Frederick Forsyth

ÁTVERÉS
II.
 A mű eredeti címe: The Deceiver
Copyright © FFS Partnership 1991

Fordította: Rácz Péter

Címlapterv: Szabó Árpád

Hungarian Translation © Rácz Péter, 1993

 A HARC
ÁLDOZATAI
 ELSŐ FEJEZET
Dermot O’Brien atya postán kapta meg az üzenetet
Líbiából, mint ahogy általában az első kapcsolatfelvételeknél
történni szokott.
Normális, hétköznapi levélnek látszott, és ha valaki
felbontotta volna – ami mellesleg kizárt volt, hiszen az ír
Köztársaságban büntetendő a levéltitok megsértése akkor sem
talált volna benne semmi szokatlant. A bélyegző szerint
Genfben adták fel – valóban ott –, és a címzés alapján
olyasvalaki volt a feladó, aki az Egyházak Világtanácsánál
(WCC) dolgozott, ami viszont nem volt igaz.
O’Brien atya az előcsarnokban, a bejárat melletti
postaládában találta a levelet egy kora tavaszi reggelen, midőn
reggeli után kifelé sétált a rendház ebédlőjéből. Ez 1987-ben
történt. Összesen öt levelet kézbesített neki a posta aznap
reggel, de a többire épphogy csak vetett egy pillantást, tekintete
egyre-másra visszavándorolt a genfi küldeményre. A hátsó,
leragasztható részen halvány ceruzavonás látszott, ami
óvatosságra intette: azt jelezte ugyanis, hogy lehetőleg ne
bontsa fel nyilvános helyen a levelet, és olvasás után ne hagyja
elöl.
A pap nyájasan biccentett két reggelizni igyekvőkollégája
felé, majd felsietett első emeleti hálószobájába.
A levelet leheletvékony, szabvány légipostapapírra gépelték.
Hangvétele közvetlen, baráti jellegű volt, és „Kedves
Dermotom!” megszólítással kezdődött: Stílusából kiérződött,
hogy sorait egy ugyancsak lelkipásztori – tevékenységet –
folytató személy vetette papírra régi barátjának. Jóllehet az
Egyházak Világtanácsa protestáns szervezet, az alkalmi
megfigyelő semmi kivetnivalót sem találhatott volna abban,
hogy egy lutheránus lelkész baráti kapcsolatokat ápol egy
katolikus pappal. Elvégre ha tétován, gyanakodva is, de mind
elterjedtebbé vált az utóbbi időkben az egyházak közeledése,
különösen nemzetközi szinten.
A genfi barát reményét fejezte ki, hogy levele jó
egészségben találja O’Brien atyát, majd részletesen beszámolt
a WCC-nek a harmadik világ országaiban végzett
tevékenységéről. A lényeget a levél harmadik bekezdése
tartalmazta, persze burkolt formában. A feladó megemlítette,
hogy püspöke mindmáig nagy szeretettel emlékszik O’Brien
atyával lezajlott találkozójára, és igazán örülne a lehetőségnek,
ha még egyszer össze tudnának jönni egy bizalmas tereferére.
Az aláírás ugyanolyan közvetlen és semmitmondó volt, mint
maga a levél: „…jó barátod, Harry”.
O’Brien atya elgondolkodva tette félre a levelet, és kibámult
az ablakon. A messzeségben Wicklow megye zöld
gabonaföldjei húzódtak Bray irányában, sőt azon túl is, az Ír-
tenger szürke vizéig. A rend központját egy öreg vidéki
kúriában rendezték be Sandymountnál. A vizet onnan nem
lehetett látni, lankás dombok takarták a tengert, még Bray
templomtornyai is csak, elmosódottan sejlettek föl a távolban.
A nap ragyogó sugarai aranylóan ömlöttek szét a tájon, a zöld
mezőkön, és gyöngéd érzelmekkel töltötték el az atya szívét;
rajongott ezért a vidékért – legalább annyira, mint amennyire
gyűlölte a tenger túlpartján meglapuló ellenséget.
A küldemény fölöttébb izgalomba hozta. Hiszen olyan régen
történt… Igen, két éve is van már talán annak, hogy Tripoliban
személyesen fogadta őt Moamer el-Kadhafi ezredes, a Líbiai
Köztársaság vezetője, Allah igaz híve, akire a levélíró
„püspökként” utalt.
Ritka és kivételes alkalomnak számított a találkozó, ám a
csábító szóvirágok, a szelíd hang és a hangzatos ígéretek
ellenére nem sült ki belőle semmi. Se pénz, se fegyver, amit az
ír ügy szolgálatába állíthattak volna. A végén már kezdték úgy
érezni, hogy a vállalkozás csúfos kudarcot vallott; nem csoda,
hogy az, aki a titkos találkozót megszervezte – Hakim al-
Manszur, a líbiai titkosszolgálat, a Mukhabarat külföldi
hírszerző szárnyának a főnöke, aki most az üzenetben Harrynak
nevezte magát –, nem győzött később a bocsánatukért esedezni.
– És tessék, mint derült égből a villámcsapás, jön most ez a
megbízás. Mert hogy a levél az, afelől O’Brien atyának
csöppnyi kétsége sem volt. Időpont nem volt megadva ugyan a
„püspökkel” való találkozóra, a pap tudta jól, hogy arra nincs is
szükség. A Harry aláírás ugyanis azt jelenti: „haladéktalanul”.
Az arabok akár évekre is elhalasztgatnak bizonyos dolgokat, ha
úgy hozza a kedvük; ám ha Kadhafi így üzen valakiért, akkor
annak tüstént mennie kell – mármint ha részesülni akar a
kegyeiben.
– O’Brien atya tisztában volt azzal is, hogy az ügyet
szolgáló barátai nagyon is rá vannak utalva ezekre a kegyekre.
Az Amerikából érkező adományok kiapadóban voltak; hiába, a
dublini kormány tagjainak – O’Brien egytől egyig árulóknak
tekintette őket – sorozatos felhívásai, hogy többé senki se
küldjön se pénzt, se fegyvert Írországba az óceán túlpartjáról, a
jelek szerint megtették a hatásukat. Vagyis nem volna bölcs
dolog, ha most figyelmen kívül hagyná a tripoli meghívást. Az
egyetlen bökkenőt az jelentette, milyen ürüggyel utazzék
másodszor is oda.
Normális körülmények között elég lett volna, ha kivesz
néhány hét szabadságot. Csakhogy éppen három nappal
korábban érkezett vissza Amszterdamból, ahol – legalábbis
hivatalosan – nemzetközi szemináriumon vett részt, amely az
éhínség elleni küzdelem problémáit tűzte a zászlajára.
A kontinensen tett útja alatt sikerült elszabadulni az
eszmecsere helyszínéről, és az Utrechtben korábban letétbe
helyezett pénze felhasználásával álnéven hosszú lejáratú bérleti
szerződést kötött két lakásra: az egyiket Roermondban,
Hollandiában vette ki, a másikat pedig a vesztfáliai
Münsterben. Ezeket a lakásokat majd titkos menedékhelyként
használhatják azok a fiatal harcosok, akik azért utaznak a
kontinensre, hogy ott csapjanak le az ellenségre, ahol az
legkevésbé várja.
Az utazás Dermot O’Brien életének állandó és szerves
részévé vált. Rendje kiterjedt misszionárius és ökumenikus
tevékenységet folytatott, ő pedig a szervezet nemzetközi
titkáraként tevékenykedett. Jobb fedőbeosztást találni sem
lehetett volna a háború céljaira. Ez a háború persze nem az
ínség, hanem az angolok ellen folyt; ezt tekintette élete
céljának az atya azóta, hogy sok-sok évvel azelőtt Derryben az
ölébe fektette egy haldokló fiatalember bezúzott, véres
koponyáját, látta az utcákon rohanó brit ejtőernyősöket, feladta
a haldoklóknak az utolsó kenetet, és közben személyes, szent
fogadalmat tett, amelyről sem a rendjének, sem a püspökének
nem volt tudomása.
Lelkében azóta is dajkálta a lobogó gyűlöletet a túlparton
élő emberek iránt, és felajánlotta szolgálatait a mozgalomnak.
Jelentkezését tárt karokkal fogadták, olyannyira, hogy idestova
tíz éve ő töltötte be az IRA, az Ír Köztársasági. Hadsereg
ideiglenes szárnya legfőbb nemzetközi ügyintézőjének a
tisztségét. Ő szervezte meg és gyűjtötte be a különböző
adományokat, forgatta és mozgatta a szervezet pénzét titkos
bankszámlák felhasználásával, gondoskodott a hamis
útlevelekről, a Semtex robbanóanyagok és a hozzájuk való
időzített kapcsolók biztonságos megérkezéséről és tárolásáról.
Az ő közreműködésével robbantak fel a Regent’s és a Hyde
parkban elhelyezett pokolgépek, amelyek darabokra tépték a
katonazenekarok tagjait és a lovasokat; neki köszönhetően
lövelltek szerteszét és taroltak kasza módjára a kihegyezett-
kiélezett csapszegek a Harrods tőszomszédságában, felszakítva
a járókelők beleit vagy örökre megnyomorítva őket. Sajnálta,
hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodniuk, de szilárdan hitte,
hogy igaz ügyért harcolnak. Mindeközben szörnyülködő,
halálra vált paptársaival együtt olvasta az újságok beszámolóit
vagy nézték közösen a tévéhíradót a rendház nappalijában; és
ha valamelyik plébániáról arra kérték, hogy tartson misét az
ottani egyházkerületben, mindig nyugodt lélekkel tett eleget a
meghívásnak.
Problémáját azon a tavaszi reggelen végül is a Dublin
Pressben megjelent rövidke közlemény oldotta meg. Az újság
az ágyán feküdt kinyitva, ott böngészgette még reggeli előtt, az
első csésze tea szürcsölgetése közben.
Szobája egyben irodául is szolgált, külön telefonvonallal
felszerelve. Gyorsan lebonyolított két hívást, és a második
meghozta a gyümölcsét. A hívott fél örömmel üdvözölte, hogy
csatlakozni óhajt az újsághirdetésben beharangozott
zarándoklathoz. Alighogy letette a kagylót, máris sietett a
rendfőnökéhez.
– Tapasztalatszerzésre van szükségem, Frank – kezdett bele
mondókájába. – Naphosszat az irodámban, négy fal közé
bezárva üldögélek, s a telefon szüntelenül csörög. Békességre
vágyom, és főképpen csendre, hogy imádkozhassam. Ha egy
időre nélkülözni tudnál, szeretnék elmenni erre az útra.
A rendfőnök átfutotta a zarándoklat programját, és
beleegyezően bólintott.
– Menj Isten áldásával, Dermot. Imádkozz érettünk, amerre
jársz.
A zarándokútig még hátravolt egy hét. O’Briennek nem
kellett engedélyért folyamodnia az IRA Katonai Tanácsához,
mint a többieknek. Ha kedvező hírekkel tér majd vissza, annál
jobban fognak örülni a fejleményeknek; ha mégsem, akkor
pedig végképp nincs szükség rá, hogy feleslegesen zaklassa a
Katonai Tanács tagjait. Levelet küldött Londonba, külön
megfizetve az expressz-kézbesítést, mert biztosra akarta venni,
hogy küldeménye három napon belül valóban odaér a Líbiai
Népi Irodára, vagyis az arab ország londoni nagykövetségére.
Úgy gondolta, Tripolinak így bőven marad ideje az
előkészületekre.
 A zarándoklat közös misével és imádkozással az írországi
szent helyen, Knocknál vette kezdetét. Onnan a csoport tagjai a
Shannon repülőtérre hajtattak, ahol már várt rájuk a Pireneusok
lábánál fekvő francia kegyhelyre, Lourdes-ba tartó bérelt
repülőgép. Megérkezés után O’Brien atya feltűnés nélkül
elszakadt a papokból, apácákból és világi személyekből álló
csoporttól, és felszállt a számára bérelt kis különgépre. Négy
óra múlva La Vallettában, Málta fővárosában landolt; a líbiaiak
onnan kezdve már személyesen gondoskodtak
továbbszállításáról. Jelzés nélküli, sugárhajtású gépük
huszonnégy órával azután érkezett a líbiai Sidra melletti
katonai repülőtérre, hogy az ír pap a többi zarándokkal együtt a
levegőbe emelkedett Shannonban. A mindig előzékeny és
udvarias Hakim al-Manszur elsőként üdvözölte az atyát.
Tekintettel az idő szűkösségére – O’Briennek mielőbb
vissza kellett érnie Lourdes-ba, hogy ismét csatlakozzék a
zarándokokhoz –, Kadhafi ezredessel ezúttal nem
találkozhatott. Kettejük négyszemközti megbeszélése
tulajdonképpen eredetileg sem volt tervbe véve, a művelet
lebonyolítását al-Manszurra bízta a líbiai vezető. A katonai
bázison, egy félreeső helyiségben tárgyaltak órákon át,
miközben odakint al-Manszur testőrei őrködtek. A tanácskozás
befejeztével az ír pap rövid időre ledőlt, hogy szemhunyásnyit
aludjon, majd késedelem nélkül, ismét Máltán keresztül
visszarepült Lourdes-ba. A találkozón elhangzottak felizgatták
a fantáziáját. Ha valóra válik, amiről most tudomást szerzett,
küzdelmük óriási lendületet vehet – talán a végső áttörést is
kivívhatják.

Hakim al-Manszurt három nappal később fogadta a Nagy

Vezető, hogy személyesen jelentést tegyen a történtekről. Mint
általában, most is az utolsó pillanatban értesítették, hogy
azonnal jelenjék meg az ezredes színe előtt, és hogy aznap hol
tartózkodik Kadhafi. Az előző évi bombatámadásból okulva a
líbiai vezető mind gyakrabban változtatta szálláshelyét, és
egyre több időt töltött a sivatagban, rendszerint egyórányi
autóútra a fővárostól.
A jelzett napon Kadhafi – ahogy al-Manszur bizalmas baráti
körben mondogatni szokta – a „beduin életmódnak” hódolt,
azaz ideje java részét sivatagi táborában töltötte, gazdagon
díszített, nagyméretű sátrában heverészve, fehér kaftánjában
kényelmesen elnyújtózkodva a szanaszét heverő, puha
párnákon. Egykedvűnek és bágyadtnak tűnt, mint mindig:
előtte két minisztere kuporgott keresztbe rakott lábbal.
Hadonászva, ideges mozdulatokkal számoltak be a legfrissebb
hírekről. Mindketten városi születésűek lévén, sokkal jobban
érezték volna magukat íróasztaluk mögött. Ám ha a Nagy
Vezető úgy kívánta, hogy párnán, törökülésben tegyék meg
jelentésüket, akkor természetesen zokszó nélkül
engedelmeskedtek.
Kadhafi ernyedt kézlegyintéssel vette tudomásul al-Manszur
beléptét; a gesztus egyszersmind jelezte a kémfőnöknek, hogy
húzódjék félre, és csendben várjon a sorára. Miután végzett a
miniszterekkel és elbocsátotta őket, az ezredes ivott egy korty
vizet, majd kérte a jelentést.
A fiatal kémfőnök egyszerű, keresetlen szavakkal ecsetelte a
fejleményeket. Akár az összes többi funkcionárius Kadhafi
környezetében, al-Manszur is csodálattal vegyes rettegéssel
viseltetett iránta. Moamer el-Kadhafi két lábon járó rejtély volt,
márpedig a férfiakat mindig is vonzották-taszították a
titokzatos személyiségek – különösen, ha egyetlen
kézlegyintésüktől függött az életük.
Al-Manszur persze tudta, hogy külföldön, elsősorban az
Egyesült Államokban még a legfelsőbb szinteken is egyszerűen
őrültnek tartják a líbiai vezetőt. De ő, al-Manszur tudta azt is,
hogy az ezredes egyáltalán nem tébolyult. Ha az lett volna,
nem tudta volna tizennyolc éven át megőrizni kikezdhetetlen
teljhatalmát, nem lett volna képes – igaz, fortélyos
ravaszsággal – kézben tartani zaklatott sorsú, széttöredezett és
erőszak dúlta országának az irányítását.
Valójában kifinomult taktikai érzékkel megáldott, rátermett
politikus volt. Követett el hibákat, mint minden földi halandó,
és neki is megvoltak a maga ábrándos illúziói, különösen az
országán kívüli világról és benne az ő helyéről. Őszintén hitte,
hogy magányos óriáscsillagnak született, amely fényesen
ragyog a világmindenség egén. Idővel szilárd meggyőződésévé
vált, hogy véget nem érő, tárgyától el-elkalandozó szónoklatait
áhítattal hallgatják a tömegek milliói az országhatárokon túl is,
amikor arra buzdítja őket, hogy saját vezetőik uralmát
megdöntve fogadják el az ő kétségtelen felsőbbrendűségét és
iránymutatását az iszlám megtisztításáért indított áldozatos
küzdelemben, amelyet Allah sugallatára folytat. A
környezetében senki sem merte kétségbe vonni
meggyőződését.
Líbián belüli hatalmát sem vitatta el senki; egyeduralma
gyakorlatilag megfellebbezhetetlen volt. Tanácsért kizárólag
bizalmi embereinek szűk köréhez fordult. Miniszterek jöttek-
mentek, de belső, személyes tanácsadói köre – hacsak
valamelyiküket meg nem gyanúsította árulással – feltétlen
bizalmát élvezte, és a tulajdonképpeni államhatalmat
gyakorolta. Közülük csak kevesen tudtak bármit is arról a fura
világról, amelyet általában „külföldnek” neveznek. Ezen a
területen Hakim al-Manszurt tekintették szakértőnek, annál is
inkább, mert ő brit iskolában is nevelkedett. Al-Manszur érezte
azt is, hogy Kadhafi kedveli őt, és elfogultan viselkedik vele
szemben. Nem egészen alaptalanul: a Mukhabarat külső
szárnyának vezetője pályafutásának kezdetén azzal bizonyította
a vezér iránti odaadó és feltétlen hűségét, hogy európai
búvóhelyükön saját kezűleg végezte ki az ezredes három
politikai ellenlábasát.
A beduin diktátorral nagyon óvatosan kellett bánni. Voltak,
akik behízelgő, mézesmázos szavakkal próbáltak a kegyeibe
férkőzni. A kémfőnök azonban sejtette, hogy noha Kadhafi
elfogadja ezt, a lelke mélyén megveti a talpnyalókat. Al-
Manszur személy szerint a kellő tiszteletadást és az
egyenességet választotta. Rendszerint átgondoltan, finoman
fogalmazva mondta csak ki az igazságot, és teljes egészében
sosem tárta fel, hiszen az egyenlő lehetett volna az
öngyilkossággal, ám gyanította, hogy lankadt tekintete,
álmodozó mosolya és szinte már nőies, affektált mozdulatai
mögött Moamer el-Kadhafi arra vágyik, hogy ne hazudjanak
neki.
1987 áprilisában, azon a bizonyos napon Hakim al-Manszur
részletesen, beszámolt az ír pap látogatásáról és a vele
folytatott megbeszélésről. Miközben beszélt, Kadhafi személyi
orvosainak egyike – aki addig egy eldugott sarokban, csendben
kevergetett valamit – közelebb lépett, és apró kis csészében
orvosságot nyújtott oda az ezredesnek. A líbiai forradalom
vezetője engedelmesen lenyelte a kotyvalékot, majd rögvest
elbocsátotta az orvost. Az idős ember némán összeszedte
műszereit, és nesztelen léptekkel kisomfordált a sátorból.
Noha már egy év telt el azóta, hogy az amerikai bombázók
szinte földig rombolták a lakhelyét, az ezredes képtelen volt
napirendre térni a számára elemi megrázkódtatást jelentő
élmény fölött. Gyakran voltak rémálmai, és magas
vérnyomásban is szenvedett. Az imént távozott orvos enyhe
nyugtatót adott neki.
– A szállítmány fele-fele arányban való felhasználása…
Elfogadták ezt a feltételt? – kérdezte Kadhafi.
– A pap kész előterjeszteni a javaslatot – válaszolta al-
Manszur. – Biztosra veszem egyébként, hogy a Katonai Tanács
bele fog egyezni.
– És az amerikai nagykövet ügye?
– Az is rendben lesz.
Kadhafi súlyosan, szaggatottan felsóhajtott, mintha a világ
összes terhe az ő vállát nyomná.
 – Ez nem elég – szólalt meg kisvártatva álmodozó hangon. –
Többet szeretnék. Valahol Amerikában is.
– A terepszemlét folytatjuk, uram. A probléma ettől
függetlenül továbbra is fennáll: Nagy-Britanniában ott van az
IRA, amely hajlandó végrehajtani az ön igazságos bosszúját
megtestesítő cselekedeteket. Hitetlenek végeznek hitetlenekkel
– az ön akaratát és óhaját teljesítve. Káprázatos, nagyszerű
gondolat…
– Az ötlet, hogy az IRA ideiglenes szárnyát az ezredes
angliai bosszúhadjáratának kivitelezőjeként alkalmazzák,
eredetileg ugyan al-Manszurtól származott, de a későbbiek
folyamán Kadhafi szent meggyőződésévé vált, hogy Allah
sugallatára az egészet ő tervelte ki.
Al-Manszur folytatta fejtegetését: – Amerikában viszont,
sajnos, nem létezik olyan partizánhálózat, amelyet
hasonlóképpen igénybe vehetnénk. Persze, folytatjuk a
kutatást. Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb, meg fogjuk
találni a bosszú megfelelő módját és eszközét.
Kadhafi lustán bólintott, majd ernyedten intett a kezével,
jelezvén, hogy vége a kihallgatásnak.
– Legyen rá gondja – dünnyögte alig hallhatóan.

Furcsa mesterség a hírszerzés. Igencsak ritkán fordul elő,

hogy egy-egy mesébe illő, pompás sakkhúzás mindenre
megadja a választ – még kevésbé, hogy az összes problémára
megoldást jelentene. Az egyetlen, vakmerő és ámulatba ejtő
végkifejletre való törekvés főképpen az amerikaiak hóbortja.
Ám az esetek zömében a kép sokkal összetettebb, semmint
hogy egyszeriben világossá váljék minden részlet: olyan, mint
egy gigantikus kirakós játék, ahol rendkívül körültekintően,
egyenként kell helyükre illeszteni a darabokat. Általában az
utolsó kockákra sohasem bukkannak rá; de hát végül is azért
vannak a kiváló felkészültségű információelemzők, hogy a
hiányos, de már meglévő elemek alapján összeállítsák a teljes
képet.
 Néha megesik, hogy bizonyos mozaikkockákra egy másik
rejtvény megfejtése közben lelnek rá. Az is előfordul, hogy
nem a megfelelő darabok keverednek bele a képbe. És ettől
eltekintve sem illeszkednek soha olyan pontosan az egyes
darabkák, mint az igazi kirakós játékban.
Vannak egypáran a Century House-ban, a brit Secret
Intelligence Service központjában, akiket bennfentes körökben
az efféle türelemjátékok nagymestereinek tekintenek.
Naphosszat ülnek íróasztalaik fölé görnyedve; az
információgyűjtés nem az ő dolguk, hanem a terepen ténykedő
hírszerzőké. Április utolsó napjaiban két olyan
információtöredék futott be a Century House-ba, amely egy
újabb kirakós játék kezdetét vetítette előre.
Az egyik attól a líbiai orvostól érkezett, aki kikeverte és
beadta Kadhafinak az orvosságot. A végtelenségig,
kimondhatatlanul szerette a fiát. A fiatalember mérnöknek
tanult Angliában, amikor egy nap a Mukhabarat emberei
felkeresték a diákotthonban, és kerek perec közölték vele: ha
kedves neki az apja élete, a Nagy Vezető megbízásából
különleges feladatot kell végrehajtania. A rábízott pokolgép –
amelyet előre megadott helyen kellett volna elrejtenie – idő
előtt, a kezében felrobbant. Apja elfojtotta a halála miatt érzett
fájdalmát, és emelt fővel fogadta a részvétnyilvánításokat; ám
szívében forró gyűlölet égett, és amilyen információra csak
szert tudott tenni a Kadhafi udvartartásában betöltött
pozíciójának köszönhetően, ettől kezdve tüstént továbbította az
angoloknak.
A sátorban félig-meddig kihallgatott beszélgetésről szóló
beszámolóját ha akarta, sem tudta volna a tripoli brit
nagykövetség közvetítésével Londonba juttatni, mert azt éjjel-
nappal megfigyelés alatt tartották. Ehelyett kénytelen volt egy
hét késedelemmel Kairóba küldeni, ahonnan aztán már
haladéktalanul továbbították Londonnak; ott pedig elég
fontosnak nyilvánították ahhoz, hogy a legmagasabb szinten
foglalkozzanak vele.
– Végül is mire készül? – kérdezte az SIS főnöke, miután
felvilágosították a beérkezett információról.
– A jelek szerint Kadhafi robbanószereket és fegyvereket
ajánlott fel az IRA-nak – vélekedett Timothy Edwards, akit egy
hónapja erősítettek meg főnökhelyettesi posztján. – Legalábbis
ezt a kézenfekvő értelmezést, lehet kihámozni a
beszélgetésfoszlányokból.
– És milyen úton-módon tette meg az ajánlatot?
– Minden valószínűség szerint egy ír pap közvetítésével,
akit direkt ezért repítettek Líbiába.
– Tudjuk, hogy kiről van szó?
– Nem, uram. Elképzelhető, hogy nem is valódi pap. Talán a
Katonai Tanács valamelyik tagja álcázta magát annak.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy az ajánlat személy szerint
Kadhafitól származik.
– Értem… Nos, először is meg kell keresnünk ezt a
titokzatos csuhást. Közben én beszélek a Fiókosokkal, hátha ők
többet tudnak a dologról. Ha Északon lakik, az ügy rájuk
tartozik. Ha viszont Délen, vagy bárhol másutt, akkor a mi
emberünk.
Hírszerző berkekben 500-as Postafiókként az MI5-öt, a
Security Service-t, a belső kémelhárítást emlegették; erre a
szervezetre hárult a terrorizmus elleni hadviselés feladata a brit
fennhatóság alatt álló Észak-Írországban. Ezzel szemben az
SIS-re tartozott a külső információgyűjtés, illetve a megelőző
jellegű kémelhárítás az ország határain kívül, tehát az ír
Köztársaságban, azaz Délen is.
A főnök aznap együtt ebédelt az MI5 vezérigazgatójával. Az
asztaluknál ülő harmadik férfi az Egyesített Hírszerző
Bizottság elnöke volt; az ő küldetése abban állt, hogy szükség
esetén riassza és tájékoztassa a kabinetirodát a válságos
helyzetről. A kirakós játék második darabjával az MI5 rukkolt
elő két nappal később.
Az esemény teljesen váratlanul következett be, voltaképp
egyike volt azoknak a szerencsés véletleneknek, amelyek
alkalomadtán megkönnyítik az ember életét. Egy fiatal IRA-
harcos, kocsijának csomagtartójában Armalite puskájával,
egyenesen belerohant az északír rendőrség, a Royal Ulster
Constabulary (RUC) emelte ellenőrző úttorlaszba. A kamasz
fiút szemlátomást meglepte a hirtelen felbukkanó rendőrségi
sorompó. Tudta, hogy az autóban elrejtett fegyverért több évi
börtönbüntetés várna rá a Maze fegyházban. Gázt adott, és
nekigyürkőzött, hogy megkísérelje áttörni a blokádot.
Hajszálon múlott a dolog. Ha a harcos tapasztaltabb, tán ép
bőrrel megússza. Az őrmester és a mellé beosztott két rendőr
ijedten félreugrott, hogy kikerüljön a sebesen közeledő, lopott
gépkocsi útjából. Ám negyedik társuk, aki kicsit odébb állt, egy
szemvillanás alatt vállához emelte puskáját, és gyors
egymásutánban négy lövést eresztett a menekülő után. Az
egyik lövedék letépte a fiú koponyájának felső részét.
Habár csak küldöncfeladatokat teljesített, az IRA vezetősége
úgy határozott, hogy teljes katonai tiszteletadással temetteti el a
fiatalembert. A szertartást a halott fiú szülőfalujában, Dél-
Armaghban rendezték. A gyászoló családnak személyesen
Gerry Adams, az IRA politikai szárnyának, a Sinn Feinnek az
elnöke nyújtott vigaszt. Egyúttal kért is tőlük egy csekély
szívességet. Beleegyeznek-e, hogy a misét a helyi plébános
helyett egy távolról jött pap – a család „régi barátja” –
celebrálja? A család apraja-nagyja keményvonalas, szélsőséges
köztársaságpárti eszméket vallott (egy másik fiuk emberölésért
életfogytiglani börtönbüntetését töltötte), így habozás nélkül
igent mondtak. A szertartást annak rendje és módja szerint
Dermot O’Brien atya celebrálta.
Viszonylag kevesen tudják, hogy az Észak-Írországban
végső nyugalomra helyezett IRA-tagok gyászszertartásai
gyakori és hasznos alkalmat kínálnak a mozgalom vezetőinek
találkozók és tárgyalások megtartására. A temetési
ceremóniákat igen gondosan, szigorú feltételek közepette
szervezik meg az IRA „kemény magjának” nagyágyúi. A
szertartásokon részt vevő gyászoló tömegben általában
mindenki – beleértve a nőket és gyermekeket is – az ír
Köztársasági Hadsereg rendíthetetlen és szilárd híve. Dél-
Armagh, Fermanagh és Dél-Tyrone bizonyos körzeteiben
egész falvak támogatják az IRA-t.
Rendszerint a helyi televízió munkatársai is megjelennek a
temetéseken, de hiába pásztázzák végig a kamerák a sokaságot,
a tömeg tömör falaként takarja el az IRA vezetőit, akik
hangjukat lehalkítva, fejüket összedugva tárgyalják meg az
időszerű témákat, terveket szőnek és elképzelésekről
határoznak, információkat cserélnek és jövőbeli akciókat
körvonalaznak az embergyűrű közepén – bizony, hasonló
közös tevékenységre máskülönben nemigen nyílna alkalom a
folyamatos megfigyelés alatt álló emberek számára. Ha egy
brit katona vagy az RUC egy tagja a temetés közelébe vetődne,
meggondolatlan cselekedete könnyen lázongásokat
robbanthatna ki – vagy pedig életével lakolna merészségéért a
betolakodó, mint ahogy már volt is rá példa. Marad tehát az
ágyúcsőre emlékeztető „Long Tom” kamerákkal való
megfigyelés, de ezekkel az eszközökkel képtelenség a szájról
való leolvasás, kiváltképp ha a beszélők az orruk alatt
pusmognak egymás között. Mindent összevetve, halottai utolsó
útjának „sérthetetlen szentségét” az IRA újabb vérfürdők
kiagyalására használja fel.
Amikor tudomásukra jutott ez a körülmény, az angolok
rövidesen előrukkoltak a frappáns válasszal. Van egy mondás,
miszerint egy angol gentlemannek elsősorban azt kell
megtanulnia, pontosan mikor szűnjék meg gentlemannek lenni.
A britek ennek értelmében úgy döntöttek, hogy a poloskákat a
koporsókban helyezik el.
 A ballycrane-i temetés előtti éjszakán a Különleges
Légiszolgálat (SAS) két kommandósa civil ruhában betört a
falu ravatalozójába, ahol már előkészítették az üres koporsót a
másnapi gyászszertartásra. A fiú holtteste, ír szokás szerint, a
gyászoló család házában volt kiterítve. A SAS-katonák egyike
az elektronikus berendezések szakértője volt, a másik pedig
képzett asztalos és bútorfényező. Egy óra leforgása alatt a
poloskát nyomtalanul elrejtették a koporsó falában. Eleve
tudták, hogy a parányi lehallgatókészülék nem lesz hosszú
életű, hiszen másnap délelőtt már két méter mélyen fog pihenni
a föld alatt.
A következő nap reggelén, a falucska fölé emelkedő
dombhátról a SAS kommandósai rejtekhelyükről nyomon
követték a temetés minden mozzanatát. Egyikük felvételeket
készített, a páncélökölcsőre emlékeztető fényképezőgépével
szinte az összes jelenlévőt lefotózta. Egy katona a poloska
vevőkészülékét kezelte: minden egyes hangot rögzített, amely a
falu utcáin végigvitt, majd a templomban felravatalozott
koporsó falából érkezett az éter hullámain keresztül: Az
érzékeny mikrofonnak köszönhetően szalagra vette az egész
misét. A szertartás után a koporsó újra felbukkant a templom
kapujában, és a menet megindult a sötéten tátongó sírgödör
felé.
Az élénk reggeli szélben lobogó-csattogó reverendájában, a
sír szélén a pap a halott üdvösségéért fohászkodott, majd egy
marok földet szórt a lassan leereszkedő koporsó tetejére. A
falemezre hulló, összetapadt rögök koppanása robajszerűen
hallatszott a vevőkészüléken; olyan fülsértően erős volt a dörej,
hogy a lehallgatót kezelő SAS-kommandós önkéntelenül is
összerezzent. A nyitott sírnál álló Dermot O’Brien atya mellett
közben feltűnt egy férfi, akit az angolok az IRA Katonai
Tanácsának vezérkari főnökhelyetteseként azonosítottak.
Lehajtott fővel, mások elől takart – arccal, halkan mormogni
kezdett.
 Titokban elhadart szavaikat minden bonyodalom nélkül
vették a domboldalon. A szalagot később Lurganba, majd az
aldergrove-i repülőtérre szállították; onnan pedig egyenesen
Londonba. A megfigyelés és lehallgatás csupán
rutinműveletnek indult, de mint utólag kiderült, az SAS-
kommandósok valóságos aranybányára bukkantak. A
magnetofonszalagon rögzített beszélgetés során ugyanis
O’Brien atya részletesen beszámolt a Katonai Tanács
képviselőjének Kadhafi ezredes ajánlatáról.
– Mennyi? – kérdezte a temetés után két nappal Sir
Anthony, az Egyesített Hírszerző Bizottság elnöke Londonban.
– Húsz tonna, Tony. Ennyit kínál az ezredes.
Miután kollégája befejezte a rövidített átirat olvasását, az
MI5 vezérigazgatója becsukta a dossziét, és visszatette az
irattáskájába. A szalagot nem is hozta magával: elfoglalt ember
lévén, Sir Anthony megelégedett egy tömör, írott
tájékoztatóval, is.
A beszélgetést rögzítő magnetofontekercs alig egy napja
volt az MI5 birtokában: Az illetékes részlegek összpontosított
figyelemmel, szorgalmasan dolgoztak rajta. A hangminőség
persze nem érte el a stúdiókban megszokott kifogástalan
szintet. Egyrészt a koporsóba rejtett poloskát nem úgy
tervezték, hogy fába ágyazva, fél centiméter vastag, tömör
lemez mögül közvetítse a beszédhangokat, ráadásul a szóban
forgó párbeszéd csak a koporsó leeresztése közben bontakozott
ki igazán. Másrészt óhatatlanul beszűrődtek egyéb, külső zajok
is: a fiatal terrorista anyjának kétségbeesett jajveszékelése, a
feltámadt szél sivítása a sírgödör fölött, a pap reverendájának
csattogása, a fekete álarcos IRA-díszőrség sortüzének
háromszori dörrenése.
– Egy rádiós producer bizonyára lepocskondiázta volna a
felvételt, mondván, hogy a minősége, fabatkát sem ér. De hát
ezt a bizonyos szalagot nem adásba szánták, ráadásul az
elektronikus hangerősítés technikája ma már nagyon fejlett. Az
MI5 hangmérnökei szép lassan kiszűrték a felvételből a
háttérzajokat; aztán az őket érdeklő hangokat „átemelték” egy
másik frekvenciatartományba, így a temetési ceremóniát
levezető pap és a Katonai Tanács tagjának titkos párbeszéde
végül tisztán hallhatóvá vált.
– És ami a feltételeket illeti? – érdeklődött Sir Anthony. –
Semmi tévedés?
– Semmi – szögezte le az igazgató. – A húsz tonna
szállítmány a szokásos tételekből, vagyis géppisztolyokból,
ismétlő puskákból, gránátokból, aknavetőkből, pisztolyokból,
időzítő berendezésekből és páncélöklökből – feltehetően cseh
RPG–7-esekből – fog állni. És persze két tonna Semtex–H
robbanóanyagból. Mindezért cserébe a Semtex felét Nagy-
Britanniában, tehát nem Észak-Írországban végrehajtandó
pokolgépes merényletekre kell felhasználni, részben előre
megadott célpontok, így az amerikai nagykövet ellen. A
jelekből ítélve az utóbbi feltételt az arabok a
leghatározottabban kikötötték.
– Bobby, azt kérem tőled, hogy az anyagot továbbítsd az
SIS-nek, és avasd be őket az eddigi fejleményekbe – közölte
Sir Anthony rövid gondolkodás után. – Ezúttal nincs helye
semmi rivalizálásnak. Teljes együttműködést követelek
mostantól kezdve egészen addig, amíg le nem zárjuk az ügyet.
A befutott információkból úgy veszem ki, hogy a líbiaiak
tengeri úton próbálkoznak majd a szállítással. A fuvar nyilván
valamelyik istenverte, eldugott kikötőbe futna be az ír partok
mentén, tehát ez a mi szempontunktól külső akciónak minősül.
Az pedig már az SIS asztala. Ezért működjetek együtt velük
mindenben, te és összes beosztottad.
– Meglesz. Erre a szavamat adom – fogadkozott az MI5
vezérigazgatója.
Az SIS főnöke és helyettese, Timothy Edwards még aznap
délután minden szempontra kiterjedő tájékoztatót kapott a
testvérszervezet Curzon Street-i főhadiszállásán. Kivételesen a
hírszerzés vezetője is hajlandónak mutatkozott arra, hogy a
líbiai orvostól származó információjukkal alátámassza –
legalábbis részben – az MI5 Ulsterben szerzett értesüléseit.
Normális esetben harapófogóval sem húzhattak volna ki belőle
akár egy árva hangot az SIS külföldön begyűjtött
információiról, csak hát a mostani nem volt normális eset.
Az SIS igazgatója a testvérszervezettől összehangolt
együttműködést kért, és meg is kapta. Az MI5 fokozni fogja –
természetes úton és elektronikus eszközök segítségével is – az
IRA Katonai Tanácsa tagjának a megfigyelését.
Hasonlóképpen járnak el O’Brien atyával is, amíg Északon
tartózkodik. Amennyiben visszatér az ír Köztársaságba,
követését az SIS ügynökei veszik át. Szigorú megfigyelés alá
helyezik azt a harmadik személyt is, akit a sír szélén lezajlott
beszélgetésben megemlítettek; az illető egyáltalán nem volt
ismeretlen a brit hatóságok számára, de addig még egyszer sem
ítélték el, sőt nem is helyezték vád alá.
A főnök haladéktalanul utasította az ír Köztársaságban
működő SIS-hálózatot, hogy emberei tartsák nyitva a
szemüket. Ha O’Brien atya esetleg felbukkanna az ő
területükön, kövessék minden lépését, és legfőképp azonnal
értesítsék Londont, ha légi vagy tengeri úton elhagyná az
országot. Az európai kontinensen sokkal könnyebben
lefülelhetik.
Visszaérkezve a Century House-ban lévő irodájába, a főnök
tüstént magához kérette Sam McCreadyt.
– Akadályozd meg, Sam – hangoztatta zárszóként, miután
ismertette beosztottjával a tényállást. – Csípd el a szállítmányt,
akár a feladónál, akár menet közben. Az a húsz tonna
egyszerűen nem juthat át.
Sam McCready órákon át üldögélt az elsötétített
vetítőteremben, és a temetésről készített filmet bámulta.
Miközben a magnetofonszalagról a templomi mise hangjai
csendültek fel, a kamera a sírhely környékét pásztázta: tisztán
ki lehetett venni az éberen figyelő IRA-fegyvereseket, akik arra
vigyáztak, hogy senki se mehessen közelebb a sírhoz.
Valamennyien fekete maszkot viseltek, úgyhogy
felismerhetetlenek voltak.
Amint a filmkockákon megjelent a templomból kijövő
temetési menet, elöl a koporsót vállán cipelő hat álarcossal,
McCready arra kérte a technikusokat, hozzák szinkronba a
képet és a hangot. De semmi gyanús mozzanatot nem tapasztalt
a már ismert jelenetig, amikor is a sírnál lehajtott fejjel
álldogáló pap halk beszélgetésbe elegyedett a Katonai Tanács
képviselőjével. Az atya egyetlenegyszer emelte fel közben a
tekintetét, akkor is csupán azért, hogy vigasztaló szavaival
lelket öntsön az elhunyt fiú anyjába.
– Állítsátok le a filmet! Közelítsetek rá és nagyítsátok ki!
McCready csaknem húsz percig meredt O’Brien atya egész
vetítővásznat betöltő arcára, emlékezetébe vésve minden apró
vonását, hogy bármikor és bárhol felismerhesse.
Újból és újból elolvasta a hangfelvétel nyomán írásban is
rögzített párbeszédnek azt a részét, amelyben a pap líbiai
látogatásának az eredményeit taglalta. Később bezárkózott a
szobájába, és az íróasztalán heverő fotókat vette szemügyre.
Az egyik Moamer el-Kadhafiról készült; erős szálú, göndör
haja kitüremkedik katonai sapkája alól, szája csak félig van
nyitva, miközben beszél. Egy másik Hakim al-Manszurt
ábrázolta, amint kilép egy gépkocsiból, valahol Párizsban;
exkluzív öltönyét nyilvánvalóan a Savile Row-n varratta; sima
modorú, előzékeny, tökéletesen beszél angolul és franciául,
művelt és elbűvölően szórakoztató, igazi világfi; no és
halálosan veszedelmes. A harmadikon az IRA Katonai
Tanácsának vezérkari főnöke volt látható; egy belfasti
nagygyűlésen szónokol, a Sinn Fein párt tiszteletre méltó
közigazgatási tanácsosának a szerepében tetszelegve;
szemlátomást törvénytisztelő állampolgárnak adja ki magát. A
negyedik, felvételről az a férfi nézett vissza Samre, akinek a
neve a sírnál szóba került; a Katonai Tanács minden
valószínűség szerint őt fogja megbízni a művelet irányításával,
úgyhogy O’Brien atyának őt kell majd levélben bemutatnia és
kommendálnia Hakim al-Manszúrnak. Az angol hatóságok
tudták róla, hogy valamikor az IRA dél-armagh-i területi
egységének a parancsnoka volt, ám a későbbiek folyamán
felkerült a központba, és átvette a különleges akciók
irányítását; rendkívül intelligens, tapasztalt és hidegvérű
gyilkos, Kevin Mahoneynak hívták.
McCready hosszú órákon át tanulmányozta a fotókat,
próbált behatolni a fényképeken szereplő személyek agyába.
Ha le akarja győzni őket, tudnia kell, hogyan gondolkoznak.
Egyelőre még ők vannak előnyben; feltehetően nemcsak azzal
vannak tisztában, hogy mit akarnak tenni, hanem már azt is
eldöntötték, miként fogják végrehajtani a tervüket és mikor. Az
elsőt McCready is tudta, ám a mikéntre és a mikorra még rá
kellett jönnie.
Mindazonáltal két szempontból ő könyvelhetett el előnyt
velük szemben. Ő tudta, hogy amazoknak mi jár az eszében; ők
viszont még csak nem is sejtették, hogy neki tudomása van a
készülődő akcióról. Ő képes bármikor felismerni és leleplezni
őket; őt ellenben nem ismerték, talán még a létezéséről sem
hallottak. Vagy esetleg al-Manszur mégis látta már őt valahol,
vagy egy róla készült fotót? A líbiai kémfőnököt szoros szálak
fűzik a KGB-hez, márpedig az oroszok ismerik McCreadyt,
mint a rossz pénzt. Vajon tudtára adták-e al-Manszurnak,
hogyan néz ki a Nagy Átverő?
A főnök rövid úton pontot tett a találgatások végére: nem
volt hajlandó vállalni a kockázatot.
– Sajnálom, Sam, de te nem csinálhatod személyesen.
Megtiltom, érted? Engem nem érdekel, hogy csupán egy
százalék az esély rá, hogy tudják, ki vagy. A háttérben
maradsz, és kész. Es ebben nincs semmiféle személyes
megfontolás. Egyszerűen nem eshetsz élve fogságba. Nem
fogok megkockáztatni egy újabb Buckley-ügyet.
Richard Buckleyt, a CIA bejrúti rezidentúrájának vezetőjét a
Hezbollah, tőrbe csalta és élve elfogta. Lassú kínhalál várt rá.
A szélsőségesen fanatikus szervezet tagjai videoszalagra
vették, amint elevenen megnyúzzák az amerikait. A
hangeffektusokkal érzékletesebbé tett felvételt a végén
elküldték a CIA-nek. Persze a szerencsétlen nem tudott lakatot
tenni a szájára, vallatás közben mindent kipakolt.
– Keress egy ügynököt magad helyett – tanácsolta Samnek a
főnök. – És kérd Istent, hogy őrködjék felette.
McCready napokra eltűnt; beletemetkezett a személyi
aktákba, éjt nappallá téve mérlegelt és szelektált, elmélyülten
tanulmányozta az életrajzokat, összevetette a szakmai
képességeket és minősítéseket, majd elölről kezdte az egészet.
Végre-valahára sikerült valakit találnia, legalábbis egy esélyes
jelöltet. Javaslatát előterjesztette Timothy Edwardsnak.
– Neked elment az eszed, Sam – közölte Edwards. – Jó,
tudod, hogy ő a legteljesebb mértékben elfogadhatatlan. Az
MI5-ösök ki nem állhatják. Minden tőlünk telhetőt
megteszünk, hogy semmi se zavarja még az
együttműködésünket, erre te előállsz ezzel a…
köpönyegforgatóval. A rohadt életbe is, hiszen a fickó a szó
szoros értelmében áruló! Könyörtelenül belemart abba a kézbe,
amely addig etette! Soha, semmilyen, körülmények között nem
fanyalodnánk rá, hogy igénybe vegyük a szolgálatait.
– Pontosan erről van szó – válaszolta nyugodtan McCready.
Edwards kezdte kapiskálni.
– De hát ő sem vállalná.
– És ha mégis?
– Csak egyetlen okot mondj, hogy miért tenné.
McCready megmondta.
– Na jó, hivatalos álláspont szerint az embered kívülálló –
adta be végül a derekát Edwards. – A szolgálati előírások
tiltják az alkalmazását. Semmi közünk hozzá. Abszolút semmi.
Megértetted, Sam?
– Meg.
– Másfelől viszont, azt hiszem, amúgy is a saját fejed után
mennél.
Alighogy becsukódott az ajtó McCready mögött, Edwards
az íróasztala alá nyúlt, és kikapcsolta a titkos helyre beépített
magnetofont. Ha letörli az utolsó mondatot, tökéletes lesz az
alibije. Íme, így épülnek a hosszú és fényes karrierek!
McCready persze tudott a rejtett mikrofonról, egy régi
barátja árulta el neki, az a technikus, aki annak idején
fölszerelte. – Na, seggfejkém, kezdheted vagdosni a szalagot –
dörmögte Sam a folyosón, miközben az irodája felé igyekezett.
Nem voltak illúziói az ideiglenes IRA céljait és eszközeit
illetően; A szemében azoknak az újságíróknak, akik a
bulvársajtó hasábjain egyszerűen csak holmi nehézfejű, ostoba
fajankók gyülekezetének szokták nyilvánítani az ír
terroristacsoportot, amely időnként azért fején találja a szöget,
a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy mekkora
zagyvaságokat hordanak össze.
Igen, elképzelhető, hogy a régi szép időkben, a hatvanas
évek végén, sőt még a hetvenes évek első felében is ez volt a
helyzet; akkor még néhány középkorú ideológusból állt az IRA
vezérkara, akik koszlott viharkabátjuk zsebében csupán kis
kaliberű pisztolyokat hordtak maguknál, és a bádogtetős
garázsok mélyén műtrágyából próbáltak pokolgépeket
összeeszkábálni. Azokban az időkben még könnyen ki lehetett
őket „emelni”, derékba törve elképzeléseiket. De később – mint
rendesen – a politikusok mindent elrontottak. Alábecsülték a
veszélyt, és készpénznek vették, hogy a pokolgépes merénylők
csapata a polgárjogi mozgalomból nőtt ki. Pedig rég elmúltak
már azok az idők. Az Ír Köztársasági Hadsereg fokozatosan
eloszlatott minden kétséget, és kimutatta a foga fehérét: a
nyolcvanas évek közepére talán a világ leghatékonyabb
terroristacsoportjává vált.
Az északírek rendelkeztek azzal a négy adottsággal, amely
nélkül egyetlen terrorszervezet sem húzhatná ki húsz évnél
tovább, mint ahogy nekik sikerült. Először is; élvezték népük
támogatását, ami lehetővé tette, hogy a halottak és a börtönbe
„távozottak” megüresedett helyét azonnal betölthessék
újoncokkal. Habár soraikban egyszerre sohasem szolgált
százötvennél több aktív terrorista, és azoknak az „aktív”
támogatóknak a száma is alig tette ki ennek a kétszeresét, akik
rendszeresen menedéket nyújtottak nekik, elrejtették a
fegyvereiket és egyéb „technikai” segítségben részesítették
őket; és noha az évek során több mint száz emberük esett el az
összecsapásokban, jó pár százan pedig börtönbe kerültek
közülük, az IRA tagjai arra mindig bizton számíthattak: az
elvakult, szélsőségesen republikánus közösség Északon és
Délen egyaránt fiatal harcosokat nevel az utánpótlás céljaira.
És tudták azt is, hogy ez a forrás szinte kiapadhatatlan.
Másodszor, az ír Köztársaságot – a Délt – mindig is
hátországuknak tekinthették, ahonnan lecsaphattak a brit
megszállás alatt senyvedő Északon lévő célpontjaikra. Jóllehet
nagyon sokan közülük Észak-Írországban éltek, a köztársaság
határai nyitva álltak a számukra, ott bármikor menedéket és
rejtekhelyet találhatott egy körözött terrorista. Ha az északi
terület hat megyéje magányos szigetet alkotna, az IRA-t már
évekkel ezelőtt megfékezték volna a britek.
Harmadszor: annyi elszántság és könyörtelenség lakozott
bennük, hogy nem riadtak vissza semmiféle atrocitástól. Az
évek során szép lassan kihullottak a sorból vagy félreálltak az
útból a régi, nagy öregek, akik arról ábrándoztak, hogy megérik
még a napot, mikor a két országrész eggyé fog válni a
demokratikus Egyesült Írországban. Helyükbe keményfejű,
fiatal fanatikusok léptek, akik büszkék voltak ravaszságukra és
ügyességükre; kegyetlenségüket intelligenciájukkal és
okosságukkal leplezték. Az új vezetőség szintén felesküdött az
Egyesült Írországra, ám azt saját irányításával és marxista
elvek szerint kívánta megvalósítani – amit persze gondosan
eltitkoltak amerikai támogatóik elől.
Végül pedig az IRA kiépítette azt a külön csatornát,
amelyen keresztül folyamatosan áramlottak a bevételek;
elvégre mindig is a pénz éltette a terrorista és forradalmi
csoportokat. A régi, romantikus időkben a támogatást azok a
pénzek jelentették, amelyek Boston ivóiban gyűltek össze
apránként; ha ez nem volt elég, maradtak a helybeli bankfiókok
elleni támadások. A nyolcvanas évek közepére az IRA már az
egész országra kiterjedő bárláncolatot működtetett, „védelmet”
biztosító hálózatot és közönséges bűnbandákat szervezett,
óriási jövedelemre téve szert, amelyből bőségesen futotta a
terrorkampány anyagi hátterének a biztosítására. A pénz
mindenhatóságának felismerésével párhuzamosan
megvilágosodott előttük a belbiztonsági rendszer, a „kit-illet-
kit-nem” szabály és a piramisszerű szerkezeti felépítés
jelentősége is. Hol voltak már azok a lezser idők, amikor annyit
fecsegtek, hogy be nem állt a szájuk, és annyit vedeltek,
amennyit csak bírtak?
A szervezet Achilles-sarkát a fegyverellátás jelentette. Mert
egy dolog a pénz, és egészen más M–60-as géppisztolyokat,
aknavetőket, páncélöklöket és föld-levegő rakétákat varázsolni
a bankókból. Néha sikerült a mutatvány, néha nem.
Számtalanszor megkísérelték, hogy Amerikából csempésszék
be a fegyvereket, ám az FBI az esetek többségében lecsapott a
szállítmányokra. Egy darabig megoldást jelentettek a
kommunista tömbből származó fegyverek – főképpen
Csehszlovákián keresztül, a KGB jóváhagyásával –, de Mihail
Gorbacsov hatalomra kerülésével fokozatosan zsugorodott és
gyakorlatilag elpárolgott a szovjet hajlandóság a terrorizmus
támogatására a nyugati országokban.
 McCready sejtette, hogy az IRA-nak égetően szüksége van
fegyverekre. Vagyis ha reménykeltő ajánlatot kapnak,
nyilvánvalóan a legügyesebb és legtehetségesebb embereiket
fogják megbízni az ügylet lebonyolításával. Ezen töprengett,
miközben maga mögött hagyta a Cricklade nevű kisvárost, és
áthajtott Gloucestershire grófság jelöletlen határán.
Az átalakított csűrt ott találta, ahol mondták neki; egy
eldugott, poros mellékút mentén. Az épületet cotswoldsi kőből
húzták fel, és valamikor marhát és szénát tartottak benne. Bárki
volt is az, aki fejébe vette, hogy lakóházat varázsol a csöndes
helyen megbúvó gazdasági épületből, igen keményen meg
kellett dolgoznia vele. De megérte a fáradságot. A házat
kocsikerekekkel díszített kőkerítés vette körül, a kertben
tavaszi virágok illatoztak. McCready bekanyarodott a nyitott
kapun, és lefékezett a ház széles ajtaja előtt. A közeli virágágy
mellől fonott kosarát lerakva fiatal, csinos nő egyenesedett föl.
– Jó napot – köszönt rá McCreadyre. – Szőnyeget akar
venni?
Úgy, tehát mellékjövedelemként szőnyeget árul, gondolta
Sam. Talán mégiscsak igazak azok a pletykák, hogy a könyvek
nem nagyon fogynak.
– Nem, sajnos nem – válaszolta a nőnek. – Ami azt illeti,
Tommal szeretnék beszélni.
A nő mosolya rögtön lehervadt az arcáról, szemében a
gyanú halvány fénye villant, mint aki tudja, hogy ahányszor
hasonló alakok bolygatják fel férje életét, abból mindig baj
származik.
– Éppen ír. A kuckójában, a kert végében. Egy órán belül
befejezi. Tud addig várni?
– Hát persze.
A nő bevezette a világos, festett vászonfüggönyös
nappaliba, és kávéval kínálta Samet. Szótlanul, csendben
várakoztak. Beszélgetésük a kezdeti, bátortalan próbálkozás
után gyorsan elakadt. Úgy egy óra múlva léptek zaja hallatszott
a konyhából. A fiatalasszony felpattant.
– Nikki…
Tom Rowse megtorpant a küszöbön. Mosolya nem
halványodott el, de szeme McCreadyre tapadt és óvatossá vált.
– Drágám, ez az úr téged keres. Megvártuk, míg befejezed a
munkát. Kérsz egy kávét?
A férfi nem nézett rá, tekintete a látogatón nyugodott.
– Hogyne, jólesne egy csészével.
A nő már ment is, hogy hozza a kávét. McCready
bemutatkozott. Rowse leült vele szemben. Az iratokban
szereplő adatok szerint harminchárom éves. Arról persze nem
volt szó bennük, hogy ennyire jól tartja magát. De hát miért is
ne?
Tom Rowse valamikor az SAS ezredében szolgált
századosként. Három éve, amikor kilépett a hadsereg
kötelékéből, összeházasodott Nikkivel, és Cricklade közelében
megvette a düledező csűrt. Az átalakítást saját tervei alapján,
saját kezűleg végezte el. A dühét építette bele: hosszú napokon
át rakta a téglát és hordta fel a vakolatot, helyükre illesztette a
gerendákat és kijavította a födémet, ablakokat vágott a falakba
és vízvezetéket szerelt. A köves, parlagon hagyott legelő
helyére sima, zöldellő pázsitot varázsolt, a ház köré kőkerítést
emelt, virágokat ültetett. Nappal robotolt, esténként írt.
Tisztában volt vele, hogy csak regény formájában vetheti
papírra, amit el akar mondani: ha más, dokumentumjellegű
műfajt választana, munkáját azonnal betiltanák az államtitkokat
szabályozó törvény alapján. Első könyve még így is elemi
felháborodást váltott ki az MI5 Curzon Street-i főhadiszállásán.
A regény Észak-Írországról szólt, egy titkos küldetéssel
fedőbeosztásban tevékenykedő katona szemszögéből láttatva
az ottani állapotokat; a történet kíméletlenül lerántotta a leplet
az MI5 kétbalkezes, hatástalan nemzetbiztonsági
erőfeszítéseiről.
 A brit uralkodó elit figyelemre méltóan lojális marad azok
iránt, akik rendíthetetlen hűségükről tesznek tanúbizonyságot –
és iszonyúan gonosz tud lenni azokkal szemben, akik
véleménye szerint ellene fordultak. Tom Rowse némi
keresgélés után talált egy kiadót, aki vállalkozott könyvének a
megjelentetésére; ahhoz képest, hogy ez volt az első regénye,
tisztességes sikert aratott vele a piacon. Miután a kiadóval
előszerződést kötött egy újabb könyvre, belefogott a másodikba
is; azon dolgozott éppen. Ám a Curzon Street-i központból
fokozatosan kiszivárogtatták, hogy Tom Rowse, az SAS volt
századosa kitaszítottá vált, kívülálló. Rowse sejtette előre, hogy
ez fog történni, így hát abszolút hidegen hagyta a dolog. Új
világot teremtett magának, amelyben feleségével a maga
építette házában élt.
Nikki felszolgálta a kávét, és megérezve a feszült légkört,
ismét távozott. Rowse-nak az első felesége volt, de már
másodszor volt férjnél.
Négy évvel korábban történt egy nyugat-belfasti
mellékutcában. Rowse egy teherautó mögé rejtőzve figyelte,
amint Nigel Quaid, mint valami óriás, páncélba öltözött rák,
lassú, tántorgó léptekkel a piros Ford Sierra felé vánszorog. A
kocsi mintegy száz méterre lehetett tőle.
Rowse gyanította, hogy a Ford csomagtartójába pokolgépet
rejtettek. Jobb lett volna, ha alaposan felkészülnek a
robbanásra, majd szántszándékkal működésbe hozzák a
szerkezetet. Ám az elöljárója mindenáron hatástalaníttatni
akarta a pokolgépet. A brit hatóságok ugyanis névről ismerték
az összes, Írországban működő IRA-bombagyártót, s a
pokolgép összeszerelésének módjából – mintha csak
hátrahagyták volna a névjegyüket – meg tudták állapítani,
melyikük készítette a szerkezetet. Természetesen ez az
ismertetőjegy egy csapásra semmivé lesz, ha bekövetkezik a
robbanás. Ha viszont sikerül hatástalanítani a pokolgépet,
átvizsgálása során tömérdek információt szerezhetnek. Honnan
származik a robbanóanyag, ki gyártotta az időzítő szerkezetet,
milyen márkájú a detonátor. Talán még ujjlenyomatokat is
találnak rajta. Ám ami a lényeg: ujjlenyomat hiányában is
egyértelműen megállapítható, kinek a keze munkája.
Rowse éber tekintettel követte nyomon Quaidet,
gyermekkori barátját, nehéz páncélöltözékében alig tudott
mozogni, súlyos percek teltek el, mire elérte a gépkocsit.
Óvatosan kinyitotta a csomagtartót, hogy szétszerelje a
biztonsági detonátort. Hiba volt. A szerkezet nem a
csomagtartóban feküdt, hanem a csomagtartófedél aljára volt
felerősítve. Quaid fél másodperccel tovább bámult lefelé, mint
kellett volna. Abban a pillanatban, amikor a fénysugarak a
fotocellás érzékelőre vetültek, a pokolgép felrobbant. Hiába
volt a védőpáncél, a robbanás leszakította Quaid fejét.
Rowse vigasztalni kezdte a fiatal özvegyet. A gyámolításból
fokozatosan gyöngéd szálak szövődtek, azokból pedig az idő
múlásával szerelem bimbózott. Amikor Tom feleségül kérte,
Nikkinek egyetlen kikötése volt: hagyja ott Írországot,
szereljen le a hadseregből. Most, hogy McCready váratlanul
betoppant hozzájuk, Nikkit rossz előérzet kerítette hatalmába;
látott már korábban is hasonló alakokat, ismerte őket. Mindig
szűkszavúak, kivétel nélkül mindegyikük az. Az is csöndes,
zárkózott természetű volt, aki aznap felkereste őket, és arra
kérte Nigelt, hogy menjen át Nyugat-Belfastba, a gyilkos utcák
negyedébe, és hajtsa végre a feladatot. Hirtelen támadt
haraggal mélyesztette ásóját a virágágy puha földjébe,
miközben férje bent a házban a halkszavú idegennel tárgyalt.
McCready tíz perc alatt vázolta a helyzetet. Rowse
figyelmesen hallgatta. Mikor az idősebb férfi befejezte, az
exkatona kimutatott az ablakon. – Nézzen csak ki!
McCready szót fogadott. Ameddig csak ellátott, gazdag
szántóföldek húzódtak. A közelben madár énekelt.
– Új életet kezdtem itt. Távol a szennytől, azoktól a
mocskoktól. Végleg kiszálltam, McCready. Ezt nem mondták
magának a Curzon Streeten? Érinthetetlen lettem, kitaszított, új
élet, elragadó feleség, takaros ház, messze az mocsár bűzlő
párájától, tisztességes megélhetés a szerzői jogdíjból… Ugyan,
mi a fenének mennék vissza?
– Szükségem van valakire, Tom. Aki otthonosan mozog
abban a környezetben, de a Közel-Keleten is meg tudja állni a
helyét. És akinek nem ismerik az arcát.
– Keressen valaki mást.
– Ha nyélbe ütik az üzletet, abból az egy tonna Semtex–H-
ból ötszáz darab kétkilós pokolgépet készíthetnek, hogy
bevessék őket itt, Angliában. Azt akarja, hogy újabb Nigel
Quaidek haljanak meg százával? Vagy Mary Feeneyk –
ezrével? Szeretném megakadályozni, hogy hozzájussanak a
szállítmányhoz, Tom.
– Nem, McCready. Én ugyan nem. Miért is vállalnám?
– A jelekből ítélve egyvalakit fognak megbízni az ügylettel.
Azt hiszem, maga is jól ismeri. Kevin Mahoneynak hívják az
illetőt.
Rowse megmerevedett, mint akit kígyó, mart meg.
– Személyesen részt vesz az akcióban? – kérdezte.
– Értesüléseink szerint ő fogja irányítani a műveletet. Ha
kudarcot vall, lőttek a renoméjának.
Rowse sokáig nem válaszolt. Kibámult az ablakon, a szelíd
tájat nézte. Emlékezete mélyéből – fokról fokra élesedve
felbukkant egy másik kép; nem volt olyan szép, mint a
mostani, a valóságos, ám a fák koronái mintha zöldebben
bólogattak volna; egy bekötőút, aszfaltozott sztráda; a
járdaszegélynél összegömbölyödött, apró gyermektest, egy
kislányé, akit valaha Mary Feeneynek hívtak.
A férfi felemelkedett, és megfontolt, határozott léptekkel
kiment a házból. McCready hallotta, hogy mond valamit a
feleségének. Aztán megütötte a fülét Nikki zokogása.
Rowse visszajött, szó nélkül fogta néhány holmiját, és
begyűrte őket egy utazótáskába.
 MÁSODIK FEJEZET
Rowse felkészítése csaknem egy hétig tartott. Személyesen
McCready vállalta magára. Az szóba sem jöhetett, hogy Rowse
megjelenjék a Century House-ban, a Curzon Street-i másik
főhadiszállásról már nem is beszélve. McCready választása az
SIS egyik csöndes vidéki házára esett, amely autóval nem
egészen egyórányira van Londontól, és két hasonló
létesítménnyel együtt pontosan ilyen célokra szolgál. A
felkészítéshez szükséges anyagokat Sam ide vitette ki.
A paksaméta zömében írott dokumentumokból állt, de akadt
a csomagban néhány mozgófilm is. Az utóbbiak elég gyenge
minőségűek voltak, hiszen vagy nagy távolságból, vagy egy
teherautó oldalába vágott lyukon, illetve sűrű lombok között
bujkálva vették fel őket. Mindazonáltal a filmkockákon
felvillanó arcok tisztán látszottak.
Rowse figyelmesen végignézte és végighallgatta az egy
héttel korábbi ballycrane-i temetésen készült video- és
magnófelvételt is. Hosszan tanulmányozta a közvetítőként
szereplő ír pap és a mellette álló katonai tanácstag vonásait.
Ám amikor McCready a fotókat is kiterítette eléje, tekintete –
mintha csak mágnes vonzaná – folyton visszavándorolt Kevin
Mahoney hideg, markáns arcára.
Négy évvel azelőtt majdnem megölte az IRA fegyveresét,
Mahoney akkor szökésben volt. Több hétig tartó türelmes
munkával, álcázott ügynökök segítségével a nyomára
bukkantak. Egy megtévesztő manőverrel sikerült Észak-
Írországba csalogatni a déli Dundalk melletti rejtekhelyéről.
Mahoney autóval próbált átjutni Északra, a gépkocsit egy
másik IRA-tag vezette. Moira közelében megálltak tankolni.
Rowse nem sokkal mögöttük hajtott, rádión keresztül tartotta
az összeköttetést az országút mentén és a helikopteren
elhelyezkedő megfigyelőkkel. Mikor meghallotta, hogy
Mahoneyék bekanyarodtak a benzinkúthoz, úgy döntött, rajtuk
üt.
Ám mire a szervizállomáshoz vezető bekötőúthoz ért, az
IRA sofőrje befejezte a tankolást, és már ismét a kormány
mögött ült. Egyedül volt. Rowse-ba beléhasított a keserves
gondolat: az űzött vad mégis kereket oldott! Odaszólt a
társának, hogy tartsa szemmel az IRA-sofőrt, és kiszállt a
kocsiból. Miközben a benzinpumpával babrált, kivágódott a
férfimosdó ajtaja, és Mahoney lépett ki rajta.
Rowse hátul, az övébe dugva viselte az SAS-től kapott
szolgálati pisztolyát, egy tizenhárom lövetű Browningot.
Kopottas, kék düftinkabát volt rajta, fejére koszlott
gyapjúsapkát húzott, arcát többnapos borosta tette szinte
felismerhetetlenné. Tényleg úgy festett, mint egy közönséges ír
munkásember.
Amint észrevette Mahoneyt, villámgyorsan letérdelt az
adagolótartály mögé, előrántotta fegyverét és két kézzel tartva
az IRA tagjára szegezte.
– Mahoney! Fel a kezekkel! – üvöltötte.
Az ír hihetetlenül gyorsan reagált. Szinte Rowse-zal
egyszerre nyúlt a kabátja alá és kapta elő a pisztolyát. A
törvény biztosította lehetőséggel élve Rowse ott és akkor
lelőhette volna. Utólag azt kívánta, bárcsak megtette volna. Ám
ehelyett ismét rákiáltott: – Dobd el a fegyvert, vagy halott
vagy!
Mahoney az oldala mellett szorongatta a pisztolyát. Látta a
félig fedezékben térdeplő alakot, a rászegeződő Browningot.
Egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet: tudta, hogy nem
nyerhet. Ujjai szétnyíltak, a Colt hangosan koppant a betonon.
Abban a pillanatban egy Volkswagen bukkant fel a
bekötőúton. Két idősebb hölgy ült benne. Még csak nem is
sejtették, miféle dráma játszódik le a szemük előtt. A
Volkswagen az adagolótartálynál lapuló Rowse és a falnál álló
Mahoney közötti sávba állt be. Ennyi elég is volt az IRA
emberének. Sebesen hasra vágódott, és a következő pillanatban
már újra kezében volt az előtte heverő Colt. Társa megpróbált a
segítségére sietni, ám Rowse partnere gyorsan mellette termett.
Benyúlt a letekert ablakon, és fegyverét a férfi halántékához
nyomta.
Rowse képtelen volt tüzet nyitni. A Volkswagen útban volt.
A benne ülő két hölgy sikoltozva nézett ki az ablakon.
Mahoney megkerülte a személyautót, és egy tehergépkocsi
fedezékében az úttest felé iszkolt. Mire Rowse utánaeredt, már
elérte a sztráda felezővonalát.
Az úton egy Morris Minor közeledett. Az autót vezető idős
úr kétségbeesetten taposott rá a fékre, hogy el ne üsse az
úttesten rohanó férfit. Mahoney kihasználta a helyzetet.
Lebukott az autó mögé, és úgy helyezkedett, hogy fedezékben
legyen Rowse-tól. Fél karjával kirángatta az ülésről a
megrettent öregembert, pisztolyával hatalmas ütést mért a
tarkójára, majd bepattant a kormány mögé és elrobogott.
A Morris Minorban egy utas is tartózkodott. Az öregember
éppen a kisunokáját vitte a közeli cirkuszba, amikor az eset
történt. Rowse az úttest közepén állva magatehetetlenül nézte,
amint kivágódik a robogó autó ajtaja, és Mahoney kilöki a
gyermeket. Vékony, szívszaggató sikoly hallatszott… A
törékeny gyermektest többször is megperdült az aszfalton,
majd a következő pillanatban átgázoltak rajta egy teherautó
kerekei.
– Igen, tudjuk, hogy ő volt – szólalt meg halkan McCready.
– Annak ellenére, hogy tizennyolc „szemtanú” vallotta eskü
alatt; a jelzett időpontban egy dundalki bárban látták
sörözgetni.
– Mind a mai napig levelezem a kislány anyjával – mondta
Rowse.
– A Katonai Tanács is küldött levelet a családnak.
Részvétüket fejezték ki, és azt állították, hogy véletlen baleset
történt.
 – Véletlen baleset? Szándékosan kilökte a kocsiból. Láttam
a karját. Valóban ő fogja vezetni ezt az akciót?
– Igen, azt hisszük. Arról nincsenek biztos értesüléseink,
hogy a szállítmány szárazföldi, légi vagy tengeri úton érkezik,
és arról sem, hogy ő személy szerint jelen lesz-e az átvételnél.
De minden jel arra mutat, hogy Mahoney lesz a főnök –
közölte McCready, majd hozzáfűzte: – Te is hallottad, miről
beszélnek a magnószalagon.
Időközben összetegeződtek. McCready részletesen
ismertette a fiatalemberrel, milyen álcázást kap.
Tulajdonképpen nem is egy, hanem két fedősztorit fabrikáltak
a számára. Az első viszonylag könnyen leleplezhető, átlátszó
hazugságnak tűnt. Ha szerencséjük van, azok, akik kiléte felől
érdeklődnek, nyomozás közben egykettőre felfedezik a csalást,
és kihántják a második álcának szánt történetet. És ha ismét
szerencséjük van, arról már azt fogják hinni, hogy az az igazi.
– Hol kezdjük a dolgot? – kérdezte Tom, miután letelt a
felkészülésre szánt hét.
– Hol szeretnéd kezdeni?
– Aki történetesen a nemzetközi fegyverkereskedelemről ír
könyvet, az tudja, hogy az ilyen jellegű üzleti forgalomnak két
központja van Európában: Antwerpen és Hamburg – mondta
Rowse.
– Így igaz – helyeselt McCready. – Vannak ismerőseid
valamelyik városban?
– Hamburgban ismerek valakit… Veszélyes őrült alak, de
talán vannak összeköttetései a nemzetközi alvilághoz.
– Hogy hívják?
– Kleistnek. Ulrich Kleistnek.
– Jézus Mária, te aztán tényleg ismersz néhány különlegesen
veszett alakot, Tom.
– Egyszer megmentettem az életét. Mogadisuban. Akkor
még teljesen normális volt. Később borult el az agya, amikor a
fiát rászoktatták a kábítószerre. A srácnak nem bírta a szíve, és
belehalt.
– Hát igen, szörnyű csapás lehetett. Rendben van, legyen
Hamburg. Én is odamegyek. Ne félj köddé válok. A rossz fiúk
sem fognak meglátni. De te tudd, hogy mindig ott leszek a
közeledben. Ha rosszra fordulna a helyzet, azonnal a
segítségedre sietek. Két volt kollégád is velem lesz az ezredből.
Nem történhet bajod. Időnként érintkezésbe lépek veled, hogy
beszámolhass a fejleményekről. Csak a rutin kedvéért.
Rowse bólintott. Tudta, hogy Sam nem mond egészen
igazat, de rendes tőle, hogy így adja elő. McCreadynek azért
lesz szüksége a rendszeres jelentésekre, hogy ha ő, Rowse
váratlanul a fűbe harapna, az SIS-nek mégis legyen fogalma
róla, hogy nagyjából meddig jutott előre a nyomozásban.
Rowse rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amelyet rendkívül
nagyra becsültek és rettentő módon értékeltek a kémfőnökök: a
teljességgel mellőzhető és simán leírható készlethez tartozott.
Május közepén érkezett Hamburgba. Egyedül utazott,
különösebb felhajtás nélkül. Tudta, hogy McCready és másik
két „őrangyala” már a városban tartózkodik. Sehol nem látta
őket, igaz, nem is volt rájuk kíváncsi. Annyit sejtett, hogy
feltehetően ismeri azt a két SAS-kommandóst, akit McCready
magával hozott, mindazonáltal nem érdeklődött a nevük felől.
Nem volt jelentősége; elég, ha azok ismerik őt, és teljesítik a
rájuk bízott feladatot: láthatatlanul, de mindig ott tartózkodnak
a közelében. Pontosan erre képezték ki őket. Nyilván
folyékonyan beszélnek németül. Bizonyára már vártak rá a
repülőtéren, de követni fogják az utcán, ott lesznek a szállodája
közelében is, mindenütt, mint két árnyék, figyelik, hogy mit
csinál, hová megy, és aztán mindenről beszámolnak
McCreadynek, aki rejtekhelyén várja majd a jelentkezésüket.
Rowse szántszándékkal elkerülte az olyan luxusszállodákat,
mint a Vier Jahrzeiten vagy az Atlantik, és inkább a
vasútállomás közelében, egy szerényebb hotelben vett ki
szobát. Az Avistól is kisfogyasztású autót bérelt, és általában is
ragaszkodott a visszafogott költekezéshez: csupán annyi pénzt
adott ki, amennyit egy többé-kevésbé sikeres regényíró
megengedhet magának, miközben következő könyvéhez gyűjt
anyagot. Két nap alatt rátalált Ulrich Kleistre. A kikötőben
dolgozott egy emelős targonca kezelőjeként.
A nagydarab német rögtön leállította a motort, és sietősen
leereszkedett a vezetőkabinból, amikor meghallotta, hogy a
nevét kiáltják. Óvatosan körbekémlelt, hogy hátulról se érje
meglepetés, aztán felismerte Rowse-ot, és elmosolyodott.
– Tom, öreg haver!
Rowse úgy érezte, mintha egy hatalmas medve ölelné át.
Miután kiszabadult a karjaiból, hátralépett, és végigmérte a
Különleges Alakulat egykori katonáját, akivel először 1977-
ben találkozott a tűző napsütéstől felforrósodott mogadisui
repülőtéren, és akit utoljára négy éve látott. Rowse
huszonhárom éves volt a Szomáliai akció idején. Kleist hat
évvel idősebb nála. Most negyvennél is többnek látszott, jóval
öregebbnek, mint ő.
1977. október 13-án négy palesztin terrorista hatalmába
kerítette a Lufthansa Mallorcáról Frankfurtba induló járatát,
fedélzetén nyolcvanhat utassal és ötfőnyi személyzettel. Az
eltérített, de a hatóságok által nyomon követett repülőgép
először Rómában szállt le, majd Larnakában, később
Bahreinben, Dubaiban és Adenben, végül pedig – miután az
utolsó csepp üzemanyaga is elfogyott – a nyomorúságos
Szomáliai főváros, Mogadisu repülőterén landolt.
Az október 18-ára virradó éjszaka a kifutópályán veszteglő
gépet megrohamozta a nyugatnémet különleges erők, a GSG–9
egyik kommandóosztaga; az egység nemcsak hogy a brit SAS
mintájára épült fel, hanem tagjainak zömét az angol
kommandósok képezték is ki. A mogadisui akció volt Ulrich
Wegener ezredes rohamcsapatának első külföldi bevetése. Jó
katonák voltak valamennyien, kemény, képzett harcosok,
ennek ellenére két SAS-őrmester elkísérte a csoportot. Az
egyikük Tom Rowse volt – ez még azelőtt történt hogy tisztté
avatták volna.
– Két körülmény is indokolta a jelenlétüket. Egyfelől a
pillanat törtrésze alatt, begyakoroltan el tudták távolítani egy
repülőgép légmentesen bezárt ajtaját, másfelől kiválóan tudták
használni az angolok által kifejlesztett kábítógránátot, amely
képes – három, különféle hatást gyakorolva az emberi
szervezetre – életfontosságú másodpercekre megbénítani a
terroristákat. Először is a robbanást erős fényeffektus kíséri,
amely pár pillanatra megvakítja a közelben állókat; másodszor:
a lökéshullámok súlyos egyensúlyzavarokat, okoznak;
harmadrészt olyan robajjal jár, hogy a hanghullámok szinte
megrezegtetik az egész, agyat, megbénítva a vezérlő sejtek
reakcióképességét.
A sikeres túszszabadító akció után maga Helmut Schmidt
kancellár üdvözölte az előtte fejsorakozó kommandósokat, és a
hálás nemzet nevében mindnyájukat érdemrenddel tüntette ki.
A briteket viszont elnyelte a föld, mielőtt még a politikusok és
az újságírók hada a közelükbe férkőzhetett volna.
– Noha a két SAS-őrmester pusztán „technikai tanácsadó”-
ként csatlakozott az osztaghoz – a londoni munkáspárti
kormány ezt több ízben is igen határozottan kikötötte –, a
valóságban másként alakultak a dolgok. Ők másztak fel a létra
tetejére, hogy eltávolítsák a hátsó utasajtót; a farrészt óvatosan,
hátulról, a gép alatt kúszva közelítették meg, nehogy
észrevegyék őket a palesztin fegyveresek.
Minthogy a keskeny alumínium létra tetején lehetetlenség
lett volna helyet cserélni a koromsötétben, a SAS-
kommandósok hatoltak be elsőként a repülőgép utasterébe, és
ők hajították a kábítógránátokat a fegyveresek felé. Ezután
félrehúzódtak, hogy utat engedjenek a GSG–9-csapatnak: a
munkát már a németek fejezték be. Az osztag élén Uli Kleist és
egy másik harcos haladt. Az utasteret kettészelő folyosón a
parancsnak megfelelően hasra vágódtak, a fegyverüket
előreszegezték, arrafelé, ahol tudomásuk szerint a
terroristáknak lenniük kellett.
És valóban ott is voltak, az első osztályú utasrész
válaszfalánál. Szemlátomást kezdtek magukhoz térni a
robbanás okozta kábulatból. Zohair Jusszef Akacse – mozgalmi
nevén: Mahmud kapitány –, aki a túszdráma egy korábbi
szakaszában megölte Jürgen Schumannt, a Lufthansa-gép
kapitányát, géppisztolyát a katonák felé irányítva tápászkodott
fel. Mellette az akcióban részt vevő két nő egyike, Nadia Hind
Alameh tűnt fel. Egyik kezében kézigránátot szorongatott, a
másikkal a biztosító szeg után nyúlt. Uli Kleist emberre még
sosem nyitott tüzet ilyen közelről. Rowse volt az, aki
cselekedett helyette. Villámgyorsan kilépett a mosdók
előteréből és lőtt. A többi terroristát már tényleg a GSG–9
emberei tették ártalmatlanná. Nabi Ibrahim Harbot megölték, a
terroristaosztag másik női tagját, Szuheila Szalehet pedig
harcképtelenné tették. Az egész nem tartott tovább nyolc
másodpercnél.

Tíz évvel később a mogadisui események után Uli Kleist a

szikrázó napsütésben a hamburgi kikötő dokkjában állt, és
vigyorgó képpel nézett az előtte álló karcsú fiatalemberre, aki
annak idején a háta mögül tüzelve, leterítette a terroristanőt a
szétdúlt utaskabinban.
– Mi szél hozott Hamburgba, Tom?
– Gyere, meghívlak ebédre, közben elmondom.
Sankt Pauliban egy magyar vendéglőbe ültek be, távol a
Reeperbahn hivalkodó fényeitől és csillagászati áraitól;
fűszeres magyar ételt fogyasztottak, s a falatokat egy üveg Egri
Bikavérrel öblítették le. Evés közben Rowse előadta jövetele
célját, Kleist pedig élénken figyelt.
– Szóval abból akarsz megélni, hogy izgalmas történeteket
írsz? – kérdezte, miután az angol befejezte mondandóját.
Rowse könnyedén vállat vont.
 – A rezsire futja belőle…
– És ami ezt az új könyvedet illeti, amely a terroristákról,
fegyverkereskedőkről meg a Fehér Házról fog szólni… Van
már címe?
– Nincs.
A német eltöprengett.
– Megpróbálok pár adatot begyűjteni a számodra, de
kizárólag tudományos-kutatási célokra, világos? – bökte ki
kisvártatva. Felnevetett, és mutatóujjával néhányszor
megütögette az orrát, mintegy értésre adva: no persze, lehet szó
többről is, csak hát mindenki a piacról él! – Ha tudsz várni egy
napot, igyekszem körbeszaglászni. Megkérdezek egy-két
havert, nem tudnának-e tanácsot adni, honnan szerezhetnéd be
az említett anyagokat… Szóval, jól megy a sorod, mióta
otthagytad a hadsereget? Az enyém… hát, nem a legjobban.
– Hallottam, hogy akadtak gondjaid – mondta együttérzően
Rowse.
– Ááá, az a két év a hamburgi börtönben! Kutyafüle.
További két év, és az egész kóceráj a tenyeremből evett volna.
Mindent összevetve, tulajdonképpen megérte a dolog.
Miután elvált, Kleist egyedül nevelte a fiát. A srác tizenhat
éves volt, amikor valaki rászoktatta a kokainra, majd a
heroinra. Egyszer túladagolta magát, és belehalt. A fájdalom és
a düh valósággal elvette Uli Kleist eszét. Nyomozni kezdett, és
csakhamar ráakadt arra a kolumbiai kereskedőre, illetve a vele
kapcsolatban álló német terjesztőre, aki piacra dobta a fia
halálát okozó adagot. Egy nap kileste, amikor azok ketten
együtt ebédelnek, besétált az étterembe, és szétlőtte
mindkettőjük fejét. Még csak ellenállást sem tanúsított, amikor
megérkezett a rendőrség. A tárgyalást lefolytató, régi vágású
bíró – akinek megvolt a saját különbejáratú véleménye a
kábítószer-kereskedőkről – rokonszenvvel fogadta a
védőügyvéd beszédét (aki érvelését arra alapozta, hogy
védencét szándékosan provokálták), és mindössze négy évi
börtönbüntetésre ítélte Kleistet. Abból is csupán két évet kellett
lehúznia, és hat hónapja szabadult. Lábra kaptak olyan
híresztelések, miszerint a maffia vérdíjat tűzött ki a fejére.
Kleist köpött rá. Voltak, akik azt terjesztették, hogy egyszerűen
beleőrült a fia elvesztésébe.
Éjfélre járt az idő, amikor elbúcsúztak egymástól. Rowse
taxiba vágta magát, és a szállodájába hajtatott. Egész úton egy
motorkerékpáros követte, aki kétszer is beleszólt a nála lévő
rádió adóvevőbe. Alighogy kifizette a taxit, McCready bukkant
elő a sötétből.
– Senki sem követett – közölte Rowse-zal. – Legalábbis
egyelőre. Mit szólnál egy utolsó pohár italhoz lefekvés előtt?
Egy közeli, egész éjjel nyitva tartó bárba ültek be. Sört
rendeltek, közben Rowse beszámolt a Kleisttel való
találkozójáról.
– Benyomásod szerint egy árva hangot sem hisz abból, hogy
a készülő regényedhez gyűjtesz anyagot? – tudakolta
McCready.
– Azt hiszem, legalábbis gyanítja, hogy üres duma.
– Sebaj. Bízzunk benne, hogy nagy feneket fog keríteni a
dolognak, és mindenütt elhíreszteli az ittlétedet. Egyébként is
kétlem, hogy magadtól egykönnyen az igazi rossz fiúk
közelébe juthatnál. Egyedül abban reménykedem, hogy ők
fognak téged megkeresni.
Rowse megjegyezte, hogy nem szívesen vállalja a sajt
szerepét az egérfogóban, majd felemelkedett a helyéről.
– Sose felejtsd el – vigasztalta kifelé menet McCready –,
hogy egy jó egérfogóban a sajt sértetlen marad.
– Én tudom, te tudod, de mondd meg a sajtnak – felelte
Rowse, azzal elköszönt és lefeküdt aludni.
Másnap este ismét találkozott Kleisttel. A német a fejét
csóválta.
– Kérdezősködtem – közölte. – De amit te kérsz, az
túlságosan is bonyolult az itteniek számára. Ilyen anyagot
kizárólag állami laboratóriumokban és fegyvergyárakban
állítanak elő. A feketepiacon nem lehet beszerezni.
Mindazonáltal van valaki, aki talán tudna segíteni… legalábbis
azt rebesgetik.
– Itt, Hamburgban?
– Nem, Bécsben. Az ottani szovjet katonai attasé egy
bizonyos Vitalij Karjagin őrnagy. Bizonyára te is tudod, hogy
Bécsben van az Omnipol csehszlovák fegyvergyártó cég
legnagyobb külföldi lerakata. A vállalat exportjának jelentős
részét saját szakállára bonyolíthatja le, ám létezik néhány
termék és főképpen vevő, melyekre a cseheknek előzetes
engedélyt kell kérniük Moszkvától. A közvetítő ügynök nem
más, mint Karjagin.
– Ugyan miért segítene pont nekem?
– Azt mondják róla, hogy rajong a szép és jó dolgokért.
Természetesen a GRU embere, no de hát a szovjet katonai
hírszerzőknek is lehet magánéletük és saját ízlésük! A pletykák
szerint imádja a lányokat, ráadásul az előkelőbb fajtát. Tudod,
azt, aki elvárja, hogy naponta méregdrága ajándékokkal
halmozd el… Nos, az őrnagy is szívesen veszi, ha
alkalomadtán különböző ajándékokkal lepik meg. Leginkább
olyasfélével, ami elfér egy borítékban.
Rowse gondolkodóba esett. Nagyon is jól tudta, hogy a
korrupció inkább szabály, semmint kivétel a szovjet
társadalomban, na de hogy egy GRU-tisztet vesztegessen meg?
Kezdte belátni, hogy a fegyverkereskedők világa fölöttébb
bizarr – bármi elképzelhető benne.
– Erről jut eszembe… – zavarta meg merengését Kleist. –
Az új regényedben, amelyet most írsz… szó lesz az IRA-ról?
– Miért érdekel az téged? – Maga Rowse egy szóval sem
említette eddig az IRA-t.
Kleist felvonta a vállát.
– Működik itt egy sejtjük. Egy palesztin bárban van a
törzshelyük. Az a dolguk, hogy tartsák a kapcsolatot, a többi
terrorszervezettel, meg hogy fegyvert vásároljanak az IRA-nak.
Akarsz velük találkozni?
– Az isten szerelmére, miért akarnék?
Kleist felnevetett, talán a kelleténél is gúnyosabban.
– Jó hecc lenne.
– Mondd csak, tudják rólad azok a palesztinok, hogy te is ott
voltál, amikor kinyírták négy társukat? – kérdezte Rowse.
– Valószínűleg tudják. A mi kis családunkban mindenki tud
mindent a másikról. Legfőképpen persze az ellenségéről.
Ennek ellenére néha beugrom hozzájuk egy pofa sörre.
– De mi a fenének mész oda?
– Élvezem a dolgot. Ingerlem az alvó oroszlánt.
Neked tényleg elment az eszed, gondolta Rowse.

– Talán mégis jó lenne, ha találkoznál velük – mondta neki

aznap este McCready. – Talán megüti valami a füled vagy
felfigyelsz valamire. Vagy ők tanakodnak el azon, hogy te mit
kereshetsz itt. Ha elkezdenek kérdezősködni, pillanatok alatt
kiássák a széltében-hosszában terjesztett sztoridat, miszerint a
regényedhez gyűjtesz háttérinformációkat. Természetesen egy
szavadat sem fogják elhinni, hanem arra következtetnek majd,
hogy valójában fegyvert akarsz vásárolni, mégpedig amerikai
használatra. Ennek aztán híre megy. Éppen ezt szeretnénk. Te
csak szopogatod továbbra is a sörödet, és nyugton maradsz.
Később pedig fokozatosan megszabadulsz attól az őrült német
barátodtól.
McCready nem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy
hallott már a szóban forgó bárról. Mausehöhlének, azaz
Egérlyuknak hívták. Az a szóbeszéd járta, hogy alig egy évvel
korábban az írek elkaptak ott egy briteknek dolgozó helyi
ügynököt, akit állítólag a bár egyik emeleti szobájában azután
ki is végeztek. Az illető kétségkívül nyomtalanul eltűnt. A
hamburgi rendőrség pusztán a gyanút nem tekintette elégséges
jogalapnak, hogy rajtaüssön a lebujon, a német kémelhárítás
pedig jobbnak vélte, ha békén hagyja a palesztinokat és az
íreket. Úgy gondolták, hogy ott a bárban legalább szem előtt
vannak: ha feldúlják a rejtekhelyüket, bizonyára máshol ütnek
tanyát. Ettől eltekintve továbbra is tartották magukat a
kivégzésről keringő hírek.

Másnap este taxival mentek a Reeperbahnig. Uli Kleist

kifizette a fuvart, és onnan már gyalog mentek befelé.
Befordultak a Davidstrasséba, elhaladtak a Herbertstrasse
vasrácsos kapuja előtt – ebben az utcában a kurvák éjjel-nappal
kirakatban üldögélve mutogatják magukat –, már maguk
mögött hagyták a sörfőzde kapuit is – az utca végében feltűnt a
hold fényében ezüstösen villódzó Elba –, mikor a német a
jobbra nyíló mellékutcába, a Bernhard Nochstrasséba
irányította Rowse-t. Kétszáz méterrel odébb egy szegekkel
kivert tölgyfaajtó előtt álltak meg.
Kleist megnyomta az ajtó melletti parányi csengőgombot –
alig lehetett észrevenni –, mire tüstént hátrasiklott a kémlelő
retesze. Egy szempár végigmérte őket, majd izgatott suttogás
hallatszott odabentről. Pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó. A
résben felbukkanó őr és a mellette álló szmokingos férfi
egyaránt arab volt.
– Jó estét, Mr. Abdallah – köszönt rá vidám hangon Uli
Kleist. – Majd megveszek a szomjúságtól, annyira vágyom egy
italra!
Abdallah az angolra pillantott.
– Ó, sose aggódjon miatta, én kezeskedem érte – mondta
gyorsan Kleist. Az arab kurtán biccentett az őrnek, mire az
szélesre tárta előttük az ajtót. Kleist széles vállú, tagbaszakadt
fickó volt, de szinte eltörpült az ajtónálló mellett: látszott a
csupaizom, simára borotvált fejű arabon, hogy nem célszerű
kihúzni nála a gyufát. Évekkel korábban, amikor még a
libanoni menekülttáborokban tengette az életét, az volt a
feladata, hogy érvényt szerezzen a PFSZ törvényeinek és
utasításainak. Tulajdonképpen mostanáig megmaradt „ítélet-
végrehajtónak”.
 Abdallah egy üres asztalhoz vezette őket, begyakorolt
kézmozdulattal odaintette a pincért, és arabul megparancsolta
neki, hogy gondoskodjék a vendégekről. Két nagy mellű lány
telepedett az asztalukhoz. Mindketten németek voltak. Kleist
elvigyorodott.
– Ugye, megmondtam! Nem lesz semmi baj.
Csak üldögéltek és kortyolgatták az italukat. Kleist időnként
felkérte táncolni az egyik bárhölgyet. Rowse pedig, miközben
szórakozottan forgatta kezében a poharát, alaposan szemügyre
vette a helyiséget. Bár éppenséggel nem büszkélkedhetett
előkelő szomszédsággal, belülről az Egérlyuk elegánsan és
ízlésesen berendezett bár benyomását keltette, a zenekar
diszkrét, ám pezsdítő muzsikát játszott, és az italt vizezetlenül
szolgálták fel. A lányokon is látszott, hogy adnak magukra:
csinosak és gondozottak voltak.
A vendégkoszorú zöme külföldi arabnak tűnt, a többiek
németül beszéltek. Valamennyiükről sugárzott a jólét és a
gazdag emberek magabiztossága; lerítt róluk, hogy semmi mást
nem akarnak, csupán jól érezni magukat. Rowse szintén öltönyt
viselt, egyedül Kleist nem váltott ruhát, ugyanaz a barna
pilótabőrdzseki és nyitott gallérú ing volt rajta, mint általában.
Ha nem az lett volna, aki, s nem lett volna olyan hírneve,
amilyen, oda nem illő öltözéke miatt Mr. Abdallah feltehetően
be sem engedte volna.
A félelmetes őrtől eltekintve az égvilágon semmi sem
sugallta, hogy a bár más is lehet, mint sikeres üzletemberek
felkapott szórakozóhelye, ahová egyebek között abban a –
jobbára hiúnak bizonyuló – reményben járnak a gazdag
vendégek, hogy némi készpénzért hazavihetik magukkal egyik
vagy másik lányt. Majdnem mindenki pezsgőt ivott, de Kleist
sört rendelt.
A bárpult fölött hatalmas tükör húzódott, széltében szinte
beborította a teljes falat. Hátulról közönséges üveg volt, amely
a mögötte elhelyezkedő igazgatói irodából tökéletes rálátást
biztosított a vendégseregre. Ketten álltak most a sima
üvegfalnál, és a vendégeket kémlelték.
Ki az ott? – kérdezte halkan egyikük. Kiejtésén erős belfasti
dialektus érződött.
– Német, Kleistnek hívják. Időnként betér hozzánk.
Valamikor a GSG–9 kötelékében szolgált. De ez régen volt,
azóta kitették a szűrét. Emberölésért két évet ült a börtönben.
– – Nem őt kérdeztem – vágott közbe az ír. – Hanem a
másikat, aki vele van. Britnek látszik.
– Sejtelmem sincs, Seamus. Csak úgy bejött.
– Nézz utána, légy szíves. Úgy tűnik, mintha már láttam
volna valahol.
Akkor léptek akcióba, amikor Rowse kiment a
férfimosdóba. Éppen kezet mosott, amikor azok ketten
bejöttek. Egyikük megállt a vizelde előtt, és úgy tett, mintha a
nadrágja cipzárával bajlódna. Böhömnagy fickó volt. A karcsú,
jóképű ír lecövekelt az ajtóban, és hanyagul a falnak
támaszkodott. Apró, simára gyalult fapecket vett elő a
zsebéből, és lábával az ajtó alá feszítette. Senki sem fogja
zavarni őket.
A kézmosó feletti tükörből Rowse észrevette ugyan a
mozdulatot, de úgy tett, mint aki semmit sem sejt. Ám amikor
az óriás ellépett a csészétől, megfeszítette izmait és
szembefordult vele, villámgyorsan lebukott, hogy kitérjen a
fejére irányuló ökölcsapás elől, majd szinte ugyanabban a
pillanatban hatalmas erővel támadójának a lábába rúgott,
közvetlenül a térdkalács alatti érzékeny részbe.
A gólem nem számított a rúgásra, és önkéntelenül is
felnyüszített kínjában. Bal lába megbicsaklott, feje Rowse
derekával került egy magasságba. A brit hirtelen felrántotta
behajlított térdet. A mozdulat tökéletesre sikeredett, pontosan
állon találta az óriást. Iszonytató reccsenés hallatszott, amikor
kitörtek a fogai. Felhasadt szájából csurgott a nyállal
összekeveredett vér. Rowse érezte, hogy a térdével bevitt ütés
nyomán fájdalom hasít a combjába. Úgy döntött, hogy rövid
úton pontot tesz a küzdelem végére: öklével hatalmas csapást
mért támadója nyelőcsövére. Az ajtóban álló ismeretlen felé
fordult.
– Nyugalom, barátom – csillapította amaz. – Pusztán csak
beszélni akart magával.
Széles, kamaszos vigyor terült szét az arcán – bizonyára az
összes lányt levette vele a lábáról. Szeme azonban megőrizte
hideg fényét, tekintete éber maradt.
– Qu’est-ce qui se passe? – szólalt meg Rowse. Svájcinak
adta ki magát, amikor beengedték őket a bárba.
– Felesleges színlelnie, Mr. Rowse – intette le Seamus. –
Először is, minden porcikáján látszik, hogy maga angol.
Másodszor: a fényképe ott szerepel a könyvének a borítóján.
Mellesleg élvezettel olvastam a regényét… Harmadszor:
évekkel ezelőtt Belfastban szolgált az SAS kommandósaként.
Most már emlékszem is rá, hogy hol láttam magát.
– És akkor mi van? – fortyant fel Rowse. – Már régen
kiszálltam a buliból. Könyveket írok, ebből élek. Ez minden.
Seamus O’Keefe elgondolkodott a hallottakon.
– Meglehet – ismerte be. – Ha titkos ügynököt akarnának a
nyakamba ültetni az angolok, nyilván volna annyi eszük, hogy
ne egy olyat küldjenek, akinek a fotója ott díszeleg minden
könyvesboltban. Vagy talán mégis?
– Felőlem akár küldhetnének is, de egy biztos: engem ugyan
nem. Tudniillik már nem dolgozom nekik. Elváltak az útjaink,
és nem is véletlenül.
– Oké, én is így hallottam. Na, jöjjön, kommandós, és
igyunk meg egy pohárral. Valami igazi italból. A régi, szép
idők emlékére.
Lábával ügyesen kirúgta a fapecket és kinyitotta az ajtót.
Mögöttük fújtatva tápászkodott fel a bezúzott szájú gólem.
Rowse kilépett a mosdóból. Hallotta, hogy O’Keefe néhány
szót suttog az óriás fülébe.
 Uli Kleist magányosan üldögélt az asztaluknál, a lányok
időközben felszívódtak. A főpincér és az ijesztő külsejű őr ott
álltak a közelében. Ahogy Rowse elhaladt előtte, kíváncsian
felvonta a szemöldökét. Ha kell, kész küzdeni, még ha semmi
esélyük nem is lett volna a túlerővel szemben. Ám Rowse
enyhén megrázta a fejét.
– Minden rendben, Uli – nyugtatgatta. – Nincs semmi baj.
Menj haza nyugodtan. Majd telefonálok.

O’Keefe a saját lakására vitte. Ír whiskyt ittak vízzel.

– És most meséljen arról, kommandós, hogy miről és mi
célból is gyűjt „információkat” – mondta halkan O’Keefe.
Rowse tudta, hogy kint, az ajtó előtt ketten is őrködnek a
folyosón, elég csak kiáltani nekik. Nincs szükség további
erőszakra. Nagy vonalakban vázolta készülő könyvének a
témakörét és a regény felépítését.
– Szóval most nem a belfasti cimborákról fog írni?
– Kétszer nem lehet eladni ugyanazt a sztorit – válaszolta
Rowse. – A kiadó nem kötne rá szerződést. A mostani
Amerikában játszódik.
Átbeszélgették az éjszakát. És közben szünet nélkül
vedeltek. Rowse-nak szerencséje volt, hogy bírta az italt.
O’Keefe csak hajnalban engedte elbúcsúzni. Gyalog ment
vissza a szállodájába, hogy kissé kifújja magából a whisky
gőzét.

Miután Rowse és O’Keefe távozott a bárból, Kleistet

megragadták, és egy elhagyatott, üresen álló raktárépületbe
cipelték, ahol könyörtelenül megdolgozták. Az ajtónálló
haramiának jutott az a szerep, hogy erősen lefogja a karjait, egy
másik palesztin pedig bemutatta, hogy mire képes az
„eszközeivel”. Uli Kleistet rettentően kemény fából faragták,
csakhogy a palesztin Bejrut déli negyedében sajátította el a
kínvallatás tudományát. Ameddig csak ellen tudott állni a
borzalmas kínoknak, a német kitartott; hajnaltájban azonban
bedobta a törülközőt, és megoldódott a nyelve. Még mielőtt
teljesen felkelt volna a nap, vége volt. Megkönnyebbüléssel
fogadta a halált. A nagydarab ír, akit Rowse leütött a vécében,
ott téblábolt a közelben, és időnként megtapogatta duzzadt,
véraláfutásos ajkát. O’Keefe-től azt a parancsot kapta, hogy
szedje ki a németből, mit tud Rowse hamburgi látogatásának a
hátteréről. A raktárházból egyenesen O’Keefe lakására ment, és
beszámolt az eredményről. Az IRA-egység főnöke elégedetten
bólintott.
– Gondoltam, hogy többről van szó puszta regénynél –
konstatálta. Később, még a nap folyamán táviratot küldött
Bécsbe. Az üzenetet körültekintően fogalmazta meg.

Alighogy Rowse kitette lábát az ír lakásából és a

vasútállomás felé irányította lépteit, egy árnyalak vált ki a
sötétből, rátapadt, és szorosan a nyomában haladt. A másik
„őrangyal” az üres raktárépületnél rejtőzködött, de nem
avatkozott közbe.

Ebédre Rowse sült kolbászt evett édeskés német mustárral.

Egy Schnellimbissben lakmározott; ezekben az utcai
gyorsbüfékben ezrével sütik a finom, illatozó Bratwurstot
azoknak, akik csak kutyafuttában, állva tudnak bekapni néhány
falatot. Miközben mohón falta a kolbászt, teli szájjal társalgott
a mellette álló férfival.
– Szerinted O’Keefe hitt neked? – kérdezte McCready.
– Elképzelhető. Végül is egészen hihető a történet. Gondolj
csak bele! A kémsztorik és hasonló témájú könyvek szerzőinek
nemegyszer igen furcsa dolgok után kell kutatniuk fölöttébb
szokatlan helyeken. Persze, az sem kizárt, hogy kételkedik.
Nem hülye.
– És mit gondolsz, Kleist elhitte, amit neki mondtál?
Rowse felnevetett.
– Ó, nem, Uli aztán nem. Meggyőződése, hogy
köpönyegforgató vagyok, aki felcsapott fizetett zsoldosnak, és
most a kliensem megbízásából fegyverek után kajtatok.
Udvariasságból ugyan nem mondta ki, de láttam rajta, hogy ezt
a regényírási mesét abszolút nem vette be.
– Aha. Hát, lehetséges, hogy a tegnapi estével nagy
szerencsénk volt. Egy biztos: sikerült magad észrevétetned.
Meglátjuk, mit hoz a konyhára a bécsi kiruccanás. Apropó… A
holnap reggeli járatra foglaltattam helyet a nevedre.
Készpénzzel fogsz fizetni a repülőtéren.

A Frankfurton át közlekedő bécsi gép menetrend szerint

indult. Rowse az első osztályon utazott. Felszállás után a
légikisasszony körbehordozta az újságokat. Mivel a járat
mindvégig német nyelvterületen maradt, nem voltak köztük
angol nyelvű napilapok. Rowse csupán akadozva, hibásan
beszélt németül, olvasni sem tudott sokkal jobban. Annak a
szalagcímnek a megfejtéséhez azonban, amely csaknem
teljesen betöltötte a Morgenpost első oldalát, nem kellett
különösebb nyelvtudás.
A vastagon szedett cím alatt nagy méretű fotó: csukott
szemű férfit ábrázolt, akinek holttestét szeméthalom vette
körül. „A drogbárók gyilkosát holtan találták” – hirdette a
szalagcím. A tudósításból kiderült, hogy a hullát két szemetes
fedezte fel a kikötő környékén, egy szemétgyűjtőben. A
rendőrség szerint feltételezhetően bosszúból ölték meg az
áldozatot. Rowse azonban tudta, hogy másról van szó, és
sejtette azt is, hogy az SAS emberei megmenthették volna a
barátja életét, ha akarták volna.
Felkelt a helyéről, átbújt az első és a turista osztályt
elválasztó függöny résén, és mintha csak a gép hátuljában levő
mosdókhoz igyekezne, végigsétált az ülések közötti folyosón.
A farrészben megállt egy gyűrött ruházatú, jelentéktelen
külsejű utas előtt, aki elmerülten olvasgatta a fedélzeti
tájékoztatót, és az ölébe ejtette a Morgenpost példányát.
– Rohadt alak vagy – sziszegte.
 Rowse némileg meglepődött, amikor Karjagin őrnagy első
kísérletére fogadta a telefonhívást. Rowse oroszul beszélt vele.
Az SAS katonáival, kiváltképpen a tisztekkel szemben
magas követelményeket támasztottak. Mivel a kötelékben egy
harci alegység csupán négy főből állt, alapkövetelmény volt,
hogy tagjai szerteágazó szakmai tudással rendelkezzenek.
Mindegyikük alapos orvosi kiképzésben részesült,
könnyűszerrel tudták kezelni a különböző rádió adó-vevőket,
és a különféle harcmodorok és technikák elsajátításán kívül
nyelveket is tanultak. Minthogy az ezred a NATO
fennhatósága alá tartozó területeken túlmenően Malajziában,
Indonéziában, Ománban, Közép- és Dél-Amerikában is
gyakran bevetésre került, a legtöbben malájul, arabul és
spanyolul tudtak közülük. A NATO-körzetekben működő
egységeknél előnyben voltak azok, akik tudtak (magától
értetődően) oroszul, illetve beszélték a szövetségesek egy vagy
két nyelvét. Rowse franciául, oroszul és csehül tudott.
Miután Karjagin „másodállásban” az Omnipolhoz befutó
kérvények és ajánlatok áradatán is rajta tartotta a kezét, nem
volt teljesen szokatlan, ha egy idegen keresi a nagykövetségi
telefonszámon.
A kormányközi üzleti ajánlatokat a prágai kormány kezelte.
Ezek nem érintették az őrnagy munkáját. A többi – tehát nem
hivatalos, értelemszerűen „gyanúsabb” forrásból származó –
szándéknyilatkozatot, illetve megrendelést az Omnipol
exportképviseletére kellett eljuttatni, amely a semleges
Bécsben működött. Karjagin az összes kérelmet átnézte, és
érdem szerint elbírálta. Voltak olyan megrendelések, amelyeket
helyben jóváhagyott, illetve döntés végett Moszkva
illetékességébe utalt; de akadtak köztük olyanok is, amelyeket
habozás nélkül elutasított. Azt persze nem kötötte Moszkva
orrára, hogy értékítélete néminemű – az esetek zömében persze
tetemes összegű – kenőpénzzel befolyásolható, és kedvező
irányba terelhető. Rowse-zal megállapodott, hogy aznap este a
Sacherben találkoznak.
Egyáltalán nem úgy festett, mint: a karikatúrákon ábrázolt
orosz katonatiszt: Finom modorával, ápolt, divatos frizurájával,
kifogástalan szabású öltönyével úriember benyomását keltette.
Látnivalóan nagy becsben tartott törzsvendégként üdvözölték a
méregdrága, előkelő étteremben. A főpincér tüstént egy
sarokasztalhoz vezette őket, távol a zenekartól és a
vendégsereg zsivajától. Mindketten bécsi szeletet rendeltek,
hozzá száraz, könnyű vörösbort.
Rowse elmagyarázta jövetele célját, nevezetesen azt, hogy
adatokat és háttérinformációkat szeretne gyűjteni következő
könyvéhez. Karjagin udvariasan végighallgatta, majd őszinte
érdeklődést színlelve megszólalt:
– Ami azokat az amerikai terroristákat illeti…
– Képzelt terroristák – igazította ki Rowse.
– Ó, bocsánat… szóval, azok a képzelt amerikai terroristák
– tulajdonképpen mire lenne szükségük?
Rowse az asztal fölött átnyújtotta a belső zsebéből
előhúzott, sűrű sorokban telegépelt papírlapot. Az orosz
gyorsan végigfutott a listán, hitetlenkedve felvonta a
szemöldökét és ingerülten visszaadta az írást.
– Képtelenség! – fakadt ki. – Sajnos, nem a megfelelő
emberhez irányították. Ha már itt tartunk – miért pont velem
kívánt találkozni?
– Egy hamburgi barátom azt mondta önről, hogy rendkívül
jól informált.
– Hadd fogalmazzák másként: miért óhajtott egyáltalán
bárkivel is találkozni? Miért nem bízta a dolgot a fantáziájára?
Végül is csupán egy regényről van szó, nem
dokumentumkönyvről.
– A hitelesség kedvéért – felelte Rowse: – Manapság egy
magára valamit is adó, modern regényíró egyszerűen nem
engedheti meg magának azt a luxust, hogy összezagyválja a
dolgokat. Az olvasók hamar rájönnek, hogy ki próbál
mellébeszélni. Többé már nem veszik be a kisiskolás
csacskaságokat,
– Ennek ellenére azt hiszem, rossz helyen jár, Mr. Rowse. A
listáján jó néhány olyan tétel szerepel, amely még jóindulattal
sem sorolható be a hagyományos fegyverek kategóriájába.
Robbanó irattáskák, Claymore-aknák… ilyesmiket mi nem
gyártunk a szocialista tábor államaiban. De megint csak hadd
kérdezzem meg: miért nem alkalmaz egyszerűbb, ha úgy
tetszik, közönséges fegyvereket a… hm… regényében?
– Azért, mert a terroristák…
– Képzelt terroristák – most Karjaginon volt a sor, hogy
kiigazítsa.
– No persze, persze, képzelt terroristák…. Nos, ezek a
képzelt fegyveresek a fejükbe vették – legalábbis a készülő
regényemben –, hogy a Fehér Házat is érintő szabotázsakciókat
hajtanak végre. Ön is beláthatja, hogy nem sokra mennének
azokkal a vadászpuskákkal, amelyeket Texasban bármelyik
utcasarkon megvásárolhatnak.
– Sajnálom, Mr. Rowse, de higgye el, hogy valóban nem
tudok segíteni – mondta az orosz, és pedánsan megtörülgette
szája szélét. – Tudja, a glasznoszty napjait éljük…. Az olyan
katonai eszközökhöz, mint például a Claymore-akna – amely
egyébként is amerikai gyártmány, s a szabadpiacon
gyakorlatilag beszerezhetetlen…
– De létezik kelet-európai változata is…
– …kizárólag kormányközi, hivatalos kereskedelmi
csatornákon keresztül lehet hozzájutni, és akkor is csak
törvényes, védelmi célokra. Az én hazámnak még csak eszébe
sem jutna, hogy ilyen veszedelmes kellékeket piacra dobjon
vagy engedélyezze a forgalmazásukat más testvéri
országoknak.
– Például Csehszlovákiának?
– Igen, nagyon jól mondja, például Csehszlovákiának.
 – És mégis! Valamilyen úton-módon ezek a fegyverek és
eszközök csak eljutnak a terroristák kezébe – kötötte az ebet a
karóhoz Rowse. – A palesztinoknak is van belőlük.
– Valószínűleg igaza van, de a leghalványabb sejtésem
sincs, hogyan kerülhetett a birtokukba. – Az orosz hátralökte a
székét. – És most, ha megbocsát…
– Tudom, hogy túl sokat kérek – jegyezte meg sietősen
Rowse –, mindazonáltal szeretnék utalni rá, hogy a hitelesség
érdekében végzett kutatásaim finanszírozására
rendelkezésemre áll egy bizonyos – meglehet, szerény – anyagi
keret.
Óvatos kézmozdulattal felhajtotta az asztalhoz tolt, de
üresen árválkodó széken heverő újság sarkát. A gyűrött lapok
között vékony, fehér boríték lapult. Karjagin visszaült a
helyére, a borítékért nyúlt és megszemlélte a benne lapuló
márkákat. Rövid ideig tanakodni látszott, aztán dűlőre jutott, és
belső zsebébe süllyesztette a pénzt.
– Ha nehezen beszerezhető, különleges fegyverekre és
felszerelésre volna szükségem, hogy amerikai terroristákat
lássak el velük – no, természetesen csak az írói fantázia
szüleményeként –, akkor én az ön helyében Tripoliba utaznék,
és ott erőfeszítéseket tennék rá, hogy találkozhassam egy
bizonyos Hakim al-Manszur ezredessel. Most pedig tényleg
rohannom kell. Jó éjszakát, Mr. Rowse.

– Végső soron jól alakultak a dolgok – konstatálta

McCready. Egy ócska, züllött lebuj férfivécéjében társalogtak a
dunai kikötő környékén. Az SAS által kirendelt két megfigyelő
révén előzőleg megbizonyosodtak felőle, hogy egyiküket sem
követik, máskülönben azon nyomban lefújták volna a
találkozót. – Én azt javasolnám, hogy utazz oda.
– Hol szerzek vízumot?
– A La Vallettában működő Líbiai Népi Irodán érdemes
lenne próbálkoznod. Amennyiben késedelem nélkül megadják
a beutazási engedélyt, biztosra veheted, hogy látogatási
szándékodról már azelőtt értesültek, hogy egyáltalán
felkerested volna őket.
– Úgy érted, Karjagin tájékoztatni fogja Tripolit?
– Ó, igen, ez nagyon valószínű. Máskülönben miért
tanácsolta volna, hogy utazz oda? Szerintem Karjagin azért
lökött a barátja, al-Manszur karjaiba, hogy a líbiai alaposabban
szemügyre vehessen, és kiderítse, miért bukkantál föl ilyen
váratlanul a fegyverpiacon. Nos, az mindenképp eredmény,
hogy már senki sem veszi be a regényírási mesét. Vagyis
sikeresen vetted az első akadályt. A rossz fiúk kezdik elhinni,
hogy valóban hitehagyott lettél, aki szeretné gyorsan
megszedni magát, ezért egy homályos hátterű, őrült
amerikaiakat tömörítő csoport szolgálatába szegődtél. Arra
persze leteszem a nagyesküt, hogy Al-Manszur nem fogja
ennyivel beérni.

Rowse Rómán keresztül repült Máltába. Két nappal később

– semmi szükség rá, hogy sürgetéseddel felingereld őket,
tanácsolta McCready – beadta vízumkérelmét a Népi Irodán.
Az utazás célját firtató kérdésre azt válaszolta a megfelelő
rubrikában, hogy készülő könyve számára óhajt háttéranyagot
gyűjteni a Líbiai Népköztársaság bámulatos fejlődéséről.
Huszonnégy órán belül megkapta az engedélyt.
Másnap reggel Rowse kényelmesen elhelyezkedett a líbiai
légitársaság La Vallettából Tripoliba induló járatán. Amint a
Földközi-tenger csillogó, sötétkék víztükrének ellenpárjaként a
távolban feltűnt a tripolitániai partvidék élénk okkerszínű
sávja, eszébe jutott David Stirling ezredes, majd a többiek is –
Paddy Mayne, Jock Lewis, Reilly, Almonds és Cooper –, akik
nem sokkal az SAS megalakulása után, elsőként kerültek
bevetésre; az volt a parancsuk, hogy rohamozzák és
semmisítsék meg a most több ezer méterrel alatta feltünedező
homokpartok mentén létesített német állásokat. Rowse akkor
még nem is élt, tizenhárom évvel később született.
 De felidézte McCreadynek a La Valletta-i repülőtéren
mondott szavait is, miközben a két „biztosító” a parkolóban
várakozott.
– Úgy fest a helyzet, Tripoliban már tényleg nem tudlak
követni. És a többiek sem. Vésd hát jól az eszedbe, hogy
bárhová mész és bármit csinálsz Líbiában, magadra leszel
utalva.
Egyedül, teljesen egyedül Líbiában – akárcsak elődei 1941-
ben, akik közül néhányan máig ott vannak eltemetve a
homokban.
A repülőgép enyhén megdöntötte a szárnyát, és lustán
ereszkedni kezdett a tripoli légikikötő szürke betoncsíkja felé.
 HARMADIK FEJEZET
Eleinte úgy tűnt, hogy nem lesz semmi probléma. Rowse a
turistaosztályon utazott, így az utolsók között hagyta el a gép
fedélzetét. Kint, miközben a többiek nyomában lefelé lépkedett
a lépcsőn, egy pillanatra elvakította a szikrázó reggeli napsütés.
A repülőtér fehérre mázolt, modern épületének a teraszán két
közömbös tekintetű férfi figyelte a leszállókat. Szinte rögtön
kiszúrták maguknak Rowse-ot, amint a forró betonon az
érkezési oldal bejárata felé iparkodik, és ráirányították a
messzelátójukat.
Miután megbizonyosodtak kiléte felől, leeresztették a
távcsövüket, és röviden tanácskoztak egymással. Mindketten
halkan, arabul beszéltek.
Rowse belépett a légkondicionált érkezési csarnokba, és
csatlakozott az útlevél-ellenőrzésnél kígyózó sor végéhez. A
határőrök szemlátomást ráérősen végezték a munkájukat,
fontoskodva lapozgatták az útleveleket, szemügyre véve
minden oldalt: hosszadalmasan tanulmányozták az előttük álló
utas arcát, majd összevetették az okmányban szereplő fotóval,
időnként belepillantva a pult alá rejtett névjegyzékbe. A líbiai
állampolgárok egy külön ablaknál sorakoztak.
Rowse mögött még ketten álltak; két amerikai olajmérnök,
aki a gépen a dohányzó szakaszban utazott. Húsz percig kellett
várnia, mire rákerült a sor. A zöld egyenruhás határőr elvette az
útlevelét, kinyitotta, majd egy előtte heverő papírlapra
pillantott Mikor ismét felnézett, kifejezéstelen tekintete Rowse
háta mögé siklott, és kurtán biccentett. A brit érezte, hogy
megfogják a könyökét. Megfordult. Egy másik egyenruhással
találta magát szemben, fiatalabb volt az előbbinél, udvarias, de
határozott. Két fegyveres katona őrködött a háttérbe húzódva.
– Kérem, jöjjön velem – mondta a fiatal tiszt, tűrhető
angolsággal.
 – Csak nincs valami baj? – kérdezte csodálkozva Rowse. A
két amerikai abbahagyta a beszélgetést a háta mögött. Egy
diktatúrában nem éppen szívmelengető látvány, ha valakit
kiemelnek az utasok közül.
A fiatal határőrtiszt az ablakhoz lépett, és felkapta Rowse
útlevelét.
– Erre, kérem – mutatta az irányt. A két katona már ott állt
közvetlenül mögötte. A tiszt ment elöl, Rowse utána; a sort a
katonák zárták. A csarnokból befordultak egy hosszú,
hófehérre meszelt folyosóra. A túlsó végében a tiszt megállt
egy bal kézre nyíló ajtó előtt, és betessékelte Rowse-ot. A két
katona kint maradt.
A fiatal tiszt becsukta maguk mögött az ajtót. A szoba falai
is fehérre voltak festve, de szinte alig volt benne bútor.
Ablakain vasrács. Középen egy asztal, az asztalhoz tolva,
egymással szemközt, két szék. Az egyik oldalsó falon Moamer
el-Kadhafi arcképe. Rowse letelepedett a közelebb álló székre.
A tiszt megkerülte az asztalt, kinyitotta és tanulmányozni
kezdte az útlevelét.
– El nem tudom képzelni, hogy mi baj lehet az
útlevelemmel – szólalt meg Rowse. – A vízumot az önök Népi
Irodája pecsételte bele tegnap La Vallettában. Gondolom, azzal
csak nem lehet semmi gond.
A tiszt egy kézlegyintéssel csendre intette. Rowse lakatot
tett a szájára. Egy légy zümmögött valahol. Öt perc telt el néma
csendben.
Rowse hallotta, hogy nyílik az ajtó. A fiatal tiszt felpattant,
és feszesen tisztelgett. Majd anélkül, hogy egy árva szót szólt
volna, elhagyta a szobát.
– Úgy, tehát végre megérkezett, Mr. Rowse.
Az ismeretlennek mély, zengő hangja volt, kiejtése pedig
árnyalt, amilyent csak a legelőkelőbb, zártkörű angol
iskolákban lehet elsajátítani. Rowse megfordult. Vonásai nem
árulták el, de azonnal felismerte a belépő férfit: a felkészítés
során órákon át nézte a róla készült fényképet.
– Agyafúrt és rendkívül művelt fickó… a mi jóvoltunkból –
jegyezte meg McCready, mikor elébe tette a fotót. –
Hátborzongatóan kegyetlen, halálos veszedelmet jelent.
Óvakodj Hakim al-Manszurtól.

A líbiai hírszerzés főnöke fiatalabb volt, mint ahogy a fotó

alapján sejteni lehetett. Pár hónappal volt idősebb Rowse-nál,
életrajzi adatai szerint harminchárom éves.
1969-ben, tizenöt évesen Hakim al-Manszur a London
közelében lévő híres harrow-i középiskolába járt; egy roppant
gazdag udvaronc fia és egyetlen örököse volt – apja Idrisz
líbiai király bizalmasai közé tartozott.
Abban az évben történt, hogy a hadsereg fiatal, radikális
tisztjeinek egy csoportja – élükön egy beduin származású,
viszonylag ismeretlen ezredessel, akit Kadhafinak hívtak –
államcsínyt hajtott végre, és megfosztotta uralkodói címétől a
külföldi látogatáson tartózkodó királyt. A puccs betetőzéseként
még aznap bejelentették a szocialista típusú népköztársaság
megalakulását. A király és udvartartása Genfben talált
menedéket, természetesen igen tekintélyes vagyonával együtt.
Idrisz könyörögve fordult a Nyugathoz, támogatást kérve trónja
visszaszerzéséhez. Egy lyukas garas nem sok, annyi segítséget
sem kapott.
Noha apjának sejtelme sem volt róla, a fiatal Hakimot lázba
hozták a hazájában lejátszódott események. Már egy évvel
korábban megtagadta apját és politikai hitvallását, amikor a
párizsi radikális diákok és munkások lázongásai és forradalmi
megmozdulásai felcsigázták fogékony fantáziáját. Egyáltalán
nem ritka jelenség, hogy szenvedélyes, túlérzékeny fiatalok
radikális politikai eszmék rabjaivá válnak: a harrow-i diák
testben-lélekben egyaránt átalakult. Erőszakos hangú
levelekkel bombázta a londoni líbiai nagykövetséget,
követelve, hogy engedélyezzék az iskolából való távozását és
azonnali hazatérését, mert csatlakozni kíván a szocialista
forradalomhoz.
Kérelmeit rendre visszautasították. A követség egyik
diplomatája, aki a régi rendszer rendíthetetlen híve volt,
időközben értesítette a genfi száműzetésben élő idősebb al-
Manszurt. Heves szóváltás zajlott le apa és fia között. Hakim
jottányit sem engedett az álláspontjából. Tizenhét éves volt,
amikor az apja mindenféle támogatást megvont tőle.
Tanulmányait félbeszakítva otthagyta Harrow-t. Csaknem egy
éven át bolyongott Európában, hasztalanul próbálva meggyőzni
Tripolit elkötelezett hűségéről. 1972-ben színleg úgy tett,
mintha politikai nézetei ismét alapvető változáson mentek
volna át; kibékült az édesapjával, és csakhamar csatlakozott a
genfi száműzetésben élő királyi udvartartáshoz.
Már Genfben jutott tudomására a Kadhafi megdöntésére
szőtt összeesküvés terve, amelynek megvalósítására Idrisz
király kincstárnoka biztosította a pénzügyi fedezetet. Az
államcsínykísérletet a brit különleges osztag néhány volt tisztje
irányította volna. Az elképzelés lényege az volt, hogy a
Genovában bejegyzett Leonardo da Vinci fedélzetén
elhajóznak a líbiai partokig, kikötés után megrohamozzák
Tripoli központi börtönét – vagy ahogy a köznép nevezte: a
tripoli Hiltont –, és kiszabadítják a beduin klánok Idrisz
királyra fölesküdött és Moamer al-Kadhafit szívből gyűlölő
fejeit. A törzsfőnökök aztán szétszélednek az ország minden
részébe, fellázítják és a bitorló ellen vezetik a sivatagi
harcosokat. Hakim al-Manszur a terv részleteit késedelem
nélkül felfedte a párizsi líbiai nagykövetségen.
– Valójában az összeesküvést már ezt megelőzően
„leleplezte” a CIA (később ezt szörnyen megbánták
Langleyben), és amerikai kérésre az olasz hatóságok derékba
törték a puccsisták tervét. Al-Manszurra mindazonáltal
felfigyeltek, berendelték a párizsi nagykövetségre, és hosszasan
elbeszélgettek vele.
 Akkorra már bemagolta és fejből tudta idézni Kadhafi
zavaros beszédeit és talán még zavarosabb dogmáit;
lelkesedése mély benyomást gyakorolt a meghallgatást vezető
tisztre, olyannyira, hogy a fiatal lázongót érdemesnek találta a
hazatérésre. Két évvel később Hakim már a líbiai hírszerző
szervezet, a Mukhabarat tagja volt.
Első személyes, találkozásuk alkalmából Kadhafi rögvest
szívébe zárta a fiatalembert, és soron kívül előléptette. 1974 és
1984 között al-Manszur egy sor „kényes ügy” végére tett
sikeresen pontot külföldön; csiszolt nyelvtudásának és
kulturáltságának köszönhetően a legkisebb gond nélkül
közlekedett Nagy-Britanniában, Amerikában és
Franciaországban, ha pedig a közel-keleti terrorista hálózatokra
kellett támaszkodnia, testestől-1elkestől arab tudott lenni. Saját
kezűleg végzett Kadhafi három, külföldön élő politikai
ellenfelével, és széles körű együttműködést épített ki a PFSZ-
szel; szoros baráti szálak fűzték Abu Hasszán Szalamehhez, a
Fekete Szeptember mozgalom szellemi atyjához, akire Hakim
mellesleg még hasonlított is.
Csupán kiújuló nyári náthája akadályozta meg abban, hogy
elfogadja Szalameh meghívását a szokásos reggeli squash-
mérkőzésre azon a bizonyos napon 1979-ben, amelyen az
izraeli Moszad ügynökei a levegőbe repítették a palesztin
terroristát, aki kitervelte az izraeli sportolók elleni véres
támadást a müncheni olimpiai faluban. Tel-Aviv kidon csapata
talán nem is sejtette, milyen közel állt ahhoz, hogy egyetlen
pokolgéppel az ellenség két fontos emberét tegye el láb alól.
1984-ben Kadhafi megbízta Hakimot a külföldi terrorakciók
szervezésével és irányításával. Két évre rá a Nagy Vezetőt az
idegösszeomlás szélére hajszolták az amerikai repülőgépekről
leszórt bombák és rakéták. Kadhafi szentül megfogadta, hogy
megtorolja a megaláztatást; al-Manszur kapta feladatául, hogy
kielégítse a bosszúvágyát – minél hamarabb. A britek
megleckéztetése nem jelentett problémát: Hakim tudta, hogy az
IRA tagjai – akiket a lelke mélyén állatoknak tekintett – készek
vérfürdőt rendezni Anglia-szerte, ha biztosítja számukra a
megfelelő eszközöket. A gondot az okozta, vajon létezik-e
olyan csoport az Egyesült Államokon belül, amely ugyanezt
elvégezné amerikai célpontok ellen. És íme, váratlanul az ölébe
pottyan ez a fiatal brit, aki renegátnak adja ki magát; ki tudja?
– lehet, hogy az, ám az is lehet, hogy mégsem…
– A vízumom, szeretném még egyszer hangsúlyozni, a
lehető legnagyobb rendben van – ismételte meg Rowse
ingerülten. – Úgyhogy volna szíves megmondani, mi a fészkes
fene folyik itt?
– Természetesen, Mr. Rowse. A válasz pofonegyszerű. Nem
engedjük belépni Líbia területére.
Al-Manszur az ablakhoz sétált, és kinézett a karbantartó és
javító hangárok felé.
– De miért? – kérdezte Rowse. – A vízumot tegnap
bocsátották a rendelkezésemre La Vallettában. Teljesen
hivatalosan. A látogatásomnak nincs semmi más célja, csupán
hogy háttérinformációkat gyűjtsek készülő könyvem számára.
– Kérem, Mr. Rowse, kíméljen meg ettől a színlelt gyermeki
ártatlanságtól. Ön valamikor a brit SAS kötelékében szolgált,
mostanság állítólag regényírással foglalkozik. Egyszer csak
fogja magát, és ideutazik azzal az ürüggyel, hogy a következő
könyvében a mi országunkról is szándékozik írni. Hogy őszinte
legyek, erősen kétlem, hogy dicsérő szavakkal ecsetelné a
hazámat, és azt is meg kell mondjam: a líbiai nép távolról sem
osztja a britek vonzódását az öngúny iránt. Sajnálom, Mr.
Rowse, de ön nem teheti be a lábát az országunkba. Kövessen,
kérem, odakísérem a Máltára visszainduló járathoz.
Arabul kikiáltott parancsszavára azonnal kivágódott az ajtó,
és a két őr belépett. Az egyik megragadta Rowse
utazótáskájának a fülét, a másik pedig félreállt, hogy utat
engedjen nekik. Az útlevél al-Manszurnál maradt.
 Különböző folyosókon mentek végig, míg ki nem jutottak a
napfényben fürdő betonra. Nem messze tőlük ott vesztegelt a
líbiai utasszállító.
– És a táskám? – szólalt meg Rowse.
– Már fent van a gépen.
– Mellesleg megtudhatnám, hogy kihez volt szerencsém? –
tudakolta Rowse.
– Momentán nem, kedves barátom. Hívjon egyszerűen… –
mondjuk, Mister Aziznak. Nos, hol szándékozik folytatni a
kutatást a könyvéhez?
– Nem tudom – vallotta be Rowse. – A jelek szerint
zsákutcába jutottam.
– Akkor meg miért nem iktat be egy kis szünetet? – kérdezte
al-Manszur. – Utazzék Ciprusra, higgye el, csodálatos sziget.
Én személy szerint legszívesebben a Troodosz-hegység zöld
lankáin hűsölnék az évnek ebben az időszakában. Pedulasz
közvetlen közelében, a Marathassza völgyben van egy
elragadó, régi vendégfogadó, az Apollonia. Csupa érdekes
ember szokta ott tölteni a szabadságát. Melegen ajánlom. Jó
utat, Mr. Rowse.

Szerencsés véletlen volt csupán, hogy az egyik SAS-

biztosító megpillantotta Rowse-ot a La Valletta-i repülőtéren.
Még nem várták vissza. A két őrmester a repülőtér melletti
szállodában vett ki szobát, és négyóránként váltották egymást
az érkezési csarnokban. Az éppen ügyeletes megfigyelő egy
sportmagazint lapozgatott, amikor ösztönösen felpillantott, és
szeme megakadt a vámvizsgálatról kifelé tartó, bőröndjét és
táskáját cipelő Rowse-on. Anélkül, hogy felhívta volna magára
a figyelmet, az őrmester hagyta, hogy Rowse elhaladjon
mellette, majd a nyomába eredt. Így azt is látta, hogy Rowse a
ciprusi légitársaság pultjához lép. Gyorsan keresett egy
telefont, és riasztotta társát a szállodában. Néhány perc múlva
már La Valletta központjában, McCreadynél csörgött a telefon.
 – Az isten verje meg! – káromkodott McCready. – Miért jött
vissza ilyen hamar?
– Nem t’om, főnök – felelte az SAS-őrmester – Danny
szerint a Cyprus Air járatai felől érdeklődik.
McCready lázasan törte a fejét. Azt remélte, hogy Rowse
napokat fog Tripoliban tölteni, mígnem második fedősztorija
alapján – mármint hogy nem létező amerikai terroristák
számára keres korszerű katonai eszközöket – őrizetbe veszik és
személyesen al-Manszur elé kísérik. Most viszont minden jel
arra utal, hogy be sem engedték Líbiába. De miért akar
Ciprusra menni? Elvesztette volna a józan eszét? Muszáj vele
találkoznia, hogy megtudja, mi történt Tripoliban. Csakhogy
Rowse nem jelentkezett be egyetlen szállodába sem, ahol
titokban találkozhatnának, hanem rögtön továbbutazik. Talán
azt hiszi, hogy a rossz fiúk a nyomába szegődtek.
– Bill, figyelj ide – mondta a telefonba. – Kösd Danny
lelkére, hogy maradjon Rowse mellett. Kövesse mindenüvé,
bárhová megy is. Ha majd tiszta lesz a levegő, ugorj át a
Cyprus Airhez, és kérdezd meg, hogy hová utaznak, Foglaltass
nekünk is két helyet ugyanarra a járatra, illetve a következő
gépre is, ha esetleg nem érnék oda időben. Amennyire csak
tőlem telik, szedem a lábam.
Alkonyattájt hatalmas közlekedési dugók szoktak keletkezni
La Valletta belvárosában, s mire McCready kivergődött a
repülőtérre, az esti larnakai járat már az eget hasította – Rowse-
zal és Dannyvel a fedélzetén. A következő gép pedig csak
másnap reggel indult. Nem volt mit tenni, McCready éjszakára
beköltözött a repülőtéri hotel szobájába. Éjféltájban megszólalt
a telefon. Danny volt a vonalban.
– Helló, bácsikám. A larnakai repülőtér melletti hotelben
szálltunk meg. A néni már lefeküdt aludni.
– Fáradt lehet szegényke – válaszolta McCready. – Szép a
szálloda?
– Igen, nagyon klassz. Remek szobát kaptunk, a hat-tízest.
 – Na, ennek nagyon örülök. Valószínűleg én is ott fogok
megszállni. Eddig hogy telt a szabadság?
– Ó, nagyszerűen. A nénikém holnapra bérelt egy autót.
Gyanítom, hogy felmegyünk a hegyekbe.
– Pompás lesz, meglátod – biztatta McCready derűs,
kedélyes hangon, mintha csak valóban szeretett unokaöccsével
társalogna a telefonban. – Mi volna, ha fenntartanád számomra
a szobát? Amilyen gyorsan csak lehet, utánatok megyek. És
most jó éjszakát, drága gyermekem.
Letette a kagylót.
– Az úrfinak kirándulni támadt kedve, holnap felmegy a
hegyekbe – tájékoztatta gyászos képpel Billt. – Mi a fészkes
fene történhetett Tripoliban? Mit mondhattak neki?
– Holnapra megtudjuk, főnök – vigasztalta az őrmester. –
Danny a szokásos módon üzenetet hagy majd a számunkra.
Mint aki sajnálja elvesztegetni az alvásra szánt időt, Bill a
fal felé fordult, és fél perc múlva már húzta is a lóbőrt. Az ő
foglalkozásában sosem lehet tudni, legközelebb mikor alhat
egy jót az ember.

McCreadyék repülőgépe tizenegy óra után landolt, Larnaka

légikikötőjében: az eltérő időszámítási zóna miatt egy órát
veszítettek. Külön-külön szálltak ki a gépből, mint akik nem
ismerik egymást, mindazonáltal ugyanazzal az autóbusszal
vitették magukat a szállodába. Míg McCready letelepedett a
recepció melletti bárban, Bill felsietett a 610-es szobába.
A szobalány éppen takarított odabent. Bill kedvesen
rámosolygott, magyarázatképpen elhadarta, hogy a
fürdőszobában felejtette a borotváját, és már húzta is magára az
ajtót. Danny jelentése a vécé víztartályának a fedeléhez volt
erősítve egy ragasztószalaggal. Gyorsan zsebre vágta, kifelé
menet ismét a lányra villantotta a fogsorát, bizonyíték gyanánt
büszkén felmutatta a borotvát, amit a fiatal teremtés szintén
mosollyal nyugtázott. Pár pillanat múlva Bill már a folyosón
várakozott a liftre.
 Az előcsarnokból nyíló férfimosdó felé irányította a lépteit.
McCready átvette a papírcetlit és bevonult vele az egyik
fülkébe.
Nem is volt baj, hogy Rowse meg sem próbált kapcsolatba
lépni velük. Danny szerint ugyanis alighogy kitette lábát a
vallettai repülőtér vámterületéről, nyomban feltűnt mögötte egy
őzbarna öltönyös, sápadt fiatalember. A líbiai ügynök
árnyékként követte Rowse-ot egészen addig, míg fel nem szállt
vele a Larnakába induló gép. Ő maga nem utazott Ciprusra.
Rowse-ot egy újabb líbiai várta – nyilván a nicosiai Líbiai Népi
Irodáról rendelték ki –, és a szállodáig kísérte őt; az éjszakát a
hallban bóbiskolva töltötte. Elképzelhető, hogy Rowse
észrevette valamelyiküket – vagy mindkettőjüket –, de nem
árulta el. Danny viszont azonnal kiszúrta mind a kettőt, és a
háttérben maradt.
Rowse megkérte a recepciót, hogy másnap reggel hétre
rendeljenek számára egy bérelt autót. Danny ugyanígy
cselekedett, csak éppen órákkal később. Rowse térképet is
beszerzett magának a szigetországról, és a szállodában
megtudakolta a Troodosz-hegységbe vezető legjobb utat.
Helyzetjelentésének utolsó részében Danny közölte; azt
forgatja a fejében, hogy már hajnali ötkor elhagyja a hotelt, és
olyan helyen fogja leállítani az autóját, ahonnan tökéletes
kilátása nyílik a parkolóból kivezető – és egyetlen –
útszakaszra. Ott fog várakozni, míg Rowse fel nem bukkan.
Azt viszont nem tudja megjósolni, vajon a líbiai rezidens
követni fogja-e Rowse-ot a hegyekbe, vagy csupán
megelégszik azzal, hogy megbizonyosodik felőle, valóban
elindult-e a brit. Ő, Danny, amennyire csak lehetséges,
szorosan a nyomában marad Rowse-nak, és ha már „beűzte a
vackába”, egy utcai fülkéből felhívja majd a larnakai szállodát,
és Mr. Meldrumot fogja keresni.
McCready visszatért a hallba, és az egyik nyilvános
telefonkészülékről felhívta a brit nagykövetséget. Pár perc
múlva már az SIS nicosiai állomásvezetője volt a vonalban; a
ciprusi főváros fontos posztnak számított a Century House
értékrendjében, különös tekintettel a szigeten létesített brit
támaszpontokra, a Libanonhoz, Szíriához, Izraelhez és a
palesztin bázisokhoz való viszonylagos közelségéről már nem
is beszélve. A Londonban együtt töltött időkből McCreadyt
kellemes emlékek fűzték a nicosiai megbízotthoz, úgyhogy
rögtön teljesítették a kérését – egy közönséges autóra volt
szüksége, méghozzá olyan sofőrrel, aki folyékonyan beszél
görögül. Az állomásvezető rendkívül készségesnek
mutatkozott, és közölte, hogy másfél órán belül ott lesz a kocsi
(a főváros csupán negyven kilométerre van a larnakai
nemzetközi repülőtértől).
Mr. Meldrumot két óra után tíz perccel keresték telefonon.
McCready átvette a kagylót a portáspult menedzserétől. Ismét
az „unokaöcs” szeretett volna beszélni a „bácsikájával”.
– Halló, drága gyermekem, hogy vagytok? Örülök, hogy
hívsz megint.
– Szervusz, bácsikám. Képzeld, a nénikémmel egy
gyönyörű vendégfogadónál álltunk meg ebédelni, fent a
hegyekben, Pedulasz mellett. Hotel Apolloniának hívják. A
néninek annyira megtetszett, hogy azt hiszem, itt fogunk
ragadni: Ráadásul a kocsi is lerobbant, kénytelen voltam
bevontatni egy szerelőhöz a faluba. Mr. Dimitriunak hívják a
műhely tulajdonosát.
– Sose bánkódj emiatt. Na, és tetszenek az olajfák?
– Errefelé nincsenek olajfák, bácsikám. Alma- és
cseresznyéskertek viszont akadnak szép számban, amerre csak
a szem ellát. Az olajfák odalenn nőnek.
McCready helyére tette a telefont, és a férfimosdó felé
indult. Bill követte. Megvárták, míg teljesen kiürül a helyiség,
bekukkantottak a fülkékbe is.
– Danny rendben van, főnök?
 – Persze. Követte Rowse-ot a Troodosz-hegységbe. Ahogy
kivettem a beszámolójából, Rowse bejelentkezett ott egy
szállodába. Danny a közeli faluban tartózkodik, egy bizonyos
Dimitriu autójavító műhelyében vár ránk. A líbiai kullancs, az
olajosképű itt maradt lent, nyilvánvalóan elég annyit tudnia,
hogy Rowse elindult a megbeszélt helyre… Az autó hamarosan
megérkezik. Fogd a táskádat és menj előre. Az út mentén várj
ránk, úgy egy kilométerre innen.
Félóra múlva valóban megérkezett a Mr. Meldrum számára
bérelt, sofőr vezette autó, egy Ford Orion, oldalán több
horpadással, ami Cipruson elengedhetetlen ahhoz, hogy egy
kocsi ne legyen feltűnő. A sofőr élénk tekintetű, szemfüles
fiatalember volt, a nicosiai SIS-rezidentúra alkalmazottja.
Bertie Marksnak hívták, és jól beszélt görögül. Bill a
megbeszélt helyen, egy fa árnyékában álldogált az út szélén.
Miután ő is beszállt, nyugat, majd észak felé indultak, a hegyek
irányába. Nem voltak nagyon messze úti céljuktól, hiszen
egész Ciprus nem valami nagy, de gyorsan hajtani tilos, és az
utak sem mindenütt jók, ezért lassan már esteledett, mire
Pedulaszba értek, a cseresznyefák vidékének központjába.
Danny a műhellyel szemközti kávézóban üldögélt,
miközben a szerencsétlen Mr. Dimitriu még mindig az autót
bütykölte. Danny, amikor elrontotta, gondoskodott róla, hogy
javítása legkevesebb fél napot vegyen igénybe.
Mikor meglátta őket, némán a Hotel Apollonia felé mutatott.
A két SAS-őrmester szakértő szemmel tekintett körül a
sötétedő tájon. Pillantásuk a szálloda nyitott ebédlőteraszával
szemközti lankás domboldalon állapodott meg. Felkapták a
táskájukat, és szapora léptekkel, ám feltűnés nélkül bevették
magukat a domboldalt borító cseresznyésbe. Bill táskájában
lapult az a rádiókészülék, amelyet Marks hozott nekik
Nicosiából. A másik adó-vevő McCreadynél marad. Dolguk
végeztével Billék körbenéztek a faluban, találtak egy szerény,
de takaros vendégfogadót, és úgy döntöttek, hogy ott szállnak
meg éjszakára.

Rowse dél körül érkezett meg Pedulaszba. Az odavezető

autóutat kellemesnek és kényelmesnek találta. Feltételezte,
hogy az „őrangyalok” közül valamelyik követni fogja –
hovatovább már remélte is, hogy valóban így lesz.
Előző este, a máltai repülőtéren szándékosan elpiszmogta az
időt a vám- és útlevél-ellenőrzésnél. Egyetlenegy kivételével a
többi utas már jóval előtte túlesett a formaságokon: csupán a
halottsápadt arcú Mukhabarat-ügynök maradt hátra vele. Akkor
tudatosodott benne, hogy Hakim al-Manszur a nyakára küldött
valakit. Kint, a csarnokban nem nézett se jobbra, se balra, csak
mereven előre, hogy még véletlenül se vegye észre valamelyik
SAS-megbízottat; és hőn remélte, hogy azok sem próbálnak
érintkezésbe lépni vele.
A Tripoliban rátapadt árnyék nem szállt fel a ciprusi gépre,
így hát joggal feltételezte, hogy Larnakában egy másik líbiai
ügynök fogja átvenni a helyét. Számítása beigazolódott. Rowse
a legtermészetesebb módon viselkedett, és zavartalanul
átaludta az éjszakát. Másnap reggel titokban kifigyelte, hogy a
líbiai lemarad mögötte, amint ő elindul a Troodoszba vezető
úton, és magában fohászkodott, bárcsak ott volna mögötte
valamelyik SAS-testőr. Ráérősen vezetett, de egyszer sem
nézett hátra, és kapcsolatot sem próbált létesíteni. Nem tartotta
kizártnak, hogy a líbiaiaknak valahol az út mentén is van
emberük.
Az Apolloniában akadt egy üres szoba, úgyhogy habozás
nélkül kivette. Elképzelhető, hogy maga al-Manszur
gondoskodott róla, hogy így legyen, de ezt nem tudhatta
biztosan. A szobát kifejezetten kellemesnek találta. Ablakából
szemet gyönyörködtető kilátás nyílt a völgyre és a
cseresznyefákkal beültetett szemközti domboldalra. A takaros
rendben sorakozó fák nemrégiben hullajthatták el virágaikat.
 Könnyű, ám ízletes ebédet rendelt magának: finom
bárányragut, amelyet könnyű helyi vörösborral öblített le, majd
desszertnek friss gyümölcsöt kért. A hotelen látszott, hogy
valamikor kocsmával egybeépült vendégfogadóként szuperált;
azóta nemcsak hogy átépítették, hanem jelentősen ki is
bővítették, például a völgyre néző, tartópilléreken nyugvó
terasszal. A csíkos védőernyők alatt megbúvó asztalok jó
messzire helyezkedtek el egymástól. Akárhányan laktak is a
szállodában, egy biztos: ebédidőben csak néhányan foglaltak
helyet a teraszon. Az egyik sakkasztalnál Rowse egy korosabb,
de koromfekete hajú férfit látott magányosan üldögélni; a foga
között motyogva, angolul beszélt a pincérhez; a többiek –
jobbára másodmagukkal – valamennyien helybelieknek
látszottak, és valószínűleg csupán ebédelni tértek be ide. Egy
feltűnően csinos, fiatal hölgy éppen akkor távozott, amikor ő
megjelent a bejáratnál! Rowse utánafordult. A szépség nyilván
megszokhatta, hogy a férfiak rajta legeltetik a szemüket;
aranylóan szőke hajzuhatagából ítélve aligha lehetett ciprusi.
Rowse-nak az is feltűnt, hogy a teraszon felszolgáló pincérek –
összesen hárman voltak – mélyen meghajolnak, és elragadtatott
tekintettel bámulnak a távozó hölgy után. A legközelebb álló
idejében felocsúdott, és egy üres asztalhoz vezette a belépő
vendéget.
Ebéd után Rowse szunyókált egy kicsit. Ha al-Manszur
célzatos utalásával azt kívánta jelezni, hogy most már „benne
van a képben”, akkor nem tehet mást; mint hogy vár és figyel.
Úgy cselekedett, ahogy a líbiai sugallta. A következő lépést –
ha egyáltalán lesz olyan – már a másik félnek kell megtennie.
Egyedül abban bízott, hogy ha eldurvulna a játszma, lesz kire
támaszkodnia – valakire, aki észrevétlenül a közelében
tartózkodik.

Mire felébredt a délutáni alvásból, hűséges őrangyalai már

ott álltak a vártán. A cseresznyésben tett portya során a két
őrmester felfedezett egy kis kőkunyhót a domboldalon, jó
rálátással a teraszra. A völgyre néző oldalfalból sikerült
eltávolítaniuk egy nagyobbacska követ, így észrevétlenül
szemmel tarthatták a tőlük mintegy hétszáz méterre lévő
szállodát. Nagyszerű távcsöveiken keresztül olyan közelről
figyelhették a vendégeket, mintha csak öt-hat méterre lennének
tőlük.
Már jócskán esteledett, amikor rádión kapcsolatba léptek
McCreadyvel, és elmagyarázták neki, miként tudja
megközelíteni rejtekhelyüket a domb túloldaláról. Marks
pontosan betartotta útmutatásaikat: Pedulaszt elhagyva
ráfordult egy mellékútra, – majd a következő elágazásnál egy
másikra. Pár száz métert tettek csak meg a kereszteződéstől,
amikor Danny integető alakja feltűnt az út mentén.
Kiszállva az autóból, McCready az őrmester nyomába eredt.
Megkerülték a domb hajlatát, majd óvatosan, nehogy a
szállodából megpillantsák őket, leereszkedtek a túloldalon.
Amint elérték a cseresznyefák között megbúvó kőkunyhót, Bill
szó nélkül odanyújtotta McCreadynek az erős nagyítású,
éjszaka is látó távcsövet.
A teraszon éppen akkor kapcsolták fel a világítást. Körben
színes körtefüzérek tündököltek, az asztalokon lapos tartókban
gyertyák pislákoltak.
– Holnapra be kellene szereznünk néhány ciprusi
parasztruhát, főnök – dörmögte Danny az orra alatt. – Nem
maradhatunk ezekben a ruhákban, ha itt akarunk mászkálni a
környéken.
McCready jól az eszébe véste, hogy másnap reggel
figyelmeztesse Marksot: első dolga legyen, hogy elautózik a
legközelebbi faluba, és vásárol pár darabot azokból a fehér
vászonból varrott, bő ujjú ingekből és nadrágokból, amelyeket
a mezőkön gürcölő parasztokon látott. Kis szerencsével
háborítatlanul használhatják a kőházikót; már jócskán bent
jártak májusban – permetezésre késői időpont, szüretelésre túl
korai. A kunyhó szemlátomást már jó ideje elhagyatottan állt, a
teteje félig bedőlve. Bent vastag por borított mindent, a falnak
támasztva néhány törött nyelű ásó és kapa árválkodott.
Ellenben a két őrmester szemében, akik ahhoz voltak szokva,
hogy heteken át hasalnak az eső áztatta ulsteri dombhátakon,
valósággal négycsillagos szállodai szobának tűnt a viskó.
– Hijnye, az áldóját! – motyogta Bill, aki közben visszakérte
a távcsövet. – De jó kis bőr!
Azzal ismét McCready kezébe nyomta a messzelátót. A
teraszon fiatal, csinos nő tűnt fel. A hajbókoló, szemmel
láthatóan teljesen elvarázsolt főpincér egy asztalhoz vezette. A
nő aranylóan barna testén egyszerű, de roppant elegáns fehér
ruha feszült. Szőke haja a vállát verdeste. Leült, és italt rendelt
magának.
– Jobban tennéd, ha inkább a saját munkáddal törődnél –
korholta Billt McCready. – Hát Rowse hol lehet?
A két őrmester szélesen vigyorgott.
– Á, Rowse? Közvetlenül a terasz fölötti szobasort nézd,
főnök. Jobbra a harmadik ablak az övé.
McCready szót fogadott. Egyik ablakon sem volt lehúzva a
redőny, néhány szobában pedig már égett a lámpa. McCready
szeme megakadt egy meztelen alakon, derekára csavart
törülközővel éppen a fürdőszobából lépett ki. Rowse volt az.
Nos, ez akkor rendben is volna. Csakhogy a „rosszak” közül
senkit sem látott. A teraszon két újabb vendég bukkant fel: egy
elhízott, levantei üzletember, két kezén hatalmas, csillogó-
villogó gyémántgyűrűkkel, és egy idősebb férfi, aki csöndesen
üldögélt az egyik sarokasztalnál és az étlapot tanulmányozta.
McCready felsóhajtott. Élete fele várakozással telt el, de még
mindig nem tudta megszokni. Visszaadta a távcsövet, és a
karórájára pillantott. Negyed nyolc. Még két óra hosszat itt
marad a fiúkkal, azután visszamegy Marksszal a faluba
vacsorázni. A két őrmester egész éjszaka őrködni fog. Ehhez
értettek a legjobban – mármint a nyers erőt igénylő akciókat
leszámítva.
 Rowse felöltözködött. Az órájára nézett; hét óra húsz.
Kulcsra zárta az ajtót, és lesétált a teraszra, hogy igyék egyet,
mielőtt megvacsorázna. A hegyek mögött éppen akkor bukott
le a nap: a völgy mélye sűrű homályba burkolózott, miközben a
hegyek csúcsát aranysárga glória övezte. A tengerparti Pafosz
valószínűleg még vagy egy órán át sütkérezhet a késő tavaszi
nap sugaraiban.
Mindössze hárman ültek az asztaloknál. A kövér, mediterrán
külsejű férfi, az idősebb úr, valószínűtlenül fekete hajával, és a
szőke nő, aki háttal ült neki: ő is a táj szépségében
gyönyörködött. Egy pincér lépett oda Rowse-hoz, aki fejével a
díszes faragású mellvédnél álló asztal felé intett; szomszédos
volt a nőével. A pincér cinkosan rávigyorgott, és szaporán
mutatta az utat. Rowse ouzót rendelt, és mellé egy palack
troodosi ásványvizet.
Mikor letelepedett, szeme sarkából elkapta a nő pillantását.
Udvariasan meghajolt feléje, és jó estét kívánt. A nő kurtán
viszonozta a biccentését, de a tekintete nyomban fordult is
vissza a mindinkább sötétségbe vesző völgy felé. Kihozták
Rowse italát. Látszólag ő is a tájat bámulta. Nem bírta sokáig,
kisvártatva megszólította a szőke szépséget: – Koccintana
velem?
A nő döbbenten meredt rá.
– Koccintani? Ugyan mire?
Rowse poharát felemelve körbemutatott a tájon, az árnyékba
boruló csúcsokon és a lenyugvó nap mögöttük felsejlő
narancssárga foltján.
– Igyunk a nyugalomra. A csodálatos látványra.
A szőkeség bágyadtan elmosolyodott.
– A nyugalomra, arra igen – mondta, és belekortyolt száraz
fehérborába. A pincér hozta az étlapot. Mindketten
beletemetkeztek. A nő pisztrángot rendelt.
– Ennél jobbat én sem tudnék választani. Ugyanazt nekem
is, legyen szíves. – A pincér távozott.
 – Egyedül vacsorázik? – kérdezte Rowse hangját lehalkítva.
– Igen, egyedül – válaszolta a nő kissé félénken, mint aki
gyanakszik valamire.
– Akárcsak én… És istenfélő ember lévén, ez némiképp
aggaszt engem.
A szőke szépség értetlenkedve húzta fel a szemöldökét.
– De hát mi köze ehhez Istennek?
Rowse most fedezte fel, hogy kiejtése alapján a nő nem
lehet angol. Fátyolos, fojtott hanglejtéséből ítélve inkább
amerikainak tűnt. Könnyed kézmozdulattal a völgyre mutatott.
– A kilátás, a béke, a dombok, a naplemente, az egész
este… Ezt mind-mind Isten teremtette, de nyilván nem azért,
hogy valaki egymagában vacsorázzék.
A nő fölnevetett, és aranybarna arcából elővillantak hófehér
fogai. Nevettesd meg őket, mindig ezt tanácsolta az apám,
jutott eszébe Rowse-nak; imádják, ha megnevettetik őket.
– Nem zavarnám, ha csatlakoznék magához? Hogy együtt
költsük el a vacsorát?
– Miért is ne? De csak vacsorázni…
Rowse fogta a poharát, és átült a nő asztalához.
– Tom Rowse – mutatkozott be.
– Monica Browne. E-vel a végén.
Beszélgetésbe elegyedtek, az ilyenkor szokásos lényegtelen
dolgokról. Rowse elmesélte magáról, hogy egy viszonylag
sikeres regény szerzője, és azért utazott Ciprusra, hogy helyi
tapasztalatokat szerezzen következő könyvéhez, amelyben a
mediterrán és a közel-keleti politikával is kíván foglalkozni.
Közben kedve szottyant rá, hogy a Földközi-tenger keleti
felében végzett kutatásainak fáradalmait ebben a remek
szállodában pihenje ki; egy barátja ajánlotta a figyelmébe, mert
jó a konyha és nagy a nyugalom.
– És maga? – érdeklődött Rowse.
– Ó, az én történetem nem olyan izgalmas, mint a magáé.
Lovakat tenyésztek. Három telivér csődört vásároltam ideát. Es
hát várni kell a kiviteli engedélyre. Ezért – vonta meg a vállát a
nő – idejöttem, hogy agyonüssem az időt. Arra gondoltam,
inkább itt várom ki a végét, semmint hogy hőgutát kapjak
valamelyik kikötőben.
– Csődöröket mondott? Itt vette őket, Cipruson?
– Nem. Szíriában. Hamában most rendezték meg az éves
vásárt. Tiszta arab telivérek. A legjobb fajtából valók. Tudja-e,
hogy kivétel nélkül az összes brit versenyló arab ősöktől
származik?
– És csak hármat vásárolt?… Nem, nem tudtam.
Látszott a nőn, hogy minden gondolatát a lovak kötik le.
Rowse megtudta, hogy nála sokkal idősebb férfihoz, bizonyos
Eric Browne őrnagyhoz ment feleségül. Ashfordban van egy
istállójuk, ott nevelik a lovakat. Monica valóban nem
Angliában, hanem Kentuckyban született, onnan hozta magával
a lótenyésztésről és a lovassportról szerzett ismereteit. Rowse
nagyjából sejtette, hogy merre lehet Ashford: kisváros
Kentben, a london–doveri autóút mentén.
Megérkezett a pisztrángjuk. Faszénserpenyőn sütötték,
ízletesen elkészítve. A Marathassa völgy pincéiből való száraz
fehérbort szolgáltak fel hozzá. Bent, a teraszra nyíló csapóajtón
túl három férfi telepedett le a bárpulthoz.
– Mit gondol, meddig kell még várnia a papírokra? –
kíváncsiskodott Rowse.
– Remélem, most már bármelyik pillanatban kiadják őket.
Mi tagadás, aggódom a lovakért. Talán jobb lett volna, ha
Szíriában maradok velük. Tudja, az arab telivérek rendkívül
heves vérmérsékletű, tüzes állatok. Nehezen viselik az utazást,
ingerültté válnak. Tény viszont, hogy az itteni hajózási
ügynököm igen talpraesett ember, és érti a dolgát. Rögtön
telefonál, ha megérkeztek, és akkor személyesen ellenőrzöm
majd a behajózásukat.
A három idegen felhajtotta whiskyjét, és a pincér egy üres
asztalhoz vezette őket. Rowse azonnal felfigyelt a kiejtésükre,
de szeme sem rebbent, amint szájához emelt egy újabb falat
pisztrángot.
– No, pajtás, szedje a lábát és hozzon nekünk még egy kört
– szólalt meg az egyik férfi.

A völgy szemközti oldalán, a cseresznyefák alatt Danny

odasúgta McCreadynek: – Főnök, gyere csak ide!
McCready egy szemvillanás alatt talpon termett, és a falba
vágott nyíláshoz sietett. Danny kezébe nyomta a távcsövet és
hátrább lépett. McCready beállította az élességet, aztán pár
pillanat múlva halkan kifújta a levegőt.
– Bingo! – mondta, és visszaadta a messzelátót Dannynek. –
Szem elől ne téveszd őket! Én és Marks visszamegyünk a
faluba, majd onnan szemmel tartjuk a szálloda bejáratát. Bill,
gyere velem!
Már annyira besötétedett, hogy nem kellett félniük attól,
hogy észreveszik őket a hotel teraszáról. Csakhamar kiértek a
gyümölcsösből, onnan csak egy rövid szakasz volt a várakozó
autóig.
Rowse teljes figyelmét Monica Browne-nak szentelte.
Tulajdonképpen elég volt a szeme sarkából odavetett pillantás,
hogy mindent tudjon, amit tudnia kellett. Az ír
asztaltársaságból ketten ismeretlenek voltak a számára. A
harmadiknak az arcát azonban, aki szemlátomást a csoport
vezetője volt, egy életre megjegyezte. Kevin Mahoney ült tőle
néhány méterre.
Rowse és Monica nem kért édességet, helyette kávét rendelt,
de azt is apró, ragadós bonbonok kíséretében szolgálták fel.
Monica megrázta a fejét.
– Ezek a nyalánkságok igazán nem tennének jót az
alakomnak – jegyezte meg.
– Márpedig vétek volna változtatni rajta, mert így maga a
tökély – mondta Rowse. A nő kacagott ezen, de látszott rajta,
hogy jólesett neki a bók. Kissé előrehajolt, így Rowse a
gyertyafényben egy kurta, de annál szédítőbb pillanatra
bekukucskálhatott Monica két telt melle közé.
– Ismeri azt a három férfit? – kérdezte a nő komoly képpel.
– Nem, sosem láttam őket.
– Pedig az egyikük szüntelenül magát bámulja.
Rowse-nak meg sem fordult a fejében, hogy alaposabban
végigmérje őket, csakhogy Monica kijelentése nyomán már az
lett volna a gyanús, ha nem teszi. Kevin Mahoney férfias, sötét
tekintete egyenesen rászegeződött. Nem fordult el, amikor
Rowse ránézett. Szemük találkozott. Rowse látta Mahoneyn,
hogy töri a fejét: ezt az embert már biztosan láttam valahol, de
fogalmam nincs, hogy hol. Rowse visszafordult.
– El sem tudom képzelni, kik lehetnek.
– Ha idegenek, akkor meglehetősen faragatlanul
viselkednek.
– A kiejtésük alapján fel tudja őket ismerni?
– Igen, azt hiszem, írek. Méghozzá északírek – válaszolta
Monica.
– Hol tett szert a tudományára? Mármint hogy felismeri az
északír akcentust?
– A lóversenypályákon, ugyan hol másutt! Ők uralják a
mezőnyt. És most, Tom, ha nem haragszik… Igazán jól
éreztem magam a társaságában, de itt az ideje, hogy
lefeküdjem.
Monica hátralökte a székét. Rowse szintén felállt, a nő
válasza megnyugtatta: gyanúja, amilyen hirtelen támadt, el is
oszlott.
– Azt hiszem, hamarosan követem a példáját. Csodálatos
este volt. Remélem, máskor is együtt vacsorázhatunk.
Éberen leste Monica arcát, hátha észrevesz rajta valami
halvány jelzést, hogy szívesen venné, ha elkísérné – de
csalatkoznia kellett. A nő a harmincas évei elején járhatott, és
helyén volt az esze. Ha tényleg akart volna tőle valamit,
bizonyára megtalálja a módját, hogy Rowse értésére adja. Ha
meg nem, akkor kár lett volna ilyen korán elrontani a dolgot.
Monica rávillantotta elragadó mosolyát, és már ott sem volt.
Rowse rendelt magának még egy kávét, és ügyet sem vetve az
ír trióra, a koromfekete hegyi tájat fürkészte. Nem sokkal
később hallotta, hogy azok hárman asztalt bontanak, és
elvonulnak a bárba, hőn szeretett whiskyjükhöz.
– Ugye, mondtam önnek, hogy elbűvölő hely? – szólalt meg
a háta mögött egy bársonyosan mély, kulturált csengésű hang.
Hakim al-Manszur – elegáns öltözékben, mint mindig –
kényelmesen elhelyezkedett a megüresedett széken, és intett a
pincérnek, hogy ő is kávét kér.

A szemközti domboldalon Danny elkapta szeméről a

távcsövet és a rádió adó-vevőért nyúlt. Az Apollonia
bejáratával szemben parkoló Ford Orionban McCready tüstént
a füléhez illesztette a készüléket. Nem látta ugyan belépni a
líbiait a szállodába, de ettől akár órák óta odabent
tartózkodhatott.
– Számolj be mindenről, ami a teraszon történik – utasította
az őrmestert.

– Igazat beszélt, Mr. Aziz – válaszolta Rowse nyugodt,

kimért hangon. – Valóban remek hely. Ám ha beszélni akart
velem, akkor nem értem, miért kellett kitennie a szűrömet
Líbiából?
– Ó, kérem, senki sem tette ki a szűrét – dorombolta al-
Manszur. – Csupán nem engedélyeztem a belépését. És ennek
viszonylag egyszerű magyarázata van. Az, hogy szerettem
volna négyszemközt beszélni önnel. Tudja, még az én
hazámban is léteznek bizonyos formaságok, jegyzőkönyveket
kell készíteni, kielégíteni a felettesek kíváncsiságát, és így
tovább. Itt ellenben… békesség van és nyugalom.
És persze roppant kedvezőek a körülmények, hogy szép
csendben eltegyetek láb alól, a ciprusi hatóságokra bízva, mit is
kezdjenek egy rejtélyes körülmények között elhunyt brit
alattvaló hullájával.
– Ha így van – mondta –, meg kell köszönjem önnek, hogy
mégis hajlandó a segítségemre lenni az anyaggyűjtésben.
Hakim al-Manszur fölnevetett.
– Szerény véleményem szerint ideje lenne már véget vetni
ennek a mesének, Mr. Rowse. Tudja, a barátja, Herr Kleist,
mielőtt bizonyos… hogy is mondjam… szóval, mielőtt azok az
állatok végeztek volna vele, megszabadítva szenvedéseitől,
fölöttébb közlékenynek mutatkozott.
Rowse elszánt tekintetet lövellt a líbiai felé.
– Az újságok szerint a kábítószeres maffia emberei ölték
meg, megtorlásul azért, amit ő tett velük.
– Hát, nem egészen. Annyi igaz, hogy azok, akik elintézték,
közvetve érintve vannak a kábítószer-kereskedelemben is. Ám
legfőbb érdekük ahhoz fűződik, hogy minél több pokolgépet
robbanthassanak fel – elsősorban Nagy-Britannia nyilvános
helyein.
– De hát miért? Mi a nyavalyát akartak megtudni azok a
véreskezű ír hóhérok Ulrichtól?
– Elhiheti, hogy személy szerint nem ő érdekelte őket.
Csupán annyit szerettek volna kiszedni belőle, hogy ön mit
keres valójában Hamburgban. Mivel a barátja volt, úgy vélték,
tudni fogja a választ. Vagy legalábbis nagyjából sejti, miről
lehet szó. És igazuk lett. Herr Kleist nem hitte el az ön
gyermeteg meséjét a „képzelt” amerikai terroristákról. Szerinte
egészen más szándékok vezérelték Hamburgba. Meg kell
mondjam, ez az információ – kiváltképp a Bécsből hozzám
eljuttatott üzenetek fényében – meggyőzött arról, hogy nekem
is érdemes volna önnel elbeszélgetnem. Őszintén remélem,
hogy nem kell csalódnom ebbéli hitemben; elsősorban az ön
érdekében remélem, Mr. Rowse. Nos, valóban itt az ideje, hogy
a tárgyra térjünk. De nem itt.
 Két alak bukkant fel Rowse mögött – mintha csak a föld alól
bújtak volna elő. Mindkettő tagbaszakadt, izmos fickónak
látszott, bőrük olajosbarnán csillogott.
– Most autókázunk egy kicsit – közölte al-Manszur.
– Ez hosszú utazás lesz, vagy lesz belőle visszatérés? –
kérdezte Rowse.
Al-Manszur fölemelkedett. – Ez nagymértékben attól függ,
vajon kielégítik-e kíváncsiságomat az ön válaszai. Ne ijedjen
meg, csupán néhány egyszerű kérdést szeretnék feltenni önnek.
McCready feszülten figyelte, amint a líbiaiak autója
kikanyarodik a szálloda fedett kocsifelhajtója mögül; Danny
jelzése alapján tudta már, hogy jönni fog. A hátsó ülésen
megpillantotta Rowse-ot, két „nehézfiú” fogta közre.
– Követjük, főnök? – kérdezte Bill a Ford Orion hátsó
üléséről előreszólva.
– Nem – felelte McCready. Kész öngyilkossággal érne fel,
ha bekapcsolt fényszórók nélkül próbálnák követni a líbiaiakat
azokon a veszedelmes hajtűkanyarokkal teletűzdelt hegyi
utakon. Ha viszont bekapcsolják a lámpákat, rögvest kiderül a
turpisság. Jól választotta meg a terepet a líbiai.
– Ha visszajön, úgyis elmondja, mi történt útközben. Ha
meg nem jönne vissza… No, elég a találgatásból. Inkább
örüljünk, hogy beindult a gépezet. Most kóstolgatják a
csalétket. Reggelre tudni fogjuk, bekapták-e vagy kiköpték.
Mellesleg, mondd csak, Bill: be tudnál észrevétlenül hatolni
ebbe a fránya szállodába?
Bill olyan arcot vágott, mint akit vérig sértettek.
– Jól van, na. Csúsztasd ezt az ajtaja alá. – McCready egy
prospektust nyomott az őrmester kezébe.

Az autókázás egy óráig tartott. Rowse erőnek erejével

megállta, hogy ne forduljon hátra. Ám kétszer is úgy adódott,
hogy egy-egy éles hajtűkanyar után rálátása nyílt arra az
útszakaszra, amely felől jöttek. Nem látott maguk mögött
fényszórót felvillanni. A sofőr két ízben is leállította a kocsit az
út szélén, kikapcsolta a helyzetjelzőket, és öt percig
várakoztak. Senki sem húzott el mellettük. Röviddel éjfél előtt
hatalmas, tekintélyes külsejű villához értek és behajtottak a
kovácsoltvas kapun. Rowse-ot kirángatták a kocsiból, és a
kitárt ajtó felé taszigálták. A nyílásban újabb tagbaszakadt
líbiait vett észre. Al-Manszurral együtt összesen öten voltak.
Lehengerlő túlerő.
A kúria tágas dolgozószobájában – ahová Rowse-ot
belökdösték – a társaság ismét egy fővel gyarapodott. A rájuk
váró férfi erős csontozatú, széles állkapcsú, pocakos ember
volt; negyvenes éveinek a végén járhatott, arca állatias, vonásai
durvák; két hatalmas mancsa vörös, mint a rák. Lerítt róla,
hogy nem arab. Mi több, Rowse azonnal felismerte, bár a
tekintete kifejezéstelen maradt. Látta már ezt az arcot,
mégpedig a McCready-féle „gazemberek galériájában”. A
Nagy Átverő külön figyelmeztette: számítson rá, hogy egy
napon össze fog futni ezzel az alvilági alakkal, ha egyszer
lemerül a terrorizmus és a közel-keleti erőszak poklába.
Frank Terpil egykor a CIA ügynöke volt, a hivatal 1971-ben
szabadult meg tőle. Nem sokkal később már az igazi, és mi
tagadás, szerfölött jövedelmező mesterségét űzve bukkant
ismét felszínre: kínvallatáshoz szükséges eszközökkel,
terrorista módszerekkel és szaktanácsokkal halmozta el Idi
Amin ugandai diktátort. Szolgálataiért cserébe az afrikai hóhér
– még mielőtt megdöntötték volna a hatalmát, felmorzsolva
hírhedett Állami Kutatási Hivatalát – bemutatta az amerikait
Moamer el-Kadhafi ezredesnek. Terpil azóta – időnként
együttműködve egy másik volt CIA-ügynökkel, Edwin
Wilsonnal – arra szakosodott, hogy különféle terrorista
felszerelésekkel lássa el a legveszélyesebb közel-keleti
fegyveres csoportokat, ám mindvégig hűséges kiszolgálója
maradt a líbiai diktátornak.
Noha csaknem tizenöt éve volt már annak, hogy
kiközösítették a nyugati hírszerzők nagy családjából, a líbiaiak
továbbra is csak „amerikai szakértőként” emlegették. Terpil
egyáltalán nem tiltakozott ellene, mert így eltitkolhatta, hogy a
nyolcvanas évek elejétől nem tudott lépést tartani az
eseményekkel.
Rowse-ot a szoba közepén álló székre ültették. Ahogy
körbejáratta tekintetét, feltűnt neki, hogy szinte minden
bútoron porvédő huzat fehérlik. Szemlátomást gazdag családé
lehetett a villa, amelyet télire bezártak. A líbiaiak pedig úgy
gondolták, hogy arra az éjszakára egyszerűen „kölcsönveszik”;
ezért nem is kötötték be Rowse szemét.
Al-Manszur egy brokátborítású, magas háttámasszal ellátott
karosszékhez lépett, lekapta róla a vászonhuzatot, és
élvezkedve elterpeszkedett benne. A helyiséget egyetlen
csupasz körte világította meg, Rowse feje fölött lógott. Terpil a
líbiaira pillantott, aki bólintott. Az amerikai munkához látott.
– Oké, fiú, akkor most elbeszélgetünk egy kicsit Szóval,
ahogy hallom, fegyverek után kajtatsz egész Európában. Igen
különleges fegyverek után. Tulajdonképpen mi a fészkes
fenének kellenének neked?
– A regényemhez folytatok bizonyos kutatásokat. Már
ezerszer elmagyaráztam. Könyvet írok, ez a munkám, ebből
tudok megélni. Különböző izgalmas történeteket öntök könyv
alakba. Katonákról, kémekről, terroristákról…. képzeletbeli
terroristákról.
Terpil megütötte. Rowse arcán csattant az ökle; nem volt
igazán erős az ütés, inkább csak jelzésértékű: vigyázz, van még
belőle bőven, és még mást is tartogatok a számodra.
– Ne szarakodj már velem – mondta az amerikai színtelen,
fakó hangon. – Így is, úgy is kiszedem belőled az igazságot,
akár akarod, akár nem. Meg lehet oldani fájdalommentesen is –
nekem édesmindegy. Kinek dolgozol?
Rowse kényszeredetten adta elő a sztorit, szinte
harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. Pontosan,
ahogy McCready kioktatta. Időnként világosan válaszolt
minden apró részkérdésre, másszor hosszadalmasan kellett
kutatnia emlékezete feneketlen lomtárában.
– Melyik magazinban jelent meg?
– A Soldier of Fortune-ban.
– Melyik számban?
– A tavaly áprilisiban, azt hiszem. Talán… nem, inkább a
májusiban. Igen, a májusi volt az.
– És mi állt a hirdetésben?
– „Fegyverszakértő kerestetik, európai terület, érdekes
megbízatás”… – valami ilyesmi. És egy postafiókszám.
– A nagy büdös lószart. Minden hónapban megveszem a
magazint. Nem volt benne ilyen hirdetés.
– Dehogyisnem. Ha nem hiszed, nézz utána nyugodtan.
– Ó, sose féljen, meg fogjuk tenni – fuvolázta mély hangján
al-Manszur a szoba sarkából. Vékony, aranybevonatú
golyóstollat jegyzetelt Gucci-bőrkötésű tömbjébe.
Rowse tudta, hogy Terpil blöfföl, tudniillik valóban
megjelent az a hirdetés a zsoldosújságban. McCready fedezte
fel, és néhány, a CIA-nél és az FBI-nál dolgozó barátjának
megeresztett telefonnal később azt is elérte – legalábbis Rowse
nagyon remélte, hogy sikerült neki –, hogy a hirdetést feladó
személy huzamosabb ideig ne legyen elérhető, így azt sem
tagadhatja le, hogy hirdetésére jelentkezett bizonyos Mr.
Thomas Rowse Angliából.
– Szóval, válaszoltál a hirdetésre.
– Aha. Közönséges levélben. Megadtam a nevemet és a
címemet. Rövid önéletrajzot, és hogy mihez értek a leginkább.
Megírtam azt is, miként és hol válaszoljon, ha érdekli a dolog.
– Éspedig?
– A londoni Daily Telegraph apróhirdetési rovatában. –
Kívülről fújta a szöveget. Szóról szóra bemagolta.
– És aztán megjelent a hirdetés? Kapcsolatba léptek veled?
– Aha.
– Mikor?
 Rowse megmondta. Tavaly októberben. Természetesen a
válaszhirdetés is valódi volt, McCready bukkant rá. Végső
soron találomra választotta ki, teljesen szabályos, ártatlannak
tűnő apróhirdetés volt, amelynek szövegezése azonban
tökéletesen megfelelt a céljaiknak. A Telegraph illetékes
hirdetési rovatával megbeszélték, hogy bizonyos módosításokat
hajtanak végre utólag a megbízási okmányokon, miáltal a
hirdetés feladójaként immár egy készpénzzel fizető amerikai
állampolgár fog szerepelni a könyvelésben.
A vallatás folytatódott. Most az amerikai telefonhívás került
sorra, amelyet Rowse azután kapott, hogy feladott egy újabb
hirdetést a New York Timesban. (Erre is találtak, többórás
böngészés után egy megfelelő igazi hirdetést, valódi angliai
telefonszámmal. Ezért Rowse saját titkosított számát gyorsan
ki kellett cseréltetniük erre a másikra.)
– Miért kellett ezt az egészet ilyen körülményesen
lebonyolítani?
– Úgy véltem, nem árt az óvatosság a részemről, ha ne adj’
isten kiderül, hogy őrülttel van dolgom. Másfelől arra
gondoltam, hogy a titokzatoskodással kedvező benyomást
tudok gyakorolni az ügyfélre, bárki legyen is az.
– És bejött a számításod?
– Minden bizonnyal. Legalábbis ezt mondta a telefonáló.
Megállapodtunk egy találkozóban.
Mikor? Novemberben. Hol? Párizsban, az V. György
szállodában. Hogy nézett ki az illető?
– Fiatalosnak tűnt. Elegáns öltöny, kulturált hang. Nem
szállt meg a hotelben. Utánanéztem. Azt mondta, Galvin
Pollardnak hívják. Természetesen hamis néven mutatkozott be.
Olyan juppi-típus volt.
– Milyen típus?
– Fiatal, feltörekvő, profi – világosította fel szelíden al-
Manszur. – Látom, már nem tárt lépést az időkkel.
 Terpilnek arcába szökött a vér. Persze hogy találkozott már
ezzel a szóval, csak hát kiment a fejéből.
És mit mondott? Azt, hogy egy ultraradikális csoportot
képvisel, amelynek tagjai megelégelték a Reagan-kormányzat
üzelmeit, a Szovjetunióval és a harmadik világ országaival
szemben tanúsított ellenséges érzületét, de legfőképpen azt,
hogy az amerikai adófizetők pénzét ártatlan emberek – nők és
gyermekek – legyilkolására pazarolja, amire kiváló példa volt a
Tripoli ellen elrendelt légibombázás tavaly áprilisban.
– És átadott egy kívánságlistát, hogy mikre volna
szükségük?
– Pontosan.
– Ez az a lista?
Rowse az orra elé tartott papírlapra pillantott. Annak a
jegyzéknek volt a hasonmása, amelyet még Bécsben mutatott
Karjaginnak. Fantasztikus emlékezőtehetsége lehet az
orosznak.
– Igen.
– Az isten szerelmére, micsoda baromság! Claymore-aknák?
Semtex–H? Robbanó irattáskák? Csupa olyan holmi, amely
csúcstechnológiának számít. Mi a fenét akartak kezdeni
ezekkel a szerkentyűkkel?
– Nekem azt mondta, hogy az ügyfelei csapást akarnak
mérni a rezsimre. Igazi, a rendszert alapjaiban megrendítő
csapást. A Fehér Házat is szóba hozta. És a Szenátust.
Különösen az utóbbira célozgatott.
Rowse kényszeredett képpel engedte, hogy ha
fogcsikorgatva is, de kiszedjék belőle az anyagiakra vonatkozó
információkat. Többek között megemlítette az aacheni
Kreditanstaltnál nyitott folyószámlát, a rajta lévő félmillió
dollárral. (McCready gondoskodott róla, hogy valóban létezzék
egy ilyen számla, méghozzá a megfelelő időpontra antedatálva
a letétbe helyezés napját. Végül is a banktitok sok esetben
csődöt mond, és távolról sem olyan megingathatatlan, mint
ahogy hírlik. Ha a líbiaiak nagyon akarják, könnyen
kideríthetik, mi a helyzet a számlával.)
– Mennyi ebből a te részed?
– Húsz százalék. Vagyis százezer dollár.
– Olcsójános vagy.
– Én megelégszem ennyivel.
– Ha jól emlékszem, kelendő könyveket írsz…
– Mégsem hoznak annyit a konyhára, mint kellene. Annak
dacára, hogy a kiadó mindent belead a reklámba. Így hát arra
gondoltam, mindig jól jön egy kis mellékes.

Hajnali négy órakor Terpil és al-Manszur félrevonult egy

szomszédos szobába. Hangjukat lehalkítva tanácskoztak.
– Valóban létezhet olyan radikális csoport az Egyesült
Államokban, amely kész terrormódszerekkel csapást mérni a
Fehér Házra és a Szenátusra? – tudakolta al-Manszur.
– Naná, hogy létezhet! – válaszolta a megtermett, kövér
amerikai, aki teljes szívéből gyűlölte a szülőhazáját. – Egy
ekkora országban annyi ütődött él, hogy meg sem lehet őket
számolni. Jézus, ha elképzelem… Egy irattáskában
becsempészett Claymore-akna a Fehér Ház rózsakertjében…
Gondoljon csak bele!
Al-Manszur belegondolt. A Claymore a legpusztítóbb
gyalogsági akna, amelyet valaha is kitalált az ember. Lapos,
tányérra emlékeztető alakja van, és robbanáskor a levegőbe
emelkedik, hogy körbe-körbe forogva, derékmagasságban
ezerszámra lövellje ki körkörös peremnyílásán az apró
acélgolyókat. Mint valami miniatűr rakéták, az, iszonyú
sebességgel száguldó golyóbisok képesek akár több száz
embert is lekaszabolni. Sőt. Ha egy szokásos hétköznapi
forgalomnak megfelelően zsúfolt metróállomáson robbanna, a
több ezer utasból bizony alig néhányan tudnák csak átvészelni
a Claymore borzalmas pusztítását. Ebből kiindulva az Egyesült
Államok a leghatározottabban ellenzi a Claymore-aknák
gyártását és forgalmazását. Persze utánzatok mindig akadnak…
 Fél öt körül a két férfi visszatért a dolgozószobába. Jóllehet
Rowse még csak nem is sejtette, az istenek igazán kegyesek
voltak hozzá azon az éjszakán. Al-Manszurnak mindenáron
szüksége volt valamire, amit késedelem nélkül vezére elé
tárhatna, kielégítve mérhetetlen Amerika-ellenes bosszúvágyát;
Terpilnek pedig kapóra jött az alkalom, hogy ismét
bebizonyítsa munkaadóinak; igenis nagy hasznát vehetik, ha
Amerikáról és a Nyugatról kell tanácsot adni. És hát
mindketten hittek neki azon egyszerű oknál fogva, amiért
szinte mindenki hinni szokott; mert azt mondta, amit hallani
szerettek volna.
– Elmehet, Mr. Rowse – közölte al-Manszur barátságosan. –
Természetesen ellenőrizni fogjuk az ön által elmondottakat. És
majd jelentkezünk, ne nyugtalankodjék. Addig maradjon az
Apolloniában.
A líbiai nehézfiúk – akik odafelé menet közrefogták – a
szálloda bejáratánál tették ki Rowse-ot, majd szótlanul
elviharzottak. Szobájába lépve Rowse felkattintotta a lámpát,
mert a nyugatra néző helyiségben még teljes sötétség
uralkodott, hiába hajnalodott odakint. A völgy túlsó oldalán, a
kunyhóban őrködő Bill azon nyomban lenyomta a rádiótelefon
adógombját, és felébresztette a pedulaszi hotelszobájában alvó
McCreadyt.
Rowse lehajolt, hogy felemelje az ajtó alá csúsztatott színes
füzetet. Egy utazási prospektust tartott a kezében, amely a
történelmi nevezetességű kükkói kolostort és Szűz Mária
aranyozott ikonját ajánlotta a turisták figyelmébe. A nyomtatott
szöveg mellé ceruzával odafirkantották: „de. 10”.
Rowse beállította az ébresztőórát. Jó, ha három órát alhat.
– Baszd meg, McCready – káromkodott, szinte már
félálomban. Pár pillanat múlva mélyen aludt.
 NEGYEDIK FEJEZET
A legjelentősebb ciprusi kolostort, a kükkóit I. Alexiosz
bizánci császár alapította a tizenkettedik században. Jó érzékkel
választotta ki a helyet, szem előtt tartva, hogy a szerzetesektől
elvárják: teljes elszigeteltségben, szüntelen meditálással,
magányosan éljék le az életüket.
A hatalmas kőépület a Marathassza völgytől nyugatra
emelkedő sziklacsúcson áll, amelyhez csupán két út vezet.
Közvetlenül a kolostor tövében aztán az a két nyomorúságos út
is egyesül, s az ódon kapuhoz már csak keskeny csapás visz
föl.
A bizánci császár példáját követve McCready szintén jó
érzékkel választotta ki a találkozó helyszínét. Utasítására
Danny hátramaradt a kőkunyhóban, hogy szemmel tartsa
Rowse szobájának elfüggönyözött ablakát Bill viszont egy
motorkerékpáron – amelyet a görögül beszélő Marks szerzett
be neki a faluban – az éjszaka leple alatt előrement Kükkóba.
Mire az ég alja világosodni kezdett, az SAS-őrmester már a
kolostorhoz vezető ösvény mellett emelkedő fenyőerdő fái
között rejtőzködött.
Látta McCreadyt megérkezni a Marks vezette kocsiban.
Éber tekintettel pásztázta a mögöttük kanyargó utat, nem
követte-e őket valaki – akár az ír trió valamelyik tagja, akár a
líbiaiak autója (a rendszámát még az előző este feljegyezték).
Ha igen, három pittyegéssel figyelmeztette volna McCreadyt a
rádió, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjenek el. Ám azon a
májusi reggelen csupán a szokásos turistaáradat kígyózott
fölfelé a csapáson. A kirándulók túlnyomó része görög vagy
ciprusi volt.
Az éjszaka folyamán a nicosiai SIS-állomásvezető néhány
Londonból érkezett üzenettel és egy rádió adó-vevővel
Pedulaszba menesztette a képviselet egyik fiatal ügynökét.
Most már valamennyiüknek volt egy-egy készüléke, így
McCready folyamatos kapcsolatot tudott tartani mindkét
őrmesterrel.
Fél kilenckor Danny jelentette megfigyelőállásából, hogy
Rowse felbukkant a teraszon, s nyomban vajas zsemléből és
kávéból álló könnyű reggelit rendelt magának. A többieknek
azonban a nyomát sem látta: sem Mahoneynak és társainak,
sem a szőke szépségnek, akivel előző este Rowse megpróbált
flörtölni. Rowse-ot leszámítva a szálloda egyetlen lakója sem
mutatkozott.
– Kialvatlannak és fáradtnak látszik – tette hozzá Danny.
– Senki sem állította, hogy nyaralni jövünk Ciprusra –
fortyant fel dühösen McCready, aki vagy tíz kilométerrel
odébb, a kolostor udvarán üldögélt egy kőpadon.
Fél tízkor Rowse elhagyta a szállodát, jelentette Danny.
Elhaladva a falu védőszentjének tekintett Mihály arkangyal
magas kupolájú, festett temploma előtti téren, Rowse kihajtott
Pedulaszból, és ráfordult a Kükkóba vezető, északnyugatra
tartó országútra. Danny folytatta a megfigyelést. Kilenc
negyvenkor a szobalány megjelent Rowse szobájában, és
széthúzta a függönyt. Ezzel nagyban megkönnyítette Danny
helyzetét. A völgyre néző front többi szobájának az ablakán
szintén el voltak húzva a függönyök, s noha pont a szemébe
sütött a dombok mögül előkandikáló nap, ez az apró
kényelmetlenség sem akadályozhatta meg a derék őrmestert
abban, hogy kigyönyörködje magát Monica Browne
látványában: a szőke szépség a nyitott ablaknál, anyaszült
meztelenül végezte tízperces reggeli tornagyakorlatát.
– Esküszöm, jobb itt, mint Dél-Armaghban – suttogta a
veterán katona.
Tíz előtt tíz perccel Bill jelezte, hogy feltűnt Rowse, most
kapaszkodik fel a meredek és keskeny ösvényen Kükkóba.
McCready felpattant a helyéről, és bement az épületbe. Egy
pillanatra átvillant az agyán, vajon hány ember kínkeserves
munkája kellett ahhoz, hogy ezeket az óriási köveket
felhordják a sziklacsúcsra; és vajon kifélék-mifélék lehettek
azok az ismeretlen mesterek, akik a kolostor tömjéntől édeskés
levegőjű belső termeinek aranysárga, bíbor és kék árnyalatban
tündöklő freskóit festették.
Rowse a Szűz híres aranyikonja előtt talált rá. Bill közben
meggyőződött róla, hogy Tomot senki sem követte, és az
eredményt két rövid, pittyegő jelzéssel közölte McCreadyvel,
akinek belső zsebében lapult a rádiója.
– Úgy tűnik, senki sem követett – mondta halkan McCready
a melléje lépő Rowse-nak. Suttogásukat senki sem furcsállotta,
hiszen a többi turista is halkan beszélt, mintha csak féltek volna
megzavarni a szentély nyugalmát. – Kezdjük a legelején –
szorgalmazta McCready. – Ott hagytuk abba, hogy kikísértelek
a vallettai repülőtérre, mielőtt elutaztál volna Tripoliba. Mi
történt azóta? Minden apró részlet érdekel.
Rowse belevágott. A tripoli kalanddal kezdte.
– Á, szóval személyesen Hakim al-Manszurral is találkoztál
– jegyezte meg pár perc múlva McCready. – Nem gondoltam
volna, hogy ő maga fog üdvözölni a repülőtéren. Karjagin
bécsi üzenete eszerint felcsigázhatta az érdeklődését. No,
folytasd!
Rowse beszámolójának bizonyos mozzanatait McCready
saját tapasztalatai és a két őrmester megfigyelései alapján is
meg tudta erősíteni – tudomása volt például a sápadt arcú líbiai
ügynökről, aki Rowse-ra akaszkodott La Vallettába való
visszautazásakor, és értesült a másikról is, aki Larnakában várt
rá, amikor megérkezett Ciprusra.
– És a két őrmestert? Egykori katonatársaidat? Netán őket is
észrevetted?
– Nem, egyetlenegyszer sem. Őszintén megmondom, azt is
nehezen tudom elhinni, hogy állandóan a közelemben vannak –
válaszolta Rowse. Mindketten a Madonnát bámulták, aki
nyugalmat és együttérzést sugárzó tekintettel nézett vissza
rájuk.
 – Pedig ott vannak, hidd el. Jelenleg egyikük idekint
biztosítja a terepet, figyeli, hogy nem követett-e bennünket
valaki. Ami azt illeti, egyre nagyobb élvezettel végzik a
munkájukat. Ha vége lesz ennek az egésznek, majd isztok
egyet a közös buli emlékére. De annak még nincs itt az ideje.
No, szóval megérkeztél a szállodába…
Rowse rátért a vacsora alatt történtek ismertetésére, egészen
addig, amikor a teraszon felbukkant Mahoney és két cimborája.
– Várjunk csak! Először is: ki az a nő?
– Á, csak véletlenül jár errefelé. Amerikai lótenyésztő. És
arra vár, hogy Szíriából meghozzák hajóval a három arab
telivér lovát. Ott vette őket, a hamai vásáron. Monica Browne-
nak hívják. E-vel a végén. Teljesen érdektelen epizód, csak
együtt vacsoráztunk, ez minden.
– Mérget mernél rá venni?
– Igen, Sam, biztos vagyok benne. Hidd el, ártalmatlan civil.
Méghozzá a csinosabbik fajtából…
– Ezt már mi is észrevettük – dünnyögte McCready. – Oké,
akkor gyerünk tovább, mondd el, mi történt ezután.
Rowse leírta Mahoneyék megérkezését, majd elmesélte,
hogy asztaltársa figyelt fel az ír fürkésző tekintetére.
– Gondolod, hogy felismert téged? Emlékezett volna az
arcodra a benzinkúti eset után?
– Nem hiszem. A gyapjúsapka akkor egészen a szemembe
volt húzva, és erős borostát növesztettem, arról nem is
beszélve, hogy félig eltakart a benzinpumpa. Nem, nem:
inkább úgy bámult rám, mint akármelyik angolra, amikor
meghallotta a kiejtésemet. Te is tudod, hogy mennyire gyűlöl
minket.
– Hát, talán ez lehetett mögötte, de nem tudom…
McCreadyt leginkább Hakim al-Manszur váratlan feltűnése
és a Frank Terpil közreműködésével lefolytatott kihallgatás
részletei érdekelték. Legalább tucatszor félbeszakította Rowse-
ot, hogy bizonyos tényeket pontosítsanak vagy esetleges
félreértéseket tisztázzanak. A Nagy Átverő egy keményfedelű,
a bizánci stílusban épült templomokról és kolostorokról írott
könyvet szorongatott a kezében; míg Rowse beszélt, ő közben
szaporán jegyzetelt a sorok közé, fittyet hányva a görög
betűkre. Golyóstolla nyomán nem maradt írásjel a papíron –
csak később, a megfelelő vegyszerek hatására válik
olvashatóvá a szöveg. Egy kívülálló megfigyelő szájtáti, buzgó
turistának vélhette, aki jegyzeteket készít bámészkodás közben.
– Oké, eddig minden világos – állapította meg McCready. –
Nyilvánvalóan arra várnak, hogy megkapják a zöld jelzést a
fegyverszállítmány elindítására. Nem hiszem, hogy Mahoney
és al-Manszur felbukkanása ugyanabban a ciprusi szállodában
mást is jelenthetne: lehetetlen, hogy puszta véletlennek
tekintsük az ittlétüket. Most már csak azt kell megtudnunk,
hogy hol, mikor és hogyan. Szárazföldön? Tengeren?
Repülőtéren? Honnan hová küldik? És mivel?
Tehergépkocsival? Netalán hajóval? Vagy légiteherként?
– Ezek szerint továbbra is biztos vagy abban, hogy nyélbe
ütik az üzletet, és nem fújják le az akciót?
– Halálbiztos.
Nem látta szükségét, hogy közölje Rowse-zal. Nem kellett,
hogy tudjon róla. Ám az az igazság, hogy időközben újabb
távirat érkezett Moamer el-Kadhafi kezelőorvosától. Az állt
benne, hogy a szállítmány afféle vegyes felvágott lesz,
méghozzá több címzettel. Közöttük van a baszk ETA, meg a
német Vörös Hadsereg Frakció is, de a szállítmánynak
valamivel több mint a fele az IRA-nak jut.
Az SIS-hez befutó értesülések megerősítették azt is, hogy a
fegyverekért cserébe az IRA-nak meg kell ölnie az Egyesült
Államok londoni nagykövetét. McCready élt a gyanúperrel,
hogy tekintettel szépen fiadzó amerikai pénzforrásaira és
adománygyűjtő lehetőségeire, az IRA ki fogja adni
„bérmunkába” ennek a merényletnek a végrehajtását, nagy
valószínűséggel a német Vörös Hadsereg Frakciónak, amely a
Baader–Meinhof csoport utódjaként – igaz, megcsappant
létszámmal – továbbra is veszedelmes erőt képviselt, és
hajlandó volt elvállalni, bármilyen megbízást, ha fegyverekkel
fizettek érte.
– Véletlenül nem hozták szóba, hogy hová kérnéd
leszállítani az amerikai terrorcsoport számára vásárolt tételt, ha
esetleg mégis belemennének az üzletbe?
– De igen, rákérdeztek.
– És te mit mondtál nekik?
– Hogy bármelyik nyugat-európai kikötőbe.
– S onnan hogyan tovább? Miként juttatnád el az Egyesült
Államokba?
– Azt mondtam, amire kitanítottál. Hogy a viszonylag kis
térfogatú küldeményt, érkezzék bármilyen úton-módon is
Nyugat-Európába, egy általam bérelt garázsban rejteném el,
amelynek csupán én ismerem a címét. Pár nap múlva egy
kisbusszal – vagy még inkább egy olyan lakókocsival térnék
vissza, amelynek kettős fala van. A felszerelést a titkos
rekeszekben helyezném el. Elmennék Dániáig, ott kompra
szállnék a lakókocsival, és áthajóznék Svédországba. Onnan
továbbhajtanék Norvégiába, ahonnan a járművet teherhajón
átszállíttatnám Kanadába. Megszokott, mindennapos dolog…
Újabb őrült turistának vélnének, aki a nyarat a kanadai
ősrengetegben óhajtja eltölteni.
– Tetszett nekik a terv?
– Terpilnek igen. Szerinte könnyen kivitelezhető, ésszerű
elképzelés, kevés hibaszázalékkal. Al-Manszur viszont elhúzta
a száját. Azt kifogásolta, hogy túl sok határon kellene átkelni a
lakókocsival. Elmagyaráztam neki, hogy nyáron, az óriási
turistaáradatban ezrével közlekednek hasonló lakókocsik
Európa útjain, és hogy minden egyes átkelőnél arra
hivatkozhatnék, hogy a feleségemmel abban maradtam,
repülőgéppel jön utánam a gyerekekkel együtt, és a
legközelebbi fővárosban szedem fel őket. Erre már ő is
szaporán bólogatott.
– Nagyszerű. A hálónkat kivetettük, nincs más dolgunk,
mint kivárni, vajon meg tudtad-e győzni őket. Úgy is
mondhatnám: erősebb-e a bosszúvágyuk a Fehér Ház iránt,
mint a körültekintésük. Volt már ilyesmire példa.
– És most hogyan tovább? – tudakolta Rowse.
– Menj vissza a szállodába. Ha tényleg bekapták a horgot, és
az általad kért tétel is része lesz a szállítmánynak, al-Manszur
egész biztosan érintkezésbe fog lépni veled. Vagy
személyesen, vagy küldönc útján. Szó szerint kövesd az
utasításait. Én csak akkor fogok ismét jelentkezni, ha tiszta a
levegő, és nyugodtan beszélgethetünk.
– Akkor meg fogják kísérelni, hogy örökre
elhallgattassanak. Valószínűleg Mahoneyt és társait kérik meg,
hogy jóhiszeműségük bizonyítására; tegyenek el láb alól. Ez
esetben alkalmad nyílna rá, hogy végre leszámolj vele. És hát
persze a két őrmester mindig ott lesz a közeledben, még ha a
háttérbe húzódva is. Nyugodt lehetsz, mindent meg fognak
tenni, hogy megmentsék az életedet.
A nagy büdös fenét, fognak, gondolta Rowse. Hiszen akkor
nyilvánvalóvá válna, hogy London tud a szállítmányról. Az
írek menten szétrebbennének, és a küldeményt más úton, más
időpontban juttatnák el a számukra. Nem: ha al-Manszur –
ilyen vagy olyan módon – le akar vele számolni, a harcot
bizony egyedül kell megvívnia.
– Akarsz egy csipogót? – kérdezte McCready. – Amely
figyelmeztetne bennünket, hogy bajban, vagy?
– Nem – vágta rá kurtán Rowse. Semmi értelme nem volna,
gondolta. Úgysem jönne érte senki.
– Akkor most menj vissza szépen a szállodába, és várj
türelemmel – tanácsolta McCready. – És lehetőleg ne fáraszd
ki magad annyira, hogy lábra se tudj állni. Már úgy értem, a
szépséges Mrs. Browne-nal. E-vel a végén. Nem kizárt, hogy
később még szükséged lesz az összes erődre.
McCready elvegyült a bámészkodó turisták közé. Ő is
tisztában volt vele, és önmagának be is vallotta: semmit sem
tehetne, ha akár a líbiaiak, akár az írek megpróbálnák eltenni
Rowse-ot láb alól. Ám annyit mindenképpen meg fog tenni, ha
a líbiai rókát mégsem sikerült becsapni, hogy jelentősen
kibővíti az „őrangyalok” számát, és Mahoneyt külön is
figyeltetni fogja. Mert ha ő mozgásba lendül, lépése biztos jele
lesz annak, hogy a szállítmányt már elindították. Most, hogy
ráakadtak az írre, valószínűleg őt lesz érdemes követni – IRA-
tag lévén ő a legbiztosabb nyom, amely elvezethet a
küldeményhez.
Rowse még körbejárta a kolostort, majd kilépett a szikrázó,
verőfényes napsütésbe és az autójához indult. A néhai
Makariosz elnök sírhelye közelében, a fenyőfák árnyékában
megbúvó rejtekhelyéről Bill azon nyomban jelezte Dannynek,
hogy az emberük elindult vissza a faluba. Tíz perc múlva
McCready bukkant fel a kükkói kolostor kapujában, és
Marksszal visszavitette magát Pedulaszba. A hegy alján
fölvettek egy ciprusi parasztot, aki gyalogosan bandukolt
lefelé. Ez persze Bill volt, helybélinek álcázva.
Alig indultak el, amikor McCready rádiója reccsenve életre
kelt. Danny volt a vonalban.
– Mahoney a cimboráival most lépett be az emberünk
szobájába. Mindent felforgatnak, még a padlórésekbe is
belesnek. Menjek ki elé az országútra, és figyelmeztessem?
– Nem kell. Maradj ott, ahol vagy. És folytasd az őrködést.
– Ha tövig nyomom a gázt, talán még utolérhetjük Rowse-ot
– vetette fel Marks.
McCready az órájára pillantott. Üres gesztus. Esze ágában
sem volt, hogy számolgassa a kilométereket; nem óhajtotta
kitörni a nyakát az éles kanyarokban.
– Már nem tudjuk utolérni – szólalt meg kisvártatva.
 – Szegény öreg Tom – dünnyögte Bill a hátsó ülésen.
Jóllehet beosztottjaival szemben általában türelmesen,
megértő emberséggel viseltetett, McCready ezúttal alaposan
kijött a sodrából.
– Szegény öreg Tom! Ha kudarcot vallunk, ha azt a rakás
szart sikerül átjuttatniuk, akkor az egész kibaszott ország tele
lesz szegény öreg nőkkel és szegény öreg gyerekekkel, nem
beszélve a Harrods szegény öreg vásárlóiról, meg a Hyde Park
szegény öreg turistáiról.
Pedulaszig egyikük sem szólt többet.

Rowse kulcsa rendben ott lógott a recepciós pult mögötti

táblán. Ő maga emelte le a szögről, mivel senkit sem látott a
portán. Felsétált a lépcsőn, és befordult a szobájához vezető
folyosóra. A zárat sértetlenül találta (Mahoney elcsente a
kulcsot, majd használat után visszacsempészte a portára),
ellenben az ajtó nem volt kulcsra zárva. Rowse azt gondolta,
valószínűleg a szobalány még nem fejezte be a takarítást.
Habozás nélkül benyitott.
Az ajtó mögött lapuló ír félelmetes ütést mért a tarkójára.
Rowse megtántorodott. Az ajtó becsapódott mögötte, és a
menekülés útját elállta a hatalmas termetű ír. Teleobjektívvel
felszerelt gépével Dannynek már előző este sikerült
lencsevégre kapnia a betörőket; a negatívot a futárral még az
éjszaka folyamán eljuttatták Nicosiába, ahol előhívták a filmet;
a fotókat aztán telefaxon átjátszották Londonnak, ott pedig
percek alatt azonosították a csoport tagjait. A behemót
hústornyot Tim O’Herlihynek hívták, és a Derry-brigád
bérgyilkosa volt, a kövér, vörösesszőke hajú, aki most a
kandalló mellett álldogált, Eamonn Kane volt, egy nyugat-
belfasti IRA-aktivista. Mahoney a szobában található egyetlen
karosszékben trónolt, háttal az ablaknak; a függönyt behúzták,
a nap sugarai bágyadt fénnyel szűrődtek át a vastag szöveten.
Kane egy árva hang nélkül megragadta a támolygó Rowse-
ot, hátracsavarta a karját, és arccal a falhoz nyomta. Hozzáértő
kezek tapogatták végig nadrágjának két szárát és rövid ujjú
ingét. Ha most nála lett volna a McCready által felajánlott
riasztó, bizonyára egykettőre felfedezik az adóvevőt: akkor és
ott vége is szakadt volna a játszmának.
A szobában hihetetlen rendetlenség uralkodott. A fiókokat
sorra kiráncigálták, a tartalmukat kiborították a padlóra. Ruhák
és alsóneműk hevertek szanaszét, Rowse-nak az volt az óriási
szerencséje, hogy csupa olyan holmit pakolt be az útra, amit
egy háttérkutatást folytató regényírónak minden körülmények
között illik magával vinnie: jegyzettömböket, vázlatokat,
turistatérképeket, prospektusokat, egy hordozható írógépet,
némi ruhaneműt, tisztálkodószereket. Útlevele a farzsebében
lapult. Kane kirántotta, és odadobta Mahoneynak. Az IRA-
vezető átlapozta az okmányt, de semmi olyasmit nem talált
benne, amit már ne tudott volna.
– Na, te SAS-fiók, talán most hajlandó leszel kinyögni, hogy
mi a faszt keresel itt – szólalt meg Mahoney. Erősen ír
akcentussal beszélt.
Arcán a megszokott, elbűvölő mosoly, de a szeme jéghideg
könyörtelenséggel tapadt Rowse-ra.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – válaszolta
méltatlankodva Rowse.
Kane ökle pontosan a hasi idegközpontját találta el. Ki tudta
volna védeni, ha nem áll a háta mögött O’Herlihy. Ám így
akkor sem lett volna sok esélye, ha csak ketten vannak,
Mahoney nélkül. Ezek a fickók nem kisasszonyfocit játszattak.
Rowse hangosan felnyögött, és kétrét görnyedt. Nekidőlt a
falnak, tüdeje zihálva szedte a levegőt.
– Tényleg nem tudod? Fogalmad sincs róla? – kérdezte
gúnyosan Mahoney. Ülve maradt. – Rendes körülmények
között megvannak a sajátos eszközeim, hogy megértessem
magam, de veled, seggfej, ezúttal kivételt teszek. Egy
hamburgi barátom, akivel néhány héttel ezelőtt összefutottál,
megsúgta nekem, ki vagy. Tom Rowse, az SAS ezredének
egykori századosa – és mint ilyen, az ír nép lelkes híve, aki
mostanában roppant vicceseket kérdezget. Két írországi
bevetéssel a háta mögött egyszer csak megjelenik itt, Ciprus
kellős közepén, pont akkor, amikor a barátaimmal ezen a
csöndes, nyugodt vidéken próbáljuk kipihenni a gyötrő
hétköznapok fáradalmait. Tehát még egyszer megkérdezem –
mi a francot csinálsz itt?
– Nézzétek, valamikor tényleg az ezredben szolgáltam. De
már régen otthagytam őket. Nem bírtam elviselni. Azok rohadt
fattyúk. Három évvel ezelőtt leléceltem, végleg kiszálltam a
buliból. A brit uralkodó elit és a kormányzat arra sem venné a
fáradságot, hogy lehugyozzon, még ha a szemük láttára égnék
is szénné. Regényeket írok, izgalmas könyveket. A jogdíjból
próbálok megélni. Ez minden.
Mahoney kurtán biccentett. O’Herlihy hatalmas ökle Rowse
veséjébe vágódott. Az angol felüvöltött fájdalmában, és térdre
rogyott. Annak ellenére, hogy az esélyek ellene szóltak, akár
védekezhetett is volna; ha visszaüt, talán egyiküket – esetleg
mind a kettőjüket – leteríti, mielőtt őt teljesen kikészítenék.
Mégis, inkább lenyelte a fájdalmát, és térden állva
megtámaszkodott. Érezte, hogy dölyfös arroganciájának
felszíne alatt Mahoney zavarban van. Előző este minden
bizonnyal látta, ahogy ő és Hakim al-Manszur bizalmasan
társalog a teraszon, majd együtt elhajtanak a szállodából.
Nyilván szemet szúrt neki az is, hogy az arabok társaságában
eltöltött éjszakai kirándulásról Rowse sértetlenül tért vissza. És
hát persze az sem mellékes, hogy al-Manszur roppant nagy
szolgálatot készül tenni neki. Nem, nem, az IRA megbízottja
még nem mondta ki rá a halálos ítéletet. Csak szórakozik.
– Hazudsz, seggfej, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Már
korábban is hallottam ezt a mesét. Mi, írek, szeretünk olvasni.
Ám amire te kíváncsi vagy, annak semmi köze az irodalomhoz.
Szóval, mi járatban vagy errefelé?
 – Manapság… – Rowse-nak mérhetetlen kínokat okozott a
beszéd. – Manapság nagyon fontos a hitelesség. Homályos,
üres általánosítással semmire sem mész. Vedd csak például
Carrét vagy Clancyt… Azt hiszed, hogy ők nem néznek utána
minden apró részletnek? Ez az egyetlen lehetséges módszer…
– Valóban az volna?! És az a bizonyos úriember, akivel az
elmúlt éjszaka során társalogtál? Netán a társszerződ?
– Ez csak ránk tartozik. De ha mindenáron tudni akarod,
kérdezd meg tőle személyesen.
– Ó, az már megtörtént, seggfej. Ma reggel, telefonon. És
arra kért, hogy tartsam rajtad a szemem. Ha csak rajtam múlna
a dolog, a fiúk már régen megtanítottak volna repülni – egy jó
magas hegycsúcs tetejéről. De a barátom szívességet kért
tőlem, és én teljesítem az óhaját. Tehát szemmel foglak tartani.
A nap minden órájában, minden percében. Amíg csak el nem
takarodsz innen… Ám ez minden, amire a barátom kért. Így
hát, ha nem veszed rossz néven, a régi szép idők emlékére…
Kane és O’Herlihy mindent beleadott. Mahoney csak ült, és
nézte őket. Rowse összekuporodott a padlón, hogy legalább a
lágyékát és a nemi szervét védje. Mivel az öklükkel már nem
érték el, az írek rugdosni kezdték a fekvő alakot. Rowse
kétségbeesetten kapkodta a fejét, nehogy gyógyíthatatlan
agykárosodást szenvedjen. Zuhogtak rá a rúgások… a hátába,
vállára, a mellkasára, a bordáira. Testét iszonytató kín rántotta
görcsbe, úgy érezte, menten megfullad a fájdalom forró
hullámaitól. Aztán egy rúgás a tarkójára, és tudatát elborította
az enyhet hozó, irgalmas sötétség.

Lassan, fokozatosan nyerte vissza az eszméletét, mint azok,

akik súlyos autóbalesetet szenvedtek; eleinte csak tétován
tapogatózott a tudata, vajon nem halt-e meg; csak később jött a
fájdalom. De akkor aztán egész testét elárasztotta.
Mivel arccal lefelé feküdt, lábadozó, felszínre törő
öntudatának határán egy ideig a szőnyeg mintázatát bámulta;
Aztán kínkeservesen a hátára gördült; nem kellett volna.
Ujjaival óvatosan megtapogatta az arcát: a bal szeme alatt
éktelenkedő duzzadt folttól eltekintve úgy érezte, ugyanaz az
ábrázat, amely hosszú évek óta visszabámul rá a tükörből
borotválkozás közben. Megpróbált felülni. A hasogató
fájdalomtól felszisszent. Váratlanul egy kar nyúlt a hóna alá és
ülő helyzetbe segítette.
– Jézus Mária! Hát itt meg mi történt? – sápítozott egy női
hang.
Monica Browne a férfi mellett térdelt, karjával gyöngéden
átölelte. Jobb kezének hideg ujjai finoman megérintették a
duzzadást Rowse bal szeme alatt.
– Éppen erre jártam, és észrevettem, hogy nyitva az ajtó…
Ó, minő csodás véletlen, futott át Rowse agyán, de rögtön el
is vetette a rosszindulatú gyanúsítást.
– Valószínűleg elájultam, és esés közben megütöttem
magam – nyögte.
– És ez azután történt, hogy feldúlta a saját szobáját, vagy
pedig előtte?
Tom körülpillantott. Teljesen megfeledkezett a kiráncigált
fiókokról és a szanaszét dobált ruháiról. Monica kigombolta
Tom ingét.
– Uramatyám, ezt nevezem esésnek! – jegyezte meg.
Karjánál fogva talpra segítette és az ágyhoz támogatta a férfit.
Rowse lerogyott a székre. Monica gyengéden a hátára fektette,
majd felemelte, a két lábát és a matracra rakta.
– Maradjon nyugton, el ne mozduljon innen! – parancsolt rá
Rowse-ra, a férfi állapotát tekintve teljesen fölöslegesen. – A
szobámban van sebkenőcs, mindjárt hozom.
Pár perc elteltével valóban újra ott termett. Behúzta maga
mögött az ajtót, s a zárban elfordította a kulcsot. Nekilátott,
hogy végig kigombolja Rowse ingét, majd óvatos
mozdulatokkal lefejtette róla, időnként el szörnyülködve a férfi
felsőtestét borító, sötétkékben és bíborban játszó véraláfutásos
zúzódások láttán.
 Tom tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de
úgy látta, hogy a nő érti a dolgát. Monica lecsavarta a kis üveg
tetejét, majd finoman bekente sebkenőccsel a sérülések helyét.
Veszettül csípett. – Auuu! – szakadt fel a férfiból.
– Meglátja, segíteni fog. Kész csodaszer. Lelohasztja a
duzzadást és eltünteti a kék foltokat. És most feküdjön a
hasára.
A hátán és a vállán is bekente a zúzódásokat.
– Mondja csak, ezt a micsodát mindig magánál hordja? –
motyogta Tom. – Netán így végzi az összes férfi, akivel együtt
talál vacsorázni?
– A lovakra szoktam használni.
– Kösz…
– Ne féljen, ostoba férfiaknak is hatásos. Forduljon vissza.
Rowse engedelmeskedett. Felnézett a nőre. Aranyló, szőke
hajkoronája a vállára omlott.
– A lábán is vannak sérülések?
– Mindenütt.
Monica kicsatolta Tom derékszíját, egy rántással lehúzta
sliccének a cipzárát, s a zavarodottság legkisebb jele nélkül
kibújtatta a nadrágból. Látszott rajta, hogy mozdulatai
begyakorlottak – olyan fiatalasszonyé, akinek a férje
mindennap hullarészegre issza magát. Rowse sípcsontján
hatalmas dudor púposodott, combjait fél tucat helyen borították
kék foltok. Monica sorra bedörzsölte őket. A kezdeti, sajgó
csípés elmúltával Rowse kellemes bizsergést érzett a
horzsolások és zúzódások helyén. A kenőcs átható illata azokra
az időkre emlékeztette, amikor az iskola rögbicsapatában
játszott. A nő letette az üveget.
– Az is megsérült?
Tom az alsónadrágjára pillantott.
– Nem, az nem sérült meg.
– Hála istennek – suttogta Monica. Hátranyúlt, hogy lehúzza
krémszínű santungruhájának a cipzárját. A függönyön
átszüremkedő bágyadt fény hűvös, kékes félhomályt varázsolt
a szobába.
– Hol tanulta mindezt? – kérdezte Rowse.
A kemény ütleg és a masszázs után határtalan kimerültség
szakadt rá. Szemhéja elnehezült, fejét egyébként is
ólomsúlyúnak érezte.
– Amíg Kentuckyban éltünk, az öcsém amatőr zsoké volt –
válaszolta Monica. – Egyszer-kétszer nekem kellett gatyába
ráznom egy-egy bukás után.
Monica könnyű, nyári ruhája a földre csúszott. Janet Reger
mintájú bugyi feszült rajta. Melltartót nem viselt: telt melle
kihívóan meredt fölfelé. Amikor Rowse felé fordult, a férfi
nagyot nyelt.
– Ezt viszont nem az öcsémmel gyakoroltam… – suttogta a
nő.
Tomnak egy tovasuhanó pillanatra eszébe villant Nikki, aki
Gloucestershire-ben vár rá. Amióta összeházasodtak,
egyetlenegyszer sem csalta meg. De rögvest el is űzte magától
a lelkiismeret-furdalás nyilait: egy harcosnak olykor szüksége
van a gyöngéd vigaszra, és nem férfihoz méltóan viselkedne,
ha visszautasítaná a felajánlott enyhet.
A ráereszkedő nő felé nyúlt, ám Monica mindkét karját
hátrafeszítette.
– Feküdj nyugodtan – suttogta. – Túl gyenge vagy ahhoz,
hogy ebben tevékenyen részt vegyél.
Ám a következő egy órában módfelett kellemesen érintette,
hogy egyáltalán nem vált be a jóslata.
Délután négy felé járhatott, amikor Monica kikászálódott az
ágyból és elhúzta a függönyt. A nap már régen túlhaladt
delelőpontján, és lassan a hegyek felé kúszott. Szemben, a
völgy túlsó oldalán Danny gyorsan élesre állította a távcső
fókuszát, és irigykedve dünnyögte: – Tyűha, Tom, az istenit a
fejednek!
 Három napig tartott a románcuk. A lovak csak nem akartak
megérkezni Szíriából, Rowse sem kapott üzenetet Hakim al-
Manszurtól. Hiába érdeklődött Monica napjában többször is az
ügynökénél, a válasz mindig az volt: – Majd talán holnap… –
Így hát nagyokat sétáltak a hegyekben, vagy piknikeztek a
fenyőerdők szélén, jóval a gyümölcsösök felett, és vadul
szeretkeztek az éles tűlevelek között.
Általában együtt reggeliztek és vacsoráztak a teraszon,
miközben Denny és Bill a kunyhóból, Mahoney és társai pedig
a bárpulttól figyelték őket.
McCready Marks társaságában továbbra is a falusi
vendégfogadóban lebzselt. Sam újabb embereket kért a nicosiai
állományból, illetve Máltáról. Úgy vélte, mindaddig, amíg
Hakim al-Manszur nem jelentkezik újra Rowse-nál – amiből ki
fog derülni, vajon elhitték-e a meséjét –, a helyzet kulcsát a
Mahoney-féle társaság jelenti. Végső soron ők viselik a
felelősséget az IRA vállalkozásának a sikeréért; vagyis amíg ők
itt vannak, a rakomány biztosan nem indul útnak. A két SAS-
őrmester kizárólagos feladata az lesz, hogy fedezze Rowse-ot,
a többiek viszont az IRA-csoport tagjainak a ténykedését
fogják nyomon követni. A nap minden percében.
Rowse és Monica első szeretkezése után két nappal
McCready csapata már össze is állt, és elfoglalta a helyét. A
környék mindegyik útvonalát – lett légyen aszfaltozott vagy
földút – megfigyelés alatt tartották a domboldalakon elfoglalt
rejtekhelyeikről.
A szálloda telefonvonalait telerakták poloskával. A
lehallgatók a szomszédos motelben rendezkedtek be. Az új
emberek közül néhányan beszéltek görögül, de a vidéket nagy
számban felkereső turistákra való tekintettel a többi tucat
jelenléte sem keltett gyanút.
Mahoneyék soha, egyetlen percre sem tették ki a lábukat a
szállodából. Szemmel láthatóan ők is vártak – valakire vagy
valamire. Egy küldöncre, egy telefonhívásra.
 A harmadik napon Rowse szokásához híven már kora reggel
felébredt. Monica még mély álomba merülve lélegzett mellette,
úgyhogy a férfi nyitott ajtót a pincérnek, aki a gőzölgő kávét és
a csészéket hozta. Felemelte a kannát, hogy töltsön magának,
amikor észrevette az összehajtogatott papírcetlit. Gyorsan a
csészéje alá csúsztatta, fogta a kistányért, és bevonult a
fürdőszobába.
Az üzenet csupán néhány szóból állt. ROSALINA KLUB,
PAFOSZ, ESTE 11.00, AZIZ.
Hát ez nem lesz olyan egyszerű, hasított bele a gondolat,
miközben lehúzta a vécén az összetépett cetli maradványait.
Mit mondjon Monicának, hová megy? Hogyan rázza le?
Pafoszba és vissza többórás az út, ráadásul éjnek évadján
kellene mennie.
A probléma délre magától megoldódott. Pontosabban a
vakszerencse lépett közbe Monica ügynökének személyében,
aki lelkendezve közölte telefonon, hogy a három csődör aznap
este érkezik Limassol kikötőjébe Latakiából; egyúttal felkérte
Monicát, hogy személyesen írja alá az átvételi okmányokat, és
legyen jelen, míg a lovakat elhelyezik a kikötő melletti
istállóban.
Miután Monica elutazott a lovaihoz, Rowse négykor
kényelmesen lesétált a faluba, ahonnan felhívta az Apollonia
portáját, és arról érdeklődött, hogyan lehet a legegyszerűbben
és a leggyorsabban eljutni Pafoszba, mivel egy
vacsorameghívásnak kellene eleget tennie aznap este.
Természetesen ezzel nagyban megkönnyítette „őrangyalai”
feladatát. A hívást ugyanis rögzítették a szomszédos motelben,
és azonnal továbbították McCreadynek.
A Rosalina Club tulajdonképpen játékkaszinó volt a pafoszi
óvárosban. Rowse pár perccel tizenegy előtt ért oda. Azonnal
észrevette Hakim al-Manszur karcsú, elegáns alakját az egyik
rulettasztalnál. A mellette lévő szék üres volt. Rowse leült rá. –
Jó estét, Mr. Aziz, micsoda kellemes meglepetés, hogy itt
látom!
Al-Manszur komor, borongós arccal bólintott feléje. –
Faites vos jeux! – hallatszott a krupié figyelmeztetése. A líbiai
az utolsó harmadra tett, csupa magas számra; nagy névértékű
zsetonokkal játszott, különböző kombinációkban. A krupié
megforgatta a kereket, a parányi fehér golyó egy darabig
eszeveszettül táncolt a pörgő számrekeszek fölött, majd
hirtelen megállapodott és bentragadt a négyesben. Al-Manszur
háborítatlan lelki nyugalommal vette tudomásul, hogy az
összes zsetonját besöprik. Egyetlen, rövid pillanat… Azoknak
a zsetonoknak az értékéből egy líbiai földműves és a családja
akár egy hónapig boldogan meg tudott volna élni.
– Örülök, hogy eljött – mondta al-Manszur. Vonásai
továbbra is komolyságot tükröztek. – Jó híreket hoztam.
Bizonyára szívesen fogadja majd őket. Mindig kellemes érzés
tölti el az embert, ha kedvező híreket közölhet.
Rowse-on a megkönnyebbülés hulláma futott végig. Pusztán
az, hogy a líbiai üzent érte, ahelyett, hogy utasította volna
Mahoneyt, hogy valahol a hegyek között sürgősen „veszítsék
el” az angolt, reménykeltő jelnek tűnt a szemében. Most pedig
egyenesen úgy érezte, hogy sínen van a dolog.
Al-Manszur újabb zsetonokat helyezett a zöld táblára, és
ismét veszített. Rowse sosem vált rabjává a
szerencsejátékoknak. Soha nem is esett kísértésbe; az
emberiség legostobább és leghaszontalanabb találmányának
tekintette a rulettkereket. Ám tudta, hogy az arabok
játékszenvedélye a kínaiakéval vetekszik. Még a jéghideg,
acélos lelkű al-Manszurt is elbűvölte a forgó kerék látványa.
– Örömmel tájékoztatom önt arról – mondta, miközben
felrakta a tétjeit –, hogy dicső vezérünk beleegyezett kérésének
teljesítésébe. Az ön által igényelt eszközöket maradéktalanul és
hiánytalanul a rendelkezésére bocsátjuk. Nos? Mit szól hozzá?
 – Nagyon boldog vagyok – válaszolta Rowse. –
Meggyőződésem, hogy a megbízóim… hm… nemes és jó célra
fogják felhasználni a küldeményt.
– Teljes szívemből remélem, hogy úgy lesz. Hiszen végül is
– ahogy ön, brit katonaember létére mondaná –, erre megy ki a
játék.
– Milyen formában óhajtják a fizetést!
A líbiai lecsinylően legyintett.
– Fogadják el tőlünk a Népköztársaság ajándékaként, Mr.
Rowse.
– Roppant hálás vagyok önnek, és afelől is biztosíthatom,
hogy a megbízóim hasonlóképpen fognak érezni.
– Ezt erősen kétlem. Csak egy tökkelütött követné el azt a
hibát, hogy ilyesmit elmondjon a megbízóinak. Márpedig ön
nem ostoba. Meglehet, nem több egy zsoldosnál, de megvan a
magához való esze. Nos, tehát… Mivelhogy a jutaléka nem az
eredeti – mi tagadás, szerény – százezerre, hanem félmillió
dollárra fog rúgni, talán nem éri zokszó a ház elejét, hogy eleve
feltételeztem: hajlandó velem osztozkodni. Mondjuk fele-fele
arányban.
– A mozgalmi célok érdekében, hogyne. A küzdelem
folytatására.
– Természetesen, mi másért?
Hogy bebiztosítsd öreg napjaidat, azért, gondolta magában
Rowse.
– Mr. Aziz, akkor hát meg is állapodtunk. Mihelyt behajtom
a pénzt a klienseimtől, a felét azonnal átutaltatom önnek.
– Remélem is – motyogta az orra alatt al-Manszur. Ezúttal
nyert, és egy halom zsetont kotorhatott maga elé. Pallérozott
stílusa és nagyvilági neveltetése ellenére majd’ kiugrott a
bőréből, úgy örült a nyereménynek. – Tudja, messzire elér a
kezem.
– Bízzék bennem.
 – Már megbocsásson, kedves barátom, de ez kész sértés
volna… ami világunkban.
– Jó volna, ha mondana néhány részletet a szállítmányról.
Hol és mikor jelentkezzem érte?
– Ne nyugtalankodjék, időben értesíteni fogjuk. Méghozzá
hamarosan. Jelezte, hogy önnek leginkább egy európai kikötő
felelne még. Azt hiszem, menni fog a dolog. Térjen vissza az
Apolloniába, és várjon türelemmel.
Rowse markába nyomva maradék zsetonját, felállt az asztal
mellől.
– Tizenöt percig még maradjon itt. Tessék, játssza el.
Rowse várt egy negyedórát, aztán pénzre váltotta a
zsetonokat. Úgy döntött, rulettezés helyett inkább vesz majd
egy szép ajándékot Nikkinek.
– A kaszinóból kilépve a kocsija felé indult. Pafosz
óvárosában keskenyek az utcák, ezért fölöttébb nehézkes
parkolni, még este is szerencse kell hozzá, hogy valaki üres
helyet találjon. Rowse két utcával odébb hagyta az autóját.
Danny és Bill a közeli kapualjból figyelte, hogy mit csinál. Már
csak néhány lépésnyire lehetett a kocsijától, amikor feltűnt neki
a kezeslábast viselő, rozzant öregember, homlokára húzott
sapkájában; éppen a szemetet kotorta ki cirokseprűjével a
lefolyó nyílásából.
– Kali szpera – nyekeregte az öreg utcaseprő.
– Kali szpera – viszonozta Rowse, és megtorpant. Az öreg
olyan volt, mint mindazok a szerencsétlen emberek, akiket
meggyötört az élet, és kénytelenek elvállalni mindenféle
alantas munkát. Eszébe jutott a zsetonokért kapott pénz.
Előhúzott egy nagy címletű bankjegyet és begyűrte az
utcaseprő kezeslábasának felső zsebébe.
– Édes, drága Tom – hebegte hálától elcsukló hangon az
öregember –, mindig is tudtam rólad, hogy aranyból van a
szíved.
– McCready! Te meg mi a nyavalyát csinálsz itt?
 – Semmi pánik, zörgesd csak tovább a kocsikulcsaidat,
közben meg mesélj el mindent töviről hegyire, mi volt odabent
– suttogta McCready, és nagyot lendített a seprűjén. Rowse
gyorsan beszámolt az arabbal folytatott megbeszéléséről.
– Nagyszerű. Ezek szerint hajóval küldik a szállítmányt.
Valószínűleg a tiédet egyszerűen hozzácsapják a nagyobbik
tételhez, amelyet az IRA-nak szánnak. Reméljük legalábbis,
hogy így lesz. Ha viszont az általad kért dolgokat más
útvonalon, külön konténerben juttatják el Európába, ott
vagyunk, ahol a part szakad. Kezdhetjük elölről. Azaz
Mahoneyval. Az a szerencse, hogy a tiéd igazán nem nagy
csomag, így talán mégis a többivel együtt fog érkezni. Van
valami elképzelésed róla, hogy melyik kikötőbe?
– Nincs. Csak annyit tudok, hogy Nyugat-Európába.
– Rendben van. Menj vissza a szállodába, és tégy úgy,
ahogy a fickó mondta – adta ki az utasítást McCready.
Rowse elhajtott. Danny motorkerékpárral tüstént a nyomába
eredt, kideríteni, nem követi-e valaki – természetesen rajta
kívül – Rowse-ot. Tíz perccel később befutott Marks és Bill,
hogy felszedjék az öreg utcaseprőt. McCready gondolataiba
mélyedve, hallgatagon süppedt a hátsó ülésre. Látszott rajta,
hogy borzasztóan töri a fejét valamin.
A hajó, már ha valóban vízi járműre esett a választásuk,
nyilván nem líbiai zászló alatt fog közlekedni. Feltehetően erre
a célra kibérelnek egy idegen hajót, amelynek a kapitánya és a
legénysége nem tesz fel fölösleges kérdéseket. Tucatjával lehet
ilyeneket találni a Földközi-tenger keleti medencéjében: arról
nem is beszélve, hogy legtöbbjük éppen Cipruson van
bejegyezve.
Ha itt, helyben fogadják fel, akkor a hajónak először
valamelyik líbiai kikötő felé kell vennie az irányt, hogy
felpakolják rá a fegyvereket (minden bizonnyal a teljesen
normálisnak tűnő, olajbogyóból vagy narancsból álló
rakomány alá fektetve). Az IRA-különítmény ez esetben
valószínűleg szintén felszáll a hajóra, és elmegy vele, hogy
ellenőrizze a berakodást. Vagyis minden lépésüket figyelni
kell, ha elhagyják a szállodát. Életbevágóan fontos lehet, hogy
a nyomukba eredve a kikötőben megtudják a hajó nevét.
Az volt az elképzelésük, hogy az azonosítás után
tengeralattjáró fogja követni a hajót úgynevezett
periszkópmélységben, vagyis közvetlenül a felszín alatt. A
külön erre a célra kiszemelt tengeralattjáró már készenlétben
állt Málta partjainál. A légierő, az RAF egyik Nimród típusú
felderítőgépe – a ciprusi Akrotiri légi támaszpontról – fogja
irányítani a tengeralattjáró mozgását mindaddig, amíg a
legénység meg nem pillantja a felszínen úszó gőzhajót. Mihelyt
megtörténik a „kapcsolatfelvétel”, a felderítőgép visszatér a
bázisára. A többi már a tengeralattjáró dolga. A hajót végül a
Royal Navy felszíni rombolói fogják feltartóztatni a La
Manche-ban, vagy annak magasságában.
Száz szónak is egy a vége, McCreadynek múlhatatlanul
szüksége volt a hajó nevére, de legalábbis a célkikötő
megnevezésére. Tudniillik ha birtokában van az utóbbinak, a
Lloyds biztosítótársaság felderítőrészlegében, a Lloyds
Shipping Intelligence-nél dolgozó barátain keresztül egykettőre
megtudhatja, hogy bizonyos napokra mely hajók béreltek
helyet az adott kikötőben. Ami nyilvánvalóan nagyban
leszűkíti a választási lehetőségeket, jobban mondva a szóba
jöhető hajók számát. Vagyis ha a líbiaiak megmondják Rowse-
nak, hogy melyik kikötőben veheti át a szállítmányt,
elképzelhető, hogy Mahoneyval egyáltalán nem is kell
törődniük.

Rowse-nak nem kellett sokáig várnia, huszonnégy óra

elteltével értesítették. Az üzenetet telefonon kapta. A hívó nem
al-Manszur volt, neki megismerte volna a hangját. (McCready
technikusai később kiderítették, hogy a hívás a nicosiai Népi
Irodáról, tehát a líbiai nagykövetségről érkezett.)
 – Utazzék haza, Mr. Rowse. Majd otthon fogjuk keresni.
Rövidesen ismét jelentkezünk. Olíva-küldeményét hajón
fogjuk leszállítani, mégpedig egy európai kikötőbe, ahogy
kérte. Az érkezés pontos időpontjáról és az áru átvételének
módjáról személyesen értesítjük.
Hotelszobájában üldögélve McCready lázasan latolgatta az
üzenet esetleges hátterét. Talán al-Manszur kiszimatolt
valamit? Átlátott Rowse meséjén. És úgy döntött, hogy a
blöffre blöffel válaszol? Hiszen ha kikövetkeztette, hogy
Rowse valójában kinek a megbízásából dolgozik, akkor
sejtenie kellett azt is, hogy Mahoneyt és társait megfigyelés
alatt tartják. Vagyis: abban a reményben rendeli vissza Rowse-
ot Angliába, hogy ezzel az üldözőket lerázza az ír nyakáról?
Lehetséges.
Arra a lehetőségre számítva, hogy nem pusztán találgatásról
van szó, hanem tényleg a fenti megfontolás – a kettős blöff –
inspirálta az üzenetet, McCready úgy határozott, hogy mindkét
eshetőséget megjátssza. Vagyis visszaengedi Rowse-ot
Londonba, ám a megfigyelők egy tapodtat sem mozdulnak
Mahoney mellől.

Rowse úgy gondolta helyénvalónak, ha másnap reggel közli

Monicával a hírt. Hamarabb ért vissza Pafoszból, mint
Limassolból a nő, aki hajnali háromkor – a boldogságtól repeső
szívvel, izgalomtól kipirult arccal – állított be a szobába. A
lovait kifogástalan állapotban találta, és sikerült elhelyezni őket
egy limassoli istállóban, mesélte a férfinak, miközben kibújt a
ruhájából. Most már csak a tranzitpapírokat kell beszereznie, és
viheti őket Angliába.
Rowse szokás szerint korán ébredt, ám Monica ezúttal
megelőzte. Mikor látta, hogy a nő nincs mellette, Rowse
végigbotorkált a folyosón, hogy megnézze, nincs-e a saját
szobájában. Az üzenet a portán várt rá: rövid levélke, a
szálloda szabványborítékában.
 „Drága Tom!
Csodálatos volt veled, de most már vége. Visszamentem
a férjemhez, a megszokott életemhez és a lovaimhoz.
Csak a szépet és a jót őrizd meg rólam, én is ezt fogom
tenni.
Monica.”

Rowse-nak elszorult a szíve. Míg együtt voltak, futólag

kétszer is belényilallt a gondolat, hogy talán több van a nőben
annál, mint aminek a felszínen mutatja magát. Most, kezében
tartva a búcsúlevelét, határozottan tudta: igaza volt a legelején,
amikor azt mondta Monicáról, hogy egy civil csupán, semmi
más. És hát persze neki is megvan a saját élete, vidéki háza,
írói ambíciója, és az őt visszaváró, gyönyörű felesége. Hirtelen
erős vágy fogta el Nikki iránt, szerette volna magához
szorítani.
Miközben a larnakai repülőtér felé hajtott, azon járt az esze,
vajon ott vannak-e a nyomában az „őrangyalai”. Egész
biztosan, döntötte el. Igaza volt. Csak egyvalaki hiányzott a
csapatból – McCready. A nicosiai állomásvezető segítségével
Sam kiderítette, hogy a Royal Air Force-nak aznap indul egy
futárgépe Nicosiából a wiltshire-i Lynehambe, amellyel
hamarabb otthon lehet, mint a British Airways menetrend
szerinti járatával. Ő már a kis futárgép fedélzetén kuporgott,
mire Rowse Larnakába ért.
Tom kibámult a parányi, kerek ablakon. Dél felé járhatott az
idő. Mélyen alatta feltűnt a Troodosz-hegység masszív zöldje.
Lelki szemei előtt megjelent Monica mosolygós arca, aztán
Mahoney, ahogy a bárpultot támasztja, majd al-Manszur; a
mindig elegáns líbiai… és végtelenül boldog volt, hogy
hazamehet. Akárhogy is, egy dolog biztos: Gloucestershire
zöldellő gabonaföldjeinek ölén sokkal nagyobb biztonságban
érezhette magát, mint Levante forró katlanjában.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Rowse gépe – a zónaidő-különbség jóvoltából – valamivel
déli tizenkettő után szállt le Londonban. Ő persze nem
tudhatta, hogy McCready akkor már vagy egy órája brit
területen tartózkodik. Alig dugta ki a fejét a repülőgép ajtaját a
várócsarnokkal összekötő csuklós, mozgatható folyosóról,
tüstént észrevette a British Airways egyenruháját viselő, karcsú
légikisasszonyt, aki egy táblát emelt a magasba, rajta az ő
nevével.
Odalépett hozzá, és közölte, hogy ő Mr. Rowse.
– Uram, a repülőtéri információs pultnál egy üzenet vár
önre. Ha túlhalad a vámterületen, rögtön meglátja…
Rowse megköszönte a fáradozását, és némileg értetlenkedve
az útlevélellenőrzés felé indult. Szántszándékkal nem értesítette
előre Nikkit, mert meg akarta lepni. Mi lehet abban az
üzenetben? Rövidesen megtudta: A SCOTT’S-NÁL, ESTE
NYOLCKOR, A HOMÁRT ÉN FIZETEM!
Halkan átkozódni kezdett. Na tessék, most holnap reggelig
nem juthat haza. Mielőtt elutazott volna, kocsiját a parkolóban
hagyta (szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy halála esetén a
mindig oly hatékony Cég gondoskodott volna róla, hogy az
autót rendben visszajuttassák az özvegyének); felszállt a
repülőtéren ingázó autóbuszra, és odavitette magát.
Egy közeli szállodában vett ki szobát. Még maradt annyi
ideje, hogy megfürödjék, megborotválkozzék és ruhát váltson.
Mivel a Cég fizetett, meg egyébként is kedve szottyant néhány
pohár finom borra, úgy határozott, hogy taxival megy a West
Endre.
Ám előtte feltárcsázta Nikkit. Teljesen fel volt ajzva,
hangjába megkönnyebbülés és boldogság vegyült.
– Nincs semmi bajod, édesem?
– Semmi az égvilágon.
– És nem kell tovább csinálnod?
 – Hát, a kutatást befejeztem, leszámítva néhány menet
közben felmerült részletkérdést, de ezeket már itthon is meg
tudom oldani. És te hogy vagy?
– Ó, remekül. Tényleg! Képzeld el, mi történt.
– Na, ki vele gyorsan!
– Két nappal azután, hogy elmentél, beállított egy férfi. Azt
mondta, hogy nagyobb irodát rendez be Londonban, és
szüksége volna szőnyegekre meg előkékre. Mindent
felvásárolt, ami csak a keze ügyébe akadt. A teljes
raktárkészletünket… És készpénzzel – fizetett. Tizenhatezer
fontot. Édesem, fölvet minket a pénz!
Rowse szorosabban fogta a kagylót, és a falon függő Degas-
reprodukcióra meredt.
– Ez a titokzatos úriember… Mit mondott, honnan jött?
– Mr. Da Costa? Portugáliából. Miért?
– Sötét színű a haja, olajosbarna a bőre?
– Igen, olyasmi…
Tehát arab, gondolta Rowse. Líbiai. Ami viszont
egyértelműen azt jelenti: miközben Nikki hátrament a pajtába,
ahol a szőnyegeket tárolták, a házat villámgyorsan átkutatták, s
a telefonukra valószínűleg lehallgatót szereltek. Nemhiába
híresztelik al-Manszurról, hogy alapos ember. Ha Rowse akár
egyetlenegyszer is felhívta volna Nikkit Bécsből, Máltáról
vagy Ciprusról – mint ahogy több ízben is erős kísértést érzett
rá –, és óvatlanul elszólta volna magát, egy szemvillanás alatt
lőttek volna neki és az egész akciónak.
– Végül is ki a fenét érdekel, honnan jött, ha egyszer
készpénzzel fizetett? – mondta Tom színlelt vidámsággal.
– Mikor jössz haza? – kérdezte izgatottan Nikki.
– Holnap reggel. Kilenc tájban már otthon leszek.

Nyolc után tíz perccel érkezett a Mount Street-i

halvendéglőbe, ahol azonnal McCready sarokasztalához
vezették. Sam kedvelte a sarokasztalokat: így mindketten háttal
ülhettek a falnak, megfelelő szögben egymással, hogy
zavartalanul beszélgethessenek, ugyanakkor belássák az egész
éttermet. – Sose hagyd szabadon a hátadat, mert egyszer oda
fogod bekapni – figyelmeztette a kiképzőtisztje sok-sok évvel
ezelőtt. Amikor George Blake átállt az oroszokhoz, őt is
beköpte; a szerencsétlen a KGB vallatókamrájában végezte. Ha
tehette, McCready azóta sem hagyta védtelenül a hátát.
Rowse homárt rendelt magának, neubergi módon elkészítve.
McCready hidegen, majonézzel ette. Rowse megvárta, míg
mindkettőjük poharát megtöltik Meursault-val, s csak az italos
pincér távozása után hozta fel a rejtélyes szőnyegvásárló esetét.
McCready újabb falat Benbecula-homárt tömött a szájába,
alaposan megrágta, majd miután lenyelte, egyszerűen csak
ennyit mondott: – A fenébe is! Mondd, felhívtad Nikkit
Ciprusról azelőtt, hogy lehallgattuk volna a szállodai
telefonokat? – kérdezte rövid szünet után.
– Nem, egyszer sem. Amióta eljöttem hazulról, csupán
néhány órája beszéltem vele először telefonon. A Post House
hotelból hívtam.
– Ez jó is, meg rossz is. A jó az, hogy még véletlenül sem
kotyoghattál el semmit. Az viszont rossz, hogy al-Manszur
ennyire óvatos.
– Sőt mi több, gyanítom, hogy nem éri be ennyivel… Bár
nem vagyok benne biztos, de mintha egy motorkerékpáros
követett volna. Egy Honda. Már a parkolóban feltűnt, amikor
az autómért mentem. Később kiszúrtam a szállodánál is. Tény,
hogy idejövet nyomát sem láttam a taxiból, de annyira sűrű
volt a forgalom, hogy ez nem is csoda.
– Hogy az isten verné meg, igazad lehet! – szisszent fel
McCready. – A bárpult túlsó végében ül egy pár… úgy
tesznek, mintha csak egy pohár italra ugrottak volna be, de
közben szüntelenül bennünket bámulnak. Ne fordulj hátra.
Egyél tovább, mintha mi sem lenne.
– Egy pár? Fiatalos kinézetűek?
– Aha.
 – Ismered valamelyiküket?
– Talán, nem is tudom – bizonytalankodott McCready. – A
fiút, azt hiszem. Mintha már láttam volna valahol. Szólj az
italosnak, közben meg próbáld kibökni a fickót. Sima, lenyalt
hajú, a bajusza lekonyul.
Rowse megfordult ültében, hogy intsen a pincérnek. A fiú és
a lány valóban ott ült az étteremtől üvegfallal leválasztott
bárpult végében. Rowse rendkívül szerteágazó és alapos
antiterrorista kiképzésben részesült. A program részeként
fotóalbumok tucatjait lapozgatták heteken át, hogy szükség
esetén azonnal felismerjék az arcokat A több száz fotó között
akadtak szép számban olyanok is, amelyek nem IRA-tagokról
készültek. Rowse ismét McCready felé fordult.
– Tudom, hogy ki az. Egy német ügyvéd. Ultra-radikális.
Valamikor a Baader–Meinhof csoport védőügyvédjeként
szerepelt, később csatlakozott hozzájuk.
– Hát persze! Wolfgang Rütter. És a lány?
– Őt nem ismerem. No de hát a Vörös Hadsereg Frakció
előszeretettel szervez be hippiket. Nyilván egy új arc. Mit
gondolsz, al-Manszur küldte őket is?
– Nem, ez kizárt. Ő a saját embereit használná, nem ezeket a
német radikálisokat. Sajnálom, Tom, de legszívesebben
fenéken billenteném magam. Mivel láttam, hogy al-Manszur
nem állított rád senkit sem Cipruson, meg egyébként is minden
idegszálammal arra összpontosítottam, hogy sikeresen
kijátsszad a líbiaiakat, megfeledkeztem arról az őrült,
véreskezű, pszichopata gyilkosról, Mahoneyről. Ha azok ketten
amott a Vörös Hadsereg emberei, akkor csak Mahoney
küldhette őket. Azt hittem, idehaza nem lesz forró a talaj a
lábad alatt. Sajnos, tévedtem.
– És most mit tegyünk? – kérdezte Rowse.
– Már kiszúrták, hogy együtt vagyunk. Ha ennek híre kél,
lőttek az akciónknak, és persze neked is.
 – Nem játszhatnánk el, hogy az ügynököm vagy? A
kiadóm?
McCready hallgatagon csóválta a fejét.
– Nem, biztos, hogy nem válna be – mondta kisvártatva. –
Ha a hátsó ajtón távoznék, több se kellene nekik. Ha meg az
elülső bejáratot használnám, mint a többi normális vendég,
nagy valószínűséggel lefotóznának kifelé menet. Nem ütközne
különösebb nehézségbe, hogy valahol Kelet-Európában
azonosítsák a rólam készült felvételt… Próbálj meg
természetesen viselkedni, járjon a szád, mintha beszélnél, de
közben erősen hegyezd a füled. A következőt fogjuk csinálni…
Már a kávéjukat szürcsölgették, amikor Rowse odaintette a
pincért, és megkérdezte tőle, merre találja a férfimosdót.
McCready jól sejtette, hogy az illemhely ajtaja mögött, a kis
előtérben ott ül egy alkalmazott. A felajánlott borravaló
nemhogy gáláns, hanem egyenesen kirívóan nagy összegre
rúgott.
– Csak egy telefon, semmi más? Oké, főnök, áll az alku.
Miközben McCready a csekk kitöltésével bajlódott, a
megbeszélt telefonhívás befutott a városi rendőrség különleges
ügyosztályára, ahol Sam barátja dolgozott. A bárpultnál
üldögélő lány menten elhagyta a vendéglőt, amint észrevette,
hogy fizetni készülnek.
Rowse és McCready kilépett a járdára. A halvendéglő
cégtáblájának fénye rájuk vetült. A lány valamivel lejjebb, a
szemközti oldalon, egy baromfibolt kapualjában lapult.
Fényképezőgépének lencséjét McCreadyre irányította, és
gyorsan kétszer is lenyomta a felvételgombot. Villanólámpára
nem volt szüksége, a bejáratot elárasztó fény elégségesnek
bizonyult. McCready felfigyelt a műveletre, de úgy tett, mintha
nem vette volna észre.
Kényelmesen, beszélgetve bandukoltak McCready Jaguárja
felé. A Scott’s ajtajában feltűnt Rütter, sietős léptekkel átvágott
a túloldalt kitámasztott motorkerékpárhoz. Az ülésről lekapta a
bukósisakot, és sebesen belebújt; a sötét, fényszűrő betét le volt
húzva elöl. A lány kiugrott a kapualjból, odaszaladt, és
felpattant Rütter mögé az ülésre.
– Megszerezték, amit akartak – közölte McCready. – Most
már akármelyik pillanatban olajra léphetnek. Imádkozzunk,
hogy a kíváncsiságuk még itt tartsa őket egy darabig.
McCready autótelefonja hirtelen megszólalt. Sam felkapta.
A különleges ügyosztályon dolgozó barátja volt a vonal túlsó
végén. McCready elhadarta, miért kívánt vele beszélni.
– Terroristák, valószínűleg fegyver is van náluk. Battersea
Park, a Pagoda mellett. – A helyére tette a kagylót, és
belenézett a visszapillantó tükörbe. – Kétszáz méter… Még
mindig követnek, bennünket.
Az autóban uralkodó feszültségtől eltekintve
eseménytelenül, szinte méla unalomban telt el a Battersea
parkhoz vezető autóút. A nagy kiterjedésű park kapuját
éjszakára általában becsukják és lelakatolják. A Pagoda felé
közeledve McCready többször is körbenézett az úton. Senki.
Néma csönd. Nem véletlenül – a park kovácsoltvas kapuját
ugyanis csak McCready külön óhajára tárták ki, a késői óra
ellenére is.
– Védelmi gyakorlat, világos? A diplomáciai testület
megbízásából.
– Aha – Rowse megragadta a kéziféket.
– Most!
Rowse egy erőteljes rántással behúzta a féket, miközben
McCready gázt adott és oldalra tekerte a kormányt. A kocsi
hátulja éles ívben kipördült, a gumiabroncsok tiltakozásul
felsivítottak. A Jaguar két másodperc alatt száznyolcvan fokos
szögben megpördült a tengelye körül. McCready ismét
beletaposott a gázba, és egyenesen a szemben jövő fényszóró
felé kormányozta az autót. Valahol a közelben váratlanul életre
kelt két, szorosan a járdaszegély mellett parkoló gépkocsi
motorja. Fénycsóvák hasítottak a sötétbe.
 Rütter félrerántotta a motorkerékpár kormányát, hogy
kitérjen a feléje száguldó Jaguar útjából. A nagy teljesítményű
Honda megfarolt, kivágódott, és a járdaszegélyen átbukva a
pázsiton kötött ki. Kis híján sikerült elkerülnie a padot, de csak
kis híján. Hátrafordulva, a kocsi ablakából Rowse látta, amint a
motorkerékpár a levegőbe emelkedik, megpördül és többször is
hatalmas bukfencet vet. Utasai nagyot nyekkenve terültek el a
füvön. A két ismeretlen gépkocsi hangos fékcsikorgással állt
meg mellettük. Három férfi szállt ki belőlük.
Rütter kapkodva szedte a levegőt, de ettől eltekintve
sértetlenül megúszta a zuhanást. Feltápászkodott, és már nyúlt
is volna a bőrdzsekije alá.
– Rendőrség! Maradjon veszteg! – parancsolt rá egy szigorú
hang. Rütter hátrafordult. Közvetlen közelről egy szolgálati
Webley 38-as torkolata nézett vele farkasszemet; a pisztolyt
tartó kéz fölött szélesen vigyorgó arc. Rütternek eszébe jutott a
Piszkos Harry című film, amelyet a moziban látott. Clint
Eastwood játszotta a főszerepet, az öntörvényű, habozás nélkül
tüzelő nyomozót. Rütter úgy döntött, senkinek sem szerez
örömöt. Lassan visszahúzta a kezét. A különleges ügyosztály
őrmestere felegyenesedett, hátralépett, és két kézzel markolva a
Webleyt a német homlokára célzott. Egyik kollégája benyúlt a
fiú dzsekije alá és elkobozta a Walther P 38-as parabellumot.
A lány eszméletlenül hevert a pázsiton. Egy szürke kabátos,
nagydarab férfi közeledett McCreadyék felé. Benson kapitány,
különleges ügyosztály.
– Add elő, Sam, kik ezek.
– Vörös Hadsereg Frakció. Veszélyes, fegyveres terroristák.
– A lánynál nincs is fegyver! – tiltakozott Rütter tisztán
érthető angolsággal. – Felháborító!
A különleges ügyosztály kapitánya előhúzott a zsebéből egy
kisméretű pisztolyt, az eszméletlen lányhoz lépett vele, a
kezébe nyomta, majd ujjai hegyével érintve óvatosan felemelte,
és egy műanyag tasakba csúsztatta.
 – Dehogyis nincs, épp most találtam meg mondta higgadt,
barátságos hangon.
– Határozottan tiltakozom! – háborgott Rütter.
– Amit maguk művelnek, felér az alapvető polgárjogok
durva megsértésével.
– Milyen igaz! – válaszolta a kapitány szomorúan. – Mit
csináljunk velük, Sam?
– Lefotóztak, talán a nevemet is tudják. Ám ami a lényeg,
látták, hogy együtt vagyunk. – Fejével Rowse felé bökött. – Ha
ez kitudódik, London utcáin rövidesen elszabadul a pokol. Azt
akarom, hogy tartsátok bent őket. Senkivel sem érintkezhetnek.
Semmi nyom, semmi jelzés. Nyilván súlyosan megsérülhettek
az imént elszenvedett balesetben… Mit szólnál egy eldugott
kórházhoz?
– És abban egy teljesen elszigetelt szoba… Nem is rossz
ötlet. Figyelembe véve, hogy az a szerencsétlen, kedves lány
még mindig kómában fekszik, papír meg egyiküknél sincs,
bizony hetekig is eltarthat, míg egyáltalán azonosítani tudom
őket.
– Wolfgang Rütternek hívnak – közölte a német. –
Frankfurti ügyvéd vagyok, és követelem, hogy kapcsolatba
léphessek a német nagykövettel.
– Hát nem röhejes, hogy milyen rohamosan romlik az ember
hallása ötvenen túl! – csóválta a fejét lemondóan Benson. – Mit
mondott ez? No, mindegy, fiúk, be velük az autóba. Mihelyt
sikerül megállapítanom a személyazonosságukat,
természetesen bíróság elé kerülnek. Ám gyanítom, hogy ez
nem fog egyhamar menni. Sam, ha van valami, jelentkezem.
Az érvényben lévő rendeletek alapján bírósági végzés nélkül
még az ismert és azonosított terroristákat sem lehet két napnál
hosszabb ideig őrizetben tartani Nagy-Britanniában, jóllehet a
terrorizmusellenes törvény széles körű felhatalmazással ruházta
fel a rendőrséget. Persze, mindig akadnak kivételek a szabály
alól – még a demokráciákban is.
 A két rendőrségi autó elviharzott. McCready és Rowse
visszaült a Jaguarba. Mielőbb el kell hagyniuk a parkot, hogy
újra lelakatolhassák a kaput.
– Ha ennek az egésznek vége lesz… – szólalt meg halkan
Rowse. – Mit gondolsz, utánunk jönnek? Hogy eltegyenek láb
alól… engem vagy Nikkit?
– Még soha semmi ilyesmit nem csináltak – válaszolta
McCready. – Te is tudod, hogy Hakim al-Manszur profi.
Akárcsak én, ő is kénytelen elfogadni azt a játékszabályt, hogy
van, amikor nyer, van, amikor veszít. Állítom, hogy puszta
vállrándítással túlteszi majd magát rajta, és mintha mi sem
történt volna, menten nekilát, hogy kiagyalja a következő
akciót. Mahoney esete valamivel bonyolultabb. Ám az is igaz,
hogy az IRA az utóbbi húsz évben kizárólag saját besúgói és
magas rangú állami hivatalnokok fejére tűzött ki vérdíjat.
Szilárd meggyőződésem, hogy vissza fog térni Írországba, és
igyekszik majd a Katonai Tanács kedvében járni, hogy
kiengesztelje őket, azok pedig nem ostobák. A lelkére fogják
kötni, hogy eszébe ne jusson a személyes bosszúállás. Szóval,
nyugodj meg, és tarts ki még néhány napig.

Rowse másnap reggel beült az autójába, és hazahajtott

Gloucestershire-be, hogy – látszólag visszazökkenve a vidéki
élet mindennapi kerékvágásába – ott várja be Hakim al-
Manszur üzenetét. Úgy tervezték, ha valóban befut az értesítés
a szállítmány megérkeztének időpontjáról és a kikötő nevéről,
az információt azonnal továbbítja McCreadynek. Ennek
alapján az SIS azonosítani tudja majd a hajót, felderíti, hogy
pontosan hol és merre járhat, nyomon követi, s aztán vagy kint
az Atlanti-óceánon, vagy a La Manche-ban feltartóztatja
Mahoneyval és embereivel a fedélzetén. Roppant egyszerűnek
tűnt a dolog.
Az üzenetre hét napot kellett várnia. Egy fekete Porsche
fékezett Rowse-ék portáján; a vezetőülésről fiatal, sötét hajú
férfi mászott elő. Vizsla szemmel nézett körül, szemlátomást
megcsodálta a meleg, májusi napfényben fürdőző dús legelőt
és a színpompás virágágyat. Komor vonású arca elárulta, hogy
ahonnan ő jött, arrafelé kevésbé adakozó a föld, kopárabb a táj.
– Tom! – kiáltott hátra Nikki. – Téged keresnek.
Rowse éppen a kertben dolgozott. Tüstént abbahagyta a
munkát, és megkerülte a ház sarkát. Arcán udvarias érdeklődés
tükröződött, holott azonnal felismerte a látogatót: az a fickó
volt, aki két héttel korábban ráakaszkodott Tripoliban, és csak
a vallettai repülőtéren szakadt le róla, mikor elutazott Ciprusra.
– Tessék? – mondta kedélyesen.
– Mr. Rowse?
– Igen.
– Üzenetet hoztam Mr. Aziztól. – Érthető, tiszta angolsággal
beszélt, ám alaposan megrágta a szavakat, amitől beszéde
töredezetté, szaggatottá vált. Szóról szóra elismételte az
üzenetet. – Küldeménye a bremerhaveni kikötőbe fog
megérkezni. Három faláda. A kísérő okmányok szerint
irodagépek vannak bennük. Elég csak aláírnia az átvételi
papírokat, azonnal viheti őket. Nulla-kilences csarnok,
neubergi raktártelep. Rossmann-strasse. A kikötéstől számított
huszonnégy órán belül el kell onnan szállítania. Ha nem teszi
meg, a rakománynak nyoma vész. Érthető, amit mondtam?
Rowse hangosan megismételte a címet, kitörölhetetlenül
rögzítve az agyában. A küldönc kinyitotta a kocsija ajtaját.
– Egy pillanat. Mikor? Melyik napon érkezik a szállítmány?
– Ja, igen. Huszonnegyedikén. Déli tizenkét órakor.
Azzal elrobogott. Rowse tátott szájjal bámult utána. Ám pár
perc múlva már lóhalálában rohant a faluba, hogy egy
nyilvános állomásról felhívja McCreadyt. Futás közben azért
még meggyőződött róla, nem követi-e valaki. A saját
telefonjukat továbbra is lehallgatták, de nem volt mit tenni,
még egy darabig el kellett viselniük a kényelmetlenséget.
 – A hétszentségit neki! Őrültek ezek? – átkozódott
McCready. – De hiszen huszonnegyedike itt van a nyakunkon!
Három rohadt nap!
– Mahoney még Cipruson van? – tudakolta Rowse.
McCready ragaszkodott hozzá, hogy felmenjen Londonba. A
Cég egyik titkos rejtekhelyén találkoztak. Chelsea-ben, egy
közönséges lakásban. A Century House-ba nem mehettek,
hiszen Rowse-ot még mindig nemkívánatos személyként
tartották nyilván az SIS székhazában.
– Aha. Társaival együtt ott támasztja a bárpultot az
Apollóniában. Nyilván al-Manszur értesítésére vár. Az
embereim szemmel tartják őket.
McCready fejben végigzongorázta a szóba jöhető
lehetőségeket. Arra a következtetésre jutott, hogy alapjában
véve két variációval kell számolniuk. Az egyik: a líbiaiak
szándékosan félrevezették Rowse-ot a huszonnegyediki
dátummal, méghozzá azért, hogy csapdát állítsanak neki: ha a
rendőrség váratlanul rajtaüt a neubergi raktárépületen, rögtön
kibújik a szög a zsákból, és tudják magukat mihez tartani. Ez
esetben al-Manszurnak még marad annyi ideje, hogy egy másik
kikötőbe irányítsa a hajót. A másik: McCreadyt vezették az
orránál fogva, mint egy mamlasz kölyköt; Mahoneyék csupán
arra jók, hogy csalétkül szolgáljanak, és eltereljék a figyelmet.
Az is lehet, hogy ennek ők maguk sincsenek a tudatában.
Egy dolog azonban teljesen világos volt McCready számára.
Nem létezik a földkerekségen olyan hajó, amely képes volna
Ciprusról Tripoli vagy Sidra érintésével három nap alatt
megtenni az utat Bremerhavenig. Mialatt Rowse-ra várt,
telefonon konzultált a colchesteri Lloyds Shipping Intelligence
irodában dolgozó ismerősével, aki a leghatározottabban
állította, hogy minimum egy nap, mire egy Pafoszból induló
hajó Tripoliban vagy Sidrában horgonyt vethet; ott további egy
napot vesz igénybe a rakodás (vagy inkább egy éjszakát); aztán
két nap Gibraltárig, onnan további négy vagy öt Észak-
Németországig. Vagyis mindent belekalkulálva hét, de inkább
nyolc nap.
Tehát vagy Rowse-ot akarták újabb próbatétel elé állítani,
vagy a rakomány már napok óta úton van. A Lloyds embere
szerint ahhoz, hogy huszonnegyedikén déli tizenkettőre
befusson Bremerhavenbe, a hajónak valahol Lisszabon
magasságában kell most szelnie az Atlanti-óceán hullámait.
McCready megkérte, érdeklődje meg a bremerhaveni
kikötői hatóságoknál, vajon a huszonnegyediki érkezésre
regisztrált hajók között vannak-e olyanok, amelyek egyik vagy
másik földközi-tengeri kikötőt jelölték meg kifutási pontként.
Csörgött a telefon. A hajózási szakember volt a vonalban.
– Egyetlenegy sincs közöttük – közölte az eredményt. –
Huszonnegyedikén nem érkezik hajó a Földköziről.
Valószínűleg rosszul tájékoztattak téged.
Az bizony meglehet, gondolta McCready, méghozzá
szántszándékkal. Mi tagadás, most emberére akadt Hakim al-
Manszurban. Rowse-ra nézett.
– Mahoneyékon kívül volt még valaki az Apolloniában,
akiről el tudnád képzelni, hogy köze lehet az IRA-hoz?
Rowse megrázta a fejét.
– Nincs más választásunk, mint hogy elővegyük a
fényképalbumokat – szögezte le McCready. – Nézd végig őket,
ha szükséges, akár többször is. Ha rábukkansz egy ismerős
arcra, vagy csak sejted, hogy hasonlít valakire, aki a szemed
elé került Tripoliban. Máltán vagy Cipruson, azonnal értesíts.
Ideküldetem az albumokat. Ne haragudj, de nekem most egy-
két dolgot el kell intéznem.

Még csak meg sem fordult a fejében, hogy a Century House

engedélyét kérje az amerikai segítség igénybevételéhez.
Túlságosan is rövid idő állt a rendelkezésére, hogy a hivatali
útvesztőkkel bajlódjon. Közvetlenül és személyesen a CIA
londoni állomásvezetőjét kereste fel. Még mindig Bill Carver
töltötte be a posztot.
 – Hűha, Sam, nem is tudom. Nem olyan egyszerű dolog más
szögbe fordítani a műholdat. És mi van, ha egy Nimródot
küldesz ki?
A Királyi Légierő felderítőgépei valóban pontos és
használható felvételeket tudnak készíteni a nyílt vizeken úszó
hajókról. Velük azonban az volt a probléma, hogy általában
annyira alacsonyan kénytelenek repülni, hogy könnyen
felismerhetővé válnak maguk is. Arról nem is beszélve, hogy a
megfelelő magasság elérése híján többször is át kell repülniük
egy adott – viszonylag nagy kiterjedésű – térség fölött, ha meg
akarnak keresni egy hajót.
McCready alaposan végiggondolta, hogyan járjon el. Ha
biztos lett volna benne, ha tudta volna, hogy a fegyverek már
az IRA birtokában vannak, egy másodpercig nem habozott
volna, hogy figyelmeztesse a CIA-t az amerikai nagykövetet
fenyegető veszélyre (annak alapján, amit a líbiai orvos hallott
Kadhafi sátrában).
Heteken át az volt a legfőbb gondja, hogy megakadályozza a
fegyverek célba érését. Most viszont kénytelen-kelletlen
ráfanyalodott az amerikaiak segítségére. Ki kell játszania az
adukártyát.
Bill Carver felpattant, mint akit bolha csípett meg.
Mindketten tudták, micsoda katasztrofális következményekkel
járna, ha egy amerikai nagykövetet brit területen
mészárolnának le; ráadásul Charles és Carol Price évtizedek
óta a legnépszerűbb amerikai diplomata-házaspár Londonban.
Mrs. Thatcher élete végéig nem bocsátaná meg egyik
titkosszolgálatnak sem, ha Charlie Price-nak akár egyetlen
hajszála is meggörbülne.
– Oké, megkapod azt a kibaszott műholdat – mondta
gyorsan Carver –, de legközelebb méltóztass időben szólni, jó?

Éjfélt mutatott már az óra, amikor Rowse hullafáradtan újra

kezébe vette az I. albumot. Régi arcok, tovatűnt évek. Balján a
Century House fotótechnikusa ült. Egy speciális berendezéssel
a fényképeket kivetítették egy nagyméretű vászonra, sőt
szükség esetén módosításokat is végre tudtak hajtani az
arcokon.
Éjjel egykor Rowse hirtelen előrehajolt, vonásai
megfeszültek.
– Ez itt, ni! Át tudnád ezt emelni a vászonra?
A képmás szinte az egész falat betöltötte.
– Ne légy süket, évek óta kivonták a forgalomból – fortyant
fel McCready. – Már el is felejtették, hogy létezett, oly régen
lapátra tették.
Az ezüstösen csillogó vászonról fáradt, vastag keretű üveg
mögé bújtatott szempár meredt rájuk; szürke, fakó haj,
bozontos szemöldök.
– Tüntesd el a szemüveget! – mondta izgatottan Rowse. –
És próbáld meg barna kontaktlencsével.
A technikus engedelmeskedett. A szemüveg eltűnt, a
szemgolyó színe kékről barnára váltott.
– Mikor készülhetett ez a fotó?
– Jó tíz éve – válaszolta a technikus.
– Öregítsd meg az arcot. Ritkább haj, több ránc, vastagabb
toka.
A technikus gyorsan, szakavatott mozdulatokkal dolgozott.
A kinagyított arc egy hetvenéves férfiénak tűnhetett.
– Azt akarom, hogy a haja koromfekete legyen. De látsszék
rajta, hogy festett, nem eredeti.
– A ritkuló, őszes haj feketébe fordult. Rowse halkan
füttyentett.
– Ott ült az Apollonia teraszán, az egyik sarokasztalnál –
közölte. – Senkivel nem állt szóba, mogorva, magának való
vénember benyomását keltette.
– Stephen Johnson… úgy húsz évvel ezelőtt az IRA –
mármint a régi IRA – vezérkari főnöke volt – tájékoztatta
McCready. – Tíz éve talán, hogy a fiatal, feltörekvő
nemzedékkel a politikai irányvonalról kirobbant heves vitája
után vette a kalapját, és hátat fordított a szervezetnek. Hatvanöt
körül járhat most. Az isten szerelmére, mezőgazdasági
gépkereskedése van County Clare-ben!
Rowse elvigyorodott.
– Valamikor ő a nagymenő, aztán sértődötten visszavonul,
úgy hírlik róla, teljesen szakított a múltjával, bennfentes
körökben teljesen leírták… Nem ismertek véletlenül még
valakit, akire illik ez a leírás?
– Nagy ritkán, Rowse fiatalúr, maga is képes az eszét
használni – jegyezte meg szintén vigyorgó képpel McCready.
Feltárcsázta az ír rendőrséget, a Garda Siochanát, hogy a
barátjával beszéljen. A terrorizmus elleni harcban az ír
rendőrség és a brit hatóságok együttműködése a felszínen
formális keretek között zajlik, ám az egyes emberek, a kollégák
szintjén a kapcsolat sokkal melegebb és közvetlenebb, mint azt
a keménykalapos politikusok némelyike szeretné.
Ezúttal az ír különleges ügyosztály emberén volt a sor, hogy
– miután éjnek évadján Sam kirángatta az ágyából – reggelre
bombainformációkkal szolgáljon a barátjának.
– Nyaral – közölte később McCready. – A helyi Garda
szerint rászokott a golfra, és időnként elutazik valamelyik
felkapott üdülőtelepre. Leginkább Spanyolországba.
– Dél-Spanyolországba?
– Lehetséges. Miért?
– Emlékszel még a Gibraltár-ügyre?
Természetesen mindketten tudták, hogy mi történt a
sziklánál. Három IRA-aktivistának pokolgépes merényletet
kellett volna végrehajtania Gibraltáron. Az SAS egyik
különítménye némiképpen elhamarkodottan, ám
visszavonhatatlanul pontot tett a megbízatásuk végére:
mindhármójukat megölte. A terroristák egyszerű, a Costa del
Solon nyaraló turistaként ruccantak át Gibraltárra; a spanyol
rendőrség és az elhárítás rendkívül készségesnek mutatkozott a
britekkel való együttműködésben.
 – Azóta is tartja magát a szóbeszéd, miszerint az IRA-
osztagnak volt egy negyedik tagja, aki végleg letelepedett
Spanyolországban – folytatta Rowse. – És hát Marbella
környékén se szeri, se száma a golfpályáknak.
– A vén csirkefogó… Tehát újra aktivizálta magát –
sziszegte a foga között McCready.

A délelőtt folyamán Bill Carver telefonált, hogy menjenek

át mindketten az amerikai nagykövetségre. A CIA-
állomásvezető a hallban várt rájuk, majd – miután a nevüket
kipipálták a bejelentett látogatók jegyzékén – alagsori
irodájába kísérte őket. Egy kis helyiséget külön fotók és
légifelvételek megtekintésére rendeztek be.
A műhold remek munkát végzett. A kelet-atlanti körzet
fölött átívelő pályáján lebegve, Long Tom kameráját lefele
irányítva folytatólagosan végigpásztázta a portugál, spanyol és
francia partvidék mentén húzódó mintegy százötven kilométer
széles tengersávot.
A Lloydsnál dolgozó szakember barátjának a sugallatára
hallgatva McCready kiváltképp a, Lisszabon és a Vizcayai-
öböl közötti részre volt kíváncsi: A műholdról folyamatosan
érkező felvételeket a Washington melletti Országos Felderítő
Központban nagy műgonddal elkülönítették egymástól, és
kiválogatták azokat, amelyeken hajók láthatók. Újabb vágás és
szelektálás következett, amelynek eredményeként minden
egyes hajóról, amely Lisszabon és a Vizcayai-öböl között
hasította a tenger hullámait, külön fotók álltak a
rendelkezésükre.
– A madárka képes lencsevégre kapni az összes nyavalyás
úszó tárgyat, amely valamicskével is nagyobb egy
kólásdoboznál – dicsekedett Carver. – Tüstént bele akarsz
vágni?
Körülbelül százhúsz hajó közlekedhetett a vizsgált
tengerrészen azon a napon. Durván a felük egyszerű halászhajó
volt. McCready egyelőre félretolta őket, azzal a megjegyzéssel,
hogy később esetleg szükség lehet rájuk. Bremerhaven
halászhajókat is kiszolgált, ám csupán német bejegyzésűeket,
és egy idegen jármű, amely ráadásul nem is halat, hanem
közönséges teherárut rak ki, bizonyára felkeltette volna a
kikötői hatóságok gyanúját. McCready elsősorban a
teherhajókra és luxusjachtokra koncentrált, nem érdekelte a
négy menetrend szerinti utasszállító sem. A sebtiben elvégzett
rostálás után összesen ötvenhárom fotó maradt, hogy
alaposabban szemügyre vegyék őket.
A parányi acélalakzatokat ábrázoló filmkockákat egyenként
az egész falat elfoglaló vászonra vetítették, és a kinagyított
felvételeket tüzetes vizsgálatoknak vetették alá. Jó néhány hajó
délnek haladt, ezeknek a képét szintén félretették; végül
harmincegy olyan vízi járművük maradt, amelynek az orra a La
Manche felé nézett.
Fél háromkor McCready felfigyelt valamire.
– Látja azt az embert? Aki a hajóhíd korlátjánál áll? Rá
tudna közelíteni? – kérdezte a CIA technikusától.
– Semmi gond – válaszolta az amerikai.
A teherhajót előző nap, nem sokkal naplemente előtt
kaphatta a műhold lencsevégre Spanyolország legnyugatibb
csücskének, a Finisterre-foknak a magasságában, tehát úgy
százötven kilométerrel a Vizcayai-öböl bejárata előtt. A
legénység egyik tagja az előfedélzeten tüsténkedett – azt nem
lehetett kivenni, hogy mit csinál –, egy másik alak pedig a
hídról leste. A vászonra vetített hajó mind közelebb és
közelebb került a szobában ülőkhöz, ám a kontúrok továbbra is
élesek maradtak. A hajó orra és az előárboc fokozatosan eltűnt
a képről, miközben a korlátra támaszkodó figura egyre
nagyobb lett.
– Milyen magasan repdes az a madárka? – érdeklődött
Rowse.
– Százhatvan kilométernyire a Föld felszínétől – válaszolta a
technikus.
 – Uramatyám, ezt nevezem technikának!
– Tisztán le tudunk olvasni vele akár egy rendszámtáblát is
– jelentette ki nagy büszkén az amerikai.
Körülbelül húsz különböző felvétel készülhetett arról az egy
teherhajóról. Amikor a hídon nézelődő alak szinte már
betöltötte az egész mozivásznat, McCready azt kérte, hogy
hasonló nagyításban vetítsék le a többi képet is. Ahogy gyors
egymásutánban felvillantak a fotók, az alak darabos, szaggatott
mozdulatokat tett, mint valami bábfigura.
Fokozatosan elfordult az előfedélzeten serénykedő
tengerésztől, és mintha kibámult volna a tengerre. Aztán
lekapva a sapkáját, beletúrt gyér, ritkuló hajába. Talán egy
sirály vijjogott odafent, talán valami mást vehetett észre.
Mindenesetre felnézett az égre, arcát felfelé fordítva.
– Állj! Nagyítsa ki! – kiáltott fel izgatottan Rowse.
A technikus addig csavarta a nagyító gombját, míg az arc
körvonalai még tisztán látszottak, és a kép nem vált
homályossá.
– Megvan! – suttogta Rowse fülébe McCready. – Ez ő,
Johnson.
Ugyanaz a meggyötört, fáradt pillantás. Az öregember az
Apollonia teraszáról. Csak éppen a vékony szálú, fekete paróka
hiányzik.
– Mi a hajó neve? – hadarta McCready. – Meg kell tudnunk
a hajó nevét.
Azt, mint rendesen, a hajó orrára festették; fent, a magasban
a műhold folyamatosan készítette a fotókat, miközben a hajó
északra tartva lassan kiúszott a látószögéből. Vissza kellett
menni az elejére, amikor a műhold kissé ferdébb szögből
fényképezte a közeledő bárkát, és íme, a felhúzott horgony
mellett tisztán olvasható volt a név: Regina IV.
McCready fogta a telefont, és a Lloyds Shipping
Intelligence számát tárcsázta.
 – Képtelenség, amit állítasz – közölte a barátja, miután
félóra múlva visszahívta. – A Regina IV. több mint tízezer
tonna vízkiszorítású teherhajó, és jelen pillanatban valahol
Venezuela környékén úszkálhat. Valószínűleg rosszul láttad…
– Semmit sem láttam rosszul! – szögezte le McCready
hajthatatlan hangsúllyal. – Körülbelül kétezer tonnás, és most
Bordeaux magasságában haladhat északi irányban.
– Na várj csak, barátocskám! – unszolta a vidám hang
Colchesterből. – Netalán valami rosszban sántikál az a fránya
gőzös?
– Szinte száz százalék, hogy igen.
– Oké, akkor majd visszaszólok, légy türelemmel – mondta
a Lloyds embere. Egy óra múlva valóban csörgött a telefon.
Közben McCready megeresztett néhány telefont a dorsetshire-i
Poole-ba.
– A Regina igen gyakori hajónév – vágott bele a Lloyds
szakértője. – Akárcsak a Stella Maris. Ezért van az, hogy
betűket vagy római sorszámokat biggyesztenek a név után.
Hogy megkülönböztessék őket. A hajólajstrom szerint létezik
egy Regina VI., amely Limassolban van bejegyezve.
Információink alapján Pafoszban horgonyoz. Durván kétezer
tonnás. A hajó kapitánya német, a legénység görög ciprióta.
Nemrégiben gazdát cserélt, az új tulajdonos egy
Luxemburgban bejegyzett társaság.
Vagyis a líbiai kormány, gondolta McCready. Ez a trükk
viszonylag könnyen kivitelezhető. Míg a Földközi-tengeren
halad, a hajó Regina VI.-ként szerepel; kifutva az Atlanti-
óceánra, a legénység lemázolja az I-t, és helyette az V elé festi
föl. Egy ügyes kezű embernek nem okozhat gondot, hogy az
okmányokon ugyancsak átkeresztelje a hajót. A megbízott
hajózási ügynökség annak rendje és módja szerint bejelenti,
hogy a jó hírű Regina IV. irodai felszerelésekkel és egyéb
kanadai eredetű, rakománnyal a fedélzetén kikötési engedélyért
folyamodik Bremerhavenben. És ugyan kinek jutna eszébe,
hogy az igazi Regina IV-nek most éppen Venezuelában kell
lennie?

Huszonnegyedikén hajnalban Holst kapitány kibámult a

parancsnoki híd ablakán. A tengeren épphogy csak pirkadt. A
kapitány tisztán látta a jelzőrakétát, tévedésről szó sem lehetett;
a szikrázó fénynyaláb az égig hasított, ott egy pillanatra lebegni
látszott, majd pislákolva, egyre halványodva eltűnt a tengerben.
Segélykérő jelzés. A félhomályban megerőltetve, szemét, Holst
meglátott valami mást is, tőle úgy két-három kilométernyire,
egy sárga fény lobogását. Utasította a gépházat, hogy felére
csökkentsék a sebességét, a belső telefonon pedig riasztotta a
hajó egyik utasát. Egy perc sem telt bele, a férfi máris a
hajóhídon termett.
Holst kapitány némán előremutatott, ki a tengerre. A
nyugodt, csöndes hullámokon egy tizenkét méter hosszú,
motoros halászbárka ringatózott. A tisztán kivehető jelekből
ítélve robbanás történt a gépházában. A fedélzet alól sűrű,
fekete füst szivárgott elő, időnként narancssárga-vöröses
lángnyelvek csaptak ki az üszkös pallók közül. A hajó víz
fölötti oldalán és felső részén égési nyomok.
– Pontosan hol is vagyunk? – kérdezte Stephen Johnson.
– Az Északi-tengeren, félúton Yorkshire és a holland partok
között – válaszolta Holst.
Johnson elvette tőle a távcsövet, és az apró halászbárkára
irányította. Fair Maid, Whitby – ez volt az orrára festve.
– Muszáj megállnunk, hátha segítségre van szükségük –
közölte ellentmondást nem tűrő hangon a kapitány. – Nem
szeghetjük meg a tenger törvényét.
Neki fogalma sem volt róla, mit rejtenek a hajója rakterében
heverő ládák. Nem is akarta tudni. Megbízói világos
utasításokkal látták el, és rendkívüli jutalékot helyeztek
kilátásba. A legénységet szintén lekenyerezték. A ciprusi
olajbogyót tartalmazó rekeszeket Pafoszban rakodták be;
teljesen rendben lévőnek látszottak, hivatalos okmányokkal
ellátva. A kétnapos sidrai kitérő alatt a ládák egy részét partra
vitték, majd később visszakerültek a raktérbe. Külsőre
ugyanazok voltak. A kapitány sejtette, hogy a rakomány között
tiltott csempészáru is van, de hogy hová rejtették, nem tudta, és
nem is óhajtotta kitalálni. Az utasok személyéből jött rá, hogy a
rakomány roppantul veszélyes. Ketten Cipruson szálltak
hajóra, négyen Sidrában csatlakoztak hozzájuk. Meg ott volt,
alighogy elhagyták Gibraltárt, a hajó számának átfestése. Hőn
remélte, hogy tizenkét óra múlva már túl lesz mindenen, és
örökre elfelejtheti, hogy valaha is látta őket. Gyorsan kifutnak
majd az Északi-tengerre, a nyílt vízen helyreállítják a hajó
eredeti nevét, és szép csöndben visszahajóznak Limassolba.
Persze azzal a különbséggel, hogy most már gazdag ember
lesz.
Nyugdíjba fog vonulni. Az a sok-sok fölöttébb gyanús
rakomány, amelyeket hosszú éveken át Nyugat-Afrikába
csempészett, az a rengeteg ember, akit titokban szállított a
hajóján, most pedig az új tulajdonosok igencsak bizarr
utasításai Luxemburgból – nos, mindez hamarosan a múlté
lesz. Ötvenéves; van elég megtakarított pénze, hogy görög
feleségével, Mariával az oldalán vendéglőt nyisson valamelyik
bájos görög szigeten, ahol békésen tengethetik majd öreg
napjaikat.
Johnson arcán gyanakvás tükröződött.
– Nem állhatunk meg – szögezte le.
– Muszáj.
Egyre jobban kivilágosodott. Látták, amint a kormányházból
megégett, szénfekete alak tántorog elő, imbolygó testtel,
rogyadozó lábakkal az előfedélzetig vonszolja magát,
kétségbeesett erőfeszítést tesz rá, hogy intsen nekik, aztán ereje
fogytán, arccal végigvágódik a pallón.
Holst lépteket hallott a háta mögül. Érezte, hogy egy
pisztoly csöve nyomódik a bordái közé.
 – Nyomás, gyerünk tovább – parancsolt rá az IRA
aktivistája.
Holst nem tehette meg, hogy fittyet hányjon a fegyverre.
Kérdőn Johnsonra nézett.
– Ha most továbbmegyünk, és egy másik hajó megmenti
őket – márpedig ez előbb-utóbb bekövetkezik –, jelenteni
fogják, hogy a fülünk botját sem mozdítottuk, pedig láttuk
őket. Szinte biztos, hogy rövid idő után megállítanak és
kérdőre vonnak bennünket.
Johnson egyetértően bólintott.
– Akkor süllyessze el a bárkát! – fakadt ki dühödten a
fegyveres. – De nem állunk meg.
– Elsősegélyben részesíthetnénk őket, közben meg rádión
riasztjuk a holland parti őrséget – győzködte a kapitány. –
Senki sem lépne a fedélzetünkre. Mihelyt megpillantjuk a
holland őrhajót, már folytatjuk is az utunkat. Hálásan
integetnének, és többé ügyet sem vetnének ránk. Az egész nem
tartana tovább harminc percnél.
Johnsonon látszott, hogy meggyőzték a kapitány szavai.
Beleegyezően biccentett.
– Tedd el a fegyvert! – szólt rá erélyesen a másikra.
Holst a sebességszabályozó kart a Teljes gőzzel hátra!
állásba tolta. Pár pillanat múlva a Regina lendülete máris
lefékeződött, és a hajó lassabban siklott a vízen. Görög
vezényszavak csattantak, Holst kiadta az utasításokat a
kormányosnak. Aztán fürgén lemászott a parancsnoki híd
létráján, és szapora léptekkel az előfedélzetre ment. Egyre
jobban megközelítették a halászbárkát, a kapitány feszülten
figyelt. Kisvártatva fölemelt karral jelzett a kormányosnak. A
Regina motorjai teljesen leálltak, ám a lendületéből még futotta
annyira, hogy a bárka mellé sodródjék.
– Ahoj, Fair Maid! – kiáltotta Holst, amint a hajó orra a
halászcsónakkal egy magasságba került. Észrevette, hogy az
előfedélzeten elterült ember erőtlenül megmozdul, ám a
következő pillanatban a keze újra lehanyatlik. A hullámokon
himbálózó Fair Maid – miközben valamelyest hátrébb
sodródott – a Regina oldalától pár méternyire bukdácsolt a
vízen. A hajó közepe táján a fedélzeti oldalkorlát
alacsonyabban húzódott, mint a többi részén. Holst hátrasietett,
és görögül megparancsolta a közelben álló tengerésznek, hogy
dobjon át egy kötelet a Fair Maid fedélzetére. De nem volt rá
szükség.
Amikor a bárka nagyjából már a Regina középső
fedélzetével párhuzamosan ringott a hullámok hátán, a
megégett ember – súlyos sérüléseit messze meghazudtoló
elevenséggel – talpra szökkent, felragadott egy kampós
csáklyát, átdobta a Regina korlátján, majd a másik végét
villámgyorsan a Fair Maid orrában lévő kötélvillára erősítette.
Közben a csónak gyomrából egy másik alak is a fedélzetre
rontott; ő hátul feszítette ki a kötelet. A Fair Maid szorosan a
Reginához simult. A következő pillanatban négyen ugrottak elő
az üszkös kabinból, egy szemvillanás alatt fent termettek a
kalyiba tetején, és sorra átvetették magukat a Regina
oldalkorlátján. Az egész olyan gyorsan és összehangoltan
játszódott le, hogy Holst kapitánynak csupán egy meglepett
kiáltásra futotta a lélekjelenlétéből. – Was zum Teufel ist denn
das? – Mi a fészkes fene történik itt?
Mindnyájan ugyanazt az öltözéket viselték: fekete,
egybeszabott kezeslábast, száránál szorosan összehúzott
gumicsizmát és fekete, gyapjúsapkát. Arcukat feketére
mázolták, de nem korommal. Az erős, irányzott ütés a
gyomorszáj tájékán érte Holst kapitányt. Hangtalanul
összecsuklott. (Később, amikor a téma szóba került, gyakran
mondogatta: azelőtt sosem látta akcióban a Haditengerészet
kommandóegységét, a Special Boat Squadront – az SAS
tengeri megfelelőjét –, és őszintén szólva soha többé az életben
nem óhajtja látni őket.)
 A Regina legénységéből akkorra már négy ciprióta
tartózkodott a főfedélzeten. Az egyik feketeruhás görögül rájuk
ordított, és ők egy árva hang nélkül hasra vágódtak,
szemlátomást beletörődve a sorsukba. Nem úgy a négy IRA-
tag. A felépítmény oldalajtaján próbáltak kitörni, valamennyiük
kezében fegyver.
Ketten közülük még idejében kapcsoltak, hogy közönséges
revolverrel nem sokra mennének a Heckler és a Koch MP5-ös
géppisztolyokkal szemben, így hát fegyverüket eldobva,
magasba emelték a kezüket. A másik kettő ellenben
megkísérelte a lehetetlent. Az egyikük szerencsés volt, ő a
lábába kapta a rövid sorozatot; igaz, élete hátralévő részét
tolókocsiban kellett eltöltenie. A negyedik IRA-aktivistának a
mellkasába csapódtak a lövedékek, összesen négy
géppisztolygolyó.
Mire elcsitult a fegyverropogás, a hat feketesapkás
kétségbevonhatatlanul hatalmába kerítette a Reginát. Közülük
harmadikként Tom Rowse lépett a fedélzetre. A hirtelen beállt
csendben a parancsnoki hídhoz vezető lépcső felé iramodott.
Amint elérte a felépítmény peremét, Stephen Johnson bukkant
elő a csapóajtón.
– Ne lőj, seggfej! Megadom magam! – kiáltotta.
Rowse félrehúzódott, és géppisztolyának csövével a
lépcsőre mutatott.
– Lefelé!
Az öreg IRA-vezető remegő lábát az első lépcsőfokra
illesztette, hogy leereszkedjék a főfedélzetre. Rowse hirtelen
mozgást észlelt a háta mögül, a kormányosfülke irányából.
Hátrapördült, de elkésett. Dörrenés hallatszott, és a lövedék
feltépte a vállán a ruhát. Nem volt idő sem figyelmeztetésre,
sem menekülésre. Tüzet nyitott, ahogy a kiképzés során,
éveken át oktatták neki; rövid, gyors sorozat; aztán kisvártatva
még egy; a 9 mm-es lövedékek fél másodperc alatt kettesével
hagyták el a géppisztolycső torkolatát.
 Nem látta, csupán érzékelte, hogy a négy lövedék behatol az
ajtó mögött lapuló fegyveres mellébe. A becsapódás erejétől az
IRA-s először hátratántorodott, majd mint egy rongybaba,
előrecsuklott. Hosszú, szőke haja csapzottan hullott a
homlokába. Nő volt. És nem is akárki. Szája sarkából vékony,
piros csíkban szivárgott a vér; Rowse néhány napja még
szenvedélyesen csókolta ezeket az ajkakat.
– Lám, lám – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Monica
Browne, e-vel a végén.
Rowse szembefordult McCreadyvel.
– Te gazember, tudtad, mi? Kezdettől fogva tudtad, te
szemét!
– Nem, csupán sejtettem – csitítgatta McCready. Polgári
ruhát viselt, és kényelmes tempóban, semmitől sem siettetve
mászott elő a halászbárka mélyéről, miután elült a lövöldözés.
– Azok után, hogy megismerkedett veled, elemi kötelességünk
volt, hogy ellenőrizzük a személyazonosságát. Ezt te is
beláthatod. Valóban Monica Browne-nak hívták. Csakhogy
Dublinban született, ott is nevelkedett. Húszéves korában
férjhez ment. Nyolc évig élt Kentuckyban. Második férje Eric
Browne őrnagy, egy nála sokkal korosabb, ám roppant gazdag
fickó, aki szüntelen alkoholos mámorában még csak nem is
sejti, hogy bájos feleségét milyen bensőséges szálak kötik az
IRA-hoz. És az is igaz, hogy lótenyésztéssel foglalkozott.
Persze nem a kenti birtokon, ahogy te gondoltad, hanem egy
másik Ashfordban… Wicklow megyében. Írországban.
Az osztag még két óra hosszat tett-vett a hajón, hogy
„elkösse a szálakat”. Holst kapitány készségesen
együttműködött velük. Bevallotta, hogy a Finisterre-fok
közelében, a nyílt tengeren egy kisebb bárkával randevúztak, és
néhány ládát átrakodtak annak fedélzetére. Megmondta a hajó
nevét is. McCready tüstént továbbította az információt
Londonnak, hogy a megfelelő csatornákon keresztül a spanyol
hatóságok tudomására hozzák. Ha időben cselekednek, talán
még a bárka fedélzetén sikerül nyakon csípniük az ETA-nak
küldött fegyverszállítmányt. Végül is az SIS még nem hálálta
meg a gibraltári segítséget: itt a kitűnő alkalom.
Holst kapitány azt is elismerte, hogy az osztag brit
felségvizeken rohamozta meg a hajóját. A továbbiakban az ügy
már a jogászokra tartozik, miután megállapítást nyert a brit
illetékesség. Még csak az hiányzott volna McCreadynek, hogy
az IRA emberei ellen Belgiumban emeljenek vádat – hogy
aztán tüstént szabadlábra is helyezzék őket.
A két holttestet egymás mellé fektették a főfedélzeten, és az
utasfülkékből hozott pokrócokkal letakarták őket. A görög-
ciprióta tengerészek segítségével a rakodótér fedelét
eltávolították, és az SBS kommandósai átvizsgálták a
rakományt. Az osztagot vezető hadnagy két óra elteltével
jelentette McCreadynek:
– Semmit sem találtunk, uram.
– Mit akar ezzel mondani, hadnagy? Hogyhogy semmit?
– Hát csak egy csomó olajbogyót. Mást nem.
– Úgy érti, nincs semmi más odalent?
– De igen, van még néhány faláda, amelyek az okmányok
szerint irodagépeket tartalmaznak.
– És?
– Tényleg irodagépek vannak bennük, uram. Ja, még három
telivér lovat is találtunk. Meg kell mondjam, nagyon
nyugtalanok, uram.
– Hát még én milyen nyugtalan vagyok! Vezessen! – azzal
Rowse-zal együtt követte a hadnagyot.
Az SBS-tiszt körbevezette őket a négy részből álló
raktérben. Az egyik rekeszben a japán fénymásoló- és írógépek
hevertek szanaszét, a felfeszített faládák a sarokba dobálva. A
másodikban és a harmadikban olívakonzervek sorakoztak a
farekeszekben. Az összes ládát felbontották, néhánynak a
tartalma ki is ömlött a padlóra. A negyedik rakterület három
részre volt osztva, az istállórekeszekben utaztak a lovak. A
szerencsétlen állatok idegesen nyerítettek és nyüszítettek
tehetetlen félelmükben.
McCready gyomra égető görcsbe rándult. Ismerős volt
számára ez az érzés: mindig olyankor fogta el, amikor
rádöbbent, hogy csúnyán átvágták, alaposan melléfogott, és
iszonyúan súlyos árat kell majd fizetnie balgaságáért. Ha
semmi mást nem tud felmutatni, mint csupán néhány láda
olajbogyót és összetört írógépet, London elevenen megnyúzatja
és bőrét kiszegezteti egy karámajtóra.
Egy fiatal SBS-kommandós sündörgött a lovak körül.
Szemmel láthatóan értett az állatokhoz; halkan, szelíden beszélt
hozzájuk, igyekezett lecsillapítani őket.
– Uram! – szólította meg McCreadyt.
– Tessék, mit óhajt?
– Uram, miért vásárolták meg ezeket a lovakat?
– Arab telivérek. Tenyészlovak, egy méntelepre viszik őket
– közölte Rowse McCready helyett.
– Ezek ugyan nem – rázta a fejét a fiatal kommandós. –
Közönséges hátaslovak. Csődörök, de csak hátaslovak.
Feszítővasakkal nekiestek az istállórekesz elülső
palánkjainak. Elég volt csak néhányat eltávolítaniuk, máris
megtalálták, amit kerestek. A speciálisan megépített
szállítórekesz belső és külső fala között jókora rés tátongott.
Precízen egymáshoz illesztve, a hasadék teljes hosszában és
magasságában Semtex–H-tömbök, RPG–7-es páncélöklök és
vállról indítható föld–levegő rakéták sorakoztak. A
géppuskákat, a lőszert, a kézigránátokat, az aknákat és az
aknavetőket nyilvánvalóan a többi rekesz falába dugták.
– Azt hiszem, most már értesíthetjük a Haditengerészetet –
mondta fellélegezve McCready.
A rakodótér sötét homályából kimásztak a ragyogó, reggeli
fényárban úszó főfedélzetre. A Haditengerészet fregattja
nemsokára megérkezik, hogy a Reginát bevontassa Harwichba.
Ott majd hivatalosan is megtörténik a hajó lefoglalása, a
kapitányt és a legénységet pedig őrizetbe veszik.
A Fair Maid fenekéről időközben kipumpálták a vizet, hogy
megszüntessék veszélyes dőlését. A speciális füstgránátokat,
amelyek valóban olyan hatást keltettek, mintha tűz pusztított
volna a hajón, már régen a tengerbe hajították.
A szétroncsolt térdű IRA-tag – az egyik kommandós
kezdetleges, ám hatásos szorítókötéssel már elállította sebének
vérzését – hamuszürke arccal, hátát a híd falához támasztva
üldögélt; a fregatt, fedélzetén a haditengerészet tisztiorvosával,
sebesen közeledett. A másik két fegyverest egy fedélzettartó
támpillérhez bilincselték; a kulcs McCready zsebében lapult.
Holst kapitány és a legénység különösebb lelkesedés nélkül
ereszkedett le az alsó rakodótérbe, ahol az olajbogyók között –
természetesen elkülönítve a fegyverektől – kell kivárniuk, míg
a haditengerészek le nem bocsátják számukra a létrát, hogy
aztán elvezessék őket.
Stephen Johnsont a főfedélzet alatti kabinjába zárták.
Mikor mindennel végeztek, az öt SBS-kommandós sorban
átugrott a Fair Maid kormányosfülkéjének a tetejére, majd
eltűnt a kabinban. Pár pillanat múlva a bárka motorja
felköhögött, majd egyenletesen búgni kezdett. Két kommandós
eloldotta a köteleket. A hadnagy búcsút intett McCreadynek, és
a halászbárka pöfékelve, dacosan szembefordult a hullámokkal,
gyomrában a névtelen, titokzatosságba burkolódzó
harcosokkal; a mórok megtették kötelességüket, a mórok
mehetnek.
Tom Rowse fáradtan, görnyedt vállal letelepedett az egyik
fedélzeti lejáró hornyolt párkányára, közvetlenül Monica
Browne mozdulatlan, hanyatt fekvő holtteste mellé. A Regina
másik oldalánál felbukkant a fregatt; vastag kötelek feszültek
ki, egymáshoz rögzítve a két hajót; néhány tiszt átment a
Regina fedélzetére, McCreadyvel tárgyaltak.
 Enyhe szellő fújdogált. Egy élénkebb fuvallat fellibbentette
a halottra terített lepedő sarkát. Rowse lebámult Monica szép
arcára, mely oly nyugodtnak tűnt most a halálban; a szellő a
homlokába sodort egy rakoncátlan szőke tincset. Tom lenyúlt,
hogy elsimítsa. Valaki leült melléje, egy kar nehezedett a
vállára.
– Vége, Tom. Te nem tudhattad. Ne vádold magad. Ő
viszont nagyon is jól tudta, hogy mit csinál.
– Ha tudom, hogy ő van a fülkében, nem öltem volna meg –
válaszolta Rowse borongós, tompa hangon.
– Akkor ő ölt volna meg téged. Hidd el, megtette volna: az a
fajta volt.
Két tengerész levette a bilincset a fogságba esett IRA-
harcosokról, és erős fedezettel a fregatt fedélzetére kísérték
őket. A sebesültet a tisztiorvos felügyelete mellett két ápoló
hordágyra fektette, és őt is átvitték a haditengerészet hajójára.
– És most mi lesz? – kérdezte. Rowse.
McCready ki bámult a tengerre, aztán tűnődve az égre
nézett.
– A terepet átveszik a jogászok, Tom. Mint mindig, most is
övék lesz az utolsó szó… élet és halál urai ők, akik rideg,
élettelen kategóriákba zárnak mindent, ami emberi.
Szenvedélyt, bátorságot, mohóságot, vágyakozást és
dicsőséget.
– És te? Veled mi lesz?
– Velem? Mi lenne? Visszamegyek a Century House-ba, és
várom, mikor raknak elém egy újabb aktát. Esténként
hazaballagok kicsinyke lakásomba, meghallgatok egy jó
lemezt, vacsorára felbontok egy babkonzervet. De te, drága
barátom, te csak vágtass vissza Nikkihez, amilyen sebesen csak
tudsz, öleld szorosan magadhoz, és írd tovább a könyveidet.
Felejtsd el az egészet. Felejtsd el Hamburgot, Bécset, Máltát,
Tripolit, Ciprust – mintha nem is léteznének. Vége, nincs
tovább.
 Stephen Johnsonra is sor került, hogy elvezessék. Egy
pillanatra megtorpant előttük, lángoló tekintettel rájuk nézett.
Hangja sűrű és érdes volt, mint a nyugati parton növő hangafű.
– Egyszer eljön a mi napunk – sziszegte. Ez volt az ír
Köztársasági Hadsereg ideiglenes szárnyának a jelszava.
McCready felemelte meggyötört tekintetét, és lassan
megrázta a fejét.
– Nem, Mr. Johnson, nem jön el. A maguk napja már régen
leáldozott.
A hordágyra fektetve az ápolók a halott IRA-fegyverest is
átcipelték a fregattra.
– Mit gondolsz, Sam, miért tette? Mi az ördögért adta erre a
fejét? – fakadt ki Rowse-ból Monicára pillantva.
McCready lehajolt, és teljesen hátrahúzta a lepedőt az
arcáról. Az ápolók már ott álltak, hogy elvigyék a halott nőt.
– Mert hitt valamiben, Tom. Persze, rossz ügy mellett
kötelezte el magát. De hitt benne, őszintén.
Felállt, és megfogta Rowse vállát.
– Gyere pajtás, menjünk haza. Ne bánkódj, ennek így kellett
lennie. Meghalt, nincs többé. Hidd el, ő akarta, hogy így haljon
meg. Az ő választása volt, Tom. Es most már ő is csupán egy a
harc áldozatai közül. Akárcsak te, Tom. Vagy mint mi,
mindnyájan.
 KÖZJÁTÉK
A meghallgatás csütörtökön folytatódott. Ez volt a negyedik
nap, és Timothy Edwards eltökélte, hogy egyben ez lesz az
utolsó. Mielőtt Denis Gaunt ismét megkapná a szót, berekeszti
az eljárást.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy a bizottság két másik tagja,
a belső műveleti és a nyugati félteke osztályáról jött
hálózatellenőr szíve meglágyult, és mindketten elnézőbben és
megértőbben viseltetnek Sam McCready iránt, ami arra utal,
hogy hajlandók lennének kivételt tenni vele, és valamilyen
ürüggyel megtartani a szervezet kötelékében.
A szerdai ülés után a két tiszt félrevonta Edwardsot, beültek
vele a Century House bárjába, ahol egy eldugott, csöndes
sarokban félreérthetetlenül kifejezésre juttatták az érzelmeiket,
egyszersmind javasolva, hogy ilyen vagy olyan módon
továbbra is támasszanak igényt az öreg Nagy Átverő
szolgálataira.
Csakhogy ez kifejezetten nem illett az Edwards elképzelte
forgatókönyvbe. A többiektől eltérően ő tisztában volt vele,
hogy az a határozat, miszerint a Nagy Átverő korai
nyugdíjaztatásával példát kell statuálni, a külügyminisztérium
közigazgatási államtitkárának a sugallatára született, vagyis
olyan embertől eredt, aki egy szép napon – négy másik „szürke
eminenciás” társaságában – félre fog vonulni, hogy kiválassza
a megfelelő utódot az SIS főnöki tisztségébe. Őrültség lenne,
ha szembeszegülne az óhajával.
– Denis, valamennyien nagy érdeklődéssel követtük az
előadásodat, amelyben Sam kivételes helytállását és
szolgálatait ecsetelted. Az általad elmondottak rendkívül mély
hatást gyakoroltak ránk. Ám mindez fikarcnyit sem változtat a
lényegen, nevezetesen; bátran szembe kell néznünk a
kilencvenes évek kihívásával. Egy olyan korszak küszöbén
állunk, amelyben… hogy is mondjam?… szóval, amelyben
bizonyos, a lefektetett és egyeztetett játékszabályokat
vadnyugati módon felrúgó cselekedeteknek már semmi helyük.
Vagy netán emlékeztesselek benneteket arra, milyen gúnyos és
kárörvendő megjegyzéseket váltott ki az, ahogy Sam a karibi
esetet kezelte most a télen?
– Semmi szükség rá, Timothy, annál is kevésbé, mert
magam is szeretném feleleveníteni a szóban forgó eseményeket
– szögezte le Gaunt. – Ez lesz az utolsó példa arra nézve, hogy
milyen értékes Sam szerény hozzájárulása a Cég sikereihez.
– Rendben, vezesd csak elő – vágta rá készségesen
Edwards. Mázsás kő esett le a szívéről, hogy nem kell több
„hőstettet” végighallgatnia; ez lesz az utolsó, és utána
megfellebbezhetetlenül visszavonulnak a döntés
meghozatalára. Arról nem is beszélve, hogy ez az újabb
történet bizonyára két ingadozó kollégáját is az ő oldalára fogja
állítani, meggyőzve őket arról, hogy McCready viselkedése
sokkal inkább egy csípőből tüzelő cowboyé, semmint Őfelsége,
a Királynő érdemleges képviselőjéé. Ó, igen, a fiatal kezdők
fergeteges tapsviharban törtek ki, amikor útjáról visszatérve
Sam beállított közéjük kedvenc bárjukba, a szilveszterre
felcicomázott Lesipuskásba. Csak éppen arról feledkeztek meg,
hogy neki, Edwardsnak kellett félbeszakítania az ünnepekre
kivett szabadságát, hogy lecsillapítsa az őrjöngő Scotland
Yardot, az orrlikán is lángot okádó belügyminisztériumot és a
magából kikelt külügyet – elég, ha csak eszébe juttatják azt az
intermezzót, máris kiveri a hideg veríték.
Denis Gaunt szemmel láthatóan vonakodva, nehéz szívvel
lépett az irattároshoz, hogy átvegye tőle az utolsó dossziét.
Annak ellenére, amit a bevezetőben mondott, folyvást azon
imádkozott, hogy a karibi ügy ismertetésére ne kerüljön sor.
Bármennyire csodálta is az osztályvezetőjét, Denis tudta, hogy
Sam ezúttal nagyon vékony jégen táncolt.
Nagyon is jól emlékezett azokra a tiltakozó
memorandumokra, amelyek végeláthatatlan sorban valósággal
elárasztották a Century House-t az új év kezdetén; nem
felejtette el azokat a hosszú, négyszemközti beszámoltatásokat
sem, amelyekre január közepe táján rendelte be a főnök
McCreadyt.
A főnök épp csak két hete vette át az SIS vezetését, és újévi
ajándékként máris ott robbant az íróasztalán McCready
botrányos karibi kalandja. Szerencsére Sir Markot és a Nagy
Átverőt hosszú évtizedekre visszanyúló ismeretség kötötte
össze, úgyhogy a hivatalból kötelező tűzijáték után a főnök
menten kitett hat dobozzal az asztalra McCready kedvenc
söréből, s miközben az új évre koccintva iddogáltak,
megígértette vele, hogy többé nem szegi meg a szabályokat.
Hat hónappal később a főnök zárkózottabb, elérhetetlenebb lett
McCready számára. Sam nem tudta, csupán sejtette, mi lehet az
oka.
Gaunt abban a hitben ringatta magát – tévesen –, hogy a
főnök pusztán csak az időre játszott, és megvárta a nyarat, hogy
kitehesse McCready szűrét. Fogalma sem volt róla, hogy
milyen magas szintről érkezett a parancs.
McCready ellenben tudta. Nem kellett, hogy megsúgják
neki, még csak bizonyítékra sem volt szüksége. Egyszerűen
csak ismerte a főnököt. Sokat tapasztalt, becsületes
parancsnokhoz méltóan Sir Mark bárkinek a szemébe vágná,
ha hibázott és kilógott a sorból; bárkit lehordana a sárga földig,
ha megérdemelné – sőt ki is rúgná az illetőt, ha olyan súlyos
vétséget követett volna el. De ezt senki másnak nem adná ki
bérmunkába, személyesen vállalná a döntés és a végrehajtás
felelősségét. Ellenkező esetben tigrisként harcolna az
embereiért – a kívülállókkal szemben. Tehát a döntést
„magasabb” helyen hozták meg, átnyúlva a feje fölött.
Amint hóna alatt az utolsó aktával Denis Gaunt visszatért a
helyére, Timothy Edwards elkapta McCready tekintetét, és
bágyadtan elmosolyodott.
 Valóságos istencsapása vagy, Sam, gondolta magában.
Briliáns tehetség, és mégis… többé már nem illesz bele a
képbe. Nagy kár. Legalább megjönne az eszed, és
megfogadnád, hogy betartod a játékszabályokat! Talán akkor
még akadna számodra hely. De most, és így – nincs. Túl sok
embernek törtél borsot az orra alá. Nem is olyan régen. Köztük
Robert Inglisnek. Ne gondold, hogy elfelejtették! Meglásd, a
kilencvenes években már más világ lesz, az én világom. Az én
nemzedékemé. Három, esetleg négy év múlva én ülök majd a
főnöki íróasztal mögött. És hát olyanokra, mint te, egyébként
sem lesz akkor már semmi szükség a Cégnél. Talán jobb is, ha
már most szeded a sátorfádat, öregfiú. Mire átveszem a
stafétabotot, egytől egyig a fiatal nemzedék képviselői fogják
irányítani az osztályokat; értelmes, hűséges munkatársak, akik
maradéktalanul végrehajtják az utasításokat, tekintettel vannak
a szabályokra és nem borítanak ki másokat.
Sam McCready viszonozta a mosolyát.
Hogy te micsoda ritka nagy seggfej vagy, Timothy,
morfondírozott magában. Te tényleg komolyan gondolod, hogy
a hírszerzés vég nélküli bizottsági ülésezésekben és
számítógépes kombinálgatásokban fog kimerülni? És elég lesz
Langley fenekét kinyalni, hogy valami csurranjon-cseppenjen
nektek is? Rendben van, elismerem, hogy jó dolgokat
művelnek odaát, és képesek eredményeket is felmutatni ezzel
az új módszerrel, az elektronikus információgyűjtéssel és -
elemzéssel. Ezen a téren valóban ők a legjobbak a világon;
meg is van hozzá a technikájuk, műholdak és
lehallgatóberendezések. Csakhogy ezeket a gépeket be lehet
ám csapni, Öregfiú, mégpedig csúnyán!
Van egy dolog: „maszkirovka”. Te tán még nem is hallottál
róla, Timothy. Tudod, öregfiú, ez egy orosz szó, és egy új
keletű művészeti ágat takar: az álrepülőterek, álhangárok és
álhidak építésének a művészetét! Egész harckocsizó ezredeket
– bádoglemezből és furnérból kivágva! Úgy át tudják rázni az
amerikai műholdakat, hogy az kész csoda, öregfiú! Szóval,
jobb, ha tőlem tudod meg, hogy a jövőben is szükség lesz
valakire, aki behatol a színfalak mögé, hogy körülkémleljen,
mi is történik valójában, hogy beszervezzen egy-egy
elégedetlenkedőt, és kapcsolatot tartson a helyi ügynökökkel.
Ó, persze te sosem lettél ügynök. Nem is neked való az, a
divatos nyakkendőiddel, meg az előkelősködő feleségeddel az
oldalon. A KGB két hét leforgása alatt a te golyóidat szolgálta
volna fel olajbogyó helyett az esti koktélhoz!
Gaunt belefogott az utolsó történetbe. Feltett szándéka volt,
hogy kellőképpen megvilágítja a karibi események hátterét;
mindenáron meg akarta őrizni a két ellenőr bontakozó
rokonszenvét, hiszen előző este egyértelműen értésére adták:
hajlanak rá, hogy felülvizsgálják az álláspontjukat, és
méltányos megoldást találjanak az ügyre. McCready kibámult
az ablakon.
Az idők változnak, ez igaz, csakhogy nem abba az irányba,
amerre Timothy Edwards gondolja. A hidegháború elmúltával
a világ először szép csendben megőrül – az üvöltés csak azután
következik.
Oroszországban rekordtermés volt az idén, ám
mezőgazdasági gépek híján egyszerűen nem tudták learatni az
érett gabonát. Vagy ha igen, a vagonkapacitás szűk
keresztmetszete miatt őszre a termés nagy része meg fog
rohadni a szabad ég alatt. Decemberre éhezni fognak az
emberek, hasított Sambe. Aztán még egy hónap, és hirtelen
annyi probléma tornyosul össze, hogy Gorbacsov kénytelen
lesz visszatámolyogni a KGB és a Legfőbb Parancsnokság
karjai közé; és mi sem természetesebb, mint hogy szigorúan be
fogják hajtani rajta az 1990 nyarán elkövetett eretnekségek
árát. Nem sok embernek lesz kedve mosolyogni 1991-ben.
A Közel-Kelet továbbra is olyan, mint a lőporos hordó,
amely bármely percben robbanhat; ráadásul a térség egyetlen
valamirevaló hírszerző ügynökségét, az izraeli Moszadot
lenézett páriaként kezeli Washington; mondani sem kell, hogy
Timothy Edwards ott csahol az amerikaiak nyomában.
McCready mélyet sóhajtott. Igen, egy kis halászhajó,
valahol Devonban, talán mégis az lenne a legjobb megoldás. A
pokolba ezekkel mind!
– Tulajdonképpen a történet december elején kezdődött –
ütötte fel a dosszié tetejét Denis Gaunt –, egy parányi szigeten
a Karib-tenger északi csücskében.
Hangja visszarángatta McCreadyt a Century House
valóságába. Áááá, igen, a tenger… az az átkozott Karib-tenger.
EGY CSÖPPNYI
NAPSÜTÉS
 ELSŐ FEJEZET
A Gulf Lady naplemente előtt egy órával fordult vissza a
kikötőbe. A tengeren még pajkosan villództak a csillámló
fények, a hullámok áttetsző zöldes árnyalatban játszottak. Julio
Gomez enyhén előrehajolt ültő helyében; terebélyes hátsó felét
a kabin tetejének támasztotta, mokaszinba bújtatott lábát az
előfedélzeten pihentette. Szája sarkában elengedhetetlen Puerto
Ricó-i szivarjainak egyike füstölgött; kellemetlen, szúrós bűzét
a némán tűrő Karib-tenger felé sodorta a szél. Arcáról
elégedettség sugárzott.
Julio ebben a pillanatban valóban boldognak érezte magát.
Tizenöt kilométerrel délkeletre, amerről jöttek, mély szakadék
húzódik a víz alatt, ott, ahol a Nagy-Bahama-pad szikláin
megtörnek a Santaren-csatorna hullámai. Arrafelé sűrű
rajokban úszkálnak a kaliforniai árnyékhalak, lomha testű
tonhalak vadásznak az apróbb, ám virgoncabb makrélákra, és
persze mindegyikükre szüntelenül ott leselkedik a halálos
veszedelem: a nagy vitorláshal és a kék marlin.
A lapos hátsó fedélzetre kirakott ütött-kopott bádogládában
két aranymakra lapult; az egyik Julióé, a másik a kapitányé, aki
a kabinban tartózkodott, s erős kézzel fogta a kormánykereket,
miközben hajójával Port Plaisance kikötője felé lavírozott.
Nem mintha csupán ennyiből állt volna az egész napi
zsákmány. Egyebek között horogra akadt egy szépen fejlett
vitorláshal, amely alaposan megizzasztotta Juliót, de megesett
rajta a szíve, és visszaeresztette az óceánba; halomszámra fogta
a makrélákat, ám csak azért, hogy csalinak használja őket; volt
egy sárga uszonyú tonhal is, amely becslése szerint harminc
kilót nyomhatott, és olyan erővel feszítette és olyan mélyre
húzta a zsinórt, hogy Julio jobbnak látta elvágni, mielőtt az
egész botot elviszi; aztán két marlint is sikerült kihúznia,
csaknem félórán át birkózott velük, mielőtt a fedélzetre emelte
őket. A végén az összes halat visszadobta a vízbe, kivéve az
aranymakrákat, mert azoknak a húsa a legfinomabb a trópusi
fajták közül.
Julio Gomez nem szeretett ölni, még halat sem. Mégis, mint
valami zarándoklatra, évente visszatért a tengerre, hogy érezze
a sziszegve lefutó zsinór erejét, a sebesen pörgő orsó rángását,
a veszedelmesen meghajló bot feszítését – és egyáltalán: a
levegő után kapkodó, izmait megfeszítő ember és a kegyetlenül
erős, életéért görcsösen küzdő hal tusájának puszta izgalmát.
Úgy érezte, csodálatos napot tudhat a háta mögött.
Bal kéz felől, nagyon messze nyugatra, talán a Dry Tortugas
zátonyon is túl, a nap vörösen izzó korongja fokozatosan
alámerült a hullámokba. Tikkasztó hőséget árasztó sugarai,
amelyeknek pokoli tüzétől pillanatok alatt felhólyagosodik az
ember bőre, immáron megszelídülten bágyadoztak, hogy végül
átadják helyüket az esti szellő hűvösének, majd az éjszakának.
A sziget körülbelül öt kilométerre előttük emelkedett ki a
vízből. Még húsz perc, és horgonyt vetnek. Gomez bepöckölte
szivarjának szétrágott csutkáját a tengerbe, és megtapogatta
csupasz alsókarját. Jóllehet születésénél fogva sötét színű,
olajbarna árnyalatú bőre volt, vastagon be kell majd krémeznie
leégett testrészeit, mihelyt visszaér a szálláshelyére. Jimmy
Dobbsnak bezzeg nincsenek ilyen problémái; a szigeten
született, ott is nevelkedett; bárkáját kiadta bérbe halászni
vágyó turistáknak. Az ő ébenfekete bőrére semmilyen hatással
nem voltak a nap sugarai.
Julio Gomez ellökte magát a kabintól, feltápászkodott és
leugrott a tatra.
– Átveszem a kormányzást, Jimmy. Addig te
lecsutakolhatod a hajódat.
Jimmy Dobbs fülig érő szájjal elvigyorodott, átadta a
kormánykereket, vödröt és seprűt fogott a kezébe, és nekiesett
a hátsó fedélzetnek, hogy a hajófalnyílásokon keresztül
eltávolítsa a csuszamlós pikkelyeket és béldarabokat. Mintha
csak a semmiből termettek volna ott, hirtelen vagy fél tucat
küszvágó csér tűnt fel a bárka körül, és le-lecsapva a habokba,
rikoltozva dézsmálni kezdték a halmaradványokat. Nemhiába
mondják, hogy az óceánban semmi sem megy veszendőbe –
legalábbis a szerves anyagok közül.
Természetesen a Gulf Ladynél sokkal korszerűbb bérelhető
halászhajók is cirkálnak a Karib-tengeren; olyanok, amelyeket
koktélbárral, televízióval és videoberendezéssel is felszereltek;
amelyeket szivattyúval táplált víztömlőkkel lehet lemosni; és
olyanok is, amelyek fedélzetén radarernyő mutatja a halrajok
vonulási irányát, és elegendő navigációs berendezéssel vannak
ellátva, hogy körülhajózzák velük akár az egész világot. A Gulf
Ladyn semmi ilyesmit nem lehetett találni. Korhadásnak indult,
lemezekkel foldozott öreg doboz volt, amelyről már
lepattogzott a festék java; elavult, ósdi Perkins-dízelmotorja
okádta a füstöt, mint egy gyárkémény; ám több vihart vészelt
már át, mint ahányszor azok a nagyokos floridai taknyosok
fölszálltak kikent-kifent jachtjaikra. Kabinja az előfedélzet alatt
húzódott; felszereléséhez tartozott még néhány haltól és olajtól
bűzlő rúd és zsinór, hátul, a lapos fedélzeten tíz rúdtartó, és egy
tölgyfából házilag összeeszkábált szék, hogy a kuncsaft
megvethesse a hátát, ha netán egy nagyobbacska hal akadna a
horgára; az ülőpárnáért külön kellett fizetni.
Jimmy Dobbsnak nem állt rendelkezésére komputer, hogy
felfedezze a leggazdagabb, halakban dúskáló vadászterületeket;
ő a puszta szemével akadt a zsákmány nyomára, úgy, ahogy az
apjától tanulta: elég volt számára, ha csak egy árnyalatnyit is
megváltozott a víz színe, ha bágyadt fodrozódás futott végig a
barázdákon, vagy ha messze kint, a nyílt vízen a fregattmadár
vijjogva a habok közé vetette magát; és az a megfejthetetlen,
ősi ösztön, amellyel megérezte, hogy aznap éppen merre
vonulnak a tonhalak, és mivel táplálkoznak az aranymakrák.
Bármi vezérelte is, mindennap megtalálta őket. Ezért tért vissza
hozzá Julio Gomez minden nyáron.
 A szigetek háborítatlan, civilizációs átkoktól mentes világa,
a Gulf Lady elavult, egyszerű felszerelése kifejezetten a
kedvére volt. Életének nagy részét az amerikai, technikai
forradalom korszerű vívmányai között töltötte, naphosszat
adatokat táplált egy nagy teljesítményű számítógépbe, hazafelé
menet légkondicionált kocsijában vergődött keresztül Miami
túlzsúfolt belvárosán. Vakációi alatt semmi másra, sem
vágyott, csak tengerre, napfényre és a szél zúgására. És hát
persze halakra, mivel Julio Gomeznek két szenvedélye volt,
mióta csak az eszét tudta: a munkája és a horgászás. Öt nap
már eltelt az idei szabadságából, kettő volt még hátra – a
péntek és a szombat. Vasárnap vissza kell repülnie Floridába,
hogy másnap reggel újra munkába állhasson. Eddie már
biztosan várja. Nem valami fényes kilátás, sóhajtott fel.
Jimmy Dobbs szintén boldognak érezte magát. Remek napja
volt; kellemes időt töltött kliense társaságában, aki iránt
egyszersmind baráti érzelmeket is táplált, zsebében elegendő
dollár zizegett, hogy új ruhával lepje meg az öreglányt, a halból
meg finom vacsorát készíthet kettőjüknek – és hát persze a
mindig éhes szájú porontyaiknak. Ugyan mi mást tudna még
kínálni neki az élet? – morfondírozott magában.
Valamivel öt óra után kötöttek ki a rozoga famóló mentén,
amelynek rendes körülmények között már évekkel korábban
illett volna összeomlania, ám valószínűleg az idők végezetéig
állni fog a vártán. Az előző kormányzó ünnepélyesen
megfogadta, hogy közbenjár Londonnál, és kormánysegélyből
újat építenek, ám az egészből nem lett semmi: utódját, a
jelenlegi kormányzót, Sir Marston Moberleyt pedig teljesen
hidegen hagyja a halászat ügye. Akárcsak a szigetlakok sorsa,
ha hinni lehet a shantytowni kocsmákban hallott
mendemondáknak – márpedig azoknak aztán lehet.
Mint mindig, most is gyerekek tülekedtek a mólón, hogy
visongva megcsodálják és rettentő igyekezettel segítsék partra
cipelni az aznapi zsákmányt; nem maradtak el a megszokott,
vidám, eleven évődések, incselkedő megjegyzések sem a
szomszédos bárkákról, a szigetlakok dallamosan hullámzó
kiáltásai, miközben fürge kezek tüsténkedtek, hogy a Gulf Lady
nyugovóra térhessen.
– Holnap szabad vagy, Jimmy? – kérdezte Gomez.
– Naná. Mért, megint ki akarsz menni?
– Persze. Ezért vagyok itt. Akkor holnap reggel nyolckor.
Julio Gomez benyúlt a zsebébe, előkotort egy dollárt és
csábítóan meglobogtatta a közelben tébláboló nebuló felé, mire
a kölyök nagy boldogan a karjába kapta a halat. Elöl ment
Gomez, mögötte kullogott a kisfiú. Végigballagtak a mólón,
majd bevették magukat Port Plaisance poros sikátoraiba. Nem
kellett messzire gyalogolniuk, hiszen Port Plaisance-ben
nincsenek távolságok; tulajdonképpen túlzás is városnak
nevezni, sokkal inkább falunak tűnik. Pedig fővárosi ranggal
büszkélkedhet.
A kisebb karibi szigetek tipikus építkezési jegyeit viselte
magán ez a település is; élénk, hivalkodó színűre mázolt,
zsindelytetős faházak kusza halmaza, közöttük az út összetört
kagylóhéjból kirakva. Közvetlenül a parton, a parányi kikötő
tőszomszédságában – szemben a félkör alakú korallzátonnyal,
amelynél a hetente közlekedő kereskedelmi gőzös szokott
kikötni – emelkedtek az elegánsabb épületek: a vámház, a
bíróság és egy háborús emlékmű. Mindegyikhez kőkeménnyé
csontosodott korallból faragták ki az építőkockákat.
Bent, a városka központjában díszelgett a városháza, a kis
anglikán templom, a rendőrőrs épülete és a legrangosabb
szálloda, a Quarter Deck. Ezeket és a kikötő végében
árválkodó, elképzelhetetlenül rusnya, hullámlemezekből
összeeszkábált raktárépületet leszámítva minden egyéb
létesítmény fából készült.
A part mentén, de már a település határán kívül állt a
kormányzói rezidencia, vagy ahogy a helybeliek nevezték: a
Kormányház. Tágas, fehérre meszelt épület, fehér kerítéssel
körülvéve; a kapu két oldalán még a napóleoni időkből
származó ágyúk őrködnek; a takarosan gondozott, méregzöld
pázsit közepén magasba szökő zászlórúd. Napközben büszkén
csattogott a szélben a brit lobogó, a Union Jack; estefelé aztán
mindig levonták. Julio Gomez – bár már sokszor látta – most is
megtorpant, hogy végignézze, amint, szertartásos külsőségek
közepette, a kormányzó szárnysegédjének jelenlétében
ünnepélyesen levonja a lobogót a rendőrőrs megbízott embere.
Gomez megengedhette volna magának, hogy a Quarter
Deckben vegyen ki szobát, ám ő jobban kedvelte Mrs.
Macdonald panziójának családias hangulatát. A tulajdonos
özvegyasszony volt, hófehér, göndör hajú; Julio Gomezhez
hasonlóan fölöttébb telt idomokkal volt megáldva, és olyan
pazar kagylólevest tudott készíteni, hogy aki megkóstolta, a tíz
ujját is megnyalta utána.
Befordulva a panzió utcájába – a falakat és a kerítéseket
ízléstelen és rikító választási plakátok borították, de Gomez
ügyet sem vetett rájuk –, már messziről megpillantotta Mrs.
Macdonaldet, amint serényen söpröget tisztán tartott, csinos
háza előtt az egyre sűrűsödő alkonyati homályban; ezt a
szertartást naponta többször is elvégezte. Felfigyelve közeledő
vendégére és a sarkában bandukoló gyerekre, az
özvegyasszony felvillantotta ragyogó mosolyát.
– Nem mondom, Mister Gomez, ez osztán a szép hal!
– Vacsorára, Mrs. Macdonald. Remélem, elég lesz
mindannyiunknak.
Gomez kifizette a kisfiút – aki vagyonával már is
visszairamodott a városba –, majd fölment a szobájába. Mrs.
Macdonald fogta a halat, és a konyhában hozzálátott
megtisztítani. Gomez lemosakodott, megborotválkozott,
krémszínű nadrágot és rövid ujjú tarka nyári inget öltött
magára. Úgy érezte, roppantul jólesne egy jó korsó jéghideg
sör, visszaballagott hát a Quarter Deck bárjába.
 Hét óra volt még csak, de már leszállt az este és a település
teljes sötétségbe burkolózott, csupán az ablakokból kiszűrődő
sápadt fénypászmák világították meg az utat néhány sarkon.
Kibukkanva a sötét sikátorok útvesztőjéből, Gomez a
Parlament téren találta magát. Középen takaros rendben
pálmafák nyújtogatták koronáikat a fekete ég felé, a tér három
oldalát pedig az anglikán templom, a rendőrőrs épülete és a
Quarter Deck zárta le.
Elhaladt a rendőrőrszoba előtt. Odabent csupasz
villanykörték izzottak, ragyogó fénnyel árasztva el a helyiség
belsejét; az áramot a kikötőben tompán búgó városi generátor
szolgáltatta. Az aprócska, koralltömbökből épített őrsön Brian
Jones főfelügyelő volt az úr, kifogástalan, makulátlanul tiszta
egyenruhát viselő beosztottaival – két őrmesterrel és nyolc
rendőrrel – az oldalán ő képviselte a jogot és a rendet Port
Plaisance-ben, amely a nyugati félteke legalacsonyabb,
bűnözési rátájával dicsekedhetett. Miami lakos lévén, Gomez
nem győzött csodálkozni ezen a miniatűr világon, ahol
ismeretlen a kábítószer, nincsenek bűnbandák és prostituáltak,
senkit sem molesztálnak, nemi erőszakról még csak nem is
hallottak, ahol évente talán egy tucat lopásról érkezik
bejelentés a rendőrségre, és az egyetlen bankot még soha az
életben senki sem próbálta kirabolni. Irigykedve felsóhajtott,
elsétált a kivilágítatlan templom mellett, és belépett a Quarter
Deckbe.
A bár bal kézre nyílott. Gomez letelepedett egy csöndes
sarokasztal mellé, és megrendelte jéghideg korsó sörét. Kell
egy óra, mire elkészül a hal, úgyhogy addig megihat még
eggyel, számolgatta magában. A helyiséget már félig
megtöltötték a vendégek, minthogy a Quarter Deck volt a
turisták és a hazalátogatók kedvenc ivóhelye. Sam, a mindig
jókedvű, fehér kabátos csapos szinte megállás nélkül adta ki a
rumpuncsokat, a daiquiriket és a dzsúszokat, hordószámra
mérte a söröket – vagy éppenséggel kólát és szódavizet
töltögetett poharakba kísérő gyanánt a tüzes Mount Gay rum
mellé.
Öt perccel nyolc előtt Julio Gomez a zsebébe nyúlt, hogy
rendezze a számlát. Amint fölegyenesedett, tekintete megakadt
egy férfin, aki akkor lépett be a bárba; tágra nyílt szemmel,
kővé dermedve figyelte, amint a másik leül és italt rendel
magának. Visszanyerve lélekjelenlétét, valamelyest
hátracsúszott a székén, úgy helyezkedve, hogy a mellette ülő
hátától éppen takarásban legyen. Alig mert hinni a szemének;
de tisztában volt vele, hogy nem téved. Ha valaki négy napot és
négy éjszakát kénytelen úgy eltölteni, hogy lélegzetvételnyi
szünet nélkül viaskodik a vele szemközt ülő férfival, igyekezve
megtörni őt, miközben minden idegszálával érzi a feléje áradó
gyűlöletet és megvetést, akkor, amíg csak él, nem fogja
elfelejteni azt az arcot. És azóta csak nyolc év telt el.
Uramisten, négy teljes nap; kilencvenhat óra! Ugyan, hogy is
felejthetné el azt a férfit, akiből egy árva hang nem sok, de
annyit sem tudott kihúzni? Aki még csak arra sem volt
hajlandó, hogy elárulja a nevét, ezért neki kellett kitalálnia
valamilyen bárgyú elnevezést, hogy legyen mit ráírnia az akta
tetejére?
Gomez intett Samnek, hogy kér egy újabb korsóval, majd
kifizette a három sört, és visszahúzódott a félhomályos
sarokba. Az a gazember nem ok nélkül jött a szigetre, ebben
biztos volt. Amennyiben a hotelben vett ki szobát, akkor
igazolnia kellett magát. Gomez tudni akarta azt a nevet. Ám
egyelőre csak ült a sarokban, figyelt, és türelmesen várt. A férfi
egyedül volt, és kizárólag Mount Gayt ivott. Kilenckor felállt,
és távozott. Gomez utána.
Kint a téren az idegen beült egy nyitott tetejű, japán
gyártmányú terepjáróba, indított és elrobogott. Gomez
kétségbeesetten nézett körül. Ő mindig gyalogosan közlekedett
a szigeten. A hotel bejárata mellett észrevett egy
motorkerékpárt, az indítókulcs a helyén. Erősen imbolyogva,
ide-oda dülöngélve a dzsip után iramodott.
Kiérve a városból, a terepjáró egyenletes sebességgel haladt
a part mentén kanyargó országúton, az egyetlenen, amely teljes
egészében megkerülte a szigetet. A hegyek oldalában megbúvó
villákhoz külön földutak vezettek; tulajdonképpen az
aszfaltozott országút kötötte őket össze. A terepjáró
keresztülrobogott a sziget másik településén, a főképpen
bennszülöttek lakta Shantytownon, majd elszáguldott a
repülőtér fűvel benőtt leszállópályája mellett.
Elérték a sziget túlsó végét. Az országút itt nagy ívben
megkerülte a Teach-öblöt – a beszögellés Edward Teachről, a
Feketeszakállnak is becézett kalózról kapta a nevét, aki
állítólag egyszer kikötött itt, hogy élelmet és vizet vegyen fel.
A dzsip váratlanul lelassított, és ráfordult egy viszonylag
rövid földútra, amely egy magas kőkerítéssel védett birtok
kétszárnyú, kovácsoltvas kapujához vezetett. Ha felfigyelt is a
háta mögött veszettül imbolygó fényszóróra, amely egész úton
a nyomában haladt, a sofőr semmi tanújelét nem adta ennek.
Pedig óhatatlanul látnia kellett. Ahogy közelebb ért, az
árnyékból kivált egy alak, hogy kitárja előtte a kaput, de a
dzsip fékezett, és megállt. Vezetője felnyúlt a keresztrúdhoz, és
lecsatolta a pántokkal odaerősített elemlámpát. Amint Gomez
áthaladt a kapu előtti kereszteződésen, az elemlámpa erős fénye
felvillant, egyenesen rávetült, és nyomon követte mindaddig,
amíg el nem tűnt a következő kanyarban.
Fél óra elteltével Gomez visszaért a szállodához. A
motorkerékpárt kitámasztotta, és hazament. Útközben
megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Súlyos aggodalmak
gyötörték. Tudta, hogy nem tévedett; akit látott, valóban az a
férfi, akinek hitte. Sőt most már azt is tudta, hogy az illető hol
lakik. Csakhogy közben őt is észrevették. Egyedül abban
reménykedett, hogy azalatt a néhány másodperc alatt, amíg az
elemlámpa fénycsóvája követte őt a koromfekete karibi
éjszakában, a férfi nem ismerhette fel.
Mrs. Macdonald igencsak rossz néven vette – és
felháborodásának hangot is adott –, hogy Gomez majdnem
kétórás késéssel ült le a vacsoraasztalhoz. Mindazonáltal
felszolgálta a sült aranymakrát, és csöndben figyelte, ahogy
vendége kedvetlenül gyömöszöli szájába a falatokat.
Hallgatagon evett, gondolataiba mélyedve, és csak egy rövid
megjegyzést tett.
– Ember, maga nem tudja, hogy mit beszél! – tiltakozott
hevesen Mrs. Macdonald. – Mifelénk nincs is ilyesmi.
Julio Gomez ébren töltötte az éjszakát. Maga elé meredt, és
számba vette a lehetőségeket. Nem sejthette, hogy az idegen
meddig marad a szigeten. Ám úgy gondolta, hogy a brit
hatóságoknak elengedhetetlenül tudniuk kell a jelenlétéről,
kiváltképpen pontos tartózkodási helyéről. Igen, ez fontos, de
ha felkeresné a kormányzót, mit tehetne az? A férfi feltehetően
semmi okot sem adott rá, hogy őrizetbe vegyék. Márpedig nem
amerikai felségterületen voltak. Abban a tévhitben sem ringatta
magát, hogy „játékrendőreinek” az élén Jones főfelügyelő
nagyobb befolyással és hatáskörrel bírna, mint a kormányzó. A
parancsnak közvetlenül Londonból kellene érkeznie, méghozzá
Uncle Sam kifejezett óhajára. Reggel telefonálhatna… Ám
rögtön el is vetette az ötletet: a sziget elavult telefonhálózata
csupán egyetlen nyilvános vonalból állt, ráadásul a központnak
először Nassaut kellett tárcsáznia, a szomszédos Bahama-
szigetek fővárosát, és csak onnan tudják kapcsolni Miamit.
Nincs más választása, másnap reggel vissza kell utaznia
Floridába.

Miközben Julio Gomez nyugtalanul hánykolódott az ágyán,

a Delta Airlines légitársaság Washingtonból induló járata
rendben megérkezett Miamiba. A leszálló utasok között akadt
egy szemmel láthatóan elcsigázott brit állampolgár is, akit
útlevele tanúsága szerint Frank Dillonnak hívtak. Fel tudott
volna mutatni egyéb okmányokat is, amelyek igazolták volna,
hogy viselőjük a brit külügyminisztérium megbízottja, és
egyúttal arra kérték volna az illetékes hatóságokat, hogy
mindenben legyenek a segítségére, de minthogy belföldi
repülőjáratot vett igénybe, ezeket senki sem kérte tőle.
Azt viszont sem az útlevele, sem a többi okmány nem fedte
fel, hogy a szóban forgó utas valódi neve Sam McCready. Erről
csupán néhány magas rangú CIA-vezetőnek volt tudomása,
akiknek a társaságában a brit vendég egy „intenzív munkával”
megspékelt hetet töltött a virginiai Langleyben, annak az
eszmecserének a keretében, amelyen a szabad világ hírszerző
közösségének a jövőjéről, a kilencvenes években játszandó
szerepéről volt szó. Az „intenzív munka” tulajdonképpen abból
állt, hogy udvariasan végighallgatta egy sor professzor és
egyéb válogatott akadémikus zűrzavaros locsogását;
természetesen egyetlenegy sem akadt közöttük, aki egyszóval
és érthetően mondta volna el, amit tízzel és alig követhetően is
előadhatott.
A repülőtérről kijőve McCready leintett egy taxit, és
megkérte a sofőrt, hogy vigye a Key Biscayne-en található
Sonesta Beach szállodába. Miután elintézte a formaságokat és
lerakta csomagjait a szobájában, kiadós homárvacsorát rendelt
magának az étteremben. Előre élvezte az előtte álló hét
csodálatos napot. Először is alaposan kialussza magát, aztán
kipihenten, frissen ébredve a medence mellett sütteti magát
egész nap, és kémtörténeteket olvasgat, időnként felpillantva
jéghideg daiquiris poharából, hogy kedvtelve legeltesse a
szemét egy éppen arra ringó floridai szépségen. Hát igen,
nagyon-nagyon távolinak tűnt innen a Century House, ami meg
a Félrevezetés, Dezinformáció és Lélektani Hadviselés
Osztályát illeti, nyugodt szívvel bízta rá irányítását a
közelmúltban kinevezett, rátermett helyettesére, Denis Gauntra.
Elnyúlva a kényelmes ágyon, elnehezülő szemhéjjal arra
gondolt: igazán megérdemli a Nagy Átverő, hogy végre
lebarnuljon egy kicsit!

Péntek reggel Julio Gomez sűrű bocsánatkérések közepette

elbúcsúzott Mrs. Macdonaldtől (természetesen meg sem fordult
a fejében, hogy a felhasználatlan két napért előre kifizetett
szállásdíjat visszakéri tőle). Vállára akasztotta útitáskáját,
elballagott a Parlament térig, beszállt a városka taxiparkját
alkotó két lestrapált jármű egyikébe, és a repülőtérre vitette
magát.
Jegye a vasárnap reggeli BWIA-járatra szólt, amely
Nassauba repítette volna, azonnali miami csatlakozással. Habár
légvonalban Port Plaisance, közelebb fekszik Miamihoz,
következésképp a repülőút is rövidebb és egyszerűbb lett
volna, mint Nassau felé kerülve, de hát közvetlen miami járat
hosszú évek óta nem szállt fel a szigetről. Minthogy a
városkában nem működött semmiféle utazási iroda – a
helyfoglalás mindig kint, a leszállópályánál zajlott –, Julio
csupán reménykedhetett benne, hogy péntek reggel is indul
BWIA-gép Nassauba. Fel sem tűnt neki, hogy valaki figyeli,
amint taxiba ül.
A repülőtéren csalódnia kellett. A hosszú, rozoga hodály,
amely tulajdonképpen csak arra szolgált, hogy a vámhivatalnak
otthont adjon, ha éppenséggel nem volt is zárva, de szinte
teljesen néptelennek tűnt. Az egyik sarokban fiatal
útlevélellenőr üldögélt, és az ablakon beszűrődő, napfényben a
Miami Herald egy héttel azelőtti számát böngészgette
(valamelyik turista, talán éppen maga Gomez hagyhatta ott a
repülőtéren).
– Ember, ma nem indul gép! – közölte nagy vidáman. – Hát
nem tudja, hogy pénteken sosincs járat?
Gomez végignézett a füves réten. A hullámlemezből épült
hangár mellett egy Navajo Chief árválkodott; fehér
vászonnadrágos férfi hajolt a motorja fölé, nyilván a
rutinellenőrzést végezte. Gomez hozzálépett.
 – Ma száll fel? – szólította meg.
– Aha – válaszolta a férfi. Amerikai volt.
– Mit szólna hozzá, ha kibérelném?
– Semmi szín alatt – szögezte le a pilóta. – A gép
magántulajdonban van. A főnökömé.
– És hová megy? Nassauba?
– Nem. Key Westbe.
Gomez szíve nagyot dobbant. Key Westből naponta több
járat is indul Miamiba.
– Mit gondol, hol beszélhetnék a főnökével?
– Mr. Klingerrel? Egy órán belül ő is itt lesz.
– Rendben van, megvárom – mondta Gomez.
A hangár falánál, az árnyékban letelepedett a csupasz földre.
Nem messze onnan, a sűrű bozótosból leselkedő szempár
gazdája óvatosan a helyére illesztette az ágakat, a csalit másik
oldalán kitolta motorkerékpárját az országútra, és pár pillanat
múlva már a színét sem lehetett látni.

A Kormányház mögötti, magas kerítéssel körülvett kertben

Sir Marston Moberley a karórájára pillantott, majd gondterhelt
ábrázattal felállt a reggelizőasztal mellől. Nehéz szívvel
kapaszkodott fel a verandához vezető lépcsőn, ahonnan a
dolgozószobája is nyílt. A roppant unalmasnak ígérkező
küldöttség bármelyik pillanatban betoppanhat.
Nagy-Britannia csak néhány szigetet tartott meg korábbi
gyarmatai közül a Karib-tenger térségében. A gyarmati
korszakot már a történelem vastag pora fedi, ám öt
szigetcsoport brit felségterület maradt, mintegy a régmúlt
kedves és bűbájos mementójaként. Persze ma már nem
gyarmatoknak hívják őket – elfogadhatatlan, sértő lenne ez a
szó –, hanem „függő területek”-nek. Egyikük a Kajmán-
szigetcsoport, amely leginkább a partjai mentén kiépült
diszkrét bankhálózatáról vált nevezetessé. A területhez tartozó
három sziget lakóinak London felajánlotta a függetlenséget, de
oroszlánrészük a brit fennhatóság megtartása mellett szavazott.
Azóta rohamléptekben virágzik és gyarapszik a szigetcsoport,
akár partjain a zöld babérfa – ellentétben néhány
nyomorúságos szomszédjával.
A Brit Virgin-szigetek a hajósok és a horgászok
paradicsoma lett. Egy harmadik, talán kevésbé ismert, még
titokzatosabb szigetecske Anguilla; leginkább arról nevezetes,
hogy a gyarmati időkben ott zajlott le az egyetlen olyan jellegű
forradalmi megmozdulás, amely a brit fennhatóság – tehát a
gyarmati uralom – megőrzését tűzte a zászlajára, semmint hogy
„független országként” beolvadjon két szomszédos sziget
(Saint Christopher és Nevis) államszövetségébe, amelynek
miniszterelnökével szemben igen határozott – és mi tagadás:
teljes mértékben megalapozott – gyanakvással élt az
anguillaiak színe-java.
Hát a Turks- és Caicos-szigetekről ki hallott már? Ahol az
élet álmosan folyik medrében a pálmafák és a brit lobogó
árnyékában? Ahol nincsenek kábítószeresek és titkosrendőrök,
ahol ismeretlen fogalom az államcsíny és a választási csalás?
London mind a négy említett területet meglehetősen lazára
engedett gyeplővel igazgatja; a Kajmánt kivéve fennhatósága
lényegében abban merül ki, hogy évente betömi a deficites
költségvetés lyukait. Cserébe nagylelkűségéért; a helyi
lakosság semmi kivetnivalót nem lát abban, ha naponta kétszer
is felhúzzák, illetve levonják a Union Jacket, a bankjegyeken
és a rendőrök sisakján pedig ott díszeleg Erzsébet királynő
uralkodói jelvénye.
1989 telén az ötödik függő területként a Barclay-szigeteket
tartották számon. A nyolc apró szigetecske a Nagy-Bahama-
padtól és az Andros-szigettől nyugatra, Kubától északra, a
floridai Key Westtől délkeletre emelkedik ki a tengerből.
Arra, hogy tulajdonképpen miért nem csatlakoztak a
Bahamákhoz, amikor a szigetcsoport elnyerte a függetlenségét,
csak igen kevesen tudnak magyarázattal szolgálni. Egy tréfás
kedvű úriember egyszer azt találta mondani a brit
külügyminisztériumban: valószínűleg azért, mert egyszerűen
megfeledkeztek róluk. Elképzelhető, hogy igazat beszélt. A
parányi Barclay-csoportnak alig volt húszezernél több lakosa,
ráadásul a nyolc közül csupán két korallzátonyon éltek
emberek; a kormányzó székhelyét a vonzó nevű Sunshine
(Napfény)-szigeten rendezték be, egyúttal ez volt a legnagyobb
az összes közül; part menti vizeiben hemzsegtek a trópusi
halak.
A szigetek nem voltak gazdagok. Iparuk gyakorlatilag
semmi, és egyéb forrásból sem tudtak számottevő jövedelemre
szert tenni. Bevételeik java részét az a pénz jelentette, amelyet
a szigetekről elvándorolt fiatalok utaltak haza; volt, aki
pincérkedett, volt, aki szobalányként vagy kifutófiúként
dolgozott valamelyik felkapott bahamai szállodában;
napbarnított, szép testű, mindig kedves, mosolygós fiatalok
lévén kedvelték őket az európai és az amerikai turisták.
Némi jövedelem származott még a gyér turizmusból (a
szenvedélyes sporthorgászokból, akik vállalták, hogy minden
évben odazarándokolnak Nassaun keresztül), a leszállási
engedélyekből, a rendkívül ritka, épp ezért értékes barclayi
bélyegek piacra dobásából, meg a szigetek mellett elhaladó
jachtoknak eladott homárból és kagylóból. A szigetlakok
szerény bevételeiből épphogy csak arra futotta, hogy a hetente
érkező kereskedelmi hajóval meghozassák maguknak azokat a
termékeket és árucikkeket, amelyekhez a tenger révén nem
tudtak hozzájutni.
Táplálékuk java részét persze az óceán biztosította – igazi
bőségszaru volt a számukra –, Sunshine két dombjának, a
Spyglassnak és a Sawbonesnak a lejtőin pedig finom
gyümölcsök termettek.
1989 elején aztán a londoni külügyminisztériumban eszébe
jutott egy nagyokosnak, hogy elérkezett az idő a Barclay-
szigetek függetlenségének a kikiáltására. Az erről szóló, még
csak tapogatózó „helyzetjelentésből” rakétasebességgel
„döntési javaslat” lett, hamarosan pedig politikai kérdéssé
nyilvánították. A brit kormánynak abban az évben éppenséggel
volt mivel bajlódnia, kezdve az óriási kereskedelmi
mérleghiánytól a kiábrándító közvélemény-kutatási
eredményeken át az európai politikáig, amely megosztotta
őket. Érthetően nem volt vitakérdés, hogy egy isten háta
mögötti karibi szigetcsoport függetlenné váljék-e vagy sem. A
javaslatot a kabinet vita nélkül jóváhagyta.
Az akkori kormányzó kézzel-lábbal tiltakozott a döntés
ellen, mire postafordultával visszahívták, és Sir Marston
Moberley személyében ki is nevezték az utódját. Az új
kormányzó magas növésű, délceg tartású és végtelenül hiú
ember volt, aki azzal kérkedett, hogy a megszólalásig hasonlít
a néhai híres színészre, George Sandersre. A
külügyminisztérium karibi osztályán tartott eligazítás rövid és
lényegre törő volt. A főosztályvezető-helyettes egyetlen
feladatot szabott a számára: elfogadtatni a szigetlakokkal a
függetlenné válás tényét. Ennek keretében kihirdetni az
általános választások időpontját és megszervezni a
miniszterelnöki jelöléseket. Miután a szabad és demokratikus
választások eredményeként beiktatják hivatalába a Barclay-
szigetek első miniszterelnökét, megállapodni vele és
kabinetjével egy elfogadható időtartamban (mondjuk három
hónapban), melynek végeztével kimondják a szigetcsoport
teljes önállóságát, ha kell, bizonyos nyomásra. Sir Marstonra
bízták, hogy ezt a programot zökkenőmentesen végrehajtsa és
ezzel újabb tehertételtől szabadítsa meg az angol kincstárat. A
kormányzó – hitvesével, Lady Moberleyvel az oldalán – július
végén érkezett meg Sunshine-ra. Nagy igyekezettel és
elszántsággal látott hozzá megbízatása teljesítéséhez.
Hamarosan két szigetlakó is jelezte szándékát, hogy
szívesen megpályázza a miniszterelnöki posztot. Mr. Marcus
Johnson, egy roppant gazdag és emberbarát kereskedő – aki
azután tért vissza a szigetekre (Sunshine-on született), hogy
közép-amerikai vállalkozásaival mesés vagyonra tett szert, és a
felhalmozott pénzből hatalmas birtokot vásárolt magának a
Sawbones-domb túloldalán, megalapította a Szövetség Barclay
Felvirágoztatására elnevezésű mozgalmat, és szentül
megfogadta, hogy elindítja a szigeteket a fejlődés, a népet a
meggazdagodás útján. A másik önjelölt, a durvább és
faragatlanabb, ám populista jelszavakat hangoztató Mr. Horatio
Livingstone Shantytownban élt (igazság szerint a település
jelentős része az ő tulajdonát képezte), és a Barclayi
Függetlenségi Front élén indította meg választási hadjáratát. A
választásokat január ötödikére tűzték ki, addig már csak három
hét volt hátra. Sir Marston elégedetten szemlélte a korteskedés
pezsgő jeleneteit, a két pályázó őszinte igyekezetét a szavazók
rokonszenvének az elnyerésére, a hangzatos választási
beszédeket, a falakra és a fákra aggatott rikító plakátokat.
Marcus Johnson, a „felvirágzás” jelöltje élvezte a repülőtér
igazgatójának, a kikötői raktárház tulajdonosainak (Johnson
megígérte nekik, hogy a nyomorúságos viskó helyébe
nemzetközi színvonalú motorcsónak-benzintöltő állomást
építtet) és az üzleti közösség zömének a támogatását, akik saját
meggazdagodásukat remélték az általa beígért fejlődéstől. Vele
szemben Livingstone a proletariátus, a nincstelenek
védőangyalának a szerepében tetszelgett, kilátásba helyezve
nekik, hogy a magántulajdonok és -birtokok államosítása révén
olyan mértékben fog emelkedni az életszínvonaluk, amilyenről
még csak álmodni sem mertek.
Csupán egy légy esett Sir Marston vasárnapi levesébe,
éspedig az AÁB, vagyis az Aggódó Állampolgárok Bizottsága,
élén a roppant fárasztó Walter Drake tiszteletessel, a helybeli
baptista lelkésszel. Aznap reggel kilencre Sir Marston az AÁB
delegációját várta a rezidenciára.
A küldöttség nyolctagú volt. Sir Marston úgy vélte, hogy az
anglikán lelkésszel, ezzel a sápadt, megviselt, határozatlan
angollal könnyen dűlőre tud majd jutni. Hatan helybeli
méltóságok voltak: az orvos, két bolttulajdonos, egy farmer,
egy kocsmáros és egy penziótulajdonos, akit Mrs.
Macdonaldnek hívtak. Mindnyájan idős emberek, hiányos,
sekélyes műveltséggel. Nem tudnak szembeszállni az érveivel,
ha vitára kerülne sor; még csak nem is beszélnek folyékonyan
angolul. Mindegyikükkel szemben egy tucat személyt tudna
kiállítani, akik a függetlenség mellett tennék le a voksukat.
Az igazi problémát a delegáció vezetője, Drake tiszteletes
jelentette, ez a nagydarab, bikanyakú ember, fekete öltönyében,
verítékező homlokával. Szuggesztív szónok hírében állt, az
esze vág, mint a borotva, hangja harsány; iskoláit az Egyesült
Államokban végezte. Reverendáján parányi jelvény, egy
halacska: az „újjászületett” keresztényé. Sir Marston tétován
eljátszott a gondolattal, vajon mi lehetett előző életében a
tiszteletes, de aztán letett róla, hogy megkérdezze. Drake
vastag papírköteget helyezett a kormányzó íróasztalára.
Sir Marston gondoskodott róla, hogy még véletlenül se
legyen elég ülőhely a számukra, így néhányan kénytelenek
voltak állva maradni. Ő maga sem ült le. Úgy gondolta, ezzel is
jelezheti, hogy csak pár percet kíván szánni a találkozóra. A
papírhalomra pillantott.
– A petíciónk hever ön előtt, uram – harsogta Drake
tiszteletes. – Igen, uram, jól hallotta, petíciót mondtam. Több
mint ezer választópolgárunk írta alá. Azt kérjük, hogy
haladéktalanul terjessze fel Londonnak, személy szerint Mrs.
Thatchernek címezve. Vagy akár a királynőnek. Úgy véljük,
hogy ez a két hölgy hajlandó lesz meghallgatni bennünket,
ellentétben önnel.
Sir Marston felsóhajtott. A jelekből ítélve, a találkozó
még… – kedvenc jelzőjét keresgélte – …igen, még fárasztóbb
lesz, mint gondolta.
– Értem. Mégis, megtudhatnám, mi áll a petíciójukban?
– Népszavazást követelünk, ahogy a brit állampolgároknak
is biztosították a jogot, hogy egyenként mondjanak véleményt
a Közös Piacról. Ez nem kérés, hanem követelés. Nem akarjuk,
hogy ránk erőltessék a függetlenséget. Szeretnénk úgy élni,
ahogy eddig. Nem akarjuk, hogy Mr. Johnson vagy Mr.
Livingstone uralkodjék felettünk. Londonhoz folyamodunk
segítségért.

A repülőtérnél megállt egy taxi. Mr. Barney Klinger szállt ki

belőle. Alacsony, kövér ember volt, aki hatalmas, spanyol
stílusban épült villában élt Coral Gablesben, Miami közelében.
A karján csüngő táncosnő nem volt sem alacsony, sem kövér;
ellenkezőleg, elképesztően csinos, és korát tekintve akár Mr.
Klinger lánya is lehetett volna. Mr. Klinger kizárólag azért
vásárolt és tartott fenn egy házat a Spyglass lankás oldalában,
hogy alkalomadtán néhány napra megszabaduljon Mrs. Klinger
fürkésző tekintetétől. Úgy tervezte, először Key Westbe
repülnek, ahol barátnőjét fölteszi a Miamiba induló
legközelebbi járatra, ő pedig saját gépével hazaviteti magát,
megjátszva a fáradt, kimerült üzletembert, aki az utóbbi pár
napot egy régóta húzódó, borzasztóan unalmas szerződés
részletes megvitatásával töltötte. Mrs. Klinger persze ki fog
menni eléje a miami repülőtérre, hogy a saját szemével
győződjék meg róla, valóban egyedül volt-e a férje. Az ember
nem lehet elég óvatos. Mrs. Klinger ismerősei között jó néhány
felkapott és híres ügyvéd is akadt.
Julio Gomez felpattant és a pár elé sietett.
– Mr. Klinger?
Klinger szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a
helyéről. Csak nem magándetektív?
– Ki kíváncsi rá?
– Nézze, uram, van egy kis problémám. A szabadságomat
töltöttem a szigeten. Tegnap este váratlanul telefonált a
feleségem, hogy a fiunkat baleset érte: Haza kellene jutnom
minél előbb. Ma viszont nincs menetrend szerinti járat. Még
csak egy kisebb gépet sem tudok kibérelni. Azt szeretném
megkérdezni, ha nem veszi tolakodásnak, hogy nem vinnének-
e el Key Westig? Örök hálára kötelezne, uram.
Klinger habozni látszott. Ez az alak magánnyomozó is lehet,
akit Mrs. Klinger bérelt fel. Bőröndjét odanyújtotta a
hordárnak, aki néhány egyéb poggyásszal együtt máris betette
a Navajo csomagterébe.
– Hát… nem is tudom.
Összesen hatan tartózkodtak a gép körül; az útlevélellenőr, a
hordár, Gomez, Klinger, a barátnője és még egy férfi, aki a
poggyászok felrakodásánál segédkezett. A hordár azt hitte róla,
hogy Klinger embere; Klinger meg azt, hogy a repülőtér
alkalmazottja. A pilóta már bent ült a fülkéjében, úgyhogy
semmit sem hallott a beszélgetésből, a taxisofőr pedig a bokrok
mögött éppen könnyített magán.
– Ó, édesem, ez szörnyű! Segítenünk kell ezen a szegény
emberen – mondta a görl.
– Rendben van – egyezett bele Klinger. – De akkor
induljunk máris.
Az útlevélellenőr ellátta őket a szükséges pecséttel, a
csomagtér ajtaját bezárták, a három utas felkapaszkodott a
létrán, a pilóta felpörgette a motort és a Navajo Chief három
perc múlva a levegőbe emelkedett a sunshine-i repülőtér füves
csíkjáról, hogy hetvenperces út után Key Westben landoljon.

– Kedves barátaim, mert azért remélem, hogy barátaimnak

szólíthatom önöket, kérem, próbálják megérteni Őfelsége
kormányának az álláspontját – mondta Sir Marston Moberley.
– Ez idő szerint nagyon nem volna helyénvaló egy
népszavazás. Adminisztratíve olyan komplex feladatot jelent,
amely szinte a lehetetlenség határát súrolja.
Nem azért futott be fényes diplomáciai karriert, egész sor
brit nemzetközösségi kiküldetéssel a háta mögött, hogy ne
tudja, mi fán terem a leereszkedő stílus.
 – Kérem, megmagyarázná, hogy miért jelentene
„komplexebb” feladatot egy népszavazás megszervezése, mint
egy választásé? – dörgött Drake.
– Követeljük magunknak a jogot, hogy mi dönthessük el,
akarunk-e választásokat vagy sem.
A magyarázat pofonegyszerű volt, a kormányzó mégsem
hivatkozhatott rá. A népszavazás lebonyolításának költségeit
teljes egészében a brit kormánynak kellett volna állnia; a
választási korteshadjárat kiadásait viszont a jelöltek jórészt
saját zsebükből fedezték – hogy pontosan milyen forrásokból,
Sir Marstont nem is érdekelte. Gyorsan témát váltott.
– Megmondaná, kérem, hogy ha ekképpen érez, miért nem
pályázza meg ön is a miniszterelnöki bársonyszéket? Hiszen,
ha hinni lehet a véleményüknek, játszi könnyedséggel
megnyerhetné a választásokat.
A delegáció hat tagja zavartan meredt maga elé. Drake virsli
vastagságú mutatóujjával a kormányzó felé bökött.
– Nagyon jól tudja, kormányzó, hogy miért nem. A jelöltek
valósággal kisajátították maguknak a nyomdát, az újságokat, a
rádiót. Sőt még kívülről hozott kampánymenedzsereket is
bevetnek a korteskedésbe… És az a sok szenny és mocsok,
amit az emberek között terjesztenek…
– Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, egyáltalán nem! –
vágott közbe a kormányzó enyhén elvörösödve.
– Mert még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy
kitegye innen a lábát és megnézze, mi folyik az utcán! –
bömbölte a lelkész. – De mi tudjuk. Maga is szemtanúja
lehetne minden utcasarkon. És az ellenük fellépők, a más
véleményt hangoztatok szüntelen megfélemlítése…
– Amennyiben ilyen tartalmú jelentés érkezik hozzám Jones
rendőrfőnök részéről, természetesen rögvest megteszem a
szükséges intézkedéseket – fortyant fel Sir Marston.
 – Nem azért jöttünk, hogy vitát provokáljunk – szólalt meg
most szelíden az anglikán plébános. – A lényeg az, Sir
Marston, hogy hajlandó-e elküldeni Londonnak a petíciónkat.
– Természetesen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek
önökért. Ám tartok tőle, hogy ennél többre nem is futja az
erőmből. Az én kezem is meg van kötve. És most, ha
megbocsátanak…
Egymás után, szép sorjában kikullogtak a dolgozószobából.
Megtették, amiért jöttek. Amint elhagyták az épületet, az orvos,
aki történetesen a főfelügyelő nagybátyja volt, megkérdezte: –
Gondolod, hogy valóban elküldi?
– Hát persze – felelte a lelkész. – A szavát adta rá, hallottad.
– Hogyne küldené el! Csakhogy hajópostával! – morogta az
orra alatt Drake. – Mit gondoltak, mikor fog Londonba
érkezni? Január közepén! Sürgősen meg kell szabadulnunk
ettől az embertől. Talán egy új kormányzóval könnyebben
boldogulunk.
– Azt hiszem, erre semmi esély – latolgatta a lelkész. – Sir
Marston nem fog lemondani.

A déli partvidéket elárasztó kábítószerhullám

megfékezésére az amerikai kormány egész sor méregdrága, ám
vitathatatlanul leleményes felderítési eszközt és módszert
alkalmazott. Egyebek között álcázott léggömböket, amelyeket
félreeső helyekről, jobbára Washington által megvett vagy
bérelt telkekről bocsátottak fel.
A magasban suhanó és keringő léggömbök gondoláiban a
legkorszerűbb technikát képviselő radarernyők és
rádiólehallgatók rejtőzködnek; segítségükkel képesek lefedni
az egész karibi medencét, a nyugati Yucatán-szorostól a keleti
Anegada-átjáróig, észak-déli irányban pedig Floridától a
venezuelai partokig. Minden egyes repülőgép, amely ebben a
körzetben a nap bármely időszakában a levegőbe emelkedik –
legyen nagy vagy kicsi, motoros vagy sugárhajtású –, azonnal
megjelenik a léggömbök alkotta hálózat képernyőjén. A
készülékek természetesen kijelzik a megfigyelt objektumok
haladási irányát, repülési magasságát és utazósebességét is. A
messzeségbe vesző léggömbök láthatatlan szemei és fülei
nyomon követnek minden egyes jachtot, cirkálót, teher- és
utasszállító hajót is, amely fölszedi a horgonyt és kifut a
tengerre. A gondolákban elhelyezett technika java részét a
Westinghouse fejlesztette ki.
A Sunshine-szigetről felszálló Piper Navajo Chiefet a
Westinghouse 404-es radarsugarai észlelték elsőként.
Végeredményben csak rutinszerűen tapadtak rá a Key West
felé haladó gépre, amely – tekintetbe véve a délnyugati erős
szelet – 310 fokos útirányt választott, nehogy túl messze
sodródjék a Key West-i repülőtérre vezető légifolyosótól.
Nyolcvan kilométerre úti céljától a Navajo Chief felrobbant, és
eltűnt a radarképernyőről. Az amerikai, parti őrséget azonnal
riasztották, de a helyszínre küldött őrnaszádok nem találtak
roncsokat.

Julio Gomez, a metro-dade-i rendőrkapitányság (MDPD).

nyomozója hétfőn nem jelent meg a munkahelyén. Partnerét,
Eddie Favaro nyomozót mélyen felzaklatta az eset. Aznap
reggel együtt kellett volna megjelenniük a bíróságon, és így
kénytelen volt egyedül tanúskodni. Ráadásul éppen egy
rosszkedvű bírót fogott ki, aki rajta töltötte ki a dühét, gúnyos
megjegyzéseket vagdosva a fejéhez. Már késő délelőtt volt,
mire visszaért a. MDPD főhadiszállására, és jelentkezett
elöljárójánál, Broderick hadnagynál.
– Mi hír Julióról? – kérdezte Favaro. – A bíróságon nyomát
sem láttam.
– Még te kérded tőlem? A te partnered, nem az enyém! –
fakadt ki dühösen Broderick.
– Nem is telefonált?
– Nekem ugyan nem. Nélküle nem tudsz boldogulni?
– Szinte kizárt. Két ügyünk is folyamatban van, és a
vádlottak csak spanyolul tudnak.
 A lakosság összetételének mintegy tükörképeként –
gyakorlatilag egész Nagy-Miami a fennhatósága alá tartozott –
a metro-dade-i rendőrkapitányság változatos fajú és vegyes
ajkú állománnyal működött. Metro-Dade lakosainak a fele
spanyol anyanyelvű, közülük nagyon sokan csak törve, hibásan
beszélik az angolt – vagy még úgy se. Julio Gomez Puerto
Ricó-i családban született, ő maga New Yorkban nevelkedett
fel, a rendőrség kötelékéhez is ott csatlakozott Tíz éve költözött
délre, és nyomban szolgálatra jelentkezett a metro-dade-i
kapitányságon. Itt senki sem csúfolta „olajos hajú latinónak”,
vagy „vizes hátú chicanónak”. Ebben a környezetben senki
számára nem lett volna ajánlatos, hogy így hivatkozzék rá.
Folyékonyan beszélt spanyolul, ami megfizethetetlennek
bizonyult nyomozói munkájában.
Eddie Favaro kilenc éve volt a partnere; ő maga olasz-
amerikai, akinek még a nagyszülei vándoroltak ki fiatal
házasokként Cataniából, egy jobb élet reményében. Clay
Broderick hadnagy a fekete bőrűeket képviselte közöttük.
Cinikusan megvonta a vállát; krónikus túlterheltséggel és
súlyos munkaerőhiánnyal küszködött; rengeteg lezáratlan eset
aktája hevert az íróasztalán, és szíve szerint sorra kivágta volna
valamennyit az ablakon.
– Menj, keresd meg – vetette oda foghegyről. – Ismered a
szabályokat.
Favaro ismerte. Metro-Dade-ben az volt a szokás, hogy ha
szabadsága letelte után valaki három napig nem jelentkezik a
munkahelyén, automatikusan kizárja magát a rendőrség
kötelékéből. Vagyis minden figyelmeztetés nélkül elbocsátják.
Favaro megpróbált bejutni Gomez lakásába, de semmi jelét
nem tapasztalta, hogy a partnere visszatért volna a
vakációjáról. Mivel tudta, hová utazott – mindig a Sunshine-on
töltötte a szabadságát –, ellenőrizte az előző esti nassaui járat
utaslistáját. A légitársaság számítógépes nyilvántartása szerint
foglaltak ugyan helyet ilyen névre a szóban forgó járatra, sőt a
jegyet is kifizették előre, de a nevezett személy nem jelent meg
az indulásnál. Favaro visszament az őrsre.
– Talán baleset érte – győzködte Brodericket. – A tengeri
horgászás nem olyan veszélytelen, mint amilyennek tűnik.
– Telefon is létezik a világon! – vágott vissza a hadnagy. –
Tudja a számunkat.
– Lehet, hogy kómában fekszik, esetleg kórházban. Az is
lehet, hogy megkért valakit, szóljon ide, de az illető a füle
botját sem mozdította. Azokon a szigeteken más léptékkel
mérik az idő múlását, mások az elvárások. A legkevesebb, amit
megtehetünk, hogy utánanézünk.
Broderick a mennyezetre nézett. Már csak ez hiányzott,
semmi más. Egy nyomozó, aki felszívódott.
– Oké – mondta nagyot sóhajtva, – Szerezd meg az ottani
rendőrség számát. Mit is mondtál, milyen sziget? Ja, igen,
Sunshine… Jó név egy szigetnek, nem mondom. Szólj, ha a
rendőrfőnök van a vonalban, majd én beszélek vele.
Favarónak fél órájába telt, mire sikerült kinyomoznia a Port
Plaisance-i rendőrőrs számát. A nemzetközi tudakozóban még
sosem hallottak Sunshine-szigetről, így természetesen
telefonszámmal sem tudtak szolgálni. Favaro végső
elkeseredésében felhívta a brit konzulátust, ahonnan
érintkezésbe léptek a sunshine-i Kormányházzal; ott végre-
valahára meg tudták mondani a rendőrség számát. Újabb fél
órába telt, mire Broderick hadnagynak sikerült vonalat kapnia.
Szerencséjükre Jones rendőrfőnök éppen az őrsön tartózkodott.
Dél volt.
– Jones főfelügyelő? Glay Broderick nyomozó hadnagy
vagyok, Miamiból… Halló? Hall engem?… Kollégaként
fordulok önhöz, egy kis szívességre szeretném megkérni. Az
egyik emberem az önök szigetén töltötte a szabadságát. Ma
reggel kellett volna munkára jelentkeznie, de még senki sem
látta. Csak remélni tudjuk, hogy nem esett baja… Igen,
amerikai. Julio Gomeznek hívják. Nem, nem tudom, hol szállt
meg. Horgászni ment oda, mint minden évben.
Mr. Jones komolyan vette a kérést. Meglehet, a metro-dade-
i főkapitánysághoz képest csak parányi rendőrőrs az övék, de
azért is meg fogja mutatni az amerikaiaknak, hogy a Sunshine-
szigeten sem a hasukat süttetik naphosszat. Úgy döntött,
személyesen fog az ügy végére járni. Maga mellé vett egy
rendőrt, és megparancsolta, hogy hozzanak ki a garázsból egy
Land-Rovert.
Először a Quarter Deckbe hajtottak, persze hiába. Onnan a
kikötőbe vezetett az útjuk. Jimmy Dobbsot a hajóján találták, a
fedélzeten tett-vett, aznapra nem volt kuncsaftja.
Érdeklődésükre elmondta, hogy Gomez nem bukkant fel
péntek reggel a kikötőben, holott megbeszélték, és ezt roppant
mód furcsállja, mert nem ilyennek ismeri. Azt is közölte, hogy
az amerikai Mrs. Macdonaldnél lakott.
A panzió-tulajdonosnő a tudomásukra hozta, hogy Julio
Gomez péntek reggel nagy sietve távozott, és egyenesen a
repülőtérre ment. Jones kiautózott a repülőtérre, és beszélt az
igazgatóval. Berendelték az útlevélellenőrt, aki megerősítette,
hogy Mr. Gomez valóban elutazott péntek reggel, mégpedig
Mr. Klinger gépén, Key Westbe. Megadta a gép bejegyzési
számát. A főfelügyelő délután négykor hívta vissza
Brodericket.
Most már a hadnagyot sem hagyta nyugton a dolog,
telefonált a Key West-i rendőrségre, azok meg kapcsolatba
léptek a repülőtérrel. Broderick este hat után hívatta Favarót.
Arca fáradt és komor volt.
– Eddie, borzasztóan sajnálom. Julio péntek reggel teljesen
váratlanul úgy határozott, hogy hazarepül. Mivel aznap nem
volt menetrend szerinti járat, felkéredzkedett egy Key Westre
induló magángépre. De nem jutottak el Floridáig. Nyolcvan
kilométerre Key Westtől, öt kilométeres magasságban a gép
felrobbant és a tengerbe zuhant. A parti őrség szerint senki sem
élte túl a tragédiát.
Favaro lerogyott a székre. Némán ingatta a fejét.
– Nem hiszem el.
– Nekem sem könnyű. Nézd, Eddie, tényleg rohadtul
sajnálom. Tudom, hogy mennyire közel álltatok egymáshoz.
– Kilenc éven át… – suttogta Favaro. – Kilenc éven át
mellettem volt, vigyázott rám. És most mi lesz?
– Beindul a gépezet. Magam beszélek a kapitánnyal. Az
előírásokat te is ismered. Ha nem rendezhetünk
gyászszertartást, emlékmise lesz. Teljes tiszteletadás mellett, a
szavamat adom rá.
A gyanakvás ördöge az éjszaka folyamán, illetve másnap
délelőtt ültette a bogarat a fülükbe.

Még vasárnap reggel történt, hogy Joe Fanelli, egy bérelhető

motoros hajó kapitánya két horgászkalandra vágyó angol
kamasszal – egy testvérpárral – futott ki a Florida Keys részét
képező, Key Westtől északra fekvő Islamorada üdülőhely
kikötőjéből. Körülbelül tíz kilométerre az Aligátor-zátonytól,
kint a nyílt tengeren, a Domb nevű szigetecske felé haladva, az
egyik fiú erős kapást érzett a zsinórján. A bátyja is besegített,
és megmarkolva a bot végét, csévélni kezdték a zsinórt. Úgy
érezték, igazi nagy fogás, vitorláshal vagy aranymakra akadt a
horgukra. Joe Fanelli a hídról figyelte őket. Amint
megpillantotta a hajócsavar által felkavart habokban
bukdácsoló zsákmányt, rögtön a két fiú mellett termett, és a
fedélzetre emelte, ami a zsinór végén lógott. Egy
megpörkölődött, szakadt mentőmellényt, rajta egy repülőgép
azonosító számával.
A helyi rendőrség késlekedés nélkül Miamiba továbbította a
talált tárgyat, ahol törvényszéki laborosok vették kezelésbe; kis
idő múlva megállapították, hogy a mellény Barney Klinger
Navajo Chiefjéről való, és nem üzemanyagtól, hanem plasztik
robbanóanyagtól származó égésnyomok láthatók rajta. Az
ügyet automatikusan a gyilkossági csoportra bízták. A
nyomozók legelőször is – szintén rutinszerűen – Mr. Klinger
üzleti kapcsolatait vették górcső alá. Annak alapján, amit
kutyafuttában sikerült kideríteniük, úgy vélték, hogy a vizsgált
nyom elkerülhetetlenül zsákutcába vezet. A brit felségterületet
képező Sunshine-szigetre önhatalmúlag ugyanis nem
terjeszthették ki a nyomozást, abban meg nemigen bíztak, hogy
az ottani rendőrség bármi módon közre tudna működni egy
hivatásos keze nyomát magán viselő merénylet hátterének a
felderítésében.

Kedd reggel Sam McCready kéjesen elnyújtózkodott a Key

Biscayne-i Sonesta Beach szálloda medencéjénél elhelyezett
nyugágyában, lerakta maga mellé a reggeli után elfogyasztott
második csésze kávéját, és kinyitotta a Miami Herald aznapi
számát.
Különösebb érdeklődés nélkül futotta át a nemzetközi élet
híreit – igazság szerint nem sok említésre méltó, esemény
történt azokban a napokban –, aztán odébblapozott, a helyi
eseteket tálaló oldalakra. Rögtön szemébe ötlött a vastag
szalagcím: új fejlemények a Key Westtől délkeletre péntek
reggel eltűnt gép ügyében!
A Herald rendőrségi tudósítói nem csupán azt derítették ki,
hogy a Navajo Chiefet feltehetően a fedélzetén elhelyezett
pokolgép röpítette a levegőbe, hanem azt is, hogy Mr. Barney
Klinger a dél-floridai illegális repülőgépalkatrész-
kereskedelem és -csempészet koronázatlan királya volt.
A törvénybe ütköző üzleti vállalkozások sorában ezt tartják
a második legvonzóbb területnek a kábítószer-kereskedelem
után. Floridában hemzsegnek a repülőgépek – se szeri, se
száma a menetrend szerinti járatoknak, az óriás
teherszállítóknak, a magánrepülőgépeknek. Egyszersmind
ebben a szövetségi államban székel a világ legnagyobb –
törvényes alapon működő – repülőgép-alkatrészgyárainak
némelyike. Az AVIOL és az Instrument Locator Service
termékei világszerte keresettek.
Ez a törvénytelen „iparág” felöleli egyfelől az igényelt
alkatrészek ellopását és leszállítását a megrendelőnek – az
esetek többségében a harmadik világba –, másfelől azoknak a
termékeknek az értékesítését, amelyek műszaki állapota már a
leselejtezés határát súrolja, ám felújított – vagyis még
huzamosabb ideig használható – termékekként mégis piacra
dobják őket; szükségtelen mondani, hogy az utóbbi micsoda
veszélyekkel jár, és elengedhetetlenné teszi a kísérő okmányok
meghamisítását. Figyelembe véve, hogy egy-egy alkatrész akár
negyedmillió dollárba is belekerülhet, egy rámenős kereskedő
haszna csillagászati összegekre rúghat. Óhatatlanul is lábra
kaptak a feltételezések és kósza találgatások, amelyek szerint
Mr. Klinger valakinek az útjában lehetett, ezért kellett kivonni
a forgalomból.
– Istenem, istenem, élete derekán… – dünnyögte McCready
az orra alatt, és azután hátralapozott az időjárás-előrejelzéshez.
A meteorológia napos időt ígért.

Broderick hadnagy szinte ezzel egy időben kérette magához

Eddie Favarót. Ha lehetséges, még komorabb és zordabb volt,
mint előző nap.
– Eddie, mielőtt hozzákezdenénk a Julio emlékére
rendezendő gyászmise megszervezéséhez, fontolóra kell
vennünk egy újonnan felmerült körülményt, amely enyhén
szólva igencsak zavarónak tűnik. Mi az ördögöt kereshetett
Julio egy olyan alvilági alak gépén, mint ez a Klinger?
– Valahogy haza akart jutni – válaszolta Favaro.
– Valóban? Egyáltalán, mit művelt odalent?
– Horgászott.
– Valóban? És persze az csak merő véletlen, hogy Klinger is
ugyanabban az időszakban tartózkodott a szigeten, ugye? Nem
akartak ott megtárgyalni valamit?
 – Clay, figyelj rám. Mindenre, megesküszöm, ami szent,
hogy Julio nem volt korrupt. Teljességgel kizárt, érted?!
Egyszerűen haza akart jutni, amilyen gyorsan csak bírt.
Meglátott egy gépet, és felkéredzkedett rá. Ez minden.
– Remélem, neked van igazad – jelentette ki Broderick
ünnepélyes komolysággal. – És mit gondolsz, miért indult haza
lóhalálában, csapot-papot otthagyva? Hiszen még két napja
hátravolt a szabadságából?
– Hát ez az, ami nekem is fejtörést okoz – ismerte be
Favaro. – Imádott horgászni, már alig várta, hogy odamehessen
a szigetre. Nyomós ok nélkül biztosan nem szakította volna
félbe a vakációját. Szeretnék odautazni és személyesen
körülszaglászni.
– Három okot is tudnék mondani, hogy miért ne menj –
közölte a hadnagy. – Az osztály iszonyatosan túlterhelt, itt
égető szükség, van rád, és azt a pokolgépet – feltéve persze,
hogy az volt – Klingernek szánták, nem Juliónak. A lánynak és
Juliónak csak véletlenül kellett meghalniuk. Sajnálom, Eddie,
de a belső ügyosztálynak hivatalból is kötelessége, hogy
ellenőrizze Julio anyagi helyzetét. Ez kivédhetetlen és
elkerülhetetlen. Ha a múlt péntek előtt valóban nem találkozott
Klingerrel, akkor teljesen egyértelmű: tragikus baleset áldozata
lett.
– Van még néhány nap szabadságom – erősködött Favaro. –
Most akarom kivenni, Clay.
– Tény, hogy van még néhány napod. És az is tény, hogy
nem tagadhatom meg tőled. De ha odautazol, magadra leszel
utalva, Eddie. A sziget brit felségterület, nekünk ott nincs
beleszólásunk a dolgokba. És add ide a fegyveredet.
Favaro átnyújtotta a szolgálati pisztolyát és a
rendőrkapitányságról egyenesen a bankba ment. Délután
háromkor már a sunshine-i repülőtéren landolt egy négyüléses
chartergéppel, kifizette a viteldíját, és hosszasan nézte, míg a
visszainduló gép el nem tűnik Miami irányában. Aztán
megkérdezte az egyik repülőtéri alkalmazottat, nem vinné-e be
Port. Plaisance-be. Mivel más címe nem volt, a Quarter
Deckben vett ki szobát.

Sir Marston Moberley a kertben üldögélt egy kényelmes

karosszékben, és szódás whiskyt szopogatott. Ez volt
legkedvesebb napi foglalatossága. A kormányzói rezidencia
mögött húzódó kert nem volt ugyan nagy, ám
elszigeteltségében meghitt hangulatot árasztott. A javarészét
borító pázsitot gondosan művelték, a kőkerítést ragyogó
színekben pompázó bougainville- és jacarandavirágok
borították. A csaknem két és fél méter magas fal három
oldalról szegélyezte a kertet – a negyedik oldalt maga a ház
alkotta –, és éles üvegdarabok meredeztek a tetején. Az egyik
oldalon két méter magas, berozsdásodott vaskapu árválkodott,
látszott rajta, hogy évek óta nem használták. A kapu mögül, a
kerítés tövéből keskeny ösvény indult; a gaztól félig benőtt
csapás nyílegyenesen Port Plaisance-be vezetett. Az ajtó két
szárnyát kívülről hatalmas, majdhogynem kistányér méretű
lakattal rögzítették. Az évek során vastag rozsdaréteg
képződött az acélpánton.
Sir Marston élvezte a kellemesen hűvös estét. Szárnysegédje
a ház túlsó felében lévő lakrészében tartózkodott; feleségének,
Lady Moberleynek hivatalos programja akadt a városban, a
helyi kórházat kereste fel; Jefferson, aki egy személyben volt a
szakácsa, az inasa és a komornyikja, a konyhában tüsténkedett,
a vacsorát főzte éppen. Sir Marston jóízűen belekortyolt a
whiskyjébe, ám lenyelni már nem volt ideje: a kapu rozsdás
tolóretesze váratlanul megcsikordult, és a korty cigányútra
szaladt. Kivörösödött arccal, fuldokolva fordult hátra. Csupán
annyit tudott kinyögni: – Mi a fészkes nyavalyát… Mit képzel,
kivel…
Az első lövés dörrenésének az ereje valósággal letaglózta,
szinte megbabonázva meredt a támadójára. A lövedék feltépte
ingujjának a szövetét, de épphogy csak súrolta a bőrét; a golyó
a ház falának ütődött, majd gellert kapva a fűszálak közé
csapódott. A második viszont pontosan, a kormányzó szívébe
hatolt.
 MÁSODIK FEJEZET
A két lövés által csapott zaj ellenére senki sem rohant ki a
házból, hogy megnézze, mi történt. Abban az időpontban csak
ketten tartózkodtak a rezidencián.
Jefferson az alagsorban szorgoskodott, éppen
gyümölcspuncsot készített a vacsorához (Lady Moberley egy
csepp szeszes italt sem fogyasztott). Vallomásában arra
hivatkozott, hogy alkalmasint épp akkor kapcsolhatta be a
gyümölcsmixert, amikor a lövések eldördültek, ezért nem
hallott semmit.
A kormányzó szárnysegédje bizonyos Jeremy Haverstock
volt, egy fiatal, pelyhedző állú hadnagy őfelsége
palotaőrségének dragonyos századából. A támadás
időpontjában a ház túlsó végében lévő szobájában tett-vett; az
ablakok le voltak húzva, a légkondicionáló a legmagasabb
fokozatra állítva, süvítve fújta a levegőt. Megemlítette azt is,
hogy közben – a nassaui rádióból – zenét hallgatott. Így ő sem
hallott semmit.
Mire Jeffersonnak a kertben támadt dolga – a vacsorára
feltálalandó báránysültről szeretett volna konzultálni Sir
Marstonnal –, a merénylőnek már csak a hűlt helyét találta. A
pázsithoz vezető lépcsősor tetejéről rögtön látta, hogy baj van:
gazdája a hátán feküdt, ahogy a lövés ereje hátradobta, karjai
széttárva; kék pamutinge mellrészén sötétbíbor folt terjengett.
Jefferson először azt hitte, hogy a kormányzó csupán elájult,
és lerohant a lépcsőn, hogy fölsegítse. Amikor közelebbről is
szemügyre vette a lucskos foltot, akkor jött rá, hogy mi történt;
egy pillanatig döbbenten állt, aztán pánikba esve rohant
Haverstock hadnagyért. A fiatal tiszt pár másodperc múlva már
a holttest mellett térdepelt. Csupán tornanadrág volt rajta, még
csak nem is vesződött vele, hogy magára kapjon valamit.
Fiatal kora dacára tökéletesen megőrizte lélekjelenlétét.
Anélkül, hogy hozzáért volna, tüzetesen megvizsgálta a hátán
fekvő kormányzót, s miután rövid időn belül megállapította
róla, hogy biztosan halott, helyet foglalt az árván maradt
karosszékben, és meghányta-vetette, mit is kellene tennie.
Egy korábbi parancsnoka jellemzésképpen azt írta
Haverstockról: „Nagyon jó fajta, de nem különösebben
kiváló.” (Mintha csak egy lovat kellett volna minősítenie, nem
pedig egy lovassági tisztet; becsületükre legyen mondva, a
lovasságnál nagyon is tisztában vannak a fontossági
sorrenddel; egy jó ló mindig pótolhatatlan, a tisztek nem azok.)
Lába előtt a holttesttel, Haverstock kényelmesen hátradőlt a
székben, és alaposan megfontolta a teendőket miközben a
kétségbeeséstől tágra nyílt szemmel Jefferson némán bámult rá
a verandáról. A tiszt szép komótosan sorra vette a tényeket: a)
egy halott kormányzóval van dolga; b) aki lelőtte, elmenekült;
c) értesítenie kellene a feljebbvalóját. Épp ez a c) volt a
legnagyobb bökkenő: nem értesíthette a feljebbvalóját, mert
éppen azt lőtték agyon. Idáig jutott Haverstock a
töprengéseiben, amikor hazaérkezett Lady Moberley.
Mihelyt meghallotta, hogy a szolgálati Jaguar kerekei
megcsikordulnak a ház előtti, apró kaviccsal felszórt felhajtón,
Jefferson a kormányzóné elé sietett. Egyértelműen,
kristálytisztán fogalmazott, még ha híján volt is az elemi
tapintatnak. Üdvözlésképpen azzal fogadta a ház úrnőjét a
hallban: Ó, asszonyom, a kormányzóra rálőttek! Meghalt.
Lady Moberley kirohant a verandára, hogy a saját szemével
győződjék meg a hallottakról. A lépcsőn Haverstockba
ütközött. A fiatal hadnagy támaszként felajánlotta a karját, és a
szobájába kísérte a kormányzónét, aki erőtlenül lerogyott az
ágyára. Nem is annyira szomorúnak, mint inkább riadtnak
látszott, mintha csak afelett aggódna, hogyan reagál erre a
rendkívüli – s mint ilyen, nemkívánatos – eseményre a
külügyminisztérium.
Miután vigaszt nyújtott Lady Moberleynek, Haverstock
hadnagy utasította Jeffersont, hogy rohanjon be a városba, és
hívja ki az orvost – aki egyúttal a sziget törvényszéki
halottkémje is volt – és Jones főfelügyelőt a rendőrőrsről. A
lelkére kötötte, hogy az égvilágon semmit se mondjon nekik,
csupán annyit, hogy sürgősen szükség van rájuk a kormányzói
rezidencián.
Kérésének természetesen a legcsekélyebb foganatja sem
volt. Szegény öreg Jefferson képtelen volt megállni, hogy a
három döbbent arcú rendőr füle hallatára ne ecsetelje
részletesen Mr. Jones előtt, mi történt a Kormányház kertjében,
és ne ismételje el ugyanezt dr. Caractacus Jonesnak a
házvezetőnője jelenlétében: Miközben nagybácsi és
unokaöccse fejvesztetten rohantak a rezidenciára, a merénylet
híre futótűzként terjedt a városban.
Ezalatt Haverstock hadnagy azon törte a fejét, hogy miként
értesítse Londont. A rezidencia nem volt felszerelve korszerű
és biztonságos kommunikációs eszközökkel. Soha senki sem
gondolta volna, hogy valaha szükség lesz rájuk. A nyílt, postai
telefonvonalat leszámítva a kormányzó a sokkal jobban ellátott
és jelentősebb nassaui brit követségen keresztül juttatta haza
jelentéseit és üzeneteit. Erre a célra egy elavult C2-es
berendezést használt. A készülék egy kis asztalon állt a
dolgozószobájában.
Tulajdonképpen a C2 közönséges telexgép volt, mégpedig
az a típus, amelytől a világ minden sarkában rettegtek a
tudósítók. Nassaut a megfelelő hívószám beütésével kellett
behívni, és a vonal csak azután vált használhatóvá, hogy a
hívott fél visszaigazolta a számát és azonosító jelzését. Eztán
egy másik – némileg kisebb méretű – készülék bekapcsolásával
rejtjelezett üzemmódba lehetett helyezni a telexgépet. Nemcsak
a küldő fél láthatta maga előtt olvasható „tiszta” formában az
üzenetet, hanem a vonal másik végén, Nassauban is
automatikusan dekódolva nyomtatódott ki a szöveg a telexgép
papírjára. Ám a két pont között kódolt jelek miriádjai
száguldottak a kábelen keresztül.
 A kódoló működtetéséhez előre beprogramozott – a hónap
adott napjához illeszkedő – diszkeket kellett a készülékbe
csúsztatni. A műanyag lapocskákat a páncélszekrényében
őrizte a kormányzó, a trezort pedig annak rendje és módja
szerint kulcsra zárva tartotta. Sir Moberley titkárnője ismerte
ugyan a zárkombinációt, csakhogy ő éppen szabadságát töltötte
Tortolán, a Virgin-szigetek egyikén, ahol a szüleit látogatta
meg. A kormányzó titkárnője távollétében is használta a C2
berendezést, ő természetesen szintén ismerte a kombinációt.
Haverstock ellenben, nem.
Más választása nem lévén, a hadnagy végül a helyi
telefonközponttal hívatta be a nassaui követséget és nyílt
vonalon számolt be a történtekről: Húsz perc múlva a hír
hallatán felindult első titkár visszahívta, részletesen
elismételtette vele a merénylet körülményeit; majd utasította,
hogy zárja le a rezidenciát, és tartsa a frontot, míg segítség nem
érkezik Nassauból vagy Londonból. Ezután a diplomata –
szigorúan bizalmasnak minősítve az üzenetet – rádión
értesítette a londoni külügyminisztériumot. Este hat felé
járhatott, odakint, a Karib-tenger fölött lassan sötétedni kezdett
az ég. Londonban viszont már éjjel tizenegyet mutatott az óra,
így hát az üzenet az éjszakai ügyeletes elé került, aki rögvest
tárcsázta a karibi osztály vezetőjének otthoni – chobhami –
számát. A külügyi gépezet mozgásba lendült.
A Sunshine-szigeten röpke két óra leforgása alatt söpört
végig a merénylet híre. Estefelé egy ottani rádióamatőr
elmesélte az éteren át egy régi washingtoni kollégájának is.
Mivel az erősen közösségi szellemű amerikai rádiós úgy érezte,
hogy elmaradhatatlan kötelessége a közvélemény tájékoztatása,
felhívta az Associated Press irodáját, ahol kezdetben
fenntartással fogadták ugyan, ám végül is amellett döntöttek,
hogy közzéteszik az alábbi kezdetű hírt:
A Barclay-szigetekről származó, egyelőre meg nem erősített
információk szerint a brit függő területnek minősülő
szigetcsoport kormányzója ma este feltehetően merénylet
áldozata lett…
A jelentést az éjszakai ügyelet hírszerkesztője fogalmazta
meg: hosszú időn át keresgélt a térképen, mire nagyítóval
megtalálta a szóban forgó szigetecskéket, ám fáradozása nem
volt hiábavaló, mert legalább volt mit megírnia a hír további
részében.
A Reuter londoni központjában is az amerikai vetélytárs
anyagából értesültek az eseményről, és már jócskán éjfél után
felhívták a külügyminisztériumot, hogy megerősíttessék a hírt.
Nem sokkal később a külügy elismerte, hogy kapott ilyen
értelmű jelentést, és hogy már megtették a szükséges
intézkedéseket.
Ezeknek során jó pár embert vertek fel álmából a kora
hajnali órákban (volt, aki Londonban lakott, volt, aki a
környékén). Az Amerikai Országos Felderítő Szolgálat által
működtetett műholdak ugrásszerűen megnövekedett
rádióforgalomra lettek figyelmesek London és a nassaui brit
követség között; az engedelmes gépek azonnal továbbították
megfigyeléseiket a Nemzetbiztonsági Tanács (NSA) Fort
Meade-i főhadiszállására. Az NSA sem volt rest, tüstént
megosztotta az információt a CIA-vel, ahol az AP jelentése
alapján már amúgy is tudtak a dologról. Hát igen: csaknem
három órába telt, mire a mintegy egymilliárd dollár értékű
csúcstechnológiával rájöttek arra, amit egy rádióamatőr házilag
gyártott készülékével a Spyglass oldalán megbúvó házikójából
már órákkal azelőtt elújságolt Washingtonban hallgatódzó
haverjának.
Londonban a külügy riasztotta a belügyminisztériumot, ők
meg kiugrasztották ágyából a fővárosi rendőrség főkapitányát,
Sir Peter Imbertet, és megkértek, hogy haladéktalanul küldjön a
szigetre egy tapasztalt nyomozót. A rendőrfőnök a hivatali
hierarchiában közvetlenül alatta elhelyezkedő tisztviselőnek, a
különleges ügyosztály vezetőjének, Simon Crawshaw-nak a
számát tárcsázta, aki viszont a súlyos bűncselekmények
részlegének a parancsnokát ébresztette fel a maga részéről.
A parancsnok betelefonált az ügyeletre, és megkérdezte: –
Ki van tarcsiban?
Az ügyeletes őrmester áttelefonált a New Scotland Yardra a
társának. Az ottani ügyelet tulajdonképpen parányi iroda,
amely nyilvántartja azokat a vezető beosztású, tapasztalt
nyomozókat, akik szükség esetén, sürgős kérésre rövid időn
belül rendelkezésre tudnak állni, hogy közreműködjenek
szolgálati területükön kívüli esetek feltárásában. A lista élén
annak a rendőrtisztnek a neve szerepel, aki egy óra leforgása
alatt mozgósítható. Az utána következőt hat órán belül lehet
riasztani, a harmadikat huszonnégy órán belül.
– Craddock főfelügyelő, uram – válaszolta kisvártatva az
ügyeletes őrmester. Miközben beszélt, a szeme megakadt az
előtte heverő jegyzéken. – Sajnálom, uram, de most látom,
hogy mégsem ő – fűzte hozzá gyorsan, mielőtt a parancsnok
bontotta volna a vonalat. – Ma délelőtt tizenegykor jelenése
van az Old Baileyben.
– Akkor ki a következő? – tudakolta a rendőrtiszt a
Heathrow közelében lévő, West Drayton-i otthonából.
Hangjába érzékelhető bosszúság vegyült.
– Mr. Hannah, uram.
– És ki a partnere?
– Wetherall, uram.
– Hívja fel, Mr. Hannah-t, és mondja meg neki, hogy
jelentkezzék nálam. Most azonnal, őrmester! – hangzott a
parancs. Így esett, hogy azon a szürke, fagyos decemberi
hajnalon, néhány perccel négy óra után csörgött a telefon
Desmond Hannah, detektív-főfelügyelő croydoni lakásának a
hálószobájában. Végighallgatta az utasítást az ügyeletestől, és
miután az őrmester elköszönt, azonnal tárcsázta a West
Drayton-i telefonszámot.
– Bill? Itt Des Hannah. Mi van?
 Némán hallgatta felettese beszámolóját. Öt perc után
megkérdezte: – Bill, hol a büdös francban van az a Sunshine-
sziget?

Ugyanakkor Sunshine-on, a büdös francban, dr. Caractacus

Jones elvégezte a tetemen az előírt halottkémi szemlét, és
hivatalosan is holttá nyilvánította a kormányzót. Mivel
időközben teljesen besötétedett, kénytelen volt elemlámpa
fényénél dolgozni. Nem mintha sokat tehetett volna. Általános
orvos volt, nem kórboncnok. Tudásához mérten igyekezett
kielégítő egészségügyi ellátást nyújtani a szigetlakóknak,
időnként sebeket és zúzódásokat is kezelt a rendelőjében. Több
újszülöttet segített a világra, mint ahányra egyáltalán vissza
tudott emlékezni, és legalább tízszer ennyi esetben távolított el
beakadt horgot a pácienseiből. Orvosként képes volt
megállapítani a halál beálltát, halottkémi minőségében pedig
hivatalosan is eljárhatott. De még soha életében nem boncolt
halott kormányzót, és rövid tépelődés után arra a
következtetésre jutott, hogy ezúttal sem fog.
Súlyos sérülések vagy komoly műtéti beavatkozást igénylő
betegségek esetében a pácienseket repülőgéppel mindig
Nassauba szállították, ahol kitűnően felszerelt kórház várta
őket: az itteni korszerű műszerekkel nemcsak bonyolult
operációkat tudtak elvégezni, hanem kórbonctani vizsgálatokat
is. Sunshine-on viszont még csak hullaház sem volt.
Mire befejezte a halottkémi szemlét, Haverstock hadnagy is
visszatért a telexgép mellől.
– Nassaui képviseletünk szerint a Scotland Yard megígérte,
hogy egy tapasztalt nyomozót küld ki – közölte. – Addig
mindent úgy kell hagynunk, ahogy most van.
Jones főfelügyelő egy közrendőrt állított a bejárat elé, hogy
elhessegesse az esetleges kíváncsiskodókat (a kapunál már fel-
feltünedeztek a leskelődők). Akkurátusan átkutatta a kertet, és
vizsgálódásai során felfedezte a vaskaput; úgy következtetett,
hogy a merénylő bizonyosan ott hatolt be, illetve távozott
tettének elkövetése után. A gyilkos szorosan behúzta maga
mögött, ezért nem vette észre korábban Haverstock hadnagy. A
főfelügyelő azonnal őrszemet vezényelt oda is, szigorúan
megparancsolva neki, hogy egy lelket sem engedhet a kapu
közelébe. Elképzelhető, hogy a lakaton ujjlenyomatok
maradtak, amelyeket a Scotland Yard embere fel tud majd
használni a nyomozás során.
Az őrnek kiszemelt rendőr kiballagott a sötét éjszakába,
leült a fűbe, hátát a falnak vetette, és néhány perc múlva
édesdeden aludt.
Bent, a kerítés túloldalán Jones főfelügyelő kijelentette: –
Semmihez sem szabad hozzányúlni. A tetemet is ott kell
hagyni, ahol van.
– Megőrültél? – förmedt rá a nagybátyja. – Meg fog
rohadni. Máris bomlásnak indult.
Igazat beszélt. Az állandó forróság miatt a karibi szigeteken
huszonnégy órán belül el szokták hantolni a holttesteket. Ha
nem teszik, az leírhatatlan következményekkel járhat. Alig telt
el pár óra, és a kormányzó sebe és szeme körül már zöld
döglegyek egész raja röpdösött. A három férfi fontolóra vette a
dolgot. (Jefferson Lady Moberleyt istápolta.)
– Be kell vinnünk a hűtőházba – közölte egy idő után dr.
Jones. – Nincs más választásunk.
Ezzel mindnyájan egyetértettek. A hűtőház a kikötőben
állott, és a városi generátor által szolgáltatott energiával
működött. Haverstock a halott hóna alá nyúlt. Jones
rendőrfőnök a lábánál ragadta meg. Némi nehézség árán
sikerült felcipelniük a lépcsőn, aztán keresztül a nappalin, ki a
hallba. Lady Moberley pont abban a pillanatban nézett le az
emeletről, ám meglátva halott férjét az előtérben tébláboló
csoport karéjában, hangos ó, ó, ó! kiáltások közepette azonnal
vissza is vonult a szobájába.
A hallban jöttek rá, hogy nincs mivel elszállítaniuk a tetemet
a kikötőig. Egyikük ötletképpen felvetette ugyan a Jaguár
csomagtartóját, de a többiek azonnal lehurrogták, mondván,
nemcsak hogy túl szűk, de kegyeletsértő is lenne.
Hosszas tanakodás után a rendőrségi Land-Rover mellett
döntöttek. A jármű hátsó üléseit kiemelték, hogy elférjen benne
a holttest. Ám hiába csúsztatták fel egészen az első ülésig, a két
lába így is kilógott. Dr. Jones gyorsan behajlította a térdét, és
rácsukta a hátsó ajtót. Sir Marston előrebillenő fejjel, széttárt
karokkal hevert a dzsip hátuljában, mint akit egy hosszúra
nyúlt, átdorbézolt éjszaka után visznek haza a cimborák.
A rendőr Jones ült a kormánynál, mellette Haverstock
hadnagy; a terepjáró mögött Port Plaisance lakosságának a
zöme. A kikötőbe érve – némiképp ünnepélyesebb külsőségek
közepette – a kormányzót a hűtőház padlójára fektették. Bent
jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet.
A Barclay-szigetek néhai kormányzója, Őfelsége rendkívüli
megbízottja első túlvilági éjszakáját egy hatalmas marlin és egy
fekete uszonyú tonhal közé préselve töltötte. Reggelre
egyikükön sem látszott, hogy kifogásuk lett volna a társaság
ellen.

Londonban öt órával korábban hajnalodik, mint a Sunshine-

szigeten. Reggel hétkor, midőn a nap bágyadt sugarai először
érintették a Westminster apátság tornyait, Hannah nyomozó
főfelügyelő már Braithwaite parancsnok dolgozószobájában
volt, a New Scotland Yard épületében.
– Tizenkét óra előtt néhány perccel indul a gépetek
Nassauba. A Heathrow-ról mentek, rendes BA-járattal –
közölte vele a parancsnok. – Első osztályon utaztok. A gép
tömve volt, úgyhogy egy házaspárt utólag törölni kellett az
utaslistáról.
– És a többiek? A nyomozócsoport? Ők a turista osztályon
utaznak?
– Á, a többiek! Igen, igen… Szóval, Des, az a nagy büdös
helyzet, hogy a segítők majd Nassauban csatlakoznak
hozzátok. A külügy gondoskodik róluk.
 Desmond Hannah-nak bűzleni kezdett a dolog, de
rettenetesen. Ötvenegy éves volt, régimódi, vaskalapos zsaru,
aki fokról fokra küzdötte föl magát a hivatali ranglétrán –
kezdve attól, amikor még a londoni utcákon teljesített
őrszolgálatot; és az volt a dolga, hogy ellenőrizze a kapukat, jól
be vannak-e zárva, vagy idős hölgyeket kísérjen át a forgalmas
úttesten és külföldi turistákat igazítson útba, egészen jelenlegi
beosztásáig és jól megérdemelt főfelügyelői rangjáig. Még egy
éve volt hátra a nyugdíjig; sok-sok kollégájához hasonlóan
valószínűleg neki is fel fogják ajánlani valamelyik nagyvállalat
kényelmes, kevés izgalmat tartogató biztonsági főnöki
tisztségét – és ő feltehetően élni is fog a lehetőséggel.
Azzal tisztában volt, hogy parancsnoki rangra most már nem
számíthat. Négy éve, hogy a gyilkossági csoporthoz került a
súlyos bűncselekmények osztályán; vad és büszke bikaként
rontott az akadályoknak, hogy aztán néhány év múlva csontig
lesoványodva, reményvesztetten támolyogjon ki a napvilágra.
Mindazonáltal szerette tisztességgel elvégezni a rábízott
feladatot. Egy gyilkossági nyomozónak – dolgozzék bármilyen
eseten, akár egy isten háta mögötti szigeten történt merényleten
is – legkevesebb négy tagból álló segédcsapatra van szüksége:
egy helyszínelő-helyszínbiztosító rendőrre, lehetőleg őrmesteri
rangban (SOCO); egy törvényszéki összekötő őrmesterre; egy
fotósra és egy ujjlenyomat-szakértőre. A laboratóriumi
vizsgálatok döntő fontosságúak lehetnek egy-egy bűneset
feltárásánál – és általában annak is bizonyulnak.
– Ami embereinket akarom magammal vinni, Bill.
– Lehetetlen, Des. Úgy fest a helyzet, hogy ez esetben a
külügy mondja ki a végső szót. A belügyminisztérium szerint a
ti utatokat is ők fedezik. És hát a jelek szerint minden pennyt a
fogukhoz vernek. A nassaui követség már kért is a bahamai
rendőrségtől támogató csoportot. Biztos vagyok benne, hogy
ügyes fickók, és értik a dolgukat.
 – Post mortem vizsgálatokat is végeznek? Fel tudnak
boncolni egy hullát?
– Nem, de semmi vész – mondta biztatóan Braithwaite. –
Személyesen Ian Westet küldjük Nassauba, hogy a
segítségedre legyen. A tetem egyébként még a szigeten van.
Mihelyt megnézted, küldesd át Nassauba egy koporsóban. Ian
csak holnap indul. Arra kérlek, legyen ott a hulla, mire ő odaér.
Ez esetben azonnal munkához láthat.
Hannah megköszörülte a torkát. Valamelyest
kiengesztelődött. Ian West személyében a világ egyik legjobb
patológusa lesz a támasza. Az is valami.
– Miért nem jöhet Ian egyenesen a szigetre, hogy ott
végezze el a boncolást?
– Mert a szigeten nincs hullaház.
– Hát akkor hol tartják a holttestet?
– Fogalmam nincs.
– Az ördögbe! Mire odaérek, már oszlani fog – sopánkodott
Hannah. Nem tudhatta, hogy Sir Marston nemhogy oszlásnak
nem indult, hanem jéggé fagyva fekszik egy hűtőház
kőpadlóján. Dr. Ian West vésővel sem tudná felboncolni.
– Azt szeretném, ha viszont a ballisztikai tesztedet itt
végeznénk el – mondta a főfelügyelő. – Amennyiben sikerül
megszerezni a lövedékeket, elküldöm, hogy Alan nézze meg
őket. Lehet, hogy nyomra vezetnek bennünket.
– Rendben – egyezett bele a parancsnok. – Közöld a
követségiekkel, hogy diplomáciai, csomagban juttassák el a
címünkre. Mit szólnál egy kiadós reggelihez? A kocsi csak
kilencre jön érted. A „szerszámosládát” a partnered hozza, ő
már a kocsiban fog várni rád.
– Most jut eszembe… Mi van a sajtóval? – fordult vissza az
ajtóból Hannah.
– Vadul csaholni fognak, attól tartok. Egyelőre még nincs
benne a lapokban. Az első információkat a hajnali órákban
kopogták a telexgépek. Azóta már az összes hírügynökség
beszámolt a merényletről. Isten tudja, honnan szerezték az
értesüléseiket ilyen gyorsan. Lehetséges, hogy lesz majd kint
egy-két pióca a repülőtéren, akik szeretnének ugyanarra a
járatra feljutni.
Valamivel kilenc óra előtt, kezében útitáskáját lóbálva,
Desmond Hannah megjelent az udvaron, ahol már várt rá a
Rover; a sofőr helyén egyenruhás rendőr őrmester. A
főfelügyelő körülnézett. Harry Wetherall detektívfelügyelőt
kereste, aki már három éve volt a partnere. Nem látta sehol.
Már éppen fordult volna vissza, hogy telefonáljon, amikor
fölfigyelt arra a harminc év körüli, pirospozsgás fiatalemberre,
aki teljes gőzzel rohant feléje, kezében a „szerszámosládával”,
ami valójában kisméretű bőrönd volt. Abban tartották a
különböző rongyokat, tamponokat, drótkeféket, üvegcséket,
nejlonzacskókat, kaparókat, palackokat, ampullákat,
csipeszeket és próbaanyagokat – egyszóval azokat az alapvető
munkaeszközöket, amelyek nélkülözhetetlenek a nyomok
feltárásánál, biztosításánál és megőrzésénél.
– Mr. Hannah? – kérdezte lihegve a fiatalember.
– Kihez van szerencsém?
– Parker detektívfelügyelő vagyok, uram.
– Hát Wetherall hol marad?
– Sajnálom, uram, de lebetegedett. Ázsiai influenza, vagy
mi a nyavalya. Az ügyelet engem kért meg, hogy ugorjak be
helyette. Az íróasztalom fiókjában tartom az útlevelemet, hogy
kéznél legyen, ha szükség van rá. Akárcsak most. Nagyon
örülök, hogy önnel dolgozhatom, uram.
A fenébe Wetherall-lal, dühöngött magában Hannah. Hogy
az ördög bújjék belé!
Szótlanul tették meg a Heathrow-ig vezető utat. Legalábbis
Hannah hallgatott. Parker viszont – Peter a keresztneve,
valóban azt mondta volna? – a térséggel kapcsolatos ismereteit
fitogtatta. Már kétszer is járt arrafelé a Club Mediterranée
szervezésében.
 – Ön már járt a Karib-térségben, uram?
– Nem – válaszolta Hannah kurtán, és ismét hallgatásba
süppedt.
A Heathrow-n már várták őket. Az útlevél-ellenőrzésen
csupán a formaság kedvéért estek át. A „szerszámos ládának”
sem kellett a biztonságiak röntgengépén
keresztülkorcsolyáznia, pedig a tartalma bizonyára viharos
érdeklődést váltott volna ki. A légitársaság képviselője –
elintézve a formaságokat – az első osztályú utasok számára
fenntartott váróba kísérte őket.
Mintha csak szagot kaptak volna, a sajtó prédára leső hiénái
valóban gyülekezni kezdtek a repülőtéren, igaz, Hannah csak
fent a fedélzeten botlott beléjük először. Két társaságnak is
megérte, hogy busás felár fejében maradásra késztessen néhány
utast, átadva helyüket az újságíróknak. Mások a két délelőtti
miami járat egyikére próbáltak feljutni, miközben központi
irodájuk lázasan telefonálgatott a floridai nagyvárosba, hogy
chartergépet béreljen a számukra, amellyel átrepülhetnének a
Sunshine-szigetre. A BBC TV, az Independent TV News és a
British Satellite Broadcasting tapasztalt riporterek vezetésével
egyaránt népes forgatócsoportot menesztett a Barclay-
szigetcsoportra, de a tülekedésből természetesen az öt
legnagyobb újság tudósítói és fotósai sem maradtak ki.
Ziháló, csapzott fiatalember toppant be az első osztályú
váróba, és levegő után kapkodva előadta Hannah-nak, hogy a
külügyminisztériumból küldték. Vaskos dossziét nyújtott át a
főfelügyelőnek.
– Összeállítottunk egy kis ismertető anyagot a
szigetcsoportról – közölte. – Földrajzi fekvés, gazdasági
adatok, népesség… Szóval ilyesmi. És hát természetesen a
jelenlegi politikai helyzet, háttérmagyarázattal.
Hannah elszomorodott. Egy közönséges gyilkosság pár nap
alatt talán magától is megoldódott volna. Ám ha politikai
indítékok motiválták a merényletet… A hangosbemondón
beszállásra szólították őket.
Alighogy a levegőbe emelkedtek. Parker, akibe képtelenség
lett volna beléfojtani a szót, pezsgőt rendelt a stewardesstől és
boldogan válaszolt az őt illető kérdésekre. Elmondta, hogy
huszonkilenc éves, vagyis fiatalon lett detektívfelügyelő,
felesége, Elaine pedig ingatlanügynök. A viszonylag újonnan
beépült, divatos Dockland körzetben vettek házat maguknak,
közel a Canary Wharfhoz. Minden szenvedélye egy Morgan 4
+ 4 sportautó, Elaine, a felesége Ford Escort GTI-vel jár.
– Természetesen lenyitható tetőssel – fűzte hozzá.
– Természetesen… – morogta Hannah. Uramisten, egy
elkényeztetett pojácát ültettek a nyakamba, átkozódott
magában. Ketten keresnek, gyerekük nincs, nyilván fölveti őket
a pénz.
Parker a középiskolából egyenesen egy állami egyetemre
ment, ahol politikából, filozófiából és gazdaságtanból szerzett
diplomát, majd átváltott jogra. Diplomával a zsebében
felvételre jelentkezett a fővárosi rendőrségnél. A kötelező
alapkiképzés után egy évig közrendőrként szolgált a külvárosi
körzetekben, majd felvételt nyert a Bramshilli
Rendőrkollégium speciális tanfolyam mára. Annak elvégzése
után a rendőrfőnök állományszervezési csoportjában dolgozott
– négy évig.
Cork megye fölött repülhettek, amikor Hannah becsukta a
külügyminisztériumtól kapott dosszié tetejét, és atyai
jóindulattal a hangjában megkérdezte tőle: – És mondja, hány
gyilkossági ügyön dolgozott már?
– Hát, tulajdonképpen ez lesz az első. Ezért is örültem
annyira, hogy éppen kéznél voltam ma reggel. Mindazonáltal
elárulhatom, hogy szabadidőmben kriminológiával is
foglalkoztam. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy megismerjük a
bűnözők gondolkodásmódját.
 Desmond Hannah a kétségbeeséstől eltorzult arccal fordult
az ablak felé. Kapott a nyakába egy halott kormányzót, a
küszöbönálló választások meg a bahamai segédcsapat mellé
egy kezdő nyomozót is, aki szeretné megismerni a bűnözők
gondolkodásmódját! Nem semmi, ahogy a fiatalok mondják.
Ebéd után elszundított. Még a sajtóról is megfeledkezett.
Egészen Nassauig.

Meglehet, az Associated Press gyorshíre az ötórás

időkülönbség miatt lekéste a brit lapok másnap reggeli
kiadásait, ám nem úgy a Miami Heraldét – az utolsó
pillanatban kopogott a gépen, mielőtt nyomdába került volna a
lap.
Reggel hét óra körül Sam McCready szállodai szobájának az
erkélyén üldögélt, és első csésze kávéját szürcsölgetve lomhán
kibámult az azúr színben pompázó tengerre. Fülét ismerős zaj
ütötte meg: becsúsztatták az újságot.
Az ajtóhoz baktatott, lehajolt a Heraldért, és visszament
vele az erkélyre. Az AP jelentése a címoldalra került, kiszorítva
onnan egy rekordnagyságú homárról szóló riportot. A meg nem
erősített értesülésekre hivatkozó, szűkszavú beszámolónak a
lap szerkesztői a következő címet adták: GYILKOSSÁG
ÁLDOZATA LETT A BRIT KORMÁNYZÓ? McCready
többször is elolvasta a tudósítást.
– Na hát, igazán nem szép ilyesmit csinálni – dünnyögte az
orra alatt. Bevonult a fürdőszobába, megborotválkozott,
lezuhanyozott és felöltözködött. Kilenckor kiszállt a taxiból,
intett a sofőrnek, hogy ne várjon rá, majd belépett a brit
konzulátus épületébe, ahol közölte, hogy Frank Dillonnak
hívják, és a külügyminisztérium alkalmazottja. Fél órát kellett
várnia a konzulra, akivel négyszemközt óhajtott beszélni.
Tízkor mindazonáltal már a rendelkezésére bocsátották, amiért
odaautózott: a lehallgatásmentes telefonvonalat, amelyen
érintkezésbe léphetett a washingtoni nagykövetséggel. Húsz
percen át értekezett az SIS állomásvezetőjével.
 Még Londonból ismerte őt, előző héten pedig együtt vettek
részt a CIA szemináriumán. Megerősítette a merénylet hírét,
sőt kiegészítette néhány Londontól kapott friss részlettel is.
– Arra gondoltam, esetleg átruccannék körülnézni – vetette
fel McCready.
– Hááát, nem is tudom. Valójában nem ránk tartozik.
– Valószínűleg így van, de azért megérhet egy misét.
Szükségem lesz némi pénzre meg adóvevőre.
– Rendben van, beszélek a konzullal. Oda tudnád hívni?
Egy óra múlva McCready kötegnyi dollárral a zsebében az
átvételi elismervényt szabályosan aláírta –, kezében
diplomatatáskát lóbálva hagyta el a konzulátus épületét. A
táskában hordozható rádiótelefon lapult, hozzávaló kódoló
készülékkel: a berendezés hatósugara lehetővé tette, hogy a
miami konzulátus közbeiktatásával biztonságosan beszélhessen
Washingtonnal.
Visszatért a szállodába, becsomagolt, rendezte a számláját,
majd felhívta az egyik légitaxi-szolgálatot a repülőtéren. Abban
maradt a cég képviselőjével, hogy délután kettőre
előkészítenek egy gépet a számára. Maga a repülőút nem
tarthat tovább másfél óránál.

Eddie Favaro szintén korán kelt aznap. Hosszas tépelődés

után arra jutott, hogy az egyetlen hely, ahol érdemes elkezdenie
a nyomozást, a kikötő. Bárhol szállt is meg Julio Gomez, egy
biztos: a kikötőben tölthette ideje java részét.
Közlekedési eszköz híján Eddie gyalog sétált le az öbölbe.
Nem kellett nagy utat megtennie. Akármerre nézett, a
házfalakon és a fatörzseken plakátok éktelenkedtek, öles
betűkkel szólítva fel a sziget választópolgárait, hogy erre vagy
arra a jelöltre szavazzanak. A két pályázó mosolygós,
fogpaszta-reklámszerű arca derűlátást tükrözött: az egyik
simára borotvált, intelligenciát sugárzó volt, a másik telt és
vidám.
 Néhány plakát le volt szaggatva; hogy gyerekek műve volt-e
vagy az ellenfél táborához tartozó felnőtteké, Eddie nem
tudhatta. A posztereken látszott, hogy jó minőségűek,
bizonyára korszerű technológiával nyomták őket. A kikötő
közelében, egy raktárház oldalán kezdetleges felirat:
NÉPSZAVAZÁST KÖVETELÜNK! Egy fekete dzsip tűnt fel
az úton. Négy férfi ült benne.
A terepjáró csikorgó abronccsal fékezett le Eddie mellett.
Utasai rikítóan színes inget és sötét napszemüveget viseltek,
durva vonásaik megfeszültek. Egy pillantást vetettek a feliratra,
majd valamennyien Favaro felé fordították a fejüket, mintha ő
volna a felelős a mázolmányért. Favaro közömbösen
megrántotta a vállát, jelezve: neki semmi köze az egészhez. A
négy zord arc rezzenéstelen tekintettel bámult utána, míg el
nem tűnt az épület sarka mögött. Hallotta, amint felbömböl a
dzsip motorja, majd visító kerekekkel elhajtanak.
Lent, a kikötőben az emberek csoportokba verődve cserélték
ki legfrissebb információikat, akárcsak a szálloda halljában,
amikor lement reggelizni. Favaro odalépett néhányukhoz, és
megkérdezte tőlük, tudnak-e valakit, aki turistákat szállít
horgászni a hajóján. A kikötő végébe mutattak, egy
halászbárka irányába.
Favaro végigballagott a mólón, és udvariasan megszólította
a hajó fedélzetén serénykedő férfit. Megmutatta neki Julio
Gomez fényképét. A tulaj megrázta a fejét.
– Igen, a múlt héten láttam itt néhányszor. De nem velem
járt ki a tengerre, hanem Jimmy Dobbsszal. Amott van a
hajója, ni! Látja? A Gulf Lady!
A Gulf Lady elhagyatottnak tűnt. Eddie leült egy
kikötőbakra és várt. Mint minden rendőr, ő is tisztában volt a
türelem értékével: Csak a tévében vetített bűnügyi filmekben
derülnek ki szemvillanásnyi idő alatt a nyomravezető tények. A
valóságban a rendőrök élete javarészt várakozással telik.
Jimmy Dobbs tíz óra tájban tűnt fel a mólón.
 – Mr. Dobbs?
– Aha.
– Üdvözlöm. Eddie vagyok. Floridából jöttem. Ez a maga
hajója?
– Naná. Horgászni akar?
– Igen, az a hobbim – hazudta Favaro. – Egy barátom
ajánlotta a Gulf Ladyt.
– Szép tőle.
– Julio Gomeznek hívják. Emlékszik rá, nem?
Jimmy Dobbs nyílt, becsületességet sugárzó fekete arca
megkeményedett. Átnyúlt a hajókorláton, és a tartóból kirántott
egy botot. Ide-oda forgatva aprólékosan ellenőrizte a csalit és
az úszót, majd a horgot vette szemügyre. Miután végzett vele,
Favaro felé nyújtotta a botot. – Szeret rablóhalra menni?
Tanyázik néhány errefelé. Itt, a – dokk végiben is vannak
páran. Egészen a szélin.
Kisétáltak a móló végébe, ahol már senki sem hallhatta,
hogy ők ketten miről beszélnek. Favaro kíváncsian várta a
folytatást.
Jimmy Dobbs visszavette tőle a botot, majd gyakorlott
mozdulattal, nagy lendülettel messzire bedobta a horgot.
Ahogy lassan tekerni kezdte az orsót, a zsinór végén táncoló
fémhalacska meg-megcsillant a víz színe alatt. Egy kék árny
kapott a csillogó csali felé, de a következő pillanatban már tova
is suhant.
– Julio Gomez meghalt – jelentette ki komoran Jimmy
Dobbs.
– Igen; tudom. Szeretném kideríteni, hogy miért. Maguk,
sokat halásztak együtt…
– Minden évben visszagyött hozzám. Jólelkű, kedves ember.
– Beszélt arról, hogy mivel foglalkozik Miamiban?
– Ühüm. Egyszer.
– Elmondta valakinek is, amit megtudott?
– Nem. Maga a barátja vagy a kollégája?
 – Mindkettő, Jimmy. Mondja csak, mikor látta utoljára
Juliót?
– Csütörtök este, amikor elváltunk egymástól. Itt, a
kikötőben. Egész nap kint vótunk: Megbeszéltük, hogy
pénteken is kimegyünk. De nem gyött el.
– Nem, mert a repülőtérre ment – mondta Favaro. –
Miamiba akart eljutni. Valamiért rettentően sietett. Sajnos,
rossz gépre szállt. Felrobbant a tenger fölött. Miért kellett
kijönnünk ide, a móló végébe?
Jimmy Dobbs hatalmasat rántott a boton. A zsinór végén ott
ficánkolt egy kétkilós, dülledt szemű csuka. Favaro
megpróbálta kihúzni. De tapasztalatlan volt. A zsinór
meglazult, a csuka pedig – kihasználva a lehetőséget –
kiakasztotta szájából a horgot.
– Rossz emberek is élnek itt a szigeten – jelentette ki nemes
egyszerűséggel Dobbs. Favaro hirtelen ráébredt, minek a
leheletét érezte az utcákon, amikor keresztülsétált a városkán.
A félelem légkörét, az suhant át a sikátorokon. Ismerte ezt az
érzést. Miamiban minden rendőr tudta, mi az. Most a félelem
kinyújtotta csápjait a földi paradicsom felé is.
– Amikor elváltak, jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak látta
Juliót?
– Aha. Vacsorára fogott egy szép, nagy halat. Boldognak
látszott. Gondtalannak.
– Hova ment innen?
Jimmy Dobbs meglepődve nézett rá.
– Hát Mrs. Macdonald házába, természetesen. Mindég nála
szállt meg.

Mrs. Macdonald nem volt otthon. Vásárolni ment valahová,

mondták. Eddie úgy döntött, majd később visszajön. Addig
körülnéz a repülőtéren. Lesétált a Parlament térre. Két taxi
álldogált az árnyékban. Mindkét sofőr ebédelt. Nem volt mit
tennie, keresztülvágott a szinte kihalt téren, hogy megebédeljen
ő is a Quarter Deckben. A teraszon foglalt helyet, ahonnan
szemmel tarthatta a taxikat. Élénk, izgatott duruzsolás
hallatszott mindenünnen, akárcsak a reggelinél; az egyetlen
beszédtémát természetesen a kormányzó meggyilkolása
jelentette.
– A Scotland Yard tapasztalt nyomozót küld a szigetre –
osztotta meg valaki bizalmas értesülését a többiekkel a
szomszédos asztalnál.
Két férfi tűnt fel a terasz bejáratánál, tagbaszakadt,
bikanyakú mindkettő. Nem szóltak senkihez sem, de jöttükre
elült az izgatott sugdolózás.
A két behemót sorra leszaggatta a Marcus Johnsont éltető
plakátokat, és helyükre újakat ragasztottak. Az állt rajtuk:
SZAVAZZATOK LIVINGSTONE-RA, A NÉP
JELÖLTJÉRE! Ezután a két gólem távozott.
A pincér sült halat és egy korsó sört tett Eddie asztalára.
– Hát ezek meg kifélék-mifélék voltak? – kérdezte Favaro.
– Mr. Livingstone kampánybizottságának a tagjai –
válaszoltam pincér kimérten.
– Úgy láttam, rettegésben tartják az embereket.
– Téved, uram.
A pincér elfordult, üres tekintettel. Favaro már sok ilyet
látott a metro-dade-i főkapitányság kihallgatószobájában.
Mintha csak tompa fényű redőnyt vonnának a pupillák elé. Az
üzenet világos: ne kopogtass, nincsenek itthon!
A Hannah főfelügyelőt és Parker detektívfelügyelőt szállító
Jumbo helyi idő szerint délután háromkor ért földet a nassaui
légikikötőben. Miután a gép megállt, fedélzetén a bahamai
rendőrség magas rangú képviselője jelent meg, bemutatkozott a
Scotland Yard nyomozóinak és üdvözölte őket Nassauban. A
többi utas előtt szálltak le a Boeingról, és egy várakozó Land-
Roverhez siettek. Hannah érezte, amint a Karib-tenger párás,
forró levegője láthatatlanul beburkolja. A londoni télhez
alkalmazkodó öltözékében egy pillanat alatt megizzadt.
 A bahamai rendőrtiszt elkérte a poggyászkártyáikat, és
utasította a terepjárónál posztoló közrendőrt, hogy kerítse elő
és hozza utánuk a két bőröndöt Hannah-t és Parkert a VIP-
váróba kísérték. A brit követ, Longstreet és a képviselet egy
fiatalabb alkalmazottja, Bannister fogadta őket.
– Csatlakozom önökhöz, és én is átmegyek a Sunshine-
szigetre – közölte Bannister. – Valami probléma támadt a
telex-összeköttetéssel. Ha jól értem, nem tudják kinyitni a
kormányzó páncélszekrényét. Magammal viszek egy új
berendezést, azon keresztül rádiótelefon-kapcsolatot tud majd
létesíteni az itteni főbiztossággal. Magától értetődően a vonal
be van biztosítva. És hát a tetemről is gondoskodnom kell, ha
már végzett vele a halottkém, és kiadja.
Tettrekésznek és hatékonynak mutatkozott. Rögtön
megnyerte Hannah tetszését. Találkoztak a bahamai rendőrség
által rendelkezésükre bocsátott segédcsapat négy tagjával is. A
főfelügyelő csaknem egyórás eligazítást tartott a számukra.
Hannah kinézett a váróterem ablakán. Harminc méterre
tőlük, a repülőtér betoncsíkján egy tízüléses gép várakozott. A
számukra bérelték ki, azzal mennek a szigetre. A csarnok és a
chartergép között két tévés forgatócsoport is felállította
kameráit, hogy – elkapják a Scotland Yard-küldöttség
távozásának emlékezetes pillanatát. Hannah keserűen
felsóhajtott.
Miután az utolsó eligazítással túlestek az előkészületeken,
lassan leballagtak a VIP-váróból. A kijáratnál mikrofonok
erdeje, jegyzetfüzeteikkel hadonászó újságírók hada fogadta
őket.
– Mr. Hannah, mit gondol, hamarosan letartóztatják a
merénylőt?… Politikai gyilkosságról van szó?… Sir Marston
halála összefüggésbe hozható a választási kampánnyal?…
Csak úgy záporoztak a kérdések. Hannah bűbájosan
mosolygott, szaporán bólogatott és nem szólt semmit. A
bahamai rendőrök védőgyűrűjében nagy nehezen elvergődtek a
menekülés útját jelentő gépig, és gyorsan felszaladtak a
lépcsőn. A tévékamerák természetesen minden pillanatot
rögzítettek. Alig csukódott be a Scotland Yard nyomozói
mögött a fedélzeti ajtó, az újságírók – mint megkergült
hangyaboly – saját gépeik felé iramodtak, londoni
szerkesztőségük bérelte ki előre a számukra, mondani sem kell:
halomnyi pénzért. A betonon uralkodó éktelen hangzavart és
teljes fejetlenséget hátrahagyva – a tízüléses charterjárat lassan
a felszállópálya felé gurult. Az óramutatók négy huszonötöt
jeleztek.

Egy órával korábban, fél négykor egy Cessna típusú,

leszálláshoz készülő motoros kisgép döntötte be szárnyát a
sunshine-i repülőtér fölött.
– Elég vad hely – jegyezte meg az amerikai pilóta a mellette
ülőnek, túlkiabálva a motor zúgását. – Szép, de elmaradott.
Már úgy értem, nincs semmijük.
– Semmi technika – tódította McCready. Amint a gép orrát
előredöntve lefelé kezdett siklani, Sam a leszállópálya sebesen
közeledő, fűvel benőtt sávjára tapasztotta a szemét. Bal kéz
felől három épületet látott: a hullámlemezből összeeszkábált
hangárt, egy alacsony, lapos épületet vörös bádogtetővel
(magát a várócsarnokot), és a rendőrőrs fehérre meszelt, kocka
alakú viskóját, brit lobogóval a tetején. A várócsarnok előtt két
alak álldogált, egyikükön rövid ujjú, tarka mintájú ing, a másik
egy szál rövid nadrágban és trikóban. Nem messzire tőlük, az
árnyékban gépkocsi. Váratlanul pálmafák koronái bólogattak
be a Cessna ablakán, és a következő pillanatban már a
hepehupás réten bukdácsoltak. A pilóta szilárd kézzel
egyenesben tartotta az orr alatti futóművet, közben pedig
felcsapta a fékszárnyakat. Elsuhantak az épületek előtt, aztán a
füves leszállópálya végében megfordultak és zötykölődve
visszafelé gurultak.
 – Hogyne, persze, emlékszem erre a gépre. Szörnyűség, ami
történt. Rossz vót hallani, hogy lezuhantak azok a
szerencsétlenek.

Favarónak sikerült becserkésznie a hordárt, aki az előző

pénteken a Navajo Chief berakodásánál is segédkezett. Bennek
hívták, és egész életében hordárként dolgozott. Mindig ő
pakolta be a csomagokat, ez volt a munkája. Akárcsak a
szigetlakok zöme, Ben is barátságos és nyíltszívű, becsületes és
bőbeszédű fickó volt. Favaro egy fotót mutatott neki.
– Felismeri ezt az embert?
– Naná. Ő kérdezte meg a tulajtól, hogy nem vinné-e el Key
Westre.
– Hát ezt meg honnan tudja?
– Itt állt mellettem, hát hallottam – válaszolta Ben.
– Milyennek látta? Nyugtalannak, idegesnek? Vagy mint
akinek sietős a dolga?
– Maga is az lett vóna a helyiben. Aszondta, hogy telefonált
a felesége, mert beteg a gyerek. A lány, aki velük vót, erre
aszondta, hogy szörnyű, és segíteni kell rajta. A tulaj így
beleegyezett, hogy velük menjen Key Westre.
– És rajtuk kívül? Látott még valakit a gép körül?
Ben gondolkodóba esett.
– Hát azt a másik fickót, aki segített bepakolni – válaszolta
kisvártatva. – Asziszem, a tulaj alkalmazottja vót.
– Le tudná írni? Hogy nézett ki?
– Sosem láttam azelőtt – közölte Ben. – Nem idevalósi, az
biztos. Fekete és sötét napszemüveg meg színes ing vót rajta.
Nem szólt az egy szót se.
Favaro eltűnődött a friss információkon. Julio Gomez sosem
hazudott. Viszont nem volt sem felesége, sem gyereke. Nyilván
mindenáron fel akart jutni arra a gépre, hogy a lehető
leggyorsabban Miamiba érjen. De vajon miért? Partnerét
ismerve Favarónak egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy
Julio Gomez félt valamitől. Igen, most már biztosra vette: a
pokolgépet nem Klingernek szánták, hanem Gomeznek.
Megköszönte Bennek a segítséget és visszaballagott az épület
előtt strázsáló taxihoz. Már húzta volna be az ajtót, amikor egy
hang szólalt meg a háta mögött. Tipikusan angol kiejtéssel
beszélt.
– Tudom, nem illik ilyesmit kérni, de megharagudna, ha
bekéredzkednék maga mellé? Szeretnék bejutni a városba, de
sehol egy taxi…
A férfi volt a Cessnáról.
– Persze, jöjjön csak – mondta Favaro, és beljebb csúszott
az ülésen.
– Iszonyúan rendes magától, igazán köszönöm – hálálkodott
az angol, miközben poggyászát elhelyezte a csomagtartóban.
– Frank Dillon vagyok – mutatkozott be később, amikor már
a városka felé döcögtek. Talán ha öt percig tartott az út.
– Eddie Favaro. Horgászni jött?
– Hát, ami azt illeti, nem. Sosem voltam szenvedélyes
horgász… Tudja, most vettem ki a szabadságomat, és úgy
gondoltam, itt csöndben és békességben eltölthetek néhány
napot.
– Itt aztán nem! – nevetett kényszeredetten Favaro. – Teljes
a felfordulás… Hamarosan egész csapat rendőr érkezik
Londonból, és hát persze a firkászok. Tegnap este valaki
agyonlőtte a rezidencia kertjében a kormányzót.
– Te jó ég! – szörnyülködött az angol. Láthatóan meg volt
döbbenve.
Favaro a Quarter Deck lépcsőjén elbúcsúzott tőle, kifizette a
taxit és Mrs. Macdonald penziója felé vette az irányt. Pár száz
métert kellett csak gyalogolnia a sikátorokon át. A tér másik
oldalán, egy tehergépkocsi nyitott platójáról magas, széles
vállú férfi szónokolt a csendben álldogáló tömegnek, Mr.
Livingstone, az egyik jelölt, Favaro fülében még sokáig
visszhangzottak bömbölő szavai…
 – És én azt mondom, testvéreim, hogy igenis részesülnötök
kell a szigetek gazdagságából! Benneteket is megilletnek a
tenger gyümölcsei, a tiétek is a bőséges halzsákmány, nektek is
jogotok van ugyanolyan szép és tágas házakban élni, mint
annak a néhány gazdagnak, aki a domboldalon épült villájában
pöffeszkedik! Követeljétek a jussotokat.
A tömeg nem tanúsított különösebb lelkesedést iránta. A
teherautó mellett az a két nagydarab fickó őrködött, akik
délben a Quarter Deck teraszán letépdesték Johnson választási
plakátjait. Néhány társuk az emberek közé vegyült, és
megpróbálta éljenzésre ösztönözni őket. De senki sem kiabált
velük. Favaro befordult a sarkon. Most már otthon találta Mrs.
Macdonaldet.

Desmond Hannah gépe hat előtt húsz perccel landolt a réten.

Már csaknem sötét este volt. Négy másik gépnek még sikerült
leszállnia – rögvest indultak is vissza Nassauba –, aztán a
koromfekete éjszaka átvette az uralmat a sunshine-i
repülőtéren. A kis motoros gépekkel a BBC és az ITV csapata,
a Sunday Times és a Sunday Telegraph tudósítói – ők
megosztoztak egy gépen –, illetve a Sabrina Tennant vezette
BSB-forgatócsoport érkezett a szigetre.
Hannah-t, Parkert, Bannistert és a négy bahamai nyomozót.
Haverstock hadnagy és Jones rendőrfőnök üdvözölte, az előbbi
krémszínű trópusi szafáriban, az utóbbi makulátlan
egyenruhájában. Némi többletpénz reményében nemcsak a két
taxi parkolt a repülőtér épülete előtt, hanem két ütött-kopott
mikrobusz is előkerült valahonnan. Mindegyikre lecsaptak az
érkezők.
Mire elintézték az összes formaságokat és megkapták
szobakulcsaikat a Quarter Deck portáján, kint már
leereszkedett a trópusi este. Hannah úgy rendelkezett, hogy
nincs sok értelme elemlámpa fényénél elkezdeni a nyomozást,
ám továbbra is szigorú őrizet alatt kell tartani a Kormányházat.
Jones – aki megtiszteltetésnek érezte, hogy egy igazi detektív-
főfelügyelővel dolgozhat együtt a Scotland Yardról, azonnal
kiadta embereinek a megfelelő parancsokat.
Hannah fáradtnak érezte magát. Jóllehet a szigeteken még
csak hat órát mutatott az idő, de a szervezetét nem tudta
becsapni: agysejtjei és izmai éjszaka tizenegyet jeleztek, meg
hát azt, hogy hajnali négy óta egyfolytában talpon van.
Parkerrel és Haverstockkal vacsorázott, ami alkalmat
szolgáltatott arra, hogy első kézből értesüljön az előző esti
eseményekről. Vacsora után lefeküdt és azonnal álomba
merült.
A sajtó képviselői csalhatatlan – szimattal és
szemfényvesztő gyorsasággal szállták meg a hotel bárját.
Egymás után rendelték a köröket – és öntötték le a torkukon. A
külföldi megbízáson dolgozó tudósítók közösségére jellemző
vidám élcelődés és bizalmas tréfálkozás egyre hangosabb lett.
Egyiküknek sem szúrt szemet az a csöndes, egyedül iddogáló
férfi, aki gyűrött öltönyében támasztotta a bárpultot, és éberen
figyelt a csevegésükre.

– Innen hová ment, nem tudja véletlenül? – kérdezte Eddie

Favaro. Mrs. Macdonald konyhájában üldögélt, előtte az
asztalon egy tányérnyi az öreg hölgy híres-nevezetes
kagylóleveséből.
– Beugrott a Quarter Deckbe egy pofa sörre.
– Jókedvű volt vagy szomorú?
Mrs. Macdonald bársonyosan dallamos, fuvolázó hangja
betöltötte a konyhát.
– Az isten áldja meg, Mr. Favaro, hogyne lett volna
jókedvű! Hiszen boldog ember volt. Vacsorára hozott egy szép,
húsos halat, azt sütöttem ki a számára. Azt mondta, nyolcra
visszajön. Előre a lelkére kötöttem, hogy le ne késse a vacsorát,
mert a sült hal csak frissen jó, egy idő után összeszikkad.
Nevetett, és azt válaszolta, hogy pontos lesz.
– Mégis elkésett?
 – Úgy, ahogy mondja. Több mint egy órát késett. Persze a
halat a legszívesebben kidobtam volna a szemétbe. És hogy
milyen sületlenségeket beszélt itt nekem összevissza?!
– Miket mondott? Milyen sületlenségeket?
– Hát, éppenséggel nem volt bőbeszédű. Valami nagyon
aggasztotta. Azt mondta, hogy látott egy skorpiót… Nem ízlik
talán a levesem? Miért nem fejezi be az evést? Isten adománya
ez a finom kagyló.
Favaro kanalat tartó keze félúton megállt a levegőben.
– Vissza tudna emlékezni rá, Mrs. Macdonald, hogy
pontosan hogy mondta? Egy skorpiót látott, vagy pedig azt
mondta, hogy látta a skorpiót?
Mrs. Macdonald szemöldökét ráncolva törte a fejét.
– Asziszem, azt mondta, hogy látott „egy” skorpiót… Ám
meglehet, hogy „a”-val mondta.
Favaro kikanalazta a maradék levest, megköszönte a
vendéglátást, és visszament a hotelbe. A bárban hangos lárma
fogadta. Behúzódott egy viszonylag csöndes sarokba, távol a
kurjongató újságíróseregtől. Nem messze tőle az angol
üldögélt, akivel a repülőtéren találkozott; üdvözlésre emelte a
poharát, de nem ment oda hozzá. Hál’ istennek, gondolta
magában Favaro, az öreg citromjóska legalább csöndben tud
maradni.
Nem akarta, hogy bárki is zavarja. Gondolkodni akart,
elemezni a tényeket. Azt már tudta, hogyan halt meg a barátja;
azt még csak sejtette, hogy miért. Itt, ebben a földi
paradicsomban, egyelőre megmagyarázhatatlan, rejtélyes
körülmények között Julio Gomez felismerte – vagy legalábbis
látni vélte – a legkönyörtelenebb gyilkost, akivel pályafutásuk
során valaha is találkoztak.
 HARMADIK FEJEZET
Desmond Hannah detektív-főfelügyelő másnap reggel hét
órakor már talpon volt – a táj fölött még ott lebegett a trópusi
hajnal langymeleg párája –, és munkához látott. A
Kormányházban kezdte.
Hosszasan elbeszélgetett a komornyikkal, Jeffersonnal, aki
elmondta neki: a kormányzónak megrögzött szokása volt, hogy
minden áldott nap öt óra tájban, nem sokkal naplemente előtt
visszavonult a magas kőkerítéssel védett kertjébe elszopogatni
a szódás whiskyjét. Hannah megkérdezte az inast, hány ember
tudhatott erről. Jefferson a homlokát ráncolta.
– Sokan, uram. Lady Moberley, Haverstock hadnagy,
jómagam, Miss Myrtle, a kormányzó titkárnője, de ő most
szabadságát tölti Tortolán. Nyilván a látogatók közül is
ismerhették jó páran a szokását. Szóval sokan tudhattak róla.
Jefferson megmutatta, pontosan hol feküdt a holttest, amikor
megpillantotta a verandáról. Váltig állította, hogy magát a
lövést nem hallotta. Később éppen a „lövés” szó győzte meg a
főfelügyelőt arról, hogy a komornyik igazat beszél, de akkor
még ő maga is úgy tudta, hogy csak egy lövés dörrent.
Közben a bahamai segédcsapat is munkához látott.
Fémdetektorral kutatták át a pázsitot a gyilkos fegyver golyói
után, gyakorta félrehajtogatva a sűrű füvet, hiszen megeshetett,
hogy valaki akaratlanul mélyen beletaposta az apró rézhüvelyt
vagy hüvelyeket – a talajba. Haverstock hadnagy, Mr. Jones és
a nagybátyja, dr. Jones a gyilkosság éjszakáján annyit sürgött-
forgott a hulla körül, hogy szinte teljesen letiporták a füvet;
kevés remény volt arra, hogy a rendőrök használható
lábnyomra bukkannak.
Hannah tüzetesen szemügyre vette a kerítés falába vágott
hátsó kaput, vigyázva rá, nehogy megzavarja a bahamai
nyombiztosítót, aki ujjlenyomatot keresett a rozsdás felületen.
Semmit sem talált. Hannah úgy okoskodott, hogy ha a
merénylő valóban azon a kapun hatolt be és tüstént tüzet nyitott
Sir Marstonra, akkor a kormányzónak a kapu és a verandára
vezető lépcső közötti szakaszon kellett valahol állnia. Vagyis
ha a lövedék keresztülhatolt a testén, óhatatlanul a korallfalba
kellett becsapódnia. Hannah közelebb lépett a
nyombiztosítókhoz, akik a fémdetektorral éppen a kapu és a
lépcső melletti fal közötti sávot ellenőrizték; azt a részt; ahol a
falról szemmel láthatóan letört néhány kagylóhéj. Pár pillanat
múlva meggondolta magát; és bement a házba, hogy Lady
Moberleyvel beszéljen.
A kormányzó özvegye a dolgozószobában fogadta, ott, ahol
legutoljára Sir Marston az Aggódó Állampolgárok
Bizottságával tárgyalt. Vékony, törékeny asszonyka volt,
egérszerű, szürke hajjal, arcát fakó sárgára színezte a trópusi
nap.
Jefferson jégbe hűtött sört szolgált fel egy tálcán. Hannah
egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a kínálást. Végül is
pokoli hőség uralkodott odakint, pedig még csak délelőttre járt
az idő. Lady Moberley grapefruitot fogyasztott. Néma áhítattal,
vágyakozó szemmel meredt a sörre. Istenem, istenem, sóhajtott
fel magában Hannah.
Lady Moberley nem tudott érdemleges adalékkal
hozzájárulni a nyomozáshoz. Amennyire ő tudja, a férjének
nem voltak ellenségei. A politikai gyilkosság ismeretlen
fogalom a szigeteken. Ja, igen, a korteshadjárat némileg
felkavarta az indulatokat, de a választási harcot sikerült
demokratikus keretek közé terelni. Legalábbis ő így gondolja.
A merénylet időpontjában nem tartózkodott idehaza. Egy kis
missziós kórházat látogatott meg a Spyglass dombon, a
rezidenciától úgy nyolc kilométerre. A kórházat Mr. Marcus
Johnson alapította, ez a nagyszerű és jótékony ember, aki hat
hónapja tért vissza a Barclay-szigetekre, ahol született. Őt,
Lady Moberleyt kérték fel, hogy legyen az alapítvány
patrónusa. Örömmel beleegyezett. A szolgálati Jaguart vette
igénybe; a kormányzó sofőrje, Stone vezetett.
Hannah megköszönte a tájékoztatást, és felállt. Abban a
pillanatban Parker tűnt fel az ablaknál, és izgatottan
kopogtatott az üvegtáblán, Hannah kisietett a teraszra. Parker
majd kibújt a bőréből.
– Igaza volt, uram. Itt van.
Előrenyújtotta jobb kezét. Nyitott tenyerén egy csúnyán
összelapított, deformálódott ólomlövedék hevert. Hannah
üveges tekintettel mérte végig.
– Igazán megható, hogy a tenyerében hordozza – mondta. –
Legközelebb mindazonáltal próbálja meg a csipeszt és a
nejlonzacskót használni.
Parker szégyenében elsápadt. Lesomfordált a kertbe, a
lövedéket visszahelyezte oda, ahol találták, a kagylótörmelék
közé; a „szerszámosládából” elővett egy csipeszt, majd
esetlenül, de előírásszerűen felcsippentette az ólomdarabkát, és
beleejtette egy nejlonzacskóba. A bahamaiak félrenéztek és
vigyorogtak.
– Most pedig a nejlonzacskót ágyazza be vattába, azt tegye
egy csavaros tetejű üvegbe, és zárja le – adta ki az utasítást
Hannah. Parker szó nélkül engedelmeskedett. – Köszönöm. Az
üveget rakja be a „szerszámosládába”, és gondja legyen rá,
hogy senki hozzá ne nyúljon, míg el nem küldjük ballisztikai
próbára – figyelmeztette a főfelügyelő. Elszontyolodott. Nem
lesz ez így könnyű. Már-már hajlott arra a véleményre, hogy
egyedül sokkal többre menne.
Dr. Caractacus Jones a megbeszélt időpontban érkezett.
Hannah boldog volt, hogy végre profival is beszélhet. Dr. Jones
elmesélte, hogy előző este valamivel hat után riasztották. A
lakásán tartózkodott, amely egyben a rendelője is. Jefferson jött
érte, Haverstock hadnagy megbízásából. A komornyik közölte
vele, hogy menjen azonnal a rezidenciára, mert meglőtték Sir
Marstont. Nem, azt nem említette, hogy a lövés halálos sebet
ejtett a kormányzón, úgyhogy ő fogta az orvosi táskáját, beült
az autójába, és amilyen gyorsan csak tudott, odahajtott. Persze
– mint a helyszínen kiderült – fölösleges volt sietnie.
Hannah betessékelte dr. Jonest a néhai kormányzó
dolgozószobájába, és megkérte rá, hogy halottkémi
minőségében írja alá az engedélyt, amelynek alapján
átszállíthatják boncolásra a tetemet Nassauba délután.
A brit igazságszolgáltatási rendszerben a legfőbb hatalmi
szóval rendelkező testület nem a Lordok Háza, hanem a
törvényszéki halottkém. Szava minden más fóruménál többet
nyom a latban. Ahhoz, hogy a kormányzó holttestét
átszállíthassák a Barclay-szigetekről a Bahamákra, a halottkém
engedélyére volt szükség. Dr. Jones minden további nélkül
aláírta, törvényesítve a post mortem vizsgálatot. A nassaui
főbiztosság kiküldöttje, Bannister a kormányzói hivatal fejlécét
viselő papírlapra gépelte az engedély szövegét. Egyébiránt
sikerült felszerelnie és működésbe hoznia a rádiótelefont. A
formaságok elintézése után Hannah megkérte dr. Jonest, hogy
vezesse a hullához.
Lent, a kikötőben már kinyitották a hűtőházat. Két helybeli
rendőr megragadta a kormányzó kőkeményre fagyott tetemét,
és kicsúsztatta a halak közül. A merev holttestet a közeli
árnyékos raktárépületbe cipelték, ahol felrakták egy kecske
lábakon álló asztalra.
A televíziós forgatócsoportok számára – időközben
kibővültek a CNN miami irodájának embereivel – nagyszerű
filmfelvételekre nyújtott lehetőséget a jelenet, annál is inkább,
mert egész délelőtt hasztalan próbálták Hannah-t
mikrofonvégre kapni. Természetesen éltek az alkalommal és
mindent lefilmeztek. A CNN esti híradójában még a halott
kormányzó „hálótársát”, az úgyszintén csonttá fagyott marlint
is bemutatták!
Hannah megparancsolta, hogy a fotósokat és a tévéseket
távolítsák el, a raktárház ajtaját pedig csukják be. Amennyire a
zúzmarás jégrétegből valamit is látni lehetett, a főfelügyelő
alaposan szemügyre vette a néhai kormányzó porhüvelyét. Dr.
Jones rendíthetetlen eltökéltséggel állt mellette. Miután
megszemlélte a Sir Marston ingmellén látható nyílást, Hannah
tekintete a bal ingujjra siklott. Azonnal észrevette a szöveten
ütött szabályos, kerek lyukat.
Mutató- és hüvelykujja között lassan pödörgetni kezdte az
anyagot, hogy minél gyorsabban kiolvadjon belőle a jég. Pár
perc alatt megpuhult. Az ingujjon Hannah két lyukat is talált,
egy bemenetit és egy kimenetit, ám a kormányzó bal karján
gyakorlatilag nyoma sem volt sérülésnek. Parkerre nézett.
– Minimum két lövedéknek kell lennie – közölte halkan. –
A másikat is meg kell találnunk.
– Valószínűleg még benne, van a testben – vetette fel dr.
Jones.
– Pontosan – hagyta rá Hannah. – Mindenesetre kutya
legyek, ha látok bármiféle bemeneti vagy kijöveti nyílást a
testen! Úgy tűnik, a seb teljesen összehúzódott a jégen. No
mindegy, Peter, arra kérem, hogy azt a területet, ahol
körülbelül a kormányzó állhatott a gyilkosság időpontjában,
kutassák át még egyszer alaposan. S ha szükséges, harmadszor
is. Hátha ott van a másik lövedék.
Utasítást adott, hogy a kormányzó tetemét vigyék vissza a
hűtőházba. Kint ismét zümmögni kezdtek a kamerák.
Záporoztak rá a kérdések. A főfelügyelő bólogatott és
mosolygott, de csupán annyit mondott megint: – Mindent a
maga idejében, hölgyeim és uraim. Legyenek türelemmel, még
csak az elején tartunk.
– De egy lövedéket már megtaláltunk! – jelentette ki nagy
büszkén Parker. Az összes kamera ráirányult. Hannah kezdte
azt hinni, hogy a merénylő derekasan célt tévesztett. Ha ez így
megy tovább, akár rögtönzött sajtóértekezletet is
összehívhatnak ott helyben. Csakhogy neki esze ágában sem
volt.
 – Ma este nyilatkozatot fogunk közzétenni, abban minden
benne lesz – emelte fel a hangját. – De most, ha nem
haragszanak, szeretnék visszatérni a munkámhoz. Köszönöm.
Parkert betuszkolta a rendőrségi Land-Roverbe és
visszamentek a Kormányházba. Hannah megkérte Bannistert,
telefonáljon Nassauba, és délutánra rendeljen tőlük egy
repülőgépet hordággyal, műanyag hullazsákkal és két
kísérővel. Ezután karon ragadta dr. Jonest, és kikísérte a
kocsijához. Senki sem követte őket.
– Mondja, doktor, nem tud valakit, aki mindenkit ismer, és
mindenről tud, ami a szigeten történik?
Dr. Caractacus Jones elvigyorodott.
– Hát, itt volnék én is… mégis azt kell mondjam, még csak
találgatni sem tudok, ki tehette. Én csak tíz évvel ezelőtt jöttem
ide vissza Barbadosról. Ha a szigetek történetére kíváncsi,
keresse föl Missy Coltrane-t. Ő aztán tényleg mindenről tud…
Ő a Barclays nagymamája. Ha valakinek van tippje, hogy ki
tehette, neki biztosan.
A doktor beült rozoga Austin Mayflowerébe és elrobogott.
Hannah megkereste az unokaöccsét, Jones rendőrfőnököt. A
terepjárónál talált rá.
– Szeretnék egy szívességet kérni öntől, főfelügyelő –
mondta udvariasan. – Megtenné, hogy kimegy a repülőtérre, és
ellenőrzi az útlevélrészlegen, nem hagyta-e el valaki a szigetet
a gyilkosság óta? Akárki… leszámítva persze az ideérkező, ám
azonnal vissza is induló pilótákat, akik ki sem szálltak a
gépükből.
Jones rendőrfőnök tisztelgett, és már ott sem volt. A Jaguar
a ház előtt állt. Oscar, a sofőr éppen akkor látott neki lemosni.
Parker és a többi rendőr a kertben keresgélte a második
lövedéket.
– Oscar?
– Szolgálatjára, uram! – Oscar holdvilágképén széles vigyor
ömlött szét.
 – Ismeri Missy Coltrane-t?
– Ó, hogyne, uram. Nagyon rendes hölgy.
– Tudja, hol lakik?
– Mán hogyne tudnám! A Flamingó-házban, fönt, a
Spyglass tetején.
– Hannah a karórájára pillantott. Fél tizenkettő. Pokoli a
hőség.
– Otthon szokott lenni ilyenkor?
Oscar zavarba jött.
– Persze, hogy otthon Van.
– Ha megkérhetném, elvinne hozzá?
A Jaguar keresztülvágott Port Plaisance szűk utcácskáin,
aztán tíz kilométerre a város határától rákanyarodott a
Spyglassra vezető, enyhén emelkedő mellékútra. A kocsi öreg
járgány volt már, Mark IX modell, úgyszólván klasszikus típus;
hagyományos vonalvezetésű, jellegzetes illatot árasztó,
süppedő bőrülésekkel, fényezett diófa műszerfallal. Hannah
kényelmesen hátradőlt és a tovasuhanó tájat bámulta.
Ahogy egyre feljebb jutottak, a megsárgult, csenevész
bozótosokat zöldellő ligetek váltották fel. Itt-ott
kukoricaföldeket látott, másutt mangó- és papajafákat; az út két
oldalán, valamivel beljebb, időnként faviskók tünedeztek fel,
poros udvarokon csirkék kapirgáltak. A közeledő autó
motorzúgására barna bőrű purdék rohangáltak ki az út szélére,
és karjukkal hadonászva, lelkesen üdvözölték az idegeneket.
Hannah visszaintegetett nekik.
Elhaladtak a Marcus Johnson alapította, fehér falú
gyermekklinika mellett. Hannah visszanézett a hátsó ablakon:
odalent, a messzeségben Port Plaisance álmosan nyújtózkodott
a perzselő forróságban. A távolban ki tudta venni a kikötői
raktárház vörös tetejét, a hűtőházat, ahol jéggé fagyva fekszik a
kormányzó, az apró kaviccsal felszórt Parlament teret, az
anglikán templom csúcsos tornyát és a Quarter Deck Hotel
zsindelytetejét. A másik oldalon, túl a városhatáron, a párás
levegőben délibábszerűen remegett a kormányzói rezidencia
tömbje. Ki a fenének állhatott érdekében Sir Marston halála? –
morfondírozott magában Hannah.
A néhai Mr. Barney Klinger takaros villája tűnt fel az út
mentén, aztán még két meredek, éles hajtűkanyar, és már fent
is voltak a dombtetőn. Közvetlenül előttük egy rózsaszínű
épület, a Flamingó-ház.
Hannah megrántotta a kovácsoltvasból készült csengőláncot,
mire bent, a házban üveghangon csilingelve megszólalt egy kis
harang. Tizenéves lány nyitott ajtót; egyszerű pamutköntös volt
rajta, amely látni engedte két csupasz, fekete lábát.
– Missy Coltrane-nel szeretnék beszélni – közölte Hannah.
A lány bólintott, és bevezette a tágas és szellős nappaliba.
Széles, nyitott kétszárnyú ajtón lehetett kijutni a balkonra,
ahonnan csodálatos kilátás nyílt a szigetre és a csillogó,
sötétkék tengerre, amelynek horizontján túl már a Bahama-
szigetek partvidékét verdestek a hullámok.
A szoba hűvös volt, annak ellenére, hogy nem működött
benne légkondicionáló. Hannah-nak az is szemet szűrt, hogy
villany sincs a helyiségben. Három, koromtól megfeketedett
üvegű petróleumlámpa árválkodott egy fal mellé helyezett
asztalkán. A balkonnal szemközti ablakok is tárva-nyitva
álltak, a kereszthuzat varázsolt kellemes hűvösséget a szobába.
A bútorzaton látszott, hogy a házat idős ember lakja.
Várakozás közben Hannah körbejárta a szobát.
A falakat tucatnyi, mesteri vonalvezetésű akvarell borította;
a karibi térségben honos madarakat ábrázolták. Az egyetlen
festmény, amely nem madárról készült, egész alakos képmás
volt: egy férfit örökített meg, aki a brit gyarmati idők fehér
kormányzói egyenruhájában feszített. Félig oldalt fordulva
kibámult az ablakon, haja és bajsza őszbe csavarodott, arca
napbarnított, barázdált és jóságos. Tunikájának bal mellén két
sorban medáliák csüngtek. Hannah közelebb hajolt, hogy el
tudja olvasni az olajfestmény alján látható, apró betűs felírást.
SIR ROBERT COLTRANE, A BARCLAY-SZIGETEK
KORMÁNYZÓJA, 1945-1953. Kakastollas, hófehér sisakját
jobb karjának könyökhajlatába szorította, bal kezét kardjának
markolatán nyugtatta.
Hannah szánakozva elmosolyodott. „Missy” Coltrane ezek
szerint nem más, mint Lady Coltrane, a néhai kormányzó
felesége. Továbbsétálva egy tárló tűnt a szeme elé. Az üveg
alatt, a kendervászonnal fedett falapra erősítve sorakoztak a
kormányzó katonai érdemrendjei. Minden bizonnyal az
özvegye gyűjtötte össze és tette közszemlére a férje emlékét
őrző kitüntetéseket: középen a mélybíbor szalagon függő
Viktória-kereszt pompázott, a legmagasabb katonai érdemrend,
amelyet a harctéren tanúsított bátor helytállásért
adományoznak; a bevésés szerint 1917-ben kapta a kormányzó;
kétoldalt a Szolgálati Érdemkereszt és a Hadikereszt díszelgett.
A medáliák mellett azokat a dísz- és használati tárgyakat,
lehetett látni, amelyeket a hadjáratok során viselt a kormányzó.
– Nagyon bátor ember volt – mondta egy tiszta, mély
zengésű hang a háta mögött Hannah zavartan fordult hátra.
Nem hallotta bejönni Missy Coltrane-t; tolókocsijának
gumikerekei nesztelenül siklottak a kőpadlón. Töpörödött,
vékony csontú, idős hölgy volt; nemes élű arcát hófehér
hajfürtök keretezték, szeme élénk kéken világított.
A tolókocsi mögött állt az a szolga, aki a kertből betolta
úrnőjét, egy valóságos óriás.
– Köszönöm, Firestone, itt jó lesz – mondta a szolgának
Missy Coltrane.
A góliát némán bólintott, és kiment a szobából. A törékeny
hölgy pár lépéssel odébbgurította magát a kocsijával, és intett
Hannah-nak, hogy foglaljon helyet. Arcán kedves mosoly
játszott.
– Hogy miért hívják így? Tudja, talált gyerek. A városi
szeméttelepen bukkantak rá, egy Firestone abroncson aludt a
nyomorult… Ön pedig bizonyára Hannah detektív-főfelügyelő
a Scotland Yardról. Bizony, ritkán látogat el ilyen magas rangú
köztisztviselő a mi kis szigetünkre. Miben lehetek a
segítségére?
– Elnézését kell kérnem, hogy Missy Coltrane-nek neveztem
a házvezetőnője előtt – szabadkozott Hannah. – Senki sem
hívta fel a figyelmemet, hogy ön tulajdonképpen Lady
Coltrane.
– Már nem vagyok az. Itt mindenki csak Missynek szólít. És
nekem ez így tetszik. Tudja, a régi szokások nehezen halnak ki.
Bizonyára észreveszi a kiejtésemen, hogy nem angol vagyok.
Valóban, Dél-Karolinában születtem.
– Az ön férje…. – bökött Hannah a portré felé –, valaha ő
volt itt a kormányzó, igaz?
– Igen. A háború alatt találkoztunk. Robert már az első
világháborúban is harcolt. Másoknak elég lett volna annyi
szenvedés. De ő nem tudott nyugton maradni. Ismét
megsebesült, kórházba került. Én ápolónőként dolgoztam ott.
Egymásba szerettünk, és 1943-ban összeházasodtunk.
Csodálatos tíz esztendőt töltöttünk egymás mellett, míg meg
nem halt. Huszonöt év volt a korkülönbség közöttünk, de ez
fikarcnyit sem számított. A háború után London kinevezte
kormányzónak, úgyhogy ideköltöztünk. Miután meghalt, én itt
rekedtem. Fiatalon ment el… alig töltötte be az ötvenhatot.
Háborús sérüléseinek az utóhatásai, azok okozták a halálát.
Hannah elmerengett. A hallottak alapján Sir Robert 1897-
ben született. Tehát húszéves volt, amikor megkapta a
Viktória-keresztet. Missy most hatvanhét; túl fiatal még ahhoz,
hogy tolókocsiban kelljen élnie. Úgy tűnt, mintha azok az
átható, kék szemek olvasni tudnának a gondolataiban.
– Megcsúsztam és lezuhantam a lépcsőn. Ennek tíz éve.
Eltört a hátgerincem… De nyilván nem azért utazott ide
hatezer kilométer távolságból, hogy megvitassuk egy
tolókocsihoz láncolt öregasszony élettörténetét. Miben
segíthetek?
 Hannah előterjesztette a kérését.
– Az az igazság, hogy elképzelni sem tudom, miért ölhették
meg. Bárki volt is a tettes, teljes szívéből gyűlölnie kellett Sir
Marstont, hogy ilyesmire vetemedjék. Nehéz elhinni, hogy a
szigetlakok között akadna akár egy is, akiben gyilkos szándékú
indulatok ébredtek volna iránta. Ön ismeri őket. Ki tehette? És
miért?
Lady Coltrane a nyitott ablakhoz kormányozta tolókocsiját,
és hosszasan kibámult az alant elterülő tájra.
– Mr. Hannah, önnek tökéletesen igaza van. Ismerem az
ittenieket, idestova negyvenöt éve élek a Sunshine-on.
Szeretem ezt a vidéket, szeretem az itt lakó embereket.
Remélem, ők is szeretnek engem.
Elfordult az ablaktól, és egyenesen Hannah szemébe nézett.
– A világ szemében ezeknek a szigeteknek nincs különösebb
jelentőségük. Mégis, az itt élő emberek felfedeztek valamit,
amire a világ többi része ez idáig képtelennek bizonyult. A
szigetlakok rájöttek, hogyan lehetnek boldogok. Csak ennyi.
Nem gazdagok, nincs semmilyen hatalmuk – egyszerűen csak
boldogok. És most London azzal áll elő, hogy legyünk
függetlenek. Két pályázó is ringbe szállt, hogy megszerezze a
hatalmat. Egyikük Mr, Johnson, aki roppant gazdag, és jelentős
összeget költött a sziget felvirágoztatására, legyenek
bármilyenek is az indítékai, a másik pedig Mr. Livingstone, a
szocialista, aki viszont mindent államosítani akar, hogy aztán
szétossza a nincstelenek között. Igen nemes célkitűzés
mindkettőjüké, szó se róla. Mr. Johnson, aki a szigetek
fejlesztésére és felvirágoztatására sző terveket, és Mr.
Livingstone, aki egyenlőséget hirdet a szigetlakók között.
Gyermekkoruk óta ismerem őket. A szemem előtt nőttek fel.
Arra is emlékszem, amikor tizenévesen nekivágtak a
nagyvilágnak, hogy szerencsét próbáljanak és másutt
boldoguljanak. És most itt vannak újra.
– Gyanakszik valamelyikőjükre? – vágott közbe Hannah.
 – Nem. Mr. Hannah, inkább az embereikre, akiket magukkal
hoztak. Nézze csak meg őket! Sugárzik róluk az erőszak, Mr.
Hannah. A szigetlakók is tudják már, mifélék ezek. Voltak,
akiket megfenyegettek. Másokat meg is vertek. Szóval, azt
hiszem, nem ártana, ha közelebbről is szemügyre venné ennek
a két embernek a sleppjét, Mr. Hannah…
A visszafelé vezető úton a főfelügyelő eltanakodott.
Hivatásos gyilkossal volna dolga? Végül is a merénylet
körülményei arra vallanak. Úgy döntött, ebéd után felkeresi a
két miniszterelnök-jelöltet – és szétnéz a „munkatársaik”
között.

Hannah-t egy pillanatra feltartóztatták a Kormányház

kapujánál. Amint belépett a nappaliba, reverendás, puhány alak
kászálódott ki a karosszékből; vastag tokája több rétegben
omlott a gallérjára. Parker is vele volt.
– Á, főnök, ez itt Simon Prince tiszteletes, az anglikán
plébános. Azt mondja, néhány roppant érdekes információt
tartogat a számunkra.
Hannah-nak szöget ütött a fejébe, vajon honnan szedhette
Parker ezt a titulust. Mármint a „főnököt”. Mindig is gyűlölte,
ha így szólítják. Amikor az egyszerű „uram” is megteszi. Majd
később – sokkal később – esetleg sor kerülhet a Desmondra is.
Talán.
– Megvan már a második lövedék?
– Öö… nem, még nincs.
– Akkor jobb, ha folytatja a kutatást. – Parker kikullogott.
Hannah odalépett, és behúzta a franciaablak két szárnyát.
– Nos, Mr. Prince, mit óhajt a tudomásomra hozni?
– Quince, ha nem haragszik… Nem Prince… Borzasztó,
ami történt.
– Válóban az. Különösen a kormányzó számára.
– Ó, igen, igen, én is erre gondoltam… Szóval… Az, amit
közölni szeretnék önnel, olyan személlyel kapcsolatos, aki
szintén papi ruhát visel. Sokáig töprengtem, szabad-e
egyáltalán megtennem. De aztán úgy gondoltam, esetleg fontos
lehet…
– Miért nem bízza rám? Mondja csak el, aztán majd én
eldöntöm, hogy fontos-e vagy sem – válaszolta szelíden
Hannah.
A plébános lehiggadt.
– A múlt pénteken történt – vágott bele Quince. Azzal
részletesen elmesélte az állampolgári bizottságnak a
rezidencián tett látogatását és a kormányzó elutasító
viselkedését. Mikor a végére ért, Hannah összevonta a
szemöldökét.
– Pontosan mit is mondott kifelé jövet, fel tudná idézni? –
tudakolta. Hangjában feszültség bujkált.
– Azt, hogy meg kell szabadulnunk ettől a kormányzótól,
mert akkor új jönne helyette – közölte Quince.
Hannah felemelkedett.
– Nagyon szépen köszönöm a felvilágosítást, Mr. Quince.
Megkérhetném, hogy erről senkinek se beszéljen, inkább bízza
rám a továbbiakat?
A tiszteletes megkönnyebbülten távozott. Hannah
elgondolkodott. Különösebben nem rajongott a besúgókért,
mégis úgy érezte: ezek után kötelessége elbeszélgetni azzal a
lángszavú baptista lelkésszel, Walter Drake-kel. Tovább már
nem juthatott gondolataiban, mert a nappali ajtajában
váratlanul feltűnt Jefferson. Egy tálcán majonézes homársalátát
egyensúlyozott. A főfelügyelő szájában összefutott a nyál. Hát
azért neki is jár valami, miután csapot-papot hátrahagyva, a
világ másik végéből ideutazott! Kiváltképp, ha a külügy
fizeti… Töltött magának egy pohárral a hideg Chablisból, és jó
étvággyal hozzáfogott a falatozáshoz.

Mielőtt befejezte volna, Jones rendőrfőnök visszaérkezett a

repülőtérről.
– Senki sem távozott a szigetről, legalábbis az utóbbi
negyven órában nem – közölte.
 – Úgy érti, törvényes körülmények között… – igazította ki
Hannah. – Volna még valami, Mr. Jones. Van önnek listája
arról, hogy kik tartanak otthon lőfegyvert?
– Természetesen.
– Remek. Megtenné, hogy átnézi a fegyverviselési
engedélyek jegyzékét, és felkeres mindenkit, aki szerepel a
listán? Egy nagy kaliberű pisztolyra vadászunk. Különösen
akkor, ha a tulaj nem tudja bemutatni, vagy mostanában
tisztították, és még csöpög az olajtól…
– Csöpög az olajtól?
– Beolajozták, miután lőttek vele…
– Á, igen, persze!
– Még valami, Mr. Jones. Drake tiszteletesnek van
fegyverviselési engedélye vagy bejegyzett fegyvere?
– Nincs. Ebben biztos vagyok.
Távozása után a főfelügyelő Haverstock hadnagyot hívatta.
– Van magának szolgálati fegyvere vagy automata
pisztolya? – kérdezett rá nyíltan.
– Ó, hát… De hát… Csak nem képzeli, hogy én…? –
tiltakozott a hadnagy.
– Az vetődött fel bennem, hogy esetleg ellopták… Vagy
elcsenték, és használat után visszacsempészték a helyére.
– Á, értem már, mire céloz, öregfiú. De nincs fegyverem.
Igazság szerint eszembe sem jutott, hogy pisztolyt kellene
hozni a szigetekre. Csupán a díszkardomat csomagoltam be.
– Látja, ha Sir Marstont leszúrták volna, most fontolóra
vehetném a maga letartóztatását – ugratta a hadnagyot Hannah.
– És a házban? Van valamilyen lőfegyver a házban?
– Amennyire én tudom, nincs egy szál se. De hát a gyilkos
végül is kívülről jött be, ha nem tévedek. A vaskapun át,
ugyebár?
Hannah már kora reggel megszemlélte a felfeszített, rozsdás
lakatot. A deformálódott acélpántból és a lakat meghajlott
nyelvéből arra lehetett következtetni, hogy valaki egy vastag és
hosszú feszítővasat használt a zár feltörésére. De az is eszébe
jutott; nem kizárt, hogy a felfeszített lakat csupán elterelő
manőver. Akár órákkal, sőt napokkal a merénylet előtt
„berendezhették” a helyszínt. Soha senki nem ellenőrizte azt a
kaput; arra volt ítélve, hogy szép lassan megegye a rozsda.
Tehát a gyilkos nyugodtan fölfeszíthette a lakatot, becsukva
hagyta a kaput, hogy senki ne vegye észre, aztán egy későbbi
időpontban a házból kijövet megölhette a kormányzót, majd
rögtön vissza is húzódhatott az épületbe. Mindebből az
következik, hogy ha cigánygyerekek potyognak is az égből,
meg kell találni a második lövedéket, remélhetőleg sértetlen
állapotban. És hát persze a gyilkos fegyvert. Hannah
tekintetével a napfényben ragyogó tengert pásztázta. Hát… ha
valahol ott pihen a hullámsírban, sosem fog a nyomára
bukkanni.
A szalvétával megtörölte a száját, felállt, és kiment
megkeresni Oscart és a Jaguart. Ideje elbeszélgetni Drake
tiszteletessel.

Sam McCready nagyjából ugyanabban az időben ebédelt.

Amikor kilépett a Quarter Deck nyitott teraszára, már minden
asztal foglalt volt.
Kint a téren rövid ujjú inget viselő, sötét napszemüveges
kortesek tüsténkedtek egy zászlókkal feldíszített, Marcus
Johnson plakátaival teleaggatott tehergépkocsi körül. A nagy
ember délután háromkor szólni fog a néphez. McCready még
egyszer körbehordozta a tekintetét, és ezúttal megpillantott egy
üresen álló széket. Szemközt már ült valaki.
– Egy kissé zsúfoltnak tűnik ma a terasz… Megengedi, hogy
leüljek? – kérdezte. Eddie Favaro a székre bökött.
– Persze, csak nyugodtan.
– Horgászni jött a szigetre? – kíváncsiskodott McCready,
miközben az étlapot tanulmányozta.
– Aha.
 – Különös… – dünnyögte McCready, miközben friss
citrommal ízesített hallevest rendelt magának. – Meg mertem
volna esküdni rá, hogy maga rendőr.
Azt már viszont nem említette, hogy előző este, miután a
bárban feltűnés nélkül, de hosszasan figyelte Favarót, felhívta
az FBI miami irodáját, és információt kért tőlük. Ma reggel
meg is telefonálták. Favaro idegesen lecsapta a söröspoharát és
McCreadyre meredt.
– És maga meg ki a fene? Talán egy brit kolléga?
McCready nyugtatólag intett a kezével.
– Ó, nem, semmi ilyesmivel nem dicsekedhetem. Csupán
egy közönséges állami tisztviselő, aki szeretne békességben
eltölteni egy hetet, lehetőleg minél messzebb az íróasztalától.
– Akkor meg miből gondolja, hogy én rendőr vagyok?
– Ösztönös megérzés. Abból, ahogy viselkedik. Hajlandó
őszintén bevallani, hogy mivel foglalkozik?
– Mi a jó büdös fenéért kellene bevallanom?
– Mert nem sokkal azelőtt érkezett a szigetre, hogy
megölték a kormányzót – válaszolta atyáskodó hangon
McCready. – Meg hát ezért is.
Egy papírlapot lökött Favaro elébe. A londoni
külügyminisztérium pecsétje állt rajta, és az, hogy Mr. Frank
Dillon a minisztérium alkalmazottja, ezért az illetékes szervek
– vagyis „bárki, akit illet” – kéretnek minden lehetséges
segítséget megadni neki. Favaro visszaadta az írást, és
eltanakodott. Broderick hadnagy is felhívta rá a figyelmét,
hogy a sziget brit terület, és itt senkire sem számíthat, csak
saját magára.
– Hivatalosan szabadságon vagyok. Valóban nem horgászni
jöttem ide. Nem hivatalosan ugyanis szeretném kideríteni,
hogy ki és miért ölte meg a partneremet a múlt héten.
– Mondja el részletesen, hogy mi történt – unszolta
McCready. – Talán segíteni is tudok…
 Favaro mesélt Julio Gomezról és a robbanásról. Az angol
egyszer sem szólt közbe, hallgatagon ette a kissé sületlen halat.
– Sejtésem szerint valakit felismerhetett a szigeten, sőt az is
észrevehette őt. Azt hiszem, tudom is, kiről van szó… Metro-
Dade-ben mi csak Francisco Mendesként ismertük. Vagy más
néven: a Skorpióként.
A gengszterháború 1981-ben tört ki Dél-Floridában,
közelebbről Metro-Dade megyében. A véres leszámolások
hátterében az állt, hogy hagyományosan a kolumbiaiak látták el
kábítószerrel – kokainnal – a partvidéket, ám magát a
terjesztést a kubai bandák végezték. A kolumbiai csempészek
egyszer csak megunták a dolgot, és úgy gondolták, hogy
kiiktatják a kubai közvetítőket, és közvetlenül a fogyasztóknak
adják el a kokaint. A kubai bandák természetesen zokon vették,
hogy betörtek a területükre, és kíméletlenül visszavágtak. A
leszámolások azóta is tartanak.
1984 nyarán, egy forró, álmos napon egy piros-fehér
bőrruhás motorkerékpáros fékezett le Kawasakijával egy dade-i
bevásárlóközpontban; vászontarisznyájából előkapta Uzi
géppisztolyát, és halálos nyugalommal a teljes tárat kiürítette a
közeli italboltra; az üzlet zsúfolásig tömve volt, három ember a
helyszínen meghalt, tizennégyen súlyosan megsebesültek.
Normális körülmények között a merénylőnek minden
probléma nélkül sikerült volna egérutat nyernie. Csakhogy az a
fiatal motorkerékpáros rendőr, aki aznap teljesített szolgálatot a
körzetben, a lövöldözés időpontjában legfeljebb kétszáz
méterre tartózkodhatott a helyszíntől – épp büntetőcédulákat
osztott ki tilos parkolásért. Elhajítva kiürült géppisztolyát, a
gyilkos megpróbált elmenekülni. A rendőr utánaeredt. Közben
rádión közölte a központtal a motorkerékpár típusát, és hogy
merre mennek. A North Kendall Drive közepe táján a
kawasakis hirtelen lelassított, egészen a járda mellé húzódott,
inge alól előkapta 9 mm-es Sig Sauer ismétlő pisztolyát, célzott
és tüzet nyitott. A lövés a mellén érte a közeledő rendőrt. A
fiatalember előrebukott és elvágódott. A Kawasaki elrobogott.
A közelben álló szemtanúk később viszonylag részletes
személyleírást tudtak adni a merénylő termetéről és pirosfehér
csíkos bőrruhájáról. Az arcát nem látták, sisak volt rajta.
Bár csak négy saroknyira volt onnan a Baptista Kórház, és a
rendőrt perceken belül beszállították az intenzív osztályra,
másnap reggelre meghalt. Huszonhárom éves volt, nős,
kislánya nem sokkal azelőtt született.
Rádión leadott közléseire felfigyelt két járőrkocsi. Az egyik
úgy másfél kilométerrel lejjebb, a sztráda szélén strázsált.
Sikerült a motoros nyomába erednie, és egy kanyarban
leszorította a padkára. A Kawasaki megcsúszott, a gyilkos
lerepült róla. Mielőtt feltápászkodhatott volna, csuklóján már
kattant is a bilincs.
Külseje alapján latin-amerikainak nézték. Az ügyet
Gomezre és Favaróra bízták. Négy teljes napon át – és éjjel –
néztek farkasszemet a gyilkossal. Egy árva hangot, egy
mukkanás nem sok, de annyit sem tudtak kipréselni belőle.
Sem spanyolul, sem angolul. Ujjlenyomatot nem hagyott a
fegyvereken, mert kesztyűt viselt. Lőpornyom sem maradt a
kezén. A kesztyű természetesen eltűnt, és hiába forgatott föl a
rendőrség minden egyes szeméttárolót az út mentén, mintha
csak a föld nyelte volna el. A végén azt sütötték ki, hogy
menekülés közben a gyilkos feltehetően egy nyitott tetejű kocsi
hátsó ülésére dobta, a sofőr meg észre sem vette. A sajtóban és
a televízióban közzétett felhívás eredményeként viszont
előkerült a Sig Sauer. Egy kertben találták meg, oda volt
behajítva. A ballisztikai teszt alapján azonosították: ezzel ölték
meg a rendőrt. De ujjlenyomat ezen sem volt.
Gomez amellett kardoskodott, hogy a merénylő kolumbiai
lehet. Az italbolt ugyanis kubai kábítószer-lerakatként is
szolgált. A negyedik nap éjszakáján ő és Favaro a Skorpió
becenevet ragasztotta a gyilkosra.
 Az ötödik nap reggelén megjelent a színen egy
szemlátomást csillagászati gázsiért dolgozó ügyvéd. Egy
Francisco Mendes névre kiállított, mexikói útlevél lapult a
táskájában. Az okmány vadonatúj volt, és érvényesnek is
látszott, viszont hiányzott belőle a bélyegző, amelyet
belépéskor az amerikai határőrök pecsételnek bele. Az ügyvéd
kenetteljes hangon előadta, hogy a kliense valóban illegálisan
lépte át a határt, de ez mégsem tekinthető olyan rettenetes
bűnnek, ezért óvadék ellenében kéri a szabadlábra helyezését.
A rendőrség kézzel-lábbal tiltakozott.
A liberális nézeteiről közismert bíró előtt az ügyvéd azzal
érvelt, hogy a rendőrség ugyan őrizetbe vett egy piros-fehér
bőrruhás, Kawasakin motorozó férfit, csakhogy nem
szükségképpen azt a kawasakist, aki megölte a rendőrt és a
többieket.
– Az a seggfej bíró persze szabadlábra helyezte – sziszegte a
foga között Favaro. – Félmillió dolcsiért. Huszonnégy órán
belül a Skorpió szabad volt. Az ügyvéd vigyorogva szurkolta le
a félmilliót. Mintha aprópénz lett volna.
– Amiből arra gondoltak, hogy…? – kérdezte volna
McCready.
– Ó, nem akárki volt a kezünk között! Skorpió nem holmi
küldönc csupán, hanem az egyes számú bérgyilkosuk.
Máskülönben nem tettek volna le annyi pénzt érte. Gyanítom,
hogy Julio meglátta itt valahol, sőt arra is rájöhetett, hogy hol
bujkál. Minden bizonnyal rohant volna vissza Miamiba, hogy
Uncle Sam időben a kiadatásért folyamodjék Londonnál.
– Ami persze nem jelentett volna gondot – fűzte hozzá
McCready. – Szerintem értesíteni kellene a Scotland Yard
képviselőjét. Hiszen a kormányzót alig négy nappal ezután
ölték meg. Még ha ki is derülne, hogy a két eset között nincs
semmiféle összefüggés, szerintem maga a gyanú is elég alapot
szolgáltatna arra, hogy átkutassák a szigetet. És hát nem olyan
nagy területről van szó.
 – És mi van, ha megtalálják? Talán bizony elkövetett
törvénybe ütköző cselekedetet brit felségterületen?
– Nos… szerintem kezdetnek megtenné az is, ha minden
kétséget kizáróan, egyértelműen azonosítaná. Máris őrizetbe
lehetne venni. Hannah detektív-főfelügyelő ugyan a Scotland
Yardnak dolgozik, ám a rendőrgyilkosokat sehol sem kedvelik.
Ha meg azzal védekezne, hogy érvényes útlevéllel rendelkező,
békés állampolgár, a külügyminisztérium hivatalos
képviselőjeként hamisnak minősíthetem az okmányt. Újabb
vádpont, amely alátámasztja letartóztatását.
Favaro elvigyorodott, és a kezét nyújtotta.
– Frank Dillon, teszik az ötlete. Menjünk, keressük meg a
Scotland Yard emberét.

Hannah kiszállt a Jaguarból. A fából ácsolt baptista kápolna

ajtaja tárva-nyitva állott. Istenes ének dallama szűrődött ki
odabentről. A főfelügyelő beosont az ajtón, szemét hunyorogva
szoktatta a félhomályhoz. Drake tiszteletes mély, átütő
basszusa minden más hangot elnyomott.
– Idők sziklája, megnyíltál nékem…
Hangszeres kíséret nem volt. Szószékét elhagyva, a baptista
tiszteletes a padsorok között sétált, és égnek emelt karokkal,
fekete reverendájának bő ujjait széttárva vezényelte nyáját az
úr dicséretére.
– Légy, ó légy az én menedékem.
Hadd ömöljön a víz és a vér.
Megpillantva az ajtóban álló Hannah-t, a tiszteletes azonnal
elhallgatott, és a többieket is csendre intette.
– Testvéreim – hirdette ki mennydörgő hangján. – Ma
igazán nagy megtiszteltetés ért bennünket; személyesen a
Scotland Yard képviselője, Mr. Hannah kereste fel
gyülekezetünket!
A hívők megfordultak a padsorokban és az ajtóban álló
alakot bámulták. Túlnyomó részük idős ember volt, csak
elvétve lehetett látni egy-két fiatalasszonyt, körülöttük selymes
hajú, bociszemű porontyokkal.
– Kerülj beljebb, testvérem. Énekelj te is velünk!
Szorítsatok helyet Mr. Hannah-nak!
A legközelebbi padsor szélén termetes asszonyság üldögélt,
virágmintás vászonruhában: amikor Hannah-ra nézett, szélesen
elmosolyodott, és rögtön odébbhúzódott, megosztva vele
énekeskönyvét. A főfelügyelő nem győzött hálálkodni
magában. Már rég elfelejtette a szöveget. Megmondani sem
tudta volna, mikor járt utoljára templomban. De most ő is
végigénekelte a fölemelő himnuszt. Istentisztelet végeztével a
gyülekezet tagjai szétoszlottak, külön-külön elbúcsúzva a
verítékben úszó Drake tiszteletestől.
Drake intett Hannah-nak, hogy fáradjon be a sekrestyébe,
amely tulajdonképpen szűk szobácska volt a templom
oldalszárnyához tapasztva.
– Sörrel ugyan nem tudom megkínálni, Mr. Hannah,
mindazonáltal boldog lennék, ha elfogadna egy pohár jéghideg
limonádét.
Elővett egy termoszt, és kitöltötte a tartalmát. A limonádé
valóban citromízű volt, és fenséges.
– Miben állhatok a Scotland Yard rendelkezésére? –
tudakolta a lelkipásztor.
– Mondja meg, legyen szíves, hol tartózkodott kedden öt óra
tájban.
– Énekgyakorlatot tartottunk itt, a kápolnában. – Legalább
ötven hívem tanúsíthatja – válaszolta Drake. – De miért
kérdezi?
Hannah a fejére olvasta a Sir Marstonnal lezajlott találkozó
után, a Kormányház lépcsőjén tett megjegyzését. Drake nem
sértődött meg, mosolyogva nézett a főfelügyelőre. Éppenséggel
Hannah sem panaszkodhatott arra, hogy alacsony termetű, a
tiszteletes mégis legalább öt centiméterrel magasodott föléje.
– Á, szóval már beszélt Mr. Quince-szel!
 – Úgy ejtette ki a plébános nevét, mintha citromba harapott
Volna.
– Semmi ilyesmit nem mondtam – válaszolta Hannah.
– Nem is kellett, hogy mondja. Igen, valóban tettem ilyen
megjegyzést. Talán csak nem gondolja, hogy én öltem meg
Moberley kormányzót? Nos, uram, jobb, ha tőlem tudja meg,
hogy békés ember vagyok. Nem nyúlok fegyverhez, és nem
veszem el mások életét.
– Mégis, akkor mire gondolt, Mr. Drake?
– Pusztán arra bátorkodtam célozni, nem hiszem, hogy a
kormányzó továbbítaná a kérelmünket Londonnak. Arra
gondoltam, hogy abból a szerény összegből, amely a
rendelkezésünkre áll, küldöttet meneszthetnénk Londonba, aki
szóban is kérelmezhetné, hogy helyezzenek ide új kormányzót.
Olyasvalakit, aki megért minket, és eleget tesz a
javaslatunknak.
– Éspediglen?
– Népszavazást követelünk, Mr. Hannah. Szörnyű, ami itt
folyik. Idegenek férkőztek közénk, célratörő, könyöklő
emberek, akik uralkodni akarnak rajtunk. Mi úgy vagyunk
boldogok, ahogy eddig is éltünk. Nem vet föl bennünket a
pénz, de elégedettek vagyunk az életünkkel. Ha népszavazást
rendeznének, a döntő többség arra voksolna, hogy továbbra is
Nagy-Britanniához tartozzunk. Mi rossz van ebben?
– Véleményem szerint semmi – ismerte el Hannah. –
Csakhogy én nem hozok döntéseket, és nincs politikai
hatalmam.
– A kormányzónak sem volt. Ám ő – saját karrierje
előmozdítása végett – engedelmesen végrehajtotta a
döntéseket, még ha tudta is róluk, hogy helytelenek.
– Nem volt más választása – vélekedett Hannah. – Felsőbb
utasításnak engedelmeskedett.
Drake egy hörpintésre felhajtotta a limonádéját.
 – Igen. Csak hát erre hivatkoztak azok is, Mr. Hannah, akik
Krisztust keresztre feszítették.
A főfelügyelőnek semmi kedve nem volt politikáról vagy
teológiáról vitatkozni. Gyilkossági ügyet kellett megoldania.
– Ön, ugye, nem kedvelte Sir Marstont?
– Isten bocsássa meg nekem, de valóban nem.
– Az imént említetteken kívül volt egyéb oka erre?
– Képmutató és parázna ember volt. De higgye el, nem én
öltem meg. Amit Isten adott, Isten is veszi el, Mr. Hannah. Az
Úr mindent lát. És kedd este az Úr magához szólította Sir
Marston Moberleyt.
– Ez rendben is volna, ámde tudtommal az Úr ritkán használ
nagy kaliberű pisztolyt szándékai megvalósítására – válaszolta
a főfelügyelő. Egy pillanatra úgy látta, mintha helyeslés suhant
volna át Drake tiszteletes tekintetén. – Azt mondta rá, hogy
parázna ember volt. Mire alapozza ezt a véleményét?
Drake szigorú pillantást lövellt feléje.
– Ön nem tudja?
– Nem. Mit kellene tudnom?
– Myrtle-lel, a titkárnőjével még nem találkozott?
– Nem.
– Nagydarab teremtés, buja, robusztus idomokkal.
– Ha ön mondja. Úgy tudom, a szüleit ment meglátogatni
Tortolára – közölte Hannah.
– Rosszul tudja, uram. Az Antiguai Közkórházban fekszik,
hogy megszülje a gyermekét.
Ó, hogy a mennykő csapjon belé, fohászkodott magában
Hannah. Eddig még csak a nevét hallotta emlegetni, fényképet
nem látott a lányról. De hát nyilván fehér bőrű szülők is élnek
Tortolán, nemcsak…
– Ez a Myrtle… szóval… nem is tudom, hogy kérdezzem…
– Hogy fekete-e? Persze hogy az! – harsogta Drake. –
Szépen fejlett, terjedelmes formákkal megáldott, fekete bőrű
lány. Sir Marston az ilyeneket kedvelte.
 És Lady Moberley nyilván tudott erről, futott át Hannah
agyán. Az a nyomorult, szerencsétlen, elhervadt nő… Nem
csoda, hogy a trópuson töltött évek és a férje bennszülött
szeretői ivásba hajszolták. Vélhetően megadta magát a sorsnak,
és lemondóan beletörődött. Vagy talán mégsem? Lehetséges
volna, hogy ezúttal, most az egyszer, túlságosan is megalázták?
– Hangján enyhe amerikai kiejtés érződik – jegyezte meg
Hannah búcsúzkodás közben. – Hol szedte fel?
– Az Egyesült Államokban sok baptista teológiai egyetem
működik – válaszolta Drake tiszteletes. – Én is ott tanultam.

Hannah visszahajtott a rezidenciára. Útközben számba vette

a szóba jöhető gyanúsítottakat. Jeremy Haverstock hadnagy:
kétségkívül ért a fegyverekhez (végső soron beszerezhetett
egyet, még ha az ellenkezőjét állítja is), de látszólag nem állt
érdekében a gyilkosság. Hacsak Myrtle bébijének nem ő az
apja, és a kormányzó meg nem fenyegette, hogy bosszúból
derékba töri a karrierjét.
Ott van Lady Moberley, akinél elszakadhatott a cérna.
Indítéknak nem rossz, ám egyedül aligha lett volna képes
lefeszíteni a nehéz lakatot, csakis cinkostárs segítségével.
Drake tiszteletes: hasztalan hajtogatja, hogy a légynek sem
tud ártani. A legszelídebb férfit is az őrületbe lehet kergetni.
Felidézte, hogy beszélgetésük során mit tanácsolt neki Lady
Coltrane: vessen csak egy pillantást az elnökjelöltek
környezetére! Igen, szándékában áll megfogadni a tanácsát. De
vajon milyen mozgatórugót fedezhet fel a két pályázó
esetében? Hiszen Sir Marston tulajdonképpen a kezükre
játszott azzal, hogy elősegítette a szigetek függetlenné válását,
segédkezett abban, hogy egyikük – bármelyikük – elnyerje a
miniszterelnöki címet. Persze, mi van akkor, ha az egyik jelölt
úgy vélte, hogy a kormányzó a vetélytársát részesíti
előnyben…?
A Kormányházban friss hírekkel várták Hannah-t.
 Jones rendőrfőnök ellenőrizte a fegyverviselési
nyilvántartást. Csupán hat működőképes fegyver volt
jegyzékbe véve a szigeten. Három közülük külföldiek
tulajdonában volt, két angol és egy kanadai úriemberében, akik
a szigeten telepedtek le öreg napjaikra: tizenkettes kaliberű
sportpuskák, amelyeket agyaggalamb-lövészetre használtak.
Jimmy Dobbs hajótulajdonos is tartott puskát magánál, hogy
kéznél legyen, ha esetleg cápával gyűlne meg a baja. Volt egy
ajándék pisztoly, amellyel még soha senki sem lőtt: gazdája,
egy amerikai, aki már évek óta Sunshine-on élt, üvegtetejű
díszdobozban őrizte, a rajta lévő pecsét érintetlen. És ott volt
Jones sajátja, amelyet a rendőrőrsön tartott, kulcsra zárva.
– Hogy a fene vinné el! – dörmögte Hannah az orra alatt.
Tehát olyan fegyvert használtak a gyilkossághoz, amelyik
nincs jegyzékbe véve.
Parker nyomozó a kertben végzett kutatómunkáról számolt
be. Minden fűcsomót félrehajtottak, minden kavics alá
benéztek. A második lövedéknek se híre, se hamva. Vagy
gellert kapott a kormányzó valamelyik csontján, és teljesen
kiszámíthatatlan irányban távozott belőle (az is lehet, hogy
átrepült a falon, ez esetben viszont soha az életben nem fogják
megtalálni), vagy pedig elakadt Sir Marston testében, és még
mindig a tetemben van (ez látszik valószínűbbnek).
Bannister nassaui hírekkel szolgált. Egy óra múlva – tehát
négy körül – megérkezik a repülőgép, hogy a hullát a
Bahamákra vigye boncolásra. Dr. West gépe perceken belül
landol Nassauban, úgyhogy már beöltözve fogja várni a
tetemet.
Azt is közölték a főfelügyelővel, hogy két idegen várakozik
rá a nappaliban. Hannah megparancsolta, hogy készítsenek elő
egy mikrobuszt, amellyel kiszállítják a hullát a repülőtérre. A
tennivalók ellenőrzését Jones rendőrfőnökre bízta. Bannister a
holttesttel együtt vissza fog térni Nassauba. Hannah a
nappaliba indult.
 A Frank Dillon nevű férfi bemutatkozás után néhány szóban
elmagyarázta, hogy a szabadságát tölti a szigeten, és merő
véletlenségből együtt ebédelt a társaságában lévő amerikaival.
Belső zsebéből előhúzta igazoló levelét. Hannah különösebb
lelkesedés nélkül futotta át az írást. Mert egy dolog Bannister,
aki a nassaui nagykövetség hivatalos képviselője; és egészén
más ez a londoni csodapók, aki szavai szerint egy isten háta
mögötti helyen óhajtott vakációzni – történetesen olyan békés
szigeten és pont akkor, ahol és amikor gyilkos merénylet
áldozata lett a helybeli kormányzó. Ugyan kérem, ennél már az
a mese is hihetőbben hangzik, hogy újabban vegetáriánus
tigrisek legelésznek az indiai dzsungelben. Az amerikai,
Favaro legalább nyíltan beismerte, hogy rendőrnyomozó.
Dillon ezután részletesen kifejtette, hogy mi járatban van az
amerikai Sunshine-on. Hannah hozzáállása kezdett gyökeresen
megváltozni.
– Van magánál fotó erről a Mendesről? – kérdezte Favarót.
– Sajnos, nincs.
– Mit gondol, Miamiból be tudna szerezni egyet?
– Igen, azt hiszem, menne a dolog. Megmondom nekik,
hogy küldjék át a nassaui brit főbiztosságra.
– Remek ötlet – helyeselt Hannah. A karórájára pillantott. –
Én pedig három hónapra visszamenőleg ellenőriztetem a
szigetre belépők jegyzékét az útlevélrészlegnél. Keressék ki az
összes spanyol nevű utast, különös tekintettel a Mendesekre.
De most, ha nem haragszanak, útnak kell indítanom a tetemet.
– Szándékában áll fölkeresni a jelölteket? – tudakolta
McCready a küszöbről visszafordulva.
– Igen, holnap reggel az lesz az első dolgom. Úgysem tudok
mihez kezdeni addig, amíg meg nem kapom a boncolási
eredményt.
– Nem bánná, ha magával tartanék? Megígérem, hogy egy
szót sem fogok szólni – kérlelte McCready. Végső soron
mindkettő… szóval mindkettőnek köze van a politikához,
nemde?
– Rendben van, jöjjön – egyezett bele vonakodva Hannah.
Közben azon töprengett, valójában kinek dolgozhat ez a Dillon.

A repülőtérre vezető úton Hannah-nak feltűnt, hogy egy-két

utcasarkon, ahol a kormányfőjelöltek kortesplakátjai között
még maradt valamennyi hely, kezdik kiragasztani a felhívását.
Ha ez így megy tovább, gondolta, úgy fog kinézni Port
Plaisance, mint egy színes plakátba csomagolt város.
A helyi nyomdában Jones rendőrfőnök felügyelete alatt és a
kormányzói költségvetés terhére sokszorosított felhívásokon az
állt, hogy ezer amerikai dolláros jutalom üti annak a markát,
aki kedd délután öt óra körül látott valakit ólálkodni a
Kormányház mögött, és erről felvilágosítással szolgál a
rendőrségnek.
Ezer amerikai dollár iszonyú nagy pénzt és csábítást
jelenthet a Port Plaisance-i utca emberének. Hannah hőn
remélte, hogy valaki csak jelentkezik az ajánlatra: aki látott
valamit – vagy valakit. És hát Sunshine-on mindenki ismeri
egymást…
Kint a fűvel benőtt repülőtéren Hannah végignézte, ahogy a
kormányzó hulláját beemelik a nassaui gépbe, majd elbúcsúzott
Bannistertől és a négyfős bahamai nyombiztosító
segédcsoporttól. Bannister gondoskodni fog róla, hogy az
összes lelet és minta a lehető leghamarabb, az első esti géppel
eljusson Londonba, ahol másnap reggel a Scotland Yard
rohamkocsija begyűjtheti és a Belügyminisztérium lambethi
laboratóriumába viheti a küldeményeket. A lelke mélyén nem
hitt benne, hogy a laborvizsgálatok bármi érdemlegeset
produkálnak. Amire szüksége van, az a második lövedék: azt
pedig dr. West estére megszerzi neki, miután felnyitja a
kormányzó holttestét. Minthogy a repülőtéren akadt hivatalos
teendője, nem lehetett szemtanúja Johnson Parlament téri
választási nagygyűlésének. De nem voltak jelen a sajtó
képviselői sem, akik azonnal a konvoj nyomába eredtek,
mihelyt megneszelték, hogy több gépkocsi tart a repülőtér
irányába.
McCready végignézte a rendezvényt. A Quarter Deck
teraszán üldögélt éppen, amikor kezdetét vette a kortesgyűlés.
Mintegy kétszázan verődhettek össze, hogy meghallgassák
az emberbaráti beállítottságáról nevezetessé vált jelöltet.
McCreadynek szemébe ötlött az is, hogy rövid ujjas, színes
inget viselő, sötét napszemüveges alakok vegyülnek a
tömegbe. Féltucatnyian lehettek: apró papírcetliket és
hurkapálcikára csavart zászlókat osztottak szét a közönség
soraiban. A zászlók természetesen a pályázó színeiben, kék-
fehérben pompáztak. A papírcetlik összehajtogatott dolláros
bankjegyek voltak.
– Pontban három óra tízkor egy fehér Ford Fairlane – szinte
biztosan a legnagyobb személygépkocsi az egész szigeten –
gördült be a térre. Közvetlenül a pódium mellett fékezett le,
Mr. Marcus Johnson kipattant a hátsó ülésről és fürge léptekkel
felszaladt a szónoki emelvényre vezető lépcsőkön. Két karját
magasba lökte, mint ahogy a győzelmet arató bokszolok
szokták. A rikító ingesek biztatására a tömeg üdvrivalgásban
tört ki. Itt-ott zászlókat lengettek. A hangzavar elültével
Marcus Johnson beszélni kezdett.
– Én azt ígérem nektek, barátaim – márpedig ti mindnyájan
a barátaim vagytok –, hogy a függetlenség kivívása után a jólét
és a gazdagság fog beköszöntem a Barclay-szigetekre –
harsogta, miközben bronzszínű arcán vigyorrá merevedett
fogpasztareklámszerű mosolya. – Meglátjátok, mindenkinek
lesz munkája… a szállodákban, az új kikötőben, a bárokban és
a vendéglőkben, a halfeldolgozó üzemekben! Ömleni fog
hozzánk a pénz, a gazdaság felvirágzásnak indul majd. És a
haszon a ti markotokat fogja ütni, nem pedig azokét, akik a
messzi Londonban csücsülnek, és rajtunk próbálnak
megtollasodni…
 Szócsövet használt, hogy mindenki jól hallja, amit mond. A
bekiabálás olyasvalakitől eredt, akinek nem volt szüksége
erősítő berendezésre. A tér másik oldalán állt, de mély,
basszushangja elnyomta a politikusét.
– Johnson, nekünk itt nincs szükségünk rád! – bömbölte
Walter Drake. – Miért nem mész vissza, ahonnan jöttél, és
viszed magaddal a kidobóembereidet?
Néma, döbbent csend borult a térre. A megrémült, szájtáti
tömeg azt leste, mikor szakad le az ég. Még soha senki nem
merte félbeszakítani Marcus Johnsont. Ám az ég a helyén
maradt. Nem úgy Marcus Johnson. Szó nélkül félrelökte a
megafont, és beugrott az autójába. A Ford meglódult, és
nyomában a színes ingeseket szállító mikrobusszal,
elszáguldott a térről.
– Ki volt az, aki közbekiabált? – kérdezte McCready a
közelben álló pincért.
– Drake tiszteletes, uram – válaszolta a pincér. Ijedtnek
látszott: mintha megrémisztette volna a jelenet. McCready
eltűnődött. Valahol, régen, egyszer már hallott ilyesféle hangot.
Próbált visszaemlékezni rá, hogy hol. Aztán agyának mélyéről
felszínre tört az emlékkép… igen, harminc évvel ezelőtt, a
yorkshire-i Catterick kiképzőtáborban, kötelező katonai
szolgálata alatt. A felvonulási téren, ott hallotta. A szobájába
sietett, és másodszor is felhívta Miamit.

Walter Drake szótlanul tűrte a verést. Négyen támadtak rá

aznap este, amint a kápolnából kilépve hazafelé indult.
Baseballütőket és a lábukat használták. Kíméletlenül ütötték-
verték és rugdosták, ahol csak érték a földön fekvő alakot.
Amikor már nem mozdult, abbahagyták és elmentek. Felőlük
akár bele is halhatott volna. Nem érdekelte őket. De Drake
túlélte.
Fél óra múlva eszméletre tért, és elvonszolta magát a
legközelebbi házig. A halálra rémült család azonnal értesítette
dr. Caractacus Jonest. Az orvos egy kézikocsira fektette,
nekigyürkőzött, és hazáig tolta; az éjszaka hátralévő részét
azzal töltötte, hogy a rendelőjében megpróbálta összefoldozni a
papot.

Desmond Hannah-t vacsora közben telefonhoz hívták.

Bepattant egy autóba, és a szállodából gyorsan a
Kormányházba hajtott. Dr. West kereste Nassauból.
– Nézd, tisztában vagyok vele, hogy a hullát lehetőleg hideg
helyen kell őrizni – vágott bele a törvényszéki kórboncnok. –
De ehelyett akár egy fatörzset is küldhettél volna. Jéggé van
fagyva.
– A helybeliek mindent megtettek, ami tőlük tellett.
Igyekeztek a legjobb tudásuk szerint eljárni – válaszolta
Hannah.
– Ne nyugtalankodj, én is mindent bele fogok adni… De
legkevesebb huszonnégy óráig várni kell, míg ez a
szerencsétlen kiolvad.
– Kérlek, kezdd el, mihelyt lehetségessé válik – könyörgött
Hannah. – Rohadt nagy szükségem volna arra a golyóra.
 NEGYEDIK FEJEZET
Hannah főfelügyelő úgy döntött, hogy előbb Mr. Horatio
Livingstone-t keresi fel. Nem sokkal reggeli után hívta föl
shantytowni otthonában, hogy megbeszéljék a találkozót;
néhány percig várnia kellett, míg a politikus átvette a telefont.
Igen, örömmel látná vendégül a Scotland Yard emberét, úgy
egy óra múlva rá is érne.
Oscar vezette a Jaguart, mellette Parker felügyelő ült. Hátul
Hannah és Dillon a külügyminisztériumból. Nem kellett
keresztülhajtaniuk Port Plaisance-en, hiszen Shantytown a
városnak a Kormányház felőli végétől vagy öt kilométerre
feküdt a parti út mentén.
– Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy halad
a nyomozás, Mr. Hannah? – érdeklődött udvariasan Dillon.
Hannah kifejezetten utálta, ha kotnyeleskedő
illetéktelenekkel kellett szakmai kérdéseket megvitatnia. De ez
a Dillon mégiscsak a külügyminisztérium embere…
– A kormányzót szíven lőtték egy nagy kaliberű
kézifegyverrel – közölte. – Minden jel szerint kétszer sütötték
el a fegyvert. Az egyik golyó célt tévesztett és a kormányzó
mögötti falat találta telibe. Az összelapult lövedéket sikerült
megtalálnunk, már el is küldtem ballisztikai vizsgálatra
Londonba.
– Csúnyán összenyomódott? – tudakolta Dillon.
– Sajnos, igen. A másik lövedék valószínűleg elakadt a
kormányzó testében. Ma estére várom a post mortem jelentést
Nassauból, attól bizonyára okosabbak leszünk.
– És a merénylő?
– Feltételezésem szerint a kerítésen nyíló vaskapun lépett be
a kertbe. Erre utal, hogy a lakatot lefeszítették a zárról.
Körülbelül három méter távolságból tüzelhetett a kormányzóra,
aztán eltűnt a helyszínről. Legalábbis nagy valószínűség
szerint.
 – Nagy valószínűség szerint?!
Hannah röviden kifejtette elméleti feltevését, amely szerint a
lakatot akár megtévesztő szándékkal is lefeszíthették,
mégpedig azért, hogy eltereljék a gyanút a házból kilépő
gyilkosról. Dillon őszinte csodálattal nézett rá.
– Bizony, én erre sosem gondoltam volna – ismerte el.
Megérkeztek Shantytownba. Mint a neve is – Bódéváros –
jelzi, voltaképpen nyomorúságos kis település volt, alig ötezer
lakossal. A viskók zömét palánkokból és galvanizált
hullámlemezekből tákolták össze.
A lakóhelyül szolgáló kalyibák között gyümölcsöt és színes
trikókat árusító parányi üzletek szorongtak, mindenütt
zsúfoltság, sehol egy foghíj. Szemmel láthatóan Livingstone
volt itt az úr; az ő plakátjai díszelegtek minden viskó falán,
vetélytársáét még elvétve sem lehetett látni.
Shantytown központjában, ahová legszélesebb –
tulajdonképpen egyetlen – utcája vezetett, kerítéssel körülvett
ház magasodott a többi fölé. A kerítést hagyományosan,
korallból építették, a rajta vágott kapun épphogy csak befért
egy autó. A mögötte lévő ház volt az egyetlen kétszintes épület
Shantytownban. Egyes híresztelések szerint a városban
található bárok java része Mr. Livingstone tulajdonát képezte,
amelyik meg nem az övé volt, annak a tulajdonosától
rendszeres „tiszteletdíjat” kapott.
A Jaguar lefékezett a kapu előtt, és Stone megnyomta a
dudát. A környező viskók előtt megállt az élet, a bennszülöttek
tágra nyílt szemmel bámulták a csillogó-villogó limuzint, orrán
a brit lobogóval. Ez volt az első alkalom, hogy a kormányzó
hivatali gépkocsija felbukkant Shantytown központjában.
A kapun felcsapódott egy apró kémlelőablak, és a Jaguarra
fekete szempár szegeződött. A következő pillanatban maga a
kapu is kitárult. A limuzin begördült a kövezetlen, poros
udvarra, és megállt a veranda előtt. Két ember őrködött
odabent. Az egyik a kapunál teljesített szolgálatot, a másik a
verandán. Mindkettőjükön azonos szabású szürke szafáriruha.
Egy harmadik őr az emeleti ablakból lesett lefelé, de rögtön
vissza is húzódott, amint megpillantotta a Jaguart.
Hannah-t, Parkert és Dillont bevezették az olcsón, ám
célszerűen bebútorozott nappaliba. Pár másodperc múlva
Horatio Livingstone is megjelent a körükben. Hatalmas
termetű, kövér ember, tokával redőzött, ezernyi ráncba futó
arcán széles mosoly. Áradt belőle a jókedv és a kedélyesség.
– Drága uraim, minő megtiszteltetés! Kérem, helyezzék
magukat kényelembe!
Kávéval kínálta őket. Ő maga nagy, széles karosszékbe
telepedett le, apró gombszeme fürkészve ugrált egyik fehér
arcról a másikra. Szinte lábujjhegyen két férfi osont be a
szobába. Leültek a miniszterelnökjelölt mögött. Livingstone
feléjük fordult.
– Hadd mutassam be a tanácsadóimat, Mr. Smith-t és Mr.
Brownt.
A két férfi némán bólintott, de szólni nem szóltak.
– Nos, Mr. Hannah, miben lehetek a szolgálatára?
– Bizonyára tudja, uram, hogy a Sir Marston Moberley
kormányzó ellen négy nappal ezelőtt elkövetett gyilkosság
ügyében nyomozok.
Livingstone mosolya egy szemvillanás alatt lelohadt az
arcáról, és megrázta a fejét.
– Rettenetes, ami történt – mondta gyászos hangon. –
Valamennyiünket mélyen megrázott a kormányzó halála.
Hiszen olyan kedves és rendes ember volt.
– Sajnos, kötelességem öntől is megkérdezni: hol
tartózkodott és mit csinált kedden öt óra körül?
– Itthon voltam, Mr. Hannah, a barátaim körében, akik
nyilván esküvel is megerősítik ezt, ha kell. Egy beszédemen
dolgoztam, amelyet másnap terveztem elmondani a
Kistermelők Szövetségében.
– És a munkatársai? A tanácsadói? Mind itt voltak önnél?
 – Igen. Öt óra tájban mifelénk már lemegy a nap. Mint
mindig, kedden is takarodót fújtunk, amikor sötétedni kezdett,
és itt gyűltünk össze a házamban!
– A munkatársai… mind itteniek? – kérdezte Dillon.
Hannah megrovóan nézett rá; a fickó megígérte, hogy nem
nyitja ki a száját. Livingstone-ról sugárzott az előzékenység.
– Ó, nem, nem mind. Sajnos nekünk, barclayiaknak –
magamat is beleértve – nagyon kevés tapasztalatunk van a
választási kampányszervezés területén. Szükségét láttam tehát
bizonyos adminisztratív segítségnek… – És itt ismét
hátramutatott a tanácsadóira, elragadó, hálatelt mosollyal az
arcán, mintegy érzékeltetve: íme, csupa tisztességes, jó
emberrel van dolguk. – Tudják, hogy van ez… Beszédeket írni,
nagygyűléseket szervezni, posztereket kinyomtatni,
hirdetéseket összeállítani… A munkatársaim a Bahamákról
valók. Óhajtják látni az útlevelüket? Belépéskor
lepecsételtették.
Hannah intett, hogy felesleges. Mr. Brown egy óriási méretű
szivart húzott elő a belső zsebéből, és rágyújtott.
– Mr. Livingstone, van valami elképzelése – vagy legalábbis
sejtése –, hogy ki követhette el a merényletet? – kérdezte a
főfelügyelő. A kövér arcról megint nyomban eltűnt a mosoly, a
jelölt vonásain az elmélyedt komolyság lett úrrá.
– Mr. Hannah! A kormányzó teljes szívvel és lélekkel
támogatott bennünket a függetlenség kivívásához és a
szabadságunk elnyeréséhez vezető úton. Egyúttal eleget téve
London politikai akaratának. A legcsekélyebb indíték sem
létezhetett sem az én, sem a munkatársaim számára, hogy
bármi módon ártsunk neki.
A háta mögött ülő Mr. Brown finomkodó, nőies mozdulattal
oldalt tartotta a vastag szivart, és anélkül, hogy a parázsló vége
a bőréhez érhetett volna, feltűnően hosszúra nőtt körmével
leverte róla a csaknem kétcentis hamut. Láttam már valahol ezt
a mozdulatot, nyilallt McCreadybe a felismerés.
 – Ma is nagygyűlésre készülnek? – kérdezte csöndesen.
Livingstone fekete tekintete feléje villant.
– Igen, tizenkettőkor a kikötőben találkozom a
halászközösségből való testvéreimmel.
– Tegnap kisebb incidens zavarta meg Mr. Johnson
kortesrendezvényét a Parlament téren… – jegyezte meg Dillon.
Livingstone-t szemlátomást nem töltötte el kárörvendő
elégtétel amiatt, hogy az ellenfél programja fuccsba ment.
– Ugyan, mit számít egy heccelődő! – csattant fel.
– A heccelődés is része a demokratikus választási
folyamatnak – fűzte hozzá szelíden Dillon.
Livingstone rámeredt, a délelőtt folyamán most első ízben
kifejezéstelen, üveges tekintettel. Érezni lehetett, hogy zsíros,
ráncos arca mögött alig bírja visszafojtani a dühét.
McCreadynek úgy tűnt, hogy ezt a kifejezést is látta már
valahol; igen, Idi Amin ugandai diktátor vonásai torzultak el
így, ha valaki ellentmondani merészelt neki. Hannah újabb
mogorva pillantást lövellt feléje, és felállt.
– Nem raboljuk tovább az idejét, Mr. Livingstone – közölte.
A politikus – ismét magára öltve a kedélyeskedő, vidám
népvezér álarcát – az ajtóig kísérte őket. Kifelé menet két
újabb, szürke szafáriruhás fickó tűnt fel a kapunál, az emeletről
leskelődővel együtt tehát heten tartózkodtak a házban
Livingstone-on kívül. Valamennyien fekete bőrűek voltak,
kivéve a sokkal sápadtabb, halványabb arcú Mr. Brownt, aki
fehér és mulatt szülőktől származhatott; látnivalóan ő
parancsolt a többi hatnak, és egyedül ő engedhette meg
magának, hogy engedély nélkül rágyújtson a főnök
jelenlétében,
– Örök hálára kötelezne, ha a jövőben rám bízná a kérdezést
– szólalt meg a kocsiban Hannah.
– Elnézést – szabadkozott Dillon. – De hát furcsa egy alak,
nemde? Kíváncsi volnék, hol élt azóta, hogy tizenévesen
elhagyta a szigeteket, egészen hat hónappal ezelőttig, amikor
váratlanul hazatért.
– Fogalmam sincs – vallotta be Hannah. Csak jóval később,
amikor visszament Londonba, és újra végigpörgette magában
az eseményeket, akkor értette meg igazán ennek a
megjegyzésnek a jelentőségét. Hiszen Missy Coltrane
személyesen neki, Desmond Hannah-nak mondta el, hogy
Livingstone még kamaszkorában ment el a szigetről. Honnan
tudta Dillon? Fél tízre járt, amikor odaértek Marcus Johnson
birtokának a kapujához a Sawbones domb északi lejtőjén.
Johnson stílusa élesen eltért választási ellenfele életvitelétől.
Tagadhatatlanul gazdag ember volt. A hatalmas, kovácsoltvas
kaput színes inges, napszemüveges őr tárta ki előttük. A ház
bejáratához apró kavicsokkal felszórt kocsifeljáró vezetett. Két
kertész dolgozott serényen a virágágyásoknál; az egyenletesre
nyírt pázsit szélén agyagvázákban piros muskátlik pompáztak.
Maga a ház tágas, kétszintes, zöld palatetős épület volt.
Lerítt róla, hogy minden egyes alkotóelemét külföldről
importálták. A három angol kiszállt a kocsiból, és a koloniál
stílusban épült, oszlopos előcsarnokon át belépett a házba.
Kísérőjük – egy másik tarka inges „munkatárs” –
keresztülvezette őket a márványpadlójú, európai és spanyol-
amerikai antik bútorral berendezett hallon. A krémszínű
márványlapokat bokharai szőnyegek díszítették.
Marcus Johnson a hátsó, szintén márvány borítású verandán
fogadta őket. Az asztal körül fehér nádfonatú székek; alant a
gondosan ápolt kert, amelyet két és fél méter magas kerítés
szegélyezett. Azon túl a part menti országút – az egyetlen
terület, amelyet Johnsonnak nem sikerült kisajátítania, pedig
nagyon szerette volna, ha birtoka egészen a tengerpartig terjed.
A Teach-öbölben, saját pénzén építtetett kőmóló mentén
himbálózott a motoros hajója. A Riva 40 teletankolva, teljes
sebességgel haladva akár a Bahamákig is képes volt eljutni.
 Míg Horatio Livingstone kövér, puhány és ráncos volt,
Marcus Johnson karcsú és elegáns. Kifogástalan, krémszínű
selyemöltöny feszült rajta. Vonásai alapján mulattnak tűnt, és
McCready elgondolkodott azon, hogy vajon tudja-e, ki volt az
apja. Valószínűleg nem. Vélhetőleg nyomortelepen született,
nyomorúságos viskóban. Anyja egyedül nevelte. Sötétbarna,
göndör haját szálanként kiegyenesíttette, míg göndörből
hullámossá nem szelídült. Ujjain nehéz és vastag aranygyűrűk
csillogtak – McCready négyet számolt meg belőlük –, nevetés
közben elővillantak tökéletes fogai, Dom Perignon pezsgővel
és Blue Mountain kávéval kínálta a vendégeit. Mindnyájan
kávét kértek, és leültek.
Desmond Hannah rutinszerűen tőle is megkérdezte, hogy
hol volt kedden öt óra körül. Tartalmát tekintve szinte ugyanazt
a választ kapta, mint Livingstone-tól.
– Egy lelkes hangulatú, több mint száz fő részvételével
megtartott nagygyűlésen mondtam beszédet a Parlament téren,
Mr. Hannah. Nagyjából öt körül ért véget a rendezvény. Onnan
egyenesen hazajöttem.
– És a… kísérete? – tudakolta Hannah, önkéntelenül is
kölcsönvéve Missy Coltrane kifejezését a rikító színekben
pompázó testőrökre.
– Egytől egyig mellettem voltak – szögezte le Johnson.
Intett a kezével, mire az egyik „munkatárs” kitöltötte a kávékat.
McCreadynek szemet szúrt, hogy míg kint a kertben helybeli
alkalmazottak dolgoztak, odabent a házban csupa „idegeneket”
látott. A verandán uralkodó félhomály ellenére a tarkaingesek a
világ minden kincséért sem vették volna le sötét
napszemüvegüket.
Hannah szemszögéből nézve kellemes légkörben zajlott a
beszélgetés, de teljességgel érdektelennek bizonyult a számára.
Jones rendőrfőnök jóvoltából már korábban értesült róla, hogy
a Felvirágzás vezérszónoka a merénylet idején a Parlament
téren, prédikált a tömegnek. Maga a főfelügyelő a rendőrőrs
lépcsőjéről szemlélte a rendezvényt, tévedés tehát kizárva.
Hannah menni készült.
– Netán mára is be van ütemezve egy nagygyűlés? –
érdeklődött Dillon.
– Hogyne, kettőkor lesz a téren.
– Tegnap is ott volt, délután háromkor. Ha jól tudom,
kellemetlen közjáték zavarta meg…
Marcus Johnson sokkal simulékonyabb és alkalmazkodóbb
volt Livingstone-nál. Még a szeme sem rezdült. Közömbösen
vállat vont.
– Drake tiszteletes kezdett el ordítozni. Mindenféle
gorombaságot vágott a fejemhez. Nem számít. Úgyis
nyugodtan befejezhettem a beszédemet. Szerencsétlen Drake…
Jó szándék vezérli, semmi kétség, de ostobaságokra fecsérli az
erejét. Azt szeretné, ha a szigetcsoport megmaradna múlt
századi állapotában. Ám a fejlődésnek nem lehet gátat vetni,
Mr. Dillon, és a nyomában feltartóztathatatlanul ott halad a
jólét. Már össze is állt a fejemben egy átfogó, minden ágazatot
felölelő fejlesztési terv hőn szeretett szigeteink
felvirágoztatására.
McCready bólintott. Turizmus, szerencsejátékok, iparosítás,
környezetszennyezés, némi prostitúció… És ugyan mi még?
– Uraim, bocsássanak meg, de most kénytelen vagyok
búcsút venni önöktől. Még meg kell írnom a beszédemet…
Visszahajtottak a rezidenciára.
– Köszönöm a kedvességét – mondta Dillon, kiszállva a
Jaguarból. – Igazán tanulságosak voltak ezek a beszélgetések.
Mindazonáltal érdekelne, mivel szerezte Johnson a hatalmas
vagyonát, amíg távol volt.
– Nem tudom – válaszolta Hannah. – Sikeres üzletember
hírében áll. Óhajtja, hogy Oscar visszavigye a szállodába?
– Köszönöm, de nem. Inkább sétálok egyet.

A szálloda bárjában a sajtó emberei már nekigyürkőztek,

hogy megbirkózzanak a napi söradagjukkal. Pedig még csak
tizenegy óra volt. Kezdtek unatkozni. Két nap telt el azóta,
hogy kikergették őket a Heathrow-ra, mondván: szaftos kis
gyilkossági ügyről van szó, nyomás a Karib-tengerre.
Csütörtökön – vagyis előző nap – mindent lefilmeztek, amit
csak lehetett, és mindenkit meginterjúvoltak, akit csak bírtak.
Szenzációszámba menő felvételekre nemigen adódott alkalom;
pár filmkocka arról, hogy a hűtőházból kihozzák a kormányzó
holttestét a halak közül; Parker négykézlábra ereszkedve
keresgél a fűben a rezidencia kertjében; a kormányzó, tetemét
felteszik a Nassauba induló gépre; Parker rövid szónoklata a
megtalált lövedékről. Ennyi. Ezzel viszont senki sem kerülhet
címlapra.
McCready most első ízben elvegyült közöttük. Senki sem
kérdezte, honnan jött.
– Horatio Livingstone tizenkettőkor beszédet fog mondani a
kikötőben – közölte hangosan. – Talán érdemes volna
meghallgatni…
Hirtelen minden arc feléje fordult.
– Ugyan miért? – kérdezte valaki.
McCready megvonta a vállát. – Tegnap délután volt egy kis
csetepaté – válaszolta. – Nem láthatták, mert kint voltak a
repülőtéren.
– Izgatott morajlás futott végig az újságírók csoportján. Az
információ egészen felcsigázta őket. Némi lázongás, az volna
az igazi, de jobb híján megteszi egy kis választási huzavona is.
Egyik-másik riporter lelki szemei előtt még meg is jelentek a
másnapi lapok vastagon szedett szalagcímei: VÁLASZTÁSI
ERŐSZAK SÖPÖRT VÉGIG A SUNSHINE-SZIGETEN –
elég, ha csak elcsattan néhány pofon; ha meg lehurrogják
Livingstone-t, érzékletes megfogalmazás lehetne: A
PARADICSOMNAK NEM KELL A SZOCIALIZMUS. Az
újságíróknak a legnagyobb fejfájást persze az okozta, hogy a
helyi lakosság mérhetetlen közönnyel viseltetik a brit
birodalomból való kiválás iránt. Két tévés forgatócsoport is
megpróbálkozott dokumentum jellegű összeállítást készíteni
arról, miként vélekednek a helybeliek a függetlenségről, de
egyetlen épkézláb embert sem találtak, aki hajlandó lett volna
nyilatkozni. A szigetlakók undorodva elfordultak vagy sietősen
odébbálltak, ahányszor csak az orruk alá nyomták a mikrofont.
Ennek ellenére a riporterek most felhörpintették a maradék
sörüket, vállukra kapták a kameráikat, zsebükbe süllyesztették
a jegyzetfüzeteiket, és a kikötőbe siettek.
McCready felment a szobájába, és hordozható
rádiótelefonján – a készüléket az ágya alá rejtett aktatáskában
tartotta – felhívta a miami brit konzulátust. Arra kérte a
konzult, hogy vasárnap délután négyre küldjön: egy hétüléses
chartergépet a szigetre. Tudta, hogy merész húzás, de remélte,
hogy be fog válni.

Livingstone választási menete háromnegyed tizenkettőkor

érkezett meg Shantytownból. Az egyik kortes szócsövön át
hirdette: – Gyertek, emberek, és hallgassátok meg Horatio
Livingstone-t, a nép jelöltjét!
A kikötőben két kecskebakra széles és hosszú pallót
fektettek, hogy a „nép jelöltjének” legyen mire állnia, ha hívei
fölé kíván magasodni. Pont délben Horatio Livingstone
fellépett az ideiglenes emelvényre. A megafont egy szürke
szafáriruhás tartotta oda neki, egy hosszú rúdra fölerősítve. A
televíziós stábok négy kameraállást építettek ki, méghozzá úgy,
hogy ne csak a szónokot, hanem az esetleges zavargásokat is
gond nélkül rögzíthessék.
A BSB operatőre a Gulf Lady kormányfülkéjének a tetején
trónolt. Videokameráján kívül – hanyagul a hátára vetve – egy
teleobjektívvel felszerelt fényképezőgép is volt nála. A
forgatócsoport riporternője, Sabrina Tennant szintén ott ült a
fülke tetején, lábát hanyagul lelógatva. McCready felmászott
melléjük:
– Helló! – üdvözölte a tévéseket.
 – Üdv! – vetette oda Sabrina Tennant. Még csak feléje sem
fordult.
– Mondja csak – súgta oda McCready –, nem érdekli egy
olyan sztori, amely bombaként robbanhat? A kollégáit biztosan
elönti a sárga irigység, ha megtudják…
Most már feléje fordult. Az operatőr is éberen figyelt.
– Mit gondol, rá tudna közelíteni az arcokra a Nikonjával?
Úgy értem, premier plánban? – kérdezte tőle McCready.
– Naná – vágta rá az operatőr. – Ha akarja, csak az orruk
lyuka fog látszódni a képen, amint levegőt vesznek.
– Annyira azért nem… De mi volna, ha készítene egy
sorozatot a szürke szafáris pofákról? – ösztökélte McCready.
Az operatőr Sabrinára pillantott. A riporternő biccentett. Miért
is ne? Az operatőr lekapta hátáról a Nikont, és beállította a
fókusztávolságot.
– Kezdje azzal a sápadt arcú mulattal, aki a mikrobusz
mellett téblábol – figyelmeztette McCready. – Mr. Brownnak
hívják.
– Mégis, mire megy ki a játék, elmondaná végre? –
érdeklődött Sabrina.
– Jöjjön, a kabinban elmondom.
A riporternő engedelmeskedett. McCready hosszú perceken
át beszélt.
– Maga tréfál, ember! – fakadt ki Sabrina.
– Egyáltalán nem. Olyannyira nem, hogy azt hiszem, be is
tudom bizonyítani. Persze nem itt. A rejtély kulcsa Miamiban
van.
Újra belefogott, és beszélt egyfolytában. Mikor befejezte,
Sabrina Tennant visszamászott a fülke tetejére.
– Megvannak? – kérdezte az operatőrt. A férfi bólintott.
– Egy tucat közelit készítettem mindegyikükről, különböző
szögekből. Heten vannak.
 – Rendben. No, akkor lássunk hozzá, amiért voltaképpen
idejöttünk. Készíts nekem néhány totált a nagygyűlésről… És
hát pár vágókép sem ártana.
Tudta, hogy az operatőr jóvoltából már csaknem egy teljes
kazettányi film áll a rendelkezésére: különböző felvételek a két
jelöltről, a fővárosról, képek a tengerpartról, a pálmafákról és a
repülőtér gyepszőnyegéről; ha ügyesen megvágja, akár tizenöt
perces riportfilmre is futja az anyagból. Amire szüksége volt,
az a nyitó sztori – egy érdekfeszítő részlet, amely izgalomba
hozza a nézőket; ám ha hinni lehet ennek a gyűrött ruhás, sűrűn
mentegetődző alaknak, az is meglesz.
A problémát az idő szűkössége okozta. Riportfilmjét a BSB
legfelkapottabb aktuálpolitikai programjának, a
„Visszaszámlálás”-nak szánta; a műsort vasárnap déli
tizenkettőkor sugározták Anglia-szerte. Vagyis ha azt akarja,
hogy az anyag adásba kerüljön, legkésőbb szombat délután
négyig műholdon le kell adnia Londonnak a miami stúdióból.
Ami azt jelenti, hogy estére Miamiba kell érnie. Most péntek
egy óra van, tehát iszonyú szoros a határidő. Már a szállodában
kellene lennie, hogy telefonon bérelt gépet rendeljen Miamiból,
ráadásul úgy, hogy még naplemente előtt ideérjen.
– Nézze, történetesen délután négykor magam is elutazom.
Miamiból jön értem a gép: Ha megfelel, szívesen elviszem –
ajánlotta McCready.
– Most már igazán elárulhatná, hogy ki az ördöghöz van
szerencsém? – csattant fel a nő.
– Ó, én csak egy nyaraló vagyok… de jól ismerem a
szigeteket. Meg az itt lakó embereket. Bízzék bennem!
Hát nincs sok választásom, hogy a fene vinné el, gondolta
magában Sabrina. Ha igaz, amit ez a fickó állít, egyszerűen
nem szabad elszalasztani a sztorit. Az operatőrhöz fordult, és
elmagyarázta neki, hogy mit szeretne még. A kamera újra a
tömegre irányult, lustán pásztázta az arcokat, egyiken-másikon
megpihent, közelebb hozta és felnagyította a vonásokat. A
képbe beúszott a mikrobusz; Mr. Brown fölfigyelt a feléje
irányuló kamerára, és gyorsan bemászott a járműbe. A
filmkockák ezt is rögzítették.

Jones rendőrfőnök ebédidőben tett jelentést Desmond

Hannah-nak. Az útlevélosztályon bejegyzett adatok alapján
mindenkit ellenőriztek, aki az utóbbi három hónapban
repülővel a szigetre érkezett. Francisco Mendes nevű nem volt
közöttük, de még olyan sem, akiről feltételezni lehetett volna,
hogy latin-amerikai. Hannah szomorúan felsóhajtott.
Ha a halott amerikai, az a Gomez nem tévedett – persze az
is lehet, hogy igen –, Mendes ezernyi módon kereket oldhatott.
A hetente érkező tehergőzös alkalomadtán utasokat is szállít,
márpedig a kikötőben gyakorlatilag nincs útlevél-ellenőrzés.
Gyakran jachtok is feltűnnek a sziget körüli vizeken, óvatosan
cirkálnak a korallzátonyok között, vagy kikötnek valamelyik
csöndes öbölben, míg utasaik ki nem úszkálják magukat a
kristálytiszta vízben; aztán fölhúzzák a horgonyt és
odébbállnak. Bárki kijuthat a partra anélkül, hogy észrevennék
– és ugyanígy távozhat is onnan. Hannah gyanította; ha
Mendes valóban úgy vélte, hogy felismerték, nyilván azonnal
elhúzta a csíkot. Feltéve persze, hogy egyáltalán felbukkant a
szigeten.
A főfelügyelő felhívta Nassaut, de dr. West közölte vele,
hogy délután négy előtt nemigen kezdhet hozzá a boncoláshoz;
addigra nyeri vissza normális „állagát” a kormányzó holtteste.
– Azonnal hívj, ha kiszedted belőle a lövedéket – sürgette
Hannah.

Kettő körül rajzani kezdtek az újságírók a Parlament téren.

Ha lehetséges, még mogorvább hangulatban voltak, mint a
reggeli órákban. A délre beígért szenzáció elmaradt, a kikötői
gyűlés dögunalmasnak bizonyult. A beszéd lényege a szokásos
szocialista karattyolás volt a mindenre kiterjedő államosításról,
amelyet a britek már egy évtizede a történelem
szemétdombjára vetettek. A választók közömbösen hallgatták a
dörgedelmet. Egy ilyen anyag sosem kerülhet képernyőre,
szemétkosárba való. Ha Hannah főfelügyelő nem tartóztat le
valakit záros határidőn belül, akár szedelődzködhetnek és
indulhatnak is haza.
Marcus Johnson két óra előtt tíz perccel érkezett meg fehér
nyitott Fordján. Világoskék trópusi öltönyt és nyitott nyakú Sea
Island-inget viselt. Pódiumként ezúttal is egy tehergépkocsi
platója szolgált a számára. Ő nem megafonba beszélt, mint
Livingstone, hanem mikrofonba. A hangszórókat a közeli
pálmafákra függesztették fel.
Alighogy elkezdett beszélni, McCready csöndben Sean
Whittaker mellé somfordált; Whittaker szabadúszó
újságíróként tevékenykedett, és az idő tájt kingstoni bázisáról ő
látta el hírekkel a londoni Sunday Expresst az egész karibi
térségről.
– Unalmas, mi? – szólította meg McCready. Whittaker a
válla fölött hátranézett.
– Valahogy úgy – mondta. – Azt hiszem, holnap
hazautazom.
Whittaker nemcsak szöveges tudósításokat küldött
Londonba, hanem fotózott is. Egy teleobjektíves Yashica lógott
a nyakában.
– Mit szólna egy olyan sztorihoz, amely bombaként
robbanhatna? A kollégák bizonyára elsápadnak a sárga
irigységtől, ha megtudják…
Whittaker hosszasan végigmérte, szemöldöke ívben a
homlokára ugrott.
– Ugyan, mi olyasmit tudhat, amit más nem?
– Minthogy a beszéd egyébként is érdektelen, miért nem
húzódunk félre, és akkor elmondom, miről van szó?
Keresztülvágtak a téren, és felcaplattak McCready első
emeleti szállodai szobájába. Az erkélyről beláthatták az egész
teret.
 – Látja a napszemüveget és színes inget viselő kísérőket? –
kérdezte McCready. – Mit gondol, tudna róluk közeli
felvételeket készíteni? Az arcukról?
– Persze. Miért?
– Fotózza le őket, aztán elárulom, hogy miért.
Whittaker vállat vont. Öreg rókának számított már a
szakmában; tudta, hogy nemritkán a leghihetetlenebb
forrásokból is fantasztikus értesüléseket és tippeket lehet
szerezni. Van, amelyik bejön, van, amelyik nem. Beállította az
élességet; és ellődözött két-két színes, illetve fekete-fehér
tekercset a sötét napszemüveges fickókra. Miután befejezte a
fotózást, McCready karon fogta, a bárban sört rendelt két
korsóval, és fél órán át egyhuzamban beszélt hozzá. Whittaker
elismerően füttyentett.
– Szóval ez volna a háttérben? – kérdezte.
– Igen.
– És tudja bizonyítani? – Amennyiben azt akarja, hogy a
Sunday Express szerkesztője, Robin Esser ne dobja ki a
sztoriját, megbízható forrásokra kell támaszkodnia.
– Itt nem – felelte McCready. – A bizonyíték Kingstonban
van. Ma este odarepül, holnap reggel megszerzi a bizonyítékot,
délután négyre már kész is a sztori. Az londoni idő szerint este
kilenc. Tehát még eléri a lapzártát.
Whittaker a fejét csóválta.
– Az utolsó kingstoni járat 7.30-kor indul Miamiból. Vagyis
legkésőbb fél hétre ott kellene lennem. Nassaun keresztül a
büdös életben nem érek oda.
– Úgy adódott, hogy ma délután magam is Miamiba
repülök. Négykor indul a gépem… vagyis hetven perc múlva.
Ha gyorsan összekapkodja a holmiját, szívesen magammal
viszem.
Whittaker azon nyomban felállt, hogy megy csomagolni. Az
ajtóból még visszanézett.
– Mondja, ki az ördög maga?
 – Ó, csak járatos vagyok ezen a vidéken… ismerem az
ittenieket, no meg a szigeteket. Csaknem olyan jól, mint maga,
Mr. Whittaker.
– Azt hiszem, jobban – morogta az újságíró, és elszelelt.

Sabrina Tennant és operatőre négy órakor érkezett a

repülőtérre. McCready és Whittaker már várt rájuk. A
Miamiból rendelt légitaxi négy óra után tíz perccel ereszkedett
a földre. Már éppen szálltak volna fel, amikor McCready
idegesen felpattant a helyéről, és közölte a többiekkel: –
Sajnos, mégsem tudok most elutazni. Az utolsó pillanatban
telefonon kerestek a szállodában. Fontos ügyben. Igazán
sajnálom. Ráadásul a gép ki van fizetve, még visszaigényelni
sem tudom, úgyhogy legyenek a vendégeim… A
viszontlátásra, és sok szerencsét!
Whittaker és Sabrina Tennant egész úton gyanakvó
pillantásokkal méregette egymást. Egyikük sem említette, hogy
mi járatban van, vagy hogy hová utazik. Miamiban a tévések
rohantak a városközpontba, Whittaker pedig a kingstoni
járathoz iparkodott.
McCready eközben visszament a szállodába, előszedte a
rádiótelefont, működésbe hozta a lehallgatásmentességet
szavatoló jelzavaró programot, és ráült a készülékre. Elsőnek a
kingstoni brit követséget hívta, ahol megkérte az egyik
beosztottat, hogy dobja be összeköttetéseit, és üssön nyélbe
egy-két találkozót. Utána az Amerikai Kábítószerellenes
Ügynökség (DEA) miami irodáját tárcsázta: egy régi ismerősét
kereste – ismeretségük onnan eredt, hogy a nemzetközi
kábítószerkereskedelem az utóbbi években egyre inkább
összefonódott a nemzetközi terrorizmussal. Harmadiknak a
CIA miami rezidentúráját hívta. Mire a helyére tetté a kagylót,
minden alapja megvolt rá, hogy bizton remélje: újsütetű
újságíró barátait a legteljesebb mértékben ki fogják szolgálni.
Nem sokkal hat előtt, nyugat felé, valahol a Dry Tortugas
táján a nap narancssárga gömbje lebukott a horizont alá; a
nyomában tülekedő sötétség, mint általában a trópuson, szédítő
sebességgel vette birtokába a. Karib-tenger térségét. Az
alkonyat ezen a vidéken talán ha tizenöt percig tart. Hatkor
megcsörrent a telefon, dr. West volt a vonalban. Desmond
Hannah a kormányzói rezidencia dolgozószobájában vette fel a
kagylót; Bannister ide szerelte fel a Sunshine-t a nassaui
követséggel összekötő biztosított vonalat.
– Megtaláltad a lövedéket? – kérdezte mohón Hannah.
Tudta, hogy pozitív boncolási és ballisztikai eredmények
nélkül a nyomozás egykettőre megfeneklik. Többen is szóba
jöhettek potenciális gyanúsítottként, de nem voltak szemtanúk,
a bűnösséget nem lehetett egyértelműen bizonyítani, és persze
vallomást sem tett még senki.
– Nem találtam lövedéket – felelte a távoli hang Nassauból.
– Micsoda?!
– Nyilván keresztülment rajta – közölte a törvényszéki
patológus. Fél órával azelőtt fejezte be a boncolást a nassaui
hullaházban, ahonnan egyenesen a nagykövetségre sietett, hogy
telefonáljon Hannah-nak.
– Akarod, hogy aprólékosan, szakszerűen elmagyarázzam,
vagy elég, ha csak az alapdolgokat mondom el? – kérdezte dr.
West.
– Csak a főbb megállapításaidra vagyok kíváncsi –
válaszolta Hannah. – Mi történt tehát?
– Egyetlen golyó hatolt be a testbe, baloldalt, a második és a
harmadik borda között; szétroncsolta az izmokat és a
szöveteket, majd átütötte a bal oldali szívkamrát, azonnali
halált okozva. A háton keresztül, ismét csak a bordák között
távozott. Őszintén szólva meglep, hogy nem tűnt fel neked a
kimeneti nyílás.
– Mert a bemenetit sem láttam! – fortyant fel Hannah. –
Annyira meg volt fagyva, hogy a bőr teljesen összehúzódott,
befedve a lyukakat.
 – Mindenesetre szolgálhatok jó hírrel is… A lövedék
ugyanis nem ért csontot – tájékoztatta dr. West. – Szinte a
csodával határos, de így történt. Ha megtalálod a lövedéket,
nyert ügyed van. Biztos vagyok benne, hogy nem
deformálódott. Teljesen épnek kell lennie.
– Nem változtatott irányt valamelyik csonton?
– Nem.
– De hát ez lehetetlen! – tiltakozott Hannah. – A kormányzó
háttal állt a falnak. A falat a lehető legtüzetesebben,
négyzetcentiméterenként átfésültük. Sehol semmi nyom, lyuk
vagy karcolás, kivéve azt az egyet, amelyet a másik lövedék
ütött Az amelyik a kormányzó ingujján ment keresztül.
Átkutattuk a fal előtt húzódó kavicsos sávot is. A zúzalékot
összelapátoltuk és átrostáltuk. Azt az egy lövedéket találtuk
meg, amelyik a falnak csapódva teljesen összenyomódott.
– Mégsem mondhatok mást: a golyó sértetlenül távozott a
testből – szögezte le a kórboncnok. – Úgy értem, az, amelyik
megölte. Nyilván valaki zsebre vágta, és eltüntette.
– Véleményed szerint veszíthetett annyit az erejéből a
lövedék, hogy keresztülhatolva Sir Marston testén, egészen
lelassuljon, és valahová a kormányzó és a fal közötti pázsitra
essen?
– Milyen messzire állt a kormányzó a faltól?
– Legfeljebb öt méterre.
– Ez esetben nem. Nem vagyok ugyan ballisztikai szakértő,
de az egyszer biztos, hogy nagy kaliberű fegyvert használtak a
gyilkosság elkövetéséhez. A lövést másfél méternél
messzebbről adhatták le – tudniillik az ingen nem találtam
égési vagy lőpornyomot –, de valószínűleg hat méternél
közelebbről. A bemeneti nyílás ugyanis szabályos alakú, széle
nem szakadozott, ami világosan arra utal, hogy a golyó nagy
sebességgel fúródott a testbe. Magától értetődően az
izomkötegek és a szövetek valamelyest lelassították a
haladását, de nem annyira, hogy öt méteren belül lehulljon a
földre. Vagyis óhatatlanul neki kellett ütődnie a falnak.
– De az isten szerelmére, nyomát sem láttuk, hát nem
érted?! – őrjöngött Hannah. Kivéve persze… igen, leszámítva
azt az esetet, ha valaki valóban elorozta előlünk, hogy
eltüntesse a bizonyítékot. Csakhogy akkor az a valaki házbeli.
Van még valami?
– Nem sok. Talán érdemes tudnod, hogy a kormányzó
szemtől szemben állt a merénylővel. Meg sem próbált
elfordulni.
Vagy nagyon bátor ember lehetett, futott át Hannah agyán,
vagy – ami valószínűbb – egyszerűen nem hitt a szemének.
– Még valami. A lövedék enyhén felfelé ívelő pályán haladt.
Amiből az következik, hogy a gyilkos vagy térdelve, vagy
hasalva tüzelt. Ha a távolságokat nagyjából helyesen saccoltad,
akkor azt kell mondjam, hogy a pisztoly olyan hatvan-hetven
centiméterre lehetett a földtől, amikor elsütötték.
A fenébe is, akkor simán átrepülhetett a falon, átkozódott
magában Hannah. Vagy esetleg egészen magasan, az eresz alatt
vágódhatott be. Holnap reggel Parker kezdheti elölről az
egészet. Ezúttal létrával. Hannah megköszönte dr. Westnek a
tájékoztatást, és letette a kagylót. A menetrend szerinti járattal
holnap megkapja a részletes írásos jelentést.

Minthogy a bahamai segédcsapat már eltávozott a szigetről,

Parkernak egyedül kellett újrakezdenie a kutatást. Az egyik
oldalon Jefferson, a komornyik, a másikon az öreg kertész
fogta a létrát, miközben Parker szerencsétlen képpel felmászott
a tetejére. Gondosan szemügyre vette a fal felső traktusát –
még az ereszt is végigtapogatta –, de a lövedéknek ismét csak a
hűlt helyét találta.
Hannah a nappaliban fogyasztotta el a Jefferson által
felszolgált reggelijét. Lady Moberley időnként bekukkantott a
szobába, átrendezte a virágokat a vázában, bágyadtan a
főfelügyelőre mosolygott, aztán tovalibbent. Szemmel
láthatóan a legkisebb mértékben sem érdekelte, hogy mi
történik elhunyt férje holttestével – vagy ami megmaradt belőle
–, Sunshine-on fogják-e örök nyugalomba helyezni vagy
hazaszállítják Angliába. Hannah-nak egyre erősödött az a
kezdeti benyomása, hogy a néhai Sir Marston Moberley-vel a
kutya sem törődött, legkevésbé a felesége. Aztán rájött a titok
nyitjára, a bárgyú mosoly magyarázatára: a vodkásüveg előző
nap még ott állt az ezüsttálcán, azóta lába kelt, Lady Moberley
oly sok év után először boldognak és szabadnak érezhette
magát.
Desmond Hannah viszont egyiknek sem. Nem értette az
egészet. Minél hasztalanabbnak tűnt a második lövedék utáni
kutatás, annál jobban gyökeret vert benne a meggyőződés:
ösztöne ezúttal sem csalta meg, a gyilkosság belső munka volt,
a lakatot pusztán megtévesztés céljából verték le. A merénylő
innen, a nappaliból lépett ki a verandára, és megkerülte a
karosszékben ülő kormányzót, hogy szemből lőhessen rá;
amint megpillantotta a ráirányzott fegyvert, Sir Marston tüstént
felpattant a helyéről. Tettének elkövetése után a gyilkos a fal
mentén húzódó, apró kaviccsal felszórt mezsgyén –
szerencséjére – megtalálta az épen maradt lövedéket, és
azonnal zsebre vágta. A másikat viszont nem volt ideje
megkeresni – már alkonyati félhomály borult a tájra –, ezért
inkább eliszkolt a helyszínről, hogy elrejthesse a fegyvert,
mielőtt felfedezik a merényletet.
Hannah befejezte a reggelit, és kiment a verandára,
megnézni, hogyan boldogul Parker.
– Talált valamit?
– Az égvilágon semmit – kiáltott le Parker.
A főfelügyelő a kerítésfalhoz sétált, és megállt háttal a
vaskapunak. Előző nap bakot támasztott a falhoz, felágaskodott
rá, és kikémlelt a kerítésen túlra. Úgy tapasztalta, hogy este öt
és hat között még viszonylag sokan járnak a rezidencia mögött
húzódó csapáson. Ugyanis arrafelé le lehetett rövidíteni a Port
Plaisance-ből Shantytownba vezető utat; ott vágtak keresztül
azok a földművesek is, akik a piacról igyekeztek hazafelé a part
mentén szétszórtan elhelyezkedő nyomorúságos otthonukba.
Hannah egy óra leforgása alatt csaknem harminc embert
számolt össze; gyakorlatilag nem adódott olyan helyzet, hogy
teljesen elnéptelenedett volna a kert mögötti terület. Volt úgy,
hogy egyszerre heten baktattak az ösvényen – ebbe vagy abba
az irányba. Vagyis egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy senki
sem vette volna észre a kertkapu felé igyekvő gyilkost. Ugyan
mért lett volna különleges nap a keddi? Miért jártak volna arra
kevesebben a többi naphoz képest? Valakinek látnia kellett
volna valamit.
Mind ez idáig mégsem jelentkezett senki a plakátokon
kifüggesztett hirdetésre. Létezhet olyan szigetlakó, akinek
nincs szüksége ezer dollárra, inkább hagyja veszendőbe menni
a kínálkozó alkalmat? Ezer dollár valóságos vagyonnal ér fel
Sunshine-on… Egyszóval, bárhogy is latolgatja, a gyilkos a
házból jött, ahogy eredetileg feltételezte.
A Kormányház rácsos ajtaja aznap este be volt húzva. Az az
ajtó belülről magától záródik. Tehát csak úgy lehetett volna
bejutni a házba, ha előtte csengetnek Jeffersonnak. Képtelenség
még feltételezni is, hogy valaki átmászott volna a kapun, aztán
keresztülsettenkedett az udvaron, bement a házba, majd a
hallon és a nappalin keresztül kilopózott a kertbe… A ház
ajtaja mindenféleképpen útját állta volna. A földszinti
ablakokat meg vastag rács védte. Más módja pedig nincs, hogy
valaki a kertbe jusson. Hacsak a merénylő nem edzett atléta,
aki egy rúd segítségével képes átugrani a falon… Végső soron
nem lehetetlen.
Igen ám, de hogyan jutott ki? A házon át?
Nagy merészség lett volna, hiszen bárki megláthatta. És mi
van, ha megint átmászott a kerítésen? Alaposan megvizsgálták
a tetejét, hátha találnak valamilyen mászásra utaló nyomot.
Sehol semmi. Egyébként is, a kerítés tetején hegyes
üvegdarabok meredeztek. Esetleg a vaskapun osont ki,
amelyről előzőleg lefeszítette a lakatot? De hát kifelé menet
ugyanúgy észrevehették volna, mint bejövet. Nem, nem,
inkább belső munka lehetett. Nézzük csak… Oscar, a sofőr
kiesik a számításból, mivel a gyilkosság időpontjában Lady
Moberleyt szállította a kórházban tett jótékonysági látogatásra.
Marad tehát a légynek sem ártó, szószátyár öreg Jefferson, és a
fiatal Haverstock a királyi dragonyosoktól.
Esetleg újabb, kizárólag a „gyarmati” fehér elitet érintő
botrány kellős közepébe csöppent volna bele? Mint amilyen
Kenyában történt a háború előtt? Vagy amilyen Sir Harry
Oakes meggyilkolása volt? Egyáltalán: magányos merénylővel
van dolga, vagy többen is – esetleg mindnyájan – részesei
voltak az összeesküvésnek? És mi lehetett az indíték? Gyűlölet,
irigység, mohóság, bosszú, politikai terror – vagy fenyegetőzés
egy pályafutás derékba törésével? És hogy jön a képbe Gomez,
a halott amerikai zsaru? Tényleg a latin-amerikai bérgyilkost
látta volna Port Plaisance-ben? Ha meg igen, akkor vajon
Mendesnek mi köze lehetett ehhez az egészhez? A pokolba
is…
Hannah – még mindig háttal a kerítésnek – két lépést tett
előre és fél térdre ereszkedett. Így még mindig túl magas.
Lehasalt, és a könyökére támaszkodott, mintha célozna.
Szemmagasságának síkja durván hatvan centiméterre lehetett
most a földtől. Arra a pontra meredt, ahol a megdöbbent Sir
Marston állhatott. A következő pillanatban felpattant és
nekiiramodott, mint aki eszeveszetten menekül.
– Parker! – ordította. – Másszék le a létráról és azonnal
jöjjön ide!
Parker majdnem leszédült, annyira meglepődött. Még sosem
látta ennyire izgatottnak az általában flegmán viselkedő,
halvérű főfelügyelőt. Amilyen sebesen csak tudott, lemászott a
létráról, és odaszaladt Hannah-hoz.
 – Álljon ide! – parancsolt rá a főfelügyelő, és a pázsitra
mutatott. – Maga milyen magas?
– Százhetvenöt, uram.
– Az kevés. Rohanjon be a házba, és hozzon ki néhány
könyvet. A kormányzó száznyolcvanöt lehetett. Jefferson,
szükségem volna egy seprűre.
Az öreg komornyik közömbösen vállat vont. Ha a nagy
fehér rendőrfőnöknek kedve szottyant egy kis sepregetésre,
lelke rajta. A verandára mindenesetre ráférne. Szó nélkül
elcsoszogott, hogy hozza a seprűt.
Hannah egymásra rakatott négy könyvet, és megkérte
Parkert, hogy álljon a tetejükre, pontosan oda, ahol Sir Marston
állt. Aztán lehasalt a fűbe, vállához illesztette a seprűnyelet –
mintha puska volna –, és megcélozta vele Parker mellét. A
seprűnyél körülbelül húsz fokos szögben felfelé mutatott.
– Most lépjen félre!
Parker engedelmeskedett, és lába alól kicsúsztak a könyvek.
Hannah feltápászkodott, és nyílegyenesen a falhoz ment. Egy
díszes, kovácsoltvas tartón drótfonatú kosár függött a falon; ki
tudja, mikor tették oda – egy biztos, hogy három nappal azelőtt
is ott volt. Benne muskátlibokor virágzott. Olyan sűrű
kuszaságban lógtak le a szárai, hogy a kosarat szinte nem is
lehetett látni tőlük. Amikor a falat ellenőrizték, a bahamai
rendőrök egyszerűen félrehajtották az indákat, hogy alájuk
nézzenek.
– Vegye le azonnal azt a kosarat! – mondta Hannah a
kertésznek. – Parker, hozza a szerszámosládát, maga meg,
Jefferson, egy lepedőt!
A kertész halkan felnyögött, mikor látta, hogy többheti
aprólékos munkájának a gyümölcsét kiborítják a lepedőre.
Hannah szálanként szedegette ki a muskátlikat, gyökerzetükről
gondosan leverte a földet, majd szépen egymás mellé fektette
őket. Mikor az összeset kiszedte; markával szabályos halmokat
púpozott a virágföldből, majd hozzálátott, hogy egy kis
spatulával külön-külön szétteregesse a buckákat. Nem telt bele
néhány perc, és megtalálta a lövedéket.
Nemcsak hogy csontot nem ért a kormányzó testében, de
még a külső drótkosáron is alakváltozás nélkül jutott át a
golyó. Vélhetően a drótsodrony két szála között hatolt be a
puha földbe, ahol aztán elakadt. Tökéletesen ép állapotban volt.
Hannah csipesszel megfogta és egy nejlonzacskóba csúsztatta
az apró fémdarabot. A zacskót bebugyolálta vattába, majd
betette egy üvegbe, és rácsavarta a tetejét. A sarkára
nehezedett, és ruganyosan felállt.
– Ma este, pajtikám, szélsebesen visszarepül Londonba –
mondta Parkernak. – Ezt magával viszi. A kedvemért Alan
Mitchell a vasárnapját is rááldozza, hogy elvégezze a szükséges
próbákat. A lövedék már megvan. Hamarosan meglesz a
fegyver is. És ha megvan a fegyver, egykettőre nyakon csípem
a tettest.
Hannah úgy érezte, most már semmi keresnivalója nincs a
Kormányházban. Megkérte Jeffersont, szóljon Oscarnak, hogy
vigye vissza őt a szállodába. Miközben a sofőrre várt, kibámult
a nappali széles ablakán – a kertet nézte, és a falon túl Port
Plaisance távoli árnyait, a bólogató pálmafákat, és a
napfényben fürdő, csillámló tengert. A sziget álmosan
nyújtózott a rekkenő hőségben, pedig hol volt még a délután?
Szunyókál, valóban? Vagy ez csak a látszat, és a tikkadt álarc
mögött belső tűz hevíti?
Hát ez nem földi paradicsom, gondolta Hannah, egyáltalán
nem az. Ez egy rohadt puskaporos hordó.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Aznap reggel Kingstonban emlékezetesen kezdődött a nap
Sean Whittaker számára. Késő éjszaka érkezett Jamaicába, és a
repülőtérről egyenesen hazament. Mélyen aludt, de nem sokat.
Néhány perccel reggel hét után megszólalt a telefonja. A hívó
fél amerikai kiejtéssel beszélt.
– Jó reggelt, Mr. Whittaker, remélem, nem ébresztettem föl.
– Nem, nem… De kivel beszélek?
– Miltonnak hívnak. Csak így, Miltonnak. Sejtésem szerint
van a birtokában néhány fotó, amelyet esetleg szívesen
megmutatna nekem.
– Hát ez leginkább attól függ, hogy ki az a „nekem” –
válaszolta Whittaker. Hangos nevetés hallatszott a vonal túlsó
végéről.
– Figyeljen rám. Miért nem beszélünk meg egy randevút?
Milton azt ajánlotta az újságírónak, hogy nyilvános helyen
találkozzanak. Whittaker készséggel beleegyezett. Egy óra
múlva létrejött a randevú. Az amerikaiból senki sem nézte
volna ki, hogy a DEA kingstoni irodájának a vezetője. Lezser
stílusa sokkal inkább egyetemi kutatóhoz illett.
– Ne haragudjék a bizalmatlanságért, de nem tudná
valamilyen módon igazolni magát? – kérdezte Whittaker.
– Menjünk az én autómmal – felelte Milton.
Az amerikai nagykövetségre hajtottak. Milton irodája nem a
diplomáciai képviseleten volt, de nyilván gyakran megfordult
ott is. Ugyanis elég volt csak felvillantania az igazolványát az
őrnek, a tengerészgyalogos minden teketória nélkül beengedte.
„Milton” végigvezette Whittakert a hosszú folyosón, majd
benyitott egy üres szobába.
– Rendben van, elhiszem, hogy amerikai diplomata –
mondta az újságíró.
 Milton nem hazudtolta meg. Kedélyesen mosolyogva a
fotók után érdeklődött. Végignézte az összeset, de csupán egy
ragadta meg a figyelmét.
– Áááá, szóval ezen a szigeten bujkál! – kiáltott fel.
Kinyitotta az irattáskáját, és kiemelt belőlük több tucat
dossziét. Az egyiket maga elé fektette, és felütötte a tetejét.
Legfölül egy fotó kandikált ki az iratok közül: láthatóan
titokban, valószínűig egy függöny résén át készíthették évekkel
azelőtt. Ám a két felvételen szereplő férfi vonásai
kétségbevonhatatlanul azonosak voltak.
– Kíváncsi rá, hogy ki ez a fickó? – kérdezte Whittakert.
Fölösleges kérdés volt. Az angol újságíró összehasonlította a
két fotót, és bólintott.
– Oké, akkor kezdem a legelején – mondta Milton, és sorra
vette az aktában összegyűjtött jelentéseket; nem olvasta fel az
összeset, de annyit igen, hogy a lényeg el ne sikkadjon.
Whittaker szélsebesen jegyzetelt.
A DEA-ügynök átfogó és alapos tájékoztatást adott az
illetőről. Bizalmas információkat közölt üzleti pályafutásáról,
partnereivel lezajlott megbeszéléseiről, a nevére nyitott
bankszámlákról, tranzakciókról és álneveiről, a szállítmányok
naprakész érkezési időpontjáról és a bezsebelt profit tisztára
mosásáról. Mire a végére jutott, Whittaker szédelegve dőlt
hátra.
– Hű, a mindenit! – fújtatott. – Utalhatok magára, mint az
információk forrására?
– Én nem említeném név szerint Mr. Miltont … – válaszolt
az amerikai. – De ha a DEA egy magas rangú tisztviselőjét
óhajtja idézni forrásként, azt nyugodtan.
A kapuig kísérte Whittakert. Kifelé menet megjegyezte: –
Mondja csak, miért nem viszi el a többi fotót a kingstoni
rendőr-főkapitányságra? Meglátja, tárt karokkal várják.
Nem túlzott. Whittaker egyik ámulatból a másikba esett,
amikor egyenesen Foster rendőrfőnök elé vezették.
 A rendőrfőnök légkondicionált irodájából pompás kilátás
nyílt Kingston belvárosára. Miután üdvözölte és hellyel kínálta
az újságírót, a belső vonalon Gray parancsnokot hívatta. A
bűnügyi nyomozóosztály vezetője hamarosan csatlakozott
hozzájuk. Hóna alatt egy nagy köteg aktát szorongatott.
A két jamaicai rendőrtiszt vizsla szemmel nézegette a nyolc
tarka inges testőrről készült fotókat. Noha mindnyájan sötét
napszemüveget viseltek, Gray teljes bizonyossággal felismerte
őket, és a dossziék alapján egymás után azonosította a
„korteseket”. Whittaker őrülten jegyzetelt.
– Uraim, megengedik, hogy magukra hivatkozzam?
– Természetesen – egyezett bele a rendőrfőnök. – Végtére is
közönséges bűnözőkről van szó. Hármójuk ellen mindmáig
letartóztatási parancs van érvényben országunkban. Nyugodtan
idézhet engem név szerint. Nincs takargatnivalóm. Ami itt
elhangzott, abból minden egyes szó nyilvánosságra hozható.
Délre már el is készült a tudósítása. Whittaker a fotókat és
az írott anyagot a szokásos úton-módon lejátszotta Londonnak,
aztán hosszasan elbeszélgetett a másnapi szám szerkesztőjével,
aki megígérte neki, hogy kiemelt helyen fogják közölni a
sztoriját. Célzott arra is, hogy kiadásaival kapcsolatban nem
fognak akadékoskodó kérdéseket feltenni – legalábbis ami a
cikk megírása közben felmerült költségeket illeti…

Miamiba érkezése után Sabrina Tennant a Sonesta Beach

Hotelben szállt meg, ahogy McCready tanácsolta neki.
Másnap, azaz szombat reggel, néhány perccel nyolc előtt,
valóban ott keresték telefonon. A hívó féllel megbeszélte, hogy
egy Miami központjában lévő irodaépületben találkoznak. Nem
éppen a CIA miami kirendeltsége volt, de biztonságos épület.
Sabrinát leültették egy tágas helyiségben, majd csakhamar
megjelent egy férfi, aki elsötétített vetítőterembe kísérte; a
szemközti falon képernyők villództak; a félhomályban a
riporternő fölfigyelt két másik férfira is, ők azonban nem
mutatkoztak be, és a vetítés alatt sem szóltak egy árva szót
sem.
Miután végeztek mind a három kazettával, Miss Tennantet
visszakísérték az első helyiségbe, ahová a vetítés előtt
betessékelték. Kávét szolgáltak fel neki, majd rövid időre
magára hagyták. Kisvártatva ismét beállított az a férfi, aki
előző alkalommal is érte jött, szólítsa nyugodtan Billnek,
mondta Sabrinának, és megkérte, hogy a fotókat is mutassa
meg a kikötői nagygyűlésről.
A videofilmeken az operatőr nem Horatio Livingstone
testőreire koncentrált, hanem magára a rendezvényre, így a
szürke szafáris „kortesek” csak véletlenszerűen villantak be a
képbe. A fotók ellenben csak őket ábrázolták, méghozzá
arcközelből. Bill egy aktából előszedett néhány régi felvételt,
és a mostaniak mellé helyezte. Az arcok, a vonások –
passzoltak mind.
– Ez a fickó, a mikrobusz mellett… Milyen nevet visel a
szigeten? – érdeklődött Bill.
– Mr. Brownnak mondja magát – válaszolta Sabrina. A férfi
fergeteges hahotában tört ki.
– Hát ez csudajó! Mr. Brown, vagyis „barna”, és azt tudja-e,
hogy mondják ezt spanyolul?
– Nem.
– Moreno. A fickó pedig nem más, mint Hernan Moreno.
– A televízió elsősorban képi információk közlésére
alkalmas eszköz – jelentette ki Sabrina. – Úgy értem, a fotók
gyakran többet mondanak, mint a megszövegezett
kommentárok. Elkérhetném tehát a fotóit, hogy összevethessük
a tegnap készültekkel?
– Mindjárt készíttetek róluk másolatokat – válaszolta Bill. –
És ha nem haragszik, a magukéról is megőrzünk egy sorozatot.
Az operatőrt nem engedték be, kint kellett várakoznia a
taxiban. Titokban néhányszor elkattintotta Nikonját. Nem sokra
ment vele. Abban a hiszemben volt, hogy a CIA miami
főhadiszállását fotózza. Tévedett.
Miután visszaautóztak a Sonesta Beach szállodába, Sabrina
rövid időre kibérelte az egyik különtermet. A helyiség közepén
álló hatalmas asztalra sorban kiterítette az általuk készített,
alájuk pedig a CIA titkos aktáiból – ilyen sem fordul elő túl
gyakran! – származó fotókat, majd az operatőr filmre vette az
egészet. Miss Tennant ezután rövid kommentárt fűzött a
látottakhoz, háttérben a tanácsterem falára akasztott Bush-
képpel, amelyet a szállodaigazgatótól kért kölcsön. A beállítás
azt a célt szolgálta, hogy a néző azt higgye: a CIA szentélyébe
invitálja a riportfilm.
Később, a délelőtt folyamán a US Highway One-ról, az
egyes számú nemzeti autópályáról leágazó mellékút mentén
találtak egy elhagyatott, csöndes kis búvóöblöt. Sabrina itt is
filmre mondott néhány mondatot. A fehér homoksáv, a kék
tenger, a hajladozó pálmák olyan benyomást keltettek, mintha a
felvétel Sunshine szigetén készült volna.
Ebéd után műholdas összeköttetést kért Londontól, és
átjátszotta a nyersanyagot a BSB-nek. Ő is hosszasan
tanácskozott a hírszerkesztővel, miközben a vágószobában már
hozzá is láttak a filmtudósítás végleges formába öntéséhez.
Mire az utolsó szerkesztői simításokat is elvégezték, tizenöt
perces, érdekfeszítő, pergő ritmusú riportfilm hevert a
vágóasztalon, amelynek tanúsága szerint Sabrina Tennant
kizárólag azért utazott a Karib-tengeri szigetre, hogy lerántsa a
leplet Horatio Livingstone-ról.
A műsorvezető-szerkesztő teljesen átvariálta a vasárnap
délben adásba kerülő Visszaszámlálás filmanyagainak a
sorrendjét, majd visszahívta Sabrinát Floridába.
– Ez bombaként fog robbanni, szivi! Ügyes kislány vagy.

McCready sem henyélt. Pontosabban egész délelőtt a

szobájában ült, és a rádiótelefonon részint Londont hívogatta
lázasan, részint Washingtonnal értekezett.
 Londonban az SAS parancsnokát üldözte kitartóan, akit
végül is a yorki herceg nevét viselő tiszti kaszárnyában, a
chelseai King’s Roadon talált meg. A karakán, fiatal tábornok
figyelmesen végighallgatta McCready kérését.
– Ami azt illeti, igen, vannak Fort Braggban – mondta. –
Jelenleg ketten is kiképzőtisztként szolgálnak a bázison. De be
kell tartanom a hivatalos utat…
– Arra most nincs idő – vágott a szavába McCready. –
Mondja, tábornok, jár nekik eltávozás?
– Ha jól tudom, igen.
– Remek. Akkor kikérem őket, háromnapos szabadságra,
pihenési célból. Személyes vendégeim lesznek, itt a napfényes
Floridában. Természetesen viselem a költségeket. Lehet ennél
tisztességesebb ajánlat?
– Sam, maga agyafúrt, ravasz vén róka – kuncogott a
telefonba a tábornok. – Rendben van, meglátom, mit tehetek.
De eltávozáson lesznek, hallja-e? Kizárólag napozni mennek,
világos?
– Távol álljon tőlem másnak még a gondolata is, tábornok!
– vihogott McCready.

Már csak egy hét volt karácsonyig. Port Plaisance lakói,

mint szerte a világon mindenütt, serényen készülődtek az
ünnepekre. Azon a délutánon is az előkészületek lázában égtek.
A tikkasztó hőség ellenére a kirakatokat angyalokkal,
krisztustövissel, a karácsony tiszteletére meggyújtandó illatos
fahasábokkal és habszivacsból szaggatott „hópelyhekkel”
díszítették. Meglehet, a szigetlakok döntő többsége életében
nem látott még jászolt és magyalbokrot – hóról már nem is
beszélve –, ám tekintettel arra, hogy a viktoriánus
hagyományokat tisztelő britek nemzedékeken át azt sulykolták
beléjük, hogy ezek a kellékek jelképezik Jézus születési helyét
és idejét, a derék barclayi emberek évről évre a hagyományos
karácsonyi díszekkel ékesítették fel a várost.
 Az anglikán templom előterében Mr. Quince néhány lelkes
kislány közreműködésével Jézus születését elevenítette meg
egy szalmatetős istállót utánzó maketten. A jászolba játék
babát fektettek, köréje pedig apró ökör-, bárány-, szamár- és
pásztorfigurákat raktak.
A város szélén Drake tiszteletes a karácsonyi énekeket
gyakorolta híveivel. Mély basszusa időnként elcsuklott, hangja
megbicsaklott, mint aki nem kap levegőt. Fekete papi inge alatt
szoros pólya borította a testét: a kötést dr. Jones rakta fel, hogy
valamelyest rögzítse a repedt bordákat. Amikor Drake
elfordult, hívei jelentőségteljesen összenéztek a háta mögött.
Már mindenki tudta, hogy mi történt vele csütörtök este. Port
Plaisance-ben semmi sem maradhat sokáig titok.
Három óra körül ütött-kopott mikrobusz fékezett le a
Parlament téren. A vezetőülésből a hatalmas termetű Firestone
kászálódott ki. Hátrament, kinyitotta a hátsó ajtót, és játszi
könnyedséggel kiemelte a tolókocsijában ülő Missy Coltrane-t.
Végiggurította a városka főutcáján, meg-megállva az üzletek
előtt, hogy úrnője elintézze a karácsonyi bevásárlást. A
sajtónak híre-hamva sem volt sehol, a tudósítók színe-java
unalmában kikocsizott a sziget csücskébe, a Conch Pointhoz,
hogy élvezze a ragyogó napsütést és a tiszta tengert.
Missy Coltrane-ék csak lépésben tudtak haladni, annyian
üdvözölték az egykori kormányzónét. Az idős hölgy
mindenkinek visszaköszönt, nevükön szólította a járókelőket,
viszonozta a boltosok integetését – senkiről sem feledkezett
meg.
– ’Napot, Missy Coltrane! – Jó napot, Jasper! – Jó napot,
Simon! – Jó napot, Emmanuel!… – A férfiaktól kedvesen
érdeklődött a családjuk – feleségük és gyermekeik – hogyléte
felől, szívből gratulált egy boldogságtól sugárzó, leendő
apának, őszinte együttérzéssel jobbulást kívánt egy törött karú
munkásnak. Az üzlettulajdonosok kihozták az ajtó elé a
portékáikat, hogy kedvére válogathasson, pedig Missy Coltrane
általában csak az ilyenkor szokásos termékeket rakatta a
kosarába.
Az ölében tartott, piciny pénztárcájából fizetett. Az
oldalánál hevert a kézitáskája is, ahonnan végeláthatatlan
mennyiségben, szakadatlanul cukorkákat osztogatott a
nyomában rajzó gyermekeknek, akik lihegve cipelték utána a
megpakolt bevásárlószatyrokat abban a reményben, hogy
kiérdemlik a repetát.
Rengeteg mindent vásárolt. Friss gyümölcsöt, és zöldséget,
petróleumot a lámpáiba, gyufát, fűszert, gyógyfüveket, húst és
olajat. Bevásárló körútjuk során eljutottak a kikötőbe is, ahol a
halászok lelkesen üdvözölték. Missy Coltrane két fickándozó
csukát és egy még ugyancsak eleven homárt vásárolt. Az
utóbbit a Quarter Deck rendelte meg elővételben, ám ha Missy
Coltrane-nak arra támadt gusztusa, akkor természetesen viheti.
Ez nem kérdés. A Quarter Deck majd kagylót és garnélarákot
kap.
A téren Hannah főfelügyelőbe botlottak; éppen lesétált a
szálloda lépcsőjén. Parker felügyelő és Favaro is vele volt. A
repülőtérre igyekeztek, a Nassauból érkező négyórai géphez.
Missy Coltrane mindhármat üdvözölte, jóllehet kettejükkel
még soha életében nem találkozott. A mikrobuszhoz érve
Firestone könnyedén felemelte, a szatyrokat berakta a tolókocsi
mellé, bepattant a kormány mögé, és indított.
– Hát ez ki volt? – érdeklődött Favaro.
– Egy idős hölgy, aki a domb tetején lakik.
– Á, igen, már hallottam róla – szúrta közbe. Parker. – Ő az,
aki állítólag mindent tud, ami a szigeten történik.
Hannah önkéntelenül is összeráncolta a szemöldökét. Mióta
alábbhagyott a nyomozás lendülete, többször is megfordult a
fejében, vajon nem hallgatott-e el valamit Missy Coltrane,
amikor a gyilkosságról faggatta. Ugyanakkor felötlött benne,
hogy a két jelölt sleppjére ő hívta fel a figyelmét. Éleslátásra
vallott, kétségkívül. Amikor felkereste mindkét pályázót,
rendőrösztöne azt súgta neki, hogy csakugyan silány banda a
korteseké. Csak hát az indítékuk, az mi lehetett volna?
A szigetek között röpködő, rövid le- és felszállópályát
igénylő kis gép néhány perccel négy után tűnt fel az égen. A
pilóta csomagot hozott Mr. Favarónak. A metro-dade-i
rendőrkapitányság küldte. A miami nyomozó igazolta magát,
és átvette a küldeményt. Parker, belső zsebében az életbe vágó
fontosságú lövedéket rejtő üveggel, beszállt a gépbe.
– Holnap reggel kocsi fogja várni a Heathrow-n – közölte
vele Hannah. – Egyenesen Lambethbe hajtasson. Azt akarom,
hogy amilyen gyorsan csak lehet, Alan Mitchell kezébe
kerüljön a lövedék.
Miután felszállt a gép, Favaro kibontotta a csomagot, és
megmutatta Hannah-nak a Francisco Mendesről – alias
Skorpióról – készült rendőrségi fotókat. A brit nyomozó
szemügyre vette őket. Összesen tíz darab volt belőlük: karcsú,
napbarnított férfit ábrázoltak, simára fésült hajjal, vékony
metszésű, kifejezéstelen szájjal. A fényképezőgépbe meredő
szempárból opálos, fakó fény áradt.
– Mi tagadás, undorító fráter – szögezte – le Hannah. –
Jöjjön, keressük meg Jones főfelügyelőt.
A barclayi rendőrség főnöke az irodájában tartózkodott. Az
anglikán templom nyitott ajtaján karácsonyi ének csilingelése
szűrődött ki, de a tiszta csengésű hangokat elnyomta a Quarter
Deck bárja felől jövő öblös nevetés. Hiába, a várost ismét
megszállta a sajtó. Jones a fejét rázta.
– Sosem láttam még ezt a pofát. Itt, a szigeten biztosan nem.
– Én viszont nem hiszem, hogy Julio bárkivel is
összetévesztette volna – makacskodott Favaro. – Négy napon
át meredtünk a pofájába.
Hannah hajlott rá, hogy igazat adjon neki. Lehet, hogy ő is
rossz helyen keresgél, és a merényletet nem a Kormányházból
követte el valaki, hanem a tettes hivatásos bérgyilkos. De hát
miért?
 – Megtenné nekem, hogy körözteti ezeket a fotókat, Mr.
Jones? Mutassák körbe az embereknek. Állítólag ő is a Quarter
Deck bárjában iddogált múlt csütörtökön. Elképzelhető, hogy
valaki mégis felismeri. A csapos vagy valamelyik vendég.
Esetleg látta valaki, miután kijött a szállodából. Talán betért
egy másik ivóba. Vagy mit tudom én, hová… No de minek
magyarázzam, tudja úgyis, hogy miről van szó, nem?
Jones rendőrfőnök bólintott. Persze, hogy tudja! Már szedi
is a lábát, és körbemutogatja a fényképeket.

Lassan beesteledett. Hannah az órájára nézett. Parker egy

órája érhetett földet Nassauban. Nemsokára indul az éjszakai
londoni járat. A repülési idő nyolc óra, pluszban ötórás
időkülönbség, tehát reggel hétkor landol majd Londonban.
Már beszélt Alan Mitchell-lel, ezzel a briliáns tehetségű, és
ragyogó elméjű szakértővel, aki hosszú évek óta vezeti a
belügyminisztérium lambethi ballisztikai laboratóriumát; a
professzor biztosította afelől, hogy az ő kedvéért még a
pihenőnapját is feláldozza, és minden lehetséges vizsgálati
módszernek aláveti majd a lövedéket. Remélhetőleg vasárnap
délután már meg is tudja telefonálni az eredményt. Annak
birtokában gyerekjáték lesz kitalálni, hogy milyen fegyvert kell
keresniük. Ami mindenféleképpen szűkíteni fogja a kört. Még
az is elképzelhető, hogy valaki látta vagy ismeri a gyilkos
fegyvert. Végtére is olyan kicsi ez a sziget…
Vacsora közben telefonhoz hívták. Nassauból keresték.
– Sajnos, a gép egyórás késéssel indul – közölte Parker. –
Vagyis tíz perc múlva. Arra gondoltam, esetleg riasztani
óhajtja a londoniakat.
Hannah a karórájára pillantott. Fél nyolc. Hangosan
káromkodott. Bontotta a vonalat, és visszament a roston sült
sügérhez. Időközben kihűlt.
Úgy tíz óra körül Hannah leballagott a bárba, hogy lefekvés
előtt megigyék még egy pohárkával. A csapos szólt, hogy
telefonja van.
 – Borzasztóan sajnálom – mondta Parker köszönés helyett.
– Hol a csudában van?! – bömbölte Hannah a telefonba.
– Már megint Nassauban, főnök. Hét harminckor
elindultunk, egy darabig nyugodtan repültünk. Aztán
háromnegyed óra múlva kiderült, hogy az egyik hajtómű
meghibásodott, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Már
dolgoznak rajta a szerelők. Nem tarthat sokáig.
– Közvetlenül felszállás előtt hívjon vissza – utasította
Hannah. – Értesítenem kell Londont az újabb csúszásról.
Hajnali háromkor csörgött a telefonja.
– A szerelők rendbe hozták a hajtóművet – jelentette Parker.
– A jelzőlámpa lett rövidzárlatos a bal oldali szárnyon, az
okozta a problémát.
– Parker, figyeljen ide – mondta Hannah vészjósló
hangsúllyal, tagoltan. – Engem az sem érdekel, ha a
másodkapitány pisálta tele az üzemanyagtartályt!
Megjavították vagy sem?
– Igen, uram.
– Tehát akkor felszállnak?
– Hát… nem éppen. Tudja, a gond az, hogy mire Londonba
érnénk, a személyzet jócskán túllépné azt az időmennyiséget,
amelyet az előírások szerint szolgálatban, pihenés nélkül
egyhuzamban eltölthet. Tehát aludniuk kell.
– És mi van a váltószemélyzettel? Úgy értem, azokkal, akik
tegnap délután, azaz tizenkét órával ezelőtt érkeztek Nassauba.
Azok csak kipihenték már magukat, vagy nem?
– Ööö… igen, hogyne, ők itt vannak Nassauban, főnök.
Csak tudja, abban a hiszemben voltak, hogy harminchat órás
pihenő vár rájuk. Az első pilóta elment egy házibulira… Ő
most nem vezethet gépet.
Hannah velős, ám annál egyértelműbb megjegyzést tett a
világ legközkedveltebb légitársaságára, amit bizonyára
határozottan kikért volna magának Lord King, a BA elnöke, ha
hallja.
 – És most mi lesz? – kérdezte a főfelügyelő.
– Meg kell várnunk, amíg a személyzet letölti a kötelező
pihenési időt. Utána indulunk.
Hannah bánatában felöltözött, és lement az utcára. Sehol
egy taxi. Oscar meg alszik. Fogta magát, és elment gyalog a
Kormányházba. Fölcsengette Jeffersont. A vén komornyik
kicsoszogott, és beengedte. A levegő még éjszaka is igen párás
volt, úgyhogy Hannah-ról patakzott a veríték. A
telefonközponton keresztül behívta a Scotland Yardot, és
megtudakolta Mitchell otthoni számát. Azonnal tárcsázta, hogy
figyelmeztesse a késésre. A szakértő, sajnos, öt perccel azelőtt
indult el Lambethbe. Sunshine-on hajnali négy volt,
Londonban tehát reggel kilenc. Egy órát kellett várnia, hogy a
professzor beérjen a laboratóriumba. Hannah röviden
elmagyarázta a késedelem okát, és közölte, hogy Parker
előreláthatólag csak este fog Londonba érkezni. Alan Mitchell
nem volt éppen elragadtatva. Nem elég, hogy a vasárnapját
feláldozva idejön, most autózhat vissza West Mallingba ezen a
csúnya, borongós decemberi délelőttön!
Parker dél körül ismét telefonált. Hannah a Quarter Deck
bárjában próbálta agyonütni az időt.
– Igen? – szólt bele a kagylóba elgyötört, fáradt hangon.
– Minden rendben, főnök, a legénység kipihente magát, útra
készen állnak.
– Nagyszerű. – Az órájára nézett.
A repülőút nyolc óra, plusz az ötórás időkülönbség…
Amennyiben Alan Mitchell vállalja, hogy végigdolgozza az
éjszakát, talán hétfő reggelre megkaphatja az eredményt.
– Szóval, akkor máris indulnak? – tudakolta.
– Ööö… éppenséggel még nem. Tudja, ha most szállnánk
fel, éjjel egy lenne, mire a Heathrow-ra érnénk. Csakhogy az
tilos. Mármint a zaj miatt. Nem engedélyezik az éjszakai
leszállást.
– De hát akkor mi a fenét fognak most csinálni?
 – Ha éjszaka repülünk, Londonban reggel hét lesz, mire
megérkezünk. A személyzet úgy döntött, hogy tartja magát az
eredeti menetrendhez. Azaz az esti hatórás induláshoz.
– No de akkor egyszerre két gép fogja az utasokat Londonba
szállítani?
– Igen, főnök, de ne nyugtalankodjék, mind a kettő tele lesz.
A légitársaságot nem éri veszteség.
– Hála istennek, már annyira izgultam értük – jegyezte meg
epésen Hannah, és lecsapta a kagylót. Huszonnégy órás
várakozás, nyilallt bele, egy egész rohadt nap. Három olyan
dolog van az ember életében, ami ellen nincs mit tenni: a halál,
az adóhivatal és a légitársaságok.
Két sportos alkatú, karcsú fiatalember kíséretében Dillon
caplatott fel a szálloda lépcsőjén. A fene az ízlését, gondolta
rosszmájúan Hannah, hülye buzi külügyes. Igazán nem volt jó
hangulatban.
A tér szemközti oldalán sötét ünneplőruhás férfiak és
felcicomázott, rikító színekben pompázó asszonyok tódultak ki
a templomból Mr. Quince délelőtti miséjéről; a fehér kesztyűs
kezek imakönyvet szorongattak, a szalmakalapokról vidám
gyümölcs- és virágutánzatok bólogattak. Megszokott, békés
vasárnap délelőtti hangulat. Azazhogy csak majdnem.

Az óceán túlpartján, London környékén távolról sem honolt

ilyen idilli béke. Chequersben, a mindenkori brit
miniszterelnök vidéki rezidenciáján – egy csaknem hatszáz
hektáros buckinghamshire-i birtok mélyén – zajlott az élet már
kora reggel óta: szokásához híven Mrs. Thatcher
hajnalhasadtával talpon volt, és átfutotta a sürgős államügyeket
tartalmazó piros fedelű dossziékat, mielőtt csatlakozott volna
férjéhez, Denis Thatcherhöz, hogy a kellemes meleget árasztó,
pattogó kandallótűz mellett elköltsék reggelijüket.
Alighogy befejezték a falatozást, kopogtak az ajtón, és
Bernard Ingham, a kormányfő sajtótitkára lépett be. A Sunday
Express aznapi számát lobogtatta a kezében.
 – Azt hiszem, ezt el kell olvasnia, miniszterelnök asszony.
– Nofene! Ezúttal is köszörülte a nyelvét rajtam? – kérdezte
vidáman Mrs. Thatcher.
– Nem önről van szó benne – válaszolta a bozontos
szemöldökű yorkshire-i. – Hanem egy karibi szigetcsoportról.
Mrs. Thatcher figyelmesen elolvasta a két egész oldalt
betöltő cikket. Arca mind jobban elkomorult, homlokát mély
barázdák szántották. A tudósítást fotókkal illusztrálták: az
egyik Marcus Johnsont ábrázolta, amint Port Plaisance-ben
szónokol egy emelvényről, a másik szintén őt, de az évekkel
korábban készülhetett, és szemlátomást titokban vették föl;
bekeretezve a nyolc testőr fényképe (a Parlament téri pénteki
nagygyűlésen készültek), alattuk, megfelelő párosításban, a
kingstoni rendőrségi aktákból származó fotók. A cikk szerzője
hosszasan idézi egy „meg nem nevezett, magas rangú DEA-
forrás”, illetve a kingstoni rendőrfőnök, Foster kijelentéseit.
– Hát ez rettenetes – sápítozott a miniszterelnök asszony. –
Haladéktalanul beszélnem kell Douglasszel.
A dolgozószobájába sietett, hogy felhívja Douglast.
Őfelsége kormányának külügyminisztere, Mr. Douglas Hurd
ugyancsak vidéken tartózkodott a családjával, közelebbről
Kent megyében, mégpedig abban a kúriában – Cheveningnek
hívták –, amely hivatali beosztásához járt. Már átfutotta a
Sunday Timest, az Observert és a Sunday Telegraphot, de a
Sunday Expresshez még hozzá sem nyúlt.
– Nem, Margaret, még nem olvastam – közölte –, de az
újság itt fekszik tőlem egy karnyújtásnyira.
– Tartom a vonalat – válaszolta a kormányfő.
A külügyminiszter – aki korábban maga is írogatott, és
tagadhatatlanul volt némi tehetsége a tollforgatáshoz – kiváló
érzékkel ki tudta szűrni, melyik a jó írás, melyik nem. A
Sunday Express cikke igencsak megalapozottnak látszott.
 – Igen, egyetértek, hogy ez gyalázatos, amennyiben igaz…
Igen, igen, Margaret… Rendben van, holnap reggel az lesz az
első dolgom, hogy ellenőriztetem a sztorit a karibi osztállyal.
Ámde a köztisztviselők is csak hús-vér emberek, számtalan
gyarlósággal és fogyatékossággal megáldva, még ha erről a
közvélemény, nem is hajlandó tudomást venni; aztán meg
nekik is vannak gyermekeik, otthonuk, feleségük. Öt nappal a
karácsonyi ünnepek előtt a minisztériumok csökkentett
létszámmal működtek, a parlamenti ülésszakot is
berekesztették a téli szünetre. Persze, valaki azért csak lesz a
karibi osztályon, akit meg lehet kérni, hogy intézkedjék az új
kormányzó ügyében. Újévkor el is foglalhatná a helyét.
Mrs. Thatcher családjával együtt részt vett a délelőtti
istentiszteleten Ellesborough-ban, és csak déli tizenkettő után
tért vissza Chequersbe. Az ebédet egy óra körül szolgálták fel.
Vendégeket is hívtak, a család néhány barátját, többek között
Bernard Inghamét.
Így nem ő, hanem a miniszterelnök asszony politikai
tanácsadója, Charles Powell figyelt fel a BSB Visszaszámlálás
című hírműsorában sugárzott tizenöt perces tudósításra.
Szerette ezt a programot, ha tehette, mindig megnézte.
Különösen a külpolitikai elemzések és riportfilmek érdekelték
– a műsorban gyakran voltak ilyenek –, hiszen exdiplomata
lévén ehhez értett a legjobban. Amikor a tévé képernyőjén
feltűntek a soron következő témát beharangozó szalagcímek és
háttérképek – érzékletesen utalva egy Karib-szigeti botrányra –
, felpattant a fotelből és lenyomta az alsó polcon elhelyezett
videokészülék felvevőgombját.
Két órakor Mrs. Thatcher asztalt bontott – túl sok értelmét
nem látta, hogy evésre pazarolja a drága idejét, amikor ki sem
látszott a munkából –, és a dolgozószobájába indult. A
folyosón az idegesen le s föl sétáló Charles Powellbe ütközött.
Együtt nyitottak be az irodába, és a tanácsadó elindította a
szalagot. Mrs. Thatcher némán meredt a képernyőre. Miután
megnézte a riportfilmet, a telefonért nyúlt, és ismét
Cheveninget tárcsázta.
Odaadó, családszerető ember lévén Mr. Hurd ebéd előtt
rövid sétát tett a kisfiával és a lányával a közeli erdőben.
Farkaséhesen, orrában már érezve a sült marhahús
ínycsiklandozó illatát, abban a pillanatban ért vissza, amikor
másodszor is megcsörrent a telefon.
– Nem, azt sem láttam, Margaret – vallotta be.
– Megvan szalagon. Felháborító. Azonnal átküldöm. Kérem,
Douglas, nézze meg és utána hívjon vissza.
Egy motorkerékpáros küldönc robogott keresztül a
nyomasztó, szürke decemberi délután szitáló ködén, ráhajtott
az M25-ös sztrádára, megkerülte Londont, és fél öt körül már
Cheveningbe is ért. A külügyminiszter öt óra tizenötkor
tárcsázta Chequerset. Tüstént kapcsolták.
– Igen, Margaret, ez valóban felháborító.
– Szerény véleményem szerint ne várjuk meg a jövő
esztendőt, hanem most azonnal, késedelem nélkül küldjünk új
kormányzót a szigetre – mondta Mrs. Thatcher. – Muszáj
megmutatnunk, hogy nem hagyjuk cserben őket. Mert tudja,
ugye, Douglas, hogy más is olvas újságot vagy nézi a tévét?
A külügyminiszter rögtön kapcsolt. Őfelsége, a királynő
Sandringhamben töltötte ugyan a hétvégét, de nem volt teljesen
elzárva a világtól. Azt is tudta róla, hogy szenvedélyes
újságolvasó, és nyomon követi az aktuális politikai
hírmagazinokat a televízióban.
– Mindjárt utánanézek, ki jöhet szóba – ajánlkozott.
Be is tartotta a szavát. Kiugrasztotta karosszékéből a
külügyminisztérium közigazgatási államtitkárát – aki a
változatosság kedvéért Sussexbe utazott a hét végére –, és
megkérte, hogy telefonáljon körbe. Este nyolcra már meg is
volt a minisztérium jelöltje. A választás Sir Crispian Rattrayre
esett. A már nyugdíjazott diplomata egykor Barbadoson
szolgált nagykövetként. Közölte, hogy szívesen elvállalja a
megbízást.
Abban maradtak vele, hogy másnap reggel jelentkezik a
külügyben, ahol hivatalosan is kézhez kapja a kinevezését,
majd rövid, de annál tartalmasabb felkészítésben részesül. Még
a délelőtt folyamán kiviszik a repülőtérre, és az első járattal
elutazik Nassauba. Helyi idő szerint délután érkezik a
Bahamákra. A nassaui követ már várni fogja, és szívesen
szolgál majd további felvilágosítással az új állomáshelyéről. Az
éjszakát Nassauban tölti. Kedden reggel repül át bérelt géppel
Sunshine szigetére, hogy kézbe vegye a gyeplőt.
– Nem hiszem, hogy sokáig távol leszek, drágaságom –
mondta gyámolítólag Lady Rattraynek csomagolás közben. –
Igaz, az idei fácánvadászatomnak lőttek, de hát ott egye meg a
fene. Úgy veszem ki a szavaikból, az a legfontosabb, hogy
minél előbb leszámoljak azzal a két bitanggal, aztán új
jelöltekkel megrendezzük a választásokat. Az eredmény
kihirdetése után a szigetcsoport hivatalosan is függetlenné
válik. Ünnepélyes keretek között bevonjuk a brit lobogót.
London küld a helyemre egy követet, a szigetlakok átveszik
ügyeik intézését, én pedig dolgom végeztével szépen
hazajövök. Egy vagy két hónap, nem lehet több. Azt azért
sajnálom, hogy a fácánokról lemaradok…

A világ másik felén, Sunshine-on reggel kilencet mutatott az

óra, amikor McCready kisétált a Quarter Deck teraszára, hogy
megreggelizzék. Hannah-t már ott találta.
– Nagyon zokon venné, ha megkérném, engedje meg, hogy
használjam a rezidencia új telefonvonalát? – támadta le a
főfelügyelőt. – Londonnal szeretnék beszélni, hogy
egyeztessem velük a hazamenetelem időpontját.
– Csak nyugodtan – morogta az orra alatt Hannah. Állát
sűrű borosta fedte, kialvatlannak és fáradtnak tűnt, mint aki a
fél éjszakát átvirrasztotta.
 Fél tíz tájban McCreadynek sikerült elérnie helyettesét,
Denis Gauntot. Abból, amit Denis a Sunday Express cikkéről
és a Visszaszámlálás riportfilmjéről kutyafuttában elhadart
neki, McCready rögtön kihámozta, hogy tökéletesen bevált a
terve.
A hajnali óráktól kezdve gyakorlatilag egyfolytában izzottak
a Port Plaisance-et Londonnal összekötő telefonvonalak.
Feldúlt lapszerkesztők próbáltak kapcsolatba lépni Sunshine-on
lebzselő tudósítóikkal, hogy beszámoljanak a Sunday Express
leleplező cikkéről, és hogy akkor talán lennének szívesek
legalább az utórezgésekről összekaparni valamit, de sürgősen
ám, ha már eddig a lábukat lógatták. Londoni idő szerint kora
délután a telefonhívások megkétszereződtek, mert az ugrifüles
szerkesztők természetesen a Visszaszámlálást sem hagyták ki a
napi programból. A helyi központon azonban egyetlenegy
hívás sem jutott túl.
McCready ugyanis még előző nap hosszasan elbeszélgetett a
telefonközpontossal. Elmagyarázta neki, hogy az újságírók
hullafáradtak, annyit dolgoztak az utóbbi napokban, legalább a
hétvégén ne zavarják őket holmi telefonokkal, legyen bárki is a
vonalban. A lelkes újságírócsapat őt választotta meg
szóvivőnek, nyugodtan kapcsolja hát hozzá az összes vonalat,
majd ő átad minden üzenetet. Megállapodásukra egy
százdolláros bankjegy ütött pecsétet. A központos minden
egyes hívó féllel közölte, hogy a keresett személy „házon
kívül” tartózkodik, ám üzenetet lehet hagyni a számára. S ezzel
már kapcsolta is McCreadyt, akinek egyik fülén be, a másikon
ki. Még nem érkezett el a sajtó második nagy pillanata
Sunshine-on.
Tizenegy óra tájban kitaxizott a repülőtérre, hogy üdvözölje
a Miamin át érkező két SAS-őrmestert. Ideiglenesen az észak-
karolinai Fort Braggben szolgáltak, ahol az amerikai
zöldsisakos újoncokat képezték ki; rövid úton közölték velük,
hogy három nap eltávozást kapnak, induljanak tüstént
Sunshine-ra, és jelentkezzenek a vendéglátójuknál. Miamiban
felültek egy légitaxira, azzal mentek át Port Plaisance-be.
Poggyászuk alig volt, de abba az egy vászontáskába
hiánytalanul bepakolták összes „játékszerüket” (természetesen
vastag fürdőlepedőkbe hajtogatva). A CIA miami irodája volt
olyan kedves, és elintézte, hogy a táska simán átjusson a
vámon, Port Plaisance-ben meg McCready lobogtatta nagy
bőszen a külügytől kapott megbízólevelét, hangoztatva, hogy a
vászonszatyor a legszigorúbb diplomáciai mentességet élvezi.
A Nagy Átverő a magáéval szomszédos szobát bérelte ki a
számukra. Alighogy megérkeztek a szállodába, a
„játékszereket” tartalmazó táskát belökték az ágy alá, a kulcsot
leadták a portán, és lementek úszni a tengerpartra. Útban a
hotel felé McCready részletesen eligazította őket, így hát
tudták, hogy csak másnap délelőtt tíz órakor lesz rájuk szükség
a kormányzó rezidenciáján.
A teraszon elfogyasztott könnyű ebéd után McCready
meglátogatta Walter Drake-et. A baptista lelkészt otthon
találta, még mindig sajgó sebeit nyalogatta. McCready
illedelmesen bemutatkozott, és a hogyléte felől érdeklődött.
– Ön Mr. Hannah-val van? – tudakolta Drake.
– Nem egészen – vallotta be McCready. – Inkább azt
mondanám, hogy szemmel tartom a dolgokat, mialatt ő a
nyomozásra összpontosít. Engem elsősorban az események
politikai vetülete izgat.
– Akkor a külügyminisztérium embere, igaz?
– Bizonyos fokig igen – válaszolta McCready. – De miért
kérdezi?
– Különösebben nem lelkesedem a maga minisztériumáért –
jelentette ki őszintén Drake. – Rossz kezekbe akarja
átpasszolni a híveimet.
– Ó, azon még lehet változtatni. – mondta McCready, majd
elmagyarázta a prédikátornak, mire szeretné megkérni. Drake
elutasítóan rázta a fejét.
 – Én Isten szolgája vagyok – szögezte le. – Erre a feladatra
másvalakit kell kiszemelnie.
– Mr. Drake, tegnap telefonon beszéltem Washingtonnal.
Tudomásomra hozták, hogy a Barclay-szigetekről mindössze
heten szolgáltak az Egyesült Államok hadseregében. Az
egyikük W. Drake néven szerepel a nyilvántartásban.
– Nem rólam van szó – morogta a lelkipásztor.
– Akivel beszéltem, azt is elmondta – folytatta halkan
McCready –, hogy W. Drake a haditengerészethez volt
besorozva, és az őrmesteri rangig vitte. Kétszer is bevetették
Vietnamban. A Bronzcsillag tulajdonosa, két ízben a sebesülési
éremmel, a Bíborszívvel tüntették ki. Érdekelne, vajon mi lett a
sorsa?
A termetes lelkipásztor felállt, és az ablakhoz sétált. Némán
végignézett az utca két oldalán sorakozó kátránypapír és
bádoglemez viskókon.
– Az másik ember volt – dörmögte az orra alatt. – Egy
másik korban, egy másik bolygón. Most kizárólag Istent
szolgálom.
– Nem gondolja, hogy amit kérek öntől, az is Istennek
tetsző?
A tagbaszakadt prédikátor elmerengett.
– Lehetséges.
– Szerintem igen. Remélem, eljön. Szükségem lesz minden
segítő kézre. Tehát holnap délelőtt, tíz órakor, a
Kormányházban.
McCready magára hagyta a papot, és a sikátorok között
lesétált a kikötőbe. Jimmy Dobbsot a Gulf Ladyn találta. Úgy
fél óráig beszélgettek, közben megállapodtak abban, hogy
McCready másnapra kibéreli a hajóját.
A szája teljesen kiszáradt, a teste meg csak úgy ragadt az
izzadtságtól, amikor délután öt körül beállított a kormányzó
rezidenciájára. Jefferson jégbe hűtött teát szolgált fel neki.
McCready Jeremy Haverstockkal szeretett volna beszélni, de a
fiatal hadnagy éppen az egyik domboldalon épült villa pályáján
teniszezett néhány betelepülttel. Megvárta, míg hazaérkezik.
Kérdése egyszerű volt.
– Itt lesz a házban holnap délelőtt tíz órakor?
Haverstock fejében végigpörgette másnapi programját.
– Igen, azt hiszem, itt leszek – mondta kisvártatva.
– Remek… és nyilván hozott magával trópusi
díszegyenruhát is?
– Persze – felelte a lovastiszt. – Bár meg kell mondjam, ez
idáig csak egyszer volt rajtam. Hat hónappal ezelőtt, a
Nassauban megrendezett bálon.
– Kitűnő – lelkendezett McCready. – Kérje meg Jeffersont,
hogy vasalja ki. Az sem árt, ha kisuvickolja a csizmát, a kardot
pedig kifényesíti.
Haverstock kikísérte a hallba. Arca értetlenségről
árulkodott.
– Gondolom, már hallotta a jó hírt – mondta. – Az öregfiú a
Scotland Yardról… sikerült megtalálnia a hiányzó lövedéket.
Teljesen ép. Parker már el is indult vele Londonba.
– Hát ez igazán nagyszerű! Tényleg örvendetes – jegyezte
meg McCready.
Nyolckor együtt vacsorázott Favaróval a szállodában.
Miután felszolgálták a kávét, megkérdezte tőle: – Mit csinál
holnap?
– Megyek haza – közölte az amerikai. – Csak egy hét
szabadságot kaptam. Kedden reggel már munkába kell állnom.
– Á, értem. És mikor indul a gépe?
– Délre rendeltem ide.
– Nem tudná elhalasztani négy órával?
– Szerintem semmi akadálya. De miért?
– Mert szükségem lenne a segítségére. A rezidencián,
holnap tízkor, oké? És előre is köszönöm… ha lehet, ne késsen
el. Zsúfolt nap lesz a holnapi.
 Hatkor McCready már talpon volt. Odakint a nap első
sugarai rózsaszínűre festették az ég alját, a tér pálmafái között
bágyadt szellő lengedezett. Kellemesen hűvösnek érezte.
Megborotválkozott, majd lezuhanyozott. A szálloda előtt már
várt rá a taxi, amelyet előző nap rendelt oda.
Kötelességének tartotta, hogy elbúcsúzzék egy idős
hölgytől. Egy órát töltött a társaságában, héttől nyolcig. Meleg
zsemle és kávé volt reggelire.
– Mennem kell… őrizzen meg az emlékezetében, Lady
Coltrane – mondta búcsúzóul.
– Ne nyugtalankodjék, nem fogom elfelejteni. És kérem,
szólítson csak Missynek – válaszolta.
McCready gyengéden megszorította a feléje nyújtott
áttetsző, törékeny kezet.
Fél kilenc felé már ismét a Parlament téren poroszkált. A
rendőrőrsre igyekezett, ahol felmutatta Jonesnak a
külügyminisztérium megbízólevelét.
– Kérem, legyen a Kormányházban tíz órakor – közölte
határozott hangon. – És hozza magával a két őrmestert és a
négy közrendőrt. Szükség lesz a Land-Roverre, valamint két
mikrobuszra is. Van szolgálati fegyvere?
– Igen, uram.
– Az is legyen magánál.

Londonban hajnali fél kettőt mutatott az óra. A

belügyminisztérium ballisztikai laboratóriumában Mr. Alan
Mitchell a mikroszkóp fölé hajolt.
A nagyítólencse alatt, két végén óvatosan becsíptetve,
ólomgolyó hevert. A professzor a lövedék hosszában végigfutó
barázdákat szemlélte. A vájatok itt-ott enyhe ívben
begörbültek, híven követve a fegyvercső huzagolását, amelyből
kilőtték. Alan Mitchell finom mozdulatokkal, enyhe szögben
elfordította a lencse alá illesztett lövedéket. Immár ötödször
hajtotta végre ezt a műveletet. Most a golyón látható egyéb
karcolásokat, a „mezőket” ellenőrizte. A vájatok közötti sávok
– a barázdákkal együtt – legalább annyira jellegzetes mintát
alkotnak, mint egy ember ujjlenyomata. Elégedetten
felegyenesedett. Az eredmény meglepte. Hangosan füttyentett,
és a polcokon sorakozó katalógusokhoz lépett. Legalább egy
könyvtárra való volt belőlük, de hát végül is nem véletlenül
tartották Alan Mitchellt Európa egyik legjobb és
legmegbízhatóbb fegyverszakértőjének.
A végső ítélet kimondása előtt még el kellett végeznie
néhány vizsgálatot. Tisztában volt vele, hogy hatezer
kilométerrel odébb egy nyomozó türelmetlenül várja az
eredményt, de ezt a munkát akkor sem szabad elsietnie.
Biztosra akart menni, abszolút biztosra.
Túlságosan is sok bűnöző nyert már úgy egérutat, hogy a
védelem által felsorakoztatott szakértők megcáfolták a bíróság
elé bizonyítékként terjesztett törvényszéki laboratóriumi
eredményeket.
Először is hátravolt még az a vizsgálat, amelynek során a
lövedék tompa végére tapadt mikroszkopikus nagyságú
lőporszemcséket veszi majd górcső alá; Aztán pontosan meg
kell állapítani az ólom összetételét és öntési módját, noha az
összelapított golyóval két nappal ezelőtt már végigcsinálta ezt a
műveletet. Mindegy, muszáj megismételnie ezzel is. A
színképelemző berendezés sugarai mélyen behatolnak a fémbe,
valósághű képet rajzolva az anyag molekuláris szerkezetéről és
hozzávetőleges adatokat szolgáltatva gyártási idejéről; nem egy
esetben azt is meg lehet állapítani, hogy melyik
fegyvergyárban készült a vizsgált lövedék. Alan Mitchell
leemelte a keresett kézikönyvet, majd visszacsoszogott a
helyére. Felütötte a katalógust, és a következő pillanatban már
bele is temetkezett.

McCready kifizette a taxit, majd becsöngetett a

Kormányházba. Jefferson tüstént felismerte, és beeresztette.
McCready közölte vele, hogy sürgősen le kell bonyolítania
még egy távolsági hívást a Bannister által beépített vonalon.
Mr. Hannah engedélyével teszi, fűzte hozzá. Jefferson a
dolgozószobába vezette, majd magára hagyta.
McCreadynek esze ágában sem volt telefonálni. Az
íróasztalhoz lépett, és leült elé. A nyomozás korai szakaszában
Hannah már ellenőrizte a fiókokat, de minthogy semmit sem
talált bennük, ami előmozdította volna munkáját, a halott
kormányzó kulcsaival újra bezárta őket. McCreadynek nem
volt kulcsa, de nem is volt rá szüksége. Előző nap ugyanis már
sikerült felfeszítenie az íróasztal zárját, sőt meg is találta, amit
keresett. Két példány is hevert belőle a bal oldali fiók mélyén,
de ő csak egyet akart felhasználni.
A nagyméretű, csontszínű papírlap érintésre ropogott, mint a
pergamen. Felülete érdesnek tűnt. Fent, középen az arany
dombornyomású királyi címer díszelgett: az oroszlán és az
egyszarvú által feltartott pajzs, amelynek négy mezejét Anglia,
Skócia, Wales és Írország ősi jelképei töltik ki.
A címer alá cikornyás fekete betűkkel a következő szöveget
rótták:

MI, II. ERZSÉBET, NAGY-BRITANNIA ÉS ÉSZAK-

ÍRORSZÁG EGYESÜLT KIRÁLYSÁGÁNAK,
VALAMINT ÖSSZES TENGERENTÚLI RÉSZÉNEK
ÉS FÜGGŐ TERÜLETÉNEK URALKODÓJA, ISTEN
KEGYELMÉBŐL ÉS KIRÁLYNŐI JOGUNKKAL
ÉLVE, EZENNEL FELHATALMAZZUK ÉS
MEGBÍZZUK… (itt ki volt pontozva a hely)…,
HOGY… (itt is)… MINŐSÉGÉBEN KÉPVISELJE
ORSZÁGUNKAT… (kipontozva) …TERÜLETÉN.

A szöveg alatt a királynő kézjegyének hiteles másolata. Az

okmány tehát Őfelsége megbízólevele volt, kitöltetlenül.
McCready fogta Sir Marston Moberley aranyozott tollát,
belemártotta a tintába, és szép, nyomtatott betűkkel kitöltötte
az üresen hagyott részeket. Miután végzett az írással, ráfújt
néhányszor, hogy gyorsabban száradjon a tinta, majd ráütötte a
kormányzó pecsétjét.
A nappaliban már gyülekezett a vendégsereg. Még egy
utolsó pillantást vetett az okmányra, és megrántotta a vállát.
Édes Istenem, hát kinevezte magát a Barclay-szigetek
kormányzójának. Egy napra csak nem lesz baj?
 HATODIK FEJEZET
Összesen hatan voltak. Jefferson kávéval kínálta őket, majd
távozott. Egy szóval sem kérdezte, mit keresnek ott. Az évek
során megtanulta már, hogy ne üsse bele az orrát a mások
dolgába.
A két kommandós őrmester, Newson és Sinclair a fal mellett
állt. Világos színű tréningruha és tépőzáras edzőcipő volt
rajtuk. Derekukon összekapcsolható öv, kissé oldalt
elhelyezkedő erszénnyel; pont amilyeneket a turisták hordanak,
hogy abban tartsák a pénzüket és a cigarettájukat. Ők viszont
nem dohányoztak, és pénz sem volt náluk.
Haverstock hadnagy még nem öltötte magára a trópusokra
rendszeresített egyenruháját. Egy brokáttal bevont széken ült,
hosszú lábát elegánsan keresztbe rakta. Drake tiszteletes Eddie
Favaro mellett foglalt helyet a kanapén. Jones rendőrfőnök
ezüstgombos, sötétkék zubbonyában az ajtónál feszített, váll-
lapján a rangjelzése; a trópusokon szokásos rövidnadrág, zokni
és cipő egészítette ki az öltözékét.
McCready kisimította az okmányt, és odanyújtotta
Haverstocknak.
– Ez a hivatalos írás ma hajnalban érkezett – jelentette be. –
Olvassák el, emésszék meg csendben, és lehetőleg próbáljanak
megbékélni vele.
Haverstock átfutotta az okmányt.
– Nos, ez rendben van – konstatálta, és továbbadta
Jonesnak. A főfelügyelő elolvasta, vigyázzba állt, és így szólt.
– Parancsára, uram! – A két őrmester következett.
– Nálam oké a dolog – mondta Newson.
Sinclair: – Probléma egy szál se.
Favaro fogta a papírt, gyorsan átfutotta, és felszisszent: – A
szűzmáriáját!
A lelkész megrovó pillantást lövellt feléje, aztán átvette az
okmányt. – Dicsértessék az Úr! – dörmögte mély basszusán.
 – Első hivatalos intézkedésemként felruházom önöket a
különleges rendőri megbízott státusával, kivéve persze Jones
főfelügyelőt, aki a helyén marad. Vegyék úgy, hogy ezennel ki
vannak nevezve – hirdette ki McCready. – Ami a további
teendőket illeti, szeretném ismertetni a terveimet.
Fél óráig tartott a tájékoztatója. Senki sem vágott közbe,
egyetértőleg bólogattak. Miután befejezte, odaszólt
Haverstocknak, és elmentek átöltözni. Lady Moberley még
nem mutatkozott, ágyában élvezte (folyékony halmazállapotú)
reggelijét. Ő nem sok vizet zavart. Sir Marstonnal külön
hálószobában aludtak, úgyhogy bármikor hozzá lehetett férni a
néhai kormányzó ruhatárához. Haverstock megmutatta
McCreadynek a szobát, a többit már rábízta. A ruhásszekrény
mélyén McCready meg is találta, amit keresett: a gyarmatokon
szolgálatot teljesítő brit kormányzó díszegyenruháját. Igaz, két
számmal nagyobb volt az ő méreténél.
Mire visszatért a társalgóba, már nyoma sem volt annak az
esetlen, bátortalan turistának, aki mindig slamposan üldögélt a
Quarter Deck teraszán. Lábát fényesre suvickolt csizmába
bújtatta, a feszes nadrág és az állig gombolt patyolatfehér
tunika méltóságot kölcsönzött a viselőjének. Az aranyszínű
gombsor és az aranysujtásban végződő vállzsinór sárgán
tündökölt a ragyogó fényben, a díszlánccal ékesített Wolsey-
sisak hegyes csúcsán meg-megcsillantak a játékos napsugarak.
A derekára széles, égszínkék selyemövet csavart.
Haverstock hadnagyon ugyancsak hófehér egyenruha
feszült, de az ő csákója lapos volt és sötétkék, napellenzője
fekete. Elöl, közvetlenül az ellenző felett a királyi palota
dragonyos testőrségét jelképező kétfejű sas ágaskodott.
Vállzsinórja aranyozott, akárcsak vállpántja. Mellén és hátán
fényes, fekete antantszíj; hátul, a derékszíjhoz erősítve
keskeny, fekete lőszertáska. Szíve fölött két szolgálati
érdemrend csüngött.
 – Nos, Mr. Jones, akkor indulhatunk – közölte McCready. –
Teljesítsük a királynő parancsát!
Jones rendőrfőnök nagyot nyelt. Még soha senki nem kért
tőle ilyesmit. Teljesíteni a királynő parancsát?!
A kocsisor kigördült az udvarról. Elöl a szolgálati Jaguar
haladt, Oscar vezette, mellette egy rendőr. McCready és
Haverstock a hátsó ülésen trónolt, mindkettő sisakban. A
sorban másodiknak a Land-Rover következett; egy rendőr
vezette, Mr. Jones az utasülésen. Hátul Drake tiszteletes és
Favaro. Mielőtt elhagyták volna a kormányzói rezidenciát,
Sinclair őrmester titokban egy töltött Colt Cobrát csúsztatott az
amerikai kezébe, aki kívül hordott, laza inge alá rejtette a
fegyvert. Az őrmester a prédikátornak is felajánlott egy
pisztolyt, de ő csak a fejét rázta:
Az oszlopot a két mikrobusz zárta. Az elsőben Newson és
Sinclair kapaszkodott a nyitott ajtónál, a másodikban a két
helyi rendőr őrmester csücsült.
A Jaguar egyenletes, nyugodt tempóban hajtott végig
Shantytown főutcáján. Az emberek megálltak, és, szájtátva
bámulták a karavánt. A hátsó ülésen helyet foglaló két
díszegyenruhás figura kihúzta magát, és állát fölszegve,
mereven előrenézett.
Mr. Horatio Livingstone házának kapuja előtt McCready
megálljt vezényelt, majd kiszállt. Haverstock hasonlóképpen
cselekedett. A környező kalyibákból és sikátorokból pillanatok
alatt százával verődtek össze az elképedt bennszülöttek.
Látszott rajtuk, hogy nem hisznek a szemüknek. McCready
nem kért bebocsáttatást: csak állt némán, a kapura meredve.
Newson és Sinclair előreiramodott a falhoz. Newson
megfordult, hátát a kerítésnek vetette, és bakot tartott
Sinclairnek, aki átlendült a falon, anélkül, hogy felsértette
volna magát a kerítés tetejébe mélyesztett üvegdarabokon. Pár
pillanat múlva szélesre tárta belülről a kaput. Félreállt, hogy
utat engedjen a belépő McCreadynek és Haverstocknak. A
gépkocsisor lépésben követte őket.
Három szürke szafáris rohant inaszakadtából a kapu felé,
amikor McCready – nyomában a hadnaggyal – peckesen
besétált rajta. Az őrök lába földbe gyökerezett. Kővé
dermedten figyelték a határozott léptekkel közeledő
egyenruhásokat. Sinclair elpárolgott. Newson úgyszintén.
McCready fölment a veranda lépcsőjén, és belépett a házba.
Haverstock lecövekelt a nyitott előtérben, és szemmel tartotta a
három testőrt. Azok nem mertek közelebb lépni. Favaro,
Drake, Jones, a két rendőr őrmester és a három rendőr kipattant
az autókból, és benyomult a házba. Egy rendőr kint maradt,
hogy vigyázzon a gépkocsikra. Végül Haverstock is követte a
társaságot. Tízen voltak odabent, miközben egy kívül őrködött.
A nagy társalgóban a rendőrök villámgyorsan az ajtóknál és
az ablakoknál termettek. Az egyik ajtó hirtelen kivágódott, és
Horatio Livingstone lépett be rajta. Alig leplezett dühvel
hordozta körbe a tekintetét.
– Mit képzelnek, hogy csak úgy betörnek ide?!
Megtudhatnám, miről van szó? – üvöltötte magából kikelve.
McCready az orra elé tartotta a királynő megbízólevelét.
– Elolvasná, kérem?
Livingstone fogta az okmányt, végigfutott az íráson, majd
megvető mozdulattal a földre hajította. Jones lehajolt érte, és
visszaadta McCreadynek, aki a zsebébe süllyesztette.
– Szeretném megkérni, Mr. Livingstone, hogy szólítsa be
bahamai munkatársait. Mind a hetet, az útlevelükkel együtt.
– Milyen jogon utasít engem? – vakkantotta Livingstone.
– Azon az alapon, hogy itt én vagyok a legfőbb közjogi
méltóság – közölte higgadtan McCready.
– Imperialisták! – ordította Livingstone. – Ne féljenek, két
hét múlva már én fogom képviselni a hatalmat ezen a szigeten,
és akkor…
 – Ha nem engedelmeskedik – folytatta McCready halálos
nyugalommal –, kénytelen leszek felszólítani Jones
főfelügyelőt, hogy tartóztassa le az igazságszolgáltatás
akadályozásáért. Mr. Jones, készen áll kötelessége
teljesítésére?
– Igen, uram.
Livingstone undorodva végigmérte őket, ennek ellenére
behívta egyik testőrét a szomszéd szobából, és a fülébe
pusmogott valamit, A szürke szafáris kortesek sorra
beoldalogtak, Favaro begyűjtötte az útleveleiket, és
odanyújtotta őket McCreadynek.
McCready sorra szemügyre vette, majd Haverstocknak
továbbította az okmányokat. A hadnagy cöcögve csóválta a
fejét, miközben ide-oda lapozgatott bennük.
– Ezek az útlevelek egytől egyig hamisak – szögezte le
McCready. – Még ha kétségkívül eredetinek tűnnek is.
– Ez szemenszedett hazugság! – ordította Livingstone. – Az
összes okmány valódi és érvényes!
Részben igazat beszélt. Az útlevelek kétségkívül eredetiek
voltak. Tetemes összegért csináltatták őket.
– Nem azok! – hangoztatta McCready. – És ezek az illetők
sem bahamai állampolgárok. Mint ahogy maga sem
demokratikus szocialista! Hanem megrögzött kommunista, aki
évek óta Fidel Castrónak dolgozik. A „munkatársai” pedig nem
mások, mint kubai tisztek, mind egy szálig! Példának okáért az
amott lapuló Mr. Brownt valójában Hernan Morenónak hívják,
és a KGB kubai megfelelőjének, a Dirección General de
Informaciónnak a századosa. A többiek szintén a DGI emberei,
akiket negroid külsejük és folyékony angol nyelvtudásuk miatt
választottak ki erre a feladatra. Valamennyiüket őrizetbe
vétetem illegális határátlépésért, magát pedig Mr. Livingstone,
bűnpártolásért.
Moreno kapott elsőként a fegyveréhez. A szafárifelső alatt,
hátul tartotta a derékszíja alá dugva, akárcsak a többiek.
Hihetetlenül gyors volt. Mielőtt a többiek felocsúdhattak volna,
már a Makarov markolatát szorongatta. Ám arra már nem volt
ideje, hogy előrántsa. Az emeletre vezető lépcsősor tetejéről
éles kiáltás csattant.
– Fuera la mano, o seras fiambre!
Hernan Moreno mozdulatlanná dermedt. Tudta, hogy nem
babra megy a játék. Hat társa követte a példáját.
Sinclair tökéletesen beszélte a hétköznapi spanyol nyelvet.
A „fiambre” hideg húsféleséget, felvágottat jelent, ám a
tolvajnyelvben gyakran használják a „hulla” helyett.
A két kommandós az emeleti ablakon át hatolt be az
épületbe. A lépcső tetején térdepeltek egymás mellett,
tüzelőállásban. Övtáskájuk kiürült, karjukat előretartották.
Kezükben fenyegetően villogott egy-egy parányi, ám annál
megbízhatóbb Heckler and Koch MP5-ös automata pisztoly.
– Tudják, ez a két ember ritkán szokott célt téveszteni –
közölte szelíd, barátságos hangon McCready. – Kérem, Mr.
Livingstone, utasítsa az embereit, hogy tegyék a kezüket a
tarkójukra.
Livingstone nem reagált. Favaro mögéje lépett, hóna alatt
előrecsúsztatta a karját, és pisztolyának csövét a „jelölt”
orrcimpájának nyomta.
– Három másodperced van, hogy rászólj az embereidre –
sziszegte a fülébe. – Ha nem, szörnyű baleset fog történni.
– Engedelmeskedjetek! – vicsorogta Livingstone.
Tizennégy kar lendült a magasba. A három rendőr
begyűjtötte a fegyvereket.
– Motozzák meg őket! – adta ki a parancsot McCready. A
két rendőr őrmester egymás után végigtapogatta a kubai
titkosszolgálatosokat. Borjúbőr tokban még két tőrt találtak
náluk.
– Kutassák át az egész házat!
A hét kubait összeterelték, és tarkójukra szorított kézzel,
arccal a fal felé felsorakoztatták őket a nappaliban.
Livingstone-t kedvenc foteljába ültették. Favaro tartotta
szemmel. A két SAS-őrmester fenn maradt a lépcső tetején,
hogy tüstént tüzelhessenek, ha valamelyik szökést kísérelne
meg. Senki sem próbálkozott. Az öt barclayi rendőr átfésülte a
házat.
Jelentős mennyiségű lőfegyverre, többkötegnyi amerikai
dollárra, tetemes összegű barclayi fontra és egy nagy
teljesítményű, rejtjelező berendezéssel ellátott rövidhullámú
rádió adó-vevőre bukkantak. McCready Livingstone elé állt.
– Mr. Livingstone, megkérhetném Mr. Jonest, hogy a brit
törvények alapján emeljen vádat a munkatársai ellen egy sor
bűncselekmény – hamis útlevél birtoklása, illegális
határátlépés, tiltott fegyverviselés, ami tetszik – miatt. De nem
teszem. Inkább nemkívánatos elemekként kiutasítom őket a
szigetekről. Egy órán belül, el kell hagyniuk Port Plaisance-et.
Ha úgy dönt, hogy nem tart velük, maga éppen maradhat.
Végtére is születésénél fogva barclayi állampolgár. Ám
bűncselekmények elkövetéséhez nyújtott támogatásért és
bűnpártolásért bármikor perbe fogható. Úgyhogy őszintén
szólva nagyobb biztonságban érezhetné magát, ha visszatérne
oda, ahová való – Kubába.
– Ezt a javaslatot csak támogatni tudom – morogta
fenyegetően a baptista lelkész. Livingstone némán bólintott.
A kubaiakat libasorban kikísérték, és bezsúfolták őket a
hátul álló mikrobuszba. Egyikük megkísérelt kitörni, azonban
egy helybeli rendőr az útját állta. A kubai egyetlen ütéssel a
földre küldte. Jones főfelügyelő figyelemre méltó gyorsasággal
vetette magát utána. Futtában leakasztotta derékszíjáról rövid,
magyalvesszőből faragott botját, amelyet nemzedékek óta
„karácsonyfa-díszként” emlegetnek a brit rendőrök. A
főfelügyelő lecsapott a husánggal. Mindnyájan hallották, amint
megreccsen a kubai koponyacsontja. Szédelegve térdre rogyott.
– Meg ne próbáld még egyszer, te szemét – figyelmeztette
Jones rendőrfőnök.
 A foglyok tarkóra tett kézzel gubbasztottak a mikrobusz
hátuljában, a padlón ülve. Newson őrmester az elülső
utasülésből tartotta őket szemmel, rájuk szegezve
géppisztolyát. A gépkocsioszlop kigördült az udvarból, szinte
lépésben végighaladt Shantytownon, majd a kikötő felé vette
az irányt. McCready szándékosan fogta vissza a sebességet: azt
akarta, hogy Port Plaisance apraja-nagyja lássa, mi zajlik a
városukban.
A kikötőben már halkan dohogó motorral várakozott a Gulf
Lady. Tatjához kötve egy lapos fenekű, szeméthordásra
használt dereglye ringott a vízen. A bűzlő uszályt két pár
evezővel szerelték fel, igaz, csak úgy tessék-lássék módon.
– Mr. Dobbs, szeretném megkérni, hogy vontassa el ezeket
az úriembereket a kubai felségvizek határvonaláig. Ott engedje
szabadon őket. Ha a közelben váratlanul föltűnne egy kubai
őrnaszád, hamarabb is megteheti. A többi már az ő dolguk. Ha
szerencséjük van, a honfitársaik bevontatják őket, ha nem,
evezhetnek látástól vakulásig.
Jimmy Dobbs a szeme sarkából a kubaiakra pillantott. Heten
voltak. Illetve nyolcadiknak Livingstone.
Haverstock hadnagy elkíséri magukat… Természetesen
fegyver lesz nála – fűzte hozzá McCready.
Sinclair őrmester egy Colt Cobra pisztolyt nyomott a
hadnagy kezébe. Azt, amelyiket Drake tiszteletes nem volt
hajlandó megérinteni, még ideiglenesen sem. Haverstock
hadnagy egy ugrással fenn termett a kabinfülke tetején. Úgy
helyezkedett, hogy a dereglye mindig a szeme előtt legyen.
– Ne aggódjék, öregfiú – mondta Dobbsnak. – Ha
valamelyikük csak megmoccan, kiloccsantom az agyvelejét.
– Mr. Livingstone, még valami! – nézett McCready a
dereglyében kuporgó nyolc férfi felé. – Ha sikerül eljutnia
Kubába, és ne adj’ Isten összefut Senor Castróval, kérem,
tolmácsolja neki: zseniális ötlet volt a részéről, hogy egy
bábjelölt révén terjessze ki befolyását a Barclay-
szigetcsoportra, függetlenül attól, hogy teljesen be akarta-e
kebelezni vagy csak nemzetközi „forradalmi” kiképzőtáborrá
óhajtotta átalakítani a szigeteket. Ám egyúttal világosítsa fel
arról is, hogy más a valóság, és más az álom. Az ilyesmi
egyszerűen nem működik. Sem most, sem a jövőben. Más
módot kell kieszelnie politikai hatalmának a kiterjesztésére.
Minden jót, Mr. Livingstone! És soha többé ne térjen ide
vissza.
A part mentén, körben a kikötőben és a mólón több ezer
barclayi tolongott, hogy lássa, amint a Gulf Lady kecsesen
elkanyarodik a mólótól, és orrával megcélozza az óceán nyílt
vizét.
– Ha nem tévedek, még vár ránk egy másik feladat, uraim –
sürgette a többieket McCready, és a móló végében parkoló
Jaguar felé indult. Fehér egyenruhás alakja előtt engedelmesen
szétnyílt a tömeg.

Marcus Johnson birtokának kovácsoltvas kapuja be volt

zárva. Newson és Sinclair kipattant a mikrobuszból. A már
bevált módszerrel Sinclair átvetette magát a magas kerítésen.
Pár másodperccel később a falon túlról halk puffanás
hallatszott, mint amikor tenyéréllel fejbe vágnak valakit. Az
elektromos meghajtású motor kisvártatva felzümmögött, és a
kapu szárnyai hátrasiklottak.
A kaputól jobbra kapcsolótáblával és telefonnal felszerelt
őrbódé emelkedett. A kunyhó padlóján emberi kupac; inge
rikító, feje mellett összetört napszemüveg. A két őrmester a
lábánál és karjánál fogva a mikrobuszba emelte az eszméletlen
testet. Newson és Sinclair végigosont a gyepen, és a következő
pillanatban eltűnt a bokrok között.
Marcus Johnson akkor rontott le a márványlépcsőn, amikor
McCready belépett a tágas fogadócsarnokba. A háziúr éppen
selyemköntösének övével bajlódott.
 – Megtudhatnám, hogy mi a fészkes fene folyik itt? –
követelte.
– Természetesen – válaszolt McCready. – Kérem, olvassa el
ezt.
– És akkor mi van? Nem követtem el törvénybe ütköző
cselekedetet – fortyant föl Johnson, visszaadva az okmányt. –
Egyszerűen betörnek a házamba… London hamarosan
tudomást fog szerezni botrányos viselkedéséről, Mr. Dillon.
Még meg fogja bánni a merészségét, az egyszer biztos! Vannak
ügyvédek, akik…
– Pompás! – vágott a szavába McCready. – Szüksége is lesz
rájuk, ne féljen. Most pedig szeretném kihallgatni a
személyzetet, Mr. Johnson. Akarom mondani, a korteseit, vagy
nevezze őket bárminek. Az egyikük volt olyan kedves, és
beengedett minket. Hozzák csak be!
A két rendőr őrmester bevonszolta, és finomnak nem
nevezhető mozdulattal a kanapéra dobta a még mindig alélt
kapuőrt.
– És most legyen szíves behívni a többi hetet is, Mr.
Johnson. Mondja meg nekik, hogy hozzák magukkal az
útlevelüket.
Johnson egy ónix bevonatú telefonhoz lépett és felkapta a
kagylót. A vonal azonban süket volt. Fogcsikorgatva a helyére,
tette.
– Hívom a rendőrséget! – őrjöngött.
– Én vagyok a rendőrség – szólalt meg Jones főfelügyelő. –
Kérem, tegyen úgy, ahogy a kormányzó mondta.
Johnsonról lerítt, hogy lázasan latolgatja az esélyeit. Rövid
gondolkodás után felkiáltott az emeletre. A korlát fölött tüstént
kidugta a fejét egy férfi. Johnson kiadta neki az utasítást, mire
újra eltűnt. A verandáról két tarkainges toppant be. Két oldalról
gazdájuk mellé álltak. Az emeletről még öten jöttek le szép
sorban. Föntről elfojtott női sikolyok hallatszottak. Nyilván egy
parti kellős közepén állítottak be a hívatlan vendégek. Mr.
Jones mindenkitől elvette az útlevelét. A szófán fekvő alakot
megmotozták, útlevele a farzsebéből került elő.
McCready úgy tett, mintha ellenőrizné az okmányokat.
Közben rosszallóan ingatta a fejét.
– Nyugodt lehet, nem hamisítványok, hanem érvényes,
hitelesített útlevelek – közölte Johnson magabiztos
hanghordozással. – Láthatja a pecséteken, a munkatársaim
legálisan érkeztek Sunshine-ra. Az pedig nem lehet szempont,
hogy mindnyájan jamaicai állampolgárok.
– Nem egészen ez a helyzet – igazította ki McCready. –
Tudniillik belépéskor elfelejtették közölni, hogy
valamennyiüknek hosszú priusza van a rendőrségen… a
bevándorlási törvény negyedik bekezdésének B–1-es cikkelye
alapján ezt kötelesek lettek volna bejelenteni az illetékes
szerveknek.
Johnson álla leesett a megdöbbenéstől. Erről bizony nem
hallott, mint ahogy nem is hallhatott. McCready ott helyben
találta ki az egészet.
– Sőt, mi több, tudomásunk van arról is – folytatta higgadt,
egyenletes hangon, hogy mindnyájan tagjai a Yardbirds néven
ismert bűnszövetkezetnek.
A Yardbirds – Háziszárnyasok – eredetileg utcai bandaként
szerveződött Kingston nyomornegyedében. Nevét azokról a
szűk sikátorokról és udvarokról kapta, amelyeket uralmuk alatt
tartottak. Kezdetben a környező boltokból kizsarolt „védelmi”
fejpénzre specializálták magukat, és csakhamar rettegetté
váltak kíméletlen erőszakosságuk miatt. Később, beszálltak a
kábítószer-kereskedelembe; először marihuánával
próbálkoztak, majd – kilépve a nemzetközi piacra – rátértek a
kokain terjesztésére.
A hátsó falhoz egy baseballütő volt támasztva. Az egyik
jamaicai észrevette, és kezét lassan a nyelére csúsztatta. Drake
a szeme sarkából észrevette a mozdulatot.
 – Halleluja, testvér! – dörmögte, és egyetlen csapással
leterítette. Csak egyet ütött, de az irtózatosan kemény volt.
Mint hírlik, sok mindent tanítanak a baptista főiskolákon, ám a
rövid csapottat (mint az istentelenek megtérítésének eszközét)
valószínűleg még ott sem iktatták a tanrendbe. A jamaicainak
fönnakadt a szeme, hangtalanul elterült a márványpadlón.
Mintha csak jelzés lett volna ez a közjáték, a többiek is
vérszemet kaptak. Négyen nyúltak szinte egyszerre az ingük
alá.
– Kezeket fel! Semmi mozgás!
Newson és Sinclair megvárta, míg a lányokat leszámítva
kiürül az emelet, és csak azután ugrottak be az ablakon. A
lépcsőforduló közelében húzódtak fedezékbe, onnan tartották
géppisztolyukkal sakkban a lentieket. A jamaicaiak keze
félúton megállt a levegőben.
– Ne ijedjetek meg, nem mernek tüzelni – mondta
vicsorogva Johnson. – A sajátjaikat is eltalálnák.
Favaro begörbítette a hátát, és egy hatalmas bukfenccel
Marcus Johnson háta mögött termett. Bal alsó karjával
átszorította a nyakát, pisztolyának csövét a veséjéhez nyomta,
– Lehetséges – suttogta. – De te leszel az első, aki pokolra
jutsz.
– Legyenek szívesek, tegyék a kezüket a tarkójukra – szólalt
meg vérlázító nyugalommal McCready.
Johnson ádámcsutkája le s fel ugrált, majd nagyot nyelt, és
bólintott. A hat „yardbird” engedelmeskedett. A falhoz terelték
őket, ahol rájuk parancsoltak, hogy kezüket támasszák a falnak,
a lábukat pedig terpesszék szét. A rendőr őrmesterek
egykettőre begyűjtötték a fegyvereket.
– Magától még az is kitelik, hogy egy kalap alá vegyen
velük! – tajtékzott Johnson. – Csakhogy én nem holmi
„yardbird” vagyok, hanem köztiszteletben álló üzletember,
barclayi állampolgár…
 – Óriási tévedés! – szakította durván félbe McCready. –
Maga kokainkereskedő. Ebből szerezte a vagyonát. A
Medellin-kartellnek dolgozott. Amióta csak tizenévesen
elhagyta a szigeteket, ideje nagy részét Kolumbiában töltötte,
illetve Európában és Észak-Amerikában jegyeztetett be
álvállalatokat a kokainkereskedelemből származó jövedelem
tisztára mosására. És most, ha megengedi, szeretnék
megismerkedni a kartell egyik vezető beosztású kolumbiai
képviselőjével, Senor Mendesszel.
– Még életemben nem hallottam róla. Nem is létezik ilyen
nevű ember – tiltakozott Johnson.
McCready az orra alá nyomta a fényképet. Johnson szemén
a félelem árnyéka suhant át.
– Nézze meg jól. Én erről a Senor Mendesről beszélek,
akárhogy nevezze is magát mostanság.
Johnson makacsul hallgatott. McCready felnézett az
emeletre, és némán bólintott. A két kommandós, Newson és
Sinclair már látta a fotót. Nesztelenül visszahúzódtak.
Kisvártatva két rövid géppisztolysorozat verte fel a ház
csendjét. Nők sikoltoztak.
Három, szemlátomást latin-amerikai származású fiatal 1ány
rohant 1e lé1ekszakadva a lépcsőn. McCready megparancsolta
két rendőrnek, – hogy kísérje ki őket a ház elé, és ott vigyázzon
rájuk. A következő pillanatban Sinclair és Newson tűnt fel a
lépcsősor tetején: egy férfit lökdösték maguk előtt. A fogoly
karcsú, sápadt arcú ember volt, sima, hátrafésült hajjal. A
kommandósok nagyot taszítottak rajta, de ők fennmaradtak az
emeleten.
– A helyi törvények értelmében egy sor vádpontban eljárást
indíttathatnék jamaicai emberei ellen – fordult McCready
Johnsonhoz. – Ám mégsem teszem. A ma délutáni nassaui
gépre foglaltattam kilenc helyet. Nem kell izgulnia, a bahamai
rendőrök sem fogják feltartóztatni magukat, mindenkit
boldogan föltesznek a kingstoni járatra. Ott meg már nagyon
várják magukat. Kutassák át a házat!
A házban maradt rendőrök lelkesen nekiláttak. Az egyik
emeleti szobából két újabb prostituált jött elő. Az ágy alól
ráncigálták ki őket. Fegyvereket és pénzt is találtak. Főleg
amerikai dollárt. Johnson hálószobájában némi fehér porra is
akadtak.
– Félmillió dollár – suttogta Johnson McCready fülébe. –
Hagyjon futni, és a magáé.
McCready fogta a feléje nyújtott irattáskát, és átadta a
baptista lelkésznek.
– Ossza szét a szigetlakok között – mondta. Drake bólintott.
– A kokaint pedig égessék el!
Az egyik rendőr összeszedte a kis műanyag tasakokat és
kivitte őket a verandára.
– Menjünk! – adta ki a parancsot McCready.
A Nassauba induló motoros repülőgép forgó propellerekkel
vesztegelt a kifutópálya szélén. A nyolc „yardbird”-öt bilincsbe
verve kísérték a fedélzetre. Két bahamai rendőr jött értük.
Marcus Johnson odalent várakozott. – Karjai hátra feszítve,
csuklóján bilincs.
– Amennyiben Kingston kiadja Miaminak, feltehetőleg
lehetősége lesz kapcsolatba lépni Senor Ochoával vagy Senor
Escobarral – vagy mit tudom én, kinek dolgozott… – nézett a
szemébe McCready. – Mindenesetre mondja meg neki;
zseniális ötlet volt, hogy egy bábfigurán keresztül, akarta
uralma alá hajtani a szigeteket. Le a kalappal… A zsebében
tudhatta volna az új, független állam rendőrségét a
vámhatósággal és a parti őrséggel egyetemben, így tetszése
szerint osztogathatta volna a diplomáciai útleveleket és
diplomáciai mentességet élvező csomagokat küldhetett volna
az Egyesült Államokba… A partok mentén gombamód
szaporodtak volna a finomítók és a lerakatok, az újonnan
alapított bankokban pedig büntetlenül moshatták volna tisztára
mocskos pénzüket… Kaszinók nőttek volna ki a semmiből,
hogy a nagymenőknek legyen hol elverniük a bezsebelt
hasznot, a kuplerájokban pedig… Egyszóval, remek elképzelés
volt. Ám ha sikerül érintkezésbe lépnie a főnökével, azt is
említse meg neki a nevemben; rossz helyen próbálkozott, itt,
ezeken a szigeteken sosem fogja valóra váltani nagyszabású
tervét.
Öt perccel később a turcsi orrú, doboz alakú repülőgép a
levegőbe emelkedett, majd szárnyát bedöntve leírt egy félkört,
és Andros irányában eltűnt a messzeségben. McCready a
hangár mögött megbúvó hatüléses Cessnához sétált.
Newson és Sinclair őrmester már a fedélzeten trónolt. A
leghátsó sorban ültek, lábuknál a „játékszereiket” tartalmazó
vászontáska; letelt a szabadságuk, indultak vissza Fort
Braggbe. Az előttük lévő ülésen Francisco Mendes
gubbasztott. Mint kiderült róla, Kolumbiában egészen más
néven ismerték. Csuklóját és bokáját vastag lánccal az ülés
fémvázához kötözték. Annyi mozgástere azonban még így is
volt, hogy kihajoljon a nyitott ajtón és nagyot köpjön a földre.
– Engem nem toloncolhatnak ki innen – mondta tökéletes
angolsággal McCreadynek. – Még ha le is tartóztatnak, meg
kell várniuk az amerikaiak kiadatási kérelmét.
– Ugyan már, az hónapokat venne igénybe – förmedt rá
McCready. – Egyébként is, mi le sem tartóztattuk. Egyszerűen
csak kitoloncoljuk innen – fűzte hozzá gúnyosan.
Eddie Favaróhoz fordult.
– Gondolom, nem haragszik, ha megkérem, hogy segítsen
már ennek a fickónak épségben eljutni Miamiba. Persze, azon
sem csodálkoznék, ha földet érés után hirtelen felismerni vélné
benne azt a személyt, akit oly régóta keres a metro-dade-i
rendőrség. A többi már Uncle Sam dolga.
Kezet ráztak. Favaro beszállt, a Cessna kigördült a mező
szélére, felpörgette a motorjait, majd meglódult, és nagy
iramban vágtatni kezdett. Másodpercekkel később már a tenger
fölött repült. Enyhe ívben északnyugatnak fordult, Florida felé
véve az irányt.
McCready visszaballagott a várakozó Jaguarhoz. Igen, itt az
ideje, hogy levesse a fehér kormányzói egyenruhát. A
szekrényben a helye.

Hannah főfelügyelő Sir Marston Moberley irodájában

tartózkodott, mikor McCready visszaérkezett a rezidenciára.
Éppen Londonnal beszélt telefonon. McCready észrevétlenül
fellopódzott a kormányzó szobájába, és pár perc múlva már
saját, gyűrött trópusi öltönyében sétált le az emeletről. Hannah
épp akkor rontott ki a dolgozószobából, Oscar és a Jaguar után
kiáltozva.
Alan Mitchell hétfőn este kilenckor fejezte be a
vizsgálatokat a lambethi laboratóriumban. Azonnal tárcsázta
Sunshine-t, ahol még csak délután négy óra volt. Hannah
izgatottan kapta föl a kagylót. Egész délután az irodában
ücsörgött, erre a hívásra várva.
– Te, ez valami fantasztikus! – közölte a ballisztikai
szakértő. – Ennél különlegesebb lövedék talán soha az életben
nem került még a kezem közé. Hogy gyilkossági ügy kapcsán
nem volt dolgom hasonlóval, az egyszer szent!
– Mi olyan furcsa rajta?
– Hát, kezdjük magával az ólommaggal. Iszonyúan régi.
Legalább hetven évvel ezelőtt önthették. A húszas évek óta
nem állítanak elő hasonló molekulaszerkezetű ólomötvözetet.
Ugyanez vonatkozik a lőporra is. Hál’ istennek néhány
szemcse rajta ragadt a magon… Először 1912-ben használtak
ilyen kémiai összetételű puskaport. Aztán néhány évvel később
véglegesen beszüntették a gyártását.
– No és a fegyver? Milyen fegyverből lőhették ki? –
követelődzött Hannah.
– A lényegre tapintottál rá, barátocskám! – felelte a
szakértő. – A gyilkossághoz használt fegyvernek tökéletesen
passzolnia kell a lövedékhez. Te is tudod, hogy a lövedéken
található barázdák és mezők ugyanolyan jellegzetes ábrát
alkotnak, mint az emberi ujjlenyomat. Nos, ezen a golyón hét
hornyot számoltam meg, ráadásul jobbfelé csavarodnak,
nyilvánvalóan a pisztolycső huzagolásához illeszkedve. Még
soha egyetlen fegyvernél nem tapasztaltam, hogy hét, jobbra
tekeredő vájatot hagyott volna a lövedéken. Figyelemre méltó,
mi?!
– Egyenesen csodálatos! – mondta a főfelügyelő, enyhe
malíciával a hangjában. – Tehát csak egy bizonyos fajta
fegyverből repülhetett ki ez a lövedék. Remek! És mégis, Alan,
melyikből?
– Hogyhogy melyikből? Természetesen egy Webley 4.55-
ösből. Nincs hozzá fogható.
Igazság szerint Hannah nem nagyon értett a
kézifegyverekhez. Biztos volt benne, hogy első pillantásra nem
tudna megkülönböztetni egy Webley 4.55-öst egy Colt 44-es
Magnumtól. Ránézésre legalábbis.
– Nagyszerű, Alan. És most lennél szíves azt is
elmagyarázni, hogy miért olyan különleges pisztoly ez a
Webley 4.55-ös?
– A kora miatt, kedves barátom. Ez egy ősrégi, özönvíz
előtti kézifegyver. 1912-ben dobták piacra, de 1920-ban már le
is álltak a gyártásával. A csöve rendkívül hosszú, teljesen
jellegzetes forma. Igazán sosem vált népszerűvé, éppen a csöve
miatt. Gyakran útban volt. Ugyanezért viszont, mármint a
hosszú csövének köszönhetően, halálpontosan lehetett vele
célozni. A brit tisztek viselték szolgálati oldalfegyverként az
első világháborús lövészárkokban. Mondd, láttál már valaha
Webley 4.55-öst?
Hannah gyorsan megköszönte a tájékoztatást, és letette a
kagylót.
– Mit szólsz hozzá, igenis láttam – dünnyögte.
 Érezte, lépnie kell. Már a hallon vágott keresztül, amikor
megpillantotta azt a különös embert, Dillont a
külügyminisztériumból.
– Szabad a telefon, használja nyugodtan, ha szüksége van
rá! – kiáltotta feléje, majd bevágta magát a Jaguar hátsó
ülésére.

Bevezették a nappaliba. Missy Coltrane-t az ablaknál, a

tolókocsijában találta. Az öreg hölgy kedvesen rámosolygott.
– Örülök, hogy újra látom, Mr. Hannah – üdvözölte. –
Kérem, foglaljon helyet, és teázzék velem.
– Nagyon szépen köszönöm az invitálást. Lady Coltrane, de
inkább állva maradnék. Kénytelen vagyok ismét kérdésekkel
gyötörni. Tudja, hogyan néz ki egy Webley 4.55-ös pisztoly?
– Hát, nem hiszem, hogy valaha is láttam volna…. –
válaszolta erőtlen, elcsukló hangon Lady Coltrane.
– Ne haragudjék, de kétségbe kell vonnom az állítását,
asszonyom. Valójában nemcsak hogy látott, hanem van is egy
a birtokában. Valamikor a férje szolgálati fegyvere volt, Ott
tartja, ni, az üveglappal fedett tárlóban. Sajnálattal közölnöm
kell, hogy perdöntő fontosságú bizonyítékként kénytelen
vagyok lefoglalni.
A vitrinhez lépett. Minden kellék ott volt a helyén – a
kitüntetések és az érdemrendek, a rang és csapatjelzések, a
sapkára tűzhető jelvények, a felterjesztésre vonatkozó
hadparancsok –, de mintha átrendezték volna őket. Igen. Sőt,
az egyik oldalon, az érmék között, alig láthatóan, de mégis
észrevehetően halvány olajfolt éktelenkedett a szöveten. Ott
korábban más díszelgett. Hannah hátrapördült.
– Hová lett innen, Lady Coltrane? – kérdezte kemény,
szigorú hangon.
– Kedves Mr. Hannah, őszintén meg kell vallanom,
fogalmam sincs, hogy miről beszél.
A főfelügyelő mindig is gyűlölte, ha veszített, ha neki kellett
takarodót fújnia, de most érezte, hogy az ügy kezd kicsúszni a
kezéből. Hogy lezárhassa, szüksége lett volna a gyilkos
fegyverre. Vagy egy szemtanúra. Kitekintett az ablakon. A
tenger kékje egyre sötétebben csillogott a halványuló fényben.
Hannah tudta, érezte, hogy valahol odakint, a hallgatag
hullámsírban egy Webley 4.55-ös hever a tenger fenekén.
Pusztán olajfoltokkal nem sokra megy a bíróságon.
– A vitrinben tartotta az üveglap alatt, Lady Coltrane.
Csütörtökön, amikor felkerestem önt, még itt volt. A saját
szememmel láttam.
– Nos, Mr. Hannah, feltehetően tévedett. Én nem ismerek
semmiféle… Wembleyt vagy micsodát.
– Webleyt, Lady Coltrane. A Wembley egy stadion, ahol
futballozni szoktak.
Ez a mérkőzés hat-nullára állt. A gólokat ő kapta.
– Mr. Hannah, kibökné végre-valahára, hogy mivel
gyanúsítgat? – emelte fel a hangját Lady Coltrane.
– Ó, nem gyanúsítgatok én senkit sem, asszonyom. Biztos
vagyok a dolgomban. Tudom, mi történt. Az persze más
kérdés, hogy be tudom-e bizonyítani. A múlt hét keddjén,
nagyjából ebben az órában, Firestone tolókocsistól felkapta és
berakta önt a mikrobusz hátuljába. Meg sem kottyant neki.
Mint ahogy szombaton sem erőltette meg magát, amikor
hazatérőben voltak a vásárlásból… Sokáig abban a hiszemben
éltem, hogy ön sosem hagyja el a házát. Tévedtem. Firestone
segédletével bármikor képes rá. A rezidencia mögötti
bozótosban parkolta le a mikrobuszt. Kiemelte önt és a
tolókocsit, majd puszta kézzel letörte a lakatot a kertkapuról.
Eredetileg úgy gondoltam, hogy csak feszítővassal vagy
legalábbis egy Land-Roverhez erősített lánccal lehetett
megcsinálni. Firestone-nak persze nem volt szüksége
segédeszközre. Erre már első találkozásunk alkalmával rá
kellett volna jönnöm. Kihagyott az agyam. Mea culpa.
Firestone aztán kinyitotta a vaskaput, a tolókocsit begurította a
pázsitra, majd távozott. Azt hiszem, a Webley az ön ölében
pihent, Lady Coltrane. Régi darab volt, szó se róla, de minden
évben kitisztították és alaposan beolajozták, úgyhogy
működőképes maradt. Meg is volt töltve, azzal sem lehetett
gond. Gyanítom, hogy egy rövid csövű pisztollyal sohasem
tudta volna eltalálni Sir Moberleyt, még akkor sem, ha két
kézzel fogja a fegyvert. Ám a Webleynek különlegesen hosszú
a csöve, és nagyon pontos. És hát arról sem szabad
megfeledkezni, hogy ön biztosan tud fegyverrel bánni. Azt
mondta, a háború alatt találkozott a férjével. Megsebesült, és
abba a kórházba, szállították, ahol ön ápolónőként dolgozott.
Csakhogy az a kórház a francia partizánok, a maquis-k
ellenőrizte területen feküdt a náci megszállás alatt lévő
Franciaországban. Leendő férje akkor még a különleges
műveleteket végrehajtó brit egység, az SOE kötelékében
szolgált, ön pedig, ha nem csalódom, az amerikai
titkosszolgálat, az OSS ügynöke volt. Az első lövés célt
tévesztett, a golyó a falnak csapódott. A második ellenben
talált, és bevégezte a feladatot. A kormányzó testéből távozó
lövedék egy virágoskosárban kötött ki. Ott találtam meg.
Londonba küldtem, ahol ballisztikai próbáknak vetették alá.
Fölöttébb különleges, egyedi darab. Csakis egy Webley 4.55-
össel lőhették ki, semmi mással. Pont olyannal, amilyen önnek
is volt.
– Ó, szegény, drága Mr. Hannah! Aranyos, elbűvölő
tündérmese, amit elmondott, de be is tudja bizonyítani?
– Nem, Lady Coltrane, azt nem. Szükségem lett volna a
fegyverre. Vagy egy szemtanúra. A fejemet tenném rá, hogy
legalább egy tucatnyian látták önt és Firestone-t a rezidencia
mögötti csapáson, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy sem
akadna közöttük, aki hajlandó volna tanúskodni a bíróságon. Ó,
nem, Missy Coltrane ellen aztán nem… Mindazonáltal két
dolog még mindig rejtély a számomra. Miért? Miért kellett
megölni a kormányzót, még ha undok természete volt is? Azt
akarta talán, hogy London elárassza rendőrökkel a szigetet?
 Az idős hölgy fáradtan elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Újságírókkal, Mr. Hannah! Szüntelenül szimatoló,
szívósan kérdezgető, minden szennyest kiteregető újságírókkal.
Akik gyanakvással viseltetnek az összes politikus iránt.
– Á, értem már. A sajtó hiénái. Hát persze.
– És a másik dolog? Amit még nem tudott megfejteni?
– Ki figyelmeztette önt, Lady Coltrane? Kedd este
nyilvánvalóan még visszatette a pisztolyt a vitrinbe. Hiszen
csütörtökön a saját szememmel láttam, hogy ott van. Mostanra
viszont nyoma veszett. Ki figyelmeztette, asszonyom?
– Mr. Hannah, kérem, üdvözölje Londont a nevemben, ha
visszatér. A háború óta nem láttam… és azt hiszem, már nem is
fogom.
Desmond Hannah a Parlament térre vitette magát. A
rendőrőrs előtt elbocsátotta Oscart. Még le kell mosnia a
Jaguart; az új kormányzó holnap érkezik. Mi tagadás, itt volt az
ideje, hogy a Whitehall végre intézkedjék, dohogott magában.
Keresztülvágott a téren. A szálloda félé tartott.
– ’Stét, Mistah Hannah!
Sarkon fordult. Egy idegen mosolygott rá. Még sosem látta
azelőtt.
– Ööö… Jó estét!
A hotel előtt két kamasz ropta a táncot, talpuk alól sűrű
porfelhők szálldostak. Az egyikük nyakában hordozható
magnetofon. Pergő ritmusú kalipszó bömbölt belőle. Hannah
nem ismerte ezt a számot. Pedig népszerű sláger volt, a
„Szabadság jön, szabadság megy”. A „Sárga madár” dallamát
viszont azonnal felismerte; a Quarter Deck bárjából szűrődött
ki. A főfelügyelő egy pillanatra elmélázott. Igen, ötödik napja,
amióta itt van, ez az első alkalom, hogy vidám zene szól a
szigeten.
Az anglikán templom ajtaja tárva-nyitva állt. Odabent
Quince tiszteletes játszott az orgonán, sípjaiból a Gaudeamus
Igitur zengett. A főfelügyelő megállt a lépcső tetején, és
visszanézett: könnyed, felszabadult légkör lengedezett az
utcákon, a sötét sikátorok mélyéről vidám hangulat áradt feléje.
Rajta viszont úrrá lett a rosszkedv. Meg kell írnia a jelentését.
Később, az este folyamán felhívja majd Londont, és holnap
reggel hazautazik. Itt már nem tehet semmit. Gyűlölt veszíteni.
És azt is tudta, hogy ez az ügy sosem kerül bíró elé. Azzal a
géppel megy majd át Nassauba, amely az új kormányzót hozza.
Onnan pedig irány haza. Várja London.
Tekintetét körbehordozta a teraszon. Az egyik asztalnál az
ágrólszakadt, hóbortos Dillon üldögélt, előtte egy korsó sör.
Fura egy szerzet, szó se róla, dünnyögte magában, miközben
felcaplatott a szobájába. Csak ül, és mereng maga elé, mintha
folyvást várna valakire vagy valamire. Tényleg, eddig még
egyszer sem látta, hogy csinált is volna valamit.

Kedden reggel egy motoros De Havilland Devon-gép

ereszkedett le Sunshine füves leszállópályájára. Nassauból
érkezett, és az új kormányzót, Sir Crispian Rattrayt hozta a
fedélzetén. A hangár árnyékából McCready némán figyelte,
amint a koros diplomata – vajszínű vászonöltönyében, fehér
panamakalapja alól kitüremkedő ősz üstökével – elegánsan
kiszáll a gépből, és határozott léptekkel a fogadóbizottság felé
indul.
Haverstock hadnagy – aki már visszatért tengeri kalandjából
– sorra bemutatta a tiszteletére megjelent helyi méltóságokat,
köztük dr. Caractacus Jonest és az unokaöccsét, Jones
rendőrfőnököt. Oscar is ott volt. A szolgálati autó csillogott
villogott, mintha vadonatúj volna. Az üdvözlési ceremónia után
becsapódtak a kocsiajtók, és a kis karaván lassan megindult
Port Plaisance felé.
Sir Rattray nyilván gyorsan rá fog ébredni, hogy immár
vajmi kevés érdemi munka maradt a számára. Rejtélyes módon
a két jelölt egyik napról a másikra visszavonta indulási
szándékát. Olyannyira komolyan gondolták, hogy el is mentek
vakációzni. Ki tudja, hová. A kormányzó kihirdeti majd, hogy
új jelöltek jelentkezését várja. Senki sem fog pályázni; Drake
tiszteletesnek gondja lesz rá.
Az eredetileg januárra kitűzött választásokat nyilvánvalóan
el kell halasztani. Mire kiírhatnák az új időpontot, lejár a téli
törvényhozási szünet, és a brit parlament ismét összeül; a
kormány, engedve az ellenzék szüntelen nyomásának,
kénytelen lesz bejelenteni a honatyák előtt: úgy döntött, hogy
márciusban népszavazást rendeznek a Barclay-szigeteken. Na
persze, ez még a jövő zenéje…
Desmond Hannah felkapaszkodott az üres Devon
fedélzetére. Az ajtóból még visszafordult, hogy egy utolsó
búcsúpillantást vessen a szigetre. A szeme megakadt Dillonon.
Az a szédült csodapók ott gubbasztott az árnyékban, mellette
kopottas sportszatyorja és irattáskája. Nem integetett neki. De
elhatározta, hogy a jelentésében mindenképpen említést tesz
róla, ha hazaérkezik.
Tíz perccel azután, hogy a De Havilland Devon elrepült
Nassau felé, megérkezett McCready Miamiból rendelt
légitaxija. Eszébe jutott, hogy mielőtt továbbindulna
Londonba, feltétlenül be kell még ugrania floridai barátaihoz,
hogy elbúcsúzzék tőlük. Meg hát a hordozható rádiótelefont is
illik visszaszolgáltatnia. Karácsonyra már otthon lesz,
Londonban. Mint az utóbbi években mindig, most is egyedül
fogja megünnepelni a szentestét parányi kensingtoni lakásában.
Megeshet persze, hogy betér majd a klubba, hogy a többi
magányos farkas társaságában felhajtson egy pohárkával.
A Piper könnyedén a magasba szökellt, és megkerülte a
szigetet. McCready lenézett az álmából ébredező, lustán
nyújtózkodó Port Plaisance-re. A szűk utcákon céltalanul
kószáló vagy dolguk után rohangáló emberek; föntről apró
bogaraknak tűntek mind. Aztán elsuhant alatta a Spyglass
lankás oldala, majd egy rózsaszínű ház, egészen fent, a
dombtetőn.
 EPILÓGUS
– Mindnyájan nagyon hálásak vagyunk neked, Denis, ezért a
kitűnő és élvezetes előadásért – mondta Timothy Edwards. –
Az idő előrehaladott voltára tekintettel a magam részéről most
csak annyit szeretnék javasolni, hogy mára rekesszük be az
ülést, rágódjunk a hallottakon, esetleg vegyük fontolóra, van-e
reális lehetőség a Cég személyzeti politikájának módosítására
ebben a konkrét ügyben. Holnap reggel pedig frissen,
kipihenten kifejthetjük valamennyien az álláspontunkat.
Denis Gaunt odalépett az irattároshoz, hogy visszaadja a
karibi aktát. Mire megfordult, Sam McCreadynek már hűlt
helye volt. A Nagy Átverő kiosont a teremből, még mielőtt
Edwards befejezte volna a mondókáját. Helyettese a
dolgozószobájában érte utol.
McCready ingujjra vetkőzve szöszmötölt az íróasztala körül,
gyűrött vászonzakója az egyik szék karfájára vetve. A padlón
két borosüveges kartondoboz. Mindkettő üres.
– Mi a fenét csinálsz itt? – kérdezte elképedve Gaunt.
– Kiszórom a vackaimat.
Matató keze megakadt a fényképeken; a fiókjában őrizgette
őket, sosem tette ki közszemlére, az íróasztalára. Az egyik
Mayről készült, a másik, a fiáról; fekete egyetemi talárjában
büszkén mosolygott a lencsébe, teli önbizalommal. McCready
berakta őket az egyik kartondobozba.
– Te megőrültél! Pont most, amikor úgy érzem, sikerült
megtörnünk az ellenállásukat? Persze Edwardsét nem, de a két
ellenőrét mindenféleképpen. Azt hiszem, készek beadni a
derekukat. Te is tudod, hogy kedvelnek téged, és azt akarják,
hogy maradj.
McCready óvatosan felemelte CD-lemezjátszóját és
becsúsztatta a másik dobozba. Ha valamin nagyon törte a fejét,
szeretett komolyzenét hallgatni, népszerű klasszikusokat. Még
annyi személyes kacatja sem volt, hogy megtöltse mind a két
kartondobozt. A falon nem lógtak én-amint-kezet-rázok-a-
nagyfőnökkel zsánerű felvételek, az a néhány impresszionista
utánnyomat pedig, amely a helyiséget díszítette, a Cég
tulajdonába tartozott. Fölegyenesedett, és pillantása a két
dobozra tévedt.
– Hát, mit mondjak! Harminc év munkája után igazán nem
sok – jegyezte meg halkan.
– Sam, az isten szerelmére, még nincs lejátszva a mérkőzés!
Felülvizsgálhatják az álláspontjukat.
McCready hátrapördült és megragadta Gaunt karját.
– Denis, te nagyszerű fickó vagy. Tényleg remek munkát
végeztél. Mindent beleadtál. Arra fogom kérni a főnököt, hogy
téged nevezzen ki utódomnak. De még meg kell tanulnod,
merre hány lépés. Ennek a meccsnek vége, Denis. Már régen
lefújták. Az ítélet már hetekkel ezelőtt megszületett. Másutt
mondták ki, másvalakik.
Denis Gaunt elgyötörten, reményvesztetten rogyott a főnöke
székébe.
– Akkor meg mire volt jó ez az egész komédia? Mi a
fenének kellett ez a meghallgatás? Miért kérted?
– Ó, nagyon is egyszerű. Azért, mert én még mindig
törődöm ezzel a kibaszott szolgálattal, ők viszont tönkre fogják
tenni. Mert a világ odakint, az ablakon túl, teli van iszonyatos
veszélyekkel, és ezek a veszélyek egyáltalán nem fognak
csökkenni, ellenkezőleg, csak szaporodni fognak. És azért is,
mert az olyan csökött agyú barmokra fogják rábízni ennek a
vén országnak a biztonságát, mint amilyen Edwards.
Történetesen szeretem a hazámat, és ez a kilátás megrémiszt,
de annyira, hogy majd’ összeszarom magamat. Tudtam jól,
semmi esélyem, hogy valamit is megváltoztassak a
meghallgatás során… Csak annyit szerettem volna elérni, hogy
azok a rohadékok egy kicsit elgondolkodjanak, és ne üljenek
olyan nyugodtan a babérjaikon. Sajnálom, Denis, talán előre
szólnom kellett volna neked. Megkérhetlek rá, hogy
valamelyik nap küldesd utánam a dobozokat a lakásomra?
– Még mindig megteheted, hogy elvállalod valamelyik
felajánlott állást. Csak hogy bosszantsd őket… – próbálkozott
Gaunt.
– Denis, figyelj rám. Mint ahogy a költő mondja: „Dicső
életed egyetlen, vad órája felér e névtelen, szürke világgal”…
Számomra e névtelen, szürke világgal lenne egyenlő, ha
naphosszat ott kellene ücsörögnöm az archívum igazgatói
székében vagy költségelszámolásokat kellene ide-oda
küldözgetnem. Átéltem azt az egyetlen, vad órát, megtettem,
ami tőlem tellett, de most már vége. Elmegyek, Denis. Tudod,
odakint süt a nap, és csivitelnek a madarak. Élvezni fogom a
napfényt.
Denis Gaunt magába roskadva ült. Arcának gyászos vonásai
temetői hangulatot árasztottak.
– Meglátod, egyszer még úgyis visszajössz.
– Tévedsz, Denis, nem fogok. Soha többé.
– A főnök búcsúfogadást rendez a tiszteletedre.
– Az enyémre ugyan nem. Ki nem állhatom az olcsó
habzóbort. Felfordul tőle a gyomrom. Akárcsak attól, ha
Edwards megpróbál kedves lenni hozzám. Kikísérnél a
főbejáratig?
A Century House olyan, mint egy kis falu, apró község.
Végig a folyosón, a liftben, amellyel leereszkedtek a
földszintre, és a márványpadlós előcsarnokban mindenütt
kollégák és titkárnők tucatjai üdvözölték a Nagy Átverőt. –
Szia, Sam!… Üdv, Sam! – Senki, de senki nem mondta volna:
– Viszlát, Sam! – Pedig a szívük mélyén valamennyien
búcsúztak tőle. Egyik-másik titkárnő megtorpant, és
szemlesütve azt mímelte, mintha megigazítaná Sam
félrecsúszott nyakkendőjét vagy begombolná az ingét. Még
egyszer, utoljára. Ő néma fejbólintással megköszönte,
félszegen elmosolyodott, és folytatta az útját a kijárat felé.
 A főkapu a hosszú előcsarnok végéből nyílott. Azon túl már
csak az utca. McCready agyán átcikázott, vajon megvegye-e
azt a házat a végkielégítésből. Letelepedhetne valahol vidéken.
Rózsát meg tököt termeszthetne, vasárnap reggelente eljárna a
templomba, hamar a parányi közösség tartópillérévé és
vezéregyéniségévé válhatna. De hát a napjait, az üres napjait,
azokat mivel töltené meg?
Most már sajnálta, hogy az évek során nem fejlesztett ki
valamiféle hobbit, mint a legtöbb kollégája: akadt közöttük, aki
trópusi halakat tartott, mások bélyeget gyűjtöttek vagy hegyet
másztak Walesben. És mit mondana a szomszédainak? – Jó
reggelt, Samnek hívnak, a külügyminisztériumból vonultam
nyugállományba, de nem, arról nem beszélhetek, hogy ott
mivel foglalkoztam. – Bezzeg a leszerelt, öreg katonák
megírhatják az emlékirataikat. Vagy ha röstellnek tollat fogni a
kezükbe, történeteikkel halálra untathatják a turistákat a helyi
kocsmában. Ám azoknak, akik életük java részét bujkálva
töltötték; lakatot kell tenniük a szájukra. Örökre.
Mrs. Foy vágott keresztül a hallon, magas sarkú cipője
ütemesen kopogott a márványlapokon. Az utazási osztályon
dolgozott; a harmincas éveinek végén járó, szoborszépségű,
csinos özvegyasszony volt. A Century House lakói között szép
számban akadtak, akik próbálkoztak Suzanne Foyjal.
Megspórolhatták volna maguknak az erőfeszítést. Nem
véletlenül becézték a háta mögött az Erődnek.
Útjuk keresztezte egymást. Mrs. Foy megállt, és Samhez
lépett. Kecsesen megszorította nyakkendőjének lecsúszott
csomóját, inggallérját kisimította. Gaunt báván nézte őket. Túl
fiatal volt még ahhoz, hogy emlékezzék Jane Russellre, a
nyilvánvaló hasonlatosság így nem tűnhetett föl neki.
– Nem ártana neked, Sam, ha valaki meghívna magához és
megkínálna valami jóval – búgta Suzanne.
Denis Gaunt a ringó csípők után bámult. Átsuhant a fején,
vajon mi jót is tudna Mrs. Foy nyújtani neki. És viszont.
 Sam McCready kilökte a kapu üvegezett szárnyát. Azon
nyomban megcsapta a nyár melege. Az ajtóban elidőzött egy
pillanatra; benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy borítékot.
– Ezt majd add oda nekik, Denis. Holnap reggel, hadd
örüljenek. Hiszen erre vágytak…
Denis a borítékra bámult.
– Eleve ott lapult a zsebedben, mi? – szólalt meg egy idő
múlva. – Már napokkal ezelőtt megírtad. Te ravasz vén lókötő!
Már csak a becsapódó ajtóhoz beszélt.
McCready jobb kéz felé indult, a Westminster-híd irányába.
Zakóját panyókára vetette, nyakkendőjét meglazította. London
fuldoklott a rekkenő, ádáz forróságtól. Hiába, kivételes
hőhullám volt ezen az 1990-es nyáron. Még a gépkocsik is
csigalassan vánszorogtak az Old Kent Roadon.
Jó lenne most kint a tengeren, gondolta Sam. A fényes
hullámok hátán, a tiszta kék ég alatt. Talán mégis meg kellene
vennie azt a házat Devonban; lenne egy saját bárkája, ott
horgonyozna a kikötőben. Egyszer aztán meghívhatná Mrs.
Foyt is. Valami jóra.
Már a Westminster-hídnál járt. Túloldalt a parlament épülete
magasodott a ragyogó kék égre; harminc éven át óvta-védte
azt, amit ez az épület jelképez: a szabadságot – és időnként az
ostobaságot is. A Big Ben frissen reparált tornya aranyszínben
tündökölt a napfényben, a Temze vize lomhán hömpölygött
alatta.
A híd közepe táján egy újságárus ütött tanyát, kezében az
Evening Standard aznapi számát lobogtatta. Lábánál plakát,
rajta öles címszavak: BUSH–GORBI – VÉGE A
HIDEGHÁBORÚNAK – HIVATALOS BEJELENTÉS.
McCready aprópénzt halászott elő a zsebéből.
– Kösz, főnök – mondta vidáman az újságárus. Aztán a
plakátra bökött. – Elásták a csatabárdot. Vége, mi?!
– Vége?! – nézett rá McCready.
 – Hát persze! Úgy értem, a nemzetközi válságoknak. Mind a
múlté.
– Szép gondolat – bólogatott McCready, és továbbállt.
Négy héttel később Szaddám Huszein csapatai megszállták
Kuvaitot. Sam McCready éppen horgászott, a devoni partoktól
három kilométerre, kint a nyílt vízen. Mellette szólt a rádió. Az
invázió hírére fölkapta a fejét, aztán eszébe jutott hogy ideje
csalit cserélnie.