte Raúlt. Szóval a bátyja megérdemli a bosszút, a

540
szelleme pedig addig nem nyugodhat, amíg Adán meg nem öli Kellert.
Na, itt van hát Raúl szelleme, meg ugye Noráé is.
Amikor elmondták neki, hogy meghalt, nem akarta elhinni. Nem volt
hajlandó elhinni. Ekkor megmutatták neki a gyászjelentést. Az amerikaiak
azt állították, hogy Nora Ensenada mellett autóbalesetben halt meg.
Kaliforniában temették el. Zárt koporsóban, hogy ne láthassa senki a
gyilkosság árulkodó nyomait.
Az a Keller, az ölte meg őt.
Adán tisztességes temetést tartott Norának Badiraguatóban. Fotóját
feltették egy keresztre, azt hordták körbe a faluban, közben meg a zenészek
corridókat énekeltek a bátorságáról és a szépségéről. A legfinomabb
márványból faragtak neki sírkövet, rajta a felirattal: TIENES MI ALMA EN
TUS MANOS.
A kezedben van a lelkem.
Minden nap misét mondat érte, naponta pénz jelenik meg Nora nevében
Santo Jesús Maiverde szentélyénél. És minden nap virágok kerülnek a
sírjára a La Jolla-i temetőben. Egy mexikói virágboltos viszi minden nap a
legszebb virágokat. Adán egy kicsit jobban érzi magát tőle, de addig nem
nyugszik, amíg meg nem bosszulja Norát.
2.1 millió dolláros vérdíjat tűz ki Art Keller fejére, százezer dollárral
többet ígér, mint amennyit az Egyesült Államok kormánya ad az ő fejéért.
Ostobaság, tudja jól, de a büszkesége miatt nem tehet másként.
Nem érdekes, mert van pénze.
Adán az eltelt hat hónap alatt türelmesen és fájdalmas aprólékossággal
szervezte újra a teljes szervezetét. A múlt év eseményeinek fényében
különösen ironikus, hogy gazdagabb és hatalmasabb, mint valaha.
Most már csak az interneten keresztül kommunikál, üzeneteit olyan
kódolás védi, amit még az amerikaiak sem képesek feltörni. Az interneten
keresztül küldi ki parancsait, az interneten keresztül intézi a pénzügyeit, az
interneten keresztül adja el az áruját, és az interneten keresztül kapja meg a
pénzét. Egy elektronikus szempillantás alatt képes mozgatni a pénzét, és a
hangsebességnél gyorsabban mossa tisztára, persze anélkül, hogy akár csak
látná a dollár és peso bankjegyeket.
Az interneten keresztül még ölni is képes. Csak megír egy üzenetet,
elküldi, mire valaki elhagyja ezt az árnyékvilágot. Nincs szükség arra, hogy

541
megjelenjen a valós térben és a valós időben. Értelmetlen luxus lenne.
Én magam is szellem lettem, gondolja, csak a kibertérben létezem.
Amúgy egy átlagos házban él Badiraguato mellett. Jó újra Sinaloában
lenni, megint vidéken, a campesinók között. A Keselyű Hadművelet
pusztítása után a földek végre magukhoz tértek, a föld életre kelt, a
mákvirágok vörös, narancs- és citromsárga virágai pompáznak, amerre csak
a szem ellát.
Ami azért jó, mert a heroin visszatért.
A pokolba a kolumbiaiakkal, a FARC gerilláival, a kínaiakkal. A
kokainpiac súlyosan meggyengült. A jó öreg Mexikó Sár ismét nagyon
keresett az Államokban, a mákvirágok megint sírnak, csak most örömükben.
A gomerók visszajöttek, és én vagyok a patrón.
Csendes életet él. Korán reggel kel, öreg abuela házvezetőnője hozza
neki a café con lechét, aztán odaül a számítógépe elé, megnézi a
befektetéseit, intézi üzleti ügyeit, parancsokat ad. Ebédre hideg húst eszik,
gyümölcsöt, majd a szúnyoghálóval védett balkonon alszik egyet. Felkel,
sétál a birtokot körbevevő földúton.
Manuel is vele sétál. Éber, mintha valódi veszély fenyegetné Adánt.
Manuel boldog, hogy újra Sinaloában vannak, végre együtt lehet a
családjával és a barátaival, bár ragaszkodik hozzá, hogy továbbra is a kis
casifában éljen a főépület mögött.
Séta után Adán leül a számítógépéhez, vacsoráig dolgozik, aztán néha
iszik egy sört vagy kettőt, amíg futból- vagy bokszmeccset néz a tévében.
Olykor leül a gyepre, és hallgatja a gitárok hangját, ami a faluból szűrődik
oda. Csendes, nyugodt estéken még a dalok szövegét is érti: Raúlról
énekelnek, El Tiburón árulásáról, és arról, miként járt túl Adán Barrera a
federalék és a jenkik eszén, és soha nem fogják elkapni.
Korán fekszik.
Csendes élet, jó élet, és tökéletes is lenne, de hát ott vannak a szellemek.
Raúl szelleme.
Nora szelleme.
Egy elidegenedett család szelleme.
Glóriával is az interneten keresztül kommunikál. Ez az egyetlen
biztonságos megoldás, és Adánnak nagyon fáj, hogy lányát most csak
elektronikus pontok konfigurációjaként látja a monitoron. Majdnem minden

542
este eseteinek, és Glória képeket is küld neki magáról. De ez kevés, mert
Adán nem látja őt, nem hallja a hangját, és ezért is Kellert okolja.
Sőt, vannak még más szellemek is.
Akkor jönnek, amikor lefekszik, és behunyja a szemét.
Látja Güero gyerekeinek arcát, látja, amint zuhannak le a sziklákra. Hallja
a hangjukat a szélben. Senki, gondolja, senki nem énekel dalokat erről. Ezt a
pillanatot senki nem énekli meg.
És El Sauzalról sem énekelnek, pedig onnét is jönnek a szellemek.
No meg Juan atya.
A legtöbbet ő jön.
Gyengéden korholja. De a szellemek ellen semmit nem tudok tenni,
gondolja. Arra kell koncentrálnom, hogy mit tehetek.
És mit kell tennem.
Meg kell ölnöm Art Kellert.
Éppen ezt tervezi és irányítja a szervezetet, amikor a világ hangos
robajjal összeomlik körülötte.
Leül a gépe elé, hogy megnézze, kapott-e üzenetet Glóriától. De nem a
lánya üzenete várja, hanem a feleségéé, és ha egy e-mail tudna sikítani,
akkor ez hangosan sikítana.
Adán. Glória agyvérzést kapott. A Scripps Mercy Kórházban van.
Istenem, mi történt?
Nem gyakori, de annyira mégse ritka dolog a Glória betegségében
szénvédőknél. Annyi történt, hogy túl nagy lett a nyomás a nyaki verőéren.
Lucia bement Glória szobájába, és eszméletlenül találta. Nem sikerült
újraéleszteni. Most gépekkel tartják életben, folyamatosan vizsgálják, de
nincs túl sok remény.
Ha nem történik valami csoda, akkor Luciának hamarosan nagyon nehéz
döntést kell hoznia.
Ne vedd le őt a gépekről.
Adán...
Ne.
Nincs remény. Még ha életben is marad, annyira...
Ki ne mondd.
Te nem vagy itt, Adán. Beszéltem a papommal, és ő azt mondja,
morálisan elfogadható...

543
 Nem érdekel, mit mond a pap.
Adán.
Ma este ott leszek. Legkésőbb holnap reggel.
Nem fog megismerni, Adán. Azt sem fogja tudni, hogy itt vagy.
De én tudni fogom.
Rendben van, Adán. Várni foglak. És közösen döntünk.

Tizenkét óra múlva Adán a San Ysidró-i határátkelőre néző apartmanház

egyik lakásában ül, éjjellátó távcsövével figyel, és várja, hogy
megtörténjen, amiért annyit fizetett: egyszerre lépjen szolgálatba a
megvesztegetett mexikói és amerikai határőr.
Elvileg le van szervezve, tízkor veszik fel a munkát, ám ha mégsem jön
össze, ő akkor is átkel a határon.
De reméli, hogy összejön.
Mert úgy egyszerűbb lenne.
Ennek ellenére szükségtelen kockázatot egyelőre nem vállal, mert oda
kell érnie a kórházba, így aztán vár a műszakváltásra a határállomáson,
amikor megcsörren a mobilja. Egy szám jelenik meg a kijelzőn: 7.
Menj.
Két perc múlva a parkolóban van, egy Lincoln Navigator mellett, amit
aznap reggel loptak el Rosaritóban, és tiszta rendszámot tettek fel rá. Egy
ideges fiatalember nyitja ki neki a hátsó ajtót. Nem lehet több, mint
huszonegy, huszonkettő, gondolja Adán, a keze remeg, nyirkos az
izzadságtól, és egy pillanatig Adán nem tudja eldönteni, a srác csak
szimplán ideges, vagy csapdát állítottak neki. – Ugye tudod, ha elárulsz, a
családod meghal – közli vele.
– Igen.
A hátsó ajtónál egy másik srác, talán a sofőr testvére, leveszi a hátsó
ülést, ami alatt egy doboz van. Adán befekszik, orrára és szájára helyezi a
légzőkészüléket, és már ezen keresztül veszi a levegőt, amikor az ülést
visszateszik a helyére. Ott fekszik a sötétben, és hallgatja, ahogy az
elektromos csavarhúzó visszacsavarja a helyére a csavarokat.
Adán be van zárva a dobozba.
Ami nagyon is olyan, mint egy koporsó.
Leküzdi a klausztrofóbia okozta pánikrohamot, és ráveszi magát, hogy

544
lassan, biztosan lélegezzen. Az idegesség miatt nem pazarolhatod a levegőt,
mondja magának. A rádióállomás szerint a határon negyvenöt percet kell
várni, de lehet, hogy tévednek, és akkor még mindig jó pár percet kell
vezetniük, hogy egy eldugott helyen biztonságban kiengedhessék Adánt a
dobozból.
Persze, ha minden jól megy.
Ha ez nem egy csapda.
Nem kell mást tenniük kétmillió dollárért, mint elvinni a kocsit egy
rendőrőrsre: soha nem találják ki, mi van a dobozban a hátsó ülés alatt.
Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy valamelyik ellensége alkalmazásában
állnak, és ekkor elég csak egy csendes helyre menniük a sivatagban, és
otthagyni a kocsit. Vagy megfullad, vagy másnap megsül a napsütésben.
Vagy csak beledugnak egy rongyot az üzemanyagtankba, és...
Erre ne is gondolj, mondja magának.
Csak arra, hogy minden terv szerint megy – még ha sebtében kellett is
megszervezni mindent –, ezek a gyerekek lojálisak (való igaz, nem is nagyon
lett volna idejük megszervezni, hogy elárulják), úgy mentek át a határon,
akár a könnyű esti fuvallat, és három óra múlva Glória kezét fogod.
És talán kinyitja a szemét, és talán csoda történik.
Szóval lassan veszi a levegőt, nyugodtan.
Az idő lassan múlik a koporsóban.
Van ideje gondolkodni.
Egy haldokló lányon.
Hídról ledobott gyerekeken.
A poklon.
Sok ideje van gondolkodni.
Aztán fojtott hangokat hall. A határőr kérdéseket tesz fel. Mennyi időt
töltött Mexikóban? Miért jött ide? Van-e nála elvámolnivaló? Kinyitná a
csomagtartót?
Adán hallja, hogy a kocsiajtó kinyílik, majd becsukódik.

Újra haladnak.
Adán érzi. Talán a képzelete játszik vele, de mintha a levegő kicsit
hidegebb lenne a dobozban, és könnyebben veszi a levegőt, amikor a kocsi
felgyorsít.

545
 Aztán lelassít, ide-oda csapódik a dobozban, egy földúton mehetnek,
majd a kocsi megáll. Adán megfogja a nadrágjába dugott pistolát, és vár. Ha
elárulták őt, akkor most a jön a pillanat, amikor felemelik a doboz tetejét, és
fegyveres férfiak állnak arra várva, hogy kilyuggassák a testét.
Vagy, borzong meg, soha nem nyitják ki a dobozt.
Vagy meggyújtanak egy gyufát.
Meghallja az elektromos csavarhúzó hangját, a doboz tetejét leemelik
róla, ott áll a fiatal sofőr, és mosolyog rá. Adán letépi magáról a
légzőkészüléket, majd fogja a gyerek kinyújtott kezét, és kiszáll a dobozból.
Merev tagokkal áll a poros földúton, nem messze egy fehér Lexus parkol.
Egy másik mosolygó kölyök, tele tetoválásokkal odanyújtja neki a Lexus
kulcsát.
– Te indítsd el – mondja Adán.
Te fordítod el a slusszkulcsot, és te ülsz a kocsiban, amikor felrobban
alattad a bomba.
A gyerek elsápad, de bólint, beül a kocsiba, és elindítja.
A motor halkan dorombol.
A srác kiszáll a kocsiból, és vigyorog.
Adán beül. – Hol vagyunk?
Megmondják neki. Elmagyarázzák, hogyan jut el az autópályára. Adán
ötven perccel később leparkol a kórház előtt.

Átmegy a parkolón, úgy érzi, ezer szem figyeli.

Senki nem száll ki a parkoló kocsikból, nem közelítenek felé kék
széldzsekit – hátán DEA felirattal – viselő férfiak, akik üvöltenek neki, hogy
azonnal feküdjön a földre, A parkoló kihalt, szomorú és csendes. Bemegy a
bejáraton, lánya szobája a hetedik emeleten van.
A liftajtó hangtalanul nyílik ki.
Lucia egy pádon ül a folyosón, előredőlve sír, arcán patakzanak a
könnyek. Adán átöleli: – Elkéstem?
Lucia képtelen beszélni, csak a fejét rázza.
– Látni akarom őt – mondja Adán.
Kinyitja lánya kórtermének ajtaját, és belép.
Art Keller fegyvert dug az arcába.
– Helló, Adán.

546
 – A lányom...
– Jól van.
Adán érzi, hogy valami éles tárgy döfi át az ingét, majd a hátába hatol.
És ekkor minden elsötétül.

Art és Shag Adán eszméletlen testét egy hordágyra rakják, és leviszik a

proszektúrára. Egy műanyag halottaszsákba teszik, visszagördítik a
hordágyra, és kiviszik a parkolóba, ahol egy halottaskocsi vár, oldalán
HIDALGO TEMETKEZÉSI VÁLLALAT felirattal. Negyvenöt perc múlva
Adán biztonságos helyen van.
Relatíve egyszerű volt Luciát rávenni, hogy elárulja a férjét. Art ennél
mocskosabb dolgot talán soha az életben nem tett.
Hónapok óta figyelték Luciát. Állandóan ott állt egy kocsi a ház
közelében, a telefonjait lehallgatták, és próbálták megtörni a kódolt
üzeneteket Adán Barrera és a lánya között.
Art mosolyog a helyzet iróniáján. Adánt ugyanis a számok árulták el.
Lucia bankszámlaszámai.
Mindegy, hogy mennyire tisztára mosták a pénzt, Lucia nem tudott
elszámolni vele. Történet vége. Nem dolgozott, de olyan életet élt, ami
komoly jövedelem nélkül nem lehetséges.
Art megszólította az asszonyt, amikor távozott egy puccos boltból az
otthonuk közelében, Rancho Bernardo gazdag részén. Még mindig nagyon
vonzó nő, gondolta Art, amikor látta kijönni a boltból, maga előtt tolva a
bevásárlókocsit. Teste feszes a heti háromszori aerobiktól, haja dús,
frizuráját Jósé Éber csinálta La Costában.
– Mrs. Barrera?
A nő megijedt, aztán arcára fáradtság ült ki.
– A leánykori nevemet használom – felelte, miközben Art jelvényét nézte.
– Semmit nem tudok a férjem üzleti ügyeiről és hollétéről. Most kérem,
engedjen, el kell mennem a lányomért a...
– A legjobb tanulók közt van, igaz? – kérdezte Art mosolyogva, pedig
belül iszonyodott attól, amit csinál. – Matematikából és angolból
osztályelső? Hadd kérdezzek valamit. Hogyan fogja viselni, amikor maga
börtönben ül?
Art ott, a parkolóban magyarázta el Luciának: az a legkevesebb, hogy

547
adócsalásért börtönbe kerül, de a legrosszabb esetben – és higgye el, ennek
sincs semmi akadálya – drogkereskedelemben való részvétel miatt
harminctól életfogytig is kaphat.
– Elveszem a házát, az autóit, a bankszámláit – folytatta Art. – Maga egy
szövetségi börtönben fog ülni, Glória meg szociális segélyen fog tengődni.
Azt hiszi, hogy az egészségbiztosítása fedezni fogja Glória kórházi számláit?
Nem. Majd szépen sorba fog állni a kórházban, aztán egy ügyeletes orvos
majd szépen ellátja.
Ez fájintos, gondolta Art. Egy halálosan beteg gyerekkel zsarolok. Eszébe
jutott a halott csecsemő El Sauzalban, akit anyja szorított a mellére.
Lucia a mobiltelefonját veszi elő a retiküljéből. – Hívom az ügyvédemet.
– Szóljon neki, hogy a szövetségi börtönben keresse – mondta Art. – Mert
oda megyünk. Nézze, megkérek valakit, hogy menjen el az iskolába
Glóriáért, és magyarázza el neki, hogy az anyja börtönben van. Majd
elviszik a Polaski Centerbe. Tudja, ott sok a beteg gyerek. A lánya majd
biztos összebarátkozik valakivel.
– Maga van az emberi létforma legalján.
– Nem – felelte Art. – Alattam még van valaki. Maga hozzá is ment. Ma
is elfogadja a pénzét, mert nem érdekli, honnét származik. Szeretne látni pár
fotót abból, Adán hogyan szerzi a pénzt, amit maguknak ad? Van pár a
kocsimban.
Lucia sírni kezd. – A lányom nagyon beteg. Nagyon sok baja van... Nem
bírná elviselni...
– Hogy az anyja nélkül legyen. Ezt megértem.
Art hagyta, a nő hadd gondolkozzon egy ideig, tudva, hogy milyen döntést
kell meghoznia.
Lucia letörölte a könnyeit.
– Mit akar tőlem? – kérdezte.
Most Art befejezi a gépelést a laptopján, és lenéz az ágyhoz bilincselt
Adánra. Adán kinyitja a szemét, és látja, hogy ebből a rémálomból nem
ébred fel.
Amikor felismeri Artot, így szól: – Csodálom, hogy még mindig életben
vagyok.
– Én is.
– Miért nem öltél meg?

548
 Mert belefáradtam az öldöklésbe, mondja Art magában. Egy életre
elegem van a vérből. De ezt válaszolja: – Mert jobb terveim vannak
számodra. Hadd meséljek neked az illinoisi Marion szövetségi börtönről, A
nap huszonnégy órájából huszonhármat egyedül fogsz tölteni egy háromszor
kettes cellában, aminek még az ablakán sem tudsz kinézni. Egy órát
sétálhatsz naponta oda-vissza két betonfal között, aminek a tetején
szögesdrót van, és szerencsés esetben még az eget is megláthatod. Hetente
kétszer tíz percet zuhanyozhatsz. Egy nyíláson keresztül etetnek ételnek
nehezen nevezhető szarral. Egy fémpriccsen fogsz feküdni, lesz egy vékony
takaród, a cellában a hét napján, napi huszonnégy órában ég a villany. Egy
pottyantós vécé fölé fogsz guggolni, mint valami állat, és szagolhatod a saját
ürülékedet. Nem fogok rád halálbüntetést kérni. Hanem tényleges
életfogytot. Mennyi vagy most? Negyvenakárhány? Remélem, sokáig fogsz
élni.
Adán felnevet: – Most kezdesz el a szabályok szerint játszani? Bíróság
elé állítasz? Sok szerencsét, viejo. Egy tanúd sincs.
Nevet és nevet és nevet, de akkor meghökken, amikor Art is csatlakozik
hozzá, aztán fogja a laptopot, odateszi Adán elé, és begépel valamit.
– Meglepetés, rohadék.
Adán a monitorra néz, és egy szellemet lát.
Nora ül egy székben, türelmetlenül lapozgat egy magazint. Aztán ránéz az
órájára, megrázza a fejét, és olvas tovább.
– Élőben – mondja Art, és becsukja a laptopot.
– Azt hiszed, kitart melletted? – kérdi Art Adántól. – Azt hiszed, nem
tanúskodik ellened, mert annyira szeret téged? Azt hiszed, élete végéig
börtönben akar maradni csak azért, hogy te szabad legyél?
– Az életemet adnám az övéért.
– Milyen kibaszott nagylelkű vagy.
Art szinte látja, ahogy Adán fejében a számítógép veszettül dolgozik az új
konfiguráción, aztán talál egy megoldást.
– Meg tudunk állapodni – mondja Adán.
– Semmit nem tudsz nekem ajánlani – feleli Art. – Ez a hátránya annak, ha
az ember a legtetején van egy szervezetnek. Nem tudsz mit ajánlani.
– Vörös Köd.
– Micsoda?

549
 – Vörös Köd – ismétli Adán. – Nem tudsz róla? Az amerikaiak semmiről
nem tudnak. Nemcsak a drogotok úszik vérben, hanem az olajotok, a
kávétok, a biztonságotok. Kettőnk közt az a különbség, hogy én ezzel
tisztában vagyok és elismerem.
Adán lemásolta Parada aktatáskájának tartalmát. Nyilván lemásolta: csak
egy hülye nem tette volna. Az információ egy bank széfjében pihen a
Kajmán-szigeteken, és olyan részletek találhatók meg benne, amikbe két
kormány is belebukik. Aprólékosan ismerteti a Kerberosz Hadműveletet, és
a Federación együttműködését az amerikaiakkal a kontrák drogot-
fegyverekért akciójában; beszámol a Vörös Ködről, arról, hogy
Mexikóváros, Washington és a drogkartellek miként pénzelték latin-amerikai
baloldali politikusok és vezetők meggyilkolását. Bizonyítékok vannak a
széfben arra, hogy két választási tisztségviselő meggyilkolásával csalták el
a mexikói elnökválasztást, valamint arra is, hogy Mexikóváros aktív
partnere a Federaciónnak.
Ez van az aktatáskában. Adán fejében azonban ennél jóval több van:
különösen sokat tud Colosio meggyilkolásáról, valamint arról, hogy Keller
hazudott a kongresszusi bizottság előtt, ami a Kerberosz miatt volt hivatott
nyomozni. Szóval Keller vagy rács mögé dugja Adánt – vagy nem.
Adán ekkor elmagyarázza a megállapodás alapjait: amennyiben nem
tudnak kielégítő megoldást találni harminchat órán belül, úgy a
dokumentumokat eljuttatják a kongresszusi vizsgálóbizottságnak.
– Lehet, hogy szövetségi börtönben kötök ki – mondja Adán –, de
szerintem cellatársak leszünk.
Mit ajánlhatok neki cserébe?, gondolja Art.
Az Egyesült Államok kormányát?
– Mit akarsz? – kérdi Adántól.
– Egy új életet.
Magamnak.
És Norának.
Art sokáig szótlanul nézi. Adán úgy mosolyog, akár a közmondásbéli
macska.
Mire Art: – Baszódj meg.
Örül, hogy Adán birtokában vannak a bizonyítékok. Örül, hogy
napvilágra kerülnek. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság.

550
 Azt hiszed, félek a börtöntől, Adán?
Szerinted most hol a pokolban vagyok?

***
Nora lerakja a magazint, és járkálni kezd. Az elmúlt pár hónapban
gyakran tette ezt. Akkor kezdte, amikor leszoktatták az altatóról, aztán a
türelmetlenség miatt.
Ezerszer mondta nekik, hogy el akar menni. Barna Szemek ezerszer
válaszolta ugyanazt:
– Még nem biztonságos.
– Talán fogoly vagyok?
– Nem.
– El akarok menni. Most.
– Még nem biztonságos.
Először ezeket a barna szemeket látta meg, amikor magához tért a
borzalmas Cortez-tengeri éjszakát követően. Egy kis hajó aljában feküdt,
kinyitotta a szemét, és ezek a barna szemek néztek rá. Nem hidegen, ahogy
sok férfi nézett rá, és nem is vágytól csillogóan, hanem aggodalommal telve.
Két barna szem.
Nora kezdett visszatérni az életbe.
Nora mondani akart valamit, de a férfi megrázta a fejét, ujját az ajkára
tette, mintha kisgyerek lenne. Nora mozdulni próbált, sikertelenül, mert
valami melegbe volt becsavarva szorosan, mint egy szűk hálózsákba. Aztán
a férfi gyengéden megérintette kézfejével a szemhéját, akárha azt mondaná:
aludj még. És Nora aludt.
Még most sem emlékszik szinte semmire arról az éjszakáról. Látott már
mindenféle tévéműsorokban embereket, akik arról beszéltek, hogy
földönkívüliek rabolták el őket. Ez is valami hasonló volt. Emlékszik az
injekciós tűre, arra, hogy becsavarták ebbe a zsákba, és arra is, hogy
különös módon nem félt, amikor a ráhúzták a zsákot a fejére, ugyanis volt
egy kis nyílás a szájánál, így tudott levegőt venni.
Emlékszik, hogy átrakták egy másik hajóra, egy nagyobbra, aztán
repülőre, ahol volt egy újabb injekciós tű, és amikor felébredt, ebben a
szobában találta magát.
A férfival együtt.

551
 – Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád – mondta. Még a nevét sem árulta
el, így Nora elnevezte Barna Szemeknek. Később, de még azon a napon a
férfi felhívta Art Kellert, és odaadta Norának a kagylót.
– Csak egy kis ideig kell kibírnia – nyugtatta Keller.
– Hol van Adán? – kérdezte Nora.
– Elmenekült – felelte Keller. – Raúlt viszont eltaláltuk. Majdnem biztos
vagyok benne, hogy halott.
És maga is, tette hozzá Keller. Aztán elmagyarázta neki pontosan. Ugyan
úgy rendezték a dolgokat, hogy mindenki azt higgye, Fabián Martínez a
soplón, azonban senki nem tudhatta, hogy ő életben maradt. Különösen Adán
nem. Ellenkező esetben Adán mindent megtenne azért, hogy visszaszerezze –
vagy megölesse. Azt mondjuk, hogy autóbalesetben halt meg, folytatta
Keller. Adán persze tudni fogja, hogy a rajtaütés során „halt meg”, így azzal
is tisztában lesz, hogy a balesetről szóló hír csak álca.
És ez így jó.
Furcsa volt, amikor Barna Szemek behozta neki a gyászjelentését, amiben
rendezvényszervezőként írtak róla, majd közölték a búcsúztató és a temetés
helyszínét, időpontját. Nora szerette volna tudni, ki ment el. Talán az apja,
biztosan betépve, az anyja mindenképpen, és persze Haley.
Aztán a névsor ezzel véget is ért.
A kis időből sok idő lett.
Keller hetente egyszer telefonál, közli, hogy még mindig Adán nyomában
van, aztán hozzáteszi, hogy szeretné meglátogatni, de nem teheti, mert nem
biztonságos. Ez a mantra, gondolja Nora. Nem biztonságos sétálni, nem
biztonságos elmenni vásárolni, nem biztonságos moziba menni, nem
biztonságos a normálishoz akár csak kicsit is közelítő életet élni.
Valahányszor erről kérdezi Barna Szemeket, a válasz mindig ugyanaz.
Ránéz azzal a nagy kutyaszemével, és ezt mondja: – Nem lenne biztonságos.
– Csak mondd, mire van szükséged – mondja Norának Barna Szemek és
én azonnal hozom neked.
Norának egyetlen szórakozási lehetősége maradt: a lehető
legkomplikáltabb vásárlási feladatok Barna Szemek részére. Részletesen
leírja az amúgy is nehezen beszerezhető kozmetikai szereket; még
aprólékosabban írja le, pontosan milyen kék legyen a ruha, amit szeretne; és
olyan divatos cuccokat kér tőle, amiket férfi még az életben nem tudott

552
boltban megtalálni.
A férfi mindent megtesz, egyvalamit kivéve. A kedvenc La Jolla-i
boltjába nem hajlandó elmenni. – Keller mondta, hogy oda nem mehetek –
néz rá bocsánatkérőn. – Nem lenne...
– ...biztonságos – fejezi be a mondatot Nora, majd bosszúból csupa intim
női áruért küldi el a drogériába, és még fehérneműt is vetet vele. Hallja,
ahogy a férfi berúgja a motorkerékpárját, és elhajt, majd a visszatértéig több
órán keresztül élvezettel képzeli el a Victoria’s Secretben vörös arccal
töketlenkedő férfit, hogy végül segítséget kérjen az eladótól.
Mégsem szereti ám, amikor távol van, mert akkor a három másik testőr
társaságát kénytelen elviselni. Nora veszi a lapot, eljátssza, hogy nem tudja
a nevüket, bár a másik szobából átszűrődik a beszélgetésük. Az idős férfi,
Mickey nagyon kedves, és teát hoz neki. O-Bop, a vöröshajú fura figura, úgy
néz rá, mintha meg akarná dugni, de Nora ehhez hozzászokott. A harmadik,
na az zavarja igazán: a dagadt, aki megállás nélkül őszibarackkonzervet
zabái.
Nagy Barackos.
Jimmy Piccone.
Úgy tesznek, mintha nem emlékeznének egymásra.
De én emlékszem rád.
Te voltál az első profi dugásom.
Emlékszik a brutalitására, a zsigeri ocsmányságára, arra, hogy a végén
úgy érezte magát, mint egy szőnyeg, amire Barackos kiverte a farkát. Igen,
jól emlékszik arra az éjszakára.
És emlékszik Callanre is.
Eltartott egy ideig, amíg beugrott neki, mert annyira ki volt ütve a mexikói
éjszaka után. De Callan – Barna Szemek – volt az, aki segített leszokni neki
a nyugtátokról, ő adott neki jégkockát szopogatni, amikor majdnem szomjan
halt, de állandóan hányt, ő simogatta a haját, miközben a vécé felé görnyedt,
ő kártyázott vele órákig éjszakákon át, ő vette rá, hogy megint egyen, ő
készített neki pirítóst és húslevest, ő ment el, hogy hozzon neki
tápiókapudingot, mert Nora véletlenül kibökte, hogy azt mennyire szereti.
Amikor már leszokott az altatóról és jobban érezte magát, eszébe jutott,
hol látta korábban Barna Szemeket.
Akkor debütáltam kurvaként, gondolja, a parti, amikor bevezettek a

553
kuncsaftok társadalmába. Azt akartam, hogy ő legyen az első, emlékszik,
mert olyan gyengédnek és kedvesnek látszott, és tetszett a barna szeme.
– Emlékszem rád – mondta, amikor bejött a szobájába az ebédjével, ami
egy banán és pirítós volt.
Callan meglepődött. Szégyenlősen így felelt: – Én is emlékszem rád.
– Régen volt.
– Nagyon régen.
– Azóta sok minden történt.
– Sok minden.
Szóval ugyan unalmas volt a „szobafogsága”, Nora annyira nem érezte
magát rosszul. Volt tévéje, rádiója, egy walkmanje, egy rakás CD-je, sok
könyve és magazinja, és még a kertbe is kimehetett, mert Mickey és Callan
felhúztak egy magas kerítést, bár a közelben egy darab ház nem állt, aztán
fogták, és kivitték a szobabiciklijét és a futógépét. Na tehát, tudott olvasni,
tévét nézni, edzeni, és egyáltalán nem érezte magát rosszul, amíg egyik éjjel
be nem kapcsolta a tévét, amiben pont egy dokumentumfilm kezdődött a drog
elleni háborúról, és meglátta az El Sauzal-i mészárláson készült
felvételeket.
Elszorult torokkal nézte a képeket, és hallgatta a narrátort, aki azt a
fejtegette éppen, hogy Fabián Martínez – El Tiburón – teljes családját azért
végezték ki, mert Fabián a DEA informátora volt. Egész testében remegett,
ahogy nézte a kiterített holttesteket.
Azonnal szólt Callannek, hogy hívja fel neki Kellert.
– Miért nem mondta el nekem? – sikoltotta a telefonba.
– Mert úgy gondoltam, jobb, ha nem tudja.
– Ezt nem lett volna szabad megtennie – sírt Nora. – Ezt nem lett volna
szabad...
Nora ekkor zuhanórepülésbe kezdett. Nem kelt fel az ágyból, magzati
pózban feküdt, nem evett. Klasszikus depresszió.
Tizenkilenc élet, sírt.
Asszonyok, gyerekek.
Egy csecsemő.
Értem.
A testőrei halálra rémültek. Callan rendszeresen bement hozzá, ott ült az
ágyánál, akár egy hűséges kutya. Nem beszélt, nem csinált semmit, csak ült,

554
mintha így meg tudná védeni attól a fájdalomtól, ami széttépte Norát
belülről.
Tenni semmit nem tudott.
Senki sem.
Nora csak feküdt.
Aztán egyik nap Callan komoly arccal odanyújtotta neki a telefont. Keller
csak ennyit mondott: – Elkaptuk.

John Hobbs és Sal Scachi szintén megtudják, hogy Adánt elfogták.

– Én komolyan azt hittem, hogy Arthur megöli – mondja Hobbs. –
Egyszerűbb lett volna így.
– Most meg van egy problémánk – mondja Scachi.
– Valóban – feleli Hobbs. – Nagy itt a kupleráj. Össze kell takarítanunk.
Adán Barrera holtan egy dolog. De Adán Barrera életben, és a bíróságon
beszélve már egy másik. És Arthur Keller... Nehéz megmondani egy ideje,
mi jár a fejében. Bölcs dolog elkezdeni szervezni.
John Hobbs odamegy a telefonhoz, hogy elkezdjen szervezni.
Venezuelába telefonál.
Sal Scachi meg elindul összetakarítani.

***
A teafőző fütyül.
Hangosan.
– Lekapcsolnád végre azt a kibaszott szart? – üvölti Barackos. – Te meg a
kibaszott teád!
Mickey leveszi a kannát a tűzhelyről.
– Hagyd békén – mondja Callan.
Mi van?
– Azt mondtam, ne beszélj így vele.
– Hé – szólal meg O-Bop. – Kicsit feszültek vagyunk.
Nem mondod, gondolja Barackos. Itt vagyunk bezárva Adán Barrera
kurvájával ebbe a rohadt faházba egy kopár hegyen északra a határtól,
hónapok óta. Az a rohadt kurva. – Mickey, bocs, hogy rád kiabáltam –
mondja Barackos, majd Callanhez fordul. – Így már jó?
Callan nem válaszol.

555
 – Beviszem neki a teát – jelenti be Mickey.
– Te meg ki a fasz vagy? Az inasa? – kérdi Barackos. Nem akarja, hogy
Mickey megkedvelje azt a kurvát. Gyakran előfordul azokkal, akik sokáig
ültek. Érzékenyek lesznek, szinte mindenhez képesek ragaszkodni, ami vagy
aki nem akarja megölni őket. Akár még egerekhez meg madarakhoz is.
Barackos látott már öreg faszokat, akik zokogni kezdtek, amikor véletlenül
ráléptek egy csótányra a cellájukban. – Szolgálja ki más a nőt, O-Bop. Ő
úgyis olyan, mint egy pincér. Dehogyis! Callan, te vidd be neki.
Callan tudja, hogy Barackosnak mi jár a fejében, és így felel: – Miért nem
te viszed be neki?
– Mert téged kértelek meg – feleli Barackos.
– Ki fog hűlni – jegyzi meg Mickey.
– Engem te nem kértél meg semmire – néz Picconéra Callan. – Te csak
mondtad, hogy vigyem be neki.
– Mr. Callan – jelenti ki Barackos. – Ha szépen megkérem, megtenné,
hogy beviszi az ifjú hölgynek a teáját?
Callan fogja a teáscsészét.
– Hogy mivel nem kell basznom az agyamat – sóhajt Barackos, miközben
Callan Nora szobájának ajtajához sétál.
– Kopogj először – szól neki Mickey.
s – Ez egy kurva – jegyzi meg Piccone. – Soha nem látta még senki
meztelenül?
Kisétál a teraszra, megint megnézi a kopár hegyek fölött a holdat, és azon
tűnődik, hogyan süllyedt idáig. Egy kurvát kell őriznie.
Callan kijön hozzá. – Neked meg a bajod?
– Barrera kurvája – feleli Barackos. – Most azt várják, hogy csak úgy
odaadjuk? Le kellene vágnom a kezét, aztán úgy visszaküldeni.
– Semmit sem vétett ellened.
– Te csak meg akarod dugni – mondja Barackos. – Mondok én valamit.
Dugjuk meg mindannyian.
Callan lassan bólint. – Jimmy? Ha csak hozzáérsz, két golyót eresztek a
szemeid közé. Sőt, ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Akkor,
amikor először megláttam a hájas segged.
– Ha táncolni akarsz, ír köcsög, még nem késő.
Mickey kilép a teraszra kettejük közé. – Nyugalom, barmok. Hamarosan

556
vége ennek az egésznek.
Nem, gondolja Callan.
Most lesz vége.
Ismeri Barackost. Ha valami beeszi magát az agyába, történhet bármi, ő
akkor is megteszi. Azt is tudja, Barackos hogyan gondolkodik: Barrera
megölt valakit, akit én szeretek, erre én megölök valakit, akit ö szeret.
Callan bemegy a nappaliba, el O-Bop mellett, kopog Nora ajtaján, és
bemegy. – Gyerünk – mondja.
– Hova megyünk? – kérdi Nora.
– Vedd fel a cipőd. Indulunk.
Nora nem érti Callan viselkedését. Most nem szégyenlős, nem kedves.
Kemény, mérges, parancsolgat neki. Nem tetszik Norának, szóval szépen,
nyugodtan veszi fel a cipőjét, csak hogy megmutassa: őt nem lehet ugráltatni.
– Siess.
– Nyugi.
– Ember nálam nyugodtabb nem lehet – feleli Callan. – Szépen szedd
össze magad.
Nora megijed, amikor Callan megragadja a csuklóját, és húzni kezdi
maga után. Úgy viselkedik, mint egy tipikus férfi, és Norának ez nagyon nem
tetszik. – Hé!
– Nincs időm szarakodni – mondja Callan.
Csak túl akarok esni ezen.
Nora megpróbálja kihúzni a kezét, de Callan szorítása erős, így nem tud
mit tenni, követi a nappaliba. – Maradj mögöttem.
Előhúzza a .22-esét.
– Mi folyik itt? – kérdi Nora.
Callan nem válaszol, csak megy előre.
– Te meg mi a faszt csinálsz? – kérdezi Barackos.
– Elmegyünk.
Barackos a zakója alá nyúl a fegyveréért.
– Ne – mondja Callan.
Barackos meggondolja magát.
O-Bop nyüszít: – Callan, mit csinálsz? – Kezével lassan a kanapé mellett
álló ismétlőfegyver felé közelít.
– Ne kényszerítsd ki, hogy bántsalak, Stevie – mondja Callan. Az nagyon

557
szar lenne, hiszen ez az egész, ez az egész azzal kezdődött, hogy meg akarta
menteni O-Bop életét. – Nem akarlak bántani.
Ez O-Bop sem akarja, mert a kezét leereszti.
– Átgondoltad, hogy mit csinálsz? – kérdi Mickey.
Nem, gondolja Callan, semmit nem gondoltam át alaposan. Csak éppen
nem hagyom, hogy valaki megölje ezt a nőt. Szorosan maga mögött tartja
Norát, kihátrál az ajtón, fegyverét régi csapatára fogja: – Akárkit látok meg,
lelövöm.
– Szállj fel.
Ö is felül a nyeregbe.
– Karold át a derekamat – mondja Callan.
Még szerencse, hogy Nora átkarolja, mert Callan padlógázzal indít, és
úgy robban ki a ház elől, akár egy rakéta, hatalmas porfelhőt hagyva maga
mögött. Nora még erősebben kapaszkodik, amikor Callan a hegytetőre futó
ösvényre kanyarodik fel, a hátsó kerék csak úgy szórja a fekete sarat. A
hegytetőn megáll. A konok Santa Anai-i szelek lekopaszítottak a csúcsot.
Körülöttük csupasz bokrok.
– Kapaszkodj – mondja Callan.
Nora úgy érzi, a zuhanást semmi nem állíthatja meg.
Callan padlógázzal hajt le a hegyről.
Mögöttük lövések.
Callan nem figyel rájuk, csak a motorra koncentrál.
El a kunyhó mellett, el pár autó mellett, el az emberek mellett, akik a
kocsik mellett üvöltenek, aztán a fegyverükért nyúlnak, majd a földre vágják
magukat, amint a lövedék szétrobbantja a szélvédőt, ám Nora ebből mit sem
lát, az egész összefolyt, nem látja, honnét lőnek, csak a füle mellett elsüvítő
golyókat hallja, meg a kiáltásokat. Egyedül Callan bukósisakjának hátát
látja, ahogy odahajol a vállára, és kapaszkodik. Olyan, mintha egy
szélcsatornában lenne, a szél ereje meg le akarná tépni őt a motorról, mert
olyan gyorsan, gyorsan, gyorsan száguldanak.
Le a földúton, most már besötétedett, az éj egyre jobban körbezárja a
sebesség alagútjában. Tudja, hogy az életükért menekülnek, sorsukat a szél
sodorja, Nora hisz a szélben, hisz az előtte ülő őrültben, süvítenek a
földúton, Norából a lelket is kirázzák a bukkanok, aztán hirtelen a levegőbe
emelkednek, repülnek, repülnek, repülnek bele az éjszakába. Nora repül

558
Callannel együtt, a csillagok, a csillagok csodálatosak, össze fogják törni
magukat, meg fognak halni, a vérük ezen a földúton fog elfolyni, közös
vérük, Nora érzi, ahogy a vér száguld az ereiben, érzi Callan vérét, a
vérüket, ami átvágtat az éjszakai égbolton, aztán földet érnek, a motor
megpördül. Nora szorosan fogja Callant, nem akar egyedül meghalni,
Callannel együtt akar meghalni ezen a hosszú csúszdán a halál felé, ezen a
hosszú, lassú csúszdán, ami a feledésbe vezet, egy pillanatnyi agónia, aztán
semmi, aztán béke. Nora mindig azt hitte, a mennybe majd repülni fog, de
ehelyett zuhan, zuhan, zuhan, fogja Callant, öleli őt, átkarolja, ne hagyd,
hogy egyedül haljak meg, itt nem akarok egyedül meghalni, ekkor azonban
Callan helyrerántja a motort, megint száguldanak, padlógázzal, a levegő
hűvös a fülénél, a bőr meleg az arcán. Callan harap egy nagyot a hűs
levegőből és Nora meg merne esküdni, hogy a motor bőgésén – vagy a
szívverésén? – túl Callan nevetését hallja, aztán a sajátját, és ekkor hirtelen
sima az út a kerekek alatt, sima és fekete, ahogy kiérnek az aszfaltra, a
gyönyörű, karcsú, elegáns amerikai útra, amerikai autópályára.
Az autópálya fényei aranyként csillognak az éjszakában.

Barackos Jimmy kilép a teraszra.

Kinyit egy őszibarackkonzervet, fogja a kanalát, a hold ezüstös félholdja
fenn az égen, most jól lehet gondolkodni.
Talán Callan végig erre készült, a ravasz ír köcsögje. Vagy a kurvával
közösen tervelték ki, amikor Callan hordta be neki azt a kibaszott teát.
Callan, a magányos farkas.
Sal nem lesz boldog. Telefonált: találkozóra jövök, mindenkinek ott kell
lennie. Nos, Scachi majd levadássza Callant, és megtanítja neki, hogyan
viselkedjen a barátaival. Beledugja a kanalat a barackok közé.
Egy szelet barack a levegőbe repül.
Barackos mellkasára baracklé fröccsen.
Lenéz, meglepve látja, hogy aranyszínű és vörös, a tüzes naplemente
színe. Nem is tudta, hogy van ilyen színű barack. A mellkasa meleg és
ragadós, és azon tűnődik, miért megy le a nap másodszor.
A következő lövedék pontosan a homloka közepén találja el.
O-Bop látja, kinéz az ablakon, ki a dróthálón. Szája tökéletes O-betűt
formál, amikor Barackos agya kirobban a tarkóján, odacsapódik a faház

559
falának, és csak ennyit lát, mert egy lövedék süvít be nyitott száján, és
szétroncsolja a nyakcsigolyáját.
Mickey látja O-Bopot eldőlni, mint a fenyőfát karácsony előtt. A víz
éppen forrni kezd a teáskanna alján, amikor Scachi és két fegyveres lép be
az ajtón, fegyverükkel gondosan rá célozva.
– Sal.
– Mickey.
– Teát főzök.
Sal bólint.
A teáskanna fütyül.
Mickey a forró vizet egy csorba bögrébe tölti, majd párszor belemártja a
teafiltert. Bizonytalanul cukrot mer a bögrébe, egy kis tejet önt bele, majd a
kanál többször odakoccan a bögre falához, ahogy remegve megkeveri a teát.
A szájához emeli a bögrét, belekortyol.
Aztán elmosolyodik – a tea finom és meleg –, majd bólint Salnek.
Scachi gyorsan és tisztán lövi agyon, aztán átlép a testén, be a hálóba.
Nora nincs ott.
És hol van Callan?
A Harley-ja eltűnt.
Bassza meg.
Callan fogta a nőt, és eltűnt, gondolja Scachi. Nekem meg jól elő kell
kerítenem őket.
De először itt kell összetakarítani.
Két óra múlva az emberei már felállították a droglabort a faházban.
Behúzzák Barackos testét, a házban mindenhol jód-hidrogénsavat locsolnak
szét, visszamennek a hegyoldalra, majd egy jelzőpisztolyból belőnek az
ablakon.
A tűzoltóknak aznap este szerencséjük van: alig fúj a szél, a droglabor
robbanása után keletkezett tűz alig tizenkét hektárnyi elszáradt füvet éget fel,
meg a, bokrokat. Ez nem rossz, sőt. Nem árt néha egy ilyen tűz.
Mert felégeti a régi füvet.
Hogy a helyén új nőhessen.

560
14. Pásztorál
[L]elkem lankadásait
Enyhítsd te és vigasztalj, és ha sírsz-jajongsz.,
[19]
Az oldaladnál én legyek vigasztalód.
Euripidész, Oresztész

San Diego megye

Korán kelnek, és már mennek is tovább.

– Keresni fognak minket – mondja neki Callan.
Nem mondod, gondolja Nora. Amikor végre tegnap éjjel megálltak, Nora
követelte, hogy Callan árulja már el végre, mi a fene folyik itt.
– Meg akartak ölni – felelte Callan.
Az autópályától messze találtak egy kis motelt, ott aludtak pár órát.
Callan felrázza Norát álmából, és közli vele, hogy indulniuk kell. De az
ágy olyan meleg és puha, hogy Nora a fejére húzza a takarót, és egy ideig
nem kel fel. Különben is, Callan zuhanyozik, tisztán hallja az olcsó, vékony
falakon keresztül.
Majd ha abbahagyta, gondolja Nora, felkelek.
Aztán megint arra riad, hogy Callan a vállát rázva ébreszti.
– Indulnunk kell.
Nora felkel, belebújik a pulóverébe és farmerjébe, amiket a székre dobott
még az éjjel. – Új ruhák kellenek.
– Majd veszünk.
Callan ránéz az ágyon ülő Norára, és nem hiszi el, hogy ott van vele. Nem
hiszi el, hogy mit tett, nem tudja, mik lesznek a következményei, de nem is
érdekli. Nora olyan gyönyörű, még fáradtan és gyűrött ruhákban is, amiken
érezni lehet a hosszú utat. De ez Nora illata.
Nora beköti a cipőjét, felnéz rá, és látja, hogy Callan őt bámulja.
Hajnali négykor mindig hideg van.
Lehet az ember az Amazon dzsungelének közepén – ha hajnali négykor
kell felkelni, mindig hideg van. Callan látja, hogy Nora didereg, odanyújtja
neki a bőrdzsekijét.

561
 – És te? – kérdi.
– Én nem fázom.
Nora fogja a dzsekit. Túl nagy rá, de belebújik, az öreg bőrdzseki puha és
meleg, és úgy érzi, mintha Callan ölelné át úgy, ahogy az éjjel átölelte.
Férfiak gyémánt nyakékeket, Versace ruhákat és szőrméket adtak neki. De
egyik sem volt olyan jó érzés, mint ez a dzseki. Felül a nyeregbe Callan
mögé, a dzseki ujját fel kell tűrnie, hogy bele tudjon kapaszkodni.
A 8-as államközin kelet felé mennek.
Az úton szinte csak kamionok haladnak, meg néhány teherautó, a plató
tele mojado mezőgazdasági munkásokkal, akik a Brawley melletti farmokon
dolgoznak. Callan addig le sem lassít, amíg meg nem látja a Sunset
autópálya felé a lehajtót. Jól hangzik, gondolja, és északra ráfordul. Az út
meredeken emelkedik és kanyarog a Laguna-hegy oldalába, elhaladnak egy
Descanso nevű kisváros mellett, aztán felérnek a hegytetőre, bal oldalukon
sűrű fenyőerdők, a jobbon meg a szakadék alatt több száz méterrel a sivatag.
A napfelkelte lélegzetelállító.
Megállnak egy pihenőnél, és nézik, ahogy a nap felkel a sivatag fölött,
színe vörösből narancssárgára vált, aztán a sivatag barnáira:
világosbarnára, bézsre, sötétbarnára, és végül persze homokszínűre.
Visszaülnek a motorra, és mennek tovább a hegytetőn, az erdőt bokros rész
váltja, aztán mérföldeken keresztül csak fű, végül elérnek egy tó partjára a
79-es főút kereszteződésénél.
Callan délre fordul a 79-esen, és a tó mellett haladnak, amíg meg nem
pillantanak egy éttermet közvetlenül a vízparton. –
Callan leparkol előtte.
Bemennek.
Az étterem csendes: pár halász, néhány farmernek látszó férfi, akik
felpillantanak, amint Callan és Nora belépnek. Az ablak mellé ülnek le, ami
a kis tóra néz. Callan rántottát rendel, szalonnát és krumplit. Nora teát és
pirítóst.
– Miért nem eszel valami rendes ételt?
– Nem vagyok éhes.
– Ahogy akarod.
Nora hozzá sem nyúl a teához meg a pirítóshoz. Miután Callan befalta a
reggelijét, kimennek, és sétálnak a tó partján.

562
 – Mihez kezdünk? – kérdi Nora.
– Sétálunk a tó mellett.
– Komolyan kérdeztem.
– Én meg komolyan válaszoltam.
A tó túlsó partján fenyőfák állnak. Tűleveleik remegnek a szélben, ami
kicsit a vizet is fodrozza.
– Keresni fognak engem.
– Akarod, hogy megtaláljanak? – kérdi Callan.
– Nem. Egy ideig legalábbis nem.
– Én úgy vagyok vele – mondja Callan –, hogy egy kis ideig csak
szeretnék élni, tudod? Nem tudom, mi lesz a vége ennek, de addig is
szeretnék nyugodt életet élni. Mit szólsz te ehhez?
– Jól hangzik – feleli Nora. – Nagyon jól hangzik.
Callan azért elővigyázatos. – Meg kell szabadulnunk a motortól – mondja.
– Keresni fogják.
A 79-esen egy kicsit délre találnak is egy új járművet. Egy régi ház ül az
úttól nem messze keletre. A klasszikus fehér szemét lakja: az udvar tele régi
kocsikkal, a pajtában szétszórt alkatrészek, mellettük meg pár rozoga épület,
amik egykor tyúkólak lehettek. Callan rákanyarodik a földútra, megáll a
pajta előtt, ahol egy férfi dolgozik egy 68-as Mustangon, fején ez
elmaradhatatlan fehér baseballsapkával. Magas, csontos, talán ötven lehet,
bár a baseballsapka miatt nehéz megítélni.
Callan ránéz a Mustangra. – Mennyit kér érte?
– Semennyit – feleli a férfi. – Eztet itt nem adom el.
– Valamit csak elad.
A férfi egy zöld 85-ös Grand Amre mutat. – Az anyósülés melletti ajtó
csak belülről nyílik.
Odamennek a kocsihoz.
– A motor jár? – kérdi Callan.
– A motort rendbe raktam.
Callan beül, elindítja a kocsit.
A motor úgy kel életre, akár Hófehérke a csók után.
– Mennyi? – néz rá Callan.
– Nemtom. Ezeregy?
– Műszaki?

563
 – Műszaki, forgalmi, rendszám, minden.
Callan odamegy a motorhoz, kivesz a táskából húsz darab százdollárost,
és odanyújtja a férfinak. – Ezer a kocsiért. Ezer meg azért, hogy elfelejtsen
minket.
A férfi elveszi a pénzt. – Hé, ha aztat akarja, hogy sohase nem lássam még
egyszer, hozzám bármikor visszajöhet.
Callan odaadja Norának a slusszkulcsot. – Gyere utánam.
Nora követi őt a 79-esen Juliánig, ahol keletre fordulnak a 78-asra, be a
hosszú, kanyargós úton a sivatagba, keresztül a lapos, homokos tájon, aztán
Callan bekanyarodik egy földútra, és megáll az út végétől fél mérföldre, –
Itt jó lesz – mondja, amikor Nora kiszáll a kocsiból. Jó ám, mert a tűz itt
nem fog továbbterjedni a homokban, és valószínűleg senki sem veszi észre a
lángokat. Callan benzint szív le a kocsi tankjából, és rálocsolja a Harley-ra.
– Nem akarsz elbúcsúzni tőle? – kérdi Norától.
– Viszlát.
Callan rádobja az égő gyufát.
Aztán nézik, ahogy lángol.
– Egy vikingtemetés – mondja Nora.
– Az, csak mi nem vagyunk benne. – Odamegy a Grand Amhez, beül a
volán mögé, és kinyitja Norának az ajtót. – Hova akarsz menni?
– Egy szép, csendes helyre.
Callan elgondolkodik. Ha valaki mégis megtalálja a kiégett motort, akkor
azt fogja feltételezni, hogy keletre mentünk, át a sivatagon, hogy aztán
Tucsonban, Phoenixben vagy Las Vegasban repülőre üljünk. Így aztán
visszamennek az autópályára, és nyugat felé tartanak.
– Hova megyünk? – kérdi Nora. Nem igazán érdekli, csak kíváncsi.
Ami kifejezetten jó, ugyanis Callan ezt feleli: – Nem tudom.
Tényleg nem tudja. Semmi más nincs a fejében, csak az, hogy előre.
Vezess. Élvezd az utat, élvezd Nora társaságát. Felkapaszkodnak ugyanazon
az úton, amin lejöttek, fel a hegyekbe, Julián városa felé.
Meg sem állnak, keresztülvezetnek rajta – nem akarnak emberek között
lenni –, aztán az út megint lejteni kezd, nyugat felé kisimul a táj, mezők,
almaligetek, lovastanyák követik egymást, aztán a hegy alján egy gyönyörű
völgybe érnek.
A völgy közepén egy kereszteződés, az egyik út északnak megy, a másik

564
nyugatnak. A kereszteződésnél pár épület: posta, piac, étterem, pékség, és
egy (meglehetősen oda nem illő) galéria az északi oldalon, egy nagy
vegyesbolt meg pár fehér ház a délin, és kész. Mindkét irányban csak fű,
amerre szem ellát, legelő marhák, Nora megszólal: – Ez csodálatosan szép.
Callan beparkol az egyik faház mellé. Bemegy a vegyesboltba, ami
könyveket és kerti szerszámokat árul, és pár perc múlva egy kulccsal a
kezében jelenik meg.
– Egy hónapra vettem ki – mondja. – Persze ha utálsz itt lenni,
visszakérjük a pénzt, és megyünk tovább.
A faház nappalijában egy régi szófa áll, két szék, egy asztal, a kis
konyhában gáztűzhely, hűtő, mosogató, fölötte szekrény. A parányi hálóból
egy még kisebb zuhanyfülkét hasítottak ki.
Itt aztán nem fogunk elveszteni egymást szem elől, gondolja Nora.
Callan az ajtóban áll, némileg tanácstalanul.
– Nekem tetszik – mondja Nora. – És neked?
– Tetszik. – Becsukja maga mögött az ajtót. – Mi vagyunk Kellyék. Csak
hogy tudd. Én vagyok Tóm, te meg Jean..
– Jean Kelly vagyok?
– Erre nem gondoltam.
Miután Nora lezuhanyozik és felöltözik, visszavezetnek a négy mérföldre
lévő Julianba ruhát venni. A főutcán egymás mellett apró éttermek
sorakoznak, mindegyik a helyi specialitásnak számító almás pitét árulja.
Azért van pár butik, ahol Nora bevásárol. De csak visszafogottan, mert
inkább a nagy vegyesboltban veszik meg a szükséges farmereket, ingeket,
zoknikat és alsóneműt.
Kicsit lejjebb a főutcán Nora talál egy könyvesboltot, megveszi az Anna
Kareninát, a Middlemarchot és The Eustace Diamondst, meg néhány
romantikus regényt Nora Robertstől.
Visszavezetnek, és a faházukkal szemben lévő piacon is bevásárolnak:
kenyeret, tejet, kávét, teát, Raisin Brant (Callan kedvence), Grape-Nutsot
(Nóra kedvence), bacont, tojást, két szelet steaket, csirkét, krumplit, rizst,
spárgát, zöldbabot, paradicsomot, grapefruitot, barnarizst, almás pitét,
vörösbort, sört, papírtörülközőt, mosóport, vécépapírt, dezodort, fogkrémet
és fogkefét, szappant, sampont, borotvát és borotvapengét, borotvahabot,
hajfestéket és egy ollót.

565
 Megállapodtak abban, hogy óvatosak lesznek: nem fognak menekülni, de
fölösleges kockázatot sem vállalnak. Szóval a Harley-nak mennie kellett,
ahogy Nora vállig érő hajának is, ugyanis Callan frizurája hétköznapi, az
övé azonban nem, és tudják, hogy üldözőik első kérdése ez lesz: nem láttak
egy szédítően szép szőke nőt?
– Én már nem vagyok szép – mondja Nora.
– Dehogyisnem.
Nora a faházban levágja a haját.
Rövidre.
Amikor végez, belenéz a tükörbe, és megszólal: – Jeanne D’Arc.
– Nekem tetszik.
– Hazudós.
Ám Nora alaposan megnézi magát, és neki is tetszik. Nem utolsósorban
azért, mert vörösre festette. Nos, gondolja, könnyebb lesz így rendben
tartani. Szóval itt vagyok, rövid vörös hajjal, farmerben, ingben. Ki
gondolta volna?
– Te jössz – mondja kezében az ollóval.
– Hagyjál már.
– Amúgy is le kell vágni – közli Nora. – Tisztára úgy nézel ki, mint aki a
hetvenes évekből maradt itt. Gyere, lenyírom.
– Nem.
– Gyáva.
– Az. Az vagyok.
– Sokan sokat fizettek volna nekem ezért.
– Hogy levágd a hajukat? Te viccelsz velem.
– Nagy az isten állatkertje.
– Remeg a kezed.
– Akkor ülj szépen, és ne ficánkolj.
Callan hagyja, hogy Nora levágja a haját. Mozdulatlanul ül a széken, nézi
Nora tükörképét, ahogy ott áll mögötte, csattog az ollóval, barna fürtök
esnek a vállára, majd a földre. Amikor Nora végez, megnézik egymást a
tükörben.
– Én nem ismerem fel magunkat – jelenti ki Nora. – És te?
Nem, gondolja Callan. Én sem.
Aznap este csirkelevest főz Norának, magának steaket és krumplit, aztán

566
leülnek az asztal mellé, vacsora közben nézik a tévét, és amikor a hírekben
beszámolnak a felrobbant droglaborról, Callan nem szól semmit, mert Nora
még csak nem is sejti, kik égtek benn a házban.
Sajnálni akarja Barackost és O-Bopot, de nem megy. Túl sok embert
küldtek a túlvilágra, és borítékolni lehetett, hogy így érnek véget.
Ahogy majd velem is ez fog történni.
Mickey-t azonban sajnálja.
Mindez azt jelenti, hogy Scachi a nyomukban van.
Norának nehéz éjszakája van: nem tud aludni, és nem akarja látni, mi van
belül a szemhéján. Callan tudja, miről van szó – neki is hasonló képek
vannak ott. Csak én talán már megszoktam őket, gondolja.
Szóval fekszik ott, átöleli Norát, gyerekkorából mesél neki ír történeteket.
Már amire emlékszik, mert néha maga találja ki a sztorit, ami annyira nem
nehéz, mert csak tündérekről, meg varázslókról, meg félszerzetekről kell
beszélnie.
Tündérmesék, esti mesék.
Nora végre elalszik hajnali négy körül, és Callan ott alszik mellette,
kezében a .22-ésével a párna alatt.
Nora éhesen ébred fel.
Nem mondod, gondolja Callan, aztán átmennek az út másik oldalára az
étterembe, ahol Nora sajtos omlettet rendel kolbásszal, és rozsos pirítóst
sok vajjal.
A pincérnő megkérdi: – Amerikai sajtot kér, cheddart vagy franciát?
– Franciát.
Úgy eszik, mint aki soha nem evett.
Úgy falja be az omlettet, mintha az ajtón kilépve a vesztőhely felé
indulna. Callan elnyomja a mosolyt: Nora úgy fogja a villát, akár egy
fegyvert, a kolbásznak esélye sincs. Azt sem mondja meg neki, hogy a szája
sarkában maradt egy kis vajdarab.
– Nem ízlett? – kérdi.
– Fantasztikus volt.
– Egyél még.
– Nem!
– Akkor fahéjas csigát.
– Oké.

567
 – Ma reggel sütötték – közli a pincérnő, amikor lerakja a tányért Nora
elé. Nora kimegy, és a San Diego Union-Tribune egy példányával jön
vissza, leteszi maga elé, kinyitja, és a társkereső hirdetéseket olvassa.
„Kimnek a testvérétől. Családi krízis. Mindenütt kereslek. Azonnal hívj
fel.” Meg egy telefonszám. Jellemző Kellerre, gondolja Nora, mindenütt
keres. Az ügynöke eltűnt, ráadásul szabad akaratából. Arthur azt akarja,
hogy menjek vissza.
Nem megyek, Arthur, egyelőre nem.
Ha szükséged van rám, meg kell találnod.

***
Art próbálkozik.
Az egységei mindenütt ott vannak. Reptereken, vasútállomásokon,
buszpályaudvarokon, kikötőkben. Nézik az utaslistákat, a foglalásokat, az
útlevélellenőrzések listáit. Hobbs emberei ellenőrzik a bevándorlási
papírokat Franciaországban, Angliában és Brazíliában. Tudják, hogy csak a
saját farkukat kergetik, ám egy hét elteltével egyvalamiben biztosak
lehetnek: Nora Hayden nem hagyta el az országot. Legalábbis nem a saját
útlevelével. Nem használta a hitelkártyáit, a mobiltelefonját, nem próbált
meg állást szerezni, nem állították meg rendőrök közlekedési kihágásért, és
a társadalombiztosítási számát sem találták lakásbérleti szerződésen.
Art nekiáll meggrillezni Haley Saxont. Mindennel megfenyegette, ami
csak az eszébe jutott a prostitúciótól a bűnrészességig gyilkosságban. Így
aztán hisz neki, amikor Haley esküszik neki, hogy nem tudja, Nora hol van,
de ha jelentkezik, azonnal fel fogja hívni.
A lehallgatások sem vezetnek eredményre. Sem a saját hálózata a határon
belül, sem Hobbsé a határon túl. Nora nem beszélt senkivel, és róla sem
beszélt senki.
Art szól az egyik nyomelemzőjének, hogy ellenőrizze Callan motorjának
keréknyomait. A srác varázsol valamit a porban, majd kijelenti, hogy ketten
ültek rajta, és nagyon reméli, hogy az utas kapaszkodott, mert baromi
gyorsan mentek.
Callan nem vihette messzire magával, gondolja Art. Akarata ellenére nem
vihette fel egy repülőre, buszra vagy vonatra, és ha Nora a foglya, oly sok
helyen megszökhetett volna: benzinkútnál, piros lámpánál, kereszteződésnél.

568
 Szóval Art leszűkíti a keresést arra a körre, amennyit egy tank benzinnel
mehettek a földút és az 8-as államközi találkozásától. Mindenki a Harley-
Davidson Electra Glide-ot keresi.
És meg is találják.
Az Anza-Borrego felett átrepülő határőrségi helikopter mojadókat
keresett, de közben megláttak egy kiégett motort, leszálltak, hogy megnézzék.
Art azonnal megkapja a jelentést: az emberei folyamatosan figyelik a
határőrség hullámhosszát, szóval két óra múlva a helyszínen van az egyik
embere egy Harley-szalon tulajdonosával, akit drogbirtoklásért kaptak el. A
fickó ránéz a kiégett roncsra, és könnyek közt megerősíti: ez ugyanaz a típus,
amit keresnek.
– Miért tesz ilyet valaki? – nyögi könnyek közt.
Nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy az ember lássa: a motor
után egy kocsi jött, valaki kiszállt belőle, aztán közösen elmentek a kocsival,
vissza az autópályára.
Szóval megint jön a nyomelemző. Megméri a keréknyomok távolságát,
gipszmintát vesz, egy ideig matat a porban, majd közli Arttal, hogy kisebb,
kétajtós szedánt keresnek, automata váltóval, és régi Firestone gumikkal.
– Még valami – szólal meg az egyik határőr. – Az anyósülés ajtaja csak
belülről nyílik.
– Ezt meg honnét a pokolból tudja? – kérdi Art. A határőrök kiváló
nyomolvasók, különösen a sivatagban.
– Nézze csak meg a lábnyomokat a homokban – mutatja a férfi. – A nő
félreállt, hogy be tudjon szállni.
– Honnét tudja, hogy nő az utas?
– Ezek egy nő cipőjének a nyomai – magyarázza a határőr. – És a kocsit is
ez a nő vezette. Kiszállt a volán mögül, odament a férfihoz, és csak egy
ideig állt ott. Látja, hogy besüllyedt a cipője sarka? Aztán odament a
kocsihoz, és a férfi kinyitotta neki belülről az ajtót.
– Meg tudja mondani, milyen cipőt viselt a nő
– Én? Nem – feleli a férfi. – De lefogadok, hogy az egyik embere igen.
Igen, meg tudja mondani, a nyomrögzítő helikopteren érkezik meg fél óra
múlva. Gipszmintát vesz, aztán visszaviszi a laborba. Négy óra múlva
telefonál.
Nora az.

569
 Callannel van.
A jelek szerint szabad akaratából.
Amit Art nem ért. Mi ez itt? A Stockholm-szindróma egy esete, vagy
valami más? A jó hír az, hogy Nora életben van – legalábbis két napja még
életben volt –, a rossz azonban az, hogy eltűntek. Callan kelet felé haladt egy
kocsival, a „foglya” a jelek szerint együttműködik vele, szóval most már
akárhol lehetnek.
– Majd én átveszem – mondja Sal Scachi Artnak. – Ismerem a fickót.
Tudom, hogyan kell vele bánni, ha megtalálom.
– A férfival, aki megölte három társát, és elrabolt egy nőt? – kérdi tőle
Art.
– Régről ismerjük egymást – feleli Scachi.
Art vonakodva igent mond. Mert így logikus: Scachi régről ismeri
Callant, Art meg nem nagyon tudja folytatni a nyomozást anélkül, hogy
valakinek fel ne tűnne, és ne kezdene el kérdéseket feltenni. És szüksége van
Norára. Mindannyiuknak szüksége van Norára: nélküle nem tudnak
megállapodni Adán Barrerával.

***
Gyorsan beleszoktak a hétköznapok kellemes rutinjába.
Korán kelnek, megreggeliznek, néha otthon, néha az étteremben. Callan a
magas koleszterinszintre utazik, Nora marad a müzlinél és a pirítósnál, mert
csak vasárnap reggel van gyümölcs reggelire az étteremben. Reggeli közben
nem sokát beszélnek. Kora reggel egyikük sem beszédes, így aztán felváltva
olvassák a napilapokat.
Reggeli után autóznak egyet. Tudják, hogy nem a legokosabb dolog – mert
az az lenne, hogy szépen leparkolják a kocsit a faház mögé, és nem
használják –, de még mindig fatalista üzemmódban vannak, és szeretnek
vezetni. Callan talált egy tavat hét mérföldre északra a 79-esen. Az út maga
gyönyörű: tölgyfákkal megtűzdelt mezők, kellemes dombok és nagy farmok
az egyik oldalon, a másikon meg a Kumeyaay nemzeti park. Aztán a hegyek
teret engednek egy széles, lapos, magas fűvel benőtt síkságnak, a távolban
magasabb hegyek (a Palomar obszervatórium úgy ül a legmagasabb
csúcson, akár egy golflabda), köztük meg egy tó.
Nem valami komoly tó ám: csak egy hatalmas, ovális pocsolya egy síkság

570
közepén. De körbe lehet sétálni, és Nora ezt nagyon élvezi. A tó keleti
oldalán gyakran legel egy Holstein-csorda, és szereti őket nézni.
Szóval néha elvezetnek a tóhoz, és körbesétálják, máskor meg kivezetnek
a sivatagba, el Ranchita mellett a Culp-völgybe, ahol hatalmas sziklák
fekszenek szétszórva, mintha egy óriás erre jártában szétszórta volna a
márványgolyóit, és soha nem jött vissza értük. Néha csak felvezetnek az
Inaja-csúcsra, ahol leparkolnak, és felmásznak az ösvényen a kilátóhoz,
ahonnét a hegyeken túl még Mexikót is látni lehet.
Aztán hazamennek ebédet csinálni – Callan pulykás vagy sonkás
szendvicset eszik, Nora meg a piacon vett friss gyümölcsöt –, aztán jön a
hosszú szieszta. Nora csak most jött rá, mennyire fáradt, milyen
iszonyatosan fáradt és kimerült, aludnia kell, a teste ezt kívánja, így aztán
alig teszi a fejét a párnára, már alszik is.
A szieszta után vagy a nappaliban vannak, vagy ha meleg az idő, akkor a
teraszon. Nora olvas, Callan rádiót hallgat, magazinokat lapozgat. Késő
délután a piacon bevásárolnak vacsorára. Nora szeret mindig csak egy
főzésre bevásárolni, mert Párizsra emlékezteti, és mindig arról faggatja a
zöldségest a pult mögött, mi friss és mi nem.
– A főzés kilencven százaléka a bevásárlás – mondja Callannek.
– Oké.
Callan szerint Nora a bevásárlást és a főzést jobban élvezi, mint az evést,
mert húsz percig tart, mire kiválaszt egy szelet steaket, aztán eszik belőle két
falatot. Vagy hármat, csirke és hal esetében. Na meg a zöldségek...
Rengeteget eszik, de Callannek krumplit vesz (tudom, hogy ír vagy, mondja
neki), magának mindig barna rizst.
A vacsorát együtt főzik. Ezt a szertartást Callan nagyon élvezi. Egymás
mellett tesznek-vesznek a parányi konyhában, szeletelik a zöldséget,
hámozzák a krumplit, olajat melegítenek, tésztát főznek, és közben
beszélgetnek. Mindenféléről: filmekről, New Yorkról, sportról. Nora mesél
neki egy kicsit a gyerekkoráról, Callan az övéről, de a komoly dolgokat
kerülik. Nora beszél neki Párizsról, az ételről, a piacokról, a kávézókról, a
folyóról, a fényekről.
A jövőről nem beszélnek.
Még a jelenről sem. Mi a fenét csinálnak, egyáltalán kik ők, és mit
jelentenek egymásnak. Nem szeretkeztek, még csak nem is csókolóztak, és

571
egyikük sem tudja, hogy fognak-e. Nora csak annyit tud, Callan a második
férfi az életében, aki nem csak megdugni akarja, és talán az első férfi, akit
igazán akar. Callan meg annyit tud, hogy Norával van, és ez elég.
Elég az élethez.

Scachi a Sunset autópályán vezet, amikor meglátja. Egy lerohadt farm,

ami úgy néz ki, mint valami roncstemető. Hoppá, gondolja Scachi, és behajt
a ház elé.
A szokásos köcsög ballag oda hozzá a szokásos baseballsapkával a fején.
– Segíthetek?
– Talán – feleli Scachi. – Ezt a sok szart eladja itt?
– Csak dolgozok rajtuk – feleli Búd.
Ám Scachi meglát valamit a főszer szemében, és megkérdezi: – Nem
adott el nemrég egy kocsit, aminek az egyik ajtaja csak belülről nyílik?
Búd szeme tágra nyílik. Mintha valami trükköt látott volna David
Copperfieldtől: Hát ezt meg honnan tudja?
– Ki maga? – kérdi Búd. N
– Akármennyit is fizettek magának, hogy tartsa a száját – mondja Scachi
–, én még többet fizetek, hogy beszéljen. Vagy ha nem, akkor lefoglalom a
házát, a telkét, az összes kocsiját, aztán börtönbe vágom, és addig fog ott
rohadni, amíg a Chargers meg nem nyeri a Super Bowlt. Azaz örökre.
Elővesz egy köteg pénzt a zsebéből, és nekiáll lehámozni a bankókat. –
Mondja, mikor.
– Maga zsaru?
– Az is – feleli Scachi, és egyre csak hámozza a bankjegyeket. – Na?
Ezerötszáz dollár.
– Közeledünk – mondja a férfi.
– Maga egy ravasz alak, nagyon ravasz – néz rá Scachi. – Kihasználja a
városi hülyéket, mi? Ezerhat, és ennél több egy centtel sem lesz, szóval
lehet beszélni.
– Nyolcvanötös Grand Am – nyögi ki Búd, aztán zsebre vágja a pénzt.
– Zöld.
– Rendszám?
– 4ADM045.
Scachi bólint. – Most azt fogom elismételni, amit a fickó előttem. Ha

572
valaki kérdezi, nem voltam itt, nem látott engem. Nekem van még egy jó
indokom... – előhúz egy .38-as revolvert. – Ha mégis beszél valakinek,
visszajövök, feldugom a seggébe ezt itten, és addig húzom a ravaszt, amíg ki
nem ürül a tár. Megértettük egymást?
– Igen.
– Helyes – mondja Scachi, és elteszi a fegyvert.
Beül a kocsiba, és elhajt.

Callan és Nora templomba mennek.

Egyik délután letérnek a 79-esről a Kumeyaay nemzeti parknál, és a régi
Santa Ysabel templomnál állnak meg. Apró kis épület, klasszikus kaliforniai
misszionárius stílusban épült.
– Be akarsz menni? – kérdezi Callan.
– Szeretnék.
Egy kis, absztrakt szoborhoz sétálnak a templom mellett. A felirat szerint
ez AZ ELVESZETT HARANGOK ANGYALA, a tábla meg elmeséli,
miként lopták el a templom harangjait a 20-as években. A hívek azóta is
imádkoznak, hogy megtalálják őket, és a templom visszakapja a hangját.
Valaki harangot lopott egy templomból?, kérdi magában Callan. Tipikus.
Az embereknek semmi nem szent.
Bemennek a templomba.
A fehérre meszelt téglafalak éles kontrasztot alkotnak a tetőszerkezetet
tartó sötét, kézzel faragott faoszlopokkal. Oda nem illő, olcsó fenyődeszkák
borítják a falat az ablakok alatt, amikre a tizenkét stációt festették. A tölgyfa
imapadok újnak látszanak. Az oltárt mexikói stílusban élénk színekkel
festették be, csakúgy, mint Mária és a szentek szobrait. Keserédes élmény ez
Norának, aki Juan halála óta nem járt templomban. Juan jut most eszébe.
Együtt állnak az oltár előtt.
Nora megszólal: – Gyertyát akarok gyújtani.
Callan megy vele, együtt térdelnek le a gyertyák elé, amelyek mögött a
gyermek Jézus szobra áll, amögött meg egy festményen egy szépséges indián
nő néz az ég felé.
Nora gyertyát gyújt, lehajtja fejét, és csendben imádkozik.
Callan ott térdel, várja, hogy befejezze, közben a falfestményt nézi, ami az
oltár mögött beteríti a falat. Krisztus a kereszten, élethű kép, mellette a két

573
lator.
Nora imádkozik.
Amikor kiérnek, Nora így szól: – Jobban érzem magam.
– Sokáig imádkoztál.
Nora ekkor Juan Paradáról mesél neki. A barátságukról és a szerelméről,
amit iránta érzett. És arról, hogy Parada halála miatt árulta el Adánt.
– Gyűlölöm Adánt – mondja. – A pokolban akarom látni.
Callan nem szól semmit.
Már vagy tíz perce vezetnek, amikor Nora megszólal: – Sean, vissza kell
mennem.
– Miért?
– Mert tanúskodni akarok Adán ellen – feleli. – Ő ölte meg Jüant.
Callan érti. Nem szívesen hallja, de érti. Ennek ellenére megpróbálja
lebeszélni. – Scachi és a többiek. Ők nem akarják, hogy tanúskodj.
Szerintem ők meg akarnak ölni téged.
– Sean. Vissza kell mennem.
Callan bólint. – Elviszlek Kellerhez.
– Holnap.
– Holnap.
Aznap éjjel fekszenek a sötétben, hallgatják a kabócákat, és egymás
lélegzését. A távolban két prérifarkas kezd üvölteni, aztán minden
elcsendesül.
Callan megszólal. – Ott voltam.
– Hol?
– Amikor megölték Paradát – feleli. – Én is része voltam.
Érzi, hogy Nora teste megfeszül mellette. Egy ideig levegőt sem vesz,
aztán megkérdi: – Az isten szerelmére, miért?
Tíz, tizenöt perc is eltelik, mire Callan megszólal. Azzal kezdi, hogy
tizenhét éves volt, és Liffey kocsmájában megölte Eddie Frielt.
Órákon keresztül beszél, halkan suttog Nora meleg nyakába, és mesél
neki azokról, akiket megölt. Mesél neki a gyilkosságokról New Yorkban,
Kolumbiában, Peruban, Hondurasban, El Salvadorban, Mexikóban. Amikor
ahhoz a naphoz ér a guadalajarai reptéren, így szól: – Nem tudtam, hogy ki
ő. Azt sem, hogy őt akarták megölni. Közbe akartam lépni, meg akartam
akadályozni, de elkéstem. A karjaimban halt meg, Nora. Azt mondta,

574
megbocsát.
– De te nem.
Callan a fejét rázza: – Bűnös vagyok. Bűnös vagyok az ő halálában.
Bűnös vagyok mások halálában.
Meglepve érzi, hogy Nora magához húzza, szorosan magához öleli.
Könnyei az arcára folynak.
Miután elfogynak a könnyei, Nora megszólal: – Amikor tizennégy
voltam...
Nora mesél neki a férfiakról. Az összesről. A kuncsaftokról, a melókról, a
partikról. Minden férfiról, akit a szájába vett, a fenekébe, magába. Nora
Callan szemét fürkészi az utálatot, a megvetést és az undort keresve, de nem
lát semmi ilyesmit. Aztán elmeséli neki, hogy szerette Paradát, és hogy
bosszút akart állni, és hogy miként találkozott Adánnal, és ennek mennyi
halál lett a vége, és ez mennyire fáj.
Arcuk közel egymáshoz, ajkuk majdnem összeér.
Nora megfogja Callan kezét, inge alá csúsztatja, a mellére. Callan szeme
kinyílik, meglepettnek látszik, de Nora bólint, Callan a tenyerével simogatja
a mellbimbóját, Nora érzi, hogy kemény lesz, és ez jó, és amikor Callan a
melléhez hajol, szájába veszi a bimbót, megnyalja, Nora el sem hiszi,
milyen jó érzés, és tudja, hogy már nedves, készen áll.
Callan is. Nora lenyúl, lehúzza a cipzárt, megfogja, Callan felnyög a
mellén. Nora kiszabadítja a farkát a nadrágból, keze gyengéden jár rajta,
Callan tétovázva lehúzza Nora cipzárát, odanyúl, és érzi, hogy nedves, és
egyik ujjával szelíden behatol, Nora felnyög, Olyan jó, Callan mélyebbre
nyomja az ujját, mozgatja, kihúzza, a mellbimbójára keni, ami erre még
keményebb lesz, Nora háta nemsokára megfeszül, nyög és sikít és Callan
lejjebb csúszik, nyalni kezdi, óvatosan szívni és nyalni, mintha egy sebet
gyógyítana, Nora teste ismét megfeszül, megszorítja Callan kezét, ahogy
elélvez, Callan a nyakát simogatja, a haját, és közben mondja, Semmi baj,
semmi baj, és amikor Nora abbahagyja a sírást, lecsúszik Callan farkához, a
szájába veszi, de Callan mondja Benned akarok lenni, ugye nem bánod,
mire Nora azt feleli, Igen, és Callan megkérdi, Ugye nem bánod, mire Nora
feleli, Magamban akarlak érezni.
Nora a hátára fekszik, megfogja Callan farkát, magába vezeti, Callan
gyengéden behatol, Nora dereka köré fonja a lábát, aztán egyre erősebb a

575
mozgása, már teljesen benne van, és ekkor lenéz, látja, milyen gyönyörű az
arca, milyen gyönyörű a szeme, és mosolyog, és Callan megszólal, Istenem,
milyen gyönyörű vagy, mire Nora bólint, kicsit megemeli a csípőjét, hogy
Callan még mélyebbre hatolhasson, Callan kihúzza a farkát, aztán be, ki és
be, megint és megint, Nora teste csúszós az izzadságtól, testén ezüst fény
csillámlik, Callan hátát simogatja, a fenekét, a lábát, és egyre csak nyög,
Istenem, milyen jó, milyen jó, Callan elér ahhoz a ponthoz a farkával,
megérinti, Nora ajka fölött izzadság gyöngyözik, Callan lenyalja, lenyalja a
hátáról az izzadságot, érzi, ahogy az izzadságcsöppök melle közt csorognak
a mellkasára, a combjáról az ő combjára, Nora lába köze lucskos, erősen
szorítja Callant, aki ki-bejár, egyre keményebben, aztán azt mondja, Elfogok
élvezni, mire Nora feleli, Igen, gyere belém, élvezz belém, élvezz belém,
Callan olyan mélyre nyomja a farkát, amilyen mélyre csak tudja, aztán úgy
marad, nem mozdul, érzi, hogy Nora összeszorítja a farkát, Callan elélvez,
üvölt, üvölt és megint üvölt, aztán rádől Nora meleg vállára, és Nora azt
mondja, Imádom, amikor bennem vagy.
Így merülnek álomba: Callan Norán fekszik.
Callan korán kel fel, Nora még alszik, bemegy a városba bevásárolni,
hogy az áfonyás palacsinta, a kávé és a bacon illatával keltse fel.
Amikor hazaér, Nora már nincs ott.

576
15. Az átkelés
Ez a vonat szenteket és bűnösöket visz.
Ez a vonat veszteseket és győzteseket visz.
Ez a vonat hamiskártyásokat és kurvákat visz.
Ez a vonat elveszett lelkeket visz...
Népköltés

San Diego
1999

Art az Orgona-pavilonnál találkozik Hobbsszal a Balboa parkban. Fehér

fémszékek megannyi sora széles félkörben az amfiteátrumban a színpad
körül. Hobbs az utolsó előtti sorban ül, könyvet olvas. Két székkel mögötte
Sal Scachi.
Meleg van. A tavasz kezdete.
Art leül Hobbs mellé.
– Van valami hír Nora Haydenről? – kérdi Art.
– Régóta ismerjük egymást, Arthur – kezdi Hobbs. – Nagyon régóta. És
sok mindenen túlvagyunk.
– Mit akarsz mondani nekem, John?
Jézusom, Nora meghalt?
– Sajnálom, Arthur – feleli Hobbs. – Nem engedhetem, hogy bíróság elé
állítsd Adán Barrerát.
Ugyanaz a történet, gondolja Art, ugyanaz, az unalomig ismert történet.
Először Tío, most Adán.
– Adán Barrera egy terrorista, John! Te magad mondtad! Egy ágyban
fekszik a FARC gerilláival.
– Biztosítékokat kaptam – mondja Hobbs –, hogy a Barrera pasador
többé nem fog kapcsolatban állni a gerillákkal.
– Biztosítékokat?! – kérdezi Art. – Adán Barrerától?
– Nem – válaszolja nyugodtan Hobbs. – Hanem Miguel Ángel Barrerától.
Art képtelen bármit is mondani.
Hobbs viszont képes. – Ez az egész kicsúszott a kezünk közül, Arthur.

577
Komoly embereknek kellett közbelépniük, mielőtt még jobban elmérgesedett
volna a helyzet.
– „Komoly emberek.” Tío meg te.
– Tío mélyen elítéli az unokaöccse megállapodását a terroristákkal –
válaszolja Hobbs. – Ha tudott volna róla, azonnal közbelép. Most már tud
róla. Ez egy jó megoldás, Arthur. Amennyiben hajlandó együttműködni,
Adán Barrerából felbecsülhetetlen információforrás válhat.
Lófaszt, gondolja Art. Rettegnek, mit mond majd Adán a bíróság előtt. Én
nem kötnék vele üzletet, de ezek igen. Mert már mindent kitaláltak. Adnak
neki egy új arcot, új személyazonosságot, új életet.
A lófaszt adnak neki.
– Nem kapod meg.
Hobbs mérgesen néz rá. – Hadd emlékeztesselek rá, hogy háborút
viselünk a terrorizmus ellen.
Art a nap felé fordítja arcát, élvezi a meleget. – Háború a terrorizmus
ellen, háború a kommunizmus ellen, háború a drogok ellen. Mindig háborút
viselünk.
– Attól tartok, ez az ember örök természete.
– Nekem nem. Többé már nem – feleli Art. – Én kiszálltam.
Feláll.
– Véget kell érnie – közli Art. – Valahol véget kell érnie, Hobbs így felel:
– Hadd emlékeztesselek, hogy téged is elhozunk a tűz közeléből. A
szenteskedő erkölcsi felsőbbrendűséged, őszinte leszek, elviselhetetlen. És
támogathatatlan, teszem hozzá. Te is részese vagy...
Art felemeli a kezét. – Nekem is ajánlott üzletet Adán. De elutasítottam.
Szépen elviszem magammal a helyettes államügyészhez, mert ez az
igazságszolgáltatásra tartozik. Ezt követően meg mindent elmondok. A
Keselyűről, a Kerberoszról, a Vörös Ködről.
Hobbs elsápad.
– Ezt nem fogod megtenni, Arthur.
– Nemi Figyelj csak.
Ha Hobbs eddig sápadt volt, most már szinte szellemszerű. – Azt hittem,
hazafi vagy.
– Az vagyok.
Azzal elindul.

578
 Tényleg itt a tavasz. A parkban a fák szinte szétrobbannak a sok színtől, a
levegő meleg, a télnek éppen annyi nyoma érezhető, hogy frissítse a
melegedő tavaszi napot. Art lenéz az amfiteátrumra, ahol iskolás gyerekek
gyűlnek össze tanáruk körül, fiatal párok ülnek és szendvicset esznek,
turisták nyakukban fényképezőgéppel nézik a térképet, majd mutogatnak
egymásnak, idős emberek sétálnak lassan, élvezik a napot, a tavasz melegét.
Ekkor egy repülőgép készül landolni a San Diegó-i reptér rövid
kifutópályáján, a zaj süketítő, de Art még hallja Hobbst. – Nora Hayden.
– Mi van?
– Nálunk van – mondja Hobbs. – Elcseréljük őt.
Art megfordul.
– Ernie Hidalgót nem tudtad megmenteni – folytatja Hobbs. – De Nora
Haydent megmentheted. Nagyon egyszerűen. Hozd el nekem Barrerát.
Különben...
Nem kell befejeznie a fenyegetést.
Szépen golyót repítenek Nora fejébe.
– A Cabrillo hídnál – mondja Hobbs. – Az éjfél olyan melodramatikus.
Mondjuk legyen hajnali három? Akkorra már a homokosok végeznek a kis
üzelmeikkel, de a kocogok még nem jelennek meg. Te a nyugati oldalon
hozod Barrerát, mi a keletin Norát. Arthur? Ha mindenképpen rád tör ez a
szánalmas gyónhatnék, akkor hadd javasoljak egy papot. Ha azt hiszed, hogy
érdekel valakit az „igazságod”, akkor tévedsz. Súlyosan.
Azzal Hobbs a könyve fölé hajol, és olvas tovább.
– Akarod, hogy elintézzem? – kérdi Scachi.
Hobbs bólint. Art Keller jó ember, ehhez kérdés sem férhet, de a
háborúban a jó embereknek is meg kell halniuk.
Art visszamegy a rejtekhelyre, ahol Adánt őrzik.
– A megállapodás rendben van – közli vele.

Egy utolsó meló.

Ezt mondja Scachi Callannek.
Aha. Mindig van egy utolsó meló.
De nem tehetek mást, hinnem kell neki, gondolja Callan, ahogy
keresztülsétál a Balboa parkon.
Vagy megteszed, vagy Nora meghal.

579
 Vesz egy jegyet Harold Pinter Árulására az Old Globe-ban. A szünetben
kimegy rágyújtani, majd odasétál egy sikátorba a színház és az állatkórház
között. A sikátor végén az eukaliptuszfák alatt egy rácsos kapu áll, ami az
autópályára, és a bal oldalon a Cabrillo hídra nyílik. Callant az egyik
oldalon a színház épülete takarja, a másikon meg az állatkórházé, és van
még pár konténer, amelyek mögé be tud bújni. Előveszi mesterlövészpuskája
távcsövét, és megkeresi vele Scachit, aki a hídon szivarozik. A távolság.02
mérföld.
Könnyű lövés lesz, még éjjel is.
Visszamegy a színházba, és végignézi a darabot.

Art az ajtó előtt áll, és becsönget.

Althea remekül néz ki.
Meglepi, hogy Artot látja.
– Arthur...
– Bejöhetek?
– Persze.
Althea bevezeti a nappaliba, és leül mellé a szófára. Ez az én otthonom
lehetett volna, gondolja Art. Az én otthonomnak kellett volna lennie. Csak
éppen eldobtam magamtól valami miatt, ami nem érte meg.
Téged is eldobtalak, gondolja, ahogy Altheára néz.
Kevés nő lesz szebb a korral. Althea nevetése és mosolya vonzó, még a
ráncai is azok. Art észreveszi, hogy festi a haját. Fekete blúzt visel, farmert,
nyaka körül aranyláncot. Artnak eszébe jut, hogy ő vette neki a láncot, de
nem emlékszik, hogy a születésnapjára vagy Valentin-napra. Akár még
karácsony is lehetett, gondolja.
– Michael nincs itthon – mondja Althea. – Moziba ment a barátaival.
– Majd legközelebb találkozunk.
– Minden rendben, Art? – kérdi Althea hirtelen, hangjában
aggodalommal. – Beteg vagy?
– Semmi bajom.
– Mert olyan...
– Egyszer régen – mondta Art – azt akartad, hogy mondjam el az
igazságot. Emlékszel?
Althea bólint.

580
 – Mindennél jobban bánom, hogy nem mondtam el – folytatja Art. –
Mindennél jobban bánom, hogy eldobtalak magamtól.
– Talán még nem túl késő.
Nem, gondolja Art. Már túl késő. Feláll a szófáról. – Mennem kell.
– Jó volt újra látni téged.
– Téged is.
Althea az ajtónál megöleli Artot.
– Vigyázz magadra, jó?
– Persze.
Art kimegy az ajtón.
– Art?
Megfordul.
– Sajnálom.
Semmi baj, gondolja Art. Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak.
Tudja, hogy csapdába sétál. Hogy meg fogják ölni őt és Norát is a
Cabrillo hídon.
Mert nincs más választásuk.

Nora beül a hátsó ülésre Hobbs mellé.

Hobbs nagyon udvarias vele – egy idős úriember fehér ingben, öltönyben,
csokornyakkendőben, a meleg ellenére felöltőben.
Nora gyönyörű, és tisztában van vele. Haját visszafestette szőkére, és
olyan fekete ruhát vettek neki, ami tökéletesen áll rajta. Gyémánt fülbevalót
visel, gyémánt nyakláncot és magas sarkú cipőt. Sminkje tökéletes, szeme
nagy, ajka vörösen csillog.
Úgy érzi magát, mint egy kurva.
Ha az ember szerepet játszik, akkor úgy is kell öltöznie, gondolja.
Hobbs mindent átvesz vele még egyszer, bár Nora pontosan érti és tudja,
mi fog történni. A híd közepén kell találkoznia Adánnal, majd visszasétálnia
vele a kocsihoz.
Utána szabadon távozhat. Sean Callan is.
Új személyazonosságok, új életek, Callan a rejtekhelyen várja, túszként,
aki csak akkor szabadul ki, ha Nora teljesíti a feladatát. Erre semmi szükség
nem volt, gondolja Nora. Eddig teljesítettem a feladatomat. Ebbe bőven
belefér, hogy pár másodpercig tettetem a szerelmet.

581
 Egy dolog zavarja csupán. Az, hogy Adán meg fogja úszni. A CIA, hiszen
ezek az emberek csak a Cég alkalmazottjai lehetnek, szépen gondját viseli
majd, és Adánt soha nem büntetik meg Juan megöléséért.
Ez így nem helyes, Nora utálja is rendesen a helyzetet, de Seanért
megteszi.
Juan pedig megérti.
Ugye?, gondolja Nora, gondolatát a mennyország felé küldi. Mondd, hogy
megérted, mondd, hogy te is úgy gondolod, ezt kell tennem. Mondd, hogy
megbocsátasz a múltbéli bűneimért, meg azért is, amit most fogok elkövetni.

***
Sal Scachi Norára néz a visszapillantó tükörben, és kacsint. Sal érti,
nagyon is érti, hogyan képes egy férfi megbolondulni érte. Még Callan is
szerelmes belé, márpedig Sean Callan egy hidegvérű, lelketlen gyilkos.
Nos, remélem, hogy ma este Nora foglalja le a gondolataidat, Callan.
Remélem, hogy nem fogsz figyelni, mert ma éjjel én eresztek beléd golyót.
Sajnálom, de menned kell. Nem vállalhatom a kockázatát annak, hogy
egyszer csak beszélni kezdesz erről.
Minden készen áll. A hídon drogügyek miatt volt leszámolás, a média
pedig szépen nekiáll hivatalosan is gyászolni Art Kellert, a hőst, aztán egy
vagy két nap múlva kiderül, hogy Kellert megvesztegették a Barrerák, még
több pénzt akart, de ehelyett golyót kapott. Barreráék egy bérgyilkosa
végzett vele.
A rosszhírű Sean Callan.
Ma éjjel új személyazonosságot kapsz, kisfiú.
Most igazán meghalsz.
John Hobbs belélegzi a nő parfümjét.
Az öregemberek, gondolja, ott szereznek örömet maguknak, ahol tudnak.
Régen, nagyon régen, megpróbálta volna elcsábítani. Már ha el lehet
„csábítani” egy prostituáltat. Most már csak azt várja Norától, hogy tegyen
eleget kötelezettségének.
És hozza el nekik Adán Barrerát biztonságban és békében.
Hobbsnak ezzel kapcsolatban nincs bűntudata, nincs lelkiismeret-
furdalása Arthur Keller szomorú, de szükséges kiiktatása miatt.
Mindegy. Az eljövendő világ majd tökéletes lesz, ez most nem az.

582
 Belélegzi a nő parfümét.

Art a saját kocsijával megy a találkozóra.

Adán mellette ül, keze bilincsben. Az utcákon nincs mozgás. Hajnali
háromnegyed három. Art a Harbor úton vezet, mert szereti a hajók, a város
fényeinek és a hold ezüsthídjának látványát.
Adán csendben ül mellette, arcán önelégült mosoly.
– Furcsa dolog ez – mondja Art. – Miattad remélem, hogy van pokol.
– Nehogy azt hidd, hogy végeztünk – feleli Adán. – Raúl miatt még
leszámolok veled.
Art lehúzódik a leállósávba, kirántja Adánt a kocsiból, és a földre
kényszeríti.
Előveszi a .38-asát, és élvezi, hogy a térdelő Adán szemébe kiül a
félelem. Felemeli a fegyvert, és belevágja Adán arcába. Az első csapás
felszakítja a bőrt a bal szeme alatt. A második eltöri az orrát. A harmadik
felhasítja az ajkát, és kitöri két fogát.
Adán fájdalmas nyögve elterül a földön, szájából vér csorog.
– Csak hogy tudd, komolyan beszélek – közli Art. – Ha megpróbálsz
kibaszni velem, esküszöm az élő istenre, hogy agyonverlek. Értesz?
Adán bólint.
– Ki keresett meg téged Parada megölésével kapcsolatban?
– Senki. Parada halála...
Aha, véletlen volt, gondolja Art. Ahogy az is, hogy Tío kisétált a
börtönből, véletlen, hogy Antonucci feloldozott téged. Minden egy kibaszott
nagy véletlen volt. Art a hajánál fogja lábra rántja Adánt, és a pisztollyal
odavág a fülére.
– Ki keresett meg téged Parada megölésével kapcsolatban?
Most mit erősködjek?, gondolja Adán. Most már úgyis mindegy.
– Scachi – feleli.
Art bólint.
Pontosan rá gondoltam én is, gondolja.
– Miért?
– Mert Parada mindent tudott – válaszolja Adán. – Ahogy én is.
– Parada tudott a Kerberoszról?
– Igen.

583
 – A Vörös Ködről?
– Arról is.
Art odalökdösi a kocsihoz, és benyomja az első ülésre.
Itt az ideje elmenni a hídhoz.

Callan elfoglalja a pozícióját.

Fogja a nehéz mesterlövészpuskát, ráhelyezi az állványra, ráteszi az
infravörös távcsövet, rácsavarja a hangtompítót. Lefekszik a kiszáradt fűbe,
és a híd felé fordítja a fegyvert.
Nem nagy kaland. Mihelyst Keller átadja Barrerát, Sal felnéz, bólint,
Callan meg lelövi Kellert.
Aztán szépen elsétál.
Sal szedi majd össze a Park sugárúton, és elviszi Norához. Megkapják az
új útleveleiket, aztán Los Angelesből Párizsba repülnek.
Egy új élet.
Callan elhelyezkedik, készen áll, hogy megölje Art Kellert.
A Vörös Köd Hadművelet amerikai földön.

***
A Cabrillo híd ott íveli át a 63-as utat, ahol az kettévágja a Balboa
parkot.
Art a nyugati oldalon parkol le, a fák mellett, a bowlingpályánál, ahol a
csupa fehérbe öltözött nyugdíjasok szoktak játszani a délutáni napsütésben.
Kinyitja a kocsi ajtaját, könyökénél fogva kihúzza Adánt, megmutatja neki a
.38-asát, és így szól: – Kérlek, próbálj meg elszökni.
Azzal kilöki Adánt a híd nyugati végébe, majd elindulnak kelet felé a
Balboa park fölött.
A híd kövei izzanak a sárga utcalámpák fényében.
Art jobbján irodaépületek állnak, meg a hatalmas rieonfény, rajta a
felirat:

HOTEL CORTEZ.

Azon túl a kikötő terül el, az óceán és a Coronado híd, ami úgy áll ott,
mintha mély álomból ébredt volna a Chicano parkban, Barrio Loganben,

584
ahol Art felnőtt, Balra a Palm kanyon szakadéka, mögötte fenyőfákkal teli
erdők magasodnak a 163-as nyugati oldalán, északkeleten meg a San Diegó-
i Állatkert fényei látszanak.
Előtte a Balboa park, a Kalifornia torony úgy emelkedik két magas
pálmafa fölé, mint egy esküvői torta csúcsdísze. A híd túloldalán Prado, a
hosszú sétálóutca a múzeumok és kertek között, a Prado végén meg egy
víztorony nyújtózik az ég felé a Balboa plázából.
Art sokszor sétált erre.
Szóval Juan atyát a Vörös Köd részeként ölték meg, gondolja Art.
És Hobbs adta ki a parancsot.
Hosszú idő után Art most lát először tisztán.
Mindent ért.

Callan célba veszi Keller homlokát, aztán a mellkasát, majd megint a

homlokát. Lődd fejbe, mondta neki Scachi. A drogkartellek az árulókat
mindig fejbe lövik.

Art meglátja maga előtt a kocsi fényszóróját, ahogy nagy ívben megfordul
a Pradón, majd elindul feléjük. A kocsi, egy fekete Lincoln, megáll a híd
keleti végénél.
Art látja Scachit kiszállni, és kinyitni a hátsó ajtót. Hobbs lassan lép ki, a
botjára támaszkodik, Scachi segít neki. Aztán odamegy a másik ajtóhoz,
kinyitja, Nora száll ki fenséges mozdulattal. Pont úgy, mint egy nő, aki
hozzászokott ahhoz, hogy kinyitják neki a kocsiajtót.
Art érzi, hogy Adán megfeszül.
Ekkor még valaki kiszáll a kocsiból.
A férfi megöregedett. Haja most már teljesen ősz, a bajusza is. Lefogyott,
de mozgása olyan, mint egy régi vágású úriembernek.
A mindig figyelmes Tío belekarol Norába.

Adán meglátja őt, és elmosolyodik.

Nora gyönyörű, a szűrt fényben még inkább. Mintha visszaszerezte volna
erejét, nőiességét. Adán megpróbál odafutni hozzá, de Art visszatartja.
Úgyis Norának kell odajönnie hozzá.

585
 Ne menj túl közel.
Ezt gondolja Callan, miközben Nora a hídon sétál. Szépen menj oda
Barrerához, aztán induljatok a kocsihoz. Nora nem tudja, mi fog történni.
Nem kell tudnia. Callan reméli, hogy még azelőtt odaér a kocsihoz, hogy
neki meg kell húznia a ravaszt.
Nem kell, hogy megint vér fröccsenjen a ruhájára.

A híd közepétől nyugatra találkoznak.

Scachi sétál elől, odaér Arthoz, és így szól: – Ne vedd sértésnek, Arthur,
de el kell kérnem a fegyvered.
Art hátrahúzza a zakóját, Scachi odanyúl, elveszi a .38-ast, és bedugja az
övébe. Ekkor megfordítja Artot, aki nekitámaszkodik a híd kőkorlátjának,
Sal megmotozza. Semmit nem talál, int a többieknek, hogy jöhetnek.
Art nézi, ahogy Tío Norával a karján közeledik. Mintha az oltár felé
vezetné.
Hobbs mögöttük.
Tío ránéz Adán vérző, törött arcára, és így szól Arthoz: – Nem változtál,
mi sobrino.
– Akkor kellett volna agyonlőnöm téged, amikor lehetőségem volt rá.
– Bizony – bólint Tío. – De nem tetted.
– Mit keresel itt?
– Azért jöttem, hogy az unokaöcsém tudja, nem éri semmi baj – feleli Tío.
– És hogy ne öljék meg. Úgy látom, éppen időben érkeztem.
Megöleli Adánt, két kezével átfogja a tarkóját, vigyáz, hogy ne legyen
véres.
– Mi sobrino, Adán. Mit tettek veled?
– Jó újra látni, Tío.
– Kérlek, vedd le róla a bilincset – mondja Tío.
Art odalép Adán mögé, leveszi róla a bilincset, és előrelöki.
Hobbs Artra néz: – Te állód a szavad. Ezt tisztelem benned.
Art megrázza a fejét. – Nem, nem igazán.
Azzal megragadja Hobbst, maga elé rántja az öregembert, mint valami
pajzsot, bal keze Hobbs nyakán, a másik a tarkóján. Egy mozdulat, és Hobbs

586
halott. Scachi előhúzza a fegyverét, de nem mer lőni.
– Tedd le a fegyvert, Sal, vagy eltöröm a nyakát.
– Ha eltöröd, megöllek.
– Oké.
Sal lerakja a revolverét a hídra.
– Most az enyémet is.
Sal lerakja Keller .38-asát a sajátja mellé. Aztán felnéz Keller mögé, és
bólint.

Callan látja.
A célkeresztet Keller tarkójára irányítja, és vesz egy mély levegőt.
Változtasd meg az életed.

Art megszólal: – Nora, az egyik fegyvert dobja le a hídról, a másikat adja

oda nekem.
Adán felnevet.
Akkor azonban már nem nevet, amikor látja Norát ledobni az egyik
fegyvert.
– Mit csinálsz?! – üvölti Adán.
Nora egyenesen a szemébe néz.
– Én voltam a soplón, Adán. Egész végig én voltam.
Adán feje hátrarándul. – Szerettelek.
– Megölted a férfit, akit szerettem – mondja Nora. – Téged soha nem
szerettelek.
Odanyújtja Artnak a pisztolyt.
Sal Art válla mögé pillant, és felkiált: – Lőj!
Art megpördül, hogy szembenézzen a mesterlövésszel.
Scachi előhúz egy fegyvert az övéből, és Art hátára emeli.

Callan a homloka közepén találja el Scachit.

Sal azonnal összerogy, Tío Scachi fegyveréért vetődik.
Art megfordul.
Tío felemeli a fegyvert.
Art kétszer mellbe lövi.

587
 Tío utolsó mozdulatával meghúzza a ravaszt.
A lövedék áthatol Hobbs csípőjén, bele Art lábába.
Mindketten összeesnek.

Hobbs felhúzza magát, megragadja a botját, és megpróbál elvánszorogni

a hídon, úgy imbolyog, mint egy részeg.
Callan a férfi mellkasára céloz.
Hobbs hátán vérrózsa nyílik ki.
A botja csattan a kövön.

Adán odakúszik Tíóhoz.

Kiveszi nagybátyja kezéből a fegyvert.
Callan megpróbál lőni, de Nora útban van.

Art nagy nehezen térdre húzza magát, látja a Tío mellett térdelő Adánt.
Adán kétszer tüzel, mindkét lövedék elzúg Art mellett.
Art szédülten céloz és lő.
A lövedék Tío halott testébe csapódik.
Adán újra tüzel.
Art feje hátrarándul, a levegőben vérszalag repül, a hátára esik, kezéből a
fegyver a mélybe hull.
Adán Norára emeli a fegyvert.
– FÖLDRE! – üvölti Callan.
Nora a földre veti magát.

És Adán is.
Hasra vágja magát, és hason csúszva tüzel.
Callan a híd kőkorlátja miatt még csak nem is látja Adán. Eldobja
fegyverét, és a híd felé rohan.

Adán felkel, és futni kezd.

***

588
 A fájdalom elviselhetetlen. A homlokán lévő mély vágásból a vér Art
szemébe folyik, így alig lát valamit. Küzd a csőlátás ellen, ami azt jelenti,
az agya ki akar kapcsolni. Felpillant, és látja Adánt elfutni. Adán úgy fut,
mintha az elvarázsolt kastélyban rohanna a vidámparkban, jobbra-balra dől.
Art felhúzza magát, elesik, megint feláll.
Aztán ő is futni kezd.

Adán hallja üldözője lépteit.

Fuss, mondja magának. Tudja, hogy nem kell eljutnia a határig, elég a
barnáig, ott kopogni a megfelelő helyen, mire az ajtók kinyílnak Adán
Barrerának, de becsukódnak Art Keller előtt.
Szóval rohan a Pradón, ami a hajnali órákban teljesen kihalt, a múzeumok
épületei úgy magasodnak körülötte, akár egy elveszett város falai. Ha a
Pradón keresztül eljut a Park sugárútra, akkor semmi baj sincs. Ezernyi
helyen tud elbújni a sötétségbe, hogy aztán eljusson a barrióba.
Látja maga előtt vagy ötven méterre a Prado végét jelző a szökőkutat,
fényei csillognak az ezüstös vízen.

Art is látja.
Tudja, hogy mit jelent.
Ha Adán eléri a szökőkutat, akkor valószínűleg örökre eltűnik. Az
emberei a Huszonnyolcadik utcában elrejtik, és átjuttatják a határon. Art
megfeszített erővel gyorsabban fut, annak ellenére, hogy minden egyes
lépéstől felizzik a fájdalom a lábában.
A távolban szirénákat hall, és azon tűnődik, a képzelete játszik-e vele.

Adán is hallja a szirénákat, fut tovább.

Pár méter, és eléri a szökőkutat.
Megfordul, hogy megnézze, hol van Keller.
Art ugrik.
A vállánál kapja el Adánt, és a szökőkút alacsony falán keresztül a vízbe
löki.
Adán felkel, kezét Art arcába vágja, ujjával a szemét keresi.
Art feje felrobban a fájdalomtól, de szorosan fogja Adán ingét, nem

589
engedi. Ne engedd el, mondja magának, csak el ne engedd. Adán kitépi
magát Art szorításából, és hátralép.
Art vakon utána veti magát, kétségbeesetten, és érzi, hogy Adán teste az
övé alá szorult, hallja, ahogy a levegő távozik a tüdejéből. A víz véres lesz,
ahol Adán beverte a fejét. Art megragadja a haját, és a fejét a víz alá
nyomja.
Felemeli a fejét, hallja, hogy Adán levegőért kapkod, mire újra lenyomja,
és a víz csobogásán túl ezt üvölti: – Ezt Ernie-ért kapod, a kurva anyád! Ezt
Pilar Méndezért és a gyerekeiért! Ezt Ramosért!
Lenn tartja a víz alatt, élvezi, egyszerűen élvezi, ahogy a férfi lába
tehetetlenül vergődik, élvezi, hogy remeg a teste, élvezi a szenvedését, a
haldoklását.
– Ezt El Sauzalért!
Art még mélyebbre nyomja. Adán küzd, háta ívbe feszül, mintha el akarna
törni. Art ezt nem látja, ő csak egy halott csecsemőt lát anyja karjában. Érzi
a kutya hatalmát.
– Ezt Juan atyáért! – üvölti.
Felrántja Adán fejét, ki a vízből.
A két férfi ott térdel a vízben, levegőért kapkodnak, körülöttük örvénylik
a véres víz, a szökőkút vize folyik le a hátukon.
Art látja a villódzó vörös fényeket, két zsaru közeledik feléjük, kezükben
fegyver. Egyik kezét Adán nyakán tartja, a másikat a levegőbe emeli.
– Ne lőjenek! Ne lőjenek! – üvölti. – Zsaru vagyok! Ez itt a foglyom. Ez
itt a foglyom!
A távolból, akár egy hosszú alagúton keresztül, Nora és Callan sétálnak
feléje.
Aztán hátrazuhan a vízbe.
A vizet hidegnek érzi, tisztának.

590
Epilógus
Közelebbről meg nem nevezett helyszín
2004. május

Nyílnak a pipacsok.
Élénk narancssárga, élénk vörös.
Art gondosan öntözi őket.
És értékeli az iróniát.
Nem zárták börtönbe, a bíró úgy döntött, hogy a Határ Egykori Ura nem
érné meg a reggelt egyetlen szövetségi börtönben sem. Szóval így
rejtekhelyről rejtekhelyre költöztetik a tanúvallomások között, amiket
számtalan bizottság számtalan ülése előtt kell tennie, aztán gyorsan eldugják
valahova, ahol relatíve biztonságban van.
Már három hónapja csinálja, hamarosan megint költözni kell, de Art
egyszerre csak egy nappal foglalkozik, a mai meg napos, és most éppen ezt
élvezi a ház mögötti kertben.
Élvezi a magányt.
Mert csak magadra számíthatsz, gondolja kezében az öntözőkannával, ott
ül a kis pádon, és nekidől a téglafalnak.
Még sincs egyedül.
Mert ott vannak a szellemek.
Nora eltűnt. Végére ért a tanúvallomásának, beleolvadt az új életébe. Art
szeret arra gondolni, hogy Nora Callannel van, aki szintén eltűnt. Kellemes
gondolat.
Adán tizenkét, egymást követő életfogytig tartó börtönbüntetését tölti egy
szövetségi börtönben, ami szintén kellemes gondolat. Art beült a
tárgyalóterembe, és nézte, ahogy Adánt megbilincselve elvezették, és
közben azt üvöltözte, hogy ne érezze magát biztonságban, mert a vérdíj még
mindig ott van a fején.
És ki tudja, gondolja Art, talán valaki majd meg is akar dolgozni érte.
Adán bukása után a drogok körülbelül tizenöt percig nem áramlottak be
Amerikába, amikor is új gyerekek vették át a helyét. Soha ennyi drog nem
öntötte még el Amerika utcáit.

591
 Art tanúvallomása alapján a Kongresszus vizsgálóbizottságot állított fel a
Kerberosz és a Vörös Köd Hadművelet ügyében. Egyben az ígérték,
cselekedni fognak. Eddig semmi nem történt. A kormány több millió dollár
segélyt ad Kolumbiának a drogtermesztés felszámolására. A pénz javát
helikopterekre költik, amiket aztán a felkelők ellen vetnek be. A háború
folytatódik.
Juan Parada bíboros halálát továbbra is szerencsétlen balesetként tartják
^nyilván.
Art úgy gondolja, keserűnek kellene lennie.
Néha meg is próbálja, de olyan, mintha egy korábbi élet enyhén
nevetséges paródiájában játszana, így abbahagyja. Althie és a gyerekek – a
pokolba is, gondolja, ők már nem gyerekek – ma délután beugranak
meglátogatni, és jókedvű akar lenni, amikor megérkeznek.
Még nem tudja, mi fog történni, mennyi időt kell még ebben az átmeneti
állapotban eltöltenie, és egyáltalán vége lesz-e ennek valaha. Vezeklésként
fogadja a vele történteket. Még mindig nem tudja, hisz-e istenben, csak
reménykedik, hogy van isten.
És talán ennél többet nem is tehetünk ebben a világban, gondolja, ahogy
felkel, és öntözi tovább a virágokat: gondozzuk a kertünket, és
reménykedünk, hogy van isten.
Minden ellenkező bizonyíték ellenére.
Nézi a szirmokon csillogó vízcseppeket.
Aztán gyorsan elmormol egy imát, amit régen hallott. Ugyan nem érti, de
megragadt a fejében.
Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!

592
DON WINSLOW
Don Winslow 1953-ban született New Yorkban.

Apja tengerészgyalogos volt, így hatéves korára a keléti part szinte összes
államában megfordultak. Már gyerekként színpadra lépett, illetve számos
rádióreklámhoz adta a hangját. Ugyan soha nem akart színész lenni, de
tapasztalatainak köszönhetően egyetem alatt a Ford Alapítvány egyik
színházának vezetését bízták rá.
A Nebraskai Egyetemre járt Lincolnban, újságírásból és afrikai
történelemből diplomázott. Másodéves korában Dél-Afrikába utazott, a
Fokvárosi Egyetemen dolgozott kutatóként és újságíróként. Emellett pénzt
csempészett be az Egyesült Államokból egy szervezet javára, amely
iskolákat épített és rendezett be Sowetóban. Mivel a szervezetet a dél-
afrikai kormány betiltotta, Winslow-t letartóztatták, majd kiutasították az
országból. Egy ideig Afrikában kalandozott, majd Nairobin keresztül
hazautazott Amerikába, ahol két évig még színházigazgatóként dolgozott,
aztán az idahói Beyond Hope-ba költözött, egy eldugott faházba, állatokat
tartott.
Innét ismét New Yorkba vezetett az útja, itt mozikat igazgatott. Miután
lopás miatt több vezetőt lebuktatott, kirúgták, és fél évig munkanélküli
segélyen élt. Ekkor egy barátja átvette számos mozi üzemeltetését a Times

593
Square-en, és megkérte Winslow-t, hogy segítsen felszámolni a szervezett
lopást és csalást. Winslow ekkor egy detektívügynökségnél kezdett el
dolgozni, és többek közt rendszeresen nyomozott New Yorkban, Londonban
és Amszterdamban.
Ezt követően a Nemzetközi Tanulmányok Intézetében helyezkedett el, ahol
a külügyminisztérium, több bűnüldöző szerv és a média képviselőit
készítette fel, hogy mit tegyenek egy esetleges terrortámadás és emberrablás
esetén.
Később újabb diplomát szerzett, ezúttal hadtörténelemből. Szakterülete a
bennszülött egységek használata az ellenforradalmi hadviselésben. Még
mindig magándetektívként dolgozott, amikor a külügyi szolgálat helyett
inkább egy szafarikat szervező cégnél helyezkedett el, és öt éven keresztül
ilyen utakat szervezett többek közt Kenyába. Feleségével is itt találkozott,
Thomas nevű fiuk 1989-ben született. Winslow beleunt az utazásba, és
szakértőként és elemzőként egy biztosítási csalások és gyújtogatások
nyomozására szakosodott cégnél helyezkedett el. Amióta a cég tönkrement,
Winslow ismét magándetektívként folytatja a munkáját. Ebből született első,
igazi áttörést jelentő műve 1997-ben The Death and Life of Bobby Z
címmel, amelyet 1999-ben követett a California Fire and Life. A
Drogháború 2005-ben jelent meg, hatalmas nemzetközi sikert aratva. The
Winter of Frankie Machine című regénye 2006-ban került a boltokba, a
könyv alapján készülő filmet Michael Mann rendezi, a címszerepben pedig
Robert De Niro lesz látható. A regény magyarul a film 2009-es
bemutatójával egy időben jelenik meg. Legújabb könyve The Dawn Patrol
címmel 2008 júniusában lát napvilágot az Egyesült Államokban.
Winslow lelkes hokirajongó és megszállott pisztránghorgász, feleségével
és fiával a kaliforniai Dana Pointban és a connecticuti Rivertonban él.

594
 JEGYZETEK

[1]
A Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája
[2]
Drug Enforcement Agency – Drogellenes Ügynökség
[3]
Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs – Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatala
[4]
Szász Károly fordítása
[5]
El Paso Hírszerzési Központ
[6]
Helyesen nyugati másodszomszéd. (szs)
[7]
Jánosy István fordítása
[8]
Pék Zoltán fordítása
[9]
Pék Zoltán fordítása
[10]
A Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája
[11]
Internal Revenue Service – az Egyesült Államok adóhatósága
[12]
Special Air Service – A brit hadsereg különleges egysége
[13]
Immigration and Naturalization Service – Bevándorlási Hivatal
[14]
Bureau of Alcohol, Tobacco, Firearms and Explosives – Alkohol-, Dohány-, Lőfegyver- és
Robbanóanyagellenes Ügynökség
[15]
Pék Zoltán fordítása
[16]
Jánosy István fordítása
[17]
Kuangtung Tengeri Szállítmányozási Vállalat
[18]
National Security Agency – Nemzetbiztonsági Ügynökség
[19]
Devecseri Gábor fordítása

595
 TARTALOM
Prológus
Első rész EREDENDŐ BŰNÖK
1. A férfi Sinaloából
2. A vad ír
3. Kaliforniai lányok
Második rész KERBEROSZ
4. A mexikói trambulin
5. Narcosantos
6. Fenekestül megrendül
7. Karácsonykor
Harmadik rész NAFTA
8. Az ártatlanok napja
9. Halottak napja
Negyedik rész AZ ÚT ENSENADÁBA
10. A Golden West
11. Csipkerózsika
12. A sötétségbe csúszva
Ötödik rész AZ ÁTKELÉS
13. A szellemek élete
14. Pásztorál
15. Az átkelés
Epilógus
DON WINSLOW
JEGYZETEK

596
Tartalomjegyzék
Prológus 4
Első rész EREDENDŐ BŰNÖK 7
1. A férfi Sinaloából 8
2. A vad ír 60
3. Kaliforniai lányok 92
Második rész KERBEROSZ 109
4. A mexikói trambulin 110
5. Narcosantos 162
6. Fenekestül megrendül 197
7. Karácsonykor 228
Harmadik rész NAFTA 257
8. Az ártatlanok napja 258
9. Halottak napja 327
Negyedik rész AZ ÚT ENSENADÁBA 411
10. A Golden West 412
11. Csipkerózsika 436
12. A sötétségbe csúszva 486
Ötödik rész AZ ÁTKELÉS 530
13. A szellemek élete 531
14. Pásztorál 561
15. Az átkelés 577
Epilógus 591
DON WINSLOW 593
JEGYZETEK 595

597