Max Seeck

BOSZORKÁNYVADÁSZ
 Copyright © Max Seeck, 2019
A mű eredeti címe: Uskollinen lukija
Original edition published by Tammi publishers, 2019
Hungarian edition published by agreement with Max Seeck
and Elina Ahlback Literary Agency, Helsinki, Finland.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2020
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Huotari Olga
This work has been published with the financial assistance
of FILI – Finnish Literature Exchange

ISBN 978-963-324-773-0 (papír)

ISBN 978-963-324-774-7 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2020-ban
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Zsenits Györgyi
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Pavlovic Tijana
Borítóterv: Csernák Ákos
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 Williamnek
Sok év telik még el, mire ezt a könyvet a kezedbe adom.
És akkor is emlékezz rá, hogy apa nem (volt) annyira őrült,
mint ahogy a szöveg sejteti.
 I.

A szél megélénkült, nyugtalanul süvített az üveget és vakolt

betont ötvöző nagy családi ház sarkai mentén. A tető széle felől
hallatszó kopogás lassanként felerősödött, a tompa pufogások
nyílt tűz ropogására emlékeztettek. A teraszon feltorlódott fehér
buckákból hihetetlen gyorsasággal eltűnő hóréteg láthatóvá teszi
a jeges szél erejét. Maria Koponen szorosra köti gyapjúkardigánja
övét, és a nappali nagy ablakain át a sötétségbe mered.
A befagyott tengert nézi – amely ebben az évszakban széles, sík
szántóföldre hasonlít –, majd a stéghez vezető, térdmagasságú
fényoszlopok megvilágította ösvényt.
Maria a padlót szinte teljesen beborító bolyhos szőnyegbe
süllyeszti lábujjait. A ház meleg és otthonos. Ő mégis nyugtalan, a
legkisebb rendellenesség is nagyon bosszantja. Mint például ezek
az iszonyúan drága udvari világítótestek, amik nem hajlandóak
hibátlanul működni. Maria a gondolataiba merül, és csak arra
rezzen fel, hogy elhallgat a zene. A kandalló előtt elhaladva a
hatalmas könyvespolchoz megy, ahol férje közel négyszáz
vinillemezből álló gyűjteménye van öt katonás sorba rendezve.
Maria hozzászokhatott az évek során, hogy ebben a házban
nem mobiltelefonból szól a zene. A vinil hangzása pokolian jó. Ezt
mondta Roger már évekkel ezelőtt, amikor Maria először megállt
a gyűjtemény előtt. Az idő tájt bő háromszáz lemeze volt.
Majdnem százzal kevesebb, mint most. A lemezek száma
együttlétük alatt viszonylag lassan nőtt, s ez arra emlékeztette
Mariát, milyen sokat élt már Roger őelőtte. Őnélküle. Maria
életében Roger előtt csak egy férfi volt: a gimnáziumi szerelem
fiatalon megtartott lakodalomhoz vezetett, és a híres íróval
történt találkozással végződött. Rogerrel ellentétben ő sosem
kóstolt bele a szingliéletbe. Néha azt kívánja, milyen jó lett volna
megtapasztalni a bizonytalan botladozásokat, az önmagára
találást, félrelépéseket. A szabadságot. Mariát egyáltalán nem az
zavarja, hogy Roger tizenhat évvel idősebb nála. Az a gondolat
gyötri, hogy egy napon majd nyugtalanság keríti hatalmába, ami
csak akkor fog oldódni, ha elegendő alkalommal veti magát az
ismeretlenbe. Amit Roger már átélhetett korábban. Most hirtelen,
ezen a viharos februári estén, nagy tengerparti otthonukban
járkálva Maria először érzi mindezt veszélynek. Az egyensúly
hiányának, ami túlságosan félrebillentheti a hajót, ha kapcsolatuk
valamikor ténylegesen viharba kerülne.
Felemeli a lemezjátszó tűjét, ujjai közé veszi Bob Dylan Blonde
on Blonde-lemezét, és óvatosan beteszi a kartontokjába, amelynek
borítóján velúrzakót és fekete-fehér kockás sálat viselő fiatal
művész néz magabiztos mogorvasággal a fényképezőgépbe.
Betolja a lemezt a polcra, és találomra egy másikat választ az
ábécésorrendbe rendezett gyűjtemény végéről. Egy pillanattal
később, rövid ropogást követően Stevie Wonder mézédes és
jóindulatú hangja szól a hangszórókból.
És ekkor Maria ismét meglátja. Ezúttal a szeme sarkából.
A parthoz legközelebbi fényoszlop kialszik egy pillanatra. Aztán
felgyullad újra.
Akár korábban, épp csak másodpercekre sötétül el. Maria tudja,
hogy a világítótestekben lévő fénycsöveket karácsony előtt
cserélték ki. Pontosan emlékszik rá, mert maga fizette ki a
villanyszerelő gátlástalanul nagy számláját. És épp ezért
bosszantja ez a jelentéktelen dolog.
Maria felkapja a telefonját, és ír egy sms-t Rogernek. Nem is
tudja, miért akarja most ezzel a semmiséggel zavarni a férjét,
hiszen tisztában van vele, hogy az író éppen az olvasóival
találkozik. Talán egy hirtelen jött magányossági roham az oka,
cseppnyi bizonytalansággal és indokolatlan féltékenységgel
keveredve. Kis ideig az elküldött üzenetet nézi, és várja, hogy az
alsó sarokban kékké változzanak az apró kampók, de nem
történik semmi. Roger nem figyeli a telefonját.
Abban a pillanatban megakad a lemez. What I’m about to. What
I’m about to. What I’m… Wonder hangja bizonytalannak tűnik,
amint szép mondata a közepén félbeszakad. Roger némelyik
lemeze már olyan rossz állapotban van, hogy megtartani sem
lenne érdemes. Hát semmi sem működik ebben az átkozott házban?
Hideg hullám önti el Mariát. És még mielőtt tudatosodna benne
az észrevétele, valami oda nem tartozót lát meg az üvegajtó
mögött. Az alak körvonalai egy pillanatig összekeverednek Maria
üvegről visszatükröződő képével, de aztán megmozdul, és
különálló lénnyé, önmagává válik.
 II.

Roger Koponen hunyorog, és leül a székre, amelynek ülését

durva, izzasztó anyagú bevonat fedi. A konferencia-központ
legnagyobb auditóriumának plafonjáról lógó spotlámpák
közvetlenül a szereplők arcába világítanak. Egy pillanatig csak az
éles fényt látja, és elfelejti, hogy előtte és két írókollégája előtt
mintegy négyszáz olvasó zsúfolódott össze, mind kíváncsian
várják részeges kedvenceik gondolatait legújabb műveikről.
Roger érti, hogy az esemény fontos saját maga és a könyve
ismertsége szempontjából is. Érti, miért veszi a fáradságot, hogy
négyszáz kilométert vezessen sűrű hófúvásban, és valahol a főtér
melletti menedékhelyen éjszakázzon, amely azért nagyjából
egészen rendes, földszintjén jellegtelen asztalterítőkkel és
felszolgálással álcázott gyorsétkezdével.
Roger csak azt nem érti, miért jönnek el ide egy ilyen estén a
savonlinnaiak. Bár könyveit világszerte több tízmillió példányban
adták el, sosem lesz belőle visítozó rajongóktól körülvett bálvány.
Kevesen gondolnak arra, hogy a zenészek és az írók nagyon
hasonló munkát végeznek – ugyanazt a szart más
csomagolásban –, de csak az előbbiek miatt dobálják fel a
középkorú nők a bugyijukat a színpadra. És az emberek mégis
eljönnek. Többségükben fejüket jobbra-balra ingató időskorúak.
Nincs még elegük a sporthíradószerű banalitásokból és a felszínes
elemzésekből, amikkel az írók elárasztják őket? Úgy látszik,
nincs, mert a terem dugig megtelt.
Roger előző év tavaszán megjelent pszichológiai thrillere, a
Boszorkányüldözés-trilógia harmadik, utolsó része hatalmas sikert
aratott. Könyveit eddig is viszonylag jól el lehetett adni, a
Boszorkányüldözés-sorozat azonban aranybánya lett. Ilyen átütő
sikerre senki sem számított, különösen az ügynöke nem, aki
annak idején az egész témához szkeptikusan viszonyult; de a
korábbi kiadója sem, akit Roger az első rész megjelenése előtt
hagyott ott bizalomhiány miatt. A trilógia fordítási jogait néhány
év alatt majdnem harminc országba adták el, és még több üzlet
várható. Már korábban is jómódban éltek Mariával, de most
bármit megvehetnek maguknak, amire kedvük támad. Egyszerre
csak minden lehetséges luxus és élvezet elérhető lett számukra.
A szereplés rutinszerűen halad. Roger a turnéja során már több
százszor hallotta ezeket a kérdéseket, és négy nyelven válaszolt
rájuk; olykor-olykor változtatott beszédtempóján, hangsúlyain és
apró részleteken, hogy ébren tartsa magát az éles fények és a
felhangzó nevetések sűrűjében.
– Könyveiben meglehetősen sok az erőszak – mondja egy hang,
de Roger csak a vizeskancsót nézi, amelyből már harmadszor
vagy negyedszer tölt a poharába. Gyakran hallja ezt, ami bizony
igaz is – Roger Koponen könyvei aprólékos pontossággal írnak le
brutális gyilkosságokat, szadista kínzást, a beteg elme bugyraiban
való elmerülést, nők elleni szexuális erőszakot.
– Bret Easton Ellist juttatják eszembe, aki elmondása szerint az
erőszak részletes ábrázolásával oldotta szorongását – folytatja
ugyanaz a hang.
Roger most a terem közepe táján ülő férfira irányítja tekintetét,
aki mikrofont tart a kezében. Roger a szájához emeli poharát, és
várja a férfi kérdését. Kínosan hosszú szünet következik, mire a
kérdező összeszedi a gondolatait.
– Ön fél? Azért ír? – teszi fel végül tompa, monoton hangon a
kérdést. Roger az asztalra teszi a poharat, és a kopaszodó, sovány
férfit nézi. Meglepő és érdekes. Szinte kihívó. Ezt a kérdést
korábban még sosem hallotta.
– Hogy félek-e? – szólal meg Roger, és az asztalra állított
hajlékony mikrofonhoz hajol. Valamiért éppen most tör rá a
maró éhség.
 – Saját félelmeit írta meg a könyveiben? – kérdezi a férfi, és
ölébe ereszti a mikrofont. Idegesítő magabiztossággal beszél.
Nyoma sincs benne semmilyen izgatott tapintatnak, a hírnév
kiváltotta tiszteletnek, amihez Roger hozzászokott.
– Pontosan – mondja Roger, és elgondolkodva mosolyog. Egy
pillanatra megfeledkezik a kérdezőről, és tekintete az arcok
tengerét pásztázza. – Hiszem, hogy az íróból mindig bekerül
valami a műbe. Önkéntelenül is arról ír az ember, amiről tud vagy
tudni vél valamit. Félelmek, remények, traumák, el nem végzett
vagy túl könnyelműen elvégzett dolgok…
– Ön nem a kérdésre válaszol. – A sovány férfi ismét a szájához
emelte a mikrofont.
Roger előbb meglepődik, aztán hirtelen idegesség lesz úrrá
rajta. Milyen kibaszott kihallgatás ez? Ilyen szarságot semmi
körülmények között sem kell hallgatnom.
– Lenne szíves pontosítani a kérdést? – Pave Koskinen, a
rendezvényt moderáló tapasztalt irodalomkritikus, aki az
esemény szervezője is, közbeavatkozik. Nyilvánvalóan úgy
gondolta, stílusosan, önmagát nem kímélve látja el feladatát, és
most fél, hogy sztárvendége, három nemzetközi bestseller
szerzője, a nagyágyú thrilleríró megsértődik. Roger azonban
békítőleg felemeli a kezét, és magabiztosan elmosolyodik.
– Sajnálom. Talán valóban félreértettem a kérdést. Hogy arról
írok-e, amitől a leginkább félek?
– Nem. Hanem fordítva – mondja a férfi rendkívül ridegen.
Valaki az első sorban iszonyú hangosan köhög.
– Fordítva? – kérdezi Roger, meglepetését idétlen mosollyal
leplezve.
– Igen, Roger Koponen úr – folytatja gépiesen a férfi, és
ahogyan Roger nevét kiejti, az nem csupán szarkasztikus, de
némiképp dermesztő is. – Fél attól, amit ír?
– Miért félnék a saját fikciómtól?
– Mert az igazság felülmúlja a mesét – mondja a sovány arcú
férfi, és visszaül a helyére. Ideges csend ereszkedik a teremre.
Tíz perccel később Roger leül egy fehér abrosszal megterített
hosszú asztalhoz az emberektől nyüzsgő és beszédmorajtól
hangos előtérben. A dedikálásra várók sorában természetesen
Pave Koskinen az első.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. És elnézést a miatt az
akadékoskodó miatt. Nagyszerűen megoldottad. Sajnos nincs
mindenki megáldva szociális képességekkel.
– Semmi gond, Pave. Fura madarak mindig akadnak. Ebben a
világban mindenki maga felel a viselkedéséért – mosolyog Roger,
és azt veszi észre, hogy a férfi a trilógia mindhárom kötetét
letette elé dedikálásra. Miközben az aláírásán kívül valami
látszólag személyeset is firkál a címoldalra, az előtte kígyózó
sorra pillantva megállapítja, hogy a sovány arcú, fura alakot nem
látni sehol. Szerencsére. Nem biztos benne, hogy szemtől
szemben képes lenne ugyanilyen diplomatikusan kitérni a
provokáció elől.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. Kilencre foglaltunk asztalt a
szállodád éttermében. Egészen kiváló a báránysültjük – mosolyog
Koskinen, és úgy áll előtte könyveit a melléhez szorítva, mint egy
lelkes diáklány.
Roger lassan bólint, és maga elé néz az asztalra, akár a vádlott,
akinek épp most olvasták fel az ítéletet. Koskinennek nem lenne
nehéz észrevennie, hogy Roger legszívesebben elhúzna a
szobájába. Megtanulta utálni a semmitmondó társalgást és a
vörösbor kényszeres vedelését, amik aligha vannak hatással
könyvei árusítására. Simán visszautasíthatná a meghívást, és
vállalhatná az antiszociális seggfej bélyegét.
– Jól hangzik – válaszolja Roger kis idő múlva fáradtan, és
szinte hihetően elvigyorodik.
Pave Koskinen elégedetten bólint, és kivillantja frissen
koronázott fehér fogait. Bizonytalannak látszik. Azután ellép az
asztal mellől, helyet adva a könyvekkel a kezükben álló emberek
százlábúként kanyargó sorának.
 III.

Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó lófarokba köti vállig érő fekete

haját, és bőrkesztyűt húz a kezére. Felhangzik az autó élénk
figyelmeztető jelzése, ahogy kinyitja az utas felőli ajtót, miközben
még jár a motor.
– Köszönöm a fuvart – mondja Jessica a kormány mögött ülő
férfinak.
– Biztos jobb, ha nem tudja senki, ki hozott el – feleli a férfi
ásítozva. Egy pillanatig úgy néznek egymásra, mintha mindketten
csókra várnának. De egyikük sem kezdeményez.
– Ez kibaszott nagy hiba volt.
Jessica kiszáll az autóból, és hunyorog: jeges szél nyaldossa az
arcát. Sok hó esett, és az iskolánál zörömbölő hóekék még nem
jutottak el a partig. Jessica becsapja az autó ajtaját, és egy nagy,
modern családi házat lát maga előtt. Keskeny előkert,
szemmagasságig érő tujabokor sövény, kovácsoltvas kapu. A ház
előtt az utcán két rendőrségi furgon parkol. Valahonnan
szirénázás hallatszik, tehát több is jön még.
– Hel’ó, hel’ó! – Vastag kék overallba öltözött férfi közeledik
Jessicához a furgon mögül. – Koivuaho, rangidős rendőr.
– Jessica Niemi – válaszol Jessica, és felmutatja szolgálati
jelvényét. Az egyenruhás kollégák azonban már felismerték.
Mindenki ismeri a majmot, de a majom nem ismer senkit. Fél
füllel hallott néhány becenevet is. Detective Feszes Segg. Lara Croft.
PILF (Professor I’d Like to Fuck).
– Mi történt? – kérdi Jessica.
– A szentségit… – Koivuaho leveszi sötétkék sapkáját és kopasz
fejbúbját dörzsöli. Jessica türelmesen vár, míg a férfi összeszedi
magát. A ház ajtajára pillant, és látja, hogy félig nyitva van. –
Negyed tizenegykor kaptuk a riasztást. Taskinen meg én a
környéken voltunk, és mi értünk ide első járőrként – számol be
Koivuaho, és int Jessicának, hogy kövesse őt a kapun át az
előkertbe.
– Milyen feladatot kaptatok a központtól? – kérdezi Jessica, és
egy fejbólintással köszön az autónál ügyelő rendőröknek.
– Azt az információt kaptuk, hogy valaki meg akarja ölni magát.
Ebben a házban – meséli Koivuaho, miközben megállnak a
verandán. Az előszoba kőburkolatú padlóján pocsolyává olvadt a
hó. A szél kissé gyengül. A férfi folytatja: – Az ajtó nyitva volt,
tehát bementünk.
Jessica csak most, a veranda lámpájának éles fényében látja
meg, mennyire ijedt a nagydarab férfi arckifejezése.
Elgémberedett ujjait tornásztatva annak a kevés ténynek az
alapján igyekszik elképzelni a helyzetet, amit az előbb telefonon
mondtak neki.
– Tehát a házban nincs más? – kérdi Jessica, pedig tudja, hogy a
válasz nemleges.
Koivuaho a fejét rázza és komoran a fülére húzza a sapkáját.
– Mind a két emeletet átvizsgáltuk. Be kell vallanom, majd
kiugrott a szívem. És ráadásul az a kísérteties zene, ami a
hangfalakból szólt…
– Zene?
– Valahogy nem illett a helyzethez… Túl békés volt.
– Hol a holttest? – kérdezi Jessica, miközben Koivuaho átnyújtja
neki az alapvető védőfelszerelést a helyszíni szemléhez: kesztyűt,
szájmaszkot és cipővédő huzatot. Jessica lehajol, és felhúzza
fekete surranójára a kék műanyag cipővédőt. Pisztolytáskája
kicsit lejjebb csúszik.
– Igyekeztünk érintetlenül hagyni a helyeket – mondja
Koivuaho, és a tenyerébe köhög.
Jessica hátrasimítja a homlokába lógó hajtincset, és a tengerre
nyíló ablakok felé veszi az irányt. Elhalad a WC és a konyha
mellett, és a tágas, csupa üvegfal nappaliba ér. A hatalmas
ablakokon tükröződő villanófényektől a bútorok mintha kék
szívdobbanások ritmusában vibrálnának. A szoba túlságosan
emlékeztet egy akváriumra ahhoz, hogy kényelmes legyen, de az
étkezőasztal végén ülő alakot meglátva Jessica hirtelen
abbahagyja a ház esztétikai vonatkozásainak értékelését.
Egy pillanatra megáll, és igyekszik megérteni, miért látszik a
székén majdnem egyenesen ülő nő annyira természetellenesnek.
Aztán néhány lépéssel közelebbb megy, és összeszorul a
gyomra.
– Láttál már valaha is ennyire hátborzongató valamit? – szólal
meg Koivuaho a háta mögött, de Jessica nem hallja a kérdést.
A halott nő arca szinte hisztérikus vigyorba torzult. Még a
szeme is nevet. Az arckifejezése teljesen ellentmond a ténynek,
hogy csak az imént halt meg. Ünnepélyes fekete ruha van rajta,
melynek jellegét a dekoltázs határozza meg. Keze összekulcsolva
pihen az asztalon. Az asztal üres. Se telefon, se fegyver. Semmi.
– Megtapogattam a pulzusát. Semmi máshoz nem nyúltam –
mondja Koivuaho, és Jessica most megfordul, hogy a rangidős
rendőrre nézzen. Azután óvatosan a nő mellé lép és az arcához
hajol, hogy megvizsgálja természetellenes vigyorba torzult
vonásait.
– Mi a fene… – motyogja Jessica olyan halkan, hogy csak a nő
hallhatná, amennyiben élne. Egy gyors pillantással felméri, hogy
a nő csupasz lába keresztbe van téve a szék alatt, egy pár
mattfekete Jimmy Choo tűsarkú cipő pedig a szék mellé állítva.
A kéz- és lábkörmök csillogó feketére lakkozva.
– Koivuaho? – szólal meg, miközben ismét a nő
kényszeredetten euforikus arcát nézi.
– Igen?
– Rögtön gyilkosságként jelentettétek. Habár igaz, ez itt nem
néz ki tipikus öngyilkosságnak sem…
– Az istenit! – nyel egyet Koivuaho, és néhány lépéssel közelebb
megy az asztalhoz. Halántékán izzadság csorog végig, a füle
mögött le egészen a vaskos nyaka és az overall gallérja közé.
Láthatóan kerülve az élettelen lény tekintetét, bizonytalanul
folytatja: – Nem mondták még neked, hogy azt a telefont a
központi segélyhívóba…
– Igen? – kérdezi Jessica türelmetlenül, miután a férfi egy
pillanatra elhallgat.
– Ez a nő nem telefonált oda. – Koivuaho most néhány
másodperc szünetet tartva megnyalja kiszáradt ajkát. Jessica
tudja, mivel folytatja a férfi a mondatot, de ettől függetlenül
megborzong annak hallatán: – Egy férfi volt a telefonáló.
 IV.

Roger Koponen felhajtja a maradék calvadost, ízlelgeti a szájában,

de nem érez egy leheletnyi alma- vagy körteízt sem. Olcsó szar.
Maga a vacsora viszont pozitív meglepetés volt, amiért egyáltalán
nem az esemény szervezőjét illeti dicséret, hanem a harmincas
Alisát, aki a savonlinnai könyvesbolt vezetőjeként dolgozik.
Dögös kis csaj, szép arcát és gyöngyöző kacagását alakjának
rendkívül jó karbantartásával kapitalizálta. Crossfit. Ezt említette
korábban a nő, miközben elmesélte, hogyan maradt bent
exbarátja kulcsa a harmadik emeleti lakásban, és hogyan sikerült
felmászniuk oda kerti bútorok segítségével és… Blabla. Tök
mindegy. Roger a szavakat formáló, diszkrét szájfénytől nedves
ajkat nézte ahelyett, hogy a történet részleteire figyelt volna.
A lényeg, hogy az említett barát egyikük vagy mindkettejük közös
döntése alapján néhány hónapja megszerezte az ex előtagot.
Alisa úgy néz rá, ahogy a harmincas szingli nők – akik az örök
ifjúság és a sarjadozó szaporodási szükséglet között
egyensúlyoznak – a legjobb esetben néznek. Roger élvezi a
figyelmet. Fiatalkorában sosem volt nőcsábász. Nem, éppen
ellenkezőleg. A másik nemmel való kapcsolatteremtésben már
kora serdülőkorában kudarcot vallott, és az első csalódások
helyrehozatala majdnem két évtizedig tartott. Fiatal férfiként túl
furcsa és más volt kortársai számára; csak negyvenes évei
küszöbén kezdett el igazán bízni külsejében és vonzerejében,
manapság pedig már elhiszi, hogy a vele szemben ülő nő csak őt
nézi nagy szemekkel, és nem valami hülye, Shia LaBeoufra
hasonlító fiatal pincért, aki mögötte áll és tovább töltögeti a
közepes almapárlatot.
 A korral aztán jött a siker, a pénz, az önbizalom és
mindenekelőtt az a karizma, ami puszta mesterséges
lebarnulással, az ingen át kidudorodó hasizmokkal és dús
hajzattal nem érhető el. A nők akarják őt. Mint számos kitartó
magvető, ő is megtalálta a saját termőföldjét: azt a nőtípust, akit
mindig megkap. Ehhez a szerencsés csoporthoz csatlakozott
végül Maria. És mindenképpen ide tartozik a könyvesboltos Alisa
is.
– Én vagyok az egyetlen, aki nem olvasta még a
Boszorkányüldözéseket? – kérdezi Alisa hangosan nevetve. Az
asztalnál ülő talpnyalók ironikus megjegyzéseket tesznek, és ők is
nevetnek. Alisa megkóstolja a borát, és pohara mögül játékosan
Rogert nézi; békítőleg megrándítja a vállát, mintha éppen tarkón
dobta volna a férfit egy hógolyóval. Provokatívan flörtöl. Roger
szerint ez pokolian szexis. Érzi kezdődő erekcióját, és azt
fontolgatja, miként tudna felállni az asztaltól és a férfimosdóba
menni. Alisa követni fogja, kétség nem fér hozzá. Jól
meghintáztathatná a könyvesboltost anélkül, hogy rögtön utána a
kis szállodaszoba ágyában kelljen néznie őt. Mélyenszántó
témákat kitalálni, mikor semmi célja sincs már a beszélgetésnek.
– Te a kisebbséghez tartozol, Alisa – mosolyog a nő mellett ülő
Pave Koskinen, kistányérjából kikaparja az olvadt fagylaltot, és
folytatja: – Az az érzésem, hogy kivétel nélkül mindenki olvasta.
Még azok is, akik sosem olvasnak krimit.
Roger leteszi a poharát az asztalra, Koskinenre mosolyog, és
biztos benne, hogy nem sikerül utálatát a mesterkélt vigyorral
lepleznie. Az idős férfi a maradék méltóságát is elveszti azzal,
hogy folytatja a hízelgést, és olyan szurkálódástól mentegeti
írósztárját, amelyben helyzetfelismerési képességének hiánya
miatt nem veszi észre a násztáncot.
– Ki kell mennem a mosdóba – szólal meg Alisa, szája sarkát
megtörli a szalvétával, mintha ez az etikett része volna, és feláll.
A lány előbbre jár egy lépéssel. Roger a tekintetével kíséri, amint
Alisa magas sarkú cipőjében megkerüli az asztalt, aztán pedig
mellette elhaladva észrevétlenül megérinti az ő hátát. Felesleges
gesztus, ez a játék egyébként is világos. Roger körbepillant az
asztal mellett ülő dinoszauruszokon, és azt veszi észre, hogy csak
Pave Koskinen kíséri bizonytalanságot sugárzó tekintetével Alisa
távolodó hátát. Ezek szerint neked is van pulzusod, Pave. Roger a
calvadosos pohár szárát simogatja, és a következő húzását
fontolgatja. Az utolsó kaland óta fél év telt el. Utána
számtalanszor megfogadta, hogy nem csinál butaságokat Maria
háta mögött. Legalábbis olyan helyzetekben nem, amikor a
lebukás kockázata nagyobb a kísértésnél. Ez határeset. A fiatal
nőt a szemében égő vágy teszi rendkívül érdekessé, bár a vacsora
során kiderült, hogy mélyebb kapcsolatra hiábavaló számítani.
Pikk-pakk. Két perc alatt elintézhető.
Roger hátrébb tolja a székét, szinte izgatottan sóhajt egyet, és
feláll. Megnézi a telefonján, hány óra, és látja, hogy három új
hívása érkezett ismeretlen számról. Ezenkívül egy WhatsApp-
üzenet is jött Mariától. Két órával ezelőtt. Az új, drága udvari
világítás nem működik! Alatta egy síró és egy dühös narancssárga
szmájli.
Roger szúrást érez a gyomrában. Attól még, hogy lelkiismeret-
furdalása van a viselkedése miatt, nem látja magát kevésbé
seggfejnek. Hirtelen megérti, hiba volt csak azért elköteleznie
magát, mert nem akarta, hogy más is részesüljön a zsákmányból.
Tisztában van vele, hogy bármelyik középkorú férfi odaadná a fél
veséjét, hogy egy olyan nő mellett öregedhessen meg, mint Maria.
És mégis a könyvesboltos nőcske után fut.
Ne stresszelj. Majd holnap elintézem. Egy pillanatig vár, hogy Maria
elolvassa az üzenetet, de hiába. Így hát visszadugja
nadrágzsebébe a telefont.
– Elnézésüket kérem – mondja különösebb magyarázkodás
nélkül, és otthagyja az asztalt. Csak a különteremből kilépve
hallja, hogy odabent lassanként folytatódik a légyzümmögés.
Arról, hogy milyen vidám volt az este, és hogy Roger Koponen
bizonyára sikeresnek tartja a rendezvényt.
 A szálloda éttermében rajtuk kívül nincs más; az üres termen
átvágva a mosdókhoz indul. Elhalad a recepció előtt, bólint a pult
mögött álló szállodai portásnőnek, aki épp az előbb vette fel a
telefont. Észreveszi, hogy a női mosdó ajtaja résnyire nyitva van.
Egyre hevesebben ver a szíve, lelki szemeivel már látja, amint
hamarosan derékig felhúzza a fekete-fehér csíkos ruhát, lehúzza
a bugyit, és behatol a fiatal nőbe, kezét a szájára tapasztva,
nehogy felkeltse a többi vendég érdeklődését. Alighogy megfogná
a kilincset, hangot hall a háta mögött, és megdermed. Mint egy
tinédzser, aki engedély nélkül szökne házibuliba, de anyja dühös
hangja utoléri. Ez a hang azonban nem szidalmazó, inkább
bocsánatkérő. A portásnő az.
– Elnézést, ugye ön Roger Koponen? – szólal meg biztonságos
távolságból.
– Igen – feleli Roger azt fontolgatva, sikerülhet-e hihetően
előadnia, hogy elvétette a pásztorlány sziluettjét ábrázoló
szimbólumot.
– Telefonon keresik – mondja a fiatal nő, és Roger
gondterheltnek látja az arcát. Telefon? A picsába, micsoda időzítés!
– A rendőrség – folytatja a nő, mielőtt még Roger kérdezhetne
bármit is.
– Micsoda? – szalad ki nyersen Roger száján; egyszerre
meglepett és csalódott. A női mosdóban cipősarkak kopognak a
csempepadlón.
– A rendőrség hívja. Állítólag valaki idetart tőlük.
– Miért…?
– A felesége. A feleségével kapcsolatban.
 V.

Jessica Niemi a fekete bőrkesztyűt vékony, elasztikus

gumikesztyűre cserélte. Miközben a gyűrődéseit simítgatta,
felettese, Erne szavain gondolkodott. A kesztyű a bizonyítékokat védi
a nyomozóktól, de a nyomozókat is a bizonyítékoktól. Jelen esetben ez
meglehetősen helytálló. A holttestet nézve lehetetlen
megállapítani, miben halt meg a nő. Nincsenek vérző sebek,
fojtogatási nyomok, és semmilyen más jel sem utal a halál
módjára. Az asztalon – vagy inkább az egész szobában – lehet
valami mérgező, ami szabad szemmel nem látható.
– Itt vannak a helyszínelők. – Ez Jusuf Pepplének, csoportjuk
bűnügyi nyomozójának a hangja.
Jessica a sötét bőrű férfira néz, aki fejével a nyitott bejárati ajtó
felé int. Jessica nem lát ki az utcára, de hallja az üresjáratú motor
hangját és a furgon tolóajtajának csapódását. Jusuf Jessicánál két
évvel fiatalabb, szép arcú, nagy szemű, sportos férfi, gyökerei
valószínűleg Etiópiában erednek. Jusuf azonban sosem járt
Etiópiában: a Helsinki melletti Sipoo kertváros egyik negyedében,
Söderkullában született és nőtt fel, és egy talán túlságosan is
szimpatikus vidéki fiú benyomását kelti.
– Sikerült a férjet elérni? – kérdi Jessica, és behunyja a szemét.
A nagy ház a szél kénye-kedve szerint lélegzik, és szinte hallani,
amint igyekszik elmesélni saját sztoriját az itt történtekről.
– A férfit megtalálták. A savonlinnai rendőrségtől valaki útban
van a szállodába, ahol… – kezdi Jusuf, de egy mobiltelefon
csöngése félbeszakítja. Jessica kinyitja a szemét és körbepillant.
– Hol cseng? – motyogja, és látja, hogy Jusuf a szoba másik
felében lévő ülőgarnitúra felé indul.
 – Itt van, a távirányító mellett, becsúszott a párnák közé.
– Várj! – mordul rá akaratlanul Jessica, és határozott léptekkel
Jusufhoz siet. A kanapé felől, távolról ismerős dallammal szóló
iPhone képernyőjén egy férfi képe villog. Rouzer <3.
– Rouzer?
– Roger. Roger Koponen – hajol a telefon fölé Jessica.
– Pokolian ismerős ez a név…
– Nem vagy egy könyvmoly, ugye? – kérdezi Jessica
lakonikusan, és a padlóra mered.
Jusuf egy pillanatig a képernyőn mosolygó középkorú férfit
nézi, majd a felismerés öröme jelenik meg az arcán. Jessica
félrehúzza a szájmaszkot, leveszi jobb kezéről a kesztyűt, és
mutatóujjának középső ujjpercével válaszol a hívásra.
Bekapcsolja a hangszórófunkciót is.
– Halló?
– Maria? – hallatszik rövid csendet követően egy határozott, de
ijedt férfihang.
– Roger Koponen? – Jessica közelebb emeli arcához a telefont.
– Ki beszél?
– Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó, a Helsinki Rendőr-
főkapitányságtól – válaszol Jessica, és egy lélegzetvételnyi
szünetet tart. A férfi nem szól semmit, Jessica azonban kiérzi
bizonytalan hangjából, hogy eljutott hozzá a gyászhír. – Igazán
sajnálom.
– De… Mi történt? – Roger Koponen hangja nem tört meg, de
intonációja tétova.
– Sajnálom. Legjobb, ha most hazajön. – Jessica torka elszorul
az együttérzéstől. Pályája során ritkán folytatott hasonló
beszélgetést. Csak pár alkalommal jutott neki a felelősség, hogy
közölje a gyászhírt a hozzátartozókkal. Viszont több kollégája is
állította, hogy sokadszorra sem lesz könnyebb ez a feladat.
Hogyan is lehet elmondani az embereknek azokat a szavakat,
amelyektől mindenki a legjobban fél? Jessica elgondolkodik, kitől
és hogyan hallotta ő maga ezeket először. Talán az intenzív
osztály orvosaitól? A szociális munkástól? Nagynénjétől, Tinától?
Jessica nyel egyet, hogy enyhítse torka szárazságát, és már
éppen mondana valamit, amikor Roger Koponen leteszi a
telefont. A szél süvítése épp jókor marad abba, és pár pillanatig
világosan hallják a helyszínelők beszélgetését a ház előtt.
– Azt mondtad, hogy Savonlinnában van a férj? – kérdezi
Jessica, de nem néz Jusufra. A telefon képernyője elsötétül. Jessica
megpróbálja visszakapcsolni, de jelszó nélkül nem sikerül.
A készülék hirtelen egy haszontalan fekete fémdarabbá válik.
– Azt mondták a fiúk.
– Basszus! – motyog ismét Jessica, és a távolabb álló rendőr
hegyezni kezdi a fülét. Micsoda egy eset! Finnország jelen
pillanatban első számú exportcikkének, Roger Koponen
krimiírónak a felesége meghalt, legalábbis gyanús körülmények
között. A férj az ország másik felében, ami statisztikailag kizárja a
legvalószínűbb alternatívát. Itt, az orrunk előtt egy mobiltelefon,
amelyről Maria Koponen gyilkosa minden valószínűség szerint
csak az előbb hívta fel a központi segélyhívót. Utána pedig
távozott a viharos éjszakába. A tettes nem lehet messze. Ugyanakkor
azonban Jessica rájön, hogy elhamarkodottak a feltételezései.
– Erről a számról telefonáltak a központi segélyhívóba? – teszi
fel a kérdést, és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy a kanapé
fölött a hisztérikusan nevető Maria Koponenre nézzen. Vagyis
ilyennek látszana a fényképeken. Túljátszott, kitörő öröm. De ez
nem fénykép. A szobában minden más él. A kék fények, a szél,
Jusuf és a kint táncoló csupasz fák. Maria Koponen azonban
halott, mint a kő.
– Nem tudom – mondja Jusuf, és lehúzza kabátján a cipzárt.
A nyitott ajtón át jeges levegő áramlik a szobába, mégis forróság
van.
– Ellenőriznéd a központnál? Most azonnal. – Miközben Jessica
beszél, három fehér overallba öltözött alak imbolyog be lassan a
nappaliba, mintha nem akarnák felébreszteni az asztal végén
örök álmát alvó hercegkisasszonyt.
Jessica figyeli, ahogy a helyszínelők munkához látnak. Olyan
rutinszerűen teszik, mintha valami hétköznapi dologról lenne
szó, például egy mosogatógép kiürítéséről. Ezek a védőruhába
burkolózó embertortillák bármilyen mértékkel mérve is annyi
mindent láttak már, hogy nem ijednek meg akármitől. De Jessica
akaratlanul is észreveszi, hogy mindegyikük egyenként megáll,
megszemléli a holttestet és a csinos arcot, melynek kifejezése
leginkább Jack Nicholson Jokerére emlékeztet.
– Az első elintézve – motyogja az egyik helyszínelő a maszkja és
a kapucnija mögül. A lépcső felől visszhangzó lépésekből
következtetve az imént jött le az emeletről, most Jessica előtt áll
tétlenül, és vizsgálódva néz körbe a szobában. A három másik
helyszínelő intenzíven dolgozik a holttest körül. Jessica a férfira
néz, és összehúzza a szemét, jelezve, hogy nem érti, amit mond.
Száz százalékig megbízik ezeknek az embereknek a
szaktudásában, és eddig még sosem kellett beleavatkoznia a
tetthelyen elvégzendő rutinfeladatokba.
– Mi lett elintézve? – kérdezi mégis, de a férfi már félig
megfordult, és eltűnik a folyosón.
Jessica az asztal mellett a könyvespolchoz megy, amely dugig
van pakolva vinil hanglemezekkel. Elhalad a hosszú sor előtt,
gumikesztyűs ujjhegyei az albumok borítójának vékony gerincén
ugrálnak. Többtucatnyi LP – a házaspár nagyon szeretheti az
analóg zenei felvételeket. Az író polca tele zenével. Jessica megáll a
lemezjátszó előtt, megállapítja, hogy vadonatúj, és minden
valószínűség szerint rá van kapcsolva az épület vezeték nélküli
hangfalrendszerére. A tű felemelkedett a lemez felületéről, és a
polivinil-klorid korong mozdulatlanul fekszik a túl nagy
lemeztányéron. 33-as lemez. Kislemez. A lejátszó melletti
kisasztalon ott a borító: a fekete-fehér képen John Lennon kerek
napszemüvegben néz a kamerába. Imagine. Released as a single for
the first time in the UK. Jessica kézbe veszi a lemezborítót és
megfordítja. Két oldal. Két szám. Oldalanként egy. Imagine. Jessica
hátán végigfut a hideg, ahogy eszébe jut, mit mesélt az előbb
Koivuaho. Az az iszonyú zene. Ha szólt a szám a járőr
megérkezésekor, valakinek akkor kellett feltennie a lemezt,
amikor a nyomozók beléptek a házba.
Jessica az asztalra ejti a borítót, és kabátja széle alá csúsztatja a
kezét, mielőtt még tudatosulna benne felismerésének jelentősége.
Kezét Glock pisztolya markolatára nyomja, és a holttest körül
szorgoskodó fehér angyalok felé fordul. A helyszínelők hárman
vannak. Egész idő alatt csak hárman voltak; és egyikük sem ment
fel egy pillanatra sem az emeletre!
 VI.

Jessica fürge léptekkel vág át a rövid folyosón a bejárati ajtóhoz.

Felkattintja a pisztolytáska fedelét, és kissé maga felé fordítja a
fegyvert, hogy kinyíljon a zárszerkezet. Lüktet a halántéka,
ritmikus, egyre erősödő szívverése érezteti vele, hogy eleven
lény, normális testfunkciói működnek. Az ajtóhoz érve három
egyenruhás rendőrt, két rendőrségi furgont, a műszakiak
kisbuszát és egy éppen az udvarra érkezett halottaskocsit lát.
A feleslegesen hívott mentő viszont indulóban van.
A megkülönböztető jelzésű járművek villogó vörös és kék fényei
uralják az éjszaka idilli színvilágát; súrolják a szomszédos
telkeket, épületeket, és egyre több ablakban gyullad ki a
kíváncsiskodókról árulkodó villanyfény.
Mielőtt még Jessica megszólalhatna, a nyomozók észlelik, hogy
valami nem stimmel.
– Minden rendben?
– Hová ment? – kérdezi nyomatékosan Jessica.
– Ki?
– Az a helyszínelő!
– Ja, az… – mondja az egyik rendőr, és hüvelykujjával a lejtős
utca irányába mutat. – Arrafelé, az előbb…
– Futva?
– Gyalogolva.
– Egyikőtök velem jön! – kiáltja Jessica, és néhány lépést tesz
hátrafelé a lejtőn. A szélben lengő utcai lámpák megvilágítják az
utat.
– Csak nem az volt a…?
 – Te pedig jelentsd azonnal a központnak, hogy a gyilkos épp az
imént, gyalog hagyta el a tetthelyet. Több emberre van szükség,
de gyorsan! – adja ki az utasításokat Jessica, és kihúzza tokjából
szolgálati fegyverét. A drámai mozdulattól a szakállas rendőr
összerezzen, mintha csak most értené meg, hogy a nő komolyan
gondolja, amit mond.
Leereszkednek a hóborította utcán, amelyen olyan mély
keréknyomok vannak, hogy akár villamossíneknek is lehetne
nézni őket. A járdán világosan kivehető egy sor egészen friss
lábnyom. A fehér overallos férfi tényleg sétálva folytatta útját: ha
futott volna, a lábnyomai távolabb lennének egymástól.
Utolérhetik, ha nem számít rá, hogy ilyen hamar követik. Ennek
ellenére Jessica néhány rövid másodpercre összezavarodik,
amikor a nyomok mentén a kereszteződés felé sietnek. A gyilkos
tudja, hogy utánaerednek. Nyilvánvalóan ezt is akarta: egy
pillanattal ezelőtt odament Jessicához, és kinyitotta a száját,
pedig simán, senkitől sem zavartatva elhagyhatta volna a házat.
Ha Jessica már akkor rájött volna, hogy a férfi nem helyszínelő…
Megborzongott. Szemtől szemben állt Maria Koponen szarházi
gyilkosával. És ez a seggfej most itt van valahol a közelben,
szabadon és diadalittasan.
– Nem lehet nagyon messze – mondja a tagbaszakadt rendőr.
A kereszteződéshez közeledve, ahol a behavazott magas
fenyősövénytől nem látni a keresztutcára, Jessica két kézzel fogja
meg a pisztolyát. Lelassítja lépteit, majd jelentőségteljesen a
mellette haladó rendőrre néz, aki szinte tükörképeként követi
mozdulataival. Jessica kikukucskál a sövény mögül. Néptelen
utcát lát, melynek mindkét oldalán parkoló autók sorakoznak.
– A kurva életbe… – motyogja Jessica lábnyomok után kutatva.
Egy sincs. Nemrég járt erre a hóeke, a szökevény nyugodtan
folytathatta útját látható nyom nélkül az úttesten. Jessica
közeledő rendőrjárőrök szirénáját hallja. Valahol a távolban
tompán kattog a hóeke.
 – Az autó mögé bújhatott. Vagy az autók alá – súgja
magabiztosan a rendőr, és nyugodtan közelít az első
járművekhez.
– Csak akkor tenné, ha gyorsan kellene elrejtőznie – mondja
Jessica szinte normális hangerővel.
– Hát nem kell?
Jessica nem válaszol. Magában átkozza a hosszú
másodperceket, amikre szüksége volt, hogy ráébredjen: a gyilkos
kisétált a rendőrség által lezárt tetthelyről.
– Talán itt parkolt az autójával – véli a rendőr. Ez nem teljesen
lehetetlen. Első pillantásra azonban nem látni meleg motortól
megolvadt nyomot a havas parkolóhelyen, sem az úttestre
forduló keréknyomokat.
– Hogy hívnak? – kérdezi Jessica, miközben óvatosan haladnak
egyik autótól a másikig.
– Hallvik. Lasse Hallvik, rangidős rendőr.
– Oké, Lasse. Ellenőrizd az autókat. Légy résen! Az erősítés úton
van – mondja Jessica, és kocogva indul el a fényesen kivilágított
úton.
– Csak nem mész egyedül utána?
Jessica még csak nem is válaszol. Előhalássza zsebéből a
telefonját és a füléhez emeli, másik kezében továbbra is a
pisztolyt tartva. Az utca közepén fut, az autók között, és tudja,
hogy Hallvik hátulról fedezi. Legalábbis ezen az útszakaszon.
– Halló? – Erne Mikson főfelügyelő éber hangja válaszol a
hívásra. Jessica felettesét fél órával ezelőtt nevezték ki az ügyben
nyomozó csoport vezetőjének.
– Nem tudom, elért-e az üzenet a központon keresztül, de le
kell zárnunk a kulosaari hidakra vezető csomópontokat. Most
azonnal. – Jessica meghallja a feszültséget saját hangjában.
– Mi történik ott?
– Gyalog követem a gyilkost.
– Kivel?
– Egyedül.
 – Jessica!
– Épp erre ment el. Mindenképp látnom kell… Az istenit, várj!
Jessica a kabátzsebébe csúsztatja a telefont, és ismét két kézzel
tartja a Glockot. Egy pillanatig biztos benne, hogy embert látott a
földön. A fehér overall azonban üresen rezeg az utca közepén,
mint egy Michelin-figura, amit tőrrel kiszúrtak. Egyik lábszára
lebeg a szélben, mintha az irányt mutatná, amerre tulajdonosa
minden valószínűség szerint folytatta útját. Jessica hátrapillant;
látja, hogy Hallvik százméternyire az autók között hajladozik.
Szájába veszi két ujját és füttyent, hogy felhívja kollégája
figyelmét.
– Lasse! Figyeld, nehogy áthajtson ezen valaki! – Jessica nem
biztos benne, hogy kollégája meghallotta az ellenszélben
eleresztett kiáltást. De Hallvik felegyenesedik, és feléje siet.
Jessica megy tovább, és már a következő lépést fontolgatja,
amikor meghallja a szirénák erősödő hangját. Valamilyen
meghatározhatatlan ösztön megállítja, és megsúgja neki a
szomorú igazságot: nem fogják el a tettest. Ezen az éjszakán nem.
Mély lélegzetet vesz, szúrást érez a tüdejében. Aztán a zsebébe
nyúl, és a füléhez emeli a telefont.
– Erne?
– A kurva életbe, Jessica! Már azt hittem, hogy…
– Ezt elcsesztem, Erne.
Hallja főnöke hangját, de lélekben már egy forgó körhintára
ugrott. Ezen a körhintán menet közben nincs helye egyetlen új
gondolatnak sem. A Maria Koponen élettelen arcára mosolyt
varázsló férfi a sötétség bugyraiból figyelheti őket. Őt sehol nem
látni. Mégis ott van mindenütt.
 VII.

Erne Mikson főfelügyelőt már harmadik hete gyötri az influenza,

de az autó utasterének jellegzetes szaga – marcipán, régi, kopott
bőr és beégett kuplung furcsa keveréke – ennek ellenére behatol
eldugult orrlyukán. Tompa hangjelzést hall, és kiveszi hóna alól a
lázmérőt. 37,4. Csessze meg… Ez 0,3 fokkal több, mint mikor
Pasilában beszállt az autóba. Az órájára pillant, belső zsebéből kis
alakú jegyzetfüzetet vesz elő, és beírja a számot a következő üres
kockába. A vastag füzet már több éve használatban van, az
utolsókat rúgja.
Erne összerezzen, ahogy régi, 3-as sorozatú BMW-jének első
ajtaja kinyílik. Harminchárom éves, fekete hajú nő ül be, komor
arckifejezése és a homályos világítás kiemeli szép arcának
szögletességét. Kis ideig mindketten maguk elé néznek: a száz
méterre lévő villa előtt tucatnyi autó parkol. Közelebb, az úton
keresztben egy rendőrségi furgon áll, amelynek üzenetét kék-
fehér kordonszalag hangsúlyozza.
– Megérkezett a cirkusz Kulosaariba – szólal meg végül Erne
Mikson, zsebre dugja a füzetet, kivesz egy nikotinos rágógumit a
csomagolásából, és a szájába teszi. A résnyire nyitott ablaknál tíz
perce elszívott cigaretta nyugtató hatása szertefoszlott.
Azonkívül most már mindenképpen csökkentenie kell. Sőt,
egészen abbahagynia. Hogy ez használ-e még valamit, akkor
derül ki, amikor az orvos felhívja és közli a mintavétel
eredményét.
– Nem szándékozol bejönni? – kérdi halkan Jessica, tarkóját a
fejtámlának támasztva.
 – Nem. Ha egyszer nem muszáj. – Ernének majdnem leragad a
szeme. Kissé lejjebb tekeri az ablakot. – Negyvenes férfi, normális
testalkatú, viszonylag széles vállú, 180 cm magas, kék szemű és…
az időjáráshoz képest könnyen öltözve?
– Nem hiszem, hogy az alá az overall alá vastag kabát beférne.
– Hat fazon van, akire illik a leírás, mindegyiken vastag kabát
volt. Egy az utcáról, három a bevásárlóközpont sörözőjéből. És
még kettő a gyorsforgalmi út buszmegállójából. A keresést
kiterjesztettük azokra a területekre, ameddig a férfi futva
eljuthatott. Még öt perc, és a herttoniemi tengerpartot is át
kellene fésülnünk. És akkor szépen el is fogynak az erőforrásaink.
– Erne a mellette ülő nő felé fordulva folytatja: – Te, Jessi,
mindent pont úgy csináltál, ahogy kellett.
Jessica elmosolyodik a főnöke szavain, de ezek sem vigasztalják.
Erne úgy beszél vele, mint az edző az ififocistával, akit lecserélt az
első félidő után. Az empatikus hang nem feledteti a valóságot:
hogy a terepen nem sikerült minden.
– Mondd, Erne… – kezdi Jessica, nyel egyet, majd folytatja: –
Mióta vagy az egységnél? És ez alatt az ezer év alatt egy nyomozó
hányszor beszélgetett a tetthelyen a gyilkossal, akit aztán futni
hagyott?
– Nézheted így is a dolgot, ha kínozni akarod magad.
– Hogy a fenébe lehetne ezt bárhogy másképp nézni?
– Hát például úgy, hogy a fickó fegyvert ránthatott és
mindegyikőtöket lelőhetett volna. Vagyis ha te abban a
helyzetben gyanakodni kezdtél volna, és el akartad volna kapni.
Valószínűleg senki sem tudott volna reagálni – mondja Erne, és
lehalkítja a rádiót. Jessica arcán látni, hogy az elhangzottakban
van valami. Biztonságban érezték magukat, és a férfi könnyen
árthatott volna bárkinek, aki a házban volt. Maria Koponenen
kívül másnak is.
– Hat gyanúsított? – kérdezi végül Jessica, és lehúzza kabátján a
cipzárt.
 – Az overallon található rostokat összehasonlítják a férfiak
DNS-ével.
– És a szájmaszk?
– Azt nem találtuk meg. Biztos valamelyik szemetesben van.
Vagy a tettesnél.
– Annak nincs semmi értelme – mondja halkan Jessica.
– Mert az overallt az utcán hagyta?
– Igen.
– Hallgass ide, Jessi! – Erne krákog, hogy elejét vegye a
felesleges spekulációknak. A szemközti ház kapujából az utcára
kilépő férfira figyel, akinek Jusuf integet, hogy ne jöjjön közelebb.
A kíváncsi szomszédok gyűlnek a dögszagra.
– Gondolod, hogy felismernéd annak az alaknak a hangját? –
kérdezi Erne, miközben az egyik nyomozó kezdi feljegyezni a
vastag kabátot, pizsamanadrágot és csizmát viselő férfi
beszámolóját.
– Természetesen. De fogadok, hogy a tettes nincs azok között,
akik a felvételeken láthatók.
– A pesszimista sosem csalódik. – Erne a hátsó ülésen lévő bőr
aktatáskáért nyúl, és egy tabletet kotor elő belőle. Pár pillanat
múlva odanyújtja Jessicának. – Hat videó. Ugyanaz a mondat
hatszor – közli Erne. – Az első elintézve.
Jessica végignézi a klipeket, meghallgatja a hangokat, és
minden férfinak mélyen a szemébe néz; hinni akar benne, hogy
megtalálja köztük a bűnöst. A lopakodót, aki háromnegyed órája
még előtte állt, Maria és Roger Koponen otthonában, a
hanglemezpolcnál. A felvételen az azonosítási sorban állók közül
kettő láthatóan részeg, amit a képernyő aljára írt megjegyzés
szerint az alkoholszondás teszt igazol. Egyikük meglepően – bár
tulajdonképpen nem gyanúsan – nyugodt, a többi három pedig
frusztráltnak látszik. Nem csoda, kinek ne baszná a csőrét, hogy
erős fényszórók előtt állva szalagra kell szajkóznia a rendőrök
által diktált mondatot, anélkül, hogy fogalma lenne róla, mi
célból. Valaki többet tud. De ahogy Jessica feltételezte, ő nincs a
videón látható férfiak között.
– Nem – mondja, és visszaadja az iPadet Ernének.
– Biztos vagy benne? – Erne tudja, hogy kérdése válaszra sem
érdemes. Rövid hallgatás után sűrű ősz hajába túr, és igyekszik
rekedtségét kiköhögni. A torka mélyéből hallatszó zihálás
azonban nem tűnik el köhögéssel.
– Tessék. Rasmus összegyűjtött minden lényegeset Maria
Koponenről – nyújtja át Erne a nyomtatott anyagot Jessicának.
A halott nő curriculum vitae-je, alapinformációk félbeszakadt
életéről.
Jessica kezébe veszi, és sorról sorra kezdi olvasni a papírt.
– Kora: 37… Iskolai végzettsége: gyógyszerész, PhD…
Foglalkozása: termékfejlesztési igazgató, Neofarm Rt…
– Nem tudom, kiderül-e ebből valami hasznosítható.
– Majd meglátjuk – mondja Jessica, összehajtja a papírt, és a
zsebébe teszi. Egy fehér nyúl ugrál át az úttesten. Talán azt is ki
kellene hallgatni.
– Most be kell ugranom Pasilába, a központba, sajtóinfóra –
folytatja Erne.
– Nem irigyellek.
– Rendkívüli a helyzet. Figyelmeztetni kell az embereket.
– Mire? Hogy ne nyissanak ajtót helyszínelőknek? – mormolja
Jessica a kézfejét simogatva.
Erne kényszeredetten felnevet. A fekete humor a munkához
tartozik, de Jessica mesterien feszegeti a határokat. Aztán
csendben ülnek, hogy összeszedjék gondolataikat.
– Ki kell terjeszteni a nyomozást. És itt van még Roger Koponen
meghallgatása is – mondja végül Erne, feltekeri az ablakot, és így
folytatja: – Mindezt én intézem. A te feladatod kideríteni, mi a
fene történt ebben a házban. Látom, a szomszédokkal már
beszélnek. Valaki talán látott valamit.
– Oké. – Jessica kinyitja az utas oldali ajtót. – Próbáld megúszni
infarktus nélkül, Ser Davos.
– Ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki miatt kaphatok, Arya.
 VIII.

Roger Koponen az asztal mellett ül, ujjait az üres vizespohár köré

fonva, és meredten nézi a vele szemben ülő nő homlokát.
A szobából az imént távozott szociális munkás közölte, hogy a
szomszédos helyiségben vár, ha Roger beszélgetni szeretne a
történtekről. Sanna Porkka felügyelő a légbuborékokkal díszített
kancsóért nyúl, és vizet önt a férfi poharába. Porkka negyvenkét
éves, egyedülálló nő, egész életét ebben a kelet-finnországi
városban töltötte. A rendőri munkán kívül a vadászat, a
tájékozódási futás és három öreg nőstény finn kopó körül forog
az élete.
– Bizonyára vissza kellene indulnom Helsinkibe – mondja
Roger, üveges tekintete a fal és a mennyezet találkozási pontjára
mered.
– Értem – dől hátra nyugodtan a székében Porkka. – Előbb
azonban a szondába kellene fújnia. Nyilván fogyasztott némi
alkoholt az est folyamán…
– A kurva életbe! – hitetlenkedik Koponen.
– Tulajdonképpen azt szeretnénk, ha itt maradna éjszakára
Savonlinnában, ahogy eredetileg tervezte.
– Miért?
– Az ilyen hírek hallatán mindenki megrendülne. Hazáig sokat
kell vezetni, az időjárási viszonyok rosszak, és Helsinkiben ma
éjszaka semmit sem tudna segíteni.
– Ez igaz. Ahhoz már túl késő van – mondja szinte súgva Roger
Koponen, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában,
arckifejezése azonban mély fájdalmat tükröz.
 Porkka tisztában van vele, hogy a hozzátartozók viselkedése
gyakran furcsa és következetlen. A reakciókból csak ritkán lehet
valami hasznosítható tényre következtetni. A dermedten csillogó
tekintet, a sápadt bőr és a szapora légzés mégis valódi
megrendülésről tanúskodik.
– Megtalálták a férfit? – Roger Koponen most a korábbinál kissé
határozottabban kérdez, és remegő kézzel emeli szájához
a poharat.
Sanna Porkka gyorsan a jegyzeteibe pillant, hogy ellenőrizze,
mit mondtak el eddig az áldozat férjének. Roger Koponennel ezek
szerint csak annyit közöltek, hogy a felesége otthonukban,
Helsinki Kulosaari városrészében halt meg, és a rendőrségnek
alapos a gyanúja, hogy gyilkosság történt. Ezután Porkka ismét a
férfi kérdésére koncentrál.
– Elnézést, de van valamilyen oka feltételezni, hogy a tettes
férfi? – kérdezi Porkka, és minden igyekezetével azon van, hogy
elkerülje a kihallgatási hangnemet. A rendőrségnek jelenleg
semmi oka sincs azt hinni, hogy Koponennek bármi szerepe is
lenne a felesége halálában, de nehéz lehet ezt majd véglegesen
kizárni, ha a meghallgatásnál ostoba figyelmetlenségi hibákat
követnek el. Sanna Porkkának tulajdonképpen nincs szerepe az
ügy nyomozásában, az ő feladata csupán annyi, hogy rövid ideig
szemmel tartsa a feleségét elvesztett celeb írót. Azonban túl nagy
a csábítás, hogy néhány alapvető kérdést feltegyen neki.
– Nem tudom. De nem ez a valószínűbb? – Roger Koponen
lassan beszél, és leteszi az asztalra a poharat. Kissé kitisztul a
tekintete, mintha büszke lenne észrevételére. Porkka
összeszorítja a száját és bólint. A statisztikákat alapul véve igaza
van a férfinak. Finnországban tízből kilenc esetben férfi a gyilkos.
Ez a szám még nagyobb akkor, ha az elkövető és az áldozat
korábbról nem ismeri egymást.
– Az egyetlen cél most elfogni a tettest. És Helsinkiben úgy
gondolják, legjobban éppen számítógép mellett tud most segíteni.
Itt, Savonlinnában, a rendőrségen, ahová mindent megszerzünk,
amit akar. Nem az autóban, ahol fáradtan és megrendülten saját
és esetleg más úton lévők testi épségét is veszélyezteti – mondja
Porkka, és összeszorítja a száját, azt remélve, eléggé
empatikusnak hatott. Aztán bepötyögi a laptopba a jelszót.
– Ugyan mi hasznom lenne a számítógép mellett? – ráncolja
Roger Koponen a homlokát.
– Erne Mikson, a nyomozás vezetője Helsinkiben szeretné, ha
tudna önnel videón beszélni – mondja nyugodt hangon Porkka, és
összekulcsolja kezét az asztalon.
Roger pislog, mintha egészen abszurdnak találná a javaslatot.
Testbeszéde azonban nem utal közvetlen ellenállásra.
– Videóbeszélgetés? – mormolja, és komolyan fontolgatni
látszik a gondolatot.
– Ahogy mondtam, az egyetlen végcél elfogni…
– Az előbb célt mondott.
– Bocsánat…?
– Az előbb azt mondta, az egyetlen cél elfogni a feleségem
gyilkosát. Nem végcél – mondja Koponen, körmével a
szemöldökét vakarva. Parányi darabka elhalt bőr hullik az
asztalra, a pohár mellé.
– Igen. Bizonyára ezt mondtam – próbál megértően mosolyogni
Porkka. Egy pillanatig azt fontolgatja, magára kellene hagynia a
férfit, hogy megnyugodjon. De nincs idő erre. Fél órával ezelőtt
kapta meg a jelentést, miszerint a gyanúsított továbbra is
szökésben van. A négyszögletes falióra percmutatója a tizenkettes
számra ugrik.
– Elnézést, azonnal visszajövök – mondja Porkka.
A férfi néhány másodperces késéssel bólint látszólagos
jóváhagyása jeléül. Sanna Porkka becsukja maga mögött az ajtót,
és int az ügyeletes rendőrnek, hogy figyeljen. Egy pillantást vet a
viszonylag fiatal szociális munkásra, aki épp a kávébabot
hangosan őrlő italautomata előtt áll, aztán az irodájába indul.
– Készen áll Koponen? – kérdezi Erne Mikson fáradt hangon a
telefonban. A háttérből autómotor zúgása hallatszik.
 – Eléggé fel van dúlva.
– Ettől függetlenül mindenképp beszélnünk kell vele.
– Persze – mondja Porkka, és az ablakhoz lép. A sötétből
csupasz nyírfák integetnek sovány ágaikkal befelé a melegbe.
– Természetesen könnyebben menne szemtől szemben – kezdi
Erne, és Sanna Porkka hallja a fóliacsomagolás zörgését.
Megszakad a beszéd, a férfi állkapcsa egy pillanatig teljes
odaadással őrli a rágógumit, aztán Erne rekedt hangon folytatja: –
Valahogy tiszteletlennek érzem, hogy a friss özvegyet képernyőn
át beszéltessem, de muszáj mielőbb annyi információt
szereznünk, amennyit csak lehetséges.
– Okés – válaszolja Porkka, és úgy érzi, mintha egy bizonytalan
tini módján beszélne, aki érti ugyan a felnőttek nyelvét, de nem
tudja azt használni.
– Tizenöt perc. Utána a gép mellett leszek. Addig vedd
gondjaidba a férfit.
– Sorry, de még egy dolog… – szúrja közbe Porkka, mielőtt a
főfelügyelő megszakítaná a hívást.
– Igen?
– Roger Koponen… nagyon szeretné látni a feleségét. Vagy akár
csak egy fotót a tetthelyről.
– Természetesen – mondja Erne rövid hallgatás után.
A motorzúgás abbamarad, és Sanna mintha hallaná, hogy a férfi
köp egyet. Aztán becsapódik az autó ajtaja, öngyújtó kattanása
hallatszik, és mély lélegzetvétel, ahogy a férfi letüdőzi a füstöt. –
Hogy a picsába ne akarná! De bízz bennem, ha mondom, hogy
érdemes még egy kicsit halogatni.
 IX.

Jessica Niemi új cipővédőt húz a lábára, fehér overallt, kesztyűt és

szájmaszkot vesz fel. Egyszerre már nem érzi biztonságosnak a
lakást, pedig az utolsó incidenst követően ugyancsak alaposan
átvizsgálták. Jessica visszamegy a nappaliba, és látja, hogy a
helyszínelők az asztal körül kibővítették a vizsgálandó területet.
Maria Koponen továbbra is rendületlenül ül a helyén, az asztal
végén, arcán ugyanaz az eszelősen vidám vigyor. Úgy néz ki,
mintha a háziasszony lenne az egyetlen, aki nem kapta meg a
gyilkosságról készített feljegyzést.
Normál esetben már zsákba tették és elszállították volna a
tetthelyről a holttestet, de valószínűleg túl sok még a nyitott
kérdés. Az élettelen test elmozdítása pedig határozottan
megnehezítheti a válaszadást.
– Van-e egyáltalán valami sejtésünk arról, mi történt itt? –
kérdezi Jessica. Egy kézmozdulattal megállította a helyszínelést
vezető férfit, akiről most már biztosan tudja, hogy a csoporthoz
tartozik. Az álruhás gyilkos gyanakvóvá tette.
A jóképű férfit Harjunak hívják. Barna szemével nyugtatólag
néz Jessicára.
– Eléggé rossz sejtés – sóhajt fel Harju, és leveszi a szájmaszkját.
– Vagyis semmi?
– Csak az a biztos, hogy nem törtek be a házba. A tettes a
nappali tolóajtaján sétált be. És azután becsukta maga mögött.
Nem volt bezárva. Tulajdonképpen még most is nyitva van.
– Nem volt bezárva… – mormolja Jessica.
– Vagy pedig az áldozat és a tettes ismerte egymást, és az
áldozat engedte be.
 – Valahogy nehéz ezt elhinni. A tettesnél volt egy fehér overall,
és… – mondja Jessica, és Harju mellett ellépve folytatja: – …az a
valami, amivel ezt a műalkotást varázsolta.
– A nő arca kőkemény.
– Micsoda?
– Mintha ebbe a pozícióba kényszerítették volna. Nehéz
megmondani, hogy…
– Belefecskendeztek valamit? – kérdi Jessica hunyorogva, és
most veszi észre, hogy Maria Koponen feje egy árnyalatnyit
oldalra van billenve. Így kellett lennie egész idő alatt.
– Erre gyanakszom. De majd csak a boncolásnál derül ki.
– Ugye rögtön szólsz, ha kiderül valami meglepő?
– Természetesen.
– Köszönöm – mondja Jessica, és sarkon fordul.
A folyosó végén még mindig nyitva áll a bejárati ajtó, fények és
hangok tömege árad be rajta, a ház pedig egy jégverem. A fehér
falakon minimalista ecsetvonásokkal stilizált fehér festmények
lógnak, ezek sem sugároznak melegséget, csak a jeges hangulatot
erősítik. Jessica ismét elhalad a lemezpolc előtt, ki a folyosóra, és
most először lép be a tágas konyhába. A fekete beépített
szekrények és fiókok között hatalmas, hosszú, egyetlen kőből
faragott márványpult. Jessica gumikesztyűbe bújtatott ujjával
végigsimítja a hideg követ. Minden ragyog és tiszta. Poggen Pohl.
A márványból, kiváló minőségű fából, háztartási gépekből és
csavarokból álló kirakójáték, amely ennek az otthonnak a szíve,
kétszer annyiba került, mint egy átlagos rendőr éves fizetése.
Jessica tisztában van vele; saját lakásának konyhája szinte
megegyezik ezzel. Az az ő szeme fénye, és egy a többtucatnyi ok
közül, ami miatt sosem hívhatja meg magához a kollégáit. Az
igazi otthonába.
Jessica lassan körbejáratja tekintetét a nyugatra nyíló
ablakokon, a kandallón át a könyvespolcra néz, amelyen
hihetetlen mennyiségű történet és gondolat sorakozik kemény
kötésben. A polc irodalmi kínálata első pillantásra
meghökkentően egyoldalúnak tűnik. Ugyanaz a férfinév
ismétlődik minden egyes könyv gerincén. A műveknek csak a
mérete és a színe különböző, de mindegyiknek ugyanaz a
szerzője. Roger Koponen. Közelebb érve veszi észre, hogy ez a
bőség nem az író termékenységének gyümölcse. A könyvek
nagyobbrészt fordítások. Witch Hunt, Häxjakt, Hexenjagd, Caccia alle
streghe. Jessica tud róla, hogy Koponen thrillerei külföldön is sok
olvasóra találtak. Ez tette lehetővé Koponenék számára mindazt,
ami itt van: a fényűző tengerparti házat a legmodernebb
kényelemmel, beleértve a német családi autó árába kerülő
konyhát is. Jessica szúrást érez a halántékán, mintegy
emlékeztetőül, hogy neki nem feladata azt boncolgatni, miből
épült fel a házaspár közös élete, hanem inkább azt kell
kiderítenie, hogy mi szaggatta azt az imént darabokra.
A hűtőgépből kattanás hallatszik: automatikusan bekapcsol a
kompresszor. Mély búgás tölti be a konyhát. Jessica egy
szemmagasságban lévő angol nyelvű kötetet vesz kézbe és a
borítóját vizsgálgatja. A lángok közepén álló, cölöphöz kötözött
nőalak és a gót betűkkel írt Witch Hunt heavy metal együttesek
plakátjaira hasonlít. Jessica megnézi a hátsó borítót. Over 2 million
copies sold worldwide. Eszébe jut a finn nyelvű zsebkönyv, amely
otthon hever olvasatlanul a komódján. Több évvel ezelőtt kapta
ajándékba egy barátjától, és nemcsak időhiány vagy tunyaság
miatt nem olvasta, hanem mert bizonyos előítélettel viszonyul a
szépirodalomhoz. az a fixa ideája, hogy az olvasással mindig
tanulni is kell valami újat és hasznosat. Hogy valakinek a
képzeletéből feltörő mese ebben a hektikus világban puszta
időpocsékolás.
Ujjhegyei izzadnak a gumikesztyűben. Serial killer… going after
witches. Jessica nem egészen érti, miért ragadtak le gondolatai a
könyv hátsó borítójánál, a cselekmény összefoglalásánál. Egy
perccel később ismét megfordítja a könyvet, és a borítóképre
mered. A könyv koppan a padlón. Jessica nem szándékosan ejtette
le, szinte kicsúszott a kezéből, mikor a többi kiadást kezdte
szemlélni. Japán, lengyel, cirill betűk. Hirtelen úgy tűnik, hogy a
különböző országok kiadói mind másféle borítóképet
választottak. Azonban csaknem mindegyiken szenvedő
boszorkány látható. Néhány kivételtől eltekintve, melyeken
szinte azonos téli táj díszeleg: a fehér, befagyott Finn-öböl. Nordic
noir. De a legtöbbjén mégis máglya. Lángok. Kínoktól vonagló
fiatal nő, fekete ruhában. A német nyelvű Hexenjagd borítóján
valamiféle kínpad van, amihez csuklójánál és bokájánál kötözték
oda az áldozatot. Ünnepélyesen. Ahogy pontosabban megnézi a
nőt, Jessica észreveszi, hogy amit egy pillanattal előbb kínnak
vélt, az a lehető legkajánabb vigyor. A mosolyban van valami
őrület, valami kényszeredett önelégültség. Jessica szinte hallja a
saját szívverését, a vére zúgását. Erne Mikson válaszol a
telefonjára, és Jessicának eltart egy ideig, míg rájön, hogy az
iménti másodpercek alatt ösztönösen hívta főnöke számát.
– Halló, Jessica? Sikerült már…?
Jessica szaggatottan lélegzik, és félbeszakítja:
– Figyelj! Olvastad Koponen könyveit?
– Nem mondhatnám…
– A kurva életbe, Erne! Úgy látszik, a gyilkos olvasta.
 X.

Roger Koponen az ablak előtt állva néz ki a sötétbe. Az üveglapok

közé szerelt reluxák szinte teljesen be vannak fordítva, de Roger
nem veszi a fáradságot, hogy nyitott állásúra fordítsa őket az
ablakkerethez rögzített hosszú szabályzóval.
– Itt az idő – mondja Sanna Porkka nyomozó puhatolózva, és
ásványvizet tölt Roger poharába.
Az ital szobahőmérsékletű, egy idióta a pihenőhelyiség
padlóján hagyott egy rekesznyi palackot ahelyett, hogy betette
volna a hűtőgépbe. Roger nem veszi le tekintetét az ablakról.
– Bocsánat, a nyomozás vezetője van a vonalban – szólal meg
ismét Porkka. Roger lustán hátrapillant.
– Akkor talán legjobb, ha elkezdjük – mondja, és visszafordul a
hóborította fakoronák felé. Kezét összekulcsolja a háta mögött,
tekintete a semmibe mered; megrendült lelkiállapotában talán ott
próbálja megtalálni a szúró fájdalomban rejlő jelentést. Roger
Koponen testtartása a titkos bunkerében a következő lépését
fontolgató diktátorra emlékezteti Sanna Porkkát.
Egy pillanat múlva a férfi megpördül, és lassú léptekkel az
asztalhoz megy, fájdalmasan töprengve, mintha éppen
elhatározta volna, hogy kilövi az atomfegyvert.
– A nyomozás vezetője? – Hangjában először érezni egy kis
ingerültséget. A férfi helyben tartása óráról órára nagyobb
kihívást jelenthet.
– Igen. Erne Miksonnak hívják – válaszolja Porkka, és néhány
egérkattintással megkezdi a videóbeszélgetést.
A név láthatóan bántja Koponen fülét, mert összevonja a
szemöldökét. És most meghallja Mikson észt akcentusát is, amely
távolról felidézi a tallinni hajóutakat és a hajón elhangzó tax-free
hirdetményeket. Porkka megfordítja a laptopot, és feláll a
székéről, ellenőrzi, hogy a beszélgetés résztvevői látják-e
egymást.
– Roger Koponen.
Erne arca megjelenik a képernyőn, és eltart egy kis ideig, amíg
a szemcsés kép tűrhetővé élesedik. A hang néhány másodperc
késéssel követi a képet.
– Először is szeretném kifejezni őszinte részvétemet a felesége
elhunyta miatt.
– Köszönöm – nyugtázza Roger Koponen lakonikusan, bár az
elhunyta terminust, amit a nyomozásvezető használt, nyilván
abszurdnak érzi.
– Erne Mikson főfelügyelő vagyok, és én vezetem az ügyben a
nyomozást.
– Igen, ezt mondták nekem – mondja Roger Koponen, és
megkóstolja a málnaízű ásványvizet. Az ital hőmérséklete nincs
hatással Koponenre, ennek láttán Sanna Porkka
megkönnyebbülten felsóhajt.
– A helyzetet sajnos egyáltalán nem lehet megkönnyíteni.
Keményen neki kell látnunk, hogy biztosan elfogjuk a tettest.
– Hogyan? – kérdi Koponen, és elnémul, mintha a nyelve egy
pillanatra elakadna a torkában. Nagyot nyel, és folytatja: – Mi
történt Mariával?
– Hamarosan megtekintheti a rendőrjárőr beszámolóját. A halál
okára a boncolás derít fényt, amit nemsokára elvégeznek.
– Bassza meg! – Roger Koponen majdnem sziszeg. Néhány
másodperc alatt reflektorfénytől bénult, megszeppent őzikéből
vicsorgó vadállattá változott. – Maga látta Maria holttestét, ugye?
– Igen, de…
– Akkor mondja meg nekem, mi történt vele!
– Még nem tudjuk…
– A kurva életbe, mondjon a saját szavaival valamit! Lelőtték?
Megfojtották? Meg… megerőszakolták? – Koponen hangja
reszket, remegő ujjait ökölbe szorítja.
– Mint említettem, a halál okát még nem tudjuk. Eddig
semmilyen szexuális cselekedetre utaló nyomot nem észleltünk.
De a helyszínen lévő nyomozó hasonlóságot talált a
bűncselekmény és…
– Hasonlóságot mivel?
– Az ön által írt Boszorkányüldözés-sorozat egyik könyvével –
válaszol Erne, majd szünetet tart, időt adva Koponennek, hogy
reagáljon a váratlan hírre. – Vagy többel is. Nem tudom, mert
sajnos…
– Milyen kibaszott hasonlóságot?! – kiáltja Koponen. Az asztal
másik végén ülő Sanna Porkkának nem nehéz megértenie az író
dühkitörését. A főfelügyelő rejtélyesen beszél, pedig Koponen
megérdemelné az egyenes beszédet.
– Küldök most csatolmányban egy fotót. Megértem, hogy…
megrázó látvány. De indokolt a gyanúnk, hogy a tettes az ötletet…
Hogy a gyilkosság elkövetési módját az ön könyvéből másolta –
mondja Erne a képernyőn, és tekintetét a billentyűzetre szegezi.
Roger Koponen nem válaszol. Nehezen lélegzik, és vár. Egy perc
múlva rövid üzenetjelző hangot hallani. Sanna Porkka épp
felállna a székéről, hogy ellenőrizze, ki tudja-e nyitni Koponen a
csatolt fájlt, de a férfi a szája elé tett kézzel mutatja, hogy nem
szükséges.
– Mi a franc… – Koponen szeme csészealjnyira tágul. Kezét
szájától felfelé csúsztatja, s összeráncolt homlokára szorítja.
Sanna Porkka nem látta a képet, de gyötrő kíváncsisága
ellenére is tapintatlanságnak tartaná, hogy az asztalt megkerülve
megnézze, mi történt a nővel. Előbb-utóbb úgyis megtudja.
– Sajnálom, hogy ezt meg kell mutatnom. De megerősítené,
hogy egy női áldozatot pontosan így ábrázolt a Boszorkányüldözés-
trilógia első részében?
– Marián… Marián fekete ruha van? – kérdezi Koponen. Egy
szempillantás alatt visszaváltozott azzá a félénk emberré, aki az
előbb bámult ki az ablakból a februári éjszaka vigasztalan
sötétségébe.
– Igen – feleli Erne.
– A körme feketére lakkozva? – folytatja Roger, és hangjából
sugárzik a szilárd elhatározás, hogy próbálja tartani magát.
Szemét azonban le nem veszi a tetthelyen készült fényképről,
amelyen halott felesége látható.
– Igen.
– Bassza meg – suttogja erre Roger, és a hajába túr, hátradönti a
fejét, mintha valaki a haját cibálná. Aztán kiegyenesedik, és két
kézzel megragadja a számítógép képernyőjét. Ádámcsutkája
felugrik az álla alá. – Voltak… voltak lent a parton? – kérdezi
egyre sápadtabban.
– A parton?
– Igen. A parton. Voltak-e lent…
– A nyomozóink találtak nyomokat, és indokolt feltételeznünk,
hogy a tettes a jégen át jött a telekre.
– Az istenit neki, senki sem olvasta maguk közül azt a könyvet?!
Hosszú másodpercek telnek el anélkül, hogy egyikük is
megszólalna.
– Mi van a parton, Roger? – kérdi Erne Mikson.
– Ha egy kibaszott őrült pontosan úgy akarta rekonstruálni azt
a jelenetet, ahogy a könyvben le van írva, akkor Maria nem az
egyetlen…
– Hogy érti ezt? Hogyhogy nem az egyetlen?
– Mert egész idő alatt két boszorkány volt. A másikat a jég alá
temették.
 XI.

I’m sorry for your loss. A szavak olyan élénken visszhangzanak

Jessica fülében, hogy úgy érzi, mintha ő mondta volna ki azokat.
Elhalad a sarkán ülő, ruganyos, olajszín bőrű alak mellett, akinek
bánattól megtört tekintete a fehér kőbe vésett névre tapad.
A férfi halkan szipog, leszegi a fejét, és hüvelykujja tövével
megdörzsöli könnyező szemét. Lófarokba fogott fekete haja alól
elővillan tetovált nyaka. A nagy nyakkivágás láthatóvá teszi
napbarnított, izmos vállát. A férfi ismét a sírra emeli tekintetét,
ujjhegyével megérinti a virágokkal díszített nyílást, amely mögött
az elhunyt hamvai pihennek. Jessica már a sírok közötti
kikövezett ösvényen észrevette a férfit, de csak most, közelebb
érve látja, mennyire jóvágású.
I’m sorry. A szavak ismét megakadnak a torkán, és a férfi észre
sem veszi a mellette ellépdelő Jessicát, nemhogy felé fordulna.
Jessica még gyorsan visszapillant, és megkönnyebbülést érez,
hogy hirtelen ötlettől vezérelve nem ütötte bele az orrát
olyasmibe, ami nem rá tartozik. Nem lett volna korrekt. Mégis
úgy érzi, vágyik valamire. A férfi szeme… Amilyen áramvonalasan
szép volt a profilja, a szemét viszont nem látta. Barnának és
mélabúsnak kell lennie.
A levegő nyomasztóan forró, elektromosságát nyirkos
érintésként érzi a bőrén. A távolban derengő koromfekete felhők
vihart sejtetnek. Jessica húsz perccel korábban a vízibusz
fedélzetén a korlátra könyökölve nézte a horizontnál feketére
színeződő égboltot, és arra gondolt, hogy az eső még
otthonosabbá tenné a több mint száz szigeten elterülő várost.
 Jessica útja Muranóból Velence történelmi központja felé
megszakadt, amikor a vízibusz megállt a magas fallal körülvett,
ciprusok szegélyezte San Michele temetőszigetnél, és ő hirtelen
ötlettől vezérelve kiszállt.
Most békésen sétál a hatalmas fehér sírkövek között, és
csodálkozik a látványon. San Michelében földfelszín feletti
katakombákban, egymás felett nyugszanak a halottak, néhol akár
kilenc szinten, mint egy toronyház lakói. Az összhatás azonban
lenyűgöző: szinte minden nyílást virágcsokrok díszítenek, és az
elhunyt fényképe be van ágyazva a kőbe. A képeken sokak
arckifejezése mogorva, különösen a fekete-fehér fotók
sugároznak szigort, de sok mosolygó arcot is látni. Néhol
giccsesnek és erőltetettnek ható képet választottak, ami valahogy
kínossá, majdnem szomorúvá teszi a végső nyughelyet.
A hozzátartozók valószínűleg olyan képet választanak elhunyt
szeretteikről, amilyennek emlékeikben meg akarják őket őrizni.
Talán egyszerűen nincs is mindenkiről elegendő fénykép.
Hirtelen megdördül az ég, és Jessica meleg szélfuvallatot érez
az arcán. Néhány lépcsőfokon egy homokos ösvényre ér, amelyet
félkör alakban sírboltok szegélyeznek. A középen magasodó fák
levelei táncolnak a széllökésekben. Szereti a ciprusokat és az
ernyőfenyőket, különösen a közöttük magasba nyújtózkodó
pálmákat, amelyek látványa apját, anyját és az öccsét juttatja
eszébe.
A homok csikorog az edzőcipője alatt, de amikor megáll, a kis
térre néma csend borul. Még az imént a búvóhelyén búgó galamb
is elhallgatott.
Jessica emlékszik a temető bejáratánál lévő tiltó táblákra.
Vietato fotografare, bere e mangiare. Körbepillant, sehol egy lélek.
A válltáskájába csomagolt útravalót majd csak a vaporettón eszi
meg, Velencébe menet, de valamilyen emléket el akar raktározni
erről a sajátságos szigetről. Kezébe veszi a nyakán lógó
fényképezőgépet, és készít néhány fotót az elragadó térről és az
azt körülvevő sírokról. Ezután elengedi a gépet, hogy a szíján
lógjon, elindul megkerülni az íves épületet, és óvatosan
bekukucskál egy nyitott kriptába. Minden ízléses és gondozott,
mindent szép patinával vont be az idő.
Az ajtóhoz lép, és tekintete egy ember nagyságú nőalakra esik,
akinek melléhez szorított keze alól töviskorona látszik ki.
A figura mélabúsan tekint ferdén lefelé, mintha nehéz kérdésre
keresne választ; fehér szemében van valami ellenállhatatlan.
Jessica ég a vágytól, hogy bemenjen a sírkamrába, megérintse
Szűz Mária arcát, és érezze a meleg gondolat és a hideg valóság
kontrasztját. Óvatosan belép, és érzi, hogy a vastag kőfalakon
belül hűvösebb van, mint kint. Összehúzza vékony kabátját, és
közelebb megy a fehér márványfalhoz, amelybe aranybetűkkel
vésték a halottak nevét. Némelyiknél friss az elhalálozás ideje, de
van olyan is, ahol egyáltalán nem szerepel. Egyesek lefoglalták a
helyet szeretteik mellett. A gondolat egyszerre tűnik szépnek és
hátborzongatónak.
Jessica kinyújtja a kezét, ujjait a szent szüzet ábrázoló szobor
kézfejére teszi, vigyázva, hogy lakkozott körme még véletlenül se
karcolja meg annak hófehér bőrét. Egy múló pillanatig valamiféle
összetartozást érez – mintha két teljesen más világ és korszak
kapcsolódna egymásba –, olyan vigaszt, amit csak megosztott
bánat szülhet. Jessica keze átkulcsolja a szoborét, a márványujjak
nem tűnnek hidegnek; pont ez az, amire vágyott. Ez a támogatás,
amit nyújtanak, őszinte és kendőzetlen. Az intim pillanat
Máriával kábítószerként hat, teljes erővel csap be a tudatába,
mint a távolban dübörgő viharban a villám. Senki sem értheti
meg ezt az érzést. Senki sem nyújthat vigaszt. Minden itt és most
van.
Jessica mély lélegzetet vesz, lassanként elengedi Mária ujjait, és
kézfejével megsímítja a szobor sima arcát. Köszönöm. És bocsánat a
betolakodásért.
Ebben a pillanatban vészjósló dördülés hallatszik kívülről.
Jessica kisiet, de nem lát senkit. Valahonnan vibráló, mérges olasz
nyelvű beszéd hallatszik. Jessica próbálja kideríteni, honnan.
Mintha mindenfelől hallatszana. A temető hangosbemondója, jön rá.
A hangszórókból visszhangzó üzenetben van valami félelmetes.
A második világháborúról szóló filmeket idézi fel, a masírozó
katonákat és a náci üdvözlésre kinyújtott karokat. Jessica ijedten
körülnéz; talán megszegte a szabályokat azzal, hogy bement a
sírboltba. Egy darabig figyelmesen hallgatva azonban megérti,
hogy a bemondóból harsogó üzenet felvételről szól: bezárják a
temetőt. A következő vízibusz valószínűleg az utolsó.
 XII.

Jessica szaporán lépked a kapun át a kikötőhíd felé. Észrevette,

milyen gyorsasággal közelednek délről a sötét felhők, és már
menet közben begyömöszölte fényképezőgépét a válltáskába.
Meglátja Murano szigete előtt a fehér tajtékos hullámokat szelő
vízibuszt, és lelassítja lépteit. A meleg szél a szemébe táncoltatja a
haját. Hátraveti a fejét, és ugyanabban a pillanatban összeszorul a
gyomra. A férfi ott áll a megálló teteje alatt. Egyedül. Az a szép
profil, amit már sikerült száműznie gondolataiból, ismét itt van
előtte. Bizsergető várakozás és izgalom keríti hatalmába. Jessica
nem könnyen rajongó típus, de a férfiban van valami lenyűgöző.
Talán a bánat okozta érzékenység.
A férfi megfordul, most látni először erős állát és sírástól
kivörösödött barna szemét. Pont olyan szimpatikus és mélabús,
amilyennek Jessica elképzelte.
– Buona sera – szólal meg a férfi, miután őt nézte pár pillanatig,
és ujjával megtörli a szemét, mintegy biztosítékul, hogy ne
maradjon egy könnycsepp sem benne. Hangja meglepően fiatalos,
de kellemesen mély.
Jessica óvatos mosollyal válaszol a köszönésre, és a mólóról a
tető alá lép. A férfi visszafordítja tekintetét a tengerre, kezét
csípőre teszi. Kis ideig ott állnak szótlanul, közel egymáshoz.
Jessica szégyenkezik, hogy puszta kíváncsiságból jött a temetőbe
– keresni valamit a fotóalbumába. A férfi ellenben gyászolni jött
valakit, akit valamikor szeretett. Szerencsére a fényképezőgép
már a táskájában van, gondolja, és a szeme sarkából gyűrűt vesz
észre a férfi bal kezének gyűrűsujján. A horizonton a vízibusz
közeledik San Micheléhez. A férfi ismét Jessicára néz.
 – Sta per piovere – mondja, és elmosolyodik. Mindjárt esni fog.
Arckifejezésében van valami együttérzés, mintha mindketten egy
hajóban eveznének. És egy perc múlva így is lesz.
Jessica megigzítja a táskáját.
– Si, purtroppo – feleli, és tudja, akcentusa leleplezte. Dél-európai
öltözködési stílusa, fekete haja és élénkzöld szeme alapján
könnyen lehetne akár helyi lakos is. És bár a gimnáziumban
fellángolt a nyelv iránti lelkesedése, s ennek köszönhetően
folyékonyan beszél olaszul, ámde nem hibátlanul. A férfi egy
pillanatig meglepettnek látszik, bólint, de most nem tekint vissza
a tengerre. Tetőtől talpig megszemléli őt, mintha előre választ
akarna kapni a kérdésekre, melyeket még fel sem tett. A szomorú
szemek kutató pillantását azonban Jessica nem érzi tolakodásnak.
Ellenkezőleg, úgy érzi, észrevették.
– Szép hely – folytatja Jessica olaszul, hogy megtörje a rövid
csendet.
A férfi ismét bólint, és két kezével a hajába túr. Az inak és a
vastag erek kidudorodnak napbarnított kézfején. Bicepsze fehér
trikójának feszül, melynek ujja alól több tetoválás villan elő.
– Így igaz – válaszolja a férfi, és a cipője orrát kezdi nézni. Nála
a labda. Különben nem folytatódik természetesen a beszélgetés.
De a férfi nem szólal meg. Arcán továbbra is bánat ül, és úgy
tűnik, újra meg újra harcolnia kell ez ellen.
A csendben Jessica a vízibusz közeledését figyeli; az állomásra
érkezése egyszerre idegesítő és felszabadító. A kapitány tolatásba
kapcsol, hogy lassítsa a hajó sebességét, a motor zúgása egy
pillanatra elnyomja a mennydörgés hangját. Az ügyetlen
kikötésnél a vaporetto oldala nekiütődik a mólónak. Egy
türkizkék pólót viselő matrózlány a cölöphöz lasszózza a kötelet,
és a stéghez húzza a hajót. Benvenuto. A vízibusz motorjai
bugyognak, mint egy fazék kása. A levegőben sűrű dízelszag
terjeng.
A férfi ujjai észrevétlenül Jessica vállára lopakodtak, és
gyengéden a fedélzetre tolják őt.
 – After you – mondja nyugodt hangon a férfi. A hajóra lépve
Jessica bizsergést érez a gyomrában, Szűz Mára fehér kézfejét a
bőrén, és növekvő elektromosságot a levegőben.
 XIII.

– Honnan származol? – kérdezi a férfi most angolul.

– Finnországból.
– Oh. Finlandia. Mika Salo. Mika Häkkinen – mosolyodik el a férfi,
miközben ülőhelyet keresnek a vaporetto műanyag padján.
A vízibusz majdnem üres, a férfi úgy választotta ki a helyét, hogy
a folyosó két oldalán legyenek. Az egymás mellett ülés furcsa is
lett volna.
– Colombano – böki ki a férfi, és egy izzadságcseppet töröl le a
halántékáról.
– Elnézést?
– Ez a nevem – folytatja, és kezet nyújt. Jessica a kézfej
repedezett bőrére pillant, amelyre betűk vannak tetoválva.
Megfogja a férfi nagy kezét, és angolosan mondja a nevét, ahogy
gyerekkorában megszokta.
– Zesika. Szép név.
– Köszönöm.
– Most először Velencében? – kérdi a férfi. Jessica bólint, és az
ablak felé fordulva kinéz a tengerre. A hajót eloldották a mólótól,
orrát Velence felé kormányozták.
Jessica a fülcimpáját nyomogatja. Colombano társasága
valamiért zavarba hozza. A férfi minden tekintetben teljesen más,
mint azok a bizonytalan, nagyra nőtt kamaszok, akikkel általában
nyárestéken találkozott a Kaivohuone teraszán.
Itt ülnek, két egymás számára idegen felnőtt, akik közül az
egyik jóval érettebbnek látszik a másiknál. És az is. Colombano jó
tíz évvel idősebb lehet nála, talán még többel is.
– Egyedül utazol? – töri meg Colombano a pillanatnyi csendet.
 Jessica kínosan hosszú szünet után válaszol. Torkán akadnak a
szavak. Bölcs dolog-e leleplezni az igazságot egy olyan ember
előtt, akivel csak pár perce találkozott? Európa körbeutazása
egyedül vajon az introvertált személyiség jele? Vagy a bátoré, mi
több, a mulatságosé? És mindennek miért van jelentősége?
– Nem – mondja Jessica, és libabőrös a háta a hazugságtól. –
A barátaim Muranóban vannak. Túl fáradtak voltak…
– Eljönni veled a temetőbe? Fura egy ifjúság – vigyorodik el
Colombano. Ezt a mosolyt látva Jessica sajnálja, hogy nem az
igazat mondta. Aztán látja, ahogy a férfi arcára üresség
lopakodik, aligha az ő válasza miatt, hanem mert az érzelmek
hullámvasútján ismét sötét alagútba száguldott.
Kit gyászolsz, Colombano? – gondolja Jessica, miközben apró
vízcseppek fröcskölnek az arcára a nyitott oldalablakon át.
Kinyitja válltáskája cipzárját, előhalássza zsebméretű útikönyvét
és lapozgatni kezdi; hagyja, hogy Colombano rendezze a
gondolatait.
Egy órája, amikor Muranóban elindult a szállodájából,
elhatározta, hogy végigjár minden fontosabb látványosságot: a
dózse-palotát, a Szent Márk-bazilikát, valamint a Canal Grandét a
Rialto híddal. Talán egy ráérős ebéd a Caffè Chioggia teraszán,
utána beugrani néhány márkaboltba. A San Michelén tett spontán
látogatás azonban teljesen összezavarta a tervet. A vaporetto
néhány percig facölöpökkel jelölt útvonalon halad a lagúnákban.
Jessica végül az ülés rezgéséből érzi, hogy a kapitány csökkenti a
gázt. Visszadugja a könyvet a táskájába.
– A te megállód? – kérdezi Colombano.
– Igen. Azt hiszem – válaszolja Jessica, és összeharapja a száját.
– Azt hiszed?
– Vagyis hogy… Nem ismerem túl jól a várost.
– Értem. Én rendkívül jól ismerem, mégsem vagyok biztos.
– Miben?
– Hogy ez az én megállóm-e – neveti el magát Colombano, és
mélyet lélegzik.
 – Nos? – Jessica talpa bizsereg. Vállára veszi a táskáját, és feláll.
– Ez?
Nehéz megmondani, mi történik. A kérdés flörtölésnek
hangzik, pedig nem ez volt a szándéka. Vagy mégis? Jessica
reménykedik benne, hogy az arcát hirtelen elöntő forróság nem
látszik pirulásként.
– Nem – válaszolja végül Colombano majdnem hidegen. – Még
tovább megyek.
Jessica torka összeszorul. Úgy érzi, mintha kihúzták volna a
szőnyeget a lába alól. A férfira néz, és bizonytalan abban, hogyan
kellene befejezni a beszélgetést. Az ablakok mögött megjelenik a
móló. A motor ismét zúgni kezd, és a vaporetto megbillen, ahogy
a kikötőhídnak ütközik.
– Arrivederci, allora – mosolyodik el Jessica, és a felső fedélzetre
vivő lépcső felé fordul. Mit is gondolt tulajdonképpen? A férfi
vagy nős, vagy friss özvegy. Mi is juthatott…
– Zesika?
A háta mögött hallja a hangot, és megáll. Colombano mögötte
lépked, és ahogy Jessica megfordul, ismét megcsapja erős
arcszeszének illata.
– Nem tudom, szeretitek-e a barátaiddal a klasszikus zenét –
kezdi Colombano, és egy prospektust nyújt át. – Vivaldi, A négy
évszak. Este fellépek.
Jessica meglepődve nézi a papírt. A képen egy vonósötös
látható. Középen egy jóképű férfi áll, erős karján hegedű pihen.
– Megkérdem… Megkérdezem a többieket.
– Két tiszteletjegyet tudok szerezni. A többieknek fizetniük kell.
– Köszönöm – mosolyog Jessica, és kettéhajtja a prospektust.
Aztán sarkon fordul, és kilép a partra. A levegő nyomasztóan
párás, trikója a hátára tapad. Mégis, már nagyon régen érezte
magát olyan könnyűnek, mint most.
 XIV.

A rendőrök kézilámpáikkal a partvonal felé rohannak, a lámpák

fénysugarai az udvart pásztázzák. Távolabb a tenger felett két
helikopter köröz, nyomokat keresve a hóban.
– Sorban haladjatok, és nézzétek, hová léptek! – kiáltja Jessica,
figyelmesen maga elé nézve.
A telek bal széle mentén lépkednek, ugyanazon a nyomon,
amelyet a helyszínelők és a járőr követtek a partra. A lábnyomok,
amelyekről már korábban fényképeket készítettek és mintát
vettek, a nagy udvar közepén lévő ösvényt követik.
Jessica felemelt kézzel megállítja a csoportot, és maga is lassít,
amikor elérik a befagyott víz határát. A part tele van a havazástól
elkenődött nyomokkal, amiket valószínűleg a gyanúsított
hagyott. A helyszínelők beszámolója szerint ezek a nyomok a
Koponenék partjától kétszáz méternyire lévő, hóekével
megtisztított túrakorcsolya-pályához vezetnek.
– Itt valahol van valami tákolmány, ami egy helyben tartja –
mondja Jessica, és megáll a jég szélénél.
Lasse Hallvik rangidős rendőr megáll mellette. A férfi arca
nyugodt, mintha biztos volna benne, hogy szolgálati feladat
furcsábbá már nem változhat.
– Tákolmány? – kérdezi, és vállán pihenteti hosszú
kézilámpáját.
– Ezt mondta Koponen. Különben lehetetlen megtalálni.
– Mit?
– A másik holttestet – válaszolja Jessica, és teleszívja tüdejét a
szúrós hideg levegővel. Tekintete a parton kalandozik. Középen
egy fastéget, néhány méternyire két hósapkás, piros bóját látni,
amelyeket a jég körülzárt. A gyanúsított nyomai nyílegyenesen
dél felől vezetnek, és a stéget elhagyva, azzal egy irányban
folytatódnak felfelé a partig. Azután oda-vissza cikáznak egy
tízméteres sugarú körben, közvetlenül a vízhatárnál.
– Itt várjatok! – mondja Jessica, és a jégre lép.
Mintegy három méterre a parttól egy négyzetméternyi
területen a hó össze van taposva.
– Bassza meg… – súgja Jessica, és óvatosan közelít valamihez,
ami egyszerre csak csapdának látszik. Egy lék az, amit valaki
legjobb tudása szerint be akart temetni. Koponen könyvében jéghez
horgonyozták a boszorkányt. Erne szavai visszhangzanak a fülében.
– Hallvik! – kiált fel Jessica, és lehajol a nedves hó fölé. A jégbe
fűrészelt nyílás nem nagyobb egy strandlabdánál. Jessica hallja,
hogy a rangidős rendőr közeledik, de nem képes tétlenül várni.
Megpróbálja bedugni az ujját a vastag jég és a léket borító jégrög
közé, de a víz már befagyott.
– Próbáljuk meg ezzel – mondja Hallvik, és az övéből egy
többfunkciós szerszámot vesz elő, amely gyakorlott kezében
pillanatok alatt késsé változik. Letérdel Jessica mellé, néhány
gyors ütést mér a jégre, és a jégdarab elmozdul, mint egy
kútfedél.
– Az istenit! – Hallvik arcán rémülettel vegyes hitetlenkedés
jelenik meg.
Jessica nyel egyet, és érzi, ahogy a hideg borzongás végigfut a
hátán. A rendőr a kezében tartott jégrögbe applikált tákolmányt
nézi: egy darab műanyag, ami köré vastag spárgát kötöttek.
Jessica gyomra kavarog.
– Hívd a fiúkat segíteni – mondja halkan. – Ki kell húznunk.
Hallvik összecsukja a szerszámot és visszateszi az övtokjába,
közben szorosan markolja a kötelet. Aztán feláll és odanyújtja
Jessicának.
– Jöjjön ide valaki segíteni! – hallja Jessica a férfi hangját.
A kötél nedves és jéghideg. Kesztyűs ökle köré csavarja, és a
léket nézi: fekete a vize. Olyan, mint a cseppfolyóssá változott
sötétség. Valahol ott lenn, a fagyos víz mélyén pihen minden
valószínűség szerint egy halott. Közötte és Jessica között csak a
kötél van. Élet és halál közötti híd. Bár Jessicán pehelykabát van,
hirtelen mégis fázni kezd.
– Nos, odaadod nekünk? – szól Hallvik, s a gondolataiba merült
Jessica összerezzen.
Átnyújtja a pányvát a rangidős rendőrnek, s a kötél rosszat
sejtetően megfeszül. Tényleg holttest van ott. Feláll, és csak most
érzi, mennyire elzsibbasztotta a térdét a jég a vékony farmeren
át. Hallvik egy másik egyenruhás rendőrrel felhúzza a kötelet a
vízből. A műveletet minden irányból zseblámpákkal világítják
meg. Olyan, mintha hallal teli szákot emelnének ki egy tóból.
A kötél hosszú; először egyméternyi, majd még egy hever a jégen.
Végül valami sötét és hínárszerű kerül a felszínre. A nő haja
koromfekete, akárcsak Maria Koponené.
 XV.

Az élénk szél pörgeti a porzó havat a jégen. Jessica nézi, ahogy a

halottaszsákba csomagolt nőt hordágyon a halottszállító autóba
teszik. Egy pillanatra behunyja fáradt szemét; retinájába
beleégett az áldozat tágra nyílt barna szeme és hófehér bőre.
– Micsoda este! – mondja Jusuf Jessica mögött, és cigarettára
gyújt. A kolléga szabadidejében a másodosztályú bajnokságban
floorballozik, és ritkán dohányzik, csak ha végletesen stresszes
állapotban van.
– Adj nekem is egyet – mondja Jessica, de Jusuf – szájában a
cigarettával – a fejét rázza, és az egyenruhás rendőrök felé bólint,
akik a furgonnál dohányoznak. Aztán szív egyet a cigarettájából,
és Jessicának kínálja. – Á, hagyd! – sóhajt Jessica, és a
kabátzsebébe süllyeszti a kezét.
– Van valami hír Ernéről? – kérdezi Jusuf, és rövid, gyors
szisszenésekkel fújja ki a füstöt.
– Roger Koponennel beszél. A könyvsorozat gyilkosságait
veszik végig. Elkövetési mód, helyszínek…
– Shiiit. Mennyi van? Mármint gyilkosság?
– Nem tudom. Ez a kettő az első könyv első részéből van.
– Jézusom! – mondja Jusuf, és feljebb húzza a cipzárját. – Mi
következik?
– Erne bármelyik pillanatban telefonálhat – mondja Jessica, és
int Jusufnak, hogy menjenek távolabbra. A rendőrségi szalag
mögött a sajtó képviselőin kívül még néhány bámészkodó civil is
van, pedig már éjfél múlt. Féltucatnyi rendőr figyeli az utcát és az
udvart, hogy ne tévedjen illetéktelen a tetthelyre. Ideges a
hangulat. Az este váratlan fordulatai minden egyes jelenlévőt
éberré tettek.
– Éppen most nem sokat tudunk tenni – mondja csendesen
Jessica, és megáll Koponenék telkének kerítése mellett. – Csak
annyit tudunk, hogy a tettes a túrakorcsolya-pályán közelítette
meg a helyszínt.
– Tehát lehetetlen megállapítani, milyen irányból jött a férfi.
– Ha nem is lehetetlen, mindenesetre átkozottul nehéz. Egész
este havazott. A műszakiak most vizsgálják át a korcsolyapályát.
– Mondták a mentősök, hogy megfulladt a nő, vagy…?
– Hamarosan kiderül. – Jessica a Jusuf orrlyukából a jeges
levegőbe szálló cigarettafüstöt nézi.
– Senkit sem jelentettek eltűntnek – mondja Jusuf, és lopva a
telefonjára pillant.
– Még nem. De az áldozatot nagyon pontosan választották ki.
Külseje alapján akár Maria Koponen ikertestvére is lehetett volna.
Jusuf a földre ejti a cigarettáját, és hirtelen felfigyel:
– Miért, van neki?
– Micsoda? Nővére? Nincs.
Az egyik helikopter rotorlapátjai most közelebbről zúgnak.
Jessica a luxusvilla homlokzatát nézi, és felsóhajt. Tudja, mit
jelent egy olyan házban felnőni, ahol annyi szoba van, hogy akár
egy kisebb szálloda is lehetne. Hirtelen felidéződik benne a fekete
autó hátsó bőrülésének szaga, a magas fémkerítés és a
barátságosan köszönő kövér férfi, aki úgy öltözött, mint egy
rendőr, pedig csak biztonsági cégnél dolgozott. Finnországban
nincsenek ilyen sorompók, kerítések és őrök, itt egyetlen
lakóterület sincs elkülönítve. Itt bárki gond nélkül becsöngethet
bárkinek az ajtaján. Kulosaari partja egész Finnország egyik
legdrágább lakóhelye, ennek ellenére valaki észrevétlenül
bement az író házába, és meggyilkolta Maria Koponent.
– Jessica! – Jusuf hangjára felocsúdik töprengéséből. A férfi az
út túloldalán integető rendőr felé biccent, aki mellett egy
vattakabátot viselő idős nő áll. Gyorsan odamennek hozzájuk.
 – Niemi, bűnügyi főnyomozó – mutatkozik be Jessica, és kezet
nyújt az idős hölgynek. Tenyerében érzi a törékeny, csontos
ujjakat. A nő ráncos arca tele van májfoltokkal, beszéde vontatott,
tekintete azonban élénk. Jessica észreveszi, hogy az apró szempár
Jusufra tapad, és gyanakvás villan benne.
– Elnézést, hogy csak most jöttem ki – hebegi halkan a nő, és
gondterhelten Koponenék házára néz. – De én olyan mélyen
alszom, hogy…
– Semmi baj, asszonyom – mondja Jessica. A zöld fémkapura és
a mögötte meredeken emelkedő útra pillant, és azon csodálkozik,
hogyan sikerült az idős hölgynek letipegnie az utcáig anélkül,
hogy elcsúszott volna. Jessica kis időt hagy neki, hogy nyugodtan
összeszedje gondolatait. Jusufra néz, aki kissé csalódottnak
látszik. Nyilván nem ok nélkül; az imént még mély álomba merült
nyugdíjas aligha látott vagy hallott bármi lényegeset a gyilkosság
idején.
– Egészen furcsa dolog – szólal meg végül, és felhúzza a vállát
vastag kabátjában. Jessicának egy didergő teknős jut róla az
eszébe. A nő szemében hirtelen félelem jelenik meg. Jessica
közelebb lép hozzá.
– Mi a gond?
– Velem kell jönniük. Ugyanis már nem emlékszem… – mutatja
az utat maga mögött a rendőröknek. Jessica és Jusuf meglepődve
néznek egymásra, de az idős nő után indulnak, aki óvatos
léptekkel halad az udvarán. Jusuf int az egyenruhás rendőrnek,
hogy maradjon az utcán.
– Talán eldugult a lefolyója, vagy…
Jessica Jusufba fojtja a suttogást, miközben lassan másznak fel a
meredek úton. A nagy telek tetején díszes faház áll, melynek
legfelső emeleti ablakában ég a villany. Az este elképesztő
eseményei és a csikorgó fagy ellenére az idős nő résnyire nyitva
hagyta a bejárati ajtót.
– Fel kell jönniük oda – folytatja, amikor belépnek a házba.
Felakasztja a kabátját a fogasra, és elutasítóan legyint, amikor
Jessica és Jusuf le akarják venni havas cipőjüket az előszobában.
A lakkozott parketta nyikorog a lábuk alatt. Az előszoba régi
farönkök és nyirkosság szagát árasztja.
– Mi van fent? – kérdezi végül Jessica kicsit türelmetlenül,
amikor az idős nő az első lépcsőfokra lép. Gondolatban végigveszi
a különböző alternatívákat, de nem tudja elképzelni, hogy a
nyomozás szempontjából mi fontosat találhatnának az emeleten.
– Ezt a saját szemükkel kell látniuk – hebegi az idős nő, és
lassan, de határozottan megy tovább, fel a lépcsőn. Jessica ismét
Jusufra néz, aki megvonja a vállát.
A lépcső egy folyosóra vezet, melynek falain több tucat fekete-
fehér fénykép lóg. Túlnyomó többségük csoportkép: egy
viszonylag fiatal nő, valamint egy tucatnyi gyerek és fiatal néz a
kamerába. Talán valamikor régen tanárnő lehetett a hölgy.
A folyosó végén nyitva lévő ajtóból fény szűrődik ki. Az idős nő
vezetésével oda tartanak.
– Ez a hálószobám. Bocsánat, nem volt időm megágyazni –
mondja, mikor átlépik a küszöböt. Jessica megértően
elmosolyodik, és körbetekint a szobában. Ágy, tükör, íróasztal,
szék, fotel. Perzsaszőnyeg, kis csillár. Minden tökéletes rendben.
Az idős nő az ablakhoz megy, és ott marad állva, háttal nekik.
Jessica lopva a karórájára pillant. Igaza lehet Jusufnak, talán a
magas kor elhomályosította a nő realitásérzékét.
– Akart valamit mutatni nekünk, asszonyom – mondja Jessica,
és hátrasímítja a havazástól nedves haját.
– Malleus maleficarum – válaszolja a nő, és lassan megfordul.
Hangja fagyos és gépies.
– Bocsánat? – ráncolja a homlokát Jessica, és egy lépést tesz a
szoba belseje felé.
A nő megismétli a szavakat, latinnak tűnnek. A helyzet hirtelen
hátborzongatóvá válik. A szavak úgy hagyták el az idős nő száját,
mintha az ajkait elvarázsolták volna. Arckifejezése egyszerre
tűnik meglepettnek és ijedtnek. Jessica ujjai ösztönösen szolgálati
fegyvere tokja felé tapogatnak. Teste azonnal riadót fúj.
 – Ebben a korban már gyengül az emlékezet – szólal meg
halkan az idős nő. – De a látásom még megvan – folytatja, és az
ablakra mutat. Jessica és Jusuf óvatosan odalépnek az ablak elé.
A domb tetejére épült háromszintes faház legfelső emeletén
állnak, jóval magasabban, mint a parton épült házak. És ekkor
Jessica megérti, hogy a nő olyasmit mutat, amit ők az utcáról nem
vehettek észre.
– Mi a fene?!
MALLEUS MALEFICARUM. A szavakat nagybetűkkel írták
Koponenék házának hóborította tetőjére.
Jessica füléhez emeli a telefonját, és Jusufra néz. Kollégája
arcán nyoma sincs a gúnynak, ami az előbb még ott parázslott.
Úgy néz ki, mintha kísértetet látott volna.
 XVI.

Erne Mikson főfelügyelő hátradől a székében, és a csuklóját

masszírozza. Az asztal tele van ötletszerűen kinyomtatott
papírokkal. Szövegrészletek és képek, amiket a neten talált a
böngészővel. Malleus maleficarum. A szópár a francia black metal
együttesen kívül az 1400-as években kiadott Boszorkányok pörölye
című, boszorkányüldözéseket tárgyaló könyvre utal. A Wikipedia
szerint a Heinrich Kramer inkvizítor által összeállított, kétes
hírnevet szerzett opus részletes utasításokat ad, hogyan kell a
boszorkánysággal gyanúsítottakat kihallgatni, megkínozni és
büntetni. Gyorsan kiderítették, hogy a könyvnek van finn
fordítása, s azt már el is küldték nekik.
Erne éppen befejezett egy telefonbeszélgetést, melynek végén
főnöke plusz erőforrásokat ígért a nyomozáshoz, rögtön
reggeltől. A tetőre írt szöveg tovább bonyolította a titokzatos
gyilkosságot, különösen, mert erről egyetlen szó sem esik Roger
Koponen könyveiben. A két emberölést tehát a Koponen által
kitalált fikciót hűségesen követve hajtották végre, viszont a tett
színhelyéül szolgáló villa tetejére rajzolt szöveg pillanatnyi
szeszély szülte tréfának tűnik.
Erne halk hangjelzést hall, ránéz a lázmérőre. 37,7. A kurva
életbe, ez nem lehet igaz! Ha felmegy a láza, általában hőhullámokat
és gyengeséget érez. Most egyiket sem tapasztalta. Idegesen
megtapogatja a homlokát, és visszadugja a lázmérőt a hónaljába,
ellenőrző mérésre. Aztán egy nikotinos rágógumit pattint a
buborékcsomagolásból a szájába. A gyümölcsíz gyorsan eltűnik,
és égető érzés terjed szét a torkában. Odakint elcsendesedett az
egész este süvítő szél. Most zavaróan csendes az emelet.
 – Jessi – mondja Erne, és lenyeli az égető ízt.
– Van valami újság? – A telefon hangszórójából fáradt, de
határozott női hang hallatszik.
– Mindjárt beszélek megint Koponennel. Arra az eredményre
jutottunk, hogy neki a legjobb lesz most elindulnia Helsinkibe.
Valaki elhozza őt Savonlinnából.
– Értem.
– Reggel kapunk segítséget – mondja Erne, és megérzi a fiatal
nyomozó türelmetlenségét. Szokásával ellentétben ő hívta fel
beosztottját, pedig nem volt szinte semmi új mondanivalója.
– Jó.
– Menjetek haza. Korán reggel szükségem lesz rátok. Ma éjjel
csak a gyanúsított követésére koncentrálunk, járőrökkel és
kutyákkal. Elkapjuk azt a seggfejet.
– Azt hiszed?
– Persze! – mondja Erne magabiztosan, és az egyik
kinyomtatott rajzért nyúl. Jellegzetesen középkori stílusú kép,
átlagos embereket ábrázol, akik szarvas lényekkel beszélgetnek.
Ördögökkel, talán démonokkal. A mellette levő kép technikailag
realistább rajz, azon egy nőt lógatnak fejjel lefelé, a kezénél meg a
bokájánál összekötözve. Sötét ruhás, mogorva tekintetű férfiak
vallatják a foglyot. Ez kétséget kizáróan valamilyen önkényes
tárgyalás. Vagy kínzás. A nő mindenesetre meg van rémülve.
– Ha te mondod… – Jessica hangja a rémképek között éri el.
– Mi van?
– Megyünk egy kicsit aludni.
– Reggel találkozunk – feleli Erne lélekben már máshol járva, és
hallja, amint Jessica leteszi a telefont. Számítógépe képernyőjén
megnyitja a fotókat Maria Koponenről és a nőről, akinek a
helyszínelők azt a kísérteties, de találó nevet adták: Jéghercegnő.
A gyönyörű nő fehér arca nyugodt, mintha százéves álmát
aludná, amiből valamikor még felébred.
Erne néhány középkori rajzot keres ki, amelyek máglyát
ábrázolnak. Cölöphöz kötözött nőket. Éljenző tömeget. Lángokat.
Kínszenvedést. Mindez ismerős: ugyanezt a képanyagot
használták Roger Koponen könyveinek borítóin is.
Az összes ilyen bűncselekményben az inkvizíció, a katolikus
egyház eretnekséget üldöző szervezete volt vétkes. Ernét kirázza
a hideg. Boszorkányok sosem léteztek, ennek ellenére
megtörténhetett mindez. Ártatlan nőket gyilkolt meg az
inkvizíció. És most valaki utánozni kezdte a borzalmas
bűntetteket. Egy szadistáról van-e szó, aki a középkori opusban és
Roger Koponen könyvsorozatában megfelelő témát talált a
gyilkosságaihoz? Vagy talán annyira erős téveszméi vannak, hogy
azt képzeli, helyesen cselekszik, ha boszorkányokat öl?
Erne mélyet sóhajt, és behunyja a szemét. A lázmérő jelez. 37,7.
Már ettől a puszta ténytől is hideg verejték üt ki a halántékán.
Évek óta szinte kényszeresen méri a testhőmérsékletét.
A legrosszabb időkben akár óránként négyszer is bedugta a
lázmérőt a hóna alá, és naponta több mint ötven értéket írt be a
füzetébe. Utólag nézve teljesen fölöslegesen. Most már tudja,
semmi haszna sem volt. Az orvos azt ígérte, holnap
megtelefonálja a legutóbbi vizsgálatok eredményét. A hívás a
teljes munkanap ideje alatt várható – mintha egy ennyire komoly
ügyben nem lehetne pontosabb időpontban megállapodni.
Kibaszott nagyképű sarlatánok.
 XVII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utcák sarkán áll meg az

autóval. A város fényei és a hold által megvilágított sötét égbolt
hátterén a Nemzeti Múzeum tornya majdnem szürreálisnak
látszik – olyan, mint egy felhőkarcoló Gotham Cityben.
A levegőben szállingózó hópelyhek annyira aprók, hogy a
színeket tompító szűrőként működnek.
– Emlékeztess, hogy reggel valakinek beszélnie kell Maria
Koponen munkatársaival és a főnökével – mondja Jessica, mire
Jusuf bólint.
– Érted jöjjek holnap? – kérdezi. A légkondicionáló rendszer
forró levegőt fúj az autó belső terébe.
– Nem kell, köszönöm. Majd odajutok magam. Aludj olyan
sokáig, ameddig csak bírsz. Megint hosszú nap lesz. – Jessica egy
pillantást vet az autó középső konzoljának kijelzőjére. Éjjel 2 óra
13 perc van. Kinyitja az ajtót, jeges szél áramlik be a meleg
kocsiba.
– Találkozunk az állomáson.
– Nyolckor. Kösz a fuvart. – Jessica felrángatja a cipzárját, és
kiszáll az autóból. A szomszédos taximegállóban taxi áll, pedig
elég valószínűtlen, hogy februárban egy keddi éjszakán valaki
odatévedne.
Jessica nézi, amint Jusuf Volkswagen Golfja a
Mannerheimintiére fordul és eltűnik a látóköréből. Előveszi a
telefonját. Vajon Fubu ébren van még? Jessica kimerült, de tudja,
hogy nem képes rögtön elaludni. Maria Koponen és a jég alól
kihalászott, egyelőre ismeretlen nő körül forognak a gondolatai.
Két teljesen különböző gyilkosság. Két szép, fekete hajú nő.
Jessica érzi, hogy meleg áramlik az ujjaiba. A vér sebesen kering
ereiben, hallja fülében a zsongását. Az áldozatok erőteljes,
hangsúlyozott nőiessége hatással volt rá; attól, ahogy az élettelen,
mégis szép nőkre gondol, szexuális lényként látja önmagát is.
– Jessi? – válaszol a kimerült férfihang a telefonban, majdnem
meglepetésszerűen.
– Te… alszol?
– Hogy alszom-e? Hogy a picsába? Készen állok, várlak.
– Én… – sóhajt Jessica, és a telefonját a füléhez tartva átmegy a
zebrán. A szél lóbálja a drótkötélre függesztett utcai lámpákat.
– Minden rendben? – A férfi már komolyabb. Nyilvánvalóan
hallja Jessica hangján, hogy nem szokványos hívásról van szó.
– Őrült este.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem lehet, még ha szeretnék is. – Jessica előszedi lakáskulcsát
a kabátzsebéből. Hallja, hogy a vonal másik végén helyére koppan
a vécéülőke. Maga elé képzeli Fubu rendetlen legénylakását, érzi
a hálószoba áporodott levegőjét, az ágynemű szagát, amiből árad
a szex és az illatszer párája. Nemcsak a sajátja, hanem valaki másé
is. Jessica hozzá akar simulni a férfi testéhez. Magában akarja
érezni a férfit. Olyan keményen és olyan sokáig, ameddig csak
bírja, s amikor már olyan fáradt, hogy magától jön az álom.
Annak tudatában akar reggel felébredni és munkába menni, hogy
talán soha többé nem tér vissza a lakásba.
– Fel akarsz jönni? – kérdezi Fubu pillanatnyi csend után.
– Talán. De már öt óra múlva fel kell kelnem.
– Nem kell, ha egyáltalán nem alszol – mondja a férfi, és Jessica
hallja, ahogy lehúzza a vécét. Bő bokszerében az ágyra lehuppanó
Fubura gondol. Meleg és biztonságot nyújtó kép. Azonban
gondolatai visszakanyarodnak Maria Koponen megmerevedett
arcához, tökéletes sminkjéhez, estélyijéhez és kilakkozott
körméhez. Hideg áramlik végig a testén.
– Talán holnap. Klassz, hogy válaszoltál – mondja Jessica, és
kinyitja a C lépcsőház kapuját.
– Bármikor, zsarukám.
 XVIII.

Jessica az ötödik emeleten száll ki. Behúzza a liftajtót, a kulcsot a

zárba dugja, amely fölött aranyszínű névtáblán az áll: Niemi.
Belép az ajtón, és meggyújtja a villanyt a garzonlakásban. Az
ablakok a belső udvarra nyílnak. Leveszi a cipőjét, felakasztja
kabátját az előszobafogasra, és felszedi a padlóról a reklámokat,
amiket a postás dobott be a levélnyíláson. A papírokkal a kezében
megáll a szoba közepén, és körülnéz.
Néha, különösen, ha nagyon fáradt, itt marad aludni. Egyfajta
szerepjáték ez, mint a családi ház udvarán felhúzott sátor, ahol az
ember rövid időre, igazi veszély nélkül maga mögött hagyhatja a
kényelmet. Már két hete annak, hogy a garzonban töltötte az
éjszakát. Azon az estén Fubu záróra táján hívta fel tökrészegen –
de ugyanolyan vonzóan, mint mindig –, és saját szavai szerint
élete legjobb szerelmi élményével akarta megajándékozni őt.
A teljesítmény aztán a nagy szavak ellenére a lehető
leggyengébbre sikeredett, s végül Jessica takargatta be kidőlt
vendégét az ágyban, ő takarította fel az elernyedt kezéből kiesett
borospohár nyomait.
Jessica az asztalra teszi a postát, és a kulcscsomóból kikeres egy
kulcsot. Az ajtótól nézve a jobb oldali falon, közvetlenül az alkóv
mellett egy másik bejárati ajtó van. Két kijárat egy ilyen kis
lakásban – ezt mindig mulatságosnak találták alkalmi látogatói.
Jessica kinyitja az ajtót, és zokniban lép ki a másik lépcsőházba.
Ott nincs lift, csak lépcső, ami az alsóbb emeletekre és a
szellőztetőerkélyre vezet, illetve a padláson lévő raktárba. Az
emeleten csak két bejárati ajtó van, az egyik névtábla nélkül.
Jessica nem kapcsolja fel a villanyt a lépcsőházban. Hallja, amint
becsukódik mögötte az ajtó. A zöld karikával megjelölt kulcs
besiklik a zárba. Az ajtón át fény árad a sötét lépcsőházba.
Jessica bepötyögi a riasztórendszer számkódját. Azután a
hosszú folyosón rutinosan áthaladva egy nagy terembe jut,
amelynek kiugró ablakaiból teljes panoráma nyílik a park fölött
az öbölre, a Parlamentre és mögötte a fényesen kivilágított
Mannerheim sugárútra. A nappali berendezése a legújabb
dizájnbútorokból és régi berendezési tárgyakból áll; a
konzervatív és a modern művészet ötvözete. Két kanapé mögött a
hosszú falon féltucatnyi festmény díszesen bekeretezve.
Különböző stílusuktól függetlenül egymással tökéletes
harmóniában Munsterhjelm, Schjerfbeck és Edelfelt képei.
Jessica keresztülmegy a szobán, elhagyja a felső szintre vezető
csigalépcsőt, és belép a konyhába. Bekapcsolja a vízforralót,
kivesz a szekrényből egy fehér bögrét, és a pultra támaszkodik.
Poggen Pohl. A konyha a szekrények színétől eltekintve pontosan
olyan, mint Koponenék házában. Három éve a gépekkel és a
beszereléssel együtt hatvanháromezer euróba került.
A víz forrni kezd a krómozott forralóban. Jessica felnyitja a
pulton lévő laptopja fedelét, bepötyögi a jelszót, és beírja a
böngészőbe, hogy malleus maleficarum. Egy órával ezelőtt a
Boszorkányok pörölye nem mondott volna neki semmit. Miután
látta a feliratot Koponenék háztetőjén, nem tudott várni, azonnal
be kellett írnia a gugliba. Azonban nem az ő felelőssége a műben
és történetében elmerülni. Erne azonnal ráállította erre a csoport
diótörőit, Ninát és Mikaelt, akik már intenzíven foglalkoznak
Roger Koponen könyveivel, ezenkívül felkutatnak minden
lehetséges információt a Boszorkányok pörölyéről, ami az éjszaka
kellős közepén elérhető. Nina és Mikael a csoport szuperduója,
csalhatatlan szemük észreveszi a nyomozás szempontjából
értékes részleteket. Jessica véletlenül tudja, hogy magánéleti
kapcsolatuk is van, amit ugyan titkolnak mindenki előtt. Jessica
szúrást érez a szívében. Nina jobb férfit – és barátot – érdemelne.
 Jessica egy angol nyelvű Wikipedia-cikkre klikkel, ez jóval
átfogóbb a finnél: középkori rajzokat is tartalmaz különböző ölési
módszerek részletes bemutatásával. Alaposan tanulmányozza a
szöveget, némely mondattól eláll a szívverése. A boszorkánysággal
gyanúsítottat engedélyezett volt addig kínozni, amíg be nem vallotta,
hogy boszorkány. Jessica tudja, hogy a szellemi vagy fizikai
erőszakkal kikényszerített beismerő vallomás nem ritka jelenség
– számos autoriter államban manapság is megtörténik –, de a
boszorkányság mint bűncselekmény abszurd vád. Hány ártatlan
embernek kellett borzalmas módon szenvednie csak azért, mert a
katolikus egyház szemében eretnek volt?! Egy rossz megszólalás,
gonosz pletyka vagy pontos időjárásjóslat bárkit a lángokba
sodorhatott, miközben a vérszomjas tömeg ujjongott.
Jessica széthajtja az Ernétől kapott printet. Bepötyögi a
böngészőbe Maria Koponen munkáltatójának nevét, és átnézi a
Neurofarm nevű cég oldalait. Neuroleptikus gyógyszerek szerződéses
gyártója. Bármit is jelentsen ez, rálőcsölheti a bogarászást
Rasmusra, a csoport mindentudójára.
A forralóban bugyog a víz. Jessica leveszi szemét a képernyőről,
egy teafiltert pottyant a bögrébe és forró vizet önt rá. A bögre
átforrósodik, zsibbasztja az ujjhegyeit. Volt idő, amikor Jessica
testének minden porcikáját el akarta zsibbasztani.
Lehajtja a laptop tetejét, és megdörzsöli a szemét. Ég a vágytól,
hogy nekilásson az ügynek, de az agyának lélegzetvételnyi
szünetre van szüksége. A meleg itallal a kezében átmegy a
nappaliba. Olyan, mint egy múzeum, amit évről évre apránként
fiatalít. Az öreg zongorától megvált, a családban egy évszázad óta
generációról generációra öröklődő dohányzóasztal-garnitúrától
szintén. A liliommintájú tapéta világosszürke festéknek adta át a
helyét. A lakás mégis valahogy tudathasadásosnak látszik. Mintha
a lakója nem tudná eldönteni, harminc- vagy nyolcvanéves-e. Az
új és a régi nincs harmóniában. Valami okból ez az utóbbi időben
zavarta Jessicát.
 Fázik, mintha a kint zúgó szél beköltözött volna a bensőjébe.
Már bánni kezdi, hogy nem ment fel Fubuhoz. A lakást, ahol
egykor született, Jessica mindig biztonságosnak érezte. Sosem
tűnt túl nagynak, barátságtalannak vagy magányosnak. Most
azonban biztos benne, hogy nem fog tudni itt elaludni.
 XIX.

Suttogás. Nem közelről hallatszik, hanem túl messziről ahhoz,

hogy valóságos legyen. És pont ezért olyan különleges. Jessica
kinyitja a szemét. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a
televíziót. A digibox órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél, az
ablakok ropognak tőle. Bent ennek ellenére fullasztó meleg van.
Suttogás. Jessica felül. Ki az? – kérdi gondolatban, pedig tudja,
hogy az anyja hangja. Valamikor ez volt a legszebb hang a
világon. Emlékszik még, ahogy fülében érezte suttogását, amikor
a napsugarak áthatoltak lehunyt szemhéján. Emlékszik a
törékeny kezekre, amelyek ölbe emelték. Ahogy találkozott az
orruk az eszkimópuszinál.
Suttogás. Anyának tudnia kell, hogy ő ébren van. Miért suttog
mégis? Mi van, anya? De anya nem válaszol, csak ül a nappaliban, a
hosszú asztal mellett, háttal neki. Lekéstem a reggelit? Mérges vagy?
Ne legyél mérges, anya!
Suttogás. Jessica lassan feláll. Pillekönnyűnek érzi a lábát.
Térde biztosabb, mint általában reggel. Nem fáj semmije.
Könnyedén az asztalhoz csúszik.
– Anya? – kérdezi, és most veszi észre, hogy nem ismeri fel a
saját hangját. Nem gyerekhang, hanem egy felnőtt hangja. De
anya nem fordul meg. Fekete haja csupasz vállára omlik.
Olyannak látszik, mintha ünnepelni indulna. Szép magas sarkú
cipője a szék alá van téve, csupasz lába mellé. A fekete estélyijét
vette fel, azt, amelyiket az első díjátadó gáláján viselt.
Suttogás. Jessica mosolyog, megérti, hogy anya idegen nyelven
beszél. Jessica angolul beszél a barátaival, otthon anyával svédül,
apával finnül. De azt a nyelvet, amin anya ma reggel suttog,
Jessica nem ismeri. Nem érti, mit jelentenek a szavak, de abban,
ahogy anya beszél, van valami vészjóslóan gépies. Úgy hangzik,
mintha papírról olvasna valamit, amit maga sem ért. Hirtelen
félelmetes gondolat keríti hatalmába Jessicát. Hátha a neki háttal
ülő alak nem is anya, bár a hangja olyan. Még mindig nem látja az
arcát. A válla hófehér. Az ablakon át beszűrődő holdfény hidat
rajzol a székhez, amelyen anya ül.
– Anya? – mondja Jessica halkan, és az asztal felé megy. Azt
akarja, hogy anya megforduljon, és szép mosolyát mutassa neki.
Vegye őt ölbe. Gyereknek akarja érezni magát. Azt akarja, hogy a
világ ismét olyan legyen, amilyennek hatéves korában látta.
A hangfalból John Lennon Imagine-je szól. A szobában savanyú
szag terjeng, biztos az a gezemice, amit apa néha a lefolyóba önt.
Apa azonban ma reggel nincs sehol.
Suttogás. A szavak sziszegnek, mintha a fogak közül
tolakodnának elő, elfojtott agresszióra utalnak. Jessica most anya
mögött áll, megérinti csupasz vállát. Anya lassan megfordul.
Tényleg anya az. De a mosolya nem olyan, amilyet Jessica
szeretett volna, nem az a mosoly, amellyel az arcán anya oly
sokszor ébresztette. Ez minden, csak nem boldog mosoly.
Jessica érzi, hogy erőt vesz rajta a rémület, megbénítja a testét,
mozdulni sem tud. Kiabálni próbál, de csak egy sóhaj lesz belőle.
Anya lassan feláll a székről, mozgása merev és természetellenes,
mintha valaki összetörte volna minden csontját, és utána
ötletszerűen összeszögezte volna. Jessica hátra akar lépni, de
talpa szorosan a padlóhoz tapad, nem mozdul. Odaragasztották.
– Nézz a tükörbe – súgja anya, és kinyújtott karral egy lépést
tesz felé, ujjai behajlítva, mint a keselyű karmai, készen arra,
hogy a hajába markoljanak.

Ebben a pillanatban Jessica érzi, hogy leesik. Ujjai a takarót

szorítják, a kanapé izzadságtól nedves. A nappali sötét, az időzítő
kikapcsolta a televíziót. A digibox órája fél négyet mutat. Kint
süvít a szél, az ablakok ropognak tőle.
 XX.

Középkorú, éles arccsontú nő nézi bírálóan Jessicát az asztal

mögül. Jessica az imént közölte vele, hogy Colombano
meghívására érkezett.
– Két jegy van foglalva – mondja a nő olaszul.
– Én… egyedül vagyok.
– Természetesen – mondja a nő, és mesterkélten mosolyog. –
Isten hozta!
Jessica a táskájába dugja a jegyet és a műsorlapot, továbbmegy
a terem felé. Elhalad a jegyszedő mellett, hátában érzi bíráló
tekintetét.
Bent kellemesen hűvös van. A terem díszes és templomszerű,
de hiányzik belőle minden vallásos kellék és festmény. A kis
koncertterembe folyamatosan érkeznek az emberek, egyesek
pólóban és sortban, mások olyan öltözékben, mintha egy
operagálára jönnének. A magas helyiségben különböző nyelvek
morajának szimfóniája visszhangzik. A közönség döntő része
nyilvánvalóan turista. Az utcára kitett tábla szerint a koncertjegy
csak néhány tíz euróba kerül, tehát világraszóló előadásról aligha
lehet szó.
Jessica sötétkék ruhát és tűsarkú cipőt visel. Tudatában van,
hogy jól néz ki, de nem biztos benne, vajon a koncert, vagy
kizárólag Colombano miatt öltözött-e így ki.
Amikor a szemét festette ki a hotelszobában, hirtelen
bizonytalanság fogta el. Felidéződött benne a síró Colombano, és
bal keze gyűrűsujján az a gyűrű. Hogy két jegyet foglalt
Jessicának, bizonyára azt jelenti, nem vágyik társaságra. Így tehát
furcsa lehet, hogy egyedül jött, és mindenekelőtt leleplezné, hogy
hazudott, amikor a barátait említette. Felismeri-e őt Colombano a
közönség soraiban? Köszön-e neki? Lesz-e lehetőségük pár szót
váltani a koncert után?
Jessica újra előszedi a jegyet és megnézi. Számozatlan helyek.
Az első sorok már megteltek. A közönség döntő többsége idős
ember, de néhány fiatal párt is látni. Jessica egy sor szélén ül le a
terem közepe táján, és ölébe teszi a táskáját. A színpadon négy
vonós hangszer van: nagybőgő és cselló az állványaiknak
támasztva, két széken hegedű.
Jessica savanyú ízt érez a szájában. Mielőtt a koncertre indult
volna, egy kávézóban egy üveg pezsgőt rendelt, megivott belőle
két pohárral, aztán a szinte teli üveget otthagyta a leszálló
velencei alkonyban. Az ital melegíti a gyomrát, nyugtatóan hat,
mint egy barát keze a vállon.
Eltelik még tizenöt perc, mire az utolsó vendég is helyet talál
magának. A koncert nem telt házas, itt-ott üres szék látható.
Végül felharsan a jel a hangszórókból. A fények kissé
elhalványulnak, a beszédmoraj abbamarad, mintha valaki
kikapcsolta volna. A terem végéből léptek zaja hallatszik, és a
közönség tapsolni kezd. Az ünnepélyes öltözetű zenészek,
különböző korú férfiak és nők, céltudatosan haladnak el Jessica
mellett saját helyükre, és kézbe veszik rőt fa hangszerüket.
A csendes teremben megkezdődik a hangolás, Colombano
azonban nincs a színpadon. Jessica egy pillantást vet hátra, de az
ajtó csukva van. Mi a csuda? Jó helyen jár, hiszen ott volt a neve a
listán. És Colombano maga mondta, hogy szerepel.
Előveszi táskájából a műsorlapot. A fényképen ez a
koncertterem látható. A zenekar összetétele legalábbis részben
ugyanaz, mint a képen. Miért nincs a színpadon? Történt valami?
A hangszerek megtalálják helyüket az őket biztosan tartó
kezekben. A vonók a levegőbe emelkednek. A zenészek
bólintanak egymás felé. A vonók a feszesre húzott húrokat
simogatják, szabályosan mozognak oda-vissza, és olyan tiszta
hangzást varázsolnak elő, hogy Jessica libabőrös lesz tőle.
Belepillant a műsorba. J. S. Bach – Air on G String. Akadozni kezd a
lélegzete. A melódia hihetetlenül gyönyörű. Behunyja a szemét,
és virágokkal borított sírhantot lát maga előtt, önmagát a sír
szélén. Érzékeli a körülötte álló embereket és a vállán Tina
nagynénje kezét. Ömlenek a könnyei. A virágcsokrok fehérek. Ez
anya kedvenc színe.
A darab alig tart néhány percnél tovább, de Jessica számára
szívszorító időutazás a múltba, túl sebesen haladó örökkévalóság.
És aztán vége. A közönség ismét tapsol, s eltart egy kis ideig,
mire Jessica képes összeszedni gondolatait, és csatlakozik a
tetszésnyilvánításhoz. A taps rövid időre abbamarad, de
hamarosan újrakezdődik. Mosolygó férfi halad el mellette a
színpad felé, hegedűvel a kezében. Colombano. Ő a szólista. Ő az
előadás sztárja.
Jessica keresztbe teszi a lábát, és lejjebb húzza ruhája szegélyét.
Lélekben megkönnyebbült. Kezét ölébe eresztve nézi, amint a
délceg férfi felmegy a színpadra, álla alá helyezi a hegedűt, és a
közönségre mosolyog. De Colombano legfőképp rá mosolyog.
 XXI.

Sanna Porkka a kormányt szorítja, és az elé táruló látvány szinte

hipnotizálja. Az országút felületén kavargó porhó táncot jár az
autó reflektorfényében. A fénycsóva nemcsak az út szélére
eltakarított havat világítja meg, hanem a csupasz fatörzseket is,
amelyek mögött végtelen sötétség rejtőzik. Már egy órája
hajtanak a hófúvásban, de Helsinkiig megállás nélkül is még több
mint három óra az út. Erne Mikson hangsúlyozta a telefonban,
hogy nem kell sietni. A legfontosabb, hogy Koponen épségben
eljusson Helsinkibe, hogy reggel nyugodtan átbeszélhessék a
dolgokat.
Porkka a műszerfal navigátorára néz. Juva után az 5-ös útra
fordul Mikkeli felé, utána Lahtin keresztül Helsinkibe. Az út csak
Heinolától lesz autópálya. A keskeny országutakon fáradtan
vezetni idegesítő, bár forgalom alig van. Csak egy-egy kamion jött
szembe, és előznie egyszer sem kellett.
– Csak szóljon, ha meg kell állni – mondja Porkka a
visszapillantó tükörbe nézve. Az indulás óta meg sem szólaltak.
Roger Koponen olyan néma az Audi hátsó ülésén, hogy Porkka
kétszer is azt hitte, elaludt. De Koponen le sem hunyta a szemét,
üres tekintetét szünet nélkül a monoton filmet idéző erdei tájra
szegezte. A szálloda minibárjából néhány törpe méretű üveg
töményet hozott magával.
– Megállni? – mondja Koponen, és az első ülés felé fordul.
Porkka érzi leheletén a whiskyt.
– Igen. Ha…
– Éjjel fél kettő van. Hol a picsában állhatnánk meg? – folytatja
halkan a férfi, és összeráncolt homlokát dörzsöli.
 Sanna Porkka töpreng egy kis ideig, aztán úgy dönt, nem
válaszol. Elég, ha legalább megpróbál barátságos lenni. Talán
senkitől sem lehet elvárni normális viselkedést hasonló
helyzetben. A férfi nyilván valamiféle sokkban van, talán csak
haza akarna jutni, leülni a felesége mellé a kanapéra, és
elmesélni, mennyire össze van zavarodva mindenki. De Maria
Koponen halott. Sanna Porkka most már tudja, mi az, amiről
mindenki más beszél; belepillantott a fájlokba, amiket Erne
Mikson küldött. A nő euforikus vigyorba merevedett arca
belevésődött a szaruhártyájába. Oda tudja képzelni az autó
fénycsóvájában szikrázó hópelyhek közé.
– Elnézést – sóhajt fel Koponen. Csavaros kupak nyílik
reccsenve a férfi kezében.
Porkka felrezzen képzelődéséből. A téli kerekekkel felszerelt
autó sebességmérője picivel többet mutat száznál, ez meghaladja
a sebességkorlátozást, és az uralkodó időjárási viszonyokat
figyelembe véve egyébként is túl sok.
– Nem akarok goromba lenni – folytatja Koponen fáradt
hangon, és szájához emeli az üveget.
Porkka nem tudja, ajánlatos-e a férfi italozása. Másrészt viszont
ez nyugton tarthatja, talán el is alszik néhány percre. Mikson
utasításai nem tértek ki a részletekre: „Hozd Koponent a saját
autóján Helsinkibe!”
– Semmi baj – mondja Porkka, és a válla fölött gyors pillantást
vet hátra. A sötétben nem látja Koponen arckifejezését, de
feltételezi, hogy békülékeny.
Porkka leveszi a lábát a gázpedálról. A motorháztető alatt
doromboló V6-os fordulatszáma csökken. Ujjai a kormánykerék
szépen kidolgozott bőrbevonatát simogatják. Pompás szerkezet.
Egy napon talán ő is vehet magának olyan autót, amilyet
szeretne, nem csak olyat, amire szüksége van.
– Legkorábban fél négykor leszünk Helsinkiben – mondja
Porkka, és egy dohánypárnácskát tol nyelvével a felső ajka alá.
A férfi nem válaszol, de Porkka látja, hogy fejét a nyaktámasznak
dönti.
Sanna Porkka ősidők óta nem járt Helsinkiben, és most sem áll
szándékában akár egy perccel is többet időzni ott a szükségesnél.
Egyébként is ügyeletre van beosztva, és teljesen mindegy, hol
tölti a munkaidejét: Savonlinnában, a rendőrőrsön, vagy a
megözvegyült bestsellerírót fuvarozva. Azonkívül ritkán adatik
meg, hogy egy vadonatúj luxusautót vezethessen.
– Olvasta a könyveimet?
– Nem – válaszolja gyorsan Sanna. A magyarázkodás furcsán
hatna.
Koponen mélyet sóhajt.
– Egész sötét dolgok vannak ott… Ha az mind… Te jó ég!
– Mindent meg tud majd beszélni Helsinkiben – mondja Porkka
nyugodtan.
Kis ideig csend van. Aztán szipogást hall a hátsó ülésről. Nem
tudja eldönteni, ez a hirtelen érzelemkitörés annak a
következménye-e, hogy feleségének halála végre valóság lett az
író fejében, vagy annak, hogy visszapörgeti a szörnyűségeket,
amiket képzelete a könyvben produkált. A borzalmas fantáziákat,
amik egy beteg elmét arra ösztönöztek, hogy megölje a feleségét.
Porkka valami vigasztalót szeretne mondani, de nem talál
szavakat. Minden elhangzott már egyszer. A távolság a hátsó
ülésig nagyobbnak tűnik egy fényévnél.
Kamionszerelvény suhan el mellettük. A nehéz gépjármű
légáramlata megbillenti az Audit. A kavargó hó örvényként
korbácsolja az aszfaltot. És ekkor Sanna éles fényt lát a
visszapillantó tükörben.
 XXII.

A whisky égeti a torkát, de nem zsibbaszt. Nem eléggé. Az autót

vezető rendőrnő az országutat nézi. Roger Koponen érzi, hogy
vére forrón áramlik az ereiben, aztán ez az érzés hirtelen eltűnik,
és ettől jéghidegek lesznek az ujjai. Az ablakon túl elsuhanó
monoton erdőségektől meg a havas fenyvesektől totális unalom
és rosszullét kerülgeti. Égő vágyat érez, hogy elfogadja a nő
ajánlatát, és álljanak le az út mentén. Be akar rohanni az erdőbe,
a fák közé vetni magát, mint az oxigénhiány miatt elalgásodott
tóba lebukó vízimadár. El akar tűnni ennek a jellegtelen
mocsárnak a sűrűjében, a földre vetni magát, a hóba temetkezni.
Téli álomba akar merülni, mint a medvék, nem szorongani az
eljövendő tavasz miatt.
Ő a hibás. Ő ölte meg Mariát. A gondolat áttör benne egy gátat.
Érzi, hogy könnyek folynak végig az arcán, és szája vigasztalan
sírástól remeg. Mindent megkapott, amit akart: irodalmi sikert és
szép feleséget, aki vár rá a nagy tengerparti villában. De most
minden véglegessé válik. mintha eddig kizárólag Mariának írt és
élt volna, az ő reakcióin keresztül létezett volna, az ő
perspektívájából nézte volna magát. Onnan csodálta volna magát,
ahol Maria éppen állt. És most Maria elment. Végleg.
Szerette Mariát? Talán. Legalábbis a maga módján. Kész volt
gondoskodni róla, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt.
Szerelem volt ez, vagy csak tisztán tartotta az akváriumát és
etette a halat? Nem tudja a választ, és ettől fojtogató bűntudatot
érez. Most már késő tisztázni a dolgot, az elvesztett boldogság
örök időkre be fogja aranyozni az emlékeket.
 Nagy kamion jön szembe. Az autó megbillen. Az ablaktörlő
lapátok csápolnak egy percig, mint a karok egy rockkoncerten. Az
autó még csak hathetes. Minden egyes részletet – az extrákat és a
bőr üléshuzatot is beleértve – már tavaly gondosan kiválasztott.
De a kocsinak már nincs olyan illata, mint az új kezdetnek.
Halálszaga van. Olyan, mint egy 340 ló vontatta halottaskocsi.
– Reflektor, a kurva életbe!
– Mi van? – kérdi Roger szipogva, és szájához emeli az üveget.
A rendőrnő újra és újra a visszapillantó tükörbe néz. A hátsó
ablakon át éles fény szűrődik be.
– Be van kapcsolva a reflektora a mögöttünk jövőnek – ismétli
meg Porkka, és félrefordítja a tükröt.
Roger a kabátujjával megtörli a szemét, válla fölött
hátrapillant, és azonnal elvakítja a fény.
– A rohadék… – mordul fel Roger, és gyorsan visszafordul.
Annyit azonban látott, hogy az autó mindössze tízméternyire van
tőlük.
Egy pillanat múlva kialszik a fény.
– Most előzni kezd – mondja halkan Porkka. Mindkét kezével
szorítja a kormányt.
Roger a melléjük suhanó autót nézi. A rendőrnő nyolcvan alá
lassított, mégsem történik meg az előzés. Egy utcai terepjáró
motorháztetejét látja, amely az Audi hátsó ablakánál halad.
– Mi a picsát akar ez? – néz ki Porkka dühösen az ablakon.
Az első ülésen az autó áramrendszerére kapcsolt rendőrségi
kék villogó van, amit minden eshetőségre számítva magával
hozott. A mellettük hajtó vezető rögtön abbahagyná a
baromkodást, ha bekapcsolná.
Roger a műszerfalra pillant. Hetvennel mennek. A mellettük
haladó autó árnyékként tapad rájuk, mint egy oldalkocsi. Előttük
a hosszú, egyenes útszakasz kihalt.
A rendőrnő keze a villogót keresi. A műszerfalra emeli és
bekapcsolja. A kék fénycsóva az őket kitartóan követő autó
ablakait súrolja. Aztán kinyílik a terepjáró hátsó ablaka.
A felbontott üvegből Roger ujjaira folyik az ital. Felismeri az
autóból rámeredő sovány arcot, és emlékszik az arc közepén
tátongó fekete szájból elhangzott kérdésre: Fél attól, amit ír?
 XXIII.

A telefon csörgése összekeveredik az álmával. Eltart egy kis ideig,

mire Erne Mikson felocsúdik a kopott bőrkanapén, és felül.
A klímaberendezés hideg levegőt fúj az arcába, és fáj a nyaka.
A láza valószínűleg tovább emelkedett. A telefon kijelzőjén Sanna
Porkka száma villog. Negyed négy van. Az iroda kihalt.
– Halló? – Alig jön ki hang a torkán, és köhögnie kell.
– Respice in speculo resplendent – mondja egy női hang. Sanna
Porkkáéra hasonlít, de vontatott és remegő.
– Micsoda?
Aztán csend. A háttérben zúgás hallatszik. Egy nő szipog. Erne
igyekszik feldolgozni a hallottakat, gondolatai még zavarosak az
álmosságtól.
– Porkka?
– Respice in speculo resplendent.
– Nem értem – hebegi Erne, és feláll. Túl kába még ahhoz, hogy
megértse a helyzetet. – Mi baj van? – kérdezi egyre jobban
szorítva a telefont. – Hol van Koponen?
Aztán egy kiáltás hallatszik. Végül megszakad a hívás. Erne egy
pillanatig a telefon kijelzőjét nézi, majd az előző hívások közül
újraválasztja Sanna Porkka számát.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.
Picsába! Erne két órával ezelőtt elmentette Roger Koponen
számát is, de az sem kapcsolható. Valami nagyon nincs rendben.
Erne erősen megdörzsöli az arcát, és az irodájába indul. Telefonja
menüjéből kikeresi a következő számot, és megnyomja a hívás
gombot.
 – Ügyelet, Savonlinna – válaszol az időponthoz képest
energikus férfihang.
– Mikson, Helsinki Bűnügyi Rendőrség. Hánykor indult el
Porkka és Koponen Savonlinnából?
– Pillanat…
– Hánykor indultak el az autóval Helsinki felé? – pattog Erne, és
hallja, ahogy az ujjak dolgoznak a billentyűzeten. Kínzóan hosszú
tíz másodperc telik el.
– A nyilvántartási adatok szerint 01:03 órakor távoztak az
állomásról. De nem az író autójával indultak?
– De igen. Miért?
– Úgy értettem, hogy azt el kellett még hozni a szálloda
parkolójából, tehát eltelt egy kis idő, mire útnak indultak –
mondja az ügyeletes.
Erne a számítógépéhez ül, és közben a nyaki pulzusát tapogatja.
– Sanna nem veszi fel a telefont? – kérdezi az ügyeletes.
– Nem.
– De hát… ha útközben történt volna valami, akkor arról mi
kaptunk volna…
– Balesetről kaptunk volna.
– Mi más…
– Jelentsd nekem azonnal, ha hallasz valamit – mondja Erne, és
leteszi a telefont. Fülében zúg a vér. A nyírfa csupasz ágai az
ablakot kaparják.
Erne egy térképprogramot nyit meg a képernyőn. Elindult-e
egyáltalán Porkka és Koponen? 01:03… Plusz húsz perc… Maximum
két órát jöttek… Erne a kurzorral rajzolja az útvonalat a
savonlinnai Sokos Hoteltől, majd Mikkeli és Heinola között
megállítja.
– A kurva életbe! A picsába! A kurva picsába! – súgja, és kikeresi
a rendszerből a mobilszolgáltatók hatósági számát. Ismét füléhez
emeli a telefonját, ugyanakkor próbálja felidézni, mit mondott az
előbb Sanna Porkka a telefonban. Respis… – Az istenit! A szavak
eredetileg sem jelentettek neki semmit.
 A mobilszolgáltató éjszakai műszakos dolgozója válaszol, de
Erne csak akadozva tudja előadni az ügyét. Jeges borzongás fut
rajta végig. Porkka latinul beszélt.
 XXIV.

Jessica a kanapén ül és az étkezőasztalt bámulja. Felkapcsolta a

kanapé melletti állólámpát, mert ebben a helyzetben, éppen most
a sötétség indítaná be a képzeletét. Nem emlékszik, hogy
bármikor is tapasztalt volna hasonlót. Soha nem érezte még ilyen
valóságosnak az álmát.
A most vizsgálandó esetben van valami rendkívüli. Talán a
bűncselekmény torz megvalósítási módja az. talán alaposan
megrendítette a tény, hogy előző este a tetthelyen találkozott a
gyilkossal. Talán mindkettő.
Jessica kinyújtja a lábát, és feláll. Fájnak az ízületei, a
csípőjében szúrást érez. Néha fontolgatja, lehetne-e valamit tenni
a fájdalom ellen, de ez csak ritkán annyira erős, hogy orvoshoz
kellene mennie. A fájdalom már annyira régen kíséri, hogy
részévé vált a testének – a test saját emlékévé, amit nem akar
megvonni tőle. Fejben már régen feldolgozta a történteket, de
testének annyi időt akar adni, amennyire csak szüksége van.
Ennyivel adósa.
Jessica elmegy a szék mellett, amelyen álmában az anyja ült.
Szeme sarkából vet rá egy pillantást, és egy másodpercre
visszatér a nyomasztó rémálom közepébe, a középpontjában lévő
nőre, aki anyára hasonlított, de nem ő volt. Nézz a tükörbe!
A parketta recseg a lába alatt. A konyhaajtóban megáll, és
görcsbe rándul a gyomra. Mi a… Teste egy pillanat alatt megtelik
adrenalinnal. A magas bárszék háttámláján fekete fürdőköpeny
lóg. Pontosan ott, ahová zuhanyzás után tette. A konyhában nincs
senki. Csak a fürdőköpeny, amely a sötétben hihetetlenül
meggyőző optikai csalódást okozott. Jessica összehajtja és leteszi
az asztalra, miközben hallja saját nehéz légzését.
A vízforraló bekapcsol. Az ébresztőórás rádión 03:46 villog.
Aludnia kell még egy keveset, különben túl hosszú lesz a nap.
Jessica az ablak felé fordul, és látja a lámpák fényében fürdő
konyha tükörképét, annak közepén pedig magát,
dzsoggingnadrágban és trikóban. Fekete haja lófarokba fogva. Az
arcvonásait nehéz kivenni. Nézz a tükörbe!
Az álomban Maria Koponen pontosan ugyanabban a pózban és
ugyanabban a ruhában ült Jessica konyhájában, mint a tetthelyen.
De az arca anya arca volt. Jessica sosem vette magának a
fáradságot, hogy értelmezze az álmait, pedig a terápián beszélnie
kellett róluk. Mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy az anyja
álmában elhangzott szavai jelentettek valamit.
Korog a gyomra. Nem evett semmit a tegnapi késői ebéd óta.
Előhalássza a kenyereskosárból a kenyérzacskót, betesz két
szeletet a pirítóba és teljes fokozatra tekeri, mert egy
másodpercet sem akar fölöslegesen várni. Forr a víz a
készülékben. A laptop továbbra is a pulton hever. Jessica tiszta
bögrét vesz elő a szekrényből, és teavizet tölt magának. Nadrágja
zsebében rezegni kezd a telefonja. Jessica érzi, ahogy gyorsul a
pulzusa. Erne nem telefonálna éjjel, ha nem lenne halálosan
komoly a helyzet.
– Halló?
– Ébren vagy.
– Yes.
– Sorry. Úgy is gondoltam, ahogy mondtam korábban. Hogy
pihenhetnétek…
– Mi történt?
– Van még két holttestünk.
– Oké – mondja Jessica figyelmesen. Erne hírei, bármennyire
szörnyűek, nem lepik meg. Valami várható volt. Jessica kivár egy
kicsit, időt ad, hogy Erne megfogalmazza mondandóját.
A telefonból sokáig csak nehéz lélegzés hallatszik.
 – Hívd fel Jusufot, hogy jöjjön érted – szólal meg végül Erne.
Jessica a konyhaablakhoz megy. Tükörképe lépésről lépésre
élesebbé, ismerősebbé válik. Furcsa megkönnyebbülést érez,
mintha attól félt volna, hogy az ablak leleplez valamit, amit nem
akar látni.
– Erne… – mondja végül. – Mi történt?
– A holttesteket Juvánál találták az erdőben, a Salajärvi-tó
közelében. Savonlinnától hatvan kilométerre nyugatra.
– Savonlinnától… – mondja halkan Jessica, és az ablakhoz
nyomja az ujját. Az üveg hideg, mintha a jeges szél azon át
áramlana a testébe. Némán hallgatja Erne szavait, pedig már sejti,
mit fog hallani. Koponen elhagyott Audija. A felügyelőnő
mobiltelefonja, a furcsa hívás. Végül Erne drámaian felsóhajt:
– Minden okunk megvan feltételezni, hogy a holttestek…
– Feltételezni? Nem…
– Jessica! A holttesteket nem könnyű azonosítani. Elégették
őket.
– Te szentséges…
Ebben a pillanatban éles kattanás hangzik fel a konyhában.
Jessica szívverése elakad. Telefonja a kőpadlóra hullik.
A konyhában égett szag terjeng. Jessica meredten nézi a
kenyérpirítót, amely két fekete pirítóst lökött ki magából.
 XXV.

A tárgyalóban cigarettacsikk szaga terjeng, pedig hivatalosan

csak valamikor az évezred elején lehetett ott utoljára
dohányozni. Kora reggel van, a szél enyhült, de kint még sötétség.
Az ablakból a vasúti pálya környékén folyó hatalmas építkezésre
nyílik kilátás, amely a ragyogóan fényes megvilágítás ellenére
néptelen. A magas daruk állva alvó dinoszauruszokként nyúlnak
az ég felé.
Jessica a teásbögre köré fonja ujjait és szájához emeli a forró
italt. Erne kivételével itt van az egész csoport: Jusuf, Nina,
Mikael és Rasmus, aki szokás szerint izzadságszagot áraszt. Az
állomáson keringő vicc szerint Rasmus dezodorja a
világtörténelem legnagyobb disznója, mert mindennap cserben
hagyja őt. Felfoghatatlan, hogy a gúnyolódás eddig nem jutott el a
füléig. ha hallotta volna, talán tett is volna valamit ellene.
A Jessicával szinte napra pontosan egyidős Rasmus Susikoski
jogász végzettségű, de egyetlen napig sem végzett szakmai
terepmunkát. Ennek ellenére jó megfigyelőképességének és széles
körű műveltségének köszönhetően már több nyomozásnál igazi
kincsnek bizonyult.
Nina Ruska nyugodtan nyomogatja a telefonját, mintha csak az
üzenet elküldése után térne vissza a rendőrségi székház sivár
tanácstermébe, a mesénél is borzalmasabb valóságba. Nina túl
van a negyvenen, arca markáns vonású, tele szeplőkkel. Mindig
szép, annak dacára, hogy szinte kizárólag farmert és kapucnis
pulóvert hord. A mellette ülő Mikael Kaariniemi rágógumit rág
vadul: Micke ugyanannyi idős, kopasz férfi, aki a hajhullás elleni
harcot nemrég adta fel, és akinek mindig meghökkentően szépen
vasaltak az ingei. Jessicára néz és felvonja a szemöldökét, de
Jessica gyorsan másfelé tekint.
– Jó reggelt! – lép be Erne, és becsukja maga mögött az ajtót.
A többiek motyognak valamit válaszul. – A sajtótájékoztató
nyolckor kezdődik. Addig ki kell alakítanunk legalább egy
előzetes nyomozati irányvonalat – folytatja, és a távirányítóval
bekapcsolja a videokivetítőt. A termet betölti a mennyezet alatt
függő berendezés diszkrét zúgása. – Te kezded, Rasse – mondja
Erne az asztalra támaszkodva.
Az izzadságszagú férfi köhint, és mutatóujjával feljebb tolja
orrán a szemüvegét. Azután gyors pillantást vet a többiekre, és
kissé akadozva megszólal:
– Végigolvastuk Koponen trilógiáját, és már megkezdtük a
második fordulót, hátha találunk valamit, ami első olvasáskor
elkerülte a figyelmünket. Összesen nyolc életellenes
bűncselekményt találtunk, ezek közül hetet rituális
gyilkosságként definiálhatunk. A nyomozással kapcsolatos
minden egyes életellenes bűncselekménynek van megfelelője
Koponen sztorijában.
Rasmus szavai oldják a termet betöltő feszültséget.
megerősítik, amit mélyen legbelül már mindenki tudott.
– Pontosan ebben a sorrendben történnek a gyilkosságok a
könyvekben? – kérdi Erne meglepő nyugalommal, és karba teszi a
kezét.
Jessica a főnökére pillant, majd a mellette ülő Rasmusra néz.
– Nem – babrálja Rasmus idegesen a szemüvege szárát. –
A gyilkosságokat nem abban a sorrendben követték el, mint a
könyvekben. Illetve az első kettőt igen, de ha a hajnali
gyilkosságokat máglyán történt elégetésként akarjuk látni… Itt
vannak másolatok…
Vékony papírköteget tol az asztal középére, melyből mindenki
azonnal megtalálja a magáét. Jessica a listát nézi, és összevonja a
szemöldökét.
 A Roger Koponen Boszorkányüldözés-könyvsorozatában elkövetett
gyilkosságok:
I. könyv
Egy nőt vízbe fojtanak (jég alá teszik)
Egy nőt megmérgeznek (a könyvben az elhelyezés pontosan olyan,
mint Maria Koponen holttestéé)
Egy férfit megköveznek
II. könyv
Egy férfit tőrrel megölnek
Egy férfit máglyán elégetnek

III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)
Egy nőt máglyán elégetnek

– Pillanat – mondja Erne a papírból felnézve. – Megerősítették,

hogy Maria Koponen halálának oka mérgezés?
– Tudtommal nem – válaszol gyorsan Rasmus. Hangja
bizonytalan. – De más tekintetben a tett megfelel a könyvben
leírtaknak. És az áldozatok pontosan ugyanolyanok… Fekete
hajúak, szépek.
– Jól van – mondja Erne, fölveszi a fénymásolatot az asztalról és
közelebb emeli a szeméhez.
– És az a két máglyán elégetés… – kezdi Jusuf.
Erne jelentőségteljesen bólint. Egy pillanatig néma csend van a
szobában, mindenki újra meg újra elolvassa a szöveget. Jessica
megkóstolja a csipkebogyóteáját. Vasízű.
– Ha azt feltételezzük, hogy az elkövető vagy elkövetők
végigveszik az egész listát, akkor még három új gyilkosságra
számíthatunk.
– Elkövetők? – kérdezi Nina, miközben valamit ír a papír felső
szélére. Mikael a nőre, utána a jegyzetre pillant. Jessica nézi őket,
és azon gondolkodik, magának írt-e valamit Nina, vagy Mickének
üzent. Tekintetük azonban komoly.
 – Valószínű, hogy a juvai gyilkos nem ugyanaz, mint aki
megszökött Koponenék házából – mondja Erne, és kitér a
videokivetítő kék négyzetének útjából. – De egyáltalán nem
biztos. A kulosaari tettes 23:04-kor lógott meg. Én 03:15-kor
kaptam hívást Sanna Porkkától. Ha a tettes Kulosaariban rögtön
autóba ugrott, és Savonlinna felé indult, a múlt éjszaka rossz
időjárási viszonyai ellenére is Juva környékére érhetett, hogy
lesben várja Koponen autóját.
– A tettes szempontjából talán amúgy is észszerű választás volt
eltűnni a városból – szólal meg Jusuf kissé rekedten.
– Én mégis azt gyanítom, hogy nem ugyanarról az emberről van
szó.
– Miért?
– Mert ebben az elméletben van egy alapvető probléma.
Honnan tudta volna a gyilkos, hogy Koponent Helsinkibe viszik?
És hogy hánykor – mondja Erne, és most Jusufra néz, aki
elgondolkodva rázza a fejét. – Nehezen hihető, hogy a férfi
vaktában, pontos terv nélkül indult útnak, Juvánál felismerte a
szembejövő Audit, és megfordult, hogy kövesse. Ráadásul ott sűrű
havazás volt éjjel. Szarok voltak a látási viszonyok – folytatja
Erne, és leül.
– az a valaki mégis tüzet tudott gyújtani az erdőben – szólal
meg halkan Jessica, szemét le nem véve a papírról. Senki sem
nevet. Ez persze nem is volt cél.
Az utcán felharsan egy sziréna. Jessica Fubura gondol, aki
mindig ideges lesz a megkülönböztető jelzésű járművek
hangjától. Az ember elhagyhatja Kelet-Helsinkit, de Kelet-Helsinki soha
nem hagyja el az embert.
– Valószínűbb, hogy valaki követte őket Savonlinnából.
Valakinek tudnia kellett minden lépésükről. A Helsinkibe
indulásról csak éjféltájban született döntés – közli Erne, és
ádámcsutkája idegesen fel-alá jár. Jessica jól ismeri ezt a mozgást.
A döntést Erne hozta meg. Utólag lehetne okoskodni, hogy
Koponennek rendes védelemre lett volna szüksége a visszaúton.
Erne talán magát okolja a történtekért, legalábbis tudat alatt.
– Van még néhány figyelemre méltó tényező – folytatja Erne
komolyan. – Először is: Sanna Porkkánál ott volt a fegyvere.
Mégsem tudott védekezni a támadó ellen. Miért? A támadó is fel
volt fegyverkezve? Talán több fegyverrel is?
A teremben a kivetítő zúgásán kívül egy hangot sem hallani.
Még Mikael álla is megállt egy pillanatra rágás közben.
– Másodszor – Erne összevonja a szemöldökét, mintha
fájdalmat okozna a szavak megformálása –, Koponen Audiját
sértetlenül találták meg a tetthelyen. Tehát nem lőttek rá, nem
szorították le az útról. Vagy Porkka maga vezette az autót az
erdei útra, vagy valaki más. Ki? És végezetül: csak egyfajta
lábnyomot találtak a helyszínen. Más szóval, ha több elkövető
volt, mindegyikük egyforma, vadonatúj 45-ös katonai bakancsot
viselt. Olyan sok nyom van, hogy nagyobb mozgás is lehetett.
– De a lábnyomok Kulosaariban is…
– Pontosan ugyanilyenek. De mint mondtam, azt hiszem, más a
tettes.
– Egy pillanat – szakítja félbe Mikael a fejét dörzsölve. – Több
elkövető Juvában. Valamint a férfi Kulosaariban. Feltételezhetjük-
e, hogy…
– Igen – mondja Erne, és mély lélegzetet vesz: – Minden arra
utal, hogy három elkövető van. Vagy több.
Jessica a papírjából a bögréjére néz. A teafilter sötétvörösre
színezte a vizet. Vasízt érez a nyelvén, és valami okból az ötlik az
eszébe, hogy vért főzött magának. Egy pillanatra minden vörös
lesz. A falak, a fehér vászon, az asztal és a körülötte ülő emberek
arca. Rosszullét környékezi.
 XXVI.

Jessica ujjai a mosdókagyló szélét szorítják. Mély lélegzetet vesz.

Tudja, hogy a fáradtság és a stressz miatt van rosszul, és ezen
nem segít a hányás. Vizet szürcsöl a csapból, és a tükörbe néz.
A szeme fáradt, egy perc alatt kifestett arca barázdált. Nézi a
tükörképét, amely tegnap óta valahogy idegennek tűnik,
egyáltalán nem a sajátjának. Közelebb húzódik a tükörhöz,
vonásai élesebbé válnak, pupillája kitágul: anyja néz vissza rá,
szája visszataszító mosolyba merevedve.
– Jessi? – hallatszik Erne aggódó hangja az ajtó mögül. Azután
száraz, kongó dohányosköhögés, ami csak az utóbbi hónapokban
lett krónikus.
– Minden rendben – mondja Jessica, letép egy hosszú darabot a
papírtekercsről és megtörli vele a szemét. Utolsó pillantás a
tükörbe. A beteg vigyor azonnal eltűnik, de be kell hunynia a
szemét. a recehártyáján megtapadt. Néhány mély lélegzetvétel.
Kinyitja az ajtót.
– Tényleg minden? – kérdi Erne a falnak támszkodva, és mikor
Jessica nem áll meg, a markába köhögve utánaindul. – Te nem
vagy…
– Tessék? – Jessica olyan gyorsan áll meg, hogy Erne majdnem
beleütközik.
– Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyennek lássalak… –
dadog Erne.
– Milyennek? Gyengének?
– Nem gyengének, hanem…
– Az istenit, már rosszul sem lehet lenni néha reggelenként? –
fortyan fel Jessica csípőre tett kézzel, és észreveszi, hogy az
utolsó szavaknál valami megváltozott Erne tekintetében. –
Bazmeg, nem! Nem vagyok terhes. És az istenit, nem tartozik rád,
még ha az lennék is – folytatja a tanácsterem felé indulva.
– Jessica! – mordul fel Erne. Hangszíne egy pillanat alatt
bosszússá változott.
Jessica megáll. Erne hozzá lép, és megfogja a karját.
– Tőlem olyan rosszul lehetsz, amennyire csak akarsz, és akár
hármas ikreket is várhatsz. De azt akarom, hogy tiszta legyen a
fejed. Tiszta?
– Igen.
– Mondd ki!
– Tiszta a fejem.
– Mi?
– Valami kibaszott rockkoncert ez? Azt akarod, hogy
elordítsam neked, és mindenki őrültnek tartson itt?
– Oké – lép oldalra Erne, és arcán megjelenik sajátos, szorongó
mosolya. Ezt látva Jessica rögtön megbánja kitörését. Szinte
naponta elveszti vele szemben a türelmét valami miatt, de egy
percnél tovább nem lehet rá mérgesnek lenni. Nagy szíve
kompenzálja azt, hogy Erne betegesen gyámkodni akar
beosztottjai felett. Gondoskodni Jessicáról, aki mintha a lánya
lenne, akire mindig vágyott.
– Ez a mostani esetünk talán a legkülönlegesebb mindegyikünk
pályáján. Ugye megérted, hogy pokoli nyomás van rajtam, hogy
megoldjuk?
– Természetesen.
– Gyorsan kell eredményeket produkálnunk. Ezért mindent
figyelembe kell vennem. A csoport fizikai és lelkiállapotát is.
– Értem.
– Nincs sok időnk emésztgetni az ügy méreteit. Tegnap este,
amikor az autóban beszélgettünk, még csak egy holttest volt.
– Most már négy van.
– És ha az előjelek beigazolódnak, hamarosan még három lesz…
– Erne mondatát a folyosó végi ajtó kinyílása szakítja félbe, a
csendes teret határozott lépesek zaja tölti be. Egy kosztümöt
viselő nőt és egy magas, rendőrtiszti egyenruhás férfit látnak
belépni a tanácsterembe.
– Lönnqvist az országos kapitányságról. Totális fasz – jegyzi
meg halkan Erne. – Jön a sajtótájékoztatóra. Meg valaki a
belügyminisztériumból is…
– És ha már most hét van? – mondja halkan Jessica. Erne ingének
nyitott gombját nézi.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Mi van, ha a gyilkosságok mégis sorrendben történtek? Csak
még nem találtuk meg a többi holttestet. – Jessica látja felettese
tekintetén, hogy a gondolat fájón találó. Egyáltalán nem kizárt.
– Akárhogy is van, hamarosan kiderül – válaszolja Erne.
– Arra gondoltam, hogy Jusuffal elmegyünk a gyógyszergyárba,
ahol Maria Koponen dolgozott.
– A patológus perceken belül idejön. Addig várjatok.
– Ki az ügyeletes?
– Mit tippelsz?
 XXVII.

Jusuf a székére támaszkodva nézi, amint Jessica és Erne

visszajönnek a terembe és leülnek a helyükre. A fehér
vetítővásznon a vízből kihalászott nő holttestéről készült fotók
láthatók. A korábbi képek vigasztalanul sötét háttere hideg
klinikai alumíniumasztalra és fehér lepedőkre cserélődött. A nő
arca sápadt és nyugodt.
Jusuf lehúzza pulóverén a cipzárt – a szoba levegője áporodott
lett. További emberek érkeztek: két műszaki szakértő, az országos
rendőrkapitányság képviselője, valamint Sissi Sarvilinna, a
boncolásért felelős patológus.
– Az előzetes vizsgálat alapján bizonyossá vált, hogy a halál oka
vízbe fúlás… – mondja Sarvilinna, és egy kis távirányítóval új
diára kapcsol. A távirányító lézermutatója nyugtalanul ugrál a
vásznon.
Jusuf korábban nem találkozott Sissi Sarvilinnával, de hallotta,
hogy a nő rideg, megdöbbentően szókimondó, és még akkor sem
vidám, amikor sajátságos fekete humorát villogtatja. A száraz
igazságügyi orvos szakértő prototípusa, egy hívő republikánus
habitusával megtoldva.
Jusuf hunyorogva csodálkozik, hogyan látszhat egy halott
ennyire nyugodtnak. Azt hinné az ember, hogy a fulladás a
félelem és a pánik nyomait hagyja az arcon.
– …a diatómiai vizsgálat azonban kimutatta, hogy a nőt valahol
máshol fojtották vízbe – folytatja Sarvilinna, és a teremben lévők
elképedt reakcióit szemléli, mintha élvezné, hogy a talány egy
következő szintre vezet. Kizárólag Nina és Mikael azok, akiket
nem látszik meglepni az információ.
 – És aztán a jég alá temették – súgja Erne komoran. – Ahogy ezt
Koponen a videóbeszélgetésben kifejezte, valahogy abszurdnak is
hangzott.
– A tüdő tele van édesvízzel – folytatja Sarvilinna, mintha Erne
nem is szakította volna félbe. – Pontosabban vezetékes ivóvízzel.
– Mikor halt meg a nő?
– Durva becslés szerint este hat és kilenc között. Ezenkívül elég
biztosan kijelenthetjük, hogy maximum két órát volt hideg
vízben.
– Vagyis valahol vízbe fojtották tegnap kora este, és utána
majdnem azonnal Koponenék tengerparti vizébe vitték – mondja
Jessica, és közben jegyzetel.
– És miután a tettes kifúrta a jeget, elsüllyesztette a nőt és
betakarta hóval a léket, keresztülment az udvaron, be a házba, és
meggyilkolta Maria Koponent – mondja Jusuf, és úgy pillant az
orvos szakértőre, mint egy bizonytalan iskolás fiú. Sissi
Sarvilinna egyetlen gesztust sem tesz válaszképpen. Unottan az
órájára néz. Nem feladata megerősíteni a rendőrök találgatásait.
Azért jött ide, hogy a tényeket közölje. A hideg tényeket.
– Mi történt a könyvben? – kérdezi Jessica, és kíváncsi
tekintetek fordulnak Mikael felé. Mikael kék zacskóját zörgeti, és
egy rágógumit dug a szájába. Aztán Ninára nézve nekikezd:
– A könyvben a boszorkánysággal gyanúsított bokáját és
csuklóját összekötözik. Utána medencébe dobják. Ez egyfajta
középkori boszorkánypróba, vagy brutális bírósági tárgyalás,
nézőpont kérdése. Ha a gyanúsított az összekötözés ellenére
lebeg, biztonsággal megállapítható, hogy boszorkány, és azonnal
halálra ítélhető.
– Mi a fene alapján? – rázza a fejét Jessica.
– Erre két válasz is van. Sokan hittek abban, hogy mivel a
boszorkányok megtagadták keresztségüket, amikor az ördög
csapataihoz csatlakoztak, a víz kiveti magából őket. A másik
hiedelem szerint a víz azért veti ki magából a boszorkányt, mert a
tisztaság szimbóluma. A legvadabb azonban ez: ha az áldozat
lesüllyedt a fenékre és megfulladt – ami meglehetősen gyakori
végeredmény lehetett –, felmentették a gyanú alól. A próba
mindenesetre elkerülhetetlen volt a bizonyosság megszerzéséért.
Szar ügy, de meg kellett történnie.
– Te jó ég! Ennek semmi értelme – mondja Jusuf, és a
farmerjébe törli izzadt tenyerét.
– Az áldozat tehát egy ilyen próba következtében halt meg? –
kérdezi Erne.
– Lehetséges. Amennyiben a gyilkosok Koponen regényét
utánozták. A könyvben pontosan így történik a bűntett.
– A sérülések alátámasztják ezt a teóriát. Az áldozat csuklóján
és bokáján kötözés nyomai láthatók – mondja Sissi Sarvilinna, és
egy közelképet kattint elő a halott arcáról.
– Hol történik ez a tárgyalás? Mármint a könyvben – kérdezi
Jessica.
– A főinkvizítor otthonában – feleli Nina.
Egymásra néznek Mikaellel, és szinte egyszerre felsóhajtanak.
A többiek további kérdésekkel szándékoznak bombázni őket.
– Mindenkinek, aki nyomoz az ügyben, jó lenne elolvasnia a
könyveket. Vannak kapcsolódási pontok, de… – Nina behunyja a
szemét.
– Ez az – folytatja Mikael. – Valamennyi van.
– Nézzétek… A jelenlegi helyzetben feltétlenül hangsúlyoznunk
kell mindenki számára – mondja Nina kihúzva magát –, hogy
Koponen könyvei részben sci-fik: természetfeletti dolgok
történnek bennük. A történetben vannak boszorkánysággal
meggyanúsítottak és igazi boszorkányok is. Például az asztalnál
ülő nőt Koponen könyvében egyszer már megölték, de
ünnepélyes öltözékben megjelenik az asztal végén, borzalmas
vigyorral az arcán.
– A gyilkosok tehát nem betű szerint utánozták a tetteket,
hanem általában követték az eseményeket? – kérdezi Erne.
A hátsó falnak támaszkodó rendőrségi főember a szemöldökét
dörzsöli.
 – Úgy látszik – mondja Nina, és kibontja szőke haját, hogy aztán
újra lófarokba fogja.
– És a juvai gyilkosságok az elégetéssel? – kérdezi Erne, és
egyidejűleg a kis jegyzetfüzetébe ír.
– A könyvsorozatban ez két teljesen különálló esemény. Az
elkövetési módon kívül az az egyetlen kapcsolódási pont a múlt
éjszakai gyilkosságokkal, hogy egy férfi és egy nő az áldozat –
mondja Mikael, nyelvével a rágógumit forgatva.
– Bebizonyosodott már, hogy Porkka és Koponen a juvai
áldozatok? – kérdezi Nina.
– Én válaszolhatok erre – emeli fel a kezét Jessica. – A férfi
áldozat fogait eltávolították. Nyilvánvalóan azért, hogy
valamilyen okból megnehezítsék a felismerést. A DNS-tesztek
azonban már megerősítették az áldozat személyazonosságát.
A Koponenéknél talált higiéniai termékekről vett DNS
megegyezik a férfiholttestről vett mintával.
Több másodperc eltelik, nem szólal meg senki. Most akkor
hivatalossá vált. Roger Koponen meghalt.
– Még a jéghercegnőre visszatérve – szólal meg Jessica, és
azonnal meg is bánja, hogy a groteszk munkanevet használta a
teli tárgyalóteremben. – Továbbra sincs még semmi
elképzelésünk az áldozat személyazonosságáról?
– Nincs. Senkit sem jelentettek eltűntnek, akire illene a
személyleírás.
– És akire nem illene?
– A gyilkosok kedvük szerint festhették ki és öltöztethették fel
a nőt, de mindez nem tudna egy kilencvenegy éves Alzheimer-
beteget leplezni, ha erre gondolsz.
– Rendben. És Maria Koponen? Őt hogy gyilkolták meg?
– Külső sérülések nincsenek – válaszolja Sarvilinna, és
összekulcsolja a kezét maga előtt. – Valószínűleg megmérgezték.
De a dolog kivizsgálása még egy kis időt vesz igénybe.
– De az a mosoly…? – kérdi Erne.
 Sissi Sarvilinna egy Maria Koponent ábrázoló diára vált. Majd
egy másikra és egy harmadikra. Aztán továbbpörgeti a
felvételeket, mígnem addig a fotóig ér, amelyen valamiféle
pöckökből álló szerkentyű látható.
– Ezek itt tamponok, amiket az arcában találtunk. Vékony
damilra vannak felfűzve, amit a nő feje köré kötöttek. A damilt
nehéz volt észrevenni, mert vastag sminket és az arcot
megkeményítő lakkot kentek rá – magyarázza Sarvilinna a
fülcimpáját vakargatva.
– Elmebeteg dolog – mondja Erne.
A következő tíz másodpercben mindenki a fejét rázza. Végül
Jessica azt veszi észre, hogy a vezető tiszti egyenruhában feszítő
magas férfi az órájára pillantgat, és magához inti Ernét. Erne
komótosan áll fel a székéről. Kilépnek a folyosóra.
Jessica megérzi főnöke gyötrődését. Erne helyzete a nyomozás
vezetőjeként valóban nem könnyű. Négy holttest néhány óra
leforgása alatt bármilyen mércével mérve ritkaság.
Sorozatgyilkos. Mindenki, aki súlyos bűncselekményekben
nyomozott, tudja, hogy ez Finnországban rendkívül szokatlan. Az
ország történelme csak maroknyi esetet ismer, amelyek tág
értelmezéssel megfelelnek a kritériumnak: két vagy több
életellenes bűncselekmény, amelyeket külön cselekedetként
hajtottak végre. Most is minimum kérdéses a terminus
használata: a tények amellett szólnak, hogy Kulosaariban és
Juvában az esetek hasonlósága ellenére más-más személy követte
el a gyilkosságokat.
– Néhány órán belül megkapjuk az előzetes laboratóriumi
eredményeket – mondja Sarvilinna, és bőr aktatáskájából vastag
dossziét vesz elő. – Ebben megtalálható minden, amit már
tudunk. Tudjátok, hol értek el.
Óvatos beszédmoraj tölti be a termet. Erne visszatér.
A felettesétől kapott szidás rövid, de intenzív volt. A stressz lerí
az arcáról. Senki nem szól egy szót sem.
 Jusuf megnyit a telefonján egy újságapplikációt, pedig tudja, az
csak növelni fogja a kínjukat. A főcímek zavarosak, az újságírók
nem tudják, hol kezdjék. Rendőrség. Celeb író. Feleség.
A mennyezeti fénycsövek megvillannak, mikor Sissi Sarvilinna
kis idő múlva becsukja maga mögött az ajtót.
 XXVIII.

A rendőr-főkapitányság auditóriuma ma reggel olyan, mint egy

másik dimenzió: világos és élő sejt az egyébként szürke irodaház
testében. Erne Mikson a hosszú asztal legszélső székére ül le, az
egyetlen még szabad helyre. A mellette kék egyenruhában
pompázó Jukka Ruuskanen maga elé bámul, és még egy köszönő
gesztust sem tesz. A helyzet ugyan mindenkit feszélyez, de a férfi
már évek óta távolságtartó és öntelt seggfej. Mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta, hogy csoporttársak voltak a
főiskolán, és sok vidám, piálós estét is együtt töltöttek.
Az asztalon különböző színű és nagyságú mikrofonok és
magnók összevisszasága. Mögöttük nyílik a nézőtér, a sorokat
fáradt, de figyelmes közönség tölti meg. Villognak a vakuk, a
nagyobb kamerák egyenesen közvetítenek a neten és a
televízóban. Erne nem emlékszik rá, hogy bármikor is lett volna
ennyi ember az auditóriumban; ám ebben az ügyben kivételesen
sok az érdekfeszítő elem. Erne köhög. Kiszáradt a szája, és az
asztalra nem tettek vizet. Az orrához kap, ujján érzi az öt perce
elszívott cigaretta illatát.
– Pontosan nyolc óra van. Kezdünk – mondja végül Ruuskanen,
és abbamarad a moraj. Sűrűsödik viszont a vakuk kattogása,
mintha az esemény megnyitása valamilyen módon növelte volna
az ott ülő rendőrök fotogenitását.
– Jukka Ruuskanen vagyok, a Helsinki Rendőr-főkapitányság
parancsnoka. tőlem balra Jens Oranen parancsnokhelyettes és
Joonas Lönnqvist az Országos Rendőr-főkapitányság
parancsnokságáról. – Az előtte kattogó fényképezőgépek felé néz.
Erne elbizonytalanodik, hogy Ruuskanen talán megfeledkezett az
ő létezéséről. – Jobbra pedig a nyomozást vezető Erne Mikson
főfelügyelő ül a Helsinki Bűnügyi Rendőrségtől – mondja végül
Ruuskanen Ernére nézve. Erne érzi, amint felé fordulnak a
fényképezőgépek és a kamerák, s felgyorsítják fáradhatatlan
dokumentációs tevékenységüket. Most tehát hivatalos: ismét ő
adja az arcát a nyomozáshoz, a munka során történő hibákhoz és
az esetleges eredménytelenséghez. A vakuk fénye láthatóvá teszi
arcának barázdáit és hangsúlyozza az oda lerakódott éveket. Erne
tisztában van azzal, hogy törékenynek látszik. Az idő megtette a
dolgát, de sokat köszönhet az észt Rumbának, ennek a
papírtekercsbe csomagolt méregnek is: az évek során talán többet
szívott belőle, mint tiszta oxigént.
Ruuskanen röviden összefoglalja az este és az éjszaka
eseményeit. Erne hátán végigcsorog a verejték, hónalja izzad. Egy
pillantást vet Ruuskanenre, csak hogy ne kelljen a nagy fekete
szemekként rámeredő objektívokba néznie.
Roger Koponen… feleség… rendőrség… Ruuskanen lakonikusan
beszél. Erne nem figyel rá, kívülről el tudná mondani mindezt.
Ehelyett a Ruuskanen másik oldalán ülő férfiakat nézi, akik
szintén a tisztikar sötétkék díszegyenruháját öltötték magukra.
Erne az egyetlen, aki gond nélkül viselhet fekete farmert, inget és
kopott tweedzakót. Ez az ő egyenruhája. Az észt kifutófiú
munkaruhája. Ő az egyetlen közülük, akinek a tájékoztató után
válaszolnia kell az újságírók telefonhívásaira, a másik három
visszatérhet politizálni és olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek
semmi köze a tulajdonképpeni rendőri munkához. A nagykutyák
korosztályabeliek, sőt, Jens Oranen jóval fiatalabb. Azt lehetne
gondolni, hogy Erne alaposan lemaradt. De ő maga mindig azt
érezte, pályája pont úgy halad előre, ahogy szeretné. Ötvenéves
korára éppen ott van, ahol lenni akar. Azt a munkát végzi, amiről
kisfiú korában álmodott. És mégis, ilyen eseményeken kiviláglik
egyfajta különállás és különbözőség.
– …és magával a nyomozással kapcsolatos kérdésekre a
nyomozás vezetője válaszol – mondja végezetül Ruuskanen, s még
mielőtt befejezné a mondatot, már több kéz emelkedik a
levegőbe.
– Van már a rendőrségnek gyanúsítottja? – kérdezi az első
sorban ülő nő, akiről Erne tudja, hogy az állami műsorszolgáltató
újságírója. A rendezvény tipikusan a legáltalánosabb kérdésekkel
kezdődik, de Erne tapasztalatból tudja, hogy egyre
bonyolultabbak következnek majd.
– Birtokunkban van a kulosaari gyilkosságok gyanúsítottjának
személyleírása. Jelenleg annyit mondhatok, hogy tősgyökeres
finn férfi – válaszolja Erne, és a mikrofonra néz. Ez az a
morzsányi információ, amit átadhatott. A minisztériumból
konkrét utasítás jött, hogy az etnikai alapú terrorizmussal
kapcsolatos minden lehetséges spekulációt csírájában el kell
fojtani.
– Vagyis nincs gyanúsított?
– Mint az elhangzott, megvan a személyleírása. Senkit nem
tartóztattunk le az üggyel kapcsolatban, és a nyomozás során
kiderülő részletek alapján folytatjuk a keresést. – Erne ökölbe
szorítja az ujjait. A mennyezeti halogénlámpák fénye mintha
élesebbé válna.
– És a juvai rendőrgyilkosság? Biztosan tudják, hogy más a
tettes?
– A távolságot figyelembe véve ez felettébb valószínű.
– Lehetséges, hogy több elkövetőről van szó, akik
együttműködnek?
– A jelen fázisban ez semmiképpen sem zárható ki.
– Roger Koponent vagy a feleségét megfenyegették korábban?
– Nem jutott tudomásunkra semmilyen erre utaló tényező.
– Mi a kulosaari gyilkosságok elkövetési módja?
Erne pislog néhányat. Most van szükség arra a híres
pókerarcra.
– A nyomozásra való tekintettel nem…
– Az elkövetési mód ugyanaz, mint a juvai erdei gyilkosságok
esetében?
 – Mint mondtam, nem tudok…
– Gyanakszik-e arra a rendőrség, hogy a gyilkosságok
elkövetési módja Roger Koponen művein alapszik?
Na, itt van. Megtörtént az elkerülhetetlen. Pedig a
bűncselekmények részleteit igyekeztek szigorúan titokban
tartani.
– A nyomozás jelenlegi szakaszában nem lehet, vagyis nem
akarok állást foglalni az életellenes bűncselekmények elkövetési
módját illetően.
Erne tudja, hogy nem válaszolt a kérdésre. A csavart labdákat
dobáló hivatásosok közönsége nem elégszik meg ennyivel.
– Az erdőben elégették a holttesteket?
Erne keze izzad. Kikerült az információ. Ruuskanen oldalba
nyomja őt az öklével, Oranenhez hajol, valamit súg a fülébe, aztán
bólint Erne felé.
– Igen. Az áldozatok holttestét elégetve találták meg – mondja
Erne, és vizespohár után nyúl, de észreveszi, hogy még mindig
nem hoztak poharakat az asztalra. Minden egyes szó fájdalmat
okoz a torkában. A következő másodpercekben a kamerák, a
laptop-billentyűzetek és a sugdolózások zenekara hangos
morajlássá változik.
– Koponen könyvében embereket égetnek. Ez nem világos
kapcsolódási pont?
– Nyomozóink most tanulmányozzák Roger Koponen irodalmi
munkásságát. Amennyiben a bűncselekmények és a könyvek
tartalma között kapcsolat van, igyekszünk ezeket megtalálni és
hasznosítani a nyomozásban.
– A kulosaari gyilkosságoknak van irodalmi mintája?
– Ha felelnék erre a kérdésre, az ellentmondásban lenne az
iménti válaszommal.
– Beszélhetünk sorozatgyilkosról?
– Jelenleg ezek a kritériumok nem teljesülnek.
– Van-e oka a rendőrségnek feltételezni, hogy ismét támad a
férfi?
 – Nincs.
Ruuskanen és Oranen megint összesúg. Újabb kezek
emelkednek a magasba, pedig már senki nem ad szót. Gyors
kegyelem nem várható.
– A rendőrség miért… – a kérdés félbeszakad. A kérdező
bozontos szakállú férfi szája tátva marad.
Most először teljes csend támad a sajtótájékoztatón. Az újságíró
tekintete laptopja képernyőjére szegeződik, mint mindenki másé
is. Hitetlenkedő moraj kezd terjedni a teremben, és a hangerő
egészen magasra csap. Az újságírók telefonjuk után kapnak, és a
kijelzőn pötyögtetnek. Azok, akik még nincsenek tisztában a
helyzettel, a padsorok fölött nyújtózkodnak, hogy mások
képernyőjéről tudják meg, mi történik. Döbbent és hitetlenkedő
arckifejezések, sőt lelkesedők is. Az eddig uralkodó fáradtságnak
nyoma sincs.
Ruuskanen alsó ajkát beharapva pillant körbe, mintha
magyarázatot várna a hirtelen bekövetkezett változásra. Erne
megnézi a telefonját, csak hogy megbizonyosodjon arról, nem
küldött-e új üzenetet a csoport.
– Mi történik? – mordul fel Ruuskanen. Hallhatóan bassza a
csőrét, hogy ő az egyetlen, aki nincs tisztában a helyzettel.
– Roger Koponen YouTube-csatornájára egy videót töltöttek fel
az előbb – mondja hangosan a közszolgálati média újságírója. –
Videót a feleségéről.
Erne a vastag mikrofont szorítja. Egy másodpercre behunyja a
szemét, és maga előtt látja az arcot, amelyen a száj
természetellenes mosolyba merevedett.
 XXIX.

Malleus maleficarum. Malleus maleficarum. Malleus maleficarum.

Jessica az íróasztalánál ül, Jusuf mellette az asztalra
támaszkodik. A számítógép képernyőjén Roger Koponen
YouToube-csatornája van nyitva, amelyre éppen egy drámai
videót töltöttek fel. A felvétel nyilvánvalóan telefonnal készült.
Az eszelősen mosolygó Maria Koponen látható rajta, ismerős
helyén ül a hosszú asztal végén. A háttérben az Imagine szól,
azonkívül egy monoton, visszataszítóan prédikáló hang hallható,
erős recsegéssel keveredve. A hang újra és újra ugyanazokat a
szavakat ismétli. Pontosan ugyanazzal a hangsúllyal: Malleus
maleficarum. A videó egyperces, és a meggyilkolt nőn kívül más
nem látható rajta. Valószínűleg mindössze néhány perccel azelőtt
készült, hogy a tettes telefonált a központi segélyhívó számra.
Vagy a felvétel alatt telefonált.
– Kibaszottul undorító hang. A felvételről jön? – kérdezi Jusuf a
latin nyelvű kifejezést ismétlő férfihangra utalva.
– Úgy hangzik.
– Mennyi ideig tart, amíg a YouTube eltávolítja a videót?
– Nincs jelentősége. A videót már látták, letöltötték, és
terjesztették – válaszolja Jessica résnyire szorított szájjal, és lefelé
görgeti az egérrel a kurzort, hogy megnézze a hozzászólásokat.
A világsiker ellenére Koponen csatornájának csak néhány ezer
követője van, de a videó láthatóan futótűzként terjedt.
A hozzászólások száma több száz. Jusuf száját egy füttyentés
hagyja el.
– A rohadt életbe! Erne figyelmeztetett a szardobálásra, de erre
ő sem számított.
 – Hogyan számíthatna erre bárki is? – nyel egyet Jessica.
A látvány gyomorforgató. A hozzászólók nagy része az egész
történetet viccnek tartja, valamiféle megkésett halloween-
tréfának, vagy az író marketingfogásának. De az egyperces
felvétel elég hosszú ahhoz, hogy rámutasson, nincs minden
rendben. Maria Koponen nem lélegzik. Ezenkívül a halottakból
mindig sugárzik valami megmagyarázhatatlan véglegesség,
valami, amit szinte lehetetlen utánozni. Ennek ellenére a
hozzászólásokban nincs semmi empátia. Az emberek nagyon
kegyetlenek tudnak lenni. És buták. Winston Churchill mondta
valamikor, hogy a legerősebb érv a demokrácia ellen egy rövid
beszélgetés az átlagos szavazóval. A mondat végét be lehet
helyettesíteni ezzel: pillantás a közösségi média „hozzászólások”
rovataira.
– Mit csináljunk? – kérdezi Jusuf.
– Hívd fel a műszakiakat. Ki kell derítenünk, milyen IP-címről
jelentkezett be a gyilkos Roger Koponen YouTube-csatornájára.
– Oké – fújja ki a levegőt Jusuf, és már épp eltűnne, amikor
Jessica felnéz a számítógép mögül.
– Jusuf… Valahogy az az érzésem, hogy időpocsékolás felkeresni
a Neurofarmot. Megkérnéd Ernét, hogy a Központi Bűnügyi
Rendőrségtől menjen oda valaki, ha már egyszer felajánlották a
segítségüket?
Jusuf bólint, és folytatja útját.
Jessica visszapörgeti a képernyőn a képet, és ismét elindítja a
videót az elejétől. Már háromszor látta, és aligha talál ez
alkalommal valami újat. A kép stabil, de a kis mozgások elárulják,
hogy a kamerát nem támasztották az asztalnak, hanem kézben
tartották. Malleus maleficarum. Malleus maleficarum. A mindig
ugyanazt ismétlő hang dermesztő, de Jessica nem némítja el a
videót. Újra és újra hallania kell, meg kell értenie, mit akart
üzenni tettével és videójával a villába behatoló férfi. Jessica a nő
széles vigyorba merevedett arcát nézi: a szemek mintha
egyidejűleg segítségért kiáltanának és gúnyosan kidüllednének.
 XXX.

Jessica még a helyén ül, pedig a közönség már elhagyta a termet.

Vivaldi örök érvényű szerzeményének hangjai még mindig a
fülében csengenek. Nem rajong különösebben a klasszikus
zenéért, de a velencei zeneszerző kétségkívül leghíresebb
concerto-sorozata ma felejthetetlen hatást gyakorolt rá. Igaz,
ehhez hozzájárult az is, hogy Colombano volt a koncert szólistája,
aki amellett, hogy izgatóan titokzatos és jóképű, igazi
hegedűvirtuóz is.
Colombano nem kérte Jessicát, hogy várja meg. Csak futólag
nézett rá, amikor a terem végében lévő ajtó felé távozott a
színpadról. Valami mégis arra késztette, hogy a helyén maradjon.
Colombano tényleg meghívta volna a koncertre, ha nem állt volna
szándékában üdvözölni őt az előadás után? A fények lassan
kialszanak, és Jessica mégis azt kezdi érezni, hogy Colombano
nem hölgytársaságot keresett, csak nagyobb közönséget akart.
– Már zárunk – szólal meg a nő olaszul.
Jessica összerezzen és elpirul.
– Értem – válaszolja, és nyugtalan ujjaival táskája bőrszíját
babrálja.
Az éles arccsontú nőre néz, és ragadozó madár jut róla az
eszébe. A szemében azonban nincs már az a hűvösség, ami a
koncert kezdete előtt: együttérzéssel nézi Jessicát. Sőt, talán
szánakozva. Mintha azt mondaná: Ne vedd személyeskedésnek.
Nem te vagy az első. Nem te vagy az egyetlen.
– Ideje lenne indulni – mondja a nő, és megvonja a vállát.
Jessica gyomra összerándul a csalódástól, feláll, és
búcsúzásként diszkréten bólint a nőnek, aki most a padsorok
között sétálva gyűjti össze az üléseken felejtett műsorlapokat.
Jessica lépései visszhangzanak a nagy teremben, nehéznek érzi a
lábát. A pezsgő nyugtató hatása a koncert alatt elszállt, csak
ürességet hagyott maga után. Jessica nem tudja, hogy az éhség, a
csalódás vagy a kettő együtt okozza-e ezt az érzést.
Kinyitja a nehéz ajtót, és látja, hogy újra eleredt az eső. Az apró
cseppek könnyűek és melegek. A nedves szél tengerillatú, távolról
enyhe fém- és vizeletszagot is hoz magával. Valahonnan
messzebbről, a Szent Márk tér irányából egy ismert dalt éneklő
tenor hangja hallatszik.
Jessica a nedves macskakövekre lép, és majdnem elveszti az
egyensúlyát. Bokája gyenge, és az idegvégződésekben ismét
megjelent a hasogató fájdalom, a semmiből. Mindig a bokája
fölött kezdődik, onnan terjed a lábszárán a térde felé, közben
egyre mélyebbre fúródik, mint egy vékony szög, amit valaki éles
kalapácsütésekkel ver be a csontjába.
Tisztában van vele, hogy vissza kellene fordulnia,
megkapaszkodni a nehéz ajtó kilincsében, leülni mellette, és
megvárni, amíg elmúlik a görcs. Büszkesége azonban
megakadályozza ebben. Maga mögött akarja hagyni a díszes
koncerttermet, amely ezen az estén a megalázás és a csalódás
színpada volt.
A fájdalom minden lépéssel erősödik. Az út túloldalán észrevesz
egy szökőkutat, azt veszi célba botladozva, mint egy hosszú lábú
őz a síkos jégen. Újabb szögek jelennek meg, egy a vádlijában,
másik a combjában. Végül elviselhetetlenné fokozódik a kín.
Jessica tudja, nem bírja ki a kőből faragott szökőkútig. Leguggol,
lábszára ég, kezével megtámaszkodik az utca nedves felületén.
Ekkor valaki megfogja. Erős ujjak nyúlnak a hóna alá, a karjára
fonódnak, bőrén érzi a rajtuk lévő kőkemény repedéseket. A fogás
nem gyengéd: céltudatos és határozott. Olyan erő nyúlt hozzá,
amely nem kér bocsánatot.
– Zesika – szólal meg halkan a férfi, és az utolsó métereken a
szökőkútig támogatja.
 Colombano leülteti a kút peremére. Jessica lehajol, leveszi a
cipőjét, és lábát az utcai gödörben összegyűlt tócsába süllyeszti.
Csak ezután néz fel segítőjére. Hát itt van. Csak és kizárólag az ő
számára. Könny csordul végig az arcán. A fájdalomtól és a
megkönnyebbüléstől. Az örömtől és a szégyentől.
– Mi történt? – kérdezi Colombano, és diszkréten valahová
Jessica mögé néz. A kínos tántorgása biztos aggodalmat keltett
másokban is, és ráirányította a járókelők figyelmét. Mégsem
sietett a segítségére senki más. Kizárólag Colombano.
– Hol hagytad a hegedűdet? – kérdi végül Jessica. Nem viccnek
szánta, de úgy hangzik.
Colombano megkönnyebbülten mosolyog. Aztán elkomolyodik,
megnyalja az ajkát, és az égre emeli a tekintetét, mintha csak
jobban akarná érezni a magasból aláhulló esőt. Jessica lehunyja a
szemét, és mikor kinyitja, Colombano tekintete már visszatért.
Kissé közelebb húzódott hozzá.
– Hová indultál?
Egy pillanatig egymást nézik.
– Tetszett? A koncert…
– Miért hívtál meg? – kérdezi Jessica, és azt veszi észre, hogy a
fájdalom szinte ugyanolyan gyorsan megszűnt, mint ahogy
kezdődött. Már csak a csiklandozó izgalom maradt. És egy
csipetnyi szégyenkezés.
Colombano melengető nevetésben tör ki. Ahogy nevet, arca
fölött keskeny réssé húzódik a szeme, széles szájából kivillan
fehér fogsora.
– Tante domande, Jessica, ma nessuna risposta.
 XXXI.

Jusuf felrezzen kollégája motyogására, és az előtte váró briósról

Jessicára néz.
– Mit mondtál?
Jessica felpillant a telefonjáról, és kérdőn nézi. A kezében lévő
golyóstollal az asztalt kopogtatja. Mint mindig, ha gondolataiba
merül.
– Már te is latinul kezdesz beszélni? Domande… Risposta…
– Nem, hanem… – súgja Jessica a torkát köszörülve. Tényleg
kimondta volna ezeket a szavakat? – Nem latin volt. Hanem olasz
– folytatja. – Azt jelenti: Milyen sok kérdés, de semmi válasz.
– Szép megfogalmazás. És jó tömör – mondja Jusuf bólogatva, és
visszafordítja tekintetét a rá váró finomságra.
Ninának a kaotikus reggel ellenére sikerült süteményeket
hoznia a közeli boltból. A gyilkossági csoport kávézással
egybekötött tanácskozásai rendszeres szokássá váltak, miután
észrevették, ez mennyire termékeny talajt nyújt a
beszélgetésekhez. Egy kívülállónak – a vizsgálandó bűnügyek
természetét figyelembe véve – ez a gyakorlat túlzottan lezsernek
és ráérősnek tűnhet. De éppen ez a cél.
Jessica ledörzsöli tenyeréről a cukrot és óvatosan egy
papírtányérra söpri. Az asztal mellett ülő nyomozók süteményt
majszolnak, senki sem beszél. Mikael négy fényképet ragasztott a
táblára, amelyek az előző este és éjjel holtan talált embereket
ábrázolják. Roger és Maria Koponen, Sanna Porkka bűnügyi
felügyelő, valamint a jég alól kiemelt szép, fekete hajú nő, akinek
a személyazonossága továbbra is misztérium.
 Nyílik az ajtó, Erne lép be egy tablettel a hóna alatt. Az éppen
kiszellőztetett szobába szúrós cigarettaszag áramlik. Rasmus
gyorsan a szájába tömi a briós maradékát, mintha attól félne,
megbüntetik, ha rajtakapják az evésen.
– Üljetek le! – mondja Erne, és az asztal végéhez megy.
Tenyerére támaszkodik, és töredezett körmeivel az asztallapon
dobol.
Jessica a férfit nézi. Régóta ismerik egymást, sok kemény
helyzetben voltak együtt, de nem emlékszik rá, hogy bármikor is
ennyire idegesnek látta volna. Vajon az eset iránti nyilvános
érdeklődés és a felettesektől ránehezedő nyomás gyötörte meg
így, vagy mégiscsak egy rendkívül agresszív férfiinfluenzáról van
szó?
– Jessica vezeti a nyomozást – mondja Erne, és mindenki bólint.
Jessica volt az ügyeletes, őt riasztották elsőként a helyszínre,
tehát kezdettől fogva egyértelmű volt a dolog. Bármi más döntés
bizalmatlansági nyilatkozat lett volna Jessica ellen.
Erne nadrágzsebében rezeg a telefonja, de figyelmen kívül
hagyja.
– Az első főcímek meg is jelentek a bulvárújságok honlapjain.
A bűntényeket már rituális gyilkosságoknak nevezik, és úgy
hiszem, beindult a spekuláció a lehetséges új áldozatokról. – Erne
zsebre teszi a kezét. Aztán az asztal közepéhez lépdel, és az utolsó
briósért nyúl. – Azt akarom, hogy felejtsétek el a médiát. Majd én
intézem. Minden esélyünk megvan a gyors áttörésre. Segít
nekünk a Kelet-Finnországi Rendőrkapitányság, és mivel az egyik
áldozat rendőr, a Központi Bűnügyi Rendőrség is részt vesz a
nyomozásban.
– De mi vagyunk a fő felelősök, ugye?
– Aha. A tettek feltételezhetően kapcsolódnak egymáshoz.
A KBR és Kelet-Finnország a juvai esettel foglalkozik, de nekünk
felelnek, és tájékoztatnak minket a nyomozás előrehaladtáról.
– Oké – mondja Jessica, és bizsergést érez az ujjaiban. Az ügy
hihetetlenül jelentős, és vezető nyomozóként ő felel azért, hogy
megoldják.
– Van valami hírünk, Jessi? – kérdezi Erne a brióst majszolva, és
letörli a cukrot a szája széléről. Jessica kiegyenesedik, és a lehető
leghatározottabbnak igyekszik látszani.
– Meg kell tudnunk, milyen eszközről jelentkeztek be ma reggel
Roger Koponen YouTube-csatornájára. Mivel az elégett
férfiholttest környékén nem találtak telefont, lehetséges, sőt
valószínű is, hogy a videót Koponen saját mobiltelefonjával
töltötték fel a hálózatra.
– Hívásadat-információk?
– A telefont utoljára egy olyan adótoronynál lokalizálták, amely
közel van a tetthelyhez. Fél órán belül kiderül, hogy
bekapcsolták-e ma reggel.
– Ha a videót valóban Koponen mobiljáról töltötték fel a netre,
egyre nyomósabb okunk van gyanítani, hogy a kulosaari és a juvai
gyilkosok együttműködnek – állapítja meg Erne.
Mindenki bólint. Erne leveszi gyapjúzakóját a széktámláról.
Mozdulatai valahogy merevek és lassúak már egy ideje.
– A dolog jó oldala, hogy nem kell tovább gondolkodni a
tájékoztatási stratégián. Megtették helyettünk a bűnösök –
mondja Erne, és az ajtóhoz lép. – A média és a közvélemény
levonja az ügyből a saját következtetéseit. Érdemes felkészülnünk
egyfajta pánikra.
– Szükségünk van gyanúsítottakra. Minél előbb – jelenti ki
Jessica, és ő is feláll.
– Kezdjétek a kiadóval – utasítja a csoportot Erne.
– Miért?
Erne arcán hosszú idő óta először óvatos mosoly jelenik meg.
– Tudomásom szerint egyedül ők profitálnak ebből a káoszból.
Hallottam a sajtótájékoztatón, hogy Koponen Boszorkányüldözés-
könyvei két óra alatt elfogytak az északi országok összes
webboltjában.
 XXXII.

Jessica befejezi a hívást, és melléhez szorítja a telefont. A KBR

Neurofarmnál járt emberei beszéltek Maria Koponen főnökével és
néhány kollégájával, de semmi szokatlanra nem derült fény.
Jessica visszaül a számítógéphez, és egy pillanatig a fekete
képernyőt nézi. Az egér felé nyúl, hogy mozgatásával felébressze
a gépet, de a mozdulat közben megáll a keze. Homályos
tükörképét nézi; feje körvonalai kirajzolódnak, de arcvonásai alig
kivehetőek. Mintha a múlt éjszaka ismétlődne meg, amikor az
ablakban nézte saját tükörképét. Mintha az üveg mögül valaki
más nézett volna vissza. Egy idegen a hideg és sötét
univerzumból, mintegy emlékeztetőül, hogy nem találta meg a
helyét ebben a világban. Soha nem lehet átlagos ember, még ha az
államnak dolgozik is, és eljátssza, hogy abból a fizetésből él meg,
amit a rendőrségtől kap havonta. Szélhámos. Hazug. Álszent. Svindli
von Hellens.
– Jessica! – rikkantja Jusuf, mintha egy kutyát hívna.
A szemközti paraván mögül előbukkanó férfi arckifejezése
azonban az alkalmazkodás mintaképe. – A hívásadat-információk
– mondja most halkabban, de láthatóan izgatottan.
Jessica életre kelti a képernyőjét, és átmegy Jusuf asztalához.
Az ugyanolyan rendetlen, mint mindig. Legalább hat vagy hét
mosatlan kávéscsésze, a szélükön odaszáradt kávéfoltok. Nem
csoda, hogy a konyhában alig lehet tiszta edényt találni.
A papírkupacok mögött két serleg áll, melyeket az osztály
gokartbajnokságának győzteseként nyert, és boldogan mutogat
mindenkinek, aki odatéved hozzá.
 – Roger Koponen telefonja 08:02-től 08:09-ig be volt kapcsolva –
mondja Jusuf karba font kézzel.
– Hol?
– A központi pályaudvarnál. Talán alatta, a metróállomáson.
– Természetesen. – Jessica körmei Jusuf széktámlájának
kárpitjába mélyednek. – Ott rengeteg ember van…
– Át fogjuk vizsgálni a felvételeket – ígéri Jusuf, és egy számot
pötyög be a telefonjába.
Jessica kiegyenesedik, teleszívja tüdejét az áporodott levegővel,
amit a rendőrszékház fáradhatatlanul lélegző klímaberendezése
sajátos illattal, porszívózsák- és fémszag keverékével fűszerez. A
csuklóját dörzsöli és kitapintja a pulzusát, ami a tegnap esti
események óta továbbra is szapora. Nem megy ki a fejéből a
gyilkossal való találkozás. A szájmaszkos, kapucnis arc, a szem,
amelynek a színére nem képes emlékezni. A szavak, amiket még
mindig nem ért. Az első elintézve. Nem tud szabadulni a
gondolattól, hogy „az első” utal valamire, ami nekik még eszükbe
sem jutott; valamire, amit a tettes tudatni akart velük. Vagy
inkább sejtetni.
– Jessi? – A számítógép képernyőjén létrejött a távkapcsolat a
pályaudvar térfigyelő kameráival. – Ez eltarthat egy kis ideig –
folytatja Jusuf. – A szalagokat vizsgálva…
– Hagyd a…
– …szerelmeseknek? – mosolyog Jusuf Jessica meglepett
arckifejezését látva. Aztán megrázza a fejét. – Mi? Azt hitted, nem
tudok róla, hogy Nina és Micke dugnak? Azt hitted, hogy Erne
nem tudja?
– Teljesen mindegy. Mondd meg nekik. Azután indulunk –
mondja Jessica, felkapja Jusuf asztalon heverő pehelykabátját, és
a férfi ölébe dobja.
– Hová?
– Kulosaariba. Nappali fényben akarom látni azt a helyet.
 XXXIII.

A kristálytiszta fagyos idő szürke latyakká változott, mintha

osztozna az elmúlt éjszaka horrorisztikus eseményeiben.
Jusuf felhajt a keleti gyorsforgalmi útra. Jessica a hidat
körbevevő építési területet és a közepén épülő toronyházat nézi
az ablakon át. Amikor elkészül, állítólag ez lesz Finnország
legmagasabb lakóépülete. Jessica látott nyári szemléltető képeket
a felhőkarcolónak nevezett épületről, mely fehéren izzó
toronyként tör az égbe. A valóságban azonban szürke. Talán az
időjárás miatt, vagy mert az építőanyagok jobban mutatnak az
építészek számítógépének képernyőjén.
– Ernénél rendben van minden? – kérdezi Jusuf, és lehalkítja
a rádiót.
– Hogyhogy?
– Csak úgy tűnik, mintha…
– Túl ideges lenne?
– Nem csak az. Mintha nem érezné jól magát.
– Fizikailag?
– Igen – feleli gyorsan Jusuf.
Jessica az autót vezető kollégájára pillant, majd az utat nézi.
Természetesen tudja, miről beszél Jusuf. Jobban ismeri Ernét,
mint bárki más a csoportban. Már régen észrevette a változást
rajta. Betegnek látszik és hallatszik. De még a találgatásoknál is
hiábavalóbb lenne tőle magától érdeklődni hogyléte felől. Önfejű
észt főnöke még utolsó leheletével is azt mondaná, hogy életereje
teljében van, és a többieket hibáztatná a fölösleges hűhó miatt.
– Ha Ernének valami baja lenne, a gyászjelentéséből
értesülnénk róla – mondja végül, és elgondolkodik, miért érzi
szükségesnek eltitkolni, hogy ő is aggódik Erne miatt.
– Csodálatra méltó hozzáállás. Az, hogy sosem panaszkodik.
Pedig…
– Talán nincs semmi oka panaszkodni. Csak te úgy hiszed.
Most Jessica hangosítja fel egy árnyalatnyit a rádiót, és kinéz az
ablakon. A hőmérséklet emelkedésével Mustikkamaa szigete
elvesztette fehér takarójának egy részét, itt-ott zöld sávok
látszanak ki a hó alól. Jessica összevonja a szemöldökét.
– Jusuf!
– Tessék?
– Mit csinált volna a gyilkos, ha a tenger még nem lett volna
befagyva?
– Megvárta volna a kemény fagyokat.
– De ha arra a pillanatra akarták időzíteni a tettet, amikor
Koponen az ország másik végében van, Maria Koponen meg
otthon, egyedül? Koponen elmondása szerint ez volt az egyetlen
éjszaka januárban és februárban, amikor nem volt otthon.
– Általában véve eléggé valószínű, hogy február közepén be van
fagyva a tenger – mondja Jusuf, és letér az autóútról a Kulosaari
felé vezető kijáratnál. – Azonkívül Roger Koponent is
meggyilkolták. Ha otthon lett volna, biztos ott ölték volna meg.
A feleségével együtt. Most csak az történt, hogy a könyvét
reklámozta, nem?
– Az történt, hogy a könyvét reklámozta? A könyvét? – Jessica
beharapja az alsó ajkát. Koponen könyve a kulcsa mindennek.
Semmi sem véletlen, ami azzal kapcsolatos. Nem lehet véletlen.
 XXXIV.

Nina Ruska összegyűri az üres cukorkásdobozt és a

szemétkosárba ejti. Az imént ült le az asztalhoz, melyen a
laptopon kívül két külön képernyő is áll. A középsőn egy lista
látható videófájlokról. Összesen negyvenötről. Mindegyik
térfigyelő kameráról egy. A feladat lehetetlennek tűnik,
különösen, hogy senki sem tudja, kit kell keresni a szalagokon.
Azonban a Jessicától kapott hétperces időintervallum jelentősen
megkönnyíti a dolgot. Ezenkívül a helymeghatározás, amely a
Koponen telefonjának bluetoothából továbbított Beacon-
rádiójelekre és a MAC-kódra épül, pontos koordinátákat ad a
készülék mozgásáról.
– Hét perc – mondja Mikael, és leül Nina mellé.
– Ennyi idő alatt kapta a videót és töltötte fel a YouTube-ra.
– Hány kamera van hátra?
– A szűrés után kilenc. A rohadt életbe! Erős a gyanúm, hogy a
pasas a metróperonon áll. És ezért tűnik ez olyan kurvára
hiábavalónak.
– Mire gondolsz? – pörgeti a kiskanalat a teásbögrében Mikael.
– A pasas tudja, hogy kamerákkal keresünk egy kezében
telefont tartó személyt. Tehát oda megy, ahol átkozottul sok
ember álldogál…
– …és ahol szinte mindenki a telefonját nyomkodja.
– Nem szinte mindenki, hanem kivétel nélkül mindegyikük. –
Nina kinyit egy fájlt. – Nézd! Sok szempontból elkeserítő. Még
azok is, akik valakivel jönnek, srégen lefelé bámulnak, kinyújtott
kézzel.
– Kétségtelenül disztópikus látvány.
 – Szóval biztos vagyok benne, hogy a keresett fazon látszik
valamelyik képen. Csak nem tudjuk, ki az a sok közül. Legalább
százan vannak a peronon.
– Mióta vagy ennyire pesszimista? – kapja ki Mikael az egeret
Nina markából. – Azonkívül nincs benne logika.
– Miben?
– Azt mondod, a pasas tudja, hogy a telefon mozgását nyomon
lehet követni. És ennek ellenére bekapcsolja, az ország legjobban
megfigyelt és őrzött területén. Szerinted ez mit jelent?
– Hogy… – Nina mélyet sóhajt és mosolyog – azt akarja, hogy
meglássák.
– Meglássák, de ne feltétlenül ismerjék fel – fűzi hozzá Mikael,
és kacsint.
Nina hátradől a székén és a férfit nézi. Már évekkel ezelőtt
beleszeretett abba a megingathatatlan magabiztosságba, ami
Mikaelből sugárzik. Akkor is, ha nem indokolt. Talán épp ezért
nem mert közeledni hozzá. Arra gondolt, hogy a férfi
gondtalansága és lezsersége annak a jele, hogy elégedett a
szingliléttel, és nem kíván senkit maga mellé, vagy ha mégis, az
biztosan nem a hetente ötször jógaedzésen izzadó rendőrkolléga.
És aztán, öt hónappal ezelőtt, Mikael végre kezdeményezett egy
szokásosnál intenzívebb munka után. Záróráig ültek egy
étteremben, mindenről beszélgettek, amiről a munkában soha
egy szót sem ejtettek, és megállapították, hogy vonzódnak
egymáshoz. És hogy már hosszú ideje.
– Tehát valamiféle beteges játékról van szó? – kérdezi Nina.
– Persze. Egész idő alatt. A tettes hergel minket. Úgy helyezi el
a holttesteket, hogy az egész osztály nagyítóval olvasson egy
közepes fikciót. Üzenetet ír a családi ház tetejére. Szemtől
szemben beszél a tetthelyen a nyomozás vezetőjével. Az áldozat
telefonjával tölt fel videót a netre, pedig tudja, hogy lekövetjük. –
Mikael a szájához emeli a bögréjét.
Nina kinyitja a következő fájlt.
– Gyomorforgató gondolat – szólal meg.
 – Mi?
– Az, hogy azokat a nyomokat követjük, amelyeket a tettes
kifejezetten hagyni akart. Mintha az ember egyenesen az
egérfogóba dugná a fejét. Vagy a tökét egy pirájákkal teli
medencébe…
– Éppen most nincs más nyomunk. Ráadásul akármilyen jól is
van megtervezve a kincskereső térkép, a készítője követhetett el
hibát. Senki sem tökéletes. És talán a tettesnek sincs sejtelme
arról, mi mindenre képes manapság a rendőrség.
– Biztos vagy benne? – mosolyog Nina.
– Nem – mondja Mikael hosszú szünet után. – Talán az Országos
Rendőr-főkapitányság parancsnokságán ül.
– Lönnqvist? A gonosz fehér varázsló?
– Az egész parancsnokság?
– Talált!
– Az aztán az igazi boszorkánykör – mondja Mikael, és óvatosan
Nina combjára teszi a kezét. Nina diszkréten ráüt.
– Koncentrálj csak arra a videóra!
 XXXV.

Jessica és Jusuf Koponenék háza előtt száll ki az autóból.

A szalagokkal elkerített terület összezsugorodott, és már csak egy
rendőrjárőr irányítja az ide érkező és innen távozó lakosokat. Az
éjféli apokaliptikus káosz már csak halvány emlék.
Jessica mélyen a tüdejébe szívja a mikroszkopikus
vízcseppekkel teli levegőt, és egy pillanatig körülnéz: latyakos
keréknyomok a letakarítatlan utcán, a szomszédos telkeken a
magas erdeifenyők roskadoznak a nehézzé vált nedves hó súlya
alatt. Feltekint a domb tetején álló faházra, melynek felső
ablakából nézték tegnap este a tetőre taposott szavakat. Malleus
maleficarum.
Felhúzzák cipőjükre a védőhuzatot, bár éjjel már a földszinttől
a padlásig átvizsgálták a házat. Beljebb lépve hirtelen Jessica
eszébe jut a zene, ami a járőr megérkezésekor szólt. John Lennon
Imagine-je. A szám utat talált az álmába. Jessica meglátja az
előszobában a nagy tükröt, és szinte kényszeresen úgy akar
elhaladni mellette, hogy ne pillantson oda. Mintha az
leleplezhetne valami nemkívánatosat. A szeme sarkából mégis
ránéz a tükörképére. Az alak olyan, mint ő, de minden fonák: az
érzelmek, az indítékok, a szándékok. A tükörben csak a burok
villan fel, egy ügyesen elkészített viaszbaba. Az te vagy. Jessica
nyaka nyilallni kezd. Ujjhegyével nyomkodja, és kényszeríti
magát, hogy koncentráljon.
A villában hideg van. Nem csoda, a bejárati ajtó egész este és
még késő éjjel is nyitva volt. De a zord idő valahogy mégis illik a
hangulathoz: a ház egy hatalmas hűtőgép, melynek színvilága és
hideg bútorzata alátámasztja ezt a benyomást.
 Jessica zsebre tett kézzel lépked a folyosón át a nappaliba, és az
étkezőasztalt nézi, amely mellett már nem ül senki. Az
ünnepélyesen öltözött, borzalmasan mosolygó nő látványa olyan
erősen bevésődött a tudatába, hogy a holttest akár nyugodtan ott
is lehetne még a helyén.
– Hallod? – szól hozzá Jusuf. Jessica becsukja a száját és nyel
egyet. Tekintete kicsit sokáig ragadt le egy helyen. Pont annyi
ideig, hogy Jusuf úgy érezze, fel kell ráznia.
– Merre ment fel a tetőre? – folytatja.
– A karbantartólétrán. Az épület oldalán – fordul Jessica
fiatalabb kollégája felé. Jusuf egy köteg fényképet szedett elő a
zsebéből, az egyiket az öreg hölgy ablakából készítették.
Fényszórók és utcai lámpák világítják meg a tetőre írt szavakat.
– Egyetlen fölösleges cipőnyom sincs. Taposással írta a
szavakat. Egyik lábát a másik után téve – mondja Jusuf, és
folytatja: – A szöveg egyenletesen van elosztva a tető teljes
szélességében. Minden betű egyforma nagy.
– Szép munka, kétségtelen. Akartál mondani is ezzel valamit?
– Ha én részegen ki akarnám írni a mezőre vagy a szauna
tetejére, hogy pina vagy szar – kezdi Jusuf, és elégedetten állapítja
meg, hogy Jessica elmosolyodott –, akkor örülnék, ha azt legalább
valamennyire el tudná olvasni egy sárkányrepülő.
– Mire gondolsz? Hogy nem volt tökrészeg a tettes? Vagy hogy
neked mint művésznek nincs túl sok mondanivalód?
– Nem, hanem hogy ennek a műalkotásnak a létrehozására
pokoli sok időt fordítottak, ami az események lefolyását
figyelembe véve tulajdonképpen nem volt lehetséges. Vagy pedig
előre begyakorolták. És hogy a művész pontosan tudta, mennyi
Koponenék háztetejének hossza és szélessége – nyújtja át Jusuf a
képet Jessicának.
– Eszembe se jutott, hogy improvizálták volna. Biztosan
mindent előre megterveztek.
– És ha a szavakat már korábban odataposták a tetőre? Teljes
nyugalomban…
 – Nem. Tegnap este történt. A bűnügyi technikusok kiderítették
az elmúlt néhány nap csapadékmennyiségét és a hó rétegeződését
a területen – mondja Jessica, majd az asztalhoz lép, amely most,
hogy nem ül mellette senki, hosszabbnak tűnik.
– Okés. De ennek nincs jelentősége. Mert ha gyakorolták
korábban, akkor ugyanezt a szöveget megtaláljuk valahol máshol
is.
Jessica felszegi a fejét és csípőre teszi a kezét.
– Pontosan ugyanebben a nagyságban – folytatja Jusuf, és
megkönnyebbültnek látszik.
Jessica összevonja a szemöldökét, és Jusufot nézi. Talán
érdemes lenne megfontolni ezt a gondolatot. Vagy talán nincs
semmi értelme. De jelen pillanatban semmi másnak sincs. Ha ki
akarják bogozni ezt az őrült bűnténygombolyagot, talán a
korábbinál kreatívabb és egyúttal őrültebb módszereket kell
használniuk.
– Mit javasolsz? – kérdezi Jessica, és látja, hogy kollégája szép
szeme sugárzik a lelkesedéstől.
Jusuf mindig helyes volt. De mindig vigyázott, hogy a haveri és
kistestvéri szinten maradjanak. Talán azért, mert Jusuf már a
menyasszonyával, Annával járt, amikor először találkoztak. Olyan
szűziesen szerelmesek voltak egymásba, hogy halálos bűn lett
volna megzavarni azt az idillt. Amíg Anna és Jusuf együtt vannak,
nekik, többieknek is van reményük.
Jusuf csípőre tett kézzel rendezi gondolatait.
– Szerintem Erne szólhatna, hogy fésüljék át helikopterrel a
környéket. Vagy röptessenek drónokat. Legrosszabb esetben
néhány órát berreg fölöslegesen a kopter a mezők fölött. De az
időjárás-előrejelzés szerint holnap megint havazni fog. Vagyis ha
sötétedés előtt meg akarjuk nézni, nem árt sietni – mondja Jusuf,
és megvonja a vállát.
Jessica mélyet sóhajt. Ekkor megszólal a telefonja.
– Szia, Micke!
– Be fogsz szarni…
 – Jó kezdés. Nem csoda, hogy kirúgtak a telefonos
értékesítéstől.
– …ugyanis itt valami átkozottul fura dolog van. Ninával
átnéztük a biztonsági kamera kazettáit. És azt hiszem,
megtaláltuk a keresett pasast.
– Fel lehet ismerni a személyt a képről?
– Fel. És éppen ez az állatira hátborzongató – mondja Mikael, és
krákog egyet.
– Na? – kérdi Jessica, miközben Jusuf kíváncsi arccal közelebb
lép hozzá.
– A férfi… teljesen úgy néz ki, mint Roger Koponen.
– Micsoda?
– És ha a DNS-tesztek nem mutatták volna ki, hogy a múlt éjjel
kétszersültté égett Juva mellett az erdőben, meg is esküdnénk rá,
hogy ő az.
 XXXVI.

Erne Mikson megfújja a kávéját, de meg sem próbál inni belőle.

Néhányat szív a cigarettájából, ami ettől a harmadára fogy.
A felmelegedés ellenére átkozottul hűvös az idő, az élénk szél
elviselhetetlenné teszi a nyirkos hideget. Furcsa, de a dél-
franciaországi Carcassonne erődítménye jut eszébe: évekkel
ezelőtt egy decemberi napon a vár falán állt túl könnyen öltözve,
mellette akkori felesége. Arcát jeges eső verte, a fák ágairól és a
háztetők ereszeiről nagy darabokban zúdult le a hó. Cipője
átázott, a torka fájt. Akkor mindenért a gyorsan múló megfázást
lehetett okolni, most más is van a tünetek mögött. Köhögnie kell.
Tüdeje ég az utolsó slukkoktól, elege lett. Túl régen feszegeti
teste tűrőképességének határait: fiatalon a halhatatlanságában
hitt, a későbbiekben pedig már puszta megszokásból. Az alkohol
súlyos árat követelt, de sokat is nyújtott a félszeg embernek. Erne
sosem érezte jól magát egyedül a gondolataival, hát még más
emberek társaságában – az ital mindkét esetben segítségére volt.
A dolog iróniája, hogy talán épp az a folyékony idegméreg, amely
most megöli őt, tette lehetővé számára az eddigi hosszú és
fordulatokban gazdag életet. Az induláshoz képest jó életet. Két
okos, felnőtt fiú, tisztességes munka a rendőrségnél, és egy csomó
jó kolléga, köztük Jessica, aki a legközelebbi, a legkedvesebb.
A cigaretta az ajtó mellé szerelt hamutartó aljára hullik. Az,
hogy üres, bűntudatot ébreszt Ernében. Talán épp most ürítették
ki. Vagy talán ő az egyetlen dohányos az egész épületben. Az
előbbit szeretné.
Egy pillanatig mélabú, a régi idők utáni vágyakozás lesz úrrá
rajta. A nosztalgiahullámot talán az elnyomott cigaretta és a
manapság már szinte dohányfüstmentes rendőrszékház okozta,
vagy talán az, hogy az utóbbi hónapok során jobban foglalkozott
saját halandóságának gondolatával. A közeledő öregség és az
azzal járó testi gyengeség mindaddig távoli rémképek az emberi
elme számára, amíg nem kopogtatnak az ajtón. Erne ötvenéves,
de apja nem érte meg ezt a kort. Novemberben megünnepelt
születésnapja után Ernét hatalmába kerítette a gondolat, hogy az
emberben alapvetően megváltozik valami, ha idősebb lesz, mint
az apja. Mivel Erne az apjánál hosszabb időt töltött el ezen a
planétán, érettebbnek és bölcsebbnek kell lennie nála. Mintha
inasból mesterré lett volna. Most apja kérne tanácsokat és
életbölcsességeket, ha még valamilyen formában létezne. És ha
élne, az egész gondolat megcáfolná önmagát.
A lázmérő ismét sípol. 37,3. Nem katasztrófa. De aggasztóan magas.
A zsebébe csúsztatja a lázmérőt, és megfogja az ajtót, amit
ugyanebben a pillanatban nyit ki belülről valaki egy határozott
mozdulattal.
– Erne? Miért nem válaszolsz a telefonra? – Mikael úgy áll az
ajtóban, mint egy portás.
– Hogyhogy? – kérdezi Erne, és akkor jut eszébe, hogy az
íróasztalán hagyta a telefonját. Legalább tíz percig nyugton akart
lenni. – Mi történt?
 XXXVII.

Erne karba tett kézzel áll a tárgyalóban az asztal mellett, és a

nagy tévéképernyőt nézi, amelyre Mikael az előbb kivetítette a
biztonsági kamera képét. Nina az asztal mellett ül és
gyümölcslevet hörpöl. Levette kapucnis pulóverét, trikója alól
előbukkan izmos karja.
– Valami itt most nem stimmel – mondja Erne, és felváltva
pillant két beosztottjára.
Mikael ismét arra a férfira közelíti a képet, aki egészen a
metróperon szélén áll, kezében okostelefonnal. A Roger
Koponenre meghökkentően hasonlító alak elfordítja a fejét, és
szinte egyenesen a kamerába néz. A kép éles, nem hagy semmi
kétséget. A férfi arckifejezése tartózkodó, de higgadt.
– A kibaszott kurva életbe! – dörzsöli Erne a homlokát. Kis idő
múlva felnéz, és elkezd rázkódni a válla, kezdetben alig
észrevehetően, aztán gyorsabban. Elneveti magát. Mikael és Nina
egymásra pillantanak.
– A szentségét! – mondja Erne, és letöröl egy könnycseppet a
szeme sarkából. Aztán meghökkentő gyorsasággal elkomorodik. –
Azt a hétszentségét!
– Másnak is észre kellett vennie Koponent a dugig teli
metróban – kezdi Mikael óvatosan Ernére pillantgatva. – Hiszen
celeb. És bár a hír nem került be a reggeli ingyenes újságokba, a
neten már akkor fent volt.
– Képzeld el a helyzetet, hogy a telefonodon éppen olvasod
valami celeb halálhírét, felnézel, és ott van, teljes életnagyságban
veled szemben a metrón – mondja Nina, és leteszi az asztalra üres
bögréjét. – Én biztos meghúznám a vészféket.
 – Elsőnek az jutna az eszembe, hogy hű, de hasonlít rá ez az
alak. És éppen erről van itt is szó. Így kell lennie – mondja Erne.
– Mert összehasonlították az elégett holttest DNS-ét a Roger
Koponen cuccaiban találttal? – kérdezi lakonikusan Mikael.
– Igen.
– Biztosak lehetünk abban, hogy a kulosaari férfi, miután
megölte Maria Koponent, nem szórta szét ezeket a dolgokat a
lakásban? Borotva, fogkefe, dezodor… – simogatja Mikael a
kézfejét. – Valami okból azt akarja elhitetni velünk, hogy az egyik
juvai holttest Roger Koponené. Talán a helyszínelőnek öltözött
alak pont ezt tette az emeleten.
Erne a képen látható kísértetre szegezi tekintetét.
– Hova megy a metróval?
– Rasse épp ennek néz utána.
– Jól van – mondja Erne, és az asztalra támaszkodik; földbarna
nyakkendője kicsúszik a zakója alól. Nina látja, hogy Mikael
megállítja a nyelve alatt a rágógumit. Hallja Erne szörcsögő
lélegzését az egyébként csendes szobában. A férfi elgondolkodva
babrálja ősz szakállát.
– Ha Roger Koponen mégsem halt meg hajnalban, hanem
makkegészségesen megérkezett Helsinkibe, és a metróra várva
feltöltötte telefonjával a YouTube-ra azt a megrázó videót a
halott feleségéről… Ez azt jelenti, hogy Koponen maga a sátán.
– Egy dolgot nem értek – töpreng Nina, és lófarokba fogja a
haját, csak hogy utána újra kibonthassa. – Miért fáradozott bárki
is annyit azzal, hogy megrendezze Roger Koponen halálát… ha
várható volt, hogy mindössze néhány órával később megjelenik a
telefonjával a metróperon reggeli csúcsforgalmának kellős
közepén?
– Koponen benne lehet a cselszövésben…
– De a kérdés mégis ugyanaz – mondja Nina. Csend üli meg a
termet.
– Jessica tudja? – kérdezi végül Erne.
 – Ja. Jusuffal Kulosaariban vannak. Jessica helyszínelőket
rendelt oda, hogy újabb DNS-mintákat ássanak elő. Olyanokat,
amik tényleg Koponenhez tartoznak.
 XXXVIII.

Jessica megáll a havas eső áztatta üvegajtóknál, és az elé táruló

nagy kertudvart nézi. Az est leple alatt a parton elsüllyesztettek
egy holttestet, aztán valaki átjött az udvaron, be a házba. Utána
pedig a bejárati ajtón ki. És végül éles fények, a rendőrség
nyomozói és kutyái lepték el a területet. Jessica hátán hideg
borzongás fut végig.
– Megjöttek a bűnügyi technikusok. – Jusuf lép be, érezni rajta
az éppen elszívott cigaretta szagát. Mindenki másképp kezeli a
stresszt. Most a stressz az, ami összeköti valamennyiüket.
Jessica a nyakát nyújtogatja.
– Mondd el nekik, amiről az előbb beszéltünk.
– Te mit csinálsz?
– Lemegyek oda, az udvarra.

Jessica belélegzi az erősen fújó tengeri szelet. Behúzza maga

mögött az üveg tolóajtót, és egy pillantást vet a fogantyújára meg
a zárra. Semmit sem törtek fel. De a gyilkos mégis ezen az ajtón jött be.
Maria Koponen valószínűleg ismerte a tettest, aki talán itt
vacsorázott náluk, a kanapéjukon nézte a televíziót, és a
vendégszobában aludt. Talán felmászott valamikor a
karbantartólétrán a tetőre. Valaki, akinek eleve az volt a célja,
hogy ott is legyen a teraszukon a téli estén. Valaki, akit Maria
várt.
A kert nappali fényben nagyobbnak látszik, mint este. Jessica a
telket határoló tujákat szemléli, az alacsony fatönköket és a két
magas erdeifenyőt, amiket meghagytak, mikor a többi fát
a zavartalan tengeri kilátás érdekében kivágták. A partvonaltól a
teraszig vezető ösvényt kék-fehér szalaggal kerítették el.
Jessica megfogja a fekete vaskorlátot, és óvatosan lépked lefelé
a néhány lépcsőfokon. A vizes hó fröcsög a cipője alatt. Az
edzőcipője nagyszerűen funkcionált az előző napok alatti
fagyban, de latyakos időben magába szívja a nedvességet, és ettől
fázik a lába.
Visszanéz a házba, és látja, hogy Jusuf a helyszínelőkkel
beszélget. A hír, hogy Roger Koponen talán életben van,
bizonytalanságot ébreszt Jessicában. Az áldozatnak hitt ember
hirtelen az egyik gyanúsított lett. Koponen maga töltötte fel
hidegvérrel a hálóra a videót halott feleségéről, azután felugrott a
metróra. És senki sem tudja, hol van. Talán hazafelé tart.
A szél már nem tépi annyira a fenyők ágait, Jessica telefonja
csengeni kezd. Nem ismeri a számot.
– Jessica Niemi.
– Nos, itt meg Pave Koskinen beszél Savonlinnából. Vagyis már
útban vagyok visszafelé Turkuba, és…
– Miről van szó? – kérdezi Jessica hűvösen, és két varjút figyel,
amint az egyik fenyőről a másikra röpködnek. Hallani véli az ágak
ropogását, ahogy a madarak karmai közé kerülnek. Heves
lélegzésüket és a könnyed csapkodások sorozatát, ahogy lerázzák
tollaikról a vízcseppeket. Őt nézik.
– A nyomozás vezetőjétől kaptam meg a számát. Mikkelsontól…
– mondja a férfi pillanatnyi habozás után.
– Miksontól.
– Természetesen. Pontosan. Nagyon meg vagyunk döbbenve
ettől az egésztől. Roger Koponen nagyszerű író, volt, és…
Pokolian őrületes, hogy tegnap este még együtt vacsoráztunk, a
legkellemesebb hangulatban. Azután, hogy programja volt a
Savonlinna-teremben…
– Miben segíthetek? – Jessica igyekszik elkerülni a gorombaság
látszatát, pedig már másodszor szakítja félbe a telefonálót.
Becsukja a szemét. Túlfeszítettnek érzi magát, minden érzéke
kihegyezve. A madarakat nézné, de nem találja őket a sűrű ágak
között. Talán egész idő alatt csak képzelődött.
– Az a helyzet, hogy… Eszembe jutott valami, ami esetleg
kapcsolatos Roger Koponen és a felesége meggyilkolásával, de
nem tudom, van-e bármi haszna…
– Minden hasznos lehet.
– Egyébként biztosan nem emlékeznék rá, de most…
– Mi az? – Jessica nem képes tovább titkolni türelmetlenségét.
Most észreveszi a madarakat. A varjak egymás mellett ülnek az
erdeifenyő legalsó ágán. Fejük idegesen mozog előre-hátra.
– A tegnapi rendezvényen, ahol Roger Koponen beszélt, a
közönség köréből egy különös kérdés hangzott el. A kérdező
nagyon magabiztos volt. Sőt, kissé agresszív is. De így utólag
átgondolva valahogy fenyegető is. Különös kérdést tett fel Roger
Koponennek…
A telefonáló szünetet tart, hogy megfontolja szavait, és Jessica
úgy dönt, időt ad neki, hogy összeszedje a gondolatait. A sürgetés
most csak ártana.
– Eh, az előbb már megfogalmaztam magamban, de…
– Csak nyugodtan. Fontos, hogy mindenre a lehető
legpontosabban emlékezzen.
– Nos, először is, férfi volt a kérdező. Olyan középkorú, kopasz,
sovány… Valahogy antiszociális és félelmetes kinézetű alak –
habogja Koskinen, miközben Jessica a vállával a füléhez szorítja a
telefont, és előveszi zsebéből a jegyzetfüzetét és a tollát.
A telefonáló felkeltette az érdeklődését.
– Mit kérdezett? – mondja Jessica, és megnyomja golyóstollát.
– Hogy… fél-e Roger a saját könyveitől.
– Hogy fél-e tőlük?
– Igen. A kérdés igazán furcsa volt, és nem hiszem, hogy Roger
teljesen megértette volna. És talán ezért nem is nagyon tudott
válaszolni rá. Legalábbis kezdetben.
– Mi mást kérdezett a férfi?
 – Ugyanazt a kérdést tette fel néhányszor. Újra, kicsit más
szavakkal.
– Az ön véleménye szerint arra gondolt a kérdező, hogy
Koponennek félnie kellene fikciója megvalósulásától? – Jessica
azonnal meg is bánja a kérdését. Túlságosan rávezető volt.
Visszanéz a házra. Az udvar felől még nagyobbnak látszik, mint
az utcáról nézve. Az éjszakai sötétben nehéz volt kialakítani róla
az összképet.
– Nos, ez az… Pontosan ilyennek hangzott a kérdés. Bár csak
ezek miatt az iszonyatos események miatt gondoltam át a
dolgot… Hogy így utólag szinte fenyegetésnek hatott – mondja a
telefonban Koskinen remegő hangon.
– Van a rendezvényről videó- vagy hangfelvétel? Voltak ott
újságírók?
– Nem hiszem. Újságírókról nem tudok. Talán egy-kettő. Én
csak moderáltam az eseményt.
– Rendben. Mit gondol… Pave, ugye?
– Igen, Pave Koskin…
– Képes lenne felismerni fényképről a férfit?
– Nem tudom. Talán. Igen, azt hiszem. Annyira különös
kinézetű alak.
– Rendben van. Tegyen meg nekem egy szívességet, Pave!
Tartsa folyamatosan bekapcsolva a telefonját. Vissza fogom hívni.
Jessica befejezi a beszélgetést, és visszakeresi a hívó számát.
Felírja Koskinen nevével együtt a kis noteszbe, és
visszagyömöszöli a zsebébe. Ha a Savonlinna-teremben vagy a
közvetlen közelében van kamera, megtalálhatják a férfit. Egy
ilyen kérdés azonban még nem tesz senkit bűnössé. Mindenesetre
a tippben van lehetőség.
Jessica fülére húzza a gyapjúsapkáját. Ostobának érzi magát.
Mindent, amit tudnak az ügyben, ezüsttálcán kínáltak nekik. De
tapasztalatból tudja, hogy azok a morzsák, amiket a gyanúsítottak
dobnak a rendőröknek, nem ehetők; mindig van bennük valami
mérgező. Különben eredetileg sem kínálták volna fel nekik
ezeket.
Viszont nagyon kevés a nyomra vezető szál. A sovány férfi a
közönségben, valamint Jusuf habkönnyű teóriája, hogy a Malleus
maleficarum-szöveg esetleg máshol is megtalálható, talán éppen
hóba írva. Szükségét érzi, hogy felhívja Ernét, de úgy határoz,
majd a kapitányságon beszél vele. Bár Erne a legkedvesebb ember
a világon, valami fura módon mégis sikerül neki elérnie, hogy
a telefonban mindig seggfejnek hasson. Számos beszélgetés
siklott vakvágányra csak azért, mert a férfiból sugárzó
melegséget nem közvetíti a telefonvonal. Ahhoz, hogy szeresse az
ember, szemtől szemben kell találkoznia Ernével.
Jessica a nedves hóban gázolva teszi meg a néhány tucat
méternyi utat a partig, és megáll a stégnél. A varjak mögötte
kárognak. A stég mindkét oldalán két, helyére fagyott, hótól
fehérlő bója meredezik. Bal oldalon van a lék, ahonnan múlt éjjel
a jéghercegnőt kihalászták. A lék még mindig nyitott, közepén a
jeges víz olajként feketéllik.
Jessica a hosszú, keskeny szoroson át vezető túrakorcsolya-
pályát nézi, amelyen a nyomok alapján a gyanúsított érkezett
tegnap este. Mögötte Kruunuvuori és Kaitalahti sziklás,
beépítetlen partjai derengenek fel. Valamikor régen sok más
fiatalhoz hasonlóan Jessica is sokat italozott arrafelé.
Jessica jobbra fordítja a tekintetét. A korcsolyapálya és
Laajasalo között, néhány száz méternyire tőle egy alak áll. Kutya
vagy lékhorgász-felszerelés sehol. Talán egy lelkes újságíró áll a
jégen félméteres objektívval felszerelt fényképezőgéppel.
Jessica furcsa remegést érez a gyomra tájékán. Hirtelen
megbánja, hogy egyedül indult a partra. Hunyorít. Egyszerre csak
az alak vállából valami kezd kiemelkedni. Jessica egy pillanatig
azt gondolja, hogy lassan felemeli a kezét, de aztán rájön, hogy
szarvakat lát, és azok egész idő alatt ott voltak. Az alak felemelte
a fejét, és most a stég felé néz, ahol ő áll. A velencei csatornák
áporodott bűze csapja meg az orrát: iszap és só keveréke.
 Jessica fegyvere markolatához nyúl, dermedten bámulja a fura
lényt. Kiabálni szeretne, megparancsolni a lénynek, hogy ne
mozduljon, és odarohanni hozzá. Ég a vágytól, hogy hívja Jusufot,
az utcán ügyelő egyenruhás rendőröket, de összetapadnak az
ajkai. Az alak felemeli a jobb kezét, mintha integetni akarna. De a
kéz nem mozog. És pont amikor Jessica kiveszi pisztolyát az övén
lógó tokból, s határozott léptekkel megindul a jégen, valamit hall.
A hang közelebbről jön. A háta mögül. Légbuborékok pezsegnek a
lékben, mintha forrni kezdett volna a víz.
– Mi az isten… – szalad ki a száján, és bénultan megáll.
És azután, mintha egy rémálomból még csak a vérfagyasztó
előzetest látta volna, állati sikolyt hall, egy fejet lát a lékből
kiemelkedni – csillogó haj tapad a fejbőréhez –, s egy pillanat
múlva kékes ujjakat és körmöket, melyek az olvadt havat
kaparják.
 XXXIX.

Colombano kinyitja a franciaerkély ajtaját, fény áramlik be a

lakásba. A keskeny csatornán átsikló csónak motorjának zaja
szőnyegporoló-ütésekkel keveredik. Sós illat száll befelé, kiérezni
belőle a csatornák szélén apálykor csupasszá vált iszap szagát.
– Tudod mit, Zesika? – mondja Colombano, és az erkélyajtóhoz
lép. – Ha mi lennénk a Le quattro stagioni Vivalditól, ez a reggel,
éppen ez a reggel lenne a La primavera. A tavasz.
– Az jó dolog? – kérdezi Jessica mosolyogva.
– Persze hogy jó dolog, kis bolond. Azt jelenti, hogy valami új
kezdetén vagyunk, de még jobb fog következni. A nyár még
előttünk áll.
– De valamikor eljön az ősz. És a tél.
– L’inverno. Ez elkerülhetetlen. De megfelelő társaságban
nagyon szép lehet a tél – mondja Colombano az erkélyajtón
kinézve. – Tudod, mit szeretnék ma csinálni? – kérdezi a válla
fölött visszanézve. Erős kezével az ajtókeretet fogja, és előretolja
mellkasát, hogy a hátát nyújtóztassa. Az ajtónyíláson beáramló
fényben kidomborodnak vállizmai, épp úgy, mint Leonardo da
Vinci L’uomo Vitruviano című rajzán, amelyen meggyőzően
valósághű árnyékolás emeli ki a részleteket.
Jessica feljebb húzza a lepedőt, és kisimítja homlokából a haját.
– Szeretnék kimenni a tengerre – folytatja Colombano, és
megfordul. Meztelen testét tucatnyi nagy méretű tetoválás
borítja. Jessica azonban nem találja ezeket félelmetesnek.
Ellenkezőleg. Colombano bőre olyan, mint egy illusztrált
mesekönyv, amiben kedves és tanulságos történetek olvashatók.
Jessica tanulmányozta ezeket, ujjhegyével végigkövette sötétzöld
körvonalaikat. Kérdezett, és több tucat történetet hallott.
– A tengerre? – kérdezi Jessica kíváncsian. Velencében a tenger
annyira jelenvaló, hogy furcsának tűnik külön beszélni róla.
A csónak itt közlekedési eszköz és szerszám. Űrállomáson laknak,
és Colombano rakétarepülésre akarja vinni őt.
– Miért is ne? – néz rá a férfi. Jessica megismerte ezt a nézést az
elmúlt néhány nap során. A ferde mosoly nem csupán kedves.
Talán egy picit kaján is.
– A kis Zesika nem elégelte még meg a benti játékokat? –
mondja Colombano, két nagy ugrással az ágyra veti magát, és
karjába zárja Jessicát. – Telhetetlen az északi hercegkisasszony?
– Menjünk csak a tengerre – válaszolja mosolyogva Jessica, és
behunyt szemmel fogadja a hosszú csókot. Ajkuk, nyelvük, fogaik
egymáshoz érnek. Ki tudja, hányadik csók ez, mégis mintha az
első lenne.
– Jó. Úgy érzem, máris indulnunk kell a tengerre. Most azonnal.
– Colombano olyan gyorsan ugrik ki az ágyból, hogy Jessica egy
pillanatig egyedül fekve azt hiszi, még mindig csókolóznak.
– Van egy motorcsónakom – kiáltja a fürdőszobából, és kinyitja
a zuhanyzó csapját. – Húsz lóerős. A vizek Ferrarija.
Jessica nyújtózkodik, és letolja magáról a vékony takarót. Két
napot, pontosabban három éjszakát töltött a lakásban.
Napközben a várost járták, gondolán siklottak Velence több száz
csatornáján, összebújtak, miközben a gondolás hosszú evezőjével
irányította csónakját, vagy csendben egymásnak támaszkodva
ültek. Jessica a világ legnagyobb kliséjének kellős közepében él, a
romantika bölcsőjében játszódó váratlan szerelmi történetben,
melynek főszerepébe magányos utazása közben került.
Olykor-olykor elhalványul a minden racionalitást félrelökő
rajongás eksztázisa, és Jessicának eszébe jut a gyűrű, amely
Colombano bal kezének gyűrűsujját díszítette, amikor San
Michele vízibuszmegállójában találkoztak. A gyűrű már nincs, és
a halvány csíknyomot, amit hagyott, csak az látja, aki tudja, hol
keresse.
Jessicát bűntudat keríti hatalmába: tudja, hogy valakinek a
lábujjára lépett. Bárki is az, nincs itt. Talán meghalt, talán
őmiatta folytak Colombano könnyei a temetőben. Ettől a
gondolattól dögevő madárnak érzi magát Jessica, pedig tudja,
nem tolvaj. Ha valaki arra kérné, adja vissza Colombanót, azonnal
megtenné, és folytatná útját. De tiszta szívből kívánja, hogy ez ne
történjen meg. Ő fiatal, szabad, és egész teste vibrál a szerelem
erejétől.
– Ma kellene kijelentkeznem a szállodából – kiáltja, de
Colombano nem hallja őt a zuhany zubogásától. A hálószobában
friss szappanillat lebeg.
A koncert óta Jessica csak egyszer járt muranói szállodájában,
tiszta ruháért. Colombano még akkor sem kérdezte meg, mit
szólnak Jessica barátai az eltűnéséhez. Talán tudja, hogy nem
léteznek a barátok. Végül is ennek nincs jelentősége.
Az idő vad sebességgel rohant. Beszélgettek, ettek, ittak,
felfedezték a várost, és szeretkeztek. Csak a múlt éjjel, mikor a
sötétben felébredve Colombano horkolását hallgatta,
gondolkodott el Jessica azon, hogy szinte semmit sem tud a
férfiról. A fontos kérdések feltétele valóságos művészet: a románc
kezdetén tolakodó és túl korai lehet, néhány nap eksztázis után
pedig már olyan nagy a tét, hogy igen alaposan megválogatja az
ember a szavait.
Jessica felül, és a napfényben fürdő szobát nézi. Nem túl nagy,
mint ahogy a lakás sem, amely régi közép-európai szokás szerint
nagyon kompakt. A bútorok összeérnek, minden hely tele van
pakolva. Egyetlen fölösleges négyzetméter sincs.
Jessica feláll az ágyról, sarka alatt érzi a kopott hajópadlót, és
meztelenül a régi szekreterhez megy. Colombano énekel a zuhany
alatt – valami olasz sláger lehet. Jessica megsimogatja a szekreter
tetején sorakozó fényképek díszes kereteit, és vékony porréteg
tapad az ujjaira. Több mint tíz fotó. Néhány kifakult fekete-fehér
képen valószínűleg Colombano nagyszülei láthatók. A többi fotó
hétköznapibb, spontánul, különösebb beállítás nélkül készült.
Colombano vonószenekarral, Colombano hegedűvel, Colombano
egy csapatnyi férfival, Colombano és egy nő arccal egymáshoz
simulva. Jessica a hátul lévő fotóért nyúl, és óvatosan maga elé
emeli. A háttérben kéken csillogó tenger és ragyogó napsütés. Két
szép ember mosolyog a fényképezőgépbe. A férfi nem látszik
fiatalabbnak annál, akit Jessica az elmúlt néhány nap során
megismert, és aki úgy néz Jessicára, hogy tudtára adja, rajta kívül
nincs más. Hogy nem is volt soha.
Jessicának ismét eszébe jut a San Michele temetőben síró
Colombano, és arra gondol, nem is kell tudnia mindenről. Csak
nemrég találkoztak, alig ismerik egymást, és talán így is kellett
lennie. Talán olyan gyorsan véget ér az egész, ahogy kezdődött.
Talán ma felszáll a Milánóba induló vonatra, amint azt eredetileg
tervezte.
A zuhany zúgása abbamarad. A dal folytatódik. Jessica
visszateszi a képet, de az felborul a szűk helyen, és a dominóhatás
ledönt egy egész sornyi fotót.
Jessica érzi, hogy elpirul, alig tudja megakadályozni, hogy az
első fénykép leessen a padlóra. Hallja a férfi lépteit, mosolyra
húzza a száját és valami bocsánatkérőt készül mondani, de a férfi
hirtelen megragadja a vállát, és elrántja. A mozdulat váratlan és
kemény. Fájdalmat érez.
– Bocsánat… – motyogja Jessica. Remeg a hangja az ijedségtől.
Colombano törülközővel a kezében áll a szekreter előtt, és
egyenként felállítja a bekeretezett fotókat. Nem szól egy szót sem,
még csak rá sem pillant Jessicára. Nedves testéről a lába alá
csöpög a víz. Mozdulataiból düh sugárzik. Kinyitja a tenyerét,
engedi, hogy a törülköző lecsússzon a padlóra, és Jessicához
fordul, aki közben az ágy mellé húzódott és hanyagul maga köré
tekerte a lepedőt.
– Mit csináljak veled?
 – Tessék? – motyogja Jessica, és egy pillanatig úgy érzi, hogy
valahol máshol kellene lennie, egy másik helyen, talán vonaton a
következő célállomás felé.
De Colombano már nem is látszik dühösnek. Jessica óvatosan
szemléli. A férfi tekintetében nyugtalanító szenvedély lobog.
Nehéz megállapítani, mit érez. Talán szerelmet.
– Mit csináljak veled? – ismétli meg nyugodtan.
lassan Jessicához lép, érdes ujjaival a nyaka mögé nyúl, és
beletúr a hajába.
– Hogy érted? – kérdezi Jessica. A tusfürdő illata erős. Az izmos
mellkason egymásba fonódó, sötétzöld galambok az arcához
közelednek.
Colombano Jessica homlokára nyomja az ajkát. Jessica nedves
leheletet érez a fülében. A kéz erősebben fogja a nyakát, a lepedő
eltűnik, és a férfi ujjai benyomulnak a lába közé. Jessica feljajdul.
az érintés jólesik, bár hiányzik belőle mindaz a gyengédség,
amiben Colombano korábban részesítette. És amikor
visszanyomja őt az ágyra, a hasára, Jessica meglátja magát a
fürdőszoba ajtaja mellett lévő tükörben. Sötét haja az arcába lóg,
feketére lakkozott körmeivel a lepedőt szorítja, nyitott szájából
nyögés hallatszik. Colombano izmos hasa ritmusosan mozog a
fara fölött. Nem ismer magára a képmásában. Úgy nézi, mint egy
vadidegent, akivel most találkozik először. És egy pillanat múlva,
az orgazmus küszöbén arra gondol, milyen hajszálvékony
különbség van az élvezet és a szenvedés között. Azután
következik a mérhetetlen bizonytalanság, félelem és magány.
 XL.

Jessica egy pillanatig mozdulatlanul áll, és próbálja megérteni,

amit lát. A lékben egy ember van. Egy nő. Jessica futásnak ered,
keresztülrohan a stégen, és a jégre ugrik.
– Jusuf! – kiáltja teljes erejéből, és térdre rogy a lékben
kapálódzó nő mellett. Néhány másodpercbe telik, mire összeszedi
magát. Gondolatban végigpörgeti a különböző alternatívákat,
hogy tisztában legyen ezzel a felfoghatatlan helyzettel. Nézi az
arcra tapadt fekete hajat és a kéklő, rémülettől eltorzult arcot.
A nő felváltva köhögi ki a tüdejébe került jeges vizet, és ordít teli
torokból.
A part felől futólépések zaja hallatszik. Jessica megragadja a nő
karját, és minden erejét megfeszítve igyekszik kihúzni a vízből.
A nő kapálódzása megnehezíti a műveletet. A víz jéghideg, Jessica
fogása lazul. És pont mikor erején felülinek kezdi érezni a
feladatot, a nő mintegy magától felnyomul a lékből, és úgy
rángatózik a jégen, mint a partra vetett hal.
– Mi a fasz! – üvölti Jusuf a lékhez érve. Jessica leveszi a
kabátját, és a minden porcikájában remegő nő köré tekeri.
– Valaki felfelé lökte! Éreztem… A jég alatt volt valaki – mondja
Jessica, a pisztolyához nyúl, és feláll.
– Melegbe kell vinni! – veszi ölébe Jusuf a visító és csuromvíz
teremtést. Jessica hol a léket, hol a nő arcát, hol pedig a fekete
hajtincsek mögül elővillanó rémült szempárt nézi.
– Egy búvár… Az istenit, ott a jég alatt van valaki! – kiabál
Jessica a lékre mutatva.
Jusuf egy pillanatig ijedten bámul Jessicára, majd ölében a
nővel futni kezd a part felé.
 – Valami búvár hozta őt ide…
– Gyere el onnan! – mondja Jusuf először nyugodtan, de mikor
kolléganője nem mozdul, üvöltve megismétli: – A kurva életbe,
gyere el onnan a léktől, Jessica! Mindjárt megvizsgáljuk. Be kell
vinni a nőt! – és Koponenék háza felé fordul.
Jessica megkerüli a léket, pisztolyával a vizet célozza, és követi
a víz alatti képzelt útvonalat, végül felemeli a fegyver csövét, azt
a helyet megcélozva, ahol az imént a szarvas fejű alakot látta. De
az mostanra eltűnt.
 XLI.

Erne gondosan megtörli a lábát az előszoba lábtörlőjében. Ez most

fölöslegesnek és idétlennek hat.
– Hol van Jessica?
– A nappaliban – válaszolja Jusuf, és utat enged az előszobában
felettesének. Erne gyors léptekkel halad a nappaliba, ahol
majdnem annyian vannak, mint tegnap este. Jessica a hosszú
asztal mellett ül azon a széken, amelyen legutóbb Maria Koponen
foglalt helyet. Jessica ökölbe szorított keze maga előtt az asztalon.
Arckifejezése halálosan komoly.
– Rendben vagy? – áll meg Erne Jessica mellett.
– Ki, én? – kérdezi Jessica anélkül, hogy felemelné tekintetét az
asztalról.
Erne kinéz a partra, ahol a különleges egység féltucatnyi
géppisztolyos tagja áll. Távolabb a jégen ugyanennyi fegyveres
szorgoskodik.
– Ez nem egy átlagos gyilkossági nyomozás, Erne – mondja
Jessica, és lassan kinyitja az öklét.
– Ez már tegnap este óta világos. – Erne Jessica kézfejére teszi
ujjait. Jessica a szemével kíséri a mozdulatot, de arca meg sem
rezdül.
– Csúfot űznek belőlünk… Belőlem… Nem lehet véletlen, hogy
épp akkor voltam a parton…
– Ez nem személyes ügy. Bármelyik rendőr lehetett volna a
parton. Jusuf, én… valaki az overallosok közül…
– Nem lennék ebben annyira biztos, Erne. Van itt valami
átkozottul fura… Nem tudok szabadulni a gondolattól.
 – Pedig most azt kell tenned. Különben hátráltatod a
nyomozást.
– Igen, valószínűleg – mondja Jessica, és lassan kihúzza a kezét
Erne fogásából.
Erne feláll és a tolóajtóhoz sétál. – Az a nő… – kezdi.
– Milyen…
– A körülményekhez képest jó állapotban van. Átfázott és
sokkot kapott. De azt mondja a doki, hogy felépül.
– Mikor tudjuk kihallgatni?
– Hamarosan, azt hiszem. Az előbb vették fel a Töölői Kórházba.
– És az őrzése?
– Meg van szervezve. Senki sem férkőzhet a közelébe – mondja
Erne, és végigfuttatja tekintetét a nappalin. Hallja, amint Jessica
halkan átkozódik és rázza a fejét.
– Az a kibaszott szarvasfejű mit…
– Jessica – sóhajt fel Erne. Többet nem kell mondania.
– Nem hiszel nekem?
Erne nem válaszol. Nem érdemes erről vitatkozni. Csak egyszer
látta korábban Jessicát ilyen állapotban, és annak is már majdnem
tizenöt éve. Az akkori események után egyikük sem maradt az,
aki volt.
– Mi? – sürgeti Jessica.
– Átfésülik a területet. Egyelőre nem talált senkit a rendőrség a
környéken, akire illene a személyleírás.
– Vagy úgy, senkinek sincs szarva… – sóhajt Jessica, mire Erne
elmosolyodik.
– És léket sem találtak a környéken, amelyből a feltételezett
búvár a vízbe merülhetett volna az áldozattal. A parti őrség vette
át a dolog kivizsgálását.
Jessica a homlokát dörzsöli. Jusuf belép a szobába, közben
magára húzva a kabátját. Erne int neki, hogy üljön Jessica mellé,
és Jusuf engedelmeskedik.
– Figyeljetek ide! Bár az eset egyedülálló, nem bénulhatunk
meg, cselekedni kell. Öt áldozatunk van most, közülük az utolsó
életben maradt…
– Mert valamilyen okból nem akarták megölni – teszi hozzá
Jessica, és ujjával egy nyolcast rajzol az asztallapra.
– Épp az előbb beszéltem telefonon a parancsnoksággal.
Kapunk erősítést. Jusuf, te leszel az összekötő a Központi Bűnügyi
Rendőrség embereivel.
– Értettem – mondja Jusuf karba tett kézzel.
– És a térfigyelő kamera felvételén látható férfi? – jegyzi meg
Jessica.
– Jelenleg úgy néz ki, hogy tényleg Roger Koponen az,
akármennyire is hihetetlennek hangzik.
– Hogyan kezeljük a médiát?
– Most tárgyalják meg éppen.
– Koponen a fő gyanúsított?
– Ezt nekünk kell eldöntenünk mihamarabb.
 XLII.

Jessica behúzza maga mögött az ajtót, és hallja, amint Jusuf autója

berregni kezd az út szélén. A ház előtt megint olyan a helyzet,
mint egy hollywoodi film forgatásán: az udvarra nagy
járműveken egy csomó embert és felszerelést hoztak. A cirkusz
megérkezett, eltávozott, majd visszatért Kulosaariba. Ráadás.
Jessica felhúzza a cipzárt; a kabát nem a sajátja. Az ő
pehelykabátja a kórházba száguldó mentőautóban van, a jeges
vízből kihúzott nő köré tekerve. Kabátja zsebében van a
pénztárcája, a telefonja és a notesze is, amibe felírta a
Savonlinnából telefonáló férfi nevét.
Az ujjai merevek, ízületeiben szúrást érez. Csak egész rövid
ideig volt a keze a vízben, mégis az az érzése, hogy még mindig
nem kering benne rendesen a vér.
Jusuf a bejárati ajtóhoz hajt, Jessica lassan odamegy az autóhoz,
és kinyitja az ajtaját. Aztán beül, utolsó pillantást vet a házra, és
becsukja az ajtót.
– A kórházba?
– Aha – mondja Jessica, és a nyaktámasznak dönti a fejét. Kint
most már világosabb van, bár felhők takarják a napot.
– Micsoda egy tapasztalat! – mondja Jusuf, és betolja az autó
középkonzoljának rekeszét. Jessica egy piros cigarettásdobozt
pillantott meg benne. – Az nem az enyém.
– Nem vagyok a nővéred, tudod.
– Na, az már abból kiderül, hogy másképp barnultunk le –
mosolyog Jusuf, és egy intéssel üdvözli az egyenruhás rendőrt, aki
ellenőrzi, hogy illetéktelenek ne jöhessenek a területre.
 – Tőlem füstölhetsz, amennyit akarsz. Csak legyen erőd futni a
floorballpályán – mondja Jessica, és az oldalablakon át a sovány
arcú férfit nézi, akinek kopasz fején finn címeres kötött sapka
van.
Az autó ugyanazon az útvonalon halad, amelyen előző este a
helyszínelőnek öltözött gyilkos gyalog menekült. Jessica élénken
emlékszik rá, milyen őrülten száguldott a pulzusa, és mennyire
csípte tüdejét a fagyos levegő. A rezgő overallra az utca közepén.
A félelemre és a csalódásra. A dühre, ami úrrá lett rajta az
ijedtség elmúltával. A férfi egyértelműen valami játékot játszott
vele. Nem volt véletlen, hogy éppen ő találkozott vele tegnap este
a házban, ma pedig a jégen. A férfi azt akarta, hogy meglássák, és
ez így van jól. A következő alkalommal le fogja lőni.
– Állj meg! – csattan fel Jessica, amikor Jusuf jobbra fordul az
útkereszteződésnél. Eszébe ötlik a telefonhívás, amit mindössze
egy pillanattal a szarvasfejűvel való találkozása előtt kapott.
Középkorú. Kopasz. Sovány.
Jessica kinyitja az autó ajtaját.
– Most meg mi van? – kérdezi Jusuf, de Jessica már kiszállt.
Koponenék háza felé tartva Jessica megbizonyosodik arról,
hogy pisztolya azonnal használható. Hallja, hogy a kocsiajtó
becsapódik mögötte, és Jusuf követi őt.
– Hé! – kiáltja Jessica, és füttyent a rendőröknek, akik a ház
előtt őrködnek. A sovány rendőrt nem látni sehol. Jessica
érzékszervei éberré válnak. Hová tűnhetett?
– Elfelejtett valamit? – kérdezi az egyikük. A férfi hangjában
egy cseppnyi lázadó szarkazmus érezhető.
Jessica a férfi szemébe néz, majd a járőrtársához fordul. Jusuf
kissé kifulladva áll meg mellette, és meglepetten pillant rá.
– Hol van az a másik? – kérdi Jessica. Izgalom vibrál a
gyomrában. – Hol az a magas, sovány társa? – ismétli meg.
– Hogy?
– Az a másik, aki ott állt az előbb a szalag mellett! – fortyan fel
Jessica, mire az egyenruhások szórakozva méregetik egymást.
 – Hol van? – kérdezi Jessica követelőzve.
Jusuf egy lépést tesz feléjük, már mondana valamit, de gyorsan
becsukja a száját. Jessica mögül köhécselés hallatszik.
– Engem keres, főnyomozó?
Jessica gyorsan megfordul. Koponenék házának bejáratánál az a
rendőr áll, aki az előbb kiengedte Jusuf autóját az elkerített
területről.
– Főnyomozó asszony… – mondja a férfi, kezét békítőleg
felemelve. – Valami gond van velem?
– Az egyik overallos elneveti magát. Jessica lefelé néz, és most
látja, hogy jobb kezében a pisztolyát tartja.
– Láthatnám a szolgálati igazolványt?
– Természetesen – feleli a férfi, és komótosan kigombolja a
mellzsebét.
– Mi a picsáért forgatod a szemed?
– Sorry, de nem egészen értem…
Jessica elveszi az igazolványt. Felváltva nézegeti a nevet, a
fényképet és az előtte lévő arcot.
– Csak hugyozni mentem, és hirtelen…
Jessica visszanyújtja az igazolványt.
– Gyere, Jusuf!
Jessica az autóhoz indul. A háta mögött futótűzként terjed a
férfiak között a hangtalan nevetés. Hülye skizo.

– Elmondanád nekem is, miről volt szó az előbb? – kérdezi Jusuf

nagyobb sebességbe kapcsolva, ismét reménytelenül elkésve.
Vezetési stílusa, hogy folyton magas fordulatszámon bőgeti a
motort, mindig is idegesítette Jessicát.
– Az udvaron telefonáltak nekem. Épp mielőtt… az történt, ami
történt.
– Ki telefonált?
– Valami férfi Savonlinnából. Valószínűleg ő beszélgetett
tegnap este Roger Koponennel. Mesélte, hogy valaki azt kérdezte
a közönségből, fél-e Koponen a saját szövegétől.
 – Eléggé terhelő, ha figyelembe vesszük az éjjeli eseményeket.
– Kopasz, sovány, fura kinézetű… Középkorú – néz
jelentőségteljesen Jusufra Jessica.
Jusuf felsóhajt.
– Megértem, hogy ez marha nehéz neked. Nekünk, többieknek
is az, de…
– Mit de? Te sem bízol bennem?
– Én sem?
– Ott a jégen egy szarvas fejű alak volt, és énmiattam jött oda.
– Okés. De én nem láttam.
Kis ideig némán ülnek.
– Nem. És az egész eset lényegét sem látod.
– Ami?
– Ha nem mentünk volna Koponenék házához, azt a nőt nem
lökték volna a tengerbe.
 XLIII.

Nina Ruska tekintetével kíséri az egyenruhában díszelgő tisztet,

amint az savanyú arccal elhalad a csoport íróasztalai mellett, még
csak egy gesztust sem téve, hogy üdvözölje az ott szorgoskodó
rendőröket. Hamarosan egy óra lesz, Erne új sajtótájékoztatót
készített elő a fejesek számára.
Nina ujjaival dobol az asztalon. Nézi, ahogy Mikael a
konyhafülkében forró vizet önt a csészéjébe, és két nagy kanálnyi
instant kávét lapátol rá.
– Előbb a kávét kellene beletenni – mondja Nina.
– A fenét. Ha csak a végén szórom bele, egy pillanatig oxigént
kap, mielőtt átnedvesedik és összekeveredik a vízzel.
A végeredmény: jobb íz.
– Ezt magad sem hiszed.
– Azt nem hiszem, hogy téged tényleg érdekelne, milyen
sorrendben kerül a kávé és a víz a csészémbe.
– Nyilván egy könnyű receptet is el lehet cseszni – jegyzi meg
Nina, mikor Mikael leül mellé.
– Azon gondolkodtam… – mondja Mikael a kávéját kevergetve.
– Nyilván máson, mint ezen a kávéfőzésen.
– Azon gondolkodtam, hogy klassz lenne igazán együtt lenni –
folytatja Mikael csendesen, és körbepillant.
– Igazán?
– Hogy ne kelljen már lopakodni. Hiszen még moziba sem
mehetünk együtt, a fene enné meg.
– Nem éppen a lopakodás volt szerinted vicces? – teszi Nina a
kezét a férfi combjára.
– De, az volt. Pár pillanatig. Mindent meg lehet unni.
 – Engem is? – Nina visszahúzza a kezét, és eltúlzottan sértődött
pillantást vet Mikaelre.
– Téged is. Igen. Ha még egy kiskarácsonyi bulin ki kell bírnom,
hogy Ahonen próbálkozik nálad. Nincs bennem elég férfiasság
ahhoz, hogy ezt szótlanul tűrjem. Azt akarom, hogy az enyém
legyél. Ki akarom mondani, hogy hozzám tartozol, és behúzni
egyet Ahonennek, ha tovább próbálkozik – súgja Mikael az utolsó
szavakat Nina fülébe.
– A tiéd legyek? Milyen fene barlanglakó ősember vagy te? –
húzódik el Nina Mikaeltől. A fülében érzett meleg lehelettől
felgyorsult a vérkeringése, és erősebben ver a szíve.
– Akarlak. – Mikael megfogja Nina kezét, és visszateszi a
combjára.
– Én meg nem akarok lemondani a munkámról.
– Tök mindegy. Elmehetek akár motoros rendőrnek is. Te
megtarthatod ezt a melót.
– Miért pont most jössz ezzel, Micke? – Nina hagyja, hogy keze
lecsússzon a férfi combján a térdéig, és megszorítja azt. Tudja,
hogy örömet okoz vele.
– Nem tudom. Talán ez a boszorkányügy valahogy óvatossá tett.
A világ olyan kibaszottul beteg hely. Közelebb akarlak tudni
magamhoz. Jobban akarok vigyázni rád.
– Nem kell rám vigyáznia senkinek. Fekete övem van
dzsúdóban.
– Ez az. Azt akarom, hogy csak engem szoríts le.
– Mindjárt karprésbe foglak, ha nem kezdesz el viselkedni –
mosolyog minden igyekezete ellenére Nina. – Majd valamikor
később beszélünk erről.
– Mikor?
– Majd ha felderítettük ezt az ügyet.
– Okés. Megígérted – húzódik távolabbra Mikael, amikor Nina
telefonja hangjelzést ad.
– Showtime. Mehetünk videót nézni.
– Miről?
– A Savonlinna-terem parkolójáról.
 XLIV.

Jessica a száján keresztül veszi a levegőt, igyekszik elkerülni,

hogy érezze a sebtapasz és a fertőtlenítőszer szagát. Ezek a
halálra és a valamikor régen kórházban töltött magányos hetekre
emlékeztetik. A lift dugig tele emberekkel, egy részük kórházi
pizsamában van. Az ajtóhoz legközelebb egy középkorú nő ül,
kerekesszékére oxigénpalackot rögzítettek. Jessica egy perccel
korábban látta őt a kórház előtt cigarettázni.
Jessica és Jusuf a hatodik emeleten száll ki a liftből, és a padlóra
ragasztott piros vonalat kezdik követni. A folyosó végén sötétkék
melegítőt viselő izmos férfit látnak, fülhallgatóval a fülében.
Jessica felismeri: néhány évvel ezelőtt ugyanazon a
személyvédelmi bevetésen voltak. Utána találkoztak néhányszor
munkán kívül, Jessica egyszobás lakásában.
– Szia, Teo! – nyújt kezet Jessica.
– Detectives – mondja a férfi reszelős hangon, és
mindkettőjükkel kezet fog.
Jessica tudja, hogy Teo rekedtségének oka az a gégefősérülés,
amit még portásként szerzett, mikor egy elégedetlen ügyfél
borosüveggel nyakon ütötte.
– Ez itt Jusuf Pepple. Talán már találkoztatok.
– Talán – mondja Jusuf, és a nagydarab férfi sötét szemébe néz.
Teo a félelmet keltő biztonsági őr prototípusa; még az arcán
felvillanó mosoly sem igazi, csak valami tanfolyamon tanulta.
– Aligha. Mi újság, Jessica?
– Ugyanaz az újság, mint a fülhallgatódban.
– A kilencvenes évek rapje?
 Mindketten fáradtan elmosolyodnak. Jusuf meghökkenten néz
rájuk. A bennfentes vicc következtében létrejött nosztalgikus
pillanat azonban gyorsan véget ér, és elkomorodnak.
– Hol a kezelőorvos? – kérdezi Jessica, mielőtt még Teo
inthetne fejével a folyosóról hallatszó léptek irányába. Majdnem
kétméteres, szakállas férfi közeledik feléjük, hóna alatt egy
táblagéppel. Fehér orvosi köpenye alól türkizkék műtősruha
villan ki.
– Alex Kuznetsov főorvos – mondja és biccent.
– Jessica Niemi bűnügyi főfelügyelő.
– Jusuf Pepple.
– Mielőtt a szobába mennénk, néhány dolgot ismertetnék a
beteg egészségi állapotával kapcsolatban.
– Természetesen – mondja Jessica. Teo udvariasan
félrehúzódik.
– A beteg azt közölte, hogy Laura Helminen a neve. Ez
megegyezik az általa megadott személyi számmal.
– Hozzátartozókkal sikerült beszélni?
– Még nem.
– Hogy van?
– A körülményekhez képest jól. A testhőmérsékletnek nem volt
ideje végzetesen lesüllyedni… – mondja Kuznetsov, és megvakarja
az orra tövét. – Tudják, mennyi ideig volt a vízben?
– Nem. Gondoltam, hogy önök talán képesek megállapítani. –
Jessica az órájára pillant. Az idő döbbenetes gyorsasággal múlik.
Hamarosan ismét este lesz.
– A test lehűlésére hatással van a víz hőfoka, a beteg fizikai
állapota, kora, testalkata és esetleges korábbi kitettsége a hideg
víznek, egyfajta hozzászokás. Például a lékúszás. És mivel a víz
közel nullafokos volt, a beteg huszonöt éves, és jó kondícióban
lévőnek tűnik, azt mondanám, mindenképpen tizenöt percnél
rövidebb ideig. Ennél hosszabb idő valószínűleg eszméletvesztést
okozott volna. Az pedig, hogy kiabált és kapálózott a felszínre
jövetelekor, arra utal, hogy a periódus még ennél is rövidebb volt.
 – És a tüdeje? Nyelt vizet?
– Csak egy keveset. Saját szavai szerint légzőcsöve volt –
válaszolja Kuznetsov, és kérdőn néz Jessicára. – Nagyon
szeretném tudni, hogy mi a csoda történt tulajdonképpen ezzel a
fiatal nővel.
– Úgy látszik, valamifajta búvárfelszerelést használt.
Szájcsutorát és oxigénpalackot – mondja Jusuf.
Kuznetsov hosszas, érdeklődő pillantást vet rá.
– Értem.
– Mi mást mondott? Például hogy került a vízbe?
Kuznetsov a fejét csóválja és karba teszi a kezét.
– Erre nem tudott válaszolni. De azt hiszem, most könnyebb
vele beszélgetni, mint korábban. A sokkos állapot hatással van az
emlékezetre is. Biztos vagyok benne, hogy az események
kezdenek a helyükre kerülni a fejében.
– Tehát készen áll?
– Mint mondtam, sokkot kapott, de felépülőben van a fizikai
megterhelésből. Ezért javasolnám, hogy a kihallgatásnál a kórházi
pszichológusunk is legyen jelen…
– Tudunk tapintatosak lenni – jegyzi meg Jessica.
– Nem arról van szó, hogy ne tudnának.
– Hol a pszichológus?
– Fél órán belül itt lesz.
– Sajnos nem várhatunk egy félórát. Okunk van gyanítani, hogy
ez az esemény egy nagyobb bűnténysorozat része. És ez a nő
esetleg látta a tettest.
– Úgy érti…
– Azonnal beszélnünk kell vele, ha el akarjuk kerülni az újabb
bűncselekményeket.
– Akkor rendben van – mondja Kuznetsov, és közelebb lép
Jessicához. – De én kezdem a beszélgetést, hogy
megbizonyosodjak róla, erős-e már ennyire a beteg.
Jessica összeszorítja a száját. Cipője orrára pillant, és bólint.
Aztán sarkon fordul, és a magas orvost követve az ajtó felé indul,
amelyet Teo már kinyitott előttük.
 XLV.

Jessica hallja, amint becsukódik mögötte az ajtó. Gyorsan

körbepillant, de nem látja a kabátját, amibe néhány órával azelőtt
a hidegtől reszkető nőt bugyolálta. A mosdókagyló melletti fogas
üres. Biztos az ápolónők szobájában van, hacsak a sürgősségiek
nem felejtették a mentőben.
Jusuf csípőre tett kézzel megáll az ajtóban Jessica mellett,
Kuznetsov pedig nyugodt léptekkel az ágyhoz megy. Laura
Helminen a betegágyában fekszik, életfunkciókat mérő
berendezésekkel és állványokkal körbevéve, melyeken infúziós
zacskók lógnak. Szeme csukva, szája nyitva, mintha a tévéműsor
mellett aludt volna el a heverőn. Kuznetsov óvatosan köhint
egyet a tenyerébe, mire Helminen felocsúdik.
– Hogy vagyunk? – kérdi Kuznetsov meleg hangon, megsimítva
a szakállát. A beteg cuppantgat a szájával, miközben az orvos
gyors pillantást vet az ajtóban álló rendőrökre. Aztán
visszafordul, hogy megnézze az infúziós zacskót és a monitort.
Jessica az ágyban fekvő nőre, majd Kuznetsovra néz. Most jön rá,
miért tűnik ismerősnek: a hasonlóság egyenesen megdöbbentő.
Père Tanguy, Vincent van Gogh. A festmény a Rodin Múzeumban
látható.
– Jobban érzi már magát valamivel?
– Hát… valahogy olyan furcsán… Mintha megnőttek volna az
izmaim, nagyon kemények…
– Ez a maga helyzetében eléggé normális érzés. Az izmok
lehűltek. Néhány napig fájhatnak és feszesek lehetnek – mondja
az 1800-as évek végének párizsi kereskedőjére hasonlító doktor,
és orvosi köpenyének zsebébe dugja a tabletet.
 – Itt vannak ketten a rendőrségtől. Szeretnének feltenni
néhány kérdést, ha lenne ereje válaszolni.
Laura Helminen fáradtan néz az orvosra.
– Nem tart sokáig – veregeti meg Kuznetsov gyengéden a vállát.
– Kezdek emlékezni… – mondja a nő. Alsó ajka remeg, szemét
erősen összehúzza. Kuznetsov csóválja a fejét, és rosszallóan néz
Jessicára, mintha ő tehetne arról, hogy a nő kórházba került.
Ekkor ismét Jessica fejébe villan a borzalmas gondolat:
Tulajdonképpen igaz lenne? Mindez miatta történik?
– Az jó jel. Jó, hogy az események felidéződnek – mondja
Kuznetsov, és az ajtó felé indul. A rendőrök előtt megáll,
Jessicának fel kell emelnie a fejét, hogy a férfi szemébe
nézhessen. – Öt perc. A betegnek pihenésre van szüksége.
Ez nem javaslat. Ez orvosi utasítás, melynek figyelmen kívül
hagyása komoly következményekkel járna a rendőrség számára.
Jessica az orvos szeméről a szakállára, inggallérjára, fehér
köpenyére és a névkitűzőjére néz. Furcsának tűnik, hogy az orvos
azzal hangsúlyozza tekintélyét, hogy ennyire közel jön hozzá.
– Sajnáljuk, hogy zavarnunk kell – kezdi Jessica, miközben az
orvost megkerülve az ágyhoz lép –, de rendkívül fontos
megtudnunk, mi történt magával.
Laura Helminen halkan szipog, kézfejével megtörli a szemét, és
tekintetét Jessicára emeli. Kis ideig úgy tűnik, mintha élesítené a
látását, akárcsak a megfelelő távolságot kereső kameraobjektív.
Azután arcán a szomorúságot és megrendülést kiszorítva rémült
vigyor jelenik meg. Mielőtt még Jessica bárhogy is reagálhatna,
vigasztalan és fülsiketítő kiabálás tölti be a kis szobát.
– Mi a… – szólal meg Jessica, miközben Kuznetsov beront
mellette. A kiabálás folyamatosan erősödik, Helminen kiesik az
ágyból és magával rántja az infúziós állványt. A szoba sarkába
érve kezébe temeti az arcát.
– Ő volt az! – kiáltja. Jessica Jusufra pillant, aki ugyanúgy
elképedt, mint ő. Teo kinyitja mögöttük az ajtót.
 Kuznetsov lehajol a padlón jajveszékelő nőhöz, és nyugtatni
próbálja.
– Ő volt az! A sátán! – kiáltja most Helminen teli torokból.
Ujjával Jessicára mutat. – Emlékszem az arcára!
Jessica ismét érzi azt a vasízt a nyelvén. Mintha az egész szoba
forogni kezdene.
 XLVI.

Erne Mikson a férfimosdó tükrébe néz és megigazítja a

nyakkendőjét. A begombolt inggallér szorítja az érintésre
érzékeny nyirokcsomókat, de az ilyen kellemetlenséget most
egyszerűen el kell tűrni. A világoskék ing állt már jobban is rajta.
ez egyike a három ingnek, amiket szabónál varratott magának.
Néhány nadrággal együtt ezeket a ruhadarabokat viszi
rendszeresen tisztítóba. Szép, drága ingek; jobban kellett volna
bírniuk a használatot. A kirojtosodott mandzsettákat, amelyekre
egykor sötétkék cérnával az E. M. monogramot hímezték, a barna
zakó ujjai takarják el. Hangjel. 37,8. A kurva életbe!
Erne kilöki az ajtót, és az előtte álló Mikaelbe ütközik.
– Micke?
– Remek. Végre megtaláltalak.
– Nem tudtam, hogy el vagyok veszve.
– Jusuf telefonált az előbb, azt mondta, hogy egy kopasz,
sovány férfi furcsa kérdéseket tett fel Koponennek tegnap este a
Savonlinna-teremben.
– Honnan van ez az információ?
– Egy Pave Koskinen nevű embertől. Ő volt az est moderátora.
A kelet-finnországi rendőrség kutatott az alak után, de senki sem
ismerte fel – számol be Mikael, és titokzatosan mosolyog.
– De?
– A terem előtt egy mindent rögzítő biztonsági kamera van.
– Látszik a férfi a képeken? – kérdezi Erne, és nyel egyet, de a
gombóc nem tűnik el a torkából.
Mikael bólint.
– Még az autót is látjuk, amibe beszáll. Meg a rendszámot.
 – Szent egek!
– Persze még korai az öröm. Hiszen tudtunkkal a férfi csak
kemény kérdéseket tett fel, és…
– Pofa be, Micke! Kinek a nevén van az autó?
– Torsten Karlstedt, espooi lakos – mondja Micke, és csettint a
nyelvével, majd egy még meleg printet ad oda Ernének.
Fénymásolat Karlstedt útleveléről. Azonban a fényképen
látható férfi nem sovány, nem kopasz, és semmiképp sem fura
kinézetű.
– Ez nem ugyanaz a pasas.
– Nem. De talán Karlstedt vezette az autót. A biztonsági kamera
felvételén ugyanis az látszik, hogy a kopasz férfi Karlstedt
autójának hátsó ülésére ül be.
– És hogy az autó kimondottan őt várja?
– Tizenkét percig.
– A szentségét! Ez áttörés lehet. Hívtad Jessicát?
– Próbáltam. Úton vannak Jusuffal a kórházba.
– Oké. Utasítsd Rassét, hogy derítsen ki minden lehetségeset
Torsten Karlstedtről. Ellenőrizd, hogy legyen elegendő segítsége.
– Hozzuk be kihallgatásra?
– Még ne. Előbb kissé utánanézünk. Tulajdonképpen semmi
sem kapcsolja a bűncselekményekhez. Ellenkezőleg. Maria
Koponen meggyilkolását illetően a lehető legjobb alibije van.
Azért állíts rá valakit, hogy merre jár. Semmiképp sem szökhet
meg.
 XLVII.

Magas, sötét bőrű ápolónő tol egy ágyat, a rajta fekvő idős ember
feje szinte teljesen bekötözve. Az ágy fémrácsa rázkódik, amikor a
kerekek a padló apró egyenetlenségeibe ütköznek.
Jessica fel-alá járkál a folyosón. Jusuf Kuznetsovval és a
helyszínre rohant ápolóval visszament Helminen szobájába
tisztázni a helyzetet.
– Minden rendben, Jessica? – kérdi karba tett kézzel Teo.
– Nem tudom. – Jessica a falnak támasztja a hátát. Muszáj most
megnyugodni, még ha tucatjával cikáznak is a kérdések a fejében.
– Az a nő nyilvánvalóan kemény megpróbáltatásokon ment
keresztül. Akármi is történt ott…
– Hagyd abba! Légy szíves, hagyd abba! – mondja Jessica, és
elutasító mozdulatot tesz. – Bazmeg, nem kell mindig vigasztalni
engem.
– Okés – szól halkan Teo, és megigazítja a fülhallgatóját. Talán
mert nem volt jól a helyén, de valószínűbb, hogy a beszélgetés
hirtelen befejeződése nyugtalanítja.
Egy pillanatig néma csönd van a folyosón. Aztán Jessica
megrázza a fejét, és felnéz a padlóról.
– Sorry, Teo. Itt most mindenkinek kissé túl vannak feszítve az
idegei.
– Értem. A te munkádhoz képest ez az én házőrzőkutya-melóm
eléggé stresszmentes.
– Tudod, hogy ez nem így van. Én is tudom.
– Esete válogatja, gondolom – mosolyodik el Teo. – Mindegyik
másmilyen.
 Teo hirtelen felfigyel, mert kinyílik a liftajtó. Az ápolónő
betolja az ágyat a liftbe.
– Már egy jó ideje, Jessi.
– Bizony. Hogy vagy? – kérdezi Jessica anélkül, hogy a férfi
szemébe nézne.
Teo ide-oda forgatja a fejét, mintha csak meg akarna
bizonyosodni róla, hogy legalábbis a következő mondat közben
senki sem fog a liftekből Helminen szobájába rontani.
– Egész jól – mondja, és kifejezéstelen arccal felemeli
jegygyűrűs ujját. – Asszony és ikerlányok, öt hónaposak.
Jessica mély levegőt vesz:
– Hát ez… Hát ez nagyszerű.
– Eléggé fárasztó, őszintén szólva. Nem csak a kisbabákra értve.
Bár ők is képesek… De ez a meló… Csak ebből nem lehet megélni.
Portáskodni is kell. Múlt héten meg háztetőkről toltam le a havat
Eirában. Érted, mire gondolok? – sóhajt Teo, és szinte
észrevétlenül megrázza a fejét.
Jessica épp valami együttérzőt akar mondani, amikor különös
érzés lesz úrrá rajta. Mintha Teo tudna valamit. Talán a
minisztériumban furcsa, de kitartó pletyka kering a milliomos
rendőrről, aki minden lehetséges módon el akarja rejteni
vagyonát, eltitkolni azt a tényt, hogy a sajátján kívül az egész
osztály munkabérét ki tudná fizetni a következő ötven évben. Egy
ilyen híresztelés elterjedéséhez elég egy fecsegő adóhivatalnok,
vagyonfelügyelő, jogász vagy pszichiáter.
– Minél több éhes száj, annál…
– Majd megint lottóznom kell – mosolyog Teo keserűen. Jessica
legbelül tudja, hogy megérzése célba talált.
– Ne is mondd – húzza össze a szemöldökét.
– Neked vannak gyerekeid?
– Gyerekeim? – nevet fel Jessica úgy, hogy maga is meglepődik.
Már régóta nem kérdezte ezt tőle senki. – Nincsenek.
Teo bólint, és vállát hátrafelé forgatva kiegyenesedik. Ez
korábban tetszett Jessicának.
 Jessica ismét az órájára pillant, aztán int és a liftek felé indul.
– Figyu, mondd meg a kollégámnak, hogy lent várom a
kávézóban.
– Vigyázz magadra, Jessi.
– Te is.
És vigyázz a családodra, te kibaszott kétszínű seggfej!
 XLVIII.

A kávézó zsúfolásig telt betegekkel és az őket meglátogató

hozzátartozókkal. Jessica már felhörpintette a teáját, mikor Jusuf
sietősen leül vele szemben.
– Gyanúsítanak engem valamivel? – Jessica a tenyerébe fogja a
bögrét. Még meleg.
– Laura Helminent Laajasalóból, kelet-helsinki otthonából
rabolták el tegnap este. Mindössze néhány órával Maria Koponen
meggyilkolása előtt. Emlékszik, hogy a kanapéjáról nézte a tévét,
mikor csöngettek. A következő emlékképek már homályosabbak.
Azt mondja, egy sötét és dohos helyen ébredt fel, egy másik nővel
együtt.
– Az a másik a jéghercegnő volt?
– Yes. Helminen képről felismerte. De korábban sosem látta.
– És még?
– A szakállas szent azt mondta, kis idő múlva folytathatjuk a
kihallgatást. Merthogy Helminen nem volt képes leírni a
tetteseket…
– Egyáltalán nem?
– Annyit tudott mondani, hogy többen voltak. A hangok alapján
férfiak.
– Akkor miért ijedt meg tőlem?
Jusuf egy pillanatra elhallgat, az egyszer használatos
asztalterítőt simítgatja.
– Egy festmény lógott a falon.
– Milyen festmény?
– Laura Helminen azt mondta, hogy a képen egy sötét hajú nő
volt…
 – És hogy ez a kép… engem ábrázolt?
– Jessica, Helminen össze van zavarodva, még mindig sokkos
állapotban. Gondolj bele – sóhajt fel Jusuf.
– Az istenedet, Jusuf! És mi van, ha tényleg én voltam? Mi van,
ha az én képemet mutatták az áldozatoknak? Talán az egész
színjátékot csak nekem rendezték: talán valaki bosszút akar állni.
– Ebben egy másodpercig sem hiszek – hajol át Jusuf az asztal
fölött, és Jessica kézfejére teszi az ujjait. – Hamarosan megoldódik
ez az ügy. Elkapjuk azokat az őrülteket, és meglátod, hogy az
esetnek semmi köze hozzád.
– Talán ki kéne már lépnem a dologból.
– Hogy érted?
– Hosszú idő óta most érzem először, hogy nem tudom
összefogni az egészet – mondja Jessica, és a mennyezeten lévő
fénycsövekre néz. Szinte hallja a gázosodó higany zúgását. Ég az
arca, vibrál a szeme.
– Össze kell szedned magad, Jessi. Szükségünk van rád. – Jusuf
előszedi kabátzsebéből a cigisdobozt, és feláll. – Most kimegyek
bagózni egyet. Utána befejezem Laura Helminen kihallgatását.
– Okés. Talán jobb, ha egyedül intézed.
– Keresd meg addig a telefonodat. Mindenki engem hív
állandóan, mert nem érnek el téged.
– Van valami új?
– A szerelmesek találtak egy nyomot a Savonlinna-terem
biztonsági kamerájának felvételén. Azzal a kopasz férfival
kapcsolatban.
– Rendben. Ne indulj el nélkülem!
– Nem fogok.
– És figyu, a pénztárcám is a kabátom zsebében van. Hitelbe
kaptam a teát.
Jusuf elmosolyodik, előveszi a pénztárcáját, és leteszi az
asztalra a hitelkártyáját.
– A PIN-kódot tudod. Aztán ne nyúlj le mindent! – mondja, és a
liftekhez siet.
 XLIX.

– Kipp-kopp!
Erne felnéz, és Rasmus Susikoskit látja az ajtónyílásban. Szürke,
magas nyakú pulóvert visel, kezében laptop, és egy köteg
kinyomtatott papír.
– Gyere be, Rasse!
– Fura, de az az érzésem, hogy itt az irodában hidegebb van,
mint tegnap, pedig enyhült az idő – mondja Rasmus, és leül.
Arcán bizonytalan vigyor. Erne látja, hogy mozog a férfi szája, de
agya nem hajlandó az üres csevegést befogadni.
– Miben segíthetek, Rasse?
– Hol van Jessica? Jó párszor próbáltam hívni…
– Jessica telefonja elveszett. De eléred, ha Jusufnak telefonálsz.
– Okés – bólint Rasse, és kezdi lepakolni a cuccait Erne
íróasztalára. Erne fintorog, pedig a vastag gyapjúpulóver
meglepően hatékonyan blokkolja az izzadságszagot. Nem tehet
róla, de valahányszor meglátja Rasmust, szúrós verejtékszagot
érez, még ha az éppen az előbb zuhanyozott is.
– Először is azt kell mondanom, hogy a dolgok szép simán
haladnak, ha van elég ember. Bárcsak mindig kaphatnánk ennyi
segítő kezet…
– És másodszor? – mordul fel Erne.
– Igen, tehát két dologgal foglalkozom… Először is…
– Az először már megvolt.
– A feltételezett Roger Koponen 08:08-kor a központi
pályaudvaron szállt fel a Mellunmäki felé közlekedő metróra.
A telefon egy perccel ezután kikapcsolt. Itt a biztonsági kamera
képe a metrókocsiról – mondja Rasmus, és Erne felé fordítja a
számítógépet. – Az első ajtó alul – folytatja, és ujjával a nyíló
metróajtóra mutat.
Erne az orrára teszi nyakában lógó szemüvegét, és a
képernyőhöz hajol. Egy pillanat múlva Roger Koponen beszáll a
kocsiba. A kép éles, és a kamera olyan közel van, hogy a
személyazonossághoz nem fér kétség. Hacsak nem egypetéjű
ikertestvérről van szó, aki tudomásuk szerint nem létezik.
– Az ördögbe… És senki sem ismeri fel.
– Az írókkal az a fura helyzet, hogy ha nem látod állandóan az
arcukat a televízióban, például valamelyik heti szórakoztató
műsorban, senki sem ismeri fel őket. Akkor sem, ha több millió
példányt adnak el a könyveikből. Megismernéd J. K. Rowlingot a
metrón, ha nincs kifestve?
– Kit?
– Nem fontos. Várj! – mondja Rasmus, és a képernyőre klikkel.
A felvétel felgyorsul. A következő másodpercek során az ajtók
kinyílnak és becsukódnak, az emberek úgy sietnek ki és be, mint a
dolgozó hangyák. De Roger Koponen csak egy helyben áll.
– 08:16-kor Koponen leszáll a metróról.
– Melyik megálló?
– Kulosaari.
– A kurva életbe! Tényleg hazafelé megy?
– A környékére mindenképpen. Sajnos azonnal kikerül a
kamerák látóköréből, amint elhagyja a metró peronját.
– Autó a parkolóban?
– Nem volt. Azt észrevettük volna.
– Bassza meg!
– De Koponenék házánál tegnap este óta volt legalább egy járőr.
Ők reagáltak volna, ha Koponen megjelenik a helyszínen.
Azonkívül miért tette volna ezt… Hogy leleplezze, hogy életben
van?
– Talán… – mondja Erne, aztán a tenyerébe temeti arcát. –
Talán ő maga sem tudja, hogy halott.
– Micsoda?
 – Talán nem olvas híreket. A picsába! Nem tudom. Ezt most
nyugodtan át kell gondolni. Kösz, Rasse, most el kell intéznem
pár telefont. – Erne hátrébb tolja irodaszékét az asztalától, és
kinéz az ablakon. Egy repülőgép száll az égbolton.
– És akkor itt van még az a másik dolog… Torsten Karlstedttel
kapcsolatban – folytatja Rasmus, és lehajtja laptopja képernyőjét.
Nyelvével megnedvesíti az ujját, és a papírköteg lapjai közé dugja.
Erne érdeklődve néz vissza rá. – Valóban érdekes eset. Finn,
negyvenéves. Büntetlen előéletű. Espoo Westend városrészében
lakik, három iskoláskorú gyermek. Ügyvezető igazgató, az
igazgatóság elnöke és a részvények egyetlen tulajdonosa a Tors10
Oy Ab nevű IT-cégnél. Az éves forgalom csinos 2,4 millió euró.
Ennek majdnem a fele nyereség.
– És övé a Savonlinnában látott autó?
– Porsche Cayenne, 2018-as modell. Vadonatúj.
– Azt mondtad az előbb, hogy érdekes eset. Egyelőre az a
benyomásom, hogy egy espooi faszkalap…
– Éppen ellenkezőleg: valamiféle okkultizmus-szakértő. Két
könyvet publikált a titkos tudományokról. A művek többek
között a titkos társaságokkal, ezotériával, mágiával, sőt
boszorkánysággal is foglalkoznak. Finnországban ugyanaz a
kiadója, mint akinél Roger Koponen trilógiája is megjelent.
– Lassíts csak egy kicsit! Az okkultizmus ugyanaz, mint a titkos
tudományok?
– Leegyszerűsítve igen. A terminus a latin occultus szóból ered,
amely rejtettet jelent. Az okkultizmus a hétköznapi valóságon
kívüli világot kutatja. Az okkultizmus célja, hogy hidat építsen a
valóságból egy másikba, a hétköznapiból a titkos világ felé. Céljuk
elérése érdekében az okkultisták különböző szertartásokat és
tárgyakat használnak, úgymint amuletteket, nyúllábakat, bármi
ilyesmit. Vagy akár varázsigéket és mágiát.
– Mi az értelme mindennek a zagyvaságnak?
– A csak kevesek számára megnyíló titkos tudás hihetetlen
lehetőségeket kínál, segít megérteni az élet értelmét. Hatni az
irányára. Esetleg legyőzni a halált.
– Az okkultizmus tehát jóra törekszik?
– Sokféle mágia létezik. Míg a fehér mágia jóra törekszik, a
fekete mágia…
– Rosszra. Értem. Vagyis beszélhetünk valamifajta vallásról?
– Vannak közös vonásaik. De a mágia és bármelyik uralkodó
nagy vallás között van egy alapvető különbség. És épp ebben
rejlik az okkultizmus varázsa.
– És mi az?
– Mindenki hihet istenben, ha akar. A vallások versengenek a
hívekért, a hitet térítéssel és egyéb hőzöngéssel tukmálják az
emberekre. A titkos tudományok ellenben nevüknek megfelelően
exkluzívak, vagyis kizárólag a kiválasztott keveseknek szánt
ismeretanyagok.
Erne összeszorítja a száját, és Rasmusra néz.
– És Torsten Karlstedt, az okkultizmus szakértője tehát
szántszándékkal Savonlinnába vezetett, hogy meghallgassa, mit
mond Roger Koponen az ugyanezeket a témákat tárgyaló
regényeiről?
– Aligha. Roger Koponen ugyanis a múlt héten háromszor
szerepelt Helsinkiben is: a Casinóban, a Börzepalotában és a
Paasitorniban. Tehát miért vezetne négy órát Savonlinnába, hogy
ugyanazt a fecsegést hallja? – motyogja Rasmus.
– Talán nem tudott elmenni a helsinki rendezvényekre. Vagy
pedig igazi rajongó.
– Koponennek a jövő héten is lett volna néhány fellépése
főváros környéki könyvesboltokban.
– Ha Karlstedt tudta, hogy Koponen meg fog halni, akkor tudta,
hogy az utolsó előadását látja.
– Vagy pedig tudta, hogy Koponen igazából nem fog meghalni.
– Bassza meg, micsoda katyvasz! És ha nem is vezetett oda-
vissza? Talán még mindig Savonlinnában van.
– Az autója mindenesetre Westenden van, a háza udvarán.
 – Ez azt jelenti, hogy része lehet a Juva melletti
gyilkosságokban. Vagy ez legalábbis logisztikai szempontból
lehetséges.
– Így van – helyesel Rasmus, és néhányszor mély lélegzetet
vesz. Magatartása sokkal oldottabb, mint korábban: mintha az
eset előrehaladtával felszabadulna. – Mint említettem, két könyve
van – folytatja, és két kinyomtatott oldalt helyez az asztalra:
mindkettőn könyvborító látható.
Okkultikus tanítások, Torsten Karlstedt (2002)
Hermetikus és ezoterikus tudományok, Torsten Karlstedt, Kai
Lehtinen (2007)
– Ki az a Kai Lehtinen?
– Hirtelenjében nem találtam róla semmi információt.
Valószínűleg csak ebben a projektben vett részt, mást nem írt.
Felhívtam a kiadót, érdeklődtem náluk. Abból sem derült ki
semmi említésre méltó. De ezen az úton megkaptam a személyi
számát – húzza elő Rasmus a köteg legalsó lapját.
A képen egy férfi látható, aki bizony kopasz és valahogy
fenyegető kinézetű. Merev tekintete mögött valami
kiszámíthatatlanság, valami féktelenség rejtőzik.
– Kai Kalle Lehtinen, negyvennyolc éves. Építésvezető, lakhelye
Vantaa. Családja nincs.
– Ez az a férfi, aki furcsa kérdést tett fel, és utána beszállt
Karlstedt autójába?
– Elküldtem a fotót Pave Koskinennek, aki azt mondta, hogy
90%-ig biztos benne.
– Jó munka, Rasse. Adj tíz percet, hogy megemésszem ezt –
mondja Erne, és kézbe veszi a mobilját.
 L.

A lift ajtaja a hatodik emeleten nyílik ki. Jessica a halántékán érzi

Teo pillantását – nyilván még Laura Helminen szobája előtt áll –,
és elindul az ápolónők ügyeleti fülkéje felé. Az üveg tolóablakot
félrehúzzák, mielőtt még kopoghatott volna rajta.
– Jessica Niemi, rendőrség.
– Igen? – széles arcú nő néz rá gyanakvóan vastag lencséjű
szemüvege mögül.
Jessica előhalássza pulóvere alól a nyakában lógó
személyazonosító kártyáját, és a nő elé tolja, aki alaposan
megnézi azt. Ezért persze senkit sem lehet hibáztatni.
– Laura Helminen, 14-es szoba. Pár órával ezelőtt hozták ide a
mentők – mondja Jessica, és visszaakasztja a nyakába a vékony
zsinórt.
– Igen… Egyenesen a sürgősségiről jött az osztályra.
– Szeretném tudni, hol vannak a dolgai. A ruhái, satöbbi…
– A ruhái?
– Ráadtam a kabátomat, hogy ne fázzon…
– Pillanat – húzza be az ablakot a nő, mintha meg akarná
akadályozni, hogy Jessica ellopja a sötétkék tűzőgépet és a
töltőtollat. Aztán kényelmesen feláll, és eltűnik a hátsó szobában.
Jessica körülnéz, hirtelen ötlettől vezérelve néhányszor
megnyomja a kézfertőtlenítő adagolóját, és vadul a tenyerébe
dörzsöli a gélt. Tulajdonképpen nem irtózik a baktériumoktól,
hiszen munkájából kifolyólag sok időt töltött kórházakban és
halottasházakban egyaránt. De éppen most nem bírja a teljes
tétlenséget, a várakozást zsebre tett kézzel. Tegnap óta
csupasznak és védtelennek, céltáblának érzi magát: ezért nem
akar megállni, mozgásban van. A mozgó célpontot nehezebb
eltalálni. Minden áldozat hasonlított rá, sok szempontból:
viszonylag fiatal, sötét hajú, karcsú nők voltak. Ezenkívül tudja,
hogy vannak ellenségei. Tavaly októberben szerepelt a
nyilvánosság előtt, mert ő volt a főnyomozó egy ügyben, melynek
keretében egy motoros banda két tagját tartóztatták le gyilkosság
alapos gyanújával. De minél többet gondolkodik a dolgon, annál
biztosabb benne, hogy a boszorkányvadászok hátterében
nincsenek elkeseredett motorosbanda-tagok, sem mások, akik
börtönítélet miatt lennének dühösek rá. Viszont a szarvas fejű
alak látványa a jégen felidézett benne valamit, amit csaknem
tizenöt éve igyekszik elfelejteni.
– Azt mondja a kollégám, hogy már elvitték a kabátot.
A szavak fokozatosan csapódnak Jessica tudatába, és eltart
néhány másodpercig, mire képes megszólalni:
– Micsoda? Ki?
– Egy férfi…
– Hogy a francba adhatták oda valakinek? – Jessica úgy érzi,
elakad a szava.
– Egy pillanat. Megkérdem még, hogy…
– Azonnal jöjjön ide az a kolléga! – förmed az ápolónőre Jessica,
és a pultra támaszkodik. – És ne húzza be ezt az ablakot!
Az ápolónő ijedten áll fel a székéről, most gyorsabban, mint az
előbb, és ismét eltűnik a hátsó szobában. Jessica érzi a kórházi
fertőtlenítőszer szagát, ami eszébe juttatja a rendszeres orvosi
vizsgálatokat, a röntgeneket, MRI-ket, kortizon-injekciókat,
csavarokat, merevítőket, neurológiai vizsgálatokat, az
oszteopátiát és akupunkciót.
– Hol a fenében van a kabátom? – Jessica szinte már kiabál, és
öklével a pultra csap.
– Itt, Jessi! Az előbb… jöttem elkérni.
Jessica megfordul, és meglátja Jusufot. Egy pillanatig kollégája
ijedt arcát bámulja, látja a kabátját a férfi hóna alatt, és kezében a
mobilját. Távolabb a folyosón Teo feléjük fordul.
 LI.

Az autó ablakain a vízcseppek arról árulkodnak, hogy odakinn

már olvad. Jessica becsapja az ajtót, Jusuf elindítja a motort.
Egyetlen szó nélkül mentek el a parkolóig. Jessica a mobilja nem
fogadott hívásait pörgeti.
– Csak segíteni akartam – mondja Jusuf.
– Jó, jó. Nem úgy értettem…
Az ablaktörlő lapátok ritmikusan csapkodják a szélvédőt.
A vízcseppek egy része ott marad. A jobb oldali lapát gumija látott
már jobb napokat is.
– Mit mondott Helminen? – kérdezi végül Jessica, és kisimít egy
hajtincset a homlokából.
– Hallgassuk meg újra – javasolja Jusuf, és egy kismagnót vesz
elő a zsebéből.

Jusuf Pepple: …először is biztosíthatom, hogy Niemi nyomozó

semmilyen formában sem érintett a bűncselekményben.
Laura Helminen: Ő volt az a nő… Azt mondták, hogy ő van minden
mögött. (sírás)
JP: (hosszú szünet) Erre mindjárt visszatérünk. Meg kell értenie,
hogy itt teljes biztonságban van. Az ajtó előtt egy nagyon éber és
erős fickó őrködik. Senki nem fogja bántani, világos?
LH: (szipogás)
JP: El tudná mondani, mi történt? Kezdhetné a legelején.
LH: Nem emlékszem…
JP: Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
LH: Otthon voltam… Csöngettek az ajtón…
JP: Egyedül volt?
LH: Egyedül élek.
JP: Ki volt az ajtóban?
LH: Nem emlékszem… Többre nem emlékszem. És aztán,
emlékszem, valami homályos helyen voltam. Kicsit olyan volt, mint
egy pince vagy…
JP: Tehát ott nem voltak ablakok?
LH: Sötét volt. És olyan áporodott és penészes szag.
JP: Jól van. Nagyon jól megy. Mi mást látott azon a helyen?
LH: Azok a ruhák nem az enyémek voltak.
JP: A fekete estélyi?
LH: Nekem egyáltalán… Nem az enyém volt.
JP: (szünet) Mi másra emlékszik?
LH: Ott a pincében volt… (sírás) egy másik nő. Nem ismertem, de
rajta is fekete estélyi volt és drága cipő…
JP: Vagyis ugyanúgy öltöztették fel magukat.
LH: És aztán bejött az a férfi. (sírásban tör ki)
JP: Le tudná írni azt a férfit?
LH: Szarvak… Teljesen mintha valami átkozott állat lett volna. Kos
vagy bakkecske…

Jessica Jusufra néz, miközben a felvételről sírás és vigasztaló

nyugtatás hallatszik. Azután lépések. Kuznetsov főorvos mond
valamit.

JP: Azután mi történt?

LH: Latinul beszélt… Tudom, hogy latin volt, mert jártam egy
kurzusra.
JP: Értette, amit mondott?
LH: Nem… Olyan kurvára féltem. De aztán… Egy pillanat múlva
elkezdett táncolni… és valami botot lóbálni. Olyan volt, mint
valami átkozottul beteg rituálé. Mind a ketten pokolian féltünk. És
aztán jött egy másik férfi. Annak a fején is szarvas álarc volt.
JP: Folytassa, legyen szíves.
LH: Levették a falon lógó leplet. És megláttam a festményt. Egy
boszorkányt ábrázolt. Azt a boszorkányt, aki itt volt az előbb a
szobában. (sírás)
JP: (hosszú szünet) Mit mondtak?
LH: (sírás)
JP: Laura, koncentrálnia kell. A lehető legtöbb információra van
szükségünk, hogy elkapjuk őket.
LH: A szomszéd szobába vonszoltak minket. Egy nagyon nagy
fadézsa volt ott. Hallottam, ahogy az egyik a kezével fröcskölte a
vizet. Azt mondták, hogy itt az ideje elvégezni egy tesztet, és hogy
ha nincs semmi titkolnivalónk, nem kell aggódnunk. És aztán…
(hosszú szünet) Aztán már nem emlékszem semmire.
JP: Emlékszik arra, hogy vitték a jég alá? Ez fontos, Laura.
LH: Talán a vízben ébredtem fel… Mintha valaki jéghideg vízben
szállított volna engem. (szipogás) De talán csak képzelem. (halk
sírás)
Alex Kuznetsov: Rendben. Ennél a pontnál jó lenne szünetet
tartani. Valószínűleg minden lényegeset megkérdezett már.
JP: Oké. Köszönöm, Laura. És ha még eszébe jut valami, bármi,
közölje a doktorral. Ő majd hív minket… (szünet) Visszahív engem
ide. Megfelel? Jó.
Jusuf megállítja a felvételt. Az ablaktörlők a szélvédőt súrolják.
A kórház tetejéről nehéz hó zúdul le, a puffanások behallatszanak
az autóba.
– Jól csináltad, Jusuf. Többet nem lehetett volna kiszedni belőle.
– Ez a meló belülről marja az embert, Jessi – mondja Jusuf
üveges szemmel. – Ott bent csak arra koncentráltam, hogy
kihámozzak minden lényegeset a mondottakból. Csak most, a
felvételt hallgatva értem meg igazán, mennyire meg volt rémülve
az a lány. – Jusuf behunyja a szemét.
Jessica a kollégájára pillant, aki ujjaival az orrtövét szorítja.
Néha elfelejti, mennyire érzékeny Jusuf. A holttestektől, vértől és
béldaraboktól nem riad meg. Azonban az emberi tragédiák, a
hozzátartozók szenvedése és a borzalmakat túlélők belső
fájdalma gyakran hallgataggá teszik. Tavaly néhány hét
betegszabadságra ment, miután részt vett egy nyolcéves kislány
meggyilkolásának nyomozásában. A kislányt a saját apja ölte meg.
Jusufnak nagyon nehéz volt feldolgoznia az esetet, még most sem
akar beszélni róla. És miért is kellene?
– Laura Helminen tehát kiállta a boszorkánytesztet – szólal meg
Jessica kis idő múlva.
– De hát ennek nincs semmi értelme… Nem az az egész teszt
eredeti ötlete, hogy a boszorkányok lebegnek a vízen, és az
ártatlanok elsüllyednek?
– De igen, Micke így magyarázta.
– Ezek a szerencsétlen nők aligha lebegtek a vízen.
– Aligha.
– Vagyis Helminennek valami más okból kegyelmeztek meg?
– A jéghercegnő nem volt ennyire szerencsés – mondja Jessica,
és Jusuf besorol az autóval a csúcsforgalomba.
 LII.

37,5. A napi átlag: 37,4.

Erne Mikson a hosszú asztal mellett ül, és a Rasmus főzte híg
kávét kortyolja. Száraz és repedezett bőrű kézbütykeit nézegeti,
melyeket élessé és szögletessé faragtak az évek.
– Jessica és Jusuf úton vannak ide – mondja Mikael, és leül.
Rajtuk kívül Nina van még a szobában, és Rasmus, aki
felfedezéseiből új energiát merített. Nagyon régen látszott
ennyire lelkesnek és frissnek.
– Mi baj van? – kérdezi Erne anélkül, hogy levenné tekintetét a
kezéről. Az évek során mester lett abban, hogy észlelje a
hangulatváltozásokat. Apró dolgokat, gesztusokat, szavakat.
Csoportjából jelen pillanatban sugárzik a negatív energia. – Nos,
Micke? Ki vele!
– Mindenképpen az a véleményem, hogy haladéktalanul be
kellene hoznunk ezeket a férfiakat kihallgatásra – mondja Mikael
karba tett kézzel, és fogai között pukkantgatja a rágógumit.
– Az a véleményed? – jegyzi meg Erne, pedig egyáltalán nincs
meglepve.
– Az a kettő nyilvánvalóan követte Savonlinnából Roger
Koponent és Sanna Porkkát, és felgyújtotta őket.
Letartóztathatnánk mindkettőt annak alapos gyanújával, hogy…
– Roger Koponen életben van.
– Na és?
– Ha Karlstedt és Lehtinen tényleg követték Savonlinnából a
Porkka vezette autót, megállították azt Juva mellett, és megöltek
két embert, akik közül az egyiket az újabb információk fényében
még nem lehetett azonosítani, akkor feltételezhető, hogy Roger
Koponen a gyilkosság után azzal a kettővel folytatta útját
Helsinkibe.
– Persze.
– Így Koponen is gyanúsított lett. És ha meg akarjuk találni
Koponent, érdemes megfigyelnünk egy darabig Karlstedtet és
Lehtinent.
– És lehallgatni – emeli fel ujját figyelmeztetően Rasmus.
– Ez el van intézve. Az előbb kaptam meg az engedélyt a
bíróságtól. Rasse, a te feladatod lesz. Minden egyes beszélgetést
lehallgatsz, és mindenről beszámolsz, ami akár érintőlegesen is
kapcsolódik az ügyhöz, vagy egyébként csak furcsának tűnik. És
természetesen fontos az adótoronyadatok alapján kiderítened,
hogy a mobiltelefonok mozogtak-e Savonlinnából Helsinki felé, és
voltak-e ott hosszabb ideig, ahol a gyilkosság történt.
– Világos. – Rasmus elégedetten mosolyog. Erne tapasztalatból
tudja, hogy Rasmus szereti a kihívásokat. Egész nap kiváló
formában volt.
– És ezzel egyidejűleg, Micke, rendkívül fontos, hogy egyikük se
tűnjön el a látókörünkből. – folytatja Erne. – A megfigyelésben
nem lehetnek hézagok. Nem lehetnek ostoba hibák. Nina
felemelte a kezét, Erne egy bólintással szót ad neki.
– Nem tér el a véleményem a tiédtől, Erne. Szerintem okos ez a
megközelítés… – kezdi Nina, és láthatatlan négyzeteket rajzol az
asztallapra.
– De?
– De szerintem valamilyen módon figyelembe kellene venni,
amit Jessica többször is említett ma. Vagyis azt a tényt, hogy
reménytelenül le vagyunk maradva egy lépéssel ezektől az
emberektől. Kezdettől fogva.
– Folytasd – néz Erne az összevont szemöldöke alól Ninára.
– Az az érzésem, hogy mindent, amit kiderítettünk… Azt
akarták is, hogy kiderítsük.
– Értem a szempontot. De másrészről, drága kollégák – mondja
Erne most a korábbinál élesebben –, ebben az a veszély rejlik,
hogy túlbecsüljük ennek a bandának az intelligenciáját és azt a
képességét, hogy félrevezessenek minket. Lépjünk vissza egyet:
miért érezzük egyáltalán, hogy szándékosan adták nekünk ezeket
az információmorzsákat?
– Mert a gyanúsítottak által elkövetett hibák… – Nina rövid
szünetet tart, és ujjával idézőjeleket rajzol a levegőbe; ez a szokás
mindig hihetetlenül idegesítette Ernét – olyan kurvára ostobák.
Miért kell Roger Koponent halottnak beállítani, ha ugyanez a férfi
másnap reggel a saját okostelefonjával egy videót tölt fel az
internetre a meggyilkolt feleségéről, olyan helyen, ahol százhúsz
biztonsági kamera van? Nem kell túl tájékozott állampolgárnak
lenni ahhoz, hogy tudja az ember, telefonokat és más intelligens
eszközöket könnyű lekövetni. Ezek a faszkalapok azt akarják,
hogy lássuk őket.
– És ezért kell rögtön elfogni őket – veti közbe nyomatékosan
Mikael.
– Biztos vagyok benne, hogy a Savonlinna-terem kamerájáról is
tudtak. Lehtinen mégis feltette azt a kérdést a teremben.
A kérdést, amire biztosan felfigyelt a közönség. És aztán a kamera
előtt egy vadiúj Porschéba száll be, aminek a rendszámát meg
sem kísérelték eltakarni – folytatja Nina. – Kibaszottul ostoba
hibák. A nélkül a provokatív kérdés nélkül nem lenne meg
nekünk ezeknek az okkultistáknak a neve.
– Jól van – mondja Erne, és feláll. – Úgy érzitek, barmok
vagyunk, és náluk van annak a kötélnek a vége, amit a nyakunkra
kötöttek.
– A tökünkre – mondja Mikael, és a többiek bólogatnak. – Az
egész egy kibaszott színjáték. Pont erre gondolunk, Erne. Abba
kell hagynunk, hogy úgy táncoljunk, ahogy ezek a szadista
gyilkosok fütyülnek, nekünk kell lépnünk. – Mikael egy papír
kéztörlőbe köpi a rágóját.
Erne az asztalnál ülő nyomozókat nézi. Őt nem zavarják az
eltérő vélemények; mindig kritikus gondolkodásra buzdította a
sajátjait. Talán épp ezért volt mindig magasabb az átlagnál a
csoport által felderített bűncselekmények százalékos aránya.
Erne begombolja zakója felső gombját, és kirojtosodott
mandzsettáját a zakó ujja alá húzza.
– Köszönöm a gondolatokat. Meg akarom még hallgatni Jessica
véleményét. Addig is a ti feladatotok biztosítani, hogy ne
maradjunk le ennek a kettőnek a legapróbb mozgásáról vagy
telefonjáról sem. – Ezzel Erne kisétál a tárgyalóból.
 LIII.

A városra ismét leereszkedett a homály. A szürke felhőtakarón

átderengő nap ebben az évszakban olyan rövid ideig van az égen,
hogy az embernek az az érzése támad, mintha valaki először fel-,
majd letekerné a fényszabályzós kapcsolót.
Jessica és Jusuf éppen kiszállnak az autóból a pasilai
rendőrszékház garázsában, amikor megszólal Jessica telefonja.
– Niemi. Igen. Rendben. Elküldené a beszámolót? Rendben.
Köszönöm.
Jusuf érdeklődéssel figyeli kolléganője visszafogott
beszélgetését. Jessica elveszi a telefont a fülétől.
– Sarvilinna volt. Azonosították a jéghercegnőt.
– Oké, és? – Jusuf könyökével az autó tetejének támaszkodik.
– A neve Lea Blomqvist. Huszonkilenc éves.
– Ki ismerte fel a holttestet?
– Állítólag a fivére, aki ma reggel jelentette be az eltűnését.
– A fivér ott van még a törvényszéki orvostanin?
– Igen. Most rögtön beszélni kell vele.
– Erne azt kívánta, hogy előbb tartsuk meg a megbeszélést –
közli Jusuf, és becsapja az autó ajtaját.
– Hát akkor talán meg kell tartani.

Az ajtó nyitva, Jessica és Jusuf kopogás nélkül lépnek be Erne kicsi

dolgozószobájába.
– Pörgős napotok volt – jegyzi meg Erne. szeme továbbra is a
képernyőre tapad, mutatóujjával az egér gombját nyomogatja.
– Valóban – mondja halkan Jessica, és lehúzza kabátja cipzárját.
– Sarvilinna neked is telefonált?
 – Telefonált. Már korábban is próbált téged elérni, de nem
vetted fel.
– Kis ideig el volt veszve a telefonom.
– Igen, gondoltam.
– Tehát hallottad, hogy felismerték a jéghercegnőt.
– Hú… – vonja össze a szemöldökét Erne. – Nem szeretem ezt a
becenevet.
– Én se. És most már nem is szükséges használni – mondja
Jessica, miközben Jusuf leül a szoba sarkában álló székre.
– Most tehát mindenki más személyazonosságát ismerjük, csak
a juvai férfiét nem – engedi el Erne az egeret.
– Ja. – Jessica a térdkalácsát dörzsöli. Baljóslatú szúrásokat érez
benne. Az előző rohama óta hónapok teltek el, de most is
emlékszik a bénító fájdalomra, ami napokra cselekvésképtelenné
tette.
– Mi a terved? – kérdezi Erne.
– Beszélni Laura Helminen és Lea Blomqvist hozzátartozóival.
És talán Maria Koponen legközelebbi barátaival.
– Miért?
– Biztos vagyok benne, hogy a három nő között találunk valami
kapcsolódási pontot. Mást is, mint hogy valami beteg faszfej
szerint boszorkányok voltak.
Erne mosolyog. Jessica ismeri Erne mindhárom mosolyát.
A most látott elégedettségről tanúskodik.
– Nagyon jó – helyesel Erne, és görcsösen köhögni kezd. Jessica
aggódva nézi. Mióta látszik ilyen öregnek és legyengültnek?
– Helminent és Blomqvistet is elkábítva vitték egy
pincehelyiségbe, ahol egyforma ruhába öltöztették őket –
folytatja Jessica, mikor Erne köhögőrohama alábbhagy. – Azután
valószínűleg mindkettőn elvégezték a boszorkánytesztet,
ugyanazt, mint amiről Micke korábban beszélt. A nőket egy nagy
dézsába süllyesztették.
– És ez mind Helminen elbeszélésén alapul?
 – Igen. Azt is említette, hogy az elrablói fején egyfajta állatálarc
volt, mint annak a faszkalapnak is, akit ma a jégen láttam. –
Jessica hosszasan nézi Ernét, vizsgálja, hogyan reagál. Ernének
most végre el kell hinnie, hogy a jégen hadonászó szarvas fejű
alak nem az ő képzeletének a terméke.
– Tehát azt hiszed, hogy Helminen elbeszélése megbízható.
Jessica megborzong. Tévedett. Erne nem hisz egyik
észrevételben sem.
– Mire gondolsz? Nem értem, miért ne lenne az.
– Egy ilyen megrázkódtatás után az emberi elme mindenfélét
elképzelhet.
A méregtől Jessica keze ökölbe szorul farmerja hátsó zsebében.
– Mint az előbb mondtam, az elbeszélés minden szempontból
tökéletesen beleillik az összképbe – állítja nyomatékosan, és
Jusufra pillant, aki csak kis késéssel érti meg, hogy vegyen részt a
beszélgetésben.
– Pokolian igaz, Erne – erősíti meg ő is, bár hangján átüt a
bizonytalanság. Jusuf csak egy-két éve van a csoportban, és
továbbra is fél, hogy feldühíti Ernét a mondandójával. De Erne
most jóindulatúan felnevet.
– Pokolian igaz – ismétli meg csendesen Jusuf szavait, és a
papírjaiba merül.
Jessica nagy paksaméta kinyomtatott ívet lát az asztal szélén,
Koponen könyveit és Karlstedt Okkultikus tanítások című művét,
amelyet Erne valahonnan megszerzett.
– Abban egyetértek veletek, hogy a nők között kell lennie más
kapcsolódási pontnak is, mint a karcsú alak és a sötét haj.
Szerintem ez jó nyomozati vonal.
– Még nem volt időm beszélni Mickével arról, mi történt ma
Koponenék partján… – kezdi Jessica, és maró éhséget érez. Nem
volt alkalma enni.
– Tudni akarod, hogyan kapcsolódik mindez Koponen
könyvéhez?
– Persze.
 – Elég pontos a párhuzam. A könyvben a boszorkánysággal
gyanúsított egyik nő kiállja a próbát. Más szóval elsüllyed
ahelyett, hogy lebegne. Az inkvizítorok kihalásszák a vízből és
szabadon engedik. Valószínű, hogy Laura Helminen éppen ennek
a szerencsétlennek a szerepét játssza el a csúfondáros
színjátékban.
– Szerintetek nem furcsa, hogy a könyvben elkövetett
bűncselekmények egy részét iszonyú pontosan lemásolták, de a
többiben csak utalásszerű a kapcsolódás, mint Laura Helminen
esetében?
– Ez igaz. De mégsem szabad elfelejteni, hogy mi magunk
feltételeztük: a banda Koponen könyvének eseményeit utánozza.
És még ha helytálló lenne is, a bűnözőknek nincs feltétlenül
szükségük arra, hogy szóról szóra kövessék a könyvek
cselekményét.
– Értem – bólint Jessica, majd előveszi kabátzsebéből a
jegyzetfüzetét, és valamit ír bele.
Egy pillanatig szótlanul ülnek. Csak Erne nehéz légzését hallani
a szobában.
– Aztán van még egy dolog, amiben szeretném, ha állást
foglalnál főnyomozóként, Jessi – áll fel komótosan a székéből
Erne. – Karlstedt és Lehtinen. Nincs információnk az autó múlt
éjszakai mozgásáról. Elméletben lehetséges, hogy a férfiak
valamilyen formában kapcsolódnak a juvai gyilkosságokhoz. Ha
így van, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a duó
együttműködik Roger Koponennel.
– De nincs semmi konkrétum? Semmi más, mint a Lehtinen
által feltett kérdés? – pattogtatja Jessica a golyóstollát.
– Pontosan így van. Mindkettőt folyamatos megfigyelés alatt
tartjuk. Ott vannak az autóink Westenden és Vantaaban.
A telefonlehallgatási engedélyt megkaptuk, és forrók a vonalak.
Nina és Micke szerint mégis azonnal be kellene őket hozni
kihallgatásra.
– Azt akarod tudni, mi a véleményem erről?
 – Alig várom.
– Nem az az elsődleges célunk, hogy megtaláljuk Roger
Koponent? Akkor pedig türelemmel kell lennünk, és kivárni, míg
az egyik vagy a másik férfi kapcsolatba lép Koponennel – vagy
Koponen velük.
– Ugyanez a véleményem – mondja Erne, és egy árnyalattal
megkönnyebbültebbnek látszik.
– De nem koncentrálhatunk csak Koponenre. Ő bizonyíthatóan
Savonlinnában volt, amikor Maria Koponen és a jéghercegnő…
– A nőnek már van neve, Jessica – lép asztala mögül az ablak elé
Erne. – Lea Blomqvistet Kulosaariban ölték meg. – Erne az
ablaküveghez nyomja az ujjhegyét. – Tehát ha meg is találnánk
Koponent, a gyilkos továbbra is szabadlábon lenne.
– Pontosan – vesz egy mély levegőt Jessica. – Tehát
kimondottan ostobaság lenne most behozni Karlstedtet és
Lehtinent.
– Jessica látta a jégen a szarvas fejű alakot – kezdi Jusuf a
gondolataiba merülve. – Ezzel egyidejűleg valaki Laura Helminent
a jég alatt a lék felé úsztatta.
– Na és?
– Karlstedt és Lehtinen akkor már megfigyelés alatt állt?
– Nem. De hamarosan azután Karlstedtet lokalizáltuk
Westenden, az otthonában, Lehtinent pedig Kivistőben, a
munkahelyén. Elméletben esetleg lehetséges, de baromira
valószínűtlen, hogy Kulosaariban lettek volna az adott
pillanatban. Ezzel szemben Roger Koponen 08:16-kor
Kulosaariban szállt le a metróról.
Jessica lehajtja a fejét, és érzi, hogy szörnyű borzongás járja át a
testét.
 LIV.

Jessica Erne irodájában a hátsó falnak támaszkodik. A kis

szobában velük van még Micke, Nina és Rasmus is. Feltűnő, hogy
Jessica nem tartja vissza a lélegzetét, pedig Rasmus pontosan
előtte áll. Nyilván valaki végre névtelen üzenetet küldött neki,
hogy a jövőben fordítson figyelmet a személyes higiéniájára.
– Akkor ez világos – mondja Mikael, és összecsapja a tenyerét.
Erne egy perccel ezelőtt lesöpörte az elképzelését, miszerint
azonnal el kell fogni a duót, de Mikael egy cseppet sem látszik
csalódottnak. Ő ilyen; szinte mindenről megvan a véleménye, de
semmiféle nehézséget sem jelent számára főnöke döntéseinek
tiszteletben tartása. Abszolút tisztában van vele, hogy aki a
döntéseket hozza, az vállalja a felelősséget is azok
következményeiért.
– Akkor más ügyekre térünk – folytatja Erne. Ő az egyetlen a
szobában, aki ül. – Először is, Jusuf és Jessica az előbb azt
javasolta, hogy keressük helikopterről a Malleus maleficarum-
szöveget.
– Ez tulajdonképpen Jusuf ötlete volt – veti közbe Jessica, és
maga sem tudja, hogy udvariasságból szólt-e, vagy hogy mentse a
bőrét, ha szar az ötlet.
– Mit jelent ez? – kérdezi Nina, és ujjaival kidolgozott vállát
masszírozza.
– A Koponenék háztetejére taposott feliratot talán gyakorolták
máshol – ahogy Jusuf feltételezte –, vagy pedig több egyformát
csináltak. Utalásként nekünk – magyarázza Erne.
– Utalásként nekünk. Tehát belemegyünk abba, hogy ezeknek a
seggfejeknek a feltételei szerint játsszunk – csóválja a fejét Micke.
 – Lehet, hogy ezek a seggfejek így jelölték meg például az új
áldozatot. Akkor a rendőrség érdekében áll megtalálni ezt a
helyet – mondja Erne most keményen, és egy pillanatra felvillan a
régi Erne, aki határozott és célratörő előadásmódjával nem ad
teret a latolgatásoknak. Aztán összekulcsolja kezét az asztalon.
– Másodszor: egyelőre nem tudatjuk a sajtóval, hogy Roger
Koponen él. Van egy minimális esély, hogy a boszorkánybanda
nem tudja, hogy tudjuk. Legalább estig eszerint folytatjuk.
Harmadszor: haladéktalanul elkezdjük az áldozatok
hozzátartozóinak és barátainak meghallgatását. Jessica és Jusuf
intézik ezt, szükség esetén a KBR embereinek segítségével. És
nem szégyenlősködtök, ha pluszkezekre vagy friss szempárra van
szükségetek – lóbálja Erne az ujját abba az irányba, ahol
feltételezése szerint a KBR munkatársai ülnek.
– Negyedszer: Rasmus, beszámolót kérek mindenről, ami
feltehetőleg megtörténhet, amennyiben a boszorkánybanda úgy
döntött, hogy megvalósítja Koponen könyveinek minden
bűntettét. Nem csak a gyilkosságokról, amikből tudtommal
három van hátra…
Rasmus bólint, és ujjaival számol, miközben beszél:
– Egy nőt kősúlyokkal összeroppantanak, egy férfit
megköveznek, és egy másikat tőrrel megölnek.
– …hanem minden egyéb, a bűncselekmény ismérveit kimerítő
eseményre. Emberrablások, bántalmazások, erőszaktételek.
Kutyaszarba lépések. Minden, ami a könyvben van, valamilyen
módon meg fog történni.
Pillanatnyi csend borul a szobára.
– Nina és Mikael! Próbáljátok meg kideríteni, hol vannak
Laajasalóban és a környékén földbe ásott pincék. Laura Helminen
elmondása alapján nem valami társasházi kerékpárraktárról van
szó. Olyan helynek kell lennie, ahová senki sem téved be
véletlenül. És ahol lehet zajongani, nem kell félni attól, hogy a
szomszédok kihívják a rendőrt. Óvóhely, privát raktár, családi
ház pincéje. Egyúttal nézzetek utána kádimportőr cégeknél, kinek
szállítottak vagy adtak el fürdődézsákat. Keressétek
jelmezboltokban azokat az álarcokat. Minden apró nyom értékes
most. És Jessicához hasonlóan ti is használjátok a KBR-eseket.
Várják az utasításaitokat.
Mindenki bólogat a szobában. A feladatkiosztás világos és
hatékony. Erne naponta egyszer kiadja az utasításait, utána
általában nem zavarja a csoportot. Mikael jelentkezik, mintegy
utolsó hozzászólást kérve, és Erne bólint.
– Laura Helminen azt mondta, hogy a dézsa nagyon nagy volt.
Nagyjából mit jelent ez?
– Azt kérded, hogy mekkora a nagyon nagy dézsa? – néz fel
Jessica a plafonra.
– Igen.
– Ha az embernek lebegnie kell anélkül, hogy a végtagjai
hozzáérnének a fenékhez… Más szóval, ha bele lehet fulladni…
Azt mondanám, hogy…
– Talán 2000–3000 liter? – szól közbe Rasmus. – Anyámnak van
Hankóban egy 1500 literes kültéri jakuzzija, abba szinte
lehetetlen belefulladni.
– Oh, really? Kipróbáltad anyai felügyelet és karúszók nélkül? –
mondja Mikael, szemmel láthatóan zavarba hozva ezzel Rasmust,
aki hevesen dörzsöli szemüvege szárát. Erne jelentőségteljes
pillantást vet Mikaelre: „Hagyd abba!”
– Hová akarsz kilyukadni, Micke?
– Ha azt feltételezzük, hogy a bűncselekmény-sorozat csak
tegnap kezdődött, nem lehetséges, hogy a dézsát csak a
közelmúltban töltötték fel? – folytatja Mikael. – A patológus
beszámolója szerint a víz vezetékes volt.
– Tetszik a gondolkodásmódod – széles mosoly terül el Nina
arcán. – Mennyi vizet fogyaszt egy finn?
– Átlagosan napi 150 litert.
– Vagyis egy kétszemélyes háztartásban egy ilyen dézsa
feltöltése ezerszázalékos hirtelen fogyasztási csúcsot jelent.
– Megtaláljuk ezt?
 – Felhívom a vízműveket.
– Először Kulosaari és Laajasalo helyzetét kérdezd, szükség
esetén terjeszd ki a keresést Helsinkire és a környékére – csapja
össze elégedetten a kezét Mikael.
– Jól van! Mindenről beszámoltok Jessicának. – Erne a zakója
belső zsebét tapogatja. Arckifejezése elárulja, hogy van még
cigarettája. – Ja igen – mondja aztán, és hangjának csengése
láthatóan őt magát is meglepi. – Sissi Sarvilinna beszámolója,
mind Maria Koponen, mind a jéghercegnő…
– A nőnek van neve – mondja hidegen Jessica, és Ernére kacsint.
– Lea Blomqvist, béke poraira – folytatja Erne, látszólag gyilkos
pillantást vet Jessicára, felteszi az orrára az olvasószemüvegét, és
az asztalon lévő papírért nyúl. – Mindenesetre mindkettőjük
vérében bizonyos anyagokat találtak, amelyek rosszul használva
vagy nagy dózisban halált okoznak. Tiopentál, pankurónium-
bromid és kálium-klorid. Ezenkívül úgy néz ki, hogy
kloroformmal altatták el őket.
A szobát halk beszéd moraja tölti be.
– A halálra ítélt koktélja. Nemrég olvastam egy könyvet,
Hammurabi angyalai a címe, ebben a gyilkos valószínűleg ugyanezt
a kombinációt használta – fejti ki érdeklődéssel Mikael. –
A gyilkosok mást is olvastak, mint Roger Koponent.
– Az elkövetés módját tehát valamennyire… emberségesnek
ítélhetjük meg? – vonja össze Nina a szemöldökét.
– Talán nem emberséges. De fájdalommentes – szól közbe
Jessica, és előszedi a jegyzetfüzetét.
– Laura Helminent is kloroformmal kábították el. A nőket
valószínűleg eszméletlenül dobták a dézsába. Így tehát a fulladás
is fájdalommentes volt – mondja Erne. Hirtelen mindenki
elhallgat.
– A gondolat kétségtelenül vigasztaló – dugja zsebre a kezét
Rasmus.
– Vékony ezüstszegély ezen a gigantikus szennyfelhőn. Nina és
Mikael, derítsétek ki, hogyan lehet ilyen mérgekhez hozzájutni
Helsinkiben!
– Világos.
– Ennyi volt. Köszönöm – mondja Erne, és a halk moraj ismét
betölti a szobát.
Jessica fellapozza a jegyzetfüzetét, Pave Koskinen nevét és
telefonszámát nézi az utolsó lapon. Ez alá írt feljegyzéseket
Ernével folytatott korábbi megbeszéléséről. Amikor lapoz, hogy
felírja a mérgeket, amiket Erne említett, kiesik a kezéből a toll.
Hideg hullám fut végig a lábán. Hirtelen minden elhomályosodik.
Hallja saját nehéz lélegzését, az emberek hangja a háttérben
visszhangzik. Ez nem létezik.
– Mi a baj, Jessi? – Erne van ott mellette, Jessica érzi a vállán a
kezét.
– Nem lehet… – súgja Jessica, és melléhez szorítja a noteszt.
– Mutasd! – nyúl érte Jusuf.
– Ezt nem én írtam… – nyújtja át Jessica Jusufnak a
jegyzetfüzetet, és a nyaka mögé teszi a kezét. Jusuf arckifejezése
mindent elárul.
Malleus maleficarum.
 LV.

Kellemes ez a szél.
A szél meleg és párás. A csónak a várostól keletre, a Lido
homokzátonynál ring a könnyű hullámzásban, néhány száz
méterrel előttük húzódik a két kilométer hosszú strand. Jessica
anya szavaira gondol; azon ritka megjegyzések egyikére,
amelyeket – úgy emlékszik – nem csak egyszer hallott a szájából.
Bel Airben, a ház medencéjénél csak vizes bőrén érezte hidegnek
a szelet, csak egy pillanatig, mielőtt apa bebugyolálta a nagy
törülközőbe. Általában meleg volt a szél, csak árnyalatnyival
hűvösebb a fülledt levegőnél, mégis felfrissítette, különösen forró
nyári napokon. Emlékszik, ahogy a szél belekapott a magas
pálmafák leveleibe, ahogy törzsük lélegzetelállítóan meghajlott,
de nem tört el, pedig fülére tapasztott kézzel nézte, várva a nagy
csattanást.
– Mire gondolsz? – Colombano hangja egészen a füle tövénél
hallatszik. Érdes ujjhegyei a hajában vándorolnak, úgy simogatják
a fejbőrét, hogy a gyomráig érzi.
– Semmire. – Jessica úgy fordítja a fejét, hogy lássa magát
Colombano pilótaszemüvegének lencséjében. Gyönyörűen néz ki,
pedig a tengervíz lemosta a sminkjét, és bőréhez tapasztotta a
haját.
Nyolc nap telt el azóta, hogy fel kellett volna szállnia a milánói
vonatra. Maga mögött hagyta régi életét, és egy alternatív
valóságba ugrott, amibe nem tartozik bele Torino, sem a sílesiklás
az Alpokban, a vonatút Grenoble-ba és a vízparti üdülés
Marseille-ben. Közép-Európában most a legszebb a nyár, és nem
kell sietnie haza. És van-e egyáltalán otthona? Volt-e valamikor is
egy hely, ahol biztonságban és szeretve érezte magát? Az otthon
ott van, ahol a szív. Az ő otthona most Colombanónál van.
Néha az az érzése, hogy sokkal régebben van Colombanóval.
Amikor leül a koncertterem süppedős székébe meghallgatni a
négy évszakot, amikor reggelit készítenek maguknak, bejárják a
várost, amikor egyedül ül a lakásban, és várja, hogy Colombano
hazajöjjön. Amikor csókolóznak, szeretkeznek, egymás bőrét
simogatják, vagy a Szent Márk téren etetik a galambokat…
Olyankor végre eltűnik a végtelen különállóság érzése, és
nyugodtság veszi át a helyét.
– Menjünk úszni? – simogatja meg Colombano az ujjával Jessica
arcát.
– Menjünk csak – mosolyog Jessica, és felül. Leveszi a
napszemüvegét és hunyorog. Az égbolt közepéről tűz a nap.
Megfogja a vízmerítőt, amely fekvéskor a hátának nyomódott, és
a csónak elejébe dobja. A csónak nem egy nagy szám, semmi luxus
nincs benne. Cseppnyi sincs benne abból a glamúrból, amibe az
előző nyáron belekóstolhatott néhány hét során a francia
Riviérán. És pont ezért tökéletes.
Jessica nézi, ahogy Colombano kibújik fehér trikójából, és
könnyedén beugrik a vízbe, mint egy delfin. nyomában a kis
csónak úgy billeg, akár a hintaszék. Colombano atletikus teste
siklik az áttetsző víz felszíne alatt, majd néhány méterrel
távolabb felbukkan a feje és a válla.
– Gyere, hercegnő! – kiáltja, és hátrasimítja szeméből vizes
haját.
– Jövök – áll fel Jessica.
Colombano utánoz valamit, ami távolról műúszásnak látszik,
azután ismét a felszín alá bukik.
Jessica éppen a csónak szélére lép, hogy elrugaszkodjon a vízbe,
amikor éles szúrást érez a sarkában, és visszahuppan a fenekére.
Megvizsgálja a talpát, és a sarka közepén egy fémkarikát lát
beszúródva, amely kis sebet ejtett a bőrén. Megfogja a karikát, és
óvatosan kihúzza. Egy gyűrű. Díszes aranygyűrű, üres
foglalatában valamikor valószínűleg gyémánt volt. A foglalat
szélei most apró, éles csukafogakra hasonlítanak.
Jessica a csónak alján ülve a törött gyűrűt babrálja, és
egyidejűleg a sebet masszírozza. Vékony csíkban csordogál belőle
a vér, összekeveredik a bőrén csillogó vízzel, izzadsággal és
napozókrémmel. Hallja, hogy Colombano vadul fröcsköl.
– Gyere már!
Jessica a gyűrűt forgatja. Belsején vésés van.
– Jessica?
Per il mio amore, Chiara.
– Jövök, Bano!
20.2.2003. – xx.xx.2103.
Jessica a szépírással vésett szöveget nézegeti. Szerelmemnek,
Chiarának. A dátum – nyilván esküvő – óta csak egy év és néhány
hónap telt el.
Ekkor megbillen a csónak, Jessica látja a benyúló erős ujjakat,
és a gyűrű kicsúszik a kezéből a csónakfenék piszkos
pocsolyájának aljára. Colombano felkönyököl a csónak szélére.
– Mi baj van? – kérdezi, és előrenyújtja a nyakát, hogy lássa
Jessica lábát, amit a lány már két kézzel tart.
– Beütöttem valamibe a lábujjamat – válaszolja gyorsan Jessica.
– Vérzik? – ráncolja a homlokát Colombano, és Jessica ujjaira
mutat. Pirosak.
– Ezek szerint. – Jessica óvatosan feláll.
– Haza akarsz menni? – Colombano visszamerül a vízbe.
Közvetlenül a csónak mellett lebeg a hátán fekve, és Jessicát nézi.
Jessica érzi, hogy a vállán, amin az előbb még vékony lenkendő
volt, perzseli a nap a bőrét. A víz hívogatóan csillámlik a csónak
körül. Mintha már hűsítő ölelésébe merülne a teste. Szereti a sós
víz illatát, ízét a nyelvén. De valami elbizonytalanítja. Az a mód,
ahogy Colombano nézi őt.
– Még nem – mondja. – De nincs kedvem úszni.
– Hogyhogy? – Colombano hangjából minden játékosság eltűnt.
– Csak nincs kedvem!
 – Ugorj be!
– Én…
– Ugorj be, Jessica! – fogja meg újra a csónak szélét Colombano.
Jéghideg ujjak fonódnak Jessica bokája köré. Colombano
arckifejezése gyanakvóvá vált.
– Nem akarok. – Jessica észreveszi, hogy remeg a hangja. Az
ujjak egyre jobban szorítják, a csónak billegni kezd. Előbb lassan,
majd egyre gyorsabban. A víz átcsap a csónak szélén, cseppeket
formál a bőrén. Remegő sóhajtás csúszik ki a száján. Ekkor
Colombano arckifejezése ismét megváltozik: a felbukkanó
együttérzés olyan, mint a jeges vízbe dobott mentőöv.
– Oké, csak bosszantottalak egy kicsit – engedi el Jessica
bokáját, és a kormányrúd felé tempózik, ami mellett a kis
úszólétra található.
Jessica a sötétszürke pocsolyát nézi, és azt kívánja, hogy az
örökre rejtse el a gyűrűt.
 LVI.

– Mit gondolsz, mi történhetett? – kérdezi Erne, és becsukja az

ajtót. Csak ketten vannak a szobában, mindenki más elindult már
a dolgára.
– A notesz egész idő alatt a kabátom zsebében volt – mondja
Jessica, tekintete nem mozdul az Erne íróasztalán álló kis kék-
fehér zászlóról, amely alig észlelhetően leng. – Vagy a mentőben,
vagy a kórházban kellett megtalálnia valakinek.
Erne csípőre tett kézzel az ajtónak támaszkodik, és
tanácstalannak látszik.
– Jusuf az ápolónők szobájából hozta el a kabátomat… Úgy
értettem, hogy a mentősök vitték oda.
– A kabátod zsebében volt a telefonod is. Ha valaki megszerezte
a jegyzetfüzetet, az a telefont is megszerezte.
– Az kóddal védett.
– Beszélj mégis Mickével. Én olyan béna vagyok ezekben a
dolgokban, nem tudom felmérni, kockázatos-e a telefon
használata, vagy ajánlatos lecserélni.
– Nem értem, hogy a fenébe…
– Ha valaki hozzáfért a dolgaidhoz, az kiderül a kórházi
kamerák segítségével. Rasse utánanéz.
– Hogy érted azt, hogy ha? Hiszen magad is látod ezt, az istenit
neki! – nyitja ki Jessica a noteszét ott, ahol a latin nyelvű szavak
díszelegnek. Oda-vissza lapozgat, hogy ki tudja, hányadszor
megbizonyosodjon róla, nincs több szöveg. A jegyzetfüzet többi
oldala érintetlen.
– Csak arra gondoltam… – dörzsöli meg az orrát Erne – talán
lehetséges, hogy valaki már korábban hozzáfért. És hogy direkt
hagytak néhány üres oldalt előtte, hogy csak később találd meg a
szöveget.
– Nem tudom, Erne. Tényleg nem tudom. De éppen most úgy
érzem, hogy egy bábu vagyok ebben a kibaszottul beteg játékban.
Gondolj bele, kétszer láttam a gyilkost. Tegnap Koponenék
házában, ma a jégen. És most meg üzenetet írt a noteszembe.
– Attól ez még nem személyes. Te vagy a főnyomozó az ügyben.
Az üzeneteket valószínűleg az ügyet vizsgáló hatóságnak szánták,
nem a Jessica Niemi nevű nőnek. – Erne lassan az asztalához
megy, és leül.
Jessica lopva nézi a legyengült férfit. Erne beteg, tudja, még ha
nem is hajlandó beszélni a dologról. Még neki sem.
– Van itt más is, Erne. Nem volt még időnk mindent elmondani
a kórházi látogatásról. Laura Helminen összeszarta magát, amikor
meglátott engem – néz Jessica Ernére, aki erre hirtelen felélénkül.
– Hogy érted?
– Az a festmény, amit Laura Helminen a pincében látott…
– Mi van vele?
– Azt mondta, hogy engem ábrázol.
Erne mondani akar valamit, de aztán összehúzza a
szemöldökét.
– Azt mondta, száz százalékig biztos benne.
– Helminen érthető okokból sokkos lelkiállapotban volt, és…
– De ha az összes többi eseményt figyelembe vesszük, már
egyáltalán nem tűnik erőltetettnek. Én vagyok a célpont.
– Ja, szóval te egy criminal mastermind vagy, aki másokat
gaztettek elkövetésére ösztönöz?
– Akkor azok a seggfejek miért tették fel a pincében az én
bekeretezett képemet?
Erne felsóhajt. Jessica tisztában van vele, hogy a követelőzés
most nem korrekt. A helyzet mindegyikük számára egyformán
felkavaró.
– Tudják, Erne. Tudják, mit tettem.
 – Miről beszélsz? – kérdezi Erne a homlokát ráncolva, de aztán
megérti. – Nem, Jessica. Most paranoiás vagy. Soha nem kell azzal
foglalkoznunk. És beszélni sem róla.
– De…
– Szép, sötét hajú nő. Jusuf elmondása szerint így írta le
Helminen a festményen látható nőt. Igen, illik rád a leírás. De illik
Maria Koponenre, Lea Blomqvistre és magára Laura Helminenre
is. És talán még több ezer nőre Helsinkiben. – Erne szavai
hihetőnek hatnak, meggyőző tud lenni. Jessica már évekkel
ezelőtt megtanulta ezt.
– Világos – sóhajt Jessica, és megfordul, hogy távozzon a
szobából.
– De ettől függetlenül – mondja Erne, amikor Jessica megfogja a
kilincset – ki akarok próbálni valamit.
– Kipróbálni? Mit? – Jessica látja, hogy Erne feláll a székéből, és
háta mögött összekulcsolt kézzel lassan közeledik hozzá. Arca
halálkomoly.
– Le akarom tesztelni a teóriádat.
– Hogyan?
– Azt akarom, hogy egy rövid ideig ne lépj a pályára. Legalább
holnapig.
Jessica az asztalon álló kis zászlót bámulja. Most láthatóan
lobog: biztos bekapcsolt a légkondicionáló. Erne javaslata
egyszerre vált ki megkönnyebbülést és dühöt. Nyilvánvalóan félti
őt. nem egyedül Jessica gondolja ezt. És ez nem feltétlenül jó
dolog.
– Holnapig? Akkor mit csináljak? Menjek falat mászni?
– Maradj négy fal között. Maradj higgadt. Tartsd kézben a
szálakat. Telefonod és laptopod továbbra is van.
– Azt akarod, hogy menjek haza?
– Azt.
– Erne! Félreállítasz?
– Dehogyis! – fortyan fel Erne, és úgy forgatja a szemét, mint a
rossz hazudozó, ha marhaságot beszél. Erne azonban nem rossz
hazudozó, és marhaságokat sem beszél. – Nem állítalak félre.
Ellenkezőleg. Lehetőséget adok a teóriádnak.
– Akarod látni, hogy követik-e a tettesek a mozgásomat?
– Ez téged is érdekel.
– És ha nekem van igazam?
– Ha neked van igazad, és a boszorkánybanda kimondottan a te
figyelmedet akarja felhívni, akkor vagy abbahagyják a gyilkolást,
vagy valamilyen formában közelednek hozzád.
– Tehát csali vagyok?
– Ha így akarod látni. Azonkívül jobb csalinak lenni, mint
céltáblának. Otthon biztonságban vagy. Intézkedem, hogy a
biztonsági rendőrség kisbusza ügyeljen az utcádban, a
Töölönkatun.
Jessica kitartóan, kutakodó tekintettel néz a főnökére, mintha
hinne abban, hogy ezzel képes lesz megváltoztatni az
elhatározását.
– Nem tudom. Ez tényleg szar ügy, Erne.
– Otthonról folytatod a munkát. Most annyi segéderőnk van,
hogy Jusuf nélküled is könnyen intézi a kihallgatásokat. Rögtön
holnap reggel ismét értékeljük a helyzetet. – Erne mintha Jessica
vállára akarná tenni a kezét. De olyan jól ismeri, hogy tartózkodik
ettől. – Tudod, hogy ez a helyes megoldás – mondja, és a kézfejét
dörzsöli.
Jessica megrázza a fejét, kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra.
 LVII.

Jessica karba tett kézzel leül a masszív irodaszékre. A csendes

szobának elnevezett helyiségben egyetlen ablak sincs, szinte a
teljes falfelületet fémpolcok takarják, középen egy asztal
székekkel.
– Ez a rossz lány rendben van – mondja Mikael, és leteszi az
asztalra Jessica pisztolyát.
– Vagyis az a véleményed, hogy nem vettek ki belőle
töltényeket, amíg a lányt halásztam ki a lékből… – dugja vissza a
fegyverét Jessica az övén lógó tokba.
– Erne nem akar kockáztatni. Miért is akarna? – pattogtatja
nyelvével a rágógumit Mikael. – Mindenesetre most le van
ellenőrizve.
– Hurrá.
– És a telefonod… Hatékony biztonsági kódod van?
– Igen, azt hiszem.
– Tudja valaki más is?
– Lehet erre igenlő választ adni anélkül, hogy megcáfolnám a
hatékonyságról mondottakat?
– Vagyis nem tudja?
– Persze hogy nem.
– Oké. Bekapcsolnád mégis? – Mikael ledörzsöli ujjairól a
láthatatlan port. Jessica engedelmeskedik, és átnyújtja a telefont
Mikaelnek. Kis ideig kollégáját nézi, aki elmélyülten babrálja a
készüléket.
– Azt, hogy mikor oldották fel utoljára a telefon kódját,
marhára bonyolult kideríteni, de csinálhatunk egy másfajta
ellenőrzést… Beállítások… Általános… – mondja Mikael a kijelzőt
nyomogatva. – Tárhely… Rendben. Itt látjuk, milyen
alkalmazásokat használtál legutóbb. Belenézhetek, vagy…
– Nyugodtan. Csak nem ijedsz meg a Tindertől?
– Aha, te is fent vagy… Van-e…
– Nézd csak meg, Micke, használták-e a telefonomat.
– De nincs is szükségünk semmiféle Tinderre – mosolyog Micke
a kijelzőt nyomogatva.
Jessica az órájára néz. Egy pillanattal sem szeretne a
szükségesnél több időt eltölteni Mickével a kis szobában.
A kávézás eredetileg sem volt jó ötlet. Most, egy nappal később a
világ legnagyobb tévedésének érzi. Pillanatnyi mámor, borzalmas
morális másnaposság. Ahogy Nina Mickére néz… Annyira
boldognak látszik.
– Ismerős? – nyújtja át a telefont Mikael Jessicának.
A nő mereven nézi a kijelzőn látszó ikonokat és dátumokat.
Minden olyan, mint lennie kell. Valójában karácsonykor
használta utoljára a Tindert. Fubu is azon keresztül került a
képbe.
– Normálisnak látszik.
– Jól van. Azért nézd még meg a kimenő hívásokat és az sms-
eket. Nem akarom, hogy egy új Malleus maleficarumot találj,
miközben egyedül vagy otthon – tolja Mikael Jessica elé a
telefont.
– Rendben. Köszönöm, Micke – áll fel Jessica. – És figyelj…
– Felejtsd el. Menjünk tovább, Jessi.
 LVIII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utca sarkán, a zebra előtt áll

félre az autóval, ugyanazon a helyen, ahol már eddig is
többtucatszor.
– Látod azt a furgont? – mutat Jusuf a régi, sötétszürke Toyota
Hiacéra, melynek oldalára egy költöztető cég logóját
ragasztották.
– Tapintatos. Jó, hogy nem valami rovarirtó cég.
– Két fickó van benne, meg kamera. A járőrök pedig szükség
esetén kétpercnyire.
– Azt hiszem, boldogulok.
– Ez csak biztonsági intézkedés. El fogjuk kapni őket – mondja
Jusuf, és kinyitja az autó ajtaját.
– Te hová…
– Megígértem Ernének, hogy az ajtódig kísérlek.
– Bejössz megvizsgálni, nincsenek-e az ágy alatt mumusok?
– Bármit, amit csak kell – mosolyodik el Jusuf, és egy cigarettát
tesz a szája sarkába. Rágyújt és hosszút szív belőle. Az utcai
lámpák sárga fényében, cigarettával a szájában pokolian jól néz ki
Jusuf. Ilyen pillanatokban Jessica elgondolkodik, vajon hűséges
lehet-e a barátnőjéhez. Akárkit megkaphatna, akit akar. Egy
napon talán Jessica félreteszi magasztos elveit, és bevet mindent
egy kiskarácsonyi bulin. A döntést Jusufra hagyná.
– Kérsz egy cigit? – kérdezi a férfi.
– Ez nem neked való, sportolófiú – csóválja a fejét Jessica.
– Mondjál csak egyvalakit, akinek való.
A liftből egy harmadikon lakó hölgy lép ki, ölében világosbarna
kutyával. Edelweiss tízéves selyemszőrű terrier, éles hangú
ugatása reggelenként visszhangzik a lépcsőházban, amikor
gazdája sétálni rángatja az ellenkező ebet. Az asszony
rutinszerűen köszön Jessicának, és lenézően végigméri Jusufot,
aki felvillantja udvarias mosolyát, de minimális visszajelzést sem
kap rá.
– Tudja, hogy rendőr vagy? – kérdezi Jusuf, miközben a nő
kutyájával együtt eltűnik a kapun át a sötétkékbe forduló
délutánba.
– Tudja. A szomszédok mindig megállítanak a lépcsőházban, ha
szerintük valami gyanús esemény történik. Például ha valaki
zajong ott a taxiállomáson. Miért?
– Úgy nézett rám, hogy ha nem tudta volna, hogy rendőr vagy,
biztos telefonál a segélyhívó központba – mondja Jusuf, és
mindketten mosolyognak.
Jessica behúzza a liftrácsot és megnyomja a legfelső gombot. Az
öreg lift lassan, búgva halad, és minden emeletnél rosszat
sejtetően kattog.
– Mikor voltam utoljára nálad?
– Május elsején?
– Ja, igen, amikor azokért a pezsgőkért jöttünk…
– Ja – néz a tükörbe Jessica. Fáradtabbnak látszik, mint reggel.
Ez a különös nap megköveteli az árát.
A lift zökkenve áll meg a legfelső emeletnél. Jessica hirtelen
megborzong; nem kellett volna beszélnie az ágy alatti
mumusokról. Elhúzva tartja a rácsot Jusufnak, aztán kinyitja
garzonja ajtaját. A padlón nincs posta. Jusuf körbenéz a
lépcsőházban, és óvatosan lép be a lakásba, mintha biztosra
venné, hogy valamilyen kellemetlen meglepetés várja.
– Van bármiféle riasztód? – kérdi, mikor Jessica meggyújtja a
villanyt.
– Nincs – válaszolja Jessica. Pontosabban van, de nem itt.
– Oké – mondja Jusuf, és kérdően a cipőjére mutat.
– Nem kell levenni – sétál be Jessica kabátban a szobába, és
lehuppan a kanapéra, mintha mindig ezt tenné hazaérkezéskor.
Valójában már olyan régen ült rajta, hogy puhasága teljes
meglepetésként éri.
Jusuf gyorsan körbejárja a lakást, bekukkant a fürdőszobába, és
kinéz a belső udvarra nyíló ablakokon. Aztán karba tett kézzel
megáll a szoba közepén.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi Jessica. A hűtőgépben mindig
van sör és üdítő, akár egy szálloda minibárjában.
– Köszönöm, nem. Megyek is tovább.
– All right – rúgja le a cipőt a lábáról Jessica. A gesztus tisztán
teátrális, fölöslegesen igyekszik hangsúlyozni azt, ami egyébként
is nyilvánvaló: az otthonában van.
– Az az ajtó mindig ott volt? – kérdezi Jusuf.
Jessica érzi, hogy elpirul.
– Mindig? Nem, tegnap jelent meg itt – nevet fel, és a homlokát
ráncolja.
– Hová vezet? – áll meg Jusuf a fehérre mázolt ajtó előtt, és
a kilincsre teszi a kezét.
– A B lépcsőházba.
– Na de ilyet! Biztos ez az egyetlen garzon Helsinkiben,
amelyiknek két bejárata van.
– Lehet. – Jessica próbál közömbösnek látszani. Még csak ez
hiányzott. Mindjárt egy furgonnyi műszaki helyszínelő és valaki
az ő csoportjukból is vizsgálni kezdi a társasház lakásainak
tulajdonviszonyait. Az, hogy az igazság kiderülhet, felgyorsítja
Jessica pulzusát. Gondosan épített fel magának egy normális, nem
feltűnő életet: havonta megjelenik a bankszámláján az állami
alkalmazottként kapott fizetése, évente egyszer Spanyolországba
utazik szabadságra, és együtt aggódik kollégáival a finn jóléti
társadalom biztonsági hálójának tartósságáért. Ha elterjed
belvárosi, háromszáz négyzetméteres lakásának híre, ez az
aprólékosan kidolgozott kulissza gyorsan összeomlik, és ismét
teljesen egyedül lesz. Nem azért, mert a többiek idegenkednének
a gazdagságától, hanem mert hazudott nekik, azoknak az
embereknek, akik a munkatársai és egyben közeli barátai.
 – Ki lehet menni ebből a lépcsőházból az udvarra? – kérdezi
Jusuf hirtelen. Jessicát idegesíti az aprólékossága. Most teljesen
más színben tűnik ez fel, mint általában, amikor ugyanabból a
szempontból nézik a dolgokat, közös munkájukat végezve.
– Ja. És az udvarra kizárólag a kapualjból lehet kimenni, ami be
van zárva, és rálátni a kisbuszból – áll fel Jessica a kanapéról. – Itt
biztonságban vagyok, hidd már el!
– Okés, ha rápillantok? – kérdezi Jusuf, és még mielőtt Jessica
válaszolhatna, kinyitja az ajtót. Kidugja a fejét a sötét
lépcsőházba.
– Hallgass ide, Ghostbuster! Értékelem a gondoskodásodat, de
szeretném, ha eltűnnél innen a francba, és folytatnád a
nyomozást.
– Persze – csukja be az ajtót Jusuf, és elmosolyodik. – Erne… és
én. Mi mind aggódunk kicsit e miatt az ügy miatt. Érted? –
folytatja, és lassan Jessicához lép.
Jessica az ajkába harap, és oldalra néz. Hozzászokott, hogy
egyedül boldoguljon, de hirtelen hívatlan vendégek törtek be az
életébe. Egyszerre nagyon patriarchális lett a világa. Ismeretlen
férfiak riogatják. Ismerős férfiak nyitogatják az ajtaját, figyelik,
gondját viselik, oltalmazzák. Most nehéz elválasztania a dolgokat
egymástól. Mindent iszonyúan nyomasztónak érez, mintha
mindenki más irányítaná a cselekedeteit, csak ő maga nem. Jusuf
azonban nem ellenség. Erne sem. Jessica enyhén megrázza a fejét,
hogy kitisztuljon az agya.
– Köszönöm, Jusuf. Elkapjuk azokat az alakokat, és akkor
senkinek sem kell aggódnia. Senkiért. Legalábbis értem nem.
Jusuf mobilja megszólal. A kijelzőre pillant, és lehalkítja a
csengést.
– Bírd ki itthon. Csak ezt az estét, Jessi. Én mindjárt találkozom
Lea Blomqvist fivérével. És elmondom, ha kiderül valami –
bokszol bele öklével gyengéden Jessica vállába. Aztán felveszi a
telefont, eltűnik a folyosón, és behúzza maga mögött az ajtót. Na
szia, drágám. Jessica megkönnyebbül. A veszély elmúlt. Vagy
éppen ellenkezőleg? Csak most kezdődik igazán?
Jessica becsukja a belső ajtót, és a lépcsőházból hallatszó
lépéseket figyeli. Jusuf a lift helyett a lépcsőket választotta.
Semmit sem bíz a véletlenre. Éles ugatás tölti be a lépcsőházat.
Jessica mosolyog, maga elé képzeli a harmadik emeleti asszonyt,
amint még jobban magához szorítja az ölebét a fekete férfival
találkozva a sötét lépcsőházban. Ez alkalommal kettesben.
Felakasztja a kabátját, és előveszi a zsebéből a telefonját. Fubu
sms-t küldött.

Hogy vagy, zsaru? Helyzet van? Mai terv?

Jessica nézi az üzenetet. Három kérdés, amiket már korábban

többször is megírt neki Fubu. A válasz általában mielőbbi
találkozáshoz és szexhez vezetett. Fubu a gyors felfrissülést
jelentette Jessicának, a találkozások segítségével el tudott
távolodni a bonyolult ügyektől, el tudta felejteni a hektikus
hétköznapokat és a munka során látott szörnyűségeket.
Kimondottan csodának számít, hogy a rendszeres randevúk és az
erős fizikai vonzalom ellenére Jessica nem táplált romantikus
érzelmeket a férfi iránt. Másrészt megvan ennek az oka. Nagyon
is különböznek egymástól. A nála néhány évvel fiatalabb Fubu
lazasága és közömbössége olyan tulajdonságok, amelyek nem
összeegyeztethetők az életellenes bűncselekményeket vizsgáló
rendőr munkájával. Fubu olyan, mint a szűzies, kezdődő
részegség, havonta egyszer-kétszer klassz. Jó szolga, de rossz
gazda. Ezért sosem tudnának együtt élni.

Munka. De feljöhetnél este.

Jessica elküldi az sms-t, és egy percig a különböző színű

beszédbuborékokat nézi a kijelzőn. Aztán kikapcsolja a telefont.
Erős teát főz magának, és felvázol egy papírra mindent, amit a
boszorkánybandáról tudnak. Utána várja a híreket a terepről.
Jókat vagy rosszakat. Kiveszi kabátzsebéből a kulcscsomót, és
zokniban a hátsó ajtóhoz lépked.
 LIX.

Jessica kikapcsolja a riasztórendszert, a billentyűzet hangjelzést

ad. Aztán becsukja az ajtót, és beállítja az itthon állapotot: ekkor a
lakás mozgásérzékelői inaktívak, de a bejárati ajtók mágneses
leolvasói be vannak kapcsolva. Jessica tehát nyugodtan alhat
éjszaka annak tudatában, hogy nem törhetnek be a lakásba a
riasztást elkerülve.
Keresztülmegy a nappalin, gyors pillantást vet a hosszú
asztalra, aztán a konyhába indul; ott bekapcsolja a vízforralót, és
leemel a szekrényből egy bögrét. A krómozott mosogató tele van
ugyanilyen fehér bögrékkel, a belső felületüket világos
rózsaszínűre festette a csipkebogyótea. Kis ideig a bögréket, a
mosogatót és az azt körülvevő pultot nézegeti. Hirtelen már nem
is tűnik furcsa véletlennek, hogy a konyhája szinte teljesen
egyforma Koponenékével. Másrészről viszont nem tud rájönni,
miért bajlódott volna valaki ilyen sokat csak azért, hogy felkeltse
az ő figyelmét. Kinyitja a mosogatógépet, és orrát megcsapja az
állott víz meg az edényekre száradt zsír áporodott szaga. Szép
sorban berakja a használt teásbögréket a felső rácsra. Az edények
csörömpölnek, mikor összetolja őket, hogy minden beférjen.
A vízforraló bugyogni kezd.

Jessica a konyhaasztal mellett ül és számítógépe képernyőjét nézi.

Ujjai a billentyűzeten pihennek, de karnyújtásnyira ott hever a
szolgálati fegyvere. Kint ismét sötét lett. Előhívja a képernyőre a
tábláról készült fotót, amelyre öntapadós jegyzetlapokat,
valamint helyszínekről és emberekről készült fényképeket
rögzítettek – ezek valamilyen formában kapcsolódnak az ügyhöz.
Jessica kitép egy oldalt A4-es vázlatfüzetéből, és kezdi lerajzolni a
csoport által közösen létrehozott munka- és ötlettérképet.
Ernével folytatott reggeli beszélgetésére gondol. Tényleg
várhatók-e további gyilkosságok, vagy csak nem találták még meg
az összes holttestet?
Kinagyítja a fényképeket a képernyőn. Ott a hisztérikusan
nevető Maria Koponen, a visszafogottan nyugodt Lea Blomqvist.
Laura Helminen képét láthatóan a közösségi médiából másolták:
sárga, mélyen dekoltált trikóban pózol, egy pohár pezsgővel a
kezében. Ő életben van, a továbbiakban is csinálhatja azt, amit a
fényképen, Koponen és Blomqvist már nem. Minél alaposabban
vizsgálja a sötét hajú, szép nők arcát, annál világosabb számára,
hogy ő is egy közülük. Testvérek is lehetnének.
A gondolat egyszerre vált ki megkönnyebbülést és
megvilágosodást. Megkönnyebbülést, mert a pincében rabként
senyvedő Helminen simán tévedhetett a festményen ábrázolt
személyt illetően, semmiképp sem lehet egészen biztos benne,
hogy az egyértelműen Jessica portréja. Mégis erősen
nyugtalanítja a gondolat: úgy érzi, valahová tartozik, ahová nem
akar tartozni. Mintha egész identitását és testét egy hirtelen
született rizikócsoportba lökték volna. Gondolatai elmúlt
századokban kalandoznak, a közelmúlt önkényesen
meghatározott referenciacsoportjainál, amelyeket hazug
ismeretek nevében üldöztek. Eretnekek, nem igazhitűek,
alsóbbrendű emberek, boszorkányok, mágusok. Propaganda
segítségével kipellengérezett népek és emberek csoportjai, akiket
származásuk, külsejük, vallásuk vagy ideológiájuk iszonyatos és
teljesen igazságtalan sorsra predesztinált. A népirtás és az egyes
bűncselekmények méretaránya természetesen abszolút eltérő, de
a szabadon garázdálkodó sorozatgyilkosok társadalomra
gyakorolt pszichológiai hatása kiválthat széles körű üldözést. Az
üldöztetés bizonytalanságot és félelmet kelt, identitása
eltitkolására kényszeríti az embereket. Menekülnek, biztonságot
keresnek, és abban reménykednek, hogy egy napon még visszaáll
a régi helyzet.
Jessica egy pillantást vet a konyha falán lévő nagy órára. A falra
ragasztott körök közepén két hosszú, kvarcszerkezettel
működtetett mutató meredezik. Fél hatot mutatnak.
Az asztalon rezegni kezd a mobil.
– Életben vagyok, Erne – szól bele Jessica a telefonba, és
összerezzen, mert a fal mélyéből gyenge pattogásokat hall. A régi
ház szerkezete önálló életet él.
– Kétségtelenül. – Erne hangja a korábbinál is rekedtebb. – Pár
dolog még…
Erne krákog, Jessica távolabb tolja fülétől a telefont. Erne
köhögése úgy hangzik, mintha baltát csapnának jeges sziklába.
– Rasse átnézte a felvételeket. A mentős egyenesen a
nővérszobába vitte a kabátodat, ahonnan Jusuf hozta el. Holtterek
ugyan vannak, de Jusuf beszélt az ápolónővel, aki azt mondta,
végig a szobában volt.
– És ott senki nem nyúlt hozzá?
– Nagy valószínűséggel nem.
– De valamikor beírták azt a szöveget. Mert én továbbra sem
írtam bele.
– Igen, az a kiindulópont, hogy emlékeznél rá, ha te írtad volna
– válaszol Erne.
Jessica egy cseppnyi iróniát sem talál a szavaiban. Erne úgy
beszél, mintha ezt az alternatívát is alaposan átgondolták volna,
és mint valószínűtlent, de korántsem lehetetlent, elvetették
volna. Jessica hallja, hogy Erne becsukja irodája ajtaját, és
lezöttyen a székébe. Szűk légcsövében sípol a levegő.
– Lehetséges, hogy valaki bejutott a lakásodba?
Jessica bizsergést érez a lábszárában. Bár Erne tudja – és ő az
egyedüli, aki tudja –, hogy nem a kis garzonban lakik, Jessicának
mégis nehezére esik beszélni erről vele.
– Tudod, hogy mindig be van kapcsolva nálam a riasztó. Éjjel-
nappal. Azonkívül sosem hagyom itthon. Mindig vagy a
rendőrségen van, vagy velem a terepen – mondja Jessica, pedig
tudja, hogy nem igaz az állítás.
– Jól van. Nem vonunk le elhamarkodott következtetéseket.
Jessica hallja főnöke szavait, de a kérdés ott motoszkál a
fejében. Ez a lehetőség már korábban eszébe jutott, pedig tudja,
hogy senki sem juthatott be a lakásba anélkül, hogy bekapcsoljon
a riasztó. Kivéve a Fülöp-szigeteki nőt, aki már több éve hetente
egyszer jár takarítani. Az előző alkalom óta azonban már
majdnem egy hét telt el, és a takarítónő látogatása látszana a
rendszer naplófájljában.
– És mi van még? – kérdezi Jessica, hogy elűzze a nyomasztó
gondolatot.
– Kai Lehtinen és Torsten Karlstedt telefonja is tegnap egész
nap kibaszottul az otthonukban volt, Espooban és Vantaaban.
– De azt biztosan tudjuk, hogy legalábbis Lehtinen
Savonlinnában volt.
– Azzal az autóval, amelynek Torsten Karlstedt a tulajdonosa.
Aki esetleg a sofőr volt.
– A seggfejek otthon hagyták a telefonjukat.
– Tudják, mit csinálnak. Vagy legalábbis ügyesen elkerülik a
kezdők hibáit.
– Egyelőre tehát semmi sem utal arra, hogy Torsten Karlstedt
tegnap Savonlinnában volt?
– Nem. Elméletben mondhatná, hogy kölcsönadta Lehtinennek
az autót. És ha ezt Lehtinen megerősíti, semmink sincs ellene.
– Talán ez az igazság.
– Mi?
– Talán Karlstedt kölcsönadta az autót Lehtinennek. Talán nem
volt Savonlinnában.
– Valaki vezette az autót.
– Néhány embernek van jogosítványa Finnországban.
– Jó észrevétel, Saga Norén.
– Nincs semmi más? – kérdi Jessica, miközben Maria Koponen
nevető arcára közelít a képernyőn. Valamiért nem tud betelni
vele, bámulja, mintha egy optikai csalódást akarna megfejteni. Mi
olyan marhára mulatságos?
– Torsten Karlstedt sokat telefonál. Egyelőre semmi terhelő
nem derült ki a beszélgetésekből – mondja Erne, és ismét köhög.
– Basszuskulcs!
– De Micke kiemelt egy érdekességet. Karlstedt egy szóval sem
kommentálta az eseményeket, amikről ma részletesen
beszámoltak a hírekben. Senkinek sem. Ami elég különös, ha
figyelembe vesszük, hogy valószínűleg ő maga – vagy legalábbis
Kai Lehtinen az ő autójával – tegnap Savonlinnában volt Roger
Koponen előadásán.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy belekeveredett az ügybe.
– Karlstedt telefonált Kai Lehtinennek is. Húsz perccel ezelőtt –
teszi hozzá Erne, és Jessica hallja, hogy az íróasztalán heverő
papírkupacban lapoz.
– Karlstedt azt kérdezte Lehtinentől, hogy az autóban hagyta-e
a sapkáját.
– Na és ott hagyta? – sóhajt fel Jessica a homlokát dörzsölve.
– Valószínűleg igen. Az egész beszélgetés rendkívül gyors és
casual volt. A fene enné meg, ha legalább lenne valami fogódzónk!
– Meglátjuk, hogy alakul a helyzet. – Jessica mobilja rezeg,
bejövő hívás. A kijelzőre pillant. Ismeretlen szám. – Várj, Erne.
Valaki telefonál. Mindjárt visszahívlak – mondja, és megszakítja a
beszélgetést.
A kijelzőn villogó ismeretlen számot nézi. Most folytatódik?
Ugyanazt a hangot fogja hallani, ha válaszol, mint tegnap este
Koponenék házában? Bizsereg a gyomra.
– Niemi – veszi fel a telefont Jessica, és visszatartja a lélegzetét.
Az ablakkeretek ropognak a szélben.
– A lépcsőházba most lépett be egy férfi.
– Bocsánat, ki beszél? – szól vissza ingerülten Jessica, és feláll.
Ujjai szorosan az asztalon fekvő pisztoly köré fonódnak.
– Uolevi. A biztonsági rendőrségtől. Mi ügyelünk az autóban a
házad előtt.
 – Rendben. – Jessica a fegyverrel a kezében a nappaliba megy.
– Harmincas férfi vastag kabátban… A kapuban állt egy kis
ideig, aztán beslisszant, amikor egy idősebb úriember kijött a
házból. Úgy látszik, nincs kapukulcsa.
– Honnan tudjátok, hogy hozzám…
– Nem is tudjuk. Többször nyomogatta a hívógombokat. Nálad
csöngött?
Jessica visszatartja a lélegzetét. A picsába! Nem tudja, hogy
csöngött-e a kaputelefon a garzonjában. És nem készült fel arra,
hogy hazudjon ezzel kapcsolatban.
– Nem vagyok benne biztos. Éppen zuhanyoztam – válaszolja.
– Megfelel, ha egy kicsit a vonalban maradunk arra az
eshetőségre, hogyha közbe kellene avatkoznunk? – kérdezi
gépiesen a férfi, miközben Jessica a nappali közepén áll, és a
következő lépését fontolgatja. Itt biztonságban van, de ha a BR
embereinek követniük kell a férfit a garzonba, hamar kiderül,
hogy ő nincs ott. És akkor minden lelepleződik.
– Megfelel – válaszolja Jessica, és igyekszik magabiztosnak
hangzani. Melléhez szorítja a telefont, és gondolkodik. Van
fegyvere, és kiképzést kapott. Csak vissza kell térnie a garzonba
és kinézni a kukucskálón, hogy a kapun besurrant férfi odajön-e
az ajtaján kopogtatni. Ennyi az egész. Szükség esetén meg tudja
védeni magát.
Az előszobába siet, és kinyitja a lépcsőházba vezető ajtót. Aztán
becsukja maga után, és egy pillanatra megáll a sötétben.
Kulcscsomója hangosan csörög a visszhangos térben, kicsúszik a
kezéből, és leesik a lábához. Leguggol, hogy felvegye, és gyorsan
körbenéz, le és fel a lépcsőkre. A sötétség bármit elrejthet. És
bárkit. A villanykapcsoló szinte karnyújtásnyira van. A pokolba!
Riasztóval lepecsételt luxuskéglijében kellett volna maradnia.
Talán az egész egy csapda. Talán a telefonáló nem is a biztonsági
rendőrség embere, hanem…
– Halló? – Jessica összerezzen a telefonjából hallatszó hangra.
Megtalálja a megfelelő kulcsot, és érzi, hogy hideg hullámok
futnak végig a hátán.
– Halló, Niemi?
Jessica visszatartja a lélegzetét, és bedugja a kulcsot a zárba. Az
ajtó kinyílik, és ő beront a garzonba. Abban a pillanatban valaki
kopog az ajtón.
– Halló – szól halkan a mobilba Jessica, és az ajtóra szegezi a
pisztolyát.
– Minden rendben? – kérdezi Uolevi. – Szükség esetén egy
percen belül ott vagyunk. De fölöslegesen nem kell lelepleznünk
az őrzést, ha csak vakriasztásról van szó.
– Valaki van az ajtónál – súgja Jessica.
– Van nálad fegyver?
– Igen.
– Be akar menni a férfi?
– Kopog…
– Oké, jövünk. – Jessica hallja, hogy kinyílik a furgon ajtaja.
– Ne! Várjatok – mondja, és lassan az ajtóhoz lép. Ismét kopogás
hallatszik, ritmikus, de nem követelőző. – Van kukucskálóm –
súgja Jessica.
– Figyelj, Niemi! Fél percen belül hallani akarom a telefonban,
hogy: Egy barát jött látogatóba. Különben felmegyünk.
– Világos – súgja Jessica, és leteszi a telefont a kanapé
kartámlájára. Az ajtóhoz lopakodik, visszafojtja a lélegzetét, és a
kukucskálóhoz hajol. Aztán meghallja. Az ismerős, enyhén
becsípett hangot, amely az ő nevét ismételgeti. Fubu.
 LX.

Jusuf keresztbe teszi kezét az asztalon, és türelmesen várja, hogy

a fiatal szőke férfi összeszedje a gondolatait. A Timo
Blomqvistként bemutatkozott fiatalember a hajába túr.
– Nem értem, hogy tehet valaki ilyen… Lea a legkedvesebb
ember volt a világon…
– Őszintén sajnálom – mondja Jusuf, szemét a tarka szőnyegre
szegezve. Úgy érzi, elsüllyed a hihetetlenül puha, kék bársony
borítású fotelben. A Kallio városrészben lévő egyszobás lakás
tiszta, de rendkívül ízléstelen a berendezése. A sötétzöld falak a
sötétvörös falvédőkkel és a borzalmas szőnyegekkel egy másik
évtizedbe visznek. Valószínűleg a múltba, bár Jusuf ebben sem
biztos. – Ugye megérted, hogy fontos most azonnal beszélnünk –
állítja az asztalra a magnót.
– Kávé? Te is kérsz? – kérdezi szórakozottan Timo Blomqvist, és
feláll.
– Nem, köszönöm. – Jusuf a főzőfülke felé lépkedő férfi után
néz. – Van valami elképzelésed arról, ki tehette ezt a
testvéreddel?
– Nincs. Mint mondtam, Lea kedves ember volt. Vidám és
barátságos… Természetes. Nem tudom felfogni, valaki miért… –
Blomqvist kinyitja a csapot, és vizet ereszt a kannába.
– Volt-e Leának új kapcsolata a közelmúltban? Barátok?
Élettárs?
– Lea… – Timo Blomqvist üveges szemmel néz Jusufra. Aztán
megtörli az orrát, és kávét kanalaz a kanna szűrőjébe. Remeg a
keze. – Lea már néhány éve szingli volt. Nem hiszem, hogy talált
valakit. Én legalábbis nem hallottam róla.
 – Közel álltatok egymáshoz?
– A családunk Spanyolországban él…
– Vagyis?
– Viszonylag szoros volt a kapcsolatunk. Bár most egy rövid
ideje nem nagyon. Ma reggel is találkoznunk kellett volna Leánál,
Laajasalóban. Elég sokáig csöngettem az ajtaján…
– Volt valami oka a találkozásnak?
– Tessék? – Timo Blomqvist meglepettnek látszik.
– Melyikőtök javasolta a találkozást? Te vagy Lea?
– Nem emlékszem. Nem volt semmi napirendünk. Csak
felmentünk havonta egyszer-kétszer egymáshoz kávézni, vagy…
– Jól van. Eszedbe jut valami szokatlan? Mondta-e Lea, hogy
valami rendkívülit csinál, valakivel találkozik?
– Két hete nem is beszéltünk telefonon. A WhatsAppon
egyeztettük a találkozót.
A megrendült fiatalember lassan visszatér a
dohányzóasztalhoz, amely mellett két fotel áll. A forró kávé az
ujjára löttyen, de nem veszi észre.
– Lea kutató volt – folytatja Jusuf.
– Így van. Az egyetemen dolgozott.
– Két éve doktorált a pszichológia tanszéken?
– Lea egy meglehetősen specifikus témával foglalkozott.
Munkáról alig beszélgettünk, mert egyikünk sem értette, mit
csinál a másik – nevet fel szomorúan Blomqvist. – De… itt van… –
mondja gyorsan, és leteszi a kávéscsészét az asztalra.
A könyvespolchoz lép, és leemel egy könyvet.
– Az mi?
– Lea disszertációja.
Timo Blomqvist átnyújtja a kötetet Jusufnak.

Lea Blomqvist: Toxoplazmózis és agresszivitás. 2017

– Miről van benne szó? – lapozza Jusuf a munkát.

 – Fogalmam sincs – harapja be az ajkát Blomqvist. Láthatóan
sírással küszködik. – Én egy reklámirodában dolgozom.
– Kölcsönkaphatom? – áll fel Jusuf a fotelből.
A fiatalember bólint, és a kezébe temeti az arcát. Jusuf odalép
hozzá, és egy pillanatig fontolgatja, hogy a vállára tegye-e a kezét.
Valahogy mégsem találja ezt helyénvalónak.
– Sajnálom – elégszik meg az ismétléssel, és az ajtóhoz megy.
 LXI.

Jessica kinyitja az ajtót. Részeg ember áll előtte, szája flörtölő

mosolyra húzódott.
– Mi a fenét keresel te itt? – kérdezi, és a pisztolyra pillant,
amit az imént dugott a fogas kalappolcára.
– Sorry, zsaru. Itt voltunk egész közel egy bárban, és…
– Azt mondtam, hogy talán este találkozhatunk… – kezdi
Jessica, de eszébe jut, hogy a telefonvonal továbbra is él.
Kikukkant az üres lépcsőházba, beengedi Fubut, és kézbe veszi a
mobilját. – Egy barát jött látogatóba – súgja, és Fubut nézi, amint
leveszi vizes kabátját, és a fogasra akasztja.
– Világos.
– Köszönöm nektek – teszi hozzá Jessica, mielőtt lerakja a
telefont.
– Munka? – Fubu leveszi a cipőjét, otthonosan begyalogol a
nappaliba, és lerogy a kanapéra.
– Nem azt mondtam? – Jessica kikap a konyhaszekrényből egy
poharat és megtölti csapvízzel.
– Elvesztettem a telefonomat – nevet hitetlenkedve Fubu.
– De hát nincs két órája, hogy üzenetet küldtél nekem.
– Ez az. És aztán eltűnt… Talán megfújták. Nem tudom.
– Hol? – kérdezi Jessica, és megissza a vizet.
– Egy bárban, Kamppiban. Elég vegyes társaság volt ott. A kurva
életbe…
– És aztán úgy döntöttél, hogy idejössz. Nyilván tudod, hogy
nem veszek át feljelentéseket.
– Spekuláltam, hogy akár előbbre hozhatnánk a randit.
 – Mindenesetre jobb állapotban vagy, mint legutóbb – ül le a kis
étkezőasztal mellé Jessica.
– Sorry. Eléggé be voltam szívva.
– Be bizony.
– Na, mi a helyzet?
– Tessék?
– Maradhatok?
– Dolgoznom kell.
– Dolgozhatsz nyugodtan. Én meg akár tévézhetek. First Netflix.
Then chill – mosolyog szélesen Fubu, fején még mindig a Montreal
Canadiens piros-kék, nagy bojtos sapkája. Kapucnis pulóverének
feltűrt ujja alól kikandikál sovány, de izmos karja, rajta néhány
szándékoltan ízléstelen tetoválással.
Jessica leteszi a vizespoharat az asztalra, és a homlokát
dörzsöli. Az elmúlt huszonnégy óra kimerítő volt. Testének
minden egyes sejtje tudja, hogy még több következik. Hogy az
ijesztgetésnek nincs vége. Teste és lelke kis szünetért kiált, rövid
kikapcsolódásért a valóságból. Hisz ezért jött fel Fubu. Minden itt
van tálcán. Tizenöt perc. Kész, passz. Valami mégsem stimmel.
Egy nap leforgása alatt annyi halált látott, hogy ezek után az
élvezet nem lehet helyénvaló.
– Sorry – áll fel Jessica csípőre tett kézzel. – Most el kell
menned. Túl sok a melóm.
Fubu túlzottan lebiggyeszti a száját, mint egy tragikus
bohócfigura. Aztán összecsapja a tenyerét, és meglepő
fürgeséggel felpattan a kanapéról.
– Akkor kabát, kalap, tűnés a picsába. Neki az éjszakának –
mondja, és kitrappol az előszobába.
Pont ez a vonzó Fububan. Magabiztos, szinte arcátlanul
rámenős. De sosem kezd nyafogni, és elsőre megérti, hogy nem.
Megszokta, hogy kap egyet a pofájára. És ezzel együtt mást is.
– Csak azt nem értem… – mondja hirtelen, miközben felhúzza a
cipőjét.
– Mit nem értesz?
 – Miért kapálózol? Mi lenne, ha csak itt maradnék?
Jessica érzi, hogy fogyóban van a türelme. Fubu mégis nyafogós
lett.
– Most menj!
– Mitől félsz?
– A kurva életbe!
Fubu mosolyog és bólint.
– Okés. De emlékezz rá, zsaru, ha most innen a Storyville-be
megyek, és még két sört tankolok, és rákapcsolok… Egy majdnem
olyan jó csaj, mint te, biztos eljön velem. És akkor
szomorkodhatsz. Itt malmozol egyedül, közben meg valami
német krimit nézel…
– Vállalom ezt a rizikót – mosolyog vissza Jessica.
– Hívj fel, ha meggondoltad magad – mondja végül
elkomolyodva Fubu, kinyitja az ajtót, és a homlokára csap. –
Csakhogy nem tudsz felhívni, mert nincs meg a telefonom.
Jessica elvesz egy tollat az asztalról, letépi egy régi újság sarkát,
és felírja rá a számát. Az ajtóhoz megy, megszorítja Fubu orrát, és
a gallérja alá dugja a cédulát.
– Soha ne add fel!
Fubu eltűnik a lépcsőházban. Jessica a csukott ajtónak
támaszkodik, és érzi, hogy hevesen ver a szíve. Mély levegőt vesz.
Muszáj rendszereznie a gondolatait. Dolgoznia kell. De épp most,
évek óta először helytelennek érzi, hogy visszamenjen a
szomszéd lépcsőházba. A luxuskégli idegennek, átláthatatlanul
nagynak tűnik. Áthozza a számítógépét, és a garzonban fog
éjszakázni, úgyis azt feltételezi mindenki, hogy itt van.
 LXII.

Colombano átnyújtja az étlapot a pincérnek, elfordítja a fejét, és a

karóráját kezdi bámulni. Jessica türelmesen várja, hogy az
asztalról őrá emelje a tekintetét. Ez elég lenne. Nincs mindig
szükség szavakra, se szépekre, se másmilyenekre. Sokáig volt
egyedül, és már régen megtanulta, hogy minél kevesebbet vár az
emberektől, annál könnyebb minden. Colombano felnéz az
órájáról, és a szomszéd asztalnál ülő páron járatja a szemét. Egy
apró jel, egy utalás a melegre talán nem túlzott igény egy ilyen
szép napon. Jessica erős nyomást érez a mellkasában.
Néhány egymást követő estén Jessicán úrrá lett az érzés, hogy
Colombano egyedül akar lenni, hogy térre van szüksége maga
körül, szabadon akar lélegezni, és nélküle akar csinálni dolgokat.
Az elmúlt hetek rendkívül intenzívek voltak, és Jessica szeretné,
ha együttélésük így is folytatódna, annak dacára, hogy a rajongás
és az újdonság varázsa lassanként elszáll, és a másik hibái is
feltűnnek már.
Apróságok, amiken Colombo néhány napja még szórakozva
elmosolyodott – Jessica döcögő olasz nyelvtana, állandó fotózása,
és az a szokása, hogy evés közben az ételt bámulja –, mostanra
viccnek álcázott szurkálódások tárgyává váltak. Jessica úgy érzi,
mindössze pár nap alatt egyik kategóriából a másikba került át:
felnőttből visszaminősítették gyerekké. Eddig koránál
érettebbnek érezte magát Colombano társaságában, azt gondolta,
a férfi nemcsak a szépséget látja benne, hanem az érdekes,
intellektuális kihívásokat kínáló beszélgetőtársat is. Most
azonban Colombano úgy mereszti rá a szemét, mintha
kényszerítve lennének az együttlétre, és egy légüres,
impulzusmentes térben kellene egymást nézniük. De Jessica
tudja, az ingadozó kedélyállapot nem annak a jele, hogy
Colombano ne szeretné. Anya ugyanilyen volt, és mégis teljes
szívéből szerette őt.
– Minden rendben? – kérdi végül Jessica, és sötétvörös ruhája
mellrészére pillant. Hamu hullott oda az előbb mellettük elhaladó
idős férfi szivarjából, de szerencsére nem hagyott nyomot.
– Miért kérded? – Colombano még mindig nem néz rá.
– Nem tudom – mosolyog bizonytalanul Jessica, de ez
észrevétlen marad. A bizonytalanság megmérgezi a kapcsolatot,
ezt saját tapasztalatból tudja: minél jobban nyafogtak utána a fiúk
a gimnáziumban, annál kevésbé érdekelték őt. Beharapja az ajkát,
és Colombano vaskos kézfejére teszi az ujjait.
– Hallgass ide, Jessica, drágám – szólal meg Colombano, és
szembogara lassan Jessica felé fordul. – Mint tudod, kedden
teljesen új repertoárral kezdünk… Ez egy hegedűduó. És nekem
keményen gyakorolnom kellene.
– Persze – mondja Jessica, miközben a pincér két borospoharat
tesz az asztalra, kinyitja az üveget, és kóstolót önt Colombano
poharába.
Colombano nézegeti a bor színét, orrát mélyen bedugja a magas
pohárba, forgatja a poharat a borral, hogy az minden aromáját
kiengedje, figyelemmel kíséri a beltartalmat, a nyomot a pohár
oldalán, és a végén felhajtja az italt, ami láthatóan nincs rá nagy
hatással. Megissza, de értésre adja, hogy a lötty épphogy súrolja a
lécet.
– Nem is tudod, milyen szívesen tölteném az időt a
hercegnőmmel, de tökéletesen kell tudnom a darabokat – mondja
hamarosan, és felemeli a poharát, amibe közben újra töltött a
pincér. A mód, ahogy kiejti a hercegnő szót, egyáltalán nem
hízelgő.
– Biztosan nagyszerűen fog menni – biztatja Jessica.
Koccintanak. A bor egészen elfogadható. Az étterem mellett egy
nagy német juhászkutya lépdel el, gazda nélkül.
 – Akarsz kérdezni tőlem valamit?
Colombano kérdése olyan, mint derült égből a villámcsapás.
A férfi tekintete Jessica szemébe mélyed.
– Tessék?
– Tudom, hogy akarsz kérdezni tőlem valamit. – Colombano
mosolyában van valami utálatos, talán egy kevés káröröm.
– Nincs semmi…
– Hagyjuk abba ezt a színjátékot. Légy őszinte, jó? Láttam,
ahogy lopakodsz a lakásban, és lázasan kutatsz
információmorzsák után. Hogy ki vagyok. És hogy ez – a mi
kettőnk dolga itt – mi lehet. Mi lehet belőle – mondja Colombano,
és az asztal közepére nyomja az ujját. Szavai a támadástól
függetlenül nem agresszívak. Hiányzik belőlük a fenyegetés, s így
közönyösen hangzanak. Ez még rosszabb.
– Lopakodom?
– Igen. Settenkedsz. És ez teljesen oké. A kíváncsiság teljesen
oké. Ez fontos neked. Mert hiszen itt vagy, pedig már hetekkel
ezelőtt tervezted, hogy elutazol.
– Én tényleg… – mondja Jessica, de Colombano olyan erővel
teszi a tenyerét az asztalra, hogy a vörösbor táncolni kezd a
poharakban.
– Tényleg. Tényleg. Ne legyél ilyen baromi kedves, oké?
Jessica úgy érzi, megbénult, és nem tudja, hogyan reagáljon.
Nézi Colombano céltudatos, komoly, nyugodt arcát.
– A világ rossz hely… – folytatja a férfi. – A világ rideg. Elég
bátornak kell lenned, hogy kiderítsd a dolgokat, amikről azt
akarod, hogy kiderüljenek. Nem szabad cincogni, mint egy
kisegér.
Jessica a borospohár talpát babrálja. A tekintet, amelyre úgy
vágyott az imént, gyámkodóvá és nyomasztóvá vált. A köztük
lévő korkülönbség most először fordul ellene és hoz létre olyan
helyzetet, amelyben csak az egyik fél tud tanulni a másiktól.
Ostobának érzi magát, nemcsak azért, mert tudja, Colombanónak
legalább valamelyest igaza van, hanem mert annyit várt ettől az
estétől. Új ruhát vett magának a Marina Rinaldinál, olyan frizurát
csinált, amiről azt gondolta, tetszeni fog, és új parfümöt
permetezett a nyakára.
– Hogy ízlik a bor? – kérdezi Colombano, és a gyors témaváltás
egyidejűleg jelent megkönnyebbülést és csalódást Jessicának.
– Jó.
– Hát persze – nevet fel Colombano. Jessica szúrást érez a
gyomrában. Colombano másfelé néz, a teraszon vacsorázókra. –
Holnap nálam próbálunk – mondja végül, és leteszi az asztalra
üres poharát. – Tehát ha például autót akarnál bérelni és a
szárazföldre kirándulni… A holnapi nap alkalmas lenne rá.
 LXIII.

– Toxoplazmózis? – kérdezi Jessica, a füle és a válla között tartva

telefonját, miközben leszakít a tekercsről egy darab WC-papírt.
A konferenciahívás többi résztvevője: Jusuf, Rasmus, valamint
Sissi Sarvilinna patológus. A háttérben Jusuf autójának zúgása és
Rasmus lelkes pötyögése hallatszik. Sarvilinna Jessica elképzelése
szerint kifejezéstelen arccal áll a krómkoporsók között, fején az
érintés nélküli telefonálás fülhallgatójával.
– Úgy gondoljátok, hogy az elkövető indítéka valahogy
kapcsolódik az áldozat disszertációjának témájához? – kérdezi
gépiesen Sarvilinna, megerősítve ezzel Jessica iménti
elképzelését.
– Őszintén szólva fogalmunk sincs róla. De ha Lea Blomqvist
több évet fordított a kérdéses téma kutatására, nem akarjuk
kizárni ezt a lehetőséget – válaszolja Jessica. Feláll az ülőkéről,
lehajtja a fedelét, és úgy dönt, majd később húzza le vécét, hogy
az öblítés ne hallatsszon be a telefonba.
A zúgást és a pötyögést egy pillanatig mély sóhajtás kíséri.
– Lea Blomqvist nem volt orvos, így nem egészen értem, miért
választotta témának…
– Please, Sissi. Takarékoskodjunk mindannyiunk idejével –
mondja Jessica, rögtön meg is bánva szavait. Olyan sok másodperc
telik el, hogy ellenőriznie kell, vonalban van-e még az igazságügyi
orvos szakértő.
– Halló, ott vagy…
– A toxoplazmózis parazitás fertőzés – sistergi Sarvilinna,
mintha csak arra várt volna, hogy félbeszakíthassa Jessicát. –
Tulajdonképpen a legáltalánosabb fajtája. Például nyers hústól
vagy macskaürüléktől lehet megkapni.
– A kurva életbe! Nem úgy hangzik, hogy ebből valami
hasznunk lenne – dünnyögi Jusuf rosszkedvűen.
Jessica a tükör előtt áll, füléhez tartva a telefont. A tükörből
nézi a fürdőkádat és az ott lógó fekete zuhanyfüggönyt. El tudja
képzelni a zuhany zubogását, és magát, amint a kádban ül, vizes
haja az arcára tapad.
– Hogy függ ez össze az agresszivitással? – kérdezi Jessica, és
gyorsan levegőt vesz.
– Őszintén szólva nem vagyok benne egészen biztos. Talán el
kellene olvasni a disszertációt – jelenti ki Sarvilinna, és a többiek
tudják, ő nem viccel.
– Okozhat agresszivitást?
– Az infekció tudtommal gyakorlatilag csak a magzatra és olyan
személyre veszélyes, akinek eleve gyenge az immunrendszere.
Mint például az AIDS-betegeknek. Olvastam valahol, hogy a
gyermekként megkapott infekció eltérő agyi tevékenységhez
vezethet. De ez számos más betegség esetében is így van.
Jessica néhány lépést tesz a fürdőkádhoz, megfogja a műanyag
függönyt és oldalra húzza.
– Oké, köszönöm, Sissi. – Jessica látja, hogy a nő neve egy
pillanat múlva eltűnik mobilja kijelzőjéről.
– Nem hangzott túl relevánsnak – kételkedik Rasmus. Most
szólal meg először a rövid beszélgetés során.
– Még nem tudjuk, mi releváns – sóhajt Jessica. – Hol vagy,
Jusuf?
– Sörnäinenben. Útban Kulosaari felé. Ott már megvan a kézzel
írt beszámoló arról, amit a szomszédok mondtak.
 LXIV.

Nina Ruska a feje fölött a lapockája felé nyújtja az ujját, másik

kezével a könyökét nyomja. A deltaizom jólesően nyúlik. A karja
és a nyaka is merev még a tegnapelőtti mérkőzés miatt. Azóta,
hogy utoljára feküdt arccal a tatamin, nyakán az ellenfél
csuklójával, már bő egy év telt el. Az izomfájdalmon és a
merevségen kívül az a keserű tény is bosszantja, hogy egy nálánál
tíz évvel fiatalabb rendőr győzte le a kelet-finnországi
kapitányságról. Ráadásul elég fölényesen.
– Az anyag, amit keresünk, nem tiopentál – mondja Mikael, és
megfordul a székével. Az emelet egyik utolsó vonalas
telefonjának kagylóját szorította a melléhez, és most az asztalra
teszi.
– Hogy érted?
– A laborral beszéltem. Tiopentál-nátriumot keresünk. Ez
tiopentállá alakul a szervezetben.
– Mit mondtak még? – engedi le lassan oldalra a kezét Nina.
– Mindent felírtam, várj! – Mikael felemeli a noteszét az
asztalról. – Három anyag… Először is a tiopentál-nátrium
elkábítja az áldozatot. Ez kevesebb mint egy perc alatt történik…
– De ezt már megtette a kloroform, nem? – kérdi Nina. – Elájult
tőle.
– Igen. Nem tudták teljes bizonyossággal megmondani az okát,
miért használták mindkét anyagot az áldozatoknál, de van egy
egészen jó elméletük.
– Ami?
– A kloroform a légutakon jutott be az áldozat szervezetébe.
A többi anyagot egyenesen az erekbe adták. A laborban arra
tippelnek, hogy a kloroformos altatást használták elsőként, így
könnyebb volt az áldozatokat kezelni. A kanült, amin keresztül a
többi anyagot adagolták, pokolian nehéz bekötni, ha a beteg
ellenkezik.
– Van értelme – mondja Nina.
Mikael előszedi a fiókjából rágógumis zacskóját.
– Aztán tiopentál-nátriumot fecskendeztek az érbe, ami
megerősítette az öntudatlan állapotot. Aztán pankur… – Mikael
néhány rágógumi-párnácskát dob a nyelvére, és a jegyzetei fölé
hajol – pankurónium-bromidot. Ez egy izomrelaxáns, ami
megbénítja a légzőszerveket. És végezetül kálium-kloridot adtak,
ami szívbénulást okoz.
– És ezt a három anyagot a kanülön keresztül adagolták az
érbe?
– Igen. A kézfejen látható véraláfutások erre utalnak.
– Ehhez azért valamennyi tudás szükséges. És talán valami
felszerelés is: gyógyszeradagoló tasak, infúziós állvány meg
ilyesmi?
– Bizony. Az anyagokat nemcsak hozzávetőlegesen spriccelték
be az áldozatok vérkeringésébe, hanem pontosan lemérték a
mennyiségeket. A Maria Koponen és Lea Blomqvist vérében talált
anyagtartalmak szinte azonosak. Ez pedig azt jelenti, hogy a
gyógyszereket a súlyuk szerint adagolták. Az áldozatokat tehát
valószínűleg lemérték, hogy pontosan a hatékonynak ítélt
mennyiséget tudják beadni nekik. A mérgezőjük tehát azonkívül,
hogy be tudta kötni a kanült, a halált okozó adagot is pontosan ki
tudta számolni.
– Te mondod ki, vagy én?
– A tettes orvos volt.
– Vagy ápolónő.
– Vagy állatorvos.
Nina és Mikael egy pillanatig egymást nézik, ugyanúgy, ahogy
néha szeretkezés után: elgondolkodva és szótlanul. Most azonban
mindketten kizárólag a vizsgálandó ügyre gondolnak.
 – Vagy pedig nem – mondja végül Nina, és karba teszi a kezét. –
A beavatkozáshoz tulajdonképpen nincs szükség többéves
specializációra. Az instrukciók valószínűleg megtalálhatók a
varázslatos interneten.
– De egy egészségügyi szakember lényegesen könnyebben fér
hozzá ilyen anyagokhoz.
– Miért lennének a kórházakban halálos mérgek?
– Valójában egyik anyag sem méreg. A tiopentált altatónak
használják, a pankur… pankurónium-bromidot is, ezt viszonylag
egyszerű anesztéziát igénylő esetekben is. Megtalálhatók minden
kórházban.
– És a kálium-klorid?
– E508.
– Tessék?
– Adalékanyag. Megtalálod a fagyasztott pizzában is a sarki
boltban. Kis adagban még egészséges is.
– A francba. Akkor talán nem is olyan könnyű az anyagok
nyomára jutni – töpreng Nina.
– Talán. Talán nem. Most már tudjuk, hogy a tetteseknek nem
feltétlenül kellett a feketepiacra támaszkodniuk. Ami az első két
vegyszert illeti, a kórházak nagyon pontos nyilvántartást
vezetnek róluk.
– És Maria Koponen munkahelye? A Neurofarm? Hiszen ott
gyógyszereket gyártanak…
– Azt az alternatívát kizárhatjuk – mondja Mikael, és az
asztalról átnyújt egy printet Ninának. – A cég neuroleptikumokat,
vagyis antipszichotikus gyógyszerhatóanyagokat készít, amiket
tablettákat gyártó vállalkozásoknak ad el. Itt a lista.
Nina egy pillanatig nézi, aztán csalódottan sóhajt.
– És Torsten Karlstedt meg Kai Lehtinen? – veti fel Nina. Feláll a
székéről, és a falhoz megy, amelyen fényképek, öntapadós
jegyzetlapok és papírívek kontrollált káosza uralkodik. Jobban a
táblához nyomja a férfiak fotóit rögzítő celluxot. –
Számítástechnikai vállalkozó és építésvezető. Van
valamelyiküknek bármi kapcsolata kórházakkal vagy
gyógyszerraktárakkal?
– Azonnal utána kell nézni – mondja Mikael, és ismét füléhez
emeli a vezetékes telefon kagylóját. Mielőtt hívná a számot,
Ninára néz, akinek az arcán nyilván látni, hogy ebben a
másodpercben nem az ügyön jár az esze. Nina szereti a munkáját.
Amikor elmerül egy ügyben, gyakran olyan az arckifejezése, mint
a kitűnő érdemjegyre törekvő érettségizőé: elgondolkodó,
nyugodt és céltudatos. Most azonban sugárzik róla a
gondterheltség.
– Jessicára gondolsz? – teszi le Mikael a kagylót. Nina bólint, és
csípőre tett kézzel megáll a munka- és ötlettérkép előtt. – Jessica
tud vigyázni magára – folytatja Mikael.
– Ebben nem kételkedem, de… Valaki túl közel van. És ez
borzalmas érzés.
– Megoldjuk ezt az ügyet.
– Gondolkodtál valaha is azon, hogy gyilkosságot
madártávlatból vizsgálni egyfajta luxus? Hogy kiváltság volt
megoldani olyan problémákat, amelyek nem… reaktívak.
Dinamikusak. Olyan problémákat, amelyek nem változnak
aszerint, ahogy követjük a nyomra vezető jeleket.
– Nem, de értem a lényeget. Ez sajnos nem olyan ügy.
– Nem. Nem olyan. Ez minden, csak nem olyan. Ez olyan, mint
egy kibaszott szuperbaktérium, amelyik az antibiotikumok
ellenére él és fejlődik.
– Mi vagyunk az antibiotikumok?
– Hűha, értetted a metaforát.
– Te érted ezt a metaforát? – kérdezi Mikael bizalmaskodó
hangon, és ujjaival félre nem érthető gesztust tesz.
– Bohóc vagy, Micke. Intézd el azt a kibaszott telefont – mondja
Nina, és eltűnik a folyosón.
 LXV.

Az autó vakító fényeivel szemben az egyenruhás rendőr

szemellenzőként emeli fel a kezét. Jusuf a középkonzolon lévő
cigarettásdobozért nyúl, de eszébe jut Erne, a szörcsögő légzése,
aminek olyan a hangja, mintha egy műanyag csövet fémkefével
dörzsölnének belülről, és úgy dönt, mára már eleget szívott.
Nem állítja le a motort. Koponenék házán és az előkerten
járatja a szemét, meg a szomszédos és a szemközti telkeken.
Néhány ház régi, de a többségük új, leválasztott telkekre
túlnyomórészt vakolt betonból és üvegből épült fényűző villa. Az
utcában lévő épületek közül egy sem vált tulajdonost millió euró
alatt, Koponenéké pedig kétségtelenül több millióba került.
Jusuf a magasba ívelő domboldalt nézi. A tetején ott áll az idős
nő nagy faháza, amely a Múmin-házat juttatja eszébe. Nem azt a
japán rajzfilmekből ismert kerek, kék tornyot, hanem a
villaszerűbb verziót, amelynek a makettjét maga Tove Jansson
építette. Jusuf rendőrfőiskolás korában látta a Tamperei
Művészeti Múzeumban. Egy napsütéses szombati napot töltött ott
kilencéves húgával. Nezha most tizenhat éves, és már nem szereti
a múminokat. És mást sem nagyon. Jusufnak tulajdonképpen
fogalma sincs arról, mit szeret Nezha, és mit vár az élettől. Már
egy jó ideje, hogy alaposan elbeszélgettek. Jusuf nem ismeri már
Nezhát úgy, mint régen. Nem is emlékszik, mikor kapott utoljára
rendes választ a húgától, amikor megkérdezte tőle, mi újság.
Olyat, ami elárul valami valóságosat a válaszadóról.
– Halló!
Jusuf felocsúdik a gondolataiból. Az ajtó mellé szinte
észrevétlenül egy kék overallos rendőr lépett. Nem ismerős
Jusufnak. Kopog az ablakon. Jusuf kinyitja az autó ajtaját.
– Yes?
– Hmm… Ugye a gyilkossági csoporttól vagy?
– Igen. – Jusuf a biztonság kedvéért felmutatja a személyi
kártyáját.
– Rendben. Csak ellenőrizni akartam…
– Hogy nem hajt-e be egy random nigger a tetthelyre –
hunyorít Jusuf, és leállítja a motort.
– Nem, hanem… – nyel egyet a rendőr, de Jusuf mosolyát látva
elhallgat.
– Csak vicceltem. Értem a helyzetet. Ezen a tetthelyen fura
alakok ólálkodnak – mondja Jusuf, aztán mégis felkapja a
cigarettásdobozt, és kilép az autóból.
A jeges szél dermesztően hideggé teszi a levegőt, a hőmérséklet
is megint fagypont alá zuhant.
– Koivuaho – mutatkozik be a rendőr, és kezet nyújt Jusufnak.
– Pepple – üdvözli Jusuf is, és rágyújt, aztán cigarettát tartó
ujjával kérdőn mutat a férfira. – Koivuaho? Nem éppen te voltál
tegnap elsőként a helyszínen?
– De, én voltam – húzza fel jobban a kesztyűjét Koivuaho. –
Megmutattam a helyeket Niemi főnyomozónak. Idejön?
– Nyilván nálad van a beszámoló a szomszédok válaszairól.
– Aha. De nincs legépelve. – Koivuaho összehajtott papírlapokat
szed elő overallja mellzsebéből. – Elmentünk minden házhoz,
néhány száz méterre mindkét irányban. Csak egy volt üresen
egész nap. És a nyilatkozatok egy részét már tegnap
összegyűjtöttük. Mint Adlerkreutz asszonyét is – folytatja
Koivuaho fázósan, megtörli az orrát, és az utca túloldalán lévő
faházra mutat. A Múmin-házra, amelynek felső emeleti
hálószobaablakából nem egész egy napja Jessicával kémleltek
kifelé.
– Vagy úgy, Adlerkreutz? – mosolyodik el akaratlanul Jusuf.
Koivuaho bólint, és elfogadja a Jusuf által kínált cigarettát. Egy
pillanat múlva mindkettőjük ujjai között rövid papírtekercs izzik.
 – Vannak csemegék? – kérdezi Jusuf, és rövid sercegésekkel
fújja ki a füstöt. A fagy teltebbé teszi a füstkarikákat.
– Senki nem vett észre semmi rendelleneset. Vagy gyanús
személyt. Senki nem emlékszik, hogy látta volna Maria Koponent
a nap során, és még Roger Koponent sem elindulni az autójával az
udvarról tegnap reggel. Az egész utca mély álomba merült.
– Hát ezért senkit sem lehet vádolni – veszi át Jusuf a
papírköteget Koivuahótól.
A rangidős rendőr alacsonyabb nála, de sokkal testesebb. Arcán
olyan durva a borosta, hogy vattadarabokat lehetne ráaggatni.
Mintegy tíz évvel lehet idősebb Jusufnál, rendőrként pedig
garantáltan jóval tapasztaltabb. És mégis csak járőröző rendőr.
Jusuf tudja, hogy korántsem akar mindenki főnök lenni, még
nyomozó sem, de nem győz csodálkozni azon, hogy olyan sokan
szeretnek kisbuszt vezetni, bírságolni és részegeket szállítani. De
Koivuaho tekintetében nincs egy cseppnyi keserűség vagy
irigység sem, és Jusuf nem fedez fel a viselkedésében öltözői
humornak álcázott rasszizmust sem, amit különböző variációiban
el kellett tűrnie egész pályája és élete során.
– Köszönöm. Átnézem ezeket – mondja Jusuf, és nagy ívben
Adlerkreutz asszony sövényének tövébe pöcköli a csikket. – Ja, és
melyik az a ház, ahol nem volt senki otthon?
– Fel van írva a papírra. A 12-es számú ház – válaszolja
Koivuaho cigarettával a szája sarkában, és a zárószalagokon
kívülre mutat. – Régi, nagy, vörös téglás ház. A kapun a Von
Bunsdorf név olvasható.
 LXVI.

A 12-es számú ház néhány száz méternyire van, Jusuf úgy dönt,
hogy gyalog megy oda. A meleg autóban ülve a sapka és a kesztyű
fölöslegesnek tűnt, de most, hogy már öt perce ki van téve a jeges
szél kényének-kedvének, hirtelen hiányozni kezdenek. Hiba volt
a műszerfal és a szélvédő között hagyni őket.
Egy piros-fekete dzsekit viselő kövér férfi jön vele szembe, aki
apró kutyája pórázát a csuklója köré tekerte. Az utca jobb oldalán
nagy telek kezdődik, ennek végében díszeleg a vörös téglás
ház. Jusuf megáll és felemeli a kezét, amikor a férfi a kutyájával
mellé ér.
– Bocsánat. – Jusuf ismét előveszi a személyi kártyáját. –
Rendőrség.
A férfi magához húzza a kutyát, összevonja a szemöldökét, és
mohón megfogja a kártyát, amelyet Jusuf a kezében tart.
Hosszasan és elmélyülten nézi. Nem, seggfej. Nem hamisított.
– Normális körülmények között nem álltam volna meg
beszélgetni, de kivételt teszek – mondja aztán, és Jusuf nem érti,
mire utal a kivétellel. Arra-e, hogy ő rendőr, vagy hogy ebben az
utcában két emberölés történt éppen? – Szörnyű eset.
Kiderítettek már valamit?
– Erre lakik? – dugja vissza a zsebébe a kártyáját Jusuf.
– Elég közel – válaszol a férfi, és arra int a fejével, amerről jött.
– Követi a híreket.
– Kulosaari kis hely. Nincs már itt olyan közösségi szellem, mint
régen, jó, ha a szomszédok köszönnek. De hát Koponenéket
mindenki ismeri. A ház üresen állt, mielőtt megvették. Mennyi
idő telt el azóta? Két év? Három?
 – Meddig állt üresen?
– Az építése óta. Egy helyi építész tervezte magának, de szinte
rögtön az elkészülte után elvált, és áruba bocsátotta. Nagy parti
telek egy ilyen helyen, nagy ház… Úgy emlékszem, egészen
ízléstelen volt az ára. Talán négy.
– Millió?
– Nem, hanem ezer – nevet fel a férfi, és újra közelebb rántja a
kutyát. – Persze hogy millió. Aztán engedtek belőle félmilliót. És
később többet. Nem hinném, hogy Koponenék akár hármat is
fizettek volna érte. Bár honnan tudhatnám…
– Értem – bólint Jusuf, és azt fontolgatja, érdemes-e leírnia
mindezt.
A favágódzsekis férfi borzalmas embernek látszik. Olyannak,
aki azt képzeli magáról, hogy tud dolgokat, de aki a valóságban –
jelen esetben Jusuf bosszúságára – semmi érdekeset nem tud.
– Itt a forróvonal száma. Hívja fel, ha valami eszébe jut. Bármi –
kéri Jusuf, és egy névjegyet nyújt át a férfinak. Ez az utolsó előtti.
A férfi nézi, és hangosan felnevet. Jusuf csak találgatni tudja,
miért. Aztán elkomolyodik, kutyakakizacskót szed elő a zsebéből,
és meglepően udvariasan további szép estét kíván Jusufnak.
Micsoda őrültek! Az egész szigetet be kéne keríteni.
 LXVII.

Von Bunsdorf.
Jusuf néhányszor megnyomja a csengőt. Miután választ nem kap,
megfogja a díszes kilincset, csak hogy megállapítsa, nincs bezárva
a pattogzó festékű, sötétzöld fémkapu. Mellette automatikus
kocsibehajtó, és egy régi típusú biztonsági kamera.
Az előkert meglepően nagy. A kerítés mellé sűrű tujasövényt
ültettek. Jusuf felfelé sétál az aszfaltozott kocsiúton, és az előtte
magasló vörös téglás épületet nézi: fehér ajtó- és ablaktokok,
fekete fazsindelyes, meredek nyeregtető, hosszú kémény.
A bejárati ajtóhoz alacsony lépcsőfokok vezetnek. Az épület
egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy helsinki családi ház; sokkal
inkább emlékeztet egy angol vidéki arisztokratakúriára.
A kocsiutat alacsony almafák szegélyezik, mögöttük legalább két
autó számára elég, nagy garázs rajzolódik ki. Keréknyomok nem
látszanak a hóban, de a Jusuf cipője alatti vékony hóréteg arról
árulkodik, hogy az utat a tegnapelőtti hóvihar után hóekével
megtisztították. Valaki itthon volt nemrég. Talán itt van most is.
Legalábbis az emeleten éles fény világít.
Jusuf felmegy a rövid lépcsőn, és megáll az ajtóban, melynek
felső, íves részét fehér dísztéglák keretezik. Az ajtó közepén ököl
nagyságú vas oroszlánfej, szájában kopogtató. Csengő nincs, ami
elég logikus, ha a látogató már csöngetett a kapunál. Jusuf
megfogja az oroszlán harapta karikát, és háromszor kopog. Vár.
Ajtót azonban senki sem nyit.
Ekkor rezgést érez a zsebében. Sms Jessicától. Hívj, amikor tudsz.
Jusuf lezárja a kijelzőt, és az állához nyomja a telefont. Von
Bunsdorfék – akárhányan is vannak a rezidencián – nincsenek
itthon. Holnap eljöhetne újra ő vagy valaki más. Vagy ki lehet
deríteni a számot, és telefonálni a tulajdonosnak. Bár aligha látott
valamit. Koponenék háza messzebb van, és a tujabokrok
hadserege mögül még az utcára is nehéz kilátni.
Jusuf zsebre dugja a kezét, és lemegy a lépcsőn. Jessicát hívja,
de tekintete megakad valamin, amit az előbb nem vett észre.
Visszateszi a mobilt a zsebébe, és az ujjait tornáztatja. Mi a picsa?!
Távolabb az udvaron egy térdmagasságú, kövekből álló
tákolmány van, mint valami kis Stonehenge. Közepén alacsony,
szarvas fejű figura. A letisztított útról lelép az udvarra, amelyet
több tíz centiméteres hóréteg borít. Felülete egyszer már
elolvadt, és ismét megfagyott. Jusuf roppanásokat hall a lába
alatt, és úgy érzi, mintha minden lépése egy hatalmas crème
brûlée-edénybe süllyedne.
A hóban caplatás után Jusuf leguggol a kövek elé, megszemléli a
méter nagyságú szobrot, és rájön, hogy az egy szökőkút. A görbe
szarvak egy kecskefejen vannak, amely félig csupasz emberi
testben folytatódik. A lény jobb keze úgy emelkedik, hogy a kar
derékszöget alkot, a mutató- és a középső ujj pedig felfelé mutat.
Nyakában pentagram lóg. A lábfejek helyén paták vannak.
Jusuf megfogja a szobor szarvát, megrázza, és megállapítja,
hogy szilárdan áll a helyén. Nézi a kecske vad szemét, a nyakában
lógó szimbólumot, és érzi, hogy hideg hullám fut végig a testén.
Körbepillant. Az emlékművet pontosan az udvar közepén
állították fel. Jessicára gondol; mi mindent kellett tapasztalnia
ennek a rövid nyomozásnak a során! Hogy éppen Jessica lenne itt,
ha nem parancsolta volna haza Erne. Jusuf nyel egyet. Kínzóan
tudatában van annak, hogy soha semmi sem véletlen. Egyetlen
gyilkossági nyomozásnál sem, ennél az ördögi kirakójátéknál meg
különösen nem. Jusuf az udvaron guggol, amelyet csak a fehér
hótakaró és az utcai lámpák tuják fölött beszűrődő fénye világít
meg. Hihetetlenül védtelennek érzi magát.
Felnéz az ablakra, látja, hogy bent ég a villany. Aztán a kőből
faragott, félig kecske, félig ember démonra pillant, amelynek
halott szemei a házra merednek.
 LXVIII.

Néhány örökkévalóságnak tűnő perccel később Jusuf hallja a

fémkapu kilincsének koppanását, és két egyenruhás rendőrt lát
belépni az udvarra. Az elsőben felismeri Koivuahót. Kissé
előrehajolva halad, mint az amerikai fociban a sípszóra váró
támadó falember.
– Mi a helyzet? – kérdezi Koivuaho Jusufhoz érve. A másik
rendőr a kocsiúton maradt, és óvatosan lépked a garázs felé.
– Nem tudom. De rossz érzéseim vannak – áll fel Jusuf. Talpa fáj
a hosszas lábujjhegyen guggolástól, a hideg szél érzéketlenné
tette a fülét.
Koivuaho a kőszobrot nézi.
– Értem – nyugtázza.
– Korábban csak a kapunál voltatok? – kérdezi Jusuf, és mikor
Koivuaho bólint, folytatja: – Láttátok, hogy ég fent a villany?
– Nem tudom megmondani. Az utcáról nem látni az egész
házat. Azonkívül akkor még világos volt…
– Oké. – Jusuf a kézfejével megtörli az orrát, és int
Koivuahónak, hogy kövesse.
Jusuf és Koivuaho kilábalnak a hóból, és a ház letisztított
bejáratához indulnak.
– Valaki nemrég kotorta el itt a havat – súgja Koivuaho.
– Szerintem is.
Jusuf körbenéz, és most látja meg, hogy az ajtó fölött, a tető
szélén ugyanolyan kamera van, mint a kapunál. Ha van valaki a
házban, akkor oka lehet nem beereszteni a rendőröket.
A fiatalabb rendőr még mindig a garázsnál áll, és figyel.
– Mit tegyünk? – kérdezi Koivuaho.
 – Nem tudom. Egy sátánista szobor még nem ad okot arra, hogy
berúgjuk az ajtót.
– Ez világos.
– Mondd a társadnak, hogy várjon itt elöl. Mi megkerüljük a
házat.

Jusuf megriad a kemény hó ropogásától, ami minden lépését

követi. A ház oldalsó falán több ablak van, de mindegyik sötét és
elfüggönyzött. A sarok után a hátsó udvarra érnek, amely jóval
kisebb az almafákkal benépesített előkertnél.
– Nézd! – súgja Koivuaho.
– Az istenit!
A havas udvar közepén egy másik szarvasfejű áll.
Jusuf rövid ideig fontolgatja a lehetőségeiket. Bűncselekmény
gyanúja nélkül magánterületre hatoltak be. Másrészt a szobrok
nyilvánvalóan jelzik, hogy a ház lakói valamilyen formában
kapcsolódnak az ügyhöz. Ez a napnál világosabb.
Jusuf a ház felé fordul. A hátsó udvar teraszára nagy üvegajtó
nyílik. Megfogja a pisztolyát, és óvatosan az ajtóhoz lépked.
A függöny félre van húzva, de nehéz belátni. A nagy, kandallós
szoba koromsötét. Az üvegajtón azonban van valami szokatlan.
A belső felületén pókhálószerű mintázat látható. Mintha ki
akarták volna törni az üveget. Jusuf az üveghez nyomja a fejét,
kezét a halántékához emeli, hogy belásson. A fehér
márványpadlón fekete foltok vannak, amelyek alaposabban nézve
nem is simák, inkább egyenetlen, háromdimenziós tárgyak.
Különböző nagyságúak és formájúak. Kövek.
– Koivuaho! – szól Jusuf keményen, és hallja, ahogy a rendőr
bakancsa gyors tempóban szántja a havat. Jusuf felidézi Rasmus
listáját a Roger Koponen könyvsorozatában elkövetett
gyilkosságokról. Álmában is tudná.

I. könyv
Egy nőt vízbe fojtanak
 Egy nőt megmérgeznek
Egy férfit megköveznek

– Zseblámpát! – nyújtja a kezét Jusuf, mint a fogorvos az

asszisztensének.
Koivuaho fekete kézilámpát vesz le az övéről.
Éles fénycsóva pásztázza a sötét szobát, a padlót, ami tele van
kövekkel. Bent ülőgarnitúra a kandalló előtt, és egy fotel, amely
körül a legtöbb kő van. És most Jusuf egy villanást lát valamiből,
ami a fénylő szőrcsomókból ítélve valakinek a feje búbja lehet.
Egy zöld fotel háttámlája mögül tűnik elő.
– Kérj egy másik járőrt! És felszerelést, amivel be tudunk menni
a házba – súgja Jusuf, miközben a fém ajtókilincsre teszi a kezét.
Az ajtó zárva, az ablaktáblák pedig betörésbiztos páncélüvegből
vannak. Erre azokból a mintázatokból következtet, amelyeket a
kövek becsapódásai hagytak az üveg belső felületén.
Koivuaho kézbe veszi a szolgálati rádiótelefonját.
 LXIX.

Erne Mikson erősebben az oldalához szorítja a karját, de az össze

nem tűzött papírcsomó már a padló felé tart. Zabolátlanul
hullanak le és csúsznak szerteszét a laminált padlón, egyre
nagyobb összevisszaságban.
– Kurat! A picsába! – szitkozódik fennhangon Erne, és ha nem
lenne ilyen kaotikus a helyzet, biztosan elmosolyodna kétnyelvű
kitörésén. Letérdel és összeszedi a papírokat. A tüdeje minden
előrehajlásnál összenyomódik. A vér az eddiginél könnyebben
tolul a fejébe. Ujjhegyei érzéketlenné válnak.
– Várj! Segítek – mondja Mikael néhány gyors lépést téve.
Éppen a folyosóról nyíló férfimosdóból lépett ki.
– Ne! – tolja félre Erne. – Ne, Micke!
– Oké, oké. – Mikael távolabb húzódik, és csípőre teszi a kezét.
Erne összegyűjti a papírokat, és a rendezetlen, minden irányba
meredező kupacot a hóna alá gyűri.
– Valami baj van? – kérdezi Mikael, miután hagyta Ernét egy
darabig lihegni.
– Igen. Hívd Ninát és Rassét a tárgyalóba. Azonnal!
– Lázas vagy? – kérdezi Mikael.
– Hogyhogy?
Mikael a padlón heverő lázmérőre mutat, arra a helyre, ahol
Erne az előbb térdelt. Erne úgy érzi, jeges borzongás fut végig a
testén.
– Nem, az istenit. Csak a zsebemben maradt…
– Okés – bólint Mikael, és távozik.
– Jusuf hívott az előbb – mondja Erne, miközben Rasmus
behúzza az ajtót. – Megvan az ötödik holttestünk. Egy
otthonában, Kulosaariban a foteléhez kötözött és halálra kövezett
idős ember. Mindössze néhány száz méterre Koponenék házától.
– Ki az? – ráncolja a homlokát együttérzőn Mikael. – Albert von
Bunsdorf.
– Nem mond semmit. De arisztokratának hangzik.
– Így van – sóhajt Erne, és igyekszik egy kupacba rendezni az
asztalon az imént szétszóródott papírokat. Mikael, Nina és
Rasmus mellette állnak; túl izgatottak ahhoz, hogy leüljenek.
– Mi egyebet tudunk az áldozatról? – kérdezi Nina.
– Hetvenes özvegyember. Egészségügyi tanácsos. Nyugdíjba
vonult pszichiáter. A gyilkosság elkövetési módján kívül az
udvarán lévő kecskeszobrok is összekapcsolhatják az üggyel.
– Mutasd! – kéri Mikael.
Erne átlapozza a papírokat. Aztán megtalálja a printet, amelyen
néhány, vakuval lőtt fotó látható a kőszobrokról. Odanyújtja a
papírt a triónak.
– Baphomet – mondja Rasmus halkan.
– Mi?
– Ahogy sejtettem. Jessica azt mondta, hogy az alak, akit a jégen
látott, felemelte az egyik kezét. De a kéz nem volt ökölbe szorítva,
hanem éppen így, mint a szoboré. Jessica ezt nem látta, mert
annyira messze volt…
– Várj, várj, várj… Lassíts egy kicsit, Rasse! – szól neki nyersen
Mikael. – Sebamed?
– Baphomet. Ez egyfajta ősi istenség, de az általános
véleménnyel ellentétben tulajdonképpen semmi köze a
sátánizmushoz. Az eretnekséghez igen, tehát feltételezhetjük,
hogy von Bunsdorfot ennek imádatáért büntették meg –
magyarázza Rasmus. Egy pillanatig néma csend ereszkedik a
szobára.
– Két szobor volt. Egy az előkertben, egy a hátsó udvaron. Úgy
lettek felállítva, hogy a házra nézzenek – közli Erne, mire az
asztal sarkánál nyugtalan beszélgetés kezdődik.
– Ezeket a gyilkosok hozták… – kezdi Nina.
 – Jusufnak az a véleménye, hogy a nyomokból ítélve a
szobroknak már legalább néhány napja a helyükön kellett
lenniük. Talán a tegnapelőtti hóvihar előtt hozták őket.
– Mióta halott a férfi?
– Hamarosan megtudjuk a halál pontos idejét. De a holttest
teljes rigor mortisa arra utal, hogy az áldozatot 9–14 órával ezelőtt
ölték meg.
– Tehát a szobrokat simán oda lehetett hozni… – kezdi Mikael,
de elhallgat, mert Rasmus torkát rikácsoló hang hagyja el.
Mindenki felé fordul. Fekete pulóverjének válla tele van korpával.
– A pokolba is, hát nem hallotok? – tör ki Rasmus, és a
halántékát dörzsöli. Erne Ninára pillant, aki akaratlanul
elmosolyodik. Az általában annyira visszafogott férfi nyomozói
pályája során most először adja jelét saját erős akaratának. Valódi
temperamentumának.
– Parancsolj, Rasse – mondja Erne békítőleg, és mindenki
Rasmusra néz –, világosíts fel minket, légy szíves!
– Veszélyes hiba van a gondolkodásotokban. Nem értitek? Nem
a gyilkosok hozták a Baphomet-szobrokat von Bunsdorf udvarára.
Ellenkezőleg. Von Bunsdorf valószínűleg éppen ezek miatt a
szobrok miatt halt meg.
– Mindenki üljön le! – parancsolja Erne, és biccent Rasmusnak.
– Folytasd csak!
– A kecskefej hagyományosan a termékenységet szimbolizálta.
Az új élet kezdetét. Az embertestű és kecskefejű Baphomet tehát
a termékenység egyfajta istene. Értitek, mire gondolok?
– Arra, hogy von Bunsdorf azért halt meg, mert pogány istent
imádott?
– Ez magyarázat lenne az inkvizíció dühére. Például
Franciaországban az 1300-as években templomos lovagokat
tartóztattak le, mert az akkori király azt hitte, Baphometet
imádják. Megkínozták őket, és többen a kényszer hatására
beismerték a dolgot.
– A templomos lovagok sátánisták voltak?
 – Nem. Mint mondtam, Baphometnek eredetileg semmi köze a
sátánizmushoz. A hozzá lényegileg kapcsolódó pentagramot
azonban az 1960-as években kiszakították ebből a kontextusból,
és kecskefejet rajzoltak bele. Így született a sátánista szimbólum.
És figyeljetek, a sátánizmus más, mint a sátánimádás.
– Ugyan már, hogyhogy? – nevet fel Mikael, de hamar
észreveszi: ő az egyedüli, aki mulatságosnak találja ezt.
– A sátánimádat nevének megfelelően tartalmazza a hit gonosz
erejét, a sátánt. A sátánizmusban pedig a sátán az ember állati
oldalát szimbolizálja, a természetes igényt a szexre és más
hedonista élvezetekre, amelyeket az egyház az évszázadok során
igyekezett kiirtani az emberből. A sátánisták tehát sokkal inkább
a középső ujjukat mutatják a keresztény erkölcsi koncepciónak,
mintsem hogy a sátán létében hinnének.
A folyosóról az alkalomhoz nem illően hangos nevetés
hallatszik, ahogy néhány rendőr elsétál az ajtó előtt.
– Jól van. Arra gondolsz tehát, hogy a svéd anyanyelvű finn
egészségügyi tanácsos megrögzött sátánista volt, és ezért halt
meg? – kérdezi Mikael a zaj elültével.
Rasse a kezébe temeti az arcát annak jeléül, hogy a kérdések
színvonala rekordmélyre zuhant.
– Nem sátánista, hanem Baphomet szolgája – sóhajt. –
A tettesek valamiért boszorkánynak tartották Maria Koponent és
Lea Blomqvistet. Valamiféle inkvizítoroknak nevezték ki
magukat, akiknek engedélyezett az eretnekek megbüntetése.
Ezért jutott von Bunsdorf ugyanerre a sorsra.
– Van ebben bizonyos logikátlanság – jegyzi meg Nina,
gondosan reszelt körmeit vizsgálgatva. – Korábban azt
feltételeztük, hogy a gyilkosok az okkultizmus követői. Rasse
most mint inkvizítorokról beszél róluk, és az inkvizíció –
legalábbis a középkorban – éppen az okkultista cselekedeteket
elkövetőket gyilkoltatta meg. Akkor most melyik?
– Jó észrevétel, Nina – helyesel Erne, és tenyerébe rejti ásítását.
 – Hogy gyilkolják meg von Bunsdorfot a könyvben? – kérdezi
Mikael, mivel senki sem válaszol Nina felvetésére.
– Az áldozatot halálra kövezik, mint von Bunsdorfot.
Egyebekben az egész szcenárió teljesen más – mondja Rasmus.
– Ha von Bunsdorf a sátánizmusa miatt megérdemelte a halált
az elkövetők szerint, mi a helyzet Maria Koponennel és Lea
Blomqvisttel? Ők is sátánisták voltak? Vagy pusztán a külsejük
miatt bélyegezték meg őket boszorkányként? – kérdi Nina.
Rasmus frusztráltnak látszik. Úgy tűnik, iménti előadása süket
fülekre talált.
– Érdekes kérdés. Eddig azt feltételeztük, hogy pontosan így
van. Hogy a nők között csak a külsejük a kapocs.
– És a szar balszerencse.
– De ha itt valami világnézet vagy filozófia van a háttérben…
Valami, amiben Maria és Lea osztoztak életükben… Az
előrevihetne minket.
– Beszéltünk Koponenék legközelebbi barátaival, és semmi
ilyesmi nem merült fel.
– Talán nem tudtuk feltenni a helyes kérdéseket – töpreng Nina
az ujjait ropogtatva.
– Talán – dünnyögi Erne, és olyan mélyet sóhajt, hogy az utolsó
leheletig kiürül a tüdeje. – Látjátok?
– Mire gondolsz?
Erne kifejezéstelen arccal néz maga elé.
– Lea Blomqvist az agresszivitást kutató neuropszichológus
volt, Albert von Bunsdorf nyugdíjas pszichiáter. Maria Koponen
pedig egy antipszichotikumokat készítő gyógyszergyár
termékfejlesztési igazgatója.
– Most, hogy ezt így mondod… – Mikael a nyakát vakargatja.
– A kapcsolat nyilvánvaló, de nem túl specifikus. Itt legjobb
esetben is csak egy olyan sémáról beszélhetünk, amelyben az
emberi elme területén végzett munka kapcsolja össze az
áldozatokat.
 – Pontosan. Képzeletet felcsigázó, de mégis túl tág a keret.
A valóságos munkafeladatok teljesen eltérőek. Az áldozatok
munkahelyének semmi köze egymáshoz. Helsinki Egyetem,
Neurofarm Rt. És von Bunsdorf egyszemélyes magánpraxisa 1968-
tól 2009-ig.
– Tehát nem ugyanazok az ügyfelek, ellenségek… Semmi közös.
– A Neurofarm ügyfelei nagy gyógyszergyárak. Míg a…
– A rohadt életbe! – fortyan fel Erne, és ajkai közül stresszről
árulkodó szisszenés hallatszik. Szúrós pillantást vet Ninára. – Von
Bunsdorf esetét illetően úgy járunk el, mintha különálló
gyilkosságról lenne szó. Mi az első gondolatod, Nina?
– A tettes egy volt betege.
– Pontosan. Szerezzetek listát minden betegéről! És gondoljátok
át, mi az, ami összeköti ezeket az embereket. Specializálódott-e
Albert von Bunsdorf egy bizonyos típusú pszichiátriai
problémára?
– Értettem.
– És végül: most, hogy beszéltünk az összes lakossal Koponen
utcájában, készüljön ezekről a beszélgetésekről egy összegzés.
Lista a lakosokról és a Koponenékhez fűződő lehetséges
kapcsolataikról.
– Én elkészítem – ajánlja fel Mikael.
– Csodálatra méltó önkéntesség. Most beszélnem kell Jessicával.
Aztán meg kifingani egy sajtóközleményt erről a legújabb
gyilkosságról – ássa elő cigarettásdobozát Erne. – Tehát munkára,
csirkefogók!
 LXX.

Jessica a kintről hallatszó zajra riad fel. A franciaerkély elé húzott

függöny lustán leng. Augusztus első éjszakája kínzóan forró.
Az utcáról felhallatszó zajongás részeg angol turisták éneklése.
Egy kis ideig hamisan visszhangzik, aztán a sarkon túlra
távolodik.
Jessica felül, és látja, hogy üres az ágy másik fele. Colombano
azt mondta, Jessica ne virrasszon fölöslegesen őt várva, mert a
nyári szezon utolsó koncertje mindig a zenészek közös
vacsorájával fejeződik be az óváros valamelyik szigetén.
Három és fél hét telt el azóta, hogy Jessica találkozott
Colombanóval San Michele temetőjében. Az eredeti terv szerint
már az előző napon vissza kellett volna érnie Helsinkibe. Ennek
ellenére továbbra is Velencében van, ott, ahol az utazása
kezdődött, és nem látta a sok várost és tengerpartot, amelyek
meglátogatását tervbe vette. Helyettük azonban kapott valamit.
Megismert egy férfit, egy igazi férfit, a szó valódi értelmében. Egy
férfit, akinek határtalan tehetsége és magabiztossága mintha egy
másik világból való lenne. Beleszeretett abba, amilyen
közvetlenül közeledik hozzá Colombano. Ahogy megérinti. Ahogy
megcsókolja. Colombano mozdulataiban nincs bizonytalanság,
engedélyt kérő tapintás. Nem egy tinédzser fiú izzadt ujjai
keresik a felhatalmazást, hogy a karja köré fonódhassanak.
Colombanóval kívánatosnak érzi magát, és biztonságban van.
Bizonyos pillanatokban azonban megmagyarázhatatlan
komorság lesz úrrá Colombanón, mint a derült égből
meglepetésszerűen kitörő vihar. Ilyenkor viselkedése
következetlenné és impulzívvá változik. Könnyű érintéséből
hirtelen szorítás lesz a nyakon, körmei belefúródnak a haja
tövébe, ujjai az álla köré fonódnak, hogy Jessica úgy érzi, leválik
az állkapcsa. Colombano jóképű, izmos, bárkit megkaphatna, de
őt akarja. Ezért akkor csinálják, amikor Colombano akarja, és úgy,
ahogy akarja. Ez a minimum, amit Jessica megtehet: elfogadni a
férfi primitív és zabolátlan vágyát olyannak, amilyen, amilyenné
az evolúció szánta. Jessica megtanulta, hogy puszta tekintetéből
olvassa Colombanót. A barna szempár elárulja, mi következik, de
csak egy pillanattal azelőtt, hogy a nyugodtság totális viharba
váltana át.
Ami huszonnégy napja Jessica szerint izgató és izgalmas volt,
mostanra megváltozott. Szerelemmé és ragaszkodássá. Ami
kezdetben felébresztette a vágyát, most egészen más ösztönökre
hat. Colombano kedvében akar járni, megteremteni neki a
lehetőséget, hogy kiadja frusztráltságát és stresszét, ami a
művész életének óhatatlan velejárója. Tudja, hogy akik a
tökéletességet keresik, elkerülhetetlenül egyedül maradnak, mert
a csillagot akarják lehozni az égről. Dühkitörésein át akarja látni
Colombanót, megszelídíteni kiszámíthatatlan természetét, és
mindenekelőtt meg akarja érteni.

Jessica felkel az ágyból, és a hátát tapogatja. Az egyetlen dolog,

ami hiányzik neki otthonról, az a széles ágyának vastag, rugós
matraca, aminek nincs száradt izzadság- és zsíros haj-szaga.
Colombano lakásának keskeny, nyikorgó vaságya a göröngyös
matraccal nem tesz jót sérült gerincének.
Az erkélyajtóhoz lép, résnyire elhúzza a függönyt, csak hogy
lássa az ismerős, szűk csatornát és a szemközti rózsaszín ház
ablakait, amelyek annyira közel vannak, hogy könnyen lehetne
egyik ablakból a másikba papírrepülőt dobni. Megszorítja a
vaskorlátot, a málladozó festék szúrja az ujjait. Aztán a
szekreterhez megy, amelyen a Colombano életéről szóló
fényképek állnak. Egy már hetekkel ezelőtt eltűnt. Az a fénykép,
amelyen két mosolygó arc, egy férfi és egy nő néz a kamerába.
Colombano és az a szép, sötét hajú nő, akinek az arcvonásait
Jessica már nem képes felidézni. Csak egyszer nézte meg
alaposabban a fényképet, amely még aznap este eltűnt. Mikor
Jessica észrevette ezt, arra gondolt, hogy Colombano
figyelmességből akarta elrejteni múltját új szerelme elől. És ha
majd elmélyül a kapcsolatuk, el fog mesélni mindent a nőről:
hogy ki volt, és miért halt meg.
Jessica időnként mérhetetlen honvágyat érez, ami mégis inkább
nosztalgikus bizsergés, és nem kapcsolódik egy bizonyos helyhez
vagy időhöz. Örökbe fogadó szüleinek halála óta nincs senki
Helsinkiben, akire támaszkodhatna. Csak kényszeredetten
mosolygó ügyvédek, bankárok, és korábbi gyámok, valamint a
magánbank értékpapírszámlái, amelyeken annyi a szüleitől
örökölt pénz, hogy megvehetné Colombano egész lakóházát a
környező történelmi épületekkel együtt. És Tina. Anya nővére,
aki ennyi év után is be akar férkőzni az életébe. Látni sem akarja
Tinát, aki mindig a földbe döngölte a húgát. Talán
testvérféltékenységről volt szó, talán Tina egyszerűen annyira
kisstílű ember, hogy nem akart hinni húga képességeiben, a
lehetőségben, hogy nagyszerű karriert csinálhat a film világában.
Jessica Los Angelesre gondol. A várossal kapcsolatos emlékeit
erősen átszínezik a filmekben és a televízióban látottak, mert
mindössze hatéves volt, amikor a szerencsétlenség történt. Ennek
ellenére emlékszik az égbe nyúló pálmafákra, a meleg sivatagi
szélre és az enyhe napozókrém-illatú telekre. A fokozatosan
sötétedő estére gondol Nyugat-Hollywoodban, a vöröslő napra a
horizonton Santa Monicában, a Csendes-óceán fölött. Emlékszik
apa és anya veszekedésére, az érre, amely kövér kukacként
tekereg apa halántékán, anya fehér kézfejére a bőrborítású
kormányon. Mennyire érzi már a baleset bekövetkezte előtt, hogy
mindennek vége! Öccse kezét szorítja, elegük van a kiabálásból és
a veszekedésből. Az öccsére néz, aki két évvel fiatalabb nála, és
aki éppen abban a pillanatban halálosan fél. Mintha sejtené
legbelül, hogy az autó bármely másodpercben áttérhet a
szembejövő sávba.
Könnycsepp csordul végig Jessica arcán. A magány és a
gyökértelenség űzte, hogy egyedül járja be Európát. Hogy senki
ne tudjon róla. Tizenkilenc évesen már nem köteles beszámolni
senkinek sem. Nem tulajdona senkinek, még Colombanónak sem,
bár a férfi elmúlt napokbéli viselkedése alapján ezt lehetne hinni.

Nyílik az ajtó. Jessica megriad, és elhúzódik a szekretertől, az

egyetlen helytől, ahol Colombano nem akarja látni őt.
– Zesika! – szólal meg Colombano, és olaszul kezd beszélni.
Láthatóan részeg. És nincs egyedül.
– Alszom – mondja Jessica rekedt hangon, beugrik az ágyba, és
gyorsan befúrja magát az ágynemű közé.
– Már nem – mondja az ajtóból Colombano, és hallatszik, ahogy
valamilyen folyadék meglöttyen egy üvegben. – Találkoztál már
Matteóval?
Colombano most a hálószoba ajtajában áll, frakkingben,
kioldott csokornyakkendője a nyakában lóg, kezében címke
nélküli vörösboros üveg.
– Tessék? – hebegi Jessica, és Colombano halk nevetésben tör
ki. Kopasz, bajszos férfi áll meg mögötte, Colombanónál
alacsonyabb, de zömökebb.
– Ciao! – köszön, és az üvegért nyúl, amit Colombano
rezzenéstelen arccal nyújt át neki.
Colombano kigombolja a mandzsettáját, és leül az ágy szélére.
– Hercegnő! Jó voltam hozzád, ugye?
Jessica nyomást érez a mellkasában.
– Aludni szeretnék, Colo.
– Matteo itt… a testvérem. Nem a szó hagyományos
értelmében, nem ugyanaz az anyánk, de… hisz tudod. Mint a
legdrágább barátom.
A kopasz férfi büszkén bólint, kiráz a dobozból egy cigarettát,
és az ajkai közé teszi.
 – Szeretném, ha tennél nekem egy szívességet.
– Nem – húzza el a kezét Jessica, mielőtt Colombano megfogná.
– Hercegnő! Nem is tudod, mit kérek tőled.
– Aludni akarok. Majd holnap beszélgetünk.
Képtelen mozogni. A fájdalom a térdéből a lábszárán át a
lábujjaiba sugárzik, és mozdulatlanná bénítja.
– Matteo látni akarja, amikor szeretkezünk – gyűri fel
Colombano az ingujját a könyökéig.
Jessica az ablak felé fordítja a tekintetét. Hallja, amint a
Matteóként bemutatott férfi, Colombano testvére és legjobb
barátja kihúz egy széket magának a szekreter alól. A szék lábai az
egyenetlen deszkapadlót karcolják.
Jessica kiabálni akar, ordítani. A falat verni. De az arca sem
rezdül. Totálisan elzsibbadt.
– Nem – mondja tompán. Halottnak érzi magát. Ismeri a
Colombano bensőjében tátongó komorságot, lelkének kiégett
részét, amiről azt hitte, meg tudja majd gyógyítani. De tudja azt
is, hogy most, amikor Colombano tökrészeg, nem segít sem szó,
sem tett.
– Matteo nem ér hozzád. Ígérem. Csak fogadj szót! – sürgeti
Colombano, és Jessica mellé fekszik.
– Colombano! Nem – súgja Jessica, de már érzi is nyaka mögött
az érdes ujjhegyeket. Érzi a férfi leheletében a vörösbor és a
cigaretta szagát. Hallja, hogy felkattan Matteo öngyújtója. Aztán a
láng elalszik. Cigarettaszag terjeng a szobában. Colombano nyelve
a nyakán, fogai a fülcimpáján. Pontosan úgy, mint valamikor
réges-régen. Miként lehet ugyanaz különböző körülmények
között teljesen más – mint az éjszaka és a nappal? Mennyország
és pokol. Colombano ujjai a lába között.
Jessica a mennyezetre, a pattogzó festésre szegezi tekintetét.
Holnap reggel elmegy, amint felkel a nap.
 LXXI.

Jessica fogoly. Nem szabad. De rögtön reggel nekiindul, és

folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Visszatér a
munkahelyére, a rendőrség székházába, oda megy, ahova akar, és
nagy ívben leszar mindenféle szarvasfejűt, aki ijesztgetni
próbálja.
Garzonjának fehér plafonját nézi. Néhány kezdődő repedés már
látszik rajta, pedig Fubu januárban festette ki. Az asztalos
szakmával büszkélkedő síelő potyázónak két napra volt szüksége
a munkához, és bár ragaszkodott hozzá, hogy a munkabért
természetben (kaja és punci) kéri, Jessica a Stockmann áruház
százeurós ajándékutalványát is a kezébe nyomta, azt állítva, hogy
a munkahelyi tombolán nyerte. Mindent egybevetve Fubu
szorgoskodása talán több kárt okozott, mint hasznot – amiről a
pácolt deszkapadlóra fröcskölt fehér festék is árulkodik.
Csöng a telefon, Erne végre úgy döntött, hogy visszahívja.
– Mi a franc van, Erne? Már legalább négyszer hívtalak…
– Rövid sajtótájékoztatót tartottam von Bunsdorf esetéről.
Beszéltél Jusuffal?
Erne hangja fáradt. Szinte tompa.
– Beszéltem. Mindjárt jön ide.
– Van valami újság?
– Volt időm gondolkodni, Erne – áll fel Jessica a kanapéról. – Ha
az áldozat hullamerevsége a megtalálás pillanatában volt a
csúcspontján, az azt jelenti, hogy…
– Minimum kilenc, maximum huszonnégy órája volt halott. Na
és?
 – Roger Koponen. Jusuf fél hétkor találta meg. Koponen 08.16-
kor lépett ki a kulosaari metróállomásról.
– Azt gondolod, hogy Koponen becsöngetett az ajtón, és
egyúttal, csak úgy alkalmilag, megkövezte von Bunsdorfot?
– Ki tudja? Talán átcsúszott a beszélgetés a politikára.
– Az mindig rizikós.
– Az író életben van, basszus, és nyakig belekeveredett ebbe az
ügybe. Ki állíthatja, hogy nem éppen Koponen hadonászott a
jégen kecskeálarcban, vagy rémisztgette Laura Helminent a
pincében?
– Igazad van. Azonkívül Koponen talán ismerhette is von
Bunsdorfot. Két évig néhány száz méternyire laktak egymástól.
– Talán ezért engedte be von Bunsdorf.
– Akkor is, ha őt és a feleségét aznap reggel halottnak mondták
a hírekben?
– A legfrissebb teória szerint az egészségügyi tanácsos a
termékenység istenében hitt. Nem tudom, miért ne hihetett volna
egyúttal a kísértetekben vagy az angyalokban. A holt írók
társaságában.
– Költők… De ez is igaz – mondja Erne, és bár Jessica nem látja
az arcát, tudja, hogy elgondolkodva dörzsöli a homlokát. – És te?
Nálad minden rendben? – kérdezi Erne.
Jessica sóhajt, és az ablakhoz megy. Hallja, hogy Erne kilép az
ajtón, és a szél süvít a telefon mikrofonjában.
– Itt, a Töölönkatuban nem látni szarvasfejűeket, ha erre
gondoltál.
– Pontosan.
– Simán visszajöhetnék már a terepre.
– De nem jössz – mondja Erne. Meggyullad a cigaretta. Az
öngyújtó fedele visszakattan.
Jessica behunyja a szemét.
– Nem hangzol jól, Erne.
– Nem hangzom jól? Valami kibaszott Voice of Finlandben
vagyok? Nem fordul meg Niemi széke?
 – Csak mondtam. Beszéljünk még nemsokára – teszi le Jessica a
telefont.
Jessica bekapcsolja a laptopját, és megnyit két hírportált a
könyvjelzők közül. A szalagcímek össztüzet nyitottak, és
versenyeznek bombasztikus és ötletes leleményeikkel.
Ismét lecsapott a boszorkánybanda… Kulosaari, a borzalmak szigete…
Friss hír! A sorozatgyilkos legújabb áldozata.
Az eseményeket kiaknázó szociális pornó mennyisége szinte
felfoghatatlan. Másrészt, ha az elmúlt huszonnégy óra alatt
történt bűncselekményeket nézzük, azt mondhatjuk, hogy sok
dolog rejtve maradt a nagyközönség előtt.
Jessica kitép egy lapot a jegyzetfüzetéből, és ceruzát hegyez.
Bár az iPad és a többi elektronikus készülék teret hódított a
nyomozók körében, Jessica mindig a hagyományos eszközökben
bízott. Az asztalra teszi Lea Blomqvist disszertációját, amelyet
Jusuf küldött át e-mailben. Az imént nyomtatta ki, és a végére
lapoz, hogy lássa az oldalszámot. 230. A franc egye meg.
Megszólal a kaputelefon szignálja. olyan a hangja, mint a
varjúkárogás. Jessica fontolgatja, vajon felismerik-e a biztonsági
rendőrség emberei Jusufot, vagy mindjárt cseng a mobilja. Talán
már bilincsben van, arccal a havas aszfaltra szorítva.
– Halló?
– Malleus maleficarum, motherfucker – súgja a hang, és nevet,
mielőtt még Jessica megértené, mit hallott.
– Balfácán – nyomja meg Jessica a kapunyitó gombot.

Jusuf leül az asztalhoz, letesz rá egy zöld dossziét, és a tenyerét

nézegeti. Fáradtnak és zaklatottnak látszik.
– Rendben van minden? – kérdezi Jessica, és két csészét hoz.
Jusufnak kávét, saját magának csipkebogyóteát.
– Nincs. Nézd csak ezeket – nyitja ki Jusuf a dossziét. Jessica
kiveszi a fényképeket, és szétteríti azokat az asztalon. A fotókon
egy fotel látható, benne egy csupa vér emberi alak. Arca a
felismerhetetlenségig összeroncsolva.
 – Te jóisten! – súgja Jessica, mert így szokás tenni, ha valami
borzalmasat lát az ember.
Valójában nem nagyon rázzák meg a megkövezett férfit
ábrázoló képek. A borzalmas felvételek legfeljebb csak
természetes folytonosságot alkotnak a tegnap kezdődött
bűnténysorozattal, valamint az összes korábbi emberölési üggyel,
amelyben az évek során nyomozott.
A formátlanná roncsolt férfi sötétkék fürdőköpenyt visel.
A válla és a háttámla között van néhány kő; von Bunsdorf
koponyájáról visszapattanva ezek mozgási energiája nem volt
elég ahhoz, hogy eljussanak a padlóig.
– Honnan vannak a kövek? Az udvarról?
– Nehéz megmondani, amikor minden be van havazva.
De tudok egy helyet, ahol vödörszámra lehetne gyűjteni ilyen
köveket.
– Koponenék partja. Ha nem lenne befagyva.
– Pontosan – dől hátra Jusuf a székében.
– Mit tippelsz, Roger Koponen maga kövezte halálra?
– Rögtön erre gondoltam. Koponent reggel látták Kulosaariban,
ami potenciális bűnössé teszi.
– De továbbra sem értem, miért. – Jessica hosszan, odaadóan
kortyolja forró teáját. – Mit akar tulajdonképpen Koponen? Tudja,
hogy előbb vagy utóbb elkapják. Egyszerűen nem teheti meg,
hogy halottnak színleli magát, bújócskát játszik velünk, és
eltűnik. Mégiscsak egy celeb, ismert arc. Ráadásul nemzetközileg
is.
– Talán nincs más választása. Talán zsarolja őt valamivel a
boszorkánybanda.
– Mivel? Azzal kezdték, hogy megölték a feleségét. Szerintem
elég szar stratégia, ha zsarolni akarják valamivel, rögtön az elején
eldobni a legjobb kártyát.
– És a pénz? Koponen többszörös milliomos.
– Micsoda? Ha nem kövezed meg az öreg fazont a szomszédban,
fizetned kell egy milkát?
 – Nem tudom.
– Talán még egy olyan pöcs is, mint Koponen, többre értékeli a
feleségét a millióinál – mondja Jessica, és elgondolkodik a saját
szavain. Úgy beszél a pénzről, mintha annak birtoklása miatt
kevésbé lenne humánus valaki. Gyakran tesz így, ez része az
álcájának, és mindig álszentnek érzi magát tőle.
– Szerintem mégis két alternatívánk van. Koponen vagy benne
van a boszorkánybandában, vagy valaki irányítja…
– Vagyis benne van. Önként, vagy akarata ellenére.
– Különben felvette volna a kapcsolatot a rendőrséggel.
– Kétségtelenül – mondja Jessica, és egy pillanatra a
gondolataiba merül. – Hacsak nem a felesége halálát bosszulta
meg.
– Hogy von Bunsdorf ölte volna meg Maria Koponent?
– Igen. És Roger valahogy megtudta. És bemasírozott a pasas
házába, és…
Jessica behunyja a szemét, és úgy tűnik, Jusuf is. Több percig
csendben ülnek, gondolkodnak és kortyolgatják az innivalójukat.
Jessica papírra írja az áldozatok nevét, a tetthelyeket és mást is,
ami az eszébe ötlik. Meghökkentően egyenes vonalakat,
szimmetrikus köröket és négyszögeket rajzol az ábrába.
– Kezdek Micke véleményére hajlani – szólal meg végül Jusuf.
Jessica leteszi a ceruzáját az asztalra.
– Hogy érted?
– Talán le kéne tartóztatnunk Karlstedtet és Lehtinent.
– Ezen kár filóznunk. Erne dönti el.
– Vagy ebben az esetben nem hoz döntést.
– Erne nem döntésképtelen, Jusuf. Ellenkezőleg. Pontosan azt
döntötte el, hogy várunk. Talán a telefonlehallgatásból kiderül
valami.
Jusuf majdnem észrevétlenül megcsóválja a fejét. Láthatóan
más a véleménye. Újabb néma pillanat következik, nézik a
fényképeket, és ujjaikkal dobolnak a lakkozott asztalon. Jusuf egy
köteg jegyzőkönyvet szed elő a mappa aljáról: beszámolók és az
áldozatok hozzátartozóinak felvételről leírt meghallgatásai.
– Ebből kiderül valami? – kérdezi Jusuf a nyitott disszertáció
felé biccentve.
– Csodálatos módon igen… úgy hiszem – lapoz fel Jessica egy
megjelölt oldalt. – Ebben a disszertációban minden a macskák
körül forog.
– Macskák körül? Hogy én nem jöttem erre rá! – nevet fel Jusuf.
– E tanulmány szerint olyan családokban, ahol a gyerekeknél
komoly mentális problémák léptek fel, megdöbbentően gyakran
macska a házi kedvenc.
– Na, én is inkább kutyapárti vagyok, de azért csak nem
csinálnak a macskák mindenkiből őrültet!
– Az egyenlet egyszerű. A toxoplazma-parazita a macska
ürülékéből terjed át az emberre, és a fertőzöttek kétszeres
kockázattal betegednek meg például skizofréniában.
– Skizofréniában?
– Egy olyan betegségben, amit kimondottan a Neurofarm által
készített antipszichotikumokkal kezelnek.
– A kapcsolat erősödik. De továbbra is ingatag. Albert von
Bunsdorf kezelt skizofréniás betegeket?
– Egyelőre nincs rá utalás. De ennek utána kell néznünk.
– Rasse előadása alapján azt gondoltam, hogy ez az Albert von
Bunsdorf a kecskeszobraival eléggé világos eset… Hogy az áldozat
eretneksége az indíték. De Maria Koponennek és Lea
Blomqvistnek, úgy tűnik, nincs semmilyen fura hobbija vagy
hiedelme. Nem is beszélve a savonlinnai Sanna Porkka
felügyelőről, aki valószínűleg csak rossz időben volt rossz helyen.
Porkka még külsejében sem passzol a boszorkánybanda többi
áldozatához – mondja Jusuf, és egy borítékot vesz elő a mappából,
benne fotókkal. Egy fához kötözött, megszenesedett személyt
ábrázolnak.
– És ez itt?
– X úr. Sissi Sarvilinna jelentése szerint egy negyvenes férfi.
 – Aki egyelőre senkinek sem hiányzik.
– Egy nap rövid idő. Különösen, ha egyedül élőről van szó.
– X úr aligha volt rossz időben rossz helyen. A gyilkosság
színhelye annyira félreeső, hogy ha valaki pont abban a percben
téved oda, az a világ legpechesebb bogyószedője.
– És a világ legostobábbja. A szamócák elég kicsik ebben az
évszakban.
– Bizony.
– Egész idő alatt Karlstedt Cayenne-jében kellett utaznia –
mondja Jusuf.
– Vagy Roger Koponen csomagtartójában – vágja rá gyorsan
Jessica, és úgy tűnik, a gondolat zavarja Jusufot. – X úr valószínű
haláloka – folytatja Jessica Sarvilinna jelentését olvasva –
szívroham, amit ilyen esetekben gyakran a fájdalom kiváltotta
adrenalinömlés okoz. Ezenkívül megégett a tüdeje. Tehát életben
volt még odaérkezésekor, és élve égették el. A fogait
nyilvánvalóan csak az égetést követően távolították el.
– Talán az egész dolog meglepetésként érte X-et. Talán egész
idő alatt ott ült a Cayenne-ben Karlstedttel és Lehtinennel, és azt
hitte, hogy együtt fogják Koponent elintézni. De aztán a
karmester úgy döntött, felcseréli a két férfi helyét. Ki tudja, talán
Koponennek is meglepetés volt.
– Van benne valami. Talán kényszerítették Koponent, hogy
végignézze, amint Porkkát és X urat a fatörzsekhez kötözik és
elégetik. Talán úgy vették rá a játékra, hogy ugyanez a sors vár
rá, ha nem csatlakozik – töpreng Jessica, és kinyújtja a nyakát.
– Koponenből marionettfigurát csináltak, aki azt teszi, amit
parancsolnak neki. Ez megmagyarázná, miért nem tud figyelni a
metróállomás biztonsági kameráira. Lehet, hogy fél, és egész
egyszerűen nem jut eszébe, hogy a rendőrség képes lokalizálni a
mobilt.
– Ez egyébként logikus, de Koponen nyugodtnak látszik a
kamera felvételén. Nem remeg a keze, az arckifejezése olyan,
mint Mona Lisáé – mondja Jessica, és néhány kattintással előhívja
a metróbeli videófelvételt.
– Igazad van, Jessi. Ez a seggfej maga a nyugalom. Pedig előző
este halt meg a felesége. És valószínűleg közvetlen közelről látta a
juvai kettős gyilkosságot.
– Igaz, a sokkban lévő ember viselkedhet pont így – mormogja
Jessica csalódottan, majd hátradől, és kinyújtja karját a feje fölé.
Trikója felcsúszik a köldökéig. Szeme sarkából látja, hogy Jusuf
gyors pillantást vet csupasz hasára.
– Visszamész még a székházba? – kérdi egy pillanat múlva
Jessica.
– Visszamenjek? – ásítozik Jusuf.
– Igen. Beszélj Rasséval, ő az, aki a telefonokat hallgatja.
Alaposabb képet szeretnék kapni Torsten Karlstedtről és Kai
Lehtinenről is – tolja hátrébb a székét Jessica.
Jusuf komótosan feltápászkodik. A kanapén heverő dolgokra
néz.
– Ja, a kártyám.
– Tessék? – Jessica nyel egyet. Tudja, miről beszél Jusuf, de a
pénztárcája, és benne a kártya nem a garzonban, hanem a
szomszédos luxuskégli konyhájában, a pulton van. Bassza meg.
– Elfelejtettem visszakérni.
– Jaj… Sorry, Jusuf – mondja Jessica, és felfogja, hogy a
kényszerhazugság már most döcög.
– Ugye megvan? – neveti el magát Jusuf.
– A székházban hagytam. Sorry. Biztos ott van az íróasztalodon.
– Szar helyzet. Meg kell tankolnom az autót, és… gondoltam,
kajálok is valamit.
Jessica összeszorítja a száját. Ha sikerülne egy percre
megszabadulni Jusuftól, átszaladna a kártyáért, és utána
telefonálna azt állítva, hogy mégis megtalálta a kabátja zsebében.
– Ha most úgysem mész sehová, kölcsönadhatod a tiédet…
Ismét hideg borzongás fut végig Jessicán.
– Nem.
 – Mi?
– Hülyén hangzik, de… az én kártyám nem működik. Nem
tudom, mi a baja.
– Nem működik?
– Nem. Rendeltem újat.
– Van készpénzed?
– Nincs. Sorry.
Jusuf összehúzza a szemöldökét, aztán megrántja a vállát, és
felkapja a kabátját a szék támlájáról. Jessica nem biztos benne,
hogy hihetően hangzik-e a füllentése, de nem talál okot rá, miért
gondolná Jusuf, hogy hazudik. A világon senki sem találná ki,
hogy a fal túloldalán egy másik lakás van. Jusuf lassan az ajtóhoz
megy, és felhúzza a cipőjét.
– Volt benne valami furcsa? – kérdi végül Jusuf.
– Miben?
– A pénztárcádban. – A kérdés logikus, megalapozott, és
kellemetlenségeket okozhat.
Jessica mély levegőt vesz, és feláll.
– Csak szóltam volna, basszus, ha valami furcsa lett volna
benne!
– Alaposan megnézted? Mert ha valaki tudott írni a
noteszedbe…
– Megnéztem – fortyan fel Jessica, és hangszíne eléri azt, amire
hosszú ideje nem volt szükség. Főleg nem Jusuffal. Emlékeztet a
szolgálati rendre.
– All right. Visszatérünk rá – mondja Jusuf, kinyitja az ajtót, és
eltűnik a lépcsőházban.
 LXXII.

Jusuf behúzza a kocsi ajtaját, és az utca túloldalán parkoló

sötétszürke Toyotára néz, amelyben a biztonsági rendőrség
emberei ülnek. Az autó adatrögzítő készülékkel és nyolc
szuperéles kamerával van felszerelve, amelyekkel kis képernyőn
is lehetséges 360 fokos kilátás a külvilágra. Bent két férfi ül.
Folyamatos felügyelet esetén az egyik a képernyőt nézi, a másik
pihenteti a szemét. A kukucskafurgon felszereléséhez jelentős
víz- és konzervraktár, hordozható WC-kagyló, valamint tartalék
áramforrás is tartozik: ezek lehetővé teszik a többnapos,
megszakítás nélküli megfigyelést. A feladat nem túl kellemes:
Jusuf tudja, hogy a Chinatownhoz hasonló filmek romantizált
izgalma a kezdeti lelkesedés után igen gyorsan vált át szarszagú
klausztrofóbiába.
Jusuf beindítja az autót. Szegény Jessica! Ez az ügy
kizökkentette. Ő, aki annyira gondos és lelkiismeretes, most kezdi
elhányni a dolgokat: telefon itt, hitelkártya ott. Jusuf kénytelen
lemondani a gyomrát melengető pizza gondolatáról.
Tolat egy keveset, megfordul, és a Hesperianpuisto park
irányába hajt a Töölönkatun. Ismét sűrűn hull a hó az égből, a
járdán a gyalogosok fejükre húzzák vastag kabátjuk kapucniját.
Az autó bluetoothára kapcsolt telefon csengeni kezd, a kijelzőn
Mikael száma villog. Jusuf felsóhajt. Nem szereti Mikaelt. Nem
mintha valaha is bántotta volna; egyszerűen csak nagyon
különböznek egymástól. Azonkívül Mikael egy beképzelt
szoknyapecér, és viszonyuk előrehaladtával Nina kemény árat fog
fizetni emiatt. Nina egyáltalán nem ezt érdemli.
– Mi az, Micke?
 – Igazad van, bazmeg – szólal meg Mikael, és rövid
hatásszünetet tart.
– Miben?
– Malleus maleficarum. A szöveget észrevették a levegőből.
Ezúttal lángoló betűkkel.
Jusuf égető fájdalmat érez a gyomorszájánál.
– Micsoda? Hol?
– Egy szántóföldön. Haltialában, Vantaaban.
– Ne hülyéskedj! – veszi le Jusuf a lábát a gázról. Az autó tovább
csorog a kereszteződés felé. – Helikopter szúrta ki…?
– Az Erne által kiküldött helikopter Kelet-Helsinki fölött
körözött. De Haltiala olyan közel van a Helsinki–Vantaa
reptérhez, hogy számos bejelentés érkezett a rendőrséghez.
A riasztást tereptűzként továbbították. Már több tűzoltóegység is
kiért a helyszínre, de sikerült a levegőből néhány felvételt
készíteni a szövegről. Semmi kétség nem fér hozzá.
– Odamegyek – mondja Jusuf, és a karórájára pillant.
– Jó. A helyszínelőket már riasztották.
– Miért?
– Egy halott nőt találtak ott, Jusuf.
Az autó megáll a zebra előtt. Jusuf behunyja a szemét.
– Koponen könyvéből? – Jusuf hangja rekedt suttogássá
mélyült. – Halálra préselt…
– Valami ilyesmi. Tényleg a legjobb, ha rögtön odamész.
– Küldd el a címet! – fejezi be a hívást Jusuf. Gombócot érez a
torkában, és hiába nyel, nem tűnik el. Az elmúlt nap bűntényei
Nezhát juttatták eszébe. Hogy soha nem tudná megvédeni fiatal
felnőtté lett húgát, ha valami őrült rajta akarná kitölteni a
gyűlöletét.
Gázt ad, áthalad a zebrán, és félreáll az autóval a
Hesperianpuisto sétányai közé. Ujjai a kormányt szorítják, körmei
a tenyerébe vájódnak. Csak akkor veszi észre, hogy remeg a keze,
amikor elengedi a kormányt. Üresbe kapcsol, behúzza a kéziféket,
és bekapcsolja a sárga vészvillogót. Aztán kiszáll az autóból,
miközben a motor továbbra is jár, és rágyújt. A mögötte jövő
kocsi folyamatosan dudálva hajt el mellette.
 LXXIII.

Pasilába visszatért a sötétség, ismét az építkezés sárga fényei

uralják az ablakból nyíló kilátást. Nina és Mikael megállnak
Rasmus két oldalán, miközben az befejezi a telefonbeszélgetését.
– Mi van? – kérdezi Rasmus, és leteszi a telefont az asztalra.
– Karlstedt és Lehtinen. Van alibijük a haltialai eset idejére?
– Megkaptuk a legfrissebb áldozat halálának időpontját? –
kérdez vissza Rasmus.
– Nem, de a szöveget az előbb gyújtották fel. Több bejelentés
érkezett róla 19:15 és 19:30 között.
– Mindketten otthon voltak – válaszolja Rasmus, és kattint az
egérrel. Nina semmit sem ért a képernyőn kinyíló nézetből.
valószínűleg egy olyan programról van szó, amivel monitorozni
és lehallgatni lehet a megfigyelendő telefonokat, valamint
archiválni a hívásokat. – Viszont épp az előbb érdekes
beszélgetést folytattak.
– Kapcsold be – húz maga mellé Mikael egy üres széket. Nina
körbenéz, de aztán megelégszik az állóhellyel.
Rasmus kikeresi a listáról a beszélgetést.
– Itt következik.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 19.15:23

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Szia.
Kai Lehtinen (KL): Szervusz.
(hosszas csend)
 TK: Halló?
KL: Halló?
(ismét hosszú csend)
TK: Van ott valaki?
(csend)
KL: Nem úgy tűnik.
(halk nevetés)
TK: Van ott valaki. Ez biztos.
KL: Mindjárt visszatérünk a dologra. Minden rendben van. És szép.
(beszélgetés vége)

– Ez meg mi a fene volt? Nem hallották egymást? – kérdezi

Nina.
– Nem egymásnak beszéltek, Nina – feleli Rasmus.
Amint elkapta a fonalat, Nina egy pillanatra ostobának érzi
magát.
– Ezek… Ezek nekünk beszéltek – suttogja.
– Pontosan.
– A picsába, micsoda szenny! – mordul fel Mikael, és a markába
köpi a rágógumiját. – Rögtön be kell hoznunk ezeket
a seggfejeket.
– Én is kezdek ezen a véleményen lenni, de… – jegyzi meg
Rasmus, Mikael azonban már felpattant a székről, és Erne irodája
felé törtet, Ninával a sarkában. – Várj, Micke! Nem érdemes most
idegeskedni…
– Erne! – löki be Mikael a főnöke ajtaját. Erne az ajtó másik
oldalán áll, és épp a kabátját kanyarítja a nyakába, majdnem
homlokon csapja az ajtó. Nina állva marad odakint a folyosón.
– Udvarias szokás a kopogás, Micke – jegyzi meg Erne, és
felhúzza kabátján a cipzárt.
– Karlstedt és Lehtinen. Tudnak a lehallgatásról. Basztattak
minket a telefonban.
Erne Mikaelre néz.
 – Volt-e a basztatásban a sorok közül kiolvasható beismerés?
Vagy bármi más, ami a gyilkosságokhoz kapcsolná őket?
– Ezek a seggfejek nem fognak semmiféle beismerő… – kezdi
Mikael határozottan, de Erne olyan erővel csap öklével az ajtóra,
hogy Mikael és Nina összerezzen.
– Mi a pokol van veled, Micke? Én vezetem ezt a nyomozást.
Mindegyikőtöket haza kell küldenem, hogy tanulja meg a
szolgálati rendet?
– Ezért van Jessica otthon? Házi feladatot csinál? – kérdezi
Mikael már csendesebben, de még mindig dacosan.
– Ha problémát okoz neked, ahogy itt a dolgokat intézzük,
elhúzhatsz a picsába a csoportból. Jelentkezőkből nincs hiány –
lép közelebb Erne Mikaelhez. Nina lesüti a szemét, de egy
villanásnyira látja Erne szikrázó szemét. A beteg férfi arcán
nyoma sincs a gyengeségnek. Most nincs.
– Milyen alapon? Azért, mert a saját agyammal gondolkodom? –
erősködik még Mikael.
Erne hosszan nézi, aztán Ninára tekint, végül fáradtan,
örömtelenül elmosolyodik.
– Hülyének néztek engem, turbékoló galambocskák? Az
egyetlen ok, ami miatt nem választottalak szét benneteket, az,
hogy bürokratákat utáló, örök romantikus vagyok. De az istenit
neki, ne kísértsétek a szerencséteket!
Erne kilép mellettük a folyosóra. Nina érzi, hogy lángol az arca.
Mikaelre pillant, aki fáradtan visszamosolyog rá.
 LXXIV.

Jessica az órára pillant. Mindjárt kilenc. Még mindig a garzonban

ül az asztalnál, és az előtte fekvő plakátot bámulja, amely négy,
celluxszal egymáshoz ragasztott A4-es ívből áll. Mindent
összegyűjtött rá, amit az elmúlt 24 óra alatt történt bűntényekről
megtudott.
Jusuf az előbb küldött egy csomó fotót a haltialai áldozatról.
Harmincéves nő. Fekete hajú. Szép. Fekete ünneplőruhába
öltöztetve. Pontosan, mint a másik három áldozat, akik közül csak
Laura Helminen maradt életben.
Az egyelőre ismeretlen nő két vastag farostlemez között fekszik
a képeken. A felső lemezre nehéz köveket raktak, amiknek a
súlyától a védekezésre képtelen áldozat lassanként meghalt.
Jessica összehasonlítja a tetthelyen készült fényképeket az
interneten talált történelmi rajzokkal, valamint Roger Koponen
trilógiája utolsó részének véres tettével.

III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)

A haltialai gyilkosság és Roger Koponen könyvének jelenete is

hűen követi a Wikipedia Crushing (Execution) cikkében található
rajzot, amely Giles Corey földműves halálra préselését ábrázolja a
salemi boszorkányperekben, az 1690-es években.
Jessica a helyszínelők által készített közelképet nézi a nő
arcáról. Nem szenvedés látszik rajta, sokkal inkább zavartalan
nyugalom. El kellett hogy altassák, mielőtt rápakolták a köveket.
Ez a gondolat egyszerre borzasztó és vigasztaló. Bármi jobb, mint
a lassú és fájdalmas halál. És az azt megelőző rettegés.
Jessica a mennyezet felé emeli a kezét, és érzi, ahogy merev
bordaközi izmai megnyúlnak. Az utóbbi fél évben jóval
kevesebbet mozgott a szokásosnál. A hatéves korában
autóbalesetben szerzett gerincvelő-sérülés már nem gyötri
annyira, mint korábban, de ha továbbra is elhanyagolja a
kifejezetten neki előírt regeneráló tornagyakorlatokat,
garantáltan visszatér a fájdalom. Néha, amikor feláll a kanapéról,
vagy felkel az ágyból, nem érzi az első lépést, nem érzi, hogy
sarka a padlóhoz ér, hogy testsúlya a talppárnájára nehezedik.
Nem feltétlen érzi, ha a munkahelyi kosárlabda-mérkőzésen
valaki a karjába könyököl; a fájdalom csak később jelentkezik,
amikor kemény idegi megterhelés éri. Teste már sosem fog
normálisan működni, de elszánt edzéssel olyan fizikai kondíciót
ért el, hogy a rendőrfőiskola felvételije gyerekjáték volt számára.
Jessica egészségügyi nyilvántartásában azonban nem található
említés a gerincvelő-sérülésről. Soha nem történt semmiféle
baleset. Ő sosem volt von Hellens. Soha nem voltak igazi szülei,
sem gyermekkora Bel Airben, sem kisöccse, akinek szép barna
szeme segélykérően néz rá.
Jessica érzi öccse ujjait, amelyek az övéit szorítják.
Nincs semmi baj, Toffe. Minden rendben lesz.
 LXXV.

Az utcai zenész harsonájának rezes hangja betör Jessica álmába, a

tudatalattijából előtoluló képek folyamába. Kinyitja a szemét, és
felfogja, hogy Colombano ölében van. Ott feküdt egész éjjel, a férfi
erős karjainak fogságában. Jessica ébren volt, nyelte sós könnyeit,
azt kívánva, hogy a férfi dobként verő szíve álljon meg, hogy az őt
megbilincselő, alkoholszagú test kihűljön, hogy Colombano
meghaljon, és ő végre szabadon elmehessen. Valamikor éjjel a
fájdalom robbanásként tört a térdébe, a lábszárába és a
lábujjaiba, és ő mozgásra képtelenül, bénultan szipogva feküdt
egy helyben, miközben Colombano egyre erősebben szorította
magához, és simogatta verejtéktől csapzott haját. Jessica végül
feladta, egész teste megadta magát; az álom és az ébrenlét
valamiféle köztes állapotába, szürreális kábulatba zuhant.
A franciaerkélyről, a függönyön át szemlélte magát, mint egy
angyal, aki gyönyörködik a szobában uralkodó szerelmes jelenet
szépségében, de egyúttal csodálkozik az ő vigasztalhatatlanul
szomorú arcán.
– Zesika!
A legrondább hang a világon. Jessica összerezzen. Kihagy a
szívverése, öklendezés kerülgeti. Még mindig hallja a férfiak
nevetését, érzi csupasz fenekén az ütéseket, Colombanót a
testében, céltudatosabban és vadabbul, mint bármikor korábban.
– Zesika!
– Tessék, drágám – súgja Jessica. A szavak maguktól hagyják el
a száját, egy másik időből valók, ami már több fényévnyire van.
Csorog a könnye. Ragacsos spermát érez a combján.
 – Ugye nem vagy mérges? – A kar szorítása erősödik, mintegy
utalásként arra, mit kell válaszolnia.
– Itt van… Itt van még az a férfi?
– Matteo? – nevet fel Colombano, csókot nyom Jessica arcára, és
legördül az ágyról. Jessica most szabad, mégsem képes mozogni. –
Hiszen megígértem, hogy nem fog hozzád nyúlni – folytatja.
Jessica felnyög.
– Na, hozzád nyúlt? – kérdezi Colombano. Jessica hallja, amint
kicsoszog a fürdőszobába. Undorító csorgás tölti be a lakást.
Colombano nagyokat nyög, miközben a vécékagylóba üríti a
hólyagját. Jessica behunyja a szemét. Nem tudja, mit mondjon.
Nem emlékszik. Talán nem nyúlt hozzá. Talán csak nézte.
Tulajdonképpen teljesen mindegy.
– Nem – mondja halkan, a falat nézve.
– Szeretted volna? – Colombano lehúzza a vécét. – Igen? – jön
vissza a szobába. A víz zubogása abbamarad, a lefolyóból nyikorgó
hang hallatszik.
– Én…
– Nem igazán törődöm az ilyesmivel. Nem szeretem megosztani
a dolgokat. Persze nem tiltakozom, ha valaki nézni akarja, de a
megosztás, az egészen más. – Jessica érzi, ahogy a vaságy matraca
besüpped Colombano súlyától. – De kivételt tehetek, ha akarod.
– Nem. – Hirtelen elfogy az oxigén.
– Nem. Ezt mondtad tegnap is, hercegnő. És mégis hevesebben
szeretkeztünk, mint bármikor. Néha jó dolog tévedni, ugye? –
Nevetés.
Jessica fájdalmat érez a hasában.
– Most rögtön telefonálhatok Matteónak.
– Nem.
– De őszinte akarok lenni hozzád. Soha nem osztanék meg
Matteóval olyasmit, amit igazából szeretek. Kedves lány vagy,
Zesika. De lassanként rájöttem, hogy nekünk nincs jövőnk. Te még
éretlen vagy. Csak egy gyerek.
Jessica szipog, Colombano a vállára teszi a kezét.
 – Az őszinteség brutális lehet, gyermekem. De egy napon majd
hálás leszel nekem, hogy ilyen voltam. Brutálisan őszinte.
– Te… – suttogja Jessica, de a sírás elszorítja a torkát, és
elmosódott hüppögéssé változtatja a szavakat.
Colombano most fölé hajol, és ajkával egészen a füle tövéhez
közelít.
– Ezért most azt javaslom – mondja szinte súgva –, hogy
szeretkezzünk még egyszer búcsúzóul. Aztán megyek próbálni. És
mire visszajövök, te összepakoltad a bőröndödet, és elindultál
folytatni az utazásodat. Azt a gyönyörű felfedezőutat, amelyen
most is lenned kellene.
– Indulok – mondja Jessica, és feltornássza magát ülésbe. Hallja,
ahogy a vér zúg a fülében.
– Igen, indulsz. De előbb a búcsú.
Jessica érzi a karján az érdes ujjakat, és kiszakítja magát.
– Ne érj hozzám! – tiltakozik remegő hangon, és felugrik.
Colombano vigyorogva bámul rá. Jessica nem képes a szemébe
nézni, a hatalmas tetoválásokra szegezi a tekintetét, amelyek a
férfi erős felsőtestét díszítik.
– Ne szórakozz! – Elkések a próbáról – mondja Colombano, és
letörli a mosolyt az arcáról.
Jessica észreveszi, hogy szaporán lélegzik. Kintről beszédmoraj
hallatszik, összekeveredik a csatornában lebegő csónakok
farmotorjának zúgásával. Jessica megfordul, elrántja a függönyt,
és éppen segítségért kiáltana, amikor Colombano elkapja a haját,
és olyan erővel húzza vissza őt a lakásba, hogy azt hiszi, leszakad
a fejbőre. Tarkója a deszkapadlón koppan, ujjak szorítják a torkát.
Colombano szabadon lógó, zsíros haja az arcát nyaldossa, orrát
megcsapja az alkohol és az arcvízzel keveredett izzadság bűze.
– L’inverno. Tél – mondja Colombano. Fehér fogai közül
kispriccel a nyál.
 LXXVI.

Jessica egy pillantást vet a telefonjára. 22:22 van, a kívánságok

ideje. Annak a valószínűsége, hogy az emberek pont ekkor nézik
meg, hány óra, érdekes módon nagy. Természetesen ez pusztán
illúzió, azon a tényen alapuló tévedés, hogy a 22:22 könnyebben
megjegyezhető, mint például a 21:19. Mégis különösképpen baljós
érzetet kelt ezen a sötét estén, amikor a szél süvít a kéményekben
és az öreg ablakok kereteit ropogtatja.
Bugyog a víz a fazékban. Jessicának nincs a garzonban
vízforralója. Talán mert tulajdonképpen sosem lakott itt, vagy
mert ennek hiánya alátámasztja a fedőtörténetet: otthona egy
kopott szinglidoboz, ahol minden kissé esetleges. Mindemellett a
forró víznek ugyanolyan az íze, függetlenül attól, hogy egyszerű
fazékban vagy krémszínű Kitchen Aid forralóban melegítették.
Jessica kortyol az asztalon kint felejtett bögréből; az előző
teaadag már kihűlt. Most összesen tizenhét A4-es ív hever az
asztalon, némelyik kisebb cédulákra szakítva, némelyik nagyobb
egységgé összeragasztva. A bűncselekményeket és az áldozatokat
ábrázoló fotók alá néhány mondat van másolva Roger Koponen
könyveiből: szövegrészek, amelyek nyilvánvalóan a gyilkosságok
mintájául szolgáltak. De vajon nem kerülte-e el valami a
figyelmüket, amikor arra koncentráltak, hogy Koponen
könyveiben keressék az utalásokat? Mikael szavai jutnak eszébe:
Pontosan azt tudjuk, amit akarnak. Csak azt, semmi mást. Mikael
cinikus pesszimizmusa gyakran bosszantja, de kollégájának
sokszor van igaza.
Jessica kiissza a bögréjét, az utolsó csepp cigányútra megy.
A tenyerébe köhög, és egy futó pillanatig tudni véli, milyen érzés
megfulladni. Mikor a légcsőbe tévedt folyadékot nem lehet
kiköhögni, s az megtölti a tüdőt, meggátolja az oxigénhez jutást.
A mosogatóhoz lép, kifújja az orrát, és forró vizet önt a
bögrébe. Kinyitja az Ikea konyhaszekrényt, és a teászacskókat
rejtő befőttesüveg után tapogat. Az szinte teljesen üres, a
maradék két zacskó is valami vacak vaníliás tea.
Ekkor megszólal a telefonja. Ismeretlen szám. Nem ugyanaz,
mint amiről a furgonban lesen lévő biztonságis korábban hívta.
Lehet, hogy Fubu, aki a haverjától kölcsönkért mobilról
bombázza. Kitartó pasi.
– Niemi.
– Halló? – a női hang bizonytalan és félénk.
– Rendőrségi üggyel kapcsolatos a hívása?
– Igen – válaszol most gyorsan a nő.
A háttérben csengés hallatszik, ami a tehenek nyakában lógó
kolomp hangjára emlékeztet. Aztán motyogást hall; a nő a
kagylóra tette a kezét és valakivel beszélget. Néhány másodperc
múlva köhécselés.
– Bocsánat. Én… Igen, kapcsolódik. Azért telefonáltam.
– Rendben. Miről van szó? – kérdezi Jessica, és visszaül az
asztalhoz. A lépcsőházból behallatszik, hogy egy vagy két
emelettel lejjebb becsukják az ajtót.
– Szóval… Irma Helle a nevem. Nőiruha-üzletem van itt, a
Korkeavuorenkatuban…
Jessica tekintete a papírra fókuszál.
– Milyen ruhaüzlet? – kérdezi feszült figyelemmel.
– Varroda. Estélyi ruhák…
A lépcsőházból felhallatszik a kis termetű kutya ugatása.
– És?
– Várjon egy pillanatig – mondja a nő, és megint valaki máshoz
fordul.
Jessica az imént hallott csengésre gondol. Valószínűleg az
ajtóra szerelt csengő, ami jelzi a belépő ügyfeleket.
– Nyitva van ilyenkor az üzlet?
 – Dehogyis… Hiszen már… De félben van a varrás, és…
– Egyedül van? – kérdi Jessica, bár maga sem érti a kérdés
szükségességét.
– Csak elfelejtettem bezárni az ajtót… Nos, most egyedül
vagyok.
– Rendben – simítja el homlokából a haját Jessica. – Miben
segíthetek?
– A bejelentési számot hívtam, ami…
– Igen, a hívások egy része közvetlen hozzám jön. Jessica Niemi
főnyomozó vagyok a helsinki rendőrségtől – tisztázza Jessica, és
az idegességtől bizseregnek az ujjhegyei. Sejti, miért telefonált a
nő; tudja, hogy az estélyikkel kapcsolatban, amikbe az
áldozatokat öltöztették.
– Ismertem Maria Koponent – mondja Irma Helle, és hosszú
szünetet tart. – Vevőm volt. Járt itt egypárszor.
Jessica kiegyenesedik, és megragadja a ceruzát. Gyötri a
kíváncsiság, de mégis úgy határoz, csendben marad, és
figyelmesen végighallgatja a telefonálót.
– Nagyon megrázott, amikor hallottam, hogy őt… Hogy
meggyilkolták…
– Értem.
– De aztán felhívott a lányom. Néha segít nekem… Kiválóan
ismeri a női ruhákat és a divatot. Textil- és divattervező szakon
tanul…
– Mit mondott a lánya?
– Hogy látott egy YouTube-videót. Reggel terjedt el a diákok
között.
Jessica a nyakát vakarja, hogy fékezze a bizsergést. Irma Helle
lánya látta a halott Maria Koponenről készített videót. Azt a
videót, amelyet a portál szinte azonnal letörölt a szervereiről, de
ami hamarosan önálló életet kezdett élni. Jessica hallja a
felvételen szinte hipnotikusan ismétlődő szavakat: Malleus
maleficarum. Malleus maleficarum.
 – A lányom megdöbbent. Az egész dolog beteges tréfának tűnt.
Ő nem ismeri Maria Koponent, de felismerte a ruhát, ami rajta
volt.
– Az ön varrodájában csináltatták?
– Igen. Minden kétséget kizáróan. – Irma Helle hangja hirtelen
nagyon megrendültnek tűnik. – Te jó ég! A lányom elküldte
nekem azt a képet, de kivágta belőle az arcot. És azután
megértettem, hogy a képet a halott Maria Koponenről
készítették, és a lányom nem akarta, hogy lássam azt az arcot.
– Értem – nyugtázza Jessica, és igyekszik minél nyugodtabb
maradni. Mély levegőt vesz, és remegő ujjait az asztalhoz nyomja.
Ez a hívás áttörés lehet. Mind a négy nőn pontosan ugyanolyan
estélyi ruha volt. Ugyanolyan cipő. Még a körömlakkjuk színe is
egyforma volt. Az asztalra teszi a mobilt, és bekapcsolja a
kihangosítót. – Folytassa.
– Lehet puszta véletlen, hogy Maria pont az általam tervezett
ruhát viselte, de… – Jessica szipogást vél hallani –, de Maria
Koponen körülbelül egy hónappal ezelőtt jött megvenni…
Méretet vettünk, és kiválasztottuk az anyagot…
– Igen, és?
– Nem csak egyet rendelt. Hanem összesen ötöt.
Jessica testén hideg borzongás fut végig.
– Öt estélyit?
– Öt egyformát.
Jessica tudja, hogy a maradék négy nem lóg a kulosaari ház
gardróbszobájának fogasán.
– Mindegyik más méret – folytatja Helle.
Mi a picsa? Ez lehetetlen.
– Feljegyezte a méreteket? – dobol ujjaival az asztalon Jessica.
– Igen, a füzetembe. Minden adatot. Összesen öt különböző
méretet, amelyek alapján meg kellett varrni a ruhákat. Nem
mondta meg az okát, de feltételeztem, hogy valami esküvői dolog
lehet. Vagy más ünnepség, ahol a nőknek egyformán kell
öltözniük…
 – Maria Koponen tehát megvette ezeket a ruhákat? És helyben
kifizette?
– Igen.
– Meddig van még benn ma az üzletben? – kérdezi Jessica az
órájára pillantva. 22:27. Valakinek azonnal oda kell mennie. Ha
senki más nem ér rá, ő maga megy. Akármit is mond Erne.
– Biztos eltart legalább éjfélig…
Jessica most ismét zavaros hangokat hall a vonal túlsó végén.
– Mi a csodát akar az a nő? – bosszankodik Helle.
– Mi történt? – kérdezi Jessica éberen.
– Ugyanaz a nő van az ajtónál.
– Milyen nő?
– Aki az előbb berontott… Jaj, borzasztó, akár Maria Koponen
ikertestvére is lehetne… Várjon egy kicsit!
Jessica hallja, hogy Helle leteszi a kagylót az asztalra.
– Halló! Várjon! – áll fel Jessica. – Halló? Irma?
De a telefon már nincs Irma Helle fülénél. Jessica lépéseket hall,
kopogtatást, és egy pillanat múlva a kolompszerű csengést.
– Ne nyisd ki azt az ajtót – súgja Jessica, és kezét a homlokára
szorítva az ablakhoz megy.
Tompa beszéd szűrődik be a vonalba: Bocsánat, de már tényleg
zárva vagyunk. Reggel kilenckor ismét nyitunk. Bocsánat, hallotta?
Zárva vagyunk. Kérem, legyen szíves…
Aztán megszakad a beszéd, és Jessica három rövid dudáló
hangot hall.
 LXXVII.

A lépcsőházban néma csend van. Jessica a telefont a füléhez

tartva kinyitja az ajtót, és megáll a riasztó billentyűzete előtt,
csak hogy megállapítsa, nem kapcsolta be, amikor este átsietett a
garzonba.
– Mi az? – Jusuf hangja ugyanolyan friss, mint korán reggel.
Nyilván érzi a Jessica szavaiból sugárzó sietséget és izgatottságot.
– Az előbb hívott fel egy Irma Helle nevű nő. Úgy hiszem,
közvetlen veszélyben van. Korkeavuorenkatu. Riasztottam a
járőrt, bármelyik pillanatban ott lehetnek.
– Ki az?
– Egy ruhaüzlet tulajdonosa. Ő varrta az áldozatok estélyijét.
Mindegyiket.
– Miért gondolod, hogy veszélyben van?
– Valaki, aki Maria Koponenre hasonlít, az előbb be akart jutni
az üzletbe – siet át Jessica a nappalin a konyhába. Pénztárcája
pont ott van, ahol korábban hagyta. Miért is ne lenne ott? Minden
homályosnak, szürreálisnak tűnik. Egy emberélet megint
veszélyben van.
– Maria Koponenre… – hümmög Jusuf gyanakodva, kis csendet
követően. – Tehát nő?
– Igen. Nő. Maria Koponen maga vásárolta az estélyi ruhákat.
Szerinted mit jelent ez?
– Hát tényleg nagyon furcsán hangzik.
– Maria Koponen adta meg ennek a varrónőnek a nők
ruhaméretét, tehát minden áldozatot személyesen ismernie
kellett. Vagy legalábbis tudnia a pontos méretüket.
 – De… Kapcsolatokat kerestünk az áldozatok között. És eddig
nem találtunk semmit. Nincs közös hobbi, nem telefonálnak
egymásnak… Még csak nem is ismerősök a Facebookon. És Laura
Helminen azt mondta, hogy sosem hallotta a többi áldozat nevét,
nemhogy találkozott volna velük.
– De Maria Koponen mégis tudta a ruhaméretüket.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ismerte volna őket. Valaki
adhatott neki egy listát.
– De ki? Maria és Roger Koponen együttműködtek? Erről van itt
szó? Maria és Roger segítettek valami beteg fasznak
megvalósítani ezt a színjátékot?
– Maria Koponen továbbra is halott, Jessica. Nem hiszem, hogy
direkt elősegítette volna a saját meggyilkolását.
– Rogernek kellett annak lennie, aki továbbította a ruhákat.
Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg.
– Merre vagy? – kérdi aztán Jessica.
– Most fordultam az autóval Ullanlinna felé.
– Gyere értem!
– Micsoda?
– Gyere értem ide! Én is jövök.
– Nem jössz.
– De jövök.
– És Erne?
– Erne kinyalhatja a seggemet.
– Á, nem tudom. És ha tényleg te vagy a célpont? Nem lenne
okosabb egy percig távol tartani magad a tereptől?
– Úgy érzem, itthon inkább célpont vagyok.
– Gyere taxival. Különben én is kapok a fejemre…
– Jusuf, bazmeg, most azonnal idehajtasz a járgányoddal a
kapum elé!
– Tényleg boszorkány vagy, Jessica.
– Meddig tart?
– Tíz perc.
– Lejövök.
 – Várj! – mondja Jusuf, és Jessica hallja, hogy felhangosítja a
rendőrségi rádiót. Szinte minden szót megért a világosan
artikulált rádióüzenetből.

…Korkeavuorenkatu, utcára nyíló üzlet. A kirakaton át a padlón fekvő,

mozdulatlan embert észleltünk. Kopogásra nem reagál. Betörjük az ajtót,
hogy bejussunk. A mentőket riasztottuk.
 LXXVIII.

Világos parancsot adtam neked, Jessica. Azt hiszed, hogy szemet hunyok
az ilyen önkényeskedés felett?
Erne lekattintja az öngyújtó tetejét, a lehető leghosszabbra
nyújtja az első slukkot, aztán nagy, szőrös orrlyukán át gyorsan
kifújja a légútjaiban alig időzött füstöt. A rendőrszékház
dohányzóhelyének falát nézi. A piszok és a kipufogógáz
befeketítette; még az elemek szegélyeiben lerakódott hó sem
képes szebbé tenni. Az épület olyan borzalmasan ronda, hogy
kiválóan megfelel a fantázia nélküli hivatalok klubházának,
melyben az ott dolgozók egymás előítéleteit és üldözési mániáit
erősítik. A csúf épületben van valami keletnémet vonás; a Stasira
vagy valami hasonló zsarnoki szervezetre emlékeztet, amely meg
sem próbálja leplezni cinikus viszonyulását a környező világhoz.
Tény, hogy az átlagember félelmet érez, amikor a rendőrségre jön
beadni az útlevélkérelmét. Az épületen kívül ezt a merev és
bürokratikus ügyintézési szokásrend is okozhatja. Ehhez a
pokolian csúnya, sárgán virító monstrumhoz, egész Nyugat-
Pasilához – amit minden valószínűség szerint labilis
idegállapotban terveztek és építettek – a tollat tartó kéz a
Plattenbaukat ábrázoló képeslapokból kereste az inspirációt.
Hangjel. 37,9. A kurva életbe!
Ez a hülye Jessica.
A cigaretta vége égeti a mutató- és a középső ujját. Gyűrűsujja
szinte megfagy a jeges szélben. Kisujja és hüvelykujja egymást
öleli.
Fél év. Ha azonnal elkezdjük a kezelést.
 Erne a nyomozás közben figyelte a telefonját. A privát
szakrendelőben azt ígérték, nyolc és húsz óra között
telefonálnak. Az ilyen híreket általában szemtől szemben közlik a
beteggel, de mivel csak az egyszer már megkapott rossz hírek
pontosításáról volt szó, valamint a körülményeket figyelembe
véve, telefonos időpontban állapodtak meg.
És pontban 20:00-kor dr. Pajunen onkológus a maga lakonikus
stílusában felsorolta a telefonban, hogy a mellüreg CT-je,
valamint a gyomortükrözés során vett szövetminták igazolják
azt, amit már korábban is valószínűnek tartottak. A daganat a
májon és a csontozaton kívül a nyelőcsőre is átterjedt.
Jessica, Jessica.
Erne a hívás után váratlanul furcsa nyugalmat érez: amikor
végre bekövetkezett az, amitől mindennél jobban félt, megszűnt a
félelme. Kimerült, természetesen csalódott és megrendült,
ugyanakkor azonban halálának tudata nyugodttá teszi. Nincs
több kérdés, találgatás. Hamarosan megtörténik minden.
A hamutartó szélén elnyomja a cigarettát, és rágyújt egy
másikra.
Bárcsak megértené Jessica, hogy azt kell tennie, amire utasította őt!
 LXXIX.

Mikael két papírzacskóval a kezében lép be. A tárgyalót zsíros

pitakenyér, vaj, fokhagyma és koriander illata tölti be.
– Rassénak bárány… – szakítja fel Nina a fóliába és
hungarocellbe csomagolt adagokat.
– Nekem is bárány volt – kapja el Rasmus orra elől a csomagot
Mikael.
Nina a szeme sarkából figyeli a zsákmányosztást. Mikael
semmiképp sem klasszikus értelemben vett zaklató, bár fizikuma
és verbális képességei ezt könnyűvé tennék. Rasmus pedig korpás
fejbőrével, kopasz fejbúbjával és hajlott tartásával túl könnyű
célpont. Néha úgy tűnik, szinte akarja, hogy átgázoljanak rajta,
mintha egyébként elfelejtené, hogy létezik.
De Rasmus most egy pillanatig kissé neheztelően néz Mikaelre.
Aztán elveszi a másik papírzacskót az asztalról, és óvatosan
kibontja.
– Hallom, hogy Jessi nem bírt otthon maradni – ragadja meg
Mikael két kézzel a fóliából kikandikáló pitáját, és nagyot harap
belőle.
– Honnan tudod?
– Hallottam, ahogy Erne kiabált vele a telefonban. Odament a
Korkeavuorenkatuba, a tetthelyre.
– Nem csoda. Az áldozat felhívta, amikor történt – mondja
Nina, és nézi, ahogy a férfiak nagyokat harapnak a bárányhúsos
pitájukba.
– Azt hiszitek, hogy ez véletlen? – kérdezi Rasmus, és ingujjába
törli a száját. Mikael ráfüggeszti a tekintetét. – Jessica egész idő
alatt az események középpontjában volt. Aztán Erne
megparancsolja neki, hogy maradjon otthon. Szigorú rendőri
őrizettel. De a vérontás oda is követi – folytatja Rasmus.
Nina bólint, és Mikaelre néz. Rasmusnak kétségtelenül igaza
van. Kezdettől fogva ő volt közülük leginkább a helyzet
magaslatán, főleg azért, mert minden Pasilában ülőnél alaposabb
háttérmunkát végez.
– Csak biztonságban legyen most – mondja végül Nina karba
tett kézzel. Mindig kedvelte Jessicát: megvesztegethetetlenségét
és teljes elkötelezettségét, hogy aszerint cselekedjen, amit a
legjobbnak lát. Többször próbált közelebbi ismeretségbe kerülni
vele, de Jessica valami okból bizonyos távolságot akar tartani a
kollégáitól. Ám ezt is sikerült udvariasan tennie, senkit meg nem
bántva.
– Jessica már nagylány – válaszol Mikael, és a tábla felé biccent,
amire Rasmus az imént új fényképet tett fel. – Irma Helle.
– A hetedik áldozat.
– A csoport sok szempontból heterogén – állapítja meg Nina, és
a táblához megy.
– Mint például? – kérdi Mikael.
– Nos, először is, ketten egyelőre ismeretlenek. Azonkívül kettő
férfi. És végül: hármat egyforma estélyibe öltöztettek. Négyet, ha
Laura Helminent is bűncselekmény áldozatának tekintjük. Nincs
semmi közös nevezőjük.
– Maria Koponen öt estélyi ruhát rendelt. És ha Sanna Porkkát
is ugyanilyen ruhába öltöztették a felgyújtása előtt? – kérdezi
Mikael.
– Utána kell nézni – állapítja meg Nina, és felírja a kérdést a
táblára. – Minden estélyi mérete fel van jegyezve Irma Helle
megrendelőkönyvében. Biztosan le lehet ellenőrizni, hogy Porkka
méretei szerint készítettek-e egyet.
– Az, hogy éppen Sanna Porkka fuvarozta Koponent Helsinkibe,
biztos csak véletlen – jegyzi meg Mikael hitetlenkedve.
– Biztos? Nem éppen ma ellenezted az ilyesféle veszélyes
feltételezéseket? – firtatja Rasmus, és Mikael gyilkos tekintete a
jutalma. Rasse egy teljesen új, pimasz oldalt fedezett fel magában.
Nina elégedett mosollyal nyugtázza ezt. Szereti Mickét, de élvezi,
ha valaki néha megpiszkálja az egóját. Különösen, ha a lövések
egészen váratlan irányból dördülnek el.
– Szerinted hogyan lehetett volna Porkka részvételét
megbízhatóan eltervezni? Emlékezetem szerint spontánul jött az
utasítás Koponen Helsinkibe hozataláról, ráadásul Ernétől.
– Aki most szenved a döntése miatt – veti közbe Nina.
– Pontosan.
– Ne feledjétek, hogy Porkka Koponent szállította. Azt, akinek a
gyanú szerint jelentős szerepe van az egész katyvaszban.
Koponen valamilyen formában hatással lehetett arra, milyen
módon és ki induljon el vele éjszaka, hogy Savonlinnából
Helsinkibe szállítsa őt – folytatja Rasmus.
– Bassza meg! – kiált fel hirtelen Mikael. Feláll és a tenyerébe
köpi az ételt. – A picsába… Ebbe beletörik az ember foga –
dörzsöli meg az arcát, és ujjával a tenyerén lévő, megrágott
kenyeret nyomkodja.
– Mi van? – kérdi Nina.
– Kövek vannak benne vagy valami ilyesmik. – Mikael a szájába
dugja a mutatóujját, és egy pillanat múlva kis fehér csontdarabot
vesz ki onnan, s mutatja a többieknek.
– A pokolba!
– Kiesett egy fogad? – kérdi meghökkenve.
– Nem… nem esett ki – válaszolja Mikael, és ujjával
végigtapogatja szája minden zugát.
Pillanatnyi csend után Rasmus eltolja magától a kenyerét, és
láthatóan rosszul van.
– Az enyémben is – krákog a markába.
– Mi? Mi van benne? – Nina elveszi az asztalról a saját kenyerét,
és kibontja a köré tekert fóliából. Hallja Rasmus öklendezését, és
a reakció rá is átragad.
– X úr fogai – közli Mikael. Feláll, és összekulcsolja a kezét a
nyaka mögött.
 LXXX.

Jessica a padlón fekvő nő mellett guggol. Az üzlet nagy ablakait

vízhatlan ponyvával takarták le, de a kék fény villogása így is
beszűrődik.
– Eléggé egyértelmű – mondja Jessica gumikesztyűs ujjait
dörzsölve.
Irma Helle hason fekszik a puha fehér szőnyegen, karja a teste
mellett. Tarkóján nagy, véres zúzódás. Mintegy kétméternyire
tőle hever a valószínűsíthető gyilkos fegyver: egy réz függönyrúd,
egyik végét vörös massza borítja.
– Ez abból a szempontból is eltér az összes többi gyilkosságtól,
hogy Koponen könyveiben semmi ilyesmi nem található – mondja
Jusuf halkan, és kikerüli a fehér overallos helyszínelőt.
A kis üzlet zsúfolásig telt ruhaállványokkal, s ez megnehezíti a
mozgást. Az ajtó zárva van, ők mégis suttognak, mintha a falnak
is füle volna. És talán ez is a helyzet. Már semmi sem tűnik
lehetetlennek.
– Más szóval ez az első emberölés, amelyet nem terveztek meg
alaposan.
– De mégis kétséget kizáróan a korábbi gyilkosságokkal
kapcsolatos.
– Feltétlenül. És a tettes mindennek a tetejében még nő is. Aki
úgy néz ki, mint az áldozatok egy része.
– Talán Irma Hellét el akarták hallgattatni.
– De miért csak most? Helle megtelefonálhatta volna már ma
korábban is az információit.
– És milyen információkról van szó… A megrendelt estélyi
ruhák méretéről? – kérdezi Jusuf, és a pulthoz lép, amelyen egy
számítógép áll.
– Ha Maria Koponen öt estélyit rendelt, és eddig négyet
találtunk meg, feltételezhető, hogy egy áldozat még nincs
felöltöztetve – mondja Jessica, és körbejáratja tekintetét az
üzleten.
A helyiség végéből egy ajtó nyílik, onnan rövid lépcső vezet le a
pinceszerű műhelyszobába, ahol két nagy varrógép áll.
– Helle említette a telefonban a füzetét. Látsz ilyet?
– Nem. De ceruzát többet is – mutatja Jusuf, miközben
telefonjával az asztalt fotózza.
Jessica felsóhajt, és a telefonjára pillant. Erne kétszer hívta.
– Helyzet van?
– Erne dühös, mert nem engedelmeskedtem.
– Minden oka megvan, hogy taccsra tegyen – csettint az ujjával
Jusuf.
– Nem fog. Most, hogy ekkora káosz van.
– Reméljük. És most mit csinálunk? – teszi csípőre a kezét Jusuf.
– Pasilába megyünk. És kitalálunk valami megoldást, mielőtt
megint meghal valaki.
– A Meki érintésével. Van nálad pénz? – húzza be a kabátján a
cipzárt Jusuf.
– Egyébként megtaláltam a kártyádat. Mégis a kabátom
zsebében volt – vonja a fejére a kapucnit Jessica.
 LXXXI.

Erne az asztal mellett ül és ökölbe szorított kezét nézi. Este

háromnegyed tizenegy van, és ismét összegyűltek a tárgyalóban.
Rasmus komoran ül az asztalnál, és mintha az ujjait számolná.
Nina a mennyezeti fénycsövekre szegezi fáradt tekintetét.
Hosszú rendőri pályafutása során Erne Mikson számos üggyel
találkozott, amelyeket a kitartó erőfeszítések ellenére sem
sikerült megoldani. Ez az eset túl nagy ahhoz, hogy a felderítetlen
ügyek mappájába lehessen tenni. Legrosszabb esetben még
azután is sokáig folytatódik a nyomozás, hogy ő belehalt a
betegségébe. A gyógyíthatatlan kórt hirtelen szinte felmentő
ítéletnek érzi: menetjegynek valami jobb helyre, ahonnan
száműzve van a gonoszság.
Nyílik az ajtó, Mikael lép be a szobába.
– Nos? – kérdezi Erne. Az asztalnál ülő Nina és Rasmus továbbra
is sápadtnak látszik.
– Elértem az ételfutárt. És bezárattam az éttermet. A vezető
bizonygatta, hogy az ételt a konyhából közvetlenül adták oda a
futárnak, és az teljesen kizárt, hogy a konyhában kerültek volna a
fogak az adagokba.
– Melyik szakaszban…
– Bármely szakaszban. Mindjárt kihallgathatjuk a futárt –
mondja Mikael, és leül.
– Hol vannak a fogak?
– Lefényképezték és elküldték Sarvilinnának. Nem tudom, talál-
e bennük valami hasznosat.
A mennyezeti fénycsövek néhányszor megvillannak.
 – Ez kibaszottul beteg dolog, Erne – sopánkodik Mikael a kezét
dörzsölve. – Meddig kell ezt bírni?
– Miért tőlem kérded? Nem én szórtam a halott férfi fogait a
hamburgeredbe – fortyan fel Erne.
– Pitakenyér volt… – motyogja Rasmus.
– Tőlem lehetett akár gecikenyér is – dörög Erne, aztán párszor
a tenyerébe köhög, és rekedtebb hangon folytatja: – Nyilván be
akarod hozni Karlstedtet és Lehtinent. Nem hiszem, hogy az
bármin is változtatna.
– De azt el kell ismerned, Erne – szólal meg Nina
elgondolkodva, a legcsekélyebb dac nélkül –, hogy az óra ketyeg.
A két férfi megfigyelése jó ötlet lehetett korábban, de az
események fényében nem hinném, hogy a továbbiakban haszna
lenne.
– Főleg mert tudják, hogy lehallgatjuk őket. Ez legkésőbb akkor
kiderült, amikor…
– Meghallgattam a felvételeket – szakítja félbe Erne, és megint
a tenyerébe köhög. A légcsövéből felköhögött váladékban a
nyelve felismeri a vér ízét.
– Hány embernek kell még meghalnia?
Erne az asztal mellett ülő triót nézi, és mérhetetlenül üresnek
érzi magát. Az orvos telefonja talán valóban jelentéktelenné tett
mindent. Behunyja a szemét, és hirtelen rádöbben, hogy nem a
saját halál tudatosítása a legrosszabb, hanem ha tudja az ember,
mikor következik be. Hogy mindaddig lehet próbálkozni a
halandóság elfelejtésével, amíg az élet egy napon kínzóan
egyértelmű menetrendet nem kap. Határidőt. Talán mégis
váratlanul, egészségesen szeretett volna távozni. Szívinfarktust
kapva síelés közben, vagy álmában. Autóbalesetben, jó zenét
hallgatva.
– Megbeszéljük ezt mindjárt, ha Jessica és Jusuf is itt lesz –
mondja Erne, a többiek pedig egyetértőleg hümmögnek. Világos,
hogy a farkascsorda észlelte az ő gyengeségét. Sarkos
vélemények, a közvetlen parancs figyelmen kívül hagyása eddig
elképzelhetetlen volt.
Épp ekkor nyílik az ajtó, belép Jessica, mögötte Jusuf. Erne
jelentőségteljes pillantást vet a főnyomozóra, de úgy dönt, hogy a
gondolatban előkészített szidásokat későbbre hagyja.
– Rasmus! – szólítja Erne, és lenyeli a szájába toluló undorító
ízt. Rasmus megigazítja orrán a szemüveget, és bizonytalanul
babrálja szürke ingének gallérját.
– Üljetek le! Rassén a sor – elégszik meg ennyi közléssel Erne.
Rasmus a nap folyamán derekas adag önbizalmat gyűjtött, de az
a szokása, hogy úgy pillantgat körbe, mint a megdorgált kutya,
nem tűnt el.
– Úgy áll a dolog, hogy a varrónő megöléséhez is található
megfelelő rész a könyvekben, még ha nem is rituális gyilkosság –
kotor elő Rasmus a vastag papírköteg alól egy zsebkönyvet,
amelynek oldalai közül több tucat különböző színű jelzőcédula
kandikál ki. Aztán nyel egy nagyot, és olvasni kezd.

De az a furcsa árnyék eltűnt ugyanott, ahonnan egy pillanattal

korábban felbukkant. Olyan simán és fürgén, hogy Esther már nem
is volt biztos benne, hogy látta. Tudta, hogy egyedül van, mert az
utolsó ügyfél után bezárta az ajtót. Soha azelőtt nem félt az
üzletében, nem hagyta, hogy elszabaduljon a képzelete és úrrá
legyen a gondolatain. Valami megváltozott. Talán amiatt, amit
aznap látott. És csak most értette meg, hogy ez nem volt véletlen.
Jeges borzongás öntötte el a testét. És még mielőtt tudatosodott
volna benne az észrevétele, valami oda nem tartozót látott meg az
üvegajtó mögött. A kinti jelenés körvonalai egy pillanatig
összekeveredtek az üvegfelületről viszaverődő saját tükörképével,
de aztán az alak megmozdult, és különálló lénnyé, önmagává
változott.

– A következő fejezetben a rendőrök holtan találják Esthert az

üzletében. A fejére mért ütéssel ölték meg – mondja Rasmus, és
becsukja a könyvet.
– Miért nem került ez szóba korábban? Hogy egy varroda… –
kezdi Jusuf, de Rasmus éles nevetésére félbehagyja a mondatot.
– Esther nem varrónő. És a történetben más azonosság sincs.
Csak az elkövetési mód. A fejre irányult ütés. Ami a
legáltalánosabb emberölési mód a világon.
– De nem azt mondták a könyvben, hogy látott valamit?
Valamit, aminek a jelentőségét pont azelőtt értette meg, hogy
valaki megölte? – kérdi Jessica. A hangja felrázza Ernét elmélyült
lelkiállapotából.
– Igen. Ez a gyilkosság indítéka Koponen könyvében, de nem
kapcsolódik a maihoz. Esther az inkvizíciót vezető papot látja
csókolózni egy boszorkánysággal gyanúsított nővel.
– És ez a papocska öli meg a nőt?
– Igen. A boszorkánysággal gyanúsított nővel való viszony nem
derülhet ki, ezért a pap belopakodik Esther pékségébe, és
meggyilkolja.
– Vagyis Irma Hellét egy női pap ölte meg, akinek titkos
viszonya volt a kántorral? – dobja be Mikael, és néhány mosolyt
kap válaszul.
– Valószínűnek látszik, hogy ezt a gyilkosságot csupán abból az
okból követték el, mert a könyvben megöltek egy péket – mondja
Rasmus, és a nyelvét forgatja a szájában, mintha keresne ott
valamit.
– Egy holttest hiányzik – szólal meg hirtelen Erne.
– Így igaz – folytatja Rasmus. – Tőrrel még nem öltek meg
senkit.
Erne lustán bólint, az asztalra könyököl, és kezével a fejét
támasztja.
– Tehát feltételezhetjük, hogy jelen pillanatban valahol
Finnországban – valószínűleg itt, a főváros környékén – fekszik
egy férfi tőrrel a mellkasában. Csak még nem találtuk meg.
– Ki állítja, hogy megtörtént a bűncselekmény? – válaszol
Rasmus, az asztalra néz, és valamit ír a noteszébe.
 – Hallottad, mit mondott Rasse, Erne – vesz elő egy felbontatlan
rágógumicsomagot Mikael. – Ha behozzuk ide azt a két seggfejet,
talán megmenthetjük egy szerencsétlen férfi életét.
– Veréssel gondoltad megtudni tőlük az információt a
következő áldozatról? – kérdezi nyugodtan Erne.
– Ha ez azt jelenti, hogy egy ártatlan férfi elkerüli a halált: igen.
– Hoppá! Álljunk meg itt egy percre! – mutat Erne Mikaelre. –
Ártatlan férfi. Biztosak vagyunk benne, hogy ártatlanok az
áldozatok?
– És hogy nem bűnösek például boszorkányságban? – ráncolja a
homlokát Nina.
– Maria Koponen a sajátján kívül még mások halotti ruháját is
megvarratta. Az én fülemben ez nem hangzik egészen
ártatlannak.
– Kétségtelen, hogy ez kibaszottul furcsa – erősíti meg Jusuf, és
ujjhegyével tenyere életvonalát követi. – De én mégis abból
indulnék ki, hogy Maria Koponen valakinek az utasítása szerint
cselekedett, és sejtelme sem volt arról, milyen célra rendeli a
fekete ruhákat Irma Hellétől.
– Természetesen a férje utasításai szerint – szól közbe Mikael.
– Talán – áll fel Erne. – Szerintem még egyszer beszélnetek
kellene Laura Helminennel. Kérdezgetni, megforgatni, megérteni,
vigasztalni, megszorongatni… hogy megnyíljon. Mert ha
Helminen eltitkol valamit, ha valami kapcsolata van a többi
áldozattal, akkor azt, az istenit neki, ki kell deríteni!
– Igazad van, Erne – mondja Jessica, és tenyerébe támasztja az
állát. – Ha az, ami a boszorkánybanda áldozatait összeköti,
valamilyen szempontból gyanús, sőt törvénybe ütköző… Akkor
Laura Helminennek oka van rá, hogy hazudjon.
– Pontosan.
– Mi megyünk Jusuffal.
– Légy óvatos, Jessica. Semmi sem változott délután óta.
Vigyázzatok, hogy az a nő ne kapjon megint rohamot – inti Erne.
– És Karlstedt meg Lehtinen? – kérdi Mikael.
 Erne öszevont szemöldöke alól beosztottjára néz, aki
rágógumival a szájában egy nagy, ártalmatlan tehénre hasonlít.
Talán igaza van. Vállalni kell a kockázatot. A presztízsharc mehet
a szemétkosárba.
– Rendben van. Ügyelj rá, hogy ugyanabban a percben legyenek
ott értük.
 LXXXII.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 23.31:22

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Üdv.
(több másodperc csend)
Kai Lehtinen (KL): Te is úgy érzed, hogy történik valami?
TK: Fura, hogy kérded. Igen. Nagyon is.
KL: Akkor épp ideje készülődni.
TK: Még nem látszik semmi…
KL: Várj csak, fráter.
(hosszú csend)
TK: Lehet, hogy egy kis ideig nem beszélünk.
KL: Ez valószínű.
TK: Minden jót, fráter.
KL: Neked is.
 LXXXIII.

A Volkswagen lengéscsillapítójából kemény csattanás hallatszik,

ahogy Jusuf egyenesen a kátyúba hajt, amit a fagy vájt az
aszfaltba. Jessica a visszapillantó tükörben az őket követő
kisbuszt figyeli.
– Bassza meg… Tropára megy a lengéscsillapító – átkozódik
Jusuf.
– Ne aggódj! A bébiszitter is belehajtott ugyanebbe.
Jusuf bekanyarodik a Töölői Kórház udvarára, és közvetlenül a
bejárat előtt áll meg. A kint cigarettázó ápolónő rosszallóan néz
rájuk.
– Rendőrség – mondja halkan Jusuf, miközben a rendőrségi
kisbusz is leparkol mögöttük.
– Riasztás? – fújja ki az ápolónő ingerülten a füstöt. – Ha nem,
parkolhatnának ott, ahol a többiek is.
Jusuf ránéz, elneveti magát, és megcsóválja a fejét.
– Mitől van ez az általános negatív viszonyulás…
– Onnan, hogy szar a világ – mondja Jessica.
Két tolóajtón át bemennek az előcsarnokba. A kék overallosok
tíz méter távolságból követik őket. Keresztülvágnak az ismerős,
magas csarnokon, ahol a padlóra ragasztott különböző színű
szalagok segítik a látogatók tájékozódását.
– Figyelj, Jusuf! – nyomja meg Jessica a lift hívógombját. – Laura
Helminen mélyen megrendült fiatal nő benyomását kelti. Annyira
megrendült, hogy korábban szinte lehetetlen volt vele beszélni.
– És?
Jessica a cipője orrát nézi, és megvárja, amíg kinyílik a liftajtó.
A fülke üres, és csak ők ketten lépnek be. Furcsának tűnik, hogy a
biztonságukra kirendelt járőrök az előcsarnokban maradtak, de
Erne megtiltotta nekik, hogy Laura Helminen szobájába kövessék
őket.
– Irma Helle gyilkosa feltételezhetően nő – folytatja Jessica,
amint becsukódott az ajtó. – Aki ugyanúgy néz ki, és nagyjából
ugyanakkora, mint a többi áldozat, beleértve Laura Helminent is.
– Laura Helminen végig itt volt a kórházban.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a tettes nem lehet nő.
Jusuf elmosolyodik, aztán lassan bólint.
– Pontosan. Azt feltételeztük, hogy a nők kizárólag áldozatok.
Jessica visszabólint, és jobb keze mutatóujján a beszakadt
körömágyát vizsgálja. Jusuf mondatában valami zavarni kezdi.
– Várj! Mit is mondtál? – néz fel rá.
– Arra gondoltál, ugye, hogy azt feltételeztük, a tettesek
férfiak? Hogy mindez valami szadista férfiak…
– Igen. De ahogy megfogalmaztad az előbb, nyilván véletlenül,
az tulajdonképpen zseniális – mondja Jessica, miközben a lift
megállás nélkül folytatja útját a hatodik emeletre.
– Mit mondtam pontosabban?
– Hogy a nők kizárólag áldozatok.
– Kizárólag áldozatok. Nem kapcsolok…
– Azt gondoltuk, hogy a gyilkosok férfiak, akik valami miatt
meg akarják büntetni női áldozataikat. De mi van, ha ezek is nők?
A lift sípol, és egy női géphang bemondja az emelet számát.
A hang egy YouTube-videóra és az abban ismételt latin szavakra
emlékeztet.
– Hát igen, hogy Maria Koponen maga rendelte meg a ruhákat…
– Valamilyen oknál fogva rögtön azt feltételeztük, hogy Roger
Koponen manipulálta a feleségét. Ez persze természetes
magyarázat, mert ki a fene akarja megtervezni a saját
meggyilkolását?
A liftajtó kinyílik. A folyosó meglepően csendes.
– Várj – mondja Jusuf most halkabban, és óvatosan megfogja
Jessica kabátjának szélét. – Úgy érted, hogy Laura Helminen
nemcsak áldozat, hanem tettes is volt?
Jessica Jusufra mered, nem szól egy szót sem. Aztán megrázza a
fejét, és örömtelenül felnevet.
– Tulajdonképpen pontosan így értettem. Őrült vagyok?
– Igen. Meg vagy te mindig kergülve. De azért igazad lehet –
válaszolja Jusuf.
A liftajtó becsukódik mögöttük. Jessica sóhajt, és a folyosót
szemléli. A nővérfülke ablaka behúzva, bentről éles fény szűrődik
ki. Távolabb, a folyosó végén Laura Helminen betegszobája előtt
őr ül. Teo.
– Oké, Jessica. Tételezzük fel, hogy Helminen többet tud, mint
amennyit elmond. Hogyan kellene szerinted intézni a dolgot,
hogy így vagy úgy ne fuccsoljon be minden?
– Az a gondolat, hogy valaki hagyja magát elrabolni, elkábítani,
elaltatni, és jéghideg vízben majdnem megfullasztani, nagyon
erőltetett. Olyannyira, hogy senki nem hiszi, miszerint ez az
alternatíva egyáltalán eszünkbe juthat. Tehát nyugodtan
elvégezhetünk egy apró tesztet – néz jelentőségteljesen Jusufra
Jessica.
 LXXXIV.

Nina egy nagy espooi családi ház előtt parkol le, amelyik így első
pillantásra ugyanazt a korszakot és stílusirányzatot képviseli,
mint Koponenék háza Kulosaariban. Nina nem volt
Koponenéknél; sem ő, sem Mikael nem járt az ügy során a számos
tetthely egyikén sem, ellenben bámulta a több száz, ha nem több
ezer fényképet, amit a többiek hoztak vagy küldtek. Ezekből
Koponenék és von Bunsdorf rezidenciáján kívül megismerte a
korkeavuorenkatui üzlethelyiséget, valamint egy jó adagnyi
partvonalat, szántóföldet és erdőt is. A helyek nem kapcsolódnak
egymáshoz, azonban összeköti őket Finnország bűnügyi
történetének talán legborzasztóbb sorozatgyilkossága.
– Mire tippelsz, hogy kerültek X úr fogai a vacsoránkba?
– Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ez a seggfej – biccent a
ház felé Mikael – húzgálta ki őket az áldozat szájából múlt éjjel.
Nina az autó újra bepárásodott szélvédőjére irányítja a
légkondit.
– Jössz te is? – kérdezi Mikael, és ellenőrzi golyóálló mellényén
a tépőzárakat. Nem várható, hogy a letartóztatásnál erőszakot
kell alkalmazni, de tudják, hogy a boszorkánybanda esetében nem
érdemes fölösleges kockázatot vállalni.
– Menj csak a fiúkkal – válaszolja Nina, és egy pillanatra sem
veszi le a szemét a házról. A fehér vakolatot nyaldosó kék
villanófények modern fényművészeti alkotást idéznek. Szinte
minden ablakban ég a villany.
– Ő az? – mutat Nina a padlótól a plafonig érő ablakra a
második emeleten. Az ott megjelent férfi fehér tréningnadrágot
és fekete pulóvert visel.
 – A rohadt életbe! – dob a szájába egy rágót Mikael. – Az ott
Torsten.
Torsten Karlstedt üdvözlésre emeli a kezét.
– Mi az ördög?
– Na éppen az – mosolyodik el Mikael, és az órájára pillant.
Éjfél van. Megszólal a telefonja, egy szóval válaszol rá, és
befejezi a beszélgetést: Vantaaban a Kai Lehtinen házához
kivonult csoport is készen áll.
– Mindjárt megkérdezheted tőle magától – nyitja ki Mikael a
kocsiajtót. Nina érzi arcán a jeges szelet, aztán becsukódik az ajtó,
és Mikael csatlakozik a négy overallos rendőrhöz. Látja, ahogy
áthaladnak a kis előkerten, majd a bejárathoz érve
egyikük megkerüli a házat, és a hátsó udvarra indul.
A nyugtalanságtól remeg a lába. Nem valószínű, hogy Karlstedt
szökni próbálna. De szinte minden egyéb lehetséges. Csapda
lenne? Vajon mindjárt felrobbantja magát és a házát, hogy még
több káoszt okozzon?
Torsten Karlstedt eltűnik az ablakból, és pár másodperc múlva
nyílik a bejárati ajtó. A férfi a küszöbön áll, és láthatólag
nyugodtan viselkedik. Egy pillanatra eltűnik, aztán megjelenik
piros pehelykabátban. Nina tekintetével követi a rendőrautóhoz
békésen közeledő kíséretet. Mikor Karlstedtet végre beterelik a
kisbusz hátsó ajtaján, Nina behunyja a szemét, és hosszan,
megkönnyebbülten felsóhajt.
Hamarosan nyílik a kocsiajtó, és Mikael ül be mellé. Nina
továbbra is csukva tartja a szemét, de álmában is felismerné a
rágógumit őrlő áll csendes hangját.
– Pfuj, de undorító! – mondja Mikael, és lehúzza kabátján a
cipzárt. Nina kérdőn néz rá. – Látni a képéről, hogy bűnös.
– Torsten homlokára van írva?
– Igen. Nagybetűkkel. És egyetlen becsületes embert sem
hívnak Torstennek.
Nina mosolyog, és megfogja Mikael felé nyújtott kezét.
– Aggódtál?
 – Ne gondold, hogy mostantól akciófilmhősnek tartalak. Ennyi
erővel barbikkal is játszhattatok volna ott az udvaron.
Ugyanolyan veszélyes.
– A büdös francot! Nem nézted? A helyzet rendkívül veszélyes
volt. Torsten fokhagymával akart megölni.
– A vantaai letartóztatás is ennyire drámai volt? – nevet Nina,
és beindítja a motort.
– Úgy hallom. Lehtinent békésen vezették az autóba.
– Egyébként, tökfej, fokhagymával vámpírokat űznek el, nem
boszorkányokat – jegyzi meg Nina, miközben a két kisbusz
elindul előttük.
– Sorry. Nem olvastam a herripottereket.
 LXXXV.

Ébredj, Jessica!
Anya ezen a reggelen szebb, mint valaha.
Mi az?
Kirándulni megyünk.
Anya megsimogatja Jessica haját. A reggeli napfény beáramlik a
redőny résein át. Jessica felemeli fejét a párnáról. Öccse már fent
van; az ágya mellett dörzsöli álmosan a szemét. Apa az ajtóban
áll, és gondterheltnek látszik. Talán mérgesnek. Az utóbbi időben
Jessica gyakran látta ezt a kifejezést apa arcán.
Ma szombat van.
Megint anya beszél. Jessica nem biztos benne, mire gondol
anya. Szombat reggelente általában nem szoktak kirándulni.
Legfeljebb apával játszanak a medencében. Az utóbbi időben anya
többet volt munkában, mint otthon.
Hipp-hopp, öltözzetek fel!
Anya még mindig simogatja Jessica haját. Ha a fülkagylójához
ér, meleg rezgést érez, egészen a nyakáig. Anya mosolyog, de
arckifejezésében van valami furcsa. Anya színésznő, Jessica
sokszor látta már a televízióban, és megtanulta: anya munkája az,
hogy valami mást játszik. Néha színházban, máskor a televízióban
és filmekben. Anya olyan jó ebben, hogy Jessica néha fel sem
ismeri, amikor a tévéképernyőn látja. Jessica egyszer
megkérdezte, hogyan tudja anya eljátszani a szomorút. Valami
szomorúra kell gondolni, mondta anya.
Anya feláll az ágy széléről, és elindul kifelé. Elmegy az ajtóban
álló apa mellett, de még egy pillantást sem vetnek a másikra.
Mintha láthatatlanok lennének egymás számára. Jessica most
veszi észre, hogy az ajtóban egy bőrönd van. Apa közelebb lép, és
karba font kézzel leül.
Jessi és Toff! Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Apa mosolya szomorú, de sokkal valóságosabb, mint anyáé.
Mintha apa lenne kettőjük közül a jobb színész.
Gyere ide te is!
Öccse ügyetlenül magára húzza fekete Ghostbusters-felsőjét, és
odacsoszog Jessica ágyához.
Apa felváltva nézi és magához húzza őket. Beszívja az illatukat.
Miért sírsz?
Apa pár másodpercig csak szipog, aztán gyapjúpulóvere ujjába
törli az orrát.
Apának el kell utaznia egy kis időre.
Miért?
Így állapodtunk meg anyával.
Jessica iszonyú szorítást érez a mellkasában, és megragadja apa
csuklóját. Tudja, hogy nincs minden rendben. A hatalmas ház már
régóta túl csendes. Előző éjjel sokáig virrasztottak Tofféval,
hallgatták a falakon átszűrődő kiabálást és csapkodást, és Jessica
azt gondolta, végre elmúlt a csend, végre történik valami. De
most, hogy apa azt mondta, elmegy, Jessica behunyja a szemét, és
azt kívánja, hogy folytatódjon a korábbi csend. Akármi, csak
minden úgy legyen, mint eddig.
Gyertek. Bekapunk valamit a repülőtéren.

Egy hatéves emlékezete szelektív. Jessica utólag képtelen volt

megállapítani, hogy mi történt a következő percekben. Az
autóban elhangzott beszélgetések és a hátsó ülésre visszhangzó
szavak tulajdonképpen csak a képzelet termékei, amikkel
igyekezett kitölteni memóriája fekete lyukait?
Valamire azonban elevenen emlékszik. Öccse ujjaira, amint
összefonódnak a sajátjaival. Anya sötét szemére a visszapillantó
tükörben.
 LXXXVI.

Nézz a tükörbe! Jessica a mosdókagyló fölé hajolva nézi tükörképét

az aranykeretben. Sötét szeme alig látszik a homlokára tapadt
vizes hajtincsek mögött. A meleg víz végigcsorog a hátán, és
megáll a mellére csavart törülközőn.
A nyitott ablakhoz megy. Murano csatornái csendesek:
októberben lényegesen kevesebb a turista, mint nyáron, pedig az
időjárást figyelembe véve éppen ilyenkor lenne érdemes
ellátogatni a városba. Helsinkiben valószínűleg már őszi
színekben pompáznak a levelek, és költöző madarak v alakzatai
szántják az égboltot. Ma reggel volt pontosan négy hónapja, hogy
Jessica Velence földjére lépett. A nyári San Michele és az európai
körutazás terve most ugyanolyan távolinak tűnik, mint Los
Angeles, másrészt viszont hihetetlenül gyorsan telt el az idő.
Ködbe vesző, irreális távolság választja el a jelent és azt az esős
kora reggelt, amikor összepakolta a bőröndjét Colombano
lakásában. Karját és nyakát véraláfutások borították, alfele
vérzett. a férfi útját állta a bejárati ajtóban, és torkán lenyomta
érdes nyelvét. Jessica szívből kívánta, hogy ez az egy csók elég
legyen. Hogy vége legyen, és hogy végre szabadon elmehessen.
Jó hazautat, Zesika! Emlékezz arra, amit mondtam. A történeted nem
fog senkit érdekelni, tehát jobb, ha nem meséled el.
Ölelés. Arc a tetovált mellkasához. A bőréből áradó bűz. A férfi
gesztusai oldottan gyengédek, mintha egy álmatlan, de
szerelemmel teli éjszaka lenne mögöttük. Bizonytalanságnak
vagy megbánásnak semmi jele. Nem is volt semmi
megerőszakolás. Elváltak egy rövid viszony után. Teljes
egyetértésben, minden dráma nélkül. Az élet néha ilyen.
 Kár, hogy így történt.
Fehér mosoly. Kézfej az arcon.
Az utolsó, amit Jessica az ajtó becsukódása előtt lát, az előszoba
asztalán állványon pihenő hegedű és a vonó. Azután a keskeny
lépcsőház, ahol most először látja csúnyának a tapétákat; mintha
rozsdás kútfedelek lennének.
Egy perccel később megáll a csomagjaival egy keskeny csatorna
menti mellékutcában. Túl fáradt folytatni az utat, túl megrendült
sírni. Leül a csatornaszegély kövezetére, a víz fölött lóbálja a
lábát, és nézi a kikötött csónakokat. Mérhetetlen szégyenérzet
tölti el. Aztán a különállás, a teljes magány és céltalanság
következik. Mindazok után, amiket az utóbbi hetekben átélt,
lehetetlen feladatnak tűnik vonatra ülni és Helsinkibe repülni.
Nincs ereje a jövőre gondolni, arra, hogy mit fog csinálni, ha nagy
lesz. Nem akarja látni Tina nénjét, aki kétségbeesetten igyekszik
betemetni a szakadékot, amit valamikor maga hozott létre.
Jessica egyszerűen csak lenni akar. Itt és most.

Az itt és most észrevétlenül három hónapra nyúlt. Az őszi tenger

illata más. Őszintén friss. Jessica visszatért abba a szállodába, ahol
Velencébe érkezésekor eredetileg megszállt. Ideális vendég:
naponta kétszer-háromszor a hotelben étkezik, nagyvonalúan
osztogatja a borravalót, és hetente kifizeti a számláját. Az átlagos
szobát július végén kislakosztályra cserélte. Az épületet csak
ritkán hagyta el, olyankor mindössze néhány száz métert sétált
az esti sötétben. Nem akarja, hogy lássák. azt akarja, hogy a
sötétség takarja el csúnyaságát, undorító bőrét és zsíros haját.
Néhány alkalommal az a nyomasztó érzés kerítette hatalmába,
hogy valaki követi. Hátulról hallatszó léptek, amik
abbamaradnak, ha ő megáll. Egy árny villanása, ha visszapillant a
válla fölött.
A szállodában biztonságban érzi magát. Ott senki nem tesz fel
ostoba kérdéseket, bár valószínűleg olyan nőnek tartják, aki
valami emír vagyonából dőzsöl, és egyszerűen nem akar
hazamenni.
Nagy ágyában fekve, televíziót nézve tölti a napokat. Néha az
idegfájdalom annyira felerősödik, hogy megmozdulni is képtelen.
Ilyenkor a lepedőt gyűrögeti ujjai között, és behunyja a szemét:
megpróbálja felidézni azt a felszabadultságot, amit a vízibuszon
érzett aznap, mikor először találkozott Colombanóval. De sosem
kiabál. Ezt az elégtételt nem adja meg a világnak. A fájdalmat
gyakran nyomasztó gondolatok okozzák: villanások anyáról,
apáról, az öccséről és Colombanóról. A rohamok olyanok, mint só
a sebekre, melyeket a tudatalatti szakított fel. Mindig együtt
jönnek. Szorongás és fájdalom. De nem mindig ebben a
sorrendben.
Meghízott, de ez most teljesen lényegtelennek tűnik. Ha kilép a
szobából, sortot és kapucnis pulóvert vesz fel, szőlőzsírt ken a
szájára, és haját szoros lófarokba fogja. Csak árnyéka korábbi
önmagának, aki mindig ápolt volt, és gyönyörűen nézett ki, ha
elindult valahová. Most egy lassan haldokló, furcsa szerzet,
idegen országban, egy ragyogóan szépből rondává változott
városban. Magányos, és éppen ezért kész feladni. Milyen
idiótának tartaná őt anya és apa, ha élnének! Szorítaná-e még
Toffe a kezét? Megfogná-e egyáltalán?
Valahol egy utcazenész hegedül. Vivaldi: A négy évszak.
L’inverno. A tél valóban közeleg.
Jessica a tálcát nézi, amit tegnap este rendelt a szobaszerviztől.
A tányéron félig megevett entrecôte és fonnyadt hasábburgonya.
A fogazott pengéjű steakkésért nyúl, ujjai a fanyelet keresik.
Nedves hajából a padlószőnyegre csöpög a víz. A kintről hallatszó
zene szép, a dallama időtlen, zseniális.
Jessica fogása gyenge; a kés a lábfeje mellett esik le a padlóra.
Egy pillanatig úgy néz a tárgyra, mintha az eljátszotta volna a
bizalmát. A háttérben vonósok szólnak, egyre magasabban. Egyre
gyorsabban.
 Becsukja az ablakot, és remegő kezét vizsgálja. Talán már itt a
legfőbb ideje, hogy tegyen valamit. Elmenjen a koncertre. Friss
szemmel lássa az előadást.
 LXXXVII.

A mennyezeti fénycsövek zúgása olyan hangos, hogy felkelti

minden kihallgatandó figyelmét. Nina gyakran gondolt arra, hogy
szándékosan nem javítják meg ezeket; hogy a hang
pszichológusok által kidolgozott módszer az emberi elme
megtörésére. Torsten Karlstedt azonban nem figyel a zajra.
Tulajdonképpen úgy viselkedik, mint aki már korábban is ült
ebben a szobában: nem törődik a rideg környezettel, hanem
közvetlenül Ninára irányítja nyugodt tekintetét. Ötven körül
járhat, az évszakot tekintve feltűnően napbarnított, és korához
képest jó állapotban van. Sűrű haja aranybarna.
Nina bekapcsolja a magnót.
– Hol volt tegnap este? – kérdezi. A kihallgatás mindössze
néhány perce tart, de valamiért Nina örökkévalóságnak érzi a
szobában eltöltött időt.
– Savonlinnában – válaszolja Karlstedt, és a tenyerébe köhint.
– Miért?
– Roger Koponen előadását meghallgatni, természetesen. De
hát ezt tudják maguk.
– Kivel?
– Kaitsuval. Kai Lehtinennel. És ezt is tudják.
– Úgy látszik, tudja, hogy mit tudunk.
– Nem tudom. De maguk tudják. Különben nem lennék itt.
– Maga szerint miért van itt?
– Komolyan így megy ez? Milyen hülye játékot játszanak?
Nina az asztalon lévő magnóra pillant. Aztán a férfi fekete
pulóverjére, mellén lósportot ábrázoló logóval.
– A maga Porsche Cayenne-jével mentek Savonlinnába.
 – Igen. Bűn ez? Túl provokatív autó?
Nina fáradtan elmosolyodik.
– Tudja mit? Igaza van, Torsten. Mindezt tudjuk. Engedelmével
most olyasmit kérdezek, amire nem tudjuk a választ.
– Parancsoljon.
– Nem hagyta el az autót Savonlinnában. Miért?
– Nem volt kedvem.
– Vagyis a barátja, Kai Lehtinen egyedül ment meghallgatni
Roger Koponen előadását. Maga pedig több mint egy órát ült az
autóban. Csak mert nem volt kedve bemenni.
– Pontosan.
– Volt valaki más az autóban?
Torsten Karlstedt titokzatosan mosolyog.
– Nem.
– Miért hagyták otthon a mobiltelefonjukat?
– Néha jót tesz kikapcsolódni.
– Kétségtelenül – mondja Nina, és összefonja a karját. Több száz
gazembert hallgatott már ki, egyesek minden hájjal megkentek és
sikamlósak voltak, mások ostobák és átlátszóak. Torsten Karlstedt
nem tartozik egyik csoportba sem. Nina kezd egy véleményen
lenni Ernével: túl korán hozták be a két férfit.
Torsten Karlstedt acél karórájára pillantva ellenőrzi, mennyi az
idő, aztán lecsatolja és maga elé teszi az órát az asztalra.
Mozdulatai nyugodtak és kiszámítottak.
– Nina Ruska – jegyzi meg Karlstedt, miután megnézte a Nina
nyakában lógó azonosító kártyát.
– A közösség szolgálatában – mondja Nina szárazon.
– Megértem, hogy Kaitsu és az én vidéki utazásom furcsának
hat. Különösen, hogy Roger Koponen Juvában életét vesztette.
Nina alaposan szemügyre veszi a férfit. Torsten Karlstedt tudja,
hogy amit az imént mondott, nem helytálló. És ami a
legfontosabb, tudnia kell, hogy a rendőrség is tisztában van ezzel.
– De nekünk semmi közünk a halálához – folytatja. Akármilyen
abszurd is, de igazat mond. Semmi közük a halálához, mert él. De
Sanna Porkka és a még mindig ismeretlen férfi halálához van.
– És a rendőrnő halálához?
– Semmi kifogásom a rendőrnők ellen, Nina Ruska.
Nina figyelmen kívül hagyja a választ, megnyalja az ujjhegyét,
és lapoz egyet a jegyzetfüzetében.
– Okkultikus tanítások – mondja.
– Nagyszerű mű, még ha magam mondom is – mosolyog
Karlstedt, és átveti egyik lábát a másikon.
– Mindig érdeklődött a mágia iránt.
– A mágia iránt? Nem, nem, az okkultizmus sokkal több, mint
mágia. A titkos tudományok izgalmas világáról van szó, ahol a
varázslatnak csak kis szerep jut. Feltételezem, hogy nem olvasta.
– Nem olvastam. De azt véletlenül tudom, hogy a műve annak
idején éles kritikát váltott ki. Nem elégedett meg a titkos
tudományok széles skálájának ismertetésével, hanem
meglehetősen támadó hangnemben védelmezte a jelenség
részben kérdéses történetét. Többek között azt írta, hogy a nácik
harmadik birodalma nem omlott volna olyan gyorsan össze, ha
mert volna bízni az ezoterikus tanokban. Hogy… idézem: A náci
Németország egyik legbefolyásosabb személyének, Heinrich Himmler
belügyminiszternek bátran folytatnia kellett volna okkultista kutatásait.
– Azt kérdezi, hogy náci vagyok-e?
– A lehetséges antiszemitizmus egy cseppet sem érdekel
minket, ha nem kapcsolódik hozzá emberölés. Az ilyen részletek
azonban alátámasztják azt a véleményünket, hogy maga mindig a
figyelem középpontjába akart kerülni. Mint ahogy most is, itt az
asztalnál, provokál a viselkedésével. Hogy emlékezzenek magára.
– Hűha! Nina Ruska elvégzett néhány pszichológiakurzust a
szakfőiskolán? – kulcsolja össze a kezét Karlstedt az asztalon.
Nina elmosolyodik, de nem néz a férfi szemébe. Te meg a geci
seggfejek kurzusát végezted a közgázon?
– Ismerte személyesen Roger vagy Maria Koponent?
– Roger könyvsorozatának őszinte csodálója vagyok.
– A kérdésre válaszoljon.
 – Nem ismertem.
Ekkor nyílik a kihallgatószoba ajtaja, és Mikael áll ott.
– Nina, ki tudnál jönni?
Nina az asztalon dobol a tollával, és mereven néz Karlstedtre.
Azután feláll. Lassan, mert nem akarja azt a benyomást kelteni
benne, hogy kutyaként ugrik a füttyentésre. Egy férfi
füttyentésére.
– Vár egy pillanatot, Torsten?
– Minden további nélkül, Nina Ruska – hangzik a higgadt
válasz. Attól, hogy a seggfej a teljes nevét használja, Nina
kényelmetlenül érzi magát. Nyilván ez is a cél.
– Most meg mi van? – kérdezi Nina, miután becsukódott az ajtó.
Valami nem stimmel Mikaelnél. Eltart egy darabig, mire Nina
rájön, hogy nem rágja a gumiját.
– Sikerül kiszedni belőle valami érdekeset? – kérdi Mikael
csípőre tett kézzel.
– Az égvilágon semmit. Talán igaza van Ernének.
– A kurva életbe!
– És Lehtinen? – néz Nina Mikael válla fölött a csukott ajtóra,
amely mögött a másik kihallgatandó férfi ül. Mikael a fejét
csóválja, és legyint.
– Tök ugyanaz. Nyugodt, mint a kő. Sorok közti fura
utalgatások. Ad ízelítőt, de nem adja fel.
– Van még valami, vagy folytassuk?
– Van – mondja gyorsan Mikael, és int Ninának, hogy
húzódjanak távolabb az ajtóktól. – Wang telefonált a bűnügyi
technikusoktól. Az áldozatok altatásánál használt gyógyszerek, a
tiopentál és a pankroni… A picsába, az a másik, tudod. És a
kloroform, sőt még a kanülök és az infúziós palackok is… Egy
magánklinika Helsinkiben válaszolt az információkérésünkre.
A raktárnyilvántartásuk szarban van.
– Ez isteni, Micke! – kiált fel Nina, és a lelkesedéstől bizseregni
kezd a gyomra. – Kiderült, hogy ki mindenkinek van hozzáférése
a gyógyszerekhez és az eszközökhöz?
 – A személyzet csak mintegy húsz fő. Az igazgató találkozni
szeretne velünk, és mielőbb tisztázni a dolgot. Nyilván
minimalizálni akarja a hírnevüket érő károkat, amik mindenképp
bekövetkeznek, ha az információ elterjed a sajtóban.
– Találkozni akar? Ilyenkor, éjjel?
– Igen. Még ott van.
– Akkor már úton kéne lennünk.
– Szerintem Jessica és Jusuf gyorsabban odaér Töölőből,
azonkívül itt még nem végeztünk a kihallgatásokkal.
– Melyik klinika az?
– A Bättre Morgondag. A Bulevardin.
– Vagyis „Jobb Holnap”? Soha nem hallottam…
– Több mint ötvenéves cég. Valami mindfulness-humbugnak
tűnik.
– Ezt legjobb lesz azonnal intézni, Micke. Tudsz figyelni erre a
két őrültre, ha odaugrok autón a Bulevardira?
– Persze. Idehívom Rassét, ha szükségem lesz rossz zsarura –
mosolyog Micke.
– Jól van. Valami azt súgja nekem, hogy már ma éjjel a nyomára
bukkanunk ezeknek a geciknek.
 LXXXVIII.

A kórterem előtt őrködő Teo kinyitja az ajtót, és Jusuf egy

tablettel a hóna alatt belép a betegszobába. Laura Helminen ébren
van, a televízió bekapcsolva, ő pedig az okostelefonján pötyög.
– Helló, Laura! – köszönti Jusuf, miközben becsukódik mögötte
az ajtó.
– Ne már megint! – sopánkodik unott hangon Helminen. – Már
elmondtam mindent, amire emlékszem…
– Szeretnék még mutatni néhány fényképet.
– Igazán fáradt vagyok…
– Csak pár másodperc, Laura – mosolyog Jusuf együttérzőn. Egy
széket húz magának az ágy mellé. – Megnézné még ezeket a
fényképeket? – fordítja az iPad képernyőjét az ágyban fekvő fiatal
nő felé. – Egészen biztos benne, hogy senkit sem ismer ezek közül
a nők közül?
– Hiszen ezeket már átnéztük egyszer…
– Egyáltalán nem lenne szokatlan, ha valami csak most jutna az
eszébe.
Laura Helminen a képeket nézi, és a fejét rázza.
– Nem…
– Hoppá, egy pillanat… – mondja Jusuf szórakozottan. –
Idekeveredett egy nem idetartozó kép.
Laura Helminen gyanakvóan néz Jusufra.
– Kinek a képe?
– A kolléganőmé… Azé a főnyomozóé, aki itt volt ma korábban.
Aki kimentette magát a jéghideg tengerből – mondja Jusuf a fejét
csóválva.
Laura Helminen arca most halálkomoly.
 – Megijedt tőle ma napközben, amikor meglátta. Emlékszik?
– Mint mondtam, nagyon fáradt vagyok.
– Biztosan. Ez meglehetősen kemény nap volt
mindannyiunknak, magának pedig különösen. De mi a
rendőrségen minden gyanút komolyan veszünk. Az, hogy ma
olyan erősen reagált a főnyomozó arcára, oda vezetett, hogy
elvették tőle az ügyet – meséli Jusuf, és lustán ásít.
– Micsoda?
– Valaki más jön a helyére.
– De…
– Mit de?
– Amint látja, elég fáradt voltam. Az előbb sem ismertem fel…
– Ne aggódjon. Már meghozták a döntést – áll fel Jusuf, hogy
induljon.
– Várjon! – rezzen össze Laura Helminen. Most rémültnek
látszik. – Folytatnia kell.
– Hogy érti ezt?
– Mindent visszavonok. Nem láttam azt a festményt.
– Hogyhogy nem látta?
– Még a pincében sem voltam – csorognak a könnyek az arcán.
Jusuf előveszi telefonját a zsebéből.
– Hallottad, Jessica?
Kinyílik az ajtó, és Jessica belép a betegszobába.
– Próbáljon meg most nem sikítani – csukja be az ajtót.
Laura Helminen felváltva néz a két nyomozóra.
– Várjuk a magyarázatot, Laura. Hogyhogy nem volt a
pincében? Elég pontosan leírta, mi mindent látott ott. Beleértve
az engem ábrázoló festményt – mondja Jessica, és megáll az ágy
mellett. Laura Helminen riadtan tekinget körbe, az ágy szélén
lógó segélyhívó gomb után nyúl, de Jessica elhúzza előle, hogy ne
érje el. – Beszéljen, vagy tényleg komoly problémái lesznek.
– Megölik a családomat.
– Kik?
 – Nem tudom. Egyszerű utasításokat adtak… Ki kellett találnom
egy történetet.
– Miért nem mondta el az igazságot, Laura? Nem tudhatják
meg, hogy mit mond nekünk. Senki sem hall minket.
– Ez nem így van! – sír fel Helminen.
– Hogyhogy?
– Mert állítólag van a közelében valaki, aki mindent megtud.
– Hogy a francba? – kérdezi Jessica, és Jusufra pillant, aki
ugyanannyira el van képedve.
– A közelemben? Ki? A rendőrségen?
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom.
– Miért olyan fontos magának, hogy ne állítsanak félre?
– Azt mondták, hogy annak magának kell lennie.
– Annak?
– Annak, aki megoldja az ügyet.
Jessica lelöki a padlóra az éjjeliszekrényen heverő tálcát, és
mutatóujját Laura Helminenre szegezi.
– Most pedig elmondja az egész történetet! Mit hazudott még?
– Csak a pincéről hazudtam. Mert megparancsolták! Másra nem
emlékszem, mint hogy elindultam otthonról… Azután egy idegen
helyen ébredtem fel, és egy álarcos férfitól kaptam utasításokat.
Azt mondták, életben maradok, ha nyugodt leszek, és pontosan
azt teszem, amire utasítanak.
Jessica leül az ágy melletti üres székre, és kezébe temeti az
arcát.
– Rendben, Laura. Biztonságban van, nem tudnak ártani
magának. – a nő vállára teszi a kezét. Aztán biccent Jusufnak. –
Menjünk.
– Van még valami – mondja Laura Helminen.
– Mi?
– Valami, amit hallottam…
– Mit hallott, Laura?
– Hogy csak a hóba taposott szöveget látták meg, de a
legfontosabbat nem.
 – Valamit, ami az ablakból látszott?
– Igen.
– Más semmi?
– Azt mondták, meghal a családom, ha elmondom az igazat…
Meg kell védeniük a szüleimet, a fivéreimet…
– Gondoskodunk róluk – mondja Jessica, aztán Jusuf mellett az
ajtóhoz megy.

– Úgy látszik, ti, lányok nem jöttök ki egymással – jegyzi meg Teo
fanyar mosollyal, amikor Jessica és Jusuf kilépnek a folyosóra.

Jessica szúrós szemmel néz rá.

– Van egy kis feladatom a számodra.
– Majdnem az jött a nyelvemre, hogy tanulmányozd a szolgálati
rendet, Niemi kisasszony. Azt az utasítást kaptam…
– Elfaxolom neked a parancsot lepecsételve. Míg várod, tegyél
meg nekem egy szívességet – áll Jessica karba tett kézzel a jól
megtermett férfi elé. Megcsapja az orrát az ismerős citromos
arcszesz illata. Valamikor szerette, de most rosszul van tőle.
– Mit parancsolsz, Jessi?
– Először is, tartsd rajta a szemed ezen a betegen. Nem bízunk
benne. Másodszor, vedd el tőle a telefont biztonsági okokra
hivatkozva, és juttasd el Rasmus Susikoskinak Pasilába. Ideküldök
érte valakit.
– Miért nem teszed meg ezt most rögtön?
– Mert sietünk. És mert tudni akarom, telefonál-e valakinek
Helminen a következő tizenöt percben.
Teo mosolyog, kivillan egészséges fogsora.
– Világos. Elfelejtheted azt a faxot. De te is tehetnél egy
szívességet: elmehetnénk egyik nap fagyizni – néz hosszan
Jessicára.
– Mehetünk. De hozd a családodat is – fordul Jessica a liftek
felé. Jusuf bizonytalan árnyékként követi.
 LXXXIX.

A kapucsengő berreg, Nina megfogja a fakilincset. A díszes

lépcsőház burkolata gránit, vagy valami hasonló kő, csillogó
felületének fehér erei beleolvadnak a világosbarna háttérbe.
A kapu és a liftek között néhány gyönyörű oszlop hangsúlyozza a
tér belmagasságát. Nina az aranyszínű névtáblára néz. A klinika
az első három emeleten van. Az irodák a harmadikon.
Nina puha talpú edzőcipőjében hangtalanul halad a piros
futószőnyegen. Határozott léptekkel indul felfelé a lépcsőn, és a
harmadikon bekopog a tölgyfa ajtón, amelyet láthatóan nemrég
alakítottak át betörésbiztossá, és teljesen elüt a több mint
százéves szecessziós épület stílusától. Észreveszi, hogy a Bättre
Morgondagon kívül egy azonos nevű alapítvány is található az
emeleten.
Kis idő múlva rózsaszín inget, sötétkék nyakkendőt és egyenes
szabású nadrágot viselő, simára borotvált arcú, de rendkívül
idegesnek látszó negyvenes férfi nyit ajtót. Homlokán egy nagy,
majdnem szív formájú anyajegy díszeleg.
– Nina Ruska. Rendőrség – mondja Nina, és az órájára pillant.
Hamarosan éjjel kettő lesz, és Daniel Luoma igazgató még a
munkahelyén van. – Nagyszerű, hogy sikerült ilyenkor
találkoznunk…
– Szundítottam egyet, amíg vártam – nyújt kezet. – Daniel
Luoma.
Nina kezet ráz vele, és belép. Az irodában frissen fűrészelt fa és
lakk szagát érezni.
– Nemrég tataroztak itt? – kérdezi Nina, és követi a férfit a
folyosón. A mennyezetről éles fényű lámpák világítanak.
 – Most lett kész két hónapja. Folyamatosan újítottuk fel a
padlót, az ajtókat és az ablakkereteket. Itt, az irodai részen, és az
alsóbb emeleti klinikán is.
– Ez tehát egy régi vállalkozás?
– Igen. És ugyanezen a helyen van 1969 óta. Ősszel lesz ötven
éve. Az egész épület a Bättre Morgondag Alapítvány tulajdona,
beleértve a klinikát is – mondja Luoma, majd int Ninának, és az
irodára mutat, amely előtt éppen megálltak. Nina megszemléli az
elegáns helyiséget: a Bulevardira nyíló ablakokat, kint a sötétben
a világító havazást. Belép a szobába, és leül a Luoma íróasztala
előtti bőrbevonatú székre.
– Egyenesen a lényegre térek. Azt jelezte, hogy gyógyszerek és
az adagolásukhoz szükséges eszközök tűntek el a raktárukból –
mondja Nina, és megdörzsöli a szemét. Halálos fáradtságot érez,
de nincs mit tenni, folytatni kell. Közel az áttörés.
Daniel Luoma megvakarja az állát mutatóujja körmével, és egy
leheletnyivel túl hosszúra nyúlt szünet után bólint.
– És ezt leltári ellenőrzéskor vették észre?
– Ma, amikor a rendőrség… vagyis önök felvették velünk a
kapcsolatot. Én magam végeztem el a leltározást.
– Nem bízott meg senkit ezzel a feladattal?
– Őszintén szólva, ha egy ilyen feladatot másnak ad az ember,
bárkinek, sosem lehet száz százalékig biztos abban, hogy helyes
az eredmény.
– Úgy érti, hogy a rendelő tizennyolc dolgozója közül bárki
elvihette ezeket?
– Elméletileg. Tizenhétből, ha engem nem számítunk. És hát én
vettem észre és jelentettem be a hiányt, tehát remélem, hogy
nem szerepelek a gyanúsítottak között.
– Ön orvos?
– Igen. Pszichiáter vagyok.
– Kaphatok egy listát az összes dolgozóról? – kérdi Nina, és
hamarosan egy papírlap van a kezében, amelyet valószínűleg csak
pár perce nyomtattak ki. Egyik név sem kapcsolja be a riasztót.
A név és a születési idő után mindenhol olvasható a beosztás.
Öt orvos, hat ápolónő és hat adminisztrációs munkatárs. Nina
felnéz a papírból Luomára, aki aggódva tekint ki az ablakon. Bal
fülkagylója valamikor beszakadhatott, és a seb furán forradt
össze.
– Pszichiátria… A Bättre Morgondag kizárólag mentális
betegségekre specializálódott klinika?
– Ó… azt hittem, tudják – válaszolja Luoma, és lassan előrehajol.
– Igen. Különösen a pszichózisos betegekre specializálódtunk.
– Privát klinika pszichózisos betegek számára? És van elég
páciensük? – kérdi hitetlenkedve Nina, és a listát böngészi.
– Mondhatnánk azt is, hogy sajnos – hajlítja be ujjait Luoma
annyira lassan, hogy a mozgás követése szinte hipnotikusan hat.–
Vegyük például a pszichózis egyik okozóját, a skizofréniát.
Finnországban egy százalék a gyakorisága. Csak Helsinkiben több
ezren szenvednek skizofréniában. És egy részük, vagy
hozzátartozóik egy része kész áldozni a minőségi kezelésre.
– Egy százalék? Elég magas számnak hangzik.
– Megértem. Filmekre gondol: Norman Bates, John Nash,
hallucinációk, képzeletbeli barátok… Nincsenek minden betegnek
ilyen erős tévképzetei. Néha lehet csak egyetlen tünet:
depresszió, hangulathullámzás.
– Tehát altatáshoz szükséges gyógyszereket és eszközöket
loptak el innen. Önök mire használják ezeket? – kérdezi Nina a
széke karfáját szorítva. A friss tatarozás ellenére nehéz a szoba
levegője.
Luoma kis ideig a számítógépe képernyőjét nézi, aztán fáradtan
elmosolyodik.
– A pszichózisos betegeket néha el kell altatni.
– Értem – pillant Nina gépiesen az órájára. – Van-e bármilyen
gyanúja, ki vihette el a dolgozói közül a gyógyszereket?
– Nincs. – Luoma mogorván néz vissza Ninára. Nem is annyira
Ninára, mint inkább át rajta.
– Rendben – áll fel Nina kezében a listával.
 – Üljön le még egy percre – kéri Luoma nyugodt hangon, és a
szék felé int.
Nina még nem engedte el a szék karfáját. Visszaül, közben nem
veszi le a szemét Luomáról.
– Mégis gyanakszik valakire?
– Nem igazán. Nem hiszem, hogy a dolgozóink közül lopta el
valaki a gyógyszereket.
– Akkor ki?
– Van valami, amit tudniuk kell – hunyja be a szemét a
pszichiáter. Hirtelen elsápadt. – Hiszen Roger Koponen halálát
vizsgálják…
– Igen?
– Ő az egyik legrégebbi betegünk, és amit most mondani fogok,
lehet, hogy teljesen őrülten hangzik… De elég biztos vagyok
benne, hogy ma láttam őt az utca túloldalán állni, a klinikával
szemben. – Luoma döbbentebbnek látszik a saját szavaitól, mint
Nina.
 XC.

Jusuf gázt ad a gyorsforgalmi út felhajtóján Kulosaarinál.

A szürkésfekete felhőfürtök kitértek a hold útjából, a magas fák
hajladoznak az erős szélben. A rádióban a JVG együttes
Vezércsillag című száma szól.
Jessica egy pillantást vet az éppen most érkezett sms-re. A szám
ismeretlen, de a részeg, tolakodó tartalom és a nagytök88 aláírás
egyértelművé teszi a feladót.
– A legfontosabbat nem láttuk? Mi a picsát jelent ez? – szólal
meg Jusuf hosszú csend után, és kettesbe vált a feljáró közepén
hatvanas sebességnél, jól megbőgetve ezzel a motort.
– Rajtunk kívül a helyszínelők is jártak fent abban a
hálószobában, és fotóztak – mondja Jessica az iPadje képernyőjét
lapozgatva. – A képeken nem látni semmi különöset.
– És ha a hölgy nem vette volna észre a szöveget?
– Legkésőbb akkor meglátták volna, amikor a helikopterből
átfésülték a korcsolyapályát.
– De Adlerkreutz ablakára utaltak azok a férfiak? Arra, ami
onnan látszik? Koponenék háza, a szomszédos házak, az utca,
udvarok, tujasövények…
– A tenger, a szemközti sziget…
– Amit iszonyú alapossággal átfésültek.
– Talán a jégen volt valami? Ábra vagy szöveg, amit nem
vettünk észre?
– Az is látszott volna a helikopterből.
– Csessze meg! Ott van még a járőr Koponenék házánál?
– Ott. Kérhetünk erősítést is, ha izgulsz.
– Nem izgulok – mondja Jessica.
 Jusuf az iraki nagykövetség előtt elhajtva a part felé veszi az
irányt.
– És az, amit Helminen mondott, hogy valaki a közelemben
van? – kérdezi Jessica kifejezéstelen arccal.
– Lehet, hogy ijesztgetés.
– De ha mégis igaz? Gondolj bele! A jegyzeteim között
megjelent szöveg. A fogak a rendőrségre hozott pitakenyérben. És
mi van akkor, ha a boszorkánybandának téglája van a
rendőrségen?
– Hú, a szentségit!
Jusuf Koponenék és Adlerkreutz háza között parkol le az utcán.
Az ügyeletes rendőrautó ott van a helyszínen.
– Na, menjünk, hozzunk szívbajt a hölgyre! – nyitja ki Jusuf az
autó ajtaját.
 XCI.

Nina meglepetten bámul Daniel Luomára. Szúrós szagot érez.

Akármi is az, egyre erősebbnek tűnik. Vagy csak az érzékszervei
vannak túlfeszítve.
– Roger Koponen? – kérdezi fejét oldalra billentve.
– Amikor ma a rendőrség információt kért tőlem, azonnal
tudtam, hogy az ügy valamilyen formában Koponennel és a
felesége halálhírével kapcsolatos. Valahogy sejtettem. Aztán
megláttam Koponent az utcán… Lehetséges ez?
– Mesélje el, miért volt Koponen a betegük – kerüli ki Nina a
kérdést, amely mindent figyelembe véve – valószínűleg indokolt.
– Roger Koponen az 1990-es évek végén súlyos és hosszadalmas
pszichózisba sodródott. Paranoid skizofréniát diagnosztizáltak
nála, vagyis üldözési mániás képzetek gyötörték, amelyek hol
nagyon erősek, hol pedig enyhék voltak, vagy akár meg is
szűntek.
– Egy pillanat – szedi elő Nina a telefonját. – Felvehetem ezt?
Kizárólag a nyomozás érdekében.
Luoma vállat von.
– Nem látom akadályát.
Nina bekapcsolja a felvételt.
– Kezdettől fogva én voltam Roger orvosa. Az ilyen eseteket
általában antipszichotikumokkal kezelik, melyek segítségével a
központi idegrendszer tevékenységét akarják tompítani. Ezeknek
azonban számos ártalmas és a hétköznapi életvitelt korlátozó
mellékhatása van. A Bättre Morgondag az alapítása óta kissé más
kezelési módszert alkalmaz: mi az enyhe gyógyszerezés mellett
egyfajta nyílt dialógusos modellre koncentrálunk, amely a
beteggel való folyamatos párbeszéden alapul.
– Párbeszéd? Segít az valóban, ha valaki súlyos hallucinációktól
szenved?
– Rendkívül hatékonynak bizonyult.
– Oké – mondja Nina, és felfigyel a folyosóról beszűrődő
hangokra. Mintha valaki letörölné a cipőjét az előszobában.
– Mindent egybevetve Roger Koponen rendkívüli eset volt.
A nyílt dialógust illetően a kezelési eredmény kiváló volt. saját
beszámolóim szerint a betegséget többé-kevésbé kontrolláltuk,
kivéve az esetlegesen előforduló rövid pszichotikus időszakokat a
teljesen tünetmentes hónapok, sőt évek között.
– De miért…
– Koponen egészen normális életvitelre volt képes, és el tudta
titkolni a betegségét, előbb a közvetlen környezete, később a
nyilvánosság előtt, azonban pszichotikus időszakai mindig
nagyon erősek voltak. Mintha kiújulásakor a betegség mindig
követelné a járandóságát. Kamatostul.
– Miben nyilvánult ez meg?
– A skizofrénia köznyelvi megnevezése a tudathasadás, és a szó
elég jól írja le Roger állapotát. Pszichózisba kerülve Roger egy
másik emberré változik. Teljesen más személyiséggé.
Nina az előtte ülő férfit nézi, aki hirtelen valahogy
megkönnyebbültnek látszik. Mintha hatalmas terhet emeltek
volna le a válláról.
Basszus. Egyszerre csak minden értelmet nyer.
– Úgy véli, hogy éppen Roger vitte el a gyógyszereket?
– Remélem, hisz nekem. Arra gondolok, hogy ez teljes
őrültségnek hangzik, ha egyszer bizonyíthatóan megölték őt.
– El kell intéznem pár telefont – áll fel Nina. – Hol tudok
nyugodtan beszélni?
– Az egész emelet üres. És a folyosó végén van a tárgyalóterem.
Nina bepötyögi Erne számát, és a folyosó végi ajtó felé megy.
Sehol nem látni senkit, de szinte minden szobában ég a villany.
 – Halló, Nina? – szólal meg Erne száraz hangon.
– Erne, bomba hír! Döbbenetes bomba hírem van! – csukja be
maga mögött az ajtót Nina.
– Nos?
– A Bättre Morgondag igazgatójánál vagyok. Ez az a klinika,
ahonnan az áldozatok altatásánál használt gyógyszereket
ellopták, és… – Nina megfordul, és a falon lévő festményt nézi a
hosszú tárgyalóasztal végénél. A látvány hatására egy percre
megfeledkezik Ernéről. – A pokolba is! – átkozódik olyan halkan,
hogy Erne alig hallja.
– Halló? Nina?
Nina elveszi a fülétől a mobilt, és az asztal mentén óvatosan a
festményhez közelít. Erne követelődző hangját hallani a
telefonból, Nina visszasúg valami csitítót.
A nagy méretű festmény körülbelül egy méter széles és másfél
méter magas, díszes, aranyozott keretben. Egy dohányzóasztalnál
ülő, fekete ruhát viselő szép nőt ábrázol, akinek dús, koromfekete
haja van.
– Meg kell veszni…
A képen egyaránt lehetne Maria Koponen, Lea Blomqvist, Laura
Helminen – vagy akár Jessica Niemi. De az arc egyiküké sem. Az
egy szép, harmincas nő arca. Erős, határozott vonásokkal.
– Erne… Itt valami kurvára furcsa van – mondja Nina, és
észreveszi, hogy remeg a hangja. A vastag keret alsó szélére
csavarozott, aranyozott névtáblát nézi.
Camilla Adlerkreutz, 1969. Elnök, Bättre Morgondag Alapítvány.
 XCII.

A vonósok elhallgatnak. Pillanatnyi csend következik, ezalatt a

zenekar és a közönség is mintha visszatartaná a lélegzetét. Aztán
összecsapódnak a tenyerek, először kettő, utána másik kettő,
végül futótűzként terjed a taps a teremben. A zenészek
meghajolnak. Colombano meghódítja a közönséget, magasba
emeli vonót tartó kezét, hátranéz a hűséges hadseregként
mögötte álló zenekarra, és egyetlen kézmozdulatára mindenki
meghajol. Colombano olyan, mint az isten, akinek érintése
szemmel nem látható, de aki marionettként irányítja a
zenészeket.
Az emberek önfeledten fütyülnek. bravo, bravissimo – kiáltják,
pedig csak egy alig közepes turistakoncertről van szó. Colombano
élvezi a tetszésnyilvánítást. Taps közben az arcán eláradó
önelégültség és büszkeség annyira feltűnő, hogy nem lehet
megjátszott.
Jessica nem veszi le a szemét Colombanóról.
Nézz rám, drágám.
Jessica a nézőtér közepén ül, és valószínűleg ő az egyetlen, aki
nem vesz részt a túláradó tetszésnyilvánításban.
Tudom, hogy látsz engem.
Colombano még egyszer teátrális meghajlásra vezényli
csapatát, aztán átteszi vonóját a hegedűt tartó kezébe, és szabad
ujjait a mellére nyomja.
Nézz rám, drágám.
Végül megtörténik: Colombano tekintete kis ideig az arcok
tengerében kalandozik, és hirtelen dermedten rászegeződik.
Most látsz.
 Colombano arcán rémült kifejezés jelenik meg, mintha
kísértetet látna. A negédes mosoly azonban csak lassan tűnik el,
akárha valami akadályozná a helyzet megértésében és a látott arc
felismerésében. Aztán kényszeredetten másfelé néz, és ismét
mosolyog, ezúttal erőltetetten húzódik a szája széles vigyorra,
akárcsak egy szomorú bohócé. Néhány gyors lépéssel elhagyja a
színpadot, a terem végében lévő ajtó felé veszi az irányt, és a
középső padsor mellett elhaladva újra Jessicára pillant.
Megvárlak.

Az emberek elégedetten csevegve tódulnak ki a koncertterem

ajtaján. Egy középkorú, bézs zakót és farmert viselő szőke férfi
visszanéz a válla fölött Jessicára, mielőtt eltűnik a kijáraton át.
Ismerősnek tűnik, de Jessica nem törődik vele.
A terem hamar kiürült. Az éles arccsontú nő összeszedi a
székeken hagyott műsorlapokat, vizesflakonokat és az egyéb
szemetet. A néhány hónappal korábbi helyzet ismétlődik, amikor
Jessica első alkalommal ült be a koncertterembe meghallgatni a
jóvágású és ellenállhatatlan férfi játékát. Akárcsak akkor, először
megtelt, majd kiürült a terem. Azután Colombano eltűnt a hátsó
szobában. Csend lett. Jessica most is csak saját szívverését,
valamint a rideg nő kongó lépteit hallja, amelyek visszhangzanak
az elnéptelenedett koncerthelyiségben.
– Már voltál itt korábban is – mondja a nő olaszul, Jessica
mögött megállva.
– Igen, voltam – feleli Jessica anélkül, hogy megfordulna.
Régóta nem beszélt már senkivel, és száraz a torka.
– Te… Te Colombanóval voltál – folytatja a nő, és lassan
megjelenik Jessica látóterében.
– Igen, vele.
Jessica nem tudja, mit gondoljon a nőről, a kérdéseiről, az üres
koncertteremről, bármiről. De ezúttal nem áll szándékában úgy
távozni innen, mint a sebzett állat, botladozni a macskaköves
utcán. És nem akarja, hogy Colombano megmentse. Úgy érzi, az ő
kezében van az irányítás, tudja, hogy ma este éppen a megfelelő
helyen van. Hónapok óta most érzi először, hogy él.
A nő elsimít egy hajtincset szögletes homlokából, nyugtalanul
figyeli a csukott ajtót a terem végében, és leteszi a lábához a nagy
szemeteszsákot. Aggódva néz Jessicára.
– El kellene menned – szólal meg végül. Nem durva a hangja.
Szavai inkább baráti tanácsnak hangzanak.
– Tudom – szegezi tekintetét a nőre Jessica.
– Nem hiszem, hogy…
– Indulóban vagyok. El. Végre. Elbúcsúzni jöttem tőle – mondja
Jessica. A nő egy pillanatra két tenyere közé rejti az orrát.
Hosszabbítás. Ki vele, ha van valami mondanivalód.
– Hallgass ide – lép végül közelebb a nő. Beszéde suttogássá
változott. – Én megértelek téged.
– Mire gondolsz?
A szeme most szomorú, mi több, sajnálkozó. Jessica tudja,
borzalmasan néz ki; még a szép fekete estélyi ruha sem tudja
leplezni a tényt, hogy hónapok óta nem képes gondot fordítani a
külsejére. A nőnek van elég élettapasztalata, hogy értse, mindez
Colombano miatt van. Jessica nem az első. Nem az egyetlen.
– Nem tartozik rám a dolog – mondja a nő még mindig az ajtó
felé pillantgatva, és néhány székkel odébb leül. – De láthatóan
nem érzed jól magad…
– Igazad van. Nem tartozik rád.
Minden szürreálisnak tűnik, mintha valahonnan a távolból
követné a beszélgetést.
A nő sóhajt, de semmi jelét nem mutatja a visszavonulásnak.
– Colombano… ezt csinálja. Úgy értem, hogy… mindent
tönkretesz.
– Tényleg? – kérdezi közönyösen Jessica. Érzi térdében a
fájdalmat, de nem engedi, hogy ez befolyásolja az
összpontosításban. Persze. Hülyének nézel?
A nő most szomorúnak látszik. Tudja, hogy túl sokat beszél,
elárul valamit, amit nem kellene, de egyszerűen nem képes
csendben maradni.
– Ha azért vagy itt, mert… mert meg akarod érteni… Felejtsd el!
Colombanót nem lehet megérteni. Valami nem stimmel vele.
Valami nagyon nem stimmel.
Kis ideig szótlanul ülnek. Jessica kitartóan bámulja a nőt, aki
lesütött szemmel keresi a megfelelő szavakat.
– A saját bőrödön tanultad meg? – kérdezi Jessica rezzenéstelen
arccal. Egész reggel nézte magát a tükörben. Megpróbált
részvétet, félelmet, sajnálatot, reményt érezni, de egyik sem
sikerült.
– Nem. De régóta ismerem őt. – A nő beharapja az ajkát, mintha
meg akarná akadályozni annak remegését.
– Rád nem hatott a sármja?
A nő rövid, gyors mozdulatokkal rázza a fejét.
– Félreértettél. Colombano az öcsém.
Ekkor nyílik az ajtó, és súlyos lépések visszhangja tölti be a
teret. A nő feláll, és kisiet a teremből, mint a megfenyített kutya.
 XCIII.

Nina Ruska befejezi a hívást. Néhány fotót készít a festményről,

és kisiet a folyosóra. Camilla Adlerkreutz neve távolról
ismerősnek tűnik, mintha valaki említette volna a nyomozás
során, de képtelen felidézni, milyen összefüggésben.
Gyors tempóban Luoma dolgozószobájához megy, de lelassítja
lépteit, mert hangokat hall. Luoma egy nővel beszélget.
Nina kopogtat a résnyire nyitott ajtón, kitárja, és látja, hogy
Daniel Luomával szemben egy vastag kabátot és sapkát viselő,
kisírt szemű nő ül. Luoma arcán is valamifajta döbbenetet látni.
– Bocsánat, itt van valaki… a rendőrségtől – szól sietve Luoma.
– Ruska. Nina Ruska.
– Igen. Ő itt a feleségem, Emma Luoma.
– Jó estét! – köszön Nina idegesen, és a listára pillant, ami ott
fekszik Emma Luoma előtt, ahol az előbb hagyta. Aztán az orrát
kifújó nőre néz. Kipirult arcát szeplők borítják.
– Emma is itt dolgozik orvosként – mondja Daniel Luoma
feszengve.
– És Camilla Adlerkreutz? Ő is orvos?
– Igen, ő is, de már régen nyugdíjba vonult. Talán tizenöt éve.
– Roger Koponen a páciense volt?
– Igen. Camilla alapította ezt a klinikát.
Luoma a homlokát masszírozza. Nina egy pillanatig nézi. Nem
tudja, mit gondoljon erről az egészről.
– Mennem kell – lép az ajtó felé, de akkor villan az agyába, hogy
figyelmen kívül hagyta a síró nőt. – Bocsánat, akart valamit
közölni?
– Talán én vagyok a hibás… – mondja halkan Emma.
 – Tessék?
– Abban, hogy Koponen megszerezte azokat a gyógyszereket.
– Hogy érti ezt?
– Nagyon meggyőző tud lenni.
– Mi történt? – kérdi Nina az asztalhoz visszatérve. Annyi
minden történik most egyidejűleg, hogy nehéz világosan
gondolkodnia.
– Roger nemrég betoppant ide, és közölte, hogy szüksége van
valamire. Hogy csak nyissam ki a gyógyszerraktár ajtaját, és egy
pillanatra tekintsek másfelé – néz kivörösödött szemmel Ninára
Emma Luoma.
– Valamire?
– Azt hittem, nyugtatókról van szó. Roger szedett ilyeneket
alkohollal. Tudta, mit keres. És én bíztam benne, hogy csak
néhány tablettát visz el saját használatra. Soha az életben nem
gondoltam volna…
– Nem értem. Miért nem írt neki csak receptet?
– Mert viszonyuk volt – szólal meg hirtelen Daniel Luoma, és
kezébe temeti az arcát. Azután mélyet sóhajt, és nyugodtabban
folytatja: – Most ki lett mondva. A feleségem és Roger Koponen
találkozgatnak egymással. Minden átkozott szakmai etika,
erkölcsi szabály és házassági eskü ellenére.
– Daniel… – zokog fel fojtottan Emma Luoma.
– A féligazságok most nem segítenek, Emma. Őszintének kell
lennünk a rendőrséggel.
Nina beszívja az iroda áporodott levegőjét. Vissza kellene
mennie Pasilába Emma Luomával, hogy alaposan kihallgassák.
– Tudom, hol bujkál – mondja Emma Luoma váratlanul.
– Tessék? Hol?
– Rogernek van egy búvóhelye Laajasalóban. Egy másik lakás,
ami nem az ő nevén van. Ott szokott írni. És nőkkel találkozni.
– Tudja a címét?
– Nem… De jártam ott néhány alkalommal.
– El tudná magyarázni az odavezető utat?
 – Persze – válaszolja Emma, és férje felé nyújtja a kezét az
asztalon át, aki azonban nem fogja meg azt. – Te magad mondtad,
drágám. Féligazságokat ne.
A házaspár rövid ideig a könnyeit nyeli.
– Roger belekeveredett azokba a gyilkosságokba? Megölte a
saját feleségét? – kérdezi végül Emma Luoma.
Nina nem felel. Lázasan fontolgatja következő lépését.
– Oké. Szeretném, ha megmutatná nekem azt a helyet. Most
azonnal. – Nina a nyaka köré tekeri a sálját.
– Most?
– Most.
– Jól van – törli meg kabátujjával a szemét Emma Luoma.
– Én is jövök – áll fel a székéről a férje.
– Rendben. Vegye a kabátját – mondja Nina, és hívja Ernét.
 XCIV.

Erne nagy léptekkel szeli a folyosót, karját az oldalához szorítja, s

így olyan, mint egy röpképtelen madár. Most azonban mell- és
vállizmainak mozgásától hasogató szúrást érez a tüdejében.
Megáll a két kihallgatószoba között, egy pillanatig átgondolja,
melyikben kit hallgatnak ki, és kopog az egyik ajtón. Mikael nyitja
ki, aki az időponthoz és a helyzethez képest meglehetősen
frissnek látszik. Behúzza maga mögött az ajtót, de előtte még
Erne egy villanásnyira meglátja Kai Lehtinent: a kopasz, sovány
arcú férfit, aki az életben pont olyan ijesztő, mint amilyennek
elképzelte.
– Van valami? – kérdezi Erne.
– Még semmi. Mondtam Ninának, hogy neked lehet igazad.
Talán folytatni kellett volna még egy darabig a megfigyelést –
közli halkan Mikael, pedig az ajtó hangszigetelt.
– Ami történt, megtörtént. Most a jelenlegi helyzetből kell
kihozni a legtöbbet. Azonkívül lehet, hogy Nina talált valamit ott
a Bulevardin – pillant hátra Erne, hogy megbizonyosodjon arról,
nem hallja senki. – Szorongasd még egy kicsit a faszit. Negyedóra
múlva a tárgyalóban – veregeti vállon Mikaelt.
– De titokzatos! – mosolyodik el Mikael.
– Ja, és még egy, Micke – fordul vissza Erne. – Mond neked
valamit a Camilla Adlerkreutz név?
– Mi? Adlerkreutz? Bunsdorf? Már csak Károly Gusztáv
hiányzik.
– Mond?
– Nem jut eszembe. Ki ő?
 – Mindjárt elmondom – folytatja Erne az útját. Megint
felgyorsítja lépteit, de lelassít, mielőtt belépne a folyosóról a
nagy, egyterű irodába, ahol féltucatnyi adatbányász ül az asztalok
mellett.
Egy fiatalos, a képernyőt intenzíven bámuló, iPhone-ját a
füléhez szorító nőhöz megy. Leteszi elé a lapot, amelyen Ninának
a festményről készített fotója látható.
– Derítsd ki, él-e még ez a nő, és hol lakik!
– Teljesen olyan, mint egy boszorkány.
– Éppen azért.
 XCV.

Rasmus Susikoski összekulcsolt ujjain pihenteti az állát, és a

fényképek meg a szövegrészletek falra gyűjtött kollázsát szemléli.
A tárgyaló csendes. Nem hallani Micke rágógumi-csámcsogását,
Nina sóhajtozását, Jusuf füttyentgetését, Erne szörcsögő légzését
vagy Jessica körömpattogtatását. Végre egyedül lehet. Mindig
szeretett egyedül lenni, már a jogi karon is legszívesebben a
könyveket bújta, a kakaskodást és a társasági életet meghagyta
azoknak, akiknek ez természettől fogva ment. Magányos farkas ő,
nem érezte soha, hogy tartozik valahová, még munkahelyi
közösségbe sem.
Tudja magáról, hogy sok szempontból más, mint a többiek:
introvertált könyvmoly, aki sosem tud megszólalni akkor, amikor
kellene. Mindig azokban a pillanatokban marad néma, amikor a
dolgok kimondása a kívánt irányba vinné az életet. Ez az ő nagy
tragédiája. Gyakran elgondolkodik azon, hogy sikertelensége a
nőügyekben ennek az egésznek az oka-e, vagy a következménye.
Valószínűleg mindkettő.
Kopognak.
– Susikoski – mondja az ajtóban megjelenő Riikka Woodward,
és belép. Rasmus szívverése kihagy egyet. Nem azért, merthogy a
nyomozást segítő asszisztensnek az üggyel kapcsolatos új
információja lenne, hanem mert Rasmus az októberi csapatépítő
hajókiránduláson néhány italtól felbátorodva romantikus
szándékkal közeledett hozzá. És fájó kosarat kapott.
– Igen? – Az egyszerű válasz majdnem Rasmus torkán akad.
– Megjött a vízművek kimutatása.
 – Kiderült valami? – veszi le Rasmus a szemüvegét; a szára
nyirkos tapintású az izzadságtól. Megdörzsöli a szemét, és egy
pillanatig homályosnak látja a szobát. Talán ezt is kívánta. Talán
így Riikka sem látja most.
– Körülbelül 2500 literes kiugró fogyasztásokat kerestem.
Problémát az okozott, hogy a társasházak és ingatlanok
legnagyobb részében régi típusú a vízóra, amit évente egyszer
vagy kétszer olvasnak le. Viszont van távleolvasásos vízóra is,
amelyik közvetlenül a felhőbe továbbítja a fogyasztási adatokat,
és…
– Nos? Találtál?
– Találtam. Szabadidőlakás Kaitalahtiban. A fogyasztás
majdnem nulla, de öt nappal ezelőtt kiadósan pancsoltak.
Mintegy három-négyezer litert.
– És a…
– És találd ki, kinek a nevén van a nyári lak: Maria Koponenén!
Rasmus visszateszi a szemüvegét az orrára.
– Viccelsz. Hogy a csodába nem vettünk észre egy ilyen
nyaralót? – Hirtelen nehezére esik egy helyben maradni; feláll az
asztaltól. – Ha nem volt ott csőtörés…
– Amit ráadásul még aznap lokalizáltak…
– … akkor ott van a keresett medence. Kétség nem fér hozzá.
Azonnal razziáznunk kell abban a házban – nyitja ki Rasmus az
ajtót. Hitetlenkedve felnevet.
– Mi olyan nevetséges?
– Most elkapjuk azokat a seggfejeket. És ezt Micke ötletének
köszönhetjük, basszus!
 XCVI.

Nina melegebbre kapcsolja a fűtést, miközben az autó áthalad a

Herttoniemit és Laajasalót összekötő hídon. A hátsó ülésen az
orvosházaspár közötti feszültség szinte tapintható, mint egy
hatalmas jéghegy, amely a klímaváltozástól függetlenül nem
olvad. Nina a visszapillantó tükörből a síró nőre néz. Egyenesen
felfoghatatlan, hogy egy pszichiáter, azonkívül, hogy szexuális
kapcsolatot létesít az általa kezelt skizofrén beteggel, még segít is
neki életveszélyes gyógyszereket lopni a klinikáról. Bármi is lesz,
Emma Luoma orvosi pályájának valószínűleg vége. A házasság
kimenetelét már nehezebb megjósolni. Az sem látszik túl
rózsásnak.
Nina telefonja navigátorára pillant. A különleges egység két
kisbusznyi, tetőtől talpig felfegyverzett emberével van
találkozója Laajasalóban, a Neste benzinkútnál. Innen együtt
folytatják útjukat Emma Luoma navigálásával Koponen
feltételezett rejtekhelyére. Nem kockáztatnak többé. Mostantól
kezdve kemények lesznek.
Erne neve jelenik meg a kijelzőn. Nina kezébe veszi a telefont;
nem akarja kihangosítani Luomáék jelenlétében.
– Szia, Erne, mindjárt a találkozóhelyen vagyok – mondja. Az út
kihalt, csak a honvédség kisbusza jön velük szemben.
– Hallanak engem az utasok?
– Nem.
– Jó. Új információink vannak. A vízművek talált egy kiugró
fogyasztást Kaitalahti környékén. Ott néhány nappal ezelőtt
derekasan használtak vizet. Valamiféle nyaraló, a ház Maria
Koponen nevén van. A netes térképből kiindulva stimmel a dolog:
kőalapozású kégli, keskeny ablakokkal a talaj szintjénél. Az
építési hatóságtól megkaptuk az alaprajzát. Nagy pincéje van, és a
tengerparton található.
– Fuck!
– Ugyanannak a háznak kell lennie, ahová a dokinő vezet
titeket – mondja Erne.
– Így van. De nem kéne mégis megbizonyosodni róla?
– Most azt csináljuk, hogy Luomáékat egy rendőrautóban
hagyjuk a Neste kútnál. Az egységgel razziázunk a kaitalahti
nyaralóban, és ha nem találunk semmit, újraértékeljük a
helyzetet. Jobb nem vinni oda civileket, ha tényleg a tetthelyről
van szó.
– Értem – néz ismét a visszapillantó tükörbe Nina.
Az orvosok egymás kezét fogják. Nagy a megbocsátás ereje.
Különösen ilyenkor, amikor tombol a káosz, és maga alá temeti
azokat a bánatokat és gondokat, amelyek különben
emberfelettinek tűnnének.
 XCVII.

Erne befejezi a beszélgetést, és az épp most érkezett sms-re

klikkel. Jessicától jött.
Helminen hazugságokkal etetett minket. Utánanézünk egy dolognak,
aztán felhívunk.
Rasmus a tárgyaló asztalánál ül, előtte laptop.
– Hogy az a kibaszott… – ül le Erne Rasmus mellé.
– Tudja Micke, hogy Nina Kaitalahtiba tart?
– Még nem. Azt a két seggfejet hallgatja ki felváltva.
– Na és kiderült valami?
Erne megrázza a fejét, és előkotorja zsebéből a cukorkásdobozt.
Nézi, amint Rasmus bepötyögi a böngésző címsorába, hogy
www.battre-morgondag.fi, és megnyitja a klinika honlapját.
– Valami nagyon nincs rendben ennél a cégnél, ha a
járóbetegek életveszélyes gyógyszerekhez juthatnak.
– A nő ellen vádat emelnek majd a szerencsétlenkedései miatt –
mondja Erne, és behunyja a szemét. Teljes szívéből kívánja, hogy
Roger ott legyen a nyaralóban. És hogy ez a borzalmas gubanc
kezdjen végre kibomlani. Az ügy méreteire gondol: milyen
parányi is mindenki ebben az univerzumban! Milyen kevés kárt
képesek végül is ezek a seggfejek okozni a földgolyónak! És
végezetül ők is meghalnak, és a feledés homályába merülnek.
Amikor az ügy megoldódik, ő mindenesetre leteszi a lantot, és
betegszabadságra megy, ahonnan már nem tér vissza a munkába.
Érzi, hogy Rasmus oldalba böki.
– Erne… Nézd – mondja szinte súgva.
– Mit? – Erne kinyitja a szemét, és érzi, hogy csak pár
másodperc választotta el az alvástól. A betegség elszívta az erejét,
azt a képességét, hogy tűrje a fáradtságot. – Mi az? – mordul fel
ismét.
Rasmus megnyitotta a honlap Munkatársak oldalát, amely a
Bättre Morgondag alkalmazottait mutatja be, fényképekkel
együtt. Egy kedvesen mosolygó, sötét hajú nőre mutat.
– Neked Emma Luoma nem tűnik ismerősnek?
Erne a képernyőre koncentrál, amelyet Rasmus odafordított
feléje.
– Most, hogy mondod… Talán egy kicsit. Elég sok hasonló nőt
láttam az elmúlt huszonnégy órában. – Erne elnémul, és
Rasmusra néz. – Pillanat… Mit akarsz ezzel mondani?
Rasmus a képet bámulja, mintha azt várná, hogy a képernyőről
visszatekintő Emma Luoma pislogjon előbb. Aztán a fogai közé
dugja hüvelykujja körmét.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy… Várj! – mondja, és feláll.
A nagy táblához megy, amelyen a fotókból,
hívásinformációkból, találkozókból és kapcsolatokból álló
munka- és ötlettérképet összeállították.
– Kit keresel tulajdonképpen?
– A kurva életbe, Erne! Ha igazam van… A kurva életbe!
Erne élénken figyeli, amint Rasmus levesz egy fényképet a
tábláról, bizonytalan léptekkel visszatér az asztalhoz, és a
képernyőre helyezi Emma Luoma képe mellé.
Erne a két egymás melletti fotót nézi. Először túl hihetetlennek
tűnik a gondolat ahhoz, hogy igaz legyen. Döntő fordulatot jelent:
az eseménylánc felbontását a végéről kell kezdeni.
– Emma Luoma a haltialai X asszony – szólal meg Rasmus.
A tárgyilagosan mosolygó orvos mellett a kősúllyal összepréselt
nő arcképe van. Erne orrát szúrós szag csapja meg. Rasmus ismét
izzadni kezdett.
– Nem jelentették be eltűntként – motyogja Erne. Csend van.
Mindketten értik, mit jelent mindez. Mégis teljes bénultságban
telnek a másodpercek.
 Erne remegő kézzel nyúl a telefonjáért. Ninának már a
benzinkútnál kell lennie, ott, ahol a különleges egység emberei
várják. Biztonságban kell lennie.
– Mert… a férje is meghalt – mondja Rasmus sokkosan, és az
asztalon heverő éttermi papírzacskóra néz. X úr fogai=Daniel
Luoma fogai.
– Nina nem az orvosházaspárral találkozott.
A másodpercek örökkévalóságnak tűnnek a néma szobában.
A képernyőn Nicorette rágógumit reklámozó ablak ugrik fel, és
Erne cigarettára vágyik.
– Te jóisten! – mondja mobilját a fülénél tartva, és felpattan. –
Nina nem veszi fel a telefont!
 XCVIII.

Jessica kitartóan kopog a bejárati ajtón. Jusuf mögötte áll.

Kellemetlen érzés éjjel háromkor kirángatni az ágyából az idős
hölgyet, de most nincs más választása.
A sötétzöld ajtót és ragyogóan fehér keretét nézi. Olyan
meglepően friss rajta a festék, mintha nemrég mázolták volna.
A domb tetejére épített díszes, nagy faház mintha egy más korból,
más helyről került volna ide. Kulosaari legrégibb épületeinek
egyike kell legyen, a múlt fuvallata.
Jessica látja a kis ablakon, hogy az előszobában felkapcsolják a
villanyt. Utána félénk hang szólal meg az ajtó mögött.
– Ki az?
– Rendőrség. Niemi és Pepple. Tegnap este voltunk itt önnél.
Pár másodpercig úgy néz ki, nem történik semmi. Azután mégis
lassan nyílik az ajtó, és az idős nő ott áll az előszobában, ijedten,
álmosan. Világoskék selyempongyolát visel, alóla azonos színű
pizsama kandikál ki.
– Emlékszem rád – mondja, de nem húzódik félre az ajtóból.
A hideg szél összeborzolja bodorított frufruját.
– Adlerkreutz asszony, bejöhetünk? Fontos lenne.
– Mi a baj?
– Bejöhetünk? – ismétli meg Jessica a lehető legnyugodtabban,
az előszoba felé biccentve.
– Jóságos ég, nem akármilyen időpontot választottatok! –
morog a hölgy, és int Jessicának, hogy lépjen be.
– Igazán sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de rendkívül
sürgős a dolog.
 – Kétségkívül – mondja Adlerkreutz asszony, miközben Jusuf
behúzza maga mögött az ajtót.
Jessica beljebb lépne, de a hölgy a cipőjére mutat, és az ujját
rázza.
– Lennél szíves levenni a cipődet?
– Én… persze – csodálkozik Jessica. Tegnap este még pont az
ellenkező volt ezt illetően Adlerkreutz véleménye.
– Újra be kellene mennem a hálószobájába.
– Már nem látni onnan azt a szöveget…
– Ha csak egy mód van rá, szeretném mégis megnézni –
folytatja Jessica, leveszi a másik cipőjét is, és leteszi egymás mellé
mindkettőt az előszoba lábtörlőjére. Régi fa és nedvesség szaga
lengi körül.
– Én itt várok – mondja Jusuf csípőre tett kézzel, és a cipőjére
néz. Jessica elmosolyodik. Jusuf túl lusta ahhoz, hogy kifűzze,
majd hamarosan újra befűzze a cipőjét.
– Oké – nyugtázza Jessica, és az idős nő felé fordul.
– Jóságos ég! Hát akkor menjünk az emeletre. – Kissé
mérgesnek látszik, és szorosabbra köti a pongyolája övét. –
Kiderült valami? – kérdezi, amint lassan haladnak felfelé. Olyan
lassan, hogy Jessica a lépcsőfeljáró falán lógó fényképeket kezdi
nézni. Csakúgy, mint az emeleten, ezek is nagyrészt fekete-fehér
csoportképek.
– Ne aggódjon, asszonyom. Az eset meg fog oldódni – feleli
Jessica, és maga sem tudja, miért akar üres ígéreteket tenni az
idős hölgynek.
A lépcsőfokok nyikorognak a lába alatt. Hallja, hogy a nő
ásítozik menet közben. A folyosó végi nyitott ajtóból fény
szűrődik ki.
– Koponenék házát szeretnéd megnézni… – motyogja
Adlerkreutz asszony.
– Csak egy pillanatra van szükségem az ablaknál. Utána
visszafeküdt aludni – mondja Jessica a reszketeg nő mögött
lépkedve a hálószoba felé.
 – Tessék, parancsolj. Érthető okokból nem ágyaztam be.
Jessica rámosolyog az asszonyra, és belép a hálószobába. Lassan
az ablakhoz megy, és megérinti a keretet.
A legfontosabbat nem látták meg…
 XCIX.

Erne irodájának fehér falai mintha pillanatról pillanatra

közelednének az asztalhoz, ami mellett a főfelügyelő ül, füléhez
tartva a hatósági hálózatba kapcsolt piros rádiótelefont.
A készülék hosszú antennájával a kilencvenes évek bombabiztos
Nokiáit idézi. Erne homlokáról csorog a verejték; a stressztől és a
szervezetét uraló gyulladástól ismét felszökött a láza. Minden
valószínűség szerint már 38 fok fölé. Bár ennek nincs többé
jelentősége. A lázmérést be lehet fejezni. Most, hogy megkapta a
halálos ítéletét.
– Mit tegyünk? – Mély férfihang hallatszik a vonal túlsó végén:
a különleges egység csapatvezetőjéé. Nina, akit Erne az imént
nevezett ki a művelet helyszíni parancsnokának, nem jelent meg
a találkozási ponton, és nem veszi fel a telefonját. Erne pár
másodpercig kibámul az ablakon. A darukkal körbefogott, alvó
építkezési területre mered, amely néhány óra múlva felébred.
Megszorítja a telefont, és Rasmusra pillant, aki ijedt tekintettel
néz rá az asztal túloldaláról, karba tett kézzel, ujjait mélyen
pulóverje ráncaiba rejtve. A csapatot Nina keresésére kellene
küldeni. Nem lehet túl messze piros Škodájával.
– Nálatok van a cím? – kérdezi Erne, és észreveszi a remegést
saját hangján. Ez pályafutásának legnehezebb döntése.
– Igen.
– Haladjatok a tervek szerint. Jelentés nekem valós időben.
– Vettem, vége.
Erne leteszi az asztalra a rádiótelefont, majd a mobiljáért nyúl.
– Rasse, azonnal tegyél jelentést eltűnt rendőrről. Minden
mozgósítható járőr induljon Nina Škodájának keresésére,
feltételezhetően Laajasalóban van. Nina még tudott telefonálni,
hogy egészen a találkozóhely közelébe ért.
– Világos – mondja Rasmus, és olyan sebességgel ugrik fel a
székről, ami külső megjelenését figyelembe véve lehetetlennek
tűnik.
– És Rasse, hívd ide Mickét! Indulhat a terepre.
Rasmus bólint, és eltűnik a folyosón. Erne megint a füléhez
emeli a mobilját, egy pillanatig hallgatja a kicsengést.
Az istenit, Jessica! Mi a fasz történik itt?
A mellkasát dörzsöli, hogy lecsillapítsa vadul verő pulzusát.
Jusuf számát hívja. Nincs válasz. Itt valami átkozottul nincs
rendben.
Nyugalom. Valamelyikük mindjárt visszahív. Jessica és Jusuf együtt
vannak. Náluk nincs baj…
Mi a francért nem ragaszkodott jobban a döntéséhez, hogy
otthon tartsa Jessicát, őrizettel, amíg meg nem oldják ezt a
rendkívüli bűnténysorozatot?
Jessica mindjárt hív. Vagy Jusuf.
– Erne? Jelentés leadva, a riasztás megtörtént – szól be Rasmus
az ajtóból. – Laajasalóból Herttoniemi irányába a hídon útzárat
állítottak fel.
– Rendben. És Micke?
– Nem láttam…
– A kurva életbe, kerítsd elő! – mordul rá Erne, utána köhögni
kezd. Rasmus újra eltűnik a folyosón.
Erne üresben zongorázik a billentyűzet fölött, aztán beírja a
böngészőbe, hogy bättre morgondag helsinki, és ráklikkel az első
eredményre. Kiválasztja a Munkatársak oldalt, és felváltva előhívja
Daniel és Emma Luoma képét. Rosszullét környékezi.
Luomáék meghaltak… Daniel Luomát tegnapelőtt este
Savonlinnába vitték Torsten Karlstedt csomagtartójában. Élve,
mint azt a halottkém megerősítette. Megállították Sanna Porkka
autóját, akit felgyújtottak Luomával együtt. Ezalatt valaki
szétszórta Luoma DNS-ét Koponen parti házában. Emma Luomát
elrabolták, valószínűleg a férjével egyidejűleg, és Haltialába
vitték. Végül pedig valakik az orvosházaspár kulcsaival bementek
a Bättre Morgondag Bulevardin lévő irodájába, felhívták a
rendőrséget, és találkoztak Ninával. Most pedig… minden
félresikerül.
Erne megnyitja a Rólunk oldalt, és a klinika történetét olvassa.
A pszichotikus betegek kezelésére és terápiájára specializálódott
Bättre Morgondag… az azonos nevű, 1959-ben létrehozott alapítvány
vezetésével… alapítója és elnöke Camilla Adlerkreutz pszichiáter…
Alternatív, gyógyszermentes kezelések… nyílt dialógusos modell.
A történeti áttekintés tucatnyi fekete-fehér fényképpel van
megtűzdelve. Legfelül az első klinika, a Villa Morgon képe. Utána
egy 1960-as években készült portré az alapítvány létrehozójáról.
A nő arckifejezése pontosan olyan, mint a festményen. Csak a
háttér más.
– Hat perc a célpontig – harsogja egy hang a rádiótelefonban.
Erne visszaigazolja az üzenetet, és tenyerébe temeti az arcát.
 C.

A legfontosabbat nem látták meg…

Mi a fenét kellene innen látni?
Jessica összeharapja a száját, és igyekszik koncentrálni.
Hihetetlenül fáradt, de akár reggelig is virraszt ezen az átkozott
ablakon kibámulva, ha az segít megoldani az ügyet. A Koponenék
háztetejére taposott Malleus maleficarum az olvadásnak, az új
hórétegnek és a helyszínelőknek köszönhetően már csak halvány
emlék; mint egy graffiti, amit megpróbáltak lemosni és festékkel
elfedni. Látja az utcát, a környező házakat, Koponenék nagy
telkét és a befagyott tengert. Több száz méter távolságban a
szigeteket. Mi a fenének kellene innen kiderülnie?
A ház előtti utcaszakaszt nézi, ahol előző este a fehér overallos
gyilkos után rohant. A tujabokrok sövényét. A jégre tudja
képzelni a szarvas fejű alakot, amint üdvözlésre emeli a kezét a
sötétség közepén.
Jessica eközben jön rá, hogy a szobában égő villany zavarja a
kilátásban. Minden, ami kint történik, összekeveredik
Adlerkreutz asszony hálószobájának tükörképével. Az ággyal,
tükörrel, íróasztallal, székkel, fotellel. A perzsaszőnyeggel, a kis
csillárral. Az ajtóban álló asszonnyal. És Jessicával saját magával.
– Elnézést, asszonyom! Lenne szíves leoltani a villanyt itt a
szobában? – kéri Jessica, és próbálja kintre összpontosítani a
tekintetét.
Eltelik néhány másodperc, de nem történik semmi.
– Lenne szíves leoltani a villanyt itt a szobában, csak egy
pillanatra?
 Jessica ismét az idős hölgyet nézi az ablak tükrözésében. Aztán
magát. A tükörkép pontatlan, mintha önmaga rossz másolata
lenne, aki csak távolról emlékeztet a Jessica von Hellens nevű
nőre. A nőre, aki nem létezik. Szemgödre hatalmas fekete tányér,
mély kút, amely ismeretlen, sötét helyre vezet. Látja a fejéből
kihajtó szarvakat. És látja a lányt, aki mozdulatlanul fekszik a
muranói szállodaszoba ágyában, s talpától az ujja hegyéig minden
idegszála tűzben ég. Mintha egy lángoló máglya közepén lenne.
A plafont bámulja, a stukkódíszítést, és gyűlöli magát, az életét.
Hogy hatalmas vagyona van, egyáltalán nem teszi ezt
elviselhetőbbé, talán épp ellenkezőleg. Minden, amihez hozzáér,
szarrá változik. Csuklóján érzi a szobaszerviz steakkését.
Megkönnyebbülés az a tudat, hogy bármely pillanatban vége
lehet mindennek. Csak egy apró mozdulatra van szükség, és
örökre megpihenhet a közepes kategóriájú hotel szvitjében, a
halaspultbűzű városban.
Könnyek szöknek Jessica szemébe. Nem a bánattól vagy a
meghatottságtól, hanem a félelemtől. Most érti meg, hogy saját
tükörképét jött nézni a szobába. Pont erre utasította őt anya az
álmában. Tükörbe néz.
Lassan megfordul, kezét a pisztolytokra teszi. Az öreg nő még
mindig az ajtóban áll, kezét a mellén keresztbe téve. Nem néz
Jessicára. A hálószobáját szemléli elégedetten, aztán behunyja a
szemét. Mélyen belélegzi a régi faház gerenda- és kátrányszagú
levegőjét. Jessica hallja, hogy csöng a telefonja, de nem válaszol.
Tudja, most két szabad kézre van szüksége. Ki kell jutnia innen.
Jusuf lent van a földszinten.
– Mi most indulunk – nyel egyet Jessica, és közelebb lép a
nőhöz.
– Teljesen olyan vagy, mint anyád – szólal meg Adlerkreutz, és
szinte kedvesen mosolyog.
Jessica libabőrös lesz, a szíve előbb kihagy, majd őrülten
dobogni kezd, hogy behozza a lemaradást.
 – Tessék? – motyogja, és kinyitja a pisztolytáskát. Az idős nő
már nem törékeny és nem álmos.
– Neked is megvan.
– Mit beszél?
– Az agyad. Különleges agyad van. Ezért vagy olyan, amilyen.
– Én most megyek. Jusuf! – kiáltja Jessica rekedten, de nem jön
válasz lentről. – Jusuf! – ismétli hangosabban, és Adlerkreutz felé
indul. Valahonnan lépések zaja hallatszik. Nem a lépcső felől,
közelebbről. Egy ajtó nyikorog.
– Theresa beteg volt – mondja Adlerkreutz, miközben Jessica
kézbe veszi a pisztolyt.
– Jusuf!
– Ennek ellenére a kedvenc tanítványom – folytatja az idős nő,
és felnevet.
– Mi az ördögöt magyaráz? – kérdi Jessica remegő hangon.
Adlerkreutzra és mögötte az ajtónyílásra emeli a pisztolyt.
Kedvenc tanítványom. A folyosón és a lépcsőfeljárón látott
fényképek törnek be a tudatába.
– Félre! – szorítja egyre erősebben a pisztolyát Jessica.
Ugyanebben a pillanatban két alak jelenik meg az
ajtónyílásban. Jessica felismeri a folyosó sötétjében a görbe
szarvakat, és felkiált. A fegyver remeg a kezében, ahogy
visszahátrál az ablak felé.
– Jusuf!
– Jusuf nem jön – mondja Adlerkreutz, miközben az egyik férfi
belép mellette a szobába. – És a te pisztolyod… Leengedheted.
Hatástalanítva van.
Jessica érzi, hogy egész testén úrrá lesz a pánik; zúg tőle a füle,
és elhomályosodik a szeme. Azután érzi a fájdalmat. Megcélozza a
lassan közeledő szarvas fejű szörny lábát, de a ravasz nem
engedelmeskedik: az ütőszeg be van szorulva. Mi a franc van ezzel?
Micke ellenőrizte. A fegyver a lábához hull. Egy testes férfi karját
érzi magán, az arcán pedig egy nedves törülközőt. Miközben
teljes erővel hadakozik, azt érzékeli, hogy mind mélyebbre
süllyed egy sötétedő, egyre zavarosabb, iszapos tavacskába, ahová
nem jutnak el a napsugarak. Minden rendben, kincsem.
 CI.

Erne néma telefonjára néz, és összekulcsolja ujjait a nyaka

mögött. Nina életveszélyben van, és még ha a helsinki rendőrség
fele keresi is mindjárt, valami azt súgja Ernének, nem fog jól
végződni a dolog. Nemsokára magyarázkodhat Mikaelnek a
tárgyalóban, miért küldte Ninát autókázni két gyilkossal.
Negyvennyolc órán belül már második alkalommal utasít valakit,
hogy gyilkost fuvarozzon. És hol a picsában van Jessica? Az sms óta
se híre, se hamva.
– Két perc a célpontig – hallatszik az asztalon fekvő
rádiótelefonból.
– Rendben – feleli Erne, és nyel néhányat.
Rasmus jelenik meg az ajtóban. Arckifejezésén az aggodalom
helyét valamiféle döbbenet foglalta el.
– Mi a baj?
– Nem találom Mickét…
– Hogyhogy nem találod?
– Elment… Elment az épületből.
– Mit beszélsz? – Erne leveszi szemüvegét a homlokáról.
Rasmus néhányat lép előre, és kezét csípőre téve megáll a szoba
közepén. Hangja bizonytalan.
– Ezt mondták nekem. Hogy Micke bilincsben vitte el
Karlstedtet és Lehtinent. Állítólag a liftekhez mentek.
A földszinten azt mondták, hogy kimentek. Kabátban…
– Hová a picsába vinné Micke a két főgyanúsítottat az éjszaka
kellős közepén?
– Talán hallotta, hogy Nina bajban van? Talán a keresésére
indult – mondja Rasmus.
 – A gyanúsítottakkal együtt? Ennek nincs értelme. És honnan
hallott volna Nináról? Te mondtad neki?
– De hát meg sem találtam… Talán Nina maga telefonált
Mickének?
– Na ez aztán érdekes. Felhívom Mickét.
– Már hívtam – csóválja a fejét Rasmus.
Kopognak az ajtón, Riikka Woodward, a nyomozást segítő
asszisztens dugja be a fejét. Egy ceruzát harapdál.
– Itt vannak a kért információk, Erne – adja át a papírt
Rasmusnak, aki felé nyújtotta a kezét. Rasmus néhány lépést tesz
Erne felé, de megáll, és összevonja a szemöldökét, ahogy a
jelentést olvassa.
– Camilla Adlerkreutz? Az alapítvány vezetője?
– Kértem utánanézni… Mi szerepel ott? – kérdezi Erne. Felállt
és teljes súlyával az asztalra támaszkodik. Woodward eltűnik a
folyosón.
– Hogy a lakcíme Kulosaariban van. Hisz ez pontosan szemben
van Koponenék házával! – nyújtja át Rasmus a papírt Ernének.
– Pillanat… – Erne visszarohan a székéhez, és megragadja az
egeret. Előhívja az egyik fényképet a történeti ismertetőből. Egy
régi, díszes faház van rajta. Villa Morgon. – Lehetséges, hogy ez
ugyanaz a ház… – fordítja Erne a képernyőt Rasmus felé –,
amelynek az emeletéről Jessica és Jusuf Koponenék háztetejét
nézték.
– A cím stimmel.
– De… – Erne megint feláll. Fogja szürke pulóverét, felveszi,
aztán sötétzöld zakója ujjába dugja a karját. – Az előbb kérdeztem
Mickétől, mond-e neki valamit az Adlerkreutz név, de azt
válaszolta, sosem hallotta.
A rádiótelefon hangjelzést ad. Erne kézbe veszi és a melléhez
emeli.
Csúcs hívja Műhelyt!
– De hát Micke megkapta Jusuftól a listát az összes szomszédról
– motyogja Rasmus.
 – Talán elkerülte a figyelmét a név.
– Vagy pedig…
Csúcs hívja Műhelyt!
– Remélem, hogy ez történt, Rasse – mondja Erne, és szájához
emeli a rádiótelefont. – Műhely figyel.
 CII.

Jessica kinyitja a szemét, és pislákoló lángokat lát a homályban.

Orrát megcsapja a szoba dohos levegője, amelybe üzemanyag
szúrós szaga keveredik. Az oszlopok tetején lobogó tüzek
sistergését nem számítva teljes csend van.
Szemhéja elnehezült. Viszont nem fáj semmije. Olyan
könnyűnek érzi magát, mint egy tavirózsa levelén megpihenő
pillangó. Néhány méternyire a padlón nagy, sötétvörös takaró
hever, alatta van valami.
– Jessica von Hellens – szólal meg mögötte egy női hang.
– Tessék! – válaszol Jessica szinte akaratlanul.
– Üdvözöllek.
Jessica nem lát senkit. Oldalra próbál nézni, de hamarosan
rájön, hogy a feje egy fa nyaktámaszhoz van rögzítve, ami
megakadályozza a mozgását.
De primo, fratribus et sororibus.
Jessica behajlítja az ujjait. Csuklóját bilincsek szorítják. Ekkor
félmeztelen emberek bukkannak fel valahonnan. Mindkét
oldalról elhaladnak mellette. Négyen, öten, hatan, heten, nyolcan.
Csak egy fekete köpeny van rajtuk, melynek nagy kapucnija
eltakarja az arcukat. A kőpadlón csúszó lépések halkan
surrognak.
Jessica most érti meg, hogy fekete estélyi ruha van rajta.
A padlón egy pár magas sarkú cipő a csupasz lába mellé állítva.
Gondolatai kezdenek tisztulni. Légzése felszínes, a levegő
megakad a torkában.
– Mi történik itt?
– Maradj nyugodtan, Jessica – mondja a nő.
 Jessica a sovány, meztelen testre, a lógó melleket borító vastag
kék erekre mered. A nő felemeli törékeny kezét, és leveszi a
kapucniját. Az álarc alól előtűnő mosoly meleg, majdnem
szórakozott. Pontosan olyan, mint korábban a hálószobában.
– Nem tudom, bemutatkoztunk-e már illően. A nevem Camilla
Adlerkreutz – tesz egy lépést a szék felé, amelyen Jessica ül.
A többiek továbbra is a helyükön állnak. Jessica végigjáratja
tekintetét a meztelen testeken. Férfiak és nők egyaránt vannak
köztük.
– Biztosan sok kérdeznivalód van – jegyzi meg az idős nő.
Jessica nyelve elnehezült, szájában valamilyen furcsa, idegen
ízt érez. Minden zavaros. Nehezére esik rendezni a gondolatait.
– El akarok menni innen – szólal meg halkan. – Ernét akarom
látni.
– Tudom, hogy nincs túlságosan sok időnk, Jessica. Különösen,
hogy az én időm fogyóban van – mondja Adlerkreutz, és egy
lépést tesz oldalra, hogy Jessica lássa a falat a szoba végén.
Egy szép, fekete hajú nőt ábrázoló festmény függ ott.
– Látod? Akár te is lehetnél.
Igaza van. A hasonlóság megdöbbentő.
– De nem te vagy az, Jessica. Hanem én. – Most már kevésbé
látszik barátságosnak.
– El akarok menni innen – súgja Jessica.
– El akarsz menni. Az a probléma, drága Jessica, hogy nem
tudod, mit akarsz. Egészen olyan vagy, mint az anyád. – Camilla
Adlerkreutz odalép hozzá, és nehézkesen letérdel előtte. – Szép
volt és romlatlan lelkű, ugyanakkor azonban önfejű nőszemély,
aki hátat fordított nekünk.
– Nem értem, miről beszél – mondja Jessica, és észleli, hogy
szaporán és felszínesen veszi a levegőt.
– Igen, drágám. Persze, nem igazán tudhatod… Vedd csak a
világot, amiben élsz… Szerintük te biztos beteg vagy, Jessica.
Annak hívják ezt, betegségnek. Te, akárcsak anyád, különleges
elmével vagy megáldva. Olyan aggyal, amelynek egyszerűen nem
lehet hiábavalóságokat parancsolgatni. Olyan értelemmel, amely
elveti a társadalom által rákényszerített igazságokat.
Camilla Adlerkreutz teátrálisan a homlokához emeli a kezét. Az
idős nő mozdulatai könnyedek, törékeny és ráncos keze a
levegőbe lendül, majd visszaereszkedik, és ősz haját simogatja.
– Mi… Én és a húgaim meg a fivéreim itt… Mindaz, amit az
elmúlt két nap alatt tettünk, számodra szívtelennek tűnhet, de a
valóságban mi csak egy jobb holnapot akarunk. Ezt képviseljük.
A jobb holnapot. Mindegyik előtted álló nővér és fivér
megesküdött, hogy a végsőkig védi az eszmét.
– Mi a pokol… – motyogja Jessica.
– Folytatnád innen, fráter? – szól Adlerkreutz, és behunyja a
szemét.
A jobb szélen álló férfi a kapucnijához nyúl, és felfedi az arcát.
Jessica felismeri, bár sosem találkozott vele szemtől szemben.
Roger Koponen pupillái tányérnyiak, arca élénkvörös. Úgy néz ki,
mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat.
 CIII.

Erne hallja a férfi szavait, de nem akarja felfogni azokat.

– Ismételd meg!
– A célpont üres.
A szavak visszhangzanak Erne fülében. A rádiótelefon
mikrofonja korábbi használóinak rossz leheletétől szaglik.
– És a medence? – Erne szíve szaporán ver.
– Nincs semmiféle medence. A pince tele van lommal és
szeméttel.
– Mi a pokol…
– Első pillantásra úgy néz ki, ez nem az a ház, amit keresünk.
– De hát annak kell lennie – veti ellen Erne halkan.
– Megvizsgáljuk a környéket – válaszol a hang a rádióban.
– Vettem.
Erne leteszi a rádiótelefont az asztalra; szíve olyan gyorsan ver,
mint egy cickányé. Az asztalon lévő telefon ismét cseng. Belső
vonal. A mobil kijelzőjén Lönnqvist száma jelenik meg a
parancsnokságról.
– Mi a fasz történik itt? – csattan fel Erne, és nem képes
felvenni egyik telefont sem.
– Azt hiszem, tudom – nézi a mobilját elmélyülten, homlokát
ráncolva Rasmus.
– Mi az?
– Új videó a neten… Most az instagramon – lép oda Rasmus,
kezében a telefonjával.
– A kurva életbe, mi ez? – Egy homályosan megvilágított
kórházi ágyat látnak, amelyben egy szép, fekete hajú nő fekszik. –
Ez…
 – Ez Laura Helminen.
A képernyő alján folyamatosan új kommentek futnak.
– Élőben megy? – kérdi Erne halkan. A szobában csengő
telefonok hangja mintha valahonnan a távolból jönne.
– Igen… @malleusmaleficarum…
– Valaki élő közvetítést ad Helminen szobájából. A picsába,
miért nincs ott az őr az ajtónál? – dühöng Erne, és eszébe jut
Jessica sms-e. Helminen hazugságokkal etetett minket. – Azok ott…
Mi az a szám? – mutat a kijelző alsó szélére.
– Az adást követő emberek száma.
– Azt a kibaszott…
Több tízezer követő. @malleusmaleficarum. Több száz komment,
legnagyobb részük angolul.
– A kommentekben valami olyasmihez szólnak hozzá, amit a
videó elején mondott.
– Vissza tudod tekerni? – kérdezi Erne, de ekkor fekete ruhás,
tagbaszakadt férfi jelenik meg a képernyőn. Megáll az ágy
mellett.
– Ott az őr…
– Pszt! Hallgasd.
Sajnos el kell vennem a telefonját.
Miért?
Parancs. Hol van?
Ott, a polcon.
A nő egyenesen a kamerába mutat, és a biztonsági őr
megfordul.
– Teo… – súgja Erne. Belügyminisztériumi feladatokat láttak el
együtt. Szakember, bár Jessica szerint öntelt seggfej.
Teo néhány nyugodt lépést tesz a telefon felé.
– Mi a pokol… – súgja Rasmus, és Ernének néhány másodpercbe
telik megértenie, mire utal. Laura Helminen már nem fekszik az
ágyban, hanem odalopakodott Teo mögé. Kócos fekete haja a
szemébe lóg.
 – Mit csinál az a lány… – kezdi Erne, de rögtön a szája elé emeli
a kezét.
Minden gyorsan történik. Teo már a telefon után nyúlt, de
mozdulata félbeszakad, mintha falba ütközött volna. Magabiztos
arckifejezése zavarodottá válik, és néhány másodperc múlva
sötétvörös folyadék lövell ki a nyakából. Ezután csak Laura
Helminen áll a képen, hideg, beképzelt vigyorral az arcán.
Malleus maleficarum.
 CIV.

Egy pillanatig olyan csend van a szobában, hogy Jessica hallja a

faoszlopok tetején táncoló lángok sisterését. Az égő olaj szaga
felidézi gyermekkori emlékét: a forróságtól vibráló autópályát.
– Mater pythonissam – mondja Roger Koponen, és meghajol az
idős nő előtt. Azután megrendülten Jessicára néz. – Mindennek
megvan a célja, Jessica. Az előbb feltettünk a hálóra egy rövid, de
velős kiáltványt, amelyben az újliberalizmus által szétzüllesztett
modern társadalom miatti aggodalmunkat fejezzük ki. Elítéljük a
zabolátlansághoz vezető szabadságot, ami megakadályozza az
embereket a koncentrálásban. A megbecsülésben. Hogy bármiben
elmélyüljenek – hirdeti kifejezéstelen arccal, akárha papírból
olvasná fel a mondatokat.
Jessica érzi, hogy ismét elernyed. Mintha a testében ható méreg
kis lökésekként terjedne szét a szervezetében.
– Maga… megölte a saját feleségét? – kérdezi Jessica, és nyel
egyet. Zsibbad a torka.
– Maria maga pecsételte meg a sorsát. Ellenállt a szabad
elmének és a jobb holnapnak. Nem voltam képes hatni rá. Még
csak nem is tudtam, hogy ennek meg kell történnie. Valószínűleg
megpróbáltam volna megakadályozni, hiszen Maria a feleségem
volt… De így utólag mindent teljesen világosan látok.
Jessica igyekszik kiszabadítani magát. Végletekig megfeszíti az
izmait, de keze és lába szorosan a faszékhez van kötözve.
– Hallgass ide, Jessica. Minden előre meg van írva. Ahogy Roger
könyvei. Ez mind kezdettől fogva egyértelmű volt.
– De… miért? – kérdi Jessica, és érzi, hogy könnyei
végigcsorognak az arcán. A félelem áttört az érzelmeket bénító
gyógyszerek hatásán.
– Kissé meglepőnek találhatod mindezt, Jessica drága… –
mondja Camilla Adlerkreutz, és int Roger Koponennek, hogy
menjen vissza a sorba. – Neked tulajdonképpen nem kell
megértened, mit akarunk elérni, a tanainkban való
elmélyedéshez több év szorgalmas tanulás szükséges. És bár
erősen ragaszkodunk a régi értékekhez, nyitottak vagyunk az új
módszerekre mondanivalónk hatékony terjesztése érdekében.
Roger gyűlöli a mai társadalmat, s ez egy hihetetlenül izgalmas
történet megírására ösztönözte. Több tízmillióan olvasták
világszerte. Egyenesen ostobaság lenne nem kihasználni ezt a
lehetőséget. Most, hogy az emberek Roger könyveinek
köszönhetően végre kezdik megérteni, mi a mai társadalom
hibája, hogy bánik az olyan emberekkel, akik képesek a fölénk
vont ködfátyol mögé látni, hatékonyabbá kell tennünk a tanulási
folyamatot. Tudod, hány ember beszél jelenleg a Jobb holnap
mozgalomról? A Malleus maleficarum, a Boszorkánypöröly ma több
millió nyugati családban aktuális beszédtéma. Manapság eléggé
könnyen megy a térítési munka, csak tudni kell kihasználni
minden rendelkezésre álló eszközt.
– De…
– A szekulárissá változott világ igyekszik elhallgattatni azokat,
akiket széles látókörrel áldott meg az isten. És mint tudjuk, a
kritikus és alkotó gondolkodásra való képesség, az erdő
meglátása a fáktól veszélyt jelent a szervezett társadalomra. Az
ilyen egyéneket őrülteknek akarják nyilvánítani: diagnózisokat
dolgoznak ki számukra, és gondolatokat tompító gyógyszereket
etetnek velük. Az én küldetésem volt biztosítani, hogy használjuk
a potenciáljukat, és ne kallódjanak el kórházakban vagy
rokonoknál. Én soha nem kezeltem beteg embereket, Jessica. Igaz,
eljátszottam a szerepemet, és olyan terminusokat használtam a
dolgokról, amelyeknek engedelmeskedik a társadalom. De
kizárólag azért, hogy meglegyen a nyugalmam a munkához. Nem,
nem kezeltem betegeket, mert ezek az emberek, ti, itt
körülöttem, egyáltalán nem vagytok betegek. Ti fénysugarak
vagytok ebben a kaotikus, liberálisok által meghódított pokolban.
Jessica sós könny ízét érzi a szája sarkában. Az idős nő csontos
keze letörli azt. Jessica légzése akadozni kezd. Hátában bizsergést,
lábizmainak idegvégződéseiben szikrázó, apró villámokat érez. Az
égő fáklyák fényében egy villanást lát. Egy tőrt.
– Én vagyok a hetedik áldozat? Az utolsó boszorkány? – kérdi
súgva.
– Hogy te? – jegyzi meg Adlerkreutz kuncogva. – Hát még
mindig nem értetted meg, miért csináltuk mindezt?
Egyre nehezebb a lélegzés. Az orra el van dugulva, torkában
hatalmas csomót érez.
– Több tucat lelket mentettem meg, Jessica. Megakadályoztam,
hogy megmérgezzék az elméjüket. Garantáltam, hogy egyetlen
betegem életét se fékezze az úgynevezett szakemberek által
gyártott diagnózis. Senki sem szolgál rá, hogy őrültnek
bélyegezzék. Még azok sem, akik hátat fordítanak nekem.
Gondold el, nekem köszönhetően azok a szerencsétlenek, akiket
gyógyszerekkel pumpáltak és ágyhoz szíjaztak volna, szabadon
megválaszthatták tanulmányaikat és pályájukat. Az én
gyermekeim nem elégszenek meg alkalmi munkákkal. Ők
mindenütt ott vannak. Szárazföldön, tengeren, levegőben –
folytatja Camilla Adlerkreutz.
– Anya… – szólal meg Jessica halkan, de a torkában lévő gombóc
elfojtja a hangját.
– Luomáék, ők sokáig a Bättre Morgondag legjobb orvosai
voltak. De aztán elbizonytalanodtak, és eladták a lelküket a
gyógyszeriparnak. Albert von Bunsdorf szintén.
– Bunsdorf azért halt meg, mert nem hitt Istenben? – kérdezi
Jessica.
– Jaj, Jessica, drágám! Teljesen félreértetted. A Malleus
maleficarum csupán egy fedősztori. Itt nem istenről vagy ördögről
van szó, hanem arról, hogy Albert fokozatosan áttért azoknak a
csoportjába, akik szerint az eltérő agytevékenységet mindig
diagnosztizálni, kezelni és gyógyszerezni kell. Skizofrénia,
betegség, kór, hallucináció, pszichózis… ez mind támadás a
másság ellen – mondja Adlerkreutz, és elmerülni látszik a
gondolataiban. Egy pillanat múlva azonban kajánul felnevet,
mintha egy vidám emlék jutott volna eszébe:
– Nem is beszélve arról a bolondos Blomqvistról – folytatja
mosolyogva. – Az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb egyetemi
kutatása ennek a fiatal doktoráló nőnek a disszertációja, amely
szerint a fő áramlattól eltérő agytevékenységet, amellett, hogy
betegség, valami átkozott élősködő okozza.
– De…
– Nem fogtad fel, hogyan működik ez a rendszer, Jessica?
Nyilván nem, mert nem volt rá szükséged. Azt hiszed, boldogultál
volna az életedben, ha nem befolyásoltam volna? Azt hiszed,
átmentél volna bármikor is a biztonsági rendőrség átvilágításán?
Azt hiszed, a barátod átment volna?
– Micsoda? – súgja Jessica, és sírva fakad.
Camilla Adlerkreutz leszegi az állát, és úgy tűnik, mintha
imádkozna. Azután feláll, és égnek emeli a kezét.
– Detego.
A félkörben álló meztelen alakok egymás után leveszik a
kapucnijukat. Sima arcú férfi, arcán anyajeggyel. Torsten
Karlstedt. Kai Lehtinen. Roger Koponen… Szép, fekete hajú nő,
akit Jessica nem ismer. Valószínűleg ő lehet az, aki előző este
bekopogott Irma Helle üzletének ablakán, és megölte. Az utolsó
pedig…
– Sajnálom, Jessica – szólal meg Mikael, és összekulcsolja a
kezét.
Jessica nem kap levegőt. Mert állítólag van a közelében valaki, aki
mindent megtud. Figyeli és kontrollálja a helyzetet. Ostobának érzi
magát. Egyszerre magától értetődőnek tűnik minden.
A vízfogyasztásmérő, a pisztoly, a notesz. És hogy milyen fontos
volt Mickének tegnapelőtt este a szállodában együtt töltött pár
óra után kocsikázni indulni vele. Hogy garantálja, Jessica legyen
az első nyomozó Kulosaariban, a tetthelyen, amikor a járőr leadja
a riasztást.
– Segíts, Micke! – kéri Jessica halkan, miközben döbbenete
fokozatosan dühbe vált át. Szavait már akkor fölöslegesnek érzi,
amikor kiszaladnak a száján. – Segíts kiszabadulnom innen,
kibaszott seggfej! – ordítja, de Mikael rezzenéstelen arccal néz
vissza rá.
– Jessica, barátom. A mi utunk ma befejeződik, de a tiéd
folytatódik.
– A francba, Micke, mi van? Megzavarodtál? Megölted…
– Nyugodj meg, Jessica – csitítja Adlerkreutz óvatosan
mosolyogva. – Elköveted a hibát, hogy úgy gondolkodsz, mint a
legtöbb ember. Ugyanolyan szűklátókörűen nézed a világot.
Nekik bűnözők vagyunk. Azonban oly sokaknak hősök! El sem
tudod képzelni, mennyire elterjedt a mozgalmunk. Világszerte
vendégszerető testvéreink vannak. És hamarosan még sokkal
többen lesznek. Roger könyveit szétkapkodják a boltokban, a
kiáltványunkat pedig több százezer alkalommal nézték meg az
interneten.
– A kurva életbe, meg van zavarodva…
– Látod? Ismét azt csinálod, Jessica. Próbáld megérteni, hogy
mindez, ez a fáradsággal kidolgozott kincstérkép, csak és
kizárólag üzenetünk terjesztését célozza. Az információ
terjesztését.
Camilla Adlerkreutz megfordul, és a vörös takaróhoz lépked.
A fáklyák fényében bőre irreálisnak látszik; mintha nedves
papírmasszát ragasztottak volna egy drótból formált vázra. Az
idős nő csupasz teste a takaró fölé hajol, felcsippenti feketére
lakkozott körmével, és lehúzza a leplet két meztelen alakról.
Jessica felsikít rémületében.
– A tőr nem neked van szánva, Jessica, drága – mondja Camilla
Adlerkreutz, és nehézkesen felegyenesedik. – A te sorsod nem az,
hogy meghalj, hanem hogy folytasd az életet még akkor is, ha mi
már mindannyian meghaltunk.
 – Jusuf! Nina! – kiáltja Jessica, de egyikük sem válaszol,
mindketten eszméletlenül, csukott szemmel fekszenek
ugyanazon a hideg kőpadlón, amelyet Jessica érez a talpa alatt.
– Maria öt szép ruhát csináltatott, Jessica. Pontosan
ugyanolyanokat, mint amilyet anyád viselt első díjátadó gáláján.
Maria természetesen nem tudta, mit kezdek én, a szomszéd
öregasszony a ruhákkal, de hajlandó volt segíteni nekem.
– Nina, ébredj fel! Jusuf! – dadogja Jessica, de legbelül tudja,
hiába.
A plafon irányából hirtelen tompa kopácsolás hallatszik.
– Itt vannak – mondja Mikael a tetőgerendákat nézve.
– Sietnünk kell, Mater pythonissam – szól közbe valaki, de
Camilla Adlerkreutz nyugodtnak, ráérősnek látszik.
Jessica kiabálni akar, hogy a rendőrök megtalálják ezt a helyet,
amely feltehetőleg a nagy faház pincéjében van. Azonban nem jön
ki hang a torkán. A félkörben álló meztelen emberek nem
mozdulnak, kísérletet sem tesznek a menekülésre.
Jessica látja, hogy a tőr ismét megvillan, ezúttal az idős nő
kezében.
– Van, aki marad. Van, aki elmegy. De te folytatod. Mert te,
Jessica von Hellens, akárcsak az anyád, Mater pythonissam vagy.
Jessica hallja, hogy az emberek énekelni kezdenek mögötte. Egy
dalt, amely nagyon távolról ismerős. Azután lecsapódik valami a
közelében. Patakzanak a könnyei. Egész testét forróság önti el,
behunyja a szemét. Ezt a dalt dúdolta anya azon a reggelen az
autóban.
Respice in speculo resplendent, Jessica.
 CV.

Jessica kinyitja a szemét, de nem fordul a közeledő felé. Megvárja,

amíg az édes arcszesz illata megcsapja az orrát.
– Zesika! – Colombano hangjában kevéske szarkazmus van,
amivel valószínűleg meglepődését és bizonytalanságát igyekszik
leplezni.
Jessica feléje fordul. A férfi kezét mélyen khaki nadrágja
zsebébe dugva néz rá, fehér inge majdnem a köldökéig ki van
gombolva.
– Visszatértél Velencébe – mondja, miközben a nő, akiről az
imént derült ki, hogy a nővére, eltűnik, és becsukja maga mögött
az ajtót. Most kettesben vannak.
– El sem mentem – válaszolja Jessica, és észreveszi, hogy remeg
a hangja.
– Mi? – nevet fel Colombano.
– Végig Muranóban voltam.
Colombano a fejét csóválja, mintha Jessica teljesen őrült lenne.
És talán az is. Nem azért, mert hónapokig feküdt bénultan a
szállodai szobájában, hanem mert visszajött.
– Figyelj! Sajnálom, hogy úgy lett vége a kapcsolatunknak.
– Nem hiszem, hogy sajnálod.
– Jaj, Zesika! Nézz már magadra… Egészen borzalmasan nézel ki.
Hogy változhatott egy annyira szép és ápolt lány ilyen… lompos,
kövér trollá?
– Már nem vagyok többé a hercegnőd? Valami, amit meg akarsz
osztani a barátaiddal?
Colombano harsány nevetésben tör ki.
– Soha nem osztottalak meg senkivel.
 – Hát nem. A barátod csak nézte, ahogy megerőszakolsz.
– Bolondokat beszélsz. Gyere, menjünk ki!
– Tudom, hogy Chiara halála nem baleset volt.
– Mi a francról beszélsz?
– Tudom, hogy öngyilkos lett, mert nem bírta tovább. Mert te
egy minden oxigént elszívó, nárcisztikus alak vagy. Elhiteted az
emberrel, hogy fontos és kívánatos, de még ügyesebben
visszadobod a földre, megfosztod minden önbecsülésétől, az
önérzetétől.
– Fogd be a pofád!
– De én azt akartam, hogy tudd… – folytatja Jessica, és hosszú
idő óta most először telik meg könnyel a szeme, mintha a testét-
lelkét hónapok óta béklyóban tartó zsibbadtság egy mondattól
kezdene megszűnni –, átlátok rajtad. És megvetlek. És ugyanígy
megvet a nővéred is.
– Van bőr a képeden?! – nevet fennhangon Colombano.
– Nevess csak, mindketten tudjuk, hogy színjáték.
– Nem tudsz te semmit, te kibaszott kurva! – lép oda hozzá
fürgén Colombano, és a csuklójánál megragadva felrántja. –
Tudod, mit gondolok? Hogy még mindig olyan szerelmes vagy
belém, hogy nem voltál képes elmenni ebből a városból. És végül
visszajöttél hozzám, mint a tékozló fiú, igazam van? Visszajöttél,
hogy kapjál még abból, amit gyűlölni vélsz… De amit valójában
szeretsz. – Az utolsó szavakat közvetlenül Jessica fülébe mondja;
meleg nyála a lány nyakára spriccel.
Jessica a szemébe néz, és érzi magában a növekvő pánikot.
Colombano erős ujjai vékony csuklója köré fonódnak.
Önszántából jött ide, kitette magát a szadista férfi kényének-
kedvének. Ketten vannak a koncertteremben, senki sem jön a
segítségére.
– Gyere – rángatja Colombano a széksorok között az ajtó felé.
Jessica beüti a térdét egy székbe, ami felborul.
– Nem! – szorítja magához szabad kezével kis retiküljét.
Kiáltása visszhangzik az üres térben. Colombano egyre erősebben
fogja a csuklóját, ujjhegyeiben, ahol nem kering rendesen a vér,
szúrást érez. A férfi a magas oszlopok mellett egy kisebb terembe,
és azon át a hátul tátongó ajtó felé vonszolja. – Engedj el!
– Ne játszd meg magad, ne játszd meg, hogy csak beszélgetni
jöttél ide…
Colombano úgy löki be az ajtón, hogy Jessica hasra esik a
padlón. Annyit lát a szobából, hogy az valami irodaféle, falát régi
hangversenyplakátok borítják, középen íróasztal és számítógép, a
falnál kopott kanapé és egy kijárati ajtó. Hallja, hogy valami
súrlódik és zörög Colombano kezében, azután egy bőrövet érez a
nyaka körül.
– Csak azért jöttél ide, hogy baszogassál! Hogy elrontsd a
koncertemet… Hogy ne legyek képes koncentrálni.
Jessica próbál levegőt venni, a nyakához kap, ami körül szorul
az öv. Érzi, amint Colombano felemeli fekete ruháját, és ujjaival a
fenekébe markol. Jessica felsikolt, és a padlóra esett retikülje után
nyújtózkodik. Eléri a szíját, magához húzza, és megfogja a
táskából kikandikáló fanyelet.
– Nem érdemelsz te semmiféle elszámolást… Csak egy lány
voltál a temetőből. Azt hiszed, te voltál az egyetlen? Ti mind
olyan kibaszottul kiszámíthatóak és gyengék vagytok. És ostobák!
Idejössz egyedül bosszantani, ostobaságokat kérdezni. Hogy
sajnálom-e? Hát nem, te ostoba tehén. Nézz már magadra!
Meghíztál. Húszéves csitri… Ha nem fegyelmezésről lenne szó,
még egy hosszú bottal sem érnék hozzád
Colombano mondatát éles puffanás szakítja félbe. Pillanatnyi
néma csend, aztán elordítja magát és feláll. Jessica érzi, hogy
lazul nyakán az öv, sikerül a hátára fordulnia. Colombano néhány
lépést hátrál, elképedve próbál odanézni, ahová nem egészen ér
el a tekintete, és meglátja a kulcscsontja alól kiálló steakkés
nyelének egy részét. Feljebb a nyakán, az ádámcsutka mindkét
oldalán két szúrt sebből folyik a vér. Hirtelen úgy néz ki, mintha
szarvai lennének, de mikor előrelép, kiderül, hogy a Faust opera
plakátja van mögötte.
 – Mi a fasz… – hörög egyet, és megragadja a kés nyelét. Ujjai
közül csöpög a vér.
Csodálkozva néznek egymásra, mintha most először
találkoznának egy teljesen kiszámíthatatlan helyen és időben.
A kés csak hüvelyknyit mozdul, Colombano arca eltorzul a
fájdalomtól.
– Kibaszott kurva!
Colombano szeméből eltűnt minden számítás és céltudatosság.
Csak a puszta düh maradt. Pár gyors lépést tesz, és minden
erejével Jessicára veti magát. Jessica érzi arcán az oda csöpögő
vért, nyakán az erős, érdes ujjakat. Hallja az állati ordítást. És
csak most érti meg, miért jött vissza ebbe az átkozott épületbe,
miért akart újra találkozni ezzel a szörnyeteggel. Azt hitte,
Colombano megteszi, amire ő a szállodában eltöltött hónapok
alatt egyedül nem volt képes. Egy pillanat múlva mindennek vége
lesz.
Colombano fogása azonban ellazul. Jessica kinyitja a szemét. Az
imént még teljes súlyával rajta fekvő férfi eltűnt.
Oletko kunnossa?
Jessica nem ismeri a hangot. A szavak finnül vannak.
Aztán Colombano elhaló kiáltását hallja. Ismeretlen férfi lép át
fölötte. Jessica mozdulatlanul fekszik, és igyekszik a légzését
egyensúlyba hozni. Végül letörli a vért az arcáról, és felül.
A bőröv a padlón hever, de a szorítását továbbra is érzi a nyakán.
Colombano néhány méternyire fekszik, mellében a késsel.
A nehezen lélegző sebesült mellett egy negyvenes férfi áll.
Ugyanaz, akit korábban este látott a koncerten. Egy kis szobrot
tart szorosan a kezében: feltehetőleg ezzel ütötte tarkón
Colombanót.
– Ki… ki vagy te? – kérdezi Jessica. A finn szavak nagyon
furcsán hangzanak az ő szájából, régóta nem beszélt már finnül.
– Jessica, figyelj ide! – mondja a férfi, és letörli homlokáról a
vért. – Ez önvédelem volt. – Nyugodt hangon szól, Jessica
valamilyen nyelvjárást vél felfedezni a beszédében.
Ő
 – Ő már…
– Nem tudom. Nem tudom, az istenit…
Abban a pillanatban Colombano teste elernyed, és keze
élettelenül hullik maga mellé. Jessica hangtalan sírásban töri ki.
– El kell tűnnünk innen – folytatja a férfi, és nyugtalanul
körülnéz. Gyors léptekkel az ajtóhoz megy, ahonnan az előbb
bejött; megbizonyosodik róla, hogy a koncertteremben nincs
senki. Aztán bezárja az ajtót, és a szemközti falhoz siet, az ott lévő
bejárati ajtóhoz. Óvatosan résnyire nyitja, kidugja a fejét, majd
visszatér Jessicához.
– Nem akarsz itt maradni, hogy a velencei rendőrséggel
tisztázd a dolgot, igaz? Én sem akarok. Magunk mögött kell
hagynunk ezt az egész felfordulást. Vissza kell mennünk
Helsinkibe.
– Mennünk? Ki… Ki a fene vagy te?
– Érted jöttem, hogy hazavigyelek. Aggódnak miattad.
– Ki aggódik?
– A nagynénéd.
– De…
– Jessica – szorítja meg a férfi a vállát. Dohány- és enyhe
whiskyszaga van. Arca kemény vonású és barázdált, de
barátságos. – Ott a kagyló – mondja határozott hangon. – Mosd
meg az arcodat, és menj ki ezen az ajtón. Egy keskeny
csatornához vezet, ahol az előbb nem volt senki. De ellenőrizd,
mielőtt kilépsz. Semmi esetre sem láthatnak meg.
– De mit… – dadog Jessica, miközben a férfi gondterhelten a
földön fekvő Colombanóra tekint. A hegedűs nyitott szeme a
messzeségbe mered.
– Én eltakarítom ezt a felfordulást. Menj Muranóba, a
szállodádba, ott várj meg. Amint tudok, odajövök. És aztán
elindulunk. Ígérem, minden rendben lesz.
Jessica szipogva néz a férfira. Csak most érti meg, hogy
beszédén nem nyelvjárás, hanem idegen kiejtés érződik.
– Ki vagy te?
 – Erne – veszi elő a férfi a mellényzsebéből a személyi kártyáját.
– Megbízhatsz bennem.
 CVI.

Erne Mikson leguggol a kőpadlón fekvő holttest mellé, és letörli

homlokáról az izzadságot. A pince falára tűzött fáklyák lángja
melegíti az alacsony termet. A melegtől inge a hátához tapad,
pedig borzongató jeges hullámok járják át a testét. Még gondolni
sem akar arra, mit mutatna a lázmérő, ha most a hóna alá dugná.
– Eltart még egy kis ideig, hogy járhatóvá tegyük a folyosó
bejáratát – jelenti a különleges egység tagja, aki megállt Erne
mellett.
– Nincsenek már a folyosón.
– Valószínűleg így van – válaszol a férfi, visszaigazolja a
rádiótelefonján érkezett rövid üzenetet, és a hátsó falhoz indul,
melynek közepén egy méter magas nyílás látható. Mellette a
falnak támasztva hatalmas, a fiatal Camilla Adlerkreutzot
ábrázoló olajfestmény.
Erne behunyja a szemét, és beszívja a puskapor édes illatát.
Hallja a tucatnyi rendőr, mentőorvos és helyszínelő beszédének
moraját, valamint a lépcső felől közeledő bizonytalan léptek
zaját.
– Erne!
Rasmus az, de Erne nem válaszol neki azonnal.
– Erne! – ismétli Rasmus.
– Tessék?
Rasmus beljebb lép, kezét mélyen barna pehelykabátjának
zsebébe süllyeszti.
– Elindult a mentő.
– Van most Jessicával biztonságis? – sóhajt Erne, és kinyitja a
szemét.
 – Van.
– Rendben.
– Nem hiszem… Úgy értem, hogy… ha meg akarták volna ölni
Jessicát, akkor megtették volna az előbb – mondja Rasmus, és
cipője orrát kezdi nézni.
Erne lassan feláll, és Rasmusra pillant. Kedve lenne
megparancsolni neki, hogy hagyja abba a feltételes módot, de
legbelül tudja, hogy beosztottjának igaza van. Adlerkreutznak
megvolt rá az oka, amiért előbb annyi fáradsággal tőrbe csalta
Jessicát, majd megelégedett azzal, hogy viszonylag csekély
ijesztgetés után elengedje. Jessicának biztosan van erről valami
fogalma. De ő most túlságosan sokkos állapotban van ehhez.
Ráérnek később is. Kettesben, csak ő és Jessica.
– Sikerült megszereznem a várostól a tervrajzokat… – mondja
Rasmus.
– Az alagútról?
– Igen, bár nincsenek róla hivatalos iratok, kizárólag a terv és
az építési engedély az 1950-es évekből. Helsinki városának nem
volt tudomása róla, hogy az alagutat ténylegesen megásták, vagy
hogy mikor és ki…
– És ezért nem tudtuk eredetileg sem keresni.
– A tervek szerint az alagút a Kluuvinlahti-öböl hídja alatt
vezet Kulosaariba, a lakossági óvóhelyre. A különleges egység az
előbb ellenőrizte, de már elmenekültek onnan. Valószínűleg autó
várta őket.
– Kamerák?
– Nincsenek – vakargatja Rasmus a tarkóját.
– A Kluuvinlahti-öböl hídja alatt… – ismétli Erne halkan. – Ez a
magyarázata, hogyan bukkanhatott Laura Helminen pont
Koponenék partjánál a felszínre.
– És annak is, hogyan tűnhetett el Maria Koponen gyilkosa,
mint a kámfor – szed elő a zsebéből egy kerek dobozkát Rasmus.
Erne hitetlenkedve nézi, ahogy a személyes higiéniáját
egyébként hatékonyan elhanyagoló nyomozó ujjhegyével
elmélyülten szőlőzsírt ken száraz ajkára.
– A fagyban kiszárad…
– Mi hír a külvilágból? – szakítja félbe Erne, és a másik
holttesthez lép. Az elsőhöz hasonlóan ennek a mellkasán is véres
szúrt seb van. Kést azonban sehol sem látni.
– Bättre Morgondag… A Jobb Holnap mozgalom felkavarta az
egész közösségi médiát. Helminen kórházi videóját már
eltávolították az instagramról, de az interneten mégis saját életét
éli. A Roger Koponen YouTube-oldalára feltöltött kiáltvány
világszerte a mai nap egyik legnézettebb videója.
– Miről szól?
– Hosszú a szöveg…
– Dióhéjban.
– Kedvem lenne azt mondani, hogy hagyományos értelemben
vett anarchiáról van szó, de valójában mindez csak anarchiának
álcázott álszentség.
– Ezt hogy érted? – Erne Rasmusra néz, és valami szokatlant lát
az arcán: dühöt és elszántságot.
– Eléggé világos… – kezd bele Rasmus, aztán rövid szünetet
tartva folytatja: – hogy Camilla Adlerkreutz kihasználta ezeket az
embereket. Lelkileg labilis egyéneket tartott a hatalmában,
elhitetve velük, hogy a javukat akarja. Sokat közülük már
kiskoruk óta.
– És nem akármilyen egyéneket – sóhajt Erne.
– Így igaz. A társadalom szempontjából jelentős feladatokat
ellátó embereket, akiket az úgynevezett filozófiájával manipulált.
Ahelyett, hogy ezek az emberek szokásos kezelést és
gyógyszereket kaptak volna, Adlerkreutz gyakorlatilag leigázta
őket, és megparancsolta, hogy változtassák meg a világot. És
képzeld, mindaz a pénz, amit kezelésekre és gyógyszerekre
fordítottak volna…
– Egyenesen Adlerkreutz zsebébe vándorolt. – Ha Roger
Koponen egész idő alatt be volt vonva, lehetséges, hogy ezt a
tervet szem előtt tartva írta a könyveit – jegyzi meg Erne halkan,
és leguggol a másik holttest mellé.
– Nem hiszem – válaszolja Rasmus csendesen. – Ebben az
esetben képesnek kellett volna lennie arra, hogy megjósolja a
regények elsöprő, minden valószínűségnek ellentmondó sikerét.
Erne bólint, és előhúzza a cigarettásdobozt a zsebéből.
– Vagy csak remélte, hogy így lesz.
Kivesz egy cigarettát és a szájába teszi. A padlón egymás
mellett fekvő halott férfiakat nézi. És nem tud szabadulni a
gondolattól, hogy Roger Koponen és Mikael Kaariniemi arcán
mindig is valami iszonyúan furcsa kifejezés ült. Mintha mindig is
nagy titkot őrizgettek volna magukban.
 CVII.

Jessica kinyitja a szemét, szemhéja ólomsúlyú. Egy vitorlást

ábrázoló festményt lát, egy fa tárolószekrényt, egy
akadálymentes WC széles ajtaját és a falra magasan felfüggesztett
kis televíziót. Tudja, hogy kórházban van, hogy Jusuf és Nina
élnek, és ugyanebben a kórházban fekszenek, a szomszédos
szobákban. Erne rögtön reggel elmondta neki a híreket, amikor
magához tért.
– Jessica – szólal meg mellette egy hang.
Az arc ismerős. szorosan feltűzött konty és az éles napfényben
egy-két megcsillanó hajtincs.
– Tina?
Ráncos kéz szorítja meg a kezét. Könnyek csorognak végig a
sovány arcon.
– De jó látni téged ennyi idő után…
Jessica a vörösesre festett hajú nőre néz, aki számos
ráncfelvarrási műtétje ellenére idősebbnek néz ki, mint
amilyenre emlékszik. A büszkeség és a reprezentatív külső
szomorúsággá és törékenységgé változott.
– Nem is tudod, hányszor gondoltam rád, Jessica.
– Mit akarsz? – fordítja tekintetét az ablak felé Jessica.
Csend száll a szobára. Tina láthatóan nem gondolkodott előre a
válaszon. Talán megpróbálta, de nem találta.
– Azt akarom, hogy ne tarts ellenségednek – szólal meg végül,
és megtörli könnyes szemét csipkés zsebkendőjével, amit a
retiküljéből vett elő.
Jessica megrázza a fejét. Nehéz megértenie, miért jött el épp
most, annyi év után a nagynénje. Legutolsó találkozásuk óta
olyan hosszú idő telt el, hogy nem ismerte volna fel Tina hangját,
ha nem látja az arcát.
– Nem tartalak annak. De barátként sem gondolok rád, Tina. –
Jessica torka összeszorul, meglepően rossz érzés kimondani az
egyenes szavakat.
– De… – suttogja Tina.
Jessica kezével a levegőbe csap.
– Anya nem bízott benned. – Jessica hangja suttogássá halkul.
Egy pillanatig néma csend van.
– Édesanyád beteg volt – mondja Tina remegő hangon. –
Édesanyád a legtehetségesebb és legszebb ember volt a világon,
de nagyon, nagyon beteg is volt.
Jessica elfordítja a fejét, és behunyja a szemét. Már korábban is
hallotta ezeket a szavakat, de nem emlékszik rá, hol.
– Hogy érted ezt?
Kis ideig úgy tűnik, mintha Tina visszakozna, és lenyelné, amit
mondani akart. Még a következő harminc évben is hallgatna.
Mély sóhajtása azonban végül akadozó szavakba torkollik:
– Édesanyád nem volt egészséges lelkileg. Már nagyon fiatalon
paranoid skizofréniát állapítottak meg nála. – Tina halvány
mosolya megkönnyebbülésről árulkodik. Mindig elkezdeni a
legnehezebb. – Azonban a gyógyszereknek köszönhetően egészen
normális életet tudott élni. Ami pedig a színészi munkáját illeti,
abban kiváló volt, nem a betegségétől függetlenül, hanem,
mondhatni, éppen amiatt. De a von Hellensekhez hasonló
finnországi svéd, arisztokrata családoknál az 1970-es években fel
sem merülhetett, hogy nyíltan beszéljenek lányuk mentális
problémáiról. Hogy ez titokban maradjon, Theresát a Camilla
Adlerkreutz vezette privát pszichoterápiás központba
irányították, amelyik gyermekekkel és fiatalkorúakkal
foglalkozott.
– De… – motyogja Jessica. Érzi, hogy a gyomrából kiinduló erős
nyomás a mellkasa felé terjed.
 – Ha figyelmen kívül hagyjuk az enyhe paranoiát és a hirtelen
dühkitöréseket, Theresa nagyon jól boldogult a mindennapi
életben. Húszévesen szüleink megrökönyödésére felvették a
színművészetire, és hamarosan elkezdte a színészi pályát, amely,
mint jól tudod, finn viszonylatban továbbra is egyedülálló.
Találkozott a Helsinki Városi Színházban díszlettervezőként
dolgozó apáddal, és hamarosan megszülettél te. És két évre rá
Toffe. Azután már el is költöztetek az Egyesült Államokba. – Tina
kortyol egyet műanyag vizespoharából. Vékony nyakának ráncai
kakastaréjra emlékeztetnek.
– Miért meséled el ezt most nekem?
– Apád nem akart az Egyesült Államokba menni. Szerinte
mindenképpen bölcsebb választás lett volna Helsinkiben
maradni. Ha másért nem, hát miattatok, gyerekek miatt. Olyan
sok pénzt is örököltetek, hogy a tengerentúli anyagi siker nem
változtatott volna az életeteken.
– Anya az álmát ment megvalósítani…
– Nem az volt a legfőbb indok. Anyád azért ment, mert félt
maradni.
– Mitől félt?
– Camilla Adlerkreutztól. – Tina rövid szünetet tart.
A folyosóról behallatszik az edényes kocsi zörgése. – Adlerkreutz
azzal cáfolta Theresa állítását, hogy a lány téveszmés. Szó volt szó
ellen. Kitalálod, melyiküknek hittek: a skizofrénnek vagy a
köztiszteletben álló pszichiáternek?
– De… Tulajdonképpen mit mondott anya?
Tina hosszan néz Jessicára, aztán elmosolyodik, mintha minden
túl hihetetlen lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
– Hogy Adlerkreutz titkos tudományokat űzött a pincéjében,
aminek gyerekek és fiatalok agymosása volt a célja. Theresa
elmondta, hogy Adlerkreutz olyan szertartásokra kényszerítette a
betegeit, melyek során vízbe merítették őket… Fizikailag
bántalmazták a betegeket, mindenekelőtt azonban lelkileg. És
hogy amit Adlerkreutz tett velük, az tényleg sikerült.
Mindannyian a hatalmában voltak.
– Kivéve anyát?
– Abból kiindulva mindenképpen, hogy milyen határozottan
ellenállt, és próbálta elmesélni a szüleinknek, mi is történt
valójában a terápián.
Tina hangtalan sírásban tör ki. Az ablakra függeszti tekintetét,
ahonnan fény árad be a szobába, megtörli az orrát, aztán
összeszedi magát.
– Miután nagykorú lett, Theresa nem volt hajlandó elmenni az
ülésekre. De Adlerkreutz köre nem hagyta őt békén. Mesélte,
hogy esténként követték az utcán, és furcsa telefonhívásokat
kapott. Megfenyegették, hogy borzalmas dolgot csinálnak, ha
nem tér vissza.
– Egy paranoiás beszéde…
– Pontosan. Nem tudom, lehet-e hibáztatni a szüleinket azért,
hogy sosem vették komolyan, amit Theresa mondott. Ezért akart
elmenni. Minél messzebbre.
– Elmondta mindezt apának is? Elmondta-e anya bármikor,
miért volt annyira fontos a kultusz híveinek?
– Theresa szerint Adlerkreutz őt választotta ki kultusza
jövendő vezetőjének, munkája folytatójának. Valami egyedülállót
látott benne, talán olyasmit, ami Theresa érzékenységével, vonzó
kisugárzásával volt kapcsolatos. Ugyanazokat a tulajdonságokat,
amelyek a későbbiekben filmcsillaggá tették. Édesanyádban talán
túl sok lehetőség volt ahhoz, hogy lemondjanak róla. Értékes
eszköz volt a propagandájukhoz.
Jessica egy darabig kifejezéstelen arccal mered maga elé.
Egyszerre érez megdöbbenést, dühöt és szomorúságot, de egyik
érzés sem érinti meg mélyebben.
– És apa… Apa tudta ezt? – suttogja végül.
– Theresa nem akarta, hogy édesapád megtudja az igazságot.
Kétségkívül lassanként megismerte anyád labilis oldalát, de nem
hiszem, hogy akár csak sejtelme is lett volna arról, mi okozta a
hirtelen hangulatváltozásokat és az arányérzék időszakonkénti
elvesztését. Így hát kitartott.
– Miattam és Toffe miatt?
– Persze! De biztos vagyok benne, hogy szerette is Theresát –
mondja Tina, és kiissza a poharát. – A sok siker… Élet a
reflektorfényben és a vörös szőnyegen… Nem tudom, hogy ez
végül nehezebbé vagy könnyebbé tette-e a szüleid életét, de
néhány év múltán annyira ellehetetlenült a helyzet, hogy apád
úgy döntött, elköltözik.
Jessica szíve hirtelen kihagy egy ütemet.
– Az a reggel… – suttogja, és iszonyú száraznak érzi a torkát.
– A baleset előtti estén apád felhívott Los Angelesből. Évek óta
nem hallottam egyikükről sem, ezért nagyon meglepett a telefon.
Anyád minden tőle telhetőt megtett, hogy befeketítsen engem és
az egész von Hellens családot előttetek, de együttélésük egyre
nehezebbé válásával apád lassan rájött, hogy a hiba mégis valahol
máshol keresendő. Röviden elmondta, hogy kapcsolatuk már jó
ideje zsákutcába jutott; hogy beleszeretett valakibe, és elköltözik
hozzá Palo Altóba. Édesanyád éppen egy új filmezésre készült, és
apád szeretett volna magával vinni benneteket, de Theresa élesen
ellenezte ezt. Mindenesetre édesapád telefonált nekem, és
nagyon kért, hogy repüljek oda, támogassam a nővéremet, és
segítsek neki a gyerekek ellátásában.
– És te elrepültél Los Angelesbe?
– Természetesen. Theresa a testvérem volt. De sajnos túl későn
érkeztem…
– A baleset addigra már bekövetkezett… – mondja Jessica, és
kinéz az ablakon. A fagy szép, szimmetrikus csillagot varázsolt az
ablaktáblára.
– Amikor történt, még a repülőn ültem… Hogy pontos legyek,
Nevada légterében – töröl le Tina egy könnycseppet hüvelykujja
hegyével. – Csak azután tudtam meg, hogy két órát vártam a taxi
hátsó ülésén Bel Airben, a bekerített lakóparkotok kapujánál.
Végül a rendőrség jött értem, elmagyarázták a helyzetet, és a
kórházba siettek velem. Nem hitték, hogy túléled, Jessica… Sosem
felejtem el, milyen aprónak látszottál a rengeteg gép között…
– Vagyis te ott voltál…
– Mindennap. Négy hétig tartott, amíg összeférceltek téged.
A nagyszüleid is eljöttek. Őket is rendkívüli módon megviselte…
Különösen azért, mert a hosszú ideje megszakadt kapcsolat után
végleg elvesztették idősebb lányukat és a családját. Anélkül, hogy
lehetőségük lett volna megállapodni, rendezni a megromlott
viszonyt. De ők továbbra sem voltak képesek vádolni magukat
azért, hogy annak idején nem hitték el a lányuknak, amiket
Camilla Adlerkreutz terápiájáról mondott.
– De te elhitted? – fordítja vissza tekintetét az ablakról Jessica.
A nap már régóta nem sütött ilyen ragyogóan.
– Hallgass ide, Jessica! Szerettem volna gondoskodni rólad, de
egész egyszerűen nem volt lehetséges.
– Mert nem szeretted a gyerekeket?
– Túl fiatal voltam az örökbefogadáshoz, és anyám rossz
állapotban volt a mellrákja miatt. Apád nővére volt az egyetlen
logikus lehetőség. És bár ő sem kedvelte von Hellenséket, tudtam,
hogy a te szempontodból ez a legjobb megoldás. Niemiék jó
emberek voltak.
– Igen. Azt hiszed, nem gondoltam életem minden második
napján, hogy el vagyok átkozva? Hogy kétszer vesztettem el a
szüleimet? Ki a fene vesztette el húszéves koráig a testvérét és
kétszer a szüleit? Én vagyok itt az igazi boszorkány – mondja
Jessica, és már nem tudja visszatartani a sírást. – Azt hiszed, hogy
a pénz könnyebbé teszi ezt?
– Ha valaki, akkor én nagyon jól tudom, hogy nem, Jessi –
simogatja meg Jessica haját Tina. A gesztust nem utasítja el
Jessica, saját maga is meglepődik rajta. – És biztos nem emlékszel
már rá, de azután is próbáltunk kapcsolatban lenni veled, hogy
Niemiék örökbe fogadtak. Komolyan azt gondoltuk, hogy egy idő
után már nem neheztelsz ránk, és elmehetünk fagylaltozni, vagy
a vidámparkba… Hogy csinálhatunk valami klasszat.
 – És a férjed halála után nem volt más dolgod, mint nyomozni
utánam Velencében…
– Mindenki aggódott érted, Jessica. Elkezdődtek az egyetemi
kurzusok, a töölönkatui lakás közös költsége nem volt kifizetve,
számlák a végrehajtónál. Utánad kellett küldenem valakit.
– Te miért jöttél ide?
– Mert úgy éltél le több mint harminc évet az életedből, hogy
nem tudtad az igazságot. Különféle elképzeléseken rágódtál a
szüleid szerencsétlenségéről. Tudtad, hogy anyád utált minket.
Biztos több tucat indokot hallottál erre, döntő többségük
kétségkívül édesanyád képzeletének a terméke volt. És most
tudod az igazságot: hogy azért gyűlölt minket, mert nem hittünk
neki. Paranoid skizofrénnek tartottuk, mert az is volt, és nem
hittük el a beszámolóit arról, amiket Adlerkreutz tett vele.
Tina felemeli szürke retiküljét a padlóról, és egy összehajtott
papírt vesz ki belőle. Jessica egy pillanatig nézi, aztán gyanakodva
elveszi és kinyitja.

Kalifornia Állam, Balesetkivizsgálási Központ

Hely: Los Angeles, 4280 Lincoln Blvd 33°58’41.1”N 118°26’08.9”W
Idő: 7:45 am 05/04/1993

Pillanatnyi csend áll be, a berendezések zúgása szünetel, a

folyosóról már nem hallatszanak lépések. Jessica megérti, hogy
mindig tudta, de nem akarta elhinni. Hogy ha egy dolgot elég
mélyen elfojtunk, akkor nincs szem előtt, de igazából sosem tűnik
el. Érzi, amint öccse egyre erősebben szorítja a kezét. Látja, amint
anya a visszapillantó tükörből nézi őt. Szeme már nem szomorú,
inkább bizakodó. Tekintete őt keresi, mígnem találkozik a
szemük. Anya fekete szemöldöke felszalad, szája mosolyra
húzódik. A bánat elmúlt, és mintha a szeme is nevetne. Mindjárt
rendben lesz minden, kincsem. Apa kibámul az ablakon, és
összerezzen, mikor az autó átvág az útpadkán. Aztán
visszafordul, felordít, és megpróbálja elkapni a kormányt.
 Mindjárt boldogok leszünk megint.
Csend, véget nem érő csend. fehér színű. Forróaszfalt- és
kipufogógázszaga van. Üresség, ami elkíséri ide, a kórházi
szobába, ahol minden ismét jelentést nyer.
 CVIII.

Erne azt kívánta, hogy szóljak ma néhány szót. Ez nagy megtiszteltetés,

és mondtam neki, hogy mindenképpen így szándékoztam tenni, akár
akarja, akár nem.
Mindannyian szerettük Ernét, ennek kifejezéséhez nincs szükség
hosszú beszédre vagy több ezer szép szóra. Mert Erne valahol ott ül, és
egyfolytában a karórájára tekinget. És ez a látvány, mint tudjuk, mindig
felgyorsította a beszélőket. Tehát nagyon röviden szólok.
Ernével utolsó közös nyomozásunk az az eset lett, amelynek egyik
tettese egy híres író. Ezért – akármilyen borzasztónak is tűnhet – az
írásról szeretnék beszélni nektek.
Hiszem ugyanis, hogy mi mindannyian magunk vagyunk életünk írói.
Minden áldott nap írjuk saját történetünket, egyszerűen úgy, hogy
megéljük azt. Látunk, hallunk, tapasztalunk, hibákat követünk el, és
remélhetőleg tanulunk belőlük. Egyesek történeteit csodáljuk és
irigyeljük, másokét sajnáljuk, vagy akár helytelenítjük. Az irodalmi
ízlések száma végtelen, a kritikusoké úgyszintén. Ők annak az értékelését
gondolják feladatuknak, ahogy mások leírják az életüket. Szerintem az
enyémnek nem kell sikerkönyvnek lennie. A kritikusok úgy ítélhetik meg,
ahogy akarják. Az én történetemnek nem kell több tíz, több száz vagy
több ezer embert elérnie. Sőt, jobb a kis közönség: nem akarom ugyanis,
hogy unalmasnak vagy semmitmondónak tartsanak csak azért, mert az
olvasó nem ismer eléggé. Itt is, mint annyi más esetben, a minőség
fontosabb a mennyiségnél. Azt akarom, hogy aki kinyitja a könyvemet,
annak tartalmától függetlenül tisztelje és becsülje az íróját. Azt akarom,
legyen valaki, aki akkor is folytatni szeretné az olvasást, amikor már
nincs semmi mesélnivaló. Olyan olvasót akarok, aki hűséges a
szövegemhez.
 Erne felnőtt életem lektora, kiadói szerkesztője és kritikusa volt egy
személyben. Nem értettünk mindig mindenben egyet, de tudtam, hogy
tiszteletben tartja a szövegeimet. Elkalandozó, szeszélyes stílusomtól
függetlenül valahogy mindig tudta, milyen irányba tart a szöveg. És az,
hogy általában nyugodt arckifejezéssel olvasta, elárulta nekem, hogy
mindennek ellenére egészen jól fogok boldogulni. A kisebb hibákkal
együtt.
Most, hogy már nem vagy jelen, nehezemre esik az írás folytatása. De
pontosan ezért fontos ezt megtenni. A mi történeteink folytatódnak, és a
te történeted ezekben él tovább.

Köszönöm, drága Erne! És jó utat!

– Eláll a szavam – mondja Erne, amikor Jesssica leteszi a

papírlapot az asztalra. Mindketten a szemüket törölgetik. Erne
nehezen beszél, minden arról árulkodik, hogy a hangok
megformálása nagy erőfeszítést igényel tőle.
Jessica kifújja az orrát, és a sovány férfira mosolyog, akinek
csontos keze békésen pihen a kerekesszék karfáján.
– Te tényleg tudsz írni, Jessica.
Jessica akaratlanul elneveti magát, és elfújja a haját a szeméből.
– Ettől nem leszek vidám. Most nem.
– Köszönöm, hogy felolvastad nekem.
– Úgy éreztem… – fogja meg Jessica elérzékenyülve Erne kezét
–, valahogy fontosnak éreztem, hogy halljad. Mert mindenki más
hallani fogja. Hogy ne maradj le semmiről. Különösen azért, mert
rólad szól.
Erne mosolyog, már amennyire ziháló köhögésétől tud.
– Na, majd meglátjuk, eljön-e egyáltalán valaki – legyint sovány
kezével.
– Persze hogy eljönnek. Ne bolondozz! – Jessica megpaskolja a
férfi kezét.
A forralóban bugyog a víz. A nappaliban Erne abszolút
kedvence, a Fly Me to the Moon szól Frank Sinatrától.
 – Kérsz teát?
– Köszönöm, nem. Azt hiszem, most lepihenek.
– Biztos? És szendvicset? – Jessica hallja a hangjából sugárzó
ijedtséget. Nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. Erne olyan
félelmetesen nyugodtnak és magabiztosnak hat. Késznek.
Megbékélt az őt körülvevő világgal, elfogadta saját kicsinységét és
mikroszkopikus szerepét az évmilliók folytonosságában.
– Most le kell feküdnöm.
– Persze… Hadd segítsek.
– Jessica… – fogja meg gyengéden Jessica csuklóját Erne, és
finoman visszairányítja a székére.
Rövid ideig csak így ülnek. Erne mélyen Jessica szemébe néz.
– Köszönöm, Jessica.
– Jó lesz most pihenned, Erne. Holnap jönnek a fiúk – mondja
remegő hangon Jessica, de Erne fáradtan elmosolyodik.
– Most aztán jönnek elbúcsúzni… Nem is mutatkoztak már jó
ideje.
Erne a kezét nézi. A szemközti parkban otthonosan csiripelnek
a verebek; a fák csak nemrég zöldültek ki. Most a legszebb a
tavasz.
– Köszönöm, hogy itt tölthettem nálad ezeket a heteket –
mondja végül Erne mosolyogva. Nyugodt tekintetét körbejáratja a
tágas konyhán, aztán behunyja a szemét. Szemhéja olyan
súlyosan csukódik le, hogy felnyitása bizonyára kemény munka
lesz.
Jessica nyel egyet, és az asztalon lévő emlékbeszédre pillant.
Legközelebb Erne már nem fogja hallani.
– Tetszik az a pasi? – kérdezi váratlanul Erne.
– Ki? Fubu? Talán igen. Vidám. És egyértelmű.
– Jó, hogy vidám.
– De nem elég?
Erne mosolyog, és megrázza a fejét.
– Ígérj meg nekem egy dolgot, Jessi.
– Mit?
 – Soha ne nézz hátra! Mindig csak előre…
– … mert csak elöl van élet.
– Pontosan.
Rövid hangjelzés hallatszik, és Erne nehézkesen kiveszi a
lázmérőt a hónaljából.
– Van lázad?
Erne arcán euforikus mosoly jelenik meg.
– 36,5.
– Nagyszerű. Gyere csak, Ser Davos. Besegítelek az ágyba –
csippenti meg a férfi arcát Jessica. – Holnap új nap lesz.
 CIX.

Jessica!
Jessica kinyitja a szemét. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a
televíziót. Az adapter órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél,
recsegnek tőle az ablakok.
Valaki ismét szólította. Erne hangja volt. Az egészséges Ernéé,
nem azé a törékeny férfié, akit a súlyos és gyors lefolyású
betegség legyőzött. Ernéé, akinek a sírjára egy csokor pitypangot
vitt.
Jessica!
Már nem biztos benne, hogy női vagy férfihang-e. Hirtelen azt
veszi észre, hogy talpon van. Az este zuhanyzás után maga köré
csavart törülköző a padlóra csúszott. Tesz egy lépést. Azután egy
másikat. Tagjait könnyűnek érzi, nem fáj semmije. Mintha a
parketta fölött siklana. Levitálna. Lebegne anélkül, hogy talpa és
a padló között súrlódás jönne létre, bármiféle érintkezés a
matériával.
Gyere ide, kincsem!
A beszélő egyszerre nő és férfi. Lehetne Erne, Nina, Jusuf, Tina,
apa, anya – együtt.
Jessica a hosszú ebédlőasztalhoz közelít, amely körül délceg
tartású emberek ülnek. Az asztal közepén fekete, szép estélyi
ruha van kiterítve, tiszta, frissen vasalt. Az ötödik ruha. Mellette
egy pár csillogó, kecses, magas sarkú cipő. A világ legszebb cipője.
Jessica megáll könnyed mozdulata közben, és arcát a tükör felé
fordítja. Valami nem stimmel. Mintha a visszatekintő tükörkép
egy árnyalatnyi késéssel ismételné az ő mozdulatait; a
hajszálpontos másolat helyett spontánul reagálna Jessica
valóságos jelenlétére.
Respice in speculo resplendent.
Én vagyok az.
Persze hogy te, kincsem.
Jessica a szeme sarkából látja, hogy az asztal végénél ülő, fekete
estélyit viselő nő egy régi, vastag könyvet olvas. A nő mellett
Camilla ül. Nem az öreg, törékeny Adlerkreutz asszony, hanem a
fiatal Camilla, akinek fizikai erőtere a tükörig sugárzik.
Emlékezz rá, mit tettem, Jessica. Emlékezz rá, hogy megkíméltelek
téged és a barátaidat. Ez egy olyan ajándék, amit bármikor
visszavehetek.
Jessica bólint. Camilla alig észrevehetően mosolyog, és
elfordítja a tekintetét.
Jessicát váratlanul erős gyermeki szeretet és a szülei iránti
ragaszkodás keríti hatalmába, meg akar felelni nekik. Azt akarja,
hogy anya büszke legyen rá.
A nő lassan feláll. De hiszen ez anya. Mozdulatai merevek és
gépiesek. Olyan, mint egy ügyetlen bábművész marionettje,
aminek összegubancolódtak a zsinórjai.
Jessica behunyja a szemét, és mikor egy pillanat múlva kinyitja,
anya mögötte áll. Arca minden más, csak nem szép. Szinte a
felismerhetetlenségig össze van zúzva, a behorpadt feje tetejéről
az egyik szemén át az állára folyik a vér.
Jessica érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Miért sírsz, kincsem?
– Tudom, mit tettél, anya. Akkor reggel az autóban.
– Nem akartam, hogy sírjál, kis szívem.
Anya hideg keze a vállán.
– Nem. Nem azért sírok, mert megtetted.
– Hát akkor miért?
– Mert megértem.
 CX.

A tükörbe nézek.
 KÖSZÖNET

Marko Lehtoranta főnyomozó, a finn rendőrtiszti főiskola, a

Police University College tanára, gyilkossági és erőszakos
bűncselekmények szakértője
Petra Maisonen kiadói szerkesztő
A Tammi Könyvkiadó csapata
Család és barátok
Elina Ahlbäck Literary Agency: Elina, Toomas, Nicole és Julia
Férfi a tükörben