Tökéletes világ

Dewey Gram
Új Esély (1994)

Címke: krimi, regény, Filmadaptáció

krimittt regényttt Filmadaptációttt

Butch Haynes kérges szívű, fegyveres rablásért negyven évre

elítélt bűnöző. A börtönből megszökve túszul ejt egy széltől is óvott,
magányos nyolc éves fiút, és Texason keresztül Mexikó felé viszi
útját. A megfélemlített Phillip Perry mégis valami váratlant talál
elrablójában, valami olyat, ami az együttérzéshez hasonló.
A minden hájjal megkent Texas Ranger, Red Garnett a Butch
Haynes utáni embervadászat vezetője. Miközben versenyt fut az
idővel, hogy megtalálja a bűnözőt és túszát, Garnettet a gyermek
Haynes emléke és saját elkövetett súlyos hibája üldözi. Életét egy
agresszív, ifjú kriminológusnő teszi még bonyolultabbá, aki
ragaszkodik hozzá, hogy tudományosan oldja meg a férfiak által
okozott problémát.
Ebben a helyzetben semmi sem egyszerű, és nincs tökéletes
megoldás.
S mégis a forró texasi nap alatt utazó minden ember megkapja a
maga esélyét, bár tudja, hogy sosem válthatja valóra…
Dewey Gram

Tökéletes világ
1.
Hurrikán a maják Viharistene. E trópusi isten minden évben
legalább negyvenszer tombolja ki haragját a Mexikói-öböl felett és
támad rá Texas államra a part menti mélyföldek mentén Beaumont
és Brownswille között. A hurrikánok legtöbbje ártalmatlan vagy
csekély kárt okoz, ám időről-időre dühöngő égiháborúk, halálos,
fekete-tölcséres ciklonok, bóra néven ismert forgószelek csapnak le
a texasi síkságra.
Ilyen viharfelhő október végi változata öltött formát Délkelet-
Texasban, valahol Houston környékén, s Abilene magasságában
haragos, baljóslatú, fekete tölcsérfelhővé változott.
Ez már nem a jó Hurrikán isten többé. A tölcsér most egy legelőn
kergeti-kavarja a port. Nem lenne ebben semmi szokatlan, ha a por
ördöge elerőtlenedő farkával nem kiscímletű amerikai bankjegyeket
– egy egyest, egy ötöst, egy tízest, még egy egyest – táncoltatna a
mezőn heverő férfi arca és válla körül. Egy egydolláros bankjegy az
arcán landol.
Butch Haynes rá sem hederít. Szeme lehunyva.
Egy másik világban él. Hatalmas, fekete madár köröz fölötte, s
takarja el a magasan álló, déli napot. Butch hunyorogva szoktatja
szemét a fényhez. Tekintete fáradtságról, nyugalomról s talán
elégedettségről árulkodik. Körötte tompa hangok töltik be a levegőt,
de mintha másik bolygóról érkeznének. Butch ügyet sem vet rá.
Egyik karját a feje alá támasztja, és kényelmesen pihen.
Egyre több szűrt zaj. Óriási, sötét tárgy takarja el a napot. Butch
érzékeli, hogy elhalad fölötte, de meg sem próbálja követni a
tekintetével. Széllökés borzolja a haját, szalmaszálat fúj a
homlokára, s a pillangóként szálló bankjegyek közé sodorja arcáról
az egydollárost. Elhal a szél, a bankók a porba hullanak. Butch a
maga világában erről sem vesz tudomást. A férfi mellett Gaspar, a jó
szellem sírósan mosolygós, fekete-fehér maszkja hever.
2.
Madisonville, Texas – 1963. október
Az egykor nagyvonalú álmokat dédelgetett, alig ötezer lelket
számláló, farmerek lakta városka Houstontól kilencven mérfölddel
délre és Dallas-Fort Worthtól negyvenöt mérfölddel északra terült el.
A 45-ös számú államközi országút bő négy mérföldnyire kerülte el
Madisonvillet, amitől a közösség az elárvultság és a vidéki lét
érzetének depressziójába süllyedt.
A négyszögletes alakzatban épített városka négy sarkán az Első
Nemzeti Bank, a Posta, a vörös téglából emelt Városháza-
Rendőrörs régi épülete, valamint a szerény főtér helyezkedett el. Ez
utóbbi kellős közepén minden texasi atyja, Sam Houston üres
tekintetű szobra állt. Itt kaptak helyet Madisonville reklámfényeinek
hordozói is: az egyetlen mozi, a Woolworth áruház lerakata és a
Clayton Grillsütöde is.
Gladys Perry nappal a Woolworthben, szabad estéin pedig,
amikor gyermekeit megbízható felügyeletre bízhatta, a Claytonban
dolgozott. Az elmúlt kilenc évben e két minimálisan fizető munkából
tartotta el három gyermekét. Gladys harmincéves volt, de
negyvenötnek látszott. Karcsú volt, majdnem szépnek mondható
arcvonásokkal, fodrászt csak hébe-hóba látott sötétbarna hajjal.
Főiskolát végzett, s nem akarta anyja nyomdokaiba lépve a néhány
év szórakozás és remény, ifjúkori románc, gyerekek és munka,
betegség és korai sírbaszállás példáját követni.
Házat lízingelt a városka szegényesebb, déli végében, ahol az
utcákat fenyőből épült szerényebb házak szegélyezték,
előkertjükben pázsit gyanánt szolgáló napszítta fűfoltokkal és régi
autókkal. Gladysnek sikerült a környék egyik legszebb utcáját
kifognia, ahol még zöld fű is akadt, és frissen festették a házakat.
Tizennyolc hónap múlva végre sajátjának mondhatja a Bryant utcai
takaros, ranch-stílusú házat. Úgy tervezte, jövőre átfesteti a
burkolatot.
 Naplemente után Gladys vacsorát készített a gyermekeinek, és
zárt ajtók mögött tartotta őket. Ma este az ő gyermekei semmi esetre
sem mehetnek az utcára, s ennek nem a távoli villámokkal
figyelmeztető, közelgő texasi vihar volt az oka. A mai este más, mint
a többi.
– Judy Baumer királykisasszonynak öltözik– szólalt meg a tízéves,
sötét hajú, korához képest komoly Naomi. Már maga a gondolat is
nevetésre késztette.
– Az a dagadék? – kérdezte hitetlenkedve a Naominál negyvenöt
perccel fiatalabb, kócos, temperamentumos Ruth. – Inkább a
szilvásgombóc jelmez illenék hozzá.
A nyolcéves Phillip halványan elmosolyodott. Házilag vágott
gombafrizurája alól szomorkásmosolyú, hatalmas, barna szemével
nővéreit figyelte. Már régen megtanulta, hogy magában tartsa a
véleményét a két csípős nyelvű kislány jelenlétében.
– Én Hamupipőke lennék – ábrándozott Ruth – vagy Peter Pan.
– Peter Pan fiú – ellenkezett húgával Naomi.
– Csengettyűcske lány. Phillip lehetne Peter Pan. Pláne, ha még
repülni is tudna. – Szeretettel mosolygott az öccsére.
– Flash Gordon – álmodozott hangosan Phillip, miközben
szórakozottan lyukat vájt kenyere közepébe. – Mi miért nem
mehetünk?… Legalább egyszer?
Gladys az asztalra tette a tejet és a margarint, leült és egyenesen
a fiára nézett. Phillip abbahagyta a kenyér vájkálását.
– Gondolj az éhező kínai gyerekekre! – dorgálta az anyja.
– Mi mások vagyunk, mint a többiek – tette hozzá Naomi.
– A mi hitünk fennköltebb helyre emel bennünket – mondta
Gladys, miközben tejet öntött négy csészébe. – A Halloween
különben is az ördög műve.
Megszólalt a csengő. Mindhárom gyerek letette a csészéjét, és az
elszántan a bejárati ajtó felé tartó anyjukat figyelték.
A harmincöt éves és húsz kiló súlyfelesleggel rendelkező
családapa, Albert Reeves mosolygott az ajtót nyitó Gladysre.
Körülötte fekete álarcos Superman, Csengettyűcske és egy táncoló
csontváz feszített.
– Tréfa vagy trakta? – rikkantották a gyerekek.
 Hatalmas, adományt gyújtó papírzsákokkal felszerelkezett három
cigánylány és négy kartondoboz-játékkártya – Bubi, Király, Királynő
és Ász – jöttek a járdán. Három kissé zavartan vigyorgó szülő
integetett a ház előtt elsétálva.
– Albert Reeves és klánja – hajtotta meg magát mókásan a férfi. –
Másfél sarokra innen. Valójában még nem is találkoztunk. Bulit
kellett volna csapnunk a szomszédságnak, amikor idejöttünk.
Tetszett neki Gladys keskeny csípője és a fáradt tekintetéből
áradó melegség. Csak az utcai pletykákból tudta, hogy kakas nélkül
neveli a csibéit. Olyan szívélyesen sugárzott az asszonyra, mintha
azt mondaná, boldogan beugrik bármelyik hűvös délután, hogy
felmelegítse.
Gladys először a ház előtt összesereglett gyerekekre pillantott, s
csak aztán fordult Albert Reeves-hez.
– Sajnálom, de mi nem veszünk részt a Halloweenben – mondta
udvarias mosoly kíséretében.
– Hogyan? – kérdezte Reeves. Már csaknem megkérdezte, vajon
a biztonság miatt? Nagyon könnyed, ajtó tárva-nyitva, indítókulcs a
kocsiban típusú környék volt az övék. Évről-évre nagyobb
szabásúnak látszott a gyermekek és szülők Halloween parádéja, és
egyre barátságosabbnak a fogadtatás. Igazából ez volt az az
egyetlen nap az évben, amikor az autófestékekkel kereskedő
Reeves a saját lakóközösségével ismerkedett.
Phillip az anyja szoknyája mellé bújt, és sóváran bámulta a
jelmezes gyerekeket. Ruth és Naomi az ablak mögül kukucskáltak, s
izgatottan sutyorogva ujjal mutogattak a maszkákra. Ruth kissé
félrehúzta a függönyt, hadd lássák az érkező gyerekeket és
jelmezeiket. Jó szórakozásnak ígérkezett.
– Jehova tanúi vagyunk – mondta Gladys Albert Reevésnek.
Megállni látszott az idő. A járdán tébláboló szülők először az
asszonyra, majd egymásra meredtek, aztán vállat vontak. Kevés
fogalmuk lehetett arról, mit is jelent Jehova tanújának lenni.
– Szia, Phillip Perry! – szólította meg Superman az anyja mögé
bújó kisfiút.
– Szia, Billy Reeves! – köszönt széles vigyorral Phillip.
 – Honnan tudod, hogy én vagyok? – mozgatta meg műizmait
Superman.
– Menj vacsorázni, Phillip! – mondta Gladys. Hátratolta a gyereket
az ajtóból, s a kilincs után nyúlt.
– Gyerünk srácok! – mondta Reeves, miközben tekintete
akaratlanul is Gladys lábára siklott. – Irány a következő ház!…
Elnézést a zavarásért Mrs…?
– Perry – vágott közbe Superman. – Mrs. Perry.
– Örülök, hogy találkoztunk, Mrs. Perry – mondta Reeves s
vigyorogva az asszonyra kacsintott, amikor Gladys becsukta az orra
előtt az ajtót.
Gladys a fejét ingatta. Nem sokan kacsintgattak rá, még a Clayton
Grillsütődében sem. A linóleum padlós konyhába menet tudatosan
nézte meg magát az előszoba falán lógó tükörben.
Odakint az utcán Reeves csatlakozott a várakozó szülőhöz, s a
következő ház felé sürgette az összeverődött kis tömeget.
– Sötétség minden Szelleme, Tetvek, Poloskák és Játékkártyák! –
kiáltotta. – Itt sokkal több lesz az adomány, szerezzük meg, amit
csak lehet! – A felnőttek nevettek, egyik gyereke azonban megbökte
a könyökével, hogy hallgasson már el.
A Bryant utcai szerény házban Naomi gondosan kipiszkálta a
tonhalpörköltből a gombát, és kedvetlenül bambult a tányérjába.
Ruth szokatlanul csendes volt. Phillip Álomországban járt, ahol az
utcán zabolátlanul nevetgélt a sötétség többi jelmezes szellemével.
– Egyél, Phillip! – szólt rá az anyja.
– Mami, Pam Tenz anyukája miért… – nyafogta Ruth.
– Ruthie, Pam Tenzhez semmi közöm – mondta Gladys. – Amikor
elérkezik a Dicsőség Napja, az én három gyerekem tisztán, az
erőszak és a hatalomvágy szennyétől mentesen áll majd Ő előtte.
Ez a dolgom a földön.
– És mi történik, ha mindnyájan úgy járunk, mint Jehova a
színdarabunkban? – szólalt meg Ruth.
– Harapd meg a nyelvedet, Ruthie Perry! – kiáltotta Gladys. –
Harapd meg a nyelved, ebben a minutumban! Talán Jehova Istene
megbocsát neked. A hit dolgai nem az utcára valók, s te nem vagy
utcagyerek. Az év egyetlen estjén sem.
 Ismét megszólalt a csengő. Gladys felemelte a kezét.
– Ne törődjetek vele! – A fejével intett, hogy folytassák az evést.
A három gyerek a tányérjára meredt. A csengő makacsul berregett
tovább. Keservesen hosszú este lesz.
– Kapcsold ki a terasz-világítást, Phillip! – kérte az anyja.
– Igen, mami. – Phillip felállt, hogy engedelmeskedjék. „Micsoda
megpróbáltatás egy kisfiú számára a terasz-világítás kikapcsolása
Halloween estéjén", sugallta a szomorkás, barna szempár.
3.
A fehérszegélyes, borsózöld Impala lekanyarodott az útról, s a
huntsville-i Állami Büntetés végrehajtó Intézet főbejáratánál állt meg.
A vezető letekerte az ablakot.
– Jó 'stét, Larry! Itt felejtett valamit? – kérdezte az irodájából kilépő
őr, fejébe csapva Börtönrészleg feliratú tányérsapkáját. Bekukkantott
az autóba, hogy minden szabályszerű-e, elvégre Larry nem a
megszokott időben érkezett.
– Mizujs, Julius? – mondta üdvözlésképpen Larry. – Holnap
beugrok Austinba, és magammal viszek egy kis munkát.
A szeretetre méltó Larry Seyler, az igazgató anyagbeszerzéssel
és elszállásolással foglalkozó asszisztense volt. Mindenki kedvelte,
legalábbis az esténként hazajárók. Az állandó bentlakók senkit sem
szerettek. Talán ez tette őket bentlakóvá.
– Munka, munka, munka – vigyorgott Julius. – Úgy hallottam
megduplázták a csillagjait, fiatalember.
Larry zavartan pislogott.
– Ez megér egy pofa jégbehűtöttet. Pénteken állom, amikor
visszajön.
– Igyekszem vissza – mosolygott Larry. – Túl sok a színes kölyök
az austini egyetemen. Forró ott a talaj. Hallotta, hogy mozgalmat
indítottak valami Che Guevara nevű törvényenkívüli dél-amerikai
támogatására? Mi jöhet még?
Julius nevetett, s mappájával az Impala tetejére csapott.
– Ne maradjon soká! – Kinyitotta a kaput, s az Impala begördült a
börtönudvarra.
*
Huntsvilleben maximális volt a biztonság. Az a szóbeszéd járta,
hogy a New York-i Attick kemény dió, Huntsvilleben azonban még
annál is nehezebb volt letölteni a büntetés idejét, mivel Huntsville
Texasban van. Texasban, ahol a déliek úgy állnak hozzá
mindenkihez, aki komolyan vét a társadalom ellen, hogy addig
szorongassák, amíg irgalomért nem könyörög.
 A Negyedik Északi Börtönblokk azok közé tartozott, ahol nem
ücsörgött fegyveres smasszer a cellákkal szemközti ketrecben, s az
esti takarodó után elsőrangú helynek bizonyult a magánügyek
intézésére. Volt, aki szerelmi románcát bonyolította, ha valamelyik
cellatársa megfelelt az ízlésének, s volt, aki a priccs mögé
kuporodva az összefirkált betonfalat véste.
A régi motoros, 38 éves Butch Haynes ez utóbbiak közé tartozott.
Megtört tekintete arról árulkodott, hogy egyetlen percig sem hiszi,
hogy bárhova is jutna, de valamihez csak kell kezdeni, ha hosszú
időre ítélték az embert. Butch nagyon sajnálta magát, ezért
választotta a legtovább tartó tevékenységet, ami változatosságot
hozott a napok egyhangú parádéjába. Puszta vasdarabbal
megrohamozni egy betonfalat, hosszú távú tervnek látszott.
Jerry Pugh, Butch tagbaszakadt cellatársa állandóan az ajkát
nyalogatta, miközben a folyosót figyelte a rácson át. Pugh 29 éves
volt, de első ránézésre mindenki kevesebbnek gondolta volna.
Amikor bevonult, az „ostoba-normális” és a „robbanékony”
megjegyzések szerepeltek a pszichológus jelentésében, és
kéthónapos megfigyelésre a börtönkórházba dugták. A
börtönpszichológus ezidő alatt rájött, hogy Pugh valójában
„éleseszű-normális", vagyis sokkal veszélyesebb börtöntöltelék.
Azáltal, hogy „értelmes, de kiegyensúlyozatlan” minősítést kapott,
nem volt más választás, mint az átlag börtönlakók közé ereszteni.
A közönséges börtönlakók közt Pugh nem számíthatott hosszú
életre, ha fény derül a bűnére, ugyanis Pugh gyermeket molesztált,
ami nem akceptálható bűn volt a texasi foglyok körében. Ez a tény
és Pugh hajmeresztő vérmérséklete arra engedett következtetni,
hogy nem húzza sokáig. A hadnagy először arra gondolt, hogy a
homoszexuálisok zárkájába teszi – mivel a gyermek, akit molesztált,
fiú volt –, de mivel Pugh egy pillanatig sem vallotta magát
homokosnak, meg volt rá az esély, ha begurul, élve falja fel az ott ülő
homokosokat.
Ezért aztán a hadnagy bölcsen Butch Haynesszel zárta össze
Pughot, egy olyan fickóval, akiről tudták, elég okos, hogy felismerje,
miféle alak az új cellatársa. Haynes viszonylag kontrollált természete
az atomreaktorok máglyájaként működhetett, vagyis elegendőt
szívott magába Pugh ördögi sugaraiból ahhoz, hogy a férfit a kritikus
pont alatt tartsa.
Eddig ragyogó párosításnak bizonyult. Butchnak nem volt ideje,
hogy ilyen aberrált bűnözőre pazarolja, mint Pugh, s ezt tudomására
is hozta. Butch idősebb és hosszabb elzárásra ítélt lévén, nem
akarta kockáztatni, hogy egy ilyen idiótával való összetűzés miatt
meghosszabbítsák a büntetését. Pugh tudta, hogy egyetlen
csapással a földre teríthetné idősebb társát, de amikor észrevette a
Butch szemében felvillanó fényt, tudta, jobb ha meghátrál, hiszen a
cellában kialakult bármilyen csetepaté miatt csak ő húzhatja a
rövidebbet. Pugh ezért a hatalmas udvarra tartalékolta agresszióját,
s kizárólag vadságával szerzett hírneve tartotta még életben.
Butch felhorkant, amikor házilagos készítésű vésője a vékony
betonfalon keresztül üreges térbe hatolt.
– Kutya legyek, ha az öregnek nincs igaza! – mondta, miközben
kiszélesítette a nyílást, átdugta rajta a kezét és körbetapogatózott a
sötétben. – Itt a ventillátor – motyogta, még tovább tágítva a nyílást,
amíg kezével el nem érte a vékony belső fémfalat.
Pugh megfordult és a rácson keresztül megragadta a szomszédos
cella sarkában ülő ideges öregembert. Pugh az ingébe kapaszkodva
talpra rántotta az öreget.
– És ez a tetőre vezet?
– Oda vezetett, mielőtt befalazták – mondta az öreg fogoly. –
Egyenesen a hátsó falig vezet, aztán felfelé fordul.
– Ha nem így van, visszajövök, kitépem a nyelvedet és
megetetem veled.
– Vegyed le rólam a mocskos mancsodat! – vicsorgott az öreg, és
igyekezett kiszabadulni a vasmarok szorításából. – Rohadt
buzeráns.
Pugh röhögött, elengedte az öreget, aki hegyeset köpött, és
valami nagy gorombaságot motyogott ifjabb társára. Pugh
kiegyenesedett, a priccshez ment, és Butch mellé kuporodott, aki az
elrozsdásodott szellőzőnyílásban matatott.
– Gyerünk! – lihegte izgatottan Pugh. – A puszta kezeddel hajlítsd
meg azt a rohadt vasat!
A lyuk már csaknem akkora volt, hogy Butch válla kifért rajta.
 – Smasszer!! – sziszegte az öreg a szomszéd cellából. Butch és
Pugh, mindketten a földre vetették magukat, majd három
másodpercen belül takaróikba burkolózva feküdtek a priccsükön. Fél
percet vártak, de semmit sem hallottak. Az öregből kitört a nevetés.
– Seggfejek – mondta, s jobbjának középső ujjával egyértelművé
tette a kijelentését.
Pugh már csaknem az öreg fogoly torkának ugrott, de Butch
megragadta és hátralökte. A falban lévő lyukra mutatott. Pugh
figyelmeztetően rázta az ujját az öreg felé.
– Nem küldöm be a kedvenc cuccodat, baszkikám – mondta –,
aztán az öregre kacsintott, sarkon fordult és követte Butcht a
szabadulás nyílásához.
– Mit kért? – kérdezte Butch még mindig a nyíláson dolgozva.
– Úgysem hinnéd el – mondta Pugh. Butch felé fordult.
– Próbáld ki!
– Talán később – mondta Pugh egy titkolózó gyerek mosolyával.
Butch vállat vont, kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Átpréselte
magát a lyukon, s eltűnt a régi szellőzőnyílásban.
4.
A felnőttek ellenőrzése alól megszabadult Superman és Táncoló
Csontváz átmásztak az alacsony kerítésen és Phillip Perryék háza
felé közeledtek az árnyékban. Letekerték a kerti locsolótömlőt, s az
egyik hálószoba ablak alá kuporodva színes léggömböket töltöttek
meg vízzel.
– Kicsik legyenek! – mondta Superman. – Legfeljebb ekkorák.
– Apa azt mesélte, hogy amikor gyerek volt, festékkel töltötték
meg – mondta Csontváz. r
– Akkor más idők jártak – sóhajtott fel Superman, miközben
megkötötte és gondosan egymás mellé helyezte a léggömböket. –
Láttad, hogyan bámulta Perry mamáját? Tyűha! Azt hihetted volna,
hogy maga Ava Gardner, és nem egy csont és bőr öreg cseléd áll
előtte.
– Mi az, hogy öreg cseléd? – kérdezte Csontváz.
Superman felhorkant.
– Ajjaj Mark, akadnak még dolgok, amiket nem tudsz.
– Fogadjunk, hogy te sem tudod, mit jelent, te… te Kézimunka –
mondta Mark.
Superman felnevetett.
– Senkit se nevezz olyasminek, amiről nem tudod, mit jelent,
kriplikém – mondta Superman –, mert még komoly bajba kerülhetsz.
Mark gondolkodott egy pillanatig, miközben egy túlságosan
megtöltött ballon szájának kötözésével kínlódott.
– Akkor mi az a kézimunka?– kérdezte végül.
Superman megtöltötte az utolsó léggömböt.
– Kézimunka az, amikor ráveszed a barátnődet, hogy mossa le a
kocsidat.
– Tényleg? – mondta Mark.
– Valami hasonló – felelte Superman –, legalábbis a te korodban.
A Perry házban az ikrek a vacsoraedényeket mosogatták, s Phillip
törölgetett. Gladys az asztalnál ülve egy vallásos pamfletet olvasott,
amikor hirtelen megremegtek a homlokzati ablakok, és dörgések
visszhangzottak keresztül a házon.
– Mi lehet ez?! – kiáltotta Gladys, s talpra ugrott.
Phillip lecsúszott a sámliról, eldobta a törlőruhát és a nappaliba
rohant. A mindössze három bútordarabbal és egy mintás szőnyeggel
berendezett barátságtalan szobában a kisfiú a heverőre ugrott és
félrevonta a függönyt. A lányok a bejárati ajtóhoz futottak.
– Phillip! – kiáltotta Gladys. – Lányok, azonnal gyertek vissza az
ajtótól! – Visszahúzta a lányokat és úgy ölelte át őket, mintha maga
a Sátán túráztatná bulldózerét a házzal szemközt, hogy letarolja.
Odakint a járdán Superman hatalmas lendülettel a tető fölé hajított
egy vízzel teli léggömböt, majd egy másikat a bejárati ajtóra. Bumm!
Puff! Bumm! Sorozatban durrantak a léggömbök a ház különböző
részein.
– Bombázás!! – üvöltötte Superman.
Odabent Phillip élvezettel hallgatta a kinti eseményeket.
A kis Csontváz Mark minden erejét összeszedve dobta bombáját a
bejárati ajtó felé.
– Itt a tréfátok! – rikkantotta, ám vizibombája félúton, a járdán
pukkant szét. A következővel közelebb szaladt, s tíz lábnyira az
ajtótól felkiáltott. – Találat!!!
Az ablak mögül Phillip boldogan, tátott szájjal bámulta a csodát,
hogy az összes szomszéd gyerek az ő házukat támadja. Alig hőkölt
hátra, amikor az egyik vízzel töltött ballon az arcától csak néhány
centiméterre robbant szét az üvegen. Váratlan szórakozás. Hátulról
az anyja keze nehezedett a vállára. Elhúzta őt az ablaktól, és
helyére húzta a sötétítő függönyt.
5.
Butch kirúgta a szellőzőnyílás elkorhadt fatetejét, és a
kátránypapírral szigetelt tetőre gurult. Egy légkondicionáló szelvény
árnyékába mászott; s Jerry Pugh követte a tető széléhez. Innen a
falakat ovális fénykörrel pásztázó reflektoroktól megvilágított udvart
figyelték. A két férfi átlendült a párkányon, s a következő tetőszinten
landolt. Butch meglátott valamit. Balra fordult, s nagyon óvatosan az
északi blokkot az igazgatósági épülettel összekötő folyosó tetején
futott. Pugh igyekezett a nyomában maradni, s csaknem lecsapott rá
az egyik fénynyaláb. A férfi a tetőhöz simult, majd amikor a fénykör
továbbkúszott, feltápászkodott. Az éles fény váratlanul irányt
változtatott, s ismét felé száguldott. Megvárta, amíg minden
sötétségbe borul, majd az igazgatósági épület tetejére ugrott, és
idegesen Butchot kereste.
Butch az épület bejárata fölött hasalt, és feszülten figyelt. Jerry
csatlakozott hozzá. Éppen alattuk, a bejárat közelében
fehérszegélyes, borsózöld Chevy Impala állt.
– Fantasztikusan kell élnünk, Butchie! – suttogta Jerry.
– Szögezzünk le valamit – mondta Butch rekedtes sziszegéssel. –
Nem csíplek, s minél előbb válnak szét az útjaink, annál jobb.
– Ki mondta, hogy én csíplek?– mondta Jerry, és mutatóujját
Butch hátának szegezte.
Butch átcsusszant a párkányon, függeszkedett egy darabig, majd
halkan a bejárat tetejére huppant.
A halk puffanásra felnézett az irodában ülő ügyeletes őr, de csak
egy pillanatra, mivel éppen Larry Seyler lépett az asztalához és
nyitotta ki az aktatáskáját. Larry a kabátja belsejét is megmutatta,
valamint azokat a dossziékat is, amelyeket magával vitt.
– Se elítélt, se államtitkok – mondta az éjszakai őrnek.
– Jó utat, Mr. Seyler! – mondta az őr. – Hozzon el mindent, amit
csak tud azoktól a jóllakott austini macskáktól!
– Most mindnyájan Jack Kennedyt majmolják, nem tudta? Az
autókhoz sofőr jár, s a feleségeik franciául beszélnek, hogy szót
érthessenek a szakáccsal. Azt hiszem, mi rossz üzletbe vágtunk.
– Így igaz, uram! – mondta az őr. – Vigyázzon magára! – Lenyúlt,
megnyomott egy gombot, s kinyílt a nehéz biztonsági ajtó, a
szabadság utolsó sorompójának jelképe azok számára, akik e hely
vendégszeretetét élvezték.
Larry felemelte dossziéktól nehéz aktatáskáját, barátságos
integetéssel távozott. Kilépett a párás, őszi éjszakába. Larry
Detroitból származott, és képtelen volt hozzászokni a dél-kelet texasi
magas páratartalomhoz. Abban a pillanatban elöntötte a veríték,
amint a szabad levegőn volt, és ritkán jött ki egy megbeszélésről
anélkül, hogy a zakója ne lett volna csuromvizes a hátán. Legalább
kétszer zuhanyozott naponta.
Lejött a néhány lépcsőfokon, s a kocsijához igyekezett a
virágokkal szegélyezett járdán. Szinte észre sem vette a felvillanó
reflektorfényt, amely az arcába világított, amikor elhaladt az épület
homlokzata előtt. Fél pillanattal azután, hogy ismét sötét lett
körülötte, Butch és Jerry landolt egy-egy oldalán. Az elképedt férfi le
sem reagálta a dolgot, amikor Butch keze már a szájára tapadt, s
hajánál fogva hátrahúzta a fejét, miközben Jerry gyakorlott
mozdulattal kotorászott a zakójában.
– Tartsa a száját! – sziszegte Butch, miközben Larryt az Impala
mellé húzta.
Jerry a férfi tágrameredt tekintetű, sápadt arcába nézett.
– Istenemre, milyen örömmel loccsantanám ki az agyvelődet –
mondta. Aztán kinyitotta a kocsiajtót. Butch a vezetőülésre tolta az
elképedt Larryt, Jerry pedig a 38-ast nyomta a fejéhez.
– Ne feledje – mondta nyugodtan Butch –, milyen sokat veszíthet
a következő két percben. Van családja?
Larry Seyler őszintén bólintott, mivel sokkal több értelmet és
megértést látott Butch szemében, mint Pughéban.
– Csak magán múlik – mondta Butch.
Larry mereven előrenézett, miközben lassított a kapunál. Csak
intett Juliusnak, s az őr habozás nélkül kinyitotta a kaput, amikor az
Impala elhaladt előtte.
– Dupla csillag – mondta széles mosollyal, de nem kapott választ.
Larry még csak felé sem fordult, hanem a semmibe bámulva
vezetett. Arca verítéktől fénylett. Az Impala kifordult az útra, s
tovarobogott az éjszakában. Julius a fejét ingatta.
– Túlhajszolja magát. Korán a sírba kerül, ha így folytatja –
motyogta maga elé.
Az Impala hátsó ülése előtt összegörnyedve Butch és Jerry
megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor a kocsi nagyobb
sebességre kapcsolt.
– Dupla csillag? – mondta évődve Jerry, miközben félig
feltápászkodott a hátsó ülésre. – Majd azzal zárjuk le a szemedet,
amikor a hosszú útra mész. Igaz, nagyokos? – Durván Larry
nyakához nyomta a 38-ast. Larry felnyögött.
– Okosan viselkedett– mondta Butch, miközben az első ülésre
csúszott. – Vezessen huszonöttel a városban, és ne próbáljon
ügyeskedni a fényszóróval. Forduljon északra a 190-esen és
maradjon rajta, amíg el nem hagyja az államközi utat.
– Hacsak nem akarsz egy kis virágot tenni Sam Houston tábornok
sírjára – jegyezte meg Jerry. – Nem egészen öt mérföldre van a 19-
es úton fölfelé. Nem te mondtad az eligazításkor? Mintha olyan
veszettül kellett volna nekünk ez az információ. – Megrúgta a
vezetőülés támláját. Larry előreesett, az autó megugrott, s
megszólalt a kürt.
– Maradj nyugton! Hagyd vezetni! – szólt társára Butch.
Áthaladtak a börtön előtt húzódó országút aljában épült kis falun,
melynek utcái csaknem néptelenek voltak.
Egy fekete-fehér járőrkocsi közeledett az ellenkező irányból,
amikor az Impala az útelágazáshoz érkezett. Butch és Jerry
lebuktak, Larry lassított, s kitette a balra kanyarodást jelző indexet.
– Még életben van – mondta Butch –, s még a gyerekeinek is van
apjuk.
Larry zakójából és ingéből csavarni lehetett volna az izzadtságot.
Jerry olyan erővel ütötte meg az ülés támláját, hogy a vezető feje
előrebukott, éppen akkor, amikor az egyenruhás rendőrök melléjük
értek, és a kocsira néztek, Larry gyorsan a nyakához kapta a kezét,
mintha megcsípte volna valami. A rendőr elfordította róluk a
tekintetét és tovább hajtott.
 – Remek túlélési ösztöneid vannak, igazgató – mondta Jerry,
miközben az Impala balra fordult.
– Nem vagyok igazgató – mondta Larry és igyekezett nem mutatni
hangjában a félelmet. – Én az anyagbeszerzéssel és elhelyezéssel
foglalkozom. Nem vagyok közvetlen kapcsolatban az elítéltekkel.
– Akkor Isten hozott! Most megérinthetsz egy elítéltet – mondta
Jerry. – Mi a neved dagikám? A feleséged is biztos olyan dagadt,
mint te vagy, és vasárnap reggelenként dugtok a mise előtt, mi? Visít
és röfög, akár egy koca, igaz?
Larry szeme gyűlölettel villant Jerryre. Jerry érzékelte ezt, s Larry
tudta, hogy hibát követett el. Ostoba fickó, gondolta magában.
Amikor elhatalmasodik rajta az őrület, pszichopata agyában már
meg van írva a cselekedet, melynek kimenetele semmit sem jelent a
számára.
– Texarkana felé – mondta Jerry – van ott egy kisváros, úgy hívják
Bizonytalanság. Hallottál már róla?… Bizonytalanság, Texas.
Egyáltalán nem számít, melyik úton megyünk a város felé ma
éjszaka, igazgató. – Jerry hangosan röhögött és Butchra nézett,
hogy legalább elmosolyodik-e.
– Jézus! – morogta Butch. – Fogd már be a pofádat!
Ez volt Larry második hibája, bár nem ő követte el. Jerry csendbe
burkolózott, a 38-as fenyegetően feküdt az ölében. Hagyta, hogy
Larry még vezessen néhány percet, amíg teljesen elnéptelenedett
vidékre nem értek, s egyetlen fény sem világított, ameddig a szem
ellátott.
– Itt állj meg! – mondta váratlanul.
Larry rémülten Butchra nézett.
– Állítsd már meg azt a rohadt kocsit! – kiáltotta szinte sikoltva
Jerry.
6.
Telefoncsörgés hasított a sötét hálószoba csendjébe, s egy kutya
vakkantott álmában. Második csengetés. A kutya, a tizenöt éves
arany retriver gazdájához őgyelgett, amikor a telefon harmadszor is
megszólalt, és a fülébe mordult.
– Kösz, Chuck – mondta a férfi, s a telefonhoz nyúlva felkapcsolta
az asztali lámpát. A lámpa fénye hamisítatlan texasi agglegény
hálószobáját világította meg. A falakat modern és régi lőfegyverek,
kitömött szarvas-és medvefej, egy hat láb hosszú kardhal, valamint
Chuckról készült két bekeretezett fénykép díszítette.
A kesehajú, magas homlokú, hatvanéves Red Garnett kidugta
lábát a takaró alól, s a legrosszabbat feltételezte, mielőtt még a
telefonáló egyetlen szavát is meghallotta volna.
– Hallo… hallo…! – grimaszt vágott a hírek hallatán. Egyik hír
rosszabb volt mint a másik, ráadásul hajnali három órakor. Félretolta
a nyújtózkodó Chuckot, felszedte a padlóról a zokniját és felhúzta,
miközben beszélt, – Mennyi előnyük van?… Hm… Hívta már valaki
Johnt?… Nem, hagyjátok, majd én. Bármiért lehet őt hívni éjszaka,
de szökött rabok miatt… A francba! – Már majdnem letette a kagylót,
amikor eszébe jutott valami, s megkérdezte: – Mellesleg azt
mondtad, hogy a szomszédos cellában ülő fickó mindenről tudott. Mi
mondanivalója van? Vagy úgy! Ő az a szerencsés fickó, aki ágyban
fog meghalni.
*
A borsózöld Impala üresen állt a Madisonville-től keletre eső
útmenti áruházféle, a Five-Mile Market parkolójában. A város szélén
álló, sokáig nyitva tartó áruház volt az egyetlen hosszú mérföldeken
át, így szemet szúrt a késő éjszakai sörivók nagyszámú
seregének… A kopaszodó tulajdonos, a Port Aransos-i rákhalász ide
vonult vissza, hogy az ezen a vidéken élő rokonai közelében éljen, s
szerencsésnek tarthatta magát, hogy rátalált erre a vonzó helyre,
hiszen fél tucat jövedelmező évet tudott már a háta mögött. Nem
sejthette, hogy ezen az estén egy őrült tesz pontot sikersorozata
végére.
Fegyverlövés dörrent, s visszhangzott a hűvös éjszakában. Három
tizenéves fiú abban a pillanatban érkezett a parkolóhoz, s bár a
fegyverdörgés nem idegen a Texasban felnövő fiúknak, a volán
mögött ülő gyerek a hang természetét felismervén úgy döntött,
mégsem néznek be a Five-Mileba, hanem gyorsan
visszakanyarodott az országútra, és beletaposott a gázba.
Butch a pult mögött, a pénztárgép mellett állt. A földre pillantott,
majd jeges tekintettel Jerryre nézett. Jerry vigyorgott, felkapott egy
pikáns magazint és a 38-as csövével lapozgatta. Larry zakóját
viselte.
Butch kihúzta a pénztárgép fiókját, felmarkolt egy nagy csomó
bankjegyet, aztán fejét csóválva ismét a földre tekintett. Átugrott a
pulton, és az ajtó felé indult.
– Hé, várj meg! – kiáltott utána Jerry. Még két magazint kapott fel,
a zsebét megtöltötte cukorkával, és Butch után rohant. A második
lépésnél azonban megcsúszott a vértócsában, s csaknem
hasravágódott az utolsókat vonagló testben.
*
A Texas Rangers főhadiszállása hosszú, alacsony barnatéglás
épület volt, amelyet gondosan nyírt zöld pázsit vett körül a lankás
domboldalon.
A főbejárat felett a Texas Rangers sárgarézből készült címere
díszelgett, s a két oldalán felállított zászlórúdon lengő állami zászlók
komoly hivatal légköréről árulkodtak. Az ajtóba állított rendőr
mindenki nevét felírta, aki ebben az istentelen órában belépett az
épületbe. A rendőr katonásan tisztelgett, s tekintetéből az „aki itt
belépsz, légy becsületes, s állj a törvény jó oldalán” intelme
sugárzott. Csak az épület egyik szárnyán szűrődött ki fény az
ablakok mögül.
Odabent fehérre festett falak és elnyűhetetlen, zöld színű
gumírozott betonpadozat volt mindenütt, kivéve Red irodájában. Ha
az ember eltekintett volna a hatalmas íróasztaltól, és a sötétzöld
szőnyeget gondolatban sötétbarnára cseréli, határozottan állítaná,
hogy Red Garnett Hill Country-beli hálószobájában van. A falakat
kitömött állatfejek, kardhal és fegyverek borították, s a heverő mellett
elnyúló arany retriver pedig kétségkívül azonos volt Chuckkal.
– Megértem az aggodalmad, főnök – mondta Red. Egyik kezében
kávéscsészét tartott, a másikkal pedig egy bűvész ügyességét
meghazudtolóan egy arany huszonöt centessel gyakorlatozott, s álla
alá szorítva tartotta a telefonkagylót. – A bűnözők a megszokás
rabjai. Az ismerős odúkat keresik fel, mint a vén prérifarkasok…
Persze, persze… Ez az én munkám… Igen… Persze, teljesen igaza
van. Hallgass rám, bújj vissza az ágyba, és majd valamikor délelőtt
felhívlak és tájékoztatlak a fejleményekről. Akkorra már mindent
tudok róluk. A pokolba is, talán addigra elcsípjük őket. Üdvözletem a
nejednek…
Red felsóhajtott, helyére tette a telefont, s addig bámulta, amíg
ismét meg nem szólalt. Négy ranger rontott be az irodájába. Egyikük
hatalmas megyei térképkönyvet cipelt, egy másik pedig – Tom Adler
– éppen a nyakkendőjét kötötte.
– Felejtsd el a nyakkendőt, Tom! – mondta Red.– Ez a játék vérre
megy, s a mienkére, ha nem leszünk óvatosak.
Ismét csengett a telefon.
– Van fegyverük? – kérdezte Adler.
Red megsemmisítő tekintetet vetett rá.
– És a medvének?…
A telefon egyfolytában csörgött. Red lehunyta a szemét, mintha
akaratával megállíthatná az átkozott csengetést.
7.
5.30-kor fülsiketítően kalapálni kezdett az ébresztőóra. Gladys
Perry kinyitotta a szemét és gyakorlott mozdulattal elhallgattatta.
Felnyögött, kelletlenül kikászálódott az ágyból, s elkezdte a minden
reggeli, szinte beprogramozott rituálét. Bárcsak ne ébredt volna fel
ma reggel, bárcsak aludt volna tovább öntudatlanul! Akkor egészen
másként alakulnak a dolgok, és rengeteg fájdalomtól kímélhette
volna meg magát, akár megérdemelte, akár nem.
Gladys csendesen átment a nappalin, ahol a három gyerek aludt a
kihúzható ágyon. Az ikrek hangosan horkoltak, Phillip félig ébren
megfordult, s a takaróba rejtette fejét, amikor Gladys felkapcsolta a
konyhában a lámpát.
A fehérszegélyes, zöld Impala a Bryant utcán haladt Madisonville
déli végében. Lámpa nélkül gördült el az éjszaka alig oszló
sötétjében Reeves háza előtt, ahol Superman és a Táncoló
Csontváz az igazak álmát aludták, s ahol Albert Reeves éppen arra
a sürgető érzésre ébredt, hogy magáévá kellene tennie a
legközelebbi nőszemélyt. Ehelyett azonban a fürdőszobába
botorkált, vizelt, s visszabújt meleg ágyába.
Butch vezetett, Jerry az ablakból fürkészte a házak sorát. Az
egyszer biztos, hogy nem valami gazdag környéket fogtak ki.
– Ott egy Buick – szólalt meg nyugodtan Jerry.
– Nem akarok Buickot – mondta Butch – Fordot akarok.
– A Fordok zabálják az olajat – vitatkozott Jerry. – Az egyik autó
olyan, mint a másik.
Butch a fékre lépett, s megállította az autót.
– Akkor hozd a Buickot!
– Csak lépjük át az államhatárt – mondta dühösen Jerry, s gonosz
pillantást vetett Butchra. – Már elegem van ebből a
körbekocsikázásból. Végignézem az utcát… egy Ford után. –
Kikászálódott, bevágta az ajtót, majd cigarettára gyújtva elsétált.
Butch előrehajolt és megnézte az üzemanyagmérőt. Csaknem
üreset mutatott. Megkocogtatta az ujjával. Hiába. Felsóhajtott és
körülnézett. Jerry az utca másik oldalán nézegetett egy sötétbe
burkolózó ház előtt egy kocsit. Az ajtó zárva volt. Butch felé fordult,
rávigyorgott, s a sarkon álló ház irányába folytatta útját.
Butch elfordította az Impala indítókulcsát, hangtalanul bezárta
maga mögött az ajtót és Jerry után indult.
Jerry, amint befordult a sarkon, észrevette, hogy az egyik ház
hátsó ablakából fény szűrődik ki. Az élet egyetlen jele minden
irányban. Hunyorított, s úgy indult a fény felé, akár egy éjjeli pillangó.
Jerry Pugh csak éjszaka érezte jól magát, s nem bánta volna, ha
sosem jön el a hajnal. Houston keleti részében nevelkedett az ipari
csatorna mentén, a füstölgő s éjszaka sátáni látványt nyújtó
vegyiművek tornyainak árnyékában. Azonban mégsem a horizonton
látható pokol árnyékolta be Jerry Pugh sorsát, hanem a fejében
felvillanó tüzek. Hiányzott belőle az, amit a fejlődéssel foglalkozó
pszichológusok önkontrollnak neveznek.
Jerry már a játékaihoz is úgy viszonyult, hogy csak az érdekelte,
milyen stresszt vált ki, ha összetöri azokat, hogy hányszor kell
ütköznie a biciklijével, hogy tropára menjen. Ez normális a fiúknál,
csakhogy Jerry semmilyen bűntudatot nem érzett. Olyan súlyosan
törte el a szomszéd gyerek karját, hogy egy nyáron át a környékbeli
családok teljesen kiközösítették. A negyedik osztályos tanítója nem
volt hajlandó befogadni az osztályába, hacsak nem kapja meg a
szülők engedélyét, hogy visszaüssön.
Pubertás korától kezdve Jerry Pugh egyfolytában borotvaélen
táncolt, s ott is maradt. Jövendőbeli mostohaapját azzal akarta
elbátortalanítani, hogy patkánymérget kevert a fasírtjába. A mit sem
sejtő férfi, egy Louisianából éppen akkoriban Texasba költözött
olajfúró, életveszélyes mérgezést kapott, de megmenekült. Semmit
sem tudtak felhozni Jerry ellen, a jövendő mostohaapát azonban
sikerült meggyőznie. Amint meggyógyult, az első busszal száguldott
vissza a Morgan City-beli olajgyűrű viszonylagos biztonságába, a
hurrikán övezetbe.
Apróbb lopások, hazugság, reflexből elkövetett erőszak. Jerry
úgynevezett „fiatalkorú bűnözővé” vált. Tizenöt évesen, amikor
megölte a szomszéd kutyáját, anyja az Artesia Hallba küldte. Az
intézmény nevének puszta említése még olyan nehéz esetek
hátgerincén is hidegrázást váltott ki, mint a kis Jerry Pugh. A
„problémás gyerekek iskolája” Houstontól negyven mérföldnyire
északra egy mocsár közepén épült, aligátorokkal, kígyókkal
körülvéve, s arról volt híres, hogy csodákra képes.
„Dr.” Leo Murphy, a mosolygós, kerekképű iskolamester, bármelyik
Dickens regény legsötétebb figuráit is túlszárnyalta. A doktor az
éjszaka magányában a mocsár közepén a hajuknál fogva húzatta
végig a fiúkat a folyosón, majd jeges vízzel töltött
szemeteskannákba állíttatta őket, miközben az emberei drótkefével
vakarták a csupasz bőrüket. A legkezelhetetlenebb eseteknél
kényszerzubbonyt is alkalmazott. Egy csomó gyerek azért tört be,
hogy élve kerüljön haza. Jerry, mivel fel sem tudta fogni a „betörni”
ige jelentését, egy szép napon megszökött a mocsáron át, és sosem
látta viszont sem a doktort, sem az anyját.
Idősebbnek hazudta magát, és belépett a hadseregbe. Krónikus
parancsmegtagadás és egy lakótársa megerőszakolásának gyanúja
miatt kivágták. Hosszú éveken át alkalmi sírásó és főállású részeg
volt. Addig perlekedett egy halottaskocsi vezetőjével, hogy
ismételten keresztülhajt a földhányásain, hogy egyszer nekiment a
lapáttal, hogy kibelezze.
Már csaknem elérte célját, amikor sikerült elráncigálni onnan.
Huntsvillebe küldték, ahonnan kiszabadult, de a szabadulási
okmányai még el sem értek Austinba, ő már ismét a börtön lakója
volt.
8.
Gladys felkapta fürdőköpenyét, s máris minden a konyhapulton
sorakozott. Sebesen járt a keze: sózott, felverte a tojásokat,
kenyeret csúsztatott a pirítós sütőbe. Három egyforma uzsonnás
zacskót állított a konyhapultra, s mindegyikbe ugyanazt tette:
gyümölcsöt, szendvicset, külön papírban uborkát, egy termosz tejet,
és meglepetésként egy-egy szem cukorkát.
A kerítés mögül a nyitott szúnyoghálós ablakon keresztül egy
szempár kísérte figyelemmel Gladys munkáját. Látta, amint Phillip
botorkál be a konyhába egy szál pamut alsóban, s egy csíkos
trikóban.
A gyerek vajat vett elő a hűtőszekrényből, széket húzott ki a
konyhaasztal alól, és nekilátott reggeli munkájának. Mindig ő vajazta
a pirítós kenyereket.
A figyelő szempár közelebb húzódott a házhoz.
Gladys lehajolt, s cuppanós puszit nyomott Phillip fejebúbjára.
– Kösz Phillip! Menj, ébreszd fel a nővéreidet!
Phillip kötelességtudóan visszabaktatott a nappaliba, hogy
felébressze a hárpiákat.
Gladys tányérokat és evőeszközt tett a konyhaasztalra, majd a
papírszalvétákat emelte le a konyhaszekrényről.
– Én lazán szeretem – hallatszott egy férfihang a szúnyoghálós
ajtó mögül. Gladys majd kiugrott a bőréből ijedtében a
szúnyoghálóhoz nyomott férfiarc láttán. A férfi egy pisztollyal
hadonászott, és intett, hogy nyissa ki az ajtót.
Az asszony az ajtóhoz ment, közben a fali telefonra pillantott. A
férfi belépett, körülnézett a helyiségben és leült a konyhaasztal
mellé.
– Kávét!
*
Butch hangtalanul lépkedett az árnyékos kocsifelhajtón, s egy
fehér Fordot vett szemügyre, amikor észrevette az utca közepe táján
az egyik hátsó ajtóból kiszűrődő fényt. Már pirkadt, amikor a férfi
megfordult, s megpróbálta kinyitni a kocsi zárját. Nem járt
szerencsével. Felállt és a fény felé nézett. Egy utcával följebb
szúnyoghálós ajtó vágódott ki, és hatalmas kutya rohant boldog
ugatással a szabadba, hogy elvégezhesse reggeli teendőit.
*
Jerry hatalmas vajas pirítóst gyömöszölt a szájába, Gladysre
vigyorgott, és a konyhapultra mutatott.
– Adj egy kis ketchupot! – bökött ujjával egy palack felé. Gladys
zord arckifejezéssel emelte fel a palackot, s úgy nyújtotta a férfi felé,
mintha legalábbis radioaktív sugarakat bocsátana ki magából.
Amikor elég közel ért hozzá, Jerry megragadta a csuklóját, és
hangos röhögés kíséretében az ölébe rántotta az asszonyt. A
fegyver hideg csövét Gladys melléhez szorította, hátrafújta a puha
hajszálakat a nyakából, s a fülébe suttogott:
– Nincs férfi a háznál, igaz?
9.
Fred Cummings, a hetvenéves, nyugdíjas vegyipari munkás
egyedül élt a Perry család mögötti házban. Feltette szemüvegét, és
a houstoni rovarirtót gyártó vegyészeti üzemben idegmérgekkel
ledolgozott sok-sok év következtében megszokottan óvatos
mozdulataival és erősen reszkető kézzel elővette kávéját a
hűtőszekrényből. Miközben rutinszerűen a csészébe akarta tölteni a
kávét, a Perry házra pillantott. Közelebb hajolt az ablakhoz, és a
csésze helyett egész kávéja a konyhapultra ömlött.
*
Gladys a bűnöző ölének fogságában, a 38-assal az oldalában
kifejezéstelen arccal hagyta, hogy a férfi másik keze szabadon
kalandozzék a testén és benyúljon a melltartója alá. Mindeközben
agya azon dolgozott, hogyan szabadíthatná meg magát és gyerekeit
ettől az őrült férfitől.
– Etess, édes szabadság! – röhögött Jerry, s a Mennyországban
érezte magát, hogy a maszturbációs fantáziálások után igazi hús-vér
asszonyt tartott az ölében. Gladys villányi tojást emelt a férfi
szájához, Jerry pedig élvezettel ízlelgette az ételt.
Phillip jött vissza, és rémülten megtorpant.
– Nicsak, nicsak, egy férfi! – mondta Jerry, s Phillipre mosolygott,
miközben Gladys nyakát csókolgatta, s a fülét nyalogatta. Phillip
átrohant a konyhán és Jerryre vetette magát, aki visszakézből
keményen arculütötte a fegyverrel. Ebben a pillanatban Butch rontott
be a helyiségbe. Egyetlen, gyors fejre mért rúgás, s Jerry
eszméletlenül zuhant a földre. A kezéből kihulló fegyver átcsúszott a
linóleum padlón és Phillip lábánál megállt. A fiú megkövülten állva
nézte a magas, fehér börtöninget és sötétkék nadrágot viselő férfit,
aki rákacsintott, felvett egy darab pirítóst és élvezettel beleharapott.
Gladys felállt és a boltíves átjáróhoz ment, ahol Naomi és Ruth
tűntek fel pizsamában. Maga mögé terelte az álmos kislányokat, s
igyekezett kiküldeni őket a konyhából.
 – Vérzek! – nyöszörgött Jerry, miközben fülét tapogatva felült és
szörnyülködve meredt véres ujjaira. – Most boldog vagy?
Butch ridegen Jerryre nézett, majd letérdelt, hogy Phillip
szemmagasságában legyen, aki még mindig a konyha közepén állt.
Butch a gyerek lábánál heverő fegyverre pillantott.
– Mi a neved fiam?
– Phi… Phillip. – A kisfiú halálosan rémült volt, de igyekezett
visszafojtani könnyeit.
– Rendben van, Phillip – mondta Butch. – Hajolj le és vedd fel azt
a pisztolyt!
– Nekem add! – tápászkodott térdre Jerry, s kinyújtotta a kezét.
– Fogd be a pofád! – vetette oda Butch, de nem nézett fiatalabb
társa felé. Philliphez beszélt. – Vedd fel és hozd ide!
A kisfiú lehajolt, lassan felemelte a fegyvert, egy lépést tett Butch
felé, majd még egyet. Gladys hirtelen felzokogott, mögötte a tágra
meredt szemű s a helyzetet nem értő Naomi és Ruth reszketett.
Phillip tudta, hogy összeomlik, ha az anyjára néz. Inkább Butchot
figyelte, és továbblépkedett a férfi felé. Amikor karnyújtásnyira ért
tőle, felé nyújtotta a pisztolyt.
– Most mondd, hogy „Fel a kezekkel!” – mondta Butch komolyan.
Phillip habozott, végül megszólalt:
– Fel a kezekkel… Haynes! – fűzte hozzá elolvasván Butch
börtöningére ragasztott címkét.
Butch hangosan felnevetett és a sarkára ült. – Nagyszerű kölyök –
mondta. – Ez éles észre vall.
Kívülről jött hang keltette fel a figyelmét. Kikapta Phillip kezéből a
pisztolyt, talpra ugrott és sarkon fordulva szembe találta magát a
remegő, de többé-kevésbé célra tartott lőfegyverrel, amelyet a
szúnyoghálós ajtó mögött álló Fred Cummings fogott rájuk.
Mielőtt az öreg egyetlen hangot is szólhatott volna, Butch
megragadta Phillipet, közel rántotta magához és Cummings arcára
irányította a 38-ast. Jerry felugrott és Gladyst kapta el. Naomi
sikoltozni kezdett, majd Ruth is csatlakozott hozzá.
– Tegye le a fegyvert öregfiú! – mondta Butch.– Úgysem találna el.
Holtbiztos, hogy a fiút lőné le.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
 – Ha nem engeditek el azonnal… – kezdte Cummings.
– Süket vagy?!!! – üvöltötte Jerry Gladyst pajzsként maga előtt
tartva. Nem volt valami bizalomgerjesztő látvány a bevert szemével,
s a vérző fülével.
– Mama! – nyöszörögte Naomi.
– Minden rendben szívem – mondta reszkető hangon Gladys.
A telefon egyre csak csengett. Cummings reszkető kezében tartva
fegyverét az egyik bűnözőről a másikra nézett és nem tudta, mit
tegyen. Azzal tisztában volt, hogy tennie kellene valamit, elvégre
nála van a fegyver. Örök életre bánni fogja, ha rosszul sül el a dolog.
– Tegye a földre! – mondta határozottan Butch, egyenesen az
öreg szemébe nézve. Butch Haynes rezzenéstelen tekintete
maximálisan meggyőző tudott lenni az ilyen pillanatokban. Remek
szakaszparancsnok vált volna belőle a gyalogságnál, ha lett volna
hadserege a javíthatatlanul magányos farkasoknak. Az öregember
engedelmeskedett, és a fegyver nagy csattanással esett le a hátsó
ajtó elé.
A telefon egyfolytában csengett.
– Kuss legyen! – kiáltott Jerry, s egyetlen mozdulattal letépte a
telefont a falról. Süketítő csend lett, majd Naomi felzokogott.
Jerry a hátsó ajtó felé húzta Gladyst.
– Arra szavazok, őt vigyük magunkkal.
Az öregember megkövülten, reszketett az ajtó előtt.
– Nem – mondta Butch.
– Hogy a francba jutunk ki innen túsz nélkül? Az egész rohadt
szomszédság talpon van már.
– A fiút visszük – mondta Butch.
Gladys először fel sem fogta, mit mondott, majd mégis.
– Neeeeeem!!!
Jerry olyan durván lökte el magától az asszonyt, hogy Gladys a
mosogató alá zuhant. Az ikrek sikoltozni kezdtek.
Phillip kapálózott és olyan keményen verte Butchot kis öklével,
amennyire erejéből futotta. Butch felkapta a gyereket, fegyverével a
konyhába utasította Cummingsot, és biccentett Jerry felé. A fiatalabb
bűnöző leütötte az öreget, majd kicsusszant a hátsó ajtón. Butch a
fiút szorosan az oldala mellé fogva, szinte a hóna alá csapva
követte.
– Visszakapja a fiát – fordult még az ajtóból Gladyshez, majd Jerry
után rohant az Impala felé.
– Phillip!!!… – sikoltotta Gladys feltápászkodva, és utánuk vetette
magát.
Butch Jerrynek dobta a pisztolyt és betuszkolta Phillipet az első
ülésre. Aztán megragadta Gladyst, határozottan a fűbe ültette, majd
a volán mögé pattant. Beindította a motort, és a kocsi csikorogva
útjára indult.
Szomszédok dugták ki a fejüket házaikból fürdőköpenyben,
pizsamában, hajcsavaróval. Jerry kihajolt az ablakon, s a levegőbe
lőtt, mire az emberek sürgősen fedezéket kerestek.
– Mi van, még sosem hallottatok az alvásról?! – kurjongatott Jerry,
majd még egyszer lőtt, ám ezúttal egy hatalmas ablaktáblára, amely
mögött éppen csak pislákolt a fény.
A Perry ház mögül Fred Cummings rontott elő lövésre tartott
fegyverrel, s már a ravaszon volt a keze, amikor az Impala gyorsított.
Gladys felsikoltott. Az öreg tüzelt. Az egyik parkoló autó oldalablakát
találta el. A tulajdonos előmerészkedett egy bokor takarásából és
utálkozva nézett Cummingsra.
– Szép lövés volt Fred.
Gladys egy darabig még a kocsi után szaladt, majd megállt. Az
Impala lassított, szabályosan balra kanyarodást jelzett az utca távoli
végén, majd eltűnt a szemük elől.
Gladys velőtrázóan sikoltott fel, majd visszarohant a házba a
lányaihoz.
10.
Magasan állt a nap, s a Texas Ranger főhadiszállásán hatalmas
volt a nyüzsgés: rendőrök, polgári személyzet, műszakiak és
riporterek. A börtönből történt szökés mindig óriási újság Texasban,
ahol még elevenen él Billy a Kölyök legendája, s a sztorira éhes
újságírók szemében minden szökevény felszabadító népi hőssé
vagy a börtön falait átrepülő csodalénnyé változhat, amíg nem
bizonyosodik be az ellenkezője. A meseszövők a sajtószobában
gyülekeztek, hogy megtudják, mivel indíthatják a históriát.
Red Garnett az előző éjszakán viselt ruhájában telefonált,
miközben az előtte heverő akták között keresgélt.
– Igen, Johnny, persze, hogy megértem…
Tom Adler, Red helyettese és mindenese, Red kávéját melegítette.
Adler tagbaszakadt, negyvenöt éves egykori cserkész volt, rövidre
vágott hajjal. Három értékes tulajdonsága a Parancsnok iránti hűség,
a Parancsnok iránti hűség és így tovább… A mindig segítőkész
helyettes sokkal inkább látszott könyvelőnek, mint Texas Rangernek,
s vonásai legalább annyira barátságosak voltak, mint amilyen
markánsak és kemények Red arcvonásai. Adler szállította a híreket,
ő hűtötte le a keménykedőket, mielőtt levették volna a főnök fejét, s
állhatatosan hordta a jeges vizet.
Tom Adler boldog volt. Ötéves korában mindkét szülőjét
elvesztette egy tűzben, és különböző fizetett nevelőszülőknél nőtt
fel. Nem volt igazi otthona. Most a Texas Ranger szállásán lakott, s
imádott ott élni. Szinte csak akkor lehetett kihozni a sodrából, ha
valaki szemből vagy hátulról a főnökére támadt. Akkor kard ki kard, s
mindenki menekült a haragja elől.
Most a parancsnok asztalán magasodó dosszié halomba nyúlt, és
előhúzta azt a kettőt, amelyet Red reménytelenül keresett.
A vonal másik végén tovább folyt a szentbeszéd, de Red nem
zavartatva magát olvasni kezdte az aktákat. Az első Jerry Pugh
dossziéja volt, a jobb felső sarkában komor fotójával. Red
mutatóujjával a személyi lap bizonyos pontjaira bökött. Tapasztalt
archeológus módjára volt képes a bűnök és büntetések csontjaiból
életre kelteni az embert. Gyorsan átfutotta a korábbi ügyek leírását
és a szabadonbocsátási jelentéseket, majd a következő aktát vette
szemügyre.
Robert „Butch” Haynes, állt a másik borítón. Red átfutotta a
fedőlapot… Valami ismerőst talált benne, és alaposabban vette
szemügyre a fotót. A telefonban tovább folyt a károgás, miközben
Red memóriája mélyén halászott. A személyi lap… a fotó… a
nehezebb időket látott ifjabb bűnöző szomorú arca. Ismerte a fickót.
Kezdett derengeni…
– Red? Red, ott vagy? – hangzott a telefonból.
Red még mindig a fényképet tanulmányozta.
Tom Adler odahajolt hozzá.
– Mi van? – nézett fel az aktából Red.
– Hozzád beszél – suttogta Adler.
– Igen, John – tért magához Red – természetesen mindent végig
kell gondolni…
Adler megkocogtatta órája üvegét.
– A sajtó már csaknem egy órája vár rád – suttogta.
A parancsnok figyelmét azonban, bár nagyon igyekezett a
telefonra koncentrálni, most a nyitott ajtóban álldogáló, s
bebocsátásra váró szőke, hosszúlábú fiatal nő vonta el. Red
türelmetlenül intett, hogy jöjjön be, s a heverő felé biccentett, ami azt
jelentette, hogy a lány üljön le Chuck mellé, amíg ő befejezi a
telefonbeszélgetést. Eltolta Adler óráját az orra alól, majd ismét az
aktát nézegette, és a telefonba beszélt.
– Igen… Kristálytiszta… O.K. – Letette a telefont, belekortyolt a
kávéjába, és az aktára koncentrált.
Sally Gerber, a divatosan ondolált hajú látogató, huszonnyolc éves
volt, s a maga fura módján vonzó. Talán még csinos is lett volna, ha
kisminkeli magát. Kislányos arca azonban semmiképpen sem illett a
komolynak öltözött és komolyan viselkedő hölgyhöz, aki hivatalos
ügyben jött a parancsnok irodájába. Ide helyezték, és be akart
jelentkezni, ha egyáltalán sikerül valaha is felkeltenie Red Garnett
figyelmét. Mindenesetre egyenesen a férfira nézett, s várakozott.
– Mit mondott? – kérdezte Adler.
 – Kicsoda? – kérdezett vissza zavartan Red.
– A kormányzó, Red – mondta Adler.
Red összecsukta a dossziét, és szkeptikusan nézett fel Adlerre.
– Emlékeztetett rá, hogy választási év van. – Sally felé fordította a
figyelmét.
– Szokott inni délelőtt? – kérdezte.
– Nem – mondta a lány, s nem értette, hogy jön ez ide.
– Helyes – mondta Red. – Az elődje ugyanis folyékony diétán volt.
– Az elődöm? – kérdezte Sally, s attól tartott, hogy egyre
kevesebbet ért az egészből.
– Az előző titkárnő.
– Penny Munroe – tette hozzá segítőkészen Adler. – Gépíró.
– Azt hiszem, összekevernek valakivel – mondta Sally kihúzva
magát Red díványán, s elhárította az aranyszőrű Chuck barátságos
közeledését. Én Huntsvilleből jöttem Connally kormányzó
megbízásából. – Várakozóan nézett Redre, s kíváncsi volt, mikor
esik le a tantusz.
Red zavarban volt. Kifejezéstelen arccal nézett munkatársára.
– Adler… mi ez az egész?
– Már dereng valami Red – mondta Adler, s keresgélni kezdett az
asztalon. – Azt hiszem, küldtek valamit magáról ma reggel… –
Bátorítóan rámosolygott a fiatal nőre, majd tovább kutatott Red
papírjai között.
– Ki küldte? – kérdezte Red, és igyekezett leállítani Adlert, aki
félretolta a parancsnok könyökét, és előhúzott alóla egy telexet.
– A kormányzótól jött, Red – mondta, és kezdte volna felolvasni az
üzenetet, de Red kikapta a kezéből.
Sally elvesztette a türelmét.
– Sally Gerber vagyok, az Állami Börtönrendszer kriminológusa. –
Előrehajolt, és kezet nyújtott.
A telexet egyre növekvő zavarban olvasó Red észre sem vette a
felé nyújtott kezet. Adler kissé vonakodva előrelépett, és kezet rázott
a lánnyal, bár valójában nem tudta, hogy Red mit vár el tőle.
Tetszhet-e neki a lány vagy sem?
– Viszonylag új gyakorlat – mondta Sally. – Connally kormányzó
jelölt erre a munkára.
 – „…hogy együttműködjék az állam jogrendjét védő tisztviselőkkel”
– idézte Red a telexet – „minden olyan esetben, amikor a büntetés
végrehajtás és az államrendőrség ügyei egybeesnek.” Egy szót sem
szól arról…
– Magába foglalja a REF-es időszakot és a munkába történő
beilleszkedés programját, valamint a szökési helyzeteket is –
mondta Sally.
Red mély kételkedéssel méregette a lányt, s már csaknem szóba
is foglalta fenntartásait, amikor megszólalt a telefon. Adler kapta fel,
s máris beleszólt.
– Már úton vagyunk Marge…
Helyére tette a kagylót és Redhez fordult.
– Ne vacakolj Red! – Lekapta Red kabátját és madzag
nyakkendőjét a sárgaréz fogasról, s a kezébe nyomta. – Te
határoztad meg, hogy mikor legyen. Ez a sztori olyan, akár egy falat
kenyér ezeknek a fickóknak. Már folyik a nyáluk.
– Jól tudom, mi egy falat kenyér és milyen lesz két halott zsaru.
Ezek mi leszünk, ha beleköpnek a levesünkbe – morogta Red,
miközben elvette Adlertől a kabátját, megkötötte a nyakkendőjét, és
keményen Sallyre nézett.
– Az az elképzelés – folytatta Sally –, hogy az egyedi viselkedés-
történetek megértése a rendőri felügyelet szituációjában segít
kivédeni a megszokás csapdáit, valamint szökés esetében éppen
ellenkezőleg a csapdákat lehet azonosítani a megértés segítése
érdekében. – Legnyíltabb arckifejezésével tekintett Redre.
Adler először Sallyre bámult, majd Redhez fordult arcán a „még
sosem hallottam hasonlót” megdöbbent kifejezésével.
Red fejébe csapta hatalmas Stetson kalapját, majd fegyvert
csúsztatott western szabású zakójába, így kissé marconábban
látszott jó megjelenésűnek, mint amilyennek Sally először látta. A
lány a szemeivel Követte az ajtó felé induló Redet. Mielőtt kiment
volna a szobából, még visszafordult, és egyik szemöldökét felvonó
tekintetével végigmérte Sallyt.
– Először is, Miss Gerber…
– Sally, ha lehetne – mondta a lány.
 – …először is, Sally ez nem büntetés végrehajtási szökés
helyzete, hanem embervadászat. Az, hogy nyakatekert, flancos
szavakat használunk, még semmit sem segít, egy lépessel sem visz
közelebb a megoldáshoz.
– És mi az, ami segít? – kérdezte Sally.
– Kiváló szimatú orr, antennával rendelkező fülek és tengernyi
kávé.
Sallynek egyetlen arcizma sem rándult, amikor a távozó férfi után
nézett, Adler mégis észrevette a lány fejében dühösen forgó
kerekeket.
11.
A sajtószoba szűk volt és egyáltalán nem elegáns. Csakis Red
Garnett érdeme volt, hogy létezett egyáltalán a maga hatalmas,
kávéval töltött termoszaival és kaláccsal megrakott tálcáival. A texasi
újságírók olyanok voltak, mint az ország többi újságírói, vagy még
annál is problematikusabbak, hiszen krónikusan alulfizették,
alulértékelték őket, és mindig korgott a gyomruk. Ha az ember
megetette őket, mielőtt beszélt hozzájuk, biztos lehetett, hogy
számára előnyös fordulatot vesznek a történetek. Red ezt legalább
olyan jól tudta, mint bárki más, ráadásul nem azért lett főnök, mert
kedvére volt, hanem, mert rájött, hogyan szerezzen örömet az
embereknek a puszta megjelenésével. Amikor belépett, az újságírók
a nevét kiáltozták és olyan áhítattal fordultak a pódium felé, mintha
maga John F. Kennedy állna ott.
– Figyelem! – szólalt meg fején a mindig remek benyomást keltő
Stetson kalappal. – Csak egyszer mondom el. Tegnap este
körülbelül tíz órakor Huntsvilleből megszökött két fogoly. Robert
„Butch” Haynes és Jerry David Pugh. A szellőzőnyíláson át
menekültek és elrabolták a börtön egyik alkalmazottjának autóját és
kisétáltak a főbejáraton. Körülbelül hajnali 1 órakor, úgy véljük, hogy
kiraboltak egy üzletet a madisonville-i út mentén, és meggyilkolták
az áruház tulajdonosát.
A Dallas Times Herald minden lében kanál riportere, Aynsworth
csörrent rá Redre.
– A börtön alkalmazottja velük volt?
– Velük volt, amikor elhagyták a börtönt, Hugh – mondta Red. – A
Five-Mile Marketban senki sem volt eléggé éber ahhoz, hogy
megmondhatta volna, vajon velük volt-e vagy nem? – Egy
riporternőre mutatott, aki a nevén szólította.
– Mi van a fickók bűnlajstromán? – kérdezte Margaret Hunt az
Austin Democrattól.
– Olyan hosszú, mint a karácsony este egy kisgyermek számára –
kedélyeskedett Red. – Haynes negyven évet kapott fegyveres
rablásért, Pugh pedig húszat szedett össze emberölési kísérletért és
változatos garázdaságokért…
– Mutat valami jel arra, hogy… – Billy Sheeser, egy helyi rádió
riportere nyújtotta előre a mikrofonját.
– Hadd fejezzem be Billy – mondta Red. – Ma reggel újabb túszt
ejtettek… egy madisonville-i házból. Egy 8 éves kisfiút ragadtak el a
reggelizőasztaltól.
– Egyiküket sem terheli szexuális bűntett? – kérdezte Aynsworth.
– Arra kíváncsi, perverzek-e? Nos, az egyikük… Pugh,
megerőszakolt egy újságos fiút.
– Rendelkezésre állnak részletek arról a bűncselekményről, uram?
– kérdezte idegesen egy ifjú riporter, Jack Cowley.
– Nem állnak, uram – felelte Red. – Még a név sem szerepel az
aktákban, lévén az áldozat kiskorú, s minden adatot visszatartottak,
hogy ne okozzon gondot a gyerek későbbi fejlődésében. – Cowley
lehajtotta a fejét és hálásan jegyzetelt.
– Mi a terve Red, hogyan tervezi elkapni a szökevényeket? –
kérdezte Margaret Hunt.
– Hivatalosan csak azt mondhatom, hogy egy egész embervadász
csapat van a nyomukban, és igyekszünk a leggyorsabban eljárni.
Aynsworth a Dallas Times Heraldtól felnevetett.
– És nem hivatalosan? – kérdezte.
Red habozott, mindnyájan a válaszát várták.
– Nem hivatalosan – szólalt meg végül – úgy fogok vadászni rájuk,
mint a veszett kutyákra, hiszen azok. – Sarkon fordult, hogy
távozzék, de ekkor felbolydult a terem, és úgy emelkedtek a kezek a
magasba, mint a puskagolyó.
Red visszafordult.
– Ez minden, amim van, azonban szeretném bemutatni önöknek
Miss Sally Gerbert. Egyenesen a kormányzó irodájából érkezett, és
mindent tud a pszicho-logikai profilokról, meg az ehhez hasonlókról.
Talán feltehetnének neki néhány kérdést. – Oldalra lépett, majd
visszaszólt. – Ne gyötörjétek halálra Jack! – Kis vigyor jelent meg az
arcán, majd kisétált a helyiségből.
Sally megdöbbenten állt ott, majd végül is tetszett neki az ötlet, és
vonzóan lépett a dobogóra, hogy részt vegyen élete első
sajtókonferenciáján. Csak ne kapjon túl kemény kérdéseket!
Bíztatóan mosolygott a tömegre…
Az újságírók végigmérték, és minden felemelt kéz lehanyatlott.
Teljes lett a csend, egyetlen kérdés sem hangzott el. Az általában
éhes sakálok nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a… Shirly
Temple-vel.
Red a folyosón megállt, hallgatózott egy kicsit, felsóhajtott, majd
odébbállt.
A sajtószobában valamelyik riporter végül felemelte a kezét és
elmosolyodott.
Sally ránézett.
– Van kérdése?
– Igen van – mondta mosolyogva a riporter.
Sötét hajú, Texas Ranger típusú, jóképű fickó volt. Sally
elmosolyodott, de igyekezett komolynak látszani.
– Mit csinál ma este? – kérdezte a riporter.
Sally úgy nézett a riporterre, mintha arcul csapták volna, és
kirohant a szobából.
– Komolyan kérdeztem – szólt utána a férfi.
12.
Butch vezette az autót a texasi délutánban Phillippel az oldalán. A
kisfiú még mindig a fehér alsót és a barna csíkos trikót viselte. Jerry
úgy bámult ki az ablakon a hátsó ülésről, mint az első autókázáson
részt vevő gyerek, és álmodozva figyelt mindent, ami mellett
elhaladtak.
Mindkét bűnöző a börtönviseletnél sokkal megfelelőbb holmikat
viselt: farmernadrág, trikó, feltűrt, rövid ujjú kockás pamut sporting.
Ruhákat a világ minden táján legkönnyebben buszpályaudvarok
környékén lehet szerezni, s ezt Butch és Jerry igen jól tudta.
Rövid kanyarodás délnyugatnak, s Butch a Texas A & M kollégium
buszállomásánál, a Greyhoundnál állt meg. Jerry ment be elsőnek.
Az éjszakai tömegből egy fiatal srácot szúrt ki magának, aki
körülbelül a mérete volt. Egy másik utazótáskát pedig a pályaudvar
túloldalán emelt el valakitől, aki maga mellé tette a táskát a földre.
Elegendő ruhát szerzett mindkettőjük számára. A táskákat és
börtönruháikat egy építkezés meszesgödrébe dobálták, s
visszaindultak észak felé.
Bumm!!!… Jerry célzott, s az ablakból tüzelt. A magas
alumíniumtartályból vékony sugárban folyt az éltető víz.
– Alig egy maroknyi töltényünk van, te meg vizeshordókra
lövöldözöl – mondta Butch. – Okos fickó, mi Phillip?
Phillip nem mozdult, s arca is kifejezéstelen maradt. A
pisztolylövés kizökkentette abból a transzszerű állapotból, amelyben
már csaknem biztonságban érezte magát.
Bumm! Bumm! Jerry még kétszer tüzelt, ezúttal az Impalában, s
két lyukat ütött a tetőbe. Jerry vigyorgott, durva barackot nyomott
Phillip fejére, majd mindkét karjával átölelte az ülést és csiklandozni
kezdte a gyereket. Phillip rémülten nézett, s a könnyeivel küszködött.
Butch hátranyúlt és visszalökte Jerryt az ülésre. Pugh a
visszapillantó tükörben Butch szemét figyelte.
– Most mit nyafogsz – mondta – fogtunk egy túszt vagy nem?
Butch egy szót sem szólt, csak vezetett.
 – Van gyereked Butchie? – kérdezte Jerry, hogy megtörje a
csendet.
– Miért, neked van? – jegyezte meg unottan Butch. Ez a hátul ülő
varangy sok kisebb kiadásban…?
Még a gondolattól is borsódzott a háta.
– Hogy nekem? Túl fiatal és nyughatatlan vagyok. – Egy ideig
csend honolt az autóban, Butch gondolataiba mélyedt.
– Hallottál már a koedukált börtönről? A Fort Worth-i Kísérleti
Börtön.
– Hallottam róla, de nem tartott túl sokáig.
– Mégis, mit képzelsz? – mondta Butch. – Ott is eltöltöttem egy kis
időt. Úgy párosodtunk, mint a nyulak. Meglehet, hogy az egyik
csajnak túl szűk lett a ruhája.
Jerry elvigyorodott.
– Nocsak, lehet, hogy egy kis Phillip szaladgál valamerre, és nem
is tudsz róla. Ez mindent megmagyaráz, Butch Papa.
Az ötlet jó, csakhogy két őr és még egy elítélt is dugta a csajt, így
aztán a börtön gondoskodott a dologról. Nincsenek kis Butch
Haynesek és nem is lesznek. Ezen a világon semmiképpen.
13.
Red kilépett főhadiszállása hátsó bejáratán és az ott parkírozó,
ezüstösen fénylő Airstream lakókocsi felé vette útját. Számos
riporter és fotós álldogált a hátsó ajtó mellett és Red után vetették
magukat, miközben kérdéseket kiáltoztak. Adler megállt, s feltartotta
a kezét.
– Ennyi volt, fiúk – mondta megállásra késztetve a tolakodókat. –
A parancsnoknak dolgoznia kell. – Befelé mutatott, s a riporterek
engedelmesen az ajtóhoz hátráltak, de nem mentek be az épületbe.
Adler utolérte Redet, aki a lakókocsit, valamint a hatalmas, vörös
színű GMC teherautót vizsgálgatta, amely a vontatására szolgált.
Arch Saunders, az ötvenéves, elegáns és örökösen mosolygós
férfi Red felé nyújtotta a kezét. Saunders a kormányzó különleges
munkatársa volt, aki a kormányzó piszkos ruháinak a mosodába
küldésétől a Bahamákon töltött magán „konferenciákon” át egészen
olyan fontos politikai események lebonyolításáig terjedt, mint
Kennedy elnök következő havi dallasi utazása.
– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte büszkén Saunders, Red
figyelmébe ajánlván a lakókocsit, amelyet piros, fehér és kék
lobogók, valamint kokárdák díszítettek.
Red hümmögve járta körbe a múzeumi darabot. Megkocogtatta a
borítást, belerúgott az egyik kerékbe.
Saunders intett a kormányzó „udvari” fényképészének, aki
közelebb jött, és amikor Saunders Red közelébe ért és pózba vágta
magát a kamera felé, többször is elkattintotta a gépét.
– Nagyon büszkék vagyunk a bébinkre – mondta Saunders. –
Connally kormányzó azért rendelte, hogy a dallasi parádé során
ezen utazhassanak az állami tisztviselők és hivatalnokok. Tudja,
hogy Kennedy elnök idelátogat?
– Igen, hallottam róla – mondta Red. – Ki ne hallotta volna az
Államban?
– A legújabb technológia – büszkélkedett Saunders. – A
teherautóban külön erre a célra méretezték a motort. Tökéletesen
berendezett konyhája és hálófülkéje van, fegyverállványok,
hűtőszekrény, kályha, beépített hi-fi berendezés, sőt forró drót a
kormányzó irodájába, hogy sose szakadjon meg a kapcsolat a
kormánygépezettel. Kennedy akár innen is porig romboltathatja
Moszkvát egy pillanat alatt.
Red jóváhagyólag paskolta meg a járművet.
– Szép darab – mondta, s bólintott Adler felé, aki elrohant.
– S mi több – lelkesedett Saunders –, amint visszakapjuk
Dallasból, a maguk rendelkezésére bocsátjuk. „Gördülő nyaralónak”
nevezik, de számos helyzetben tökéletesen megfelel, például
gördülő főhadiszállásnak is.
Red mosolygott, az egyik zászlóhoz lépett, és leszedte.
– Elfogadjuk – mondta.
– De parancsnok… – szólalt meg Saunders.
Red még egy zászlót leszedett, s már indult a harmadik felé.
– Azt hiszem, félreértettük egymást, parancsnok – mondta
Saunders. – Azt hittem világosan fejtettem ki a mondanivalómat…
Hé, mi az ördögöt…
Adler három vagy négy rangerrel fegyvereket, dossziékat hordatott
ki az épületből a lakókocsiba, onnan pedig matracokat, párnákat,
egy hatalmas forgó fotelt cipeltek ki, s a fölösleges holmikat a
parkolóban halmozták fel.
Az energikus ifjú fényképész egyfolytában kattogtatta a kameráját
a néhány fotóriporterrel egyetemben, akik megszimatolták Red
hírhedten egyoldalú intézkedéseinek egyikét. Ha Red elhatározott
valamit, tűzön-vízen keresztülvitte.
Saunders másik munkatársa, egy tésztaképű falusi gyerek, Dick
Suttle, kászálódott ki a teherautóból, s egyre növekvő aggodalommal
figyelte az eseményeket.
– Mi a fenét csinál, Red? – tajtékzott Saunders, majd a
fotográfusra vetette magát. – Hagyd már abba!
Red a jármű jobboldalán vette le az egyik lobogót, s Saunders
mögötte lépkedve megpróbálta visszatenni.
– Ez egyszerűen lehetetlen, Red – könyörgött a férfi. – A
kormányzó holnap ezzel akar választási parádéra menni. Szétrúgja
a golyóimat, már elnézést a kifejezésért.
 – Maga a kormányzó mondta nekem, hogy az embervadászat
mindennél fontosabb.
Adler jött ki az épületből, Red kedvenc székét cipelve, mögötte
jóképű, fekete hajú harminc év alatti férfi lépkedett. Túlságosan is
szemrevaló volt. Sötét öltönyben, fehér ingben és keskeny
nyakkendőbe öltözötten kecses atléta mozdulatokkal közeledett Red
felé.
– Elnézést – szólalt meg Adler az ezüst színű lakókocsi ajtajánál
álló Saunders és Red közé lépve. Redhez intézte szavait. – Ez itt
Bobby Lee, az FBI küldte. Azt mondták, specialistát kértél.
Red a peckesen feszítő fiatalember felé bólintott, aki kurtán
biccentett. Red tudta, miféle specialistát rendelt, ismerte Bobby Lee
tudományát, s remélte nem lesz szüksége rá. Azzal is tisztában volt,
hogy hiába kérnék, ez a fiatalember nem jelentkezne önkéntesen
semmilyen más teendő elvégzésére. Az FBI képviselője sokat
sejtetően nézett körül, s egyetlen csomagjával, egy fekete
bőrtáskával a kezében belépett a lakókocsiba.
– Kérem, Red – mondta Saunders –, higgyen nekem…
Red felnézett, s látta, amint a tésztaképű Suttle visszakászálódik a
GMC teherautó sofőrülésére.
– Maga kicsoda? – kérdezte Red.
– Dick Suttle, a sofőr – mondta a fiatalember.
– Csak volt – mondta Red. – Bradley!
Bradley az egyik feltűnően magas, karcsú Texas Ranger,
valamivel idősebb volt Suttlenál, és a motorizált szállítás elszánt
híve. Egy gyermekkori baleset miatt pártolt el első szerelmétől a
lovaktól, s fordult a lóerők felé. A teherautóhoz indult.
Suttle vállat vont, de mélységesen megbántottnak látszott. Kiszállt
és mélyen megalázva odébb lépett. Saunders megfogta a férfi karját
és megállította.
– Ez az ember a géppel marad, bárhova is megy Red! Együtt él a
gépével.
– Tudja, hogyan működik ez az ízé? – kérdezte Red Suttletól.
– Igen, uram.
– Akkor ragadjon meg egy széket! – mondta Red, majd
visszasétált a lakókocsihoz és már emelte a lábát, hogy beszálljon,
amikor Sally lépett ki az épületből, karján két doboz aktát
egyensúlyozva.
Saunders utolsó kísérletet tett, szinte rimánkodott.
– Kérem Red, könyörgök! Mégis, mit mondjak a kormányzónak?
Sally Red mellé érkezett egy medvének is elegendő
rakományával, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, Red szólalt
meg.
– Mondja meg Johnnak, hogy Miss Gerber vett rá a dologra. –
Füttyentett, s felbőgött a motor. A férfi belépett a kocsiba, felhúzta a
lépcsőket és bezárta az ajtót. Sally és Saunders megkövülten
nézték. A lakókocsi elindult.
– Egy karcolást se! Hallotta, Suttle?– kiáltotta az ablak mellett
lépést tartó Saunders. – Egy karcolást se! – Suttle fájdalmas arccal
bámult rá az ablakon keresztül.
Saunders lihegve megállt. Sally beérte őt.
A lakókocsi vagy húsz méter után megállt, az ajtaja kinyílt, s
leeresztették a lépcsőket.
Sally a jármű felé indult, de amint az ajtóhoz ért, nevetés szűrődött
ki a kocsi belsejéből, s a jármű ismét vagy húsz métert gurult előre.
Sally megállt, nem tudván, mi lesz a mozgó ékszerdoboz
következő mozdulata, majd óvatosan elindult. Percről-percre
nehezebbnek érezte a dossziékkal teli dobozokat. Amikor a
lakókocsihoz ért, az ismét tovagördült.
Sally most már igazán dühbegurult és a földhöz vágta a két
dobozt.
A lakókocsi megállt, nevetés és néhány kivehetetlen vicc
hallatszott a belsejéből, majd valaki megszólalt:
– O.K., O.K.!
Red jelent meg az ajtóban. Egy pillanatra visszafordult, s a
nevetés és a megjegyzések szinte varázsütésre elhaltak. Valami
mosolyfélével Sallyhez fordult, felvette a földről a dobozokat, s a
lakókocsihoz vitte. A lépcsőről visszanézett Sallyre.
– Jön, vagy marad?
Sally csak egy pillanatig habozott, aztán egyenesen Redhez ment,
kikapta kezéből aktával teli dobozait, s a férfi előtt belépett a
lakókocsiba.
 Odabent Sally körbenézett a teljesen ártatlan képet vágó férfiakon.
Adler alig tudta magába fojtani nevetését, a másik sarokban a
számára ismeretlen Bobby Lee vigyorgott pimaszul, majd Red
mosolygó arcát látta.
Bradley a gázra taposott, s a jármú nekilódult. Sally elvesztette az
egyensúlyát és az egyik doboza a földön landolt. Adler és Bobby
mindketten felugrottak, hogy segítsenek, de a lány ördögi pillantást
vetett rájuk.
Lehajolt, hogy összeszedje az aktákat, s érezte, hogy minden
szem rátapad. Megfordult, s látta, hogy a férfiak tekintete felhúzódott
szoknyájára, s kilátszó combjára vetődik. Nyugodtan felállt, Adlerre
nézett, akinek az állán egy éppen elfogyasztott fahéjas tekercs
morzsái díszelegtek.
– Koszos a képe – mondta.
Bobby Lee felröhögött, amikor Adler megdörzsölte az arcát, s
Rednek is nevethetnékje támadt, amikor visszaindult a lakókocsi
hátsó felében lévő irodájába.
14.
Az Impala port kavarva és varjakat megriasztva száguldott a
megyei úton a soha véget nem érő szántóföldek között. A Blackland
Préri e keleti felében éppen most fejezték be a különösen gazdag
termés betakarítását. A farmerek már otthonaikban ücsörögtek,
félretették a pénzt a jövő évi vetőmagra és gépekre, s a jelentős
maradékot porciózták a „nyugdíjas idők", a „téli utazás Memphisbe",
vagy talán a „menjünk New Yorkba és nézzünk meg valamilyen
showt” bugyrokba.
Egyikük sem sejtett semmit a poros úton feléjük száguldó
veszélyről, s legtöbbjük még az átvonuló hideg szelet sem észlelte.
Néhányan mégis.
Phillip még soha nem volt ilyen messze otthonától, s az igazat
megvallva élvezte a szabadság különös érzését. A végtelen mezők
és a farmok kaleidoszkópként álltak össze a kisfiú agyában, s egy
teljes napon át senki sem mondta neki: nem.
– Tudod-e Phillip, mi futott itt keresztül száz évvel ezelőtt? –
kérdezte Butch, amikor egy széles völgyön kaptattak fölfelé.
– Dinoszaurusz?
– Az útra gondolok, amit követünk – nevetett Butch. – A Dodge
City marhacsapás. Éppen ezen a helyen hajtottak ezernyi marhát
Kansas felé.
Csend. Pugh a hátsó ülésen horkolt, Phillip az autópálya irányába
bámult.
– Gondolom, hamarosan hazamegyek – szólalt meg Phillip.
– Hamarosan, de még nem Phillip – mondta Butch. – Addig van
néhány elintéznivalónk.
Az Impala egyetlen közlekedési lámpával felszerelt település felé
haladt, s egy telefonfülke előtt lassított a főutca közepén.
Jerry felriadt.
– Mi a francnak álltunk meg?
Butch a visszapillantó tükörből tekintett rá.
– Azt mondtad, rokonod lakik errefelé.
 – Na és?
– Na és hívd fel! Lássuk, hátha meghúzódhatunk nála, ameddig
elülnek a dolgok.
Jerry elgondolkodott a javaslaton, előrehajolt, kikapta az
indítókulcsot, majd ördögien felkacagott és kimászott az autóból. A
telefonfülkéhez baktatott.
– Miért vitte magával a kulcsot? – kérdezte Phillip, miközben a
vékonyka községi telefonkönyvet lapozgató Jerryt figyelte.
– Hogy ne hagyjam itt – sziszegte Butch a fogán keresztül a
visszapillantó tükörben az országutat fürkészve.
Ezt még Phillip is érdekes ötletnek találta.
– Itt hagynád? – kérdezte némi reménnyel a hangjában.
– Naná!
Jerry félbetépte és kidobta a fülkéből a húsz oldalas
telefonkönyvet, s arcán szomorkás vigyorral visszabaktatott az
autóhoz. Beült és Butchnak dobta az indítókulcsot. Fölösleges volt,
az autó kulcs nélkül is elindult.
– Biztosan elhúzták a csíkot – mondta Pugh. – Ez az átkozott
fülem még mindig vérzik. – Megtapogatta fájó fülét. – Ha még
egyszer megpróbálod…
– Mit? – kérdezte élesen Butch.
– Hogyhogy mit?
– Éppen egy fenyegetés közepén tartottál.
– Nem fenyegetés volt, hanem tény. – Jerry egy évet várt, hogy
elsüsse ezt a moziban hallott mondatot.
Butch átnyúlt, megfogta Phillip kezét és a kormányra tette.
– Tartsd a kormányt, kölyök!
Phillip belepirult a lehetőségbe és nagyon igyekezett, hogy a volán
felső félköre alól kikandikálva egyenesben tartsa a kocsit.
Butch hátrafordult, hogy szembenézzen Jerryvel.
– Két másodpercen belül betöröm az orrodat. Ez fenyegetés… –
Mielőtt még Jerry befejezhette volna a röhögést, Butch teljes erőből
az arcába vágott és elragadta tőle a fegyvert. Vér serkent Jerry
orrából, s a sebesült bűnöző fájdalmasan felnyögve tapogatta.
Butch visszavette a kormányt a rémült Philliptől.
– …ez pedig tény.
 Phillip attól tartott, hogy Jerry magából kikelve Butchra támad, s
vérre menő dulakodás kezdődik, melynek végén a kocsi felborul, s
valamelyik árokban landol. Jerry azonban csak hátradőlt az ülésen,
mint valami duzzogó kisfiú, s tekintetéből gyűlölet sugárzott.
– Ezért megöllek – mondta.
– Ez is fenyegetés – mondta Butch. – Kezded már érteni, mi a
különbség?
Jerrynél sosem lehetett tudni, de az biztos volt, hogy gombamód
szaporodott benne a sötét, ördögi harag.
Az Impala váratlanul lefékezett. Magányos, vidéki szatócsbolt
árválkodott a hatalmas kiterjedésű kukoricaföld sarkánál. Ez
késztette Butchót a megállásra.
– O.K. Phillip, figyelj! – mondta. – Beugrom ide egy kis
füstölnivalóért.
– Hozz sört is! – szuszogta a tenyerén át Jerry.
– Tessék – mondta Butch, s Phillip kezébe nyomta a revolvert. –
Így tartsd… – A fiú kicsiny kezét a fegyver markolata köré igazgatta,
mutatóujját pedig oda tette, amivel kárt okozhat. – …és célozz
egyenesen a két szeme közé!
– Mi az ördög? – mondta Jerry a kezét leengedve, s hagyta, hogy
az orrából folyó vér az ingét és a nadrágját is beszennyezze.
– Ha megmozdul, meghúzod a ravaszt – magyarázta Butch
Phillipnek. – Ez az. El ne engedd, tartsd rajta az ujjadat!
Jerry felröhögött, majd őrülten nevetve hátravetette magát az
ülésen. Butch kibiztosította a 38-ast. Jerry felkapta fejét az ismerős
hangra, és abbahagyta a röhögcsélést.
– Kibaszott őrült vagy! – üvöltött Butchra.
– Ez is tény. Gondolom már kezded kapisgálni – mondta Butch,
miközben kiszállt az autóból. Még visszanyúlt az ablakon keresztül,
és megigazította Phillip kezében a pisztolyt, hogy egyenesen Jerry
orrára szegeződjék. Megcsodálta a szöget, majd eltűnt az
áruházban.
15.
„UVALDE SUPER MARKET” volt olvasható az üzlet ajtaja fölé
szögelt, s az idő vasfoga által jócskán megkoptatott cégtáblán.
Odabent vagy fél tucat gondola állt, csaknem üres polcain
előrecsomagolt kenyérrel, Chef Boyardee spagettivel, True-Aide
narancsos szódával és Laredo fehérbabbal. Eladónak nyoma sem
volt sehol. Butch körülnézett, várt, végül elkiáltotta magát.
– Fizetek!
– Jé-Jézus Krisztus! – ugrott talpra egy alacsony férfi a pult
mögött. Mindvégig a helyiségben tartózkodott széles karimájú fehér
halászkalapjában. – Csak nem egy fűrészmalomban tanult meg
beszélni?
– Hol vannak a szódák? – kérdezte Butch.
– A meleg az első ablaknál, a hideg pedig hátul a hűtőben –
mondta a kövér férfi. – Nagyon ízletes szendvicseket csinálok – tette
hozzá reménykedve.
– Miféléket? – Kérdezte Butch pillanatnyi szkeptikus hallgatás
után, miközben a hűtőben kotorászott.
*
Phillip kissé reszkető kézzel tartotta a pisztolyt Jerry fejének
szegezve.
– Elsütöttél már fegyvert, kölyök? – kérdezte Jerry. – Valódit?
Phillip nem válaszolt. Keményen koncentrált feladatára, majd
gyors, aggodalmas pillantást vetett az áruház és Butch felé, hogy
térjen már vissza.
– Bam-bam-bam!!! Az igazi fegyverrel szétlövik a seggedet, öcsi.
Ez nem játékpisztoly.
– Legyen nyugodt, mister! – mondta Phillip szigorú hangon.
– Még soha nem sütöttél el fegyvert – mondta Jerry. – Apa nélkül
élsz három pipivel egy fedél alatt. Homokos leszel, tudod-e?
Verítékcseppek gyöngyöztek Phillip homlokán. Homokos? Nem
tudta pontosan, mit jelent, csak azt, hogy valami rosszat. Az
egyetlen dolog azonban, ami beteggé tette, ha az iskolában az
apjával ugratták.
– Akkor most nagyon lassan feltápászkodok, O.K.? – mondta
Jerry, s kezét magasra elemelve lassan előrecsúszott. – Akkor
beszélgethetünk. – Felemelkedett az ülésről.
Phillip keze megremegett, mutatóujja megfeszült. Úgy érezte,
tartozik valakinek azzal, hogy meghúzza a ravaszt, ha ez a férfi
túlságosan közel jön hozzá. Nem volt biztos benne, kinek tartozik
ezzel. Butchnak? Az édesanyjának?
– Már itt is vagyok – mondta Jerry. – Most úgy beszélhetünk
egymással, mint férfi a férfival. Elvégre férfi vagy te is.
*
Az Uvalde Marketban Butch hat üveg kólát, fél tucat doboz töltött
süteményt, és néhány csomag rágógumit halmozott a pultra. A
tulajdonos, a dallamos nevű Alphonse LaRue Shales, közismerten
Alf, egy tálca előregyártott őskori leletté keményedett zsemléből
készített marhahúsos, kolbászos és nyelves szendvicset tolt Butch
elé.
– Mindegyik az általam készített speciális savanyúsággal –
mondta vigyorogva Alf, Butch felemelte az egyik kőkemény zsemlét
és alaposabban szemügyre vette a nyelvet: csont száraz volt, a
széleinél már meglehetősen elfeketedett. Rosszalló pillantást vetett
Alfra, aki vállat vont, s a pult alá lökte a szendvicseket.
*
Jerry állát az Impala első ülésére támasztotta, s karját Phillip
oldala mellé csúsztatta.
– Milyen csinos kis fehérneműd van, kölyök – mondta
mosolyogva. – Mondd, a mamád bele szokta varrni a neved
kezdőbetűit, vagy valamit? – Jerry tenyere lassan lecsúszott a fehér
kisnadrágra.
Phillip keze reszketett ugyan, de a 38-as még mindig egyenesen a
férfi arcának szegeződött. A kisfiú szinte egyetlen vonallá szorította
össze az ajkát.
Jerry egyik ujját a nadrág elején masnira kötött rugalmas övpántra
csúsztatta, s lassan kioldozta.
– És mit tartogatsz benne?
 Phillip nem nézett le, Jerry pedig az övpántot meghúzva a
nadrágba kukkantott.
– Nézd csak milyen satnya! – mondta, s alaposan megnézte azt a
valamit.
Phillip is odanézett. Jerry abban a pillanatban kikapta kezéből a
fegyvert, s amire a gyerek ismét felnézett, már Phillip orrára célzott.
– A kéz gyorsabb a szemnél – mondta Jerry, s megnézte a tárat.
Teljesen üres volt.– A rohadék! O golyhó, nincs golyó.
*
Butch még egy sor egyéb dolgot is tett a pultra.
– Ez mind a magáé lesz? – kérdezte Alf, a tulajdonos.
– Ezt és még egy karton Chesterfieldet – vetette oda Butch. A pult
mögötti polcra nézett. – Azok 38-as töltények? Adjon egy dobozzal!
A tulajdonos a többi holmi mellé helyezte a töltényeket és a
Chesterfieldet, levette füle mögül a ceruzáját és megsárgult ujjaival
egy jegyzettömbre firkált.
– Mindössze 4,80.
Butch farmernadrágja zsebébe nyúlt, s előhúzta az előző üzletben
lopott összes pénzt. Kihalászott egy ötöst és a tulajdonos elé rakta.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte Alf, miközben papírzacskóba
rámolta az árut.
Butch felvette a töltényeket és a zsebébe tette.
– Használt autókkal. Megveszem, rendbehozom. Éppen ma reggel
adtam el egy Cadillacet odalent Madisonvilleben. – Nagyon
tisztességes, üzletemberek közti mosolyt villantott a tulajdonosra.
A férfi visszamosolygott.
– Ne mondja!
Jerry odavette maga mellé Phillipet a hátsó ülésre és pisztolyt
tartó kezével átölelte a fiú nyakát. Szorosan magához húzta a
szipogó gyereket, s arcát a fiú vállán pihentette.
– Gyere kicsit közelebb – mondta és felnyögött.
Phillip kihasználta a pillanatot, s amilyen erősen csak tudott,
beleharapott a férfi fülébe. A bűnöző felsikoltott és elejtette a
pisztolyt. Phillip felkapta, az ajtó felé lendült és kiugrott.
Torkaszakadtából üvöltve, fegyverestől a kukoricásba rohant.
 Jerrynek most már mindkét füle vérzett, s minden mozdulatára
belenyilallt a fájdalom. Kimászott a hátsó ülésről és a kukoricás felé
botorkált.
Phillip kitörölte szeméből a látását homályosító könnyeket, az
életéért futott a nála legalább egy lábbal magasabb kukoricaszárak
között. Biztos volt benne, hogy futnia kell, vagy meghal.
Jerry arcán egy őrült vigyorával vágott keresztül a földön.
Lábujjhegyre állt, s fütyörészve fürkészte a kukoricást, mintha egy
elveszett kiskutyát hívna.
– Úgyis megtalállak, fiú. Jobb ha idejössz.
Phillip megbotlott, elvágódott, s a fegyver kirepült a kezéből.
Négykézláb mászva kereste, megtalálta, összeszedte magát és
száguldott tovább. Futott, futott, futott megállás nélkül, majd újra
elesett, de már képtelen volt felállni a kimerültségtől. Könnyek
szántottak végig az arcán, a földhöz tapadt, igyekezett láthatatlanná
válni. Az áruházból dugig tömött bevásárló zacskóval kilépő Butch
azonnal észrevette a kocsi nyitott ajtaját. Bevágta a zacskót az első
ülésre, és a mező felé nézett. Látta a tábla közepén furcsán
hajladozó kukoricaszárakat, s fölöttük Jerry fejebúbját. Butch
irgalmatlan sebességgel vetette magát a kukoricásba.
Jerry fülelt, de semmit sem hallott. Lehajolt, négykézlábra
ereszkedett, s csendesen próbált előrehaladni, miközben szemével
az apró alakot kereste.
Phillip lélegzetvisszafojtva hasalt. Hallotta a távoli levélzizegést,
amely egyre közeledett, egyre fenyegetőbb lett, majd szinte már
csak pár lépésre lehetett tőle. Lassan a hang felé fordult, ujját a
ravaszon tartotta és célzott…
Butch arca jelent meg a kukoricaszárak között. Intett a fiúnak,
hogy maradjon, ahol van, majd kinyújtotta kezét a pisztolyért.
Jerry frusztráltan továbbkereste a fiút.
– Hé öcsi! Hé öcsi! – suttogta. – Reménykedj, hogy meg ne
találjalak! – Észrevett valamit, felvillant egy szín és minden dühét
összeszedve egyre gyorsabban mászott. Félrelökte útjából az egyik
vastag kukoricaszárat és a 38-as csöve nézett vele farkasszemet –
Butch kezében.
 Jerry úgy megdermedt, akár egy fényszóró elé vetődött állat,
aztán felnevetett.
– Mi a francot akarsz? Megcsiklandozol vele? Butch kinyitotta a
tenyerét, s megmutatta a frissen vásárolt töltényeket. Jerry mosolya
lelohadt.
– Ugyan Butch! – könyörgött Jerry. – Hiszen barátok vagyunk!
Phillip az életéért küzdve rohant vissza az áruház felé, amikor
egyetlen puskalövés éles durranása hallatszott a kukoricaföld
irányából.
16.
Phillip az autó mögé bújt, és az egyik keréknek támaszkodott,
hogy se az áruházból, se a mezőről ne lássák.
Az út másik oldalán Butch bukkant elő a kukoricaföldről, s
céltudatos léptekkel közeledett az autó felé. Elvégzett egy munkát,
jöhet a következő.
Alf, a kereskedő szintén hallotta a lövést, és egy baseball ütővel
felfegyverkezve szaladt ki az üzletéből, hogy megnézze, mi történt.
Butch hirtelen az öreg felé fordult, s rászegezte a revolvert.
– Van telefonja?
– Nincs – felelte a férfi. Ledobta kezéből az ütőt, karját pedig úgy
tartotta el az oldala mellől, mintha a dobókörben állna.
– Akkor befelé és feküdjön a földre, amíg el nem megyünk –
mondta Butch.
Alf sebesen sarkon fordult, máris csukódott mögötte az ajtó, és
egy hatalmas „Zárva” tábla jelent meg szinte varázsütésre az
ajtóüveg mögött.
Butch a kocsi másik oldalára ment és meglátta a hátsó keréknek
támaszkodó reszkető Phillipet.
– Gyerünk… beszállás!
Phillip megkönnyebbülve, hogy csak Butch társaságában és nem
Jerryvel utazik tovább, átcsusszant a kormánykerék alatt és
elhelyezkedett a távolabbi ajtónak támaszkodva.
Az Impala visszagördült az országútra, és a lemenő nap felé vette
az irányt.
*
A kormányzó Speciálja, azaz most Red Garnett Speciálja többé-
kevésbé a Tehuacanai Újraegyesülés Szövetség golfpályája
irányába haladt a 39-es Ranch Roadon. Nem mintha a szökött
bűnözők oda tartanának, de Rednek jó ösztöne volt az utakkal
kapcsolatban, amelyeket ilyen fickók szívesen követnek, amikor
Huntsvilletől északra igyekeznek.
 Az Airstream a texasi rend őreinek mozgó főhadiszállásává
változott. A GMC teherautóban Red embere, Bradley vezetett, de
szorosan mellette Saunders embere, Suttle figyelte az Airstream
minden egyes rezdülését.
A lakókocsiban Adler a rövidhullámú rádióval babrált, fején
fülhallgatóval, és egyidejűleg egy részletes Texas útitérképet
tanulmányozott. Bobby Lee kifürkészhetetlen tekintettel ült a
sarokban. Sally a „konyhaasztal” mellett jegyzetelt. A hátsó
fertályban kialakított mini-irodájában Red a saját székén ült egy
asztal mögött.
– Végre valami! – szólt Adler rövidhullámú készüléke mellől, aztán
figyelmesen hallgatott. – Egy áruház Ben Hur határában. Húsz
mérföldnyire innen. – Adler letette a kézi mikrofont és egy zászlót
tűzött az előtte lévő térképbe.
– Rendben – mondta Red. – Állítsák fel az útzárásokat az I-35-
ösön, a 84-esen és a 6-oson, északi és nyugati irányban 50
mérföldnyire.
– Annál már sokkal messzebbre lehetnek – mondta Adler.
– A pokolba, fogalmam nincs róla, és szerintem nekik sincs –
mondta Red. – Egyszerűen boldogok, hogy kint vannak. Olyan ez
nekik, mint egy gyorshajtásos vasárnapi vezetés.
– Vasárnapi vezetés – kuncogott Adler, miközben visszaült, hogy
üzeneteket adjon le az útlezáró egységeknek. – Óriási. Még sosem
használtad ezt a kifejezést.
Sally, aki Red minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérte,
zavartan nézett. Red észrevette.
– Mi emészti? – kérdezte a férfi.
– Talán… talán korai – kockáztatta meg Sally –, de van másik
útlezárás terve arra az esetre, ha különválnak? Mondjuk a 6-on
Waco után a 81-en?
Mindenki a lányra bámult. Még soha, senki nem kérdőjelezte meg
Red Garnett döntését. Adler elfordult a rádiókészüléktől.
– Mitől olyan biztos, hogy nem maradnak együtt?
Sally habozott. Red várt, kicsit bosszúsan, akár a többiek.
– Ha van valami mondanivalója, ki vele!
Sally összeszedte magát, majd kibökte.
 – Alkalmazkodási szituációról van szó. Nem maradnak sokáig
együtt.
Csend.
Sally folytatta:
– Haynes és Pugh ellentétes személyiségek. Haynes a bűnözők
bűnözője, vagyis fegyveres rablás, puszta kézzel történő
szembeszállás, amit az ő fajtája bátor szembeszegülésnek vél. Pugh
a másik véglet. Bűnlajstromán szexuális molesztálás és piti kis
bűntények szerepelnek. Alattomos, gyenge jellemű, s csaknem
mindig a bűn borotvaélén táncol. Hamarosan elválnak az útjaik.
– Túszokat ejtettek – mondta Adler megtorpedózván a lány
teóriáját. – Kétlem, hogy fej vagy írással döntenék el, ki melyiket
tartja meg.
Red a mosogatóhoz lépett, elöblített egy csészét meg egy kanalat.
– Már korábban is előfordult – mondta Sally. – Ki tudja, mi történik
valójában, de ez olyan dilemma, amivel rövidesen szembetaláljuk
magunkat. – Átnézett Red válla fölött. – Tehát miért nem előzzük
meg őket?
Red megfordult, eltörölgette a csészét, majd anélkül, hogy a
válaszát váró nőre nézett volna, Sally feje fölött kibámult az ablakon.
Néhány pillanatnyi szünet után szólalt meg.
– Nincs dilemmánk. És nekik sincs. Csak egy túszt tartanak
meg… és mielőbb megszabadulnak a másiktól, hacsak már meg
nem tették.
– O.K., kettővel nehéz boldogulni – mondta Sally. – Melyiktől
szabadulnak meg?
– Ha bajba kerülnek, esetleg csapdába esnek – mondta Red, de
még mindig nem nézett Sallyre – ki legyen az áldozat? Egy ártatlan
kisfiú vagy egy átkozott bürokrata? – Visszatette a csészéjét a
szekrénybe, és helyére akasztotta a törlőruhát. „Minek is varrták a
nyakamba ezt a «futottak még» kriminológust egy embervadászat
kellős közepén?” – gondolta, s kissé türelmetlen arckifejezése is
erről árulkodott. Felvette a kanalat és a kézelőjébe törölte, miközben
visszament az „irodájába”.
A többiek változó mértékben nevetgéltek a megkönnyebbüléstől,
hogy a parancsnok már a kezdetek kezdetén helyére rakta ezt a
nőszemélyt. Sally arca vérvörösen lángolt, s szeme, mint egy
távcsöves puska keresője követte a távolodó férfialakot.
17.
Red irodai székében Geritolt öntött egy üvegcséből a kávéjába, és
megkeverte egy tiszta kanállal. Fel sem nézett, amikor Sally jelent
meg az asztala előtt. Haja hátrasimítva, arckifejezése komoly.
– Beszélnünk kell, Garnett parancsnok.
– Hívjon Rednek! – mondta a férfi a kávéját kevergetve, s fel sem
nézett.
– Red. Miért tesz meg mindent azért, hogy zavarba hozzon?
Red utálta az ilyenfajta beszélgetéseket. Inkább választotta volna,
hogy kihegyezett bambuszbotokat szurkáljanak a körmei alá.
Életében kétszer hajózott a házasság réve felé, de képtelen volt
megbirkózni a szívügyekkel. Igyekezett, de voltak olyasfajta dolgok,
amikkel képtelen volt zöldágra vergődni. A nők a jövőbe láttak, s
hazaküldték Redet Hill Countryba az aranyszőrű kutyájához.
– Én egyetlen dologra törekszem – mondta a férfi. – Ha elég
sokáig velünk marad, majd rájön. Addig pedig a teherbíró vállak és a
humorérzék sok mindenen átsegíthetik. – A kávéjában képződött
örvényt tanulmányozta.
– Kiváló humorérzékem van – vágott vissza a lány.
Red nyugodtan belekortyolt Geritolos kávéjába… majd eltorzult
arccal felhorkant.
– Borzalmas! Arthur Godfrey azt mondja, fiatalon tartja az embert.
Nem vagyok benne biztos, hogy megéri.
– Felfogta, amit mondtam? – kérdezte Sally.
A férfi végre kínzója arcába nézett.
– Igen – felelte.
– Helyes. Szeretnék választ kapni. – A nő arca vörös volt a
felindultságtól.
– Mi volt a kérdése? – kérdezte tényszerűen Red.
– Te jó ég… mint a falrahányt borsó! Miért próbál zavarba hozni?!
– Mégis, mit képzel, mire szerződött? – kérdezte Red.
Sally megfordult és látta, hogy Adler és Bobby Lee milyen remekül
szórakoznak a jeleneten. Bevágta az elválasztó ajtót és visszafordult
Redhez.
– És maga mit képzel, mi vagyok én? Valami ostoba iskoláslány,
aki betévedt a fiúöltözőbe? Nos, téved. Nincs szándékomban
dicsekedni, de történetesen én vagyok az ebben a fiaskóban
résztvevő két intelligens ember egyike.
– Nem kérdeztem az IQ-ját kislány. Azt kérdeztem, mégis mire
számított?
– Arra számítottam, hogy megengedik, hogy végezzem a
munkámat, amire a kormányzó kijelölt. – Haragvó tekintettel
magasodott Red fölé.
Red legalább a nőiesen harcias önbizalmát becsülte benne.
– Ami a kormányzót illeti, történetesen kedvelem, és minden
évben együtt járunk gerlére vadászni. De mindketten tudjuk, hogy a
győzelem vagy a kudarc rajtam múlik, s nem rajta. – Hátradőlt a
székében és az asztalra tette csizmás lábát, talpával a lány arca
felé. Teszt volt ez. Egy texasi férfi támadásnak, kihívásnak venné.
Lesöpörné a sértő csizmás lábakat az asztalról, vagy megkerülné az
asztalt és a csizmák mellé telepedne. Ha egyikhez sincs bátorsága,
elhagyja a helyiséget.
Sally azonban ügyet sem vetett erre, hanem mondta a magáét.
– Mint ennek az Államnak a főparancsnoka, a kormányzóé a
végső felelősség a…
– Egy rakás szart – mondta Red és levette a lábát az asztalról. Ha
ez a nő nem vette a lapot, mi benne a szórakozás? – A felelősség
azé, akinek elveszik az álmát, és azé, akinek a gyomorfekélytől
kilyukad a gyomra. Ha ez a szar véressé válik, s lehet, hogy
megtörténik, az a kormányzónak csak néhány szavazatába kerül! Én
vagyok az, aki… – Azon kapta magát, hogy túlságosan személyessé
válik a mondanivalója, s megállt. Még egyet kortyolt a fiatalító
löttyből és grimaszt vágott.
– Maga az, aki micsoda? – mondta a lány valamivel lágyabb
hangnemben.
– Tudja mit? – mondta Red.– Azt hiszi, hogy kiforgatom a
mondandóját. Talán nem értek egyet, de azért meghallgatom. Ami a
sértett büszkeségét illeti, mindenkit megvendégelek egy italra, ha
hazaértünk. Addig azonban nem. Sokkal többért kell aggódnom. –
Felállt. – Ez tisztességesen hangzik?
– Igen.
– Akkor rendben – mondta Red és lenézett a lányra.
Sally megfordult, s már az ajtóhoz ért, amikor Red utána szólt.
– És ki a másik?
– A másik?
– Ha maga az egyik agytröszt – mondta a férfi –, ki a másik?
– Haynes – mondta Sally. – Tesztelték a börtönben.
Red arckifejezése nem változott. A lány végigmérte a férfit és
kisétált az „irodájából.”
18.
Amint kiértek Ben Hurból gazdasági utak és megyei utak
váltogatták egymást egészen Gatesville-ig, ahol Butch a 36-os állami
útra fordult, és észak felé robogott. Shinneryig és Black Jack Oakig
kisebb erdőségek váltakoztak prérivel és legelővel. Egy széltől is
óvott nyolcéves gyerek számára fantasztikus volt ez a sosem látott
világ, és Phillip keményen igyekezett eldönteni, vajon félnie kell,
vagy jól érezheti-e magát? A két kóla korty között – otthon sosem
kapott kólát csak almalét, narancslét és tejet, amelyek közül ma még
egyiket sem kínálták neki – Phillip időnként lopva elrablójára
pillantott.
Butch időnként szintén Phillipre vetett egy-egy pillantást, és
amikor a fiú végzett egy üveggel, a férfi a papírzsákból kivette a
következőt, leütötte a tetejét a műszerfalon, és átnyújtotta a fiúnak.
– Kösz – mondta Phillip. Hatalmasat kortyolt belőle. – Le fogsz
lőni?
– Nem – mondta Butch. – Mi barátok vagyunk. – Butch nem tudta
volna megmondani Phillip tekintetéből, hogy mi jár a gyerek fejében,
mivel feltételezte, hogy Butch és Jerry barátok voltak. – Ha barátot
kellene választanom, a hét minden napján téged helyeznélek Jerry
Pugh elébe.
– Lelőtted? – kérdezte Phillip. Az üvegen keresztül nézte Butchot.
Éppen egy kereszteződésen haladtak át, ahol Phillip korabeli
gyerekek csoportja ugrált egy iskolabusz körül.
– Igen, lelőttem.
Hosszú csend. Lakatlan, por fújta területen hajtottak keresztül.
Érezte a fiú bizonytalanságát. A mereven ülő, földhöz ragadt kis
Phillip látványa a maga konyhában vágott frizurájával és lötyögős
fehérneműjével a gyerekkori incidenseket hozta Butch
emlékezetébe, amelyek még a börtön üres – napjaiban sem fakultak
meg. A pokolba is, emlékezett vissza. Az anyja mindig elment a
férfiakkal, idegenekkel, őt pedig egy barátnőjére bízta, vagy kiküldte
a játszótérre egész délután, esetleg egy moziba, amiből egy kukkot
sem értett. Az egész napot az anyjával és egy férfival töltötte, aki
sohasem szólt hozzá, aki szemben ült vele a vacsoraasztalnál, s úgy
beszélgetett és nevetgélt az anyjával, hogy őt soha egy pillantásra
sem méltatta.
– Hé – mondta. – Tudod, miből vagy képes megmondani, hogy
Texasba értél?
– Miből? – kérdezte Phillip, s Butchra nézett. A jó vicc aranyat ér
egy nyolcéves számára.
– Szóval – kezdte Butch – addig mész nyugatnak, amíg
trágyaszagot nem érzel. Akkor tudod, hogy Oklahomában vagy.
Addig mész délnek, amíg bele nem lépsz, s akkor tudod, hogy már
Texasban vagy. – A kisfiúra nézett.
Semmi nevetés, még egy mosoly sem, csak csend.
– Nagyon jó – mondta végül a gyerek.
Butchot annak idején megszidták ezért a viccért.
Az iskolában bármilyen tökfilkóról, pisiről vagy fenékről viccnek
óriási sikere volt a Phillip korabeli gyerekek körében.
– Az oklahomai miért vág lyukat az esernyőjébe? – kérdezte
Phillip.
– Nem tudom – vágta rá Butch – Miért?
– Hogy láthassa, ha esik.
Butch felnevetett, Phillip pedig szélesen elmosolyodott.
19.
A Red Garnett Special lakókocsi az Uvalde Super Market előtti
kavicsos parkolóban állt meg. A hatalmas, elegáns jármű a már ott
sorakozó állami és helyi rendőrautókhoz és a bámészkodók
csoportjához csatlakozott. Kivágódott a lakókocsi ajtaja, leengedték
a lépcsőket, és Red lépett ki a forró délutáni napsütésbe. Néhány
lépést tett, majd fejébe nyomta Stetsonját. Utána felbukkantak a
többiek is és tisztességtudó távolságban megálltak mögötte.
A helybéli rend őre fejét felszegve közeledett Redhez. Úgy
lépkedett, mint kakas a maga szemétdombján. Kinyújtotta a kezét,
de eszébe sem jutott, hogy talán levehetné a napszemüvegét.
– T. Ray Hutcherson, megyei seriff – mutatkozott be.
Nagydarab, bikaerősnek látszó texasi volt, egykor jóképű, de már
kissé puhány, középkorú férfi. Rednek feltűnt, hogy négy különböző
elemlámpa díszeleg az övén, de úgy döntött, nem vesz róla
tudomást.
– Pozitív személyazonosítást kaptunk? – kérdezte Red.
– Ennél pozitívabb, már nem is lehetne – mondta T. Ray seriff. A
sarkára billent és az ujjain kezdte számolgatni a bizonyítékokat. – Itt
a 38-as, amit ezen a helyen vásárolt. Aztán a szemtanúk leírása… –
Alf Shales felé bökött, aki verejtékezve ült boltja ajtajában. – …az
autó és a fiú. Most csak egy túsz volt vele. A derekamig érhet a kis
Macskajancsi, és nem volt rajta csak egy szál alsónadrág.
Szerencsétlenkének látszott, de semmi jel nem mutatott rá, hogy
bántalmazták volna.
T. Ray seriff cigarettára gyújtott, s mélyet szippantott. Látszott
rajta, hogy mást is tartogat még a tarsolyában, és Sally, aki mindent
hallott, türelmetlenül előrelépett, hogy megsürgesse ezt a
pöffeszkedő majmot. Adler megragadta a karját, visszahúzta és
letaglózta a tekintetével.
Red jobban tudta, hogy az efféle fickók csak megsértődnek a
sürgetéstől, és akkor várhat, amíg megkapja az információt.
 – Errefelé nem gyakran történnek jelentős bűnügyek – mondta T.
Ray, és jelentőségteljesen pöfékelt. – Leginkább kocsit lopnak vagy
marhát, s ami a marhalopást illeti, ezt meglehetősen nehéz
bizonyítani, hacsak nem éppen akkor vágja le az elkövető az állatot,
amikor tetten érjük. – Látszott rajta, hogy élvezettel húzza az időt. –
Az emberről vehetünk ujjlenyomatot – folytatta, de próbáljanak meg
ujjlenyomatot venni egy bikáról. – Remekül szórakozott a saját
viccén. – Ami pedig ezt az ügyet illeti, ez aztán megérdemli a
nyomozást. – Szinte felragyogott az arca. – Nem egészen öt perccel
azelőtt, hogy ideértek – pillanatnyi hatásszünetet tartott – találtunk
valami mást is.
T. Ray az egyik elemlámpáját használva, melynek a fénye ugyan
egyáltalán nem látszott a vakító napsütésben, a kukoricásban fekvő
Jerry Pugh arcára világított. A két szeme között tátongó, golyó ütötte
lyuk tett pontot nagyon is nem kívánatos tartózkodására ezen a
bolygón. Haláltusája nem tarthatott tovább néhány szívdobbanásnál,
kivégzése gyors és csaknem fájdalommentes volt. Sokkal fájdalom
mentesebb, mint amit a szerencsétlen halottaskocsis elszenvedett,
amikor Pugh ki akarta belezni.
T. Ray késő nyári legyeket hessegetett el a halott arcáról. Sally
arréb ment, undorodott a látványtól.
– Legalább tudjuk, ki tette – mondta Red, és visszafelé indult a
parkoló irányába. Hatalmas cikk-cakkokban lépkedett a talajt
fürkészve, amerre meghajoltak a kukoricaszárak.
– Nem értem ezeket a kemény bűnözőket – mondta T. Ray Red
mellett loholva. – Két fickó együtt lakik, együtt tervezget, együtt
szökik és utazik a naplementében, s aztán puff! puff! Dulakodásnak
semmi nyoma. Az egyikük egyszer csak azt mondja: menjünk a
kukoricaföldre, válni akarok, a másik pedig vele megy. Ki érti ezt?
Red már értette. Látta a kukoricaszárak közti nyomokat és nagyon
jó elképzelése támadt arról, mi vezethetett a lövöldözéshez. Sally
jelent meg mellette. A férfi felsóhajtott és készen állt a
magyarázattal, de Sally megelőzte.
– Haynes elég ostobán tette, hogy egyedül hagyta Pughot és a
gyereket, amíg vásárolni ment. Aztán pedig le kellett lőnie Pughot,
hogy megakadályozza a gyerek megrontását a kukoricásban.
 – Remek! – mondta Red.
– Valami nem áll össze – mondta Sally. – Ezzel Haynes IQ-jára
célzok.
Red a fejét ingatta, miközben hatalmas léptekkel a lakókocsi felé
vette az irányt.
– Miért?… Miért ingatja a fejét? Haynes nagyon okos fickó,
legalábbis erről számolnak be az aktái. Ez viszont nem vallott okos
cselekedetre.
– Kivéve, ha okot keresett – mondta Red.
– Okot? – kérdezte Sally. – Annak a fickónak, aki képes ilyen
brutális cselekedetre, nincs szüksége kifogásra.
Red szótlanul haladt tovább. Sally igyekezett lépést tartani vele,
válaszra várt.
T. Ray seriff vagy negyven méterrel maradt le mögöttük.
Red a lakókocsi ajtajához ért.
– Olvassa el újra azokat az aktákat! – mondta. – Ez a férfi nem jön
ki a sodrából, ha nem provokálják. – Már azon volt, hogy felhúzza a
lépcsőt, amikor a mozdulat közben megállt és visszalépett.
Türelmesen keresztbefonta maga előtt a karját, és előreengedte
Sallyt.
20.
– Nem kell ilyen hamar eldöntened – mondta Butch. Ismét a
földúton robogtak vörös porfarkat húzva maguk után. – A te
korodban én még nem döntöttem el, mi akarok lenni – folytatta. – Azt
viszont tudtam, hogy mit nem akarok… szinte semmit.
Phillip újabb üveg kólát iszogatott.
– Én az igét akarom hirdetni, ha nagy leszek – mondta a fiú. –
Misszionárius leszek.
Butch rámeredt.
– Ez érdekesnek tűnik a számodra?
– Nem – felelte Phillip.
– Egy fickó, akit a tánciskolából ismertem, feltaláló volt – mondta
Butch. – Nagyon érdekes dolgot eszelt ki. Tudod, mi az a howdah?
– Ühüm – mondta Phillip.
– Az a hatalmas kosár, amelyben az elefántok hátán lovagolnak
Indiában.
– Nahát, egy howdahot? – csodálkozott Phillip.
– Ez a fickó fogott egy kis repülőgéptörzset és a Cadillacje tetejére
howdahot épített belőle. Lyukat vágott a tetőn, így a családja
felmászhatott és csodálhatta a tájat utazás közben. Ablakai is voltak,
meg minden. Úgy képzelte a fickó, hogy az autó-howdah óriási
durranás lesz és milliókat hoz a konyhájára – felnevetett. – Sejted,
mi történt?
– Mi? – kérdezte Phillip hosszú szünet után.
– Láttál mostanában howdahokat az autók tetején? – vigyorgott
Butch. Phillipre nézett és látta, hogy a fiú hirtelen elszomorodott. –
Mire gondolsz?
– Semmire – mondta Phillip.
– Ha kitalálom, megmondod?
Phillip bólintott.
– A mamádra gondolsz.
Phillip csendben meredt maga elé. Butch kitalálta a gondolatát.
A férfi megállította az Impalát és a horizontra mutatott.
 – Értelek, Phillip – mondta –, de nézz csak körül! Igazán nem
hagyhatlak itt.
Az „itt” egy Y elágazás volt a pusztaság kellős közepén.
– Hadd kérdezzek valamit– mondta Butch. – Jobb vagy balkezes
vagy?
Phillip felemelte a jobbkezét. Butch dudált egyet és az autó az Y
jobbkéz felőli ágába indult.
– Akkor erre megyünk – mondta Butch. – Sosem utaztál még
időgépen?
Phillip a fejét rázta.
– Dehogynem – mondta Butch. – Mit gondolsz, mi ez?
– Egy autó.
– Szó sincs róla – mondta Butch. – Ez egy huszadik századi
időgép. Én vagyok a kapitány, te pedig a navigátor. – Előremutatott a
szélvédőre. – Ha itt kinézel, az a jövő. – Megkocogtatta a
visszapillantó tükröt. – Ha ebbe nézel, az a múlt. Amikor cammog az
idő és a jövőbe akarod vetíteni magad, megnyomod a gázpedált.
Látod? – Az Impala megugrott, s szélsebesen száguldott a poros
úton. – És ha örömöt találsz a jelenben, akkor csak megnyomod a
féket és már le is lassítasz. – A fékre lépett, s a kocsi hatalmas
porfelhőt kavarva hirtelen megállt.
Phillip tágra kerekedett szemmel kapaszkodott az ajtó
fogantyújába, hogy mentse az életét.
– Ez a jelen Phillip – mondta Butch. – Élvezd, amíg tart. –
Hangosan felnevetett, a gázra lépett, s az Impala szinte teljesen
porfelhőbe burkolózva teljes kört írt le. – Igen, uram – mondta Butch
– időutazás Texason keresztül! Találnunk kell egy Fordot. Apám
mindig Fordot vezetett. Tudtad?
Phillip a rakéta gyorsaságú autózástól félig felvillanyozottan és a
félelemtől félig megkövülten, mukkanni sem tudott, de gondolatai
már nem távoli édesanyja körül forogtak.
21.
A Red Garnett Special az Uvalde Market előtt maradt az úton. Az
állami és helyi rendőrautók már elszéledtek, s csak egy-egy alkalmi
vevő nézett be az áruházba anélkül, hogy tudta volna a pazar jármű
fontos rendeltetését, addig amíg Alf nem döntött úgy, hogy még
egyszer elmeséli a történetet.
Természetesen az minden alkalommal egyre színesebb lett,
egészen addig, amíg a 38-as látványától égbe szökött adrenalin
szintet fel nem váltotta az ír bátorság. Alf olyan szorgalmasan
elkortyolgatott egy palack Jose Cuervót, hogy szinte már
eszméletlenségig részeg volt, és készen állt újraharcolni a csatát.
Két cowboyt szórakoztatott a mese legújabb változatával, akik hat
pakli Lone Star cigarettáért tértek be az üzletbe. Alf egy II.
Világháborús Lugerrel hadonászva mutatta be, milyen közel jött
Haynes, hogy kioltsa az életét.
– A szemem közé célzott – mondta –, én pedig hirtelen Bang,
Bang! Sajonara, Haynes!
A cowboyok sóvárgó tekintetet vetettek a tulajdonos mögötti
hűtőben sorakozó, hidegtől párás sörösüvegekre, valamint a
kezében forgatott pisztolyra is.
Bradley azzal ütötte el az időt a pilótafülkéjében, hogy össze-
vissza csavargatta és nyomogatta a gombokat.
– Interkommunikációs hangszóró rendszer – vetette oda kissé
élesen Suttle, amikor Bradley a rádió melletti gombokat piszkálta.
– Ezen keresztül adhatsz és kaphatsz utasításokat a lakókocsiból.
Bradleyt nagyon érdekelte a dolog.
– Hogyan működik?
– Megnyomod ezt a gombot – mutatott Suttle az egyik piros
nyomógombra. – De ha a hangerőt nem veszed vissza…
Bradley már meg is nyomta azt a bizonyos gombot, s az egész
járművön végighúzódó hangosító rendszer ablaküveget
megremegtetően felvisított, majd fülsiketítően recsegett.
 – …szétrobbantod a hangszórókat – fejezte be Suttle a
megkezdett mondatot.
A hangszórók valóban szétrobbantak. A lakókocsiban Red fülére
tapasztotta a kezét, s még mindig úgy érezte, mintha harangok
zúgnának a fejében. Megfordult és a jármű eleje felé bámult.
– A legjobb lesz, ha listát csinálsz mindenről, amit tönkrevágtam –
mondta Bradley nyugodtan Suttlenek.
Red a térképhez ment és egyes útkereszteződéseket kis zászlóval
jelölt meg, amelyek a rendőrkordonokat mutatták.
– Ezeket nem kellene szintén lezárni? – kérdezte Sally a vaskos
megyei térképkönyv fölé hajolva, és egy sor jelöletlen útra mutatott.
– Előbb vagy utóbb ki kell jönnie valamelyik főútra – mondta Red.
– Nincs elég emberünk, hogy minden egyes „farmtól-áruházig” utat
lezárhassunk. – Gatesville-re mutatott a térképen. – Haynes
valamikor az első büntetései után ezen a tájon kapott munkát. Az
összes marhacsapást ismeri a területen.
– Ez nem volt az aktáiban – mondta meglepetten Sally. – Honnan
kapta ezt az információt?
Red válaszra sem méltatta, s továbbra is a térképet bámulva
gondolataiba mélyedt.
– Egy tökéletes világban, Miss Gerber – mondta Adler –, minden
bokrot felverhetnénk, amíg elő nem kerül.
Sally Adlerre pillantott, majd ismét Redet tanulmányozta.
– Egy tökéletes világban nem történhetnének ilyen dolgok –
mondta.
Adler hallott valamit a fülhallgatójában és Redhez fordult.
– A helyi járőrök Killeen felé haladva bejelentést kaptak egy
farmertől… az Impala.
– Tényleg? Nem lepi meg magukat, hogy még mindig ezt a kocsit
használják? – kotyogott bele minden kérdezés nélkül Sally. – Úgy
értem, a történtek után igazán tudhatnák, mennyire forró.
Mindkét férfi Sallyre nézett, aki gyorsan meghátrált.
– Hacsak már nem szabadultak meg tőle, hiszen lehet, hogy a
bejelentő már régebben látta, vagy talán nem is pontos a
megfigyelés. – Úgy érezte, jobban teszi, ha nem fennhangon
folytatja a gondolkodást.
 – Kövessük? – kérdezte Adler Redet.
– Maradjunk a fenekünkön amíg nem alakulnak ki a dolgok –
mondta Red. – Itt olyan nyugalom van. – Hátradőlt a térképpel
szemközti padon, amikor három pisztolylövés durranása hasított a
levegőbe az áruház felől, s az épület tetejéről ideges
szárnycsapkodással rebbentek fel a varjak.
Adler és Sally éppen akkor ugrottak a lakókocsi ajtajához, amikor
a két cowboy vevő Lone Star nélkül, üres kézzel hátrált ki az
üzletből. Bevágódtak a teherautójukba és szomjasan elrobogtak.
Red, Adler és Sally óvatosan léptek a helyiségbe. Odabent Alf
Shales arcával az üvegezett pulton feküdt, fegyvert tartó keze az ajtó
felé irányult. Megreccsent az üveg. Red és Adler az ajtó felé
vetődtek, Red magával rántotta Sallyt, s a vastag térkép kirepült a
lány kezéből. Az üvegpult összetört Alf súlya alatt, s a fegyver kiesett
a férfi kezéből, amikor eszméletlenül a földre rogyott. Red, Adler és
Sally az ajtóból kukucskáltak vissza.
22.
A farmer traktorjával a kis mezőn dolgozott, s észre sem vette,
amikor az Impala megállt a paraszt házához vezető hosszú, poros
autófeljárón. Négyéves sárga Ford, oldalán fehér csíkkal és egy öreg
Dodge teherautó álltak a ház mellé ültetett fák árnyékában.
– O.K. Phillip – mondta Butch. – Akkor most lebonyolítunk egy
autóvásárlást. Játszottál már indiánosdit? Látod ott azt a Fordot?
Most azt szeretném, ha odakúsznál, mint egy indián, és
bekukkantanál, benne van-e az indítókulcs?
Phillip tétovázott, és a sárga Fordra pillantva mérlegelte, vajon
helyes-e vagy sem, amire kérték?
– Nem kell megtenned, ha nem akarod – mondta Butch. – De
nagyra értékelném… és te leszel az új navigátor, meg minden.
Ez bevált. Phillip kinyitotta a kocsi ajtaját, lecsusszant az ülésről,
és elindult a kocsifelhajtón.
– Hé Phillip! Nézd meg, van-e benne rádió!
Phillip jelezte, hogy hallotta a kérést, és a dickensi regényekbe
illően piszkos fehérneműs, sáros lábú, s a kukoricaföldön való
mászástól felhorzsolt térdű kisfiú sebesen mászni kezdett a poros
kocsifelhajtón.
A farmer éppen megfordult a traktorral, de túlságosan messze
volt, és annyira lekötötte a munkája, hogy nem vette észre a
kocsijánál köröző Phillipet, aki bekukkantott a sofőr melletti ablakon.
Phillip látta a Fordban hagyott indítókulcsot. Kissé idegesen a ház
felé, majd a távoli traktor irányába nézett. Ellenőrizte a teherautót is,
csakhogy alapos legyen, abban is ott fityegett a kulcs. Lekuporodva
szaladt vissza az Impalához, behajolt az ablakon, majd olyan
hangos suttogással, mintha a farmer meghallhatná, így szólt:
– Van kulcs is és rádió is. Ellenőriztem.
– Jó fiú vagy – mondta Butch, miközben felmérte az Impala és a
Ford, valamint a traktor és a Ford közti távolságot.
– Megállhatunk egy benzinkútnál? – kérdezte furcsa mosollyal
egyik lábáról a másikra állva Phillip.
 – Miért?
– Kisdolog.
– Intézd el a természet lágy ölén, Phillip! – mondta Butch,
miközben kikászálódott az Impalából. – Pisilj az árokba!
Phillip az egyik bokorhoz szaladt, s kissé zavartan elővette a kis
micsodáját, mialatt Butch a Ford felé igyekezett, s útközben a fűbe
hajította az Impala kulcsait.
A farmernek feltűnt a háza körüli mozgolódás, leállította a traktort
és néhány másodpercig fülelt.
Phillip szétvetett lábbal percekig vizelt, s a semmibe bámult,
ahogy ilyenkor a férfiak teszik.
Butch becsusszant a Ford ülésére, néhányszor megnyomta a
gázpedált és elfordította a kulcsot. A motor erőlködött, majd leállt.
A farmer ijedten ugrott le a traktorról és hatalmas léptekkel, majd
egyre gyorsabban az idegen felé szaladt, aki a Fordját babrálta.
Phillip még mindig pisilt, s közben azon tűnődött, hogy ez a
barátságos, mégis félelmetes ember sokkal tovább tartja őt magánál,
mint kellene.
Butch egymás után többször elfordította az indítókulcsot, de a
motor nem akarta elkapni a fordulatot, csak dohogott és köhögött.
– Indulj, te szemét! – dühöngött Butch.
Túlságosan megszívatta.
A legalább 70 évesnek látszó megviselt öreg farmer egyre
gyorsabban futott, már csaknem félúton volt a traktor és az autó
között. Most már felfogta mi történik.
– Hé, az az én autóm! Hé!!! – kiáltotta.
Butch várt egy pillanatig, majd ismét a gázpedálra lépett, és végre
felberregett a motor. Hátramenetbe kapcsolt, visszakanyarodott az
útra, s Phillip mellett megállt.
– Ugorj a kocsiba Phillip!
Phillip még mindig nem hagyta abba a pisilést. A farmer már csak
negyven méternyire lehetett tőlük, s dühödt bikaként, széttárt
karokkal, vérben forgó szemmel és füstölgő orrlyukkal rohant feléjük.
Phillip észrevette a hadonászva szaladó mérges férfit, igyekezett
bevégezni a dolgát, de a kóla egyfolytában jött kifelé.
– Phillip! – kiáltotta Butch. – A kocsiba!
 Phillip az autóhoz szaladt, s útközben húzta fel a nadrágját.
Éppen akkor hajolt be az utasoldal nyitott ajtaján, amikor Butch
padlóig nyomta a gázt, és a feldühödött farmer a még nyitott ajtóba
csimpaszkodott.
Az autó egyre nagyobb sebességre kapcsolt, Butch cikkcakkban
vezetett, miközben a farmer az életéért és a tulajdonáért küzdött.
– Állítsa meg az autót! – üvöltötte. – Elment a józan esze?! –
Megragadta Phillipet, aki igyekezett elhúzódni és lerázni a markoló
kezet.
Butch az ülés alá nyúlt és keze megfeszült a 38-as markolatán.
Phillip látta, mi fog történni. Rávágott a farmer kezére, és erősen
beleharapott.
– Jaaj!!! – a farmer elengedte a kocsi ajtaját. Az öregember
hátrafelé esett és a vizesárokba zuhant.
Butch visszadugta a fegyvert az ülés alá.
– Ülj be te átkozott kölyök! – mondta, miközben a visszapillantó
tükörben figyelte a vizesárokból az útra kászálódó farmert. – Hány
üveg kólát ittál meg?
– Négyet – mondta Phillip, és hátrafordult, hogy lássa, mi történt
az öregemberrel. Izgalomba jött, de félt is az okozott pusztítástól.
Csodálkozva Butchra nézett.
Butch a fejét ingatta és nevetett.
– Egy valami biztos, kiváló a harapásod.
Egy igazi férfi dicsérte meg. Manna volt a számára. Mert
megharapott egy farmert? Mit szólna ehhez a mama? Pontosan
tudta a választ: a Sátán szele fújta meg. Ebben a pillanatban
azonban nem foglalkozott ezzel, csak kényelmesen hátradőlt és
hagyta magát sodortatni az árral.
23.
Bradley Haskell, az ügyeletes sofőrtiszt a többiekkel együtt az
Airstreamben várakozott. Számtalanszor igyekezett meggyújtani
cigarettáját a beépített szivargyújtóval, amely nem melegedett fel
eléggé.
– A szivargyújtó nem működik – morogta Suttlenek. – Ezt is vedd
fel a listádra! – A tétlenség kezdett Bradley agyára menni. – Menjünk
már! – motyogta maga elé, miközben az autópályára bámult.
Bradley lenéző, kemény Texas Ranger pillantását némileg a múltja
indokolta. A Haskell Ranchon, a dél-texasi Wild Horse sivatagban
nőtt fel egy gazdag család gyermekeként a méreteiben sokkal
kisebb King Ranch szomszédságában. Bradley anyja, Cora Lee
örökölte a család gazdag szarvasmarha állományának
oroszlánrészét.
Bradley hároméves korától remek lovasnak bizonyult, és amint
elérte a nevezési korhatárt részt vett az ifjúsági rodeó versenyeken.
Nem ismerte a félelmet, ám nem volt felelőtlenül gondatlan sem.
Tizenkét éves korában mégis levetette a hátáról egy hatalmas
termetű, Sztálin nevű ló, s a fiú egy fém villanyoszlopnak csapódott.
Komoly lábtörést szenvedett és tüdővizenyőt kapott. Kis híján
belehalt.
A kórházban Bradley anyját, aki éppen válófélben volt az apjától, a
szomszéd kórteremben fekvő barátját látogató középkorú úr
vigasztalta. Néhány hónap alatt ez a Henry Latimer névre hallgató
olajkutató és agilis üzletember rávette Cora Leet, hogy tegye meg
pénzügyi tanácsadójává. Még két esztendő sem telt el, s már teljes
vagyonának kezelője lett. Egy évvel Cora Lee halála után Bradley
családja óriási birtokának csupán bérlője maradt. Az egész vagyon
egy magánalapítványhoz, Henry Latimer vasmarkának szorításába
került. Bradleyt kisemmizték.
Egy napon, mondták az ügyvédek Bradleynek, ha jól alakul a per,
talán visszaszerezheti anyja birtokának egy részét. Addig azonban,
dolgoznia kell.
 Bradley beállt a tengerészethez, majd Texas Ranger lett. A lehető
legtávolabb akarta tartani magát a lovaktól, hiszen végül is a
négylábú Sztálin miatt került anyja Henry Latimer karmai közé. A
tengerészetnél Bradley, jármű motor specialistává képezte magát –
a fenébe is, egyszer még versenyautó istállója is lehet –, és soha
nem említette szerencsétlen múltját vagy várható gazdag jövőjét.
Bár egyfajta különös légkör lengte körül, ízlését egyszerűség
jellemezte. Néha egy-egy pohár Scotch whiskey, alkalmanként egy
szál cigaretta időtöltés gyanánt.
A magányosan üldögélő Bobby Lee felé nyújtotta a Marlborós
dobozt. Bobby Lee a fejét rázta. Nincsen öngyújtója és nem is
dohányzik. Cinikus mosolyt vetett Sallyre, és nem látta, amikor
Bradley mutatóujjával egyértelműen felé bökött.
Red az embereit figyelte, és tudta, hogy rövidesen indulniuk kell.
Adler fején a fülhallgatóval a rádió mellé ugrott, és felhangosította.
– A 16-os autópályán északra, Desdemonától 4 mérfölddel délre –
ismételte a hallottakat. – Megvan! Kocsit loptak egy farmról Eastland
megyében.
– Bradley – Red felállt és nagyot nyújtózkodott– tűz!
Bradley és Suttle mindketten boldogan ugrottak ki az Airstreamből
és ültek be a hatalmas, vörös teherautóba. Bradley ráadta a gyújtást,
s az ezüstösen csillogó, elegáns jármű nyugati irányba fordult az
autópályán.
Hátul az Airstreamben mindenki örült, hogy útra keltek.
– Emberek, már félúton vagyunk Memphisbe – mondta Bobby Lee
Sallynek. – Ez a fickó egyszerűen repül.– Bobby Leenek minden
félúton volt Memphisbe, teljesen függetlenül az iránytól. Amikor jól
alakult a helyzete egy nővel, s ez meglepően gyakran megesett,
Bobby Lee úgy írta le a helyzetet, hogy félúton van Memphisbe,
vagy esetleg már meg is érkezett.
Red Adlerhez lépett és a vállán keresztül a jegyzeteibe pillantott.
– Milyen állapotban van?
– Mi van milyen állapotban? – kérdezte Adler.
– A Ford, amit elloptak– mondta Sally és nem nézett föl a
papírjaiból.
 – A tulaj azt mondta a helyieknek, hogy csak a templomba járt
vele – mondta Adler Rednek –, de rossz a kézifék – hirtelen Sallyre
pillantott. – Honnan a csudából tudta, hogy Ford?
– A Fordokat szereti – mondta tényszerűen Sally.
Adler felvonta a szemöldökét és a nagy térkép felé fordult. Red a
lehetőségeit mérlegelte.
– Oldjátok fel az I-20-as útzárat – mondta végül.
Adler megint a fülhallgatóra koncentrált, s gyűjtötte a híreket.
– A helybeliek tudni akarják, lőhetnek-e, ha úgy adódik?
Red olyan soká bámult ki az ablakon, hogy szinte
örökkévalóságnak tűnt.
– Nem – mondta végül.
Adler levette a fülhallgatót és zavartan Redre nézett. Sally is
felpillantott a jegyzeteiből és az ablaknál álló magas férfit figyelte.
– …itt vagy?… Gyere vissza Mobil 1-es! – hangzott fel a rádióból.
– Adler, itt vagy?
– Mondd meg nekik! – közölte Red Adlerrel anélkül, hogy
elfordította volna tekintetét a tovasuhanó tájról.
Adler megragadta a fülhallgatót és beleszólt a mikrofonba:
– Nos… nem.
– Negatív válasz? – hallatszott ismét a rádióból a férfihang.
– Nem! – igazolta vissza Adler. – Vagyis igen. A nem tagadást
jelent. Elvégre ugyanaz. Vége.
Red látta, amint Sally az aktái fölül őt nézi, s végighordozta
tekintetét a többi figyelő szempáron is.
– Nem akarom, hogy valamiféle seggfej York őrmester szarvasölő
puskával lövöldözzék – mondta.
Kijelentése némileg védekezésként hatott.
Bobby Lee az egész beszélgetés alatt titokzatosan somolygott.
– Nincs mit tenni – szólalt meg Sally –, vele van a kisfiú.
Red olyan pillantást vetett rá, amelyből az „engem nem kell
megvédeni” sugallata áradt.
– Mire akar kilyukadni, Sally? – szólalt meg Bobby Lee. – Csak
nem képzeli, hogy egyszerűen feladja? Besétál, átadja a kölyköt, és
azt mondja, itt a fegyverem?
– Talán igen, talán nem.
 – Íme, egy száz százalékos fogadási esély – nevetett Bobby Lee.
– Egy valamit lefogadhat – mondta Sally. – A fiú most jobb
kezekben van, mint azelőtt.
Red azt kívánta, bárcsak egyetérthetne Sallyvel.
– Pugh harmadik szeme, amikor a hullaházba vitték, másról
tanúskodott – jegyezte meg.
Sally mérges pillantást vetett a férfira. Bobby Lee felállt és Red
mellett a mosdóhoz indult.
– Akkor miért nem engedi, hogy lelőjék? – kérdezte mellékesen.
Red a mosdó ajtaja mellett válaszra váró fiatalemberre nézett, de
nem felelt a kérdésére. Bobby Lee vállat vont és Adlerhez fordult.
– Működik? – kérdezte.
– Igen – felelte Adler. – Csak meg kell húznia a fogantyút.
Adler ismét teljes figyelmét a rádiónak szentelte. Egyszer csak azt
jelentette Rednek:
– Az ellopott autó engedélyét eljuttatták az útlezáráshoz – mondta.
Még mindig oda akarsz menni a farmra?
A parancsnok előhúzott egy csomag Red Man dohányt, s a
kérdésen rágódott, miközben kivett belőle egy csipetet, és a szájába
tette.
– Igen – mondta némi rágcsálás után. – Van egy elképzelésem.
24.
Északra haladva a 16-os úton a Ford átvágott az I-20-as alatt
Mingustól nyugatra. – Butch azonnal balra fordult, majd ismét
északra és nyugatra vette az irányt, s boldog volt, hogy még
egyetlen „farmtól-piacig” útra sem tévedtek, amely valahol a
mezőség közepén egyszerűen véget ért. Egy igazi texasi mindig
felkészült a semmibe vezető utakra. A logikusan gondolkodók
nagyot tévednek, ha azt feltételezik, hogy a texasi utaknak, ha
egyszer elindultak valahonnan meg is kell érkezniük valahová.
– Még sosem találkoztam barna szemű Phillippel – mondta Butch.
– Ki után neveztek el?
– Az apám után – válaszolta Phillip. A kisfiú meglepődött, hogy
éppen most kérdezte Butch az apja felől, mivel neki is éppen ő járt a
fejében. S milyen különös, hogy ezen az utazáson sokkal többet
gondolt rá, mint valaha.
– Jól kijössz az öregeddel?
– Igen, uram.
– Rugdossátok a labdát, meg fogócskáztok az udvaron?
– Nem, uram.
Butch a kisfiúra nézett.
– Mi az ördögért nem?
– Mert igazából nincs velünk – mondta Phillip.
– Most van, vagy nincs? – kérdezte Butch. – Mikor láttad utoljára?
Phillip vállat vont. Butch elfogadta a választ, s nem fűzött hozzá
megjegyzést. Lekanyarodott a Forddal a „farmtól-piacig"-ról és 180
fokos fordulattal nyugatnak vette az irányt, majd gyorsított. A Ford
príma állapotban volt, mintha az öreg farmer csak a hétvégeken
használta volna, esetleg csak a templomba menet.
– Egy csomó közös dolog van bennünk, Phillip. Mindketten jóképű
ördögök vagyunk, mindketten szeretjük a kólát és egyikünk öregje
sem ér egy megveszekedett vasat sem.
Ez övön aluli ütés volt. A gyerek Butchra bámult, s közben azon
tűnődött, miért nem ér az ő apja egy megveszekedett vasat sem?
 – A mamám azt mondja, biztosan visszajön. Majd amikor olyan
tízéves körüli leszek.
– Hát igen… – mondta Butch –, egyszerűen hazudik neked. Soha
nem jön vissza.
Phillip elkeseredett képet vágott. Jobb, ha hozzászokik a
gondolathoz, elmélkedett Butch.
– Az olyan fickók, mint mi Phillip, a magunk útját járjuk. Követjük
az esztelen sors kihívását.
A Ford nagyobb sebességre kapcsolt, mintha maga is ezt tenné.
Butch valami ösztöntől sugallva, egy ideig a 351-es úton haladt
délnyugatnak, mert ez Abilene-n keresztül az I-20-asra viszi, arra az
autópályára, amelyen olyan hatalmas a forgalom, hogy képtelenség
lenne lezárni, kivéve, ha valaki az elnököt próbálná agyonlőni. Butch
Haynesnek azonban nem voltak illúziói a saját fontosságát illetően, s
ugyanez volt a helyzet a mellette kuporgó kis Phillip esetében is.
Abilenetől öt mérfölddel nyugatra a 126-os úton Butch egy
szivattyús benzinkúthoz irányította a Fordot. Nem volt látszólagos
oka, amiért a préri közepén szükség lett volna erre a benzinkútra,
kivéve, hogy a Butch féle fickók rátaláljanak, s igazolni tudják a
létezését.
Egyetlen kocsi sem volt a kút körül, s az épület környékén sem
látszott semmilyen életjel. Butch megállította a Fordot a szivattyúnál,
s hirtelen mintha az égből pottyant volna eléjük, tizenöt éves körüli
overallos fiú állt Phillip ablakánál. A gyerek lehajolt és
beszédhibásan megkérdezte:
– Mit tehetek önért? – Mosolya láttatni engedte beszédhibájának
okát. Harminc fokos szögben meredtek előre a fogai.
– Tele! – vetette oda Butch.
Phillippel az épület oldalába mentek, hogy a gyerek egy igazi WC-
be pisilhessen. Előbb Phillip jött ki, s megállt, hogy figyelje a
szélvédőt törölgető másik gyereket.
– Hogyan tudsz enni ezekkel a kiálló fogakkal? – szólította meg a
fiút. – Az apám mindig azt mondta, hogy ilyen foggal kulcslyukon
keresztül eheted az almát. Az apám különben elutazott.
A fiú hitetlenkedve bambult Phillipre. Arca eltorzult, ledobta a
tömlőt, és sebes léptekkel távozott.
 – A francba! – hallotta Phillip, sőt a mellette elhaladó Butch is, a fiú
káromkodását.
– Mi baja van a kölyöknek? – kérdezte Butch Philliptől.
Phillip elmondta neki.
Butch felvette a földről a tömlőt és tovább töltötte a tartályt.
– Ismertem egy pasast Brownsville-ben – mondta Butch. – Valami
kísérleti program keretében megoperálták, hátravarrták a kiálló füleit.
Azt képzelték, hogy azért lett életfogytiglani bűnöző, mert elálló fülei
miatt nem tudott beilleszkedni a társadalomba. – Még egy kis
üzemanyagot adagolt. – Ami ezt a kölyköt illeti, nem hiszem, hogy
bűnöző válhatna belőle.
Phillip Butchot hallgatta, miközben a kiálló fogú gyereket nézte, aki
a benzinkút mögött a port rugdosta és futott, futott és rúgott, mint
egy képzeletbeli futballista.
– Tessék Phillip – mondta Butch – miközben kihúzott néhány
bankjegyet a zsebéből és a fiúnak adta. – Menj, fizess neki!
Phillip bizonytalan lépésekkel közeledett a fiú felé, mivel hirtelen
tudatára ébredt, hogy csak egy szál koszos alsóneműben van. A fiú
felé nyújtotta a pénzt.
– Az apám egyáltalán nem utazott el, hanem elment – mondta. –
Csak úgy kitaláltam az egészet.
A fiú elvette a pénzt Philliptől, szeme vörös volt a könnyektől.
– O.K., O.K. – mondta – És kivel vagy? A bácsikád, vagy hasonló?
– Á, dehogy! Csak egyszerűen elhozott a mamámtól.
– Szóval adoptált?
– Nem egészen – mondta Phillip. – Inkább olyan… nem is tudom,
hogy nevezik.
– Csak jó legyen – mondta a kiálló fogú fiú, miközben
visszamentek az autóhoz. Integetett, aztán bement az épületbe.
Északi irányban tértek vissza az útra. Phillip mélyen
elgondolkozott, s egy idő után Butchhoz fordult.
– És mi történt azzal a fickóval, tudod, akinek úgy megcsinálták a
fülét? Úgy értem… szóval azután?
– Óh… – mondta Butch. Abban reménykedett, hogy a fiú nem
kíváncsi a folytatásra. – Randevút kért a nőtől, aki mindig tetszett
neki, de az elálló fülével nem mert közeledni hozzá. A nő igent
mondott, mire a férfinak pénzre volt szüksége, meg új ruhákra, így
aztán kirabolt egy áruházat. – Butch vállat vont. – Visszakerült a
ketrecbe.
Phillip Butch bonyolult világán elmélkedett, amikor az autó hirtelen
porfelhőt kavarva maga körül az ellenkező irányba fordult.
25.
A Red Garnett Special lehúzódott az útról, s éppen azzal az
árokkal szemben állt meg, ahol Phillip Perry első ízben könnyített
magán azóta, hogy elhagyta édesanyja kelet-texasi konyháját.
Elég hosszú utazás egy kisfiú számára Texas egyharmadán
keresztül, s ugyancsak hosszadalmas utazás a kormányzó gördülő
nyaralójának is, amelynek felnyitott motorházteteje alól forró pára
csapott az ég felé.
– Te vagy felelős a motor karbantartásáért? – kérdezte Bradley,
miközben a motor fölé hajolva segített Suttlenek meghúzni az
ékszíjat. Mindkét férfi azon igyekezett, hogy meg ne égesse a kezét
a forró fémen.
– Igen – mormogta Suttle –, én vagyok a főállású sofőr. Még
Detroitba is elküldtek, és jelen voltam az összeszerelésnél. A
kormányzó szereti, ha rendjén mennek a dolgok.
Bradley a fejét ingatta.
– Hát ez nagy baj.
– Mi van? – kérdezte Suttle.
Bradley vonakodott, hogy megmondja-e, aztán mégis amellett
döntött.
– Észrevetted, hogy egy kicsit jobbra húz?
– Nem – mondta Suttle.
– Nem tűnt fel, hogy állandóan csúszkál egy kicsit? Úgy tűnik,
mintha valaki kissé nehéz lábbal kezelte volna a kuplungot.
– Kizárt dolog – felelte Suttle. – Csak én vezettem, kizárt dolog…
Talán valami beállítási probléma. Tudod, hogy van ez az új autóknál.
– A helyedben jobban vigyáznék rá – jegyezte meg szomorúan
Bradley.
A parasztház kocsifelhajtóján fehér köpenyes alak rohant a
várakozó mentőautó felé. Kivágta a hátsó ajtót, majd hátralépett,
hogy helyet adjon a hordágynak. A farmer feküdt rajta, s égre
meredő, csupa ránc arca fájdalomról árulkodott. Felesége, egy
vékonyka idős asszony zokogva kísérte a férjét.
 Red az Impala csomagtartójára könyökölve figyelte, amint az
ápolók a mentőautóba teszik az öreget. A felesége, mielőtt
bemászott volna mellé, óvatosan lehúzta sáros gumicsizmáját és az
egyik ápoló kezébe nyomta. A férfi becsukta a hátsó ajtót, a
vezetőfülkéhez ment, s az öregasszony csizmáját a napégette fűre
hajította.
A mentőautó vijjogva tűnt el a szemük elől. Sally felvette az
öregasszony apró csizmáit és Redhez ment. A mezőn a helyi
rendőrök láncba fejlődve, másfél méterre egymástól kutatva
fürkészték a talajt, s valami olyasmit kerestek, amit egyikük sem
akart személyesen megtalálni.
A keresésből előkerülő Adler az Impalához, Red és Sally felé vette
útját. Red a Red Manjét rágcsálva a levegőbe szimatolt. Valami
határozottan bűzlött.
– Ezúttal nincs holttest – szólalt meg Adler –, hál'Istennek!
– Megtalálták már a kulcsot? – kérdezte Red, s odébb lépett az
Impalától.
– …még nem… – nyögte Adler.
– Szerezz egy feszítővasat! – mondta Red, és Sally felé fordult. –
Jobb lenne, ha a cirkálóban várakozna.
Sally meglepődött.
– Nem, köszönöm – mondta.
A feszítővassal addig babráltak a csomagtartó szélén, amíg
felpattant. Red, Adler és Sally arckifejezése hűen tükrözte amit láttak
és amit szagoltak. Sallyt hányinger környékezte, és melléhez
szorítva az öregasszony csizmáját, a ház felé rohant.
A csomagtartóban a néhai Larry Seyler véres maradványai
hevertek, a Huntsville-i Állami Büntetésvégrehajtó Intézet
anyagbeszerzéssel és elszállásolással megbízott helyettes
igazgatójáé. Az eredeti ötvenöt éves túszé, akinek éppen most
duplázták meg a csillagjait, és akit három tizenéves fia várt haza.
Már megvolt a jegyük az első sorba a szombati Longhorns meccsre,
és egyébként is szerették az öregjüket. Minden este haza várták és
állandóan a „nagyon veszélyes” íróasztalmunkája miatt ugratták.
– Hát itt a bürokratánk – mondta Red, s rosszullét környékezte.
 – Talán maga mászott a csomagtartóba, s aztán lőtték le –
jegyezte meg Adler.
A holttest elhelyezkedése valóban erre utalt.
Red levette a Stetsonját, kiköpte az összerágott dohányt,
megfordult, és lassan a ház felé indult. Sally az ajtó előtti lábtörlő
rácson tisztogatta le a sarat az öregasszony gumicsizmájáról.
Igyekezett nem kimutatni iszonyát.
Red néhány lépésnyire megállt és a mezőt nézte.
– Jó tudni, hogy a gyerek jó kezekben van – mondta, és nem volt
egyértelmű, hogy pontosan kihez intézi szavait.
Sally felegyenesedett, s már azon volt, hogy hozzávágja az egyik
csizmát. Red arca azonban lágy volt, s zsebkendőjét nyújtotta a lány
felé. Sally elfogadta.
– Akasztófahumor, Sally, – mondta Red. – E nélkül mindannyian
csak okádnánk. – Visszatette fejére a kalapját, s lassan a lakókocsi
felé lépett.
Sally megtörölte kezét a zsebkendővel, majd az arcát is.
Haragudott az élet borzalmaira, és zavarba hozta a kalapos ember
viselkedése.
26.
A texasi Noodle-t hétszáz ember nevezte otthonának, hogy némi
képet kapjunk Noodle-ról, talán segít, ha tudjuk, hogy a lakosság
létszáma az 1880-as évek nagy marhacsorda-terelései óta
legfeljebb, ha negyven vagy ötven fővel nőtt illetve csökkent. A fiúk
elmentek mindként nagy háborúba, de legtöbbjük túlélte, hazajött és
a megyében alapított családot. A szegény emberek a gazdasági
válság idején elhagyták a települést, s még szegényebb népek
foglalták el a házaikat. Az olaj okozta fellendülés a texasi városokat
nagyobbá és gazdagabbá tette, Noodle azonban továbbra is csak
hétszáz jó lelket számlált.
A legrégibb áruház Noodleban – pontosan ötvenhárom éves – a
Mosoly Áruház volt, s összes dolgozója, akár bevallotta, akár nem,
büszke volt az áruház jelszavára, amely ott díszelgett mind a két
kirakatüvegen. „Texas Legbarátságosabb Áruháza.
Két igen barátságos vásárló, Butch Haynes és ifjú társa gördültek
végig a Forddal Noodle főutcáján és az áruház melletti szűk
mellékutcába fordultak.
– Hajlandó vagy megszabadulni ezektől a koszos göncöktől, és
valami rendes nadrágot húzni magadra? – kérdezte Butch.
Phillip bólintott.
– Rendben van – mondta Butch. – Először is kitalálunk valamiféle
álnevet. Hamis személyazonosság, hiszen érted. Olyan neveket,
amelyen idegenek előtt szólítjuk egymást. – Leállította a motort és
ráérősen hátradőlt az ülésen.
Phillipen látszott, hogy tetszik neki az ötlet, hiszen nagyon vicces
volt.
– Menj előre, és találj ki magadnak valamit! – mondta Butch. –
Amilyen nevet csak akarsz.
– Amilyen nevet csak akarok?
Boody Johnson és Vernon Whiteside léptek ki az ajtón, amikor
Butch Haynes és Phillip Perry beléptek. Lucy, a harmincas éveiben
járó tanárnénis alkalmazott éppen egy csomó cipődobozt
rendezgetett az egyik polcon. Észrevette a belépőket.
– Jó napot, jó napot! Isten hozta önöket a Mosolyban! – mondta
kissé erőltetett mosollyal.
Butch azonnal leírta magában a nőt, hiszen nem volt az esete,
egyébként is inkább Phillip érdekelte, aki félig Butch, félig pedig egy
„Adja le szavazatát a Mosoly Áruház legmosolygósabb
alkalmazottjára!” feliratú hatalmas kartontábla takarásában álldogált.
– Úgy nézem, a kisfiúnak szüksége lenne nadrágra – mondta a nő
lehajolva.
– Ami azt illeti, cipőre és alsónadrágra is – mondta Butch.
– Majd megadja a méretét. Menj a hölggyel Buzz!
Phillip még mindig egyfajta kábulatban jártatta körbe szemét a
gazdag áruválasztékon, s nem reagált a saját maga választotta új
nevére.
– Buzz! – szólította Butch.
Phillip magához tért, Butchra mosolygott és az áruház gyerek
részlegébe követte Lucyt.
– Buzz – mondta Lucy –, milyen jópofa neved van. Akár egy
méhecskéé is lehetne.
Butch az áruház hátsó fertálya felé indult, s odakacsintott a
pénztár mögött ülő alkalmazottnak. „Paula", állt a nő kitűzőjén.
Sokkal inkább Butch típusa volt. Huszonöt éves, festetlen, széles,
ám nem olyan erőltetett mosollyal, mint Lucyé.
A háztartási osztályon ahhoz a gondolához ment, amelyen
köteleket, szögeket, ragasztószalagokat látott. Megfogott egy
kötéltekercset és vizsgálgatta. – A hosszú pult végén, amelyen
színes, divatos holmikba öltöztetett próbababák sorakoztak, a
hatalmas üvegtáblának háttal kicsiny, alig megemelt irodapult állt.
Abban trónolt a negyvenöt éves, szemüveges és székrekedéses
tulajdonos, Mr. Willits, és onnan kísérte figyelemmel az áruházban
lévő minden személy minden mozdulatát.
A gyerekruha osztályon Lucy farmernadrágot tartott Phillip
derekához.
– Könnyebb dolgom lenne, ha tudnám a méretedet – mondta –, de
megoldjuk.
 Phillip tekintete megakadt valamin. Köralakú polcos állvány volt,
fölötte tábla függött: „Leértékelt áru – jövőre is felveheted", s a
polcokon Halloween jelmezek gazdag választéka sorakozott. Az
állvány fölött Casper, a barátságos kísértet jelmeze lógott. Phillipet
szinte szuggerálta a polc, s ügyet sem vetett Lucy fecsegésére.
Butch egy tekercs ragasztószalag erősségét ellenőrizte. Letépett
egy darabot, a kézfejére ragasztotta, és meghúzta. Szorosan tapadt.
Lucy kisebb méretek után kutatott, kiválasztott egy dobozt,
előhúzta, s mikor megfordult, látta, hogy Phillip már nincs ott. Amikor
maga mögé nézett, elmosolyodott a Casper jelmezét felöltött Phillip
láttán.
– Nocsak! Itt egy barátságos kísértet. Mondd, hogy búúúúúú!
– Bú – mondta minden meggyőződés nélkül Phillip.
– Hát ez nem volt valami ijesztő, Buzz – mosolygott a nő. – Egy
éved lesz rá, hogy gyakorold, ha apád megengedi, hogy megtartsd.
Egészen olcsó. Ebben az évben mi voltál?
– Bandita – mondta Phillip, miközben a földig érő tükörben
csodálta magát.
27.
Egy helybéli rendőrautó cirkált a főúton. A sofőr, Terrance
Sweeney tiszt, észrevette a szűk mellékutcában parkoló Fordot, s
mivel nem volt ismerős számára, megállt.
Terrance, a noodle-i két főből álló rendőrörs második számú tagja,
egy hónapja állt munkába. Mindössze huszonegy éves volt, s igen
nehezére esett elvégezni a texasi rendőriskolát. Hunyorogva olvasta
le a Ford hátsó rendszámtábláját, majd a műszerfalára csíptetett
jegyzetfüzetre nézett.
– A rohadt életbe…! – rikkantott Terrance. Most végre
megmutathatja, mit tud, hiszen ez volt minden vágya.
Butch egy csomó holmival ment a kasszához. Paula „Mosoly
Áruházas” mosolyát villantotta rá, amely valódivá változott. Butch
napszemüveget emelt le az állványról és felpróbálta.
– Mit gondol?
– Jól néz ki – mondta Paula.
Butch a szemüveget a kupac tetejére rakta, és az egészet átadta
a nőnek.
– Ez minden? – kérdezte Paula, s ismét reflex szerűen
mosolygott.
Butch bólintott.
– Maguk a legvigyoribb emberek, akiket egy csomóba láttam
valaha.
Paula felnevetett, majd komollyá vált a tekintete. Maga mögé
nézett, vajon Mr. Willits figyeli-e, és azt suttogta:
– Willits minden hónapban versenyt hirdet. A legmosolygósabb
alkalmazott húsz dollár bonuszt kap. – Az ajtó felé nézett. – Ott a
szavazó urna a bejáratnál.
Más helyen és más időben Butch arra szavazott volna, hogy
magával vigye Paulát Abilenebe, vegyen neki egy csinos kis cowboy
kalapot, elvigye táncolni, vagy talán valami még szebbet vegyen
neki, ha kitart mellette. Ez a lehetőség azonban most nem állt
rendelkezésére, s rövidesen az a csekélyke lehetősége is semmivé
foszlott, hogy Paula fiatal és friss arcát csodálja.
Az üveg mögött Mr. Willits bekapcsolta a Noodleban fogható
egyetlen rádióadást, és éppen a hírek elejét csípte el.
„…folytatódik a hajsza Butch Haynes után, aki tegnap éjszaka
szökött meg a huntsville-i szuperbiztos börtönből. Haynes 160
magas, 185 font súlyú, rövidre vágott barna haja van, közepes
felépítésű, fegyver van nála és igen veszélyes. Utoljára
feltehetően…”
Az árukiadó pultnál Paula beütötte a pénztárgépbe Butch tételeit,
amikor Lucy és Phillip jelentek meg, és farmernadrágot, pulóvereket,
fehérneműt és rövidujjú trikót tettek a pultra.
– Itt vannak a ruhák – mondta Lucy, de Buzz szíve ezért a
Halloween jelmezért sajog. Most féláron adjuk. – Kábítóan
mosolygott.
Butch azonban alig hallotta, mit mond, füle antennaként működött,
arca akár egy maszk.
Az üveg mögött Mr. Willits hirtelen feszülten figyelni kezdett, s
Butchot nézte, miközben a hírek végét hallgatta.
„… feltehető, hogy Haynes egy nyolcéves fiút visz magával
túszként…”
Butch farkasszemet nézett Willitsszel és úgy szólt Philliphez, hogy
nem nézett a gyerekre.
– Majd legközelebb megvesszük. Menj, ülj be a kocsiba, fiam!
Willits olyan izgalomba jött, hogy minden ízében reszketett.
A főutcán Terrance rendőrtiszt hátrált fehér-fekete kocsijával, majd
előrelendült, és olyan szögben állította le az autót, hogy elzárja a
Ford elől a kereszteződést.
– O.K., Pete – szólt a rádiójába. – Én itt lecövekeltem. És te?
– Tíz-négy – hallatszott a rádióban. A főutca túlsó végében egy
másik fekete-fehér autó zárta el az utat. A sofőr, Pete, olyan volt,
mintha Terrance bátyja vagy legalábbis rokona lenne. – Csak addig
sikerüljön itt tartani, amíg az állami fiúk ide nem érkeznek – mondta
reménykedve. Idegesen cigarettára gyújtott. Elég sokáig volt
békebíró, hogy tudja, nem valószínű, hogy ez az ügy békés véget ér.
 Amikor a lakókocsi a desdemonai kereszteződéshez ért, Adler
vette a rádióüzenetet, s hatalmasat csapott öklével az asztalra.
– Abilenetől északra, Noodleban sikerült bekeríteni – szólt hátra
győzelemittasan Rednek.
A parancsnok bólintott, a Red Garnett Express életre kelt, s a tőle
telhető maximális sebességgel nyugatra vette az irányt.
*
A Mosoly Áruházban Paula összecsomagolta a holmit, s közben
semmit sem vett észre a feje fölött dúló néma színjátékból. Willits
kiguvadó szemmel meredt Butchra, mintha arcának minden vonását
memorizálni akarná. Butch pedig lassan a fejét ingatta, mintha azt
mondaná „eszedbe ne jusson”.
Phillip, miközben engedelmesen a bejárati ajtó felé indult, a
Halloween pultnál ismét megállt egy pillanatra, s mutatóujjával
megsimogatta a Casper jelmez dobozát, majd a köralakú állvány
másik felére sétálva a többi kosztümöt csodálta.
Butch elvette a visszajárót Paulától, és egy húszdolláros
bankjegyet gyömöszölt blúza kivágásába.
– Valóban maga a legbarátságosabb alkalmazott, akivel valaha
találkoztam – mondta.
A nő meleg „köszönöm” mosolyt küldött felé, miközben Butch
sietősen az ajtó felé hátrált. Már szinte az utcán volt, amikor a nő
utánaszólt:
– Köszönjük, hogy a Mosoly Áruházban vásárolt!
28.
Még két lépést sem tett az áruház kijáratától, amikor felfedezte a
fekete-fehér autókat az utca két végében, és látta a bennük kuporgó
fiatal rendőröket is. Butch elvegyült az utcán sétálgató öregemberek
csoportjában, s kényelmes tempóban lépést tartott velük.
Phillip még mindig az áruházban volt. A Halloween pult mögé
hajolt, képtelen volt elszakadni onnan. Felemelte a fejét és látta,
hogy Butch kiment. Körülnézett, vajon figyeli-e valaki, s pillanatnyi
sugallatnak engedve felkapott egy Casper kosztümös dobozt, és a
trikója alá rejtette. Gyorsan az ajtó felé igyekezett, lángoló arccal ért
ki az utcára. Felvillanyozta, egyben megrémítette az első elkövetett
igazi bűn ténye. Bűnös tekintettel fürkészte az utcát.
Butch látta, hogy a fekete-fehérek nem mozdultak. Kisiklott az
öregek csoportjából, és befordult a szűk mellékutcába. A Fordba
ugrott, a hátsó ülésre pillantott, de se Buzz, se Phillip.
Indított, s a visszapillantó tükörben meglátta, hogy az idősebbik
rendőr kocsija, tetején fenyegetően villogó fényjelzéssel sebesen
közeledik felé a háta mögül, lezárva a kijáratot az utca felé. Ezért az
egyetlen logikus dolgot művelte. Hátramenetbe kapcsolt, és a
padlóig nyomta a gázpedált.
Petet meglepte a váratlan támadás. A Ford hatalmas erővel a
rendőrautónak ütközött, s egyre gyorsuló iramban hátrafelé tolva egy
villanypóznának meg egy parkoló teherautónak lökte.
– A francba, Pete! – kiáltotta a teherautó vezetője az egyik
élelmiszerüzletből kirontva, amikor észrevette a feléje gördülő
teherautóját, s szendvicsét eldobva ijedten ugrott hátra elszabadult,
oldalára dőlő, s vadul tovaszánkázó autója elől.
Phillip az áruház bejáratánál látta a mellékutcából kivágódó
fémtömeget. A Ford megállt, és előremenetben visszaviharzott a
mellékutcába, hatalmas porfelhőt kavarva maga mögött.
Butch őrülten vezetett, s csaknem elvesztette uralmát az autó
fölött, amikor az áruház sikátorba fordult, de sikerült lefékeznie, s a
Ford csikorogva megállt a szemetes kannák, nagy halom szemétre
dobott gumiabroncs, meg egy összetört hintaló előtt. Ez a sikátor
holtvágánynak bizonyult.
Butch ismét hátramenetbe kapcsolt, s teljes sebességgel
visszafarolt a Mosoly Áruház melletti keskeny utcába.
Phillip megkövülten állt az áruház előtt, s fogalma sem volt mitévő
legyen. Elszaladjon? Merre? Szabaduljon meg a csomagtól, amely
már szinte lyukat égetett a tenyerébe?
– Tudtam, hogy valami nincs rendjén – csicseregte sokat tudóan
Lucy, miközben Paulával az üvegajtó biztonsága mögül figyelték a
kialakuló káoszt.
– Nézd csak! – mondta Paula. – Itt hagyta a kisfiát.
– Odanézz! – kiáltotta Lucy. – A kis csirkefogó… Semmivel sem
különb egy közönséges utcai…
– Mi van?!
– Elvitte a Casper jelmezt – mondta hitetlenkedve Lucy. – Ellopta!
Hirtelen a Ford vágott ki a szűk mellékutcából, s szinte két
keréken száguldva elsodorta a Deason Könyv és Papírkereskedés
előtt felállított parkoló órát, majd négy keréken teljes sebességre
kapcsolt. A Connie Szépségszalon előtt hat-nyolc járókelő berontott
az üzletbe. Ezt látván újabb vagy fél tucat ember keresett
menedéket és zsúfolódott össze Connie kicsiny birodalmának
kirakatában. A hatalmas ablaktábla mögött csak a fodrász székek
sora fölött elhelyezett reklámfotók látszottak az üzletből.
Terrence Sweeney alig hitt a szemének. Egyenesbe fordult és
negyven mérföldes sebességgel tolatni kezdett.
Pete üvöltött rá a rádióból:
– Tűnj el onnan! Mindkét autót elveszítjük!
Terrence gyorsított, és csodával határos módon a parkoló autókat
sikerült kikerülnie, ám felborított néhány mobil gabonasilót, s a
kizúduló búzaszemek aranyesője árasztotta el az utcát. Butch máris
a sarkában volt. Terrence végre megfordította a kocsit, és
egyenesen Butch grimaszoló képe nézett vele farkasszemet. Úgy
érezte nincs esélye, máris nekiront. Kétségbeesetten félrerántotta a
kormányt, s a fekete-fehér autó a gabonaraktár lehúzott
fémredőnyébe rohant.
 Butch vadul elforgatta a kormánykereket, a fékre taposott, és 180
mérföldes sebességre lassítva a Fordot ellenkező irányba indult.
Phillip a Mosoly Áruház bejárata előtt úgy érezte magát, akár a
kátrányba esett légy. Mintha gyökeret vert volna a lába, s nem tudta
vége lesz-e valaha ennek az őrületnek, csak azt, hogy rettenetes.
Már csaknem sírva fakadt, amikor ráeszmélt, hogy számos tekintet
szegeződik rá a háta mögül. Lucy megkocogtatta az üveget.
– Buzz! Te kis szaros. Az üzleti lopás bűntény – kiáltotta a fiú felé.
Butch meglátta Phillipet, és a Mosoly Áruház bejárata elé húzott.
Csikorogva fékezett és kiszólt a fiúnak.
– Érted jöttem, Buzz…
Phillip sarkon fordult. Lucy az ujjával fenyegette, Paula zavarodott,
várakozó tekintettel figyelt. A gyerek reszkető térddel és vacogó
fogakkal földbe gyökerezetten állt.
– Ezt nem úszod meg szárazon, fiatalúr! – fenyegette Lucy.
Phillip a rosszindulatú rikácsolás elől menekülve a Fordhoz rohant,
s szinte fejesugrással vetette át magát a nyitott ablakon.
Butch előkapta az ülés alól a 38-ast, és a két nő feje fölé célozva
az üvegajtóba lőtt. Az ajtó és a hatalmas kirakatüvegek millió
darabra törtek, földre küldvén a próbababákat, kozmetikumos
üvegcséket, nadrágokat és a Texas Legbarátságosabb Áruháza cím
védőinek lehervadó mosolyát.
A Ford végigrepesztett a Főutcán. Pete éppen ki akart kászálódni
ronccsá tört járőrkocsijából, amikor Butch pontos szemmértékkel
végighúzta a fekete-fehér oldalát, leszakította a nyitott ajtót, majd
cikázva, a láthatatlanság porfelhőjébe burkolózva kiviharzott a
városból.
Pete levegő után kapkodva feltápászkodott a padlóról. Rádiója
recsegni kezdett.
– Pete…?… Pete? Jól vagy? – Terrence szólongatta idősebb
rokonát a gabonaraktár fogságában rekedt kocsijából.
– Mondj, amit akarsz – suttogta rekedten Paula, még mindig a
földhöz lapulva –, megtartom a húszast.
Semmi sem mozdult a Főutcán. Legalább még két perc telt el,
amíg elült a por, és az emberek azon imádkoztak, hogy legyen vége
már. Azután a bátrabbak előmerészkedtek Connie
Szépségszalonjából és csodálkozva bámulták a békés utcát.
29.
Két parasztfiú, hat és hétévesek az apjuk farmja mögötti út
mentén baktatott. A két fejjel magasabb Frank egy tojást dobált
egyik kezéből a másikba, míg Billy éppen átmászott a drótkerítésen,
s egy csomagot vonszolt maga után.
– Siessünk! – szólt Frank. – Jön valaki.
Valóban. A horizont szélén porfelleg jelezte egy autó közeledtét.
– Gyerünk, gyerünk! – mondta izgatottan Frank.
Billy egy árokba kuporodott Frank mellé és előretolta a batyuját.
– Vidd az út közepére! – mondta Frank. – Igyekezz!
Billy kimászott az útra a batyujával, egy kitömött rongybábuval.
Egyszerűen elemelte az állomáshelyéről. Gyorsan leszúrta a
madárijesztő karóját a forgalommal szemben, és rohant vissza az
árokba, ahol Frank egy papírzacskót tartott felé, benne hét friss
fürjtojással.
– Hetet szereztem – mondta Frank. – Négy az enyém, mert az én
ötletem volt, te pedig hármat kapsz. – Elosztották a tojásokat.
Az autó vagy az autók közelebb értek.
– Itt jönnek – suttogta Frank hevesen dobogó szívvel. – Cél az
ablak, aztán futás!
Az első autó már a kis emelkedőhöz érkezett, és meglepően
gyorsan gördült feléjük. A kocsit újabb aztán még újabb követte,
mindegyik üvöltő szirénával és fényjelzéssel közeledett. Országúti
járőrkocsik voltak.
– Oh, a francba! – kiáltotta Frank, s alig fért meg szíve az
oldalában.
Bumm! Az autók még csak le sem lassítottak a madárijesztő
láttán, hanem egyszerűen elgázolták, s kalap, szalma, minden
testrésze szanaszét repült. Meglehet, hogy nem Frank és Billy volt
az első parasztfiú, aki kitalálta ezt a tréfát?
A madárijesztő kabátja éppen mellettük landolt az árokban.
Egyszerre sóhajtottak fel, egymásra néztek, megitták a tojásokat és
elindultak hazafelé.
30.
A Ford lehúzódott egy mezőre, s az úttól legfeljebb harminc
méternyire egy régi fészer mögött állt meg. A kocsira egy
földhányáson növő vastag cserje és egy öreg tölgyfa vetett árnyékot.
Butch a hátsó ülésre nyúlt és az ölébe vette a ruhákat tartalmazó
papírzsákot.
– Tessék – mondta Phillipnek. – Vedd le ezeket a mocskos
cuccokat és húzd fel a farmert! – Észak felé mutatott – Nagyon lehűl
a levegő. Látod azt?
Phillip felnézett, vastag acélkék felhőket látott a távoli kék égen.
– Kék északi felhők. Az öregemet egyszer ing nélkül kapta el egy
ilyen, odafent a Mineral Wellsnél, ahol fél óra alatt 50 fokot süllyedt a
hőmérséklet. A gáton dolgozott, majdnem belefagyott a szusz.
Miközben Butch a hidegfrontot jelző felhőket bámulta, Phillip az
ajtó felé fordulva próbálta előhúzni inge alól a Casper-kosztümös
dobozt.
Butch észrevette a mozdulatot.
– Mi van nálad? – kérdezte.
– Egy szellemruha– mondta rémülten Phillip.
Az ölébe húzta a dobozt.
– Az áruházból? – kérdezte Butch. – Elemelted?
Phillip a legrosszabbra számítva bólintott.
– A pokolba is, Phillip! – mondta Butch. – Vedd fel!
– Nem vagy dühös? – kérdezte Phillip.
– Értsük meg egymást – mondta Butch, miközben felemelte és
megfordította a dobozt. – A lopás rossz dolog. Világos? De ha van
valami, amire égetően szükséged van és nincs rá pénzed, akkor
nem baj, ha kölcsön veszed. – A fiú kezébe nyomta a dobozt. – Ezt
hívják úgy, hogy a kivétel erősíti a szabályt.
Phillip még egyszer a férfira nézett, majd feltépte a dobozt és
kikapta belőle a jelmezt. Széthajtogatta és tisztelettel vizsgálgatta.
Levette a régi trikóját, elkezdte lehúzni az alsónadrágját, aztán szinte
megmerevedett a mozdulat közben.
 Butch észrevette.
– Mi baj? – kérdezte.
– Semmi.
Butch látta, hogy Phillip egymásra fektetett kezével az ágyékát
takarja.
– Mi baj? – kérdezte a gyereket. – Nem akarsz levetkőzni, ez a
baj?
Phillip vállat vont.
– Csak nem az zavar, hogy megláthatom a fütyülődet?
– Olyan… olyan satnya – mondta Phillip elvékonyult hangon.
– Milyen?
– Satnya.
– Ördög és pokol, hadd nézzem! – mondta Butch. Ez valóban
komoly dolog.
Phillip még mindig habozott.
– Rajta! Mindjárt lelőlek.,
Phillip kacarászva húzta le az alsónadrágját. Butch szélesen
vigyorgott.
– Ugyan Phillip! Nagyon is méretes egy korodbeli fiúnak.
Phillip Butchra nézett és hatalmas kő esett le a szívéről. Ismét
férfinak érezte magát, s elkezdte felhúzni a jelmezt.
Miközben magára ráncigálta a ruhát, egy tatut vett észre, amint
kiaraszolt a meszkito cserjéből, s az autó előtt bandukolt tovább.
– A papám nagyon finom tatu chilit főzött – mondta.
– Ne mondd! – csettintett Butch elismerően. Hátradőlt és azon
tűnődött, hogy ezen a helyen kellene eltölteni az egész napot.
Phillip megragadta Butch karját, miközben izgatottan húzta fel
kosztümjének cipzárját.
– Az apám azt mondta, hogy a tatuk meghalt egerészölyvek és
leesett a szárnyuk.
– Mi a csuda! – mondta Butch. – Ez úgy hangzik, mint valami
indián legenda. Mivel foglalkozik az apád?
Phillip vállat vont, végignézett magán, s teljesen odavolt a
külsejétől.
– Figyelj, Phillip – mondta Butch. – Lefogadom, hogy jövőre… –
hirtelen elhallgatott, felállt és fülelt. – Jönnek – mondta.
 Néhány másodpercen belül már hallották a szirénákat. Ugyanaz a
négy országúti járőrkocsi volt, amelyek elütötték a madárijesztőt, és
a megengedettnél 90 mérfölddel nagyobb sebességgel száguldottak
tova.
A düledező fészer mögött, s a kocsik által támasztott széltől
felkavarodott porfelhőben a Ford láthatatlan maradt.
Amint a járőrkocsik elhagyták a következő emelkedőt, Butch máris
indított, s az ellenkező irányba vezette az autót.
– A keselyűk szárnyas tatuk? – kérdezte a gyerektől, miközben a
poros úton az egyre halványuló, északról jövő felhők irányába
haladtak.
– Egerészölyvek – javította ki Phillip büszkén feszítve első,
vadonatúj, áruházban vásárolt Halloween jelmezében.
Egerészölyvek… keselyűk? Egy és ugyanaz, gondolta magában
Butch. Azon a napon azonban, amikor egy kisfiú első tiltott álma
valóra válik, vétek lenne huzakodni vele.
31.
Sally Butch Haynes fényképére meredt, mintha szívének és
majdani tetteinek titkát próbálná megfejteni belőle. A dosszié
második oldalára lapozott, ahol újabb fotót látott Butchról, amelyet
még tizennégy éves korában készítettek. Jóképű gyerek, kicsit
szögletes vonásokkal.
Átfutotta az ifjúkori vétségek listáját és a vonatkozó jogi
intézkedést. Az egyetlen komoly ügytől eltekintve, amikor Butch még
gyerekként lelőtt egy férfit – a helyi hatóságok véletlen balesetnek
minősítették az esetet – Butch csak kisebb törvénysértéseket
követett el. Üzleti tolvajlás, kisebb lopások, fiatalkorú italozás.
Feltételes szabadlábrahelyezés, próbaidő, három hónap egy ifjúsági
táborban, elejtett vád. Egyik sem figyelemreméltó, egészen 1942.
december 5-ig, amikor Amarillótól délre, a Palo Duro Canyon-nál
letartóztatták. 514. számú kihágás. Ez a büntető törvénykönyv
szerint „jármű eltulajdonítás", valójában azonban sétakocsikázni
ment egy „kölcsönvett” autóval. Letartóztató tiszt: T. Lamar. Ítélet:
Négy év a fiatalkorúak állami börtönfarmján. Négy év?!
Sally úgy olvasta a személyi lapot, mint egy könyvvizsgáló a
pénzügyi jelentést. A hiányzó adatok gyakran sokkal fontosabbak a
leírottaknál. Valami hiányzott innen. 1942. nagy fordulatot hozott
Butch Haynes életében, s nem annyira az elkövetett
bűncselekmények, hanem a kapott börtönbüntetés tekintetében.
Miért? Erről hallgatott a jelentés.
Megszólalt a rádió, Adler fölé hajolva jegyzetelt, majd hátrakiáltott
Rednek:
– Haynes néhány tekercs ragasztószalagot vásárolt, meg kötelet,
és ruhákat a fiúnak.
Red az ablakon bámult kifelé, de most Adlerhez és a térképhez
lépett.
Sally elmosolyodott. Igaza volt, Haynes gondoskodik a kölyökről.
A gyereket fenyegető veszély egy része holtan hevert azon a
kukoricaföldön. Senki sem ismerte el Sally helyes meglátását, de
mindenki tudta. S ahogy Red mondta, ha túllesznek rajta,
mindnyájukat meghívja egy italra. De nem előbb.
– Mégis van a dologban valami zavaró – mondta Adler. – Azt
mondják, hogy a fiú leléphetett volna, de nem tette.
– Talán halálra rémült – mondta Sally. – Ne feledjék, hogy a
szemében Haynes felnőtt, s ameddig a férfi határozottan bánik vele,
egy nyolc éves fiú egykettőre a felnőtt hatása alá kerül.
– De nem tudjátok még a hír másik felét – mondta Adler. – A
kölyök elemelt egy Halloween jelmezt.
– Jézusom! – mondta Red. – Egy csapat lettek.
Adler a térképet fürkészte.
– Hidd, ahogyan akarod, Red – mondta –, a Noodle-beli megállás
azt jelentheti, hogy a Panhandle felé tartanak.
Red felsóhajtott és felhorkant. A zsebébe nyúlt, kis üveget vett elő,
és nagyot húzott a tartalmából. Csúnya grimaszt vágott. Geritol.
– Ez mit jelent? – kérdezte Sally Redtől.
– Panhandleben több az út, mint az ember – válaszolta Adler.
– Az hogy lehet? – kérdezte Sally.
Bobby Lee, aki csendben üldögélt és egy fogpiszkálót harapdált,
kivételesen megszólalt.
– A szegény megyék hajlamosak rá, hogy csak félig építsenek
meg egy utat, aztán belekezdjenek egy másikba, de összekötő utak
nélkül.
– De ha valaki úgy ismeri mindet, mint a tenyerét, az Red –
jegyezte meg Adler. – Ő és Tommy Lamar eltöltöttek néhány évet
azon a tájon. Palo Duro, igaz, Red?
Red nem válaszolt, csak a térképet bámulta.
Sallynek eszébe jutott valami, amit Haynesről olvasott. Kinyitotta a
dossziét és egyenesen odalapozott: Butch Haynest 1942-ben Palo
Duróban tartóztatták le. A letartóztatást végző tiszt T. Lamar…
Tommy Lamar, Red akkori partnere. Vád: autólopás.
Most adódott a legjobb alkalom. Ezt a technikát a főiskolán
tanulta, s talán segíthet abban, hogy mindnyájukat belevonja a
dologba. Az is meglehet, hogy nevetés tárgyává válik, de belevág…
– Jó…, akkor mondjuk, én vagyok Robert Haynes – mondta. –
Mindenki Butchnak hív. Amarillóban születtem, de New Orleans
francia negyedében nőttem fel…
Mindenki Sallyre nézett – vagyis már belevonta őket a dologba,
csakhogy még nem tudták, mibe keveredtek.
– Mit csinál, Red? – kérdezte halkan Adler.
– Nyolc éves koromban meggyilkoltam egy férfit – mondta Sally. –
Tudni akarják, miért?
Csend. Red elfordult az ablaktól és belement a játékba.
– Nos, miért? – kérdezte. – Miért gyilkolta meg?
– Mert több alkalommal véres masszává verte az anyámat –
mondta Sally.
Miután Red megtörte a csendet, most már Adler is úgy érezte,
szabad a vásár.
– Hogyan ölte meg?
– Pisztollyal lőttem agyon – felelte Sally. – Egy kis régi 32-essel.
Minden szobában volt egy a táncteremben. Legalábbis így hívták, de
valójában bordélyház volt. Minden munkaszobát felszereltek egy 32-
essel a lányok védelmére. Így éltünk. Tudtam, hova rejtették a
fegyvereket, mert olyan gyerek voltam, akit minden érdekelt.
Red félrehúzódott a beszélgetés központjából, s egy
oldalablaknak dőlve figyelte, hogyan fogyasztja a karaván a
kilométereket.
– És mit csinál egy nyolc éves gyerek egy bordélyházban? –
kérdezte Adler.
– Jó kérdés – felelte Sally. – Kérdezze a mamát!
– Ez a harmincas években történt, igaz? – mondta Adler csak úgy
mellékesen. – Gazdasági válság, az emberek bármit megtettek a
pénzért és örültek, ha laktak valahol. Az anyja szerencsés volt, hogy
fedelet kapott a feje fölé, ha engem kérdez. A hatóságok semmit
sem tettek a gyilkosság ügyében?
– Az úriember, akit lelőttem, nem volt úriember
– mondta Sally. – Egyébként is keresték a rendőrök egy s másért.
„Már ideje volt, hogy kinyírták” – mondta a madam a seriffnek. Így
aztán szívességet cseréltek egymással, és az egész dolgot a
szőnyeg alá söpörték.
– Csak nem dugták a fiút nevelőotthonba? – kérdezte Adler.
 – Hé! 1933-ban vagyunk Lousianában – mondta Sally. – Iskolába
küldtek. Ez volt az a hely, ahol egyetlen napot sem töltöttem, bár már
nyolc éves voltam. Olvasni azonban tudtam. Magamtól tanultam
meg a ponyvaregényekből. A Fekete Álarcos, meg hasonlók. Addig
molesztáltam a dolgozó nőket, ameddig nem segítettek nekem az
olvasásban, csakhogy megszabaduljanak tőlem. Egyébként iskolába
járok, s bár három évvel lemaradtam, behozom őket.
– Minden úgy hangzik, mintha rendben mennének a dolgok –
jegyezte meg Adler, miközben a rádiót is figyelte.
– Így is volt – mondta Sally –, legalábbis egy darabig. Sosem
voltam, ahogy azt ma mondják, nagymenő az iskolában. Csak
filléres regényeket olvastam. A mama azonban jól keresett ezekben
a napokban, és egy kis házat vásárolt a negyedben.
Jó cipőim voltak, szép ruháim. Azon tűnődtem, hogy ha felnövök,
saját házaim lesznek, és így gondoskodom a mamáról öreg
napjaiban… Amikor tizenkettő lettem, a mama meghalt.
– Mi történt? – kérdezte Adler. – Csak nem ölték meg a
bordélyházban?
– Igen, de nem úgy, ahogy gondolja – mondta Sally. – Delilah
Jane Haynes felakasztotta magát a kupleráj egyik fürdőszobájában.
Megmentette magát a bajtól. A boncolás kimutatta a szifilisz utolsó
stádiumát.
– Nem könnyű, amikor tizenkét éves az ember – szólt bele Bobby
Lee a saját tizenéves problémáira gondolva.
– Kiborított – mondta Sally –, de sosem mutattam. Otthagytam az
iskolát, és a bordélyban dolgoztam. Ezzel igyekeztem megvenni a
kurvákat. Néhány még azt is megengedte… Szóval koraérett voltam.
– És hol volt az apja? – kérdezte Adler.
– Senki sem tudja, hol a pokolban van… úgy értem, manapság –
mondta Sally. – Akkor hagyott ott anyámat és engem, amikor még
hat éves sem voltam. Amarillóban éltünk. Amikor nem az
építkezéseken dolgozott, kisstílű bűnöző volt. Aztán az egyik gáton
kapott egy kis munkaépületet, valami indián rezervátum környékén,
és nem tért vissza.
– Amíg… – folyt bele a dologba Red. Még mindig hátat fordított, s
az elhaladó tájat figyelte, de az agya mégiscsak egész idő alatt a
beszélgetésre koncentrált.
– Amíg fel nem tűnt a mama halála után – folytatta Sally. – Éppen
akkor helyezték szabadlábra valahonnan Alabamából
„megfélemlített személy erővel történő kirablásáért", vagyis…
– Vagyis rablásért – mondta Red.
– …igen, ezt akartam mondani – folytatta Sally. – Aztán
visszaköltöztünk Amarillóba. Egy évvel később megint bajban
voltam.
– Igen? – kérdezte Adler. – Az a kis 32-es megölt valaki mást?
– Elmentem kocsikázni egy Ford Cupéval, aminek egyszerűen
nem tudtam ellenállni – mondta Sally.
– A pokolba is, azt nem lehet bajnak nevezni! – mondta Bobby
Lee.
– Én is így hittem – mondta Sally. – A bíró mégis nyolc évet sózott
rám Gatesvilleben, a legkeményebb texasi ifjúsági farmon. A
kiskorúak számára még Huntsvillenél is rosszabb.
– Gladiátor iskolaként emlegetik – jegyezte meg Bobby Lee. – Az
alapkiképzés során az emberiség ellenségévé nevelik őket.
– Akkor legalább tudjuk, hol vált ez a fattyú bűnözővé – mondta
Adler.
– Nos, Butch – mondta Bobby Lee, és megint igyekezett jópofának
látszani – miért nem mondja meg nekünk, merre tart, legalább
megkímélne bennünket, hogy maga után vadásszunk?
– A rendeltetési helyét nyilvánvalóan nem szándékozik közölni
velünk – mondta Sally. – Ha válaszolni tudunk a „miért oda?”
kérdésre, tudni fogjuk, hová.
– Egy frászt! – mondta a játékba belefáradt Bobby Lee.– Ez igen
jó játék, hölgyem, csakhogy Butch Haynesnek halvány fogalma
sincs, hova a pokolba igyekszik.
Mindnyájan a férfira pillantottak. Bobby Lee képes volt
hajmeresztő módon kifejteni az álláspontját. Lehet, hogy igaza volt,
lehet, hogy tévedett, de a játék véget ért. Mindnyájan visszatértek a
saját kedvteléseikhez.
Bobby Lee tévedett, s Sally tisztában volt vele. Megérzése szerint,
amit nem akart a fiúk klubja tagjainak orrára kötni, Butch Haynes
nem céltalanul autózott, hanem igyekezett valahová. Az a bűnöző,
aki 40 éves börtönbüntetésből szökik, mindenképpen motivációval
rendelkezik. Tudja, hogy nincsen túl sok esélye, ezért olyan után
megy, amit a legjobban akar, olyan után, amiről úgy képzeli, hogy a
legfontosabb számára az életben, ami a legkétségbeejtőbben
hiányzott neki a börtönben.
Mit akarhat Butch Haynes? Szabadságot? Nagy rakás pénzt,
amiért bármit megvehet? Asszonyt, szexet, melegséget? Vagy talán
bosszút? Esetleg valakinek a múltjából meg kell halnia? Ha a
tényekből és a sorok között olvasva rájönnének erre, tudnák, mi
Butch célja, ők lennének ott hamarabb, vagy legalábbis nagyon
hamar.
32.
– Egy coll huszonnégy mérföldnek felel meg – mondta Butch. –
Tartsd az ujjadat az út vonala mentén. Három vonalka van az
ujjadon. Megvan? Mindegyik egy-egy coll. Hány coll van Childres-
sig?
A fehér maszkos Casper-Phillip navigátor jobb mutató ujját az
ölében fekvő térképre fektette, majd hozzáillesztette bal mutató ujját.
– Egy, kettő… Hat.
– Hatalmas navigátor vagy Phillip – mondta Butch. – Sokkal
okosabb, mint Jerry, bár azt hiszem, ez igazán nem jelent túl sokat.
A maszk szemkivágásain keresztül Phillip valami mesebeli csodát
látott feléjük közeledni az úton.
– Odasüss!
Hatalmas ragyogó üveg és fémépítmény volt, amely tizenkét
keréken vitorlázott feléjük. Phillip még sosem látott ehhez hasonló
gördülő csodát.
*
A GMC-ben Bradley vezetés közben az ablaktörlőkkel bajlódott.
Úgy tűnt, valami baj van az elektromos rendszerben. Az
ablaktörlőlapátok őrülten mozogtak, képtelenség volt lelassítani
lendületüket. Időnként teljesen eltűntek a szeme elől, a
motorháztetőre csapódtak, majd a másik irányból kerültek elő.
Suttle békésen szunyókált a vezető mellett, s Bradley hangos
nevetésére riadt fel.
– Mi a francot csináltál ezekkel? – rémült meg az elszabadult
ablaktörlőket látván.
– Ember – mondta Bradley kaján nevetéssel – ez csak az Isten
műve lehet.
Butch megmosolyogta Phillip izgalmát, s kétszer is megnyomta a
kürtöt, amint a lakókocsi mellé értek és válaszra várt.
Bradley Suttlera pillantott, aki bólintott. Bradley a légkürtre feküdt,
s két hosszú tülkölés üdvözölte a sárga Fordot.
 Phillip nevetett, boldogan integetett, s amikor a két jármű elhúzott
egymás mellett, Bradley és Suttle mosolyogva visszaintegettek.
Az ablakon kibámuló Sally kicsit felemelkedett ültében, hogy
megnézze a dudálások okát. A kocsi sofőrjét nem látta, jól, de
Caspert, a barátságos kísértetet nem lehetett eltéveszteni, s az autó
színét és típusát sem. Adler felé fordult.
– Az mondta, hogy a fiú egy Halloween jelmezt lopott? – kérdezte.
– Milyen jelmezt?
– Azt hiszem, talán Caspert – mondta a férfi.
– Tudja Casper, a barátságos kísértet. Hadd ellenőrizzem a
jegyzeteimet.
– Ők azok! – kiáltott Sally. – Éppen most hagytak le bennünket.
Red egy másodperc töredékéig a nőre meredt, majd felkiáltott.
– Megfordulni!
Adler az interkommunikációs pulthoz ugrott és továbbadta a főnök
parancsát Bradleynek.
– Megfordulni! – dörögte. – Ők voltak azok!
– Adler visszakapcsolt a rövidhullámúra, hogy továbbadja az
értesülést.
Bradley kétségbeesetten nézett körül, hol fordulhatna meg a dupla
járművel.
– Eszméletlenül keskeny ez az út – mondta idegesen Suttle a
mindkét oldalán vizesárokkal szegélyezett, kétsávos utat fürkészve.
– Ha Red egyszer azt mondja, hogy meg kell fordulni, akkor
megfordulunk – mondta határozottan Bradley.
– Nem fordulunk… – jelentette ki Suttle. – Képtelenség…
képtelenség!
Bradley éleset fékezett és a vontatott Airstream felgyorsult,
jelezvén, hogy önálló életet él és megvannak a maga elképzelései,
hogy milyen gyorsan álljon vagy forduljon meg.
Adler Sallyhez fordult a rövidhullámú készüléktől.
– Tudni akarják, jól van-e a fiú?
– Nevetett és integetett – mondta Sally.
– Ezt ne mondd el! – vetette oda Red, amikor Adler továbbítani
akarta az üzenetet.
– Akkor mit mondjak? – kérdezte Adler.
 Elől Suttle nyöszörgött.
– Sosem csináljuk meg! Légy óvatos!
Bradley azonban nem hajlott rá, hogy tanácsokat fogadjon el a
farmról szalasztott kölyöktől. Továbbra is erősen fékezett…
33.
A helyiség szándékosan és figyelemreméltóan hasonlított a
washingtoni Ovális Irodához. Franciaablakok a széles íróasztal
mögött, címer a falon, és zászlók kókadoztak az ablakmélyedésben.
A címer és a zászlók azonban nem elnöki, hanem kormányzói
felségjelek voltak, s az iroda a texasi Austin kormányzósági
épületében kapott helyet.
A falakon a magas, ezüsthajú, John Connally bekeretezett fotói
lógtak, családja, valamint a politika nagymenőinek körében. A
kormányzó nem tartózkodott a szobában.
Connally asztala előtt izgatott, könnyeivel küszködő, aprótermetű,
magányos asszony ült. Gladys Perry. A titkárnő egy pohár jéghideg
vizet tett elé, s igyekezett megnyugtatni őt.
Odabent a szobában és odakint az ajtó előtt, ahol a sajtó
képviselői zsúfolódtak össze, mindenki a két-három percen belül
beígért friss híreket várta a Gördülő Speciálból.
A kormányzóság épületében az összes politikus tisztában volt
vele, hogy a kormányzónak egyáltalán nem volt most szüksége ilyen
óriási izgalmat kiváltó ügyre, éppen Kennedy elnök előválasztási
kampány látogatása előtt néhány héttel, amely hatalmas politikai
jelentőségű, rendhagyó látogatásnak ígérkezett.
Connally agytrösztje a kormányzó belső irodájában tanácskozott.
Ez az embervadászat a maga grizzly gyilkosaival, védtelen kisfiú
túszával, az összetört, ráadásul Jehova tanúja édesanyával, már
túlságosan sokáig húzódott. A gyors és boldog végkifejlet, amelyben
az anya ölelő karjának biztonságában tudja tőle elragadott fiát, egyre
valószínűtlenebbnek látszott. Épp ellenkezőleg, a történet drámai
fordulatot vett, és az országos sajtó és a televízió állomások vért
szimatoltak. John Connally szürke eminenciásai figyelmeztették,
mire számíthatnak az esti vezető hírekben.
„Texas a mai napon brutális drámával szolgált. Ilyesmi csak
Texasban fordulhat elő, amely a maga végtelen rónáival és vakmerő
bűnözőinek hagyományával, úgy látszik, rendszeresen kitermeli…”
 A titkárnő dugta be fejét a szobába, hogy jöjjenek és hallgassák
meg a lakókocsiból érkező legfrissebb híreket. A kormányzó és
komoly képet vágó csapata az ovális helyiségbe léptek. A
kormányzó egyenesen Gladys Perryhez ment, és megfogta a kezét.
– Azt mondják, a fiú prímán néz ki – jelentette Willard, a
kormányzó munkatársa, fülén a telefonnal. Hallgatott egy kicsit, majd
ismét a kormányzó irodájában összegyűltekhez beszélt. – A
lakókocsiban tartózkodó egyik magasrangú állami tisztviselő…
Shelly Gerber – nos egy úriember a Texasi Állami Börtönrendszertől,
azt hiszem – jól látta a fiút és tanúsítja, hogy remekül van. – Willard
ismét fülelt. – …és üldözik a gyanúsítottat az elérhető legnagyobb
sebességgel… azt azonban nem tudják megjósolni, mikor ér véget
az üldözés.
Connally előrelépett.
– Adja ide a telefont, Willard…! – Kikapta a készüléket a férfi
kezéből és beledörrent. – Red…? Adja Redet…!
Az ablakhoz ment, hátat fordított a szobában lévőknek, és
belesuttogott a mikrofonba.
– Ide figyelj, Red… Most bebizonyíthatod azt a rendőrzseni
hírnevedet… Nagyra értékelem, a legnagyobb mértékben megértem,
tudod. Az én emberem vagy Red. Tudom, hogy nem hagysz
cserben… Legyen happy end a vége, és ott ülsz majd mellettem, és
maga Jack Kennedy mellett.
Willard kezébe nyomta a telefont, majd meleg, együttérző
pillantással Gladys Perryhez lépett és bíztatóan az asszony kezére
tette a kezét.
– Nem lesz semmi baj, Mrs. Perry – mondta. – Ez az egész
rémálom rövidesen véget ér, és hazaviheti a derék kisfiát.
Megígérem.
Gladys elfordította a fejét és kiszabadította kezét a kormányzó
tenyere alól. Roppant kényelmetlenül érezte magát.
– Elnézését kérem, kormányzó úr – mondta –, de én nem
folyhatok bele a maga politikájába. A hitem tiltja.
Connally munkatársai zavarodottan néztek, a kormányzó azonban
nyugodt maradt. Intett a fotósának, aki közelebb jött, s amikor a
kormányzó ismét Gladys kezére tette az övét, villant a vaku.
 – Azt mondja az írás, hogy a keresztény ember tartsa távol magát
a világ dolgaitól – mondta izgatottan Gladys. – A háború, a halál és a
gyermekrablás az eredménye, ha belekeveredünk a világi dolgokba.
Azért jöttem ide, hogy arra kérjem, állítsa le ezt az őrült üldözést és
hagyja, hogy az Úr találja meg a fiamat akkor, és ahogyan Ő akarja.
Kérem!
Connally elgondolkodva bólintott, s felvette a fonalat.
– A Jóisten a törvény oldalán áll, asszonyom – kezdte Connally,
látszólag nem riadt meg a látogatás különös fordulatától.
– Minden erőm az Ön rendelkezésére áll, hiszen azért van az
államigazgatás, hogy ilyen vészhelyzetekben intézkedjék. Akarom,
hogy tudja, hogy személyesen engedélyeztem a használatát egy…
– A saját dőresége teszi tönkre az ember életét, s aztán az Úr
ellen táplál haragot – vágott a kormányzó szavába Gladys, és
akaratlanul is elsírta magát.
– Az én régebbi világi dolgaim miatt bűnhődik most a fiam. Én
nem táplálok haragot, de maguk nem tudnak nekem segíteni.
– Maga a Jóisten adott tudást az embernek, hogy kiűzze a
földjéről a gonoszt, Mrs. Perry. Éppen most, a saját
felhatalmazásomra, egy vadonatúj, szuper technológiával
rendelkező mozgó parancsnoki egység vezeti az embervadászatot.
S mint Államunk kormányzója, munkámhoz tartozik…
Gladys felzokogott.
– Jehova Isten a szeretet! – kiáltotta. – Miért engedné, hogy sötét
emberek kisétáljanak börtöneikből, hogy meggyilkoljanak egy
ártatlan fiút? Miért helyez hivatalba embereket, akik megengedik,
hogy ez megtörténjék?! – Az asszony felállt.
A riporterek, akik mindennek fültanúi voltak, különféleképpen
reagáltak a hallottakra. Volt, akit megindított a jelenet, volt akit nem,
de mindnyájan új főcímeket fontolgattak, amely Gladys perzselő
fájdalmát helyezi előtérbe. A kormányzó emberei igyekeztek az ajtón
kívülre terelni a riportereket, akik egy tapodtat sem mozdultak.
Connally gyengéden egy székbe nyomta Gladyst, majd maga is
leült.
– Mrs. Perry, Gladys… – kezdte. – Az Úr megadja nekünk a
választás szabadságát: bűn vagy becsület. Jób Első Könyve. Jehova
azért engedi a rosszat erre a földre, hogy feleljen a sátán
kihívásának. – Megfogta az asszony kezét, és bíztató
határozottsággal nézett a szemébe. – A sátán azt mondta, hogy
Isten nem tudja olyan férfiakkal és nőkkel benépesíteni a földet, akik
igazak lennének hozzá, ha próbára teszik őket, Gladys. Gúnyolta az
urat. És a sátán folyamatosan esküdözik, hogy a férfiakat és
asszonyokat Isten ellen fordítja, és bebizonyítja a gúnyolódását. Jób
azonban becsületes maradt. Jézus is. Az igaz keresztény ilyen, s mi
mindannyian azok leszünk az Ő irányító keze által. Ámen –
összetette a két kezét.
– Ámen – mondta Gladys könnyes szemmel.
A kormányzó felsegítette az asszonyt, s miután bólintott
fotósának, az ajtó felé indultak. Hátuk mögött villanó vakuktól kísérve
mentek ki az ajtón, s végig a hosszú folyosón. A kormányzó
átkarolta az asszony vállát.
– Lenyűgözően modern berendezést küldtem oda, Gladys –
mondta –, kifejezetten azért, hogy hozzák vissza azt a gonosztevőt
és a maga derék Phillip fiát. Ézsaiás szavaival: csodálatos és
istenes az emberi kéz munkája.
Gladys mintha kissé megnyugodott volna ennek a nagydarab
embernek a bátorításától.
– Biztonságban és egészségben kapjuk vissza a fiát, Gladys –
mondta a kormányzó –, és ígérje meg nekem, hogy elhozza ide,
hogy találkozzék a kormányzójával és lássa, mi mindent megteszünk
az olyan jó emberekért, mint ön…
Ahogy kikerültek a riporterek hallótávolságából, az újságírók
egymásra néztek és a fejüket ingatták.
– Azok a bibliai sorok – fordult a riporterekhez Aynsworth a Times
Heraldtól – valóban a Bibliából valók?
– Talán igen, talán nem – mondta Margaret Hunt az Austin
Democrattól, miközben egy könnycseppet dörzsölt ki a szeme
sarkából. – Nem számít. – Könyökével utat tört magának a többi
riporter között a telefonok felé.
34.
Bradley keményen fékezett. Az Airstream őrült sebességre
gyorsult, bebicskázott és a kisebb járművet magával rántva, szinte
átrepült a vizesárok felett. A teherautó vontatója összerogyott, s
önállóan száguldottak tovább a meszkito cserjék között, amíg egy
folyóágy szélén mintegy varázsütésre véget ért az esztelen
száguldás, és a két jármű egymás mellett megállt.
A csodálatos és isteni ember alkotta mű, a „lenyűgözően modern
berendezés", a texasi táj mozdulatlan részévé vált.
A lakókocsi belsejében az elképedt stáb kissé megtépázva
tápászkodott fel. Mindenfelé papírok hevertek, s az eddig makulátlan
padlószőnyeget a konyhaszekrényből kizuhant porcelán-és
üvegedények cserepei tarkították. Adler minden bizonnyal az első
pillanatban elkapta a rövidhullámú rádiót, s úgy szorította magához,
mintha legalábbis a szerelmese volna.
Odakint Bradley jelent meg először. Megállt a kocsi hátsó
kerekénél, hitetlenkedő arcot vágott, és ujjaival a hajába túrt. Red is
megjelent a lakókocsi ajtajában, hogy igazolva lássa legrosszabb
gyanúját.
– Azt hiszem, itt rekedtünk, Red – mondta Bradley.
Red szótlanul elment mellette, és a szórványos fák és bokrok
között, visszabaktatott az útra. Az út közepén megállt, s abba az
irányba nézett, amerre a Fordnak már bottal üthette a nyomát.
Sally egyedül maradt a lakókocsiban, s egy aktát tanulmányozott.
Ennek a jobb felső sarkába azonban nem egy bűnöző, hanem Red,
egy jóval fiatalabb, sheriff egyenruhába öltözött Red fényképét
ragasztották. Red aktája volt. Sally az utolsó pillanatban szerezte
meg az állami irattárból, mielőtt lóhalálában Red irodájába indult
volna, hogy nekilásson megbízatása teljesítésének.
Összeköttetései révén jutott ideiglenes főnöke személyes
aktájához. Késztetést érzett rá, hogy megszerezze. Ez a férfi
legenda volt a texasi bűnüldözésben, ráadásul a kormányzó
jóbarátja. Alapvető fontosságúnak érezte, hogy a lehető legtöbbet
tudja meg Red Garnettről. Sally végtelenül alapos volt, és minden
tőle telhetőt megtett, hogy politikailag alkalmazkodjék. Igyekezett az
apja lánya lenni.
Sally Gerber számára dupla szerencsétlenség volt, hogy ragyogó
bátyja után másodszülöttként jött a világra – akit apja bálványozott, s
aki nagyon fiatalon meghalt –, valamint, hogy nem fiúnak született és
nem volt II. Hollis.
I. Hollis Gerber neves, texasi stílusú védőügyvéd volt, vagyis
kötekedő, szókimondó, hatalommal rendelkező. Amikor politikai
kapcsolatokról volt szó, senkinek sem engedte át az elsőbbséget,
mert a parlamentet szemelte ki rendkívül tehetséges fia fényes
jövőjének színteréül. II. Hollis azonban egy nyári napon a
repülőtéren, ahol négyüléses gépét tartotta belesétált egy forgó
propellerbe.
A tizenéves Sally egy Iowa-beli katolikus leányiskolában tanult a
baleset idején. A véletlenek egybeesése, hogy éppen akkor
majdnem kicsapták, mivel felgyújtotta a hálóterme előtt magasodó
fát. Olybá tűnt ugyan, hogy az összes lány a fán kuksolt és
cigarettázott az éjszaka leple alatt, ám Sally ötlete volt, hogy
mindnyájan gyújtsanak meg egy-egy falevelet, hogy lássák, mi
történik.
Houstonban számtalan évet töltött abban az igyekezetben, hogy
Hollis apa legyen a számára, de egyikük sem volt elégedett. Azért
jött ide, hogy az apja áldásával megpróbáljon Sallyvé válni. Itt
viszont Red elvárásainak kellett megfelelnie. Azon tűnődött, vajon
most az ő elismeréséért hajt-e?
Ujjával követte az oldalon a sorokat, mígnem eljutott Red
életrajzához, amely a texasi helyi és az egész államra kiterjedő
bűnüldöző szervek különböző ágainak történetévé terebélyesedett.
Ujja Red karrierjének közepe táján az egyik bekezdésnél megállt,
amely Palo Duro megyei helyettes seriffként említette 1938. és 1942.
között. A feljegyzés szerint Red '42 szeptemberéig dolgozott ott,
Butch Haynest pedig ugyanabban a megyében 1942. májusában
tartóztatta le az a fickó, akit Adler Red partnereként emlegetett.
Átfedés. Legalábbis papíron. Red bizonyára szóba hozná, ha
emlékezne rá, ha találkozott volna vele. Szóba hozná? Egészen
biztosan. Sally csak arra a következtetésre juthatott, hogy a két férfi
útjai nem keresztezték egymást.
– Miss Gerber! – Adler jelent meg Sally asztala mellett.
A nő meglepetten nézett fel, valamiféle jópofáskodó megjegyzésre
számított.
– Tessék?
– A főiskolán tanították magának ezt az izét?
– Milyen izét?
– Hogy egyes szám első személyben beszél, mintha maga volna a
bűnöző.
– Igen – mondta Sally, hálásan Adler megváltozott viselkedéséért,
ám még óvatos volt.
– Főiskola, én… én soha… – a fejét ingatta. – Én csak egy mezei
zsaru vagyok, a csőfektetés és zsindelyszögelés volt az iskolám.
Aztán hivatalnoknak jöttem a Fort Worth-i irodába. Ott nincs túl sok
elmélet.
Sally ismerte az ilyen típusú rendőrt, s hogy honnan jött.
– Valójában csak gondosan kell olvasnunk az aktákat és hidakat
vernünk a történet hézagjai közé – mondta tényszerűen. – A trükk
abban van, hogy az anyagot minden lehetséges módon kiforgatjuk
és úgy gondoljuk végig, hogy közben a bűnözők helyébe képzeljük
magunkat. A mokaszinjükben járunk, ahogyan az indiánok mondják.
Idővel megértünk bizonyos dolgokat.
– Mint amikor összekötjük a hangjegyeket – mondta Adler.
– …mondjuk …igen – felelte Sally.
Adler mosolyogva bólintott. Egy napra ennyi elmélet éppen
elegendő volt a számára.
Red az út közepén állva még mindig a távolba meredt. Izélje meg
John Connaly, gondolta. Mintha nem lenne éppen elég problémás
ember a nyakán, már csak John Kennedy hiányzott.
Anélkül, hogy levette volna szemét a horizontról, a szájába dugott
egy rágásnyi dohányt, és gondolatait ismét Butch Haynesre terelte.
35.
Butch a Ford tetején ülve a kék eget bámulta, s lelki szemei előtt
vágyai tájképe jelent meg. Röviden szólva, elégedett volt, hiszen
ezerszer közelebb érezte magát vágyai beteljesüléséhez, mint
valaha, az évek tucatjai során. Azon tűnődött, mit találhatott az apja,
mi lehetett elég zsíros falat, ami rávette, hogy írjon neki?
Casper bevágta a kocsi ajtaját, s az első sárvédőre támaszkodva
ugyanúgy a semmibe bámult, mint Butch.
– Húsz évvel ezelőtt kezdték építeni ezt az utat, de még mindig
nem fejezték be – mondta Butch.
Phillip a feje tetejére csúsztatta maszkját és bölcsen bólogatott.
– Azt hiszem, döntést kell hoznunk – mondta a férfi. – Tőled függ
Phillip. Visszafordulunk az országútra, vagy nekivágunk gyalog.
– Hova megyünk? – kérdezte a gyerek.
Nem az a típus volt, aki anélkül kapkodja el a döntéseket, hogy ne
tudná, mi a céljuk.
Butch a hátsó zsebébe nyúlt és félbehajtott képeslapot húzott elő.
Phillipnek nyújtotta. A képeslap legalább húszéves lehetett,
megbarnult, töredezett volt, s még néhány kávéfolt is éktelenkedett
rajta. Phillip széthajtogatta, és egy csodaszép zöld völgyet látott,
mögötte hósipkás hegyekkel.
– Ez Alaszka, Phillip – mondta Butch. – A vadvidék csücske.
– Szép.
– Gyönyörű! – mondta Butch. – Az ott a McKinley hegycsúcs, több
mint húszezer láb magas.
– Voltál már ott?
– Nem – felelte Butch. – Csupán kaptam egy képeslapot… De
térjünk csak vissza a dilemmánkhoz! Elég erős vagy a
gyalogláshoz?
– Mennyi?
– Nem lehet több, mint mondjuk tizenötezer mérföld.
Phillip kissé aggodalmasan tekintett a férfira. Igazán jó sport a
turistáskodás, azért mégis…
 – Teljesen igazad van – mondta Butch, s kivette a képeslapot
Phillip kezéből. Lecsúszott a kocsi tetejéről, és visszadugta a
képeslapot a zsebébe.
– Nézzük meg, hogy is állunk élelemmel!
Phillip visszatért az első ülésre, a zacskók meg az összegyűrt
papírszemét között kutatott.
Butch a vidéket fürkészte. Végtelen és terméketlen, nyoma sem
maradt az egykori gazdag, zsíros földnek, amely valamikor
horizonttól horizontig marhalegelő volt, egészen a nagy síkságoktól
kiindulva. És a komancsok emlékezete sem maradt fent, akik ezeken
a legelőkön éltek.
Egy mérföldnyire kicsiny, hófehér ranch házat pillantott meg,
mellette hatalmas öreg platánfa állt, amely félig leárnyékolta a házat,
s egyfajta menedéket nyújtott a perzselő hőség és az egy pillanatig
sem pihenő nyugat-texasi szél ellen.
Phillip jelent meg kezében az egykor csordultig teli élelmiszeres
zacskóval.
– Mi a helyzet? – kérdezte Butch.
– Egy szóda… néhány rágógumi… és egy fél csomag süti –
mondta a gyerek.
– Hát ez legfeljebb csak egyikünknek elég – mondta Butch. – Na
menjünk! – Nekivágott a mezőnek.
Phillip habozott egy pillanatig, szájába tömte az utolsó fél
süteményt és Butch után szaladt.
36.
Adler, Bradley és Suttle órák óta azon igyekeztek, hogy az ismét
rákapcsolt teherautóval kirántsák a kicsit ingoványos talajba süllyedt
Airstream hatalmas tömegét, amelynek ráadásul kiesett az egyik
kereke. Már úgy néztek ki, mint az új-zélandi sárdagasztók a
National Geographic fényképes riportjában, de csak annyit sikerült
elérniük, hogy a lakókocsi még jobban elsüllyedt, csakhogy két
méterrel odébb, mivel a műveletek közben a teherautó tengelyének
közepe élesen meghajlott, s a hátsó kerekek 45 fokos szögben kifelé
dőltek. Suttle a haját tépte.
– Szentséges Úristen! – Levegő után kapkodva szaladgált a kocsi
körül.
– Hát azt hiszem, ez a tengely eltörött – mondta filozofikusan
Bradley.
– Eltörött bizony – jegyezte meg Adler.
– Engem kinyírnak – nyöszörgött Suttle. – Mégis mit mondok majd
Saundersnek?
– Ez már a te problémád – mondta Bradley. – Csak annak örülök,
hogy nem én ültem a volán mellett, amikor megroppant a tengely.
Suttle egy lépést tett Bradley felé, és nagyon nehezére esett, hogy
ne csapja le a nála idősebb férfit.
A lakókocsi belsejében megszólalt a telefon, s Adler berohant,
hogy felvegye. Bradley kezét maga előtt tartva, félmosollyal hátrált a
remegő Suttle elől.
Adler dugta ki a fejét az Airstream ajtajából és a parancsnokért
kiáltott.
– A kormányzó a forró dróton, Red – kiáltotta.
Red a megrekedt lakókocsi felé lépdelt.
– A kormányzó ragaszkodik hozzá, hogy a holnapi parádéra
visszakapja a lakókocsiját – mondta Adler, amikor főnöke odaért
hozzá. – Már mindenfelé reklámozta a dolgot, és valami
nagyszabású fotózást akar.
Red kiköpött.
 – Persze előbb még be akarja csomagolni egy kicsit – tette hozzá
Adler –, mivel már bejelentette, hogy kölcsönadta neked, Saunders
szavaival élve ez a legmodernebb mozgó parancsnoki állás…
Red megint kiköpött, és a fejét rázta. Csak most látta meg, hogy
Adler arca csupa piszok.
Adler észrevette a parancsnok furcsa pillantását, nekilátott
ledörzsölni arcáról a sarat, de csak szétmázolta. Most Bradley jelent
meg a lakókocsi háta mögül. Red rápillantott. Még egy sáros ember.
– Red! – szólt Bradley. – Nem vagyok biztos benne, de azt
hiszem… szóval úgy vélem, hogy meghajlott a tengely… csak egy
kicsit.
Red felsóhajtott és megvakarta a fejét.
– Mondd meg nekik Adler, ha érte jönnek, elvihetik.
37.
Butch hatalmas léptekkel vágott át a mezőn, porfelhőt kavarva
maga mögött. A hófehér kis ház egyre közelebb került a felhőtlen,
ragyogóan kék ég alatt. Phillip szaporán szedte rövid lábait, hogy
lépést tartson vele.
– Hova megyünk? – kérdezte lihegve a gyerek.
– Tréfa vagy traktázni, Phillip – mondta Butch.
Phillip megdöbbenten állt meg. Butch megérezte, hogy a gyerek
nincs a nyomában. Megfordult és szembenézett vele.
– Mi van?
– Nekünk nem szabad a tréfa vagy trakta – mondta Phillip.
– Tessék?
– A mamám nem engedi.
– A tréfa vagy traktát? – kérdezte hitetlenkedve Butch. – Miért
nem?
– Mert ellenkezik a vallásunkkal – mondta a gyerek.
– A vallásotokkal? Miféle őrültség ez?
– Jehova tanúi vagyunk.
– A Krisztusát!
– Ezt sem szabad – mondta Phillip.
– Mit ezt?
– Káromkodni.
– Azt a mindenségit! És még mit? – kérdezte Butch.
– A torkoskodást, a dohányzást… – mondta a gyerek.
– Szart sem? Óh, bocsánat, ne haragudj…
– És a test egyéb beszennyezését sem, mint a paráználás.
– Tudod, mit jelent az? – kérdezte megdöbbenten Butch.
– Nem – mondta Phillip. – Illetve igen, vagyis csak azt, hogy a
Biblia nem engedi meg.
Butch csodálkozva ingatta a fejét.
– És csak ezért?
– A mamám azt mondja, Isten akarata örök – mondta Phillip. – Mi
örökké élünk majd egy üdvösebb világban.
 – Én igazán nem akarlak elkeseríteni ezzel kapcsolatban Phillip,
de szóval… – megállt. Nincs értelme. A gyerekre nézett.– Tudod
mit? Hagyjuk ezt az örökké élünk dolgot. Most téged kérdezlek,
Phillip és nem a mamádat vagy Jehovát. Akarsz-e trükköt vagy
traktát vagy sem?
Butch és Phillip átvágtak az udvaron és a platán alatt a ház
ajtajához mentek.
– Rendben van, Phillip – mondta Butch. – Csak annyit kell tenned,
hogy amikor kinyitják az ajtót, azt mondod: „Tréfa vagy trakta”.
Érted?
Megálltak az ajtó előtt. Butch kissé hátrahúzódott, majd bólintott
Phillip felé, aki lehúzta arcára a maszkját, megfordult, és megnyomta
a csengőt.
– Várj, amíg kijönnek! – mondta halkan Butch.
A farmer felesége, egy hatvanöt év körüli asszony kinyitotta a
belső ajtót, és a szúnyoghálós ajtón keresztül a látogatókra
mosolygott.
– Rajta Phillip! – suttogta Butch.
– Tréfa vagy trakta!
– Nahát, te vagy a leghelyesebb kísértet, akit valaha láttam –
mondta az asszony. Természetfölöttien boldognak látszott, hogy ez a
kisgyerek az ajtajánál termett a semmiből.
Butch közben a ház mögé nézett, de nem látott senkit és nem
hallott mozgást.
– Mondd még egyszer, Phillip! – suttogta Butch.
– Tréfa vagy trakta, madam! – mondta ismét Phillip.
– Hát, ami azt illeti, Halloween tegnap volt – mondta az asszony. –
Azt hiszem, kénytelen leszel megtréfálni. Sajnos semmi sem maradt
a karamelles kukoricalabdákból, amit erre az alkalomra készítettem.
A környék összes gyereke itt járt tegnap este. – Tanácstalanul tárta
szét a kezét. – Nem maradt trakta a kocsmában.
Butch kissé előrelépett, mosolygott, s kigombolta ingének utolsó
két gombját is, hogy látni lehessen a nadrágjából kikandikáló
revolvert. Az asszony ránézett, földöntúli mosolya semmibe foszlott,
s hátrébb lépett az ajtótól.
– Itt várj! – mondta.
 – Szép munka volt – mondta Butch és megpaskolta Phillip vállát,
aztán fölfelé nézett, s a kábeleket fürkészte, a telefonkábeleket,
amelyek a háztól egy közeli póznához, s onnan a távolba futottak.
Az idős asszony egykettőre visszatért mindenféle élelemmel, amit
csak a konyhában és a kamrában találhatott. Kilökte a szúnyoghálós
ajtót, s odatartotta a holmikat. Phillip hálásan nyitotta ki a hatalmas
barna zacskót, s figyelte, amint az asszony egy vekni kenyeret, egy
üveg mustárt, cukrot, lekvárt, vajat, egy kerek dobozos krémsajtot,
egy csomag teasüteményt és két konzervlevest dobott bele.
Hozzátett még néhány papírszalvétát, majd a belső ajtó mögé nyúlt,
s kis pénztárcáját tartotta a kezében. Kinyitotta, és a tartalmát – pár
bankjegyet és egy csomó aprót – Phillip zsákjába szórta.
Phillip a zsákba kukkantott.
– Köszi – mondta, és a maszkon keresztül az asszonyra
mosolygott. Sarkon fordult, és végigszaladt az alacsony verandán.
Ez a tréfa vagy trakta dolog egyszerűen csalás volt, gondolta
magában. Kinyitotta a zacskót, hogy megmutassa Butchnak, de még
visszafordult, hogy integessen a bőkezű öreg hölgynek, aki éppen
akkor zárta be a belső ajtót, és csapta rá a reteszt.
Butch és Phillip leléptek a veranda lépcsőjén és az elgazosodott
mező felé indultak.
– Sose becsüld le az egyszerű emberek kedvességét, Phillip! –
mondta Butch. Fél lépéssel lemaradt, Phillip mögé nyúlt, kirántotta a
házba vezető telefonkábelt, és máris utolérte Phillipet anélkül, hogy
a fiú bármit észrevett volna.
38.
Az ékszerdoboz lakókocsi disznóóllá változott. Kilötyögtetett kávé,
kólás üvegek és bűzös csikkektől roskadozó, hamutartók
mindenfelé. Adler rendbehozta a jelzőkkel teletűzdelt térképet és a
mikrofonba beszélt.
– 208-as és a 83-as Aspermontnál jön és megy. – Elmozdított
néhány zászlócskát és Redhez fordult. – Ez az?
– Igen – felelte Red.
Adler nem nézett hátra, csak hátranyúlt, hogy letegye a mikrofont.
Nem látta a csésze kávét, amit Bradley próbált készíteni magának. A
kávéscsésze a földre esett, a rádió alá gurult, és a kormányzó
halványkék szőnyegén azonnal sötétbarna folt éktelenkedett. Suttle
a kocsi elejére rohant, egy szivaccsal tért vissza, és megpróbálta
felitatni. Azután körülnézett, és a lakókocsi belsejének általános
állapotából látta, hogy olyan fölösleges dolgot csinál, mintha
szemcseppentővel akarná elhordani az óceánt. Félredobta a
szivacsot, és visszatért a pilótafülkéjébe, hogy kitalálja és
összeállítsa a magyarázkodását.
Bradley tiszta trikóra vetkőzötten, ám arcán és kezén még mindig
sárfoltokkal Redhez fordult.
– Bármikor hívhatunk járőrkocsit, ha akarod Red. – Szó szerinti
értelmezés: Légy szíves vigyél már ki minket ebből a pokolból,
mielőtt az állami fiúk feltűnnek és a kocsijukat reklamálják.
– Nem – felelte Red. – Maradjunk csak nyugton, és lássuk, hol
tűnik fel legközelebb. Valahol csak életjelt ad magáról.
39.
Butch kényelmesen vezetett a közép-nyugat Texas-beli prérin
irányt és utat váltogatva, de valójában mindig Alaszka vad vidékei
felé. Arra számít, hogy eljut oda? Miért is ne? Talán. Elvégre semmit
sem tudott a hivatalos dühről és a megrekedt lakókocsiról. És ha
tudott volna, miért gondolná, hogy nem juthat ki Texasból, s nem
érheti el az ígéret földjét?
*
– Biztos, hogy nincs benne hús? – kérdezte Butch. – Esetleg virsli
vagy hasonló.
– Nincs, uram – mondta Phillip.
– Nos, lefogadom, hogy tudsz finom mustáros szendvicset
készíteni.
– Igen, uram.
– Akkor tessék.
Phillip kicsomagolta az előre felvágott áruházi kenyeret, és négy
szeletet tett a műszerfalra.
– Hányat? – kérdezte.
– Amennyit csak akarsz – felelte Butch.
Phillip még hat szeletet vett elő, s a szélvédő tele lett
kenyérszeletekkel. Elővette a mustárt és kinyitotta, de nem tudta,
mivel kenje szét. Körülnézett.
Butch egy csomag rágógumit halászott elő, s egy darabot
Phillipnek adott. A fiú elkezdte szétkenni a mustárt a kenyereken.
A Ford egy magaslatra ért, és hosszú domboldalon ereszkedett
lefelé. A domb aljában egy család piknikezett. Phillip éhes szemmel
nézte őket, amint a Ford elhaladt mellettük. Anya, apa, hét év körüli
fiú és egy néhány évvel idősebb kislány. Kiterített pokrócon ültek egy
vadonatúj, kávébarna, alaposan megpakolt kombi árnyékában.
Az apa grillezett marhaburgert rakott a zsemlékbe, az anya pedig
szódát vett elő a hűtőtáskából. Mindkét gyerek a saját sültkrumplis
csomagjából csipegetett. Épp nevettek valamin, és kedvenc ételüket
várták. Nyilvánvalóan vakációzó család volt, akik fantasztikusan jól
töltötték az időt. Phillipet megbabonázta a látvány.
Valamiért Butchot is izgalomba hozta a családi jelenet.
Visszanézett, amikor a Ford felfelé kaptatott a domb másik oldalára.
Ahogy emelkedett az út, valami messzi dolog ragadta még Butch
figyelmét. Élesen fékezett, megfordította az autót és behúzta a
kéziféket. Előrehajolt, megfogta az első két mustáros szendvicset és
kiszállt.
– Azonnal visszajövök – mondta Phillipnek. – Most ne vacakolj a
mustárral!
Phillip bólintott, és tovább kente a sárga kotyvalékot a
kenyérszeletekre.
Butch a domb tetejére sétált, amely mérföldeken belül a
legmagasabb kiszögellés volt, és 360 fokos látvány tárult a férfi
szeme elé. Tekintete az alant elhaladó autópályára és egy sor
várakozó autóra esett, mintha arra várnának, hogy áthaladjanak egy
útlezáráson.
A Fordban Phillip szorgalmasan kente a második réteg mustárt a
szendvicsekre. Időnként némi pillantást vetett a nagyon amerikai
piknikező családra. A Ford megmozdult. Phillip ijedten nézett körül.
Butch még mindig a dombtetőn állt, amikor a Ford megint néhány
centit lefelé csúszott, majd a kézifék hirtelen teljesen felmondta a
szolgálatot, és a Ford igazán gurulni kezdett.
– Jaj! Butch! Butch!! – sikoltott Phillip.
Butch megfordult, s látta, hogy a Ford egyre sebesebben gurul
lefelé a dombról. Kilőtt, s futott, ahogy csak a lába bírta, de a kocsi
egyre gyorsabban gurult.
– Lépj a fékre! – kiabálta Butch. – Tedd a lábad a fékre! A középső
pedál!
Phillip eldobta a szendvicset és megragadta a kormánykereket.
Lábát a fékpedálra tette, ahogy azt már számtalanszor a felnőttektől
is látta. Lábszára azonban túlságosan rövid volt. Igyekezett, hátha a
lábujjhegyével eléri, s közben oda is nézett. Amikor fejét a műszerfal
alá hajtotta, a Ford lekanyarodott az útról.
Butch az autó után loholt, kiabált Phillipnek:
– Fordítsd balra a kormányt! Balra! Balra!
 A megtermett családapa a legelejétől látta az epizódot.
Legszörnyűbb rémálma kezdett valósággá válni, mert a Ford a
családja és a vadonatúj Oldsmobile kombija felé vette az irányt.
– Mindenki fusson! – kiáltotta. – A fák mögé, gyorsan!
Maga Bob – így hívták a férfit – az ellenkező irányba futott az új
autója felé.
– Ne törődj a kocsival, Bob! – sikoltott a felesége.
– Megőrültél?! – kiáltott vissza a férfi, amint bevetette magát a
sofőrülésre. – Csak ezer mérföld van benne! – Veszett gyorsasággal
elfordította a kulcsot, sebességet váltott, éppen akkor, amikor Phillip
elrántotta a kormánykereket, s a Ford mindössze néhány
centiméterrel viharzott el a csillogó Olds kombi mellett. Butch éppen
abban a pillanatban érte utol, és a hamuszürkévé vált Bob mellett
megállt.
– Elromlott a fék – lihegte.
– Hát ez nagyon közel volt – mondta Bob, és kiugrott a kocsiból.
Felszabadult mosolyt villantott Butch felé. – Bob Fielder – mondta.
Butch elmosolyodott, megrázta a férfi kezét.
– Edgar Poe – mondta.
– Halálra ijesztett – mondta Bob. – Két hónapja az enyém. Még
csak bejáratós.
– Valóban egy szépség – mondta Butch és megcsodálta a kocsi
kecses vonalát. – Tudja Bob, ahogy mondtam, problémám van a
fékkel, és nagyra becsülném, ha elvinnének egy darabon. A fiam
meg én öt mérföldnyire lakunk felfelé ezen az úton. Majd holnap
ideugrok a kocsiért.
A Ford, miután elhaladt Bob családja és új Oldsmobilja mellett,
úgy látszik elég energiával rendelkezett ahhoz, hogy felfelé haladjon
a lankás domboldalon. Az emelkedő másik oldalán megállt és lefelé
indult, még mindig Casperral, a barátságos kísértettel a kormány
keréknél. Először lassan gurult, majd gyorsabban, végül már elég
nagy sebességgel, egyenesen Bob és Butch felé.
Phillip visított, ahogy a torkán kifért, megpróbált elég magas lenni
ahhoz, hogy kormányozzon és lecsúszni is, hogy…
Bob pánikba esett, a fejéhez kapott, és fedezéket keresett. Butch
egyenesen a Ford elé lépett, s Phillip arcába nézett.
 – A féket, Phillip! – üvöltötte.– Lépj a fékre, keményen!
Phillip, most már egyértelmű utasítást kapva, a padlóra csúszott,
és mindkét kezével ránehezedett a fékpedálra. A kerekek
leblokkoltak, és a Ford Butch térdkalácsától alig pár centiméterre
megállt.
Phillip arca jelent meg a műszerfal fölött. Butch büszkén
rámosolygott.
– Fantasztikus munka volt, Phillip!
Az Olds csomagtartója tetején reszkető Bob lekászálódott, és
széles vigyorral hatalmasat sóhajtott.
40.
Nyolc texasi országúti járőrkocsi és négy megyei seriff autó gyűlt
össze az ellenőrzőpontnál egy kétsávos állami és egy Cottle megyén
át vezető keskeny út elágazásnál. Két rendőr ment végig a kocsik
során, ahol az Oldsmobile is araszolt, és ellenőrizték a
jogosítványokat és bekukkantottak az autókba. Nem olyan módon
tették, mintha arra számítottak volna, hogy a következő autóban egy
veszett gyilkos ülhet. Inkább beszélgettek és szórakoztatták
egymást.
Az utolsó jelentés a lelépett fickóról és túszáról valahonnan Hockle
megyéből érkezett Lubbocktól nyugatra. Kizárt dolog, hogy ilyen
rövid idő alatt eljutottak volna a messzi keleti részre. Az egész
inkább csak rutinellenőrzés volt.
Ebben a logikában csak egy volt a bökkenő, hogy az utolsó
bejelentés tévesnek bizonyult, s még nem korrigálták.
A kombiban Bob és Mrs. Bob ültek az első ülésen, Butch és Phillip
a gyerekrészlegben foglaltak helyet, míg a középső ülésen Bob fia,
Kelly és lánya, Patsy foglaltak helyet. Kelly éppen azt magyarázta
Phillipnek, hogy a Zöld Lódarázs ugyanúgy nem bogár, mint ahogy
Pókember nem pók.
– Jó ég, Buzz! – szörnyülködött. – A Marson éltél az elmúlt tíz
évben?
– Miért, ezek igazi történetek… – kérdezte Phillip.
– Micsoda? A Zöld Lódarázs? – hahotázott Kelly.
– …vagy csak kitaláltad?
Kelly a fejét rázta.
– Nahát! Egy szellemfejű marslakó.
– Miért, te tudtad, hogy az egerészölyv valójában szárnyas tatu? –
kérdezte Phillip.
Kelly egy pillanatig bizonytalanul tekintett a másik fiúra, majd
elvigyorodott.
– Ez tetszik nekem, szárnyas tatu – mondta. – Jó humorod van,
Buzz-i. – Mindkét gyerek huncutul nevetett.
 – Elnézést a kényelmetlenségért, Edgar – szólt hátra Bob. – A
gyerekek kedvelik azt a hátsó részt, mert ott legalább tudnak
játszani.
– Óh, egyáltalán nem gond, Bob – mondta.
Ahogy Bob a sor eleje felé gurult, Butch egy pokrócot húzott az
állához, és fejét lehúzva két játékállatot emelt a pokróc széle fölé,
Phillip pedig éppen a Zöld Lódarázs képregény újságba temetkezett,
amikor T. M. Wing rendőrtiszt benyújtotta kezét a kocsi ablakán, és
Bob jogosítványát kérte.
Kissé ideges tekintetet vetve a tiszt egyenruha gombjára, amely
az autó oldalát súrolta, Bob odanyújtotta a jogosítványt.
– Miért zárták le az utat? – kérdezte.
– Szökött rab, uram – válaszolt Wing. – Csak elővigyázat az
egész. – Visszaadta a jogosítványt és felületesen a kocsi hátába
nézett. Nem volt biztos benne, hány alakot lát az autó hátsó
részében. – Hova igyekszik, Robert? – kérdezte a rendőr.
– Coloradóba – felelte Bob. – Szabadságra megyünk.
– Ha jól láttam a jogosítványát, Corpus Christiből jöttek. Hogyan
került rá erre az útra?
– Óh, még bejáratos az autó – mondta Bob –, még nem járt le a
garanciális bejáratási idő. Negyven alatt kell tartanom a sebességet.
Butch haldoklott hátul, s azt kívánta, bárcsak megnémulna Bob!
Phillip végzett a Zöld Lódarázzsal és a barátságos szellem maszk
madzagját babrálta, hogy ismét feltegye.
– Érezzék jól magukat! – mondta a rendőr és hátralépett.
– Kösz – mondta Bob, s kidugta karját az ablakon.
– A Pikes csúcs felé viszem. Arra lépésben mehetünk.
A rendőr barátságosan bólintott.
– Addigra éppen lejár a bejáratás – folytatta Bob.
A rendőr intett a kezével. Bob félrehúzódott és szinte gyengéden
gyorsított, amint áthaladt az kordonon, és a vidéki út felé fordult.
Butch lehunyta a szemét és Alaszkát idézte maga elé.
41.
A magasan röpködő egerészölyveknek a lerobbant, ezüst színű
technika csodája olyannak tűnt, mint egy csapdába esett tatu.
Bradley az egyik meszkito cserje mögött állt box sortjában, és
elkeseredetten kefélte a száraz sarat egyenruhájáról.
Bobby Lee a közeli szikladarabon ült és egy fadarabot farigcsált,
amely kezdett már valamire hasonlítani.
– Láttam egy gorillát a Dallasi Állatkertben, esküszöm szebb lába
volt – jegyezte meg.
Bradley egy szót sem szólt, kefélte tovább a nadrágját. Eléggé
vékonyka lábak tartották különben erős alakját.
– Nem gondolod, hogy ezért nem léptetnek elő hadnaggyá? Mert
rosszak a lábaid? – folytatta Bobby Lee. – Tönkrevághatnak a rossz
lábak egy karriert, mint a te lábaid a tiédet…
Bradley egy villanás alatt rávetette magát, keze halálos szorításra
készült Bobby Lee nyakán, miközben a porban hemperegtek.
– Engedj el, te seggfej! – kapkodott levegő után Bobby Lee, és
igyekezett lefejteni magáról a másik férfi kezét. – Kibaszott vesztes!
Adler mikrofonnal a kezében a térkép előtt állva meghallotta a
hirtelen támadt dulakodás zaját. Kikukkantott az ajtón, és máris
Suttle segítségéért kiáltott. A két férfi a meszkito bokrok közé rontott,
hogy véget vessen a verekedésnek.
Nem tartott soká. Bobby Lee igazából egyet sem ütött, csak a
kezét védte és alig várta, hogy Adler és Suttle megmentsék őt.
Gunyorosan nevetve felállt, leporolta magát és megkereste a
földön a fadarabot, amelyen dolgozott.
– Gyenge eresztés vagy, öcsi – köpött Bradley Adler szoros
fogásának karámjából Bobby Lee felé. – Ezt nem felejtem el neked.
Ehhez tarts magad!
Bobby Lee napi „száz-fekvőtámaszos” karban volt, s csak azért
nem ütött vissza, mert roppant vigyázott a kezére. Igen messzire
elment, hogy védje és elsőrendű kondícióban tartsa. Manikűrözte a
körmeit, tigrisbalzsamot és antibiotikummal kevert kézkrémet
használt és finom, puha kesztyűt hordott, amikor nagyon sütött a
nap, vagy erősen fújt a szél.
Bobby Lee története a keze volt.
Tíz éves korában az El Pasóban nevelkedő fiú „jelenség"-nek
számított. Elsőrendű ütőjátékos volt, fiatal korához képest
fantasztikus „kéz-szem” koordinációs készséggel rendelkezett. A
Kölyök Ligában „Lassú-kéz” volt a beceneve. Az idősebbek Babe
Ruth Ligájában különböző csapatok versenyeztek a szolgálataiért,
és apja, a jó körülmények között élő, de saját véleménye szerint még
jobb sorsra érdemes, emésztési zavarokkal küszködő
nagykereskedő, diszkréten tudatta, hogy a fia tehetségét a
legmagasabb ajánlattevőnek bocsátja áruba. Bobby Leenek fogalma
sem volt arról, hogy amikor a következő tavasszal a város másik
végében lévő Conquistador csapathoz szerződött, apja a trükkös,
párhuzamos tárgyalásokkal szép kis summát vágott zsebre.
Bobby Lee a Babe Ruth Ligában is sztár volt. Magasabb és
erősebb lett. Az összes főiskolának csorgott utána a nyála, és profi
karrierje is szóba került. Aztán két esemény keresztezte Bobby Lee
útját. Egy beton keménységű baseball pályán adogatáskor eltörte
kesztyűtlen kezének néhány csontját, apja kis üzletére pedig egy
helyi riporter derített fényt. Némi készpénz gazdát cserélt, és nem
hozták nyilvánosságra a sztorit. A gyermeksport Texas szerte
komoly üzlet, s ez az ügy is csak azért került terítékre, mert az öreg
mohó volt, és kemény fiúkat csapott be.
Bobby Leet két évre kizárták az El Paso-i szervezett baseballból.
A pokolba az egésszel, gondolta. Törött csontjai egyébként is
kiborították, és úgy határozott más irányban kamatoztatja kivételes
„szem-kéz” tehetségét. Tizenhat éves korában megnyerte az állam
nyolc-lövedékes junior bajnokságát San Antonióban, s négy évvel
később olybá tűnt, jó úton halad az Egyesült Államok olimpiai
lövészcsapata felé. Megint az apja lépett közbe, bár ezúttal
másképpen.
Bobby Lee apja dühödt mccarthysta lett. Rögeszméjévé vált, hogy
a színesek és a komcsik megfertőzik az országot, és a határok
lezárását meg Castro bombázását követelte, s hogy kössék fel
Julius és Ethel Rosenberget. Aztán még tovább ment.
 Megalakította a texasi stílusú Amerikai Felsőbbrendűek csoportját,
akik legszentebb kötelességüknek tartották, hogy felégessenek egy
szocialista párti gyűléstermet, valamint egy sor mexikói üzletet a Rio
Grande felső vidékén.
Nem volt elegendő komoly bizonyíték a kormányzó kezében, hogy
eljárást indítson Bobby Lee apja ellen, ráadásul igen sokan
rokonszenveztek az öregfiú akcióival, Bobby Leet azonban szép
csendben kiebrudalták az első csapatból a tartalékba, végül el se
jutott az olimpiára.
Nem sokkal ezután beiratkozott a Rendőrakadémiára és a
bűnüldözési hivatást választotta. Magával vitte fenomenális „szem-
kéz” koordinációs készségét, apja nyers, soviniszta politikáját,
valamint maró cinizmusát, hogy nagymenőnek lássék.
Mindenki elég savanyú volt az Airstream környékén. A jármű
belsejében már elhatalmasodott a kosz és a szemét, mivel senki
sem volt a közelben, akinek feladata lett volna a takarítás. Red igen
érzékeny volt a rangokat illetően, és egyik magasrangú tisztjét sem
utasíthatta ilyenfajta munkára. A gondolat pedig, hogy megkérje
Sallyt egy kis rendrakásra, amilyen gyorsan eszébe jutott, olyan
gyorsan ki is ment belőle, amint a lány szemébe nézett. Inkább
sarkon fordult és visszament a maga szemetes irodájába.
Időtöltés gyanánt a prérit bámuló Red arany pénzérméjével
bűvészkedett, vagy egyedülálló tubák-köpő tehetségét gyakorolta.
Két-három lábnyi távolságból célzott meg egy üres kólás üveget.
Világklasszis volt ebben. Időről-időre mégis mellé célzott, és a
lakókocsi hátsó felét borító rozsdabarna padlószőnyeget találta el,
amitől mesés illatok terjengtek, ám ez legfeljebb az asztala mellett a
saját aktáiba mélyedő Sally orrát bántotta. Red irodájától
mindenesetre távol tartotta a lányt.
Butch aktájával foglalkozott, s egy „Fiatalkorúak Bírósága” feliratú
mellékletet olvasott éppen, amely fordított időrendi sorrendben
tartalmazta Butch bűnügyeinek szokványos börtön históriáját a
bebörtönzést követő rendőri felügyelet időszakáról, a büntetés
idejének csökkentéséről egészen az ítélethozatal előtti időre
vonatkozó jelentésekig.
 Többször visszalapozott az egyik korai jelentéshez, amely
nyugtalanította és zavarba ejtette. Redre nézett, aki elkapta a
pillantását.
– Mit óhajt? – kérdezte a férfi.
Sally úgy döntött, nem kérdezi meg. Annyit már tudott erről a
Texas Ranger csizmás és Stetson kalapos élő legendáról, hogy csak
akkor kap választ tőle, ha jól teszi fel a kérdést, ahhoz azonban még
nem tudott eleget.
A meszkitocserjés prérin Bradley befejezte a száraztisztítást, és
ismét befedte vékonyka lábszárait a széles szabású nadrággal. Tőle
tisztes távolságban Bobby Lee befejezte művészi tevékenységét,
melynek eredménye egy tíz centi hosszú, nagy kaliberű puskagolyó
volt.
Adler visszaült az adóvevőjéhez. Mindnyájukon eluralkodott
egyfajta feszültség. A beszélgetések a legszükségesebbre
korlátozódtak.
Talán Red volt az egyetlen, aki nyugodtnak látszott. Kedvenc
foteljében ült, lába keresztbevetve az asztalán, s a bokros tájat
fürkészve a Texas Sárga Rózsáját fütyörészte. Sally meglepődve
nézett rá.
Adler felemelte a kezét – valamit hallott a rövidhullámúban.
Redhez fordult.
– Van két országúti járőrautó, amit a rendelkezésünkre tudnak
bocsátani.
Red még csak le sem vette a lábát az asztalról. Neki nem volt
sietős.
– Mondd, hogy legyenek készenlétben! Itt kiválóak az
ülőalkalmatosságok – mondta, majd pillanatnyi gondolkodás után
hozzátette. – A déli útlezárásoktól küldjék a fiúkat északra, a
Whichita vízesésnél lévők pedig menjenek nyugatra. Ellenőrizzenek
le minden utat és minden farmot Anson és Paducah Corners között,
valamint Sweetwater és Lubbock közt is.
Adler a térképet vizsgálgatta, és beszúrta a jelzőzászlókat a
megfelelő helyekre.
– Nem gondolod, hogy ennél már közelebb járnak? – kérdezte
Redtől.
 Red vállat vont, s a változatosság kedvéért dúdolni kezdte a Texas
Sárga Rózsáját.
42.
Negyvenkét-negyvenhárom mérföld óránként. Egyszer-egyszer
negyvenöt mérföldes csúcs. A barna Olds kombi szörnyű lassan
fogyasztotta az utat Bob nehézkes talpa alatt.
Butch lazított ott hátul, s az Old MacDonald Had a Farm dallamát
fütyörészte igen ráérős tempóban. Bob csatlakozott hozzá. Mrs.
Bobra és a gyerekekre is ráragadt az énekelhetnék. Az egész
átkozott autó pillanatokon belül az Old MacDonald Had a Farmtól
visszhangzott.
Patsy, a vöröshajú, csupa szeplő kislány izgalomba jött és a zene
ütemére ugrálva kilöttyintette 7-Up-ját. A ragacsos 7-Up az egész
ülést összekoszolta, s jutott belőle Bob hajára is.
– Kiöntötted! Kiöntötted! – énekelte elragadtatottan Kelly. Bob és a
felesége hátrafordultak, Bob érezte haján a nedvességet.
– Óh, Patsy! – mondta Mrs. Bob. – Nézd meg, mit csináltál apád új
üléshuzatával! – Kikapta a poharat az ugráló lány kezéből.
Hátranyúlt, megragadta a gyereket a karjánál, s alaposan megrázta.
– Hányszor mondtam már neked, hogy ne ugrálj az autóban! Ne
ugrálj az autóban!
Patsy felsikoltott fájdalmában és félelmében. Az anyja
visszanyomta az ülésre. Bob egyenesen előremeredt.
Butch folytatta a fütyörészést, csak sokkal halkabban, miközben
közelről figyelte a kialakuló eseményeket.
Mrs. Bob hátranyúlt egy zsebkendővel és megpróbálta felitatni a
ragacsos löttyöt az üléshuzatról. Látta, hogy Bob feje is ragacsos
lett, s már azon volt, hogy letörli, de inkább úgy döntött, nem hívja ki
a sorsot maga ellen. Patsy hangosan bőgött.
– Átkozott kölyök! – morogta Bob.
Patsy hangosabban üvöltött, mint valaha.
– Jól van, jól van édesem – mondta Bob kissé megenyhülve, s
megsimogatta a lánya karját. – A kocsival nem lesz semmi baj. A
papa szeret téged, ígérd meg, hogy máskor jobban vigyázol! –
Visszafordult a kormánykerékhez.
 Butch pontosan Patsy háta mögött ülve figyelt, s abbahagyta a
fütyörészést.
– A kocsi túl fogja élni – motyogta Bob saját magának, s azon
tűnődött, mennyivel veszített volna a kocsi az értékéből, ha nem
veszi meg rá indulás előtt az üléshuzatot.
Egy darabig csendben haladtak, majd Butch szólalt meg.
– Ha itt jobbra megállsz, az nagyszerű lesz Bob – mondta őszinte,
lenyűgöző mosolyával. – De megkérnélek még egy szívességre.
Öt perc telt el, és megváltozott az egész helyzet, már ami a Bob
családot és a Bobmobilt illeti. Az út mellett álltak. Mama, papa, két
gyerek, bőröndök, kabátok és útikönyvek, piknik hűtőtáska és
folytatásos képregény. Az egész történet az arcukra volt írva.
Becsapták, megcsalták őket. Egy olyan fickó bánt el velük, akinek
segédkezet nyújtottak. Mrs. Bob szeme akkorára tágult, mint egy
csészealj. Ilyen dolog meg sem történhet Amerikában!
Butch Patsy kezébe nyomta az utolsó két játékállatot, majd
barackot nyomott Kelly fejére, és kezet nyújtott Bobnak.
– Csak kölcsönveszem, Bob – mondta –, ne aggódj, vissza fogod
kapni.
Phillip az első ülésen ült, s kibámult az ablakon. Sem
meglepettnek, sem megdöbbentnek nem látszott a dolgoknak ilyen
gyors és hirtelen fordulata láttán. Nagyon kellemesen érezte magát a
Bob családdal a kocsi hátsó részében, de a pisztoly megjelenése
megint mindent a feje tetejére állított. Arra azonban már kezdett
rájönni, hogy Butch mellett váratlan és drasztikus dolgokra
számíthat. Különben is gyerek volt, és a gyerekek tudnak a
leggyorsabban alkalmazkodni a realitáshoz, akiknek az újdonság
mindennapos dolog. Az egyetlen, ami rossz érzést keltett Phillipben,
hogy remélte, hogy nem lesz még egyszer olyan erőszak kitörés,
mint amelyik a Jerry Pugh valóság végére tette ki a pontot.
Bob vonakodva rázta meg Butch kezét kétszer is, hogy
megpróbálja éreztetni ezzel a félelmetes emberrel egetverő
aggodalmát.
– Kérem, vadonatúj – mondta. – Negyvenötnél többel ne menjen
vele a következő ötszáz kilométeren! – Agónia látszott tükröződni a
férfi arcán.
 – Tudja, hogy megteszem, Bob – mondta Butch, majd búcsút intett
és a vezetőüléshez sietett. Ő és Casper, a barátságos kísértet
továbbindultak.
– Integess, Phillip!– mondta jókedvűen Butch, miközben lassan
elhúzott az útpadkáról:
Phillip integetett, s Bob gyerekei visszaintegettek. Phillip kuncogni
kezdett.
– Milyen viccesen néznek ki – mondta.
– Meglehet – mondta Butch. – Bob helyesen cselekedett. – Mégis,
mi lett volna, ha verekedni kezd? – Elképzelhető, hogy lelövöm, és
akkor mi lesz a családjával? – Fél másodpercig elgondolkodott. –
Nem. Bob remek családapa, és ez a legjobb, amit egy fickó
magának remélhet.
Miután beszédét befejezte, Butch a padlóig nyomta a gázpedált.
Az Olds motorja felhördült, és a gumik sikoltottak a betonon.
Bob összegörnyedt fájdalmában, amikor büszkesége és
játékszere eszeveszett száguldással veszett a semmibe.
43.
Az országúti járőrök fő ereje és a helybéli seriffek most már
szigorú ellenőrzés alá vették az autókat a Paducah Cornernél, s
vigyáztak rá, nehogy valaki átcsusszanjon az ellenőrzőponton. Most
már tudták, hogy a Panhandlei információ hamis volt, s hogy a
menekülő bűnöző esetleg az útjukba kerülhet. Mindnyájan nagyon
éberek lettek, s minden autót, mindén csomagtartót alaposan
átvizsgáltak egy esetleges támadásra felkészülve.
A kocsik sora mellett elnézve az egyik tiszt valami furcsát látott az
autók fölött. Megbökte a partnerét, hadd lássa ő is…
A dombtetőről lefelé araszolva bőröndöket, kalapokat, hűtőtáskát
és képregényt hurcolva ereszkedett lefelé a Bob család. Bob
magasan tartott fejjel vezette kis csapatát. A gyerekek még mindig
nem értették egészen, mi folyik itt. Mrs. Bob a két legnagyobb táskát
cipelve botladozott sereghajtóként.
*
A mozgásra képtelen guruló nyaralóban Adler az asztalra dobta a
fejhallgatóját és hátrarikkantott Rednek. – Átjutott! A Paducah
Cornernél. Igazad volt, a rohadt életbe!
– Mi az? – mondta a szunyókálásból felriadó Bradley.
– Egy autóst kényszerített – fejezte be Adler a mondanivalóját.
Bobby Lee megvetően horkant fel.
– Mire való az útlezárás?
Red felsóhajtott, és fejébe csapta a kalapját.
– A rohadt életbe! Szólj rá Amarillora és mondd meg nekik, hogy
jelzést kaptunk és feléjük igyekszik.
Adler visszatette fejére a készülékét és Amarillót hívta.
Red előjött a lakókocsi végéből.
– Az az igazság – mondta –, azt kívánom, hogy lépje át a határt,
és akkor az egész ügyet a szövetségiek nyakába sózhatjuk.
Furcsa kijelentés volt ez Red Garnettől, aki foggal-körömmel
harcolt azért, hogy a primadonna szövetségiek távol tartsák magukat
az ügyeitől. A szövetségieknek több pénze, nagyobb szája és
harsányabb reklámszakemberei voltak, de ez minden. Gyakorta
hangoztatott véleménye szerint a Texas Rangerek és Texas Állam
rendőrei simán leradíroznák bármilyen pályáról az F.B.I. és az A.T.F.
embereit. Egyszer egy zöldfülű riporter megkérdezte tőle, nem
lenne-e maga is szívesen az FBI embere? Red J. Edgar Hoover
kedvence lett azzal a válasszal, hogy az FBI-nak dolgozni olyan
gyanúsan kényelmes, mint „egy földre rakott madárfészek"…
– Otthon akadt dolgom – mondta végül.
Adler úgy nézett rá, mint aki attól tart, hogy a parancsnok beteg.
Sally kiolvashatatlan arcából igyekezett megtudni valamit.
– Éhes vagyok – jelentette ki Red a nyitott ajtóhoz sétálva,
kinyújtózkodott és a késő délutáni fénybe bámult. Aztán
visszafordult. – Van ebben a vacakban valami kaja?
– Hát… tudja… – mondta habozva Suttle.
Adler a férfira nézett,
– Van kaja vagy nincs? – Talpra ugrott és a hűtőszekrényhez
lépett.
– Micsoda bőség! – kiáltott fel győzedelmesen. – Órák óta az első
jó hírek.
Suttle a hűtőszekrény elé lépett, s védekezően nyújtotta előre a
kezét.
– Hát… ezt a kormányzó munkatársainak tették bele – mondta. –
Nem hiszem, hogy hozzájárulna…
Adler a bőség zavarával küszködve egy műanyag zacskót vett ki a
hűtőből.
– Odasüss, Red! – mondta boldog vigyorral. – Tatár fasírt. Olyan,
amit szeretsz.
Red megfordult, s Adlerre nézett.
– Tényleg? – és sokat tudóan ingatta a fejét. – John szereti a
dúsan terített asztalt.
Suttle teljesen kiborult, már tiltakozni sem volt kedve. Visszament
a pilótafülkébe, hátrahajtotta a fejét, s az út felé bambulva a
lemondólevelét fogalmazta.
44.
Butch elég magas fordulatszámon hajtotta a Bobmobilt:
hetvenöttel ment nyílt terepen és harmincöttel városban, nehogy
feltűnést keltsen. Phillippel együtt minden gombot kipróbáltak.
Elektromos ablakokat, elektromos üléseket, elektromos
légkondicionálót, állítható kormánykereket… Bob igazán szép autót
vett magának.
– A pokolba is, ezt a kocsit jól kifogtuk. Figyelj csak! – mondta
Phillipnek, miközben a rádióval babrált. Egy déli határmenti állomást
hozott be, ahol spanyol balladák szóltak. Felhangosította a
készüléket, s vele dúdolt.
Phillip felnevetett.
– Hé, Phillip! Ez a dolog a tréfa vagy traktával meg ezzel az egész
Jehova üggyel… A többi napokat megtartjátok, ugye?
– Nem, uram.
– A nagyokra gondolok – mondta Butch. – Mondjuk a
Karácsonyra.
– Nekünk nincs Karácsonyunk– mondta Phillip.
– Ugratsz.
– Nem, uram – mondta a kisfiú. – Se születésnap, se bulik,
semmi.
– Akkor mondd meg nekem, mi a rossz egy születésnapi buliban?
– A Bibliában csak két embernek volt születésnapi bulija – mondta
a gyerek, és ők rossz emberek voltak. – Elgondolkodott egy
pillanatig. – És bűnben születünk erre a világra, és nincs miért
örvendezni rajta. Ez a másik ok.
– Tyűha! – mondta Butch és elgondolkodva nézte a kisfiút. – Akkor
még karneválon sem vettél részt soha?
– Nem, uram.
– Egyetlen egyszer sem?
– Egyetlen egyszer sem.
– Vattacukor?
– Egyszer láttam – mondta a gyerek – Piros.
 – Rózsaszín.
– Sosem ettem.
– Görkorcsolyázás?
– Láttam a moziban,
Butch néhány percig csendben vezette az Olds kombit a lankás
legelők közt, amelyeken csak hébe-hóba lehetett felfedezni egy-egy
hosszúszarvú texasi marhát. Aztán elhatározásra jutott. Az ördögbe
is! Kimondja, ami a szívét nyomja.
– Tudod, Phillip – mondta –, minden piros-fehér-kék amerikai
jogod megvan arra, hogy vattacukrot egyél és görkorcsolyázz.
– Tényleg?
– Bizonyám – mondta Butch, majd két szempillantás alatt – mielőtt
még eldönthette volna, biztonságos-e vagy őrültség – Phillip
kirobbant a naptetőn keresztül, s kurjongatott örömében.
Butch odakötötte a fiút a kocsi csomagtartójához, és rakétaként
lőtt ki a nyugat-texasi síkságon. Phillip teli szájjal üvöltött, haját fújta
a szél, nevetett és kapaszkodva védte a drága életét.
Butch legalább ennyire élvezte a dolgot odalent. Ránehezedett a
gázpedálra, jobbra-balra rángatta a kormányt az út teljes
szélességében, és minden tőle telhetőt megtett, hogy az összes
huppanót eltalálja.
45.
A vérnarancs színű nap már lebukóban volt a Davis hegy sötétlila
vonulatai mögé. Ameddig a szem ellátott, nem volt más a
Panhandlei szélfútta területen, csak csapatba verődött feketefarkú
prérikutyák, a rájuk vadászó préri farkasok, megszámlálhatatlan
texasi hosszúszarvú és tízféle kígyó.
Texasban mindenfelé látni marhákat, s az év különböző szakaiban
erre járó cowboyok adták a tejbeaprítani valót a kis útmenti
csehónak, amely a halványuló rózsaszínes napvilágnál éppen
idejében került Butch és Phillip szeme elé, hiszen már nagyon
éhesek voltak.
A kombi a kavicsos parkolóba hajtott a pislogó vörös „Dottie's
Cafe” neonfelirat alá. Szívesen látták a vendégeket, hiszen nem
lévén cowboy szezon, Dottie emberei alig egy tucat vendéget láttak
naponta. Ezidőtájt nem igen sok tejbeaprítani valójuk akadt.
Kétszer szólalt meg a konyhában a csengő. Ő azonban a
fürdőszobában szorgoskodott. A tükörben egy valamikor csinos,
negyvenéves arc nézett vissza rá, amelynek némi női praktikára volt
szüksége, hogy ismét csinosnak mondható legyen. A telt idomú, s
mindig reménykedő pincérnő megcsipkedte sápadt orcáit, fekete
tussal ívelt vonalat varázsolt a szemhéjára, igen feltűnő színű
rúzzsal kente be az ajkát, majd kicikázott az ajtón.
– Túl sok a rúzs – recsegte Nehemiah, az idős szakács, aki már
azóta sütögetett ebben a konyhában, amióta Hoover elnök volt, és
aki háromnegyed komancs lévén egész Panhandlet a magáénak
tartotta. – Úgy nézel ki, mint egy szakadt kurva.
– A cowboyoknak ez tetszik – csiripelte Eileen a pincérnő, a két
hamburger-költemény tálcáját felkapva a grillsütő mellől, s a
csapóajtón át az étterembe hátrált.
Az étterem – egy pult, három box egy-egy asztallal és a mindenre
rátelepedő finom zsírréteg – üres volt, s csak Butch és Phillip ültek a
középső boxban.
 Eileen letette a két hamburgeres tálcát a férfi és a kisfiú elé, s a
férfi minden ceremónia nélkül máris beleharapott. Sok idő telt el,
amióta utoljára rendes ételhez jutott.
Phillip nem kezdett hozzá és bizonytalanul nézett a hamburgerére.
A pincérnő arra gondolt, hogy valami nincs rendjén, s a tálcát
fürkészte.
Végül Butch észrevette, abbahagyta a rágást, és villája megállt a
levegőben.
Phillip lehajtotta a fejét, és imádkozott.
– Köszönöm neked Atyám – mondta – nagylelkűségedet és
jóságodat. Ámen.
Butch és Eileen összemosolyogtak, és egyszerre mondták
„Ámen”.
– Na láss hozzá, Buzz! – mondta Butch és a pincérnőre nevetett.
A nő fülig érő szájjal visszamosolygott, az asztalra hajolt és
szégyentelenül flörtölni kezdett kifestett szemét forgatva.
– Bárcsak nekem is ilyen papám lenne, mint a tiéd! – mondta.– Az
enyém egy vén sótlan hering volt.
Ez a vicc mosolyt csalt ki Phillipből.
– Maga Dottie? – kérdezte teli szájjal Butch.
– Eileen. Dottie meghalt, a fia viszi most ezt a helyet, de… sosincs
itt.
– Soha? – kérdezte érdeklődően Butch.
– Négykor eltűnik – folytatta a nő – és elment a szakács is. – Az
asztalra könyökölt. – Lenyűgöző öreg kujon – mondta –, a
hetvenötöt tapossa, s van egy babája odaát Muleshoeban. Minden
áldott este átugrik, hogy meglátogassa.
– Néhány fickó megteszi – mondta Butch kétértelmű vigyorral.
– Meg bizony – mondta Eileen Butch arcát fürkészve, miközben
felvett egy savanyú uborkát a férfi tányérjából, s meglehetősen
szexis mozdulattal lassan szopogatni kezdte.
Phillip mohón evett, s természetesen semmit sem vett észre a két
ember között vibráló feszültségről. Mindössze annyit jelentett
számára, hogy olyan szavakat használnak, amelyeket neki nem
szabad hallania. Zavartan figyelt. A mamája nem így nézett a
férfiakra.
 Eileen felegyenesedett és megfordult, hogy elmenjen az asztaltól.
Ő elültette a magot, amire minden lány képes, most a pasin a sor.
– Ha szüksége van rám – búgta –, itt leszek. Lassú, ringó járással
a pult mögé vonult. Butch minden egyes lépését mohón figyelte. Ez
a nő minden trükköt bedob. Különös mosoly villant a férfi szemében.
Phillip evett és Butchra nézett. Butch a gyerek felé fordult és
elkapta a pillantását.
– Egyél! – mondta.
46.
Ínycsiklandó illatok szálltak fel a sebtében összetákolt grillsütőről.
Minden prérikutya és kandúr száz mérföldes körzetben égnek
emelte a fejét, s a levegőbe szimatolt.
Adler, Suttle és Bradley közös erőfeszítésének eredménye volt a
környéken talált ágakból, fadarabokból és a jól felszerelt gördülő
nyaraló ultramodern tűzhelyének rácsából összeállított grillsütő. A
lakókocsi szinte teljes berendezése, székek, asztalok, tányérok,
mind a sütő körül álltak.
Red elemében volt. Jó adag Lea & Perrinst löttyentett az egyik
hatalmas hússzeletre. Amikor néhanapján egy teljes napot tölthetett
Hill Countryban, maga is szívesen szakácskodott a grillsütő körül.
Sally felállt, és bevitte a dossziéit az Airstreambe, mivel már
sötétedni kezdett az olvasáshoz.
Bobby Lee figyelte, amint bemegy, s látta, hogy Red irodájához
lép és néhány aktát az asztalára tesz, majd továbbmegy a hátsó
mosdó felé.
Bobby Lee a kezére pillantott, összedörzsölte a tenyerét és
nesztelenül az Airstreambe lépett.
Sally felkapcsolta a mosdóban az éjszakai világítást, s vizet locsolt
az arcára, megtörölte, s amikor a tükörbe nézett, Bobby Lee arcát
pillantotta meg maga mögött.
– Rajtakaptam – mondta kissé csúfondáros vigyor kíséretében.
– Mit ért ez alatt? – kérdezte ridegen Sally.
– A nők csak egy okból csinosítják magukat – mondta a férfi –, de
a maga esetében téved.
– Mi az ördögről beszél? – kérdezte Sally.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, nem kell aggódnia.
– Bobby Lee! – mondta határozottan Sally. – Mit képzel, hova
vezet ez az ostoba társalgás?
– Láttam, hogyan nézett rám, kislány – mosolygott hódítónak hitt
pillantással a férfi.
– Elnézést – mondta Sally és megpróbált elmenni a férfi mellett.
 Bobby Lee elállta az útját.
– A munka és a szórakozás egymás természetes velejárói, nem
gondolja? – mondta, és igyekezett még hódítóbban nézni, mint
azelőtt.
Sallynek egyetlen porcikája sem kívánta ezt a csábítást. Ismét el
akart menni a férfi mellett, aki megint nem hagyta.
– Tegyen próbára! Én élvezem a munkámat – mondta Bobby Lee
– és imádok szórakozni, és… – egy lépéssel közelebb lépett
Sallyhez – az a fura érzésem támadt, hogy maga meg én…
– Teszek az érzéseire.
– Ami azt illeti, jól felvágták a nyelvét – mondta a férfi, s igen
szaporán vette a levegőt. Egyre közelebb nyomult Sallyhez, szinte
már teljesen hozzátapadt. A lány azon tűnődött, hogyan vágja ki
magát ebből a kínos helyzetből anélkül, hogy a szokásos „a nők
mindig bajt hoznak a férfiakra” vádat vágják a fejéhez.
– Sikítsak?
– Verjem a mellemet? – Bobby Lee egyre szélesebb mosollyal
még közelebb nyomakodott.
– Hogyan kéri a húst, Sally? – Red hangja hasította a levegőbe. A
parancsnok az ajtóban állt, kezében hosszú húsvillával, fején a
Stetsonnal.
– Véresen – mondta az alaposan megkönnyebbült Sally.
– Az én szívemre pályázik – vetette oda Red Bobby Leenek.
Sally hálásan és nagyon melegen mosolygott Redre, aki csaknem
zavarba jött. A nő megragadta az alkalmat, és Bobby Lee mellett
Red és az ajtó felé lépett.
Amikor a két férfi egyedül maradt, Red szólalt meg.
– Egyetlen okból van itt, és semmi másért – mondta.
– Arra várok – vágta rá Bobby Lee.
– A prérin békén hagyom a csörgőkígyókat, a házamban azonban
kiverem belőlük a lelket – mondta rezzenéstelen arccal Red.
Bobby Lee skarlátvörös lett.
– Még valami, parancsnok? – kérdezte.
– Igen – mondta Red. – Az én irodámban van.
Bobby Lee megeresztett egy gyenge szalutálást, és kiment a
lakókocsiból. Red éppen követni akarta, amikor megszólalt a telefon.
 Adler máris bedugta a fejét a lakókocsi ajtaján.
– Ez a kormányzó forró drótja lesz, Red.
Red a kalapja szélét megbökve, nyugodtan elment a „köszönöm”
mosolyú Sally mellett, a telefonhoz lépett, lehajolt és kirántotta a
zsinórt. A csöngés azonnal abbamaradt.
– Semmi sem lehet udvariatlanabb annál, mint vacsoraidőben
zavarni az embert.
47.
Phillip széttépkedte a salátalevelet és körbedíszítette vele üresen
maradt tányérját. Ivott, majd Butch félbemaradt vacsorája fölött a pult
felé nézett, ahol Butch és a hamburgeres nő elég különösen
viselkedett.
Butch egy bárszéken ült, s bárgyú arckifejezéssel Eileent figyelte.
Eileen is elég ostobán mosolygott, és inkább csak ide-oda tette a
palackokat, mintsem dolgozott volna.
Butch lehajolt, valami szexiset súgott a nő fülébe, aki felkacagott,
megnyalta az ajkát és tágra kerekedett szemmel nézett a férfira.
Butch megérezte a hátán Phillip tekintetét. Hátrafordult, a gyerekre
nézett, aki azonnal másfelé figyelt.
– Nyugodtan edd meg az enyémet is, ha akarod Buzz – mondta
Butch, majd visszafordult Eileenhez, aki éppen ketchupos
palackokat töltögetett.
– Köszi, nem kérem – szólt oda Phillip.
Eileen visszavonaglott Butch felé.
– Milyen udvarias – mondta.
– Igyekszem keményen fogni – mondta halkan Butch –, de tudja,
mióta meghalt az anyja…
Az antenna fülek máris vették az adást.
– Az én mamám nem halt meg!
Butch kissé aggodalmasan hátrafordult, s Phillipre nézett, közben
Eileen már megint eltávolodott tőle, most éppen a cukorkás tálaknál
matatott. Butch éhes szemmel figyelte a mozgását, ahogyan
ujjhegyeiről lenyalja a cukrot, s kezét az oldalába törli. Minden
mozdulatában volt valami extra, amit Butch különösen nagyra
értékelt. Anélkül, hogy szemét levette volna a nő telt idomairól, a
vállán keresztül szólt Philliphez.
– O. K., Buzz. Kimehetsz a parkolóba és dobáld a kavicsokat,
vagy találj ki valamit!
Phillip vonakodva lecsúszott a gesztenyefa padról és lassan az
ajtóhoz ment. Szemét Butchon és Eileenen nyugtatta, s kis
féltékenységet érzett. Bárki bármit mond, egész nap ő volt Butch
figyelmének középpontjában, egészen addig, amíg át nem lépték a
Dottie's Cafe küszöbét. Elvégre ő volt az új „Buzz", saját Halloween
jelmezzel, és karneváli utazást csapott az autó tetején, ráadásul
mindenféle howdah nélkül. Ki ez a nő és mit akar? Néhány kavicsot
dobált dühösen az éjszaka sötétjébe.
– Most halott vagy nem? – kérdezte Eileen a kóla automatának
dőlve.
– Nos, a biológiai anyja él – mondta Butch, miközben lassan előre
és hátraforgott a bárszéken. – A feleségemmel adoptáltuk a
gyereket. Az én feleségem halt meg, ez a helyzet. Ő Phil, azaz Buzz
mostohaanyja volt, s anyja volt az anyja helyett, vagyis a
mostohaanyja, de… már meghalt. – Vállat vont a sors
kiszámíthatatlansága felett.
Eileen csak kissé szomorkásan mosolygott ugyanerre gondolva.
– Igazán sajnálom – mondta, de minden más érzés jobban látszott
rajta a sajnálatnál. Valójában nem igazán érdekelte a dolog. A pultra
hajolt, kezét Butch nyakszirtjére tette, s közelebb húzta a férfit egy
gyengéd csók erejéig.
Phillip kavicsokkal dobálta az ellenséges gépeket, MiG-eket és
néhány megmaradt japán gépet. Két dobás között hátrafelé pillantott
az étterem ablakán keresztül. Azok ketten már nem voltak a
bárpultnál. A gyerek ledobta kezéből a köveket és az ablakhoz
sétált. Egy lélek sem volt a helyiségben, de a konyha lengőajtaja
ütemesen előre-hátra mozgott.
Az egy helyiségből álló iroda a konyha hátsó feléből nyílt. Elég
sivár helynek látszott a maga egyetlen asztalával, néhány székével,
egy földre állított ventillátorral, két rodeo plakáttal és egy
műanyagból készült, lovat és lovasát ábrázoló bronzszobor
másolattal. A legfontosabb azonban az ajtaja volt, amit Butch és
Eileen bezárhattak maguk mögött.
Eileen kézenfogva vezette a férfit a helyiségbe, s máris egymás
hegyén-hátán voltak. Butch az asztalra döntötte a nőt, s arcát,
nyakát csókolgatta. Itt nem volt helye a budoár csábításnak. A
helyiség máris nyögésekkel, apró sikongatásokkal telt meg. A nő
Butch ingébe kapaszkodott, aki egy rántással áthúzta fején az inget,
s a parkolóra néző hatalmas ablaktábla felé hajította. Az ablakon át
a vörös neonfény izgató sugara vetődött az egyre vadabbul
összegabalyodó párra.
Butch az asztalra fektette Eileent, kikötötte lányosan megkötött
hajából a masnit, lehúzta a pincérruha cipzárját és csókjaival
borította a régen áhított női testet.
Phillip hirtelen egyedül érezte magát a semmi közepén, s kissé
megrémült. Az országút mérföldekre üres volt, az étterem
elhagyatott. Az egyetlen életjel a zümmögő, pislákoló, sérült
neonfény volt.
Az autóhoz ment, megfordult, de semmit sem látott. Az épület felé
indult.
Butch az időtlen sürgetésnek engedve ki akarta élvezni a női test
nyújtotta minden élvezetet. Hirtelen szenvedélyesen felhúzta a nő
szoknyáját és csinos hátsóját kezdte csókolgatni. Eileen extázisban
nyögött fel, ahogy a férfi simogatta és csókolgatta a fenekét.
Phillip éppen az ablakhoz ért, s olyan volt, mint egy pacifista utcai
verekedés láttán. Nem akarta nézni, mégsem tudta levenni róla a
szemét. Olyan jelenetet látott, amilyet otthon még soha.
Öntudatlanul mozdult közelebb az ablakhoz, amellyel szemközt az
íróasztal állt, és orrát az üvegtáblának nyomta. Butch és Eileen két
lábnyira sem voltak tőle.
Butch éppen az asszony egy félreérthetetlen részéhez dörzsölte
az arcát, aztán valamerre lejjebb mozdult. Eileen hosszú haja előre
és hátra himbálózott, a nyakát nyújtogatta, mint egy hattyú és úgy
nyögött, akár egy gnú.
A nő éppen felemelte a fejét, s egy kis sikoly félbeszakadt.
Egyenesen maga elé meredt. Butch folytatta a támadást, de csak
egy darabig, mert érezte, hogy száguldó vonata egy előre nem
jelzett állomáson megállt.
Kapkodó lélegzetüktől eltekintve, akár mereven előrenéző,
megelevenedett, erotikus indiai szoborpár is lehettek volna a Kama
Sutrából,… Az ablak előtt orrát az üvegen laposra nyomva Phillip
állt. Ha még egy kicsit jobban odanyomja, már üveg sem lett volna
ott többé.
 Butch és Eileen még két további szívdobbanásig maradtak a
Kama Sutrai pózban, amíg Phillip vissza nem tért a kábulatból.
Hátralépett és elnyelte a sötétség.
Butch máris leugrott Eileenről és az ablaknál termett.
– Phillip! – kiáltotta.
Eileen lekászálódott az asztalról.
– Szimatoló kis fickó – mondta.
Butch Phillipet kereste a parkolóban, s igyekezett lehiggadni.
– Hátul van egy heverőm is – mondta reménykedve Eileen.
Butch mégsem tudta visszanyerni normális légzését.
48.
A nyugat-texasi préri csillagfényben fürdött. Phillip a pislogó
neonfény alatt állt, s igyekezett értelmet adni a látottaknak. Felfelé
fordított arca rózsaszínen fénylett a neontól, s Casper kosztümjébe
öltözötten groteszk kis figurának látszott.
Kivágódott a kávéház ajtaja, megszólaltatva a fölé szerelt kis
csengettyűket, és Butch robogott ki rajta. Éppen az ingét ráncigálta
magára, és a kisfiú mellett elhaladva az autó felé tartott.
– Szállj be! – mondta.
*
Vég nélkül jöttek a szomszédok. Ennivalót, gyümölcskosarat,
cukrozott gyümölcsöt, konzervet, szépen elkészített tálakat hoztak.
Dél-Madisonville minden lakója, úgy érezte, tennie kell valamit, hogy
megossza és enyhítse szomszédjuk, a halk szavú, magánakvaló
Mrs. Perry fájdalmát.
Még Albert Reeves is megjelent a ház ajtajában egy maga
készítette tállal. Gladys félbeszakította erőlködését, hogy a lányokat
felöltöztesse az istentiszteletre, és az ajtóhoz ment. Reeves egyetlen
szó nélkül nyújtotta át reszkető kezéből adományát.
A konyhában Ruth és Naomi az ennivalót fürkészték.
Belekukkantottak a három letakart tálba.
– Tonhalas szaft… szaftos tonhal… tonhalpörkölt… – mondta
Ruth, ahogy egyiket a másik után visszatakarta. Mindketten
nevetgéltek.
Gladys az asztalhoz lépett és letette az Albert Reevestól kapott
tányért, anélkül, hogy megnézte volna, mi van rajta.
Ruth a nyakát nyújtogatta.
– Odasüss! – mondta. – Torta meg sülthús. Phillip hátra szaltókat
fog hányni örömében… – Amikor rájött, mit is mondott, visszatette a
tálra a fedelét, az anyja hátára nézett, és nem igazán érezte jól
magát.
– Isten megsemmisíti az ördög bűneit– mondta az idősebb férfi. –
Örökre lerombolja a bűnt.
 Gladys, Ruth és Naomi bibliájukkal kezükben az Isten
Csarnokában ültek hittársaik között szorongva. A Biblia
tanulmányozás témája az ő kedvükért az „Örvendjetek, mert közel a
szabadulás” volt.
– Igen! – mondta az öregember– Szabadulás a sátántól és az ő
bűneitől, s megérkezés egy békés új világba!
Gladys észrevette, hogy a Ruth másik oldalán ülő Naomi
gyorsabban lapoz, mint azt a Biblia tanulmányozása közben szokás.
Gladys odahajolt.
Naomi az „A Brownie Örs a Cseresznye Fesztiválon"-! olvasta a
biblia borítóba kötve.
– Naomi! – suttogta felháborodottan Gladys. – Hiszen még csak
nem is szereted ezt a könyvet!
Naomi sírva fakadt.
– Mama, én most képtelen lennék Bibliát olvasni – mondta. –
Túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz, hogy ilyesmire gondoljak.
*
Az Olds ismét az országúton hagyta maga mögött a kilométereket,
fényszórói élesen hatoltak át a felföld sötétjén. Az autóban csend
honolt. Odakint, valahol a hátuk mögött egyetlen vonatfütty hasított a
csendbe. Phillip maga elé bámult, s időnként egy-egy oldalpillantást
vetett Butchra, aki a vadonatúj autó hajszolásában akarta kitombolni
az ereiben lüktető, magába fojtott vágyat.
Éles fehér fénynyaláb világította meg őket hátulról, szinte versenyt
futva velük, beérte, majd elhagyta őket. Butch látta a tükörben, hadd
jöjjön! Phillip mondani akart valamit, de amint kinyitotta a száját, a
személyvonat őrjítő kattogása szinte megsüketítette, az éles üdvözlő
füttyről nem is szólva. A Santa Fe Chief Limited 150 mérföldes
sebességgel zúgott el mellettük, Phillipet csendre kényszerítve. A
gyerek néhány percig bámult a vonat után, majd Butchhoz fordult.
– Dühös vagy rám?
– Nem – volt Butch rövid válasza.
Újabb csend, egészen addig, amíg a Santa Fe Chief kattogása
egyre távolabbról hallatszott, majd teljesen el nem halt, s az új-
mexikói határ felé vágtató vonat teljesen el nem tűnt a szemük elől.
– Megcsókoltad?
 – Éppen csak – válaszolta Butch őszinte sajnálkozással.
– Miért? – kérdezte Phillip.
– Mert jó érzés – mondta Butch, s a kisfiúra nézett. – Még sosem
láttad, amikor a mamád megcsókolt egy férfit?
– Nem– mondta Phillip mélyen elgondolkodva. – De te a hátsóját
csókoltad meg, igaz?
– Hát tudod… ezt igen nehéz elmagyarázni – mondta Butch
kényelmetlenül feszengve az ülésen. – Tudom, hogy milyen látvány
lehetett.
A gyerek a férfira bámult, s ismét a csend uralta az autót. Butch
visszatartotta a lélegzetét, várt, majd megkönnyebbült sóhajjal vette
tudomásul, hogy nem kell több hasonló kérdésre válaszolnia. Phillip
az ajtókilinccsel játszott és a párhuzamos vonatsín meg-megcsillanó
ezüstös fényét figyelte. Aztán a férfihoz fordult.
– Szereted?
– Kit?
– Hát azt a hölgyet, aki a hamburgert főzte? – mondta Phillip.
Butch eltűnődött, majd mosoly suhant át az arcán.
– Igen Phillip, szeretem – mondta végül, s a szeme sarkából a
kisfiút nézte. – Elvégre megcsókoltam a fenekét…
Mindketten, a férfi és a fiú is felnevetett.
Az Oldsmobile lekanyarodott a poros „farm-piac” útról, s egy még
kisebb gazdasági magánútra fordult, amely alig volt szélesebb egy
marhacsapásnál. Néhány száz méter után egy szélvihartól derékba
tört, de még élő tölgyfa mellett Butch a mező szélére vezette az
autót.
A csillogó, villogó, még bejáratos autó bukdácsolva állt meg egy
végtelen mező partján a texasi éj feketeségében. Butch körülnézett.
– Akarsz vezetni?
– Igen!!! – mondta Phillip, s eszébe jutott, hogy ezen az utazáson
minden lehetséges.
– Csak ugratlak, Buzz – mondta Butch egy mosoly kíséretében. –
Úgy tervezem, hogy itt megállunk egy kicsit.
Kikapcsolta a motort, de a rádiót nem, s halk muzsika áradt szét
az autóban. Fáradt tekintettel meredtek a szélvédő üvegen át a
végtelennek tűnő sötét éjszakába.
 – Ha minden rendben megy – mondta Butch –, négy-öt napon
belül Alaszkában leszünk. Egyenesen beugrunk a télbe.
Phillip nem volt olyan nagyon elragadtatva Butch gondolatától.
– Nagyon hideg van ott, igaz? – kérdezte.
– Igen, de megoldjuk – mondta Butch. – Lelövünk egy medvét, és
lesz kabátunk, bálnahúst eszünk meg hasonlók…
– És meddig maradunk? – kérdezte Phillip.
– Úgy tervezem, hogy ott fogok élni – mondta Butch.
Phillipen nyilvánvaló nyugtalanság vett erőt.
– Te persze visszamehetsz Texasba a családodhoz – mondta
Butch – bármikor, amikor csak kedved tartja.
Ez nem volt elég, a kisfiú még mindig nagyon szomorúan nézett.
– Mi baj?
– Én most akarok hazamenni – mondta Phillip.
– Ha olyan nagyon haza akartál volna menni – mondta kedvesen
Butch –, miért nem maradtál ott ma az áruházban?
– Csak.
– Csak miért?
– Mert loptam – mondta Phillip. – Börtönbe csuknának, és a tolvaj
a pokolba jut.
– Rövidesen hazamész, esküszöm. Rendben?
Néhány pillanatnyi szünet.
– Butch?
– Igen, Phillip?
– Vezethetek? – kérdezte a kisfiú.
– Csomó dolog van, amit csinálhatsz, Phillip. – A kesztyűtartóra
mutatott. – Nyúlj csak be oda, és nézd meg, hátha van ott valamiféle
jegyzetfüzet vagy hasonló.
Phillip egy kisalakú spirálfüzetet vett elő a kesztyűtartóból.
– Óh, milyen szép az öreg Bobtól – mondta Butch. – Tudsz írni?
– Csak nyomtatottan – mondta Phillip.
– Nagyszerű! – mondta Butch. – Azt akarom, hogy csinálj egy
listát mindenről, amit valaha is akartál, de nem volt szabad.
– Mire gondolsz? – kérdezte Phillip.
– Például a… vattacukorra.
– A vattacukorra?
 – Az ördögbe is, honnan tudjam? – mondta Butch.– A te listád.–
Butch elhelyezkedett, hogy szundítson egy kicsit. Amint behunyta a
szemét:
– Butch?
– Igen?
A tölgyfán rovarokra vadászó prérikutyák és kandúrok csak a
mezőn, a csillagok alatt magányosan álló autó halvány belső
világítását láthatták és a kiszűrődő halk muzsikát hallhatták.
– Hogyan írják, hogy rakétahajó?
49.
Ugyanazokat a csillagokat szemlélte Red is, mint Butch, csak
némileg más szögből, miközben kávét szürcsölgetett a termoszából.
Bradley és Adler hét mérföld mélyen aludt és hortyogott a texasi
grillsütés romjai körül. Koszos tányérok, összegyűrt szalvéta,
csontok, eltaposott cigaretták, félig teli kólás üvegek és
kávéscsészék. Suttle egyfolytában morgott. Már kitisztította a fogait
egy fogvájóval, s most a fogkeféjét halászta elő a neszeszer
táskájából. Bobby Lee sem aludt, ujjait tornáztatta, és késével a
körmeit tisztogatta.
Sally az ébren tartó kávéját iszogatta, és a lakókocsi sárba
süllyedt végénél meglátta az ott üldögélő Redet.
– Még alszanak?– kérdezte Red anélkül, hogy felnézett volna
cowboy kalapja alól.
– Igen – mondta Sally.
– Adjunk nekik még egy órát – mondta Red –, aztán elcsípjük a
járőrkocsikat és irány Panhandle.
– Otthon, édes otthon, valószínűleg emlékeket idéz – jegyzete
meg mellékesen Sally.
– Oh, igen– vágta rá Red gondolkodás nélkül. Aztán a lány felé
fordult. Mindketten tudták, hogy kiadta magát. Alig-alig, de mégis. –
Rólam is van dossziéjuk? – kérdezte.
– 1960-as, Red. Mindenkiről van aktájuk.
– Mi áll benne? – kérdezte a férfi.
– Hogy a Palo Duro-i seriff részlegnél dolgozott – mondta Sally. –
Adlertől hallottam, hogy Tom Lamar volt a partnere. Ez ugyanaz a T.
Lamar rendőrtiszt, aki letartóztatta Haynest?
– Ühüm.
– Tehát maga is jelen volt.
– Negyven év – sóhajtott fel Red. – Ennyi idő alatt legalább
egyszer mindenkit letartóztat az ember.
– Meglehet – mondta Sally. – Meglehet. Mégis valami azt súgja
nekem, hogy ezúttal másról van szó.
 – Nincs – mondta a férfi, és az országút felé nézett.
Sally egy pillanatig eltűnődött, majd úgy döntött, lesz ami lesz,
folytatja.
– Egy tizennégy éves fiú négy kemény évet húzott le a fiatalkorúak
munkatáborában, mert egy elkötött kocsival furikázott. Nem meredek
ez egy kissé?
Red ismét a lányra nézett.
– De igen – felelte nem éppen bátorító tónusban.
– Rutin ügy, igaz? – Sally nem hagyta magát.
Red helyzetet változtatott. Egy cseppet sem tetszett neki, ha
felelősségre vonták, legkevésbé egy zöldfülű nőszemély. Mégis
hagyta, hogy folytassa, s ez volt benne a legnyugtalanítóbb.
– És a felfüggesztés? – kérdezte Sally. – A fiúnak volt apja meg
otthona.
Red fejét hátrahajtva a csillagokat vizsgálgatta.
– Mit mesélnek a dossziéi?
– Kisstílű tolvaj. Szerepelt már néhány ügy a személyi lapján –
mondta Sally –, de szinte még gyerek volt, és néhány évig tiszta
maradt. Az ítélethozatal előtti jelentés megjegyzi, hogy egyedül
tanult meg olvasni, jóeszű és némi ambícióval is rendelkezik.
Hosszú csend. Sally az ösztöneiben bízva hagyta, hadd haladjon
minden a maga útján.
– Vannak olyan gyilkosok, akikre rá merném bízni az anyámat, és
olyan piti tolvajok, akiknek semmi esetre sem fordítanék hátat. –
Amint kimondta, tudta, hogy nem ez volt a teljes igazság, sőt a
megfelelő magyarázat sem. Ennek azonban nem most és itt volt a
helye és ideje. – A maga olyan nagyon értékes aktái tévednek –
mondta végül, s ujjával egy hullócsillag útját követte.
Sally egy jó védőügyvéd módszerével teljesen taktikát változtatott,
de nem adta fel. A sztárolt Red Garnettet egy hátsó ütközőn ülve a
pusztaság közepén sarokba szorítani vissza nem térő alkalomnak
kínálkozott.
– Azt mondják a maga neve Cecil – kezdte a frontális támadást.
Red kuncogott.
– Jééézusom!… Igen, határozottan ez a legrosszabb, ami benne
van – mondta.
 Kihúzta a termoszból a dugót és Sally bögréje felé tartotta, hogy
töltsön belőle. A különleges kávé – Geritol lötty volt benne, ám Sally
a pillanat fontosságát felismerve elfogadott és hősiesen felhajtott egy
adagot. Köhögés fojtogatta. Olyan íze és állaga volt, mintha dízel
olajat ivott volna.
– Erős… de jó – mondta. Mindnyájunknak meg kell hoznunk a
magunk áldozatát. – Mondja, Cecil…
Red kemény, „ne menj ilyen messzire, kislány” pillantást küldött
felé.
– Nos, Red – kezdte újra –, mivel tölti a szabadidejét?
– Erről nem beszél a dossziém?
– Egy hangot sem – mondta Sally. Ez csak részben volt igaz, de
Sally tudni akarta, hogyan reagál a férfi.
– Van egy ranchem, ahová sosem megyek, rokonaim, akiket alig
ismerek, egy száraz csalival teli horgászdobozom meg egy
kivénhedt kutyám, aki úgy viselkedik, mintha ő lenne a gazda, és én
az eb…
– Tipikus agglegény – jegyezte meg Sally. – Nem sajnálja?
– Még be szeretném vizezni azokat a csalikat mielőtt meghalok.
Talán egy új kutya…
Sally érezte, hogy egy sor más dolog is forrong a felszínen. Ez a
férfi megszokta, hogy csak előre nézzen.
– És…?
– Valójában egyszer nős voltam, de senki sem tud róla – mondta
lassan a férfi. – Kivéve magát…
– A sírba viszem a titkát – mondta Sally.
– Francia lány volt. Ahhoz már túl öreg voltam, hogy
besorozzanak a háborúba, viszont utána a megszálló erőkkel
Európába küldtek bűnüldözési specialistaként. Az egyszer biztos,
hogy pokolian szükségük volt rám, hiszen az országoknak nem volt
kormánya, az emberek éheztek, s ennivalóért is képesek voltak
gyilkolni. Határtalan volt a zűrzavar. Adtak mellém egy tolmácsot,
fiatalabb volt, mint maga. Hatalmas barna szempár, kellemes hang,
vicces kiejtés. Az egyik dolog követte a másikat…
– És feleségül vette? – kérdezte Sally, nem tudván véka alá rejteni
csodálkozását. Ez igazán nem volt kiolvasható Red Garnett aktáiból.
 – Nagyon hamar összeházasodtunk – nevetett kedvesen Red. – A
csodába is, azt hittem, szerelmesek vagyunk… de az az igazság,
hogy nem voltam a saját közegemben. Azelőtt legfeljebb egy vagy
két napra hagytam el Texast. Éppen jó célpontot talált, és a
legalkalmasabb időben.
– Mit ért ez alatt? – kérdezte Sally.
– Látta, hogy védtelen vagyok ellene – mondta Red. – Nem
hibáztatom érte. – Kiitta az utolsó slukk kávéját, s azon tűnődött,
meséljen-e még? Egyáltalán, mi a csudának ment ilyen messzire? –
Az apját és a bátyját megölték a háborúban, az anyja a németekkel
barátkozott, és kopaszra borotválták. A lány el akart szabadulni
onnét.
– Hogy hívták?
– Danielle – mondta Red. – Én voltam a szabadság földje Danielle
számára. Amerikába akart jönni, találkozni Frank Sinatrával és egy
olyan házban élni, ahol leülhet a vécére.
– Nem kívánt egetverő dolgokat – mondta Sally.
– Talán nem. Csakhogy rájöttem, hogy volt egy fiúja, és úgy
képzelte, hogy érte küld, miután megvetette a lábát Amerikában és
ledogozta az öreg texasinak, ami megillette. – A fejét ingatta. – Több
eszem lehetett volna a koromhoz képest… Azt hiszem az ember
sosem lehet túl öreg ahhoz, hogy hibát kövessen el.
– Vagy túl fiatal – mondta Sally. – Talán rosszul ítéltem meg
magát.
Red megeresztett egy félmosolyt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte. – Hagyja csak, ne
válaszoljon erre! – Ha személyeskedünk, hát személyeskedjünk,
gondolta. – Mondja, hogy a pokolba került maga ebbe a… szóval
abba, amit csinál?
– Az apám védőügyvéd. Hollis Gerber.
– Ez megmagyarázza azt a hatalmas száját – mondta Red.
Sally felnevetett.
– A háztartás helyett kriminológiát tanultam. Amikor végeztem,
apám a kormányzó segítségével, ő meg az apám… kreáltam
magamnak egy beosztást a börtönrendszernél.
– És mit gondol minderről a férje? – kérdezte Red.
 – Nem rendelkezem olyasmivel.
Red a lány házasságot szimbolizáló gyűrűjére pillantott.
– Anyámé volt – mondta Sally. – Munkában viselem.
Elbátortalanítja a tolakodókat.
– Bobby Leenél biztosan bevált.
– Néhány ember nem tiszteli a jelképeket. Egy prérikutya trió,
anya és két kölyökkutya körözött a grillsütés maradványai körül. Red
közéjük vágott egy kődarabot, az állatok beleolvadtak az éj
sötétjébe.
– Tudja, Sally Gerber – folytatta a férfi –, ha nem vigyáz, ugyanúgy
jár majd, mint én. Öreg lesz, fáradt és senki se lesz maga körül, aki
szeresse.
– Talán – mondta Sally kissé előrehajolva. – Túl öregnek tartja
magát?
Red a vonzó fiatal nőt nézte, s a pillanat hatására nem volt túl
öreg ahhoz, hogy elcsodálkozzék. A pokolba is, mi lenne, ha
megcsókolná? Kedves volt és sebezhető, ő pedig erős a lány
szemében. Talán visszacsókolná. És aztán… és aztán egy újabb
Danielle, és ujjal mutogatnának rájuk az emberek, hogy nézzétek ezt
a vén csatalovat azzal a fiatal lánnyal, aki akár az unokája is lehetne.
Kinevette magát.
– A mi munkánk olyan – mondta végül –, hogy előbb kicsinál,
mielőtt megöregszem.
Sally látta a férfi szeméből, hogy valami lehetetlen jelenet
játszódott le az agyában.
A prérikutyák visszaosontak és éhesen vonyítottak a falatok után,
amelyekért mérföldeken keresztül követték az ínycsiklandó illatot.
– Ostobaság, igaz? – mondta Red.
– Miről beszél? – kérdezte Sally.
– Alvás nélkül üldözőbe venni egy háromszoros vesztest és
Caspert, a barátságos kísértetet.
– Alvás? Arra találták ki a nyugdíjas éveket.
– Szívja vissza, kisasszony! – mondta Red. Borzadállyal nézett
bögréjében a kimondhatatlanul rossz löttyre és nagyot kortyolt
belőle.
50.
Phillip kívánság listájának készítése közben aludt el, s a
jegyzetfüzet a hátsó ülésen összegömbölyödve alvó kisfiú lábai közé
csúszott.
Butch az első ülést hátratolva, nyitott szájjal aludta a kimerült
emberek agy-és léleksanyargató, pihenésért kiáltó álmát.
Hallucinációs álmában hol élesebben, hol csak halovány kontúrral
kergették egymást az álomképek.
Tagbaszakadt apa áll a 18 hónapos, angyalarcú Butchot karjában
tartó anya mögött. Az anya vonzó, karcsú, világosbarna hullámos
hajjal, melegbarna szempárral. Az apa nem olyan vonzó, ráférne egy
borotválkozás. Mindhárman kicsiny, fehér faház előtt állnak, melynek
tornácán cserepekben petúnia és begónia virít, s egy tisztára söpört
udvar terül el a házacska előtt. Az apa kezében félig eltakarva egy
üveg sör.
Butch alvó agyában a 18 hónapos mosolygós Butch arcocskája
mogorva, haragos apja arcává változik.
Másik jelenet: a 6 éves Butch valahol az álomkép szélén áll,
közepén az apja és egy másik felnőtt férfi, mindketten szarvasölő
puskával az egyik kezükben, míg a másikkal egy tizenkét pontos bak
fejét tartják. Az örömittas Butch boldogan fogta saját légpuskáját, s
látszik rajta, hogy minél jobban részese kíván lenni a pillanatnak.
Butch most 8 éves, magas, karcsú és jóképű, Phillip korabeli
gyerek, de sokkal idősebbnek látszik a koránál. Bizalmas félmosoly
játszik az arcán, mint aki tud valamit, az elvesztett ártatlanság
mosolya. Mellette egy szélesen hömpölygő folyó part menti
korlátjánál a még mindig csinos, de már kevésbé karcsú édesanyja,
Delilah Jane áll. Fáradt mosolyából sem árad már a korábban
készült képen sugárzó vele született optimizmusa.
Fodros szoknyás lábak kelnek életre, CAJUN QUEEN DANCE
HALL hirdeti a felirat a New Orleans-i „éjszakai lokál” fölött. Az
ablakokban nem éppen diszkréten könyöklő, kifestett lányok és a
majdani vendégeknek fényképeket mutogató libériás ajtónállók láttán
nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy fel ne ismerje az ember,
többről van szó, mint éjszakai mulatóról.
Odabent Delilah Jane forrón szexis latin ruhájában, lekicsinylő,
Marlene Dietriches mosollyal.
Három lézengő aranyifjú fogdossa, ahol éri. Részeg? Nem
elképzelhetetlen.
A mama ugyanabban a ruhában táncolni tanítja a nyolcéves
Butchot. A fiú mozgása elárulja zavarát, anyja felé fordított arca
teljes odaadást tükröz.
Butch felriadt, helyet változtatott, majd ismét álomba merült…
Megint táncol a mama. Ezúttal a klub tulajdonosával, egy sötét,
szűk nadrágot viselő férfival. Slim Jim nyakkendőt visel és egyik
keze a mama fenekén.
A mama megcsókolja ugyanazt a férfit… a férfi karján tetoválás…
egyre nagyobb lesz, még nagyobb, s a mezítelen lányalakot valami
kivehetetlen szópár fogja körül.
A mama a tetovált férfi ölében ül a bárpultnál. Hátrahajtja a fejét, a
férfi egyik keze a nyakán, a másik a combján. A férfi férfias dolgokat
művel egy asszonnyal és vica versa. Butch magányosan áll a
bárpultnál, és figyel…
Butch kínzó álmában ismétlődnek a képek, átfedik egymást, majd
újra ismétlődnek. Butch a mama karjában táncol… a tetovált férfi
táncol a mamával és megpróbálja szűk nadrágba bújtatott lábával
átkarolni… Butch megfelelő távolságból figyel… A tetovált férfi
megragadja a mama fenekét, és nyelves csókot erőltet ki a részeg
asszonyból… A tetovált férfi a padlón fekszik vértócsában…
Butch megint felriadt. Ugyanarra az irritáló hangra, amely egyre
hangosabb és hangosabb lett, s behatolt a tudatalattijába. Feje
lehanyatlott a kimerültségtől. Nem tudott védekezni a rátörő
álomképek ellen…
Rendőrök taszigálják hátra a megdöbbent táncosokat és
pincéreket… egy detektív fürkészi a vértócsában fekvő testet…
Butch anyja egy közeli bárszékre támaszkodva zavartan nézi, a
rendőrségi fényképész és a fotóriporterek lábatlankodását…
Butch anyjának arca kerül a fókuszba, olyan mintha csak egy
megüresedő asztalra várna, hogy leülhessen, egy megvetett ágyra,
hogy használhassa.
A tetovált pasas patentos bőrcipőjének orra felfelé mered. Szája
fura, halálos mosolyba torzult.
Butch agyában a tetovált lány egyre nagyobb lesz, a köré írt
MINDENT BELE! betűi szorosan körbefonják és szorítják, szorítják…
A dübörgés fülsiketítővé erősödött, s déli világosság támadt az
Olds belsejében. Butch kezdett magához térni. A nagyteljesítményű
lámpáktól elvakítva az ülés alá nyúlt a fegyverért. Hirtelen kiverte a
hideg veríték – börtön reflektorok. A fényforrás felé hunyorgott. A
torony, igyekezett kivenni a fegyverállásokat, a célt.
Butch szeme kitisztult, előbukkant a valóság.
Dübörgő motorral hatalmas kombájn magasodott közvetlenül a
kombival szemben.
Ötven éves körüli fekete férfi szállt le a kombájn fülkéjéből, s az
autó felé indult. Sovány volt, szikár és mosolytalan. Arca kemény
munkáról árulkodott, nem volt miért mosolyogjon. Átment a kocsi
előtt és a sofőr-oldali ablak felé tartott.
Phillip a hatalmas, morgó kombájntól megrémülve, attól tartva,
hogy a hatalmas idegen még összelapítja őket, olyasmit vett észre,
amitől még jobban megijedt. Butch a jobb lába mellett a kezében
tartotta fegyverét, ujja szorosan feszült a ravaszon. Phillip imádkozni
kezdett.
A fekete férfi Butch ablakával szemben megállt, hátralépett, és
csodálkozva méregette a mező közepén a kocsiban ülő fiút és férfit.
– Nem akartam megrémíteni magukat – mondta a kombájn
vezetője. – Éjszaka dolgozom, olyankor hűvösebb van.
Lerobbantak?
Butch megrázta a fejét, hogy kisöpörje belőle az álmot.
– Csak elszunyókáltunk a fiammal a földjén – mondta kissé
zavartan és barátságosan.
– Oh, nem az enyém – mondta a férfi. – Én csak dolgozom Mr.
Andrewsnak. Hova valósiak?
– Texarkanába indultunk tegnap – mondta Butch.
– Jó nagy távolság – jegyezte meg a gazdasági munkás. – Ami
azt illeti, nem bölcs dolog az autóban aludni, különösen akkor nem,
ha nekem van egy kihajtható üres díványom.
 – Nem akarjuk kiszorítani az ágyából – mondta Butch.– Mellesleg
vissza is kell jutnunk az útra.
– Oh, nem okoz gondot – mondta a férfi. – Felébresztem magukat,
amikor feljön a nap, megtöltik a bendőjüket, és már mehetnek is az
útjukra. – A kezét nyújtotta. – Mack a nevem.
Butch megrázta a feléje nyújtott kezet.
– Ő Buzz – mondta. – Edgar vagyok. Edgar Poe.
51.
A felhőtlen, sápadtkék égen felkelő aranysárga napkorong
gorombán forró napot ígért.
A kormányzó büszkesége, a mobil operatív jármű csálén és
mozdulatlanul állt a folyóágy mentén. A székek, asztalok és az előző
esti lakoma válogatott szemete között az élet jelét csak a meszkito
cserjék közül alkalmanként előrontó és a parti maradványaira
lecsapó fél tucat keselyű mutatta.
– Még nem mentünk túl rajta? – mondta egy hang a járőrkocsi
hátsó üléséről. A kormányzó jobb keze, Saunders felkapta a fejét, és
körülnézett.
A két tiszt, Montgomery és Hall, úgy néztek ki, mint akik egész
éjjel vezettek.
– Kizárt dolog – mondta Montgomery. – Egy ilyen hatalmas
valamit azonnal meglát az ember.
– És az ott micsoda? – kérdezte Hall, ujjával jobbra mutatva.
– Ez az – mondta Montgomery. – A maguk kerekeken gördülő
luxus, csodája Mr. Saunders.
A járőrkocsi és a vontató teherautó lefordultak az útról, s a
lakókocsi mögött megálltak. Az eléjük táruló látvány már messziről
sem volt bíztatónak nevezhető. A hajdan fényesen ragyogó, mozgó
büszkeség a por és sárrétegek alatt, jobb hátsó kerék nélkül, a
talajba süppedve állt. A hatalmas jármú súlya különféle összehordott
fadarabokon, meszkito cserje ágakon és szénabálákon nyugodott.
Közelében eltört feszítővas hevert.
A mélyen megrendült, s már-már a sírással küszködő Saunders,
valamint Hall és Montgomery a járműhöz mentek.
– Szentséges Úristen! – mondta Montgomery. – A kormányzó nem
lesz elragadtatva.
Saunders szóhoz sem jutott, csak fel-alá járkált a lakókocsi
méregdrága, csináltatott bútorai között, amelyek most a fűben
hevertek.
 A lakókocsi belsejébe rohant. Mocsok, szemét és kosz kivételével
üres volt. Saunders levegő után kapkodott és egy válaszfalba
kapaszkodott, hogy ki ne ájuljon az ajtón. A jármű állapota a
legszörnyűbb félelmét is felülmúlta.
– Hol a pokolban vannak? – üvöltötte. Minden hely, ahova
benézett, borzalmasabb volt az előzőnél. Gusztustalan ételfolt itt,
egy kiszakadt heverő amott.
Álmos horkantás hallatszott a fő helyiség végéből, és Suttle feje
emelkedett fel a roncsból.
– El… elmentek.
– Mennyi ideje? – kérdezte Saunders.
– Nem tudom. Talán négy vagy öt órája.
A depresszióba süllyedt Saunders félrelapátolt némi szemetet, a
heverőre roskadt és arcát kezébe temetve nyögdécselt.
– Mondott valamit az az istenátka?
– Igen – felelte Suttle talpra kászálódva, és igyekezett kihúzogatni
a ruháit.
– Mit? – üvöltötte Saunders.
– Hát… Garnett parancsnok azt akarta, mondjam meg magának,
hogy a lakókocsi megkapja a jóváhagyó pecsétjét…
Saunders feje vörösödni kezdett. – …és kéri vissza a székét –
mondta Suttle.
Saunders arca először vérvörössé majd lilává vált. A már hőgutás
reggelben odakint várakozó Hall és Montgomery sikoltást hallott.
Egy másodperccel később reccsenő hang, majd Red széke repült át
a szélvédőüvegen. Bucskázott, egy sziklához verődött és kettétört.
*
Észak-nyugati irányban Panhandle felé félúton, Lubbock után két
országúti járőrautó száguldott egymás nyomában. A második kocsit
Hayden rendőrtiszt vezette, és nem tudta elrejteni a mellette ülő,
még mindig sáros Adler külseje feletti mosolyát. Adler a rádióval
bajlódott, és megpróbálta az ölében fekvő térképen behatárolni a
menekülő célállomását. Bobby Lee és Bradley osztoztak a hátsó
ülésen. Bobby Lee bőrtáskája két lába közé szorítva a földön állt.
Az első kocsit Delano Jones, egy nagyorrú, 25 éves rendőrtiszt
vezetette. Nagyon igyekezett, hogy jól csinálja a dolgát, elvégre nem
minden nap ül az ember kocsijában a Texas Rangers nagyhírű
parancsnoka.
A hátsó ülésen Sally csendesen odaszólt Red-nek.
– Meghallgatja, mire gondolok?
Red egyenesen előrenézett, hatalmas kalapja az ölében pihent.
Bólintott.
– A mérleg még mindig a gyerek javára billen – mondta Sally.
– Úgy gondolja? Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy sarokba
szorítsuk, és tíz esetből egy sikerül vértelenre.
– Ennek ellenére így van – mondta a nő.
– Hallgatom.
– Nos, az Olds kombis család leírta milyen a kapcsolat Butch és a
fiú között. Nem szerető, nem is tündérmese maszlag, hanem
egyfajta kölcsönös megbecsülés. Jól mondom?
– Nem vitatom – mondta Red –, de ne ringassa magát abba a
reménybe, hogy Butch Haynest megszállta valamiféle apai ösztön. A
túlélési ösztön vezérli. Kemény, hideg és a legrosszabbra is képes.
– Erről van szó! – mondta Sally. – Nem szokványos apai módon
kezeli a fiút. Nem uralkodik felette, nem utasítgatja, hanem úgy
viselkedik, ahogyan ő szerette volna, hogy ebben a korban bánjanak
vele, hogy emberszámba vegyék és ne gondolkodásra képtelen
kölyökként kezeljék.
– Hová akar kilyukadni? – kérdezte a parancsnok.
– Ha igazam van, egy kicsiny Butchnak tekinti a gyereket.
Közvetlenül azonosul a fiúval, és nem úgy gondol rá, mintha a fia
vagy valami hasonló volna. Phillip maga Butch. Ez viszont azt
jelentheti… – A férfira nézett, vajon követi-e a gondolatmenetét?
– Igen?
– Ez azt jelentheti, hogy ameddig Butch fantáziájában Phillip
Butch marad, a fiú nincs veszélyben.
– S most mi tartja fenn ezt a fantáziát? – kérdezte Red, és nem
volt biztos benne, hova vezet ez az egész.
– A gyerekkel való foglalkozás védelmezi saját magától – mondta
Sally. – Phillip rendkívül kedves, udvarias fiú, korához képest
remekül alkalmazkodik a felnőttekhez, talán az anyja szigorú
elveinek vagy a vallásosságának eredményeként, ki tudja? Az a
lényeg, hogy amíg Phillip ilyen jól kijön Butchcsal, addig minden
rendben. Butch úgy kezeli a gyereket, ahogy mindig is szerette
volna, hogy vele bánjanak. Ahogyan a pszichológusok mondanák,
ezúttal sikeresen ismétli a traumás múltat.
Red megértette, és maga folytatta a gondolatot.
– Amint a fiú ellent kezd mondani neki, véres gyilkosnak titulálja az
anyja miatt, vagy lóhalálában próbálna hazajutni, visszatér Butch
Haynes, a pszichopata, és úgy tapossa el, mint egy varangyos-
békát.
– Talán – mondta Sally. – Bár én nem így gondolom. A dossziék
Butch Haynese semmi kincsért sem követ el erőszakot. Visszavág,
mégpedig pszichopata módon, ez igaz. Ahhoz azonban provokálni
kell őt, mégpedig nagyon alaposan.
– Akkor imádkozzunk, hogy a fiú semmi olyat ne tegyen, ami
provokálja Haynest – mondta Red.
Hangja elárulta, hogy elege van az elméletekből, és elege van
ebből az egész ronda menekülősdiből.
52.
Bádog kávéskanna sistergett a vaskályha tetején. A fekete
asszony leemelte a kannát a tűzről, majd forró zsírt kanalazott a
serpenyőben sülő tükörtojásokra. Lottie alig múlt ötven, de a farmon
és a családban végzett megállás nélküli robotolástól idősebbnek
látszott.
Két kis fekete láb kalimpált a fürdőszobában a túl magas
vécécsésze körül. Vízöblítés hangja hallatszott, a kis lábak a földre
huppantak, s Cleveland, Lottie hatéves unokája a rövid előszobán át
a nappaliba robogott.
A kihúzható ágyhoz lépett, megtorpant és a nyitott szájjal,
szétvetett karokkal, horkolva alvó Butchra meredt. Az ágy másik
oldalán, a férfi karját párnaként használva, kicsiny alak pihent.
Cleveland átment az ágy túlsó oldalára, hogy szemügyre vegye a
kisebb alakot. Fekete arca az ágy szélénél jelent meg, s egészen
közelről tanulmányozta az alvó Phillip arcát. Majd egy kicsit még
közelebb hajolt.
Phillip szeme hirtelen kinyílt.
– Jaaj!!! – sikoltotta túlságosan is éberen és felült.
– Jaaj!!! – sikoltotta Cleveland, akit Phillip ijesztett meg.
– Jaaj!!! – kiáltotta Butch, amint egy vadászrepülő sebességével
kiugrott az ágyból, talpon termett és körülnézett, még mielőtt az első
sikoly elhalt volna.
Cleveland a konyha felé rohant, s nagyanyja kötényének
madzagjába csimpaszkodott. Az asszony mosolyogva ment be a
szobába.
– Felkeltette magukat? – kérdezte sajnálkozva, majd a fiúhoz
intézte a szavait: – Mondtam, hogy ne tedd.
Butch és Phillip, mindketten ziháló lélegzettel nevettek a fiún és a
saját félelmükön.
– Semmi baj, madam– mondta Butch, miközben felhúzta az ingét,
s a cipőit kereste.
 – Lottie vagyok – mondta az asszony egy szomszéd mosolyával –,
Mack felesége. Ő pedig a kisunokánk, Cleveland.
– Hívjatok Clevenek – mondta a gyerek. – Hatéves vagyok.
– Én pedig nyolc – vágta rá Phillip. – Engem Buzznak hívnak.
Lottie a harmadik csésze kávét töltötte Butchnak, miközben Phillip
az utolsó sötétre sütött pirítósát falta. Cleveland türelmetlenül várta,
hogy ez a gombafrizurás, Casper jelmezes új fiú befejezze az evést.
– Siess már! – mondta. – A ház mögött van egy tök jó patak.
Megnézed?
– Persze – felelte Phillip, és kérdezés nélkül már kint is volt az
ajtón. Olyan otthonosan érezte magát, mintha a rokonainál lenne
szünidei látogatáson.
Mack hosszú, éjszakai műszakjából hazatérve beleütközött a két
kisfiúba és visszahozta Clevelandet. Phillip követte őket.
– Jó reggelt! – köszöntötte Butch.
– 'reggelt! – viszonozta Mack, s kezdte levetni kék overallját. –
Pihentek?
– Eszel? – kérdezte Lottie.
– Még nem. Fiam, szaladj, hozd ide nekem a termoszt a
teherautóból!
Az ablaknál Phillippel kacarászó Cleveland nem hallotta.
– Rosszul hallasz, fiam? – mondta Mack, odarontott és fültövön
vágta a gyereket.
Cleveland feljajdult, és sajgó fülét fogva szaporán szedte a lábát
az ajtó és a teherautó felé.
Butch és Phillip, mindketten Mackre néztek. Ez az ütés bizony
nem tűnt igazságosnak.
Mack sarkonfordult, s átizzadt, piszkos ingét gombolva, morogva
az előszoba felé indult.
53.
Már olyan meleg volt, hogy a forró levegő szinte vibrált az
országút fölött. Jones rendőr az első járőrkocsiból meglátta a keleti
és nyugati irányba vezető 86-os út előjelző tábláját.
– Maradjak a 70-esen? – szólt hátra Rednek.
– Menjen csak egyenesen Amarillo felé! – mondta Red. – Ott vagy
elkapjuk, vagy búcsút intünk neki a határon.
Sally Redre nézett, s mondani akart valamit. A férfi gondolataiba
merülten nézett ki az ablakon. A nő várt még egy percig, s csak
aztán szólalt meg.
– Nem akartam tegnap este tapintatlanul kíváncsiskodni, úgy
értem Haynesszel és Palo Duró-val kapcsolatban.
– Megtette – mondta Red még mindig az ablak felé fordítva a
tekintetét.
Sally úgy döntött, itt az ideje, hogy megtartsa magának a
véleményét. A feszültség mérföldről mérföldre nőtt az autóban, minél
közelebb kerültek a szabaduláshoz vagy a szörnyűséghez,
bármelyiket is tartogatta a számukra Panhandle.
Aztán Red váratlanul beszélni kezdett.
– Haynes apja piti tolvaj volt – mondta. – Arról nem mesélnek az
aktái, hogy átkozottul tehetséges bűnöző volt, és a kurvák voltak a
gyengéi. Így vagy úgy mindenkiből kiverte a lelket, aki keresztezte az
útját, akit átvert vagy nemzett. Ha a bíró hazaküldi a fiút a kedves
édesapjával, az utolsó dollárjába lefogadhatta volna, hogy egy éven
belül olyan hosszú lesz a kölyök bűnlajstroma, mint a karom.
– Természetesen nem tette meg – mondta Sally. – Mármint a
bíró…
– Megtette volna – mondta Red és sajnálkozva ingatta a fejét.
Sally nem értette a dolgot, de várt. Hagyta, hogy a férfi a saját
ritmusa szerint folytassa a feltárulkozást. Red most más térben és
időben volt, fájdalmasan idézte fel magában a történteket.
– Mire akar kilyukadni? – kérdezte nagyon nyugodtan a nő.
 – Az ember választások elé kerül az életben – mondta Red –, és
rendszerint azok ütnek vissza, amelyekben a legbiztosabbak
vagyunk.
– Miről beszél, Red? – kérdezte ismét Sally.
– Én vallottam a fiú ellen.
– Mi ebben olyan szokatlan? Elvégre maga tartóztatta le.
Red sokáig hallgatott, majd előrenyúlt és lecsúsztatta a
hangszigetelő plexiüveget. Mindkét rendőr hátranézett az első
ülésről, majd gyorsan visszafordult.
– Texasban az a lényeg, kit ismersz és mivel tartoznak neked. Én
is így végzem a feladatomat, és maga is így jutott a munkájához.
– Nem értem… – mondta Sally.
– Vettem a bírónak egy csúzliszíjat, és azt mondtam neki, küldje
fel a fiút a táborba. Megmondtam, tisztában vagyok azzal, hogy a
bűne nem indokolja, de ez a helyes. Elmondtam, hogy eleget tudok
a fiúról, az otthonáról és a helyről, ahova küldetni akarom, s hogy
arra van szüksége. A bíró szóról szóra azt tette, amit kértem tőle.
Red elhallgatott, és kinézett az ablakon. Sally Jones rendőr
tarkójára meredt.
54.
Butch tudta, hogy már régen el kellett volna menniük Mack
házából és az országúton száguldaniuk, de ha egyszer olyan
remekül szórakoztak Buzzal és Clevevel, és a gyerekeknek
mindenre szükségük van, amit csak megkaphatnak.
Cleve előrehajolt és a két lába között hátranyújtotta a karját. Ő
pedig megfogta, kissé felfelé rántotta, és a gyerek megfordult a
levegőben. A kisfiú boldogan, szinte extázisban nevetett. Mindnyájan
nevettek.
– Megint! – unszolta a kicsi. – Csináld újra!
Lottie jött be a konyhából és megsimogatta a díványon ülő Phillip
fejét.
– Hol a fiú édesanyja? – kérdezte.
Butch felegyenesedett és rámosolygott.
– Most az egyszer otthon hagytuk. Tudja, a fiúk házon kívül
töltötték az éjszakát…
Néhány tánclépést tett és egy kis bútordarabba ütközött.
– Nicsak, idesüss! – mondta.
Ósdi, sárgaréz zsanéros, bársonnyal kibélelt, faszekrényes
fonográf volt. Butch megforgatta az ujjával a tányért és dudorászva
kotorászni kezdett a 78-as fordulatú hanglemezek között.
– Mr. Andrews adta nekünk, amikor egy flancosat vett magának –
mondta Lottie.
– Jééézus! – mondta Butch az egyik lemezt csodálva. – Nathan
Abshir. Ez aztán a zene! Tudja milyen régen nem hallottam?
– Elég régi, az biztos – mondta Lottie. – Mrs. Andrews – a
lányneve Bougeois és félkreol – maga mondta nekem, hogy éppen
elég jó vér csörgedezik az ereiben, Mr. Andrews azonban nem
szereti, ha bárki is tud erről, legalábbis mifelénk nem. Ez itt Texas,
és Texas, akárki akármit mond, még mindig a Dél… Arra gondoltam,
talán ezért adta nekünk ezeket a fenékrázó dalokat. – A megfáradt
fekete asszony cinikusan felnevetett.
 A fürdőszobában Mack felvette a házi nadrágját és a trónra ült, ott
legalább nyugta van az embernek. A mosdó szélére állított
zsebrádió felé nyúlt, s bekapcsolta. Éppen gazdasági híreket adtak,
és a szarvasmarha árát, meg a gyapot eladási lehetőségeit taglalták.
A nappaliból a 78-as fordulatú lemezjátszó recsegős hangjai értek
el hozzá, valamiféle seggrázó, fekete jazzmuzsika.
A lemezjátszó mellől felállva Butch körülnézett, tekintete megtelt
élettel.
– Felkérhetem Lottie?
– Oh, de régen táncoltam! – mondta az öregasszony.
Butch gyengéden megfogta az asszony karját, és vezetni kezdte a
zene ütemére. Néhány tétova lépés után a durva hajópadlón már
egészen jól ment együtt.
Phillip önkéntelenül is elmosolyodott, Cleve pedig kuncogva verte
lábával a ritmust. Butch és Lottie néhány kemény év terhét rázták le
magukról, miközben egyre összeszokottabban keringtek a
szobában.
– Maga aztán jó táncos, Mr. Poe – nevetett Lottie.
– Annak kell lennem, ha táncos kuplerájban nőttem fel.
– A bolondját járatja velem – mondta Lottie, szinte már kifogyva a
szuszból, de esze ágában sem volt abbahagyni.
– Nem, madam. Anyám a tűzhelytől a hátsó szoba tüzébe
táncoltatta a seggét – ismételte Butch az azokból az időkből
felderengő mondatot. Észrevette, hogy Phillip és Gleve nevetgélve
ugrándoznak a díványon. – Tápászkodj fel, Buzz! Rázzátok ki egy
kicsit a lábatokat Clevevel!
– Rajta, csináljátok! – bíztatta a fiúkat Lottie.
A gyerekek vonakodva felálltak és grimaszokat vágtak egymásra.
– Táncoljatok fiúk! – nevetett Butch.
A kisfiúk megfogták egymás karját és a felnőtteket utánozva
köröztek egy kicsit, majd egykettőre belejöttek és ők is a ritmusra
mozogtak.
Lejárt a lemez. Mindnyájan tapsoltak, nevetgéltek és lihegtek.
Butch lemezt akart cserélni, amikor a fürdőszobából kiszűrődő
hangra lett figyelmes. A rádió.
 Mack még mindig trónolt. Barlow késével a piszkot kapargatta ki a
körme alól és a rádiót hallgatta, amikor a bemondó a híreket kezdte
felolvasni.
„…A legfrissebb hírek a huntsville-i börtönből megszökött Robert
Butch Haynes utáni embervadászatról. Haynesnek fegyvere van és
különösen veszélyes. Minden valószínűség szerint egy nyolcéves fiú
túszként van vele. Amikor utoljára látták, barna színű Oldsmobile
kombit vezetett, amelyet egy Cottle Countyban piknikező,
szabadságra induló családtól tulajdonított el. Haynes
személyleírása: 6 láb magas, közepes testalkatú, kék szemű…”
Egy kéz jelent meg és kikapcsolta a rádiót. Mack követte a kezet
és a kart egészen Butch kék szeméig, amely aggodalmat tükrözött.
Butch a kád szélére telepedett Mackkel szemben, és elvette tőle a
Barlow kést.
– Hamarosan elmegyünk – mondta nyugodtan. – Mindnyájukat
megölöm, ha ostobán viselkedik.
55.
– Milyen Texarkana? Úgy hallottam furán beszélnek arrafelé –
mondta Lottie. – Még sosem jutottam olyan messzire.
Az őrzés nélkül maradt Phillip felnézett az asszonyra, és csak úgy
folyt belőle a szó.
– Óh, nagyon szép ott, igazán szép – mondta. – Van egy
kutyám… Phillipnek hívják, és két macskám is. Ruth és Naomi.
Aztán van egy fakunyhóm, és minden évben Halloweenkor a
kunyhómat átalakítjuk…
– Gyerünk, Buzz! – mondta Butch, amint Mack mögött a szobába
lépett. – Ideje, hogy felkössük az útilaput.
– Mack?… Mi a baj, Mack? – kérdezte Lottie. – Olyan vagy, mint
aki kísértetet látott. – A férje felé indult.
Cleve a tánctól felajzva Butch körül ugrált.
– Csináld megint! – kérte. Előrehajolt és a lábai közé dugta a
kezét.
– Nem! – kiabált rá a nagyapja. – Menj a nagyanyádhoz!
Lottie valami komoly dolgot szimatolt. Mackről Butchra nézett és a
fiú után nyúlt.
– Csináld megint! Kérem! – mondta Cleve.
Nem sejthette, hogy a mesésen indult nap rossz fordulatot vett.
Butch mosolyogva lehajolt, hogy megfogja a fiút, de Mack volt a
gyorsabb. Úgy ütötte meg és küldte a földre a kisgyereket, mintha
egy kölyökkutyát lökött volna félre egy sziszegő csörgőkígyó útjából.
Cleve fájdalomtól nyögve terült el a kemény padlón.
Butch legalább ilyen gyorsan reagált. Felugrott, és haragtól
elvakultan, hatalmas erővel az öregember arcába vágott. Aztán
megragadta a trikójánál fogva és úgy vágta a földhöz, akár egy
krumpliszsákot.
Phillip szíve sebesen vert. Felállt az asztaltól, a díványhoz szaladt
és szinte megkövülten figyelt. Egy pillanat alatt borzalom lett a
viccből. Már éppen eleget látott. Kezdte felfogni a helyzetet, és egyre
rosszabbul érezte magát.
 Butch, a másik Butch kivette a fegyvert az övéből és a földön
fekvő Mackhez lépett. A farmer fölé hajolt, megragadta a torkát és a
szájába dugta a pisztoly csövét. Úgy emelte fel a férfit, mint egy
játékbabát, és egy székre vágta.
– Miért ütötte meg Clevet? – mondta Butch kemény és Phillip
számára teljesen idegen hangon. – Mert nem ugrott azonnal, amikor
parancsolta? – Arcát Mack arcához közelítette, orruk csak néhány
centiméterre volt egymástól. – Vagy talán, mert időnként olyan
izgatott, hogy meg se hallja, amit mond?… Felkeveredik magától a
gyomrom. – Az öregember arcába köpött.
Felállt, Philliphez ment és a fiú kezébe nyomta a 38-ast.
– Fogd rájuk!
– Nem akarom… – mondta Phillip.
Félt.
– Fogd rájuk! – üvöltött a gyerekre Butch. Phillip elvette a fegyvert
és időnként letörölte az orcáján lassan lecsurgó könnyeit.
Lottie reszketve állt a konyhaajtó mellett. Mack megfogta az
asszony kezét.
Butch a még mindig szipogó Cleve mellé térdelt.
– Akarsz ugrani, fiam?
Cleve könnyek közt a fejét ingatta. Butch gyengéden megfogta és
talpra állította a gyereket.
– Hajolj le és tedd a kezedet a két lábad közé! – Kínos mosolyt
küldött a fiú felé. – Nem bántalak.
Cleve Mack felé fordult és odaszaladt hozzá.
Phillip az ölébe ejtette a pisztolyt, és növekvő szörnyülködéssel
figyelte, amint Butch nyugodtan a síró gyerekhez sétál, elhúzza az
öregembertől és a szoba közepére viszi.
– Már nem bízik meg magában, de kiérdemelte – mondta
Macknek, majd Clevehez fordult. – Tedd a kezed a két lábad közé,
fiam! – mondta gyengéden.
Cleve megpróbálta kitörölni szeméből a könnyeket, hogy lásson,
aztán kiinduló helyzetbe hajolt. Butch lenyúlt, átfordította a fiút, de
közben Macket figyelte.
– Újra!– mondta Butch. Megint átfordította a fiút. Aztán
harmadszor is, majd negyedszer. Egész idő alatt kemény tekintettel
Mack arckifejezését figyelte, mintha oktatná valamire és azt
fürkészné, vajon tanult-e a leckéből.
Aztán megengedte a még mindig síró kisfiúnak, hogy Mackhez és
Lottiehoz menjen, és kivette Phillip öléből a fegyvert.
– Buzz! Hozd be az autóból a kötelet!
Phillip teljesen megkövülten a semmibe bámult ahelyett, hogy
Butchra tekintett volna.
– Phillip! – mondta Butch komoly hangon, de nyoma sem volt
benne annak a gyűlöletnek, amellyel Mackre kiabált.
Phillip vonakodva lekászálódott a díványról és az ajtó felé indult.
Amikor Cleve mellé ért, a két gyereknek a szeme összevillant, és
Phillip habozott, amikor újdonsült barátja szeméből kiolvasta a
rémült könyörgést. Valamiért, mindenért könyörgött. Phillip lehajtotta
a fejét és kiment az ajtón.
Átment a piszkos udvaron, elhaladt egy talpfákkal körülkerített régi
kút mellett. Kinyitotta a kombi ajtaját, majd megállt és visszafordult a
ház felé. Hosszú percekig álldogált ott, s azon tűnődött, mi tévő
lehetne? Hogyan tehetné semmissé a történteket?
56.
Butch, fegyverrel a kezében a széken ülő Mack, Lottie és a
nagyapja mellett álló kisfiúval szembe húzta a dohányzóasztalt.
Rátelepedett, s úgy nézett rájuk, mint egy triót dirigáló karnagy.
– Fogja meg a gyereket, és mondja neki, hogy szereti! – utasította
az öreget.
Mack az ölébe vette a kisfiút.
– Szeretlek, Cleve… Mondd: Szeretlek, Cleve! Hiszen nem kerül
neked semmibe. Halljuk, Mack! – mondta Butch.
– Szeretlek – motyogta Mack félelemittas hangon.
– Ne így, öreg! – mondta Butch a fegyverrel hadonászva. – Úgy
mondja, ahogyan gondolja.
– A fiú tudja, hogy szeretem, mister – nyögte fájdalmasan Mack.
– Akkor mondja ki!
– Kérem, mister – szólalt meg reszkető hangon Lottie. – Érzem,
tudom, hogy maga jó ember. – Megfogta Cleve egyik kis kezét.
– Nem, madam. Nem vagyok jó ember. A legrosszabb sem, csak
más.
Lottie a szája elé kapta a kezét, hogy megállítsa ajka remegését.
Elgyengült lábakkal Mack mellé húzott egy nádszéket és leült.
A szúnyoghálós ajtó másik oldaláról Phillip nézte a jelenetet:
Butchot az alacsony asztalkán a mindig látható fegyverével, az előtte
ülő és a szavára váró remegő hallgatóságát. Butch láthatóan jól
szórakozott, s ez zavarta össze a leginkább Phillipet.
– Halljuk, Mack! Nem kerül semmibe – mondta Butch.
– Szeretlek, Cleve – motyogta Mack könnyes szemmel.
Megsimogatta a gyereket, s a könnycseppek legördültek öreg,
ráncos arcán. Butch elégedetten mosolygó tekintetét látva, tudta,
hogy rövidesen találkozni fognak teremtőjükkel. Mindhárman. Még
ezen a napon és ilyen különös, rettentő módon. Mégegyszer
megsimogatta a kisfiút.
– Remek. Gyönyörű! – mondta Butch halkan. És komolyan is
gondolta. Aztán észrevette az ajtóban megjelenő Phillipet, intett neki
és elvette tőle a hatalmas papírzsákot. Az asztalra ürítette a
tartalmát: cukorkát, kalácsot, kenyeret, cukrot, az öregasszony által
adott aprópénzt és bankjegyeket, valamint a kötelet.
Felemelte a kötelet, kivette Mack Barlow kését a zsebéből, és
levágott egy hosszú darabot. Macket figyelve elkezdte a három
embert a székekhez kötözni.
Phillip izgatottan egyik lábáról a másikra állva Butch mögül
figyelte, hogyan kötözi meg ezeket az embereket, akár a borjakat.
Érezte, hogy valami nagyon rossz fog történni, de nem tudta, mit
mondjon, vagy mit tegyen. Imádkozni próbált Jehova Istenhez, de
sokkal izgatottabb volt annál, minthogy többet tudjon mondani, mint
drága Uram…
Butch befejezte a székhez kötözést, majd a lemezjátszóhoz lépett
és feltett egy recsegő lemezt. A maximum hangerőre kapcsolt, majd
visszament a foglyaihoz és szembefordult velük.
– Kimehetsz és megvárhatsz a kocsiban – mondta Phillipnek
anélkül, hogy ránézett volna –, vagy nézheted. Elég idős vagy már.
Phillip reménytelenül ki akart rohanni onnan, de képtelen volt rá.
Valami azt súgta nyolcéves agyában, ha elmegy, semmi sem szab
gátat a borzalomnak. Ha marad…
Butch visszaült a dohányzóasztalra, és három túszát nézte. Olyan
volt, mintha maga is a sírással küszködött volna. Lehunyta a szemét,
s állát a pisztoly csövére támasztva adta ki az utasításait.
– Hunyd be a szemed, Cleve! Mack, maga meg Lottie tartsák
erősen a fiút! Hunyják be a szemüket!
Phillip már-már felkiáltott, de magába fojtotta. Kivégzés. Megöli
őket. Elfordult, majd visszapördült. Minden ízében reszketett.
A lehunyt szemű Butch, mintha egy másik világban, más helyen
és időben lett volna. Halvány mosoly játszott az ajkán, majd tovatűnt.
– Kérem, mister! – szólalt meg szánalmas hangon Lottie. – Ne
használja a fegyvert!
– Odaadjuk, amink csak van – mondta Mack, de szenvedő arcán
látszott, hogy semmije sincs, amivel megmenthetné a családját.
Butch még csak nem is hallotta a szavait. Kinyitotta a szemét,
felemelte állát a fegyver csövéről, kibiztosította és lassan Mack felé
irányította a csövét.
 – Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben – kezdte reszkető hangon az
imát Lottie. –… Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te
országod…
– Ss… – mondta Butch. – Ss… ss…
– Legyen meg a te akaratod – folytatta Lottie kitörő érzelemmel a
mindnyájukért elmondott utolsó imát, és senkinek sem volt joga,
hogy megállítsa, vagy megakadályozza ebben. –… amint a földön,
azonképp a Mennyben… *
– Csitt… csitt… – mondta Butch Lottie felé.
– Mondjátok velem! – rimánkodott Lottie Macknek és Clevenek. –
Imádkozzatok az Úrhoz!
Mindnyájan mondták vele az imát. –… minden napi kenyerünket
add meg nekünk ma…
Butch felugrott ültéből és furcsa pillantást vetve Phillipre, a padlóra
tette a 38-ast, és az asztalon kotorászott a sütemények és cukorkák
között, aztán megtalálta amit keresett, a szigetelőszalagot.
Phillip a kibiztosított pisztolyra pillantott.
– …és bocsásd meg a mi vétkeinket – a három megkötözött fogoly
folytatta az imát –, ahogy mi megbocsátunk az ellenünk vétkezők…
Butch letépett egy darabot a tekercsből és betapasztotta vele
Lottie száját.
– …és ne vigyél kísértésbe… – folytatta most már csak Mack és
Cleve.
Butch a következő letépett szigetelőszalagot az öregember
szájára tapasztotta.
Cleve vékonyka gyermekhangján hangzott fel az ima utolsó
mondata:
– … és szabadíts meg a gonosztól!
Ebben a pillanatban dördült el a lövés.
57.
Phillip a földre esett a revolver rúgásától, majd feltérdelt és
reszketett, mint a nyárfalevél.
Butch leroskadt és kezét széttárva hitetlenkedve meredt Phillipre.
A gyomra tájékára nézett, ahol barnásvörös folt éktelenkedett, s lett
egyre nagyobb fehér trikóján. Egyik kezét a foltra szorította, s a fiúra
nézett.
Lejárt a lemez, s a zene helyett csak a tű ritmikus sercegése
hallatszott.
– Phillip?… – szólalt meg Butch csodálkozó hangon.
A fiú szinte érzéketlenül meredt a kezében még füstölgő
fegyverre, majd Butch vérző oldalára… Végül a betapasztott szájú
Mack és családja elborzadt tekintetére. Egy villanás és Phillip talpon
volt, az ajtó felé rohant, mindkét kezével átfogva a fegyvert.
Kirohant a szúnyoghálós ajtón, és mint az őrült rohant a talpfákkal
körülbástyázott kút felé. A kútba hajította a fegyvert, utánahajolt,
majd néhány másodpercig a házat figyelve hallgatta szívének
hangos dobbanásait. Aztán megfordult és újra futni kezdett, ezúttal
az országúthoz vezető ösvényen.
Húsz métert futhatott, amikor megállt, visszanézett a házra, majd
az autóhoz szaladt. Félig bemászott az ablakon és kivette az
indítókulcsot. Továbbfutott az országút irányába, felgyorsított és
amilyen messze csak tudta, a gyomos fűbe hajította a kulcsot.
Rohant tovább.
*
A nappaliban Butch feltápászkodott. Bizonytalan léptekkel az ajtó
felé indult, majd megállt. Visszafordult, a zsebébe nyúlt, előhúzta
Mack Barlow kését és a megkötözött feketékre nézve magasra
emelte. Feléjük indult.
Eljött a vég. Lottie a gyermekhez hajtotta a fejét, és gyors halálért
imádkozott.
Butch jámbor tekintettel a dohányzóasztalra tette a kést.
 – Köszönöm a vendéglátást – mondta. Az ajtóhoz ment, és
kibotorkált a reggeli fénybe.
– Phillip! – kiáltotta és körülnézett. Semmi válasz. Csak a reggel
madarainak éneke és a ház mögötti meszkito cserjéket borzoló szél
fütyülése töltötte be a levegőt. Ameddig a szem ellátott semmi sem
mozdult.
A kocsihoz vonszolta magát, és fájdalmasan beült az első ülésre.
Kulcs sehol. Kereste az ülésen is. Kulcs? Fegyver? Kilökte az ajtót,
csaknem kizuhant. Az ajtóba kapaszkodott. Körbejárta a kombit, s
vérfoltokat hagyva maga után a kulcsot fürkészte.
Néhány pillanatig az autó tetejére támaszkodott, hogy erőt
gyűjtsön, hogy összeszedje magát, aztán lassan elindult a poros
magánúton az országút irányába, miközben tekintetével az autó
kulcsát kereste a fűben.
Már ahhoz a ponthoz közeledett, ahol Phillip elhajította a kulcsot.
Butch éppen a mező ellenkező oldalát fürkészte, aztán megfordult, s
észrevette a napsütésben megvillanó fényes tárgyat. A kulcshoz
ment, letérdelt, s felnyögött a fájdalomtól.
Phillip olyan sebesen rohant rövid lábain, ahogy csak bírta.
Casper, a szellem arcát a félelem és borzalom könnyei szántották.
Időnként visszanézett, vajon követi-e Butch?
Az országútra érve Butch előbb az egyik, majd a másik irányba
nézett, és kiabálni kezdett.
– Phillip! Nem bántalak, esküszöm! – abba az irányba fordult,
amerre a magán földút az országút felé kanyarodott… akár a fiú.
Phillip kezdett kifogyni a szuszból, egy pillanatra megállt, s egy
kilométerkőre támaszkodott. Visszanézett a füvön keresztül, s
néhány száz méterrel odébb meglátta a közeledő Butchot. Nehezen
zihálva átmászott az útmenti árkon, s átbújt egy szögesdrót kerítés
alatt. Vadonatúj, csodálatos kosztümje fennakadt a kerítésen és
kiszakadt. Phillip észre sem vette, csak rohant, rohant…
Egy kis teherautó ért az emelkedőhöz és az útkanyarulat felé
haladt. Amikor elhagyta a kanyart, a sofőr, a ranch középkorú
tulajdonosa különös látomásra lett figyelmes. Casper, a kísértet
száguldott őrült iramban a földjén.
 – Mi az ördög? – gondolta Arch Andrews, miközben lassított.– A
pusztaság közepén. Kicsoda… – Benne szakadt a gondolat, amikor
elérte és elhagyta Butchot. Az úton vánszorgó férfi látványa arra
késztette, hogy megforduljon és visszanézzen. Valami azt súgta
neki, ne azt tegye, amit a vidéki ember automatikusan, bárhol
megtenne, vagyis hogy megáll és segít. Ehelyett a visszapillantó
tükörből figyelte a férfit, és lekanyarodott Mack háza felé.
A nyitott ajtajú Olds mögött állította le a teherautót. Bekukucskált a
kocsiba. Az ülést és a padlót vérfoltok tarkították. Grimaszt vágott és
óvatosan, egy vércsíkot követve a házhoz ment.
– Mack?… Lottie?… – kiáltotta. Semmi válasz. Arch Andrewst
egyszer lábon lőtte a háza sötétjében vandálokra leselkedő öreg
farmer, amikor Arch kalácsot vitt az anyjától, és arra gondolt, hogy
csak becsúsztatja a bejárati ajtón. Azóta egyetlen ház ajtójához sem
közelített hívatlanul.
Mack és Lotti nevét kiáltva megkerülte a házat, aztán benézett a
konyha szúnyoghálós ajtaján.
– Mack?… – olyan sercegést hallott, mint amikor egy lejárt lemez
csak forog és forog. – Lottie?… – kiáltotta. Úgy vélte, nyögést hall.
Berúgta az ajtót és várt. Nem dördült fegyver. Megkönnyebbülten
lépett be a házba.
*
Butch az oldalát fogva s nehezen zihálva újra meg újra a fiú nevét
kiáltotta. Aztán észrevette a fehér Casper ruha foszlányait a
szögesdrót kerítésen. Arra felé vette útját. Átevickélt a vizesárkon és
átnézett a kerítésen. Végeláthatatlan legelő volt, s csak elvétve látott
egy-egy hatalmas tölgyet vagy nyárfát. A legelő közepén egy
kiszáradt patakágy mellett óriási tölgyfa állt. Butch fájdalmasan
lehajolt, átlépett a kerítésen, s a kitaposott ösvényt követte a magas
fűben.
Arch óvatosan körülnézett Lottie konyhájában. Lassan a nappaliba
lépett és megdöbbenten látta a betapasztott szájú, székhez kötözött
Macket, Lottit és Clevelandét.
– Fantasztikus dolgot tettél Phillip – mondta Butch a mezőn
lépkedve. – Hős vagy. Holnap minden újság azzal lesz tele, hogyan
mentetted meg ezeknek az embereknek az életét. – Megállt, fülelt és
fájdalmasan felnyögött. – Az az igazság, hogy nem hiszem, hogy
megöltem volna őket. Két embert öltem egész életemben. Az egyik
az anyámat bántotta, a másik téged.
Semmit sem hallott, de tudta, hogy a közelben van a fiú.
58.
Adler hangja hallatszott a rádióban a követő járőrkocsiból. Red
jelzett Jonesnak, hogy hangosít-sa fel.
– Mit szólsz hozzá? – mondta Adler a rádióból. – Egy Happy nevű
város, fent Swisher megyében.
– Milyen messze van? – kérdezte Red Jones-tól.
– Maximum fél óra – felelte a rendőr.
Red hátradőlt az ülésen és megragadta a mikrofont.
– Holttestek?
Adler hangja túl későn hangzott fel ahhoz, hogy jó híreket
mondjon.
– Nincsenek. Túlélte a farmercsalád. A tulaj azt mondja, a gyerek
tette, ő szállt szembe vele. Haynes most a fiút üldözi.
A helybeliek útban vannak, tájékoztatni fognak a részletekről.
– Kövessetek! – mondta Red a mikrofonba. – A Prairie Dog Fork
mögött vezető úton 15 perc alatt odaérünk. – Leeresztette a
mikrofont, majd ismét a szájához emelte. – És Adler, mondd meg a
rádión keresztül mindenkinek, bárki is legyen az, aki legelőször
odaér, semmit se vigyen túlzásba, csak szépen és nyugodtan…
Sally az egyik kezét Red karjára tette, hogy felhívja magára a
figyelmét.
– A kisfiú édesanyja – mondta. – Ide kellene hozni, ha lehetséges.
Red mostanra már elég jól ismerte Sallyt ahhoz, hogy ne figyeljen
oda az ötleteire, ez azonban hibásnak hangzott.
– Azon vagyunk, hogy bekerítsük a pasast – mondta. – És meg
van rá az esélyünk, hogy nem fejeződik be véresen a történet. Mi
szükség van az anyára?
– Ez az amit én plusz-mínusznak hívok – mondta Sally. – Egy
egész hadsereget rendeltünk ide, rendőröket, reflektorokat,
szirénákat, fegyvereket. Az egyszer biztos, hogy a gyerek ezektől
sokkal jobban meg fog rémülni, mint Haynestől, akit ismer. Az anyja
feltűnése az ellenkezőjére sülhet el. Az egyetlen barátságos arc a mi
oldalunkon. Meglehet, hogy szükség lesz rá, és mindenesetre jobb,
ha ott van a fedélzeten.
Red gondolkodott egy percig, majd felemelte a mikrofont.
– Adler, van rá lehetőség, hogy a gyerek anyja gyorsan
idekerüljön?
– Ellenőrzöm – felelte Adler és kikapcsolt. Lenyűgözően rövid időn
belül ismét jelentkezett.
– Már készen is állnak, hogy iderepítsék egy magángépen.
– Kik repítik ide?– kérdezte gyanakvóan Red.
– A kormányzó – felelte Adler. – Éppen meg akarta kérdezni tőled,
de nem akart a tudtod nélkül intézkedni.
Red a fejét ingatta.
– Politikusok – mondta inkább csak önmagának. – Csinálják,
ültessék fel a helikopterre! – szólt a mikrofonba. – Mondd meg nekik,
fogják vissza a nőt, ha netalántán előttünk érnének oda. Fogják
vissza! – Felsóhajtott és Sallyhez fordult. – A gyerek szállt szembe
vele. Ez azt jelenti, hogy elvesztette a golyóálló páncélját. Lehet,
hogy már halott.
– Amennyiben Haynes üldözi, és még őrült, amikor megtalálja,
akkor a fiú a halott – mondta Sally. – De ha eléggé lecsillapodott, és
nem öli meg azonnal, lefogadom, hogy nem öli meg és helyreállítják
a kapcsolatukat. Mindkettejük érdeke.
Red arckifejezése arról árulkodott, hogy kétségbeesetten
reménykedik Sally igazában, mégis kételkedik benne.
– S ha még életben van, és Haynesből a mi megjelenésünk
provokálná ki, hogy megölje, akkor azért van szükségünk az anyára,
hogy leállítsuk – folytatta Sally. – Tereljük a tárgyalást családi talajra
és nem valamiféle törvény-fegyver-börtön maszlagra! Az a gyanúm,
hogy személyes, családias síkon kell maradnunk. Nézze meg a két
utolsó összeütközést! Családok voltak, s valahogyan túlélték.
Red szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. Sally
gondolkodásmódja optimista kísérlet, hogy utat találjon egy csekély
esélyhez. Az ő feltevései azonban mindazokon az eseteken
alapultak, amikor saját szemével látta, hogy emberek csak azért
változtattak rettenetes helyzeteket még szörnyűbbé, mert
megtehették. Hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét, amint a
járőrautó keresztülrobogott a vidéken.
Sally olvasott Red pesszimista gondolataiban, és egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy nincs igaza.
59.
Phillip halkan, szinte macskaügyességgel, észrevétlenül mászott
fel a tölgyfára.
– Azt mondom, beszéljük még ezt az egészet – kiáltotta Butch. –
Mint férfi a férfival. És akkor mehetünk tovább… Azt is
megengedem, hogy vezess. Ezt ki is húzhatod a listádról. Mit szólsz
hozzá?
A gyerek egyre feljebb mászott, hogy távolságot tartson maga és
Butch hangja között. Jó vastag ágai voltak a tölgynek, így Phillip
könnyen jutott előre, s már legalább tíz lábnyi magasságban volt a
földtől. Egy fiúnak, aki most kapott vadonatúj tornacipőt gond nélkül
el kell érnie azt az ágat…
Egy helybéli drapp-fekete rendőrautó válaszolt először a
bejelentésre. Forgó fényjelzéssel, de hangjelzés nélkül, ahogyan
magasabb helyről utasításba adták, a seriff helyettes kocsija
repesztett végig a magán földúton Mack háza felé. Az eres arcú,
beijedt öreg tiszt jobb kezében szolgálati fegyverét szorongatta és a
baljával vezetett. A fékre taposott és fegyverét mindkét kezével
megragadva célzott, amikor a szúnyoghálós ajtó kivágódott, és
feltűnt valaki az ajtónyílásban.
Arch Andrews volt. A seriffhelyettes megkönnyebbülten csúsztatta
pisztolytáskájába a fegyvert, és kiszállt, hogy felvegye a tényállást.
Arch karon fogta és megfordította a férfit.
– Ez a kocsija – mondta, és az országút felé mutatott. – Gyalog
lépett meg. Arra fölfelé. Pisztoly van nála. Mack szerint 38-asnak
néz ki. – Arch hátralépett, arra számítva, hogy a seriff helyettes
bátran a jelzett irányba indul.
– Teljes jegyzőkönyvet kell felvegyek – mondta a férfi, és
jegyzetfüzetet húzott elő a hátsó zsebéből.
– Ne most, az Isten szerelmére! – kiáltotta Arch. – Egy fegyveres
pszichopata kisgyereket üldöz odakint a mezőn!
A seriff helyettes egyetlen pillantást vetett a fákkal, bokrokkal,
cserjékkel – vagyis természetes búvóhelyekkel – tarkított tágas
mezőre, és úgy határozott, nem ő lesz a nap hőse.
– Az utasításaim úgy szólnak, uram – mondta komoran Archnak –,
hogy állítsunk fel egy kordont, és hagyjuk ezt a dolgot az illetékes
bűnüldöző szervekre…, akik már itt vannak mögöttem.
Arch utálkozva méltatlankodott. Mack és Cleve jelentek meg a
szúnyoghálós ajtó mögött.
Butch a nagy tölgyfától nem messze állt meg pihenni. Körülnézett
a tágas, lejtős legelőn, s nem látta Phillipet. Aztán a kiszáradt
patakágyat fürkészte mindkét irányban.
Valami fehérség mozgásán akadt meg a szeme a hatalmas
tölgyfán, s arra fordult.
60.
Phillip karja és lába villant fel fehér ruhában a fa zöld ágai között,
amint egy még magasabb ágra mászott.
Butch lassú léptekkel araszolt a mélyedésbe. Átvágott a többi fa
és bokor között, s anélkül, hogy felnézett volna, Phillip fája alá ült le
pihenni.
– Alaszka, Phillip – szólalt meg. – Vad és embert próbáló. Az
ember a természet ellen. Én személy szerint szeretem a kihívásokat.
– Helyzetet változtatott, egyik karját a sebre nyomta, hogy
csökkentse a vérzést. – Mondtam már, hogy ott él az apám? Ő
küldte azt a képeslapot. Figyelj, mit ír róla!
Megint helyzetet változtatott, s lassan kihúzta a képeslapot a
hátsó zsebéből.
– „Kedves Robert… Ez a valódi nevem, Phillip. Robert. Mint az
öreg Bobé, a családapáé” – mondta. – „Kedves Robert! Csak azt
akartam elmondani neked, hogy nincs közöd hozzá, hogy
elmentem.”
Phillip félelemtől reszketve kapaszkodott a fán, s olyan messzi
akart szaladni Butchtól, amilyen messze csak lehetett.
Ugyanakkor valami ellentéteset is érzett. Kíváncsiságot, hogy
hallgassa a fickót, hogy bárhova kövesse, hogy lássa, hová vinné.
– „Alaszka csodaszép hely” – olvasta lassan Butch emlékein
keresztül szenvedve. – „Legtöbbször hidegebb, mint a pokol.
Eljöhetnél egyszer meglátogatni, és akkor talán jobban
megismernénk egymást.” – Butch felnevetett. – Rövid és kedves,
ilyen az öreg stílusa. Mintha a pokoli hideg olyan hatalmas vonzerő
volna.
Verejtékező fejét hátrahajtva a forró, sápadt égre nézett a tölgyfa
levelei közt. Feltámadt a szél, felkapott néhány levelet és kissé
meghajlította a magas füvet. Forró, déli szél volt, nem enyhet adó.
– Tudod, mindig barackot nyomott a fejemre, és azt mondta az
embereknek: „Van aki úgy tudja leélni az életét, hogy nem tesz fel
róla kérdéseket, mások azonban mindennek tudni akarják a miértjét,
s ez a fiú az utóbbiakhoz tartozik.”
Phillip figyelmesen hallgatta, és egyre inkább megfeledkezett
félelméről. Butch lehunyta a szemét.
– Ez az, amiért oda akartam menni – mondta –, hogy
meglátogassam az öregfiút. Először persze bevágok neki egyet, de
aztán talán mégiscsak barátok lehetünk, akik leülnek egy sör mellé,
és megbeszélik a dolgokat…
Fájdalom hasított a gyomrába és felhorkant. Az oldalához kapta a
kezét, majd odanézett. Vér áztatta már a nadrágját is. Fájdalmasan
felemelkedett, és visszacsúsztatta a zsebébe az alaszkai
képeslapot.
– Csak pihenünk egy keveset – mondta. – Aztán eldöntöd, mit
akarsz tenni. Mi a véleményed erről?
Szinte olyan volt az egész, mintha Butch magához, vagy egy
elképzelt társhoz beszélt volna, és nem számítana válaszra. Phillip
az ágakba kapaszkodva lenézett, és legszívesebben lekiabált volna
Butchnak, hogy „Mesélj tovább, figyelek, hallani akarok Alaszkáról
és más helyekről is, ahol voltál.”
De egy szót sem szólt, csak kikukucskált a fa lábához, ahol Butch
egyik vérfoltos nadrágszárát és a cipőjét láthatta.
Egy tucat országúti járőrkocsi és számos Texas Rangers autó
gyúlt össze Mack házának kocsifelhajtójánál, és sorakozott fel
egészen az országútig. Hendricks, a kétszázhetven font súlyú, fáradt
tekintetű, ügyeletes F.B.I. ügynök fényvisszaverő repülős szemüvege
mögül irányította a műveletet.
Úgy üvöltözött, mintha személyesen akarta volna leteríteni ezt a
bűnözőt, az oldalán lógó mordályával.
 Tizenhat vagy tizennyolc szolgálattevő sorakozott fel előtte két
sorban, szinte katonai precizitással.
– A helyieket vonják ki a mezőről!– üvöltötte. – Tartsák őket az
útlezárásoknál! Fent a négy sarkon és lent az 1075-ös elágazásánál.
Azt akarom, hogy a bámészkodókkal foglalkozzanak, ne a
fegyverekkel. A múltkoriban, talán emlékeznek rá néhányan, egy
helybeli hátba lőtt valakit.
Izgalomba jött.
A férfiak örültek, hogy a nevetéssel esélyt kaptak idegességük
levezetésére.
– Ma senki sem jön izgalomba – mondta Hendricks hadnagy. – A
rövidesen érkező Garnett parancsnok vagy az én utasításom nélkül,
senki sem lőhet. A kormányzót is érdekli az ügy.
– Miért foglalkozik a kormányzó a fickóval? – kérdezte az egyik
szolgálattevő.
– A gyerek miatt, a fiú aggasztja. Mint minden jó politikus, aki egy
napon elnök akar lenni… Lyndon után ő következik.
Ez nevetést váltott ki az emberekből.
Mack, Lottie és Cleve Arch Andrews társaságában a ház előtt
ültek és figyeltek. Mack az ölébe vonta Clevet és sokáig simogatta a
fejét.
61.
Butch lehunyta a szemét. Kis vértócsa fénylett az oldalánál, s
egyre nagyobb lett, egészen addig, amíg át nem törte a port, s kis
érként lassan folydogált a kiszáradt folyóágy felé.
Phillip a vékony, sötét vércsík láttán nem bírta tovább. Gyorsan
lemászott a fáról és Butch mellett ért földet.
Butch kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
– Egy valami biztos – mondta. – Most már határozottan hiszek a
szellemekben.
Phillip szomorkásan elmosolyodott.
– Még sosem lőttek meg – mondta Butch.
– Sajnálom – mondta Phillip. Leült Butch mellé a dús fűbe.
– Tudom – mondta Butch. – Az az igazság, ha már meg kellett
történnie, örülök, hogy te tetted. Úgy értem, nem egy idegen.
Különben is mindent összevéve, egészen jól érzem magam… Bár
elkelne egy sör.
– Milyen ízű a sör? – kérdezte Phillip.
– Óh, a legjobb dolgok egyike. Jobban tennéd, ha felírnád a
listádra – mondta Butch.
Phillip szeme megakadt valamin. Felállt, és kinyújtotta a nyakát.
Két országúti járőrkocsi tetejét látta, amint a villogó fényekkel,
hatalmas port kavarva robogtak a földúton.
– Jobb lenne, ha elszaladnál – mondta Phillip.
*
A két kocsi közül az elsőben, Sally Redre emelte a tekintetét.
– Úgy vélem jobbak az ügy békés befejezésének esélyei, mint
gondolná – mondta céltudatosan.
– Úgy véli? – kérdezte Red, és úgy nézett, mintha a legjobb
barátja temetésére készülődne. Sally elmélkedése sem változtatott
ezen.
– Nézze, Red – folytatta Sally halkan, s kihasználta, hogy Jones a
helyiekkel koordinálva a kocsi vijjogó dobozával babrált – magának
húsz évvel ezelőtt volt dolga Haynesszel. Szinte a nullával egyenlő
az esély, hogy emlékszik rá, magát is beleértve. Egy zsaru, aki
tanúvallomást tett. Elvégre más zsaruk is tanúskodtak.
Red hűvös pillantásra méltatta a lányt, amikor sofőrje a Mack-
házhoz vezető magán földútra kanyarodott.
– Én úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna – mondta. – És ő
is emlékszik, mert megmondtam neki, hogy én voltam, és
elmondtam azt is, miért… Most is magam előtt látom a fiú szemét.
Nem letört és kemény, ahogy elvárná az ember, inkább, nem is
tudom, mint… mintha a helyembe képzelte volna magát a rács
túloldalára, mielőtt döntött. Mint aki úgy döntött, hogy sokkal
rosszabbat is tehettem volna vele.
Az autó az összesereglett rendőri erők közé húzott, és Red a
kilincs felé nyúlt.
– Mit? – kérdezte Sally.
– Olyat, mint ami ma történik – felelte Red. Kinyitotta az ajtót és
kiszállt. Fejébe nyomta Stetsonját a forró nap ellen, és csatába
indult.
62.
– Jobb lenne, ha elfutnál – mondta Phillip Butchnak.
– Nem, Phillip – felelte a férfi. Nem volt ereje a futáshoz. Csak ült
a hatalmas tölgyfa árnyékában, hessegette magáról a legyeket és
friss fuvallatot remélt. – Most kellene egy időgép, egy jó hangos
rádióval, ami odarepítene, ahová megyek.
Phillip megint észrevett valamit a szeme sarkából és sarkonfordult,
de csak a forró szél rázta a meszkito cserjéket. Phillip kelletlenül
Butch mellé ült, és a lejtőn lefelé csordogáló keskeny vércsíkra
nézett. Ellepték a legyek.
A verejtékező Hendricks hadnagy lépett elő fényvisszaverős
napszemüvegében. Szálfaegyenesen kihúzta magát és szalutált.
– Hendricks vagyok, uram – mondta. – Már találkoztunk. Úgy
értettem, hogy az egyik emberem, Bobby Lee önnel van.
– Körbekerítették a területet? – kérdezte Red.
– Olyan szűken, mint egy béka pi… – Vészcsengőjelzett az
agyában. Sallyre nézett. – Elnézést, kisasszony.
– Kétségkívül személyes tapasztalaton alapszik a megjegyzése,
hadnagy – jegyezte meg Sally. Egyenesen keresztülnézett a
tükrökön.
Red önkéntelenül elmosolyodott.
– Tudják hol van? – kérdezte Red.
– A nagy fánál – mondta Hendricks hadnagy. – Félúton a mezőn.
– Arra mutatott, majd kihajtogatott egy papírlapot és kézzel rajzolt
vázlatot mutatott Rednek és Sallynek. Mack háza volt rajta, az út, a
fa. A nyárfást és a többi tölgyet bekeretezett X jelölte. Nulla célpont.
– Még nem léptünk vele érintkezésbe, csak olyan utasítást adtam az
embereimnek, hogy lőjenek a levegőbe, ha a gyanúsított bármilyen
mozdulatot tesz.
– Menjünk oda! – mondta Red, majd a második járőrkocsi
stábjához fordult. – Bradley, adjon egy megafont.
Bradley bólintott, majd Adlerhez fordult, és kifejezéstelen arccal
bámult.
 – A csomagtartóban – mondta halkan Adler. – Szabványos
megafon, minden járőrkocsiban. Mióta nem bújtál ki az odúdból és
voltál utoljára terepen?
Bradley rövidesen átnyújtotta Rednek az elemmel működtetett
megafont, és Hendricks hadnagy mutatta az utat.
– Hogy van a fiú? – tette fel azt a kérdést, amire a leginkább
kíváncsi volt.
– A gyereknek nem volt semmi baja, amikor utoljára látták –
mondta Hendricks. – Haynes sebesült meg, de nem tudjuk, milyen
súlyos a sebe. Vérzik. – Red intett Hendricksnek, szedje a lábát,
hogy mielőbb a helyszínre érhessenek.
Sally hátul kullogott.
– Egy kalap szart! – mondta magának. Egy túsz, aki rálő az
elrablójára és nem öli meg? Milyen esélyei lehetnek a szerencsétlen
túsznak? Semmi nem jutott eszébe. Az olvasztó hőség ellenére
hideg rázta. Teste minden pórusából verejtékezni kezdett.
63.
Butch olyan epedve nézett a kiszáradt patakra, amennyire csak
egy szomjas ember képes.
– Van valami, amit tudnia kell egy fiúnak, mint te vagy – mondta. –
Hogyan juthatsz vízhez, ha valaha is a síkság közepére kerülsz.
Akarod hallani?
– Igen – felelte Phillip és közelebb húzódott.
– Butch! Red Garnett vagyok a Texas Rangerektől – hallatszott a
felerősített hang.
Sokat tudó mosolyféle jelent meg Butch szája sarkában, majd
tovatűnt. Lehunyta a szemét és fejét a fának támasztotta.
– Tudom, hogy megsebesült – töltötte be Red hangja a mezőt.
A kis patak kiszáradt medre mellől Butch és a fiú semmit sem
láttak a fegyveres készülődésből, amely hatalmas körben készült
bekeríteni őket.
– Legalább száz fegyveresünk van – hallatszott Red hangja. –
Nézzen körül és meglátja, hogy azonnal lelövethetem.
– És miattam van mindez a cécó? – kiáltott vissza Butch. – Igazán
megható, de attól tartok, kénytelenek lesznek egy-két lépést hátrálni.
Én Mexikó felé tartok! – odaszólt Phillipnek – Persze hazudok nekik.
Red egy kis emelkedőn állt, éppen a megafon hatáskörének
távolságában. Adler, Bradley és Sally mellette álltak.
Sally aggodalmasnak látszott. Igyekezett ugyanolyan póker arcot
vágni, mint a törvény körülötte álló emberei tették, de mindhiába.
Elvégre a fiú édesanyja is lehetne.
– Kínos, hogy ezt kell mondanom, Butch – kiáltotta Red a
hangosbeszélőbe –, de rossz irányba tart. Tudja, mit? Engedje el a
fiút és egy sör mellett megbeszéljük!
– Sör – mondta Butch Phillipnek. – Na, mit mondtam? –
Odakiáltott Rednek. – Nagyra értékelem az ajánlatát kapitány, de
tudja, hogy nem tehetem. Ha maga meg a haverjai eltisztulnak
onnan, a határon kiteszem a gyereket. – Hagyta, hadd emésszék a
dolgot, majd folytatta: – Ha nem, akkor főbelövöm.
 Phillip tátott szájjal nézett Butchra.
– Ne nézz így rám! Hiszen fegyverem sincs. Ezek a kis
beszélgetések így zajlanak. Ők mondanak valamit, aztán én mondok
valamit, mintha ezzel jutnák valamerre. Nem ér semmit az egész.
Egyébként mit csináltál a régi pisztollyal? – kérdezte végül Butch,
némi halvány reménnyel.
– Bedobtam a kútba.
– Jó ötlet – mondta Butch, és úgy is gondolta.
– Szerinted komolyan gondolja? – kérdezte Adler.
Red az oldalára akasztotta a megafont és elnémította. Két ujjával
friss dohányt tett a szájába, a dohányzacskót pedig
visszasüllyesztette a zakója zsebébe. Sallyre nézett.
– Mi a véleménye?
A lány habozott, a saját elméletei csapdájába esett.
– Az elmúlt két nap eseményei alapján – mondta óvatosan –,
kétlem, hogy megtenné.
– Ha őszinték akarunk lenni – mondta Bradley – a gyerek lőtte
meg őt.
Sally a fejét rázta.
– Addig volt veszélyes a helyzet, amíg Butch el nem kapta a
gyereket a mezőn – mondta a nő. – Túljutottak ezen, és úgy tűnik,
megint jóbarátok. Azt hiszem, nagyon is megértik egymást.
Bradley önkéntelen hahotára fakadt.
– Ez… nem ilyen egyszerű – mondta Sally. – Azt hiszem, ha Butch
Haynes helyébe lennék, átkozottul nehezemre esne lelőni ezt a kis
fickót. Jerry Pugh nem jelentett problémát.
Bradley megtartotta a véleményét.
– Egy valami biztos – mondta Red. – Ha innen meglóg a fiúval
együtt, ugyanott leszünk, ahonnan elindultunk.
– Másrészt – mondta Bradley – ha kinyírja a fiút, a székbe kerül.
– Egy frászt! Mindenképpen a székbe kerül – mondta Adler.
– Két nap alatt másik kettőt is kinyírt, sőt hármat, Pughot is
beleértve.
– Nem tudjuk, hogy ő húzta-e meg a ravaszt bármelyik ártatlan
áldozat esetében – mondta Sally.
 – Nos, mindenesetre alibije nincs – jegyezte meg Bradley.– Csak
nem hiszi, hogy Casper húzta meg a ravaszt?
– Elég legyen ebből! – vetette oda Red. – Ezt majd megvitathatják
utána is. A vérnyomból az az érzésem támadt, hogy már úgyis
mindegy. Inkább arra összpontosítsunk, hogy kihozzuk a fiút.
Bobby Lee jelent meg Red könyökénél hosszúkás bőrtáskájával a
kezében. Fekete, olasz bőrkesztyűt viselt, haját gondosan
hátranyalta.
– Mit akar, hová menjek? – kérdezte Redtől.
Red végigmérte.
– Tud lőni motorháztetőről?
– Lefekszem a hátamra és kilövök egy kullancsot a hosszúszarvú
seggéből.
Redet nem hatotta meg a válasz.
– Maradjon a közelben! Én megfázom, maga tüsszent.
Hangos morajlás töltötte be a levegőt, és egy Texas állami
címeres, fehér helikopter jelent meg felettük. A helikopter körözött,
leszálláshoz készülődött.
– A fiú anyja lesz – mondta Adler.
– Hozzátok ide!
64.
Butch és Phillip figyelték, ahogy a helikopter óriási szelet kavarva
elrepült fölöttük és az út másik oldalán landolt a mezőn.
– Látod, Phillip? – mondta Butch. – Az álmok mindig valóra
válnak. Itt van a rakétahajód.
– Gondolod, hogy utazhatok rajta? – kérdezte Phillip, de a hangja
nem árult el izgatottságot.
– Ma lesz az a nap – mondta Butch.
Phillip komolyan nézett a férfira és súlyozta, amit mondott. Egyre
inkább az volt az érzése, hogy az emberek és gépek kavalkádja,
amely látóhatárukon kívül sürgölődik, s csak a hangja jut el
hozzájuk, valami szörnyűséghez vezet. A helikopteren való utazás
nem igazán lett volna kedvére.
– Butch! – hallatszott Red felerősített hangja. – Itt van a fiú
édesanyja. Szeretne mondani magának valamit.
Phillip láthatóan megdöbbent e hírre. Felkapaszkodott a vízmosás
szélére és lábujjhegyre állva kereste az édesanyját.
– Mi baj, Phillip? – kérdezte Butch.
– A mamám – mondta Phillip reszkető gyomorral. Nyújtogatta a
nyakát, hadd lássa. Hirtelen minden összezavarodott benne. A
magas, szélben hajladozó füvön keresztül egy asszonyt látott a
rendőrök között az útnál. Talán ő a mama. Visszanézett Butchra, az
ő kis biztonságos kikötőjére a fa alatt. Mégis, hová tartozik?
Kicsúszott a lába alól a talaj.
– Most, hogy szereztél magadnak szellemjelmezt – mondta Butch
–, gondolod, hogy megengedi a trükk vagy traktát?
Phillip lecsúszott a földes meredeken és visszaült Butch mellé.
– Egy házat csinálnom kell – mondta, és megvonta a vállát.
Több a semminél. Butch a fiúra mosolygott. Úgy döntött, eljött a
cselekvés ideje.
– Tedd fel az álarcot! – mondta.
Két másik rendőrautó csatlakozott a tömeghez. Több, mint három
tucat húzódott a mezőre vagy szóródott szét az út mentén. A levegő
telítődött a sok láb felverte portól. Újabb kék fényes jármű száguldott
végig a megyei úton, s állt meg a járművek sokasága mellett. Egy
kék-fehér mentőautó volt.
– Hihetetlen – mondta Sally a mentő láttán. – A zsaruk ritkán
gondolnak rá, mi lesz a lövés után. Kiről feltételezi…?
Adler intett, hogy felhívja magára a figyelmét, majd Red hátára
mutatott.
– Oh… – morogta Sally. Újabb meglepetés.
– Elnézést – mondta Bobby Lee, és félretessékelte Sallyt a
motorháztetőtől. Táskáját az autóra tette, gondosan felkattintotta a
zárakat és kinyitotta a táskát. Nagyteljesítményű, katonai puska volt
benne, három részre szedve. Gyakorlott pontossággal és látványos
gyorsasággal másodpercek leforgása alatt összeszerelte a fegyvert,
és óvatosan a motorháztetőre helyezte.
Breadly kíváncsian és némi tisztelettel figyelte. Bobby Lee felemelt
egy bársonytáskát, és egy nagyteljesítményű teleszkópot vett elő. A
mesterlövész a szájához tartotta a teleszkóp lencséjét, rálehelt és
egy speciális szövetdarabbal tisztogatta.
Érezte, hogy valaki figyeli, s amikor megfordult, Sallyvel találta
magát szemben. Önhitten a nőre mosolygott. Sally egészen eddig a
pillanatig nem jött rá a férfi sötét szerepére ebben az
embervadászatban. Utálattal fordította el a fejét és szörnyen
szorongott, hogy mi történhet. Vajon ez a mesterlövész a gyerek
életét akarja megmenteni, vagy mészárlásra készül? Sally nagyon
jól tudta, hogy nem ez számít.
*
Gladys Perry összetörten, vékonyabban, mint valaha, és igen
nagy igyekezetben, hogy ne omoljon össze, Red parancsnoki állása
felé igyekezett. Bradley a kezébe adta a megafont. Idegességében
átvette, és utasításra sem várva, a szájához emelte és valamit
babrált vele. Hangosan, fülsiketítően recseget, ami méginkább
megrémítette az asszonyt.
Red segített a megfelelő helyre tenni a kezét.
– Csak nyomja meg a gombot és beszéljen bele – mondta a férfi.
– Ez az ember őrült – mondta Gladys könnyeivel küszködve. –
Nem is tudom, mit mondjak. Nem akarom kihozni a sodrából.
 – Csak rendesen beszéljen vele – mondta Red. – Azt mondja,
amit akkor mondana neki, ha ott állna az udvarában.
Gladys gondolkodott egy pillanatig, majd felemelte a készüléket,
és megnyomta a gombot, de valami förtelmes hang jött ki belőle.
– Hallo… Hallo, kérem, uram! – mondta Gladys a megafonba. – Ő
az egyetlen fiam. Adok magának pénzt, amennyit csak tudok.
Kérem, engedje hazavinnem a fiamat! Csak azt…
A megafon egy utolsó hosszút recsegett, és elnémult. Red Breadly
kezébe nyomta, és frusztráltan emelte fel a kezét. Breadly és Adler
azonnal nekiláttak a készülék szétszerelésének.
– Remekül csinálja – mondta Red Gladysnek. – Szerzünk egy
másikat. – Várakozóan Breadly-re nézett.
– Azt hiszem a beleköpködött dohány zárta rövidre, Red.
Phillip feltette a maszkját. Butch leporolta és mosolyogva csodálta
a gyereket.
– Haza akarsz menni?
– Igen, uram. – Most már biztos volt benne.
Butch felemelte a fejét és odakiáltott.
– Hé, kapitány! Van magánál cukorka?
– Ennek annyi– mondta Breadly és lemondott a megafonról
– Akkor találjon egy másikat! – vetette oda Red. Tölcsért formált a
kezéből és visszakiabált Butchnak.
– Micsoda?
– Cukorka. „Halloween cukorka – kiabálta Butch. – Pattogatott
kukorica, kandírozott alma, rágógumi, meg ehhez hasonló.
– Éhes? – kiáltotta Red és zavart tekintetet vetett Adlerre.
– Találjanak nekem cukrot – kiáltotta most Butch –, én pedig
szállítok maguknak egy szellemet.
Red Adlerre nézett és „intézkedj már” mozdulatot tett.
– Hallottad, mit mondott!
65.
Bradley visszaügetett a vezérlőálláshoz.
– Nincs több megafon, parancsnok – jelentette.
Red a fejét ingatta és felsóhajtott. Adlert kereste, de a helyettese
már az úton szedte össze a rágógumit és mindenféle olyan cukorkát,
amelyet a várakozó rendőrök zsebéből elő tudott keríteni.
Bobby Lee jelent meg a kocsi háta mögül, és a motorháztetőre
hajolva halálos fegyvernek látszó teleszkópos puskája mögött
lőállásba helyezkedett.
Gladys reszketni kezdett félelmében.
– Minden készen áll? – kérdezte Red.
– Maga azt mondja: most, én azt mondom: hulla – mondta Bobby
Lee.
– Óvatos lesz, ugye?– sírta Gladys. – Óvatos lesz? – Mindkét
kezét a szájához kapva zokogott. – Kicsi kincsem.
Red hosszabban nézett Bobby Leere. A férfi elkapta a pillantást,
de nem tudhatta, hogy abban benne volt Red Garnett minden
vegyes érzelme Butch Haynesről meg önmagáról és a munkájáról
meg az ítélkezéséről; szerepéről Haynes fejlődésében, egy karrier
végső summázásáról, amely kidobott egy életet. S miért? Hogy egy
mezőn álljon és levezessen egy kudarcra ítélt huzakodást vagy ami
még rosszabb, egy megbocsájthatatlan vérfürdőt? Bobby Lee csak
egy fiatal, puskás semmirekellő volt, Red számára azonban
megtestesítette az évek alatt hozott számtalan nyomorúságos
választás fájdalmas visszafordíthatatlanságát és halálosan
ránehezedő súlyát.
Red levette a kalapját, hátrasimította a haját, majd visszatette
fejére a Stetsont.
– Megkötötte az üzletet! – kiáltotta. – Itt várja a cukorka.
– Még valami – kiáltotta Butch. – ígérje meg az öreglány, hogy
minden évben elviszi „tréfa vagy traktázni”.
Phillip elszomorodott. Ez az utolsó kérés! Pánikba esett, a
mamáját akarta.
 – Add ide a listát, Phillip! – mondta Butch még mindig a fának
dőlve. Túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy felálljon,
mégsem akarta kihagyni a pillanat adta lehetőséget.
– Butch?… – mondta Phillip könyörgő hangon.
– Add ide azt a listát!– mondta Butch, s tudta, mit akar.
Phillip előhúzta zsebéből a Bob kesztyűtartójából kiszedett
füzetből kitépett lapot és átnyújtotta Butchnak.
Butch ránézett, olvasni kezdte, majd felnevetett. A halál
mezsgyéjén állt, a vérveszteség és a könyörtelenül tűző, magasan
álló nap támadásában és tulajdonképpen jól érezte magát. Élvezte
ezt az utolsó nagyjelenetet, amelyet ő irányíthatott.
Phillip azonban reszketett a feszültségtől és sírva fakadt.
– És ígérje meg azt is – kiáltotta Red és Gladys felé –, ígérje meg,
hogy elviszi görkorcsolyázni a vásárba, és akkor vesz neki
vattacukrot, amikor csak akarja!… vagy legalábbis egyszer egy
évben.
– Haza akarok menni! – zokogta Phillip.
– És… – kiáltotta Butch a listát ellenőrizve –, ha időseb lesz, ihat
sört is.
– Nekem nem kell sör!… – zokogta Phillip egyre jobban
megrémülve.
– Az igaz, hogy nincs rajta a listádon – mondta Butch Phillipnek.
Aztán ismét a rendőrök felé kiáltott:
– És hogy randevúzhasson a lányokkal! – Phillipnek pedig azt
mondta: – Nincs a listán, de később még megköszönöd nekem ezt a
kis kiegészítést.
– Ígérje meg, vagy nem engedem el a gyereket – kiáltotta Red
felé.
– Haza akarok menni, Butch! – mondta Phillip, és könnyek
szántottak végig az arcán. – Nem rossz a mamám. Megadja nekem
ezeket a dolgokat.
– Ne gyerekeskedj, Phillip! – Butch válaszra várt. Kissé
felemelkedett, s megpróbálta egy pillantásra elkapni Redet.
Red teljesen kimerülten nem tudta hova vezet ez az egész.
Tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát.
– Beleegyezik.
 – Tőle akarom hallani.
Red az asszonyra nézett. Nos? Gladys vonakodott, nem lépett
előre.
Phillip zokogva talpra állt.
– Én csak haza akarok menni! – mondta, és elindult felfelé.
Butch utánanyúlt, elkapta a karját és visszahúzta. Magához vonta
a síró fiút, és úgy tartotta, mint a saját gyermekét.
– Tudom, hogy érzel Phillip – mondta.
Gladys arcára fájdalom és harag ült ki.
– Phillip tudja, hogy ezek a dolgok a hitünk ellen valók! – Redre
nézett és megértésért könyörgött.
Red dühbe gurult.
– Micsoda őrültség ez – dörögte, és tölcsért formált a kezéből.
– Megígéri!
– Azt akarom, hogy ő mondja! – kiáltotta Butch.
Red megfordult, és olyan pillantást vetett Gladysre, hogy
fennakadt a lélegzete. Bevált. A párbaj eldőlt.
– Megígérem! – kiáltotta az asszony kétségbeesetten.
Butch engedett a szorításán és a nedves szemű kisfiúra nézett.
– Bízhatunk benne?
– Ő egy igazán jó mama – szipogott Phillip és felállt.
Butch a zsebébe nyúlt és fájdalmai ellenére kihalászta a
megmaradt lopott bankjegyeket.
– Amikor hazaérsz, ezt dugd el – mondta. Lehúzta a Casper
kosztüm cipzárját, a ruha alá gyömöszölte a bankjegyeket, és
visszahúzta a cipzárt. – Ha hazudik, akkor meg tudod venni az
átkozott sörödet.
– Te nem vagy rossz, ugye Butch? – kérdezte Phillip.
– Nem – jelentette ki határozottan Butch. Most nincs helye az
elérzékenyülésnek ezzel a vértócsával maga körül. Egyébként
sincsenek illúziók.
Mégis, mivel hagyja itt ezt a gyereket? Ő egyszer megpróbálta,
hogy illúzióval éljen, de úgy ütött vissza, mint a legkeményebb
ökölcsapás, amit az anyja csinált a megélhetésért és amiért az
apjának el kellett tűnnie. Butch nem akart több piszkos meglepetést.
A meglepetések azonban nem maradtak el, de jobban felkészült
rájuk. A mai nap eseményei például. Ki gondolta volna, hogy egy
nyolcéves gyerek nyírja ki? A végkifejlet maga azonban nem lepte
meg.
– Van egy ötletem, Buzz – mondta a gyereknek. – Azt akarom,
hogy nagyon lassan lépegess, tartsd fel a kezed, és menj
egyenesen a zsaruknak, és mondd nekik, hogy „tréfa vagy trakta"!
Megértetted?
– És te mit csinálsz?
– Majd csak kitalálok valamit.
Előrenyújtotta a kezét. Phillip megrázta, s hirtelen félteni kezdte a
barátját.
– Szevasz, Phillip – mondta Butch. – Pokoli jó utazás volt. – A
fiúra mosolygott és bólintott.
– Rendben van, kapitány – kiáltotta. – Csináljon utat Caspernek, a
barátságos kísértetnek. A legbarátságosabb kísértet, akit valaha
ismertem.
Megveregette Phillip vállát, aki szinte kővé dermedten állt. Aztán
elindult és felkapaszkodott a partra a mező felé.
– El ne feledd, mancsokat fel! – mondta Butch.
Phillip magasba emelte a kezét.
66.
Adler a távcsövén keresztül figyelte a mezőt, és óhatatlanul
elmosolyodott, aztán felnevetett.
– Add ide azt a vacakot! – mondta Red és kikapta Adler kezéből a
távcsövet. Belenézett. Phillipet látta feléjük masírozni teljes fehér
valójában, kezét az ég felé emelve.
Phillip, amint elérte a látóhatár szintjét, először pillantotta meg a rá
és Butchra várakozó fogadóbizottság teljes erejét. Egy egész
hadsereg. Reflektorok, fegyverek, pisztolyok, puskák mindenütt, és
néhány éppen őrá irányult. Rengeteg hatalmas Stetson kalapot és
Ray Bant viselő, minden oldalról lecsapni kész rendőr.
– Rajta! – mondta Red a távcsövet továbbra is a szeméhez tartva.
– Gyerünk, gyerünk tovább!
Phillip azonban megállt. Teljesen némán. Red leeresztette a
távcsövet.
– Mi az ördögért állt meg? – Gladyshez fordult. – Szóljon a
gyereknek, hogy jöjjön! – utasította az asszonyt.
Vállat vont és a szemöldökét dörzsölte.
– Rajta, kicsim! – kiáltotta szinte sokkos állapotban Gladys. –
Phillip! Indulj el…
A valóság, a rendőri erők, a célratartott puskák és lőfegyverek
összetörték a gyereket. Butch felé fordult, s látta milyen nehezen
tápászkodik fel a fánál és botorkál a patak ágya felé. Butchot
elhagyta minden ereje, és összeesett.
– Phillip!… Phillip! – sikoltotta Gladys. – Gyerünk szívem, gyere
hozzám!
Phillip futni kezdett… vissza Butch felé.
– Phillip!!!
Red felsóhajtott és leeresztette a távcsövet.
Phillip lecsúszott a partnál, és a kezén és térdén támaszkodva
felállni próbáló Butchhoz lépett. Tanácstalanul állt mellette.
– Ami engem illet, azt hiszem nagyon tisztességes üzletet
alkudtunk ki neked, de ha valami mást akarsz – mondta Butch a fiúra
nézve.
– Meg akarnak ölni? – kérdezte hitetlenkedve Phillip.
– Ugyan már, Phillip… – kezdett hazudni a fiúnak, de nem tudott.
– Tudom, hogy megteszik – mondta halkan.
Bobby Lee megsimogatta a nagyteljesítményű fegyvere ravaszát.
Mosolygott, lövésre készen állt. Red ismét a távcsőbe nézett, majd
leeresztette, vállat vont és a szemöldökét dörzsölte.
– Ez a rohadék meggondolta magát – mondta félig-meddig
önmagának.
– Mi ez az egész? – kérdezte Adler.
– Arra gondolt, jobb ha elengedi a fiút – mondta Red.
– Nem szükségszerűen azt jelenti – jegyezte meg Sally.
Red csak a fejét ingatta. Bobby Leere nézett.
– Maradjon nyugton! – mondta a mesterlövésznek. Újra felemelte
a távcsövet. Mintha mozgást látott volna a fák közt.
Phillip kinyújtotta az egyik kezét és talpra segítette Butchot. Butch
a fiú segítségével egy fához vonszolta magát. Megtámaszkodott,
egy kicsit összeszedte magát, leporolta a ruhájáról a port, megfogta
Phillip kezét és kéz a kézben mentek tovább a csatamező felé.
Red meglátta őket a távcsövön keresztül, amint lassan,
kézenfogva haladnak felé.
– Most már mindent értek – mondta.
Butch és Phillip. A gyerek fájdalmas, komoly tekintettel kis arcán
araszolva lépkedett egyet-egyet. Butch egyik kezével Phillipét fogta,
a másikkal pedig az oldalát. Arckifejezését azonban kivehetetlenné
tette a napszemüveg.
Red leengedte a távcsövet, megemelte kalapját és a fejét vakarta.
– Mit akar? – kérdezte Hendricks hadnagy, amint Red mellé lépett.
Fegyverét Butch irányába szegezte.
– Az ördög tudja – felelte Red.
– Megadja magát – mondta Sally.
Hendricks szúrósan nézett a lányra.
– Ne feledje, még nála van a fegyver.
– Butch! Állj meg és engedd el a gyereket! – üvöltötte Red. –
Emeld fel a kezed, és engedd el a fiút.
 – Oh, kérem, Phillip! – sírta ugyanakkor Gladys. – Kérem, mister,
engedje el!
Butch és Phillip szinte semmit sem értett az üvöltözésből.
Egymással beszélgetve mentek előre.
– Azt hiszem, ez Alaszka miatt van, Phillip – mondta Butch. –
Tudod, amikor egy eszkimónak már nem veszik hasznát, amikor túl
öreg vagy beteg vagy bármi másért, akkor felteszik egy hatalmas
jégkockára, és kiúsztatják a tengerre. Kis ünnepséget tartanak sörrel
meg zenével…
Phillip kissé elmosolyodott ezen az ötleten.
– Állj meg és tedd a kezedet a fejedre – kiáltotta sürgetően Red.
– Fuss Phillip, gyere ide Phillip! – sikoltott váratlanul Gladys.
– Gyerünk, gyerünk… – siettette nyugodtabban Sally. Hendricks
Bobby Lee felé fordult.
– Főnök, egy felfegyverzett gyilkos jön felénk és egy ártatlan fiú –
mondta – Most kiválóan el lehetne találni.
– Tiszta? – vetette oda Red Bobby Leenek.
– Mint egy fütty – válaszolta Bobby Lee.
– Maradjon rajta – mondta Red szinte csak a fogán keresztül. –
Ne lőjön, amíg én nem jelzek.
A mezőn Butch és Phillip kéz a kézben haladtak tovább az út felé.
Butchnak nagy fájdalmai voltak, s hirtelen megállt.
– Szeretnék neked mondani valamit – kezdte. Ahogy a célpont
megállt, Bobby Lee finomított a fókuszon.
– Megállt – mondta Red.
– Még ráront a gyerekre! – sziszegte Adler.
– Adjanak még neki egy másodpercet – motyogta Sally.
– Tartson rá! – mondta Red Bobby Leenek.
– Engedje el a fiút Butch! – kiáltotta Sally.
– Ha egyetlen mozdulatot tesz – horkantott Hendricks – le kell
szedjük.
Butch térdre ereszkedett és lassan a hátsó zsebe felé nyúlt.
– Talán egy szép napon – mondta Phillipnek – kedvet kapsz rá,
hogy elmenj…
– A fegyveréért nyúl Red! – kiáltotta Hendricks.
 Red kikapta a távcsövet Adler kezéből, a szeméhez illesztette, és
látta, amint Butch a hátsó zsebébe nyúl. Tűz vezénylésére készen
figyelte hová fejlődik a mozdulat…
Butch a fiúra mosolyogva emelte előre a kezét… Sally biztos volt
benne, hogy fegyvert nem így tartana a kezében.
– Neee – suttogta.
Bobby Lee megfeszült. Bumm! Butch mellkasa felrobbant. A lövés
visszhangja körbejárt felettük. Butch még mindig térdepelve
hátracsuklott… és döbbenten nézett Phillipre.
Phillip felsikoltott, megfogta Butchot és igyekezett megtartani.
– Neeeeeeeem!!! – sikoltotta Sally.
Bobby Lee egy második lövéshez készült, de útban volt a fiú.
A fenébe, Buzz – mondta Butch a vért ízlelgetve –, már
másodszor lőttek meg egyazon napon. – Felsóhajtott és Phillipre
hanyatlott, egy-két lépés hátrálásra kényszerítve a fiút. Butch pár
másodpercig felfelé mozdult, majd a hátára hanyatlott.
Phillip motyogva és szipogva térdelt Butch mellett és nézte őt. A
lövés még mindig visszhangzott a fülében.
Gladys rohant elő az egyik rendőrautó takarásából, mögötte egy
sor rendőrrel.
– A francba Hendricks! Mindenkit tartsanak vissza! – üvöltött Red.
Bobby Lee elégedetten állt, és az ajkát nyalogatta.
– Már nincs miért aggódnia többé, főnök – mondta az odaérkező
Rednek. – Már senkit sem bánthat.
Red a férfira nézett, majd szótlanul elfordult tőle.
Odalent a mezőn egy rendőr Butch mellé térdelt, gondosan
megvizsgálta a földön fekvő ember ruházatát, aztán felemelkedett és
odakiáltott Rednek.
– Nincs nála fegyver, parancsnok!
Red visszafordult Bobby Lee felé és hirtelen visszakézből úgy
szájon vágta a fiatal férfit, hogy értékes fegyverét elsodorva a földre
zuhant.
Hendricks megdöbbenten ugrott Redhez. Ő és másik négy rendőr
tudta csak lefogni.
– Hé, Red! Nyugi-nyugi! – mondta Hendricks. – Mi az ördög?
 Hendricks Bobby Leehez fordult, aki féltérdén nyöszörgött, és
véres száját nyalogatva köhécselt. Kiköpte az egyik fogát, és úgy
nézett rá, hogy fel sem fogta.
Hendricks Redre nézett, aki még mindig szaporán vette a levegőt.
Haragja némileg enyhült.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Hendricks.
Red felemelte a földről a Stetsonját és leporolta.
– Nem adtam jelet – mondta, majd sarkon fordult és elment.
Hendricks levette a kalapját, hajába túrt, és követte a tekintetével.
– A francba! – mondta. Lehajolt, Bobby Lee karja alá nyúlt, és
felsegítette a férfit.
Adler Red után szaladt, beérte őt és menet közben ránézett.
– Én is azt hittem, hogy fegyver van nála, Red – mondta. – Nem
lehetett tudni.
Red maga elé meredve ment tovább. Adler megállt, szemével
követte a magas férfit.
Sally, aki mindent látott, szintén a távolodó Redet figyelte.
Édesanyja segítette talpra Phillipet. Magához szorította a fiát. A
gyerek olyan szorosan bújt hozzá, hogy a véres Casper jelmez
beszennyezte a blúzát. Könnyek gördültek végig az anya arcán, és
lehúzta a Casper kosztüm cipzárját, hogy levegye a gyerekről a
véres ruhát. Öt, tíz dollárosok estek ki a ruhából, és a bankjegyeket
szárnyára kapta a szél.
Mivel a gyereken nem volt más ruha, Gladys félig visszahúzta a
cipzárt és kezdte volna elvezetni a fiút.
Phillip azonban a másik irányba húzta. Gladys megfordult. A
gyerek kicsúsztatta kezét az anyjáéból és Butchhoz ment. Lehajolt,
és kihúzta a képeslapot a férfi kezéből. Butch szeme egy csepp
felismerést tükrözött.
Phillip csak állt ott. Egy csoport rendőr beszélgetett néhány
lépésnyire.
– Talán hívni kellene a mentőkocsit – mondta az egyik.
– Jönnek már – mondta egy másik.
Gladys gyengéden elfordította Phillip vállát, megfogta a kezét, és
elvezette.
 – Odanézz! Egy keselyű már meg is érkezett – mondta a második
rendőr.
A férfi felnézett, amint a fekete madár lusta köröket írt le fölöttük,
és a vérző férfi fölött.
– Itt kellene hagyjuk – mondta egy harmadik –, hadd etesse a
vadvilágot.
Butch szeme éppen csak nyitva. Megnyalta az ajkát, miközben a
tompa hangok nem szűntek körülötte. Másik világban volt. Csökkenő
erejével felemelte karját és a feje alá tette. Arca kisimult.
A rendőrök meglepetten nézték a még megmaradt élet jelét.
A hirtelen feltámadt szél néhány szalmaszálat és egy bankjegyet
fújt Butch arcára. Észre sem vette.
*
Gladyst és Phillipet két rendőr kísérte a tömeg és a járművek
zűrzavarán át a kormányzó helikopterének ezüst-üveg
buborékjához. Phillip kétszer vagy háromszor visszanézett a völgy
felé, ahol Butch feküdt.
Sally a járőrkocsi mögött találta a mezőt fürkésző Redet, A férfi
előhúzta a dohányzacskóját, és kivett egy csipetet. Sally az autónak
dőlve megvárta, amíg a szájába teszi.
– Hová készült – kérdezte.
Red felsóhajtott és szótlanul megrázta a fejét. Nem nézett Sallyre.
– Rajta! – mondta kedvesen, félig szembeállva a férfival. – Maga
mindent tud.
– Semmit sem tudok – mondta Red, s szeme valahova az
emelkedő helikopter mögé meredt. – Az égvilágon semmit.
Sally még néhány percig tanulmányozta a férfit, majd mellé
támaszkodott és ugyanabba az irányba nézett. Szeme követte a
csatamező, a nyárfák meg tölgyfák fölött elhaladó helikoptert.
A helikopter dübörgése utolsó szikrát gyújt a mezőn vérző férfi
agyában, s halvány mosoly dereng fel haldokló arcán, amikor a
hatalmas madár a napot eltakarva a távolba vitorlázik.
Phillip arcát az üvegablaknak nyomva üres tekintettel fürkészi
fentről az apró embereket, majd felfedezi a fűben fekvő alakot. Egyik
kezében a megsárgult, töredezett képeslapot szorongatja.
 Egyre több keselyű köröz a nap előtt. Butch Haynes rájuk sem
hederít. Egy másik világban él.
Szemét kinyitja, hunyorogva szoktatja a fényhez. Tekintete
fáradtságról, nyugalomról s talán elégedettségről árulkodik. Körötte
tompa hangok töltik be a levegőt, de mintha másik bolygóról
érkeznének. Butch ügyet sem vet rájuk. Egyik karját a feje alá
támasztva kényelmesen pihen, arca kisimult.
Széllökés borzolja a haját, szalmaszálat fúj a homlokára, s a
pillangóként szálló bankjegyek közé sodorja arcáról az egydollárost.
Elhal a szél, a bankók a porba hullanak. Butch a maga világában
erről sem vesz tudomást. Egyenesen a napba néz, szeme nem
mozdul többé. A férfi mellett Gaspar, a jó szellem sírósan
mosolygós, fekete-fehér maszkja hever.
 Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
58.
59.
61.
62.
63.
64.
65.
66.