Robert Ludlum

A PROMÉTHEUSZ-
ÖSSZEESKÜVÉS

A mű eredeti címe: The Prometheus

Deception
Copyright © 2000 by Myn Pyn LLC
Minden jog fenntartva!

Fordította: Fazekas László

 Címlapterv: Cséve Gábor

Hungarian translation: © I.P.C. Könyvek Kft.

2001.
Főszerkesztő: Ivanics István

Felelős szerkesztő: Talpas János

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.
Felelős kiadó: Ivanics Istvánné
MEGAPRESS 2000 Nyomda
Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató
ISBN 963 635 200 3

Prométheusz leszállt az égből,

hogy megajándékozza
 az embereket a tűzzel.
Rossz ötlet volt
BEVEZETÉS

Karthágó, Tunézia
3.22
Az esőt mintha dézsából öntötték volna, a
szél vadul süvített, űzte, kergette a szárazföld
felé a magasra tornyosuló hullámokat. A
partvonal előtt, a sekély vízben tucatnyi sötét
alak botladozott, mint valami hajótörés
túlélője, húzta maga különleges vízhatlan
anyagból készült, úszóképességét sok órai
ázás után is megtartó zsákját. A vad vihar
váratlanul tört rájuk, de egyikük sem bánta,
mivel tovább csökkentette az esélyét annak,
hogy illetéktelen szemek észreveszik őket.
Kel kis vörös villanást láttak, az előőrs
jelzését, hogy biztonságosan partra lehet
szállni. Biztonságosan? Azért, mert a tunéziai
Garde Nationale nem őrzi a partnak ezt a
szakaszát? Úgy érezték, hogy az elemek
támadása sokkal veszélyesebb, mint bármi,
amivel a tunéziai parti őrség próbálkozhat.
A feketére festett arcú férfiak a hullámokkal
elkeseredett küzdelmet víva küzdötték
magukat előre, és, hangtalanul, csaknem
egyszerre másztak ki az ősi pun kikötő
romjai mellett a fövenyre. Gyorsan
megszabadultak a fekete egyenruhájukra
húzott fekete, vízhatlan gumiöltözéküktől,
kibontották csomagjaikat, és sietve
szétosztották a felszerelést: Heckler & Koch
MP-10-es géppisztolyokat, Kalasnyikovokat,
mesterlövész-puskákat. Számuk egyre
gyarapodott, több hullámban megérkeztek a
társaik.
Kiképzőjük az elmúlt néhány hónapban
pillanatnyi lazítást sem engedélyezett nekik,
még akkor is tovább gyötörte őket, amikor
már úgy érezték, hogy erejük végére jutottak;
mindent precízen megtervezett és
begyakoroltatott velük. Az Al-Nahda
szabadságharcosai voltak, valamennyien
tunéziaiak. Egyetlen közös vágy hajtotta
őket: felszabadítani hazájukat az elnyomók
igája alól. A parancsnokaik voltak csak
külföldiek – képzett terroristák, hitsorsosaik,
a Hezbollah legradikálisabb szárnyának
egyik elit sejtjétől jött szabadságharcosok.
A sejtet, most éppen a mintegy ötven
válogatott tunéziait is a híres terrorista, Abu –
teljes nevén Abu Intikvab, „a bosszú atyja” –
vezette.
A félelmet nem ismerően vad, elszánt, az
ellenségei számára megfoghatatlan Abu egy
líbiai táborban, Zuara mellett képezte ki az
Al-Nahda harcosait. Az elnöki palota
életnagyságú makettjén gyakoroltatta be
velük az akciót, és halálosabb,
kivédhetetlenebb taktikai fogásokat mutatott
nekik, mint amilyeneket addig ismertek.
Az osztag alig harminc órája, Zuarában szállt
fel egy ötezer tonnás, orosz gyártmányú
teherhajóra, amely általában tunéziai textilért
cserébe líbiai termékeket szállított Tripoli és
a tunéziai Binsert között. Az erős, de kívülről
már igencsak kopott, megviselt öreg hajó
észak-északnyugati irányban végighaladt a
tunéziai part mentén, elhagyta Sfax és Sousse
kikötővárosokat, a Tib-fokot megkerülve a
La Goulette haditengerészeti támaszponton
túl befutott a Tuniszi-öbölbe, és hogy a
tunéziai parti őrség járőrei még ne találják, a
parttól öt mérföldnyire vetett horgonyt. Vízre
kerültek az erős motorral ellátott,
merevítőbordás, felfújható csónakok, és pár
perccel később a kommandó elérte Karthágó
viharos vizeit, azét az ősi föníciai városét,
amely az időszámítás előtt az ötödik
században olyan hatalmas volt, hogy Róma is
komoly vetélytársat látott benne. Ha a
tunéziai őrségből bárki megfigyeli azt a
területet radaron, akkor is csak egy Binsert
felé tartó, menet közben néhány percre
megálló, öreg teherhajót látott volna.
A vörös fényjelzést leadó férfi a parton halk
parancsokat osztogatott, csak megszokásból
eresztett meg néha egy-egy káromkodást,
nem azért, hogy tekintélyét erősítse, az
ugyanis megkérdőjelezhetetlen volt.
Khefijája fölött katonai anorákot viselt, arcát
rövidre nyírt, sűrű, fekete szakáll keretezte.
Abu.
– Halkabban! Ne zajongjatok! Ide akarjátok
csődíteni az egész Gárdát? Siessetek!
Mozogjatok már, mozogjatok, világ
tohonyái! A vezetőtök börtönben rohad, amíg
ti itt szerencsétlenkedtek! Kifogy, a benzin a
teherautókból, ha így szöszmötöltök!
A mellette álló férfi infravörös távcsövével
szótlanul pásztázta a környéket. A tunéziaiak
csak úgy ismerték, hogy a Technikus. A
Hezbollah egyik fő fegyverszakértője volt,
jóképű, tejeskávé-barna-bőrű ember dús
szemöldökkel, csillogó, barna szemmel.
Aburól nem sokat lehetett tudni, de róla, Abu
bizalmas tanácsadójáról még kevesebbet.
Állítólag gazdag szír szülők gyermeke volt,
Damaszkuszban és Londonban nevelkedett,
és a brit fővárosban vált a lőfegyverek és
robbanószerek páratlan szakértőjévé.
Miután sokadszor is végigpásztázta a
környéket, a Technikus szorosabbra vonta
magán vízhatlan köpenyét, és halkan,
nyugodtan odaszólt Abunak:
– Nem akarom elkiabálni, testvérem, de az
akció egyelőre simán zajlik. Az álcázott
teherautók a helyükön vannak, a harcosok az
Avenue Habib Burgibára vezető rövid úton
nem ütköztek ellenállásba. Az előbb közölték
rádión, hogy az első csapat elérte az elnöki
palotát. A felkelés megkezdődött. –
Miközben ezt mondta, többször is az órájára
pillantott, mintegy folyamatosan ellenőrizve,
hogy minden az előzetesen megállapított
menetrend szerint zajlik-e.
Abu büszkén, fensőbbségesen bólintott –
olyan ember volt, aki a teljes sikernél
kevesebbel nem érte be. Hangos robbanások
jelezték, hogy valahol a közelben csata dúl.
Az elnöki palota bármikor eleshet, és már
csak néhány óra hiányzott ahhoz, hogy
harcos iszlámhívők ellenőrzése alá kerüljön
egész Tunisz. – Várjuk meg, amíg egészen
biztos a siker! Ne gratuláljunk magunknak
előre – mondta halk, feszes hangon Abu. Az
eső észrevehetően enyhült, és pár perccel
később amilyen hirtelen jött, ugyanolyan
hirtelen el is vonult a mediterrán vihar.
A part csöndjét váratlanul izgatott arab
kiáltások verték fel. Sötét alakok rohantak át
a homokon. Abu és a Technikus gyorsan a
fegyveréhez kapott, de aztán észrevették,
hogy Hezbollah-beli testvéreik azok.
– Zéró-egyes!
– Csapda volt!
– Istenem! A magasságos Allahra,
bekerítették őket!
Négyen voltak, rémülten, kifulladva álltak
meg a vezér előtt. – Zéró-egyes vészjelzés
jött! – mondta az, amelyik a PRC-117-es
tábori rádiót cipelte a hátán. – Közölték,
hogy a biztonsági erők a palotánál
bekerítették őket, utána rögtön megszakadt az
adás. Árulást emlegettek.
– Hogy fordulhatott ez elő? – kérdezte
döbbenten a tanácsadójától Abu.
– Az előkészített hadianyag, a tankelhárító
fegyverek, a lőszer, a C-4 selejtes volt! –
mondta a négy harcos közül a legfiatalabb. –
Mind használhatatlan! A kormánykatonák
lesben várták őket! Csapdába csalták, az első
pillanattól kezdve félrevezették őket!
Abu arca összerándult a fájdalomtól, nyoma
sem volt rajta megszokott derűs
nyugalmának. – Ja szahbi! – szólt első számú
bizalmasának. – Bölcs tanácsodra lenne
szükségem.
A Technikus az órájára nézve közelebb lépett
a rettegett terroristához. Abu a vállára tette a
kezét, és nyugodt, halk hangon azt mondta: –
Áruló, beépített kém van a sorainkban. A terv
tökéletes volt, de elárulták.
Gyors, alig észrevehető jelzést adott hüvelyk-
és mutatóujjával, és a négy harcos egyből a
Technikusra vetette magát, megragadta a
lábát és a karját. A tanácsadó minden erejét
összeszedve küzdött, de nem bírt a remekül
kiképzett terroristákkal. Gyors villanás; Abu
jobb keze sebesen előrelendült, fogazott élű,
görbe tőrt döfött a Technikus hasába, és lefelé
nyomva rántotta vissza, hogy lehetőség
szerint maximálisra növelje a hatást. – És az
az áruló te vagy! – mondta villámló
tekintettel.
A Technikusból csak egy rövid kiáltás
szakadt fel. Borzalmas kín szaggatta a testét,
de az arca nyugodt, közömbös maradt. –
Nem, Abu! – tiltakozott a vád ellen.
– Disznó! – kiáltott rá a vezér, és másodjára a
hasa alját vette célba. – Senki nem ismerte az
időzítést, az egész tervet! Senki! És te
ellenőrizted a fegyvereket! Csak te lehettél!
Valahol a közelben erős fényű jelzőrakéta
röppent váratlanul a magasba, sisteregve
szerteröppenő, izzó magnéziumszemcséi az
egész partszakaszt bevilágították. Abu
megpördült, és amerre csak nézett,
khakiszínű egyenruhát viselő, géppisztolyos
alakokat látott – a tunéziai nemzeti gárda
elitkommandósait. Az égből hallatszó
dübörgés helikopterek érkezését jelezte.
Vad fegyverropogás kezdődött, hosszú
sorozatok kaszálták le Abu embereit, még
mielőtt képesek lettek volna valódi ellenállást
kifejteni. A csatazaj végeztével hirtelen beállt
csönd kísérteties volt. Mindenütt halottak
hevertek, egyedül a terroristavezér és
fegyverszakértője nem kapott golyót.
Bár összes embere meghalt, Abut mintha
hidegen hagyta volna a veszteség, csupán
arra koncentrált, hogy végezzen az árulóval.
Görbe tőrét újabb döfésre lendítve pördült a
Technikus felé, aki megpróbált védekezni, de
hasztalan. Annyi vért veszített, hogy lába
erőtlenül összecsuklott, teste a földre rogyott.
Abu éppen rá akarta vetni magát, hogy
megadja neki a kegyelemdöfést, amikor erős
kezek ragadták meg hátulról, visszarántották,
és a homokra szorították.
A terroristavezér a szemében dacosan lobogó
tűzzel adta meg magát a kormánykatonák
fölényének. Nem félt semmilyen kormánytól;
a kormányok gyávák, mondogatta gyakran.
Többször fogságba esett már, de a
nemzetközi jogra, valamilyen kiadatási
egyezményre való hivatkozással mindig
elengedték, vagy egyszerűen csak
kitoloncolták. Színfalak mögötti
megállapodások születtek, amelyek
eredményeként csöndben elengedték, és
titokban maradt az is, hogy egyáltalán
megfordult az illető országban. Egyetlen
kormány sem akadt, amely vállalni merte
volna, hogy magára vonja a Hezbollah
haragját, és a vele járó terrort.
Abu még csak nem is küzdött, elernyesztette
a testét, és hagyta, hogy a katonák
elvonszolják. Amikor azonban a Technikus
mellé ért, az arcába köpött, és ádáz dühvel
odasziszegte: – Már nem sokáig mocskolod
be a világot, áruló! Disznó! Megdöglesz az
árulásodért!
Miután Abut elvitték, azok, akik korábban
megragadtak, óvatosan egy készenlétben
tartott hordágyra fektették a Technikust, majd
közeledő parancsnokukat meglátva hátrébb
húzódtak. A tunéziai letérdelt, megvizsgálta a
sebet; a Technikus összerándult, de egyetlen
hang sem hagyta el a torkát.
– Könyörületes isten! Csoda, hogy egyáltalán
eszméletén van! – mondta erős arab
akcentussal, de angolul a százados. – Súlyos
a sebe, és rengeteg vért vesztett.
– Ha az emberei gyorsabban reagálnak a
jelzésemre, most nem lenne semmi bajom –
felelte a Technikus néven ismert férfi, és
önkéntelenül megérintette miniatűr
nagyfrekvenciás rádióadóval felszerelt
karóráját.
A százados figyelmen kívül hagyta a
megjegyzést. – Az az SA-341-es elviszi egy
szigorúan őrzött marokkói kórházba –
mondta az alacsonyan lebegő helikopterre
mutatva. – Nem tudom, kicsoda valójában, és
azt sem, hogy kik a megbízói, de van egy
ötletem…
– Hasra! – suttogta élesen a Technikus, és
félautomata pisztolyát a hónaljtokból
előkapva öt gyors lövést adott le. A közeli
pálmafacsoport felől fájdalmas kiáltás
hallatszott, és mesterlövész puskával a
kezében egy holttest esett a lombok közül a
földre. Az Al-Nahda egyik harcosa
valahogyan túlélte társai lemészárlását, igaz,
nem sokkal.
– Magasságos Allah! – kiáltott fel ijedten a
százados, és a fejet óvatosan fölemelve
körbepillantott. – Azt hiszem, most már
kvittek vagyunk.
– Figyeljen ide! – válaszolta küszködve az
arab, aki nem is volt arab. – Mondja meg az
elnöknek, hogy a belügyminisztere az Al-
Nahda titkos szimpatizánsa, és magának
akarja az államfői tisztséget. A védelmi
miniszter helyettese támogatja, és vannak
mások is…
A vérveszteség túl nagy volt, a Technikus
elájult, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet

Washington, D. C.
Öt héttel később
A beteget különgép vitte a Washingtontól
húsz mérföldre északnyugatra fekvő magán
leszállópályára. Bár ő volt az egyetlen utas,
senki nem beszélgetett vele a fedélzeten, a
személyzet csupán azt tisztázta, mik a
kívánságai. Senki nem tudta a nevét, de
afelől valamennyien biztosak voltak, hogy
fontos ember. A gép érkezésének semmilyen
– katonai vagy polgári – légiforgalmi
nyilvántartásban nem maradt nyoma.
A névtelen utast közönséges kocsi vitte
Washington belvárosába, és – saját kérésére –
a Dupont Circle közelében, egy garázsnál
tette ki. A férfi sima szürke öltönyt viselt
puha bőrből készült pomponos
papucscipővel, amely meglehetősen sokszor
lehorzsolódott már, az ideálisnál többször lett
kipucolva. Első ránézésre meg lehetett
állapítani, hogy egy az arctalan és színtelen
tömeget alkotó, Washingtonban sok ezrével
található középszintű lobbista és hivatalnok
közül.
Senki nem figyelt rá, amikor a garázsból
kilépve, erősen bicegve végigment a
belvárosi utcákon, és a 21. utcától nem
messze betért a K utca 1324-be. A
szürkésbarna, betonból és színezett üvegből
készült épület semmiben sem különbözött
Washington északnyugati részének többi
jellegtelen, lobbista csoportoknak,
kereskedelmi szervezeteknek, utazási
irodáknak, vállalati központoknak otthont
adó irodaházától. A főbejárata melletti
sárgaréz táblák tanúsága szerint a házban két
vállalat – az Innovation Enterprises és az
American Trade International – is működött.
Csupán egy kiválóan képzett, speciális
szakismeretekkel rendelkező műszaki
szakember vehetett volna észre néhány
szokatlan, a házat a nagy átlagból kiemelő
apróságot, például azt, hogy minden
ablakkeretbe beépítettek egy lézerakusztikus
külső megfigyelést lehetetlenné tevő
piezoelektromos oszcillátort, és hogy a tetőn
a gépészeti berendezések között nagy
frekvenciájú ultrahangos jeladók is vannak,
amelyek rádióhullámokból burkot vonnak az
épület köré, meghiúsítva ezzel minden
elektronikus lehallgatási kísérletet.
A K utcai szomszédok – kopaszodó vállalati
jogászok, örökké fancsali képet vágó, a
legnagyobb melegben is állig
begombolkozott hites könyvvizsgálók – nem
ebbe a csoportba tartoztak. Mint minden
irodaházba a környéken, a K utca 1324-be is
reggel, hivatali munkakezdéskor érkeztek
meg az alkalmazottak, normális időben
távoztak, és a szemetet is az előírt napokon
rakták ki a hátsó fronton, egy szűk kis
mellékutcában álló Dumpster konténerekbe.
A szomszédok tehát elégedettek voltak, és a
Direktorátus is, mivel sikerült úgy titokban
tartani a létét, hogy közben mindenki szeme
előtt legyen.
A férfi elmosolyodott magában, amikor erre
gondolt. Hát hogyne! Kinek is jutna eszébe,
hogy a világ legtitkosabb titkosszolgálati
szervezete közönséges irodaépületben székel
a washingtoni K utcán, mindenki orra előtt?
A Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA a
virginiai Langleyben, a Nemzetbiztonsági
Ügynökség, az NSA pedig a marylandi Fort
Meade-ben épített magának bevehetetlen,
messziről ordító erődöt. Nézzétek, itt
vagyunk, hirdették ezek a központok,
valósággal biztatva rá az ellenfeleket, hogy
hatoljanak át a biztonsági rendszerükön; ami
időnként elkerülhetetlenül be is következett.
A Direktorátussal összehasonlítva ezek az
állítólagos titkos szervezetek, körülbelül
annyira voltak titkosak,
megközelíthetetlenek, mint az Amerikai
Állami Posta.
A férfi az utcáról belépve megállt a K utca
1324. számú épület szűk előterében, ahol –
mint a világ legtöbb korszerű irodaépületében
– jókora réztábla volt a falon, és alatta egy
teljesen hagyományosnak tűnő, falra szerelt
telefonkészülék. Leemelte a kagylót, beütött
egy hosszú számsort, és a végén mindaddig a
kettőskereszt-gombon tartotta az ujját, amíg
meg nem hallotta a halk sípolást, amely
jelezte, hogy a készülék elektronikusan
leképezte az ujjrajzolatát, elemezte,
összehasonlította az adatbázisában tárolt
mintával, és el is fogadta. A kagylót ez után
sem tette le, megvárta, hogy a készülék
háromszor kicsöngjön, és egy gépies női
hang megkérdezze, mit óhajt.
– Megbeszélt találkozóm van Mr.
Mackenzie-vel – mondta a férfi, a számítógép
pedig néhány másodperc alatt elemeire
bontotta a mondatot, Összehasonlította őket a
gondosan tárolt hangmintákkal, és csak
miután elfogadhatónak találta őket, hangzott
fel a továbbhaladást engedélyező, halk búgás.
A férfi a helyére akasztotta a telefonkagylót,
és a golyóálló belső üvegajtót kinyitva egy
újabb, szűk előtérbe lépett. Másodpercekig
nyugodtan, mozdulatlanul állt, hagyta, hogy a
három falba épített, nagy felbontású kamera
különböző szögből végigpasztázza az arcát,
és digitális jelekké átalakítva összehasonlítsa
az adatbázisban őrzött „portréval”.
A harmadik ajtón belépve jellegtelen, fehér
falú, tömegárunak számító szürke
padlószőnyeggel borított fogadóhelyiségbe
ért, ahol rejtett, bármilyen eldugott fegyver
észlelésére alkalmas detektorok vizsgálták át.
Az egyik sarokban márványlapos konzolon
az American Trade International nevű,
csupán jogi dokumentumok, cégbírósági
bejegyzések formájában létező cég
prospektusai hevertek. A komor,
rezzenéstelen arcú őr intésére Bryson
továbbment egy pácolt diófapanelekkel
burkolt falú, kellemesen berendezett
helyiségbe, ahol tucatnyi munkatárs
dolgozott kényelmes íróasztaloknál.
Ránézésre a tágas iroda ugyanúgy lehetett
volna egy elegáns manhattani, az 57. utca
környékére való művészeti galériáé, mint egy
jól menő ügyvédi irodáé.
– Nick Bryson! – kiáltott fel a belépő láttán
Chris Edgecomb, és felpattant a számítógépe
mellől. A Guyanában született, ruganyos
testű, tejeskávébőrű férfi négy éve dolgozott
a Direktorátus kommunikációs részlegében –
az operatív munkatársak üzeneteinek vétele,
és a nekik szóló utasítások, információk
továbbítása volt a feladata. Bryson elé ment,
és melegen kezet rázott vele.
Nicholas Bryson tisztában volt azzal, hogy
Edgecomb és a többi hasonló munkakörben
dolgozó valódi hőst lát benne. „Csatlakozz a
Direktorátushoz, és változtasd meg a
világot!”, mondta gyakran, a dél-
amerikaiakra jellemző dallamos angolsággal
Edgecomb, és olyankor mindig Brysonra
gondolt. Mivel nem túl sűrűn fordult elő,
neki és irodai munkára kárhoztatott
kollégáinak is esemény volt, ha találkoztak
Brysonnal.
– Bántottak? – kérdezte mély együttérzéssel a
hangjában, és rögtön folytatta is, mivel
sokkal okosabb volt annál, semhogy választ
várt volna. – Majd imádkozom Szent
Kristófhoz. Meglátod, hamar rendbe jössz.
A Direktorátus talán legfontosabb működési
elve volt a feladatok, mindenfajta
tevékenység részekre bontása és szétosztása.
Egyetlen ügynök, belső munkatárs sem
kerülhetett soha annyi ismeret birtokába,
hogy veszélyeztesse a nagy egész
biztonságát. A szervezeti felépítéssel még az
olyan veteránok sem lehettek pontosan
tisztában, mint Bryson. Természetesen ismert
néhány irányítót, de a terepen dolgozók
egymástól elszigetelten működtek,
mindegyiknek megvolt a maga külön sejtje.
Ha több embert igénylő feladat adódott,
akkor arra az alkalomra kitalált fiktív névvel,
háttérrel ismerték meg egymást. Több volt ez
egyszerű cselekvési módnál, maga volt a
mindig, minden körülmények között
betartandó szentírás.
– Rendes vagy, Chris – felelte Bryson.
Edgecomb szerényen elmosolyodott, és a
mutatóujjával fölfelé bökött. Tudta, hogy
Bryson magához a „nagy emberhez”, Ted
Wallerhez megy megbeszélésre – vagy talán
kihallgatásra? Bryson elmosolyodott,
barátságosán rácsapott a vállára, és a lift felé
indult.
– Maradjon! A világért fel ne álljon! –
mondta élénken, belépve Ted Waller második
emeleti irodájába, de a szoba gazdája a
figyelmeztetés ellenére teljes százkilencvenöt
centiméteres magasságában, mind a
százötven kilójával fölemelkedett.
– Jóságos isten! – mondta, miután alaposan
szemügyre vette Brysont. – Úgy néz ki,
mintha tegnap szabadult volna egy
hadifogolytáborból.
– Így jár az, aki harminchárom napot tölt
Marokkóban egy amerikai kormányklinikán
– felelte Bryson. – Egy kicsit más, mint a
Ritz.
– Talán nem is ártana, ha egyszer megkéselne
egy őrült terrorista – mondta Waller, és
terebélyes hasához nyúlt. Annál is nagyobb
volt, amilyennek Bryson utoljára látta, bár
rendkívüli méreteit jótékonyan ellensúlyozta
mesterien szabott kék gyapjúöltönye,
bikanyakához tökéletesen illeszkedő,
rendelésre készült Turnbull & Asser inge. –
Komolyan mondom, Nick, alig tudtam
magamhoz térni, amikor elmondták, mi
történt. Bolgár Verenszki-tőr volt, fogazott,
és még tekert is rajta. Primitív eszköz, de
mindig megteszi, amit várnak tőle.
Átkozottul kiismerhetetlen munka a miénk.
Mindig ott farag rá az ember, ahol a
legkevésbé várná. – Waller nehézkesen
visszazökkent a tölgyfa íróasztal mögött álló,
vastagon párnázott, magas háttámlájú bőr
karosszékébe. A háta mögötti vastag,
színezett ablak csak szűrten eresztette át a
napfényt. Brysonnak nem maradt más
lehetősége, mint hogy – meglehetősen
szokatlan módon – az íróasztal előtt foglaljon
helyet. A rendszerint energikus, erőtől
duzzadó Waller ezúttal sápadtnak,
enerváltnak tűnt, és mintha a szeme körül is
mélyebbek lettek volna a ráncok, – Azt
mondják, szokatlanul gyorsan rendbe jött.
– Még pár hét, és olyan leszek, mint új
koromban. Legalábbis az orvosok szerint. Az
pedig külön haszon, hogy nem kell félnem a
vakbélműtéttől – egyszer és mindenkorra
megszabadultam ettől a gondtól – felelte
könnyedén Bryson, közben erős fájdalmat
érzett a jobb alhasi tájékon.
– Tudja, miért van itt? – kérdezte Waller,
miután automatikusan bólintott.
– Minden diák tudja, hogy komoly lelki
fröccsre számíthat, ha hívatja az
iskolaigazgató – Bryson próbált könnyed,
játékos hangot megütni, de belül igencsak
feszült, komor volt.
– Lelki fröccs – ismételte meg
megfejthetetlen hangon Waller. Pár
másodpercig csöndben volt, az ajtó melletti
könyvespolcon álló bőrkötéses köteteket
szemlélte, majd ismét Brysonra nézett, és
fájdalmas hangon folytatta: – A
Direktorátusnak nincs nyilvánosan
meghirdetett, mindenki előtt ismert szervezeti
felépítése, de gyanítom, hogy ennek ellenére
tisztában van az alá- és fölérendeltségi
viszonyainkkal. A döntések, különösen a
kulcsfontosságú munkatársainkra
vonatkozók, nem feltétlenül ennél az
íróasztalnál születnek. Bármilyen fontosnak
tartjuk is mi ketten… a fenébe… a legtöbben
ennél az istenverte szervezetnél a lojalitást,
végső soron a jéghideg logika, pragmatizmus
az, ami mindent meghatároz. Ezt maga is
tudja.
Brysonnak egyetlen komoly munkahelye volt
egész életében, és nem sok tapasztalatot
szerzett a főnök-beosztott viszonyt érintő,
néha igen bonyolult munkahelyi
diplomáciában, mégis megszólalt benne a
vészcsengő. Komoly harcot kellett vívnia
magával azért, hogy legyőzze hirtelen
feltámadó vágyát, és ne kezdjen el védekezni,
amit helytelennek érzett volna, a
Direktorátusnál bevett szokásokkal nehezen
összeegyeztethetőnek. Waller egyik kedvenc
mondására gondolt, miszerint „nincs olyan,
hogy balszerencse”, de rögtön eszébe jutott
egy másik szállóige is. – Minden jó, ha a
vége jó – mondta. – És ez az ügy jól
végződött.
– Majdnem elveszítettük – felelte Waller. –
Majdnem elveszítettem – tette hozzá
szomorúan, mint a csalódást okozó, kedves
diákjával beszélő tanár.
– Szerencsére ezen már túl vagyunk –
mondta halkan Bryson. – Terepen nem
nyúlhat a zsebébe az ember, hogy elővegye
az ott és akkor érvényes használati utasítást.
Ezt éppen magától tanultam. Ott rögtönözni
kell, ösztönösen cselekedni, nem előre
megállapított szabályokat követni.
– Ha elveszítjük, az könnyen Tunézia
elvesztését is jelenthette volna. Tudja, a
vízesés-hatás – ha beavatkozunk valamibe,
olyan korán tesszük, hogy meglegyen a
hatása. Minden akció gondosan ki van
számítva, a hatások bemérve, a lehetséges
variációk átgondolva. Úgyhogy több titkos
akciót is kis híján zátonyra juttatott a
Maghrebben, és annak a nagy homokozónak
a többi részén. Kockára tette mások életét,
Nicky. Más műveleteket és életeket. Maga is
tudja, hogy a Technikus legendája bonyolult,
szövevényes módon ugyan, de kapcsolódott
mások legendájához. Mégis hagyta, hogy
füstté váljon, kimenjen a kéményen. Évek
kemény munkája vált haszontalanná maga
miatt.
– Várjon csak…
– Selejtes, használhatatlan hadianyagot adni
nekik! Hogyan gondolhatta, hogy nem kerül
gyanúba miatta?
– Nem lett volna szabad selejtesnek lennie, a
szentségit! – mondta indulatosan Bryson.
– De az volt. Miért?
– Nem tudom!
– Megvizsgálta? – kérdezte Waller.
– Igen… nem… Nem tudom! Meg sem
fordult a fejemben, hogy nem az, aminek
lennie kell.
– Súlyos kihagyás volt, Nicky! Évek
munkáját sodorta veszélybe, éveken át a
legnagyobb titokban végzett tervezést,
értékes embereket. A legértékesebb
embereink közül többnek is veszélybe került
az élete maga miatt. A fenébe is, árulja már
el, hogy mire gondolt!
Bryson szótlanul nézett maga elé egy
darabig. – Csőbe húztak – mondta aztán.
– Hogyan?
– Nem tudom pontosan.
– Ha „csőbe húzták”, az azt jelenti, hogy már
előtte gyanakodni kezdtek magára. Igazam
van?
– Én… nem tudom.
– Nem tudom?! Nem túl bizalomgerjesztő
szavak, nem gondolja? Semmiképpen sem
olyanok, amilyeneket szívesen hallok. Eddig
a legkiválóbb ügynökünk volt. Mi történt
magával, Nick?
– Talán… lehet, hogy valamit elszúrtam. Azt
hiszi, nem gondoltam át legalább ezerszer?
– Nem hallom a választ, Nick –
figyelmeztette Brysont Waller.
– Lehet, hogy nincs is válasz… egyelőre.
– Nem engedhetünk meg, magunknak ilyen
tévedéseket. Nem hunyhatunk szemet ilyen
gondatlanság fölött. Egyikünk sem. Van
bizonyos hibahatár, de azon nem léphetünk
túl. A Direktorátus nem tűri, hogy valaki
súlyosan hibázzon. Ezt maga is tudja, az első
naptól kezdve.
– Gondolja, hogy bármit másképp
csinálhattam volna, vagy hogy valaki
ügyesebb lett volna nálam?
– Tudja, hogy a legjobb! Jobb ügynökünk
talán soha nem is lesz, de ahogy már
mondtam, ezek a döntések testületi szinten
születnek, nem itt, ennél az íróasztalnál.
Brysonnak hideg futott végig a hátán a
bürokratikus fogalmazástól, amelyből
kiderült, hogy Waller mossa kezeit és nem
hajlandó mellé állni. Ted Waller a mentora,
főnöke, barátja, és – tizenöt évvel korábban –
a tanára volt. Ő oktatta inaséveiben, és
személyesen igazította el a pályafutása elején
végrehajtott akciók előtt. Óriási
megtiszteltetésnek számított ez, és Bryson
még mindig annak érezte. Waller volt a
legzseniálisabb ember, akit valaha ismert.
Parciális differenciálegyenleteket oldott meg
fejben, és olyan volt az agya, mint egy
bonyolult, sokszor titkos geopolitikai
ismeretekkel telezsúfolt enciklopédia.
Látszólagos tohonyasága, nehézkessége
elképesztő fizikai felkészültséget takart.
Bryson még mindig tisztán látta maga előtt,
ahogy egyszer a lőtéren húsz méter
távolságból sorozatban lőtte a telitalálatokat,
miközben lazán a brit szabóművészet
sajnálatos hanyatlásáról értekezett. A 22-es
szinte ártalmatlan játékszernek tűnt hatalmas,
húsos kezében; olyan tökéletesen uralta,
mintha hozzánőtt, a hatodik újjá vált volna.
– Múlt időt használt, Ted – mondta Bryson. –
Ezek szerint úgy gondolja, hogy vége,
befejeztem.
– Azt gondolom, amit mondtam – válaszolta
halkan Waller. – Még senkivel sem
dolgoztam, aki jobb lett volna, és kétlem,
hogy valaha is fogok.
Temperamentumának és felkészültségének
köszönhetően Bryson képes volt arra, hogy
külsőleg nyugodt maradjon, de a szíve vadul
dobogott. Maga a legjobb, Nick, jobb
ügynökünk talán soha nem is lesz. Ez úgy
hangzott, mint valami hódolatnyilvánítás,
ami – ezt is tudta – fontos, nélkülözhetetlen
eleme a civilizált válásnak. Bryson
emlékezetében örökre megmaradt, hogyan
reagált Waller, amikor önálló feladatot
végrehajtó ügynökként először rántotta elő a
nyulat a cilinderből, meghiúsítva egy
mérsékelten reformpárti dél-amerikai
politikus ellen tervezett merényletet. Nem
rossz, mondta kurtán, és még össze is
szorította a száját, hogy el ne mosolyodjon.
Nick számára ez nagyobb dicséret volt, mint
minden, ami utána következett. Később azt is
megtanulta, hogy akkor kezdenek el valakit
meleg, túláradó szavakkal méltatni, amikor –
meg ha nem is mondják ki – az illető leírása
már elhatározott tény.
– Nick, senki más nem lett volna képes arra,
amit a Comore-szigeteken csinált. Ha maga
nincs, az az őrült Denard ezredes biztosan
átveszi a hatalmat. Sri Lankán – mindkét
oldalon – több ezren magának köszönhetik az
életüket, annak, hogy felszámolt jó néhány
fegyver-utánpótlási vonalat. És Belarusz? A
GRU még mindig nem sejti, mi történt, és
soha nem is fogja. Tegyék csak a politikusok
a dolgukat, tündököljenek bizonyos határok
között, amelyeket mi, maga húzott meg. A
történészek sosem fognak rájönni, és jobb is
így. Mi azonban tudjuk, ugye?
Bryson érezte, hogy a kérdés költői, és nem
is válaszolt.
– Ott van azonban a Banque du Nord esete!
Sokan máig nem tértek magukhoz miatta. –
Waller arra utalt, hogy Bryson áttörte annak a
tunéziai banknak a biztonsági rendszerét,
amely kellően átmosott pénzzel látta el Abut
és a Hezbollahot, hogy végre tudják hajtani a
puccskísérletet, de valamikor az akció során,
egy éjszaka másfél milliárd dollár egyszerűen
eltűnt, a számítógépes mikrokozmosz
nyomtalanul magába szippantotta. Hónapok
kutatásai sem hoztak eredményt, a pénz
valósággal elpárolgott, és maradt egy
elvarratlan szál, márpedig a Direktorátus nem
szerette az elvarratlan szálakat.
– Arra céloz, hogy belenyúltam a
cukorkásdobozba?
– Dehogy! Azonban maga is tudja, hogy
mindig lesznek feltételezések. Az emberek
újból és újból fölteszik maguknak az olyan
kérdéseket, amelyekre nincs válasz. De hisz
tudja.
– Rengeteg csábítóbb, és a tunéziainál sokkal
diszkrétebb lehetőségem is volt a
meggazdagodásra.
– Valóban, megkísértették, és minden
kísértésnek sziklaszilárdan ellenállt. De most
nem is ezekre gondolok, hanem arra a
módszerre, ahogyan hamis zászló alatt pénzt
küldött Abu kollégáinak, hogy cserébe
kompromittáló háttér-információkat
szerezzen.
– Ezt hívják úgy, hogy improvizálás.
Pontosan azért fizetnek, hogy belátásom
szerint, ott és úgy használjam fel a
lehetőségeimet, ahol és ahogy éppen kell. –
Brysonnak hirtelen eszébe jutott valami. – Ha
jól emlékszem, ez a kérdés soha, egyetlen
beszélgetés során sem merült fel.
– Magától mondta el a részleteket, Nick –
válaszolta Waller.
– Biztos, hogy nem… Jézusom! Vegyszerek
voltak, ugye? Igazságszérum!
Waller a másodperc töredékéig kivárt, és
Brysonnak ennyi bőségesen elegendő volt
ahhoz, hogy megkapja a választ. Ted Waller
képes volt könnyedén, szemrebbenés nélkül
hazudni, ha a szükség úgy hozta, de Bryson
tudta, hogy öreg barátja és mentora személy
szerint neki utál hazudni. – Maga is tudja,
Nick, hogy az információforrásainkat
szigorúan titokban tartjuk.
Végre megértette, miért tartották olyan
hosszú ideig azon az amerikai személyzettel
működő laajuni klinikán. Vegyszerekkel
kezelték – nagy valószínűséggel intravénásán
– anélkül, hogy tudta volna. – A rohadt
életbe, Ted! – kiáltotta felháborodva. – Úgy
gondolták, hogy a normális kihallgatásban
már nem lehet bízni, önként nem fogok
válaszolni minden kérdésre? Ez volt az
egyetlen módszer, amitől sikert reméltek?
Muszáj volt úgy kihallgatniuk, hogy ne is
tudjak róla?
– Néha akkor igazán sikeres egy kihallgatás,
ha az illető, akivel csinálják, nem tud róla, és
nincs lehetősége kalkulálni.
– Vagyis eleve abból indultak ki, hogy
hazudni fogok, mert menteni akarom az
irhámat?
Waller válasza halk, ezzel együtt
hátborzongató volt: – Ha valakiről eldöntik,
hogy nem száz százalékig megbízható, a vele
kapcsolatos viselkedést bizonyos
feltételezések határozzák meg, legalábbis
átmenetileg. Tudom, utálja, hogy így van, és
én is utálom, de attól ez még a
titkosszolgálati bürokrácia működésének
egyik brutális, áthághatatlan működési
szabálya. Különösen egy reflektorfényt
annyira nem kedvelő – mondhatnám úgy is,
hogy betegesen óvatos, paranoiás – szervezet
esetében, mint a miénk.
Paranoiás. Bryson már régen tudta, hogy
Waller és a Direktorátusnál dolgozó más
kollégái szent meggyőződése szerint a
Központi Hírszerző Ügynökség, a Védelmi
Hírszerző Hivatal, sőt, még a
Nemzetbiztonsági Ügynökség is tele van
vakondokkal, mindhármat gúzsba kötik a
kívülről rájuk kényszerített szabályok, és
energiáik nagy részét a külföldi
versenytársaival vívott, tökéletesen
terméketlen dezinformációs verseny köti le.
Waller gúnyosan csak „szőrös, lomha
mamutoknak” nevezte ezeket a kongresszusi
megajánlásoktól függő, mások által
jóváhagyott szervezeti felépítésben működő
ügynökségeket. Még pályafutása kezdetén,
nem sokkal az után, hogy a Direktorátushoz
került, egyszer megkérdezte, nem lenne-e
értelme, ha legalább bizonyos mértékig
együttműködnének velük. „A szőrös
mamutokkal? – kérdezett vissza nevetve
Waller. – Akkor már egyszerűbb és
hatékonyabb lenne, ha feladnánk egy
hirdetést a Pravdában.” Wallernek
ugyanakkor szilárd meggyőződése volt, hogy
az amerikai titkosszolgálatok válsága nem
szűkíthető le az ellenséges behatolásra. A
kémelhárításban látta a bajok igazi, nehezen
kiküszöbölhető gyökerét, arra vezette vissza,
hogy – saját megfogalmazása szerint –
minden titkosszolgálat tükörútvesztőben
bolyong. „Hazudsz az ellenségednek, aztán
kémkedsz utána – mondta –, és
információként azt a hazugságot kapod
vissza, amit magad tápláltál be. Csak éppen
addigra a hazugság igazsággá válik,
megkapja a »hírszerzési információ« feliratú
megkülönböztető címkét. Olyan ez, mint a
húsvéti tojásvadászat. Hányan futottak be –
mindkét oldalon – komoly karriert azáltal,
hogy nagy fáradsággal előásták a kollégáik
által ugyancsak óriási erőfeszítés árán
eltemetett tojásokat? Szép, színes húsvéti
tojásokat, amelyek – bármilyen vonzóak
legyenek is ránézésre – lényegében
záptojások.”
Az egész éjszakát átbeszélgették a K utcai
központ alagsorában lévő könyvtárban,
amelyet tizenhetedik századi kurd szőnyegek,
vadászjeleneteket ábrázoló, régi angol
olajfestmények varázsoltak barátságossá.
„Érti már, mi az egészben a zseniális? –
kérdezte Waller. – A CIA minden akciója –
akár elcseszik, akár nem – előbb-utóbb
mikroszkóp alá kerül, alaposan
megvizsgálják, ízekre szedik olyanok,
akiknek nem kellene. Nálunk ilyesmiről szó
sincs, mivel mi, ha úgy tetszik, nem is
létezünk.” Bryson még mindig tisztán
hallotta, hogyan csilingeltek a jégkockák a
nehéz kristálypohárban, miközben Waller
ivott egy kortyot hordóból lefejt, üzletben
sehol sem árult, kedvenc bourbonjéből.
„Nem biztos, hogy hivatalos jóváhagyás
nélkül, gyakorlatilag szabadcsapatként
működni a legkifizetődőbb – tiltakozott. –
Hogy csak egy dolgot mondjak, le kell
mondani például a költségvetési
támogatásról.”
„Igaz, hogy hivatalos forrásból nem kapunk
pénzt, de nem is kell harcolnunk a
megcsontosodott bürokratákkal.
Összességében a mérleg pozitív, különösen
akkor, ha figyelembe veszi, milyen területen
működünk. Az eredményeink bizonyítják.
Ahhoz, hogy világszerte ad hoc módon,
alkalmi partnerekkel dolgozzunk, nem riadva
vissza a legagresszívabbnak tűnő
beavatkozásoktól sem, elegendő egy kis
létszámú, de kivételesen jól képzett
emberekből álló, csapat. Attól vagyunk
sikeresek, hogy a helyi erőket használjuk,
irányítjuk az eseményeket, és úgy
koordináljuk a történéseket, hogy megkapjuk
a kívánt eredményt. Ehhez nincs szükség a
titkosszolgálatoknál megszokott, hatalmas
vízfejre. Csupán agyak kellenek.”
„És vér – mondta Bryson, aki addigra már
elég sokat látott és tapasztalt is. – Emberek,
akik hajlandók vért áldozni a cél érdekében.”
Waller vállat vont. „Sztálin, az az ezerszer
elátkozott szörnyeteg mondta egyszer nagyon
találóan: »Ahhoz, hogy rántottát csináljon az
ember, össze kell tömi a tojást«.” A huszadik
századról, Amerika évszázadáról beszélt, a
birodalmi léttel együtt járó terhekről, a
tizenkilencedik századi, világbirodalommal
rendelkező Nagy-Britanniáról, ahol a
parlament képes volt hat hónapig vitatkozni
arról, hogy küldjön-e expedíciós sereget egy
két éve ostromolt helyőrség megmentésére.
Waller és a Direktorátusnál dolgozó kollégái
őszintén hittek a liberális demokráciában, ha
kellett, harciasan védelmezték is, de tisztában
voltak azzal, hogy jövője biztosításához –
ahogy Waller fogalmazott – néha túl kell
lépni a Queensbury-féle szabályokon. Ha az
ellenség alantas eszközökhöz folyamodik, a
legjobb elővenni néhány bevált, ősrégi,
mocskos fogást. „Mi vagyunk a szükséges
rossz – mondta Waller. – Ne kapja fel a fejét,
kizárólag főnévi értelemben! Kívül vagyunk
a jogon, senki sem ellenőriz, senki sem
irányít bennünket. Néha magam is megijedek
attól, hogy létezünk.” Újabb halk csilingelés
hallatszott, miközben kihörpintette maradék
bourbonjét.
Nick Bryson sok fanatikust ismert – barátot
és ellenséget egyaránt –, és megnyugtatóan
hatott rá Waller szélsőségektől irtózó, egy
adott kérdésben jót és rosszat egyaránt
számításba vevő, ambivalens természete.
Úgy érezte, soha nem tud olyanná válni, mint
ő, mindig híján lesz fantasztikus
éleslátásának, cinizmusának, és főleg
legyőzhetetlen, de már-már szemérmes
idealizmusának, amely néha villant csak fel,
mint lehúzott redőny lécei között a napfény.
„Barátom – mondta Waller –, azért vagyunk,
hogy olyan világot teremtsünk, amelyben
nincs ránk szükség.”
Most viszont, a kora délután halvány, szürkés
fényében Waller szétterpesztve az asztalra
tette a kezét, mintha fel akarná készíteni
magát egy kellemetlen, de kikerülhetetlen
feladatra. – Mindannyian tudjuk, hogy Elena
távozása óta nehéz időket él át – mondta.
– Nem akarok Elenáról beszélni! – csattant
fel Bryson, és közben érezte, hogyan lüktet
hevesen a halántékán egy ér. Hosszú éveken
át a felesége volt, legjobb barátja és szeretője,
de hat hónapja, egy telefonbeszélgetés során,
amelyet ő kezdeményezett Tripoliból, közölte
vele, hogy elhagyja, és még azt is hozzátette,
hogy fölösleges vitatkozniuk, mindent
alaposan átgondolt, nincs semmi, amit
megbeszélhetnének. Szavai sokkal súlyosabb
sebet ejtettek, mint Abu pengéje. Pár nappal
később Bryson hazaugrott jelentéstételre –
fegyverbeszerző útnak álcázta –, és már
nyoma sem volt a házban.
– Hallgasson ide, Nick! Valószínűleg nem
túlzok, ha azt mondom, hogy többet ért el,
mint bárki közülünk. – Waller kis szünetet
tartott, majd lassan, nagy elszántsággal
folytatta: – Ha hagyom, hogy tovább csinálja,
csak rontani fog a mérlegén.
– Lehet, hogy elszúrtam a dolgot – válaszolta
tompán Bryson. – Egyszer. Ha kell, ezt
készséggel elismerem. – Tudta, hogy nincs
értelme vitatkozni, de képtelen volt megálljt
parancsolni magának.
– És legközelebb megint eltolná – felelte
nyugodt, színtelen hangon Waller. – A
figyelmeztető jeleket jobb nem figyelmen
kívül hagyni. Tizenöt éven keresztül
fantasztikus munkát végzett. Egészen
rendkívülit. De tizenöt éven át, Nick! A
terepen dolgozóknál minden év duplán
számít. Már előfordul, hogy a figyelme
kihagy, teljesen természetes módon elfáradt,
és a legijesztőbb, hogy ezt észre sem veszi.
Vajon az is „figyelmeztető jel” volt, ami a
házasságával történt? Waller nyugodt,
logikus érvelését hallgatva Brysont ellentétes
érzelmek kerítették hatalmukba, amelyek
közül a dühös indulat sem hiányzott. – A
képességeim…
– Nem a képességeiről, a tudásáról beszélek.
Ami a terepmunkát illeti, mindenkinél jobb,
még most is. A mértéktartásra próbáltam
utalni, az önuralomra, arra, hogy képes
legyen visszafogni magát. Ez az, ami először
elvész, és többé vissza sem lehet szerezni.
– Talán jót tenne egy hosszabb szabadság –
mondta Bryson, és utálta magát, mert tisztán
kiérezhető volt a hangjából az elkeseredés.
A Direktorátusnál nincs alkotószabadság –
válaszolta szárazon Waller. – Ezt maga is
tudja, Nick! Másfél évtizedet töltött
történelemcsinálással. Elérkezett az ideje,
hogy tanulmányozza, amit létrehozott.
Visszaadom az életét.
– Az életemet – ismételte meg gépies hangon
Bryson. – Vagyis vége, vissza kell vonulnom.
– Hallott már John Wallisról, a tizenhetedik
századi angol kémfőnökről? – kérdezte a
karosszékében kényelmesen hátradőlve
Waller. – Valódi mágus volt, csodálatos
érzékkel fejtette meg a royalisták kódolt
üzeneteit, és Cromwell rengeteget
köszönhetett neki. Fontos szerepe volt a
Fekete Kamara, az akkori idők NSA-ja
létrehozásában, de miután visszavonult,
Cambridge-ben tanított, forradalmasította a
matematikát, hogy mást ne mondjak, ő
aritmetizálta először az integrál fogalmát, és
vezette be a végtelen jelölésére a vízszintes
nyolcas szimbólumot, utat nyitva ezzel a
modern matematikai számítások,
kifejezésmód előtt. Szóval, ki a fontosabb?
Wallis, a kém, vagy Wallis, az újító szellemű,
nemzedékek előtt új utakat nyitó tudós? A
visszavonulás nem feltétlenül jelenti azt,
hogy haszontalanná válik az ember.
Tökéletes walleri válasz volt, régi korokra,
kevesek számára ismerős dolgokra tett
utalásokkal teli példabeszéd. Bryson annyira
abszurdnak találta, hogy kis híján fölnevetett.
– Megkérdezhetném, nekem mit ajánl?
Szegődjem el egy ügynökkölcsönző
raktáráruházba, vagy menjek el hatlövetűs,
gumibotos éjjeliőrnek?
– „Integer vitae, scelerisque purus non eget
Mauris jaculis, neque arcu, nec venenatis
gravida saggittis pharetra” – mondta Waller,
és rögtön le is fordította az idézetet: – A
becsületesnek, bűntelennek nincs szüksége a
mórok gerelyére, sem íjra, sem tegeznyi
nyílvesszőre. Horatius. Egyébként, már
minden el van intézve. A Woodbridge
College-ba nagyon kellene egy legújabb kori
történelemmel foglalkozó előadó, de hiába
erőlködtek a vezetői, eddig csak olyanokat
találtak, akik átmeneti időre vállalták. A
végzettsége, nyelvtudása alapján tökéletesen
megfelelne nekik.
Bryson úgy érezte, mintha távolról figyelné
magát – munka közben ez többször is
előfordult vele –, valahonnan a magasból,
különös lebegés közben, hideg fejjel
mérlegelné, mi történik odalenn. Gyakran
eszébe jutott, hogy akció közben meghal –
nem tudott nem gondolni rá, őrökké
számolnia kellett a lehetőséggel –, de az meg
sem fordult a fejében, hogy kivégzőosztag elé
kerül. Ráadásul szeretve tisztelt, már-már
földre szállt istennek tekintett mentora –
nevelője, tanára, fogadott apja – lőtt rá
közvetlen közelből, és ettől még
elviselhetetlenebbe, személyesebbé vált, ami
történt.
– Minden el van intézve – folytatta Waller. –
Tunyaság az élet megrontója, szokták
mondani, és úgy is van, saját kárunkon
tanultuk meg, mennyire igaz. Egy terepen
dolgozó ember, ha hirtelen, egyik napról a
másikra munka nélkül marad, egész biztosan
bajt csinál, garantáltan belekeveredik
valamibe, amibe nem lenne szabad. Feladat
kell neki, valódi kihívás! Maga született
tanár, ezért is volt olyan kiváló terepen.
Bryson nem válaszolt, azzal volt elfoglalva,
hogy elűzze magától a kis dél-amerikai
tartományban végrehajtott akció emlékképeit,
az arcot, amely mesterlövész puskája
távcsövének célkeresztjétől részekre
szabdalva meredt felé. Egyik „tanítványa”
volt, Pablo, egy tizenkilenc éves félvér.
Személyesen képezte ki a nagy erejű
robbanószerek elhelyezésére és
hatástalanítására, egyszóval a kezelésükre.
Kemény, sokszor kissé vad, de alapjában
rendes kölyök volt. A szülei a hegyek között,
egy maoista lázadók által elfoglalt kis
faluban éltek, és nyilvánvaló volt, hogy a
gerillák – a rájuk jellemző, szinte már
névjegynek számító kegyetlenséggel –
megölik őket, ha rájönnek, hogy Pablo az
ellenségnek dolgozik. A srác kegyetlen
küzdelmet vívott magával, megpróbálta
eldönteni, melyiknek engedelmeskedjen a
két, egymásnak élesen ellentmondó kötődés
közül, és végül úgy érezte, hogy nem tehet
mást, muszáj megóvnia a szüleit, elmondani
a gerilláknak mindent, amit az ellenségeikről
tud. Kemény kölyök volt, rendes, de olyan
kérdéssel találta szemközt magát, amelyre
nem létezett helyes válasz. Bryson nézte a
célkeresztbe fogott arcot – végtelenül
szánandó volt, egy halálra rémült
fiatalemberé –, és csak aztán kapta félre a
tekintetét, hogy meghúzta a ravaszt.
– Jonas Barrettnek hívják – folytatta
rezzenéstelen arccal Waller. – Szabadúszó,
fél tucat nagy visszhangot kiváltó, a szakma
krémjének szánt folyóiratokban közölt cikk
szerzője. Négy a Journal of Byzantine
Studiesban jelent meg. Csapatmunka
eredménye mind – közel-keleti szakértőink
még örültek is, hogy a szabadidejükben sem
kell unatkozniuk. Ha nem is értünk
mindenhez, azt azért megtanultuk, hogyan
kell felépíteni egy hihető civil legendát. –
Egy dossziét nyújtott oda Brysonnak –
kanárisárgát, ami jelezte, hogy mágneses
fémszálak vannak beleszőve a borítóba, és
próbálkozni sem érdemes, a riasztók azonnal
jelzik, ha bárki ki akarja csempészni az iratot.
A dossziéban kész, kerek legenda volt,
kitalált életrajz – az övé.
Átfutotta a sűrűn gépelt szöveget, amely
érzékletes képet festett egy visszavonultan
élő – az övével azonos nyelvtudású, és hamar
elsajátítható speciális szakismeretekkel
rendelkező – tudósról. Könnyűnek tetszett
beleélnie magát a szerepébe – legalábbis ami
a külső jegyeket illeti. Jonas Barrett
agglegény volt. Jonas Barrett soha nem
ismerte Elenát. Jonas Barrett nem volt
szerelmes Elenába. Jonas Barrett nem
vágyott rá minden idegszálával, hogy Elena
visszatérjen hozzá. Jonas Barrett kitalált
személy volt, és hogy valóságossá tegye,
ahhoz Nicknek meg kellett békélnie a
gondolattal, hogy elveszítette Elenát.
– Pár nappal ezelőtt sikerült elintézni a
hivatalos formaságokat – Woodbridge
szeptemberre várja az új előadót. Ha kíváncsi
a személyes véleményemre, szerencsések,
hogy megkapják.
– Van választási lehetőségem?
– Ó, tucatnyi multinacionális tanácsadó cég
közül választhattunk, vagy kereshettünk
volna egy behemót olaj-, esetleg
iparvállalatot, de úgy gondoltuk, hogy ez a
legjobb megoldás. Mindig is hajlott rá, hogy
elvont összefüggésekkel úgy bánjon, mint
sziklaszilárd tényekkel – válaszolta az
egyenes választ jócskán megkerülve Waller. –
Először azt hittem, hogy ez hátrány, de
kiderült, hogy az egyik legértékesebb
tulajdonsága.
– És mi van, ha nem akarok visszavonulni?
Ha nincs kedvem szelíden jó éjszakát
kívánni? – Bryson valamiért tisztán látta az
acél fényes villanását, a borotvaéles pengével
feléje döfő kart…
– Ne tegye, Nick! – felelte nyugodtan,
kiismerhetetlen arccal Waller.
– Jézusom! – nyögött fel halkan Bryson.
Fájdalmas volt a hangja, és kellően szégyellte
is magát miatta. Tisztában volt a
játékszabályokkal, és igazából nem az
bántotta, amit hallott, hanem hogy Waller
mondta. Kurtán fogalmazott, többre nem is
volt szükség. Ennyiből is megértette, hogy
nincs választási lehetősége, és tudta, mi vár a
makacsul ellenszegülőre. Taxi, amely
váratlanul megpördül, elüt egy gyalogost
majd nyoma vész. Egy zsúfolt
bevásárlóközpontban érzett enyhe, alig
észrevehető tűszúrás, amely után nem sokkal
a kórboncnok egyértelműen megállapítja,
hogy súlyos szívkoszorúér-elégtelenségben
szenvedett Közönségesnek induló, és
valamiért hirtelen véressé váló rablótámadás
egy olyan városban, ahol országos mértékkel
mérve is változatlanul a legnagyobb arányú
az utcai bűnözés.
– Ezt a megoldást választottuk – mondta
szelíden Waller. – A felelősség, amellyel a
munkánknak tartozunk, minden barátságnál,
személyes kötődésnél fontosabb. Szeretném,
ha másképp lenne, nem is tudja, mennyire.
Háromszor kényszerültem rá eddig, hogy…
saját embereimre kimondjam a végső szót.
Rendes emberekre, akik rosszat tettek. Nem
is rosszat, csak szakszerűtlent. Nincs olyan
nap, hogy ne jutnának eszembe, Nick, de ha
újból döntenem kellene, újból ugyanazt
tenném! Három ember! Kérem, ne növelje
négyre a számot! – Fenyegetés volt?
Könyörgés? Mindkettő? Waller kis szünetet
tartott, és közben lassan kifújta a levegőt. –
Az életet ajánlom, Nick! Nagyon jó életet.
Ami ez után következett, az persze sok
minden volt, csak nem élet – Bryson utólag
leginkább egyfajta amnéziához, tetszhalotti
állapothoz tudta hasonlítani. Tizenöt éven
keresztül teljes valóját – minden agysejtjét,
összes izomrostját egy különösen veszélyes
és megerőltető munkának szentelte, és
miután közölték vele, hogy tovább nem
tartanak igényt a szolgálataira, óriási üresség
támadt benne. Jobb ötlete nem lévén,
hazament kellemes, gyarmati stílusban épült
Falls Church-i házába, amely szinte már alig
volt ismerős neki. Úgy nézett rá, mint valami
idegenre, és az Elena választotta ízléses
Aubusson-bútor, a soha meg nem született
gyereküknek szánt pasztellszínű emeleti
szoba sem ébresztett benne különösebb
érzelmeket. Az egész ház üres volt, és
ugyanakkor szellemekkel teli. Töltött
magának egy vizespohár vodkát, és attól
kezdve, hogy belekortyolt, heteken át egyszer
sem volt teljesen józan.
Bármerre fordult is, a ház tele volt Elenával,
az asszony illatával, ízével, kisugárzásával.
Hiába próbálta, nem tudta elfelejteni.
Marylandi házuk előtt, a stégen ültek, és egy
vitorlást figyeltek… Elena töltött neki egy
pohár fehér bort, és miközben odaadta,
megcsókolta. „Hiányzol”, mondta.
„De hiszen itt vagyok, drágám!”
„Most igen, de holnap már nem. Elmégy
Prágába, Sierra Leonéba, Djakartába,
Hongkongba… meg még ki tudja, hová? És
ki tudja, mennyi időre?”
A kezéért nyúlt, érezte a magányosságát, de
képtelen volt eloszlatni. „De mindig
visszajövök. Ismered a mondást: »Aki távol
van, annak a szíve erősebben dobban.«”
„Mai rârut, mai drăgut – felelte lágyan,
elgondolkodva az asszony. – Tudod, van
nálunk egy másik mondás is. Celor ce duc
mai mult dorul, le pare mai dulce odorul. A
távolléttől hevesebb a szerelem, de az
együttléttől erősebb.”
„Tetszik.”
Elena figyelmeztetően föltartotta a
mutatóujját. „Mondanak egyebet is. Prin
depărtare dragostea se uită. Hogy is van
angolul? Aki sokáig van távol, hamar
elfelejtik?”
„Akit nem látnak, arra nem gondolnak.”
„Meddig fog tartani, hogy elfelejts?”
„De te mindig velem leszel, szerelmem –
felelte Bryson, és a szívére tette a kezét – Itt.”
Egészen biztos volt abban, hogy a
Direktorátus elektronikus megfigyelés alá
helyezte, de nem törődött vele. Tudta, ha úgy
ítélik meg, hogy biztonsági kockázatot jelent,
végeznek vele, és komoran arra gondolt,
hogy elegendő vodkával talán
megspórolhatja nekik a fáradságot. Napok
teltek el anélkül, hogy bárkivel találkozott,
beszélt volna. Lehetséges, hogy Waller
közbenjárt az érdekében, elintézte, hogy
békén hagyják, mivel tudta, hogy nem
pusztán a kirúgása okozta a szétesését, hanem
elsősorban Elena távozása. Elenáé, aki a
szilárd horgonyt jelentette a számára. Az
ismerősei gyakran szóba hozták, hogy mindig
olyan nyugodt, kiegyensúlyozott, de ő
csöppet sem tartotta annak magát: a
nyugalmat Elenától kapta. Mit is mondott rá
Waller? Szenvedélyesen higgadt és derűs.
Nick addig föl sem tételezte volna magáról,
hogy képes lesz valaha is valakit úgy
szeretni, ahogyan Elenát szerette. A
hazugságok útvesztőjében, amelybe a
munkája vitte, Elena jelentette számára az
egyetlen igaz, valóságos pontot. Ő is titkos
ügynök volt – azzá kellett válnia, hogy közös
legyen az életük. A legmagasabb szinten
mondtak rá igent, mivel a Direktorátus
rejtjelfejtő részlegénél dolgozott, és az ottani
munka természetéből következett, hogy nem
lehetett előre behatárolni, milyen információk
juthatnak a birtokába, és milyenek nem. Az
elfogott ellenséges üzenetek rendszerint az
Egyesült Államokra vonatkozó hírszerzési
adatokat tartalmaztak, és aki megfejtette őket,
az akár a kormányzat legszentebb titkait is
megismerhette. Olyan információkat,
amelyek az ügynökség vezetői közül is csak
nagyon kevesekhez jutottak el. Az elemzők,
mint Elena is, az íróasztalhoz voltak kötve,
nem használtak más fegyvert, csak a
számítógép billentyűzetét. Mégis, a
képzeletük, az intellektusuk ugyanolyan
szabadon szárnyalt, mint bármelyik terepen
dolgozó ügynöké.
Jóságos isten, mennyire szerette!
Bizonyos értelemben Ted Waller mutatta be
őket egymásnak, bár a valóságban a
legkevésbé biztató körülmények között
találkoztak, egy Wallertől kapott feladat
teljesítése közben.
Rutinmegbízatás volt, „egérutaztatás”, ahogy
a Direktorátusnál többen is nevezték, utalva
arra, hogy embereket kellett titokban
kimenteni. A nyolcvanas évek végén a
Balkán lángokban állt, és egy briliáns román
matematikust kellett kicsempészni
Bukarestből a feleségével és a lányával
együtt. Andrei Petrescu meggyőződéses
román hazafi volt, akadémikus, a Bukaresti
Egyetem professzora, egy misztikus
tudományos terület, a matematikai
kriptográfia egyik legelismertebb
szaktekintélye. A rettegett román
titkosszolgálat, a Securitate rákényszerítette,
hogy dolgozzon neki, és ki is fejlesztett titkos
kódokat a Ceauşescu-kormányzat legbelsőbb
köre számára, de arra nem volt hajlandó,
hogy a titkosszolgálat alkalmazottja legyen.
Meg akart maradni tudósnak, pedagógusnak,
és abból sem csinált titkot, hogy mélységesen
felháborítja az a kegyetlen elnyomás, amelyet
a román népnek el kell szenvednie.
Következésképp Petrescuékat gyakorlatilag
házi őrizetben tartották, tilos volt elhagyniuk
Bukarestet, és minden lépésüket figyelték. A
professzor lánya, Elena, akiről az a hír járta,
hogy tehetségét tekintve nem marad el az
apjától, végzős matematika szakos hallgató
volt az egyetemen, és azt a szakterületet
választotta, amelyet az apja művelt.
1989 decemberében, amikor Romániában
forrpontig hevültek az indulatok, és széles
körű népi tiltakozás kezdődött Nicolae
Ceauşescu diktátor uralma ellen, a
pretoriánus gárda, a Securitate tömeges
letartóztatásokkal és kivégzésekkel válaszolt.
Temesváron hatalmas tömeg gyűlt össze a
Bulevardul 30 Decembrién, a tüntetők
betörtek a kommunista párt helyi székházába,
és elkezdték kidobálni a diktátor képeit az
ablakon. A hadsereg és a Securitate belelőtt a
tiltakozókba, egész nap, és egész éjszaka
tartott a lövöldözés, amely után kupacokba
gyűjtötték és tömegsirokba temették a
holttesteket.
A történtektől végleg megundorodó Andrei
Petrescu úgy döntött, hogy a maga szerény
módján ő is kiveszi a részét a zsarnokság
elleni küzdelemből. Ismerte azt a titkos
kódot, amelyet a Ceauşescu-rezsim
legtitkosabb kommunikációjában használtak,
és elhatározta, hogy a zsarnok ellenségeinek
a kézére játssza, lehetetlenné téve ezzel, hogy
Ceauşescu titokban érintkezhessen
hóhéraival, parancsokat, utasításokat
adhasson nekik.
Andrei Petrescu rengeteget vívódott, rágta
magát, mert félt, hogy döntésével kockára
teszi szeretett Simonája és imádott Elenája
életét. Ha megtudják, mit tett – márpedig
biztosan megtudják, mert a kormány tagjain
kívül egyedül ő ismerte a kódot –, a
családjával együtt letartóztatják és kivégzik
őket.
Nem! Muszáj elhagyniuk Romániát, döntötte
el magában. Ahhoz azonban, hogy ezt
megtehessék, komoly külső segítségre volt
szükség, lehetőség szerint valamelyik nagy
hatalmú titkosszolgálattól – a CIA-től vagy a
KGB-től –, amelyeknek megvannak az
eszközeik arra, hogy kicsempésszék őket.
Rémülten, bizonytalanul óvatos
tapogatózásba kezdett. Ismert bizonyos
embereket, a kollégái szintén ismertek,
úgyhogy közvetítőkön keresztül el tudta
mondani, mit ajánl és mit kér cserébe. A
britekhez és az amerikaiakhoz is eljutott a hír,
de Románia vonatkozásában London és
Washington is szigorúan tartotta magát a
„kezeket el” elvhez, úgyhogy az ajánlatot
visszautasították.
Aztán egy hajnalon jelentkezett egy amerikai,
nem a CIA, hanem valamelyik más
titkosszolgálat megbízottja. Közölte, hogy
őket érdekli az ajánlat, és hajlandók segíteni.
Belőlük nem hiányzott az a bátorság, ami a
többiekből.
Az akciót a Direktorátus logisztikai
szakemberei dolgozták ki, és Bryson öntötte
végső formába, miután mindent részletesen
megbeszélt Ted Wallerrel. Öt másik
személlyel – két férfival és három nővel –
együtt néki kellett kicsempésznie az
országból a matematikust és családját. A
bejutás nem volt nehéz – a kelet-
magyarországi Nyírábrányból vonaton
indulva Érmihályfalvánál lépte át a határt
érvényes magyar útlevéllel mint
kamionsofőr. Pecsétes overallja és
bőrkeményedésekkel teli tenyere már csak
arra kellett, hogy véletlenül se ébredjen
kétség senkiben sem a személyazonosságát
illetően. Néhány kilométerrel Érmihályfalva
után a megbeszélt helyen annak rendje és
módja szerint megtalálta a Direktorátus egy
másik munkatársa által otthagyott teherautót.
Ránézésre a szokásos, fekete füstöt okádó,
dízelolajjal működő, öreg román jármű volt –
a Direktorátus Romániában beszervezett
műszakijai remek munkát végeztek, úgy
alakították át, hogy külsőleg semmi nem
látszott rajta –, és ha valaki felhajtotta hátul a
ponyvát, azonnal látta, hogy bort és cujkát,
román szilvapálinkát szállít. A ládák azonban
csak egy sorba voltak rakva, mögöttük elég
nagy hely maradt ahhoz, hogy egy
kivételével az összes menekülő elférjen
benne.
A csoport azt az utasítást kapta, hogy
Bukaresttől öt kilométerre északra, a Baneasa
erdőben várja, és könnyen meg is találta őket.
Úgy néztek ki, mint egy piknikező, népes
család, de Bryson látta a szemükben,
arcvonásaikban megbújva a rémületet.
A csoportot Andrei Petrescu, a matematikus
vezette. Hatvanas éveiben járó, jelentéktelen
külsejű ember volt, holdvilágképű, hasonló
korú kis asszony állt mellette, és Bryson alig
törődött velük, mert minden figyelmét a
lányuk kötötte le, akihez fogható szépséget
még soha életében nem látott. Elena Petrescu
húszéves volt, koromfekete hajú, kicsi,
ruganyos testű, kápráztatóan csillogó, fekete
szemekkel. Fekete szoknyát, galambszürke
pulóvert viselt, és az álla alatt megkötve egy
színes – talán valamelyik falusi nagymamától
örökölt – kendőt. Csöndesnek tűnt, és alig
leplezett gyanakvással nézett a férfira.
– Buna ziua! – köszönt románul Bryson. –
Unde este cea mai apropiata statie Peco?
Megmondanák, hol van a legközelebbi
állomás?
– Sinteti pe un drum gresit – felelte a
matematikus. Rossz helyen keresi.
A fák között hagyott teherautóhoz vezette
őket. A gyönyörű fiatal nő – ahogy az előre
meg lett beszélve – a vezetőfülkébe szállt, a
többiek pedig a platóra, ahová Bryson annyi
szendvicset, palackozott vizet készíteti be,
hogy elég legyen a magyar határig.
Az első órákban Elena alig szólalt meg.
Bryson próbált ugyan beszélgetést
kezdeményezni, de csak tőmondatos
válaszokat kapott, amelyekből azt sem
lehetett megítélni, hogy a lány félénk,
visszahúzódó-e, vagy csak ideges. Már Bihar
megyében jártak, közeledtek a bors-
biharkeresztesi határátkelőhöz. Bryson egész
éjszaka hajtott, egy pillanatra sem állt meg,
és minden simán ment – túl simán ahhoz
képest, hogy a Balkánon vagyunk, ahol
bármikor ezernyi váratlan akadály jöhet
közbe, gondolta.
Igazából meg sem lepődött tehát, amikor a
határtól mintegy nyolc kilométerre meglátta a
rendőrautó villogó lámpáját, és a kék ruhás,
iratokat ellenőrző rendőrt. Az sem érte
váratlanul, hogy a polizei intett neki, és
félreállította, az útpadkára.
– Mi történt? – kérdezte szenvtelennek szánt
hangon, miután a merev szárú csizmát viselő
rendőr elindult feléjük.
– Rutinellenőrzés – felelte Elena Petrescu.
– Remélem, igaza van – mondta az ablakot
letekerve Bryson. Folyékonyan beszélt
románul, magyar útlevele elegendő válasz
lehetett arra, hogy mitől van akcentusa, és
felkészült arra, hogy – mint minden hosszú
utazásokba belefáradt, a legkisebb akadályra
is idegesen reagáló teherautósofőr –,
vitatkozzon a rendőrrel.
Az elkérte a személyi okmányait,
fuvarlevelét, és hosszan vizsgálta őket, bár
egyikben sem találhatott kivetnivalót.
– Valami baj van? – kérdezte románul
Bryson.
A rendőr fensőbbséges mozdulattal a
reflektorokra mutatott, amelyek közül az
egyik kiégett, de ezzel sem érte be, kiváncsi
volt rá, mi van a csomagtérben.
– Exportáru – válaszolta Bryson.
– Nyissa ki!
Hatalmas sóhajjal – hadd tudja a rendőr, mit
gondol felőle – szállt ki a vezetőfülkéből, és a
kocsi végéhez ballagott, hogy kinyissa.
Szürke vászondzsekije alatt félautomata
pisztoly lapult a dereka táján, de csak a
legvégső esetben akarta használni. Nemcsak
azzal a lehetőséggel számolt, hogy meglátja
egy arra haladó autós vagy motoros, hanem
azzal is, hogy ha a rendőr, miután
félreállította, bediktálta a központnak a
teherautó rendszámát, akkor az ügyeletes
várni fogja, hogy újból jelentkezzen. Ha
hosszabb ideig nem ad életjelt magáról, szól
másoknak, és a határőröknek is megmondja a
rendszámot. Bryson tehát nem akarta
megölni a rendőrt, de számolt a lehetőséggel,
hogy rákényszerül, nem lesz más választása.
A raktér hátsó lapját lehajtva észrevette, hogy
mohón nézi a borral és cujkával teli ládákat,
és ettől valamivel nyugodtabb lett, mert arra
gondolt, hogy egy-két doboz itallal talán
sikerül megszelídíteni. A rendőr azonban
elkezdte alaposan megvizsgálni a ládákat,
félre is tolt néhányat, mintha meg akarná
számolni őket, és hamar eljutott a hamis
válaszfalhoz. Gyanakvóan összehúzott
szemöldökkel megkopogtatta, és feltűnt neki,
hogy üresen kong.
– Ez meg mi a fene?! – kérdezte harciasan.
Bryson a fegyveréért nyúlt, de mielőtt
rákulcsolódhatott volna a keze, meglátta a
kocsi másik oldaláról hetykén csípőre tett
kézzel előbukkanó Elena Petrescut. A lány
rágógumit majszolt szája, szeme, arca
harsányan ki volt festve – nyilván azalatt
csinálta, hogy a rendőr a papírokat nézegette
úgy nézett ki, mint egy kurva. Állkapcsát
lassan mozgatva a polizeihoz hajolt, és
kihívóan megkérdezte: – Ce curu’ mei vrei?
Mi a francot akarsz?
– Fututi gura! Menj az anyádba! – válaszolta
a rendőr, és két kézzel a ládák mögé nyúlva
végigtapogatta a falat, kereste a gombot vagy
kallantyút, amelynek segítségével ki lehet
nyitni. Bryson gyomra görcsbe rándult,
amikor meglátta, hogy rátalált a kis
kitüremkedésre, amelyet elég volt
megnyomni, hogy az álfal félrecsússzon.
Semmilyen elfogadható magyarázat sem
lehetett a hét, válaszfal mögé rejtett utasra – a
rendőrt, ha nem sikerül jobb belátásra bírni,
meg kell ölni. Mi az ördögöt csinál Elena,
kérdezte magában idegesen. Miért hergeli?
– Hadd kérdezzek valamit, elvtárs! – mondta
kihívóan, leplezetlen megvetéssel a
hangjában a lány. – Mennyit ér magának az
élete?
– Mit karattyolsz, te ringyó?! – kérdezte
dühösen felé pördülve a rendőr.
– Afelől érdeklődtem, mennyire fontos
magának az élete? Mert hogy az állásáért
cserébe jegyet kap – nem retúrt – valamelyik
pszichiátriai börtönbe. Persze, az is lehet,
hogy főbe lövik, és elkaparják valahol.
Bryson halálosan megdöbbent, úgy érezte, a
lány mindent elront, le kell állítani.
A rendőr belenyúlt a nyakában lógó
vászontarisznyába, elővett egy ormótlan,
öreg tábori telefont, és tárcsázni kezdett.
– Ha már telefonál, azt javasolom, hogy
egyből a Securitate központját hívja, és kérje
személyesen Dragant – folytatta Elena,
Bryson pedig csak bámult rá, és azt hitte,
rosszul hall. Radu Dragan vezérőrnagy a
titkosrendőrség parancsnokának helyettese
volt, legendásan korrupt, szexuális
kicsapongásairól közismert alak.
A rendőr abbahagyta a tárcsázást, és szúrós
pillantással megkérdezte: – Fenyegetsz, te
ringyó?
Elena szemtelenül felfújta, és el is
pukkasztotta a rágógumiját. – Tőlem azt
csinál, amit akar. Ha bele akarja ütni az orrát
a Securitate bizalmas ügyeibe, csak tegye! Én
is végzem a magam dolgát. Dragan szereti a
magyar szüzeket, és ha elszórakozott velük,
rám bízza, hogy vigyem haza őket. Ha
kutatni akar, csak rajta! Csináljon botrányt,
verje nagydobra ezt a kis gyengéjét! Az
biztos, hogy nem szívesen lennék a helyében,
de senkiében, aki ismeri. Gyerünk, hívja fel,
beszéljen vele! – Elena rögtön diktálta is a
bukaresti számot.
A rendőr kissé vonakodva ugyan, de
tárcsázott, a füléhez tette a kagylót, de egy
pillanattal később, tágra nyílt szemmel
bontotta is a vonalat – nyilvánvaló volt. hogy
a Securitate központja jelentkezett.
Gyorsan megpördült, sietve otthagyta a
teherautót, és sűrű káromkodások közepette a
kocsijába szállva elhajtott.
Később, miután a határőrök intettek nekik,
hogy mehetnek, Bryson megkérdezte a lányt:
– Tényleg a Securitate számát adta meg?
– Természetesen! – felelte sértődötten Elena.
– Honnan…
– Elég jól elboldogulok a számokkal – vágott
közbe. – Nem mondták?
Az esküvőn Ted Waller volt Nick tanúja.
Elena szülei új néven, és a Direktorátus
szigorú védelme alatt Rovinjban, az Adriai-
tenger isztriai partján telepedtek le; a lány
biztonsági okokból nem látogathatta meg
őket, és ezt nehéz szívvel ugyan, de
tudomásul vette, súlyos, de szükséges árnak
tekintette azért, hogy biztonságban legyenek.
Ő a Direktorátus központjába került, mint
kódfejtő és információelemző. Hallatlanul
tehetséges volt, talán a legjobb kriptográfus,
akivel a szervezet valaha is rendelkezett, és
nagyon szerette a munkáját. „Itt vagy te, a
munkám… és ha még a szüleim is itt
volnának, tökéletes lenne az életem”, mondta
egyszer. Amikor Nick először beszélt
Wallernek arról, hogy komollyá vált a
kapcsolatuk, olyan érzése támadt, mintha
engedélyt kérne a házasságra. Atyai
engedélyt? Munkaadóit? Nem tudta
eldönteni. A Direktorátus munkatársainál
nehéz volt egyértelmű határt vonni szakmai
és magánjellegű ügyek között, és mivel a
szervezet megbízását teljesítve került
kapcsolatba Elenával, úgy érezte, helyénvaló,
hogy a főnöke is tudjon a dologról. Waller
őszinte örömmel fogadta a bejelentést.
„Végre megtalálta a párját” – felelte széles
mosollyal, és mint a gyerek füléből fémpénzt
kiszedő mágus, rögtön elő is varázsolt egy
üveg jégbe hűtött Dom Perignont.
A mézesheteiket egy parányi, buján zöldellő,
csaknem lakatlan karib-tengeri szigeten
töltötték. A partot finom, rózsaszín fövény
borította, nem messze, egy kis patak partján
mesés tamariszkuszerdő virult. Azért vetették
csak bele magukat, hogy elvesszenek – vagy
legalábbis úgy tegyenek, mintha elvesztek
volna, és aztán megtalálják egymást. Az idő
is megszűnt létezni, mondta Elena, és
valahányszor rá gondolt, Brysonnak eszébe
jutott ez a kis szertartás, és fogadkozásuk,
hogy soha nem veszhetnek el, amíg
megmaradnak egymásnak.
Aztán valóban elveszítette, és vele magát is –
gyökértelenné vált, hányódott ide-oda. A
nagy, üres ház néma volt, de tisztán hallotta,
amint a biztos, védett telefonvonalon
csöndesen közölte, hogy elhagyja.
Villámcsapásként érte a hír, pedig nem kellett
volna. Nem az egymástól távol töltött hosszú
hónapok a hibásak, állította makacsul Elena.
Az ok mélyebb, alapvetőbb. Már nem
ismerlek, mondta. Nem ismerlek, és nem
bízom benned.
Szerette, jóságos isten, mennyire szerette! Az
sem volt elég? Ordítva, szenvedélyesen
könyörgött neki, de hiába, a baj már
megtörtént. Csalás, keménység,
érzéketlenség – ezek a tulajdonságok tartják
életben a terepen dolgozó ügynököt, és be is
épülnek a jellemébe, annyira, hogy otthon
sem képes szabadulni tőlük, olyan házasság
pedig nincs, amelyik épen el tudná viselni
őket. Bizonyos dolgokat el kellett titkolnia
Elena elől – egy esetet különösen –, és soha
el nem múló lelkiismeret-furdalás lett az
eredménye.
Eldöntötte, hogy távozik, új életet kezd,
nélküle, és kérte az áthelyezését. A steril
vonalon érkező hang mintha a szomszéd
helyiségből jött volna, mégis ijesztően távoli
volt. Nyugodtan beszélt, és éppen ez, az
érzelmek teljes hiánya hatott rá a
legszörnyűbben. Nem hagyott semmit, amiről
beszélhettek, vitatkozhattak volna –
nyilvánvaló, kétségbevonhatatlan tényeket
közölt. Kétszer kettő négy, a Nap keleten kél
és nyugaton nyugszik.
Bryson pontosan emlékezett rá, mit érzett
akkor. „Elena! – kiáltotta. – Tudod, mit
jelentesz nekem?!”
A nyugodt, ólomnehéz, a bántás
legcsekélyebb szándéka nélkül, őszintén
kimondott válasz is a fűiében csengett: „Azt
sem tudom, hogy ismersz-e.”
Tunéziából visszatérve, és a házat üresen
találva megpróbálta felkutatni, segítséget kért
Ted Wallertől, mindenkitől, aki számításba
jöhetett. Annyi mindent el akart mondani
neki, de nem lehetett, mert nyoma veszett,
mintha a föld nyelte volna el. Nem akarta,
hogy megtalálják, és Waller, ahogy azt
nyíltan meg is mondta, tiszteletben tartotta az
akaratát. Brysonnak ez akkor – és azóta is –
nagyon rosszul esett, de egy dologban
kénytelen volt igazat adni neki: valóban
megtalálta a párját, még ha el is veszítette.
Az alkohol, megfelelő mennyiségben, úgy
hat az agyra, mint a novokain a gyulladásban
lévő, kihúzásra váró fogra. A gond csupán az,
hogy miután elmúlik a hatása, a lüktető
fájdalom rögtön visszatér, és mással nem
lehet csitítani, csupán újabb beöntéssel. A
Tunéziából való visszatérés utáni napok és
hetek töredezett emlékképekké váltak,
egyfajta kékes köd telepedett rájuk. A
szemetet rendszeresen kivitte, és minden
alkalommal hallotta, ahogy az üvegek
összekoccannak a műanyag zsákban. A
telefon többször is megszólalt, de nem vette
föl, egyszer azonban az ajtón csöngettek. A
Direktorátusnál érvényes minden szabályt
megszegve Chris Edgecomb állt a küszöbön.
– Aggódtam miattad, ember – mondta, és ez
látszott is rajta.
Bryson úgy döntött, inkább nem gondolja
végig, milyennek is láthatja őt a hirtelen
betoppanó látogató. – Ők küldtek? –
kérdezte.
– Viccelsz?! Szétrúgnák a seggemet, ha
megtudnák, hogy itt jártam.
Hiába törte a fejét később, képtelen volt
felidézni, miket mondott, csak azt, hogy
nagyon határozottan hangzott, a befejezettség
érzését keltette. Biztosra vette, hogy a kölyök
nem fog visszajönni.
Reggelenként, ébredés után rendszerint éles
fájdalom hasított a fejébe, minden
idegvégződése lángolt, mintha csontig
lehámozták volna róla a húst, és bourbon és
gin ízének áporodott szagú keverékét érezte a
szájában. A fürdőszobába botorkált, és egy
véreres, karikás szemű hulla nézett rá a
tükörből. Összeütött magának egy rántottát,
de már a szagától hányingert kapott.
Elszigetelt hangok, töredezett képek jutottak
csak el hozzá. Nem egy megbocsáthatóan
hosszúra nyúlt hétvége, három hónap esett ki
az életéből.
Falls Church-i szomszédai – udvariasságból,
vagy közömbösségből, ki tudja? – nem sok
figyelmet fordítottak rá. Valamilyen nagy
cégnél dolgozik, nem? Nyilván túlhajtotta
magát. Majd átvészeli, vagy nem. A Beltway
mentén lakók körében megszokottnak
számító szakmai ártalmak ritkán váltanak ki
együttérzést, és a szomszédai is tudták,
hogyan viselkedjenek. Úgy döntöttek, jobb,
ha megőrzik a kertvárosi élet alapját jelentő
tisztes távolságot.
Aztán, egy augusztusi napon, valami
váratlanul megmozdult benne. Talán a
bíborszínű őszirózsák miatt, amelyeket még
Elena ültetett az előző évben, és dacosan
pompázni kezdtek, mintha úgy döntöttek
volna, hogy elhanyagoltság ide vagy oda,
csak azért is megmutatják, mire képesek.
Bryson rájuk meredt, és úgy érezte, hogy
igazuk van. Attól kezdve nem csilingeltek a
szemeteszsákok, amikor kitette őket a ház
elé, a járdaszélre, és rendes ételt evett,
napjában háromszor, tisztességes
mennyiségben. Egy darabig még azután is
gyönge volt, reszketeg, hogy elkezdte, de
néhány héttel később elment a fodrászhoz,
levágatta a haját, a hosszúra nőtt szakállát,
öltönybe bújt, és visszament a K utca 1324-
be.
Waller tapasztalt profihoz illően fogadta,
mintha mi sem történt volna, de Bryson látta
rajta, hogy nagyon megkönnyebbült. – Ki is
mondta, hogy az amerikaiak életében nincs
második felvonás? – kérdezte csöndesen
Waller.
Bryson nyugodt, rezzenéstelen tekintettel
nézett rá – megbékélt magával, ismét volt
türelme ahhoz, hogy várjon.
Waller halványan elmosolyodott – alaposan
kellett ismerni ahhoz, hogy föl lehessen
ismerni az arcán a mosolyt –, és odanyújtotta
a kanárisárga dossziét. – Legyen ez a
harmadik felvonás! – mondta.
Második fejezet

Öt évvel később
A méreteit tekintve kis egyetem volt
Pennsylvania nyugati részén Woodbridge
College, de a felületes szemlélő is azonnal
megállapíthatta, hogy sugárzik belőle az
átlagosat messze felülmúló csöndes
prosperitás, exkluzív jelleg. Akármerre
fordult is a látogató, a legnagyobb gonddal
nyírt, dúsan zöldellő pázsitot, tökéletesre
szabott virágágyásokat látott, és köztük itt-ott
felbukkanó, szinte csak esztétikai
megfontolásból odapöttyentett épületeket.
Vörös tégla, dúsan tenyésző borostyán, és a
század húszas éveinek egyetemépítészetében
már-már kötelező neogótikus stílus
jellemezte őket. Távolról olyannak tetszett,
mint valamelyik ősi cambridge-i vagy
oxfordi egyetem, amelyet mintha kiemeltek
volna a lepusztult könnyűipari üzemek
alkotta sivár környezetből, hogy áthelyezzék
a viruló Arcadiába. A zajos nagyvárosoktól
távoli, biztonságos, megnyugtatóan
konzervatív intézmény volt, ahová Amerika
leggazdagabb és legbefolyásosabb családjai
is nyugodtan elküldhették szépreményű,
nemzedékek óta gyarapodó birodalmuk
továbbfejlesztésére hivatott csemetéiket.
Woodbridge még a hatvanas évek viharos
második felében is megmaradt – ahogyan
valaki nem kevés cinizmussal megfogalmazta
– „a nyugalom melegágyának”.
„Jonas Barrett” – önmagának is jókora
meglepetést okozva – kiváló előadónak
bizonyult, kurzusai sokkal népszerűbbek
voltak, mint arra puszta tematikájuk alapján
bárki is számíthatott. Diákjai között akadt
néhány egészen kivételes képességű, és
valamennyiről nyugodt szívvel el lehetett
mondani, hogy sokkal érdeklődőbb,
fegyelmezettebb, mint amilyen ő valaha is
volt egyetemi évei alatt. Egyik tanszéki
kollégája, fanyar humorú, Brooklynban
nevelkedett, korábban a New York-i Városi
Egyetemen tanító elméleti fizikus hívta tél rá
a figyelmét, hogy Woodbridge
menthetetlenül olyan érzést kelt
mindenkiben, mintha tizennyolcadik századi,
az angol főnemesség színe-javának
neveléséért felelősséget viselő, bent lakó
egyetemi tanár lenne. Varázslatos
környezetben éltek, amely valahogy mégsem
vált igazán a sajátjukká.
Ezzel együtt Wallernek igaza volt: jó,
nyugodt és kényelmes élet jutott
osztályrészéül.
Jonas Barrett végignézett a zsúfolásig megtelt
előadótermen, a legalább száz feszült,
izgatott fiatal arcon, és nevetett is magában,
mert eszébe jutott, hogy Woodbridge-ben
eltöltött első éve végén a Campus
Confidential „hátborzongatóan hűvös, óriási
karizmával megáldott, inkább Kingsfield
professzorra, mint Mr. Chipsre emlékeztető”
előadóként jellemezte. Akár ez, akár valami
más volt az oka, Bizáncról szóló előadásai a
történettudományi tanszék legnépszerűbb
kurzusai közé tartoztak.
Az órájára pillantott, és látta, hogy ideje
befejezni, felkészülni a következe előadásra.
– A Római Birodalom az emberiség
történetének egyik leghatalmasabb politikai
alkotása volt, és elmúlása óta gondolkodók
sokasága törte a fejét azon, hogy mi okozta a
bukását – mondta némi iróniával fűszerezett,
mindazonáltal tiszteletet parancsoló
professzori hangon. – Mindannyian ismerik a
szomorú mesét. Egy civilizáció lángja
magasra csapott, fényesen lobogott, majd
valamiért kihunyt. Barbárok törtek rá, vérbe
fojtották az emberi faj legszebb reményeit. –
A lépcsőzetesen emelkedő padsorokból halk,
egyetértő moraj hallatszott. – Lószart! –
emelte föl váratlanul a hangját, és megvárta,
hogy az általános felhördülés után síri csönd
támadjon. – Elnézést ezért a macedón
kiszólásért! – A szemöldökét felvonva
kihívóan körbepillantott a termen. – Róma,
jóval a birodalom összeomlása előtt, minden
erkölcsi alapját elveszítette arra, hogy
másokat vezessen, és megszabja, hogyan
éljenek. A rómaiak táplálták a gótokba a
bosszúállás gondolatát azzal, hogy gót
gyerekeket ejtettek túszul, és tucatnyi
városon, acsarkodó tömeg előtt hajtották
végig őket csak azért, hogy utána mindet
lemészárolják. Lassan, kifinomult
módszerekkel, hogy minél tovább
szenvedjenek. Hideg fejjel kiszámított
kegyetlenségben a gótok képtelenek voltak
ehhez hasonlót alkotni. A Nyugat-római
Birodalmat a rabszolgaság, és az értelmetlen
vérontás – gladiátorok! – legszörnyűbb
tombolása jellemezte. A Kelet-római
Birodalom sokkal többet őrzött meg az
emberi értékekből, és túl is élte a Nagy
Római Birodalom bukását. Bizánc – mondjuk
mi itt, a Nyugaton. Az úgynevezett
„bizánciak” ezzel szemben mindig is az igazi
Római Birodalom örököseinek tekintették
magukat, a tudomány és az emberi értékek
őrzőinek. A nyugat nem a külső ellenség
támadása miatt bukott el, hanem a belső
rothadástól, és a civilizáció lángja nem hunyt
ki, csak arrébb húzódott, keletre. – Rövid
szünet. – Jöjjenek, szedjék össze a
dolgozataikat! Jó hétvégét, és ne feledjék, mit
mondott Petronius: „Mértéktartást
mindenben, még a mértéktartásban is!”
– Barrett professzor! – A fiatal nő szőke volt,
és rendkívül vonzó, egyike azoknak, akik a
legélénkebben figyeltek, és mindig az első
sorokban foglaltak helyet. Bryson már elrakta
a jegyzeteit, és éppen azzal volt elfoglalva,
hogy becsatolja kopott bőr oldaltáskáját. Alig
figyelt oda a dolgozati jegyére panaszkodó,
banális, ezerszer elnyűtt érveket ismételgető
lányra. „Igazán készültem… Minden tőlem
telhetőt… Valóban nagyon igyekeztem…” A
világért le nem szakadt volna róla, követte
még a parkolóba is, a kocsijához.
– Mi lenne, ha holnap beszélnénk meg? –
kérdezte szelíden.
– De professzor…
Valami nincs rendben.
– Szerintem a jegy, amit a dolgozatomra
kaptam…
Észre sem vette, hogy hangosan
gondolkodott. Izgalom fogta el, belső
antennái működésbe léptek. De miért?
Hirtelen támadt, indokolatlan paranoiából?
Olyan lesz ő is, mint sokan a vietnami
veteránok közül, összerándul, valahányszor
meghallja egy gépkocsi porlasztójának a
pukkanását?
Egy hang keltette föl a figyelmét, valami nem
odaillő, szokatlan hang. A lány felé fordult,
de nem rápillantott, hanem elnézett mellette,
oda, ahol előbb a szeme sarkából valami
szokatlant látott. Pár pillanatig kellett csak
keresnie, hogy megtalálja. Nyugodt, ráérős
léptekkel, mintha csak a kellemes tavaszi
időt, a pompás környezetet akarná élvezni,
széles vállú; grafitszürke flanelöltönyt, fehér
inget és tökéletesen megkötött
selyemnyakkendőt viselő férfi tartott feléje.
Öltözéke túl elegánsnak hatott, még az
egyetem vezetői is lazábbat hordtak, ráadásul
kellemetlenül melege lehetett a vastag
flanelben. Idegen volt, nem illett a
környezetbe, csak megpróbálta elhitetni,
hogy oda tartozik.
Bryson harci ösztönei vadul jeleztek. Arca
megfeszült, tekintete ide-oda ugrált, mint a
különböző látószögeket próbálgató fotósé.
Régi, atavisztikus, és a helyhez csöppet sem
illő reflexei maguktól életre keltek.
De miért? Miért ijedt meg egy látogatótól,
aki lehetett éppen szülő, egy hivatalnok a
washingtoni oktatási bürokráciától, esetleg
üzletember, aki az egyetem gazdasági
vezetőivel akar tárgyalni. Gyorsan, de
alaposan ismét megnézte magának. A férfi
zakója ki volt gombolva, és ahogy mozgott,
kivillant alóla vörösesbarna nadrágtartója.
Ugyanakkor derékszíját is hordott, és
nadrágja a kettős rögzítés ellenére redős volt,
erősen rácsúszott fekete gumitalpú cipőjére.
A hirtelen felismeréstől Bryson vérében
sokszorosára szaporodott az adrenalin:
valaha, előző életében ő is viselt ilyen
öltözéket. Néha előfordult, hogy
nadrágtartóra és derékszíjra is szüksége volt,
mert nehéz tárgyat dugott valamelyik, vagy
éppen mindkét zsebébe – mondjuk, nagy
kaliberű revolvert. És a nadrág is laza, redős
kellett legyen, hogy biztosan elrejtse a térd
alá csatolt fegyvertokot. „A megfelelő
öltözék fél siker”, mondta többször Ted
Waller, és részletesen el is magyarázta,
hogyan lehet kisebb arzenált elrejteni egy
megfelelően szabott szmoking alatt.
Kiszálltam a játékból! Hagyjanak békén!
Béke azonban nem volt, és tudta, hogy soha
nem is lehet. Aki egyszer beszállt a játékba,
az nem hagyhatja abba akkor sem, ha
máshonnan kapja a fizetését, és saját zsebből
fizeti a társadalombiztosítását.
Világszerte sokan vannak, akik bosszúra
szomjaznak. Mindegy, mennyire
elővigyázatos valaki, milyen mély fedésbe
vonul, miből sző maga köré új legendát. Ha
nagyon akarták, megtalálhatták. Vészes
önámítás lett volna az ellenkezőjét
feltételezni – a hit, hogy ez így van, a
Direktorátus minden munkatársába mélyen
beleivódott, szinte már automatizmussá vált.
És ha a Direktorátus küldte, elvégezni a teljes
sterilizálást, ahogyan a műveletet cinikusan
nevezték – összeszedni a forgácsokat, és
felmosni, hogy ne maradjon semmi nyom?
Bryson sosem találkozott senkivel, aki a
Direktorátustól nyugdíjba ment volna, bár
ilyenek nyilván léteztek. Ha valaki testületi
szinten megkérdőjelezte a lojalitását, akkor
mi sem természetesebb, mint hogy rákerült a
sterilizálandók listájára. Ez is
automatizmusnak számított.
Kiszálltam, befejeztem!
És ki az, aki ezt el is hiszi?
Jonas Barrett eltűnt, lefoszlott róla, mint
vedlő kígyóról a régi bőre – újból Nick
Bryson volt. Összehúzott szemmel figyelte az
öltönyös férfit. Rövidre nyírt, enyhén őszülő
haja volt, az arca széles, elég megviselt.
Megfeszült, amikor fehér fogait kivillantva
szélesen rámosolygott. – Mr. Barrett? –
kérdezte még menet közben, a harsogóan
zöld pázsit közepéről a férfi.
Sugárzott róla a szelídség, a biztatás, és ez
volt az, ami Bryson gyanúját teljes
bizonyossággá változtatta. Profiként
viselkedett – egy idegent leszólító civil ha
nem is nagyon, de legalább egy kicsit mindig
bizonytalan.
A Direktorátus?
Nem. A Direktorátus emberei jobban
csinálják, kevésbé feltűnők.
– Laura! – fordult halkan a diáklányhoz. –
Menjen vissza a Severeid Hallba, és várjon
meg a szobámban!
– De…
– Induljon! – vágott a szavába ellentmondást
nem tűrő hangon Bryson.
A lány elvörösödve megfordult, és
visszasietett az épületbe. Jonas Barrett
professzor szempillantás alatt megváltozott –
ahogyan este, a szobatársának elmesélte,
hirtelen egészen más lett, mint általában,
ijesztő –, és érezte, hogy jobban teszi, ha nem
ellenkezik vele.
Az ellenkező irányból közeledő, puha
lépteket hallva Bryson megpördült. Másik
férfit látott: vörös hajút szeplőst, a társánál
jóval fiatalabbat, tengerészkék
vászonzakóban, gyűrött, homokszín
nadrágban, vászoncipőben. Öltözéke jobban
illett az egyetemi környezethez, leszámítva a
túl fényes, rézsárga gombokat. Ráadásul a
zakót túl szűkre szabták, és kis kitüremkedés
látszott rajta oldalt, ahol általában a hónaljtok
szokott lenni.
Ha nem a Direktorátus, akkor mi?
Külföldiek? Más amerikai ügynökség
emberei?
Rájött, mitől riadt meg, mi keltette föl
először a figyelmét: egy álló gépkocsi
motorjának halk, egyenletes búgása. Sötét,
fényvisszaverő ablakokkal ellátott Lincoln
Continental volt, és nem állt be a parkolóba,
hanem az úton maradt, közvetlenül az ő
kocsija mögött.
– Mr. Barrett? – A széles vállú, idősebb férfi,
a tekintetét elkapva gyors, nyújtott léptekkel
közeledett felé. – Legyen szíves, fáradjon
velünk! – Középnyugati akcentussal beszélt,
és alig félméternyire megállva, a Lincolnra
mutatott.
– Valóban? – kérdezte jéghideg hangon
Bryson. – Ismerjük egymást?
Az idegen nem szóban válaszolt: kezét
csípőre tette, és kidüllesztette a mellét, hogy
jól lehessen látni a zakója alatt a
hónaljtokban lapuló revolver körvonalait.
Sokatmondó gesztus volt – fegyveres profi
tette egy fegyvertelennek –, de csak egy
pillanatig tartott. A férfi hirtelen
összegörnyedt, és fájdalmas arccal a
gyomrához kapott. Bryson villámgyors
mozdulattal izmos hasába döfte vékony
golyóstolla acélhegyét, és a profi a
legtermészetesebb, amatőrhöz illő módon
reagált. A fegyveredért kapj, ne a sebhez! –
egyike volt ez Waller számos axiómájának,
és bár minden természetes ösztönnek
ellentmondott, elfogadása többször is
megmentette Nick életét. Ellenfele azonban
nem tartozott a legjobbak közé.
A férfi a gyomrát fogta, amikor Bryson
előrelendült, és a zakója alá nyúlva elragadta
kicsi, de nagy tűzerejű Berettáját.
Beretta – a Direktorátusnál nem szeretik. De
akkor kié?
A férfi halántékára sújtott – tisztán hallotta a
csont reccsenését, mielőtt összeesett –, és a
fegyvert lövésre készen tartva szembe pördült
a vörös hajú, kék blézeressel.
– Ki van biztosítva! – kiáltott rá határozottan.
– És a magáé?
Zavart, rémült arckifejezése elárulta a
fiatalember tapasztalatlanságát. Számolnia
kellett azzal, hogy Nick a biztonsági zár
kattanását hallva azonnal meghúzza a
ravaszt, tehát nincs esélye, de még így is
veszélyes volt, éppen a tapasztalatlansága
miatt – a zöldfülűek sosem a legésszerűbb,
kiszámítható módon cselekszenek.
Amatőrök órája. A fegyvert rezzenéstelen
kézzel a vörös hajúra szögezve Bryson lassan
a járó motorú gépkocsi felé hátrált. Biztos
volt abban, hogy az ajtaját is nyitva hagyták.
A Berettát nem mozdítva hátranyúlt,
felrántotta, és beült a volán mögé. Egy
pillantás is elég volt, hogy meggyőződjön
róla, az ablakok és a szélvédő golyóálló
üvegből készült, ahogyan kell. Elég volt
kivennie a parkolóállásból az automata
sebességváltó kart, és a kocsi azonnal
előrelódult. Hátulról lövést hallott, amely a
csattanásból ítélve a rendszámtáblát találta el,
egy újabbat, amely csak megkarcolta a hátsó
szélvédőt, de komolyabb kárt nem tett benne,
és utána már mindegyik a kerekeket vette
célba.
Másodpercek alatt elérte az egyetem
területének magas, kovácsoltvas kapuját, és
átsuhant rajta. Egy ártalmatlanná tett, és egy
vadul, de hatástalanul tüzelő támadóval a
háta mögött végigszáguldott a kapu előtti
fasoron, és közben azt kérdezte magától:
hogyan tovább?
Ha valóban meg akartak volna ölni, már
halott lennék.
Az országos autópályán hajtva éberen
figyelte a sávokat, hogy megállapítsa, nem
üldözik-e. Váratlanul bukkantak fel, nem
számíthattam rájuk, úgyhogy könnyen
végezhettek volna velem. Mégsem tették,
tehát más volt a szándékuk. De mi? És
hogyan találták meg? Valakinek sikerült
behatolnia a Direktorátus egyik titkos, 5-1-es
adatbázisába? Túl sok volt a változó, az
ismeretlen ahhoz, hogy felállítsa a képletet.
Félelmet nem érzett, visszatért belé a
tapasztalt, terepen dolgozó ügynök jeges
nyugalma. Pillanatok alatt eldöntötte, hogy
nem megy egyik repülőtérre sem, ahol
várják, hanem visszatér az egyetem területén
álló házába, ahol a legkevésbé számíthatnak
rá. Ha ez újabb összecsapást eredményez, hát
legyen. A harc rövid ideig tart, a menekülés
elhúzódhat akár a végtelenségig is. Nem
maradt türelme a hosszú, meghatározhatatlan
ideig tartó meneküléshez – Wallernek ebben
igaza volt.
A Villier Lane-i háza felé kanyarodva
dübörgést hallott a magasból. Fölnézett: egy
helikopter tartott az egyetem legmagasabb,
egy szoftvermilliárdostól ajándékba kapott,
és helikopter-leszállóval is rendelkező
épülete felé. Rendszerint a legbőkezűbb
adományozók vették igénybe, ennek a
helikopternek azonban szövetségi jelzés volt
az oldalán. Bryson biztos volt benne, hogy a
második hullámot jelenti, egyéb nem lehet.
Megállt kissé rozoga, Anna királynő korabeli
stílusban épült manzárdtetős, vakolt
homlokzatú háza előtt. Üres volt, a maga
beszerelte riasztó hallgatása jelezte, hogy
reggel óta senki nem járt ott.
Ennek ellenére az ajtón belépve első dolga
volt, hogy a biztonság kedvéért ellenőrizze,
nem piszkálta-e valaki a rendszert. A nappali
ablakán besütő erős nap fényessé varázsolta a
széles fenyőlécekből készült padlót, és
gyantaillatot csalt ki belőle. Ez volt a fő oka
annak, hogy Bryson megvette a házat: a szag
arra a boldog évre emlékeztette, amelyet
Wiesbaden mellett, egy részben fából épült
házban töltött hétéves korában, amikor apja
az ottani katonai támaszponton szolgált. Nem
tartozott az átlagos, hétköznapi
katonagyerekek közé – apja tábornok volt,
így aztán kijárt a családnak a kényelmes,
önálló ház és a személyzet. Ennek ellenére a
gyerekkora jórészt azzal telt el, hogy
megtanulja felszedni, és a világ egy másik
pontján újból leverni a sátorfákat. A
váltásban komoly segítségére volt, hogy
rendkívül gyorsan tanult nyelveket. A
barátkozás már nem ment olyan könnyen, de
idővel abban is megfelelő jártasságot
szerzett. Túl sok mogorva, örök kívülállónak
megmaradt katonagyereket látott, esze
ágában sem volt gyarapítani a táborukat.
Otthon volt, és egyelőre nem akart egyebet
tenni, mint hogy vár. A találkozó ezúttal az ő
területén lesz, ő szabja meg a feltételeket.
Nem tartott sokáig.
Mindössze néhány perc múlva egy fekete
Cadillac, orrán csillagos-sávos zászlóval,
megállt a kocsibehajtón. Nyíltan, feltűnően
érkezett, mintha gazdái azt akarták volna
mondani: látod, itt vagyunk, nem kell félni
tőlünk. Bryson figyelte, amint az egyenruhás
sofőr kipattant a volán mögül, és szélesre
tárta a hátsó ajtót egy alacsony, sovány férfi
előtt. Az illető ismerős volt, tudta, hogy
valamilyen titkosszolgálati vezető, csak az
nem ugrott be neki hirtelen, kicsoda. Az
ajtóhoz ment, és nyugodtan kilépett a
verandára.
– Mr. Bryson! – a férfi határozottan, erős
New Jersey-i akcentussal szólította meg.
Ötvenes évei közepén járhatott, ősz haja volt,
keskeny, ráncoktól barázdált arca, és
divatjamúlt, barna öltönye. Tudja, ki vagyok?
– Valaki, akinek jócskán akad
magyarázkodnivalója.
A férfi bólintott, és hogy jelezze egyetértését,
egy pillanatra a jobb kezét is megadóan
fölemelte. – Elszartuk a dolgot, Mr. Bryson,
vagy Jonas Barrett, ha úgy jobban tetszik.
Vállalom érte a felelősséget. Azért jöttem,
hogy személyesen kérjek elnézést, és meg is
magyarázzam.
Tévéképernyő emléke villant fel Brysonban,
egy beszélő fej, és alatta fehér betűk „Harry
Dunne. A CIA igazgatóhelyettese.” Most már
pontosan emlékezett rá, hogy többször is
látta, amint valamelyik kongresszusi
albizottság előtt szerepelt.
– Beszélnem kell magával.
– Nincs mit mondanom.
– Nem azt kérem, hogy mondjon valamit,
hanem hogy meghallgasson.
– A maga emberei voltak, ugye? – kérdezte
Bryson.
– Igen – ismerte be Dunne. – Túllépték a
hatáskörüket. Alábecsülték; azt hitték, hogy
öt év kihagyás után már nem a régi. Kaptak
magától néhány alapvető taktikai eligazítást,
ami még nyilván jól fog jönni nekik.
Különösen Eldridge-nek, ha összefoltozzák
és felépül. – Fölnevetett – a hangja reszelés
volt, akár a ráspoly. – Úgyhogy most olyan
szépen kérem, amilyen szépen csak lehet. És
nyíltan. – Lassan felsétált a teraszra,
Brysonhoz, aki hátratett kézzel, nyugodtan
egy oszlopnak támaszkodott. A Berettát
ragtapasszal a hátához rögzítette, és egy
mozdulat is elég volt, hogy előkapja. A
délelőtti, beszélgetős televízió-műsorokban,
ahol a szereplőknek csak a fejé látszott,
Dunne tekintélyes, parancsoló egyéniségnek
tűnt, az életben viszont olyan
jelentéktelennek, hogy szinte elveszett az
öltönyében.
– Nem igazítottam el senkit – tiltakozott
Bryson. – Csupán megvédtem magam két
alaktól, akik rosszkor, rossz helyen voltak, és
szemmel láthatóan nem a legjobb szándékkal
közeledtek felém.
– El kell ismerni, remek kiképzést kapott a
Direktorátusnál,
– Jó volna érteni, miről beszél.
– Nagyon jól tudja. Az, hogy vonakodik
beismerni, természetes.
– Azt hiszem, rossz helyen keresgél – mondta
csöndesen Bryson. – Összekever valakivel.
Fogalmam sincs, mire céloz.
A CIA-főnök hangosan kifújta a levegőt, és
utána rögtön köhögött is, elég görcsösen. –
Sajnos, nem minden volt kollégája olyan
diszkrét, vagy mondjam inkább úgy, hogy
fegyelmezett, mint maga. Hűségre és
titoktartásra tett eskük is hajlamosak
érvényüket veszíteni, ha pénz – komoly
összegre gondolok – lép működésbe. Egyik
volt kollégája sem panaszkodhat, nem jártak
rosszul.
– Most aztán már tényleg nem értem, mit
akar mondani.
– Nicholas Loring Bryson, született
Athénban, Görögországban, George Wynter
Bryson tábornok egyetlen gyermekeként –
kezdte majdnem teljesen színtelen, monoton
hangon a CIA-s. – A washingtoni St. Alban’s
School után a Stanfordon tanult, majd a
georgetowni Külügyi Főiskolán. Stanfordi
hallgató korában szervezte be egy csupán
nagyon szűk, beavatottakból álló kör által
ismert, Direktorátus nevű titkosszolgálat.
Miután megkapta a megfelelő kiképzést,
tizenöt rendkívül sikeres évet töltött
terepmunkával, és többször is kitüntették
olyan akciókért…
– Szép életrajz – vágott közbe. Bryson. –
Bárcsak az enyém lenne! Mi, szobatudósok
szeretünk eljátszadozni a gondolattal, hogy
milyen lehet az élet ezeken az öreg,
borostyánnal befuttatott falakon kívül. – Nem
fogta vissza magát, már-már kihívóan
viselkedett – legendáját nem arra találták ki,
hogy kiálljon minden gyanút, hanem hogy a
keletkezésüket is megakadályozza.
– Egyikünknek sincs fölösleges, vesztegetni
való ideje – válaszolta Dunne. – Remélem,
ha másban nem is, abban biztos, hogy nem
állt szándékunkban bántani.
– Nem vettem észre. Maguknak, CIA-s
fiúknak, amennyire az olvasmányaimból
tudom, sok módszerük van, arra, hogy
bántsanak valakit. Például egy jól irányzott
golyó, egyenesen az agyba. Vagy pontosan
kiszámított mennyiségű szkopolamin, amit
tizenkét órán át, egyenletesen csöpögtetnek.
Akar esetleg szegény Noszenkóról beszélni,
aki elkövette azt az óriási hibát, hogy átállt
magukhoz? Nem tudom, számított-e vörös
szőnyeges fogadásra, de hogy arra, amiben
végül része lett, semmiképp sem, az biztos.
Huszonnyolc hónap egy kipárnázott
kriptában! Mindent elkövettek, hogy
összetörjék.
– Régi dolgokról beszél, Bryson, de
elfogadom a bizalmatlanságát. Mit tegyek,
hogy eloszlassam? – kérdezte Dunne.
– Mi lehet gyanúsabb annál, mint ha valaki el
akarja oszlatni másnak a gyanúját?
– Ha hátsó szándékaim lennének, nem így
beszélgetnénk. Ezt maga is tudja.
– Nem biztos, hogy olyan könnyen ment
volna, mint gondolja – felelte blazírtan
Bryson, és hideg mosollyal a szája sarkában
megvárta, hogy a CIA-sben leülepedjen a
mondat, kihallja belőle a fenyegetést. Rájött,
hogy nincs értelme tettetnie magát, és fel is
hagyott a szerepjátszással.
– Pontosan tudjuk, mire képes a kezével és a
lábával. Nem szükséges, hogy bemutatót
tartson. Nekem csak a füle kell, az, hogy
meghallgasson!
– Mondja maga. – Mennyit tudhat az
Ügynökség róla, a Direktorátusnál végzett
munkájáról? Hogy voltak képesek áttörni a
biztonsági falat?
– Hallgasson ide, Bryson! Maga is tudja,
hogy emberrablóknak nem szokásuk
megkérni az áldozatukat, ugyan fáradjon már
velük. Gondolom, azzal is tisztában van,
hogy ritkán szoktam csak úgy, ismeretlenül
látogatóba menni. Mondanom kell magának
valamit, és még csak azt sem ígérhetem, hogy
könnyű lesz végighallgatnia. Ismeri a
létesítményünket Blue Ridge-ben?
Bryson vállat vont, és nem válaszolt.
– Oda akarom vinni. Nagyon, szeretném, ha
végighallgatná, amit mondani akarok, és
megnézné, amit mutatok. Utána, ha akar,
szabadon távozhat, és soha többé nem
háborgatjuk. – Dunne a kocsi felé mutatott. –
Jöjjön velem!
– Ugye tudja, hogy vegytiszta őrültségeket
beszél? Előadás után elém toppan két
harmadosztályú gengszter, és megpróbál
bekényszeríteni egy kocsiba. Aztán
felbukkan valaki, akit eddig csak
tévéműsorokban láttam, egy őszintén szólva
nem túl bizalomgerjesztő titkosszolgálat
magas rangú vezetője, és fenyegetések és
ígéretek keverékével rá akar venni, hogy
menjek vele. Mire számít, mit teszek?
– Őszintén szólva arra, hogy velem jön –
felelte rezzenéstelen tekintettel Dunne.
– Mitől olyan biztos benne?
– Attól, hogy csak így elégítheti ki a
kíváncsiságát – mondta némi gondolkodás
után a CIA igazgatóhelyettese. – Ez az
egyetlen módja annak, hogy megtudja az
igazságot.
– Az igazságot?! – horkant fel Bryson. –
Miről?
– Először is – felelte nagyon halkan Dunne –
önmagáról.
Harmadik fejezet

Virginia nyugati részén, Tennessee és Észak-

Karolina határán, a Blue Ridge-hegységben
van a CIA-nek egy kétszáz hektáros, jórészt
lomboserdővel, de itt-ott sima, luc-, illetve
kanadai fenyővel borított, gondosan őrzött
birtoka. A Little Wilson Creek vadon részét
alkotó, a Jefferson Nemzeti Parkhoz tartozó
terület tele van hegyekkel, magas csúcsok
között megbúvó tavakkal, gyors vizű hegyi
folyókkal, sziklás medrű patakokkal, és távol
esik minden fő turistaútvonaltól. A
legközelebbi városok, Troutdale és Volney
sincsenek igazán közel hozzá. Az elektromos
kerítéssel övezett, festői természeti
rezervátumot az Ügynökségen belül az
igazából semmire sem utaló, fantáziátlan,
könnyen feledhető Gyakorlópálya néven
emlegetik.
Annyiban helyénvaló az elnevezés, hogy az
erdő sűrűjében megbúvó sziklák között
furcsa holmikat, például miniatürizált
robbanóeszközöket próbálnak ki. Jeladó és
nyomkövető berendezések is gyakran
kerülnek oda, hogy ellenséges megfigyeléstől
védett, annak hatósugarán kívül eső területen
kalibrálják be őket.
A Gyakorlópályán hosszabb időt is
nyugodtan eltölthet valaki anélkül, hogy
észrevenné azt az alacsony, betonból és
üvegből készült épületet, amely egyszerre
parancsnokság, kiképző-, és
konferenciabázis, valamint személyzeti
szállás. Mintegy száz méterre ettől, kis
tisztáson helikopter-leszállóhely is van,
amelyet a sűrű növényzet és a sajátos
domborzati viszonyok miatt szintén majdnem
lehetetlen észrevenni.
Harry Dunne a Gyakorlópályára vezető úton
alig szólalt meg, de túl sok értelme nem is
lett volna, hogy beszéljen. A Bryson házától
az egyetemi helikopter-leszállóig tartó rövid
autózás közben válthattak csupán néhány
szót, aztán Virginiáig, Dunne szótlan szárny
segédjével együtt, mindhárman fülvédőt
viseltek. Amikor a sötétzöld helikopterből
kiszálltak, jellegtelen arcú, névtelen helyi
alkalmazott fogadta őket.
A létesítmény előcsarnokába mentek, onnan
egy alagsori, alacsony mennyezetű, spártai
berendezésű szobába, amelynek sima, fehérre
festett falán vetítővászonra emlékeztető két,
nagy, lapos gázplazma monitor volt. Leültek
a fényes, acéltetejű asztal mellé, egyik
kísérőjük eltűnt valamerre, a másik pedig
kiment, de csak az ajtó elé, őrködni.
Alighogy helyet foglaltak, Dunne
mindenfajta udvarias bevezetést mellőzve a
lényegre tért. – Hadd mondjam meg,
szerintem mit gondol! Hősnek képzeli magát,
akiről nem születtek ugyan szájról szájra járó
legendák, de megérdemelné. Ez a szilárd,
megingathatatlan hit tette képessé arra, hogy
másfél évtizeden át akkora, olyan kegyetlen
feszültségben éljen, amelytől kicsivel is
gyengébb ember már régen összeroppant
volna. Meg van győződve arról, hogy tizenöt
éven át, a Direktorátusnak, a titkosnál is
titkosabb szolgálatnak dolgozva a hazáját
szolgálta. A szervezetről, tagjain kívül,
gyakorlatilag senki sem tud, a kormányzat
legmagasabb szintjein dolgozók sem,
leszámítva talán az elnök Külföldi
Hírszerzési Tanácsadó Testületének vezetőjét
és néhány fehér házi nagymenőt, akiket
feljogosítottak rá. Zárt kör, pontosabban
annyira az, amennyire bármi is zárt lehet egy
atomjaira hulló világban.
Bryson nyugodtan vette a levegőt –
keményen elhatározta, hogy semmilyen
látható jelét sem adja megdöbbenésének.
Merthogy meg volt döbbenve: a CIA-főnök
olyan dolgokról beszélt, amelyeket elvben
nem lett volna szabad tudnia.
– Tíz évvel ezelőtt – addigi és későbbi
szolgálatai elismeréseként – megkapta az
elnöktől a Dicsőség Érdemrendet – folytatta
Dunne. – Mivel a szervezete rettentő titkos,
nem volt hivatalos ünnepség, nem volt elnök,
és fogadok, hogy nem is tarthatta magánál a
kitüntetést. – Bryson tisztán látta maga előtt
Wallert, amint kinyitja a dobozt, és
felvillantja előtte a nehéz, csillogó tárgyat.
Természetesen az ügynökség titkosságát
veszélyeztette volna, ha meghívják a Fehér
Házba, és ott kapja meg, ám annak ellenére
is, hogy nem így történt, nagyon büszke volt
rá. Waller megkérdezte, zavarja-e, hogy bár
megkapta a legmagasabb amerikai polgári
kitüntetést, senki nem tudhat róla, és ő
megindultan azt felelte, hogy nem. Waller
tudja, az elnök tudja, munkája révén a világ,
ha csak egy kicsit is, de biztonságosabbá vált,
és neki ennyi elég. Komolyan gondolta –
röviden fogalmazva a Direktorátus krédóját
mondta el.
Dunne megnyomott néhány gombot az asztal
fémlapjába épített kapcsolótáblán, és a két
képernyő azonnal kivilágosodott. Az egyiken
Bryson jelent meg stanfordi diákként – a kép
nem hivatalos célból készült, olyan felvétel
volt, amelyről nem is tudott. A következő
Peruban ábrázolta, terepszínű
gyakorlóruhában, a harmadik pedig barnára
színezett bőrrel, borostásan, amint éppen
Dzsamil Al-Mualem szíriai fegyverszakértőt
személyesítette meg.
A meglepődés azon érzelmek közé tartozik,
amelyeket nehéz hosszabb ideig titokban
tartani, és Bryson is érezte, amint
fokozatosan mélységes megdöbbenéssé, majd
dühvé változik benne. Biztos volt abban,
hogy akaratán kívül belekeveredett egy
titkosszolgálatok közötti, a Direktorátus
módszereinek legalitása körül zajló
belharcba.
– Érdekes képek – mondta szárazon,
megtörve a hosszúra nyúlt csöndet –, de azt
javaslom, hogy inkább olyanoknak mutassa
őket, akiknek van hozzáfűzni valójuk. Már jó
ideje kizárólag tanítással foglalkozom, amint
azt nyilván maga is tudja.
Dunne oldalra hajolt, és bátorítóan vállon
veregette. – Barátom, nem az a kérdés, hogy
mi mit tudunk, hanem hogy maga mit tud.
Sőt, hogy még pontosabb legyek: mit nem
tud. Azt hiszi, hogy tizenöt éven át a hazáját
szolgálta. – Oldalra fordult, és komoly, átható
pillantást vetett rá.
– Tudom – felelte csöndes, jéghideg hangon
Bryson.
– Látja, ez az, amiben téved. Mit szólna, ha
azt mondanám, hogy a Direktorátus nem
kormányzati szervezet, és soha nem is volt.
Éppen ellenkezőleg! – Dunne hátradőlt, és
idegesen beletúrt ősz hajába. – A fenébe!
Nem lesz könnyű elviselni, amit hall, és
nekem sem könnyű elmondani, de muszáj.
Húsz évvel ezelőtt volt már részem
hasonlóban, egy fickóval, aki azt hitte, hogy
Izraelnek kémkedik, és rettentő lelkesen is
csinálta. Kénytelen voltam elmagyarázni
neki, hogy félrevezették, valójában Líbia
fizeti a költségeit. Minden kapcsolata, a
futtatói, a tel-avivi szállodai szobák – az
egész jókora csalás része volt. Elég ügyetlen
csalásé, mert rossz alanyt választottak hozzá.
Magam is megsajnáltam a fiút, amikor rájött,
kik az igazi munkaadói. Sosem felejtem el az
arcát.
– Mi közöm nekem ehhez az egészhez?! –
kérdezte lángoló arccal Bryson.
– Másnap zárt bírósági tárgyaláson keltett
volna tanúvallomást tennie, de nem
kerülhetett rá sor. Agyonlőtte magát. – A
plazmaképernyőn újabb arc jelent meg. –
Ugye ő szervezte be?
Herbert Woods volt. Bryson stanfordi
témavezető professzora, kiváló történész.
Kezdettől fogva szerette tehetséges diákját,
csodálta, mert tucatnyi nyelvet beszélt
folyékonyan, és olyan volt az agya, akár egy
lexikon. Nyilván az is tetszett neki, hogy a
sportpályákon ugyancsak remekül megállta a
helyét. Ép testben ép lélek – ez volt Woods
egyik fő jelszava, és nemcsak hangoztatta, a
szerint is élt.
A képernyő kis időre üres lett. majd
szemcsés, a fiatal Woodsot ábrázoló fotó
jelent meg rajta, amely – Bryson ezt első
ránézésre meg tudta állapítani – Moszkvában
készült, az egykori Gorkij utcán, amelyet a
hidegháború befejeződése után, a forradalom
előtti nevét visszaadva, újból Tverszkajára
kereszteltek.
Bryson szándékosan gúnyosan fölnevetett. –
Ez őrület! „Fel akarja tárni” előttem azt a
„megdöbbentő” tényt, hogy Herb Woods
fiatal korában komcsi volt. Sajnálom, de ezt
mindenki tudja. Soha nem titkolta a múltját,
és éppen azért lett olyan meggyőződéses
antikommunista, mert első kézből tudta,
milyen csábítóan hat néha a fiatalokra az
ostoba utópista retorika.
– Lehet, hogy kicsit előreszaladtam –
válaszolta Dunne, és nehezen megfejthető
arckifejezéssel megcsóválta a fejét. – Az
elején azt mondtam, nem kérek mást, csak
azt, hogy meghallgasson. Most ugye
történész? Nos, szeretném, ha végighallgatna
egy rövid történelemleckét. A Trösztről
nyilván hallott.
Bryson kurta bólintással jelezte, hogy igen. A
Tröszt a huszadik század legnagyobb
titkosszolgálati vállalkozása volt, hét éven át
tartó megtévesztő művelet, amelyet Feliksz
Dzerzsinszkij, Lenin kémfőnöke talált ki.
Nem sokkal az oroszországi forradalom után
a CSEKA, az orosz titkosszolgálat, amelyből
később a KGB lett, titokban létrehozott egy
álellenálló csoportot, amelynek, úgymond, az
eszmében csalódott, a Szovjetunió
összeomlását elkerülhetetlennek és közelinek
tartó magas rangú kormányzati vezetők is
tagjai voltak. Idővel a Trösztnek sikerült
szoros kapcsolatokat kiépítenie az
emigrációban tevékenykedő szovjetellenes
csoportokkal, és a nyugati titkosszolgálatok
is nagymértékben támaszkodtak a tőle kapott
– természetesen tökéletesen hamis –
információkra. Az ötlet és a kivitelezése
nemcsak azért volt briliáns, mert sikerült
félrevezetni a Szovjetunió elpusztítására
törekvő külföldi kormányokat, hanem azért
is, mert Moszkva rendkívül hatékony
módszert talált arra, hogy beépítse embereit
legfőbb külföldi ellenségeinek soraiba. Az
akció sikerrel járt, akkora sikerrel, hogy a
Tröszt tananyaggá vált, a világ összes
hírszerző ügynökségénél a tökéletes
megtévesztő akció példájaként emlegették.
Mire a húszas évek végén sikerült leleplezni,
már késő volt. Emigráns vezetőket raboltak el
és gyilkoltak meg, kollaboránsok hálózatait
számolták fel, értékes információkkal a
tarsolyukban külföldre távozni akarókat
végeztek ki Oroszországban. A szovjet
uralom belső ellenzéke nem tudta kiheverni a
csapást, képtelen volt talpra állni. Egy kiváló
amerikai titkosszolgálati elemző
megállapítása szerint „ez volt az a
megtévesztő titkosszolgálati akció, amelyre a
szovjet állam felépült”.
– Ősrégi történet – mondta Bryson, és
türelmetlenül fészkelődni kezdett.
– Soha ne becsülje le a befolyásolás erejét! –
figyelmeztette Dunne. – A hatvanas évek
elején akadt néhány, egy szűk kört alkotó,
zseniális ember a GRU-nál, a szovjet katonai
hírszerzésnél. Gyakran összedugták a fejüket,
és arra a megállapításra jutottak, hogy
titkosszolgálataik meddő tevékenységet
folytatnak, hatástalanok, ugyanabból a
dezinformációs vályúból esznek, mint
mindegyik, és csak gyártják tonnaszámra a
jelentéseiket anélkül, hogy sok hasznuk
lenne. Ezek a fickók – ne felejtse el, hogy
igazi zsenikről, a skálán már nem is szereplő
IQ-val rendelkező pasasokról van szó –
rájöttek, hogy a titkosszolgálatok többnyire
egy helyben forognak, a saját farkukat
kergetik. Sahmatyisztinek, sakkozóknak
nevezték magukat, utálták saját tohonya
szervezetüket, és a velük együttműködő
amerikaiakat is, akik lenézték őket, pedig
nem sok indokuk volt rá. Egyszer gondoltak
egyet, elővették a régi tankönyveket, és
megnézték, felhasználhatók-e valamire a
belőlük szerzett tapasztalatok. A legjobbakat
akarták beszervezni az ellenség táborán belül,
akárcsak mi, és meg is találták a módját,
akárcsak mi. Egy életre szóló kalandba
fogtak.
– Nem egészen értem – figyelmeztette
Dunne-t Bryson.
– Mi sem értettük, egészen az utolsó időkig.
A CIA csupán néhány éve szerzett tudomást a
Direktorátus létezéséről, és ami ennél is
fontosabb, arról, hogy mi is valójában.
– Próbálja meg érthetőbben!
– A húszadik század legnagyobb
titkosszolgálati hazárdjátékáról, alaposan
átgondolt, mesterien végrehajtott csalásról
van szó, mint a Tröszt esetében – magyarázta
az igazgatóhelyettes. – A GRU-nak ezek a
zsenijei kitalálták, hogy ellenséges területen,
itt nálunk, az Államokban hozzák létre a
szervezetüket. Szupertitkos ügynökséget,
olyan tehetséges emberekből, akiknek
fogalmuk sincs, kik a valódi főnökeik, csak
azt tudják, hogy egy arctalan és testetlen
szervezet irányítja őket, és meggyőződésük,
hogy még országon belül is szigorúan
titokban kell tartani a tevékenységüket. Ez a
legszebb az egészben. Senki sem tudhatja,
főleg a kormányzat nem, amelyet a szervezet
állítólag szolgál, hogy miben is áll a
tevékenysége, mit csinál. Tisztességes,
becsületes amerikaiakról beszélek, akik
reggelente megitták Maxwell House
kávéjukat, ettek egy kis Wonder Bread
pirítóst, és Buickjaikba, Chevijeikbe ülve
munkába mentek, és naponta kockáztatták az
életüket anélkül, hogy tudták volna,
valójában kik a vezetőik. És az ötlet bevált,
remekül működött.
Bryson úgy érezte, nem bírja tovább a
hosszúra nyúlt litániát. – Az isten verje meg
magát, Dunne! Elég! – mondta
felháborodottan. – Ez az egész nem más,
mint egy halom átkozott, szemenszedett
hazugság. Megőrült, ha azt hiszi, hogy
beveszem. Elmegyek! – közölte Bryson, és
rögtön fel is pattant. – Elegem van ebből az
olcsó ripacskodásból!
– Nem számítottam rá, hogy elhiszi,
legalábbis nem az elején – válaszolta
nyugodtan, alig észrevehetően a helyét
változtatva Dunne. – A maga helyében én
sem hinném. De várjon még egy percet! –
kérte, és a rámutatott képernyőre. – Ismeri ezt
az embert?
– Ted… Edmund Waller – válaszolta elakadó
lélegzettel Bryson.
A kép a fiatal Wallert ábrázolta – már akkor
is zömök volt, de még nem kövér –, a Szovjet
Hadsereg egyenruhájában, valamilyen Vörös
téri ünnepségen – a háttérben tisztán lehetett
látni a Kreml egy darabját. A képernyőn, a
felvételre rávetítve életrajzi részletek
peregtek: „Neve: Gennagyij Roszovszkij.
Született: 1953., Vlagyivosztok. Sakk-
csodagyerek. Hétéves korától amerikai
nyelvtanártól tanulta az angolt. A Moszkvai
Állami Egyetem filozófia szakán és a
Dzerzsinszkij Katonai Főiskola
hadtudományi szakán is diplomát szerzett.
Számos kitüntetés, katonai érdemrend
birtokosa.”
– Sakk-csodagyerek – mondta halkan, szinte
csak magának Bryson. – Ezt meg hogy kell
érteni?
– Azt mondják, Szpasszkij és Fisher lehetett
volna egy személyben, ha úgy dönt, hogy a
sakkozást választja élethivatásul – felelte
némi éllel a hangjában Dunne. – Sajnos, úgy
döntött, hogy bonyolultabb, veszedelmesebb
játékot fog játszani.
– Fényképeket nem nehéz hamisítani, a
képelemeket digitális módszerrel – kezdte
magyarázni Bryson, de Dunne közbevágott,
nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Engem akar meggyőzni vagy magát? –
kérdezte. – Sok esetben eredeti, még csak
nem is másolt felvételekkel dolgozunk, és
igazán örülnék, ha megvizsgálná őket.
Biztosíthatom, hogy mindent a
legalaposabban, mikroszkóppal
ellenőriztünk. Könnyen előfordulhatott
volna, hogy soha nem szerzünk tudomást a
vállalkozásról, de ránk mosolygott a
szerencse, még kimondani is csodálatos, utat
találtunk a Kreml archívumához. Pénz cserélt
gazdát, régen elfeledettnek hitt iratok
kerültek elő. Volt köztük egy-két – mint
később kiderült – számunkra borzalmas
dolgokat tartalmazó papír is, amelyek semmit
nem mondtak volna, ha nincs néhány
középszintű átállt orosz hírszerző, akiknek a
vallomása teljessé teszi a képet. Önmagukban
a vallomásaik nem tartalmaztak semmit, ami
különösebben érdekes lett volna, de miután a
Kreml-papírok mellé tettük őket, igencsak
riasztó kép rajzolódott ki belőlük. Így
szereztünk tudomást magáról is, Nick. Nem
volt sok, amit megtudtunk, mert a belső
körhöz tartozók, ahogyan azt az összes
valamirevaló terrorszervezet vezetői
csinálják, igyekeznek részekre szabdalni
minden információt, elejét venni annak, hogy
bárki bármivel kapcsolatban az összkép
birtokába jusson.
– Úgyhogy nekiláttunk kipótolni a lyukakat.
Három éven át tartó, pokolian nehéz munka
volt. A vezetőket illetően csak ködös
feltételezésekből indulhattunk ki, leszámítva
természetesen a barátját, Gennagyij
Roszovszkijt. El kell ismerni, van
humorérzéke. Tudja, honnan vette az
álnevét? Edmund Waller igen közepes,
ugyanakkor minden hájjal megkent
tizenhetedik századi költő volt. Mesélt
magának az angol polgárháborúról?
Bryson nagyot nyelt, aztán bólintott.
– Maga is biztosan mulatságosnak fogja
találni, amit mondok – folytatta Dunne. – Az
interregnum idején Edmund Waller a Lord
Protectort, Cromwellt dicsőítő poémákat írt,
de közben részt vett a royalista
összeesküvésben. A restaurációt követően
nagy megbecsülés övezte a királyi udvarban.
Érti? A fickó az angol költészet nagy
köpönyegforgatójának, kettős ügynökének a
nevét vette föl. Cinikus, de ugyanakkor
szellemes húzás is, nem gondolja?
– Tehát azt állítja, hogy egyetemista
koromban egy… valódi céljait remekül
leplező, ellenséges szervezet szolgálatába
álltam, és minden, amit tettem, káros volt,
szégyellnivaló? – kérdezte keserűen,
hitetlenül Bryson.
– Igen, azzal a kis módosítással, hogy a dolog
nem akkor kezdődött, hanem sokkal
korábban – felelte Dunne, és néhány gombot
megnyomva újabb digitalizált felvételt
varázsolt elő a számítógép memóriájából. A
kép két részre volt osztva, a bal oldalán
Bryson az apját, a robusztus termetű,
markáns, vonzó arcú George Bryson
tábornokot látta, mellette pedig halk szavú,
szelíd édesanyját, Nina Loring Brysont, aki
zongorázni tanította a fiát, és egyetlen zokszó
nélkül követte a férjét bármerre, ahová éppen
vezényelték. A keskeny választóvonaltól
jobbra egy szemcsés, rendőrségi dossziéból
erőkerült felvétel látszott, amely havas
hegyoldalban készült, egy csúnyán összetört
gépkocsiról. Amikor meglátta, Brysonba
újból belémart a régről ismerős, de még
mindig szinte elviselhetetlen fájdalom.
– Hadd kérdezzek valamit, Bryson! Valóban
elhitte, hogy baleset történt? Tizenöt éves
volt, kiváló tanuló, remek sportember, az
amerikai ifjúság színe-javához tartozott, hogy
tovább ne is soroljam az érdemeit. És akkor
hirtelen mindkét szülője tragikus baleset
áldozata lett. A keresztszülei vették
magukhoz…
– Pete bácsi – szólt közbe színtelen hangon
Bryson. Csak testben volt ott, gondolatai egy
másik, megdöbbenéssel és fájdalommal teli
világban kalandoztak. – Peter Munroe.
– Valóban úgy nevezte magát, bár nem annak
született. Elintézte, hogy arra az egyetemre
menjen, amelyet ő választott, és egyéb
döntéseket is meghozott maga helyett,
olyanokat, amelyek garantálták, hogy végül a
kezükben kössön ki, mármint a
Direktorátuséban.
– Azt állítja, hogy a szüleimet meggyilkolták
– mondta tompán Bryson. – El akarja hitetni
velem, hogy az egész életem nem egyéb,
mint… egy hatalmas csalás.
Dunne egy darabig hallgatott, csak azután
válaszolt. – Talán könnyít valamit a
helyzetén, ha közlöm, hogy nem maga az
egyetlen, akivel ez történt – mondta halkan. –
Több tucatnyian vannak, de maga lett
közülük a legsikeresebb.
Bryson folytatni szerette volna, vitatkozni a
CIA-főnökkel, rámutatni érvelése gyönge
pontjaira, gondolatmenete illogikus voltára,
de hiába erőlködött, nem volt képes rá.
Szédülés fogta el, és rohamosan erősödő
bűntudat. Ha Dunne igazat, vagy csak
részben is igazat mond, akkor létezik-e bármi
az életében, ami valódi, és nem egy szörnyű,
ördögi csalás része, kérdezte magában.
Egyáltalán mi igaz belőle, egyáltalán, akad-e
benne igaz fejezet? – És Elena? – kérdezte
mereven, nem igazán akarva hallani a
választ.
– Elena Petrescu. Hát, igen! Érdekes eset.
Feltevésünk szerint a román Securitatétól
szervezték be, és a Direktorátus azért rendelte
maga mellé, hogy szemmel tartsa.
Elena… nem, ez elképzelhetetlen! Sosem
dolgozott a Securitaténak! Az apja a
Securitate ellensége, bátor tudós, aki
szembefordult a kormányával. És Elena…
megmentette a szüleivel együtt, és közös volt
az életük…
A Karib-tenger egyik végtelenbe nyúló
kihalt, homokos partján vágtattak, és miután
elfáradtak, fokozatosan lassú ügetésre
váltottak. A hold ezüstösen ragyogott az
égen, az éjszaka hűvös volt.
„Az egész sziget a miénk, Nicholas? –
kérdezte lelkesen Elena. – Úgy érzem,
mintha csak ketten lennénk, és a miénk
minden, amit látunk!”
„Úgy is van, drágám – felelte kirobbanó
jókedvétől megfertőzötten Bryson. – Nem
mondtam? Csaltam egy kicsit, hozzácsaptam
pár tételt a költségszámlámhoz, és
megvettem a szigetet.”
„Jaj! Szörnyű vagy, Nicholas!” – Elena
dallamosan, vidáman nevetett.
„Tetszik, ahogy a nevemet kiejted. Nikk-o-
lasz. Hol tanultál meg ilyen remekül
lovagolni? Azt sem tudtam, hogy
Romániában vannak lovak.”
„Hogyne lennének! A nagymamámnál,
Nicoletánál, a Kárpátokban, egy hucul pónin.
Kicsik, erősek, teherhordónak tartják őket a
hegyek között, de remekül lehet rajtuk
lovagolni. Élénkek, vidámak, mindig
biztosan állnak a lábukon.”
„Mintha magadról beszélnél” – jegyezte meg
Bryson.
A hullámok erősen csapkodták a hátuk
mögött a partot, de Elena nevetése
túlszárnyalta a hangjukat. „Nem ismered az
országunkat, ugye, drágám? – kérdezte. – A
kommunisták szörnyűvé tették Bukarestet, de
a vidék, Erdély, a Kárpátok gyönyörű, azt
még nem tudták elrontani. Az emberek ott
még ugyanúgy élnek, mint régen. Autó alig
van, lovas szekéren járnak. Valahányszor
belefáradtunk az egyetembe, elmentünk
Nicoletához és Dragoslavhoz, és mindennap
mamaligát, kemencében sütött,
kukoricalisztből készült lepényt ettünk, meg
çiorbát, a kedvenc levesemet.”
„Hiányzik a hazád.”
„Egy kicsit. A szüleim – ők rettenetesen! Alig
tudom elviselni, hogy nem láthatom őket.
Évente két telefonbeszélgetés steril vonalon –
nem elég!”
„De legalább biztonságban vannak. Apádnak
sok az ellensége, olyanok, akik rögtön
végeznének vele, ha megtudnák, hol van. A
Securitatéból megmaradtak, hivatásos
gyilkosok, akik soha nem bocsátják meg,
hogy átadta nekünk a rejtjelkulcsot,
hozzájárult ahhoz, hogy megdőljön a
Ceauşescu-rendszer, amelynek a hatalmukat
köszönhették. Részben Romániában, részben
külföldön rejtőzködnek, és nem felejtenek.
»Söprögetőknek« nevezett osztagokat
szerveztek, megpróbálják utolérni, megölni a
régi ellenségeiket, és nagyon szeretnének
bosszút állni azon, akit az árulók között is a
legrosszabbnak tartanak.”
„Hős volt!” – mondta szenvedélyesen Elena.
„Persze, hogy az. Szerintük viszont áruló.
Bármit hajlandók elkövetni azért, hogy
kiéljék rajta a bosszúvágyukat” – felelte
Bryson.
„Megijesztesz!”
„Csak emlékeztetni akarlak arra, milyen
fontos, hogy a szüleid biztos, védett helyen
legyenek.”
„Istenem! Mindennap azért imádkozom,
nehogy valami bajuk essen!”
Bryson a kantárt szorosra fogva megállította
a lovát, és szembefordult Elenával.
„Megígérem, hogy mindent, ami emberileg
lehetséges, megteszek, hogy biztonságban
legyenek.”
Egy perc telt el teljes némaságban… majd
még egy. A hosszúra nyúló csöndet –
bizonytalanul pislogva – végül Bryson törte
meg: – Az egész, úgy ahogy van, őrültség! Jó
munkát végeztem! Időnként…
– …piszkosul befűtött nekünk! – fejezte be
helyette a mondatot Dunne. Cigaretta volt a
kezében, morzsolgatta, játszadozott vele, de
nem gyújtotta meg. – Minden sikere nagy
csapás volt az amerikai érdekekre nézve.
Nem hántásként mondom – szakmailag
megemelem a kalapomat csupán tényt akarok
megállapítani. Nézzük csak! Emlékszik a
„mérsékelt reformpárti jelöltre”, akit
megvédett? A Sendero Luminoso, a Fényes
Ösvény pénzelte. Sri Lankán sikeresen zúzott
szét egy ígéretes, titkos koalíciót, amelyet
már csak egy lépés választott el attól, hogy
összebékítse egymással a tamilokat és a
szingalézeket.
A nagy felbontású képernyő ismét vibrálni
kezdett, a színek és formák újabb arccá álltak
össze.
Bryson gyorsan felismerte, még amikor
homályos volt: Abu.
– Tunézia – mondta a lélegzetét visszatartva.
– Államcsínyt akart végrehajtani fanatikus
híveivel. Közbeléptem, fölvettem a
kapcsolatot néhány ellenzéki csoporttal, és
rájöttem, ki az, aki kettős játékot űz az elnöki
palotában… – Tökéletesen emlékezett
mindenre. Hogyan is felejthette volna el a
Habib Burgiba sugárúton a mészárlást, és azt
a pillanatot, amikor Abu leleplezte, és kis
híján végzett vele.
– Nézzük csak! – ajánlotta Dunne. –
Meghiúsította a vállalkozást, és a
kormánykatonák kezére adta.
Így történt. Abut a biztonsági szolgálat
emberei vitték magukkal, és több tucat
társával együtt lakat alá tették.
– És aztán? – kérdezte a CIA
igazgatóhelyettese olyan hangon, mintha
társasjátékot játszanának.
– Pár nappal később meghalt a börtönben –
felelte Bryson. – Nem sok könnyet hullattam
érte.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám! – mondta
hirtelen keménnyé vált hangon Dunne. – Abu
a mi emberünk volt, Bryson! Hogy egészen
pontos legyek, az enyém! Én képeztem ki. A
legerősebb ütőkártyánk volt a térségben, és
ezen most az egész átkozott „homokozót”
értem!
– De hát puccsot… – szólt közbe erőtlenül,
zúgó fejjel Bryson. Kezdett teljesen
összezavarodni, amit tudott és amit frissen
hallott, élesen ellentmondott egymásnak, és
képtelen volt megtalálni a kusza útvesztőből
kivezető utat.
– Fedő sztori volt, azért találtuk ki, hogy a
holdkórosok gyanút ne fogjanak. Az Al-
Nahdát vezette, igen – bele egyenesen a
pusztulás kellős közepébe. Abu a legmélyebb
fedésben dolgozott, másképpen nem is
lehetett volna, mivel csak így maradhatott
életben. Azt hiszi, olyan könnyű beépülni a
terrorista szervezetekbe, főleg a Hezbollahba,
a nagy „kahunába”? Átkozottul gyanakvóak.
Ha nem ismernek valakit születésétől fogva,
és a családját is, nemzedékekre
visszamenően, akkor az illetőnek gázolnia
kell a vérben, lehetőleg izraeliek vérében,
különben sosem nyeri el a bizalmukat. Abu
dörzsölt csirkefogó volt, aki a tűzzel játszott,
de a mi dörzsölt csirkefogónk! Sikerült közel
kerülnie Kadhafihoz. Nagyon közel! Kadhafi
úgy gondolta, hogy ha sikerül megszereznie a
hatalmat, líbiai tartománnyá teszi Tunéziát –
többé-kevésbé. Addig kerülgették egymást,
amíg végül nagy haverokká váltak, és már
csak hajszál választott el bennünket, hogy
közvetlen kapcsolatunk legyen a Szaharától
északra az összes szélsőséges, terrorista
iszlám szervezethez. Aztán jött a
Direktorátus, és selejtes fegyvereket, lőszert
szállított neki. Mire az embereink rájöttek,
már késő volt. Húsz évre sikerült elásni
bennünket. Míg le nem telik, nem érdemes
hozzákezdeni semmihez. Ragyogó munka
volt! A Sahmatyiszti joggal gratulálhatnak
maguknak: házon belül maradt a dolog, az
egyik amerikai titkosszolgálat munkáját a
másik tette tönkre. Folytassam?! – kérdezte
Dunne, és csak pillanatnyi szünetet tartott. –
Meséljek Nepálról? Romániáról, ahol
állítólag segítettek megdönteni Ceauşescu
uralmát? Remek színjáték volt. A régi rezsim
majd minden embere egyetlen nap alatt ruhát
váltott, és ők alakították meg az új kormányt.
Ezt maga is tudja! Ceauşescu neveltjei már
évek óta készültek arra, hogy a farkasok elé
vessék „szeretett” vezérüket,
megszabaduljanak tőle, és ezzel megőrizzék
a hatalmukat. A Kreml ugyanazt akarta. És
lássanak csodát, mi történt? Úgynevezett
népfelkelés robbant ki, a diktátor és felesége
helikopteren menekülni próbált, de – minő
véletlen! – váratlan géphiba támadt, úgyhogy
letartóztatták őket, összeült egy álbíróság,
villámgyorsan ítéletet hozott, és karácsony
szent napján kivégzőosztag elé kerültek.
Csalás volt az egész, szemfényvesztés, de ki
húzott hasznot belőle?! A kelet-európai
csatlósállamok dominókként sorra dőltek,
mindenhol fenékbe rúgták a régi
pártapparatcsikokat, demokratikus rendszerek
kerültek hatalomra, és fölszámolták a szovjet
blokkot. Moszkvának esze ágában sem volt
elveszíteni Romániát. Ceauşescunak
természetesen mennie kellett, túl rossz volt a
PR-mutatója, nem lehetett megtartani.
Különben is, állandóan kitalált valamit,
amivel folyamatosan szúrhatta Moszkva
seggét. Az oroszok nem őt, hanem Romániát
akarták megtartani, és új bábot ültetni a
trónra. Ki sietett a segítségükre, ki végezte el
nekik a piszkos munkát? Természetesen a
Direktorátus. Jézusom! Mit akar még hallani,
ember?
– A rohadt életbe! – üvöltötte Bryson. – Az
egésznek semmi értelme! Mit gondol,
teljesen hülye vagyok?! A GRU, az
oroszok… Vége! Lehet, hogy maguk,
hidegháborús cowboyok, ott Langleyben,
nem hallgatnak híreket, de jobb, ha tőlem
tudja: ennek a harcnak vége!
– Igen… – válaszolta érdes, ugyanakkor alig
hallható hangon Dunne. – És mégis,
valamilyen megfejthetetlen ok folytán a
Direktorátus változatlanul él, virágzik.
Bryson szótlanul meredt rá, képtelen volt
megszólalni. Az agya lázasan dolgozott, de
gondolatai ugyanazokat a köröket írták le, és
áramkörei kezdtek vészesen túlmelegedni.
– Hadd mondjak valamit, Bryson! – folytatta
nyugodtan a CIA igazgatóhelyettese. – Volt
idő, amikor a legszívesebben puszta kézzel
széttéptem volna. Még azelőtt, hogy
megismertem a történetet, azt, hogy mire is
való, és hogyan működik a Direktorátus.
Legyünk őszinték! Nemcsak magát, magamat
is becsapnám, ha azt mondanám, hogy
ismerem az egész történetet. Jószerivel a
töredékeiről szereztünk csak tudomást.
Hosszú ideje hallani pletykákat, de körülbelül
annyira megbízhatók, mintha az ember egy
margaréta leveleit kezdi tépkedni, és azoktól
vár feleletet a kérdésére. A hidegháború
végeztével az egész művelet
megfoghatatlanná vált, elveszítette a szilárd
hátországát. Olyanok vagyunk, mint a vak,
akitől megkérdezték, milyen az elefánt. El
tudjuk mondani, milyen a láb, a farok, de
valójában nem is sejtjük, mivel állunk
szemben. Egy dologban biztosak vagyunk –
évek óta figyeljük –, éspedig abban, hogy
magát is alaposan átverték. Ezért beszélek
ilyen szépen, szelíden, ahelyett, hogy
elkapnám a nyakát, és kitekerném. – Dunne
keserűen felnevetett, amiből – erős
dohányosokra jellemző módon – hamarosan
görcsös köhögés lett. – Elmondom, mire
gyanakszunk: a hidegháború után a szervezet
eltávolodott a létrehozóitól, eredeti
főnökeitől, és fokozatosan mások irányítása
alá került.
– Pontosabban? – kérdezte fáradtan,
egyszersmind óvatosan is Bryson.
– Fogalmam sincs – válaszolta vállat vonva
az igazgatóhelyettes. – Öt évvel ezelőtt
látszólag megszűnt létezni – nem maga volt
az egyetlen ügynök, akit elbocsátottak,
akadtak még jó néhányan. Átmenetileg talán
a központot is felszámolták – hogy valóban
így történt-e, azt lehetetlen pontosan
megállapítani. Jó okunk van azonban azt
hinni, hogy reaktiválták.
– Ezt hogy érti?
– Nem tudom konkrétan megfogalmazni. Ha
képes volnék rá, maga nem volna itt. De
hallottunk különböző dolgokat, például azt,
hogy a volt főnökei valamiért lázas
fegyverfelhalmozásba kezdtek.
– Valamiért – ismételte meg tompán a
kiragadott szót Bryson.
– Mondjuk azért, hogy világszerte
nyugtalanságot keltsenek – kézenfekvő
magyarázat, és túlképzett elemzőink nyilván
egyet is értenének vele. Én viszont, nem
tehetek róla, azt kérdezem magamtól, hogy
miért? Mit akarnak? Nincs rá válaszom, és
ahogy már mondtam, legjobban az
ismeretlentől félek, attól, amit nem tudok.
– Érdekes – jegyezte meg gúnyosan Bryson.
– Pletykákat hall, elkezd rajtuk gondolkodni,
még ahhoz is veszi a fáradságot, hogy vetített
képes kiselőadást tartson nekem, mint
valamilyen órabérben fizetett vállalati
tanácsadó, és közben még csak nem is sejti,
miről beszél.
– Éppen ezért van szükségünk magára – vette
át a szót a sértődés leghalványabb jele nélkül
Dunne. – régi szovjet rendszernek
valószínűleg vége, de a tábornokai
megmaradtak. Vegyük például Busalovot –
komoly politikai hátországa van, sokan
támogatják. Ha talál rá valamilyen ürügyet,
hogy az ország minden bajáért az Egyesült
Államokat tegye meg bűnbaknak…
meggyőződésem, hogy nagyon gyorsan
magához tudná ragadni a hatalmat.
Demokrácia, ahol mindenki mindenkivel
állandóan vitatkozik? Hála istennek,
megszabadultunk tőle, mondaná nagyon sok
orosz. Pekingben két erős reakciós szövetség
is létezik – az egyik az Országos Népi
Gyűlésen, a másik a kommunista párt
központi bizottságán belül. Az önálló hatalmi
központnak számító Kínai Néphadseregről
már nem is beszélve! Akárhonnan nézzük is a
dolgot, sok jüan forog kockán, és óriási
hatalom. Vannak, akik azt állítják, hogy a
Sahmatyiszti összefogtak pekingi
hittestvéreikkel, de ez a legjobb esetben is
csak egy a lehetséges variációk közül,
ugyanis fogalmunk sincs róla, valójában mi
történik. Csak a rossz fiúk tudják, ők pedig
valamiért hallgatnak.
– Ha komolyan azt hiszi, hogy ostoba balek
vagyok, teszetosza parasztként használtak fel
az utóbbi száz év legnagyobb, csaláson
alapuló sakkjátszmájában, akkor mi a francot
akar tőlem?
Pár másodpercig szótlanul nézték egymást,
Dunne csak azután válaszolt: – Az egyik
legkiválóbb mesterüknél, az alapítók
egyikénél tanult, az isten szerelmére!
Gennagyij Roszovszkij – odahaza,
Oroszországban csak Volsebnyiknek,
Mágusnak nevezték, már aki ismerte. És ha
ez igaz, akkor maga micsoda? – Dunne
nevetése újból heves köhögésbe fordult. –
Mágussegéd.
– Menjen a fenébe! – csattant fel újból
Bryson.
– Ismeri Wallert, a legjobb tanítványa volt…
Gondolom, már sejti, mit akarok kérni.
– Igen. Azt, hogy menjek vissza.
– Próbálkoztunk, törtük a fejünket, de nincs
jobb ötletünk – folytatta Dunne. –
Hivatkozhatnék a hazafiúi érzéseire, a
becsapott tisztességére, de maradjunk csak
abban, hogy ennyivel igazán tartozik ennek
az országnak.
Bryson agya lázasan működött. Nem tudta,
mit gondoljon, mit feleljen a CIA-főnöknek.
– Ne vegye sértésnek, de ha ki akarjuk
szagolni, mire készülnek, a legjobb vérebet
kell rájuk uszítanunk, akit csak találunk.
Hogy is mondjam… – kérdezte, és olyan
sokáig forgatta ujjai között a cigarettáját,
hogy végül peregni kezdett belőle a dohány.
– Maga az egyetlen, aki ismeri a szagukat.
Negyedik fejezet
Az erős déli napfény csillogva verődött
vissza a K utca irodaházainak nagy
üvegfelületeiről. Nicholas Bryson a
szemközti oldalról mereven figyelte az 1324
alatti épületet, amely egyszerre volt neki
ismerős, és különös módon tökéletesen
idegen is. Az izzadság vastag patakokban
ömlött végig az arcán, és átnedvesítette fehér
inge gallérját. Egy üres irodahelyiség
ablakában állt, és kis messzelátót tartott a
szeméhez, amennyire lehetett, eltakarta a
kezével. Az ingatlanügynök, akitől a
kulcsokat kapta, biztosan furcsállotta, hogy
egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó,
elfoglalt üzletember egyedül akar maradni
leendő irodájában, hogy érezze a hely
szellemét, divatos kifejezéssel élve
megtapasztalja a feng suit, mielőtt végleg
dönt arról, hogy bérbe veszi-e a helyiséget,
vagy sem. Nyilván azt hitte, hogy Bryson is a
New Age nyavalygásra hajlamos, minden
hókuszpókuszt készpénznek vevő
üzletemberei közé tartozik, de szó nélkül
magára hagyta.
A pulzusa vadul vert, a halántéka erősen
lüktetett. Semmi megnyugtatót, kellemeset
sem talált a megbízói központjául szolgáló
modern irodaépületben, amely hosszú időn
keresztül a támaszpontja volt, menedék és
szanatórium, ahol megújulhatott, az
állandóság és a nyugalom szigete a szédítő
sebességgel, folyamatosan változó világban.
Jó negyedórát töltött már a sötét, üres
irodában, mielőtt meghallotta az ajtó felől a
kopogást. Az ingatlanügynök visszajött,
kíváncsi volt, hogyan döntött.
Azt rögtön észrevette, hogy a K utca 1324
megváltozott, bár a változásra csak apró,
csöppet sem feltűnő jelek utaltak. A
bejáratnál lévő réztáblákat lecserélték, igaz, a
tartalmuk ugyanolyan banális, semmitmondó
maradt, amilyen az előzőeké volt. Harry
Dunne mondta ugyan, hogy a K utcai
főhadiszállást kiürítették, de Bryson
bemondásra nem hitte el, személyesen akart
meggyőződni arról, hogy valóban úgy
történt. A Direktorátus mindig remekül értett
ahhoz, hogyan lehet mindenki szeme előtt
elrejtőzni. „A meztelenség a legjobb
álöltözet”, mondta gyakran Waller.
Mi is változott lényegében? A The American
Manufacturers Board és a The United States
Grains Producers Board ugyanolyan
semmitmondó volt, mint az előző, a
Direktorátus valamelyik élénk képzeletű
álcázási szakembere agyában megszületett
elnevezések, de ebből még nem derült ki,
hogy mi tette szükségessé a változtatást. Volt
egyéb különbség is. A negyedórás, diszkrét
megfigyelés során Bryson meggyőződött
arról, hogy az épület forgalma számottevően
megnövekedett. Hogy mennyire, azt nem is
próbálta bemérni, megelégedett azzal, hogy
sokkal többen járnak ki-be annál, semhogy a
Direktorátus munkatársai, vagy álügyfelek
lehetnének.
Lehetséges, hogy Dunne-nak mégis igaza
volt?, kérdezte magában, de rögtön
működésbe lépett a zsigereibe beépült korai
riasztórendszere. Soha, semmit ne fogadjon
el névértéken, kérdőjelezzen meg mindent,
amit hall! Ezt is Ted Waller mondta, és rá
ugyanúgy érvényes volt, mint Dunne-ra,
vagy bárki másra a körön belül
elhelyezkedők közül.
Órákig törte a fejét azon, hogyan juthatna be
az épületbe anélkül, hogy riasztaná az ott
tartózkodókat. Úgy fogta fel, mint egy akció
közben megoldandó feladatot, és tucatnyi
eredeti megoldást talált ki, amelyekkel
csupán az volt a baj, hogy a várható
eredményhez képest mindegyik túlságosan
kockázatosnak látszott. Aztán hirtelen eszébe
jutott Waller – Gennagyij Roszovszkij, a
szentségit! – egyik kedvenc aranyköpése:
„Ha kétségei vannak, nem tudja biztosan,
merre menjen, mindig válassza a
főbejáratot!” A legjobb, leghatékonyabb
megoldás nyíltan, szemtelenül beállítani oda,
ahol nem várják, és nem is szívesen fogadják
az embert.
Az alakoskodás azonban elválaszthatatlan
része volt a játéknak, nem tudott, és nem is
akart szabadulni tőle – megköszönte az
ingatlanügynöknek a kedvességet, közölte,
hogy nagyon tetszik neki az iroda, megkérte,
hogy készítse el a bérleti szerződést, és
miután átadott egy hamis névjegyet,
bocsánatot kért, mert rohannia kell egy
sürgős megbeszélésre. A főbejárat felől ment,
érzékei kihegyezetten figyelték, nem
vesznek-e észre valamilyen hirtelen változást,
a környezetében lévők hangulatában,
viselkedésében bekövetkező hirtelen,
veszélyre utaló változást.
Hol van hát Ted Waller?
Hol az igazság, a normális, ép ész?
Az utcai forgalom bántóan hangos volt
körülötte.
„Ez az egyetlen módja annak, hogy megtudja
az igazságot.”
„Az igazságot?! Miről?”
„Először is önmagáról.”
De hát hol az igazság? És hol vannak a
hazugságok?
„Hősnek képzeli magát. Meg van győződve
arról, hogy tizenöt éven át a titkosnál is
titkosabb szolgálatnak, a Direktorátusnak
dolgozva, a hazáját szolgálta.”
Állj! Ez őrület!
Elena! Te is? Elena, életem egyetlen
szerelme, ugyanolyan hirtelen eltűnsz az
életemből, ahogy megjelentél?
,,Azt hiszi, hogy másfél évtizeden át a
hazájának dolgozott.”
És a rengeteg vér, amit ontottam, a gyomorba
markoló félelem, a megszámlálhatatlanul sok
életveszélyes helyzet, mindazok, akiket
megöltem?!
„A huszadik század legnagyobb
titkosszolgálati hazárdjátékáról, alaposan
átgondolt, mesterien végrehajtott csalásról
van szó.”
„Azt akarja mondani, hogy az egész életem
hatalmas csalás!”
„Talán könnyít valamit a helyzetén, ha
közlöm, hogy nem maga az egyetlen, akivel
ez történt. Több tucatnyian vannak, de maga
volt közülük a legsikeresebb.”
Őrület!
„Maga az egyetlen, aki ismeri a szagukat.”
Valaki meglökte, és Bryson azonnal
megpördült, a kezét megmerevítve,
támadásra készen az oldalához kapta. Az
illető nem profi volt, csak magas, kisportolt
alakú üzletember, tornazsákkal és fallabda-
ütővel a kezében. A heves mozdulat annyira
meglepte, hogy homlokráncolva, némi
félelemmel nézett Brysonra, és amikor az
elnézést kért, sietve, idegesen továbbment.
Nézz szembe vele! Nézz szembe a múlttal; az
igazsággal!
Szembe akart nézni Ted Wallerrel, aki nem is
Ted Waller. Bryson legalább ezt az egyet
biztosan tudta. Megvoltak a saját, régi KGB-s
és GRU-s kapcsolatai – nyugalomba vonult,
vagy az új, a hidegháború utáni zsoldos
világban szakmát változtatott emberek.
Kérdések merültek föl, és néhányat a
nyilvántartásukba néztek, adatokat
ellenőriztek. Telefonbeszélgetések zajlottak,
álnevek kerültek elő, első hallásra
hétköznapi, valójában nagyon is fontos,
kevesek számára érthető utalásokat
tartalmazó kifejezések hangzottak el. Olyan
emberek mozdultak meg. akiket Bryson a
korábbi életében ismert, abban, amelyről
biztosan hitte, hogy örökre elmúlt,
visszavonhatatlanul maga mögött hagyta:
amszterdami gyémántkereskedő,
koppenhágai üzleti jogász, magasan fizetett, a
nemzetközi kereskedelemben igen jártas
moszkvai „szaktanácsadó”. Néhai
informátorok, a GRU egykori tisztjei, akik
egy kivételével emigráltak, és elhagyták a
kémek, titkosszolgálati ügynökök világát,
ahogyan hite szerint Bryson is tette.
Mindannyian megőrizték azonban
életbiztosítással felérő emlékeiket – ki
gondosan összeállított archívumban, ki csak
úgy, az agyában. Mindannyian meglepődtek
– olyan is akadt, aki ideges lett, majd
kifejezetten megrémült – attól, hogy a
korábbi szakmájukban legendás hírt szerzett
ember jelentkezett náluk, olyan, aki
valamikor bőkezűen fizetett nekik az
információikért, segítségükért. Valamennyien
végighallgatták azonban, utánanéztek annak,
amit kérdezett, és többszörösen is
ellenőrizték a választ, amely egyértelmű volt,
semmilyen kétséget sem hagyott maga után:
Gennagyij Roszovszkij és Edmund Waller
egy és ugyanazon személy.
Ted Wallerről – a házassági tanújáról,
főnökéről, atyai jó barátjáról, munkaadójáról
– bebizonyosodott, hogy valóban a GRU
hallatlan műgonddal a célországba telepített
ügynöke. Harry Dunne, a CIA
igazgatóhelyettese ebben is igazat mondott.
Őrület!
Az előtérbe lépve azonnal észrevette, hogy a
belső telefon, amelybe állandóan változó
számkódot kellett beütnie, eltűnt, és egy
ügyvédi irodák és lobbiszervezetek nevét
tartalmazó, üveglappal fedett lista került a
helyére, ráadásul mindegyik cég neve alatt fel
voltak tüntetve a cég vezetői és az irodájuk
száma. Igaz, az első megdöbbenést nem ez
okozta, hanem az, hogy a külső ajtó
könnyedén nyílt, bárki szabadon beléphetett
az utcáról.
A közönséges üvegnek, és nem golyóállónak
látszó ajtó mögött a kis előcsarnok nem sokat
változott – átlagos fogadótér volt, félkör
alakú, mellmagasságig érő, márvány
recepciós pulttal, amely mögött kék blézert és
piros nyakkendőt viselő, enervált – ez
általános szakmai ártalom lehetett a
biztonsági erőknél – fiatal fekete férfi ült.
– Megbeszéltem egy találkozót… – Bryson
egy pillanatra elhallgatott, amíg felidézte
magában az épület homlokzatán látott egyik
nevet – John Oakesszal, az American Textiles
Manufacturers Boardtól. Bill Thatcher
vagyok, Vaughan képviselő hivatalából. –
Gondja volt arra, hogy enyhe texasi kiejtéssel
beszéljen; Rudy Vaughan képviselő ismert
texasi politikus volt, akinek a véleménye,
bizottsági elnökként élvezett befolyása sokat
számíthatott egy textilipari konszernek
megbízásait teljesítő iroda vezetőinek.
Minden úgy ment, mint gondolta. A
biztonsági őr felhívta a lobbihivatal vezetőjét,
és az egyik munkatársától megtudta, hogy
bár nem beszélt meg találkozót Vaughan
képviselő egyetlen titkárával sem, szíves
örömest fogadja az illető urat. Nem sokkal a
telefonbeszélgetés után üdítően fiatal, csinos,
szőke nő jelent meg az előcsarnokban, és
miközben a lifthez kísérte, elnézést kért
Brysontól a kellemetlen félreértésért.
A harmadik emeleten szálltak ki, ahol az
ideálisnál valamivel jobban fésült, drága
öltönyt viselő, túl választékos megjelenésű
fiatalember fogadta őket. Mr. Oakes kitárt
karral perdült Bryson elé, és nem sok híja
volt, hogy a keblére ölelje. – Végtelenül
hálásak vagyunk Vaughan képviselőnek azért
a nagylelkű támogatásért, amelyet
iparágunknak nyújt! – lelkendezett a kezét
rázva, és halk, bizalmas hangon rögtön
folytatta is: – Tudom, hogy Vaughan
képviselő tökéletesen átérzi, milyen fontos
megőrizni Amerika erejét, távol tartani tőle
az olcsó, kiszámíthatatlan importot. A
mauritániai szövetekre gondolok – ennek az
országnak semmi szüksége rájuk! Tudom,
hogy ezzel ön is tisztában van.
– Vaughan képviselő szeretné alaposabban
megismerni azt a nemzetközi munkaügyi
szabványokra vonatkozó törvényt, amit
maguk is támogatnak – felelte Bryson, és
végighaladva rajta alaposan megnézte az
egykor oly meghittnek, otthonosnak érzett
folyosót. Nyomát sem látta a régieknek –
nem volt ott Chris Edgecomb, és senki a
többiek közül, akiket csak látásból ismert.
Eltűntek a mozgatható válaszfalakkal
körülvett munkahelyek, a világ
legkülönbözőbb részeiből műholddal
továbbított felvételeket mutató képernyők.
Minden megváltozott, beleértve az irodai
bútorzatot, még a padlóborítást is kicserélték.
Eltűnt a kis kézifegyver-raktár, füstszürke
üvegfallal határolt tanácsterem került a
helyére, drága mahagóni asztallal, és
vastagon párnázott, öblös karosszékekkel.
A túl jól öltözött lobbista egy sarokszobába
vezette Brysont, és túláradó szívélyességgel
hellyel kínálta. – Tudjuk, hogy a képviselő a
jövő évben kénytelen lesz ismét megméretni
magát – mondta bizalmasra változott hangon,
miután becsukta az ajtót –, és
létfontosságúnak tartjuk, hogy támogassuk a
kongresszusnak azokat a tagjait, akik meg
akarják őrizni az amerikai gazdaság erejét.
Bryson szórakozottan bólintott, miközben
körbenézett. Ted Waller egykori irodájában
volt, és ha korábban akadtak is kétségei, a
gyökeresen megváltozott környezet mindet
eloszlatta.
Nem átszervezés történt, nem álcázási
szándék eredménye mindaz, amit látott. A
Direktorátus eltűnt, a leghalványabb nyomát
sem találta Ted Wallernek, az egyetlen
embernek, aki megerősíthette – vagy
megcáfolhatta – volna mindazt, amit Harry
Dunne-tól, a CIA igazgatóhelyettesétől a
Direktorátusról hallott.
Ki hazudik? És ki mond igazat?
Hogyan kérdezze meg régi főnökeit, ha úgy
eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna?
Szédülés vett rajta erőt, úgy érezte magát,
mintha vastag betonfalnak ütközött volna.
Húsz perccel később Bryson visszatért az
egyik közeli garázsban hagyott
gépkocsijához, és elvégezte az összes
ellenőrzést, amely valaha annyira természetes
volt a számára, úgy a természetébe ivódott,
hogy már nem is gondolt rá, csak csinálta. Az
apró, a legkisebb érintésre is deformálódó
elemi szálat, amelyet a vezetőülés melletti
ajtó kilincsére tett, ugyanott találta, ahol
hagyta, és az utasoldalit is – ha bárki
hozzányúlt volna a kilincsekhez, hogy
beszálljon a kocsiba, tudtán kívül
elmozdította volna őket a helyükről. Gyorsan
letérdelt, és a kocsi alá nézett, hogy
megbizonyosodjon arról, nem tapasztottak
hozzá semmilyen szerkezetet a
fenéklemezhez. A K utcáról jövet alaposan
figyelt, és bár semmi jelét nem tapasztalta
annak, hogy követnék, nem érhette be
ennyivel, a megváltozott körülmények
alaposabb óvintézkedésekre kényszerítették.
Az indítókulcshoz nyúlva ismerős csomót
érzett a gyomrában, az évek óta nem
tapasztalt rendkívüli feszültség
melléktermékét. Az igazság pillanata
eseménytelenül múlt el – nem következett be
robbanás.
Több emelet magasságból leereszkedve, a
kijáratnál bedugta a jegyolvasó automata
nyílásába a parkolócéduláját, és egy
másodperccel később vissza is kapta – a gép
nem fogadta el, a sorompó zárva maradt. A
szentségit!, morogta magában. Már-már
nevetségesnek érezte – azért nem teljesen –,
hogy annyi óvintézkedés megtétele után
egyszerű géphiba tartóztassa fel, okozzon
gondot neki. Újból bedugta a mágneskártyát,
és az újból hibásnak bizonyult. Az unott képű
parkolóőr kijött a bódéjából, és a leeresztett
ablakhoz hajolva megkérte: – Adja ide, uram!
Hadd próbáljam meg én. – Bedugta a kártyát,
és az automata ismét visszalökte.
Közelebbről is megnézte, összeszorított
szájjal bólintott, mint aki hirtelen rájött a
megoldásra, és visszament a kocsihoz.
– Biztos, hogy ezt a jegyet kapta belépéskor?
– kérdezte a mágnescsíkos papírlapot
visszaadva.
– Ezt hogy érti? – kérdezte felpaprikázva
Bryson. Csak nem arra céloz, hogy másnak a
kocsijába ült, és el akarja lopni? A férfira
nézett, és anélkül, hogy meg tudta volna
határozni, mi az, valami zavarót vett észre
rajta, egész pontosan a kezén.
– Nem, uram! Félreért – mondta az őr a kocsi
ablakán behajolva. Bryson fegyvercső hideg
érintését érezte a bal halántékán. A férfi kis
kaliberű, rövid csövű pisztolyt szorított a
fejéhez! Ez őrület! – Megkérem, tegye
mindkét kezét a kormányra – folytatta halk,
egyenletes hangon. – Nem örülnék, ha
rákényszerítene, hogy használjam ezt a
holmit.
Jézus Mária!
Végre rájött. A gondosan ápolt kéz olyan
emberé volt, aki sokat adott a külsejére, olyan
környezetben mozgott, ahol fontos volt a jó
megjelenés, nem pedig egy átlagos
parkolóőré! A felismerés sajnos későn jött – a
férfi villámgyorsan feltépte a hátsó ajtót, és a
fegyvert ismét Bryson fejének szögezve
becsúszott a hátsó ülésre.
– Induljon! Gyerünk! – mondta, miközben a
sorompó fölemelkedett. – Tartsa a kezét a
kormányon! Nem szeretném, ha megrándulna
a kezem, és véletlenül meghúznám a ravaszt.
Kocsikázzunk! Szívjunk egy kis friss
levegőt!
Mivel fegyvere a kesztyűtartóban lapult,
Brysonnak nem volt más választása, a férfi
utasítását követve ki kellett hajtania a K utcai
garázsból. Úgy sorolt be az utcai forgalomba,
hogy közben érezte a halántékán a fegyvert,
és hallotta a háta mögül a halk, nyugodt
szavakat.
– Ugye tudta, hogy be fog következni? –
kérdezte a profi. – Egyikünk sem kerülheti el,
előbb vagy utóbb mindenkivel megtörténik.
Az ember nem figyel oda, túllép bizonyos
határt, vagy olyasmibe üti az orrát, ami nem
rá tartozik…
– Elárulná, hová megyünk? – Bryson próbált
könnyed hangot megütni, de közben a szíve
hevesen vert, az agya lázas iramban
dolgozott. Mintegy mellékesen, a mondatot
be sem fejezve kérdezte: – Nem baj, ha
bekapcsolom a híreket? – Lazán nyúlt a rádió
felé, de nem tudta a gombot megnyomni,
mert a férfi a tarkójára vágott a pisztoly
agyával, és dühösen a fölébe ordított: – Azt
mondtam, le ne vegye a kezét a kormányról!
– Jézusom! – nyögött fel Bryson, miközben
az ütés okozta fájdalom szétáradt a testében.
– Legyen észnél!
A gyilkos nem tudhatta, hogy Bryson mögött,
a dereka tájékán egy Glock is lapul, de nem
akart kockázatot vállalni.
Hogyan vegye elő? A bérgyilkos – Bryson
biztos volt benne, hogy az – ragaszkodott
ahhoz, hogy a kezét jól láthatóan a volánon
tartsa. Végre kellett hajtania az utasításait, és
közben várni, mikor hagy ki egy pillanatra.
Minden jel valódi profira vallott – a gondos
tervezés, a gyors, hatékony végrehajtás, a
könnyed, teljes magabiztosságról árulkodó
beszéd is.
– Mondjuk, a Beltwayen túlra, ahol
nyugodtan beszélgethetünk – válaszolta az
eredeti kérdésre a férfi, és azt már Bryson
tette hozzá magában, hogy sok mindenre
gondolhat ugyan, de beszélgetésre biztosan
nem. – Maga is tudja, hogy egyforma fickók
néha a puskacső két ellentétes végére
kerülnek. Nincs ebben semmi személyes, az
egész csak munka. Egyik pillanatban a
célkeresztet figyeli az ember, a következőben
meg már a csőszájat. Előfordul. A kerék
állandóan forog, egy pillanatra sem áll meg.
Úgy hallottam, a maga idejében remek volt,
úgyhogy biztosan megérti, és nem csinál
fölösleges felhajtást.
Bryson nem válaszolt, a lehetőségeit
fontolgatta. Sokszor élt át hasonló helyzetet,
de csak a kiképzése elején fordult elő, hogy a
cső másik végére került. Tudta, hogyan
gondolkodik a mögötte ülő, milyen séma
szerint: A-ból következik B, B-ből
következik… Elég egy hirtelen mozdulat,
egy figyelmen kívül hagyott utasítás, hibás
tekerés a kormányon, és azonnal jön a
büntetés. A gyilkos nyilván igyekszik
elkerülni, hogy amíg sok jármű van
körülöttük, meghúzza a ravaszt, mert akkor a
nagy valószínűséggel bekövetkező
karambolban ő is könnyen ott maradhat. Az
ellensége rendelkezésére álló lehetőségek
ismerete egyike volt a Brysonnál maradt
kevés ütőlapnak.
Ugyanakkor afelől sem volt semmilyen
kétsége, hogy ha szükségesnek érzi, a férfi
gondolkodás nélkül golyót ereszt a fejébe, és
aztán megpróbál valahogy úrrá lenni a
kocsin. Átgondolta, és csöppet sem tetszett
neki a lehetőség.
– Balra! – Rikkantotta a bérgyilkos, amikor
már a Key Bridge-en jártak, és a Reagan
belföldi repülőtér felé mutatott. Bryson
azonnal engedelmeskedett, és megpróbált
minél békésebbnek, beletörődőbbnek
látszani, hogy elaltassa a figyelmét.
– Arra! – szólalt meg kis idő múlva újból a
férfi, és egy kijáratra mutatott, amely a
repülőtéren működő autókölcsönzők egymás
mellett sorakozó telepeihez vezetett.
– Elintézhette volna a garázsban is – morogta
halkan Bryson. – Igazság szerint az lett volna
a legegyszerűbb.
Csalódnia kellett – a bérgyilkos okosabb volt
annál, semhogy hagyta volna taktikai
kérdésekről folytatott vitába belerángatni
magát. Nyilván alapos felkészítést kapott,
tudta, hogyan fog viselkedni Bryson, mivel
próbálkozik. – Ne erőltesse magát! – mondta
kuncogva. – Látta a sok videokamerát!
Fogadok, hogy maga sem kockáztatott volna,
legalábbis ha igaz, amit meséltek magáról.
Ez hiba volt, állapította meg magában. A férfi
elárulta, hogy csak egy munkára
szerződtették, nem állandó alkalmazottja a
Direktorátusnak, és nagy valószínűséggel
egyedül dolgozik, biztosítás nélkül. Az
információ értékes volt, nem ártott
megjegyezni.
Bryson behajtott az üres, elhagyatott
parkolóba, amelynek túlsó végén
használtautó-kereskedés működött. Óvatosan
jobbra fordította a fejét, hogy mondjon
valamit, de rögtön érezte, hogy a bérgyilkos
fegyverének csöve fájdalmasan a
halántékához nyomódik. – Ne mozogjon! –
hallotta az ellentmondást nem tűrő, jéghideg
hangot, és engedelmesen egyből előrefordult.
– Miért nem esünk túl rajta? – kérdezte
halkan.
– Szóval érzi, amit eddig csak mások
érezhettek – válaszolta elgondolkodva a
profi. – A félelmet, a tehetetlenséget, a
reménytelenséget. A beletörődést.
– Nem igazán tudom követni. Sosem voltam
túl jó filozófiából, többnyire leragadok a
hétköznapi dolgoknál. Fogadok, azt sem
tudja, ki. állítja ki a csekkjét.
– Nem is érdekel, amíg be tudom váltani.
– Nem számít, kik a megbízói, mivel
foglalkoznak – folytatta halkan Bryson. –
Közömbös, hogy az Egyesült Államok ellen
dolgoznak-e, vagy sem.
– Nem foglalkozom politikával. Az a lényeg,
hogy a csekk beváltható legyen.
– Elég rövidlátó szemlélet.
– Az életünk sem hosszú – mondta a
bérgyilkos.
– Pedig lehetne – jelentette ki pillanatnyi
hallgatás után. – Ha meg tudnánk állapodni.
Valamennyit mindig félreteszünk,
tulajdonképpen el is várják tőlünk. Külön
számlák, felpumpált költségelszámolás – a
kiadásaink egy része, tisztára mosottan,
mindig visszakerül a nagy kalapba, hogy
nekünk dolgozzon. Az enyém egy részéről
hajlandó lennék lemondani.
– Hogy megvásárolja az életét – válaszolta
nyugodtan a bérgyilkos. – Csak elfelejti,
hogy egy átutalás kevés az élethez. Lehet,
hogy zsíros számla a magáé, de övék a bank,
és a bank ellen nem tanácsos fogadást kötni.
– Valóban nem – értett egyet Bryson. – Elég
is, ha jelenti, hogy akire megbízást kapott,
ügyesebb volt, mint gondolta. Tényleg
nagyon jó, sikerült elmenekülnie. Nem
fogják kétségbe vonni, tulajdonképpen még
örülnek is neki, mert önmaguk igazolását
látják benne. Megtarthatja a bérét, mindent,
amit a költségeiből félretett, és még meg is
duplázom. Azt hiszem, ez elég tisztességes
ajánlat.
– A számlákat manapság már gondosan
ellenőrzik, Bryson! Nem úgy van, mint a
maga idejében. A pénzt számokban fejezik ki,
és a számoknak, akármit csináljanak is velük,
nyomuk marad, ellenőrizhetők.
– A készpénz nem hagy nyomot, pláne akkor,
ha kézből kézbe vándorol.
– Manapság mindennek nyoma marad, ezt
maga is tudja. Sajnálom, el kell végeznem
egy munkát. Ha érdekli, öngyilkosság lesz –
mesélte csevegő hangon a bérgyilkos. –
Hosszú története van a depressziójának!
Magánélete gyakorlatilag nem volt, és az
egyetemi munka nyomasztóan unalmas,
eseménytelen volt az előző után. Elismert
pszichológus és pszichofarmakológus állítja
egybehangzóan, hogy hosszú ideje súlyos
depresszióban…
– Évekkel ezelőtt találkoztam utoljára
diligyógyásszal – vágott közbe Bryson –, és
az sem klinikán dolgozott, nem voltak
magánbetegei.
– Pár napja, ahogy a társadalombiztosítási
kartonjából meg is állapítható – felelte
érezhető vidámsággal a hangjában a
bérgyilkos. – Több mint egy évé jár hozzá,
egy klinikára.
– Baromság!
– Manapság, a számítógépes adatbázisok
korában bármi elképzelhető. A gyógyszerek
forgalmát is mindenhol gépre vitték –
antidepresszánsokat kapott, ki is váltotta
őket, és rendesen vett hozzájuk nyugtatót
meg altatót. A számítógépben minden benne
van. Úgy hallottam, hogy még búcsúlevelet is
hagyott az otthoni számítógépében.
– A búcsúlevelet kézzel írják, nem szokták
kinyomtatni, vagy számítógépben elmenteni
– vitatkozott a bérgyilkossal Bryson.
– Igaz. Maga is biztosan csinált már jó
néhány öngyilkosságot. De higgye el, ennyire
alaposan senki sem fog utánanézni annak,
hogy mi történt. Nem lesz boncolás. Nincs
családja, úgyhogy a halottkémi vizsgálat
lehetősége fel sem merül.
A profi szavai – bár mások fogalmazták meg
őket, előre – komolyan fájtak, mivel az
igazságot tartalmazták: azóta, hogy Elena
elhagyta, valóban nem volt családja. Nem,
amióta a Direktorátus megölette a szüleimet,
egészítette ki magában a gondolatot Bryson.
– Azért hadd mondjak valamit: büszke
vagyok arra, hogy én kaptam ezt a melót –
vette föl a beszélgetés elveszni látszó fonalát
a bérgyilkos. – Végül is, akivel csak
beszéltem, mind azt mondta, hogy maga volt
a legjobb.
– Mit gondol, miért magára bízták? –
kérdezte Bryson.
– Nem tudom, és különösebben nem is
érdekel. Munka – munka.
– Azt hiszi, túl fogja élni? Hagyják, hogy
eldicsekedjen vele? Ki tudja, mi mindent
meséltem? Komolyan azt hiszi, hogy túlélheti
ezt a melót?
– Nem izgat, nem is gondolkodtam rajta –
válaszolta csöppet sem meggyőzően a
bérgyilkos.
– Meglepő volna, ha a megbízói életben
hagynák – folytatta komolyan, némi
gondolkodás után Bryson. – Ki tudhatja
biztosan, mi mindenről beszéltünk?
– Mit akar belém dumálni? – kérdezte
nyugtalanul a férfi. Elbizonytalanodott;
Bryson érezte, hogy a revolvercső nyomása
enyhül a tarkóján. Ezt akarta, erre az egy-két
másodperces, valódi elbizonytalanodásra
várt, és habozás nélkül, rögtön cselekedett.
Bal kezét lekapta a volánról, a háta mögé
csúsztatta, megmarkolta a Glockot, és a
csövét az üléstámlának fordítva, gyors
egymásutánban többször meghúzta a ravaszt.
Három fülsiketítő dörrenés hallatszott,
miközben a nagy kaliberű golyók
átszakították az üléstámlát. Eltalálta? Még
végig sem gondolta a kérdést, már megkapta
a választ – a bérgyilkos pisztolyának a csöve
lehanyatlott a tarkójától. Megpördült, készen
arra, hogy újból tüzeljen, de nem kellett – a
férfi halott volt, koponyája felét elvitték a
lövedékek.
Ezúttal Langleyben találkoztak, az
ügynökség új épületének hetedik emeletén,
Dunne irodájában. Nem volt semmilyen
felhajtás, Brysonnak a szokványos biztonsági
ellenőrzésen kellett csak átesnie, hogy
bebocsássák a CIA központjába.
– Egy csöppet sem lep meg, hogy a
Direktorátusnál kimondták magára a halálos
ítéletet. Csak éppen mintha elfelejtették
volna, kivel állnak szemben! – Harry Dunne
nevetése kellemetlenül éles volt a
visszatartott köhögéstől.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy jobb bárkinél, akit maga után
küldhetnek. Már igazán rájöhettek volna!
Azt biztosan tudják, hogy nem használ nekik,
ha itt vagyok, ebben az épületben, és
kitálalok.
– Bárcsak lenne mit kitálalnia! – sóhajtott fel
Dunne. – Sajnos ügyesebbek annál, semhogy
egy embernek túl sokat kössenek az orrára.
Nem ismer valódi személyeket, csak
kitaláltakat, azokkal pedig nem sokra
megyünk. A Direktorátusnál használt
legendák alapján hiába kutatunk, nem tudjuk
megállapítani, ki az illető. Ahogyan Prospero
esetében sem, akit annyiszor emlegetett.
– Mondtam már, hogy a nevén kívül semmit
sem tudok róla. Ráadásul több mint tizenöt
éve történt, ami terepen felér egy
földtörténeti korszakkal – felelte Bryson. –
Azt hiszem, holland volt, vagy legalábbis
holland származású. Nagyon találékony,
kivételes tehetségű ügynök.
– A legjobb grafikusaink próbálták
elkészíteni a képét a leírás alapján, az
eredményt összevetjük az adattárban
meglévő összes fényképpel, vázlattal, szóbeli
leírással, de a számítógép egyelőre nem sok
eredményt produkált. Minden lehetőséget ki
kell próbálni, ami rettentő sokáig tart.
Egyelőre egy találatunk van. Egy fickó,
akivel Sanghajban dolgoztak együtt egy
nagyon bonyolult kiszivárogtatási ügyön.
– Szigma.
– Ogilvy. Frank Ogilvy a dél-kaliforniai
Hilton Headből. Fontosabban, egykori Hilton
Head-i lakos.
– Elköltözött? Máshova küldték? – kérdezte
Bryson.
– Zsúfolt tengerpart, még azon a vidéken is
szokatlanul forró nap. Hét évvel ezelőtt –
válaszolta Dunne. – A boncolás hirtelen jött,
heves szívrohamot állapított meg. Egy
szemtanú szerint akkora volt a tömeg a
sétányon, hogy sokaknak föl sem tűnt,
amikor összeesett.
Bryson a válasz után másodpercekig némán
meredt maga elé, bámulta az
igazgatóhelyettes ablaktalan irodája falát,
majd váratlanul közölte: – Ha hangyákat
keres, piknikre menjen!
– Tessék? – kérdezte nyugodtan, soros
cigarettáját szórakozottan az ujjai között
morzsolgatva Dunne.
– Waller egyik mondása: „Ha hangyákat
keres, menjen piknikre.” Nem azt kell
kideríteni, hol voltak, hanem hogy hol
lehetnek. Mi vonzza őket? Merre
nyújtogatják vajon a csápjaikat?
Dunne lerakta az alaposan meggyötört
cigarettát, és hirtelen a tekintete is élénkké
vált. – Fegyverzet! – mondta nyomatékosan.
– Minden jel szerint nagy arzenált akarnak
összegyűjteni, hogy felfordulást keltsenek a
Balkán déli részén, bár a végső cél, hogy
miért csinálják az egészet, nem világos.
– Fegyverzet. – Nick agyában megmozdult
valami.
– Fegyver és lőszer. Lehetőség szerint
mindenből a legjobb. – Dunne enyhén
megborzongott. – Gondolt már arra, hogy ha
bombák hullanak az égből, mindenfelől
lövedékek záporoznak, az ember hajlamos
sokkal szimpatikusabbaknak tekintetni a
tábornokokat? Akármit terveznek is, meg kell
akadályozni. Bármi áron.
– Milyen árra gondol?
– Maga meg én értjük a kifejezést – felelte a
vállát vonogatva Dunne. – Hogy az olyan
„igazság bajnoka”, mint Richard Lanchester,
fel tudná-e fogni, azt persze kétlem. Szép
dolog a nemes szándék, de végül is mire
megyünk a nagy idealizmussal? Ne felejtse
el, hogy az összes szent halott! – A
közmegbecsülésnek örvendő, általános
tisztelettől övezett Richard Lanchester a fehér
házi nemzetbiztonsági tanács vezetője volt. –
Dick Lanchester rendíthetetlenül hisz a
szabályokban, a közmegegyezésen alapuló
tisztességben, csakhogy a világot nem
általánosan elfogadott szabályok igazgatják.
És ha úgy lenne, néha akkor is át kellene
hágni őket ahhoz, hogy megmaradhassanak.
Mit csinált, ha fegyvert kellett szereznie? –
váltott hirtelen témát Dunne. – Nyilván nem
a védelmi minisztériumhoz fordult. Az utcán
szedte össze, vagy hogy?
– Mindig nagyon odafigyeltünk az
„eszközeinkre”, ahogy magunk között a
fegyvert, lőszert neveztük. És igaza van, a
szigorú szabályok, a munkánk titkossága
miatt magunknak kellett előteremtenünk őket
– felelte Bryson. – Nem állíthattunk be
egyetlen fegyverraktárba sem azzal, hogy
kérjük, ami a listánkban szerepel. Ott volt
például a Comore-szigetek nyolcvankettőben
– nagyon „anyagigényes” munka.
Zsoldosokat kellett megakadályozni abban,
hogy átvegyék a hatalmat.
– Mi küldtük őket – szúrta közbe lemondóan
Dunne. – Szó se volt államcsínyről,
angolokat és amerikaiakat kellett
kiszabadítaniuk, akiket az az őrült Patrick
Denard elrabolt, és csak horribilis összegű
váltságdíjért volt hajlandó szabadon engedni.
Bryson arcán ideges rángás futott végig, de
folytatta: – Először is szerezni kellett néhány
száz Kalasnyikovot. Olcsó, megbízható,
könnyű fegyver, és vagy tucatnyi országban
gyártják, úgyhogy nehéz kideríteni, honnan
származik. Mesterlövész-puskákra is szükség
volt, infravörös távcsővel – lehetőleg BENS
9304-esekre Jaguar Night Scope-okkal.
Rakétavetők és rakétagránátok – jó, ha a
CPAD Tech-től van mindkettő. Stingerek is
jól jöhetnek egy ilyen akcióhoz. A görögök
licenc alapján sokat gyártanak, es könnyű
beszerezni őket. Támogatni kell a kurd
gerillákat, a PKK-t, és az LTTE, a Tamil
Tigrisek bőkezűen fizetnek értük.
– Ne folytassa! Már így is összezavarodtam –
tiltakozott Dunne.
– Az illegális fegyverkereskedelemben nem
létezik pontos nyilvántartás! – értelmezte az
elhangzottakat türelmetlen sóhaj kíséretében
Bryson. – Minden szállítmányból eltűnik egy
rész.
– Leesik a teherautóról.
– Bizonyos értelemben igen. És lőszerről
még nem is beszéltünk. Annál szoktak óriásit
tévedni az amatőrök – rendszerint több
fegyvert halmoznak fel, mint amennyihez
lőszerük van.
– Maga tényleg nagyon értett ahhoz, amit
csinált – szólt közbe különös pillantás
kíséretében Dunne. Nem kérdezett, és nem is
bókolt, egyszerűen megállapított egy tényt.
– Tudom, hol lehet megtalálni őket! –
folytatta tágra nyitott szemmel, izgatottan
felugorva Bryson. – Legalábbis azt, hogy hol
kell kezdeni a keresést. Minden évben
ilyentájt… – dátumkijelzős órájára nézett –
…a szentségit! Körülbelül tíz nap múlva
kezdődik a nagy tengeri fegyverszalon, a
Costa da Morte előtt, de már nemzetközi
vizeken. Vagy húsz éve kezdődött – lassan
olyan hagyománya lesz, mint a Macy s
hálaadás napi nagy parádéjának. Egy nagy
hajón, a Győzhetetlen Armadán tartják, amire
meghívják a legnagyobb
fegyverkereskedőket.
– A piknik – mondta kis, feszes mosollyal
Dunne. – Ahol a hangyák összegyűlnek. Nem
rossz ötlet.
Bryson egyetértőn bólintott, de a gondolatai
messze jártak. A lehetőség, hogy visszatérjen
régi munkájához, életmódjához – azok után,
hogy meggyőződött róla, milyen ocsmányul
becsapták –, undorral töltötte el. Más érzések
is munkáltak azonban benne: düh, heves
bosszúvágy, és még valami. Tudni akarta, mi
történt vele pontosan, vissza akart ásni a
múltjában, lehetőleg a gyökerekig, hogy
megértse, mi miért következett be, és – ha ez
egyáltalán lehetséges – kiderítse az igazságot,
amellyel képes lesz tovább élni, vagy nem. –
Igen – mondta fáradtan. – A Győzhetetlen
Armada valóságos terüljasztalkám minden
nem hivatalos vagy mély fedésben dolgozó,
hivatalos ellenőrzés nélkül fegyvert szerezni
akaró kormányzati szervezet számára.
Ötödik fejezet
Atlanti-óceán. Tizenhárom tengeri mérföldre
– délnyugati irányban – a Finisterre-foktól.
A hajó ijesztő hirtelenséggel bukkant elő a
ködből – hatalmas volt, mint egy nagyvárosi
háztömb, vagy talán több is egyszerre. A
legalább háromszázharminc méter hosszú,
fekete test úgy meg volt pakolva, hogy
mélyen a vízbe merült. Különböző színű,
hullámlemezből készült konténerek álltak
rajta tízesével, három sor magasságban
felpakolva, nyolc sorban, és mindegyik
legalább hat méter hosszú, három méter
magas lehetett. Miközben a Bell-407-es
helikopter leírt egy szűk kört, hogy aztán
ereszkedni kezdjen, Bryson gyors
fejszámolást végzett: kétszáznegyven
hatalmas rekesz volt csupán a hajó külső
fedélzetén. Lejjebb, a több emelet mélységű
tehertérben még legalább háromszor annyi
fért el. Hatalmas mennyiség volt, kimondva
is ijesztő, és a szállítmányt csak még
ijesztőbbé tette a konténerek egyformasága,
az, hogy semmilyen felirat sem utalt a
tartalmukra.
A helikopter reflektorai éles peremű,
egymásba érő fényköröket rajzoltak az üres
leszállóhelyre. Á hajó fedélzeti felépítménye
idegenül emelkedett a hosszú sorokba rakott
szállítmány fölé – úgy nézett ki, mintha
véletlenül került volna oda egy luxusjachtról.
A hajó ugyanis nem kizárólag teherszállításra
épült, állapította meg magában Bryson,
miközben a helikopter leereszkedett a körbe
rajzolt hatalmas, fehérre festett H betűre.
Nem, ez a Győzhetetlen Armada volt – élő
legenda a terroristák, minden titkos – legális
vagy csak félig legális – szervezet tagjai
körében. Találó nevet kapott – bár csak
egyetlen egységből állt, több flottának
elegendő tűzerő összpontosult rajta, igaz,
gondosan becsomagolva, konténerekbe
rakva. Senki sem tudta pontosan, honnan
szerzi be Kalakanisz, a furcsa, úszó bazár
tulajdonosa az árut, de többen
meggyőződéssel állították, hogy egy részét
teljesen szabályszerűen vásárolja olyan
államoktól – Bulgária, Albánia, más
középkelet-európai országok, Oroszország,
Észak-Korea, Kína –, amelyeknek bőven van
fegyverük, viszont súlyos pénzhiányban
szenvednek. Kalakanisz vevői a világ
legkülönbözőbb részeiből érkeztek:
Afganisztánból, Kongóból, tucatnyi egyéb
államból, ahol véres polgárháború dúlt,
polgárháború, amelyet jogszerűen választott
kormányok megbízottai tápláltak illegálisan
szállított fegyverekkel. Elegáns urak, akik
rendszeresen, éves gyakorisággal jó
hangulatú látogatást tettek ezen a bizonyos, a
spanyol partoktól több mint tizenhárom
tengeri mérföldre horgonyzó, és ily módon
területenkívüliséget élvező hajón, ahol
szabadon, egyetlen ország törvényei által sem
korlátozva lehetett üzletelni a halállal.
Bryson a másik három utassal együtt levette
a fülvédőjét. Washingtonból Madridba
érkezett, ahol átszállt az Ibéria légitársaság
La Corunába menő járatára. A többiekkel
együtt a galíciai kikötővárosban szállt fel a
helikopterre, amely rövid időre leszállt a
negyvenhét mérföldre délnyugatra lévő
Murosban, hogy aztán egyenesen a parttól
tizenhárom mérföldre horgonyzó hajóra
repítse őket. Egész úton néhány udvarias,
semmitmondó mondatot váltottak csupán.
Mindannyian feltételezték, hogy a többiek is
fegyvervásárlás céljából jöttek, üzletet
akarnak kötni Kalakanisszal, és ennél több
nem is érdekelte őket. A három utastárs közül
az egyik ír volt, minden bizonnyal a Provók,
az IRA ideiglenes szárnyának a megbízottja,
a másik arab, a harmadik kelet-európai. A
szótlan, komor képű baszk vezette helikopter
pazarul volt berendezve: süppedő bőrfotelek,
látványnak is szép, légbuborékokkal
mintázott, vastag üvegablakok. Ha üzletről
volt szó, Kalakanisz nem takarékoskodott, a
legapróbb részletre is odafigyelt.
Bryson divatos, az Ügynökség pénzéből vett
olasz öltönyt viselt, sokkal feltűnőbbet annál,
mint amit kedvelt. Egy régi, általa kitalált,
Direktorátus-beli legendát személyesített
meg.
John T. Coleridge bizonytalan, a múlt ködébe
vesző háttérrel rendelkező kanadai
üzletember volt, akiről csak azt lehetett
biztosan tudni, hogy sok piszkos üzlet
részese, rendszeresen felbukkan ázsiai
bűnszervezetek, a Perzsa-öböl környékén
elhelyezkedő latorállamok közvetítőjeként,
sőt, attól sem riad vissza, hogy megfelelő
jutalék ellenében bérgyilkosságokat
szervezzen. Bár a személye elég bizonytalan,
nyomon követhetetlen volt, bizonyos
körökben jól ismerték a nevét, és igazából ez
számított. Annak, hogy Coleridge-et hét éve
gyakorlatilag senki sem látta, nem volt
jelentősége, mivel ez a hasonló üzlettel
foglalkozók közül sokkal előfordult.
Harry Dunne azt akarta, hogy új, a CIA
zsenijei által kitalált legendát használjon, de
Bryson mereven ellenállt. Nem akarta, hogy
bármi kiszivárogjon, hivatalos – és mint
ilyen, bármikor ellopható, lemásolható, vagy
ha nem, hát adattárba kerülő, és onnan
előásható – feljegyzések szülessenek róla.
Még nem döntötte el, hogy megbízhat-e
Dunne-ban, de afelől semmi kétsége sem
volt, hogy Dunne szervezete, úgy általában,
megbízhatatlan. Túl sok éven át hallotta a
CIA-nál történt kiszivárogtatásokról,
elszólásokról, egyéb szakmai
melléfogásokról szóló történeteket ahhoz,
hogy teljes egészében rá merje bízni magát az
Ügynökségre. Köszönöm szépen, majd én
gondoskodom magamról, gondolta.
Kalakanisszal azonban meg sosem
találkozott, egyszer sem járt a Győzhetetlen
Armadán, márpedig Kalakanisz híres volt
arról, hogy alaposan ellenőriztet mindenkit,
mielőtt fogadná. Igaza is volt – abban az
üzletágban, ahol tevékenykedett, könnyen
megégethette magát bárki. Úgyhogy
Brysonnak – már csak a puszta életben
maradás érdekében is – gondosan elő kellett
készítenie önmaga számára a terepet.
Fegyverüzletet kötött. Pénz nem cserélt
ugyan gazdát – odáig nem ment, az
egyezséget nem hálták el –, de Coleridge-
ként többször is találkozott egy német
fegyverkereskedővel, aki Toronto egyik
előkelő szállodájában vett ki magának egy
lakosztályt, miután – a CDU egyes
vezetőinek juttatott kenőpénzek,
„párttámogatás” miatt – odahaza túl forró lett
a lába alatt a talaj. Luxuskörülmények között
élt, de egyfolytában rettegett, hogy a
kanadaiak kiadják Németországnak, és
odahaza bíróság elé kerül. Ráadásul – milyen
forgandó is a szerencse – vészes
pénzszűkében volt, úgyhogy Bryson csöppet
sem lepődött meg, amikor kiderült, hogy
élénken érdekli John Coleridge haszonnal
kecsegtető üzleti ajánlata.
Addigra már – megfelelő helyeken –
gondosan elhintette, hogy egy zimbabwei,
ruandai és kongói tábornokokból átmeneti
szövetségként létrejött konzorciumot
képvisel, amely nagyon hatékony, nagyon
nehezen beszerezhető és nagyon drága,
kifejezetten Kalakanisz profiljába tartozó
fegyverekre vágyik. Coleridge ugyanakkor
elég járatos volt a fegyverüzlet világában
ahhoz, hogy tudja: Kalakaniszhoz nem
állíthat be csak úgy, megfelelő ajánlások
nélkül. Ha a német lenne olyan kedves,
mondta, hogy ejt róla néhány
bizalomgerjesztő, a hivatalos faxüzeneten
túlmutató szót, ő hajlandó átengedni neki az
üzletért járó jutalék jelentős részét.
A helikopterből kiszálló Brysont és a
többieket fiatal, izmos, enyhén kopaszodó
férfi fogadta szívélyes kézfogással, az
indokoltnál szélesebb, túláradó mosollyal.
Ianként mutatkozott be, és úgy köszönt
nekik, hogy egyikük nevét sem mondta ki
hangosan.
– Nagyon köszönjük, hogy eljöttek –
áradozott a brit felső osztályra jellemző
akcentussal, mintha a beteg barátot
meglátogató, régi jó ismerősök lettek volna. –
Remek estét választottak – a tenger nyugodt,
telehold van, kellemesebbet nem is lehetne
kívánni. Nemsokára felszolgálják a vacsorát.
Erre parancsoljanak! – A leszállóhely mellett
géppisztollyal a kezükben várakozó, jól
megtermett testőrökre mutatott. – Végtelenül
sajnálom, hogy ilyesminek kell kitennem
önöket, de hát ismerik Sir Basilt. –
Bocsánatkérőn elmosolyodott, és enyhén
megvonta a vállát. – Hallatlanul sokat ad a
biztonságra, és tulajdonképpen igaza van.
Amilyen idők járnak, bizony, nem árt az
óvatosság.
A három őr gyanakvó pillantások kíséretében
nekilátott, hogy szakértő módon megmotozza
a négy vendéget. Az írt ez szemmel láthatóan
feldühítette, rá is mordult a hozzá lépő
fegyveresre, de arra nem tett kísérletet, hogy
megakadályozza a munkáját. Bryson
számított az ellenőrzésre, ezért nem is vitt
magával fegyvert. Az őr a szokásos mellett
néhány nem szokásos helyen is
végigtapogatta, és miután nem talált semmit,
megkérte, hogy nyissa ki az aktatáskáját. –
Papírok – állapította meg tisztán hallható
szicíliai akcentussal.
Bryson körbenézett, és a hajó orrán panamai
zászlót, a konténerek jelentős részén pedig „I.
Tűzveszélyességi osztály/Robbanóanyag”
feliratú figyelmeztető címkéket látott.
Bizonyos privilegizált vásárlók
megtekinthették, amiért fizettek,
belenézhettek a konténerekbe, de a szállítás
nem helyben, az üzlet megkötésekor történt,
hanem később. A Győzhetetlen Armada
befutott egy biztos, kikötőbe, például a
Kalakanisz legfőbb támaszpontjaként
elkönyvelt Ecuador Guayaquilbe, vagy a
brazíliai Santosba – köztudott volt, hogy ezek
a félteke legkorruptabb kalózbarlangjai. A
Földközi-tenger medencéjében az albániai
Vlorë, a világ egyik legnagyobb
csempészközpontja jöhetett elsősorban
számításba, Afrikában pedig a nigériai Lagos
és a libériai Monrovia.
Bryson sikeresen túlesett a vizsgálaton,
végleg bent volt a hajón.
– Erre parancsoljanak! – mondta Ian, és a
fedélzeti felépítmény felé kalauzolta őket,
amelyben a legénységi szállás, a parancsnoki
híd, valamint Kalakanisz irodái és a
vendégfogadásra szánt helyiségeket is
magába foglaló tágas, pazar lakrésze kapott
helyet. A négy vendég a felszólításnak
engedve elindult, és diszkrét távolságban
ugyan, de a fegyveres őrök is követték őket.
A helikopter fölemelkedett, és mire a jókora
építmény bejáratához értek, a rotor dübörgése
is megszűnt. Bryson jól ismert, megnyugtató
hangokat hallott – sirályok rikoltását,
hullámok halk csobbanását és a tengernek a
dízelolajéval összekeveredő, sós szagát
érezte. A telihold korongja ezüstös fényt
árasztva ragyogott az Atlanti-óceán fölött.
Az öt férfi alig fért el a kis liftben, amely a
főfedélzetről a hatodik szintre röpítette őket.
Amikor az ajtó kinyílt, Bryson alaposan
meglepődött – a legextravagánsabb
milliárdosok jachtjain sem látott még olyan
luxust, mint amilyennel Kalakanisz
teherhajóján szembetalálta magát. Egyetlen
pillantás is elég volt, hogy meggyőződjön
arról: a berendezés tervezésekor a
belsőépítész fantáziája szabadon
szárnyalhatott, takarékossági megfontolások
nem szabtak gátat neki. A padló
márványlapokból készült, a falat sötét
mahagónilemezek borították, és minden
szerelvényhez csillogó sárgarézt használtak.
A legkorszerűbb, legjobb minőségű hí-fi
berendezéssel felszerelt vetítőszoba, majd
szauna, könyvtár előtt mentek el, és végül
megérkeztek a hajó tatjára és bal oldalára
néző hatalmas szalonba. Két szint magas
volt, és olyan pazar elegancia jellemezte,
amilyenekkel a legelőkelőbb szállodákban is
csak ritkán lehet találkozni.
Négyen-öten voltak már ott, a magas bárpult
mögött álló, fekete csokornyakkendős mixer
körül csoportosulva. Alig léptek be, egy
ragyogóan szép, szőke, zöld szemű, fehér
egyenruhát viselő stewardess, tartózkodó
mosollyal az arcán, karcsú kristálypohárba
töltött pezsgővel kínálta Brysont. Elfogadta,
megköszönte, és igyekezett nem túl
feltűnően, de alaposan körülnézni. A
márványpadlót keleti szőnyegek borították, a
szalon egyik végében süppedő kerevetek
álltak, a falak mentén pedig polcok, tele
elegáns kötésű könyvekkel, amelyekről
közelebbi vizsgálat alapján lehetett csak
megállapítani, hogy jórészt hamisak, csupán
díszítő célzattal kerültek a helyükre.
Kristálycsillárok világították be a tágas
helyiséget, és a falakon sorakozó kitömött,
nagy haltrófeák kölcsönöztek neki sajátos,
egyedi jelleget.
Az egymással beszélgető vendégeket
szemügyre véve, néhányat ismerősnek talált,
és lázas sietséggel igyekezett felidézni
magában, hogy melyikkel mikor, hol, milyen
minőségben találkozott. A bizonytalanul
ismerős arcok, ha nem is rögtön, de
határozott élt nyertek, életrajzi adatokat
tartalmazó dossziék jelentek meg mellettük
emlékezete képernyőjén – egy pakisztáni
közvetítő. az IRA ideiglenes szárnyának
egyik magas rangú vezetője, egy
fegyverkereskedő, aki talán mindenki másnál
többet keresett az Irán és Irak közötti
háborún. Bryson egy pillanatra
mozdulatlanná merevedett, mert beléhasított
a kérdés, hogy vajon találkozott-e
valamelyikükkel korábbi életében, és ha igen,
az illető Coleridge-ként, vagy sok neve,
személyazonossága közül egy másikon tartja
számon? Semmi új nem volt ebben, mindig
fennállt a lelepleződés lehetősége, az, hogy
más néven mutatkozik be, mint amilyenen a
jelenlévők valamelyike ismeri. A kockázat
szervesen hozzátartozott a munkájához,
kiküszöbölhetetlen szakmai ártalomnak
számított, és nem is tehetett mást, mint hogy
állandóan résen volt, felkészült a lehetőségre.
Ezúttal szerencsére senki nem nézett rá
gyanakvón, csupán érdeklődő, a konkurens
vásárlónak kijáró óvatos pillantásokat kapott.
Semmi sem utalt arra. hogy felismerték
volna, nem is érezte tarkóján azt a különös
nyomást, amely akkor jelentkezett, ha
olyannak a társaságába került, akit ismernie
kellett volna, de mégsem tudott rájönni, ki az
illető, és lassan, fokozatosan ugyan, de
felengedett benne a feszültség.
Fél füllel hallotta, hogy valaki
többrendeltetésű Doppler-radarról beszél, egy
másik jelenlévő Skorpiókat és cseh
gyártmányú Striela légelhárító rakétákat
említ.
Tovább lépett, és észrevéve, hogy a szőke
stewardess a szeme sarkából lopva felé
tekint, mosolyogva odafordult hozzá: – Hol
van a főnöke?
A lányt, láthatóan meglepte a váratlan kérdés.
– Mr. Kalakanisz?
– Ki más?
– A vacsoránál csatlakozik önökhöz, Mr.
Coleridge! Megkínálhatom egy kis kaviárral?
– Sosem szerettem. Al-Biqa?
– Parancsol?
– A kiejtése. Levantei arabot beszél, bekaa-
völgyit. Igazam van? – kérdezte Bryson.
– Ügyes… Biztosan nagy sikert arat vele
partikon – felelte pirulva a felszolgáló.
– Úgy tűnik, Mr. Kalakanisz különböző
helyekről szerződteti az alkalmazottait.
Nincsenek előítéletei, mindenkinek hajlandó
lehetőséget adni.
– Hát igen. A kapitány olasz, a tisztek
horvátok, a kiszolgáló személyzet tagjai
többnyire Fülöp-szigetekiek.
– Valóságos kis úszó ENSZ.
.A lány bátortalanul elmosolyodott.
– És az ügyfelek? – kérdezett tovább Bryson.
– Ők honnan jöttek?
A mosoly szempillantás alatt eltűnt, hideg,
visszautasító kifejezés vette át a helyét. –
Sosem kérdezem, uram! Bocsásson meg! –
felelte a stewardess, és már ott sem volt.
Bryson érezte, hogy túl messzire ment, egy
pillanatra megfeledkezett arról, hogy
Kalakanisz alkalmazottai barátságosak,
szívélyesek ugyan, de mindenekelőtt
diszkrétek. Az meg sem fordult a fejében,
hogy munkaadójukról érdeklődjön náluk,
biztos volt benne, hogy a hallgatás merev
falába ütközne, de különösebb szüksége nem
is volt rá, mert a Direktorátusnál szerzett és a
Dunne-tól kapott információkból össze tudott
állítani egy meglehetősen pontosnak tűnő
portrét. Vasziliu Kalakanisz gazdag görög
család gyermekeként Törökországban
született, Etonban együtt járt az egyik
legnagyobb angol fegyvergyáros fiával, majd
– senki sem tudta pontosan, hogyan – szoros
kapcsolatot sikerült kialakítania osztálytársa
családjával, és általuk gyártott fegyvereket
kezdett árulni a Ciprus függetlensége ellen,
az anyaországhoz csatolásért harcoló
görögöknek. Valamikor, a jövedelmezőnek
bizonyuló fegyverüzlet folyamán befolyásos
brit politikusok nem elhanyagolható
ajándékokat kaptak, hasznos kapcsolatok
születtek, és mindezek eredményeként
Vasziliuból előbb Basil, majd Sir Basil lett,
és bekerült a legelőkelőbb londoni klubokba.
A franciákhoz még szorosabb kapcsolat
fűzte: pazar palotát tartott fenn Párizsban, az
Avenue Foch-on, és rendszeresen vendégül
látta a Quai d’Orsay, a francia
külügyminisztérium főtisztviselőit.
A berlini fal összeomlása után óriási üzletet
csinált a Kelet-Európában, és elsősorban
Bulgáriában fölöslegessé váló fegyverzet
értékesítésével. Az Irán és Irak közötti
háborúban mindkét fél hatalmas összegeket
fizetett neki, főleg helikopterekért, de komoly
szállítója volt Líbiának és Ugandának is.
Afganisztántól Kongóig sok olyan
polgárháború tombolt, etnikai és nacionalista
konfliktus lángolt fel, amelyet Kalakanisz
szított azzal, hogy biztosította a könnyű
hozzájutást géppisztolyokhoz, aknavetőkhöz,
karabélyokhoz, taposóaknákhoz, rakétákhoz.
Több százezer ártatlanul elpusztult ember
vére árán építtette meg, és rendezte be
minden luxusjachtot megszégyenítő módon
úszó fegyverraktárként, bemutatóteremként is
használt teherhajóját.
Az egyik steward végigjárta a vendégeket, és
diszkréten súgott valamit a fülükbe. – A
vacsora tálalva, Mr. Coleridge – hallotta
Bryson, amikor hozzáért.
Az ebédlő – ha lehetséges – még pazarabbul,
még fényűzőbben volt berendezve, mint a
szalon, amelytől hangtalanul félresikló, nagy
tolóajtók választották el. Mind a négy fala
úgy volt kifestve, hogy a bent lévőkben olyan
érzés támadjon, mintha szabad ég alatt
lennének, egy napfényes délutánon, és
körülöttük, amerre csak látnak, karcsú,
hófehér vitorlások hasítanák a hullámokat. A
hatalmas csillár alatt felállított hosszú asztal
hófehér damaszttal volt leterítve, és szinte
roskadozott a rengeteg kristály, nemes
porcelán és szemkápráztatóan fénylő ezüst
súlya alatt.
Az egyik steward az asztalfőre kísérte
Brysont, és egy széles vállú, rövidre nyírt ősz
szakállas, kreolbőrű férfi mellett kínálta
hellyel. Miután udvariasan aláigazította a
széket, a szakállashoz hajolt, és diszkréten
súgott neki valamit.
– Mr. Coleridge! – köszöntötte mély, orosz
basszusokéra emlékeztető hangon a vendégét
Basil Kalakanisz, és rögtön kezet is nyújtott.
– Bocsássa meg, hogy nem állok fel!
– Ugyan! – Bryson határozottan
megszorította a házigazda kezét. – Örülök,
hogy személyesen is megismerhetem. Már
sokat hallottam önről.
– Akárcsak én önről. Igazság szerint már rég
találkoznunk kellett volna.
– Kicsit sokáig tartott megszabadulni a
közvetítőktől, de szerencsére sikerült –
válaszolta komolyan Bryson. – Elegem lett
abból, hogy fejőstehénnek néztek, és dupla
árrést fizettettek velem. – Kalakanisznak
tetszhetett a megjegyzés, mert teli torokból
fölnevetett. Az asztal körül ülők csak egy
pillanatra néztek feléjük, a látszatát is el
akarták kerülni annak, hogy ki akarják
hallgatni a házigazda és a minden jel szerint
nagy becsben tartott, kedves vendége közti
beszélgetést. Bryson ennek ellenére észrevett
valakit, aki, bár nem nézett feléjük, az
arckifejezéséből ítélve éberen figyelt, valakit,
akit korábban, a szalonban nem látott –
elegáns kétsoros, halszálkás öltönyt viselő
férfi volt, ápolt, vállig érő, őszes hajjal.
Miután alaposabban megnézte magának,
baljós érzése támadt, mert rájött, hogy ismeri
az illetőt. Személyesen sosem találkozott
ugyan vele, de titokban készített
videofelvételeken, biztonságosan tárolt
dossziékban lévő fényképeken sokszor látta.
Francia volt, a fegyverkereskedelem szürke
zónájának ismert lakója, több szélsőséges
terroristacsoport nagy becsben tartott
összekötője. A nevére nem emlékezett, de az
nem is volt fontos, éppen eleget jelentett,
hogy az illető a szélsőjobboldali nézeteiről
közismert, igen befolyásos francia fegyver-
nagykereskedő, Jacques Arnaud egyik közeli
munkatársa. Arnaud szállít Kalakanisznak
vagy fordítva?, tette föl magának rögtön a
kérdést.
– Ha tudom, milyen kellemes körülmények
között lehet itt vásárolni, már régen
meglátogattam volna – folytatta könnyed,
csevegő hangon. – Csodálatos ez a hajó!
– Kedves, hogy ezt mondja, de ne túlozzunk!
– válaszolta ugyancsak sima, társasági
modorban a fegyverkereskedő. – Öreg teknő
már, jó, hogy meg tud maradni a vízen. Igaz,
tíz éve, amikor a Maersktől megvettem, még
rosszabb állapotban volt. Nagyon olcsón
adták, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, de
az a gyanúm, hogy végül a Maersk keresett
rajtam. Legalább egy tonna rozsdát kellett
lekaparni róla, miután leselejtezték, az
átalakítás egyéb költségeiről nem is beszélve.
– Kalakanisz a kezét fölemelve pattintott, és
a szép szőke stewardess azonnal ott termett
egy üveg Chassagne-Montrachet pezsgővel,
hogy előbb neki, majd – a jelenlétéről szinte
tudomást sem véve – Brysonnak is töltsön.
A házigazda magasra emelte a poharát. – A
háborúk kellemes melléktermékeire! –
mondta, és egy vidám szemvillanással meg is
toldotta a tósztot. – Egyébként – folytatta,
miután ittak egy kortyot – a Győzhetetlen
Armada elég fürge, huszonöt, harminc
csomóra képes, csak, sajnos, kétszázötven
tonna olajat eszik naponta. Erre mondják
maguk amerikaiak, hogy többe kerül a leves,
mint a hús.
– Kanadaiak! – helyesbített hirtelen éberré
válva Bryson. Csöppet sem tartotta felületes,
az országneveket rosszul megjegyző
embernek Kalakaniszt. – Kíváncsi lennék rá,
milyen állapotban kapta – mondta óvatosan,
más ötlet híján a hajó témájához
visszakanyarodva.
– Olyan volt belül, mint egy ősöreg,
lerobbant városi kórház. Hiába mondja el
részletesen, az ember sosem azt kapja, amit
kér – válaszolta a társaságon körbepillantva
Kalakanisz, és anélkül, hogy pillanatnyi
szünetet tartott volna, fordított a beszélgetés
menetén: – Szóval, ha jól értettem,
afrikaiaknak vásárol, Mr. Coleridge!
– Erősen motivált, megfelelő eszközökkel
rendelkező megrendelőknek – válaszolta
udvarias, diszkréciót sugárzó mosollyal
Bryson.
– Régi, megbízható vevők – folytatta újabb
cinkos szemhunyorítás kíséretében
Kalakanisz. – Kongó, Angola, Eritrea… Nem
tudom, hogyan csinálják, de arrafelé mindig
akad legalább egy harcolni akaró tábor. És
mindig rengeteg pénze van, de nemcsak neki,
hanem a másiknak – vagy többieknek – is.
Hadd találgassak! AK-47-eket akarnak,
lőszert ládaszámra, taposóaknákat,
gránátokat, lehetőség szerint
rakétagránátokat. Infravörös irányzóval
ellátott mesterlövész-puskákat,
páncélöklöket… Jó helyen kapirgálok?
Bryson vállat vont, és rögtön vissza is
kérdezett: – A Kalasnyikovok eredeti orosz
gyártmányok?
– Felejtse el az oroszokat! Tőlük már csak
szemetet kap. Jó ideje kizárólag a bolgároktól
vásárolok.
– Mindenből a legjobbat, ugye?
– Pontosan! – válaszolta Kalakanisz, és a
mosolya egyértelműen jelezte, hogy bóknak
tekintette a kérdést. – Kalasnyikov
vezérőrnagy is esküszik rá, hogy a bolgárok
mindenkit messze leköröznek, az Arzenál
sokkal jobb, mint a tulaiak… Apropó! Mit is
mondott, hogy jöttek össze Hans-
Friedrichhel?
– Segítettem neki eladni egy jókora adag
Thyssen A. G. Fuchs tankot a szaúd-
arábiaiaknak, és bemutattam néhány olajtól
bűzlő ismerősömnek a Perzsa-öböl vidékéről.
A Kalasnyikovokra visszatérve, meghajlok a
szakértelme előtt – mondta elegánsan
Bryson. – Ami a gépkarabélyokat illeti…
– A dél-afrikai Vektor 5.56 CR21-esnél
jobbat keresve sem talál. Aki egyszer
kipróbálta, hallani sem akar másról. A találati
pontosságot hatvan százalékkal garantáltan
megnövelő Vektor távcsővel szállítják. Aki
életében először lő, az sem tud hibázni vele.
– Gyengített urániumlövedék?
– Ha nagyon akarja, esetleg tudok keríteni –
válaszolta a szemöldökét felvonva
Kalakanisz. – Érdekes választás – kétszer
akkora fajsúlyú, mint az ólom, a legjobb
páncélos-elhárító lőszer, ami előfordul a
piacon. Úgy megy át a legerősebb tankon,
mint forró kés a vajon. Mellesleg radioaktív,
ha csupán kicsit is. Mit mondott? Ruandaiak
és kongóiak a megrendelői?
– Nem emlékszem, hogy említettem őket. –
Bryson idegei pattanásig feszültek az adok-
kapoktól. Nem üzleti tárgyalás volt ez,
hanem szellemi párbaj, amely alatt éberen
figyelték egymást, várták, mikor hibázik a
másik. Volt valami Kalakanisz
viselkedésében, ami arra utalt, hogy többet
tud, mint amennyit elárulni hajlandó. Vajon
elhitte-e, hogy T. Coleridge valóban az,
akinek vallja magát? Mi van, ha kiterjedt
kapcsolatai mélyre, túl mélyre nyúlnak a
hírszerzés világába? Ha a Direktorátustól
való távozása óta eltelt években a Coleridge-
legenda szétpukkant. Ted Waller
óvatosságból – vagy bosszúból –
szertefoszlatta?
A házigazda tányérja mellett heverő kis
mobiltelefon váratlanul megszólalt. – Mi az?!
– szólt bele élesen Kalakanisz. – Igen, de
tartok tőle, hogy nem áll módunkban
hitelezni. – Bontotta a vonalat, és letette a
készüléket.
– A Stingerek is érdeklik az ügyfeleimet –
folytatta a félbeszakadt beszélgetést Bryson.
– Hát igen, elég nagy iránta a kereslet.
Minden terrorista- és gerillacsoport igyekszik
legalább egy ládával szerezni. Az amerikai
kormánynak hála, elég tisztességes kínálatra
való gyűlt össze. Az amerikaiak egy darabig
úgy osztogatták a barátaiknak, mint a cukrot,
aztán a nyolcvanas évek végén néhány az
iráni naszádokra került, lelőttek velük néhány
amerikai helikoptert a Perzsa-öbölben, és az
amerikaiak rájöttek, hogy jobban teszik, ha
felvásárolják őket. Washington százezer
dollárt ajánl minden visszaszolgáltatott
Stingerért, ami az eredeti ár négyszerese, de
én természetesen náluk is jobban fizetek. –
Kalakanisz elhallgatott – a szép szőke
stewardess jelent meg a jobb oldalán, egy
letakart tálcával a kezében. Miután a
fegyverkereskedő bólintott, leemelte a fedőt,
és hallatlanul gusztusosan elkészített,
tartárszósszal leöntött lazacot, és nagy szemű
fekete kaviárt szolgált fel neki.
– Gondolom, Washington remek vásárló –
jegyezte meg halkan Bryson.
– Mondjuk úgy, hogy elég mélyek az ottani
zsebek – válaszolta némileg kitérően
Kalakanisz.
– Bizonyos körökben az a hír járja, hogy az
utóbbi időben észrevehetően megnövekedtek
a vásárlások. Állítólag bizonyos washingtoni
szervezetek, hivatalos ellenőrzés nélkül
működő ügynökségek meglehetősen… nagy
mennyiségben vásárolnak öntől.
Bryson megpróbált könnyedén csevegni, de
Kalakaniszt nem tévesztette meg a hangja. –
Az árum érdekli, vagy az ügyfeleim? –
kérdezte hűvösen, egy oldalra vetett fürkésző
pillantás kíséretében.
Bryson rájött, hogy durván elszámította
magát, és egy pillanatra mozdulatlanná
merevedett.
– Megbocsát? – kérdezte Kalakanisz, és
rögtön fel is állt. – Azt hiszem, kissé
elhanyagoltam a többi… vendéget.
– Okom volt rá, hogy megkérdezzem. Üzleti
okom – szólt utána halkan, bizalmas
tónusban Bryson.
– Kormányzati szervezetekkel áll
kapcsolatban? – érdeklődött óvatosan
Kalakanisz.
– Tudnék ajánlani valamit, ami érdekes lehet
egy komoly üzletembernek. Olyannak, aki
hivatalosan nem áll kapcsolatban semmilyen
kormánnyal, de – ahogy ön fogalmazott –
elég mély a zsebe.
– Nekem akar ajánlatot tenni? Attól tartok,
hogy nem igazán értem. Ahhoz, hogy
lebonyolítsa az üzletét, biztosan nincs
szüksége rám.
– Nem ismerek alkalmasabb közvetítőt –
mondta, még halkabbra fogva a szót Bryson.
– Közvetítő? Mi az ördögről beszél? –
kérdezte egy kissé már ingerülten, a témát
szemmel láthatóan megelégelve a
fegyverkereskedő.
– Tervekről – Bryson most már olyan halkan
beszélt, hogy Kalakanisznak közel kellett
hajolnia hozzá, különben nem hallotta volna.
– Fénymásolatokról, amelyek rengeteget
érhetnek bizonyos – mondjuk úgy, hogy
korlátlan költségvetéssel rendelkező –
személyeknek, szervezeteknek. Bőséges
honoráriumban lesz része, ha közvetítőként –
jobb szót, sajnos, nem tudok – hajlandó részt
vállalni a tranzakcióban.
– Érdekes, amit mond. Azt hiszem: jobb
volna ezt a témát négyszemközt folytatni –
válaszolta Kalakanisz.
A hajó könyvtárszobája nagyon szép antik
francia bútorokkal volt berendezve,
amelyeket rejtett csavarok rögzítettek a
padlóhoz. Nehéz brokátfüggönyök, és
bekeretezett, régi térképek kölcsönöztek neki
visszafogottan elegáns hangulatot. Az egyik
fal közepén vastag tölgyfa ajtó; hogy hová
vezet, arról Brysonnak fogalma sem volt.
Az, hogy a görög a házigazdái kötelességeit
figyelmen kívül hagyva hajlandó volt
sebtében távozni a vacsoráról, ékesen
bizonyította, mennyire érdeklik a kezében
tartott vázlatok, tervek. A CIA legjobb
műszaki rajzolói készítették őket, elegendő
műgonddal ahhoz, hogy a tervek olvasásában
komoly gyakorlattal rendelkező
fegyverkereskedő hajlandó legyen eredetinek
elfogadni őket.
Kalakanisz kísérletet sem tett, hogy titkolja
izgalmát – birtoklási vágy fényétől csillogó
szemmel nézett fel az egyik vázlatból. – A
JAVELIN tankelhárító rendszer teljesen új
generációja! – mondta felindultságtól enyhén
remegő hangon. – Hol az ördögben szerezte?
– Ahogy ön, úgy én sem szívesen adom ki a
szakmai titkaimat – felelte szerény mosollyal
Bryson.
– Könnyű, egy ember is elbírja, és hallatlanul
egyszerű a kezelése. A töltet ugyanaz a 127-
es rakéta, mint az eredetinél, de az
irányítószerkezet sokkal fejlettebb. Ha jól
értelmezem a tervet, akkor a találati
pontosság majdnem százszázalékos.
– Én is úgy hallottam.
– Megvan a forráskódja?
Bryson értette, hogy Kalakanisz arra a
szoftverje gondol, amely lehetővé teszi, hogy
a tervrajzokat visszabontsák elemeikre, és
elkészítsék a gyártáshoz szükséges
részletterveket. – Természetesen.
– Érdeklődőkben nem lesz hiány, a kérdés
csak az, hogy ki tudja megfizetni. Elég drága
holmi.
– Biztos vagyok benne, hogy máris van
konkrét jelöltje.
– Igen, és az illető véletlenül épp itt van.
– A vacsorán? – kérdezte Bryson.
– Nagyon kedvesen, de visszautasította a
meghívásomat. Nem szívesen mutatkozik
népes társaságban. Éppen az árut tekinti meg.
– Kalakanisz beütött egy számot a
mobiltelefonjába, és miközben a válaszra
várt, még közölte: – A szervezete az utóbbi
időben igen komoly összegekért szerzett be
új, könnyen mozgatható eszközöket. Ez a
fegyver egész biztosan érdekelni fogja, az ár
pedig, bármekkora legyen is, úgy tetszik,
nem akadály a megbízóinak. – Kis szünetet
tartott, majd beleszólt a készülékbe: – Kérje
meg Mr. Jenrette-et, hogy fáradjon a
könyvtárba!
Az érdeklődő, ahogyan Kalakanisz nevezte,
alig öt perc múlva megérkezett, annak a
kopaszodó, Ian nevű férfinak a kíséretében,
aki a helikopternél fogadta Brysont és
útitársait,
A férfit Jenrette-nek hívták, de Brysonnak
elég volt ránéznie, hogy tudja, ez csak egy a
sok álneve közül. Ahogy az őszülő hajú,
fáradt kinézetű, középkorú férfi Kalakanisz
felé tartott, egy pillanatra találkozott a
tekintetük.
Kowloon.
A Miramar Hotel tetőbárja.
Jenrette valódi neve Vance Gifford volt, és a
Direktorátusnak dolgozott.
„A szervezete az utóbbi időben igen komoly
összegekért szerzett be új, könnyen
mozgatható eszközöket. Ez a fegyver egész
biztosan érdekelni fogja, az ár pedig,
bármekkora legyen is, úgy tetszik, nem
akadály a megbízóinak.”
A pénz nem akadály… a szervezete…
komoly tételben vásárol.
Vance Gifford változatlanul a Direktorátus
embere, gondolta Bryson, tehát Harry
Dunne-nak igaza volt: a Direktorátus nem
szűnt meg, létezik.
– Mr. Jenrette – kezdte Kalakanisz –,
szeretném bemutatni valakinek, akinek
olyasmije van, ami önt és a barátait
valószínűleg erősen érdekli. – Az egy
személyben testőr és titkár Ian kihúzta magát,
és némán megállt az ajtónál.
Vance Gifford megdöbbenése csupán egy
pillanatig tartott – azonnal összeszedte
magát, es hamisan szívélyes mosollyal
fordult Brysonhoz: – Mr.… Coleridge, ugye?
– Szólítson nyugodtan Johnnak! – ajánlotta
könnyedén Bryson; a teste mozdulatlan volt,
a gondolatai azonban sebesen száguldottak.
– Miért tűnik úgy, hogy valahol már
találkoztunk? – kérdezte laza közvetlenséget
színlelve a Direktorátus embere.
Bryson arcán mosoly jelent meg, a tartása
ellazult, de mindkettő csel volt, ugyanolyan
feszülten, éberen figyelte a férfi tekintetét,
legkisebb, a hazugság mögé rejtett igazságra
utaló arcrándulását is, mint azelőtt. Biztos
volt benne, hogy Vance Gifford továbbra is a
Direktorátus aktív munkatársa.
Nyolc vagy kilenc éve találkoztak
Kowloonban, a Miramar bárjában – akkor
még közös – főnökeik megbízásából. Alig
ismertük egymást, és az egész nem tartott
tovább egy óránál. A belső tagoltság miatt
egyikünk sem tudta, hogy tulajdonképpen mit
csinál a másik.
Giffordnak változatlanul aktívnak kell lenne,
különben Kalakanisz nem hívta volna oda,
hogy megnézze a csaléteknek szánt
tervrajzokat.
– Hongkongban? – kérdezte Bryson. –
Esetleg Tajpejben? Nekem is úgy tűnik, hogy
valahonnan ismerjük egymást. – Blazírtan
viselkedett, valahol még tetszett is neki a
bújócska, de a szíve hevesen vert, és érezte,
hogy a szemöldökében összegyűlik az
izzadság. Kifinomult ügynöki ösztönei nem
halványultak, változatlanul pontosan
működtek, de az érzelmeit már nem tudta úgy
kontrollálni, mint korábban. Gifford tudja ki
vagyok, de azt nem, hogy mit keresek itt.
Hála istennek, úgy tesz, ahogyan egy
tapasztalt ügynöktől elvárható: elfogadja a
helyzetet, alkalmazkodik hozzá és vár. –
Egyébként, bárhol történt is, örülök; hogy
újból összefutottunk.
– Minden új. holmi érdeke! – mondta lazán
Gifford/Jenrette. A tekintete éber volt, és egy
pillanatra sem vette le Brysonról. Biztosan
tudja, hogy elküldték. Ha a Direktorátus
megvált valakitől, a hírt fénysebességgel
eljuttatták a szervezet minden tagjához, hogy
elejét vegyék az esetleges behatolásnak. De
vajon mennyire ismeri az eltávolításom
körülményeit? Ellenségnek tekint? Vagy
semlegesnek? Esetleg arra gondol, hogy –
mint sok titkos ügynök a hidegháború után –
magánüzletbe kezdtem, és katonai
beszerzésekkel foglalkozom? Akárhogyan is,
Gifford okos: tudja, hogy lopott
csúcstechnológiát ajánlanak neki, ami a
fegyverpiaci feketekereskedelemben sem
egészen hétköznapi dolog.
Többféle lehetőség van. Ha úgy dönt, hogy
horogra tűzött csalit ajánlottak neki,
feltételezheti rólam, hogy átálltam egy másik
kormányügynökséghez, vagy akár az
ellenséghez. A titkosszolgálatoknak kedvelt
módszerük, hogy vonzó, csaliba göngyölik a
horgot, és ha ráharap valaki, beakasztanak
neki. Bryson agya lázasan működött,
gondolatai vadul kergették egymást. Talán
arra gondol, hogy valamilyen ügynökségek
közötti gyilkos belharcban veszek részt.
És ha még rosszabb – ha eszébe jut, hogy
Kalakaniszt akarom becserkészni, neki és
esetleg az ügyfeleinek igyekszem ártani?
Kész őrület volt. Nem tudta kiszámítani
Gifford reakcióját, csupán annyit tehetett,
hogy felkészült minden eshetőségre.
Kalakanisz arca semmit sem árult el a
gondolataiból. A Direktorátus megbízottját
maga elé tessékelve az íróasztalához ment,
amelyre kiterítette a tervrajzokat, vázlatokat,
és a hozzájuk tartozó forráskódokat. Gifford
föléjük hajolt, és erősen koncentrálva
tanulmányozni kezdte őket.
A testtartásán semmit sem változtatott, és az
ajka is alig moccant, miközben súgott
valamit a fegyverkereskedőnek.
Kalakanisz bólintott, félegyenesedet!, és
odaszólt Brysonnak: – Megbocsát, Mr.
Coleridge? Szeretnénk négyszemközt
megbeszélni valamit Mr. Jenrette-tel.
Kinyitotta a sötétbarnára pácolt tölgyfa ajtót,
előreengedte a Direktorátus emberét, és
bementek egy kis belső irodába. Bryson
mozdulatlanul a helyén maradt, mint a
borostyánba zárt rovar. A külső szemlélő a
türelmesen várakozó, a karnyújtásnyira lévő
üzletből származó óriási hasznát számolgató
közvetítőt láthatta csupán, de közben lázasan
törte a fejét, mi fog következni, és olyan
feszült volt, hogy majd szétrobbant. Minden
attól függött, mit határozott Jenrette, hogyan
akarja tovább játszani a játékot. Vajon mit
súgott Kalakanisznak? Elárulhatja-e, milyen
minőségében ismeri Brysont, anélkül, hogy
önmagáról, a Direktorátusnál végzett
munkájáról beszélne? Es ha nem, hajlandó
megtenni ez utóbbit? Mennyit árulhat el
magáról? Milyen mély fedésben van? Csupa
alapvető kérdés merült fel benne, és egyikre
sem tudta a választ. Igaz, a magát Jenrette-
nek nevező férfi sem sejthette, mit keres ő a
hajón. Legfeljebb azt, hogy a Direktorátustól
megválva magánüzletbe kezdett, és
fegyverkonstrukciókkal házal.
Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és a szőke
stewardess jelent meg üres poharakkal, és az
alakjából. Ítélve portóis palackkal megrakott
tálcával a kezében. Nyilván Kalakanisz hívta,
és nem a könyvtáron át, hanem a másik
bejáraton keresztül ment be a belső irodába.
Úgy látszott, mintha észre sem vette volna
Brysont – összeszedte a fegyvergyáros
íróasztala sarkán egy korábbi áldomás után
ott maradt pezsgőspoharakat, és csak azután
fordult feléje. Egy pillanatra megállt, fölvette
a kubai szivarok maradványaival, teli nehéz
kristály hamutartót a kerevet végéhez
illesztett kis dohányzóasztalról, és anélkül,
hogy Brysonra nézett volna, suttogva
megszólalt,
– Nagyon népszerű, Mr. Coleridge – mondta,
miközben óvatosan a poharak mellé tette a
hamutartót. – Négy barátja várja a
szomszédban. – A tekintetét a dolgozószoba
bezárt ajtajára villantotta. – Próbálja meg
nem összevérezni a herázi perzsát! Nagyon
ritka darab, és Mr. Kalakanisz egyik
kedvence. – A mondanivalóját befejezve
azonnal megfordult, és kiment a könyvtárból.
Bryson megmerevedett, adrenalinszintje
szempillantás alatt felszökött, de összeszedte
magát, hogy külsőleg ne látszódjon rajta.
Mit jelentsen ez?
A szomszéd szobában gyilkosok
gyülekeznek? Ő is hozzájuk tartozik? Ha
nem… Miért figyelmeztette?
A dolgozószoba ajtaja ismét kinyílt, ezúttal
Kalakanisz lépett be. Mögötte, az
ajtókeretben Ian, a testőr bukkant fel,
Gifford/ Jenrette pedig távolabb, a háttérben
maradt.
– Mr. Coleridge! Megkérhetném, hogy
csatlakozzon hozzánk? – kérdezte a
fegyverkereskedő.
Bryson egy töredék másodpercig kivárt,
megpróbált rájönni, mi a szándéka a
görögnek. – Hogyne – felelte készségesen. –
Csak egy kis türelmet kérek. Valamit a
bárban felejtettem.
– Sajnálom, Mr. Coleridge, nincs vesztegetni
való időnk! – Kalakanisz ezt már éles,
parancsoló hangon mondta.
– Egy percig sem tart – mondta Bryson, és az
ebédlőbe vezető ajtó felé fordult, amely előtt
– mintha a semmiből termett volna ott – egy
testőr állt mozdulatlanul, kihúzott vállal.
Bryson, mintha semmi sem történt volna,
nem torpant meg, egyenletes, nyugodt
léptekkel ment feléje, és csak fél méter
választotta el a tiszteletet parancsolóan vállas
alaktól.
– Sajnálom, Mr. Coleridge, sürgős dologról
van szó, nem várhatunk vele. – Kalakanisz
egészen apró biccentéssel jelzett a testőrnek,
és az rögtön megfordult, hogy becsukja, és be
is reteszelje maga mögött az ajtót.
Most!
Bryson előrelendült, teljes súlyát beleadva a
kemény ajtókeretnek lökte, és mielőtt
előránthatta volna a fegyverét, jobb lábbal
hasba rúgta.
Éles riasztócsengő szólalt meg – nyilván a
parancsokat ordítozó Kalakanisz hozta
működésbe. A testőr egyensúlyvesztését
kihasználva Bryson meglendítette a jobb
térdét, és esés közben elkapva a padlóra lökte
ellenfelét.
– Áll! Ne mozduljon! – kiáltotta Kalakanisz.
Bryson figyelmen kívül hagyta a parancsot,
és megfordulva látta, hogy Ian egy 38-as
pisztolyt két kézzel rá tartva, tüzelőállásba
helyezkedett.
A padlóra kényszer/tett testőr közben
magához tért, felkiáltott, és minden erejét
összeszedve megpróbált szabadulni, de
Bryson számított a mozdulatra, és ellene
fordította. Az elrugaszkodáshoz saját erejét
hozzáadva talpra rántotta, jobb kezével az
arcába markolt, és élő pajzsként tartotta maga
elé, hogy Ian kétszer is meggondolja, rá
merjen-e lőni.
Váratlan dörrenést hallott, és azonnal érezte,
hogy vér fröccsen rá. A testőr homloka
közepén sötétpiros lyuk jelent meg, a teste
elernyedt, halott súlyként nehezedett a
karjára. Ian véletlenül megölte a kollégáját.
Bryson oldalra vetődött, hajszálnyira
elkerülte az újabb lövedéket, és kivágtatott a
folyosóra. A háta mögül dörrenések
hallatszottak, fémhez és fához csapódó
lövedékek csattanásai. Rémülettől hajtva,
amilyen gyorsan csak tudott, végigrohant a
folyosón.

Washington, D. C.
– Fogalmazzunk nyíltan! Akármit mondok,
nem tudom lebeszélni róla, ugye? – kérdezte
James Cassidy szenátort Roger Fry. Négy
éve, amióta a stábfőnöke volt, alaposan
kivette részét minden, a kongresszusban,
illetve választókörzetében elmondott beszéde
összeállításából. Valahányszor fontos
kérdésben kellett döntenie, a szenátor
megkérdezte, mi a véleménye. A negyvenes
évei elején járó sovány, vörös hajú Fry
mindig pontosan tudta, mire lehet számítani
belpolitikai kérdésekben. Kapjanak
ártámogatást a tejtermelők? Ha igent mond
rá, a városiak fognak gyilkosságot kiáltani,
ha nemet, akkor az agrárlobbi lesz halálosan
dühös. Elég gyakran előfordult azonban,
hogy Fry azt tanácsolta, szavazzon a
lelkiismerete szerint, és ezt azért is könnyen
megtehette, mert tudta, hogy Cassidy
nagyrészt ennek a nem túl gyakori
magatartásnak köszönheti politikusi
karrierjét.
A késő délutáni napfény besütött a szenátusi
iroda zsalugáterei között, és hosszú
fénycsíkokat rajzolt a padlóra. A
massachusettsi szenátor az előtte heverő
iratot kissé félretolva fölemelte a fejét, és
egyenesen Fry szemébe nézett. – Roger,
remélem, tudja, milyen értékes nekem a
segítsége – mondta kis mosollyal a szája
szögletében. – Pontosan a maga
pragmatizmusa, helyzetfelismerése, minden
következményt patikamérlegre tevő
körültekintése teszi lehetővé számomra, hogy
időnként elengedjem magam, és azt
mondjam, amit valóban hiszek.
Fryt mindig megdöbbentette, mennyire
nemes, milyen hamisítatlanul szenátorhoz
illő Cassidy megjelenése: gondosan ápolt,
dús, ősz haj, római szobrász vésőjére valló
vonások, száznyolcvan centiméternél
magasabb, szálfaegyenes termet. Az egész
ember, úgy ahogy volt, első ránézésre is nagy
hatást gyakorolt mindenkire, és ez csak
fokozódott, ha valaki alaposabban is
szemügyre vette, és belenézett a szemébe. A
tekintete megdöbbentően tiszta, meleg,
barátságos tudott lenni, azt az érzést
ébresztette választóiban, hogy rokon lélekre
találtak benne, máskor pedig félelmet keltő,
olyan, mint egy hegyes dárda, amely átdöfni
készül a bizottsága előtt vallomást tevő, már
a puszta pillantásától is rémülten reszkető
tanút.
– Időnként? – Fry lassan megcsóválta a fejét.
– Ha engem kérdez, túl gyakran, sokkal
többször, mint az a politikai egészsége
szempontjából tanácsos lenne, és ez egyszer
vissza fog ütni. Hadd emlékeztessem rá, hogy
már az utolsó választás sem volt kifejezetten
sétagalopp!
– Túl sokat aggódik, Roger!
– Mit csináljak, ha mások helyett is nekem
kell?
– Hallgasson ide! A választókat
nyugtalanítják ezek a dolgok. Mutattam már?
– kérdezte a szenátor, és kivett az előtte
heverő iratok közül egy levelet, amelyet a
Massachusetts északi partvidékéről egy nő írt
neki. Az illetőnek peres ügye támadt egy
kereskedelmi vállalattal, és ennek során
megdöbbenéssel értesült arról, hogy annak
tizenöt évre visszamenően harmincoldalnyi, a
legkülönbözőbb dolgokra vonatkozó
információja van róla. Kilencszáz különböző
tétel szerepelt a listában – tudták, milyen
altatót, gyomorsav-lekötő szert, aranyér
elleni kenőcsöt és szappant használ,
részletesen elemezték a válását, orvosi
kezeléseit, banki hitelkerete alakulását,
közlekedési kihágásait. És ami a
legmegdöbbentőbb: kiderült, hogy az
asszony esete nem egyedi, a vállalatnak
amerikaiak millióiról van hasonló dossziéja,
és csupán az a rendkívüli, hogy erre valaki
rájött. A levél, és még vagy tucatnyi hasonló,
aggodalmat keltett Cassidyben, arra
ösztönözte, hogy behatóbban foglalkozzon a
témával.
– Elfelejti, Jim, hogy én válaszoltam rá –
válaszolta Fry. – Csak azt akarom mondani,
hogy nehéz felmérni, mibe nyúl bele,
mekkora vihart kavar. Manapság így
működik az üzlet, ez a lényege.
– Pontosan ezért kell beszélni róla – jelentette
ki halkan, nyugodtan a szenátor.
– A beszédnél néha fontosabb, hogy életben
maradjunk, és másnap is képesek legyünk
harcolni – vitatkozott Fry, de közben tudta,
hogy fölöslegesen. Ismerte Cassidyt, tudta,
hogy ha elszánja magát valamire, semmivel
sem lehet eltántorítani tőle, erkölcsi
felháborodása félretetet véle minden józan,
saját politikai, érdekeire vonatkozó
megfontolást. Nem arról volt szó, hogy a
szenátor szent. Néha túl sokat ivott, és –
főleg fiatalabb korában, amikor a haja még
csillogó fekete volt – gyakran nem abban az
ágyban aludt, amelyikben kellett volna, ám
mindig megőrizte politikai integritását.
Politikusként igyekezett mindig azt tenni,
amit helyesnek tartott, még akkor is, ha előre
tudni lehetett, hogy az igaznak hitt ügy
melletti kiállásnak óhatatlanul meglesz a
politikai ára. Ez az idealista gondolkodás volt
az, amely ellen Fry sokszor hevesen
tiltakozott, és amelyet – önmagának is
ellentmondva – őszintén tisztelt.
– Emlékszik rá, hogyan határozta meg
Ambrose Bierce az államférfit? – kérdezte
kis kacsintással a szenátor. – Olyan politikus,
akit a különböző irányból érkező nyomások
egyenesen tartanak, nem tud semerre sem
elhajolni.
– Tegnap a mosdóban hallottam, hogy új
néven emlegetik – felelte mosolyogva Fry. –
Azt hiszem, tetszeni fog: Kasszandra
szenátor.
– Kasszandra. Senki sem hallgatott rá, pedig
jobban tették volna. Ő megmondta… –
Cassidy nem folytatta a mondatot, a
beszélgetés véget ért. Fry elmondta, mitől
tart, próbálta óvni, ő pedig végighallgatta. A
témát kimerítették, többet nem volt értelme
beszélni róla.
Cassidy szenátor felkészült arra, hogy
megtegye, amit helyesnek tart.
Függetlenül attól, hogy milyen árat lesz
kénytelen fizetni érte.
Hatodik fejezet

Bryson a központi lépcső felé rohant.

Hallotta a háta mögött döngő lépteket. A liftet
megpillantva a másodperc töredékére
megállt, de rögtön elvetette az ötletet: a lift
túl lassú, ha beszáll, olyan lesz, mint egy
függőleges koporsó – könnyű prédája
bárkinek, akinek eszébe jut, hogy szétlője a
mozgató szerkezetét. A lépcsőn kell mennie,
bármilyen zajos legyen, csak azon juthat ki a
hajóból. Föl vagy le? Első pillanatban jó
ötletnek tűnt, hogy fölfelé, a kormányállás, a
parancsnoki híd felé rohanjon, de gyorsan
rájött, hogy mégsem az: bár üldözőit
váratlanul fogja érni a választás, könnyen
beszorulhat valamelyik szűk, kevés kijárattal
rendelkező, felsőbb fedélzetre. Az egyetlen jó
megoldás, ha lefelé megy, a főfedélzeten át
menekül.
Menekülés? Hogyan? A hajóról csak a
főfedélzeten keresztül lehet kijutni – vagy jól
irányzott csukafejessel bele egyenesen az
Atlanti-óceán jéghideg vizébe, ami felér az
öngyilkossággal, vagy a pallón leereszkedve,
ami viszont túl lassú, és túlságosan
kiszolgáltatott helyzetet teremt.
Úristen! Nincs kiút!
Nem gondolkodhat így, figyelmeztette magát.
Kell, hogy legyen, és meg is fogja találni.
Úgy érezte magát, mint az útvesztőbe tévedt
patkány; attól, hogy nem ismerte a hatalmas
hajó beosztását, nehezen leküzdhető
hátrányba került az üldözőivel szemben.
Ugyanakkor a hajó mérete előnyére is
szolgált – számtalan folyosót, helyiséget,
átjárót kínált, amelyek révén egérutat
nyerhetett, vagy akár el is bújhatott.
A fokokat kettesével-hármasával véve,
lélekszakadva rohant lefelé a lépcsőn,
miközben mögötte harsány, izgatott kiáltások
hallatszottak. Egy őr meghalt, de maradt
éppen elég, aki a nyilván sok helyen
megszólaló riasztók hangjára, rádión kapott
eligazítás után a nyomába eredhetett. A léptek
és a kiáltások észrevehetően hangosabbak
lettek – üldözőinek száma gyarapodott, és
biztosra vette, hogy másodpercek kérdése
csupán, és újabbak csatlakoznak hozzájuk.
A hajó kürtjeinek és vészjelző csengőinek
hangja vád kakofóniába olvadt össze. Egy
lépcsőfordulóból kis átjáró ágazott le, a
végén üveges ajtó volt. Bryson odafutott, és
miután halkan behúzta maga mögött, a hátsó
fedélzeten, a szabadban találta magát. Az ég
koromfekete volt, az óceán hullámai halkan
csapdosták a hajó tatját. A korláthoz futott,
megkeresni a sok hajó oldalán megtalálható,
a vészhelyzetben menekülésre szánt, a
hajótesthez hegesztett lépcsőfokokat. Arra
gondolt, hogy lejjebb mászik egy szinttel, és
ha kis szerencséje van, átmenetileg sikerül
leráznia üldözőit.
A Győzhetetlen Armada külső acéllemezein
azonban nem voltak kapaszkodók – a hajóról
csak a belsején át lehetett kijutni.
Váratlanul dörrenések hallatszottak, az egyik
csörlőn éles csattanással lövedék változtatott
irányt. Bryson elrohant a korláttól, bevette
magát egy jókora kábeldob mögé, és
lehúzódott, a sötét árnyékot kihasználva
megpróbált láthatatlanná válni. Néhány
méterrel a feje fölött újabb lövedékek
csattantak fémen.
Üldözői szabadon, mindenfajta óvatosság
nélkül tüzeltek, és egy-két pillanat alatt rájött,
hogy nyugodtan tehetik, amíg szabad ég alatt
van, és körös-körül az óceán, nem kell attól
tartaniuk, hogy kárt tesznek valamelyik
fontos berendezésben.
A hajó belsejében óvatosabbak lennének,
vágott belé a felismerés. Az valamelyes
védelmet jelent! Habozás nélkül készek
megölni, de a hajóban és értékes
rakományában, nem akarnak kárt tenni.
Mielőbb vissza kell jutnia a hajó gyomrába!
Ott nemcsak búvóhely lesz több,
kihasználhatja azt is, hogy az üldözői nem
mernek olyan szabadon tüzelni, mint a
fedélzeten.
De hogyan? Csapdába esett, csupán egy
kábeldob nyújtott némi védelmet – a
legkockázatosabb helyet választotta, amit
csak el lehetett képzelni.
Akik lőttek rá, legalább ketten, talán hárman
lehettek. Egyértelmű fölényben voltak,
valahogy meg kellett szabadulnia tőlük,
elterelni magáról a figyelmüket, csak még azt
nem tudta, hogyan. Izgatottan körbenézett, és
megakadt a szeme valamin. Egy hajócövek
mögött jókora henger emelkedett ki több
méter magasságban a fedélzetből, egy
hanyagul otthagyott festékesvödröt is látott.
Odakúszott hozzá, megragadta – majdnem
üres volt.
Üldözői észrevehették, mert újból lőni
kezdtek felé.
Bryson gyorsan visszahúzódott a kábeldob
mögé, nagy lendületet véve a korlát felé
hajította a vödröt, és eltalálta vele a
láncvezető csövet. Óvatosan előrehajolt, és az
ormótlan acélszerkezet mögül kinézve látta,
hogy mindkét férfi a csörömpölés irányába
néz. Egyikük futva el is indult, távolodott
tőle, a másik viszont a térdét megroggyantva
klasszikus lövőállásba helyezkedett, és
fegyverét két kézzel markolva jobbra-balra
fordult, felkészülve rá, hogy elvben
bárhonnan érheti támadás. Amikor társa átért
a jobb oldalra, végleg bal felé fordult, és
pisztolyát határozottan a kábeldobra
szögezte. Nem ült föl a cselnek, gyanította,
hogy a zajt Bryson okozta, így akarva
elterelni magáról a figyelmet, és változatlanul
az acél kábelház mögött rejtőzik.
Arra azonban nem számított, hogy előkúszik
a dob mögül, és megpróbálja becserkészni.
Már csak másfél méter választotta el tőle,
amikor az első őr csalódottan felkiáltott,
mivel senkit sem talált a jobb oldalon. Ha
csak megmukkan, az sem lett volna igazán
profihoz illő, az erős hang pedig kifejezetten
káros volt, lekötötte a társa figyelmét. A
becserkészett alak oldalra fordult.
Rajta!
Most!
Előrevetődött, térdét a gyomrába vágva a
fedélzetre döntötte a férfit, majd amikor
levegőért kapkodva megpróbált
fölemelkedni, a könyökével a torkára csapott.
Tisztán hallotta a porckorongok
csikordulását, amikor a karját köré fonva
satuba szorította a nyakát. Az őr fájdalmasan
felüvöltött, figyelme kihagyott egy pillanatra,
és ez elegendő volt Brysonnak, hogy a
fegyverét elkapva megpróbálja kiragadni a
kezéből. Ellenfele azonban profinak
bizonyult, erős fájdalma ellenére sem akart
megválni a pisztolytól, vadul küzdött érte. A
fedélzet másik oldaláról lövés hallatszott, és
Bryson látta, hogy az első őr – másodszor
nem mert tüzelni, félt hogy a társát találja el
– rohan feléjük. Akkorát tekert ellenfele
csuklóján, hogy tisztán hallotta az elszakadó
ínszalagok pattanását, ellenfele felé fordította
a csövet, és ujját a kengyel alá dugva
megrántotta a ravaszt.
Kalakanisz katonája keresztüllőtt mellel
hátrahanyatlott – Bryson a küzdelem hevében
is pontosan célzott, a szívét találta el.
Kikapta az ernyedtté váló ujjak közül a
fegyvert, felpattant, és a rohanva közeledőre
lőtt, aki – tudván, hogy egyszerre futni, és
pontosan célozni lehetetlen – rögtön megállt,
viszonozni a tüzet. Pillanatnyi
elbizonytalanodása elég volt Brysonnak –
gyors egymásutánban többször rálőtt, és az
egyik golyó eltalálta a támadó fejét. Az őr
oldalra bukott, neki egy korlátnak, és miután
lecsúszott az aljára, holtan ott is maradt.
Bryson azt hitte, hogy ha tovább nem is,
legalább pár másodpercig biztonságban lesz,
a fedélzeten közeledő, egyre hangosabb
lépteket és kiáltásokat hallva azonban rájött,
hogy annyi haladékot sem kapott.
Most merre?
Közvetlenül maga előtt egy Generátorház
feliratú ajtót látott, és úgy döntött, jobb híján
azt az utat választja. Átrohant a fedélzeten,
vadul feltépte az ajtót, és futva indult lefelé a
zöldre festett, keskeny fémlépcsőn. Tágas,
fülsiketítően zajos terembe jutott, a kisegítő
dízelgenerátorok közé, amelyek akkor
termelték az áramot, amikor a hajó központi
hajtóműve le volt állítva. Jókora léptekkel
körberohant az ősszörnyekre emlékeztető
gépezetek fölött a falhoz erősített rácsos
pallón.
Az erős zúgás ellenére hallotta üldözői
lépteit, és pár pillanatra látta a halvány zöldes
fénnyel megvilágított lépcsőn lerohanó
árnyalakokat.
Négyen voltak, furcsán merev mozdulatokkal
futottak feléje, amitől meglepődött egy
pillanatra, de rögtön észrevette, hogy ketten a
fejükre erősített, infravörös célzókészüléket
viselnek, a másik kettő mesterlövész
puskáján pedig a sötétben célzást lehetővé
tevő infravörös távcső van. Mindkét
szerkezetet túl jól ismerte ahhoz, hogy
gondolkodnia kellett volna, mik is lehetnek.
Felemelte a rabolt pisztolyt, célba vette az
első alakot…
Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, teljes
sötétség támadt körülötte.
A terem világítását, feltehetően egy központi
irányítóhelyiségből, kikapcsolták. Ezért
kellett hát az utána igyekvőknek a nem
hétköznapi felszerelés! Sötétben akartak
végezni vele, kihasználva az általa nyújtott
előnyt. Miért pont ezek az eszközök
hiányoztak volna az úszó fegyverraktárnak
berendezett hajóról?
A hirtelen támadt sötétség ellenére is lőtt,
pontosan oda, ahová egy-két másodperccel
előbb célzott. Kiáltást hallott, utána hangos
döndülést – az üldözők száma eggyel
csökkent. Őrültség lett volna azonban tovább
tüzelni, bele a vak sötétbe, és elfogyasztani a
drága lőszert, amelyről azt sem tudta, hány
darab, arra pedig, hogy pótlást szerezzen,
semmi esélye se volt.
Az ellenfelei pedig pontosan ezt akarták.
Arra számítottak, hogy sarokba szorított
vadként fog viselkedni, elkeseredetten
megpróbál kitörni. Gondolkodás nélkül
lövöldözni kezd, elpazarolja a lőszerét, és
amikor már egy sem lesz, látókészülékeik
segítségével könnyedén végezhetnek vele.
Bryson vakon előrenyújtotta a kezét, és
körbetapogatózva tárgyakat keresett, részben,
hogy tudja, hol vannak, és nekik ne menjen,
részben, hogy elbújjon mögöttük. A sisakra
szerelt éjszakai látókészüléket viselő
testőröknél ugyancsak kézifegyver volt, a
mesterlövész-puskásokat pedig infravörös
távcső segítette a célzásban. Mindkét eszköz
a hőkibocsátás alapján különböztette meg az
élő és élettelen testeket, és biztosított teljes
sötétségben is megfelelő látást használójának.
A rövid hatótávolságú hőleképező
távcsöveket jó eredménnyel használták már
1982-ben, a falklandi háborúban, és később,
1991-ben a Perzsa-öbölben is, Bryson
üldözői azonban a legkorszerűbb RAPTOR
készülékekkel szerelkeztek fel, amelyeknek
sokkal nagyobb volt a hatótávolsága és a
felbontó képessége. Többnyire
mesterlövészek használták őket, 50-es
kaliberű, precíziós karabélyokra szerelve.
Jóságos isten! Az esélyek – ha egyáltalán
össze lehetett hasonlítani őket – túlságosan is
egyenlőtlenek voltak.
Mióta kialudt a fény, a generátorok zúgása
még hangosabbnak tűnt.
A koromsötétben apró, mozgó vörös pont
bukkant fel.
Valaki észrevette, egyenesen a fejére célzott,
és az infravörös irányzék a szemébe villant.
Háromszögelj! Az első vörös villanás
irányából becsüld meg, hol lehet a támadó.
Bryson nem először vált infravörös
készüléket használó lövész célpontjává, és
megtanulta felbecsülni a közte és ellenfele
közötti távolságot.
A módszer meglehetősen kétélű volt: minden
másodperc, amit mozdulatlanul, számolással
töltött, pontosabb célzást tett lehetővé az
ellenségnek, aki zöld alakként látta
kiemelkedni a sötétebb zöld vagy fekete
háttérből. Ráadásul pontosan tudta, hol van,
míg ő csak a szerencséjében és felületes
tapasztalataiban bízhatott. Célzásról pedig
végképp szó sem lehetett. Mire célozzon ott,
ahol nincs más, csak mindent beborító
feketeség?
Bryson nagyot pislogott, hátha sikerül
begyűjtenie némi maradék fényt, de mert
nem volt, fölemelte a pisztolyát, és lőtt oda,
ahová ösztönei súgták.
Fájdalmas kiáltás jelezte a találatot, de hogy
mennyire volt pontos, milyen sebet ejtett, azt
nem lehetett megállapítani.
Egy másodperccel később, Brysontól balra
lövedék csapódott éles csendüléssel az egyik
géphez – infravörös látókészülék ide vagy
oda, ellenségei elhibázták. Úgy tetszett,
csöppet sem érdekli őket, hogy lövéseik
eltalálják-e a generátort, vagy sem – a
berendezést erős, vastag acélburok védte.
Könnyű dolguk volt, nem kellett törődniük
azzal, hogy mit hibáznak és mit találnak el.
Hányan lehetnek? Ha a második lövéssel is
sikerült harcképtelenné tenni valakit, akkor
nagy valószínűséggel már csak kerten
maradtak, számolgatott Bryson. A generátor,
sajnos, olyan hangos volt, hogy nem
hallhatott sem közeledő lépteket, sem
sebesültre jellemző, szaggatott lihegést. A szó
szoros értelmében vakká és süketté vált.
A keskeny rácspallóról leereszkedve – egyik
kezét óvatosan maga elé nyújtotta, nehogy
nekiütközzön valaminek – újabb lövéseket
hallott. Egy golyó olyan közel suhant el,
hogy érezte a szelét.
Tenyere sima, hűvös felületnek ütközött – a
terem egyik végében volt, a falnál. Előbb
jobbra, majd. balra tapogatózott, mindkét
irányban rácsokat talált.
Csapdába került.
Valahol a sötétben újabb táncoló vörös pont
jelent meg, amint a lövész célba vette a
távcsövében látott ovális zöld foltot – a fejét.
Bryson maga elé rántotta a pisztolyt,
felkészült az újabb – semmibe irányuló –
célzásra, és elkiáltotta magát: – Rajta! Ha
elhibáztok, könnyen tönkretehetitek a
generátort. Sérülékeny dolog az elektronika,
a mikrochipek könnyen tönkremennek. Ha
leáll a generátor, nem lesz áram a hajón, és
Kalakanisz annak aligha fog örülni.
Miután befejezte, pillanatig csönd volt, úgy
tetszett neki, mintha a vörös pont
bizonytalanul megremegett volna, bár ezt
valószínűleg csak képzelte.
Aztán halk nevetést hallott, a pont arrébb
kúszott, és megállapodott…
Hangtompítós fegyver pukkanása hallatszott,
utána gyors egymásutánban még három,
majd kiáltás, és fémpadlóra zuhanó test
döndülése.
Mi történt?!
Ki lőtt az ellenségre? Ő nem, márpedig a
hangtompítós pisztolyból leadott lövéseket
tisztán hallotta.
Valaki az üldözőire támadt, és talán végzett is
velük!
– Ne moccanjon! – kiáltott Bryson a
számítása szerint még valahol a sötétben,
bujkáló utolsó őrre. Tudta, hogy a
figyelmeztetésnek nincs sok értelme – miért
fogadná meg az infravörös készülékkel
fölszerelkezett, mindent látó fegyveres –, de
abban bízott, hogy a váratlan kiáltás, még ha
illogikus is, pár másodpercre megzavarja,
időhöz juttatja.
– Ne lőjön! – hallotta a generátorok zúgásán
átszűrődő választ.
Női hang.
Meg mert volna esküdni, hogy egy nő
kiabált.
Bryson mozdulatlanná merevedett. Egészen
addig biztos volt abban, hogy férfiakat látott
lejönni a terembe a fémlépcsőn, de az egyik
arcot eltakaró látókészülék mögött akár nő is
rejtőzhetett.
De mit értett azon, hogy ne lőjön?
– Tegye le a fegyvert! – kiáltotta vissza.
Az éles villanástól önkéntelenül behunyta a
szemét, és amikor kinyitotta, látta, hogy a
teremben világos van, világosabb, mint
korábban.
Mi történt?!
A szeme egy-két másodperc alatt
alkalmazkodott az erős fényhez, és tisztán
látta a terem falán körbefutó járdán álló,
eltéveszthetetlenül nőies alakot. Fehér
egyenruhát viselt, olyat, mint Kalakanisz
pincérei a vacsorán, amely mintha a távoli
múlt része lett volna.
Sisak és ráerősített látókészülék takarta el az
arcát, Bryson mégis egyből felismerte benne
a szép szőke lányt, akivel vacsora előtt
néhány szót váltott, és aki később, az erőszak
kirobbanása előtt sietősen – és mint az előbb
kiderült, őszintén – odasúgta neki, hogy
vigyázzon.
Most pedig ott állt nem messze,
berogyasztott térddel, és két kézzel
megmarkolva jobbra-balra, fel és le mozgatta
hosszú hangtompítóval ellátott Rugerjét.
Bryson azt is észrevette, hogy a
generátorterem különböző pontjain négy
holttest hever – kettő az egyik generátor
mellett, egy annak a pallónak az elején,
amelyiken ő állt, a negyedik idegesítően
közel, alig két méterre tőle.
A nő pedig nem rá célzott, éppen
ellenkezőleg, fedezte, igyekezett védeni az
újabb támadóktól! Egy kis kapcsolótábla
mellett állt, nyilván azon kapcsolta be ismét a
világítást. – Jöjjön! – kiabálta túl a
generátorok zúgását. – Erre!
Mi az ördög ez?
Bryson nem mozdult, csak bámult rá
értetlenül.
– Jöjjön már! – ismételte meg dühösen a
felszólítást a stewardess. A kiejtése
egyértelműen levantei volt, el sem lehetett
téveszteni.
– Mit akar? – Bryson nem számított
elfogadható válaszra, csupán időt akart
nyerni. Mi más lehetne ez, mint csapda,
gondolta. Ügyes, gondosan kitervelt, de
akkor is csak csapda.
– Miért? Maga mit gondol? – kiáltotta a nő,
és újból lövészállásba helyezkedve, feléje
fordította a pisztolyát. Bryson villámgyorsan
célzott, meg akarta húzni a ravaszt, amikor a
stewardess picit jobbra mozdította a
fegyverét, és a halk pukkanásból ítélve lőtt is.
A következő pillanatban egy test zuhant le a
Bryson fölötti pallóról.
Újabb látókészülékkel fölszerelt
mesterlövész, holtan, a szívében egy
golyóval.
Halkan odalopakodott, végezni akart vele, de
a nő megelőzte.
– Gyerünk! – kiabálta. – Mielőtt megjönnek a
többiek. Mozgassa a seggét, ha életben akar
maradni!
– Ki maga? – kérdezte döbbenten Bryson.
– Számít az most?! – a stewardess a sisakja
tetejére tolta a látókészüléket, hogy teljes
egészében láthatóvá váljon az arca. – Kérem!
Sietnünk kell! Gyorsan számolja ki az
esélyeit, és döntsön! Van más választása?
Hetedik fejezet

Bryson csak állt mozdulatlanul, némán.

– Jöjjön már! – a nő hangja élessé vált az
elkeseredéstől. – Ha meg akarnám ölni, már
rég megtehettem volna. Nálam volt az előny,
a látókészülék, nem magánál!
– De most már nincs – kiáltotta vissza
Bryson, és erősebben megmarkolta a
leeresztve tartott, zsákmányolt fegyver agyát.
– Ismerem a hajót, mint a tenyeremet. Ha
maradni akar, és egyedül folytatni, hát csak
tessék! Nekem nincs más választásom, el kell
tűnnöm innen. Kalakanisznak sok az embere,
és valószínűleg már nincsenek messze. – A
stewardess szabad kezével fölfelé, a terem
mennyezetéről lelógó tárgyra mutatott.
Brysonnak elég volt rávillantania a tekintetét,
hogy lássa, ipari kamera. – Sok van még
belőlük, de azért nem mindenütt. Döntse el,
hogy velem jön, menti az irháját, vagy itt
marad, és hagyja megölni magát. Válasszon!
– A feleletet meg sem várva otthagyta a
pallót, felszaladt néhány lépcsőfokot, és egy
csapóajtót kinyitva, fejével hívón a nyílásra
bökött.
Bryson néhány másodpercig gondolkodott,
aztán követte. Gondolatai vadul örvénylettek,
próbált eligazodni a nőn, megfejteni, kicsoda.
Akárhogy erőlködött is azonban, csak
kérdései voltak. Kicsoda egyáltalán? Mit
csinál, mit akar, és miért van ott?
Hogy nem hétköznapi stewardess, afelől
semmi kétsége sem volt.
De akkor ki?
A hívásnak engedelmeskedve követte a
nyíláson át, de egyfolytában erősen markolta
a fegyverét.
– Ki…
– Halkabban! – vágott közbe suttogva a nő. –
Messzire hallatszik a hang. – Leeresztette az
ajtót, rátolt egy vastag, széles reteszt, és a
generátorház fájdalmasan erős zaja abban a
pillanatban megszűnt. – A hajót szerencsére
úgy tervezték, hogy nehéz legyen elfoglalni –
a legtöbb átjárót biztonságosan le lehet zárni.
Bryson egy pillanatra elkapta a tekintetét, és
megmerevedett, látva, milyen szép. – Igaza
van – mondta suttogva, mégis erősen. –
Nincs sok választásom, de azért nem ártana,
ha elmondaná, hogy mi ez az egész.
A nő egyszerre nyílt és dacos pillantással
válaszolt. – Nincs idő a magyarázkodásra. Én
is feladatot kaptam. Azoknak a
fegyvervásárlásait figyelem, akik vissza
akarják röpíteni Izraelt a kőkorszakba.
Moszad, állapította meg magában Bryson. A
nő kiejtése azonban egyértelműen elárulta,
hogy libanoni, a Bekaa-völgyből való, és a
kettő sehogy sem illeszkedett egymáshoz.
Elképzelhető, hogy a Moszad valamelyik
terepen dolgozó ügynöke libanoni legyen,
nem izraeli?
Látta, hogy felkapja a fejét, mintha
valamilyen távoli, hozzá el sem jutó hangot
hallana.
– Erre! – mondta hirtelen a nő, és felfutott
egy fémlépcsőn. Bryson követte, és átbújt
egy nyíláson, amely hosszú, üres, sötét
folyosóra vezetett. A nő egy pillanatra
megállt, és gyorsan előbb jobbra, majd balra
nézett. Bryson szeme már alkalmazkodott a
félhomályhoz, látta, hogy az alagút nagyon
hosszú, végigfut talán az egész hajótesten, az
orrtól a tatig. Nem tudta, milyen célra
szolgál, de a legvalószínűbbnek tartotta, hogy
ritkán használt szervizfolyosó. – Jöjjön! –
sziszegte a nő, és sebesen futni kezdett.
Brysonnak igencsak igyekeznie kellett, hogy
lépést tudjon tartani. Feltűnt neki, milyen
ruganyosan, könnyedén, lényegében
hangtalanul fut minimálisra csökkentve az
acélpadló rezgését – részben azért, hogy ne
vegyék észre őket, de legalább annyira azért
is, hogy meghallják, ha közeledik valaki.
Mintegy száz méter megtétele után Bryson
mintha tompa zajt hallott volna hátulról, a tat
felől. Megfordult, valami nehezen kivehető,
inkább csak az árnyékok elrendezésének
változásában tetten érhető mozgást látott, de
mielőtt figyelmeztethette volna a nőt, az
oldalra ugrott, és egy függőleges
acélmerevítő mögött szorosan a folyosó
falához préselte magát. Bryson az utolsó
pillanatban követte a példáját.
Vad fegyverropogás hallatszott, golyók
vágódtak éles csattanással az acélfalaknak.
Balra nézve Bryson tisztán látta a gépfegyver
torkolattüzét, és mögötte egy elmosódott,
nehezen kivehető alakot is. Egy újabb,
hosszú sorozat után a gyilkos nekilendült, és
futva eredt utánuk.
A nő megpróbált kinyitni egy ajtót, de hiába
rángatta, nem mozdult. – A francba! Beragadt
a festéktől! – suttogta, és a közeledő
fegyveresre pillantott. – Tovább! – adta ki az
utasítást, és a fedezéket otthagyva rohanni
kezdett. Igaza volt – ha maradnak,
menthetetlenül kiszolgáltatják magukat.
Bryson az acélborda mögül kipillantva látta,
hogy üldözőjük lassít, maga elé kapja Uziját,
és célba veszi a nőt. Gondolkodás nélkül,
gyors egymásutánban kétszer meghúzta a
ravaszt, de csak dörrenés hallatszott, amit
halk kattanás követett – a pisztolya üres volt.
Szerencsére az az egy lövés elégnek
bizonyult, üldözőjük holtan a padlóra bukott,
géppisztolya kiesett a kezéből.
A stewardess félelemtől összeránduló arccal
pördült hátra, gyors, akár köszönetnek is
vehető pillantást vetett Brysonra, de nem
szólt semmit, egy pillanattal később futott
tovább.
A közvetlen veszély elmúlt, átmenetileg
biztonságban voltak. A folyosó újabb, sűrűn
bordázott szakaszához érve a nő megtorpant,
elkapott egy falba vágott kerek nyílás fölötti
vasrudat, villámgyorsan felhúzódzkodott, és
eltűnt a lyukban. Bryson ugyanúgy tett, még
ha nem is annyira könnyedén – hiába volt
tökéletes kondícióban, hiányzott belőle a hajó
tökéletes ismeretéből fakadó magabiztosság.
Egy dobozszerű, magas helyiségbejutottak,
ahová csak a szervizfolyosóról szűrődött be
némi fény. Miután a szeme alkalmazkodott a
sötéthez, Bryson rájött, hogy egy erős
falakkal négyzet alakú szakaszokra osztott
keresztfolyosón vannak – a kamrák közti
összeköttetést biztosító lyukakon keresztül el
lehetett látni a hajó oldaláig. A nő óvatosan
bekémlelt a következő rekeszbe, és a lyuk
fölötti kapaszkodórudat elkapva már csúszott
is át.
Bryson azonnal követte, de le sem ért a lába a
padlóra, amikor meghallotta a suttogást: –
Pszt! Figyeljen!
A hang távoli volt, de eltéveszthetetlen:
acélon dobbanó léptektől származott. Mintha
arról a folyosóról jött volna, amelyet nemrég
hagytak el, csak egy szinttel fentebbről, és
úgy hatott, mintha legalább tucatnyian
közelednének.
– Nyilván megtalálták, akivel végzett – súgta
halkan a nő – és a lövés alapján azt is sejtik,
hogy profi. – Erős akcentussal, de
választékosán beszélt angolul, és bár Bryson
nem látta az arcát, némi kérdő hangsúlyt
fedezett fel a hangjában. – Igaz, ez abból is
nyilvánvaló, hogy még életben van. Azt is
tudják, hogy nem juthatott… juthattunk
messzire.
– Fogalmam sincs, ki maga, csak azt tudom,
hogy az életét kockáztatja értem. Nem
tartozik semmivel, de azért némi
magyarázatért hálás lennék – válaszolta
Bryson.
– Ha kijutunk innen, lesz időnk beszélgetni.
Van másik fegyvere? – kérdezte a nő.
– Csak ez az üres.
– Nem jó. Annyian vannak, hogy nyugodtan
le tudnak zárni minden átjárót, menekülési
utat. És a fegyvereik sem akármilyenek.
– Tudnak miből válogatni, akad éppen elég a
hajón. Milyen messze vagyunk a
konténerektől? – érdeklődött Bryson.
– A konténerektől?
– Az árutól.
A sötétség ellenére is látta, hogy a nő arcán, a
szó jelentését megértve felvillan egy kis
mosoly. – Á! Egész közel. De nem tudom, mi
van bennük.
– Majd megnézzük. Vissza kell mennünk
ehhez a szervizfolyosóra?
– Nem. Valamelyik rekeszből le lehet mászni
egy lyukon, de nem tudom, melyikből. Ha
ebben a sötétben belelépünk, még a
nyakunkat is kitörhetjük.
Bryson egy doboz gyufát vett elő,
meggyújtott egyet, és a szűk helyet azonnal
halványsárga derengés töltötte ki. A
következő nyílás felé indult, de a léghuzat
eloltotta a gyufát. Azonnal újabbat gyújtott,
és a gyönge lángot behajlított tenyerével
védve sietett a lyukhoz. – Megvan! –
újságolta, és mielőtt a körmére égett volna,
gyors csuklómozdulattal eloltotta a gyufát.
Látva, hogy a nő a kezét nyújtja felé, odaadta
neki a dobozt – természetesnek vette, hogy
mivel ő vezet, neki van rá nagyobb szüksége.
A stewardess a kapaszkodórudat
megmarkolva felhúzódzkodott, lábbal előre
átsiklott a következő kamrába, és miután az
újabb rudat megmarkolta, tapogatózva
leeresztette a lábát. – Oké. Óvatosan!
Bryson megfogadta a tanácsot, a padlóba
vágott nyílást elkerülve a válaszfal mellett
maradt, és mire a lába szilárd támaszhoz ért,
a nő már mászott lefelé, az alsóbb szintre a
függőleges acéllétrán. Miközben arra várt,
hogy elég távolság legyen közöttük, és
biztonságosan követhesse, Bryson hangosan
közeledő léptekre és kiáltásokra lett
figyelmes, és a maguk mögött hagyott
szervizfolyosót bevilágító, erős elemlámpától
származó fénysugárra. Éppen hogy hasra
tudta vágni magát, mielőtt a fény arra a
helyre vetődött, ahol korábban állt. A sugár
egy másodpercre megállt, majd ide-oda
mozdulva elkezdte körbepásztázni a szűk
acélkamrát.
Mozdulatlanul, arcát a hideg acélpadlóra
szorítva feküdt. Tisztán hallotta a hajó
áramellátását biztosító generátorok zúgását,
de már csak háttérzajként, más, sokkal
közelebbről érkező, konkrét veszélyt jelentő
hangok kísérőjeként.
A lélegzetét is visszafojtva várt; a fénycsóva
érintette az átjáró közepét, majd megállt,
mintha rátalált volna. A szíve olyan hangosan
vert, hogy ha kérdezik, megesküdött volna rá,
hogy mások is hallják, és csak akkor
nyugodott meg valamelyest, amikor a sugár
továbbmozdult, majd ahogy jött, el is tűnt.
A hangosan dobbanó léptek mintha
távolodtak volna. – Semmi! – mondta egy
határozott hang.
Bryson egy örökkévalóságnak tűnő percig
várt, mielőtt rászánta volna magát, hogy
megmozduljon. Miután végleg meggyőződött
arról, hogy üldözőik továbbmentek, óvatosan
oldalra tapogatózott, és megkereste a létra
padlóból kiálló tetejét.
Pár másodperccel később már a fokokat
számolta.
Úgy tetszett neki, mintha több száz fokot
ereszkedtek volna, bár tudta, hogy annál azért
jóval kevesebbet. Amikor a
megszámlálhatatlanul sok létrafok elfogyott,
vízszintes alagútban találták magukat. Olyan
szűk volt, hogy csak négykézláb haladhattak
benne, és az alján víz gyűlt össze. Nem sok,
de ahhoz éppen elég, hogy még
kellemetlenebbé tegye az amúgy is nehezen
elviselhető csövet. Az üldözők már annyira
eltávolodtak tőlük, hogy lépteik robaját csak
akkor hallották, ha nagyon odafigyeltek rá. A
nő a térdét is fölemelve, fürgén mozgott –
akár a rák –, és egy idő után Bryson azon
kapta magát, hogy követi a példát. Az alagút
egy idő után jobbra kanyarodott, újabb
függőleges létra bukkant fel, és a stewardess
pillanatnyi gondolkodás nélkül mászni
kezdett rajta. A fölfelé vezető út sokkal
rövidebb volt, mint az ereszkedés, és a végén
– első ránézésre legalábbis úgy tetszett –
újabb, szűk folyosóra jutottak. A nő gyufát
gyújtott, a fényben hullámlemezből készült
falak tűntek fel, és beletelt néhány
másodpercbe, amíg Bryson rájött, hogy
szorosan egymás mellé rakott konténerek
alkotják őket. A nyílás két hosszú jókora
fémrekeszekből rakott sor közötti keskeny
átjáróba vezetett.
A nő letérdelt, újabb gyufát gyújtott, és
megnézte az egyik konténer végére ragasztott
címkét. – Steel Eagle 105, 107, 111… –
olvasta halkan.
– Harctéri kések. Tovább! – válaszolta
Bryson.
– Omega Technologies… – olvasta a
következő láda feliratát a stewardess.
– Elektronikus katonai eszközök. Jézusmária!
Itt tényleg minden van, de sajnos, ez sem az,
ami nekünk kell.
– Mark-Twelve IFF Ciypto…
– Válaszoló és kérdező adó-vevőkhöz való
rejtjelező. Nézze meg a következőt! – mondta
Bryson, és a néhány méternyire föllobbanó
gyufa halvány fényében megpróbálta
elolvasni a szemközti sor egyik konténerének
feliratát. – Ezzel már tudunk mit kezdeni –
mondta, miután nehezen ugyan, de sikerült. –
XM-84-es riasztógránátok – nem bántanak
senkit, csak erős a fényük és nagyot szólnak.
Jobban szeretnék valami komolyabbat – fűzte
hozzá morogva, inkább csak magának –, de a
koldus ne legyen válogatós,
– AN/PSC-11 SCAMP – olvasta ugyancsak
halkan a nő.
– Több csatornás, hordozható rádióadás-
erősítő zavarás ellen. Nem kell.
– ANFATDS? – kérdezte, miután
meggyújtott egy újabb gyufát.
– Harctéri tankirányító rendszer. Azzal sem
sokra megyünk.
– AN/PRC-132 SOHFRAD?
– Kommandósoknak testre szabott rádió.
Nem.
– Tadiran…
– Telekommunikációs és elektronikus
berendezéseket gyártó izraeli cég. Ne
mondja, hogy még sosem hallott róla! –
vágott közbe Bryson. – Ezeket sem tudjuk
használni.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor
meglátta a következő konténer feliratát: M-
76-os és M-25 CS tömegoszlatásra szánt
katonai és rendőrségi riasztógránátok. – Na
végre! – kiáltott fel, nem tudva visszafojtani
izgatottságát. – Ez kell nekünk! Hogy lehet
kinyitni a konténereket?
– Elég hozzá egy feszítővas – válaszolta
hátrafordulva a nő. – Annyira vannak csak
lezárva, hogy ne lehessen simán beléjük
nyúlni.
Valóban könnyű dolguk volt: miután a
biztonsági plombát eltávolították, a tartályt
keresztbe-kasul körbevonó fémszalagok
meglazultak, simán félre lehetett söpörni
őket, és az ajtó szinte magától kinyílt. A
jókora fémdoboz belsejében gránátokkal,
egyéb közelharcra alkalmas fegyverekkel
megrakott faládák voltak – igazi Aladdin
csodabarlangja, katonai kivitelben.
Tíz perccel később már egész halom fegyver
volt előttük. Miután alaposan
megismerkedtek velük, kitapasztalták,
hogyan kell használni őket, a kisebb dolgokat
– gránátokat, lőszert – betömködték
kevlarból készített golyóálló mellényük
zsebeibe, a terebélyesebbeket rögtönzött
hevederek, tarisznyák segítségével magukra
erősítették, a legnagyobbakat kézbe fogták,
végül mindketten fejükbe nyomtak egy
arcvédővel ellátott kevlar páncélsisakot.
Alighogy végeztek, amikor pontosan a fejük
fölött jókora csattanás hallatszott, majd
közvetlenül utána még egy, és fémhez
súrlódó fém kellemetlen zaja. Bryson azonnal
becsúszott két konténer közé, egy keskeny
résbe, és szó nélkül jelezte a nőnek, hogy
tegye ugyanazt.
A felnyitott csapóajtó résén keresztül éles
fénysugarak hasítottak a sötétbe – három
vagy négy Kalakanisz-katona tartotta az erős
elemlámpákat, de mellettük, mögöttük
többen voltak, és Bryson még lentről, gyönge
rálátást biztosító szögből is megtudta
állapítani, hogy mindannyian állig
felfegyverkeztek.
Nem! Számított az újabb összecsapásra,
készült is rá, de nem ott, nem ilyen hamar.
Még nem tudták megbeszélni a stratégiát,
összehangolni műveleteiket az ismeretlen
szőke nővel, aki valamilyen – számára
ismeretlen – okból a szövetségesévé,
segítőjévé vált.
Megmarkolta a bolgár gyártmányú
Kalasnyikov AK-47-est, és lehetőségeit
számba véve, lassan fölfelé mozdította a
csövét. Ha lőni kezd, megerősíti, hogy ott
vannak; Kalakanisz emberei, bár sejtették,
egyelőre nem lehettek biztosak ebben.
Pár másodpercig tartott csupán a dilemmája,
addig, amíg a tekintete rá nem tévedt a
konténerek közötti átjáróban hagyott jókora
kupac fegyverre. Azokat látva az ellenség
rögtön megbizonyosodhatott arról, hogy
helyesen kalkulált, jól értelmezte a lentről
hallatszó neszeket: valóban ott vannak, vagy
ha továbbmentek, akkor sem juthattak még
messzire.
De ha így van, akkor miért nem lőnek?
Ha túlerővel állsz szemben, támadj, jutott
eszébe a régen hallott, alapigazságnak szánt
figyelmeztetés. Ösztönei arra biztatták, hogy
elsőként nyisson tüzet, végezzen annyi
ellenséggel, amennyivel csak tud, és ne
törődjön azzal, hogy elárulja a búvóhelyüket.
Följebb emelte a Kalasnyikovot, enyhén
hunyorítva átnézett a csövére erősített
irányzókon, és meghúzta a ravaszt.
A dörrenést fájdalmas kiáltás követte,
Kalakanisz katonája a nyíláson átbucskázva
pár méterre tőlük az acélpadlóra zuhant.
Bryson tökéletesen célzott – homlokon
találta, a golyó azonnal végzett vele.
A lövés után azonnal visszahúzódott a
konténerek közötti szűk résbe, nehogy
eltalálják a válaszként leadott sorozatok.
Esküdni mert volna rá, hogy lesznek, de
tévedett.
Fentről csupán határozott parancsszó
hallatszott, és a fegyveresek anélkül, hogy
egyetlen lövést is leadtak volna, hátrébb
húzódtak.
Az ördögbe! Miért?
Bryson értetlenül fölemelte a géppisztolyát,
és leadott még két, gondosan célzott lövést.
Az egyik halálos volt, újabb holttest zuhant át
a lyukon, a másik – a fentről jövő fájdalmas
kiáltásból ítélve – csupán sebet ejtett.
A hang még a levegőben rezgett, amikor
rájött, hogy üldözőik szigorú parancsot
kaptak, megtiltották nekik, hogy lőjenek!
Nem kockáztathatták meg, hogy lövéseik a
konténereket érjék. A hullámlemeztartályok a
legrobbanékonyabb, legkönnyebben lángra
kapó hadianyagokat tartalmazták –
természetesen nem mind, de elég sok ahhoz,
hogy akár csak óvatos kísérletet is tegyenek.
Egyetlen, a vékony lemezt átszakító lövedék
is elég lett volna ahhoz, hogy felrobbanjon
egy rakasz bomba, C-4-es plasztik, vagy ki
tudja, mi egyéb, és a hatalmas hajót
olthatatlan lángtenger árassza el.
Amíg a konténerek között lesznek, gondolta,
nem mernek rájuk lőni, de mihelyt
valamelyikük eltávolodik tőlük, egy
mesterlövész egész biztosan azonnal végez
vele. A biztonságuk tehát addig tart, amíg
nem moccannak, de ezzel az ellenség is
tökéletesen tisztában van, és lesben áll,
türelmesen kivárja, hogy megmoccanjanak.
Elengedte a Kalasnyikovot, az lefelé mutató
csővel, csak a szíjtól tartva lógott a hasán, és
a szemközti konténersorra nézett, ahol a
szőke stewardess összegörnyedve, tőle
mintegy hat méterre feszülten várt. Bryson a
hüvelykujját kimerevítve előbb balra, majd
jobbra mutatott, szavak nélkül megkérdezte:
merre?
A válasz – ugyancsak gesztus formájában –
egy pillanatot sem váratott magára: csak a
konténerek alkotta fedezékből kilépve tudnak
tovább menekülni, arra, amerről jöttek. Nem
volt más választásuk, kockáztatniuk kellett!
Bryson magára mutatott, jelezve, hogy ő
indul elsőnek, és a Kalasnyikovot oldalra
tolva készenlétbe helyezte másik fő
fegyverét, egy dél-afrikai gyártmányú Uzit.
Hátát a fémtartályoknak vetve, óvatosan
kilépett a keskeny résből, és amilyen gyorsan
a magára aggatott arzenál súlya engedte,
oldalt továbbaraszolt.
A nő is otthagyta búvóhelyét, és egymással
szemben, hátukat a hűvös acéldobozoknak
szorítva haladtak végig a keskeny folyosón.
Erős fénysugarak pásztázták őket, követték
minden mozdulatukat, és Bryson látta, hogy a
vakító fénypontok mögött néhány fegyveres
helyzetet vált, megpróbálja olyan szögből
célba venni őket, hogy biztonsággal lőhessen,
ne kelljen attól tartania, hogy valamelyik
konténert találja el.
Nyugodtan, nagyon pontosan kellett
célozniuk, és neki esze ágában sem volt
megadni ezt a lehetőséget.
Újból a Kalasnyikovot kapta elő, éppen csak
kibiztosította, amikor csörrenő hangot hallott
a háta mögül. Villámgyorsan megpördült,
fegyvereseket látott előmászni az egyetlen
menekülési útjuknak számító nyílásból!
Sokkal közelebb voltak, mint a föntiek,
pontosabban célozhattak, és balgaság lett
volna arra számítani, hogy sokat tétováznak,
mielőtt meghúzzák a ravaszt. Bekerítették
őket, egyetlen menekülőútjuk is elveszett!
Géppisztolysorozat vad ropogása törte
darabokra a viszonylagos csöndet. A nő lőtt,
utána rögtön beugrott két konténer közé.
Kiáltások, fájdalmas sikolyok hallatszottak,
és a nyílásból felbukkanók közül többen –
sebesülten vagy holtan – a fémpadlóra
zuhantak. A pillanatnyi haladékot
kihasználva Bryson repeszgránátot vett elő,
kirántotta a biztosítószeget, és földobta,
Kalakanisznak a nyílás körül csoportosuló
emberei közé. A feléjük röpülő baljós tárgyat
meglátva a fegyveresek rémült kiáltásokkal
szétspricceltek, de elkéstek vele. Repeszek
tömege árasztotta el őket, annyi, hogy Bryson
golyóálló arcvédőjére is jutott belőle.
A nő újabb sorozattal árasztotta el a
magukhoz térő, pisztollyal a kezükben
szétszóródva feléjük araszoló alulról jötteket,
Bryson is felhajított még egy gránátot, amely
az előzőnél hamarabb, nagyobb pusztítást
végezve robbant. A robaj még hallatszott,
amikor az Uzijáért kapott, és rövid sorozatot
eresztett a közeledő katonákra. Többet le is
terített közülük, kettőt azonban megvédett a
golyóálló mellény, és azok rendületlenül
haladtak feléjük. Bryson ismét tüzelt – a
közelről bevágódó lövedékek ütése olyan
erős volt, hogy a kevlaron keresztül is hatva,
ledöntötte a lábáról az egyiket. Látva, hogy
már csak egy támadó maradt, izgalmát
legyőzve gondosan célzott, és a mellény
fölött, a nyakán eltalálva egyetlen lövéssel
megölte.
– Jöjjön! – kiáltotta a nő a padlóba vágott
nyíláson túl, a konténerek közötti sötét
folyosóról. Úgy tűnt, hogy meggondolta
magát, más menekülési útvonalat talált ki, és
Bryson nem tehetett mást, kénytelen volt
bízni benne, el kellett fogadnia, hogy tudja,
mit csinál, merre megy. Hogy elterelje
magáról a figyelmet, megeresztett egy hosszú
sorozatot, és kiugrott a szűk fedezékből.
Vadul tüzelve rohant, és sikerült is elérnie
egy keresztben futó átjárót, éppen amikor a
nő bal kéz felől, négykézláb mászva, hosszú,
nehéz tárgyat húzva maga után eltűnt egy
konténer mögött.
Egy szempillantásra felismerte a fegyvert.
Mielőtt befordult a sarkon, újabb gránátot
kapott elő, kibiztosította, és, Kalakanisz még
harcképesnek számító emberei felé hajította.
Őrület! A nő ránézésre jókora puskához
hasonlító, mozgásukat lelassító fegyvert
cipelt magával.
– Menjen! – szólt rá fojtott hangon Bryson. –
Hagyja rám!
– Köszönöm.
Felkapta a fegyvert, és a hevederbe bújva a
vállára vette. A nő már egy vaslétrán volt,
amely az alattuk lévő, ugyancsak
konténerekkel teli raktérbe vezetett. Bryson
amilyen gyorsan csak tudott, utánamászott,
és követte a fémládák közötti folyosón.
Mindenfelől, de főleg a hátuk mögül lépteket
hallott, amelyek elárulták, hogy üldözőik
kisebb csoportokra oszlottak, megpróbálják
bekeríteni őket. Hová megy, kérdezte
magától, a tekintetét a nő hátára szögezve. És
mit akar ezzel az átkozottul nehéz, ormótlan
fegyverrel?
A stewardess kuszának tetsző, szaggatott
útvonalat követett – ide-oda kanyarodva
haladt a konténerek között, majd egy újabb,
lefelé nyúló létrát választott. A főfedélzet
alatt hét vagy nyolc raktere volt a hajónak,
mindegyiket sűrűn megpakolták
áttekinthetetlen útvesztőt alkotó
konténerekkel, ezt használta ki: megpróbált
elveszni a labirintusban, lerázni üldözőiket.
Hogy sikerült-e, azt egyelőre nem lehetett
tudni, de Bryson teljesen összezavarodott.
Fogalma sem volt arról, merre járnak, milyen
irányban haladnak, de a stewardess olyan
határozottan, céltudatosan mozgott, hogy
nem tehetett mást, a nehéz fegyver súlya alatt
görnyedve követte.
Egy újabb függőleges kürtőhöz érve
pillanatnyi megtorpanás nélkül mászni
kezdett a magasba nyúló létrán. Bryson
követte, de közben érezte, hogy kezd
kifulladni. A nő elképesztő kondícióban volt,
úgy mozgott, mint amikor elindultak,
fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. A cső
körülbelül tizenöt méter hosszú lehetett, és
egy sötét, vízszintesen haladó alagútban ért
véget, amely olyan magas volt. hogy föl
lehetett állni benne. Mihelyt Bryson is
megérkezett, a stewardess azonnal ráhajtotta
a nyílásra a fedelet, és a helyükre tolta a
rögzítő kapcsokat.
– Hosszú – mondta az alagúton végigmutatva
–, de ha eljutunk a végéig, és fel a kettes
fedélzetre, talán megmenekülünk.
A választ meg sem várva hosszú, ruganyos
léptekkel elindult, Bryson pedig megpróbált
lépést tartani vele.
Pár métert tettek csak meg, amikor éles, erős
visszhangot keltő kattanás hallatszott, és
koromsötét lett körülöttük.
Bryson automatikusan – hosszú évek
tapasztalatából kifejlődött reflexeknek
engedelmeskedve – a padlóra vetődött,
hallotta, hogy a nő is ugyanazt teszi.
A fegyverdörrenést éles, pengő hang – fém
csapódott fémhez – követte. A lövedék
néhány centiméterrel a feje fölött vágódott a
falnak – túl közel, túl jól célzottan, semhogy
látókészülék nélkül leadhatták volna. A
következő már talált, Bryson mellén csattant.
A lövedék felszakította a kevlar külső
szövetét, és úgy hatott rá, mintha acélököl
találta volna el. Nem volt látókészüléke –
Aladdin csodabarlangjának átkutatott
részéből hiányzott –, a libanoni nőnek
azonban igen.
Vagy mégsem?!
– Nincs nálam a sisak! – suttogta, mintha
olvasott volna Bryson. gondolataiban. –
Elhagytam valahol.
A közeledő léptek most már egész tisztán
hallatszottak, és nem futó, hanem – ami annál
is ijesztőbb – határozottan, rendíthetetlen
elszántsággal mozgó lábaktól származtak.
Olyan embertől, aki a sötétben is könnyen
tud tájékozódni, kristálytisztán látja a
célpontot.
– Maradjon! – sziszegte a nőnek Bryson, és
Uziját a hang irányába tartva megeresztett
egy rövid sorozatot. Mintha hozzá sem ért
volna a ravaszhoz: zajt nem hallott ugyan, de
a zsigereiben érezte, hogy a gyilkos
rendületlenül, egyenletes léptekkel közeledik
feléjük.
Golyóálló mellénye bal felső zsebében
maradt még néhány gránát. Az M-651 CS
könnygázgránátokat nagy hiba lett volna
elővenni, mivel a zárt, szűk térben ők sem
menekülhettek volna a hatásuktól, és az M-
90-es füstbombáknak sem vehette túl sok
hasznát – a hőérzékelő látókészülék számára
nem jelentettek akadályt.
Volt azonban még egy: fajtájának legújabb, a
legfejlettebb technikát megtestesítő változata,
amely talán segíthetett.
Miközben válogattak, nem volt ideje
elmagyarázni a nőnek, mit miért vesz
magához, és igazság szerint ő sem gondolta
át, ösztöneire hallgatva állította össze egy
elegáns öltöny, és a sebtében rákapott
golyóálló mellény zsebeiben elhelyezhető
arzenálját. És most?! Csak olyasmit
jelezhetett neki, amit a nyomukban siető
gyilkos – gyilkosok? – nem ért meg.
Tovább!
Szokatlan alakjának és sima felületének hála
hamar megtalálta a gránátot. Kirántotta a
biztosítószöget, pattanásig feszült idegekkel
várt néhány másodpercet, és oda hajította,
ahol számítása szerint Kalakanisz
katonájának lennie kellett.
A robbanás rövid, de vakítóan fényes,
foszforfehéren világító volt, és úgy mutatta
meg Brysonnak a gyilkos arcát, mintha egy
fényképezőgép lencséjén keresztül,
kimerevítve látta volna: mereven fölszegett
áll, lőállásba rántott géppisztoly, és a
meglepődéstől tágra nyíló szemek. A gyilkost
váratlanul, meglepetésszerűen érte a
robbanás. Bryson rögtön kihasználta pár
másodpercig tartó tétovaságát. A nőhöz
rohant, és fojtottan, de tisztán hallhatóan a
fűiébe kiáltotta: – Gyerünk! Fusson, ahogy
csak bír! Egy darabig nem lát!
Az amerikai gyártmányú M-76-os
füstgránátnak valóban elég összetett hatása
volt: a robbanás után sűrű füstburok
keletkezett körülötte, amely tele volt vakító,
nagyon lassan aláereszkedő és kihunyó
szikrákkal. Álcázásra találták ki. a fejlett
technika sok vívmányát sűrítette magába, és a
legkiválóbb hőletapogató rendszereket is meg
tudta bolondítani. Az izzó, lassan ereszkedő
fémszemcsék összezavarták a képet,
használhatatlanná tették a hőkibocsátó testet
a hidegebb környezettől különválasztó
legfejlettebb látókészülékeket is. Égett
fémszag áradt belőlük, és a gyilkos nem látott
egyebet, csupán sűrű, vakító villanásokkal
teli füstfelhőt.
Bryson minden erejét összeszedve, fél
lépéssel a nő mögött vágtatott. Mire
támadójuk – másodpercekkel a robbanás után
– magához tért, és vadul, célzás nélkül
tüzelni kezdett, már lőtávolon kívül voltak, és
csak az ártalmatlanul, jócskán mögöttük
becsapódó lövéseket hallották.
Váratlanul, két szökellés között egy feléje
nyúló kezet érzett: a szőke nő egy csapóajtó
felé kormányozta, és húzta maga után, fölfelé
egy függőleges acéllétrán, amíg vissza nem
nyerte a tájékozódó képességét annyira, hogy
önállóan másszon tovább a koromsötétben.
Hátulról újabb vad fegyverropogás hallatszott
– valaki vakon, célzás nélkül tüzelt –, de
amilyen váratlanul elkezdődött, olyan
hirtelen abba is maradt. Kifogyott a
lőszerből, gondolta Bryson. Újra kell töltenie.
De nem lesz rá ideje.
A stewardess kinyitott egy csapóajtót, amitől
friss levegő áramlott feléjük, és valamivel
világosabb lett. A nyíláson átbújva Bryson
csak annyit tudott megállapítani, hogy a hajó
jobb oldalán, szabad ég alatt vannak.
Miközben a nő visszahajtotta, és bereteszelte
az ajtót, fölnézett – egyetlen csillagot sem
látott, az ég mégis sokkal világosabb volt,
mint a hajó belseje.
A kettes fedélzetén voltak, egy szinttel a
főfedélzet fölött. A nő a szanaszét heverő
kábelkötegek között határozott léptekkel a
korláthoz ment, leakasztott egy kampóra
fűzött sodronyt, mire csónaktartó kar vált el a
hajótesttől, és nyúlt ki derékszögben a víz
fölé. Kilenc méter hosszú, Magna Marine
motoros mentőhajó volt hozzáerősítve,
fajtájában az egyik leggyorsabb jármű.
Sietve bemásztak a kötelén bizonytalanul
himbálózó hajóba, a nő kiengedte a féket, és
a jármű erős csobbanással a vízbe esett.
Motorja az első próbálkozásra beindult, és a
hajó olyan sebesen lódult neki, hogy Bryson
egy pillanatig úgy érezte, mintha repülne.
Miközben lerakta a magával cipelt hosszú
csövet, a nő a kormány mögött állva csaknem
hatvan mérföldes sebességgel vezette a
motorost.
A Magna erős robaja Kalakanisz katonáinak
a figyelmét is felkeltette, mert a mögöttük
magasodó nagy tartályhajó felől éles
reflektorcsóvák hasítottak bele a sötétbe, és
sűrű fegyverropogás kezdődött. A testőrök a
korlát mellett felsorakozva géppisztolyból
tüzeltek, de nem tudtak kárt tenni bennük,
mert már lőtávolon kívül voltak.
Megmenekültek, biztonságba jutottak!
És akkor Bryson meglátta a fedélzetről rájuk
irányított rakétavetőket.
Szétlőnek bennünket.
A sajátjuktól jól megkülönböztethető,
élesebb, egyre erősödő motorzajt hallott, és
hamarosan látta a hajó tatja mögül
előbukkanó, az övékkel nagyjából azonos
méretű, fedélzeti gépfegyverekkel ellátott
Vigilant osztályú motorost. A festéséből
azonnal meg lehetett állapítani, hogy nem a
spanyol parti őrség hajója.
Feléjük tartott – kormányosa az irányt jól
megválasztva folyamatosan csökkentette a
távolságot közöttük és a fegyverei
folyamatosan ropogtak, egyetlen végtelen
sorozatban köpködték rájuk a lövedékeket.
A nő is hallotta, látta, nem kellett rá külön
figyelmeztetni. Maximálisra növelte a motor
teljesítményét, de ez is kevés volt, hogy
elszakadjanak üldözőiktől. A Magna Marine-t
Kalakanisz kétségtelenül a sebessége miatt
választotta, de sajnos az őrnaszádot is.
A part felé száguldottak, ám nagyon kétséges
volt, hogy megnyerik-e a versenyt. Az őrhajó
már csaknem lőtávolon belülre ért, fegyverei
folyamatosan ropogtak, egy pillanatra sem
hallgattak el. Úgy tűnt, másodpercek kérdése
csupán, hogy beérje őket, és a vizet szántó
golyózápor rájuk zúduljon.
A Győzhetetlen Armada rakétavetői is
tüzelésre készen álltak.
– Lőjön! – kiáltotta a nő. – Mielőtt ők
aprítanak szét bennünket!
A figyelmeztetés fölösleges volt: Bryson már
bebújt a hevederbe, vállára vette a Stingert,
és a keze rajta volt az indítókaron, Tessék-
lássék célzott, mert a hordozható rakéta
passzív infravörös keresővel működő
vezérlőrendszere magától is tette a dolgát, és
jóval túl voltak a gyártó által javasolt kétszáz
méteres minimális lőtávolságon.
Befogta a keresőbe a célt, megnyomta az
ellenségfelismerő rendszer gombját, és egy
pillanattal később hallotta a pontos
célbefogást jelző, rövid sípolást.
Lenyomta az elsütő kart.
A kettős gyújtású rakétamotor, és a háta
mögött a vízbe csapódó indítócső rúgása
olyan erős volt. hogy megtántorodott tőle.
A hőkereső fejjel ellátott rakéta sűrű
füstcsóvát húzva maga után a magasba
tartott, szabályos ívet leírva közelítette meg a
célt.
Egy pillanattal később az őrnaszád helyén
vakító fénygömb támadt, és olyan gyors
lökéshullám indult ki belőle, hogy erejét
veszítve ugyan, de őket is elérte.
A nő megfordult, és szörnyülködéssel vegyes
jóleső ámulattal az arcán nézte a számukra
életet jelentő fény- és hangjátékot. Bryson a
második – egyben utolsó – rakétáért nyúlt,
ráhelyezte az indítószerkezetre, és oldalra
fordulva a Győzhetetlen Armadára irányította
a keresőt. Egy másodperc kellett csak, hogy
sípszó jelezze: a Stinger memóriája rögzítette
a célt.
A lélegzetét visszatartva, hevesen dobogó
szívvel nyomta le a kart.
A rakéta kiröppent, és enyhe kanyarral, a
pályáját útközben korrigálva a hatalmas hajó
közepe felé tartott.
A robbanás tulajdonképpen nem volt hangos,
úgy hatott, mintha jókora gyomor kordult
volna éhesen. Roncsdarabokkal teli láng- és
füstcsóva csapott fel a nyomában, és némi
késéssel követte az újabb, de már hangosabb
robbanás.
Aztán a harmadik. A negyedik.
A konténerekben lévő erősen gyúlékony
anyagok nem tudtak ellenállni az irdatlan
hőnek, és egymást követték az erősödő
detonációk.
Az égbolt kivilágosodott, a lángnyelvektől
szabdalt, vörösen izzó füstfelhőben
roncsdarabok röpködtek, és a hajóból
kifolyó, a vízen csillogva, feketén szétterülő
olaj is hamarosan lángra kapott.
Kalakanisz kiégett vázzá változott hatalmas
hajója lassan az oldalára dőlt, és a tomboló
láng- és füsttenger közepén süllyedni kezdett.
A Győzhetetlen Armada – jó ötszáz évvel
első pusztulása után – másodszor is megszűnt
létezni.
MÁSODIK RÉSZ
Nyolcadik fejezet

Keskeny, köves partszakaszon, a meredek

sziklákról tajtékosan visszaverődő hullámok
között értek ki a szárazföldre. Costa da
Morténak, Halálpartnak nevezték a
veszedelmes vizein bekövetkezett,
megszámlálhatatlanul sok hajótörés miatt.
A hajót, hogy a hullámok el ne sodorják,
partra húzták egy eldugott kis öbölben, olyan
helyen, ahol rejtve maradhatott a parti őrség
hajóinak pásztázó reflektorai, és a
csempészek mohó tekintete elöl. Bryson
leakasztotta a nyakából az AK-47-est és az
Uzit, és miután a hajó mellett kővel,
homokkal, kavicsokkal betemette őket, még
néhány közepes sziklát is rakott rájuk, hogy
közelről se legyenek észrevehetők. Sajnálta
ugyan a géppisztolyokat, de nem akarta, hogy
úgy nézzenek ki, mint két harcba induló
zsoldos, ráadásul volt elegendő, a ruhájukban
könnyen elrejthető fegyverük.
A zsebeiket megtöltő arzenál súlya alatt
görnyedve araszoltak előre a sziklák között.
Olasz öltönye és a nő hófehér egyenruhája
átázott a hideg vízben, mindketten enyhén
vacogtak.
Bryson többé-kevésbé pontosan tudta, hol
értek partot, mivel alaposan tanulmányozta
az Ügynökség galíciai partszakaszt ábrázoló
térképét, amelyen az a pont is be volt jelölve,
ahol – a műholdfelvételek tanúsága szerint –
a Győzhetetlen Armada horgonyt vetett.
Finisterre, vagy ahogy a galegók mondják,
Fisterra falu közelében voltak, a világ, végén,
Spanyolország legnyugatibb pontjától
kőhajításnyira. Valaha ez volt a spanyolok
többsége által ismert világ legszéle, baljós
hely, amelynek kagylókkal benőtt szikláin
rengeteg csempészt ért utol a borzalmas, de
szerencséjükre könyörületesen gyors halál.
A nő szólalt meg először. Egy szikla szélén
reszketve a fejéhez nyúlt, megmarkolta, és
lerántotta a rövid, gesztenyebarna haját
eltakaró szőke parókát. Egy szorosan záródó
műanyag tasakból kis fehér műanyag tokot
vett elő, mutatóujját előbb a jobb, aztán a bal
szeméhez érintette, és leválasztotta róluk a
színezett lencsékét, visszaalakítva barnává
mélytüzű, addig zöld szemét. Bryson nagy
érdeklődéssel figyelte, de uralkodott magán,
nem szólt semmit. Az átalakulást befejezve a
nő iránytűt, műanyagba forrasztott vízhatlan
térképet és apró, kisujj nagyságú elemlámpát
vett elő. – Nem maradhatunk itt. A parti őrség
minden négyzetcentimétert át fog fésülni a
környéken. Jézusom! Ezt a rémálmot! –
sóhajtotta, és tenyerét a fénysugár köré
hajlítva elmélyülten tanulmányozni kezdte a
térképet.
– Miért érzem úgy, hogy már volt része
hasonlóban, és nem is egyszer?
– Úgy gondolja, hogy magyarázattal
tartozom? – kérdezte a nő éles pillantás
kíséretében.
– Nem tartozik semmivel, de kockáztatta
értem az életét, és szeretném megtudni, miért
– felelte Bryson. – Egyébként sokkal jobban
tetszik így barnán. Azt mondta,
fegyverszállításokat figyel, és amennyire a
szavaiból ki leheteti venni, úgy tetszik, izraeli
megbízásból. Moszad?
– Bizonyos értelemben – válaszolta
rejtélyesen a nő. – És maga? CIA?
– Bizonyos értelemben. – Bryson
meggyőződéssel hitt abban, hogy
mindenkinek csak annyit kell tudnia,
amennyi feltétlenül rá tartozik, és egyelőre
nem érezte szükségesnek, hogy többet
áruljon el magáról.
– A területe? – faggatózott tovább a nő.
Egy-két másodpercig gondolkodott, és csak
aztán válaszolt: – Maradjunk annyiban, hogy
olyan szervezettel van dolgom, amelyik
sokkal erősebb, sokkal messzebb ér a keze,
mint bárminek, amiről tud! Miért csinálta?
Miért leplezte le magát, és tette kockára
miattam az életét?
– Higgye el, nem én akartam!
– Hanem?
– A körülmények. Azok diktáltak, és nem
tudtam változtatni rajtuk. Elkövettem azt az
ostoba hibát, hogy megfeledkeztem a hajó
rejtett kameráiról, és figyelmeztettem.
– Honnan tudja, hogy észrevették? .
– Onnan, hogy miután a dolog elkezdődött,
közölték velem, hogy Mr. Boghosian vár.
Boghosian a fő pribékje Kalakanisznak,
pontosabban volt, és akit hívat, az nyugodtan
elkezdhet imádkozni. Én is azonnal tudtam,
hogy menekülnöm kell.
– Fogalmazzunk akkor másképp! Miért
figyelmeztetett? – kérdezte Bryson.
– Nem akartam, hogy gyarapodjon az
áldozataik listája – válaszolta lassú
fejcsóválással a nő. – Annál is kevésbé, mivel
az egész feladatom értelme az volt, hogy ne
engedjek újabb ártatlanokat meghalni.
Bíztam abban, hogy nem bukom le, de
elszámoltam magam. – A mondatot befejezve
újból a térkép fölé hajolt, és a homlokát
enyhén ráncolva tovább tanulmányozta.
– Van neve? – érdeklődött a nő őszinteségétől
megérintve Bryson.
– Layla – felelte halvány félmosollyal. – És
magának? Hogy nem Coleridge, azt tudom.
– Jonas Barrett – mondta Bryson anélkül,
hogy a kimondatlanul is köztük lebegő
kérdésre – mit keresett a hajón? – válaszolt
volna.. Tegye csak föl, ha akarja, felelni
akkor fog, ha úgy érzi, hogy elérkezett az
ideje, gondolta. Hazugságok, legendák,
fedőnevek – olyan könnyedén, magától
értetődő természetességgel jöttek a szájára,
mintha nemhogy öt évet, egyetlen lapot sem
hagyott volna ki. Ki vagyok én
tulajdonképpen? – tolult fel benne a
kamaszok örök melodrámai kérdése, amely
egy volt, magát menthetetlenül elveszettnek
érző ügynök zavaros tudatán átszűrődve új
értelmet, és vele baljós színezetet nyert. A
hullámok hangosan csapdosták körülöttük a
partot, és valahonnan fentről, a sziklák
tetejéről ködkürt panaszos búgása hallatszott.
A híres finisterre-foki világítótorony kürtje,
gondolta Bryson. – Nem biztos, hogy
számítási hiba volt – mondta fojtottan, a
lélegzetét visszatartva.
A nő kurta, szomorkás mosolyt villantott felé,
mielőtt kikapcsolta az elemlámpát. –
Kerítenem kell egy helikoptert, vagy
magángépet, ami gyorsan elvisz… bennünket
innen – mondta.
– A legvalószínűbb hely, ahol talál, Santiago
de Compostela, úgy hatvan kilométerre
délkeletre innen – válaszolta Bryson. – Szent
város, nagy búcsújáróhely, rengeteg turista
keresi fel. Van egy kis repülőtere, amelyet
közvetlen nemzetközi járatok is érintenek.
Ott biztosan tudunk bérelni repülőgépet, vagy
helikoptert. Megpróbálni mindenképpen
érdemes.
– Ismerős errefelé – jegyezte meg komoly
pillantás kíséretében a nő.
– Nem nagyon. Csak tanulmányoztam a
térképet.
A tőlük mindössze, pár méternyire élesen a
part sötétjébe hasító fénysugarat látva
mindketten reflexszerűen hasra vágódtak.
Bryson egy jókora szikla mögé vetődött, és
mozdulatlanná merevedett, a magát Laylának
nevező nő pedig egy enyhén kitüremkedő
sziklapárkány alatti árnyékban keresett
magának menedéket. A földhöz lapulva
Bryson nedves, hideg homokot érzett az
arcán, és fél méter távolságból tisztán hallotta
a nő egyenletes lélegzését. Nem sok nővel
dolgozott együtt pályafutása során, és bár
ritkán hangoztatta, meggyőződése volt, hogy
a csaknem kizárólag férfi kémfőnökök által
állított akadályokat túlélő nők azon ritka
kivételek közé tartoznak, akiknek a léte
erősíti a terepmunkára való
alkalmatlanságukról szóló szabályt. Ami a
rejtélyes Laylát illeti, egyelőre semmi
egyebet nem tudott róla, mint hogy ő is
kivétel – mesterien kiképzett, nyugalmát a
legszélsőségesebb körülmények között is
megőrizni képes, az átlagot messze felülmúló
ügynök.
Figyelte, amint a reflektor végigpásztázza a
partot, és nagyjából ott állapodik meg, ahol a
sziklák mögött elrejtette a motorcsónakot.
Megpróbált tökéletes munkát végezni, de
nem lehetett biztos abban, hogy gyakorlott
szem nem fedezi fel a kövek, partra vetett,
hínár és uszadék megszokott képében a
változást. A szikla mögül, viszonylag jó
fedezékből könnyen nézelődhetett, hamar
meg tudta állapítani, hogy az őrhajó a parttal
párhuzamosan mozog, az orrába és a tatjára
szerelt nagy erejű reflektoraival tapogatja
végig a csipkézett partfalat, és abban is biztos
volt, hogy nagy fényerejű távcsövekben sincs
rajta hiány. Akkora távolságból, mint
amekkora a naszádtól elválasztotta őket, az
éjszakai látókészülékek már nem jelenthettek
veszélyt, de azért mozdulatlanul a helyén
maradt az után is, hogy a fénykéve
továbbhaladt. Tapasztalatból tudta, hogy a
keresőpászma eltűnése sokszor csupán a
kezdetét jelzi a tényleges kutatásnak, mivel
kezelői eleve számítanak arra, hogy a fény
kialvása előcsalja rejtekükből a bujkálókat.
Öt teljes percet várt tehát az után is. hogy a
part ismét sötétté vált, és megnyugtatóan
hatott rá, hogy Layla – figyelmeztetés nélkül
– ugyanazt teszi.
Miután előbújtak rejtekhelyükről és kirázták
tagjaikból a hideget, felkapaszkodtak a
fenyőkkel sűrűn benőtt meredek, köves,
partoldalon, és egy apró kaviccsal felszórt,
keskeny, a peremmel csaknem párhuzamosan
futó útra jutottak. Az út mellett apró
földterületeket védő, magas, erős gránitfalak
sorakoztak, mögöttük ugyancsak régi, kőből
rakott, mohos falú házak emelkedtek.
Mindegyik mellett ugyanolyan, lábakra
állított terménytárolót lehetett látni; méhkasra
emlékeztető, egyforma szénaboglyákat,
megszólalásig hasonló, szőlővel befuttatott
rácsozatokat, és ugyanazokat a gyümölcstől
roskadozó fákat. Olyan vidéken jártak,
amelynek lakói évszázadok során kialakult
rend szerint művelték a földjüket, és nem
örültek senki ismeretlennek, más tájról
odavetődött jövevénynek. Ha mégis
felbukkan közülük egy-egy, gondolta Bryson,
a legmélyebb gyanakvással figyelik, és
pillanatok alatt elterjed a híre.
A hátuk mögül, alig harminc méter
távolságból kavicscsikordulást hallva,
pisztollyal a kezében megpördült, de semmit
sem látott. Sötét volt, az éjszaka
meglehetősen párás, az út is kanyarodott,
úgyhogy fényes nappal sem biztos, hogy
észrevette volna a közeledőt. A szeme
sarkából látta, hogy hosszú hangtompítóval
felszerelt fegyverét maga elé kapva Layla is
mozdulatlanná merevedik – páros
tüzelőállásuk tökéletes volt, több mint
száznyolcvan fokos szögben mindent lezárt,
és akar oktatni is lehetett volna.
Lentről, a keskeny parti homokpad felől
kurta kiáltás hallatszott, tehát a közeledők
legalább ketten voltak. De honnan jöttek? Mi
lehetett a szándékuk?
Újabb váratlan hang csendült fel, ismeretlen
nyelven elhangzó fojtott beszéd, majd ismét
kőcsikorgás. Bryson némi gondolkodás után
rájött ugyan, hogy a beszélő galegóul, a
galíciaiak portugált és kasztíliai spanyolt
keverő ősi nyelvén szólalt meg, de csupán
elszigetelt szavakat, kifejezéseket tudott
kivenni a beszédéből.
– Veña! Axiña que carallo fas aí? Que é o que
che leva tanto tempo? Móvete!
Gyors pillantást vetettek egymásra, és
anélkül, hogy bármelyikük egyetlen szót is
szólt volna, az egyik fal mentén a hang
irányába lopóztak. Újabb halk beszédet,
tompa puffanásokat, fémcsendülést hallottak,
és a fal sarkánál befordulva két elmosódott
alakot láttak, amint egy öreg, viharvert
teherautóra ládákat rakodnak. Az egyik a
raktérben állt, és gépies mozdulatokkal
sorban vette át a feladogatott ládákat. Bryson
gyorsan az órájára pillantott: hajnali három
múlt. Mit keresnek itt ilyenkor, kérdezte
magában. Nyilván helyi halászok, és az
éjszakai zsákmányt pakolják – percebest, a
parthoz közel tenyésző kacsakagylót, esetleg
a sekély vizekből halászott éti kagylót,
mejillonierast.
Bárkik voltak is, helybéliek, és keményen
dolgoztak, nem jelentettek közvetlen
veszélyt. Bryson elrakta a fegyverét, és
mutatta Laylának, hogy tegye ugyanazt. Hiba
lett volna fenyegetően előremeredő
pisztollyal továbbmenni, fölöslegesen bajt
provokálni.
Közelebb érve Bryson már azt is meg tudta
állapítani, hogy az idősebb férfi középkorú, a
fiatalabb viszont még alig hagyta maga
mögött a tízes éveit. Kemény, inas, a helyi
nehéz körülményektől megedzett férfi volt
mindkettő, vonásaikból ítélve apa és fia. A
fiatalabb állt a teherautó rakterében, az
idősebb adogatta a dobozokat.
– Veña, móvete, non podemos perde-lo
tempo! – szólt rá két mozdulat között
szigorúan a fiára.
Bryson a számtalan lisszaboni és néhány Săo
Paulo-i bevetés során megtanult annyira
portugálul, hogy értse. „Mozogj! – adta ki az
utasítást az apa. – Sietnünk kell! Nincs
vesztegetni való időnk!”
Gyors, figyelmeztető pillantást küldött
Laylának, és hangosan megszólalt portugálul:
– Por favor, nos poderian axudar? Metymo-
lo coche na cuneta, e a miña muller e máis
eu temos que chegar a Vigo canto antes.
Tudnának segíteni? Lerobbant a kocsink, és
szeretnénk minél előbb Vigóba érni a
feleségemmel.
A két férfi gyanakvó pillantással kapta
feléjük a fejét, és Bryson – a lecsökkent
távolságnak köszönhetően – tökéletesen
értette is, miért. A leragasztott, sietve pakolt
dobozokban, az alakjukból ítélve, nem kacsa-
vagy éti kagyló volt, hanem külföldi, nagy
valószínűséggel angol és amerikai
gyártmányú cigaretta, és a két férfi nem
halászattal, a tenger gyümölcseinek
leszüretelésével kereste a kenyerét, hanem
csempészáruval, amelyet nyilván mélyen
leszállított áron adtak tovább.
– Idegenek? – kérdezte a kezében lévő
dobozt lerakva az idősebb. – Honnan jönnek?
– Bilbaóból. Szabadságon vagyunk, bérelt
kocsival akartuk bejárni a környéket, de
kiderült, hogy egy nagy halom ócskavas. A
kormánymű szétesett, és befordultunk egy
árokba. Ha el tudnának vinni, meghálálnánk.
– Semmi akadálya – felelte az idősebb férfi,
és egy gyors kézmozdulattal leparancsolta a
kocsiról a fiatalabbat, aki aztán oldalról,
egyértelműen Laylát megcélozva közeledett
feléjük. – Jorge?
A fiatal hirtelen revolvert, egy ősöreg Astra
Cadix .38 Specialt rántott elő, Laylára fogta,
és közelebb lépve ráüvöltött: – Vaciade os
petos! Agora mesmo! Zsebeket kiüríteni!
Mindet! Mozogjon, és nehogy eszébe jusson
valamilyen trükk! Gyerünk!
Az idősebb kezében is megcsillant egy
Brysonra tartott revolver. – Maga is,
barátom! Dobja a földre és óvatosan rúgja
felém! – mordult fel. – Azt a szép. drága
kinézetű óráját is! Gyorsan! Ne törje semmin
a fejét, különben meghal a szép kis felesége,
aztán maga is.
A fiatal férfi gyors szökelléssel Layla mellett
termett, vállon ragadta, és a revolvere csövét
a halántékához szorítva maga felé pördítette.
Annyira el volt foglalva a támadással, hogy
nem tűnt fel neki a nő hidegvére, az, hogy
rezzenéstelen nyugalommal reagált a
támadásra, nemhogy sikoltozni kezdett volna,
még csak fel sem szisszent. Ha tudatosult
volna benne, esetleg megszólal agyában a
vészcsengő.
Layla egy pillanatra elkapta Bryson
tekintetét, és látta, hogy a férfi alig
észrevehetően bólint.
Villámgyors mozdulattal két fegyvert rántott
elő egyszerre: baljában egy kecses női
marokban is kényelmesen elférő 45-ös
Heckler & Koch USP volt, jobbjában
tiszteletet parancsolóan nagy tűzerejű, 50-es
izraeli Desert Eagle. A nővel tökéletesen
egyszerre Bryson is előkapta Beretta 92-esét,
és az idősebb csempészre fogta.
– Vissza! – kiáltott rá portugálul Layla az
ijedtségtől amúgy is hátrahőkölő fiatalabb
férfira. – Dobd el a pisztolyt, különben
szétlövöm a fejed! – Látva, hogy az alig több
mint tinédzser csempész, egyensúlyát
visszanyerve, egy pillanatra elgondolkodik, a
lehetséges választ latolgatja, azonnal
meghúzta a ravaszt, és a lövés annál is
ijesztőbb volt, mivel közvetlenül a
fiatalember füle mellett süvített el. Annyira
megrémült tőle, hogy mielőtt a szele elszállt
volna, a földre dobta öreg Astra Cadixát, és
magasba tartotta mindkét kezét. – Non! Non
dispare! – esdekelt halálra válva. A pisztoly
egy kőhöz csapódott, de szerencsére nem sült
el. .
Bryson elégedetten elmosolyodott, és
revolverét ráfogva közelebb lépett az idősebb
férfihoz. – Tedd le a fegyvert, meu amigo –
mondta –, különben a feleségem megöli a
fiadat, unokaöcsédet, vagy mit tudom én
kicsodádat. Ideges természet, ha elkapja a
hév, nem képes uralkodni az indulatain.
– Por Cristo bendito, esa mullér está tola!
Magasságos isten, ez őrült nőszemély! –
mondta rémülten a középkorú. Lehajolva
óvatosan a földre tette a pisztolyt, és fiatalabb
társa példáját követve mindkét kezét a
magasba emelte. – Se pensan que nos van
toma-lo pelo, están listos! Temos amigos
esperando por nós ó final da estrada. Örült,
ha el akarja vinni az árut. Az úton várnak
bennünket a barátaink, és…
– Nincs kétségem felőle! – vágott közbe
türelmetlenül Bryson. – Nem érdekel
bennünket a cigarettájuk. Csak a kocsijukra
van szükségünk!
– O meu camión? Por Deus, eu necesito este
camión! Jóságos isten! Nem vihetik el!
– Sajnos, muszáj! Tudja, a körülmények.
– Térdre! – parancsolta Layla a fiatalabb
férfinak, és az rögtön engedelmeskedett. Az
arca vörös volt, egész testében reszketett,
mint egy gyerek, és a Desert Eagle minden
moccanására rémülten összerándult.
– Polo menos nos deixarán descarga-lo
camión? Vostedes non necesitan a
mercancía! Lepakolhatunk legalább? Az
árura úgysincs szükségük! – esdekelt az
idősebb.
– Rajta! – adta meg az engedélyt Layla.
– Nem! – vonta vissza rögtön Bryson. – A
csomagok alatt mindig van pótfegyver, hátha
útközben valakinek eszébe jut feltartóztatni a
kocsit. Forduljanak meg, és induljanak el
lassan, szorosan egymás mellett! Addig meg
ne álljanak, amíg a motorzúgást hallják! Ha
megpróbálnak utánunk futni, lőni,
mobiltelefonhoz nyúlni, azonnal
visszafordulunk, és olyan fegyverekkel
fognak találkozni, amilyeneket még nem is
láttak. Higgyenek nekem, ne kísértsék a
szerencséjüket!
A vezetőfülke felé lódult, kurta fejrándítással
jelezve csupán Laylának, hogy szálljon be a
másik oldalon. – Induljanak! – kiáltotta
fenyegetően a galegóknak, miután
elhelyezkedett a volán mögött, és hogy a
felszólításnak nagyobb nyomatékot adjon,
feléjük is bökött a Berettával.
A két csempész – kezét változatlanul
magasba tartva – bizonytalan léptekkel
elindult.
– Állj! – kiáltott fel váratlanul Layla. – Nem
akarok semmilyen meglepetést.
– Tessék?!
A nő gyors mozdulattal golyóálló mellénye
zsebébe süllyesztette a kisebb kaliberű
revolvert, és egy másik, különös alakú
fegyvert vett elő, amelyet Bryson azonnal
megismert, és egyetértő biccentés kíséretében
elmosolyodott.
– Non! – tiltakozott rémülten a fenyegető
hangtól hátrapördülve a fiatalabb csempész.
Az idősebb, feltehetően az apja, azonnal
csatlakozott hozzá: – Non dispare! Estamos
facendo o que nos dicen! Virxen Santa, non
imos falar, por que íamos? Ne lőjön! Azt
tesszük, amit mondtak! Szűz Máriára
esküszöm, hogy nem áruljuk el magukat!
Miért árulnánk el?
Lélekszakadva futni kezdtek, de alig pár
métert hagytak csak maguk mögött, amikor
két pukkanás hallatszott. Layla ujjmozdulatai
nyomán egy-egy széndioxidpatron hajtotta,
erős nyugtatóval teli tűhegyes kapszula
vágódott a két férfi testébe. A kis
hatótávolságú fegyvert vadállatok
ártalmatlanná tételére fejlesztették ki azért,
hogy ne kelljen megölni őket – a nyugtató,
embernél alkalmazva, legalább félóráig
hatott. A két férfi a földre hanyatlott, még
rándult egyet, majd ájult mozdulatlanságba
merevedett.
Az öreg teherautó tüdőbajosan hörgött, zihált,
de ha nehezen is, legyűrte a kanyarokkal
sűrűn tarkított, meredek emelkedőt. A még
alacsonyan járó nap pasztellszínekkel festette
kékespirosra a látóhatárt, és sápadt fényt
varázsolt az útjukba kerülő kis halászfalvak
házainak lejtős tetőire.
Bryson gondolatai a karnyújtásnyira, fejét a
kocsi vibráló ablakának hajtva alvó szép, és
hétköznapinak a legnagyobb rosszindulattal
sem nevezhető nő körül jártak.
Egyszerre tűnt keménynek, határozottnak,
ugyanakkor sebezhetőnek, és nehezen
megfoghatóan szomorúnak,
melankolikusnak. Ellentmondásos
tulajdonságai nagyon vonzó elegyet alkottak,
az ösztönei mégis arra intették Brysont, hogy
legyen óvatos, tartson megfelelő távolságot.
Túlságosan is hasonlított hozzá, igazi túlélő
volt, akinek kemény külseje nagyon
bonyolult, időnként önmagával is nehéz
küzdelmet vívó belsőt takart.
Ráadásul ott volt Elena is, akinek a kísértete
időnként feltámadt benne, és nem hagyta
nyugodni. A nő, aki a maga módján szintén
örök rejtély maradt számára, és akit képtelen
volt igazán kiismerni. Fogadalma, hogy
megtalálja, ködben bujkáló világítótoronnyá
vált, időnként egészen megfeledkezett róla,
hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban
élesen agyába hasítson a fénye.
Layla legfeljebb stratégiai partner lehetett,
megfelelő időpontban felbukkanó
szövetséges. Segítették egymást,
felhasználták a másiktól kapott segítséget, és
ez mindjárt be is határolta, megszabott
vágányra terelte a kapcsolatukat. Ha úgy
tetszik, a nő mindössze eszköz volt a
túléléshez, még ha nagyon fontos eszköz is.
Érezve, hogy rajta is kezd elhatalmasodni a
fáradtság, Bryson bekanyarodott egy kis
erdőbe, leállította a motort, és hagyta magát –
szándéka szerint legfeljebb tizenöt-húsz
percre – elbóbiskolni. Órákkal később riadt
fel, Layla pedig még akkor is mélyen aludt.
Némán szidta ugyan magát az
időveszteségért, ugyanakkor azzal is
tisztában volt, hogy az elcsigázottság
könnyen tévedéshez, hibás ítélethez vezet,
úgyhogy az áldozat talán mégsem volt
fölösleges.
Az országútra visszatérve azonnal feltűnt
neki, mennyire megszaporodtak a Santiago
de Compostela felé tartók. A hajnali órákban
látott néhány magányos gyalogosból
majdhogynem sűrű menetoszlop lett. A
legtöbben gyalog ballagtak, de akadtak
néhányan, akik öreg biciklin, vagy épp
lóháton indultak el a zarándokútra. Arcuk
napbarnított volt, sokan kampós végű botra
támaszkodtak, egyszerű, durva anyagból
készült ruhát viseltek, és szinte kivétel nélkül
mindegyiknek a batyujáról fésűskagyló héja
– a pireneusokbeli Roncesvallesi-hágótól a
Santiago de Compostela-i Szent Jakab-
szentélyig vezető zarándokút, a Camino de
Santiago vándorainak közismert jelvénye –
lógott. Az utat gyalogszerrel általában egy
hónap alatt lehetett végigjárni. Mindkét
oldalán sűrűn lehetett látni vásári standokat,
emléktárgyakkal, verdeső szárnyú, felhúzható
műanyag madarakkal és egyéb bóvlival,
fésűskagylóval, tarka szövetekkel kereskedő
vándorcigányokat.
Bryson egy idő után oda sem figyelt rájuk,
lekötötték a gondolatai, de aztán észrevett
valamit, amire hirtelen nem talált
magyarázatot. Pár kilométerrel Santiago de
Compostela előtt a forgalom nagyon
megsűrűsödött. A teherautók,
személygépkocsik szinte lépésben haladtak,
kis híján egymásba ért a lökhárítójuk. Valahol
elöl komoly akadály lehetett, az lassította le
annyira őket. Útépítés talán?
Nem.
Az egyik kanyar után felbukkanó
terelőkorlátok, járművek tetejére szerelt
vészvillogók jelezték, hogy a spanyol
rendőrök tartanak ellenőrzést. A gyalogos
zarándokokkal nem törődtek, akadálytalanul
folytathatták az útjukat, csupán a járművek
érdekelték őket, és azok sem egyformán. A
személygépkocsikat viszonylag hamar
továbbengedték, a teherautókat azonban
félreállították, és alaposan megvizsgálták a
bennük ülők papírjait.
– Layla! Ébresztő! Gyorsan!
A nő szeme éberen kipattant, mintha nem is
aludt volna. – Mi történt?
– Keresik a teherautónkat.
Az útakadályra vetett egyetlen pillantás elég
volt, hogy pontosan felmérje a helyzetet. –
Jézusom! Azok a gazemberek biztosan
jelentették…
– Nem, vagy legalábbis nem közvetlenül –
vágott közbe Bryson. – Az ilyenek,
amennyire csak lehet, igyekeznek távol
tartani magukat a hatóságoktól. Valaki
megtalálta és lefizette őket. Valaki, akinek
közvetlen kapcsolata van a rendőrséghez.
– Guardacostas? Nem valószínű, hogy
Kalakanisz emberei lettek volna, még ha
néhányan esetleg életben is maradtak.
– Én is másra gondolok – mondta lassú
fejcsóválással Bryson. – Egy szervezetre,
amelyik tudta hogy a hajón vagyok.
– Ellenséges titkosszolgálat.
– Igen, de nem úgy, ahogy gondolja. – Nem
az a jó szó, hogy ellenséges, morfondírozott
Bryson. Talán inkább ördögi. Egy olyan
szervezet, amelynek csápjai több
világhatalom kormányzatáig érnek. A
Direktorátus. Kihasználva a zarándokok
tömegében támadt rést, hirtelen oldalra
rántotta a kormányt, és lekanyarodott az
útról. A megriadt árusok ordítva rázták utána
az öklüket, az autóstársak közül többen
rádudáltak.
A volán mögül kipattanva Bryson svájci
bicskája csavarhúzójával gyorsan leszerelte a
rendszámtáblát, majd visszaszállt. – Arra az
esetre, ha azok, akik ránk vadásznak, elég
ostobák lennének, és csak a rendszámokat
figyelnék – magyarázta Laylának. – Attól
tartok azonban, hogy nem így van. Párt
keresnek, egy nőt és egy férfit, akiknek a
személyleírását is ismerik, és valószínűleg
számítanak rá, hogy megpróbálják álcázni
magukat. Úgyhogy külön kell válnunk,
gyalog folytatni az utat, de talán az is kevés,
kellene még… – Nem fejezte be a mondatot,
mert a tekintete megakadt egy út menti
standon. – Várjon!
Pár pillanattal később már hevesen
gesztikulálva tárgyalt egy kövér, színes
kendőket és egyéb, népi viselethez tartozó
ruhadarabokat árusító, kövér
cigányasszonnyal. Az felkészült rá, hogy a
vásárló – folyékony, akcentus nélküli
beszédéből ítélve született kasztíliai –
keményen fog alkudozni, és nagyon
meglepődött, amikor néhány mondat után a
férfi egy köteg pesetát dobott elé. Bryson
egyik pulttól a másikhoz menve gyorsan
összeszedett egy halom ruhát, és visszatért
velük a teherautóhoz. Layla szeme egy
pillanatra elkerekedett a csodálkozástól,
amikor meglátta a sok különös holmit, de
utána rögtön bólintott, és a világ
legtermészetesebb hangján kijelentette: –
Szóval zarándok lettem.
Káosz, áttekinthetetlen káosz!
Gépkocsik dudáltak, dühös sofőrök
szitkozódtak magukból kikelve. A
zarándokok áradata a legkülönbözőbb,
csupán odaadóhitükben hasonlító emberekből
összetett, hullámzó folyammá dagadt. Voltak
közöttük botra támaszkodó vének, akikből
egy lépést is csak nagy jóindulattal lehetett
kinézni, és tetőtől talpig feketébe burkolt,
csupán az arcuk felső részét szabadon hagyó
öregasszonyok. Sokan viseltek rövid ujjú
trikót, és szép számmal akadtak biciklisek is
a hömpölygő tömegben. Fáradt arcú szülők a
karjukon cipelték még éppen csak mászni
tudó csöppségeiket, miközben az idősebb
gyerekek a körülményeket kihasználva,
jókedvűen ki-be rohangáltak a tömegbe.
Izzadság, vöröshagyma, tömjén és a
legkülönbözőbb emberi szagok elegye lengte
körül a vonulók hadát. Bryson kampós végű
pásztorbotra támaszkodott, és néhány, a
világtól elvonultan élő szerzetesrendnél még
mindig használatban lévő – az út mentén
emléktárgyként árusított – reverendát viselt.
Azért választotta ezt, mert csuklyája is volt,
amely az arca nagy részét eltakarta, és amit
szabadon hagyott, arra is erős árnyékot vetett.
Layla, mintegy ötven méterrel lemaradva
mögötte, egybeszabott, durva
csalánszövetből készült ruhában, rikító,
flitterekkel ízléstelenül kivarrt kardigánban,
élénkpiros kendővel a fején haladt a
tömegben. Önmagában talán feltűnő lett
volna, de ott és akkor tökéletesen beleolvadt
a környezetébe.
Az útakadályt úgy állították fel, hogy széles
rés maradjon a gyalogosoknak; két szélén
egy-egy rendőr állt, akik időnként
alaposabban megnéztek egy-egy arcot a
tömegből. Az út másik felén a kocsikat
megállították, és csak egyenként engedték
tovább, de a gyalogosok normális ütemben,
szinte lassítás nélkül folytathatták útjukat. A
rendőrökhöz közeledve Bryson erősen
rátámaszkodott a botjára, és a kegyetlenül
hosszú úttól elfáradt ember bizonytalan,
vánszorgó lépteit utánozta. Nem bámult rá
egyik egyenruhásra sem, de nem is kerülte
feltűnően a pillantásukat, azok pedig
tudomást sem vettek róla, és néhány
másodperc alatt a tömegtől sodorva
biztonságban túl is jutott az ellenőrzőponton.
Fényvillanás – az erős délelőtti napsugár
valahonnan visszaverődve a szeme sarkába
vágódott. Oldalra fordulva egy lócán álló
harmadik rendőrt látott, amint éppen nagy
erejű látcsövet tartott a szeméhez. A
barikádnál szolgálatot teljesítő társaihoz
hasonlóan ő is az Avenida Juan Carlos I-en a
városba áramlókat figyelte. A második szűrő
szerepét töltötte be, és a többieknél sokkal
módszeresebben végezte a dolgát. Bár még
csak kora délelőtt volt, a nap már erősen
tűzött, és a férfi sápadt arca izzadságtól
csillogott.
Ha késve is, Bryson meghökkent azon,
milyen halvány a bőre, és hogy az ellenzős
sapka alól kilógó haja szőke.
Spanyolországnak azon a részén, ha akadt is,
meglehetősen kevés szőke élt. Mégsem a
hajszíne, hanem halvány, csaknem fehér bőre
lepte meg igazán. Galíciában egyetlen rendőr
vagy határőr sem maradhatott sokáig sápadt;
a perzselő napsütés hamar lebarnított vagy
legalábbis pirospozsgássá változtatott
mindenkit, aki gyakran megfordult a
szabadban, és az még az irodai munkát végző
rendőrök sem tudták elkerülni, ha máskor
nem, hát munkába menet, vagy ebédidőben.
Nem, ez az ember biztosan nem helybéli volt,
nem bennszülött, sőt, Bryson még azt is
kétségbe vonta, hogy egyáltalán spanyol
volna.
A szőke rendőr erősen izzadt, kénytelen volt
elvenni szemétől a távcsövet, hogy
megtörölje az arcát, és végre tisztán
megláthatta a vonásait.
Az erős koncentrálásról tanúskodó
mozdulatokra rácáfoló, álmos tekintetű,
szürke szemek, vékony ajak, fehér bőr, szőke
haj – mind ismerős volt.
Khartúm.
A szőke férfi műszaki szakértő volt,
Rotterdamból érkezett a szudáni fővárosba
egy európai szakemberekből álló csoport
tagjaként, amely ballisztikusrakéta-kilövők
építésével kapcsolatban konzultált az iraki
megbízottakkal, és megrendelést vett át tőlük
egy Scud-rakétákat összeszerelő üzem
kulcsrakész állapotban történő átadására.
Kakukktojásként, a Direktorátus
megbízásából épült be a csapatba.
Takarítóként is alkalmazták, mivel halálos
pontossággal, villámgyorsan tudott ölni.
Brysont felderítésre küldték Khartúmba,
hogy az irakiak ellen felhasználható
bizonyítékokat szerezzen, és a szőke
gyilkossal is találkoznia kellett, hogy átadja
néhány kiszemelt célpont mikrofilmre
rögzített anyagát, amely részletes
információkat tartalmazott tartózkodási
helyükről, szokásaikról, a biztonságuk
érdekében tett intézkedésekben fellelhető
lyukakról. A férfi nevét nem tudta, csak azt,
hogy könyörtelen, akadályt nem ismerő –
valószínűleg szociopata – gyilkos, a szakma
legkiválóbbjai közül való, ideális takarító.
A Direktorátus az egyik legjobb emberét
küldte utána, hogy végezzen vele. Szemernyi
kétsége sem maradt afelől, hogy egykori
munkaadói visszavonhatatlanul
„menthetetlenné” nyilvánították.
De hogyan bukkantak rá? A gépkocsijuk
ellopása miatt dühös csempészek nyilván
nem fogták vissza magukat, készséggel
beszéltek, igyekeztek becsülettel
megdolgozni a kétségtelenül busás
fizetségért. Spanyolországnak ezen a részén
elég gyér az úthálózat, Finisterréből is csupán
néhány vezet ki, és helikopterről könnyen
végig lehetett pásztázni őket. Útközben
Bryson nem hallott ugyan helikopterzajt, de
ott volt az a néhány óra, amit mélyen átaludt.
Ráadásul az öreg teherautó motorja úgy
zörgött, hogy akár a feje fölött lebegő
helikopter zaját is képes lehetett elnyomni.
Nyilván a sietve elhagyott kocsi volt az
irányzék, az árulta el teljes bizonyossággal az
üldözőiknek, hogy Laylával a közelben
vannak. Az úton pedig csak két irányba
indulhattak: Santiago de Compostelába, vagy
az ellenkező irányba. Egészen biztos, hogy
mindkét lehetőséggel számoltak, és amott is
útakadályt állítottak.
Szeretett volna visszafordulni, hogy
megbizonyosodjon arról, Layla még mögötte
van, nem esett baja, de nem kockáztatta meg.
Az izgalomtól felgyorsult szívveréssel
félrekapta a tekintetét, de elkésett: a gyilkos
szemében már felvillant a felismerés fénye.
Meglátott, és sejti, ki vagyok.
Elfutni, bármilyen hirtelen mozdulatot tenni,
amely elválasztja a tömegtől, olyan lett
volna, mint magasra tartott zászlót lengetni,
megerősítve hitében a gyilkost. A távolság
ugyanis elegendő volt ahhoz, hogy az ügynök
ne lehessen teljesen biztos a dolgában.
Khartúm óta évek teltek el, a kámzsa Bryson
arcának jelentős részét eltakarta, és a gyilkos
nem akarhatott vaktában lövöldözni.
Bryson úgy érezte, hogy az idő teljesen
lelassult, szinte meg is állt körülötte, csupán
a gondolatai száguldanak. Testét adrenalin
járta át, a szíve hevesen vert, de a léptei
lassúak, fáradtak maradtak. Egy pillanatra
sem akarta felhívni magára a figyelmet,
elkülönülni a tömegtől.
A szeme sarkából látta, hogy a gyilkos feléje
fordul, és keze a nadrágszíjára csatolt
fegyvertokot tapogatja. A zarándokok tömege
olyan sűrű volt, hogy szinte lépnie sem
kellett, mert vitte magával, de, sajnos,
idegőrlőn lassú ütemben. Honnan tudhatná
biztosan, hogy valóban én vagyok az, akit
keres? A kámzsa… Brysonnak a
felismeréstől heves görcs rántotta össze a
gyomrát: pontosan az a tény emelte ki a
tömegből, hogy kámzsát viselt. A kegyetlenül
tűző nap ellen sok férfi ellenzős sapkával
védekezett ugyan, de még a vastag darócból
készült szerzetesruhát viselők sem szánták rá
magukat, hogy fejükre tegyék a kámzsát. Az
történt, amit a leginkább el akart kerülni:
kirítt a környezetből, elvált tőle.
Bár oldalra fordulni nem mert, a szeme
sarkából észrevette a villanást: fémtárgy verte
vissza a ráeső fényt. Anélkül, hogy megnézte
volna, biztos volt benne, hogy a gyilkos
kezében ott a fegyver.
Bryson lába hirtelen megroggyant, a hőgutát
kapott ember összeesett, és zuhanás közben
többeket is meglökött, kibillentett az
egyensúlyukból. Döbbent kiáltások
hallatszottak, egy nő rémülten felsikoltott.
Egy töredékmásodperccel később
hangtompítós fegyver halálos köhögését
lehetett hallani. Átható, rémült kiáltások
szakadtak fel több torokból. Pár méterre balra
egy fiatal nő összeesett – koponyája felső
részét valósággal leborotválta egy nagy erejű
lövedék. Vére legalább két méter sugarú
körben fröccsent szét, sűrűn bepöttyözve a
körülötte állókat. Akik látták, mi történt,
pánikba estek, egymást taposva, hangos,
elszörnyedt kiáltásokkal próbáltak
menekülni. A kőkeményre perzselődött talajt
golyók szántották fel – a gyilkos félautomata
módban, szünet nélkül tüzelt. Miután
észrevette kiszemelt áldozatát, nem törődött
vele, hogy esetleg ártatlanokat is eltalál.
Bryson körül akkora volt a tolongás, hogy
attól kellett tartania, agyontapossák. A vadul
nekilóduló testek felborították,
visszanyomták a földre. Körülötte haldoklók,
sebesültek és a pusztulást rémülten látók
üvöltöttek. Alaposan össze kellett szednie
magát, hogy a kavargó testeket
félretaszigálva fel tudjon állni, és
nekilendüljön.
Voltak fegyverei, de öngyilkosság lett volna
elővenni valamelyiket, és viszonozni a tüzet.
Biztosan tudta, hogy a Direktorátus gyilkosai
többen vannak, és ha visszalő, az olyan,
mintha helyzetjelző rakétát küldene a
magasba, tudtára adva mindenkinek,
pontosan hol is tartózkodik. Ezért inkább a
fejét lehajtva, görnyedten tovább futott,
megpróbált elveszni a rémülettől kavargó
sokaságban.
Háromméternyire rövid sorozat vágódott le
egy közlekedési tábláról, jelezve, hogy a
szőke, gyilkos elveszítette a célt, már csak
találomra tüzel. Valamivel távolabb, úgy
hatméternyire újabb sikoly hallatszott, és egy
hátba talált biciklis férfi teste merevedett egy
pillanatra íjjá. A szőke már csak fantomokra,
képzelt célpontokra lövöldözött, kezére
játszva Brysonnak: tovább növelte a
zűrzavart, és vele a menekülés esélyét. Mivel
mások is azt tették, megkockáztatta, hogy
hátranézzen, és csodálkozva látta, hogy a
szőke gyilkos előrebukik, mintha hátulról
nagyot taszítottak volna rajta. Golyót kapott!
A teste esés közben megcsavarodott, és
holtan, vagy legalábbis súlyosan sebesülten
zuhant a földre, mert utána nem mozdult. De
ki lőhetett? Bryson bíborszínű villanást látott,
élénkvörös kendőt, amely utána rögtön el is
tűnt a tömegben.
Layla.
Bryson megkönnyebbülve futott tovább a
tömeggel, mint a zúgó ártól felkapott fadarab.
Ha akar, sem tudott volna feléje indulni,
szembeszállva a sodrással, de meg sem
fordult a fejében, mert csak felhívta volna rá
a figyelmet. Pontosan tudta, milyen
forgatókönyv szerint intézi a Direktorátus a
fontos likvidálásokat, és nem volt kétsége
afelől, hogy az övé is közéjük tartozik. Nem
takarékoskodnak az erővel. A „takarítók”
olyanok, mint a svábbogarak: ahol egy
előfordul, ott biztosan többen is vannak. De
hol? A szőke khartúmi gyilkos úgy
cselekedett, mintha egyedül lenne, a többiek
tehát fedezéket nyújtottak neki, de
láthatatlanok maradtak. Bryson azonban túl
jól ismerte a Direktorátus módszertanát
ahhoz, hogy arra gondoljon, valóban egyedül
volt.
A zarándokok tömege végleg fékezhetetlen,
semmilyen rendteremtő igyekezetnek nem
engedelmeskedő áradattá vált: egy része az
avenidán próbált végigrohanni, hogy
meneküljön, mások az ellenkező irányba
tülekedtek. A pár pillanattal korábban még
ideális búvóhelynek tűnő környezet
veszélyessé, erőszakossá vált. Laylával el
kellett szakadniuk a fejvesztett pánik okozta
kavargástól, utat találni a városon át, és
eljutni tizenegy kilométerre keletre a
labacollai repülőtérre.
Bryson kiverekedte magát a tömegből, és egy
vadul tekerő biciklista elől elugorva
megkapaszkodott egy út menti
lámpaoszlopban, hogy bevárja Laylát.
Tekintete lázasan kutatta az örvénylő
masszát, megpróbálta felfedezni benne az
arcát, de még inkább piros kendőjét.
A figyelmét megosztotta, arra is volt gondja,
hogy ne kerülje el a figyelmét semmilyen, az
egyfajta renddé összeálló zűrzavarból kilógó
rendellenesség: acélvillanás,
rendőregyenruha, egy bérgyilkos
eltéveszthetetlen, szúrós pillantása. Tisztában
volt azzal is. hogy ó maga, ahogyan a
lámpaoszlopba kapaszkodik, feltűnő
jelenség, vonzza a kíváncsi tekinteteket. Egy
barna szerzetesi ruhája alatt kemény tárgyat,
a külsejéből ítélve bibliát markoló zarándok
különösen éles, érdeklődő pillantást vetett
felé az Avenida Juan Carlos I. másik
oldaláról. Éppen akkor sikerült elkapnia a
pillantását, amikor reverendája alól előhúzta
az először bibliának hitt, de mint kiderült
hosszú, és kékesfeketén csillogó tárgyat.
Agya a másodperc töredéke alatt feldolgozta
a látványt, és oldalra vetődött, neki
egyenesen egy biciklisnek.
Pukkanást hallott, és rögtön, érezte az arcára
fröccsenő meleg vért. A lövedék
szétrobbantotta a biciklis halántékát, és véres
masszával teli, tátongó sebet hagyott maga
után. Újabb rémült kiáltások harsantak fel. A
férfi élettelenül, zsákként dőlt el, gyilkosa, a
tizenöt méternyire álló, csuhás szerzetes
pedig tovább tüzelt.
Őrület!
Bryson a rohanó lábak által a fejét, a hátát
érő rúgásokkal nem törődve oldalra
hengeredett, és egyetlen mozdulattal
előrántotta a Berettáját.
– Unha pistola! Ten unha pistola! Fegyver
van nála! – üvöltötte egy férfi.
Éles csengéssel lövedékek csapódtak a
lámpaoszlopnak, és onnan, mindössze
néhány méternyire Brysontól, a kövezetnek.
Felpattant, szilárdan megvetette a lábát, és a
szerzetes-gyilkost célba véve meghúzta a
ravaszt.
Az első lövés a merénylő felső testét találta,
arra kényszerítette, hogy elejtse a fegyverét, a
pontosan a melle közepébe fúródó második
pedig ledöntötte a lábáról.
Bryson balról villanást észlelt, és inkább
érezte, mintsem tudta, hogy újabb fegyvertől
származik. Éppen akkor pördült meg, amikor
egy ugyancsak zarándoknak álcázott férfi
nem egészen hétméteres távolságból kis
fekete pisztolyt fogott rá. Jobbra ugrott, el a
lövés elől, de nem elég gyorsan, mert éles
fájdalom hasított a bal vállába, és úgy érezte,
mintha vagy ezer, a mellén keresztbe-kasul
cikázó villám pattant volna ki belőle.
Elveszítette az egyensúlyát, a lába
összecsuklott, és a járdára hanyatlott. A
fájdalom kegyetlen volt, meleg vér áztatta át
inge ujját, a bal karja használhatatlanná vált.
Kezek ragadták meg, és már éppen azon volt,
hogy elhomályosult tekintettel, az arcát nem
is látva ellökje magától a támadóját, amikor
meghallotta Layla hangját:
– Én vagyok az! Erre!
A hóna alá nyúlt, a jobb könyökénél fogva
emelte, segített neki talpra állni.
– Nem esett baja! – kiáltotta
megkönnyebbülten, és teljesen illogikusan
Bryson, hiszen őt akarták megölni,
– Nem. Jöjjön!
A nő igyekezett félrevonszolni, kimenekíteni
a pánikba esett, mindent és mindenkit
fejveszetten eltaposva menekülő tömegből.
Bryson a fogát összeszorítva erőt vett magán,
és kínzó fájdalma ellenére megnyújtotta
lépteit. Tekintete közben egybekapcsolódott
egy tárgyat erősen markoló, feléje néző újabb
szerzetesével. Rögtön fölemelte rá a
pisztolyát, de szerencsére még idejében meg
tudta fékezni a ravaszra feszülő ujjának
szorítását. A szerzetes egy bibliát szorított a
szájához, és hangosan imába kezdett.
Tágas, nyílegyenes sorokba ültetett
eukaliptuszokkal teli, ápolt pázsitú parkba
jutottak. – Keresnünk kell egy helyet, ahol
pihenhet – mondta Layla.
– Dehogy! Nem súlyos a seb…
– Erősen vérzik!
– Inkább csak horzsolás – folytatta Bryson. –
Nyilván eret ért, de messze nem olyan
súlyos, mint amilyennek látszik. Nem
állhatunk meg, mozognunk kell!
– De merre?
– Nézzen előre! Látja az úton túl a
székesegyházat, a teret? Az a Plaza do
Obradoiro – tele van zarándokokkal. A
tömegben kell maradnunk, felszívódni benne,
ha lehet. Nem szabad kilógnunk belőle,
felhívnunk magunkra a figyelmet. – Érezve,
hegy nem sikerült meggyőznie a nőt, Bryson
sietve hozzátette: – A sebemmel később is
ráérünk foglalkozni. Egyelőre az a legkisebb
problémánk.
– Fogalma sincs róla, mennyi vért veszít. –
Layla határozott mozdulattal, mint egy
gyakorlott kórházi nővér kigombolta az ing
legfelső gombjait, és elválasztotta a hústól a
véráztatta szövetet. Bryson összerezzent, és a
fájdalma tovább fokozódott, amikor a nő
nagyon finoman megtapogatta a seb
környékét. – Rendben van, később is
kezdhetjük – mondta ki az ítéletet –, de a
vérzést mindenképp el kell állítani. – Piros
kendőjét a fejéről lekapva feszesen a férfi
válla köré tekerte, átmeneti szorítókötést
csinált belőle. – Tudja mozgatni a karját?
– Igen – válaszolta fájdalmas arcrándulással
Bryson, miután megpróbálta, és sikerült.
– Nagyon fáj?Ne legyen hős!
– Eszemben sincs. Sosem hagyom figyelmen
kívül a fájdalmat – az egyik legértékesebb
figyelmeztetés, amit a testünktől kapunk –,
de higgye el, sokkal rosszabbul is járhattam
volna!
– Elhiszem. Az a templom…
– Santiago fő székesegyháza – vágott Layla
szavába Bryson. – A körülötte lévő tér, a
Plaza do Obradoiro, vagy ha úgy tetszik,
Plaza de Espana a zarándokút végpontja,
mindig tele van emberekkel. Ott lerázhatjuk
az üldözőinket, és esetleg keríthetünk
valamilyen járművet. Erről a nyitott terepről
mielőbb el kell tűnni.
Pár lépést tettek csak meg az enyhén
emelkedő, eukaliptuszok határolta ösvényen,
amikor olyan közel, hogy szinte súrolta őket,
két biciklis haladt el mellettük. Semmi
rosszat sem akartak, ártatlan zarándokok
voltak, váratlan felbukkanásuk mégis
megriasztotta Brysont. Talán a vérveszteség
okozta, talán más, lényeg az, hogy nem
figyelt fel a közeledésükre, és rögtön az
vágott belé, hogy a Direktorátus által utána
küldött gyilkosok is zarándokoknak
látszanak, ügyesen álcázzák magukat, hogy
ne ríjanak ki a tömegből. Bárki, aki elhalad
mellettük, vagy felbukkan a közelükben,
könnyen lehet orgyilkos. Egy aknamezőn a
gyakorlott szem legalább fel tudja fedezni a
betemetett aknákat, itt azonban nincs
támpont.
Kivéve azt, hogy egyesek vonásai ismerősek.
Bryson nem ismert ugyan minden kivégzőt,
de a legjobbakat, a főnököket igen –
mindegyikkel volt kapcsolata, találkozott
velük, még ha csak futólag is. Őket küldték
utána, mivel nagy tömegben is fel tudták
ismerni, ám a fegyver kétélűnek bizonyult:
ahogy nekik, úgy neki is rögtön feltűntek az
ismerős vonások. Ha éber lesz és elég óvatos,
kiszúrhatja őket, mielőtt észrevennék. Nem
nagy előnyt jelentett ez, de valamit mégis, és
a legteljesebb mértékben ki is akarta
használni.
– Várjon! – állította meg Laylát. –
Észrevettek, és magát is. Lehet, hogy nem
tudják, kicsoda – még nem –, de engem
ismernek. Ráadásul itt a véres ing, a piros
kötés. Ha csak egy pillanatra látnak is,
azonnal tudni fogják, hogy én vagyok az.
– Szerzek másik álruhát – válaszolta a
helyzetet azonnal átlátva, gondolkodás nélkül
a nő.
– Megvárom itt… Nem! – Bryson egy
egzotikus növényekkel beültetett kert
közepén álló mohos tetejű, öreg templomra
mutatott. – Inkább abban.
– Rendben – felelte Layla, és meg sem várva,
hogy elinduljon, ment tovább a főtér felé.
Bryson izgatottan várt a sötét, hűvös, üres
templomban. Néhányszor már nyílt ugyan az
ajtó, de minden alkalommal valódi zarándok
vagy turista – legalábbis annak látszó – lépett
be. Nők gyerekekkel, fiatal párok… A
bejárati csarnok egyik oszlopos bolthajtásába
húzódva mindenkit alaposan szemügyre vett,
de semmi olyasmit nem látott, ami
megszólaltatta volna benne a vészcsengőt.
Húsz perc várakozás után végre némi
megkönnyebbülést érzett – Layla érkezett
egy papírba tekert csomaggal a hóna alatt.
Pontosan becsülte meg Bryson méretét, és
miután átöltöztek, úgy néztek ki, mint egy a
rengeteg középosztálybeli turistapár közül:
sima szoknyát, blúzt és hozzá széles
karimájú, színes szalaggal élénkített
szalmakalapot viselő nő, khakinadrágos,
fehér pólós, baseballsapkás férfi. Laylának
kötszert, jódos fertőtlenítőt is sikerült
szereznie, és hogy az álcázás még
tökéletesebb legyen, Brysonnak kazetta
nélküli olcsó videokamerát, magának pedig
egy még olcsóbb, keskeny zsinóron nyakba
akasztható fényképezőgépet.
Tíz perccel később divatos napszemüveget
viselve, és nászúton lévő friss házasokhoz
illőn egymás kezét fogva beléptek a tágas,
élénken lüktető Plaza do Obradoiróra. A tér
tele volt zarándokokkal, turistákkal,
képeslapokat és emléktárgyakat kínáló
árusokkal. Bryson megállt a székesegyház
előtt, és úgy tett, mintha, a tizennyolcadik
századi barokk főhomlokzatot filmezné,
közepén a Puerta de la Gloriával, a
tizenkettedik századi, angyalok és démonok,
szörnyetegek és próféták ábrázolásával
telezsúfolt, lenyűgöző spanyol román kori
kapuboltozattal. Miután megvolt a kép, akkor
sem eresztette le a kamerát, hanem
továbbmozdította, végigpásztázta vele az
egész homlokzatot, turistákkal,
zarándokokkal együtt – lelkes amatőr, amint
művészt, filmoperatőrt játszik.
A felvételt befejezve büszkén Laylára
mosolygott, az gyöngéden a karjához ért, és
ahogyan nászutas turistákhoz illik, rögtön
össze is kapaszkodtak. Bryson álcázása
minimális volt, de a baseballsapka ellenzője
valamelyest beárnyékolta az arcát, és ahhoz
elég lehetett, hogy bizonytalanná tegye az
esetleges megfigyelőt.
A környezetből kirívó, egyfajta szabályt
követő moccanásokat érzékelt a tér
különböző részein. Körülöttük minden
mozgott, vibrált, de a Bryson figyelmét
felkeltő mozdulatok szimmetrikusak voltak,
összehangoltak, kiemelkedtek az
egybemosódó háttérből. Gyakorlatlanabb
szem valószínűleg észre sem vette volna, ő
viszont biztosan tudta, hogy ott vám
– Layla – szólt halkan a nőnek. – Nevessen
egyet!
– Nevessek…?
– Igen! Mintha valami őrjítően mulatságosat
mondtam volna.
Layla hirtelen hátravetette a fejét, és olyan
vidáman, tiszta szívből kacagott, hogy – bár
kérte, és számított rá –, Bryson is
meglepődött rajta. Tökéletesen játszott, egy
szempillantás alatt öltötte magára a kábultan
szerelmes, férje minden sziporkáját
ellenállhatatlanul mulatságosnak találó, friss
feleség szerepét. Bryson szerény, de
elégedettséget kifejező mosollyal nyugtázta
siketet, majd a szeméhez emelte a kamerát, és
végigpásztázta vele a tömeget, mint
korábban, de ezúttal konkrét szándékkal.
– Látott valamit? – kérdezte a mosolyán
keresztül, feszülten Layla.
Megtalálta.
Klasszikus triád volt. Körben, a tér
különböző pontjain hárman álltak nyugodtan,
feléjük irányított távcsővel a szemükön.
Külön-külön egyik sem volt feltűnő, bárki
átlagos turistának nézhette őket, de együtt
gyanús képet alkottak. A plaza egyik oldalán
feltűzött hajú, lenszőke, fiatal nő állt az
időhöz képest túl meleg, de a hónaljtok
eltakarására kiválóan alkalmas blézerben. Az
egyenlő szárú háromszög második csúcsát
húsos arcú, szakállas, fekete papi ruhát
viselő, tagbaszakadt férfi alkotta. Hosszú
csövű, erős távcsöve nem ahhoz a fajtához
tartozott, amely természetesen hathatott volna
Isten szelíd szolgája kezében. Negyvenes
évei elején járó, izmosán szikár, napbarnított
férfi tette teljessé a hármast. Ő volt az, aki
először megragadta Bryson figyelmét, hozta
mozgásba az emlékeit, és ösztönözte arra.
hogy alaposabban is megnézze. A gumioptika
gombjához nyúlva közelire állította a képet,
és egy pillanatra megdermedt.
Jói ismerte a férfit, többször is dolgozott
vele, sőt, tulajdonképpen ő szervezte be a
Direktorátushoz. Paolónak hívták, paraszt
volt Cividale közeléből, gyakorlatilag
elválaszthatatlan a testvérétől, Níccolótól.
Legendás hírű vadászokként tartották számon
őket szülőföldjükön, Északnyugat-
Olaszországban, és mivel vadakon csiszolt
képességeik embervadászatkor sem hagyták
cserben őket, könnyen ment nekik, hogy a
legveszedelmesebbek közé tartozó
bérgyilkosokká váljanak. Rengeteg
megbízást kaptak, és régi életében időnként
Bryson is igénybe vette őket, egyszer például
a biológiai fegyverek kutatásával és
gyártásával foglalkozó obskúrus orosz cég,
bizonyos Vektor ellen végrehajtott akcióban.
Ahová Paolo ment, oda ment Niccolo is,
tehát a hármast leszámítva még legalább egy,
valahol a közelben rejtőző gyilkossal kellett
számolni.
Bryson szíve hevesen vert, egy pillanatra a
feje teteje is libabőrössé vált.
Hogyan fedezhették fel őket ilyen könnyen?!
Biztos volt abban, hogy eredeti üldözőiket
sikerült lerázniuk, és nem értette, hogyan
bukkanhattak rájuk ilyen hamar, egy zsúfolt
téren, ráadásul ruhacsere után.
Lehetséges, hogy épp az öltözékkel van baj –
túl friss, nagyon lerí róla, hogy nemrég
szerezték? Amikor kiléptek a templomból,
volt rá gondja, hogy új cipőjét összekarcolja
a járdaszélen, Layla ugyanazt tette a
magáéval, és meg port is szórtak a ruhájukra.
Hogyan találták meg őket?
Lassan, fájdalmas felismerésként, de
elborzasztó bizonyossággal született meg
Brysonban a válasz. Elég volt megéreznie a
kötés alól kicsorduló, bal karját áztató meleg
vért, hogy halvány kétsége se legyen felőle.
A lőtt seb tovább vérzett, átáztatta előbb a
kötést, majd az inget is. Az lett az árulójuk,
hatástalanná tett minden álcázást, elterelő
manővert.
A gyilkosok megtalálták, és pillanatok
kérdése volt csupán, mikor indulnak el, hogy
végrehajtsák feladatukat.
Washington D.C.
James Cassidy szenátor tisztán érezte magán
kollégái részben unott, részben óvatos
tekintetét, miközben fölment az emelvényre,
hogy karját szétterpesztve, hosszú, erős
ujjaival megragadja a korlátot, és zengő
baritonján elmondja, amit akar.
– Bizottságainkban, munkacsoportjainkban
gyakran ejtünk szót fogyóban lévő
erőforrásokról, veszélyeztetett állatfajokról –
kezdte. – Sokat törjük rajta a fejünket,
hogyan bánjunk kiapadóban lévő természetes
erőforrásainkkal egy olyan korban, amikor
úgy látszik, minden eladó, mindennek van
árcédulája, vonalkódja. Nos, én most egy
eddig ritkán említett, de ugyancsak eltűnőben
lévő értékről szeretnék beszélni: az ember
magánéletéről, ha úgy tetszik, a
privátszféráról. A minap olvastam a lapokban
az egyik internetes guru kijelentését,
miszerint: „Magánszféra mint olyan többé
nem létezik. Jobb, ha ezt mindenki tudomásul
veszi, és megbarátkozik a gondolattal.” Akik
ismernek, nyilván tudják, hogy én erre semmi
szín alatt sem vagyok hajlandó. Azt mondom,
álljanak meg, és nézzenek körül! Mit látnak?
Kamerákat, adatrögzítőket, óriási
adatbázisokat, olyan mennyiségben, hogy az
felülmúl minden képzeletet. Kufárok,
értékesítési lehetőségekre vadászók lesik
életünk legapróbb mozzanatait az első reggeli
telefontól a házaink biztonsági rendszerei
által rögzített távozásunkig és
hazatérésünkig, a parkolókban kamerákkal
rögzített fizetéstől az éttermi számlánk
számítógépen keresztül történő
kiegyenlítéséig. Úgynevezett
információforgalmazók rögzítik minden
lépésünket. Magáncégek tesznek ajánlatot az
FBI-nak arra, hogy adja el nekik az
archívumát, a tevékenysége során
összegyűjtött információkat, mintha az
információ is a magánosítandó állami vagyon
körébe tartozna. Ha ez így folytatódik,
nagyon nyugtalanító élményben lesz részünk:
eljutunk a meztelen, tökéletesen átvilágított,
magántitkok és magánszféra nélküli
társadalomig.
A szenátor kis szünetet tartva körülnézett, és
ritka élményben lett része: azt látta, hogy
valamennyi kollégájának a tekintete rá
szegeződik, mindenki éberen figyel.
Egyeseket lázba hozott, maradéktalanul
egyetértettek vele, mások szkeptikusan
fogadták a szavait, de senki nem maradt
közömbös, mindenkinek a figyelmét sikerült
fölkeltenie.
– Egyetlen kérdésem van csupán önökhöz:
ilyen világra vágynak? Ami engem illet,
meglehetősen pesszimista vagyok, nem sok
esélyt látok arra, hogy dédelgetett
privátszféránk állni tudja a rá nehezedő
nyomást, győztesen kerülhet ki abból a
küzdelemből, amelyet ádáz nemzeti és
nemzetközi jogalkalmazók, piaci lovagok és
korporációk, biztosítótársaságok, csápjaikat
az élet minden területe felé kinyúló, és azokat
behálózó konszernek ellen vív. Lelkes
rendpártiak, és minden pennyt megszerezni
akarók – a rend és a kereskedelem lánglelkű
lovagjai. Erős szövetség, barátaim! Ez az,
ami ellen a magánemberi lét, a saját magán-
emberi létünk harcolni kénytelen.
Reménytelen, elkeserítően egyoldalú
küzdelem ez, úgyhogy egyetlen dolgot
kérdeznék csak a terem mindkét felén ülő
kollégáimtól: Melyik tábort támogatják?
Kilencedik fejezet

– Ne forduljon meg! – adta ki az utasítást

halkan, kamerájával változatlanul a tömeget
pásztázva Bryson. – Nézzen előre! Ha jól
számolom, hárman vannak.
– Milyen messze? – Layla halk, feszült
kérdése és édesen mosolygó, szép arca
különös hatást keltett együtt.
– Huszonhárom, legfeljebb huszonhét
méternyire. Egyenlő oldalú háromszög.
Magától három órára egy szőke, feltűzött
hajú nő blézerben, nagy, kerek
napszemüveggel. Hat órára papnak öltözött,
tagbaszakadt, szakállas férfi. Kilencre pedig
barna bőrű, negyven körüli, sovány férfi
sötét, rövid ujjú ingben, sötét nadrágban.
Mindegyiknél távcső van, és egész biztosan
fegyver is. Érthető?
– Igen – felelte nagyon halkan a nő.
– Egyikük a főnök, a többiek azt várják, hogy
jelezzen. Mindjárt mutatok valamit, és
megkérem, hogy nézzen a kamerába.
Szóljon, ha észrevette őket!
Bryson nyitott, laza tenyérrel a székesegyház
homlokzata felé lendítette a karját, mint egy
amatőr filmes, és Laylának nyújtotta a
kamerát. – Jonas! – szisszent fel riadtan a nő.
Ismeretségük kezdete óta először szólította a
nevén, még ha nem is a valódin. – Jézusom!
Csupa vér az inge!
– Nem fogok elájulni! – felelte kurtán
Bryson. – Sajnos, ők is észrevették.
Layla arcán, miközben a tekintete
változatlanul aggódást fejezett ki, széles
mosoly jelent meg, és hogy az összhatás még
bizarrabb legyen, a háromfős
nézőközönségnek szánva vidáman föl is
nevetett. A keresőhöz hajolt, és lassan
körbepásztázta a kamerával a teret. – A szőke
nő megvan – közölte, és pár másodperc
múlva ugyanolyan nyugodt hangon
hozzátette: – A szakállas pap és a fiatalabb,
sötét inges férfi is.
– Rendben. – Bryson az előadást folytatva
biccentett, és elmosolyodott. – Nyilván el
akarják kerülni, hogy megismétlődjön, ami
az útakadálynál történt. Nincs elvi kifogásuk
ártatlanok megölése ellen, de ha egy mód van
rá, szeretnék kihagyni, ha másért nem, hát a
politikai következmények miatt. Ha nem így
lenne, már régen megpróbáltak volna lelőni.
– Esetleg nem biztosak abban, hogy valóban
maga a célpont.
– Ha voltak is kétségeik, az
elhelyezkedésükből ítélve azok megszűntek –
felelte fojtott hangon Bryson. – Elfoglalták a
helyüket.
– Nem értem; kik ezek? Úgy beszél, mintha
pontosan tudná. Nem arctalan, ismeretlen
támadók.
– Ismerem őket, a módszereiket. Tudom,
hogyan dolgoznak.
– Honnan?! – csapott le pillanatnyi
késedelem nélkül a válaszra Layla.
Olvastam a kiképzési tervüket – válaszolta
szándékosan ködösen Bryson.
– Ha ismeri őket, akkor nyilván arról is van
elképzelése, mekkora kockázatot hajlandók
vállalni. Politikai következményekről beszélt
– titkosszolgálatiak? Amerikaiak? Oroszok?
– Mondjuk úgy, hogy nemzetköziek. Nem
tartoznak egyetlen kormány fennhatósága alá
sem – az ügynökség, amelyik küldte őket,
határok nélküli szinten működik.
Együttműködik ugyan kormányokkal, de
nem tartozik az irányításuk alá. Mintha azt
várnák, hogy táguljon körülöttünk a kör. Elég
messze vannak, és azt szeretnék, hogy akkor
se puffantsanak le senkit, ha elhibáznak –
magyarázta Bryson. – De ha bármilyen
gyors, menekülésre utaló mozdulatot teszek,
azonnal tüzelni kezdenek, nem fogja
érdekelni őket, hogy mást is eltalálnak.
Turisták, zarándokok tömege vette körül őket
olyan szorosan, hogy mozdulni is alig
lehetett közöttük. – Magáé a nő – folytatta
halkan –, de nagyon óvatosan vegye elő a
fegyvert, mert minden mozdulatát látják. Ha
nem is ismerik, tudják, hogy velem van, és
egyéb nem érdekli őket.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Layla.
– Úgy, hogy minimum ártatlan segítőnek
tartják, de az is lehet, hogy szövetségesnek.
– Nagyszerű! – morogta a nő, és rögtön el is
mosolyodott.
– Sajnálom, nem én akartam.
– Tudom, tudom. Én döntöttem.
– Amíg ennyien vannak körülöttünk, deréktól
lefelé nyugodtan mozgathatja a kezét, de
számítson arra, hogy mindent látnak, ami
afölött történik.
Layla némán bólintott.
– Szóljon, ha megvan a fegyver!
A nő újabb, nyugodt biccentés kíséretében
szőttesből varrt, jókora válltáskájába nyúlt.
– Oké – mondta halkan.
– Most bal kézzel emelje fel a
fényképezőgépét, és tegyen úgy, mintha a
székesegyházzal a háttérben le akarna
fényképezni! Nagy látószögre állítsa, akkor a
szőke nőt is látja! Ne siesse el – amatőr fotós,
idő kell ahhoz, hogy beállítsa a képet. Semmi
gyors, profi mozdulat!
Layla maga elé emelte a gépet, és a bal
szemét becsukva hozzá hajolt.
– Rendben. Hülyéskedni fogok, úgy teszek,
mintha filmezni akarnám, miközben engem
fényképez – magyarázott tovább Bryson. –
Mihelyt fölemelem a kamerát, essen
kétségbe, mert tönkreteszem a nagyszerű
beállítást! Olyan hevesen rántsa el a gépet a
szemétől, hogy megzavarja őket, egy
pillanatig csak arra figyeljenek, és rögtön
lőjön! Szedje le a szőkét!
– Ilyen messziről? – csodálkozott Layla.
– Láttam, hogyan lő. Az egyik legjobb, akivel
valaha találkoztam – felelte Bryson. –
Második lehetőségre ne számítson, azonnal
vetődjön a földre!
– És maga? Mit fog csinálni?
– A szakállasra megyek.
– De a harmadik…
– Épp az az őrjítő ebben az elrendezésben,
hogy egyszerre nem lehetjük le mindet.
Layla egy újabb hamis mosolyt küldött felé,
és Heckler & Koch 45-ösét a deréktájon
tartva a szeméhez emelte a fényképezőgépet.
Bryson kaján mosollyal ugyancsak maga elé
rántotta a kamerát, közben alig érzékelhető
mozdulattal a háta mögé nyúlt, és előrántotta
Berettáját. A keze remegett, és annyira
izgatott volt, hogy alig bírt lélegzetet venni.
Pontosan Layla háta mögött, nagyjából
huszonhét méter távolságban a szakállas
álpap leengedte a távcsövét. Vajon mit
jelenthet? Egyelőre nem támadnak, mert
elbizonytalanította őket a szerepjátszásuk?
Addig nem akarnak lőni, amíg ártatlan, a
veszélyből mit sem sejtő turisták, zarándokok
tömege veszi körül őket? Ha igen, sikerült
egy kis időt nyerniük.
Ha nem…
A szakállas hirtelen megrázogatta a kezét –
látszólag ártatlan mozdulat volt, mintha a
vérkeringését akarta volna helyreállítani, de
nyilvánvalóan utasításnak szánta a
többieknek. Ez volt a jel, amelyet Bryson pár
másodperccel korábbra várt. Ne!
Nem maradt idejük.
Most!
Leejtette a videokamerát, és a Berettát
előkapva gyors egymásutánban három lövést
eresztett meg közvetlenül Layla válla fölött.
Ugyanabban a pillanatban a nő is elengedte a
fényképezőgépet, és nagy kaliberű fegyverét
úgy tartva, hogy csöve a tömeg fölé
mutasson, szintén lőtt.
Gyors egymásutánban dörrenések
hallatszottak, lövések feleltek lövésekre,
rémült kiáltást váltva ki mindazokból, akik
csak hallották őket, de fogalmuk sem volt
arról, mi történt. Miközben elvetődött,
Bryson látta, hogy a szakállas, egyértelműen
golyótól találva, összecsuklik. Layla
ugyancsak a földre vetette magát, közben
több embert meglökött, egy fiatal nőt föl is
borított. Valakit a közelben eltalált egy
eltévedt golyó, de csak könnyű, felületi
sérülést okozott.
– Összeesett! – lihegte oldalra hengeredve
Layla. – A szőke… láttam felbukni.
A lövöldözés ugyanolyan váratlanul, ahogy
elkezdődött, abbamaradt, de a kiabálás, az
egészből mit sem értők rémült menekülése
folytatódott.
Bryson majdnem-gyilkosai közül kettő
harcképtelenné vált, talán örökre, de legalább
egy – Paolo, a cividalei bérgyilkos – talpon
maradt. És nyilván voltak mások, is; Paolo
testvére egész biztosan a közelben
tartózkodott.
Rohanó lábak rúgtak beléjük, fejveszetten
menekülők buktak keresztül rajtuk. A tömeg
ezúttal is megbokrosodott a félelemtől, de
Brysonnak és Laylának valahogyan
mégiscsak sikerült feltápászkodnia, és a
többiekkel együtt rohanva eltűnnie a felajzott
sokaságban.
Néhány lépés után Bryson észrevett egy
keskeny, sikátornál alig szélesebb,
macskaköves, a plazából leágazó kis utcát. A
bejárata olyan szűk volt, hogy egy gépkocsi
csak üggyel-bajjal juthatott keresztül rajta.
Az útjába kerülőket kerülgetve arrafelé
lendült, bízva abban, hogy ott talán sikerül
lerázniuk magukról az olasz testvéreket, vagy
bárkit, aki a nyomukba ered. Gyanította,
hogy kicsi, öreg házak, belső udvarok
szegélyezik az utcát, és lesz elég keskeny,
más sikátorokba vezető átjáró. Kusza
labirintusban reménykedett, amelyben el
tudnak tűnni.
A vállsebe ismét lüktetett, vastagon
szivárgott belőle a meleg vér. A heg szétnyílt,
rettenetesen fájt, de erőt vett magán, és egy
pillanatra sem lassított. Layla szorosan a
nyomában volt, tartotta az iramot. Futás
közben Bryson tekintete ide-oda járt, egy
udvart, kis üzletet, bármi egyéb helyet
keresett, ahol elbújhatnának. Néhány öreg
lakóház között talált ugyan egy kis román
kori templomot, de az zárva volt, a vastag
fakapura kiszögezett felirat szerint éppen
restaurálták. Santiago de Compostelában
annyi volt a székesegyház, templom, hogy
Isten kisebb, kevesebb turistát vonzó
házainak nem sok pénz jutott, és előfordult,
hogy hónapokra, esetleg évekre is bezárták
őket.
A templomhoz érve Bryson megtorpant.
Megragadta a kilincset helyettesítő, vastag
kovácsoltvas karikát, és alaposan
megrángatta.
Mit csinál?! – kérdezte riadtan Layla. – A
zaj… jöjjön! – Erősen zihált, a keble gyorsan
emelkedett és süllyedt, az arca kipirult.
Valahonnan a visszhang által felhangosított,
közeledő léptek hallatszottak.
Bryson nem válaszolt, erejét összeszedve
még egyszer nagyot rántott az ajtón. A lakat
kicsi volt, rozsdás, és egy még erősebben
oxidálódott kis kengyelbe volt beakasztva,
amely a szokatlan erőszaknak engedve halk
reccsenéssel kiszakadt a fából. Templomokba
ritkán törnek be, pláne egy áhítattól övezett,
szent helynek számító városban, ezért a zárat
csak jelzés értékűre méretezték, arra pedig,
hogy karban is tartsák, végképp nem gondolt
senki.
Az ajtót szélesre tárva Bryson belépett a
főhajó előtti sötét előcsarnokba, és bár
tiltakozón felhorkant, Layla azonnal követte,
becsapva maga mögött az ajtót. A szűk
helyiségbe a magasan elhelyezett,
négykaréjos homlokzati mérművek poros
üvegén át beeső kevés fény csupán halvány
derengést tudott varázsolni. Áporodott,
penészes szag fogadta őket, a kinti meleg
ellenére hideg volt. Bryson gyorsan
körbenézett, és nekitámaszkodott a nyirkos
falnak – a szíve hevesen vert az erőlködéstől,
a vállából kisugárzó fájdalom és a
vérveszteség elgyöngítette. Layla már a
főhajóban járt, a fejmozgásából ítélve
kijáratot, vagy valami biztosabb búvóhelyet
keresett.
Miután lélegzésének normális ritmusa
helyreállt, Bryson visszament a bejárathoz; a
törött lakat bárki figyelmét fölkelthette, aki
csak egy kicsit is ismerte a várost, tehát vagy
meg kellett igazítani úgy, hogy épnek tűnjön,
vagy el kellett távolítani. Már éppen nyúlt a
belső, ugyancsak rozsdás karikáért, amikor
felfigyelt a zajra.
Futva közeledő lépteket hallott, és egy
kiáltást, amely se nem spanyolul, se nem
gallegóul hangzott. Tekintetét leszegve
mozdulatlanná merevedett, és észrevéve az
ajtó és a küszöb közötti keskeny fénycsíkot,
letérdepelt, hogy a fülét a réshez szorítva
jobban hallja.
A hanglejtés minden idegenségével együtt
ismerősnek tűnt.
– Niccolò, o crodevi di velu viodût! Jù par
che strade cà. Cumò o controli, tu continue a
cjalà la ’plaza’ !
Bryson felismerte, és értette is a különös
szavakat. „Azt hiszem, láttam, Niccolo! –
mondta a halványan ismerős hang. – Lejjebb
az utcán. Te figyeld a plazát!”
Egy elszigetelt, és már egy ideje kihalóban
lévő, friulianónak nevezett nyelven hangzott
el a figyelmeztetés; Bryson évekkel korábban
hallotta utoljára. Egyesek az olasz egyik ősi
dialektusának tartották, mások szerint önálló,
saját jogán létező nyelv volt. Kizárólag
Olaszország északkeleti, Szlovéniával
határos részén beszélték, és ott is csupán az
eldugott hegyi falvakban élő parasztok.
Bryson, aki számára kivételes nyelvérzéke
ugyanolyan fontos túlélési eszköznek
bizonyult, mint a legkülönbözőbb fegyverek
kezelése iránti fogékonysága, friulianóul is
megtanult. Körülbelül egy évtizede lehetett,
amikor két fiatal parasztot – híres vadászokat,
bérgyilkosokat – bérelt fel a Cividale fölötti
hegyek egyik elzárt, a külvilág számára
szinte nem is létező falvában. Miután
megkapta a Direktorátustól a feladatot, hogy
szervezze be Paolo és Niccolo Sangiovannit,
fontosnak tartotta elsajátítani a nyelvüket –
főleg azért, hogy értse, miről, beszélnek
egymás között, és ellenőrzése alatt tarthassa
őket –, és arra is volt gondja, hogy soha, egy
arcrándulással se árulja el tudását.
Igen. A Plaza do Obradoiro-i lövöldözést
túlélt Paolo kiáltott a testvérének,
Niccolónak. A két olasz kivételes
képességekkel megáldott vadász volt, és
soha, egyetlen megbízatás során sem vallott
kudarcot. Bryson tudta, hogy velük szemben
nehéz lenne egérutat nyernie, de nem is állt
szándékában a menekülés.
Layla lépteit hallva gyorsan hátrafordult. –
Keressen valamilyen kötelet vagy kábelt! –
suttogta.
– Kötelet?!
– Gyorsan! A szentély mellett biztosan talál
sekrestyét vagy raktárt, valamilyen tárolót.
Siessen!
A nő nem kérdezett többet, megfordult, és
futva indult a templom végébe.
Bryson gyors mozdulattal felállt, hangos
reccsenéssel résnyire nyitotta az ajtót, és
friulianóul nagyot kiáltott. Tisztában volt
azzal, hogy csaknem tökéletes a kiejtése, de
nem érte be vele, a hangszínt is magasabbra
vette, hogy egyezzen Niccolóéval. A
mondatok megformálására szándékosan nem
helyezett hangsúlyt: tudta, hogy a
visszhangtól eltorzított, sietve odavetett
szavak jobban megteszik hatásukat, mint a
szépen, szabályosan fogalmazott kijelentések.
– Ou! Paulo, pessèe! Lu ai, al è jù! Hé!
Gyorsan, Paolo! Megtaláltam!
A válasz egy pillanatig sem váratott magára:
– La setu? Hol?
– Ca! Li da vecje glesie… Cu le sieradure
rote! Itt! Öreg templom… Törött a lakatja!
Bryson oldalra ugrott, és a Berettát bal kézzel
markolva nekiszorította a hátát a
kapukeretnek.
A léptek pár másodpercre felgyorsultak, majd
lelassultak, végül óvatosan közeledtek. –
Niccolo?!– hallatszott Paolo hangja
közvetlenül az ajtó elől.
– Ca! – válaszolta Bryson a szája elé rántott
karral, inge szövetén át szűrve, és tompítva is
egyben a szót. – Moviti!
Néhány másodperces, bizonytalanságról
árulkodó szünet után egy kéz szélesre tárta az
ajtót. A hirtelen bevetülő fényben Bryson
tisztán látta a napbarnított arcú, inas, erős
szálú, rövidre nyírt, göndör, fekete hajú férfit.
Paolo a hirtelen elébe táruló sötétség miatt
pislogva, óvatosan, a fegyverét leeresztve
lépett beljebb.
Bryson nagy lendületet vett, és izmos teste
teljes súlyát kihasználva nekivágódott. Jobb
keze az olasz gégéjét megcélozva merev
acélkaromként csapódott előre, és hozzáérve
pontosan annyi erővel fogta marokra, hogy
harcképtelenné tegye, de meg ne ölje. Paolo
torkából a fájdalom és a döbbenet kiáltása
tört elő, de félbeszakadt a Beretta agyával
precízen kimért, halántékát érő ütéstől.
Az olasz ájultan összecsuklott, de Bryson
tudta, hogy eszméletvesztése csupán
átmeneti, komoly kár nem érte, és néhány
perc múlva ismét magánál lesz. Gyorsan
elvette tőle a fegyverét, egy Lugót, és
szakértő ujjakkal átkutatta a tehetetlenné vált
testet. Mivel ő képezte ki titkos feladatok
végrehajtására a Sangiovannikat, biztos volt
abban, hogy Paolo nem elégszik meg
egyetlen lőfegyverrel, és azt is tudta, hogy a
másikat a bal lábikráján, bő nadrágszára alá
rejtve hordja. Magához vette, és a derékszíjra
erősített tokban tartott, hosszú, recézett
pengéjű kést is.
Layla kezdetben csak döbbenten állt, tágra
nyílt szemmel nézte, mit csinál, de pár
másodperc elég volt, hogy megértse, mi
történik. Utána rögtön mozdult, és egy köteg
műanyag borítású huzalt nyújtott oda
Brysonnak. Ideálisnak nem volt ugyan
mondható, de a célnak megfelelt. Közös
erővel gyorsan megkötözték az olaszt úgy,
hogy minél hevesebben próbálja meglazítani
őket, a csomók annál feszesebbé váljanak. A
hurkokat Layla találta ki, és Bryson rögtön
elfogadta őket. Miután meggyőződött arról,
hogy a kötelék jól tart, közös erővel az északi
kereszthajó kis szentélyébe cipelték a
bérgyilkost. Ott még sötétebb volt, mint a
templom előcsarnokában, de a szemük
addigra már alkalmazkodott a
körülményekhez, és viszonylag jól láttak.
– Kemény fickó – állapította meg
szenvtelenül Layla, miután lerakták a kőre
Paolót. – Erős, feszes… mint az
összenyomott rugó.
– A testvére is ilyen. Vadászatra születtek.
Gyorsak, ruganyosak, mint a puma. Es
legalább olyan könyörtelenek is.
– Dolgozott magának?
– Régen, egy korábbi életemben – válaszolta
Bryson. – A testvérével együtt. Volt pár rövid,
kisebb munkánk, és egy nagyobb is,
Oroszországban. – Látta a kérdő pillantást, és
nem érezte szükségét, hogy visszafogja
magát. Ezen a ponton, és mindazok után,
amiket közösen átéltek, fölösleges, sőt talán
káros is lett volna. – Van egy orosz
kutatóintézet Novoszibirszk mellett,
Kolcovóban. Vektor a neve. A nyolcvanas
évek második felében az amerikai
hírszerzéshez egyre több olyan hír érkezett,
hogy nem pusztán tudományos kutatással,
hanem biológiai hadviselésben használható
anyagok előállításával is foglalkozik.
– Lépfene, himlő, pestis… – szólt közbe értő
bólintás kíséretében Layla. – Igen, voltak
ilyen pletykák.
– A nyolcvanas évek végén akadt egy
dezertőr – a szovjet biológiai hadviselési
program főnökének egyik korábbi helyettese
–, aki cáfolhatatlanul bizonyította, hogy az
oroszok biológiai első csapást terveznek a
legnagyobb amerikai városok ellen. A
műszaki felderítés nagyon kevés konkrét
adattal tudott szolgálni. Alacsony, többnyire
földszintes épületekből álló, nagyfeszültségű
szögesdróttal körülvett, fegyveresekkel őrzött
telep – ez volt minden, amit a hagyományos
amerikai felderítés, a CIA és az NSA ki
tudott deríteni. Konkrét bizonyítékok
hiányában sem az Egyesült Államok, sem
más NATO-országok kormánya nem akart
lépni. – Bryson kis szünetet tartva
megcsóválta a fejét. – A hírszerzési
bürokrácia pedig megtette a magáét, tovább
nem tudott lépni. Engem bíztak meg, hogy
csináljam meg azt, amire egyetlen
titkosszolgálat sem akart vállalkozni,
mondván, hogy túl veszélyes.
Összegyűjtöttem egy hátizsákból és saját
erejéből is élni tudó csapatot, és ők is benne
voltak. A megbízóim egész megrendelés-
listát adtak: nagy felbontású fényképeket
kértek a vírus- és baktériumszaporító
tartályokról, a légzsilipekről, a
fermentátorokról. Ja, és még valamit – Petri-
csészéket, élő mintatenyészetekkel.
– Jézusom! Ezek… – Layla a mondatot
elharapva pillanatnyi szünetet tartott. – Azt
mondta, hogy egyetlen titkosszolgálat sem
vállalkozott rá. A CIA…?
– Maradjunk ennyiben! – vágott közbe a
vállát megvonva Bryson. Van még értelme a
titkolózásnak?, kérdezte magától. – A
Sangiovanni testvéreknek jutott az a kellemes
feladat, hogy kilenc állig fel fegyverzett,
őrfeladatra speciálisan kiképzett katonát
villámgyorsan, hangtalanul ártalmatlanná
tegyenek – mondta komor mosollyal,
– És?
– Megszereztük, amit kellett.
Miközben várták, hogy Paolo magához
térjen, Layla a templom ajtajához ment, és
visszarakta a kengyelt és a lakatot úgy, hogy
épnek tűnjenek. Bryson ezalatt egyetlen
pillanatra sem vette le a tekintetét az olasz
bérgyilkosról, és az kis idő múlva ébredezni
is kezdett. Először csak a csukott szemhéja
rebbent meg, utána sóhajtott egyet, végül a
szemét is kinyitotta, és ködös tekintettel
felnézett.
– Al è pasât tant timp di quand che jerin
insieme a Novosibirsk. Régen találkoztunk,
Novoszibirszk óta nem is láttalak – szólt
hozzá Bryson. – Mindig sejtettem, hogy
nincs benned betyárbecsület. Hol a testvéred?
Paolo tekintete tágra nyílt. – Coleridge, te
szemét! – mondta, és megpróbált felülni, de
rögtön összerándult, mivel a feszes huzal a
húsába vágott. – Bastard, tu mi fasis pensà a
che vecje storie dal purcìt, lo tratin come un
siôr, a viodin di lui, i dan dut chel che a voe
di vè, e dopo lu copin.
– Ősi friuliai szólás a disznóról – magyarázta
mosolyogva Bryson. – Úgy bánnak vele,
mint a hímes tojással, mindent megadnak
neki, hogy miután jó kövérre hízott, levágják
és megegyék.
– Melyikükre értette – kérdezte Layla. –
Maga az áldozati disznó vagy ő?
Bryson nem válaszolt, Paolóhoz fordult, és
ismét friulianóra váltott: – Játsszuk azt, hogy
kérdezek valamit, és vagy igazat mondasz,
vagy megbüntetlek a hazugságodért. Hol a
testvéred?
– Sosem szeded ki belőlem!
– Remek válasz. Niccolo tehát itt van.
Majdnem megöltetek a téren. Hogy tehetted
ezt a régi főnököddel? Hol marad a hűség, a
betyárbecsület?
– No soi ancjmò freât dal dut! Még nincs
végem! – fröcsögte Paolo, és a fájdalomtól
görcsbe rándult arccal megpróbálta szét
feszíteni kötelékét.
– Nincs, és nekem sem – válaszolta
mosolyogva Bryson. – Ki bérelt fel?
Az olasz, pontosan célozva, az arcába köpött.
– Rohadj meg! – lökte ki magából üvöltve az
egyetlen angol kifejezést, amit ismert.
Bryson nyugodt mozdulattal letörölte a
köpetet. – Még egyszer kérdezem, és ha nem
adsz elfogadható – tudod, ez afféle
szakkifejezés, vallatásnál szokták használni –
választ, kénytelen leszek ezt használni –
mondta nyugodtan, és úgy emelte fel a
Berettát, hogy a hátán fekvő olasz is jól lássa.
– Megyek az ajtóhoz – szólalt meg halkan,
szenvtelenül a hátuk mögül Layla. – Netán
valaki még felfigyel a kiabálásra.
– Jó ötlet – értett egyet Bryson.
– Rajta, ölj meg] – biztatta anyanyelvén a
bérgyilkos. – Nem érdekel! Lesznek elegen,
akik megbosszuljanak. A testvérem boldogan
ontja ki a beled – tudni fogja, hogy tőlem
kapta, utolsó ajándékként.
– Eszembe sem jutott megölni – válaszolta
hűvösen Bryson. - Bátor fickó vagy; tudom,
hogy félelem nélkül szembe mersz nézni a
halállal. Egy csöppet sem rettent meg, ezért is
végzed olyan remekül a munkádat.
Az olasz tekintete gyanakvóvá vált, a
szemöldökét összevonta, és erősen
koncentrálva próbálta megfejteni a sima
szavak mögöttes jelentését. Bryson
nyugodtan nézett vissza rá, némán figyelte,
amint bokáját, csuklóit megfeszítve próbált
nem létező gyönge pontot találni kötelékén.
– Ezért inkább az egyetlen, igazán fontos
dolgot veszem el tőled: a vadászképességedet
– folytatta. – Gondoskodom arról, hogy többé
ne ejthess el se cinghialét, kedvenc hegyi
vadkanodat, se embert, akit „menthetetlenné”
minősítettek a titkos kormányhadseregeket
irányító hazudozók. – Kis szünetet tartott, és
a Berettával gondosan célba vette a
bérgyilkos térdét. – Attól, hogy szilánkokra
töröm az egyik térdkalácsodat, még nem
fogsz teljesen lesántulni – remek protéziseket
gyártanak manapság –, de hogy tudsz-e
gyorsan futni, afelől erős kétségeim vannak.
Két térd elvesztése pedig… Még az is lehet,
hogy a végén nehezen keresed meg a betevő
falatra valót.
A bérgyilkos arca hamuszürkévé vált a
burkolt, sima szavakba öltöztetett
fenyegetéstől – Rohadt áruló! – sziszegte.
– Tényleg? Azt is megmondták, kinek adtam
el magam?
Paolo nem válaszolt, a tekintete dacos volt,
de az alsó ajka enyhén remegett.
– Még egyszer kérdezem, és alaposan fontold
meg, hogy hallgatsz-e, vagy megpróbálsz
hazudni: Ki bérelt fel?
– Baszd meg!
Bryson elsütötte a Berettát. Az olasz
felüvöltött, a térdéből vér spriccelt elő –
térdkalácsa nagy része, ha nem az egész,
szilánkokra tört. Többé nem vadászhatott, se
állati, se emberi prédára. Egész testében
megvonaglott, és szitkok dühös áradatát
zúdította friulianóul Brysonra.
A templom bejárata felől reccsenés
hallatszott, majd izgatott férfihang, amit
Layla fojtott, szűkre zárt torokból feltörő
kiáltása követett. Bryson megpördült – nem
tudta, mi történt –, és az ajtó felé vetette
magát. Két vadul birkózó alakot látott a
félhomályban; az egyik Layla kellett legyen,
de hogy a másik kicsoda, azt nem tudhatta. –
Dobja el a fegyvert! – üvöltötte, Berettáját
lövésre készen maga elé kapva.
– Semmi baj! – Layla lihegéstől elakadó
hangját hallva végre megnyugodott. –
Keményen küzdött a piszok.
Niccolo volt az, Paolo testvére. Hátracsavart
kézzel, harcképtelenné válva feküdt a kövön.
A válláról lelógó huzaldarab, és a nyakán
sötétlő vörös csík jelezte, hogy a rögtönzött
garrote kis híján végzett vele. Layla
mesterien használta ki a váratlan támadás
nyújtotta előnyt; úgy kötötte meg a vékony
drótot, hogy minél erősebben rángatta a
karját Niccolo, annál mélyebben vágott a
húsába. A lába azonban szabadon volt, és bár
hátrazuhant, vadul rugdosott, megpróbált
oldalra fordulva felállni.
Bryson a mellére lépett, a levegőt kis híján
kiszorítva belőle mozdulatlanul tartotta, hogy
a nő a térde és a bokája köré tekerhesse a
drótot. Niccolo vadul üvöltött, mint egy
kipányvázott, letaglózásra váró bika, és
nagyjából ugyanazokat az átkokat szórta
rájuk, mint tizenöt méterrel távolabb, a
mellékszentélyben heverő testvére.
– Elég! – szólt rá elégedetlenül Bryson, és
ingjének egy darabját letépve és csomóba
gyűrve a szájába tömte, hogy elhallgattassa.
Layla egy tekercs erős ragasztószalagot
kapott elő – ugyanonnan szerezhette,
ahonnan a huzalt és a biztonság kedvéért
keresztül-kasul ráragasztotta a tömésre. Mire
végzett, Bryson újabb darabot hasított ki az
ingéből, és azzal nyújtotta oda neki, hogy
hallgattassa el a másik testvért is.
Miután kettesben maradtak, felrángatta a
kőről Niccolót, és magával vonszolva belökte
az egyik oldalkápolna gyóntatófülkéjébe. – A
testvéred súlyosan megsebesült – mondta,
meglengetve előtte a Berettát. – Él, mint
hallod, de többé sosem lesz képes normálisan
járni.
Niccolo a szájtömésen keresztül hörgő
hangot adva, jobbra-balra rángatta a fejét,
összekötözött lába állati indulattal csapkodta
a padlót.
– Amennyire lehet, igyekszem
megkönnyíteni a helyzetedet, öreg barátom –
folytatta zavartalanul Bryson. – Tudni
akarom, ki bérelt fel benneteket, és mindent,
amit szóban el lehet mondani – jelszavakat,
kódneveket, az akció tervét, mindent.
Mihelyt kiveszem a szádból a tömést,
azonnal kezdj el beszélni, és véletlenül se
jusson eszedbe hazudni, mert a testvéred már
sok mindenről beszélt, és ha nem ugyanazt
mondod, kénytelen leszek arra gondolni,
hogy hazudott. Akkor pedig megölöm, mert
utálom a hazugokat. Világos?
Miközben beszélt, Niccolo abbahagyta a
rugdosást, és mire befejezte, odáig jutott,
hogy rémülten tágra nyílt szemmel, lázasan
bólogatott. A fenyegetés megtette a hatását;
Bryson rátapintott a bérgyilkos egyetlen
érzékeny, igazán sebezhető pontjára.
A templom másik feléből tisztán hallotta
Paolo szájtöméstől eltompított nyögését.
– A társam vigyáz rá – mondta Niccolónak. –
Ha szólok, golyót ereszt a fejébe.
Megértetted?
Niccolo az addiginál is lázasabban
bólogatott.
– Rendben. – Bryson lehajolt, és minden
óvatosságot mellőzve, fájdalmas
gyorsasággal letépte a szájáról a ragtapaszt,
és az átnyálazódott tömést is félrehajította.
Niccolo a tüdejébe jutó levegőt mélyen
nyelve, szaggatottan zihált.
– Csak akkor hazudj, ha biztos vagy benne,
hogy a testvéred is ugyanazt találta ki! –
figyelmeztette Bryson. – Ha tévedsz, meghal,
és nyugodtan úgy veheted, hogy te lőtted
fejbe. Világos?
– Igen – nyögte Niccolo.
– Úgyhogy én a helyedben, már csak az
esélyek miatt is, szigorúan tartanám magamat
az igazsághoz. Azt se felejtsd el, hogy tudom,
hol él a családotok. Hogy van nonna Maria?
És anyátok, Alma – megvan még a kis
fogadója?
Niccolo tekintetében düh és félelem
felvillanásai váltották egymást. – Ígérem,
hogy az igazat mondom! – kiáltott fel
friulianóul.
– Örülök, hogy megértettük egymást –
válaszolta szenvtelenül Bryson.
– Nem tudjuk, ki a megbízónk! Ugyanaz
történt, mint amikor veled dolgoztunk. Mus
vagyunk, igavonó barmok! Megmondták, mit
csináljunk, és kész!
Bryson lassan, nyugodtan, már-már bölcs
töprenkedéssel csóválta meg a fejét. – Te is
tudod, barátom, hogy ez nem ilyen egyszerű
– mondta. – Ha semmit nem tudsz, a
megbízód kódnevét akkor is ismerned kell.
Egy ilyen többszemélyes feladat kiosztásánál
óhatatlanul elhangzanak egyéb nevek, más
információk. Ráadásul, ha nem is mondják
meg, miért, azt mindenképpen, hogy hogyan
csináljátok, és az is sokat elárul.
– Mondtam már, hogy fogalmam sincs róla,
ki a megbízó!
Bryson kissé megemelt hangon, gondosan
adagolt dühvel folytatta: – Csapatban
dolgoztatok, egy főnök irányítása alatt, és
eligazítást is kaptatok. Ahol több ember van,
ott valaki mindig beszél. Nagyon jól tudod,
ki bízott meg benneteket! – A templom
főhajója felé fordult, és egyből nyitotta a
száját, mintha utasítást akarna adni valakinek.
– Ne! – tiltakozott kétségbeesetten Niccolo.
– A testvéred…
– A testvérem sem tudja. Nem tudom, mit
mondottad, biztos, hogy fogalma sincs róla.
Ismered a szabályokat… Mindenki csak
annyit tud, amennyit muszáj. Felbéreltek
bennünket, és készpénzben fizettek!
– Nyelv! – mondta parancsolóan Bryson.
– Che… nyelv?
– A csapaté. Hogyan beszéltek a többiek?
– Mindenki más nyelven beszélt! – felelte
tágra nyílt szemmel Niccolo.
– A főnök!
– Oroszul! – kiáltotta elkeseredetten. –
Orosz!
– KGB? GRU?
– Honnan tudnánk?
– Ismertek arcokat! – Bryson még följebb
emelte a hangját: – Layla?!
A nő néhány pillanat alatt ott termett, és
tökéletesen átlátva, mire megy ki a játék,
szenvtelenig megkérdezte: – Használjak
hangtompítót?
– Ne! – üvöltött fel Niccolo. – Mindent
elmondok!
– Adok neki még hatvan másodpercet –
közölte Bryson. – Ha addig nem válaszol a
kérdésemre, lelőheti… Igen, a hangtompító
jó ötlet. – Laylával végezve ismét az
olaszhoz fordult: – Azért béreltek fel
benneteket, mert ismertek.
Niccolo némán bólintott.
– Azt is tudják azonban, hogy valamikor
nekem dolgoztatok, és bármennyire hiányzik
belőletek a betyárbecsület, hogy hűségről
már ne is beszéljek, elfogadható indok nélkül
nem ölnétek meg a régi munkaadótokat.
Ezért aztán kitalálták, hogy áruló vagyok,
eladtam magam. Így volt?
– Igen.
– Kinek?
– Csak annyit mondtak, hogy ügynökök
nevét árulod, és mindenki, aki valamikor
veled dolgozott, veszélyben van, ki fogják
nyírni.
– Kicsoda?
– Az ellenség… Nem tudom! Nem mondták!
– És mégis hittél nekik! – csattant Bryson
következő kérdése.
– Miért ne hittem volna?
– Csak a fix összeget fizették, vagy vérdíjat
is kitűztek rám?
– Volt vérdíj is.
– Mennyi?
– Kétmillió.
– Líra vagy dollár?
– Dollár! Kétmillió dollár.
– Hízelgő – állapította meg Bryson. – Ha
sikerül, nyugodtan visszavonulhattatok volna
a hegyeitekbe, hogy életetek végéig, csupán
kedvtelésből cinghialékra vadásszatok.
Persze, az a bolond, aki csapatnak tűz ki
vérdíjat, és megakadályozza az összehangolt
csoportmunkát. Rossz, öngyilkos módszer. A
szakállas volt a főnök?
– Igen.
– Oroszul beszélt?
– Igen.
– Tudod a nevét?
– Igazából nem. Egyszer hallottam, hogy
valaki Miljukovnak szólította… De arcról
ismerem! Olyan, mint mi, megrendelésre
dolgozik – felelte Niccolo.
– Szabadúszó?
– Azt mondják, van egy állandó
megrendelője, valaki, aki a háttérből az egész
Kremlt irányítja. Nagyon gazdag ember,
óriási cége van, és Oroszországban övé az
igazi hatalom.
– Prisnyikov.
Az olasz szeme felcsillant, jelezve, hogy
ismerős neki a név. – Lehet.
Prisnyikov. Anatolij Prisnyikov – a rejtélyes
mamutkonzorcium, a Nortek alapítója és
elnöke. Mérhetetlenül gazdag, befolyásos. És
igen, Oroszországban övé a valódi, a csillogó
trón mögött megbújó hatalom, gondolta
felgyorsult szívveréssel Bryson. Mi
késztethette arra, hogy egész osztagot
küldjön utána, meg akarja öletni?
Miért?
Az egyetlen logikus válasz az lehetett, hogy
Prisnyikov vezeti a Direktorátust, vagy
legalábbis az irányítói közé tartozik. Harry
Dunne a CIA-tól azt mondta, hogy a szovjet
GRU – megfogalmazása szerint – zsenijeinek
egy kis csoportja hozta létre és irányította is
egy darabig a Direktorátust.
„Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a
Direktorátus nem kormányzati szervezet, és
soha nem is volt? – kérdezte Dunne. – Az
egész hatalmas csalás… Ellenséges területen,
a mi területünkön végrehajtott kalózakció.”
Szerinte a hidegháború után, amikor a szovjet
titkosszolgálatok összeomlottak, a
Direktorátus irányítása mások kezébe ment
át, és az ügynökök egy részét eltávolították a
szervezetből.
Engem is előbb felültettek, aztán kidobtak,
gondolta Bryson.
És Elena? Mit jelent az eltűnése? Azt, hogy
szándékosan elválasztották tőle? Lehetséges,
hogy az történt? Az irányítók valamiért úgy
tartották helyesnek, hogy ne legyenek együtt?
Azért, mert mindketten sokat tudtak, és a
tudásukat összetéve sok olyan dologra
rájöhettek volna, amit titokban akartak tartani
előttük?
„…okunk van azt hinni, hogy felélesztették –
közölte Dunne. – A régi mesterek valamiért
fegyvert halmoznak fel… Úgy tűnik, mintha
világméretekben bizonytalanságot akarnának
előidézni… Arzenált gyűjtenek. Gyanítjuk,
hogy a Dél-Balkánon kívánnak zavart
kelteni, bár a végső céljukat máshol kell
keresni”
A végső céljukat máshol kell keresni.
Általánosságok, óvatosan körülírt, de
konkrétan ki nem mondott gondolatok,
bizonytalan utalások. A kép, amelyet
felrajzoltak neki, ködös volt, elmosódott.
Cselekedni csak konkrét tényekre
támaszkodva tudott, azokból pedig
szánalmasan kevés volt.
Tény: a Direktorátus embereiből – hogy volt
ügynökök vagy jelenlegiek, arról fogalma
sem volt – álló bérgyilkos csapat megpróbált
végezni vele.
De miért? Kalakanisz biztonságijai
betolakodónak, kémnek tarthatták anélkül is,
hogy pontosan tudták volna, kicsoda, és ez
elegendő volt számukra ahhoz, hogy
likvidálják. A Santiago de Compostela-i
osztag viszont túlságosan jól szervezett volt,
előkészítettebben cselekedett annál, semhogy
a Kalakanisz hajóján tett előző napi
látogatással meg lehetett volna magyarázni a
felbukkanását.
Tény: a Sangiovanni testvéreket azelőtt
bérelték fel, hogy a Győzhetetlen Armada
fedélzetére lépett. A Direktorátus vezetői már
korábban eldöntötték, hogy veszélyes, és
végezni kell vele. De hogyan, és miért?
Tény: a bérgyilkos csapat vezetője Anatolij
Prisnyikovnak, egy mérhetetlenül gazdag
magánembernek az alkalmazottja. Prisnyikov
tehát a Direktorátus egyik vezetője kell
legyen, csakhogy miért ártaná bele magát egy
nyilvánosságot kerülő, a hatalmat látszólag
gyakorlókat a háttérből irányító magánember
egy nem szabályos titkosszolgálat sok
veszéllyel járó irányításába?
Lehetséges volna, hogy a Direktorátus
magánvállalkozássá vált, Anatolij Prisnyikov
megszerezte és beolvasztotta a birodalmába?
Oroszország leghatalmasabb, titkoktól
övezett moguljának magánhadserege lett
belőle?
Bryson nem zárta ki a lehetőséget – milyen
alapon zárhatta volna ki –, de eszébe jutott
más is. – Azt mondtad, a csoport tagjai
különböző nyelveken beszéltek – fordult
Niccolóhoz. – Említetted a franciát.
– Igen, de…
– Semmi de! Melyikük beszélt franciául?
– A szőke.
– A szőke nő a plazán? A feltűzött hajú?
– Igen.
– Es mi az amit még tudsz róla, de titkolni
akarsz?
– Titkolni? Semmit – tiltakozott Niccolo.
– Érdekes, ugyanis a testvéred sokkal
beszédesebb volt. – A blöff elég átlátszó volt,
de Bryson határozottsága meggyőzővé tette.
– Sokkal beszédesebb. Azt akarod mondani,
hogy meglódult a fantáziája, nem létező
dolgokról mesélt?
– Nem! Nem tudom, mit mondott… Csak pár
szót hallottunk, mondattöredékeket, talán
neveket is…
– Talán neveket is?! – csapott le a tétova
kijelentésre Bryson.
– Hallottam, amikor a nő franciául beszélt
valakivel, aki a felrobbant hajón volt. A
Győzhetetlen Armadán. Az ügynök francia
volt – mesélte Niccolo azért ment oda, hogy
valamilyen fegyverüzletet kössön a göröggel.
– Üzletet?
– Hallottam, amikor mondták, hogy közvetít.
Bryson pontosan emlékezett a Kalakanisz
szalonjában látott hosszú hajú, elegánsan
öltözött franciára, Jacques Arnaud,
Franciaország leggazdagabb és
legbefolyásosabb fegyverkereskedője
megbízottjára. Mit jelenthet, hogy Arnaud, a
szélsőjobboldali francia fegyverkereskedő
valamilyen módon összefogott a
Direktorátussal, következésképp Oroszország
leggazdagabb emberével?
És ha igaz, hogy két hatalmas befolyással
rendelkező üzletember, egy orosz és egy
francia irányítja a Direktorátust, és arra
használja fel, hogy világszerte
terrorcselekményeket hajtasson végre, akkor
ennek mi a célja?
Az öreg templomban hagyták a megkötözött,
betömött szájú testvéreket, de Bryson előbb
még megkérte a felcserkiképzést is kapott
Laylát, hogy tegyen szorítókötést Paolo
szétlőtt térdére, állítsa el a vérzést.
– Mit érdekli, mi lesz valakivel, aki meg
akarta ölni? – kérdezte később, őszinte
csodálkozással a hangjában a nő.
Bryson vállat vont. – Csak a munkáját
végezte.
– Nálunk, a Moszadnál nem így mennek a
dolgok. Szigorú szabály, hogy aki az életedre
tör, azt minden körülmények között meg kell
ölnöd.
– Én más szabályokhoz igazodom.
Santiago de Compostela mellett, egy
névtelen, kis hospedajéban töltötték az
éjszakát. Miután elfoglalták a szobát, Layla
első dolga volt, hogy az egyik patikában vett
szerekkel fertőtlenítse Bryson sebét,
hegesedést gyorsító kenőcsöt tegyen rá, és
gondosan bekötözze. A mozdulatai gyorsak,
hatékonyak voltak, látszott, hogy gyakorlata
van az ilyesmiben.
Miután végzett, finoman végighúzta az ujját a
Bryson meztelen felső testén pirosló, hosszú
hegen. A sebet, amelyet Abu ejtett
Tunéziában, Bryson utolsó megbízatása
közben, egy híres sebész varrta össze, látta el
megfelelően a Direktorátus megbízásából.
Már nem lüktetett, nem is sajgott, de
keletkezésének az emléke megmaradt, és
még mindig felkavarta, valahányszor eszébe
jutott.
– Emlék egy régi baráttól – mondta komoran.
A kis ablakon túl az eső vigasztalanul
verdeste a kockaköves, réseiben itt-ott mohát
nevelő járdát.
– Kis híján meghalt.
– Gondos orvosi ellátásban volt részem.
– Sokszor megtámadták. – Layla ujja egy
kisebb, tízcentes nagyságú heghez ért,
Bryson bal bicepszén. – Ez?
– Egy másik emlékeztető.
Nepál, és a félelmetes ellenfélnek, Ang
Vunak, a Kínai Néphadsereg renegát
tisztjének az emléke mindent elsöprő erővel
tört rá Brysonra, és vele együtt a kérdés,
hogy tulajdonképpen mit is jelentett az a
tűzpárbaj. Valójában miért küldték oda, és
kinek az érdekében? Lehetséges, hogy
valóban tudatlan gyalog volt csupán egy
ellenséges, még mindig átláthatatlan
összeesküvésben?
Mennyi vér folyt el, mennyi életnek lett vége.
És miért? Tulajdonképpen mit jelent a saját
élete? Minél többet tudott meg, annál
kevesebbet értett. A szüleire gondolt, arra,
amilyennek utoljára látta őket. Valóban
lehetséges, hogy a Direktorátus végzett
velük? Ted Waller jutott az eszébe, az az
ember, akit valaha jobban csodált, mint bárkit
a világon, és heves indulat öntötte el.
Minek is nevezte magát és a testérét Niccolo,
a friuliai bérgyilkos? Igavonó barmoknak?
Megfizették, és szerszámnak használták őket,
gyalogok voltak egy bűnös játékban,
amelynek a szabályait sem ismertették velük.
Bryson úgy érezte, hogy nem sokban
különbözik az olasz testvérektől.
Mindannyian árnyékban maradó erők által
felhasznált eszközök voltak csupán. Könnyen
feláldozható parasztok egy láthatatlan
sakktáblán.
Layla felállt az ágy széléről, a kis
fürdőszobába ment, és pár pillanattal később
egy pohár vízzel jött vissza. – A
gyógyszerész antibiotikumot is adott –
mondta. – Megígértem neki, hogy reggel
viszem a receptet, úgyhogy sikerült annyit
szereznem, amennyivel túljut a nehezén. –
Átvéve tőle néhány kapszulát és a vizet,
Bryson gyanakvó énje rögtön riadót fújt, és
azt kérdezte: Milyen gyógyszer lehet? Pár
másodperc múlva egy racionálisabb belső
hang válaszolt rá: Az elmúlt huszonnégy
órában rengeteg alkalma volt rá, hogy
könnyedén megöljön. Nemcsak, hogy nem
tette, az életét is kockáztatta érted! Bekapta a
gyógyszert, és néhány korty vízzel lenyelte.
– Messze járnak a gondolatai – állapította
meg a kötszert, gyógyszert elpakolva a nő. –
Nagyon messze. Valami, nyugtalanítóra
gondol.
Bryson felnézett, és anélkül, hogy bármit
mondott volna, lassan bólintott. Hosszú évek,
Elena távozása óta nem esett meg vele, hogy
egy szép nővel aludt egy szobában, még úgy
sem, hogy külön feküdjenek, a nő az ágyban,
ő a kereveten. Időről időre adódott ugyan rá
lehetőség, de kitartott a szerzetesi életmód
mellett, mintha csak büntetni akarta volna
magát valamilyen bűnért, ami miatt Elena
elhagyta.
Mit követett el?
Közös életükből mennyi volt a csalás, a Ted
Waller által színpadra állított keserű
komédia?
Eszébe jutott az egyetlen komoly dolog,
amelyben hazudott neki. Hazudott, hogy
megvédje: Eltitkolt előle valamit. „Ha nem
látunk a tekintet mögé, könnyedén elhisszük
a hazugságot”, idézte Waller elég gyakran
Blake-et.
Bryson nem akarta, hogy Elena a tekintete
mögé lásson, megtudja, mit tett érte.
Most pedig, hosszú évekkel később, emlékei
között kutatva megpróbálta felidézni annak
az eltitkolt bukaresti estének minden
mozzanatát, és rájönni, hogy valóban az
történt-e, amit hitt, valóban az volt-e az
igazság.
A fekete műveletek szakembereinek
árnyékvilága minden paranoiájával, és a róla
szóló történetek bombasztikusságával együtt
meglehetősen szűk közösség, amelyben
gyorsan száll a szó. Bryson több megbízható
kapcsolatától is azt hallotta, hogy egy csapat
volt securitatésból összeállt „söprögető”
komoly pénzt ajánl minden olyan
információért, amely dr. Andrei Petrescu
matematikus és kriptológus, a Ceauşescu-
kormányzat által alkalmazott kód, és vele a
világforradalom árulója nyomára vezeti. A
hírhedt titkosszolgálat korábbi munkatársai
fortyogó dühvel gondoltak az államcsínyre,
amely elsöpörte a kormányukat, és a hatalom
sáncain kívülre vetette őket. Nem bocsátottak
meg az árulóknak, nem is felejtették el őket,
és szent fogadalmat tettek, hogy bármennyi
időbe, pénzbe kerül, megtalálják és
megbüntetik valamennyit. A listájukon
meglehetősen sokan szerepeltek, köztük
Petrescu is.
Egy közvetítőn keresztül Bryson
megszervezett magának egy találkozót a
söprögetők vezetőjével, a Securitate egykori
második emberével. Bár nem fedte fel,
kicsoda, a secust sikerült meggyőzni arról,
hogy hasznos lesz találkozni vele, mivel
olyan információval rendelkezik, amely
nagyon fontos a söprögetőknek. Úgy
állapodtak meg, hogy mindketten egyedül,
kísérők nélkül érkeznek a találkozóra.
Bryson számára ez személyes ügy volt, a
Direktorátus nem tudott róla. Ilyen jellegű
egyéni kezdeményezéseknek nem volt
helyük, túlságosan sok kockázattal jártak,
Bryson mégsem mondhatott le róla: ahhoz túl
fontos volt Elenának, következésképp neki is.
Szólt tehát a központnak, hogy éppen
folyamatban lévő madridi munkája után,
mivel már régen esedékes lenne egy kis
pihenés, rövid szabadságot vesz ki, és eltölt
egy hosszú hétvégéi Barcelonában, Az
engedélyt természetesen azonnal megadták.
Igen, amit csinált, élesen ellentmondott a
Direktorátusnál érvényes szabályoknak, de
nem volt más választása. Meg kellett fennie.
A repülőjegyét készpénzért, kitalált, a
Direktorátus adatbankjában nem szereplő
néven vásárolta meg.
Elenának sem árulta el, mit akar, mert tudta,
az asszony semmi szín alatt sem egyezne
bele, hogy találkozzon az apjára vadászó
gyilkosok vezetőjével. Nemcsak azért, mert
túlságosan veszélyesnek tartja, hanem azért
is, mert – és ezt több alkalommal
egyértelműen leszögezte –
elfogadhatatlannak tartotta, hogy a férje
bármilyen magánakciót kezdeményezzen a
szülei érdekében – elborzadt attól a
gondolattól, hogy a szüleit és a férjét is
elveszítheti, rettegett, nehogy darázsfészekbe
nyúljanak, tovább szítsák a Securitate
bosszúvágyát. Ameddig lehetett, Bryson
tiszteletben is tartotta Elena akaratát, de ezt a
lehetőséget nem hagyhatta ki.
Egy sötét pincebárban találkozott a volt
Securitate-főnökkel. Ígéretéhez híven
egyedül érkezett, de nem előkészületek
nélkül. Behajtott néhány szívesség
formájában esedékes tartozást, kifizetett
bizonyos összeget.
– Állítólag információi vannak Petrescuékról
– kezdte Radu Dragan vezérőrnagy, miután
beült hozzá a halványan megvilágított
bokszba.
Semmit nem tudott Brysonról, ő viszont,
informátorain keresztül, meglehetősen sokat
róla. Elenától hallotta először a nevét, amikor
a lány menekülésük közben ráijesztett a
teherautó rakománya iránt érdeklődő
rendőrre. Mint később kiderült, azért ismerte,
és tudta a telefonszámát is, mert Dragan volt
az, aki rávette az apját, hogy időnként
dolgozzon a kormánynak, a Securitaténak.
Andrei Petrescu árulását a tábornok ezért
személyes sértésnek is tekintette.
– Természetesen – felelte Bryson –, de előbb
állapodjunk meg a feltételekben.
Dragan – a hatvanas éveiben járó sovány,
sápadt arcú férfi – enyhén felvonta a
szemöldökét. – A feltételekről is hajlandó
vagyok tárgyalni, mihelyt megtudom, hogy
tulajdonképpen mit akar mondani.
– Tökéletesen érthető – mondta mosolyogva
Bryson. – Az információ, amit átadok,
nagyon egyszerű és érthető. – Egy papírt
csúsztatott át az asztalon, és Dragan
arckifejezése, miután beleolvasott, zavarttá,
értetlenné vált.
– Mi ez? Ez a lista…
– Népes családjának tagjait tartalmazza,
mindenkit, aki vér szerint vagy házasság
révén hozzátartozik, természetesen címmel és
telefonszámmal együtt – fejezte be a
mondatot Bryson. – Mivel mindent megtett
azért, hogy megvédjen mindenkit, aki közel
áll magához, nyilván felfogja, milyen erő áll
mögöttem, ha képes voltam összeállítani ezt a
listát. Azzal is tisztában kell lennie, hogy ha
mindegyiküket egyetlen varázsütésre
elrejtené, akkor is megtalálnánk őket a
kollégáimmal.
– Nu te mai piş a impráş tiat! Ne próbáljon
fenyegetni! – mordult fel Dragan. – Ki az
ördög maga? Hogy merészel így beszélni
velem?!
– Csupán annyit akarok elérni, hogy minden
söprögetőjét azonnal rendelje vissza.
– Azt hiszi, azért, mert valamelyik
emberemtől megvett néhány információt, már
fenyegetőzhet?
– Maga is nagyon jól tudja – felelte
nyugodtan Bryson –, hogy ezekhez az
adatokhoz egyetlen embere sem férhet hozzá;
még a legmegbízhatóbb munkatársai is csak
néhány nevet ismernek, de egyetlen pontos
címet sem. Higgye el, az értesüléseim sokkal
megbízhatóbb forrásokból származnak! Ha
kiderítené, kik azok, amit erősen kétlek, és
végezne velük, az sem számítana. Most pedig
jól figyeljen rám! Ha maga, bármelyik
beosztottja, vagy kapcsolata miatt
Petreseuéknak akár csak egy hajuk szála is
meggörbül, a munkatársaim minden
családtagját megkínozzák, és miután eleget
szenvedtek, végeznek velük.
– Takarodjon! Tűnjön el innen! Nem
érdekelnek a fenyegetései! – felelte dühös
indulattal a tábornok.
– Lehetőséget adok rá, hogy azonnal
visszahívja a söprögetőket – közölte Bryson,
és közben az órájára nézett. – Pontosan hét
perce van rá, hogy kiadja a parancsot.
– Ellenkező esetben?
– Ellenkező esetben valaki, aki fontos
magának, meghal.
Dragan nevetve teletöltötte félig üres
söröspoharát. – Csak az idejét vesztegeti. Az
embereim itt vannak, figyelnek, és ha jelzek,
azonnal végeznek magával, arra sem marad
ideje, hogy telefonáljon.
– Maga vesztegeti fölöslegesen az idejét.
Éppen a maga érdeke, hogy telefonáljak.
Tudja, a társam a Calea Victoriei egyik
lakásában van éppen, és egy pisztolyt szegez
Dumitra halántékához.
Dragan egyébként is sápadt arca a név
hallatán még fehérebbé vált.
– Igen, a szeretőjéhez, aki a Calea 13
Septembrién, a Sexy Clubban vetkőzik. Nem
az egyetlen szeretője, de már évek óta tartja,
úgyhogy valamit csak érezhet iránti. A társam
azt várja, hogy felhívjam a mobilján. Ha
hat… – Bryson az órájára nézett – …nem, ha
öt percen belül nem telefonálok neki, golyót
ereszt a lány fejébe. Csak azt tudom
tanácsolni, reménykedjen, hogy működik a
készülékem, és az övé is!
Dragan gúnyosan biggyesztette a száját, de a
tekintete nyugtalan volt.
– Megmentheti az életét, ha azonnal
visszavonja a Petrescuék kivégzésére adott
parancsot. Ha nem teszi, a lány a maga
hibájából meghal. Tessék! Ha nincs magánál
mobil, használja nyugodtan az enyémet. Csak
vigyázzon, nehogy lemerítse az akkut – kár
lenne, ha nem tudnám felhívni a barátomat.
Dragan közömbösséget tettetve hosszút
kortyolt a söréből, és nem szólt.
Egy perccel a megszabott határidő előtt
Bryson felhívta a Calea Victorieien lévő
lakást.
– Nem – szólt bele a készülékbe. – Dragan
nem hajlandó visszavonni a parancsot,
úgyhogy, sajnos, azt kell mondanom, csináld,
előbb azért add oda a kagylót Dumitrának,
hátha neki sikerül jobb belátásra bírnia
kőszívű szeretőiét! – Bryson megvárta, amíg
a vonal másik végéről meghallotta a nő
kétségbeesett hangját, aztán átadta a
készüléket a tábornoknak.
Dragan kurta köszönése után Bryson az
asztal másik felén is tisztán hallotta a nő
kétségbeesett könyörgését. A tábornok meg-
megrezdülő arccal, némán hallgatta, de
nyilvánvaló volt, hogy megismerte a hangját,
és tudja, hogy ami történik, nem csalás.
– Az idő letelt! – mondta még egyszer az
órájára pillantva Bryson.
Dragan a fejét rázta. – Megvette a szukát –
mondta. – Nem tudom, mennyit kapott, hogy
eljátssza ezt a kis komédiát, de biztosan
sokat.
Bryson a készüléktől egy méterre is tisztán
hallotta a dörrenést, és utána az elkínzott
sikolyt. Az elsőt egy második lövés követte,
de azután már nem volt sikoly.
– Ennyire jó színésznő? – kérdezte,
miközben felállt, és kivette Dragan kézéből a
telefont – A makacssága és hitetlensége
megölte a nőjét. Az emberei majd
megerősítik, vagy maga is megbizonyosodhat
róla, ha odamegy, és képes elviselni a
látványt. – Rosszul lett, elborzadt attól, amire
rákényszerült, de tudta, más módja nincs
annak, hogy bebizonyítsa, komolyan beszél.
– Negyvenhat név szerepel a listán, és
mindennap meghal egy ember, amíg ki nem
pusztul az egész család. Csak úgy
akadályozhatja meg, hogy visszavonja a
Petrescuékra vonatkozó parancsot. Még
egyszer figyelmeztetem, ha bármi történik
velük, ha csak a hajuk szála is meggörbül, a
családját azonnal, en masse kiirtjuk.
Megfordult, elhagyta a bárt, és soha többé
nem találkozott Dragannal.
Egy órán belül mindenki, akire tartozott,
megkapta az értesítést, hogy Petrescuékhoz
egy ujjal sem szabad érni.
Bryson sem Elenának, sem Ted Wallernek
nem tett említést a történtekről. Amikor
néhány nappal később hazatért, Elena
megkérdezte, milyen volt a barcelonai út, bár
egészen addig, anélkül, hogy különösebben
megbeszélték volna, tiszteletben tartották az
életük és munkájuk közti határvonalat, és
nem tettek föl fölösleges kérdéseket. Az
asszony ezúttal többet is kérdezett, és közben
éberen figyelte az arcát, ő pedig könnyedén,
nagy meggyőző erővel hazudott. Féltékeny
volt? Arra gondolt talán, hogy szeretőt tart a
Las Ramblasban? Bryson akkor tapasztalt
nála először féltékenységre utaló jelet, és
ettől még jobban szerette volna elmondani
neki az igazat.
De vajon ő maga ismerte-e az igazságot?
– Szinte semmit nem tudok magáról –
mondta az ágyról a kerevetre áttelepedve. –
Leszámítva azt, hogy az elmúlt tizenkét
órában többször is megmentette az életemet.
– Pihennie kell – felelte a nő. Szürke
tréningalsót és bő, túlméretezett férfipólót
viselt, amely inkább kihangsúlyozta, mintsem
elrejtette telt, ruganyosan domborodó mellét.
Nem kellett pakolnia, nem volt semmilyen
sürgős teendője, amellyel elfoglalhatta volna
magát, úgyhogy leült az ágy szélére, és
hosszú, formás lábát keresztbe vetve,
szorosan karba fonta a kezét. – Majd reggel
beszélgetünk.
A válaszból Bryson azonnal rájött, hogy el
akarja kerülni a választ, ezért kitartott:
– A Moszadnak dolgozik, de a Bekaa-
völgyből való, és arab akcentussal beszél.
Izraeli? Libanoni?
Layla maga elé nézve, halkan válaszolt: –
Egyik sem, és mindkettő. Apám izraeli volt,
anyám libanoni.
– Az apja meghalt.
Layla bólintott. – Atléta volt, remek atléta.
Palesztin terroristák gyilkolták meg a
müncheni olimpiai játékokon.
– Ezerkilencszázhetvenkettőben. Még
egészen kicsi lehetett.
– Alig több mint kétéves – mondta
változatlanul lesütött szemmel, enyhén
kipirult arccal Layla.
– Tulajdonképpen nem is ismerte.
A nő végre fölnézett, a tekintete lángolt. –
Anyám életben tartotta az emlékét.
Állandóan mesélt róla, elővette a fényképeit.
– Nyilván úgy nőtt fel, hogy gyűlölnie kell a
palesztinokat.
– Nem. A palesztinok rendes emberek.
Elűzték őket az otthonaikból, földönfutók
lettek. Én azokat a fanatikusokat gyűlölöm,
akik természetesnek tartják, hogy hangzatos
eszmék nevében ártatlanokat gyilkoljanak.
Gyűlölöm őket, tartozzanak akár a Fekete
Szeptemberhez, akár a Vörös Hadsereg
Frakcióhoz, legyenek izraeliek vagy arabok.
Ellene vagyok minden harcias, szemellenzős
szélsőségnek. Alig nőttem ki a
tinédzserkorból, amikor feleségül mentem
egy izraeli katonatársamhoz – mesélte Layla.
– Jaronnal olyan szerelmesek voltunk
egymásba, amilyen szerelmesek csak a
nagyon fiatalok tudnak lenni. Amikor
megölték Libanonban, akkor határoztam el,
hogy a Moszadnak dolgozom, és harcolok a
fanatikusok ellen,
– Ezek szerint a Moszadot nem tartja
fanatikusok gyülekezetének?
– Fanatikusok is akadnak közöttük, de nem
mindegyik az. Mivel hivatalosan nem
tartozom hozzájuk, ha úgy tetszik,
szabadúszó vagyok, megválogathatom,
melyik megbízást vállalom el, és melyiket
nem. Így legalább biztos lehetek abban, hogy
amit csinálok, azt szolgálja, amiben hiszek.
Sok megbízást visszautasítok.
– Nagyra tarthatják, ha ekkora szabadságot
élvez – jegyezte meg Bryson.
Layla egészen enyhén, szerényen bólintott. –
Ismerik a képességeimet és a kapcsolataimat.
Az is lehet, hogy egyedül én vagyok olyan
bolond, aki elvállal bizonyos feladatokat.
– Miért fogadta el a Győzhetetlen Armadára
vonatkozó megbízást?
– Miért? – kérdezett vissza az állát felvetve,
kissé meglepetten a nő. – Azért, mert ott
vásárolták a fanatikusok a fegyvereiket,
amelyek nélkül nem tudnának ártatlanokat
ölni. A Moszad biztos információt kapott
arról, hogy a Dzsihád Nemzeti Front is
Kalakanisz vályújához jár megtölteni a
bendőjét. Két hónapba telt, amíg be tudtam
épülni.
– És ha nem jövök közbe, még mindig ott
lenne – mondta Bryson.
– És maga? Azt mondta, CIA-s, de ugye nem
az?
– Ezt miből gondolja?
– Abból, hogy valami bűzlik – felelte
mosolyogva, mutatóujja hegyével az
orrcimpáját megérintve Layla.
– Körülöttem?
– Tulajdonképpen nem. Az ellenségei, az
üldözői körül. A kivégzőosztagok… nem
illeszkednek a sémához. Vagy szabadúszó,
mint én, vagy egy másik ügynökséghez
tartozik. De nem a CIA-hoz.
– Tényleg nem a CIA-hoz – ismerte be
Bryson. – De dolgozom nekik.
– Szabadúszóként?
– Bizonyos értelemben.
– És régen kezdte – Layla hangjában nyoma
sem volt kérdésnek. – A sebhelyei legalábbis
arról árulkodnak.
– Igen. Régen vagyok a szakmában.
Abbahagyatták velem, aztán elővettek egy
utolsó megbízás erejéig.
– Ami…
Bryson egy pillanatra elbizonytalanodott,
nem tudta, mennyit áruljon el. – Elhárítási
művelet, bizonyos értelemben.
– Bizonyos értelemben… ha úgy vesszük…
Ha nem akar elárulni semmit, nekem úgy is
jó! – A nő hangja feszes volt, és orrlyuka
enyhén kitágult, miközben beszélt. – Reggel
felszállunk egy-egy gépre, elhagyjuk
Spanyolországot, és soha többé nem
találkozunk. Otthon elvégezzük a szükséges
papírmunkát, beszámolunk a
találkozásunkról, elmondunk mindent, amit
megtudtunk egymásról, és azzal vége. Akikre
tartozik, egy darabig vizsgálódni fognak,
aztán abbahagyják. A Moszad CIA-ról
vezetett nyilvántartása is gyarapszik egy
dossziéval, és vica versa – két apró,
jelentéktelen csöpp az óceánban.
– Igazán hálás vagyok mindazért…
– Ne! – vágott határozottan Bryson szavába
Layla. – Nincs szükségem a hálájára, és félre
is értett. Egyáltalán nem ismer. Megvannak a
saját – ha úgy tetszik, önző – indokaim.
Mindketten fegyvereladások után
nyomozunk, különböző helyeken, különböző
végpontokkal. A nyomok azonban
keresztezik egymást, egybemosódnak. Nem
tudom, kik vadásznak magára, kik akarják
megölni, de az biztos, hogy érdemes
odafigyelni rájuk. Erősebbek, és információik
is jobbak annál, hogy ne így legyen. Nagyon
valószínű, hogy egy egész kormányzat áll
mögöttük.
Bryson nem válaszolt, de bólintott – az
érvelés logikája kikezdhetetlenebb volt annál,
semhogy ne ismerje el.
– Őszinte leszek – folytatta Layla. – A
templom akusztikája olyan volt, hogy
akarnom sem kellett, anélkül is tisztán
hallottam, amit az olasszal beszélt. Ha csőbe
akarnám húzni, egy szóval sem említeném,
viszont tény.
Bryson újból meghajtotta a fejét – ez is igaz
volt. – De nem tud friulianóul. Vagy igen?
– Nem, de a neveket meghallottam. Anatolij
Prisnyikovot említette, azt az embert, akit a
mi köreinkben mindenki ismer. És Jacques
Arnaud-t – róla talán kevesebben hallottak
róla, de én igen, mivel Izrael ellenségeinek
egyik fegyvergyártója. Ha nincs elég tűz a
Közel-Keleten, gyújt egypárat, hogy óriási
pénzeket kereshessen. Tudom, kicsoda,
gyűlölöm, és talán el is tudok jutni hozzá.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Bryson.
– Nem tudom, milyen nyomon, merre akar
továbbmenni, de azt igen, hogy Arnaud egyik
embere a hajón volt, azért, hogy fegyvert
adjon el Kalakanisznak.
– A hosszú hajú? Kétsoros öltönyben?
– Igen. Jean-Marc Bertrand néven ismert, és
gyakran megfordul Chantillyban.
– Chantillyban?
– Arnaud vidéki kastélya, rendszeresen ott
fogadja, és vendégeli meg pazarul a
vendégeit. – Layla felállt, kis időre bement a
fürdőszobába, és nedves arcát törülközővel
lapogatva tért vissza. Smink nélkül még
szebbek, még különlegesebbek voltak a
vonásai – az orra erős, mégis kecses, az ajka
telt, hatalmas, csillogó barna szeme pedig
egyszerre meghitt melegséget, intelligenciát
sugárzó, és vidám.
– Ismeri Jacques Arnaud-t? – kérdezte
Bryson.
– Elég jól. A Moszad már hosszabb ideje
szemmel tartja, és több partiján is részt
vettem Chantillyban.
– Mint kicsoda?
Layla ágyazni kezdett. – Mint a párizsi izraeli
követség kereskedelmi attaséja, akivel nem
haszontalan jóban lenni. Arnaud nem
diszkriminál – ugyanolyan készséggel ad el
fegyvereket Izraelnek, mint az
ellenségeinknek.
– Mit gondol, be tud juttatni hozzá?
A nő lassan, csodálkozó szemmel
megfordult, és megcsóválta a fejét. – Nem
tartom jó ötletnek.
– Miért nem?
– Azért, mert attól még nagyobb veszélybe
kerülne a saját munkám.
– De hát épp az előbb mondta, hogy azonos
nyomon haladunk.
– Nem. Azt mondtam, hogy az útjaink több
ponton találkoznak, ami egészen más.
– És az az út, amin maga megy, nem Jacques
Arnaud-hoz vezet? – kérdezte Bryson.
– Lehetséges, hogy hozzá, de az is, hogy
nem.
– Egyik esetben sem haszontalan, ha
ellátogat Chantillyba.
– Természetesen magával, ugye? – kérdezte
évődve Layla.
– Igen, arra gondoltam. Ha már van
kapcsolata Arnaud-hoz és köréhez, segíthet,
hogy én is bejussak a társaságba.
– Jobban szeretek egyedül dolgozni.
– Egy gyönyörű nő, társasági eseményen…
Nem lenne tökéletesen magától értetődő, ha
kísérettel érkezne?
– Maga most bókol – mondta újból elpirulva
a lány.
– Csak azért, hogy elérjem, amit akarok –
válaszolta szárazon Bryson.
– Mindent a cél érdekében, ugye?
– Valahogy úgy.
Layla elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy
megkapom az engedélyt Tel-Avivtól.
– Akkor ne kérje!
– Köthetünk éppen átmeneti szövetséget –
folytatta kissé elbizonytalanodva a lány –,
amit bármikor felmondhatok…
– Ha bejuttat a kastélyba, és úgy gondolja,
akár már az ajtóban magamra hagyhat. Egy
dolgot azért áruljon el: pontosan miért érdekli
a Moszadot Arnaud? – kérdezte Bryson.
Mielőtt válaszolt, Layla olyan meglepett
pillantást vetett rá, mintha olyasmi után
érdeklődött volna, amit mindenki tud. –
Azért, mert az utóbbi egy-másfél évben
Arnaud a terroristák legnagyobb
fegyverszállítója lett világszerte. Ezért
csodálkozom azon, hogy az az amerikai,
akivel találkoznia kellett – hogy is hívták,
Jenrette? –, Arnaud emberének, Jean-Marc
Bertrand-nak a társaságában érkezett a
hajóra. Azt hittem, hogy terroristáknak
vásárol, és nem értettem, miért akar éppen
magával találkozni. Az este jó részében azon
törtem a fejem, kicsoda maga, és igazából
mivel foglalkozik.
Bryson elhallgatott, az agya azonban lázasan
dolgozott. Jenrette, a Direktorátus ügynöke,
akit Vance Gifford néven ismert, Jacques
Arnaud embere társaságában jelent meg a
hajón. Arnaud fegyvert árul terroristáknak, a
Direktorátus pedig fegyvert akar venni. Nem
adódik-e logikusan mindebből, hogy a
Direktorátus, a háttérben meghúzódva,
terroristákat támogat?
– Létfontosságú a számomra, hogy bejussak
Arnaud-hoz – mondta halkan.
– Ha sikerül is, könnyen lehet, hogy
egyikünk sem ér vele semmit – felelte lassú
fejcsóválással Layla. – És ez a kisebbik gond.
Veszélyes emberekről van szó, olyanokról,
akik semmitől sem riadnak vissza.
– Vállalom a kockázatot – jelentette ki
Bryson. – Meggondolnám, ha volna más
lehetőségem, de nincs.
A profi gyilkosokat a kiáltások vezették
nyomra. Takarítással bízták meg őket, amihez
hozzátartozott, hogy alaposan át kellett
fésülniük a Plaza do Obradoiróról leágazó kis
macskaköves utcákat. Miután
bebizonyosodott, hogy célpontjuknak nyoma
veszett, sikerült eltűnnie, következő feladatuk
az volt, hogy összeszedjék a csoport tagjait.
A halottakat gépkocsiba tették és bevitték egy
helyi hullaházba, ahol kellő díjazás ellenében
hamis papírokat állítottak ki róluk, és
elintézték, hogy gyorsan jeltelen sírba
kerüljenek. Az elesettek hozzátartozói
tisztességes kárpótlásra számíthattak, és
okosabbak voltak annál, semhogy fölösleges
kérdéseket tegyenek fel.
Miután a sebesülteket és holtakat
összeszámolták, kiderült, hogy két ember
hiányzik: az Északnyugat-Olaszország egyik
eldugott sarkából jött, friulianóul beszélő
testvérpár. Az utcák újabb gyors átfésülése
nem hozott eredményt, és a testvérek a
sürgető rádióhívásokra sem válaszoltak.
Nyilván meghaltak, de ezt nem lehetett
biztosan tudni, a szabályok pedig előírták,
hogy a sebesülteket vagy ki kell menteni,
vagy végleg meg kell szabadulni tőlük. Hogy
melyik módon, mindegy, de a testvérek nevét
teljes bizonyossággal ki kellett húzni a
listából.
Egy kis utcában hallatszó tompa kiáltások
vezették el végül a csoportot a bezárt
templomhoz. A testvéreket megkötözve,
betömött szájjal találták, de az egyiknek
szerencsére meglazult a kötése, és ha
gyöngén is, de képes volt kiabálni.
– Jézusom! Mi tartott ilyen sokáig? –
kérdezte az első testvér lihegve spanyolul,
miután kivették a szájából a kötést. – Akár
meg is dögölhettünk volna. Paolo sok vért
veszített.
– Semmiképpen sem engedtük volna –
mondta a csapat egyik tagja, és
félautomatájából két golyót eresztett az olasz
fejébe. – Csak hogy ne legyen semmi
kockázat.
Mire megtalálták, a magzati pózban
görnyedő, sápadt, egész testében remegő,
nagy vértócsától körülvett második testvér
már pontosan tudta, mire számítson. Paolo
tágra nyílt, rezzenéstelen szemmel, egyetlen
hang nélkül fogadta a két lövést.
Tizedik fejezet
Chantilly, Franciaország
A tizenhetedik században épült fenséges
Château de Saint-Meurice, amelynek
szépségét csak tovább fokozta a művészi
díszkivilágítás, mindössze harmincöt
kilométerre volt Párizstól. A kastély körüli
csodálatos park szintén rafinált megvilágítást
kapott, úgy nézett ki, mint egy fantáziadús
művész által megtervezeti színházi díszlet.
Így is kellett ennek lennie, mivel a Château
de Saint-Meurice valóban színpad volt, ahol
a gazdagok és a hatalmasok léptek fel, a
minél nagyobb hatás érdekében pontosan
megtervezve belépőjüket és távozásukat, és a
kettő között elhangzó, beszélgetésnek
álcázott, gondosan kitervelt szövegüket,
Ebben a különös színházban mindenki
egyszerre volt néző és szereplő. Egymásnak
játszottak, és mindannyian pontosan tudták a
művészi díszletek között eljátszandó
szerepüket.
Bár erre az estélyre az európai kereskedelmi
minisztereknek a G7 csúcstalálkozójával
párhuzamosan megrendezett értekezlete
szolgáltatta az ürügyet, a szereplők nagyjából
ugyanazok voltak, mint egyéb, a Château de
Saint-Meurice-ben rendezett előadásokon.
Párizs nevesei és szépei, tout le beau monde,
kivétel nélkül megjelentek kíséretükkel, ott
volt mindenki, aki számított. Legelegánsabb
szmokingjukat, nagyestélyijüket vették fel, a
nőkön normális körülmények között
bankszéfben őrzött ékszerek tömege
szikrázott, és egyenruhás sofőr vezette Rolls-
Royce-okból, luxus Mercedesekből szálltak
ki. Comte-ok és comtesse-ek, baro-nok és
baronesse-ek, vicomte-ok és vicomtesse-ek, a
pénzvilág királyai és főhercegei, a média és a
színház világának előkelőségei. A Quay
d’Orsay legfontosabb irodáiból érkeztek,
ritka, exkluzív körhöz tartoztak, amelyben az
előkelő származás és a mérhetetlenül sok
pénz találkozik, és keveredik egymással.
A felvonóhídtól a kastély főbejáratáig vezető,
lobogó fáklyák százaitól megvilágított úton
egymást követték a nemes arcélű, ezüstös
hajú, délceg arisztokraták, de szép számmal
akadtak jelentéktelennek tűnő, köpcös,
kopaszodó férfiak is, akiknek külseje éles
kontrasztot alkotott óriási hatalmukkal és
befolyásukkal. Néhányan legfeltűnőbb
díszüket, hosszú combú, gyönyörű
szeretőjüket hordták a karjukon, hogy
megmutassák országnak-világnak.
Bryson Le Cor de Chasse-szmokingot, Layla
pedig igen figyelemre méltó, vállpánt nélküli,
Dior-nál vett fekete estélyit viselt. Egyetlen
feszes gyöngysor volt csak a nyakán,
amelynek szolid eleganciája rafináltan
kihangsúlyozta kivételes szépségét,
Brysonnak előző életében többször volt
alkalma ugyanazt a szerepet játszani, mint
ezen az estén. Mindig inkább megfigyelőnek,
mint résztvevőnek érezte magát, bár
tökéletesen beleillett a társaságba. A póz, a
viselkedésforma magától értetődő
természetességgel jött anélkül, hogy az
odatartozás érzése egyszer is megérintette
volna.
Layla viszont szemmel láthatóan elemében
érezte magát. Mesterien alkalmazott szerény
sminkkel – egy kis szemfesték, egy kis
ajakfény – emelte természetes szépségét,
bőre meleg fényét, nagy barna szeme
csillogását. Dús gesztenyebarna haját
feltűzte, egy-két tincset hagyott csak
szándékosan szabadon, hogy fölkeltse a
figyelmet hattyúnyakára. A merész, de ízléses
dekoltázs ellenállhatatlanul ráirányította a
figyelmet gyönyörű mellére. Aki meglátta,
ugyanúgy nézhette izraelinek is, mint
arabnak, és bármelyik mellett döntött is –
anélkül, hogy tudta volna –, helyesen
találgatott. Bájosan mosolygott, könnyedén,
felszabadultan nevetett, tekintete egyszerre
volt hívogató és távolságtartó.
Sokan üdvözölték, mint régi jó ismerőst, a
tel-avivi kereskedelmi minisztérium nem
egészen tisztázott munkakörű, de igen fontos
kapcsolatokkal rendelkező diplomatáját,
akivel előnyös jóban lenni. Laylának sikerült
elérnie, hogy tudják is, kicsoda, meg nem is,
ami ideális állapot egy titkos ügynök
számára. Aznap, még valamikor a délelőtt
folyamán felhívta egyik, a Quay d’Orsayn
dolgozó ismerősét, akit szoros szálak fűztek a
Château de Saint-Meurice urához, és
rendszeres vendége volt Arnaud estélyeinek.
Az ismerős boldogan értesült arról, hogy
néhány napig Párizsban lesz, elszörnyedt
azon, hogy nem hívták meg az estélyre, ami
csakis valamilyen fatális félreértés
következménye lehetett; és a lelkére kötötte,
hogy feltétlenül menjen el, mert Monsieur
Arnaud végtelenül szomorú lesz, nagyon
megbántódik, ha nem lesz ott. Természetesen
a partnerét is hozza, mondta, mivel tudta,
hogy a gyönyörű Layla ritkán van kísérő
nélkül.
Bryson előző este sokáig beszélgetett vele,
együtt dolgozták ki az Arnaud kastélyában
teendő látogatás stratégiáját. A Győzhetetlen
Armada pusztulása után a kaland rendkívül
veszélyesnek ígérkezett. Nem tartották
valószínűnek, hogy maradtak volna túlélők,
akik felismerhetik őket, ám azt igen, hogy
olyan hatalmas, nagy befolyással bíró
emberek, mint Kalakanisz és a vendégei,
köztük más hatalmasok megbízottai nem
vesznek oda egy lángoló pokolban anélkül,
hogy nagyvállalati tanácstermekben, belső
irodákban világszerte ne szólalnának meg
riasztócsengők. Biztosra vették, hogy
mindenki, aki aljas, ám rendkívül
jövedelmező üzlettel foglalkozik,
megsokszorozta a biztonsága érdekében tett
intézkedéseket. Jacques Arnaud elveszítette
egyik beosztottját, és nyilvánvalónak tűnt,
hogy komolyan aggódik saját testi épségéért,
mert arra gondol, hogy Kalakanisz hajójának
megsemmisítése talán csak az első epizódja
volt egy világméretű, a feketepiaci
fegyverkereskedők ellen indított akciónak.
Franciaország vezető fegyvergyártójaként
mindig is készen kellett állnia az élete,
pozíciója elleni támadások kivédésére, és a
Finisterre-fok előtt bekövetkezett robbanás
minden bizonnyal tovább fokozta éberségét.
Layla a hajón zöld szemű és szőke volt, neki
tehát nem kellett aggódnia amiatt, hogy a
külseje alapján könnyen ráismernek. Bryson
nehezebb helyzetben volt, nem bízhatott
pusztán a jó szerencséjében. Ha a hajón a
megfigyelő kamerák műholdon keresztül
össze voltak kötve valamilyen földi
állomással, akkor nagy biztonsággal
számítani lehetett rá, hogy a képe már ott van
minden óriási erőforrásokkal rendelkező
magán biztonsági szolgálatnál.
Ezért aztán bement egy színházikellék-boltba
az opera mellett, és az ott beszerzett holmik
segítségével másnapra alapvetően
megváltoztatta a külsejét. A haja ősz volt,
csupán néhány sárgás tincs utalt benne
eredeti szőkeségére. A Direktorátus álcázó
varázslóitól gondos felkészítést kapott,
úgyhogy nem okozott neki különösebb
gondot az átalakulás. Az arcformáját
megfelelő helyre tett szájtömésekkel
változtatta meg, masztixszal élethű táskákat
varázsolt a szeme alá, a sarkába és a szája
köré pedig mélyebb ráncokkal váltakozó
finom redőket. Évek tapasztalata alapján
tudta, hogy a mértéktartás a fontos: apró
változtatásokkal lehet úgy elérni a kívánt
hatást, hogy az ne legyen feltűnő, ne keltsen
gyanút. Mire befejezte az átalakítást, húsz
évvel idősebbnek nézett ki, tiszteletet
parancsoló külsejű, elegáns idős úr volt, aki
tökéletesen illett a Château de Saint-Meurice
elegáns vendégkörébe. James Collier lett,
Santa Féből, Új Mexikóból érkezett
beruházási bankár és kockázati befektető.
Mint sokan ez utóbbiak széles nyilvánosságot
nem kedvelő csoportjából, ő is keveset
szándékozott elárulni arról, hogy mivel
foglalkozik éppen, és felkészült arra, hogy
öniróniától sem mentes, az eredményeit
kisebbítő válaszokkal védje ki az erre
irányuló kérdéseket.
A Rue Trousseau-n, egy kicsi, szerény
szállodában szálltak meg. Egyikük sem lakott
még ott egyszer sem, és éppen
középszerűsége miatt esett rá a választásuk. A
Labacolla-repülőtérről indulva külön
érkeztek Párizsba – Bryson Frankfurton,
Layla pedig Madridon keresztül. Az
elhelyezkedésük körül adódott némi
furcsaság, de azt nem lehetett elkerülni.
Párként érkeztek, és a szállodában
természetesnek vették, hogy együtt fognak
aludni, de Bryson szólt a recepción, hogy két
hálószobás lakosztályt adjanak nekik. Kissé
szokatlan volt a kérés, de végül is jó szívvel
fogadták: az illendőséghez, egyfajta régimódi
diszkrécióhoz való ragaszkodás jeleként
értékelték a törvényesen még nem
összetartozó, szimpatikus pár részéről. Az
igazság ezzel szemben az volt, hogy Bryson
félt, nem bízott abban, hogy képes lesz
ellenállni a test csábításának – Layla nagyon
szép, szexuálisan igen vonzó nő volt, ő pedig
túl sok időt töltött magányosan. Önmaga előtt
azzal indokolta óvatosságát, hogy nem akarja
kockára tenni meglehetősen vékony, gyönge
lábakon álló munkakapcsolatukat, elveszíteni
éberségét. Valóban erről van szó, kérdezte
aztán többször is magától. Nem inkább arról,
hogy amíg Elena körül megválaszolatlan
kérdőjelek vannak, addig öntudatlanul is
óvakodik minden új kapcsolattól?
Layla bájosan mosolyogva, a társasági
ismerősöknek bólogatva vezette végig a
termen, és a szerepét tökéletesen játszva,
tündéden fecsegett: – A kastélyt állítólag a
tizenhetedik században építette XIV. Lajos
egyik minisztere. Kissé elszámította azonban
magát, mert a király féltékeny lett,
letartóztattatta, elvette az építészét,
kertépítészét, elkobozta összes bútorát, és
irigységtől sarkallva felépíttette Versailles-t
úgy, hogy azt soha, senki ne szárnyalhassa
túl.
Bryson mosolyogva bólogatott, fenntartva a
kifinomult környezetet csodáló, pénzes
külföldi látszatát. Miközben Laylát hallgatta,
éberen fürkészte a vendégsereget, hogy nem
lát-e valahol ismerős arcot, hirtelen
félrefordított tekintetet. Számtalanszor átélt
már hasonló helyzetet, de ezúttal mégis más
volt, idegesítő, mivel ismeretlen terepen járt.
Ráadásuk a terve is elnagyolt, komoly szerep
jutott benne a kihegyezett ösztöneire épülő,
elkerülhetetlen improvizálásnak.
Pontosan milyen kapcsolatban áll Jacques
Arnaud a Direktorátussal, ha egyáltalán
kapcsolatban áll vele? Az életére törő
bérgyilkos csapat együttműködött Arnaud-
nak a Győzhetetlen Armadán tartózkodó
emberével. A gyilkosok – a friuliai testvérek
– a Direktorátus bérencei voltak, ami igen
valószínűvé teszi, hogy valamilyen rejtélyes,
még tisztázandó módon Arnaud is
kapcsolatban áll a szervezettel. Ráadásul a
Direktorátus egyik embere – Vance Gifford,
vagy ahogyan a hajón nevezte magát, Jenrette
– Arnaud megbízottjának a társaságában
érkezett.
Csupa feltételezés, következtetés, de a
közvetett bizonyítékok együtt meglehetősen
baljós képet alkottak, az derült ki belőlük,
hogy Jacques Arnaud azok közé a homályt
kedvelő, nagy hatalmú személyek közé
tartozik, akik ellenőrzésük alá vonták a
Direktorátust.
Brysonnak azonban, hogy kétségeit
eloszlassa, bizonyítékra volt szüksége.
Szilárd, cáfolhatatlan bizonyítékra.
Valahol ott kellett lennie a közelben, csak ki
kellett deríteni, hol.
Layla elmondása szerint az izraelieknek
meggyőződése, gondolta Bryson, hogy
Jacques Arnaud cége hatalmas összegeket
mos tisztára bűnözőknek, többek között az
orosz maffiának. A Moszad információi
szerint Arnaud gyakran folytat üzleti célú
telefonbeszélgetéseket a kastélyból, de eddig
egyetlen, a beszélgetések lehallgatására
izraeli és egyéb titkosszolgálatok által tett
kísérlet sem hozott eredményt. Ha sikerült is
rákapcsolódni a vonalra, a dekóderek csődöt
mondtak, nem tudták érthetővé tenni az
érthetetlen jelek halmazává változtatott
mondatokat. Valahol a kastélyban lennie
kellett tehát egy különleges
telekommunikációs berendezésnek, ha
másnak nem, egy „fekete” telefonnak, amely
kódolja és dekódolja a kábeles
kommunikációt – telefonokat, faxokat, e-
maileket.
Miközben lassú, ráérős ritmusban végigjárták
a vendégekkel teli szobákat, Bryson felfigyelt
a falakon pazar bőségben kiállított
festményekre, és támadt tőlük egy ötlete.
Az egyik kis emeleti szobában két sötét
öltönyös férfi üldögélt a sötétben, a csupán
arcukat megvilágító, kékes sugárzású
monitorok előtt. Öreg kőfalak vették körül
őket, amelyek között furcsán hatottak a
bonyolult berendezéseket rejtő, rozsdamentes
acélból és fényes krómból készült dobozok, a
monitorok és optikai kábelek. Minden
monitor képernyőjén egy-egy alattuk lévő
szoba látszott. Miniatűr, a falakba,
berendezési tárgyakba rejtett kamerák
követték láthatatlanul a vendégek mozgását,
és továbbították az ügyeletesekhez legkisebb
mozdulataikat is. A berendezés annyira fejlett
volt, hogy bármelyik gyanús személynek az
arcát ki tudták nagyítani, és betölthették vele
akár az egész képernyőt. A képeket
digitalizálták, elektronikus úton összevetették
a Hálózat nevű – a kastélyon kívüli –
hatalmas adatbankban tárolt mintákkal, és ha
az eredmény pozitív volt, az illetőt diszkréten
megkérték, hogy távozzon.
Ujjak értek gombokhoz, egy kinagyított arc
jelent meg – azonosítást megkönnyítő
rácsozat alatt – a képernyőn, és a két férfi
önkéntelenül is előredőlt, hogy alaposabban
szemügyre tudja venni. Az ősz hajú, kissé
megereszkedett arcú férfit vizsgálták, aki az
Arnaud biztonságijaitól kapott listán James
Collier néven szerepelt, és állítólag Santa
Féből, Új Mexikóból érkezett.
Nem azért nézték meg olyan alaposan, mert
felismerték, hanem mert tökéletesen
ismeretlen volt az arca. Arnaud
őrszemélyzetének örökké éber tagjai ezt
éppen eléggé aggasztónak találták.
Jacques Arnaud felesége, Gisèle, magas,
határozott, arisztokratikus viselkedésű nő
volt erőteljes orral, itt-ott már őszbe hajló,
fekete hajjal. Természetellenesen magas
homloka, túl feszes bőre eltéveszthetetlenül
jelezte, hogy rendszeres vendége valamelyik
svájci szépészeti klinikának. Bryson a
könyvtárszoba egyik sarkában vette észre,
minden szaván áhítatosan csüggő kisebbfajta
udvartartás közepén. A Bibliotheque
Nationale de France-ban több évfolyamnyi
Paris Match-ot lapozott át, és alaposan
megjegyezte az arcát.
A körülötte állók láthatóan el voltak
ragadtatva szellemességétől,
éleselméjűségétől, és minden kijelentését
ájult csodálattal fogadták. Leemelve két
pezsgőspoharat egy pincér tálcájáról, és az
egyiket Laylának nyújtva, Bryson az egyik,
Madame Arnaud-hoz és udvartartásához
közeli festményre mutatott. Hozzá lépve úgy
helyezkedett el, hogy a háziasszony a
körülötte zajló élénk beszélgetésen át is
biztosan hallja, amit mond, és lelkesen
megkérdezte a lányt: – Hát nem fantasztikus?
Ismeri ezt a portrét? Római császárként
ábrázolja Napóleont, szemből, mintha szobor
vagy megelevenedett szentkép lenne.
Számítása bevált; a büszke tulajdonos nem
állta meg, hogy arra ne forduljon, ahol az ő
egyik műalkotásáról beszélgetnek. Kegyesen
Brysonra mosolygott, és megkérdezte: – És a
hipnotikus tekintet? Ilyet csak Ingres tudott
festeni.
Bryson – mint aki boldog, mert rokon lélekre
talált – sugárzó mosollyal válaszolt, és
elegánsan meghajtotta a fejét. – Ön nyilván
Madame Arnaud. Engedje meg, hogy
bemutatkozzam – James Collier vagyok.
Csodálatos az estély – mondta.
– Elnézést! – szólt Gisèle Arnaud az
udvaroncaihoz. Enyhe biccentéssel
elbocsátotta őket, és rögtön közelebb lépett
Brysonékhoz. – Látom, őszinte csodálója
Ingresnek, Mr. Collier.
– Inkább azt mondanám, hogy az öné,
Madame Arnaud! A gyűjteménye igazi,
kifinomult műgyűjtőre vall. Engedje meg,
hogy bemutassam a barátomat: Layla Sharett,
az izraeli nagykövetségről.
– Már találkoztunk – válaszolta a
háziasszony. – Örülök, hogy látom. – Kezet
fogott Laylával, de a figyelme változatlanul
Brysonra összpontosult. Fiatal korában
kivételesen szép lehetett, és még most,
hetvenes éveiben sem képes megtagadni nő
voltát, állapította meg magában Bryson.
Természetes, vele született tehetsége volt
ahhoz, hogy egy férfira nézve elhitesse vele,
hogy ő a legfontosabb, rajta kívül senki, se
más férfi, se nő nincs a közelben. – A férjem
szerint Ingres unalmas, de hát ő nem olyan
műértő, mint ön.
Bryson nem akarta, hogy bemutassák Jacques
Arnaud-nak, éppen ellenkezőleg. Szeretett
volna teljesen a fegyvergyáros és kereskedő
látókörén kívül maradni. – Bárcsak lett volna
olyan szerencsés Ingres, hogy önt
megfesthesse! – fordított egyet a
beszélgetésen, és őszinte sajnálkozással meg
is csóválta a fejét.
Homlokráncolást kapott cserébe, de nem
annyira szigorút, hogy ki ne derüljön, a
háziasszonynak jólesett a megjegyzés. –
Kérem! Nagyon nem szeretném, ha éppen ő
festene meg!
– Vannak nagyon hosszú időn át készült
arcképei is. Szegény Madame Moitessier-nek
például tizenkét évig kellett modellt ülnie.
– Es mi lett a vége? Medúzát csinált belőle,
az ujjaiból pedig csápokat!
– Ezzel együtt rendkívüli portré.
– Igen, de engem valahogy nyomaszt.
– Egyesek szerint olyanok az arcképei,
mintha rejtett kamerával, hosszú időn át
figyelte volna a modelljeit, mielőtt
hozzákezdett a festéshez.
– Ami természetesen badarság, bár a
végeredmény alapján…
– Nem tudom, egyetért-e velem, de azt kell
mondjam, hogy bármilyen csodálatosak is a
festményei, a grafikái messze fölülmúlják
őket. – Bryson tudta, hogy Arnaud-ék
gyűjteményében szerepel jó néhány, a kastély
vendégek által ritkán látogatott szobáiban
őrzött Ingres-grafika is.
– Tökéletesen igaza van – helyeselt Gisèle
Arnaud –, annak ellenére, hogy a rajzolást
csupán pénzkereseti forrásnak tekintette, és
nem sokra tartotta.
– Tudom… Rómában, koldusszegényen
turistákat, utcai járókelőket rajzolt, de az is
igaz, hogy a legcsodálatosabb festmények
egy része csak azért készült, hogy a művész
megkeresse a betevő falatra valót, és ne
haljon éhen. Egy szó mint száz, Ingres
legkimagaslóbb alkotásai a grafikái –
áradozott Bryson. – Ahogy a fehéret, a
negatív teret használja, megragadja a fényt –
igazi mesterművek!
– Tudja, sikerült megszereznünk párat –
mondta bizalmasan lehalkított hangon
Madame Arnaud. – A biliárdteremben
vannak.
A csel bevált: Madame Arnaud meghívta
Brysont és partnernőjét a kastélynak abba a
részébe, amely az estély helyszínén kívül
esett. Kedvesen felajánlotta, hogy
személyesen mutatja meg az Ingres-rajzokat,
de Bryson a világért sem akarta elrabolni a
társaságtól, és megköszönte a lehetőséget,
hogy a szíves invitálással élve vethetnek
rájuk egy pillantást.
Emlékeire támaszkodva vezette Laylát a
kastély folyosóin, második vonalbeli francia
művészek képeivel díszített, a nagyközönség
számára zárt szobáin át, és közben
megpróbált pontosan tájékozódni. Viszonylag
könnyen ment. mivel alaposan felkészült: a
Bibliotheque Nationale de France-ban kikérte
a Franciaország legjelentősebb kastélyait
ismertető köteteket, és hosszan
tanulmányozta a Château de Saint-Meurice
tervrajzát. Abból indult ki, hogy Arnaud nem
változtatta meg az épület belső elrendezését,
legfeljebb egyes helyiségek funkcióját
módosította, áthelyeztette a hálószobákat,
máshová tette a dolgozószobát. Ez utóbbi
érdekelte a legjobban, ezt akarta megtalálni.
Kart karba öltve, lazán járták végig Laylával
az egymásból elágazó folyosókat, hagyták
maguk mögött egyik sarkot a másik után. Az
egyiken befordulva halk, fojtott férfihangokat
hallottak.
Anélkül, hogy egymásra néztek volna,
mozdulatlanná merevedtek. A hangok
folyamatosan közeledtek, és egyre tisztábbá
váltak. A beszélgetés franciául zajlott, de
egyik résztvevője – Bryson az akcentusa
alapján legalábbis úgy saccolta – orosz volt,
feltehetően odesszai.
– …visszamenni a társasághoz – mondta a
francia.
Az orosz válaszolt valamit, amit Bryson nem
értett, a francia válaszát azonban igen: – Lille
után óriási lesz a felháborodás. Szabaddá
válik az út.
Kurta kézmozdulattal jelezve Laylának, hogy
maradjon, Bryson a falhoz szorította a hátát,
és nesztelenül, a legkisebb hangra is ügyelve
előbbre araszolt. Mivel a beszélgetők nem
közeledtek, hangjuk egyenletesen távoli
maradt, ezüst golyóstollra hasonlító tárgyat
vett elő szmokingja belső zsebéből, és egyik
végéből kihúzott egy hajlékony, negyvenöt
centis, teleszkópos üvegszál-optikát. Úgy
hajlította, hogy a hegye alig másfél centivel a
sarkon túl nyúljon, és a parányi keresőbe
nézve szemügyre vette a két férfit. A karcsú,
izmos, vastag keretes sötét szemüveget viselő
Jacques Arnaud-t rögtön felismerte. Magas,
pirospozsgás férfival volt, aki első látásra
nem tűnt ismerősnek, de néhány
másodpercnyi gondolkodás után rájött,
kicsoda.
Anatolij Prisnyikov! Az orosz mogul, aki
sokak szent meggyőződése szerint a Kreml
kirakatba állított ura mögött az igazi hatalmat
képviselte Oroszországban.
Az üvegszál-optikát tovább görbítve Bryson
enyhén összerezzent, felfedezve egy
harmadik, a saroktól alig karnyújtásnyira ülő
férfit. A keresőt mozgatva újabb fegyveres őrt
is talált, de ő már távolabb, a folyosó középé
táján helyezkedett el, a beszélgetőktől pár
lépésnyire csupán, egy sötétre pácolt, vastag
– feltehetően acélbetétes – ajtó mellett.
Megtalálta Arnaud irodáját.
A kastélynak ezen a más helyiségektől
körülvett részén nem voltak ablakok, de az
nem sokat számított – esküdni mert volna
arra, hogy Arnaud a biztonságot tartja
elsődlegesnek, és nem a szép kilátást.
A két férfi néhány apró, ilyenkor szokásos
gesztus kíséretében befejezte a beszélgetést
és szerencsére a folyosó másik vége felé
indult, úgyhogy nem kellett gyorsan
visszahúzódniuk, is menedéket keresniük
Laylával.
Az üvegszál-optikát a tokjába
visszacsúsztatva Bryson némán biccentett a
lánynak, jelezve, hogy megtalálták, amit
kerestek, sikerült becserkészniük a kastély
urának a pazar termek bonyolult
szövedékében elrejtett, erősen őrzött
dolgozószobáját.
A korábban maguk mögött hagyott, gyér
bútorzatú szalon nyitott ajtajáig
visszahátrálva Bryson világító számlapú
Patek Philippe-jére szögezte a tekintetét,
megvárta, hogy elteljen egy perc, és
Laylának jelt adva behúzódott a sötétbe,
kivárni, hogy rákerüljön a sor.
Layla bizonytalan, imbolygó léptekkel indult
Arnaud irodája felé. Egy-két méter után
fölnevetett, és a részegek hanghordozását
tökéletesen utánozva – hangosan, hogy a
sarok mögött szolgálatot teljesítő őr is hallja
– megjegyezte magának: – Valahol csak van
itt egy fürdőszoba!
Oldalra nézve lépett ki a sarok mögül, és kis
híján nekiütközött az, antik karosszékében
merev derékkal, éberen felegyenesedve ülő
fiatalembernek. – Puis-je vous aider?
Segíthetek valamiben? – kérdezte az feszes, a
továbbhaladást kimondatlanul is megtiltó
hangon. Nemrég múlhatott húszéves, rövidre
nyírt, koromfekete haja volt, vastag
szemöldöke, kissé pufók, kerek arca, és
enyhén lebiggyesztett, húsos,
magabiztosságot árasztó szája.
Layla bután felvihogott, és tett egy újabb,
botladozó lépést. – Attól függ, mit tud –
felelte kihívóan. – Nocsak, kit látnak
szemeim?! Un homme, un vrai! Egy férfi,
ráadásul igazi! Nem olyan, mint azok a fiatal
buzik, meg vén kecskék odalent.
Az őr szigorú arca megenyhült, tartása
enyhén ellazult, miután rájött, hogy nem
fenyegeti veszély Jacques Arnaud féltve
őrzött szentélyét, egy pillanattal később pedig
az arcszínében is észrevehető változás állt be.
Layla igéző teste, a mély ruhakivágásban
feszesen domborodó, telt keblek erős hatással
voltak rá. – Bocsásson meg, mademoiselle! –
mondta izgalomtól fátyolos hangon. –
Kérem, forduljon vissza! Ez zárt rész, nem
mehet tovább.
Layla – egyik kezével a biztonság kedvéért a
falnak támaszkodva – hamiskásan
elmosolyodott. – Miért akarnék
továbbmenni? – kérdezte fátyolos, sokat
sejtető hangon, és alig észrevehetően
továbbmozdult. – Azt hiszem, megtaláltam,
amit kerestem. – Bizonytalanul a falnak
támaszkodva, a mellét enyhén előretolva
közeledett az őrhöz.
A fiatalember zavartan elmosolyodott, és a
válla fölött gyors pillantást vetett a
dolgozószoba előtt őrködő, a számára
hirtelen fontossá vált közjátékkal mit sem
törődő társára. – Kérem, mademoiselle…
– Merre találok egy mosdót? – kérdezte
halkan Layla.
– A folyosó végén, amerről jött – az őr
megpróbált nyugodt, tárgyilagos hangot
megütni, de nem sok sikerrel.
– Mindig eltévedek – sóhajtotta a lány olyan
hangon, hogy attól a kőszobor is rögtön
megelevenedett, hús-vér férfivá változott
volna. – Ha megmutatná…
A fiatal őr – arckifejezéséből ítélve –
kegyetlen harcot vívott magával.
Kötelességtudata visszahúzta, de minden
ízében menni akart, és hiába pillantott a háta
mögé, a dolgozószoba ajtajában ülő társa
messze volt, föl sem figyelt a kis közjátékra.
– Senki sem kifogásolhatja, ha elkísér…
Hogy el ne vesszek – mondta a szemöldökét
ravasz ártatlansággal felvonva a lány.
– Ahogy óhajtja, mademoiselle – felelte
elvörösödve az őr, és kétségeit félresöpörve,
felajzott érzékeinek engedelmeskedve felállt.
Layla villámgyorsan, de nyugodtan számot
vetett a lehetőségekkel, beleszámítva azt is,
hogy útjuk azon a szobán át vezet, amelyben
Bryson tartózkodik. Nem aggódott, biztos
volt abban, hogy a meglepetés ereje elég lesz,
szükségtelenné teszi, hogy Bryson keze, bár
alkalmas rá, halálos fegyverré változzon.
Az őr azonban más utat választott, egy
pazarul berendezett chambre de fumeur-be
vezette. Mire elérték, már alig bírt uralkodni
magán, sóvár vigyorral az arcán, kipirultan
csukta be maguk mögött az ajtót.
Maradt tehát a B-variáns – Layla fátyolos,
várakozással teli pillantással fordult a
fiatalember felé.
Bryson gyors léptekkel, nesztelenül
végigosont a folyosón, de a saroknál
lelassított, nehogy gyanút keltsen az Arnaud
– feltehetően üres – irodája előtt álmosan
üldögélő őrben.
Ezúttal rajta volt a sor, hogy részeget
játsszon, bár egészen más szándékkal, mint
korábban Layla tette. Kocsonyássá vált
ízületekkel, tántorogva indult az őr felé.
– Monsieur! – szólt rá határozottan, egyszerre
udvariasan és vészjóslóan az elegáns sötét
öltönyt viselő fegyveres.
Bryson arany Zippo öngyújtóját maga elé
tartva, elégedetlen fejcsóválással tántorgott
felé, és közben, mintha csak magában
beszélne, halkan zsörtölődött angolul: – A
fenébe! Még ilyen hülyeséget! A gyújtóm
megvan, csak a cigimet hagytam el valahol!
– Uram?!.
– Vous n’auriez pas ume cigarette? – váltott
hirtelen nyelvet Bryson, a Zippóját
változatlanul maga előtt lengetve. – Francia,
biztosan van magánál egy.
Mihelyt az őr engedelmesen a zsebébe nyúlt,
felkattintotta az öngyújtót, de nem láng,
hanem erős idegbénító gáz tört elő belőle. Az
őr rögtön megérezte, de már nem maradt
ideje, hogy a fegyveréért kapjon: vakon
mozdulatlanná dermedt, és egy-két
másodperccel később ájultan előredőlt.
Bryson elkapta, és kezét az ölében
összekulcsolva visszaültette a székbe, mint
egy próbababát. Az őr szeme csukva volt, és
mivel tapasztalatból tudta, hogy erőszakkal
sem lehet kinyitni, meg sem próbálkozott
vele. A testtartás olyan volt, hogy aki távolról
nézte, azt hihette, éberen figyel, a közelebb
lépő pedig, hogy szolgálat közben pár percre
elnyomta az álom.
Brysonnak nem a gázspray volt az egyetlen
Párizsban beszerzett biztonsági eszköze.
Számos apró készüléket is vett, köztük
infravörös és rádiófrekvenciás letapogatókat,
fogókat, biztonságizár-olvasókat, de az ajtót
közelebbről megnézve látta, hogy csupán
egyre lesz szüksége közülük. Ha hosszabb
időre eltávozott a kastélyból, Arnaud nyilván
bekapcsolta a riasztóberendezést, a
behatolásjelzőt, most azonban egyik sem
működött. Bár az ajtó automatikusan
csukódott, közönséges csúszónyelves zárja
volt. Bryson pisztoly alakú nyitószerkezetet
vett elő, elkeskenyedő csövét bedugta a
zárba, és néhányszor meghúzta a ravaszt,
hogy a zárnyelvek kiugorjanak a helyükről.
Kicsi, de erős fényű ceruzalámpájával
körbevilágítva meglepődött azon, milyen
üres a dolgozószoba. Nem voltak benne
iratszekrények, könyvespolcok, csupán
ülősarok kerevettel, két fotellel,
dohányzóasztallal, és egy mahagóni íróasztal.
Az asztalon olvasólámpa és két telefon…
A telefon!
Lapos, grafitszürke, körülbelül harmincszor
harminc centiméteres nagyságú doboz volt,
ránézésre közönséges, lehajtható fedelű
asztali készülék, de Bryson rögtön
megismerte. Számtalan hasonlót látott már,
igaz, egyik sem volt ennyire lapos, kis
méretű: a legkorszerűbb, kódolóval ellátott
műholdas rádiótelefon. Teteje egyszerre
szolgált vevő- és adóantennaként, és a
rejtjelező algoritmust tartalmazó kódchip volt
beleépítve. Az adást nem volt értelme
lehallgatni, mivel a megfejtési kulcs nem
szerepelt benne, és ha sikerült is elfogni,
érthetetlen, kusza zörejek halmaza lett az
eredmény. A berendezés kapacitása olyan
nagy volt, hogy rá tudott csatlakozni
bármelyik távközlési műholdra, és így jeleit a
Föld legtávolabbi pontjára is eljuttathatta.
Bryson gyorsan dolgozott, gyakorlott,
hozzáértő mozdulatokkal szerelte szét a
telefont. A szoba ajtaja zárva volt, az őr még
legalább félóráig nem térhetett magához, de
annak a veszélye fennállt, hogy Jacques
Arnaud valamiért váratlanul visszatér.
Elképzelhető volt, hogy az egyik őr eltűnését,
a másik magatehetetlenségét a személyzetet
is megfertőző karneváli hangulatnak
tulajdonítsa, de persze csak akkor, ha
Laylának sikerül elég hosszú ideig lekötni a
vágytól hevülő fiatalembert. Bryson egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy képes
lesz rá.
Ami őt illeti, nem maradt egyéb dolga, mint
hogy erősen koncentrálva a lehető
leggyorsabban elvégezze, amit akar.
Maga elé rakta a szétszerelt készülék
alkatrészeit, és levette a nyomtatott
áramkörről a speciális, csak jelolvasásra
szánt chipet, hogy az olvasólámpa erős
fénysugarába tartva alaposabban is
megvizsgálja.
Pontosan az volt, amire számított: viszonylag
nagy méretű, világszerte csak korlátozott
számban gyártott kriptochip, amelyet arra
szántak, hogy a dekódolást lehetetlenné téve
tökéletesen biztonságos hangösszeköttetést
biztosítson a szűk felhasználói körhöz
tartozóknak. Önmagában az a tény, hogy
használta, azt mutatta, hogy Arnaud egy
szorosan összetartó, mások által
megfejthetetlen kommunikációt alkalmazó,
és földrajzilag egymástól távol lévő
emberekből álló csoport tagja. Lehetséges,
hogy egyike a Direktorátus sötétben rejtőző,
új irányítóinak.
Bryson tranzisztoros rádióra hasonlító kis
készüléket vett elő szmokingja belső
zsebéből, az egyik végén lévő nyílásba dugta
a kriptochipet, és bekapcsolta. A készülék
jelzőfénye zöldről pirosra változott, majd
mintegy tíz másodperccel később ismét
zöldre – letapogató sugara behatolt a chipbe,
és a készülék rögzített minden kódot,
algoritmust, adatot, amit csak talált. Bryson
egy pillanatra mozdulatlanná merevedve
fülelt, nem hall-e a folyosón közeledő
lépteket, majd megnyugodva visszaillesztette
a chipet az áramkörbe.
Néhány perccel később a telefon úgy nézett
ki, mintha senki nem nyúlt volna hozzá, a
tárolóban pedig, biztonságosan elraktározva
ott volt a bináris számsorokban és
algoritmusokban leírt megfejtési „kulcs”.
Valahányszor használták a telefont, a kódolás
mód mindig más volt, ugyanaz a rejtjelséma
nem fordult élő kétszer, de szerencsére
sikerült rögzítenie minden lehetséges
variációt. Az információ önmagában persze
semmit sem ért, a használatához is
különleges szakértelem kellett, de tudta, hogy
vannak, akik kifejezetten erre a területre
specializálódtak, csupán meg kell keresni
őket.
Hagyta, hogy a szoba ajtaja magától
becsukódjon mögötte, és nyugodt léptekkel
elindult, vissza a vendégek közé. A
dolgozószobát vigyázó őr még mindig ájult
volt. Ha tíz perc múlva magához tér, gondolta
Bryson, emlékezni fog rá, hogy mi történt
vele, de nagy valószínűséggel nem tesz
semmit, nem kér segítséget, mert tisztában
lesz azzal, hogy a halálos ítéletet mondaná ki
magára, ha elárulná, hogy hagyta
ártalmatlanná tenni magát egyetlen,
lőfegyvert nem is viselő embertől.
A fiatal őr a bokájára csúszott nadrággal,
kigombolt inggel, a fejét hátravetve állt a
chambre de fumeur-ben, és behunyt szemmel
zihált a gyönyörtől. Layla a nyakát csókolta,
karcsú, fürge ujjai az altestén matattak.
Igyekezett minél tovább pattanásig feszült
állapotban tartani a férfi érzékeit, úgy
elnyújtani a kéjt, hogy ne következzen be a
kijózanító robbanás. A szeme sarkából kis
aranykarórájára nézett, hogy lássa, mennyi
idő telt el. Megbeszélésük szerint
hamarosan…
A kőlapokkal borított folyosóról jól kivehető
koppanás hallatszott.
Bryson pontos volt.
Layla gyorsan lehajolt kis fekete bársony
retiküljéért, és fölegyenesedve enyhén
belecsípett a fiatalember arcába. – Allons! –
mondta határozottan, és az ajtó felé mozdult.
Az őr lihegve kapott utána, az arca
kivörösödött, a szeme tágra nyílt a
kielégítetlen vágytól. – Les plus grands
plaisirs sont ceux qui ne sont pas réalisés! Az
a legnagyobb kéj, amely nem jut el a
beteljesülésig – súgta feléje a lány, és mielőtt
behúzta maga után az ajtót, még hozzátette: –
De azért sosem felejtelek el.
Layla táskája nehezebb volt, mint amikor
bementek a dohányzóba: az ott töltött nem túl
hosszú idő alatt a tartalma kiegészült az őr
rövid csövű Berettájával. Bizonyos volt
benne, hogy a fiatalember, bármilyen dühös
és csalódott legyen is, senkinek sem fogja
elárulni, mi történt, mivel az semmivel sem
igazolható, bűnös hanyagságának nyílt
beismerése lenne. Kis tükrében gyorsan
ellenőrizte, nem kenődött-e el a sminkje, tett
magára egy kis ajakfényt, és a díszebédlőn
keresztül, Brysonnal csaknem egyszerre,
visszatért a társaságba.
Az ebédlőben egy kis vonószenekar finom
kamarazenét játszott, a szomszédos szalonból
pedig dübörgő rock hallatszott. A kétfajta
zene bizarr elegyet alkotott, Mozart
tizennyolcadik századi finom hangzatai
beleolvadtak a huszonegyedik század
elejének dobhártyaszaggató kakofóniájába.
Bryson átölelte Layla karcsú derekát, és a
füléhez hajolva, hogy más ne hallja,
megjegyezte: – Remélem, remekül érezte
magát.
– Csodásan – felelte a szót a fogai között
szűrve a lány. – Szívesen cseréltem volna
magával. Sikerült?
Bryson válaszolni akart, de elharapta a
mondatot, mert észrevette, hogy a szoba
egyik távoli sarkában Jacques Arnaud egy
ugyancsak szmokingos, de diszkrét
fülhallgatójából ítélve a biztonságiakhoz
tartozó férfival beszélget. Az illető mondott
valamit, amire bólintott, körbejártatta a
tekintetét a vendégeken, és közben egy
arckifejezéséből, mozdulataiból ítélve
nagyon izgatott férfi sietett oda hozzájuk. A
trió tagjai gyorsan összedugták a fejüket,
váltottak néhány szót, majd – Bryson tisztán
látta – Arnaud feléjük villantotta a tekintetét.
Hallania sem kellett, anélkül is tudta, miről
szólt a jelentés: gyanús, a biztonsági zónába
történő behatolásra utaló jeleket észleltek.
Biztos volt abban, hogy Arnaud rá nézett, és
abban is, hogy az irodája körül elhelyezett
megfigyelő kamerák észlelték, amikor
bement. Eleve adottnak vette, hogy a
kastélyban fejlett biztonsági rendszer
működik, és tudatosan vállalta a kockázatot,
abból kiindulva, hogy a legnagyobb veszélyt
az jelentené, ha tétlen maradna, nem
kockáztatna semmit.
Felmerülő kérdéseire gyorsan megkapta a
választ: a két biztonsági, Arnaud-t otthagyva,
a tömegen át feléjük indult, és profi módon
különválva, két oldalról próbálta bekeríteni
őket. Annyira siettek, hogy a jó modorral mit
sem törődve, egyszerűen félrelökték az
útjukba kerülő vendégeket. Egy harmadik is
felbukkant, és a kép tisztává vált: a terem
mindhárom ajtaját fedezték, az összes
menekülési utat bezárták Bryson és Layla
előtt.
A zárt láncú kamerák valóban vették és
továbbították gyanús barangolásukat a
château vendégek elől elvben zárt folyosóin.
Az, hogy Bryson hívatlanul bement Jacques
Arnaud dolgozószobájába, a válasz
késedelmességéből ítélve elkerülhette ugyan
a biztonságiak figyelmét, de a távozása már
nem.
Körbevették őket, és anélkül, hogy nagy
feltűnést keltettek volna, vészjóslóan
közeledtek.
Layla erősen, szinte már fájdalmasan
megszorította Bryson kezét – ő is látta, mi
történik. Lehetőségeik vészesen be voltak
határolva. A fegyverhasználatot, ha egy mód
van rá, el fogják kerülni, gondolta Bryson,
úgy próbálják kivezetni őket, hogy a
vendégseregben ne keltsenek riadalmat,
fenntartsák a vidám, zavartalan estély
látszatát. Semmi kétsége sem volt
ugyanakkor afelől, hogy a házigazda és
biztonsági személyzete, ha szükségét érzi, a
legvégsőkig képes elmenni. Ha muszáj lőni,
ám legyen! Később mindent meg lehet
magyarázni, a veszély elmúltával lesz idő
kimódolni a megfelelő hazugságokat,
eltüntetni a nyomokat.
Bryson ide-oda ugráló tekintettel figyelte a
közeledő biztonságiakat, akiket csak a többi
vendég jelenléte akadályozott meg abban,
hogy leplezetlenül rohanjanak. Érezte, hogy
Layla valamit a kezéhez nyom, és odanézve
meglepődötten látta, hogy a táskája, azt
próbálja odaadni neki. Miért? Látta, hogy a
kis fekete bársony holmi erősen dagad, azt is
sejtette, hogy a chambre de fumeur-ben
lefegyverzett őr revolverétől, ám ezzel együtt
sem értette a dolgot, mert a lány tudta, hogy
van nála fegyver.
Mivel Layla a bizonytalankodása ellenére
sem hagyott fel a próbálkozással, elvette tőle
a táskát, belenézett, és rögtön rájött, miért
tukmálta rá olyan kitartóan. A háta mögé téve
kivette belőle a Győzhetetlen Armadán
gyűjtött fegyverkészletükhöz tartozó kis
tartályt, megrántotta a tetején a fogantyút, és
gyors csuklómozdulattal hátrahajította. A
gránát jó pár méternyire gurult az évszázados
kőpadlón, mielőtt sűrű, szürke, maró kénes
gázt tartalmazó füstöt okádva működésbe
lépett.
– Au feu! – kiáltotta rémülten valaki, és
rögtön meg is kapta rá a választ: –
Meneküljünk!
Arnaud emberei már csak két-három méterre
lehettek tőlük, amikor a pánik kitört. A
kezdeti magányos kiáltásokhoz újabbak
társultak, pillanatok alatt egybemosódott
hangzavar támadt, a vendégeket, nőket és
férfiakat egyaránt, a füst sűrűsödésével
párhuzamosan erősödő hisztéria kerítette
hatalmába. Az elegáns, méltóságteljes
társaság pillanatok alatt fejvesztetten
tülekedő lemmingek gyülevész hadává
változott, mindenki kiáltozva, az útjába
kerülőket eltaposva nyomult a kijáratok felé.
A két egybenyitott szobában elhallgatott a
zene, a kamaramuzsikusok és a rockbanda
tagjai is elvegyültek a menekülők között.
Mire Arnaud biztonsági emberei felocsúdtak,
Laylának és Brysonnak nyoma sem volt,
felszippantotta őket a tömeg.
A vendégek páronként egymásba
kapaszkodva, fejvesztetten tódultak ki a
kastélyból. Bryson engedte, hogy a
menekülők magukkal sodorják, csak arra
ügyelt, hogy ne szakadjon el a lánytól, de
mihelyt a főbejáraton kijutva a szabadba
értek, határozottan megmarkolta a csuklóját,
és a kastély körüli pázsitot övező, gondosan
nyírt, embermagasságú sövény felé húzta.
Odaérve előrángatta a sűrű ágak közé rejtett
nagy teljesítményű BMW-t, rápattant, és a
motort berúgva intett Laylának. hogy
villámgyorsan szálljon föl mögé.
Pár pillanattal később már a kifelé özönlő
menekülők, a megmentésükre sietve előálló
elegáns limuzinok között száguldottak,
három perc múlva pedig, egyik gépkocsit a
másik után hagyva le, a Párizsba vezető A1-
es autópályán.
Nem voltak azonban egyedül.
Miközben sorra utasította maguk mögé a
négykerekűeket, Bryson észrevette, hogy egy
kicsi, de erős, fekete szedán rendületlenül
követi őket, és a többi kocsi között cikázva
egyre közelebb kerül hozzájuk. Harminc
méter, tizenöt, nyolc… Bryson a
visszapillantó tükörből látta, hogy miközben
vadul száguld, a kocsi hátulja ide-oda leng.
Hajmeresztő látványt nyújtott, annál is
inkább, mivel vezetője nem veszítette el az
uralmat a jármű fölött, szándékosan ő maga
idézte elő a kígyózó mozgást.
Előre felkészült rá, hogy beérve őket,
meglökje, felborítsa a motort.
Teljes gázt adva Bryson észrevette, hogy egy
kijárathoz közelednek, és azonnal sávot
váltott. A fekete szedán több sávot átszelve –
vad dudálás fogadta a hajmeresztő
mutatványt – szorosan a nyomukban maradt.
Layla is látta, mi történik, és önkéntelenül
belevájta ujját Bryson vállába, amitől az
összerándult, mivel túl friss, fájó volt még a
sebe.
A gépkocsi három, legfeljebb öt méterre
lehetett tőlük, amikor elérték a kivezető
sávot. – Kapaszkodjon! – kiáltotta Bryson, és
rögtön feljajdult, mert Layla az addiginál is
erősebb szorítással jelezte, hogy megértette.
Fájdalmát legyőzve villámgyorsan balra
rántotta a kormányt, a lábát kitámasztva
száznyolcvan fokban megpördítette a motort,
és nagy nehezen egyenesbe hozva visszafelé
száguldott, elsuhant a továbbra is kifelé tartó
gépkocsi mellett.
A szerencsére elég széles rámpán maradva,
forgalommal szemben repültek, a BMW-bőI
kipréselhető, jóval kétszáz kilométer fölötti
sebességgel.
Pár pillanatig érezhették azonban csak úgy,
hogy megmenekültek, mert azonnal
megpillantottak egy motorkerékpárra utaló,
minden gépkocsit lehagyva, egyenesen velük
szembe száguldó reflektort. Anélkül, hogy
látta volna, ki ül mögötte, Brysonnak
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy
Château de Saint-Meurice-ből jött.
Vad keréksivítás hallatszott, harsány dudálás;
a pár pillanattal korábban mellettük elsuhanó
motoros ugyancsak megpördítette járművét,
és teljes gázzal utánuk lódult. Bryson a
visszapillantó tükörben látta, hogy ha nem is
túl gyorsan, de egyenletesen csökken
közöttük a távolság, és bár a motor márkáját
nem tudta megállapítani, a hangjából érezte,
hogy nagyobb teljesítményű, mint az ő
Párizsban bérelt BMW-je.
Hirtelen lökést érzett – üldözőjük gyors
kormánymozdulattal meglökte a hátsó
kereket, kis híján felborította őket és a motor
dübörgésén keresztül is tisztán hallotta a
szorosan hozzápréselődő Layla ijedt kiáltását.
– Jól van?! – ordította.
– Igen! – harsogott fölébe a válasz. –
Próbálja meg lerázni!
Bryson azonnal engedelmeskedett, de hiába
erőlködött, nem tudott többet kicsikarni a
teljesítménye végső határán küszködő
motorból.
Az újabb, hátulról jövő lökést sem tudta
kivédeni, örült, hogy képes egyenesben
tartani, megóvni a felborulástól az irányából
kibillentett járművet. Az útpadkán túl lapos,
szélesen elterülő mező volt, tele
szénagyűjtéshez, egyéb termények átmeneti
tárolásához használt jókora, lécekből ácsolt
gyűjtőkarámokkal. Bryson megcélzott
közöttük egy rést, és felkapált fűcsomókat,
nedves göröngyöket szórva maga mögé,
nyomában a másik motorkerékpárral, afelé
száguldott. Meg nem nyugtatta ugyan, de
jóleső érzéssel regisztrálta, hogy egyetlen
lövést sem hallott – üldözőjüknek is minden
erejére szüksége volt ahhoz, hogy ura
maradjon járművének, és nem tudott
fegyverért nyúlni.
Ha üldöznek, fordíts a sorrenden, és legyél te
az üldöző!
A sokszor hallott intelem, mint annyi egyéb,
Ted Wallertől származott.
Határozd meg te, hogy ki a ragadozó és ki a
préda! A préda csak úgy maradhat életben, ha
ragadozóvá válik.
Bryson a nedves talajba mély barázdát vájva
újból megpördítette a motort, és oldalról
megcélozva az üldözőjük felé száguldott.
Az illetőt felkészületlenül érte a manőver, és
bár megpróbált kitérni előle, nem maradt rá
ideje. Az ütközés olyan erejű volt, hogy a
keze leszakadt a kormányról, és mintha
katapult dobta volna ki, széles ívben kirepült
az ülésről.
Bryson a fékbe taposott, megállította a
motort, és a földre döntve az elsőként leugró
Layla után vetette magát.
Üldözőjük az esés után rögtön felpattant,
futva menekült, rohanás közben próbálta
elővenni fegyverét, de a lány megelőzte,
gyors egymásutánban háromszor rálőtt
Berettájával.
A férfi – éles kiáltásából ítélve csak az
lehetett – felbukott, és bár elő tudta rántani
revolverét, a célzáshoz már nem maradt
ereje: lövései pár méternyire a talajba
fúródtak. Layla újból tüzelt, majd Bryson is,
és a mellén találva földre döntötte a támadót.
A mozdulatlan testhez rohant, megfordította,
és lázas sietséggel átkutatta a zsebeit.
Az irattárcát megtalálva csöppet sem lepődött
meg – a motorost hirtelen riasztották, azonnal
cselekednie kellett, és nem maradt ideje arra,
hogy megszabaduljon a
személyazonosságáról árulkodó tárgyaktól.
Arra azonban, amit talált, nem volt
felkészülve. Annyira nem, hogy meg sem
lepődött, hanem mozdulatlanná dermedt, és
pár pillanatra a lélegzete is elakadt a
döbbenettől.
A bürokrácia előírásai néha idegesítően
bonyolultak, fölöslegesek, de néha
megtörténik, hogy aki járatos bennük, még
hasznukat is veszi. A hozzá nem értők
számára bármilyen dokumentum hamisítható,
de Bryson nem tartozott közéjük, és ezért
nem is támadt benne semmilyen kétség.
Elkerekedett szemmel meredt a sápadt
holdfénytől megvilágított műanyag lapra,
tisztán érezve az első tapintásra sima
felületbe épített, eredetiséget igazoló finom
szálakat, egyéb utánozhatatlan jeleket.
– Mi az?! – kérdezte Layla. A kártyát átvéve
azonnal rájött a válaszra, és egy pillanatra a
lélegzete is elállt tőle. – Jézusom! – nyögte
halkan, miután úgy-ahogy sikerült
visszaszereznie a hangját.
Üldözőjük nem közönséges, Arnaud
alkalmazásában álló fejvadász volt, még csak
nem is francia.
Amerikai állampolgár, a CIA párizsi
irodájának egyik munkatársa.
Tizenegyedik fejezet

A titkárnő már tizenhetedik éve dolgozott a

Központi Hírszerző Ügynökségnél, de egy
kezén meg tudta volna számolni, hányszor
fordult elő, hogy valaki – tiltakozását
figyelmen kívül hagyva – megpróbált betörni
a főnökéhez, Harry Dunne-hoz. Ha nagy
ritkán megtörtént, hogy a CIA igazgatója
kereste föl helyettesét (csaknem mindig
fordítva történt, Harry járt rendszeresen
jelentéstételre a főnökéhez), bármilyen
sürgős ügyben járt is, megvárta, hogy
kötelességtudóan bejelentse, és addig hozzá
sem ért a kilincshez.
Ez az őrült azonban meg sem hallotta a
tiltakozását, nyomatékos figyelmeztetését,
határozott kijelentését arról, hogy Mr. Dunne
nem tartózkodik Washingtonban, hanem
süketen és vakon előrecsörtetve elkövette az
elkövethetetlent – anélkül, hogy egy
pillanatra is fékezett volna, egyenesen
berontott a főnök irodájába. Marjorie –
tizenhét év sok idő, bőven elég ahhoz, hogy
kifejlesszen bizonyos automatizmusokat – a
megdöbbenésen még túl sem jutva gépiesen
cselekedett, megnyomta az íróasztala
lapjának aljába beépített gombot, riasztotta a
biztonsági őrökét, és csak azután szólt be az
intercomon Harry Dunne-nak, hogy elnézést
kér, de minden erőfeszítése dacára sem volt
képes megállítani a rátörő, eszement alakot.
Bryson tisztában volt azzal, hogy két
lehetősége maradt: a szótlan visszavonulás,
vagy a nyílt konfrontáció. Az utóbbit
választotta, mivel csak ez kínált némi esélyt
arra, hogy megtudjon valamit, kikényszerítse
az elmondani nem szándékozott igazságot.
Layla minden rábeszélő képességét latba
vetve megpróbálta ugyan távol tartani az
Ügynökségtől, elfogadtatni vele, hogy az
életben maradás fontosabb minden esetleg
beszerezhető információnál, de nem
hallgatott rá. Úgy érezte, a láthatatlan erők
fonta béklyó szorosra zárult körülötte, nincs
más választása, mint nyíltan szembe nézni
Dunne-nal, áttörni végre a hazugságok falát,
és megtudni az igazságot Elenáról, saját
cserepekre tört, formáját és értelmét vesztett,
ordító kérdőjelekkel körülbástyázott életéről.
Layla Franciaországban maradt, hogy
kapcsolatait igénybe véve minden lehetséges
információt beszerezzen Jacques Arnaud-ról,
csupán pletykaszinten ismeretes, éppen ezért
megfoghatatlan, a továbblépéshez semmilyen
szilárd támpontot sem nyújtó
tevékenységéről. Bryson – anélkül, hogy
pontosan átgondolta volna – ösztönösen
tartózkodott attól, hogy említést tegyen neki
a Direktorátusról. A Charles de Gaulle-
repülőtéren váltak el, és nagyon meglepődött,
amikor a lány szorosan megölelte, baráti
búcsúpuszinál sokkal többet jelentő csókot
adott, majd utána tűzpiros arccal rögtön hátat
fordított neki.
Harry Dunne – zakója széktámlára vetve az
iroda egyik sarkában hevert – a padlótól
mennyezetig érő füstüveg falnál állt, háttal az
ajtónak, és hosszú elefántcsont szipkába
tűzött, megszámlálhatatlanul sok cigarettái
egyikét szívta. Bryson tudta, hogy az
Ügynökség belső működési szabályzata
szigorúan tiltja az épületen belüli dohányzást,
de csöppet sem lepődött meg a látványon –
nyilvánvaló volt, hogy nincs az a merev
hivatalnok, aki venné magának a bátorságot,
és számon kérné az igazgatóhelyettesen a
munkahelyi előírások betartását. Dunne az
ajtónyitást hallva merev felsőtesttel
hátrafordult, a dühösen berontó Bryson és a
magából kikelve pár lépéssel mögötte siető
Marjorie felé.
– Mr. Dunne! Sajnálom, nem tudtam
megállítani! – kiáltotta felháborodva a
titkárnő. – Riasztottam a biztonságiakat. Egy
pillanat, és itt lesznek.
Dunne pupillája összeszűkült, az orrnyerge
fölötti ráncok elmélyültek, arca éber, kérdező
görcsbe merevedett – Bryson nagy gonddal
megváltoztatta a külsejét, úgy, hogy
semmilyen adatbázishoz kapcsolt, letapogató
kamera se ismerhesse fel –, de egy-két
másodperc múlva megnyugodott, és a füstöt
mélyről felszakadó köhögés kíséretében
kifújva odaszólt hűséges famulusának: –
Semmi baj, Margie! Nyugodtan lefújhatja a
riadót! Egyedül is boldogulok.
A titkárnő értetlenül nézett rá, de hiába várt
bővebb magyarázatot, úgyhogy – tekintetét a
betolakodóra villantva – nem tehetett mást,
kénytelen volt az ajtót csöndesen becsukva
visszavonulni.
Dunne nyugodtan megvárta, amíg elül a
zárnyelv kattanásának zaja, és, csak azután
lépett közelebb, lángoló tekintettel
Brysonhoz.
– A biztonságiak legfeljebb annyit
tehetnének, hogy lefognak, és nem hagyják,
hogy puszta kézzel megfojtsam, de nem
tudom, hálás lennék-e nekik! – mondta
indulattal teli, fojtott hangon. – Mi ez a
színjáték, Bryson?! Hülyének néz
bennünket? Azt hiszi, nincs percre kész
műholdas összeköttetésünk, nem értesülünk
mindenről azonnal, mihelyt megtörtént? Úgy
látszik, igaz a mondás: ha valaki áruló lesz,
mindig az is marad! – Dunne heves
mozdulattal kikapta a szipkájából félig
szívott cigarettáját, és elnyomta az íróasztala
szélén álló, csaknem színültig telt hamutartó
peremén. – Nem tudom, hogyan jutott idáig,
hogyan játszotta ki a biztonsági előírásokat,
de remélem, a rejtett kamerák felvételeiből
kiderül.
Brysont váratlanul érte, és egy pillanatra el is
bizonytalanította a heves, leplezni sem
próbált indulatkitörés. Sok mindenre
felkészült – megdöbbenésre, védekezésre,
vagdalkozó támadásra –, de arra nem, hogy
Harry Dunne ilyen őszinte felháborodással,
ennyire dühösen fog reagálni. – Rám küldte a
mészárosait! – felelte jeges indulattal, a fogát
összeszorítva. – Annyi fáradságot sem vett,
hogy máshol keresgéljen, a párizsi bakák
közül választott!
Dunne gúnyos horkantással gyűrött nadrágja
zsebébe nyúlt, és újabb szál cigarettát
halászott elő. Az elefántcsont szipkába
nyomta, rágyújtott, és a füstöt mélyen
leszíva, heves mozdulattal eloltotta, majd
lazán a hamutartóba ejtette a gyufát. –
Ugyan, Professzor! – mondta gúnyos
nyomatékkal a hangjában, és a fejét
megcsóválva hátat fordított Brysonnak, úgy
tett, mintha teljesen belemerülne a lankás,
télen is harsogóan zöld virginiai táj
csodálatába. – Nézzük a tényeket:
pofonegyszerűek! A megbízása úgy szólt,
hogy találja meg az utat, épüljön be újból a
Direktorátusba. Erre mit tesz?! Felrobbantja a
legígéretesebb kapcsolatainkat és eltűnik,
visszavonul, mintha a föld nyelte volna el.
Előbb persze elvarr minden szálat,
szétmaszatolja az összes nyomot, hogy
véletlenül se lehessen magára bukkanni – ha
van a maffiának a tanúk eltüntetését tanító
kézikönyve, szó szerint ez szerepel benne. –
Megfordult, és anélkül, hogy lélegzetet vett
volna, gomolygó füstfelhőt fújt Bryson
arcába. – Azt hittük, szakított a
Direktorátussal, de úgy látszik, óriási hibát
követtünk el.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte
hevesen Bryson.
– Azt, hogy nem ártana elvégeztetni magával
egy hazugságvizsgáló tesztet, de tudom, hogy
elsőként azt tanulják meg, hogyan lehet
kijátszani, félrevezetni a gépet.
Brysont annyira felháborította a ki nem
mondott vádak sorozatát tartalmazó
kijelentés, hogy heves mozdulattal Dunne
íróasztalára vágta a világoskék, műanyagba
forrasztott kártyát, az igazolványt, amelyet
Párizshoz közel a halott motorbiciklistől, a
Jacques Arnaud kastélyából indult
üldözőjüktől vett el. – Valóban tudni akarja,
hogy jutottam ide? – kérdezte indulattól
remegő hangon.
Dunne a kis lapért nyúlt, és egyből úgy
tartotta, hogy tisztán láthatóvá váljon rajta a
hologram, a háromdimenziós CIA-pecsét. Az
igazolvány első ránézésre hétköznapi
holminak tűnt, de annyi bonyolult, rejtett
azonosítási pont volt rajta, hogy csak egy
második, a legkorszerűbb eszközökkel
felszerelt CIA tudta volna hamisítani. Pár
másodpercig tartó vizsgálódás után az
igazgatóhelyettes az íróasztalán álló
kártyaazonosítóba dugta a műanyag lapot, és
a számítógépe képernyőjén rögtön megjelent
egy arc, a hozzá tartozó legfontosabb
információkkal. Nem Brysoné volt, de hála a
mesterien alkalmazott, első ránézésre
észrevehetetlen sminknek, eléggé hasonlított
hozzá, hogy egy futó rutinellenőrzés szűrőjén
akadálytalanul átjusson.
– Párizsi kirendeltség. Honnan az ördögből
szerezte?! – kérdezte parancsoló hangon
Dunne.
– Hajlandó végre meghallgatni?
A CIA igazgatóhelyettesének az arca
óvatossá vált. A füstöt az orrán kifújva
belesüppedt a karosszékébe, és bár
egyharmadát sem szívta el, a szipkából
kikapva eloltotta a cigarettáját – Hadd hívjam
ide legalább Finnerant! – mondta.
– Ki az a Finneran?
– Blue Ridge-ben találkozott vele.
– Felejtse el!
– Két lábon járó adattár, nála tartom a
memóriámat…
– Felejtse el! – ismételte meg nyomatékosan
Bryson. – Csak mi ketten, és a lehallgató
készülékek!
Dunne vállat vont, újabb cigarettát vett elő,
de ahelyett, hogy a szipkába illesztette volna,
szórakozottan forgatta nikotintól barna ujjai
között.
Ahogy Bryson az előző nap eseményeinek
ismertetésében előrehaladt, a CIA
igazgatóhelyettese úgy vált egyre komorabbá,
és amikor a beszámoló végén megszólalt, a
hangja fojtott és nagyon feszült volt. –
Kétmillió dolláros vérdíj, még mielőtt
Kalakanisz hajójára tette a lábát! Akiket érint,
valahogy megneszelték, hogy újból beszállt a
játékba.
– Elfelejti, hogy már Washingtonban
megpróbáltak elkapni – figyelmeztette
Bryson. – Tudták, hogy a Direktorátus régi
székházánál fogom kezdeni, ami azt jelenti,
hogy a hír innen, erről a helyről szivárgott ki
– hogy még egyértelműbb legyen, amit
mondott, a mutatóujját feltartva kis kört írt le
a levegőben.
– Ugyan! – felelte indulatosan Dunne, és
kettétörve a hamutartóba dobta a cigarettát. –
Csak a legszükségesebb adatok kerültek be
magáról az adatbankba, annyi, amennyi
feltétlenül kell ahhoz, hogy beléphessen az
épületbe.
– Az is éppen elég, ha a Direktorátus beépült
a CIA-ba.
– Legyen észnél, ember! Még csak nem is a
saját nevén szerepel a nyilvántartásban,
hanem mint Jonas Barrett. Álnéven, ami
mellesleg tökéletesen szabálytalan. A saját
biztonsági szolgálatának ne hazudjon az
ember! Az olyan, mintha az anyját csapná be.
– Költségelszámolások, beszerzési
számlák…
– Mindegyik eltemetve, úgy titkosítva, hogy
senki ne férhessen hozzájuk. Azt hiszi, nem
tettem meg mindent azért, hogy fedezzem
magam? Gondolkodjon, Bryson! Komoly
kockázatot vállaltam azzal, hogy magával
kezdtem – magyarázta a CIA igazgató-
helyettese. – Nem tudom, mennyire
dolgozták meg, mivé alakították. Ezerszer is
elolvashatja valakinek a személyi anyagát,
attól még nem fogja tudni, mi jár a fickó
fejében. Parkoló pályára állították, elküldték
abba a csöndes kisvárosba, de…
– Az isten szerelmére, nem én kértem, hogy
társuljunk! – vágott közbe Bryson. – Maga
rángatott vissza. Már kezdtem kigyógyulni a
nyavalyámból, elfelejteni bizonyos dolgokat,
amikor megjelent, és felszakította a hegeket.
Nem azért jöttem, hogy védekezzem, vagy
igazolni próbáljam magam – gondolom,
rendesen elvégezték a házi feladatukat,
tudják, ki vagyok. Az érdekel, mi az ördögöt
művel a CIA, miért szabadítottak rám valakit
Párizsból, hogy megöljön. Nagyon remélem,
hogy tisztességes magyarázatot tud adni,
vagy legalábbis meggyőző hazugságot talál
ki.
– Úgy veszem, hogy ezt az utóbbit nem is
mondta – felelte mogorván Dunne. –
Gondolja végig a dolgokat az én
szemszögemből! Elmondása szerint az a volt
kollégája, akivel Kowloonban együtt
dolgozott, Vance Gifford felismerte…
– Igen, és a Sangiovanni testvérek szerint
Arnaud embere is a hajón – vágott közbe
Bryson. – Ez teljesen nyilvánvaló, és nincs is
felőle vita; könnyű visszapörgetni az
eseményeket, és rájönni, miért alakultak úgy
a dolgok Santiago de Compostelában. Én
azonban Chantillyról beszélek, Párizsról! A
CIA-munkatársról, aki annyira hanyag volt,
hogy magánál tartotta az igazolványát. Maga
is tudja, hogy ahol egy akad, több is
előfordul. Szóval? Azt akarja mondani, hogy
kicsúsztak a kezéből a dolgok, és nem tudja
pontosan, mi történik a Cégnél? Vagy így
van, vagy át akar verni, és tudni akarom,
melyik az igaz!
– Nem! – Dunne tiltakozása heves köhögésbe
fúlt. – Több lehetőség is van, nem csak ez a
kettő.
– Valóban? Na halljam, mi jutott az eszébe!
Az igazgatóhelyettes feltartott ujjal, Bryson
korábbi mozdulatát megismételve kört írt le a
levegőben – jelezte, hogy a szobában
mikrofonok vannak, és mások is hallhatják,
amit beszélnek. – Az, hogy utána kell
néznem néhány dolognak – felelte. – Azt
hiszem, egyelőre fel kellene függesztenünk
ezt a beszélgetést, és máskor, más helyen
folytatni. – Az arcán lévő ráncok a
szokásosnál is mélyebbeknek tűntek, és a
megismerkedésük óta először Bryson
űzöttnek látta a tekintetét.
A Rosamund Cleary Tartós Ápolási Központ
hétköznapian fogalmazva öregek otthona
volt. Kellemes, alacsony, vörös téglás épület
New York állam északi részén, Dutchess
County egyik erdős szögletében. Akárhogyan
nevezték is, drága, kiváló ellátást nyújtó
intézmény volt, kellemes menedék azoknak
az idős gazdagoknak, akiknek állandó, a
családjuk, környezetük által biztosítani nem
tudott orvosi felügyelet kellett. Tizenkét éve
ebben az otthonban lakott Felicia Munroe, az
az asszony, aki férjével, Peterrel magához
vette a tinédzser Nicholas Brysont, miután a
szülei autóbalesetben meghaltak.
Bryson őszintén szerette Feliciát, közeli,
meghitt kapcsolatban állt vele, de soha,
egyetlen pillanatig sem tekintette anyjának. A
baleset idején túl idős volt már ahhoz, hogy
ez lehetséges legyen. Egyszerűen csak Felicia
néni volt neki, apja egyik legjobb barátja,
Pete bácsi kedves, odaadó hitvese. A
házaspár szeretettel gondoskodott róla,
nemcsak otthont biztosított neki, hanem
bentlakásos középiskolája, majd később
egyetemi tanulmányai költségeit is állta,
amiért örökre hálás maradt.
Peter Munroe Bahreinben, a tiszti klubban
ismerte meg George Brysont. Bryson ezredes
egy nagy laktanya építési munkálatait
felügyelte, Munroe pedig építészmérnökként,
egy nagy, nemzetközi céget képviselt az
építkezésre kiírt versenytárgyaláson.
Rengeteg sört megittak – az országban
szigorú alkoholtilalom volt érvényben, és sört
is csupán a tiszti kaszinóban lehetett kapni –,
nagyon összebarátkoztak, a pályázatok
elbírálásánál Bryson ezredes mégis Pete
Munroe cége ellen szavazott. Nem tehetett
mást: egy másik vállalat jóval olcsóbb, egyéb
mutatók tekintetében pedig az övékkel
majdnem megegyező ajánlatot tett. Munroe
sértődés nélkül tudomásul vette a döntést,
meghívta Brysont, hogy igyanak egy nagyot,
és a sokadik üveg után kijelentette, hogy
szarik az egészre, nincs az az üzlet, amelyért
feláldozna egy barátságot, és különben is,
már jóval többet ért el abban az átkozott
országban, mint amiben induláskor
reménykedett. Az idősebb Bryson csak
később – mint kiderült, túl későn – jött rá,
miért volt olyan olcsó a nyertes ajánlat: a cég
több millió dollárral megpróbálta
túlszámlázni munkálatait. Amikor George
Bryson mentegetőzni próbált, Munroe
leintette: – Az építőiparhoz hozzá van nőve a
korrupció, hiába akarod, lehetetlen
szétválasztani őket. Ha nagyon meg akartam
volna szerezni ezt a melót, én is hazudok, de
inkább eljátszottam a naivat. – Az építkezés,
ha nehézségek árán is, de befejeződött,
George Bryson és Pete Munroe barátsága
pedig olyan szorossá vált, hogy többé semmi
sem szakíthatta szét.
De valóban így történt, vagy van egy
másfajta olvasata is a sztorinak? Igazat
mondott Harry Dunne? Miután
megbizonyosodott arról, hogy a CIA egyik
aktív munkatársa támadt rá, próbálta megölni
Franciaországban, Bryson hajlamossá vált
arra, hogy mindenben, a legkézenfekvőbbnek
tűnő dolgokban is kételkedjen. Ha Dunne
rendelte el a támadást, vagy nem is
elrendelte, csak tudott róla, és nem tett
semmit a megakadályozása érdekében. akkor
mennyire hihető mindaz, amit mondott? Késő
bánat ebgondolat, mondta magában, sajnálva,
hogy nem az öregek otthonában kezdte,
hanem mindjárt a Győzhetetlen Armadán. Ki
kellett volna faggatnia Felicia nénit, mielőtt
beadja a derekát, elvállalja, amire Dunne
kérte. Korábban kétszer járt nála, egyszer
Elenával, de már a második látogatás óta is
évek teltek el.
Dunne szavai, amelyeket a Blue Ridge-
hegységben hallott, azon a napon, amelyen
egész élete éles fordulatot vett, még mindig a
fülében csengtek, és biztos volt benne, hogy
sokáig nem is felejti el őket.
„Hadd kérdezzek valamit, Bryson! Valóban
elhitte, hogy baleset történt? Tizenöt éves
volt, kiváló tanuló, remek sportember, az
amerikai ifjúság színe-javához tartozott, hogy
tovább ne is soroljam az érdemeit. És akkor
hirtelen mindkét szülője tragikus baleset
áldozata lett. A keresztszülei vették
magukhoz…
– Pete bácsi… Peter Munroe.
– Valóban úgy nevezte magát, bár nem annak
született. Elintézte, hogy arra az egyetemre
menjen, amelyet ő választott, és egyéb
döntéseket is meghozott maga helyett,
olyanokat, amelyek garantálták, hogy végül a
kezükben kössön ki, mármint a
Direktorátuséban.”
Bryson az ízlésesen berendezett,
perzsaszőnyegekkel és antik mahagóni
bútorokkal otthonossá varázsolt társalgóban,
a televízió előtt talált rá Felicia nénire. Több
idős ember üldögélt még a szobában,
néhányan csöndesen hímezgettek, és olyan is
akadt, aki mellére bukott állal bóbiskolt.
Felicia Munroe ezzel szemben éber volt,
szeme csillogásából ítélve teljes odaadással
figyelte az egyik sportcsatornán közvetített
golfbajnokságot.
– Felicia néni! – szólította meg őszinte
melegségről a hangjában Bryson.
Az idős nő feléje fordult, egy pillanatra a
felismerés fénye villant fel az arcán, de
rögtön el is tűnt, tompa, bizonytalan
csodálkozásnak adta át a helyét. – Tessék! –
felelte élesen.
– Felicia néni, én vagyok az, Nick!
Emlékszik rám?
Enyhén pislogva, értetlenül meredt Brysonra.
A szenilitás már évekkel korábban is látszó
jelei nemcsak kiteljesedtek rajta, hanem
továbbfejlődtek, valami sokkal súlyosabb,
nehezebben kezelhető állapot alakult ki
belőlük. Kényelmetlenül hosszú ideig tartó
szünet után végre halványan elmosolyodott. –
Eljöttél – lehelte alig hallhatóan.
– Emlékszik? Maguk neveltek, gondoskodtak
rólam…
– Visszajöttél – suttogta az idős asszony, és
anélkül, hogy a szája megremegett volna,
lassan pergő könnycseppek indultak el a
szeméből. – Magasságos ég! Mennyire
hiányoztál!
Bryson szíve összerándult, és hiába akart,
nem tudott megszólalni.
– Drága George! – folytatta elomlón az idős
asszony. – Édes, drága George! De rég volt!
Bryson egy pillanatra értetlenül
megmerevedett, de aztán rájött, mi történt –
körülbelül annyi idős volt, mint az apja,
George Bryson tábornok, amikor meghalt.
Felicia néni zavart – fél évszázaddal korábbi
eseményeket talán a saját nevénél is
könnyebben felidézni tudó – agya George
Brysonként regisztrálta, és ez annál is
könnyebben megtörténhetett, mivel
megdöbbentő volt közöttük a hasonlóság.
Ahogyan korosodott, Bryson úgy fedezett föl
egyre több azonos vonást apja és önmaga
között.
Anélkül, hogy egy másodperccel korábban
bármi is utalt volna rá, Felicia egyik
pillanatról a másikra ráunt látogatójára, és
hirtelen hátat fordított neki. Bryson
kényelmetlenül toporgott hol egyik, hol
másik lábára helyezte a testsúlyát, és fogalma
sem volt arról, mit tegyen. Körülbelül egy
perc telt el így, bizonytalan némaságban,
mielőtt Felicia néni – mintha csak akkor
érezte volna meg, hogy mögötte áll –
hátrafordult, és bizonytalanul ráemelte a
tekintetét.
– Szervusz – mondta tétován, kezdetben
aggódó, majd gyorsan ijedtté változó arccal.
– De hát… te halott vagy. Azt hittem,
meghaltál!
Bryson a száját összeszorítva megpróbált
fölülemelkedni magán, mintegy semleges
szemlélőként, kívülről látni a jelenetet. Hadd
higgye, amit akar! Ne zavard meg, hátha
elárul valamit…
– Borzalmas baleset volt – folytatta feszült,
az emlékek hatása alatt görcsbe merevedett
arccal az idős asszony. – Meghaltál!
Borzalmas baleset volt. Te, és Martha is.
Szörnyű! Szegény kis Nickie árván maradt…
Nem tudtam magamhoz térni, egyfolytában
zokogtam… Pete mindig erős volt, ő
rángatott vissza. – Újabb könnycseppek
buktak ki a szeméből, és folytak végig lassan,
kövérre hízottan az arcán. – Mennyi mindent
nem mondott el – folytatta szinte testetlenné
vált, valahonnan kívülről érkező hangon. –
Mennyi mindent nem mondott, nem
mondhatott el arról az éjszakáról! Mennyi
bűntudat gyötörte! Évekig nem beszélt róla,
csak sokkal később árulta el, hogy mit tett.
Bryson gerincén jeges borzongás futott
végig.
– Nickie-nek pedig soha, egyetlen szóval sem
említette. Szörnyű teher lehetett! Évekig
magában hordozni, egy szót sem ejteni
róla… – Felicia Munroe a fejét megrázva a
szeméhez emelte blúza zsabós ujját, és a
könnyeit felitatva kifejezéstelen arccal a
televízió felé fordult.
Bryson mély lélegzetet véve a készülékhez
ment, kikapcsolta, és határozottan megállt
előtte. Bár a szegény öregasszony rövid távú
memóriáját tönkretette a szenilitás, esetleg az
Alzheimer-kór, sok régi emléke megmaradt.
– Felicia! – szólt hozzá gyöngéden. – Pete-ről
szeretnék beszélni. Pete Munroe-ról, a
férjedről.
A rászögezett tekintet mintha megijesztette
volna az idős teremtést – leszegett fejjel
belemerült a szőnyeg mintázatának
tanulmányozásába. – Mindig whiskys
limonádét csinált, ha megfáztam – mondta
emlékeibe belefeledkezve, halk, szelíd
hangon. – ”Méz, citromlé, és kevés bourbon.
Icipici, éppen csak annyi, hogy érezni
lehessen az ízét. Meglátod, mindjárt jobban
leszel tőle.”
– Felicia! Említett valaha is egy bizonyos
Direktorátust?
Az idős nő üres tekintettel nézett Brysonra. –
A megfázás, ha nem törődnek vele, egy hétig
is eltarthat, de ha kúrálják, hét nap alatt vége
– felelte, és halkan kuncogva figyelmeztetően
feltartotta az ujját. – Peter mindig azt mondta,
hogy ha elhanyagolják, egy hétig is…
– Beszélt apám haláláról?
– Ó, nagyon szeretett beszélni Peter!
Mulatságos történetei voltak.
A szoba másik felében kis baleset ért valakit,
és két takarító jelent meg felmosóvödörrel,
hogy eltüntesse a maradványokat. Két lakó
az egészről tudomást sem véve elmélyülten
beszélgetett oroszul. – Ja nye znáju. Nem
tudom – mondta hangosan, jellegzetes
moszkvai akcentussal az egyik.
Felicia Munroe is hallotta a mondatot, és
felkapta rá a fejét. – Ja nye znáju – ismételte
meg a mondatot, és halkan fölnevetett. –
Zagyvaság!
– Nem az, Felicia néni – figyelmeztette
Bryson.
– Zagyvaság! – jelentette ki újból, harciasan
az öregasszony. – Mint amit Pete
mondogatott álmában. Ja nye znáju. Buta
halandzsa. Álmában mindig ezen a
nevetséges, kitalált nyelven beszélt, és
nagyon mérges volt, ha ugrattam miatta.
– Oroszul beszélt álmában?! – Bryson a
döbbenettől alig tudott megszólalni, és a
szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt,
eltöri a bordáit.
– Nagyon rossz alvó volt. – Az öregasszony
tekintete pár másodpercre kitisztult,
értelmesen csillogott. – És ha aludt is, közben
rengeteget beszélt.
Alvás közben, amikor az ember nem tudja
kontrollálni magát, Pete bácsi oroszul
beszélt! Igazat mondott volna Harry Dunne?
Peter Munroe valóban Gennagyij
Roszovszkij, alias Ted Waller cinkosa volt?
Ha nem, van-e egyéb, elfogadható
magyarázat, kérdezte magától döbbenten
Bryson.
– Főleg azután, hogy meghaltál, George –
folytatta Felicia. – Rettenetesen megrázta az
a szörnyű baleset. Állandóan forgolódott,
dobálta magát álmában, és azon a fura,
érthetetlen nyelven beszélt!
A Washington északi félét függőlegesen
kettészelő Rock Creek-park ideális hely volt
a Harry Dunne-nal másnap kora reggelre
megbeszélt találkozóhoz. Bryson választotta,
miután az igazgatóhelyettes – nem szakmai
megfontolásból, hiszen kétszer annyi időt
töltött már a titkos műveletek
árnyékvilágában, mint ő, hanem
udvariasságból – felajánlotta neki, hogy
döntsön, jelölje ki maga a találkozó helyét.
Az igazgatóhelyettes ragaszkodása ahhoz,
hogy a CIA épületén kívül, valahol a
szabadban találkozzanak, erősen
nyugtalanította Brysont. Nehezen tudott
megbarátkozni a gondolattal, hogy Dunne, az
ügynökség második embere lehallgatástól fél,
és a puszta ötlet is azt a hitet erősítette,
benne, hogy jó volt a megérzése, a
Direktorátus valóban beépült a CIA-ba, és
láthatatlan csápjai már mindenhová, a
legfelsőbb szintekre is elérnek, semmi nincs
védve tőlük. Függetlenül attól, hogy mit is
akart mondani Dunne, javaslata, hogy
semleges, „biztos” helyen folytassák a
beszélgetést, idegesítő bizonyítékul szolgált
arra, hogy valami nagyon nincs rendben az
Ügynökségnél.
Ezzel együtt Bryson óvakodott attól, hogy
bármilyen elsietett végkövetkeztetésre
jusson, és ellenőrzés nélkül igaznak fogadjon
el valamit csupán azért, mert kézenfekvő.
„Ne bízzon senkiben”, hallotta sokszor Ted
Wallertől, és a figyelmeztetés groteszk
igazolást nyert: Waller, akiben a legjobban
bízott, maga árulta el, mintha csak saját
intelme helyességét igyekezett volna
alátámasztani. Bryson úgy döntött, hogy még
egyszer nem követi el ugyanazt a hibát:
óvatos lesz, a végtelenségig gyanakvó, nem
fog megbízni senkiben, többek között Dunne-
ban sem.
Egy teljes órával a megbeszélt időpont előtt
érkezett. Hajnali négy volt mindössze, az ég
még koromfekete, a levegő hideg és nyirkos.
Kevés gépkocsit látott útközben, és azok is
jókora időközökkel követték egymást;
éjszakai munkából hazatérő, vagy hajnali
munkakezdésre siető álmos, öltönyt, fehér
inget, sötét nyakkendőt viselő emberek
vezették őket – a kormányhivatalokban nem
létezett záróra, valakinek mindig tartania
kellett a frontot.
Szokatlan, szinte már ijesztő csend fogadta a
parkban. A maga választotta tisztás felé
menet a lába alatt megroppanó ágak
reccsenése is úgy hangzott, mint a
puskalövés, pedig nappal, normális
körülmények között a környező utcák fák
között átszűrődő moraja is elnyomta volna. A
zajt csak még idegesítőbbé tette, hogy puha,
hajlékony kreppgumitalpú cipőt vett,
kifejezetten azért, hogy ne üssön zajt.
Bryson alaposan szemügyre vette a helyszínt,
igyekezett földeríteni az esetleg veszélyt
jelentő pontokat. A fákkal sűrűn borított kis
halom apró füves tisztás fölött állt. A
tenyérnyi szabad tér szélén ugyancsak kicsi,
aszfaltozott parkoló volt, és egy félig a földbe
süllyesztett, bunkerszerű vécé, amelyben
találkozniuk kellett. Az időjárás-jelentés esőt
ígért, és bár az előrejelzés nem vált be, a
hűvös, nyirkos időben nem ártott a fedett
hely. Ráadásul a vastag betonfalak egy
esetleges támadás ellen is menedéket
nyújthattak.
Alapos vizsgálódás után, semmilyen gyanús
jelet sem találva Bryson úgy döntött, hogy ez
utóbbinak minimális az esélye. Megkerülte a
tisztást, és a fák közül kitekintve gyanús
lábnyomokat. friss töréscsonkú faágakat
keresett, de egyet sem talált. A második
körben a lehetséges támadási irányokat vette
számba, a harmadikban és a negyedikben
pedig meggyőződött arról, hogy átgondolt,
jól előkészített csapda nem fenyegeti. Ez
persze még mindig nem zárta ki egy támadás
lehetőségét, de legalább felkészült,
megismerte a helyszínt annyira, hogy
másképp nehezen tetten érhető, apró
változásokat is észrevegyen.
Pontosan öt órakor fekete szedán kanyarodott
a parkolóba. Hosszú, méltóságteljes Lincoln
Continental volt, nem viselt semmilyen
megkülönböztető jelet, csupán a
kormányhivataloknak kiosztott rendszám
jelezte hovatartozását. Félhomályban, rossz
látási viszonyok között is tiszta képet adó,
nagy fényerejű látcsövén keresztül Bryson
hamar felismerte Dunne sötétkék öltönyt,
fehér inget viselő karcsú, afro-amerikai
sofőrjét. Az igazgatóhelyettes a hátsó ülésen,
dossziéval a hóna alatt foglalt helyet, és úgy
látta, hogy rajtuk kívül más nincs a kocsiban.
A limuzin a parkoló végében, a vécénél állt
meg, és a sofőr fürgén ki is szállt, hogy ajtót
nyisson főnökének, de mire odaért, Dunne a
rá jellemző türelmetlenséggel megelőzte,
félig kiszállt a kocsiból. Szemöldökét –
ugyancsak megszokásból – erősen
összevonta, homlokát mély ráncok
barázdálták, és szúrós tekintettel pillantott
körbe, mielőtt a lépcsőn lesietve eltűnt volna
a félig földbe süllyesztett épületben.
Bryson a fák között maradt, türelmesen várt.
A sofőrt figyelte, felkészülve minden gyanús
mozzanatra – rövid, a kocsiba szerelt
mobiltelefonon folytatott beszélgetésre,
elhaladó járművek sofőrjeinek szóló kurta
mozdulatra, még arra is, hogy revolvert vesz
elő, és csőre tölti – de a fiatalember csak ült
mozdulatlanul, a főnökére csöppet sem
jellemző nyugalommal hátradőlve a volán
mögött.
Több mint tíz perc elteltével, amikor már
biztos volt abban, hogy Dunne-t a maradék
türelme is kezdi elhagyni, Bryson lement a
dombról, és a korábban felderített, a fák
között haladó ösvényen a földbe süllyesztett
vécé bejárata felé került. Az előre kiszemelt
ponthoz érve megállt, még egyszer
körbenézett, és az épülethez rohanva, halkan
leszaladt a lépcsőn.
A szűk betonfalak közé érve vizelet, ürülék
és fertőtlenítőszer szagának csípős egyvelege
csapta meg. Az ajtóhoz érve megállt, kivárta,
amíg felhangzik Dunne ismerős, mélyről
fakadó köhögése, csak aztán nyitott be
gyorsan, hogy ugyanazzal a lendülettel be is
csukja maga mögött az ajtót, és rákattintsa az
előző nap beszerzett erős lakatot.
Dunne az egyik piszoárnál állt, és lassan
fordult feléje. – Rendes, hogy megjött –
morogta. – Most már értem, hogy miért
rúgták seggbe a Direktorátusnál – nem igazán
erős oldala a pontosság.
Bryson figyelmen kívül hagyta a csípős
megjegyzést – tudta, hogy az
igazgatóhelyettes is tisztában van vele, miért
késett kerek tíz percet. Dunne felhúzta
cipzárját, a mosdóhoz lépett, és a tükörben
nézett vissza rá. – Rossz hírem van – mondta,
miközben kezet mosott. – A kártya valódi.
– Kártya? – Brysont váratlanul érte a
megjegyzés, nem kapcsolt rögtön.
– Az ügynökségi igazolvány, amit attól a
motorostól vett el Chantillyban. Nem
hamisítvány – a fickó több mint egy éve
került Párizsba, mint operatív, in extremis,
vagy ha úgy jobban tetszik, piszkos helyzetek
megoldására tartogatott ügynök.
– Át kell nézni a személyzeti nyilvántartást,
hogy ki helyezte oda, akár azt is, hogy ki és
hogyan szervezte be.
– Hogy nem jutott ez eszembe magamtól! –
mondta leplezetlen gúnnyal a hangjában
Dunne. Lerázta a kezéről a vizet –
papírtörülköző nem volt a mosdóban, az
elektromos kézszárítótól pedig valamiért
idegenkedett –, majd beletörölte a
nadrágjába. Gyűrött marlborós csomagot
halászott elő a belső zsebéből, kivett belőle
egy meggörbült szálat, a szája sarkába
illesztette, és anélkül, hogy meggyújtotta
volna, közölte: – Szigma kódú, az összes
számítógépre érvényes sürgős keresést
rendeltem el, minden adattárat keresztül-
kasul átnézettem. Az eredmény: semmi.
– Ezt hogy érti?! – kérdezte megütközve
Bryson. – Igazgatótól a vécét takarító
köszvényes öregasszonyokig mindenkiről
vastag dossziéjuk van, a munkatársaik
gondolatait is nyilvántartják.
Dunne csak vigyorgott; cigarettája az alsó
ajkához ragadva, ernyedten fityegett a
szájából.
– Semmit nem hagynak ki, a legapróbb
részletre is odafigyelnek. Ne akarja azt
mondani, hogy semmit nem találtak a fickó
anyagában!
– Isten ments! Ennél sokkal
megdöbbentőbbet mondok: a fickónak nincs
anyaga. Egyetlen Langleyben vezetett
nyilvántartásban sem szerepel.
Ugyan már! Kötelező orvosi ellenőrzések,
társadalombiztosítási bejelentő, fizetési
jegyzék… Soroljam tovább? Remélem, nem
akarja elhitetni velem, hogy a fickó ingyen
dolgozott, vagy hogy nincs nyoma a
fizetésének!
– A rohadt életbe, figyeljen már ide, és értse
szó szerint úgy, ahogy mondom! – horkant
fel Dunne. – Az illető, legalábbis ami a
hivatalos nyilvántartást illeti, nem létezik.
Előfordul az ilyesmi – az igazán komoly
megbízást teljesítő munkatársakról
igyekszünk minél kevesebb nyomot hagyni.
Nincs személyi anyaguk, a nekik szóló
átutalásokról pedig nem marad bizonylat.
Valaki pontosan ismerte a rendszer
működését, tudta, hogyan kell eltüntetni a
fickó nyomát. Szellemet csinált belőle –
létezett is, meg nem is.
– Rendben. És mi következik ebből? –
kérdezte csöndesen Bryson.
Dunne néhány mélyről fakadó köhögéssel
tarkított szünetet tartott. – Az, barátom –
mondta, amikor sikerült visszanyernie a
hangját –, hogy a Direktorátus utáni
nyomozásra talán nem a CIA a
legalkalmasabb. Főleg azért nem, mert – és
ezt is jó okunk van feltételezni –, a jóisten
tudja, hány vakondja működik benne a
Direktorátusnak.
Igazából nem a kijelentés volt megdöbbentő,
hanem az a komor, fásult hang, amelyet az
igazgatóhelyettes használt. – Nem könnyű
beismerni, és szembenézni vele, ugye? –
kérdezte halkan, kis bólintás kíséretében
Bryson.
:
– Nem igazán – fogalmazott nagyon
mértéktartón Dunne. Látszott rajta, hogy a
felfedezés mélységesen megdöbbentette, de
nem akarja nyíltan kimondani. – Nézze! Nem
akarom elhinni, hogy a Direktorátus odáig
jutott, hogy már a saját embereimet is
megfertőzte, de önáltatással nem jutottam
volna el idáig, ahol vagyok. Nézze! Nem
jártam semmilyen flancos, elegáns egyetemre
– a St. John’st is elég nehezen végeztem el.
Nem beszélek tucatnyi nyelvet, mint maga,
csak angolul, és azt sem túl szépen, de volt
valamim – remélem, még mindig van –, ami
elég ritka a titkosszolgálatoknál: józan,
természetes, ha úgy tetszik, paraszti eszem.
Nézze meg, mi történt ezzel az átkozott
országgal az utóbbi negyven évben, a
Disznó-öböltől Vietnamon és Panamán át az
utolsó elbaszott hülyeségig, amit a ma reggeli
Washington Post fog megírni! Mindet a
borostyánligás nagyokosoknak köszönhetjük,
az emblémás nyakkendőben parádézó
„legjobbaknak és legértelmesebbeknek”, akik
az összes hülyeséget a nyakunkra hozták.
Elegáns egyetemeket végeztek, rengeteg
mindennel teletömték a fejüket, de észt nem
adtak nekik. Jó orrom van, többnyire
megszimatolom a bajt, és nem hunyom be a
szemem, ha valami kellemetlent látok.
Úgyhogy nem zárom ki a lehetőségét – ne
felejtse el, hogy egyelőre csak lehetőség –
annak, hogy a csapatomból valaki eladta
magát. Őszinte leszek: nem szeretném
kijátszani az utolsó adumat, de lehet, hogy
rákényszerülök.
– Éspedig? – kérdezte Bryson.
– Hogy is nevezte a Washington Post – „az
utolsó becsületes ember Washingtonban?”
Akármilyen korrupt is ez a város, valamit
azért jelent.
– Richard Lanchester – mondta ki Bryson az
elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának, a
Fehér Házi Nemzetbiztonsági Tanács teljes
feddhetetlenségéről közismert elnökének a
nevét. – Miért ő az utolsó adu?
– Azért, mert miután belekezdek, és
elindítom a lavinát, nem tudom megállítani,
az események óhatatlanul kicsúsznak az
ellenőrzésem alól. Lehet, hogy csak ő képes a
végére járni a dolognak, felderíteni és lezárni
a korrupció csatornáit, de ha bevonom, a
dolog kikerül a titkosszolgálati ködfüggöny
mögül – magyarázta Dunne. – Önpusztító
küzdelem lesz, és még abban sem vagyok
biztos, hogy a kormányzat túléli.
– Jézusom! – nyögött fel Bryson..– Gondolja,
hogy a Direktorátus olyan magasra jutott?
– Egyelőre nincs rá bizonyítékom, de nagyon
úgy látszik.
– Na jó! Csinálja, ahogy gondolja! De mivel
én viszem vásárra a bőrömet, mostantól csak
magával, közvetlenül magával érintkezem –
váltott hirtelen témát Bryson. – Nincs
közvetítő, e-mail, aminek kinyomozható a
feladója, és fax sem, amit útközben el lehet
kapni. Steril, közvetlen langley-i vonalat
akarok, külön kapcsolószekrényen átmenőt,
amelyet nem tud lehallgatni a központ.
Dunne igent bólintott.
– Jelszót, amiből tudom, hogy nem kényszer
hatása alatt beszél, és valóban maga az, nem
más utánozza a hangját – sorolta tovább az
igényeit Bryson. – És még valami! Csak az
számít, amit magától hallok, még a titkárnője
sem jöhet szóba, mint közvetítő.
– Rendben – válaszolta nyugodtan, hanyag
vállvonogatás kíséretében az
igazgatóhelyettes –, bár túldramatizálja a
dolgot. Az életemet is gondolkodás nélkül
rábíznám Marjorie-ra.
– Sajnálom, nincs kivétel. Elena említett
egyszer valamit, ha jól emlékszem, Metcalf-
szabálynak nevezik, és úgy szól, hogy egy
hálózat átjárhatósága a keresztezések
gyarapodásának mértékében, mértani
haladvány szerint növekszik. Szervezetre
lefordítva a keresztezés mindazokat jelenti,
akik tudnak valamely titkos akcióról.
– Elena – ismételte meg a nevet leplezetlenül
gúnyos hangon a CIA igazgatóhelyettese. – Ő
aztán tudja, hogyan kell csalni, megtéveszteni
másokat, ugye, Bryson?!
A megjegyzés a történtek, a benne élő
keserűség dacára talált, és nagyon
kellemetlenül érintette Brysont. – Igen –
felelte. – Ezért is kell segítenie abban, hogy
megtaláljam…
– Azt hiszi, azért halásztam elő, hogy
segítsek megmenteni a házasságát? – vágott a
szavába Dunne. – Szó sincs róla! Azt
akarom, hogy megmentse ezt a rohadt
világot.
– Biztosan tud valamit, a szentségit! Az is
lehet, hogy nagyon sokat.
– Igen, ha benne van…
– Ha benne van, akkor közvetlenül a tűz
mellett. Ha őt is félrevezették…
– Ne álmodozzon!
– Ha belőle is balekot csináltak, mint belőlem
– fogalmazta újra a mondatot Bryson –, attól
még a tudása, az ismeretei felbecsülhetetlenül
értékesek lehetnek.
– És természetesen készséggel, boldogan
kitálal magának mindent. Miért is?
Nosztalgiából, a régi szép idők emlékére? –
kérdezte gúnyosan Dunne.
– Ha megtalálom… – kiabált dühösen
Bryson, de erőt vett magán, és normális
hangon újra kezdte a mondatot: – Ha
megtalálom… Ismerem, a rohadt életbe, meg
tudom mondani, mikor hazudik, mikor
próbálja meg elhallgatni az igazságot, és még
azt is, hogy mi az, amit titkol.
– Álmodozik – felelte kijózanító
nyugalommal Dunne. Újabb, mélyről fakadó,
erős köhögés rázta meg, úgyhogy kénytelen
volt szünetet tartani. – Azt hiszi, ismeri –
folytatta, miután elmúlt a roham. – Úgy tesz,
mintha ismerné, ismerte volna. Nagyon
biztos benne, ugye? Ugyanolyan biztos, mint
amilyen abban volt, hogy ismeri Ted Wallert,
alias Gennagyij Roszovszkijt. Vagy Pjotr
Akszjonovot, alias Pete bácsit, Peter Munroe-
t. Apropó! Jól sikerült a New York-i
látogatása? Okosabb lett tőle?
Bryson ha akarja, sem tudta volna leplezni
megdöbbenését. – Menjen a pokolba! –
harsogta dühösen.
– Térjen észhez! Azt hiszi, nem figyeltetem
állandóan, megszakítás nélkül azt az öregek
otthonát azóta, hogy tudomást szereztem a
Direktorátusról? Úgy megzápult az agya
annak a szerencsétlen vénasszonynak, hogy
az embereink alig tudtak kiszedni belőle
néhány értelmes mondatot, és képtelen
voltam megállapítani, hogy tudta-e, kicsoda
valójában a férje, és egyáltalán, mennyit
tudott. Ezzel együtt rajta tartom a szemem,
hátha megkeresi valaki a férje egykori barátai
közül.
– Baromság! Nincs annyi embere, hogy heti
hét napban, napi huszonnégy órán keresztül
élete végéig megfigyelés alatt tartsa –
tiltakozott Bryson.
– Persze hogy nincs! – fogadta el
türelmetlenül az érvet Dunne. – Az egyik
adminisztrátor azonban tisztességes
fizetéskiegészítést kap Felicia aggódó
unokaöccsétől, Harrytől. Ha bárki telefonon
érdeklődik felőle, vagy meglátogatja, Shirley
– így hívják a nőt – azonnal felhív. Tudja,
hogy szeretném megvédeni szegény öreg,
hóbortos Feliciát a lelkiismeretlen
pénzvadászoktól, akik esetleg megpróbálják
becsapni, vagy az olyanoktól, akik
felzaklathatják. Bárhol vagyok, Shirley tudja,
milyen telefonszámon érhet el, és ha bármi
történik, azonnal értesít. Mit tegyünk? Az
ember kénytelen abból dolgozni, amije van,
azt figyeltetni, akit lehet. A többiek szinte
kivétel nélkül eltűntek, képtelenség a
nyomukra akadni. Mondja, egész nap itt akar
állni és a szarszagot szívni?!
– Én sem szeretem, de ez legalább nyugodt,
biztonságos hely – felelte Bryson.
– Jézusom! Mindegy, legyen! Hajlandó
elárulni, mit keresett Jacques Arnaud-nál?
– Ahogy mondtam, kiderült, hogy Arnaud-
nak az embere, akit Kalakaniszhoz küldött, a
Direktorátusnak és Anatolij Prisnyikovnak is
dolgozott, amiből egyenesen következik,
hogy Arnaud fontos figura, mindkét irányban
jó kapcsolatai kell hogy legyenek.
– De mit keresett nála? Beszélni akart vele?
Bryson néhány pillanatra elhallgatott, Ted
Waller – Gennagyij Roszovszkij – gyakori
figyelmeztetése jutott eszébe: „Mindenkinek
csak annyit áruljon el, amennyit feltétlenül
tudnia kell! Még nekem is!” Nem említette
Dunne-nak az Arnaud biztonsági műholdas
telefonjából kimásolt kriptochipet, és nem is
akarta. Egyelőre semmiképpen sem.
– Az is megfordult a fejemben – felelte. –
Meg az is, hogy nem árt. ha látom, kik veszik
körül.
– És?
– Semmi. Fölösleges időpocsékolás volt –
válaszolta Bryson. „Mindig tartson vissza
legalább egy kártyát!”
Dunne vörös keretes, barna hivatali borítékot
vett elő kopott aktatáskájából, és kirázott
belőle egy kis köteg nyolcszor-tízes
fényképet. – Minden elképzelhető
adatbázison átfuttattuk a neveket, amelyeket
adott – mondta. – Nem volt könnyű – a
Direktorátusnál lévő haverjai tudják, hogyan
tüntessék el a nyomukat –, de végül azért
találtunk néhány jelöltet, akiket nem ártana
megnézni. – Kivette a kötegből az első
fekete-fehér képet, és Bryson elé tartotta.
– Semmi.
Dunne enyhe homlokráncolással újabb
fényképért nyúlt.
– Hideg.
Fejcsóválás következett, aztán a harmadik
felvétel.
– Még csak nem is rémlik – mondta Bryson.
– Mindegyikről tudja, kicsoda, csak azért
mutatja, hogy lássa, nem akarom-e becsapni.
Igazam van?
Dunne szája halvány mosolyra görbült, de
mielőtt meg tudott volna szólalni, újabb erős
köhögés rázta meg.
– Sosem adja fel, örökké próbálkozik, ugye?
Az igazgatóhelyettes újabb fényképet
mutatott.
– Nem… várjon csak! – Bryson megismerte
a felvételen lévő férfit. – Holland. A fedőneve
Prospero.
Dunne többször is bólintott, mintha csak
vizsgáztató lenne, és örülne, hogy hosszas
kérdezősködés után végre helyes választ
kapott. – Jan Vansina, a Nemzetközi
Vöröskereszt genfi központjának egyik
magas beosztású munkatársa – mondta. – A
nemzetközi gyorssegélyek koordinálása
tartozik hozzá. Ragyogó fedőfoglalkozás
annak az embernek, aki sokat utazik,
válsággócokat keres fel – Észak-Koreát,
Irakot, Líbiát –, és olyan helyekre is el akar
jutni, ahová más külföldi be sem teheti a
lábát. Jó kapcsolatban voltak.
– Jemenben megmentettem az életét. Időben
figyelmeztettem, hogy merényletre készülnek
ellene, bár az előírások szerint hallgatnom
kellett volna, akár azon az áron is, hogy
meghal – felelte Bryson.
– Nem a legerősebb oldala a fegyelem.
Szereti áthágni a szabályokat.
– Igen, ha ostobának érzem őket. Sajnáltam
Prosperót, úgy tetszett, igazi profi. Később
egyszer együtt dolgoztunk: egy NATO-nál
alkalmazott mérnöknek, kettős ügynöknek
állítottunk csapdát. Mit keres itt Vansina?
Úgy néz ki, mintha a képet rejtett kamerával,
zárt helyen készítették volna.
– Genfben, a Banque Genève Privée-ben
sikerült lencsevégre kapni – felelte Dunne. –
Azért járt ott, hogy különböző számlákra,
több lépcsőben öt és fél milliárd dollárt
utaljon át.
– Pénzmosás?
– Igen, de nem magának. Egy rendkívül
tőkeerős szervezet megbízottjaként intézte a
dolgot.
– Ennyit a legkorszerűbb rejtett kamera sem
képes kideríteni – jegyezte meg Bryson.
– Vannak informátoraink svájci
bankkörökben is.
– Megbízhatóak?
– Nem mind, de amit az előbb mondtam, az
olyantól származik, akinek hinni lehet. A
Direktorátus ügynöke volt, és vállalta, hogy
ellenőrizhető információkat ad, ha
megmentjük a biztosnak látszó, hosszú
börtönbüntetéstől. – Dunne az órájára nézett.
– Néha a nyugodt rábeszélésnek is van
eredménye, megéri a fáradságot.
Bryson egyetértőn bólintott. – Gondolja,
hogy Vansina még aktív?
– A kép két nappal ezelőtt készült –
válaszolta az igazgatóhelyettes, és a
derékszíján lógó jeladóhoz nyúlva
megnyomott egy gombot. – Elnézést, már
húsz perce jeleznem kellett volna
Solomonnak, a sofőrömnek. Úgy állapodtunk
meg, hogy azonnal figyelmeztetem, mihelyt
megérkezik, hátha sikerül kijátszania a
figyelmét. A Harry Houdini-s belépőjéből
ítélve, gondolom, így történt.
– Miért figyelmezteti? Hogy tudja, nem esett
baja, nem bántottam? – kérdezte leplezetlenül
felháborodott hangon Bryson. – Még mindig
gyanakszik, nem képes igazán megbízni
bennem, ugye?
– Solomon szereti tudni, mi van velem –
válaszolta kitérően Dunne.
– Az ember sosem lehet elég óvatos!
A vasajtó felől hirtelen erős dörömbölés
hallatszott.
– Bezárta? – kérdezte az igazgatóhelyettes.
Bryson bólintott.
– Mit is mondott? Ki a bizalmatlan, túl
óvatos? Jézusom! – háborgott Dunne. – Na
jó, megnyugtatom, hogy minden rendben,
még mielőtt ránk töri az ajtót.
Az ajtóhoz ment, megrántotta a lakatot, és
mivel az nem engedett, harsányan kikiabált: –
Lefújhatja a riadót, Solomon! Élek, még csak
revolvert sem szorítanak a halántékomhoz.
– Azonnal jöjjön, uram! Sürgős!
– Nyugalom! Mondtam, hogy semmi bajom.
– Nem arról van szó, uram!
– Hanem?
– Rögtön a jelzés után keresték a
kocsitelefonon – válaszolta a sofőr. – Azon,
amelyiket csak a legsürgősebb esetekben
használ. Nem tudom, mi történt, csak annyit
mondtak, hogy nemzetbiztonsági ügy.
– Jóságos isten! – nyögött fel Dunne. –
Bryson! Hajlandó végre…?
Bryson az ajtóhoz lépve előbb a revolverét
vette elő, csak azután illesztette a lakatba a
kulcsot, és mielőtt elfordította volna, oldalra
húzódott, a fegyvert lövésre készen tartva
hátával hozzásimult a betonfalhoz.
Dunne leplezetlen ingerültséggel, hitetlenül
nézte a túlzott óvatosságra valló
előkészületeket. Az ajtót kilökve Bryson
látta, hogy ugyanaz a karcsú, fiatál néger férfi
áll a küszöbön, akit az igazgatóhelyettes
kocsijának volánja mögött látott. – Elnézést a
zavarásért, uram! Nagyon sürgősnek tűnt a
hívás – mondta bocsánatkérő hangon
Solomon. Leeresztett, üres kézzel nézett a
főnökére, és úgy tűnt, senki sincs mögötte. A
falhoz simuló Bryson kívül esett a
látószögén, és a viselkedéséből ítélve nem is
törődött vele.
Dunne bólintott, és szó nélkül előremenve a
limuzinjához indult.
A sofőr tett utána egy lépést, majd oldalra
perdült, és egy valahonnan villámgyorsan,
észrevétlenül előrántott nagy Magnummal a
kezében Bryson felé vetette magát.
– Mi az ördög…?! – kiáltotta a váratlan
hangra megfordulva, elképedten Dunne.
A szűk helyen fülsiketítően hangosnak
tetszett a dörrenés; betonszilánkok röpködtek
szerteszét, néhány meg is karcolta Brysont,
miközben a golyót éppen hogy elkerülve
jobbra vetődött. Az első lövést újabbak
követték, sorra csapódtak neki a fejétől alig
néhány centiméternyire a falnak, a
betonpadlónak. A támadás olyan váratlanul
jött, hogy lövésre sem tudta emelni a
fegyverét, minden energiáját lekötötte az
igyekezet, hogy ne kapjon találatot. A sofőr
vad fúriává változott, az arca állatias görcsbe
merevedett, és szinte folyamatosan, igazából
nem is célozva tüzelt. Bryson egy pillanatnyi
szünetet kihasználva, a fegyverét maga elé
kapva feléje lódult, de megtorpant, mert az
addigiaknál is hangosabb dörrenést hallott. A
vele szemben álló sofőr mellén rohamosan
terjedő vörös folt jelent meg, Solomon térde
megrogyott, és lassan, élettelenül a betonra
hanyatlott.
Az elbukó test mögött Harry Dunne tűnt fel;
45-ös acélszürke Smith & Wessonjának
csöve a sofőr felé mutatott, és keskeny, kékes
füstcsík szállt fel belőle. A CIA
igazgatóhelyettesének tekintete zavaros volt,
mintha azt sem tudná, hogy hol van, mit
csinál. – Jézusom! – nyögött fel halkan, és
olyan görcsös köhögés rázta meg a testét,
hogy majdnem összeesett tőle. – Magasságos
úristen!
Tizenkettedik fejezet

Az Ovális Irodát halvány, szürke derengés

árasztotta el, tovább fokozva a megbeszélés
egyébként is komor hangulatát. Alkonyat
volt, egy hosszú, mozgalmas nap vége.
Malcolm Stephenson Davis elnök a
legkomolyabb tárgyalásokra fenntartott
ülősarok központi helyén, tojáshéjszínű
selyemmel bevont, kedvenc kis kanapéján
foglalt helyet. A CIA, az FBI és az NSA
igazgatói vették körül, jobbra, közvetlenül
mellette nemzetbiztonsági ügyekben illetékes
főtanácsadója, Richard Lanchester ült. Ritkán
fordult elő, hogy ilyen összetételben
viszonylag kötetlenül, a Cabinet Room, a
Situation Room, a Nemzetbiztonsági Tanács
ülésterme merev, hivatalos hangulatot árasztó
falain kívül találkoztak volna. A körülmények
azonban ezt a megoldást indokolták, anélkül,
hogy a megbeszélés hangulatát vidámabbá
tették volna.
Több mint elégséges indok volt rá, hogy a
formaságokat felrúgva, látszólag kötetlenül
összegyűljenek és kicseréljék gondolataikat.
Valamivel több, mint kilenc órával a
megbeszélés kezdete előtt, a washingtoni
metró Dupont Circle-i állomásán egy
hatalmas robbanás huszonhárom embert
megölt és legalább háromszor annyit
megsebesített – a statisztika távolról sem volt
teljes, az áldozatok száma óráról órára
emelkedett. A nemzetet – bár véres
bombamerényleteken, sok ártatlan
gyermekéletet kiontó iskolai lövöldözéseken
edződött – nagyon megrázta a döbbenetes
méretű tragédia, és az, hogy az ország
szívében – csupán másfél kilométernyire a
Fehér Háztól, ismételgették szünet nélkül a
CNN hírolvasói – bekövetkezhetett.
Egy jelentéktelen, laptop-méretű tokba
rejtett, nagy erejű robbanószerkezet lépett
működésbe a legzsúfoltabb, reggeli
csúcsforgalmi időszak kellős közepén.
Kifinomult, magas műszaki színvonalat
képviselő – ezt természetesen nem hozták
nyilvánosságra, nehogy még nagyobb
pánikot keltsenek – pokolgép, amely
egyértelműen jól szervezett
terroristacsoportra utalt. A szünet nélkül friss
hírekre vadászó és azokat folyamatosan közlő
kábeltévék és rádióállomások, a villámgyors
információszórást lehetővé tevő internet
korában a hír késleltetett hatású bombaként
működött, az elsőt is felülmúló detonációt
idézett elő, és – mint az a bizonyos lassan
szétterülő gombafelhő – felmérhetetlenül
veszedelmes következményekkel fenyegetett.
A tévénézők egyre elborzasztóbb képeket
láttak: terhes asszonyt, halálgörcsbe
merevedett három év körüli kislányát
szorosan magához ölelő nőt; idős házaspárt,
amely – a kommentátor ezt is kiderítette
valahonnan – évekig spórolt arra, hogy iowai
farmját otthagyva néhány napot
Washingtonban, a nemzet fővárosában
töltsön; roncsolt tagokkal élénkvörös
vértócsában fekvő, kilenc év körüli –
feltehetően osztálykiránduláson lévő –
kisiskolásokat.
– Ez több mint szörnyűség – a legaljasabb,
legértelmetlenebb bűntett – mondta komoran,
a többiek néma, de tökéletesen egyetértő
bólogatása kíséretében az elnök. – Ha sikerül
egyeztetnünk az időpontot, akkor még ma
este, ha nem, akkor holnap üzenetet intézek a
nemzethez. A gond csak az, hogy fogalmam
sincs róla, mit mondjak.
– Elnök úr – vette át a szót Chuck Faber, az
FBI igazgatója –, biztosíthatom róla, hogy
most is, miközben itt beszélgetünk, hetvenöt
különlegesen kiképzett ügynök járja a várost,
tesz meg mindent azért, hogy összehangolja,
egységes mederbe terelje a helyi erők által
végzett nyomozást. Anyagvizsgálóink,
robbantási szakértőink…
– Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy az
emberei tökéletesen végzik a dolgukat,
mintha könyvből olvasnák – vágott közbe az
elnök. – Véletlenül sem szeretném
megbántani az Irodát, de úgy tűnik, a
munkatársai remekül tudják, mi a teendő
terroristatámadások után. Már csak azt
szeretném tudni, mikor lesznek képesek arra,
hogy meg is akadályozzák őket.
Chuck Faber szégyenkezve elvörösödött.
Philadelphiában, „csak semmi túszt!”
jelszavú kerületi ügyészként szerzett nem
egészen egyértelmű hírnevet magának, és
nézeteit megőrizve vált Pennsylvania állam,
főügyészévé. Sosem titkolta, hogy a
legfelsőbb bíróság elnökének székére
pályázik, és szentül meg van győződve arról,
hogy alkalmasabb a magas tisztségre, mint
pillanatnyi tulajdonosa. A jelenlévők közül
talán ő ismerte a legjobban, és alkalmazta a
legügyesebben az állami bürokrácia
útvesztőiben használatos, bonyolult
harcmodort. Híres volt arról, hogy nézeteit,
vagy ha úgy tetszik, érdekeit – akár támadóan
is – a legvégsőkig védelmezi, de politikai
rafinériája megóvta attól, hogy bármilyen
kérdésben, akár csak egyszer is, nyíltan
szembehelyezkedjen az elnökkel.
– Uram, engedje meg, hogy minden
tiszteletem ellenére azt mondjam, nem
igazságos így nyilatkozni az Iroda
munkatársairól! – a csöndes, nyugodt hang
Richard Lanchesteré volt. A magas,
kisportolt, galambősz férfi szolid, de
méregdrága, Londonban varratott, sötét
öltönyöket viselt, és ennek volt köszönhető,
hogy a legtöbb fehér házi, az haute couture-t
Giorgio Armani extremizmusával azonosító
tudósító „divatjamúltnak”, vagy ami szintén
előfordult, „slamposnak” nevezte az
öltözködését.
Lanchestert ez persze hidegen hagyta, nem
sok figyelmet fordított a lapoknak,
tévéállomásoknak a személyével kapcsolatos
megállapításaira, és általában igyekezett távol
tartani magától az újságírókat, mivel hevesen
ellenezte a Washingtonban kedvelt sportként
űzött kiszivárogtatás minden formáját. A
washingtoni sajtó munkásai ennek ellenére –
vagy talán éppen azért, mert másokkal
ellentétben sosem próbálta megkörnyékezni,
önmaga szolgálatába állítani őket –
mélységesen tisztelték, sokan közülük
csodálták. A Time magazinban megjelent,
velősen fogalmazott jellemzést – „az utolsó
becsületes ember Washingtonban” – olyan
sűrűn idézték a lapok, a tévéállomások
vasárnap délelőtti politikai talkshow-i, hogy
elválaszthatatlanul hozzátapadt a nevéhez,
már-már homéroszi jelzővé változott.
– Csupán arról van szó, hogy a megelőzés
érdekében tett erőfeszítéseikre a kutya sem
figyel – folytatta Lanchester. – Nehéz
pontosan megállapítani, és szenzációs
hangvételű cikket írni, tudósítást készíteni
arról, hogy mi történhetett volna, ha valakik
nem csinálnak valamit.
Az FBI igazgatójának kapóra jött a segítség,
egyetértően felmordult.
– Hallottam olyan jelentést, amely szerint mi
– az amerikai kormányzat –
megakadályozhattuk volna a tragédiát –
közölte az elnök. – Önök szerint ez igaz?
Pár másodpercre zavart csend támadt a
szobában, és végül John Corelli repülő-
altábornagy, a Nemzetbiztonsági Ügynökség
igazgatója szánta rá magát, hogy megtörje: –
Uram, a legnagyobb gond az, hogy ami
történt, a senki földjére esik. Mint ön is tudja,
a működési szabályzatunk, akárcsak a CIA-é,
szigorúan tiltja a hazai tevékenységet,
márpedig ez a támadás itthon következett be.
– Minket ugyancsak kötnek az előírások –
csatlakozott az előtte szólóhoz Faber FBI-
igazgató. – Ahhoz, hogy bárkit lehallgassunk,
bírósági határozat kell, de amíg – például
lehallgatással – nem szerzünk a kérést
megalapozó bizonyítékokat, addig
próbálkoznunk sem érdemes vele.
– És az örök mítosz arról, hogy az NSA
szünet nélkül telefonokat hallgat le, faxokat,
egyéb üzeneteket fog el…
– Jól mondta, uram, mítosz! – vágott közbe
Corelli. – Bármekkora is Fort Meade
kapacitása, képtelenek vagyunk a világ
összes telefonbeszélgetését lehallgatni.
Ráadásul nincs is felhatalmazásunk, hogy az
országon belül tevékenykedjünk.
– Hála istennek – jegyezte meg halkan Dick
Lanchester.
– Valóban?! – kérdezte csípősen az FBI
igazgatója. – Gondolom, azt is tökéletesen
helyesnek tartja, hogy nem fejthetünk meg
kódolt üzeneteket, legyen szó telefonról,
faxról, vagy éppen az internetről.
– Úgy látom, elfeledkezik a Negyedik
Alkotmánymódosításnak nevezett apróságról,
Chuck – felelte szárazon Lanchester. – Az
ugyanis kimondja, hogy az állampolgároknak
joguk van védekezniük a magánügyeikbe
történő indokolatlan beavatkozás, üzeneteik
illetéktelen személyek általi…
– És mi a helyzet azzal a joggal, hogy valaki
nyugodt szívvel felülhessen a metróra, ne
kelljen attól tartania, hogy pokolgépet
dugnak az ülése alá? – kérdezett közbe James
Exum CIA-igazgató. – Ha jól tudom, az
alapító atyák közül egy sem látott
mobiltelefont, nem volt tisztában a digitális
technológiában rejlő lehetőségekkel.
– Valóban, de a tény ettől még tény marad: az
amerikaiak nem hajlandók lemondani a
magánélet szentségéről – tartott ki az
álláspontja mellett Lanchester.
– Dick! – fordult hozzá halk, határozott
hangon az elnök. – Ezt már milliószor
megbeszéltük, és a vitát, legjobb tudomásom
szerint, le is zártuk, úgyhogy fölösleges
fölmelegíteni. A szenátus bármelyik nap
jóváhagyhatja a szerződést, és végre
megalakulhat egy olyan nemzetközi felderítő,
információgyűjtő ügynökség, amely esetleg
elejét tudja venni az ilyen és ehhez hasonló
katasztrófáknak. Éppen ideje – a
huszonnegyedik órában vagyunk, vagy talán
azon is túl.
– És ez az ügynökség ezerszeresére erősíti az
egyén fölötti kormányzati ellenőrzést,
beleavatkozik az emberek magánéletébe –
mondta lemondó fejcsóválás kíséretében
Lanchester.
– Nem! – tiltakozott kurtán az NSA
igazgatója. – Csupán egyenlővé teszi az
esélyeket. Az isten szerelmére, ma ott
tartunk, hogy az NSA kizárólag bírósági
határozat alapján hallgathat le bármilyen
telefonbeszélgetést az országon belül, és a
brit partnerünket, a GCHQ-t is ugyanilyen
ostoba előírások, jogszabályok kötik.
Elfelejti, Richard, hogy ha a
szövetségeseknek a második világháború
idején nem lett volna módjuk elfogni az
ellenséges üzeneteket, a németek könnyen
győzhettek volna.
– Nem viselünk háborút.
– Valóban? – kérdezte a CIA-igazgató. –
Nyakig ülünk egy globális, a terrorizmus
ellen vívott háborúban, és egyelőre a rossz
fiúk állnak nyerésre. Ha úgy gondolja, hogy
karba tett kézzel…
Az elnök könyöke melletti kisasztal felől
érkező halk búgás szakította félbe. A
szobában tartózkodók tudták, hogy – Davis
határozott utasítására – fontos megbeszélések
közben a belső telefon csak rendkívüli
esetekben szólal meg. – Tessék! – szólt bele
az elnök a készülékbe.
Némán hallgatta, amit a vonal másik végéről
közöltek vele, és egyre sápadt, míg végül az
arca szinte hamuszürkévé vált. – A Situation
Roomból hívtak – mondta tompán, miután
lerakta a kagylót! – Pár perce, a Kennedy-
repülőtértől öt kilométernyire lezuhant egy
utasszállítónk.
– Hogyan?! – kérdezték majdnem egyszerre,
döbbenten a jelenlevők.
– Felrobbantották – felelte behunyt szemmel
Davis. – Körülbelül egy perccel a felszállás
után. Egy római járat. Százhetvenegy utas és
a személyzet… mind meghaltak. – Arcát a
tenyerébe temetve, lassú mozdulatokkal
masszírozni kezdte behunyt szemét, és
miután befejezte és felnézett, a szeme
sarkában könnyek csillogtak ugyan, de a
tekintete vad, ellentmondást nem tűrő volt. –
Nem fogok úgy bevonulni a történelembe,
mint az a főparancsnok, aki ölbe tett kézzel
ült, tétlenül nézte, hogyan veszik át az
uralmat a világ fölött a terroristák! –
jelentette ki határozottan. – Cselekednünk
kell!
Tizenharmadik fejezet

A Genf kereskedelmi és pénzügyi

negyedének szívében, a Place Bel-Airtől
kissé délre, a Rue de la Corraterie-n álló
csupa üveg irodaház a kék szín
legkülönbözőbb árnyalataiban ragyogott a
délutáni napfényben. Huszonhetedik
emeletén, amelyet teljes egészében a Banque
Genève Privée központja foglalt el, Bryson
és Layla egy kicsi, de pazarul, költséget nem
kímélően berendezett szobában várakozott.
Mahagóni falburkolat, keleti szőnyegek,
kifinomult ízlésről tanúskodó dísztárgyak – a
bank a tizenkilencedik századi elegancia
tökéletes kis szigete volt Genf egyik
legfuturistább, üvegből és betonból emelt
korszerű felhőkarcolójának huszonhetedik
emeletén. Anélkül, hogy vezetői
jelmondatban is megfogalmazták volna,
határozott, félreérthetetlen üzenetet közölt: a
letűnt korok nyugalma, polgári elégedettsége
tökéletesen megfér, harmonikusan együtt tud
létezni a legfejlettebb, jövőbe mutató
technológiával.
Bryson érkezett meg először Genfbe, a
Cointrin-repülőtérre, bejelentkezett a Le
Richemond-ba, aztán kiment a Cornavii
pályaudvarra, fogadni a néhány órával
később, a Párizs-Ventimiglia expresszel
érkező Laylát. Anélkül, hogy
bármelyikükben tudatosodott volna,
meghitten üdvözölték egymást, mintha csak
pár perccel korábban váltak volna el, és nem
teltek volna el napok azóta, hogy Bryson
elutazott Párizsból. Layla a maga csöndes,
visszafogottan vibráló módján nagyon
izgatott volt: abban a pár napban, amit
egyedül töltött, egy percig sem unatkozott, és
sikerült is összeszednie néhány dolgot – apró,
de első ránézésre nagyon értékesnek tűnő,
színarany kavicsokat. Hogy beszélgessenek,
alaposabban is megvizsgálják őket, arra már
nem volt lehetőség; sietniük kellett a
szállodába, ahol Laylának – miután külön
szobáját elfoglalta – csak annyi ideje maradt,
hogy megfésülködjön, és már indulniuk is
kellett a Rue de la Corraterie-re, a bankár és
Bryson által korábban megbeszélt
találkozóra.
Nem sokáig várakoztatták őket – Svájcban
voltak, ahol a pontosság az egyik
legfontosabb, szent erény. Középkorú, őszes
haját szigorú kontyba fogva viselő,
matrónakülsejű hölgy nyitott rájuk a
megbeszélt időpontban,
– Mr. Mason! – szólította meg Brysont a
CIA-től kapott álnevén, egy csöppet sem
szívélyesen. Tudta, hogy az amerikai
kormányzat megbízásából érkezett, és bármi
legyen is küldetésének oka, látogatása csak
kényelmetlenséget jelenthet. – Ön pedig… –
fordult szándékos bizonytalansággal
Laylához.
– Anat Hafic – mondta ki az izraeli
titkosszolgálattól származó fedőnevet
Bryson. – Moszad.
– Mindketten Monsieur Bécot-hoz jöttek?
Úgy tudom, csak önt várja, Mr. Mason –
folytatta érezhető elégedetlenséggel a
hangjában a titkárnő.
– Biztosíthatom róla. hogy mindkettőnkkel
találkozni akar – válaszolta a fensőbbséges
stílust átvéve Bryson.
– Egy pillanat! – mondta zordan a nő, és
magukra hagyta őket, de csak egy percre. –
Fáradjanak velem! – kérte egy fél fokkal
szelídebb hangon, miután visszatért.
Jean-Luc Bécot zömök, szemüveges férfi
volt, kiszámított, takarékos mozdulataiból
ítélve hallatlanul precíz. Galambősz haját
rövidre nyíratta, vékony aranykeretes
szemüveget viselt, és remekül szabott, szolid
grafitszürke öltönyt. Udvariasan, de némi
tartózkodással fogott velük kezet, és kérdezte
meg, hogy óhajtanak-e kávét.
Alig egy-két perccel azután, hogy helyet
foglaltak, kék blézeres fiatalember lépett be
fényesen csillogó ezüsttálcával a kezében.
Lerakott két gőzölgő csészét a Layla és
Bryson közötti kis dohányzóasztalra, a
harmadikat pedig Jean-Luc Bécot könyöke
mellé, az üveglappal fedett, tekintélyes
méretű íróasztalra helyezte.
Bécot irodája ugyanolyan pazar volt, mint a
bank egyéb helyiségei – remek ízléssel
összeválogatott műtárgyak, gyönyörű
perzsaszőnyegek díszítették, egyik, a padlótól
a mennyezetig üvegből való falán keresztül
pedig ragyogó rálátás nyílt Genfre.
– Nos! – nyitotta meg a beszélgetés érdemi
részét a bankár. – Nyilván mindketten sejtik,
hogy meglehetősen elfoglalt vagyok,
úgyhogy, ha megbocsátanak, rögtön rátérnék
a lényegre. Előzetes megbeszélésünk során
az egyik számlánk vezetésében felfedezett
szabálytalanságokra utalt – mondta
közvetlenül Brysonhoz fordulva. –
Biztosíthatom arról, hogy a Banque Genève
Privée-nél nem fordulhatnak elő
szabálytalanságok, úgyhogy nagy
valószínűséggel fölöslegesen fáradtak ide.
Bryson elnéző mosollyal, ujjaival
játszadozva hallgatta végig a bevezetőt, és
mihelyt a bankár befejezte, azonnal át is vette
a szót: – Monsieur Bécot, a tény, hogy
hajlandó volt fogadni bennünket, számomra
azt jelzi, hogy vagy maga, vagy valamelyik
munkatársa felhívta a Központi Hírszerző
Ügynökség langley-i központját, és
megbizonyosodott arról, hogy az vagyok,
akinek mondom magam. – Elégedetten kis
szünetet tartott, miután látta a bankár
tekintetében a ki nem mondott beismerést.
Brysonnak szemernyi kétsége sem volt
afelől, hogy pár órával korábbi telefonja
komoly riadalmat okozott. Hát persze! A CIA
Genfbe küldte egyik munkatársát, hogy
konkrétan érdeklődjön egy bizonyos
bankszámla felől – a hír hatására a Banque
Genève Privée nyilván felbolydult méhkassá
változott, vezető munkatársai lázas
telefonálgatásba kezdtek, sürgős
megbeszélések követték egymást. Volt idő,
amikor egy magára kicsit is adó svájci bankár
– a szent és sérthetetlen banktitok nevében –
könnyedén visszautasíthatott bármilyen, az
amerikai titkosszolgálati körökből érkezett
megkeresést, de az egyszer és mindenkorra
elmúlt. Bár országuk megmaradt a hatalmas
méretekben űzött nemzetközi pénzmosás
egyik központjának, a svájciak kénytelenek
voltak engedni a sok irányból érkező politikai
nyomásnak, és ha nem is nőtt meg az
együttműködésre való hajlamuk, legalább a
viselkedésükön változtattak, igyekeztek
szívélyesebb arcukat mutatni az általuk
vezetett bankszámlák felől okkal
érdeklődőknek.
– Tudja, hogy nem lennék itt – folytatta –, ha
nem volna rá komoly, a bankját közvetlenül
érintő okom, amely miatt nagyon könnyen
egy igen kellemetlen jogi procedúra közepén
találhatják magukat. Az ilyesmi, még ha
tisztán kerül is ki belőle, mindig rossz fényt
vet egy bankra, és bizonyos vagyok benne,
hogy maga is szeretné ezt elkerülni.
– Fölöslegesen fenyegetőzik, Mr.… Mr.
Mason – mondta kedvesnek csöppet sem
nevezhető, feszes mosollyal Bécot. – Ami
pedig moszados kollégája jelenlétét illeti, ha
nyomást akarnak gyakorolni ránk…
– Beszéljünk nyíltan, Monsieur Bécot! –
vágott közbe határozottan, a minden
ütőkártyát kezében tartó magabiztos
nemzetközi nyomozó szerepét magára öltve
Bryson. – Az 1987-ben elfogadott
felelősségviselési konvenció értelmében nem
tárhatja szét a kezét, nem mondhatja, hogy
semmi köze hozzá, ha kiderül, hogy egyik
ügyfelük bűnös célzatú pénzmosásra
használja a bankjuknál vezetett számláját.
Mint maga is tudja, az ilyesmi nagyon súlyos
jogi következményekkel jár. Egy
világhatalom és egy komoly nemzetközi
súlyú ország hivatalos megbízottai keresték
meg azzal, hogy nyújtson segítséget egy
nagyméretű nemzetközi pénzmosási művelet
felderítéséhez. Választhat: vagy eleget tesz a
törvényi előírásoknak, és segít nekünk, vagy
elutasít bennünket, és vállalja, hogy
bűncselekményben való bűnrészesség alapos
gyanújával följelentést teszünk maga és a
bankja ellen Lausanne-ban.
A bankár türelmesen végighallgatta Brysont,
és anélkül, hogy a kávéscsészéjéhez
hozzányúlt volna, még utána is
másodpercekig kivárt, mielőtt megkérdezte: –
Egész pontosan mire irányul a vizsgálódásuk,
Mr. Mason?
Bármennyire nyugodtnak is tűnt, Bryson
megérezte a hangjában a félelmet, és úgy
döntött, hogy ideje átmenni teljes támadásba.
– A Banque Genève Privée 246322 számú,
bizonyos Jan Vansina nevén szereplő
számlája és a körülötte zajló tranzakciók
ügyében nyomozunk.
Bécot egy pillanatra elbizonytalanodott – ha
a szám nem is, a név azonnal ismerős volt
neki. – Szigorú, alapszabály nálunk, hogy
nem adjuk ki az ügyfeleink…
Layla tökéletes ritmusban kapta el Bryson
pillantását, és azonnal közbevágott: – Mint
maga is bizonyára tudja, a számlára jelentős
összegek érkeztek egy liechtensteini
bejegyzésű cégtől, az Anstalttól, hogy aztán
kis idővel később tovább is utalják őket
obskúrusnál obskúrusabb számlákra: a Man-
szigetre, a Csatorna-szigetekre, konkrétan
Jerseyre, a Kajmán-szigetekre, a Holland-
Antillákra. Az összegek ott tovább osztódtak,
és a Bahamák, San Marino…
– Az átutalási megbízások a leghétköznapibb
dolgok közé tartoznak. Semmi törvénytelen
nincs bennük – szólt közbe hevesen Bécot.
– Feltéve, hogy nem bűnös úton megszerzett
pénzek tisztára mosását szolgálják –
egészítette ki a mondatot legalább olyan
indulatosan Layla. A pályaudvartól a
szállodáig és onnan a bankba annyi idejük
volt csak, hogy meghallgassa a Vansina
számlájára vonatkozó legfontosabb, Harry
Dunne által összegyűjtetett adatokat, és amit
hozzájuk tett, azt már a megérzése,
szakértelme diktálta. Lenyűgöző volt, amit
csinált; ha nem olyan feszült, Bryson a
legszívesebben hátradőlt volna a
karosszékben, és élvezettel hallgatja. – Hogy
egészen konkrét legyek, ebben az esetben
nemzetközi terroristák fegyverbeszerzéseire
szánt pénzek tisztára mosásáról van szó.
– Javítson ki, ha tévedek, de nekem az az
érzésem, hogy ez pusztán találgatás.
Kivetették a hálót, remélve, hogy majd csak
beléakad valami – felelte a svájci.
– Gondolja? Washington és Tel-Aviv együtt
nyomoz az ügyben, és ez már önmagában is
jelzi, hogy mindkét helyen, a legmagasabb
szinten, nagyon komolyan veszik a dolgot.
Mindegy! Úgy látszik, fölöslegesen raboltuk
az idejét. – Layla felállt, és Bryson azonnal
követte a példáját. – Gyanítom, hogy nem a
megfelelő szinten kezdtük. Monsieur Bécot
vagy nincs abban a helyzetben, hogy
döntsön, vagy szándékosan hátráltatja a
vizsgálatot, hogy mentse magát – fordult
Brysonhoz. – Az elnök, Monsieur Étienne
Broussard nyilván hajlamosabb lesz az
együttműködésre…
– Mit akarnak?! – szólt közbe hevesen, nem
titkolt elkeseredéssel a hangjában és az arcán
a bankár.
– Mindössze annyit – felelte nyugodtan
Bryson – hogy azonnal hívja fel Mr.
Vansinát, és kérje meg, hogy egy percet sem
vesztegetve, azonnal fáradjon ide.
– Lehetetlen! A számlaszerződés
egyértelműen kimondja, hogy tranzakciót,
megbeszélést csak ő kezdeményezhet. Nem
is tudom a telefonszámát.
– Nem igaz. Nincs az a diszkrecionális
bankszámla-szerződés, amelyhez –
végszükség esetére – ne tartozna egy
bármikor elérhető telefonszám. Ráadásul, ha
kicsit is tiszteletben tartják a szabályokat –
folytatta már-már csevegő hangon Bryson –,
meg kell lennie maguknál az útlevelének,
vagy más személyi okmányának a
fénymásolata, az otthoni és a munkahelyi
telefonszámának…
– Nem tehetem! – kiáltott közbe
elkeseredetten Bécot.
– Jöjjön, Mr. Mason! Csak az időnket
vesztegetjük! Monsieur Bécot főnöke nyilván
hamarabb átlátja a helyzetet, megérti a
súlyosságát – mondta Layla. – Tisztában lesz
azzal, hogy ha a diplomáciai megkeresés
eredménytelen marad, és bíróság mondja ki
Washingtonban, Tel-Avivban és Lausanne-
ban, hogy a Banque Genève Privée a
nemzetközi terrorizmus pénzmosási
műveleteinek készséges…
– Nem! Üljenek le! – vágott közbe hevesen,
szakmája összes viselkedési szabályát
áthágva a bankár: – Győztek. Felhívom
Vansinát.
Bryson erősen izzadt a rejtett megfigyelő
kamerákhoz csatlakozó monitorokkal zsúfolt,
a bank biztonsági személyzete által használt
szűk helyiségben. Az általa sebtében
kidolgozott terv szerint rejtve marad, és
Laylára bízza, hogy Bécot irodájában –
változatlanul a nemzetközi pénzmosási
ügyben nyomozó Moszad-ügynököt játszva –
beszéljen Vansinával. A lányra várt a feladat,
hogy megforgassa, kiszedjen belőle mindent,
amit első nekifutásra lehet, és előkészítse a
terepet az ő váratlan, taktikai előnyt biztosító
felbukkanásához.
Bár elég sokat beszélgettük, Bryson egyetlen
szóval sem említette Laylának a
Direktorátust, meghagyta abban a hitben,
hogy illegális nemzetközi
fegyverkereskedelmi ügyletek után nyomoz.
A lány csupán egy szeletét ismerte az
igazságnak, és egyelőre így volt jó. Bryson
érezte, hogy eljön még a pillanat, amikor
teljes őszinteségre kényszerül, de várt,
véletlenül sem akarta siettetni.
Abban a néhány másodpercben, amely
rendelkezésére állt a döntéshez, csupán ahhoz
ragaszkodott, hogy Bécot irodájának
közvetlen közelében rejtőzhessen el – egy
szomszédos irodahelyiségben,
takarítóeszközök tárolására használt
szekrényben, bárhol –, és nem számított arra,
hogy a bank életére kivételes rálátást
biztosító, a legfejlettebb technikával
felszerelt búvóhelyet kap. Tisztán látta
nemcsak az épület előcsarnokába belépőket
és onnan távozókat, hanem a huszonhetedik
emeleti, liftek előtti pihenőt, a bank hozzá
csatlakozó fogadótermét és az onnan leágazó
folyosókat is. Bécot irodájában és máséban
sem volt ugyan rejtett kamera, de Vansina
érkezését és a liftek belsejét is tisztán
láthatta, és ennyi már elég lehetett ahhoz,
hogy felkészüljön. Tisztában volt azzal, hogy
a belga tapasztalt ügynök, a legveszélyesebb
terepeken csiszolta tudását, és semmit nem
bíz a véletlenre. Magától értetődőnek veszi
például, hogy mint a sok korszerű irodaház,
úgy a bank épületének liftjeiben is vannak
rejtett kamerák, de valószínűleg nem törődik
velük, mert – mint Bryson is tette volna a
helyében – abból indul ki, hogy az
alulfizetett, érzékeiket kizárólag fegyveres
támadásra kihegyező biztonságiak elvétve,
unottan néznek csak rá a kábelek másik
végén a képernyőkre. Békés ügyfélként
érkezve, kellően óvatos mozdulattal akár
revolvert is igazíthat a derekán, de az is lehet,
hogy egy helyben, lecövekelve, gyanús
mozdulat nélkül teszi meg a huszonhetedik
emeletre vezető utat.
A Vansinának szóló hívásra Bryson és Layla
jelenlétében került sor, és utána Layla a
bankár mellett maradt, nehogy másodszor is
telefonálhasson, vagy valamilyen módon
figyelmeztethesse a belgát.
Bryson biztos volt abban, hogy Jan Vansina
gyorsan reagál, és válóban, alig húsz perccel
az értesítés után a Direktorátus ügynöke meg
is jelent a földszinti előcsarnokban. Sovány,
ösztövér férfi volt sűrű, de rövidre nyírt
szakállal, fémkeretes, sötét szemüvegben,
Jelentéktelen külseje és remekül
megválasztott, békésnek ható
fedőfoglalkozása – a Nemzetközi
Vöröskereszt sürgős orvosi segélyekért
felelős igazgatója! – bőven elegendő volt
ahhoz, hogy senki ne vegye észre benne a
hallatlanul felkészült, a profik között is
kivételesnek számító gyilkost. Ártalmatlan,
már-már jellegtelen megjelenése volt az
egyik legfőbb erőssége. Aki nem ismerte,
hajlott arra, hogy elnéző kedvességgel
kezelje, Bryson azonban tudta, hogy nagyon
felkészült, intelligens, minden kihívásra
villámgyorsan reagáló ellenfél, és meg sem
fordult a fejében, hogy ne vegye halálosan
komolyan.
Vansina egy fiatal nővel együtt szállt be a
liftbe, aki a tizenkettedik emeletig ment
csupán, és miután kiszállt, pár pillanatig
egyedül maradt a fülkében. Hiába figyelte
azonban árgus szemekkel, Bryson a
legcsekélyebb érzelmet sem tudta leolvasni
az arcáról. Ha gondolkodóba ejtette is a
bankárjától kapott sürgős telefon, a kérés,
hogy legyen szíves, és azonnal fáradjon be a
bankba, tökéletesen megőrizte nyugalmát,
egy arcrezdülés sem árulkodott arról, hogy
feszült lenne.
Vansina a liftből kiszállva a magas pult
mögött ülő recepcióshoz lépett, váltott vele
néhány szót, és a lány azonnal intézkedett.
Bryson figyelte, amint Bécot matrónakülsejű
titkárnője végigvezeti a folyosón, és becsukja
mögötte a főnöke szobájának ajtaját, ami után
rögtön meg is szakadt a közvetítés.
Nem aggódott: pontosan tudta, mit fog
csinálni Layla, mivel maga tervezte meg. A
jelet várta csupán – abban maradtak, hogy a
lány a mobilján hívja, hagyja kétszer
kicsöngeni a készüléket, és aztán megszakítja
a hívást.
A bevezető, Layla és Vansina között
négyszemközt zajló beszélgetést öt-tíz
percesre tervezték, attól függően, hogy
mennyire bizonyul kemény diónak a belga.
Bryson feszülten figyelte az óráját,
zsigereiben érzékelte a másodpercmutató
minden moccanását.
Öt perc telt el lassan, ólomlábakon
vánszorogva. Két kiegészítő jelzésben is
megállapodtak, de Layla egyikhez sem
folyamodott. Az egyik az lett volna, hogy
felhívja, hagyja búgni a mobilját, és akkor a
második hangjelzés után már tudta volna,
hogy valami baj van. Ha nincs rá módja,
vagy úgy érzi, hogy gyanút kelt vele, akkor
kinyitja Bécot irodájának ajtaját, és egy
pillanatra kinéz a folyosóra, megmutatja:
magát.
Egyik vészjelzés sem következett be.
Bryson minden idegszálát megfeszítve, teljes
erőből pillanatnyi feladatára koncentrált
ugyan, ám ezzel együtt sem tudta
megakadályozni, hogy a korábban csak
Prospero álnéven ismert ügynök körül
kavargó gondolatai elkalandozzanak. Mit is
mondott Dunne? Vansina közvetítőként,
minden jel szerint a Direktorátus
megbízásából, ötmilliárd dollár tisztára
mosása felől intézkedett. A pénzmosás a
titkos ügynökségek napi tevékenységének
normális, magától értetődő része, de mindig
viszonylag kis összegekét érint, ügynökök,
informátorok lenyomozhatatlan ellátására
szolgál. Ötmilliárd dollár! Tizenöt évet töltött
sötét árnyékban, vastag ködfüggöny mögött,
és rengeteg mindent megtapasztalt, de ekkora
összegről egyszer sem hallott. Ilyen rengeteg
pénzre csak valamilyen rendkívüli
vállalkozás finanszírozásához lehetett
szükség. Ha Dunne információi pontosak –
és egyre kevésbé tartotta valószínűnek, hogy
a CIA igazgatóhelyettese szándékosan félre
akarná vezetni, pláne az után, hogy a
védelmében a saját testőrét is megölte –,
akkor a Direktorátus valóban terrorista
szervezeteket pénzel, és olyan mértékben,
hogy azzal tevékenységük irányát is képes
megszabni. De melyeket, és miért? A Jacques
Arnaud biztonsági telefonjából kimásolt
kriptochip talán erre a kérdésre is választ ad,
gondolta Bryson, csak éppen azt nem tudta,
kiben bízhat meg annyira, hogy átadja neki
az esetleg létfontosságú információt.
Vansina, ha csupán megbízottként is, nem
vakon vett részt a hatalmas összegek
átutalásában. Túl sokat próbált,
megbecsültebb ügynök volt annál, semhogy
parancsszóra, az elvégzendő munka hátterét
nem ismerve cselekedjen. Bryson minden
tapasztalata azt súgta, hogy az ő
Csipkerózsika-álmának évéiben a belga a
Direktorátus egyik kulcsfontosságú
vezetőjévé nőtte ki magát.
Az ajtó váratlanul, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül kivágódott, és a
folyosóról bevetülő erős fény teljesen
elvakította Brysont.
Másodpercekbe telt, amíg a szeme
alkalmazkodni tudott annyira, hogy előbb
csak az alakot, aztán az arcot is észrevegye.
Jan Vansina komor arccal, fenyegetően
megvillanó tekintettel állt előtte, bal kezében
aktatáskával, jobbjában pedig egy egyenesen
rászögezett revolverrel.
– Coleridge – mondta nehezen megfejthető
hangsúllyal. – Egy arc a múltból.
– Prospero! – felelte idegesen Bryson.
Felkészületlenül érte a támadás – a
hónaljtáskájához kapott, de keze megállt a
levegőben, mihelyt meghallotta a másik
fegyver biztonsági zárjának halk kattanását.
– Ne mozdulj! – figyelmeztette Vansina. –
Engedd le a kezed! Ismersz, tudod, hogy ha
kell, gondolkodás nélkül meghúzom a
ravaszt.
Bryson lassan leengedte a kezét. Szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy a belga, ha
szükségét látja, hidegvérrel keresztüllövi.
Tulajdonképpen azt sem értette, hogy miért
nem tette meg eddig.
– Köszönöm, Bryson – mondta a nevet külön
hangsúlyozva Vansina. – Beszélni akartál
velem. Tessék!
– Hol a lány?
– Biztonságban. Megkötözve, egy
faliszekrényben. Erős, és ügyes is, de nem
készült fel igazán, azt hitte, könnyű dolga
lesz. A moszados papírjai egészen jók – a
hamisítóitok remek munkát végeztek.
– Eredetiek. Valóban a Moszadnak dolgozik.
– Tényleg? Így még érdekesebb! Új
szövetséget kötöttél – változnak az idők, és
változnak a segítőtársak is.. Ez a tiéd! – A
feléje hajított aktatáskát látva Bryson a
másodperc egy töredéke alatt döntött úgy,
hogy nem ugrik félre, inkább elkapja.
– Ügyes! – mondta elégedetten Vansina. –
Most légy szíves, és mindkét karodat
kinyújtva tartsd magad elé!
Bryson csöndben átkozta magát; a belga esze
ugyanolyan gyorsan vágott, mint korábban,
az ő reflexei ellenben kezdtek megkopni.
– Beszélgessünk! – ajánlotta Vansina. – Állj
fel, és gyere közelebb! A táskát ne mozdítsd,
mert még megijedek! Ismersz, ha elejted,
lövök.
Bryson engedelmeskedett, és közben némán
átkozta magát. Alábecsülte Vansinát, és
belesétált a csapdájába. Hogy volt képes
lebírni Laylát, kérdezte magában. Lövést nem
hallott, de ez önmagában nem sokat jelentett
– a belga nyugodtan használhatott
hangtompítót. Megölte vajon a lányt? A
gondolat kegyetlenül mart belé, nagy
fájdalommal töltötte el. A társa volt, és bár a
lány ragaszkodott hozzá, amikor le akarta
beszélni róla, felelősnek érezte magát azért,
ami történt. Vagy igazat mondott Vansina, és
valóban csak megkötözte, bezárta valahová?
A hátulról rászögezett revolvert a zsigereiben
érezve Bryson átvágott a folyosón, és bement
a Vansina választotta kis tanácsterembe. Bár
a helyiségben nem égett a villany, a délutáni
napfény az üvegfalon keresztül elég világossá
tette. Genf panorámája ebből a magasságból
még lenyűgözőbb volt, mint Bécot
irodájából: a Jet d’eau híres vízoszlopát és a
Parc Mon Repos-t is tisztán lehetett látni. A
képet még érdekesebbe tette, hogy a város
zajából egyetlen nesz sem jutott át a falon.
Az aktatáska mindkét kezét lefoglalta, nem
tudott fegyvert rántani, és tisztában volt
azzal, hogy ha megpróbálja leejteni, hogy a
revolveréért kapjon, az ehhez szükséges egy-
két pillanat elegendő lesz Vansinának ahhoz,
hogy golyót eresszen a tarkójába.
– Ülj le! – parancsolt rá a belga.
Bryson a két kézzel markolt aktatáskát maga
elé helyezve helyet foglalt az asztalfőn.
– Fektesd előbb a bal, aztán a jobb tenyeredet
is az asztalra! Csak semmi kapkodás!
Bryson ezt az utasítást is végrehajtotta.
Vansina szemben vele, az ablaknak háttal ült
le, és egy pillanatra sem mozdította el róla a
revolvert.
– Ha megdörzsölöd az orrodat, lövök –
mondta. – Ha cigarettát próbálsz elővenni a
belső zsebedből, lövök. Ismered a
szabályokat. Áruld el: Elena tudja?
Bryson döbbenten próbálta megfejteni a
kérdés értelmét. Elena tudja? – Miről
beszélsz? – kérdezte suttogva.
– Elena tudja? – ismételte meg a kérdést
Vansina.
– Mit? Hol van? Beszéltél vele?
– Ne tégy úgy, mintha aggódnál miatta…
– Hol van?! – vágott közbe hevesen Bryson.
A szakállas férfi egy pillanatra mintha
elbizonytalanodott volna, mielőtt válaszolt: –
Itt én kérdezek, Bryson! Mióta tartozol a
Prométheuszhoz?
– Prométheuszhoz? – ismételte meg ezt a
kérdést is értetlenül Bryson.
– Elég! Fejezd be a bújócskát! Mikor álltál be
hozzájuk? Még abban az időben, amikor
aktív voltál? Vagy egyetemi tanárként lett
eleged a nyugodt életből, és jutott eszedbe
egy kis kalandot keresni? Komolyan
szeretném megérteni az indokaidat, azt, hogy
mi vonzott. Rosszul értelmezett idealizmus?
Hatalomvágy? Látod, sok mindent meg
kellene beszélnünk.
– Ennek ellenére fegyvert fogsz rám, mintha
teljesen elfelejtetted volna Jement.
Vansina lassan, elgondolkodva megcsóválta a
fejét. – Még mindig legendás híred van a
szervezetben. Bryson! Akik nem ismernek,
azok is történeteket mesélnek a
felkészültségedről, kivételes
nyelvtehetségedről. Nagy nyereség voltál…
– Amíg fed Waller el nem kapta a
grabancomat, és ki nem vágott az ajtón. Vagy
nevezzem inkább Gennagyij
Roszovszkijnak?
Vansina anélkül, hogy meglepődését titkolni
tudta volna, hosszú szünetet tartott, mielőtt
válaszolt: – Mindannyiunknak sok nevünk
van, sok személyazonosságunk. A lényeg,
hogy ne keverjük össze őket, tudjunk
különbséget tenni közöttük, de úgy látszik, te
elveszítetted ezt a képességedet. Hol ebben
hiszel, hol abban, nem tudod, hol ér véget a
valóság, és hol kezdődik a fantázia. Ted
Waller nagy ember, Bryson! A közelébe sem
jöhet egyikünk sem, mindegyikünknél többet
ér.
– Vagyis téged változatlanul meg tud
téveszteni. Hiszel benne, és elfogadod a
hazugságait. Semmit nem vettél észre,
Prospero? Bábok voltunk, önálló akaratuktól
megfosztott, az irányítóink által
beprogramozott automaták! – mondta
indulatosan Bryson. – Vakon végrehajtottuk,
amit mondtak, anélkül, hogy tudtuk volna,
kik az igazi uraink, és valójában mit akarnak!
– A szervezet körkörösen épül fel, vannak
dolgok, amelyekről nem tudunk, és pontosan
ez a jó – válaszolta komolyan Vansina. – A
világ megváltozott, és nekünk
alkalmazkodnunk kell az új realitásokhoz.
Mit hallottál, Bryson? Milyen hazugságokkal
etettek meg?
– Új realitások – ismételte meg értetlenül
Bryson. Ködösnek, zavarosnak érezte, amit a
belga mondott, és miközben megpróbált
eligazodni rajta, hatalmas, a semmiből
előbukkanó árnyékot pillantott meg a színes
üvegfalon túl. Abban a pillanatban, amikor
rájött, hogy egy helikopter,
gépfegyversorozat csapódott az üveghez, és
törte apró cserepekre.
Bryson azonnal lebukott, a hosszú
tárgyalóasztal alatt keresett menedéket, az
üvegfalhoz sokkal közelebb ülő Vansinának
azonban nem maradt rá ideje. Karjai oldalra
lendültek, mintha szárnyakká változtatva
őket, repülni akart volna, és egész teste
groteszk, marionettbábuéra emlékeztető
rángatózásba kezdett. A golyók feltépték az
arcát, a mellét, sebeiből a vér apró gejzírként
spriccelt elő, a szája pedig görcsbe rándulva
hatalmas, elkínzott kiáltásra nyílt, amelyet
teljesen elfedett, némává tett a vad
fegyverropogás. A hevesen beáramló
levegőtől huzatossá váló szobában sűrűn
záporozó lövedékek vágtak mély hasadékot a
mahagóni tárgyalóasztalba, szakítottak le
belőle jókora forgácsokat, és tették molyrágta
rongyhoz hasonlóvá a vastag szőnyeget.
Fedezékéből Bryson tisztán látta, hogy
Vansina teste egy pillanatra megnyúlt, szinte
a levegőbe emelkedett, hogy aztán
természetellenesen kifacsarodott tagokkal
végigzuhanjon a szőnyegen. A belga
koponyájának hátsó fele eltűnt, arca
elborzasztó, alaktalan, véres masszává
változott. Amilyen hirtelen kezdődött, a
szörnyűség ugyanolyan váratlanul véget ért –
a helikopter enyhén megdőlve oldalra
lendült, és eltűnt. A vad harci zajnak is vége
szakadt, csupán az utcai forgalom hangja
hallatszott, és a mészárszékké változtatott
szobába beszökő szél halk nesze.
Tizennegyedik fejezet

A véres kivégzőhellyé változtatott, szétlőtt

tanácsteremből kirontva Bryson
végigvágtatott a bank rémült alkalmazottaival
teli folyosón. Közben innen is, onnan is
svájci németül, franciául, angolul felhangzó
kiáltásokat hallott.
– Jézusmária!
– Mi történt? Bérgyilkosok voltak?
Terroristák?
– Itt vannak még?
– Hívják a rendőrséget, a mentőket! Gyorsan!
– Jóságos isten! Meghalt… lemészárolták!
Futás közben Brysonnak egyfolytában Layla
járt az eszében. Istenem, csak őt ne…
Lehetséges, hogy a helikopter körberepülte
az épületet, és több helyen is áldozatokat
keresett a huszonhetedik emeleten?
A támadás célpontja Vansina volt! – vágott
belé hirtelen a felismerés. Nem ő, hanem a
belga. Csak ez történhetett. Megpróbált
rendet tenni töredezett emlékképei között,
pontosan felidézni, hogyan, milyen szögből
érkeztek a lövedékek. Igen! Bárki kezelte a
helikopter fedélzetén lévő géppuskát vagy
géppuskákat, szándékosan, kifejezetten
Vansinára célzott. Nem valamely őrült elme
agyában megfogant értelmetlen támadás
történt, kizárólag gyilkolási vágyból. A
fegyvertűz legalább három, pontosan
kiszámított szögből kifejezetten a
Direktorátus ügynökére irányult.
De miért?
És ki akarta, hogy meghaljon? A Direktorátus
nem akarhatta megölni a saját emberét, vagy
mégis? Vezetői esetleg attól tartottak, hogy
Vansina egy régi baráttal találkozva olyasmit
mond el…
Nem! Bryson érezte, hogy túl messzire
kalandozott, a lehetőségeket számba véve, a
fantázia világába tévedt. A támadás okát,
logikáját nem értette ugyan, de abban
tökéletesen biztos volt, hogy az halt meg,
akinek az akció kitervelőinek szándéka
szerint meg kellett halnia.
Másodpercek alatt gondolta ezt át, és mire a
végére jutott, odaért Bécot irodájáig. Vadul
kicsapta az ajtót – a helyiség üres volt.
Sem Laylát, sem a bankárt nem látta. Mielőtt
megpördült volna, hogy távozzon, egy
felborult kávéscsészét látott a dohányzóasztal
mellett, és néhány lapot szétszórva az
íróasztal körül. Sietős távozásra ugyanúgy
utalhattak, mint rövid küzdelemre, de egyik
lehetőség sem volt megnyugtató.
Valahonnan a szobából, vagy a közvetlen
közeléből tompa hangokat – dobogást,
elfojtott kiáltást – hallott. Alaposabban
körülnézve egy fali szekrényt vett észre,
hozzárohant, és az ajtaját felrántva rátalált a
megkötözött, betömött szájú Laylára és Jean-
Luc Bécot-ra. Sok országban a rendőrség
által is használt, poliuretánból készült, de a
bőrszíjjal azonos, vagy még annál is nagyobb
szilárdságú zsinórok szorították össze a
csuklójukat és a bokájukat.– A bankár
fémkeretes szemüvege a tárolóhely padlóján
hevert, nyakkendője félrecsúszott, inge tépett
volt, haja borzas. A szájába tömött, jókora
gombóccá gyűrt kendőn keresztül próbált
kiabálni, ami csak nagyon gyöngén sikerült,
bár az is akkora erőfeszítésébe került, hogy
kidagadt tőle a szeme. A tehetetlenül mellette
fekvő Layla kötelékei még szorosabbak,
szakszerűbbek voltak, és a szájába tett tömés
is fojtogatóan erős. Szürke Chanel-kosztümje
elszakadt, magas sarkú cipőjének egyik fele
hiányzott. Csuklóját és bokáját neki is erős
kötelek tették mozdíthatatlanná, az arca véres
volt, több helyen lehorzsolódott. Hevesen
küzdhetett, de Prospero – az a brutális állat! –
legyűrte.
Bryson gyilkos indulatot érzett, a
legszívesebben puszta kézzel fojtotta volna
meg a halott Jan Vansinát. Layla, majd a
bankár szájából is kirántotta a tömést;
mindketten vadul kapkodva szívták tele a
tüdejüket a már jó ideje nélkülözött friss
levegővel. – Köszönöm! Jézusom! – nyögött
fel Layla, miután összeszedte magát annyira,
hogy meg tudott szólalni.
– Hála istennek, mind a ketten élnek! –
felelte izgatottan, a kötelékeiket bogozva
Bryson. Próbálkozása nem járt sikerrel,
úgyhogy az íróasztalhoz ugrott, és felkapott
egy ezüst papírkést, de rögtön le is mondott
róla, mivel hegyes volt ugyan, de életlen. Az
egyik fiókban szerencsére rábukkant egy
kicsi, ellenben jól megfent ollóra, és azzal
végre el tudta vágni az erős műanyag
szálakat.
– Hívja a biztonságiakat! – kiáltott rá két
lihegés között a bankár.
– Azt hiszem, már úton vannak – válaszolta
Bryson, mivel úgy tetszett neki, hogy egyre
erősebb, közeledő rendőrautóktól származó
szirénázást hall. Karon ragadta Laylát, talpra
segítette, és összekapaszkodva kivágtattak a
szobából.
A tanácsterem nyitott ajtaja előtti csődülethez
érve a lány egy pillanatra megtorpant.
– Jöjjön! – dörrent rá erőteljesen Bryson. –
Sietnünk kell!
Layla azonban addigra már meglátta Jan
Vansina üvegcserepek között heverő,
géppuskagolyóktól félig ledarált holttestét. –
Jóságos isten! – nyögött fel elborzadva, egész
testében reszketve. – Jóságos isten!
Lélekszakadva futottak, és csak a zsúfolt
Place Bel-Airre jutva fékeztek le.
– Tovább kell mennünk – jelentette ki
Bryson. – Külön… Ne lássanak bennünket
együtt!
– Tovább… Hová?
– El innen! El Genfből, Svájcból!
– Hogy érti azt, hogy nem láthatnak… –
Layla félbehagyta a mondatot, mert
észrevette, hogy Bryson nem is figyel rá,
tekintetét mereven az előttük lévő
újságoskioszk elé kirakott egyik újságra
szögezi. A Tribune de Geneve volt az.
– Jézusom! – nyögte, és mintha mágnes
vonzotta volna, tágra nyílt szemmel odament
a bódéhoz. Felkapta a lapot, és rámeredt
vastag betűs címmel megfejelt, valamilyen
borzalmas baleset fényképével illusztrált első
oldalára.
Rémület Franciaországban:
Szuperexpressz tragikus kisiklása
Lille-ben
Lille – Nagy erejű bombarobbanás történt
ma délelőtt, Lillétől mintegy negyvenöt
kilométerre délre az Eurostar expresszen – a
szerencsétlenségben több száz francia, brit,
amerikai, holland, belga és más nemzetiségű
utas halt meg. Bár a hivatásos és önkéntes
mentők emberfeletti erőfeszítéssel kutatnak
túlélők után, a francia hatóságok szerint félő,
hogy a halálos áldozatok száma meghaladja
a hétszázat. Egy neve elhallgatását kérő
hivatalos személy a szerencsétlenség
színhelyén annak a gyanújának adott hangot,
hogy a tragédiát terroristák idézték elő.
A vasúti társaságtól kapott információ
szerint az Eurostar 9007-ERS mintegy
hétszázhetven utassal 7:16-kor indult el a
párizsi Gare du Nordról Londonba. Nyolc
óra tájban, amikor a tizennyolc kocsiból álló
szerelvény már Pas-de-Calais megyében járt,
nagy erejű robbanás tépte szét egyszerre a
vonat elejét és végét. Bár a terrorcselekményt
még senki sem vállalta, információink szerint
a francia titkosszolgálat, a Sûreté már
összeállította a lehetséges elkövetők listáját.
A Sûreténél dolgozó, névtelenségükhöz
ragaszkodó források megerősítették azt a
makacs, több helyről is hallható híresztelést,
hogy a francia és a brit kormány az utóbbi
néhány napban több, az Eurostar ellen
készülő merényletre vonatkozó
figyelmeztetést kapott. Az Eurostar szóvivője
sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta a
La Tribune de Geneve-nek azt az értesülését,
hogy mindkét ország titkosszolgálatai
rendelkeztek a tervezett robbantásra
vonatkozó információkkal, ám jogi előírások
miatt nem hallgathatták le a feltételezett
terroristák telefonbeszélgetéseit, és így nem
is ellenőrizhették, hogy igazak-e a
bejelentések.
„Felháborító! – jelentette ki Françoise
Chouet, a francia nemzetgyűlés tagja. – A
műszaki lehetőségeink megvoltak hozzá, hogy
elejét vegyük ennek a borzalmas
tragédiának, de jogszabályaink
tehetetlenségre kárhoztatták a rendőrséget.”
Londonban Lord Miles Parmore
megismételte a parlamenthez intézett, a
Nemzetközi Ellenőrzési és Biztonsági
Szerződés elfogadására vonatkozó felhívását.
„Ha Franciaország és Nagy-Britannia
kormányának lett volna lehetősége rá, hogy
megakadályozza ezt a szörnyű eseményt,
akkor a bűnös hanyagság túl enyhe kifejezés
mulasztásukra. Nemzeti, de nem is,
nemzetközi szégyen, hogy ez
bekövetkezhetett.”
Richard Lanchester, az Egyesüli Államok
elnökének egy brüsszeli NATO-
tanácskozáson tartózkodó nemzetbiztonsági
tanácsadója nyilatkozatban ítélte el az
„ártatlanok lemészárlását”. „A mélységes
gyásznak ebben a szívet markoló
időszakában – mondta –, mindannyiunknak
meg kell kérdeznünk magunktól, mit teszünk
azért, hogy ilyesmi soha többé ne
fordulhasson elő. A Davis-kormányzat
vonakodva bár, de csatlakozik barátaihoz és
szövetségeseihez, a brit és francia
kormányhoz, és a Nemzetközi Ellenőrzési és
Biztonsági Szerződés elfogadására szólítja
fel a világ összes országát.”
Lille!
Bryson ereiben a városnév láttán megfagyott
a vér. Tisztán fel tudta idézni magában a
Château de Saint-Meurice-ben Jacques
Arnaud dolgozószobájából kilépni látott két
férfi halk, összeesküvőkére emlékeztető
beszélgetését. Az egyik a házigazda volt, a
másik pedig Anatolij Prisnyikov, az orosz
mágnás.
„Lille után óriási lesz a felháborodás –
mondta Arnaud. – Szabaddá válik az út.”
Lille után.
Ketten a világ legbefolyásosabb üzletemberei
közül – az egyik fegyverkereskedő, a másik
az orosz fegyvergyártás jelentős részét
ellenőrző, mérhetetlenül gazdag iparmágnás
– előre tudtak a hétszáz emberéletet követelő
lille-i katasztrófáról.
Nagy valószínűséggel azok közé tartoznak,
akik a támadást kitervelték.
Mindketten a Direktorátus irányítói. Semmi
kétség afelől, hogy a lille-i tragédia mögött a
Direktorátus áll.
De miért? Az értelmetlen erőszak nem
tartozik a Direktorátus eszközei közé. Waller
és a többi irányító mindig is büszke volt
stratégiai zsenijére. Mindent a gondosan
átgondolt stratégia határozott meg, minden
egyetlen végső célt szolgált, még Bryson
szüleinek meggyilkolása is, az élete, amelyről
kiderült, hogy egyetlen hatalmas csalás. Egy
terepen dolgozó ügynök megöléséhez
elegendő ok lehet az, hogy el kell hárítani
valamilyen kellemetlenséget, akadályt,
fenyegetést, de hétszáz ártatlan utas halála
egészen más kategóriába tartozik, az már
nem hétköznapi stratégiai döntés, hanem
magasabb szintű, alaposan átgondolt stratégia
része.
Hatalmas lesz a felháborodás.
Az Eurostar felrobbantása valóban óriási
visszhangot váltott ki, ahogyan az
természetes is egy ilyen szörnyű, és mint
kiderült, megelőzhető tragédia esetében.
Megelőzhető tragédia.
A „megelőzés” volt a kulcsszó. A profilaxis!
A Direktorátus felháborodást akart kelteni,
elérni, hogy az emberek kórusban követeljék
a lille-ihez hasonló újabb tragédiák
lehetőségének kizárását. A megelőzés
azonban számtalan dolgot jelenthetett, és a
terrorizmus elleni közös harcról kötött
nemzetközi szerződés csupán egy volt ezek
közül, ráadásul alig valamivel több, mint a
politika tehetetlenségét leplezni hivatott
fügefalevél. Ugyanakkor az is igaz, fűzte
tovább a gondolatot Bryson, hogy egy ilyen
szerződés ösztönzően hathat a nemzeti
védelemre, a közbiztonság megóvását
szolgáló fegyverek beszerzésére.
Arnaud és Prisnyikov is a halál kereskedője,
mindketten érdekeltek abban, hogy
világméretű káosz alakuljon ki, és
megnövelje az áruik iránti keresletet. A két
mogulnak feltehetően komoly köze volt a
lille-i tragédiához…
És még mihez? Bryson mozdulatlanul állt az
utcán, és alig vett tudomást a körülötte
örvénylő járókelőkről. Layla a válla fölött
olvasta a tudósítást, közben mondott valamit,
de meg sem hallotta. Agya iratszekrényeinek
fiókjaiban elraktározott hírek között kutatott,
igyekezett minél pontosabban felidézni
azokat a tragédiákról szóló laptudósításokat,
tévériportokat, amelyeket megjegyezett, de
nem úgy, mintha szorosan kötődnének
életéhez, a váratlanul nyakába zúdult
feladathoz.
Néhány nappal korábban több tucat ember
életét kioltó robbanás történt a reggeli
csúcsforgalom idején a washingtoni metró
egyik állomásán. Ugyanazon a napon – a
tragikus egybeesés miatt maradt meg benne a
dátum – egy Rómába tartó amerikai utas-
szállító robbant fel nem sokkal azután, hogy
felszállt a Kennedy-repülőtérről. Százötven-
százhetven között volt a halálos áldozatok
száma.
Egész Amerikát megrázta a hír. Az elnök a
tragédia után a szenátus által parkolópályára
állított nemzetközi biztonsági szerződés
elfogadására szólított fel. Lille után az
európai országok is minden bizonnyal
csatlakoznak az Egyesült Államokhoz, és
szigorú, a terror tombolásának véget vető
intézkedéseket követelnek majd.
Ellenőrzés.
Ez lenne a „magasabb cél”, a Direktorátus
őrült tombolása mögött megbújó racionális
indok? Egy hivatalosan senki által nem
ellenőrzött, méreteit tekintve kicsi, de nagyon
erős, a színfalak mögött tevékenykedő
titkosszolgálat világhatalomra tör, ellenőrzést
akar bevezetni olyan területeken, ahol mások
kudarcot vallottak?
A fenébe! Az egész csak találgatás,
elméletből gyártott elmélet, bizonytalan
utalásokból levont következtetés.
Bizonyítatlan, ködös, hiányos. A Dunne
eredeti kérdésére vonatkozó válasz, az ok,
hogy miért ragadta ki a CIA
igazgatóhelyettese nyugodt
visszavonultságából Brysont, és szinte
kényszerítette, hogy nyomozzon, ha lassan is,
de kezdett formálódni. Ideje volt újból
találkozni Harry Dunne-nal, és eléje tárni a
lehetséges magyarázatokat, hipotéziseket.
Várni, hogy pontos, minden részletében
kimunkált és alátámasztott információ
szülessen a Direktorátus tervéről, azt
jelentette volna, hogy tétlenül várják, mikor
következik be egy újabb lille-i méretű
tragédia, és Bryson ezt morálisan
elfogadhatatlannak tartotta. Muszáj, hogy
újabb hétszáz ártatlan ember haljon meg,
mielőtt a CIA rászánja magát, hogy tegyen
valamit?
És mégis…
Mégis, a kirakós játék legnagyobb darabja
még hiányzott.
„Elena tudja?” – kérdezte Vansina, mintha a
Direktorátus nem tudná, hol van az asszony,
illetve, hogy ki mellett áll, milyen táborhoz
tartozik. Ha addig nem lett volna elég fontos
Brysonnak, most már akkor is mindenképpen
meg kellett volna találnia. A kérdés – „Elena
tudja?” – azt jelezte, hogy valami
létfontosságú dolgot tudhat. Valamit, ami
nem csak az eltűnését magyarázza meg,
hanem a Direktorátus valódi szándékaira is
fényt derít, vagy legalábbis kulccsal szolgál a
megértésükhöz.
– Valamit tud erről a szörnyűségről – Layla
nem kérdezett, hanem nyugodtan,
meggyőződéssel állított.
Bryson rádöbbent, hogy a lány már egy ideje
beszél hozzá, csak nem jutott el a tudatáig,
amit mond. Nem hallotta volna Arnaud-nak a
kastélyban tett, Lille-re vonatkozó
kijelentését? A jelek szerint nem.
– Van egy elméletem – felelte.
– Éspedig?
– Telefonálnom kell. – Bryson a lány kezébe
nyomta az újságot. – Mindjárt jövök.
– Telefonálni? Kinek?
– Adjon pár percet, Layla!
– Mit titkol? Mit akar valójában? – kérdezte a
hangját fölemelve a lány.
Bryson nemcsak csodálkozást látott a
gyönyörű barna szemekben, hanem
megbántottságot, haragot is. Igazat adott
Laylának, megvolt rá az oka, hogy dühös
legyen. Segítőként használta, de alig mondott
neki valamit. Ez nem egyszerűen bántó volt,
hanem elfogadhatatlan, különösen olyan
tapasztalt, felkészült operatív ügynök
számára, mint a lány.
– Hadd telefonáljak! – kérte pár
másodpercnyi bizonytalankodás után. – Ha
visszajöttem, majd beszélgetünk.
Figyelmeztetem: sokkal kevesebbet tudok,
mint gondolja.
Layla nem válaszolt, csak gyorsan, futólag
megérintette a karját, és ez az apró gesztus
többet fejezett ki, mint amit röviden szavakba
lehetett volna önteni – köszönöm, megérteni,
itt vagyok, és számíthat rám. Bryson
megértette, és könnyedén, puhán arcon
csókolta. Nem volt ebben a csókban
semmilyen szexuális tartalom, csak
melegség, köszönet a lány bátorságáért, a
segítségért, amit adott.
A sarok felé sietett, és bekanyarodott a Place
Bel-Air egyik kis mellékutcájába, ahol ismert
egy dohányárun és újságokon kívül
telefonkártyát is árusító trafikot. Vett egyet,
keresett egy nemzetközi hívásokra is
alkalmas utcai készüléket, és 011-et, 0-t,
majd öt számot tárcsázott. Megvárta az
egyenletes, mély búgást, és megnyomott még
hét gombot.
Steril vonal volt, a számát Harry Dunne-tól
kapta, és a hívás egyenesen az
igazgatóhelyettes irodájába, vagy ha nem volt
Langleyben, akkor az otthoni
dolgozószobájába futott be, és senki más nem
válaszolhatott rá, csak ő.
A vonal másik végén a készülék mindössze
egyszer csöngött.
– Bryson?
Már éppen bele akart vágni a
mondanivalójába, de még időben visszafogta
magát. A hang idegen volt, nem Harry
Dunne-é. – Ki maga? – kérdezte.
– Graham Finneran, Bryson! Bizonyára
hallott rólam.
Utolsó találkozásukkor Dunne valóban
említette Finnerant, az egyik legközelebbi, a
kevés tökéletesen megbízható közé tartozó
munkatársát, aki a Blue Ridge-hegységbe, a
CIA titkos telepén folytatott megbeszélésükre
is elkísérte.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan Bryson.
– Harry kórházban van. Nagyon beteg.
– Beteg?
– Előrehaladott rákja van. Nem beszél róla,
de ez nyilvánvaló… Tegnap összeesett, és
kórházba kellett szállítani.
– Azt akarja mondani, hogy meghalt?
– Nem! Hála istennek, nem, de bizonytalan,
hogy meddig tartják bent. Szerencsére
mindent elmondott magáról… arról, hogy
min dolgozik. Tudom, hogy nagyon
aggódott…
– Melyik kórházban van? – vágott közbe
Bryson.
Finneran mindössze két másodpercig
hallgatott, de ez is sok volt. – Nem tudom,
elárulhatom-e…
Bryson izgalomtól dobogó szívvel,
ösztöneire hallgatva megszakította a
beszélgetést. Valami nagyon nem volt
rendben. Dunne a leghatározottabban
állította, hogy a megadott számon csak ő
válaszol, és a halálos ágyán sem változtatna
ezen. Ismeri, tisztában kell lennie azzal,
hogyan reagál.
Nem. Graham Finnerannek – Bryson még azt
sem tudta biztosan, hogy valóban, ő-e, mivel
nem ismerte a hangját – nem lett volna
szabad fölvennie a kagylót. Harry Dunne, ha
rajta áll, biztosan nem engedte volna meg
soha.
Valami nagyon rosszra fordult, és nem
csupán a CIA igazgatóhelyettesének
egészségi állapota.
Lehetséges, hogy a Direktorátus lecsapott az
Ügynökségen belüli legfőbb ellenfelére,
sikerült semlegesítenie hatalma
növekedésének az utolsó, erős szervezetre
támaszkodó ellenzőjét?
A Place Bel-Airre visszatérve Laylát
változatlanul az újságosbódénál találta. –
Brüsszelbe kell mennem – közölte vele.
– Brüsszelbe? Miért?
– Van ott valaki, akivel feltétlenül beszélnem
kell – felelte Bryson.
A lány némán nézett rá, és anélkül, hogy
mondta volna, látszott a tekintetén, hogy
bővebb felvilágosítást szeretne.
– Jöjjön! Ismerek egy panziót Marolles-ban.
Vacak, koszlott kis hely, nem kifejezetten
kellemes kornyéken, de biztonságos,
senkinek sem jutna eszébe, hogy ott keressen
bennünket.
– Miért Brüsszel? – ismételte meg korábbi
kérdését a lány.
– Az utolsó menedék, Layla! Beszélni akarok
valakivel, aki elég befolyásos, és talán tud
segíteni. Valakivel, akiről egyesek azt
mondják, hogy az utolsó becsületes ember
Washingtonban – felelte Bryson.
Tizenötödik fejezet

A Systematix Corporation központja hét

csillogó acél és üveg épületben működött
Washington államban, Seattle-től nem
messze, egy húszhektáros, nagyon szép erdős
területen. Minden épületben külön étterem és
tornaterem működött, hogy a vállalat
hűségükért es diszkréciójukért megbecsült
alkalmazottainak napközben ne kelljen
hosszabb időre otthagyniuk a helyüket, és
dolguk végeztével ott helyben lehetőségük
legyen a felüdülésre. A munkatársak szorosan
összetartó, remek csapatot alkottak, a világ
legkülönbözőbb részeiről válogatták össze, és
pazarul megfizették őket. Tudták, hogy sok
ezer kollégájuk van, akikkel sosem fognak
találkozni. A Systematixnak a világon
mindenütt akadtak részlegei, és számos
vállalatnak többségi tulajdonosa volt, bár
hogy pontosan melyeknek, azt csupán
találgatni lehetett.
– Hát, ez azért más, mint Kansas – mondta
Tony Gupta, az InfoMed joviális műszaki
vezetője a főnökének, Adarn Parkernek,
miután bevezették őket egy tanácsterembe.
Parker halványan elmosolyodott; egy
kilencszázmillió dollárt érő vállalat első
számú embere volt, de még benne is enyhe,
bizonytalan remegést keltett a Systematix
lenyűgöző központja.
– Járt már itt? – kérdezte. Enyhén őszülő,
sovány, inas férfi volt, szenvedélyes maratoni
futó mindaddig, amíg egy térdsérülés miatt
hobbija feladására nem kényszerült. Azóta
evezett, úszott, és beteg térdével is olyan
elszántsággal teniszezett, hogy partnerei pár
játék erejéig tudták csak tartani vele az
iramot. Legyőzhetetlen versenyszelleme tette
lehetővé számára, hogy felépítse
egészségügyi informatikával és adattárolással
foglalkozó vállalatát, de most érezte, hogy
nagyon erős ellenfélre akadt, és vesztésre áll.
– Csak egyszer, évekkel ezelőtt – felelte
Gupta. – Szoftverfejlesztőnek jelentkeztem,
de a felvételin kaptam egy olyan fejtörőt,
amit nem tudtam megoldani. Ahhoz is, hogy
odáig eljussak, titoktartási nyilatkozatot
kellett aláírnom. Nem értettem, miért, de
ragaszkodtak hozzá. – Gupta meglazította túl
szorosra kötött nyakkendőjét. A lezserséget
szerette, utált öltönybe bújni, de ezúttal,
sajnos, nem tehetett mást – a Systematixnál
nem volt szokásban a New Economy sok
vállalatánál munkahelyi kapcsolatokban és
külsőségekben, így az öltözködésben is
megnyilvánuló lazaság.
Parkernek nem volt ínyére a küszöbönálló
összevonás, és ezt meg is mondta Guptának,
akiben a legjobban megbízott munkatársai
közül. – Az igazgatótanács nem hagyja, hogy
megakadályozzam az ügyletet. Ugye tudja? –
kérdezte halkan.
Gupta a kísérőjükre, egy ruganyosán karcsú,
fiatal szőke nőre nézett, és figyelmeztető
pillantást küldött a főnökének. – Hallgassuk
meg, mit mond a nagy ember! – ajánlotta.
Pár perccel később tizenkét férfi és nő
társaságában már a legnagyobb épület
legfelső emeletén, egy tágas tanácsteremben
ült, amelyből lélegzetelállítóan szép kilátás
nyílt a környező hegyekre. Az InfoMed
jelenlévő igazgatóinak többsége számára ez
volt az első alkalom, hogy szemtől szembe
láthatta a Systematix legendás hírű alapítóját,
elnökét és vezérigazgatóját, a nyilvánosságot
többnyire kerülő Gregson Manninget. Adam
Parker tudta, hogy az elmúlt egy év alatt
Manning mintegy tucatnyi, az övekhez
hasonló vállalatot vásárolt fel.
Gupta egyszerűen csak nagy emberként
emlegette, és bár a név kissé viccesen hatott,
egy csöppet sem volt gúnyos. Majdnem
mindenki egyetértett abban, hogy Gregson
Manning valóban nagy ember. A világ egyik
leggazdagabb embere volt, a semmiből
hozott létre egy hatalmas vállalatot, amely az
internet infrastruktúrájának nagy részét
biztosította. Mindenki ismerte a történetét:
tizennyolc éves korában végzett a Kaliforniai
Műszaki Főiskolán, hasonszőrű, műszaki
megszállott barátaival évekig közösen bérelt
lakást, és egy garázsban kezdte el építeni a
Systematixot, amely odáig fejlődött, hogy
nem volt olyan vállalat a világon, amelyik
valamilyen formában ne használta volna
műveleteinél az általa kifejlesztett és
előállított technológiát. Ahogy a Forbes
magazin megfogalmazta, a Systematix
önmagában egy teljes iparággal volt
egyenértékű.
Manning bőkezű adakozó hírében állt, bár az
erre vonatkozó információk némileg
ellentmondásosak voltak. Több százmillió
dollárt fordított arra, hogy belvárosi iskolák
is hozzáférhessenek a világhálóhoz, és
oktatási céljaik szolgálatába állíthassák a
legmodernebb technológiát. Parker olyan
pletykát is hallott, hogy Manning névtelenül
milliárdokat adományozott különböző
egyetemeknek, főiskoláknak azzal a
kikötéssel, hogy a pénzt hátrányos helyzetű
fiatalok tandíjának fedezésére fordítják.
Az üzleti sajtó istenítette, mivel mérhetetlen
gazdagsága ellenére mindig természetes,
közvetlen volt, és az újságírókat sem
fennhéjázásból kerülte, hanem mert nem
szerette, ha túlzott felhajtást csapnak
körülötte. A Barron’s egyszer odáig ment,
hogy az információs korszak „Warbucks
apu”-jának nevezte.
Parker mindezek ellenére sem tudott
szabadulni kellemetlen érzésétől, amely –
ezzel maga is tisztában volt – nem kis
részben abból a lehangoló lehetőségből
fakadt, hogy a vállalatának irányítása
kicsúszik a kezéből. Úgy óvta, fejlesztette az
InfoMedet, mintha a gyermeke lett volna, és
fájt neki a gondolat, hogy egy hatalmas
konglomerátum jelentéktelen elemévé válhat.
Ehhez járult aztán a kultúrák,
szemléletmódok közötti, már-már
áthidalhatatlan ellentét. Mindent egybevetve
Parker üzletember volt, és fő beruházói és
tanácsadói is azok. A pénz nyelvén beszéltek,
beruházás-megtérülésről, hozzáadott piaci
értékről, költség- és profitcentrumokról.
Lehet, hogy nem volt túl magasztos ez a
nyelv, de legalább nyílt, őszinte, és Parker
ismerte, biztonsággal tudta használni.
Manning agya azonban mintha más ütemre
járt volna. Nehezen értelmezhető fogalmak
mentén gondolkodott, és beszélgetéseiben is
történelmi erőkre, globális trendekre
hivatkozott. A tény, hogy a Systematix
hatalmas méretű, rendkívül nyereséges
vállalkozás, szinte mellékesnek tetszett neki.
„Hát igen, a látomásos víziók mindig távol
álltak magától” – mondta Parkernek egy
maratoni hosszúságúra nyúlt stratégiai
értekezletük után Gupta, és tökéletesen igaza
volt.
– Nagyon örülök, hogy mindannyian eljöttek!
– köszöntötte a vendégeit Gregson Manning,
és végigjárva őket, mindegyikkel kezet
fogott. Magas, erős, karcsú derekú ember
volt, sötét, fényes hajjal, üde, ránctalan
bőrrel, férfiasan vonzó vonásokkal.
Egészség, magabiztosság és – Parker ezt
kénytelen volt beismerni – ellenállhatatlan
vonzerő áradt belőle. Khakiszínű nadrágot,
nyitott nyakú fehér inget és könnyű kasmír
blézert viselt. Amikor mosolygott, jól lehetett
látni hófehér, hibátlan fogsorát. – Nem
lennék itt, ha nem tisztelném mindazt, amit
az InfoMed elért, és önök sem, ha… –
Manning továbbment, nem lehetett hallani,
hogyan fejezi be a mondatot.
– Ha nem értékelnénk a negyvenszázalékos
felárat, amelyet a részvényeinkért ajánl –
jegyezte meg nevetve Alex Garfield, az
InfoMed igazgatótanácsának nagy hasú,
mindig gyűrött ruhában járó elnöke. Garfield
korlátozott képzelőerővel megáldott
kockázati befektető volt, aki az InfoMed
indulásakor megadta ugyan a nagyon
szükséges tőkeinjekciót, ám a vállalattal
kapcsolatos érdeklődése alig terjedt túl azon,
hogy mennyiért tudja eladni a részvényeit, ha
elérkezettnek látja rá az időt. Adam Parker
egy csöppet sem kedvelte, de legalább
mindig tudta, hogy hányadán áll vele.
– Azonosak az érdekeink – mondta
barátságosan csillogó szemmel Manning.
– Mr. Manning! – fordult hozzá Parker. –
Vannak bizonyos aggályaim – lehet, hogy a
pénzügyi megfontolások fényében
jelentéktelennek látszanak, de azért
elmondanám őket.
– Parancsoljon! – válaszolta Manning, és
érdeklődve kissé oldalra hajtotta a fejet.
– Ha megszerzi az InfoMedet, nem pusztán
egy hatalmas egészségügyi adatbázist kap,
hanem hétszáz hűséges alkalmazottat is.
Szeretném tudni, mi lesz velük. A Systematix
azok közé a vállalatok közé tartozik,
amelyekről a közvélemény mindent tud, és
ugyanakkor semmit. Magánkézben lévő,
határozottan vezetett cég, amelynek a
tevékenységébe szinte lehetetlen belelátni. Ez
a nagy titkolózás, legalábbis annak, aki a
körön kívül van, nyugtalanító egy kissé.
– Titkolózás? – kérdezett vissza mosolyát
vesztett arccal Manning. – Azt hiszem,
félreért valamit. Sajnálnám, ha rejtélyesnek
tekintené nagy céljainkat.
- Nem hiszem, hogy bárki is átlátná a
szervezeti rendjüket – mondta ingerlékenyen
Parker. A szeme sarkából körbepillantva, és a
többiek Manning felé irányuló csodálatát
érzékelve rájött, hogy a megjegyzéseinek
senki sem örül, és azzal is tisztában volt,
hogy ez az utolsó alkalom, amikor szabadon
elmondhatja őket.
– Barátom, én nem hiszek a hagyományos
vállalati szervezet szentségében, a belső
megosztottságban, korlátokban, szigorúan
megszabott alá- és fölérendeltségi
viszonyokban – felelte komolyan, de csöppet
sem barátságtalanul a szemébe nézve
Manning. – Ezt nyilván mindenki tudja
rólam. Minden nagyképűség nélkül is
komolynak nevezhető eredményeink egyik
forrása éppen az, hogy a Systematixnál nem
régi, idejétmúlt séma szerint zajlanak a
dolgok.
– Minden vállalatnak van valamilyen logikus
struktúrája – erőltette tovább a kérdést, a
többiek barátságtalan pillantásaival mit sem
törődve, Parker. Még Tony Guptának sem
igazán tetszett, amit mondott, mert
figyelmeztetően megérintette a karját. Parker
azonban nem tartozott azok közé, akik
hajlamosak féket tenni a nyelvükre; nem
elmondani, amit gondolnak, és nem is akart
csatlakozni hozzájuk. – Egyszerűen arra
lennék kíváncsi, hogyan akarja beilleszteni a
vállalatába az InfoMedet.
– Kik találták fel a modem korporációt? –
kérdezte Manning ahhoz hasonló hangon,
mintha kisgyerekkel beszélne. – Olyan
emberek, mint John D. Rockefeller, a
Standard Oil és Alfred Sloan, a General
Motors alapítója. A nagy gazdasági
növekedés háború utáni időszakában jött
aztán Robert McNamara és a Ford, Harold
Geneen és az ITT, Reginald Jones és a
General Electric. Többszintes, tagolt
irányítási struktúrák jöttek létre, és az élükön
állókat tervezők, pénzügyi szakemberek,
vállalati stratégák egész hadserege segítette.
Merev, pontos előírások szerint működő
szervezetre volt szükség, hogy megtartsák és
hatékonyan működtessék a legszűkösebb és
legértékesebb forrást, az információt. De mi
van akkor, ha az információ korlátlan
mennyiségben rendelkezésre áll, és olyan
természetességgel fogyasztjuk, ahogy levegőt
veszünk, vagy iszunk egy pohár hideg vizet?
Abban az esetben mindaz, amiről az előbb
beszéltem, fölöslegessé válik, és át kell adnia
a terepet.
Parkernek eszébe jutott egy Manningtől
származó, a Barron’s-ban megjelent idézet,
amely körülbelül arról szólt, hogy a
Systematix célja „ablakokra cserélni az
ajtókat”. Kénytelen volt beismerni, hogy
Manning hallatlanul szuggesztív egyéniség,
képes magával ragadni hallgatóságát, ám
ettől sem múltak el a fenntartásai. Át kell
adnia a terepet. – Minek kell átadnia a
terepet? – kérdezte.
– Régen a vertikális hierarchia volt az
uralkodó, ezzel szemben ma horizontális
hálózatok létrehozására, a szervezeti korlátok
áttörésére van szükség. Olyan hálózatot
hozunk létre, amelynek a tagvállalatai
együttműködnek, és nem felülről,
parancsokkal irányítják őket. A határok már
ma sem érvényesek, és a hálózati rendszer
logikája megköveteli az önellenőrzést, az
információ működtette rendszerek
alkalmazását. A folyamatos megfigyeléssel
kiküszöbölhetők a szervezeti rendszerben és
azon kívül is meglévő kockázati tényezők. –
A lenyugvó nap hátulról beeső sugara
fénykort varázsolt Manning feje köré, tovább
fokozva ezzel az egyénisége keltette hatást. –
Maga vállalkozó – nézzen körül, és mondja
meg, mit lát! Elaprózott tőkepiacokat.
Vészesen széttagolt munkaerőpiacot. A
piramisszerű szervezet helyét át kell vennie
az önszervező együttműködésnek. Ehhez
azonban szilárd, nemcsak belső, hanem külső
kapcsolati rendszerre van szükség, hogy
közös stratégiát alakítsunk ki partnereinkkel,
és a tulajdon körén túlmutatóvá tegyük az
ellenőrzést. Össze kell kapcsolnunk az
információs csatornákat, és minden szinten
biztosítanunk kell az átláthatóságot. Ma még
ez, persze, csak elképzelés, ha úgy tetszik,
látomás arról, hogy milyen legyen a jövő.
Parkert őszintén megdöbbentették Manning
szavai. – Abból, amit mondott, úgy tűnik,
mintha a Systematix nem is volna valóságos
vállalat – felelte.
– Nevezze, aminek akarja! Amikor a határok
igazán átjárhatókká válnak, megszűnnek az
olyan konkrét helyhez kötött, ha úgy tetszik,
teljes fizikai valójukban létező dolgok, mint a
hagyományos vállalat. Mindannyian átéltük a
menedzserérát, a senkinek sem felelős
irányítás korát. A tulajdon és a kockázat
feldaraboltságának korszaka lejárt. Robert
Frost, a költő mondta, hogy a jó kerítés jó
szomszédokat teremt, de én nem hiszek neki.
Átjárható és átlátható, szükség esetén
szabadon mozgatható falakra van szüksége a
világnak. Át kell lépni a falakon… –
Manning kis szünetet tartott – …de
mennyivel könnyebb, ha nincsenek is falak.
– Nem mondom, hogy mindent értek abból,
ami az előbb elhangzott, Adam – fordult a
vezérigazgatójához Alex Garfield –, de a
tények magukért beszélnek. Gregson
Manningnek senki előtt sem kell védekeznie.
Azt hiszem, lényegében azt akarta mondani,
hogy nem hisz az elszigetelt üzleti egységek
létjogosultságában, csak a maga módján,
kicsit bonyolultan írja le az integrációt.
– Ismétlem, a falakat le kell bontani –
jelentette ki újból Manning, és mintha csak
azzal is nagyobb nyomatékot akart volna adni
szavainak, mereven kihúzta magát a széken.
– A technológia átalakításáról, az újra-
felszerszámozásról szóló összes szónoklatnak
ez az értelme. Van, aki erre azt mondja, hogy
visszatérünk az ipari forradalomhoz, ám ne
feledjék, hogy az ipari forradalom a munka
részfeladatokra bontásáról szólt, mi pedig
folyamattá akarjuk szervezni a részmunkákat,
és tenni ezt a tökéletes átláthatóság
körülményei között.
– A sok új technológiájuk… a hálózati
rendszerek, meg a többi… egyszerűen nem
értem, mi szükség van rájuk – folytatta az
akadékoskodást Parker. – A Federal
Communications Commission jelentette,
hogy a Systematix alacsony pályán keringő
műholdak újabb flottáját akarja fellőni.
Minek? Van belőlük éppen elég, a rádió- és
tévétársaságok ki sem tudják használni őket.
Mihez kellenek az új műholdak?
Manning komolyan, elégedetten bólintott,
mintha kifejezetten tetszett volna neki a
kérdés. – Mondjuk ahhoz, hogy magasabbra
emelhessük a tekintetünket.
A jelenlévők egyetértő nevetéssel, morgással
fogadták a frappánsnak érzett választ.
– Eddig csupán az üzletről beszéltem, de
gondoljanak csak bele kicsit a mindennapi
életünkbe! – folytatta Manning. – Szó esett itt
a magánéletről. A hagyományos értékrend a
személyes szabadságot szorosan
összekapcsolja a magántitok szentségével,
ám sokak számára ez éppen hogy a
személyes szabadság megsértéséhez, lábbal
tiprásához vezet. – Manning arckifejezése és
a hangja is hirtelen komorrá vált. –
Kérdezzék csak meg a késsel fenyegetve
megerőszakolt és kirabolt háziasszonyt, a
fegyveres martalócoktól feldúlt házába
hazatérő, hozzátartozóit legyilkolva találó
családapát, hogy mi a véleményük a
magántitok és a magánélet szentségéről! A
korlátozás nélkül hozzáférhető információ
jelenti a szabadságot – szabadságot az
erőszaktól, a megfélemlítéstől, a szándékos
károkozástól. A Systematix ehhez akarja
hozzásegíteni a társadalmat, közelebb vinni
olyasmihez, ami még soha nem létezett az
emberi történelemben – a totális
biztonsághoz. A megfigyelés, a tájékozódás
elengedhetetlen része mindennapi életünknek
– gondoljanak csak a liftekben, aluljárókban,
parkokban elhelyezett kamerákra, a
gyerekfelvigyázó berendezésekre! –, és én
büszke vagyok arra a szerepre, amelyet e
technológia fejlesztésében és elterjesztésében
játszunk. Az igazán kifinomult megfigyelő-
rendszerek azonban ma még csak a gazdagok
számára hozzáférhetők. Én azt mondom,
demokratizáljuk őket! Tegyünk mindenkit
láthatóvá! Jane Jacobs „utcán figyelő
szemekről” írt, de szerintem azoknál is
tovább mehetünk. A globális falu egyelőre
retorikai szólam, de megfelelő technológiával
valósággá tehető.
– Ami pedig velejár, az óriási hatalom
egyetlen szervezet számára.
– Lehetne, ha eltekintenénk attól az
apróságtól, hogy a hatalom sem tekinthető
tovább diszkrét pontnak, hanem a társadalmat
érintő intézkedések hálózatának. Azt hiszem,
túl földhözragadtan, szűk látószögből
vizsgálja a problémát. Ha sikerül mindent
átható biztonságot teremtenünk, akkor
leszünk csak igazán urai az életünknek.
Manning szavait kopogás szakította félbe, és
személyi titkára dugta be a fejét aggódó
arccal.
– Igen, Daniel! – szólt váratlan
felbukkanásán meglepődve Manning.
– Telefonon keresik, uram!
– Mondja meg az illetőnek, hogy majd
később!
– Az Ovális Irodából hívták, uram –
válaszolta zavart köhintés után a fiatalember.
– Az elnök személyesen. Azt mondja, nagyon
sürgős.
– Ebben az esetben elnézésüket kell kémem!
– fordult a jelenlévőkhöz Manning. – Kérem,
maradjanak! Ha végeztem, folytatjuk.
Tágas, hatszögletű, napfényes, de mégis
kellemesen hűvös irodájában Manning
elhelyezkedett a karosszékben, és egy
gombot megnyomva kihangosította a
készülékét. – Itt vagyok, elnök úr –
jelentkezett.
– Hallgasson ide, Greg! Tudja, hogy nem
háborgatnám, ha nem lenne nagyon fontos.
Szívességet akarunk kérni. Úgy látszik, kezd
összeállni valamilyen kép, de hiányzik egy
fontos láncszem Lille-nél, Franciaországban.
Tucatnyi amerikai üzletember halt meg abban
a tragédiában, de egyetlen megfigyelő
műholdunk sem látta. A franciák évek óta
követelik, hogy ne röpködjünk fölöttük, ne
kutakodjunk az állampolgáraik
magánügyeiben, úgyhogy a kontinensnek
azon a részén ki vannak kapcsolva a szemek.
Ne kérdezzen semmit! Nekem ez az egész
ógörögül van, csak azt mondom, amit a
szakértőimtől hallok. Szerintük a Systematix
műholdjai éppen akkor arra jártak, és
rögzíthették, ami nekünk kell.
– Elnök úr, nyilván tudja, hogy a
műholdjaink nem végezhetnek
fotófelderítést. Kizárólag telekommunikációs
célokra, a digitális telefon-összeköttetés
fenntartására használhatók.
– Tudom, hogy a munkatársai ezt felelték
Corelli embereinek, amikor megkeresték
magukat.
– Az ön kormányzata döntött úgy, hogy
korlátozni kell a nem kormányzati irányítás
alá tartozó megfigyelő és felderítő rendszerek
működését. – Miközben beszélt, Manning
tekintete az íróasztalán álló, kislányát
ábrázoló bekeretezett fényképre siklott –
szőke hajú, huncut szemű kislány volt, és bár
komoly arcot vágott, úgy tetszett, mintha
magában jót nevetne valamilyen tréfán. – Ha
azt akarja, hogy beismerjem, tévedtünk, ám
legyen! – válaszolta az elnök. – Nem vagyok
olyan ostobán büszke, hogy akkor se kérjek,
ha muszáj! Halálosan komoly az ügy, minden
segítségre szükségünk van. Nem felejtettem
el, mit tett értem a múltban, és ezt sem fogom
elfelejteni.
Manning kivárt egy kicsit, csak aztán szólalt
meg: – Az NSA-sok, ha még egyszer
telefonálnak, a munkatársamat, Partovijt
keressék! Átjátszunk nekik mindent, amink
van.
– Köszönöm – mondta érdes hangon Davis.
– Ugyanúgy aggaszt a probléma, mint önt,
elnök úr – jelentette ki a tekintetét a lenszőke
hajú kislánya képére szögezve Manning. Az
Ariel nevet választották neki a feleségével, és
valóban tüneményes, légies jelenség volt. –
Össze kell fognunk.
– Igaza van – válaszolta Davis,
kényelmetlenül érezve magát, mert kérnie
kellett. – Tökéletesen igaza. Biztos voltam
benne, hogy megértjük egymást.
– Ugyanaz a bánatunk, elnök úr!
Manningnek eszébe jutott Ariel felszabadult,
gyöngyöző nevetése, és szinte mindig
fegyelmezett gondolatai jólesően
elkalandoztak.
– Viszlát, Gregson! És még egyszer,
köszönöm.
A telefont kikapcsolva Manning arra gondolt,
hogy sosem hallotta ennyire feszültnek,
elgyötörtnek Malcolm Davis elnököt. Lám,
mit tesz az, ha valaki súlyos tragédiát él át!
Tizenhatodik fejezet
A panzió Brüsszel egyik lepusztult
negyedében volt, a szegények és elesettek
lakta Marolles városrészben. A tizenhetedik
századi házak között sok volt az erősen
omladozó. A Földközi-tenger vidékéről
érkezett emberek éltek bennük, nem kis
részben a Maghreb országokból valók.
Közéjük tartozott a La Samaritaine nevű
panzió tulajdonosa is, egy vaskos, gyanakvó
természetű asszony, aki komoran gubbasztott
a hallt helyettesítő, sötét, dohos földszinti
helyiségben. Többnyire kisstílű bűnözők,
szegény bevándorlók voltak a vendégei,
érthető tehát, hogy bizalmatlanul méregette
az éjszaka közepén nagyon kevés csomaggal
beállító, jó ruhát viselő férfit, aki élesen kirítt
a környezetből, tehát gyanús volt.
Bryson a Gare du Nordra érkezett vonattal, és
miután harapott valamit egy hajnalig nyitva
tartó, koszos sörözőben, egyenesen a
panzióba ment. A barátnője szobaszámát
kérdezte, akinek korábban meg kellett
érkeznie, és a tulajdonosnő a szemöldökét
sokat sejtetően felvonva, mindent tudó
vigyorral a szája szögletében megmondta.
Laylának az utolsó pillanatban sikerült jegyet
vennie a Sabena járatára, és pár órával
korábban érkezett meg a Zaventem-
repülőtérre. Éjfél már jócskán elmúlt, és
Bryson arra számított, hogy a lány
ugyanolyan hullafáradt, mint ő, de fényt
látott kiszűrődni az ajtaja alól, úgyhogy
bekopogott. A szoba ugyanolyan koszlott,
siralmas volt, mint az övé.
Layla mindkettőjüknek töltött a Vieux
Marché közelében vásárolt whiskyből. –
Szóval, ki az a becsületes washingtoni, akivel
találkozni akar? – kezdte a beszélgetést, és
hamiskásan rögtön hozzá is tette; – Biztosan
nem a CIA-től való. – A Jan Vansinától
verekedés közben szerzett foltjai sötétlilává
színeződtek, elég csúnyán mutattak.
Bryson ivott egy kortyot, mielőtt helyet
foglalt egy rozoga, recsegő karosszékben. –
Eltalálta. Tényleg nem az.
– Hát?
– Még nem – mondta a fejét megrázva
Bryson.
– Mi nem?
– Majd akkor mondom el, miről van szó, ha
elérkezett az ideje. Egyelőre nem.
A kopott kis asztal másik felén, ugyanolyan
nyikorgó székben ülő Layla elégedetlenül
lerakta a poharát. – Titkolózik…
egyfolytában titkolózik… nem így
állapodtunk meg.
– Nem állapodtunk meg sehogy, Layla!
– Komolyan azt hitte, hogy vakon
csatlakozom magához, részt veszek
valamiben, amiről fogalmam sincs?! –
csattant fel dühösen, nem az alkohol és nem a
fáradtság hatására a lány.
– Természetesen nem – válaszolta kimerülten
Bryson. – Éppen ellenkezőleg! Nemhogy
nem kértem segítséget, kifejezetten le
akartam beszélni róla, hogy mellém álljon.
Nem azért, mert fölöslegesnek tartottam –
nagyszerűbb, értékesebb segítőt elképzelni is
nehezen tudnék –, hanem mert nem akartam
a maga életét is kockáztatni. Ez a feladat az
enyém, ezt a harcot nekem kell megvívnom.
Ha lesz valami mellékes haszna, ha végül
kiderül, hogy a maga céljait is szolgálta, az
tiszta haszon.
– Ez nagyon keményen, önzően hangzott.
– Lehet, hogy kemény és önző vagyok. Talán
annak kell lennem.
– Szerintem van egy szelíd, megértő énje is.
Érzem – mondta a lány.
Bryson erre már nem válaszolt.
– És azt is, hogy házas volt.
– Valóban? Miből gondolja?
– Tehát igen?
– Igen – vallotta be Bryson. – Miből találta
ki?
– Abból, ahogy velem, mondjuk úgy, ahogy a
nőkkel viselkedik. Óvatos – kell is, hogy az
legyen, hiszen tulajdonképpen nem ismer –,
ugyanakkor természetesnek veszi, hogy
vagyok.
Bryson elmosolyodott ugyan, de nem szólt
közbe.
– Azt hiszem, a mi… mondjuk úgy, hogy
szakmánkban a férfiak többsége bizonytalan,
nem tudja, hogyan kezelje a nőket – folytatta
Layla. – Vagy nem nélküli robotokat látnak
bennünk, vagy épp az ellenkező végletbe
esnek, és kötelességüknek érzik, hogy
megpróbáljanak bennünket lerohanni. Maga
érzi, tudja, hogy ennél bonyolultabb a dolog.
Egy nő, ugyanúgy, mint egy férfi, lehet
egyszerre mindkettő, egyik sem, vágy valami
egészen más.
– Rébuszokban beszél – jegyezte meg
Bryson.
– Pedig nem akartam. Csak arról van szó…
hogy maga férfi, én meg nő – mondott
különös pohárköszöntőt Layla, a poharát
Brysonéhoz koccintva.
Bryson pontosan értette, mire gondol, de úgy
tett, mintha nem jött volna rá. Kivételes
teremtés volt, minél több időt töltött vele,
annál erősebben vonzódott hozzá, de
tisztességtelennek tartotta volna, ha azt teszi,
amit a vágya diktál, és olyan elvárásokat
ébreszt, amelyeknek nem akar, nem tud
eleget tenni, amíg nem tisztázza, mi is történt
valójában közte és Elena között. Biztosra
vette, hogy nem akármilyen érzéki
gyönyörben lenne része, de azt is, hogy
összezavarná őket, megváltoztatná a
kapcsolatukat, és az komoly bizonytalansági
tényező lenne.
– Úgy érzem, tapasztalatból beszél – felelte.
– Mármint arról, hogy a férfiak egy része
nem érti, hogyan végezhet egy nő olyan
munkát, mint maga. A férje is közéjük
tartozott?
– Akkor egészen más voltam, még csak nem
is fiatal nő, hanem éretlen kislány.
– A halála változtatta meg? – kérdezte
szelíden, együttérzéssel Bryson.
– Meg apám halála, pedig őt nem is ismertem
– felelte Layla, és elgondolkodva, múltba
bámuló szemmel ivott egy kortyot.
– Jaron, a férjem Kirjat Samonában
állomásozott az intifáda idején, részt vett a
falu védelmében – folytatta. – Egyik nap,
nem messze attól a helytől, ahol
gyerekkoromban laktunk, az izraeli légierő
rakétatámadást intézett a Hezbollah egyik
bekaa-völgyi támaszpontja ellen, és
véletlenül egy asszonyt is megölt mind az öt
gyerekével. Borzalmas volt. A terroristák
természetesen visszavágtak, és
rakétavetőkkel lőtték Kirjat Samonát. Jaron a
falusiakat segítette beterelni az óvóhelyre,
amikor találat érte. Úgy szétroncsolódott a
teste, hogy alig lehetett felismerni. – Layla
kis szünetet tartott; a szeme tele volt könnyel,
hajszál választotta csak el attól, hogy
kicsorduljon. – Meg tudja mondani, kinek
volt igaza? A Hezbollahnak, amelynek
egyetlen célja van, az, hogy minél több zsidót
legyilkoljon? Az izraeli légierőnek, amelyik
annyira le akarta rombolni a Hezbollah
bázisát, hogy ártatlanokra sem ügyelt?
– Ugye ismerte azt az asszonyt? – kérdezte
csöndesen Bryson.
A lány némán bólintott, és az ajkába harapva
hagyta, hogy végigperegjenek arcán a
könnyek. – A nővérem volt… –
Másodpercekbe telt, amíg megfegyelmezte
annyira az érzelmeit, hogy folytatni tudja. –
Tudja, nem mindig azok a bűnösök, akik
kilövik a rakétákat, hanem akik szállítják
nekik őket. Vagy azok, akik biztonságos
fedezékben ülve térképeket nézegetnek, és
megtervezik a támadást. Az olyan emberek,
mint Jacques Arnaud, aki markában tartja a
fél francia nemzetgyűlést, és azon gazdagszik
napról napra, hogy terroristáknak, őrült
fanatikusoknak fegyvert szállít. Azért
mondom ezt, hogy ha majd eldönti végre,
hogy bízhat-e bennem, megmondhatja-e,
miért küzd, mit akar elérni… szóval akkor
tudja, kivel van dolga. – Layla felállt,
Brysonhoz lépett, és arcon csókolta. – És
most aludni akarok.
Bryson lázasan kavargó gondolatokkal a
fejében tért vissza a szobájába. Feltétlenül, és
minél előbb el akarta érni Richard
Lanchestert, ezért úgy döntött, hogy reggel
korán elkezdi a telefonálást. Rájött, hogy
még mindig túl keveset tud, és az ideje is
kevés. Harry Dunne kiesése után – bármi volt
is az oka – Lanchester maradt az egyetlen, a
kormányzathoz közelálló ember, aki elég
befolyásos és független is volt ahhoz, hogy
szembe merjen szállni az egyre nagyobb erőt
képviselő Direktorátussal. Bár személyesen
még nem találkozott vele, nagy vonalakban
ismerte az életrajzát: Lanchester milliókat
keresett a Wall Streeten, de a negyvenes évei
közepén felhagyott az üzlettel, és
közszolgálatot vállalt. Ő irányította a barátja,
Malcolm Davis sikeres választási kampányát,
és cserébe az elnök nemzetbiztonsági
tanácsadójává nevezte ki, amely minőségben
hamar komoly nevet szerzett.
Feddhetetlensége és intelligenciája fehér
hollóvá tette a ripacskodás és korrupció
jellemezte Beltwayn belüli világban, és
mindenki szerette, becsülte tisztességéért,
nagyzolástól, kivagyiságtól mentes
okosságáért.
A lille-i katasztrófáról beszámoló lapok
szerint Lanchester éppen Brüsszelben
tartózkodott; alapvetően ceremoniális
látogatást tett a SHAPE-en, a NATO európai
főparancsnokságán, de közben a szervezet
főtitkárával is tárgyalt.
Nem lesz könnyű utolérni, és különösen nem
a NATO-központon keresztül, de talán van rá
mód, gondolta Bryson.
Nem sokkal hajnali négy után – az erős utcai
zaj, részegek ordítozása miatt nyugtalan és
csöppet sem pihentető alvás után – fölkelt,
meleg nem lévén, hideg vízzel lezuhanyozott,
és gyorsan felöltözött.
A panzióból kijőve keresett egy éjjel-nappal
nyitva tartó újságost, amelynél külföldi,
többnyire angol nyelvű lapokat is lehetett
kapni. Amint arra számított is, az
International Herald Tribune-tól a londoni
Timesig, a Le Monde-tól a Le Figaróig és a
Die Weltig minden jelentős újság részletesen
beszámolt a lille-i merényletről. Több is
közölte Richard Lanchesternek a tragédiáról
tett kijelentéseit, és bár az idézetek jórészt
megegyeztek, akadt néhány lap, amely külön
interjút készített a fehér házi tanácsadóval.
Bryson felmarkolta az újságokat, beült velük
egy korán nyitó bisztróba, és jó erős kávét
rendelve – ezt később még többször
megismételte – nekilátott elolvasni, az
érdekesebb részeknél tollal megjelölni a
cikkeket.
Néhány lap nemcsak Lanchestert, hanem a
politikus, és egyben a nemzetbiztonsági
tanács szóvivőjét is idézte. Howard Lewin
elkísérte fehér házi küldöttséget vezető
főnökét, és ugyancsak Brüsszelben
tartózkodott.
Bryson tisztában volt azzal, hogy egy
szóvivőnek állandóan készenlétben kell
állnia, mivel nem lehet tudni, mikor támad
sürgős kérdése valamelyik újságírónak, és a
panzióba visszatérve utol is tudta érni
egyetlen telefonnal.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk, Mr.
Lewin – kezdte sürgető, feszes hangon. – Jim
Goddard vagyok, a Washington Post európai
irodavezetője. Sajnálom, hogy ilyen korán
kell zavarnom, de időzített bomba van a
kezünkben, és feltétlenül szükségünk lenne a
segítségére.
A bevezetés megtette a hatását, Lewin
azonnal csupa fül lett. – Hogyne, Jim…
persze. Mi a gond?
– Első oldalas, szalagcímes cikkünk van
Richard Lanchesterről. Azt hiszem, nem
lesznek boldogok tőle; hogy őszinte legyek,
könnyen a karrierje végét jelentheti. Három
hónapos nyomozás eredménye, tele van
dinamittal.
– Jézusom! Mi az ördögről beszél?
– Megmondom őszintén, Mr. Lewin –
folytatta Bryson –, hogy a főnökeim minden
előzetes figyelmeztetés nélkül le akarták
közölni a cikket, hogy nagyot robbanjon.
Szerintem azonban az nemcsak
Lanchesternek, hanem az egész országnak is
sokat ártana, nemzetbiztonsági érdekeket
sértene, úgyhogy… – szándékosan függőben
hagyta a mondatot, hogy ami addig
elhangzott, leülepedjen, és csak aztán kínálta
fel a mentőzsinórt a szóvivőnek, akinek nem
maradt más lehetősége, mint két kézzel kapni
utána. – Lehetőséget akarok adni a
főnökének, hogy legalább reagáljon rá…
esetleg vissza is tudom tartani egy kicsit…
Igyekszem különválasztani a munkától a
személyes érzelmeimet, nem akarom, hogy a
csodálatom hátráltasson a feladataim
elvégzésében. Talán nem is lett volna szabad
telefonálnom, de… ha beszélhetnék a
főnökével, akkor talán még finomíthatnék a
dolgon…
– Tudja, hány óra van Brüsszelben? – vágott
közbe idegesen Lewin. – Ez… ez az utolsó
pillanatban jött figyelmeztetés… ez az
átkozott csapda… felelőtlenség, egyáltalán
nem méltó a Post…
– Nézze, Mr. Lewin, tökéletesen megértem a
felindultságát, de ismétlem, én csak segíteni
akarok, lehetőséget adni legalább a
tűzoltásra, hogy később ne… Várjon! Ne azt
a fotót! Lanchester portréját, maga idióta! –
kiáltotta oda Bryson egy képzeletbeli
beosztottnak, és rögtön visszatért Lewinhez:
– …szóval figyelmeztesse a főnökét, hogy tíz
percen belül hívjon vissza a mobilomon,
különben kénytelenek leszünk lehozni az
anyagot, hozzátéve a címhez, hogy „Mr.
Lanchester nem hajlandó kommentálni a
cikkben szereplő állításokat”. Mondja meg
neki, de szó szerint, hogy egy oroszhoz,
Gennagyij Roszovszkijhoz fűződő
kapcsolatáról van szó! Felírta?
– Gennagyij… kicsoda?
– Gennagyij Roszovszkij – ismételte meg a
nevet Bryson, és rögtön hozzá is tette
mobiltelefonja Washingtonban bejegyzett
számát, amelynek alapján nem lehetett
megállapítani, hogy Brüsszelből beszél. – Tíz
perc!
Nem egészen kilenc perccel az után, hogy
szétkapcsolt, megszólalt a telefonja.
Azonnal megismerte a telt bariton hangot, a
keleti parti kiejtést. – Itt Richard Lanchester
– mondta hajszál híján dühösen a
nemzetbiztonsági tanácsadó. – Mi ez az
őrültség?
– Feltételezem, hogy a szóvivője tájékoztatta
a cikkről, amellyel meg akarunk jelenni –
válaszolta Bryson.
– Említett egy oroszt, akiről soha életemben
nem hallottam… Gennagyij mit tudom én
kicsodát… Mi ez az egész, Mr. Goddard?
– Nagyon is jól ismeri Ted Waller igazi nevét,
Mr. Lanchester…
– Ki a fene az a Ted Waller? Miről van szó?
– Beszélnünk kell egymással, Mr. Lanchester.
Haladéktalanul.
– Akkor beszéljen! Itt vagyok. Mire készül a
Post? Nem ismerem magát, Goddard, de
gondolom, sejti, hogy tudom a kiadójuk
otthoni számát. Találkozom is vele elég
gyakran társaságban, és habozás nélkül
felhívom, hogy kiderítsem, mit művelnek, és
miért.
– Személyesen kell beszélnünk, nem
telefonon. Brüsszelben vagyok, és egy óra
múlva Monsban, a SHAPE-en tudok lenni –
mondta Bryson. – Jó volna, ha szólnának az
őrségnek, hogy engedjen be, és minél előbb
négyszemközt megtárgyalnánk a dolgot.
– Brüsszelben? Azt hittem, Washingtonból
telefonált! Mi az ördög ez…?
– Egy óra múlva, Mr. Lanchester! Azt
ajánlom, ne telefonáljon senkinek, amíg nem
találkoztunk!
Bryson halk kopogására Layla azonnal ajtót
nyitott; fel volt öltözve, és nemrég
zuhanyozhatott, mert friss sampon- és
szappanillat áradt belőle. – Pár perce
elmentem a szobája előtt – mondta, miután
Bryson becsukta maga mögött az ajtót. –
Hallottam, hogy telefonál… Nem kérdezem!
Tudom, majd akkor mondja el, ha úgy érzi,
elérkezett az ideje.
Bryson ugyanabba a rozoga, recsegő székbe
ült, amelyikbe előző este. – Azt hiszem,
megtörtént – kezdte, és rögtön olyan érzése
támadt, mintha láthatatlan kéz nagy terhet
vett volna le a válláról, és hosszú
oxigénhiányos időszak után végre ismét
szabadon tudna lélegezni. – El kell mondjam,
mert szükségein van a segítségére, és biztos
vagyok benne, hogy megpróbálnak kinyírni.
– Kinyírni?! – Layla ösztönösen, mintha meg
akarná óvni, a karjához kapott. – Miről
beszél?
Bryson belefogott, és a szavait gondosan
megválogatva olyan dolgokat mondott,
amilyeneket még senkinek Harry Dunne-on,
a CIA gyanús körülmények között
utolérhetetlenné vált igazgatóhelyettesén
kívül. Bevallotta, hogy egyetlen célja van
csupán, beépülni egy rejtélyes, a beavatott
kevesek által Direktorátus néven ismert
szervezetbe, belülről szétrobbantani, és hogy
ehhez Richard Lanchester segítségét kívánja
igénybe venni.
A lány egy ideig tágra nyílt szemmel, némán
és mozdulatlanul hallgatta, de aztán
felpattant, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.
– Nem biztos, hogy pontosan értem –
mondta. – Tehát nem tisztán amerikai, hanem
nemzetközi ügynökségről van szó?
– Így is lehet mondani – felelte Bryson. –
Amikor náluk dolgoztam, még
Washingtonban volt a székhelyük, de úgy
látszik, azóta elköltözött onnan. Hogy hová,
arról fogalmam sincs.
– Ezt hogy érti? Fogták magukat, és eltűntek,
láthatatlanná váltak?
– Valahogy úgy.
– Az lehetetlen! – tiltakozott Layla. – Egy
titkosszolgálat központja is hivatal, telefon-
és telefaxszámokkal, számítógépekkel, az
irodai alkalmazottakról már nem is beszélve.
Annyira lehet eltüntetni őket, mint… hogy is
mondják angolul?… egy elefántot elrejteni a
szoba közepén.
– A Direktorátus, ahogy én ismertem, karcsú,
ha úgy tetszik csontig soványított, nagyon
mozgékony szervezet volt, és kiválóan értett
az álcázáshoz – válaszolta Bryson. – Jobban,
mint a részlegeit ártalmatlannak látszó
magánvállalatok homlokzata mögé rejtő CIA,
a Potyemkin-falvakat építő, biológiaifegyver-
üzemeiket szappangyárnak vagy iskolának
mutató szovjetek.
Érvei nem voltak elég meggyőzőek, mert a
lány továbbra is hitetlenül csóválta a fejét. –
Komolyan azt akarja mondani, hogy
versenyben áll a CIA-val, az MI-6-tal, a
Moszaddal, a Sûretével? Mindazzal a
tudással, tapasztalattal, amely ezeknél
megvan?
– Még annál is többet: a hozzá tartozók úgy
tudják, hogy rájuk olyasminek az elvégzése
hárul, amit a nagy, a nyilvánosság által is
ismert ügynökségek – vagy az
alapszabályukban szereplő előírások miatt,
vagy mert a kormány megtiltotta – nem
tehetnek meg.
A lány bólintott ugyan, jelezte, hogy
megértette, de mosolynak nyoma sem volt az
arcán. – Hogyan képesek mégis titokban
tartani a létezésüket? Hogyan? Az emberek
többsége szeret pletykálni, minden
titkárnőnek akad olyan barátnője, akivel
kitárgyalja a dolgait… a törvényhozásnak
több ellenőrző bizottsága is van… – zavartan
az öltözőasztalhoz lépett, kotorászni kezdett a
táskájában, és végül meg is találta a rúzsát.
Végighúzta vele az ajkát, a fölösleget papír
zsebkendővel leszedte, és visszatette a rúzst.
– Éppen ez a zseniális benne! A szigorú belső
tagoltság, az információk gondos kezelése,
mindenki csak azt tudhatja, ami kimondottan
rá tartozik, és a gondos kiválasztás teszi
sebezhetetlenné őket. A munkatársak a világ
legkülönbözőbb országaiból származnak, és
mielőtt beszerveznék, nagyon alaposan
ellenőrzik őket. Az operatívak csak futólag
ismerik egymást, és mindegyiknek csak
egyetlen kapcsolata van a központban. Az
enyém, Ted Waller élő legendának számított,
az alapítók közé tartozott. Félistennek
tartottam, vagy tán annál is többnek –
mesélte érezhető sajnálattal a hangjában
Bryson.
– Az elnöknek csak kell tudnia, hogy létezik
ez a szervezet!
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs róla,
mit tud, és mit nem. Azt hiszem, a
Direktorátus létezését mindig is titokban
tartották az Ovális Iroda gazdája előtt.
Részben kíméletből, hogy ha kiderül
valamilyen disznóság, hihetően mondhassa:
még csak nem is hallott az ügynökségről. A
titkosszolgálatoknál ez világszerte bevett
gyakorlat. A másik ok pedig, ami miatt nem
szóltak neki, az az, hogy ebben a szakmában
szokás az elnököt a Fehér Ház átmeneti
lakójának tekinteni, ha úgy tetszik, bérlőnek,
aki négy, ha szerencséje van, nyolc évre
költözik csak be, vesz néhány új
porcelánkészletet, átalakíttat néhány szobát,
hoz néhány nem túl hosszú életű intézkedést,
mond egy csomó hangzatos beszédet, aztán
továbbáll. A kémek azonban maradnak. Ők
az állandó washingtoniak, ők vannak
birtokon belül.
– És úgy gondolja, hogy az egyetlen személy
a kormányzatban, aki valószínűleg tud a
szervezetről, az az elnök külföldi hírszerzési
tanácsadó testületének az elnöke? Azé a
titokzatos csoporté, amelyik az NSA-t, a
CIA-t, és az összes többi amerikai
kémszervezetet felügyeli
– Pontosan.
– És az illetőt Richard Lanchesternek hívják
– folytatta Layla.
– Igen.
– Ezért akar találkozni vele.
– Igen.
– Konkrétabban? Mit akar elmondani neki?
– Mindent amit a Direktorátusról tudok, vagy
csak sejtek – válaszolta Bryson. – A nagy
kérdés, ami miatt ott kellett hagynom az új
életemet, hogy mi most a Direktorátus. Kik
irányítják, és mit akarnak?
– És úgy érzi, hogy tudja a választ? –
kérdezte kihívóan, már-már leplezetlenül
ellenségesen a lány.
– Természetesen nem, de vannak
bizonyítékokkal alátámasztott ötleteim.
– Miféle bizonyítékokról beszél? Nem tud
semmi kézzelfoghatót!
– Kinek az oldalán áll, Layla? – kérdezte
Bryson.
– A magáén! Meg akarom, védeni, és szent
meggyőződésem, hogy hibát követ el!
– Hibát?
– Úgy akar találkozni azzal a Lanchesterrel,
hogy csak bizonytalan, semmivel alá nem
támasztott feltevései vannak… Ha meghallja
őket, elzavarja, azt fogja hinni, hogy
megőrült!
– Lehet – ismerte el Bryson. – Rajtam áll,
hogy képes leszek-e meggyőzni, rávenni,
hogy változtassa meg a véleményét, és azt
hiszem, menni fog.
– Miből gondolja, hogy bízhat benne?
– Van más választásom?
– Lehet, hogy az ellenséghez tartozik és
hazudni fog! Mitől biztos abban, hogy nem?
– Már semmiben sem vagyok biztos, Layla –
vallotta be Bryson. – Úgy érzem magam,
mintha útvesztőben lennék. Már nem tudom,
hol tartok, ki is vagyok valójában.
– Miért gondolja, hogy igaz, amit az a CIA-s
mondott? Mitől biztos benne, hogy nem
közülük való?
– Mondtam már, hogy semmiben sem vagyok
biztos. Itt legfeljebb lehetőségekről,
következtetésekről van szó.
– Elhitte annak az embernek, hogy a szüleit
meggyilkolták?
– A nevelőanyám lényegében megerősítette –
válaszolta Bryson. – Beteg, azt hiszem,
Alzheimer-kórja van, de az agya még egész
jól működik. Azt hiszem, a pontos választ
csak azok tudják, akiket egyelőre hiába
keresek – Ted Waller és Elena.
– Elena a volt felesége?
– Hivatalosan még mindig az. Nem váltunk
el, csak egyik napról a másikra nyoma
veszett. Azt hiszem, ezt nevezik
különélésnek.
– Tehát elhagyta.
Bryson nagyot sóhajtott. – Fogalmam sincs,
mi történt, de bárcsak tudnám!
– Eltűnt, és azóta nem is jelentkezett? Egyik
nap még magával volt, a következőn pedig
már az isten tudja, hol?
– Igen.
– Úgy érzem, ennek ellenére még mindig
szereti – mondta rosszalló fejcsóválás
kíséretében Layla.
Bryson bólintott. – Csak… olyan nehéz
tisztán gondolkodni, eldönteni, miben
higgyek. Szeretett valamikor, vagy csak
megbízást teljesített? Elkeseredésében
hagyott el, félelemből vagy azért, mert
kényszerítették rá? Mi az igazság? Nem
lehetséges, hogy körömszakadtáig titkolt
bukaresti útja valamilyen módon visszaütött?
Mi van, ha a sepregetők eljutottak Elenához,
és annyira ráijesztettek, hogy rémületében
elrejtőzött? De ha így történt, miért nem
hagyott legalább egy rövid üzenetet,
amelyben közli, mit és miért tesz? Másik
lehetőség: valahogy rájött, hogy hazudtam
neki, nem Barcelonában töltöttem azt a
hétvégét. Ha megcsaltnak, becsapottnak is
érezte magát, elegendő lehetett az ahhoz,
hogy szó nélkül, a dolgot meg sem beszélve
elhagyjon?
– És azt hiszi, hogy a fél világot beutazva, a
Direktorátus embereit hajszolva megtalálja a
választ? Ez őrültség!
– Layla, ha megtalálom a fészküket, akkor
ezeknek a mérges darazsaknak végük –
felelte meggyőződéssel Bryson. – Húsz évre
visszamenően tudom, mit csináltak, hogyan
hágtak át nemzeti és nemzetközi törvényeket.
– Mindent el akar mondani Lanchesternek?
Úgy gondolja, segít leleplezni, megállítani
őket?
– Ha valóban olyan rendes ember, mint sokan
mondják, pontosan azt fogja tenni.
– És ha nem?
Mivel Bryson nem válaszolt rögtön, Layla
folytatta: – Fegyvert ad a kezébe.
– Igen.
– És a magáé hol van? Nem látom.
Brysont meglepte a lány hangja. – A
bőröndömben, szétszedve.
– Értem. – Layla a táskájába nyúlt, és egy 45-
ös Heckler & Koch USP-t vett elő.
– Köszönöm, inkább a Berettát viszem –
mondta Bryson, és mosolyogva hozzátette: –
Persze, ha még megvan az 50-es Desert
Eagle-je…
– Már nincs, Nick! Sajnálom.
– Nick?! – Brysont mintha kalapáccsal
vágták volna fejbe – anélkül, hogy egyszer is
említette volna, a lány tudta a valódi nevét,
de egészen addig gondosan titkolta. Mi
egyebet tudhat még róla?
A szoba másik felén állt, ráfogva a revolvert,
és beletelt egy másodpercbe, amíg Bryson
rájött, pontosan mi is történik. Annyira
megdöbbentette a váratlan megszólítás, hogy
egy pillanatra kihagyott, és ezzel szinte
behozhatatlan hátrányba került.
– Nem engedhetem, hogy találkozzon
Lanchesterrel, Nick – mondta szomorú
tekintettel Layla. – Nagyon sajnálom, de
nem.
– Mi az ördögöt csinál?! – kérdezte
megütközve Bryson. – Teszem, amit kell.
Nem hagyott más lehetőséget. Sosem
gondoltam, hogy idáig fajul a dolog.
Bryson egy pillanatra úgy érezte, mintha
kiszippantották volna a levegőt a szobából.
Jeges hideg bénította meg, zsigerei rándultak
csak össze a megdöbbenéstől.
– Nem! Ez lehetetlen! – mondta reszelés,
idegen, a sajátjára nem is emlékeztető
hangon. – Magához is eljutottak. Mikor…
Mint a rugó vágódott ki a karosszékből,
olyan váratlanul, hogy sikerült meglepnie,
pillanatnyi hátrálásra kényszerítenie Laylát,
és ezzel a pillanat egy töredékére
megszakítania koncentrálását. A lövés
fülsiketítőén hangosan szólt a szűk szobában.
Bryson érezte, ahogy a golyó elsuhant bal
arca mellett, hallotta a fegyverből kirepülő
üres hüvely koppanását a padlón, de szinte
abban a pillanatban a levegőben volt, a lány
felé szökkent, és megrúgva hanyatt döntötte,
úgy, hogy a revolver kiröpült a kezéből.
Nem maradt ugyan ideje átgondolni a dolgot,
de ha arra számít, hogy ezzel lecsöndesíti,
csalódnia kellett volna: Layla már nem az
volt, akinek megismerte, lángoló szemű,
prédára éhes ragadozóvá, vérengző tigrissé
változott. Ahogyan padlót ért, úgy rögtön fel
is pattant, és miközben vaskarommá
merevített jobb kezével a torka felé kapott,
bal vállával úgy gyomorszájon öklelte, hogy
kiszállt belőle a levegő, és hátrabukott.
Valahogy sikerült lábra állnia, meg is
lendítette az öklét, de a lány lehajolva kitért
az ütés elől, majd fölfelé lökve magát, jobb
vállával a hónaljába vágott, a karjával satuba
fogta a nyakát, és kegyetlen erővel szorítani
kezdte.
Brysonnak többször is volt alkalma
közelharcot vívni a világ legvadabb,
legjobban kiképzett gyilkosaival, de a lány
azokat is felülmúlta, egészen külön
kategóriába tartozott. Brutálisan erős volt,
fáradtságot nem ismerő gépként küzdött, és
olyan vad, megtörhetetlen elszánással,
amilyennel még sosem találkozott. Valahogy
kiszabadította magát a satuból, felszökkent,
és a lábát széles ívben körbelendítve
megpróbálta eltalálni, de Layla bal karral
kivédte a rúgást, lebukott, és a bal öklét
védekezőn az arca elé kapva jobbjával alulról
fölfelé, keményen a gyomrába vágott.
Bryson légszomjjal küszködve a nyaka felé
kapott, de elkésett – a jobb térdhajlatát érő
villámgyors kaszáló rúgás megroggyantotta.
Vállával a tarkójába vágva Laylának
majdnem sikerült ledöntenie, de
kényszerítette magát, hogy ne engedjen a
vakító szikrák kíséretében rátörő, bénító
fájdalomnak, összeszedje minden erejét, és
párosítsa az évtizedekkel korábban
megtanult, már hosszú ideje szunnyadó, de
reflexszerűen visszatérő mozdulatokkal.
Villámgyorsan elhajolt, előrelendült, és teljes
súlyával nekivágódott a lánynak, miközben
ököllel hatalmas ütést mért a jobb veséjére.
Layla teli torokból felsikoltott, de nem
annyira a fájdalomtól, mint inkább a dühtől.
A levegőbe pattanva megpördült, és
elképesztő erővel csapta neki ágyéktájon a
lábát. Bryson felnyögött; a lány jobb lábra
érkezett, jobb ököllel, visszakézből rögtön az
arcába csapott, majd mindkét vállát
megragadta, és a bal térdét felkapva
előrerántotta. Miközben összegörnyedve
levegő után kapkodott, bal könyökével a
gerincére sújtott, megmarkolta az állát és a
tarkóját, és nagyot akart rántani a nyakán.
Bryson maradék, az elkeseredettség és a
félelem adta erejével előre, a lába felé
csapott, és kézéllel sikerült úgy eltalálnia a
térdtáji idegközpontot, hogy a lába
megroggyant, és miközben hátrabukott,
könyökkel a nyaki ütőerére vágott, és a
térdével hasba rúgta. Layla felsikoltott,
elengedte a nyakát, és hátrabukva a közelben
heverő revolver felé kapott. Bryson nem
hagyhatta, hogy elérje – a súlypontján csak
kicsit változtatva könyökkel a torkára
csapott. A lánynak elakadt a lélegzete,
ösztönösen a torkához kapva megpróbált
védekezni, ennyi elég volt ahhoz, hogy bal
kézzel megszerezze a fegyvert. Nagyot
lendített rajta, és pontosan kiszámítva akkorát
vágott a fejére, hogy harcképtelenné váljon.
Nem akarta sem megölni, sem maradandó
károsodást okozni neki.
Layla félig nyitott, kiforduló szemmel a
padlóra hanyatlott. Bryson egyből a
nyakához kapott, és sikerült kitapogatnia az
érverését. Élt, csak elájult. Amekkora ütést
kapott, még órák kellettek, hogy magához
térjen. Bárki, bármi volt is, lelőhette volna –
másodpercekig tartotta rá a revolvert –, de
elbizonytalanodott, nem tudta rászánni
magát, hogy megtegye. Valószínűleg
tájékozatlan, kihasznált bábu csupán, mint ő
– besorozták, hazudtak neki, manipulálták, és
megbízták valamivel anélkül, hogy
elmondták volna, mire megy ki a játék.
Tulajdonképpen ő is áldozat, gondolta.
A Direktorátusé?
Elképzelhető, sőt, nagyon is valószínű.
Alihoz, hogy megbizonyosodjon róla,
tisztában legyen mindennel, amit tud,
alaposan ki kellett kérdeznie. De nem most!
Nagyon szerette volna, de nem maradt rá idő.
Bryson lázas sietséggel nekiesett a Layla
szegényes ruhatárával és néhány pár
cipőjével teli gardróbszekrénynek, remélve,
hogy talál egy erős zsinórt, bármit, amivel
megkötözheti. A padlót söpörve kemény
tárgyba akadt a keze, és kellett néhány
másodperc, hogy rájöjjön, a genfi bankban
viselt szürke cipőjének a letört sarka az.
Megmarkolta, és valami rögtön felsértette az
ujját. A fájdalomtól összerezzenve fölvette az
alig öt centiméter hosszú cipősarkat, és
alaposabban megszemlélve látta, hogy
borotvaéles, vékony pengevég áll ki a
tetejéből. Spirál alakban rovátkolt falú kis
mélyedés volt körülötte, amely arra szolgált,
hogy a sarkot rá lehessen csavarozni a cipőre.
Visszanézett Laylára – a lánynak
változatlanul csak a szeme fehérje látszott, az
álla ernyedten lelógott, még nem nyerte
vissza eszméletét.
Bryson tekintete újból a cipősarokba rejtett,
néhány gyors mozdulattal szabaddá tehető
pengére siklott. Megnézte a másik cipőt is –
azt ugyancsak átalakították.
És akkor végre megértette!
Tisztán látta Laylát mozdulatlanul, a bankár
irodájának szekrényében, harsány színű
poliuretán-zsinórral megkötözve, olyannal,
amilyet általában a rendőrök vagy fegyőrök
használnak, ha veszedelmes bűnözőt kell
kísérniük. Jan Vansina, a Direktorátus
ügynöke műanyagot használt, amit eltépni
ugyan nem lehetett, meglazítani se nagyon,
de egy éles pengével elvágni igen.
Ami Genfben történt, egyetlen óriási csalás
volt!
Layla együttműködött Vansinával, egy helyre
tartoztak, a Direktorátushoz. Vansina csak
úgy tett, mintha megtámadta volna, és a lány
készséggel a kezére játszott, mivel tudta,
hogy ha kell, bármikor kiszabadíthatja magát.
Mi következik ebből?
Két személynek elegendő, szűk kis lift volt a
sötét folyosó végén, az a fajta, amelynek
egyszerre nyílik ki a külső és a belső ajtaja.
Rajtuk kívül szerencsére senki nem
tartózkodott az emeleten; Bryson semmilyen
mozgást nem tapasztalt, azon a szinten ők
voltak az egyedüli lakók.
Talpra állította a lányt – Layla karcsú volt, de
holt súlyként nehezedett rá, és az
megsokszorozta a súlyát –, úgy igazította el,
hogy a feje a vállán nyugodjon, és karját a
nyaka köré kanyarítva, derekát szorítva, álló
helyzetben a lifthez cipelte. Még egy tréfás
megjegyzést is kitalált arról, hogy a felesége
semmiben sem ismer mértéket, de
szerencsére nem kellett elsütnie senkinek.
Bryson a panzió alagsorába vitte a
magatehetetlen lányt, és a nyirkos, néhol
tócsákkal tarkított betonra ültette. Rövid
keresés után talált egy tároló rekeszt, kiszedte
belőle a vödröket, felmosórongyokat, és
betette a helyükre. A helyben talált
rongydarabokat csíkokra tépve a csuklóját és
a bokáját is összekötözte, és szorosan
körültekerte velük, hogy a kötelék kitartson,
amíg visszaér. A csomók erősek voltak, az
anyag elég vastag, és Laylánál nem maradt
semmilyen éles, elrejtett szerszám, amellyel –
ha netán magához tér – szabaddá tudta volna
tenni magát.
Hogy ne kiálthasson, a száját is betömte, úgy,
hogy lélegezni azért szabadon tudjon.
Bezárta a tároló ajtaját, ami csak arra volt jó,
hogy őt bent tartsa, a kintről jövőnek nem
jelentett akadályt, és visszatért a szobájába,
hogy felkészüljön a Richard Lanchesterrel
megbeszélt találkozóra.
Sok ezer kilométerrel arrébb, elsötétített
szobában, három férfi ült egy hideg zöld
fényt árasztó, digitális kijelzőkkel teli,
bonyolult műszerfal előtt.
– Na végre! A Mentor az, az Intelsat
flottából! – mondta egyikük.
– Hangazonosítás?! – kérdezte a többórás
várakozásba belefáradt hangon, türelmetlenül
a második. – Mennyire megbízható a
Voicecast?
– Kilencven és kilencvenkilenc egész, hét
tized százalék között – szóval nagyon.
– Azonosítás megtörtént – jelentette a
harmadik. – Egy GSM mobiltelefonról,
Brüsszelből kezdeményezték a beszélgetést;
a vonal másik vége Mons. – Állított az egyik
berendezésen, és a beépített hangszóróból
jövő hang kristálytisztává vált.
„– Beszélnünk kell egymással, Mr.
Lanchester. Haladéktalanul.
– Akkor beszéljen! Itt vagyok. Mire készül a
Post? Nem ismerem magát, Goddard, de
gondolom, sejti, hogy tudom a kiadójuk
otthoni számát. Találkozom is vele elég
gyakran társaságban, és habozás nélkül
felhívom, hogy kiderítsem, mit művelnek, és
miért.
– Személyesen kell beszélnünk, nem
telefonon. Brüsszelben vagyok, és egy óra
múlva Monsban, a SHAPE-en tudok lenni –
mondta Bryson. – Jó volna, ha szólnának az
őrségnek, hogy engedjen be, és minél előbb
négyszemközt megtárgyalnánk a dolgot.
– Brüsszelben? Azt hittem, Washingtonból
telefonált! Mi az ördög ez…?
– Egy óra múlva, Mr. Lanchester! Azt
ajánlom, ne telefonáljon senkinek, amíg nem
találkoztunk!”
– El kell kapni! – mondta valaki a trióból.
– Majd ha föntről mondják! – utasította
rendre egyik társa, a hanghordozásából ítélve
a kis csoport főnöke. – Nem tudhatod, nem
azt akarja-e Prométheusz, hogy tovább
kövessük. Hátha kiderül, kiket ismer még,
kikhez próbál fordulni.
– De ha védett helyen találkoznak…
– Az isten szerelmére, McCabe! Létezik
olyan hely, ahová nem tudunk behatolni? Add
le a felvételt! Prométheusz majd eldönti,
hogyan tovább.
HARMADIK RÉSZ
Tizenhetedik fejezet

Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója a

feszültségtől a homlokát ráncolva ült
Brysonnal szemben a barnára pácolt, nagy
mahagóni konferenciaasztal másik felén.
Richard Lanchester nagy figyelemmel
hallgatta a beszámolót, bólogatva jegyzetelt,
és csak néha szólt közbe, hogy pontosítson
valamit. A kérdései nem pusztán
helyénvalóak, hanem lényegre törőek is
voltak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
igen kedvező benyomás alakuljon ki róla
Brysonban. Ami őt illeti, nyugodtan,
érzelemmentesen beszélt, valahogy úgy,
ahogyan Ted Wallert tájékoztatta annak
idején egy-egy feladat végrehajtása után.
Objektíven, kellő távolságtartással az
elmondottakból adódó lehetőségeket is
felvázolta, de tartózkodott attól, hogy
megalapozatlan feltételezésekbe
bocsátkozzon. Igyekezett úgy fogalmazni,
hogy mondatai logikusan kapcsolódjanak
egymáshoz, és ez bizony néha elég nehéz
volt.
A NATO-főtitkárság egyik különleges
létesítményében beszélgettek, egy
bennfentesek által „buborék” néven
emlegetett, tökéletes hangszigetelésű
szobában. A helyiség tulajdonképpen egy
minden rezgést elnyelő anyagból készült,
gumituskókon álló, zárt doboz volt, amelyet
egy nagyobb, betonfalú teremben helyeztek
el. A technikusok naponta ellenőrizték, hogy
biztonságos-e a „buborék”, nem helyeztek-e
el rajta, vagy valahol a közelében lehallgató
eszközöket. Mivel a doboznak nem volt
ablaka, lézeres vagy mikrohullámú, az
emberi hang rezgését távolból is rögzítő
detektoroktól nem kellett tartani. A biztonsági
rendszernek igen komoly beépített tartalékai
is voltak: színképkorrelátor ellenőrizte
folyamatosan, hogy nem lépett-e működésbe
valahol a közelben színképelemző készülék,
és akusztikus korrelátor vizsgálta
százszázalékos biztonsággal, hogy nem
próbálkozik-e mégis valaki közvetlen
lehallgatással. Végül egy szünet nélkül
működő akusztikus generátor biztosította,
hogy használhatatlan legyen bármilyen falba,
elektromos berendezésbe, bútorba beépített
lehallgató eszköz. Lanchester ragaszkodása
ahhoz, hogy a tökéletes biztonságot nyújtó
„buborékban” folytassák a beszélgetést, ékes
bizonyítéka volt annak, hogy komolyan vette,
amit a bevezetőben hallott.
– Amit elmondott, az egyszerűen abszurd,
őrültségnek hangzik, és valahogy mégis úgy
érzem, van benne igazság – mondta a
beszélgetés egy pontján erős felindultsággal.
– Bizonyos elemei tökéletesen alátámasztják,
megerősítik azt a kevés információt, amivel
magam is rendelkezem.
– A Direktorátus létezéséről tudnia kell. Az
elnök külföldi hírszerzési tanácsadó
testületének elnöke. Lehetetlen, hogy ne
tudjon róla – válaszolta Bryson.
Lanchester levette keret nélküli szemüvegét,
és gondosan megtörölte egy kifejezetten erre
a célra magánál tartott zsebkendővel.
– A Direktorátus létezése a kormányzat egyik
legszigorúbban őrzött titka – mondta. – Nem
sokkal azután, hogy kineveztek a tanácsadó
testület élére, tájékoztattak róla, és meg kell
mondjam, először azt hittem, hogy annak, aki
tartja – egy névtelen, ismeretlen, a színfalak
mögött mozgó titkosszolgálati ember,
amilyenből rengeteg van Washingtonban –,
elment az esze. A legfantasztikusabb,
leghihetetlenebb dolgokat mondta, amiket
valaha hallottam. Titkos, a nyilvánosság
számára tökéletesen ismeretlen, mindenfajta
ellenőrzés nélkül működő, beszámolási
kötelezettséggel senkinek sem tartozó
szervezet – ez egyszerűen fantazmagória. Ha
csak fölvetném az ötletet az elnöknek,
azonnal a St. Elizabethbe záratna, és teljes
joggal.
– Mi az, ami olyan elképzelhetetlen? A
Direktorátus lényege – a titkosságon belüli
titkosság, a megtévesztők megtévesztése?
– Tulajdonképpen nem. Néhány hónapja,
miután megtudta a történetnek egy részét,
Harry Dunne tájékoztatott, elmondta, hogy
meggyőződése szerint a Direktorátus alapítói
és irányítói mind szovjetek, a GRU
munkatársai voltak, és azt is, hogy Ted
Waller valódi neve Gennagyij Roszovszkij.
Megdöbbentő volt, amit mondott, és már
csak a jellege folytán is szigorúan titokban
kellett tartani: a kormányzatot alapjáig rázná
meg, ha szélesebb körben ismertté válnának a
belőle fakadó biztonsági kockázatok. Ezért
reagáltam rögtön, miután Wallernek mind a
két nevét említette.
– Kezdetben nyilván kételkedett abban, amit
Dunne mondott.
– De mennyire! – értett egyet Brysonnal
Lanchester. – Nem azt mondom, hogy egy
szavát sem hittem, annál sokkal
tekintélyesebb szakember, semhogy
legyinteni lehetne arra, amit mond, de azt a
hatalmas méretű csalást, megtévesztést, amit
lefestett, őszintén szólva nehéz létezőnek
elfogadni. Ami a legjobban nyugtalanít, az
az, amit a Direktorátus jelenlegi
tevékenységéről mondott.
– Gondolom, Dunne is tájékoztatta róla.
Lanchester egészen enyhén megrázta a fejét.
– Hetek óta nem beszéltem vele, pedig ha
már ilyen dossziét állított össze, engem is
kötelessége lett volna tájékoztatni. Talán arra
várt, hogy több konkrét, kézzelfogható
bizonyítéka legyen.
– Biztosan meg tudja találni.
– Nem tartok eldugott kártyákat a zakóm
ujjában, hogy mint valami bűvész, mindig
előrántsam a megfelelőt. Telefonálni fogok,
utánanézek, mit tehetek; egy biztos: a CIA
székhazának hetedik emeletéről nem szoktak
csak úgy ukmukfukk nyomtalanul eltűnni
emberek. Ha túszul ejtették, vagy meghalt, ki
fogom deríteni. Biztos vagyok benne, hogy
valamilyen módon sikerül a nyomára
bukkannom.
– Amikor utoljára beszéltünk – mondta
Bryson –, beszivárgástól tartott, attól, hogy a
Direktorátus már az Ügynökséghez is be
tudott épülni.
– Az igazolványnak, amit a chantillyi
merénylőtől elvett, számos jelentése lehet –
válaszolta Lanchester. – Elképzelhető, hogy
csak ellopták, vagy a fickót helyben, arra az
egy munkára szervezték be. Magával és
Dunne-nal is egyet kell azonban értenem.
Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy az
ellenségnek sikerült mélyen beépülnie a CIA-
ba. Pár óra múlva indulok vissza
Washingtonba, már a gépről felhívom
Langleyt, és személyesen beszélek az
igazgatóval. Teljesen őszinte akarok azonban
lenni, Nick, még ha brutálisan is hangzik,
amit mondok. Vegye sorra mindazt, amit
elmondott! Egy francia fegyverkereskedő
kastélyában hallott néhány elejtett
megjegyzést, amelyek arra utalnak, hogy az
illetőnek és Anatolij Prisnyikovnak közvetlen
köze van a lille-i katasztrófához. Elfogadom,
hogy ez igaz, de akkor is, mi a bizonyíték rá?
– Egy csaknem két évtizeden át operatív
titkosszolgálati munkát végző ember állítása
– felelte csöndesen Bryson.
– Egy olyan bizarr ügynökség operatív
ügynökéé, amelyről tudjuk, hogy ellenséges
célzattal hozták létre, és amerikai területen,
amerikai érdekek ellen cselekszik. Sajnálom,
hogy ilyen durván kell fogalmaznom, de ez
az igazság. Maga dezertőr, Nick! Egy
pillanatig sem kételkedem a jó szándékában,
de maga is tudja, hogy kormányzatunk
mindig a legnagyobb gyanakvással kezelte a
dezertőröket – magyarázta Lanchester. –
Emlékezzen, mit tettünk szegény
Noszenkóval, aki otthagyta a KGB-t, mert
figyelmeztetni akart rá bennünket, hogy az
oroszok állnak a Kennedy-gyilkosság
mögött, és van a CIA-ban egy nagyon magas
szintre beépített vakondjuk! Magánzárkába
csuktuk, és éveken át vallattuk. James Jesus
Angleton, a CIA akkori kémelhárító főnöke
biztosra vette, hogy a szovjetek szándékosan
küldték a nyakunkra, félre akarnak vezetni
bennünket, és egy szavát sem hitte el.
Nemcsak hogy nem hitt minden idők
legjelentősebb szovjet dezertőrjének – még
azután sem, hogy a ki tudja, hányadik
hazugságvizsgálat is Noszenkót igazolta –
hanem kegyetlenül is bánt vele, megtörte.
Noszenkónak pedig pontos nevei voltak,
ügynököket és futtatókat sorolt fel, akciókat
dátumokkal. Maga ezzel szemben csak
pletykákat, kihallgatott mondatokat,
feltevéseket tud említeni.
– Amit elmondtam, az bőven elég ahhoz,
hogy cselekedjen – vágott vissza Bryson.
– Hallgasson végig, Nick! Hallgasson végig,
és értsen meg! – kérte Lanchester. – Tegyük
fel, hogy bemegyek az elnökhöz, és
elmondom neki, hogy létezik valamifajta
csápjait veszedelmesen nyújtogató polip.
Arctalan, ellenséges szervezet, amelynek a
jellegét nem tudom pontosan meghatározni, a
létezésére nézve nincsenek cáfolhatatlan
bizonyítékaim, a céljait illetően pedig csak
találgatni tudok. Úgy kinevetne, hogy az
Ovális Iroda mennyezete is leszakadna tőle,
és akkor még szerencsésnek is mondhatnám
magam.
– Amekkora tekintélye van, ezt nehéz
elképzelni.
– A tekintélyem, ha valóban annak lehet
nevezni, abból fakad, hogy csak azt mondom,
amiről valóban meg vagyok győződve. Ha
valaki más adná elő ezt a történetet – a
jelenlegi stádiumában – a nemzetbiztonsági
tanácsban vagy az Ovális Irodában, magam is
fölháborodnék.
– De hát tudja…
– Nem tudok semmit – vágott Bryson
szavába Lanchester. – Feltevéseket,
utalásokat, elszigetelt, egyfajta gondolati
rendszerbe beállított eseményeket ismerek
csak, de ez még nem egyenlő a tudással.
Hogy jogi zsargonnal éljek, nincs bizonyító
érvényük. Ennyi tehát nem elég…
– Nem akar tenni semmit?
– Ezt nem mondtam. Figyeljen ide, Nick! Én
hiszek a szabályokban, és abban, hogy be
kell tartani őket. A gyerekeim mindig azért
piszkálnak, mert szerintük túlságosan
szőrszálhasogató vagyok. Ez azonban nem
azt jelenti, hogy ölbe tett kézzel ülök, és
hagyom, hogy ezek a fanatikusok túszul
ejtsék a világot. Mindössze azt mondom,
hogy többre van szükségem. Bizonyítékra!
Minden rendelkezésemre álló lehetőséget ki
fogok használni, de ahhoz, hogy ezt
megtehessem, több információt kell
szereznünk.
– Nincs rá idő!
– Hallgasson ide! Több információra van
szükségem. Részletekre. Tudnom kell, mit
terveznek. Számítok magára. Mindannyian
számítunk – mondta Brysonnak Lanchester.
„Számítok magára. Mindannyian számítunk
– hallatszott Lanchester hangja több ezer
mérfölddel távolabb, a lesötétített szobában
egy hangszóróból. – Mondja meg, mit
tehetek! Milyen segítségre van szüksége?”
A felvételt hallgató férfi a telefonért nyúlt,
megnyomott egy gombot, és pár pillanat
múlva halk, nyugodt hangon beleszólt a
kagylóba: – Az történt, amire számítottunk.
– Illik a róla alkotott profilhoz – válaszolta a
vonal másik végéről valaki. – Egyenesen a
csúcson kezdi. Csak azon csodálkozom, hogy
nem próbálkozott zsarolással, egyéb
fenyegetéssel.
– Pontosan tudni akarom, hogy kivel és kinek
dolgozik.
– Értettem, uram! Sajnos, nem tudjuk, merre
megy tovább, hol bukkan fel legközelebb.
– Ne aggódjon! Ma már nagyon kicsi a világ!
Nem tud elszökni előlünk. Bárhol lesz is,
megtaláljuk.
Bryson a Marolles-on kívül hagyta bérelt
kocsiját, gyalog ment a szállodába, közben
éberen figyelte, nem követi-e valaki, nem lát-
e valami szokatlant, oda nem illőt az
utcaképben. Szerencsére minden normálisnak
látszott, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy
megnyugodjon. Ahhoz túl sokszor
manipulálták, csapták be. Richard Lanchester
nem rázta le ugyan, nem utasította el
egyértelműen, amit mondott, de azt sem
vállalta, hogy azonnal cselekszik. Őt is a
gyanúsítandók közé kellene sorolni? Bryson
tudta, hogy a gyanakvás öngerjesztő
folyamat, és az út végén ott a teljes paranoia,
a maga kifejlett, klinikai formájában. Nem.
Elfogadja Lanchestert annak, akinek látszik:
őszintén aggódó, de a cselekvéshez – nagyon
ésszerűen – cáfolhatatlan tényeket igénylő
embernek. Ez egyrészt hátrány, másrészt
viszont komoly lépés is előre, mert azt
jelenti, hogy erős szövetségest szerzett. Vagy
ha nem is szövetségest, hát valakit, aki
komolyan odafigyel arra, amit mond.
A hallban ülő nőn túljutva egyenesen a
pincébe, a tárolóhoz ment.
Megkönnyebbülten látta már messziről, hogy
zárva van, de tapasztalata megtanította arra,
hogy Laylával jobb óvatosnak lenni, nem
tanácsos semmit a véletlenre bízni. Elővette
hát zakója alá rejtett revolverét, oldalt állt,
halkan elfordította a zárat, és hirtelen
felrántotta az ajtót.
A lány nem ugrott elő, csönd volt.
Ahol állt, onnan is látni lehetett, hogy a
tároló üres. A padlót a köteléknek használt
szövetcsíkok darabjai borították.
Laylának nyoma veszett.
Külső segítség nélkül lehetetlen lett volna a
szökés. A lánynál nem volt semmilyen penge,
egyéb eszköz, amellyel elvághatta volna
kötelékét, és mielőtt magára hagyta, minden
csomót még egyszer ellenőrzött,
megbizonyosodott arról, hogy nem tud
kibújni belőle.
Meggyőződése volt, hogy a lánynak segítői
vannak, azok szabadították ki.
Bryson azt is nagyon valószínűnek tartotta,
hogy változatlanul a környéken ólálkodnak,
és bár Layla elbizonytalanodott egy
pillanatra, mielőtt rálőtt, ők nem fognak. Az
tehát, hogy visszatérjen a szobájába, szóba
sem kerülhetett, mivel túl nagy kockázattal
járt.
Gondolatban sorra vette, mit is tartalmaz a
bőröndje. Több mint húsz év alatt – abból
kiindulva, hogy a szállodai szobáját
átkutatják – megtanult minimális mennyiségű
holmival utazni. A holmiját mindig úgy
rendezte el a bőröndjében, hogy ránézésre
meg tudja mondani, turkált-e benne valaki, és
ez többször is igen hasznosnak bizonyult.
Mivel számított arra, hogy a csomagja
illetéktelenek kezébe kerül, azt is megszokta,
hogy soha semmi fontosat, feltétlenül
szükségeset ne hagyjon benne, és mindig két
tág kategóriába sorolta az értékeit: pénz és
pénzzé tehető holmi, illetve stratégiai
jelentőségű. Az első csoportba tartozókat –
pénzt, ékszert, apró, drágának látszó
elektronikai berendezéseket – fenyegette a
leginkább az, hogy besurranó tolvajok,
gazdagságról álmodozó szobalányok ellopják
őket. A második csoportba soroltak – valódi
és hamis útlevelek és jogosítványok, egyéb
dokumentumok, filmek, videoszalagok és
számítógép-lemezek – kevésbé vonzották a
tolvajokat, de ha mégis, akkor
előfordulhatott, hogy nem lehetett pótolni
őket.
Ezért, ha választania kellett, Bryson inkább
pénzt, egyéb értéktárgyat hagyott a
bőröndjében, de az útleveleit mindig magánál
tartotta. Megrögzött szokásának
köszönhetően ezúttal is nála voltak a papírjai,
a fegyvere, és az a mikrochip, amelyre
kimásolta Jacques Arnaud műholdas
telefonjának rejtjelkódját. Az, hogy nem
térhetett vissza a szobájába, csupán
kellemetlen volt, de túl lehetett élni. Pénzre
természetesen szüksége volt, ám azt is tudott
szerezni, és mehetett tovább.
De merre? Az, hogy visszaépül a
Direktorátusba, már szóba sem jöhetett,
mivel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy
ellenségesek a szándékai. Nem maradt más
választása, mint a frontális támadás:
megkeresni Elenát, és csalétekként használni
fel azt, hogy a férje.
Nem tudhatják, miről szerzett tudomást,
mennyit árult el neki a felesége a szervezet
titkaiból.
Attól függetlenül, hogy esetleg szándékosan
állították mellé, mert rajta keresztül is
manipulálni akarták, még elmondhatott, vagy
véletlenül kifecseghetett neki dolgokat. Ha
csaláson alapult is a házasságuk, attól még a
férje volt, szükségszerűen akadhattak
meghitt, őszinteséget követelő pillanataik.
A csalás megfordítható, fel lehet használni
azok ellen, akik kitervelték. Miért is ne? Mi
van, ha felröppenti a hírt, hogy olyan
dolgokat tudott meg Elenától, amelyeknek
szerintük titokban kellett volna maradniuk?
Információkat kapott, amelyeket
biztosítékként használhat fel, rábízhat
mondjuk egy ügyvédre, azzal, hogy váratlan
halála esetén hozza nyilvánosságra őket.
Bryson úgy érezte, nem teljesen fegyvertelen.
Egy férj olyan dolgokat tudhat meg a
feleségétől, amilyeneket senki más. Nem
lehetnek biztosak abban, mit mondott el neki
szándékosan, vagy véletlenül. Ezt a
bizonytalanságot, a konkrétan meg nem
határozható veszélyt fogja irányjelzőként,
csaliként használni.
Hogy pontosan hogyan, azt nem tudta, a terv
még nem született meg benne. Maradtak
azonban olyan ügynökök, operatív
munkatársak Amszterdamban és
Koppenhágában, Berlinben és Londonban,
Sierra Leonén és Phenjanban, akikkel a
múltban hosszabb-rövidebb ideig együtt
dolgozott. Módszeresen, ha kell, lassú
alapossággal sorra veszi őket, és biztosan
talál közöttük valakit, akinek még élnek a
kapcsolatai, és eljuttatja az üzenetét Ted
Wallerhez.
Ahhoz, hogy ezt megtehesse, pénz kellett, de
azt könnyen tudott szerezni. Érintetlenül
megvoltak még a Luxemburgban és a Nagy
Kajmán-szigeten vezetett titkos számlái; a
költségkeret egy részének lecsippentése, és
félretétele magától értetődő volt a
Direktorátus minden operatív ügynöke
számára, mivel sokszor ez jelentette
számukra az életben maradást. Miután a CIA-
ra nem számíthatott többé, ezt a pénzt kellett
felhasználnia ahhoz, hogy szabadon
mozoghasson.
Megkeresi a korábbi kollégákat, gondolta, és
velük továbbíttatja a fenyegetést. És a
követelését is, hogy feltétlenül találkozni
akar Elenával. Ha nem teljesítik,
nyilvánosságra hoz mindent, amit tud.
Egyszerű, hétköznapi zsarolás. Ted Waller
meg fogja érteni, hiszen maga is
számtalanszor folyamodott hasonló
eszközhöz.
Bryson bezárta a tároló ajtaját, és mivel nem
akart visszamenni a panzió előterébe,
nekilátott keresni egy másik kijáratot. Pár
perc alatt talált is egy berozsdásodott zárú
személyzeti kaput, némi erőlködéssel – régen
használhatták, mert a kilincse erősen
beragadt – ki tudta nyitni, és egy keskeny,
szeméttel teli sikátorba ért.
A környező házakban lakók gépkocsijaival
teli, ugyancsak keskeny mellékutcán
végighaladva kijutott egy szélesebb útra, és
belevetette magát a gyalogosok tömegébe.
Első megállója egy szerény kis áruház volt,
ahol teljes öltözetet vásárolt, és az eladó
csodálkozására a régit otthagyta.
Kiegészítőket is vett, fehérneműt, és az
egészet beletetette egy olcsó, a repülőgép
fedélzetére is felvihető műanyag
utazószatyorba.
Valamelyik nagy nemzetközi bank helyi
fiókját keresve megállt egy elektronikai üzlet
kirakatánál, amely tele volt ugyanarra a
csatornára beállított tévékészülékekkel.
Azonnal megismerte a genfi városképeket, és
először azt hitte, valamilyen turisztikai filmet
lát, de néhány pillanat alatt rájött, hogy
híradót, a következőben pedig már a lába is
megroggyant, kis híján összecsuklott a
látványtól.
A képernyőkön a genfi Hôpital Cantonal
jelent meg. A kamera lassan végigjárta a
hordágyon bevitt betegekkel teli folyosókat,
sürgősségi betegellátót, és műanyag zsákba
tett, elszállításra váró holttestek tömegén
állapodott meg. A képernyőn megjelent egy
felirat: Genf tegnap.
Tegnap? Milyen katasztrófa sújthatta a
várost?
Bryson megpördült, és hamar talált is egy
újságosstandot, amely előtt a kirakott lapok
öles betűkkel hirdették: Lépfene-járvány
Genfben. Tömeges megbetegedés.
Felkapott egy International Herald Tribune-t,
amelynek a címlapján harminchat pontos
betűkkel szedve szerepelt a hír: Miközben a
nemzetközi hatóságok az okokat kutatják,
Genf kórházaiba változatlanul tömegével
érkeznek a lépfenével fertőzöttek. A
szakemberek legalább ezer halálesetre
számítanak.
Bryson villámgyorsan fizetett, és
elszörnyedve olvasni kezdte a részletes
tudósítást.
Genf – A hirtelen nagy számban
bekövetkezett lépfene- megbetegedések
járványos méreteket öltöttek, és a város
kórházai és klinikái megteltek betegekkel. Á
halálos kór becslések szerint háromezer
embert fertőzött meg, és a halottak száma
már elérte a hatszázötvenet. A kórházak
vezetői rohamléptekben igyekeznek
felkészíteni intézményeiket a következő
negyvennyolc órában várható – többek
félelme szerint példátlan méretű –
betegáradatra. A város vezetői elrendelték a
sok embert foglalkoztató munkahelyek, az
iskolák és a közhivatalok bezárását, és
figyelmeztették a Genfbe készülő turistákat és
üzletembereket, hogy mindaddig halasszák el
útjukat, amíg meg nem állapítják, honnan
származik a fertőzés. Alain Prisette
polgármester mélységes megdöbbenésének és
bánatának adott hangot, de arra kérte a
város lakóit és látogatóit, hogy őrizzék meg
nyugalmukat.
Az első, súlyos influenzaszerű tünetekre
panaszkodó betegek tegnap, a kora hajnali
órákban jelentkeztek a város kórházaiban és
klinikáin. Reggel ötig körülbelül egy tucat
lépfene-megbetegedést regisztráltak az
Hôpital Cantonalban. Délben a betegek
száma már ezrekben volt mérhető.
A városi és egészségügyi hatóságok
megszakítás nélkül dolgoznak, hogy
földerítsék, mi okozta a tömeges fertőzést. Az
általunk megkérdezettek nem kívánták
kommentálni azokat a híreket, amelyek
szerint a járványt egy aeroszolos tartállyal
felszerelt, a város utcáit járva spórafelhőket
kibocsátó tehergépkocsi idézte elő.
A betegség túlélésének esélye tíz százalék,
száz fertőzött közül nagy átlagban kilencven
meghal. Harminchat óra leforgása alatt a
betegnél súlyos légzőszervi zavarok
alakulnak ki, amelyet sokkos állapot követ, és
végül beáll a halál.
Bár a belégzéssel terjedő lépfenét többszöri
penicillinkúrával kezelni lehet, az illetékesek
felhívták a kórházi dolgozók figyelmét, hogy
tegyenek meg minden szükséges
óvintézkedést, nehogy ők maguk is
megkapják a betegséget. A lépfene spórái
évtizedekig megőrizhetik
fertőzőképességüket.
A járvány okát még csak vizsgálják, de
egészségügyi szakemberek már is úgy
becsülik, hogy a hétvégére az áldozatok
száma több tízezer lesz.
A kérdés, amit sokan feltesznek, az, hogy
miért? Miért Genf lett a célpont, és hogyan?
A találgatásokban rendszeresen felbukkan,
mint lehetséges ok, hogy Genf több jelentős
nemzetek fölötti intézménynek is otthont ad,
köztük az Egészségügyi Világszervezetnek. A
polgármester nem kívánt nyilatkozni arról a
széles körben elterjedt híresztelésről, hogy a
járványt biológiai fegyver okozta, amelyet
egy konkrétan meg nem jelölt, a támadást
már hetek, ha nem hónapok óta tervező
terrorszervezet vetett be.
Bryson halálsápadtan nézett fel az újságból.
Ha a jelentés pontos volt, és miért ne lett
volna az, akkor Genfet ott-tartózkodása
idején, vagy rögtön utána érte
biológiaifegyver-támadás.
Egy amerikai utasszállító gépet
felrobbantottak… Lille mellett, ugyancsak
robbantással, kisiklatták az Eurostart… a
reggeli csúcsforgalom idején bomba robbant
a washingtoni metróban…
Nem lehetett nem észrevenni, hogy ezek
egymással összefüggő terrorcselekmények
voltak, és egyre kisebb időközökben követték
egymást. Mindegyiknek az volt a célja, hogy
káoszt idézzen elő, annyi áldozatot szedjen,
hogy az szenzációként hasson, és ily módon
félelmet keltsen. Megvolt minden klasszikus,
a terrorizmushoz kapcsolódó elem, kivéve
egyet.
Senki nem vállalta a merényletek
elkövetését!
Ha nem is mindig, de az esetek többségében
a terroristák jelentkezni szoktak, bejelentik
tettüket, és igyekeznek megindokolni. Ha
nem így tennének, némi demoralizáló hatást
leszámíta a merénylet hatástalan maradna.
Mivel Bryson tudta, hogy a lille-i robbantás
mögött a Direktorátus állt, nem tartotta
lehetetlennek, hogy a genfi támadásban is
benne van a keze. Sőt, nagyon is
valószínűnek érezte.
De miért?
Mi volt a cél? Mit akart elérni a
Direktorátus? Miért hajt végre egy rendkívüli
erejű magánszervezet terrorcselekményeket a
világ különböző pontjain? Milyen törekvés
szolgálatában?
Azt az elméletet már elvetette, hogy
fegyverkereskedők próbálják megnövelni ily
módon az árujuk iránti keresletet – az Uzik
nem alkalmazhatók lépfene ellen. Ennél
többről volt szó, más logikáról és másfajta
tervről. De miről?
Csak előző nap érkezett Géniből, és nem
sokkal az Eurostar expresszvonat
felrobbantása előtt Lille-hez is közel járt.
Akár azt is lehetne mondani, hogy mind a két
esetben a helyszínen tartózkodott. Igaz,
Genfbe azért utazott, mert azt az információt
kapta, hogy Jan Vansina, a Direktorátus
operatív ügynöke ott tartózkodik.
Chantillyban – nem Lille-ben, de igen közel
hozzá – azért járt, hogy Jacques Arnaud
tevékenységéről szerezzen információt.
Elképzelhető, hogy felültették, és a
különböző helyeken elkövetett
terrorcselekményeket éppen az kapcsolja
össze, hogy amikor történtek, ő épp a
közelben járt?
Brysonnak eszébe jutott, mennyire
ragaszkodott hozzá Harry Dunne, hogy
utazzon Genfbe, és nézzen szembe Jan
Vansinával. Csupán Genfet tekintve Dunne
akár még részese is lehetett az ellene irányuló
mesterkedésnek. De mi van Chantiliyval?
Dunne nem tudhatta előre…
Layla viszont igen. Ő mesélt Arnaud
chantillyi kastélyáról, keltette fel iránta a
figyelmét. Vonakodott – vagy legalábbis úgy
tett, mintha vonakodna – oda vinni, de
Laylától tudta meg, hogy egyáltalán létezik.
Meglengette előtte a vörös kendőt, ő pedig
úgy viselkedett, mint a viadalra kitenyésztett
bika.
Harry Dunne bátorította, hogy Genfbe
menjen, Layla pedig – ha körmönfontabban,
ügyesebben is – Chantillyba csalta.
Lehetséges, hogy Dunne és Layla egyaránt a
Direktorátusnak dolgozik, és összejátszottak,
hogy manipulálják, megteremtsék annak
látszatát, hogy köze van a merényletekhez?
Jézusom, nyögött fel magában Bryson. Hol
az igazság?
Összehajtogatta az újságot, hogy elrakja, és
akkor figyelt fel egy kis fényképpel
kiegészített, kis terjedelmű cikkre. A fénykép
volt az, amely először megragadta a
figyelmét.
Azonnal felismerte az illetőt: ugyanaz a
pirospozsgás férfi volt, akit Chantillyban
Jacques Arnaud irodájából kilépni látott.
Anatolij Prisnyikov, a Nortek orosz
vállalatóriás elnöke és vezérigazgatója.
Arnaud közös vállalkozása – állt a tudósítás
címében. A cikk arról szólt, hogy Jacques
Arnaud kiterjedt vállalatbirodalma egy friss
bejelentés szerint közös vállalkozásba kezd
az egykori szovjet hadiipar több szektorát is
magába foglaló orosz konglomerátummal.
Hogy pontosan milyen vállalkozásról is van
szó, az nem hangzott el a sajtótájékoztatón,
de a cikk felhívta rá a figyelmet, hogy a
Nortek egyre növekvő súllyal van jelen az
európai piacon, és szerepe volt számos, az
elektronikai iparban végrehajtott, nagy
visszhangot kiváltó vállalat-összevonásban.
Bryson érezte, hogy kezd kirajzolódni előtte
valamilyen séma – a hadiiparban működő,
vagy ott bármikor szerepet vállalni tudó
vállalatok világszerte tapasztalható
összeolvadása –, csak még az értelmét nem
látta.
Ha pontosak az információi, gondolta, akkor
ez a folyamat a Direktorátus ellenőrzése alatt
megy végbe. Azt jelentené, hogy a
Direktorátus az ellenőrzése alá akarja vonni a
nagyhatalmak hadiiparát? Ettől félt volna
annyira Harry Dunne?
Mit sem sejtő balekként akarta használni
Dunne? Vagy éppen ő lenne – ha még
egyáltalán él – a balek?
Ha nem is tudta a választ ezekre a
kérdésekre, azt legalább igen, hogy merre
induljon el megkeresni.
A Rue d’Argent-on, két háztömbnyire a
Theatre de la Monnaie-től volt egy színházi
kellékeket árusító üzlet, és ott több dolgot is
beszerzett, hogy aztán betérjen az egyik nagy
nemzetközi bank irodájába, és több helyre is
pénzt utaltasson át luxemburgi
bankszámlájáról. Késő délután már csaknem
százezer dollárnak megfelelő összeg állt
rendelkezésére főleg amerikai dollárban, de
különböző európai valutákban is.
Bement egy utazási irodába, az utolsó
pillanatban bejelentkezett egy turistaútra,
majd egy sportboltban vásárolt még néhány
holmit.
A Zaventem-repülőtérről másnap felszálló
kopott Aeroflot-gépet jórészt egy igen vegyes
összetételű turistacsoport tagjai töltötték meg,
akik – nem tudván ellenállni az olcsó árnak –
befizettek a Moszkvai éjszakák néven
szervezett, négy nap moszkvai, majd – utazás
vonattal – három nap szentpétervári
tartózkodásból álló útra. Mérsékelt árú –
csalóka szinonimája a nyomorúságosnak –
elhelyezésre számíthattak, és az árban az
étkezés is benne volt, ami nem feltétlenül
jelentett előnyt.
A csoport tagja volt egy zöld vízhatlan
vászon anorákot és baseballsapkát viselő,
középkorú, bozontos barna szakállú férfi is.
Egyedül utazott, és az első pillanattól kezdve
kivette részét az általános jó hangulat
fenntartásából. Frissen szerzett barátainak
Mitch Borowsky néven mutatkozott be;
quebeci könyvelő volt, aki szabadsága idején
imádott egy szál hátizsákkal, találomra
utazgatni, és éppen Brüsszelben volt, amikor
eszébe jutott, hogy el kellene menni
Moszkvába. Nagy szerencséjére még éppen
volt néhány szabad hely a hirtelen szervezett
csoportban. Az utolsó pillanatban sikerült
bekerülnie a csapatba, mesélte új haverjainak,
de így volt jó, mert Mitch Borowsky imádta a
váratlan helyzeteket.
Tizennyolcadik fejezet

Délelőtt tíz órakor hirtelen összehívott, előre

be nem tervezett megbeszélést tartottak a
Fehér Ház földszintjén lévő
„térképszobában” az amerikai
nemzetbiztonságért felelős szervezetek
vezetői és helyetteseik. Ilyen tanácskozásra
általában akkor került sor, ha sürgős
intézkedést igénylő vészhelyzet adódott, tüzet
kellett oltani, vagy – mert időnként az is
előfordult – éppen gyújtani. A közösen
meghozott döntések az állam politikájának,
működési doktrínájának a lényegét érintették.
A gyorsan változó események gyors választ
igényeinek, és a megszületéséhez szükséges
konszenzust csak kötetlen formában,
bürokratikus helyben járástól, félénk elemzők
akadékoskodásától nem hátráltatva lehetett
elérni. A végrehajtó hatalom berkeiben
igazán csak az számíthatott sikerre, aki
megjegyzett, és minden körülmények között
be is tartott egy igen fontos tételt: nem
problémákat kell a főparancsnok elé tárni,
hanem a megoldásukat. A megoldások pedig
ezeken a Fehér Házban, vagy a mellette lévő
Old Executive Office Buildingben tartott
kötetlen megbeszéléseken születtek.
Nyolc szék volt a hosszú mahagóniasztal
körül, és mindegyik előtt egy fehér
jegyzettömb. Az egyik fal mellett rózsaszín
selyemmel bevont kanapé – a nyugodt
előkelőség elárvult emléke – állt, fölötte a
második világháború hadműveleteit ebből a
szobából nyomon követő Roosevelt elnök
által utoljára használt hadszíntéri térkép.
Sarkában, kézzel írva az 1945. április 3.
dátum volt olvasható – Roosevelt bő egy
héttel később meghalt. A háború után a titkos
parancsnoki harcálláspontból raktár lett, és
csak az éppen hatalmon lévő kormányzat
adta vissza, ha nem is az eredeti, de ahhoz
hasonló funkcióját. Hangulata, a falai között
született nagy horderejű döntések emléke
eleve komollyá tette, az átlagosnál nagyobb
jelentőséggel ruházta fel a benne tartott
tanácskozásokat.
Az asztal egyik végén Richard Lanchester
ült, és érdeklődve nézett végig kollégáin. –
Még mindig nem tudom, mi a téma –
mondta. – Sürgős jelzéssel kaptam az
üzenetet, de egyéb nem is igen derült ki
belőle.
– Úgy gondoltam, maga tudja a leginkább
megítélni, mekkora a jelentősége annak, ami
történt – szólalt meg elsőként a többiek közül
John Corelli, az NSA igazgatója. – Rászánta
magát, hogy kapcsolatot teremtsen.
– Kicsoda? Egy szót sem értek az egészből –
felelte csodálkozva felvont szemöldökkel
Lanchester. Éjszaka repült haza Brüsszelből,
éppen csak annyi ideje maradt, hogy
lezuhanyozzon és megborotválkozzon, és
látszott az arcán, hogy nagyon fáradt.
Morton Culler, az NSA húszéves
tapasztalattal bíró, vezető beosztású veteránja
gyors pillantást váltott a főnökével. Gyér
haját zselével lesimítva feszesen hátrafésülte,
és félig leeresztett szemhéjjal, rezzenéstelen
tekintettel nézett ki majd a fél arcát eltakaró,
széles keretű szemüvege mögül. – Nicholas
Bryson, uram – mondta. – A brüsszeli
találkozójukról van szó.
– Bryson – ismételte meg nyugodt arccal a
nevet Lanchester. – Ismerik?
– Természetesen – válaszolta Culler. –
Pontosan az történt, amit vártunk.
Tökéletesen illik a jellemzéséhez. Egyenesen
a csúcson kezdi. Meg akarta zsarolni?
Fenyegetőzött?
– Dehogy! – tiltakozott Lanchester.
– Mégis beleegyezett, hogy találkozzon vele.
– A közéleti szereplés velejárója, hogy az
ember kiépít egyfajta védelmet, titkárnőkkel,
munkatársakkal, egyéb pretoriánusokkal
veszi körül magát, de megtévesztéssel
sikerült túljutnia rajtuk. Igazából mégsem
ezzel keltette fel a figyelmemet, hanem azzal,
hogy olyasmit tud, amit közülünk is nagyon
kevesen.
– Sikerült megtudnia, mit akar tőlünk?
– A Direktorátusról beszélt – felelte kis
szünet után Lanchester.
– Szóval beismerte, hogy az embere – szólt
közbe James Exum, a CIA igazgatója.
– Éppen ellenkezőleg. Globális veszélynek
nevezte a Direktorátust, és dühös volt, mert
nem teszünk hathatós intézkedéseket ellene.
Egy háttérbe húzódva cselekvő, igazából
senki által sem ismert nemzetek fölötti
szervezetről beszélt. Nagyrészt őrültségnek
tetszett, amit mondott, mégis… – Lanchester
függőben hagyta a mondatot.
– Mégis?! – kérdezett rá rögtön Exum.
– Őszintén szólva, egy része annak, amit
mondott, hihetőnek hangzott. Megijesztett.
– Remekül ért hozzá, uram – mondta Culler.
– Nagy mesélő, zseniálisan tud manipulálni.
– Javítsanak ki, ha tévedek, de mintha
alaposan ismernék – jegyezte meg szárazon
Lanchester. – Mi volna, ha
felvilágosítanának?
– Pontosan azt akarjuk tenni – válaszolta
Corelli, és az állával két, Lanchester számára
ismeretlen résztvevő felé bökött. – Terence
Martin és Gordon Wollenstein, g nemrég
létrehozott vegyes akciócsoportunk tagjai.
Azért jöttek, hogy tájékoztassák magukat.
Terence Martin magas, a harmincas éveiben
járó férfi volt, enyhe maine-i akcentussal.
Feszes tartása, fegyelmezett mozdulatai
egyértelműen tanúsították, hogy katonaként
kezdte a pályafutását. – Nicholas Bryson.
George Bryson dandártábornok fia – kezdte
az ismertetőt. – Az idősebb Bryson részt vett
a koreai háborúban – negyvenkettedik
gépesített lövészdandár és a vietnamiban is,
még az elején. Számos kitüntetést szerzett,
minden parancsnokától a legkiválóbb
minősítést kapta, és az erőnléti vizsgákon is
mindig a legmagasabb pontszámot érte el.
Negyvenkét éves volt, amikor Nicholas, az
egyetlen gyermeke, megszületett. Bryson
tábornok abban az időben már nagyon sokat
utazott, a világ legkülönbözőbb pontjain
teljesített szolgálatot. Nina Bryson, a felesége
tehetséges zongorista volt, de feladta a
művészi pályát, és inkább tanított. Csöndes,
szerény asszony volt, követte a férjét,
bárhova helyezték is. A kis Nicholas
gyerekkorát tucatnyi különböző országban
töltötte, és volt egy olyan négyéves időszak,
amikor nyolc különböző helyen élt hosszabb-
rövidebb ideig: Wiesbadenben, Bangkokban,
Marrákesben, Madridban, Rijádban,
Tajpejben, megint Madridban, és végül
Okinaván.
– Kiváló iskola ahhoz, hogy valaki
bizonytalanná váljon – jegyezte meg
Lanchester. – Aki ennyi kultúra között
hányódik, annak könnyen kicsúszhat a lába
alól a talaj, és a vége az, hogy az illető
csigaházba húzódik, igyekszik távol tartani
magától a külvilágot.
– Pontosan itt válik igazán érdekessé a dolog
– szólt közbe halkan, udvariasan Gordon
Wollenstein. Vörös hajú, gyermekien rózsás
arcú, ugyanakkor erősen ráncos ember volt,
kissé rendetlen, formaságokat nem tisztelő
öltözékben. A pszichológiaiprofil-alkotás új
generációs módszereiről a Berkeleyn írt
doktori dolgozata hívta fel rá az amerikai
titkosszolgálati közösség bizonyos
szakértőinek a figyelmét. – Adva van egy
gyerek, akinek – amikor már úgy érzi, hogy
megállapodott valahol – állandóan tovább
kell költöznie. Váratlanul, kellő felkészülési
idő nélkül. És mégis, minden új helyen
tökéletesen beilleszkedik, magáévá teszi a
helyiek kultúráját, szokásait, nyelvét. Nem az
amerikai támaszponton lakókét, hanem az
igazi helybéliekét, a bennszülöttekét.
Gyaníthatóan az alkalmazottaik segítségével.
Négy hónappal azután, hogy nyolcévesen
Bangkokba érkezik, már folyékonyan és
akcentus nélkül beszél thaiul. Nem sokkal
azután, hogy Hannoverbe helyezik át az
apját, már egyetlen német osztálytársa sem
gondolná, hogy amerikai. Ugyanez a helyzet
az olasszal, a kínaival, az arabbal, sőt, még a
baszkkal is! Nem pusztán a hivatalos,
irodalmi nyelvet ismeri, hanem a helyi
dialektust is, azt, amit a játszótéren
használnak, vagy a helyi rádióadókból szól.
Aki nem ismeri, azt hiszi róla, hogy egész
életét azon a bizonyos helyen töltötte. Olyan,
mint a szivacs, emberi kaméleon,
megdöbbentő képességgel arra, hogy
mindenhol bennszülötté váljon.
– Utánanéztünk, és kiderült, hogy mindenütt
az iskola legkiválóbb tanulói közé tartozott –
vette át a szót ismét Terence Martin, és
rögtön adott is minden jelenlévőnek egy
Bryson iskolai eredményeinek összesítését
tartalmazó lapot. – Ragyogó intelligencia,
kivételes fizikai adottságok. Nem a természet
különös jóindulatú fintora, de közel áll hozzá.
Kamaszkorában azonban történt vele valami.
– Bólintott Wollensteinnek, jelezte, hogy
újból övé a szó.
– Az alkalmazkodás összetett, bonyolult
fogalom – magyarázta Wollenstein. – Egyik
formája a „kódváltás”, amikor valaki
többnyelvűvé válik, szabadon ki tudja fejezni
magát több nyelven, és tökéletesen érti,
elsajátítja mindegyiknek a logikáját. Ennél is
bonyolultabb, összetettebb jelenség azonban
a különböző értékrendek elfogadása, vagy
éppen elvetése, a váltás egyikről a másikra.
Hol a határ az alkalmazkodás és a
gyökértelenné válás között? Véleményünk
szerint Brysonnál tizenöt éves korában, a
szülei halála után következett be az éles
változás. Amikor a szülői értékekhez kötő
kapocs egyik pillanatról a másikra, erőszakos
módon széttört, védtelenül ki lett szolgáltatva
más hatásoknak. A kamaszkori lázadó
hajlam, a miénkkel ellentétes érdekektől
ösztönözve és manipulálva, nagyon veszélyes
emberré formálta. Olyan emberről beszélünk,
akinek ezer arca van, aki soha el nem múló
sérelmeket ápol magában azokkal szemben,
akik valamikor az életét irányították. Az
édesapja egész életét nemzete szolgálatának
szentelte, és könnyen meglehet, hogy
haláláért ezt a nemzetet, az amerikai
kormányzatot tette felelőssé. Összességében,
nála könnyebben kezelhető, kevésbé
veszedelmes ellenséget is el tudnék képzelni.
– Sajnos, soha nem volt részünk abban a
luxusban, hogy magunk válasszuk meg az
ellenségeinket – szólt közbe a torkát
megköszörülve Martin.
– Úgy látszik, ő maga választott ki bennünket
– mondta Wollenstein. – Egy olyan ember,
akinek a változó körülményekhez való
rendkívüli alkalmazkodóképessége már-már
a többszörösen hasadt személyiség határát
súrolja. Őszintén megmondom, hogy csupán
találgatni tudok, de bennem és a csoportom
tagjaiban is egyre erősödik az a
meggyőződés, hogy valahol errefelé
keresendő a kulcs Nicholas Bryson
megértéséhez. Másként kell kezelni, mint egy
stabil érték- és szokásrenddel rendelkező
személyt. Ha úgy tetszik, akár egy testbe zárt
emberi konzorciumnak is nevezhetjük.
– Jó volna, ha pontosan megértenék, mit akar
mondani Gordon – szólalt meg ismét Martin.
– Minden bizonyíték amellett szól, hogy
Bryson rendkívül veszélyes emberré vált.
Tudjuk, hogy szoros kapcsolat fűzi
valamihez, amit Direktorátus néven
emlegetünk, és azt is, hogy Coleridge volt az
első fedőneve. Tudjuk, hogy rendkívülien
képzett…
– Mondtam már, hogy épp a Direktorátus
miatt keresett meg – vágott közbe Lanchester.
– Tönkre akarja tenni, szeretné, ha fel
tudnánk számolni.
– Klasszikus megtévesztő manőver – felelte
Corelli. – Minden jel arra mutat, hogy ő
maga a Direktorátus.
Terence Martin egy nagy méretű barna
borítékból fényképeket vett elő, és
szétosztotta őket a résztvevők között. –
Vannak köztük gyengébb és jobb minőségűek
is. Egy részüket műholdon elhelyezett, nagy
felbontású kamerák készítették. Felhívnám a
figyelmüket a 34-12-A jelű felvételre. – A
kép egy nagy konténerszállító hajó fedélzetén
ábrázolta Nicholas Brysont. – A
színképelemzés megállapította, hogy egy
„vörös higannyal”, rendkívül nagy erejű
robbanószerrel teli kvarctartályt tart a
kezében. A felvételt az oroszoktól kaptuk.
– A barcelonai polgárokat kellene
megkérdezni, mi a véleményük róla –
mondta Corelli. – Legutóbb ezzel az
anyaggal robbantottak náluk.
– A 34-12-B felvétel elég szemcsés, de azért
használható – folytatta Martin. – A lille-i
pályaudvar egyik biztonsági kamerájától
való. Ismét csak Bryson. – Egy Lille
környékét ábrázoló, feltehetően magas
oszlopra szerelt berendezés által készített
felvételt emelt magasra, amelyen pokoli
pusztítás – ég felé görbülő sínek, egymásba
csúszott vagonok – voltak láthatók. – A
szakértői vizsgálatok megállapították, hogy a
robbantáshoz „vörös higanyt” használtak. Tíz
köbcentiméter elég lehetett ahhoz, hogy ezt
előidézze.
Martin kis szünetet tartott, majd elővette a
következő képet, amely Brysont ábrázolta
Genfben. – Különösebben éles szem sem kell
hozzá, hogy fel lehessen ismerni. A felvétel a
Temple de la Fusterie előtt készült.
– Megállapítottuk, hogy számlája van az
egyik genfi bankban – mondta Morton Culler
–, de csak pár órával ezelőtt jöttünk rá, hogy
nem amiatt járt ott.
– Azután, hogy felütötte fejét a lépfene-
járvány – vette át a szót ismét Martin. – Az
Óvárosnak pontosan abban a negyedében,
ahol sikerült lencsevégre kapni. Biztosan
voltak segítőtársai, de könnyen meglehet,
hogy nem is tudták, mit cselekszenek. Az
egészen biztos, hogy az egész akciót ő
szervezte és irányította.
Lanchester komoran hátradőlt, a könyökét
megtámasztva összeillesztette kimerevített
ujjait, és úgy kérdezte: – Hová akarnak
kilyukadni?
– Nevezze, aminek akarja – válaszolta Corelli
–, de szerintem a maga embere áll e mögött
az új terrorhullám mögött.
– És mögötte ki áll? Kinek az utasítására
cselekszik? – Lanchester pillantása a távolba
meredt ugyan, de a hangja éles, határozott
volt.
– Ez az igazi, milliárd dolláros kérdés –
felelte jellegzetes, délies hanghordozásával
Exum. – Ez ügyben nem teljesen értünk
egyet Johnnal.
John Corelli nem szólt, csak szemvillanással
jelezte Martinnak, hogy folytassa. – Azért
vagyok itt, mert Corelli tengernagy szólt,
hogy szakértőként vegyek részt a
megbeszélésükön. A döntést önöknek kell
meghozniuk, de ha már itt tartunk,
elmondom, hogy én mit javasolok – mondta
bevezetőben Martin. – Bármilyen kivételes
képességekkel rendelkezik is Bryson,
egészen biztos, hogy nem egyedül cselekszik.
Azt mondom, tartsuk megfigyelés alatt,
nézzük meg, hová vezet bennünket.
Kövessük a darazsat, egészen a fészekig! –
Elmosolyodott, kivillantotta nem egészen
makulátlan, enyhén sárgás fogait. – Ha pedig
eljutunk hozzá, vegyék elő a lángszórót!
– John emberei tehát azt tanácsolják, hogy
várjunk, tudjunk meg róla még többet –
mondta hangsúlyozottan udvarias hangon
Exum, és előredőlve fölemelte az Eurostar
katasztrófáját ábrázoló fényképét. – Ez rá a
válaszom! – folytatta hirtelen
megkeményedett hangon. –
Meggyőződésem, hogy ha késlekedünk, az
eddigieknél is keserűbben isszuk meg a levét.
Elnézést a megfogalmazásért, de nem
televíziós kvízműsorban vagyunk! Nem
ülhetünk ölbe tett kézzel, mondván, hogy az
NSA-s fiúk még nem fejtették meg a
keresztrejtvényüket, mert mielőtt a végére
érnek, bekövetkezhet egy újabb vérengzés.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom,
hogy ezt a véleményt az elnök is
maradéktalanul osztja.
– De tegyük fel, hogy csak rajta keresztül
bukkanhatunk rá… – próbált mondani
valamit Corelli, de Exum nem hagyta, hogy
befejezze a mondatot.
– És ha keresztben megvan hét, akkor
függőlegesen kijöhet tíz. Öt betű, E-vel
kezdődik… – Kis szünetet tartva, komoran
megrázta a fejét. – John, Terence, minden
elismerésem a rejtvényfejtő képességüké,
csak megfeledkeznek – és zseniális embereik
is – egy aprócska körülményről: nincs időnk!
– Mi a véleménye? – fordult Lanchester az
NSA veteránjához, Morton Cullerhez.
– Exumnak igaza van – felelte Culler. – Hadd
legyek még pontosabb! Brysont azonnal el
kell kapni, vagy ha nem megy, végezni vele.
Utána kell küldeni az Alfa osztagot, nagyon
pontos, egyértelmű utasítással. Nem a
kölcsönzési határidőt be nem tartó, könyvtári
könyveket magánál tartó, és még büntetést
sem fizető ártatlan könyvmollyal van
dolgunk, hanem tömeggyilkossal, aki minden
jel szerint az eddigieknél is nagyobb akcióra
készül. Senki sem lehet nyugodt, amíg
szabadon mászkál.
– Az Alfa osztag – ismételte meg halkan,
némi kényelmetlen fészkelődés után a nevet
Lanchester. – Nem volna szabad léteznie.
– Nem is létezik – mondta Culler, de rögtön
ki is egészítette magát: – Hivatalosan.
– Hallgassanak ide! Tudnom kell, mennyire
biztosak az elemzésükben – mondta a
tenyerét az asztalra fektetve Lanchester. – Az
itt lévők közül ugyanis egyedül én ismerem
személyesen Brysont, és meg kell mondjam,
más benyomásom alakult ki róla, mint
milyennek lefestették. Tisztességes embernek
látszott. – Egy-két másodperces szünetet
tartott, és a többiek is hallgattak. – Igaz,
előfordult már, hogy becsaptak.
– Bevetjük az Alfát – jelentette ki Morton
Culler, mire mindenki bólintott. Miután
elmondták a véleményüket, és felszínre
kerültek a nézetkülönbségek, egyhangúan
hozták meg a döntést, amelynek súlyával
mindannyian tisztában voltak. Az Alfa osztag
kiválóan képzett gyilkosokból állt, akik
mesterlövészként és közelharcban egyformán
megállták a helyüket. Bevetni őket valaki
ellen egyenlő volt azzal, mintha konkrétan
kimondták volna az illetőre a halálos ítéletet.
– Jóságos isten! Élve vagy holtan – mondta
komoran Lanchester. – Akárcsak a
Vadnyugaton.
– Mindnyájan ismerjük és tiszteljük az
érzékenységét, uram – válaszolta némi
gúnnyal Culler. – Ennek ellenére nincs más
megoldás. Túl sok élet forog kockán. Ha úgy
ítéli meg, hogy az a jó, gondolkodás nélkül
magát is megölte volna, és csöppet sem
biztos, hogy a későbbiekben nem tesz rá
kísérletet.
Lanchester lassan, elgondolkodva bólintott. –
Ilyen horderejű döntést nem könnyű
meghozni – mondta. – Lehet, hogy a
személyes találkozás túl nagy hatással volt
rám. Még mindig aggódom…
– Helyesen döntött, uram – vágott közbe
Culler. – Reménykedjünk, hogy még nem
késő!
Tizenkilencedik fejezet

Az éjszakai bár a legbelső moszkvai

körgyűrűtől nem messze, a Tverszkoj bulvár
egyik kis mellékutcájában volt. Alaposan
elrejtették, mint egy zugkocsmát a húszas
évek szesztilalomtól sújtott Amerikájában,
csak éppen nem az állami ellenőrök, hanem a
köznép, az átlagemberek szeme elől. A
Blackbird a szűk elit – a gazdagok, a szépek
és az állig felfegyverzettek – pihenését
szolgáló oázis volt.
Kopott, vakolatlan téglaépületben rendezték
be, amely első ránézésre elhagyott
gyárépületnek tűnt, és valóban az is volt – a
forradalom előtt Singer varrógépek készültek
benne. Ablakait bedeszkázták, és egyetlen
feketére festett, de belül acéllemezzel
megerősített faajtón át lehetett bejutni, amely
fölött cirill betűs felirat hirdette: Svejnije
masini – Varrógépek. Az egyetlen jele annak,
hogy az épület mégsem az, aminek látszik, a
szűk utcácskában parkoló sok fekete
Mercedes volt, amelyek mintha eltévedtek,
véletlenül rossz környékre keveredtek volna.
Nem sokkal az után, hogy a csoport a
Seremetyevo-2 repülőtérről megérkezett az
Inturiszt Szállóba, Bryson felhívta egy régi
barátját. Harminc perccel később sötétkék
Mercedes állt meg a szálloda előtt, és az
egyenruhás sofőr udvariasan kinyitotta neki
az ajtót, amely mögött, a hátsó ülésen egy
boríték feküdt.
Alkonyodott, a Tverszkaja ulicán nagy volt a
forgalom, és a volán mögött ülők vadul,
hirtelen sávváltásokkal, minden közlekedési
szabálynak fittyet hányva vezettek, attól sem
riadva vissza, hogy a járdára felhajtva
kerüljenek ki egy-egy lassabb járművet.
Bryson utolsó látogatása óta Oroszország
szinte kifordult magából, vad lett, zabolátlan
és kaotikus. Bár a régi épületek nagy része –
a Sztálin-gótika jegyében fogant, esküvői
tortára emlékeztető, túldíszített
felhőkarcolók, a hatalmas központi posta, a
túlcicomázott Jeliszejevszkij élelmiszer-
áruház, a város valamikor egyetlen jó
étterme, az Aragvi – a helyén volt, nem
lehetett nem észrevenni az óriási változást. A
kommunista állam összeomlása előtt Gorkij
utcának nevezett széles sugárúton egymást
érték a méregdrága áruval teli üzletek:
Versace, Van Cleef & Arpels, Vacheron
Constantin, Tiffany. A keveseknek jutó
gazdagság csillogása azonban nemhogy
eltakarta volna, éppen ellenkezőleg, még
hangsúlyosabbá tette a szegénység jeleit:
rokkant katonák nyújtogatták kezüket némi
alamizsnáért, házfalak tövén meghúzódó
bábuskák zöldséget, gyümölcsöt,
zugfőzdéből kikerült vodkát árultak, vagy
csak könyörögtek az arra menőknek, hogy
adják a kezüket, hadd jósoljanak nekik
néhány rubelért, és a harsány platinaszőkére
festett utcalányok száma is jócskán
megszaporodott.
Az elegáns szedánból kiszállva Bryson
bedugta a borítékban talált mágneskártyát a
leolvasóba, a búgást hallva kinyitotta a
kopott deszkaajtót, és belépett egy sötét
előtérbe. Némi tapogatózás árán megtalálta a
következő ajtót – a sofőr magyarázta el
nagyon rossz angolsággal, hogy az is lesz –,
eltekerte a kilincset, és majdnem
visszahőkölt, meglátva a mögötte meghúzódó
bizarr, talmi csillogású világot.
Piros, lila és kék fénysugarak verődtek vissza
alabástrom görög oszlopokról, gipszből
faragott rómaiszobor-utánzatokról, fekete
márványpultokról, és az eléjük állított magas,
krómozott acél bárszékekről. Az egykori
gyárépület padlójába süllyesztett
pontreflektorok lövellték magasba a
fényüket, és Bryson számára ismeretlen zene
– egyfajta orosz techno-pop – dübörgött
fülsiketítően. A levegőben marihuána szaga
keveredett drága francia parfümök illatával,
és rossz orosz arcvizek bűzével.
Bryson kifizette a kétszázötven amerikai
dollárnak megfelelő belépti díjat, és
nekivágott a sűrű, hullámzó tömegnek,
amelyben szép számmal akadtak vastag
aranyláncot, harsány Rolexet viselő, a
harsogó zene ellenére mobiltelefonon
tárgyaló maffiózók a kurváikkal, vagy annak
látszani akaró – mélyen kivágott felsőt, és a
képzeletre semmit nem bízó miniszoknyát
viselő – barátnőikkel. Nindzsaöltözékhez
hasonló fekete egyen-kezeslábast viselő
gorillák, a klub biztonsági őrei vigyáztak,
hogy ne történjen rendbontás, senki ne
háborgassa a vendégeket. Magasan a tömeg
fölött jókora galéria volt, amelynek
üvegpadlóján keresztül úgy lehetett figyelni a
földszinten tartózkodókat, mint egy akvárium
lakóit.
A szélesen kanyarodó lépcsőn a galériára
felmenve Brysonnak olyan érzése támadt,
hogy egészen más világba csöppent. Ennek a
szintnek a fő attrakcióját a többségükben
platinaszőke – néhány ébenfekete is akadt
közöttük –, szilikonos, túlméretezett mellű
meztelen táncosnők jelentették, akik a
mennyezeten szétszórt spotlámpák vakító
fénysugaraiban vonaglottak.
Egy átlátszó ruhát viselő, fülhallgatós
mobiltelefonnal felszerelt hostess állította
meg, és mondott valamit oroszul. Bryson
szavak nélkül válaszolt – egy húszdollárost
csúsztatott oda neki –, de tökéletesen
megértette, és egy süppedő, acél-fekete bőr
kanapéhoz vezette.
Alig foglalt helyet, hosszúkás tálon
zakuszkát, orosz hideg előételt tett elé:
vékony szeletekre vágott főtt pácolt
marhanyelvet tormakrémmel, apró
palacsintába, blinibe tekert vörös és fekete
kaviárt, fűszeres sós lében pácolt gombát,
savanyított zöldségeket, füstölt heringet.
Bryson éhes volt, de valahogy egyiket sem
találta bizalomgerjesztőnek, úgyhogy
hozzájuk sem nyúlt. Kis idő múlva a pezsgő
– egy üveg Dom Pérignon – is megérkezett.
„A vendéglátója küldi”, közölte a pincér.
Bryson nyugodtan várt, a vendégeket
nézegette, és néhány percen belül meg is
pillantotta az elegáns, karcsú, lelkes
üdvözlésre tárt karral felé közeledő Jurij
Tarnopolszkijt. Gyakorlatlanabb megfigyelő
akár azt is hihette volna, hogy a semmiből
bukkant elő, de miközben felállt, Bryson egy
másodperc alatt eldöntötte, hogy a konyha
felől lépett a galériára.
– Isten hozott Oroszországban, drága
barátom! – köszöntötte szívből jövő
lelkesedéssel Tarnopolszkij, és erősen
megölelték egymást.
Tarnopolszkij enyhén szólva szokatlan,
furcsa helyszint választott a találkozásra, de
ez mit sem változtatott kifinomult és igen
drága ízlésén. Az ex-KGB-s, mint mindig,
ezúttal is megrendelésre készült, tökéletes
szabású angol öltönyt és hernyóselyem
nyakkendőt viselt. Hét éve találkoztak
utoljára, egy közös munka idején, és bár
jócskán betöltötte az ötvenet, napbarnított
arca sima, ránctalan maradt. Az orosz mindig
is gondosan ügyelt a külsejére, de ekkora
eredményt még ő sem érhetett volna el
valamelyik méregdrága kozmetikai sebész
segítségének igénybevétele nélkül.
– Fiatalabb vagy, mint valaha – állapította
meg Bryson.
– Persze. Mindent el lehet intézni, csak pénz
kell hozzá – válaszolta régi, öngúnytól sem
mentes, könnyed stílusában az orosz. Intett a
pincérnek, hogy töltse ki a pezsgőt, és mellé
a kifinomult ízléssel kísérőnek választott, kis
poharakba szánt grúz borokat, a fehér,
félszáraz Cinandalit és a tűzvörös, nehéz
Hvancskarát. Köszöntésre emelte a poharát,
amikor egy táncosnő lépett az asztalukhoz, de
bedugott néhány ropogós, nagy címletű orosz
bankjegyet semmi kis ágyékkötőjébe, és
kedvesen, udvariasan átirányította egy tőlük
nem messze helyet foglaló, sötét öltönyös
üzletemberekből álló társasághoz.
Több bonyolult, számára igen jövedelmező
közös munkájuk volt Brysonnal, az utolsó az,
amit a Vektornál végeztek. Nemzetközi
fegyverzetellenőrző csoportok vizsgálták
nem is egyszer a létesítményt, de egyik sem
talált olyan bizonyítékot, amely
cáfolhatatlanul igazolta volna, hogy Moszkva
illegálisan biológiai fegyvereket gyárt. A
Vektornál „meglepetésszerűen” felbukkanó
ellenőrök minden esetben kénytelenek voltak
üres kézzel távozni, ezért a Direktorátus
vezetői utasították Brysont, hogy
bizonyítékszerzés végett hatoljon be a Vektor
novoszibirszki központi laboratóriumába.
Bármilyen kivételes képességekkel
rendelkezett is, ez a feladat még a számára is
kemény dió volt, és hogy megoldja, Jurij
Tarnopolszkijtól kért segítséget.
Tarnopolszkij nem sokkal korábban ment
nyugdíjba a KGB-től, és a magánszektorban
helyezkedett el, ami lefordítva annyit
jelentett, hogy megfelelő fizetség ellenében a
legveszélyesebb munkát is hajlandó volt
elvállalni.
Nem okozott csalódást, sőt! Csillagászati
összegű honoráriumának minden kopekjét
bőségesen megszolgálta. Megszerezte
Brysonnak a laboratórium alaprajzát, és még
azt is elintézte, hogy a kapuőrséget
átvezényeljék a városi tanács elnökének
házához, ahonnan „betörést jelentettek”. A
belső őrszemélyzet tagjait KGB-s
igazolványával megfélemlítve eljuttatta
Brysont a harmadik biztonsági zónában lévő
hűtőtartályokhoz, amelyekben a kórokozók
mintáit tartalmazó ampullákat őrizték. Mivel
Bryson nem vihette őket magával – túl
veszélyes lett volna –, Tarnopolszkij azt is
megszervezte, hogy kerülő úton, egy Kubába
menő fagyasztott juhhússzállítmányba rejtve
kicsempésszék az ampullákat. A Direktorátus
így be tudta bizonyítani azt, amire tucatnyi
ellenőrző csoport sem volt képes: a Vektor,
vagyis Oroszország, tiltott biológiai
fegyvereket állít elő. Hét ampulla, igen ritka
törzshöz tartozó lépfene-baktérium tette
cáfolhatatlanná az állítást.
Bryson nagyon örült a sikernek, büszke volt a
könnyed, elegáns végrehajtásra, amelyért Ted
Waller már-már az égbe menesztette, ám a
Genfben váratlanul kitört – a
novoszibirszkivel azonos törzs által
előidézett – lépfene-járvány mindent a
visszájára fordított. A rosszullét környékezte,
ha csak belegondolt, mennyire félrevezették,
afelől ugyanis semmi kétsége sem volt, hogy
a genfi támadáshoz az általa évekkel
korábban megszerzett, életek ezreinek a
kioltásához elegendő mintákat használták.
– Tetszenek a kameruni lányaink? – kérdezte
széles mosollyal, az ébenfekete szépségek
felé bökve Tarnopolszkij.
– Remélem, senkinek sem szóltál a
látogatásomról – mondta a hangzavart egy
picivel túlkiabálva Bryson.
Az orosz hanyagul vállat vont, mintegy
jelezve, hogy a megjegyzés teljesen
fölösleges volt, válaszra sem méltó. –
Mindannyiunknak vannak titkaink, barátom –
mondta. – Nekem – ezt nyilván tudod – jó
néhány. Meg sem fordult a fejemben, hogy
szép városunk nevezetességei miatt jöttél, és
a csoporttal akarsz tartani.
Ezt a témát lezárva Bryson rövid
tőmondatokban nekiállt elmondani, mihez
kéri – természetesen megfelelő fizetségért
cserébe – Tarnopolszkij segítségét, de
mihelyt Anatolij Prisnyikov nevét kiejtette,
az ex-KGB-s gondterhelt arcot vágott, és
félbeszakította.
– Coleridge, moj dorogoj! Tudod, hogy
ajándék lónak nem nézem a fogát, és eddig
minden közös vállalkozásunkat kifejezetten
élveztem. – Kis szünetet tartva komoly, már-
már aggódó pillantást vetett Brysonra. – A
miniszterelnöktől sem tartanak jobban; erről
az emberről vadabbnál vadabb legendák
keringenek. Felejtsd el Amerikát, az
üzletembereiteket! Anatolij Prisnyikov más
kategóriába tartozik. Akit „elbocsát”, az nem
jelentkezik nyugdíjért, vagy munkanélküli
segélyért, mert nagy valószínűséggel abban a
cementben végzi, amelyiket valamelyik
vállalata készít. Lehet, hogy ajakrúzsban, de
azt is egy Prisnyikov-cég értékesíti. Tudod,
hogy hívják nálunk azt a gengsztert, aki
zsarolással, gyilkosságok révén, egyéb
mocskos machinációkkal megszerezte az
ország gazdaságának egy jókora szeletét? –
Tarnopolszkij halványan elmosolyodott, és
rögtön válaszolt a saját kérdésére: –
Konszernvezérnek.
– Nehéz munkáért sok pénz jár – mondta
megértő bólintás kíséretében Bryson.
Tarnopolszkij közelebb csúszott hozzá, és a
füléhez hajolva, a hangját halkabbra fogva
folytatta: – Értsd meg, Prisnyikov
veszedelmes fickó, semmitől sem riad vissza,
és csak a jó isten tudja, meddig terjed a
birodalma! Biztos vagyok, hogy ebben a
klubban is vannak beépített emberei, de azon
sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ő a
tulaj.
– Értem, Jurij, de ha az emlékezetem nem
csal, te sem ijedsz meg a saját árnyékodtól –
felelte Bryson. – Beszélgessünk, hátha
kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek
hasznos!
A következő néhány órában – még egy
darabig a Blackbirdben, majd Tarnopolszkij
Szadovo-Szamotyocsnáján lévő hatalmas
lakásában – megállapodtak az anyagi
feltételekben, és kidolgozták a bonyolult,
igen összetett akciótervet. Két segítő kellett a
végrehajtásához, de Tarnopolszkij vállalta,
hogy megszerzi őket. – Ahhoz, hogy
eljussunk Prisnyikovhoz, vért kell ontani –
mondta. – És ki tudja, nem a saját vérünk
lesz-e?
A hajnali órákra az utolsó részletet is
tisztázták.
Az, hogy közvetlenül támadják meg
Prisnyikovot, meg sem fordult a fejükben,
mivel ahhoz túlságosan is jól védték, túl
veszélyes volt. Tarnopolszkij néhány
bizalmas, egykori KGB-s kollegákkal
folytatott telefonbeszélgetéssel kiderítette,
hogy a sebezhető pont Prisnyikov első számú
helyettese, egy alacsony, sovány férfi,
Dmitrij Labov. Labovot bizonyos körökben
csak úgy emlegették, hogy cselovek, kotorij
hranyit szekreti – a titkokat megőrző ember.
Labov sem volt azonban könnyű célpont.
Tarnopolszkij kinyomozta, hogy a helyettest
mindennap gépkocsi viszi gondosan őrzött
lakásáról a Nortek ugyancsak fegyveresek
védte központjába, amely a Mir sugárúton, a
belvároson kívül, az egykori Népgazdasági
Kiállítás közelében van.
A sofőr vezette jármű golyó- és
bombabiztosnak szánt – Bryson tudta, hogy
valóban golyó- és bombabiztos gépkocsi nem
létezik – Bentley volt, amelynek megerősített
alváza csaknem kéttonnás páncélzatot cipelt.
Nyugodtan lehetett akár tanknak is nevezni –
a legerősebb lövedéknek is ellenállt,
beleértve a NATO-nál rendszeresített 7.62-
est.
Mexikóvárosban, Dél-Amerika különböző
helyein Bryson alaposan megismerte az ilyen
különleges, teljes páncélzatú gépkocsikat.
Tudta, hogy a karosszéria vázát általában hat
milliméter vastag 2024-T3 alumíniumból,
valamint aramid és nagy molekulájú
polietilén keverékéből készítik. A
tizenkilences vastagságú acéllemez ajtó
belsejében huszonnégy rétegű, üvegszállal
erősített, tizenkét milliméter vastag műanyag
lemez van, amely másfél méter távolságról
kilőtt harmincas lövedékeknek is ellen tud
állni. Az ablak polikarbonát-üveg keverék, az
üzemanyagtartály önlezáró, közvetlen találat
esetén is robbanásbiztos, és nagy erejű telep
biztosítja, hogy a gépkocsi akkor is
mozgásképes maradjon, ha megszűnik az
üzemanyag-ellátás. A különleges, laposan is
futó kerekekkel akkor is biztonságosan
tartható a nyolcvan kilométeres sebesség, ha
találat éri őket, és kiszökik belőlük a levegő.
Labov Bentleyjét nyilván a moszkvai
körülményekhez igazították, figyelembe
vették, hogy a helyi bandák kedvenc
kézifegyvere az AK-47-es géppisztoly. Nagy
valószínűséggel kézigránátnak és nagy
sebességű, kemény fém bevonatú páncéltörő
lövedékeknek is ellen tudott állni.
Ennek ellenére, mint mindennek, ennek a
mozgó erődnek is akadtak gyengéi.
Először is a sofőr, akiről nagy
valószínűséggel feltételezni lehetett, hogy
nem igazi profi. Az orosz pénzemberek
valamilyen sajátos megfontolásból nem
alkalmaztak vészhelyzetek kivédésében is
jártas profi sofőröket, inkább bizalmas
embereiket ültették a volán mögé anélkül,
hogy előbb elküldték volna őket valamilyen
speciális tréningre.
Akadt aztán még egy gyönge pont, és ez volt
az, amely köré Bryson a haditervet
felépítette.
Dmitrij Labov minden reggel pontban hét
órakor hagyta el az Arbat egyik kis
mellékutcájában, egy szépen felújított
tizenkilencedik századi házban – korábban az
SZKP KB titkárai és Politikai Bizottságának
tagjai számára volt fenntartva – lévő lakását.
A kommunista rendszer összeomlása után a
régi lakókat újgazdagok, többségükben a
maffia tagjai váltották fel, és az épület még
gondosabban őrzött, az addiginál is
bevehetetlenebb erőddé vált.
Az indulás időpontjában is megnyilvánuló
merev ragaszkodás egyfajta megszokáshoz,
és harsány, magamutogató biztonsági
intézkedések – jellemző sajátossága ez az
orosz gengsztervilág vezető rétegének,
tájékoztatta Brysont a barátja.
Labov Bentleyje pontosan a megadott
időpontban gördült ki az épület alatti
garázsból, és rövid út megtétele után
rákanyarodott a Kalinyin sugárútra. Bryson
és Tarnopolszkij egy kopott Volgával követte,
végig a sugárúton, a Szadovoje körgyűrűn, a
Mir sugárúton. Nem sokkal azután, hogy
elhagyták a fényes titánlemezekkel burkolt,
karcsún az égnek törő űrhajósemlékművet,
balra kanyarodtak, az Ejzenstejn utcára, ahol
még három háztömböt haladtak, hogy aztán a
Bentley bekanyarodjon a Nortek székhazává
lett egykori főúri palota fold alatti garázsába.
A napirendben a hazatérés időpontja
jelentette az egyetlen nem százszázalékos
biztonsággal kiszámítható elemet. Labovról
köztudott volt, hogy imádja a családját, és
hacsak nem kell sokáig bent maradnia
valamilyen sürgős munka miatt, mindig
feleségével és három gyerekével vacsorázik.
A limuzinja rendszerint hét és négyed nyolc
között gördült ki a Nortek garázsából.
Ezen az estén hamar haza akart érni, mert a
Bentley már hét óra öt perckor megjelent.
Tarnopolszkij és Bryson az utca másik
oldalán, egy fehér, zárt csomagterű kis
furgonban várakozott, és mihelyt
megpillantotta a limuzint, Tarnopolszkij
rádión azonnal értesítette segítőjét. A
menetrend feszes volt, de be lehetett tartani,
mivel még tartott a csúcsforgalom.
Tarnopolszkij KGB-s pályafutása alatt sok
bűnözőt és ellenzékit követett Moszkva
utcáin, és úgy ismerte a várost, mint a
tenyerét. Diszkrét távolságból követte a
Bentleyt, és csak akkor húzódott közelebb
hozzá, amikor a sűrű forgalom miatt
biztonsággal, a lelepleződés veszélye nélkül
megtehette.
A Kalinyin sugárútra kanyarodva Labov
kocsija óriási dugóba került. Egy nagy
teherautó keresztbe fordult az úton, és
minden sávot lezárt, dühödt tülkölésre
késztetve ezzel az összes autóst. Sokan az
ablakot leeresztve vadul káromkodtak,
sértések özönét zúdították az ügyetlen
sofőrre, de nem értek vele semmit, a
forgalom mindkét irányban leállt.
A kopott fehér furgont és Labov mögötte álló
Bentleyjét minden oldalról járművek vették
körül, egyik sem mozdulhatott. Tarnopolszkij
segítője a slusszkulcsot magához véve
otthagyta a teherautót, „elment segítségért”,
és így jó ideig még csak remény sem volt
arra, hogy a forgalom ismét beindul.
A fekete farmert, fekete pulóvert és fekete
bőrkesztyűt viselő Bryson kinyitotta a furgon
zárt szekrényének padlójába épített
csapóajtót. A furgon elég magas építésű volt
ahhoz, hogy. a nyíláson leereszkedve
könnyedén átkússzon Labov Bentleyje alá.
Abban a kevéssé valószínű esetben, ha más
kocsik néhány méterrel előrébb tudtak volna
gurulni, a limuzin akkor is maradt volna,
mivel a furgon elállta az útját.
Bryson hamar megtalálta a Bentley alvázán
azt a helyet, amit keresett. Bár az alvázat egy
darabban öntötték ki, a levegőszűrő miatt
hagytak rajta egy kis méretű, lyukacsos részt.
Az utasoknak valahogy friss levegőhöz
kellett jutniuk, és ez volt a páncélozott jármű
második gyenge pontja. Bryson gyorsan
rányomott a nyílásra egy öntapadós
alumíniumpanelt – a különleges, távirányítós
szerkezetet Tarnopolszkij szerezte be egyik
magán biztonsági szolgálatot működtető
ismerősétől. Miután meggyőződött róla, hogy
szilárdan áll a helyén, visszakúszott a furgon
alá, felhúzódzkodott, és leeresztette a
csapóajtót.
– Nu kak? Udalosz? Sikerült? – kérdezte
Tarnopolszkij.
– Da. Otlicsno. Igen. Remekül – válaszolta
Bryson.
Miközben Tarnopolszkij rádión
figyelmeztette a keresztben álló teherautó
sofőrjét, hogy szálljon be a kocsijába, és
menjen tovább, már hallani lehetett a
közeledő rendőrautók szirénázását.
Pár perccel később a forgalom beindult, a vad
tülkölés, káromkodás félbeszakadt. A Bentley
bőgő motorral kerülte ki és előzte meg a
Kalinyin sugárúton továbbhaladó furgont. A
reggeli útvonalat követve nem sokkal később
jobbra kanyarodott, az Arbat csöndes
mellékutcájába.
Mihelyt a sarkot elérte, Bryson megnyomta a
készenlétben tartott távirányítót, és mire ők is
bekanyarodtak, már láthatóvá vált az
eredmény. A Bentley belseje sűrű, fehér
könnygázzal telt meg, és a kocsi ide-oda
kanyargott, mielőtt megállt az elhagyatott,
keskeny utca egyik oldalán. A jármű összes
ajtaja felpattant, és a sofőr, tehetetlenül
leeresztett kezében revolverrel, és Labov
köhögve, fuldokolva szállt ki. Tarnopolszkij
villámgyorsan a járdaszélhez kormányozta a
furgont, ők is kiugrottak, és Bryson rálőtt a
sofőrre, aki rögtön összeesett. A gyorsan
felszívódó nyugtató nemcsak órákra
magatehetetlenné tette, hanem
emlékezetvesztést is okozott, biztosította,
hogy ha magához tér, akkor se tudja pontosan
elmondani, mi történt. Miközben Bryson a
járdaszélen ülve görcsösen köhögő,
átmenetileg megvakult Labovhoz futott,
Tarnopolszkij visszagyömöszölte az
ártalmatlanná tett sofőrt a vezetőülésre, majd
elővett egy üveg olcsó vodkát, töltött egy
adagot a magatehetetlen férfi szájába,
lelocsolta az egyenruháját, és a félig kiürült
üveget a jobb első ülésen hagyta.
Bryson gyorsan megbizonyosodott arról,
hogy senki sincs a környéken, nem lesz
szemtanúja a történteknek, és félig felkapva
betuszkolta Labovot a kopott, Moszkvában
tömegével előforduló, és éppen ezért – meg
azért, mert mindkét rendszáma olyan sáros
volt, hogy nem lehetett leolvasni –
felismerhetetlen furgonba.
Az este nyolc óra már szorosan megkötözve,
ülő helyzetben, egy kemény fémszéken
találta Dmitrij Labovot a Cserjomuski kerület
egyik használaton kívüli raktárában, nem
messze a gyümölcsös zöldségpiactól. A
moszkvai kormányzat az épületet egy tatár
klántól kobozta el, amely úgy szállított
feketén zöldséget és gyümölcsöt különböző
éttermeknek, hogy nem részesítette a
haszonból az arra igényt tartó városi
vezetőket.
Labov kicsi, szemüveges ember volt, erősen
fogyatkozó, szőke hajjal, kerek, pufók arccal.
Bryson szorosan előtte állt, és tökéletes
oroszsággal, enyhe szentpétervári akcentussal
– a Direktorátus által alkalmazott orosztanár
hatása – beszélt hozzá: – Ki fog hűlni a
vacsorája. Szeretnénk, ha otthon lenne,
mielőtt a felesége teljesen kétségbeesik. Még
van rá lehetőség; ha okosan viselkedik, és
együttműködik velünk, senki nem is fogja
tudni, hogy elrabolták.
– Tessék?! – csattant fel indulatosan Labov. –
Ne áltassa magát! Már mindenki tudja. A
sofőröm…
– A sofőrje ájultan hever a járdaszélen
parkoló kocsiban, az Arbat egyik csöndes
mellékutcájában. Ha a milícia valamelyik
járőre arra vetődik, azt fogja hinni, hogy
részeg, mint a moszkvaiak fele.
– Ha el akarnak kábítani, hát tegyék! –
mondta egyszerre rémülten és dacosan
Labov. – Kínozzanak, ha ahhoz van kedvük,
vagy egyszerűen meg is ölhetnek. Feltéve,
hogy van hozzá merszük! Tudják egyáltalán,
ki vagyok?
– Persze – válaszolta Bryson. – Azért került
ide.
– És azt is, hogy mi lesz ennek a
következménye? Van fogalmuk arról, kinek a
haragját hívják ki maguk ellen?
Bryson némán bólintott.
– Anatolij Prisnyikov haragja nem ismer
határt – sem átvitt, sem konkrét értelemben!
– Mr. Labov, kérem, értse meg, nem akarom,
hogy akár egy haja szála is meggörbüljön.
Vagy a feleségéé, Másáé. Esetleg a kis
Iruskáé. Nem is kell, hogy akarjam…
Prisnyikov után úgysem marad belőlük
semmi.
– Tessék?! Miket hord itt össze?! – kiabálta
kivörösödött arccal Labov.
– Ha akarja,– elmagyarázom – válaszolta
türelmesen Bryson. – Holnap reggel magam
viszem vissza a Nortek székházába. Egy
kicsit még kába lesz a nyugtátoktól, de
segítek, betámogatom az épületbe, aztán
diszkréten távozom. A biztonsági kamerák
természetesen mindezt rögzítik, és a főnöke
nagyon kíváncsi lesz, tudni akarja, ki vagyok,
mit kerestem ott. Erre maga azt feleli, hogy
nem mondott nekem semmit. – Bryson kis
szünetet tartott. – Mit gondol, elhiszi?
– Húsz éve hűségesen szolgálom! – ordította
magából kikelve Labov. – Mindig hűséges
voltam hozzá!
– Efelől semmi kétségem. De vajon
megengedheti-e magának Anatolij
Prisnyikov, hogy elhiggye, amit mond? Ezt
most tényleg kérdezem – jobban ismeri, mint
bárki. Tudja, milyen ember, mennyire
gyanakvó.
Labov nem felelt, csak remegni kezdett.
– És ha Prisnyikov szemernyi valószínűséget
is tulajdonít annak, hogy elárulta, mit gondol,
életben hagyja?
Labov rémülten tágra nyitott szemmel,
némán megrázta a fejét.
– Hadd válaszoljak a saját kérdésemre! Addig
hagyja csak életben, amíg megtudja, hogy
mindenki, akit szeret, borzalmas halált halt.
Elég hosszú ideig ahhoz, hogy maga és
mások is, a cég minden alkalmazottja
megjegyezze, mi a büntetése az árulásnak,
vagy ha úgy tetszik, a gyöngeségnek.
– Gondolom, emlékszik szegény
Makszimovra – vetette közbe az addig némán
oldalt álló Jurij Tarnopolszkij.
– Makszimov áruló volt!
– Szerintem nem – mondta szelíden,
revolvere csövét egy puha fehér
zsebkendővel fényesítgetve a volt KGB-s. –
Tudta, hogy Olga, a felesége csak néhány
hónappal korábban szült? Az ember azt
hinné, hogy Prisnyikov legalább az ártatlan
csecsemőknek meg…
– Elég! – vágott közbe hamuszürke arccal,
levegő után kapkodva Labov. – Sokkal…
sokkal kevesebbet tudok, mint azt hiszik.
Rengeteg mindenről fogalmam sincs!
– Kérem! – szólt rá figyelmeztetően Bryson.
– Ha ilyesmivel próbálkozik, csak az időnket
vesztegeti, és meghosszabbítja a távollétét,
amiről – elfogadható módon – számot kell
adnia. Tudni akarom, milyen kapcsolat van
Prisnyikov és Jacques Arnaud között.
– A legkülönbözőbb ügyletek,
megállapodások. Régi szövetség, de egyre
szorosabbá válik, egymást követik a közös
vállalkozások.
– Miért?
– Azt hiszem, készül valamire.
– Milyen céllal?
– Egyszer hallottam, hogy védett telefonon
valamiféle Prométheusz csoportról beszélt
Arnaud-val.
A név megdöbbentette Brysont, rögtön
beugrott neki, hogy valamikor már hallotta.
Igen! Jan Vansina kérdezte Genfben, hogy
mióta tartozik a Prométheuszhoz.
– Mi az a Prométheusz csoport?! – csapott le
rögtön a hebegő Labovra.
– Prométheusz… nem is sejti. Más sem. Én is
keveset tudok róla. Hatalmas… szinte
felfoghatatlanul. Nem világos, hogy ők
parancsolnak-e Prisnyikovnak, vagy ő nekik.
– Kik azok az „ők”?
– Fontos, óriási hatalmú emberek…
– Ezt már mondta! Konkrétan kérdezem.
– Mindenhol ott vannak, és sehol. A nevük
nem szerepel egyetlen fejléces levélpapíron,
üzleti szerződésben sem, de Tolja…
Prisnyikov közéjük tartozik. Ebben biztos
vagyok – habogta Labov.
– Arnaud is? – vágta rá Bryson.
– Igen.
– És még ki?
– Ha megölnek – kerülte meg a választ dacos
fejrázással a sovány, jelentéktelen kis ember
–, Prisnyikov életben hagyja a családomat.
Miért nem végez velem?
– Tudja, hogyan nézett ki Makszimov
gyereke, amikor megtalálták? – kérdezett
vissza torz mosollyal a szája szögletében
Tarnopolszkij, és a revolvercső fényesítését
egy pillanatra sem hagyva abba, közelebb
lépett Labovhoz.
A Nortek második embere – mint egy dacos
gyerek, aki nem hajlandó meghallani az
értelmes szót – vadul rázta a fejét. Ha nem
lett volna megkötözve, a tenyerét is biztosan
a fülére tapasztja. – A Jáde-mester! – lökte ki
magából remegve, erőszakkal a szót. – Vele
üzletel… Nem tudom, kicsoda, csak azt,
hogy Jáde-mesternek hívják.
Tarnopolszkij éles pillantást vetett Brysonra –
mindketten pontosan tudták, kit jelöl a furcsa
név. A Jáde-mester a Kínai Néphadsereg
egyik legbefolyásosabb vezetője volt. Caj
tábornok főhadiszállása Sencsenben volt, és
ha nem is mindenki, de egy bizonyos körhöz
tartozók tisztában voltak vele, hogy a
parancsnok – természetesen nem ingyen –
készséggel segít a gondosan kiválasztott,
tőkeerős külföldi cégeknek abban, hogy
megvessék lábukat a hatalmas kínai piacon.
Caj tábornok – elég paradox módon – békés,
ártatlanul naiv emberekből álló körben is
világszerte ismertté vált: az értékes,
császárkori kínai jádeszobrok kifinomult
ízléssel rendelkező gyűjtőjeként tartották
számon. Azt csak az első körbe tartozók
tudták róla, hogy neves gyűjteményének sok
darabját megvesztegetésként, komoly
összegekre lefordítható segítségéért cserébe
kapta.
Labov figyelmét nem kerülte el a gyors,
szavak nélküli üzenetváltás. – Nem tudom,
miben reménykednek! – mondta harciasan. –
Minden meg fog változni, és bármit
csinálnak is, nem tudják megakadályozni.
– Hogy érti azt, hogy minden meg fog
változni?! – csattant fel Bryson,
– Napok… már csak néhány nap van hátra –
válaszolta rejtélyesen Labov. – Készülnöm
kell…
– Mire?!
– A berendezések… a helyükön vannak. Már
csak a teljes hatalomátadás hiányzik! Elég
egyetlen parancs, és minden kiderül.
Tarnopolszkij abbahagyta a revolver
pucolását, elrakta a zsebkendőt, és úgy
tartotta a fegyvert, hogy a csöve mindössze
néhány centiméternyire legyen Labov arcától.
– Puccs?!
– Prisnyikovnak már ma is kezében van a
hatalom, nem a Kreml irányít, hanem ő! –
vágott közbe Bryson. – Minek terhelné magát
fölöslegesen?
– Még hogy puccs! – Labov gúnyosan
felnevetett. – Milyen keveset tudnak! Milyen
szánalmasan szűk a látókörük! Mi oroszok
mindig is boldogan odaadtuk a
szabadságunkat, ha cserébe nyugalmat,
biztonságot kaptunk. Maguk is azt fogják
tenni mind, kivétel nélkül. Még ha nem
akarják, akkor is, mert túl nagy erőkkel
kerülnek szembe ahhoz, hogy ellen tudjanak
állni. A berendezések már a helyükön
vannak. Hamarosan minden kiderül.
– Mi az ördögről beszél?! – csattant fel
idegesen Bryson. – Prisnyikov és a társai…
Már nem elég nekik az üzlet, magasabbra
törnek? Kormányok irányítását akarják a
kezükbe venni? Teljesen az agyukra ment a
gazdagság, a hatalom?
– Hálásak lennénk, barátom, ha kicsit
részletesebben is kifejtené a dolgot – mondta
Tarnopolszkij, és fölöslegesnek érezve a
fenyegetést, nyugodtan leeresztette a
revolvert.
– Kormányok? A kormányok ideje lejárt!
Nézzék meg Oroszországot! Milyen hatalma
van itt a kormánynak? Semmilyen. A
kormány tehetetlen. A nagyvállalatok
határozzák meg a szabályokat. Úgy látszik,
Leninnek mégis igaza volt – a kapitalisták
ellenőrzik a világot.
Hirtelen, az áldozatára lecsapó kobra
sebességével Labov jobb keze, amennyire a
kötelek engedték, előrelendült, és
megmarkolta a revolvert. Tarnopolszkij
azonnal észbe kapott, megtekerte a csuklóját,
hogy lazítson a szorításán, és eközben a
fegyver csöve egy pillanatra Labov felé
fordult. Labov hipnotizált tekintettel,
halványan mosolyogva belenézett, és mielőtt
Tarnopolszkij tovább tudta volna rántani a
fegyvert, meghúzta a ravaszt.
Huszadik fejezet

Anatolij Prisnyikov hűséges

szárnysegédjének öngyilkossága szomorú
fordulatként hatott; bármilyen könyörtelen
vállalatvezető lehetett is Labov, gyilkos nem
volt, halála szükségtelen vérontás terhét rakta
rájuk. Ráadásul nem kívánt bonyodalmat
jelentett, eltérést a gondosan kidolgozott
tervtől.
Még körülbelül egy óra kellett ahhoz, hogy
Labov sofőrje magához térjen. Kérdéses volt,
hogy vissza tud-e emlékezni a Bentleyt
megtöltő sűrű könnygázra, de az nem, hogy
kába lesz, zavart. Ha megérzi a ruhájából
áradó vodkaszagot, észreveszi a félig üres
üveget, és azt, hogy a főnöke eltűnt, egész
biztosan pánikba esik, és felhívja Labov
lakását. Vele kapcsolatban is azonnal lépni
kellett hát, kivédeni az újabb kockázatot.
Tarnopolszkij gyorsan átkutatta Labov
levéltárcáját, és az otthoni számát megtalálva
mobiljáról – Brysonnak feltűnt, mennyire
elterjedt Moszkvában a mobiltelefon –
felhívta Mását, a feleségét.
– Goszpozsa Labova – kezdte az alacsony
beosztású alkalmazott, udvariasságtól
csöpögő hangján –, Szása vagyok az
irodából. Elnézést a zavarásért, de Dmitrij
szólt, hogy hívjam fel, és mondjam meg,
hogy ne haragudjon, sürgős franciaországi
hívást kapott, nem tudja megszakítani, és
késni fog. – Változtatott egy kicsit a hangján,
bizalmasra fogta, és úgy tette hozzá: – Nem
is baj, mert a sofőrje, megint nem bírt
magával, beivott, úgyhogy kerítenem kell
egy másikat. Viszonthallásra! – fejezte be
Tarnopolszkij, ás szétkapcsolt, mielőtt az
asszony bármit kérdezhetett volna. Ha
tartósan nem is, de átmenetileg ennyi elég
kellett hogy legyen: elképzelhetetlen, hogy
Labovnak ne akadjanak halaszthatatlan,
megszokott napirendjét felborító dolgai, és ha
a sofőr izgatottan, tétován telefonál a
lakására, a felesége dühösen leteremti, meg
sem hallgatja, mit akar mondani.
A dolognak ez a részé rendben is volt, de
Labov öngyilkossága változatlanul komoly
problémát jelentett, szabadon lógó szálat,
amit mindenképpen el kellett varrni. A
lehetőségeiket behatárolta, hogy
Tarnopolszkij semmiképp sem akart
telefonálni a Nortekbe, mert biztosra vette,
hogy a be- és kimenő hívásokat is rögzítik, és
nem kockáztatta meg, hogy a hangja
magnószalagra kerüljön. Végül neki támadt
az az ötlete, hogy helyezzenek el különböző
gyanút keltő tárgyakat a holttesten és Labov
aktatáskájában: egy csomag orosz
gyártmányú, Vigor kondomot, néhány
elpiszkolódott, szamárfüles reklámkártyát
több mint gyanús reputációjú, a hátsó
szobáikban zajló orgiákról elhíresült
moszkvai kluboktól, Tarnopolszkijnak egész
gyűjteménye volt belőlük, és végül
mindennek a megkoronázásaként egy fél
tubus, bizonyos enyhébb nemi betegségek
kifejlett stádiumában használatos kenőcsöt.
Egyik tárgy kevésbé illett a családszerető,
lelkiismeretes, a tisztességes életvitelt
mindennél többre tartó Labovhoz, mint a
másik, de hát nem éppen az ilyen csöndes,
visszahúzódó emberek ragadtatják magukat a
legvadabb reakciókra, ha úgy érzik, hogy
csapdába kerültek, és már semmi nem védi
meg őket a lelepleződéstől? Alkohol, piszkos
szex – ezek olyan csábítások, amelyek néha a
legjózanabbakat is megingatják.
Kegyetlen versenyfutás kezdődött; az idővel,
és azzal a lehetőséggel, hogy Prisnyikov
valamilyen módon rájön, a Nortek
sebezhetetlenségén csorba esett,
illetéktelenek hatoltak be védősáncai mögé.
Bryson tisztában volt azzal, hogy számos
lehetőség van, túl sok minden elromolhat.
Egy éber milicionyer észreveheti Labov
limuzinját az éledező sofőrrel, és esetleg úgy
dönt, hogy felhívja a Nortek központját.
Labov felesége is telefonálhat valamiért a
férje irodájába. A kockázat hatalmas volt,
számítani kellett arra, hogy Prisnyikov, ha
megkapja a riasztást, villámgyorsan
cselekszik, úgyhogy Brysonnak minél előbb
el kellett hagynia Oroszországot.
Tarnopolszkij a gázpedált csaknem padlóig
nyomva, vadul száguldott Audijával a
Moszkvától harminc kilométerre délnyugatra
lévő Vnukovói-repülőtérre, Oroszország
egyik legnagyobb, főleg a déli területek
forgalmát lebonyolító légikikötőjébe. Indulás
előtt felhívta a gomba módra elszaporodott
magán légitársaságok egyikét, és gépet
rendelt gazdag ügyfele, egy Azerbajdzsánban
komoly érdekeltségekkel rendelkező
üzletember számára. Részletekbe
természetesen nem bocsátkozott, azt az egyet
leszámítva, hogy az illető egyik gyárának
dolgozói körében váratlanul elszabadultak az
erőszakos indulatok, és túszul ejtették az
üzem igazgatóját. A rendelés sürgősségére
való tekintettel jelentős összeget kértek a
szállításért, amit Bryson egy szó ellenvetés
nélkül hajlandó volt kifizetni. Az ügyeletes
vámtisztviselőt is honorálni kellett a gyors
papírmunkáért, és ez újabb arcpirítóan nagy
összeget követelt.
– Jurij! – fordult menet közben a barátjához
Bryson. – Mit akarhat Prisnyikov?
– A Jáde-mesterre gondolsz?
– Igen. Tudom, hogy jól ismered a kínai
hadsereget… valamikor a KGB kínai
részlegében dolgoztál. Mit vár Prisnyikov a
Caj tábornokkal kötött szövetségtől?
– Hallottad, mit mondott Labov – a
kormányok elveszítették hatalmukat,
mindenhol a vállalatok, nagy korporációk
forgatják a kormánykereket – válaszolta
Tarnopolszkij. – Ha nagyra törő titán vagy,
mint Prisnyikov, és ellenőrizni akarod a fél
világpiacot, a Jáde-mesternél jobb partnert
keresve sem igen találsz. A PLA
vezérkarának egyik legnagyobb hatalmú
tagja, ő változtatta a világ legnagyobb
korporációjává a Népi Felszabadító
Hadsereget, és irányítja is az üzletet.
– Úgy mint?
– A kínai hadsereghez vertikálisan szervezett,
egymásba fonódó vállalkozások tömege
kapcsolódik. A skála nagyon széles –
gépkocsigyáraktól légitársaságokig,
gyógyszergyártástól a modern távközlésig
terjed – magyarázta az ex-KGB-s. – Az
ingatlanvagyon elképesztő: ázsiai szállodák
tucatjai, beleértve Peking büszkeségét, a
Palace Hotelt is. Kína legtöbb repülőtere és a
hozzájuk kapcsolódó szolgáltató szektor is a
hadsereg tulajdonában van.
– Úgy tudtam – vetette közbe Bryson –, hogy
Peking hozzákezdett a katonák
megzabolázásához. Ha jól emlékszem, a
miniszterelnök kiadott egy rendeletet arról,
hogy a hadseregnek meg kell szabadulnia
ezektől a természetétől idegen
vállalkozásoktól.
– Hogyne, Peking próbálkozott, de későn, a
szellem addigra már kiszabadult a palackból,
és bármennyire szeretnék is, nem tudják
visszagyömöszölni. Hogy is mondjátok ti,
amerikaiak? A fogkrémet nehéz
visszapasszírozni a tubusba? Beszélhetünk
akár Pandora szelencéjéről is, egy a lényeg –
elkéstek. A PLA Kína legkomolyabb, a
törvényeit önmaga megszabó erejévé vált.
– Nem csökkentették a kínaiak az utóbbi
években többször is a katonai
költségvetésüket?
– Dehogynem, mire a PLA fogta magát,
kivonult a piacra, és eladott néhány
tömegpusztító fegyvert különböző
megbízhatatlan, divatos kifejezéssel élve
lator országoknak – válaszolta Tarnopolszkij.
– Kedves Coleridge-om, a PLA gazdasági,
pénzügyi tisztánlátása, ötletessége
egyszerűen fantasztikus! Felismerték például
a telekommunikáció stratégiai jelentőségét,
műholdakat bocsátanak fel, és ma már a
katonáké Kína legnagyobb
telekommunikációs vállalata. A legszorosabb
együttműködést alakították ki a Nyugat
óriásaival – a Lucenttel, a Motorolával, a
Qualcomm-mal, a Systematixszal, a
Nortekkel – annak érdekében, hogy hatalmas
mobiltelefon- és adattovábbító, információs
hálózatot alakítsanak ki. Azt mondják, ma
már a Kína fölötti égbolt is a hadseregé, és az
igazi tulajdonos, az egyszemélyi vezető, aki
mindezek mögött áll, a Jáde-mester, Caj
tábornok.
Mihelyt az Audi bekanyarodott a repülőtérre,
Bryson azonnal észrevette a kifutópályán álló
vadonatúj egymotoros, négyüléses Jak-112-
est. Apró gép volt, nagy valószínűséggel a
légitársaság flottájának legkisebb darabja.
– Ez volt a legjobb, amit ilyen hirtelen
szerezni tudtam – magyarázta barátja
meglepődését látva Tarnopolszkij. – Vannak
sokkal nagyobb, sokkal szebb gépeik – Jak-
40-eseket, An-26-osokat említettek –, de
pillanatnyilag mindegyik foglalt.
– Elhiszem, Jurij! Köszönöm. Őszintén hálás
vagyok.
– Tekintsd üzleti ajándéknak…
Bryson felkapta a fejét. Közelről jövő
kerékcsikorgást hallva megfordult, és látta,
hogy egy széles kocsiszekrényű, fekete,
csillogó Humvee száguld feléjük a
kifutópályán.
– Mi a fene ez?! – méltatlankodott
Tarnopolszkij, és még be sem fejezte a
mondatot, amikor a Humvee ajtajai
kivágódtak, és fekete kommandós-öltözéket,
álcázó csuklyát viselő alakok ugráltak ki a
járműből.
– Bukj le! – üvöltötte Bryson. – A francba!
Nincs fegyverünk!
Tarnopolszkij az Audi padlójára kuporodva
kihúzott az első ülés alól egy tálcát,
amelyben számos fegyver, és hozzájuk való
lőszer is volt. Bryson kezébe nyomott egy
kilenc milliméteres automata Makarovot,
magának pedig egy Kalasnyikov Bizon
géppisztolyt, a Szpecnaz, a különleges
rendeltetésű orosz katonai alakulatok
tagjainak kedvenc fegyverét választotta.
Hosszú sorozat hallatszott, és az Audi
szélvédőjét apró repedések tömege lepte el –
az üveg, ha csak részben is, de golyóálló volt:
– Páncélozott kocsi? – kérdezte Bryson a
padlón kuporogva.
– Igen, de csak könnyen – válaszolta
fegyverét a vállához emelve, mély lélegzetet
véve Tarnopolszkij. – Egyes fokozat! Az
ajtókat használd!
Bryson gyors bólintással jelezte, hogy
megértette. Az ajtókat vagy üvegszállal, vagy
valamilyen szintetikus anyaggal erősítették
meg úgy, hogy pajzsként lehetett használni
őket.
Újabb fegyverropogást hallott, és óvatosan
kipillantva látta, hogy a kommandósok
szabályos tüzelőállást vettek fel.
– Szívélyes üdvözlettel Prisnyikovtól –
jegyezte meg fojtott hangon Tarnopolszkij.
– Az asszony szólt neki – mondta ki Bryson
az elsőként eszébe jutó lehetőséget. De
honnan tudta Prisnyikov, hová küldje a
pribékjeit? A válasz nevetségesen egyszerű
volt: Oroszországból a leghamarabb légi úton
lehet kijutni, és aki rászánja magát, hogy
végezzen Prisnyikov legbizalmasabb
munkatársával, az minden bizonnyal
megpróbálja villámgyorsan elhagyni az
országot. Moszkva környékén több repülőtér
volt ugyan, de magángépeket is fogadó
csupán kettő. Egy váratlan, sürgős
megrendelés… Prisnyikov a lehetőségeket
átgondolva tippelt, és bejött neki.
Tarnopolszkij villámgyors mozdulattal
kicsapta az ajtót, a betonra vetette magát, és
meghúzta az egyes lövésre állított
Kalasnyikov ravaszát. – Job tvoju maty! A
kurva anyátokat! – szakadt fel belőle a dühös
kiáltás.
Az egyik támadó holtan hanyatt bukott.
– Szép lövés – állapította meg Bryson, és
rögtön hátrarántotta a fejét, mert pár
centiméternyire az arcától újabb sorozat
csapódott a kocsi üvegéhez, és bár az
kitartott, apró, éles szilánkok vágódtak felé.
Kivágta az ajtót, mögéje húzódott, és gyors
egymásutánban több lövést küldött a
kommandósok felé. Tarnopolszkij ugyancsak
tüzelt, és a sorozat nyomán újabb feketébe
öltözött alak hasalt el a betonon.
Egy támadó még így is maradt, a kérdés
csupán az volt, hogy hol.
Bryson és Tarnopolszkij éberen, pattanásig
feszült idegekkel pásztázta végig a
környéket. A repülőtér reflektorai csupán a
széles betoncsíkot világították meg, a
környező mezőt, ahol a harmadik
kommandós rejtőzött, sötétben hagyták.
Tarnopolszkij mozgást vélt látni,
megeresztett egy rövid sorozatot, de választ
nem kapott. Várt egy kicsit, és mivel semmi
sem történt, felállt, megfordult, és a
leszállópálya Brysonhoz közelebb eső
oldalán lévő területet kezdte pásztázni
géppisztolya csövével.
Hol az ördögbe lehet?!
Bryson biztos volt benne, hogy Prisnyikov
emberei puha gumitalpú bakancsot viselnek,
amely csöppnyi zajt sem üt. A Makarovot két
kézre fogva ő is fölemelkedett, és az óra
járásával ellentétes irányban lassan
körbefordult.
Amikor meglátta a Tarnopolszkij mögött
táncoló apró, piros pontot, már csak arra volt
ideje, hogy elkiáltsa magát: – Hasra!
Bármilyen rövidre fogta a figyelmeztetést,
elkésett vele – a tarkójába vágódó lövedék
valósággal szétrobbantotta Jurij
Tarnopolszkij arcát.
– Jézusom! – nyögött fel Bryson. Pár
másodperccel később újból látta a vörös
pontot, de ezúttal már a kifutópályán álló
repülőgép mellett – a harmadik mesterlövész
oda húzódott, azt használta fedezékként.
Bryson fölemelte a Makarovot, mély
lélegzetet vett, és a levegőt visszatartva
meghúzta a ravaszt.
Fájdalmas kiáltás hallatszott, amit éles, a
betonhoz ütődő fémtől származó csattanás
követett. A kommandós, Tarnopolszkij
gyilkosa halott volt.
Bryson vetett egy utolsó, gyors pillantást
barátja holttestére, és az Audit otthagyva a
repülőgép felé rohant. Biztos volt benne,
hogy újabb, nagyobb létszámú kivégzőosztag
is úton van már, és egyetlen esélye van csak
az életben maradásra az, ha a pilótát meg sem
várva, egyedül száll fel.
A Jak-112-es szárnyára ugrott, onnan a
pilótafülkébe, villámgyorsan beszíjazta
magát, és a tetőt helyére rántva egy pillanatra
hátradőlt. Hogyan tovább, tette föl magának
becsukott szemmel a kérdést. Nem a géppel
volt gondja – a Direktorátusnál eltöltött évei
alatt sokat repült, a legkülönbözőbb
géptípusokon, és többször is az mentette meg
az életét, hogy nem ijedt meg, ha hirtelen új,
korábbról nem ismerős műszerfalat látott –,
hanem azzal, hogy véglegesített
útvonalengedély hiányában, a légi irányítás
segítsége nélkül kellett kijutnia az orosz
légtérből. Más választása azonban nem volt –
ha Tarnopolszkij kocsiján próbál menekülni,
egész biztosan belefut Prisnyikov
kommandósaiba.
– Mély lélegzetet vett, elfordította az
indítókulcsot, és a gép hajtóműve azonnal
életre kelt. Gyorsan ellenőrizte a műszereket,
és meggyőződve arról, hogy mindegyik a
kívánatos értéket mutatja, kieresztette a
fékeket. A repülőgép lassan gurulni kezdett.
Brysonnak meg sem fordult a fejében, hogy a
vnukovói légi irányítókat kihagyja – ha
figyelmeztetés nélkül felszáll, azt az orosz
légierő ügyeletesei szándékos provokációnak
tekintik, azonnal intézkednek, és egy
vadászgép előbb szétlövi, semhogy elérné a
repülési magasságot.
Bekapcsolta hát a mikrofont, és a légi
irányítás általánosan elfogadott nyelvén,
angolul beleszólt: – Vnukovo torony! Jak-
112, RossTran 399-es, a hármason gurulok.
Tiszta pálya, azonnali felszállási engedélyt
kérek. Úti cél Baku.
Egy-két másodperc kellett, hogy megkapja a
sztatikus percegés mögül hallatszó, de azért
tisztán érthető választ: – Sto? Micsoda? Nem
értettem! Ismételje!
– RossTran 399-es – mondta be újból a gép
lajstromszámát Bryson. – Vnukovó háromról
felszállásra kész.
– Az útvonaltervét…
– Vnukovo torony, RossTran 399-es
felszállásra kész – vágott közbe
rendíthetetlen nyugalommal Bryson. –
Repülési magasság tízezer. Iránymódosítás
kétszázötvenegy perc. 118,55 kilohertzes
hullámhossz. Vészcsatoma négy-hat-három-
hét.
– RossTren, álljon meg! Ismétlem, álljon
meg! Nincs felszállási engedélye!
– Vnukovo torony! A Nortek vezetőit kell
sürgősen Bakuba vinnem – válaszolta
arrogánssá változtatott hangon Bryson. – Az
útvonaltervnek ott kell lennie, keressék elő!
A lajstromszámomat megadtam, ha kérdésük
van, hívják fel Dmitrij Labovot!
– RossTran…
– Anatolij Prisnyikov nagyon szomorú lesz,
ha megtudja, hogy beleavatkoztak az
ügyeibe. Biztosan érdekelni fogja, ki volt az
illető. Megmondaná a nevét?
Pár másodperces szünet következett, és csak
aztán a dühös válasz: – Mehet! Magáé a
kockázat!
Bryson teljes kapacitásra állította a
hajtóművet, a gép nekilódult,– és mielőtt a
kifutópálya végét elérte volna, a magasba
emelkedett.
Huszonegyedik fejezet
Monsignore Lorenzo Battaglia, Ph. D. – a
Chiaramonti Museumnak, a Monumenti
Musei e Gallerie Pontifice hivatalos névre
hallgató vatikáni múzeumegyüttes egyik
szakosított gyűjteményének főkurátora – már
évek óta nem látta Giles Hesketh-
Haywoodot, és óriási túlzás lett volna azt
állítani, hogy örül a váratlan találkozásnak.
A Galleria Lapidaria tőszomszédságában, egy
fenségesen szép, selyemtapétával bevont falú
fogadóteremben beszélgettek. Monsignore
Battaglia húsz éve irányított különböző
vatikáni múzeumokat, és világszerte elismert,
nagy szakmai tekintélyként nyilvántartott
műértőnek számított. Régóta ismerte
vendégét, de mindig is anakronisztikus,
nevetséges figurának tartotta. Giles Hesketh-
Haywood – túlméretezett teknőckeretes
szemüvegével, szorosra csomózott, nagy
szárnyú selyem csokornyakkendőjével, élénk
színű zakója alatt viselt kockás mellényével,
arany karkötőjével, zsebéből kiálló
gyökérpipájával és túlhangsúlyozott, nyafka
oxfordi kiejtésével – egy rég letűnt, soha
vissza nem térő kor véletlenül visszamaradt,
csöppet sem szimpatikus figurájának
számított. Kockára sajtolt, pácolt cavendish
dohány émelyítő illata áradt belőle, és
tenyérbe mászóan sima volt a modora.
Jellegzetesen angol módra adta elő magát, a
felsőbb osztályok tagjának próbált látszani,
de undorító foglalkozást űzött:
műkereskedőnek adta ki magát, és a patinás
szakma minden írott és íratlan szabályát
áthágva – nyilván busás haszonnal –
gátlástalan felvásárlóként, gazdag megbízók
rendeléseit teljesítő kincsbeszerzőként
működött.
Hesketh-Haywood azok közé a nehezen
meghatározható egzisztenciák közé tartozott,
akik néha évekre eltűntek, hogy aztán
váratlanul felbukkanjanak valamelyik közel-
keleti olajsejk luxusjachtján. Bár a múltját
illetően – alaptermészetétől meglehetősen
idegenül – szűkszavú volt, Monsignore
Battaglia elég sokat tudott róla. Nagy lábon
élő angol dzsentricsaládba született, amelyre
a világháborút követő munkáspárti érában
ráköszöntött a hét szűk esztendő. Hesketh-
Haywood a legelitebb iskolákba járt, de mire
tanulmányait befejezte, családjának – az
óriási adóssághegyet leszámítva – semmije
sem maradt. Szerencsére – mások
szerencsétlenségére? – elég rafinálttá, sima
modorúvá vált ahhoz, hogy sikeres üzletbe
kezdhessen: némi vesztegetés árán muzeális
értékű műtárgyakat csempészett ki
Olaszországból. A feketepiacra dolgozott, és
néhány kivételes kincs is átment a kezén –
akik megszerezték őket, elég okosak voltak
ahhoz, hogy ne kérjenek pontos, hivatalos
pecséttel ellátott eredetigazolást. A Hesketh-
Haywoodhoz hasonló alakokat kizárólag
azért tűrték meg a műkincs-kereskedelem
világában, mert időnként hasznosnak
bizonyultak. Monsignore Battaglia is igénybe
vette a szolgálatait egy bizonyos ügylethez –
azóta mást sem tett, mint egyfolytában
imádkozott, nehogy fény derüljön rá –, ám
ezzel együtt kényszeredett udvariassággal
fogadta. A szívességért cserébe Hesketh-
Haywood ugyanis olyat kért, ami ellen
minden porcikája tiltakozott.
Monsignore Battaglia egy pillanatra behunyta
a szemét, erőt gyűjtött, és felnézve bátran a
vendége arcába vágta: – Szó sem lehet róla,
Giles! Túlmegy minden határon! Ez… ez…
egyszerűen botrány!
Nem emlékezett rá, hogy sokéves
ismeretségük során az angol egyszer is
elvesztette volna a fejét, és bár mindent
megtett érte, ezúttal sem tudta kihozni a
sodrából. – Botrány, Monsignore?! – kérdezte
bölcs öreg bagolyéra emlékeztető, a mindent
tudókra jellemző halvány mosollyal
kitekintve vastag szemüvege mögül Giles
Hesketh-Haywood. – Oly sok fajtája van,
kinek-kinek az ízlése szerint. Hogy mást ne
mondjak, milyen visszhangot váltana ki, ha
fény derülne rá, hogy a Vatikán egyik jeles
személyisége, világszerte nagy tiszteletnek
örvendő művészettörténész, az ókori
művészet megfellebbezhetetlen
szaktekintélye, mi több, gyónási titkok
elfogadására is jogosult, felszentelt pap
szeretőt tart, és lakást bérel neki a Via
Sebastiano Venierón. Tartok tőle, hogy
egyesekben megbotránkozást keltene a hír;
végül is nem lehet mindenki olyan
felvilágosodott, mint mi.
Az angol kényelmesen hátradőlt a
karosszékében, és laza, nehezen értelmezhető
mozdulatot tett a kezével. – Tulajdonképpen
nem is a nő okozná a felháborodást, hanem a
pénz, amibe kerül – folytatta néhány
másodperces hatásszünet után. – Nem
hiszem, hogy az édes kis Alessandrát csöppet
is zavarja kényelmes megalázottsága.
Kényelem, mondom én, de lehet, hogy
mások ezt fényűzésnek nevezik, főleg akkor,
ha figyelembe vesszük, milyen szerény
javadalmazást ad a Vatikán a múzeumi
kurátorainak. – Rövid szünetet tartott, enyhén
megcsóválta a fejét, majd hozzátette: – Ezzel
együtt is szent meggyőződésem, hogy
szerény anyagi áldozatom – minden látszat
ellenére – igaz ügyet szolgált.
Monsignore Battaglia elvörösödött, a
halántékán kidagadt és hevesen lüktetni
kezdett egy ér.
– Azt hiszem, meg tudnánk állapodni –
mondta kínosan hosszú, másodpercekig tartó
hallgatás után.
A vastag lencséktől Brysonnak egy idő után
kezdett megfájdulni a feje, de erőt vett
magán, és kitartott, hiszen végül is sikerült
elérnie azt, amiért Rómába utazott. Az orosz
légtéren túljutva kimerülten szállt le
Boriszpolon, Kijev repülőterén, és egy
átszállással, de normális polgári járatokon
jutott el az Örök Városba. Az ukrán
fővárosból hívta fel Monsignore Battagliát,
és a kurátor készséggel beleegyezett a
találkozóba, mivel – mint mindig – ezúttal is
arra számított, hogy Giles Hesketh-Haywood
exkluzív ajánlattal keresi meg.
A kissé hibbant angol egyike volt Bryson
számtalan, gondosan – még a Direktorátusnál
– kimunkált, és bármikor elővehető
alteregóinak.
A régi műtárgyak szerelmeseként, ismert
műkereskedőként magától értetődő
természetességgel bukkant fel Szicíliában,
Egyiptomban, Szudánban, Líbiában és egyéb
egzotikus tájakon. Azzal hárította el maga
felől a nem kívánt gyanút, hogy gyanús
alakként viselkedett – elemi módszere volt ez
az álcázásnak. Mivel mindenki arra
gyanakodott, hogy műkincs-csempész, soha,
senkinek a fejében sem fordult meg, hogy
kém. És természetesen a legtöbben azok
közül, akikkel kapcsolatba került, örömmel
vették, hogy megvesztegeti őket – ha
tiltakoznak, akadt volna helyettük más.
A nyúlfarknyi tudósítás másnap jelent meg a
L’Osservatore Romanóban, a Vatikán
világszerte több mint ötmillió példányban
eladott hivatalos lapjában. Oggetto sparito
dai musei vaticani? Ellopták a vatikáni
műgyűjtemény egyik darabját? – kérdezte a
nagybetűkkel szedett főcím.
A cikk szerint a vatikáni múzeumokban
elvégzett rendes évi leltár során kiderült,
hogy hiányzik egy rendkívül értékes, jádéból
faragott, Szung-dinasztia korabeli sakk-
készlet. A ritka műkincset Marco Polo hozta
magával Kínából a tizennegyedik század
elején, és a velencei Dogénak ajándékozta.
Ezerötszáznegyvenkilencben III. Pál pápa
ezen játszott egy mérkőzést a kor legendás
hírű sakkmestere, Paulo Boi ellen, aki a
Szentatya hatalmát és tekintélyét nem
tisztelve, annak rendje és módja szerint
megverte. A készletet később Cesare Borgia
szerezte meg, gyakran használta is, majd az
egyik Medici-pápa, Leó birtokába került, aki
annyira szerette, hogy többször is felbukkant
a róla készült portrék hátterében.
Az újság idézte a Vatikán egyik szóvivőjét,
aki nagy nyomatékkal cáfolta a hírt,
hajmeresztő kitalációnak minősítette.
Bármilyen szenvedélyesen nyilatkozott is
azonban, szavai hitelét csökkentette az a
körülmény, hogy a múzeum nem állt elő
semmilyen kézzelfogható, a ritka sakk-
készlet meglétét igazoló bizonyítékkal. A
cikkben szerepek egy rövid és meglehetősen
ingerült, Monsignore Lorenzo Battaglia
kurátortól származó kijelentés is, miszerint a
múzeumban több százezer műtárgyat őriznek,
és egy ilyen hatalmas gyűjteménynél
óhatatlanul előfordul, hogy nem találnak meg
rögtön egy katalógusban szereplő tételt.
Ebből még egyáltalán nem lehet arra
következtetni, hogy az a bizonyos darab
eltűnt, és aki ezt állítja, az enyhén szólva
felelőtlen, szenzációhajhász.
Hassler-beli lakosztályában, cappuccinóját
iszogatva Bryson nem kis szakmai
elégedettséggel olvasta a tudósítást – a
monsignore azon is túlment, amit kért tőle,
de – a lényeget tekintve – nem hazudott, A
Szung-dinasztia korából származó legendás
sakk-készlet biztonságban rejtőzött a Vatikán
sok száz, gondosan védett műkincsraktárának
valamelyikében, várva a talán soha el nem
érkező pillanatot, hogy valamilyen kiállítás
keretében megmutassák a nagyközönségnek.
Mint annyi más, a pápai kincstárban őrzött
műtárgyat, ezt sem állították ki legalább
negyven éve, és el sem lopták, bár mindazok,
akik olvasták a rövid tudósítást, esküdni
mertek volna az ellenkezőjére.
Bryson abban is biztos volt, hogy akinek kell,
akit megcélzott vele, az ha nem is olvassa,
értesül a cikkről.
A telefonért nyúlva egy pekingi ismerősét
hívta, egy magas beosztású
külügyminisztériumi tisztviselőt, Csiang
Jing-csaót. Csiang egy évtizeddel korábban
szoros üzleti kapcsolatban állt Giles Hesketh-
Haywooddal, és azonnal megismerte a
hangját.
– Angol barátom! – lelkendezett. – Micsoda
boldogság annyi idő után újból hallani a
hangját!
– Tudja, hogy senkinek a barátságával sem
akarok visszaélni. Azt sem szeretném, ha
bárki úgy érezné, ráerőltetem magam –
válaszolta Bryson. – Remélem azért, hogy a
legutóbbi ügyletünk… hasznos volt a
pályafutása szempontjából. Nem mintha
szüksége lett volna rá – az előmenetele
anélkül is lenyűgözően gyors volt.
Ennyi bőven elegendő volt, Hesketh-
Haywoodnak nem volt szükséges részletekbe
bocsátkoznia ahhoz, hogy kínai barátja tudja,
mire gondol: a diplomáciai ranglétra alján
elhelyezkedő harmadtitkár, kulturális attasé
volt a bonni nagykövetségen, amikor
bemutatták őket egymásnak. Nem sokkal az
után, hogy közösen elfogyasztottak egy
kellemes ebédet, az angol beváltotta az
ígéretét, és a műkincspiacon elérhetőnél jóval
alacsonyabb áron megszerzett Csiangnak egy
rendkívül értékes kínai műtárgyat. A Han-
dinasztia korából származó miniatűr,
lépegető lovat ábrázoló vörösagyag-szobor
egyből továbbvándorolt a nagykövethez, és
alaposan megolajozta a fiatalember karrierjét
mozgató kerekeket. A későbbi évek folyamán
Hesketh-Haywood még jó néhány
felbecsülhetetlen értékű műalkotást szerzett
diplomata barátjának, közöttük egy ősi, a
Csing-dinasztia idejében készült bronzvázát.
– Meséljen! Mit csinált azóta, hogy utoljára
találkoztunk? – érdeklődött kedvesen a
magas rangú pekingi külügyi vezető.
Bryson hosszan, gondterhelten felsóhajtott. –
Gondolom, látta azt a felháborító, nevetséges
cikket a L’Osservatore Romanóban –
mondta.
– Nem. Mirőr van szó?
– Felejtse el! Vegye úgy, hogy nem is
említettem! Egyébként épp most szereztem
egy egészen kivételes, ritka holmit, és arra
gondoltam, hogy olyan szakmabeli műértő,
mint maga, talán ismer valakit, akit
érdekelhet. Félre ne értsen! Rengeteg a
potenciális vevő, de a régi szép időkre való
tekintettel kötelességemnek éreztem, hogy
megkeressem… – Nekilátott leírni a jáde
sakk-készletet, de az első pár szó után Csiang
közbevágott.
– Visszahívom – mondta élesen. – Adjon egy
telefonszámot!
Mindössze félórába telt, hogy Csiang Jing-
csao steril, lehallgatástól védett
telefonvonalon ismét jelentkezzen – azért
ennyibe, mert miután néhány perc alatt
előkerestette és elolvasta a vatikáni újság
cikkét, egészen biztosan megeresztett néhány
sürgős telefont.
– Gondolom, maga is tisztában van azzal,
barátom, hogy ilyen dolgok csak nagyon
ritkán, elvétve bukkannak elő – mondta a
bevezető mondatok után Hesketh-Haywood.
– Belegondolni is ijesztő, hogy egyes
gyűjtemények mennyire nem vigyáznak a
kincseikre. Félelmetes, nem?
– Igen! Hogyne! – válaszolta türelmetlenül
Csiang. – Biztosan óriási lesz az érdeklődés,
már ha ugyanarról a Szung-dinasztia idején
készült jáde…
– Mindez természetesen csak hipotézis! –
vágott közbe Bryson. – Arra gondoltam, hogy
ha ilyen rendkívüli holmi véletlenül
felbukkanna a piacon, vagy mondjuk úgy,
hogy hozzáférhetővé válna, nyilván
megkérdezné az ismerőseit, érdeklődne,
persze, csak diszkréten…
A bizonytalan, feltételes móddal teletűzdelt
mondatok tökéletesen érthetőek voltak, nem
igényeltek bővebb magyarázatot, sőt – úgy
hatottak, mint vadul meglengetett tűzpiros
köpeny az arénába engedett, harcra készen
toporzékoló bikára. – Hogyne! Van néhány
ismerősöm – válaszolta türelmetlenül a
diplomata. – Egy tábornok például
kifejezetten ezeket a Szung-kori
jádefaragványokat gyűjti. Szenvedélyesen
imádja őket, szinte bármit hajlandó megadni
értük. Talán ismeri is… Jáde-mesterként
szokták emlegetni.
– Rémlik valami, Csiang, de nem vagyok
biztos benne – felelte kitérően Bryson. –
Gondolja, hogy érdekelheti a dolog?
– Caj tábornok mindent megtesz azért, hogy
a külföldre került császárkori műkincseket
felkutassa és visszaszerezze hazánknak.
Igazi, elkötelezett hazafi.
– Tökéletesen meg tudom érteni. Jó volna
mielőbb biztosan tudnom, hogy érdekli-e,
amiről beszéltünk, mert a telefonközpont már
türelmetlen, nem sokáig tudja visszatartani a
hívásaimat. Ismeri az olajsejkeket – Omántól
Kuvaitig mind egyformák –, ha valamit meg
akarnak szerezni, ráülnek a telefonra, és
nehéz…
– Ne! – vágott közbe hevesen Csiang. – Csak
két órát adjon! Ennek a műkincsnek Kínában
a helye!
Bryson beleegyezett, de nem kellett olyan
sokat várnia – a telefon alig egy órával
később megcsörrent, és kínai barátja közölte,
hogy a tábornokot érdekli a dolog.
– Mivel egészen kivételes holmiról van szó,
ragaszkodom hozzá, hogy találkozzam a
vásárlómmal – jelentette ki határozottan
Bryson. Nyugodtan merte mondani, a
tárgyalásokban eljutottak odáig, hogy
feltételeket szabjon, és ne kelljen tartania a
visszautasítástól.
– Hogyne… Természetesen – válaszolta
Csiang. – A vásárlója is ezt szeretné. Biztos
akar lenni abban, hogy amit vesz, valóban
eredeti.
– Tökéletesen megértem. Az összes
eredetigazolást rendelkezésére fogom
bocsátani.
– Remek.
– Tekintettel a körülményekre, minél előbb
találkozni akarok vele. Egyre nehezebb
visszatartani az érdeklődőket.
– Semmi gond. A Jáde-mester Sencsenben
van, és ő is azt szeretné, ha minél előbb
találkoznának.
– Nagyszerű! – lelkesedett Hesketh-
Haywood. – Az első géppel odarepülök, és
megtarthatjuk a tábornokkal az első, bevezető
tárgyalást.
– Hogy érti azt, hogy bevezető tárgyalást…?
– kérdezte megütközve Csiang.
– Eltöltünk egymással egy-két kellemes órát,
megmutatom neki a sakk-készletről készült
felvételeket, és ha úgy érzem, hogy
megfelelően értjük egymást, akkor tovább is
lépünk.
– Nem viszi magával a készletet?! – kiáltott
fel döbbenten a kínai.
– Isten ments! – válaszolta Bryson. – Végül
is olyan helyzetben van, hogy ha eszébe jut,
azt tesz velem, amit akar. Az ember,
manapság nem lehet eléggé óvatos. Ismeri a
jelszavamat: idegenekkel sosem kötök
üzletet. – Kis szünetet tartott, és közben el is
kuncogta magát. – Találkozunk,
elbeszélgetünk kicsit a fickóval, és már nem
lesz idegen. Ha minden jól alakul – ha úgy
érzem, hogy minden rendben továbblépünk,
és áttérünk a piszkos, unalmas anyagiakra, a
szállítás részleteire.
– Giles, a tábornok ragaszkodni fog ahhoz,
hogy mielőtt fizet, lássa a készletet –
figyelmeztette a kínai.
– Mi sem természetesebb. De nem rögtön,
nem a legelső alkalommal. Kína, számomra
legalábbis, igazi terra incognita, nem
ismerem az ottani főnököket. A világért sem
szeretnék túl gyanakvónak tűnni, de attól
félek, hogy védtelen leszek maguknál. Nem
akarom, hogy ez az Akárki tábornok elvegye
a holmit, és elvitessen valamelyik krumpli-,
káposzta-, vagy mit tudom én milyen
földjükre kapálni, amíg bele nem gebedek.
– A tábornok szavatartó ember – jelentette ki
mereven Csiang.
– Tudja, a szenzoraim már vagy húsz éve
remekül működnek – válaszolta
simulékonyan Hesketh-Haywood. – Egyszer
sem hagytak cserben, és megszoktam, hogy
hallgassak rájuk. Az ember nem lehet elég
óvatos magukkal, kiismerhetetlen keletiekkel.
– Jókedvűen fölnevetett, és egy-két
másodperces kihagyás után hozzátette: –
Különben is, ismer: egy csésze rizsbor elég
ahhoz, hogy ne tudjam, mit cselekszem.
A rikítóan sárga mellényt és kockás
selyemkasmír zakót viselő Giles Hesketh-
Haywoodot Caj tábornok egyik sötétzöld,
rangjelzés nélküli egyenruhát, Mao-sapkáján
pedig a szabvány szerinti vörös zománcú
bádogcsillagot viselő szárnysegédje fogadta
Sencsen Huang-ti-repülőterén. A merev,
rezzenéstelen arcú, idejét bemutatkozással
nem vesztegető középkorú férfi pillanatok
alatt átjuttatta az útlevél- és vámvizsgálaton.
Az ellenőrök végtelenül szívélyesek voltak,
nem kértek semmilyen iratot, nem vizsgáltak
semmit.
Fölösleges is lett volna, mivel megtették
helyettük Caj tábornok emberei. Miután
kikerültek az érkezők ellenőrzésére szánt
hivatalos zónából, szótlan kísérője egy jelzés
nélküli ajtó mögött meghúzódó szűk szobába
terelte Brysont, ahol két másik, zöld
egyenruhás katona állt készenlétben. Az
egyik kérdezés nélkül feltúrta a bőröndjét,
egyetlen holmiját sem hagyta érintetlenül, a
másik pedig tetőtől talpig végigmotozta, és
még a drága angol cipő talpbélését is
visszahajtotta, hogy lássa, nem rejtőzik-e
alatta valami. Brysont csöppet sem lepte meg
a motozás, számított rá, de hogy alátámassza
a nagyképűségéről, kellemetlen
kivagyiságáról szóló legendát, tett néhány
felháborodott megjegyzést.
Bár a motozást végző katona semmit sem
talált, nem fegyvertelenül érkezett. Számítva
arra, hogy mielőtt a tábornok színe elé kerül,
alaposan átkutatják, Bryson lemondott a
lőfegyverekről, és mindenről, ami nem
igazán illett Giles Hesketh-Haywood színes,
bár csöppet sem szimpatikus egyéniségéhez.
Túl hosszú idő alatt, túl nagy körültekintéssel
építette fel a kétes ügyleteiről elhíresült,
angol dzsentri műkereskedő legendáját
ahhoz, hogy ilyen apróságon hagyja
megbukni.
Hesketh-Haywood puha kesztyűbőrből
készült derékszíjában rejtőzött egy fegyver,
amely megérte a kockázatot. A finom, olasz
bőrösök mesterségbeli tudását dicsérő
kordovánrétegek között egy hajlékony,
körülbelül két és fél centiméter széles és
harminc centiméter hosszú, alumínium-
vanádium ötvözetből készült, borotvaéles
penge lapult. Egy bőrrel fedett, a szíjba
észrevehetetlenül belemosódott csappantyút
kellett felkattintani, erősen megrántani, és
máris használni lehetett. Óvatosan persze,
mert aki nem szokta meg, azon kegyetlen
sebet ejthetett. Gyakorlott kézben gyilkos
fegyver volt; anélkül, hogy érzékelhető
nyomást gyakorolt volna az
idegvégződésekre, egyből csontig vágott. És
ha ez sem lett volna elég, Bryson bizton
számíthatott hosszú évek alatt, egymást kis
kihagyásokkal követő, szüntelen
„terepgyakorlatok” során kifejlesztett
képességére, arra, hogy ott is talál fegyvert,
ahol mások a nyomát sem találják. Minden
lehetőséget számba véve, erősen bízott
abban, hogy egyetlen fogását sem kell
igénybe vennie, és igaza is volt – az
egyenruhás ráparancsolt ugyan, hogy vegye
le az övét, és gondosan végigtapogatta, de
nem talált benne semmit.
Koromfekete, kissé elavult Daimler limuzin
várta a repülőtér érkezési csarnoka előtt. A
kínai hadsereg jellegtelen, sötétzöld
egyenruháját viselő sofőr kiismerhetetlen,
merev arccal ült a volán mögött, és csupán
önkéntelenül leszegett, merev álla
tanúskodott arról, hogy – akár megérdemelte,
akár nem – lélekben fel van készülve a
legmegalázóbb, a „felsőbbségtől” magától
értetődően kijáró szemrehányásra is.
Komor képet vágó kísérője kinyitotta előtte
az ajtót, bőröndjét betette a csomagtartóba,
majd némán beszállt a sofőr mellé. Egy
szóval sem említette, merre menjenek, de alig
csapta be maga mögött az ajtót, a sofőr
azonnal eltekerte a kormányt, és nekivágott a
Sencsenbe vezető útnak,
Bryson – igaz, évekkel korábban – járt ugyan
a városban, de alig ismert rá. Az alig két
évtizede még álmos halászfaluként létező
határvárosból harsány, kaotikus nagyváros
lett, sietve aszfaltozott széles, több sávos
autóutakkal, sűrűn beépített gyárövezettel.
Ahol korábban a Gyöngy-folyó apró
parasztgazdaságokkal tarkázott, hatalmas
méretű deltája terpeszkedett, ott
felhőkarcolók és a különleges gazdasági
zónához tartozó erőművek, ipartelepek nőttek
ki a földből. És a folyamatnak még mindig
nem volt vége: akármerre nézett is, égnek
ágaskodó, hatalmas darukat, erőművekből
szálló, undorítóan szürke füstködöt látott. A
négymilliós, villámgyorsan született
világváros körül ősi lakóhelyükről kiszakított
mingongok, parasztnak sem nevezhető –
semmilyen földbirtokkal nem rendelkező –
falusi lakosok lepték el a Gyöngy-folyó
mindkét partját.
Sencsen napi huszonnégy órán keresztül a
legnagyobb sebességen pörgő, a kommunista
Kína valóságától idegen város volt, amelyet
egy – ott ezerszer kiátkozott, és mégis
nélkülözhetetlen – üzemanyag működtetett: a
kapitalista vállalkozói kedv. Akármerre nézett
is a látogató, mindenütt jelen volt, kiirtani
sem lehetett volna, de mindenhol a
legdurvább, legundorítóbb arcát mutatta. A
százegynéhány évvel korábban, az amerikai
vadnyugat határvárosaiban tomboló
erőszakban, a leplezetlen utcai prostitúcióban
öltött testet. Égbe szökő toronyházak,
harsányan villódzó neonreklámok, pazar
Louis Vuitton és Dior márkanevű üzletek –
Bryson pontosan tudta, hogy mindez csupán
álca, a sivár valóság elrejtésére szánt harsány
kulissza, amely mögött, az, ország többi
részén a legszörnyűbb nyomor rejtőzik.
Szánalmas, hullámlemezből összetákolt
kunyhók, városinak tűnő környezetben
tétován rohangáló, szemétdombon kapirgáló,
csenevész, koszlott baromfiak.
Sencsen azonban tele volt új, a legkorszerűbb
modellekhez tartozó gépkocsikkal. Magas,
modern épületein színes, tarka reklámok
fénylettek, és a döntő többségük kínai
vállalatokat hirdetett, néha tűnt csak fel
közöttük egy-egy McDonald’set jelző M,
vagy a Kentucky Fried Chícken KFC-je.
Akármerre nézett is Bryson. mindenütt
fényesen kivilágított éttermeket, a
legmodernebb háztartási elektronikát –
videokamerákat, digitális fényképezőgépeket,
számítógépet, televíziót, DVD-t – kínáló
üzleteket látott.
A járdákon sűrűn hömpölygött a tömeg, és
szinte mindenkinél mobiltelefon volt, ám
ellentétben a harminc kilométerrel délebbre
lévő Hongkonggal, a parkokból hiányoztak a
taj-csi évszázadok során kimunkált
mozdulatait gyakorló idős emberek. És
nemcsak a parkokból, hanem máshonnan is.
A Különleges Gazdasági Övezetben csak a
fiatal, munkaképes embereket látták szívesen.
– Ni laiguo Sencsen ma? – érdeklődött az
első ülésen hátrafordulva a kísérő.
– Tessék? – kérdezett vissza Bryson.
– Ni budong Csong-kuo hua ma?
– Sajnálom, nem beszélem a nyelvüket –
válaszolta Bryson. A tábornok megbízottja
azt kérdezte, tud-e kínaiul, járt-e már a
városban, és csöppet sem volt biztos abban,
hogy ha ügyetlenül is, de nem próbára akarta-
e tenni.
– Angol?
– Igen.
– Először jár nálunk?
– Igen. Már sajnálom, hogy korábban nem
kerítettem rá sort. Nagyon kellemes város.
– Mi dolga a tábornokkal? – faggatta tovább
leplezetlenül ellenséges arckifejezéssel a
kínai.
– Üzlet – felelte kurtán Bryson. – Azzal
foglalkozik a főnöke, nem?
– A tábornok a Népi Felszabadító Hadsereg
kuangtungi főparancsnoka.
– Felelős beosztás. Biztosan rengeteg a
dolga.
A sofőr morgott valamit, mire a kísérő
előrefordult és elhallgatott.
A Daimler éppen hogy csak araszolni tudott a
sűrű forgalomban, a Sangri-la Hotel előtt
pedig már azt sem. A sofőr várt egy kicsit, és
mivel a kocsiáradat nem mozdult,
bekapcsolta a kocsi szirénáját, a villogó
vörös vészjelzést, és a hangszóróból dühös
utasításokat osztogatva, a rémülten szertefutó
gyalogosok között a járdán kerülte meg a
dugót.
Egy magas kerítéssel körülvett, láthatóan a
hadsereg szigorú ellenőrzése alatt álló ipari
zóna bejáratához értek. A kocsiba bepillantó,
kezében feltehetően a behajtásra jogosult
járművek listáját tartó katona határozottan
intett Bryson kísérőjének, mire az egyetlen
szó ellenvetés nélkül, gyorsan kiszállt. A
sofőr továbbhajtott, néhány kopott lakóházat
elhagyva raktárépületek közé vezette a
kocsit.
Brysont aggodalom fogta el – a környék
alapján biztos volt benne, hogy nem a
tábornok rezidenciájára tartanak.
– Neng bu… neng gaosong… vo, ni song
vo… ku nar? Megmondaná, hová megyünk?
– kérdezte szándékosan erős brit akcentussal,
a nyelvet éppen csak törő ember szaggatott,
nehézkes stílusában.
A sofőr nem válaszolt.
Bryson várt egy kicsit, és amikor ismét
megszólalt, már folyékonyan, szemernyi
akcentus nélkül beszélt: – Nem hiszem, hogy
erre lakna a tábornok, siji!
– A tábornokiak nincs fényes rezidenciája.
Nagyon szerény ember. – A sofőr hangja
nyugtalanítóan magabiztos, már-már
szemtelen volt, hiányzott belőle minden
tisztelet, és a kasztjához tartozóktól joggal
elvárható sifu, „uram” megszólítást sem
szőtte bele a mondatba.
– Caj tábornokról az a hír járja, hogy imádja
a luxust. Azonnal forduljon meg! –
parancsolt rá a vezetőre Bryson.
– A tábornoknak meggyőződése, hogy az
igazi hatalom nem hivalkodó, nem hirdeti
magát lépten-nyomon. Jobban szeret a
háttérből irányítani. – A sofőr egy jókora
raktár elé kanyarodott, ahol számos katonai
dzsip, terepjáró is állt, és anélkül, hogy
hátrafordult volna, megkérdezte: – Hallott
már Csien-lungról, a tizennyolcadik századi
nagy császárunkról? Azt vallotta, hogy az
uralkodónak közvetlen kapcsolatban kell
lennie alattvalóival, anélkül, hogy azok
tudnák. Közembernek öltözött, és bejárta az
országot, hogy megtudja, hogyan él a nép.
A tanmesének is beillő eszmefuttatás annyira
meglepte Brysont, hogy oldalra hajolt,
először azóta, hogy beszállt a kocsiba,
alaposabban megnézte a sofőrt, és némán
átkozni kezdte magát figyelmetlenségéért,
azért, hogy nem kapcsolt előbb. A kocsit Caj
vezette.
Hirtelen katonák bukkantak elő, körbevették
a Daimlert, és a tábornok helyi dialektusban
elhangzott parancsára kirángatták az ülésről
Brysont. Mindkét karját megragadták, sőt,
egyikük fegyvert is szögezett rá, hogy még
véletlenül se jusson eszébe ellenkezni. –
Csancsu! Állj! – parancsolt rá fenyegetően. –
Su fang hszia! Bie tong!
A tábornok egy gombot megnyomva
leeresztette a kocsi ablakát. – Élveztem a
társaságát, Mr. Bryson – szólt ki mosolyogva.
– Érdekes volt hallani, milyen gyorsan
belejött a nyelvbe. Ezek után már csak arra
lennék kíváncsi, mi egyebet titkol. Mindegy.
Remélem, kellő higgadtsággal fogadja majd a
halált, mivel az úgyis elkerülhetetlen.
Jóságos isten! Caj pontosan tudta, hogy
kicsoda! Hogyan? És mióta?
Bryson agya lázasan működőit, próbált
választ találni a kérdéseire. Ki árulhatta el a
valódi személyazonosságát? Ki lehet
tisztában azzal, hogy Hesketh-Haywood
alakja kit takar? És ki tudta, hogy Sencsenbe
megy? Jurij Tarnopolszkij biztosan nem. De
akkor kicsoda?
Igaz, hogy az utazást gondos egyeztetés
előzte meg, akár a fényképét is elküldhették
Cajnak, de ez önmagában még nem adott
kielégítő magyarázatot arra, ami történt.
Valakinek lennie kellett a tábornok
környezetében, aki felismerte, a gondosan
kimunkált álca mögé látott. Valakinek, aki
régről ismeri.
Caj a gázba taposva elhajtott, a karját erősen
markoló katonák pedig a raktár ajtaja felé
rángatták Brysont, és bár jókora erőfölényben
voltak, vezetőjük a biztonság kedvéért
hátulról folyamatosan rajta tartotta a
revolverét. Sietve számba vette esélyeit, és
csöppet sem biztató eredményre jutott.
Szabaddá kellett volna tennie valamelyik
kezét, lehetőleg a jobbat, hogy egyetlen gyors
mozdulattal kirántsa derékszíjából a
vanádiumpengét. Ahhoz azonban, hogy
érdemes legyen megpróbálni, valamilyen
módon el kellett terelnie magától a katonák
figyelmét. A tábornok kijelentése egyértelmű
volt – elkerülhetetlen halálról beszélt –, és
Brysonnak csöppnyi kétsége sem maradt
afelől, hogy ha ellenszegülést, gyanús
mozdulatot tapasztalnak, a katonák
gondolkodás nélkül azonnal lelövik.
Igazából nem értette, miért cipelték a
raktárba, miért nem végeztek vele kint az
udvaron. A hatalmas épületet hangárnak
használták, az egyik végében jókora, egy
tank vagy egy páncélozott csapatszállító
befogadására is alkalmas teherlift állt. A
levegőben motorolaj és dízelüzemanyag
szaga érződött. Teherautók, páncélosok, más
nagy katonai járművek álltak bent tömött
sorokban, nagyon közel egymáshoz. A
csarnok úgy nézett ki, mint egy jól menő,
nagy tételekben értékesítő gépkocsi- vagy
teherautó-kereskedés áruraktára, csak a falra
fröccsent olaj foltjai, a kipufogógáztól
lerakódott korom rontott valamelyest az
összképen.
Mi ez? Miért hozták ide, kérdezte magában
Bryson, amikor az udvaron is könnyen
végezhettek volna vele, anélkül, hogy bárki
civil, nem a tábornok közvetlen fennhatósága
alá tartozó személy tanúja lehetett volna.
Nem sokat kellett várnia ahhoz, hogy
megtudja a választ.
Ahogy körbenézett, tekintete egy férfiba
ütközött. Egy állig fölfegyverzett férfiba, akit
jól ismert.
Ang Vunak hívták.
Egyike volt azon ritka ellenfeleinek, akik
határozott aggodalmat keltettek benne. Ang
Vu a Bomtec, a PLA kereskedelmi
részlegének a megbízottjaként érkezett Srí
Lankára, ahol a kínai hadsereg a
kormányerőket és a tamil felkelőket is
bőkezűen ellátta fegyverrel. Az ügynökein
keresztül pedig mindent megtett azért, hogy
véletlenül ki ne hamvadjanak a számára jó
üzletet jelentő, folyamatos öldöklésben
kicsúcsosodó indulatok. Bryson a külön e
feladatra sebtében összeverbuvált
csoportjával Colombo mellett rajtaütött az
Ang Vu vezette, fegyvert és lőszert szállító
halálkaravánon. Heves tűzharc bontakozott ki
közöttük, amely közben sikerült egy lövéssel
a gyomrát eltalálnia, harcképtelenné tennie
Vut. Mint később megtudta, a sebesülése
olyan súlyos volt, hogy a kínait helikopteren
sürgősen Pekingbe kellett szállítani.
De vajon tényleg ez történt, villant fel benne
a kérdés. Nem lehet, hogy az is csalás volt,
mit sem sejtő bábként mozgatták, és amit
csinált, egészen más célokat szolgált, mint
hitte?
Ang Vu egy kínai gyártmányú AK-47-essel a
vállán, szétterpesztett lábbal, magabiztosan
állt Bryson előtt. Mindkét oldalán
revolvertok lógott, derekát töltényhevederek
övezték, és lábai külső oldalán, egymás alatti
tokokban, le egészen a bokájáig tőrök
sorakoztak.
A Brysont markoló katonák szorítása
erősebbé vált. Esélye sem volt, hogy
szabaddá tegye valamelyik kezét, és az övébe
rejtett pengéért kapjon, legalábbis úgy nem,
hogy közben ne lőjék szitává. Jóságos isten!
Ang Vu elégedetten, Nemezis szerepét
magára öltve elvigyorodott. – Rengeteg
fajtája van a halálnak – mondta lassan,
minden szót maradéktalanul kiélvezve. –
Mindig tudtam, hogy egyszer még
találkozunk, és régen készülök az alkalomra.
– Gyors, laza mozdulattal előkapta egyik
revolverét, egy kínai gyártmányú
félautomatát, és mintha a súlyát, pusztító
erejét méricskélné, élvezettel, puhán le és föl
mozgatta. – Caj tábornok volt olyan kegyes,
és nagylelkűen megjutalmazott sokéves,
hűséges szolgálataimért – folytatta. – Kedves
ajándékot adott: megengedte, hogy én
végezzek magával. Biztos vagyok benne,
hogy értékelni fogja. Olyan – hogy is
mondják maguk, amerikaiak – személyes,
közvetlen lesz.
A kínai kis szünetet tartott, és vérfagyasztó,
kegyetlen vigyorral kivillantotta hibátlan,
fényes fogsorát. – Tudta, hogy tíz évvel
ezelőtt, Colombóban elvette a lépemet?
Úgyhogy azzal kezdjük – a lépével.
Bryson agya különös játékba kezdett: szűk,
sötét alagúttá zsugorította az óriási raktárt,
keskeny csővé, amelynek egyik végén ő, a
másikon Ang Vu állt. Minden és mindenki
megszűnt körülöttük, csak ketten maradtak, ő
és gyilkos indulatoktól fűtött, kegyetlen
kínzások sorozatán át a vérét venni akaró
ellensége. A levegőt lassan beszíva mély
lélegzetet vett.
– Remélem, azt azért nem akarja mondani,
hogy egyenlő feltételek melletti, tisztességes
harc lesz! – válaszolta erőltetett, torz
mosollyal.
A kínai is elmosolyodott, mereven
előrenyújtotta a karját, és a revolver csövét
törzse alsó részére irányította. Bryson
összeszedte minden erejét, a biztonsági zár
kattanását hallva előrevetődött, közben tekert
magán egyet, hogy szabaduljon a katonák
szorításából, és…
Halk köhintésre emlékeztető hang hallatszott,
és apró piros pont jelent meg Ang Vu széles
homloka közepén. A kínai lassan, az ereje
végére jutott részegre emlékeztető módon a
raktár betonjára hanyatlott.
– Aijja! – rikoltotta az egyik katona,
megpördült, és éppen a homloka közepébe
kapta a hangtompítós fegyverből származó,
második lövedéket. A társa rögtön elengedte
Bryson karját, a fegyveréért kapott, de
mielőtt hozzáérhetett volna, egy újabb golyó
szilánkokra tépve valósággal leborotválta
koponyájának egyik felét.
A visszatartó vasmarkoktól megszabadulva
Bryson a padlóra vetette magát, rögtön
továbbgördült, közben felnézett, abba az
irányba, ahonnan sejtése szerint a lövések
jöttek. Körülbelül hat méterrel a raktár
talajszintje fölött, egy keskeny fémpallón
magas, széles vállú, tengerészkék öltönyt
viselő férfit látott egy betonpillér fedezékébe
húzódva. Az illető rezzenéstelen kézzel
markolta hosszú, perforált hangtompítóval
megtoldott, keskeny, kékes füstcsíkot
kibocsátó, 357-es Magnumát. Az arca
árnyékban maradt, de az agyába vésődött
körvonalak első pillantásra elárulták
Brysonnak, hogy kicsoda.
– Kapja el! – mondta a férfi, és széles ívben
feléje hajította a Magnumot.
Bryson ösztönös reflexszel előremozdult, és
mielőtt a betonhoz koppant volna, törzsét
kissé fölemelve, a csövénél fogva elkapta a
revolvert.
– Örülök, hogy jó formában van, nem
rozsdásodtak be a reflexei – mondta Ted
Waller, és a pallót otthagyva nyugodt, laza
léptekkel lefelé indult egy keskeny
fémlépcsőn. Menet közben elgondolkodó
pillantást vetett Brysonra, és a szokatlan
fizikai erőfeszítéstől kissé kifulladva közölte:
– Szüksége lesz rájuk. A neheze ugyanis még
hátravan.
Huszonkettedik fejezet

James Cassidy szenátornak elég volt

elolvasnia a The Washington Times
szalagcímét – a felesége kábítószerrel
kapcsolatos letartóztatására, és a törvény
lehetséges kijátszására tett utalást – ahhoz,
hogy tudja, bevégeztetett. Az első
megdöbbenésből ocsúdva tulajdonképpen
megnyugodott – nem kellett tovább
titkolóznia, személyes, a média
röntgenszemei elől éveken át bújtatott titka,
bánata napvilágra került. De hogyan?
Reggel hatkor, órákkal a megszokott időpont
előtt irodájába érkezve teljes stábját
készenlétben találta – ahogyan számított is rá
és egyet sem látott hűséges munkatársai
között, akinek ne lett volna sápadt,
hamuszürke az arca. – A The Washington
Times négy éve vadászik magára, és
valamiért úgy döntött, hogy rákapcsol! –
kezdte minden bevezetés nélkül Roger Fry. –
Mások is korán kelhettek, mert már több mint
száz telefonunk volt, és a feleségét is
hajszolják. Olyan, mint egy
szőnyegbombázás, Jim! Képtelen vagyok
kezelni, és a többiek is.
– Igaz? – kérdezte Mandy Green, a
sajtótitkár. Negyvenéves ha lehetett – hat éve
dolgozott Cassidy mellett –, de a hirtelen jött
megrázkódtatás éveket öregített rajta, úgy
nézett ki, mint a saját öreganyja. A szenátor
nem emlékezett rá, hogy korábban egyszer is
elveszítette volna a fejét, ám most karikás,
vörös, kisírt volt a szeme, és egyetlen
pillantással meg lehetett állapítani, hogy
hajszál választja el csupán a hisztériától.
Cassidy gyors pillantást váltott a
stábfőnökével, de ennyi is bőven elég volt
ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla: Roger
minden erőfeszítése a csapat összetartására
irányult, és semmit nem árult el a többieknek.
– Miről van szó pontosan? – kérdezte
megtévesztően nyugodt hangon.
Mandy az előtte heverő lapért nyúlt, és nem
tudván parancsolni heves indulatainak,
erőszakos mozdulattal az iroda sarkába vágta.
– Arról, hogy a feleségét négy évvel ezelőtt
heroinvásárláson kapták és őrizetbe vették,
ami után többeket felhívott, némi szívességet
kért, és a vádat elejtették, a letartóztatás
tényét törölték a rendőrség napi
nyilvántartásából. „Az igazságszolgáltatás
korrumpálása” – ezt harsogja minden
rádióadó, televízióállomás!
Cassidy szenátor lassan, egyetlen szó nélkül
bólintott. Beleereszkedett kényelmes,
vastagon párnázott bőr karosszékébe, és
megpördülve néhány pillanatra hátat fordított
munkatársainak, az iroda ablakán át szótlanul
kibámult a komor, szürke washingtoni
reggelbe. Az újság riportere előző nap
többször is próbálkozott, felváltva hol őt, hol
a feleségét, Claire-t kereste, de minden
hívása sikertelen maradt. Nem tudta, mit
akar, de nagyon rossz előérzete támadt, és
keveset aludt.
Claire Waylandben, massachusettsi vidéki
házukban tartózkodott éppen. Súlyos
problémái voltak – mint nagyon sok
politikusfeleségnek –, de Cassidy, szemben jó
néhány kollégájával, pontosan emlékezett
arra, hogyan kezdődtek a bajok: első
ránézésre aprónak tetsző, de mint később
kiderült, súlyos, csigolyatörést okozó
síbaleset volt. Claire-t műteni kellett, és hogy
el tudja viselni a fájdalmakat, Percodant
kapott. Onnantól kezdve nem volt megállás:
a gyógyszer enyhített ugyan a kínjain, de
rabjává tette, olyan mértékben, hogy létezni
sem tudott nélküle. Az orvosok felismerték,
milyen állapotba jutott, nem akartak újabb
adagot felírni neki, ehelyett egy
„fájdalomkezelésre” létrehozott pszichiátriai
csoportba utalták, de sajnos későn: a
narkotikum addigra beette magát Claire
szervezetébe, megtanította rá, hogy létezik
egyfajta boldog, félig önkívületi állapot,
amelyben nemcsak a fájdalom hagy alább, a
köz- és magánélet naponta ismétlődő
stresszei is oldódnak, és ha meg nem is
szűnnek, legalább elviselhetőekké válnak.
A szenátor milliószor tett már súlyos
szemrehányást magának azért, hogy ez
bekövetkezhetett, hogy éppen akkor hagyta
magára a feleségét, amikor a legnagyobb
szüksége volt rá. Súlyos önmarcangolás árán
eljutott addig, hogy megértse, mennyire
idegen az asszony számára az a világ, amely
– hála neki, az ő elkötelezettségének és
politikusi törekvéseinek – fokozatosan
körbevette, a földre nyomta, és
átszakíthatatlan burkot vont köré. Ebben a
sajátos törvények szerint működő, zárt
világban legfeljebb a partvonalon túl juthatott
neki hely, de Claire – a megejtően szép,
szeretetével és odaadásával egy pillanatig
sem spóroló Claire – nem úgy nevelkedett,
hogy a tribünön kényelmesen elhelyezkedve
jól érezhette volna magát. Cassidynek túl sok
hivatalos elfoglaltsága volt, túl sok
folyamatosan ápolandó kapcsolata, és
anélkül, hogy szándékosan tette volna,
fokozatosan magára hagyta a feleségét –
Claire odáig jutott, hogy szinte kibírhatatlan,
és nem csupán fizikai fájdalmai lettek.
Igazából sosem jött rá, mi okozta neki a
nagyobb kínt, a baleset vagy a tudat, hogy
közös életük margójára szorult, de gyanította,
hogy a fájdalomcsillapítós kórházi kezelés
csupán felgyorsította a depresszió és a
béketűrően elfogadott kiszolgáltatottsági
érzés meredeken lefelé kanyarodó spirálját.
Elkeseredésében, mert megfosztották
korábban receptre kapott, átmeneti, de mégis
csodálatos megkönnyebbülést adó
gyógyszereitől, Claire egy este kiment a
Nyolcadik és a H utca kereszteződésében
lévő parkolóba, és megpróbált heroint venni.
A férfi, akivel szóba elegyedett, kedves volt,
együttérző, és hamar megkötötték az üzletet.
Két apró, átlátszó műanyag zacskót adott
neki, átvette a ropogós, utcai automatából
nem sokkal korábban kivett, friss dollárokat,
majd felvillantotta zománcozott
bádogjelvényét, és a könyökét határozottan
megfogva elvezette az asszonyt.
A körzeti rendőrfőnök, miután rájött, kivel
van dolga, egyből a helyettes kerületi
ügyészt. Henry Kaminert hívta a lakásán,
Kaminer pedig, néhány mondat után, régi
egyetemi évfolyamtársát, Jim Cassidyt, a
szenátus jogi bizottságának vezetőjét. Így
szerzett tudomást a dologról, és bár azóta
évek teltek el, még mindig pontosan
emlékezett a bizonytalan köszönésre, a
kényszeredett, lényegtelen apróságokat
hajuknál fogva előrángató bevezetésre, amely
után bekövetkezett a robbanás. Utólag
visszagondolva is élete egyik legszörnyűbb
pillanata volt.
Tisztán látta maga előtt a felesége finom,
megviselt arcát, és egy régen olvasott
költemény egyik sora visszhangzott az
agyában: „már nem is küzdött, csak
csöndesen elsüllyedt”. Hogyan lehetett
annyira vak, hogy ne vegye észre, mi történik
mellette, hová jutott a házasságuk?
Elképzelhető, hogy a politikusi pálya ennyire
érzéketlenné tegyen valakit, kérdezte
magától, és bár ösztönösen nemmel akart
válaszolni rá, nem tudott, hiszen ott volt
Claire, aki „már nem is küzdött, csak
csöndesen elsüllyedt”.
– Nem volt bűnöző! – mondta kőkemény
arccal, a munkatársai felé fordulva Cassidy. –
Segítségre szorult, kezelésre, és szó nélkül
vállalta is. Hat hónapot töltött egy
rehabilitációs intézetben. Diszkréten,
csöndesen, anélkül, hogy bárki tudta volna.
Nem kért a szánakozó, „Tudom én!”
felkiáltású tekintetekből, a
szenátorfeleségnek kijáró figyelemből.
– De hát a karrierje… – próbált mondani
valamit Greene.
– Az átkozott karrierem a felelős azért, hogy
ebbe a helyzetbe került. Claire-nek is voltak
álmai! – folytatta szenvedélyesen a szenátor.
– Igazi családot akart, gyerekeket, és olyan
apát nekik, akinek ők és a felesége a
legfontosabbak – mint minden épeszű,
tisztességes férfinak. Nem voltak nagyra törő
álmai, csak normális, nyugodt házaséletet
akart. Igazi, meleg otthont. Aztán feladta az
álmait, hogy – minek is nevezett tavaly a The
Wall Street Journal? – „a Potomac
Poloniusa” lehessek – mondta keserű
öngúnnyal.
– Értem, de akkor is, hogyan tehette kockára
mindazt, amiért küzdött, erejét nem kímélve
dolgozott? – kérdezte leplezetlen indulattal,
dühösen Mandy Greene.
– Claire kegyetlenül szenvedett, tisztában
volt azzal, hogy ha kiderül a dolog, mindenki
egy ígéretes képességekkel rendelkező
szenátor pályafutásának a tönkretevőjét fogja
látni benne, és mégis vállalta a kúrát –
válaszolta lassú fejcsóválással Cassidy. –
Fogalmuk sincs róla, milyen poklon ment…
mentünk keresztül, de sikerült, átjutottunk a
túlsó partra. És megnyugodtunk, azt hittük,
minden rendben. Mostanáig! Amíg ez a cikk
meg nem jelent! – Kis szünetet tartott, pár
másodpercig szótlanul nézte a házi
telefonközpont vörösen villódzó, visszatartott
hívásokat jelző fényeit. – Hogyan, Roger?!
Hogyan jöttek rá?
– Próbáltam kideríteni, de nem sikerült –
válaszolta komoran Fry. – Egy biztos: a
legapróbb részleteket is tudják. A Times
megszerezte a letartóztatási jegyzőkönyv
másolatát, a bankbizonylatot arról, hogy
Claire aznap este jelentős összeget vett föl
egy utcai automatából. Tudják, hogy többször
is beszélt Henry Kaminerrel, és Kaminer
felhívta a kerületi rendőrfőnököt. Még a
Silver Lakes szanatóriumnak szóló átutalás
számához is hozzájutottak valahogyan.
– Nincs az az ember, aki mindezt egymaga
képes lett volna kiszivárogtatni – mondta
komoran a szenátor. – A legszemélyesebb,
senkire sem tartozó adatokhoz jutottak hozzá.
Ettől tartottam, ez ellen hadakozom már
mióta.
– Igen, és most azt fogják mondani, hogy
azért, mert úgy diktálta a személyes érdeke –
jegyezte meg Mandy Greene.
– Eszemben sincs elbagatellizálni a dolgot,
de valahogy majd csak túl leszünk rajta –
kezdett hozzá az esélylatolgatáshoz Roger
Fry. – A helyzet persze még romlani fog,
mielőtt javulna, de a massaehusettsiek
ismerik, tudják, hogy becsületes ember, és a
kollégái is tisztában vannak vele, függetlenül
attól, hogy kedvelik-e vagy sem. Az idő nagy
orvos, sok sebet begyógyít, még a politikában
is.
– Nem akarom kipróbálni, hogy vajon igaz-e,
Rog – mondta halkan, az iroda ablakán
kibámulva Cassidy.
– Tudom, hogy csöppet sem látszik
biztatónak a helyzet. Többen lesznek, akik
keresztre akarják feszíteni, de maga erős,
meg tudja mutatni nekik.
– Nem érti, ugye? – kérdezte kissé csípősen,
de nem rendreutasítóan a szenátor. – Nem
rólam van sző, hanem Claire-ről. Minden
tudósítás azzal kezdődik, hogy Claire
Cassidy, James Cassidy szenátor felesége ezt
és ezt csinálta. És ez még napokig, hetekig,
vagy a jó isten tudja, meddig tarthat. Nem
hagyhatom, hogy úgy legyen, nem tehetem ki
ekkora nyomásnak, mert nem éli túl.
Egyetlen módja van, hogy a dolog lekerüljön
a lapok címoldaláról, ne foglalkozzon vele a
rádió, a televízió. – Megcsóválta a fejét, és
mintha hírolvasó lenne, nyugodt, szenvtelen
hangra váltott: – Cassidy szenátor szenátusi
vizsgálatot követel; Cassidy szenátor a helye
megtartásáért harcol; Cassidy szenátor
tagadja az ellene felhozott vádakat; Cassidy
szenátor szégyene – a jogi bizottság elnöke
visszaélt hivatalával?; kábítószerező
szenátorfeleség. Csupa első oldalas, hosszú
időn át rágható, újra és újra feltálalható hír.
Cassidy szenátor az ellene felhozott vádak
hatására lemondott tisztségéről – ez is
szenzáció, de csak két napig tart. Jim és
Claire Cassidy állampolgárok ügyes-bajos
dolgait hamar kiszorítják a híradókból az
újabb Szomáliái éhínségről vagy
vérengzésről szóló hírek. Öt évvel ezelőtt
megígértem a feleségemnek, hogy bármibe
kerüljön is, nem hagyom feltámasztani az
ügyet. Eljött az ideje, hogy valóra váltsam az
ígéretemet.
– Jim, nagyon kérem, ne siesse el a dolgot! –
mondta nyugalmat erőltetve magára Fry. –
Túl sok a bizonytalanság, az egész ügy
sokkal cseppfolyósabb annál, semhogy
végleges döntést lehetne hozni.
– Bizonytalanság? – a szenátor keserűen
fölnevetett. – Soha életemben nem voltam
biztosabb semmiben. – Kis szünetet tartott,
majd odaszólt a sajtótitkárnak: – Ideje, hogy
megszolgálja a fizetését, Mandy. Írja meg, és
küldje szét a lemondó nyilatkozatomat! Most,
azonnal!
Huszonharmadik fejezet

Bryson mozdulatlanná merevedett, arra is

alig volt képes, hogy lélegezzen. Úgy érezte,
mintha villám csapott volna beléje,
szétszaggatva tudata szövetét, a racionalitás
vékony, elemi szálait. Levegőért kapkodott –
minden őrületesen zavarossá, illogikussá vált
előtte, és legszívesebben csak üvöltött volna
tátott szájjal, hosszan, ahogy a torkán kifér.
Ted Waller!
Gennagyij Roszovszkij!
A nagy manipulátor a sötét művészetek
mágusa, aki egyetlen hatalmas, ésszel
felfoghatatlan csalássá változtatta az életét.
Bryson elkapta a feléje hajított pisztolyt,
megmarkolta, és olyannak érezte, mintha a
testéből nőtt volna ki, annak valamilyen
nyúlványa lenne. Rátartotta a férfira, akitől
kapta, közben arra gondolt, hogy egyetlen jól
célzott lövéssel meg tudná ugyan ölni Ted
Wallert, de az nem lenne elég.
Nem adna választ kínzó kérdéseire, és nem
elégítené ki az életét hazugsággá változtató
csalók, manipulátorok elleni perzselő
bosszúvágyát. Rezzenéstelen kézzel, régi
mentora arcát célba véve tartotta a fegyvert,
és közben dühös kérdések tömkelege
örvénylett benne.
Azzal kezdte, ami elsőként kiemelkedett a
kavargó, rendszertelen masszából. – Ki
maga? – kérdezte feszes, enyhén remegő
hangon.
Kibiztosította a fegyvert, és hátrahúzta a
ravaszt, hogy automata üzemmódra váltson.
Már csak egyetlen apró mozdulatot kellett
tennie a mutatóujjával ahhoz, hogy gyors
egymásutánban tíz lövedék vágódjon Ted
Waller koponyájába, és a nagy manipulátor a
pallóról lebucskázva holtan elterüljön a hat
méterrel alatta elterülő betonon. Waller, a
mesterlövész is tudta ezt, de kísérletet sem
tett arra, hogy fegyvert rántson, és
kiegyenlítse a fenyegetést. Csak állt
nyugodtan, nehezen megfejthető, halvány
mosollyal az arcán.
– Játsszunk igaz-hamisat! – ajánlotta kis
szünet után, felidézve régi, Bryson kiképzése
során is alkalmazott pedagógiai módszerét.
– Bassza meg a játékát! – harsogta dühtől
remegő hangon Bryson. – A valódi neve
Gennagyij Roszovszkij!
– Igaz – ismerte be Waller anélkül, hogy
szemernyit is veszített volna nyugalmából.
– Az Idegen Nyelvek Moszkvai Főiskoláján
végzett.
– Igaz – Waller szája szögletében halvány
mosoly jelent meg. – Pravilno. Otlicsno.
Helyes. Remek.
– A GRU embere.
– Majdnem igaz. Hogy teljesen az legyen,
tegye múlt időbe: az voltam.
– Az pedig, amit arról mondott, hogy
megmentjük a világot, merő hazugság! –
kiabálta Bryson. – Csak kábított, közben
egész idő alatt a másik oldalnak dolgozott.
– Hamis – válaszolta tisztán, érthetően
Waller.
– Elég volt a hazugságokból, maga szemét.
Elég!
– Igaz.
– A pokolba magával! Nem tudom, mit keres
itt…
– Megkockáztatva, hogy úgy hangozzék,
mintha Caj tábornok mondta volna, azt kell
feleljem, hogy amikor a diák felkészült, a
tanító megjelenik.
– Elég! Nincs időm a buddhista
példabeszédeire!
A lépteket, fegyverek závárzatának kattanását
hallva Bryson villámgyorsan megpördült.
Két zöld egyenruhás katona lépett be lövésre
készen tartott karabéllyal a raktárba. Gyors
egymásutánban több golyót küldött feléjük,
közben hallotta, hogy fent, abból az irányból
is megszólal egy fegyver, ahol Wallert
utoljára látta. Látva, hogy a két őr kitárt
karral, holtan előrebukik, Bryson Ang Vu
holttestéhez ugrott, megpördítette, elrántotta
tőle a géppisztolyt, és a Wallertől kapott
revolvert a földre dobva az ajtóra irányította,
mert arra számított, hogy újabb katonák
bukkannak fel, de nem volt ott senki.
Várt egy kicsit, és mivel semmi sem történt, a
revolvert is kicsavarta Ang Vu ernyedt
kezéből, és a nevetségesen harsány Hesketh-
Haywood-öltöny zsebébe dugta. Következtek
a kínai bokáira csatolt tőrök – tokostul vette
le őket, és dugta a derékszíja alá. Derékszíj!
Eszébe jutott a borotvaéles alumínium-
vanádium penge, de nem nyúlt hozzá –
egyelőre fölöslegessé vált, sokkal
hatékonyabb fegyvert szerzett.
– Erre! – kiáltotta Waller, és eltűnt a
betonfalú galéria egyik sötét
bemélyedésében. – Körbevették az épületet!
– Hová megy?! – üvöltötte utána Bryson.
– Valamelyikünknek muszáj volt elvégeznie
a házi feladatot. Siessen, Nick!
Mi mást tehetett volna? Akárki, akármi is Ted
Waller, gondolta, igaza van: a raktárt
körülvették a katonák, és ha létezik is másik
kijárat – biztosan létezik –, nem sokat ér vele,
azon át is az ellenség karjába fut. A friss,
közvetlen veszélyt jelentő ellenség karjába. A
dzsipek, páncélozott Humveek, kínai
gyártmányú teherautók között cikázva
Bryson éppen akkor ért a galériára vezető
lépcsőhöz, amikor Waller eltűnt egy másik,
fölfelé kanyargó csigalépcső egyik
hajlatában. A testes alak régről ismerős,
termetét meghazudtoló könnyedségével
mozgott, de Bryson jóval gyorsabb volt,
pillanatok alatt beérte. – A tetőre! –
figyelmeztette futás közben Waller. – Az az
egyetlen kiút.
– A tető?
– Nincs más lehetőség. Pillanatokon belül
összeszedik magukat, ha még meg nem
tették! – Waller erősen lihegett az
erőlködéstől. – Egy lépcső van és egy
teherlift, de az nagyon lassú.
A harmadik emeleti lépcsőpihenőt elérve
tisztán hallották lentről a sietős, keményen
dobbanó lépteket.
– A fenébe! – nyögött fel Waller. – Mégis
jobb lett volna, ha tegnap este bírok
magammal, és nem eszem meg azt a
pástétomot. Menjen előre!
Bryson előrelendült, és a kanyarokat
villámgyorsan véve, néhány másodperc alatt
kijutott a tetőre. Hűvös éjszakai levegő
csapott az arcába, miközben végigjártatta a
tekintetét a sűrű sorokban egymás mellett
álló páncélosokon, egyéb katonai
járműveken. És most mi legyen? Hogyan
tovább, kérdezte magában. Mire gondolhatott
Waller? Arra nyilván nem, hogy a három-
négy méter széles, többemeletnyi mélység
fölött könnyedén átugranak a szomszéd
épület tetejére.
– Égesse fel a hidat! – mondta az utolsó
lépcsőfokot maga mögött hagyva, erősen
zihálva Waller, és Bryson rögtön értette is,
mire gondol: el kell zárni az utat az utánuk
igyekvő katonák elől. De hogyan? Mivel? A
lépcső tetején nem volt ajtó, amit
becsukhatott…
Járművek sokasága azonban igén! A
legközelebbi sorhoz rohant, az egyik
kilincséért kapott, de hiába rángatta, az ajtó
zárva volt, nem tudta kinyitni. A fenébe!
Megpróbálta a következőt – az eredmény
ugyanaz lett. Ha nagyon akarja, fel tudta
volna feszíteni valamelyiket, de nem maradt
rá idő.
Lázas izgalommal körbepillantva meglátott
egy sor puha vászontetős dzsipet, és
gondolkodás nélkül hozzájuk rohant. Ang Vu
egyik tőrével felhasította az egyiknek a
vásznát, behajolt a résen, és belülről nyitotta
ki az ajtót. A slusszkulcsot a helyén találta,
ami logikus is volt – ekkora raktárban
logisztikai rémálom lett volna megszámozni
a járműveket, és indítókulcsaikat külön
tárolni. Waller a lépcsőtől nem messze,
mobiltelefonnal a kezében állt, és beszélt
valakivel. Bryson beugrott a dzsipbe,
elfordította a kulcsot, és nagy sebességgel a
nyitott lejáró felé lódította a kocsit. Nem
akart fölöslegesen időt vesztegetni, és csak
menet közben mérte fel, hogy a méretei
éppen megfelelőek, elég nagyok ahhoz, hogy
a jármű ne férjen át a nyíláson. A dzsip orra
éles csattanással nekivágódott a
betonperemnek, és rögtön lekonyult, az első
kerekek a második vagy harmadik
lépcsőfokon állapodtak meg. A jármű
majdnem kitöltötte a nyílást, annyi hely
maradt csak mellette, hogy Bryson ki tudjon
szállni, és néhány horzsolás árán, oldalazva
visszajusson a tetőre.
Az ötlet jó volt, de a gondjukat nem oldotta
meg, csupán időt nyertek vele: több ember,
alulról jól nekiveselkedve kimozdíthatta a
helyéből a dzsipet. Biztosabb reteszre volt
szükség, hogy a nyomukban igyekvők ne
juthassanak hozzájuk. Bryson idegesen
körbepillantott, és megtalálta, amit keresett:
egy kétszázötven literes, vastag abroncsokkal
megerősített, gázolajjal teli hordót. Oldalára
fordítva a lejáratot elzáró dzsip mögé
görgette, igazított rajta egy kicsit, és
kirántotta a füles műanyagdugót. Az
üzemanyag szétterült a lépcsőn, és szédülést
okozó szagfelhőt kibocsátva, széles sugárban
ömlött lefelé. Utolsó cseppjei még nem is
távoztak a hordóból, amikor Bryson
meghallotta a lépcsőn felfelé rohanó katonák
döngő lépteit.
Nincs idő!
A sietségtől remegő ujjakkal letépte a
nyakkendőjét, belemártotta a lába előtti
tócsába, és miután alaposan megszívta magát,
a nyíláson áterőltetve belegyömöszölte a
folyadéktól mentes, de benzingőzzel –
pontosabban benzingőz és levegő
keverékével – teli hordóba. Egy pillanatig
sem hitte, hogy az elegy összetétele ideális,
de korábbi tapasztalatai alapján biztos volt
benne, hogy a célnak megfelel. Elővette
Giles Hesketh-Haywood fényes sárgaréz
öngyújtóját, meggyújtotta a nyakkendő végét,
és az üres hordót a dzsip lehajló teteje fölött a
lépcsőre hajítva megpördült, teljes erejéből
futni kezdett.
A robbanás fülsiketítőén hangos volt, süvítve
lángoló pokollá változtatta a lépcsőt. Waller
egy pillanatra mozdulatlanná merevedett tőle,
de aztán észbe kapott, és amilyen gyorsan
csak tudta, Bryson után vetette magát. Pár
másodperccel később újabb hatalmas
dörrenés hallatszott – a lángok elérték a dzsip
üzemanyagtartályát, és ahogy belémartak,
koromfekete füsttel keveredő, vörösessárga
tűzoszlop csapott a magasba. A perzselő
hőséget árasztó pokoltól biztonságos
távolságban, a tető közepe táján Bryson
hirtelen lefékezett, és kis híján rögtön fel is
bukott a teljes súlyával nekivágódó Waller
lökésétől.
– Ügyes! – mondta elismerően, a tekintetével
a sötéten föléjük boruló eget pásztázva
Waller. A lépcső felől a borzalmasan
összeégett katonák sikolyai hallatszottak, de
pár pillanattal később elnyomta őket egy
erősebb, dübörgő hang. Zöldre festett, álcázó
barna foltokkal teleszórt katonai helikoptertől
származott, amely – megtalálva a tetőt ellepő
járművek közötti, tenyérnyi üres foltot –
feléjük ereszkedett.
– Mi az ördög…? – kérdezte a
megdöbbenéstől szóhoz is alig jutva Bryson.
A helikopter AH-64-es Apache volt, farkán
tisztán ki lehetett venni az amerikai légierő
csillagos-sávos emblémáját.
Waller válasz nélkül rohanni kezdett, közben
ösztönösen leszegte a fejét, annak ellenére,
hogy semmi szükség sem volt rá, és egy
pillanattal később Bryson is követte a
példáját. Futás közben látta, hogy a
helikopter vezetője az amerikai pilóták
jellegzetes kezeslábasát viseli. Hogyan? Ha a
Direktorátust valóban a GRU irányítja, hogy
tudott amerikai katonai helikoptert
odarendelni Waller?
Bryson látta, hogy Waller megpördül, tágra
nyílt szemmel valahová mögéje néz, és kiált
valamit. A helikopter dübörgése miatt nem
hallotta ugyan a hangját, de a mimikája elég
volt ahhoz, hogy ő is megforduljon, és lássa a
nem több mint harmincméternyire, a
teherliftből előözönlő katonákat. A helikopter
felé lódult, de alig tett meg egy métert,
amikor kegyetlenül fájdalmas ütést érzett a
hátában, a gerincétől kissé jobbra. Eltalálták!
Borzalmas kín hasított belé; felüvöltött, a
lába összecsuklott, és Waller az utolsó
pillanatban nyúlt a hóna alá, hogy berántsa a
gyorsan fölemelkedő helikopterbe. A katonák
lőállásba helyezkedtek a tetőn, vadul tüzeltek
utánuk, de a harci gép vastag acéllemezeit
nem tudták keresztüllőni.
Brysont sok találat érte már, számtalan lövést
kapott eseménydús pályafutása során, de ez
minden korábbinál súlyosabb volt. A
fájdalom ahelyett, hogy alábbhagyott volna,
egyre erősödött – a golyó feltehetően
idegközpontot ért. Anélkül, hogy maga alá
nézett volna, biztos volt benne, hogy sok vért
veszített, és Waller hangját is csak messziről,
halkan hallotta: – …amerikai helikopter, nem
merik lelőni… Caj okosabb annál, semhogy
megkockáztasson egy nemzetközi
konfliktust…
Mintha rossz minőségű rádióadás lett volna,
a hang hol felerősödött, hol teljesen elhalkult.
Bryson egyik pillanatban jeges hideget érzett,
a következőben pedig mintha perzselő tűz
akarta volna felemészteni egész testét.
– …érzi magát, Nicky? – hallotta.
Kis szünet következett, majd újból az
ismerős hang: – …elsősegély-csomagot! A
hongkongi repülőtéren van egy katonai
kórház… út hosszú, nem akarok
kockáztatni…
Valamivel később: – …igazuk lehetett a
tizennyolcadik századi orvosoknak, Nicky!
Talán nem is olyan rossz, ha időről időre
megcsapolják az embert, legalább felfrissül a
vére…
Eszméletvesztés és ébrenlét között
hánykódott. A helikopter valahol leszállt,
láthatatlan kezek ragadták meg, és hordágyra
emelték.
Ha ködösen is, de modern épületet látott,
sebesen végigtolták egy folyosón. Fehér
köpenyes nőalak – ápolónő vagy orvos –
hajolt föléje, lehúzta róla a ruhát, és hozzáért
a sebhez… vakító fehér villanással tört rá a
fájdalom, hogy utána rögtön az öntudatlanság
mély, koromfekete kútjába zuhanjon.
– Az igazat? Ki akarom nyuvasztani a fickót!
– Adam Parkert dühös indulat kerítette
hatalmába, és eszébe sem jutott fékezni
magát bizalmas ügyvédje, Joel Tannenbaum
előtt. Régi szokáson alapuló, havonta
esedékes közös ebédjüket fogyasztották a
Patroonban, a Keleti Negyvenhetedik utca
egyik elegáns, zaftos bélszínjéről és remek
vörösborairól híres éttermében, amelynek
sötétbarnára pácolt fával borított falait díszes
keretbe foglalt Kips-metszetek ékesítették.
Parker – mint mindig – ezúttal is különtermet
rendelt, ahol Martini koktéljuk mellé
nyugodtan elszívhatták vastag Romeo y
Juliet szivarjaikat. Ha csak tehette, szívesen
büszkélkedett kansasi marhatenyésztőktől
örökölt őserejével, de valahányszor
Manhattanben járt, önkéntelenül is a
Patroonhoz hasonló, rég letűnt, bocsánatos
hedonizmussal megvert establishment
emlékét őrző helyeket kereste.
Tannenbaum élvezettel hasított bele vastag
marhaszeletébe. A Columbia Egyetem nagy
tekintélyű Jogi Értesítőjének szerkesztője
volt, a híres Swarthmore & Barthelme
ügyvédi iroda vállalati peres ügyekkel
foglalkozó részlegét vezette, de minden külső
tekintélye, magasra nyúló, gyümölcsöző
kapcsolatai ellenére, valahol a lelke mélyén
megmaradt utcai harcosnak, nehéz
körülmények között, az „adok-kapok” elvét
örökre megtartó bronxi kölyöknek. – Ilyen
pasasokat nem lehet csak úgy, egyszerűen
kinyuvasztani – válaszolta két falat között. –
Desszertként, nyomatéknak nyelik le
keresztben az olyanokat, mint te. Sajnálom,
Adam. Ha már eddig őszinte voltam, ezután
sem fogok hazudozni, még ha meg is
nyugtatnálak vele. Ismered a régi viccet az
egérről, aki meg akarja dugni az elefántot?
Hidd el, jobban teszed, ha nem próbálsz
felmászni Jumbó hátára.
– Állj! – vágott közbe Parker. – Zűrösebb
dolgokat is megéltünk már. Csak azt kérem,
hogy adj be egy papírt a bírósághoz,
kérvényezz egy felfüggesztő végzést.
– És mi legyen benne?
– Az, hogy az InfoMed-től és máshonnan
szerzett friss információk szerint „prima
facie” bizonyíték van rá, miszerint a
jóhiszeműség követelményét megszegve…
és így tovább.
– Bubkes, Adam – figyelmeztette Parkert
Tannenbaum.
– Tudom, de akkor is orrba akarom vágni
őket. Hadd legyen egy kis hascsikarásuk, ne
higgyék, hogy egy falatra, könnyedén le
tudnak nyelni!
– Hiába erőlködsz, az elefántot nem zavarja a
szúnyogcsípés. Egész sereg ügyvédje van –
két percbe sem telik, és kivédik a támadást.
– Nincs az a jogi kereset, amelyet két perc
alatt le lehet zárni – vitatkozott Parker.
– Igazad van. Legyen öt!
– Akkor is meg akarom próbálni. Semmi
kedvem a pofámat befogva, csöndben
eloldalogni.
– Poétikusan fogalmazol. Illene tapsolnom?
– A tiszteletdíjadat figyelembe véve igen.
– Adam! Mióta ismerjük egymást? Lehet
vagy tizenöt éve – váltott hirtelen komolyra
Tannenbaum. – Az egyik legkedvesebb
ügyfelem…
– Nyolc hónapja tart a házasság, alig
jutottunk túl a mézesheteken. Vissza akarom
kapni a nászajándékot.
– Volt, akinek már sikerült – felelte az
ügyvéd, és rögtön ivott is egy korty Martinit.
– Na látod!
– Adam, javíthatatlan, arrogáns, a végsőkig
harcolni akaró, a vereségnek – legyen
akármilyen kicsi – még a gondolatától is
irtózó seggfej vagy, akinek fogalma sincs a
korlátairól. Talán ennek köszönhető, hogy
eddig bármibe fogtál, minden bejött. De
most? Ezúttal melléfogtál – nem vagytok egy
ligában.
– Baszd meg! – heveskedett Parker.
– Ügyvéd vagyok, azért kapom a
tiszteletdíjamat, hogy másokat basztassak –
felelte lazán vállat vonva Tannenbaum. –
Fogadd meg a tanácsomat, keress valaki
mást, a saját súlycsoportodból valót, és annak
moss be egy nagyot!
– Ezt tanítják a Columbia jogi karán?
– Bár tanítanák! Ha fejjel akarsz menni a
falnak, nélkülem is megteheted, de mivel
tanácsot kértél, légy szíves, és hallgass végig!
– mondta Tannenbaum. – Minden, magára
kicsit is adó ügyvédi iroda kapcsolatban áll a
Sistematixszal vagy valamelyik
leányvállalatával. Nézz körül! Mit látsz? Ha
most hirtelen elindulnál, és végigjárnád
Manhattan összes elegáns, drága éttermét,
mindegyikben találnál egy szolid, terített
asztal mellett üzletről tárgyaló társaságot,
amelynek a számláját ugyanaz a cég,
mindenki kedvenc ügyfele fizeti: a
Systematix.
– Azt hiszik magukról, hogy ők az
informatika Standard Oilja!
– Ne is próbálj történelmi párhuzamot találni!
A Systematixhoz képest a Standard Oil csak
kezdő kisvállalkozás. De kit zavar ez? Ki
veszi elő a konzorcium-ellenes törvényeket?
Hogy is szoktad mondani? Az élet
igazságtalan. Ha erről a cégről van szó, az
igazságügyi minisztérium is úgy viselkedik,
mint egy vállalati jogi osztály. Mindenhová
elérnek a csápjaik.
– Ugyan már! Ne beszélj hülyeségeket! –
hárította el visszakézből a figyelmeztetést
Parker.
– Anyám sírjára esküszöm!
– Anyád békésen él Flatbushban, és eszében
sincs a halálra gondolni.
– Igaz, de a lényegen nem változtat – tartott
ki a véleménye mellett Tannenbaum. –
Felvásárolták a cégedet, kifizettek, és el is
fogadtad a pénzüket, most viszont úgy
viselkedsz, mint aki megőrült. Ok nélkül
beléjük marsz, olyasmit követelsz, amire
nincs is szükséged. Hallgass végre a józan
eszedre!
– Te hallgass ide, és jegyezd meg, amit
mondok! Nagyon meg fogják keserülni, hogy
ujjat húztak Adam Parkerrel. Ha nem vagy
hajlandó elkészíteni a keresetet, majd találok
mást. Igen, elfogadtam a pénzüket, de csak
azért, mert nem volt más választásom.
Ellenséges cégátvétel történt, egyszerűen
kihúzták a lábam alól a talajt.
– Adam. Ne húzz ujjat velük! Ismersz, tudod,
hogy nem ijedek meg könnyen, de… Hidd el,
ha azt mondom, hogy ezek nem a szokásos
ellenfelek, mások, mint akikkel eddig dolgod
volt! Külön szabályaik vannak.
Parker gyors mozdulattal felhajtotta maradék
Martiniját, és intett a falhoz húzódva,
diszkréten várakozó pincérnek, hogy hozzon
egy újat. – Lehet, hogy seggfej vagyok, az is,
hogy arrogáns, de balek nem – jelentette ki
határozottan. – Teszek róla, hogy a
Systematixnál ne felejtsék el egykönnyen a
nevem.
– Előkészítettük a lakosztályát, Mr. Parker.
Remélem, ezúttal is elégedett lesz vele –
mondta széles mosollyal a portás, amikor,
jóval sötétedés után, Parker a St. Moritz
recepciós pultjához lépett. Tudta, hogy
visszajáró vendégük örül a kedves, közvetlen
megjegyzésnek, jólesik neki, ha törődnek
vele.
Igaza volt, és abban is, hogy Manhattanben
tett nem túl gyakori látogatásai idején Adam
Parker egyéb, hétköznapinak csöppet sem
nevezhető, törődésre, kedveskedésre is igényt
tart. Gondosan előre tervezve Parker még
délelőtt felhívott egy magát – bár, leveleket
csak elvétve író – Madame de Sévignének
nevező hölgyet, aki megígérte, hogy „két
jeunes, a legcsodásabbak közül való filles-t”
küld neki. Madame de Sévigné sehol sem
hirdette magát, csak azt fogadta el kliensének
– az illetők kivétel nélkül gazdag, befolyásos,
New Yorktól távol, az ország más részein élő
férfiak voltak –, akit egy régi ismerős annak
rendje és módja szerint, a jó modor
szabályainak eleget téve bemutatott neki.
Cserébe teljes diszkréciót vállalt,
gondoskodott arról, hogy lányai véletlenül se
felejtsék el: a titoktartás többet ér, mint az
életük. Remek üzletasszony lévén, Madame
de Sévigné azt is gyorsan a fejükbe véste,
hogy tanácsos megjegyezniük az első hallásra
zordnak, kegyetlennek tűnő szabályt. Ha
igazodnak hozzá, és nem hágják át, néhány
év alatt – a napi, nem csekély kiadásokon
fölül – kisebb vagyonnak is beillő összeget
tehetnek félre. Gondja volt rá, hogy havi
átalánydíjért orvost tartson, aki rendszeresen
vért vett a jeunes filles-től, alapos
hüvelyvizsgálatot tartott, kiszűrve minden, az
egészségi állapotukban, testi higiéniájukban
bekövetkezett – akár elenyészően csekély –
romlást. Valamennyi lány köteles volt
folyamatosan, sportolókat is komoly próba
elé állító módon karbantartani a testét,
követni a szigorú, személyre szabottan előírt
étrendet, és mielőtt munkába indultak volna,
mindegyiknek meg kellett jelennie Madame
de Sévigné előtt egy utolsó, igen alapos
ellenőrzésre. Ha szükségesnek tartotta,
egyből előkerült a szemöldök kiigazítására
szolgáló csipesz, a bőr legkisebb
egyenetlenségét is eltüntető talpreszelő és
hidratáló balzsam, a szempillaspirál, a
gyanta, a körömráspoly, és minden egyéb, a
test legrejtettebb pontjait is illatossá,
kívánatossá tevő szer és eszköz.
– Ahhoz, hogy valaki természetes, üde
szépség lehessen, rengeteget kell törődnie
magával – mondogatta jeunes filles-jeinek
mély, hosszú élettapasztalatot kifejező
sóhajtással Madame de Sévigné.
A St. Moritz éjszakai portása pontosan tízkor,
rövid, diszkrét csöngetéssel jelezte, hogy
megérkeztek a lányok. Parker akkor már csak
egy hófehér, puha, a pazar lakosztályhoz
elengedhetetlenül hozzátartozó fürdőköntöst
viselt, és mihelyt meghallotta a telefont,
azonnal izgató, régen várt melegség áradt
szét a testében. Rettenetesen vágyott már rá –
a Systematix által kezdeményezett ügylet
során csak nőtt, halmozódott benne a
feszültség, és le kellett vezetnie, nehogy
szétrobbanjon tőle. Végre! Mindig pontos,
lényegre törő rendelést adott Madame de
Sévignének – megfogadta a bemutatást
megejtő, félvezetőkön meggazdagodott öreg
plutokrata tanácsát, miszerint Madame S.
nem igényel fölösleges tiszteletköröket, sőt,
kifejezetten ellenére van a jó modor
álarcában megjelenő képmutatás és biztos
volt benne, hogy ezúttal sem fog csalódni.
Olyasmire készült, amit a felesége – elemi
őserőt árasztó, egészséges, gusztusosán teli
asszony – képtelen lett volna megérteni, a
félvezetőket gyártató mogul viszont nagy
valószínűséggel igen.
Egy percet sem kellett várnia, és már hallotta
is a halk, diszkrét kopogtatást.
– Yvette vagyok – mutatkozott be a sietségtől
enyhén zihálva a legszebb szobrokat is
megszégyenítően tökéletes alakú, gyönyörű,
barna lány.
– Én pedig Eva – tette hozzá filigrán,
törékeny porcelánbabához hasonlító, de annál
sokkal ruganyosabb testű, szőke társnője.
Finom, elegáns mozdulattal becsukták maguk
mögött az ajtót. – Meg van elégedve?
– Nagyon! – felelte széles mosollyal Parker.
– De mintha Madame de Sévigné Yvette-et és
Ericát említett volna.
– Erica megbetegedett. Rettenetesen bánja,
nagyon kért, hogy mentsem ki – magyarázta
lázasan Eva. – Olyanok vagyunk, mint a
testvérek. Remélem, nem fog csalódni!
– Biztos hogy nem – válaszolta Parker, és
izgalomtól kiszáradt szájjal Yvette szürke,
lapos kis bőröndjére szögezte a tekintetét. –
Megkínálhatlak benneteket valamivel?
A két lány összevillantotta a tekintetét, és
szinte teljesen egyszerre nemet intettek. –
Kezdhetjük, allons-y?– kérdezte Yvette.
– Igen.
Egy órával később Parker – csuklóit és
bokáját a vörösréz ágyoszlopokhoz rögzítő,
fekete selyem bevonatú bilincseit vadul
tépdesve – hangosan nyögött a gyönyörtől,
miközben a két lány egymást felváltva ütötte,
verdeste kivörösödött testét. Mesterien tették
a dolgukat; valahányszor közel jutott az
orgazmushoz, azonnal visszarángatták, karját
és mellét masszírozták puha, és mégis erős,
egyszerre gyönyört keltő és késleltető
ujjaikkal. Most éppen Yvette-en volt a sor –
telt, ruganyos mellével, nedves ölével
simogatta, időt biztosítva Évának arra, hogy
előkészítse a forró viaszt.
A felhevült bőrére csöppenő, perzselő massza
érintése ugyanolyan érzéki volt, mint amilyen
fájdalmas. – Igen! – nyögött fel szinte
önkívületi állapotban, behunyt szemmel
Parker, és egész teste megfeszült. – Igen!
Yvette várt még egy kicsit, majd lassan
ráereszkedett, puha, nedves burokba
szorította mereven ágaskodó férfiasságát.
Selyemkötelékeit meglazították annyira,
hogy félig fel tudjon ülni, és Éva szorosan
mögé helyezkedve előbb a mellét csapdosta,
majd a vállát, végül a torkát masszírozta.
– És most valami egészen fantasztikus
következik! – súgta izgatóan, előrecsapva, és
rögtön meg is szorítva a borotvaéles, fénylő
dróthuzalt.
– Jézusom! – nyögött fel Parker, mielőtt a
garrote a nyaki ütőerét, légző és nyelőcsövét
keresztülmetszve mélyen a nyakába vágott.
Yvette csukott szemmel, saját gyönyörébe
merülve, lágyan ringatózott, csak arra tért
magához, hogy egyik pillanatról a másikra
megszűnt az egész belsejét kitöltő, kemény
lüktetés. Felnézett, és azt látta, hogy a vendég
feje előrebukott, a másik, magát Evának
nevező lány pedig fényes, fémhurokra
emlékeztető holmit tart a kezében. Nem
értette, mi történt, első gondolata az volt,
hogy valami újfajta, számára – minden tudása
ellenére – ismeretlen játék részese.
– És most te jössz! – mondta enyhén lihegve
Éva, és feléje lendítette a drótot. Yvette a
furcsa megjegyzéstől kijózanodva vette csak
észre az ügyfele nyakán körbefutó,
csokornyakkendő keskeny szárára
emlékeztető vérvörös vonalat, pár pillanattal
később pedig már sem arra, sem másra nem
emlékezett, emlékei sem voltak.
Huszonnegyedik fejezet

Bryson lassan, egész testében lüktetően

szétsugárzó fájdalmak közepette, vadul
doboló halántékkal tért magához. Egy
pazarul berendezett – vállalatvezérekére
emlékeztető – kis utasszállító gép öblös
foteljében találta magát, pehelypárnával a
feje mögött, puha takarókba bugyolálva. Az
ablakon túlról koromfekete sötétség ásított
feléje, de az enyhe remegés, és a valahonnan
hátulról jövő halk, duruzsoló hang
egyértelműen jelezte, hogy úton vannak. A
kabinban rajta kívül csak ketten tartózkodtak:
egy negyvenes éveiben járó, a légi
utaskísérők tengerészkék egyenruháját viselő,
szabályosan rövidre nyírt, szőke hajú férfi,
aki dolga végeztével békésen szunyókált pár
széksorral hátrébb, és karnyújtásnyira tőle, az
átjáró másik oldalár, Waller, aki az éjjeli
lámpa éles fénysugarába tartva egy puha
bőrkötéses könyvet olvasott.
– Nu i nu! Dobrij vecser, tovaris Roszovszkij!
– köszönt rá nehezen mozgó nyelvvel,
enyhén szédülve Bryson. – Sto vi csitajetye?
Waller felnézett, és halványan elmosolyodott.
– Évtizedek óta nem beszéltem oroszul,
Nicky – felelte –, úgyhogy előre is elnézést
kérek a hibáimért. – Lassú, nyugodt
mozdulattal becsukta a könyvet. – Eszembe
jutott, hogy nem ártana újból elővenni
Dosztojevszkijt, a Karamazov testvéreket,
csak hogy biztos legyek magamban, ismét
megbizonyosodjam arról, hogy középszerű
író. Rémesen primitív cselekményszövés,
nehézkes moralizálás, mindez olyan nyelven,
hogy a Police Gazette is elszégyellné magát
tőle.
– Hol vagyunk?
– Ha jól saccolom, valahol Franciaország
fölött.
– Gondolom, megtudta, amit akart. Nyilván
kaptam igazságszérumot – mondta még
mindig akadozva Bryson.
– Jaj, Nick! – Waller mélyet sóhajtott, és pár
pillanatig még utána is várt, mielőtt folytatta
volna. – Tudom, hogy nem bízik bennem, de
higgye el, fájdalomcsillapítókon kívül
semmilyen vegyszert sem kapott. Csek Lap-
kokban szerencsére egész jó a kórház, és
amennyire lehetett, összefoltozták. Mindig
gyorsan gyógyult, de néhány héten belül ez
már a második sebesülése volt, és ha lassan
is, de öregszik. Már öt évvel ezelőtt is
mondtam, amikor kihúztam a listáról.
Emlékszik?
– Hogy talált meg?
– Maga is tudja, hogy vannak eszközeink –
válaszolta hanyagul vállat vonva Waller. –
Gépi és emberi is.
– Amerikai katonai helikoptert külföldön
felhasználni azért elég merész húzás –
állapította meg Bryson.
– Nem különösebben, hacsak tényleg el nem
hiszi, amit Harry Dunne hazudott, hogy
valami gonosz, gálád társulat vagyunk.
– Szóval tagadja?
– Nem tagadok semmit, Nick!
– Beismerte, hogy orosz, az igazi neve
Gennagyij Roszovszkij, és Vlagyivosztokban
született. A GRU-nál, a Szovjetunió vezető
kémmesterei képezték ki. „Alvó” ügynök
lett, pomenyatcsik, az angol nyelv, az
amerikai kultúra, életmód tökéletes ismerője.
Sakkfenomén. Jurij Tarnopolszkij is
megerősítette. Már fiatal korában elismert
volt, akadtak, akik egyszerűen csak
Mágusnak nevezték.
– Hízelgő vélemény.
Bryson elgondolkozva nézett a lábát
kinyújtva, kezét a tarkója alá téve,
kényelmesen hátradőlő régi mentorára.
Waller – csak így ismerte, már ha ismerte
egyáltalán – szemmel láthatóan remekül
érezte magát.
– Nem szívesen vallottam be még magamnak
sem – szólalt meg némi hallgatás után Waller
–, de mindig tudtam, van egy halvány,
elméleti esély arra, hogy a GRU-s dossziém
valahogy előkerül, és eljut az amerikai
hírszerzéshez. Tudja, ahogy az árvíz előmos a
sírból egy rég eltemetett holttestet. De ki
gondolta volna, hogy így fog bekövetkezni.
Még mi sem. Mindenki a CIA-n köszörüli a
nyelvét, mert nem jelezte előre a Szovjetunió
összeomlását, és bár eszem ágában sincs
védeni őket, meg kell mondjam, teljesen
igazságtalanul. Az isten szerelmére, még
Gorbacsovot is megdöbbentette, ami történt,
ő sem számított rá.
– Ez mind szép, csak éppen a lényeget kerüli
meg – figyelmeztette Wallert Bryson.
– Kérdezzen rá!
– Pomenyatcsik, a GRU alvó ügynöke, vagy
sem?
– Voltam, de nem vagyok. Elég határozott
válasz?
– Határozott, de ködös.
– Térfelet váltottam.
– Átjött hozzánk.
– Természetesen. Legálissá tettem, ami addig
illegális volt.
– Mikor?
– Ötvenhatban – válaszolta Waller. –
Tizennégy éves kölyökként,
ezerkilencszáznegyvenkilencben, négy évvel
a háború után érkeztem magukhoz, amikor az
Európából jöttekről még nehéz volt
megállapítani, hogy valóban azok-e, akiknek
mondják magukat. Az ötvenes évek közepére
eljutottam odáig, hogy meglássam a fényt, és
megszakítsam a kapcsolatomat Moszkvával.
Addigra eleget megtudtam Sztálin elvtársról
ahhoz, hogy elveszítsem minden, a
kommunista világ fényes jövőjével
kapcsolatos ifjúkori illúziómat. A kubai
rakétaválság után már a CIA ostobaságáról,
alapvető alkalmatlanságáról alkotott
nézeteimmel sem voltam egyedül. Akkor
hoztuk létre Jim Angletonnal és néhány más
ismerőssel a Direktorátust.
– Ha egy GRU-ügynök dezertál, annak
elkerülhetetlenül vannak bizonyos
következményei – felelte tagadó fejrázás
kíséretében Bryson. – Moszkvai főnökei az
ilyesmit egész biztosan rossz néven veszik,
és meg is torolják. Azt állítja, a valódi
személyazonossága évtizedeken keresztül
rejtve maradt, csak éppen én ezt nehezen
hiszem.
– Tökéletesen meg tudom érteni. Ne
gondolja, hogy levelet írtam „Kedves
Ivánnak”, és szépen megkértem, ne küldje
tovább a csekkjeit, mivel úgy döntöttem,
hogy átállok. Szó sincs róla! Ennél azért
ügyesebb vagyok. A főnököm pénzéhes,
ráadásul gondatlan csirkefogó volt. Szeretett
jól élni, és hogy szabadon hódolhasson
költséges szenvedélyeinek, az elfogadottnál
gyakrabban piszkított bele a
költségelszámolásokba.
– Szóval sikkasztott.
– Igen. Abban az időben azért vagy a Gulagra
küldték az embereket, vagy már a Lubjanka
udvarán golyót eresztettek a tarkójukba.
Azzal, amit tudtam, és amiről elhitettem,
hogy tudom, rá tudtam venni, hogy kitörölje
a nevem az összes nyilvántartásból. Én
eltűntem, ő életben maradt – mindenki jól
járt.
– Vagyis Harry Dunne története mégsem
hazugság? – kérdezte Bryson.
– Nem teljesen. Igazságok, féligazságok és
teljesen alaptalan állítások zseniális keveréke,
mint minden igazán jól kifőzött hazugság.
– Melyik része az igaz?
– Mit mesélt? – kérdezett vissza Waller.
Bryson érezte, hogy a szívverése kezd
felgyorsulni, szervezete küzd a kórházban
beadott szer ellen, bármi legyen is az. – Azt,
hogy a Direktorátust a hatvanas évek elején
alakította a GRU, de az is lehet, hogy a VKR,
a katonai elhárítás néhány fanatikusa.
Briliáns stratégák voltak mindannyian, és
szakmai körökben csak Sahmatyiszti,
Sakkozók néven emlegették őket. A húszas
évek nagy megtévesztő akciójából merítettek
ihletet, a Tröszttől vették a mintát, de messze
túlléptek rajta, a huszadik század legnagyobb,
legkörmönfontabb beépülési akcióját
hajtották végre. Létrehoztak egy szervezetet,
amelynek valódi természetét csak egy
beavatottakból álló, szűk irányítói körhöz, a
Konzorciumhoz tartozók ismerik, rajtuk
kívül mindenki azt hiszi, hogy a legszigorúbb
titoktartással védett amerikai titkosszolgálat
munkatársa, és soha, senkinek, semmi szín
alatt sem beszélhet a munkájáról.
Waller nem válaszolt, ült nyugodtan, és
behunyt szemmel, csöndesen mosolygott.
– Dunne szerint sosem derült volna ki a
Direktorátus moszkvai eredete, ha nem omlik
össze a Szovjetunió – folytatta Bryson. –
Annak köszönhető, hogy felbukkant néhány
dokumentum, és bennük olyan fedőneves
akciók, amelyek nem társíthatok sem a KGB-
hez, sem a GRU-hoz. Azok miatt indították el
a nyomozást, amelynek során előkerültek
bizonyos nevek, és végül középszintű
dezertőrök meg is erősítették, hogy a
bizonytalanul összeállított kép igaz.
– Olyan hihetően adta elő, Nick, hogy még
engem is majdnem meggyőzött vele – szólalt
meg végre széles mosollyal, a szemét
kinyitva Waller. – Harry Dunne pályát
tévesztett, akkora fantáziája van, hogy jobban
tenné; ha regényeket írna. A meséje egyszerre
fantasztikus és meggyőző.
– Mi nem igaz benne?
– Hol kezdjem? – vágott vissza Waller, és
kissé nyűgösen, mint akit zavar az
értelmetlennek tartott vita, felsóhajtott.
– Mondjuk, az igazságnál! – válaszolta a
gúnyos hangtól felháborodva Bryson. – Ha
még egyáltalán képes rá, hogy igazat
mondjon! Kezdje például a szüleimnél!
– Mi van velük?
– Beszéltem Felicia Munroe-val, Ted!
Maguk, átkozott fanatikusok ölték meg őket,
hogy Peter Munroe irányítása alá kerüljek, és
akadálytalanul a Direktorátus felé
terelhessen.
– Megöltük a szüleit? Ugyan már, Nicky! –
mondta Waller olyan hangon, mintha a puszta
feltételezést is nevetségesnek tartaná.
– Tagadja, hogy Pete Munroe is orosznak
született, akárcsak maga? Felicia
megerősítette mindazt, amit Harry Dunne a
szüleim halálát okozó balesetről mondott.
– Éspedig?
– Azt, hogy a kedves, jó „Pete bácsi”
csinálta, és élete végéig gyötörte miatta a
lelkiismeret.
– Szegény öregasszony! Teljesen szenilis,
Nicky! Azt sem tudja, mit beszél.
– Ilyen könnyen nem ússza meg, Ted! –
figyelmeztette Wallert Bryson. – Felicia
elmondta, hogy Pete Munroe oroszul beszélt
álmában, Harry Dunne pedig azt is, hogy a
valódi neve Pjotr Akszjonov volt.
– Igaz.
– Jézusom!
– Orosz volt, Nick, én szerveztem be.
Szenvedélyesen gyűlölte a kommunistákat –
a harmincas évek nagy tisztogatásai során
kiirtották a családját. A dolognak ez a része
tehát igaz, de az nem, hogy megölte a szüleit.
– Ha nem ő, akkor ki?
– Senki, az isten szerelmére. Hallgasson ide!
– Waller elhallgatott, és úgy csinált, mintha
teljesen lekötné az olvasólámpa éles
fénysugarának a tanulmányozása. – Vannak
bizonyos dolgok, amelyekről sosem
beszéltem, mert úgy éreztem, jobb magának,
ha nem tud róluk. A jelek szerint azonban sok
mindenre magától is rájött. A Direktorátus
nemzetek fölötti ügynökség, az is volt,
amelyet néhány tisztán látó amerikai és brit
hírszerző, és a céljaikat magukévá tevő,
magas beosztású szovjet dezertőrök hoztak
létre.
– Mikor?
– Hatvankettőben, nem sokkal a Disznó-
öbölben elszenvedett kudarc után. Azt
akartuk, hogy még egy olyan megalázó
vereség ne következhessen be. Hadd legyek
annyira szerénytelen, hogy elmondom, az
ötlet az enyém volt, de a barátom, James
Jesus Angleton, a CIA akkori igazgatója az
első pillanattól kezdve lelkesen, és
mindenben támogatott. Hozzám hasonlóan ő
is úgy érezte, hogy az amerikai
titkosszolgálatok működését ellehetetlenítik a
talán hazafias érzelmű, de nevetségesen
fölényes, a Borostyánliga egyetemeiről
kikerülő dilettánsok. A Wall Street-i
alkuszok, akiknek az idegei a legkisebb
megpróbáltatásra is csődöt mondtak, és
ellenállás nélkül átengedték Sztálinnak Kelet-
Európát. Finomkodó vállalati jogászok,
akikben nem volt elegendő bátorság és
elszántság ahhoz, hogy megtegyék, amit kell,
és akik nem ismerték és értették úgy
Moszkvát, ahogy én.
– Emlékezzen csak rá – folytatta Waller –,
hogy nem sokkal a Disznó-öböl után Anatolij
Golicin KGB-tiszt átállt hozzánk, és a
kihallgatásai során részletesen elmondta
Angletonnak, milyen mélyen beépültek az
oroszok a CIA-ba, mennyi náluk a vakond.
Mondott néhány keresetlen szót a britekről,
Kim Philbyről és a hozzá hasonlókról is.
Angletonnak ez elég volt: nemcsak az
induláshoz szükséges pénzt bocsátotta a
Direktorátus rendelkezésére, nemcsak a
finanszírozását szervezte meg, a sejtszerű
felépítéssel is tökéletesen egyetértett. Segített
kiépíteni egy bonyolult, rendkívül tagolt, és
csak bizonyos pontokon érintkező elemekből
álló struktúrát, amely biztosítja a legteljesebb
titkosságot. Ő figyelmeztetett arra, hogy
senki nem tudhat a létezésünkről, csak
azoknak az országoknak az első számú
vezetői, amelyekben működünk. Csak így, a
puszta létünket is titokban tartva kerülhettük
el az idegen behatolást, a megtévesztési és
politikai befolyásolási kísérleteket,
amelyeknek a hidegháború mindkét
táborához tartozó ügynökségek ki voltak
téve.
– Remélem, nem azt akarja most elhitetni
velem, hogy Harry Dunne-t tökéletesen
félrevezették a Direktorátust illetően.
– Szó sincs róla! Harry Dunne-nak határozott
céljai vannak. Logikai érvekkel alkotott egy
fantomot, egy igazságdarabkákkal teletűzdelt,
hihetőnek látszó, briliáns karikatúrát, egy
mesekertet, valódi varangyos békákkal.
– Miért?
Waller felsóhajtott, Bryson pedig a választ
meg sem várva, rögtön nekiszögezte a
következő kérdést: – Tagadja, hogy meg
akart öletni?
Waller lassan, már-már szomorúan megrázta
a fejét. – Másokat esetleg megpróbálnék
becsapni, Nicky, de maga sokkal okosabb
annál, semhogy kísérletet tegyek rá.
– A washingtoni garázsban, azután, hogy
elmentem a K utcára, és megbizonyosodtam
arról, hogy a központot felszámolták. Maga
küldte rám a bérgyilkost.
– Igen, mi választottuk ki. Nem könnyű
manapság igazi profit találni. Bármennyire
értette is azonban a dolgát, nem lepődtem
meg azon, hogy kinyírta.
Ha Waller arra számított, hogy a bók
békítőleg hat, csalódnia kellett – Bryson
ahhoz már túl dühös volt. – Kimondta rám a
halálos ítéletet, mert félt, hogy rájövök az
igazságra! – vágta indulatosan a szemébe.
– Nem. Megijesztett bennünket a
viselkedése. Minden jel arra utalt, hogy a
rossz oldalra állt, összefogott Harry Dunne-
nal, és ellenünk fordult – magyarázta Waller.
– Ki lát bele egy másik ember szívébe, ki
tudja pontosan megítélni, hogy a másik mire
gondol? Mennyire vált meghasonlottá a
leépítése miatt? Elhitte Dunne hazugságait?
Csak kérdéseink voltak, a válaszokat nem
ismertük, ezért óvintézkedést kellett tennünk.
Minden belső tagoltság, „csak az értesüljön
róla, akire közvetlenül tartozik” elv ellenére
túl sokat tudott rólunk. Igen, a parancs
megszületett.
– Jézusom! – nyögött fel Bryson.
– Ennek ellenére voltak fenntartásaim –
folytatta Waller. – Talán mindenkinél jobban
ismertem, és nem akartam első kézből,
megerősítés nélkül elfogadni az elemzők
véleményét. Ezért aztán elküldtem
Kalakanisz hajójára az egyik legjobb, új
munkatársunkat, hogy fedezze magát, és
tartsa szemmel, hogy akár pro, akár kontra
biztonsággal dönthessék. Személyesen
választottam ki, és mondtam el neki, mire
figyeljen.
– Layla!
Waller bólintott.
– Rám ragasztotta, mint a piócát?
– Igen.
– Baromság! – kiabálta magából kikelve
Bryson. – Nem pióca volt, hanem gyilkos.
Brüsszelben hajszálon múlt, hogy meg nem
ölt!
Éberen figyelte Wallert. várta, hogy legalább
egy apró arcrándulással elárulja magát, de
természetesen hiába.
– A saját feje után ment, a leghatározottabb
utasításaimmal ellentétesen cselekedett,
Nick! Meg sem próbálom tagadni, hogy az
életére tört, de csak gondolja át pontos
időrendben az eseményeket!
– Nevetséges! – háborgott tovább Bryson. –
Előre-hátra táncol, mond valamit, a
következő pillanatban pedig már meg is
változtatja, hogy kitöltse valahogy a mese
hézagjait.
– Hallgasson végig, legyen szíves! – kérte
Waller. – Ennyit talán megérdemlek azok
után, hogy megmentettem az életét. Layla
egyik feladata az volt, hogy vigyázzon
magára, tekintse ártatlannak, amíg be nem
bizonyosodik az ellenkezője. Amikor
Kalakanisz hajóján rájött, hogy meg akarják
ölni, egyből figyelmeztette.
– Hogyan magyarázza akkor azt, ami
Brüsszelben történt?
– Sajnálatos kisiklás volt. Alapvetően
védekezés – a Direktorátust akarta óvni.
Amikor megtudta, hogy találkozni akar
Richard Lanchesterrel, hogy segítséget kérjen
tőle a Direktorátus leleplezéséhez,
szétrobbantásához, megpróbálta lebeszélni
róla, de mert nem sikerült, pánikba esett, és
azt tette, amit ott és akkor szükségesnek
tartott. Úgy érezte, nincs rá ideje, hogy
instrukciókat kérjen tőlem, azonnal
cselekednie kell. Hibás döntés volt, téves
számításon alapult, és kellemetlen
következménnyel járt. Laylával előfordul,
hogy elragadja a szenvedély, de mit tegyünk,
senki nem lehet tökéletes. Kiváló munkatárs,
az egyik legjobb a tel-aviviak közül, ráadásul
gyönyörű. Ritka kombináció – hajlamossá
teszi az embert arra, hogy elnézze a hibáit.
Egyébként jól van. Köszönöm, hogy
érdeklődött felőle.
Bryson úgy döntött, nem vesz tudomást a
gúnyos megjegyzésről. – Vagyis azt mondja,
nem azért állította rám, hogy megöljön? –
kérdezte.
– Ahogy mondtam, a megfigyelés és a
folyamatos jelentéstétel volt a feladata –
válaszolta Waller. – Védenie kellett, nem
megölnie. Santiago de Compostelában aztán
nyilvánvalóvá vált, hogy mások kevésbé
türelmesek, kiadták a likvidálására vonatkozó
parancsot. Kalakanisz meghalt, a testőrségét
megtizedelték – figyelembe véve, hogy csak
pár óra telt el a hajó elsüllyesztése és a
santiagói események között, valószínűtlennek
tartottam, hogy az ő környezetéből érkezett
volna a parancs. Arra a következtetésre
jutottam, hogy valaki magával akarja
kikapartatni a gesztenyét a parázsból, csak
nem tudtam, ki.
– Ted, láttam a támadóimat, és néhányat fel is
ismertem közülük. Egy szőke takarítót,
akivel még Khartúmban találkoztam. A
cividalei testvéreket, akiket a Vektor-
akcióhoz szerveztem be. A Direktorátus
emberei voltak!
– Nem, Nick – cáfolta Bryson kijelentését
Waller. – Szabadúszók, akik mindig a
legtöbbet ígérőnek adják el a szolgálataikat,
és pontosan azért bérelték fel őket a santiagói
munkára, mert ismerték magát. Talán még azt
is a fülükbe súgták, hogy köpönyegforgató,
és kiadhatja a nevüket olyanoknak, akiknek
nem szeretnék. A túlélési ösztön parancsainak
nehéz ellenállni.
– Főleg akkor, ha kétmillió dolláros vérdíj is
társul hozzá – jegyezte meg Bryson.
– Így igaz – érteti egyet vele Waller. – Az
isten szerelmére, egy régi, a Direktorátusnál
használt legendával járta a világot! Pillanatok
alatt elkaphattam volna. Komolyan azt hiszi,
hogy a John T. Coleridge név nem volt bent
az adatbankunkban?
– Ha nem maga küldte őket, akkor ki?
– Számtalan lehetőség van. Mielőtt eljutott
Santiago de Compostelába, mindenfelé
tapogatózott; régi KGB-s kapcsolatokat
keresett meg, hogy megállapítsa, ki vagyok.
Azt, hiszi, senkit sem értesítettek, vagy hogy
még pontosabb legyek, nem adták el jó
pénzért az információt?
– Remélem, nem akar meggyőzni arról, hogy
a CIA volt – mondta Bryson. – Nem hiszem,
hogy miután megbízott valamivel, Harry
Dunne parancsot adott volna a megölésemre.
– Igaz. De feltehetően valakik figyelték a
Győzhetetlen Armadát, és miután a hajó
elsüllyedt, úgy döntöttek, hogy ellenség,
akivel jó lesz végezni.
– Ki döntött? Dunne titokban tartotta az
akciót, feljegyzés sem készült róla, csupán a
Jonas Barrett név került be az adatbankba.
Számlák, költségelszámolások? Mélyen
eltemetve, kódolva. Minden kiutalást
személyesen az igazgatóhelyettes hagyott
jóvá – mondta Bryson.
– Maga is tudja, hogy a CIA olyan, mint egy
rossz, ósdi csaptelep: csöpög belőle az
információ – jegyezte meg Waller. – Mindig
is olyan volt. Pontosan ez az oka annak, hogy
létezünk.
– Mihelyt megemlítettem a valódi nevét,
Richard Lanchester azonnal beleegyezett,
hogy találkozzunk. Egyértelműen közölte,
hogy tud a Direktorátus keletkezésének
körülményeiről – pontosan azt, amit Harry
Dunne elmondott. Azt állítja, hogy hazudott?
– kérdezte Bryson.
– Lanchester remek ember, de hiú, és a hiú
embereket könnyű félrevezetni. Ahogy
magával, Dunne vele is elhitette, hogy igaz a
meséje.
– Arra biztatott, hogy folytassam, amit
elkezdtem.
– Természetesen. Maga is azt tette volna a
helyében. Biztosan nagyon meg volt ijedve.
Bryson gondolatai zavarosak voltak, szédülés
fogta el. Abból, amit hallott, tapasztalt, túl
sok dolog nem illeszkedett egymáshoz, és
rengeteg volt a megválaszolatlan, vagy nem
kielégítően megválaszolt kérdés. – Prospero,
Jan Vansina valamivel kapcsolatban
megkérdezte, hogy Elena tudja-e. Maga
szerint mire gondolt?
– Tartok tőle, hogy miközben megpróbáltuk
eldönteni, átállt-e az ellenséghez, vagy sem,
Elenára is vetült némi gyanú. Vansina ki
akarta deríteni, hogy összejátszanak-e. Én
fenntartottam azt a véleményemet, hogy
félrevezették, és mint bebizonyosodott,
igazam volt.
– És az akciók, amelyeket megtervezett és
irányított – Sri Lankán, Peruban, Líbiában,
Irakban? – szögezte neki Wallernek az újabb
kérdést Bryson. – Dunne szerint amerikai
érdekek ellen irányultak, de ezt olyan
ügyesen álcázták, hogy mi, a résztvevők sem
jöttünk rá a lépések valódi céljára, pedig ott
voltunk a sakktáblán.
– Marhaság.
– És Tunézia? Abu nem a CIA ügynöke volt?
– Még én sem tudhatok mindent, Nicky –
felelte Waller.
– Úgy néz ki, hogy az egész bonyolult
beszivárgási művelet nem valami puccs
megakadályozására irányult, hanem egy
fontos CIA-ügynök kiiktatására. Olyan
ügynökére, akit az Ügynökségnek hosszú,
kemény munkával sikerült elfogadtatnia a
térségben működő iszlám
terroristacsoportokkal. Az egyik kéz rávert a
másikra, ügyes húzással eredménytelenné
tette több év erőfeszítéseit.
– Badarság.
– És a Comore-szigetek,
ezerkilencszázhetvennyolcban? Azzal küldött
oda bennünket, hogy meg kell hiúsítanunk
egy hatalomátvételt, de Dunne szerint azok,
akiket kinyírtunk, a CIA zsoldosai voltak, és
brit és amerikai túszok kiszabadítására
vezényelték oda őket. Mi az igazság?
– Olvassa el a dokumentumokat, és döntse el
maga! – felelte Waller. – A túszokat később, a
mi akciónk után szabadították ki. Nézze meg
a kifizetési listákat, ha elő tudja ásni őket!
Nem a CIA zsoldosai voltak, hanem véres
szájú nacionalisták. Ne spórolja meg,
végezze csak el szépen a házi feladatot, fiam!
– A fenébe! Ott voltam, szemtől szembe
álltam velük, ezt maga is tudja. És ott voltam
a Győzhetetlen Armada fedélzetén is, egy
állítólagos, a Javelin tankelhárító új
nemzedékéhez tartozó fegyvernek a
tervrajzával, amit csalétekként használtam.
Kalakanisz csak egyetlen pillantást vetett rá,
rögtön tudta, kinek lehetne eladni, és az a
maga embere volt! A Direktorátus küldte –
hogy mi az igazi neve, nem tudom, én Vance
Giffordként ismertem. Kalakanisz azt is
elmondta, hogy valakik Washingtonból
tömeges fegyvervásárlásba kezdtek.
– Maga is tudja, Nicky, hogy már nem
Washingtonban van a központunk. Át kellett
helyeznünk, ellenséges beszivárgás miatt.
– És miért érdekelte annyira az emberüket a
tervrajz? Ilyesmit gyűjt talán, és kellett a
magánkollekciójához?
– Nicky… – próbált tiltakozni Waller, de
Bryson nem hagyta.
– Miért Jacques Arnaud embere, Jean-Luc
Bertrand kíséretében érkezett a hajóra?
Tagadja, hogy nagy tételekben fegyvereket
vásárolnak?
– Gifford feladatot hajtott végre, Nick!
– Pontosan mit? Kalakanisz szerint a pénz
nem számított neki, ha olyasmire akadt, ami
érdekelte, számolatlanul szórta.
– Abban a világban – ezt maga is tudja,
jobban, mint mások – nem lehet csak úgy,
puszta kíváncsiságból árut nézegetni. Csak
annak mutatják meg, aki vesz, és ha valaki
csalni próbál, az hamar lelepleződik.
– És az ötmilliárdos genfi pénzmosás, amit
Prospero… Jan Vansina csinált? Ellenséges
behatolás, lejáratási kísérlet?
– Ezt ki mondta? Dunne?
Bryson nem válaszolt, erősen zakatoló
szívvel, némán rászögezte tekintetét régi
tanítójára. Jobb oldali bordái kegyetlenül
sajogtak – a fájdalomcsillapító hatása kezdett
elmúlni.
– Házon kívül beszélt róla? – tette fel enyhe
gúnnyal az újabb kérdést Waller. – Nem az
irodájában, mert attól félt, hogy lehallgatják?
Várt egy kicsit, és mivel Bryson ezekre a
kérdésekre sem válaszolt, megtoldotta őket
még eggyel: – A CIA igazgatóhelyettese ne
tudná elintézni, hogy átvizsgálják az irodáját?
– Vannak műanyag poloskák, amelyeket nem
mutat ki semmilyen műszer. Ahhoz, hogy
fölfedezzék őket, le kell szedni még a tapétát
is, szétverni a helyiséget.
– Szerepet játszott, Nicky, a jelek szerint nem
is rosszul – mondta dühös horkantás
kíséretében Waller. – Sikerült meggyőznie
magát arról, hogy jó fiú, aki ellen
összefogtak a sötétség erői – jelen esetben az
egész CIA. Amelynek mellesleg ő a második
számú vezetője. – Kis szünetet tartva
szomorúan megcsóválta a fejét, és inkább
lemondóan, semmint dühösen hozzátette: –
Ugyan már!
– Odaadtam neki az igazolványt, amit
elszedtem a Chantillyban rám támadó
ügynöküktől.
– Hadd találgassak! Ellenőriztette, és
kiderült, hogy hamis.
– Nem talált.
– Akkor viszont sikertelen volt a vizsgálat.
Szigma kódú keresést rendelt el, amely
kiderítette, hogy az ilyen és ilyen számú
igazolványt egy „in extremis” ügynök kapta,
de a nyom itt megszakadt, az illető nevét már
nem lehetett megállapítani – módosított a
történeten Waller.
– Nem olyan meglepő, mint amilyennek első
hallásra hangzik. Maga is tudja, vannak
ügynökök, akik nem szerepelnek semmilyen
nyilvántartásban. Dunne be is vallotta, hogy
nem a CIA a legalkalmasabb arra, hogy a
Direktorátus után nyomozzon.
– És ezzel végképp sikerült megnyernie, a
töredelmes beismerést követően még jobban
bízott benne.
– Azt akarja mondani, hogy miközben a
Direktorátus után nyomoztatott velem, meg
akart öletni? – kérdezte Bryson. – Ez
őrültség!
– Aki bonyolult titkos műveleteket irányít, az
állandóan számol, folyamatosan mérlegre
teszi a döntéseit, és ha kell, módosít –
válaszolta Waller. – Kíváncsi a
véleményemre? Miután túlélte a támadást,
úgy érezte, hogy átprogramozhatja,
ráállíthatja egy újabb célpontra. Mindegy…
Ideje visszatérni a helyére, és ahogy
mondják, függőlegesre állítani a háttámlát és
becsatolni a biztonsági övét. Hamarosan
megérkezünk.
Waller hangja mintha valahonnan a távolból
érkezett volna, és Bryson nem is igazán
értette, miről beszél. Mindent elmosó,
gyorsan feketévé sűrűsödő szürkeség
telepedett rá, és a következő dolog, amit
tisztán érzékelt, az valami erős, a szemhéján
is áthatoló fehér fény volt. Kinyitotta a
szemét, és egy hófehér, krómozott
acéltárgyaktól csillogó szobában találta
magát. Nehéz, fehér takaró alatt feküdt,
bántotta az erős fény, a torka olyan volt, mint
a smirgli, és a szája is kicserepesedett.
A mögülük jövő fénytől elmosódott
árnyalakokat látott csupán, amelyek közül az
egyik egész biztosan Waller volt, a másik
viszont jóval kisebb, és karcsúbb, feltehetően
egy ápolónő. – …Beszélgettünk, hogy
magához tért – hallotta Waller hangját. –
Üdvözlöm, Nicky!
Bryson mondani akart valamit, de csak
nyöszörgésre futotta az erejéből. Nyelni
próbált, ám az sem sikerült.
– Biztosán szomjas – mondta egy nagyon
ismerős női hang. – Adna valaki vizet?
Ez lehetetlen! Bryson előbb csak hunyorgott,
majd hevesen pislogott, hogy élessé
varázsolja a képet. Először Waller arcát látta
meg tisztán, aztán az övét.
A szívverése azonnal felgyorsult. Újból
behunyta a szemét, mert azt hitte, képzelődik,
de amikor kinyitotta, még mindig ott volt, és
akkor már biztos volt benne, hogy nem a
képzelete űz vele gonosz tréfát.
– Te vagy az, Elena? – kérdezte halkan,
erőtlenül.
NEGYEDIK RÉSZ
Huszonötödik fejezet

– Nicholas! – felelte az asszony, és rögtön

közelebb lépett hozzá, annyira közel, hogy az
arcát egészen élesen látta. Valóban Elena
volt, ugyanolyan sugárzóan szép, mint régen,
bár megváltozott: az arca soványabb,
valamivel szögletesebb lett, amitől a szemei
még hatalmasabbra nőttek. Óvatosnak tűnt,
sőt ijedtnek, de a hangja nyugodt,
természetes maradt: – Régen láttalak.
Megöregedtél.
– Köszönöm. – Bryson kipréselt magából egy
leginkább nyikorgásra emlékeztető, kurta, és
nem is túl vidám nevetést.
Valaki – egy nővér – műanyag pohárban
vizet adott neki. Érte nyúlt, megitta,
visszaadta a poharat, és a nővér újból
teletöltötte. Mohón, hálásan kortyolta a vizet.
Elena az ágy mellett ült, közel hozzá. –
Beszélnünk kell egymással – mondta hirtelen
sürgetővé vált hangon.
– Igen. – Bryson torka még mindig ki volt
száradva, fájt neki a beszéd. – Annyi… annyi
mindent kell megbeszélnünk, Elena… nem is
tudom, hol kezdjem.
– De, sajnos, nincs elég időnk – az asszony
hangja józan volt, szenvtelen.
„Nincs elég időnk” – visszhangzott Bryson
agyában a kijelentés. Nincs? Öt éven
keresztül egyebem sem volt, csak időm, hogy
gondolkozzam, próbáljam megfejteni a
megfejthetetlent, és közben szenvedjek, mint
a kutya.
– El kell mondanod mindent, amit megtudtál,
kiderítettél – folytatta Elena. – Mindent,
amivel közelebb juthatunk Prométheuszhoz,
áttörhetjük a rejtjelzárát.
Bryson némán, döbbenten meredt rá, és nem
volt biztos benne, hogy jói hallotta.
Rejtjelekről beszélt, valamiről, amit
Prométheusznak hívnak… Öt évre szó nélkül
kivonult az életéből, és a kriptográfia érdekli?
– Tudni akarom, hová mentél! – felelte
reszelős hangon. – Miért hagytál el?
– Nicholas – kezdte élénken az asszony –,
Tednek azt mondtad, hogy sikerült
kimásolnod Jacques Arnaud biztonsági
telefonjából a kódot. Hol van?
– Mi… tényleg? Mikor mondtam…
– A repülőgépen – vágott közbe Waller. –
Elfelejtette? Azt mondta, van egy lemeze,
chipje vagy valami hasonló. Arnaud
dolgozószobájából hozta el, vagy ott másolta
– nem lehetett tisztán érteni, hogy pontosan
mit is csinált. Kába volt, de nem
gyógyszertől vagy igazságszérumtól.
– Hol vagyok?
– A Direktorátus létesítményében. Dordogne-
ban, Franciaországban. Az infúzió, amit kap,
csak folyadékpótlásra szolgál, azon kívül
csak antibiotikumok vannak benne, nehogy
sebláza legyen.
– A Direktorátus…
– A központunk. Biztonsági
megfontolásokból át kellett helyeznünk ide.
Megtaláljak bennünket Washingtonban, el
kellett jönnünk az Államokból, hogy
folytathassuk a munkánkat
– Mit akarnak csinálni velem?
– Mindent el kell mondanod, amit tudsz,
mégpedig azonnal – válaszolt ismét Elena. –
Ha jók a számításaink, csak néhány napunk
van, de lehet, hogy csak óráink.
– Meddig?
– Prométheusz győzelméig – válaszolta
Waller.
– Ki az a Prométheusz?
– Inkább mi, de arra sem tudjuk a választ.
Ezért akarjuk megkapnia kriptochipet.
– Én pedig tudni akarom, mi történt! –
harsogta Bryson, és rögtön összerándult, mert
úgy érezte, hogy az erőfeszítéstől szétszakad
a torka. – Veled, Elena! Azt, hogy hová
tűntél… miért tűntél el!
Még mielőtt megszólalt volna, a szeme
villanásából látta, hogy nem sikerült
eltérítenie saját kérdéseitől. – Nick! Máskor
beszéljük meg a személyes dolgainkat! –
kérte az asszony. – Nagyon kevés az időnk…
– Mi voltam neked? – támadt neki újból
Bryson. – A házasságunk, a közös életünk
mit jelentett? Ha úgy érzed, hogy rég volt,
elmúlt, akkor is tartozol valamilyen
magyarázattal, el kell mondanod. mi történt,
miért hagytál el!
– Nick…
– Tudom, hogy valamilyen módon
Bukaresthez kötődik!
Elena nem válaszolt, de az ajka megremegett,
és a szeme is gyanúsan csillogni kezdett.
– Igazam van? – kérdezte az addiginál sokkal
szelídebb hangon Bryson. – Ha tudsz róla,
azzal is tisztában kell lenned, hogy miattad
tettem!
– Nick, kérlek! Próbálom összeszedni
magam; ha nem is segítesz, legalább ne
nehezítsd meg a dolgom!
– Mit gondolsz, mi történt Bukarestben? –
folytatta rendíthetetlenül Bryson. – Milyen
hazugságokat hallottál?
– Hazugságokat?! – csattant fel váratlanul az
asszony. – Ne beszélj nekem hazugságról,
amikor éppen te hazudtál, bele egyenesen az
arcomba!
– Elnézést! – szólt közbe Waller. – Úgy
érzem, a legjobb lesz, ha ezt négyszemközt
beszélik meg. – Megfordult, és a nővérrel
szorosan a nyomában kiment a
betegszobából. Kettesben maradtak.
Bryson feje fájt, a torka elszorult, mintha
kegyetlen vasmarok szorította volna, de
vágya, hogy megtudja végre az igazságot, a
fájdalmánál is nagyobb volt, és erőt véve
magán beszélni kezdett: – Igen, hazudtam
neked. Az volt életem legnagyobb hibája.
Megkérdezted, milyen volt a barcelonai
hétvége, mire hazudtam. Rájöttél… Már
akkor tudtad, ugye?
Elena szótlanul bólintott, a szeméből lassan
peregtek a könnyek.
– De ha tudtad, hogy hazudok, akkor azt is
tudnod kellett, miért. Tudnod kellett, hogy
azért mentem Bukarestbe, mert szeretlek.
– Nem tudtam, mit csináltál, Nick! – jajdult
fel az asszony.
Rettenetesen vágyott rá, a kapcsolatukat
valaha jellemző meghittségre. Szerette volna
gyöngéden magához ölelni; ugyanakkor
torkon ragadni is, és kirázni belőle az
igazságot. – De most már tudod, ugye? –
kérdezte.
– Én… nem tudom, mit tudok, Nick! Rémült
voltam, megbántott, úgy éreztem, hogy
elárultál… Rettegtem az életemért, a
családomét, és el akartam tűnni. Tudom,
milyen mesterien értesz hozzá, hogy
felkutass embereket, ezért ügyeltem arra,
hogy semmilyen nyom se maradjon utánam.
– Waller egész idő alatt tudta, hol vagy –
Bryson ezt már nem kérdezte, hanem
megállapította, mint magától értetődő tényt.
Látva, hogy Elena a mennyezetre pillant,
követte a tekintetét, és apró vörös pontot vett
észre: ellenőrző kamerát. Természetesnek
érezte, hogy a Direktorátus létesítményében
mindenhol vannak ilyen és ehhez hasonló
eszközök. Mit akart jelezni az asszony – azt,
hogy Waller valószínűleg figyeli, kihallgatja
őket? Ha akarja, ám tegye!
– Pár nappal azután történt, hogy állítólag
Barcelonában töltötted a hétvégét – folytatta
Elena. – A napi munkám során, a befutott
jelentéseket átnézve találtam egy információt,
miszerint a Direktorátus egyik ügynöke
váratlanul felbukkant Romániában,
Bukarestben.
– Jézusom!
– A részletes feldolgozás során az is kiderült,
hogy te voltál az. Megdöbbentem, mert arról
volt szó, hogy Barcelonába mégy. Tudtam,
hogy nem fedősztori – túl ritkán akadt szabad
hétvégéd ahhoz, hogy azt használd
álcázásnak. Azonnal rohantam Tedhez –
tudod, hogy néha gondolkodni is elfelejtek,
úgy elragad a hév –, és elmondtam, mit
találtam. Követeltem, hogy mondja meg, mi
történt. Látta rajtam, hogy ki vagyok borulva,
mardos a féltékenység, de meg sem próbált
fedezni. Ez jó is volt, meg nem is. Ha
mentegetni próbál, azzal csak még jobban
feldühít, de látszott rajta, hogy neki is új,
amit mondok. Attól viszont, hogy Ted sem
tudott a bukaresti útról, még jobban
megijedtem, még jobban aggódtam.
Bryson mindkét kezét a szemére tapasztva,
lassan jobbra-balra forgatta a fejét. Egész idő
alatt megfigyelés alatt tartották, pedig a
lehető legóvatosabb volt, mindent elkövetett,
hogy bukaresti útjáról senkinek még csak
sejtése sem legyen. Hogyan történhetett? És
mit jelent, mi következik belőle?
– Lépett valamit Waller? – kérdezte. – Vagy
te.
– Hogy pontosan mit tett, nem tudom –
válaszolta Elena. – Én letöltöttem a
számítógépemre a képet, ami Bukarestben
készült rólad, és ettől valahogy mindjárt
konkrétabbá vált a dolog. Független forrás –
egy ügynök, Titán a neve – is megerősítette,
hogy ott jártál, sőt ki is egészítette az
információt: közölte, hogy titkos találkozód
volt Radu Dragannal, a Securitatéból
visszamaradt bosszúálló osztagok főnökével.
– Istenem! – nyögött fel Bryson. – Biztosan
azt hitted… mivel egy szóval sem említettem
a dolgot, csak azt gondolhattad, hogy
olyasmit tettem, amit jobb, ha eltitkolok
előled!
– Igen, mert Tedtől tudtam, hogy nem a
Direktorátus megbízásából találkoztál
Dragannal. Ebből csak az következhetett,
hogy olyasmit tettél, amit szégyellsz, és
titkolni akarsz. De még ezek után is adtam
egy lehetőséget. Emlékszel, egyszer nyíltan
feltettem a kérdést.
– Korábban soha nem érdeklődtél, mit
csinálok, amikor nem vagyok otthon.
– Vagyis ha másból nem, hát ebből tudnod
kellett volna, menynyire fontos számomra a
dolog. Ennek ellenére szemrebbenés nélkül
tovább hazudtál.
– Elena, drágám, óvni próbáltalak! Nem
akartalak megijeszteni, és tudtam, hogy ha
előre szólok, tiltakozni fogsz –
magyarázkodott Bryson. – Utána sem
mondhattam el, mert akkor is a végtelenségig
aggódtál volna.
– Most már tudom – mondta lassú
fejcsóválással az asszony. – De akkor Titán
azt jelentette, hogy üzletet kötöttél
Dragannal, valamiért cserébe elárultad neki,
hol vannak a szüleim.
– Hazugság!
– Igen, de akkor nem tudtam.
– Hogyan gondolhattad, hogy képes lennék
eladni őket? Hogy tudtad elhinni ezt a
szörnyűséget?
– Úgy, hogy hazudtál, Nicholas! – Elena
szeméből most már patakzottak a könnyek. –
Nem adtál lehetőséget, hogy másban
higgyek. Hazudtál!
Jóságos isten! Mit gondolhattál rólam!
– Beszéltem Teddel, és követeltem, hogy
juttasson ki az országból valahová, ahol
biztonságban leszek, ahol sosem találsz rám.
Ragaszkodtam hozzá, hogy a szüleimet is
azonnal költöztesse más helyre. Óriási
költséggel járt – újból gondoskodni kellett a
védelmükről –, de elfogadta, hogy ez a
legjobb megoldás. A végsőkig el voltam
keseredve attól, hogy elárultál, és halálosan
féltem, hogy valami baj éri a szüleimet.
Waller ide hozott, ebbe a létesítménybe,
anyának és apának pedig körülbelül egy
órányira innen talált új, biztonságos helyet.
– Waller elhitte, amit Titán mondott? –
érdeklődött Bryson.
– Csak azt tudta, hogy neki is hazudtál, olyat
tettél, amit előle is titkolsz.
– Mégsem hozta szóba egyszer sem. Halvány
utalást sem tett rá!
– Csodálkozol rajta? – kérdezte Elena. –
Tudod, mennyire óvatos, titkolózó, ráadásul
külön megkértem, hogy ne említse, nehogy
gyanút fogj, kutatni kezdj, és rájöjj, miért
tűntem el.
– De hát végül is tudod, mit tettem?! Tudod?!
– kiabálta Bryson. – Igen, üzletet kötöttem a
takarítókkal – üzletet arról, hogy a szüleidet
békén hagyják. Megfenyegettem őket, hogy
ha csak egy hajuk szála is meggörbül, Dragan
egész népes családját kiirtatom. Meggyőztem
arról, hogy személyes ügyről van szó.
Tisztában voltam azzal, hogy csak ilyen
szicíliai vérbosszúra emlékeztető
fenyegetéssel tudok hatni rá.
– Azóta egyfolytában ezen rágom magam…
– mondta hüppögve az asszony. – Apa két
éve meghalt, anya tavaly – egyszerűen nem
akart tovább élni nélküle. Édes istenem,
Nicholas! Azt hittem, szörnyeteg vagy!
Bryson, bár felülni is alig bírt, kitárta a karját,
és Elena szorosan hozzásimult. Mikor
hozzáért a kötéséhez, olyan kegyetlen
fájdalom hasított bele, hogy majdnem elájult,
de egy pillanatra sem engedte el, a vállát, a
hátát simogatta, igyekezett megnyugtatni. –
Mit tettem?! – nyögte fájdalmasan, sírástól
kivörösödött szemmel két szelíd érintés
között. – Hogy gondolhattam… hogy
juthatott eszembe…
– Az én hibám – felelte Bryson. – Ha bíztam
volna benned, ha őszinte vagyok… Elena! Ez
nem egyszerűen félreértés volt: az az ügynök,
Titán szándékosan, előre megfontoltan
becsapott. Miért? Mi lehetett a célja?
– A Prométheusz bízhatta meg vele – felelte
az asszony. – Tudják, hogy a nyomukban
vagyunk, szorul körülöttük a hurok, és
kihasználták a lehetőséget, hogy zavart
keltsenek, elbizonytalanítsanak bennünket.
Szembeállították az egyik munkatársat a
másikkal, feleséget a férjjel. Hamis
információt küldtek, hogy ártsanak, hátha
sebezhetőbbé válunk…
– Prométheusz! – vágott közbe Bryson. –
Waller is, és te is csak ezt ismételgetitek, de
nyilván többet tudtok róla, legalább azt, hogy
mit akar, mi a célja.
– Mennyire hiányoztál, drágám! – mondta az
arcát megsimogatva Elena. Óvatosan felállt
az ágyról, és fel-alá járkált, mint mindig, ha
valamilyen bonyolult, összetett problémáról
beszélt – a fizikai cselekvés mintha
felgyorsította, összeszedettebbé tette volna a
gondolatait.
– Huszonkét hónappal ezelőtt találkoztunk
először a Prométheusz névvel – mondta
lassan, olyan hangon, ahogyan a tanár tart
előadást a diákjainak. – Úgy tetszik, hogy
valamilyen nemzetközi szindikátusra,
kartellre vonatkozik. A Prométheusz
Csoportot minden jel szerint a legfejlettebb
technológiát alkalmazó vállalatok,
fegyverszállítók és a különböző országokban
fontos kormányzati tisztséget betöltő
ügynökeik alkotják.
Bryson bólintással jelezte, hogy érti, és már
sorolta is: – Jacques Arnaud vertikálisan
egymásra épülő hadiipari és kereskedő cégei,
a kínai hadsereg Caj tábornok irányította
vállalkozásai, Anatolij Prisnyikov mindent
átfogó holdingjai a Szovjetunió
utódállamaiban, az új Oroszországban.
Globális méretű vállalati szövetségek,
összefonódások.
– Igen. – Elena megállt, és éles pillantást
vetett a férjére. – Mindhárman fontos
vezetők, de vannak mások is, sokan, és
összehangoltan, szervezetten működnek.
– De mit csinálnak? Konkrétan!
– Vállalatokat vesznek, cégeket vonnak
össze, részvénytársaságokat foglalnak el a
szavazattöbbség megszerzésével, és úgy
látszik, a folyamat felgyorsult.
– Összevonások, vállalategyesítések a
védelmi szektorban?
– Igen, de a fő hangsúly a
telekommunikáción, az informatikán, a
műholdas távközlésen van – felelte Elena. –
Ha csak a szokványos vállalati
terjeszkedésről, birodalomépítésről lenne szó,
akár át is lehetne siklani a dolog fölött, de az
utóbbi öt hónapban egymást követték a
terrortámadások, Washingtontól New Yorkon
és Genfen át Lille-ig…
– Prisnyikov és Arnaud is előre tudta, mi fog
történni Lille-ben – vágott közbe Bryson. –
Néhány nappal a tragédia előtt hallottam,
ahogy beszéltek róla. „Óriási lesz a
felháborodás. Szabaddá válik az út”, mondta
valamelyik.
– ”Szabaddá válik az út” – ismételte meg
elgondolkodva a kijelentést az asszony. –
Fegyvergyártók és kereskedők káoszt
idéznek elő, hogy növeljék a keresletet… – a
mondatot befejezetlenül hagyva, határozottan
megrázta a fejét. – Nem, ez így nem jó. – Aki
igazán növelni akarja a fegyverek iránti
keresletet, az háborút robbant ki, nem
elszigetelt terrorcselekményeket hajt végre.
Egy elmélet szerint a fiatal náci
Németországot is fegyvergyártók és
-kereskedők nemzetközi kartelljei
támogatták, fejlesztették fel, abban bízva,
hogy a vége, ha nem is globális, de nagy
háború lesz.
– Más időket élünk… – próbált vitatkozni
Bryson, de Elena túlságosan belelendült
ahhoz, hogy hagyja félbeszakítani magát.
– Gondold végig, Nicholas! Orosz, kínai és
francia hatalmasságok – róluk tudunk, de
egészen biztos, hogy vannak mások is –,
akiknek szinte kimeríthetetlenek a
lehetőségeik, bármikor meg tudják verni a
harci dobokat, egymás ellen tüzelhetnek
nemzeteket, politikusokat…
– Van más módja is annak, hogy egy
országban működésbe hozzák a védelmi
reflexeket – szúrta közbe Bryson.
– De ha a kezed ott van a hatalom emeltyűin,
gyakorlatilag azt csinálsz, amit akarsz, akkor
jó okodnak kell lennie arra, hogy
megtartóztasd magad. Nem, itt nem a
globális fegyverkezési hajsza a cél –
jelentette ki meggyőződéssel az asszony. –
Az nem így kezdődik. Elszigetelt incidensek
történtek. Egyének vagy legfeljebb kis
csoportok által végrehajtott terrortámadások,
amelyeket senki sem vállalt, nem
büszkélkedett velük. És az egész folyamat
felgyorsulni látszik. Miért?
– A terrorizmus is háború – mondta lassan
Bryson –, csak nem a szokásos eszközökkel.
Pszichológiai hadviselés, azok alkalmazzák,
akik demoralizálni akarják az ellenfeleiket.
– A háborúhoz legalább két fél kell.
– A terroristák és akik ellenük harcolnak.
– Akkor sem jó – tartott ki határozottan a
véleménye mellett Elena. – Akik ellenük
harcolnak. Homályos, nem elég konkrét.
– A terrorizmus egyfajta színház –
magyarázta Bryson. – Akik csinálják,
közönségnek játszanak.
– A végső cél tehát nem maga a rombolás,
hanem az ismertség, amit meg lehet szerezni
vele, a nagy hírverés.
– Pontosan.
– Aki terrorcselekményt hajt végre, az fel
akarja hívni a figyelmet önmagára, vagy
valamilyen ügyre, eszmére. Mivel ezek után
a támadások után senki sem jelentkezett,
kizárólag a hírekre, beszámolókra
támaszkodhatunk, azokból kell kideríteni,
van-e közük egymáshoz – fűzte tovább a
gondolatot az asszony. – Kérdés, hogy
egyáltalán létezik-e közös vonás.
– Az, hogy mindegyiknek elejét lehetett
volna venni – vágta rá Bryson.
– Elejét venni? Ezt miből gondolod? –
csodálkozott Elena.
– Nézd végig a lapok, rádió- és
tévéállomások tudósításait! Mindegyik eset
után – többnyire egy meg nem nevezett,
magas rangú kormánytisztviselőtől vett
idézet formájában – felbukkant ugyanaz az
elem: megfelelő felderítő és ellenőrző
eszközökkel meg lehetett volna előzni a
tragédiát.
– Ellenőrző eszközök… – ismételte meg
elgondolkodva az asszony.
– A szerződés. A Nemzetközi Ellenőrzési és
Biztonsági Szerződés, amelyhez a világ
majdnem minden országa kész csatlakozni.
– Ugye arról van szó benne, hogy
létrehoznak valamilyen nemzetközi rendőri
szervet, egyfajta szuper-FBI-t?
– Igen.
– Amely dollármilliárdokat fog költeni
műholdas technikára, biztonságtechnikai
eszközökre. Csábító lehetőség az
olyanoknak, mint Arnaud, Prisnyikov, Caj…
és talán rá is haraptak. Egy nemzetközi
szerződés, amelynek a leple alatt szabadon
lehet fegyverkezni. Tehát mindannyian
fegyverkezünk, védjük magunkat a
terrorizmussal szemben. Milyen jó is, hogy
van, így legalább – hiába múlt el a
hidegháború – van ki ellen készülődni. A
Biztonsági Tanács minden tagállama aláírta a
szerződést?
– Nagy-Britannia kivételével – felelte
Bryson. – De már csak napok kérdése, hogy
csatlakozzanak hozzá. Náluk Lord Miles
Parmore agitál mellette a leglelkesebben.
– Igen, már emlékszem. Demagóg
hordószónok, de sokan hisznek neki,
úgyhogy nem szabad lebecsülni. Emlékezz a
Reichstagra, arra, hogy mi történt
ezerkilencszázharmincháromban
Németországban.
– Nem hiszem, hogy a Prométheusz így
működne – mondta a fejét rázva Bryson. –
Lord Parmore tényleg zseniálisan hatékony,
de nem hiszem, hogy zseni lenne. Szerintem
csak végrehajtó, az ész, amelyik kitalálja,
hogy mit csináljon, máshol van. Ahogyan
Waller szokta mondani: „kövesd az izmot, de
mindig keresd az agyat”.
– Arra gondolsz, hogy Londonban valaki
vagy valakik a háttérből irányítják a
parlamenti vitát?
– Biztos lehetsz benne.
– De kik? Ha tudnánk…
– Odamegyek, beszélek Parmore-ral,
megpróbálok kiszedni belőle mindent, amit
csak lehet, és akkor talán okosabbak leszünk.
– Fogod bírni? Elég jól vagy ahhoz, hogy
utazz?
– Ha leszeded rólam ezeket a csöveket, akkor
igen.
Elena pár másodpercre elhallgatott, és amikor
ismét megszólalt, egészen komoly,
gondterhelt volt a hangja: – Nicholas,
normális körülmények között úgy
viselkednék, ahogyan egy aggódó feleséghez
illik, ragaszkodnék hozzá, hogy ágyban
maradj, és gyógyulj meg teljesen, de ha
tényleg elég jól érzed magad… Nagyon
sürget az idő.
– Tudok, és akarok is menni – jelentette ki
határozottan Bryson. – A legegyszerűbb
volna repülni.
– Telefonálok, hogy mondjuk hat óra múlva –
ha Tednek nem kell – álljon útra készen a
gép.
– Nagyszerű. Remélem, a repülőtér nincs
messze.
– Kocsival pár perc… – Elena megállt, és
elgondolkodva bólintott. – Így már van
értelme annak, ami Cassidyval történt.
– Cassidyval? A szenátorra gondolsz?
– Igen.
– Mi van vele? – kérdezte értetlenül Bryson.
– Azért kellett lemondania, mert kiderült,
hogy a felesége kábítószert vett az utcán,
vagy valami hasonló.
– Nagy vonalakban igen, de ennél azért egy
kicsivel összetettebb a dolog. Évekkel ezelőtt
a felesége hozzászokott a
fájdalomcsillapítóhoz, amikor már nem írták
fel neki, kábítószerhez folyamodott, és
pechjére egy álruhás nyomozótól vásárolt. A
szenátornak sikerült kitöröltetnie a nevét a
rendőrségi nyilvántartásból, kezeltette, és az
asszonynak sikerült is leszoknia a
kábítószerről.
– Mi köze mindennek a szerződéshez?
– Először is az, hogy a szenátusban Cassidy
volt a leghevesebb ellenzője – válaszolta
Elena. – Az egyéni szabadság, az intim szféra
felszámolását látta benne. Úgy általában is, a
leghangosabb bírálója volt annak, hogy a
számítógépes korszakban egyre kisebbre
zsugorodik az a terület, amit az ember igazán
a magáénak mondhat, és kívülről nem láthat
bele senki. Amikor lemondott, több
kommentár is megjelent arról, hogy lám-lám,
azért védte olyan hevesen a magánszférát,
mert takargatnivalója volt.
– Lehet benne valami – jegyezte meg Bryson.
– Lehet, de nem ez a lényeg. Kilencre nőtt
vele azoknak a kongresszusi tagoknak a
száma, akik néhány hónap leforgása alatt
lemondták a tisztségükről, vagy bejelentették,
hogy nem jelöltetik újra magukat.
– Nehéz manapság politikusnak lenni.
– Szó se róla! De ismersz. Ha másért nem,
hát a hivatásom miatt ott is valamilyen
rendszert, törvényszerűséget keresek, ahol
mások szerint nem létezhet – magyarázta
Elena. – Feltűnt, hogy a kilenc közül öten
meglehetősen nagy felhajtás közepette, ha
úgy tetszik, megszégyenülten távoztak, és
furcsa módon mind az öt a szerződés
közismert ellenzője volt. Biztos vagyok
benne, hogy ez nem véletlen, és ahhoz, hogy
erre rájöjjön valaki, még csak az elliptikus
görbéken alapuló rejtjelezés, vagy az
aszimmetrikus kriptográfiai rendszerek
szakértőjének sem kell lennie. Szigorúan
magánjellegű információk szivárogtak ki,
azok okozták a botrányt – pszichiátriai
klinikán végzett kezelésről,
antidepresszánsok túlzott mértékű
fogyasztásáról, pornográf filmek iránti
felfokozott érdeklődésről, egy abortuszért
kiállított csekkről szóló hírek…
– Vagyis a szerződés támogatói nem riadnak
vissza a kemény eszközök alkalmazásától –
állapította meg Bryson.
– Ennél is többről van szó. Hozzá tudnak
férni az ellenfeleikről szóló, legszemélyesebb
magánügyeket érintő információkhoz –
javította ki Elena.
– Renegát, a helyzetükkel visszaélő FBI-
osok?
– Te is tudod, hogy az FBI – legalábbis azóta,
hogy J. Edgar Hoover meghalt – nem gyűjt
ilyen jellegű adatokat senkiről. Lehet, hogy
miután valakit gyanúba fogtak, a
magánéletébe, a személyes dolgaiba is
beleásnak, de addig nem.
– Vagyis? Ki vagy mi tehette?
– Én is ezt kérdeztem magamtól, és
próbáltam megállapítani, létezhet-e egy
háttérben megbújó irányító a leleplezések
mögött, volt-e valami közös – a szerződés
ellenzésén túl – a lemondott szenátorok,
képviselők között. Az összes életrajzi
adatukat gépre vittem, minden, az internetről
leszedhető információt – ha tudod valakinek
a társadalombiztosítási számát, amit igazán
nem nehéz megszerezni, akkor rengeteg
dolgot kiszedhetsz a hálóból –, és találtam is
valami érdekeset. Kettőjüknek
jelzálogkölcsöne volt egy washingtoni
banktól, a First Washington Mutualtől, majd
kiderült, hogy mind az öten az ügyfelei.
– Tehát vagy a bank vett részt a zsarolásban,
vagy valaki hozzáférhetett a bank bizalmas
ügyfélnyilvántartásához.
– Talált. Banknyilvántartás, csekkek,
átutalások… ezeken keresztül könnyen el
lehet jutni a társadalombiztosítási adatokhoz,
onnan pedig az orvosi kartonokhoz.
– Harry Dunne – mondta ki tompán a nevet
Bryson.
– Prométheusz-tag – a CIA hírszerzésért
felelős igazgatóhelyettese – vágta rá rögtön
Elena.
– Dunne?!
– Igen, legalábbis minden jel arra mutat –
sietett a válasszal az asszony. – Folytasd! Mi
van vele?
– Dunne rángatott ki a remeteéletből, és
tulajdonképpen kényszerített arra, hogy
nyomozzak a Direktorátus után. Addigra te
már rávetetted magad a Prométheuszra, és
tudni akarta, meddig jutottatok – nyilván
azért, hogy semlegesíthessen benneteket. A
CIA lelkesen támogatja a szerződést,
szeretné, ha létrejönne egy világméretű,
mindent és mindenkit ellenőrző rendszer.
– Elképzelhető. Több oka is lehet, ha más
nem, hát az, hogy a CIA-nak küldetésre van
szüksége, okra, amely a hidegháború
elmúltával is igazolja a létét. Igen, hajszolom
a Prométheuszt, de még most sincs pontos
képem róla. A Direktorátus összes itteni
számítógépét igénybe vettem, hogy
megfejtsem a kommunikációjukat. Néhány
tagot – Arnaud, Prisnyikov, Caj, Dunne –
azonosítottunk, és rögzíteni tudjuk a
kapcsolatfelvételeket, de a rejtjelzárukon
képtelenek vagyunk áttörni. Vesszük az
adásokat, de a tartalmukhoz nem tudunk
hozzáférni. Olyan az egész, mint egy
hologram – két „adathalmaz” kell hozzá,
hogy olvasni lehessen őket. Régen
küszködöm már a feladattal, egyelőre
eredmény nélkül, de azért ha van egy kódolt
anyagod, bármi…
Bryson megpróbálta, és első kísérletre
sikerült felülnie a kórházi ágyon; a lába volt
csak elmerevedve, hiányzott neki a mozgás. –
Ideadnád a mobilomat? Ott van az asztalon –
mondta Elenának.
– Nem hiszem, hogy működik – mélyen a
föld alatt vagyunk, és a jel…
– Azért csak add ide! – Átvette az asszonytól
a készüléket, megfordította, és egy fekete
lapocskát vett elő az akkumulátor alól. – Ez
talán segít.
– Egy chip… – mondta tétován, az apró
tárgyat átvéve Elena.
– Egész pontosan egy kriptochip – válaszolta
Bryson. – A Jacques Arnaud
dolgozószobájában lévő készülékből
másoltam ki.
Huszonhatodik fejezet

Elena végigvezette Brysont egy hosszú, föld

alatti folyosón, amely a kórházból a
létesítmény egy másik részébe vezetett. A
padlója fényesre csiszolt kőlapokból volt
kirakva, falait hófehérre festették, az
alacsony mennyezetet hangszigetelő lapokkal
borították be. Ablakot nem vágtak rá, a steril
jellegtelen környezet alapján a világ
bármelyik részén lehettek volna.
– A létesítmény nagyjából tíz éve épült, mint
a Direktorátus európai központja –
magyarázta menet közben az asszony. – Itt
dolgozom azóta, hogy… eljöttem az
Államokból. – Nem mondta ki, hogy
„elhagytalak”. – Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy – nagy valószínűséggel a Prométheusz
körüli vizsgálódásunk miatt – Amerikában
nem vagyunk biztonságban, Waller az egész
washingtoni központot áthelyezte ide.
Kívülről csak egy hegyoldalban levő elegáns,
de ártatlan kinézetű épület látszik, senki nem
gondolná, hogy egész bonyolult komplexum
működik a fold alatt.
– Biztosan így van – én azt sem láttam, és
csak tőletek tudom, hogy Dordogne-ban
vagyunk – felelte Bryson. A lába rendben
volt, csupán a minden lépésre megsajduló
sebe okozott neki kellemetlenséget.
– Majd látsz eleget, ha kimegyünk sétálni –
biztatta Elena. – Lesz rá időnk – a kriptochip
feldolgozása nyilván nem fog menni egyik
pillanatról a másikra.
Kétszárnyú acélajtóhoz éltek. Az asszony
beütötte a kódot a mellette lévő panelen,
hüvelykujját rászorította egy érzékelőre, és az
ajtószárnyak hangtalanul oldalra siklottak,
utat engedve a mögülük előtörő száraz, hűvös
levegőnek.
Az alacsony mennyezetű szobának egyetlen
falát se lehetett látni, eltakarták őket a
számítógépek, munkaállomások, televíziós
monitorok. – Azt hiszem, ez a világ
legnagyobb teljesítményű számítógépes
központja – mondta büszkén körbemutatva
Elena.
– Másodpercenként több ezertrillió művelet
elvégzésére képes. Százhúsz gigabyte-nyi
online tárolókapacitásunk, húsz terabyte-os
szerverünk…
– Ne fáraszd magad! Az egészből egy szót
sem értek.
Az asszony lelkesedését Bryson megjegyzése
sem tudta lelohasztani. Elemében volt – a
matematikai tudományok csúcsait szivaccsal
időnként tisztára törölt iskolai táblák és
primitív, a hetvenes évek számítástechnikai
színvonalát képviselő számítógépek
segítségével meghódító román egyetemista
Alice eljutott Csodaországba, és nem akart
betelni vele. Ismeretségük kezdete óta
szemernyit sem változott – szenvedélyesen
imádta a munkáját, és nem győzte élvezni a
gondolatai szolgálatába állítható fejlett
technikát.
– A száztíz kilométer hosszú üvegszálas
kábelhálózatról se feledkezz meg, Elena! –
Chris Edgecomb, a magas, karcsú, zöld
szemű, tejeskávészínű guyanai mondta ezt. –
Ember! Ahányszor csak látlak, mindig
megviseltebb a képed – fordult Brysonhoz, és
keményen megölelte. – Szóval visszahoztak.
Bryson összerándult ugyan a fájdalomtól, de
azért mosolygott, őszintén örült, hogy hosszú
idő után viszontlátja a számítógépes
varázslót. – Próbáltam szabadulni tőletek, de
úgy látszik, nem megy – felelte.
– Ahogy a feleségedet ismerem, nincs ellene
kifogása.
– Nyugodtan használhatsz erősebb kifejezést
is! – biztatta a guyanait Elena.
– Akármi történt is, úgy látszik. Szent Kristóf
az oltalmába vett – folytatta Chris. –
Természetesen eszemben sincs megkérdezni,
hol voltál, mit csináltál, de hidd el, örülök,
hogy látlak. Ami a dolog szoftveres részét
illeti, próbálok segíteni Elenának, hogy
megfejtse a Prométheusz üzeneteit, de
bármivel próbálkozunk is, túl nagy a falat,
egyfolytában beletörik a bicskánk. Rettentő
erős a kódjuk. Pedig vannak szerszámaink –
nagysebességű, az internet gerincét
letapogató összeköttetés, digitális, gigabit
kapacitású, geostacionárius pályára állított K-
és Ka-frekvenciás távközlési műhold… meg
amit még akarsz.
Elena az egyik – Bryson számára
megfejthetetlen rendeltetésű – készülékhez
lépett, és belehelyezte a kriptochipet. – Öt
hónapra visszamenőleg benne van a
Prométheusz teljes kommunikációja –
magyarázta. – Telefonlehallgatással és
műholdfigyeléssel sikerült ugyan
begyűjtenünk, de nem tudtuk megfejteni.
Figyeltük, rögzítettük az üzeneteiket, csak
éppen nem értettünk belőlük semmit! A
kódjuk egyszerűen feltörhetetlen. Ha valóban
az igazi, torzítatlan algoritmikus kulcsot
sikerült lemásolnod, akkor talán sikerül
feltörnünk a zárat.
– Mennyi idő kell hozzá, hogy kiderüljön? –
kérdezte Bryson.
– Lehet, hogy csak egy óra, de az is lehet,
hogy több. Vagy éppen kevesebb, attól
függően, milyen zárhoz készült a kulcs. Hogy
jobban értsd, képzelj el egy soklakásos házat!
– magyarázta a témától fellelkesülve az
asszony. – Minden lakáshoz, és azon belül is
minden szobához külön kulcs dukál, de
valahol létezik egy mesterkulcs, amelyik
minden zárat nyit. Lehet, hogy azt találtad
meg, lehet, hogy csak egy lakásét – majd
meglátjuk. Akármelyikről legyen is szó,
biztosan közelebb jutunk a Prométheuszhoz.
A kérdés csupán az, hogy mennyivel.
– Mi volna, ha hagynátok nyugodtan
dolgozni? Majd jelzek, ha jutottam valamire
– szólt közbe Chris. – Addig akár
beszélhetnétek is Ted Wallerrel. Már keresett
benneteket.
Waller ablak nélküli, de tágas irodája
pontosan úgy volt berendezve, mint a K
utcán lévő régi – ugyanazok a tizenhetedik
századi kurd szőnyegek borították a padlót,
és ugyanazok a zsákmányt tartó,
olajfestményeken megörökített, régről
ismerős vadászkutyák köszöntötték Brysont.
A tölgyfából faragott hatalmas, francia
barokk íróasztal sem változott. – Nicky,
Elena! Jöjjenek! Érdekes híreket kaptam –
szólt ki mögüle élénken Waller. – Elena,
ismerkedjen meg az egyik legkiválóbb,
legbátrabb, a munkája miatt csak ritkán
hazatérő ügynökünkkel! – A Waller íróasztala
előtti magas támlájú karosszék megmozdult,
lassan körbefordult, és Layla jelent meg.
– Á, igen! – mondta hűvösen Elena, és kezet
fogott a lánnyal. – Sokat hallottam már
magáról.
– Én is – válaszolta ugyanolyan
távolságtartóan a lány, és anélkül, hogy felállt
volna, Brysonra köszönt: – Hello, Nick!
– Amikor utoljára láttam, éppen meg akart
ölni – válaszolta udvarias bólintás
kíséretében a férfi.
– Ó, az… – Layla elvörösödve félbehagyta a
mondatot. – Semmi személyes…
– Hát persze.
– Felejtsük el! Gondoltam, nem árt, ha
tudják, hogy Jacques Arnaud barátunknak
elege lehet a nagy nyilvánosságból. Minden
jel szerint zavarja az állandó reflektorfény, és
ott akarja hagyni – mondta tiszta, nyugodt,
őszinte tekintettel a lány.
– Ezt hogy érti?
– Felszámolja az érdekeltségeit, ráadásul úgy,
mintha meg lenne rémülve. Szó sincs
rendezett visszavonulásról, üzleti
megfontolások diktálta eszköz-
átcsoportosításról. Egyáltalán, az egésznek
semmi köze az üzlethez – úgy néz ki, hogy
gondolt egyet, és egyszerűen visszavonul.
– De hát ennek semmi értelme! – tiltakozott
hevesen Bryson. – Nem látom benne a
logikát… Maga igen?
– Hát, azért vannak elemzőink, mint például
Elena – felelte halvány mosollyal a szája
szögletében Layla – hogy értelmezzék azokat
az információkat, amelyeket a magunkfajta
mezítlábas, terepen dolgozó ügynökök, néha
igen kemény munkával, begyűjtenek.
– Honnan származik az értesülés? – kérdezte
hirtelen éberré vált, izgatottan megcsillanó
tekintettel az asszony.
– Arnaud egyik legfőbb riválisától. Majdnem
olyan híres, legalább annyira erkölcstelen,
mint ő – mondhatni, testvérek a
gonoszságban –, de engesztelhetetlenül
gyűlöli, hogy a hasonlatnál maradjak,
ugyanúgy, mint Káin Ábelt. Alain Poirrier-
nek hívják – gondolom, ismerősen cseng a
neve.
– A versenytárs tehát azt állítja, hogy
elkezdődött Arnaud vállalkozásainak a
felszámolása.
– Angolul legalábbis így hangzik. Nyilván
érthetőbbnek találná az információt, ha
algoritmusokba lenne csomagolva, de hogy
őszinte legyek, a maguk módszereivel meg
én nem tudok mit kezdeni.
Waller szótlanul figyelte a két nő közötti,
wimbledoni játékosokat is megszégyenítő,
szelíden gyilkos párviadalt.
– Pedig nagyon egyszerű – válaszolta Elena.
– A kiindulópont mindig ugyanaz: meg kell
vizsgálni a forrást. Maga például azt mondja,
hogy Poirier Arnaud ellensége. Kézenfekvő
megállapítás – mindig a legmélyebb
megvetéssel, utálkozva nyilatkoznak
egymásról, és a nagy nyilvánosság előtt
kegyetlen élethalálharcot vívnak.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte
támadóan Layla.
– Azt, hogy ha alaposabban megnézi a
kapcsolatukat, rá fog jönni, hogy Poirier és
Arnaud partnerek. Számos kiterjedt,
kibogozhatatlanul bonyolult szálakkal
összekötött holding vezetői. A vad
szembenállás tehát csak álca, szerepjátszás.
– Vagyis az információm egyszerűen
hazugság, nem ér semmit? – Layla szeme,
miközben a mondatot végigmondta.
fenyegetően összeszűkült.
– Szó sincs róla! – tiltakozott Elena. –
Pusztán az, hogy „megpörgették” –
kiválasztották, és megkapta a fülest,
önmagában is fontos információ. Arnaud
nyilván azt akarja, hogy azt higgyük,
visszavonul. Nem annyira a hazugság, inkább
a mögötte megbúvó szándék az érdekes.
Layla néhány másodpercre elhallgatott, majd,
ha kissé kényszeredetten is, de beismerte: –
Lehet, hogy igaza van.
– Ha Arnaud ekkora áldozatot hoz azért,
hogy levegyük a megfigyelendők listájától –
vette át a szót Bryson –, akkor ebből csak az
következik, hogy olyan vállalkozásban vesz
részt, amelynek teljes titokban kell maradnia
ahhoz, hogy sikerüljön. El akarják altatni a
figyelmünket, megpróbálnak
bizonytalanságot kelteni, tehát valami
hamarosan történni fog. Vigyáznunk kell,
nem engedhetjük meg, hogy bármi elkerülje
a figyelmünket! Jézusom! Olyan erőkkel
állunk szemben, amilyenekkel még sosem
volt dolgunk. Az egyetlen reményünk, hogy
alábecsülnek bennünket.
– Én viszont attól félek – mondta komoran
Layla –, hogy igazuk lesz.
Wallert elszólította egy sürgős, párizsi
megbeszélés, úgyhogy Bryson és Elena nem
tehetett mást, várniuk kellett. Nagyokat
sétáltak a hegyoldalban, a viruló
rozmaringbokrok között, le egészen a
Dordogne partjáig. A föld alatti labirintusból
kijutva Brysonnak egy pillantás is elég volt
ahhoz, hogy meggyőződjön róla, valóban
Franciaországban van. A Direktorátus
létesítményének főbejáratául, ha úgy tetszik,
külső „fogadócsarnokául” egy régi, a
hegyoldalban álló villa szolgált. Az arra járók
csupán az elegáns épületet látták, amely elég
nagy volt ahhoz, hogy otthont adjon
valamelyik – az óvilág hangulatának
ellenállni nem tudó, és a friss divatot követve
Amerikából Európába áttelepült –
agytrösztnek, ki tudja, mivel foglalkozó
kutatóintézetnek. Ez egyben magyarázattal
szolgált a létesítmény körüli nagy
forgalomra, a közelében lévő kis repülőtér
szokatlanul pezsgő életére. A külső
szemlélőnek elképzelése sem lehetett arról,
milyen kiterjedt, mély az épület alatt rejtőző,
hegybe vájt komplexum.
Brysont a sebe arra késztette, hogy óvatosan
lépkedjen, és időnként még így is megrándult
az arca a fájdalomtól. Leereszkedtek a kövek,
sziklakitüremkedések borította hegyoldalon,
és egy régi, zarándokok kitaposta ösvényre
rákanyarodva diófaligetek között sétáltak
tovább, amelyek mindkét oldalon hosszan
követik a Dordogne-t, a Gironde-öbölbe tartó
ősi jelentős vízi utat. Hamisítatlan francia
vidék volt ez, földjeiket gondosan,
évszázadok alatt beléjük ivódott odaadással
művelő parasztok lakták, bár az egyszerű
kőházak egy részét melegebb éghajlatra
vágyó, de provence-i vagy toszkánai
nyaralóhoz elegendő pénzzel nem rendelkező
angolok vásárolták meg. A távolban, Cahors
fölött dombtetőre épült középkori városok
tették változatossá a tájat, amelyek kis
éttermeiben a cuisine du territoir egyszerű,
de laktató ételeit szolgálták fel a
vasárnaponként betérő népes
parasztcsaládoknak. Néha valamelyik erdőbe
is bekanyarodtak; az évszázados fák gyökerei
között szarvasgomba nőtt, de lelőhelyeit csak
a helyiek ismerték, és tudásukat családon
belül, nemzedékről nemzedékre adva még a
föld tulajdonosa elől is titkolták.
– Ted ötlete volt, hogy idejöjjünk – mondta
Elena, miközben kéz a kézben, békésen
ballagtak. – Nem is csoda – aki annyira imád
enni, mint ő, az hamar beleszerethet ebbe a
kecskesajtban, szarvasgombában gazdag
vidékbe. Praktikus szempontból is jó
választásnak bizonyult: közel van a repülőtér,
és a hegy tökéletesen elrejti a létesítményt.
Pillanatok alatt elérhetők a nagy autópályák,
kocsival is könnyen el lehet jutni északon
Párizsba, keleten Svájcba és Olaszországba,
délen a földközi-tengeri partvidékre,
nyugaton Bordeaux-ba és az atlanti partra. A
szüleim imádtak itt lakni – jegyezte meg
lágy, elmélázó hangon. – Volt ugyan
honvágyuk, hogyne lett volna, de életük
utolsó éveit akkor is egy nyugodt,
paradicsomi helyen tölthették. – Megállt, és
egy távoli, kőházakból álló épületcsoportra
mutatott. – Ott laktunk.
– Laktunk?! – kérdezte a szemöldökét
enyhén felvonva Bryson.
– Velük voltam, gondoskodtam róluk.
– Örülök neki. Legalább hasznukra vált a
veszteségem.
Az asszony elmosolyodott, enyhén
megszorította a kezét. – Tudod, mégiscsak
igaz a régi mondás: Mai rărut, mai drăgut.
– Aki távol van, annak a szíve erősebben
dobban – fordította egyből Bryson. – Mit is
mondtál erre mindig – Celor ce duc mai mult
dorul, le pare mai dulce odorul? A távolléttől
hevesebb a szerelem, de az együttléttől
erősebb?
– Tudod, hogy nehéz volt nélküled. Nagyon
nehéz.
– Nekem is. Talán még nehezebb.
– Új életet kellett kezdenem, nélküled, és
hiába sikerült, a fájdalom, a veszteség érzése
nem múlt el. Nálad sem? – kérdezte Elena.
– Nekem a bizonytalanság miatt volt
nehezebb. Hiába próbáltam, nem tudtam
megfejteni, miért tűntél el, hová mentél, és
egyáltalán, mire gondolsz.
– O, iubito! Te ador! Mind a ketten áldozatok
voltunk, egy bizalmatlansággal és
gyanakvással teli világ túszai.
– Valaki azt mondta, azért állítottak rám,
hogy szemmel tarts.
– Rád állítottak?! Véletlenül találkoztunk, és
egymásba szerettünk. Hogy tudnám
bebizonyítani, hogy amit hallottál, nem igaz?
Szerelmes voltam, vagyok beléd, Nicholas!
Elhitte Harry Dunne hazugságait, a
rendkívüli fizikai adottságai és
nyelvtehetsége miatt kiszemelt, tudtán kívül
egy szervezet hálójába került, szüleitől
megfosztott és ördögien manipulált
fiatalemberről szóló mesét.
– Ügyesen csinálják, mármint a Prométheusz
– folytatta Elena. – Egy annyira titkos
szervezetről, mint a miénk, nem nehéz hihető
hazugságot kitalálni. Utána már csak azt a
látszatot kellett kelteniük, hogy ellenünk
vagy, tönkre akarsz tenni bennünket, és ezzel
elejét venni annak, hogy ellenőrizhesd, igaz-
e, amit mondtak.
– Tudtál Wallerről?
– Ezt hogy érted?
– A… hátteréről – fogalmazott szándékosan
ködösen Bryson.
– Vagyis Oroszországról. Igen, elmondta –
válaszolta Elena. – De csak nemrég. Azt
hiszem, addigra eldöntötte, hogy visszahoz,
és számított rá, hogy előbb-utóbb úgyis
megtudom. – Még mondani akart valamit, de
megszólalt a mobilja.
– Igen! – Hallgatta, amit a hívó mondott, és
közben az arca fokozatosan felderült. –
Köszönöm, Chris.
Bontotta a vonalat, és sugárzó arccal közölte:
– Áttörés!
Chris Edgecomb egész halom degeszre
tömött, piros dossziét nyomott Elena kezébe.
– Azóta, hogy feltörtük a kódot, nincs
megállás – mondta. – Öt nagy sebességű
lézernyomtatónk már füstöl, de még mindig
ontják az anyagot. A legnehezebb dolgunk a
konvertálással volt – hangokat nyomtatott
szöveggé alakítani még nekünk sem
egyszerű, hiába szupererősek a
processzoraink. És még hol vagyunk a
végétől! Megpróbáltam elvégezni egy
előzetes szűrést, aztán úgy döntöttem, hogy
rátok hagyom, döntsétek el ti, mi a fontos.
– Köszönjük, Chris! – mondta őszintén, a
dossziéhalmazt a számítóközpont melletti
tanácsterem hosszú asztalára helyezve Elena.
– Szólok, hogy hozzanak egy kancsó kávét.
Az az érzésem, szükségetek lesz rá.
Elfelezték a nyomtatókból kikerült
irathalmazt, és mély lélegzetet véve
nekiláttak az átfésülésének. A
legértékesebbnek a Prométheusz vezetői
közötti telefonbeszélgetések látszottak,
amelyekből rengeteg volt, köztük jó néhány
konferenciabeszélgetés is. Mivel levédték
őket, a résztvevők többnyire nyíltan
beszéltek, de akadtak köztük olyanok –
például Arnaud és Prisnyikov –, akiket egy
pillanatra sem hagyott el az óvatosságuk.
Kódolt nyelvezetet használtak, tudván, hogy
a másik pontosan érti utalásukat. Elena
beszédfejtő gyakorlata, az a képessége, hogy
hétköznapian hangzó kijelentésekről is
megállapítsa, hogy mélyebb tartalmat
hordoznak, pótolhatatlannak bizonyult. Több
jegyzetlapot is teleírt megjegyzéseivel,
Bryson pedig, aki jobban ismerte a
szereplőket, hátterüket, vállalkozásaikat,
egyéb, az asszony figyelmét elkerülő
jelentéseket fedezett föl a sokszor
ártalmatlannak hangzó mondatokban.
Még éppen csak hozzákezdtek a hatalmas
anyag átolvasásához, amikor Bryson
megjegyezte: – Azt hiszem, sikerült
elkapnunk a grabancukat – innentől kezdve
már nemcsak véletlenül kihallgatott,
félreértelmezhető, egész vagy fél
mondatokról van szó. Prisnyikov itt –
mondta, és az ölében tartott lapra bökött –
egyértelműen Genfről, a lépfene-támadásról
beszél, három héttel azelőtt, hogy
bekövetkezett.
– Viszont nem ők az igazi főnökök –
válaszolta Elena. – Másik, igazából két másik
személyre utalgatnak, feltehetően
amerikaiakra.
– Kik azok?
– Nevet még nem találtam, viszont nyugati
parti időszámításról beszéltek, úgyhogy az
egyik valahol az Államok nyugati
partvidékén kell lakjon, esetleg
Kaliforniában.
– És London? Van valami ötleted arról, hogy
ki lehet az ottani főnök.
– Nincs…
Chris Edgecomb rontott be egy újabb köteg
papírt lobogtatva.
– A legfrissebb termés! – újságolta lázas
izgalommal. Egy halom, a First Washington
Mutual Bancorpon keresztül végrehajtott
nagy összegű átutalás. Azt hiszem,
érdekesnek fogjátok találni őket. – Elena
kezébe nyomta a hosszú számoszlopokkal
teli lapokat.
– Ugye ez az a bank, amelyet a kongresszus
tagjainak a többsége is használ? – kérdezte
Bryson. – Amelyikről feltételezted, hogy
része volt a zsarolásban, bizalmas
információkat szivárogtatott ki a szerződés
ellenfeleiről?
– Igen – válaszolta Elena. – Tulajdonosi
átutalások…
Edgecomb egyetértőn bólintott.
– A kódok, az ismétlődő számok
eltéveszthetetlenek. Végre egy konkrét
nyom!
– Úgyis mint?! – érdeklődött Bryson.
– A bank valamelyik nagyobb pénzintézet
tulajdonában van, az ellenőrzi a teljes
tevékenységét.
– Ilyesmi elég gyakran előfordul.
– Igen, de itt jól el van rejtve, egyértelmű,
hogy titkolni akarják.
– Megtudható valahogy, ki a titkos
tulajdonos?
Elena szórakozottan bólintott, teljes erővel a
számokra összpontosított. – Chris, a
leggyakrabban visszatérő szám nyilván az
Amerikai Bankszövetség azonosítója. –
Utána tudnál nézni…
– Egy lépéssel megelőztelek – vágott közbe
Edgecomb. – Egy New York-i cég, Meredith
Waterman…
– Jóságos isten! – kiáltott fel Elena. – Az
egyik legrégebbi, legtekintélyesebb
beruházási bank a Wall Streeten. Hozzá
képest a Morgan Stanley, vagy a Brown
Brothers Harriman is kezdő. – Nem értem,
miért venne részt a Meredith Waterman
szenátorok és képviselők megzsarolásában a
Nemzetközi Ellenőrzési és Biztonsági
Szerződés…
– Valószínűleg magántulajdonban van –
jegyezte meg Bryson.
– És akkor?
– Akkor lehet akár egy holding is, vagy más
intézmények, egyén, egyének – mondjuk a
Prométheusz csoport – álcája, amivel a valódi
holdingjaikat leplezik. Ha meg tudnánk
szerezni a Meredith Waterman volt és
jelenlegi vezetőinek a listáját, és esetleg a
többségi tulajdonosokét…
– Nem hiszem, hogy különösebb gondot
okozhat – mondta Edgecomb. – Az
Értékpapír-kereskedelmi és Tőzsdei
Bizottság, és a Betétbiztosítási Szövetség
előírásai a magántulajdonú cégeket is
kötelezik arra, hogy tegyék hozzáférhetővé
ezeket az adataikat.
– A nevek között lehetnek olyanok, amelyek
a Prométheuszra utalnak – folytatta Bryson,
Edgecomb pedig már indult is, hogy
különböző adatbázisokat átfésülve kigyűjtse
a kért neveket.
Alig húzta be maga mögött az ajtót,
Brysonnak eszébe jutott valami: – Richard
Lanchester valamikor a Meredith
Watermannél volt!
– Tessék?
– Mielőtt otthagyta a Wall Streetet, és
közszolgálatot vállalt, igazi sztárnak
számított a beruházási bankárok között. A
Meredith Waterman „aranyfiújaként”
emlegették, akkor szerezte a vagyonát is.
– Lanchester? De hát… azt mondtad, hogy
segítőkész volt, együtt érző – csodálkozott
Elena.
– Igen, türelmesen végighallgatott, szemmel
láthatólag még nyugtalanította is, amit
mondtam, de valójában semmit sem tett.
– Biztatott, hogy szerezz újabb adatokat, tudj
meg minél többet, és keresd meg újból.
– Vagyis ugyanazt csinálta, amit Harry
Dunne: információszerzésre akart
felhasználni – mondta Bryson.
– Komolyan gondolod, hogy a
Prométheuszhoz tartozhat?
– Elképzelhető.
Elena tovább olvasta az előtte heverő papírt,
de pár másodperc múlva felkiáltott: – Ezt
hallgasd meg! „Negyvennyolc órával azután,
hogy a britek ratifikálják a szerződést,
megtörténik a hatalomátadás.”
– Ezt ki mondja? – kérdezte Bryson.
– Nem tudom. Washingtoni, steril vonalon
lebonyolított hívás, az illető Prisnyikovval
beszélget.
– Hangazonosítás?
– Lehet. Meg kell hallgatnom az eredeti
felvételt, megállapítani, hogy torzítottak-e a
hangon, és ha igen, mennyit – felelte az
asszony.
– Negyvennyolc óra… „hatalomátadás”… –
ízlelgette a szót Bryson. – Kinek, kitől? Vagy
minek, mitől? Minél előbb Londonba kell
mennem! Mikor indulhat a gép?
Elena az órájára nézett. – Három óra húsz
perc múlva.
– Késő. Ha kocsival…
– Sokkal tovább tart – nyugtatta Brysont az
asszony. – Inkább menjünk a repülőtérre,
hivatkozzunk Ted Wallerre, és próbáljuk meg
elintézni, hogy korábban indulhass.
– Labov is erről beszélt…
– Kicsoda?
– Prisnyikov helyettese – felelte Bryson. –
Azt mondta: „A berendezések a helyükön
vannak. Már csak a teljes hatalomátadás
hiányzik. Minden kiderül.” És azt is, hogy
csupán napok kérdése.
– Igazad van, Nick! – mondta élénken Elena.
– Nincs vesztegetni való időnk!
Felpattant, közben a másodperc egy
töredékére megszűnt a világítás.
– Mi volt ez? – kérdezte értetlenül az
asszony.
– Van a létesítménynek saját áramfejlesztője?
– Persze. Kell, hogy legyen.
– Az kapcsolt be – mondta Bryson.
– De hát annak csak vészhelyzetben kell
működnie! – csodálkozott Elena. – Nem
vettem észre, hogy bármi…
– Siess! – kiáltott rá hevesen Bryson. –
Kifelé!
– Tessék?
– Rohanj! Kérlek, Elena! Valamitől megszűnt
a külső áramellátás… Hol a legközelebbi
kijárat?
Az asszony balra mutatott.
– Jézusom! Siess! A bejáratok automatikusan
bezárulnak, és aztán se ki, se be! Tudom, így
szokott lenni! – kiabálta Bryson, és már
rohant is a folyosóra. Elena felkapott
néhányat az asztalon heverő számítógép-
lemezek közül, és amilyen gyorsan csak
tudta, követte.
– Merre?!
– Ahhoz az ajtóhoz!
Az asszony vezetett, Bryson szorosan a
nyomában volt, és pár másodperc múlva el
jutottak egy Vészkijárat feliratú, jókora vörös
retesszel ellátott acélajtóhoz. Bryson
nekiesett a retesznek – nem érdekelte, hogy
elfordításával valószínűleg bekapcsol egy
riasztót –, és az ajtó, vészcsengő fülsiketítő
hangja kíséretében kinyílt. Hűvös esti levegő
csapott az arcukba. Alig fél méternyire a
padlótól a mennyezetig tartó, acélrudakból
készült rács siklott csöndben balról jobbra,
hogy lezárja a kijáratot.
– Ugorj! – kiáltotta Bryson. Kézen ragadva
maga után rántotta Elenát, és éppen átjutottak
a betonfal és a rács közötti keskeny résen. A
meredek hegyoldalban voltak, az öreg villa
magas kőfalán kívül.
Lélekszakadva rohantak, el az épülettől, le a
völgybe. – Van itt valahol egy kocsi? –
kérdezte futás közben Bryson.
– Egy terepjáró. A villa alatti parkolóban…
feltéve, hogy ott van – felelte lihegve Elena.
A kis dobozszerű, négykerék-meghajtásos
Land Rover Defender 90 mintegy
hatméternyire fényesen csillogott a
holdfényben. Bryson beugrott a vezetőülésre,
indítani akart, de a kulcsot nem találta a
helyén. Hol lehet? Kinek jutna eszébe egy
ilyen elhagyatott helyen kivenni a zárból?
– A szőnyeg alatt! – figyelmeztette az
utasülésre beszállva Elena.
A kocsi az első próbálkozásra beindult.
– Mi történt, Nick? – kérdezte riadtan
kapaszkodva az asszony, miközben a Land
Rover vadul száguldott lefelé az egyenetlen
lejtőn.
Bryson válaszolni akart, de mielőtt
megtehette volna, vakító fehér villanás
látszott a visszapillantó tükörben, és
nyomában ijesztő robaj hallatszott mélyen a
föld alól. Egy-két másodperc alatt eljutott a
felszínig, és óriási erővel, mindent beborítva
tört a szabadba. Miközben az útjukba kerülő
fákat, bokrokat, sziklákat kerülgette, Bryson
perzselő hőséget érzett a hátában.
– Édes istenem! Nick! – sikoltotta
visszapillantva Elena. – A bázis… vége,
megsemmisült! Nézd!
Hiába biztatta, Bryson nem akarta
megkockáztatni, hogy akár csak egyetlen
pillanatra is hátraforduljon. Vágtatniuk
kellett, nem volt egyetlen elvesztegethető
másodpercük sem. A gázpedált majdnem a
padlóig nyomva vezette a kocsit, és közben
egyetlen dologra tudott csak gondolni:
Megmenekültél, szerelmem!
Megmenekültél, élsz, velem vagy.
Egyelőre.
Jóságos isten! Egyelőre!
Huszonhetedik fejezet

Este tízkor érkeztek Londonba, amikor már

túl késő volt ahhoz, hogy elvégezzék, amit el
kellett végezniük. A Russell Square-en, egy
szállodában töltötték az éjszakát, öt év után
először ismét közös ágyban. Bizonyos
értelemben idegenek voltak egymásnak,
mégis megnyugtatóan, ugyanakkor izgatóan
ismerősnek találták egymás testét. Öt év
szünet után sürgető, szinte már fogcsikorgató
szenvedéllyel szeretkeztek, és az élvezettől
meg az átélt szörnyű feszültségtől kimerülve,
szorosan egymásba kapaszkodva aludtak el.
Reggel alaposan megbeszélték az előző esti
rémálmot, sorra vettek minden kis részletet,
hogy rájöjjenek, mi is történhetett.
– Amikor felhívtad a repülőteret, hogy gépet
foglalj, steril vonalat használtál? – kérdezte
Bryson.
Elena bánat gyötörte arccal, lassan megrázta
a fejét. – Nem lett volna értelme, a repülőtéri
készüléken nincs zavaró. A tőlünk kimenő
hívások azonban biztonságosak voltak, a
telefonközpontunkhoz kívülről nem lehetett
hozzáférni. Ha teszem azt Londonba,
Párizsba, Münchenbe telefonáltunk, steril
vonalat használtunk, de csak azért, hogy a
másik végén levőt védjük.
– Az ilyen száz, vagy annál is több
kilométerre szóló távolsági hívások
mikrohullámú átjátszókon keresztül zajlanak,
amelyeket műholddal meg lehet figyelni.
– Igen, de a földi kábelek megcsapolására
nem alkalmas a műhold. Csak hagyományos
módon hallgathatták le a hívást, de ahhoz
pontosan tudniuk kellett, honnan jön.
– A Prométheusz nyilván tudott a
létesítményről – mondta csöndesen Bryson. –
Minden óvatossági rendszabály ellenére is
feltűnő lehetett az épület körüli mozgás, a kis
repülőtér szokatlanul sűrű forgalma. És a
repülőtéri telefonokat könnyű volt
lehallgatni.
– Waller… hála istennek, hogy elment!
Valahogy el kell érnünk!
– Biztos vagyok benne, hogy már tudja, mi
történt. Chris Edgecomb…
– Jóságos isten! Chris! – jajdult fel az arcát a
tenyerébe temetve Elena. – És Layla!
– Meg még sok tucatnyian. A legtöbbjüket
csak futólag ismertem, de neked sok barátod
lehetett közöttük.
Az asszony némán, könnyes szemmel
bólintott.
– Valamelyik üzemalagúton keresztül
juthattak be, és plasztikkal aláaknázták az
egész létesítményt – folytatta rövid hallgatás
után Bryson. – Csak úgy tehették, hogy
valakitől, aki jól ismerte az épület tervrajzát,
segítséget kaptak. Tudták, hogy a
Direktorátus a nyomukban vari, közel jár a
Prométheusz leleplezéséhez, ezért
semlegesíteni akarták. Rászabadítottak –
biztos vagyok benne, hogy másokat is –, és
miután ez nem jött be, eldöntötték, hogy
közvetlenül támadnak. – Szünetet tartva egy
pillanatra behunyta a szemét. – Nem tudom,
milyen titkokat, terveket óvnak, de az biztos,
hogy létfontosságúak a Prométheusznak.
A lehetőséget, hogy nyíltan, közvetlenül
támadják meg Lord Miles Parmore-t, a
szerződés leghangosabb szószólóját, éppen
ezért hamar elvetették. Csupán riasztották
volna vele az ellenséget anélkül, hogy
hozzájutottak volna bármilyen
információhoz. Azon kívül, hogy Lord
Parmore-t minden bizonnyal gondosan
védték, és fel is készítették a csalásra, a
szándékai felől érdeklődők félrevezetésére,
Brysonnak az ösztönei is azt súgták, hogy
valójában nem ő az emberük. Túl közismert
volt, túl nagy figyelem szegeződött rá ahhoz,
hogy sikeresen, a színfalak mögött
tevékenykedhessen. Biztosra vette, hogy nem
ő a Prométheusz angliai vezetője, hanem
valaki más, akivel kapcsolatban áll. A kérdés
csupán az, hogy hogyan?
A Prométheusz konspirátorai okosabbak,
alaposabbak annál, okoskodott Bryson,
semhogy megkockáztassanak egy látható,
vagy könnyen felderíthető kapcsolatot.
Egészen biztos, hogy dokumentumokat
tüntettek el, hamisítottak meg, gondoskodtak
arról, hogy semmi ne utaljon a színfalak
mögött rejtőző irányítóra. Megtalálni csak
úgy lehet, ha azt keresik, mi nincs, mi az,
aminek lennie kellene, de gyanúsan hiányzik.
A feladat pokolian nehéznek ígérkezett,
nehezebbnek, mint megtalálni azt a bizonyos,
szólásban szereplő tűt a szénakazalban.
Végül az is Bryson ötlete volt, hogy ássanak
mélyre, vegyék szemügyre jó alaposan a
múltat. Tapasztalatból tudta, hogy az igazság
néha ott rejtőzik – túl szétaprózott, ritkán
elővett, ugyanakkor nehezen hamisítható régi
könyvekben, dokumentumokban.
Egyéb ötletük nem lévén, úgy döntöttek,
hogy a St. Pancrasban, a Euston Road
melletti park szélén épült British Library-ben
kezdik a kutatást. A Sir Eduardo Paolozzi
készítette hatalmas Newton bronzszobrot
maguk mögött hagyva beléptek a tágas
előcsarnokba, és közben Bryson éberen
figyelt mindenkit, aki felbukkant a
közelükben, nézte, nem villan-e fel valakinek
– akár csak egy pillanatra is – a tekintete,
jelezve, hogy az illető felismerte őket. Abból
indult ki, hogy a Prométheusz riadót rendelt
el, és talán – bár ennek egyelőre semmi jelét
sem tapasztalta – azt is tudják, hogy
Londonban vannak. Az előcsarnokból induló
széles, szürkés mészkőből faragott lépcsőn
fölmentek a jókora tölgyfa asztalokkal
berendezett központi olvasóterembe, és
átvágva rajta, megkeresték telefonon előre
lefoglalt, klubhangulatot árasztó –
bőrborítású asztal, tölgyfából készült öblös
karosszékek – kutatószobájukat.
Parlamenti jegyzőkönyvekkel és értesítőkkel
kezdve egy óra alatt összeszedték az átnézni
kívánt nehéz, jellegtelen, fekete könyvtári
borítóba burkolt köteteket. Több olyan is
akadt közöttük, amelyhez évek óta nem nyúlt
senki; kellemetlen, dohos szag csapott fel
belőlük, amikor kinyitották őket. Nekiestek,
lelkiismeretesen végiglapozták valamennyit,
és közben egyetlen dologra koncentráltak:
szerepel-e bennük bármilyen utalás az
emberek biztonságát fenyegető veszélyekre,
az emberi szabadságjogokra, bármire, ami
kapcsolatba hozható az állampolgárok
folyamatos megfigyelésével. Ha valami
figyelemre méltót – szokatlan utalást, nevet,
helymegjelölést – találtak, azt rögtön felírták
jegyzettömbjeikre. A formát keresték, de
olyan bizonytalan, nehezen körülhatárolható
területen, ahol a szobrász vésőjének
leghalványabb nyoma is lehetett, elvezethette
őket a felfedezéshez.
Elsőként Elena mondta ki a nevet: Rupert
Vere. Halk szavú, visszafogott, ragyogóan
manőverező, és a krónikák szerint a politika
útvesztőiben mesterien eligazodó
személyiség. Lehetséges? Ér annyit a
megérzés, hogy alaposabban is ellenőrizzék,
kérdezték magukban, és mindketten
határozott igennel válaszoltak rá.
Rupert Vere, a parlament Chelsea-ben
megválasztott tagja Nagy-Britannia
külügyminisztere volt.
Bryson a nagypolitika és a hivatalos
események iránt nem sok érdeklődést
tanúsító, ám apróbb, színes eseményekre és
azok személyes vonatkozásaira érzékenyen
figyelő kisebb helyi lapokban próbálta
nyomon követni a chelsea-i képviselő
pályafutását. Lélekölő, aprólékos munka volt
a tucatnyi, időtől elsárgult újság sok száz
cikkének átolvasása, és időnként el is fogta a
csüggedés, őrültségnek érezte már a puszta
ötletet is, hogy újságokban, a nyilvánosság
számára hozzáférhető dokumentumokban
találjanak olyan nyomot, utalást, amely
közelebb viszi őket egy olyan szigorúan
védett, puszta létét is minden lehetséges
módon titkoló szervezethez, mint a
Prométheusz.
Ennek ellenére kitartott, kitartottak. Elenának
annyival talán könnyebb volt, hogy naponta
végzett ehhez hasonló rabszolga-munkát,
hallgatta a jelfogók által rögzített légköri
zajokat, a töméntelen kusza, fölösleges
információt, felkészülve arra, hogy kiszűrjön
belőlük minden, az ő szempontjából fontos
szót, mondattöredéket.
Rupert Vere egyetemi tanulmányait
Oxfordban, a Brasenose College-ban végezte.
Diáktársai körében lustaságáról volt
közismert, ami – későbbi pályafutását
ismerve – csupán ügyesen kiválasztott szerep
lehetett. Mint a Guardian egyik cikkírója
megállapította, remekül tudott barátságokat
kötni és ápolni, „…és nyilván ennek is
köszönheti, hogy befolyása jóval nagyobb,
mint azt – pusztán hivatali beosztása alapján
– a legtöbben gondolnák”. A kép lassan
kezdett formálódni: Rupert Vere
külügyminiszter éveken keresztül a színfalak
mögött – politikai tartozásokat behajtva.
barátait és szövetségeseit is bevetve –
munkálkodott a szerződés elfogadtatásán, a
nyilvánosság előtt azonban mindig
visszafogottan nyilatkozott, ügyelt arra, hogy
az ügy legharcosabb szószólóihoz fűződő
kapcsolatai rejtve maradjanak.
Egy látszólag jelentéktelen, hétköznapi
információ erősen megragadta Bryson
figyelmét. Az Evening Standard egyik
elsárgult példányában beszámoló jelent meg
az ország legjobb középiskolai csapatainak
1965-ben Pangbourne-ben, a Temzén
megrendezett evezősversenyéről.
Szemfájdítóan apró agáttal szedve ugyan, de
a lap a csapatok összeállítását is közölte, és
ebből kiderült, hogy Vere, végzős diákként a
Marlborough csapatában versenyzett. A
tudósítás száraz volt, az első ránézésre nem
sok érdekeset tartalmazott.
A középiskolások hagyományos pangbourne-
i evezősversenyén több négyes és páros is
kiemelkedő teljesítményi nyújtott. A nap
legjobb időeredményét (10 perc 28
másodperc) a J18 osztályban a …í William
Borlase iskola négyese érte el. Az igen erős
mezőnyt felvonultató J16 osztályban a St.
George’s College hajója (a legénység, tagja
volt a Nagy-Britannia-Franciaország
evezősversenyen párosban győztes Matthews
és Loake) végzett az első helyen (10 perc 35
másodperc), megelőzve a remekül hajrázó
Westminstert. Mindkét J14-es osztályban a
Hereford Cathedral School párosa nyújtotta
a legjobb teljesítményt (12 perc 11
másodperc és 13 perc 22 másodperc). A J16-
os egyesek versenyében néhány egészen
kiváló teljesítménynek leheltek tanúi a
verseny nézői. Rupert Vere (11 perc 50
másodperc) a Marlborough-ból 13
másodperccel megelőzte csapattársát, Miles
Parmore-t, David Houghton (13 perc 5
másodperc) pedig csaknem fél perccel
üldözői előtt ért a célba. Az MJ16 osztályban
nagyon ígéretes eredményt ért el Parrish a
St. George’s College-ból (12 perc 6
másodperc) és Kellman a Dragon Schoolból
(12 perc 10 másodperc), megszerezve az
összesítésben a negyedik és ötödik helyet. A
fiatalabb korosztályok 1500 méteren
versenyeztek. A WJ13 osztály győztese Simon
Dawson a Marlborough-ból (8 perc 51
másodperc), aki a délelőtti WJ14-ben
nyújtott biztató teljesítményével összesítésben
az ötödik helyet szerezte meg az WJ13-as
győztese, Goodey mögött.
Bryson másodszor is elolvasta a tudósítást, és
talált több hasonló témájút is, amelyekben
együtt szerepelt Rupert Vere és Miles
Parmore neve.
Igen. Chelsea képviselője, Nagy-Britannia
külügyminisztere, a szerződés egyik odaadó,
bár csöndes híve osztálytársa, régi barátja
volt Lord Miles Parmore-nak.
Lehet, hogy megtalálták az emberüket?
Az Új Westminster Palota – közismertebb
nevén a Parlament – az antikvitás és a
modernség megejtő keveréke, az
alkotmányos monarchia sajátságos
intézményrendszerének és külsőségeinek
kvintesszenciája. Már a viking Kanut idején
királyi palota állt a helyén, amelyet aztán
Hitvalló Edward, a tizenegyedik században
pedig Hódító Vilmos tovább épített. Az
épület egyaránt terméke a brit történelem
Magna Chartában is testet öltő
folyamatosságának, és éles, nemritkán
vérözönnel kísért irányváltásainak. Amikor a
tizenkilencedik század közepén újjáépítették,
az épület az eredetit utánzó, pompás
neogótikus külsőt kapott, és miután a
második világháború bombatámadásaiban
elpusztult alsóházi üléstermet – a valamivel
visszafogottabb késő gótika mintáját követve
– pótolták, elnyerte végleges, „az utánzat
utánzata”, alakját.
Az épület, bár London egyik
legforgalmasabb helyén, a Parlament téren
áll, négyhektáros szigetként elkülönül
környezetétől. Az „új palota” már-már város
a városban: csaknem ezerkétszáz helyisége
van, és három kilométer hosszúságú
folyosórendszere. A képviselők által
rendszeresen használt és a turisták által
folyamatosan látogatott termei mindenki
számára közismertek, de akadnak olyan
részei is, amelyeknek a tervrajzához –
biztonsági okokból – nem könnyű hozzáférni.
Persze, nem is lehetetlen – aki nagyon akarja,
és tudja is, melyik archívumban keresse, az
képes előbányászni őket. Bryson két órát
adott magának arra, hogy áttanulmányozza a
teljes alaprajzot, és amennyire lehet,
megjegyezze. Mire a végére jutott,
derékszögű, helyiségeket jelképező formák
álltak össze bonyolult rácsozattá az agyában,
pontosan tudta, hogyan helyezkedik el a
Főrendek könyvtára a Trónörökös szobájához
képest, ismerte az alsóház elnökének
lakosztálya és a terembiztos szobája közti
távolságot, és azzal is tisztában volt, mennyi
idő alatt lehet eljutni az alsóház üléstermének
előszobájából az első miniszteri szobáig.
Mivel az épület olyan korban készült, amikor
még nem ismerték a központi fűtést, fontos
volt, hogy bizonyos helyiségeket
hőszigetelőnek szánt, semmi egyébre sem
használt terek válasszanak el a külső faltól.
Mivel a hatalmas építmény folyamatos
karbantartást igényelt, és szinte állandóan
dolgoztak benne építőmunkások, meg kellett
oldani, hogy a mozgásuk ne zavarja a
honatyákat, jelenlétük, szerszámaik ne
rontsák le a fenséges összhatást. És végül a
parlament adminisztrációjának is szüksége
volt egy elkülönített, a közfigyelem
hatókörén kívül eső épületrészre.
Miközben Bryson mélyen elmerült az
építészeti megoldások tanulmányozásában,
Elena igyekezett minden hozzáférhető adatot
megtudni Rupert Vere-ről. Talált is egy olyan
információt, amely rögtön felkeltette az
érdeklődését: tizenhat éves korában Vere
megnyerte a The Sunday Times által rendezett
keresztrejtvényfejtő versenyt. Játékosság és
versenyszellem jellemezte; ezeket a mások
számára is megismerhető tulajdonságait az a
kevesek által ismert körülmény tette baljóssá,
hogy a játék, amit nagyban űzött, mindennek
volt nevezhető, csak hétköznapinak nem.
Hajnali ötkor egy fekete pilótadzsekit és
fekete műanyag keretes szemüveget viselő
hátizsákos alak járta körül a parlament
épületét. Egy hosszú kimaradás okozta
macskajaját frissítő sétával kúrálni akaró
turista – Bryson nagyon remélte, hogy aki
látja, annak hiszi. Megállt Oliver Cromwell
fekete, a Szt. István-kapu közelében álló
szobra előtt, és elolvasta a pléhtáblára írt
figyelmeztetést: Az A4-esnél nagyobb méretű
csomagok – virágcsokrok kivételével – csak
a kerti kapun át vihetők be az épületbe. A
Főrendek kapujához ballagott, pontosan
megjegyezte, hogyan helyezkedik el a többi
bejárathoz képest, és a kis vadgesztenyefa-
ligeten átvágva emlékezetébe véste az összes,
magas oszlopra szerelt biztonsági kamerát.
Mint némi utánjárással megtudta, a londoni
rendőrség gyakorlatilag az egész várost
lefedő, forgalomellenőrző kamerarendszert
épített ki, és a készülékek közül háromszázat
utcai oszlopokon, magas épületeken helyezett
el. Mindegyiknek külön száma volt, és aki
azt beütötte valamelyik, a rendszerhez
csatlakoztatott számítógépbe, éles, nagy
felbontású képet kapott London adott
részéről. A kamerákat távirányítással
mozgatni lehetett, gumioptikájuk nagyításra
is alkalmassá tette őket, és egyikről a másikra
átkapcsolva követni lehetett bármelyik jármű
vagy gyalogos mozgását anélkül, hogy az
illetőnek sejtelme lett volna róla. Mindezek
tudatában Bryson igyekezett a helyszíni
szemlét minél rövidebbre fogni, nehogy egy
láthatatlan megfigyelőben gyanút keltsen.
A tervrajzon alapuló tájékozottságát akarta
bármilyen konkrét helyzetben azonnal
működésbe hozható automatizmussá
alakítani. Adatokból mélyen beágyazódott
megérzéseket igyekezett formálni, amelyek
bármikor, a legcsekélyebb fejtörés,
számolgatás nélkül használhatók. Waller
egyik első, és a legértékesebbek közé tartozó
tanításából indult ki: „Terepen, éles
helyzetben csak egy térképre támaszkodhat:
arra, amelyik az agyában van.”
A Parlament északi végében emelkedő Szt.
István-, vagy Óratorony százhat méter magas
volt, és a déli fronton a Viktória-torony is
majdnem annyi, ám zömökebb. A kettő
közötti tetőszerkezet be volt állványozva – a
külső javítási munkálatok szinte egy
pillanatra sem szüneteltek –, és a Viktória-
toronytól mintegy hat és fél méternyire
deszkából ácsolt külső lépcső vezetett föl a
tetőre. Miután azt szemügyre vette, Bryson a
sarkot megkerülve a Temze felőli frontra
ment. Ezen az oldalon az épület majdnem
teljes hosszában öt méter széles terasz futott
végig, csupán a két torony fala szakadt le
meredeken. A másik part mentén kikötött
hajókat látott – egy részüket városnézésre
használták, a többi kisebb javításra vált.
Üzem- és kenőanyagok – hirdette egyikük
oldalán a nagybetűs felirat. Bryson ezt is
megjegyezte.
A terv elkészült, és hozzá a menetrend is.
Bryson visszament a szállodába, és ruhát
váltott. Bár Elenával még egyszer lépésről
lépésre átismételték a tennivalókat, az
aggodalma nem múlt el. A tervnek túlságosan
sok mozgó, a körülmények hatásának kitett,
eleme volt, és tudta, hogy a hibalehetőségek
száma mértani haladványként fog nőni,
ahogyan előrehaladnak a végrehajtásban.
Más választása azonban nem volt, bele kellett
nyugodnia, hogy így lesz.
Az elegáns kétsoros, hajszálcsíkos öltönyt
viselő Bryson – belépője szerint Nigel
Hilbreth – az alsóház üléstermének földszinti
előteréből fölment az emeletre, és helyet
foglalt a galérián. Haját középen gondosan
ketté választotta, bajuszát megkefélte, hogy
minden szőrszál a helyére kerüljön, az
leplezetlen unalom ült. Ránézésre maga volt
a megtestesült középszintű köztisztviselő, és
még a Wellington Streeten vásárolt
Penhaligon’s Blenheim illata is ezt a
benyomást támasztotta alá. Az arcvíz
egyszerű, hétköznapi kellék volt, de legalább
olyan hatékony, mint a hajfestés, a szemüveg,
az álbajusz. Waller volt az, aki felhívta a
figyelmét arra a ritkán szóba kerülő tényre,
hogy aki sikeresen akarja álcázni magát,
annak nagyon oda kell figyelnie a szagokra.
Ha Kelet-Ázsiába szólította a munkája,
Bryson hetekkel elindulás előtt abbahagyta a
hús és a tejtermékek fogyasztását, mert tudta,
hogy a főleg halat, rizst és zöldséget
fogyasztó ázsiaiak megérzik a nyugatiak
számukra igen jellegzetes „marhahúsos”
szagát. Az arab világ különböző részei
ugyancsak egyedi diétát követeltek. Bár
fölösleges óvatosságnak tűnt, Bryson tudta,
hogy az álcázásnak a testszagra is
vonatkoznia kell, mert az emberek, ha
öntudatlanul is, annak alapján ismerik fel az
idegent.
„Nigel Hilbreth” kis fekete táskával a lábánál
csöndesen mélázva figyelte a parlamenti
nyüzsgést. A földszinten a képviselők hosszú
sorokba állított zöld bőrkanapékon ültek, a
kazettás mennyezetről vékony dróton apró
olvasólámpák lógtak föléjük – meglehetősen
ügyetlen megoldás volt ez, egy elegánsan
megoldhatatlan problémára. A kormány
tagjai a jobb oldali, az ellenzéké a bal oldali
első sorban foglaltak helyet úgy, hogy a
lépcsőzetesen emelkedő, dúsan faragott
sötétbarna faerkélyről valamennyiüket jól
lehessen látni.
Bryson a rendkívüli ülés közepe táján
érkezett, de így is pontosan tudta, mi a
napirend. Ugyanaz volt, amiről más országok
parlamentjei, kormányai vitatkoztak, vagy
már nem is vitatkoztak, hanem a belőle
fakadó teendőiket mérlegelték: a Nemzetközi
Ellenőrzési és Biztonsági Szerződés. Sürgős
megtárgyalására London esetében az adott
okot, hogy a Sinn Fein egyik szakadár
frakciója a legforgalmasabb időszakban
repeszbombát robbantott a Harrods
áruházban, és a merényletnek több száz
sebesültje lett. Bár a terrorcselekmény
elkövetője ezúttal ismert volt, Bryson nem
tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezt a
támadást is a Prométheusz Csoport találta ki
és hajtatta végre.
Végre az életben is láthatta Rupert Vere-t. A
külügyminiszter aszott, ráncos bőrű kis
ember volt, jóval idősebbnek látszott
ötvenhat événél, de aki látta, milyen fürgén
mozog apró, éles pillantású szeme, hamar
meggyőződhetett arról, hogy rendkívül éber,
semmi nem kerüli el a figyelmét. Bryson az
órájára, egy öreg, a McCallister & Son
műhelyből származó szerkezetre nézett,
amely ugyancsak apró, de lényeges eleme
volt a körültekintő álcázásnak.
Félórával korábban, a whitehalli tisztviselők
blazírt modorát magára öltve megkérte az
egyik küldöncöt, hogy továbbítson egy –
természetesen hivatalos, és meglehetősen
sürgős – üzenetet a külügyminiszternek, és
úgy számította, hogy a titkára most már
bármikor átadhatja neki. Semmiképp sem
akarta elmulasztani a pillanatot, látni akarta,
milyen arcot vág, hogyan reagál Vere, amikor
elolvassa. Az üzenet – már-már gyerekes
csínyként a rejtvényeket imádó Elena találta
ki – úgy volt fogalmazva, mint egy
keresztrejtvény-meghatározás:
Tegye magát a támogatás és egy határozott
tárgy közé, majd adjon hozzá még párat!
Kitalálta? A szünet alatt fölkeresem az
irodájában.
Elena ötlete volt, hogy rejtvényben adja meg
a kulcsszót, amelyről biztosan tudták, hogy
Vere feltétlenül reagál rá.
Miközben az egyik ellenzéki képviselő színes
szavakkal a veszélyt ecsetelte, amelyet a
tervezett szerződés a polgári
szabadságjogokra nézve jelent, Rupert Vere
megkapta a borítékot. Felbontotta, elolvasta a
rövid üzenetet, és a balkonra, egyenesen
Bryson felé nézett. A pillantása szúrt, de
hogy mit gondol, nem lehetett megállapítani.
Bryson egyet tudott csak tenni: erőt vett
magán, ügyelt, nehogy egyetlen arcizma is
megránduljon. Másodpercek teltek el, mire
rájött, hogy a külügyminiszter nem őt figyeli,
csupán maga elé bámul, a tekintete valójában
nem irányul senkire. Igyekezett megőrizni
nyugodt, kissé unott arckifejezését, de nem
ment könnyen. Biztos volt benne, hogy a
Prométheusz Csoport őrszemei tudják,
hogyan néz ki, és azzal is tisztában volt, hogy
ha észreveszik, felfigyelnek rá, akkor neki
nincs tovább. Arra azonban jó esély volt,
hogy Elenáról nem értesítették őket, vagy ha
igen, akkor feltételezik, hogy a Direktorátus
Dordogne melletti központjának
megsemmisítésekor életét vesztette.
Ezért Elenára várt a feladat, hogy beszéljen a
miniszterrel. Az ülésből már csak tíz perc
volt hátra. Ami utána történik, gondolta
Bryson, mindent el fog dönteni.
A brit kabinet tagjainak a Whitehallon, vagy
annak mellékutcáiban van a hivatala, a
külügyminiszter azonban, aki egyben a
Nemzetközösség ügyeiért is felelős, a King
Charles Streeten székel. Bryson azonban
tudta, hogy külön irodát tart fenn a
Westminster Palotában is, ahová gyakran
elszólítják a kötelességei, és kénytelen órákat
ott tölteni, nemcsak az alsóház ülésein,
hanem szűkebb körben megrendezett
hosszadalmas tárgyalásokon is. Rupert Vere
parlamenti hivatala mindössze öt perc járásra
volt az alsóházi ülésteremtől, és megfelelő
környezetül szolgált azonnali reagálást
igénylő, érzékeny kérdések megvitatásához.
Előre lehetetlen volt kiszámítani, mit tesz a
miniszter: úgy reagál-e, ahogy az üzenet
olvastán – számításuk szerint – reagálnia kell,
vagy meglepi őket valami egészen váratlan,
és éppen ezért igen nehezen kezelhető
válasszal? Bryson remélte, hogy feltámad
benne a kíváncsiság, és visszamegy az
irodájába, de nem zárhatta ki annak a
lehetőségét sem, hogy pánikba esik, másfelé
indul, úgyhogy követnie kellett. A nyomába
szegődött hát, az egykori miniszterelnökök
mellszobrai előtt elhaladva felkísérte az
emeletre, és csak az irodájához vezető
folyosóhoz eljutva maradt le, ahol már
komolyan tartania kellett attól, hogy ha
tovább kíséri, óhatatlanul felhívja magára a
nem kívánt figyelmet.
Rupert Vere titkárnőjét Belinda Headlamnek
hívták, a hatvanas évei elején járó, ősz haját
szoros kontyban viselő, molett nő volt. – A
hölgy azt állítja, hogy ön tud róla – mondta
halkan a külügyminiszternek, mihelyt átlépte
a küszöböt. – Állítólag írásban jelentkezett
be.
– Igen, hogyne! – válaszolta Vere, és a
szobája ajtaja melletti bőrkanapén várakozó
Elenára villantotta a tekintetét. Az asszony
gondosan öltözködött, hogy szolidan vonzó
legyen. Sötétkék kosztümöt viselt, dekoltázsa
annyira volt csak mély, hogy beleférjen a
parlamenti etikett szabta keretbe, csillogó
barna haját a füle mögé igazította, és egész
enyhén rúzsozta ki magát. Az eredmény
tökéletesre sikerült: egyszerre tűnt érzékinek,
és hűvösen távolságtartónak.
A hatásnak Vere sem tudott ellenállói; enyhén
felvonta a szemöldökét, és
ragadozómosollyal lépett közelebb Elenához.
– Nem hiszem, hogy ismernénk egymást –
mondta. – Mindenesetre figyelemre méltó…
mármint az üzenete. – Előreengedte kicsi,
meglehetősen sötét, de kiváló ízléssel
berendezett irodájába, és egy kényelmes
bőrfotelre mutatva, az íróasztala mögé ült.
Az iratait lapozgatta, de közben lopva az
asszonyt figyelte, és – Elenának legalábbis
úgy tűnt – inkább a lehetséges prédát,
mintsem az ellenséget látta benne.
– Tehát maga is szereti a rejtvényeket –
szólalt meg némi hallgatás után a miniszter. –
A megfejtés: Prometheus. Igazam van? Nem
akarom megbántani, de elég könnyű volt
megfejteni. Me a pro és the közé, aztán jöhet
az us. – Kis szünetet tartva rezzenéstelen
tekintettel nézett Elenára. – Minek
köszönhetem a látogatását, Miss…
– Goldoni – vágta rá egyből az asszony.
Hiába tanult meg tökéletesen angolul; az
akcentusát nem tudta levetkőzni, úgyhogy az
idegen név tökéletesen hihetőnek tűnt.
Éberen figyelte Vere-t, próbált olvasni a
gondolataiban, de sikertelenül. Ahelyett,
hogy úgy tett volna, mintha nem értené, mire
vonatkozik a célzás, nyíltan kimondta a
Prométheusz szót, és tökéletesen nyugodt
maradt, félelemnek, riadalomnak, védekezési
szándéknak a nyoma sem látszott rajta. Ha
szerepet játszott, remekül csinálta, ami
tulajdonképpen természetes is volt, hiszen e
nélkül a képesség nélkül aligha lehetett volna
külügyminiszter.
– Remélem, steril az irodája. – Elena, bár
látta Vere arcán a felháborodással vegyes
csodálkozást, nem hátrált meg. – Tudja ki
küldött. Elnézést a kapcsolatfelvétel kissé
talán szokatlan módjáért, de más lehetőségem
nem volt. Úgy tűnik, a kommunikációs
csatornáink már nem biztonságosak,
illetéktelenek is hozzájuk férhetnek.
– Miről beszél? – kérdezte lekezelő hangon,
érezhető ingerültséggel a külügyminiszter.
– Tovább nem használhatja az eddigi kódokat
– mondta éberen figyelve Elena. – Nagyon
fontos, hogy a Prométheusz-terv
megvalósulása előtti utolsó pillanatokban
semmi ne szivárogjon ki. Ismét jelentkezem,
mihelyt sikerül helyreállítani a biztonságos
összeköttetést.
Vere arcáról eltűnt a megértő mosoly. Élesen
megköszörülte a torkát, és felállt. – Maga
meghibbant – jelentette ki csöppet sem
kedvesen. – Ha megbocsát…
– Ne! – vágott közbe suttogva, de nagyon
intenzíven Elena. – A rejtjelrendszereink
többé nem biztonságosak, lecseréljük őket.
Meg kell várnia az újabb utasításokat.
Miután a tisztségével együtt járó hivatalos
udvariasságától megszabadult, a
külügyminiszter utat engedett indulatainak. –
Takarodjon innen! – követelte éles,
parancsoló hangon. Hogy őszinte volt-e a
felháborodása, vagy csak a félelmét
igyekezett palástolni vele, azt nehéz lett
volna megállapítani. – Értesítem az őrséget.
Azt ajánlom, még egyszer meg ne próbálja
betenni a lábát ebbe az épületbe!
Vere a titkárnőhívó felé nyúlt, de mielőtt
hozzáérhetett volna a gombhoz, egy karcsú,
tweedöltönyt viselő férfi lépett a szobába.
Hála alapos felkészülésének, Elena azonnal
megismerte: Simon Dawson volt, Rupert
Vere politikai helyettese, régi, bizalmas
munkatársa.
– Rupert – fordult a főnökéhez már-már
behízelgő hangon. – Valami baj van? Zavar a
nő? – Világosbarna haja, pirospozsgás,
enyhén pufók arca és nyurgasága miatt
Dawson leginkább egy középkorú iskoláshoz
hasonlított.
– Igen, Simon. Igen – válaszolta
megkönnyebbülten Vere. – Hülyeségeket
beszél, valami Prométheusz-tervet, megfejtett
kódokat emleget… Azonnal át kell adni az
MI-5-nek. Közveszélyes.
Elena egyik férfiról a másikra nézett, kissé
távolabb húzódott Vere íróasztalától, és
közben érezte, hogy valami nincs rendben.
Dawson, amikor bejött, gondosan becsukta
maga után a vastag tölgyfa ajtót, ami teljesen
illogikus volt, hacsak…
Dawson hangtompítós Browningot vett elő
tweedzakója zsebéből.
– Ne hülyéskedj, Simon! – szólt rá
megütközve Vére. – Erre azért nincs szükség.
Biztos vagyok benne, hogy a hölgy hajlandó
lesz szépszerével távozni. – Elena figyelmét
nem kerülte el; hogy miközben beszél,
csodálkozás, döbbenet és félelem váltakozik
az arcán.
A miniszterhelyettes fegyverhez szokottan,
természetes könnyedséggel tartotta a
revolvert. Elena szíve hevesen vert, tekintete
lázas sietséggel ugrált ide-oda, kereste a
menekülés útját.
Amikor találkozott a tekintetük, bátran,
kihívóan nézett Dawsonra, mintha biztatni
akarta volna, hogy lőjön bátran. A következő
pillanatban rémülten látta, hogy a revolver
rándul egyet. Halk pukkanás hallatszott,
Rupert Vere gondosan vasalt, keményített
ingén rohamosan terjedő vörös folt jelent
meg, és a miniszter élettelenül a vastag
perzsaszőnyegre hanyatlott.
Jóságos isten! Simon Dawson! Ez a név is
szerepelt a Pangbourne sportversenyeiről
szóló beszámolókban, Vere egy fiatalabb
iskolatársáé volt, akit Elena feltételezése
szerint a miniszter jóindulatúan maga mellé
vett, és egyengette a pályafutását.
Mekkorát tévedett!
Dawson volt a háttérben megbújó, titkos
irányító.
– Ugye milyen szomorú? – kérdezte jeges
mosollyal az arcán a miniszterhelyettes. –
Kár, hogy ilyen tragikus hirtelenséggel félbe
kellett szakadnia egy ragyogó pályafutásnak.
Sajnos, nem hagyott más lehetőséget – túl
sokat árult el neki. Okos ember volt, könnyen
össze tudta volna rakni a dolgokat, és azt
mindenképpen el kellett kerülni. Ugye
megérti? – Rövid szünetet tartva olyan
szorosan Elena elé állt, hogy az asszony
érezte nedves leheletét. – Rupert minden
lustasága ellenére is ragyogó koponya volt.
Hogy jutott eszébe, hogy éppen neki
meséljen a Prométheuszról? Egyébként
mindegy. Beszéljünk inkább magáról!
Simon Dawson! Hogy nem jöttek rá?
Ugyanazért, amiért Miles Parmore nevét
kihúzták a jelöltek listájáról, Rupert Vere-t is
le kellett volna venni róla: túlságosan szem
előtt volt. A szálakat arctalan helyettese
mozgatta, kihasználva, hogy rá nem irányul
akkora figyelem.
– Fogalma sem volt semmiről – mondta
halkan, szinte csak magának Elena.
– Rupertnek? Nem volt rá szükség, hogy
felvilágosítsam – feltétel nélkül megbízott a
tanácsaimban. Elbűvölő egyéniség volt,
remekül tudta képviselni, amit mondtam
neki. De ez már mind múlt idő. Szerencsére a
továbbiakban nincs is rá szükség.
– Úgy érti, hogy Nagy-Britannia csatlakozott
a szerződéshez? – kérdezte hátrahőkölve
Elena.
– Pontosan tíz perccel ezelőtt. De hadd
kérdezzem meg végre, ki maga? Éppen ideje,
hogy megismerkedjünk. – Anélkül, hogy a
Browningot félretette volna, Dawson bal
kézzel lapos fémdobozt vett elő a zakója
belső zsebéből. – Nézzük, mit mond a
Hálózat! – morogta, és az asszony felé
tartotta a készüléket. A folyadékkristályos
képernyőn egy pillanatra megjelent Elena,
majd sebesen váltakozva eltárolt arcképek
villantak fel, mindaddig, amíg a készülék rá
nem talált az övére.
– Elena Petrescu – olvasta Dawson a
memóriából lehívott adatokat. – Született
1969-ben, Bukarestben, Romániában. Andrei
és Simona Petrescu egyetlen gyermeke – apja
Románia legelismertebb kriptográfiai
szakértője. Á, ez igazán érdekes! Az 1989-es
puccs előtt… Nicholas Bryson csempészte ki
Romániából. – Dawson kis szünetet tartva
jelentőségteljesen Elenára nézett. – Maga
Nicholas Bryson felesége. Igen, így már
sokkal érthetőbb. Mindketten a Direktorátus
munkatársai. Öt évig külön éltek… de
közvetlenül előtte peteérést elősegítő
kezeléseken esett át nyilván teherbe akart
esni. Hm… a jelek szerint nem sikerült.
Hetente járt pszichiáterhez… kíváncsi lennék
rá, hogy szétesőben lévő házassága miatt,
vagy azért, mert túl nagy lelki terhet jelentett
egyszerre politikai menekültnek lenni, idegen
országban élni és olyan szigorúan védett,
titkos szervezetnél dolgozni, mint a
Direktorátus.
Dawson szavai és könnyed hanghordozása
között olyan nagy volt az ellentét, hogy Elena
megborzongott tőle. Félelmét csak fokozta,
hogy Dawson lazán, mint a testével összenőtt
tárgyat tartotta a rászegezett Browningot,
anélkül, hogy kicsit is figyelt volna rá.
– Gondolom, tisztában van azzal, hogy a
terveik lelepleződtek – mondta.
– Lehet, de ha igen, akkor sem aggódom
miatta – felelte könnyedén Dawson.
– Kétlem. Megölte Rupert Vere-t, mert tudott
magukról, és félt, hogy értesíti az MI-5-öt.
– A CIA-t, az MI-6-ot, MI-5-öt és a többi
hárombetűs szervezetet – elhárítót és
hírszerzőt egyaránt – semlegesítettük. A
Direktorátus – hála paranoiás, mindenben
veszélyt szimatoló természetének – a többinél
valamivel több időt igényelt, bár meg kell
mondjam, hogy furcsa módon éppen a
védelemnek szánt rendkívüli titkolózásuk
volt az, ami végül megkönnyítette a
felszámolásukat. Csupa okos ember
dolgozott maguknál, és mégis, meglepően
sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy az idő
eljárt maguk fölött, a szervezetük egyszerűen
fölöslegessé vált! – magyarázta Dawson. –
Az NSA-ra akkora teher – elektronikus
levelek, a mobiltelefonok és az internet
forgalma – nehezedik, hogy örül, ha azzal
meg tud birkózni. Különben is, hidegháborús
őskövület, úgy működik, mintha a szovjetek
változatlanul a kertek alatt ólálkodnának,
pedig volt idő, amikor az amerikai hírszerzés
koronagyémántjának számított, a
legnagyobbnak és a legjobbnak. Az
elektronikus rejtjelezésnek köszönheti, hogy
ez visszavonhatatlanul elmúlt. A CIA?
Tévedésből megbombáztatta velünk Kína
belgrádi követségét, és amíg a világsajtó
ordítozni nem kezdte, fogalma sem volt arról,
hogy India nukleáris fegyverekkel is
rendelkezik! Ostoba, pancser társaság –
minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.
A hagyományos titkosszolgálatok kora lejárt.
Nem csoda, hogy mindent elkövettek, amiről
azt hitték, hogy megakadályozhatja a
Prométheusz fölemelkedését – olyanok, mint
a megállíthatatlan evolúció ellen dühödten
lázadó dinoszauruszok. E hét végére azonban
az egész világ tudni fogja, hogy a fejlődés
visszavonhatatlanul elsodorta magukat. A tó
partján egy új rend születik, és az emberi faj
végre olyan biztonságban érezheti magát,
amilyenben még soha. – Dawson mozdított
egy kicsit a Browningon, úgy tartotta, hogy
pontosan Elenára szegeződjön. – A szükség
néha úgy hozza, hogy egyeseket fel kell
áldozni a többség érdekében. Már látom is a
Daily Telegraph szalagcímét: Öngyilkos
merénylő oltotta ki Vere külügyminiszter
életét! A Sun is ezt írja majd, csak kicsit
másképp: Megölte a minisztert, majd
öngyilkos lett! A cikk egész biztosan utal
arra, hogy összekuszálódott szexuális
kapcsolatok terén kell keresni a sajnálatos,
kibogozhatatlannak látszó ügy megoldását. A
fegyver- és lőporvizsgálat pedig
egyértelműen meg fogja állapítani, hogy
maga a gyilkos.
Miközben ezt mondta, Dawson letekerte a
Browningról a hangtompítót, és két
villámgyors, feszes lépéssel Elena mellett
termett. Keményen megmarkolta a revolvert,
és az asszony halántékához szorította. Elena
– ha másért nem, hát azért, hogy legalább
megnehezítse a dolgát – vadul csapkodni
kezdett, és közben torka szakadtából
sikoltozott. Úgy érezte, mintha rajta kívül
álló erő vette volna birtokba a testét, elemi
izomrángásokká alakítva át életösztönét.
Tekergett, rángatózott, és amikor meghallotta
a sajátjától eltérő, másik hangot, úgy érezte,
mintha valahonnan nagyon messziről jönne.
Nick Bryson hangja volt.
– Dawson! Mi az ördögöt csinál?! Hozzánk
tartozik! – üvöltötte a faliszekrény ajtajában
megjelenő, bajuszos, szemüveges whitehalli
tisztviselő, akit csak igen alapos vizsgálat
alapján lehetett volna azonosítani Nicholas
Brysonnal. Szolid öltönyének vállán
faforgácsok és némi por jelezte, hogy
négykézláb mászva, nem a legszokványosabb
úton jutott be az irodába. – Személyesen
Jacques Arnaud küldte! – mondta
nyomatékosan, a súlyos érvnek kijáró
hangsúllyal.
– Mi… ki az ördög maga?! – hápogott
Dawson, és megdöbbenésében egy pillanatra
lazított a szorításán, amit Elena rögtön
kihasznált: oldalra rántotta magát, gyors
mozdulattal elkapta a homlokához tartott
revolvert, és odadobta a férjének.
Bryson röptében kapta el, és két kézzel
markolva Vere helyettesére fogta. – Ne
mozduljon! – parancsolta élesen. – Különben
két hulla marad a szobában!
Dawson gyilkos pillantást vetett rá, aztán
Elenára, de a helyén maradt.
Most pedig felteszünk néhány kérdést –
mondta közelebb lépve hozzá Bryson. –
Bölcsen tenné, ha kimerítő és igaz válaszokat
adna.
A miniszterhelyettes erre már megrázta a
fejét, és lassan hátrálni kezdett. – Óriásit
tévednek, ha azt hiszik, hogy megijedek. A
Prométheusz több mint tíz éve építkezik,
nagyobb és hatalmasabb bárkinél, sőt,
bármelyik országnál.
– Állj! – parancsolta Bryson.
– Megölhet – folytatta Elena felé araszolva
Dawson –, de az sem fog változtatni semmin,
még csak le sem lassítja az eseményeket. A
magánál lévő fegyver oltotta ki drága
barátom életét, és ha annyira bolond, hogy
engem is megöl, akkor két gyilkosság fog
száradni a lelkén. A tisztesség azt is
megkívánja, hogy figyelmeztessem: az iroda
tele van lehallgató-készülékekkel. Mihelyt
rájöttem, mit akar a felesége, azonnal
értesítettem az Alfa Osztag Grosvenor téri
részlegét. Gondolom, hallott már az Alfáról.
Bryson hallgatott.
– Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Már
valószínűleg bent vannak az épületben, maga
átkozott csirkefogó! – kiáltotta dühösen
Dawson, és Elena mellé szökkenve két kézzel
elkapta az asszony torkát, hogy
összeroppantsa. Elena rövidet sikoltott, aztán
már csak hörgő, gurgulázó hangokat volt
képes kiadni.
A hangtompító nélküli Browning hatalmasat
dörrent a szűk, zárt térben. Dawson
homlokának felső részén, pár milliméterrel a
haj vonala alatt vörös folt jelent meg, és a
miniszterhelyettes tágra nyílt szemmel, furcsa
nyugalomba merevedett arccal előrezuhant.
– Gyorsan! – kiáltotta Bryson. – Hozd a
zsebkomputerét, a tárcáját, mindent, amit
találsz!
Elena erőt vett magán, az iszonyatát legyűrve
kiürítette a halott zsebeit, és rohant Bryson
után, a kibontott hátsó falú faliszekrénybe.
Belinda Headlam a külügyminiszter
titkárnőjeként megtanulta, milyen fontos
dolog a diszkréció. Tudta, hogy Rupert Vere
hallatlanul fontos, bizalmas tárgyalásokat
szokott folytatni szobájában, de gyanította,
hogy a kényelmes kerevetet nem kizárólag
száraz államügyek elintézéséhez veszi
igénybe. Az előző évben például a
mezőgazdasági minisztérium egyik fiatal,
csinos munkatársnője igencsak elpirult és
kissé ziláltnak tűnt, amikor rájuk nyitott,
hogy közölje, a miniszterelnök sürgősen
beszélni kíván a miniszterrel. Rupert Vere
utána néhány napig meglehetősen kimérten
viselkedett, mintha haragudott volna, de
később megenyhült, és ő maga is igyekezett
elfelejteni a kellemetlen epizódot. Tisztában
volt azzal, hogy minden férfinak akadnak
gyengéi, és a legjobb ezeket elnézően
kezelni.
Ennél sokkal lényegesebbnek tartotta, hogy a
külügyminiszter kiemelkedő képességekkel
megáldott ember, a kormány egyik
legjelentékenyebb tagja – mint azt az Express
többször is megírta –, és megtiszteltetésnek
érezte, hogy őt választotta titkárnőjének.
Most azonban valami nem volt rendben.
Tördelte a kezét, küszködött, nem tudta, mit
tegyen, de egy idő után mégis úgy döntött,
hogy nem tétovázhat tovább. A miniszter
irodája hangszigetelt volt – Vere maga
ragaszkodott hozzá –, mégis, az a tompa
puffanás rémisztőén hasonlított egy lövéshez.
Lehetséges volna, hogy valóban az volt? Ha
igen, és nem tesz semmit, akkor mi lesz? Ha
mondjuk a külügyminiszter súlyosan
megsebesült, és segítségre lenne szüksége.
Ott van aztán a helyettese, Simon Dawson.
Bement hozzájuk, és még nem jött ki, pedig
nem szokott sokáig maradni. És az az elegáns
kosztümöt viselő nő… Mrs. Headlam
meglehetős pontossággal sejtette, mi járhatott
Vere miniszter fejében, miközben csillogó
szemmel, alaposan megnézte a vonzó
teremtést, ugyanakkor határozottan érezte,
hogy a nő… nem az a fajta.
Egyszóval, valami határozottan nem volt
rendben.
Belinda Headlam felállt az íróasztalától, és
határozottan bekopogott a miniszterhez. Várt
öt másodpercet, és mivel választ nem kapott,
újból, kopogott. – Végtelenül sajnálom… –
mondta benyitva. és torkaszakadtából
felsikoltott.
A kép, ami elétárult, olyan borzalmas volt,
hogy fél perc is beletelt, mire összeszedte
magát, és értesítette a parlamenti biztonsági
szolgálatot.
Robby Sullivan, a londoni rendőrség
Westminster Palotába kihelyezett részlegének
őrmestere napi egyórás reggeli futással
tartotta magát megfelelő kondícióban, és
ferde szemmel nézett azokra a kollégáira,
akik megengedték maguknak, hogy az évek
múlásával eltunyuljanak. Haragudott rájuk,
mert úgy érezte, nem veszik elég komolyan a
munkájukat. Ő maga hét éve dolgozott a
westminsteri részlegnél, amelynek az volt a
feladata, hogy vigyázzon a képviselőkre,
eltávolítsa az épületből az illetéktelenül ott
tartózkodókat, és úgy általában, biztosítsa a
nagy felelősséggel járó törvényhozói munka
nyugalmát. Bár a hét év alatt viszonylag
kevés incidens történt a parlament
épületében, az IRA fenyegetései
megtanították arra, mit és hogyan csináljon
vészhelyzetekben.
A külügyminiszter szobájában eléje táruló
kép azonban messze több volt annál, mint
amire Robby Sullivan felkészült. Eric Belson
rendőrrel, a helyettesével azonnal felhívták a
New Scotland Yardot, és erősítést kértek.
Majd lezárták Vere irodáját, és a
rendelkezésükre álló erőt szétosztva az épület
minden nagy lépcsőházába őrt állítottak. Mrs.
Headlam töredezett beszámolója alapján
ítélve egy gyilkos – mégpedig nő – mászkált
valahol a parlament épületében. Rejtély volt,
hogyan jutott ki az irodából anélkül, hogy a
titkárnő látta volna, de ezzel később is ráértek
foglalkozni. Egyelőre az volt a legfontosabb,
hogy ne hagyhassa el az épületet, és Sullivan
szilárdan eltökélte, hogy ez – legalábbis az ő
szolgálata alatt – nem fog bekövetkezni.
Helyzetgyakorlatok alapján ismerős volt
számára a szituáció, pontosan tudta, mit kell
tennie, és tétovázás nélkül cselekedett is.
Különösebben gondolnia sem kellett rá, a
vérében száguldó adrenalin anélkül is jelezte,
hogy ezúttal nem helyzetgyakorlaton van, a
szituáció valós.
A hosszú, sötét szervizfolyosó levegője
áporodott, dohos volt, jelezve, hogy talán
évek óta nem használták. Bryson és Elena
gyorsan, de hangtalanul mozgott; voltak
helyek, ahol csak négykézláb mászni lehetett,
de néhol a folyosó eléggé kiszélesedett
ahhoz, hogy – ha meggörnyedve is –
felállhassanak. Brysonnál változatlanul ott
volt az aktatáskája – kissé hátráltatta ugyan a
mozgásban, de eszébe sem jutott megválni
tőle, mivel nem tudhatta, nem lesz-e még
szüksége rá. A folyosón nem volt világítás,
csupán a mennyezeti ácsolat résein
beszivárgó, halvány fény mutatta nekik az
utat. Az öreg fapadló riasztóan nyikorgott
lépteik alatt, miközben elhaladtak a
különböző irodák, tanácstermek,
raktárhelyiségek között. A deszkafalakon
túlról, hol hangosabban, hol gyengébben,
egybemosódó hangok szűrődtek csak be
hozzájuk. Amikor az ezektől elütő zajt
meghallotta, Bryson mozdulatlanná
merevedett. Szemük addigra hozzászokott
már a homályhoz, és látta, hogy Elena
meglepődve néz rá. Mutatóujját a szájára téve
csendre intette, és a fal egyik réséhez hajolt.
Először csak a magas szárú, fűzős
bakancsokat látta, de egy pillanattal később
már az amerikai tengerészgyalogos-
egyenruhában folytatódó terepszínű
nadrágokat is. A titkos Alfa Osztag
megérkezett, és elkezdte átfésülni az épületet.
Bryson gyanította, hogy londoni jelenlétét
nem verik nagydobra, tagjai hivatalosan a
Grosvenor Square-en lévő amerikai
nagykövetség épületét védő
tengerészgyalogosokhoz tartoznak, és csak
kevesen tudják, mi az igazi rendeltetésük.
Felbukkanásuk kétszeresen is nyugtalanította
Brysont: azon kívül, hogy halálos veszélyt
jelentettek, két lábon járó gyilkológépek
voltak, azt is tudta, hogy csupán az Ovális
Iroda tudtával, az amerikai kormányzati
gépezet legmagasabb szintjéről érkező titkos
paranccsal lehet bevetni őket. Bármire
készült is a Prométheusz – Dawson sietve
elhadart szavaiból úgy tűnt, hogy a
kormányzati kémkedés egy alapvetően új
válfaját akarta meghonosítani –, élvezte a
Fehér Ház tudatos vagy mit sem sejtő
támogatását.
Őrület! Itt már jóval többről van szó, mint
kormányzati hangsúlyok áthelyezéséről, a
bürokrácia működésében végrehajtandó
változásokról, gondolta Bryson. A
Prométheusz gyilkosai egyfajta hivatalosan
elfogadott hatalmi harc, korszakos
jelentőségű hatalomváltás élharcosainak
tűntek. De ki, és pontosan milyen
hatalomváltást akar?
Az ismét összeszűkült, csak kúszásra
alkalmas folyosót egy vastag fémcső,
légvezeték szelte keresztbe előttük. Bryson
körbetapogatta, és megtalálta rajta a
karbantartáshoz beépített, csupán
mágneszárral csukódó ajtót. A mögötte lévő
rekeszt sűrűn egymás mellé rakott szűrők
töltötték ki. Bryson az aktatáskájából
előszedett hosszú csavarhúzó segítségével
sietve kiszerelte őket, bemásztak a szabaddá
tett nyíláson, és elindultak a meredeken lejtő,
hűvös léglöketektől rezgő szűk csőben. – A
Kancellárkapuhoz, és onnan a Viktória-
toronyhoz vezet – magyarázta fémes
visszhangot keltő hangon Elenának Bryson. –
Ablak nincs rajta, úgyhogy hallás után kell
tájékozódnunk.
Bryson úgy okoskodott, hogy bármekkora is
az Alfa Osztag különítménye, akkora nem
lehet, hogy egymaga gyorsan átkutassa a
parlament két házának otthont adó, hét angol
hold területű, hatalmas Westminster Palotát,
amelyben ezerkétszáz helyiség, több mint
száz lépcsőház és három kilométernél is
hosszabb folyosóhálózat van. Lesznek
azonban, akik segítenek neki, és bár, nem
viselnek egyenruhát, ugyanolyan halálos
veszedelmet jelentenek, mint az alfások. A
Prométheusz Csoport által alkalmazott,
gyilkosok bárhol felbukkanhatnak, és őket
nem lesz könnyű felismerni. Bryson agyában
emlékképek gomolyogtak, az épület
alaprajzának részletei. Tudta, hogy rendet
kell tennie köztük. Csak úgy maradhatnak
életben, ha ösztöneire, és az őket
borotvaélessé csiszoló felkészültségére
hagyatkozik. Egyéb fegyverük, amivel
megvédhetnék magukat, úgy sincs.
Biztos volt benne, hogy üldözőik alaposan
átvizsgálták Rupert Vere szobáját, és
felderítették az összes menekülési utat. Hideg
fejjel, higgadtan kalkuláltak, számításba
vettek minden lehetőséget. Az ablakkal
kezdték, de miután megbizonyosodtak arról,
hogy túl magasan van, és kötélre utaló jelet
sem találtak, azonnal kizárták a lehetőségek
közül. Vere bejáratot őrző titkárnője
határozottan kijelentette, hogy az ő szobáján
át senki sem távozott, bár lehetséges –
pontosan már nem emlékszik rá hogy kis
időre elhagyta a helyét, és a gyilkos azalatt
oldott kereket.
Így már csak egy lehetőség maradt, és
nyilván nem sok idő kellett hozzá, hogy a
gyilkosok rábukkanjanak a fali szekrény
helyre tett, de lazán álló hátsó falára. Ez
pedig azt jelentette, hogy az Alfa Osztag,
vagy a Prométheusz gyilkosai már elindultak
a szűk szervizfolyosón, és úton vannak
feléjük. Egyetlen reményük, hogy utat
tévesztenek, az elágazásokkal sűrűn tarkított
labirintusban rossz irányt választanak.
Pár másodperccel azután, hogy kimásztak a
légcsatornából, Bryson lépteket hallott, és a
hang színe arra utalt, hogy nem kívülről,
hanem a szervizfolyosó belsejéből jön. Halk
dobbanások, majd egy reccsenés. Igen!
Bryson most már biztos volt abban, hogy
valaki követi őket a folyosón.
– Figyelj! – súgta halkan, a vállát
megmarkolva Elena.
Nem válaszolt, csupán bólintással jelezte,
hogy hallja a lépteket.
Viharsebesen száguldoztak agyában a
gondolatok. Nála volt Dawson Browningja –
hogy milyen lőszer van benne, azt nem tudta
és a táskájában is akadt néhány, kétkezi
harcban nem sokat érő eszköz, amelyek
felhasználásán nem kellett törnie a fejét.
Biztos volt ugyanis abban, hogy kézi tusa
nem lesz – mihelyt meglátják őket,
hangtompítóval vagy anélkül, de azonnal
működésbe lépnek a lőfegyverek.
A fal újabb hasadékához érve Bryson
lefékezett, hogy kikukucskáljon. Neonnal
megvilágított, zöld linóleumpadlójú
raktárhelyiséget látott, amelynek egyik fala
mentén takarítószerekkel megrakott polcok
sorakoztak. A helyiség, bár a világítása
működött, üresnek látszott. A falat
végigtapogatva gyorsan megkereste a –
feltehetően egy tároló szekrénybe vezető –
szerelőnyílást lezáró panelt, kicsavarozta és
leemelte. A csukott szekrényajtó pereme alatt
tisztán lehetett látni a fényesen megvilágított
zöld linóleumot.
Bryson indult elsőként, és utána Elena;
négykézlábra ereszkedve, óvatosan bújtak át
a nyíláson. Hirtelen éles csörömpölés
hallatszott: az asszony nekiment egy
vödörnek, és a beléállított felmosórongy
nyele nekicsapódott a falnak. Megdermedtek
– Bryson a lélegzetét visszafojtva, feltartott
kézzel intette mozdulatlanságra Elenát –, és
feszülten vártak. Brysonnak úgy tűnt, hogy a
hirtelen rájuk telepedett csöndben saját
szívdobbanását is hallja.
Egy végtelennek tűnő perc után
megbizonyosodott róla, hogy a zaj nem
keltette föl senkinek a figyelmét. Lassan,
nagyon óvatosan kinyitotta a szekrény ajtaját:
a raktár valóban üres volt, bár a világítás
működött. Valaki, például egy takarító,
nemrég járhatott ott, és számítani kellett rá,
hogy bármikor visszatérhet.
Elenával hangtalanul a folyosóra vezető,
résnyire nyitva maradt ajtóhoz osontak.
Bryson annyira tárta ki, hogy a feje éppen
kiférjen rajta, és óvatosan körbekémlelt, de
nem látott senkit. – Maradj itt! Majd jelzek,
ha jöhetsz – súgta az asszonynak.
Egy italautomatát és egy kopott, barna
felmosóvödröt hagyott még csak maga
mögött, amikor a legközelebbi sarok mögül
váratlanul előbukkant valaki. Bryson azonnal
megállt, és a derekához dugott Browningért
kapott.
Az illető szerencsére ártalmatlan
öregasszony, egy szerszámaival megrakott
kocsit lassan, nehézkesen toló takarítónő
volt. Bryson megkönnyebbülve továbbindult,
gondolatban felkészülve a kilétét firtató
esetleges kérdésre: hivatalnok volt, mint azt
sötét – bár poros – öltönye is tanúsította.
Afelől is be akarta biztosítani. magát, hogy az
öregasszony, ha netán megkérdezik, hogy
nem találkozott-e gyanús alakokkal, nekik
megfelelő választ adjon.
– Elnézést! – szólt rá, közben hanyag
mozdulattal lesöpörte válláról a port.
– Eltévedt? – kérdezte a takarítónő. – Mit
segítsek, kedveském? – Kedves, ráncokkal
sűrűn behálózott arca, vékony szálú, és itt-ott
már gyérülő, hófehér haja volt. Túl idősnek
látszott a nehéz kétkezi munkához, és olyan
nehézkesen, látható erőfeszítéssel tolta a
kocsiját, hogy Brysonban szánalom ébredt
iránta. Egyedül élénk, korához képest túl
ébernek tetsző tekintete zavarta.
Eltévedt? A kérdés természetesnek hatott –
elegáns öltönyében Bryson csöppet sem illett
a kisegítő személyzet által használt hátsó
folyosóra –, és mégis. Ilyen hamar híre ment
volna, hogy. illetéktelen személy, vagy
személyek tartózkodnak az épületben?
– A Scotland Yardtól vagyok – válaszolta
tökéletes, alsó középosztálybeli angol
kiejtéssel. – Keresünk valakit. Talán
hallotta…
– Á! Nem szokásom kérdezősködni –
válaszolta fáradtan az öregasszony. – Elég
nekem a munkám. – Nehézkesen a falhoz
tolta a kocsiját. – Különben is, annyi mindent
beszélnek! – Ráncos homlokát egy kifakult,
öreg piros kendővel megtörölve közelebb
araszolt Brysonhoz. – Valamire azért kíváncsi
lennék.
– Éspedig? – kérdezte óvatosan Bryson.
Az öreg takarítónő furcsa tekintettel tett még
egy lépést, és a hangját lehalkítva válaszolt: –
Arra, hogy miért nem nyírták még ki. –
Villámgyors mozdulattal revolvert rántott elő
munkaruhája egyik mély zsebéből, de mielőtt
elsüthette volna, Bryson meglendítette
acélperemű aktatáskáját, és teljes erőből a
karjára sújtott. Az ütés nyomán a fegyver a
padlóra esett, és a lendülettől továbbcsúszott,
olyan messzire, hogy már nem érhette el.
A banya éleset vijjogott, mint az
összenyomott rugó, egy pillanatra
megfeszült, hogy aztán indulattól eltorzult
arccal, megmerevített ujjait vaskarmokként
begörbítve előrevesse magát. Brysonnak
vágódott, még mielőtt az előkaphatta volna a
zakója alá rejtett Browningot, és hanyatt
döntötte. Az ütés kemény volt, éppen csak
begyógyult sebe nagyot sajdult tőle.
Átkozott, vén boszorkány! Bryson még végig
sem gondolta, és rájött, hogy szó sincs
vénségről, a nő sokkal fiatalabb, erősebb,
mint hitte. Sőt, nem is annyira nő, mint
inkább vérengző, prédáját mindenáron
elpusztítani akaró vadállat. Hüvelykujját
óriási fájdalmat okozva nagy erővel a férfi
szemébe bökte, felrántott térdével ágyékon
rúgta. Bryson felordított a fájdalomtól, de
erőt vett magán, és egy nagy ütéssel a padlóra
döntötte. Jobb szeme bevérzett, fájón
lüktetett, de látott, és a látványtól olyan
rémület szállta meg, hogy a gyomra is
görcsbe rándult tőle. A nő hosszú, keskeny,
tűhegyes tőrt varázsolt elő ruhája ráncai
közül. Látva a penge nedves csillogását,
Bryson rögtön tudta, hogy idegméreggel
vonták be, duplán halálos fegyver. Elég vele
egyetlen karcolást, apró szúrást ejteni, és az
áldozatnál egy-két másodperc alatt beáll a
teljes idegbénulás.
Az utolsó pillanatban rántotta hátra a fejét, a
penge olyan közel suhant el az arcához, hogy
tisztán érezte a méreg jellegzetes, enyhén
maró szagát. Sikertelen támadása után a fúria
ismét előrelendült, és Bryson élete ezúttal is
csak hajszálon múlott – egyik inggombja
levált, és messze gurult a linóleumpadlón.
Nem merte megkockáztatni, hogy a
revolveréért kapjon, inkább két kézzel,
minden erejét összeszedve esett neki a nőnek.
A stiletto hegye az arca felé száguldott, de
mielőtt elérte volna, bal keze villámgyorsan
fölfelé lendült. Támadott, ahelyett, hogy
életösztön diktálta természetes reflexeinek
engedelmeskedve menekülni próbált volna,
és a boszorkány meg is lepődött, érezve,
hogy elkapja a csuklóját.
De csak egy pillanatra. Normális
körülmények között Bryson ereje hamar
győzött volna, de szó sem volt normális
körülményekről. A sencseni sebesülés hatása
nem múlt még el, az idő kevés volt ahhoz,
hogy Bryson visszanyerje normális
kondícióját, a nő pedig, mint arra egy
szempillantás alatt rájött, mestere volt a test
test elleni közelharcnak. Miközben a keze a
fogást próbálta lerázni, törzsét villámgyorsan
kifordította, es acélsarkú cipőjét meglendítve
ágyékon rúgta. Bryson felnyögött a
fájdalomtól, de maradt annyi ereje, hogy
nagyot taszítva rajta, a padlóra döntse
ellenfelét. Az eséstől a fehér paróka
lecsúszott, előbukkant alóla a nő rövidre
vágott fekete haja, és az arcát borító, vékony
műanyag maszk pereme.
Összekapaszkodva, erejük végső
megfeszítésével harcoltak. A nőből dühödt
kiáltás szakadt fel, a szeme vérben forgott.
Erős volt, kiválóan képzett harcos módjára
mozgott, és alig lehetett fogást találni rajta. A
jobb lábát meglendítve ismét rúgni próbált,
de Bryson számított a mozdulatra,
ráhengeredett, és a súlyát kihasználva
leszorította mindkét lábát, a csuklóját pedig
tovább szorítva távol tartotta magától a rá
szögeződő pengét. Óvatosan kellett
mozognia, össze kellett szednie minden
tudását, hogy elkerülje a halálos hegyet. A nő
rángatózott, dühösen küzdve szabadulni
próbált, de nem engedte, sőt a csuklóját
tekerve sikerült feléje fordítania a pengét. A
boszorkány minden erejét összeszedte, ám az
is kevésnek bizonyult, Bryson még nála is
több vad, állati erőt tudott mozgósítani.
Centiméterről centiméterre tolta előre a tőrt a
nyak puha húsa felé, a nő küszködve, a
rémülettől tágra nyílt szemmel figyelte,
ahogy közeledik feléje, és összerándult,
amikor a fegyver hegye a bőréhez ért,
felsértve a külső hámréteget.
A hatás azonnali volt. Ajkai szétnyílva egy
pillanatra torz görcsbe merevedtek, nyál
csordult ki a szája sarkán, szorítása
felengedett, és hangtalanul, szárazra vetett
halként tátogva. egész testében vonaglani
kezdett. A méreg bénító hatása sebesen
terjedt szét a testében, légzése egy-két
másodperc alatt leállt, és már csak néhány
izma rándult időnként, reflexszerűen.
Bryson lefejtette a tőr markolatáról az
ernyedt ujjakat, megkereste a munkaruhába
rejtett tokot, óvatosan belecsúsztatta a
stilettót, és zakója belső zsebébe rakta.
Miután biztonságosan elhelyezte, akkor nyúlt
csak óvatosan a jobb szemürege peremén
megalvadt vérhez. Sikoltást hallott,
megfordult, és Elenát látta, amint mindkét
tenyerét az arcához kapva, rémült pillantással
fut feléje a raktárból. – Jóságos isten!
Drágám! – suttogta magából kikelve. – Hadd
nézzem a szemed! Hála istennek! Nem olyan
szörnyű, mint amilyennek látszik. Méreg
volt?
– Toxiferén.
– Könnyen megölhetett volna!
– Erős volt, és veszedelmesen jól harcolt.
– Alfa?
– Prométheusz – válaszolta Bryson. – Az
Alfa tengerészgyalogosokból és
haditengerészeti kommandósokból áll. Még
csak nem is közülünk való, ilyenek nálunk
nincsenek. Bulgáriából, Kelet-
Németországból, valamelyik szétesett keleti
blokkbeli titkosszolgálat ügynökei közül
bérelhették.
– Borzalmas volt tehetetlenül nézni, ahogyan
harcoltok! – jajdult fel Elena.
– Ha segíteni próbálsz, vagy megsebez, vagy
elkap, és veled tart sakkban. Örülök, hogy
nem avatkoztál közbe.
– Jaj, Nicholas! Használhatatlan vagyok, nem
tudok harcolni! – mondta önmarcangolóan
Elena. – Draga mea, ki kell jutnunk innen.
Meg akarnak ölni bennünket.
Bryson bólintott, és közben nyelt egy nagyot.
– Ha szétválnánk…
– Nem! – vágott közbe az asszony.
– Várj, hallgass meg! Félelmetesen jó a
felderítésük, tudják, hogy ketten vagyunk.
Anglia külügyminiszterét megölték, és
nemcsak a Prométheusz és az Alfa, hanem az
összes angol szolgálat is ránk vadászik.
– Legalább ezer ember van az épületben.
Lehetetlen, hogy fölfedezzenek bennünket,
ha sikerül elvegyülnünk köztük – vitatkozott
Elena.
– A tömeg mindig jobban kedvez a
gyilkosnak, mint az áldozatnak, különösen
akkor, ha ismeri azt, akire vadászik. Ne akard
normális, hétköznapi mércével mérni az
üldözőinket! Ezek semmitől sem riadnak
vissza!
– Akkor sem megy! – tiltakozott
elkeseredetten az asszony. – Sajnálom,
egyedül képtelen vagyok harcolni. Tudok
segíteni, sokféleképpen hasznodra lehetek,
de… kérlek!
Bryson felkészült, hogy tovább sorolja az
érveit, de egy szempillantás alatt letett róla,
és némán bólintott. Megértette, hogy Elena
halálra van rémülve, és ebben az állapotban
akkor sem hagyhatja magára, ha rá tudja
venni, hogy úgy tegyen, mintha egyetértene
vele. – Rendben van – felelte. – A folyosókon
kell maradnunk, a szervizcsatorna már nem
biztonságos. Ha sikerül eljutnunk a keleti
szárnyba, talán megmenekülünk.
Óvatosan, nehogy bárki észrevegye, kinézett
a raktár ablakán, és rögtön látta, hogy a
helyzetük rosszabb, mint gondolta. Hat
terepszínű gyakorlóruhás, az Alfa Osztaghoz
tartozó kommandóst látott – kettő a belső
udvar közepén állt, és éberen figyelt
mindenfelé, kettő a kijáratokat őrizte, a
harmadik páros pedig a tető peremén
araszolt, és minden második lépésnél
megállt, hogy távcsővel körbekémleljen.
– Módosítunk a terven! – mondta Elenához
fordulva. – Kimegyünk, és keresünk egy
teherliftet.
– A földszintre akarsz menni?!
Bryson határozottan megrázta a fejét. – Tele
van rendőrökkel… és másokkal – felelte, –
Az első vagy a második emeletre, és majd ott
eldöntjük, hogyan tovább.
Az ajtóhoz sietett, és pár másodpercig éberen
fülelt. Odakint teljes volt a csönd – a
boszorkánnyal vívott küzdelme sem keltette
fel senki figyelmét. Az épületnek egy nem túl
forgalmas, viszonylag kevesek által használt
részében voltak. Az, hogy a Prométheusz
ügynöke mégis arrafelé cirkált, várva, hogy
felbukkanjanak, két dologról is árulkodott:
nagy valószínűséggel közel voltak egy
fontos, több forgalmas útvonal
kereszteződésében lévő csomóponthoz,
ahonnan könnyen el lehetett érni valamelyik
kijáratot, és a többi üldözőjük sem lehetett
túlságosan távol. Minél előbb elhagyják ezt a
környéket, annál jobb, szűrte le gyorsan az
ismereteiből és feltevéseiből egyenesen
adódó következtetést.
Bryson óvatosan, résnyire kinyitotta az ajtót,
és mindkét irányban végigkémlelte a
folyosót. Megbizonyosodva arról, hogy üres,
intett Elenának, és nesztelen futással balra
indult. A legközelebbi sarokig rohantak csak,
ott. Bryson ismét körbenézett, és jobbra
meglátott egy liftet. Az asszonnyal szorosan a
nyomában – odafutott hozzá. A kerek
üvegablakos ajtó mögött a liftaknát lezáró,
középen szétnyitható rácsot látott aminek
külön megörült, mert azt jelentette, hogy a
szerkezet régi, nagy valószínűséggel nincs
szükség külön kulcsra ahhoz, hogy mozgásba
lehessen hozni. Megnyomta a hívógombot, és
a halványan megvilágított fülke
másodperceken belül – és ami még fontosabb
volt, üresen – megérkezett. Sietve beszálltak,
és Bryson megnyomta a második emeletet
jelző gombot.
Miután elindultak, néhány másodpercre
behunyta a szemét, és megpróbálta maga elé
idézni az épület térképét. A
legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy egy
takarítók és karbantartók számára fenntartott
hátsó folyosóra érkeznek, de hogy az
pontosan hová vezet, nem tudta eldönteni – a
Westminster Palota kusza, rendkívül
bonyolult belső szövedékének főbb
útvonalait tudta csak megjegyezni, és azok
közül sem mindet.
Miután a lift megállt a második emeleten,
Bryson – orrát az ablaküveghez szorítva –
újból körbekémlelt, és ezúttal sem tapasztalt
semmi gyanúsat. Jobbra indulva egy
derékmagasságban jókora, de hátrahúzott
retesszel ellátott öreg, zöldre festett ajtót
látott. Kinyitotta, és átlépve rajta
mindkettőjüknek rögtön olyan érzése támadt,
mintha egy új világba csöppentek volna: a
széles folyosó burkolata márványból volt, és
mindkét oldalán rézszámokkal jelölt sötét,
nemes fából készült ajtók sorakoztak. A
csillogó aranydíszek, a szeszélyesen
kanyargó fafaragások és a mesterien
kalligrafált betűkkel vésett névtáblák hiánya
jelezte, hogy nem a dísztermek, még csak
nem is a miniszterek, képviselők számára
fenntartott irodák szárnyában vannak, hanem
a parlamenti munka zömét végző, a nagy
nyilvánosság elé csupán a legritkább esetben
lépő – ragyogjon csak a képviselő, a
miniszter! – alkalmazottak „lakrészében”. A
folyosó hosszú volt, rosszul volt
megvilágítva, de meglehetősen forgalmas –
szolid eleganciával öltözött tisztviselők
közlekedtek rajta, nyitották minden
pillanatban hol az egyik, hol a másik iroda
ajtaját. Úgy tetszett, egyik sem törődik velük,
és a mozgásuk is olyan természetes, laza volt,
hogy Bryson pillanatok alatt rájött: a
testbeszéd olvasásában szerzett jártasságát
félretéve ismét csak az ösztöneire
támaszkodhat.
Előrelépett, és megpróbálta villámgyorsan
betájolni magát – az épület keleti szárnya,
amerre menni akart, jobbra esett. Elegánsan
öltözött nő tartott feléjük, a márvány
kockákon élesen koppanó, magas sarkú
cipőben. Bryson a szeme sarkából látta, hogy
melléjük érve jelentőségteljes pillantást vet
rá, és egy pillanatra megmerevedett, de a nő
anélkül, hogy egy másodpercre is megállt
volna, továbbment. Pattanásig feszülő
izmokkal nézett utána, és beletelt néhány
másodpercbe, amíg rájött, hogy bár az
öltözetét tekintve szolid köztisztviselő,
meglehetősen ijesztő látvány lehet: az egyik
szeme körül véres, talán már meg is kékült
karika sötétlik, és az áltakarítónővel vívott
küzdelemnek hála, ruhája sem egészen
makulátlan. Elena kosztümje – a
szervizalagútbeli araszolás miatt – ugyancsak
meglehetősen zilált volt. Nem illettek a
környezetbe, puszta megjelenésük is
figyelmet keltett, pedig éppen azt akarták
elkerülni. Arra, hogy egy mosdót keresve
rendbe hozzák magukat, nem maradt idejük;
csupán a gyorsaságukban és a
szerencséjükben bízhattak. A puszta gondolat
elég volt, hogy Bryson gyomra idegős
görcsbe ránduljon – tudta, hogy a szerencse
megbízhatatlan, mindig azt hagyja cserben,
aki a legjobban számít rá.
A fejét lehajtva – mintha mélyen elmerült
volna a gondolataiban – gyors léptekkel,
Elenát maga után húzva indult el a folyosón.
Több irodának is nyitva volt az ajtaja, és
néhány kisebb, halkan beszélgető csoport
mellett is elhaladtak. Nemigen nézett feléjük
senki, de ha igen, a leszegett fej miatt nem
láthatta Bryson véres arcát.
Ennek ellenére érezte, hogy valami nincs
rendben, és egyre erősödő nyugtalanság
támadt benne. Egy idő után arra is rájött, mi
zavarja: a hangok, illetve azok hiánya, Nem
hallott egybemosódó, egyszerre több
helyiségben felhangzó telefoncsörgést,
ehelyett a különböző helyiségekben a
készülékek mintha udvariasan kivárták volna,
hogy a másik befejezze, és csak aztán
szólaltak meg, külön-külön. Bryson nem
tudta volna tisztán, érthetően megfogalmazni,
miért zavarja ez, és azt sem tartotta teljesen
kizártnak. hogy kezd képzelődni. Az is
feltűnt neki, hogy a folyosón beszélgetésbe
merülök elhallgatnak, amikor a közelükbe ér.
Kezdek paranoiássá válni?, tette föl magának
a kérdést.
A terepen eltöltött tizenöt nehéz év
ugyanakkor megtanította arra, hogy az ösztön
az egyik legértékesebb fegyver, és nem
hagyott figyelmen kívül olyan megérzéseket
sem, amelyekre mások hajlamosak lettek
volna legyinteni, mondván, hogy képzelődés
szüli őket.
Biztos volt abban, hogy figyelik őket.
De ha igen, akkor miért nem történik semmi?
Elena kezét erősebben szorítja megszaporázta
a lépteit. Már nem érdekelte, hogy felhívja
magára a figyelmet; az események túljutottak
azon a ponton, amíg ez még számított.
Körülbelül huszonöt méterre egy kis
ólomüveg ablakot látott, a középkori
katedrálisokban lévőkhöz hasonlót. –
Egyenesen előre, aztán balra – súgta
Elenának, tudva, hogy az ablak a Temzére
néz.
Az asszony válaszként csupán megszorította
a kezét. A folyosó pár másodperccel később
véget ért, és balra fordultak. – Nézd! –
suttogta Elena. – Egy bizottsági terem…
valószínűleg üres. Nem rejtőzhetnénk el ott,
amíg le nem fújják a keresést?
– Remek ötlet – válaszolta rögtön Bryson.
Nem akart megfordulni, hogy megnézze,
követik-e őket, lépteket pedig nem hallott.
Jobbra tőlük egy nehéz boltív alatt erős,
dupla szárnyú, füst-üveg ablakos ajtó
magasodott. Tizenkettedik bizottság –
hirdette a derékmagasságban ráerősített, nem
sokat mondó sárga réztábla. Ha gyorsan
bejutnak, talán le tudják rázni az üldözőiket,
vagy legalábbis összezavarják őket egy időre,
latolgatta az esélyeiket Bryson.
A nyitógomb könnyedén fordult; az ajtót nem
zárták kulcsra, és a jókora, üres helyiség két
hatalmas kristálycsillárja sem égett. A terem
amfiteátrumszerűen volt megépítve –
bonyolult rajzolatú, színes padlócsempével
burkolt földszintjét emelkedő sorokban
elhelyezett rézveretes, bőrtámlájú, masszív
karosszékek vették körül. Középen hosszú,
zöld bőrborítású asztal, a végében pedig
magas támlájú, dúsan faragott padsor
húzódott – a bizottsági tagok ülőhelye. Az
ajtóval szemközti két magas, ólomüveg
ablakon úgy voltak beállítva a zsalugáterek,
hogy a tejemben lévőket ne zavarják a
Temzéről visszaverődő vakító napsugarak, és
csupán szűrt fény juthasson be. A helyiség
még üresen is méltóságteljes, tiszteletet
parancsoló volt. A kazettás mennyezet
legalább tíz méter magasan húzódott, a falak
sötétbarna falapokból készült lábazata a
belmagasság felezővonala fölé nyúlt, ami
pedig fölötte maradt, azt gótikus mintázatú,
drága velúrtapéta borította.
Mindegyik falon jó néhány ijesztő,
tizenkilencedik századi festmény lógott:
csatajelenetek, régi királyok, amint kivont
karddal a kezükben seregeiket, flottáikat
vezénylik, a zsúfolt Westminster Abbey,
amelyben a száz évvel korábbi ruhákat viselő
gyászoló tömeg egy brit lobogóval leterített
koporsót áll éppen körül. Csupán a terem
technikája idézte a huszadik századot: a
mennyezetről hosszú drótokon mikrofonok
lógtak alá, és az egyik falra monitort
erősítettek, hogy az alsóház kikiáltója –
például fontos szavazás esetén – gyorsan a
terembe szólíthassa a plenáris ülésről hiányzó
képviselőket.
– Nicholas! Itt nem tudunk elbújni – mondta
csöndesen Elena.
– Legalábbis nem sokáig. Gondolod, hogy az
ablakon keresztül…
Bryson az aktatáskáját lerakva bólintott. –
Három emelet magasan vagyunk.
– Jézusom!
– Nem kockázatmentes – értett egyet az
asszonnyal –, de rosszabb is lehetne.
– Nick, ha ragaszkodsz hozzá, ha tényleg úgy
gondolod, hogy nincs más lehetőség, én
megcsinálom, de ha…
Elena nem tudta befejezni a mondatot – a
folyosóról zaj hallatszott, az ajtó kivágódott,
és Bryson őt is magával rántva a földre
vetette magát. Két sötét alak – körvonalai
alapján férfi – lépett be, majd még kettő. A
kék egyenruhát megpillantva Bryson egyből
tudta, hogy a londoni rendőrség emberei.
És azt is, hogy észrevették őket. – Ne
mozduljanak! – kiáltotta az egyik. –
Rendőrség!
A brit rendőrség szokásától eltérően mind a
négyüknél oldalfegyver volt.
– Maradjanak ott! – kiáltotta egy másik.
Elena rémülten felsikoltott.
Bryson előrántotta a Browningot, de nem
húzta meg a ravaszt, inkább számolt: négy
rendőr, négy fegyver. A magas támlájú
székeket fedezékként használva akár meg is
kockáztathatta volna, hogy fölvegye velük a
harcot.
De valóban rendőrök? Nem volt biztos
benne. Határozottnak, elszántnak tűntek, de
egyikük sem lőtt. A Prométheusz gyilkosai
valószínűleg már régen meghúzták volna a
ravaszt. Vagy mégsem?
– A merénylők! – kiáltotta az egyik rendőr.
– Dobják el a fegyvert! – szólította fel őket az
egyik társa, gyaníthatóan a parancsnok. –
Azonnal dobják el! Innen úgysem tudnak
kijutni! – Bryson körbefordult, és
meggyőződött arról, hogy igaza van, valóban
csapdába estek. A négy rendőr láncot alkotva
úgy közeledett feléjük, hogy lehetetlen lett
volna elosonni közöttük.
– Dobják el a fegyvert! – hallotta az újabb
parancsot. – Felállni, kezet a magasba!
Gyerünk!
Elena elkeseredetten, bizonytalanul nézett rá,
nem tudta, mit tegyen, Bryson pedig
megpróbálta villámgyorsan számba venni a
lehetőségeiket. Ha engedelmeskednek a
felszólításnak, akkor egy erősen kérdéses
hatalom kezére adják magukat, rendőrökére,
akik talán nem is rendőrök, hanem a
Prométheusz álruhás gyilkosai.
És ha valóban a londoni rendőrség emberei?
Nem ölheti meg őket. Igen, de ha rendőrök,
akkor azt hiszik, hogy merénylőket fogtak,
akik megölték a külügyminisztert, és az
őrizetbe vétel után órákon át fogják faggatni
őket, miközben nekik minden perc drága. És
még csak az sem biztos – ellenkezőleg –,
hogy a kihallgatás után elengedik őket.
Nem! Nem adhatják meg magukat. Másként
cselekedni viszont őrültség, egyenlő az
öngyilkossággal!
Mély lélegzetet vett, egy pillanatra behunyta
a szemét, és miközben kinyitotta, rögtön fel
is állt. – Rendben van! – kiáltotta. –
Megadjuk magunkat.
Huszonnyolcadik fejezet
A csoport vezetőjét könnyen meg lehetett
ismerni: magas, izmos, karcsú férfi volt,
Sullivan feliratú, fényesre polírozott kis
fémlappal a zubbonyán.
– Dobják el a fegyvert, tartsák magasra a
kezüket, és nem esik bántódásuk! – mondta
határozottan. – Négyen vagyunk, maguk
pedig csak ketten, de gondolom, ezzel már
számot vetettek.
Bryson maga előtt tartotta a revolvert, de
anélkül, hogy bárkire célzott volna. Valóban
azok, akiknek mondják magukat? Nem tudta
a választ, és egyelőre ez a kérdés okozta
számára a legnagyobb fejtörést.
– Rendben van – válaszolta magara erőltetett
nyugalommal. – Előbb azonban látni akarom
az igazolványukat.
– Te mocsok! – kiáltott fei az egyik rendőr. –
Itt az igazolványom! – Fenyegetően rándított
egyet a fegyverén. – Gyere, nézz a csövébe!
– Rendben – mondta nyugodt,
rendíthetetlenül békés hangon Sullivan. – Ha
már meg lesznek bilincselve, addig
nézegethetik őket, ameddig csak akarják.
– Nem! – Bryson megemelte ugyan a
Browningot, de még mindig nem fogta rá
senkire. – Készséggel engedelmeskedem, de
csak akkor, ha tudom, hogy tényleg azok,
akiknek mondják magukat. Zsoldosok és
bérgyilkosok különítményei járkálnak
szabadon a parlamentben, megsértve legalább
tucatnyi brit törvényt. Ha megbizonyosodom
arról, hogy nem közülük valók, eldobom a
fegyvert.
– Nyírjuk ki a szemetet! – kiáltotta dühösen a
négyes egyik tagja.
– Addig senki nem lő, amíg parancsot nem
adok! – mondta határozottan a társainak
Sullivan, és választ nem is várva ismét
Brysonhoz fordult. – Rendben van,
megmutatom az igazolványomat, bár semmi
okom sincs rá, sőt! Megölték a
külügyminisztert, és nagy valószínűséggel
elég őrültek ahhoz, hogy velünk is
megpróbáljanak kísérletet tenni. Ha
szerencséje van, és meg tudja húzni a ravaszt,
az lesz élete utolsó cselekedete, úgyhogy jól
gondolja meg!
– Tudomásul vettem. A bal kezével, lassan
vegye elő, és nyitott tenyérrel nyújtsa ide!
Megértette? – kérdezte Bryson.
– Meg – felelte Sullivan, és az utasítást
pontosan követve elővette a bőrtokba
bújtatott igazolványt.
– Remek. Most csúsztassa ide – lassan,
finoman! Csak semmi hirtelen mozdulat! Ne
rémisszen meg, mert félelmemben meg
találom húzni a ravaszt!
Sullivan laza csuklómozdulattal úgy dobta a
padlóra a tokot, hogy az rövid szánkázás után
egy arasznyival Bryson lába előtt állapodott
meg. Miközben érte nyúlt, Bryson a szeme
sarkából látta, hogy az egyik férfi – nyilván
az, amelyik égett a vágytól, hogy tüzelhessen
– balról lassan feléje mozdul. Villámgyorsan
oldalra pördült, és ráfogta a Browningot. –
Állj, idióta! Komolyan gondoltam, amit
mondtam! Ha tényleg azt hiszi, hogy
hidegvérűen lelőttem a külügyminiszterüket,
nyilván afelől sincs kétsége, hogy szükség
esetén szívfájdalom nélkül szétloccsantom a
fejét. – A harcias fegyveres a figyelmeztetés
hallatán mozdulatlanná merevedett.
--Nagyon jó! – Bryson lassan leguggolt, a
jobbra-balra pásztázó Browninggal mind a
négyüket sakkban tartva felkapta a bőrtokot,
kinyitotta, és megtalálta a jobb oldali zsebbe
csúsztatott londoni rendőrjelvényt. A bal
oldalon ott volt Robert Sullivan őrmester
egyenruhás fényképe, rangja, szolgálati
száma és aláírása is. Az igazolvány valódinak
látszott, de ez önmagában kevés volt ahhoz,
hogy eloszlassa kétségeit – a Prométheusz
számára nem jelenthetett gondot megszerezni
egy londoni rendőrigazolványt, vagy olyan
hamisítványt készíteni, amelyet lehetetlen
megkülönböztetni az eredetitől. A név –
Sullivan – megegyezett az osztag vezetőjének
zubbonyára tűzött fémlapon szereplővel, és a
szolgálati szám is a vállpántján levővel. Az
igazolvány szerint Sullivan a Különleges
Egységnél szolgált – nagy valószínűséggel a
többiek is és joga volt lőfegyvert viselni.
Önmagában ez sem jelentett sokat, talán csak
annyit, hogy akik utánuk küldték,
körültekintőek voltak, a legapróbb részletre is
figyeltek. Az igazolványból tulajdonképpen
nem sok mindent lehetett megállapítani azon
kívül, hogy létezik, és első ránézésre
valódinak hat. Ugyanakkor egy hirtelen
összerántott kivégzőosztag tagjainak aligha
lehetett idejük, hogy ilyen tökéletesen
álcázzák magukat, semmiről se
feledkezzenek meg.
Bryson ösztönei azt súgták, hogy valódi
rendőrökkel van dolguk – ezt igazolta a
viselkedésük, a mozdulataik, valamint az is,
hogy nem lőttek rájuk. Könnyen megölhették
volna őket, de meg sem próbálták, és végül is
ez a körülmény volt az, amely arra késztette,
hogy a fegyvert a padlóra dobva fölemelje a
kezét. Elena egy töredék másodperccel
később engedelmesen követte a példáját.
– Nagyszerű! Lassan, nyugodtan menjenek a
falhoz, és tegyék rá a kezüket! – utasította
őket Sullivan.
Miközben engedelmeskedett, Bryson
pattanásig feszült idegekkel figyelte, nem
következik-e be valamilyen változás a
rendőrök viselkedésében, nem csinálnak-e
olyasmit, ami különbözik az elvárhatótól. A
fegyvereiket leeresztették – ez jó jel volt.
Ketten közülük hozzájuk léptek, gyorsan
megbilincselték és meg is motozták őket,
hogy biztosak lehessenek abban, egyiküknél
sincs elrejtett fegyver. A harmadik lehajolt, és
magához vette Bryson revolverét.
– Sullivan rendőr őrmester vagyok –
mutatkozott be szóban is a csoport vezetője.
– Letartóztatom magukat Rupert Vere
külügyminiszter és Simon Dawson
miniszterhelyettes meggyilkolásáért. – Rádió
adó-vevőjét bekapcsolva megadta pontos
tartózkodási helyüket, és erősítést kért.
– Tudom, hogy be kell tartania a szolgálati
szabályzat előírásait – mondta Bryson –, de
higgye el, a ballisztikai vizsgálat meg fogja
állapítani, hogy Dawson lőtte le a minisztert.
– A saját helyettese? Próbálja ezt másnak
beadni!
– Dawson beépített ügynök volt, egy
nemzetközi szindikátusé, amelynek nagyon
komoly érdeke fűződik az ellenőrzési
szerződés elfogadásához. Nyilván ügyelt
arra, hogy ne hagyjon látható nyomot,
amelyből megállapítható, hogy a
szervezethez tartozik, de alapos vizsgálattal
lehet bizonyítékot találni – hamisítást a
hivatali telefonnaplóban, látogatókat, akik
hozzá jöttek, a nevük mégsem szerepel az
egyéni nyilvántartásában…
A szárnyas ajtó váratlanul ismét kinyílt, és
két magas, tagbaszakadt, egyenruhás férfi
rontott be automata géppisztollyal a kezében.
– Védelmi Minisztérium, Különleges
Alakulatok! – kiáltotta határozottan, mély
bariton hangon a magasabb.
Sullivan őrmestert láthatóan meglepte a
bejelentés. – Nem értesített senki magukról,
uram – mondta hátrafordulva.
– Minket sem arról, hogy itt lesznek.
Mindegy. Átvesszük az ügyet. – A magas
férfinak rövidre nyírt acélszürke haja,
metszőén éles, jéghideg tekintete volt.
– Fölösleges – válaszolta Sullivan.
Nyugodtan beszélt, de hangján érezni lehetett
az elszántságot. – Magunk is elboldogulunk.
Bryson megbilincselt kézzel, riadtan fordult
meg. A géppisztolyok cseh gyártmányúak
voltak, és pontosan tudta, hogy ilyenek nem
szerepelnek a brit hadsereg arzenáljában. –
Nem! – kiáltott fel vadul. – Jóságos isten!
Nem azok, akiknek mondják magukat!
Sullivant meglepte a figyelmeztetés.
Brysonra nézett, majd ismét a sörtehajúra. –
Jól értettem, hogy a Védelmi Minisztériumtól
jöttek? – kérdezte.
– Igen – válaszolta határozottan a
géppisztolyos. – Innentől mi visszük tovább
az ügyet.
– Hasra! – üvöltötte Bryson. – Gyilkosok!
Elena sikoltva a padlóra vetette magát, és
Bryson is mellé – mindössze egy széksor
választotta el őket az újonnan érkezettektől.
A figyelmeztetés elkésett. Mielőtt a végére
ért volna, a termet géppisztolysorozatok
ropogása töltötte be, az ősz hajú gyilkos és
társa lövedékek özönét zúdította a négy
rendőrre. Golyók pattogtak a kövezeten,
martak bele a terem falának mahagóni
burkolatába. Az igazi rendőröket váratlanul
érte a támadás – fegyvereiket leengedve
könnyű prédává váltak, és amikor értük
kaptak, már késő volt. Testük a beléjük
vágódó lövedékek ütésétől rövid, groteszk
táncba kezdett, ami egy-két másodperccel
később a padlón, halálos mozdulatlanságban
ért véget.
– Édes istenem! Édes istenem! – sikoltozott
Elena.
Bryson mozdulatlanul, tehetetlenségre
kárhoztatva nézte a szörnyű jelenetet.
A levegő megtelt a puskapor szúrós, és a
patakokban ömlő vér édeskés, émelyítő
szagával.
Bryson pontosan értette, mi történt és miért.
A Prométheusz Csoport nem engedhette meg,
hogy a rendőrség letartóztassa őket, mivel ez
igen nagy, pontosan föl sem mérhető
kockázatot jelentett volna. Bérencei maguk
akarták kivallatni őket, hogy aztán
végezzenek velük.
A fegyverropogás abbamaradt, és újból a
magas gyilkos szólalt meg – kiejtése, amelyet
Bryson először eredeti angolnak hitt, most
sokkal inkább hasonlított hollandra. – Lesz
néhány kellemes, közös óránk – közölte. –
Mint majd tapasztalja, a vegyszeres vallatás
sokat fejlődött az utóbbi években.
Bryson a padlón hasalva csöndesen, feltűnés
nélkül megpróbált szabadulni a bilincstől, de
hamar rájött, hogy kulcs és egyéb eszköz
híján kilátástalan minden próbálkozás.
Oldalra nézett – a halott rendőrök két-három
méterre hevertek tőle, és reménye sem volt,
hogy hozzájuk kúszva megszerezheti
valamelyiküktől a kulcsot. A helyén maradni
viszont egyet jelentett a nagy
szakértelemmel, és olyan mennyiségben
beadott vegyszerekkel, hogy súlyos,
maradandó károsodást idézzenek elő.
Nem, javította ki magát. A vegyszeres
vallatás után nem lesz kín, betegség, csak
halál.
Robby Sullivan lórúgás erősségű ütést érzett
a rekeszizma táján, és a következő dolog,
amire vissza tudott emlékezni, az volt, hogy
már a padlón fekszik. Inge eleje lucskos volt
a vértől, légszomjjal küszködött. Biztosan
tüdőlövést kapott, gondolta, mert úgy érezte
magát, mintha vízben fuldokolna. Csak
nehezen tudott levegőt venni, akkor se
mélyet, és közben lázas igyekezettel próbálta
tisztázni magában, megérteni a történteket. A
magát megadó pár sértetlennek tűnt, lelkes,
odaadó beosztottait – mindegyiknek volt
vagy barátnője, vagy felesége és gyerekei –
viszont gyilkos golyók kaszálták le.
Mindenre kiterjedő kiképzést kaptak,
felkészítették őket az ilyen és ehhez hasonló
támadásokra is, de aztán a Westminster
Divisionnél végzett munkájuk maga volt a
legteljesebb nyugalom. Ami néhány perccel
korábban történt, egyszerűen felfoghatatlan
volt. És nekem is végem, gondolta bánatosan.
Nem sok van hátra. Bár számára már nem
sok jelentősége volt, szerette volna érteni, mi
történt. A merénylőket megmenteni jöttek a
géppisztolyosok? Ha igen, miért próbálta
figyelmeztetni őket a megbilincselt férfi? A
mennyezetre bámult, látása hol
elhomályosodott, hol kitisztult, és azt
latolgatta, mikor veszíti el végleg az
eszméletét.
Elkésett, nem tudta időben előkapni a
fegyverét, de hát ki gondolhatta, hogy a
Védelmi Minisztérium különleges
alakulatainak katonái géppisztollyal
támadnak rájuk? Persze, nem azok voltak,
akiknek mondták magukat – erre, sajnos
késve, maga is rájött. Az egyenruhájuk első
ránézésre valódinak tűnt, de alaposabban
szemügyre véve látni lehetett, hogy csak
utánzat. A megbilincselt pasasnak igaza volt,
és talán abban is, hogy ártatlan. Képtelen volt
eligazodni a kusza eseményekben, de néhány
dolgot tisztán látott: a férfi, akire bilincset
raktak, békésen megadta magát, tagadása
őszintének hatott, és a géppisztolyosok
valóban hidegvérű gyilkosok. Robby
Sullivan biztos volt benne, hogy meg fog
halni, legfeljebb percei vannak hátra, és már
csak azért fohászkodott némán Mi Urunk
Jézus Krisztushoz, hogy adjon egy utolsó
esélyt, hadd tegye jóvá, legalább részben, a
tévedését. Lassan, elködösülő tekintettel
megmozdította a kezét, és a fegyvere után
tapogatózott.
– Gondolom, tudják, hogy nemzetközi
körözést adtak ki maguk ellen – mondta
nyugodtan, tárgyszerűen a holland.
Elena, megbilincselt kezét az arca elé kapva,
keservesen sírt. – Ne, kérem! – esdekelt halk,
erőtlen hangon. – Kérem!
Bryson látta, hogy a holland bokszolóra
emlékeztetően gyűrött arcú társa – egyik
kezében géppisztollyal, a másikban injekciós
tűvel – feléje indul.
– Egy brit kabinetminiszter meggyilkolása
rendkívül súlyos bűncselekmény, de mi csak
beszélgetni akarunk, megtudni, miért olyan
makacsak, miért avatkoznak be a dolgunkba,
és okoznak bajt.
Kifinomult hallásának köszönhetően egyedül
ő hallotta meg a pár méter távolságból
érkező, halk neszt. Gyors pillantást vetett a
zaj felé, és látta, hogy Sullivan rendőr
őrmester keze mozog, el akarja érni…
Bryson határozottan a gyilkos szemébe
nézett, közben némán fohászkodott: Istenem,
ne hagyd, hogy lássa!
– Azt nyilván tudja, hogy a Direktorátus
egyszer és mindenkorra megszűnt létezni –
folytatta az ősz hajú férfi. – Nincs segítségük,
hátországuk, semmilyen erőforrásuk.
Magukra maradtak, hogy úgy mondjam,
reménytelen szélmalomharcot folytatnak.
Tartsd szóval! Ne hagyd, hogy a figyelme
másfelé kalandozzon és észrevegye… – Szó
sincs arról, hogy magunk lennénk! –
válaszolta határozottan, villámló szemmel. –
Jóval azelőtt, hogy elpusztították a
Direktorátus központját, szétkürtöltük, amit
tudunk. Többé nem titok az összeesküvésük,
és bármi legyen is a céljuk, nem érik el.
A rendőr ujjai a revolvert érintették, néhány
centiméter kellett ahhoz, hogy
rákulcsolódjanak!
A sörtehajú nem reagált arra, amit Bryson
mondott, úgy tett, mintha nem is hallotta
volna. – Semmi értelme a további
vérontásnak – mondta józanul. – Őszinte,
nyílt beszélgetést akarunk csak, semmi mást,
Bryson nem merte megkockáztatni, hogy
újból a rendőrre nézzen, de hallotta a padlót
súroló revolver halk neszét. Kösd le a
figyelmét! Beszélj hozzá, ne engedd, hogy
meghallja! – Mi az, ami indokolhatja a
pusztítást, a terrorizmust?! – kérdezte
váratlanul megemelt hangon. – A bombákat!
Mi igazolhatja egy zsúfolt repülőgép – több
száz ember, köztük ártatlan gyerekek –
felrobbantását?!
– Tudja, őszintén hiszünk abban, hogy
morálisan elfogadható az elenyésző
kisebbség feláldozása a többség érdekében.
Pár száz ember élete semmiség, ha azon az
áron milliók, milliárdok biztonságát tudjuk
szavatolni, megvédhetjük az eljövendő
nemzedékeket a… – A Prométheusz gyilkosa
félbehagyta a mondatot, és fejét oldalra
fordítva gyanakvón odaszólt a társának: –
Tomas!
A két dörrenés majdhogynem fülsiketítő volt,
és egybemosódva, gyorsan követte egymást.
A rendőrnek sikerült! Úrrá lett a súlyos
vérveszteség okozta sokkon, gyöngeségen,
fölemelte a fegyvert, és megeresztett két
nagyon pontosan célzott lövést. A nagy
kaliberű golyó fordulás közben találta el a
Prométheusz emberét, és csontszilánkokat,
agyszövet-darabkákat rántva magával
keresztülhatolt a koponyáján. – Társa
görcsösen összerándult, mielőtt térdre esett
volna – a nyakát ért lövés fő artériát és
gerincvelőt is ért.
 Elena a dörrenésektől megrémülve oldalra
hengeredett, nem tudta, honnan jönnek a
lövések. Utánuk is várt néhány másodpercig,
csak aztán emelte föl a fejét, és ezúttal nem
sikoltott – túl nagy sokk érte, az erőszak vad
tombolása megnémította. Tágra nyílt,
könnyes szemmel összekulcsolta
megbilincselt kezét, és alig hallhatóan imát
mormolt.
Sullivan őrmester maradék erejét
fölemésztette a rendkívüli erőfeszítés, amibe
a fegyver megszerzése, és a két lövés került.
A sebe halálos volt, sípolva, nagyon nehezen
tudott lélegezni, és Brysonnak egy pillantás
elég volt, hogy lássa, legfeljebb percei
lehetnek hátra.
– Nem tudom… kik maguk… – nyögte
gyönge, elhaló hangon a rendőr. – Nem azok,
akiknek gondoltuk…
– Nem vagyunk gyilkosok! Tudom, hogy
maga is tudja! – kiáltott fel Elena, és nagyon
halkan hozzátette: – Megmentette az
életünket.
Bryson hallotta, hogy közvetlenül a feje
mellett valami fémesen koppan. Oldalra
nézett, és látta, hogy Sullivan végső
erőfeszítéssel odahajította a kulcscsomóját.
Sietnünk kell, gondolta. Mennyi idő kell
ahhoz, hogy a többiek – biztosan hallották a
lövéseket – ideérjenek? Két perc? Egy?
Másodpercek?
Felkapta a kulcscsomót, gyorsan megkereste
benne a megfelelőt, kinyitotta Elena bilincsét,
az asszony pedig az övét. Az egyik rádió adó-
vevő hangosat reccsent. – Jézusom! Mi
történt? – hallatszott a készülékből egy fémes
hang.
– Menjenek! – szólt rájuk suttogva az
őrmester.
Bryson a terem jobb oldalán lévő boltíves
ablakok felé vetette magát, de Elena
utánaszólt: – Nem hagyhatjuk itt azok után,
amit értünk tett!
– Nem válaszol a hívásra – szólt hátra, az
ablak zárjával bajlódva Bryson. – A társai
hamar megtalálják, és többet tehetnek érte,
mint mi. – És, sajnos, az sem fog segíteni
rajta, tette hozzá gondolatban, de nem
mondta ki. – Gyere!
Elena nem vitatkozott tovább, az ablakhoz
rohant, és addig rángatta az egyik tolózárat,
amíg sikerült alapállásba húznia. Bryson egy
pillanatra hátranézett, és látta, hogy Sullivan
mozdulatlan, már nem is lélegzik. Hős volt,
gondolta. Sajnos, nem sok van belőlük. A
kilincset megragadva nagyot rántott az
ablakon. Elsőre nem mozdult – évek vagy
talán évtizedek óta nem nyitotta ki senki –,
de a második próbálkozásra megadta magát,
és a terembe friss, hűvös levegő áramlott.
A Westminster Palota keleti szárnyában
voltak, amely a Temzére nézett. A csaknem
háromszáz méter hosszú épületet középen
mintegy kétszázharminc méteren – székekkel
és asztalokkal berendezett, a képviselők által
teázásra használt – terasz szegélyezte, de a
két kiugró vége előtt csupán alacsony
vaskerítés volt, mögötte rögtön a folyó. Ezek
egyikében voltak, ahogy Bryson előre
eltervezte, és már csak egy jól irányzott
fejesugrás kellett ahhoz, hogy biztonságban –
biztonságban?! – érezhessék magukat.
Elena rémülten nézett rá, de aztán – Bryson
nem kis meglepődésére – határozottan
kijelentette: – Először én! Majd… majd
megpróbálom elhitetni magammal, hogy a
legmagasabb bukaresti trambulinról ugrom.
– Vigyázz a becsapódással! – figyelmeztette
mosolyogva Bryson. – A legjobb, ha a fejed
köré kulcsolod a karod, hogy ne ránduljon
meg a nyakad. Rugaszkodj el jól, amennyire
csak tudsz, hogy biztosan a vízbe érj!
Az asszony, alsó ajkára ráharapva, némán
bólintott.
– Látom… mármint a hajót.
Elena kinézett az ablakon, és bólintott. –
Legalább ezt az egyet jól csináltam – mondta
szomorkás, halvány mosollyal. – A Thames
River Cruisesnál rettentő boldogok voltak,
amikor megtudták, hogy a főnököm, egy
gazdag, kissé excentrikus képviselő azzal
akarja elkápráztatni legújabb barátnőjét, hogy
a leggyorsabb motorcsónakjukon, ami csak
létezik, a Parlament tövétől egyenesen a
Millenniumi Dómig repíti. Könnyen ment,
nem volt nehéz elhitetni velük, de a hajóik a
Westminster-mólónál horgonyoznak, és
ahhoz, hogy átvontassák az egyiket, alaposan
a zsebembe kellett nyúlnom. Csak azért
mondom, hogy ne csodálkozz, ha kiderül,
mennyit költöttem.
– Remekül csináltad. – felelte mosolyogva
Bryson, a szeme sarkából a motorcsónakra
pillantva, amely mintegy hat-hét méternyire
balra, a terasz előtt, egy cölöphöz kötve
ringatózott a méltóságteljes lassúsággal
hömpölygő Temzén. A kezét megfogva
segített Elenának fellépni az ablakpárkányra,
és villámgyorsan körbepillantott. Sem a tetőn
megbújó mesterlövészt, sem a teraszon
őrködő fegyverest nem látott, és ez így volt
természetes – profik vadásztak rájuk, akik
tudták, hogy a rendelkezésre álló erőt
gazdaságosan kell elosztani, minden
lehetőséget számba véve oda telepíteni, ahol
a legnagyobb szükség van rá. Egyszerűen
pech, hogy ők a legkevésbé valószínű
menekülési útvonalat választották.
Elena az ablakpárkányon állva mély
lélegzetet vett. Bal kézzel hátranyúlva
keményen megszorította Bryson vállát,
elrugaszkodott, és a térdét a melléhez rántva
– tizenhét méteres zuhanás után – hangos
csobbanással a vízbe vetette magát. Bryson
vadul dobogó szívvel kivárta, hogy feltartsa
büszkén kimerevített hüvelykujját, és csak
aztán ugrott.
A víz hideg volt, iszapos, a sodrása
meglepően erős. Bryson a felszínre bukkanva
megnyugodott, mert látta, hogy a remekül
úszó Elena már csupán néhány méternyire
van a csónaktól. Mire utolérte, már a motort
is beindította. Bryson felhúzódzkodott, a
csónak orrába vetette magát, és mire a fejét
fölemelte, már száguldottak is, el a
Parlamenttől, a rájuk vadászó gyilkosok
hadától.
Pár órával később már a Russell Square-en, a
szállodai szobájukban voltak. Elena gyorsan
összeállított egy listát, és Bryson viszonylag
rövid idő alatt meg is vett mindent, amire
szüksége volt: a legnagyobb műveleti
sebességű és teljesítményű, infravörös porttal
ellátott notebookot, egy gyors modemet és
különböző kábeleket.
– Azt hiszem, jólesne egy ital, drágám –
mondta a telefonnal, és azon keresztül az
internettel összekötött számítógépből
felnézve az asszony.
Bryson kivett két kis üveg whiskyt a
minibárból, és mindkettőjüknek öntött. –
Letöltesz valamit? – kérdezte.
– Egy jelszófejtő szoftvert – válaszolta Elena,
miután jóleső érzéssel belekortyolt az italba.
– Dawson óvatos volt, levédte a kézi
számítógépe jelszavát. Amíg meg nem
fejtem, nem férünk hozzá a tartalmához.
– Ezt megnézted? – Bryson a
miniszterhelyettes levéltárcájáért nyúlt.
– Hitelkártyák, némi pénz és pár irat van csak
benne – semmi, ami hasznunkra lehetne. –
Elena a homlokát ráncolva a lapos
képernyőre nézett. – Ez lehet az – mondta,
beütötté a kódot Dawson kézi komputerébe,
és egy pillanattal később az arca boldogan
felderült. – Bejutottunk!
– Kivételes nő vagy! – mondta a poharát
ráemelve Bryson.
– Csak szeretem a munkám – válaszolta
fejcsóválva az asszony. – Te vagy a kivételes,
Nicholas! Nem ismerek hozzád fogható
férfit.
– Akkor nem sok férfit ismerhetsz.
– Eleget. Talán még többet is a kelleténél –
mondta mosolyogva Elena. – De senkit, aki
olyan bátor és… makacs lenne, mint te vagy.
Mindazok ellenére, ami történt, egy pillanatra
sem mondtál le rólam.
– Nem biztos, hogy teljesen igazad van.
Talán egy kis időre, amikor a legsúlyosabb
volt a depresszióm, és túl sokat ittam ebből –
Bryson kissé megemelte a poharát –,
feladtam a reményt. Dühös voltam. Sebzett,
zavart és dühös. De sosem voltam biztos,
nem tudtam…
– Mit?
– Azt, hogy miért hagytál el. Ki akartam
deríteni, mert tudtam, hogy amíg rá nem
jövök, addig képtelen leszek megnyugodni
akkor is, ha kitépem a szívem.
– Nem érdeklődtél Ted Wallertől?
– Annál sokkal jobban ismerem. Biztos
voltam abban, hogy ha tud valamit, és el
akarja mondani, akkor kérdezés nélkül is
megteszi.
Elena néhány másodpercig bizonytalan,
távolba révedő tekintettel nézett maga elé,
aztán sebesen nyomkodni kezdte egy
golyóstoll hegyével a számítógép apró
billentyűit. – Sokszor eszembe jutott… –
kezdte, de hirtelen el is harapta a mondatot. –
Jesszusom!
– Mi az?
– Egy bejegyzés: „Felhívni H. Dunne-t”.
Bryson izgatottan a képernyőre nézett. –
Harry Dunne. Jóságos isten! Telefonszám is
van hozza?
– Nem, csak az emlékeztető.
– Mikor írta be?
– Nézzük csak… Három napja – felelte
Elena!
– Tessék?! Hát persze – azoknak, akikkel
hajlandó beszelni, változatlanul elérhető. Van
ebben az akármiben telefonkönyv, vagy
címjegyzék?
– Minden van benne; óriási a memóriája. –
Elena megnyomott néhány billentyűt. – A
fenébe!
– Mi az?
– Kódolva van a telefon- és címjegyzék, és
egy Átutalások nevű könyvtár is.
– A francba! – szitkozódott Bryson is.
– Jó is, meg rossz is.
– Mitől jó?
– Az ember csak olyasmit rejtjelez, ami
fontos, úgyhogy nagy valószínűséggel valami
érdekeset találtunk – válaszolta Elena. –
Tudod, nyitott szobában nem érdemes
kutatni, csak abban, amelyik be van zárva.
– Ez is egy nézőpont – jegyezte meg nem tűi
nagy meggyőződéssel Bryson.
– Gond csak a kapacitással van. Akármilyen
jó is ez a netebook, a Dordogne-i
szuperkomputereinknek a nyomába sem ér.
Szerencsére Dawson készüléke nem tudja
kezelni a 1,28 bites rejtjelező algoritmust,
csak az 56 biteset, de az is elég kemény dió.
– Fel tudod tömi?
– Valamikor igen – mondta Elena.
– Valamikor… órák múlva?
– Ezzel a géppel napok, vagy hetek múlva, és
akkor is csak azért, mert oda-vissza úgy
ismerem ezeket a rendszereket, mint a
tenyeremet.
– Napjaink sincsenek!
– Tudom – felelte némi hallgatás után az
asszony. – Úgyhogy nincs más hátra,
megpróbálok improvizálni: szétosztom a
munkát a hálón, különböző hacker-site-ok
között, és majd meglátjuk, mi jön ki belőle.
Ismered a példabeszédet: ha végtelen számú
majmot írógéphez ültetünk, megvan rá az
esély, hogy kijöjjön belőlük Shakespeare.
– Elég bizonytalanul hangzik.
– Hát… hogy őszinte legyek, nem vagyok túl
derűlátó.
Három órával később, amikor az indiai
kifőzdében vásárolt ebéddel visszatért,
Bryson rossz hangulatban, megviselten
találta Elenát.
– Semmi? – kérdezte.
Az asszony némán megrázta a fejét.
Dohányzott, amit Bryson emlékezete szerint
első találkozásukkor, a romániai menekülés
közben csinált utoljára. Komor arccal
kipattintotta a számítógép
lemezmeghajtójából a dordogne-i
létesítményből kimentett, a Prométheuszra
vonatkozó információkat tartalmazó lemezt,
elnyomta a cigarettát, és kiment a
fürdőszobába. Pár másodperccel később
benedvesített kendővel a homlokán tért
vissza, és fáradtan belerogyott az egyik
karosszékbe. – Fáj a fejem! – panaszkodott. –
A fene egye meg – túlerőltettem, és mégsem
jutottam semmire!
– Pihenj egy kicsit! – biztatta Bryson. A
papírzacskókat lerakva a háta mögé került, és
masszírozni kezdte a tarkóját.
– De jó! – motyogta Elena. Behunyt szemmel
várt egy kicsit, majd határozottan kijelentette:
– El kell érnünk Wallert.
– Megpróbálhatom valamelyik
vészcsatornán, csak nem tudom, milyen
mélyen sikerült behatolniuk a Direktorátusba.
Abban sem vagyok biztos, hogy eljut hozzá
az üzenet.
– Megpróbálni mindenképpen érdemes.
– Igen, ha nem veszélyeztetjük vele a saját
biztonságunkat.
– Biztonság – ismételte meg a szót
elgondolkodva Elena. – Igen!
– Mire gondolsz?
– Ahogy kimondtad, egyből a jelszó és a
rejtjel jutott eszembe.
– Természetes.
– Róluk Dawson, és az, hogy olyan elfoglalt
és óvatos ember, mint ő, hogyan tárolhatja a
jelszavait – folytatta Elena. – Biztos, hogy
többet is használt – egy password nem nyújt
elegendő biztonságot.
– Nekem egyet is elég megjegyezni –
jegyezte meg Bryson.
– Valahol kell hogy legyen róluk egy lista.
– Igazából nem értek hozzá, de mindig úgy
éreztem, hogy a számítógépek biztonsági
rendszerének gyönge láncszeme a titkárnő,
aki képtelen megjegyezni a jelszavakat, ezért
legépeli, és az íróasztala fiókjában őrzi őket.
– Dawson ennél biztosan dörzsöltebb volt –
felelte Elena –, de a kriptográfiai kulcs egy
hosszú számsor, amit majdhogynem
lehetetlen észben tartani. Úgyhogy…
ideadnád a gépét?
A készüléket megkapva sebesen megnyomott
néhány billentyűt. – Igen, van egy lista,
Tesserae címszó alatt!
– Ha latintudásom maradéka nem csal, akkor
a tessera többes száma, a tessera pedig
jelszót jelent – morfondírozott Bryson. –
Hozzáférhető?
– Nem, rejtjeles, de csak tucatkóddal védték
le. Nem lesz nehéz feltörni. Hogy is
mondjam… Mintha valaki gondosan bezárná
a háza főbejáratát, de a garázskaput nyitva
hagyná. A letöltött jelszófejtővel gyerekjáték
lesz.
Elveszni látszó energiáját, lelkesedését
visszanyerve Elena visszament a
számítógépéhez, és tíz perccel később
diadalmasan közölte, hogy sikerült feltörnie a
kódot, minden, Dawson által elrejteni akart
adatot, bejegyzést olvasni tud.
– Jóságos isten! Nick! Az Átutalások nevű
fájlban csupa londoni bankátutalás szerepel –
az összegek ötvenezertől százezer fontig
terjednek, de akad néhány háromszázezres is.
– A címzettek?
– Egy parlamenti Ki kicsodá?-t is össze
lehetne állítani a nevekből – válaszolta
elképedve Elena. – Itt a teljes politikai
színskála: munkáspártiak, liberális
demokraták, konzervatívok, még ulsteri
unionisták is. Nevek, az átutalások dátuma,
összege, a találkozók pontos helye és
időpontja. Tökéletes dokumentáció!
– Megvesztegetés és zsarolás – mondta
izgatottan dobogó szívvel Bryson. – A tiltott
politikai befolyásszerzés két klasszikus
eszköze. A szovjetek mesterien alkalmazták a
zsarolást: megkörnyékeztek valakit, legális
megbízást adtak neki – mondjuk
tanácsadóként alkalmazták –, busásan
megfizették, és már az övék is volt, hála a
bankszámláján megjelenő, gyanúsan nagy
összegű, a Szovjetunióból érkezett
átutalásoknak. Dawson tehát nemcsak
zsarolta a képviselőket, az átutalásokat is
pontosan följegyezte, arra az esetre, ha netán
valamelyik meginogna. Így tartotta sakkban
őket, ezzel válhatott a háttérben meghúzódó,
mindenható szürke eminenciássá. Nemcsak
Rupert Vere-t irányította, nagy
valószínűséggel Lord Parmore-t és még vagy
tucatnyi befolyásos, véleményformálónak
számító képviselői: Szerényen viselkedett, de
az érintettek tudták, hogy nála van a kassza
kulcsa. A pénz csodákra képes, pláne egy
olyan erősen vitatott, heves érzelmeket
kiváltó kérdés parlamenti vitája közben, mint
a biztonsági szerződés – segít megolajozni a
kerekeket. Csúszópénzek! Busás honorárium
a szavazataikat áruló politikusoknak.
– A lista alapján úgy tűnik, hogy a legtöbb
befolyásos képviselőt meg lehetett vásárolni
– szúrta közbe Elena.
– Gyanítom, hogy néhány esetben többről
volt szó, mint sima megvesztegetésről –
folytatta Bryson. – Ha mondjuk egy évre
visszamenőleg átlapoznánk a brit sajtót,
biztosan találnánk a kongresszusiakhoz
hasonló eseteket – érzékeny, magánjellegű
információk kiszivárogtatását, emberi
gyengeségek váratlan leleplezéseit. A
szerződés legelszántabb ellenzőit
valószínűleg lemondatták, mint nálunk
Cassidy szenátort. Másokat figyelmeztettek,
esetleg kompromittáló helyzetbe hoztak,
aztán elhúzták az orruk előtt a
mézesmadzagot – egy szép kövér „kampány-
hozzájárulás” képében.
– Hozzátéve, hogy a kifizetésnek nem lesz
nyoma, adózni sem kell utána – egészítette ki
az elhangzottakat Elena.
– Meg lehet állapítani, honnan jöttek a
pénzek?
Az asszony belökte a gépbe a dordogne-i
lemezt. – Dawson olyan pontos nyilvántartást
vezetett, hogy még az átutaló bank
számlaszámát is feljegyezte. A nevét nem, de
a számlaszámot mindegyik esetben.
– Összeveted azzal, amit Chris Edgecomb
letöltött? – kérdezte Bryson.
Edgecomb neve hallatán Elena tekintete
elfelhősödött. Nem válaszolt, csak
előrehajolt, és mozdulatlanul nézte a
képernyőn pergő számokat. – Megvan! –
kiáltott fel néhány másodperccel később.
– Hadd találgassak! – kérte Bryson. – A
Meredith Waterman?
– Nyertél. A First Washington Mutual
Bancorp titkos tulajdonosa, ugyanaz a cég,
amelynél – ha jól emlékszem arra, amit
mondtál – Richard Lanchester a vagyonát
szerezte.
– Egy régimódi, megkérdőjelezhetetlen
tekintélynek örvendő befektetési bank, mint
illegális washingtoni és londoni kifizetések
végrehajtója – mondta mélyet sóhajtva
Bryson.
– És nagy valószínűséggel másoké is –
jegyezte meg Elena. – Párizs, Moszkva,
Berlin…
– Szó se róla! A Meredith Waterman
gyakorlatilag a zsebében tartja a kongresszust
és a brit parlamentet is.
– Említetted, hogy Richard Lanchester náluk
gazdagodott meg.
– Igen, de a történet – legalábbis a hivatalos
része – úgy szól, hogy amikor áttelepült
Washingtonba, az összes szálat elvágta,
minden kapcsolatát – a pénzügyieket is
beleértve – megszakította velük.
Gyerekkoromban megtanultam, hogy sose
higgyem el, amit a bukaresti lapok írnak.
Arra neveltek, hogy ne bízzak a hivatalos
történetekben.
– Hasznos tanács volt, sajnos. Arra gondolsz,
hogy Lanchester kapcsolatai megmaradtak,
és fel tudja használni a régi bankját arra,
hogy megvesztegetési pénzeket utaltasson át?
– kérdezte Bryson.
– A Meredith Waterman, amennyire tudom,
száz százalékig magánkézben lévő, szűk
tulajdonosi körrel rendelkező bank. Tíz vagy
tizenkét emberé. Nem lehet, hogy Lanchester
titokban megőrizte a tulajdonrészét? –
kérdezte Elena.
– Nem. Amikor kormányzati tisztségét
vállalt, föl kellett adnia. Mielőtt valaki
bekerül a Fehér Házba, teljes pénzügyi
átvilágításon kell átesnie.
– Amit, ha jól tudom, az FBI végez, és nem
kerül a nyilvánosság elé. Volt szenátusi,
meghallgatása? Gondolj csak bele! Talán
éppen ezért tér ki következetesen az elnök
ajánlata elől, ezért nem vállalja a
külügyminiszterséget – érvelt Elena. – Nem
szerénységből, hanem mert tart a kinevezése
előtti nyilvános átvilágítástól.
– Abban igazad van, hogy a
nemzetbiztonsági tanácsadónak nem kell
átesnie olyan tűzpróbán, mint a
külügyminiszternek – ismerte el Bryson. –
Ennek ellenére, a Fehér Ház vezető
munkatársait kivétel nélkül mikroszkóp alá
teszik, minden lépésüket ezer kíváncsi
szempár figyeli, azt pedig pláne, hogy nem
követnek-e el olyasmit, ami pénzügyi
visszaélésnek, összeférhetetlenségnek
minősül.
Az asszonyt nem lehetett egykönnyen
leszerelni. – Az utóbbi néhány hónapban
nagyon odafigyeltem mindenre, ami a
Nemzetközi Ellenőrzési és Biztonsági
Szerződéssel kapcsolatban történt – mesélte.
– Gondolom, ez természetes.
Bryson némán bólintott.
– Nos, ha a szerződést mindenki aláírja,
létrehoznak egy új, globális ellenőrző
szervezetet, amely gondoskodik a
végrehajtásról. Ki lesz a vezetője? Az utóbbi
pár hétben, nagyon alaposan elolvasva az
újságokat, mindig ugyanazzal a néhány
névvel találkoztam – a cikkekben mélyen
elrejtve és találgatásnak minősítve. A
tudósítások következetesen a „cár”
megjelölést használták, amitől libabőrös
lettem. Tudod, milyen emlékeik vannak a
románoknak az orosz cárokról.
– Arra gondolsz, hogy Lanchester lenne az?
– Őt is említették, mint esetleges jelöltet.
– De hát ez ostobaság! – tiltakozott Bryson. –
Mindenki tudja róla, hogy ellenzi a
szerződést. Azok közé tartozik, akik a
legelszántabban lobbiznak ellene, mert úgy
gondolja, hogy egy világméretű végrehajtó
szervezet könnyen visszaélhet a hatalmával,
veszélyeztetheti a legalapvetőbb személyi
szabadságjogok…
– Honnan tudjuk, hogy ellenzi? – vágott
közbe Elena. – Kiszivárogtatásból, a sajtónak
adott fülesekből, ugye? A kiszivárogtatás
mögött azonban mindig van valamilyen
rejtett ok – akitől származik, valamiért
befolyásolni akarja a közvéleményt. Richard
Lanchester elhitette magáról, hogy ellenzi a
szerződést, de valójában talán éppen azt
akarja, hogy őt jelöljék a tisztségre, amit
aztán vonakodva elfogad!
– Hmm! Tulajdonképpen el tudom képzelni
róla, hogy valamilyen okból belemegy ilyen
bújócskába – mondta elgondolkodva Bryson.
– A „valamilyen ok” egész egyszerűen az,
hogy ő áll a Prométheusz-összeesküvés
mögött, és gondosan ügyel arra, nehogy
kapcsolatba lehessen hozni vele. Gondolj az
itt a piros, hol a pirosra! Ott is azon múlik
minden, hogy aki csinálja, elég ügyes-e, el
tudja-e terelni a nézők figyelmét a
mozdulatairól. Mindenki a törvényhozási,
parlamenti csatározásokat figyeli, miközben a
valódi küzdelem a színfalak mögött zajlik.
Gazdag és nagy hatalmú emberek vívják,
akik tízszer olyan gazdagok és hatalmasok
akarnak lenni, mint most.
Bryson a száját összeszorítva, lassan
megcsóválta a fejét. Amit Elena elmondott,
abban volt logika, mégis nehezen tudta
elképzelni, hogy a Fehér Ház egyik
legmagasabb beosztású munkatársa, az elnök
személyes tanácsadója legyen egy olyan, a
világ nagy részére kiterjedő összeesküvés
szervezője, mint a Prométheusz-terv. A
kockázat, a lelepleződés veszélye túl nagy
volt, és nem talált rá logikus magyarázatot,
hogy miért vállalná Lanchester. És ha mégis,
akkor milyen okból? A pénz és a hatalom
utáni vágy ugyanolyan régi, mint az emberi
civilizáció, de lehet, hogy már előtte is
létezett, Lanchesternek azonban
mindkettőből bőven jutott. Azt pedig, hogy
pusztán a címért, rangért tenné, egyszerűen
nevetségesnek tartotta.
Ennek ellenére Bryson most már meg volt
győződve arról, hogy Richard Lanchester
létfontosságú láncszem, akin keresztül
közelebb tudnak kerülni a Prométheuszhoz. –
Be kell jutnunk hozzájuk! – mondta
sürgetően.
– A Meredith Watermanhez?
A gondolataiba mélyen elmerülten, némán
bólintott.
– New Yorkban? – kérdezte Elena.
– Igen.
– Miért?
– Hogy megtudjuk az igazságot, kiderítsük,
pontosan hogyan is kapcsolódik egymáshoz
Richard Lanchester, a Meredith Waterman és
a Prométheusz-összeesküvés.
– Ha igazad van, és valóban a Meredith
Waterman áll a megvesztegetések mögött,
akkor nem lesz könnyű. Biztosan erősen
védik, az összes iratszekrényt lakat alatt
tartják, és a számítógépeikbe sem lehet csak
úgy könnyedén bejutni.
– Ezért akarom, hogy velem gyere.
– De hát ez őrültség, Nicholas! – tiltakozott
Elena.
– Nem biztos. Gondoljuk át alaposan! Hogy
egyik kedvenc kifejezésedet használjam, ha
zárva van az ajtó, érdemes megpróbálkozni
az ablakkal.
– És mi lenne az ablak?
– Ha meg akarjuk tudni, hogy egy régi,
tekintélyes kereskedelmi bank végez-e
pénzmosást, gyanús műveleteket, akkor eleve
fölösleges a napi nyilvántartása körül
szimatolni, mert azt – ahogy mondtad – hét
lakat alatt őrzik – magyarázta Bryson. – Nem
a mával foglalkozunk tehát, hanem a
tegnappal – a régi Meredith Watermannel, a
nagy tekintélyű beruházási bankkal, a
virágkorában.
– Nem igazán értem, hová akarsz kilyukadni
– vallotta be Elena.
– Nézd, a Meredith Waterman egyike volt a
Wall Street hagyományos, ha úgy tetszik,
régimódi beruházási bankjainak – néhány
fős, egymást személyesen is jól ismerő
emberekből álló partneri tanács irányította,
amely az ősök olajportréi alatt, plüsshuzatú
asztal körül ülve hozta meg jól átgondolt, a
cég hírnevéhez méltó döntéseit. Mikor és
hogyan váltottak, miért szánták rá magukat
vesztegetési pénzek adminisztrálására? Ki áll
a változás mögött?
– És hol akarsz választ találni ezekre a
kérdésekre? – érdeklődött szkeptikusan
Elena.
– Az archívumban – felelte Bryson, –
Minden, a történetére egy kicsit is büszke
régi bank őrzi az iratait, elraktározza őket,
hadd tanuljanak belőlük az utódok. Az
alapítóknak, valamikor a múlt században,
még igazi küldetéstudatuk volt. Ha
halhatatlanná nem is válhattak, igyekeztek
legalább az emléküket fenntartani, és – talán
kegyeletből –, az utódoknak sem szokásuk
felszámolni ezeket az archívumokat.
Úgyhogy az irattár az ablak, a gyenge pont,
amire nem hiszem, hogy túlságosan
vigyáznának. Rendelsz repülőjegyet?
– Persze. Egyenesen New Yorkba?
– Igen.
– Holnapra?
– Ma estére. Ha bármelyik légitársaságnál
van két szabad hely, foglald le! – mondta
Bryson. – Az sem fontos, hogy egymás
mellett legyenek. Amilyen hamar csak lehet,
New Yorkban kell lennünk.
Egy nagy tekintélyű beruházási bank Wall
Street-i központjában, tette hozzá
gondolatban. Egy valaha tiszteletre méltó
bankéban, amely mára a Prométheuszhoz
vezető létfontosságú láncszemmé vált.
Huszonkilencedik fejezet

A Meredith Waterman befektetési bankház

központja Manhattan déli csücskében, a
Maiden Lane-en volt, mindössze néhány
háztömbre a Wall Streettől, a
Világkereskedelmi Központ árnyékában. Az
Egyesült Államok aranytartalékának nagy
részét öt föld alatti emelet páncéltermeiben
őrző közeli, reneszánsz palotát utánzó
Szövetségi Tartalékbankkal ellentétben a
Meredith Waterman székháza nyugodt,
visszafogott eleganciát sugárzott. Kecses,
háromemeletes klasszicista épület volt
rnanzárdtetővel, tégla és homokkő
felhasználásával kialakított homlokzattal.
Különös, a Második Császárságot idéző
hangulatot árasztott – mintha a napóleoni
idők Párizsából került volna a felhőkarcolók
közé, azokból az időkből, amikor
Franciaország még világuralmi álmokat
dédelgetett.
A pénzügyi negyed égbe nyúló üvegtornyai
tövében megbújva a Meredith Waterman
méltóságteljes – sok évszázadra visszanyúló
családfával rendelkező arisztokratákéra
emlékeztető – magabiztosságot árasztott.
Amerika legrégebbi, magánkézben lévő
bankja volt és rangját részben a korának,
nagyobbrészt viszont annak köszönhette,
hogy Amerika leggazdagabb családjainak
vagyonát kezelte nemzedékeken át, ügyfelei
kizárólag régi, patinássá nemesedett pénzek
birtokosai közül kerültek ki, egyetlen
megkérdőjelezhető múltú újgazdag sem akadt
közöttük. A Meredith Waterman név
mindazokban, akik egy kicsit is járatosak
voltak a pénzvilágban, sötétre pácolt nemes
fával burkolt, öblös bőr karosszékekkel
berendezett, drága, gondosan pácolt dohány
illatával áritatott igazgatósági tanácsterem
kissé anakronisztikus képét idézte fel, bár
közben tudták, hogy a bank tökéletesen
lépést tudott tartani a korral, és kiterjedt, az
egész világot behálózó, modern pénzügyi
kapcsolatai vannak. A Fortune, a Forbes és a
The Wall Street Journal cikkei azonban
változatlanul arról szóltak, hogy sikerült
megőriznie zártkörű klubhoz hasonló jellegét.
Még mindig tizennégy partner alkotta az
igazgatótanácsot – ugyanúgy, mint az
alapításkor –, akiknek a családfája Manhattan
alapításáig nyúlt vissza, és valamennyien
rendületlenül kitartottak amellett, hogy
megőrzik függetlenségüket. Nem voltak
hajlandók közösködni a személytelen
vállalati tőkével, és bármilyen erős is volt a
csábítás, cégüket – egyedüliként Amerika
nagy beruházási bankjai közül, – megőrizték
eredeti, magántulajdonosi formájában.
Bryson és Elena több órát töltött a
felkészüléssel. Az asszony – a New York-i
Közkönyvtár internetes összeköttetését
kihasználva – a hálóról szedett össze minden,
a Meredith Watermanre vonatkozó
információt. Nagyon kevés pénzügyi adatot
talált – mivel nem részvénytársasági,
formában működött, a banknak csupán a
legszükségesebb mérlegfőkönyvi adatokat
kellett közzétennie. A tulajdonosokkal
nagyobb szerencséje volt, róluk többet
megtudott, de csupán gondosan átfésült,
kerekre csiszolt életrajzok formájában.
Richard Lanchester nem szerepelt közöttük –
röviddel azután, hogy az elnök
nemzetbiztonsági tanácsadója lett, feladta
érdekeltségeit, és semmi nem utalt arra, hogy
azóta bármilyen üzleti kapcsolata is lenne
régi bankjával.
És a társasági, személyes kapcsolatok, az
iskolai évekre visszanyúló, családi
ismeretségből táplálkozó barátságok? Elena
hiába kutatott utánuk, nem talált semmit.
Lanchester és régi partnerei magánéletében
nem volt semmilyen átfedés, és nem is
ugyanazokba az iskolákba, egyetemekre
jártak. Ha akadtak is összekötő szálak, azok
valahol a kíváncsi tekintetek számára
hozzáférhetetlen mélységekben húzódtak.
Miközben az asszony a számítógép előtt
görnyedt, Bryson azt tette, amihez a
legjobban értett: gyalog, a szemével és a
fülével, telefonhívások segítségével gyűjtött
információt. Több órát töltött azzal, hogy –
telefonszerelőnek, szoftverügynöknek, kiadó
irodahelyiséget kereső üzletembernek álcázva
magát – bejárja a környéket, és szót váltson a
bank szomszédságában lévő épületekben
dolgozó számítógépes szakemberekkel. Késő
délutánra sikerült is meglehetősen sokat
megtudnia a Meredith Waterman épületének
beosztásáról, a bank számítógéprendszeréről
és archiválási módszereiről.
Az Elenával megbeszélt találkozó előtt, a
várossal ráérősen ismerkedő turistaként, még
egyszer elsétált az épület előtt. A bank
főbejáratához széles, meredek, sötétszürke
gránitból faragott lépcsősor vezetett. Az
ovális, márvánnyal borított, hatásosan
megvilágított előcsarnok közepén, masszív
talapzaton nagy bronzszobor állt. Brysonnak
elég volt ránéznie, hogy megállapítsa, görög
mitológiai alakot ábrázol, de ezen túlmenően
is ismerősnek tetszett neki, biztos volt benne,
hogy valahol már látta. Nem sokat kelleti
gondolkodnia, és arra is rájött, hol – a
Rockefeller Center műjégpályáján.
Igen. Pontos mása volt a Rockefeller Center
híres, arannyal futtatott szobrának.
Prométheuszt ábrázolta.
Délután öt óra volt; az előkészületekkel
végeztek, de a felderítő útja során szerzett
tapasztalatok meggyőzték Brysont, hogy
éjfélnél előbb próbálkozniuk sem érdemes a
behatolással. Még legalább hét órájuk volt
hátra.
Hosszú várakozás elé néztek tehát, miközben
tudták, hogy fájdalmasan kevés az idejük.
Rengeteg elintéznivalójuk volt, több
emberrel is kapcsolatba kellett lépniük,
mindenekelőtt Harry Dunne-nal.
Dunne-t azonban nem lehetett megtalálni,
Bryson Langleyből a legkitartóbb
érdeklődésre is csak kitérő választ kapott,
miszerint a CIA igazgatóhelyettese
közelebbről meg nem jelölt „családi okok
miatt bizonytalan, ideig távol van”. Más
forrásból mindössze azzal tudta ezt
kiegészíteni, hogy a „családi” megjelölés
„egészségi” okot takar, a titkosszolgálati
közösségben terjedő pletykák szerint Dunne
súlyos beteg.
Elena ugyancsak igénybe vett minden
információs csatornát, kutatott, érdeklődött,
de nem jutott semmire.
– Megpróbálkoztam a nyílt letámadással is –
mondta elégedetlenül. – Felhívtam az otthoni
számát, de a házvezetőnője is csak annyit
mondott, hogy beteg, és nem tudja, hol
kezelik.
– Kizárt dolog, hogy ne tudná.
– Szerintem is, de nyilván a lelkére kötötték,
hogy senkinek se árulja el, és éreztem a
hangján, hogy le akar rázni. Úgyhogy ez
zsákutca.
– Ha jól értelmeztük, amit Dawson a
marokszámítógépébe írt, akkor valahogy
mégis el lehet érni – felelte Bryson.
– Mindent megnéztem, de nem találtam
telefonszámot. Kódoltat se, semmit.
– És ha az interneten keresztül próbálnád
meg? Valamelyik kórháznak a
nyilvántartásában muszáj szerepelnie –
vetette föl Bryson.
– Könnyebb kimondani, mint megcsinálni.
Próbálkoztam az összes hagyományos
keresési módszerrel – név,
társadalombiztosítási szám –, de semmi. Még
csaltam is, felhívtam a CIA személyzeti
osztályát, fehér házi titkárnőnek adtam ki
magam, és kértem a címét, merthogy az
elnök, a régi barátságra való tekintettel,
szeretne virágot küldeni neki.
– Ügyes. Nem mondták meg?
– Sajnos, nem. Úgy látszik, Dunne nagyon
nem akarja, hogy bárki rátaláljon. Azt
felelték, hogy fogalmuk sincs róla, hol lehet.
Bárhová bújt is, védi a nyugalmát.
Védi a nyugalmát! Brysonban egy halvány
emlék kezdett motoszkálni. Milyen kifejezést
is használt Dunne annak idején, amikor
Felicia néniről beszélgettek. „Biztonsági
kordon?” – Lehet, hogy mégis van megoldás
– mondta halkan.
– Igen? Mire gondolsz?! – kapott lelkesen a
szón Elena. – Annak az intézetlek az egyik
adminisztrátora, ahol Felicia néni lakik –
Shirleynek hívják, ha jól emlékszem –,
mindig tudja, hol található Harry Dunne.
Bárhová megy, megadja neki a
telefonszámát, hogy felhívhassa, habárki
érdeklődik Felicia felől, vagy meglátogatja.
– Tessék?! Miért érdekli Harry Dunne-t, hogy
kik látogatják Felicia Munroe-t? –
csodálkozott az asszony. – Amikor utoljára
meglátogattuk, szellemileg elég rossz
állapotban volt.
– Sajnos, igen. Dunne mégis fontosnak érzi,
hogy megfigyelés alatt tartsa. „Biztonsági
kordonról” beszélt; nyilván nem törődne
vele, ha nem tartana attól, hogy elmond
valamit, amit nem kellene. Bármi legyen is az
– akár tisztában van a jelentőségével Felicia,
akár nincs egész biztosan Pete Munroe-ra és
a Direktorátusra vonatkozik.
– Pete Munroe és a Direktorátus?
– Annyi mindent kellene elmondanom –
többet, mint amire időnk van! – sóhajtott fel
Bryson. – Majd útközben beszélgetünk.
– Útközben? Hová megyünk?
– Dutcliess megyébe, a Rosamund Cleary
Betegotthonba. Meglátogatjuk Felicia nénit.
– Mikor? – kérdezte Elena
– Most.
Nem sokkal fél hét után érkeztek meg a
gondosan ápolt parkkal körülvett otthonba. A
nappali forróságot addigra kellemesen hűvös
alkony váltotta fel, a levegőben virágok és
frissen nyírt fű illata érződött.
Elsőnek Elena ment be, és egyenesen az
irodák felé vette az útját, hogy beszéljen
valakivel az adminisztratív személyzetből. A
közeli városban, a barátainál volt éppen
látogatóban, rengeteg jót hallott az intézetről,
és arra gondolt, hogy ideális hely lenne idős,
beteg édesapjának. Természetesen tudja,
hogy későre jár, de ha esetleg ott lenne
Shirley, akit a figyelmébe ajánlót az. egyik
barátja…
Bryson néhány perc múlva követte az
asszonyt, és az első útjába akadó ápolónőtől
Felicia Munroe felől érdeklődött. Mivel
Elena lekötötte Shirleyt, Harry Dunne nem
értesülhetett a látogatásról, de az sem
jelentett gondot, ha igen. Talán még hasznos
is, gondolta Bryson, ha Dunne, és rajta
keresztül a többiek azt hiszik, hogy a múltam
után nyomozok, és nem jelentek közvetlen
veszélyt a Prométheuszra.
Gondolják csak azt, hogy a múltat kutatom,
egyetlen vágy hajt csupán!
De hát így is van!
Ki akarom deríteni az igazságot!
Imádkozott, hogy jó pillanatot fogjon ki,
tudjon értelmesen szót váltani Feliciával.
Vacsora közben találta, az ízlésesen
berendezett kis ebédlő egyik kerek
mahagóniasztalánál. Miközben közeledett
feléje, az idős asszony ránézett, de a
meglepődés legcsekélyebb jele sem látszott
rajta, úgy viselkedett, mintha csak pár perccel
korábban váltak volna el.
– George! – köszönt csilingelő hangon, széles
mosollyal. – Jaj, ez olyan furcsa! Hiszen te
meghaltál! Nem kellene itt lenned – mondta
olyan hangon, mintha egy csintalan gyereket
akarna rendre inteni.
Bryson elmosolyodott, kedvesen
megcsippentette az arcát, és leült vele
szemben. – Látod, Felicia, már megint
rajtakaptál, hogy rosszat csinálok – mondta
könnyedén, vitatkozás nélkül magára öltve
apja szerepét. – Meséld csak el, hogy is
haltam meg!
– Egy szót se erről, George! – válaszolta
szigorúan az öregasszony. – Tudod te nagyon
jól! Ne emlegessük a múltat! Szegény Pete-
nek így is állandó lelkiismeret-furdalása van.
– Kis szünetet tartva bekapott egy falat
krumplipürét.
– Miért?
– Azt mondja, bárcsak ő halt volna meg
inkább, és nem ti Ninával. Szünet nélkül
kínozza magát, hiába kérem, hogy ne tegye.
Örökké azt kérdezi: miért kellett George-nak
és Ninának meghalnia?
– Miért kellett meghalnunk? – fordította
vissza a kérdést Bryson.
– Te is tudod. Fölösleges, hogy elmondjam.
– Nem tudom. Jobb volna, ha elmondanád.
Bryson felnézett, és meglepődve látta, hogy
Elena lép hozzájuk. Az asszony megölelte
Feliciát, és csontos, májfoltokkal teli öreg
kezét megfogva, leült mellé.
Megismerte vajon Elenát, kérdezte magában
Bryson. Lehetetlennek tartotta, mivel csak
egyszer találkoztak, évekkel korábban, de
volt valami az asszony viselkedésében, ami
szemmel láthatóan megnyugtatóan hatott rá,
jó érzést ébresztett benne. Bryson szerette
volna elkapni az asszony tekintetét,
megtudni, mi történt, de Elena feléje sem
nézett, minden figyelmét Feliciának
szentelte.
– Nem kellene itt lennie – mondta neki az
öregasszony, és a szeme sarkából rosszalló
pillantást vetett Brysonra. – Tudod, ő
meghalt.
– Igen, tudom – válaszolta szelíden Elena. –
Meséld el, hogyan történt! Neked is biztosan
jobb lesz, ha elmondod, megkönnyebbülsz
tőle.
– Állandóan szemrehányást teszek
magamnak – felelte hirtelen szomorúra váltó
arccal Felicia. – Pete egyfolytában azt
ismételgeti, hogy nem lett volna szabad
meghalniuk, hogy bárcsak vele történt volna
az a szörnyűség, és nem velük. Tudod,
George a legjobb barátja volt.
– Igen. Nagyon fájdalmas beszélni róla?
Mármint arról, ami történt. Hogyan is haltak
meg?
– A születésnapomon történt. Ma is az van.
– Valóban?! Boldog születésnapot, Felicia! –
lelkesedett Elena.
– Még hogy boldog! Egy csöppet sem az!
Borzalmas éjszaka volt – felelte távolba
révedő tekintettel az öregasszony.
– Mesélj róla!
– Friss hó esett, csodaszéppé változtatott
mindent – fogott bele a történetbe Felicia. –
Vacsorát főztem… nem szoktam idegeskedni,
abból sem csinálok nagy ügyet, ha kihűl az
étel. Mondtam is Pete-nek, de hiába, nem
akarta, hogy tönkremenjen a születésnapi
lakoma. Egyfolytában rágta George fülét,
hogy siessen, hajtson gyorsabban. George
nem akart, azt mondta, az öreg Chrysler nem
bírja a jeges utat, a fékei is gyengék. Nina
félt, szerette volna, ha lehúzódnak az út
szélére, és megvárják a hóvihar végét, de
Pete hallani sem akart róla, egyfolytában
biztatta, űzte, hajtotta őket. Gyorsabban!
Gyorsabban! – Az idős nő könnyes, kitágult
szemmel, elkeseredve nézett Elenára. –
Amikor a kocsi… George és Nina meghalt,
Pete is több mint egy hónapig volt
kórházban, és ájultan is egyfolytában azt
mondogatta: „Nekem kellett volna
meghalnom! Nem nekik! Nekem!” – Múltat
és jelent egybemosó, zavart elméje mélyéről
felszínre törő emlékei kegyetlenül
megkínozhatták, a szeméből sűrűn ömlött a
könny. – Tudod, a legjobb barátok voltak.
Elena gyöngéden átölelte csontos, öreg
vállát, és vigyázva, nehogy megszorítsa,
óvatosan magához vonta. – Baleset történt –
mondta nyugodt, vigasztaló hangon, –
Baleset, amiről senki sem tehet. Ezt mindenki
tudja.
Bryson könnyeivel küszködve átnyúlt az
asztalon, és ugyancsak megölelte Feliciát.
Kicsi volt, szánalmasan törékeny.
– Semmi baj – vigasztalta. – Minden
rendben.
– Megkönnyebbültél? – kérdezte már New
Yorkba menet, a bérelt zöld Buickban Elena.
– Szükségem volt rá… akármilyen zavart is,
a helyére tette a dolgokat – felelte.
– Furcsa szerkezet az agy – mondta
elgondolkodva az asszony. – Nem ismert
meg, de pontosan emlékszik mindenre, ami
évtizedekkel ezelőtt történt. Ha
megkérdeznéd, mit evett vacsorára, nem
tudná elmondani, de valószínű, hogy a
nászéjszakája minden pillanatát
kristálytisztán fel tudná idézni.
– Igen. Dunne is erre számíthatott, a
szenilitására, bízott abban, hogy hiába
beszélek vele, nem tud olyat mondani, ami
leleplezi a gondosan felépített hazugságot. Az
egyetlen túlélő ugyan, de nem jöhet számba
hiteles tanúként, és ezt nagyon jól tudta.
Abból indult ki, hogy nem lesz képes
megcáfolni mindazt, amit a szüleim haláláról
mondott.
– És mégis megtette!
– Igen, de ehhez az kellett, hogy megbízzon
benned. A türelmed, kitartásod,
gyöngédséged – csupa olyan tulajdonság,
aminek Dunne és általában a Cég emberei
híján vannak – kellett ahhoz, hogy hajlandó
legyen őszintén elmondani az emlékeit –
mondta Bryson. – Hála istennek, hogy így
történt! Megérezte benned a szelídséget, és
ettől megnyílt. Más is ezt tette volna a
helyében – ki gondolná, hogy a szelíd burok
rafinált titkos ügynököt takar?
– Dunne telefonszámára gondolsz? –
kérdezte mosolyogva Elena.
– Hogy sikerült ilyen gyorsan megszerezned?
– Először is, megkérdeztem magamtól, hová
írnám fel a helyében úgy, hogy bármikor
pillanatok alatt megtaláljam. Az is eszembe
jutott, hogy Harry Dunne nagy
valószínűséggel aggódó rokonnak adta ki
magát, egyetlen szóval sem említette, hogy a
kapcsolatukat titokban kell tartani, mert azzal
óhatatlanul gyanakvást ébresztett volna a
nőben.
– Hol volt? A telefonkönyvében?
– Majdnem – az íróasztali mappája bal felső
sarkában, a „Sürgős!” számok között.
Azonnal észrevettem, mihelyt leültem,
úgyhogy „véletlenül” ottfelejtettem a
retikülömet, és miután elindultunk, hogy
megnézzem az intézetet, hirtelen az eszembe
jutott. Visszamentem, felkaptam, de rosszul
foghattam meg, mert ami csak volt benne,
mindent kiborítottam, részben az asztalra,
részben a padlóra. Miközben a holmimat
szedegettem, gyorsan bemagoltam a számot.
– És ha nincs ott? – kérdezte Bryson.
– Akkor jött volna a B-variáns – a retikül
tovább marad ott, és akkor megyek érte,
amikor elnézést kér, mondván, hogy tartsunk
egy kis szünetet, mert neki muszáj
rágyújtania. Ugyanis erős dohányos.
– C-változat is volt?
– Igen. Te.
Bryson jókedvűen fölnevetett, öntudatlanul is
élvezte a hosszú ideje tartó, feszültségtől
mentes, könnyed és meghitt hangulatot. – Túl
sokra tartasz.
– Szó sincs róla, csak annyira, amennyire
megérdemled – válaszolta Elena. – De várj,
most én jövök! Telefonszám alapján címet
visszakeresni – hála az internetnek –
manapság gyerekjáték. Még csak nem is kell
fáradnom vele. E-mailen elküldöm a számot
néhány megrendelésért lihegő
keresőszolgálatnak, és fél óra múlva egymás
sarkát taposva szállítják az eredményt.
Fogadni mernék, hogy olyan is lesz köztük,
amelyik telefonál, hátha azzal meg tudja
előzni a többieket.
– A körzetszám 814. Fogalmam sincs, hol
lehet.
– A szám mellett PA volt. Gondolom,
Pennsylvania.
– Pennsylvania? Nem hiszem, hogy Dunne-
nak bármi köze lenne hozzá – felelte Bryson.
– Esetleg onnan származik – találgatott
Elena.
– A legtisztább New Jersey-i kiejtéssel
beszél.
– Hátha élnek ott rokonai. Utánanézek – ha
mást nem is, de ezt legalább könnyen ki
tudom deríteni.
Éjjel egykor maroknyi személyzet – néhány
biztonsági őr és az ügyeletes informatikus –
tartózkodott csak a Meredith Waterman
székházában.
Az alkalmazottak számára fenntartott hátsó
bejáratnál őrködő, szigorú tekintetű nő a
Harlequin-sorozat egyik szirupos szerelmi
románcát olvasta éppen, és őszintén
felháborodott azon, hogy megzavarták.
– Nincsenek rajta a listán! – mondta elutasító
hangon, mutatóujja hosszú, gondosan
manikűrözött körmével az éjszaka is
bebocsátandók névsorára bökve.
A divatos, óriás lencséjű szemüveget és
McCaffrey dokumentációs szolgálat feliratú
trikót viselő, rövidre nyírt hajú férfit nem
rettentette meg az elutasító hang. –
Nagyszerű! – mondta, és hanyagul vállat
vont. – Már megyek is vissza New Jerseybe,
és szólok a diszpécsernek, hogy nem
engedett be. A béremet szerencsére így is
megkapom.
Bryson sarkon fordult, a folytatásra
felkészülve az ajtó felé indult, és nem is
csalódott a várakozásában. A nő, kezdeti
harciasságából sokat engedve utánaszólt: –
Mit is mondott, mi a megbízása…
– Amit mondtam. A Meredith tőlünk kapja a
háttérkapacitását, éjszakánként szoktuk
elvégezni a letöltést, de most nem sikerült,
úgy látszik, valami gubanc van. Ritkán, de
azért előfordul. Meg kell néznem az
adattovábbítókat, hátha azokkal van baj.
A biztonsági őr – a felét sem értette az
elhangzottaknak – felsóhajtott, és a telefonért
nyúlt. – Charlie, van szerződésünk a
McCaffrey… – Bryson trikójára nézett –
Dokumentációs Szolgálattal?
Kis ideig hallgatott, csak azután folytatta: – A
pasas szerint valami meghibásodott, mit
tudom én micsodát ellenőrizni akar.
Újabb szünet következett. – Rendben. Kösz.
– A nő fensőbbséges mosollyal a helyére tette
a kagylót. – Telefonálniuk kellett volna –
mondta lekezelő hangon, enyhe
homlokráncolás kíséretében. – Jobbra, a
folyosó végén van a teherlift Az alagsorba
menjen!
A liftből kilépve Bryson a szállítóknak
fenntartott, délutáni szemleútján megfigyelt
vasajtóhoz sietett, és beengedte az övével
tökéletesen egyező formaruhába öltözött
Elenát, aki a hóna alatt kapcsos pléh
papíralátétet szorongatott. A bank irattára egy
jókora, alacsony mennyezetű, föld alatti
teremben volt – a fémelemekből összeállított
hosszú polcsorokon egyforma magas, szürke
irattartó dobozok sorakoztak. Időrendi
sorrendben helyezték el őket, és bár az 1860-
as évet, amikor Elias Meredith, egy ír
textilkereskedő megalapította a bankházat,
csupán néhány doboz képviselte, az idő
múlásával folyamatosan nőtt a
dokumentumok száma, és az 1989-ből
származók – ez volt az utolsó év, amikor
kézzel fogható formában, papíron
archiváltak, nem számítógépen – már egész
sort töltöttek meg. Az iratokat egy adott éven
belül is csoportokra osztották –
ügyfélnyilvántartás, személyzeti adatok, a
partnerekre vonatkozó információk és a
tulajdonosi tanács üléseinek jegyzőkönyvei,
testületi határozatok, módosítások az
alapszabályon, és így tovább. Az egyes
kategóriákat különböző színekkel jelölték, és
minden dosszié el volt látva a keresést
megkönnyítő vonalkóddal.
Nagyon kevés idejük volt, tudták, hogy
legfeljebb egy órát tölthetnek a teremben,
mielőtt a biztonságiak gyanút fognak, és
felteszik maguknak a kérdést, hogy mi tart
olyan soká, mivel szöszmötölnek még
mindig. Felosztották hát a terepet – Bryson a
dossziéknak esett neki, Elena pedig a
számítógéphez ült, átnézni az ott tárolt
adatokat. Napra kész dokumentációt talált, és
még csak jelszó sem kellett hozzá, mivel a
rendszer értelmét éppen az adta, hogy az
archívumban dolgozók bármikor könnyen
hozzáférhettek.
Mint hamar kiderült, lélekölő
rabszolgamunkára vállalkoztak, amit tovább
nehezített az a körülmény, hogy fogalmuk
sem volt arról, merre kutassanak, mit
nézzenek át alaposan. Az
ügyfélnyilvántartást? Melyik ügyfélét?
Külföldi számlákra történt, nagy összegű
átutalásokat? De hogyan különböztessék meg
egymástól a félig legális, az adóhivatal vagy
egy válófélben lévő, éber feleség kijátszására
szolgáló átutalásokat azoktól, amelyek egy
hosszú, valamelyik szenátor zsebében véget
érő láncolat első szemét alkotják? Az ötlet,
hogy megkeressék őket, Elenától származott,
de hiába írt be kulcsszavakat a gépbe,
végezte egyik szűrést a másik után, egy óra
elteltével sem találtak olyan fonalat,
amelynek a mentén érdemes lett volna tovább
kutatni.
Rábukkantak azonban több különös,
elgondolkodtató hiányra, üresen tátongó
lyukra ott, ahol dokumentumoknak kellett
volna lenniük. 1985-től kezdődően például
nem volt egyetlen, a partnerektől származó
vagyongyarapodási, kereseti igazolás sem.
Nem kitörölték – az adatbázis-kezelőt
megvizsgálva Elena erről minden kétséget
kizáróan megbizonyosodott –, 1985 után
egyszerűen be sem nyújtották őket.
Ahogy telt az idő, és kudarc jött kudarcra,
bármivel próbálkozott is, Bryson egyre
idegesebbé vált, végül úgy döntött, hogy
egyetlen partnerre összpontosít csupán:
Richard Lanchesterre. Dossziécsoportról
dossziécsoportra járva, konok
módszerességgel összeszedte az összes róla
fellelhető iratot – személyes jellegűeket,
fizetségre és ügyfelekre vonatkozókat
egyaránt. Az első, gyors átlapozás
eredményeként ugyanaz köszönt vissza rá,
amit addig is tudott: a Wall Street-i csoda,
egy legendás hírű pénzügyi zseni tekintélyes
lapokban, magazinokban számtalanszor
megírt fejlődéstörténete.
A Harvard elvégzése után Lanchester egyből
a Meredith Watermannél kezdett, és hamar
megmutatta oroszlánkörmeit, nem sokáig
kellett hangyaszorgalommal, felsőbb
utasításokhoz igazodva „a földet túrnia”.
Gyorsan bebizonyította, hogy nem
mindennapi képességek birtokában van, és
néhány év alatt agresszivitása ellenére is
gondosan mérlegelő, merész, de sorozatban
helyesnek bizonyuló döntéseivel a banknak
hatalmas nyereséget szerző
kötvénykereskedővé nőtte ki magát. Már
neve volt a szakmában, amikor hirtelen,
egyik pillanatról a másikra váltott,
devizakereskedelemmel, valuta-
befektetésekkel kezdett foglalkozni, és velük
még nagyobb nyereségre tett szert, akkorára,
hogy ahhoz képest a korábbi csupán szerény
zsebpénznek tetszett. Tíz év leforgása alatt
Richard Lanchester a bank történetének
legsikeresebb befektetőjévé vált.
Az egész Wall Street ámult és bámult, tágra
nyílt szemmel figyelte a varázslót, aki –
többségében pénzpiaci műveleteivel –
elképesztően gazdaggá vált, és azzá tette a
partnereit is. Elképesztő érzékkel előre
megsejtette a másodlagos pénzpiacon várható
mozgásokat, és hatalmas, több milliárdos
összegekkel fogadott a részvényárfolyamok
biztosnak tartott változásaira.
Tulajdonképpen hazárdjátékot űzött, a
tőkepiac jelentette számára a kaszinót.
Hosszú ideig minden számítása bejött,
bármire tett is, nyert, és mint minden igazi
szerencsejátékos, elhitette magával, hogy a
szerencséje sosem hagyja cserben.
1985 végén azonban rá kellett jönnie, hogy
tévedett.
Az az év a fordulat éve volt, drámai időszak a
Meredith Waterman történetében. A kemény
betonpadlón törökülésben kuporogva,
hitetlenkedve olvasta a belső könyvvizsgálói
jelentést, amely olyan drámai, a bank
naplófőkönyvi eredményében bekövetkezett
változásról számolt be, hogy először azt hitte,
rosszul értelmezett valamit, nem jól fordította
le magának a száraz szakszöveget.
A bank egyik hatalmas, az eurodollár-
árfolyam várható alakulásához kapcsolódó
befektetése elhibázottnak bizonyult –
Lanchester egyik napról a másikra
hárommilliárd dolláros veszteséget okozott,
többszörösét annak, mint amennyi a bank
tartalékalapjában volt.
A Meredith Waterman fizetésképtelenné vált.
Másfél évszázad pénzügyi viharai és a
világgazdasági válság okozta földindulás
sikeres átvészelése után Richard
Lanchesternek egyetlen rossz döntésével
sikerült csődbe juttatnia az Egyesült Államok
legöregebb magánkézben lévő bankját.
– Te jó ég! – sóhajtott fel Elena, miután
átolvasta a jelentést. – Ez teljesen új… nem is
hallottam róla.
– Nem volt honnan – válaszolta ugyancsak
döbbenten, lassú fejcsóválással Bryson. –
Soha egyetlen lap, tévé- vagy rádióállomás
sem számolt be róla.
– Hogy történhetett?!
Bryson az órájára nézett – már majdnem két
órája voltak az irattárban, minden további, ott
töltött perccel a jó szerencséjüket kísértették.
– Azt hiszem, rájöttem, miért nem találtunk
egyetlen ezerkilencszáznyolcvanöt utáni, a
partnerektől származó nyereségbevallást sem
– mondta a hirtelen jött, sokkoló
felismeréstől tágra nyíló szemmel.
– Miért?
– Azért, mert akadt valaki, aki kivásárolta a
részesedésüket. Egy nagyberuházó.
– Ezt hogy érted? – kérdezte továbbra is
értetlenül Elena.
Bryson felállt, és megkereste a Tulajdonrész-
igazolások feliratú irattartót, amelyet már
korábban észrevett, de nem foglalkozott vele,
mert azt hitte, semmi érdekes nincs benne.
Kinyitotta, és tizennégy összefűzött iratot
vett elő, amelyeknek a hossza két és három
gépelt oldal között váltakozott.
Tulajdonrész-igazolás, állt mindegyiknek az
elején. Bryson kézbe vette az elsőt, és
hevesen dobogó szívvel olvasni kezdte – bár
csaknem biztosan tudta, mi van benne, más.
dolog volt sejteni, mint szenvtelen,
érzelemmentes mondatokba öltöztetve látni a
megdöbbentő tényt.
– Nicholas! Mi történt? – kérdezte aggódva
Elena.
Bryson gépies, monoton hangon, mintha
automatát kapcsoltak volna be, olvasni
kezdte a szöveget: – Alulírott ezennel lemond
a banknál viselt összes tisztségéről…
tulajdoni hányadáról… és a hozzájuk
kapcsolódó jogosítványokkal együtt átadja…
– Az isten szerelmére! – vágott közbe
idegesen Elena. – Mik ezek a
dokumentumok?
– Ezerkilencszáznyolcvanöt novemberében a
Meredith Waterman tizennégy tulajdonosa
aláírt egy adásvételiszerződést – válaszolta
kiszáradt torokkal Bryson. – Mindannyian
személyes felelősséggel tartoztak a
Lanchester okozta hárommilliárd dolláros
veszteségért, és nem tudták fedezni a
veszteséget. Sarokba lettek szorítva, el kellett
adniuk a tulajdonrészüket.
– De… Nem értem. Mit tudtak eladni?
– A Meredith Waterman nevet. Egy üres
kagylóhéjat.
– És ki volt a vevő… Mi volt ebben a
beruházó számára az üzlet?
– Tizennégymillió dollár – egymillió
mindegyik tulajdonosnak. Szerencsésnek
érezhették magukat, mert cserébe több
milliárdos veszteséget adtak, amit a vevő – ez
már az ő szerencséje – megengedhetett
magának. Kikötötte azonban, hogy az
ügyletnek titokban kell maradnia, ha bármi
kiszivárog belőle, az eladóknak vissza kell
fizetniük a vételárat.
– Ez… egyszerűen elképesztő! – ámuldozott
az asszony. – Jól értettem? A Meredith
Watermant ezerkilencszáznyolcvanötben
valaki megvette anélkül, hogy híre ment
volna?
– Pontosan.
– De hát kicsoda? Ki az az őrült, aki
tizennégymillió dollárért sokmilliárdos
veszteséget vásárol?
– Valaki, aki titokban meg akart szerezni egy
patinás, a pénzügyi világban hatalmas
tekintélynek örvendő befektetési bankot,
hogy rajta keresztül utalja át, mossa tisztára
megvesztegetésre szánt pénzeit.
– Kicsoda?
– Egy milliárdos, a neve Gregson Manning –
válaszolta halvány, nehezen értelmezhető
mosollyal a szája szögletében Bryson.
– Gregson Manning… Systematix?
Bryson némán bólintott, majd egy-két
másodperccel később hozzátette: – A
Prométheusz-összeesküvés irányítója.
A váratlan, betonhoz koppanó bőr cipősarok
keltette nesz hallatán idegesen összerezzent.
Felnézett a kis asztalon szétrakott papírokból,
és egy kék egyenruhát viselő, magas
biztonsági őrt látott föléjük tornyosulni. A
férfi komoran, leplezetlenül ellenséges
pillantással meredt rájuk. – Hé! Mi az
ördögöt csinálnak itt… A számítógép miatt
jöttek, nem? Megmondanák, mi a fenét
keresnek itt?
Harmincadik fejezet

Messze voltak a terem egyik fala mentén

elhelyezett számítógéptől, a felcímkézett
irattartó doboz állt előttük, az asztalt
beborították a legyező alakban szétrakott
lapok.
– Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?! –
kérdezte felháborodottan Bryson. – Legalább
félórája próbálom elérni magukat, de hiába
csöngetek, senki sem válaszol.
Az őrt meglepte a heves kirohanás,
harciassága alábbhagyott, de változatlanul
gyanakvó pillantásokkal méregette őket. – Mi
az ördögről beszél? Nem kaptam semmilyen
hívást.
– Nézze! A karbantartási napló nélkül csak az
időnket vesztegetjük – kapcsolódott be a
szópárbajba Elena. – A szerződés szerint
mindig ugyanott kellene lennie. Nem a mi
dolgunk, hogy előássuk! Van fogalma arról,
mennyi értékes adat vész el, miközben a
naplót keressük? – kérdezte, és hogy a
szavainak még nagyobb nyomatékot adjon,
vádlón az őr mellének szögezte a mutatóujját.
Bryson elismerő pillantást vetett rá a szeme
sarkából, és pillanatnyi kihagyás nélkül
folytatta, amit elkezdett. – Le kellett volna
állítaniuk a rendszert – mondta rosszalló
fejcsóválással, miközben lassan
fölemelkedett.
– Hé, hölgyem! – tiltakozott Elenára figyelve
az őr. – Fogalmam sincs róla, miről…
Bryson villámgyorsan, mint a kígyó csapott
le rá: bal karját hátulról a nyaka köré fonta,
és jobb keze kőkeményre edzett élével a
nyakszirtjére vágott. Az őr lába megroggyant,
és egyetlen hang nélkül, ájultan eldőlt. Hogy
meg ne üsse magát, Bryson elkapta, a polcok
közé húzta, és ülő helyzetben
megtámasztotta. Nem aggódott miatta, tudta,
hogy egy óra múlva, vagy kicsivel később
magához tér, és kutya baja sem lesz.
Az irattárból kilépve lélekszakadva futottak
az utca másik oldalán hagyott bérelt
kocsihoz, és meg sem szólaltak, míg több
sarokra maguk mögött nem hagyták az
épületet. Rettenetesen elfáradtak, de alvásra
egyelőre nem is gondolhattak.
Hajnali fél négy körül járt, az utcák sötétek,
kihaltak voltak. Bryson keresztülhajtott a
kiürült alsó Manhattanen, és csak a South
Street-i kikötő környékén, egy szűk kis
mellékutcában állt meg.
– Különös – mondta elgondolkodva. – Az
ország, sőt, a világ egyik leggazdagabb
üzletembere, és Amerika legtekintélyesebb,
politikai hovatartozástól függetlenül
mindenki által egyformán tisztelt politikusa.
„Az utolsó becsületes ember
Washingtonban”, ahogy emlegetik. Évek óta
tartó, titokban létrehozott szövetség. Nem
emlékszem, hogy Manning és Lanchester
valaha is együtt jelent volna meg a
nyilvánosság előtt, sosem emlegetik együtt
őket, látszólag nincs köztük semmilyen
kapcsolat.
– A látszat néha igen fontos.
– Létfontosságú – értett egyet Elenával
Bryson, – Több szempontból is. Biztos
vagyok, hogy Manning mindenáron meg
akarta őrizni a Meredith Waterman
makulátlan hírét – ez jelentette számára az
igazi értéket. Egy élő legendát, a régi Wall
Street utolsó, megkérdőjelezhetetlen
tisztességű bankházát használta fel arra, hogy
világszerte politikusokat befolyásoljon,
ellenőrzése alá vonja őket. Tökéletes
fedezéke van, a kikezdhetetlen tekintély
spanyolfala mögé bújik, és onnan küldözgeti
megvesztegetési pénzeit a kongresszus, a brit
parlament, az orosz duma, a francia
nemzetgyűlés tagjainak. Ráadásul arra is van
módja, hogy ismeretlenségét megőrizve
újabb pénzintézeteket vásároljon fel, például
azt a washingtoni bankot, amely a
kongresszus tagjai többségének a pénzeit
kezeli. Ha megvesztegetéssel nem ér célt,
zsaroláshoz folyamodik, felhasználva hozzá a
legszemélyesebb jellegű információkat…
– És a Fehér Házat – szúrta közbe Elena. –
Lanchester segítségével.
– Igen. Rajta keresztül óriási befolyása van
az amerikai külpolitikára. Ezért olyan fontos
mindkettőjüknek, hogy véletlenül se
tudódjon ki, hogy minek köszönhetően
vásárolhatta meg Manning a Meredith
Watermant. Mindenképpen meg kell őrizniük
Lanchester makulátlan hírét. Ha kitudódik,
hogy felelőtlen spekulációval csődbe juttatta
az Egyesült Államok legrégebbi,
magánkézben lévő bankját, egyszer és
mindenkorra elveszíti a tekintélyét. De nem
ez történt – változatlanul él a pénzügyi
zsenijéről szóló legenda. A zseniális, magas
etikai mércéhez igazodó üzletember, aki
olyan nagy vagyont szerzett a Wall Streeten,
hogy már csak ezért is
megvesztegethetetlenné vált, hajlandó, volt
szakítani eredeti foglalkozásával, otthagyni a
pénz világát, és közszolgálatba lépve minden
erejét, tehetségét a nemzetnek szentelni.
Nincs-e oka minden amerikainak az
elégedettségre, mert egy ilyen kivételes
képességekkel bíró férfiú segíti az elnököt az
ország sorsát meghatározó döntésekben?
– Kíváncsi vagyok rá, nem Gregson Manning
küldte-e Lanchestert a Fehér Házba – szólt
némi hallgatás után, elgondolkodva Elena. –
Talán ez volt az egyik feltétele annak, hogy
megmentse a botránytól a Meredith
Watermant.
– Érdekes ötlet, de ne felejtsd el, hogy
Lanchester már azelőtt ismerte Malcolm
Davist, hogy elnök lett.
– Jól emlékszem, hogy ő volt az egyik
legfőbb anyagi támogatója? A politikusok
világában pénzen barátság is vehető. Aztán,
amikor Davis elhatározta, hogy indul a
választáson, Lanchester vállalta, hogy
irányítja a kampányát.
– Biztos, hogy titokban Manning is segített –
sok pénzt töltött Davis kasszájába a
Systematixtól, és a barátait, üzleti partnereit
is rávette, hogy támogassák. Lanchester, az
„adományszerző”, a kampány irányítója ettől
szinte pótolhatatlanná vált. Egyik pillanatban
még teljes bukás, anyagi és erkölcsi csőd
fenyegette, a következőben pedig már fontos
politikai közszereplővé lépett elő, karrierje
kozmikus sebességgel száguldott.
– És mindezt Manningnek köszönhette. Van
hozzá valamilyen kapcsolatunk? –
érdeklődött Elena.
Bryson szótlanul megrázta a fejét.
– De Lanchestert ismered, találkoztatok
Genfben. Biztosan hajlandó lesz fogadni.
– Nem hiszem. Már eleget tud rólam, annyit
mindenképpen, hogy tisztában legyen azzal:
veszélyt jelentek a számára. Hiába is kérném,
nem lenne hajlandó találkozni velem.
– Hacsak nyíltan meg nem fenyegeted.
– Miért találkozzunk? Mit érnék el vele? –
kérdezte Bryson. – Nem, az túl direkt, túl
nyílt támadás lenne, és nem is hiszem, hogy
hasznos. Jobb, ha Harry Dunne-nál
próbálkozom.
– Dunne-nál?! – hökkent meg Elena.
– Ismerem, tudom, milyen lobbanékony.
Tisztában van azzal, hogy sokat tudok, és
nem lesz képes ellenállni a kísértésnek, hogy
esetleg kiderítheti, meddig jutottam.
– Hát… nem tudom, Nicholas! Talán nincs is
olyan állapotban, hogy bárkivel találkozzon.
– Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül
Bryson.
– A telefonszám, amit az öregek otthonában
megszereztem, egy kicsi, magánkézben lévő,
a legsúlyosabb betegeket kezelő franklini
klinikáé. Lehetséges, hogy Harry Dunne
bujkál, de hogy közben haldoklik is, az
egészen biztos.
New Yorkból nem volt közvetlen repülőjárat
a pennsylvaniai Franklinbe, a leghamarabb
gépkocsin érhették el a kis települést. Előtte
azonban feltétlenül pihenniük kellett, ha csak
néhány órát is. Bryson létfontosságúnak
tartotta, hogy frissek maradjanak, mivel
biztos volt abban, hogy rengeteg munka van
még előttük.
A három-négy óra alvás rosszabbnak
bizonyult, mintha le sem feküdtek volna.
Bryson zúgó fejjel, a számítógép
billentyűinek kopogására ébredt a
Manhattantól kocsival félóra járásnyira lévő
motelben.
Vele ellentétben Elena friss volt, kipihent.
Lezuhanyozott, és a telefonvonalra kötött
notebookján dolgozott éppen. Meghallhatta a
neszt, mert anélkül, hogy megfordult volna,
hátraszólt: – A Systematix vagy a határokat,
korlátokat nem ismerő globális kapitalizmus
legszemléletesebb példája, vagy a
legfélelmetesebb korporáció, amely valaha is
létezett. Hogy melyik, az csak attól függ,
honnan nézzük.
– Mielőtt bármit megnéznék, muszáj innom
egy kávét – felelte az ágyban felülve Bryson.
Elena az éjjeliszekrényen álló papírpohárra
mutatott. – Lehet, hogy már hideg – egy órája
hoztam. Ne haragudj!
– Köszönöm. Hidegen is jó lesz. Aludtál
egyáltalán?
Az asszony nemet intett. – Próbáltam, de
félóra forgolódás után fölkeltem. Nem
tudtam leállítani magam, túl sok minden járt
az eszemben.
– Mesélj, mit találtál!
– Ha igaz, hogy a tudás hatalom, akkor a
Systematix a világ legnagyobb hatalommal,
befolyással rendelkező vállalata – felelte
megfordulva Elena. – „A tudás üzlet” mondja
a vállalati jelszó, és úgy tűnik, ez egyben a
legfőbb szervező elv is, az egyetlen tetten
érhető kapocs, amely összetartja ezt az óriási
holdingot.
Bryson belekortyolt a kávéba – valóban
hideg volt. – Eddig azt hittem, hogy a
Systematix szoftvereket gyárt, a Microsoft
egyik legfőbb riválisa.
– Szoftvereket és számítógépeket is, de ez
csak egy kis része a tevékenységének. A
működése annyira szerteágazó, hogy szinte
lehetetlen teljes egészében felmérni. Azt már
tudjuk, hogy övé a Meredith Waterman, és
rajta keresztül a First Washington Mutual
Bancorp is. Bizonyítékom még nincs rá, de
nagyon erős a gyanúm, hogy azokat a brit
bankokat is megszerezte, amelyek a
parlamenti képviselők többségének a
számláit vezetik.
– Miből gondolod? Azért, mert Manning
titokban megszerezte a Meredith Watermant,
még nem biztos, hogy brit bankokat is
felvásárolt.
– Ügyvédi irodákat viszont igen, vagy ha
nem is vette meg őket, elérte, hogy a létük
függjön tőle – magyarázta Elena. – Te is
tudod, hogy bizonyos ügyvédi irodáknak –
legyenek Londonban, Buenos Airesben vagy
Rómában – nagyon szoros kapcsolatuk van
bizonyos bankokkal. Összekötöttem néhány
pontot, és ez a kép jött ki belőle.
– Figyelemre méltó okfejtés – ismerte el
Bryson.
– A Systematixon keresztül Manningnek
nagyon komoly érdekeltségei vannak a
hadiipari komplexum óriásainál is – folytatta
az asszony. – Nemrég alacsony röppályán
keringő műholdak egész flottáját bocsátotta
fel. De ez mind semmi. Az Egyesült Államok
három legnagyobb hitelminősítő intézete
közül kettő a Systematixé!
– Hitelminő…
– El tudod képzelni, mennyi információval
rendelkezik egy hitelminősítő társaság?! –
vágott Bryson szavába lázas izgalommal
Elena. – Elképesztően sok, személyekre
lebontható, érzékeny területeket is érintő
adattal. De menjünk tovább! A Systematix
több nagy betegbiztosító cégnek, és hogy
még érdekesebb legyen a dolog, az ezeknek a
cégeknek a nyilvántartását kezelő
informatikai vállalatoknak is a tulajdonosa.
Lényegében rendelkezésére áll minden, az
országos betegellátási rendszerbe bekerülő
adat, orvosi információ.
– Jóságos isten! – nyögött fel elszörnyedve
Bryson.
– Ahogy mondtam, az egyetlen elem, amely
mindezeket, vagy legalábbis egy jelentős
részüket összeköti, az információ. Az, amit
ezek a szervezetek tudnak, illetve amihez
hozzáférhetnek. Gondold csak át! Élet- és
egészségbiztosítási nyilvántartások, orvosi
jelentések, hitelkártya- és betéti adatok. Laza
holdingba szervezett, talán a résztvevők előtt
is ismeretlen hálózatán keresztül a
Systematix szabadon hozzáférhet az amerikai
állampolgárok legalább kilencven
százalékának a legszemélyesebb adataihoz.
– És ez még csak Manning.
– Tessék?! – kérdezte, a megjegyzést nem
igazán értve Elena.
– Manning csak egy a Prométheusz Csoport
tagjai közül. Anatolij Prisnyikovnak
valószínűleg ugyanilyen hálózata van
Oroszországban – magyarázta Bryson. –
Jacques Arnaud-nak is Franciaországban, Caj
tábornoknak pedig Kínában. Ki tudja,
egyáltalán létezik-e még titok, személyes
információ, amit nem ismernek.
– Ez rettenetes, Nicholas! Én csak tudom.
Totalitárius államban nőttem fel, a Securitate
mindenhol ott volt, és sosem tudhattam, hogy
aki az egyik pillanatban még kedvesen
beszélget velem, a barátomnak mutatja
magát, nem készít-e rólam bizalmas jelentést
a következőben.
Bryson felállt, és önkéntelenül, mintha
védekezni akart volna valami ellen, keresztbe
fonta a karját. Egész teste megfeszült, az a
különös érzése támadt, hogy fejjel lefelé, egy
végeérhetetlennek látszó alagútban zuhan, és
nem lehet tudni, hol fog kikötni.
– Amit a Prométheusz Washingtonban
megcsinált – az érintetteken kívül senkire
sem tartozó, személyes információk
megszerzése és nyilvánosságra hozatala,
vagy az azzal történő zsarolás –, azt máshol
is megtehette. Lehet, hogy a Systematix célja
csupán az információszerzés és -forgalmazás,
de a Prométheuszé a totális ellenőrzés.
– Igen – értett egyet Brysonnal Elena. – De
miért? Mi a célja?
„Az ellenőrzés mások kezébe kerül… most
már nyilvánvaló…”
– Nem tudom – felelte Bryson. – Es lehet,
hogy amikor rájövünk, már késő lesz.
Nem sokkal múlt dél, amikor bérelt
autójukkal rákanyarodtak a György-kori,
vöröstéglás, valamikor egy gazdag család
otthonául szolgáló épülethez vezető, keskeny
kocsibehajtóra. Franklin House – hirdette a
diszkrét, rézbetűkből álló felirat a birtokot
körülvevő alacsony kőkerítésbe vágott kapu
mellett. A főbejárathoz érve Elena az autóban
maradt.
Bryson fehér orvosi köpenyt viselt, amelyet
útközben, egy orvosi segédeszközöket árusító
üzletben vásárolt, és a Pittsburgh-i Egyetemi
Klinika fájdalomkezelő, az egyik beteg
családja által konzultációra felkért
specialistájaként mutatkozott be. A kórházak
és egyéb egészségügyi intézmények
személyzetére jellemző együtt érző,
gyanakvástól mentes, kollegiális
beállítottságra számított, és nem is kellett
csalódnia – senki nem kért tőle semmilyen
igazolást. Megalapozott szakmai tudásból
táplálkozó magabiztosság áradt belőle,
ugyanakkor kissé izgatott is volt. A család
egy kollégáján keresztül érte utol, és
megkérte, hogy minden tudását latba vetve
enyhítse az utolsó napjait élő haldokló
fájdalmait.
– Kimondani is szégyellem, de a titkárnőm
elfelejtette felírni a beteg nevét – mondta egy
rózsaszín jegyzetlapra írt telefonszámot
felvillantva. – Van valamilyen ötlete, hogy
kiről lehet szó?
A recepciós megnézte a számot, és gyorsan
átfutotta az előtte heverő listát. – Hogyne,
doktor! – felelte, miután megtalálta, amit
keresett. – Mr. John McDonald lesz az, a
322-esből.
Harry Dunne úgy nézett ki, mint egy
élőhalott, mesterségesen fenntartott
életfunkciókkal. Egyébként is sovány arca
beesett, ősz haja nagy részét elveszítette,
mély gödörben ülő szeme ijesztően kidülledt.
Orrlyukaiba oxigént szállító műanyag
csöveket dugtak, infúziót kapott, és huzalok
hálózták be a testét, szállították a szíve,
egyéb szervei működéséről nyert
információkat a háta mögött elhelyezett,
zöldesen villódzó kijelzővel ellátott
gépeknek.
A szobába telefont, telefaxot is beállítottak,
de mindkettő néma volt.
Az ajtónyitást hallva Dunne kinyitotta a
szemét, és Brysonra nézett. A tekintete
homályosnak tetszett, de magánál volt, és pár
másodperc múlva, halálfejnél is ijesztőbben,
elvigyorodott. – Azért jött, hogy megöljön? –
kérdezte gyöngeségében is fülsértő
kacagással. – Nem lenne rossz. Gépre
kapcsoltak; lélegezzen csak a hulla! Elegem
van, be akarom fejezni!
– Nem könnyű megtalálni magát – válaszolta
Bryson.
– Azért, mert nem akarom, hogy
megtaláljanak. Nincs rokonom, aki
meglátogatna a halálos ágyamon, azt meg
pontosan tudom, mi történik Langleyben, ha
valakiről megneszelik, hogy beteg – rögtön
feltörik a páncélszekrényét, az iratai között
kutakodnak, elkezdik kirámolni az irodáját.
Mint a jó öreg Szovjetunióban – ott is elég
volt, hogy a főnök kitegye a lábát, elmenjen
egy-két hétre Jaltába, amikor visszatért, a
holmija már kint volt a Kreml előtt,
dobozokban. – Dunne testét mélyről fakadó,
görcsös köhögés rázta meg. – Amíg csak
lehet, biztosítsa be magát az ember.
– Még mennyi? – szögezte neki a
szándékosan durva kérdést Bryson. A
kendőzetlen brutalitás kizökkentette a
szerepéből Dunne-t – hosszú, néma pillantást
vetett rá, mielőtt válaszolt.
– Hat héttel ezelőtt kiderült, hogy áttétes
tüdőrákom van – mondta. – Az orvosok,
hogy megdolgozzanak a pénzükért, kemo- és
sugárterápiát írtak elő – láthatja, milyen
eredménnyel, gyomromban, a csontjaimban,
a kezemben és a lábamban is ott a rohadás.
Mindenütt! Képzelje, rám parancsoltak, hogy
hagyjam abba a dohányzást! Jó, mi? Ennyi
erővel akár azt is mondhatták volna, hogy
változtassak a táplálkozási szokásaimon,
egyek sok rostos ételt, mert az használ az
emésztésnek.
– Jól megetetett! – csattant fel Bryson,
kísérletet sem téve rá, hogy leplezze haragját.
– Kitalált egy hazug, jól körülbástyázott
történetet a múltamról, a Direktorátusról,
arról, hogy miféle galádságot művel… Velem
akarta elvégeztetni a piszkos munkát,
kikapartatni magának a gesztenyét?
Visszaküldött, hogy kiderítsem, mit tudunk…
– Elharapta a szót, megdöbbent azon, hogy
önkéntelenül is egyes szám. első személyben
beszél. Tényleg így gondolom, tette fel
magának a kérdést. Visszaálltam a régi
kerékvágásba, része vagyok egy nem létező
szervezetnek? – …mit tudunk a Prométheusz
csoportról? Azért, mert mi voltunk az
egyetlen titkosszolgálat a világon, amelyik
rájött, hogy mi zajlik a színfalak mögött?
– Na és? Mit tudott meg? Lószart… –
válaszolt keserű mosollyal a saját kérdésére
Dunne, és még mielőtt pontot tett volna a
felelet végére, újabb görcsös köhögés rázta
meg. – Olyan vagyok, mint Mózes, sosem
látom meg az ígéret Földjét – folytatta
zihálva, amikor elmúlt a roham. –
Megmutatom az utat, aztán vége.
– Az ígéret Földje? Kié? Gregson Manningé?
– kérdezte a nevet erősen hangsúlyozva
Bryson.
– Hagyjuk! Felejtse el az egészet! – A CIA
igazgatóhelyettese torz mosollyal behunyta a
szemét,
Bryson az infúziós állványra akasztott,
áttetsző folyadékkal teli palackra pillantott. A
címke tanúsága szerint ketamin volt benne –
erős fájdalomcsillapító, amit egyéb célokra is
fel lehetett használni. Kellő adagban
eufórikus állapotot idézett elő, akár
igazságszérumként is lehetett használni, mint
azt a Direktorátus és a CIA kísérletező kedvű
szakemberei többször bebizonyították.
Hirtelen támadt ötletnek engedve felállt, az
állványhoz lépett, és tekert egyet a műanyag
csőbe szerelt csapon, hogy meggyorsítsa a
folyadék áramlását.
– Mi az ördögöt csinál? – kérdezte hirtelen
fölneszelve Dunne. – El ne zárja! A morfium
már nem használt, a dokik azt mondták,
erősebb kell.
A szer néhány másodperc alatt megtette a
hatását; Dunne arca kipirult, homlokán
izzadságcsöppek jelentek meg. – Ugye nem
tudja?
– Mit? – kérdezett vissza Bryson.
– Hogy mi történt a gyerekével.
– Kiével?
– Manningéval – felelte Dunne.
Elena letöltötte Manning életrajzát is az
internetről. – Volt egy lánya, akit elraboltak.
– De hogyan? Manning elvált, a nyolcéves
kislány vele maradt. Imádta, ő jelentette a
számára a világot. – Dunne artikulációja
egyre romlott, a szavai kezdtek
egybemosódni. – A fickónak Manhattanben
volt dolga, valami kitüntetést adtak át neki…
a gyerek, Ariel a Plazában maradt az au
pairrel… Manning késő éjszaka ment haza,
az au paint halva találta, a kislány eltűnt…
– Jézusom!
– Pár okos fiú… egy kis pénzt akart… – az
igazgatóhelyettes hangja elhalkult. – Kifizeti
a váltságdíjat… semmi… valami elhagyott
házba vitték… Pennsylvaniába. – Dunne
testét újabb köhögés rázta meg. – Manning
begorombult… – Behunyta a szemét, és
elhallgatott.
Bryson. várt egy percet, majd állított egy
kicsit az infúziós cső csapján, hogy kevesebb
folyadék ömöljön át rajta, és Dunne egy
pillanattal később kinyitotta a szemét. –
Egész elektronikus birodalmát… felajánlotta
az FBI-nak, hogy használják, amije van, csak
érjenek már el eredményt… Felderítő
műholdak, de nem lehet használni őket…
kibaszott 1233-as végrehajtási utasítás, vagy
mi a fene…
Dunne tekintete valamivel tisztábbá vált. –
Az igazságügy seggfejei nem engedélyezték
a gyerekrablók… mobiljának lehallgatását…
Személyiségi jogok, mondták… mármint az
emberrablóké. Közben az a nyolcéves
kislány… egy koporsóban másfél méter
mélyen élve eltemetve… elfogyott a
levegője… lassan megfulladt.
– Jóságos isten! Ez borzalom! – hüledezett
Bryson.
– Dunne sosem tudta kiheverni. Akkor látta
meg a fényt.
– Milyen fényt?
Dunne különös mosollyal megcsóválta a
fejét, és nem válaszolt.
– Hol van Lanchester? – kérdezte parancsoló
hangon, a székről felállva Bryson. – Azt
mondják, valahol a keleti parton üdül, de ez
baromság. Most biztosan nem hagyná ott
Washingtont csak azért, hogy pihenjen. Hol
van?
– Ahol a többiek. Az egész Prométheusz-
banda, leszámítva természetesen magát. Na
mit gondol, hol? A tóparton.
– Tóparton…
– Manning házában, Seattle mellett – Dunne
hangja rohamosan gyengült, a szemét is újból
becsukta: – Hagyjon békén! Nem érzem jól
magam.
– Mi a céljuk?! – kérdezte követelőzőn
Bryson. – Mit akarnak?!
– Száguldó tehervonatot akar puszta kézzel
megállítani, testvér. – Dunne legalább fél
percig szárazon köhögött. – Nem fog menni.
Elkésett. Jobban teszi, ha elugrik előle.
Bryson a szeme sarkából közeledő alakot vett
észre a folyosón. Vékony, fekete férfi volt
fehér köpenyben – nyilván egy ápoló.
Nagyon ismerősnek tűnt neki, csak nem
tudta, honnan.
Búcsúzás nélkül, sietve otthagyta Dunne-t, és
energikus léptekkel nekivágott a folyosónak
– elfoglalt, mindig késésben lévő, egyik
betegétől a másikhoz rohanó orvos.
A folyosó végéről visszanézett, és látta, hogy
a férfi bemegy Dunne-hoz. Ismerős volt,
nagyon ismerős, de nem tudott rájönni,
honnan.
Behúzódott egy elárusító automatákkal teli
helyiségbe, és erősen koncentrálva
megpróbálta kitalálni, melyik akció közben,
melyik országban látta már a férfit? Vagy a
civil életből ismerős, abból az időszakból,
amelyet tanítással töltött?
Pár perccel később óvatosan kikukucskált a
folyosóra, Dunne szobája felé. Miután senkit
sem látott, elindult, azzal a szándékkal, hogy
közelebbi pillantást vessen az ápolóra, hátha
akkor beugrik neki, hol látta.
Az ajtót nyitva találta, de csak az alvó Dunne
volt ott.
Nem!
A szívműködést regisztráló berendezés halk
sípolása ragadta meg a figyelmét. A
képernyőre nézett, és egyenes vonalat látott a
közepén. Dunne szíve nem vert, halott volt.
Bryson berohant a szobába. Dunne krétafehér
arccal, mozdulatlanul feküdt az ágyon. A
ketamin áramlását szabályozó csap ütközésig
el volt tekerve, az állványra akasztott
üvegben már csak kevés maradt a színtelen
folyadékból.
Az ápoló nyitotta ki a csapot. Megölte
Dunne-t.
Egész idő alatt figyelték őket. Az ápoló –
még mindig nem tudta, kicsoda – nem ápoló
volt. Azért küldték, hogy végezzen az
igazgatóhelyettessel.
Bosszúból, mert beszélt?
Bryson sarkon fordult, és majdnem futva
távozott a kórházból.
– Megjött a kép, uram!
A kaliforniai Sunnyvale egyik
bevásárlóközpontjának emeletén lévő terem
tele volt geostacionárius pályán keringő
műholdak felvételeit közvetítő monitorokkal.
A középkorú, gégemikrofonos fejhallgatót
viselő csoportvezető enyhén pislogva lépett
közelebb a 23A jelű monitorhoz.
– Ott, az a zöld Buick – mondta a képernyőre
mutatva fiatal beosztottja. – A rendszám
egyezik. A vezető férfi, az utas nő.
– Arcazonosítást végeztek?
– Igen. Ők azok.
– Irány?
– Délre tartanak.
A csoportvezető elégedetten bólintott. –
Huszonhetes csoport indulhat – szóit bele a
mikrofonba.
Elena vezetett.
A legközelebbi repülőtér felé tartottak, hogy
menetrend szerinti járattal vagy bérelt géppel
minél előbb Seattle-be érjenek. A tópartra.
Gregson Manning tóparti házába, Seattle
mellett.
A Prométheusz Csoport ott tartott találkozót,
oda gyűlt mindenki. Miért?
Bármi volt is az oka, Bryson érezte, hogy ott
kell lennie.
– Az ápoló… – kezdte, és beszámolt
Elenának a furcsán ismerős férfiról. Egy
mondat közepén tartott éppen, amikor
elharapta a szót, mert hirtelen tiszta, éles
emlékképek villantak fel benne. Földbe
süllyesztett betonépület a Rock Creek-
parkban. Dunne sofőrje, amint lázas
sietséggel beront, hogy beszéljen a
főnökével. Karcsú, inas, izmos, fekete férfi.
Solomon. Dühödt, vad, szinte már szadista
tekintettel tüzel rá. Ugyanaz a férfi, de már
holtan, mozdulatlanul fekszik a betonpadlón,
a főnökének a lövése leterítette. A golyó által
ütött sebből ömlik a vér.
A felismerés annyira megdöbbentő volt, hogy
szédülés fogta el tőle.
– Dunne sofőrje volt. A Prométheusz embere.
– De… de hát azt mondtad, hogy meghalt,
Dunne lelőtte!
– Te jó isten! Hogy nem jutott előbb
eszembe! – tett szemrehányást magának
Bryson. – Bárki megcsinálhatja, elég hozzá
egy festékes-zacskó, egy elemmel működő
patron… Ennél sokkal bonyolultabb
különleges effektusok is vannak. Dunne
érezte, hogy kezdek kibújni a hálóból, és
valami drámait akart mutatni, hogy… Figyelj
csak! Hallod?
– Mit? – kérdezte Elena, és a fejét kissé
oldalra fordítva hallgatózni kezdett.
Gyengén ugyan, de tisztán hallotta a
helikopterlapátok dübörgését. A környéken
nem volt repülőtér, még csak leszállóhely
sem.
– Helikopter, ráadásul a legújabb, csöndes
fajtából. Közvetlenül fölöttünk lehet. Van
nálad tükör? – kérdezte Bryson.
– Persze.
– Tartsd ki az ablakon, és nézz föl, de úgy,
hogy ne lehessen észrevenni!
– Gondolod, hogy bennünket követ?
– Percek óta egyenletes a hangja, se nem
erősödik, se nem halkul. Ugyanaz a
sebessége, mint a miénk.
Elena felnyitotta a púdertokját, és óvatosan
kitartotta az ablakon. – Látok valamit… Igen.
Egy helikopter – mondta a kis kerek tükörbe
nézve.
– A rohadt életbe! – szitkozódott halkan,
összeszorított foggal Bryson. Lázasan törte a
fejét, mitévő legyen, és közben meglátott egy
másfél kilométernyire lévő pihenőt jelző
táblát. Gázt adott, a jobb szélső sávra váltott,
és egy öreg, viharvert El Dorado mögé
besorolva kihajtott a parkolóba. A kocsit már
annyira megette a rozsda, hogy az oldalán
több helyen lyukak tátongtak, a
kipufogócsöve majdnem a betont verdeste, és
a motorháztetőt oda kellett drótozni az
ütközésgátlóhoz, hogy zárva maradjon.
Bryson a motort leállítva figyelte, amint a
kocsi gazdája, egy fátyolos tekintetű, csapzott
hosszú hajú, koszos farmert, fekete barettet,
és zöld viharkabátja alatt Grateful Dead
feliratú fekete pólót viselő, rossz külsejű férfi
becsapja maga után az ajtót, és a parkoló
szélén lévő gyorsétterem felé indul.
– Mit akarsz? Miért álltunk meg? – kérdezte
Elena.
– Megpróbálok segíteni magunkon – felelte a
kesztyűtartóban lévő bérleti papírokért
nyúlva Bryson. – Gyere! Hozd a táskádat is!
Az asszony értetlenül ugyan, de
engedelmeskedett.
– Látod azt a fickót? Akié a roncs.
– Mi van vele?
– Jegyezd meg az arcát!
– Nehéz volna elfelejteni, amilyen ronda –
felelte Elena.
– Maradj itt, és várd még, amíg kijön!
Az étterembe lépve Bryson gyorsan
körbepillantott, de a férfit sehol sem látta.
Vagy az automatáknál van, vagy a mosdóban,
gondolta. Az étel- és cigaretta-automatáknál
nem volt, de a vécében megtalálta. Azonnal
megismerte a fülke pereme alól kikandikáló,
fekete vászon sportcipőjét. Bryson a
piszoárhoz lépett, elvégezte a dolgát, majd
lassan, komótosan odament a csaphoz, és
nekiállt kezet mosni. Néhány másodperc telt
el, komótosan a kezét szappanozta, amikor a
férfi kijött a fülkéből, és a szomszédos
mosdókagyló elé állt. Brysont kissé meglepte
a dolog: nem feltételezte róla, hogy
különösebben adna a tisztaságra.
– Hé, haver! Megtenne nekem egy
szívességet? – szólította meg Bryson, miután
a tükörbe nézve sikerült elkapnia a tekintetét.
A csavargó nem válaszolt rögtön.
Gyanakvóan nézett vissza rá, és gondolkozott
egy darabig, mielőtt megkérdezte: – Aztán
mit?
– Tudom, hogy furcsán hangzik, de
szeretném, ha kimenne, és megnézné, nincs-e
az étterem előtt a feleségem. Azt hiszem,
követett.
– Sajnálom, de nem érek rá. Sietek – felelte a
férfi, és a kezét lerázva a papírtörülköző-
tartóhoz nyúlt.
– Nézze, nem kérném rá, ha nem volna
muszáj – erősködött Bryson. – Meg is
fizetem. – Pénzköteget vett elő, és
kiválasztott belőle néhány húszdollárost. Ne
legyen túl sok, mert gyanút fog! – Csak
annyit kérek, hogy nézzen körül, és mondja
meg, látott-e egy magányos nőt.
– A francba! Nincs törülköző! Utálom a
kézszárítókat. – A férfi újból megrázta a
kezét, és elvette a pénzt. – Remélem, nem
valami beugratás… Nem szeretem, ha hülyét
akarnak csinálni belőlem!
– Ugyan már!
– Hogyan néz ki a felesége?
– Barna, harmincas, vörös blúzban, drapp
szoknyában – felelte Bryson. – Szép. Meg
fogja ismerni.
– Akkor is az enyém a pénz, ha nincs itt?
– Persze. Az volna a legjobb. – Bryson kis
szünetet tartott. – Ha megteszi, és szól, kap
még egyszer ennyit.
– Semmi közöm hozzá, ember, de hogy
magának nincs ki mind a négy kereke, az
biztos – mondta a csavargó, és fejcsóválva
távozott a mosdóból.
Az automatákkal teli büfén átvágva kiment
az épület elé, és körülnézett. Elena a
közelben volt, és remekül alakította a dühös
feleséget: mellén keresztbe font karral,
bőszen nézegetett jobbra-balra, mintha a
férjét keresné.
– Láttam – jelentette a mosdóba visszatérve a
férfi. – Piszkosul jó csaj!
– A fenébe! – mérgelődött Bryson, miközben
a kezébe nyomott még néhány húszdollárost.
– Valahogy meg kell szabadulnom tőle! –
Újból előhúzta a pénzköteget, de ezúttal már
százdollárosokat keresett. Összeszedett
belőlük húszat, és legyező alakban szétnyitva
a csavargó elé tartotta. – Pokollá teszi az
életemet. Egy perc nyugtom sincs tőle.
– Na és? Mit akar? – A férfi mohón meredt
ugyan a pénzre, de a hangi a gyanakvó volt. –
Olyat nem vállalok, ami miatt bajba
kerülhetek.
– Dehogyis, szó sincs róla! Félreértett!
Eszembe sem jutna olyat kérni – tiltakozott
Bryson.
Az ajtónyitást hallva elhallgatott, megvárta,
hogy a belépő elvégezze a dolgát, aztán
megkérdezte: – Magáé az El Dorado?
– Igen. Halom rozsda az egész. Miért
kérdezi?
– Szeretném megvenni. Adok érte kétezer
dollárt.
– Nem megy, haver! Nekem is kétezer
ötszázba van. Nemrég rakattam rá új
lengéscsillapítókat – váltott hirtelen
hangnemet a férfi.
– Legyen három! – mondta Bryson, és eléje
tartotta a Buick kulcsát. – És elviheti a
kocsimat.
– Remélem, nem sáros.
– Dehogy. Nyugodt lehet.
– Hé, ez bérelt! – mondta a kulcstartóról lógó
Hertz emblémát észrevéve a férfi.
– Igen. Teljesen hülye azért nem vagyok.
Nem adom magának, csak azt akarom, hogy
eljusson, ahová akar. Előre ki van fizetve a
bérlet, bármelyik kölcsönzőben otthagyhatja
– magyarázta Bryson.
A csavargón látszott, hogy csábítónak tartja
az ajánlatot. – Nem akarom, hogy később
panaszkodjon, szidjon, mert egy kalap szart
vett – mondta némi morfondírozás után. –
Százhetvenötezer mérföld van benne.
– Ne aggódjon! – Nyugtatta meg Bryson. –
Nem ismerjük egymást, a nevét sem tudom,
és többé valószínűleg nem is találkozunk.
Csak addig tartson ki a kocsi, amíg lerázom
az asszonyt! Ha utána végleg lerohad, nekem
akkor is megéri.
– Ad érte háromezer-ötszázat?
– Igen – fogadta el a szemérmetlenül
felsrófolt összeget Bryson.
– Benne vannak a cuccaim.
– Szedje össze őket, és jöjjön vissza!
A csavargó a parkolóba ment, zöld
vászontáskát vett elő a kocsi
csomagtartójából, beletömködött néhány
gyűrött ruhadarabot, üvegeket, újságot,
könyvet, egy törött fejhallgatójú walkmant,
és visszament a mosdóba.
– Háromezer-hatszáz, ha a sapkáját és a
viharkabátját is nekem adja – mondta
Bryson, miközben kibújt drága sötétkék
blézeréből. – Tessék a zakóm! Ne aggódjon,
maga jár jobban! Arról már nem is beszélve,
hogy háromszor annyiért adta el a tragacsát,
mint amennyit ér.
– Jó kocsi az – válaszolta védekezőn a
csavargó.
Bryson odaadta a pénzt, és egy százassal meg
is toldotta. – Várja meg. hogy elmenjek, és
csak azután induljon!
– Ahogy gondolja – felelte a csavargó, és
hanyagul megvonta a vállát.
Kicserélték a kulcsokat, és búcsúzóul még
kezet is fogtak.
A férfi a büfé üvegfala mögül nézte a
parkolóhelyről lassan kigördülő öreg, rozsdás
El Doradót. Amikor a kocsi pár méter után
megállt, és a szép, vörös blúzos barna nő
beugrott a jobb oldali ülésre, a szája is
szétnyílt a csodálkozástól.
Ki érti ezeket a hülye városiakat?, gondolta a
fejét hitetlenül csóválva a csavargó, és
ráérősen kiballagott az épületből.
A Bell 300-as helikopter a parkoló felett
lebegett.
– Látjuk – szólt bele gégemikrofonjába a
vezető mellett ülve a szeméhez látcsövet
szorító megfigyelő, miközben a kék blézeres
férfi beszállt a legújabb típusú, csillogó-
villogó Buickba.
– Roger! – nyugtázta a jelentést a
fejhallgatóból érkező hang.
– Átkapcsolunk műholdas megfigyelésre.
Mondd még egyszer a rendszámot!
A helikopterben ülő állított egy kicsit a
látcsövön, hogy éles legyen a kép. –
Jézusom! Nézzétek meg, hogy vezet!
Biztosan bedobott néhány pohárral…
– A nő is megvan? – kérdezte enyhe recsegés
kíséretében a hang.
– Nincs – válaszolta a megfigyelő. – Biztosan
összevesztek, és a fickó itt hagyta.
A fekete Grateful Dead feliratú trikót és
elegáns tengerészkék blézert viselő csavargó
alig mert hinni a szerencséjének. Háromezer-
ötszáz dollárt kapott azért a halom rozsdáért,
amit nyáron ötszázért sem tudott elsózni
senkinek, és hozzá egy korlátlan időre
kibérelt, vadonatúj kocsit. Megnézett egy jó
tyúkot, alkudozott egy kicsit, és félóra alatt
többet keresett, mint amennyit egy hónap
alatt szokott. Hogy miért fizetett ennyit az
idióta, hogy utána még az asszony is
ráakaszkodjon, az már csöppet sem érdekelte.
Felhangosította a rádiót, és a sebességet
élvezve majdnem százharminc kilométerrel
száguldott, amikor észrevette, hogy a bal
oldali sávban egy hosszú nyerges vontató
nekilódul, egy vonalba ér vele…
A monstrum feléje húzódott, kezdte
leszorítani!
Mi az ördögöt csinál?! Kénytelen volt jobbra
rántani a kormányt, és lekanyarodni a
padkára, nehogy a tizennyolc kerekes gigász
összelapítsa.
– A kurva életbe! – üvöltötte magából
kikelve, miután lefékezett, és az öklét rázva
indult a valamivel előrébb ugyancsak
megálló teherautó felé. – Mit képzelsz, te
állat?
Rövidre nyírt hajú, izmos, negyven körüli
férfi ugrott ki a teherautó vezetőfülkéjének
utasüléséről, visszament, az ablakon
bepillantva körbejárta a Buickot, végül az
öklével megkopogtatta a csomagtartó fedelét.
– Nyissa ki! – mondta szenvtelenül.
– Minek hiszed magad, te rohadt… – a
homlokára mutató, baljósan csillogó revolver
láttán a csavargó gyorsan elharapta a
mondatot. – A francba!
– Nyissa ki!
A férfi remegve a kocsihoz lépett, kinyitotta,
és az ülés mellé nyúlva kitapogatta a
fogantyút – Tudhattam volna, hogy gáz lesz –
morogta.
A sörtehajú megnézte a csomagtartót, és a
hátsó ajtót kinyitva beletúrt a zöld
vászontáskába. Nem talált semmit, ami
gyanús lett volna neki, de azért a biztonság
kedvéért kétszer belelőtt, és az üléstámlákba
is eresztett egy-egy golyót.
A csavargó remegve, félelemtől tágra nyílt
szemmel figyelte.
A férfi kérdezett tőle néhány dolgot, és mivel
elégedett volt a válasszal, elrakta a revolvert.
– Nyiratkozzon meg… és szerezzen valami
rendes munkát! – mordult fel
búcsúzásképpen, és visszament a
teherautóhoz.
– Mi történt? – kérdezte a sunnyvale-i
ellenőrző központ vezetője.
– Nem tudom… uram – felelte tétován a
fiatal technikus.
– Látja azt a tárgyát a hátsó ülésen?
Közelítsen rá!
– Egy táska… ha jól látom, vászon. Hogy
került ez oda?
– Tekerjen vissza! S23-994 szektor,
tizennégy óra tizenegy perc. – A megfigyelők
főnöke egy másik monitor elé lépett, amely
villant néhányat, majd kivilágosodott, és
megjelent rajta egy fekete trikós, jókora zöld
táskával a parkolón át a Buick felé tartó
idegen férfi.
– Ugyanaz.
– Igen. De honnan került oda? – kérdezte
értetlenül a technikus.
Néhány másodperc, a felvétel újabb
visszatekerése után látták, amint a hosszú
hajú férfi összeszedi a holmiját a rozsdás El
Dorado hátsó üléséről és csomagtartójából.
– A fenébe! Na mindegy. Küldje vissza a
képet, és álljon át keresésre!
– Értettem.
Harminc másodperccel később halk sípolás
hallatszott, és az egyik monitoron megjelent a
műhold által megtalált El Dorado.
– Nagyítást! – mondta a központ vezetője.
– A vezető férfi, az utas nő – jelentette a
technikus. – Azonosítás… Megvan! Ők azok,
uram!
Az El Dorado fekete füstöt okádva, de a
külsejét meghazudtoló gyorsasággal haladt az
autópályán.
„Megvannak. Nem veszítettük el őket.”
Körülbelül tizenöt méternyire, bal felől
Bryson észrevett egy jókora négyszögletes
fatáblát, amelyen fehér nyírfadarabokból volt
kirakva stílusosan a felirat: Chippewah
camping. A bejárat keskeny nyiladék volt
csupán a sűrűn álló fák között. Egyenetlen,
poros földút vezetett valahová az erdő
belsejébe.
Alaposabban megfigyelve a táblát, Bryson
észrevette, hogy egy kisebb tábla lóg alatta,
és rá van festve a figyelmeztetés: Zárva.
A dübörgés fölerősödött – a helikopter lassan
ereszkedni kezdett.
Miért?
Alig tette fel magának a kérdést, Bryson már
tudta is a választ: az autópályán
meglehetősen gyér volt a forgalom, és a
helikopter vezetője alkalmasnak ítélte a
pillanatot arra, hogy támadóállásba
helyezkedjen.
A kormányt hirtelen eltekerve Bryson
rákanyarodott a földútra. Nem tudta, de
remélte, hogy az erdő sűrűjébe vezet.
– Mit csinálsz, Nicholas?! – kiáltott fel a
váratlan irányváltástól megijedve Elena.
– Megpróbálok a lombok alatt egérutat
nyerni – magyarázta Bryson. – Talán sikerül
leráznunk helikoptert.
– A parkolóban is hiába próbáltuk, nem
sikerült…
– Csak kis időre.
– Ugye nemcsak simán követ?
– Nem, szívem! Attól tartok, hogy egyéb
terveik is vannak velünk.
Az egyenletes moraj jelezte, hogy a
helikopter vezetője észrevette a manővert, és
a nyomukban maradt. A földút a fák közül
kibukkanva keresztülszelt egy tisztást, és
még keskenyebb, egyenetlen, nem gépkocsik
számára készült csapásban folytatódott.
Bryson olyan gyorsan hajtott, ahogyan csak
bírt, a kocsi pedig nagyokat reccsenve
tiltakozott a kegyetlen bánásmód, a jobb
állapotban lévő járműveket is próbára tevő út
ellen. Lelógó kipufogódobja majd minden
méteren nekiütközött a szikkadt, kemény
talajból kiálló köveknek, mindkét oldalát
ágak horzsolták.
Bryson hátrahőkölt, amikor meglátta a
váratlanul felbukkanó, pontosan velük
szemben leereszkedő helikoptert. A tisztás
körülbelül harminc méternyire lehetett, az
autó nyílegyenesen arrafelé száguldott. Vadul
a fékbe taposott, hogy lelassítsa a kocsit,
mire az megcsúszott, és előbb a jobb, majd a
bal oldala is hozzácsapódott a fákhoz. Elena
ijedten felsikoltott, és ösztönösen a
műszerfalhoz kapott, hogy kitámassza magát.
Nem tudok megfordulni, nincs elég hely!
Amikor az El Dorado kivágódott az apró
faházakkal telehintett tisztásra, a helikopter,
az orrát lefelé csapva, már csak mintegy
hatméternyire volt a talajtól.
– Lőj! – kiabálta Elena.
– Nem érek vele semmit! Biztosan golyóálló,
és különben is, túl messze van!
Bryson gyors pillantást vetett a helikopterre –
gépágyút keresett, de rakétavetőt látott
helyette –, ám az is veszélyesen hosszúnak
bizonyult. Az utolsó pillanatban rántotta félre
a volánt, hajszálnyival került el egy feléjük
száguldó faházat.
Erős robaj hallatszott, és a ház egy
szempillantás alatt hatalmas tűzgolyóvá vált.
A helikopterről kilőtt rakétának gyújtótöltete
volt.
– Ránk lőnek! – sikoltott fel ismét Elena. –
Meg akarnak ölni bennünket!
A szeme sarkából látva, hogy a helikopter
helyzetet változtat, Bryson olyan erővel
rántotta jobbra a kormányt, hogy a kocsi
megpördült.
Újabb robbanás! Az autótól néhány méterre
egy második faház is lángra lobbant.
Koncentrálj! Ne nézd, ne hagyd, hogy
elkalandozzon a figyelmed – koncentrálj!
Valahogyan ki kell jutnunk a tisztásról, olyan
helyre, ahol nem tud célba venni!
Bryson gondolatai lázas sietséggel követték
egymást. Nincs hová menni, a rakéták
mindenhol elérnek!
Jézusom! Az újabb rakéta olyan közel
száguldott el, hogy azt hitte, végigkarcolja a
kocsit, és egy vastag tölgyfának csapódva
robbant fel. Már az egész tisztás lángolt,
akármerre néztek, mindenütt tomboló tüzet
láttak. Két újabb faház gyulladt ki nagy
recsegés-ropogás közepette.
– Jóságos isten! – hallotta Bryson a saját
hangját. Tehetetlennek érezte magát,
megrémítette helyzetük kilátástalansága.
A következő pillanatban megpillantotta a
hidat. Öreg volt, rozoga, a lángoló tisztás
túlsó végén, egy rövid lejtő alján hömpölygő,
széles, iszapos vizű folyót ívelte át. Bryson
megcélozta a kocsi orrával, és teljes erőből a
gázba taposott. – Mit csinálsz?! – sikoltott fel
rémülten Elena. – Össze fog rogyni alattunk!
Nem kocsiknak készült!
Az autót hajszállal elkerülő újabb rakéta
robbanása nyomán narancsszínű lángoszlop
csapott fel előttük a fák között, és ők
egyenesen beleszáguldottak a tüzes pokolba
– Bryson, ha akarta, akkor sem tudta volna
lefékezni a kocsit. Egy-két másodpercig csak
a perzselő lángnyelveket látták, és amikor
kijutottak közülük, már a hídon voltak. A
rozoga, öreg faalkotmány veszélyesen
meghajlott alattuk, alig három méterre alattuk
kavargóit a zavaros, barna víz.
– Ne! – sikoltotta Elena. – Le fog szakadni!
– Gyorsan tekerd le az ablakot! – kiabálta
Bryson, és a sajátja kilincsét megragadva
egyből csinálta is. – Vegyél mély lélegzetet!
– Mit…?
A helikopter közeledett, Bryson inkább csak
érezte, mintsem hallotta a levegőt vadul
kavaró lapátok robaját.
A gázba taposva, újból előreugrasztotta az
autót.
– Ne, Nicholas!
Bryson úgy érezte, mintha megállt volna az
idő – minden mozgás lelassult. A kocsi
méltóságteljes komótossággal szakadt el a
gerendáktól, repült a folyó fölé. Bryson látott
szájjal nagyot üvöltött, keményen
megmarkolta a kormányt, Elena pedig
rémülten sikoltva, fejvesztetten kapaszkodott
belé.
Hatalmas csobbanással értek a vízbe. A kocsi
orra előrehajlott, és miközben belezuhant a
folyóba, óriási robaj hallatszott mögülük.
Bryson hátrakapta a fejét, és látta, amint a híd
lángtengerbe vész.
Rohamosan sűrűsödő homály vette körül
őket. A kocsi gyorsan süllyedt, az iszapos víz
néhány másodperc alatt megtöltötte a
belsejét. Bryson a lélegzetét visszatartva
kikapcsolta a biztonsági övét, Elenának is
segített, és közös erővel kivergődtek a
hordaléktól barna, sűrű iszapos vízbe. Az
asszonyt kézen ragadva rábízta magát az
áramlásra, a felszín alatt maradva engedte,
hogy a folyó elsodorja őket, csupán annyit
tempózott a lábával, hogy a felszínhez közel
maradjanak. Amikor az utolsó csepp
levegőjük is elfogyott és nem bírták tovább, a
felszínre lökték magukat.
Vadul, zihálva kapkodták a levegőt. – Húzódj
le! – szólt rá lihegve Elenára. Magas nád volt
körülöttük, amely megakadályozta, hogy
alacsony szögből észre lehessen venni őket.
A helikoptert nem látta, csak a dübörgését
hallotta. A vízre mutatott, és az asszony
rögtön megértette – mély lélegzetet véve
ismét alábuktak.
Hatalmas energiaforrás az életösztön: tovább
űzte, hajtotta őket, még azt is lehetővé tette,
hogy hosszabb ideig maradjanak a víz alatt,
mint ameddig normális körülmények között
bírták volna. Amikor legközelebb
fölemelkedtek – a folyónak ezen az újabb
szakaszán is magas nád szegélyezte mindkét
partot –, a dübörgést már csak egészen
halkan, valahonnan a távolból hallották.
Bryson óvatosan fölnézett, és látta, hogy a
helikopter a magasba emelkedett, ahonnan
nagyobb területet lehetett belátni.
Nagyon jó; nem tudják, hol vagyunk, életben
maradtunk-e, vagy megfulladtunk a
kocsiban…
– Tovább! – mondta határozottan Elenának,
és nagy lélegzetet véve ismét a felszín alá
bukott. Anélkül, hogy átgondoltan csinálták
volna, menekülésüknek határozott ritmusa
támadt: úsztak, aztán hagyták sodortatni
magukat az árral, és amikor végleg elfogyott
a levegőjük, a dús növényzet nyújtotta
fedezéket kihasználva kis időre kiemelkedtek
a vízből.
Lebukás, úszás, lebegés, légzés, lebukás…
Fél óra múlva, amikor Bryson ismét alaposan
körülnézett, a helikopternek már nyoma sem
volt. A benne ülők, bármennyire meresztették
is a szemüket, nem látták őket, és azt hitték,
megfulladtak.
Nem sokkal később a folyónak egy olyan
szakaszára értek, ahol olyan sekély volt a
meder, hogy a lábuk a patak aljához ért, és
végre megpihenhettek. Elena a véletlenül
lenyelt víztől köhögve alaposan megrázta a
fejét, hogy legalább a víz egy részét kicsapja
a hajából, aztán zihálva nagyokat lélegzett.
Mindkettőjük arca iszapos volt, és az
asszonyra nézve Bryson – inkább a
megkönnyebbüléstől, mintsem a komikus
látványtól – elnevette magát.
– Szóval ez volt az életed – mondta az
íróasztalhoz kötött elemző a terepen dolgozó
ügynöknek, és újból nagyot köhögött. – Isten
hozott a régi világodban!
– Ugyan, ez semmi! – válaszolta kis
mosollyal Bryson. – Próbálnád csak ki
Amszterdam csatornáit! Három méter
mélyek, az alsó egyharmaduk gané és iszap, a
következőben vannak az elhasznált, rozsdás
biciklik. Aki megmártózik bennük, hiába
csutakolja le magát tetőtől talpig, legalább
egy hétig irtóztatóan büdös. Ez ahhoz képest
testet-lelket felpezsdítő, kellemes fürdőzés
volt.
Víztől csöpögő ruhában másztak ki a partra.
Hűvös, a nádat erősen meghajlító szél
fogadta őket, és Elena rögtön remegni
kezdett. Bryson, bár ő is fázott, szorosan
magához ölelte, próbált átadni neki
valamennyit teste megmaradt melegéből.
A Chippewah campingtől több mint egy
kilométerre volt egy bárral egybeépült
étterem. Ázottan, átfagyva, iszaptól koszos
ruhában ültek a bárban, jóleső érzéssel
kortyolták forró kávéjukat, halkan
beszélgettek, és nem vettek tudomást a
csapos és a többi vendég gyanakvó
pillantásairól.
A falra szerelt tévében egy szappanopera
ment éppen. A csapos nagyon unhatta már,
mert a távirányítóért nyúlt, és átkapcsolt a
CNN-re.
Richard Lanchester nemes, patríciusi vonású
arca töltötte ki egy pillanatra a képernyőt,
majd a rendező távoli képre váltott, és
megmutatta a kongresszusi meghallgatásnak
otthont adó egész termet, „…források szerint
őt nevezik ki az új nemzetközi biztonsági
szervezet vezetőjévé – mondta a bemondó. –
Washingtonban mindenki maradéktalanul
egyetért a jelöléssel. Szerettük volna
megkérdezni Lanchestert is, de nem tudtuk
elérni, mert valahol a keleti part északi
részén…”
Elena mozdulatlanná merevedett. –
Elkezdődött – mondta halkan, a lélegzetét
visszafojtva. – Már nem is titkolóznak.
Jóságos isten! Mit akarnak tulajdonképpen?
Két órával később már egy bérelt
magángépen ültek, és Seattle-be tartottak.
Bármilyen fáradtak voltak is, egyikük sem
tudott aludni, halkan, izgatottan beszélgettek.
Terveket szőttek, stratégiát dolgoztak ki, és
nem mondták ki azt, amitől mindketten
tartottak, amivel a haldokló Harry Dunne is
piszkálta Brysont: hogy elkéstek.
Harmincegyedik fejezet

A seattle-i Négy Évszak Olympic Hotelben a

lakosztályuk – az 5. számú országos
autópálya közelében álló forgalmas szálloda
alkalmasnak látszott arra, hogy elvesszenek
benne, ne keltsenek feltűnést –
harcállásponttá változott: térképek,
számítógépes berendezések, kábelek,
modemek foglaltak el benne minden szabad
helyet.
A feszültséget szinte tapintani lehetett.
Megtalálták a Prométheusz nevű rejtélyes és
baljós szervezet idegközpontját, azt a helyet,
ahol még aznap este pontosan nehezen
körülhatárolható, de mindenképpen óriási
jelentőségű találkozót készültek tartani.
Harry Dunne nehezen elmondott, szünetekkel
tarkított figyelmeztetését több körülmény is
igazolta. A város limuzinkölcsönzőit
végigtelefonálva mindenütt ugyanazt a
választ kapták: egyetlen szabad kocsijuk
sincs, valamennyit kibérelték egy
nagyszabású eseményre. A legtöbb helyen
diszkrétek voltak, az egyik tulajdonos
azonban nem állta meg, hogy el ne
dicsekedjen a megrendelő házigazda nevével:
Gregson Manning. Rövid időközönként,
egész nap folyamatosan érkeztek a Seattle-
Tacoma repülőtérre az előkelő vendégeket
szállító gépek. Sok utas a testőrei kíséretében
érkezett. Hiába érdeklődtek azonban,
próbálkoztak meg a legkülönbözőbb
trükkökkel, egynek a nevét sem sikerült
megtudniuk. A találkozót a legteljesebb
titoktartás, szigorú hírzárlat övezte.
Ugyanolyan titokzatosság, mint Gregson
Manning életét és pályafutását. Alaposabban
utánanézve olyan benyomásuk támadt, hogy
valamikor valakik elkészítettek két vagy
három, nagyon alaposan megszerkesztett,
steril életrajzot, a mohó újságírók elé vetették
őket, és attól kezdve azok jelentek meg újra
és újra, némi lényegtelen változtatással.
Ennek volt köszönhető, hogy bár Manningról
sok cikk jelent meg, csak nagyon keveset
lehetett megtudni róla.
A Seattle-től nem messze lévő tó partján
épült híres házzal több szerencséjük volt. A
digitalizált erődként, „intelligens házként”
aposztrofált épület több év alatt készült el,
sokat írtak róla, és rengeteg volt körülötte a
bulvárízű találgatás. Manning egy ideig talán
megpróbálta elejét venni az újságírói
érdeklődésnek, de mivel nem sikerült,
változtatott a taktikáján, és arra törekedett,
hogy megfelelő mederbe terelve ellenőrzés
alatt tartsa. Számítása bevált, el tudta érni,
amit akart. A házról a leglelkesebb
szuperlatívuszok jelentek meg, olyan
tekintélyes lapok invitálták „ismerkedő
túrákra” az olvasóikat, mint az Architectural
Digest, a House & Gardens, a cikkszolgálati
anyagokat átvevő The New York Times
Magazine és a The Wall Street Journal.
Az írásos anyagok mellé fényképeket is
mellékeltek, sőt, olyan újság is akadt, amely
a ház alaprajzát közölte. Bár ez magától
értetődően nem volt teljes, lehetővé tette
Elena és Bryson számára, hogy általános
képet nyerjenek, és több helyiség funkcióját
meg tudják határozni. A futurista, százmillió
dolláros csodapalota olyan mélyen beépült
egy hegyoldalba, hogy kívülről csupán kis
hányada látszott. Belső úszómedencéje,
teniszpályája és a legkorszerűbb technikával
felszerelt, színházi előadások megtartására is
alkalmas előadóterme volt. Hogy a bent
tartózkodók kényelme teljes legyen,
tanácstermek, testgyakorlás céljára ugró-
asztalokkal ellátott, párnázott falú szobák,
gurítóteke-pálya, fedett, hangszigetelt lőtér,
kosárlabdapálya ás egy minden évszakban
harsogóan zöld pázsitú golfpálya is
csatlakozott hozzájuk. Az épület – mint azt
Bryson külön megjegyezte – a tóra nézett,
amelybe két hosszú, nagyobb jachtokat is
fogadni képes móló nyúlt be. Az elülső
fronton, mélyen a föld alatt, hatalmas garázs
terpeszkedett.
Bryson figyelmét leginkább az ragadta meg,
hogy a házat teljes mértékben digitalizálták:
összes berendezését hálózatba szervezték, és
részben helyből, részben távirányítással, a
Systematix seattle-i központjából irányították
őket. Az épület úgy volt beprogramozva,
hogy lakói és vendégei minden kívánságának
eleget tegyen. Belépéskor minden látogató
kapott egy kitűzőt, amelynek a chipjébe
minden lehetséges kívánságát, ízlése
jellemzőit – a zenétől a megvilágításig és a
helyiség hőmérsékletéig – előre
beprogramozták. Szenzorok százai vették
mindenütt a kitűző által sugárzott jeleket, és
bármerre ment is a vendég, az útba ejtett
helyiségek megvilágítása, hőmérséklete
egyéni ízléséhez igazodott, mindenütt
kedvenc zenéjét hallgathatta a rejtett
hangszórókból. A falakon képkeretbe
ágyazott sík képernyők sorakoztak, és az
elektronika húszmillió darabos – szerzői
jogilag tiszta – raktárkészletből választhatta
ki, mi jelenjen meg rajtuk. A vendégek
mindenütt kedvenc műalkotásaikkal
találkoztak, lett légyen az ősi orosz ikon. Van
Gogh, Picasso, Monet, Kandinsky, vagy
Vermeer valamelyik festménye. A képernyők
felbontása olyan nagy volt, hogy aki nem
tudta, el sem hitte volna, hogy nem eredeti
műveket lát.
A nagyközönségnek szánt,
szuperlatívuszoktól hemzsegő beszámolók
érdekes módon alig tettek említést Manning
számítógépek vezérelte, huszadik század végi
Xanadujának biztonsági berendezéseiről.
Bryson mindössze annyit tudott kihámozni
belőlük, hogy a rendszer nagyon korszerű, a
házban mindenhol rejtett, falba épített
kamerák vannak, és a vendégek és
alkalmazottak chippel ellátott kitűzői nem
csupán a zenét és a megvilágítást cserélik
kinek-kinek az ízlése szerint: jelzéseik
alapján bármikor tizenöt centiméteres
pontossággal meghatározható, hol
tartózkodik éppen a viselőjük. A rendszert a
Systematix központi telepéről ellenőrizték,
amelynek biztonsági előírásai állítólag
szigorúbbak voltak, mint a Fehér Házé. Nem
csoda, gondolta komoran Bryson.
Manningnek nagyobb hatalma, van, mint az
elnöknek.
– Sokat segítene, ha valahogyan meg tudnánk
szerezni a tervrajzokat – mondta, miután
átnézték a könyvtárban lénymásolt és az
internetről letöltött cikkeket.
– De hogyan? – kérdezte Elena.
– Elvben minden épület tervrajzából kell
lennie egy példánynak a városházán, de erős
a gyanúm, hogy ezé a házé elveszett – az
olyanok, mint Manning, általában tesznek
arról, hogy bizonyos dokumentumok
városházi példányai valakinek a hanyagsága
folytán elkeveredjenek. Az építész pedig
Scottsdale-ben, Arizonában lakik.
Valószínűleg megőrizte az eredeti,
jóváhagyott példányokat, de, sajnos, nincs
időnk arra, hogy megkeressük. Úgyhogy
marad a próba szerencse.
– Mit akarsz csinálni, Nicholas? – kérdezte
aggódó arccal az asszony.
– Be kell jutnom Manning házába. Csak úgy
tudok a dolog végére járni, meghiúsítani a
mesterkedésüket, ha bizonyítékokat szerzek.
– Bizonyítékokat?
– Látnom kell a résztvevőket, tudnom kell,
kicsodák, fényképeket és videofelvételeket
kell készítenem – magyarázta Bryson. –
Amíg homályban vannak, és egy-két
szereplőt leszámítva azt sem tudjuk,
kicsodák, addig nem sokat tehetünk ellenük.
– De hát ez olyan, mintha Fort Knoxba
akarnál betömi.
– Bizonyos szempontból könnyebb, más
szempontból nehezebb.
– És veszélyesebb is – mutatott rá Elena.
– Igen. Veszélyesebb. Különösen így, hogy
nincs mögöttünk a Direktorátus. Csak
magunkra számíthatunk.
– Meg kell találnunk Ted Wallert.
– Fogalmam sincs róla, hol lehet, merre
keressem – mondta Bryson.
– Ő is biztosan beszélni akar velünk, ha még
egyáltalán életben van.
– Tudja, hogyan lehet. A telefonszámok még
élnek, az üzenetrögzítők veszik és
továbbítják az üzeneteket. Többször is
próbálkoztam, de egyelőre hiába. Waller ért
ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjön, ha a
szükség úgy hozza.
– Egyedül, segítség nélkül megpróbálkozni a
bejutással…
– Nehéz lesz – vágott az asszony szavába
Bryson –, de veled, a te számítógépes
tudásoddal talán menni fog. Az egyik
cikkben említették, hogy Manning házának
biztonsági rendszerét nemcsak helyben,
hanem a Systematix központjából is lehet
vezérelni.
– Az nem sokat segít – a Systematixot
valószínűleg még jobban őrzik – mutatott rá
Elena.
– Semmi kétség, de van egy gyenge
láncszem, az összeköttetés.
– Mérget veszek rá, hogy a
legbiztonságosabb módszert választották.
– Éspedig?
– Üvegszál-kábeleket, amelyek jó mélyen be
vannak ásva a földbe – felelte Elena.
– Meg lehet csapolni őket?
Az asszonyt szemmel láthatóan meglepte a
kérdés. Egy pillanatra mozdulatlanná
merevedett, de aztán – sejtve, hová akar
kilyukadni Bryson – halványan
elmosolyodott. – A legtöbben azt hiszik, hogy
nem.
– És te?
– Én tudom, hogy igen.
– Honnan?
– Van benne gyakorlatom. A Direktorátus
évekkel ezelőtt kifejlesztett néhány ügyes
módszert.
– Meg tudod csinálni?
– Persze. Kell hozzá néhány eszköz, de
semmi olyan, amit ne lehetne megvenni egy
jobb számítástechnikai üzletben.
– Nagyszerű! – lelkendezett Bryson, és
rögtön adott is egy cuppanós csókot
Elenának. – Nekem is szükségem van néhány
dologra, és Manning házánál is körül akarok
nézni, de előbb telefonálok Kaliforniába.
– Kinek?
– Egy Palo Alto-i cégnek. Még abból az
időből ismerem, amikor a Direktorátusnál
dolgoztam. Egy emigráns orosz zseni, Viktor
Sevcsenko alapította. Biztos, hosszú távra
szóló szerződése volt ugyan a Pentagonnal,
de a feketepiacon is értékesített bizonyos
berendezéseket. Föl kellett volna jelentenem
az igazságügynél, de hagytam, mert abban
bíztam, hogy nagyobb halakhoz is elvezet.
Rettentő hálás volt a megértésemért, és
megfogadta, hogy ha bármikor szükségem
lesz rá, segít. Ideje, hogy behajtsam rajta az
ígéretét. Viktor azon kevesek egyike, akik
gyártják, amire szükségem van, és ha most
rögtön szólok neki, estére akár ide is érhet a
küldemény.
Bryson a következő órát azzal töltötte, hogy a
környező erdő fái közé húzódva kicsi, de
nagy erejű távcsövével alaposan szemügyre
vette Manning ötholdas tóparti birtokát.
A biztonsági rendszer, amennyire meg tudta
ítélni, rendkívül fejlett, korszerű volt. A
külső, két és fél méter magas vaskerítést
üvegszálas nyomásérzékelő huzalok hálózták
be, amelyek kizárták a lehetőségét annak,
hogy valaki észrevétlenül megbontsa a
kerítést vagy átmásszon rajta. Aláfúrni sem
lehetett, mivel erős, és feltehetően mély
betonalapba volt ágyazva. A kerítés előtt, a
földben nyomásérzékelő kábelek alkották a
külső védelmi kört: ha valaki rájuk lépett, a
beprogramozott értéknél erősebb nyomás érte
őket, azonnal működésbe lépett a
riasztórendszer. És ha még ez sem lett volna
elég, hogy valóban teljes legyen a védelem, a
kerítés minden darabját oszlopokra szerelt
kamerák figyelték. Az alapos megfigyelés
után megállapította: a kerítésen át lehetetlen
bejutni a birtokra.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy
tökéletes védelem nem létezik, minden
biztonsági rendszernek akadnak gyenge
pontjai.
Ott volt először is a birtokhoz csatlakozó
erdő, ahonnan a megfigyelést végezte, és a
tó, amely első megközelítésben a legjobb
lehetőséget kínálta a ház észrevétlen
becserkészésére. Bryson visszament a fák
közé rejtett, bérelt terepjáróhoz, és már éppen
ki akart kanyarodni az országútra, amikor kis
fehér furgon érkezett a birtok főkapujához.
Fabulous Food – hirdette a kocsiszekrény
oldalán a nagybetűs felirat. Az ételszállító
már megkezdte a felkészülést a nagyszabású
esti rendezvényre. Bryson alaposan megnézte
a kocsiban ülőket, és támadt egy ötlete.
Rengeteg dolgot kellett elintézni, és az idő
fájdalmasan kevés volt. Lévén Seattle a
csendes-óceáni partvidék északi részének
fővárosa, az szerencsére nem okozott gondot
Brysonnak, hogy találjon egy hegymászó
felszereléseket árusító sportboltot. Jól
fölszerelt üzlet volt, nemcsak az égbe nyúló
hegyek, hanem a vadászat szerelmesei is
mindent megtalálhattak benne, amire igényük
támadt, így időt spórolt, még ha a
könnyűbúvár-felszerelésért be is kellett
mennie egy másik boltba. A helyi
szaknévsorban hamar megtalálta annak a
raktárnak a címét, amely építőknek,
telefonszerelőknek, ablaktisztítóknak, és
egyéb magasban űzhető szakmák
képviselőinek árult felszerelést. A készlet ott
is minden igényt kielégítőnek bizonyult, és
negyedórával azután, hogy betette a lábát,
egy elemmel működő, csöndes csörlővel,
hetvenöt méter hosszú, vékony, de nagyon
erős acélkábellel, és egy könnyen
rászerelhető fékező szerkezettel gazdagabban
távozott.
A raktár után egy liftalkatrészeket árusító,
majd egy kiegészítő katonai felszereléssel
kereskedő üzlet következett, és ez utóbbiban
az eladó ajánlott egy közeli, megbízható
lőteret. A fiatal, nem túl bizalomgerjesztő
tulajdonost különösebben még csak
győzködni sem kellett, hogy készpénzért
cserébe megváljon egy majdnem vadonatúj
45-ös félautomatától – maradéktalanul
egyetértett Brysonnal abban, hogy
felháborítóak a fegyvertartás ellenőrzésére
hozott intézkedések és a kötelező várakozási
idő, amely szükségtelenül megnehezíti, hogy
valaki kemény munkával kiérdemelt
pihenőidejében, pusztán szórakozásból
próbára tegye lövésztudományát.
Ami a megfelelő kapacitású elemeket illeti,
azokról eleve tudta, hogy gond nélkül
megvásárolhatók, de a színházi kellékek
beszerzését nehezebbnek hitte, mint
amilyennek végül is bizonyult. A North
Fairview Avenue-n lévő Hollywood
Theatrical Supply mindent árult, amire a
színházaknak, a filmiparnak szüksége
lehetett. A hollywoodi stúdiók, produkciós
irodák – couleur locale, ó! – gyakran
forgattak északnyugaton, és olcsóbb volt
nekik helyben beszerezni a felszerelést, mint
mérföldek százain át utaztatni.
Bryson beszerző körútja tehát várakozáson
felül sikeresnek bizonyult, és amikor
befejezte, már csak egy bonyolult, a nehezen
hozzáférhető katonai felszerelések közé
tartozó készüléke hiányzott. Viktor
Sevcsenko, a virtuális katódoszcillátor
feltalálója nem szívesen vált meg tőle, de
miután Bryson közölte vele, hogy az
amerikai nemzetbiztonsági szabályok
megsértésének nincs elévülési ideje,
engedett. A figyelmeztetés, és a tudós
vállalkozó Nagy Kajmán-szigeteken vezetett
számlájára átutalt ötvenezer dollár az utolsó
beszerzési problémát is megoldotta.
Mire Bryson visszaért a négy Évszakba,
Elena is megszerezte, amire szüksége volt,
sőt már le is töltötte a számítógépére a
Manning birtokát körülvevő, állami védelem
alatt álló erdőség topográfiai térképét.
– Nem volna egyszerűbb, ha étel- vagy
virágszállítóként mennél be? – kérdezte,
miután türelmesen végighallgatta Bryson
beszámolóját.
– Nem hiszem. Gondoltam rá, de
valószínűnek tartom, hogy a teremdíszítők
őrizet alatt jutnak csak be, és miután
elvégezték a dolgukat, kikísérik őket. Ha
sikerülne észrevétlenül beállnom közéjük,
amit nem hiszek, akkor sem tudnék
leszakadni róluk, és ott maradni úgy, hogy re
riasszam a biztonságiakat.
– És az ételszállítók? – kérdezte Elena. – Ők
végig ott maradnak…
– Ők még számításba jöhetnek – vágott
közbe Bryson –, de ha igaz, amit a lapok
írtak, és Manning valóban olyan gyanakvó,
akkor nagy valószínűséggel csak olyanokat
ingednek be, akiket alaposan lenyomoztak,
megvan a fényképük, ujjlenyomatuk, és
azokat is csak úgy, hogy érkezéskor rájuk
akasztanak egy chipes biztonsági kártyát.
Velük biztosan nem jutok be a házba.
Béreltem viszont egy motorcsónakot…
– És aztán? – vágott közbe az asszony. –
Rendben van, tegyük föl, hogy sikerül partot
érned! De a ház előtti területet biztosan
szigorúan védik.
– Igen, de amennyire meg tudtam ítélni,
egyedül ott van esélyem – válaszolta Bryson.
– Mesélj! Mit tudtál meg a Manning háza és
a Systematix közötti összeköttetésről?
– Szükségem van egy zárt furgonra – kezdte
Elena.
Az Egyesült Államok Mezőgazdasági
Minisztériuma Seattle mellett jókora garázst
tart fenn abból a célból, hogy szervizelje az
Országos Erdészeti Szakszolgálat
gépkocsijait, terepjáróit. A garázs melletti
nyitott parkolóban sok fenyőzöldre festett
jármű állt, és egy lélek sem vigyázott rájuk.
Bryson a Manning-birtok melletti erdőrészbe
vitte ki Elenát. Az asszony zöld nadrágot és
zubbonyt viselt, amit egy katonai, felszerelést
árusító boltban szereztek be, de ránézésre
meglehetősen hasonlított a szakszolgálat
alkalmazottainak egyenruhájához.
Este kilenc órára időzítették a támadást, és
már csak négy órájuk maradt.
A kerítés mentén haladtak, lépésről lépésre
vigyázva, hogy elkerüljék a kamerákat és a
földbe süllyesztett nyomásérzékelőket. Elena
a Manning házától induló, és kis szakaszon
az erdőben futó száloptikai kábelt kereste.
A helyét nem ismerte ugyan, de tudta, hogy
ott van. A ház körülbelül öt kilométerre volt a
Systematix központjától, és a kettő között a
gyors adatátvitelre alkalmas vezeték
biztosította az összeköttetést. Az építkezés
idején a vállalkozó kérvényt nyújtott be a
Mezőgazdasági Minisztériumhoz, hogy a
természetvédelmi törvény szigorú előírásaitól
eltekintve engedélyezzék az üvegszál-optikai
kábel átvezetését az erdőn. A nyilvánosnak
minősülő, és a minisztériumi irattárból az
interneten könnyen lekérhető beadványban
szerepelt egy részlet, amely élénk érdeklődést
keltett Elenában. Egy erősítő dobozról szólt,
amely azt a célt szolgálta, hogy a viszonylag
hosszú átviteli úton ne vesszen el egyetlen
adat sem.
Megcsapolni, ráépíteni egy jelvisszaforgatót
nem okozhatott különösebb gondot annak,
aki tudta, hogyan kell csinálni. Elena közéjük
tartozott.
A kérdés csupán az volt, hogy hol húzódik a
vezeték.
Hogy ne vesztegessék fölöslegesen az időt,
az asszony felhívta azt a vállalkozót, aki a
kábelfektetéssel kapcsolatos kérvényt
benyújtotta a minisztériumnak.
– Mr. Manzanelli? Nadja vagyok a Földtani
Központtól. Talajsavassági vizsgálatokat
végzünk, és nem szeretnénk elvágni
semmilyen…
Miután elmagyarázta, hogy az erdő melyik
részén van, hol kíván talajmintát venni, az
építész-vállalkozó dühösen felhorkant: –
Csak nem azt akarja mondani, hogy már
nincs senki maguknál, aki emlékezne rá,
mekkora felhajtást csaptak a kérvényünk
miatt?!
– Elnézést, uram, én…
– Mr. Manning félmilliót szánt a
helyreállításra, de az Erdészeti Szakszolgálat
úgysem engedélyezte a kábelfektetést. Hiába
könyörögtünk, egy göröngyöt sem engedtek
kiemelni, ragaszkodtak ahhoz, hogy a
felszínen menjen a vezeték.
– Nagyon sajnálom, uram! Biztos vagyok
benne, hogy az új hivatalvezetőnk sokkal
megértőbb lenne.
– Van fogalma arról, mennyit fizet Mr.
Manning az államnak, pusztán telekadóban?
– El tudom képzelni. Ha legközelebb
találkoznak, kérem, mondja meg neki, hogy
itt a Központban mindannyian hálásak
vagyunk azért, amit az országért tesz.
Elena sietve szétbontott, és
megkönnyebbülten odaszólt Brysonnak: – Jó
hír! Több mint három órát megspóroltunk.
Nem sokkal négy óra után a Pacific Air
Freight diszpécsere hívta Brysont, és közölte,
hogy légipostái küldeménye érkezett a
Seattle-Tacomára. Sajnos, volt egy kis gond:
mivel vészesen közeledett a munkaidő vége,
és nem volt szabad kocsi a repülőtéren, a
csomagot csak másnap reggel tudták
kézbesíteni.
– Maga viccel! – üvöltötte a telefonba
Bryson. – Ötvenezer dolláros szerződésről
van szó, és már nem tudom leállítani a
kísérletet!
– Végtelenül sajnálom, uram, szeretnék is
segíteni, de…
Néhány perccel hat óra előtt Bryson nagy
fékcsikorgás közepette megállt bérelt
teherautójával a Pacific Air Freight repülőtéri
raktára előtt, és három sűrűn elnézést kérő
alkalmazott felpakolta a négy és fél mázsa
súlyú szerkezetet.
Egy óra múlva már mélyen az erdőben volt,
mintegy száz méternyire a zöld furgontól.
Úgy állította le a kocsit, hogy háttal legyen
Manning házának, és lenyitotta a hátsó
palánkot. A sűrű növényzet nem okozott
gondot, sőt kifejezetten hasznos volt, segített
elrejteni az orosz tudós készülékét.
Miután ezzel megvolt, magához vette a
hátizsákot, amely tele volt rakva a korong
alakú, könnyen és pontosan hajítható
gyutacsokkal, és visszament vagy négyszáz
métert az országút felé. Megint kívül
maradva a kamerák látókörén, és a
nyomásérzékelőkre sem rálépve, végighaladt
a kerítés mentén, és bedobálta a tölteteket
úgy, hogy nagyjából kétszáz méternyire
legyenek egymástól. Mivel elég kicsik
voltak, nem félt attól, hogy bárki észreveszi
őket. Ha valaki éppen a kerítésre szerelt
kamerákhoz csatlakozó monitorokat figyeli –
amit nem tartott valószínűnek, mivel arra az
esetre szánták őket, ha, működésbe lép a
riasztórendszer –, és megpillantja őket esés
közben, az is azt hitte volna, hogy egy madár
pottyantott el valamit, vagy bogár repült el az
optika előtt.
A furgon zárt csomagterében nagy
szakértelemmel, százszor begyakorolt
mozdulatokkal gyorsan összeállította a
felszerelését. Notebookját egy húsz méter
hosszú, a kocsi alatt észrevétlenül futó kábel
segítségével hozzákötötte a Manning házából
jövő száloptikai kábel jelerősítőjéhez, de még
nem avatkozott be a rendszer működésébe,
csak nézett és hallgatózott. Alaposan
felszerelte magát kereskedelmi forgalomban
kapható, különleges célokra kifejlesztett
szoftverekkel, és egyelőre figyelt, letapogatta
a ház berendezéseit, hogy rájöjjön, milyen
behatolásgátló program védi őket. Amikor
ezzel megvolt, egy előre megírt lemezről
óriási mennyiségű, semleges
rendszerinformációt bocsátott a hálózatba,
hogy az áramlását nyomon követve teljes
képet alkothasson róla.
Néhány másodperc kellett csak, hogy – a
hackerek szóhasználatával élve – „övé legyen
a doboz”. Bár nem tartozott a Direktorátusnál
végzett munkájához, magánszorgalomból
alaposan kitanulta a hackerek módszereit,
ugyanúgy, ahogyan egy magára valamit is
adó, terepen dolgozó ügynök a betörőkét és a
széfeket nyitogató bankrablókét.
Az önképzés meghozta a gyümölcsét – bent
volt a rendszerben anélkül, hogy erről bárki
tudott volna.
A négy és fél méter hosszú, alumíniumtestű
halászcsónakot csöndes, negyven lóerős
Evinrude motor hajtotta. Bryson gyorsan,
egyenletesen haladt az enyhe széltől borzolt
tavon. A motorzaj minimális volt, és a
Manning-birtok felől fújó szél azt is messzire
vitte. Meglátva a „területi vizek” határátjelző
narancs-sárga bójákat, visszavette a
sebességet, és kis idő múlva teljesen
leállította a motort. A bóják elég távol voltak
egymástól, könnyen át lehetett volna
csurogni köztük, de Bryson, ha nem tudta
volna biztosan, akkor is feltételezi, hogy
Manning a víz felől is kiépített valamilyen
védelmi vonalat, amely elejét veszi az
illetéktelen behatolásnak.
Tisztán látta a jól kivilágított, a hegyoldalhoz
tapadó, alacsony épületet, amely mélyen a
föld alá nyúlva valódi méreteinek csak a
töredékét mutatta. Amikor a csónak megállt,
horgonyt vetett, gondosan rögzítette, hogy –
ha olyan szerencsés lesz, hogy túléli a
vállalkozást – legyen mivel elmenekülnie.
Elenának azt mondta, hogy a visszatérés
módját is tudja, de ez nem volt igaz, és afelől
sem volt biztos, hogy nincs-e tisztában ezzel
az asszony is. Magában már elrendezte a
dolgot: vagy győz és életben marad, vagy
veszít és meghal. Harmadik lehetőség nem
volt.
Gyorsan nekilátott összeállítani a
felszerelését. Bár nem akart nagy terhet
cipelni, tucatnyi, előre nem látható akadályra
is föl kellett készülnie, ezért számos eszközt
vett magához – nevetséges lett volna, ha azon
bukik el, hogy nincs nála egy megfelelő
összetételű zárnyitó készlet. A szerszámokon
kívül természetesen kellettek még fegyverek,
és néhány ruhadarab is – mindegyik vízhatlan
műanyag zacskóba csomagolva gondosan.
Mielőtt elindult, rádión felhívta Elenát.
– Hogy haladsz?
– Remekül – válaszolta tisztán, érezhető
lelkesedéssel a hangjában az asszony. – A
szemek nyitva vannak.
Sikerült megcsapolnia a száloptikai kábelt és
bejutnia a ház biztonsági rendszerébe. –
Meddig látnak el? – kérdezte Bryson.
– Vannak tiszta és homályos területek is.
– Mik a homályosak?
– A lakosztályok. Úgy látszik, hogy azokat
helyben szervizelik. – A Systematix
központjából csak a közös helyiségek
kameráit felügyelték, a többit magában a
házban. Ezek szerint Manning sem akarta,
hogy kíváncsi tekintetek kövessék minden
mozdulatát.
– Kellemetlen.
– Az. De van jó hírem is! – újságolta Elena. –
Remek ismétlések mennek a tévében. –
Sikerült letöltenie az ellenőrző kamerák előző
napi felvételeit, visszatáplálta őket a
rendszerbe, tehát aki a monitorokat figyelte,
az – anélkül, hogy sejtette volna –
huszonnégy órával korábbi eseményeket
látott.
– Ez remek! – lelkesedett Bryson is. –
Elmegyek, úszom egyet, aztán ismét
jelentkezem.
A testhez tapadó könnyű, fekete, nyaktól
csuklóig és bokáig érő Nomex mez műszálas
pamutból készült, úgyhogy Bryson vízhatlan
búvárruhát is vett föléje. Melege volt, de
tudta, hogy a hideg vízben hamar le fog
hűlni. Felfújható lebegtető ballont szerelt az
oxigénpalackra, beállította a
szorítókapcsokat, megigazította nehéz, a
biztonságos víz alatt maradáshoz szükséges
övét, fölvette műanyag szemüvegét, és
ráharapott a légvezetékre, hogy egy utolsó
ellenőrzés után a csónak falához térdeljen, és
előredőlve átbucskázzon a peremén.
Hangos csobbanással ért a vízbe, körülnézett,
és a csapot megnyitva kezdte kiereszteni a
mellényéből a levegőt. A felhajtóerő
csökkenésével alámerült a hideg vízbe, amely
úgy vált egyre homályosabbá, ahogyan
süllyedt. Két méter mélységben már csak
három-négy méter volt a látótávolság, és
ennek csöppet sem örült, mert óvatosságra
kényszerítette, lassította a haladását.
Súlytalan lebegésből vízszintes testhelyzetre
váltott, és egyenletes tempókkal elindult a
part felé.
Éberen figyelt, próbálta fölfedezni a
hangradar semmi mással össze nem
téveszthető, mély zúgását, de hiába, síri
csönd vette körül. Ez egyrészt megnyugtató
volt, másrészt idegborzoló, mivel tudta, hogy
valamilyen biztonsági rendszer a tó felől is
védi a házat.
Hangot nem hallott ugyan, mivel nem is volt,
de még időben meglátta.
Körülbelül háromméternyire, mint valami
különös vízi ragadozó, egy háló imbolygott,
lengedezett a vízben.
Nem is háló – egy egész bonyolult riasztó-
védő rendszer. Nagy érzékenysége optikai
szálak szőtték át, sűrűn elhelyezett
riasztózónák voltak benne, és különleges, a
ház biztonsági központjával összekapcsolt
érzékelők. A berendezés hallatlanul
kifinomult volt, a technika legmagasabb
színvonalát képviselte, és bármelyik
tengeralattjáró-támaszpont védelmét rá
lehetett volna bízni.
Felső pereme a vízen úszó bójákhoz volt
rögzítve, az alsót nehezékek húzták le a tó
fenekéig. Átúszni természetesen nem lehetett
rajta, lyukat vágni sem, mert attól rögtön
bekapcsolt volna a riasztó. Bryson a csaphoz
nyúlva kiengedett annyi levegőt a szabad
lebegést biztosító mellényből, hogy a fenékre
süllyedjen, és a közelébe araszolva, alaposan
szemügyre vette a hálót. Egy Srí Lanka-i
küldetése során látott már hasonlót, és tudta,
hogy bármilyen kifinomult is a rendszer, a
hamis riasztás lehetősége nem zárható ki. A
hálót úgy kell beállítani, hogy nyomásra,
dörzsölésre ne reagáljon, mivel a vizek
élőlényei – halak, rákok – sajnálatos módon
nem vesznek tudomást tiltott zónákról, és
nemcsak nekimennek, néha bele is
gabalyodnak. A védelem tehát, bár annak
szánták, semmiképp sem lehetett tökéletes.
Ezzel együtt nem akart kockáztatni, és egy
rossz döntéssel működésbe hozni a riasztót.
Biztos volt abban, hogy a Manning birtokát
őrzők – tekintettel a fontos esti eseményre –
teljes készültségben vannak, és a legkisebb
szokatlan jelre is azonnal reagálnak.
Egy idő után rádöbbent, hogy rövideket
lélegzik – ismerte a reakciót, tudta, hogy a
félelem egyik legbiztosabb jele –, és mivel
nem volt elegendő oxigénje egy pillanatra
pánikba esett. Szerencsére gyorsan
felülkerekedett félelmén, kényszeríteni tudta
magát, hogy megnyugodjon, helyreálljon
lélegzésének normális ritmusa.
Az ilyen háló elsősorban hajóktól,
tengeralattjáróktól véd, nem úszók vagy
búvárok ellen való, jutott eszébe a
mentőötlet.
Letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre
vegye a nehezékeket. A tófenék iszapos volt,
és könnyen bele tudta nyomni az ujját.
Bryson gondolkodott kicsit, aztán kanalat
formált mindkét kezéből, és ásni kezdett.
Hamarosan sűrű, lebegő iszapfelhő vette
körül. Gyorsan, és viszonylag könnyen
kimélyítette az árkot, amely annyira mély
volt, hogy belefeküdve át tudott csúszni a
háló alatt. Csak arra ügyelt, hogy ne emelje
meg, a lusta lengedezése miatt nem aggódott
– a tó vize állandó mozgásban volt, és az
érzékelőket nyilván úgy állították be, hogy
csak erősebb hatásra reagáljanak.
Átjutott, sikerült leküzdenie a Manning
„területi vizeinek” sérthetetlenségére vigyázó
akadályt. Megállt, éberen fülelt, de nem
hallott semmilyen, hangradarra utaló neszt.
És mi van, ha téved?
Ha igen, azt hamar meg fogja tudni. Nincs
értelme az üres spekulációnak, figyelmeztette
magát, és elszántan, csak a feladatára
koncentrálva az algával benőtt cölöpökre
támaszkodó mólóhoz úszott. A végét elérve
oldalra kanyarodott, és az egyre sekélyebbé
váló vízben a csónakházat vette célba. Pár
tempó után, amikor a lába a mederhez ért, és
úgy becsülte, hogy legfeljebb fél méter
vastagságú vízréteg lehet fölötte, a maradék
levegőt is kieresztette úszómellényéből,
talpra állt, és a víz ellenállásával megküzdve
határozott léptekkel előreindult. A stég
takarásában a felszínre bukkanva levette
szemüvegét, hallgatózott egy kicsit,
körbenézett, és mivel nem látott senkit, kibújt
a búvárfelszerelésből, és gondosan
összecsomagolva egy széles, vízszintesen
futó támasztógerendára tette, hogy ha
menekülés közben szüksége lesz rá,
megtalálja.
Feltéve, hogy olyan szerencsés leszek, és
visszajutok ide.
Bryson mély lélegzetet vett, megmarkolta a
móló szélét, és felhúzódzkodott.
A csónakháztól nem látta ugyan az épületet,
de őt sem az onnan esetleg kitekintők. A
vízpartig nyúló pázsit világítását
kikapcsolták, itt-ott esett csak rá néhány
bentről kivetülő fénypászma. A móló szélén
ülve Bryson levette harci mellényét, de csak
azért, hogy a vízhatlan gumiruhából kibújva
ismét magára vegye a hasznos, úszáson kívül
sok egyébre is használható ruhadarabot.
Konok módszerességgel egyenként előszedte
zsebeiből a fegyvereit, lehántotta róluk a
hermetikusan záró műanyag burkot, és
visszarakta őket a helyükre. Mikor elkészült,
hasra vágta magát, végigkúszott a mólón, és
csak a csónakház tövében állt fel. A környék
sötét volt, első ránézésre egy lélek sem
tartózkodott a közelben, de azért biztos, ami
biztos, elővette és kibiztosította rövid csövű,
negyvenötös revolverét.
Eddig simán ment, gondolta a ház felé
közeledve, de tisztában volt azzal, hogy
egyetlen pillanatra sem lazíthat. Még nagyon
az elején tart, és minél közelebb jut a házhoz,
annál veszedelmesebb akadályokat kell
legyőznie. Fekete, kötött csuklyát vett elő, a
fejére húzta, és a jobb szemére illesztette a
Metascope-ot, az infravörös sugarakat is
érzékelő, éjszakai látókészüléket.
Belenézett, és egy pillanatra visszahőkölt.
A ház előtti pázsitot keresztül-kasul
nyílegyenes, a talajjal párhuzamosan futó
sugarak hálózták be. Elég volt csak egyet is
megszakítani közülük, hogy azonnal
működésbe lépjen a riasztó.
Szerencsére a jeladók és a szenzorok a földtől
mintegy egyméternyire voltak elhelyezve,
hogy a kisebb, vadon élő állatok szabadon
közlekedhessenek, és ne okozzanak
fölösleges riadalmat.
Kutyák?
Bryson elképzelhetőnek, sőt valószínűnek
tartotta, hogy vannak, bár még egyet sem
látott, és a hangjukat sem hallotta.
A Metascope-ot pántok tartották a fején, így
szabadon maradt a keze, amire szüksége is
volt, mivel csak kúszva juthatott át a ház
környékét pásztázó sugarak alatt. Alig indult
el azonban, olyasmit hallott, amitől egy
pillanatra megfagyott a vér az ereiben –
mélyről fakadó, fenyegető állati morgást.
Bryson felnézett, és kutyákat látott sebes
iramban közeledni. Nem ártalmatlan, kis házi
kedvenceket, hanem vad, emberfogásra
kiképzett, villogó fogú dobermannokat.
Görcs markolt a gyomrába, az izmai
megmerevedtek.
A kutyák nyújtott lábbal, mint a lovak,
galoppoztak felé, vadul ugattak, a sötétben is
látni lehetett foguk veszedelmes villanását.
Bryson becslése szerint húszméternyire
lehettek, de vészes gyorsasággal csökkent
közöttük a távolság. Előrántotta pisztolyhoz
hasonló, nyugtató lövedékekkel megtöltött
fegyverét, remegő szívvel célzott és lőtt.
Négy rövid köhintés hallatszott, és a
széndioxidpatronnal működő szerkezet négy
darab tíz centi hosszú nyilat köpött ki,
amelyek közül az első messze elkerülte a
célt, három ellenben talált. Két kutya szinte
abban a pillanatban a gyepre bukott, végül a
legnagyobb is, miután tett még néhány
métert. Mindegyik fecskendő tíz
köbcentiméter fentanil alapú izombénítót
tartalmazott, ami azonnal hatott.
Bryson erősen izzadt, és enyhe remegés
hatalmasodott el rajta. Bár azt hitte, hogy
felkészült minden eshetőségre, a támadás
váratlanul érte, sem a nyílfegyver, sem a
negyvenötös nem volt a keze ügyében. Még
néhány másodpercnyi késlekedés, és a kutyák
körülvették volna, hogy éles agyaraikat a
nyakába, altestébe mélyesszék.
Mozdulatlanná merevedve hasalt a harmatos
fűben, és várta, nem bukkannak-e fel újabb
kutyák, a második hullám. Elképzelhetőnek
tartotta, hogy az őrök meghallották az
ugatást, de bízott abban, hogy mivel hamar
abbamaradt, el is felejtik – a legjobban
kiképzett kutyákkal is előfordul, hogy
hamisan riasztanak.
Harminc-negyvenöt másodperc telhetett el
teljes csöndben. A fekete Nomex mez és a
fejére húzott csuklya lehetővé tette, hogy
teljesen beleolvadjon a sötétségbe, a
legélesebb szem se fedezhesse fel. Újabb
kutyákat egyelőre nem látott, és tovább nem
várhatott, sürgette az idő. Előtte, a gondosan
nyírt pázsitban elrejtve számos, az állami
építési előírások által föld alatti garázsok
esetében megkövetelt szellőzőnyílásnak
kellett lennie. Az építésről szóló egyik
beszámolóban olvasta, hogy az építési
felügyelet le akarta állítani a mélyen a
hegybe vágott, és a ház másik oldaláról, egy
lejtős rámpán megközelíthető garázs építését,
és csak akkor állt el szándékától, amikor
Manning – engedve eredeti elképzeléséből –
megépíttette a szabvány szerinti
szellőzőaknákat.
Bryson balra indult, szorosan a földhöz
lapulva kúszott tovább, elkerülve a legalsó
infravörös sugarakat. Megállt, körbenézett,
de nem látott semmit, és még három métert
hagyott maga mögött, amikor megpillantotta
a fűben a szellőzőakna rácsát. Megmarkolta,
felkészült rá, hogy esetleg csavarhúzót vagy
feszítővasat is kell használnia, de erre nem
volt szükség, mert néhány rántás után elvált a
kerettől, és ki tudta emelni.
A nyílás nem volt nagy, negyvenötször
hatvan centis talán, de átfért rajta. A kérdés
csupán az volt, hogy milyen mély az akna. A
fal sima betonból készült, nem volt rajta
semmi, amiben meg tudott volna
kapaszkodni. Bryson könnyebb ereszkedésre
számított ugyan, de erre a szituációra is
felkészült. Húsz év terepen végzett munkája
megtanította, hogy a siker záloga: számolni a
legrosszabbal is. Az akna pereme, amibe a
rács illeszkedett, acélból készült, és ez
valamennyit segített.
A csőbe nézett, megkönnyebbülve látta, hogy
nincsenek benne infravörös sugarak, és
elrakta a látókészüléket, amelynek a pántja
már kezdte kellemetlenül szorítani a
halántékát.
Mielőtt elindult volna, még figyelmeztette
Elenát: – Bemegyek. Kezdheted. Induljon az
első felvonás!
Harminckettedik fejezet

A biztonsági őr döbbenten meredt a

képernyőre. – Nézd csak meg, John! – szólt a
társának. A szoba, amelyben tartózkodtak,
kerek volt, a falát az ellenőrző kameráktól
kapott képek borították, de a fal sima volt,
nem különálló monitorok alkották.
A másik őr megfordult, és egy pillanatra
elakadt a lélegzete. Tévedésről szó sem
lehetett, a birtok peremén tűz ütött ki. A
nyugati kerítés mentén elhelyezett 16-os és
17-es kamera lángnyelveket, a bokrok közül
előgomolygó, sűrű füstöt mutatott.
– A francba! – kiáltott fel izgatottan. –
Valamelyik hülye kiránduló már megint égve
dobta el a cigarettáját.
– Mit kell ilyenkor csinálni? – kérdezte az
első őr.
– Na mit gondolsz? Felhívni a tűzoltóságot,
aztán szólni Mr. Manningnek.
Mihelyt megkapta az utasítást, Elena azonnal
megnyomta a távirányító gombját, és
működésbe hozta azt a tizenkét füstpatront és
négy „lángvetőt”, amelyet Bryson délután
hajított be a birtokra. A patronokból sűrű füst
tört elő, a „lángvetők” pedig néhány
másodpercig tartó fényes sugarakat
bocsátottak ki. Bryson úgy állította be őket,
hogy ne egyszerre, hanem némi különbséggel
villanjanak fel, megszólalásig hűen ábrázolva
a sebesen terjedő erdőtüzet. Színházban,
illetve filmforgatásnál alkalmazott kellék volt
valamennyi, és bár ijesztő hatást lehetett
létrehozni velük, nem tettek kárt semmiben.
Bryson nem akarta felgyújtani a nemzeti
vagyonná minősített, állami védelem alatt
álló erdőt, és nem is volt szüksége rá.
– Seattle-i tűzoltóság. Tessék!
– Gregson Manning birtoka! Azonnal
jöjjenek, kigyulladt az erdő…
– Kösz a hívást, úton vagyunk.
– Tessék?! – kérdezte értetlenül a biztonsági
őr.
– Már kaptunk értesítést.
– Valóban?
– Igen. Az egyik szomszéd szólt. Úgy látszik,
súlyos a helyzet. Jó volna, ha haladéktalanul
kiürítenék a rezidenciát.
– Az lehetetlen! Mr. Manning rendkívül
fontos rendezvényt tart, az egész világról
vendégeket hívott, csupa nagyon fontos
embert…
– Akkor még inkább! Helyezzék biztonságba
őket! – mondta izgatottan a diszpécser. –
Siessenek!
Bryson amilyen gyorsan csak tudta, a
szellőzőakna acélperemére erősítette a
csörlőt, a kábelt ráfűzte egy karabinerre, és
hozzácsatolta a harci mellényébe beleszőtt
hevederhez.
A csörlő szabályozható fékezőbetéttel is el
volt látva, amely lehetővé tette, hogy maga
határozza meg süllyedése sebességét.
Miután leereszkedett az aknába, a helyére
húzta, és a csörlő műanyag dobozának
támasztotta a rácsot, remélve, hogy a nem
pontos illeszkedés senkinek sem fog feltűnni,
és nekivágott a feneketlen, végeérhetetlennek
tűnő feketeségnek. Pár méter ereszkedés után
halk szirénázást hallott a távolból – a tűzoltók
gyorsabban reagáltak, mint remélte.
Miközben tovább ereszkedett, arra gondolt,
hogy belépett a különösen védett zónába, és a
neheze még csak ezután jön. Szerencsére,
fűzte tovább a gondolatot, a hamis erdőtűz
leköti Manning erőit, és ha véletlenül
működésbe is hoz egy riasztót, azt fogják
hinni, hogy a birtokot elárasztó tűzoltók miatt
kapcsolt be. Zavar támad, nehezen fékezhető
pánik, ami ideális körülményeket teremt az
észrevétlen behatoláshoz. Amikor a
fűstfejlesztő patronokat behajigálta, gondolt
rá, hogy elég messze legyenek Elena
kocsijától, nehogy valaki kapcsolatba hozza
őket vele, rá gyanakodjon. Az asszonynak
még így is föl kellett készülnie arra, hogy
megkérdezik, mit keres ott. Bryson biztos
volt, hogy hidegvérűen, nagy elhitető erővel
fog válaszolni.
Meglepődött azon, hogy az akna milyen
mély. Amikor a vörös jelzőlámpa kigyulladt,
és enyhe rándulás jelezte, hogy a kábel
teljesen letekeredett, még mindig másfél-két
méter távolságra volt az aljától. Kicsatolta
magát, leugrott a sima betonra, és a kábelt a
helyén hagyta, hátha szüksége lesz még rá.
Matthew Kimball kapitány, a seattle-i
tűzoltóság osztagparancsnoka – impozáns
magasságú és derékbőségű néger –
keményen megvetette a lábát, és
farkasszemet nézett a majdnem ugyanolyan
magas, kék blézert viselő Charles
Ramseyvel, Gregson Manning biztonsági
főnökével.
– Semmilyen erdőtüzet sem találtunk –
közölte.
– Pedig két emberem is látta a monitorokon –
válaszolta harciasan Ramsey.
– Maga is, a saját szemével?
– Nem, de…
– És valamelyik embere?
– Nem tudom, de a kamerák nem tévednek.
– Ha nem azok, akkor valaki – mordult fel
Kimball kapitány, és jelezve, hogy a
beszélgetést a maga részéről befejezettnek
tekinti, és visszament az embereihez.
Charles Ramsey a mellette álló őrhöz fordult.
– Egyenként ellenőrizzék és igazoltassák a
többiekkel az összes tűzoltót! – mondta
gyanakvóan összehúzott szemmel. – Nem
tudom, pontosan mi történt, de valami bűzlik.
Bryson egy tágas fold alatti garázsban találta
magát, amelynek simított beton padlója úgy
fénylett, mintha márványból lett volna. Több
mint ötven gépkocsi állt benne –
Duesenbergek, Rolls-Royce-ok, Bentleyk,
klasszikus Porschék, csupa gyűjtők által
kedvelt, csillogóvá varázsolt régiség. A házba
vezető lift a garázs túlsó végén volt.
– Minden rendben? – szólt bele halkan a
rádióba.
– Igen – hallotta Elena ugyancsak halk, de
tisztán érthető válaszát. – Az utolsó
tűzoltóautó az előbb ment el. A füst jóval
azelőtt szétoszlott, hogy megérkeztek,
úgyhogy nem találtak semmit.
– Reméltem, hogy így lesz. Mihelyt odakint
helyreáll a nyugalom, állj vissza ismétlésre! –
Amíg a ház körül tartott az élénk mozgás,
kockázatos lett volna az előző napi, nyugodt
körülmények között készült videofelvételeket
visszatáplálni a rendszerbe, mert valakinek
biztosan feltűnt volna, hogy mást lát, mint
ami történik. – Ha bejutottam, szükségem
lesz a kézi vezérlésre, hogy átvezess az
aknamezőkön.
Alig fejezte be a mondatot, Bryson a szeme
sarkából mozgást vett észre balra, a
gépkocsisorok között. Megpördült, és egy
kék zubbonyos biztonsági őrt látott
fegyverrel a kezében.
– Hé! – kiáltott fel meghökkenve a férfi.
Bryson oldalra ugrott, és egy töredék
másodperccel azelőtt, hogy eldördült a
betonfalak által felhangosított lövés, hasra
vágta magát. A golyó a fejétől mindössze
néhány hüvelykre hozzáért ugyan a betonhoz,
de megpattant rajta, és tovább száguldott.
Bryson villámgyorsan előrántotta 45-ösét,
célzott és tüzelt. Az őr megpróbált elugrani a
lövés elől, de nem maradt rá ideje, a golyó a
mellébe vágódott. Összerándult tőle, törzse
kitekeredett, és miután a második lövés is
eltalálta, holtan a padlóra bukott.
Odarohanva hozzá Bryson látta, hogy a
szeme tágra nyitva, vakon mered a semmibe,
arcát torzzá merevítette a fájdalom.
Lecsatolta a blézere hajtókájára csíptetett
igazolványt, alaposan megvizsgálta, és a
jelzéseiből rájött, hogy a házat különböző
biztonsági fokozatú zónákra osztották, és
pontosan meg van szabva, melyikbe ki léphet
be. A zónák bejáratánál elhelyezett leolvasók
egy központi számítógéphez továbbították a
kártyák adatait, és ha olyan valaki akart
behatolni a területre, aki nem volt
felhatalmazva rá, az ajtó zárva maradt, és
megszólalt a riasztó. A rendszer minden
mozgást nyilvántartott, bármelyik pillanatban
tudta, ki hol tartózkodik.
Bryson biztos volt benne, hogy a leolvasó,
bár önmagában is elég szilárd védelmet nyújt,
nem az egyetlen biztonsági berendezése a
háznak, és ahhoz, hogy beljebb hatoljon, nem
elegendő az őrtől elvett kártya. A rendszert
vagy biometrikus – tenyér- és ujjlenyomatot,
illetve retinamintázatot vizsgáló –
berendezések tették teljessé, vagy személyi
kódok, amelyeket be kellett ütni egy panelbe,
hogy tulajdonosuk előtt kinyíljon valamelyik
ajtó.
Mindez persze még csak sejtés volt, de nem
sok idő kellett hozzá, hogy bizonyossággá
váljon.
Bryson mély lélegzetet véve nekilódult, a
lifthez futott, amely – mivel a garázsbehajtó
szóba sem jöhetett – a házba vezető egyetlen
utat jelentette számára. Megnyomta a
hívógombot, de az nem gyulladt ki. Újból
megnyomta, majd harmadszor is, de hiába.
Ahhoz, hogy a lift elinduljon, be kellett volna
ütnie valamilyen kódot – feltehetően egy
számsort – a panelbe. Anélkül a hívógomb
nyomkodása hatástalan volt, és a biztonsági
őrtől elvett igazolvány sem segített.
Alaposan szemügyre vette a liftajtó melletti
falat, kereste a rejtett kamerákat. Biztos volt
abban, hogy a ház minden zugába jutott
belőlük, de szerencsére Elena kiiktatta őket,
és előző napi felvételeket táplált a
rendszerbe. Ha nem sikerül, vagy úgy érzi,
hogy a csel nem sikerült, már biztosan
értesítette volna rádión. Szeme és füle volt
egyszerre, Bryson nem tehetett mást, bíznia
kellett az alaposságában és a szakértelmében.
Ezt is csinálta, mint mindig azóta, hogy
megismerte.
A liftajtót természetesen föl lehetett feszíteni,
de jól tudta, hogy a brutális testi erő, és egy
hozzá társuló feszítővas alkalmazása komoly
hiba lenne. Értett annyira a korszerű
felvonókhoz, hogy tudja: még a kevésbé
bonyolultakat is reteszelő áramkörrel látják
el, és ha fölfeszíti az ajtót, az rögtön
működésbe lép, addig mozdulni sem engedi a
kabint, amíg az ajtó nyitva van. Azon kívül,
hogy megfosztja magát a feljutás
lehetőségétől, ennek még az a veszélye is
megvolt, hogy fölkeltheti a biztonsági őrök
figyelmét.
Hogy ez ne következhessen be, speciális, de
bármelyik liftszerelési szaküzletben
beszerezhető szerszámot vitt magával. A
reteszkulcs másfél centi széles, mintegy
tizenöt centi hosszú, rozsdamentes acéllap
volt, amelynek a vége egy csuklópánt körül
kis nyomásra is szabadon elfordult.
Beillesztette a liftajtó felső pereme és a keret
közötti résbe, és óvatosan jobbra húzta, amíg
bele nem ütközött a reteszbe. Innen kezdve
könnyű dolga volt: egy kicsit jobbra
mozdította a pecket, és az ajtó abban a
pillanatban hangtalanul feltárult.
Hideg levegő áradt ki a sötét, üres liftaknából
– a kabin valahol a magasban, a ház
valamelyik emeletén állt. Bryson vékony, de
erős fényű elemlámpát vett elő, bevilágított
az aknába, és a fénycsóvát jobbra-balra, le és
fel mozgatva alaposan megvizsgálta. Amit
látott, csöppet sem volt biztató. A lift nem
tartozott a lakóházakban szokásos, dobról
letekeredő kábelekkel mozgatott, vagy
hornyokban futó kábelekre stabilan rögzített,
hagyományos szerkezetek közé.
Következésképpen az aknában nem voltak
kábelek, amelyeken felmászhatott volna,
csupán egy vezető sín, amelynek mentén
bonyolult hidraulika mozgatta le és föl a
kabint. A sínt ráadásul gondosan
karbantartották, vastagon be volt kenve
súrlódásgátló, síkos kenőccsel, és nem
lehetett megkapaszkodni rajta.
Bryson; mielőtt elindult, a legrosszabbra is
felkészült. Most megkapta.
Elenának nem sokáig kellett keresgélnie,
hogy megtalálja a biztonsági kamerák által
rögzített korábbi felvételek raktárát – a
Systematix adattárában volt. az ő
számítógépével könnyen elérhető helyen. Tíz
nap digitalizált, pontosan dátumozott,
napszakoknak megfelelően kisebb
csomagokra bontott videofelvételeit tárolták
benne, és folyamatosan megújították, hogy
mindig az előző tíz nap történései
szerepeljenek benne. Pofonegyszerű volt
kiválasztani az előző este felvételét, és órára,
percre, másodpercre pontosan átcímkézni.
Amikor ezzel készen volt, visszatáplálta az
anyagot a monitorhálózatba, és a
biztonságiak ahelyett, hogy a jelenidejű
történést láttak volna, a huszonnégy órával
korábban történteket figyelték árgus
szemekkel. A varázslat természetesen csak az
egytől tizennyolcig terjedő számozású
kamerákra vonatkozhatott, amelyek a
birtoknak azokat a területeit pásztázták, ahol
senki sem járt, vagy csak nagyon kevesen.
Bryson harci mellényének hátsó zsebeiben
kis méretű, mágneses tapadókorongok is
lapultak, olyanok, amilyeneket hidak,
óriástartályok, víz alatti hajótestek vagy
tengeri olajkutak tartóoszlopainak
vizsgálatához használtak a különleges
kiképzésen átesett szerelők. Mindkét
bakancsára, és a csuklóira is rakott egyet-
egyet, és óvatosan nekivágott a fényes,
tükörsima acélfalú aknának: elereszt és tapad,
elereszt és tapad, láb, aztán kéz, majd megint
a láb… elereszt és tapad… Lassú,
kegyetlenül nehéz küzdelem volt. Araszolás
közben Brysonnak önkéntelenül is eszébe
jutott a garázs szellőzőkürtője: több mint
hetvenöt méter hosszú volt, pedig csak
talajszinten kezdődött, a hegyoldalban, jóval
a ház alatt, feltételezte, hogy az épületnek
legalább két alagsori szintje van, és ő azok
fölé, a földszintre akart jutni.
Halogénlámpája éles sugarában végre
feltűntek az első alagsori szint fényei. Mászás
közben, bár megpróbálta, egy pillanatra sem
tudott megfeledkezni arról az eshetőségről,
hogy valaki lehívja a garázsba a liftet, és az
megindul felé. Ebben az esetben, ha nem
tudja időben kiegyenesíteni a testét,
belesimulni az akna acélfala és a szekrény
közötti negyvenöt centiméter szélességű
résbe, a doboz bezúzza a koponyáját, és egy
pillanat alatt meghal. Éberen fülelt hát,
felkészülve, hogy mihelyt gyanús zúgást hall,
azonnal cselekedjen.
Már csak három méter választotta el az Első
feliratú szinttől, amely fölött a liftszekrény –
meglehetősen kényelmetlen módon – állt.
Bryson oldalra araszolt, lassan előretolta a
kezét és a lábát, míg pontosan a doboz alá
nem ért, és az addiginál is óvatosabb,
pontosan kiszámított mozdulatokkal
átkapaszkodott rá. Mire végzett, már csak a
kezére erősített mágneskorongok tartották,
lába szabadon kalimpált a feneketlennek tűnő
mélység fölött. Nem tudott ellenállni a
kísértésnek, és egy pillanatra lenézett, ami
komoly hiba volt: nyolcvanöt méteres,
kőkemény betonban végződő űr tátongott
alatta. Ha bármi történik, a mágneses
kapaszkodók csak kicsit is meglazulnak,
vége. Nem volt tériszonya, de – szerencsére,
vagy sajnos – az életösztön diktálta normális
félelemérzet sem hiányzott belőle.
Semmiképpen sem hagyhatta azonban, hogy
elhatalmasodjon rajta, mivel a lift bármelyik
pillanatban elindulhatott. Amilyen gyorsan
csak tehette, átkapaszkodott a kabin
szemközti oldalára, és a falához tapadva, a
keskeny rést csaknem teljesen kitöltve fölfelé
indult.
Istenem, ne engedd, hogy megmozduljon,
fohászkodott. Ne hagyd, hogy bárki hívja, és
elinduljon! Csak most ne!
A kabin tetejére érve pihent egy kicsit,
mielőtt lecsatolta és elrakta a
tapadókorongokat, majd a reteszért nyúlt, és
balra húzta.
A lift ajtaja hangtalanul kinyílt.
És ha van itt valaki?
Remélte, hogy nincs senki, de fel volt
készülve az ellenkezőjére is.
Homályosan megvilágított, elegánsan
berendezett előcsarnokot látott.
Meggyőződött arról, hogy senki sincs a
környéken, az ajtó fölötti acélrudat
megmarkolva leereszkedett, és puhán, hogy
ne csapjon zajt, a tükörfényes
márványpadlóra huppant.
A folyosó fényei, nyílván a biztonsági őr
kártyájának hatására, felerősödtek.
Bryson bent volt a házban.
A biztonsági központ két ügyeletese a
naponta többször ismétlődő, unalmas
ellenőrzést végezte éppen.
– Egyes kamera?
– Tiszta.
– Kettes kamera?
– Tiszta.
– Hármas kamera?
– Tisz… Egy pillanat! Igen, tiszta.
– Mi a baj?
– Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mozgást
láttam volna, de csak az eső miatt volt.
– Négyes kamera?
– Várj egy kicsit! Jézusom, Charley! Ez
ugyanúgy zuhog, mint tegnap. Pedig milyen
szép, napos idő volt, amikor megérkeztem.
Rohadt seattle-i időjárás! Teljesen
kiszámíthatatlan. Elengedsz egy percre?
– El akarsz menni?
– Igen. A Mustanggal jöttem, és elfelejtettem
visszahajtani a tetejét.
– Nem vitted be a garázsba?
– Kicsit elkéstem – vallotta be szégyenkezve
a fiatal biztonsági őr. – A ház előtt hagytam.
Egy perc az egész, kirohanok, és becsukom a
tetőt, nehogy a bőrülés ronggyá ázzon.
Charles Ramsey, a biztonságiak főnöke
elégedetlenül felsóhajtott. – Látod, ha időben
itt vagy… Na mindegy! Menj, de szedd a
lábad!
Bryson az erőfeszítéstől és a feszültségtől
lihegve felállt, és a liftakna felé fordult.
Óvatosan lépett hozzá, és a reteszért nyúlt,
hogy becsukja az ajtót. Ha meginog és
előrebukik, végzetes lett volna; furcsa módon
csak most utólag mérte fel teljes egészében a
veszélyt, amelynek hosszú percekig ki volt
téve.
A mozgást alig lehetett észrevenni, halvány
rebbenés volt csupán a szeme sarkában.
Megpördült, és egy biztonsági őrrel találta
szemközt magát. A karját maga elé kapva
kivédte az ütését, és kifordulva, villámgyors
kaszáló mozdulattal a térdhajlatába vágta
bakancsa acélpántos sarkát. Az őr felnyögött,
egy pillanatra megroggyant, de hamar
visszanyerte az egyensúlyát, és a fegyveréért
kapott, lázas sietséggel próbálta kikapcsolni a
derékszíjára erősített tokot.
Komoly hiba nem készenlétben tartani a
fegyvert, gondolta Bryson, és szidta magát,
mivel ő is elkövette. A pillanatnyi megingást
kihasználva hatalmas ütést mért ellenfele
gyomrára, amitől az őr hátratántorodott, a
nyitott liftakna felé. Valahogyan sikerült
visszanyernie az egyensúlyát, a revolverét is
előkapta, célzott, de mielőtt meghúzhatta
volna a ravaszt, Bryson balra lendült, amivel
megzavarta, majd egy jól célzott rúgással
kiröpítette a kezéből a fegyvert.
– Te szemét! – kiáltotta az őr. Hátraugrott,
hogy felkapja a revolvert, és majdhogynem
sértett kifejezés bukkant fel az arcán, amikor
rájött, hogy elfogyott a lába alól a talaj.
Reflexmozdulattal magasra, a feje fölé kapta
a lábát, a karja kapaszkodót keresve oldalra
lendült, és rémült arccal, fémes visszhangot
keltő, sebesen távolodó üvöltés kíséretében
az aknába hanyatlott: Halálsikolya, bár
fokozatosan halkult, sokáig tartott, majd
egyik pillanatról a másikra vége szakadt.
A biztonsági őr – szőke hajú, fiatal férfi – a
személyzeti kijáraton át hagyta el a házat, a
parkolóba ment, és döbbenten körülnézett.
Pár perccel korábban még felhőszakadást
látott – ugyanolyat, mint előző nap –, de
amíg a folyosón végigment, az eső elállt.
Meleg este volt, az égen szikrázóan
ragyogtak a csillagok, csapadéknak nyoma
sem volt.
Nemhogy tócsákat nem látott, egyetlen
nedvesen csillogó falevelet sem!
A képernyőt figyelve azt hitte, nyakukon egy
újabb, bibliai méretű özönvíz, ezzel szemben
minden száraz volt, semmi nem utalt arra,
hogy a nap folyamán akár egyetlen csepp eső
is lett volna.
– Hát ez… – kiáltott fel önkéntelenül, és a
rádiójáért kapva gyorsan felhívta Ramseyt.
Mint arra eleve számított is, a biztonsági
főnök magánkívül volt, de miután jól
kikáromkodta magát, szempillantás alatt
visszaváltozott határozott, kőkemény profivá.
– Behatoltak a rendszerbe – mondta. –
Szólok a központnak, hogy nézzék meg a
vonal másik végét, mi pedig a kerítéstől
indulunk!
Bryson arcán sűrű patakokban folyt az
izzadság, Nomex meze nedvesen tapadt a
testéhez. Néhányszor mélyet lélegzett, és
csak aztán lépett a nyitott aknához, hogy a
reteszt elhúzva becsukja az ajtót.
Tájékozódnia kellett, eldöntenie, milyen
irányba induljon, hogy megtalálja a
biztonsági központot. Ez volt a legfontosabb,
legsürgetőbb feladat, mivel ott kaphatott
választ minden, a házzal kapcsolatos
kérdésére. Ráadásul a biztonsági központban
volt az ellenség szeme, amit feltétlenül le
akart zárni.
– Az alapszinten vagyok – szólt bele halkan a
rádió adó-vevőbe.
– Hála istennek! – sóhajtott fel
megkönnyebbülten Elena. Bryson
elmosolyodott. Az asszony nem hasonlított
egyetlen, pályafutása során megismert
segítőre sem. Ahelyett, hogy szenvtelenül,
profi módjára viselkedett volna, kimutatta az
érzelmeit, egy pillanatig sem titkolta,
mennyire aggódik.
– Most merre? – kérdezte.
– Ha szemben állsz a lifttel, akkor balra.
Találsz egy hosszú folyosót, amely a ház
teljes hosszában…
– Vettem. – Bryson biztos volt abban, hogy
Elena nem a tervrajz, hanem a
videofelvételek alapján igyekszik betájolni.
– Azon is balra indulj, és a végén ismét balra!
Ki fog szélesedni, úgy néz ki, mint egy
képtár. Ez tűnik a legrövidebb útnak.
– Értem. A szemek?
– Zárva vannak.
– Nagyszerű. Köszönöm.
Bryson balra kanyarodott, és nesztelenül
végigfutott a folyosón. Tudta, hogy a ház
falait és födémjét száloptikai kábelek szövik
át. Több kilométer hosszúságú
vezetékhálózat, amely összeköti a falba és a
mennyezetbe épített, észrevehetetlenül kicsi,
és éppen ezért nem is hatástalanítható
kamerákat. Ha Elena nem tudja előző
napiakkal kicserélni felvételeiket, a
biztonságiak minden lépését nyomon
követték volna. Így azonban szabadon,
észrevétlenül mozoghatott. Az igazolvány,
amit a garázsban ártalmatlanná tett őrtől
elvett, egyelőre nem sok hasznot hajtott néki.
Nem tudott belépni vele a liftbe, csupán a
világítást állította erősebbre mindenütt, ahol
megjelent. Elsődleges célja nem az volt, hogy
megkönnyítse viselője mozgását, hanem
hogy nyomon lehessen követni, merre jár az
illető. Gondolataiban idáig jutva, Bryson
lecsatolta a kártyát, és a fal tövébe dobta,
mintha gazdája véletlenül elveszítette volna.
Alig tette le Elena a rádiót, amikor lépteket
hallott kintről. Az lett volna a csoda, ha
tovább is olyan simán megy, mint eddig,
gondolta. Biztos volt benne, hogy a
természetvédelmi őrök fésülik át a tűzriasztás
után a terepet, és felkészült arra, hogy
igaznak tűnő, meggyőző válaszokat adjon
kérdéseikre.
Kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és rémülten
felsikoltott, meglátva a rá szögezett revolvert.
– Indulás! – parancsolt rá ellentmondást nem
tűrő hangon a kék blézeres férfi.
– A geológiai szolgálattól vagyok! – próbált
tiltakozni az asszony.
– És az mióta foglalkozik biztonsági
rendszerek feltörésével? Eressze le a kezét, és
alaposan gondolja meg, milyen mozdulatot
tesz! Van magához néhány kérdésünk.
Bryson elérte a hosszú, téglalap alakú szobát,
amelyet Elena képtárként jellemzett. Különös
kinézetű helyiség volt: a falain dúsan
faragott, aranyozott képkeretek lógtak,
amelyek a Louvre-nak is dicsőségére váltak
volna, csak éppen ezekben nem volt semmi.
Pontosabban volt egy-egy szürke, lapos
monitor, amelyen mindig olyan festmény
jelent meg nagy felbontásban, tökéletes
élethűséggel, amilyet az arra járó ízlése
diktált.
Már éppen be akart lépni a képtárba, amikor
az egyik ajtófélfa mögött észrevette a padlóra
merőleges vonal mentén elhelyezkedő, apró,
fekete pontokat. Az első csíkot továbbiak is
követték, nagyjából százhúsz centiméter
választhatta el őket egymástól. Akár a terem
díszítésének a részét is alkothatták volna, ha
nem ütnek el élesen a francia reneszánsz
stílusú tapétától. Bryson megállt az ajtóban,
és nagyon vigyázott, hogy véletlenül se
hajoljon beljebb. A pontok a padlótól
negyven centiméternyire kezdődtek, és
körülbelül két méter magasan értek véget.
Majdnem biztosan tudta, milyen célt
szolgálnak, de hogy szemernyi kétsége se
legyen felőle, a szeméhez illesztette az
éjszakai látókészüléket.
Nem tévedett: a szobát függőleges sorokba
rendezett, az ajtótól néhány fél méternyire
kezdődő, és egyenlő térközökkel ismétlődő,
vékony fénycsíkok szelték keresztbe. A
csupasz szemmel láthatatlan, az infravörös
színtartományhoz tartozó, zöld szálak biztos
védelmet nyújtottak – ha valaki
megszakította őket, azonnal működésbe
lépett a riasztó. Azért kezdődnek negyven
centis magasságban, gondolta Bryson, hogy
az arra sétáló házi kedvencek – macskák,
kutyák – ne okozzanak fölösleges riasztást.
A termen csak a padlóhoz simulva lehetett
keresztülmenni. Bryson ráerősítette a
látókészüléket a fejpántra, fölvette, és hanyatt
fekve, óvatosan a sarkával tolva magát,
elindult. Nagyon vigyázott rá, nehogy
véletlenül megszakítsa a sugarat; a Nomex
mez szerencsére elég jól csúszott, simán,
viszonylag gyorsan haladhatott. Bryson
tisztában volt azzal, hogy bár a kamerákat
Elenának sikerült megvakítania, a rendszer
többi része, érintetlen: elég a legkisebb hiba,
és bekövetkezik a riasztás. Ráadásul nem is a
technika jelentette a legnagyobb veszélyt,
hanem az emberek: bármelyik pillanatban
felbukkanhatott egy biztonsági őr, ahogy az
már előfordult.
A harmadik, a negyedik, majd az ötödik
infravörös záróvonal alatt is baj nélkül
átjutott. Az utolsó után szünetet tartott,
megbizonyosodott, hogy nincs több sugár, és
csak azután állt fel. Már közel volt a
biztonsági központhoz, némi útmutatás
kellett Elenától, hogy odajusson.
– Sikerült! – szólt bele suttogva az adó-
vevőbe. – Most merre?
Mivel választ nem kapott, kicsivel
hangosabban megismételte a kérdést.
A készülékből csupán statikus zörej
hallatszott.
– Válaszolj, Elena!
Semmi.
– Elena! Szükségem van irányításra!
Csönd.
– Merre, a szentségit?!
Mintha láthatatlan, jeges kéz markolt volna
Bryson szívébe. Csak nem romlott el a
készülék? Újból beleszólt, de választ ezúttal
sem kapott. Lehetséges, hogy a házban
zavaró is működik, és azért nem tudja venni
az adást?
De hát az őröknek is szükségük van a stabil,
fennakadástól mentes kommunikációra!
Olyan zavarás pedig nem létezik, amely
minden frekvenciát blokkol, kivéve egyet. Ez
lehetetlen!
Akkor viszont miért nem válaszol?!
Bryson újból és újból próbálkozott, de
egyetlen kísérletére sem kapott választ.
Semmit.
Elena nem volt sehol, mintha a fold nyelte
volna el.
Jeges, dermesztő félelem lett úrrá rajta, de
tudta, hogy nem állhat meg, egy pillanatot
sem vesztegethet el azzal, hogy kiderítse, hol
van az asszony, és mi történt az
összeköttetésükkel, miért nem működik.
Mozognia kellett, rendületlenül továbbmenni,
mintha mi sem történt volna.
Nem volt szüksége rádión kapott
instrukcióra, hogy tudja, hol van az
ételszállítók által használt konyha. Elég volt
beleszagolni a levegőbe, hogy megállapítsa,
merről érkeznek az ínycsiklandozó hors d’
oeuvre-ökre utaló illatok. A folyosó túlsó
végén hirtelen kivágódott egy ajtó, és fekete
nadrágot, hosszú ujjú, hófehér inget viselő
pincér bukkant fel, menet, közben lazán
lóbálva egy jókora ezüsttálcát. Mihelyt
megpillantotta, Bryson villámgyorsan
visszaugrott a képtárba, és a bejárat melletti
falhoz tapadt. Elegendő helye volt, hogy
ruhát váltson, és villámgyorsan meg is vált
harci mellényétől, majd fekete, testhez tapadó
mezétől. A mellény hátsózsebéből gondosan
összehajtogatott fekete nadrágot és hófehér,
hosszú ujjú inget vett elő, beléjük bújt, és
gumitalpú, fekete bőrcipőre cserélte magas
szárú bakancsát.
Óvatosan előrehajolva a konyha felé nézett,
ahonnan nevetés, vidám beszélgetés hangja,
edények és poharak csörgése hallatszott.
Újból a falhoz simulva megvárta, hogy ismét
kinyíljon a konyha ajtaja, és villámgyorsan –
ne lehessen látni, honnan jött – a folyosón
termett. Ugyanazt a pincért látta közeledni,
akit négy-öt perccel korábban is, de ezúttal
már magasra tartott, étvágygerjesztő
falatokkal bőségesen megpakolt tálcával a
kezén.
Hagyta, hogy elhaladjon mellette, úgy tett,
mintha nem is figyelne rá, majd sebesen,
hangtalanul a hátába került. Tudta, hogy
könnyű dolga lesz vele, de nem akart
kockáztatni, tisztában volt azzal, hogy a
legapróbb hiba, a legkisebb szokatlan zaj is
végzetes lehet. Amikor már csak egy-két láb
választotta el őket, nagy lendületet véve
előreugrott, a könyökhajlatába szorította a
pincér nyakát, a tenyerét a szájára tapasztotta,
és hátrarántotta, másik kezével pedig elkapta
a leesni készülő tálcát. A férfi megpróbált
ugyan sikoltani, de csak elhaló, gyönge hang
tört fel belőle. Bryson óvatosan – nehogy a
minden földi jóból összeállított,
fogpiszkálóra tűzött, és ízlésesen elrendezett
falatkák összekeveredjenek – a padlóra tette a
tálcát, és megnyomott egy áll alatti ideget. A
pincér abban a pillanatban az eszméletét
vesztette, egész teste elernyedt.
Villámgyorsan bevonszolta a képtárba, ülő
helyzetben a falnak támasztotta, és a fejét
lehajtotta, a kezét keresztbe tette az ölében,
hogy aki ránéz, azt higgye, nagyon elfáradt,
és pihen egy kicsit. Miután végzett,
visszarohant a folyosóra, és felkapta a tálcát.
Gyorsan, biztatta magát, mivel tudta, hogy
bármelyik pillanatban felbukkanhat egy
másik pincér, és esetleg riadót fúj, meglátva
az ismeretlen arcot. Tudta, hogy a biztonsági
központ a közelben van, de hogy hol, arról
fogalma sem volt.
Egy másik folyosóra kanyarodott; az ajtó
automatikusan, az elektronikus
kártyaleolvasótól kapott utasításnak
engedelmeskedve szétnyílt előtte. Nem! Ez a
ház díszebédlőjébe vezet, vágott Brysonba a
felismerés. Megfordult, újból a konyha felé
indult, és a képtár előtti kereszteződéshez
visszatérve arra vette az irányt, amerre a
pincér nézett, mielőtt lecsapott volna rá.
Újabb elektronikus vezérlésű ajtó tárult fel
előtte hangtalanul, és egy széles folyosón
találta magát, amely a ház legnagyobb, sok
vendég fogadására alkalmas dísztermébe
vezetett. Mielőtt elérte volna, jobbra egy
folyosót látott, és jobb ötlete nem lévén, úgy
döntött, hogy megpróbálja. Körülbelül ötven
méter után rátalálta figyelmeztető táblával
ellátott, tömör ajtóra.
Biztonsági központ
Belépés csak engedéllyel!
Bryson megállt, mély lélegzetet vett, és
bekopogott.
Választ nem kapott; és akkor meglátott egy
apró, a kilincsbe épített gombot. Várt még
néhány másodpercet, azután megnyomta.
Néhány másodperccel később, amikor már
éppen azon volt, hogy másodszor is
megnyomja, határozott hang harsant fel az
ajtó mellé szerelt hangszóróból: – Tessék!
– Na végre! Meghoztam a vacsorájukat –
felelte pincérhez illően dallamos, egyszerre
mértéktartó, és rábeszélő hangon Bryson.
Kis szünet következett, majd az érezhetően
gyanakvó válasz: – Nem kértünk semmit.
– Semmi gond! Mr. Manning a lelkünkre
kötötte, hogy tartsuk jól magukat, de ha nem,
hát nem. Megmondom neki, hogy hiába
ajánlgattam, nem kérnek vacsorát.
Kék blézert viselő, köpcös férfi nyitott ajtót.
Rosszul festett, narancssárga árnyalatú, barna
haja volt, a zakójára tűzött jelvény tanúsága
szerint Ramseynek hívták. – Adja ide! –
mondta, és a tálcáért nyúlt.
– Sajnálom, de szükségem van a tálcára –
rengeteg a vendég, és róluk is gondoskodni
kell. Inkább kitálalok – mondta Bryson, és
közben nyomult beljebb. Ramsey
ártalmatlannak vélhette, mert békésen
félreállt, utat engedett neki.
Bryson gyorsan körülnézett: még egy őrt
látott a kerek, futurista hatást keltő szobában.
A helyiség fala sima volt, nem látszott rajta
egyetlen monitor sem, mégis egymáshoz
illeszkedő mozgó képek tucatjain lehetett
nyomon követni, mi történik az épületben és
körülötte.
– Füstölt kacsamell, kaviár, füstölt lazac,
vesepecsenye… – sorolta a finomságokat
Bryson. – Hová tálalhatom? Kevés itt a hely.
– Bárhová – válaszolta Ramsey, és újból a
képekre összpontosította a figyelmét. Bryson
óvatosan letette a tálcát az egyik konzol
szélére, és a bal bokájához nyúlt, mintha meg
akarná vakarni. Villámgyorsan előkapta a
kutyák ellen is használt, kábító lövedékekkel
teli fegyvert, és kettőt lőtt. Két halk köhintés
hallatszott, és a két őr ájultan megmerevedett.
Egyik a torkába, a másik a vállába kapta a
több órán keresztül ható lövést.
Bryson a kamerákat vezérlő számítógép
irányítópultjához futott. A képekkel bármit
lehetett csinálni: nagyítani, elforgatni,
közelíteni, vagy éppen távolítani. Őt most
elsősorban azok érdekelték, amelyek a ház
dísztermét mutatták.
A fogadótermet, amely nagy bankettek
megtartására készült, és a Prométheusz
Csoporthoz tartozók hatalomátvétel előtti
összejövetelének adott otthont.
De milyen hatalmat akarnak átvenni? És
pontosan kik?
Néhány gomb megnyomása után Bryson
rájött, hogyan tudja változtatni a képeket, és
arra is, hogy miután kijelölt egy kamerát, az
egérrel oldalra, és le-föl is szabadon tudja
mozgatni.
A díszterem óriási volt, több emelet magas,
és erkélyek vették körül. Vagy tucatnyi
pazarul megterített, gyönyörű
virágkompozíciókkal díszített asztal állt
benne, a vendégek száma pedig a százat is
meghaladta. Bryson ámuló tekintete előtt
arcok kavarogtak, közöttük igen sok ismerős.
A terem egyik végében kétszeres
életnagyságú, aranyozott bronzszobor állt –
az orléans-i csatában lóháton, kivont karddal
a seregét vezénylő Szent Johannát ábrázolta.
Magánrezidencián szokatlan mű volt, de
valahogyan illett a magát bizonyos
értelemben keresztes lovagnak tekintő
Gregson Manninghoz.
A ház ura elegáns, fekete öltönyben a terem
másik végében, alacsony pódiumon állt,
keményen markolta a peremét, és hang
nélkül, pusztán az arckifejezése alapján is
látni lehetett, hogy szenvedélyesen szónokol.
A hatást még tovább fokozta, hogy a háta
mögötti falon hatos sorokban elhelyezett
huszonnégy jókora képernyőre is őt vetítették
ki. A gőgös magamutogatásnak olyan
lenyűgöző megnyilvánulása volt ez, hogy ha
élnek, Hitler és Mussolini is megirigyelhette
volna.
Bryson az egyik kamerával ráközelített az
asztalok mellett ülő vendégekre, és annyira
megdöbbent azon, amit látott, hogy egy
pillanatra mozdulatlanná merevedett.
Sok ismeretlen arcot is látott, de akiket
ismert, azoknak jelentős részét szerte a
világon bárki megismerte volna.
Ott volt az FBI igazgatója.
A képviselőház elnöke.
A Vezérkari Főnökök Egyesített
Bizottságának az elnöke.
Több nagy tekintélyű, vezető tisztséget
betöltő szenátor.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének ghanai
főtitkára, egy szelíd hangú, államférfiúi
bölcsességéért, nyugodt mértéktartásáért
világszerte nagy tiszteletnek örvendő
politikus.
A brit MI-6 főnöke.
A Nemzetközi Valutaalap vezetője.
Nigéria demokratikusan megválasztott
államfője, és Argentínától Törökországig
vagy fél tucat harmadik világbeli ország
katonai és titkosszolgálati vezetői.
Bryson csak bámulta őket tágra nyílt
szemmel, a megdöbbenéstől letaglózva.
Nemzetközi nagyvállalatok vezérigazgatói,
akik közül sokat pontosan ismert, másokról
csupán rémlett neki, kicsodák. Valamennyien
elegáns szmokingban – a nők természetesen
estélyiben –, tisztéletet parancsolóan. és
kivétel nélkül mindegyiknek az arcán
látszott, hogy valósággal isszák Manning
szavait.
Jacques Arnaud.
Anatolij Prisnyikov.
És… Richard Lanchester.
– Jóságos isten! – nyögött fel halkan Bryson.
Megkereste a hangszabályozó gombját, és
följebb tekerte.
Manning hangja bársonyos melegséggel tört
elő a hangszórókból:
– …az egész világra kiterjedő felderítés és
ellenőrzés forradalma. Örömmel ragadom
meg az alkalmat, hegy bejelentsem: a
Systematix arcfelismerő szoftverje elkészült,
bármikor alkalmazható. Zárt láncú televíziós
rendszereinkkel tömegeket tudunk ellenőrzés
alatt tartani, összevetni az egyes arcokat a
nemzetközi adatbázisban tároltakkal. Ahhoz,
hogy ezt elérjük, negyvenhét ország itt
jelenlévő képviselőinek szoros és napról
napra terjedő együttműködésére volt szükség,
mindannyiunk közös munkájára.
Manning – mintha áldást osztana –
hallgatósága felé nyújtotta a kezét.
– Mi a helyzet a járművekkel? – az akcentus
afrikai volt, a kérdező sötét bőrű, bő dashikit
viselő férfi.
– Köszönöm, hogy fölvetette, Mr. Obutu –
kezdte udvariasan a választ Manning. –
Technológiánk nemcsak a járművek azonnali
felismerését teszi lehetővé, hanem azt is,
hogy zsúfolt városokban, országutakon
nyomon kövessük őket, és minden képi
információt eltároljunk későbbi felhasználás
céljára. A rendszer folyamatos
továbbfejlesztés alatt áll, és nemcsak
szélesítjük a hálót, hanem sűrítjük is,
csökkentjük a szemek közti távolságot.
Újabb kérdést tett föl valaki, de Bryson nem
értette, mi felől érdeklődött.
– Biztos vagyok benne – felelte mosolyogva
Manning –, hogy kedves barátom, Rupert
Smith-Davies, az MI-6 vezetője egyetért
velem, ha azt mondom, hogy már régen meg
kellett volna szüntetni az NSA és a GCHQ
tevékenységét gúzsba kötő, ostoba jogi
szabályozást. Hát nem nevetséges, hogy
egészen mostanáig a britek végezhettek
ugyan megfigyelést az Egyesült Államokban,
de odahaza nem, és ugyanez igaz az NSA-ra
is. Ha CIA-s koordinátorunk, Harry Dunne
köztünk lenne – sajnos, betegsége miatt nem
teheti –, a maga kissé profán, de igen
szemléletes stílusában érdekes dolgokat
tudna mesélni erről.
Általános nevetés fogadta a kijelentést.
Újabb kérdés következett – orosz akcentussal
beszélő nő tette föl: – Mikor kezdi meg
működését a Nemzetközi Biztonsági
Ügynökség?
Manning az órájára nézett, és csak aztán
válaszolt: – Abban a pillanatban, hogy a
szerződés életbe lép, vagyis mintegy
tizenhárom óra múlva. Vezetője a tökéletesen
megérdemelten általános közmegbecsülésnek
örvendő Richard Lanchester lesz,
Nevezhetjük, akár már most is, az egyetemes
biztonság cárjának. Egy új világrend
születésének leszünk tanúi, barátaim! Olyan
világrendnek, amelyet mi magunk
teremtettünk, és erre teljes joggal büszkék is
lehetünk. Kábítószerkartellek, terroristák,
erőszakos bűnözők – többé nem lesz rá
módjuk, hogy tússzá tegyék, rettegésben
tartsák a tisztességes embereket. Egyszer és
mindenkorra vége lesz annak az időszaknak,
amikor a közbiztonság áldozatául eshetett a
gyermekpornográfia-terjesztők, pedofilok,
gyermekrablók személyiségi jogainak.
Dübörgő taps fogadta Manning bejelentését.
– Többé nem kell attól rettegnünk, hogy
újabb, az Oklahoma Cityben, a
világkereskedelmi központban
végrehajtotthoz hasonló, ártatlan emberek
tucatjainak a halálát okozó robbantás
történik, vagy egy terrorista merényletet hajt
végre utasokkal teli polgári repülőgép ellen.
Az Egyesült Államok kormányának nem kell
engedélyért könyörögnie különböző
bíróságokon ahhoz, hogy emberrablók,
terroristák, kábítószerbárók telefonjait
lehallgattathassa. Akik panaszkodnak – és
panaszkodók mindig lesznek –, hogy sérelem
éri alapvető emberi jogaikat, azoknak azt
feleljük: aki nem szegi meg a törvényt, annak
nincs mitől tartania!
Bryson nem hallotta az ajtónyitást, csupán az
ismerős hangra neszeit fel:
– Nicky!
Mint akibe darázs csípett, úgy pördült meg. –
Ted! Mi az ördögöt keres itt?
– Ugyanezt kérdezhetném én is, Nicky!
Bryson tágra nyílt szemmel nézte a fényes
tükrű szmokingot, a fekete
csokornyakkendőt.
Ted Waller is Manning vendége volt.
Harmincharmadik fejezet

– Maga… Maga is közéjük tartozik! –

suttogta döbbenten Bryson.
– Jaj, Nicky! Miért kell mesterségesen
szemben álló táborokat kreálni? Nem iskolai
futballmérkőzésen vagyunk, ahol mindenki
meghatározott színű mezt visel. Jets és
Sharks – ugyan már!
– Gazember!
– Elfelejtette, mire tanítottam? – kérdezte
Waller. – Az embernek állandóan,
folyamatosan értékelnie kell a helyzetét,
felmérnie, és ha a szükség úgy hozza,
változtatnia rajta. Ellenségek?
Szövetségesek? Ezeknek a szavaknak
tulajdonképpen nincs jelentésük, vagy ha
igen, akkor csak nagyon átmeneti. Azt
hittem, ha másra nem is, de erre legalább
sikerült megtanítanom.
– Mit keres itt? Ez a maga küzdelme volt.
Maga toborzott bennünket, és évekig…
– A Direktorátusnak vége. Tudja, hiszen a két
szemével látta, amikor bekövetkezett.
– Az egész csalás volt? Elejétől fogva?! –
emelte föl a hangját Bryson annyira, hogy
szinte már kiabált.
– Nicky, Nicky! A Prométheusz kínálja a
számunkra a legjobb esélyt…
– A legjobb esélyt?
– És különben is, valóban annyira
különbözőek a céljaink? A Direktorátus álom
volt, dédelgetett álom, amelynek a
megvalósulásáért éveken át sokat tettünk.
Globális biztonságot akartunk teremteni,
megvédeni a világot az őrültektől,
terroristáktól, az emberi mivoltukból
kivetkőzött gonoszoktól. Ahogy mindig is
mondtam, az áldozatnak csak úgy van esélye
az életben maradásra, ha ragadozóvá válik.
– Nem mostanában állt át… – mondta a
megdöbbentő felismeréstől erőtlenné vált
hangon Bryson. – Évek óta hozzájuk
tartozik…
– Mondjuk inkább úgy, hogy számoltam
egyfajta lehetőséggel, és támogattam a
bekövetkezését – felelte Waller.
– Támogatta… Várjon! Azok az eltűnt
pénzek, a több milliárd dollár… De hát
sosem érdekelte a gazdagság, a vagyon.
Szóval maga volt! Maga segített létrehozni a
Prométheuszt!
– Inkább csak a kezdő lökést adtam meg
hozzá. Tizenhat évvel ezelőtt Greg Manning
kicsit túlköltekezett, likviditási gondjai
támadtak, és a Prométheusznak azonnali
tőkeinjekció kellett. Közvetlenül nem vettem
részt a vállalkozásban, de mondhatjuk, hogy
komoly részvényessé váltam.
Brysonnak olyan érzése támadt, mintha
valaki teljes erőből gyomron rúgta volna. –
De hát ennek semmi értelme! – tiltakozott. –
Ha a Prométheusz ellenség volt…
– Ismeri a „Győzzön a jobbik!” elvet – vágott
a szavába Waller. – Magával is biztosan
előfordult már, hogy két lóra tett egyszerre.
Ezt hívják úgy, hogy forrásmegosztásos
kockázatcsökkentés. A kommunizmus
megbukott, és azzal a Direktorátus létezése is
értelmét vesztette. Körülnéztem, átgondoltam
a lehetőségeket, és arra a megállapításra
jutottam, hogy a hagyományos értelemben
vett hírszerzésnek, titkosszolgálati munkának
befellegzett. Vagy a Prométheuszé a jövő,
vagy a miénk. A kettő közül valamelyik
győzni fog.
– Ezért aztán úgy döntött, hogy pokolba az
erkölcsi megfontolásokkal, és mindkettőt
megjátszotta. Hogy a célok nem egyformák,
az a legkevésbé sem zavarta. Vagy igen?
– Manning az egyik legzseniálisabb ember,
akivel valaha is találkoztam. Úgy éreztem, az
ötlete támogatást érdemel, esélyt kell kapnia,
hogy kiteljesedjen.
– Osztott, szorzott, és úgy döntött, hogy
minden oldalról bebiztosítja magát! – mondta
dühösen Bryson.
– Inkább azt mondanám, számot vetettem a
megváltozott politikai környezettel, és
változatlanul hiszem, hogy helyesen
cselekedtem. Emlékszik, mire
figyelmeztettem mindig, Nick? A kémkedés
nem csapatmunka. Elég jól ismerem, tudom,
hogy ha nyugodtan átgondolja a dolgokat,
igazat ad nekem.
– Hol van Elena? – kérdezte indulatosan
Bryson.
– Okos asszony, de nem számított arra, hogy
fölfedezik – válaszolta Waller.
– Hol van?!
– Manning emberei behozták. Biztos vagyok
benne, hogy méltó módon bánnak vele,
ahogyan meg is érdemli. Nick, muszáj
nyíltan feltennem a kérdést! Ragaszkodik
ahhoz, hogy kertelés nélkül kimondjam?
Csatlakozik hozzánk, hajlandó felismerni és
elfogadni a jövőbe vezető utat?
Bryson hevesen dobogó szívvel fölemelte a
fegyverét, és célba vette egykori nevelőjét,
mentorát. Miért tette ezt velem, kérdezte
némán, esdekelve. Miért?!
Waller rezzenéstelen arccal nézte a rámeredő
csövet. – Értem, és őszintén sajnálom –
mondta. – Bíztam abban, hogy nem ez lesz a
válasz. Jöhetnek!
A felszólítás el sem hangzott, nyílt az ajtó, és
fegyverrel a kézben legalább tucatnyi
biztonsági őr nyomult be a terembe, pusztán
számbeli fölényével értelmetlenné téve
mindenfajta ellenállást. Bryson megpördült, a
háta mögötti rejtekajtón keresztül újabb
csapat érkezett, és még mielőtt eldönthette
volna, mit is csináljon, erős kezek ragadták
meg. Hideg acél szorult a tarkójához, a jobb
halántékához, és amikor megfordult – sokkal
lassabban, mint először –, Ted Wallernek már
csak a hűlt helyét látta.
– Kezeket fel! – parancsolta egy
ellentmondást nem tűrő hang. – Eszébe ne
jusson hirtelen mozdulatot tenni, és az se,
hogy bármelyikünktől megpróbálja elvenni a
fegyvert! Okos ember, nyilván ismeri az okos
fegyvereket.
Elektronikus pisztolyok, állapította meg
magában Bryson. A Colt, a Sandia, számos
európai cég gyártotta őket, és a ravasz
egyszeri meghúzásával három lövést lehetett
leadni velük.
– Kezeket fel! Indulás!
Bryson bólintott, és engedelmesen feltartotta
a karját. Mi mást tehetett volna? Már abban
sem reménykedett, hogy megmentheti Elenát.
A technológiát rendvédelmi szervezetek
igényei alapján fejlesztették ki, azért, hogy ha
például egy rendőrtől el is veszik a fegyverét,
ne lehessen lelőni vele. A ravaszba
ujjlenyomat-érzékelőt építettek be, és
mindegyik fegyver úgy volt beprogramozva,
hogy csak az arra feljogosított személy
használhatta.
Végiglökdösték, noszogatták a biztonsági
központ előtti hosszú folyosón, majd egy
abból leágazó rövidebben is. Revolvercsővel
a tarkójában és a halántékán teljesen
tehetetlenné vált, annál is inkább, mivel
hamar megtalálták és elvették a
negyvenötösét. Az egyik őr tette zsebre, alig
leplezett diadalmas vigyorral az arcán.
Alaposan átkutatták, semmit sem hagytak ki,
és megfosztották minden fegyverétől. A keze,
az ösztöne, a tudása megmaradt ugyan, de
akkora túlerő vette körül hogy megpróbálni
sem volt érdemes használnia őket.
Bryson csupán azt nem értette, miért nem
végeztek vele rögtön. Mire várnak?
Kinyitottak előtte egy ajtót, és hátulról jó
nagyot taszítottak rajta. Hosszú, arányait
tekintve a képtárhoz hasonló szobában találta
magát. A helyiség meglehetősen sötét volt, de
így is tisztán látta a falat beborító, a padlótól
a mennyezetig érő, mahagóni
könyvespolcokat, és rajtuk a tömött sorokba
rakott, egyforma vörösesbarna bőrkötésű
köteteket. Szépek voltak, patinásak, egy sok
évszázados angol vidéki udvarháznak is
díszére váltak volna, és a padló is tökéletesen
illett hozzájuk – annyira volt csak elkoptatott,
hogy méltóságteljes hangulatot keltsen, a
parvenüség gyanúja se férhessen hozzá.
Bryson mozdulatlanul állt, furcsa előérzettel
szemlélte a tömött polcokat, és bár nem tudta
volna megmondani, mi lesz az, de abban
biztos volt, hogy hamarosan történik valami.
Igaza lett: a könyvtár egy villanással eltűnt, a
könyvespolcok helyén ezüstösen ragyogó,
sima, szürke fal jelent meg. Az egész csupán
illúzió volt – a képtárban lévő festményekhez
hasonlóan a könyveket is fejlett elektronikájú
berendezések varázsolták elé, tették élethűvé.
Előrelépett, megérintette a simának látszó, de
mint az érintés nyomán kiderült, apró
szemcsés, finom smirglire emlékeztető falat,
amely egy pillanattal később kivilágosodott,
képek százai jelentek meg rajta!
Bryson földbe gyökerező lábbal, elborzadva
nézte őket. Mindegyik őt ábrázolta, egy
részük statikus felvétel volt, a többségük
azonban mozgott, és áradt belőlük az élethű
elevenség.
Látta, amint Elenával a tengerparton andalog,
és azt is, ahogy éjszaka, szobájuk meghittnek
vélt sötétjében szeretkezik. Zuhanyozás,
borotválkozás, vizelés közben.
Amint veszekszik Elenával. Ahogy
csókolóznak. Ted Waller szobájában,
magából kikelten kiabálva.
Elena és ő lóháton.
Laylával a Győzhetetlen Armada folyosóján,
Kalakanisz fegyveresei elől menekülve. Egy
elhagyatott Santiago de Compostela-i
templomban bujkálva. Jacques Arnaud
irodájában, lázas kutatás közben. Brüsszelben
Lanchesterrel, és Moszkvában, Tarnopolszkij
társaságában. Fejvesztetten menekülve.
Harry Dunne-nal.
Rejtett kamerákkal készített képek váltották
egymást, és mindegyiknek Bryson volt a
főszereplője. Az életéből vett, annak
legintimebb pillanatait is bemutató
felvételeket látott. Részleteket legtitkosabb
küldetéseiből. A képek vadul villózva
váltották egymást, volt, amelyik a
másodpercnek csak egy töredékéig tartott, de
így is meg tudta állapítani belőlük, hogy élete
utolsó tíz évének nem volt olyan pillanata,
amit valakik, valahogyan ne rögzítettek
volna.
A döbbenettől mozdulatlanná merevedve
nézte, amint leereszkedik a garázsba, és egy
idő múlva felmászik a liftaknában. Látták,
nyomon követték, ahogy bement a házba.
Mindent láttak, összes lépését vigyázták.
Brysonon szédülés vett erőt. Szédítő
sebességgel forgott körülötte a világ, gyomra
felkavarodott, és úgy érezte, erőszakot tettek
rajta, megbecstelenítették, mert magánélete
legintimebb pillanataiba is behatoltak. Térdre
esett, és hányt, amíg teljesen ki nem ürült a
gyomra, de a görcs akkor sem múlt el, hiába
próbálta legyűrni, tovább rázta a testét.
Az egész gondosan kitervelt, mesterien
felállított csapda volt. Tudták, hogy jön, és
hagyták, hadd csinálja. Egész idő alatt
figyelték, tudtak minden lépéséről.
– Ha még emlékszik rá, Prométheusz ellopta
az istenektől a tüzet, és megajándékozta vele
az eltiport, alantas sorban tengődő
emberiséget – szólalt meg egy nyugodt,
majdhogynem méltóságteljes hang a
szobában elhelyezett rejtett hangszórókból.
Bryson felnézett, és a terem túlsó végén, egy
márványkeretes alkóvban Gregson
Manninget pillantotta meg.
– Maga állítólag kivételes nyelvtehetség. Ha
igen, akkor nyilván tudja, hogy a
„prométheusz” előrelátást jelent. Többek
között ezért is választottuk ezt a nevet. A
klasszikus hagyomány szerint mindent
Prométheusznak köszönhetünk – a beszéd
képességét, a filozófiát, a matematikát, azt,
hogy a vad, állati létből kiemelkedve
civilizáltakká váltunk. A tűz, amit ajándékba
adott, fényt, megvilágosodást, tudást
eredményezett. Láthatóvá tette az ember
számára mindazt, amit addig homály fedett el
előle. Prométheusz, a titán szándékosan, tette
következményeit pontosan felmérve követte
el a bűnt, hozta le az égből a tüzet, és
tanította meg a halandókat arra, hogyan
használják. Áruló lett, tettével felidézte annak
a veszélyét, hogy az emberek – igaz, nagy
utat bejárva – az istenekkel válnak
egyenlőkké. Tudta, mit cselekszik,
megteremtette a civilizációt, és nekünk
kötelességünk, hogy gondoskodjunk
biztonságos fennmaradásáról.
– És hogyan akarja csinálni? – kérdezte
Manninghez közelebb lépve Bryson. – Egy
világméretű Stasival?
– Stasi? – kérdezett vissza leplezetlen
rosszallással a hangjában Manning. –
Rávenni vagy rákényszeríteni az emberiség
felét, hogy kémkedjen a másik fele után, és
olyan világot teremteni, ahol senki nem bízik
senkiben? Nem hiszem, hogy jó megoldás
lenne.
– Tényleg nem – mondta Bryson, és apró
léptekkel még közelebb került az alkóvhoz. –
A keletnémetek technológiája szánalmasan
elmaradott volt. Magának viszont szuper-
számítógépei, száloptikai kábelekhez
csatlakoztatott miniatűr kamerái vannak.
Bárkit mikroszkóp alá helyezhet. A rémálom,
amit kitalált, egy hajszálnyira van csak a
megvalósulástól. Az Ellenőrzési és
Biztonsági Szerződés, amit a társaival tető alá
hoztak, csupán álca, egy olyan globális,
mindenhol jelenlévő csendőrszervezet
elkendőzése, amelyhez képest a Nagy Testvér
is csak első éves nyeretlen.
– Ugyan már, Bryson! A gyerekeink még
járni is alig tudnak, és már a Jézuskáról
mesélünk nekik. „Mindent lát, úgyhogy
viselkedj rendesen!” – válaszolta Manning. –
Akár hajlandó beismerni, akár nem, az etikai,
morális küszöböt csupán az jelenti, hogy mit
tudnak rólunk, és nem a megfigyelés puszta
ténye. A „mindent látó szem” mint olyan,
csöppet sem idegen az emberi
gondolkodástól. Sőt! A tudat, hogy látnak
bennünket, figyelemmel követik a
lépéseinket, nagy szerepet játszik abban,
hogy megtartóztassuk magunkat a helytelen
dolgoktól. Ha minden láthatóvá válik,
megszűnik a bűnözés, a terrorizmus rossz
emlék lesz csupán. Erőszak, gyilkosság,
gyermekek kínzása, tömeggyilkosságok,
háborúk – mind visszahozhatatlanul belevész
a múltba. Ahogyan a félelem is, amely elfog
mindenkit, aki kilép a házából, nekivág
városaink utcáinak. Végre úgy élhetünk,
ahogyan mindannyian szeretnénk –
szabadon, félelmek nélkül!
– Es ki fog figyelni? Ki lesz az ellenőr?
– A számítógép. Párhuzamos kötésekkel
egymáshoz kapcsolt, az egész világot
behálózó, önfejlődésre képes algoritmusok
által vezért számítógépes rendszerek.
– És ennek a mindenkit fogva tartó,
elektronizált hálózatnak a közepén ott ül
Gregson Manning, jóságos despota pókként
igazgatva az egymásba fonódó szálakat.
– Hallott már a Nigéria keleti részén élő
igbókról? – kérdezte mosolyogva Manning. –
Zűrzavar, háborúk, kegyetlen vérontás veszi
körül őket, akármerre néznek, de őket az
egész nem érinti. És tudja miért? Azért, mert
egész kultúrájuk alapja az átláthatóság.
Hisznek abban, szentül vallják, hogy senkivel
sem történhet olyasmi, amiről a vele egy
faluban élőknek ne kellene tudniuk. Minden
kapcsolat, emberi érintkezés szemtanúk előtt
zajlik. A titkolózást, bárminek az elrejtését –
legyen az tárgy, cselekedet –, de még a
közösségtől való békés távolságtartást is
mélységesen elítélik. A teljes átláthatóság,
mint a mindennapi létüket irányító
vezéreszme olyan egyetemes érvényűvé vált
náluk, hogy ha – bármivel kapcsolatban –
bizalmatlanság támad, a gyanú árnyéka is
fölmerül két ember között, azonnal az
igbandu nevű szertartáshoz folyamodnak,
isznak egymás véréből. Idealista szemléleten
alapuló, meglehetősen fájdalmas megoldás,
de mint a tények igazolják, eredményes. A
Prométheusz láncolata – kevesebb vér
elcsorgatásával – ugyanezt az eredményt
fogja produkálni.
– Mese! – kiáltotta pár lépéssel közelebb
lépve Bryson. – Semmi köze ahhoz, ami
velünk történik!
– Nyilván maga is tudja – válaszolta
Manning –, hogy az utóbbi tíz évben az
Egyesült Államokban, és azon belül is a
nagyvárosokban, a bűnesetek száma a
korábbinak a töredékére zsugorodott. Mit
gondol, miért?
– Honnan az ördögből tudnám?! Biztosan
van rá valamilyen elmélete.
– Nem elmélet. Szilárd, pontos adatokkal
alátámasztható tudás. A társadalomtudósaink
elméleteket gyártanak róla, egyikkel a másik
után állnak elő, de hiába, eddig még egyiket
sem tudták cáfolhatatlanul bizonyítani.
– Csak nem azt akarja mondani… – kezdte
lassan Bryson, és fokozatosan lehalkította a
hangját, mintegy felkínálta Manningnek a
folytatást.
– Kísérletnek indult, a megfigyelő
eszközeink hatékonyságát akartuk tesztelni.
A kapacitásunk akkor még csak töredéke volt
a mainak, de hát minden nagy vállalkozást
kicsiben kell kezdeni. – Manningtől balra a
fal egy kicsi, négyzetméternyi darabja egy
pillanatra elsötétült, hogy rögtön utána
megjelenjen rajta Manhattan belső részének a
térképe. Az utcák alkotta rácshálót
gombostűfejnyi, élénk, kék fények
pöttyözték. – Az első rejtett, forgatható
kameráink – mondta a pontokra mutatva
Manning. – A rendőrségnek szóló névtelen
bejelentésekkel kezdtük, és lássanak csodát,
az eredményes, bizonyítással végződő
letartóztatások száma rövid idő alatt
észrevehetően megugrott. Évtizedek óta
először többekben fölmerült, hogy a bűnözés
– a hozadékát és a várható büntetést
egybevetve – talán mégsem igazán
kifizetődő. A rendőröknek büszkén dagadt a
mellük, új, eredményes felderítési
módszerekről nyilatkoztak napszámra, a
kriminológusok hosszú, filozofikus
eszmefuttatásokba bocsátkoztak a társadalmi
trendekben megfigyelhető, mély
áramlatokról, de a mindent látó kamerákról
senki egyetlen szót sem ejtett. A biztonsági
háló, amit a város fölé terítettünk, észrevétlen
maradt. Senki nem beszél arról, hogy a város
legsötétebb sikátorai, a bűnözés egykori
melegágyai is áttekinthetőkké váltak. A
Systematix kísérletét homály borítja, mivel
senki sem akar tudni róla! Sejti már, mit
tudunk tenni az emberiségért? Szegény homo
sapiens! A változatos formákban megjelenő,
de a lényeget tekintve önmagát ismétlő
primitívség vérzivataros évezredei után
eljutott ugyan a felvilágosodáshoz, de mielőtt
learathatta volna a gyümölcseit, jött az ipari
forradalom gőzhengere, és mindent maga alá
gyűrt. Az iparosítás és az urbanizáció
társadalmi törésvonalak sokaságát hozta létre,
és korábban soha nem tapasztalt méretűvé
növelte a bűnözést. A két világháború még
tovább rontott a helyzeten – elmosta a
harcmezőn és azon kívül elkövetett
szörnyűségek közti határvonalat, az élet már-
már elszakíthatatlannak hitt velejárójává tette
az erőszakot. A háborúk azóta is tartanak,
deklaráció és hadüzenet nélkül vívják őket
nap mint nap városaink utcáin. Lehet így
élni? Meghalni? A Prométheusz Csoport
tagjai a világ országainak legkülönbözőbb
társadalmi rétegeiből jöttek, de van egy
közös, a legerősebb mágnesnél is szorosabb
összetartást eredményező jellemzőjük:
mindannyian biztonságra vágynak,
nyugodtan szeretnének élni.
Bryson még közelebb lépett Manninghez.
– Ezt tekinti szabadságnak? – Beszéltesd,
kösd le a figyelmét, figyelmeztette magát.
– A szabadság, ahogyan eredeti jelentésében
is benne van, azt jelenti, hogy valamitől
mentesül az ember, nem kell tartania tőle.
Olyan világot akarunk teremteni, amelyben
mindenki szabadon, félelem nélkül élhet,
nem kell rettegnie brutális, a családját állandó
terror alatt tartó férjtől, kábítószeres, és az
első hangos szóra fegyvert rántó gépkocsi-
tolvajtól, és ezernyi más, az élet megszokott
részévé vált fenyegetéstől. Az lesz az igazi
szabadság, Mr. Bryson! Egy olyan
társadalom, amelyben mindenki szabadon
úgy dönt, hogy nem bánt, nem tesz tönkre
másokat, mert tudja, hogy valaki figyeli, és
számon tartja, mit csinál.
Két, legfeljebb három lépés. Csak óvatosan!
Ne hagyd, hogy lazítson, beszéltesd! –
Szóval ennyit a magánélet szentségéről,
sérthetetlenségéről! – Brysont már csak négy-
öt méter választotta el Manningtól. Anélkül,
hogy fejtartásán szemernyit is változtatott
volna, a szeme sarkából az órájára nézett.
– A magánélettel az a legnagyobb baj, hogy
túl sok jut belőle mindenkinek. Olyan luxus,
amelyet nem engedhetünk meg magunknak.
A Systematixnek hála, végre
rendelkezésünkre áll egy világméretű, átfogó
ellenőrző rendszer – a Föld minden pontját
figyelő műholdak, videokamerák milliói. Már
csak napok, legfeljebb hetek kérdése, és
beültethető chipek is társulnak hozzájuk.
– Bizonyára hasznosak lesznek, de a lányát
nem kapja vissza tőlük – mondta halkan
Bryson.
Manning arca hirtelen színt váltott, és vele a
szoba is: a meghatározhatatlan forrásból
származó, szürke, ezüstös ragyogást komor
félhomály váltotta fel. – Maga ezt nem érti!
– Nem – vallotta be Bryson, és kinyújtott
karral, a torkát összeroppantani készülő,
merev ujjakkal Manningra vetette magát.
Erősen elrugaszkodott, aztán csak repült,
végül a márványpadlóra zuhanva előrebukott,
és az állát erősen beverte a kemény kőbe. A
fájdalom első hullámának elmúltával
hátrafordult, Manninget keresve, és
megpillantotta az alkóv falába épített, befelé
néző, mennyezettől a plafonig sűrű sort
alkotó lézerdiódákat. Háromdimenziós,
lézerholografikus képet látott, nem valóságos
személyt, csupán élethű mását.
Csalás volt az egész, a legkorszerűbb
technika által létrehozott varázslat.
Bryson kimért, a terem másik végéből
érkező, ütemes tapsot hallott, és megfordulva
Manninget látta közeledni, biztonsági őrök
áthatolhatatlan falanxával maga körül.
– Ha valóban így gondolja, hát legyen! –
mondta halvány, magabiztos mosollyal a
Systematix elnöke. – Őrség!
A biztonságiak – „okos” fegyvereiket
rászögezve – Bryson felé lódultak, és
szempillantás alatt szorosan körülvették.
Próbált ugyan küzdeni, de egy-két másodperc
kellett csak, hogy kezét-lábát lefogják.
Manning addigra már hátat fordított, és kifelé
indult, de az ajtóból még visszaszólt: – A
maguk szakmájában a legtöbben fura módon,
rejtélyes körülmények között végzik. Golyó a
tarkóba – az elkövető, sajnos, ismeretlen.
Esetleg baleset, egy a sok ezer, bármikor
bekövetkezhető variáns közül. Senki nem fog
meglepődni, ha arról értesül, hogy két
ügynök – egy férfi és egy nő – életét
vesztette, miközben botor fejjel gyilkos
merényletet próbált végrehajtani a világ
különböző részeiből összegyűlt vezető
politikusok, üzletemberek ellen. Értelmetlen,
ostoba merényletet, amelynek indítékára
sosem derül fény, mivel az olyanok, mint
maguk, titkoktól körülbástyázva, sötétben
élnek, és úgy is halnak meg. Ha megengedi,
szeretnék csatlakozni a vendégeimhez –
mondta Manning, és választ nem is várva
kiment a szobából.
Az őrökkel küzdve, vadul rángatva magát,
Bryson az órájára nézett. Most! Most kell
bekövetkeznie! Vagy túl messzire állította le
a kocsit?
Okos fegyverek csövei nyomultak a
homlokához, a halántékához, ütöttek kis
híján lyukat a tarkójába. Rövid csövű
negyvenötöse alig karnyújtásnyira volt tőle –
az egyik biztonsági lazán a derékszíja alá
dugta –, de nem merte megkockáztatni, hogy
érte nyúljon.
Váratlanul a halvány, sötétszürke derengés is
megszűnt körülöttük, a szoba teljes
sötétségbe borulj ugyanakkor éles kattanások
sorozata hallatszott, és az egyébként
hangtalanul mozgó, bonyolult elektronika
vezérelte ajtók félig kinyíltak.
Megtörtént. Végre!
Bryson hatalmasat rántott magán, többeket
hanyatt döntve visszaszerezte negyvenötösét.
– Még egy mozdulat, és lövünk! – kiáltotta
az egyik őr.
– Csak rajta! – válaszolta Bryson. Látta a
fölemelkedő fegyvereket, a nyomás alatt
hátrahajló ravaszokat…
A következő pillanatban vad
fegyverropogásnak kellett volna kezdődnie,
de semmi sem történt. A fegyverek halottak
voltak, elektronikus agyuk, Manning házának
összes többi berendezésével együtt, lefagyott.
Vad, megdöbbent kiáltások fakadtak fel az
őrökből, és Bryson, hogy féken tartsa őket,
mechanikus szerkezetű revolverével
néhányszor a plafonba lőtt. A hatás nem
maradt el – mind a tucatnyian hátrahőköltek,
tudomásul vették, még ha nem is értették az
okát, hogy fegyvereik halottá,
használhatatlanná váltak.
Bryson a félig nyitott ajtón keresztül a
folyosóra rohant.
El akart jutni Elenához, hogy kiszabadítsa,
csak éppen fogalma sem volt arról, merre
keresse.
Arról sem, hány lövedék maradt még a
tárban.
Az őrök közül néhányan utánavetették
magukat, de néhány lövés után – Bryson a
zsigereiben érezte, hogy spórolnia kell –
visszatorpantak. Majdnem biztos volt abban,
hogy maradt még egy golyó a csőben, és
nagy valószínűséggel a tárban is, de nem
állhatott meg, hogy ellenőrizze. Rohannia
kellett, mivel az élete függött tőle! Vágtatott,
amilyen gyorsan csak tudott, korábban
világhíres festményekkel teli, a legfinomabb
tapétával burkolt, de mire odaért, már
unalmas szürkévé vált folyosókat hagyott
maga mögött szédítő, már-már nem is emberi
sebességgel. Semmi nem akadályozta,
bármerre fordult is, félig nyitott ajtókat talált.
Az orosz tudós berendezése tökéletesen
működött, elvégezte mindazt, amit Bryson
csak hallomásból tudott, de hitte, hogy
létezik. A virtuális katód-oszcillátort szovjet
kutatók fejlesztették ki a nyolcvanas években
azzal a céllal, hogy működésképtelenné
tegyék az amerikai nukleáris fegyverek
irányító elektronikus áramköreit. A szovjet
nukleáris rakéták sokkal primitívebbek
voltak, mint azok a fegyverek, amelyekkel
föl kellett venniük a harcot, és mivel nem
volt elegendő pénz a fejlesztésükhöz,
létrehozóik kerülő úton próbálták behozni a
hátrányt. Akkor, a fegyverkezési hajszának
abban a szakaszában ez csak részben sikerült,
de mihelyt megjelentek a rádiófrekvenciás
vezérlésű fegyverek, a szovjetek – számukra
is meglepő módon – messze maguk mögött
hagyták az amerikaiakat. A készülék nagy
energiájú elektromágneses impulzust
bocsátott ki, amely a másodperc töredékéig
tartott csupán, de elég volt ahhoz, hogy
minden elektronikus áramkört kisüssön,
rövidzárlatok sorozatát okozza a
legkorszerűbb számítógépekben is, és
használhatatlanná tegye őket. Hatása
lenyűgöző volt – ötszáz méteres körzetben
minden számítástechnikai eszközt, integrált
áramkört lebénított. Egyes pletykák szerint
már terroristák is rendelkeztek vele, és a
nehezen fedélzetre juttatható, kinyomozható
származási helyű pokolgépeket megspórolva,
földi „vezérléssel” vitték át bukórepülésbe az
utasokkal tömött, óriási polgári
repülőgépeket.
Elektronikus gyújtású gépkocsik haltak meg,
okos fegyverek váltak legfeljebb bokszerként
használható fémdarabokká, és Manning egész
háza mozdulatlanságba dermedt.
De ha csak ez történt volna!
Az épületben elhelyezett több ezer
elektronikus áramkör közül sokban kis tüzek
keletkeztek, és bár nagyobbik részük néhány
másodperc múlva el is aludt, maradt jó
néhány, amely felerősödött, és sebesen
terjedni kezdett. Bryson nem volt biztos
abban, hogy ez be fog következni, de remélte
– emlékezett rá, hogy a KGB a nyolcvanas
években ezzel a módszerrel idézett elő jókora
tüzet a moszkvai amerikai nagykövetségen.
Rémült kiáltásokat hallott a díszterem felől.
Lehet, hogy ott van?!
A hang irányába futott, keresztülszáguldott
egy ajtón, és a díszterem egyik erkélyén
találta magát. A korláton áthajolva látta, hogy
odalent már minden lángol. A teremből
feketén gomolygó füst szállt fel, pánikba
esett, rémülten sikoltozó vendégek tülekedtek
az ajtóknál. Az elektronikus rendszer leállása
tette-e, vagy visszájára fordult az
óvintézkedés, nem lehetett tudni, lényeg az,
hogy mihelyt a lángok felcsaptak, a terem
összes ajtaja hermetikusan bezárult.
Waller ott van? Manning?
És Elena?!
– Elena! – ordította torka szakadtából a
feketén gomolygó füstbe Bryson.
Hiába feszítette pattanásig a dobhártyáját,
választ nem hallott.
Az asszony nem volt ott, vagy ha igen, nem
hallotta a hangját.
– Elena! – harsogta ismét füsttől kimart,
sajgó torokkal.
Semmi.
Egyszerre érezte a nyakán a hideg pengét, és
hallotta a halkan a fűiébe súgott arab
szavakat. A tizenhét centiméteres, a
borotvánál is élesebb acélpenge pontosan
kiszámított erővel ért a bőréhez, még enyhe
nyomást is gyakorolt rá anélkül, hogy
belemélyedt volna.
– A hazugságokból font mentőkötél mindig
rövid, Bryson!
Abu!
– Már Tunéziában be kellett volna fejeznem,
amit elkezdtem – sziszegte az arab terrorista.
– Szerencsére itt az újabb alkalom. Ezúttal
nem fogom kihasználatlanul hagyni.
Bryson megmerevedett a félelemtől. –
Hallgass ide… – kezdte, hogy legalább egy-
két másodpercre elvonja Abu figyelmét a
tőrről. Közben az oldala mellett leeresztve
tartott negyvenötöst hátrafordította, és
meghúzta a ravaszt.
Egy kattanás hallatszott csupán – a fegyver
üres volt.
Abu bal kézzel villámgyorsan lecsapott rá, és
a pisztoly a padlóra esett.
Bryson értékes másodperceket veszített –
mire jobb keze rákulcsolódott Abuéra, a
penge, ha nem is túl mélyen, de a nyakába
vágott. Vadul tekerte az arab csuklóját,
megpróbált lazítani a fogásán, közben bal
lábbal a térdébe rúgott, hogy kibillentse az
egyensúlyából. Abu felhördült, Bryson pedig
a pillanatnyi megingást kihasználva,
villámgyorsan leguggolt, és közben nagyot
tekert a kezén.
A tőr hangosan koppanva esett a padlóra.
Bryson megpróbálta felkapni, de Abu
gyorsabb volt, megelőzte. Lefelé döfött vele,
és belemélyesztette Bryson vállába.
Brysonnak egy pillanatra elakadt a lélegzete;
a fájdalom olyan erős volt, hogy
megroggyant, térdre esett tőle. A következő
pillanatban jobb keze ellenfele feje felé
lendült, de Abu könnyedén kitért az ütés elől.
Erőfeszítésnek a nyoma sem látszott rajta,
még csak a homloka sem izzadt. A lábát lazán
váltogatva hol egyikre, hol másikra helyezte
a testsúlyát, a térde enyhén behajlott,
mozdulatai puhák, kiszámítottak voltak, a
véres pengéjű tőr fenyegetően villogott a
kezében. Bryson felugrott, a jobb lába Abu
térde felé indult, de az arab elkerülte a rúgást,
kibillentette az egyensúlyából, és a levegőt
kaszáló lábát elkapva akkorát tekert rajta,
hogy Bryson ismét a padlóra esett.
Abu mintha minden mozdulatát előre
kitalálta volna, még mielőtt elkezdte. Amikor
Bryson a lábát megcélozva előrevetődött, egy
nyakára mért ütéssel feltartóztatta, a térdét a
fejéhez csapta. Bryson sós ízt érzett, és
mintha valami reccsent volna a szájában.
Nem ért rá megszámolni őket, de
lehetségesnek tartotta, hogy elveszítette
néhány fogát. Vállsebe legyöngítette,
reakciói lelassultak. Felnyögött, de egy jól
irányzott mozdulattal sikerült elkapnia
ellenfele bokáját, és akkorát tekert rajta, hogy
felüvöltött a fájdalomtól.
Abu keze előrelendült, a szívébe akarta döfni
a tőrt, Brysonnak alig sikerült kitérnie előle.
A penge az oldalába, a bordái közé fúródott,
és a fájdalom kegyetlen, az egész testén
végigcikázó villámai pattantak ki belőle.
Óriási erőfeszítéssel úrrá lett rajta, két kézzel
megmarkolta a tőrt, kirántotta, és széles
mozdulattal lehajította az erkélyről.
Most már mindketten fegyvertelenek voltak,
de ő a padlón, sebektől legyöngülve, ami
önmagában is elég nagy hátrányt jelentett.
Abu ráadásul rendkívül erős volt. és kiválóan
értett a közelharchoz. Bryson megpróbált
hátrébb gördülni, de éppen hogy
megmozdult, amikor az arab nagy erővel az
altestébe rúgott. Összerándult, kis híján
elájult, de emberfölötti erőfeszítéssel, a
fájdalomtól szédelegve sikerült
feltápászkodnia.
Abu arca üres, kiismerhetetlen volt. Amikor
Bryson elindított felé egy ütést, a keze
előrevágódott, elkapta a csuklóját, és erősen
megtekerte. Bryson a térdével a combja
tövére célozva próbált enyhíteni a szorításon,
de Abu gyorsabb volt, előbb vágta belé a
térdét, és padlóra küldte, miközben tovább
tekerte a csuklóját.
Bryson megpróbált felállni, de Abu teljes
súlyával ránehezedve leszorította, a padlóhoz
préselte, aztán hirtelen felugorva, rúgással is
növelve a csapás erejét, két lábbal a
mellkasára ugrott. Brysonból fájdalmas
üvöltés szakadt fel, és nemcsak érezte,
hallotta is, hogy több bordája eltörött.
Abu újból nekirontott, ezúttal ököllel mért rá
akkora csapást, hogy arca a padlóhoz
csapódott, majd alsó karját satuként
használva, kegyetlen erővel fojtogatni kezdte.
Közben fél térdre ereszkedett, és a másik
lábát behajlítva szilárdan megtámasztotta
magát, olyan testhelyzetet vett fel, amelyből
egy Brysonénál sokkal előnyösebb
pozícióból támadó ellenfél is nehezen tudta
volna kibillenteni. Nyaka köré kulcsolt karral
támaszként használt bal lába felé húzta a
fejét, és valahányszor megpróbált
felemelkedni, vállal leszorította. Bryson
megpróbált támaszt találni, hogy legalább
elrugaszkodhasson, de hiába. Közben az ereje
rohamosan fogyott, a levegőhiánytól már
fekete és vörös pontok ugráltak a szeme előtt.
Megkínzott teste szerette volna abbahagyni a
küzdelmet, belenyugodni a vereségbe, de az
agya tisztában volt azzal, hogy a vereség ott
és akkor egyenlő a halállal. Vadul felüvöltött,
ereje utolsó tartalékát összeszedve
előrelendítette a kezét, és ujjait
belemélyesztette Abu szemgödrébe.
Az arab a hirtelen rátörő fájdalom miatt
engedett a szorításon – Bryson meg tudta
lendíteni az öklét, és teljes erőből a jobb
hónaljába csapott, eltalálva az ottani
idegeket. Abu karja az ütés nyomán egy-két
másodpercre egyből lebénult, és ennyi elég
volt Brysonnak ahhoz, hogy a heréjéhez
kapjon, és teljes erőből belemarkoljon. A
fajdalom, amit okozott, borzalmas lehetett,
bőven elegendő ahhoz, hogy Abu bal karja is
elernyedjen, ne szorítsa tovább a nyakát.
. Bryson megfeszítette magát, felugrott, és a
súlyát híva segítségül, a lángoló díszteremre
néző korláthoz szorította ellenfelét. Már túl
volt azon a ponton, ameddig ki tudta
számítani, mit tegyen, és majdnem kizárólag
az ösztönei vezérelték. Oxigénhiánytól
elkínzott agya nem volt képes, hogy
utasításokat küldjön kezének, és azok önálló
életre kelve, szinte maguktól mozogtak.
Dühtől és bosszúvágytól hajtva markolták,
nyomták Abut, és sikerült is hátrahajlítaniuk,
a korlátra dönteniük. A két test
kiismerhetetlenül egymásba gabalyodott, az
óriási erőfeszítéstől remegő izmokkal
rángatták, gyúrták egymást. Abu jobb karja
halott volt, a bénultsága tovább tartott, mint
Bryson remélte, de lábai ollóba fogták
ellenfelét, és hiába próbált szabadulni tőlük,
nem engedték. Bryson a sebesülések miatt
sok erőt veszített, de elszánt volt, Abu pedig
még mindig nem tudta használni az egyik
karját, úgyhogy az esélyek többé-kevésbé
kiegyenlítettek voltak. Bryson a karját
rászorítva, megpróbálta hátrafeszíteni Abu
fejét, de az arab ellenállt, sőt kezdett
fölemelkedni. A második kísérlethez Bryson
minden erejét összeszedte, és sikerült
visszatartania, annak ellenére, hogy az arab
ép ökle a gyomrát csépelte. Nem törődött
vele, már két kézzel markolta a torkát,
megpróbálta teljesen elzárni, hogy ne kapjon
levegőt, de hiába küszködött, nem volt elég
ereje hozzá. Ujjai remegni kezdtek, érezte,
hogy fokozatosan gyengül a szorításuk, és
bár tett még egy utolsó, elkeseredett
kísérletet, az is kevésnek bizonyult, nem
hozta meg a várt eredményt.
Abuból elszánt üvöltés szakadt fel, és bár az
arca már kivörösödött, görcsbe rándult,
elkékült ajka sarkából pedig nyál csörgött,
kezdett fölemelkedni…
Bryson nem tudta, honnan jött a lövés, csak
azt látta, hogy ellenfele jobb karjából vér
spriccel ki. Abu lábai eleresztették a derekát,
a teste hátrahanyatlott, és keresztülbucskázott
a korláton.
Bryson tágra nyílt szemmel figyelte, amint
tekergőzve zuhan, egyenesen rá a csillogó
aranyfűstbe öltöztetett bronz lovas szoborra.
Amikor Jeanne d’Arc magasra tartott kardja
felnyársalta, altestét keresztüldöfve kijött a
hasán, Abuból fájdalmas, szinte már nem is
emberi üvöltés fakadt fel, hogy aztán
gurgulázó hörgésbe menjen át, és pár
másodperccel később, fokozatosan halkulva
végleg elenyésszen.
Bryson szédelegve egyenesedett ki, fordult
meg, és Elenát látta, a tőle kapott revolverrel
a kezében. Az asszony szeme tágra nyílt, úgy
nézett a még ki sem hűlt fegyverre, mint
valami undorító, ismeretlen tárgyra, és csak
nagyon lassan, a kezét centiméterenként
mozdítva engedte le.
Bryson oda akart menni hozzá, de néhány
lépés után maradék ereje is elhagyta, és
összeesett volna, ha Elena el nem kapja. –
Élsz! – nyögte alig hallhatóan.
– Bezártak egy szobába, de történhetett
valami, mert az ajtó egyszer csak kinyílt.
– A pisztoly…
– Az okos fegyverek csődöt mondtak ugyan,
de a lőszerüket lehet használni.
– Ki kell jutnunk innen! – mondta levegő
után kapkodva, halálosan elcsigázottan
Bryson. – Gyorsan, mielőtt ránk rogyik a ház.
– Tudom – felelte az asszony, és óvatosan a
hóna alá nyúlva, elindult vele az erkélyről
nyíló, füsttel teli folyosón a kijárat felé.
UTÓSZÓ

The New York Times, 1. oldal

Vezető politikusok, üzletemberek halála egy
washingtoni tűzvészben
Szakértők szerint hibás elektromos bekötések
okozták a számítógépek vezérelte
csodapalota pusztulását
Seattle, Washington – Szörnyű tragédiába
torkollott a Systematix alapítója és elnöke,
Gregson Manning szupermodern, tóparti
házába összehívott, az új gazdasági
világrend kialakításával foglalkozó
nemzetközi tanácskozás, amelyen több tucat
vezető politikus és gazdasági szakértő vett
részt. A százmillió dollárból épült, korszerű
műszaki berendezésekkel felszerelt ház porig
égett, valamennyi vendég a biztosnak hitt
falak között lelte halálát.
A seattle-i tűzoltóság szóvivője újságíróknak
nyilatkozva úgy vélte, hogy a tűz a
számítógépek vezérelte, és a maga nemében
egyedülálló épület bonyolult elektronikus
hálózatában keletkezhetett. Ugyancsak a
szóvivő szerint a számítógépek
meghibásodása okozhatta, hogy az ünnepi
vacsorának helyet adó díszterem valamennyi
ajtaja hermetikusan bezárult.
A holttestek számbavétele egyelőre folyik, de
értesülések szerint a halálos áldozatok száma
meghaladja a százat. Köztük van a
képviselőház elnöke…
Manninget őrizetbe vették és kihallgatják
Washington (AP) – Gregson Manninget, a
Systematix elnökét, akinek az éjszaka porig
égett seattle-i házában több mint száz, a
világ különböző részéből összegyűlt neves
személyiség lelte halálát, az igazságügyi
minisztérium utasítására délben
letartóztatták. A miniszteri titkárság közlése
szerint az intézkedésnek nincs köze a
tragédiához, pontosabban meg nem nevezett,
nemzetbiztonsági érdekeket sértő tevékenység
miatt került rá sor. Mr. Manninget a
letartóztatás előtt állítólag heteken keresztül
megfigyelés alatt tartották.
A zárt tárgyalás, bár ritkán kerül rá sor,
része az amerikai jogrendszernek. Olyan
esetekben, amikor fennáll a kormányzat
tevékenységére vonatkozó titkos adatok
nemzetbiztonságot sértő kiszivárgásának
veszélye, az igazságügyi miniszter rendkívüli,
a közvélemény előtt zárt bírósági eljárást
folytathat…
The Wall Street Journal, 1. Oldal
Öngyilkos lett Richard Lanchester, az elnök
nemzetbiztonsági főtanácsadója
Mindössze hatvanegy évet élt
Richard Lanchester, a köztiszteletnek
örvendő elnöki tanácsadó, a
Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke fehér házi
források szerint tegnap délután öngyilkos
lett.
Nem tudván túltenni magát azon a
megrázkódtatáson, amelyet a Systematix
elnöke, Gregson Manning házában bennégett
közeli barátainak szörnyű pusztulása idézett
elő, a házasságának kudarca óta
depresszióval küszködő Mr. Lanchester
végzett magával…

Egy évvel később

Minden nap azzal kezdődött, hogy elment
újságért. Őt ugyan egy csöppet sem
érdekelte, de Nicholas ragaszkodott hozzá,
annak segítségével tartott lépést a maguk
mögött hagyott világ eseményeivel. Nem
értett egyet vele, hiszen pontosan azért
fordítottak hátat a világnak, mert elegük lett
az erőszakból, a fegyverekből, az állandó
hazugságokból.
Ennek ellenére szerette azzal kezdeni a napot,
hogy – ha másért nem, hát újságért – bement
a közeli kis településre. Rendszerint korán
kelt, úszott egyet – házuk a legszebb,
legkékebb vizű, és legelhagyatottabb
tengerparton állt, amit valaha látott –, majd
lóra pattant, és bevágtatott a csak néhány
házból álló, parányi faluba. A vegyesbolt
tulajdonosa az egyik közeli, nagyobb
szigetről naponta érkező friss zöldségekkel
együtt néhány amerikai lapot is kapott, és
szívesen félretett egyet a dallamos, idegen
akcentussal beszélő, mindig lóháton
közlekedő, bájos kis asszonynak.
Mire Elena a másfél mérföldes utat visszafelé
is megtéve hazaérkezett, Nicholas már
rendszerint a maga ácsolta teraszon ült, a
kávéját szürcsölte, és közben olvasott.
Reggeli után együtt mentek úszni. Zavartalan
nyugalomban, paradicsomi békében teltek a
napjaik.
Elena akkor sem hagyta abba a lovaglást,
csak óvatosabb lett, amikor a sziget egyetlen
orvosa által elvégzett vizsgálat igazolta, hogy
jó volt a sejtése, valóban terhes. Nagyon
boldogok voltak, órákon át tudtak beszélgetni
arról, hogyan fog változni – és marad
lényegében változatlan – az életük a fiuk,
vagy lányuk, világrajövetele után, és ha ez
egyáltalán lehetséges volt, szerelmük, amúgy
is megbonthatatlan összetartozásuk tovább
erősödött.
Anyagi nehézségeik szerencsére nem voltak.
A kormányzattól bőkezű végkielégítést
kaptak, amelyet úgy fektettek be, hogy többet
jövedelmezett, mint amennyire szükségük
volt ahhoz, hogy gondtalanul éljenek. Arról,
hogy mi vitte őket a szigetre, miért kellett
menekülniük, és megváltoztatott névvel új
életet kezdeniük, csak nagyon ritkán ejtettek
szót. Életük fájdalmas, de szerencsésen
lezárult epizódjának tekintették mindazt, ami
történt, és úgy gondolták, annál jobb, minél
kevesebbet beszélnek róla.
A DVD, amelyre Elena a Manning
megfigyelő rendszeréből akkor éjjel kiszedett
információkat letöltötte, megfelelő védelmet
biztosított a számukra. Nem úgy, hogy a szó
szoros értelmében véve bárkit zsaroltak volna
vele, hanem azzal, hogy olyan veszedelmes
titkokat tartalmazott, amelyeket mindenki
szeretett volna minél mélyebben eltemetni.
Óriási, kiszámíthatatlan eredményű
hullámokat keltett volna, ha kiderül,
hajszálon múlott csupán, hogy a világ nem
került egy kormányokat fölöslegesnek tartó
egyénekből verbuválódott csapat, egy olyan
nemzetek fölötti biztonsági szervezet uralma
alá, amely szigorúbban korlátozta volna az
emberi szabadságot, mint Sztálin
Szovjetuniója, vagy Hitler Harmadik
Birodalma.
Akik ezt akarták, azoknak a többsége
borzalmas véget ért, elevenen elégett
Manning Seattle melletti házában. Azokat,
akik támogatták őket, de megúszták a
tragédiát, csöndben, mindenféle felhajtást
kerülve letartóztatták. Gregson Manninget
Észak-Karolinában, egy rendkívül szigorú
biztonsági előírásokkal védett börtönben
tartották fogva, miután rábizonyították, hogy
megsértette a Nemzetbiztonsági Törvény
1435-ös cikkelyét, és ipari kémkedésbe
keveredett. Magánzárkát kapott, és
semmilyen kapcsolata sem lehetett a
külvilággal. A kongresszus, több szenátor
követelésére, újból szavazott a Nemzetközi
Ellenőrzési és Biztonsági Szerződésről, és
meggyőző szavazattöbbséggel elutasította –
többen azzal is megvádolták a már halott,
védekezni nem képes Richard Lanchestert,
hogy pontosabban meg nem határozott rossz
szándéktól vezérelve manipulálta a
törvényhozást, többeket félrevezetve
szavaztatta meg első ízben a szerződést.
Miután az Egyesült Államok kihátrált belőle,
mások is követték a példáját, így a szerződés
értelmét veszítette, csöndesen kimúlt anélkül,
hogy nyilvánosságra került volna, miért és
hogyan született.
Elena DVD-jéről tizenhat másolat született.
Egyet a Fehér Ház kapott – a különleges
kódot, amely jelezte, hogy a küldeményt
kizárólag az elnök bonthatja fel, Bryson tette
a borítékra –, egyet pedig az Egyesült
Államok igazságügyi minisztere. A többi
másolatból London, Moszkva, Peking,
Berlin, Párizs és egyéb fővárosok is kaptak,
hogy az államfők meggyőződhessenek arról,
milyen veszély fenyegette országaikat, és ne
engedjék feléledni a vírust.
A maradék háromból egyet Bryson
elhelyezett egy olyan ügyvédnél, akiben
maradéktalanul megbízott, a második egy
bank széfjébe került, a harmadikat pedig
magukkal vitték, és légmentes tokba zárva
elrejtették a szigeten. Ezek voltak a
biztonsági kötvényeik, és mindketten nagyon
bíztak abban, hogy nem lesz szükség a
beváltásukra.
Ezen a reggelen, miután meghozta az újságot,
Elena újból elment úszni, és egy órával
később Brysont a parton ülve, a félbehajtott,
friss széltől lobogtatott lapba temetkezve
találta.
 – Addig nem leszel igazán szabad, amíg fel
nem hagysz ezzel a rossz szokással –
figyelmeztette.
– Úgy beszélsz róla, mint a dohányzásról.
– Majdnem olyan káros.
– És majdnem olyan nehéz szakítani vele –
jegyezte meg Bryson. – Ha netán mégis
sikerülne, milyen ürügyet találnál a reggeli
lovaglásra?
– Tej? Tojás? Valamit majd csak kitalálnék –
mondta nevetve Elena.
– Jézusom! – Brysonnak tökéletes volt a
szeme, de önkéntelenül közelebb hajolt az
újsághoz, és egész teste megfeszült.
– Mi az?
– A tizenhatodik oldalon dugták el, a
gazdasági hírek között.
– Mit?
– Rövid kis sajtóközlemény – válaszolta
Bryson –, Seattle-ből, a Systematix
Corporationtól.
– De… de hát Manning börtönben van!
– Igen, és addig néhány helyettese irányítja a
céget. A hír szerint a Nemzetbiztonsági
Ügynökség alacsony pályán keringő
műholdak egész kis flottáját szerezte be a
Systematixtól.
– Hová mégy?
Bryson válasz nélkül bement a házba, kis idő
múlva az asszony is követte, és még oda sem
ért, már hallotta az ismerős hangot. A tévézés
is azok közé a rossz szokások közé tartozott,
amelyekről hasztalan próbálta leszoktatni
Brysont. Megígérte ugyan, hogy igyekszik
visszafogni magát, de azért csak felszerelt
egy műholdas tányért, hogy legalább a
híreket nézhesse.
Ezúttal is egyből a CNN-re kapcsolt, de ott
divatbemutatót közvetítettek éppen. – Ted
Waller nem halt meg a tűzben – mondta a
készüléknek hátat fordítva a belépő
Elenának. – Láttam a halottkémi jelentést,
tudom, hogy az összes holttestet
azonosították. Walleré nem volt köztük.
– Évek óta tudjuk. Hogy jutott épp most az
eszedbe?-– kérdezte az asszony.
– Úgy, hogy szerintem Waller keze van a
dologban. Akárhová ment is, bárhol bujkál,
biztos, hogy a háttérből ő mozgatja a
szálakat.
„Mindig mondom, hogy az embernek bíznia
kell a megérzéseiben”, hallatszott a
televízióból.
Elena felsikoltott, a tenyerét a szájához kapva
a készülékre mutatott. Bryson először nem
értette, mi történt, de miután megfordult, az ő
gyomra is görcsbe rándult – a képernyőt Ted
Waller arca töltötte ki.
– Mi…? Hogyan?! – hebegte halálra válva
Elena.
„Nevezhetjük akár élő közvetítésnek is”,
felelte Waller.
– Megígérték, hogy békén hagynak
bennünket! – csattant fel Bryson. – Akárhogy
lépett is be a műholdas közvetítésbe, felrúgja
a megállapodást! – Lázas sietséggel
nyomkodni kezdte a gombokat, de bármelyik
csatornára váltott, mindenhonnan ugyanaz az
arc nézett vissza rá.
„Mai napig sajnálom, hogy nem volt módunk
normálisan elköszönni egymástól”, mondta
Waller. „Remélem, nincs köztünk harag!”
Bryson nem válaszolt, ide-oda forgolódva,
lázas sietséggel szemügyre vette a szobát,
próbálta fölfedezni a bárhol könnyedén
elrejthető, észrevehetetlenül pici lehallgató
készülékeket…
„Ha eljön az ideje, majd jelentkezem, Nicky!
Egyelőre korai lenne.” Waller tekintete olyan
volt, mintha még mondani akart volna
valamit, de néhány másodperc gondolkodás
után letett róla. „Viszontlátásra!”
– Remélem, nem – válaszolta elutasítóan, a
tévé előtti fotelben hátradőlve Bryson. – Jó
helyen vannak a bizonyítékaink, és ha kell,
habozás nélkül elővesszük őket.
Waller nem szólt semmit, de az arca erősen
elkomorodott.
– Emlékszik, Ted, maga mondta mindig,
hogy az igazi meglepetés onnan éri az
embert, ahonnan a legkevésbé számít rá.
A képernyő villant egyet, és Waller arcát egy
televíziós show-műsor váltotta fel.
Bryson még aznap délután leszerelte a
műholdvevő tányért, a készüléket pedig
odaajándékozta a vegyesbolt tulajdonosának,
kezdjen vele, amit akar. Azt is közölte, hogy
a továbbiakban nem tart igényt újságra.
Elena ennek ellenére minden reggel
kilovagolt, és utána a nap nagy részét a
szabadban, a teraszon vagy a parton töltötték.
Nem sok idő kellett, és Brysonnak sikerült
végleg szakítania korábbi életével. Nem is
bánta, nem hiányoztak neki a külvilág hírei.
Együtt voltak, és ennél többre egyikük sem
vágyott.