A kokain évente több tízmilliárd dolláros bevételt hoz a

drogkartelleknek, akik folyamatosan mérgezik

termékükkel a nyugati világot. A kábítószer nyomában
mindenütt a nyomor és a halál jár, mégis
feltartóztathatatlanul egyre csak terjed és terjed...

Paul Devereaux, a könyörtelen egykori CIA-ügynök

látszólag lehetetlen megbízást kap: megálljt kell
parancsolnia a drogbárók ténykedésének, kerül, amibe
kerül. A feladathoz minden a rendelkezésére áll, amit
csak akar: emberek, technika, pénz. Olyan csapatot kell
felállítania, amely képes felvenni a versenyt a kábítószer-
kereskedelem törvényen kívüli lordjaival. Korábban a
drogkartellek a szokásos rendfenntartó erőkkel találták
szembe magukat az egész világon, akik betartották a
játékszabályokat. Ám ennek vége. Mostantól nincsenek
szabályok.

A brazíliai esőerdők eldugott felszállópályáitól Guinea-

Bissau mocsárvidékéig, a bogotái városrészektől a
washingtoni üléstermekig „A Kobra” eddig sosem látott
részletességgel tárja elénk a globális
kokainkereskedelem elképesztő valóságát. Ebben a
rendkívüli, lélegzetelállítóan izgalmas, napjainkban
játszódó thrillerben a történetmesélés nagymestere,
Frederick Forsyth a legjobb formáját hozza.
 Fordította
Bujdosó István
 FREDERICK
FORSYTH
A KOBRA

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Frederick Forsyth: The Cobra
Transworld Publishers, a Random House Book Company, 2010
61-63 Uxbridge Road, London W5 5SA
www.rbook.co.uk

Copyright © Frederick Forsyth, 2010

Hungarian translation © Bujdosó István, 2011

A regény kitalált eseményeken alapul. A történelmi tényektől

eltekintve bárminemű hasonlóság valós személyekkel pusztán a
véletlen műve.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a
kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá
terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2011

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Milbacher Róbert
A kiadványt Merényi Tamás tördelte

A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 21,58 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 297 740 9
Justinnak és a többi fiatal brit és amerikai titkos ügynöknek,
akik óriási kockázatot vállalva harcolnak a kábítószer ellen.
 Szereplők

BERRIGAN, Bob – a CIA műveleti igazgatója

MANHIRE, Tim – egykori vámtiszt, MAOC-parancsnok
DEVEREAUX, Paul – a Kobra
SILVER, Jonathan – a Fehér Ház személyzeti főnöke
DEXTER, Calvin – a Kobra-projekt műveleti tisztje
URIBE, Alvaro – Kolumbia elnöke
CALDERON, Felipe – kolumbiai rendőrség, Kábítószer-
ellenes Főosztály vezetője
DOS SANTOS ezredes – kolumbiai rendőrség, Kábítószer-
ellenes Főosztály, hírszerzési vezető
ESTEBAN, Don Diego – a kokain-kartell vezére
SANCHEZ, Emilio – a kartell termelési igazgatója
PEREZ, Rodrigo – a kartell biztonsági főnöke, korábbi
FARC-terrorista
LUZ, Julio – ügyvéd, a kartell igazgatósági tagja
LARGO, José-Maria – a kartell értékesítési igazgatója
CARDENAS, Robert – a kartell igazgatósági tagja
SUAREZ, Alfredo – a kartell szállítmányozási igazgatója
VALDEZ, Paco – a kartell végrehajtója
BISHOP, Jeremy – informatikai szakértő
RUIZ, Carlos – bogotái jezsuita pap
KEMP, Walter – ENSZ, Kábítószer-ellenőrzési és
Bűnmegelőzési Hivatal
ORTEGA, Francisco – madridi rendőrség, Kábítószer-
ellenes Főosztály, felügyelő
McGREGOR, Duncan – hajóács
ARENAL, Letizia – madridi egyetemista lány
PONS, Francisco – kokainszállító pilóta
ROMERO, Ignacio – a kartell guinea-bissaui képviselője
GOMES, Djalo – Guinea-Bissau, vezérkari főnök
ISIDRO atya – cartagenai pap
CORTEZ, Juan – hegesztőmunkás
MENDOZA, João – brazil légi erő, leszerelt őrnagy
PICKERING, Ben – Különleges Vízi Szolgálat, őrnagy
DIXON, Casey – különleges műveleti erők, 2. számú SEAL
csapat parancsnoka
EUSEBIO atya – kolumbiai falusi plébános
MILCH, Eberhardt – hamburgi vámtiszt
ZIEGLER, Joachim – németországi Szövetségi Vámhivatal,
bűnügyi főosztályvezető
VAN DER MERWE – felügyelő, rotterdami Vámhivatal
Bűnügyi Főosztály
CHADWICK, Bull – különleges műveleti erők, 3. számú
SEAL-csapat parancsnoka
 Első rész

Tekergés
 1. fejezet

A kamasz fiú magányosan halt meg. Senki sem tudott róla. De

amúgy is csak egyvalakit izgatott volna. Ifjú életének a drog
vetett véget. Csont sovány teste bűzös szalmazsákon hevert.
Egy elhagyatott bérház mocskos szobájának sarkában. A
nyomornegyed egy kevéssé sikerült lakásprojekt eredménye
volt Washington Anacostia nevű körzetében, amelyre a város
egyáltalán nem volt büszke, és ahová a turisták sem látogattak
el soha.
Ha a fiú tudta volna, hogy halála egész háborút robbant ki,
valószínűleg még csak nem is értette volna. De biztosan nem
érdekelte volna. Ezt teszi a drog a fiatal elmével. Elpusztítja.

A nyárvégi vacsora a Fehér Házban az elnöki vendéglátás

normáihoz képest kimondottan szerényre sikeredett. Mindössze
tíz pár ült asztalhoz, miután az egyik várószobában
elfogyasztották az aperitifet. Tizennyolcukat mélységes
büszkeséggel töltötte el, hogy itt lehetnek.
Közülük kilencen önkéntesként magas beosztásban
dolgoztak a Külhoni Háborúk Veteránjainál, vagyis annál az
országos testületnél, amely azok szociális helyzetén igyekszik
javítani, akik valaha a fegyveres erők bármely ágának
egyenruháját viselték.
A 2010-et megelőző kilenc évben rengeteg férfi és számos
nő súlyos testi vagy lelki sérülésekkel tért haza Irakból, illetve
Afganisztánból. A fegyveres erők főparancsnokaként az elnök
köszönetét fejezte ki kilenc vendégének mindazért, amit a
testület révén sikerült elérniük. Így esett, hogy ők és feleségeik
vacsorameghívást kaptak oda, ahol egykoron a legendás
Abraham Lincoln is elköltötte az estebédjét. Miután a first lady
körbevezette őket a lakosztályokon, helyet foglaltak a lakáj
fürkésző szemeitől követve, és kíváncsian várták az első fogást.
Érthető, hogy ebben az emelkedett hangulatban meglehetősen
kínos volt, amikor az idősödő pincérnő sírva fakadt.
Egy hang sem hagyta el a torkát, de a levesestál jól láthatóan
remegett a kezében. A first lady épp a kerek asztal másik
végében ült. Egy pillanatra elfordult vendégeitől, felnézett, és
látta, ahogy a néma könnyek végigperegnek a pincérnő arcán.
A lakáj, akinek figyelmét egyetlen, az elnök jelenlétével
összeegyeztethetetlen körülmény sem kerülhette el, követte
tekintetét, majd csendesen, de fürgén megindult az asszony
felé. Biccentett a közelben álló másik pincérnek, hogy vegye át
a leveses tálat, mielőtt még nagyobb baj lesz, majd elkísérte az
asztaltól az idősebb nőt a konyhára és a tálalóra nyíló lengőajtó
felé. Amint eltűntek a folyosón, a first lady kecsesen
megtörölte a száját, exkuzálta magát a balján ülő tábornoknál,
felállt, és utánuk ment.
A pincérnőt a tálalóban ültették le. A válla hevesen
rázkódott a sírástól:
– Úgy röstellem, annyira sajnálom…
A lakáj arckifejezésén látszott, hogy nincs éppen elnéző
hangulatban. Az elnök jelenlétében nem szokás így
összeomlani.
A first lady intett neki, hogy menjen vissza, és tegye a
dolgát. Majd odahajolt a zokogó asszonyhoz, aki a kötényének
szélével törölgette a szemét, és egyre csak szabadkozott.
Aztán néhány gyengéd hangú, bátorító kérdés után,
Maybelle magyarázattal szolgált szokatlan viselkedésére. A
rendőrség holtan találta az egyetlen unokáját. Hatéves kora óta
ő nevelte, azóta, hogy a gyermek édesapja kilenc évvel ezelőtt
életét vesztette a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak
romjai alatt.
 Elmondták neki, hogy a halottkém mit állapított meg a halál
okaként, és tájékoztatták, hogy a holttestet a központi
hullaházból vitetheti el.
Így történt, hogy az Egyesült Államok elnökének felesége és
az idősödő pincérnő – mindketten hajdani rabszolgák
leszármazottai – egy tálalószoba sarkában vigasztalták
egymást, míg tőlük néhány méterre a Külhoni Háborúk
Veteránjainak kiemelkedő vezéralakjai emelkedett társalgást
folytattak a pirított kenyérdarabkákkal ízesített krémleves
felett.
A vacsora alatt nem esett több szó az incidensről, az elnök
pedig csak két órával később tette fel a nyilvánvaló kérdést,
amikor már a privát lakosztályban megszabadult a
szmokingjától.
Öt órával ezután, a hálószoba sötétjében, ahova a város
állandó izzásából csak néhány ezüstös fénysugár verekedte át
magát a golyóálló üvegek és a nehéz függönyök rengetegén, a
first lady érezte, hogy a férfi mellette nem alszik.
Annak idején az elnököt is tulajdonképpen a nagyanyja
nevelte fel. Jól ismerte hát azt a számára is roppant fontos
kapcsolatot, amely egy fiú és a nagymamája között alakulhat
ki. Ezért, bár általában korán kelt, és szigorú edzésterv szerint
tartotta magát formában, most képtelen volt álomba merülni.
Csak feküdt a sötétben, és gondolkodott.
Azt már eldöntötte, hogy a tizenöt éves kamasz, bárki volt
is, nem valami nincstelen sírhelyben fog nyugodni. Méltó
körülmények között helyezik majd örök nyugalomra. Sokkal
inkább zavarta viszont a halál oka: ilyen fiatalon, élete teljében
távozott egy szegény, de roppant odaadó, tisztességes
családból.
Néhány perccel három óra után vézna lábát kilendítette az
ágyból, és a köntöséért nyúlt.
– Hová mész? – szólalt meg mögötte alig hallhatóan egy
álmos hang.
 – Mindjárt jövök – válaszolta, megkötötte az övét a derekán,
és átbotorkált az öltözőszobán.
Felvette a kagylót, és mindössze két másodpercet kellett
várnia. Még ha az operátor álmos is volt az éjnek ebben a
legsötétebb órájában, amikor az emberi lélek a legkevésbé van
formában, ez egyáltalán nem hallatszott rajta. Hangjában csakis
a lelkes szolgálatkészség érződött:
– Igen, elnök úr? – A konzolon egy kis lámpa jelezte neki,
hogy kitől jön a hívás. Ami a chicagói férfiút illeti, neki még
mindig kicsit szokatlan volt ez a helyzet, hogy bármit
megkaphat, a nap vagy az éjszaka bármely percében, csak
kérnie kell.
– Felhívná, kérem, a Kábítószer-ellenes Ügynökség
igazgatóját az otthonában, vagy ahol éppen jelenleg
tartózkodik?
Az operátor egy cseppet sem lepődött meg a kérésen. Ha a
hang a vonal másik végén Mongólia elnökével akart volna
kicsit elcseverészni, ő azt is megoldotta volna.
– Egy pillanat türelmet kérek – mondta a fiatal nő valahol
mélyen, a föld alatti kommunikációs központban, és az ujjai
máris sebesen jártak a számítógép billentyűzetén. Parányi
áramkörök tették engedelmesen a dolgukat, a képernyőn pedig
megjelent egy név. Az otthoni telefonszámra vonatkozó
keresés eredménye pedig egy tízjegyű számsorban öltött testet.
A telefonszám egy takaros kis városi házhoz kapcsolódott
Georgetownban. Az operátor kapcsolta a számot, és várt. A
tizedik csengés után egy fátyolos hang szólt bele a kagylóba.
– Uram, az elnök van a vonalban – mondta be a varázsigét a
hölgy, mire a középkorú köztisztviselő egy pillanat alatt sokkal
éberebb lett. Az operátor közben már kapcsolta is a DEA,
vagyis a Kábítószer-ellenes Ügynökség vezérét az emeleti
szobába. A beszélgetésbe nem hallgatott bele. Egy kis lámpa
jelezte, ha a felek befejezték, és bonthatja a vonalat.
– Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom – szabadkozott az
elnök. De amint kimondta, a hívott fél azonnal megnyugtatta,
hogy egyáltalán nem zavarja. – Szükségem lenne némi
információra, talán a tanácsára. Be tudna jönni hozzám délelőtt
kilencre a Nyugati Szárnyba?
Természetesen csak udvariasságból fogalmazott kérdő
módban. Az elnök nem kérdez, az elnök utasít. A DEA
igazgatója pedig annak rendje és módja szerint megnyugtatta,
hogy reggel kilenckor ott lesz az Ovális Irodában. Az elnök
letette a kagylót, és visszament az ágyába. Most már végre el
tudott aludni.
Georgetownban viszont, az elegáns téglaház hálószobájában
ekkor már az összes lámpa égett, az igazgató pedig a
hajcsavarók alól értetlenül reá bámuló hölgyet kérdezgette,
hogy mi a fene lehetett ez. A vezető beosztású
köztisztviselőknek, ha a legmagasabb felettesük hajnali
háromkor hívja őket, nem nagyon jut más az eszükbe, mint
hogy valami valahol el lett szúrva. Méghozzá alaposan. Az
igazgató nem is feküdt már vissza. Lement a konyhába, töltött
magának egy kis narancslevet, feltett egy jó erős feketét, és
komolyan aggódni kezdett.

Az Atlanti-óceán másik oldalán felvirradt a hajnal. Az észak-

németországi Cuxhaven közelében a zord, szürke, esőáztatta
tengeren a San Cristobal névre keresztelt kereskedelmi hajó
felvette a kormányost. Konkrétan a kormány ugyan továbbra is
a kapitány, José-Maria Vargas kezében volt, de a helyi
kormányos utasításait követve irányította a hajót. Angolul
beszéltek, a levegő és a tengerek nemzetközi nyelvén. A San
Cristobal engedelmesen ráfordult az Elba tölcsértorkolatára.
Még nagyjából száz kilométer, és elérik Hamburgot, Európa
legnagyobb folyami kikötőjét.
A maga harmincezer tonnájával a San Cristobal szokásos
teherszállítónak számított a panamai zászlók alatt. A híd előtt,
ahonnan most a két férfi a hajnali szürkületben hunyorogva
kereste a mélycsatornát jelölő bójákat, katonás rendben
sorakoztak a tengeri áruszállításhoz használatos
acélkonténerek.
A fedélzet alatt nyolc szint húzódott meg, felette pedig még
négy. A hajóorrtól a hídig tizennégy sorban álltak a
konténerek. A jármű pedig elég széles volt ahhoz, hogy egy
sorban nyolc konténer is elférjen.
A hajóokmányok tanúsága szerint, ami tökéletesen meg is
felelt a valóságnak, a venezuelai Maracaibo kikötőjéből indult,
majd kelet felé haladva még nyolcvan konténernyi banánnal
egészítette ki a rakományát Paramaribóban, Suriname
fővárosában, amely az ország egyetlen kikötővárosa is egyben.
Az viszont már nem volt feltüntetve a papírokon, hogy az
utolsó tengeri konténerek egyike valamelyest eltér a többitől,
és a banán mellett egyéb árucikket is tartalmaz.
Ez az egyéb árucikk egy ütött-kopott, Dél-Afrikában is már
másodkézből vásárolt Transall típusú harcászati szállítógépen
érkezett, Kolumbia északi részéről, egy távoli haciendáról,
amely Venezuelán és Guayanán átrepülve végül Suriname egy
ugyancsak eldugott banánültetvényén landolt.
Az öreg repülő rakományát darabonként stószolták fel az
egyik tengeri acélkonténer hátsó fala mentén. A téglaszerű
csomagok teljes egészében befedték a hátsó falat. Miután hét
ilyen réteg elkészült, egy a többivel azonos acélfalat
hegesztettek a titkos rakomány elé, majd a többivel együtt
beszórták homokkal, s végül lefestették. És csak e gondos
előkészítés után kerültek be az akasztóállványokon lógó, zöld
és éretlen banánok, amelyekre még hosszú út várt a hűvös
konténerben Európáig.
Az utat ezután az őserdőben az exportra szánt árucikkel a
platós teherautók morogva-szuszogva tették meg a
tengerpartig, ahol a San Cristobal felvette az árut a fedélzetre, s
ezzel száz százalékosan kihasználta szállítási kapacitását. A
hajó aztán Európa felé vette az irányt.
A roppant lelkiismeretes tengerész, Vargas kapitány, akinek
halvány fogalma sem volt róla, hogy milyen egyéb rakományt
szállított a hajójával, korábban már többször járt Hamburgban,
de ez alkalommal is elcsodálkozott a Hanza kikötőváros
méretein és hatékonyságán. Hamburg tulajdonképpen nem is
egy, hanem két város egyben: ott van egyszer maga a város,
ahol az emberek a Külső- és Belső-Alstert körülölelő
házaikban élnek, és ott van a hatalmas kikötő a kontinens
legnagyobb konténertároló kapacitásával.
A háromszázhúsz kiépített dokkban évente tizenháromezer
hajó mintegy száznegyvenmillió tonnás áruforgalmat bonyolít
le. A konténerkikötőben kialakított négy terminál közül a San
Cristobalt ezúttal az Altenwerder fogadta.
Ahogy a teherhajó komótos, tíz kilométer per órás
sebességgel elhaladt a nyugati parton ébredező hamburgi
kerületek mellett, a kormánynál őrködő két férfinak erős
kolumbiai feketét szolgáltak fel. A német hajós tiszt
szenvedélyesen szimatolta a gőzölgő italt. Az eső már elállt, a
napsugarak átverekedték magukat az oszladozó felhőzeten, a
legénység pedig jókedvűen várta a partraszállást.
Dél felé járt már az idő, amikor a San Cristobal befordult a
számára kijelölt dokkba, és az Altenwerder tizenöt darujának
egyike szinte azonnal pozícióba állt, hogy megkezdje a
konténerek kirakodását a rakpartra.
Vargas kapitány elköszönt a kormányostól, aki a műszak
végeztével, már indult is haza, Altonába. Most, hogy a
motorokat leállította, és csak a készenléti áram működtette a
berendezéseket, a legénység pedig útlevéllel a kezében már
bele is vetette magát a Reeperbahn kocsmáinak füstös
forgatagába, a San Cristobal békésen ringatózott a vízen.
Vargas kapitány, akinek ez a hajó volt a munkahelye és az
otthona is egyben, ezeket a perceket szerette a legjobban.
Nem tudhatta, hogy négykonténernyi távolságban a hídtól,
fentről a harmadik rétegben, jobbról a harmadik konténeren
egy aprócska, szokatlan jelzés látható. Elég nehéz kiszúrni,
mivel a tengeri szállítókonténereken mindenféle karcolás,
festés, azonosító kód és a tulajdonos neve látható. Ez a logó két
koncentrikus körből állt, a belső, kisebbik körben egy máltai
kereszttel. Ez volt a Hermandad, vagyis a kolumbiai
kokaintermelés kilencven százalékát uraló Testvériség titkos
emblémája. A rakparton pedig mindössze egy olyan ember
volt, aki felismerte ezt a jelet.
A daru a konténereket a fedélzetről a számítógéppel vezérelt
járművek szorgos seregének tagjaira helyezte. Ezek a kikötő
fölé magasodó toronyból irányított gépek szállították a
hatalmas fémládákat a rakpartról a tároló övezetbe. Az egyik
tiszt, aki feltűnés nélkül mozoghatott a fáradhatatlan kis
járgányok között, ekkor vette észre a duplakörös jelet. Egy
nagyon rövid beszélgetés erejéig elővette a mobilját. Ezután
néhány kilométerre a kikötőtől egy kamion motorja felbőgött,
és máris megindult Hamburg felé.
A DEA igazgatóját ugyanebben az órában vezették be az
Ovális Irodába. Többször járt már itt, de a hatalmas antik
íróasztal, a zászlók és a köztársaság pecsétje láttán most is
meghatódott. Ő személy szerint rendkívül nagyra becsülte a
hatalmat. És ez az iroda maga volt a színtiszta hatalom.
Az elnök szívélyesen fogadta. Már túl volt a napi edzésén,
letusolt, megreggelizett, és egyszerű hivatali ruhát öltött
magára. Megkérte látogatóját, hogy foglaljon helyet az egyik
szófán, ő maga pedig egy karosszékbe ült.
– Kokain – tért a tárgyra azonnal. – A kokainról szeretnék
megtudni néhány dolgot. Maguknak erről hatalmas anyaguk
van.
– Vagy egyszobányi, elnök úr. Több méter magas
aktatornyok.
– Az nekem túl sok – mondta az elnök. – Nagyjából tízezer
szó kellene. Nem akarok hosszú oldalakon át statisztikákat
böngészni. Csak a tények érdekelnek. A lényeg. Hogy mi ez,
honnan jön, mintha nem tudnék semmit az egészről. Kik
készítik, kik szállítják, ki veszi meg, ki használja, mibe kerül,
kié a profit, ki húz hasznot belőle, ki veszít rajta, és hogy mi
mit teszünk ezzel kapcsolatban.
 – Csak a kokain, elnök úr? A többi nem érdekli? Heroin,
extasy, angyalpor, metamfetamin, marihuána?
– Nem. Csak a kokain. És személyesen én kérem. Más ne
olvassa el! Tisztában kell lennem az alapvető tényekkel.
– Azonnal megrendelek egy aktuális jelentést, uram. Tízezer
szó. Egyszerű nyelvezet. Szigorúan titkos. Mondjuk, úgy hat
nap múlva, elnök úr?
Az államfő mosolyogva felállt, és a kezét nyújtotta. A
találkozó véget ért. Már nyílt is az ajtó.
– Tudtam, hogy számíthatok magára, igazgató úr. Három
nap.
Az igazgató Crown Victoria típusú gépjárműve a
parkolóban várakozott. Amint odaintett neki, a sofőr már be is
kanyarodott a Nyugati Szárny elé. Negyven perccel később az
igazgató ismét a Potomac másik partján, Arlingtonban, az
Army Navy Drive 700 legfelső emeletén ült az irodájában.
A munkát a műveleti igazgatóra, Bob Berriganre bízta. A
fiatalember, aki inkább a terepen szerzett elévülhetetlen
érdemeket, mintsem az íróasztal mögött, komor arccal
kérdezett vissza:
– Három nap alatt?
Az igazgató bólintott.
– Ne egyen, ne aludjon! Csak kávén éljen! És Bob! Ne
kozmetikázzon! Úgy írjon le mindent, ahogy van. Lehet, hogy
ezzel megcsíphetünk egy kis extra támogatást.
Az egykoron terepmunkában jeleskedő műveleti igazgató
elindult a folyosón, és már hívta is a titkárát, hogy mondjon le
minden találkozót, interjút és értekezletet a következő három
napra. Aktakukacok. Nagyfejesek. Lehetetlent kérnek, aztán
elmennek vacsorázni egyet. A végén meg megkérdik, hogy hol
a pénz.

Mire a nap lebukott az égről, a San Cristobal szállítmánya már

a parton volt, de még nem hagyta el a kikötőt. Mindhárom
hídon, melyeken az importárukhoz lehetett eljutni, egymást
érték a kamionok. A Niederfelde Brücke előtt egy darmstadti
illetőségű, barnabőrű sofőr várakozott a sorban. Az
igazolványa szerint török származású német állampolgár. Az
viszont sehol nem állt az okmányaiban, hogy a török maffia
tagja.
A kikötő területén már nem lesz dugó. A suriname-i
acélkonténer vámkezelése pedig egyáltalán nem okozhat
problémát.
Hamburgon keresztül olyan elképesztő mennyiségű áru
érkezik Európába, hogy minden egyes konténer tüzetes
átvizsgálása fizikai képtelenség. A Német Szövetségi
Vámhatóság bűnügyi részlege, a ZKA így is megtesz minden
tőle telhetőt. A beérkező árunak közel öt százalékát tudják
szigorúan ellenőrizni. Némelyiket szúrópróbaszerűen
választják ki, de a legtöbb esetben füles alapján dolgoznak,
vagy ha valami gyanús az áru leírásában, esetleg a származási
hellyel kapcsolatban merül fel valami szokatlan (Mauritániából
nem gyakori például a banánszállítmány), vagy ha egyszerűen
csak hibás az adminisztráció.
Az ellenőrzés során akár fel is törhetik a pecsétet, és
kinyittathatják a konténert. Olykor belül is lemérik, hogy
nincsenek-e titkos rekeszek benne, vegyi ellenőrzést végeznek
a hordozható labor segítségével, de bevethetnek kábítószer-
kereső kutyákat is, vagy éppen röntgennel világítják át a
kamiont, amely az áruért jött. Ezt a módszert naponta mintegy
kétszáznegyven jármű esetében amúgy is alkalmazzák. De egy
banánnal megrakott konténerrel nem fognak ennyit bajlódni.
Ezt a konténert egyébként nem is vitték a kikötő logisztikai
hűtőközpontjába, mivel a továbbszállítás időpontja olyan közel
esett az érkezéshez, hogy egyszerűen nem érte volna meg.
Hamburgban a vámkezelést túlnyomórészt az ATLAS nevű
számítógépes rendszer végzi. A vámhatóság számítógépébe a
konténer húszjegyű regisztrációs kódját valaki már azelőtt
betáplálta, és szabad jelzést adott a rakomány kiadására, hogy a
San Cristobal ráfordult az utolsó kanyarra az Elbán.
 Mire a török sofőr sorra került a dokk kapujánál, az
acélkonténer útra készen várakozott. A kamionos átadta az
okmányokat, a vámos a kis fülkében bepötyögte az adatokat a
számítógépbe, a képernyőn a következő pillanatban már meg is
jelent a visszaigazolás a kismennyiségű banánszállítmányról
egy szerény darmstadti gyümölcskereskedés részére. A
vámtiszt intett, hogy mehet, a kamion pedig harminc perccel
később már újra a hídon volt, majd zavartalanul felhajtott az
egész Németországot behálózó autópályák egyikére.
A háta mögött pontosan egy tonna tiszta kokainnal. Mielőtt
az áru eljut a végfelhasználókhoz, először még felhígítják, és
olyan vegyi adalékanyagokkal „turbósítják” az eredeti
mennyiség hat-hétszeresére, mint a benzokain, a kreatin, az
ephedrin vagy éppenséggel a lovak nyugtatására is használt
ketamin. A felhasználókat pedig azzal etetik, hogy így sokkal
ütősebb hatást érnek el, mintha ugyanezt a mennyiségű kokaint
csak tisztán szívnák fel az orrukba. A mennyiség persze olyan
egyszerű és ártalmatlan, fehér por formájú anyagokkal is
növelhető, mint a sütőpor, vagy a porcukor.
Ha minden egyes kilóból így hét kiló fehér port állítanak
elő, és a felhasználók ezt átlag tíz dollár per gramm áron
felvásárolják, akkor a tiszta kokain minden egyes kilójáért
hetvenezer dolláros bevétellel lehet számolni. A sofőr háta
mögött pedig most ezer ilyen kilogramm tiszta kokain
robogott, vagyis hetven millió dollár. A kolumbiai őserdőkben
a termesztőktől ezer dollárért vették át a massza kilóját, az
árrésből tehát bőven biztosítható a fedezet arra, hogy kifizessék
a repülőt Suriname-ig, a berakodást végző banánfarmot, a San
Cristobal nevetségesen alacsony fuvardíját a
banánszállítmányért, és átutaljanak ötvenezer dollárt a korrupt
hamburgi vámtiszt nagy kajmán-szigeteki bankszámlájára.
A kemény téglák porításának, a hígításának és a
turbósításának, valamint a végfelhasználókhoz való
eljuttatásának a költségét már az európai drogterjesztők
vállalják magukra. De még ha a dzsungeltől a hamburgi
kikötőig tartó út a bevétel öt százalékából kerül is ki, és ha még
ugyanennyit számolunk az európai terjesztés során felmerülő
költségekre is, a kartellnek, valamint az európai, illetve
amerikai bűnbandáknak és drogterjesztő hálózatoknak még
mindig a bevétel nem kevesebb mint kilencven százalékát
kitevő profit marad.
Az amerikai elnök mindezt a Berrigan jelentésből tudta
meg, amelyet a DEA igazgatója a három nap leteltével
eljuttatott hozzá.
Az idő alatt, amíg a vacsora után végigolvasta, újabb két
tonna kolumbiai tiszta kokain szivárgott be az országba a texasi
határon egy Nuevo Laredo nevű kisváros közelében, majd nem
sokkal ezután örökre felszívódott a hátországban.

Tisztelt Elnök Úr!

Kérésének eleget téve a kokain narkotikumról az alábbi

tájékoztatást adom:

EREDET: a kokain kizárólag a jellegtelen kokacserje

leveléből nyerhető, amely időtlen idők óta terem a Dél-Amerika
északnyugati részén található őserdőkben. Eleinte az őslakosok
kedvező tulajdonságai miatt rágcsálták, ugyanis csökkenti az
éhségérzetet, és felfokozott kedélyállapotot eredményez. A
növény maga csak ritkán hoz virágot vagy gyümölcsöt, a fás
gyökerét és az ágait semmire nem lehet használni, egyedül a
cserje levele tartalmazza a drogot. De a levél drogtartalma
sem haladja meg az egy tömegszázalékot Háromszázhetvenöt
kilogramm levélből – ennyit lehet egy furgonra feltölteni – két
és fél kilogramm koka-paszta állítható elő – ez még a köztes
forma – amiből pedig a jól ismert fehér por formájában egy
kilogramm tiszta kokain nyerhető.
ELŐFORDULÁS: a mai kínálat mintegy 10%-a Bolíviából,
29%-a Peruból, 61%-a pedig Kolumbiából származik. A
kolumbiaiak viszont még koka-paszta formában felvásárolják a
két kisebb gyártótól a terméket, és ők maguk fejezik be az
előállítást, azaz tulajdonképpen 100%-ban ők látják el a
világot kokainnal.
VEGYI HÁTTÉR: a termék előállításához csak két vegyi
folyamatra van szükség, és mindkettő meglehetősen olcsó. Ha
tekintetbe vesszük a dzsungelben lakó farmereket sújtó
mélyszegénységet, akik kizárólag ezt a kemény, szívós cserjét
termesztik, érthető, hogy miért nem sikerült eddig soha a
probléma gyökerénél sikerrel kezelni a kérdést. A nyers
leveleket egy régi olajos hordóban savba áztatják be – erre a
célra a legolcsóbb akkumulátorsav is megfelel –, ami kioldja a
levélből a kokaint. A kiszívott leveleket aztán kimerik és
eldobják, a hordóban ezután csak a barnás lé marad. Ezt
alkohollal, vagy akár benzinnel vegyítik, aminek következtében
a folyadékból kicsapódnak az alkaloidok. Ezeket lefölözik, és
erős lúggal, például szódabikarbónával keverik el. Ebből lesz a
piszkosfehér, sárszerű anyag, az úgynevezett „paszta”. Dél-
Amerikán belül a kokainkereskedelem a drognak ebben a
formájában zajlik. A gengszterek ezt vásárolják fel a
farmerektől. Nagyjából 150 kg levélből állítható elő egy
kilogramm paszta. A szükséges vegyszerek könnyen
beszerezhetők, a termék pedig szintén komolyabb nehézségek
nélkül szállítható az őserdőből a finomítóba.
FINOMÍTÁS: titkos finomítókban, amelyek ráadásul
gyakran maguk is a dzsungel mélyén találhatók, a pasztát
hófehér (teljes nevén) kokain-hidroklorid porrá alakítják. Az
eljárás során további vegyi anyagok kerülnek hozzáadásra, úgy
mint sósav, kálium-permanganát, aceton, éter, ammónia,
kalcium-karbonát, nátrium-karbonát, kénsav és további benzin.
Ezt a kotyvalékot végül „leszűrik”, a visszamaradt anyagot
pedig megszárítják, így nyerik a tiszta port. Minden hozzáadott
vegyszer olcsó, és mivel számos legális vegyipari termék
előállításához használatosak, könnyen beszerezhető.
KÖLTSÉGEK: a kokalevelet rágcsáló földműves, más néven
„cocalero”, ha kidolgozza a belét, évente akár hatszor is
arathat a dzsungelben, egy-egy alkalommal 125 kg kokalevelet.
Az éves termés tehát nagyjából 750 kg kokalevél, amiből öt
kilogramm paszta nyerhető. A saját költségeit levonva évente
mintegy ötezer dollárt kereshet az üzleten. A finomítás
elvégzése után a por teljes előállítási ára kilónként négyezer
dollár körül áll meg.
PROFIT: ennek a terméknek a forgalmazása kecsegtet a
legnagyobb haszonnal a világon. A kolumbiai tiszta pornak az
ára négyezer dollárról hatvan-hetvenezer dollárra emelkedik
pusztán azáltal, hogy ötezer kilométert hajózik Kolumbia
partjaitól az Egyesült Államokig, vagy nyolcezer kilométert
Európáig. Bár ehhez az áremelkedéshez más is hozzájárul. Az
egy kilogramm tiszta port a vevő oldalon ugyanis a tömegének
akár a hatszorosára is „felturbózzák” úgy, hogy közben a
grammonkénti egységár nem csökken. A felhasználók végül
tehát a láncban az utolsó dílernek körülbelül hetvenezer dollárt
fizetnek azért az egy kilóért, ami Kolumbia partjait négyezer
dolláros beszerzési áron hagyta el.
KÖVETKEZMÉNYEK: ez a gigászi árrés biztosítja, hogy az
iparágban tevékenykedők a legmodernebb műszaki
felszereléseket, fegyvereket és a legkiválóbb szakértőket tudják
megvásárolni. Valóságos lángelméket alkalmazhatnak, bárkit
le tudnak fizetni – bizonyos esetekben még államelnököket is –,
és mindig önkéntesek lelkes hada veszi őket körül, akik szívesen
segédkeznek a termék szállításában vagy terjesztésében.
Akárhány alsó szintű terjesztő bukik is le, és kerül börtönbe,
ezrével akad a helyükre jelentkező, aki a nyomor és/vagy a
saját hülyesége miatt önként vállalja a kockázatot.
SZERVEZETEK: a Medellín-kartell vezére, Pablo Escobar
meggyilkolása, valamint az Ocho fivérek visszavonulása után a
kolumbiai bandák csaknem száz mini kartellbe tömörültek. De
az utóbbi három évben egy új óriáskartell jött létre, amely
erőszakkal saját fennhatósága alatt egyesítette a többieket. Két
független csoportosulás tagjai, akik nem kívántak csatlakozni,
szörnyű kínok közt lelték halálukat, ezután az új egyesítőkkel
szemben megszűnt mindenféle ellenállás. Az óriáskartell
Hermandadnak, vagyis Testvériségnek nevezi magát, és a
hatalmas ipari cégek mintájára szerveződik, saját
magánhadsereggel védi a tulajdonát, a rendet és a fegyelmet
pedig egy pszichopata büntetőosztag tartja fenn. A Testvériség
maga nem állít elő kokaint A terméket kész fehérpor
formájában vásárolja fel a mini kartellektől. Sajátos
értelmezésük szerint méltányos árat fizetnek az áruért, bár az
árképzési technikájuk nem az „akinek nem tetszik, elmehet”,
hanem az „akinek nem tetszik, megöljük” mottóval írható le. A
felvásárolt árut a Hermandad értékesíti az egész világon.
MENNYISÉG: a teljes értékesített éves mennyiség hatszáz
tonna, amely egyenlően oszlik el az Egyesült Államok és
Európa között. Másutt ez a drog szinte egyáltalán nem
használatos. A fenti árrésekkel számolva az éves profit nem
százmillió, hanem tízmilliárd dollárokban mérhető.
NEHÉZSÉGEK: a hatalmas nyereség miatt akár húsz terítő
láncszem is elfér a kartell és a felhasználó között. Ezek a
terítők lehetnek szállítók, elosztók, illetve közvetlen értékesítők.
Ezért olyan nehéz a rendfenntartó szervek dolga a világ
bármelyik országában, ha valódi nagykutyát akarnak fogni. Ők
ugyanis remekül körülbástyázzák magukat; elrettentésül
mindig brutális erőszakot alkalmaznak, és ők maguk soha nem
nyúlnak az áruhoz. A kisebb halakat gyakran elkapják, elítélik
és leültetik, de ezek csak a legritkább esetben „köpnek”, és
pillanatok alatt akad a helyükre új ember.
ELFOGÁSOK: az amerikai és az európai rendfenntartó
szervek állandó háborút vívnak a kokainiparral, és szinte
mindennaposak a kisebb-nagyobb fogások és lefoglalások. De
a két kontinens rendfenntartó szervei nagyjából a teljes
forgalom 10-15%-át képesek lekapcsolni, a dimenziók
ismeretében pedig ez korántsem nevezhető elégségesnek. Az
iparág megbénításához a lekapcsolási-elkobzási rátát 80%-ra,
vagy még ennél is magasabbra kellene emelni. A termék 90%-
ának lefoglalása esetén a kartell összeomlana, ami egyet
jelentene a kokainipar felszámolásával.
 HATÁSOK: mindössze harminc évvel ezelőtt a kokain a
köztudatban egyszerű pörgető szerként volt jelen. Elsősorban
házibulikban lehetett találkozni vele, illetve a brókerek és a
szórakoztatóipar szereplői körében. Ma viszont már az egész
országot sújtó csapásról beszélhetünk, amely katasztrofális
társadalmi károkat okoz. A rendészeti szervek becslése szerint
a nyereségvágyból elkövetett utcai bűncselekmények
(autólopás, betörés, rablótámadás stb.) 70%-át valamilyen
szenvedély kiéléséhez szükséges anyagi javak megszerzése
motiválja. Ha pedig az elkövető a kokain egy különösen
pusztító melléktermékét, az úgynevezett krekket fogyasztja, a
rablásokat brutális erőszak jellemzi. Mindemellett a kokainból
származó haszon tisztára mosva további bűncselekmények
finanszírozására is alkalmas. Itt elsősorban (a szervezett
bűnözői körökben, vagy terroristák által is használt)
fegyverekkel történő kereskedés, vagy az emberkereskedelem
jön szóba, azon belül is leginkább az illegális bevándorlás
támogatása, illetve a szexrabszolgák futtatása.
ÖSSZEGZÉS: országunkat hatalmas csapásként érte 2001
őszén a Világkereskedelmi Központ, illetve a Pentagon épülete
ellen végrehajtott terrortámadás, amely csaknem háromezer
emberéletet követelt. Azóta egyetlen amerikai sem vesztette
életét a saját hazájában külföldi terroristák által elkövetett
merényletekben, de a terrorizmus ellen folytatott küzdelem még
mindig tart, és folytatódnia is kell. Viszont ugyanebben az
évtizedben még óvatos becslések szerint is legalább tízszer
annyi embert pusztítottak el a kábítószerek, mint ahányan
szeptember 11-én életüket vesztették, és ezek közül minden
második haláleset a kokain számlájára írható.

Tisztelettel:
ROBERT BERRIGAN
Igazgatóhelyettes (Különleges
Műveletek) Kábítószer-ellenes
Ügynökség
Akkortájt, amikor a Berrigan-jelentést egy futár elvitte a Fehér
Házba, az egykori brit vámos Lisszabonban egy jellegtelen
irodában ült a dokk mellett, és tehetetlen gyűlölettel bámulta
egy ütött-kopott halászhajó képét.
Tim Manhire világéletében fináncként dolgozott, ami ugyan
soha nem számított a közkedvelt hivatások közé, de ő szentül
hitt benne, hogy erre a munkára nagyon is szükség van. Na,
persze nem azért, hogy a kapzsi kormányok a szerencsétlen
turistákról extrabevételeket gomboljanak le. Viszont a mostani
munkája Lisszabon kikötőnegyedének szürke, poros utcáin
valóságos kiteljesedést jelentett számára, és az egészből még
sokkal többet is ki lehetne hozni, ha nem ütközne mindig
ugyanabba a falba, amelyre nagybetűkkel ezt írták: „nincs rá
pénz”.
A vezetése alatt működő aprócska ügynökség, a
Kábítószerek Tengeri Felderítésének Operatív
Elemzőközpontja, röviden MAOC, hét ország szakértőit
állította csatasorba. Nagy-Britannia mellett Portugália,
Spanyolország, Írország, Franciaország, Olaszország és
Hollandia vett részt a munkában. Az ügynökség központja
Portugáliában volt, az igazgatót pedig Nagy-Britannia adta, aki
a brit Adó- és Vámhatóságtól igazolt át a SOCA-hoz, a
Terroristákra és Szervezett Bűnbandákra szakosodott
Ügynökséghez, hogy megkaphassa ezt a pozíciót.
A MAOC célja, hogy összehangolja az Unió tagországaiban
a Karib-térségből Európa és Észak-Afrika partjai felé irányuló
kokaincsempészet elleni harcot.
Ezen a verőfényes reggelen Tim Manhire azért volt
különösen bosszús, mert a saját szemével nézhette végig,
ahogy egy értékes szállítmánnyal úszkáló nagy hal megint
kicsúszik a hálójukból.
A légi felvétel elkészítésén kívül a járőröző repülő nem
sokat tehetett. Talán csak annyit, hogy néhány másodperc
múlva továbbította is a képet a MAOC rendszerébe.
 A fényképen egy vontatóhálós, rozoga halászhajó látszott,
amelynek tatjára az Esmeralda-G nevet festették. A szerencsés
véletlenen múlt csak, hogy egyáltalán észrevették, amikor az
Atlanti-óceán keleti felén a sötétségbe éppen bekúszott a
hajnal. Mivel a hajó mögött nem látszott a farvíz fehér tajtékja,
nagyon úgy festett, hogy az éjszaka leple alatt lopózott
közelebb. A kitűnő felbontású képen Manhire egy nagyító
segítségével még azt is ki tudta venni, hogy a legénység éppen
azon igyekszik, hogy kék vitorlavászonnal betakarja az egész
fedélzetet. A kokaincsempészek általában ezzel a módszerrel
rejtőznek el a tengeren.
Éjjel teljes gőzzel haladnak, napközben pedig hangtalanul
ringatóznak a tengerrel azonos színű vitorlavászon alatt, így
szinte képtelenség kiszúrni őket a levegőből. Persze ez jócskán
megnöveli a menetidőt, de cserébe igen biztonságos. Az, hogy
pont hajnalban látták meg őket, amikor be akarták takarni a
hajót, csak a balszerencséjükön múlt Az biztos, hogy halat nem
akartak fogni. A rakomány ugyanis, egy tonna fehér por több
rétegben csomagolva, nehogy a só, vagy a tengervíz kárt
tegyen benne, már azóta pihent érintetlenül a hajófenékben,
hogy Venezuela partjainál egy korhadt cölöpgátról berakodták.
Az Esmeralda-G jól láthatóan Nyugat-Afrika partja felé
vette az irányt, az úti célja pedig minden bizonnyal a
kábítószer-kereskedők elosztó központja, Guinea-Bissau. „Ha
csak egy kicsit is északabbra lenne! – nyögött fel magában
Manhire. – Akkor áthaladna a spanyol fennhatóságú Kanári-
szigetek, vagy a portugál Madeira vagy Azori-szigetek
felségvizein. Bármelyik ország kihajózhatna a parti őrséggel,
és elkaphatná őket.”
De ehhez túlontúl messze volt, a Zöld-foki-szigetektől
északi irányban nem egészen kétszáz kilométerre, ezért ők úgy
sem tudnának segíteni. Nincs megfelelő felszerelésük. A
Szenegál–Libéria íven húzódó államokat pedig nem lenne
tanácsos felkérni ilyesmire. Lehet, hogy több kárt okoznának,
mint amennyi hasznot hajtanának.
 Tim Manhire így aztán hat európai haditengerészettől és az
amerikaiaktól is kért segítséget, de egyiküknek sem volt a
közelben sem fregattja, sem rombolója, sem cirkálója. Az
Esmeralda-G bizonyára észrevette, hogy kiszúrták őket a
levegőből, ezért aztán felhagytak az álcázással, és teljes gőzzel
megindultak a part felé. Már csak háromszázötven kilométert
kell megtenniük, vagyis ha csak húsz kilométeres tempóval
haladnak is, simán eltűnnek Guinea mangrovefás lápvidékén,
még mielőtt újra felvirrad a hajnal.
A frusztrációt pedig még az sem csillapította feltétlenül, ha
olykor sikerült is egy-egy csempészhajót elkapni. A múltkor
szintén elég nagy szerencséjük volt, egy francia fregatt sietett a
segítségükre, és a MAOC iránymutatásai alapján rá is bukkant
egy kokaincsempész-hajóra vagy hétszáz kilométerre a
partoktól. De a franciák túl kényesen ügyeltek a
jogszabályokra. Az ő törvényeik szerint a lefülelt csempészeket
a legközelebbi „barátságos” kikötőbe kell vontatni. Ez pedig
történetesen egy másik bukott állam volt: Guinea-Conakry.
Aztán egy francia igazságügyi tisztviselő is odarepült, hogy
elintézze a formaságokat az elfogott hajó kapcsán. Emberjogi
aggályok, les droits de l’homme.
– Droits de mon cul – mordult fel Jean-Louis, Manhire
francia kollégája. – Menjenek ezek a picsába!
A teherszállítót elkobozták, a legénység ellen vádat emeltek,
a kokaint lefoglalták. Egy héttel később a hajó már fel is húzta
a horgonyt, és kifutott a tengerre. Méghozzá ugyanazzal a
legénységgel, miután az igazságügyi tisztviselő, aki – mit ad
isten – épp ekkor cserélte le a kopott Peugeot-ját egy vadonatúj
Mercédeszre, kezességet vállalt értük. A lefoglalt árunak meg
valahogy nyoma veszett.
A MAOC igazgatója egy mély sóhaj kíséretében feljegyezte
a hajó nevét. Ha egyszer újra felbukkanna… De nem fog.
Biztos, ami biztos: szépen visszaszerelik rá a halászathoz
szükséges kellékeket, aztán még azelőtt kap egy új nevet, hogy
újra kifutna a tengerre. De még ha újra használnák is a
csempészek, vajon lesz-e még egyszer olyan, hogy épp akkor
repül el felette egy európai tengerészeihez tartozó felderítőgép,
amikor a csempészek a kék vitorlás álcájukkal bajlódnak? Ezer
az egyhez.
„Ez a legnagyobb probléma – gondolta bosszúsan Manhire.
– Támogatást nem kapunk, a csempészek meg vidáman
hajóznak tovább. Akár elkapjuk őket, akár nem.”

Egy héttel később az amerikai elnök a belbiztonsági

miniszterrel értekezett, aki az Egyesült Államok tizenhárom
hírszerző ügynökségének tevékenységét felügyeli és
koordinálja. A miniszter most döbbenettel nézett a felettesére.
– Ezt komolyan mondja, uram?
– Azt hiszem, igen. Mit tanácsol?
– Ha valóban szét akarja zúzni a kokainipart, akkor a világ
legádázabb, legerőszakosabb és legkönyörtelenebb bűnözőivel
kell szembeszállnia.
– Eszerint találnunk kell valakit, aki még náluk is jobb.
– Úgy érti, uram, hogy aki náluk is… rosszabb.
– Van ilyen emberünk?
– Hát, nekem csak egy név jut eszembe, pontosabban egy
hírnév. Az illető négy évig vezette a CIA belső elhárítását.
Részt vett Aldrich Ames lebuktatásában, amikor végre
megkapta rá az engedélyt. Aztán különleges akciókban
dolgozott a Cég megbízásából. Megtalálta, és kis híján ki is
iktatta Oszama bin Ladent még 2001 szeptembere előtt. Két
éve engedtük el.
– Elengedték?
– Kirúgtuk.
– Miért?
– Túl kemény volt.
– A kollégákkal?
– Nem, uram. Az ellenségeinkkel.
– Ilyen nincs! Hozzák vissza! Hogy hívják az illetőt?
 – Az igazi nevét elfelejtettem, uram. Langley-ben mindenki
csak a becenevén emlegette: Kobra.
 2. fejezet

Az elnök által keresett férfi becsületes neve Paul Devereaux

volt. Amikor végre a nyomára bukkantak, épp imádkozott. Az
ima központi szerepet játszott az életében.
Devereaux egy olyan, nagy múltra visszatekintő családból
származott, amely annyira állt közel az arisztokráciához,
amennyire az a massachusettsi nemzetközösségben 1776 után
még egyáltalán lehetséges volt. Már kamaszkorában is jó
felfogású gyerek volt, de később még inkább az intellektusa
miatt tűnt ki kortársai közül.
A Boston College-ba járt, abba az intézménybe, amely a
legnagyobb utánpótlást biztosítja az Egyesült Államok jezsuita
egyetemei számára. Itt is igen nagyra tartották a tehetségét.
Legalább annyira volt elkötelezett, mint amilyen éles eszű, és
azon is komolyan elgondolkodott, hogy jezsuita papnak áll. De
aztán inkább egy másik neves társaságot választott: a CIA-t.
Az akkor húszéves ifjú minden akadályt könnyedén vett,
amelyet a kiképzői csak az útjába állítottak, és szinte évente
megtanult egy idegen nyelvet. Számára a kommunizmus és az
ateizmus elleni harc egyet jelentett Isten és a haza
szolgálatával. Csak éppen a világi köteléket választotta, nem
pedig az egyházit.
A Cégben a pályája gyorsan ívelt felfelé. Egyszerűen nem
lehetett leállítani. És bár a szenvtelen, tárgyilagos stílusa miatt
nem volt éppenséggel közkedvelt egyéniség, őt ez egy cseppet
sem izgatta. Mindhárom diviziót alaposan kiismerte: dolgozott
a műveletieknél, a hírszerzésnél és a belső elhárításnál is.
Közvetlen közelről nézte végig a hidegháború végét, amikor
1991-ben a Szovjetunió összeomlott, ezért a célért dolgozott
húsz kemény éven át, de ezután is aktív maradt egészen 1998-
ig, amikor az al-Kaida felrobbantotta a két amerikai
nagykövetséget Nairobiban és Dar es-Salaamban.
Devereaux időközben elismert arabszakértővé képezte át
magát, mivel úgy vélte, hogy a szovjet divizióban épp elegen
dolgoznak, meg ott a teendő amúgy is túl nyilvánvaló volt.
Mivel kiválóan megtanult arabul, ráadásul több különböző
dialektust is elsajátított, ő volt a megfelelő ember, amikor a
Cég egy olyan egységet szervezett, amely immár az új
fenyegetésre koncentrált: az iszlám fundamentalizmusra és a
rohamosan terjedő nemzetközi terrorizmusra.
Amikor 2008-ban visszavonult, többekben felmerült az
ilyenkor szokásos kérdés: magától ment, vagy úgy küldték?
Szerinte inkább az előbbi. Egy jóindulatú külső megfigyelő
talán úgy fogalmazna, hogy közös megegyezés volt. Devereaux
a régi iskolát képviselte. Jobban ismerte a Koránt, mint a
legtöbb iszlám-szakértő, és legalább ezer fontosabb értelmezést
ismert. De körülötte mindenütt már fiatalok dolgoztak, akiknek
a füle, mintha hozzánőtt volna a fülbe dugható kis
hangszórókhoz. Ő ki nem állhatta ezeket az új kütyüket.
A politikai korrektség híve volt, kedvelte az udvarias
beszédet, és mindenkivel szemben alkalmazta is, kivéve persze
azokat, akik egyértelműen az egy igaz Isten és/vagy az
Egyesült Államok ellenségei voltak. Ezeket könyörtelenül
eltiporta. Akkor távozott végleg Langley-ből, amikor a
központi hírszerzés új igazgatója a lehető leghatározottabban
kijelentette, hogy a modern világban márpedig feltétlenül
szükség van könyörületre.
Így aztán szedte a sátorfáját, és búcsút intett a kollégáknak
egy csendes, álságos koktélpartin – ezt a szokást is nagyon
utálta –, és visszavonult az ízlésesen berendezett házába a
történelmi városrészben, Alexandriában. Végre nyugodtan
elmerülhetett a remekbe szabott könyvtárában, és kedvére
csodálhatta az iszlám képzőművészet ritkaságaiból álló
gyűjteményét.
 Nem volt sem nős, sem meleg. Egy időben erről is sokat
pusmogtak a háta mögött a léhűtők Langley-ben, a régi
épületben – ő ugyanis nem volt hajlandó átmenni az újba.
Végül aztán a pletykák is fejet hajtottak a nyilvánvaló tény
előtt: a jezsuitáknál nevelkedett értelmiségit és aszkéta
brahmint ez a kérdés teljesen hidegen hagyta. Ekkoriban
mondta egy fiatalabb, elmés kolléga, hogy neki is megvan a
maga bája, akárcsak egy kobrának. A gúnynév pedig, mint
tudjuk, ragadós.
A Fehér Ház ifjú tisztviselője felkereste a South Lee és a
South Fairfax kereszteződésében álló épületet. A házvezetőnő,
az örökké vidám Maisie, tájékoztatta, hogy az úr templomba
ment, és szívesen útba is igazította. Amikor a fiatalember
visszatért a járdaszegély mellett várakozó kocsijához, kicsit
körülnézett, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha két
évszázadot repült volna vissza az időben.
Nem véletlen. Alexandriát 1749-ben angol kereskedők
alapították. Háború előtti település volt a javából, hiszen az
alapítás nemcsak a polgárháborút, de még a függetlenségi
háborút is megelőzte. Az egykoron parányi kikötő a Potomac
partján a cukor- és rabszolga-kereskedelemnek köszönhetően
igazi virágzásnak indult. A cukorszállító hajók – amelyek
miután maguk mögött hagyták az Atlanti-óceán haragos vizeit,
és a Chesapeake-öbölből felkúsztak a folyón – az angliai
építkezéseknél használatos régi téglákat használták
ballasztként. A kereskedők aztán ezekből a téglákból építették
fel igényes házaikat. Az egész környék sokkal inkább
hasonlított a jó öreg Európára, mintsem az Újvilágra.
A Fehér Ház munkatársa az útmutatásnak megfelelően
elindult felfelé a folyó mentén, majd a South Royal utcán
felfelé vette az irányt, ahol meg is találta a St. Mary katolikus
templomot. Benyitott. Az utcai zajok hirtelen elnémultak
körülötte. A főhajóban mélységes csend honolt. Körülnézett, és
mindjárt észre is vette az oltár előtt térdeplő, magányos alakot.
 Hangtalanul haladt el a nyolc, színes üveggel kirakott ablak
előtt, amelyek idebent jelenleg az egyetlen fényforrást
jelentették. A keresztelőkápolnában tömjén és a fogadalmi
gyertyák viaszának illata lengte be a levegőt. Lassan közeledett
a fehér vászonnal letakart oltár előtt térdelő ősz hajú férfi felé.
Az oltár felett egyszerű kereszt emelkedett a magasba.
Azt hitte, észrevétlen maradt, de a férfi hirtelen felemelte az
egyik kezét, jelezve neki, hogy ne törje meg a csendet. Amikor
aztán befejezte az imádságot, felállt, meghajolt, keresztet
vetett, és megfordult. A Pennsylvania sugárútról érkezett ifjú
már épp meg akart szólalni, amikor ismét egy kéz emelkedett a
magasba. Egy szó nélkül, mélységes csendben vonultak végig a
főhajón, ki egészen az utcai ajtóig. Az idősebb férfi csak itt
nézett rá nyájas mosollyal. Kinyitotta az ajtót, és mindjárt ki is
szúrta az utca másik oldalán parkoló járművet.
– A Fehér Házból jöttem, uram – mondta a tisztviselő.
– Sok minden változik, ifjú barátom, de a frizurák és az
autók ugyanazok maradnak – mondta Devereaux. Ha az ifjú azt
hitte, hogy a Fehér Ház megemlítése itt is a szokásos hatást
váltja ki, akkor nagyon tévedett.
– És mit kíván közölni a Fehér Ház egy visszavonultan élő
öregemberrel?
Az ügyintéző igencsak meglepődött. Egy olyan
társadalomban, amelyben az egyik legfőbb erény a fiatalság,
senki nem nevezi magát öregnek. Még a hetvenévesek sem.
Azt persze az ifjú nem tudta, hogy az arab világban például az
öregeket komoly tisztelet övezi.
– Uram, az Egyesült Államok elnöke találkozni szeretne
önnel.
Devereaux egy pillanatig hallgatott, mintha elgondolkodna a
hallottakon.
– Most azonnal, uram.
– Gondolom, akkor sötét öltöny és nyakkendő a javasolt
öltözék, úgyhogy előtte haza kellene ugranom. És mivel én
nem vezetek autót, nincs kocsim se. Remélem, oda tud vinni,
és utána haza is tud hozni.
– Igen, uram, ez csak természetes.
– Akkor menjünk! A sofőrje tudja, hogy hol lakom. Hiszen
bizonyára találkoztak már Maisie-vel.
A Nyugati Szárnyban a találkozó mindössze néhány percig
tartott a kőkemény illinoisi kongresszusi képviselő irodájában,
aki már évek óta az elnök bizalmasa, egy ideje pedig a
személyzeti főnöke.
Az elnök kezet rázott a vendéggel, és bemutatta
legbizalmasabb szövetségesének.
– Egy ajánlatot szeretnék tenni önnek, Mr. Devereaux –
vágott bele az államfő. – Bizonyos értelemben kérés. Illetve
minden értelemben az. Ebben a pillanatban épp egy értekezlet
zajlik, amelyre muszáj visszamennem. De Jonathan Silver
mindent részletesen elmagyaráz önnek. Nagyon hálás lennék,
ha választ adna, amint végiggondolta a dolgot.
Majd újabb kézfogás, mosoly, és már el is ment. Mr. Silver
viszont nem mosolygott. Nem volt az a mosolygós fajta, csak
nagy ritkán, ha épp azt hallotta, hogy az elnök valamelyik
ellenfele nagy bajban van. Kivett egy dossziét az íróasztal-
fiókjából:
– Az elnök hálás lenne, ha ezt először végigolvasná. Tessék.
Máris kezdheti – azzal az egyik bőrfotelre mutatott a szoba
hátsó részében. Paul Devereaux átvette a dossziét, leült,
keresztbe tette az elegáns nadrágba bújtatott lábát, és elejétől
végig elolvasta a Berrigan-jelentést. Tíz perc alatt a végére ért,
majd felpillantott.
Jonathan Silver az íróasztalánál ült, és különféle hivatalos
iratokat nézett át. Amikor elkapta az egykori titkos ügynök
pillantását, letette a tollat.
– Na, mi a véleménye?
– Érdekes, de nem különösebben újszerű. Mit akarnak
tőlem?
 – Az elnök a következőt szeretné tudni: lehetséges lenne-e a
rendelkezésünkre álló műszaki háttérrel és az irányításunk alatt
dolgozó különleges erőkkel felszámolni a kokainipart?
Devereaux néhány pillanatig a plafont fürkészte.
– Annak nem sok értelme lenne, ha erre most öt
másodpercen belül válaszolnék. Ezt ön is tudja. Némi időre
lenne szükségem, tudja, egy kis „projet d’étude”, ahogy a
franciák mondják.
– Azt én magasról leszarom, hogy a franciák hogy mondják!
– hangzott Jonathan Silver válasza, aki önszántából csak
nagyon ritkán hagyta el az Egyesült Államok területét, és akkor
is mindig az imádott Izraeljébe látogatott el. Ha pedig hivatalos
ügyben kellett külföldre utaznia, annak minden egyes percét
utálta, főleg, ha Európában járt, és még inkább, ha
Franciaországban.
– Fel kell mérnie a helyzetet, ha jól értem. Az meddig tart?
– Két hét legalább. És kell egy meghatalmazás is, amellyel
elérem, hogy minden hatóságtól őszinte és kimerítő válaszokat
kaphassak a kérdéseimre. Különben a válaszom továbbra sem
ér majd semmit. Gondolom, sem ön, sem az elnök nem akar
időt és pénzt pocsékolni olyan műveletre, amely eleve kudarcra
van ítélve.
A személyzeti főnök hosszú másodperceken át merev
tekintettel nézte a férfit, majd felállt, és kiment a szobából, öt
perccel később, amikor visszatért, a kezében volt az elnöki
meghatalmazás. Devereaux gyorsan átfutotta az írást.
Megfontoltan bólintott. Amit a kezében tartott, bőven elég volt
ahhoz, hogy könnyedén átverekedje magát az állami bürokrácia
sorompóin. A személyzeti főnök a névjegykártyáját is
átnyújtotta.
– Itt vannak a privát elérhetőségeim. Otthon, az irodában és
a mobilomon is elér. Mindegyik kódolt vonal. Teljesen
biztonságos. Bármikor hívhat, de csak ha nyomós oka van rá.
Ettől a perctől kezdve az elnök nincs benne a buliban.
Szüksége van a Berrigan-jelentésre?
 – Nincs – mondta Devereaux mosolyogva. – Megjegyeztem
a lényeget. És a telefonszámait is.
Azzal mindjárt vissza is adta a névjegykártyát. Magában
pedig enyhe megvetéssel ismételte el az iménti „teljesen
biztonságos” megjegyzést. Pár éve egy kicsit lelkesebb hekker
úgy ment át a NASA és a Pentagon adatbázisait védő
tűzfalakon, mint forró kés a vajon. Egy olcsó kis asztali
számítógéppel, valahol London északi részén, a
hálószobájából. A Kobra tudta jól, hogy mi az igazi titoktartás:
három ember úgy képes megtartani egy titkot, ha a háromból
kettő halott. A dolog csak úgy működik, hogy az ember
bemegy, és már ki is jön, még mielőtt a rossz fiúk egyáltalán
észbe kapnának.

Egy héttel a Devereaux–Silver találkozó után az elnök

Londonba látogatott. Nem állami látogatás volt, csak hivatalos
út. Ennek ellenére a királynő a Windsori kastélyban fogadta őt
és a first ladyt, emellett pedig egy korábbról datálódó őszinte
barátság felfrissítésére is maradt idő.
Ezentúl számos munkaértekezletre is sor került, amelyeken
az afganisztáni problémák, a két ország gazdasági kilátásai, az
Európai Unió helyzete, a globális felmelegedés illetve
klímaváltozás, valamint a kereskedelmi kapcsolatok kérdése
került terítékre. Végül az elnök és felesége elfogadta a brit
miniszterelnök meghívását, és pihenéssel töltötték a hétvégét a
vendéglátó államférfi számára fenntartott, csodálatos Tudor
stílusban épített vidéki házban, közismertebb nevén a
Chequersben. Szombat este a két pár a hosszú galériában
fogyasztotta el a vacsora utáni kávéját. Meglehetősen hűvös
volt az idő, a kandallóban vidáman lobogott a tűz. A lángok
villódzó fénye gyengéden simogatta a kézi kötésű antik
könyvekkel borított falakat.
Hogy két kormányfő között kialakul-e a személyes
szimpátia, vagy akár igaz barátság, azt sosem lehet tudni.
Egyesekkel összejön, másokkal nem. A történészek szerint
Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill, bár mindig voltak
közöttük bizonyos nézeteltérések, alapjában kedvelték
egymást. Ronald Reagan és Margaret Thatcher között őszinte
barátság alakult ki, annak ellenére, hogy a vas lady szigorú
elvei és a kaliforniai férfiú haverkodó, közvetlen humora
között mély szakadék tátongott.
A britek és az európaiak ezen a szinten csak nagyon ritkán
jutottak tovább a formális udvariasságnál egymással, sőt olykor
még ez sem sikerült. Egyszer az akkor még nyugatnémet
kancellár, Helmut Schmidt a vonzónak éppenséggel nem
nevezhető feleségével érkezett, mire Harold Wilson a
vacsorához készülődve az egybegyűlteknek viccesen
megjegyezte: „Hála Istennek, az asszonycsere már kiment a
divatból.”
Harold Macmillan ki nem állhatta Charles de Gaulle-t,
amúgy ez az érzés kölcsönös volt, viszont annál inkább
rajongott az ifjú John F. Kennedyért. Lehet, hogy a közös
anyanyelv is szerepet játszik ebben, bár nem biztos.
Tekintve a két férfiú életútja közötti különbségeket, akik
ezen az őszi estén most együtt melegedtek a kandalló tüze
előtt, míg odakint némán nőttek az árnyak, és a titkosszolgálat,
illetve a brit Királyi Légierő folyamatosan őrjáratozott a
környéken, talán valamelyest meglepő, hogy mindössze három
személyes találkozás után – egyszer Washingtonban, egyszer
az ENSZ székházban és most itt a Chequersben töltöttek el
hosszabb időt egymás társaságában –, mondhatni szoros
barátság alakult ki közöttük.
Ami az életutakat illeti, az amerikai indult hátrányosabb
helyzetből: édesapja kenyai, anyja Kansasben született.
Hawaiin és Indonéziában töltötte a gyermekkorát, itt kellett
először megküzdenie a bigottság rémével. Az angol férfiú egy
tőzsdei bróker és egy vidéki köztisztviselő házasságából
született, külön dajkája volt, az ország két legdrágább és
legnevesebb iskolájában végezte tanulmányait. Ilyen háttérrel
az emberben könnyen kialakul az a lezser elegancia, amivel
elfedheti, vagy éppenséggel felfedheti a benne munkáló
vasakaratot. Egyesekkel összejön, másokkal nem.
Valamivel felszínesebben nézve persze nagyon is sok
bennük a közös vonás. Egyikük sem töltötte még be az ötvenet,
mindkettőjüknek gyönyörű feleségük és két iskoláskorú
gyermekük van, kitűnő eredménnyel diplomáztak, és felnőtt
életük teljes egészét a politikában töltötték. Továbbá
mindketten már-már rögeszmésen igyekeznek a klímaváltozás,
a harmadik világ gazdasági problémái és a nemzetbiztonság
kérdéseiben átütő eredményeket elérni, illetve azok helyzetén
javítani, akiket Frantz Fanon úgy nevezett, hogy „a Föld
elátkozottjai”.
Míg a miniszterelnök felesége megmutatta a first ladynek a
könyvgyűjtemény legrégibb példányait, az elnök fojtott hangon
így szólt brit kollégájához:
– Volt időd belenézni a jelentésbe, amit adtam?
– Igen. Jó kis anyag… és aggasztó is. Ez itt is súlyos
probléma. Európában Nagy-Britannia a legnagyobb
kokainfogyasztó ország. Pont két hónapja találkoztam a SOCA
embereivel, akik a szervezett bűnözés ellen küzdenek, meg az
abból fakadó bűnügyekben nyomoznak. Mert?
Az elnök hosszasan bámult a tűzbe.
– Van egy emberem, aki jelenleg is egy kérdésre keresi a
választ. A kérdés pedig úgy hangzik, hogy a rendelkezésünkre
álló műszaki felszerelésekkel és a különleges műveleti erők
bevonásával fel tudjuk-e számolni ezt az ipart.
A miniszterelnök meghökkent.
– És ez az embered mondott már valamit?
– Egyelőre nem. Még várok a válaszára.
– És gondolom, a tanácsára. Amúgy szándékodban áll
megfogadni, amit tanácsol?
– Azt hiszem, igen.
– És ha azt mondja, hogy meg lehet csinálni?
– Akkor szerintem az Egyesült Államok belevág.
 – Mindketten óriási összegeket költünk a kábítószer-ellenes
harcra. De a szakértők egytől-egyig azt mondják, hogy a
problémát teljesen felszámolni képtelenség. Lekapcsoljuk a
szállítmányokat, elkapjuk a csempészeket és a bűnözőket,
leültetjük őket, méghozzá hosszú évekre. De semmi nem
változik. A drog ugyanúgy ömlik be az országba. Hiába
sitteljük le a kereskedőket, mindig jönnek helyettük újabbak. A
fogyasztók étvágya pedig egyre csak nő.
– De ha esetleg az emberem azt mondaná, hogy meg lehet
csinálni, számíthatok arra, hogy Nagy-Britannia mellénk áll?
Azt egyetlen politikus sem kedveli, ha övön aluli ütést kap.
Még egy baráttól sem veszi jó néven. Még az Egyesült
Államok elnökétől sem. Időt kellett nyernie.
– Először is kellene egy rendes terv. És megfelelő anyagi
háttér.
– Ha belefogunk, lesz terv. És a pénz is meglesz. Amit tőled
kérni szeretnék, az a különleges erők, bűnüldöző ügynökségek
és a hírszerzés. Ha ezekkel tudnátok támogatni az ügyet…
– Ezt meg kellene beszélnem az embereimmel – mondta a
miniszterelnök.
– Tedd azt. Majd értesítelek, hogy mit mondott az emberem,
és hogy belevágunk-e.
A két házaspár nem sokkal ezután már a lefekvéshez
készülődött. Reggel a helyi normann templomban lesz az
istentisztelet. Éjjel az őrök folyamatosan járőröznek,
ellenőriznek, átnéznek, és újra ellenőriznek. Állig
felfegyverkezve. Éjjellátó szemüveggel, infravörös szkennerrel,
mozgásérzékelőkkel, és hődetektorokkal. Ilyenkor nem
tanácsos errefelé rókának lenni. Még az Egyesült Államokból
importált limuzinok is külön védelmet kapnak, nehogy valaki a
közelükbe férkőzhessen.
Az amerikai párt, ahogyan az a külföldi államelnököknek
dukál, a Lee-szobában helyezték el. Ez a lakosztály arról a
jótékony személyről kapta a nevét, aki 1917-ben teljes
restaurálás után az államnak adományozta a Chequerst. A
szobában most is ugyanaz a baldachinos ágy állt amely még,
talán nem túl diplomatikusan, III. György idejében került ide.
A második világháború alatt a szovjet külügyminiszter,
Molotov is ebben az ágyban aludt, pisztollyal a párnája alatt.
Ezen az éjszakán, 2010 őszén, nem volt szükség pisztolyra.

A kolumbiai kikötőtől és Cartagena városától harminc

kilométerre délre a part mentén húzódik az Urabá-öböl, egy
áthatolhatatlan, maláriával fertőzött, mangrovefákkal benőtt,
mocsaras partvidék. Amikor az elnöki különgép Londonból
hazafelé jövet már épp a leszálláshoz készülődött, a lápvidék
egy láthatatlan kis patakjából két furcsa jármű verekedte ki
magát a tengerre, majd délnyugat felé fordult.
Az alumíniumból készült, vékonyka, húsz méter hosszú
hajók a vízen leginkább egy túlméretezett varrótűre
emlékeztettek azzal a különbséggel, hogy a hajó faránál
kétoldalt mindegyiken négy Yamaha 200-as motor volt
felerősítve. Csempész berkekben ezeket a járműveket csak
„vízi-gyorsnak” hívják. És valóban, mind az alakjuk, mind
pedig a motorok teljesítménye lehetővé tette, hogy bármilyen
más járművet maguk mögé utasítsanak a vízen.
Hosszúságuk ellenére a fedélzetük elég szűkösre sikeredett.
A hatalmas üzemanyagtartályok szinte minden helyet
elfoglaltak. Persze mindegyik fedélzeten volt hatszáz kiló
kokain is tíz méretes plasztik-hordóban elosztva. Ezeket
légmentesen lezárták, nehogy a tengervíz kárt tegyen az értékes
áruban. A jobb kezelhetőség kedvéért mindegyik hordót kék
polietilén zsineghálóba helyezték.
A hordók és az üzemanyag-tartályok között egy négyfős
legénység kuporgott. Nem volt valami kényelmes, de nem is ez
volt a cél. Egyikük a kormányos volt, aki könnyedén fel tudta
pörgetni a vízi-gyorsot hetven kilométeres tempóra, sőt ha
üldözték őket, akár a szédületes száztízet is ki tudta préselni a
gépből. A másik három csak erős ember volt, akik a saját
mércéjükkel mérve egy kisebb vagyonra tehettek szert, ha
vállalták a hetvenkét órányi kényelmetlen utazást és a
küldetéssel járó kockázatot. Valójában a pénz, amit összesen
kaptak, a húsz hordóban leszállított áru értékének roppant
csekély töredékét tette ki.
Ahogy kijutottak a sekély öbölből, a nyílt tengeren a két
hajó kapitánya beállt a hetven kilométer per órás
utazósebességre, és nekivágtak a hosszú útnak. Az úti céljuk az
óceán egy meghatározott pontja volt, százhúsz kilométerre a
panamai Colóntól. Itt a Virgen de Valme nevű hajóval
találkoznak, amely nyugtra tart a Karib-tengerről a Panama-
csatorna felé.
A vízi-gyorsoknak több mint ötszáz kilométert kell
megtenniük a találkozóig. Ezt a távot még a hetven kilométeres
sebességgel sem tudják napfelkeltéig teljesíteni. Úgyhogy a
holnapi napot a nyílt tengeren egy kék vitorlavászon alatt töltik
a tikkasztó hőségben, és majd csak a sötétség beálltával
folytatják útjukat. Körülbelül éjfélkor tudják átadni a
szállítmányt. Ez volt a határidő.
A teherszállító már a megbeszélt helyen várakozott. A
vízigyorsok óvatosan közeledtek, miután a teherszállítóval az
előre egyeztetett sorrendben fényjeleket váltottak. Az
azonosítás ezzel megtörtént, bár a sötétségbe küldött fényjelek
semmiféle jelentést sem hordoztak. A vízi-gyorsok a hajó
oldalához értek. Szolgálatkész kezek segítették fel a húsz
hordót a fedélzetre. Ezután néhány üres üzemanyagtartályt is
felküldtek, amelyek néhány perc múlva csordultig feltöltve
érkeztek vissza. Néhány spanyol búcsúszó után a Virgen de
Valme folytatta útját Colón irányába, a vízi-gyorsok pedig
elindultak hazafelé. Még egy nap izzadás vár még rájuk a
tengeren a vitorla alatt, utána viszont még hajnalhasadás előtt
hazaérnek a mangrovefákkal borított lápvidékre, hatvan órával
azután, hogy útra keltek.
Az ötezer dollár, amit az erős emberek fejenként zsebre
tehettek – illetve az a tízezer, ami a kormányosoknak járt –
felér egy kisebb vagyonnal. A szállítmány utcai értéke pedig,
amit a dílerek végül beszednek majd az Egyesült Államok
utcáin, eléri a 84 millió dollárt.
Mire a Virgen de Valme elérte a Panama-csatornát, ő is csak
egy volt a sok-sok teherhajó között, amely a sorára várt.
Hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy lemásszon a
legalsó raktér alatt kialakított üregbe. De erre senki nem
vállalkozott. Ahhoz, hogy ott valaki életben maradjon,
légzőkészülékre volt szükség. A legénység pedig a saját
felszerelését tűzoltáshoz használatos eszközként tüntette fel a
leltárban.
Miután átjutott a csatornán, a teherhajó a Csendes-óceánon
északnyugatnak fordult. Elhaladt Közép-Amerika, Mexikó és
Kalifornia partjai mellett, majd folytatta útját észak felé. Végül
Oregon partjainál a húsz hordót felhozták a fedélzetre,
előkészítették és gondosan elrejtették egy vitorla alatt. Aztán
egy holdmentes éjszakán a Virgen de Valme befordult Cape
Flatterynél a Juan de Fuca szorosba, és leszállította az
íncsiklandó brazil kávét, melyet az amerikai kávézók
fővárosában, Seattle-ben már olyannyira vártak az ínyencek.
De még mielőtt ráfordult volna a szorosra, a húsz hordóra
láncokat erősítettek, éppen csak annyira, hogy szép lassan
lesüllyedjenek a harminc méteres mélységbe. Aztán a kapitány
felhívott valakit a mobilján. De ha a marylandi Fort Meade-
ben, a Nemzetbiztonsági Ügynökségen bele is hallgattak a
beszélgetésbe (márpedig valóban belehallgatott), akkor sem
mentek semmire azzal a néhány ártalmatlan megjegyzéssel,
miszerint egy magányos tengeri medve néhány óra múlva
viszontlátja a kedvesét.
A húsz hordó helyét aprócska, de jól látható, színes bóják
jelölték, amelyek türelmesen várakoztak a felszínen a hajnali
szürkületben. A rákászhajó négyfős legénysége könnyedén
meg is találta őket, pontosan úgy néztek ki, mint a
homárlelőhelyeket jelölő bóják. Azt senki nem látta, ahogy a
hordókat kiemelték a vízből. Ha a radarjuk azt jelezte volna,
hogy néhány mérföldes körzetben a parti őrség járőrözik, a
közelébe sem mentek volna ennek a helynek. Mivel viszont a
kokain GPS-koordinátái alapján szinte néhány négyzetméteres
pontossággal tudták, hol kell keresniük, nyugodtan kivárhatták
a megfelelő pillanatot.
A Fuca-szorosból aztán felhajóztak a Seattle-től északra
található szigetek közé, és egy a halászok által használt betonút
végénél kötöttek ki. Itt már várt rájuk a sörszállító teherautó. A
hordók pedig folytatták útjukat, immár a szárazföldön, és
csatlakoztak ahhoz a háromszáz tonna kokainhoz, amely
minden évben bejut az Egyesült Államok területére. Az
érintettek jussa mind az előre egyeztetett bankszámlákra kerül.
A rákászok soha nem tudják meg annak a hajónak a nevét,
amely az árut elhelyezte a tengeren, vagy hogy kié a sörszállító
teherautó. Nem is kell tudniuk.
Azzal, hogy az árut kitették a szárazföldre, a tulajdonos
személye is változott. Egészen a parton történő kirakodásig a
kokain ugyanis a kartell tulajdonában volt, és idáig mindenkit a
kartell fizetett. A sörszállítótól kezdve viszont már az amerikai
importőré az egész, aki ettől a pillanattól kezdve csillagászati
összeggel tartozik a kartellnek.
Az 1,2 tonna tiszta por árát illetően korábban már
egyezségre jutottak. A kishalak megrendeléskor fizették a teljes
összeget. A nagy játékosok csak ötven százalékot. Az importőr
ezután a megvásárolt kokaint óriási árréssel juttatja el a
sörszállítótól a Spokane-ben és Milwaukeeban anyagra váró
orrlyukakhoz.
Ő fizeti a viszonteladókat és azokat, akik segítenek
elkerülni, hogy az FBI vagy a DEA beleköpjön a levesükbe.
Méghozzá készpénzben. De még ha mindezek után kifizetik a
kartellnek is a fennmaradó ötven százalékot, az amerikai
gengsztereknek még mindig bődületes mennyiségű dollárt kell
tisztára mosniuk. Úgyhogy innen még több száz illegális
vállalkozásba fog eljutni a pénz.
Amerikában pedig újabb és újabb életeket dönt romba a
fehér por.
Paul Devereaux-nak négy hétre volt szüksége a
helyzetfelméréshez. Jonathan Silver kétszer is felhívta, de ő
nem zavartatta magát. Amikor elkészült, ismét találkozott a
Nyugati Szárnyban a személyzeti főnökkel. Egy vékonyka
irattartó volt nála. Nem volt valami jó véleménnyel a
számítógépekről, óriási biztonsági kockázatnak tekintette őket.
Ő maga inkább mindent megjegyzett, ha pedig kevésbé
terhelhető memóriájú emberekkel kellett együtt dolgoznia,
akkor rendkívül tömör, elegáns, bár kissé régimódi nyelven
fogalmazott jelentéseket írt.
– Na, sikerült kialakítania az álláspontját? – kérdezte Silver,
aki mindig is büszkén vallotta, hogy nem foglalkozik
értelmetlen dolgokkal, csakis a lényeggel, bár ezt mások
gyakran egyszerű faragatlanságnak tartották.
– Igen – mondta Devereaux. – Bizonyos feltételek lehető
legszigorúbb teljesülése esetén a nagyüzemi formában működő
kokainipar felszámolható.
– Hogyan?
– Először nézzük azt, hogy hogyan nem. Az alapanyag
vonatkozásában az előállítókat nem tudjuk elérni. A
mélyszegénységben élő földművesek, a cocalerók, ezerszám
ültetik a dzsungelben a cserjét. Némelyik ültetvény mérete még
a fél hektárt sem éri el. Amíg létezik bárki, aki felvásárolja
tőlük a masszát, ők nem hagynak fel a termesztéssel, és
továbbra is ellátják a kolumbiai felvásárolókat alapanyaggal.
– Tehát akkor a farmerek lekapcsolása kihúzva?
– Ezzel hiába is próbálkoznánk. A jelenlegi kolumbiai
kormány erre elég nagy hangsúlyt fektetett, nem úgy mint
némelyik elődje, és kivált a legtöbb szomszédja. Vietnam
megtanított bennünket néhány fontos dologra az őserdőkről és
a dzsungelekben lakó emberekről. Nem nagyon éri meg
összetekert újságpapírral rárontani a hangyabolyra.
– Akkor tehát a finomítók lehetnek a célpontok, a kartellek?
 – Nem. Ez sem járható út. Ez olyan lenne, mintha egy
murénát puszta kézzel akarnánk visszatessékelni a barlangjába.
Latin-Amerikában ők játszanak hazai pályán, nem mi.
– Értem – mondta Silver, akinek ez a néhány mondat már
csaknem teljesen kimerítette a nagyon is véges türelmét. –
Tehát akkor kell lecsapnunk, amikor ezt a szart már behozták
az országba? El tudja képzelni, hogy mekkora összegeket
költünk az adófizetők pénzéből a rendészeti szervekre? Az
ötven államban, plusz a szövetségiekre? Abból a teljes
államadósságot ki lehetne fizetni, ember!
– Hát ez az! – mondta Devereaux, aki ellentétben a
beszélgetőpartnerével, továbbra is higgadt maradt. – Úgy
tudom, csak a szövetségi kormány évente tizennégymilliárdot
költ a kábítószer-ellenes harcra. És ez még semmi ahhoz
képest, amit az ötven állam együttesen kiad ugyanerre. Ezért
nem jön szóba a szárazföld sem.
– Hát akkor? Mi a megoldás?
– A víz.
– Víz, víz! Hogyhogy víz? Vizet akar önteni a kokainba?
– Nem. A megoldás a víz a kokain alatt. A tengervíz.
Eltekintve a Kolumbiától Mexikó felé vezető keskeny közép-
amerikai szárazföldtől, amit olyan könnyű ellenőrizni, hogy a
kartellek nem is használják, minden egyes gramm kokaint,
amely az Egyesült Államok vagy Európa területére érkezik…
– Európát most felejtse el, ők nem játszanak – vetette közbe
Silver.
– …a tenger felett, a tengeren, vagy a tenger alatt kell
szállítani. Még Kolumbia és Mexikó között is a tengeren
szállítják. Ez a kartell ütőere. Ha ezt elvágjuk, a beteg meghal.
Silver hümmögve nézte a nyugalmazott kémet a szobájában.
A fickó nyugodtan hátradőlt a székben, mint akit egy pillanatig
sem izgat, hogy a véleményét elfogadják-e vagy sem.
– Tehát mondhatom az elnöknek, hogy meg lehet csinálni,
és maga készen áll arra, hogy meg is csinálja?
 – Nem egészen. Van néhány feltétel. És ezek nem képezik
vita tárgyát.
– Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Az Ovális Irodát
nem szokás fenyegetni, uram. Hátrébb az agarakkal!
– Ez nem fenyegetés, ez figyelmeztetés. Ha ezeket a
feltételeket nem teljesítik, az akció egyszerűen kudarcba fullad.
Az pedig pénzben és presztízsben egyaránt óriási veszteség. Itt
vannak a feltételek.
Devereaux az asztalra tette a vékonyka irattartót. A
személyzeti főnök kinyitotta. Mindössze két lap volt benne,
mintha írógéppel írták volna. Öt, számozott bekezdés volt az
egész. Elolvasta az elsőt:

1. Műveleti téren teljes önállóságra lesz szükségem,

mégpedig abszolút titoktartás mellett. Az elnök környezetében
is csak a legszűkebb körben szabad bárkinek is tudnia arról,
hogy mi történik és miért, függetlenül attól, hogy ezzel hány
embernek gázolunk bele a lelki világába, vagy sértjük meg az
önérzetét. Az Ovális Irodán kívül mindenki csak annyit tudhat
amennyit feltétlenül tudnia kell, azaz csak annyit tudhat,
amennyi a feladata elvégzéséhez feltétlenül szükséges.

– A szövetségi és a katonai szervekből nem szivárog ki

semmi – vetette oda Silver.
– Dehogynem – mondta Devereaux továbbra is
rendíthetetlen nyugalommal. – A fél életemet azzal töltöttem,
hogy megakadályozzam a kiszivárogtatást, vagy hogy az így
okozott kárt helyrehozzam.

2. Szükségem lesz egy olyan erős elnöki meghatalmazásra,

amely alapján bármely másik ügynökség vagy olyan katonai
egység, amelynek az együttműködése szükséges, habozás nélkül
teljesíti az utasításaimat. Kezdve azzal, hogy minden olyan
ügynökség, amely a kábítószer-ellenes harcban részt vesz,
köteles továbbítani a legapróbb információkat is az általam
ezentúl „Kobra-projektnek” nevezett művelet főhadiszállására.
 – Ettől a falra másznak – zsémbeskedett Silver. Ő tudta a
legjobban, hogy az információ hatalom. És senki nem mond le
szívesen a hatalmának legapróbb szeletéről sem. Sem a CIA,
sem a DEA, sem az FBI, sem az NSA és persze a fegyveres
erők sem.
– A Belbiztonsági Minisztérium felügyelete alá kell őket
venni a 2001-es nemzetvédelmi törvény alapján – mondta
Devereaux. – Így közvetlenül az elnök irányítása alá kerülnek.
– De a Belbiztonsági Minisztérium a terrorizmus ellen
dolgozik – vetette közbe Silver. – A kábítószer-csempészet
nem terrorizmus, hanem bűncselekmény.
– Olvassa csak tovább – mondta a volt CIA-ügynök.

3. Önállóan válogathatom meg a munkatársaimat Nem

lesznek sokan, de az általam hozott személyi döntések nem
képezik vita tárgyát.

A személyzeti főnök nem ellenkezett, amíg el nem olvasta a

negyedik feltételt.

4. A projekt költségvetése, amire szükségem lesz, kétmilliárd

dollár. Előre fizetendő elszámolási kötelezettség nélkül. Ezután
kilenc hónapra lesz szükségem az előkészületekhez, majd
további kilenc hónap kell a kokainipar felszámolásához.

Korábban is léteztek titkos műveletek, titkos

költségvetéssel, de ez minden határon túlment. A személyzeti
főnök már a lelki szemei előtt látta, ahogy elkezd villogni a
piros lámpa. Kinek a költségvetéséből vegyék el ezt a pénzt?
Az FBI-tól, a CIA-től, a DEA-től? Vagy a kincstártól kérjenek?
– A költségeket ellenőrzött keretek között kell tartani –
nyögte ki végül. – Akik a pénzeket őrzik, nem elégszenek meg
azzal, hogy kétmilliárd dollár csak úgy elpárolgott, mert
magának vásárolni támadt kedve.
– Akkor nem fog menni – válaszolta Devereaux halálos
nyugalommal. – Az egésznek az a lényege, hogy nem láthatják
előre, hogy le fogunk csapni a kartellre és az egész
kokainiparra. Ha megsejtik, fel tudnak készülni. A beszerzett
felszerelés, illetve a verbuvált személyzet már önmagában
leleplezi a tervet, és az tuti, hogy valami tökös oknyomozóhoz,
vagy bloggerhez kiszivárog az egész, amint a könyvelők
rávetik magukat a számlákra.
– Nem kell rávetniük magukat, elég, ha figyelemmel
kísérhetik.
– Az ugyanaz, Mr. Silver. Ha a pénzemberek belelátnak, az
álcának lőttek. És ha az álcának lőttek, nekünk is lőttek.
Higgye el, tudom, mit beszélek.
Az egykori illinoisi kongresszusi képviselő tudta jól, hogy
ezen a pályán nincs esélye. Elolvasta az ötödik bekezdést is:

5. A kokaint át kell minősíteni „A” típusú kábítószerről,

amelynek az importálása egyszerű bűncselekmény,
nemzetbiztonsági kockázatot jelentő anyaggá, amelynek
importálása, vagy importálására tett szándék már önmagában
is terrorista cselekménynek számít.

Jonathan Silver felpattant a székéből.

– Magának teljesen elment az esze? Ez törvénymódosítást
jelent!
– Nem, elég egy kongresszusi rendelet is. Hiszen pusztán
egy vegyület besorolásának módosításáról van szó. Tehát
végrehajtói eszköztárral is kezelhető.
– Hogyhogy vegyület?
– A kokain-hidroklorid csak egy vegyület. Történetesen egy
olyan az állam által üldözött vegyület, amelynek az
importálását az Egyesült Államok büntetőtörvénykönyve tiltja.
Az anthrax is csak egy vegyület, és a VX-ideggáz is. Csak az
egyiket „tömegpusztító biológiai fegyverként”, a másikat pedig
„vegyi fegyverként” tartjuk számon. Irakot azért rohantuk le,
mert a hírszerzésünk, miután otthagytam őket, meg volt
győződve róla, hogy ők mindkettővel rendelkeznek.
– Az azért más volt.
 – Nem. Pontosan ugyanaz. Ha a kokain-hidrokloridot
nemzetbiztonsági kockázatként kezeljük, beindul a láncreakció.
Ha valaki évente ezer tonnát behoz az országba, az innentől
kezdve nem egyszerű bűncselekményt követ el, hanem
terrorfenyegetést. És akkor törvényes keretek közt tudunk
megfelelően reagálni. A törvények pedig már készen vannak.
– Szóval mindent csatasorba akar állítani, amink csak van?
– Szinte mindent. De csakis a felségvizeinken és a
légterünkön kívül. És láthatatlanul.
– Úgy tekintsünk a kartellre, mintha az al-Kaidával állnánk
szemben?
– Nagyjából ez a lényege – mondta Devereaux.
– Tehát akkor most az a dolgom, hogy…
Az ősz hajú bostoni felállt.
– Önnek, tisztelt személyzeti főnök úr, legelőször is azt kell
tisztáznia, hogy mit bír a gyomra, és főleg, hogy a főnökének
mit bír a gyomra. Ha ez megvan, akkor már nem nagyon van
mit beszélgetni. Meggyőződésem, hogy a munka elvégezhető,
de csakis az itt felsorolt feltételek teljesülése esetén. Ezek
nélkül nem lehet megcsinálni. Legalábbis én biztosan nem
tudom másképp elképzelni.
Anélkül, hogy engedélyt kapott volna a távozásra, elindult
az ajtó felé, de még mielőtt kilépett volna, visszafordult:
– Kérem, tudassa velem, ha az elnök engedélyezte az akciót.
Otthon megtalál.
Jonathan Silver nem igazán volt ahhoz szokva, hogy csak
így rácsukják az ajtót.

Az Egyesült Államok kormányában a legmagasabb szintű

utasítás az elnök által kiadott végrehajtási rendelet. Ezeket
szokás nyilvánosságra hozni, mivel anélkül elég nehéz
betartani őket, de egy elnöki végrehajtási rendeletet teljes
titokban is ki lehet adni, ilyenkor egyszerűen csak
„határozatnak” hívják.
 Az alexandriai öregharcos – bár ezt akkor még nem tudta –
meggyőzte a személyzeti főnököt, aki pedig meggyőzte az
elnököt. Egy igencsak megdöbbent alkotmányjogásszal
folytatott egyeztetés után a kokaint szép csendben átsorolták a
nemzetbiztonsági kockázatot jelentő anyagok közé. Ezzel
pedig belesodródott a nemzetbiztonságot fenyegetető
körülmények ellen vívott háborúba.

Messze nyugatra a portugál partoktól, csaknem egyvonalban a

spanyol-portugál határral, a Balthazar teherszállító a
rakományával észak felé tartott a rotterdami kikötőbe. Nem
volt nagy hajó, mindössze hatezer tonna, a kapitánnyal és
nyolcfős legénységével, akik egytől-egyig csempészek voltak.
A munkájukból fakadó illegális lehetőségek jövedelmezőségét
tekintve a kapitánynak minden esélye megvolt rá, hogy
odahaza Venezuelában két éven belül vagyonos emberként
vonuljon nyugalomba.
Ebben a pillanatban a pozíciójuktól mindössze kilencven
kilométerre fekvő Finisterre-fokra vonatkozó időjárás-
előrejelzést hallgatta. Négyes erősségű szél várható, fodrozódó
tengerrel, de tudta jól, hogy azok a spanyol halászok, akikkel a
találkozó meg volt beszélve, mind keménykötésű matrózok, és
néhány pajkos hullámtól nem fogják zavartatni magukat.
A portugáliai Oportót már messze maguk mögött hagyták,
és nagyjából a spanyol Vigót rejthette a szemük elől a keleti
látóhatár, amikor utasította az embereit, hogy hozzák fel a négy
darab méretes bálát a harmadik szintről, ahol azóta érintetlenül
feküdtek, hogy Caracastól kétszáz kilométere egy rákászhajó
fedélzetéről átrakodták őket.
Gonçalves kapitány nem volt az a meggondolatlan fajta.
Nem volt hajlandó kikötőnek még csak a közelébe sem menni a
csempészáruval, főleg nem ezzel. Csakis a partoktól távol vette
fel a szállítmányt, és ugyanígy le is passzolta. Hacsak egy
informátor fel nem dobja, ilyen óvatosság mellett nemigen
kellett tartania attól, hogy lekapcsolják. Hatszor hozott már át
szállítmányt az Atlanti-óceánon, amiből futotta egy csinos
házra, felnevelt két szép kislányt, és Enrique is elvégezhette a
főiskolát.
Közvetlenül Vigo után megjelent a két spanyol halászhajó.
Ő ragaszkodott az ártatlan, de nagyon is fontos és sokat mondó
köszöntőkódokhoz, amikor a jövevények melléjük értek. Mert
azért az mindig benne volt a pakliban, hogy a spanyol vámosok
lefülelik a bandát, és most halászoknak adják ki magukat.
Persze, ha ez történt volna, akkor mostanra a fegyveresek már
elözönlötték volna a hajóját. De a tőlük immár mindössze
néhány méterre ringatózó hajókon azok voltak, akiket várt.
Miután az azonosítás megnyugtató módon lezajlott, a két
halászhajó behúzódott mögéjük. Néhány perccel később a négy
bála már át is bukott a farkorláton, és bezuhant a tengerbe. A
Seattle-nél a tengerfenékre eresztett szállítmánytól eltérően,
ezek úgy voltak előkészítve, hogy lebegjenek a vízen. A
Balthazar rendíthetetlenül haladt tovább észak felé, míg a négy
bála békésen ringatózott a hullámok között. A halászok kettőt-
kettőt felhúztak a hajóikra, és a nemrégiben kifogott tíz tonna
makréla alá rejtették őket. Ezután elindultak hazafelé.
Egy Muros nevű városkából érkeztek, és midőn a
szürkületben elhaladtak a belső kikötő mólója mellett, már
teljesen „tiszták” voltak. A kikötő előtt megint mások húzták ki
a vízből a bálákat, és evickéltek ki velük a partra, ahol egy
traktor és egy utánfutó várakozott. Ebben a nedves homokban
más járművel nem sokra mentek volna. A traktor utánfutójáról
aztán a szállítmány egy „Atlantic Scampi” felirattal virító
furgonba került, és elindult Madrid felé.
A madridi bűnbanda egyik embere mindenkit készpénzben
fizetett ki, majd felkereste a kikötőt, és rendezte az anyagiakat
a halászokkal is. Egy újabb tonna kolumbiai tiszta kokain jutott
be Európába.

A személyzeti főnök telefonon tudatta vele a döntést, a

szükséges papírokat pedig egy futár hozta el. Az elnöki
megbízólevél nagyobb hatalmat biztosított Paul Devereaux-
nak, mint amivel az utóbbi évtizedek során bárki is
rendelkezett az Ovális Irodán kívül. A pénz később érkezik, ha
majd eldönti, hogy pontosan hova szeretné elhelyezni a
kétmilliárd dollárt.
Mindenekelőtt előkeresett egy telefonszámot, amely már
évek óta a birtokában volt, de még soha nem hívta fel. Most
viszont igen. A hívás egy New Jersey-beli, Pennington nevű,
szerény városka eldugott mellékutcájában álldogáló, aprócska
faházba futott be. Szerencséje volt. Csak három csengetést
kellett várnia.
– Mr. Dexter?
– Az attól függ, ki keresi.
– Egy hang a múltból. A nevem Paul Devereaux.
Gondolom, emlékszik még rám.
Hosszú szünet következett, mintha a vonal másik végén az
illetőt hasba rúgták volna.
– Ott van még, Mr. Dexter?
– Igen. Itt vagyok. És emlékszem a nevére is. Hogy szerezte
meg ezt a számot?
– Lényegtelen. Régen az volt a munkám, hogy titkos
információkat derítettem ki. Talán még erre is emlékszik.
Nagyon is emlékezett. Tíz évvel ezelőtt az Egyesült
Államokban ő volt minden idők legsikeresebb fejvadásza. De
egy szép napon a CIA főhadiszállásán dolgozó bostoni
brahminnal találta magát szembe, Devereaux pedig annak
rendje és módja szerint megpróbálta eltetetni láb alól.
A két férfiú ennél jobban már nem is különbözhetett volna
egymástól. Cal Dexter, az egyszálbélű, hirtelenszőke,
barátságos mosolyú kisvárosi jogász 1950-ben született egy
csótányoktól hemzsegő New Ark-i nyomornegyedben. Apja
kubikosként dolgozott, a második világháborút és a koreai
háborút szinte végigmelózta, mivel akkoriban egymás után
épültek Jersey-ben a különböző üzemek, hajógyárak és
kormányzati irodaházak.
 Viszont a koreai háború után nem kapott munkát. Cal
mindössze ötéves volt, amikor az anyja kisétált a szeretet
nélküli családból. A fiút ezután az apja egyedül nevelte. Aki
pedig nem volt éppenséggel finomkodó lélek. Gyorsan eljárt a
keze, ahogy a legtöbb melósnak, neki is nagyjából ebben
merült ki a pedagógiai érzéke. De ettől még nem volt rossz
ember, megpróbált mindig becsületesen boldogulni, a
fiacskáját pedig úgy nevelte fel, hogy egyformán tisztelje és
szeresse a csillagos-sávos lobogót, az Egyesült Államok
alkotmányát, és Joe DiMaggiót.
Két évvel később az öreg Dexter vett egy lakókocsit, így ha
bárhol adódott valami meló, ő rá tudott mozdulni. Ebben a
közegben nőtt fel a fia: egyik építkezésről a másikra
vándoroltak, mindig épp abba az iskolába járt, ahova hajlandók
voltak felvenni, de néhány hónap múlva már tovább is álltak.
Ekkoriban hódított Elvis, Del Shannon, Roy Orbison és a
Beatles, amely egy olyan országból jött, amelyről Cal addig
még csak nem is hallott. De ez volt Kennedy, a hidegháború és
Vietnam korszaka is.
Iskolai tanulmányaira nem volt éppenséggel áldásos hatással
az állandó újrakezdés, más téren viszont nagyon is sokat tanult:
magas szinten elsajátította az utca törvényét, a harc törvényét.
Akárcsak hűtlen édesanyja, ő sem volt magas növésű, alig érte
el az egy-hetvenet. Nem is volt olyan tagbaszakadt
izomkolosszus mint az apja, de a véznaságához elképesztő
állóképesség társult, az öklétől pedig méltán rettegtek a
kortársai.
Tizenhét éves korára nagyon úgy festett a dolog, hogy az
apja nyomdokaiba lép, sarat lapátol, vagy markolót vezet az
építkezéseken. De aztán…
1968 januárjában, amikor betöltötte a tizennyolcat, a
vietkongok bekeményítettek. Cal egy camdeni kocsmában
üldögélt, amikor a tévében a sorozásról adtak egy kisfilmet.
Elhangzott az is, hogy ha valaki jól teljesít, a hadsereg
támogatja a továbbtanulását. Másnap besétált az Egyesült
Államok hadseregének camdeni toborzóközpontjába, és
jelentkezett katonai szolgálatra.
Az főtörzs unott arccal fogadta. Évek óta hallgatta már a
hozzá betérő fiatalok legkülönbözőbb meséit, amikkel
igyekeztek megúszni Vietnamot.
– Katonai szolgálatra jelentkezem – mondta a fiú.
A főtörzs odatolt elé egy űrlapot, de közben végig a
szemébe nézett, mint a vadászgörény, aki nem akarja, hogy a
nyúl eliszkoljon előle. Kedveskedni akart, ezért azt javasolta,
hogy három évet írjon alá, ne csak kettőt.
– Így jobb esélyed van, hogy normális helyre kerülsz –
magyarázta. – Karrier szempontjából is, és talán még
Vietnamba se visznek el.
– De én Vietnamba akarok menni – mondta a sáros
munkásruhát viselő kölyök.
Ezt a kívánságot nem volt nehéz teljesíteni. A kiképzés után,
mivel értékes tapasztalatokkal rendelkezett föld-munkagépek
vezetésében, az Első Gyalogsági Hadtest Műszaki
Zászlóaljához került, a Vasháromszög kellős közepébe. Itt
önként jelentkezett alagútpatkánynak, és rezzenéstelen arccal
mászott be a Cu-Csi vezetése alatt a vietkongok által ásott
szűk, sötét, gyakran halálos alagutak félelmetes hálózatába.
Két már-már öngyilkos küldetésnek számító bevetés után
egy sor kitüntetéssel tért vissza az Államokba. A sereg pedig
állta a szavát. Miután elvégezte a középiskolát, New Yorkban a
Fordhamon szerzett jogi diplomát.
Kellő hátszél, simulékonyság és pénz hiányában a Wall
Street-i ügyvédirodák persze szóba sem jöhettek. Így aztán egy
jogsegély-egyesülethez csatlakozott, és azok érdekében
kamatoztatta tudását, akik az amerikai jogrendszer legalsó
szintjén helyezkedtek el. Mivel a legtöbb ügyfele spanyolul
beszélt, ő maga is kénytelen volt a lehető leggyorsabban
elsajátítani a spanyol nyelvet. Később meg is nősült, a
házasságból egy kislánya született, akit mindennél jobban
imádott.
 Talán az egész életét is el tudta volna tölteni fizetésképtelen
ügyfelek jogi képviseletével, de a dolgok másképp alakultak:
negyvenéves volt, amikor a tinédzser lányát elrabolták,
prostitúcióra kényszerítették, majd a futtatói szadista módon
kivégezték. Neki kellett azonosítania a márványasztalra
fektetett, szétroncsolódott holttestet egy Virginia Beach-i
hullaházban. Ez a pillanat újra felébresztette a benne nyugvó
alagútpatkányt, aki közelharcban gyilkolt.
A korábbi tapasztalatait felhasználva nyomára bukkant a
lánya haláláért felelős striciknek, és a testőreikkel együtt a nyílt
utcán halomra lőtte őket Panama Cityben. Mire hazatért New
Yorkba, a felesége már saját kezével véget vetett az életének.
Cal Dexter búcsút intett a bíróságnak, de látszólag továbbra
is ügyvédként praktizált Penningtonban. Valójában viszont
megkezdte a harmadik karrierjét. Fejvadász lett, de a legtöbb
szakmabelivel ellentétben ő szinte kizárólag külföldi
megbízásokat vállalt. A feladata általában abból állt, hogy
megtalálja és visszahozza az Egyesült Államok
igazságszolgáltatása számára azokat, akik súlyos
bűncselekményeket követtek el, de meglógtak, és olyan
országokban húzták meg magukat, amelyek Amerikával nem
írtak alá kiadatási egyezményt. Roppant diszkréten hirdette
szolgálatait „Megtorló” néven.
2001-ben egy kanadai milliárdos bérelte fel, hogy kerítsen
elő egy szerb zsoldost, aki az idős férfiú segélyszolgálatos
unokáját ölte meg valahol Boszniában. Dexter viszont nem
tudhatta, hogy egy bizonyos Paul Devereaux ezt a Zoran
Zilicet, aki ekkoriban már szabadúszó fegyverkereskedőként
dolgozott, csaliként használta Oszama bin Laden ellen, hogy
egy olyan helyre csalja, ahol egy rakéta könnyedén miszlikbe
apríthatja.
Dexter volt a gyorsabb, aki kiderítette, hogy Zilicnek egy
délamerikai diktátor adott menedéket, észrevétlenül bejutott az
országba, elrabolta a gyilkost, és a magángépével
visszarepítette a floridai Key Westre. Devereaux, aki minden
eszközzel megpróbálta lekapcsolni a fejvadászt, aki ilyen
csúnyán beleköpött a levesébe, páholyból nézhette végig,
ahogy a kétévnyi előkészítő munkája romba dől. De aztán nem
sokkal később már úgyis mindegy volt. Szeptember 11-e után
bin Ladennek eszébe sem jutott a barlangjain kívül bármilyen
kockázatos találkozón megjelenni.
Dexter pillanatok alatt visszavedlett ártalmatlan penningtoni
zugügyvéddé. Devereaux pedig nem sokkal ezután kilépett a
Cégtől. Ekkor már bőven volt ideje, hogy megtalálja ezt a
bizonyos „Megtorlót”.
Mostanra mindketten visszavonultak: mind az egykori
alagútpatkány, aki a sárból küzdötte fel magát, mind pedig a
bostoni kifinomult arisztokrata. Dexter egy pillanatig a
telefonkagylóra bámult.
– Mit akar tőlem, Mr. Devereaux?
– Visszahívtak, Mr. Dexter. Hogy pontosabb legyek, maga
az elnök kért meg, hogy álljak újra munkába. Lenne itt egy
feladat, szeretné, ha a végére járnék. Elég súlyosan érinti az
országunkat. Megkért, hogy rendezzem el a dolgot. Szükségem
lenne egy mindenesre, amolyan műveleti igazgatóra. És
roppant hálás lennék, ha elgondolkodna rajta, hogy esetleg
hajlandó lenne-e betölteni ezt a pozíciót.
Dexternek megütötte a fülét a kifejezésmód. Semmi „azt
akarom, hogy…” vagy „lenne egy javaslatom, miszerint…”
Nem. „Roppant hálás lennék…”
– Ahhoz valamivel többet kéne tudnom. Sokkal többet.
– Megértem. Ha esetleg át tudna jönni Washingtonba, hogy
találkozhassunk. Szívesen beavatnám a részletekbe.
Dexter a penningtoni házának ablakából merengve nézte a
hulló faleveleket. Már a hatvanegyedik évét taposta. Jó
formában volt, s bár lett volna rá alkalma bőven, nem nősült
újra. Mindent egybevéve kényelmes életet élt. Semmi stressz,
nyugalom, béke, kisváros, kispolgári lét. Dögunalom.
– Rendben. Átugrom, és meghallgatom, Mr. Devereaux.
Meghallgatom, és csak utána döntök.
 – Bölcs beszéd, Mr. Dexter. Mondom az alexandriai
címemet. A holnapi nap megfelelne? – és lediktálta a címét. De
mielőtt letette volna, Cal Dexter gyorsan feltett még egy
kérdést:
– Tekintve a korábbi kis afférunkat, szeretném tudni, hogy
miért engem keresett meg.
– Ez nagyon egyszerű. Maga az egyetlen, akinek eddig
sikerült túljárnia az eszemen.
 Második rész

Sziszegés
 3. fejezet

Biztonsági okokból a Hermandad, vagyis a teljes kokainipart

ellenőrzése alatt tartó kartell vezetősége nem túl gyakran tartott
értekezletet. Régebben az ilyesmi egyáltalán nem okozott
problémát.
Viszont amióta a kábítószer esküdt ellensége, Álvaro Uribe
lett Kolumbia elnöke, sok minden megváltozott. Az ő regnálása
alatt a rendőrség fejeseit egytől-egyig lecserélték, így került a
csúcsra Felipe Calderon tábornok a Kábítószer-ellenes
Főosztályon, illetve a hírszerzési részlegen a rettegett Dos
Santos ezredes.
Mindkettőjükről kiderült, hogy a mégoly szerény rendőri
fizetés mellett is megvásárolhatatlanok. A kartell ehhez nem
volt hozzászokva, és számos alkalommal szenvedett el súlyos
emberi és anyagi veszteségeket, mire végre elfogadta az új
felállást. Azóta is dúl a háború. De Kolumbia hatalmas ország,
több millió hektáron lehet elbújni a törvény szeme elől.
A Testvériség megkérdőjelezhetetlen vezére Don Diego
Esteban volt. A korábbi hírhedt kokainbáróval, Pablo
Escobarral ellentétben ő nem holmi nyomornegyedből
származó pszichopata verőlegényként kapaszkodott fel a
csúcsra. Igazi dzsentri volt: nagy múltú, tiszta spanyol nemesi
család művelt, udvarias, jól nevelt sarja. És mindenki csak úgy
szólította, hogy a „Don”.
Ő volt az, aki a gyilkosok világában elképesztően erős
személyiségének köszönhetően a kokain kiskirályait és
hadurait egyetlen szindikátusba tömörítette, amely a modern
nagyvállalatok mintájára szerveződve, félelmetes
hatékonysággal működött. Két éve már, hogy az utolsó
konkurensét, aki nem volt hajlandó beállni a sorba, a rendőrök
láncra verve átadták az Egyesült Államoknak. Azóta sem tért
vissza. Az illetőt úgy hívták, hogy Diego Montoya. A Norte del
Valle kartell feje volt, amelyet ő maga a Cali és Medellin
kartell teljes jogú utódszervezetének tartott.
Soha nem derült ki, hogy ki volt az a titokzatos telefonáló,
aki Dos Santos ezredest Montoya nyomára vezette, de miután a
tévé is bemutatta, ahogy láncra verve elvezették, már senki
nem próbált ellenállni a Don hívószavának.
Kolumbiát a Keleti- és Nyugati-Kordillerák magas
hegycsúcsai osztják észak-keleti és dél-nyugati részre, köztük
pedig a Magdalena-folyó medencéje található. A Nyugati-
Kordilleráktól nyugatra minden folyó a Csendes-óceánba, vagy
a Karib-tengerbe torkollik, míg a Keleti-Kordilleráktól keletre
a folyók az Orinocóba, vagy az Amazonasba ömlenek. Ezt a
keleti országrészt vagy ötven folyó szeli át, a nyílt füves
síkságon elszórt haciendák némelyike pedig akkora, mint egy
egész megye. Don Diegónak is volt legalább öt ilyen a
birtokában, amelyeket sikerült lenyomozni. De volt még másik
tíz is, amelyeket nem. Mindegyikhez több leszállópálya is
tartozott.
2010 őszén a találkozót a San José melletti Rancho de la
Cucarachán tartották. Az igazgatóság hét másik tagja egy-egy
küldönc útján szóban értesült a meghívásról, és kisrepülőkkel
érkeztek, miután elterelésképpen még vagy egy tucat másik
gép is leszállt a környező farmokon. Annak ellenére, hogy az
egyszer használatos mobilokról mindenki úgy gondolta, hogy
elég biztonságosak, a Don jobban szerette a futárokat.
Meglehet, hogy régimódi volt, de soha nem is tudta lehallgatni
senki.
Ezen a verőfényes őszi reggelen a Don személyesen fogadta
csapatát a földesúri villájában, ahol talán, ha évente tíz éjszakát
töltött, de ahol a személyzet éjjel-nappal készen állt a
fogadására.
 A ház régi spanyol stílusban épült, a cseréptetők alatt, a
szobákban kellemesen lehetett húsölni a legforróbb nyári
napokon is, a kertben szökőkutak csörgedeztek, a napernyők
alatt pedig fehérruhás pincérek szolgálták fel a finom italokat.
Elsőként Emilio Sánchez érkezett. Akárcsak a többi
divizióvezető, ő is csak egy területért felelt. Sánchez volt a
termelési igazgató, ő felügyelte a több tízezer cocalerót, akik
Kolumbiában, Bolíviában és Peruban termesztették a cserjét. Ő
vette át a pasztát, ellenőrizte a minőséget, és fizette ki az
őstermelőket, majd szépen kötegekbe csomagolva az ő
irányítása alatt került elhelyezésre a finomítók raktárában a
több tonnányi tiszta fehér por.
Ehhez természetesen folyamatos védelemre volt szükség.
Méghozzá nemcsak a rendészeti szervektől kellett tartani,
hanem azoktól a rablóbandáktól is, akik az őserdőben
tanyáztak, és képesek voltak erővel elvenni a szállítmányt,
hogy aztán a kartell újra megvásárolhassa tőlük. A kartell
privát hadseregét Rodrigo Pérez irányította, ő maga korábban a
Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erőiben terroristáskodott.
Majd az irányítása alatt az egykoron rettegett, marxista
forradalmi csoport idővel a Testvériség rendfenntartó szervévé
avanzsált.
A kokainipar jövedelmezősége olyan csillagászati méreteket
öltött, hogy már a beáramló készpénz kezelése is komoly
problémává nőtte ki magát. Ezért a pénzmosással kapcsolatos
tevékenységek felügyeletére külön diviziót kellett felállítani. A
tisztára mosott dollármilliókat pedig már nyugodtan be lehetett
fektetni szerte a világon több ezer legális vállalkozásba. De
csak a költségek levonása, valamint a Don személyes
vagyonának tekintélyes gyarapítása után, amely már amúgy is
több száz millió dollárra rúgott.
A pénzmosás oroszlánrészét korrupt bankok végezték, akik
a világ szemében tiszteletreméltó intézményként tetszelegtek,
de közben a bűncselekményekből befolyó bevételekből extra
vagyonokat halmoztak fel.
 A pénzmosásért Julio Luz volt a felelős, aki első ránézésre
ugyanúgy nem tűnt bűnözőnek, mint ahogy maga a Don sem.
Végzettsége szerint jogász volt, idővel a pénzügyekre és a
bankjogra szakosodott. Jól menő ügyvédi irodát működtetett
Bogotában, és ha Dos Santos ezredes szimata gyanút is fogott,
ennél tovább soha nem jutott. Señor Luz harmadiknak érkezett,
és épp a Don szíves üdvözlését fogadta, amikor a negyedik
egyterű is megérkezett a kifutópályáról.
José-Maria Largo felügyelte az értékesítést. Az ő küzdőtere
az a világ volt, amelyben a kokain fogyasztói mozogtak, és
amelyben az a több száz bűnszövetkezet és maffia
tevékenykedett, akik mind a Hermandadtól vásárolták a fehér
port. Ő volt az, aki leboltolta az ügyleteket a bandákkal
Mexikóban, az Egyesült Államokban és Európában. Egyedül
az ő felelőssége volt felmérni a nagy múltú maffiák, valamint a
külföldön lebuktatott és bebörtönzött dílerek nyomába lépő
utánpótlás megbízhatóságát. És az ő tanácsára döntött úgy a
Don, hogy Európában a nápolyi Camorra és a szicíliai Cosa
Nostra közé beékelődött, rettegett calabriai maffiaszervezet, a
‘Ndrangheta lesz az európai szövetségese.
Nem egyedül utazott az egyterűben, mivel a gépe szinte
ugyanakkor szállt le, mint a kőkemény, cartagenai utcai harcos,
Roberto Cárdenas repülője. A vámosok és a rendőrök az
Egyesült Államok és Európa közel száz kikötőjében ötször
ennyi árut is lekapcsolnának a megkent tisztek „segítőkész”
együttműködése nélkül. Ezt az üzletmenet sikeréhez
tulajdonképpen elengedhetetlen jóindulatot Cárdenas
biztosította, a beszervezéstől egészen a kifizetésekig.
Az utolsó két igazgatósági tag érkezését az időjárás
késleltette. A pincérek már az ebédet szolgálták fel, amikor
Alfredo Suárez sűrű bocsánatkérések közepette megjelent. A
késés ellenére a Don roppant szívélyesen fogadta, és olyan
őszinte hálával köszönte meg alárendeltjének, hogy megjelent,
mintha annak valóban lett volna más választása.
 Suárez és képességei szintén alapvető fontossággal bírtak.
Az ő szakterülete ugyanis a szállítás volt, azaz ő felelt azért,
hogy a finomítótól az áru sértetlenül és biztonságosan eljusson
a külföldi átadási pontig. Minden futárt, minden csempészt,
minden teher-, vagy utasszállítót, minden magánjachtot,
minden repülőt a legapróbbtól a legnagyobbig és minden
tengeralattjárót ő felügyelt a legénységgel, pilótával és
kiszolgáló-személyzettel együtt.
Éveken át dúlt az ádáz vita, hogy melyik megoldás a
célravezetőbb: több ezer futárral kismennyiségben szállíttatni a
kokaint, vagy darabszámra jóval kevesebb, de hatalmas
szállítmányokat mozgatni.
Egyesek arra esküdtek, hogy a kartell árassza el a két
célkontinens védelmi rendszerét több ezer beáldozható,
mamlasz futárral, akik mindössze néhány kilót visznek a
bőröndjükben, vagy akár csak egyetlen kilót a gyomrukban.
Némelyik persze lebukik, ez elkerülhetetlen, de sokan átjutnak.
A nagy számok törvénye szerint ez a megoldás tűnt nyerőnek.
Legalábbis elméletben.
Suárez viszont a másik vonalra esküdött. Mindkét
kontinensre évi háromszáz tonnát kellett eljuttatnia, és ezt átlag
száz-száz bulival tervezte megvalósítani. A szállítmányok
volumene egytől tíz tonnáig terjedt, ez persze komoly
ráfordítást és szervezést is igényelt. Miután viszont az átvevő
kifizette a szállítmányt, utána már az ő gondja volt a felosztás
és a terítés.
Egy ilyen szállítmányt elbukni persze hatalmas veszteség.
Két éve egy brit fregatt, a Vasököl a Karib-tengeren lekapcsolt
egy hajót, amely öt és fél tonna tiszta port szállított. Négyszáz
millió dollár bevételkiesés. És ez még csak nem is az utcai ár,
ami a turbósítás után ennek a hatszorosa lett volna.
Suárez ideges volt. Ugyanis ezt a találkozót is egy ilyen
óriási bukta miatt hívta össze a Don. A Egyesült Államok parti
őrsége a Dallas nevű kutterrel két tonnával kapott el egy
halászhajót, amint épp a texasi Corpus Christi közelében
próbáltak kikötni. Tudta jól, hogy minden retorikai készségére
szüksége lesz, hogy ezek után is meggyőzze főnökét a szállítás
eme módozatáról vallott nézeteinek helyességéről.
Az egyetlen, akit a Don hűvös távolságtartással kezelt, a
hetedik meghívott, a törpenövésű Paco Valdez volt. Bár a
megjelenése komikusnak tűnt, valahogy a jelenlétében nem
nevetett senki. Sem itt, sem máshol, sem semmikor. Valdez
volt a végrehajtó.
Még a kubai magas sarkú csizmájában sem érte el az egy-
hatvanat. A feje valószínűtlenül nagy volt a testéhez képest, és
furcsamód leginkább egy csecsemőre hasonlított
cseresznyepiros ajkával és olajosan sima, fekete hajával. A
kifejezéstelen fekete szemek viszont egyértelműen elárulták,
hogy az apró testben szadista, pszichopata lélek lakozik.
A Don udvarias bólintással és egy aprócska mosollyal
nyugtázta az érkezését. Nem volt hajlandó kezet fogni vele.
Tudta jól, hogy az alvilágban csak „Állat” néven emlegetett
verőembere egyszer ezzel a kézzel tépte ki egy élő férfi beleit,
és helyezte őket a szerencsétlen szeme láttára egy serpenyőbe.
A Don nem volt benne biztos, hogy Valdez ezután mosott-e
kezet egyáltalán, ő pedig igen kényesen ügyelt a higiéniára.
Viszont pontosan tudta, hogy elég ha csak odamormolja neki
Suárez nevét, és az Állat teszi, amit tennie kell.
A kitűnő ebédet tüzes bor és parázs vita követte. Alfredo
Suárez pedig hozta a meccset. A nagybani szállítás
megkönnyítette az értékesítők dolgát, csakúgy, mint a
„jóindulatú” vámosokét és a pénzmosókét. Ez a három
szavazat végül is az ő javára döntött. Élve hagyta el a
haciendát. A végrehajtó nem kis bánatára.

A brit miniszterelnök már a következő hétvégén újra értekezett

az embereivel a Chequersben. A jelenlevők mind kaptak egy
másolatot a Berrigan-jelentésből, amelyet néma csendben
olvastak el. Majd a csatolt, rövidebb dokumentumot is
átfutották, amely a Kobra feltételeit tartalmazta. Végül eljött a
vélemény-nyilvánítás ideje.
A konferenciák megrendezésére is használatos étkezőben az
asztalnál jelen volt a kabinet államtitkára, aki a hazai
közszolgálatot felügyelte, és aki előtt amúgy sem maradhatott
titokban semmilyen nagyobb volumenű akció. Mellette foglalt
helyet a média által pontatlanul MI6-nak titulált, a
bennfentesek és kollégák által pedig csak „Cégnek” becézett
titkosszolgálat vezére.
Sir John Scarlett, a kitűnő szovjetspecialista távozása után
az egyszerű „Főnök” (soha nem „Főigazgató”) címet ismét egy
arabszakértő kapta meg, aki az arab és a pástu nyelvet is
folyékonyan beszélte, és korábban hosszú éveket töltött a
Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.
Hárman képviselték a katonaságot. A honvédelmi vezérkari
főnök, aki szükség esetén később tájékoztatja az általános
vezérkari főnököt, a légvédelmi vezérkari főnököt, valamint a
haditengerészeti vezérkari főnököt. A másik kettő a hadászati
műveletek főparancsnoka, illetve a különleges műveleti erők
főparancsnoka. Mindenki tudta, hogy mindhárman szolgáltak a
különleges egységeknél. A rangban felettük álló, de korban
fiatalabb miniszterelnök úgy vélte, hogy ha ők hárman és a
Főnök nem tudják megnehezíteni egy kellemetlen külföldi
dolgát, akkor senki.
A Chequersben a vendéglátás mindig a Királyi Légierő
feladata. Miután az őrmester felszolgálta a kávét, és elhagyta a
termet, megkezdődött a beszélgetés. A törvényi aggályokat az
államtitkár vetette fel.
– Ha ez a fickó, ez a Kobra… – keresgélte egy pillanatig a
megfelelő kifejezést – …azt kívánja, hogy fokozzuk a
kokainkereskedelem elleni harcunkat, amely téren már amúgy
is különleges jogosítványokat élveznek a bűnüldöző szervek,
akkor könnyen előfordulhat, hogy a nemzetközi jog
megsértését kéri majd tőlünk.
 – Azt hiszem, az amerikaiak már kezelik ezt a problémát –
mondta a miniszterelnök. – Ezért máris átminősítik a kokaint A
típusú drogról nemzetbiztonsági kockázatot jelentő anyagra.
Ezzel a kartell és a csempészek jogilag terroristákká válnak. Az
Egyesült Államok és Európa felségvizein továbbra is egyszerű
gengszterek maradnak, viszont ezen kívül mindenütt
terroristáknak tekinthetők. Ez esetben pedig jogilag semmi
akadálya, hogy mindent megtegyünk, amit amúgy is
megteszünk szeptember 11-e óta.
– Ezt mi is megléphetnénk? – kérdezte a honvédelmi
vezérkari főnök.
– Valószínűleg meg kellene – mondta az államtitkár. – És a
válasz egyértelműen igen. Ehhez elég lenne egy rendelet, nem
kell törvényt módosítani. Persze nem kellene nagydobra verni.
És vigyázni kell, nehogy a média ráharapjon.
– Ezért rendkívül fontos, hogy az egész akcióról valóban
csak az tudjon, akinek feltétlenül tudnia kell róla – mondta a
Főnök.
– De még így is valami kegyetlen jó fedősztorira lesz
szükség.
– Nem kevés titkos műveletet hajtottunk végre – jegyezte
meg a különleges erők parancsnoka – az IRA, újabban pedig az
al-Kaida ellen. És mindig csak a jéghegy csúcsa látszott ki.
– Miniszterelnök úr, pontosan mit is kérnek tőlünk a
kuzinok? – kérdezte a honvédelmi vezérkari főnök.
– Ahogy az elnök szavaiból kivettem, hírszerzést,
tanácsadást, és az értékes tapasztalatainkat a titkos
hadműveletek terén – válaszolta a miniszterelnök.
A beszélgetés során még számos kérdés felmerült, de csak
kevésre voltak kézenfekvő válaszok.
– És ön mit kér tőlünk, miniszterelnök úr? – folytatta az
előbbi gondolatmenetét a honvédelmi vezérkari főnök.
– Tanácsot, uraim, azzal kapcsolatban, hogy meg lehet-e
csinálni, és hogy vegyünk-e részt benne.
 Elsőként a hadsereg három embere bólintott. Majd a
titkosszolgálat vezére, végül az államtitkár. Személy szerint ő
nem igen kedvelte az ilyesmit. Mert ha ez egyszer visszaüt…
Még ugyanezen a napon, miután értesítették Washingtont,
és a miniszterelnök rostonsülttel kínálta a vendégeit, megjött a
válasz a Fehér Házból: „Üdv a fedélzeten!” Az üzenet
tartalmazott még egy kérést, hogy fogadják Londonban az
amerikai nagykövetet, illetve néhány jó tanácsot az első
lépéseket elősegítendő, de egyelőre semmi többet. Küldtek egy
fényképet is. A vacsora után érkezett üzenet kézről-kézre járt.
Akárcsak a fotó.
Ezen az egykori alagútpatkány, Cal Dexter arcképe volt
látható.

Amíg Kolumbia vadregényes tájain és a Buckinghamshire

gyümölcsöseiben folytak a viták, a Kobra Washingtonban
szorgoskodott. Akárcsak az Atlanti-óceán túloldalán a
különleges erők parancsnoka, ő is egy elfogadható fedősztorin
törte a fejét.
Időközben létrehozott egy jótékonysági intézményt a
harmadik világból menekültek megsegítésére, és ennek
nevében kibérelt egy rozzant raktárépületet Anacostiában,
néhány utcányira a McNair erődtől. A legfelső emeleten
rendezte be az irodát, alatta pedig több emeleten használt
ruhák, brosúrák, vitorlavásznak, takarók és sátrak kaptak
helyet.
Valójában hagyományos értelemben vett irodai munkára
nem nagyon lesz szükség. Paul Devereaux éveken át próbálta
meggátolni, hogy a CIA kőkemény kémszervezetből a
bürokrácia egyik fellegvárává nője ki magát Bürokráciára itt
egyáltalán nem volt szükség, annál inkább szükség volt egy
olyan kommunikációs központra, amely a világon
bármelyikkel felveszi a versenyt.
Cal Dexter után az első ember, akit megkeresett, Jeremy
Bishop volt. Ő is nyugdíjba vonult már, ennek ellenére ő volt
az egyik legzseniálisabb kommunikációs és informatikai
szakember, aki a Nemzetbiztonsági Ügynökség
főhadiszállásán, a marylandi Fort Meadben működő hatalmas
lehallgató-komplexumban, ismertebb nevén a „Titkok
Palotájában” valaha is megfordult.
Bishop azonnal munkához látott, hogy felállítson egy olyan
kommunikációs központot, amely képes volt folyamatosan
fogadni minden Kolumbiával és a kokainnal kapcsolatos hírt és
információt, amelyet a tizenhárom hírszerzési ügynökség az
elnöki rendelet alapján továbbított a Kobra-projekthez. Ehhez
megint csak szükség volt egy fedősztorira. A többi ügynökség
úgy tudta, hogy az Ovális Iroda egy mindenre kiterjedő, átfogó
jelentést kér a kokain-kereskedelemről, ehhez pedig az ő
közreműködésük feltétlenül szükséges. Az ügynökségek
morgolódtak ugyan, de azért beálltak a sorba. Valami agytröszt
megint feltalálta a spanyolviaszt. Születik egy újabb
húszkötetes összefoglalás, amelyet a kutya sem fog elolvasni.
Semmi új a nap alatt.
Aztán ott volt még a pénz is. Annak idején, amikor
Devereaux a CIA Szovjetunióra és Kelet-Európára szakosodott
diviziójában dolgozott, összehozta a sors Benedict Forbesszal,
az egykori Wall Street-i bankárral, akit a Cég egyetlen művelet
erejéig szintén beszervezett, de Forbes érdekesebbnek találta a
hírszerzést, mint hogy állandóan Bernie Madoffal riogassa az
embereket, így aztán ott ragadt. Akkor még javában dúlt a
hideg háború. Felette is eljárt már az idő, de nem felejtett
semmit.
Ő volt a lenyomozhatatlan bankszámlák specialistája. Titkos
ügynököket dolgoztatni nem olcsó mulatság. Rengeteg költség
merül fel: ott vannak a csillagászati fizetések, a jutalmak, a
drága cuccok, no meg az a rengeteg kenőpénz. Ahhoz, hogy a
dolog jól működjön, a pénzt úgy kell elhelyezni, hogy az
ügynökök is hozzáférjenek, de ha úgy adódik, a külföldi
„játékosok” is. Ehhez álcázott azonosítókódokra van szükség.
Forbes ebben zseniálisat alkotott. Soha senkinek nem sikerült a
rejtett kis számláit lenyomozni, pedig a KGB bevetett mindent.
Hiszen a pénz útját végigkövetve általában le lehet leplezni a
kémeket.
Forbes megkezdte hát a döbbent államkasszából kicsurgatott
dollárok deponálását olyan helyekre, ahol szükség esetén
könnyen hozzájuk lehetett férni. A számítógépek világában ez
bárhol lehetett. Papírra csak az idiótáknak van szükségük.
Néhány gombnyomás a billentyűzeten, és máris egy akkora
vagyon jelenik meg a kérdéses számlán, hogy az bárkinek
megoldaná egy életre az anyagi gondjait – csak azt kell tudni,
hogy melyik billentyűket kell megnyomni.
Amíg a főhadiszállást berendezték, Devereaux elindította
Cal Dextert az első tengeren túli műveletre.
– Menjen el Londonba, és vegyen két hajót – mondta neki. –
Úgy tűnik, hogy britek is benne vannak a buliban. Itt az ideje,
hogy hasznukat vegyük. Ők nagyon jók az ilyesmiben. Most
hozunk létre egy fantomcéget. A cégnek meglesz a szükséges
tőkéje, hogy megvásárolja a két hajót. Aztán szépen eltűnik.
– Milyen hajók kellenek? – kérdezte Dexter.
A Kobra egy papírlapot vett elő, amire ő maga gépelte le a
legfontosabb tudnivalókat.
– Ezt tanulja meg kívülről, aztán égesse el. A britek ez
alapján már tudnak használható tanáccsal szolgálni. A papíron
rajta van a kontaktszemély neve és elérhetősége. Soha ne írjon
le semmit. Pláne ne írjon számítógépbe vagy mobilba. Minden
adatot fejben kell tartania. Ma már ez az egyetlen hely, ahol
más nem férhet hozzá.
Dexter ugyan nem tudta, de a megadott számhoz tartozó
telefon a Temze partján, egy zöld és homokkőszínű épületben,
a Vauxhall Crossban csörgött. Az itt dolgozók egyszerűen csak
„Irodának” nevezték Nagy-Britannia titkosszolgálatának a
főhadiszállását.
Az elégetendő papírlapon a Medlicott név állt. A hívást a
megbízott igazgató fogadta, és természetesen nem
Medlicottnak hívták. De abból, hogy valaki „Medlicottot”
kereste, ő már pontosan tudta, kivel beszél: azzal a jenki
látogatóval, akinek az igazi neve Dexter.
Medlicott a St. James Street egyik klubjához irányította
Dextert, ahol az egyik kollégájával, egy bizonyos Cranforddal
találkozhat, akinek az igazi neve persze nem Cranford volt. A
klubban hárman ültek le ebédelni, és a harmadik úriember volt
az, aki mindent tudott a hajókról.
Ezt a bizánci módszert a két nappal korábban összehívott
napi értekezlet után tervezték meg, amikor is a főnök
mellékesen megjegyezte:
– Ja, míg el nem felejtem, pár nap múlva jön egy amerikai.
A miniszterelnök megkért, hogy legyünk a segítségére. Hajókat
akar venni. Titokban. Van valaki, aki ért a hajókhoz?
– Én ismerek egy embert – szólalt meg rövid gondolkodás
után a nyugati féltekéért felelős osztályvezető –, aki egy neves
hajóbrókerház elnöke.
– Honnan ismeri?
– Egyszer eltörtem az orrát.
– Ez elég bizalmas kapcsolatnak tűnik. Feldühítette
valamivel?
– Nem. Falfocit játszottunk.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Ez ugyanis azt
jelentette, hogy mindkét férfiú az elképesztően exkluzív Eton
College-ba járt, mivel csak ott játsszák ezt a látszólag minden
szabályt nélkülöző kőkemény labdajátékot.
– Rendben, vigye el az amerikait ebédelni, és próbálja meg,
hátha a barátja tud segíteni neki a hajóvásárlásban. Nyugodtan
kérhet kicsit zsírosabb jutalékot is. Amolyan kompenzációként
az orrtörésért.
Az értekezlet véget ért. Dexter a legjobbkor telefonált a
diszkrét Montcalm Hotelből.
„Medlicott” az amerikait tehát „Cranfordhoz” irányította,
aki felírta a számát, és megígérte, hogy visszahívja. Egy óra
múlva csörgött is a telefon, Cranford másnapra megszervezett
egy közös ebédet Sir Abhay Varmával a Brooks’s klubba.
 – És attól tartok, az öltöny és nyakkendő ott kötelező.
– Nem gond – mondta Dexter. – Azt hiszem, egy
nyakkendőt még meg tudok kötni.
A Brooks’s aprócska klub a St. James Street nyugati végén.
Ahogy a többi klub esetében, itt sincs külön kitéve tábla.
Hiszen aki tag, vagy akit meghívtak, tudja, hova kell menni,
mást meg amúgy sem érdekel. Egyébként arról lehet
felismerni, hogy apró kis cserjék sorakoznak az ajtaja előtt. A
többi St. James Street-i klubhoz hasonlóan ide is törzstagok
járnak, akik a Brookss esetében leginkább magas rangú
köztisztviselők, de elvétve megfordul itt egy-egy külsős is.
Sir Abhay Varmáról kiderült, hogy a Staplehurst &
Company elnöke. Ez a brókercég hajókra specializálódott,
székházuk pedig az Aldgate-től meglehetősen messze, egy
középkori utcácskában található. Akárcsak Cranford, ő is kissé
kövérkés, jó kedélyű, ötvenöt éves férfiú volt. Régen, mielőtt a
sok remek üzleti vacsora mellékhatásaként pocakot eresztett
volna, profi squash-játékosként tündökölt.
A három férfi, ahogy errefelé szokás, az ebédnél könnyed
témákról beszélgetett – milyen az idő, milyen lesz az idei bor,
milyen volt a repülőút –, majd átvonultak a könyvtárba, ahol a
kávét és a vörösbort fogyasztották. Itt senki nem hallhatta őket,
a festett portrék vigyázó tekintete alatt zavartalanul
beszélhettek az üzletről.
– Két hajót kell vennem. De teljes titokban. A vevő egy
fantomcég egy adóparadicsomban.
Sir Abhay egyáltalán nem volt meglepve. Gyakran megesik
az ilyesmi. Az adóoptimalizálás miatt, természetesen.
– Miféle hajókra lenne szüksége? – kérdezte. Egy pillanatra
sem kérdőjelezte meg az amerikai szavahihetőségét. Cranford
kezeskedett érte, ennyi neki épp elég volt. Hiszen valaha egy
iskolába jártak.
– Nem igazán tudom – vallotta be Dexter.
– Remek – mondta Sir Abhay. – Ha nem tudja, sokkal
könnyebben találunk valami megfelelőt.
 – Fogalmazzunk úgy, uram, hogy szeretném a hajókat
elvinni egy diszkrét hajóműhelybe, ahol bizonyos
átalakításokat végeztetek rajtuk.
– Szóval teljes átalakítás… Értem. És milyen célt szolgálnak
majd?
– Ez köztünk marad, Sir Abhay?
A bróker úgy nézett a külsősre, mintha csak azt kérdezné,
hogy milyen gengszternek tart minket ez a gengszter?
– Ami a Brooks’s-ban elhangzik, az soha nem kerül a
Brooks’s falain kívülre – nyugtatta meg Cranford.
– Nos, mindkét hajót az amerikai haditengerészet különleges
osztaga használja majd amolyan úszó erődként. Kívülről nézve
semmi különös, belülről nézve viszont már nem is annyira
ártalmatlan.
Sir Abhay Varma arca vidáman mosolygott.
– Durvába nyomják, mi? Jól van, így már kicsit tisztább a
kép. Tehát teljes átalakítás. Semmiképp nem javasolnám, hogy
bármilyen tankert vegyen. Nem jó a formájuk, képtelenség
rendesen kitisztítani őket, és mindenütt tele vannak csövekkel.
Ugyanez a helyzet az ércszállítókkal. Bár az alakjuk jobb, de
általában túl nagyok, nagyobbak, mint amekkora magának kell.
Szerintem erre a célra valamilyen ömlesztett áru szállítására
alkalmas hajó, például egy gabonaszállító a legmegfelelőbb.
Tiszta, száraz, könnyű átalakítani, a fedélzetet is könnyen le
lehet szedni, hogy a barátai gyorsan be- és kiszállhassanak.
– És tudna segíteni abban, hogy hol vehetnék két ilyen
hajót?
– A Staplehurst nem foglalkozik ilyesmivel, mi ugyanis
biztosításban utazunk, de természetesen mindenkit ismerünk a
piacon. Összehozom a egyik menedzserünkkel. Az illetőt úgy
hívják, hogy Paul Agate. Fiatal, de nagyon érti a dolgát. –
Azzal felállt, és átnyújtotta a névjegyét. – Holnap nézzen be
hozzánk az irodába, Paul majd segít Ebben ő a legjobb. Kösz
az ebédet Barry. Üdvözlöm a Főnököt.
A három férfi kilépett az utcára, és elbúcsúztak egymástól.
Juan Cortez végzett az átalakítással, és felmászott a négyezer
tonnás gőzös gyomrából. Mestermunka. A hajófenékben
uralkodó félhomály után a tündöklő őszi napfény annyira
elvakította, hogy legszívesebben visszahúzta volna a
hegesztősisakját, de aztán inkább mégis csak a napszemüveg
mellett döntött, és türelmesen várt, amíg a pupillája
alkalmazkodott, a kinti fényviszonyokhoz.
Mocskos overallja az izzadt, csaknem meztelen testéhez
tapadt. A szövet alatt csak alsóneműt viselt. Odalenn a hőség
elviselhetetlen volt.
Nem kellett várnia. Akik a munkát megrendelték, csak
holnap reggel jönnek. Megmutatja nekik, amit csinált, és
elmagyarázza, hogyan működik a titkos ajtó. A belső burok
lemezburkolata mögötti kis üreget képtelenség észrevenni. Jól
megfizették. Hogy mit szállítanak az általa kialakított
rekeszben, az már nem az ő dolga. Ha a sok hülye gringó fehér
port akar tömni az orrába, csak tegyék, az sem az ő dolga.
Neki arról kell gondoskodnia, hogy hűséges felesége, Irina
szép ruhákban járhasson, étel kerüljön az asztalra, a fiának,
Pedrónak pedig meg tudja venni azt a rakás tankönyvet. A
szerszámait szépen bezárta a szekrénybe, és beszállt a szerény
kis Ford Pintójába. A Cerro de La Popa nevű domb mögött,
kényelmes házikójában, amivel nem minden munkásember
büszkélkedhet, szépen letusol, megcsókolja Irinát, átöleli
Pedrót, bevacsorázik, és néhány dobozos sör társaságában
befészkeli magát a plazmatévé elé. Cartagena legjobb
hegesztőmunkása ezekkel a vidám gondolatokkal indult el
hazafelé.

Cal Dexter ismerte Londont, de nem úgy, mint a tenyerét. A

kereskedelmi negyedben, a „Cityben” pedig egyáltalán nem
tudott tájékozódni. De a fekete taxi sofőrje, aki az Aldgate-től
egy mérföldre nőtt fel, pontosan tudta, merre kell menni. Öt
perccel tizenegy előtt ki is tette az utasát egy tengeri
biztosításokkal foglalkozó brókeriroda ajtaja előtt, a keskeny
holtág partján, ahol egy Shakespeare-korabeli kolostor is állt.
Az amerikait a titkár széles mosollyal vezette fel a második
emeltre.
Paul Agate szűk irodája tele volt aktákkal, a falakat
teherszállító hajók keretezett képei díszítették. Elég
hihetetlennek tűnt, hogy ebben a kis lyukban évente több millió
dollár értékben kötnek biztosítást az ügyfelek. A látogató csak
a művészien kidekorált számítógép-monitor alapján
következtethetett arra, hogy mégsem Charles Dickens
dolgozószobájába csöppent.
Nemsokára Dexter is rájött, hogy milyen becsapós
Londonnak ez az évszázados múltra visszatekintő pénzpiaci
központja, ahol naponta több tízmilliárd dollár értékben
köttetnek üzletek. Agate negyven év körüli, barátságos férfiú
volt, ingujjban ült, nyakkendőt nem viselt. Sir Abhay Varma
szólt neki, hogy majd keresni fogja valaki, de részleteket nem
árult el. Csak annyit, hogy az amerikai egy új vállalat
képviseletében szeretne két, ömlesztett áru – talán gabona –
szállítására alkalmas hajót vásárolni. Hogy valójában mire
akarják használni ezeket a hajókat, azt már nem kötötte az
orrára. Nem kell tudnia. A Staplehurst tanácsadással és a
kapcsolataival segít eligazodni a hajók világában az
amerikainak, aki Sir Abhay egyik barátja barátjának a barátja.
Számla nem lesz.
– Ömlesztett áru? – mondta Agate. – Gabonaszállítók. A
legjobbkor próbálkozik, uram. A jelenlegi világgazdasági
helyzetben elég nagy a kínálat a nagyobb szállítók terén.
Némelyik még fut ugyan, de a legtöbb kikötőkben rostokol.
Viszont szüksége lesz egy brókerre, ha nem akarja, hogy
átverjék. Ismer valakit?
– Nem – mondta Dexter. – Tud valakit ajánlani?
– Hát, tudja, ez egy külön kis világ, itt mindenki ismer
mindenkit. Fél mérföldes körzetben megtalálja a Clarksont, a
Breamar Seascope-ot, a Galbraith-et, vagy a Gibsons-t. Ők
mind foglalkoznak hajóeladással és bérbeadással is. Persze
nem ingyen.
– Ez csak természetes. – Egy Washingtonból érkezett kódolt
üzenetből megtudta, hogy egy új bankszámlát nyitottak
számára a Guernsey nevű Csatorna-szigeten, egy kis
adóparadicsomban, amelyet az Európai Unió már nagyon
szeretne felszámolni. Megkapta a bankigazgató nevét is, akivel
fel kell vennie a kapcsolatot, és az üzenetben természetesen
benne volt a titkos kódszám is, ami alapján hozzáférhet a
pénzhez.
– Másrészt viszont – folytatta Agate – egy jó bróker
valószínűleg többet megspórol a vevőnek, mint amennyi a
jutaléka. A Parkside & Companynál van egy jó barátom. Ő
akár most is tudná fogadni magát. Felhívjam?
– Igen, legyen szíves.
Agate öt percig telefonált.
– Simon Linley, így hívják az illetőt – mondta, és felírta a
nevet egy kis papírra. – Nem egészen ötszáz méterre van innen.
Ha kimegy az ajtón, forduljon balra. Aztán az Aldgate-nél
megint balra. Menjen néhány percig egyenesen, és ott
kérdezzen meg valakit. Jupiter-ház. Mindenki tudja, melyik az.
Sok szerencsét!
Dexter felhörpintette a kávéját, megköszönte a segítséget, és
távozott. Az útbaigazítás tökéletes volt. Negyedórával később
már meg is találta, amit keresett. A Jupiter-ház épp az
ellenkezője volt a Staplehurst irodának: ultramodern
berendezés, minden csupa acél és üveg. Némán suhanó liftek.
A Parkside a tizenegyedik emeleten kapott helyet, a
panorámaablakokból csodaszép kilátás nyílt a két mérföldre
nyugatra, a dombtetőn magasodó Szent Pál-székesegyházra.
Linley a liftnél várta, és egy falatnyi tárgyalóba vezette. A kávé
és az aprósütemény már ott volt az asztalon.
– Tehát két hajót szeretne venni, ha lehet, gabonaszállítót,
ugye? – kérdezte Linley.
 – Nem én, a megbízóim – helyesbített Dexter. – Egy közép-
keleti cég. Nagyon fontos számukra a diszkréció. Ezért bízták
meg a feladattal a cégemet.
– Értem. – Linley-t egy cseppet sem lepte meg a dolog.
Vannak olyan arab üzletemberek, akik a helyi sejk
megkerülésével üzletelnek, de közben igyekeznek elkerülni a
barátságtalan arab börtönöket. Érthető.
– És a megbízói milyen méretű hajókban gondolkodnak?
Dexter nem sokat tudott a teherszállítók méreteiről, de azt
tudta, hogy egy kisebb helikopternek le kell tudnia szállni a
főfedélzeten. Ez alapján adta meg a méreteket.
– Aha, ez nagyjából egy húszezer tonnás hajó,
huszonnyolcezer tonnás önsúly – mondta Linley, és máris
beütötte az adatokat a számítógépbe. A tárgyaló végében lévő
hatalmas képernyőn mindketten jól látták a lekérdezés
eredményét. Ausztrália, Fremantle. Kanada, St. Lawrence
Seaway. Szingapúr. Egyesült Államok, Chesapeake-öböl.
– A legtöbb lehetőség persze a Sanghajban székelő Kínai
Tengeri-hajózási Társaságnál lenne, de mi inkább
Hongkonggal üzletelünk.
– Azok kommunisták? – kérdezte Dexter, aki jó pár komcsit
kinyírt annak idején a Vasháromszögben.
– Á, ezzel mi már nem foglalkozunk – mondta Linley. –
Amúgy meg ők a legkeményebb kapitalisták a világon. De
nagyon pedánsak. Ha ők azt mondják, hogy hozzák az árut,
akkor az az áru meg is érkezik. És itt van még az Eagle Bulk,
New Yorkban. Magának ez közelebb lenne. Nem mintha
számítana. Vagy számít?
– A megbízóimnak csak az számít, hogy a tulajdonlás
titokban maradjon – mondta Dexter –, utána mindkét hajót egy
eldugott műhelybe szállítják, ahol bizonyos átalakításokat
végeznek rajtuk.
Egy rakás gengszter, gondolta Linley, akik biztos valami
nagyon törvénytelen cuccot akarnak megmozgatni, ezért
akarják a felismerhetetlenségig átalakítani a hajót. Új nevet
adnak neki, új papírokkal. És, kit érdekel? A távol-keleten
hemzsegnek az ilyenek. Ez van. Pénz beszél.
– Értem – mondta az angol. – India déli részén nagyon
hatékony és roppant diszkrét műhelyeket ismerünk. A mumbai
kirendeltségünk révén vannak összeköttetéseink. Amennyiben
igénybe kívánja venni a szolgálatainkat, aláírjuk a megbízási
szerződést, és némi előlegre is szükség lesz. Ha megvannak a
hajók, azt javaslom, hogy a szingapúri Thame
menedzsmentiroda nevére írassa őket. Így végleg eltűnnek a
kíváncsi szemek elől. Új nevet is kapnak. A Thame soha nem
adja ki az ügyfeleit. Hol tudom elérni önt, Mr. Dexter?
Devereaux üzenetében volt egy postacím, egy telefonszám
és egy e-mail cím is, amely a virginiai Fairfaxben nemrég
létesített biztonságos házhoz tartozott. Ez is amolyan
Devereaux-találmány volt, lenyomozni képtelenség, a teljes
lezárásához pedig elég volt mindössze hatvan másodperc.
Dexter megadta a címet. Negyvennyolc órán belül a megbízási
szerződés aláírva visszajött. A Parkside pedig máris megkezdte
a vadászatot. Két hónapba telt, de még év vége előtt megvolt a
két hajó.
Az egyik a marylandi Chesapeake-öbölből, a másik pedig
egy szingapúri kikötőből érkezett. Devereaux nem kívánta
megtartani egyik hajó legénységét sem. Mindenki bőséges
lelépési pénzt zsebelt be.
Az amerikai vétel elég egyszerűen ment, már csak a kis
távolság miatt is. Az amerikai haditengerészekből álló új
legénység tagjai, akik kereskedő-matrózoknak adták ki
magukat, felmentek a fedélzetre, megismerkedtek a hajóval, és
kihajóztak az Atlanti-óceánra.
Szingapúrban a Brit Haditengerészet emberei, szintén
kereskedő-matróznak álcázva, a másik hajót vették kezelésbe,
és elindultak vele a Malacca-szoroson. Rájuk várt a rövidebb
út. Ugyanis mindkét hajó Goától délre, India partjaihoz tartott,
egy olyan helyre, ahol leginkább már csak a kiszolgált
tengerjárók szétszerelésével foglalkoztak, és hírből sem
ismerték az egészségügyi vagy biztonsági előírásokat, illetve a
folyamatosan a tengerbe áramló mérgező vegyszerek
környezetre gyakorolt káros hatását. A mindent átjáró
förtelmes bűz is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy ideje
senki nem akarta közelebbről látni, mi is folyik itt.
Amikor a Kobra két hajója kikötött, tulajdonképpen eltűntek
a föld színéről, de időközben teljes diszkréció mellett a Lloyds
Nemzetközi Hajólajstromra felkerült két új bejegyzés, a
szingapúri Thame PLC által üzemeltetett két „gabonaszállító”
neve.

Az ünnepséget az adományozó nemzet kérésére az Egyesült

Államok nagykövetségén tartották a Zöld-foki Köztársaság,
Santiago nevű szigetén, Praiában, az Abílio Macedo utcában. A
szokás szerint igen kedves nagykövetasszony, Marianne Myles
elnöklése mellett. Jelen volt továbbá a Zöld-foki Köztársaság
természeti forrásokért felelős minisztere, valamint a védelmi
miniszter.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével egy amerikai
admirális is, aki a Pentagon nevében írta alá az egyezményt.
Neki amúgy a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mit
is keres itt, de az ő és a kíséretében érkezett zászlós vakítóan
fehér trópusi egyenruhája annak rendje és módja szerint igen
impozáns látványt nyújtott.
Myles nagykövetasszony kérésére üdítőket szolgáltak fel, a
szükséges dokumentumok pedig mindenki előtt ott hevertek az
asztalon. A nagykövetség védelmi attaséja szintén jelen volt,
valamint a Külügyminisztérium egy civil munkatársát is
elküldte, egy bizonyos Cal Dextert, aki kifogástalan minőségű
papírokkal érkezett.
A helyi miniszterek írtak alá elsőként, őket követte az
admirális, majd a nagykövetasszony. Mindegyik példányt
ellátták a Zöld-foki Köztársaság és az Egyesült Államok
pecsétjével, ezzel a segélyezési egyezmény hivatalosan is
létrejött. Innentől már a megvalósításé a főszerep.
 A munkát elvégezték, a poharak megteltek a
pohárköszöntőkhöz dukáló pezsgővel, majd az idősebbik zöld-
foki miniszter portugál nyelven megtartotta az ilyenkor
kötelező beszédét. A holtfáradt admirális úgy érezte, soha nem
lesz vége, és természetesen egy kukkot sem értett az egészből.
Felvette hát a bárgyú tengerészvigyorát, és közben eltöprengett
azon, hogy vajon miért kellett őt a Nápoly melletti kedvenc
golfpályájáról iderángatni, erre a szegény kis szigetcsoportra,
Nyugat-Afrikától jó ötszáz kilométerre.
Amint azt a repülőúton a vele utazó tengerészzászlósától
megtudta, az Egyesült Államok a Harmadik Világ iránt
tanúsított szokásos nagyvonalúsága jegyében szeretne
segítséget nyújtani a Zöld-foki Köztársaságnak. A szigetek
szinte semmilyen természeti forrással nem rendelkeznek.
Kivéve egyet: a körülöttük lévő tengerekben csak úgy
hemzsegnek a halak. A köztársaságnak van ugyan parti őrsége,
de légierőnek nevezhető szervezettel nem büszkélkedik.
Az orvhalászat világméretű térhódítása, valamint a Távol-
Kelet friss hal iránti kielégíthetetlen étvágyának következtében
az orvhalászok még a szigeteket körülvevő kétszáz mérföldes
körzetet is vidáman lehalászták.
Az Egyesült Államok felvállalta a távoli Fogo-szigeten a
reptér üzemeltetését, amelynek a kifutóját nemrég az Európai
Unió támogatásával sikerült meghosszabbítani. Az Egyesült
Államok Haditengerészete pedig felajánlotta, hogy pilótaképző
bázist állít fel a szigeten.
Amint elkészülnek, a közös portugál anyanyelvre való
tekintettel brazil származású kiképzőtisztek érkeznek egy tucat
Tucanóval, és a tréning során gondosan kiválasztott zöld-foki
pilótákból létrehozzák a Halászati Légi Őrséget. A hosszú távú
berepülésekre alkalmas Tucanókkal aztán ezek a fiúk már
vidáman kiszúrhatják a levegőből az orvhalászokat, és a parti
őrség hajóinak megadhatják a pontos koordinátákat.
 Ez eddig rendben is van, gondolta az admirális, de még
mindig nem fért a fejébe, hogy miért is kellett neki iderepülnie,
és miért nem hagyták, hogy nyugodtan végigjátssza a partit.
Az ünnepség végeztével, meleg kézfogások közepette az
admirális felajánlotta a külügyes kollégának, hogy a követségi
limuzinnal őt is kiviszi a reptérre.
– Esetleg Nápolyba is elvihetem, Mr. Dexter? – kérdezte.
– Nagyon kedves öntől, admirális úr, de nekem
Lisszabonba, onnan pedig még Londonba kell mennem, mielőtt
visszatérek Washingtonba.
A santiagói reptéren aztán búcsút vettek egymástól. Az
admirális különgépe visszarepült Olaszországba, Cal Dexter
pedig türelmesen várt, amíg beszálláshoz szólították a
lisszaboni járat utasait.
Egy hónappal később az Egyesült Államok
Haditengerészetének első nagy kiszolgálóhajója megérkezett a
kúpalakú, kihalt vulkán lábhoz, amely Fogo jó kilencven
százalékát tette ki. Ezért is kapta a sziget ezt a nevet, ami
portugálul annyit tesz, mint „tűz”. A kiszolgálóhajó a part
közelében horgonyzott le, és amolyan lebegő bázisként itt is
maradt a személyzet számára, hogy a kiküldetés során is
élvezhessék az otthoni élet kényelmét.
A haditengerészet építőosztaga büszkén állította magáról,
hogy ők aztán bárhol bármit felépítenek, de attól óva intenek
mindenkit, hogy megpróbálja megvonni tőlük a márványozott
kansasi steaket, a sült krumplit és a hordószám fogyasztott
ketchupöt. Elvégre nekik is szükségük van a megfelelő
üzemanyagra.
A munka a tervek szerint hat hónapig tart, de a reptéren a C-
130-as Herculesek le tudtak szállni, úgyhogy az utánpótlás,
illetve az engedélyezett eltávozások kérdése nem jelentett
különösebb problémát. Amúgy pedig a kisebb ellátóhajók
folyamatosan hordják majd a koszorúgerendákat, a cementet és
az épületekhez szükséges további építési anyagokat, valamint
az élelmiszert, a gyümölcslevet, a szénsavas üdítőket, sőt még
a vizet is.
A szigeten lakók mély áhítattal figyelték a szorgos hangyák
seregét, amint partra szálltak, és bevették magukat az aprócska
repülőtérre. Egy kisgép naponta repkedett Santiago és Fogo
között, miután az építkezéshez szükséges szerszámok már
mind kirakodásra kerültek.
A pilótaképző természetesen jól elkülönül majd a polgári
gépek számára fenntartott hangároktól. Az intézményben
helyet kapnak még az előregyártott pilótaszállók, a
kiképzőtisztek bungalói, a javító és karbantartó műhelyek, a
Tucanók turbináihoz szükséges gáztartályok, és egy önálló
kommunikációs központ.
Ha némelyik mérnöknek fel is tűnt valami furcsaság, nem
szóltak egy szót se. Egy a Pentagon képviseletében időnként
felfelbukkanó Dexter nevű civil utasításai alapján, aki amúgy
mindig polgári gépekkel röpködött, még néhány további
munkát is elvégeztek. A vulkán falába például egy külön
hangárt vájtak, majd hatalmas acélajtókkal zárták le. Ezentúl
kialakításra került egy a Tucanók számára használhatatlan JP-
5-ös üzemanyag tárolására alkalmas rész, valamint egy
fegyverraktár is.
– Komolyan mondom – jegyezte meg O’Connor
tengerészaltiszt, amikor a sziklába vájt titkos hangár acélajtóit
ellenőrizte –, mintha háborúra készülnénk.
 4. fejezet

A nagy felszabadító nevét viselő Plaza de Bolívaron nemcsak

Bogotá, hanem egész Dél-Amerika legrégebbi épületei
sorakoznak. Ez az óváros központja.
A konkvisztádorok annak idején magukkal hozták ide az
istent és aranyat egyaránt dicsőítő katolikus misszionáriusokat.
A jezsuiták 1604-ben itt építtették fel a Szent Bertalanról
elnevezett iskolát, és nem messze tőle a Szent Ignác-
templomot, a rend alapítója, Loyolai Szent Ignác tiszteletére. A
közelben pedig a Jézus Társaság első épülete található.
Nemrég hivatalosan egy modernebb székházba költöztek az
egyik új városrészben. De a tikkasztó hőségben Carlos Ruiz
atya az új légkondicionáló berendezések ellenére is jobban
szerette a régi épületek hűvös kőfalait és járólapjait.
Egy párás decemberi reggelen itt fogadta az amerikai
látogatóját is. Ahogy ott ült a tölgyfaíróasztal mögött, amelyet
sok-sok éve szállítottak át Spanyolországból, Carlos atya újra
elővette a rövid ajánlólevelet, amely a személyes találkozót
indítványozta. A Bostoni Főiskola dékánja – szintén a rend
tagja – küldte, meg sem fordult a fejében, hogy visszautasítsa a
kérést, de a kíváncsiság még nem halálos bűn. Vajon mit
akarhat tőle?
Paul Devereaux-t egy fiatal novícius kísérte be. Az atya
felállt, odasietett hozzá, és szívélyesen üdvözölte. A látogató
közel egyidős lehetett vele. Sovány férfiú elegáns
selyemingben nyakkendővel, és egy krémszínű, nyári
öltönyben. Semmi farmer, semmi vállig érő haj. Ruiz atya arra
gondolt, hogy még soha nem látott jenki kémet. A bostoni levél
nem kertelt.
 – Atyám, nem szívesen kezdem mindjárt ezzel, de muszáj:
tekinthetjük úgy, hogy minden, ami ebben a szobában
elhangzik, az gyónási titoknak minősül?
A tiszteletes némán bólintott, és egy kasztíliai, nyers
marhabőr borítású székre mutatott, ő maga pedig visszaült az
íróasztal mögé.
– Miben segíthetek, fiam?
– Nem kisebb rangú személy, mint az Egyesült Államok
elnöke arra kért, hogy próbáljam meg felszámolni a
kokainipart, amely súlyos károkat okoz az országomnak.
Szóval ezért érkezett Kolumbiába. Ez az egy szó – „kokain”
– mindent megmagyaráz.
– Ezt már korábban is sokszor megpróbálták – mondta Ruiz
atya – Nagyon sokszor. De az önök országának oly hatalmas az
étvágya. Talán ha nem lenne ilyen pokoli a kereslet a fehér
porra, megszűnne a termelés is.
– Ez igaz – bólintott beleegyezőn az amerikai –, a kereslet
mindig kínálatot szül. De fordítva is igaz. Ha van kínálat,
előbb-utóbb megjelenik a kereslet is. Ha viszont megszüntetjük
a kínálatot, az étvágy szépen elfonnyad.
– Ez a képlet az alkoholtilalom idején mintha nem működött
volna.
Ezzel Devereaux is tisztában volt. Az alkoholtilalom kész
katasztrófa volt. Csak azt érték el vele, hogy kialakult az
alvilág, amely később aztán egyéb bűnös tevékenységekbe
fogott. Az Egyesült Államok az utóbbi közel száz évben dollár-
billiókat fizetett ki ezért az egy rossz döntéséért.
– Úgy véljük, ez azért merőben más helyzet, atyám. Egy
pohár bor, vagy egy korty whisky ezernyi helyről származhat.
A kokain viszont csak innen. Ki sem kellett mondani.
– Fiam, mi itt a Jézus Társaságnál megpróbálunk Isten
kezeként működni. De szörnyű tapasztalatok útján
megtanultuk, hogy a politikába, vagy az államügyekbe
belefolyni általában katasztrofális következményekkel jár.
 Devereaux az egész életét kémkedéssel töltötte. És már
nagyon régóta tudta, hogy a világ legnagyobb hírszerzési
hálózata a Római Katolikus Egyház. Mivel mindenütt jelen
van, mindent lát. A szent gyónásnak köszönhetően ráadásul
mindent hall is. Az a gondolat pedig, hogy fennállásának jó
másfél évezrede alatt soha nem támogatott politikai vezetőket,
vagy szállt szembe bizonyos uralkodókkal és hercegekkel, már
önmagában is nevetséges.
– De ahol a gonosz felüti a fejét, megpróbálnak tenni ellene,
ugyebár? – próbálkozott Devereaux.
Csakhogy az atya annál sokkal dörzsöltebb volt, mint hogy
egy ilyen átlátszó trükknek bedőljön.
– Mit kíván a társaságtól?
– Kolumbiában önök mindenütt jelen vannak, atyám. A
pásztori hálózatuk révén a fiatal papok minden nagyobb és
kisebb város legutolsó szegletébe is eljutnak…
– És azt szeretné, hogy információkat szállítsanak önöknek
a távoli Washingtonba? De a gyónási titok szentsége őket is
kötelezi. Amit a gyóntatófülkében hallanak, azt soha nem
adhatják tovább.
– És ha valaki tudja, hogy egy hajó halad a tengeren, amely
számtalan fiatal életet dönt majd nyomorba a rakományával,
vajon ez a tudás, ez is gyónási titoknak minősül?
– Mindketten tudjuk, hogy a gyónási titok szent és
sérthetetlen.
– De a hajó nem tud gyónni, atyám. A szavamat adom, hogy
egyetlen tengerész életét sem veszélyeztetjük. Kizárólag a
szállítmányok elkobzása a célom.
Tudta jól, hogy az iménti mondatáért most már neki is
gyónnia kell, hiszen hazudott. De majd egy másik papnak
meggyónja. Valahol messze. Nem itt. És nem most.
– Az Ön kérése igen veszélyes is lehet, a kábítószer-
kereskedelem mögött álló emberek szörnyen gonoszak és
kegyetlenek.
 Válaszképpen az amerikai egy kis készüléket vett elő a
zsebéből. Egy parányi mobiltelefont.
– Atyám, ön is és én is jóval azelőtt nőttünk fel, hogy ezek a
szerkezetek megjelentek a világban. Ma viszont már minden
fiatalembernek van ilyesmije. Sőt, a kevésbé fiatalok között is
majdnem mindenkinek. Egy rövid üzenet elküldéséhez, még
csak meg sem kell szólalni.
– Tudom, mi az az SMS, fiam.
– Akkor bizonyára azt is tudja, mi az a kódolt telefon. Ezek
a szerkezetek olyan szinten vannak kódolva, hogy a kartellnek
esélye sincs elfogni az üzenetet. Nekem nem kell más, mint a
hajók neve, amelyek a mérget szállítják az országomba, hogy
fiatal életek ezreit tegyék tönkre. A haszonért. A pénzért.
Az atya megengedett magának egy halovány mosolyt.
– Ön nagyon ügyes szónok, fiam.
De a Kobrának volt még egy aduja.
– Cartagénában áll Claver Szent Péter szobra, aki szintén
tagja volt a Jézus Társaságnak.
– Igen, méghozzá nagytiszteletű tagja.
– Több száz évvel ezelőtt ő a rabszolgaság ellen harcolt.
Ennek szentelte az életét. Atyám, könyörögve kérem! A
kábítószer-kereskedelem legalább annyira gonosz cselekedet,
mint a rabszolga-kereskedelem. Mindkettő az emberek
megnyomorításához vezet. És nem feltétlenül kell, hogy ember
legyen az, aki rabszolgává teszi a másikat, megteheti ezt a drog
is. Annak idején a rabszolgatartók a fiatalok testét verték
láncra. A kábítószer ugyanezt teszi, de a lelkükkel.
Az atya hosszú perceken át bámult ki a térre, amely Simon
Bolivárról, egy olyan férfiúról kapta a nevét, aki szabaddá tette
az embereket.
– Imádkoznom kell, fiam. Vissza tudna jönni két óra múlva?
Devereaux a tér melletti egyik kis utcában talált egy
kellemes kis kávézót, ahol egy könnyű ebédet fogyasztott el.
Mire visszament, a kolumbiai jezsuiták vezére meghozta a
döntését.
 – Nem adhatom utasításba, amit kér. De elmagyarázhatom a
papoknak, hogy pontosan mit is kér tőlük. Ha a gyónási titkot
nem sértik meg, ők maguk döntik el, mit tesznek. Úgyhogy
kioszthatja a kis szerkentyűit.

A kartellbeli kollégái közül Alfredo Suáreznek az értékesítésért

felelős José-María Largóval kellett a legszorosabban
együttműködnie. Ők ketten minden egyes szállítmányt, és
minden egyes kilogrammot pontosan nyomon követtek. Suárez
útnak indította a rakományokat, de fontos volt tudnia azt is,
hogy ezek közül mennyi érkezett meg az átadás helyére a
felvásárló bűnbandához, illetve mennyit foglaltak le útközben a
rendfenntartó szervek.
Szerencsére ezek minden nagyobb fogásnál azonnal
értesítették a médiát. Hogy a dicsőséget aztán a kormányzatnál
lehetőleg mindjárt készpénzre is váltsák a költségvetési keret
bővítése formájában. Largo egyszerű vastörvények alapján
dolgozott. A nagy vásárlók megrendeléskor a szállítmány
(természetesen a kartell által meghatározott) értékének ötven
százalékát fizetik. A fennmaradó részre vonatkozó pénzügyi
kötelezettség az áru tulajdon-átruházásának pillanatában
keletkezik. A kishalak az ár száz százalékát fizették előre.
Ha az országos bűnözői hálózatok az utcai értékesítés során
az anyag árára még ráteszik a csillagászati haszonkulcsukat, az
már az ő dolguk. Ha pedig nem elég óvatosak, és egy
rendőrségi besúgó feldobja őket, aztán adott esetben elbukják
az egész szállítmányt, az is az ő dolguk. Az áru leszállítása
utáni esetleges elkobzás ténye nem mentesíti őket a hátralékra
vonatkozó fizetési kötelezettség alól.
Ilyenkor lehetett szükség kényszerítő eszközök
alkalmazására, amikor az árut lefoglalta a rendőrség, és a
külföldi banda nem szándékozott rendezni a tartozását. A Don
nagy hangsúlyt fektetett a példastatuálásra. A kartell csak két
dologtól tartott igazán: a lopástól és az árulástól. Egyiket sem
volt hajlandó sem megbocsátani, sem elfeledni, bármibe is
kerüljön a megtorlás. Az ilyesmit egyszerűen nem szabad
büntetlenül hagyni. Ez volt a Don egyetlen törvénye. És ez a
törvény remekül működött.
Suárez viszont csak Largótól tudhatta a pontos számokat,
hogy mekkora mennyiség jutott el az átadási pontig, és
mekkora volt a kartell saját oldalon elszenvedett vesztesége.
Csak az ő elmondásai alapján kapott képet arról, hogy mely
szállítási technikák kecsegtetnek a legnagyobb sikerrel és
melyek a kevésbé szerencsés megoldások.
2010 vége felé közeledve úgy számolt, hogy a lefoglalások
mértéke most is tíz-tizenöt százalék között mozog. A
telefonszámokra hasonlító profitösszegek ismeretében ez még
tűrhetőnek számított. De mindig is szívügyének tekintette,
hogy a veszteségi rátát egyszámjegyűre csökkentse. Hiszen ha
a kokaint akkor foglalták le, amikor még a kartell tulajdonában
volt, akkor az egész veszteség őket terhelte. Ezt pedig a Don
nagyon nem szerette.
Suárez elődje – akiről ma már nem szokás megemlékezni, és
akinek a hullája valahol egy új építésű sorház alatt oszladozik –
egy évtizeddel ezelőtt, az ezredfordulón szinte kizárólag a
tengeralattjárókra tett fel mindent. A nem éppen eredeti
megoldás abból állt, hogy a dízelmotoros meghajtású kis
járművekre elárasztó tartályokat szereltek, amelyek élelemmel,
üzemanyaggal, a négyfős legénységgel és akár tíz tonna áruval
periszkópmélységre merülve indulhattak útnak.
Még a legjobbak sem merészkedtek mélyebbre. Nem is volt
rá szükség. A felszínen csak egy plexikupola látszott, ahol a
kapitány kikémlelhetett, illetve egy kis cső emelkedett még ki,
amelyen a motorok működéséhez, és a legénység életben
maradásához szükséges friss levegő áramlott a hajóba.
Ezek a szinte láthatatlan kis gépezetek aztán szép lassan, de
biztonságosan felkúsztak a Csendes-óceánon Kolumbiától
Észak-Mexikóig, ahol óriási mennyiségben adták át a mexikói
bűnbandáknak az anyagot, akik ezután már saját szakállukra
csempészték át az árut az Egyesült Államokba. Ez a megoldás
remekül bevált… egy darabig. De aztán beütött a krach.
A gépezetek tervezését és építését egy bizonyos Enrique
Portocarrero végezte, aki egyszerű, ártalmatlan, a Csendes-
óceán partján fekvő Buenaventurából származó
halászlegénynek adta ki magát. De aztán Dos Santos ezredes
elkapta.
Hogy „nyomásra” beszélt-e, vagy maguktól jöttek rá a
tevékenysége lényegére, nem tudni. Mindenesetre a hatóság
megtalálta a tengeralattjárók átalakítására specializálódott
műhelyt, és a haditengerészet lecsapott. Mire German Borrero
kapitány végzett az akcióval, vagy hatvan különböző
készültségi fokon álló tengeralattjáróból már csak füstölgő
romhalmaz maradt. A kartell irtózatos veszteséget szenvedett
el.
Suárez elődjének másik nagy balfogása abból adódott, hogy
az áru túlontúl nagy hányadát szállította az Egyesült
Államokba, Európába pedig csak egy-két kilóval ellátott
futárokat küldött. Ezer akciót kellett lebonyolítani ahhoz, hogy
nyomorult egy-két tonna átjusson.
Amikor aztán az iszlám fundamentalisták miatt a nyugati
világban megszigorították a biztonsági ellenőrzéseket, egyre
több utas csomagját röntgenezték meg, és találták meg bennük
az illegális árut. Ezért aztán átálltak a gyomorban történő
csempészésre. A sok idióta novokainnal érzéstelenítette a
beleit, és képes volt akár száz darab egyenként tíz grammos
csomagot is lenyelni.
Volt, akinek felrepedt a bele, és ott végezte habzó szájjal a
reptér kövezetén. Mások azért buktak le, mert a légi kísérők
kiszúrták, hogy a hosszú repülőúton egy falatot sem ettek, és
egy kortyot sem ittak, őket szépen félrevonták a reptéren,
kaptak egy kis hashajtót, aztán beterelték őket egy szűrővel
felszerelt illemhelyre. Az amerikai és az európai börtönök egy
idő után már dugig voltak velük. De a nagy számok
törvényének, és a nyugati világ emberjogi rögeszméjének
köszönhetően nyolcvan százalék még így is átjutott Aztán
Suárez elődjét megint elhagyta a szerencséje.
A szerkezetet az angliai Manchesterben vetették be először,
és remekül bevált. Egy új „virtuális vetkőztető” röntgen volt,
amely nemcsak úgy mutatta meg az utast, mintha meztelenre
vetkőzött volna, de a képernyőn az utas testében található
implantátumok, illetve a testüregekben elrejtett tárgyak is
tökéletesen felismerhetők voltak. A csendes kis gépezetet
könnyedén fel lehetett állítani az útlevél-ellenőrző fülkék
mellett, vagyis amíg az utas bemutatta az útlevelét, a
szomszédos szobában valaki egy képernyőn a testét tetőtől
talpig átvizsgálta. Ahogy egyre több és több nyugati repteret
szereltek fel ilyen szerkezetekkel, a lekapcsolt futárok aránya
drámaian emelkedni kezdett.
Aztán a Donnak elege lett. Elrendelte a divizióvezető
leváltását – méghozzá azonnali hatállyal.
A posztot Suárez kapta meg.
Ő a nagy szállítmányok mellett kötelezte el magát, a számok
pedig egyértelműen mutatták, hogy melyek a legjobb
útvonalak. Az Egyesült Államok irányába vízen vagy
levegőben a Karib-térségen keresztül fel Észak-Mexikóba,
vagy akár az Államok déli tengerpartjáig. A szállítmányok az
út nagy részét kereskedelmi tengerjárókon tették meg, majd a
part menti térségben amolyan begyűjtő-szolgálatot szerveztek
mindkét parton, amelyben halászhajóktól kezdve
motorcsónakokig, magán jachtokig és egyszerű
kirándulóhajókig a legkülönbözőbb vízi járművek
képviseltették magukat.
Európa irányába pedig inkább az új útvonalakat kedvelte,
nem a Karib-tengerről közvetlenül a Nyugat- és Észak-
Európába tartó hajókkal dolgozott, mivel itt a lebukási arány
néha már a húsz százalékot is elérte, sokkal inkább a nyugat-
afrikai partokon sorakozó bukott államok jöttek szóba
célállomásként. Miután a szállítmányt átvették, és kifizették a
kartellt, innentől már a vevő dolga volt a felosztás és a szállítás
a sivatagon és a Földközi-tengeren keresztül Dél-Európába.
Leginkább az egykori portugál gyarmatot, a polgárháború
sújtotta kábítószer-paradicsomot, Guinea-Bissaut kedvelte.

Pontosan erre a következtetésre jutott Cal Dexter is, amikor a

kanadai kábítószer-üldöző Walter Kemppel találkozott
Bécsben, akinek az irodája az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és
Bűnmegelőzési Hivatalához tartozott. Ez a szervezet nagyjából
ugyanazt a feladatot látta el, mint amit Tim Manhire csapata
végzett Lisszabonban.
Nyugat-Afrika néhány évvel ezelőtt még csak az Európába
tartó kolumbiai kokainszállítmányok húsz százalékát vette át,
de mára ez az arány ötven százalék fölé emelkedett. Azt
viszont a napfényes Praterben kávézgató két férfiú már nem
tudta, hogy Alfredo Suárez időközben a hetven százalékot is
célba vette.
Nyugat-Afrika partjainál hét – a rendőrségi kategorizálás
szerint – „érdekes” állam jöhetett szóba: Szenegál, Gambia,
Guinea-Bissau, Guinea-Conakry, Sierra Leone, Libéria és
Ghána.
Miután repülővel vagy hajón átjutott az Atlanti-óceánon, a
kokain Nyugat-Afrikából száz és száz különböző útvonalon
áramlik észak felé. Egy részét halászhajók szállítják egészen
Marokkó partjaiig, onnan pedig a régi ópium-úton halad
tovább. Más szállítmányokat repülők visznek át a Szahara
felett az észak-afrikai partokig, ahonnan kis hajók továbbítják a
spanyol maffiának, vagy a calabriai ‘Ndranghetának Gioia
kikötőjébe.
Némelyik szállítmányt viszont az embert próbáló szárazföldi
útvonalakon utaztatják észak felé, át a Szaharán. De fontos
szerepet játszik a szállításban a líbiai Afriqiyah Légitársaság is,
amely tizenkét nagyobb nyugat-afrikai városból indít járatokat
Tripoliba.
– Ami az európai beszállítást illeti – magyarázta Kemp –,
abban mindegyik benne van. De ha csak az Atlanti-óceán felől
érkező szállítmányok fogadását vesszük, abban Guinea-Bissau
messze veri a többieket.
– Talán le kéne mennem, kicsit körülnézni – mélázott el
Dexter.
– Talán, de legyen nagyon óvatos! – figyelmeztette a
kanadai. – Mindenképpen legyen egy jó mese a tarsolyában. És
nem árt, ha néhány keménykötésű fickó is elkíséri. Javaslom,
hogy feketék legyenek. Ott ugyanis ez a legjobb álca. Meg
tudja szervezni?
– Nem. Itt nem.
Kemp felírt az egyik szalvétára egy nevet és egy
telefonszámot.
– Próbálkozzon vele! Az egyik barátom. A SOCA berkeiben
dolgozik. Sok szerencsét! Szüksége lesz rá.
Cal Dexter most hallott először a terroristákra és szervezett
bűnbandákra szakosodott brit ügynökségről. A naplementét
már ismét a londoni Montcalm Hotelből csodálhatta meg.

A korábbi gyarmati kötelék emlékeként csak a portugál

légitársaság, a TAP indít járatokat a nyugat-afrikai államba.
Miután megkapta a vízumot és az összes ismert trópusi
betegség elleni védőoltást, „Dr.” Calvin Dexter, a Nyugat-
Afrikában áttelelő madárfajokra sepcializálódott, kitűnő
ornitológus, zsebében a nemzetközi madárvédők
ajánlólevelével egy héttel később már fel is ült az egyik TAP-
gépre, amely Lisszabonból Guinea-Bissauba tartott.
Mögötte a brit ejtőernyős hadosztály két tisztje foglalt
helyet. Amint azt időközben megtudta, a SOCA nagyjából
minden olyan ügynökséget magába foglalt, amelyek a
szervezett bűnözés elleni küzdelemmel, vagy a
terrorelhárítással foglalatoskodtak. A Walter Kemp barátja által
mozgósítható hálózatban volt egy olyan veterán katona is, aki
pályafutása nagy részét a harmadik ejtőernyős hadtestnél
töltötte. Ő ajánlotta Jerryt és Billt, a colchesteri
főhadiszállásról. A két tizedes önként jelentkezett a küldetésre.
 Persze most már nem Jerry és Bill voltak, hanem Kwamé és
Kofi. Az útlevelük szerint mindketten ghánai állampolgárok,
egyéb okiratok pedig hitelt érdemlően bizonyították, hogy a
nemzetközi madárvédőknél dolgoznak Accrában. Persze
igazából mindketten legalább annyira britek voltak, mint a
Windsori kastély, bár a szüleik még Grenadából érkeztek
Nagy-Britanniába. Amíg valakinek eszébe nem jut, hogy ga,
ewe vagy asanti nyelven hallgassa ki őket, addig minden a
legnagyobb rendben lesz. Persze a kreol és a portugál nyelvet
sem beszélték, de ránézésre nagyon is afrikainak tűntek.
Már éjfél is elmúlt, mire a TAP légitársaság utasszállítója a
koromfekete éjszakában földet ért a bissau-i reptéren. A
legtöbb utas Sao Toméba tartott, így csak néhányan
csordogáltak oda az útlevél-ellenőrző pulthoz. Dexter ment
elöl.
Az ellenőr tüzetesen végignézte a vadonatúj kanadai
útlevelet, beütötte a guineai vízumot, zsebre vágta a húszeurós
bankjegyet, és bólintott, hogy mehet. Dexter a két társára
mutatott.
– Avec moi – mondta, majd hozzátette: – Con migo.
A francia nem portugál. Ahogy a spanyol sem, de a lényeg
így is érthető volt. És persze vidáman mosolygott. A mosoly
mindig bejön. De az egyik idősebb tiszt kilépett a pult mögül.
– Quest-ce que vous faites en Guinée? – kérdezte.
Dexter úgy tett, mint aki nagyon örül, hogy valaki
érdeklődik a munkája iránt. Mindjárt be is nyúlt a
válltáskájába, és több színes brosúrát vett elő, amelyeken
szürke gémek, kanalas gémek és annak a hétszázezer vízi
madárfajnak számos képviselőjéről készült fotók díszelegtek,
amelyek Guinea-Bissau hatalmas mocsár- és lápvidékein
telelnek át. A tiszt unott arccal lapozgatta a kis prospektusokat.
Aztán intett, hogy mehetnek.
Odakint nem láttak egyetlen taxit sem. De állt ott egy
teherautó, amelynek a sofőrje ötven euróért elég hosszú utat is
hajlandó volt megtenni.
 – Hotel Malaika? – mondta neki reménykedve Dexter. A
sofőr bólintott.
Ahogy közeledtek a város felé, Dexternek feltűnt, hogy a
településen szinte teljes sötétség honol. Csak néhány aprócska
fénypont árulkodott arról, hogy lakott területen haladnak.
Kijárási tilalom? Nem. Errefelé nincs áram. Sötétedés után
csak azokban az épületekben pislákol fény, illetve csak
azokban van elektromos áram, amelyek saját generátorral
rendelkeznek. Szerencsére a Malaika Hotel is ezek közé
tartozott. A három madárszakértő bejelentkezett, és
visszavonultak a szobáikba, hogy az éjszaka hátralevő részében
még pihenjenek is valamit. Mielőtt megvirradt, valaki lelőtte az
államelnököt.

A Kobra-projekt komputerszakértője, Jeremy Bishop szúrta ki

először a nevet. Ahogy az általános műveltség megszállottjai
gyakran lapozgatják az értelmező szótárakat, enciklopédiákat
vagy különböző atlaszokat, hogy olyan adatokat szívjanak
magukba, amelyekről soha senki nem kérdezi meg őket,
Bishop, aki egyáltalán nem élt társas életet, a szabadidejében
szüntelenül a kibertérben időzött. Na, nem az interneten
szörfölt, az túl egyszerű lett volna. Neki inkább az volt a
kedvenc időtöltése, hogy könnyedén betört mások
adatbázisaiba, és anélkül, hogy bárki észrevette volna,
csendben körülnézett.
Egy szombat este, amikor a washingtoniak nagy része az
ünnepekre készülődött, ő szokásához híven a képernyőt
bámulta, amelyen most épp a bogotái repülőtér érkezési és
indulási oldalának utaslistáit böngészte. Volt itt egy név, amely
többször is megjelent a sorban. Bárki is legyen ez az illető, az
biztos, hogy kéthetente rendszeresen átrepül Bogotából
Madridba.
Aztán két-három nap múlva vissza is utazik, nagyjából
ötven órát tölthet a spanyol fővárosban. Pihenésre kevés, ahhoz
viszont nem kell ennyi idő, hogy átszálljon, és továbbutazzon.
 Bishop rákeresett a névre minden rendelkezésére álló
adatbázisban, amelyeket a kolumbiai rendőrség adott át a
DEA-nek, és amelyeket másolatban a Kobra-központ is
megkapott. Hátha talál valami kapcsolatot a
kokaincsempészettel. Nem talált.
Betört az Iberia Légitársaság adatbázisába is, amellyel az
illető mindig utazott. A „gyakori utasok” között meg is találta,
a megjegyzés rovatban pedig az állt, hogy különleges
bánásmódban részesítendő, például elsőbbséget élvez a
csaknem teli járatok esetében is. Mindig első osztályon utazik,
automatikusan foglalnak neki helyet a visszaútra is, kivéve, ha
ő maga másképp nem rendelkezik.
Bishop felhasználta az elnöki felhatalmazást, és felvette a
kapcsolatot a DEA és a SOCA Bogotában szolgálatot teljesítő
embereivel. Senki nem ismerte az illetőt, de az kiderült a DEA
jóvoltából, hogy a helyi nyilvántartás szerint a fickó ügyvéd,
egy jó nevű ügyvédi irodája van, amelyik viszont soha nem
foglalkozott büntetőperes ügyekkel. Minden jel szerint lyukra
futott tehát, de azért továbbra is furdalta a kíváncsiság, ezt el is
mondta Devereaux-nak.
A Kobra nyugtázta az információt, de nem vélte úgy, hogy
több energiát kellene pazarolni a kérdésre. Ahhoz ennél azért
valamivel több kellene. De ettől még nem árt, ha kicsit
körbekérdeznek Madridban. Úgyhogy megkérte a DEA
spanyolországi csapatát, hogy amikor az illető legközelebb
ellátogat a spanyol fővárosba, szép diszkréten kövessék.
Elmondta nekik, hogy csak annyit szeretne tudni, hol száll meg
a fickó, hova megy, mit csinál, kikkel találkozik. Madridban az
amerikai kollégák kicsit húzták ugyan a szájukat, de azért
megkérték a spanyol kollégákat erre az apró szívességre.
Madridban a kábítószer és szervezett bűnözés elleni
ügynökséget úgy hívják, hogy Unidad de Droga y Crimen
Organizado, röviden UDYCO. A kérés Fancisco „Paco” Ortega
felügyelő asztalán landolt.
 Ahogy a legtöbb zsaru, Ortega is úgy gondolta, hogy túl sok
a munkája, nincsenek elég jó eszközei, és persze a fizetése
köszönőviszonyban sincs a teljesítményével. De ha egyszer a
jenkik azt akarják, hogy valaki álljon rá egy kolumbiaira, akkor
nem nagyon lehet nemet mondani. Ha Nagy-Britannia
Európában a legnagyobb kokainfogyasztó nemzet, akkor
Spanyolország a legnagyobb átvevőpont. És ezt a
felelősségteljes feladatot mindenre elszánt bűnbandák egész
hálózata végzi. Az amerikaiak olykor a rendelkezésükre álló
bődületes forrásokkal még a legártatlanabb vonalakra is
ráugranak, aztán persze az UDYCÓ-nak kell utánajárnia, hogy
valóban van-e valami a dologban. Ortega mindenesetre
feljegyezte, hogy ha a kolumbiai újra megjelenik a következő
tíz napban, akkor szépen ráállít néhány embert.
Azt persze sem Bishop, sem Devereaux, de még Ortega sem
tudhatta, hogy Julio Luz a Hermandad igazgatóságának az
egyetlen olyan tagja, aki még soha nem került a kolumbiai
rendőrség látókörébe. Dos Santos ezredes pontosan tudta, hogy
a többiek kicsodák, de a pénzmosásért felelős jogászról eddig
senki nem tudott semmit.

A déli órákban, Cal Dexter és csapata Bissau városba

érkezésének másnapján az elnök halálának körülményei
tisztázódtak, a pánik pedig gyorsan elült. Mint kiderült, nem
újabb puccs történt.
A korosodó zsarnokot a nála jóval fiatalabb feleségének
szeretője lőtte le. A délelőtt folyamán már mindketten el is
tűntek az ország északi részén, az őserdőben. Soha többé nem
látja őket senki. A törzsi szolidaritás olyan erős védőhálót von
köréjük, mintha meg sem születtek volna.
Az elnök a papel törzsből származott, gyönyörűséges
felesége pedig balanta volt, akárcsak az ifjú hősszerelmes. A
hadsereg tagjai is túlnyomó részt a balanta törzsből kerültek ki,
és eszük ágában sem volt a saját fajtájukat levadászni. Az
elnök amúgy sem volt valami népszerű. Majd jön helyette
másik. Az igazi hatalom úgyis a vezérkari főnök kezében
összpontosul.
Dexter bérelt egy egyterűt a Mavegro Tradingtől, amelynek
segítőkész, holland tulajdonosa megadta egy férfi elérhetőségét
is, akinél egy motoros csónakot és egy vontatóuszályt is ki
lehet bérelni. Ez a jármű különösen alkalmas arra, hogy a
Bijagó-szigetek közt, az aprócska öblökben és szorosokban
egész közelről megfigyelhessék a költöző madarak életét.
Dexternek sikerült egy elhagyatott bungalót is találnia, a
nemrég kínai beruházásként felépített stadion közelében, amely
szintén ékes bizonyítéka volt a távol-keleti ország afrikai
gazdasági terjeszkedésének. Két segédjével egyetemben
kijelentkezett hát a Malaika Hotelből, és beköltöztek a kis
kunyhóba.
Útközben utolérte őket egy Jeep Wrangler, és melléjük
húzódott a kereszteződésben. Dexternek elég volt két nap is,
hogy megtanulja, errefelé nem igazán ismert fogalom a
közlekedésrendészet, és a forgalomirányító lámpák is csak
elvétve működnek.
Ahogy az egyterű és a Jeep mindössze néhány centire állt
egymástól, a Wrangler anyósüléséről, a sötétített ablak mögül
valaki alaposan megbámulta Dextert. Akárcsak a sofőr, a
kíváncsiskodó sem volt sem afrikai sem európai. Barna bőr,
lófarokba fogott, fekete haj, a nyakán bazinagy arany nyaklánc.
Kolumbiai.
A Jeep tetején egy krómozott tartórúdon négy erős
fényszóró sorakozott. Dexter pontosan tudta, milyen célt
szolgálnak ezek a fényforrások. A legtöbb tengeri
kokainszállító nem hajózik be Bissau bűzös, koszos kikötőjébe,
hanem a Mangrove-szigetek közötti kis csatornákban
szabadulnak meg a báláktól.
A légi szállítók pedig vagy a közelben várakozó halászhajók
mellett dobják a tengerbe az árut, vagy berepülnek a
szárazföldre. Guinea-Bissau húsz évig vívott gerillaháborút
Portugáliával, míg végre elnyerte függetlenségét, ezután tizenöt
évnyi polgárháború következett. Ezekből az időkből mintegy
ötven leszállópálya maradt meg a dzsungelben. A
kokainszállító gépek ezeken szállnak le, majd üresen és
„tisztán” landolnak a reptéren, ahol üzemanyagot vételeznek a
visszaútra.
Az éjszakai leszállás biztonságosabb volt, csakhogy a
dzsungelben a leszállópályák nincsenek kivilágítva. A
fogadóbizottság viszont négy-öt ilyen járgánnyal arra a pár
percre, amíg szükséges, remekül meg tudja világítani a terepet.
Dexter ezt magyarázta el az ejtőernyős kísérőinek.

A Goától délre fekvő, bűzös kapúri hajóműhelyben javában

folyt a munka a két gabonaszállító hajón. Az átalakítást a
kanadai-skót származású Duncan McGregor irányította, aki
szinte az egész életét ilyen trópusi hajóműhelyekben töltötte,
ennek következtében a bőre és a szeme is úgy nézett ki, mint a
sárgaság végső stádiumában vegetáló pácienseké. Mindenki
úgy tartotta, hogy ha a mocsárláz képtelen végezni vele, akkor
majd a whiskynek biztosan sikerül.
A Kobra kedvelte az ilyen nyugdíjas szakikat. A több
évtizedes szakmai gyakorlat mellett általában nem hátráltatták
őket a családi kötelékek, és nagyon kellett nekik a pénz.
McGregor pontosan tudta, hogy a megbízójának mire van
szüksége, de azt nem, hogy mire is akarja használni. Kapott
annyi pénzt, hogy ne is nagyon kelljen törnie ezen a fejét, és
persze hogy ne is nagyon kérdezzen semmit.
A hegesztőmestereket és marómunkásokat helyben
verbuválta, a közvetlen segédeit pedig Szingapúrból hívta ide,
akikkel már korábban is többször dolgozott együtt.
Szálláshelyül néhány lakókocsit is hozatott, mivel a helyi
kalyibák nekik nem feleltek volna meg.
Azt az utasítást kapta, hogy a két gabonaszállító külseje
maradjon olyan, mint korábban, csak belül végezzenek
átalakításokat az öt hatalmas raktérben. Az elülsőben a rabokat
szállítják majd, persze ezt szintén nem kötötték az orrára. A
lényeg, hogy legyenek benne hálóhelyek, vécék, egy
hajókonyha, tusoló, az őröknek légkondicionált étkező és
televízió.
A másodikból szintén egy lakrészt kellett kialakítani, de
valamivel igényesebb kivitelben. Egy napon ebben a
részlegben a Brit Különleges Vízi Szolgálat emberei, illetve az
amerikai haditengerészet különleges műveleti egységei kapnak
helyet.
A harmadik rakteret valamelyest le kellett kicsinyíteni, hogy
a mellette lévő negyedik elég nagy lehessen. A hármas és a
négyes tér közötti acélgerendát ki is kellett vágni, és egy
másikat betenni helyette. A hármasból amúgy egy mindenféle
célnak megfelelő kis műhely került kialakításra. Az utolsó
előtti részleget a híd alatt üresen kellett hagyni. Ez a rész
nagyon gyors, bivalyerős motorokkal felszerelt, felfújható
csónakok tárolására szolgál majd. A hajó egyetlen
rakodódaruja ezek felett található. A legnagyobb rakodótérrel
volt a legtöbb munka. A padlóra egy vastag acéllemez került,
amelyet a négy sarkánál egy-egy hidraulikus emelő fog majd
egészen a fedélzetig emelni. Bármi is kerül erre a felemelhető
padlóra, ezzel a megoldással pillanatok alatt kijuthat a
szabadba. Ez a valami pedig az egység harci helikoptere lesz.
Egész télen folyt a munka az ekkor is perzselő karnatakai
napsütésben. Hegesztőpisztolyok sziszegtek, fúrók visítottak,
fém nyüszített, kalapácsok csaptak le fülsiketítő hangerővel az
acéllemezekre, és közben a két ártalmatlan gabonaszállító szép
lassan halált osztó szörnyeteggé változott. Valahol messze új
nevet is kaptak, és a tervek szerint átkerültek a szingapúri
Thame társaság egyik láthatatlan leányvállalatának
tulajdonába. Nem sokkal azelőtt, hogy az átalakítás véget ér,
felfestetik majd rájuk az új neveket. Aztán jöhet a legénység,
hogy álmélkodva birtokba vegye a hajókat, és kihajózzanak,
hogy megkezdjék a rájuk bízott feladat teljesítését valahol a
világ másik végében.
Cal Dexter egy hétig akklimatizálódott, és csak ezután
merészkedett a kis hajóval a Bijagó szívébe. Az egyterűt
szépen kidekorálta a BirdLife International reklámanyagaiból
hozott matricákkal. A hátsó ülésen, ahol mindenki jól láthatta,
ott hevertek a ghánai Vadvilág Társaság legfrissebb
kiadványai, és természetesen az itteni kutatásokhoz
nélkülözhetetlen, Borrow és Demey által jegyzett „Nyugat-
Afrika madarai” című klasszikus.
Amúgy a Wranglerrel való rövid találkozás után két
rosszarcú fickó is megjelent a bungaló közelében, és szemmel
láthatóan szaglászni kezdtek. Aztán annak rendje és módja
szerint vissza is mentek a főnökükhöz, és elmondták, hogy
ezek a madarászok csak ártalmatlan hülyék. Ellenséges
területen ez a legbiztosabb álca, ha az embert hülyének nézik.
Dexter első dolga az volt, hogy találjon egy megfelelő
helyet a hajójának. Az embereivel Bissau városától nyugatra
indult, és mélyen behatolt a dzsungelbe Quinhamel, a papel
törzs fővárosa felé. Quinhamel mögött rátalált a Mansoa-
folyóra, amely kivezetett a tengerre. A partján pedig ott állt a
Mar Azul étterem és hotel. Itt tették vízre a kis hajót, Jerrynek
pedig kivettek itt egy szobát, hogy vigyázhasson rá. Mielőtt
Dexter és Bill távoztak volna, hármasban elköltöttek egy
fenséges rákvacsorát, amelyet finom portugál borral öblítettek
le.
– Ez még jobb, mint Colchester télen – ismerte el a két
ejtőernyős. A part menti szigetek szemrevételezése másnap
kezdődött.
Összesen tizennégy nagyobb sziget található itt, de a
Guinea-Bissau partjaitól negyven-ötven kilométerre elterülő
teljes szigetvilág nyolcvannyolc kisebb szárazföldből áll. A
kokainellenes ügynökségek a világűrből számos felvételt
készítettek erről a vidékről, de soha senki nem merészkedett
még ide egy ilyen kis hajóval.
Dexter látta, hogy mindegyik lápos vidék, tele moszkitóval,
ahol a tikkasztó hőség elől csak a sűrű mangrove fák árnyéka
nyújt menedéket, de négy vagy öt szigeten, amelyek a
legtávolabb estek a parttól, hófehér luxusvillák sorakoztak,
csodaszépen kialakított strandokkal. Mindegyik tetején
hatalmas tányérantennák és átjátszók meredtek az ég felé,
amelyek fogták a távoli MTN mobilhálózat jeleit. Minden
villának saját kikötője volt, ahol egy vagy több motorcsónak
várakozott. Ezek voltak a kolumbiaiak világ elől elrejtett
rezidenciái.
Ezen kívül még huszonhárom kis halásztanyát számolt
össze, ahol disznók és libák dagonyáztak a sárban. De voltak
olyan halásztáborok is, ahol külföldiek vertek tanyát
egyértelműen azzal a céllal, hogy lerabolják az itteni rendkívül
gazdag vizeket. Voltak itt húsz méteres kenuk Guinea-
Conakryból, Sierra Leonéból és Szenegálból, bennük jég és két
hétre elegendő élelem.
Ezek dél-koreai és kínai anyahajókat szolgáltak, amelyek a
hűtőkamráikban a Távol-Keletig tartó hosszú úton mindvégig
fagyasztva tudták tárolni a halakat. Legalább negyven kenu
szolgált ki egyetlen anyahajót. De az az áru, amire Dexter
igazán kíváncsi volt, a hatodik éjszakán érkezett.
A bárkájával egy szűk öbölbe húzódott, és a mangrovefák
sűrűjében gyalog szelte át a szigetet. Az amerikai és a két brit
ejtőernyős kiváló távcsövekkel felszerelkezve húzta meg magát
a sárban, amikor a nap nyugaton bebukott a tengerbe. Az utolsó
napsugarak még megvilágították azt a teherszállítót, amelyről
első ránézésre látszott, hogy nem halász-anyahajó. A jármű
szép csendben bekúszott két sziget közé, aztán a nehéz lánc
hangos csörömpöléssel kísérte a horgonyt a mélybe. Két kenu
érkezett a fogadásukra.
Helyiek voltak, nem külföldiek és nem is orvhalászok.
Mindegyik kenuban öten ültek, négyen elöl, egy hispán pedig
hátul.
Néhány izmos férfi a teherszállító oldalkorlátja mellett
vaskos szalagokkal átkötött bálákat mozgatott. Egy-egy ilyen
köteg olyan nehéz volt, hogy négyen is alig bírták átemelni a
korláton, majd nagy nehezen leengedték őket az alattuk
várakozó kenukra, amelyek szinte teljesen elmerültek a vízben
a nehéz teher súlya alatt.
Óvatoskodásra itt nem volt szükség. A legénység harsányan
nevetett, és még hangosabban kiabált a keletiekre jellemző
hanghordozással. Az egyik kormányos a rakodás alatt
felmászott a fedélzetre, és elbeszélgetett a kapitánnyal. Aztán
egy bőröndnyi pénz cserélt gazdát, ez volt a fizetség az Atlanti-
óceánon való átkelésért, ami csak töredéke annak a bevételnek,
amit az áruval Európában meg lehet célozni.
A bálák méretéből és számából ítélve Cal Dexter úgy
számolta, hogy nagyjából két tonna kolumbiai tiszta kokain
került átadásra a szeme láttára. Időközben teljes sötétségbe
burkolózott à szigetvilág. A teherszállítón felkapcsolták a
fedélzeti fényeket. A kenukban is meggyújtották a kis
lámpásokat. Végül, miután minden rendben lezajlott, a kenusok
beindították a külső motorokat, és távoztak a helyszínről. A
teherszállító felhúzta a horgonyt, majd egy kicsit még
elringatózott az apályban, mielőtt újra kifutott a tengerre.
Dexter észrevette a dél-koreai kék-piros zászlót, és a hajó
nevét is le tudta olvasni. Hae Sin. Miután mindenki elment,
még egy teljes órát vártak, és csak azután indultak vissza a Mar
Azulba.
– Fiúk, láttatok már egyben százmillió angol fontot?
– Nem, főnök – mondta Bill, akinek a nyakában az
ejtőernyősök testületi távcsöve lógott.
– De, az előbb. Ugyanis ennyit ér az a két tonna kokain.
A két ejtőernyős komoran nézett maga elé.
– Most pedig jöhet a homár vacsora. Ez lesz az utolsó
éjszakánk itt.
Ez már valahogy barátságosabban hangzott. Huszonnégy
órával később pedig, miután visszatértek a kunyhóba, leadták a
hajót és az egyterűt, felültek a lisszaboni járatra, ahonnan
London felé vették az irányt. Még ugyanezen az éjszakán
feketébe öltözött férfiak törtek rá az elhagyott lakhelyükre. Az
egészet átkutatták, majd felgyújtották. Az egyik bijagói őslakos
ugyanis a mangrovefák között előző este észrevett egy fehér
embert.

Ortega felügyelő jelentése tömör volt és velős. Csak a tényekre

szorítkozott. Egy szóval kitűnő munka. A kolumbiai ügyvéd,
Julio Luz a jelentésben mindenütt „célszemélyként” szerepelt.

A célszemély a naponta közlekedő Iberia-járattal érkezett,

amely 10.00 órakor landolt. A beazonosításra az első osztálytól
a 4-es terminál és a főcsarnok között közlekedő reptéri vonatig
vezető folyosón került sor. Az egyik emberem az Iberia földi
személyzetének egyenruhájában követte a kijáratig. A
célszemély nem vette észre, egyébiránt semmilyen óvintézkedést
nem foganatosított egy esetleges követés megakadályozása
érdekében. A poggyásza egy aktatáskából és egy utazótáskából
állt. Egyéb csomagja nem volt.
Az útlevele ellenőrzése után a zöldfolyosón haladt keresztül.
A vámosok nem állították meg. A parkolóban egy limuzin
parkolt, a sofőr a vámfolyosó előtt várta kezében egy táblával,
amelyen ez állt: „Villa Real”. Ez egy nagy madridi hotel neve,
amely limuzinokat küld a különleges vendégek elé a reptérre.
Egy civil ruhás kollégám végigkövette a limuzint. A
célszemély nem találkozott senkivel a Villa Real hotelig (Plaza
de las Cortes 10.)
A regisztrációnál szívélyesen fogadták, a kollégám hallotta,
amint a „szokásos” szobáját kéri, amely az elvárásainak
megfelelően készen is állt a fogadására. Visszavonult a
szobájába, a szobaszerviztől kért egy könnyű ebédet, majd
minden valószínűség szerint kialudta az éjszakai repülés
fáradalmait. A vendégek számára fenntartott „Kelet 47” nevű
kávézóban elfogyasztott egy teát. Amikor Señor Felix Gracia, a
hotel igazgatója arra járt, szívélyesen üdvözölte.
Ezután ismét visszament a szobájába, de előtte még
megkérte a személyzetet, hogy foglaljanak neki egy
vacsoraasztalt az első emeleten található ínyencétteremben. A
szobája előtt hallgatózó emberem szerint egy darabig
focimeccset nézett a televízióban. Mivel azt az utasítást kaptuk,
hogy a célszemély semmi esetre sem veheti észre a
megfigyelést, a telefonbeszélgetéseket nem hallgattuk le.
(Természetesen, meg tudtuk volna tenni, de a személyzet ezt
észlelte volna.)
A célszemély este kilenckor ment le vacsorázni. Egy fiatal
hölgy csatlakozott hozzá. A húszas évei elején lehet,
valószínűleg egyetemista. Feltételeztük, hogy olyasmi, amit
önök „party girl”-nek neveznek, bár erre semmi nem utalt a
kettejük közötti interakció során. A célszemély elővett egy
levelet a mellénye belső zsebéből Igényes krémpapír boríték. A
lány megköszönte, betette a táskájába, majd távozott. A
célszemély visszament a szobájába, az éjszakát egyedül töltötte.
A reggelit szintén az első emeleten, a belső verandán
fogyasztotta, reggel nyolc órakor, ismét ugyanaz a fiatal hölgy
(lásd alább) csatlakozott hozzá.
A fiatal hölgy megfigyelését is utasításba adtam. A neve
Letizia Arenal, huszonhárom éves, művészettörténetet tanul a
Complutense Egyetemen. Egy szerény kis lakásban lakik
Moncloában, közel az egyetemhez. Egyedül él, erősen
korlátozott anyagi körülmények között, és minden jel szerint
teljesen törvénytisztelő életvitelt folytat.
A célszemély a hotelből délelőtt tíz órakor távozott taxival,
amely a Calle Serranón található Banco Guzmanhoz vitte. Ez
egy kisebb magánbank, a felső tízezerből kikerülő klientúrával,
akikről (eddig legalábbis) semmi rosszat nem tudunk. A
célszemély a bankban töltötte a délelőttöt és minden jel szerint
az igazgatókkal ebédelt Délután háromkor távozott, ekkor
viszont a kijáratnál a személyzet két nagyméretű,
keménykeretes Samsonite bőröndöt hozott utána. Ő maga nem
bírta volna el ezeket, de nem is kellett fáradnia velük.
Ekkor – mintha csak rendelésre jött volna – egy fekete
Mercedes érkezett. Két férfi szállt ki belőle. A két nehéz
bőröndöt elhelyezték a csomagtartóban, majd elhajtottak. A
célszemély nem csatlakozott hozzájuk, hanem ismét taxiba
szállt. Az emberemnek sikerült lefényképeznie a két férfit a
mobiltelefonjával. Azonosításuk megtörtént: mindkettő ismert
alvilági alak. A Mercedest nem tudtuk követni, mert nem
számítottunk rá, az emberem a bank előtt gyalogosan
várakozott. Az autója egy mellékutcában parkolt, így inkább a
célszemély mellett maradt.
A célszemély visszatért a hotelba, ahol az előző naphoz
hasonlóan elfogyasztott egy teát, tévézett, vacsorázott (ezúttal
egyedül, kizárólag a főpincér, Francisco Paton szolgált fel
neki). Az éjszakát egyedül töltötte, a hotel egyik limuzinja
reggel kilenckor indult vele a reptérre. A vámmentes zónában
egy liter kiváló minőségű konyakot vásárolt, az első osztály
számára fenntartott váróban várakozott, majd beszállt a
repülőbe, amely menetrend szerint 12.20-kor indult Bogotába.
Miután a galiciai klán két embere is képbe került,
szándékunkban áll Señor Luz tevékenységét a következő
érkezésekor továbbra is megfigyelni. A két koffer elég nagy volt
ahhoz, hogy ötszáz eurós címletekben a kolumbiai szállító és
egy nagyobb spanyol importőr közötti számla kiegyenlítését
szolgálja. Kérjük szíves állásfoglalásukat.

– Na, mit gondol, Calvin? – kérdezte Devereaux, amikor

üdvözölte az Afrikából hazatérő Dextert.
– Az tuti, hogy az ügyvéd a kartell pénzmosását intézi, de
nagyon úgy tűnik, hogy csak Spanyolországért felel. Vagy az is
lehet, hogy a többi európai banda is a Serrano utcába hozza a
pénzt, és így rendezi az adósságait Én mindenesetre azt
javaslom, hogy az UDYCO várjon ki még egy utat.
– Pedig ezek alapján egy mozdulattal lekapcsolhatnák a két
gengsztert, az ügyvédet, a pénzt és a bankot is. Miért ne
tegyék?
 – Mert itt még nincs minden szál elvarrva. Ott van a levél
meg a lány. A fickó miért játszik postást? És főleg kinek a
megbízásából? – morfondírozott Dexter.
– Valakinek az unokahúga. Esetleg szívesség egy barátnak.
– Nem, Mr. Devereaux. Arra ott a posta, a tértivevényes
kézbesítés, de van e-mail, fax, SMS és telefon is. Nem. Itt
valami nagyon személyes, és nagyon titkos dolog lehet a
háttérben. Legközelebb, amikor Luz barátunk Madridba utazik,
szeretnék én is ott lenni. Egy kis csapattal.
– Szóval akkor szóljunk a spanyol kollégáknak, hogy fogják
vissza magukat, amíg maga nem végzett? Miért ez a nagy
óvatosság?
– Hogy ne ijesszük el a vadat – mondta a veterán. –
Egyetlen lövéssel terítjük le, egyenesen a szeme közé. Nem
szabad elhibázni, nem szabad csak meglőni, csak
megsebesíteni. Ha most lekapcsoljuk Luzt, soha nem tudjuk
meg, hogy ki küldi azokat a krémszínű borítékokat, kinek és
miért. És ez engem még nagyon sokáig zavarna.
Paul Devereaux figyelmesen hallgatta az egykori
alagútpatkányt.
– Lassan kezdem érteni, hogy a vietkongok hogy nem tudták
magát soha elkapni a Vasháromszögben. Még most is úgy
gondolkodik, mint egy igazi dzsungelharcos.
 5. fejezet

Guy Dawson elérte a kifutót, óvatosan fékezett, még egyszer

ellenőrizte a villogó műszerek hadát, kinézett a vakító
napfényben csillogó aszfaltra, bejelentkezett a toronynál, és
várta a felszállási engedélyt.
Amikor megkapta, szép lassan előretolta a két kart. Mögötte
a két Rolls-Royce Spey turbina szolid nyüszítő hangja üvöltő
bömböléssé erősödött, s a jó öreg Blackburn Buccaneer gurulni
kezdett. A veterán repülős ezt a pillanatot még mindig nagyon
élvezte.
Amikor elérte a felszállási sebességet, a hajdani
könnyűbombázó szinte magától el is emelkedett a földtől, a
kerekek robaja elnémult, s a gép megindult a végtelen, kék,
afrikai égbolt felé. Mögötte gyorsan zsugorodott Thunder City,
a Cape Town-i nemzetközi repülőtér magángépek számára
fenntartott részének látképe. Még be sem fejezte az emelkedést,
máris a namíbiai Windhoek felé vette az irányt. A távoli
északra vezető útjának ez volt az első állomása.
Dawson csak egy évvel volt idősebb, mint a veterán harci
gépe. 1961-ben született, amikor a Buccaneernek még csak a
prototípusa létezett. Ez a repülő a rákövetkező évben kezdte
meg fényes pályafutását, amikor felvételt nyert a Brit Tengeri
Légierő műveleti repülőszázadába. Az eredetileg a szovjet
Szverdlov-cirkálók elleni bevetésre tervezett gépek annyira jól
sikerültek, hogy egészen 1994-ig szolgálatban maradtak.
A Tengeri Légierőnél 1978-ig szolgált az anyahajókon.
1969-re az irigy Királyi Légierő is kifejleszttette a maga
szárazföldi változatát, ahol 1994-ben vonták ki őket a
forgalomból. Időközben Dél-Afrika tizenhat darabot vásárolt,
ezeket 1991-ben állították hadrendbe. Azt pedig még a
harcászati repülőgép fanatikus rajongói sem feltétlenül tudták,
hogy ezek a gépek szállították Dél-Afrika atombombáit is,
amíg a „Szivárvány-forradalom” kitörése előtti estén a fehér
katonai vezetés meg nem semmisítette őket (kivéve azt a
hármat, amelyet muzeális darabként megőriztek), és nyugdíjba
küldték a Buccaneert. 2011 januárjában Guy Dawson ama
három fennmaradt példány egyikével repült, amelyeket a
harcászati repülőgép-rajongóknak sikerült megmenteniük, és
azóta sétarepülésekre használják Thunder Cityben.
A gép még mindig nem érte el az utazómagasságot, amikor
Dawson elfordult az Atlanti-óceán végtelen kékségétől
Namaqualand és Namíbia okkersárga, terméketlen
homokvidékei felé.
A valaha a Királyi Légierőnél szolgált S.2 típusú gép
tizenegy kilométeres magasságba emelkedett, ahol a
hangsebesség nyolcvan százalékával haladt, közben pedig
percenként közel harminc kilogramm üzemanyagot fogyasztott
el. Erre a rövid szakaszra viszont így is bőven elég lesz. Mind a
nyolc fedélzeti tartály tele volt, továbbá a bombatérből
kialakított tank, valamint a két szárnytank is. A jó öreg Bucc
nyolcezer-ötszáz kilogramm üzemanyagot tudott magába
szívni, amivel optimális teljesítmény mellett négyezer-kétszáz
kilométeres távot tudott megtenni. Windhoekig az út
mindössze ezerhétszáz kilométer.
Guy Dawsonnak igazán boldog élete volt. 1985-ben fiatal
pilótaként a 24-es repülőszázadhoz került, a dél-afrikai
légierőnél ez volt a csúcs. Persze az akkoriban már szintén a
kötelékben szolgáló francia Mirage gyorsabb volt, de a Bucc,
ami a maga húsz évével már akkor is veteránnak számított,
maga volt az ínyencfalat.
Az egyik különlegessége a forgó ajtós zárt bombatér volt.
Az ilyen méretű könnyűbombázók esetében a fegyverzet nagy
része általában a szárnyak alatt kerül elhelyezésre. Mivel itt
viszont a bombák a belső térbe kerültek, a külső szép
áramvonalas maradt, ami pedig nagyobb sebességet és
hosszabb hatótávolságot jelentett.
A dél-afrikaiak ráadásul még jobban megnövelték a
bombateret, hogy a titokban, izraeli segítséggel kifejlesztett
atombombák is elférjenek benne. Így ebbe a rejtett részbe még
egy további üzemanyagtartály is befért. A Buccnak ezután
repülési távolság, illetve a levegőben töltött idő tekintetében
nem akadt ellenfele. És éppen ez ragadta meg a szűkszavú, fura
amerikai fantáziáját is, aki Dexter néven mutatkozott be,
amikor októberben Thunder Citybe látogatott.
Dawsonnak nem igazán akaródzott bérbe adni a „kicsikét”,
de a globális pénzügyi válság következtében a nyugdíjas éveit
megszépíteni hivatott befektetései csak egy töredékét érték
annak, amire korábban számított, az amerikai ajánlata pedig
nagyon is csábítóan hangzott. Egy évre akarta kibérelni a
gépet, és egy olyan összeget nevezett meg, ami még Guy
Dawsont is képes volt kimozdítani az odújából.
Úgy döntött, hogy ő maga viszi a gépet Nagy-Britanniába.
Tudta, hogy ott is van egy kis Bucc-fanatikusokból álló
csoport, akik a Királyi Légierő második világháborús legendás
repterén, a lincolnshire-i Scampton mellett tevékenykednek.
Ők is próbáltak néhány régi Buccaneert összerakni, csak még
nem készültek el a munkával. Dawson azért tudott erről, mert a
két lelkes csoport folyamatosan tartotta a kapcsolatot. És ezzel
az amerikai is tisztában volt.
Dawson hosszú és fáradságos útra vállalkozott. A mögötte
lévő navigátorülésen általában fizető turisták szoktak ülni, de
hála a GPS-nek, ma már egyedül is meg tudja tenni az utat
Windhoekből messze ki az Atlanti-óceán fölé, ahol a
következő állomás az aprócska Ascension-sziget, egy
közigazgatásilag brit fennhatóság alá tartozó szárazföld a
semmi közepén.
Itt is felvesz egy kis üzemanyagot, sőt, itt tölti az éjszakát is,
aztán másnap indul tovább a Zöld-foki-szigetekre, onnan pedig
irány a spanyol Gran Canaria, majd a végállomás: a nagy-
britanniai Scampton.
Guy Dawson tudta jól, hogy az amerikai megbízója
mindegyik megállónál már előre rendezte az üzemanyag-
felvétel és a szállás költségeit. Azt viszont nem tudta, hogy
Dexter miért a veterán tengeri bombázót szemelte ki magának.
Ennek pedig három oka is volt.
Dexter mindenütt keresgélt, főleg odahaza Amerikában,
ahol a régi, még ma is működőképes állapotban lévő harci
repülőgépek rajongói egész kis szubkultúrát alakítottak ki.
Végül aztán a külsője miatt döntött a dél-afrikai Buccaneer
mellett. A gép ugyanis úgy nézett ki, mintha valami régi
múzeumi darab lenne, amelyet csak kiállítási tárgyként
szállítanak egyik helyről a másikra.
Az üzemeltetése sem igényelt különösebb szakértelmet,
szinte elnyűhetetlennek tűnt. Végül pedig nagyon sokáig képes
a levegőben maradni.
Azt már csak ő és a Kobra tudta, hogy Guy Dawson a
kicsikéjét nem azért hozza vissza a szülőföldjére, hogy a
Buccaneerből múzeumi látványosságot csináljanak. A repülő
ugyanis megint háborúba indult.

Amikor Señor Julio Luz 2011 februárjában újra megérkezett a

madridi Barajas repülőtér 4-es termináljához, az előzőnél
valamivel nagyobb fogadóbizottság várta.
Cal Dexter már korábban odaért, most pedig tétlenül
várakozott Paco Ortega felügyelő társaságában, akivel
egykedvűen nézegették a vámfolyosókról kiáramló
utasáradatot. Az újságos pultnál álltak. Dexter háttal az érkező
célszemélynek, Ortega pedig egy színes folyóirat mögül
szemlélődött.
Évekkel ezelőtt, miután leszerelt a seregtől, és megszerezte
a jogi diplomát, Cal Dexter New Yorkban egy
jogsegélyszolgálatnál dolgozott. Miután kiderült, hogy a
legtöbb „ügyfele” spanyolajkú lesz, úgy döntött, jobb, ha ő
maga is megtanul spanyolul. És meg is tanult. Ortega le volt
nyűgözve. Nem valami gyakori, hogy egy jenki ilyen jól
beszéli a kasztíliai nyelvet. Így legalább neki nem kellett
szenvednie az angollal.
– Megjött – mondta most alig hallhatóan, egyetlen árulkodó
mozdulat nélkül.
Dexter könnyen felismerte a férfit. Bishop letöltötte a
fényképét a bogotái ügyvédi kamara adattárából.
A kolumbiai most is mindent ugyanúgy csinált, mint
máskor. Beszállt a szállodai limuzinba, az aktatáskáját egy
pillanatra sem adta ki a kezéből, azt viszont megengedte, hogy
a sofőr a csomagtartóba tegye a poggyászt, és kicsit kifújta
magát a Plaza de las Cortesra vezető úton. A rendőrség
jelöletlen járműve útközben megelőzte, így Dexter, aki már
korábban bejelentkezett a hotelba, előbb ért oda.
Az amerikai egy háromfős csapattal érkezett Madridba. Az
embereit a FBI-tól kapta kölcsön. Az iroda persze kíváncsi
volt, de a kérdezősködésnek és az akadékoskodásnak az elnöki
felhatalmazás gyorsan véget vetett. A csoport egyik tagja
bármilyen zárat ki tudott nyitni. Méghozzá igen gyorsan.
Dexter számára fontos volt a gyorsaság. Amikor röviden
vázolta a zárszakértőnek, hogy milyen problémákra lehet
számítani, az egy vállrándítással nyugtázta. Ez minden?
A második ember úgy tudta a borítékokat kinyitni, majd
visszacsukni, közben pedig a tartalmukat néhány másodperc
alatt beszkennelni, hogy a művelet után senki nem vett észre
semmit. A csoport harmadik tagja csak őrszemnek kellett. A
csapat egyébként nem a Villa Realban szállt meg, hanem jó
kétszáz méterre a hoteltől, de mobilon folyamatos kapcsolatban
álltak a vezetőjükkel.
Dexter a hallban üldögélt, amikor a kolumbiai megérkezett.
Tudta, hogy melyik lesz az ügyvéd szobája, és már fel is
derítette a terepet. Szerencséjük volt. A szoba egy hosszú
folyosó végéből nyílt, jó messze a liftektől, így jóval kisebb
volt az esély arra, hogy váratlanul meglepi őket valaki.
 Ami a megfigyelés művészetét illeti, Dexter pontosan tudta,
hogy a filmekből jól ismert hosszúkabátos férfi, aki a sarokban
úgy tesz, mintha épp újságot olvasna, vagy csak tétlenül
álldogál egy ajtó előtt, csak annyira feltűnő, mint egy orrszarvú
a plébános pázsitján. Ő jobb szeretett nem szem előtt lenni.
Feltűnő ingben ült a laptopja fölé görnyedve, és jó hangosan
beszélt a mobilján valakivel, akit „nyuszó-muszónak” szólított.
Luz egy pillanatra meg is nézte magának, aztán unottan
elfordult.
A fickó olyan volt, mint egy metronóm. Bejelentkezett,
megrendelte a szokásos könnyű ebédet, és lepihent a
szobájában. Négykor megjelent a „Kelet 47”-ben, rendelt egy
csésze feketeteát, és lefoglalta a vacsorához az asztalt. Az a
körülmény, hogy Madridban sok más kitűnő étterem is van,
illetve hogy az este ugyan hűvösnek, de igen kellemesnek
ígérkezik, minden jel szerint elkerülte a figyelmét.
Néhány perccel később Dexter a csapatával már a folyosón
volt. Az őrszem a liftnél maradt. Ha valaki felfelé ment és
megállt, intett, hogy ő lefelé akar menni. Udvarias
mosolygások közepette, a liftajtó szépen becsukódott. Ha pedig
lefelé jött a lift, ugyanezt játszotta el, csak fordítva. Nem állt
neki színpadias mozdulatokkal cipőfűzőt kötögetni.
A lakatosnak mindössze tizennyolc másodperc és néhány
ügyes szerszám kellett, hogy feltörje a szoba elektronikus
zárját. A három férfi odabent szintén gyorsan dolgozott. A
bőröndből a vendég már kipakolt, a ruháit szép rendben
felakasztotta a szekrényben, illetve elhelyezte a fiókokban. Az
aktatáska egy komódon feküdt.
Számzáras. A lakatos egy sztetoszkóp segítségével hallgatta,
ahogy óvatos tekergetés mellett a számjegyek sorban a
helyükre kattannak. A rézből készült táskazár felpattant.
A táskában különböző iratokat találtak. A szkenner azonnal
munkához látott. A fehér selyemkesztyűs kezek mindent egy
pendrive-ra mentettek. Levél sehol. Dexter, aki szintén
kesztyűben volt, gyorsan átkutatta a ruhák zsebeit. Semmi.
Aztán a fiókos szekrények felé biccentett. Ezekből vagy hat
darab sorakozott a fal mellett. A széfet a plazmatévé alatti
szekrényben találták meg.
Nem a legócskább széf volt, de a legmodernebb
technológiának, illetve a quanticói betörő-laborban edződött
férfi képességeinek és sokéves tapasztalatának azért nem tudott
ellenállni. A kódot, mint kiderült, Luz a bogotái ügyvédi
kamarától kapott azonosítójának első négy számjegyére
állította be. Ott volt a levél. Hosszúkás, kemény, krémszínű
borítékban.
A saját ragasztójával volt leragasztva, de a biztonság
kedvéért a feladó még egy ragasztószalaggal is rásegített. A
papíros fickó néhány másodpercig alaposan szemügyre vette,
majd elővett egy kis szerkezetet a táskájából, és valami
olyasmit csinált vele, mintha csak egy ing gallérját vasalta
volna ki. Amint végzett, a boríték könnyedén kinyílt.
A fehér kesztyűs kezek háromba hajtott papírlapokat húztak
elő. A szakértő nagyítóval ellenőrizte, hogy nincs-e rajtuk
emberi hajszál, vagy valami ultra vékony cérna, ami csapdára
utaló jel lehet. Nem talált semmi ilyesmit. A feladó vakon
megbízott az ügyvédben, hogy a küldeményt épségben
eljuttatja Letizia Arenal kisasszony kezébe.
A levelet is lemásolták, utána visszatették a borítékba. A
borítékot egy kis színtelen folyadék segítségével az eredeti
formájában visszaragasztották. Majd visszatették a széfbe,
pontosan úgy, ahogy az imént feküdt, a széfet visszazárták, és a
zárat is pontosan abba a helyzetbe állították vissza, ahogyan
találták. Aztán a három férfi összeszedte a holmiját, és
csendben távozott.
A liftnél az őrszem fejcsóválással jelezte, hogy a
célszemélynek nyomát sem látta. Ebben a pillanatban állt meg
az emeleten a lift. Mind a négyen gyorsan kislisszoltak a
lépcsőházba, és gyalog indultak lefelé. Épp jókor, ugyanis a
liftből Señor Luz lépett ki, és elindult a szobája felé, ahol még
a vacsora előtt egy kellemes fürdőt és egy kis tévézést
tervezett.
A csapat Dexter szobájába ment, ahol mindjárt le is töltötték
az aktatáska tartalmát. Dexter mindent azonnal továbbított
Ortega felügyelőnek, kivéve a levelet, amit mindjárt el is
olvasott.
A vacsoránál nem jelent meg, két emberét küldte le, akik
arról számoltak be, hogy a lány szép rendben megérkezett,
megvacsorázott, átvette a levelet, megköszönte a kézbesítőnek,
majd távozott.
Másnap Cal Dexter vállalta a reggeli műszakot. Végignézte,
ahogy Luz a fal mellett leül egy kétszemélyes asztalhoz. A lány
csatlakozott hozzá, átadta a saját levelét, amit aztán Luz a
mellénye belső zsebébe csúsztatott. A fiatal hölgy felhörpintett
egy kávét, hálásan mosolygott, és már el is ment.
Dexter megvárta, míg a kolumbiai is kimegy az étteremből,
majd mielőtt még a személyzet leszedhette volna az asztalt,
gyorsan odasietett, és látványosan megbotlott. A kolumbiai
majdnem üres kávés csészéje a szőnyegen landolt. A saját
ügyetlenségét átkozva gyorsan felkapott egy szalvétát, és nagy
üggyel-bajjal igyekezett eltávolítani a foltot. A következő
pillanatban már ott is termett egy pincér, és erősködött, hogy
hagyja csak, hiszen ez az ő dolga. Amikor a fiatalember
lehajolt, Dexter észrevétlenül a szalvétába rejtette a lány
csészéjét, és gyorsan begyömöszölte a zsebébe.
Ezután még néhányszor bocsánatot kért – mire a pincér
ugyanannyiszor megnyugtatta: „De nada, Señor” –, majd
távozott az étteremből.
– Bárcsak engedné, hogy lekapcsoljuk az egész bandát! –
sóhajtott Paco Ortega, amint végignézték, ahogy Julio Luz
eltűnik a Banco Guzman bejárata mögött.
– Türelem, Paco – nyugtatta az amerikai. – Eljön még a
maga ideje is. De egy kicsit még várni kell. Ez egy szerteágazó
pénzmosási ügy. Hatalmas fogás. Több bank is benne van, más
országokban is. Mindet le akarjuk buktatni, össze kell hangolni
az egészet, csak úgy csaphatunk le rájuk.
Ortega rövid horkantással nyugtázta a választ. Ahogy a
felügyelők általában, ő is végigcsinált már jó néhány olyan
ügyet, amely hónapokon át tartott, mielőtt lebuktatták volna a
rossz fiúkat. A türelem ilyenkor létfontosságú. Ugyanakkor
idegölő is.
Dexter hazudott. Nem volt tudomása semmilyen egyéb
pénzmosásról. Egyelőre csak a Luz–Guzman kapcsolatra derült
fény. Arról a viharról viszont még nem szólhatott, amelyet a
Kobra-projekt fog majd kavarni, ha a névadója Washingtonban
elkészül.
Most pedig már nem akart mást, csak hazamenni. A
hotelszobában elolvasta a levelet. A hosszú szöveg gyengéd
soraiból őszinte aggodalom érződött ki. A levélíró a lány
biztonsága és épsége miatt aggódott, s egyszerűen csak úgy írta
alá, hogy „Papá”.
Afelől nem volt kétsége, hogy Julio Luz a válaszlevéltől már
egyetlen pillanatra sem fog megválni. Talán majd a Bogotá felé
tartó repülőn elalszik, de ott „kölcsönvenni” az aktatáskát a
személyzet szeme láttára, egyszerűen szóba sem jöhetett.
Dexter úgy döntött, hogy mielőtt bármit is lépnek az
ügyben, először is ki kell derítenie, hogy ki ez a Letizia Arenal,
és legfőképpen ki ez a Papá.

A tél valamelyest már engedett a szorításából, mire Cal Dexter

március elején visszatért Washingtonba. A Virginia és
Maryland a fővároshoz közel eső részeit borító erdők óvatosan
próbálgatták zöld ruháikat.
A Goától délre fekvő kapúri hajóműhelyből McGregor, aki
a maláriás hőségben verejtékezve még mindig a mérgező
vegyszerek bűzét szagolta, azt üzente, hogy a két
gabonaszállítón nemsokára végeznek az átalakítással. A
járművek májusban meg is kezdhetik a munkát.
 Hogy mi is lesz ez a munka, arról neki azt mondták, hogy
egy dúsgazdag amerikai konzorcium be akar törni a
kincsvadászat piacára, ezért a két hajót mélytengeri roncsok
kutatására és felszínre hozatalára kell felkészíteni. A
szállóhelyek természetesen a búvárok és a fedélzeti legénység
számára készülnek, a műhelyekbe majd a műszerek kerülnek, a
nagy hangár pedig egy kis felderítő helikopternek ad helyet.
Minden nagyon hihető volt. Csak éppen nem volt igaz.
A két gabonaszállítóból viszont majd csak kinn a nyílt vízen
válik kereskedelmi hajónak álcázott igazi hadihajó. Az állig
felfegyverzett tengerész kommandó tagjai ugyanis csak ekkor
lépnek a fedélzetre, és a műhelyek, vagy inkább
fegyverraktárak igen veszélyes tartalma is csak ezután kerül a
helyére. McGregornak azt válaszolták, hogy remek munkát
végzett, és hogy a két legénység nemsokára indul is, hogy
átvegyék a hajókat.
A hajóokmányok már rég elkészültek, ha bárki is kérné
őket. A két korábbi hajó megszűnt létezni, a két frissen
felújított járművet úgy hívták, hogy Chesapeake, illetve
Balmoral. Tulajdonosuk egy arubai ügyvédi irodában alapított
társaság, ennek megfelelően az Aruba-sziget zászlaja alatt
szállítják majd a gabonában és búzában gazdag északról az árut
az éhes déliek számára. Az igazi tulajdonos kiléte és az igazi
célkitűzés mibenléte a papírokból nem derült ki.
Az FBI laboratóriumaiban tökéletes DNS-profil készült a
fiatal madridi hölgyről, aki a Villa Realban abból a bizonyos
kávés csészéből ivott. Cal Dexter biztos volt benne, hogy a
lány kolumbiai, ezt már Ortega felügyelő is megerősítette. De
Madridban több száz kolumbiai fiatal végezte az egyetemi
tanulmányait. Dexter valójában abban reménykedett, hogy a
DNS alapján valamelyik családtagját megtalálják a bűnügyi
nyilvántartásban.
Elméletileg a DNS-mintának legalább ötven százaléka az
apától ered, arra pedig meg mert volna esküdni, hogy a „Papá”
is kolumbiai. De vajon ki lehet az, aki a kokainvilág egyik
főszereplőjét, ha csak „technikai” értelemben is, de mégiscsak
kézbesítőként ugráltatja? Amúgy meg miért nem postán adja
fel a leveleit? Nem volt éppen egyszerű, de azért eljuttatta a
kérését Dos Santos ezredeshez, a Policía Judicial kábítószer-
ellenes főosztályának vezetőjéhez. És amíg a válaszra várt,
gyorsan lezavart két rövidebb utat.
Brazília északkeleti partjaitól néhányszáz kilométerre
található az a huszonegy kisebb szigetből álló szigetvilág,
amelyik a legnagyobb tagjáról kapta a nevét: Fernando de
Noronha. Az egész mindössze huszonhat négyzetkilométer, és
az egyetlen városa: Vila Dos Remedios.
Akárcsak a francia Ördög-sziget, valaha ez is
börtönszigetként működött, a sűrű helyi erdőket kiirtották,
nehogy a rabok tutajokat készíthessenek a meneküléshez. A fák
helyére cserjéket és bokrokat ültettek. Ma néhány vagyonosabb
brazil család üdülőhelyeként funkcionál, akik ide menekülnek a
világ elől. Dextert viszont leginkább a parányi repülőtér
érdekelte. Az Egyesült Államok légierejének szállítmányozási
parancsnoksága által 1942-ben épített létesítmény ugyanis
tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy az amerikai légierő
Predator, vagy Global Hawk típusú csodagépei, amelyek
szédületes távokat képesek egy repüléssel bejárni, a
kameráikkal, radarjaikkal és hőérzékelőikkel felszálljanak, és
szemmel tartsák a terepet. Ezúttal kanadai hotelépítő
vállalkozónak adta ki magát. Körülnézett, örömmel nyugtázta,
hogy a terep valóban megfelel, és már vissza is repült. A
második útja Kolumbiába vezetett.
2009-re Uribe elnök mondhatni teljesen felszámolta a
FARC terrorista mozgalmat, amely leginkább emberrablásra
szakosodott, és a váltságdíjakból tartotta fenn magát. Viszont a
kokainellenes harcban méltó ellenfélre akadt Don Diego
Esteban személyében, illetve az általa létrehozott, és kiváló
hatékonysággal működtetett kartellben.
Ugyanebben az évben a szélsőségesen baloldali szomszédai,
Venezuela és Bolívia igencsak rossz néven vették, hogy
amerikai szervezeteket hívott át Kolumbiába, hogy az
elképesztő műszaki hátterükkel segítségére legyenek a harcban.
Hét kolumbiai katonai bázison állítottak fel amerikai
drogellenes állomásokat. Az egyik ilyen Malambóban volt,
közvetlenül Barranquilla mellett, az északi parton. Dexter ide a
Pentagontól kapott meghatalmazással a kezében a Védelmi
Minisztérium alkalmazottjaként érkezett.
S ha már amúgy is itt volt, arra gondolt, elrepül Bogotába,
hogy találkozzon a hírhedt Dos Santos ezredessel. Az amerikai
hadsereg egyik járműve elvitte a barranquillai repülőtérre, itt
pedig felszállt a fővárosba tartó menetrendszerinti járatra. A
forró trópusi tengerpart és hegyvidéki város hőmérséklete
között vagy húsz fok volt a különbség.
Sem az amerikai DEA műveleti főnöke, sem a brit SOCA
bogotái vezetője nem tudta, hogy ki az a Dexter, vagy hogy a
Kobra milyen hadműveletet készít elő, de mindketten azt az
utasítást kapták a felettesüktől, hogy mindenben működjenek
együtt vele. Mind folyékonyan beszéltek spanyolul, de Dos
Santos is kitűnően tudott angolul. Az ezredes kicsit
meglepődött, amikor a látogatója a DNS-vizsgálat
eredményéről kérdezte.
– Furcsa, hogy pont most jött – mondta a fiatalos és
lendületes kolumbiai nyomozó. – Ugyanis épp ma reggel
találtuk meg az egyezést.
A magyarázat, amelyben kifejtette, hogy hogyan sikerült az
egyezés nyomára bukkanni, még furcsább volt, mint Dexter
érkezése, amit Dos Santos pusztán véletlen egybeesésnek vett.
A DNS-technológia viszonylag későn jutott el Kolumbiába az
Álvaro Uribe elnökségét megelőző kormányok szűkmarkúsága
okán. Az új elnök aztán érezhetően megemelte a rendvédelmi
szervek költségvetését.
Dos Santos lelkesen olvasgatta a modern bűnjelelemzési
technológiákkal kapcsolatos publikációkat. És a kollégáinál
korábban felismerte, hogy a DNS egy napon félelmetes
csodafegyver lesz az élő és halott emberi testek azonosításában
(utóbbiból pedig szép számmal akadt a körzetében). Még
mielőtt a főosztályán a laborok bármit is tudtak volna kezdeni
velük, ő már szorgalmasan gyűjtötte a mintákat, amikor csak
lehetősége nyílt rá.
Öt évvel ezelőtt a drogkommandó által megfigyelt egyik
bandatag autóbalesetet szenvedett. Az illető ellen nem indult
semmilyen eljárás, soha semmivel nem vádolták meg, nem volt
priusza. Úgyhogy Dos Santost bármelyik New York-i
emberjogi szervezet megfosztotta volna a jelvényétől azért,
amit tett.
Ugyanis ő és a kollégái még jóval azelőtt, hogy a Don
létrehozta volna a kartellt, meg voltak győződve róla, hogy az
illető nagystílű bűnöző. Évek óta nem látták már, és már vagy
két éve nem is hallottak róla. Ha pedig tényleg olyan nagy hal,
mint ahogy feltételezték, akkor bizonyára folyamatosan
mozgásban van, állandóan egyik biztonságos házból a másikba
költözik. Mindig csak egyszer használatos mobilokon beszél,
amiből bizonyára mindig legalább ötven van a keze ügyében.
Dos Santos besétált a kórházba, és ellopta a törlőkendőket,
amelyeket az áldozat törött orrának ápolása során használtak.
Amikor aztán a technológia megérkezett, a DNS-mintát
feldolgozták és rögzítették az adatbázisban. A Washingtonból
küldött minta pedig ötven százalékos egyezést mutatott vele.
Az ezredes benyúlt egy irattartóba, és az asztalra helyezett egy
fényképet.
Egy félelmetes, kegyetlen, sebhelyes arc nézett vissza rájuk.
Törött orr, kavicsformájú szemek, felnyírt ősz haj. A felvétel
ugyan már tíz éve készült, de a fotót mesterségesen
„elöregítették”, így azt mutatta, hogy nézhet ki most az illető.
– Ma már biztosak vagyunk benne, hogy a Don belső
köréhez tartozik, az ő dolga a korrupt külföldi vámosok, vagy
ahogy maguk mondják, a „patkányok” lefizetése, akik
segítenek a kartellnek a termék biztonságos terítésében az
amerikai és európai kikötők, illetve repterek területén.
– Meg tudjuk találni? – kérdezte a SOCA embere.
 – Nem. Különben már megtaláltam volna. Cartagenai, vén
kutya. A vén kutyák pedig nem nagyon szeretik elhagyni
komfortzónájukat. De ő nagyon jól álcázza magát.
Tulajdonképpen láthatatlan.
Ezután Dexterhez fordult, aki a titokzatos DNS-mintát hozta
egy közeli rokontól.
– Soha nem találja meg, señor. De ha meg is találná,
valószínűleg végezne magával. És még ha sikerül is elkapni,
megtörni nem tudják. Kőkemény a fickó. És ravasz is. Nem
utazik sehová, az embereit küldi maga helyett, hogy végezzék
el a munkát. A Don pedig feltétlenül megbízik benne. Attól
tartok, hogy a mintája érdekes ugyan, de nem sokra megyünk
vele.
Cal Dexter alaposan megnézte magának Roberto Cardenas
arcképét. Ő az tehát, aki a patkánylistát őrzi. A madridi lány
szerető papája.

Brazília északkeleti csücske nem más, mint egy hatalmas

dimbes-dombos vidék, néhány magasabb heggyel és sűrű sötét
dzsungellel. De vannak itt óriási farmok is, némelyik területe
eléri a negyedmillió hektárt, azonkívül zöldellő legelők,
melyeket a hegyekből alázúduló ezernyi patak öntöz
szüntelenül. A farmok hatalmas mérete és az óriási távolságok
miatt ezeket a házakat szinte kizárólag repülőn lehet
megközelíteni. Ezért aztán mindegyik mellett van is legalább
egy, de inkább több kifutó.
Amikor Cal Dexter egy menetrendszerinti járattal
visszaindult Bogotából Miamiba, majd tovább Washingtonba,
épp egy magángépet tankoltak fel egy ilyen kifutón. Egy Beech
King Air volt, a fedélzetén két pilóta, két pumpás és egy tonna
kokain.
Amíg a tankolók csordultig töltötték a gép extratartályait is,
a legénység egy zsúpfedeles sufniban szundikált. Hosszú
éjszakájuk lesz. Egy százdollárosokkal telepakolt aktatáskát
már átvettek, amivel a benzin- és a szállásköltségeket fedezik.
 Ha a brazil hatóságok gyanút is fognának a Boavista
farmmal kapcsolatban, amely jó háromszáz kilométerre feküdt
Fortalezától, a kikötővárostól, vajmi keveset tehetnének.
Hiszen azáltal, hogy a farm mindentől ilyen távol esik, az
idegeneket már messziről kiszúrják. És hiába vonnák
megfigyelés alá az épületeket, a GPS segítségével a repülő és a
tankolók csapata minden további nélkül találkozhat, mondjuk,
harminc kilométerrel távolabb is, és a megfigyelők talán észre
sem veszik őket.
A tulajdonosok számára az ilyen tankolások lehetővé
tételéért fizetett összegek messze meghaladják a farm
jövedelmezőségét. A kartell számára pedig ezek a megállók
létfontosságúak az Afrikába vezető úton.
A Beech C12-est, közismertebb nevén a King Airt
eredetileg a Beechcraft tizenkilenc üléses, két
turbólégcsavaros, általános mini utasszállítónak szánta.
Rengeteget adtak el belőle szerte a világban. A későbbi
változatokban kiszerelték az üléseket, így általános
teherszállítóvá avanzsáltak. Viszont a Boavista farmon, a
délutáni napfényben várakozó gép még ennél is komolyabb
átalakításon esett át.
Az eredeti tervezőknek álmukban sem jutott volna eszükbe,
hogy a gép átrepülheti az Atlanti-óceánt. A maximális, 2500
literes üzemanyag-kapacitást figyelembe véve a két Pratt &
Whitney Canada motor legfeljebb 1300 kilométeres távot tud
megtenni. Feltételezve, hogy nincs ellenszél, a tankokat
csordultig töltik, és a távban már benne van a felszállás, és a
leszállás is. Aki egy ilyen géppel próbál meg eljutni Brazíliából
Afrikába, az biztos lehet benne, hogy az óceán közepén pottyan
a vízbe.
A kartell titkos műhelyeiben, a kolumbiai dzsungelben
rejtőző kifutók mellett viszont az ilyen kokaingépekbe ravasz
konstruktőrök további üzemanyagtartályokat szereltek,
mégpedig nem a szárnyak alá, hanem magába a géptörzsbe.
Ezekből általában kettőt helyeztek el, a raktér mindkét oldalán,
és csak egy szűk átjárót hagytak közöttük, amin keresztül előre
lehetett menni a pilótafülkébe.
A műszaki megoldások drágák, az emberi munkaerő jóval
olcsóbb. Ezért aztán az extra üzemanyagtartályokból a fedélzeti
tartályokba az üzemanyag-átvitelt nem a motorokból nyert
elektromos áram, hanem két pumpás biztosította, akiket direkt
erre a célra vittek magukkal az útra. Amikor a fedélzeti
tartályok kiürültek valahol messze a tenger felett, ők szépen
megkezdték a pumpálást.
Az út nem volt bonyolult. Az első szakasz a kolumbiai
dzsungel mélyén rejtőző valamelyik kifutóról indult, amely
állandóan változott, nehogy Dos Santos ezredes kiszúrja a
helyet. A pilóták az első éjszaka nagyjából háromezer
kilométert tettek meg Brazília felett, amíg eljutottak
Boavistára. A Mato Grosso esőerdő lombkoronája felett,
ezerötszáz méteres magasságban haladtak a sötétben.
Láthatatlanul.
Hajnalban a legénység finom reggelit vett magához, majd
átaludta a tikkasztó hőséget. Amikor alkonyodni kezdett, a
gépet ismét csordultig feltankolták, hogy nekivághasson az új
és a régi világ közötti legrövidebb, 2400 km-es szakasznak. A
felszálláshoz a repülőnek 1200 méteres kifutóra van szüksége,
itt több mint másfél kilométer állt rendelkezésre. Az esthajnal
csillag haloványan pislákolt az égen, amikor a gép elhagyta
Boavistát, majd néhány perccel később a trópusi sötétség úgy
hullt le a tájra, akár egy színházi függöny.
Egy régi repülős mondás szerint vannak az öreg pilóták, és
vannak a merész pilóták. De olyan nincs, hogy valaki
mindkettő egyben. Francisco Pons ötven éves volt, és már
hosszú évek óta szállt fel olyan kifutókról, amelyeket nem
említ egyetlen hivatalos dokumentum sem. Azért maradt
életben, mert óvatos volt.
Az útvonala pontosan meg volt tervezve, minden részlet a
végsőkig kidolgozva. Soha nem szállt volna fel viharos időben,
de ezen az éjszakán az egész útra kellemes harmincöt
kilométeres hátszelet jósoltak. Tudta jól, hogy a másik oldalon
sem várja modern reptér, hanem egy ugyanilyen, a fák között
megbúvó kis tisztás, amelyet hat terepjáró reflektorfényei
világítanak majd meg.
Két rövid és egy hosszú. Ez a fényjel tudatja majd vele,
hogy minden rendben, az afrikai éjszaka bársonyos melege
nem rejteget kellemetlen meglepetéseket. Szokás szerint most
is valahol ezerötszáz és háromezer méteres magasság között
repült, a felhőtakaró magasságához igazodott. Itt még nincs
szükség oxigénmaszkra. Persze végig repülhetett volna
felhőben is, ha nagyon muszáj, de sokkal kellemesebb volt a
felhők felett utazni a holdfényben.
Maga az út hat óra, s keletnek, a felkelő nap irányába halad.
Ha hozzáadjuk a háromórás időeltolódást és azt a két órát, ami
ahhoz kell, hogy újra feltankolják a gépet egy a dzsungelben
rejtőzködő tartálykocsiból, akkor is simán felszállhat és
elhagyhatja a fekete kontinenst immár az egy tonnányi
rakomány nélkül, még mielőtt az afrikai hajnalból több is
látszana, mint egy vékonyka, rózsaszín fénycsík az égen.
Utána pedig jöhet a lé. A két pumpás fejenként ötezer
dollárt kapott a háromnapos és három éjszakás melóért, ami az
ő szemükben egy kisebb vagyon. „Pons kapitány” – szerette,
ha így szólították – ennek a tízszeresét kaszálta, és úgy
tervezete, hogy nemsokára nagyon gazdagon vonul nyugdíjba.
A rakományért pedig, amit átrepített az óceán felett, Európa
nagyvárosaiban közel százmillió dollárt fognak kifizetni a
fogyasztók. Nem gondolta, hogy rossz ember lenne. Ő csak a
munkáját végezte.
A jobb szárnya alatt megjelentek Fortaleza fényei, aztán az
őserdő sötétjét felváltotta a fekete óceán. Egy órával később
Fernando de Noronha kúszott el a bal szárny alatt. Ellenőrizte
az időt és az irányt. Sebesség: 460 km/h. Ideális. Terv szerint
haladt. Aztán jöttek a felhők. Felemelkedett háromezer
méterre, és folytatta az utat. A két pumpás munkához látott.
 A guinea-bissaui Cufar kifutójára tartott, amelyet még az
Amilcar Cabral és a portugálok között, évekkel ezelőtt vívott
függetlenségi háború idején alakítottak ki a dzsungelben.
Brazíliai idő szerint este tizenegy volt. Még egy óra. Felettük a
csillagok ragyogtak, közvetlenül alattuk pedig a puha
felhőtakaró lebegett. Tökéletes. A pumpások rendíthetetlenül
pumpáltak tovább.
Ismét ellenőrizte a pozícióját. Nem volt nehéz, hála a
globális helymeghatározó rendszernek, a négy műholdas
navigátorsegédnek, amellyel Amerika ajándékozta meg a
világot, és amelyet ingyen lehetett használni. Ezzel megtalálni
egy aprócska leszállópályát a sötét dzsungelben semmivel sem
nehezebb, mint megtalálni Las Vegast a Nevadai-sivatagban.
Továbbra is a 040 fokos irányt tartotta, változatlanul, amióta
elhagyták a brazil partokat. Most néhány tizeddel jobbra
fordult, leereszkedett kilencszáz méterre, és meglátta a hold
tükörképét a Mansoa-folyón.
Balra néhány aprócska fényt pillantott meg, az amúgy
koromfekete országban. A reptér. Valószínűleg a lisszaboni
járatot várják, különben biztos nem pazarolnák az áramot.
Lelassított kétszázhetvenre. Bármelyik percben elérheti Cufart.
A sötétben odalenn a kolumbiai honfitársak már bizonyára
hegyezik a fülüket, hátha hallják a Pratt & Whitney motorok
zümmögését, amit a békák brekegése és szúnyogok döngése
mellett is kilométerekről ki lehet venni az afrikai éjszakában.
Aztán pontosan előttük megjelent a fehér fénycsík. Egyetlen
függőleges pillér, milliónyi gyertya erejével világító maglite
reflektorokból. Pons kapitány már túl közel volt. Felkapcsolta a
leszállófényeket, de aztán elfordult, és nagy ívben
visszakanyarodott. Tudta, hogy a leszállópálya kelet-nyugati
tájolású. Mivel nem volt komolyabb szél, mindegy volt, hogy
melyik irányban száll le, de úgy egyeztek meg, hogy a dzsipek
a nyugati végen várakoznak. A fejük felett kell rákanyarodnia.
Futóművek ki, fékezőszárnyak be, a sebesség rohamosan
csökkent, a gép pedig ráfordult a leszállópályára. Előttük a
fények életre keltek. Mintha odalenn fényes nappal lett volna.
A King Air a terepjárók felett háromméteres magasságban még
száznyolcvannal süvített el, majd a szokásos százötvenes
tempóval ért földet. Még mielőtt a pilóta leállította volna a
motorokat, és lekapcsolta volna a rendszert, a dzsipek máris
mindkét oldalon a nyomába eredtek. Hátul a két pumpás
verejtékben úszva rogyott le a fárasztó műszak után. Három
órán keresztül szakadatlanul pumpáltak, a fedélzeti tankok
aljában pedig már csak az utolsó kétszáz liter üzemanyag
lötyögött.
Francisco Pons megtiltotta a dohányzást a gépén. Voltak
olyan pilóták, akik ezt nem vették ennyire szigorúan, és
vállalták a kockázatát annak, hogy a benzingőzben úszó repülőt
egyetlen szikra tűzgolyóvá változtathatja. De miután
biztonságban földet értek, mind a négyen azonnal rágyújtottak.
A fogadóbizottság négy kolumbiaiból állt. Ignacio Romero,
a helyi főnök is kijött, ő felügyelte a kartell minden ügyletét
Guinea-Bissauban. Egy ilyen nagy szállítmány kiérdemelte,
hogy személyesen is jelen legyen az átvételnél. Néhány helyi
legény gyorsan kipakolta a húszbálányi rakományt, amelyek
összesen egy tonna kokaint tartalmaztak. Egy traktorgumikkal
felszerelt furgonra rakták át, amivel aztán az egyik kolumbiai
mindjárt el is hajtott.
A bálákkal a furgon platóján utazott még hat guineai is, akik
valójában Djalo Gomes tábornok katonái voltak. Az országot a
tábornok vezette, főleg most, hogy még papíron sem létezett
államelnök. Ezt a posztot valahogy senki nem akarta betölteni.
Akik mégis vállalták, általában gyorsan távoztak az elnöki
székből. Mindenki arra játszott, hogy lehetőség szerint minél
gyorsabban összelopjon magának egy jelentős vagyont, aztán
szépen visszavonuljon a portugál Algarve tengerpartjára
számos csinos fiatal hölgy társaságában. A gondot csak ez a
„lehetőség szerint” kitétel jelentette.
A tartálykocsi sofőrje rácsatlakoztatta a tömlőt a gépre, és
megkezdte a szivattyúzást. Romero kávéval kínálta a kapitányt
a saját termoszából. Pons belekóstolt. Kolumbiai. A legjobb.
Hálásan bólintott. Helyi idő szerint tíz perccel négy előtt
mindennel elkészültek. Pedro és Pablo, akiknek az izzadságába
most már fekete dohány szaga is vegyült, visszamásztak a
helyükre, ők még három órát pihenhetnek, mire a fedélzeti
tartályok kiürülnek. Utána megint kezdhetik a pumpálást
egészen Brazíliáig. Pons és a fiatal másodpilótája, aki még csak
most tanulta ezt a játékot, elköszöntek Romerótól, és beültek a
helyükre.
A dzsipek úgy álltak be, hogy amikor felkapcsolják a
reflektorokat, Pons kapitánynak csak meg kelljen fordulnia, és
máris megkezdheti nyugat felé a felszállást. Öt perccel négy
előtt a gép, immár egy tonnával könnyebben, elemelkedett a
földtől, és nem sokkal később maga mögött is hagyta a még
mindig koromsötétben szendergő afrikai partokat.
Valahol mögöttük a dzsungelben az egy tonna kokaint egy
titkos raktárba szállították, és gondosan kisebb szállítmányokra
osztották. A rakomány nagy része északra megy majd a húsz
különböző módszer és az ötven szállító valamelyikével. Ez a
felaprózás győzte meg a Kobrát arról, hogy a kereskedelmet
azután már nem lehet megállítani, hogy az áru elérte a fekete
kontinenst.
Nyugat-Afrikában a helyieket, egészen az elnöki szintig,
nem pénzzel, hanem kokainnal fizették ki. Hogy aztán ebből
hogyan csinálnak pénzt, az már az ő problémájuk. Ebből
alakult ki a párhuzamos második árufolyam, ami szintén észak
felé haladt, de ezt kizárólag a fekete afrikaiak ellenőrizték. Itt
szálltak be a nigériaiak a játékba. Az Afrikán belüli
kereskedelmet ők irányították, és a kokaint szinte csak az
Európában élő több száz nigériai közösségnek szállították.
Már 2009-ben is érzékelhető volt, hogy az itt kialakuló helyi
probléma egyszer még a Dont nagyon csúnyán kihozza a
béketűrésből. Némelyik afrikai szövetségese ugyanis nem
elégedett meg a másodhegedűs szereppel, ők is nagy játékosok
akartak lenni, akik közvetlenül a forrástól vásárolnak, hogy a
soványka jutalékukat a fehér ember óriási profitjára cseréljék.
Csakhogy a Donnak megvoltak az európai vevői, akiknek
szállítania kellett. És esze ágában sem volt az afrikaiakat a
szolgaszerepből egyenlő jogokkal rendelkező üzlettárssá
előléptetni. Ez az érdekellentét volt az, amit a Kobra ki akart
aknázni.

Isidro atya a lelkiismeretével küszködött, és órákon át csak

imádkozott. Szívesen fordult volna a tartományi rendfőnökhöz,
de ő már elmondta a véleményét. A döntést mindenkinek
magának kell meghoznia, a lelkészek csak önként állhatnak be
ügynöknek. Csakhogy Isidro atya nem akart önkéntes ügynök
lenni. Most úgy érezte, csapdába esett. Kezében egy aprócska
kódolt mobiltelefont tartott. Ezen csak egyetlen számot lehetett
felhívni. A vonal másik végén egy üzenetrögzítő spanyolul, bár
érezhető amerikai akcentussal fogadta a hívást. De lehetett
SMS-t is küldeni. Vagy lehetett hallgatni is. Végül a cartagenai
közkórházban egy tinédzser fiú ágya mellett hozta meg a
döntést.
A fiút még ő keresztelte, később nála volt elsőáldozó is. Egy
volt a kikötő melletti parókiához tartozó, mélyszegénységben
élő munkáscsaládok csemetéi közül. Amikor a kórházba kellett
mennie, hogy a gyermeknek az utolsó kenetet feladja, csak ült
a fiú ágyán, kezében a rózsafüzérrel, és némán hullatta a
könnyeit.
– Ego te absolvo ab omnibus peccatis tuis – suttogta. – In
nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti. – Keresztet vetett, a
fiú meghalt. Bűnei alól feloldozva. A kis húga csendes
méltósággal húzta a fiú arcára a fehér leplet. Tizennégy évesen
halt meg, kokain-túladagolásban.
– De hát mi is volt a bűne? – faggatta néma istenét, ahogy a
kikötő melletti sötét utcákban hazafelé menet visszaemlékezett
a feloldozásra. Azon az éjszakán felhívta a számot.
Nem érezte úgy, hogy visszaélne Señora Cortez bizalmával,
aki világ életében az ő parókiájához tartozott, itt született és itt
nőtt fel a nyomornegyedben, de aztán a Cerro de La Popa-hegy
lábához költözött, egy sokkal jobb környékre, egy takaros kis
házba. A férje, Juan amolyan szabadgondolkodó volt, nem járt
misére. De a felesége igen, és elhozta a gyermeküket is, egy
aranyos, tüzes rosszcsont kisfiút, de hát a fiúk már csak
ilyenek, így is van ez rendjén, mindenesetre az a gyermek
tényleg jószívű és jámbor lélek. Amit a Señorától megtudott, az
nem gyónás közben hangzott el, a nő pedig könyörgött neki,
hogy segítsen valahogy. Tehát szó sincs arról, hogy megsértené
a gyónási titkot. Telefonált, és hagyott egy rövid üzenetet.
Cal Dexter huszonnégy órával később hallgatta le a rögzítőt.
Aztán találkozott Paul Devereaux-val.
– Van egy fickó Cartagenában, egy hegesztő. Azt mondják
zseniális mestere a szakmának. A kartellnek dolgozik. Titkos
rejtekhelyeket alakít ki a hajók acélborításában, méghozzá
olyan ügyesen, hogy szinte képtelenség megtalálni őket.
Szerintem meg kellene látogatnom ezt a Juan Cortezt.
– Szerintem is – mondta a Kobra.
 6. fejezet

Csinos, takaros kis házikó volt, az a fajta, amelynek a lakói

büszkén állíthatják magukról, hogy az egyszerű
munkásosztályból felküzdötték magukat a megbecsült
mesterember szintjére.
A hegesztőmestert a brit SOCA képviselője nyomozta le. A
titkos ügynök Új-Zélandról származott, de a Közép- és Dél-
Amerikában töltött évei alatt kitűnően megtanult spanyolul.
Remek fedőállása volt, külföldi lektorként matematikát oktatott
a tengerészeti kadétakadémián. E pozíciója révén számos
cartagenai hivatalnokot ismert személyesen. Cortez lakcímét az
egyik városházi barátjától kapta meg, az adóügyi osztályról.
A Cal Dexter érdeklődésére adott válasza dicséretesen
tömör volt. Juan Cortez, egyéni vállalkozó, hajóhegesztő és a
lakcím. Valamint hozzátette még, hogy a Cerro de La Popa
környékén található családi házas övezetben ő az egyetlen Juan
Cortez.
Cal Dexter három nappal ezután érkezett a városba szerény
pénztárcájú turistaként. Ennek megfelelően egy olcsóbb
hotelben szállt meg. Bérelt egy robogót, amelyből több tízezer
fut a város utcáin. A várostérkép segítségével könnyen meg is
találta a kérdéses utcát a Las Flores nevű kerületben, gyorsan
memorizálta az útvonalat, majd elhajtott.
Másnap már a hajnali sötétségben odaért, megállt az út
szélén, és leguggolt a kis gépe mellé, amelynek néhány
alkatrészét szépen kirakta a járdára maga mellé, mintha csak
valami műszaki problémája akadt volna. Körülötte sorban
gyúltak a fények a házakban, ahogy az emberek megkezdték a
napjukat. A 17-es számú ház sem volt kivétel. Cartagena a
Karib-tenger déli részén található, itt egész évben kellemes az
idő. Ezen a márciusi hajnalon kissé hűvös volt ugyan, de
napközben forróság várható. Az első ingázók már elindultak a
munkába. Dexter a guggolóállásából jól rálátott a Ford Pintóra,
amely ott parkolt a járda mellett a célszemély háza előtt, a
rolón keresztül kiszűrődő fényben pedig tisztán ki tudta venni
az asztalnál reggeliző alakokat. A hegesztőmester tíz perccel
hét előtt lépett ki az ajtón.
Dexter nem mozdult. Amúgy sem tudott volna, hiszen a
motorját szétszedte. De ezen a reggelen nem is akarta követni.
Most csak a reggeli munkába indulás időpontját állapította
meg. És remélte, hogy Juan Cortez másnap is hasonló időben
hagyja el a házat. Végignézte, ahogy a Ford elhalad előtte, a
kereszteződésben pedig a főút irányába fordul. Másnap reggel
fél hétkor azon a sarkon fogja várni, de akkor már
bukósisakban, bőrdzsekiben, menetkészen. A Ford befordult a
sarkon, és eltűnt a szeme elől. Dexter összerakta a robogót, és
visszament a szállóba.
Elég közelről meg tudta nézni magának a kolumbiait, most
már legközelebb is fel fogja ismerni. Tudta továbbá, hogy
melyik a kocsija, és felírta a rendszámot is.
Másnap reggel minden ugyanúgy történt. A fények
kigyúltak, a család megreggelizett, puszi-puszi. Dexter pontban
fél hétkor megállt a sarkon, leállította a motort, és úgy tett,
mintha telefonálna, hogy az a néhány járókelő, aki elhaladt
mellette, értse, miért állt meg. Persze a kutyát sem érdekelte.
Juan Cortez a Forddal háromnegyed hétkor kanyarodott ki
mellette. Megvárta, amíg a kocsi nagyjából száz méterre
eltávolodik, aztán utánaeredt.
A hegesztőmester keresztülment az ötödik kerületen, majd
déli irányban felhajtott a part menti autópályára, a Carretara
Troncal Westre. Természetesen majdnem mindegyik
hajóműhely itt volt, az óceán partján. A forgalom egyre
nagyobb lett, de a biztonság kedvéért Dexter, nehogy Cortez
véletlenül is kiszúrja, kétszer is, amikor a pirosnál meg kellett
állniuk, egy teherautó mögé húzódott.
Egyik alkalommal még a ruházatát is megváltoztatta. Eddig
rikító piros volt a bőrdzsekije, most pedig égszínkék. Később
pedig le is vette, és egy szál fehér pólóban motorozott tovább.
Mindenesetre ügyelt rá, hogy mindvégig csak egy legyen a
számtalan munkába igyekvő robogós közül.
Cortez csak ment, csak ment. Ahogy haladtak a parti úton, a
forgalom kezdett valamelyest ritkulni. A szembejövők mind a
Carretera de Mamonal dokkjaihoz igyekeztek. Dexter
időközben megint ruhát váltott. A bukósisakját a térde közé
vette, és egy fehér, virágmintás sapkára cserélte. Az előtte
autózó férfi semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármit
észrevett volna, de mivel errefelé már jóval kevesebb járművel
találkoztak, Dexternek megint vagy száz méterre le kellett
maradnia. Végül aztán a hegesztőmester csak letért az útról. A
város déli határától huszonöt kilométerre voltak, túl a tanker-
és petrolkémiai dokkokon, ahol az általános teherszállítók
karbantartását végezték. Dexter észrevette a hatalmas feliratot,
alatta egy nyíllal: Sandoval Hajóműhely. Most már ezt is tudja.
A napja hátralévő részét azzal töltötte, hogy
visszamotorozott a városba, és útközben valami olyan helyet
keresett, amely alkalmas lehet a rajtaütésre. Dél körül talált is
egy elhagyatott útszakaszt, ahol az út mindkét irányban
egysávosra szűkül, és földutak ágaznak le róla a sűrű
mangrovefák irányába. Az út fél kilométeren át egyenesen
haladt, a szakasz mindkét végén pedig éles kanyar takarta a
rálátást.
Aznap este abban a kereszteződésben várakozott, ahol a
Sandoval Hajóműhelyhez vezető út rácsatlakozott az
autópályára. A Ford nem sokkal este hat után jelent meg a
lassan sűrűsödő szürkületben, már csak néhány perc volt hátra
a teljes sötétségig. De vele együtt legalább egy tucat másik
autó és robogó is elindult a város felé.
 A harmadik napon elmotorozott egészen a műhelyig.
Biztonságiakat nem látott. Leszállt, sétálgatott egy keveset.
Bátran odaköszönt az arrafelé lődörgő hajóácsok egy
csoportjának, akik vidáman visszaköszöntek neki. Megtalálta
az alkalmazottak számára fenntartott parkolót, és ott állt a Ford
is, türelmesen várta a gazdáját, aki valahol egy szárazdokkra
húzott hajó gyomrában az oxigén-acetilén fáklyájával végezte
fárasztó munkáját. Másnap reggel Cal Dexter elrepült
Miamiba, hogy embereket szerezzen, és kiagyalja a tervet. Egy
héttel később már kevésbé törvénytisztelő állampolgárként
érkezett vissza.
A kolumbiai katonaság malambói bázisára repült, ahol az
Egyesült Államok fegyveres erői, a hadsereg, a haditengerészet
és a légierő együttesen voltak jelen. Egy C-130-as Herculessel
érkezett a floridai földnyúlványon található Eglin bázisról.
Innen egyébként olyan sok titkos hadműveletet indítottak eddig
útjára, hogy a bennfentesek az Eglint egymás közt csak
„Kísértetbázisnak” nevezték.
A szükséges felszerelések és a hat zöldsapkás mind a
Herculessel érkeztek. A fiúk a washingtoni Fort Lewisból
jöttek, Dexter már korábban is dolgozott velük. Ezért akarta
őket. A kívánsága pedig teljesült. Fort Lewis az egyes számú
különleges műveleti egység, az úgynevezett műveleti osztag,
az Alfa 143-asok főhadiszállása. Ők elsősorban hegyekre
specializálódtak, bár tény, hogy Cartagenában nincsenek
hegyek.
Dexternek szerencséje volt, hogy a bázison találta őket.
Nemrég tértek haza Afganisztánból rövid unatkozásra. Amikor
kiderült, hogy valaki egy gyors titkos bevetésre keres
embereket, azonnal önként jelentkeztek, de neki csak hat
emberre volt szüksége. Ketten latin-amerikai származásúak
voltak, és folyékonyan beszéltek spanyolul. Dexter ehhez
feltétlenül ragaszkodott. Persze egyiküknek sem mondták el,
hogy mire megy ki a játék, és a közvetlenül a bevetéshez
kapcsolódó részleteken kívül nem is kellett mást tudniuk. A
szabályokkal ők is tisztában voltak: tudták jól, hogy csak
annyit mondanak el nekik, amennyi a küldetés sikeres
végrehajtásához feltétlenül szükséges. Egy szóval sem többet.
A rendelkezésre álló rövid időt figyelembe véve, Dexter
nagyon is boldog volt mindazzal, amit a Kobra-projekt
támogató személyzete összehozott. A fekete furgont az
Egyesült Államokban gyártották ugyan, de Kolumbia útjain ez
minden második járműről elmondható. Az okmányai rendben
voltak, és egy rendes cartagenai rendszámtábla virított rajta.
Kétoldalt pedig ez a felirat állt: „Lavandería de Cartagena”. A
mosodai furgonok általában nem szoktak gyanút kelteni
senkiben.
Dexter sorra leellenőrizte a három cartagenai
rendőregyenruhát, a fűzfából készült két szennyestárolót, a két
mobil közlekedési lámpát és a lefagyasztott hullát, amely
szárazjégbe csomagolva feküdt egy koporsóban. Mindez a
bevetésig a Hercules fedélzetén marad.
A kolumbiai hadsereg is szolgálatkésznek mutatkozott, de
nem nagyon kellett igénybe venni a segítségüket.
Cal Dexter gyorsan megnézte a hullát. Magasság, testalkat
rendben, a kora is nagyjából megfelelő. A szerencsétlen John
Doe-t játszott, valahol a Washington állambeli erdőkben
próbált egyedül megélni, két nappal ezelőtt fedezték fel a kihűlt
testét. A Szent Ilona-hegy környéki vadőrök a kelsói
hullaházba szállították.
Dexter kétszer is szemügyre vette a terepet a csapattal. Éjjel-
nappal figyelték a fél kilométeres, szűk útszakaszt. Aztán a
harmadik éjszakán akcióba léptek. Mindannyian tudták, hogy
az egyszerűségen és a gyorsaságon múlik minden. Dexter a
délután folyamán az egyenes útszakasz közepe tájékán, a sűrű
mangrovefák felé vezető egyik földúton állította le a furgont, a
műúttól nagyjából ötven méterre.
A felszerelés részeként érkezett kis mopeddel négy óra körül
elrobogott a Sandoval műhely parkolójába. Észrevétlenül
odaosont a Fordhoz, és kiengedte a levegőt az egyik hátsó
kerékből, valamint a pótkerékből a csomagtartóban.
Negyedötkor már vissza is ért a csapatához.
Juan Cortez munka után odament a kocsijához, és látta,
hogy az egyik gumi lapos. Káromkodott egy sort, majd elővette
a pótkereket. Amikor meglátta, hogy abban sincs levegő, még
hangosabban káromkodott, aztán bement a raktárba, és szerzett
egy pumpát. Mire végre el tudott indulni, vagy egy óra is eltelt.
A táj ekkorra már teljes sötétségbe borult. A kollégái pedig rég
elmentek mindannyian.
A munkahelyétől öt kilométerre egy éjjellátó szemüveggel
felszerelkezett férfi állt az út mentén a lombok alatt. Némán és
láthatatlanul. Mivel Cortez munkatársai már korábban
távoztak, alig volt autó az úton. A férfi a bozótosban amerikai
volt, de folyékonyan beszélt spanyolul, és a cartagenai közúti
rendőrség egyenruháját viselte. Dexter korábban mutatott neki
egy képet a Ford Pintóról. Az autó öt perccel hét után haladt el
előtte. Ezután a zseblámpájával jelzett a többieknek. Három
rövid villantás.
A középső szakaszon Dexter fogta a piros jelzőlámpát,
besétált vele az út közepére, és a közeledő fényszórói előtt ide-
oda mozgatta. Cortez amint észrevette a figyelmeztető jelzést,
lassítani kezdett.
Mögötte a bokorban várakozó férfi most egy mobil
közlekedési lámpát helyezett ki az útra, amellyel a következő
két percben két autót állított le, akik a város felé igyekeztek.
Az egyik sofőr kiszólt a kocsiból:
– Qué pasa?
– Dos momentos, nada más – válaszolta a rendőr. „Pár
másodperc. Semmi több.”
Ötszáz méterrel feljebb, a másik, rendőrnek öltözött
zöldsapkás is kitette a piros lámpát, és három autót állított meg
vele. Középen zavartalanul megkezdődhetett a művelet. A
lehetséges szemtanúk pedig a kanyarokon túl várakoztak.
Juan Cortez lassított, és megállt. Egy rendőr barátságos
mosollyal az arcán közeledett a sofőr oldali ablakhoz, amely a
balzsamos esti hőmérsékletnek köszönhetően, már eleve le volt
engedve.
– Megkérhetném, hogy szálljon ki a kocsiból, Señor? –
szólalt meg Dexter, és már nyitotta is az ajtót. Cortez
tiltakozott ugyan, de azért kiszállt. Ezután minden nagyon
gyorsan történt. Csak foszlányokra emlékezett: két ember
ugrott elő a sötétből, erős kezek megragadták, kloroform, pár
másodperces küzdelem, aztán elvesztette az eszméletét.
Sötétség.
A két keménykötésű fickó a következő harminc
másodpercben a hegesztőmester ernyedt testével a földúton
várakozó furgonhoz sietett. Dexter beült a Ford volánja mögé,
és ugyanazon a földúton lement vele, majd visszafutott a
műúthoz.
Az ötödik zöldsapkás a furgon kormányánál ült, a hatodik
Dexter mögött, aki most az út mellett néhány szavas utasítást
motyogott az adóvevőjébe, amit az első két embere rögtön
végre is hajtott. Levitték a piros lámpát az útról, és intettek a
kocsiknak, hogy mehetnek.
Két kocsi jött a dokk irányából, három a város felől. A
kíváncsi sofőrök csak annyit láttak, hogy egy rendőr áll az út
mentén. Mögötte egy motor hevert, amellett pedig egy férfi ült
a földön, és a fejét fogta. Ez volt a hatodik katona. Farmerban,
tornacipőben és bőrdzsekiben. A rendőr türelmetlenül intett az
autósoknak, hogy ne bámészkodjanak. Csak egy motoros esett
el.
Miután ezek elhajtottak, a forgalom helyre állt, de a többi
sofőr már semmit nem látott. A hat férfi, a piros lámpák és a
motor pillanatokon belül eltűntek a furgon belsejében. Az
öntudatlan Cortezt az egyik szennyestartóba fektették. A
másikból pedig egy fekete zsák került elő. Benne az időközben
felengedett, kissé már szagos hullával.
A kocsi és a furgon helyet cserélt. Ezután mindkettővel
kicsit feljebb mentek. Corteztől elvették a személyes holmiját,
a tárcáját, a mobilját, a pecsétgyűrűjét, az óráját, és a
védőszentjét ábrázoló medálját a nyakláncával együtt. A
zsákból előkerült hullán ugyanolyan szürke overall volt, mint
amilyet Cortez is viselt.
Ezután a holttestre ráaggatták Cortez személyes tárgyait,
amelyek majd az azonosítást megkönnyítik. A tárcát a combja
alá tették, amikor beültették a Fordba. Aztán négy erős ember
megtolta a kocsit, amely szép csendben nekirohant az egyik út
menti fának. A két másik zöldsapkás a furgon hátuljából
benzines kannákat vett elő, és vagy húsz liter benzint locsoltak
a Fordra. Ezzel majd, amikor a kocsi benzintartálya berobban,
tökéletes lesz a tűzijáték.
Amint elkészültek, a hat zöldsapkás beszállt a furgonba.
Dextert három kilométerrel odébb veszik majd fel. Két autó
haladt el az úton. Aztán semmi. A fekete mosodai furgon már
szintén felért az útra, és elhajtott. Dexter a motor mellett állt.
Várt, amíg az út teljesen kiürült, aztán elővett a zsebéből egy
benzinbe áztatott rongyot, meggyújtotta az öngyújtójával, és tíz
méterről rádobta a kocsira. A Ford azonnal lángba borult.
Dexter felpattant a motorra, és gyorsan elhagyta a helyszínt.
Két órával később a mosodai furgon ellenőrzés nélkül
bejutott a malambói légi bázisra. Egyenesen a Hercules hátsó
ajtaja felé tartott, és felhajtott a rámpára. A repülőgép
személyzetét mobilon korábban már értesítették. Most csak
néhány formalitás volt hátra. Aztán beindították az Allison
motorokat, és a gép már indult is a kifutó felé. Ahogy a hátsó
ajtó becsukódott, a motorok felbőgtek, s amikor elérték a
felszállási sebességet, a gép felemelkedett, és megindult
Florida felé.
Hátul a feszültség elpárolgott a széles vigyorok, kézfogások
és pacsik tengerében. A még mindig eszméletlen Juan Cortezt
kivették a szennyestartóból, óvatosan egy ágyra fektették, majd
az egyik zöldsapkás, aki szanitéc vizsgával is rendelkezett,
beadott neki egy injekciót. Ettől semmi baja nem lesz, de jó
néhány órán át marad az álmatlan öntudatlanság állapotában.
Tíz órakor Señora Cortez már magán kívül volt az
aggodalomtól. A férje üzenetet hagyott a rögzítőn. Pont akkor
hívta, amikor ő kiment a házból. Pár perccel hat előtt. Juan azt
mondta, hogy lapos a gumi, ezért késni fog. Legfeljebb egy
órát. Már a fia is rég hazajött az iskolából, és a házi feladatát is
szépen megcsinálta. Egy darabig eljátszott a Gameboy-ával, de
aztán már ő is aggódni kezdett, bár valahogy próbálta még
megnyugtatni az édesanyját. A nő többször hívta a férje
mobilját, de nem vette fel. Később, amikor a lángok
felemésztették a készüléket, már ki sem csengett.
Féltizenegykor felhívta a rendőrséget.
Hajnali kettő felé járt az idő, amikor a cartagenai
főkapitányságon valakinek a fejében összeállt a kapcsolat a
Mamonal felé vezető úton fának ütközött és felrobbant autó,
valamint a Las Flores-i rémült asszony telefonhívása között,
akinek a férje nem tért haza a hajóműhelyből. Mamonal, hát
persze! – gondolta a fiatal, éjszakás rendőrtiszt. – Arrafelé
vannak a hajójavító műhelyek. És már hívta is a városi
hullaházat.
Azon az éjszakán négy halottat szállítottak be. Volt egy
gyilkosság, két banda vitatkozott össze a piroslámpás
negyedben, volt két súlyos autóbaleset, és egy szívroham egy
moziban. A halottkém még hajnali háromkor is dolgozott.
Megerősítette, hogy egy csúnyán összeégett holttestet
találtak az egyik kocsi roncsaiban, akit arcról képtelenség
felismerni, de néhány egész jó állapotban megmaradt
személyes holmit is találtak nála. Ezeket reggel átküldik a
kapitányságra.
Reggel hatra meg is érkeztek az éjszakai események
maradványai. A másik három halott közül egyik sem égett
meg. Az egyik halomból viszont még mindig égett benzinszag
áradt. Volt itt egy megolvadt mobiltelefon, egy pecsétgyűrű,
egy medál, egy óra, amelynek a csatjához égett bőrszövet-
darabkák tapadtak, és egy tárca. Ez utóbbi valószínűleg azért
maradhatott meg viszonylag jó állapotban, mert a halott sofőr
rajta ült. A tárcában talált okmányok némelyike még olvasható
is volt. A jogosítványon például tisztán látszott, hogy egy
bizonyos Juan Cortez volt a tulajdonosa. A rémült hölgy pedig,
aki Las Floresből telefonált, Señora Cortez volt.
Délelőtt tízkor egy rendőrtiszt és egy őrmester lépett az
ajtóhoz. Gyászos ábrázattal.
– Señora Cortez, lo siento muchissimo… – kezdte a tiszt.
„Rettentően sajnálom…” Señora Cortez elájult.
A szokásos azonosítási eljárás szóba sem jöhetett. Másnap
Señora Irina Cortez két szomszédja kíséretében jelent meg a
hullaházban. A férjéből mindössze egy feketére égett,
megpörkölt húsdarabokkal borított csontváz, néhány
elszenesedett testrész és egy őrülten vigyorgó fogsor maradt. A
halottkém a döbbent csendben álló rendőrök egyetértését
élvezve, inkább megkímélte a nőt a látványtól.
De az asszony könnyek közt azonosította az órát, a
pecsétgyűrűt, a medált, a megolvadt mobiltelefont és a
jogosítványt. A patológus aláírta az esküvel egyenértékű
nyilatkozatot, hogy ezeket a tárgyakat a holttestről távolította
el. A rendőrség közlekedési osztálya pedig megerősítette, hogy
a holttestet abból a kiégett gépkocsiból emelték ki, amely
bizonyíthatóan Juan Cortez tulajdonában volt, és amelyet azon
az estén ő maga vezetett. Ennyi elég is volt. A bürokráciának
nem volt több kérdése.
Három nappal később az ismeretlen amerikai csavargó
holttestét már el is temették Cartagenában, Juan Cortez, az
elismert hegesztőmester, szerető férj és apa fejfája alatt. Irina
vigasztalhatatlan volt. Pedro csendesen szipogott. Isidro atya
végezte a szertartást. Eközben ő a saját kálváriáját járta végig.
Vajon az ő telefonhívása miatt történt? Folyton csak ez járt a
fejében. Lehet, hogy az amerikaiak kikotyogták? Visszaéltek a
bizalmával? Vagy a kartell jött rá? És azt hitték, hogy Cortez
akarja elárulni őket, pedig éppen ő volt az, akit elárultak. Hogy
lehettek a jenkik ekkora hülyék?
 Vagy talán csak véletlen egybeesés az egész? Micsoda
borzalmas véletlen! Ő pontosan tudta, hogy mit művel a kartell
azokkal, akikre csak a gyanú leghalványabb árnyéka vetül. De
hogy feltételezhették, hogy Juan Cortez nem hűséges
hozzájuk? Hiszen az utolsó pillanatig hűséges volt!
Végigmondta hát a szertartás szövegét, és nézte ahogy a
porhanyós föld ömlik a koporsóra, igyekezett megvigasztalni
az özvegyet és az elárvult gyermeket, mondván, hogy Isten
akkor is nagyon szereti őket, ha ezt ilyen pillanatokban nehéz
is megérteni. Aztán visszavonult spártai egyszerűségű
szobájába, és imádkozott. Imádkozott. Imádkozott a
megbocsátásért.

Letizia Arenal a felhőkben járt. A szürke, csípős áprilisi nap,

amely Madrid városára telepedett, őt meg sem érintette. Még
soha nem érezte magát ilyen boldognak. És igenis meleg volt.
Ennél melegebb már csak az ő karjaiban lehetne!
Két hete találkoztak egy kávéház teraszán. Már azelőtt is
látta ott, mindig egyedül volt, tanult. Azon a napon, amikor
végre megtört a jég, ő néhány csoporttársával érkezett.
Nevetgéltek, viccelődtek, ő pedig a mellettük lévő asztalnál ült.
A teraszról a téli üvegborítást még nem vették le. Egyszerre
csak kinyílt az ajtó, és a huzat levitte az asztalról a jegyzeteit.
A fiú azonnal ugrott, hogy segítsen összeszedni a szanaszét
hullott papírokat. Ő is lehajolt, és ekkor találkozott a
tekintetük. Letizia arra gondolt, hogyan nem vette észre eddig
ezt az észveszejtően jóképű srácot.
– Goya – mondta a fiú. Először azt hitte, hogy
bemutatkozott. De aztán gyorsan észrevette, hogy csak az
egyik jegyzetét tartja a kezében. Amin egy olajfestmény képe
volt.
– Gyümölcsszedő fiúk – mondta. – Goya.
Művészettörténetet tanulsz?
Bólintás. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy ezek
után hazakísérte, s közben Zurbaránról, Velázquezről és
Goyáról beszélgettek. És az is nagyon természetesnek tűnt,
amikor gyengéden megcsókolta a széltől kissé kicserepesedett
ajkait. Közben majdnem elejtette még a kapukulcsot is.
– Domingo – mondta a fiú. Ez már valóban a neve volt.
Nem a hét utolsó napja. – Domingo de Vega.
– Letizia – válaszolta ő. – Letizia Arenal.
– Kedves Arenal kisasszony! Azt hiszem, elviszem kegyedet
vacsorázni. Ellenkezésnek helye nincs. Tudom, hol lakik. Ha
nemet mond, akkor egyszerűen lekuporodom ide az ajtó elé, és
meghalok. Pontosabban megfagyok.
– Kérem, Señor Vega, ne tegye ezt! S hogy megkíméljem e
szörnyű kínhaláltól, elmegyek önnel vacsorázni.
Egy patinás étterembe vitte, amelyben már akkor is
szolgáltak fel ételt, amikor a konkvisztádorok a szenvedélyes
Estremadura tartományból a király színe elé járultak, és arra
kérték, hogy őket küldje felfedezni az Újvilágot. Amikor a fiú
elmondta neki a történetet – kész őrület, hiszen a Sobrino de
Botín a köszörűsök utcájában valóban nagyon régi étterem, de
azért ennyire mégsem –, ő szinte beleremegett, és máris
körbenézett, hátha az egykori kalandorok még most is itt
vacsoráznak.
Domingo elmondta, hogy Puerto Ricóból érkezett, az angol
a második anyanyelve, fiatal ENSZ-diplomata, és egy szép
napon nagykövet akar lenni. Most viszont a főnöke bíztatására
épp a három hónapos tanulmányi szabadságát tölti, hogy egy
kicsit az igazi szerelmével, a spanyol klasszikus festészettel
foglalkozzon, és kedvére gyönyörködhessen a Prado
kincseiben.
És valahogy az is teljesen természetesnek tűnt, hogy ezután
ágyba bújnak. A fiú úgy szeretkezett vele, ahogy még soha
egyetlen férfi sem. Bár az is igaz, hogy eddig csak három
férfival volt ilyen természetű élménye.
Cal Dexter nem volt szívbajos alkat, de azért volt
lelkiismerete. Neki eszébe sem jutott volna profi dzsigolót
szerződtetni erre a feladatra, de a Kobrának nem voltak ilyen
aggályai. Úgy gondolta, hogy ez a játszma kétesélyes: az egyik
nyer, a másik veszít. Ő pedig nem akart veszíteni.
Még ma is nagy tisztelettel és csodálattal gondolt vissza a
jégszívű kémzseni, Markus Wolf munkásságára, aki évekig
vezette Kelet-Németország kémhálózatát, amely kenterbe verte
a nyugatnémet kémelhárítást. Wolf széles körben alkalmazott
profi csábítókat, de általában pont fordítva, mint mások.
Az általános eljárás az lett volna, hogy a könnyen
rászedhető nyugati nagykutyákat kívánatos örömlányokkal
hozza össze, majd az együttlétekről készített fényképekkel
zsarolja ki belőlük az együttműködést. Wolf viszont inkább
fiúkat vetett be. Nem meleg diplomatákra szabadította rá őket
(bár ez sem állt tőle távol), hanem a mellőzött, senki által nem
szeretett aggszűzekre, akik gyakran a belüket is kidolgozták
Nyugat-Németország hatalmasságainak személyi titkárnőiként.
Az pedig amikor végül kiderült, hogy csúnyán rászedték
őket, és ők maguk is belátták, hogy micsoda elképesztő titkokat
csempésztek ki a főnökük iratszekrényeiből, és adtak át
másolatban a hódító Adoniszoknak, a történtek után pedig
mindenki csak ócska cafkának tartotta őket, és a nyugat-német
bíróság ítélte el őket, vagy már a vizsgálati fogságban
öngyilkosságot követtek el, Markus Wolfot egyáltalán nem
izgatta. Ő a nagyok játszmáját játszotta. És nyert.
Miután Kelet-Németország összeomlott, a nyugati bíróság
nem tehetett mást, fel kellett menteniük Wolfot, ő ugyanis soha
nem árulta el a hazáját. Így aztán, míg másokat bebörtönöztek,
ő szépen felvette a nem is olyan szerény nyugdíját, és békésen
élte öreg napjait. Amikor Paul Devereaux az újságban olvasta a
halálhírét, lélekben megemelte a kalapját, és elmondott egy
imát az öreg ateista lelki üdvéért. Egyetlen röpke pillanatig sem
habozott, amikor Domingo de Vegát, a gyönyörű szépfiút
Madridba küldte.

Juan Cortez nagyon nehezen tért magához, és néhány

másodpercig tényleg azt hitte, hogy a mennyországba került.
Pedig csak egy olyan szobában találta magát, amilyet azelőtt
még soha nem látott. Az egész annyira hatalmas volt. Akárcsak
az a franciaágy, amelyben feküdt. Pasztellszínű falak. Az
ablakokon redőny, odakint verőfényes napsütés. Valójában a
dél-floridai Homestead légi bázisán, a tiszti klub egyik VIP-
szobájában ébredt.
Ahogy a köd lassan kezdett felszállni a szeme elől,
szemügyre vette az ágy melletti székre helyezett frottír köntöst.
Hajlékony lábait kidugta a takaró alól, és amint észrevette,
hogy nincs rajta ruha, mindjárt bele is bújt. Az éjjeliszekrényen
egy telefont talált. Felvette a kagylót és többször is beleszólt:
„Oiga!” De senki nem válaszolt.
Odament az egyik nagy ablakhoz, kicsit elmozdította a
redőny egyik sarkát, és kikandikált. Kint a szépen rendben
tartott pázsiton egy zászlórudat látott, rajta a csillagos-sávos
lobogót. Nem, ez nem a mennyország. Számára épp az
ellenkezője. Elrabolták, és most az amerikaiak markában van.
A sötétített ablakos repülőkön, amikor külföldre vitték
dolgozni, borzalmas dolgokat meséltek neki a közel-keleti és a
közép-ázsiai országokban zajló kínzásokról, meg arról, hogy
miket művelnek az amerikaiak Guantanamóban.
Bár nem válaszolt senki a hívására, a fogva tartói most már
tudták, hogy felébredt. Az ajtó kinyílt, és egy fehérruhás pincér
lépett be a szobába. Kezében tálca, rajta mindenféle
finomsággal. Juan Cortez hetvenkét órája evett utoljára, amikor
a Sandoval műhelyben bekanalazta az otthonról magával vitt
ebédkéjét. Ő persze nem tudta, hogy annak már három napja.
A pincér letette a tálcát, és mosolyogva a fürdőszoba felé
terelte. Juan benézett. Márványozott falak, még egy római
császárnak is megfelelt volna. Pont, mint a tévében. A pincér
intett, hogy ez mind az övé. Tusoló, vécé, borotválkozó készlet,
az egész lakosztály. Aztán távozott.
A hegesztőmester egy ideig még bámulta a sonkát, a tojást,
a gyümölcslevet, a pirítóst, a lekvárt és a kávét. A sült sonka és
a kávé illatától összefutott a nyál a szájában. Biztos valami
kábítószer van benne, gondolta. Talán méreg. És akkor mi van?
Úgyis azt tesznek itt vele, amit akarnak.
Leült, és jóízűen elfogyasztotta a reggelijét. Evés közben
megpróbálta felidézni az utolsó emlékképeit. A rendőr arra
kérte, hogy szálljon ki a kocsiból, aztán a két keménykötésű
fickó megragadta, az arca elé tartottak egy rongyot, és jött a
zuhanás. Persze, sejtette, hogy miért. A kartellnek dolgozott.
De honnan a francból tudták meg?
Amikor végzett, bevonult a fürdőszobába. Vécézett, tusolt,
megborotválkozott. Talált egy üveg arcszeszt is. Rendesen tett
is belőle az arcára. Kibírják. Ő is abban a hitben nőtt fel, hogy
az amerikaiak mind gazdagok.
Amikor visszament a szobába, egy férfi várt rá. Idős, ősz
hajú, közepes termetű, izmos testalkatú. Barátságosan
mosolygott. Nagyon amerikai volt. De spanyolul szólalt meg:
– Hola, Juan. Qué tal? – „Üdv, Juan. Hogy van?” – Me
llamo Cal. Hablamos un ratito. – „Az én nevem Cal.
Dumáljunk egy kicsit.”
Jó kis trükk. A kínzás majd csak ezután következik. Leültek
hát a fotelokba, az amerikai pedig elmondta neki, hogy mi
történt. Elmesélte, hogyan kapták el, hogy felgyújtották a
kocsiját, miután egy hullát beültettek a volán mögé. Elmondta,
hogy a holttestet a nála talált tárca, az óra, a gyűrű és a medál
alapján azonosították.
– És a feleségem meg a fiam? – kérdezte Cortez.
– Nagyon le vannak sújtva. Már a temetés is megvolt.
Szeretnénk őket is idehozni, hogy megint együtt lehessenek.
– Együtt? Itt?
– Juan, barátom, fogadja el a valóságot! Maga oda nem
mehet vissza. A kartell egy szavát sem hinné el. És maga is
tudja, mit művelnek azokkal, akikről azt hiszik, hogy átálltak
hozzánk. Meg a családjukkal. Ilyenkor teljesen bevadulnak.
Cortez hátán végigfutott a hideg. De még mennyire, hogy
tudta. Bár a saját szemével soha nem látott ilyesmit, de hallott
ezekről a dolgokról. Hallott róluk, és most is beleborzongott.
Hallotta, hogy a kartell kivágja az árulók nyelvét, hallott a
kínkeserves lassú halálról, hogy egyeseknek az egész családját
kiirtották. Most már Irináért és Pedróért reszketett. Az amerikai
kicsit előrehajolt.
– Ez van, ezen nem változtathat. Maga most itt van velünk.
Az, hogy amit magával műveltünk, helyes volt-e, vagy sem,
most már teljesen lényegtelen. Maga itt van, és életben van. A
kartell viszont meg van győződve róla, hogy halott. A
temetésére elküldtek egy megfigyelőt is.
Dexter elővett egy DVD-lemezt a zakózsebéből,
bekapcsolta a nagy plazmatévét, betette a lemezt a lejátszóba,
és megnyomta a lejátszás gombot a távirányítón. A filmen jól
látszott, hogy valahonnan egy magas háztetőről vették fel, úgy
fél kilométerre a temetőtől, de a kép felbontása így is tökéletes
volt. Minden részlet remekül látszott.
Juan Cortez végignézte a saját temetését. A felvétel készítői
ráközelítettek a zokogó Irinára, akit az egyik szomszédjuk
vigasztalt a nehéz órában. A fia arcát is kinagyították. Aztán
Isidro atyát. Végül pedig a kamera egy fekete öltönyös, fekete
nyakkendős, fekete napszemüveges, kíméletlen ábrázatú férfira
közelített rá. A megfigyelőt a Don küldte. A film véget ért.
– Érti már? – dobta le az ágyra a távirányítót az amerikai. –
Oda többé nem mehet vissza. De nem is fognak idejönni maga
után. Sem most, sem máskor. Juan Cortez meghalt, egy
borzalmas autóbalesetben. Ez tény. Most már itt kell maradnia
velünk, az Egyesült Államokban. Mi pedig gondoskodunk
magáról. Nem fogjuk bántani. Erre szavamat adom. És én be
szoktam tartani, amit ígérek. Persze megváltoztatjuk a nevét, és
talán egy kicsit a külsejét is. Bevesszük a tanúvédelmi
programba. Teljesen új embert csinálunk magából, Juan
Cortez. Új életet kezdhet egy új helyen. Új munkahelye lesz.
Új háza, új barátai. Minden új lesz.
– De én nem akarom, hogy minden új legyen – fakadt ki
Cortez. – Én a régi életemet akarom visszakapni!
– Az nem fog menni, Juan. A régi élete véget ért.
 – És a feleségem, meg a fiam?
– Miért ne lehetnének ők is részesei az új életének? Ebben
az országban sok olyan vidék van, ahol a nap ugyanúgy süt,
mint Cartagenában. És több százezer kolumbiai is van itt, akik
törvényesen telepedtek le, és boldogan élnek nálunk.
– De hát hogy tudnának…?
– Áthozzuk őket. Pedrót itt is felnevelhetik. Cartagenában
mi lehetne belőle? Egy hegesztőmunkás, mint magából? Aki
nap mint nap ott izzad a hajók gyomrában? Itt húsz év alatt
lehet belőle orvos, ügyvéd, vagy akár szenátor is.
A kolumbiai hegesztőmester tátott szájjal bámult a férfira.
– Pedro, a fiam, szenátor?
– Miért ne? Itt bárkiből lehet bármi. Ezt hívjuk amerikai
álomnak. Persze mi is kérnék valamit cserébe.
– De hát nekem nincs semmim, amit maguknak adhatnék.
– Ó, dehogynem, kedves Juan barátom. Tudja, itt, az én
országomban a fehér por olyan fiatalok életét teszi tönkre, mint
amilyen a maga Pedro fiacskája. És hajókon érkezik ide, olyan
titkos rekeszekben, amelyeket soha nem találunk meg. Maga
viszont emlékszik ezekre a hajókra, Juan, amelyeken maga
dolgozott…
– Nézze, nekem most el kell mennem – pattant fel a székből
Dexter, és megveregette Cortez vállát. – Gondolja át a dolgot!
Nézze meg a felvételt. Irina gyászol. Pedro is siratja az
apukáját. Pedig olyan jó dolguk lehetne, ha idehoznánk őket, és
újra együtt lehetne a család. Csak néhány nevet kérünk. Holnap
ilyenkor visszajövök… Attól tartok, a szobát most nem
hagyhatja el. A saját biztonsága érdekében. Lehet, hogy valaki
meglátta. Nem valószínű, de nem is zárhatjuk ki teljesen.
Úgyhogy maradjon szépen itt, és gondolkodjon. Az embereim
majd gondját viselik.

A Szidi Abbasz teherhajó valószínűleg soha egyetlen hajóknak

kiírt szépségversenyen sem ér el jelentős sikereket, és a
forgalmi értéke is csak a töredéke lehet annak, amit a
rakterében elhelyezett nyolc báláért fizet a piac.
Líbiából, a Sidra-Öb ölből indult az olaszországi Calabria
felé. A turisták reményeire rácáfolva a Földközi-tengeren
olykor igen harapós tud lenni az idő. A rozsdás kis hajót most
is viharos erejű hullámok taszigálták, ahogy Málta mellett
igyekezett északnak, az Appennin-félsziget lábujja felé.
A nyolc bálát egy hónappal ezelőtt Conakryban, a másik
Guinea fővárosában rakodták ki a hatóságok jóváhagyásával
egy nagyobb, Venezuelából érkező teherhajó gyomrából. A
trópusi Afrikából aztán a szállítmány megindult észak felé.
Elhagyta az esőerdők övezetét, áthaladt a szavannás vidéken,
majd keresztül a Szahara pokoli forró homokján. Egy ilyen
úttól még a legbátrabbak is visszariadnának, de azok a
szárazföldi szállításra szakosodott harcedzett legények már
megszokták a megpróbáltatásokat.
Napokon át meneteltek a hatalmas járgányokkal a kátyús
utakon és a homokba vájt nyomvonalakon. A határőrök és a
vámosok minden egyes átkelőnél megkapták a szokásos
kenőpénzt, és már nyíltak is a sorompók. A kilóra megvett
vámtisztek pedig farzsebükben a nagy címletekből álló vaskos
eurókötegekkel engedékenyen fordultak el.
Az egy hónapos vándorlás alatt ahogy közeledtek Európa
felé, a nyolc bálának minden egyes kilogrammja méterről-
méterre többet ért, míg végül elérte az európai csillagászati
árat. Végül a szárazföldi szállítók a célállomásnak nevezett
nagyváros mellett egy kis porfészekben megálltak.
Innen kis, zömök furgonok szállították a bálákat az országút
mellől – megkerülve a várost – egy büdös halászfalucskába,
amely tulajdonképpen csak egy rakás düledező kalyibából állt
egy olyan öböl partján, amelyben már alig voltak halak, s ahol
egy a Szidi Abbaszhoz hasonló járgány türelmesen várakozott a
mólónál.
Áprilisban ez a kis teherszállító már a utolsó szakaszt
teljesítette: a calabriai Gioia kikötője felé haladt, amelyet teljes
mértékben a ‘Ndrangheta tartott ellenőrzése alatt. Ez az a pont,
ahol az áru gazdát cserél. Ha a port itt átadják, az azt jelenti,
hogy Alfredo Suárez Bogotában nyugodtan hátradőlhet,
részéről a munka el van végezve. A többi már az úgynevezett
„Tisztes Társaság” dolga. Nemsokára átadásra kerül az
ellenérték másik ötven százaléka is, amely hatalmas összeg
tisztára mosását máris megkezdheti a Banco Guzman
olaszországi megfelelője.
Gioiából, amely mindössze néhány kilométerre fekszik a
tartományi fővárosban, Reggio di Calabriában székelő
államügyész irodájától, a nyolc bála tartalmát sokkal kisebb
csomagokra osztják, a fehér por pedig tovább áramlik északra,
Olaszország kokainfellegvára, Milánó felé.
A Szidi Abbasz kapitánya erről már mit sem tudott. De nem
is érdekelte. Most igazából csak annak örült, hogy épségben
elérték a gioiai kikötőt, és végre maguk mögött hagyták a
háborgó tengert. Közben pedig újabb négy tonna kokain érte el
Európát, és valahol, sok ezer kilométerre tőlük, a Donnak
minden oka megvolt a jókedvre.

Kényelmes, mégis magányos börtönében Juan Cortez jó

néhányszor lejátszotta a saját temetéséről szóló rövid
összefoglalót. Valahányszor meglátta a felesége és a fia
fájdalomtól eltorzult arcát, ő is elsírta magát. Olyan nagyon
szerette volna látni őket, magához ölelni a fiát, és Irinával
ágyba bújni. De ő is tudta: a jenkinek igaza volt. Soha nem
mehet vissza. Ha nem hajlandó együttműködni az
amerikaiakkal, vagy üzenetet küld az otthoniaknak, az
számukra a halálos ítéletet jelentené. Vagy valami annál is
rosszabbat.
Amikor Cal Dexter ismét benyitott, a hegesztőmester
egyetértően bólintott.
– De csak egy feltétellel – mondta. – Ha átölelhetem a
fiamat, és megcsókolhatom a feleségemet, akkor eszembe
fognak jutni a nevek. Addig egy szót sem mondok.
 – Nem is kértem mást – mondta Dexter mosolyogva. – De
most van egy kis dolgunk.
Egy hangmérnök lépett be az ajtón, és készítettek egy
hangfelvételt. Ez a kazettás technológia nem volt éppenséggel
új keletű, de hát Dexter sem volt már mai gyerek. Ezzel
gyakran el is viccelődött. Amúgy azért is kedvelte ezt a régi
diktafont, mert kicsi volt, megbízható, a mikrofonját pedig
bárhol el lehetett rejteni. Készült néhány fénykép is. Cortezről,
amint az aznapi Miami Herald számát tartja a kezében,
amelyen jól látható a dátum. Egy másikon pedig a
hegesztőmunkás az eperszínű anyajegyét mutatja, amely mint
valami rózsaszín gyík fut fel a jobb combján. Dexter fogta a
bizonyítékokat, és távozott.

Jonathan Silvernek elfogyott a türelme. Folyamatos

tájékoztatást és helyzetjelentést várt, Devereaux viszont
dühítően semmitmondó válaszokat adott. A Fehér Ház
személyzeti főnöke ennek ellenére kitartóan bombázta a
hívásaival.
Amúgy minden a szokásos kerékvágásban haladt. Hatalmas
közpénzeket öltek a rendfenntartó szervek munkájába, de a
helyzet csak tovább romlott.
Amikor lekapcsoltak egy-egy szállítmányt, a média szokás
szerint rávetette magát, és teli torokból harsogták az elkobzott
áru mennyiségét és árát – persze mindig az utcai értéken
számított árat mondták, véletlenül sem a tengeren érvényes
árat, mert az volt a nagyobb.
Viszont a harmadik világban elkobzott hajóknak a csodával
határos módon állandóan nyomuk veszett, és örökre eltűntek a
végtelen tengeren, a megvádolt legénységért valaki mindig
letette az óvadékot, és hogy, hogy nem, utána őket sem találta
meg senki, de ami még rosszabb: a lefoglalt
kokainszállítmányoknak is lába kélt, a kereskedelem pedig
zavartalanul virágzott. A DEA frusztrált munkatársai sokszor
úgy érezték, hogy az egész világ le van fizetve. Érthető, hogy
Silver türelmetlenkedett.
Amikor az egész ország a húsvéti hosszúhétvégére
készülődött, az Alexandriai házikóban élő férfiú továbbra is
hűvös udvariassággal válaszolt, és nem volt hajlandó
részleteket elárulni:
– Tavaly októberben kaptam meg a feladatot – mondta. –
Akkor azt állítottam, hogy kilenc hónap kell az
előkészületekhez. Amint eljön az idő, a dolgok meg fognak
változni. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! – és már le is
tette a kagylót. Silver teljesen magán kívül volt. Ilyesmit vele
senki nem mert megcsinálni. Kivéve a Kobrát.

Cal Dexter megint a malambói légi bázisra repült. De most

Devereaux elintézte, hogy a CIA-től kapjon kölcsön egy
Grummant. Nem volt éppenséggel kényelmes, de annál
gyorsabb. A közeli kisvárosban kocsit bérelt, azzal ment
Cartagenába. Nem hozott magával erősítést. Van, amikor a
siker csakis a titoktartáson és a gyorsaságon múlik. Ha
tűzharcra kerülne sor, akkor már amúgy is régen rossz.
Nemrég végignézte, amint az asszony búcsúzóul puszit
nyomott a férje arcára, de Señora Cortez őt még soha nem látta.
Nagyhét volt, Las Flores lakossága izgatottan készülődött a
húsvétra. Kivéve a 17-es házat.
Több kört megtett a környéken. Várta, hogy végre
besötétedjen. Nem akart a ház előtt megállni, nehogy
valamelyik szomszéd gyanút fogjon. Viszont látni akarta,
ahogy felkapcsolják a lámpát, még mielőtt behúzzák függönyt.
A ház előtt nem állt autó. Ez jó jel. Valószínűleg nincs náluk
senki. Amikor felkapcsolták a lámpákat, be is látott az ablakon.
Odabent csak Señora Cortez és a fiú alakját látta. Tényleg nem
volt vendégük. Odament és becsöngetett. A fiú nyitott ajtót.
Ugyanaz a sötétbőrű, életerős kis kölyök, akit a temetési filmen
is látott. Most szomorú arccal nézett rá. Nem mosolygott.
Dexter egy pillanatra felmutatta neki a rendőrségi jelvényét.
 – Teniente Delgado, Policía Municipal – mondta a fiúnak. A
jelvény valójában a Miami Rendőrség másolata volt, de ezt a
fiú nem tudta – Beszélhetnék anyukáddal?
És már be is lépett a gyermek mellett az előszobába. Pedro
gyorsan hátrafutott:
– Mamá, está un oficial de la policía!
Señora Cortez épp a kezét törölgette, amikor kilépett a
konyhából. Az arcán látszott, hogy most is sírt. Dexter
gyengéden elmosolyodott, és intett, hogy menjenek be a
nappaliba. De mindezt olyan természetes határozottsággal tette,
hogy a nőnek eszébe sem jutott ellenkezni. Amikor leült, és a
kisfiú védelmezőn mellé kuporodott, Dexter leguggolt eléjük,
és megmutatta az útlevelét.
– Nem kolumbiai rendőr vagyok, Señora, hanem, amint látja
– mutatott rá a rétisasra a borítón – amerikai. Most pedig arra
kérem, hogy legyen erős. És te is, fiú. A férje – fordult ismét az
asszonyhoz –, Juan nem halt meg. Floridában van velünk.
A nő néhány másodpercig értetlenül nézett rá. Aztán
rémülten kapta a szája elé a kezét:
– No se puede. – „Az nem lehet.” – Láttam a holttestét… –
kapkodott levegő után.
– Nem, asszonyom. Nem a holttestét látta, hanem egy másik
ember felismerhetetlenségig összeégett maradványait egy lepel
alatt. Valamint Juan karóráját, a tárcáját, a medálját és a
pecsétgyűrűjét. Ezeket tőle kaptuk. A holttest viszont nem az ő
teste volt. Csak egy szerencsétlen csavargóé. Juan ott van
velünk, Floridában. Azért küldött, hogy elvigyem magukat.
Mindkettőjüket. Kérem, nézzék…
Azzal elővett három fényképet a zsebéből. Juan Cortez
nagyon is élő arca mosolygott vissza rájuk. A második fotón a
Miami Herald egy nappal korábbi számát tartotta. A dátum
tökéletesen látszott. A harmadikon pedig az anyajegyét
mutatta. Ez volt a perdöntő bizonyíték. Erről senki más nem
tudott.
A nő megint elsírta magát:
 – No comprendo, no comprendo – mondogatta. De a fiú már
felfogta az örömhírt, és hangosan felnevetett:
– Papá está en vida! – „Apu életben van!” – kukorékolta.
Dexter ekkor elővette a diktafont, és megnyomta a lejátszás
gombot. A „halott” hegesztőmester hangja betöltötte a parányi
szobát.
– Kedvesem, Irina, drága fiam, Pedro. Igen, ez az igazság…
Az üzenet azzal ért véget, hogy Irina és Pedro azonnal
pakoljanak össze. Egyetlen bőröndöt vihetnek magukkal, csak
a legfontosabbakat, aztán búcsúzzanak el a 17-es számú háztól,
és kövessék az amerikait.
Egy órán át tartott a sürgés-forgás. Könnyek, nevetés,
bepakolás, kipakolás, újrapakolás, válogatás, kidobálás,
harmadszori bepakolás. Nem könnyű egy egész életet
belegyömöszölni egyetlen bőröndbe.
Amikor elkészültek, Dexter ragaszkodott hozzá, hogy
hagyják égve a villanyt, és behúzva a függönyöket. Jobb ha így
marad minden, amíg a szomszédok észreveszik, hogy
elmentek. Aztán a Señora írt egy levelet, amit Dexter diktált
neki. Ezt a nappaliban az asztalon hagyták. Az állt benne, hogy
ő és Pedro úgy döntöttek, kivándorolnak, és új életet kezdenek.
A Grummanban, Florida felé Dexter elmondta, hogy a
legközelebbi szomszédok majd kapnak egy levelet Floridából,
amelyben a nő megnyugtatja őket, hogy talált egy jó kis
takarítói állást, és minden a legnagyobb rendben. Ha bárki
kérdezősködne náluk, akkor ezt a levelet meg tudják mutatni.
A borítékon szépen ott lesz a floridai bélyeg, és a bélyegző, de
válaszcím nem lesz rajta. Ez alapján pedig nem fogják őket
megtalálni, mert egész máshol fognak lakni. Aztán leszálltak
Homesteadben.
Hosszú percekig tartott a viszontlátás könnyekkel és
nevetéssel teli boldog öröme a VIP-lakosztályban. A nő és a
kisfiú hálaimát rebegett a családfő feltámadásáért. Aztán Juan
Cortez, ahogy ígérte, leült az asztalhoz egy tollal és egy darab
papírral. Lehet, hogy nem járt sokat iskolába, de hihetetlen jó
memóriája volt. Lehunyta a szemét, felidézte az elmúlt éveket,
és leírt egy nevet. Aztán még egyet. És még egyet.
Amikor befejezte, és biztosította Dextert arról, hogy
egyetlen más hajón sem dolgozott, a listán hetvennyolc hajó
neve állt. És mivel őt mindegyik esetben arra kérték, hogy
valami szupertitkos rekeszt készítsen, biztosra vehető, hogy
ezeket a hajókat egytől-egyig kokaincsempészésre használják.
 7. fejezet

Dexternek kapóra jött, hogy Jeremy Bishop nem volt

éppenséggel társaságkedvelő. Húsvétkor is csak muszájból
utazott le egy vidéki hotelba, ezért aztán amikor Dexter
szabadkozva felhívta, hogy sürgősen szüksége lenne a
komputerzseni és az adatbankjai segítségére, azonnal jobb
kedvre derült.
– Kaptam néhány hajónevet – mondta Dexter. – Hogy
pontos legyek, hetvennyolcat. Ezekről mindent tudni akarok.
Mekkorák, milyen rakományt szállítanak, ki a tulaj, ha
kideríthető, bár valószínűleg csak valami fantomcég lesz. Ki az
ügynökük, mit szállítanak jelenleg, de a legfontosabb, hogy
éppen most hol vannak. Lehet, hogy a legjobb, ha kereskedelmi
cégnek adja ki magát, amely bizonyos rakományokat akar
szállíttatni. Így talán többre jut az ügynökökkel. Ha sikerült a
hetvennyolcból valamelyikre rábukkanni, onnantól semmi más
nem érdekel, csak az, hogy hol van, és hogy néz ki.
– Ez menni fog – mondta Bishop vidáman. – Akár
fényképeket is szerezhetek róluk.
– Felülnézetből?
– Mármint felülről készített fotókat? – kérdezett vissza
Bishop.
– Aha.
– Hát, a hajókat nem túl gyakran szokták felülről
fényképezni.
– Azért csak próbálja meg! És koncentráljon a déli, illetve
nyugati karibi térség és az Egyesült Államok, illetve Európa
közötti útvonalakra.
 Jeremy Bishop a következő két napban a billentyűzetei és
képernyői társaságában tizenkét hajót talált meg a Juan Cortez
által megnevezettekből. Folyamatosan továbbította Dexternek
az adatokat. Mindegyik a Karib-térségben tartózkodott: vagy
épp távozóban volt, vagy most jött visszafelé.
Dexter tisztában volt vele, hogy a hegesztőmunkás által
felsorolt járművek közül némelyik nem fog szerepelni a
kereskedelmi hajók nemzetközi listáján. Mivel ezek csak tetves
halászhajók, vagy olyan szabadfuvarozók, amelyeknek a
szállítási kapacitása meg sem közelíti a nemzetközi
kereskedelem számára elfogadható szintet. Ezeket lesz
nehezebb megtalálni, ugyanakkor a küldetés sikeréhez
elengedhetetlen.
A nagy teherszállítókat az érkezési oldal vámosai
könnyebben lebuktathatják. Ezért ezek általában csak a nyílt
tengeren veszik fel a szállítmányt, és még a nyílt tengeren meg
is szabadulnak tőle. Persze ettől még le lehet buktatni őket, ha
a kutyák kábítószer-maradványt találnak a rejtett helyeken, ami
pedig egy utólagos ellenőrzés esetén nagyon is valószínű.
Viszont azok, amelyek Tim Manhire-t és az elemző
munkatársait Lisszabonban olyan nagyon idegesítették, a
kisebb csempészhajók voltak, amelyek Nyugat-Afrika
partjainál a mangrove-mocsarakból bújtak elő. Mint később
kiderült, a Cortez-listán szereplő nevek közül csak huszonöt
volt a Lloyds-nál regisztrálva, a többit ezzel a módszerrel nem
lehetett megtalálni. Viszont ha ezt a huszonötöt kivonják a
forgalomból, az már rendesen odavág a kartell flottájának. De
erre még várni kellett. A Kobra ugyanis még nem állt készen.
A TR-l-esek viszont már igen.

João Mendoza, a brazil légierő nyugalmazott őrnagya május

elején érkezett meg a Heathrowra. Cal Dexter a vámfolyosó
végén várta a 3-as terminálon. A férfiút nem volt nehéz
felismerni: egyszer látta már az egykori vadászpilóta
fényképét.
 Hat hónappal ezelőtt Mendoza őrnagy neve egy hosszú és
fáradságos kutatás eredményeként merült fel. Dexter
Londonban a Királyi Légierő hajdani személyzeti főnökével
ebédelt. A vezértábornagy hosszasan törte a fejét a hozzá
intézett legfontosabb kérdésen.
– Nem hiszem – mondta végül. – Csak így a derült égből?
Minden előzetes rákészülés nélkül? Attól tartok, a fiúknak ez
nem menne. Tudja, ez inkább lelkiismereti kérdés. Nem
hiszem, hogy bárkit tudnék ajánlani.
Dexter ugyanezt a választ kapta az Egyesült Államok légi
erejének egyik kétcsillagos tábornokától, aki még az első
öbölháborúban F-15-ösökkel repült.
– Habár, ha jobban belegondolok – mondta az angol
búcsúzóul –, létezik egy légierő, amely minden további nélkül
halomra lőné a kokaincsempészeket. Mégpedig a brazil.
Dexter ezután a leszerelt pilóták Sao Pauló-i társaságát
kereste fel, ahol végül rátalált João Mendozára. A negyvenes
évei közepén járhatott. Mielőtt leszerelt, egy Northrop
Grumman F5E Tigers típusú gépen repült, aztán beállt az apja
üzletébe segíteni, mert az öregnek megromlott az egészsége.
De a dolog balul sült el. A 2009-es gazdasági válság idején a
cég csődöt jelentett.
Mivel nem nagyon volt piacképes szakmája, João Mendoza
mindenféle irodai munkát elvállalt, és már nagyon bánta, hogy
otthagyta a repülést. Emellett pedig még mindig gyászolta az
öccsét, akit szinte ő nevelt fel, miután az édesanyjuk meghalt,
az apjuk meg napi tizenöt órát melózott. De amíg ő pilóta volt
az északi légi bázison, addig a fiú rossz társaságba keveredett,
és kokain-túladagolásban meghalt. João ezt azóta sem felejtette
el. És azóta sem bocsátott meg. Meg aztán a felajánlott összeg
sem volt éppen elhanyagolható.
Dexter bérelt kocsival jött ki érte a reptérre, és most az
Északi-tenger partján fekvő sík vidékre tartottak, ahol is a
második világháború idején a vidék természeti adottságai okán
bombázó bázisokat hoztak létre. Ezek közül az egyik a
Scampton volt. A hidegháború éveiben részben azoknak a V-
bombázóknak adott otthont, amelyek Nagy-Britannia
atombombáit szállították.
2011-re már egy sor civil vállalkozás és társaság fészkelte
be ide magát, köztük az a lelkes csoport is, akik
lelkiismeretesen dolgoztak a két Blackburn Buccaneer
helyreállításán. Ezek idővel majd megint fürge kis gépek
lesznek, de most még nem voltak üzemképesek. Nemrég
viszont kaptak egy olyan ajánlatot, ami számos anyagi
gondjukat megoldja egy időre, ezért egy kicsit félretették a
hobbijukat, és ráálltak a dél-afrikai Bucc átalakítására, amellyel
Guy Dawson repült ide vagy négy hónappal ezelőtt.
A Buccaneer-imádók csoportjának tagjai soha nem keresték
a kenyerüket berepülő-pilótaként. Igazi szakik voltak ők,
elektromos szakemberek, mérnökök, akik annak idején
dolgoztak ezeknek a gépeknek a karbantartásán, amikor még a
tengerészet, vagy a Királyi Légierő kötelékeiben repültek. Itt
laktak a környéken, és már egy ideje arra áldozták a
hétvégéiket és a szabad estéiket, hogy a két kiszolgált
veterángépet ismét üzemképes állapotba hozzák.
Dexter és Mendoza egy helyi fogadóban töltötték az
éjszakát, amely valaha postakocsik pihenőjeként funkcionált.
Az alacsony, sötét gerendatető, az elmaradhatatlan kandalló,
valamint a rézből készült lószerszámok és a vadászjeleneteket
ábrázoló rézkarcok teljesen lenyűgözték a brazil férfiút. Reggel
aztán átmentek Scamptonba, hogy találkozzanak a csapattal. A
tizennégy fős társaság minden tagját most Dexter fizette a
Kobra pénzéből. Büszkén mutatták meg a brazil pilótának a
művüket.
A legfontosabb változás a fegyverzetben volt. A
hidegháború éveiben a Buccaneer olyan fegyverekkel volt
felszerelve, amelyek egy könnyűbombázónak és főleg egy
hajórombolónak megfeleltek. S mivel mégiscsak harci
repülőgépről van szó, a belső térben és a szárnyak alatt
mindenféle rakéta és a bomba is helyet kapott, köztük a taktikai
csapásokhoz szükséges atombombák is.
Ebben a gépben viszont, amelyet ezen a tavaszi napon a
lincolnshire-i huzatos hangárban Mendoza őrnagy szemügyre
vehetett, az egész raktér üzemanyagtartályként funkcionált,
aminek következtében a gép elképesztő hosszú ideig tudott a
levegőben maradni, és ennek megfelelően óriási
hatótávolsággal büszkélkedhetett. De azért a fegyverzetnek is
maradt még hely.
Bár a Bucc soha nem volt a szó szoros értelmében vett
vadászgép, a földi személyzet egyértelmű instrukciókat kapott.
Mindkét szárny alatt, azokon a tartókon, amelyekre valaha a
rakéták voltak erősítve, most fedélzeti gépágyúk sorakoztak.
Mindegyik szárny alatt két 30 mm-es Aden gépágyú,
amelyeknek a tűzereje már elegendő ahhoz, hogy bármit
darabokra szaggassanak, ami az útjukba áll.
A hátsó pilótaüléssel még nem végeztek. Ide még egy
tartaléktartály kerül majd, valamint egy ultramodern
kommunikációs felszerelés. A Bucc pilótája mögött nem lesz
rádiós. Akinek a hangját a fülhallgatóban hallja majd, az több
ezer kilométerre tőle, egy monitor előtt ülve fogja megadni
neki a pontos irányt, ami alapján rárepülhet a célpontokra. De
mindenekelőtt egy repülőoktatóra volt szükség.
– Csodaszép! – ámuldozott Mendoza.
– Örülök, hogy tetszik – szólalt meg egy hang a háta
mögött. Egy negyven körüli, sovány hölgy volt az, aki már
nyújtotta is a kezét.
– Üdvözlöm, Colleen vagyok. Én leszek az oktatója. –
Colleen Keck parancsnok annak idején, amikor még a
tengerészetnél repült, soha nem vezetett Buccot. A
Buccaneerek idejében még nem léteztek női pilóták a
hadtestnél. A szokásos tengerészkiképzés után a légierőhöz
szegődött. Miután sikeres helikopterpilóta vizsgát tett,
teljesülhetett a nagy álma, és beülhetett a vadászgépe
pilótafülkéjébe. A húszéves szolgálati idő leteltével leszerelt,
most itt él a közelben, és csak úgy kedvtelésből csatlakozott a
csoporthoz. De még mielőtt kiöregedett volna a repülésből, egy
hajdani Bucc-pilóta „áttérítette” a Bucc-vallásra.
– Roppant módon örvendek – mondta Mendoza kissé
vontatott, választékos angolsággal.
Este az egész csoport a fogadóban iszogatott. Dexter fizetett.
Másnap hagyta, hadd aludják ki magukat, s csak ezután
kezdődött a tréning. Mendoza őrnagyra és a hatfős
karbantartócsapatra, akik majd vele mennek Fogo szigetére,
csak június végétől lesz szüksége. Miután itt mindent
elrendezett, visszarepült Washingtonba, ahol Jeremy Bishop
közben további hajókat azonosított a Cortez-listáról.

A TR-1-ről nem sokat beszélnek, és még ritkábban lehet látni

valamelyik példányát. Ez lett a láthatatlan utódja a legendás U-
2 kémrepülőnek, amelyben Gary Powerst 1960-ban lelőtték
Szibéria felett, illetve, amelynek segítségével 1962-ben sikerült
leleplezni a Kubába telepített szovjet rakétakilövőket.
1990-91-ben az öbölháborúban már a TR-1 volt Amerika
első számú kémrepülője, amely ez elődjénél is magasabban és
gyorsabban repül, és olyan kamerákkal van felszerelve,
amelyek valós időben képesek továbbítani a felvételeket, azaz
már arra sem kell várni, hogy a képeket odahaza előhívják a
laborban. Dexter kölcsönkért egy ilyen csodagépet az amerikai
légierőtől, Pensacolából, amely nemrég érkezett meg, és május
első napjaiban már meg is kezdte a felderítést.
A fáradhatatlan Bishop segítségével talált egy olyan
hajótervezőt és hajóépítőt, aki tulajdonképpen minden hajót
képes volt szinte bármilyen szögből felismerni. Most már ő is
Bishoppal dolgozott annak az anacostiai raktárépületnek a
legfelső emeletén, amelynek a többi szintjén a harmadik
világnak szánt takarók sorakoztak hatalmas stószokban.
A TR-1 a Karib-tenger felett járőrözött. Üzemanyagért a
kolumbiai Malambóban, vagy a Puerto Ricó-i amerikai bázisok
valamelyikén szállt le. A kémrepülő sorra küldte a remek
felbontású képeket a környékbeli kikötőkben várakozó, vagy a
tengeren haladó kereskedelmi teherszállító hajókról.
A hajóépítő pedig kezében egy nagyítóval tüzetesen
végignézte a Bishop által letöltött felvételeket, és a látottakat
Összevetette azokkal az információkkal, amelyeket Bishop a
hegesztőmestertől kapott névsorból kiindulva idáig ki tudott
deríteni a hajókról.
– Az ott – szólalt meg időnként a férfi, miközben az egyik
karib-tengeri kikötőben horgonyzó harminc teherhajó egyikére
bökött –, az biztosan a Selenel. Egyértelmű, kis tonnatartalom,
alig vannak rajta emelők.
– Alig vannak rajta micsodák? – kérdezett vissza döbbenten
Bishop.
– Közepes tonnatartalom, egyetlen előrenéző daruval. Ez a
Virgen de Valme. Maracaibóból.
Mindketten kitűnő szakemberek voltak, s ahogy ez általában
lenni szokott, mindketten úgy vélték, hogy másik által használt
szakszavak teljességgel érthetetlenek. Ennek ellenére így ketten
szépen beazonosították a kartell flottájának felét.

A Chagos-szigetekre senki nem utazik. Ugyanis tilos.

Valójában csak néhány korallzátony az egész, valahol az
Indiai-óceán közepén, majdnem kétezer kilométerre India déli
csücskétől.
Ha nem lenne lezárva, bizonyára ugyanolyan
turistaparadicsom lenne, mint a Maldív-szigetek, tele kitűnő
szállodákkal az áttetsző vizű lagúnák partján, ahol egész évben
süt a nap, és a korallzátonyok érintetlen szépségükben
pompáznak. De itt bombázók állomásoznak. Elsősorban
amerikai B-52-es bombázók.
A szigetcsoport legnagyobb tagja Diego Garcia. A többi
kisebb szárazfölddel egyetemben ez is brit felségterület, de az
Egyesült Államok hosszú távra kibérelte, és légi
támaszpontnak, illetve üzemanyag-felvevő kikötőnek
használja. A bázis viszont olyannyira titkos, hogy még a
bennszülötteknek is menniük kellett, és soha nem térhettek ide
vissza. Pedig ők csak ártalmatlan halászok voltak.
Ami 2011 telén és tavaszán a Sas-szigeten zajlott, az
tulajdonképpen brit akciónak számított, még akkor is, ha
részben a Kobra pénzéből finanszírozták. A királyi flotta négy
ellátó hajója több tonna szerszámmal és felszereléssel érkezett,
a tengerészmérnökök pedig egy kisebb kolóniát építettek.
Valószínűleg soha nem lesz belőle közkedvelt
turistaközpont, de azért mindenképpen lakható volt. Egy sor
lapraszerelt, egy nap alatt felállítható lakóépületet húztak fel.
Emésztőgödröket ástak. Felállítottak egy étkezőt is konyhával,
hűtőkamrákkal és édesvíz-előállító részleggel. Az áramot
generátorok szolgáltatták.
Mire elkészültek, a kis kolónia több mint kétszáz embert
tudott fogadni. Persze szükség volt néhány hozzáértő
mérnökre, konyhásra és szerelőre, akik az egészet üzemeltetni
is tudták. Valami hiba folytán a tengerészek még könnyűbúvár-
felszerelést is hagytak itt, búvárszemüveggel, pipával és
uszonnyal. Bárki is kerül ide később, kedvére gyönyörködhet
majd a korallzátonyok szépségében. Emellett egy kisebb
könyvtárat is berendeztek, ahol angol és spanyol nyelvű
ponyvák kaptak helyet.
A matrózoknak és a mérnököknek ez nem volt
különösebben megerőltető. A láthatáron ott volt Diego Garcia,
amolyan mini Amerika a trópusokon, ahol mindaz
megtalálható, amit egy amerikai katona távol a hazájától elvár.
Vagyis nagyjából minden. A brit tengerészeket pedig szívesen
látták, így hát ők is szívesen jöttek. Ebben a trópusi
paradicsomban csak egyvalami zavarta a nyugalmat: a
folyamatosan gyakorlatozó bombázók fülsiketítő robaja,
amellyel le- és felszálláskor örvendeztették meg a katonákat.
A Sas-szigetnek pedig volt még egy másik fontos
tulajdonsága is. Kétezer kilométerre volt a legközelebbi
szárazföldtől egy olyan tengeren, amelyben csak úgy
hemzsegtek a cápák. Innen szinte lehetetlenség megszökni. És
épp ez volt a lényeg.

***

A Zöld-foki-szigetek szintén olyan hely, ahol egész évben süt a

nap. Május közepén a Fogo-szigeten hivatalosan is megnyílt az
új repülőiskola. És megint volt ünnepség is. A védelmi
miniszter Santiagóról átrepült, hogy személyesen jelen
lehessen. Szerencsére itt most mindenki portugálul beszélt.
A kormány szigorú felvételi szűrővizsgálatok után
huszonnégy fiatalembert választott ki légi kadétnak. Nem
mindegyik fog repülni is, valamennyit muszáj volt ráhagyni,
mert a kiképzés során páran mindig lemorzsolódnak. A
Brazíliából érkezett tizenkét darab kétüléses Tucano
nyílegyenes sorban várakozott a kifutón. És megjelent
természetesen a tizenkét oktató is, akiket a Brazil Légierő
bocsátott a zöld-fokiak rendelkezésére. Csak egyvalaki
hiányzott, a főparancsnok, egy bizonyos João Mendoza őrnagy.
Ő jelenleg másutt teljesített berepülési feladatokat, de egy
hónap múlva ő is csatlakozni fog az embereihez.
Ez viszont egyáltalán nem okoz problémát. A kadétok az
első harminc napot amúgy is az osztályteremben töltik, illetve
ekkor még csak a földön ismerkednek a repülőkkel. Miután
minderről tájékoztatták, a miniszter szigorú ábrázattal
jóváhagyólag bólintott. Azt már nem feltétlenül kellett az
orrára kötni, hogy Mendoza őrnagy csak úgy levezetésképpen a
saját gépével repül ide.
Ha a miniszter tudott volna erről a repülőgépről, ahogy
természetesen nem tudott, akkor talán azt is megértette volna,
hogy a kiképzésekhez szükséges JP-8-as üzemanyagtartályok
raktárát miért különítették el a JP-5-ös üzemanyagtartályoktól,
amelyek jóval illékonyabb tartalma a nagyobb teljesítményű
vadászgépeket hajtja. Így viszont a sziklába vájt, acélajtókkal
felszerelt hangárt sem nézte meg közelebbről. Neki azt
mondták, hogy az is csak egy raktár, úgyhogy nem is mutatott
további érdeklődést iránta.
A lelkes kadétok elfoglalták szálláshelyeiket, a hivatalos
vendégek visszarepültek a fővárosba, és másnap a tervek
szerint megkezdődött az oktatás.

Az ünnepségről távolmaradó őrnagy valójában az angliai

partoktól keletre, az ólomszürke Északi-tenger felett hatezer
méteres magasságban gyakorlatozott az instruktora
társaságában. Keck parancsnok hátul ült, ahol semmilyen
kontrollberendezés nem állt rendelkezésére, vagyis „vakon”
meg kellett bíznia a pilótában. De innen is jól látta, hogy az
őrnagy milyen pontossággal találja el a képzeletbeli
célpontokat. És nagyon is elégedett volt a látottakkal.
A rákövetkező nap szabad volt, mivel a tantervben az igen
fontos éjszakai repülés következett. És csak ezután került sor a
rakéta-rásegítéses felszállásra, valamint az éles lőgyakorlatra,
ahol a célpontok világosra festett hordók voltak, amelyeket az
előre egyeztetett koordinátákon az egyik csoporttársuk dobált
ki a halászhajójáról. Keck parancsnok biztosra vette, hogy a
tanítványa tökéletesen veszi majd ezt az akadályt is. Ugyanis
azt mindjárt látta, hogy a brazil pilóta igazi őstehetség, és olyan
ügyesen kezeli az öreg Buccot, mintha világ életében ezt
csinálta volna.
– Volt már rakéta-rásegítéses felszállása? – kérdezte tőle
egy héttel később a csoport kis kunyhójában.
– Nem. Tudja, Brazília nagy ország – viccelődött az őrnagy
–, mindig volt bőven hely a hosszú kifutók megépítéséhez.
– Az S.2 Buccnak eredetileg nem is volt rakéta-rásegítése,
mert az anyahajóink szintén elég hosszúak – mondta a nő. – De
a trópusokon néha túl nagy a forróság. És akkor nem mindig
elég a tolóerő. Ez a gép pedig Dél-Afrikában szolgált. Ezért
ráfér a segítség, úgyhogy mindenképpen rá kell tennünk. A
lélegzete is eláll tőle, majd meglátja.
 Meglátta. Mintha a Scampton hatalmas kifutója nem lenne
elég hosszú a rásegítés nélküli felszálláshoz, a szerelők
felhelyezték a kis rakétákat a farokcsúszó mögé. Colleen Keck
részletesen elmondta, hogy mit, mikor és hogyan.
A betonpálya végén megállni. A kéziféket erősen behúzni.
A Spey motorokat a behúzott fék mellett felpörgetni. És amikor
a fékek már nem bírják tovább tartani a gépet, kiengedni őket
maximális teljesítmény mellett, és begyújtani a rakétát. João
Mendoza úgy érzete, mintha egy gyorsvonat rohant volna bele
hátulról. A Buccaneer szinte beletúrta magát a kifutóba.
Néhány másodpercig dübörögtek alattuk a kerekek, de aztán
máris a levegőben voltak.
Keck parancsnok arról már nem tudott, hogy Mendoza
őrnagy esténként a fogadóban fényképeket nézegetett,
amelyeket Cal Dexter küldött neki. Ezeken a Fogo-sziget
kifutója volt látható, a leszállópálya fényei, a leültetési küszöb.
A brazil pilótának nem voltak kétségei. Ahogy az angol barátai
mondogatták: gyerekjáték lesz.

Cal Dexter alaposan áttanulmányozta az Egyesült Államokban

gyártott pilótanélküli repülőgépeket. Ezek ugyanis fontos
szerepet kapnak majd a Kobra küszöbön álló háborújában.
Végül elvetette a Reapert és a Predatort, s a fegyverzet nélküli
Global Hawk mellett döntött. A feladata felderítés lesz.
Kizárólag felderítés.
Paul Devereaux elnöki felhatalmazásával a kezében
hosszasan tárgyalt a Northrop Grummannal, az RQ-4
gyártójával. Tudta jól, hogy a „tengerparti felderítésre” szánt
verziót már 2006-ban kifejlesztették, és az Egyesült Államok
haditengerészete rengeteget rendelt ebből a típusból.
De ő még két extrafeladatot is tartogatott a gépek számára.
A gyártó képviselője azt válaszolta, hogy a dolog megoldható.
Műszakilag minden további nélkül kivitelezhető.
Az egyik mutatvány abból állt, hogy a gép fedélzeti
memóriája rögzítse közel negyven hajó felülnézeti fényképét,
amelyeket a TR-1 kémrepülő készített. A felvételek
felbontásáról annyit mondott, hogy egy pixel a hajók
fedélzetén nagyjából öt centinek felel meg. A felderítőgépnek
ezeket a képeket kell majd összevetnie azzal, amit lát, és a
bázist értesíteni, amennyiben egyezést talál.
A másik extrafeladat pedig a kommunikáció zavarása. Azaz
a felderítő repülőnek képesnek kell lennie arra, hogy az alatta
lévő hajó nagyjából tíz kilométeres körzetében mindenféle
elektronikus kommunikációt blokkoljon.
Rakétákkal ugyan nem volt felszerelve, de az RQ-4-es
Sólyom mindent tudott, amire Dexternek szüksége volt. Akár
20 kilométeres magasságba is fel tudott menni. Így a
megfigyelt hajóról sem látni, sem hallani nem lehet. Egy nap
alatt akár százezer négyzetkilométernyi területet is képes
bejárni, nem számít neki, hogy esik, vagy fúj, éjszaka van vagy
nappal, és akár harmincöt órán át képes a levegőben maradni.
A másik két társával ellentétben, ez a szerkezet huzamosabb
ideig is képes a 600 km/h-s sebességet tartani, azaz jóval
gyorsabb, mint a kiszemelt célpontjai.
Május végére két ilyen remek masina készült és került
átadásra a Kobra-projekt számára. Az egyik a kolumbiai
tengerpartra, a Malambói légi bázisra került, Cartagenától
észak-keletre.
A másik pedig a Fernando de Noronha-szigetre, nem messze
Brazília északkeleti csücskétől. Mindkét egységet a kíváncsi
szemek elől gondosan elzárva helyezték el a légi bázis egy
eldugott sarkában. A Kobra utasítására a két masina azonnal
meg is kezdte a portyázást.
A gépeket ugyan a légi bázisokon működtették, magát a
felderítést sok ezer kilométerrel távolabb, a Mojave-sivatagban,
az amerikai légierő creech-i támaszpontján végezték. Itt egy
teremben operátorok ültek egy-egy repülőgép-műszerfal és egy
monitor előtt.
A gépkezelők pontosan azt látták a képernyőn, amit a
Sólyom látott a sztratoszférából. Némelyikük ebben a csendes,
légkondicionált helyiségben Predatorokat irányított
Afganisztán és a szomszédos Pakisztán közötti hegyvidék
felett. Mások Reaperekkel dolgoztak a Perzsa-öböl légterében.
Fülükön fejhallgató, a szájuk előtt mikrofon. Állandó
összeköttetésben álltak a feletteseikkel, akiket folyamatosan
informáltak, illetve akiktől az utasításokat fogadták. Ezt az
elképesztő koncentrációt nem sokáig lehetett bírni, ezért az
operátorok gyakran váltották egymást. A creech-i bázis irányító
központja már az eljövendő háborúk képét idézte.
Cal Dexter a maga humoros módján mindkét Sólyomnak
adott egy nevet, hogy meg tudja különböztetni őket egymástól.
A nyugati lett „Michelle”, a first lady után, a másik pedig
„Sam” az angol miniszterelnök felesége után.
Mindkettőnek más és más feladata volt. Michelle a Juan
Cortez listáján szereplő hajókat fürkészte a TR-1 által készített
fotók alapján. Sam pedig csak azt figyelte, hogy kirepül-e,
vagy kihajózik-e valami a brazíliai partoktól Natal és Belém
között, vagy az Atlanti-óceánon bármi átszeli-e a negyvenedik
hosszúsági fokot Afrika irányába.
A creech-i központban a Kobra-sólymokat irányító
operátorok pedig a washingtoni külvárosban omladozó
raktárépülettel álltak közvetlen összeköttetésben a hét hét
napján napi huszonnégy órában.

Letizia Arenal tudta jól, hogy nem helyes, amit tesz, és hogy
ellenkezik a papája szigorú utasításaival, de egyszerűen
képtelen volt uralkodni magán. Papá megmondta, hogy soha
nem hagyhatja el Spanyolországot, de ha egyszer szerelmes…
A szerelemnek pedig még az ő apja sem parancsolhat.
Domingo de Vega megkérte a kezét, ő pedig igent mondott.
Az ujján már ott virított a gyűrű. Csak hát a fiúnak vissza
kellett mennie New Yorkba, különben elveszítené a pozícióját,
a születésnapja viszont most lesz, május utolsó hetében.
Úgyhogy küldött neki egy repülőjegyet, amellyel az Iberia
Légitársaság egyenesen a Kennedyre repíti, és a srác szinte
könyörgött, hogy utazzon oda hozzá.
Az Amerikai Nagykövetségen minden úgy ment, mint a
karikacsapás. Megkapta a beutazási engedélyt, és a
Belbiztonsági Minisztérium jóváhagyását.
A jegye az első osztályra szólt. A 4-es terminálon, a
bejelentkezésnél szinte várnia sem kellett. Az egyetlen
bőröndje átesett a New Yorkba induló járatok esetében
szokásos ellenőrzésen, majd annak rendje és módja szerint
elindult a futószalagon. Észre sem vette a mögötte álló férfit,
amint felteszi a pultra a súlyos személyi poggyászát.
És persze azt sem tudhatta, hogy a férfi utazótáskája
újságpapírral volt kitömve, és hogy azonnal távozott is a
bejelentkezőpulttól a biztonságiak és az útlevél-ellenőrzés
irányába, amint ő eltűnt a színről. Még soha nem látta Paco
Ortega felügyelőt, és ezután sem fogja. Ő viszont alaposan
megnézte magának, akárcsak a bőröndjét és a ruháját. A
fényképet valamivel távolabbról készítették, amikor a reptér
előtt kiszállt a taxiból. Mindez még azelőtt New Yorkban lesz,
hogy a gép elhagyná a kifutót.
De azért biztos, ami biztos, a rendőr egy ablakból
kikandikálva a saját szemével is végignézte, amint az Iberia
gépe kigurul a felszállópályára, megáll, majd szélsebesen
megindul a Sierra de Guadarrama még mindig havas csúcsai és
az Atlanti-óceán felé. Aztán felhívta New Yorkot, és néhány
szót váltott Cal Dexterrel.
A gép nem késett. A kivezető alagútban a szárazföldi
személyzet egyik alkalmazottja figyelte, ahogy a kiszálló
utasok elhaladnak előtte, és két szót motyogott az adóvevőjébe.
Ez senkinek nem tűnt fel. Állandóan ezt csinálják.
Letizia Arenal áthaladt az útlevél-ellenőrzésen, ahol a
szokásos eljárást kellett végigcsinálnia: az ujjait egymás után
egy üveglapra nyomta, majd egy aprócska kamerába nézett,
amely a retina azonosítását végezte.
 Amint végzett, a bevándorlási hivatal embere csendben a
vámfolyosóban álló férfi felé fordult és bólintott, aki előtt
sorban haladtak el az utasok. Ő is biccentett, majd
észrevétlenül a fiatal lány nyomába eredt.
Elég forgalmas nap volt, ezért aztán a csomagokra még húsz
percet kellett várni. Aztán végre kattogva-kerregve megindult a
futószalag, és szép rendben előbújtak a bőröndök. Az övé nem
volt sem az első, sem az utolsó. Valahol középtájon érkezett.
Látta, amint kibukik az alagút szájából, és egyből kiszúrta rajta
a sárga címkét, amit pont azért ragasztott rá, hogy könnyebben
észrevegye.
Keménykeretes, görgős bőrönd volt, úgyhogy a kistáskáját a
vállára vette, a bőröndöt pedig maga után húzta, és elindult a
zöldfolyosón. Úgy a felénél járhatott, amikor az egyik,
látszólag tétlenül álldogáló vámtiszt, odaintette magához.
Rutinellenőrzés. Aggodalomra semmi ok. Domingo odakint
várja az ajtó előtt. Legfeljebb vár még néhány percet.
Letizia odahúzta a bőröndjét a pult elé, ahova az őr mutatta,
majd felemelte. A zár feléje nézett.
– Lenne szíves kinyitni, kérem, a bőröndjét, hölgyem? –
Gyanúsan udvarias. Ezek mindig gyanúsan udvariasak, és soha
nem mosolyognak, nem viccelnek. Felkattintotta a két csatot. A
vámtiszt maga felé fordította a bőröndöt, és felnyitotta a
fedelét. Látta a szép rendben összehajtott ruhákat. A kesztyűs
kezével benyúlt, és leemelte a felső szintet. Aztán nem
mozdult. A lány észrevette, hogy a férfi most már őt nézi a
fedél széle fölött. Azt hitte, hogy mindjárt lecsukja, és bólint,
hogy minden rendben, mehet.
– Megkérhetném, hogy jöjjön velem, hölgyem? – mondta
szomorú, mégis rideg hangon, miközben lecsukta a bőrönd
fedelét.
Persze ez nem volt igazi kérdés. A lány most vette csak
észre, hogy egy tagbaszakadt fickó és egy szintén nagydarab
nő, ugyanolyan egyenruhában, ott állnak közvetlenül a háta
mögött. Elég kellemetlen helyzet volt, a kifelé tartó utasok
mind kíváncsian odapillantottak, ahogy elhaladtak mellettük.
A vámtiszt bezárta a bőröndöt, felkapta és megindult előre.
Ők pedig egyetlen szó nélkül követték. Az első tiszt egy
ajtóhoz vezette őket. Csendes kis szoba volt, szinte teljesen
üres. A közepén egy asztal, a falak mentén néhány szék. Illetve
két sarokban egy-egy kamera. A bőröndöt felfektették az
asztalra.
– Megkérhetném, hogy nyissa ki még egyszer a bőröndjét,
hölgyem?
Letizia Arenal most érezte először, hogy itt valami nincs
rendjén, de arról fogalma sem volt, hogy mi. Kinyitotta a
bőröndöt, s benne ott sorakoztak a szépen összehajtogatott
ruhái.
– Kivenné ezeket, hölgyem, ha megkérhetem?
A vászonkabát, a két gyapjúing és az összehajtogatott
blúzok alatt volt. Nem volt nagy, nagyjából akkora, mint egy
kilós kristálycukor. A tartalma pedig leginkább a zsírkőre
hasonlított. És akkor összeállt a kép, érezte, ahogy a gyomra
felkavarodik, mintha jól gyomorszájon vágták volna. A fejében
néma sikoly: „Nem, ez nem én voltam. Ezt nem én csináltam,
ez nem az enyém, valaki beletette a bőröndömbe…”
A nagydarab nő fogta meg, hogy össze ne essen, persze nem
együttérzésből. Hanem a kamerák miatt. A New York-i
bíróságok olyan rögeszmésen ragaszkodnak hozzá, hogy a
vádlott jogai semmilyen szinten ne sérüljenek, és a
védőügyvédek is olyan fifikásak, hogy az eljárási rend
szabályaitól való legcsekélyebb eltérés esetén is mindjárt a vád
ejtését indítványozzák, hogy az eljáró szervek kénytelenek
mindent szigorúan az előírásoknak megfelelően végigcsinálni.
Miután kinyitotta a bőröndöt, és felfedezték benne az ekkor
még hivatalosan azonosítatlan fehér port, Letizia Arenal, ahogy
a hivatalos berkekben mondják, bekerült a rendszerbe. Később
ez az egész úgy sejlett fel előtte, mint valami elmosódó
rémálom.
 Átkísérték a terminál egy jobban felszerelt helyiségébe. Itt
több digitális felvevőkészülék is sorakozott. Bejött még néhány
férfi. Ő nem tudta, de a Kábítószer-ellenes Ügynökség,
valamint a Bevándorlási és Vámhivatal emberei voltak. A
Szövetségi Vámhivatallal együtt máris három rendvédelmi
szerv tartotta fogva különböző illetékességi érintettség okán.
Bár kitűnően beszélt angolul, kerítettek egy spanyol
tolmácsot is. Felolvasták a jogait, az úgynevezett Miranda-
jogokat, amelyekről eddig még soha nem is hallott. És minden
mondat után megkérdezték:
– Megértette, hölgyem?
Állandóan ez az udvarias „hölgyem”, közben pedig lerítt az
arcukról, hogy mennyire megvetik.
Valahol, egy másik helyiségben az útlevelét tüzetesen
ellenőrizték. Megint valahol máshol a bőröndjét és a
válltáskáját is ugyanilyen alapossággal nézték át. A fehér port
tartalmazó csomagot elküldték elemzésre. Ez már egy másik
épületben, egy kis vegyi laborban zajlott. Az eredmény nem
volt meglepő: mint kiderült, a csomag tartalma tiszta kokain.
És itt a „tiszta” jelző egyáltalán nem volt mellékes. A
kismennyiségű „vágott” port még ki lehet magyarázni
„személyes használattal”. De egy kiló „tisztát” már nem.
Két nő jelenlétében meztelenre kellett vetkőznie. A ruháit
szintén elvitték. Valami papírszerű egyrészes öltözéket kapott
helyettük. Egy orvosnő alaposan megvizsgálta a testét, és
átnézte a testüregeit is. Belenézett a szájába és a fülébe is.
Ekkor már csak úgy záporoztak a könnyek a szeméből. De a
„rendszernek” megvannak a maga szabályai. És természetesen
mindent kamerák rögzítettek a jegyzőkönyv számára. Nincs az
a seggfej ügyvéd, aki ebből a szarból kirángatja a kiscsajt.
Végül a Kábítószer-ellenes Ügynökség rangidős tisztje
tájékoztatta, hogy jogában áll ügyvédet fogadni. Hivatalosan
nem hallgatták ki. Egyelőre. Vagyis nem sérültek a Miranda-
jogai. Elmondta, hogy nem ismer egyetlen New York-i
ügyvédet sem. Erre a férfi azt mondta, hogy majd kijelölnek
neki egy ügyvédet, de ez már a bíróság dolga, nem az övé.
Többször elmondta, hogy a vőlegénye odakint vár rá. Ezt az
információt a szervek nagyon is komolyan vették. Bárki is várt
rá, lehet, hogy szintén benne van. A reptéri csarnokot töviről-
hegyire átnézték. De nem találtak semmilyen Domingo de
Vegát. Tehát a lány vagy csak kitalálta, vagy pedig a tettestársa
volt, és lelépett a színről. Reggel majd megkérdezik az ENSZ
Puerto Ricó-i diplomatáit is.
Nem akart ügyvédet. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent
elmagyarázhasson. El is mondott hát mindent, amit csak tudott.
Ez nagyjából a semmivel volt egyenlő. De még ezt sem hitték
el neki. Aztán eszébe jutott valami.
– Én kolumbiai vagyok. Hozzanak ide valakit a kolumbiai
nagykövetségről!
– Itt csak konzulátus van, hölgyem. És már este tíz is elmúlt.
Holnap reggel majd megpróbálunk keríteni valakit.
Ezt már az FBI embere mondta, de persze ő ezt sem tudta. A
kábítószer-csempészet az Egyesült Államokban szövetségi
bűntény, nem állami kompetencia. Az ügy tehát a
szövetségiekhez tartozott.
A JFK reptér New York déli részén található, és
közigazgatásilag Brooklynhoz tartozik Már majdnem éjfél volt,
amikor Letizia Arenalt végre elhelyezték az ebben a körzetben
található szövetségi fogdában. Itt várta a másnapi bírói
meghallgatást.
És természetesen nyitottak számára egy dossziét, amely
percről-percre egyre vastagabb lett. A rendszer rengeteg papírt
használ el. Az egyszemélyes, szigorú zárkában Letizia Arenal
az izzadság és a félelem szagában sírta végig az éjszakát.
Reggel a szövetségiek felvették a kapcsolatot a kolumbiai
konzulátussal. Azt mondták küldenek valakit. Ha a gyanúsított
azt remélte, hogy a honfitársától valamicske együttérzésre
számíthat, akkor mélyen csalódnia kellett. A konzulátusi
asszisztens aligha vághatott volna mogorvább képet. A
diplomaták az ilyesmit utálják a legjobban.
Az asszisztens amúgy egy nő volt. Fekete
nadrágkosztümben. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a lány
meséjét, és egy szót sem hitt el belőle. De nem tehetett mást,
elmondta, hogy felveszi a kapcsolatot Bogotával, és megkéri a
Külügyminisztériumot, hogy kerítsék elő Julio Luz ügyvédurat.
Miss Arenalnak ez az egyetlen név jutott eszébe, akihez
segítségért fordulhat.
Megvolt az első meghallgatás, de csak azért, hogy
elrendeljék a vizsgálati fogságot. Amikor kiderült, hogy a
vádlottnak nincs védője, a bíró hivatalból kijelölt egy ügyvédet.
Egy fiatalember érkezett, valószínűleg nem sokkal ezelőtt
szerezte meg a diplomáját. Pár percig beszélgethettek egy
cellában, mielőtt visszamentek a bíró elé.
A védő tudta jól, hogy esélytelen, de azért megpróbálkozott
az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezéssel. Azért volt
esélytelen, mert a vádlott külföldi, se pénze, se családja, a vád
pedig igen súlyos, az ügyész is elmondta, hogy az ügy
felgöngyölítése még folyamatban van, mivel fennáll a gyanú,
hogy a vádlott egy egész csempészhálózattal áll kapcsolatban.
A védő megpróbált arra hivatkozni, hogy a vádlott
vőlegénye ENSZ-diplomata. Ekkor az egyik szövetségi
nyomozó egy papírt csúsztatott oda az ügyésznek, aki ismét
felállt, és elmondta, hogy az ENSZ Puerto Ricó-i
küldöttségében nincs, és soha nem is volt Domingo de Vega
nevű diplomata.
– Tegye az emlékiratai közé, Mr. Jenkins – mondta
vontatottan a bíró. – A vádlott előzetes letartóztatásban marad.
Kérem a következőt!
A kalapács lecsapott. Letizia Arenalt elvezették. Az arcát
megint friss könnyek áztatták. Az úgynevezett vőlegénye, a
férfi, akit úgy szeretett, csúnyán becsapta.
 Mielőtt visszavitték a fogdába, még egyszer beszélhetett az
ügyvédjével, Mr. Jenkinsszel. A fiatalember átnyújtotta a
névjegyét.
– Bármikor felhívhat, Señorita. Joga van hozzá. Nem kerül
pénzbe. A kirendelt ügyvéd ingyenes azoknak, akiknek nincs
pénzük.
– Úgy látom, nem érti, Mr. Jenkins. Señor Luz nemsokára
megérkezik Bogotából. Ő majd kivisz innen.
Amíg visszabuszozott a szerény kis ügyvédi irodájába,
Jenkins arra gondolt, hogy ez a lány minden percben kitalál
valami új mesét. Nem létezik Domingo de Vega, és
valószínűleg nem létezik Julio Luz sem.
Ebben persze tévedett. Azon a reggelen ugyanis Señor Luz a
kolumbiai Külügyminisztérium telefonhívását fogadta, ami
után csaknem szívrohamot kapott.
 8. fejezet

Julio Luz, a bogotái ügyvéd, amikor New Yorkba repült,

mélységes nyugalmat sugárzó külsőt öltött magára, de belül
rettegett a félelemtől. Amióta Letizia Arenalt három nappal
ezelőtt letartóztatták a Kennedy reptéren, ő két hosszú és
rémisztő beszélgetést folytatott a legerőszakosabb emberrel,
akivel valaha is találkozott.
Roberto Cárdenasszal együtt ültek a kartell vezetői
értekezletein is, amelyeken Don Diego személyesen elnökölt,
akinek a szava maga volt a törvény, és aki ennek megfelelően a
tisztelettudó viselkedést is megkövetelte a jelenlevőktől.
Egy eldugott farmon viszont, kilométerekre a járt úttól,
Cárdenast semmi sem kötelezte jó modorra. Káromkodott és
fenyegetőzött. Akárcsak Luz, ő is meg volt győződve róla,
hogy a lánya bőröndjét felnyitották, és valami nyomorult
csomagkezelő tette bele a kokaint a madridi Barajas
repülőtéren.
Részletesen taglalta, hogy mit művelne ezzel az illetővel, ha
a keze közé kerülne, amitől Julio Luzt egy idő után már a
rosszullét kerülgette. Aztán csak kifundálták a sztorijukat,
amivel majd a New York-i hatóságok elé állnak. Viszont
egyikük sem hallott még Domingo de Vegáról, és halvány
fogalmuk sem volt arról, hogy a lány miért repült át
Amerikába.
Az Egyesült Államok vizsgálati fogdáiban a fogva tartottak
által írt leveleket cenzúrázzák ugyan, de Letizia senkinek nem
írt. Julio Luz csak annyit tudott, amit a Külügyminisztérium
közölt vele.
 Az ügyvéd meséje szerint a lány árva, ő pedig a gyámja. Az
ezt alátámasztó hivatalos papírok már el is készültek.
Cárdenashoz visszavezethető pénz használata szóba sem
jöhetett. Luz csak a saját ügyvédi praxisából származó
pénzekből gazdálkodhatott, a költségeit pedig Cárdenas utólag
fizeti ki. Luznak mindenesetre így is volt elég pénze ahhoz,
hogy New Yorkban a börtönben meglátogassa a lányt, és
megkeresse a legjobb ügyvédet, akit csak pénzért meg lehet
venni.
És ezt meg is tette. Pontosan ebben a sorrendben. Amikor
végre személyesen találkozhatott a honfitársával, annak
ellenére, hogy a beszélgetést egy spanyolul tökéletesen beszélő
DEA-ügynök is végighallgatta a szoba sarkából, Letizia Arenal
elsírta az egész történetét az előtt az ember előtt, akivel
korábban csak egy-egy vacsorát és reggelit költött el a Villa
Realban.
Luz lelkét elöntötte a félelem. Nemcsak az ördögien jóképű
Puerto Ricó-i áldiplomata sztorija miatt, és nem is csak azért,
mert a lány ilyen hihetetlen ostoba módon ellenszegült az
apjának, aki egyértelműen megtiltotta neki, hogy átrepüljön az
Atlanti-óceánon, hanem leginkább attól rettegett, hogy milyen
elementáris erejű dühkitörésre számíthat a lány apjától, ha
megtudja mindazt, amit meg kell tudnia.
Az ügyvéd is tudott kettőig számolni. Ez a magát amatőr
műkedvelőnek kiadó Vega egyértelműen az egyik madridi
illetőségű csempészbanda tagja lehet, aki a vonzerejét
kihasználva gyanútlan fiatal lányokat toboroz, hogy mit sem
sejtő futárként kokaint csempésszenek neki az Egyesült
Államokba. Nem volt kétsége afelől, hogy amint hazaér
Kolumbiába, egy egész hadseregnyi spanyol és kolumbiai
verőlegény fogja tűvé tenni Madridot és New Yorkot ezért a
Vega nevű gyerekért.
Elkapják, elviszik Kolumbiába, átadják Cárdenasnak, azután
pedig a jóisten legyen hozzá irgalmas. Letizia azt is elmondta,
hogy van fényképe a fiúról. Az egyik a tárcájában, és egy
nagyobb Moncloában, a lakásán. A férfi arra gondolt, hogy ha
majd kimegy, el kell kérnie a fényképet, és a madridi lakásból
el kell hozatnia a másikat. Ezekkel könnyebben kézre
keríthetik a gazfickót. Luz úgy okoskodott, hogy a fiatal
csempész valószínűleg nem rejtőzik el túlzottan, hiszen
fogalma sincs arról, hogy kivel húzott ujjat, egyelőre csak
annyit tud, hogy elbukta az egyik szállítmányát.
A kínvallatás során majd kiköpi annak a reptéri
csomagkezelőnek a nevét, aki beletette a bőröndbe az árut.
Szépen bevall mindent, New York pedig annak rendje és módja
szerint ejti a vádat. Ez volt a terv.
A hatóságok viszont azt állították, hogy amikor a reptéren
elkobozták a fiatal hölgy holmiját, a tárcájában semmilyen
fényképet nem találtak, a madridi fénykép pedig szintén eltűnt.
Erről Paco Ortega személyesen gondoskodott.
Luz egy bizonyos Mr. Boseman Barrow szolgálatait vette
igénybe a Barrow Ügyvédi Irodától, akiről az a hír járta, hogy
büntetőjogi perekben ő a legjobb védő Manhattanben. Mr.
Barrow lélegzetelállítóan nagy összeget nevezett meg, amiért
viszont hajlandó volt azonnal minden folyamatban lévő
munkáját félretenni, és átmenni Brooklynba.
De amikor a két férfiú másnap a vizsgálati fogdából
Manhattanbe tartott, a New York-i gyászos tekintettel nézett új
ügyfelére. Persze a lelke mélyén annyira azért nem volt
szomorú. Hosszú hónapokig dolgozhat ezen az ügyön,
méghozzá csillagászati összegekért.
– Nézze, Señor Luz, hadd legyek teljesen őszinte! Nagyon
rosszul áll a szénánk. Ami engem illet, nekem természetesen
semmi kétségem afelől, hogy a kegyeltjét ez a bizonyos
Domingo de Vega csúnyán lépre csalta, a lány teljesen
ártatlanul keveredett ebbe az elképesztően szörnyű helyzetbe,
és fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Csőbe húzták.
Gyakran megesik az ilyesmi.
– Ez azért jó hír – próbálkozott a kolumbiai.
 – A jó hír az, hogy én ezt elhiszem. Bár a védőjeként nekem
ez kötelességem is. A probléma viszont az, hogy én nem
vagyok sem az esküdtszék tagja, sem a bíró, és természetesen
nem vagyok sem a DEA, sem pedig az FBI munkatársa,
ahogyan kerületi ügyész sem. És ami még ennél is nagyobb
baj, hogy ez a Vega nevű fickó nemcsak hogy szőrén-szálán
eltűnt, de még a leghalványabb bizonyítékunk sincs arra
nézvést, hogy egyáltalán létezik.
Az ügyvédi iroda limuzinja az East River felett haladt, Luz
komoran bámulta a szürke vizet:
– De nem Vega volt az, aki a bőröndbe helyezte a port –
ellenkezett. – Kell, hogy legyen valaki más is, aki a madridi
reptéren belenyúlt a csomagjába!
– Ezt nem tudhatjuk – sóhajtott a manhattani jogász. –
Lehet, hogy ő volt. Vagy talán valahogy bejutott a
poggyászcsarnokba. Esetleg az Iberia Légitársaság
alkalmazottjának, vagy vámtisztnek adta ki magát. Bármelyik
megoldást választhatta. És vajon mennyire számíthatunk a
madridi hatóságokra, ha azt kérjük tőlük, hogy a szűkös
erőforrásaikat egy olyan illető kiszabadítása érdekében
mozgósítsák, akiről ők valószínűleg élből azt hiszik, hogy
kábítószercsempész, és ráadásul még csak nem is spanyol
állampolgár?
Rákanyarodtak az East River Drive-ra, amelyen Manhattan
központja felé tartottak, ahol Boseman Barrow immár hazai
pályáján érezhette magát.
– Van pénzem – próbálkozott Julio Luz. – Felbérelhetek
magánnyomozókat Európában és itt is. Ahogy önök mondják:
„a határ a csillagos ég.”
Mr. Barrow végigmérte úti társát. Szinte már érezte a
hamptonsi háza új szárnyának illatát. Ez bizony hosszú
hónapokig is elhúzódhat…
– Egyetlen adu azért a mi kezünkben is van, Señor Luz.
Mégpedig az, hogy a madridi repülőtér biztonsági rendszere
lebőgött.
 – Lebőgött?
– Csődöt mondott. Ezekben a paranoiás időkben minden
olyan bőröndöt, ami az Egyesült Államokba indul, röntgennel
kell átvilágítani a reptéren, még az indulás előtt. Főleg
Európában. Ezt kétoldalú egyezmények írják elő. A csomagnak
már Madridban fel kellett volna tűnnie. És vannak kábítószer-
kereső kutyák is. Hol voltak azok a kutyák? Mindez arra utal,
hogy a szokásos bejelentkezési procedúra után került a csomag
a bőröndbe…
– Akkor tehát kérhetjük, hogy ejtsék a vádat?
– Erre hivatkozva? Nem. Attól tartok a vád ejtése itt szóba
sem jöhet. Ami a bíróságon az esélyeinket illeti, azok ettől még
nagyon gyatrák, hacsak nem kerül elő valami szédületesen
meggyőző bizonyíték, ami minket igazol. A New York-i
esküdtszék egyszerűen nem hiszi el, hogy a madridi reptéren
ilyen bődületes hibát képesek elkövetni. Ugyanis ők csak a
bizonyítékokat nézik, nem azt, hogy a vádlott milyen hevesen
tiltakozik. Érkezik egy utas. Ráadásul kolumbiai. Bemegy a
zöldfolyosóra. Egy kiló tiszta kokaint találnak nála. Aztán
szívszaggatóan sírni kezd. Attól tartok, az ilyesmi nagyon is
gyakori jelenség. És New Yorknak egy ideje nagyon is kezd
már elege lenni ebből.
Mr. Barrow azt sem titkolta, hogy az ő személye sem mutat
valami jól ebben az ügyben. Ugyanis az átlagos fizetésű New
York-iaknak, akikből az esküdtszék is áll, rengeteg adópénze
megy el a kokain elleni harcra. Egy igazi, ártatlan, rászedett
utas általában a Városi Jogsegélyszolgálathoz kerül Nem
szokták mindjárt az országuk Külügyminisztériumát értesíteni.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Luz. A gyomrában
furcsa remegést érzett, mert megint csak arra tudott gondolni,
hogy mekkora cirkuszt csinál majd Roberto Cárdenas, ha
mindezt elmondja neki.
– Hát, nemsokára a brooklyni Szövetségi Bíróság elé
állítják. A bíró nem megy bele az óvadékba, ebben biztosak
lehetünk. Így aztán előzetesbe helyezik, és átszállítják az egyik
szövetségi börtönbe. Az pedig nem valami kellemes hely. A
lány nem az utcán nőtt fel. Vallásos nevelést kapott, ugye?
Hajaj… Az ilyen helyeken csak úgy hemzsegnek az agresszív,
leszbikus nők. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Bár
gondolom, ez Kolumbiában sincs másképp.
Luz a tenyerébe temette az arcát.
– Dios mío – kesergett. – És mennyi ideig tartják ott?
– Legalább hat hónapig, attól tartok. Ennyi idő, amíg az
agyonterhelt ügyészség előkészíti az ügyet. És persze nekünk is
szükségünk van időre, amíg felkészülünk, meg amíg
magándetektívjeinek is elő tudnak rukkolni valamivel.
Julio Luz sem volt teljesen őszinte. Tudta jól, hogy
némelyik magándetektív csak kiscserkész azokhoz a
verőlegényekhez képest, akiket Roberto Cárdenas csapatostul
fog csatába indítani, hogy megtalálják azt, aki tönkretette a
lánya életét. Csakhogy ebben meg ő tévedett. Ugyanis
Cárdenas ezt nem teheti, mert arra a Don rájönne. A Don
viszont nem tudott a lányról, márpedig a Don ragaszkodott
hozzá, hogy mindenről tudjon. Sőt, még Julio Luz sem tudta,
hogy Letizia Cárdenasnak a lánya, azt hitte, hogy a barátnője,
és a rendszeresen küldött borítékokban pénz van. Most már
csak egy bátortalan kérdése maradt. A limuzin sziszegve
áthajtott egy nagyobb tócsán, és beállt a parkolóba, a
luxusiroda előtt, amelynek legfelső emeletén az aprócska, de
annál sikeresebb ügyvédi iroda, a Manson Barrow székhelye
volt.
– Ha elítélik, mennyit kaphat?
– Nehéz megmondani. Az függ az enyhítő körülményektől,
ha egyáltalán lesznek, a védőbeszédemtől, meg attól, hogy ki
vezeti a tárgyalást. De attól tartok, hogy a közhangulat
nyomására a bíró valószínűleg kénytelen lesz példát statuálni.
Elrettentésül. Nagyjából húsz évre lehet számítani egy
szövetségi börtönben. Szerencsére a szülei nincsenek a
közelben, így nem láthatják.
Julio Luz halkan felnyögött. Barrow őszintén megsajnálta.
 – Persze a dolgok egész más megvilágításba kerülnének, ha
hajlandó lenne besúgóként együttműködni. Ezt hívják úgy,
hogy „vádalku”. A DEA gyakran köt ilyen alkut a lebukott
futárokkal: ejtik a vádat, ha segít lebuktatni a nála sokkal
nagyobb halat. Szóval, ha…
– De nem tud semmit – siránkozott Luz. – Ez a lány tényleg
ártatlan.
– Nagy kár.
Luz igazat beszélt. Csakis ő tudta, hogy mivel foglalkozik a
lány édesapja, de persze soha nem volt bátorsága hozzá, hogy
ezt el is mondja Letiziának.

A május szép csendben júniusba fordult, és a Michelle névre

keresztelt Global Hawk szorgalmasan rótta a köröket a Karib-
tenger keleti és déli része felett, s közben valóban úgy nézett
ki, mint egy igazi sólyom, aki a meleg légáramlatokat
meglovagolva pásztázza a terepet prédára lesve. Nem ez volt az
első ilyen bevetése.
2006 tavaszán a légierő és a Kábítószer-ellenes Ügynökség
egy rövid távú tengerészeti demonstrációs program keretében
már felküldött Floridából egy Global Hawkot a karibi térség
fölé. A levegőben töltött rövid idő alatt a Sólyom több száz
tengeri és légi célpontot figyelt meg. Ennyi pedig éppen elég
volt a haditengerészetnek. Meggyőződtek róla, hogy a Széles
Hatókörű Tengeri Felügyeleté a jövő, és mindjárt le is tettek az
asztalra egy komoly megrendelést.
A haditengerészetnek persze inkább az orosz flotta, az iráni
ágyúnaszádok és az észak-koreai kémhajók jártak a fejében. A
Kábítószer-ellenes Ügynökségnek pedig a kokaincsempészek
ugrottak be. A gond annyi volt csupán, hogy 2006-ban a
Sólyom csak azt tudta megmutatni, amit odafentről látott, de
ebből még senki nem tudta, hogy mely hajók szállítják a
csempészárut. Most viszont – hála Juan Corteznek, a
hegesztőzseninek – a megfigyelést végzők kezében egy
csaknem negyven hajót számláló lista állt rendelkezésére,
amelyen a Lloyd nyilvántartás alapján a név és a méret is
szerepelt.
A chreech-i légi bázison a navigátorok egymást váltották
Michelle képernyője előtt, az aprócska fedélzeti komputer
pedig két-három naponta jelezte, hogy egyezést talált a Jeremy
Bishop által konstruált rendszerbe feltöltött képek és a mélyben
azonosított hajó képe között.
Amikor Michelle ilyen egyezést jelzett, az ügyeletes
navigátor azonnal továbbította az üzenetet az anacostiai
düledező raktárépületbe:
– Kobra-csoport. Megvan a Mariposa. Most hagyja el a
Panama-csatornát, és indul a Karib-térség felé.
Bishop vette az adást, és máris lehívta a Mariposa jelenlegi
útjával kapcsolatos részleteket. Baltimore-ba tartott. Lehet,
hogy Guatemalában vette fel a kokaint, vagy esetleg a nyílt
tengeren. De az is lehet, hogy csak ezután fogja. Lehet, hogy
beviszi Baltimore-ba, vagy az éjszaka leple alatt, valahol a
Chesapeake-öböl előtt motorcsónakokba pakolják át. Persze az
is előfordulhat, hogy éppen most nem visz semmit.
– Értesítsük a baltimore-i vámosokat? Vagy a marylandi
parti őrséget? – kérdezte Bishop.
– Egyelőre ne – jött a velős válasz.
Paul Devereaux nem szokta részletes magyarázatokkal
terhelni a beosztottjait Döntéseinek logikáját megtartotta
magának. Ha a vizsgálat során egyből a titkos rekeszekhez
mennek, vagy ha el is játsszák, hogy a kutyák segítségével
találták meg az árut, két-három sikeres rajtaütés után a
kartellnek biztosan gyanússá válik ez a sok véletlen.
Viszont a rajtaütéseket nem akarta az átadás utánra
halasztani. Az amerikai és európai importőrbandákat inkább
meghagyta a helyi hatóságoknak. Az ő célja kizárólag a
Testvériség volt, ők pedig csak akkor könyvelnek el
„bevételkiesést”, ha a tengeren bukják el a szállítmányt, még
mielőtt az átadásra kerülne.
 Ahogyan annak idején, amikor a KGB-vel és a csatlós
ügynökségekkel állt szemben, a Kobra most is rendkívül
gondosan tanulmányozta az ellenségét. Sokat olvasgatta Szun
Cu híres könyvét, A hadviselés művészetét. A kínai bölcs
többször megismételt, legfontosabb szabálya az volt, hogy az
ellenséget alaposan meg kell ismerni.
Devereaux tudta jól, hogy ki áll a Testvériség élén, és
hosszasan tanulmányozta Don Diego Estebant, a földbirtokost,
úriembert, katolikus teológust, humanistát, kokainbárót és
hidegvérű gyilkost. Tudta jól, hogy jelenleg lépéselőnyben van,
ami viszont nem tarthat örökké, ő már sokat tudott a Donról, a
Donnak viszont fogalma sem volt a lesben álló Kobráról.
Dél-Amerika túloldalán, a brazil partoktól nem messze, fent
a sztratoszférában Sam, a másik Sólyom járőrözött. Amit csak
látott, továbbította a nevadai légi bázis egyik képernyőjére,
majd rácsatlakozott az anacostiai irodában sorakozó
számítógépekre. Nagy teherszállítókra ritkán bukkant. Dél-
Amerikából Észak-Afrika felé nincs tömeges teherforgalom.
Amennyi volt, azt mindenesetre lefényképezte, s bár a hajók
nevét általában húsz kilométeres magasságból nem lehetett
beazonosítani, a képeket összehasonlították a lisszaboni
MOAC, a bécsi ODC és a brit SOCA Ghánában készített
felvételeivel.
A Cortez-listáról itt öt hajót sikerült kiszúrni. A Kobra
rezzenéstelen arccal figyelte Bishop képernyőjét Egy szép
napon ezek is sorra kerülnek majd.
De volt még valami, amit Sam észrevett. A brazil partok
felől repülők indultak északkeleti irányába, Afrika partjai felé.
A nagy utasszállítókból nem volt sok, és nem is ezek voltak az
érdekesek. Viszont a többiekről készült felvételek először
Creech-be, majd Anacostiába kerültek továbbításra. Jeremy
Bishop gyorsan beazonosította a típusokat, és szépen össze is
állt a kép.
Ugyanis a legtöbbjüknek eredetileg nem volt egy ekkora
úthoz szükséges hatótávolságuk. Egyszerűen nem tudnak ilyen
hosszú utat megtenni a levegőben. Hacsak nem alakították át
őket. Sam új utasításokat kapott. Miután a Fernando de
Noronha-i légi bázison feltankolták, és újra a magasba
emelkedett, már csak a kisebb repülőgépekre koncentrált.
A repülők útvonalát visszafelé követve, mintha csak egy
hatalmas biciklikerék középpontját kereste volna a
gumiabroncstól a küllőkön befelé haladva a kerékagyig, Sam a
középpontot egy Fortaleza közelében található hatalmas
kiterjedésű farmra lokalizálta. A Brazíliáról készült
űrfelvételek, a Sam által küldött fotók, valamint a belémi
földhivatal nyilvántartásában végzett kutatás alapján sikerült
kideríteni a farm nevét is: Boavista.

Az amerikaiak értek oda előbb, mivel nekik kellett a hosszabb

utat megtenniük. Tizenketten érkeztek a goai nemzetközi
repülőtérre egyszerű turistának álcázva magukat június
közepén. Ha bárki alaposabban átnézte volna a bőröndjeiket,
meglepődött volna, hogy mindegyikük tökéletesen képzett
matróz. „Véletlen” egybeesés. De persze senki nem
vizsgálódott ilyen tüzetesen. Valójában ugyanaz a tizenkét
amerikai tengerész volt, akik eredetileg is idehozták az egykori
gabonaszállítót, amely azóta valamelyest átalakult, és felvette a
Chesapeake nevet. A McGregor által bérelt kisbusz a reptérről
azonnal a tengerpartra szállította őket, a kapúri hajóműhelyhez.
A Chesapeake már a vízen várakozott, s mivel az üzem
területén nem volt szállás számukra, mindjárt fel is mentek a
hajóra, hogy alaposan kialudják magukat. Másnap pedig
megkezdődött a kétnapos ismerkedés a járművel.
A rangidős tiszt, az új kapitány egy tengerészparancsnok
volt, az első tiszt pedig eggyel alacsonyabb rangjelzéssel
büszkélkedhetett. Rajtuk kívül volt még két hadnagy, a másik
nyolc pedig a tengerészaltiszttől kezdve lefelé helyezkedett el a
ranglétrán. Mindegyik specialista a saját kis felségterületére
koncentrált: híd, motortér, hajókonyha, rádió, fedélzet és
raktérfedelek.
 Amikor meglátták, hogy mi lett az öt gabonatartályból,
szinte földbe gyökerezett a lábuk. Valóságos barakkok
sorakoztak odalent, amilyeneket a különleges műveleti erők
szoktak használni, de mivel a hajó oldalán nem volt hajóablak,
hiányzott a természetes fény, viszont odakintről sem látszott az
egészből semmi. Ha kifutnak a tengerre, akkor ők nem
mehetnek már hátra, az a rész kizárólag a különleges műveleti
egységek felségterülete lesz.
A legénység csak a számukra kialakított térben tartózkodhat,
amely viszont jóval tágasabb és kényelmesebb, mint
amilyennel például egy rombolóhajón kellett volna beérniük.
Volt egy kétszemélyes vendégkabin is, de senki nem tudta,
hogy kinek készült. Ha a tengerészek a hajóhídra akartak
felmenni, akkor négy, egymástól vízhatlan ajtóval elválasztott
raktéren kellet átmenniük, és csak ezután tudtak felmászni
fedélzetre.
Azt nem mondták el nekik, mert nem kellett tudniuk,
legalábbis most még nem, hogy a hajó orrészében található
szakasz miért nézett ki úgy, mint egy börtön. Azt viszont
pontosan megtanulták, hogy hogyan kell az öt tartályból
kettőnek a fedelét úgy eltávolítani, hogy a tartalmuk bevethető
legyen. Ezt a gyakorlatot a hosszú út során számtalanszor
megismételték, egyrészt hogy ezzel is teljen az idő, másrészt
pedig hogy szükség esetén, ha álmukból riasztják fel őket,
akkor is hibátlanul végezzék el a feladatot.
A harmadik napon a cserzett bőrű McGregor elbúcsúzott a
hajótól. A kőgátról nézte, ahogy a Chesapeake elhalad
mellette, és kifut a nyílt tengerre. Búcsúzóul megemelte a hajó
felé a borostyánkőszínű folyadékot tartalmazó üvegét. Nem
zavarta sem a hőség, sem a malária, sem az izzadság, sem a
bűz, de egy napot sem bírt volna ki a jó kis hazai nélkül,
amelyet a Hebridákról hozott magával.
Az Arab-tengeren, majd a Szuezi-csatornán keresztül
rövidebb lett volna az út. De a Szomáliai kalózok miatt, és
mivel idejük amúgy is volt bőven, a kapitány úgy döntött,
inkább délnyugatnak veszik az irányt a Jóreménység-foka felé,
s onnan északnyugatnak fordul, a Puerto Rico melletti
találkozóhely irányába.
Három nappal később az angolok is megérkeztek a
Balmoralért. Ők tizennégyen jöttek, mind a Királyi
Tengerészet emberei, McGregor pedig őket is két nap alatt
ismertette meg a hajóval. Mivel az amerikai haditengerészetben
tilos az alkohol, az amcsik nem hoztak magukkal
töményitalokat a reptéri vámmentes boltokból. Nelson
admirális tengerészutódainak viszont nem kellett ilyen szigorú
rendszabályokat betartaniuk, így aztán Mr. McGregornak is
több üveggel hoztak a kedvenc italából.
Amint felkészültek, a Balmoral is tengerre szállt. Az ő úti
célja közelebb volt, a Jóreménység-foka után szintén
északnyugati irányban haladtak tovább az Ascension-sziget
felé, amelynek közelében egy Királyi Flotta egyik ellátó hajója
szállítja majd a Különleges Vízi Szolgálat tengerészeit és az ő
munkájukhoz szükséges felszerelést.
Ahogy a Balmoral eltűnt a láthatáron, McGregor is
összepakolt, és távozott. Az átalakító csapat belső építészei már
rég elmentek, a számukra idehozatott lakókocsikat is
visszavitték a bérbeadó cégnek. Az öreg skótnak már csak egy
lakókocsira volt szüksége, ahol szinte kizárólag whiskyn és
kininen élt. A kapúri munkásokat egy olyan bankszámláról
fizette ki, amelyet soha senki nem fog tudni lenyomozni. A
hajóácsok ezután nem is nagyon beszéltek már arról a két
hajóról, amelyet az utóbbi hetekben búvárközpontokká
alakítottak át. A hajóműhelyben ugyanúgy zajlott az élet, mint
azelőtt. A beérkező hajókat egymás után szedték darabokra a
mérgező vegyszerek pusztító gőzében.

Colleen Keck a Buccaneer szárnyán guggolva hunyorgott a

szélben. A lincolnshire-i síkságon az idő még júniusban sem
nevezhető éppenséggel kellemesnek. Azért jött, hogy
elbúcsúzzon a brazil pilótától, akit a közös munka alatt nagyon
megkedvelt.
Mellette, a bombázó vadászgép elülső pilótafülkéjében João
Mendoza őrnagy még egyszer ellenőrizte a műszereket. A
hátsó fülkében, ahol nemrég, a tréning alatt még ő maga ült,
most már egy extra üzemanyagtartály éktelenkedett. Valamint
itt került elhelyezésre a rádió is, amely egyenesen a pilóta
fejhallgatójába továbbította a jeleket. Mögöttük a két Spey
turbina hangosan süvített.
Amikor tényleg nem volt már mire várni, odahajolt a
férfihoz, és belecsípett az arcába.
– Jó utat, João! – kiáltotta teli tüdőből.
A férfi csak a szájáról tudta leolvasni, hogy mit mondott.
Visszamosolygott rá, jobb kezét a magasba emelte,
hüvelykujját az ég felé tartotta. Az északi széltől, a mögötte
zúgó turbináktól és a fejhallgatójában duruzsoló torony
hangjától nem hallhatta a nőt.
Keck parancsnok lemászott a szárnyról. Lecsukódott a fedél,
a pilóta pedig magára maradt a saját kis világában, a
műszerfallal, a vezérlővel, a rengeteg kijelzővel, a
lövegirányzékkal, az üzemanyagtartályokkal és a taktikai, légi
navigátorral.
Megkapta a toronytól a felszállási engedélyt, és ráfordult a
felszállópályára. Itt egy kicsit megállt, amíg ellenőrizte a
fékeket, majd kiengedte őket, és megindult. Néhány
másodperccel később a földi legénység, akik szintén eljöttek
elbúcsúzni, a furgonból nézte, ahogy a két Spey turbina
huszonkétezer font tolóerővel elrepíti a kedves madarukat dél
felé.
A változtatások miatt úgy döntöttek, hogy Mendoza őrnagy
más útvonalon repül vissza az Atlanti-óceán közepére. Az
Azori-szigeteken található az amerikai légierő lajesi bázisa,
ahol a 64. légi hadtest állomásozik, a Pentagon pedig
láthatatlan erők hatására minden további nélkül hajlandó volt
feltankolni a „múzeumi példányt”, amely állítólag hazafelé
tartott, Dél-Afrikába. A 2600 km-es táv nem jelentett gondot.
Mindenesetre éjszakára ott maradt a lajesi tiszti klubban, és
csak másnap hajnalban indult el Fogo szigetére. Az új bázisra
semmiképp nem akart sötétben érkezni, ezért a második 2600
kilométeres szakaszt, ami messze alatta volt a 4200 kilométeres
hatótávolságától, a délelőtt folyamán tette meg.
A Zöld-foki-szigetek felett ragyogó tiszta volt az ég. Ahogy
megkezdte az ereszkedést a tízezer méteres magasságból,
mindent pontosan szemügyre vehetett. Háromezer méterről a
tengeren száguldozó motorcsónakok farvizei aprócska fehér
tollpihéknek tűntek a végtelen kék vízen. A szigetcsoport déli
végében, Santiagótól nyugatra megpillantotta Fogo kialudt
vulkánjának vonulatát, a sziget délnyugati partján pedig a
leszállópálya csíkját.
Nagy ívben tovább ereszkedett az óceán felett. Tudta, hogy
egy kódolt frekvencián éri el a tornyot, akivel nem portugálul,
hanem angolul kommunikálhat. A megegyezés szerint a gép
kódneve „Vándor”, a fogói irányító központ pedig a „Fogadó”.
– Itt Vándor. Ismétlem: itt Vándor… Fogadó torony, hallasz
engem?
Felismerte a hangot, amely válaszolt a hívásra. Az egyik
fickó a scamptoni hatfős csapatból, akik a technikusai lesznek.
Északi akcentus. A barátja a fogói repülőtér irányítótornyában
ült, az utasszállítókat irányító zöld-foki kollégája mellett.
– Tökéletesen hallak, Vándor.
A scamptoni irányító, akit szintén Cal Dexter fizetett a
Kobra pénzéből, kinézett az aprócska fülke ablakán, és tisztán
látta a tenger felett köröző Buccot. Megadta a leszálláshoz
szükséges adatokat: a leszállópálya irányát, a szél erősségét és
irányát.
Háromszáz méteren João Mendoza kiengedte a futóművet,
majd a fékező szárnyakat, közben gondosan figyelte, ahogy
csökken a sebesség és a magasság. Ilyen kitűnő látási
viszonyok között nem is nagyon volt szüksége a műszerekre.
Úgy repült, mint hajdanán. Három kilométerre a
leszállópályától, irányba fordult. A tenger tajtékos hullámai
némán suhantak el alatta, aztán a kerekek elérték az aszfaltot.
A gép pontosan ott ért földet, ahol kellett, majd finoman
lefékezett a scamptonihoz képest fele olyan hosszú
leszállópályán. A gépen nem volt fegyverzet, és a tartályokban
sem maradt túl sok üzemanyag. Nem volt semmi probléma.
Amikor úgy kétszáz méterre a pálya végétől megállt, egy kis
furgon kanyarodott elé. Egy férfi integetett neki, hogy kövesse.
A termináltól a repülőiskola irányába mentek tovább, ahol
aztán leállíthatta a gépet.
A Scamptonból már korábban ideérkezett karbantartók
körülvették, és vidáman üdvözölték a pilótát. A hatodik a
torony felől egy kis robogón közeledett. Mind a hatan két
nappal korábban repültek ide egy brit C-130-as Herculessel.
Velük együtt megérkeztek a RATO-rakéták, és minden egyéb
eszköz, amire csak szükség lehetett a Bucc karbantartásához az
új szerepében, valamint a legfontosabb: az Aden gépágyúhoz
való lőszer. A hat férfiú, akik most már sokkal kellemesebb
nyugdíjas évek előtt álltak, mint ahogy azt fél évvel ezelőtt
gondolták volna, mind különböző szakterületen jeleskedett:
volt egy gépszerelő, egy lakatos, egy fegyvernök, egy
repüléstechnikai szakértő, egy rádiótechnikus és egy légi
irányító, aki az imént is segített a leszállásnál.
A jövőben szinte kizárólag éjszakai bevetések lesznek,
sötétben kell fel- és leszállni is, ami persze egy kicsit nehezebb
lesz, de van még két hetük a gyakorlásra. Most először is
elkísérték a lakrészéhez, ahol a személyes dolgait már
kipakolták. Aztán átment a gyülekezőbe, ahol találkozott
honfitársaival, valamint a szintén portugálul beszélő
kadétokkal. Megérkezett hát az új parancsnok és a saját
matuzsálem gépe. Az újoncok már nagyon várták, hogy a
négyhetes elméleti oktatás után, másnap ők is megkezdhessék
az első repüléseket.
 Az egyszerű kis Tucano gépekhez képest az egykori tengeri
bombázó igazán remek látványt nyújtott. De nem sokkal
később el is tűnt a kíváncsi szemek elől az acélajtós hangárban.
Délután feltankolták, felszerelték rá az indítórakétákat és a
teljes fegyverzetét. Az éjszakai berepülési gyakorlat csak két
nap múlva kezdődik. Az a néhány civil, aki a polgári
utasszállítókkal érkezett Santiagóról, az egészből nem vett
észre semmit.
Aznap este Cal Dexter röviden elbeszélgetett Mendoza
őrnaggyal, és a nyilvánvaló kérdésre csak annyit mondott neki,
hogy legyen türelemmel. Most már nem kell sokáig várnia.

Julio Luz próbált ugyanúgy viselkedni, mint máskor.

Megesküdött Roberto Cárdenasnak, hogy megőrzi a titkát, de
mégis az a gondolat, hogy becsapja a Dont, még ha nem is
szándékosan, rettegéssel töltötte el. De valójában mindkét
férfitól egyformán félt.
Ugyanúgy eljárt kéthetente Madridba, mintha mi sem történt
volna. A New York-i kitérő és a Cárdenasnál töltött borzalmas
beszámoló óta ez volt az első látogatása a spanyol fővárosban,
és most is észrevétlenül követték. Fogalma sem volt róla,
ahogyan a Villa Real igazgatójának sem, hogy a szokásos
szobáját egy kétfős FBI-csapat Cal Dexter vezetésével már
bedrótozta. A szobában minden pisszenést lehallgatott egy
másik szállóvendég, aki két emelettel feljebb kapott szobát.
A férfi türelmesen várt fülén a „kagylókkal”, és hálásan
gondolt az egykori alagútpatkány főnökére, aki ilyen
kényelmes szobában szállásolta el, és nem a szokásos parkolós-
furgonos megoldást választotta, ahol se kávé, se vécé, se
semmi. Amikor a célszemély elment a bankba, vagy
vacsorázni, esetleg reggelizni, ő nyugodtan ledőlhetett a tévé
elé, vagy kedvére olvasgathatta az újságokat a hallban. De nem
ezen a bizonyos reggelen, amikor a célszemély már a
repülőtérre készülődött.
 Az ügyvéd orvosa egyáltalán nem csodálkozott a középkorú
férfi krónikus problémáján. A gyakori, hosszú repülőutak az
óceán felett komoly emésztési gondokat okoztak. Az állandó
székrekedés kezelésére mindig vitt magával egy üveg
fügeszirupot. Ezt már annak idején is felfedezték, amikor
először átkutatták a szobáját.
Miután még az ágyban fekve rendelt egy teát, a
márványozott fürdőszobába ment, onnan pedig szokásához
híven a vécére. Most is türelmesen várta, hogy a természet
elvégezze a maga dolgát. Ez általában tíz percig is eltartott. Ez
alatt az idő alatt, mivel becsukta a vécéajtót, nem hallhatta,
hogy mi folyik a hálószobában. A lehallgató ekkor jelzett a
többieknek.
A szoba ajtaja hangtalanul kinyílt. A kód természetesen
minden alkalommal más volt, hiszen mindig megváltoztatták,
ha új vendég érkezett a szobába, de a betörésre szakosodott
ügynöknek, akit Cal Dexter ezúttal is magával hozott, a zár
most sem jelentett akadályt. A puha bársonyszőnyeg elnyelte a
léptek zaját. Dexter bement a szobába, egyenesen ahhoz a
komódhoz, amelyen az aktatáska feküdt. Remélte, hogy ennek
a kódja nem változott meg. Szerencséje volt, továbbra is az
ügyvédi kamara tagsági számának első számjegyei nyitották a
zárat. Kinyitotta, beletette, lecsukta. Néhány másodperc volt
csupán az egész. Gondosan ugyanúgy visszaállította a
számzárat, ahogy azelőtt volt, majd távozott. A fürdőszobaajtó
mögött Señor Julio Luz tovább erőlködött.
Valószínűleg ki sem nyitotta volna az aktatáskáját egészen
addig, amíg el nem foglalja a helyét a gépen, ha a repülőjegye a
mellényzsebében lett volna. De ezúttal a táska középső
fakkjába tette. Ezért aztán, amikor kijelentkezett a szállodából,
és épp a számláját nyomtatták, kinyitotta a táskát, hogy
elővegye.
Amikor tíz nappal ezelőtt a kolumbiai Külügyminisztérium
felhívta, csaknem sokkot kapott, de ez most még rosszabb volt.
Hirtelen nagyon gyengének érezte magát, attól tartott, most
valóban szívrohama van. Mit sem törődve a számlával, azonnal
leült egy székre, az aktatáskáját az ölében tartva, eltorzult
arccal bámulta a padlót. A kifutó fiú háromszor is szólt neki,
hogy a limuzin már várja. Végül aztán nagy nehezen
feltápászkodott, és elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy a kocsi
kigurult a parkolóból, hátrapillantott. Követik? Lekapcsolják,
és bezárják egy lepusztult cellába?
Valójában ennél nagyobb biztonságban nem is lehetett
volna. Ahogy az érkezésekor, és az egész madridi tartózkodása
alatt, most is láthatatlan őrök vigyázták az útját a reptérig.
Amikor a limuzin maga mögött hagyta a külvárosi házakat,
megint belenézett a táskába. Hátha csak a képzelete űzött tréfát
vele. De nem. Amit látott, az valóság volt. Egy krémszínű
boríték. S rajta a címzett egyszerűen csak: „Papá”.

A Balmoral brit legénysége kilencven kilométerre a

Ascension-szigettől bevárta a Királyi Flotta segédhajóját.
Akárcsak a többi hasonló típusú kiszolgáló egység, ez is a
kerek asztal egyik lovagja, ez esetben Sir Gawain után kapta a
nevét. A tengeri utánpótlásra szakosodott hajó immár hosszú
pályafutása végéhez közeledett.
Itt, távol minden kíváncsi tekintettől, a Különleges Vízi
Szolgálat emberei átszálltak a fedélzetre.
Ez a Dorsetben állomásozó különleges műveleti egység
jóval kisebb, mint az amerikai haditengerészet hasonló
intézménye. A jelvényviselésre jogosultak létszáma itt csak
ritkán emelkedik kétszáz fölé. Bár a csapat kilencven százaléka
a Királyi Tengerészet kötelékéből kerül kiválasztásra, akárcsak
az amerikai rokonaik, egyaránt végeznek műveleteket vízen,
levegőben és szárazföldön is. Ugyanúgy ismerik a hegyeket,
mint a sivatagokat, vagy az őserdőket, de a folyóktól és a nyílt
tengertől sem riadnak vissza. Erre az akcióra tizenhatan
érkeztek.
A parancsnok Ben Pickering őrnagy, húsz év szolgálattal a
háta mögött. Annak idején tagja volt annak a kis csoportnak,
akik végignézték, ahogy az Északi Szövetség a kala-i-jangi
erődben lemészárolta a tálib foglyokat 1991 telén. Akkoriban
még csak tinédzser volt. Az erőd egyik falának tetején
feküdtek, és élőben nézték végig a vérfürdőt, ahogy Dosztum
tábornok üzbégjei a tálib lázadást követően kíméletlenül
leöldösték a foglyokat.
A CIA két különleges ügynöke szintén jelen volt. Johnny
Spannt a tálib foglyok ekkorra már megölték, a kollégáját,
Dave Tysont pedig foglyul ejtették. Ben Pickering és két másik
társa lementek a föld alá, ahol kiiktatták azt a három tálibot,
akik fogva tartották az amerikait, és sikeresen ki is
szabadították.
Pickering őrnagy hosszú éveket töltött Irakban, majd
(megint) Afganisztánban és Sierra Leonéban is. Közben pedig
fontos tapasztalatokra tett szert az illegális szállítmányok
tengeri lekapcsolásának területén, de kereskedelmi hajónak
álcázott hadihajón még soha nem parancsnokolt, mivel
ilyesmire a második világháború óta nem volt példa.
Amikor Cal Dexter, bizonyára a Pentagon egyik tisztje, még
a bázison elmagyarázta a küldetés lényegét, ő, a parancsnoka és
a fegyvermesterek gyorsan összedugták a fejüket, hogy számba
vegyék, mire lehet szükségük.
A tengeri rajtaütésekhez 8,5 méteres, merev, felfújható
csónakokat választott, amelyeknek a „sarki” változatát hozta el
az útra. Ezen a parancsnok és a kormányos mögött, aki
tulajdonképpen vezeti a csónakot, nyolc fegyveres fér el
párokban egymás mögött. De egy kokaincsempészt is fel tud
még venni, valamint két vámszakértőt és két kábítószer-kereső
kutyát. Egy ilyen csónak a támadó csónak mögött halad sokkal
nyugodtabb tempóban, hogy a kutyák ne ijedjenek meg.
A vámszakértők találják meg a rejtett rekeszeket a hajón.
Mivel ők lemennek a legalsó rakodótérbe is, és kiszúrják
azokat a trükköket, amelyekkel a csempészek az illegális
szállítmányt álcázni próbálják. Az angol spánielek pedig nem
csupán a kokain-hidroklorid szagát érzik meg több takaróréteg
alól is, de a levegő illatának változását is. Egy hajóaljnak
ugyanis más a szaga, ha nemrégiben kinyitották, mint amikor
már hónapok óta le van zárva.
Pickering őrnagy most a kapitány mellett állt a Balmoral
hídján, és innen figyelte, ahogy a felfújható csónakokat
óvatosan átrakodják a fedélzetre. Innen aztán a Balmoral saját
daruja helyezte őket a megfelelő tárolóba.
Az őrnagy a Különleges Vízi Szolgálat négy katonai
osztagából, a tengeri terrorelhárításra szakosodott M-osztagból
állította össze a csoportját. Ők azok, akik a felfújható
csónakokat majd használni fogják hátukon a
„felszerelésükkel”.
Ez utóbbi igen sok mindent tartalmazott: gépkarabélyt,
orvlövészethez szükséges eszközöket, géppisztolyt,
búvárfelszerelést, vízálló ruhákat, csáklyát, létrát és rengeteg
lőszert. Két amerikai kommunikációs szakember is segítette a
munkát, akik Washingtonnal tartották a kapcsolatot.
A kiszolgáló személyzet fegyvermesterekből és
technikusokból állt, akik arról gondoskodtak, hogy a felfújható
csónakok tökéletesen működjenek, valamint a hadsereg légi
testületétől két helikopter pilóta is elkísérte őket, illetve a
helikopterhez tartozó karbantartó személyzet. Ők viselték
gondját annak a Little Birdnek, amely utolsóként érkezett a
fedélzetre.
A Királyi Tengerészet valószínűleg inkább Sea Kinget, vagy
Lynxet akart volna, csakhogy a tároló rész mérete ezt nem
engedte. A nagyobb helikopterek rotorjai nem fértek volna be a
fedélnyílás alá. A Boing Little Birdje viszont igen. Ennek a
rotorfesztávja nem egészen kilenc méter, így a tizenkét méter
széles fedél nem okozhat problémát.
Ez a madár volt az egyetlen eleme a szállítmánynak, amit
nem tudtak átemelni az egyik hajóról a másikra. Miután
leszedték róla a védővásznat, amellyel még az Ascension-
szigeten fedték le, a helikopter felszállt a Sir Gawain elülső
fedélzetéről, megtett két kört, majd szép óvatosan leereszkedett
a Balmoral híd előtti tárolójának fedelére. Amikor a két rotor
leállt, a mozgékony kis gépet a fedélzeti árbocdaru engedte le
óvatosan a megnagyobbított tárolóba. Ezután rácsukták a
fedelet, és eltűnt a világ szeme elől.
Amikor az átrakodással végeztek, a Balmoral
üzemanyagtartályait csordultig töltötték, majd a két hajó elvált
egymástól. A kiszolgáló egység visszament északra, Európába,
a kereskedelmi hajónak álcázott, de most már ugyancsak
veszélyes hadihajó pedig az első járőrállomására igyekezett, a
Brazília és a nyugat-afrikai partvonalon sorakozó, bukott
államok között elhelyezkedő Zöld-foki-szigetek északi részére.
A Kobra két részre osztotta az Atlanti-óceánt egy
képzeletbeli vonallal, amely Tobagótól, az Antillák keleti
csücskétől északkeleti irányban haladt Izlandig. A vonaltól
nyugtra eső területet „Amerikai kokain-célzónának”, míg a
vonaltól keletre esőt „Európai kokain-célzónának” nevezte. Az
Atlanti-térséget a Balmoral tartotta felügyelete alatt, az ellátó
hajójával nemsokára Puerto Rico partjainál találkozó
Chesapeake pedig a Karib-térségért felelt.

Roberto Cárdenas hosszasan bámulta a levelet. Már vagy

tízszer elolvasta.
– Ettől a gazember Vegától jött? – kérdezte a sarokban
reszkető Julio Luz, aki komolyan azon töprengett, vajon
elhagyhatja-e még élve ezt a szobát.
– Nem, semmi köze hozzá.
De a levél legalább, anélkül, hogy erről egy szót is ejtett
volna, választ adott arra a nagy kérdésre, hogy mi is történt a
lánnyal. A Vega elleni bosszúhadjáratra immár nem kell időt
pazarolni. Ugyanis Vega nem létezik. Soha nem is létezett. És
nincs semmilyen poggyászkezelő sem, aki a Barajas
repülőtéren a saját szakállára dolgozva, szerencsétlenségére
rossz bőröndöt választott. Soha nem is volt. Csak egy dolog
létezik, és ez kőkemény valóság: húsz év szabadságvesztés egy
amerikai szövetségi börtönben az ő szeretett Letiziájának. Az
üzenet az általa használt típusú borítékban tömören
fogalmazott:

Azt hiszem, beszélnünk kellene a lányáról, Letiziáról. Jövő

vasárnap, délután négy órakor a cartagenai Szent Klára
Hotelben, a lakosztályomban leszek. Smith néven jelentkezem
be. Egyedül érkezem, és nem lesz nálam fegyver. Egy órát
várok. Kérem, jöjjön el!
 9. fejezet

Az amerikai haditengerészet különleges műveleti egységeinek

katonái mintegy száznyolcvan kilométerre Puerto Rico
partjaitól szálltak fel a kereskedelmi hajónak álcázott hadihajó
fedélzetére. Magát a kiszolgálóhajót a szigeten létesített
amerikai bázison töltötték fel a szükséges ellátmánnyal.
Ez a különleges műveleti egység legalább négyszer akkora,
mint a brit Különleges Vízi Szolgálat. Felettes szerve, a
Haditengerészet Különleges Hadviselési Parancsnoksága
kétezer-ötszáz fős személyzettel rendelkezik, a „jelvényes”
műveletiek létszáma ebből közel ezer főt tesz ki, a többiek a
támogató egységekhez tartoznak.
Akik viselhetik a legendás, háromágú szigonnyal díszített
jelvényt, nyolc csoportot alkotnak, és mindegyik csoportban
három-három, egyenként negyvenfős osztag működik. A
Chesapeake-re egy fele ekkora szakaszt rendeltek ki, akik a
keleti parton, Virginia Beachen, Little Creekben állomásozó
kettes számú csoport tagjai közül kerültek ki.
Parancsnokuk Casey Dixon alezredes, aki – akárcsak brit
kollégája az Atlanti-óceánon – szintén megjárta már a poklot.
Fiatal zászlósként részt vett az Anakonda hadműveletben. Míg
a Különleges Vízi Szolgálattól érkezett egység parancsnoka
Észak-Afganisztánban végignézte a kala-i-jangi börtönben a
mészárlást, Dixon zászlós az al-Kaida embereire vadászott a
Tora-Bora-hegységben, amikor a dolgok egy nap szörnyen
rosszra fordultak.
Dixon az osztagával épp leszálláshoz készülődött egy magas
fennsíkon, amikor a sziklák között rejtőző lövészek tüzet
nyitottak a Chinookra. A hatalmas helikoptert végzetes találat
érte, vadul himbálózni kezdett, a pilóta hiába próbálta
megtartani a gépet. Az egyik emberük megcsúszott a
hidraulikus folyadékon, ami a lövések következtében folyt ki a
padlóra, kiesett a jéghideg éjszakába, de szerencsére ki volt
kötve, így nem zuhant le a mélybe.
Neil Roberts másod vitorlamester megpróbálta felhúzni, de
ő is kicsúszott. Mivel rajta nem volt biztosítókötél, a néhány
méterrel alattuk elsuhanó sziklás talajra zuhant. Casey Dixon
vadul próbálta elkapni Roberts hevederét, de sajnos pár
centivel elvétette.
A pilóta végül nagy nehezen meg tudta tartani a gépet, és ha
megmenteni nem is lehetett, de legalább el tudtak menekülni
vele a gépfegyverek elől, és öt kilométerrel odébb
biztonságban földet értek. Roberts viszont ott maradt egyedül a
sziklákon, vagy húsz al-Kaida harcos gyűrűjében. A
haditengerészet különleges alakulatai mindig azzal
büszkélkednek, hogy ők soha egyetlen bajtársukat sem hagyták
még el, sem élve, sem holtan. Dixon és a többiek egy másik
Chinookkal visszamentek érte, útközben pedig felvettek még
egy zöldsapkás osztagot, valamint a Brit Különleges Légi
Szolgálat egyik csapatát. Ami ezután következett, azt még
mostanában is felemlegetik a veteránok.
Neil Roberts bekapcsolta a jeladóját, hogy a többiek tudják,
még életben van. Tisztán látta, hogy a gépfegyver-tüzelőállás
továbbra is aktív, és bármilyen mentőcsoportot le tudnak
szedni, ha a levegőből érkezik. Roberts kézigránátokkal
füstölte ki az ellenséget a fészekből, viszont ezzel elárulta a
saját pozícióját. Az al-Kaida emberei rávetették magukat. Nem
adta olcsón a bőrét, az utolsó töltényig harcolt, harci tőrével a
kezében halt meg.
Amikor a mentőosztag visszaért, Robertsen már nem tudtak
segíteni, de az al-Kaida még mindig ott volt. Nyolc órán
keresztül tartott a tűzharc a sziklák között, és közben több száz
dzsihádista harcos csatlakozott ahhoz a hatvanhoz, akik a
rejtekhelyükről kilőtték a Chinookot. Hat amerikai vesztette
életét és ketten súlyosan megsérültek. De a nap első sugaraiban
háromszáz ellenséges holttestet számoltak össze a sziklák
között. Az amerikai halottakat mind hazavitték, beleértve Neil
Roberts maradványait is.
Casey Dixon maga cipelte a holttestet a szállítójárműhöz.
Mivel ő is megsebesült a combján, szintén visszarepült az
Államokba, és egy héttel később már a Little Creek-i bázis
kápolnájában vett végső búcsút bajtársaitól. Azután
akárhányszor rápillantott a jobb combján éktelenkedő hegre,
mindig eszébe jutott az az éjszaka a Tora-Bora sziklái között.
De most, kilenc évvel később itt állt a Turks- és Caicos-
szigetektől keletre, a kellemesen meleg esti szellőben, és
figyelte, amint az emberei átszállnak új otthonukba, az egykori
gabonaszállítóba, amely a Chesapeake nevet kapta. Valahol a
magasban a felettük járőröző EP-3, amely a Roosevelt
Roadsról szállt fel, jelentette, hogy a tengeren egy lélek sincs
körülöttük. Senki nem láthatta őket.
A tengeri támadáshoz egyetlen nagy, tizenegy méter hosszú,
felfújható csónakot hoztak. Ezen az egész osztag elfér, és
nyugodt vizeken akár hetven kilométeres tempót is ki lehet
hozni belőle. Volt két kisebb harci gumicsónak is velük. Ezek
csak öt méter hosszúak voltak, de ugyanolyan gyorsak, és négy
fegyveres ezeken is kényelmesen elfért.
Két embert adott a parti őrség is, akik már számtalan hajót
kutattak át a múltban, a vámosoktól jött két keresőkutyás tiszt,
a főparancsnokságról két rádiós, illetve az anyahajó tatján álló
helikopter két pilótája szintén a haditengerészet kötelékéből.
Most is bent ültek a madarukban, egy olyan helikopterben,
amilyet a különleges alakulat emberei ritkán láthattak, de
használni még egészen biztosan soha nem használtak.
Ha már helikopterek közelébe mentek, akkor nekik inkább a
Boeing Knight Hawk jött szóba. De ez a kis gép volt az
egyetlen, amelynek a rotorja befért a Chesapeake tárolójába.
A felszerelés között ott voltak a szokásos, német
gyártmányú Heckler & Koch MP5-ÖS géppisztolyok, az
alakulat mindig ezt használta közelharcban, búvárfelszerelés, a
szokásos Dräger-egységek, a négy mesterlövész fegyverei és
persze rengeteg lőszer.
Ahogy kezdett sötétedni, felettük az EP-3 jelentette, hogy a
térség még mindig tiszta. A Little Bird felemelkedett, körözött
kicsit a hajók felett, akár egy felbőszült darázs, majd finoman
leszállt a Chesapeake fedélzetére. Amikor mindkét rotor leállt,
a fedélzeti daru kicsit megemelte a helikoptert, majd óvatosan
beengedte a tárolóba. A fedélzeti záró lapok könnyedén
siklottak vissza a rakodótér fölé, és biztos védelmet nyújtottak
a tengeri időjárás viszontagságai ellen.
A két hajó elvált egymástól, az anyahajó pedig beleveszett
az alkonyi félhomályba. A hídjáról az aktuális tréfamester még
búcsúzóul átvillogtatott egy üzenetet. Bár ez az ódivatú
kommunikációs forma van már vagy százéves, a Chesapeake
kapitánya kibetűzte a szót, amely a híres-hírhedt hajó neve
volt: „G-O-D-S-P-E-E-D”.
Az éjszaka leple alatt a Chesapeake a szigetek között szép
csendben bekúszott a vadászterületére, amely nem volt más,
mint a Karibi-medence és a Mexikói-öböl. Ha bárki
utánanézett volna az interneten, azt derítette volna ki, hogy a
Szent-Lőrinc-öbölből szállít búzát Dél-Amerika éhező lakosai
számára.
A raktérben pedig a különleges alakulat emberei tisztították,
és ellenőrizték újra és újra a fegyvereiket, a mérnökök a
csónakok motorjait és a helikoptert tartották harcra készen. A
szakácsok a konyhában serénykedtek, a rádiósok pedig
berendezkedtek a huszonnégy órás ügyeletre. Ők leginkább azt
a titkosított csatornát figyelték, amelyen egy anacostiai
raktárépület felső emeletéről érkező üzenetek érkezhettek.
Azt nem tudták, mikor jön az üzenet, tíz hét, tíz nap vagy tíz
perc múlva. Csak azt tudták, hogy amint megérkezik, a hajónak
harcra készen kell állania.
A Szent Klára Hotel igazi luxusszálló Cartagena történelmi
központjában, amelyet a több száz éves apácazárdából
alakítottak át. Az épület részletes tervrajzát ismét a SOCA
titkos ügynöke juttatta el Cal Dexterhez, aki „civilben” a helyi
tengerészeti kadétakadémián tanít matematikát. Dexter
hosszasan tanulmányozta a terveket, majd kiválasztotta a
célnak megfelelő szobát.
„Mr. Smith” a levélben megadott vasárnapon, néhány
perccel dél után jelentkezett be. Természetesen észrevette az öt
izomkolosszust, akik egyetlen ital nélkül üldögéltek a belső
teraszra kihelyezett asztaloknál, illetve a hallban a falra kitűzött
üzeneteket böngészték nagy érdeklődéssel, de nem zavartatta
magát, és elfogyasztott egy könnyű ebédet a fák árnyékában.
Miközben evett, egy tukánmadár repült ki az egyik fa ágai
közül, letelepedett a szemközti székre, és egyenesen őrá
bámult.
– Haver, szerintem te sokkal nagyobb biztonságban vagy itt,
mint én – dünnyögte neki Mr. Smith. Amikor végzett az
ebéddel, aláírta a számlát, majd lifttel felment a legfelső
szintre. Mindenki jól láthatta, hogy megérkezett, és egyedül
van.
Devereaux nem szokott sokat aggódni, most mégis azt
javasolta, hogy vigyen magával néhány zöldsapkást
„háttérembernek”, de ő nem volt hajlandó.
– Bármilyen jók is – mondta –, akkor sem láthatatlanok. Ha
Cárdenas kiszúrja őket, biztos nem jön el. Mert azt fogja hinni,
azért vannak ott, hogy őt kinyírják, vagy elkapják.
Amikor az ötödik, vagyis a legfelső emeleten kilépett a
liftből, és elindult a lakosztályához a függőfolyosón, úgy
érezte, nagyon is hűen követte Szun Cu tanácsát. Mindig érd el,
hogy alábecsüljenek.
Ahogy a szobájához ért, észrevett a gang végében egy férfit.
Kezében egy vödör és egy felmosórongy. Nem valami ügyes.
Cartagenában ezt a munkát nők végzik. Belépett. Pontosan
tudta, mire számíthat az ajtó mögött. A szobáról több képet is
látott már: tágas, légkondicionált helyiség, járólap, sötét,
tölgyfa bútorok, széles erkélyajtók, amelyek a hátsó udvarra
nyílnak. Fél négy volt.
Lekapcsolta a klímát, elhúzta a függönyt, kinyitotta az
üvegajtót, és kilépett az erkélyre. Felette, a tiszta kék égbolton
ott ragyogott a kolumbiai nyár. A feje mögött, mindössze egy
méterrel felette az ereszcsatorna és a sárga cserepes tető. Előtte,
öt emelettel lejjebb, odalent egy úszómedence csillogott a
napfényben. Ha valaki innen leugrana, talán elérné a sekély
részt, de sokkal valószínűbb, hogy csak a kövezetet rondítaná
el. Neki amúgy sem ez volt a terve.
Visszament a szobába, és az egyik karosszéket odahúzta a
nyitott erkélyajtó elé. Innen jól rálátott a bejárati ajtóra. Végül
keresztülment a szobán, kinyitotta az ajtót, amely, mint minden
hotelszoba ajtaja, magától záródott, csak résnyire hagyta
nyitva, hogy ne tudjon becsukódni, majd visszaült a székbe.
Várt. Az ajtót figyelte. Pontban négy órakor szép lassan ki is
nyílt. Roberto Cárdenas, a profi gengszter és sokszoros gyilkos
sziluettje jelent meg a tündöklőén tiszta kék ég előtt.
– Señor Cárdenas. Kérem, jöjjön be, és foglaljon helyet!
A New York-i fogdában őrzött fiatal lány édesapja óvatosan
előrelépett. Az ajtó becsukódott, a zár a helyére kattant. Most
már csak a megfelelő kártya vagy egy faltörő kos tudta volna
kívülről kinyitni.
Cárdenas Dextert egy két lábon járó harckocsira
emlékeztette. Keménykötésű, nagydarab férfi volt. Azt a hatást
keltette, mintha képtelenség lenne megmozdítani, ha ő maga
nem akarna megmozdulni. Lehetett vagy ötvenéves, de karján
hatalmas izmok feszültek, az arca pedig leginkább egy azték
véristenéhez hasonlított.
Cárdenas a levélben, amelyet a vele szemben ülő férfi
helyezett madridi futárának aktatáskájába, azt olvasta, hogy a
találkozóra az illető egyedül, fegyver nélkül érkezik. De ezt
természetesen ő nem hitte el. Az emberei már hajnal óta
megszállva tartották a hotelt és a környékét. A nadrágöve hátul
egy 9 mm-es Glockot rejtett, és volt nála egy borotvaéles kés
is, a jobb lábszárvédőjében. Sebesen körbepillantott a
szobában, hogy odabent nincs-e valami csapda. Mondjuk, egy
osztag amerikai katona.
Dexter direkt nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját is, de
Cárdenas azért oda is benézett. Nem volt bent senki. Ezek után
úgy bámult Dexterre, mint egy bika az arénában. Aki látja a
kicsi és gyenge ellenséget, csak azt nem érti, hogy mit keres ott
előtte ilyen védtelenül. Dexter a másik karosszék felé intett.
Spanyolul beszélt.
– Mindketten tudjuk, hogy vannak bizonyos helyzetek,
amikor az erőszak célravezető. Ez most nem ilyen helyzet.
Inkább beszélgessünk! Kérem, foglaljon helyet!
Cárdenas egy pillanatra sem vette le a szemét az
amerikairól, de szép lassan leereszkedett a székbe. A pisztoly
miatt kicsit előre kellett dőlnie. Dexter természetesen
észrevette.
– Magánál van a lányom – vágott bele a gengszter, aki soha
nem volt az a bájcsevegős fajta.
– Pontosabban a New York-i rendészeti erőknél.
– A maga érdekében remélem, hogy nem esett baja.
Julio Luz csaknem behugyozott a félelemtől, amikor
elmondta, hogy Boseman Barrow mit mesélt az északi női
börtönökről.
– Jól van, Señor. Szomorú, ez érthető, de nem bántotta
senki. Még mindig Brooklynban tartják fogva, ahol egész
kellemesek a körülmények. Valójában, állandó megfigyelés alá
vonták, nehogy öngyilkosságot kíséreljen meg…
Mivel Cárdenas itt már majdnem üvöltve pattant fel a
székből, Dexter azonnal felemelte a kezét, hogy megnyugtassa:
– Nyugalom, ez csak egy trükk. Így egy kórházi szárnyban
őrzik. Saját szobája van, nem kell a többi fogva tartottal
közösködnie. Az igaziakkal, hogy úgy mondjam.
 A férfi, aki az utcáról verekedte fel magát a világ
kokainiparát uraló Testvériség igazgatóságába, még mindig
képtelen volt kiigazodni Dexteren.
– Maga tisztára lökött! Ez itt az én városom. Simán
elkaphatom. Egy szavamba kerül. És ha néhány órát eltölt
nálunk, könyörögni fog, hogy telefonálhasson. A lányom
szabadsága, a maga életéért.
– Való igaz. Megtehetné. És nem állítom, hogy nem
könyörögnék. A gond csak az, hogy akiket felhívnék, azok nem
mennének bele. Ők csak a parancsot teljesítik. Maga nagyon is
tudja, mi az, hogy a feljebb valójának az ember
engedelmességgel tartozik. Én csupán egy gyalog vagyok
ebben a játszmában. Nem mennének bele a cserébe. Az
egésszel csak annyit érne el, hogy Letiziát felküldenék északra.
A fekete szemekből áradó gyűlölet egy pillanatra sem
enyhült, de Cárdenas vette az adást.
Megfordult ugyan a fejében, hogy a sovány, ősz hajú
amerikai korántsem egyszerű gyalog ebben a játszmában,
hanem az egyik tiszt, de aztán elvetette a gondolatot. Hiszen
neki az életben eszébe nem jutna egyedül, fegyvertelenül
besétálni az ellenséges területre. Akkor meg a jenki miért
tenné? De akárhogy is, az erőszak most tényleg nem segít, őt
valóban nem akarják itt lekapcsolni, az amerikait pedig semmi
értelme nem lenne elkapni.
Cárdenas felidézte Luz beszámolóját, hogy mit mondott
Barrow. Húsz év, példás büntetés. A védelemnek szinte semmi
nincs a kezében, mondhatni teljesen tiszta ügy. És mint kiderült
nem létezik semmiféle Domingo de Vega, aki elmondhatná a
bíróságnak, hogy az ő bulija volt az egész.
Amíg Cárdenas magában morfondírozott, Cal Dexter a jobb
kezével a mellkasához nyúlt, hogy megvakarózzon. Egy
pillanatra az ujjai eltűntek a zakója mögött. Cárdenas abban a
pillanatban előredőlt, és már nyúlt is a pisztolyáért. „Mr.
Smith” bocsánatkérően mosolygott:
 – Ezek a szúnyogok – mondta mosolyogva. – Egyszerűen
nem hagynak békén…
Cárdenas nem volt kíváncsi a magyarázatra. Megnyugodott,
és visszaült az előző pózba. Akkor talán nem érezte volna
magát ilyen nyugodtnak, ha tudja, hogy a vakarózó ujjak egy
jeladó gombját is megnyomták, amely Dexter zakójának belső
zsebében volt elrejtve.
– Mit akar, maga szemét?
– Nos – mondta Dexter fittyet hányva beszélgetőpartnere
faragatlanságára –, hacsak nem történik valami, a mögöttem
álló emberek sem fogják tudni leállítani a jogi gépezetet. New
Yorkban ez képtelenség. A bíróságot nem lehet megvásárolni,
és nem lehet jobb belátásra bírni. És Letiziát sem fogjuk tudni
örökké a brooklyni kórházszárnyban tartani, ahol
tulajdonképpen védelem alatt áll.
– De hát ártatlan! Ezt maga is tudja, és én is tudom. Pénzt
akar? Annyi pénzt adok, hogy egész életében vidáman
eléldegélhet belőle. Hozza ki! Vissza akarom kapni!
– Természetesen ezt megértem. De, mint mondtam, én csak
egy gyalog vagyok. Viszont lenne egy megoldás.
– Akkor mondja!
– Ha az UDYCO Madridban valahogy megtudná, hogy
létezik egy korrupt csomagkezelő, aki hajlandó lenne vallomást
tenni, amelyben elmondja, hogy ő választott ki véletlenszerűen
egy bőröndöt a szokásos biztonsági vizsgálat után, és ő tette
bele a kokaint, hogy a New York-i kollégája majd ugyanígy
kivegye, akkor a lány ügyvédje azonnal kérhetne sürgősségi
meghallgatást. És ebben az esetben a New York-i bírónak nem
nagyon maradna más választása, mint ejteni a vádat. Hiszen, ha
ezek után is folytatná az ügyet, az egyet jelentene azzal, hogy
Amerika nem hisz a spanyol barátainak. Őszintén hiszem, hogy
ez az egyetlen lehetőség.
Halk robaj hallatszott, mintha viharfelhők gyülekeznének a
kék égen.
 – És ezt a… csomagkezelőt… meg lehetne találni, és
kényszeríteni arra, hogy vallomást tegyen?
– Talán. Csak öntől függ, Señor Cárdenas.
A moraj egyre hangosabb lett, aztán ritmikus dübörgésbe
váltott. Vump-vump-vump. Cárdenas újra feltette a kérdést.
– Mit akar, maga gazember?
– Szerintem mindketten tudjuk. Cserét akar? Legyen csere!
Azért, ami magának megvan, visszakapja Letiziát.
Dexter felállt, egy kis cetlit dobott a szőnyegre, a következő
pillanatban kilépett az erkélyajtón, és balra fordult. A tető felett
egy acélhuzal létra himbálózott. Felmászott a korlátra, közben
arra gondolt, hogy lassan már túl öreg lesz az ilyen
mutatványokhoz, és felugrott a létrára. A rotor dübörgésében
hallani nem hallotta, csak érezte, hogy Cárdenas utána jött az
erkélyre. Arra számított, hogy mindjárt golyót kap a testébe.
De nem így történt. Ha Cárdenas lőtt is, nem volt elég gyors.
Akkor Dexter még hallotta volna. Érezte, ahogy az acélhuzal,
belevág a tenyerébe, a férfi fölötte hátradől, és a Black Hawk
egy rakéta sebességével emelkedni kezd.
Néhány másodperccel később már a Szent Klára Hotel falai
mögött, a homokos tengerpartot érezte a lába alatt. A Black
Hawk leszállt, néhány kutyasétáltatót közben alaposan
megijesztett, de Dexter a következő pillanatban már be is
ugrott, és a helikopter ismét a levegőbe emelkedett. Húsz perc
múlva már a bázison voltak.

Don Diego Esteban büszkén állította, hogy az ő vezetése alatt a

Hermandad, vagyis a kokainvilág szuperkartellje, a bolygó
egyik legsikeresebb vállalata lett. Persze szívesen hangoztatta,
hogy a társaság legfőbb döntéshozó szerve az igazgatótanács,
nem pedig ő maga, de ez nyilvánvalóan nem volt igaz. És
bármekkora kellemetlenséget jelentett is kollégái számára,
hogy a személyes találkozók előtt két napig csak azzal
foglalatoskodtak, hogy Dos Santos ezredes ügynökeit lerázzák
magukról, ő ragaszkodott hozzá, hogy negyedévente azért
összeüljön a testület.
Az értekezletet is mindig ő hívta össze, mégpedig úgy, hogy
egy futár szóban adta át az érintetteknek a meghívást,
amelyben a Don megnevezte, hogy a tizenöt haciendája közül
éppen melyikben kerül sor a találkozóra. Az igazgatósági
tagoknak pedig kötelességük volt ügyelni rá, hogy minden
spiclitől megszabaduljanak. Hol voltak már azok a régi idők,
amikor még Pablo Escobar irányítása alatt a fél rendőrség a
kartell zsebében volt! Dos Santos lefizethetetlen egy véreb. A
Don pedig egyszerre gyűlölte, és tisztelte is ezért.
A nyári értekezletre mindig június végén került sor. Most is
összehívta a hat kollégáját, ezúttal Paco Valdez, a végrehajtó
távol maradhatott, az ő jelenlétére a Don csak akkor tartott
igényt, ha belső fegyelmi kérdések is napirendre kerültek.
Ezúttal ilyen természetű téma megvitatását nem látta
szükségesnek.
A Don figyelmesen végighallgatta a beszámolót a fokozott
termelésről, amely viszont nem járt együtt a beszerzési ár
növekedésével. A termelési igazgató, Emilio Sánchez
biztosította arról, hogy elegendő mennyiségű pasztát tudnak
előállítani és beszállítani ahhoz, hogy fedezzék a kartell többi
ágazati igazgatója által megfogalmazott igényeket.
Rodrigo Pérez megnyugtatta a Dont, hogy a kartellen belül,
az értékesítési folyamat előtt előforduló lopások száma
minimálisra csökkent, ami elsősorban ama példás büntetésnek
köszönhető, amely azoknak jutott osztályrészéül, akik azt
hitték, becsaphatják a kartellt. A dzsungelben élő, főleg
egykori FARC-terroristákból verbuvált magánhadsereg
remekül látta el a feladatát.
Don Diego a jóságos vendéglátó szerepében tetszelegve
személyesen töltötte újra Pérez boros poharát mély tisztelete
jeléül.
Julio Luz ügyvéd és bankár, aki képtelen volt Roberto
Cárdenas szemébe nézni, arról számolt be, hogy a világ
különböző pontjain működő tíz bank, amelyek több milliárd
eurót és dollárt mosnak tisztára a kartell számára, elégedettek
az együttműködéssel, és továbbra is örömmel folytatják a
munkát. Amúgy egyiküket sem zaklatták a pénzügyi
szervezeteket felügyelő hatóságok, de még csak fel sem merült
a gyanú, hogy bármilyen illegális tevékenységhez közük volna.
José-María Largo még ennél is jobb hírekkel szolgált az
értékesítési fronton. A két céltartomány, az Egyesült Államok
és Európa étvágya soha nem remélt dimenziókba emelkedett. A
kartell ügyfélkörét alkotó mintegy negyven bűnözői csoport a
korábbiaknál is jóval nagyobb megrendeléseket helyezett
kilátásba.
Spanyolországban és Nagy-Britanniában két nagy bandát
lekapcsoltak ugyan, bíróság elé állították, és le is csukták őket,
úgyhogy velük a jövőben nem tudnak üzletelni. De a mögöttük
hagyott űrt szép csendben betöltötték a mohó újoncok. A
kereslet a következő évben rekordot dönt. A többiek kicsit
előredőltek, hogy jobban lássák a számadatokat. Largo szerint
minimum háromszáz-háromszáz tonna tiszta kokaint kell
épségben leszállítani mindkét kontinensre.
Ez arra a két emberre terelte a figyelmet, akiknek
garantálniuk kellett, hogy az áru épségben meg is érkezik az
átadási pontokra. Valószínűleg nem volt helyes dolog Roberto
Cárdenasba belefojtani a szót, aki a lefizetett reptéri, kikötői és
vámhivatali dolgozók nemzetközi hálózatát tartotta a kezében,
s mint ilyen hatékonyan járult hozzá a kartell üzleti sikereihez.
Viszont a Don egyszerűen nem kedvelte a fickót. Inkább
Alfredo Suárezt ajnározta, a szállítás nagymesterét, aki a
kolumbiai üzemekből eljuttatta a vásárolókhoz a terméket.
Suárez pedig rendesen elő is adta magát, és természetesen
éreztette a Donnal, hogy minden tehetségével egyedül őt
kívánja szolgálni.
– Nos, az elhangzottak alapján bizton állíthatom, hogy a
hatszáz tonna leszállítását minden további nélkül teljesíteni
tudjuk. Amennyiben Emilio barátunk a termelési kapacitását
valóban nyolcszáz tonnára emeli, úgy a nevezett célérték
vonatkozásában huszonöt százalékos szállítási veszteséggel
kalkulálhatunk, ami a lebukások, az elkobzások, illetve a
tengeren történő lopások vagy egyéb okokból bekövetkező
szállítmányvesztések fedezésére bőven elegendő. Ilyen arányú
veszteséget még soha nem kellett elkönyvelnem.
Több mint száz hajónk van, amelyeket több mint ezer kis
hajó, illetve csónak szolgál ki. Némelyik tengeri szállítónk
hatalmas kereskedelmi hajó, amelyek a nyílt tengeren veszik
fel a szállítmányt, és még mielőtt kikötnének, le is adják.
Mások mólótól-mólóig megbízást is vállalnak, ilyenkor a
Roberto barátunk fizetési listáján szereplő hivatalnokok segítik
a munkánkat.
Egyes hajók a világon most már mindenütt használatos
tengeri konténerekben szállítanak. De vannak olyanok is, akik
titkos rekeszeket használnak, amelyeket az a cartagenai kis
hegesztőzseni készített, aki szegény néhány hónapja meghalt.
A neve most nem jut eszembe.
– Cortez – mordult fel Cárdenas, aki ugyanabból a városból
származott. – Úgy hívták, hogy Cortez.
– Ja, igen. Na, mindegy. Aztán ott vannak a kisebb hajók, a
magánszállítók, a halászhajók, a jachtok. Ezek már
önmagukban is vidáman leszállítják a maguk száz tonnáját egy
évben. Végül pedig ott van még, az a több mint ötven magánzó
pilóta, akik szépen felszállnak és leszállnak a célállomáson,
vagy le se szállnak, csak ledobják az árut, és repülnek tovább.
Van, aki Mexikóba repül, és a mexikói barátainkat szolgálja
ki, akik pedig már a saját szakállukra szállítják tovább az
Egyesült Államokba a port. De vannak olyanok is, akik simán
berepülnek az Államok déli partvidékén található milliónyi kis
öböl valamelyikébe. És ott vannak azok is, akik Nyugat-
Afrikába repülnek.
– Történt valamilyen újítás tavaly óta? – kérdezte Don
Diego. – A tengeralattjáró flottánk sorsa nem volt éppenséggel
szívderítő, nemde bár? Óriási szállítmányokat buktunk el.
 Suárez nagyon nyelt, mielőtt folytatta. Tisztán emlékezett
rá, mi történt az elődjével, aki ragaszkodott a
tengeralattjáróihoz és az egyutas futárok seregéhez. A
kolumbiai tengerészet lenyomozta, és kilőtte a
tengeralattjárókat, a mindkét célkontinensen elterjedt röntgenes
átvilágítás pedig Ötven százalék alá szorította a gyomorban
sikeresen célba juttatott szállítmányok arányát.
– Don Diego, ezeket a módszereket gyakorlatilag már nem
használjuk. Amint ön is tudja, az egyik tengeralattjárónkat
tizenkét tonnával kapták el a Csendes-óceánon, Guatemala
partjainál. Ami a másik eljárást illeti, én eleve nem értek egyet
a mindössze egy kilóval átküldött futárok rendszerével.
Én mindkét kontinensre száz-száz, egyenként átlag három
tonnás szállítmányban gondolkodom. És garantálom, hogy
mindkét kontinensre biztonságban le tudom szállítani a
háromszáz tonnát, egy tízszázalékos veszteségi rátával
számolva a hatóságok felé, illetve öt százalékkal számolva a
tengeren elszenvedett egyéb veszteségek tekintetében. Ez pedig
meg sem közelíti az Emilio által javasolt nyolcszáz tonnás
termelés és a hatszáz tonnányi biztonságos leszállítás közötti
huszonöt százalékos ráhagyást.
– Tehát garantálod, hogy menni fog? – kérdezte a Don.
– Igen, Don Diego. Azt hiszem, igen…
– Rendben, akkor majd a szavadon fogunk – mondta
valamivel halkabban a Don. A szobán valami fagyos borzongás
futott végig. Bár saját magának köszönheti, de a talpnyaló
Alfredo Suárez ezzel a kis előadásával rendesen beletette a
fejét a hurokba. A Don nehezen viselte a kudarcot. Most pedig
felállt, és ünnepélyesen így szólt:
– Kedves barátaim, az ebéd tálalva!

Az aprócska, bélelt boríték egyáltalán nem volt feltűnő.

Ajánlott küldeményként érkezett az egyszer használatos
biztonsági házba, amelynek címét Cal Dexter a Szent Klára
Hotelben a szőnyegre dobta. A borítékban csak egy pendrive
volt. Dexter felkereste vele Jeremy Bishopot.
– Mi van rajta? – kérdezte a komputerzseni.
– Ha tudnám, nem hoztam volna ide.
Bishop felvonta a szemöldökét.
– Azt akarja mondani, hogy nem tudja bedugni a
laptopjába? Dexter kicsit zavarba jött. Számtalan olyan dologra
lett volna képes, amitől Bishop szorulna intenzív ápolásra, de a
számítástechnikai eszközök használata terén súlyos
hiányosságai voltak. Most szó nélkül figyelte, amint Bishop a
számára gyerekjátéknak tűnő feladatot elvégezte.
– Ezek nevek – mondta. – Rengeteg név, a legtöbb külföldi.
Aztán városok, repülőterek, kikötők. Illetve rangfokozatok. És
bankszámlaszámok, bankszékhelyek. Kik ezek az emberek?
– Csak nyomtassa ki nekem! Igen, ahogy mondom.
Nyomtassa ki! Feketén-fehéren. Papírra. Öreg vagyok én már
az ilyen kütyükhöz.
Ezután egy ultra-biztos telefonhoz lépett, amelyen
Alexandria óvárosát hívta. A vonal másik végén a Kobra
jelentkezett.
– Megvan a patkánylista – tájékoztatta Dexter.

Jonathan Silver még aznap este felhívta Paul Devereaux-t. A

személyzeti főnök nem volt éppenséggel humoros kedvében,
bár amúgy sem a humoráról volt híres.
– Letelt a kilenc hónap – vakkantotta. – Mikorra várhatjuk,
hogy végre történik is valami?
– Milyen kedves öntől, hogy felhívott – jött az udvarias
válasz, enyhe bostoni akcentussal. – És milyen szerencsés
véletlen, hogy épp most. Ugyanis hétfőn kezdünk.
– És mi ebből mit fogunk tapasztalni?
– Eleinte semmit a világon – mondta a Kobra.
– De aztán?
– Ugyan, kedves uram, a világért sem szeretném elrontani a
meglepetést! – azzal letette a kagylót.
 A Nyugati Szárnyban a személyzeti főnök azon kapta
magát, hogy a foglalt jelzést hallgatja.
– Letette! – mondta magának hitetlenkedve. – Már megint.
Harmadik rész

Támadás
 10. fejezet

A véletlen úgy hozta, hogy a brit Különleges Vízi Szolgálaté

lett az első fogás. Ők voltak jókor jó helyen.
Nem sokkal azután, hogy a Kobra megnyitotta a
vadászszezont, Sam a magasból kiszúrt az óceánon egy
titokzatos hajót, amelyet „Zsivány Egy” névre kereszteltek. A
Sam által küldött kép egyre kisebb területet fogott be az
óceánból, ahogy a felderítőgép egészen hat kilométeres
magasságig ereszkedett, ahol még mindig sem látni, sem
hallani nem lehetett a vízről. A képek egyre élesebbek lettek.
Zsivány Egyről azonnal látszott, hogy nem elég nagy ahhoz,
hogy Lloyd nyilvántartásában szerepeljen. Inkább part menti
szállítónak tűnt, viszont nagyon is messze járt a partoktól. De
lehetett privát jacht is vagy akár halászhajó. Bármi is volt,
áthaladt az ötvenötödik hosszúsági körön, és Afrika felé tartott.
Mindemellett pedig volt benne valami nagyon furcsa.
Egész éjjel tempósan haladt, majd eltűnt. Azaz
napfelkeltekor megállt, és a legénység tengerkék
vitorlavászonnal takarta be az egész hajótestet, így várták meg
a nap végét. Felülről ezt szinte képtelenség kiszúrni. Mindez
pedig csak egyet jelenthetett. Aztán amikor lement a nap,
összetekerték a vásznat, és a hajó folytatta útját kelet felé.
Zsivány Egy pechjére Sam tökéletesen látott a sötétben is.
Dakar partjaitól mintegy ötszáz kilométerre a Balmoral
délnek fordult, és teljes sebességgel megindult a célpont felé.
Az egyik amerikai rádiós ott állt a kapitány mellett, és megadta
neki a pontos irányt.
Sam a magasból figyelte Zsivány Egyet, és folyamatosan
továbbította az adatokat Nevadába, a creech-i légi bázis pedig
Washingtont tájékoztatta. Hajnalban a zsivány megint megállt,
és eltűnt a vitorla alatt. Sam visszatért Fernando de Noronhára,
ahol feltankolták, és még mielőtt újra felkelt volna a nap, ismét
pozícióba állt. A Balmoral egész éjjel teljes gőzzel haladt a
megadott koordináták felé. Zsivány Egyet a harmadik napon,
hajnalban kapcsolták le, messze a Zöld-foki-szigetek alatt,
mintegy kilencszáz kilométerre Guinea-Bissau partjaitól.
A legénység épp azon igyekezett, hogy megint eltakarja a
hajót a kék vitorlavászonnal, amikor a kapitány észrevette a
bajt. Már ahhoz is túl késő volt, hogy összeszedjék a vásznat,
és úgy tegyenek, mintha minden rendben lenne.
Felettük Sam aktiválta a jelzavaró egységet, Zsivány
Egynek abban a pillanatban megszakadt a kapcsolata a
külvilággal. Sem küldeni, sem fogadni nem tudott semmilyen
üzenetet. Először a kapitány meg sem próbálkozott az
üzenetküldéssel, mivel egyszerűen nem hitt a saját szemének.
Egy helikopter száguldott feléjük félelmetes sebességgel,
mindössze harminc méterre a teljesen nyugodt tenger felett.
Azért nem tudta elhinni, amit lát, mert egy ilyen kis
helikopter egyszerűen nem merészkedhet ilyen messze a
szárazföldtől, és bárhová is nézett, sehol nem látott hajót a
környéken. Azt persze nem tudhatta, hogy a Balmoral már
mindössze ötven kilométerre van tőlük, csak még nem jelent
meg a horizonton. Mire felfogta, hogy lebuktak, már késő volt.
Persze felkészítették az ilyen helyzetekre is. „Először egy
szürke hadihajó vesz üldözőbe, amely sokkal gyorsabb a te
hajódnál. Utol fog érni, és azt az utasítást kapod, hogy állj
meg. Amikor a hadihajó még elég messze van, a hajó
takarásában, a másik oldalon dobd be az árut a vízbe. És
mielőtt még átjönnek a fedélzetre, értesíts minket, vagyis
juttasd el a számítógép segítségével Bogotába az előre rögzített
üzenetet.”
A kapitány, miután felocsúdott, azt tette, amit tennie kellett,
bár sehol nem látott hadihajót. Megnyomta a küldés gombot,
de az üzenet nem ment el. Megpróbálkozott a műholdas
telefonnal is, de az sem működött. Az egyik emberét utasította,
hogy maradjon a rádiónál, és folyamatosan próbálkozzon, ő
pedig felmászott a híd mögötti létrán, és a közeledő Little
Birdöt figyelte. Huszonöt kilométerre a madár mögött, még
mindig nem látszott az a két tízfős gumicsónak, amely hetven
kilométeres tempóval száguldott feléjük.
A kis helikopter megkerülte a hajót, majd harminc méterrel
a híd előtt megállt a levegőben. Azonnal felismerte rajta a
felségjelzést, de a farok részen amúgy is tisztán el tudta olvasni
a két szót: „Királyi Haditengerészet”.
– Los Ingléses – dörmögte magának. Azt még mindig nem
tudta, hogy hol lehet a hadihajó. A Kobra viszont egyértelműen
megmondta: a két álcázott hajót semmilyen körülmények
között sem láthatják meg.
Ahogy felnézett a helikopterre, látta, hogy a pilóta szemét
fekete plexi óvja a felkelő nap fényétől, mellette pedig az
ajtóból egy mesterlövész hajolt ki, aki biztonságosan be volt
szíjazva. Azt nem látta, hogy egy G3-as távcsöves puskáról van
szó, de így is pontosan tudta, hogy az ő feje van a
célkeresztben. Egyértelműen azt az utasítást kapta, hogy soha
ne próbálja meg kilőni a haditengerészet egységeit, bármelyik
országból érkeznek is. Úgyhogy inkább a magasba emelte a
kezét a feltétel nélküli megadás egyezményes jeleként. S bár a
laptopja képernyőjén nem jelent meg az ominózus „adatátvitel
megtörtént” üzenet, nagyon remélte, hogy a figyelmeztető
üzenet mégiscsak elment. Nem ment el.
Odafentről a Little Bird pilótája le tudta olvasni a hajó
nevét: Belleza del Mar – Tengeri Szépség. Ez azért kicsit túlzó
elnevezés. Valójában csak egy halászhajó volt, rozsdás, ütött-
kopott, nagyjából harminc méter hosszú, és csak úgy bűzlött a
rengeteg haltól. Épp ez volt a lényeg. Az egy tonna kokain a
kötözött bálákban ott pihent a rothadó halak alatt.
A kapitány megpróbálta magához ragadni a
kezdeményezést, és beindította a motorokat. A helikopter
lejjebb ereszkedett, és a hajó mellé repült. Három méterre a víz
felett, és mindössze harminc méterre a hajótól a mesterlövész,
ha a helyzet úgy kívánja, a kapitány fülét is kilyuggathatta
volna.
– Paré los motores! – hangzott az utasítás a helikopter
hangosbeszélőjéből – Állítsa le a motorokat! – A kapitány
belátta, jobb, ha engedelmeskedik. Ugyan a helikopter rotorja
miatt még mindig nem hallhatta, de most már látta, hogy két
harci csónak közeledik feléjük.
Ez megint csak nem fért a fejébe. Sok száz kilométerre
vannak a legközelebbi szárazföldtől. Hol a francban lehet a
hadihajó? Viszont annál könnyebb volt megérteni, hogy a
csónakokban ülő férfiaknak mi a szándékuk. A feketeruhás,
feketemaszkos, állig felfegyverzett, harcedzett fiatal katonák
másodpercek alatt elözönlötték a hajót.
A kapitánynak hét fős legénysége volt.
– Tegyétek, amit mondanak! – kiáltotta oda nekik.
Nemigen volt más választásuk. Két maszkos lépett oda
hozzá. A többiek a legénységet ártalmatlanították. Nem
ütköztek ellenállásba. Az egyik maszkos lehetett a vezetőjük,
de ő csak angolul beszélt. A társa fordított. A fekete maszk
mindvégig rajtuk maradt.
– Kapitány! Úgy gondoljuk, hogy tiltott anyagot szállít a
hajóján. Kábítószert, pontosabban kokaint. Át fogjuk kutatni a
járművet.
– Ez nem igaz! Csak halat szállítok. És maguknak nincs
joguk átkutatni a hajót. Ez ellenkezik a nemzetközi joggal.
Amit művelnek, az kalózkodásnak minősül.
Azt mondták neki, hogy ilyen esetben ezzel próbálkozzon.
Viszont a jogi ismeretei a közelébe sem értek az
életösztönének. Egyébként pedig soha nem hallott a CRIJICA-
ról, de ha hallott volna is róla, akkor sem lett volna képes
megérteni a lényegét.
Ben Pickering őrnagy viszont tökéletesen tisztában volt a
jogaival. A Bűnügyi Igazságszolgáltatás Nemzetközi
Együttműködését szabályozó törvény, közismert nevén a
CRIJICA számtalan paragrafust szentel az olyan hajók nyílt
tengeren történő átkutatásának részletes szabályozására,
amelyek esetében megalapozott a gyanú, hogy kábítószert
szállítanak. A törvény természetesen kitér a gyanúsított jogaira
is. Amiről a Belleza del Mar kapitány viszont végképp nem
tudhatott, őt és a hajóját szép csendben átminősítették, aminek
értelmében Nagy-Britannia biztonságát fenyegető kockázattá
léptek elő, mint bármelyik terrorista. Ez pedig azt jelentette,
hogy a kapitány pechjére a vonatkozó jogszabályok az emberi
jogok egyetemes nyilatkozatával együtt eltűntek a
süllyesztőben, ahogy maga a kokain is eltűnt volna a tenger
mélyén, ha lett volna elég idejük, hogy megszabaduljanak tőle.
A Különleges Vízi Szolgálat emberei két héten át
szakadatlanul gyakorlatoztak, most pedig két perc alatt
lezavarták a feladatot. A legénység mind a hét tagját és a
kapitányt szakszerűen megmotozták, hogy nincs-e náluk
fegyver, vagy bármilyen jeladó. A mobiltelefonokat elvették,
hátha később értékes információt nyerhetnek ki belőlük. A
fedélzeti rádiót összetörték. A nyolc kolumbiait
megbilincselték, és a fejükre csuklyát húztak. Miután már nem
láttak semmit, és ellenszegülni sem tudtak, hátrakísérték őket a
tatba, ahol szép sorban leültették őket.
Pickering őrnagy bólintott, mire az egyik embere elővett egy
rakétakilövő csövet. A jelzőrakéta százötven méteres
magasságba repült, ahol tűzgolyóként felrobbant. A magasban
a Global Hawk szenzorai vették a jelet, mire a nevadai bázison
a képernyő előtt ülő operátor lekapcsolta a kommunikációs
zavarást a hajó körül. A parancsnok ezután hívta a Balmoralt,
hogy jöhetnek. Nem sokkal később az álcázott hadihajó meg is
jelent a láthatáron.
Az egyik kommandós búvárfelszerelést húzott, és beugrott a
vízbe, hogy átkutassa a hajó külső borítását a felszín alatt. Jól
bevált módszer volt ugyanis, hogy az illegális szállítmányokat
egy a hajófenékre hegesztett, kis burokban helyezik el, vagy
akár harminc méter hosszú damil végére kötik, így aztán egy
esetleges fedélzeti átvizsgálás sem hoz eredményt.
A búvárnak nem is nagyon kellett a teljes felszerelés, mivel
a víz kellemesen meleg volt. A délelőtti nap fénye pedig
ugyanolyan erősen bevilágított a felszín alá, mint a
zseblámpája. Húsz percet töltött odalent, a hajó külső borításán
megtelepedett algák és kagylók társaságában. De nem talált
semmilyen ráhegesztett burkot, sem titkos, víz alatti ajtót, sem
a mélybe eresztett damilt. Pickering őrnagy valójában pontosan
tudta, hogy hol rejtették el a kokaint.
Amint feloldották a kommunikációs blokádot, leadta
ugyanis a Balmoralnak a hajó nevét. Mint kiderült, rajta volt a
Cortez-listán, a kis hajók között, amely egyetlen nemzetközi
hajózási nyilvántartásban sem szerepel, hiszen nem más, csak
egy koszos kis halászhajó egy eldugott halászfaluból.
Mindenesetre ez már a hetedik olyan útja volt Nyugat-
Afrikába, amely során a szállítmány értéke az egész hajó
értékének a tízezerszeresét is elérte. A Cortez-lista alapján
pontosan meg tudták mondani neki, hogy hol keresse a
kábítószert.
Pickering őrnagy szép csendben elmagyarázta a parti őrség
emberének, hogy mi a teendő. A férfi a karjában tartotta a kis
angol spánieljét. A rakodótérben több tonna halat találtak. Az
áru nem volt már éppenséggel friss, de még mindig benne volt
a hálóban. A Belleza saját darujával emelték ki a rakományt,
amely a következő percben – a mélyben élő rákok legnagyobb
örömére – már meg is indult a tengerfenék felé.
Miután sikerült megtisztítani a rakodótér padlózatát, a
vámosok hozzáláttak, hogy megkeressék a Cortez által
megadott útmutatás alapján a rejtekhelyet. Valóban zseniális
munka volt, a rothadó halszállítmány förtelmes bűze pedig
minden bizonnyal még a kutyát is megzavarta volna. A hajó
legénysége, nem tudta, hogy mit művelnek, és természetesen a
Balmoralt sem láthatta, mivel csuklya volt a fejükön.
 Egy feszítővassal húsz perc alatt sikerült leszedni a borítást.
Ha minden jól ment volna, a legénység ezt a műveletet úgy
húsz kilométerre a Bijagó-szigetek mangrovefáitól végezte
volna el, hogy amikor odaérnek az öbölbe, az ott várakozó
kenuk rendben átvehessék a szállítmányt. Aztán megkapták
volna az üzemanyaghordókat cserébe, és a tankolás után már
indultak is volna hazafelé.
A hajóaljban még a rakodótérben uralkodó bűznél is
rosszabb volt a levegő. A vámosok felvették a légző-
maszkokat. A többiek tisztes távolságból figyelték őket.
Az egyik vámos fejjel lefelé bemászott egy zseblámpával. A
másik a lábánál fogva erősen tartotta. Aztán az első kihátrált, és
feltartotta a hüvelykujját. Telitalált! Ezután egy csáklyával és
egy kötéllel ismét leereszkedett. A férfiak a fedélzeten húsz
darab, egyenként ötven kilós bálát emeltek ki. A Balmoral
ekkor érkezett melléjük.
Még egy teljes órába telt, mire a Belleza matrózai,
csuklyával a fejükön, felmásztak a létrán a Balmoral
fedélzetére, és onnan lekísérték őket a mélybe. Amikor levették
róluk a bilincset és a csuklyát, már a hajó orrban kialakított
börtönben találták magukat, mélyen a felszín alatt.
Két héttel később ismét csuklyát kaptak a fejükre, és átvitték
őket a flotta egyik anyahajójára, amely az egyik gibraltári
angol bázison tette ki őket. Innen egy amerikai Starlifter az
éjszaka leple alatt elrepült velük az Indiai-óceán közepére. A
csuklyákat itt már nyugodtan levehették, a trópusi
paradicsomban pedig a következőkkel fogadták őket:
– Érezzék jól magukat! Ne kommunikáljanak a külvilággal,
és ne próbálkozzanak szökéssel!
Az első nem volt kötelező. A másik kettő pedig egyenesen
lehetetlen.
Az egy tonna kokaint szintén átvitték a Balmoral
fedélzetére. Ezt is szigorúan őrizték, amíg a tengeren át nem
adták az amerikaiaknak. A Belleza del Mar sorsát az osztag
robbantásszakértője végezte be. Miután negyed órán át
dolgozott az alsó rakodótérben, feljött a fedélzetre, és beszállt a
második gumicsónakba.
A legtöbb baj társa időközben visszament a Balmoralra. A
helikopter is bebújt már a barlangjába. Akárcsak az első
gumicsónak. A Balmoral lassú előremenetben távolodott, a
mögötte lustán hullámzó farvizén a második csónak haladt.
Amikor már vagy kétszáz méter volt a távolság közte és az
ócska halászhajó között, a robbantásszakértő megnyomta a
gombot a detonátoron.
A hátrahagyott, plasztik robbanótöltetek csak egy halk
reccsenő hangot hallattak, de a robbanás egy pajtaajtó méretű
lyukat ütött a hajó borításán. Harminc másodperccel később a
csempészek hajója örökre eltűnt a szemük elől, és megkezdte
az utolsó, két kilométeres útját a tengerfenék felé.
A csónakot felhúzták a fedélzetre, és gondosan elpakolták a
helyére. Az Atlanti-óceán végtelen kékségében senki más nem
látott semmit. A Belleza del Mar, a kapitány, a legénység és a
szállítmány egyszerűen köddé vált.

Egy teljes hétbe tellett, mire a Belleza del Mar elvesztését a

kartell képes volt egyáltalán felfogni, de még ekkor is
értetlenül álltak az eset előtt.
Már korábban is vesztettek el hajót, legénységet és
szállítmányt, de eltekintve a Csendes-óceán partvidékén
Mexikóba tartó tengeralattjáró eltűnésétől, mindig maradtak
nyomok, vagy fény derült az eltűnés okára. A kisebb hajók
olykor odavesztek az óceánon tomboló viharokban. Vasco
Nunez de Balboa, aki az európaiak közül először pillantotta
meg a Csendes-óceánt, azért adta neki ezt a nevet, mert azon a
napon éppen békés volt a víz, de ettől még itt is meg tudott
bolondulni az idő. A turistáknak osztogatott brosúrákon oly
idilli Karib-tengeren pedig olykor őrületes hurrikánok
alakulnak ki. De csak ritkán.
 A tengeren elszenvedett áruvesztés amúgy abból fakadt,
hogy a legénység vízbe dobta a szállítmányt, ha már
egyértelmű volt, hogy le fogják kapcsolni őket.
Egyéb esetekben pedig a rendvédelmi hatóságok foglalták le
az árut, olykor haditengerészeti segítséggel. De ilyenkor a hajót
lefoglalták, a legénységet letartóztatták, bűnvádi eljárás indult,
bíróság elé állították őket, és börtönbe kerültek, de végül is ez
benne volt a pakliban, a családtagokat a kartell ilyenkor
nagyvonalúan kárpótolta. Mindenki tudta a szabályokat.
A hősök sajtótájékoztatókon villogtak, a média pedig
ujjongva mutatta be a hatalmas fogást. De nyomtalanul csak
akkor tűnhetett el az áru, ha valaki ellopta.
Az idők során egymást váltották a kokainipart felügyelő
kartellek, de volt egy pszichiátriai természetű vonás, amely
mindegyiknél tetten érhető volt: az őrületes paranoia. Mindig
mindenhol ott élt bennük az ösztönös gyanakvás. Az ő
törvényeik szerint két megbocsáthatatlan bűn létezik: a termék
ellopása és a hatóságok informálása. A lopást és a besúgást
minden esetben brutálisan megtorolják. Ez alól nincs kivétel.
Az első csapás megemésztése egy teljes hétig tartott.
Először a guinea-bissaui fogadó fél műveleti főnöke, Ignacio
Romero panaszkodott, hogy az előre egyeztetett szállítmány
egyszerűen nem érkezett meg. Egész éjjel hiába várt a
megbeszélt helyen, a Belleza del Mar, amelyet személyesen is
jól ismert, nem volt sehol.
Kolumbiában kétszer is visszakérdeztek, hogy jól értették-e.
Igen. Lehet, hogy valami bődületes félreértés történt? Talán a
Belleza rossz helyre ment? De még ha így is történt, a kapitány
miért nem jelzett? Gondosan megválogatott, teljesen
értelmetlen kétszavas üzeneteket kellett volna küldenie, ha
bármi baj történt.
Ezután a diszpécser, Alfredo Suárez utánanézett az
időjárásnak. A kérdéses időszakban teljesen tiszta volt az idő
az Atlanti-óceánon. Tűz ütött volna ki a fedélzeten? De hát a
kapitánynak volt rádiója. Még ha mentőcsónakba is kellett
szállniuk, ott volt a laptop és a mobil. Végül nem maradt más
hátra, jelentenie kellett a veszteséget a Donnak.
Don Diego átgondolta a hallottakat, gondosan fontolóra vett
minden adatot, amivel Suárez csak szolgálni tudott. Minden jel
lopásra utalt, a gyanúsítottak listájának élén pedig maga a
kapitány állt. Most vagy ő nyúlta le a szállítmányt, és a saját
szakállára leboltolta a bulit egy szakadár importőrrel, vagy
valakik még azelőtt megtámadták, és megölték a tengeren a
legénységével együtt, hogy elérte volna a mangrovefákkal
borított szigetvilágot. Bármi előfordulhat.
Ha a kapitány a hunyó, akkor biztosan beavatta a családját
is, vagy azóta felvette velük a kapcsolatot. A családja, azaz a
felesége és a három gyermeke ugyanabban a kis koszfészekben
él, ahol a viharvert halászhajóját tartotta, Barranquillától
keletre, fent az öbölben. Elküldte hát az Állatot, hogy
beszélgessen el az asszonnyal.
A gyerekekkel nem volt semmi probléma. Azokat eltemette.
Élve, természetesen. Az anyjuk szeme láttára. De a nő így sem
vallott. Hosszú órákon át szenvedett, de mindvégig kitartott az
állítása mellett, hogy a férje neki nem mondott semmit, és nem
is csinált semmi rosszat. Végül Paco Valdeznek nem maradt
más választása: el kellett hinnie, amit az asszony mond. Mást
már amúgy sem mondhatott volna. Halott volt.
A Don szomorúan vette tudomásul a hírt. Micsoda szörnyű
halál! És, mint kiderült, teljesen értelmetlen. De
elkerülhetetlen. Ráadásul egy még keményebb kérdést vetett
fel: ha nem a kapitány volt, akkor kicsoda? Mindazonáltal nem
Don Diego Esteban volt a legvigasztalhatatlanabb ember
Kolumbiában.
A Végrehajtó a családdal valahol az őserdő mélyén végzett.
De a dzsungelben az ember soha nincs egyedül. Egy farmer
hallotta a vérfagyasztó sikolyokat, és a sűrű aljnövényzetben
észrevétlenül kileste a szörnyűséget. Amikor Valdez és a két
embere távozott, sietve visszament a falujába, és elmondta a
többieknek, hogy mit látott.
 A falubeliek egy ökrös szekérrel a helyszínre vonultak, és
visszavitték a négy holttestet az öbölbeli településre. A
katolikus temetési szertartást Eusebio atya celebrálta, aki
teljesen elborzadt attól, amit látnia kellett, mielőtt az egyszerű
fakoporsókat lezárták.
Amikor visszatért a szobájába, odalépett a sötét tölgyfa
íróasztalához, és kihúzta a fiókot. Hosszasan bámulta azt a kis
készüléket, amelyet hónapokkal ezelőtt a helyi rendi
tartományfőnök adott át neki. Amúgy soha még csak álmában
sem gondolta volna, hogy valaha is használni fogja, de most a
szívét elöntötte a harag. Talán egy szép napon lát, vagy hall
valamit, amire nem vonatkozik a gyónási titok szentsége, és
akkor esetleg mégiscsak felhívja azt a számot.

A második fogás az amerikaiaké lett. Ismét csak azon múlt,

hogy ki volt jókor jó helyen. Michelle a Karib-térség déli része
felett járőrözött, a Kolumbiától a Yucatán-félszigetig tartó
íven. A Chesapeake pedig éppen a Jamaica és Nicaragua
közötti szakaszon tartózkodott.
Két motorcsónak húzott ki a kolumbiai tengerpart mentén,
az Urabá-öbölben található mangrove-mocsárvidékről, és nem
délnyugati irányban, Colón és a Panama-csatorna felé tartott,
hanem észak-nyugatra. A hajók méretéhez képest roppant
hosszú út állt előttük, de mindegyik csordultig töltött
üzemanyagtartályokkal volt megpakolva, eltekintve attól az
egytől, amelyben egy-egy tonna csomagolt kokaint szállítottak.
Michelle a parttól harminc kilométerre szúrta ki őket. Bár a
kormányosok a maximális száztíz kilométeres tempó helyett
csak hetvenöttel repesztettek, Michelle radarjai tizenöt
kilométeres magasságból azonnal megállapították, hogy csakis
motorcsónakokról lehet szó. Ahogy lejjebb ereszkedett,
figyelmeztette a Chesapeake-et, hogy két motorcsónak száguld
feléjük. Az álcázott hadihajó felkészült a fogásra.
Útjuk másnapján a két motorcsónak legénysége ugyanolyan
döbbenettel fogadta az eseményeket, mint a Belleza del Mar
kapitánya. Egyszer csak a semmiből ott termett előttük egy
helikopter, a végtelen kék tenger felett. Sehol egy hadihajó. Ez
teljességgel lehetetlennek tűnt.
A hangosbeszélőből kapott utasításnak, hogy állítsák le a
motorokat, és várakozzanak, nem engedelmeskedtek. Mindkét
hajó kormányosa úgy gondolta, hogy a négy kétszáz lóerős
Yamaha motorokkal meg tudnak lógni a Little Bird elől. A vízi
gyorsok orra magasra kiemelkedett a vízből, amikor elérték a
száztíz kilométeres csúcssebességüket. Fentről olybá tűnt,
mintha csak a motorok érintenék a vizet. A két vékonyka,
alumínium hajótest mögött fehéren tajtékzott a víz. Mivel a
britek már lekapcsolták a Zsivány Egyest, ezek a Zsivány
Kettes és Zsivány Hármas nevet kapták.
A kolumbiaiak nagyon melléfogtak, ha azt hitték, hogy le
tudják rázni a helikoptert. Ahogy elhaladtak a Little Bird alatt,
a pilóta is rendesen felpörgette a rotorokat, és máris a
nyomukba eredt. Nagyjából kétszázhúszas tempóval, vagyis
kétszer olyan gyorsan, mint az üldözöttek.
A tengerész pilóta mellett Sorenson altiszt, az osztag
legjobb mesterlövésze, az M14-es puskáját markolta. Mivel
elég stabilan tartotta magát, tudta jól, hogy nagyjából száz
méteres távolságból nemigen téveszthet célt.
A pilóta megint beleszólt a hangosbeszélőbe. Spanyolul.
– Állítsák le a motorokat, vagy lövünk!
A két motorcsónak konokul száguldott tovább északnak –
bár ők ezt még nem tudhatták –, egyenesen a három
gumicsónak felé, amelyeken tizenhat állig felfegyverzett
tengerész közeledett feléjük. Casey Dixon alezredes a nagy
gumicsónak mellett a két kisebbet is vízre bocsátotta, viszont
bármilyen tempósan is tudtak haladni ezek a kis szerkezetek, a
csempészek alumínium nyilaival nem versenyezhettek. A
helikopter feladata volt tehát, hogy lelassítsa őket.
Sorenson egy wisconsini farmon nőtt fel, nagyjából olyan
messze a tengertől, hogy annál messzebb már nem is nagyon
létezik hely a földön. Talán épp ezért lépett be a
haditengerészetbe, hogy lássa a tengert. Odahaza évekig járta a
vidéket a vadászpuskájával, s az így szerzett tapasztalatait itt
remekül kamatoztathatta.
A kolumbiaiak ismerték a dörgést. Eleddig még nem volt
dolguk a törvény helikopteren érkező őreivel, de pontosan
elmagyarázták nekik, hogy ilyen esetben mi a teendő: a
legfontosabb, hogy védjék a motorokat. Ugyanis, ha ezek a
monstrumok nem hajtják őket, akkor teljesen ki vannak
szolgáltatva.
Amikor meglátták, hogy a távcsöves M14-es a motorjaikat
vette célba, a legénység két tagja máris rávetette magát a
motorházakra, hogy saját testükkel védelmezzék őket a
sérüléstől. A rendfenntartó szervek soha nem lőnének keresztül
egy fegyvertelen emberi testet.
Tévedés. Ma már mások a játékszabályok. Sorenson altiszt
odahaza a farmon százötven méterről lőtt az üregi nyulakra. Ez
a célpont sokkal nagyobb volt, és jóval közelebbi is. A bevetés
szabályai pedig teljesen egyértelműen fogalmaztak. Az első
lövés a bátor csempész testén keresztülhaladva behatolt a
Yamaha borításán, és elérte a motorblokkot.
A másik csempész riadtan hátrált, amikor látta, hogy mi
történt. Még épp időben. A második golyó ugyanilyen
pontosan célba talált. A motorcsónak két motorral haladt
tovább. De már jóval lassabban, mivel a hajótest rendesen meg
volt pakolva.
A háromfősre apadt legénység egyik tagja most egy AK-47-
es Kalasnyikovot kapott elő, mire a Little Bird pilótája azonnal
felrántotta a gépet. A harminc méteres magasságból tisztán
látszottak a félelmetes tempóval közeledő fekete
gumicsónakok.
Most már a másik, épségben maradt motorcsónak
kormányosa is láthatta őket, de nemi volt ideje azon a rejtélyen
tépelődni, hogy honnan kerültek ide. Akárhogy is, itt voltak, ő
pedig mindent megpróbált, hogy mentse a szállítmányt és a
saját bőrét. Úgy döntött, teljes gőzzel áthalad közöttük, és
kihasználva a sebességbeli fölényét, kereket old.
Majdnem be is jött. A kilőtt motorcsónak leállította a másik
két motort is, a legénység pedig megadta magát. Viszont az
első továbbra is száztízzel száguldott. A haditengerészek
formációja kitért az útból, pillanatok alatt megfordultak, és
megkezdték az üldözést. Ha nincs a helikopter, a csempészek
talán még meg is úszták volna.
A Little Bird elsiklott a csendes tengerfelszín felett, néhány
másodperc alatt a motorcsónak elé került, kilencven fokkal
elfordult, és egy száz méteres, láthatatlan, kék nejlonszalagot
eresztett le. A végére egy felfújható úszóhorgonyt erősítettek,
amely most jól láthatóan ott lebegett az óceán felszínén. A
motorcsónak azonnal elfordult, és kishíján ezt is megúszta. De
a vízen lebegő nejlonszalag utolsó húsz métere a hajótest alá
került, és egy pillanat alatt rátekeredett a négy propellerre. A
Yamahák néhány másodpercig még köhögtek. Aztán
elnémultak.
Ezután már nem volt értelme ellenállást tanúsítani. Az MP5-
össel felszerelkezett kivégzőosztaggal meg sem próbáltak ujjat
húzni. Hagyták, hogy átvigyék őket a nagyobb gumicsónakba,
ahol a kezükre bilincs, a fejükre csuklya került. Ekkor láttak
utoljára napfényt, egész addig, amíg a Chagos-szigetekhez
tartozó Sas-szigeten őfelsége vendégszerető meghívásának
eleget téve, partot nem értek.
Egy órával később megérkezett a Chesapeake is. A hét
foglyot felvették a fedélzetre. A nyolcadik társuk, aki oly
bátran adta életét a küldtetésük sikeréért, egy nehéz lánc
segítségével indult meg a feneketlen mélységbe. Átemelték
még a hajó számára is értékes üzemanyagot, a különböző
fegyvereket és mobiltelefonokat, amelyekből könnyedén
kideríthető, hogy a csempészek kikkel beszéltek mostanában,
valamint a két tonna, gondosan becsomagolt, tiszta kokaint.
Aztán a két motorcsónak testét kilyuggatták, és a Yamahák
tekintélyes súlya pillanatok alatt lehúzta őket a mélybe. Kár
volt ezért a hat kitűnő, bivalyerős motorért, de a Kobra, aki a
tengerészek számára mindvégig láthatatlan és ismeretlen
maradt, a lehető legpontosabban adta ki az utasításait: mindent
meg kell semmisíteni, ami bármilyen módon lenyomozható.
Csak a csempészeket és a kokaint szabad felvenni a hajóra. És
őket is csak átmenetileg. Minden egyéb örökre eltűnik.
A Little Bird leszállt a híd előtti raktérből kiemelkedő
emelvényre, majd miután a rotorok leálltak, leereszkedett a
láthatatlan kuckójába. A három gumicsónakot is felhúzták,
beemelték a fedélzetre, a számukra kijelölt tárolóban lemosták
őket, ezután a karbantartók vetették rá magukat. A foglyokat
először a tusolóba terelték, majd tiszta ruhát kaptak. A
Chesapeake elindult. Az üres tengeren nyoma sem maradt a kis
közjátéknak.
Messze előttük a Stella Maris IV teherszállító csak várt, és
várt. Végül a kapitány úgy döntött, folytatják útjukat
Rotterdamba, de ezúttal a különleges szállítmány nélkül. Az
első tiszt nem tehetett mást, mint elküldte a felháborodott
SMS-t Cartagenába a „barátnőjének”. Valami olyasmi állt
benne, hogy nem fog tudni odaérni a randevúra, mert a kocsiját
nem szállították le.
A Nemzetbiztonsági Ügynökség Marylandben, a Fort
Meade-i Katonai Támaszponton még ezt az üzenetet is elcsípte,
és továbbította a Kobrának, ő pedig egy aprócska, hálás
mosollyal nyugtázta. Tehát ide tartottak a motorcsónakok, a
Stella Maris IV-gyel lett volna találkozójuk. Rajta van a listán.
Legközelebb majd ő is sorra kerül.

A Kobra már egy hete megnyitotta a vadászidényt, mire

Mendoza őrnagy megkapta az első bevetési parancsot. Sam
kiszúrt egy aprócska kétmotorost, amint a Boavista farmról
megindul Fortaleza melett a tengerpart felé, és folytatja útját az
Atlanti-óceán felett 45 fokos szögben, azaz az úti célja valahol
Libéria és Gambia közé tehető.
 A továbbított képekből kiderült, hogy egy francia–német
koprodukcióban gyártott Transallról van szó. Ezt a géptípust
Dél-Afrika vásárolta előszeretettel, majd miután véget ért a
harcászati szállító karrierjük, a dél-amerikai civil piacon
kerültek értékesítésre.
Nem volt kimondottan nagy, de annál megbízhatóbb. A
hatótávolsága viszont korántsem elegendő ahhoz, hogy
nekivágjon az Atlanti-óceánnak, még a legrövidebb átkelési
szakaszon sem. Vagyis ezt a gépet „megbuherálták” kapott
néhány belső üzemanyagtartályt. Már három órája haladt
északkelet felé a trópusi éjszaka sejtelmes fényében, kétezer-
négyszáz méteren, az egyenletes felhőréteg felett.
Mendoza őrnagy egyenesbe állította a Buccaneert a kifutón,
és elvégezte az utolsó ellenőrzéseket. A fejhallgatóban nem
hallhatta a portugálul beszélő irányítótornyot, mivel azt
éjszakára bezárták. Csak egy amerikai nő bársonyos hangja
duruzsolt a fülébe. A Fogóra vezényelt két amerikai rádiós egy
órával ezelőtt kapta az üzenetet, és azonnal riasztották a brazil
pilótát, hogy készüljön a bevetésre. Most az amerikai hölgy
már közvetlenül az ő fejhallgatójába beszélt. A pilóta nem
tudta, hogy a nő amúgy az Amerikai Légierő kapitánya, és
éppen most a nevadai Creechben egy képernyő előtt ül. Ahogy
azt sem tudta, hogy a képernyőn egy aprócska radarjelet figyel,
amely a Transall szállítórepülő aktuális pozícióját jelöli, és
hogy nemsokára ő is meg fog jelenni egy kis fénypont
formájában ugyanazon a képernyőn, a nő pedig majd úgy
irányítja, hogy a két pont egyetlen ponttá olvadjon össze.
Kinézett a földi irányítószemélyzetre, akik most ott álltak a
sötétben a fogói reptéren, és tisztán látta, amint az egyikük a
„Mehet” jelezést villogtatja neki. Most mindössze ennyi volt az
„irányítótorony”. De ez is megfelelt. Feltartott hüvelykujjal
jelezte, hogy rendben.
A két Spey turbina felpörgött, a Bucc teste pedig erősen
megrázkódott, ahogy ki akart szabadulni a fékek szorításából.
Mendoza felkattintotta a RATO-kapcsolót, és kiengedte a
féket. A Bucc szédületes erővel megindult, kiszáguldott a
vulkán árnyékából, és megpillantotta a hoídfényben fürdő
tengert.
A rakétarásegítő belepréselte az ülésbe Mendozát. Amint
elérte a felszállási sebességet, a kerekek robaja elnémult, a gép
felemelkedett.
– Emelkedjen ötezer méterre egy-kilenc-zéró irányban –
mondta a bársonyos női hang. A pilóta ellenőrizte az iránytűt,
beállt 190 fokra, és az utasításban elhangzott magasságig
emelte a gépet.
Egy órával később, mintegy ötszáznegyven kilométerre a
Zöld-foki-szígetektől, hatalmas ívben kezdte meg a ráfordulást.
A célpontot egy óránál pillantotta meg. A dagadó hold fakó
fehér fénnyel világított a felhőtakaró felett. Ebben a sejtelmes
fényben egyszer csak észrevette odalent, jobb kéz felől a
gyorsan mozgó árnyat. Ekkor még mindig csak a ráfordulás
közepén tartott. Mire végzett, jóval a préda mögé került.
– A célpont kétezer méterrel alacsonyabban, kilenc
kilométerre maga előtt.
– Értettem – nyugtázta az üzenetet a pilóta. – Látom a
célpontot.
– Vettem. Cél tiszta.
Mendoza addig ereszkedett, amíg a Transall körvonalai
tisztán kirajzolódtak előtte. Korábban kapott egy albumot,
amelyben a lehetséges kokain-szállító géptípusok szerepeltek.
Ez kétségtelenül egy Transall volt. Az pedig egyszerűen
lehetetlen, hogy egy ilyen gép itt fent ártatlan legyen.
Kibiztosította az Aden gépágyúkat, rátette a hüvelykujját a
tüzelő gombra, és a Scamptonban átalakított tüzelőállás
célkeresztjén keresztül figyelte a gépet. Tudta jól, hogy a két
gépágyú tűzereje négyszáz méteres távolságban
koncentrálódik.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Hiszen abban a másik
gépben hús-vér emberek vannak. De aztán valaki más jutott az
eszébe. Egy fiú a Sao Paoló-i hullaház márványlapján. A
kisöccse. Tűz!
A tárban lövedékek, robbanótöltetek és nyomjelzők várták
ezt a jelet. A fényes nyomjelzők pontosan mutatták a
lövedékek útját, míg a másik kettő mindent elpusztított, ami
csak az útjába került.
Az őrnagy meredten figyelte, amint a két piros fénycsík
négyszáz méteres távolságban egyesül. És becsapódik a
Transall testébe, közvetlenül a hátsó ajtó mellett. Egy fél
másodpercig úgy tűnt, mintha a szállító csak megrázkódna a
levegőben. Aztán felrobbant.
Még csak azt sem látta, ahogy a gép darabokra hullik, és a
mélybe zuhan. A legénység bizonyára nemrég kezdte meg a
pumpálást a belső üzemanyagtartályokból, vagyis ezek még
szinte csordultig voltak töltve. A robbanás hője az egész gépet
megolvasztotta. A lángoló törmelék a következő pillanatban
már el is tűnt a sűrű felhőtakaró alatt. Ennyi volt. Vége. Egy
repülőgép, négy férfi, két tonna kokain.
Mendoza őrnagy korábban még soha nem ölt embert.
Hosszú másodpercekig meredten bámulta az űrt, amelyet a
Transall hagyott maga után az égen. Napokig morfondírozott
azon, hogy vajon milyen érzés lesz. Most már tudta. Csak
ürességet érzett. Sem örömet, sem megbánást. Számtalanszor
eltökélte, hogy Manolóra fog gondolni. Ahogy ott fekszik a
márványasztalon. Csak tizenhat éves volt. Elvették tőle az
életét, amely még előtte állt. Egész nyugodt volt a hangja,
amikor megszólalt:
– Célpont megsemmisült – mondta.
– Tudom – jött a válasz Nevadából. A nő pontosan látta,
hogy a két fényfoltból az egyik eltűnt a radarról. – Tartsa a
magasságot! Irány három-öt-öt, vissza a bázisra!
Hetven perccel később megpillantotta a fogói leszállópálya
fényeit, amelyeket csak az ő kedvéért kapcsoltak fel, és amikor
valamivel ezután a hangár felé haladt a kifutón, a lámpák már
ki is aludtak. Zsivány Négyes megszűnt létezni.
 Ötszázötven kilométerrel odébb, valahol Afrika nyugati
csücskében egy csoport keménykötésű férfi várakozott a
dzsungelben kialakított leszállópályán. Csak vártak és vártak.
Hajnalban aztán beszálltak az egyterű gépkocsikba, és
elhajtottak. Az egyikük útközben kódolt üzenetet küldött
Bogotába.

Alfredo Suárez, a Kolumbiából az ügyfelekig történő

szállításért felelős vezetőségi tag most már komolyan kezdett
aggódni az életéért. Pedig épp csak négy szállítmány veszett
oda. Nemrég garantálta a Donnak, hogy mindkét
célkontinensre eljuttatja a háromszáz-háromszáz tonnát, amire
ráadásul még egy kétszáz tonnás ráhagyás is a rendelkezésére
áll, mint elfogadható szállítmányozási veszteség. Úgyhogy nem
is ezzel volt a baj.
A Hermandad, ahogy a Don most baljós nyugalommal
személyesen elmagyarázta neki, két problémával kénytelen
szembenézni. Az egyik, hogy négy szállítmányukat, három
különböző szállítási módozatban látszólag vagy elfogták, vagy
megsemmisítették, és ami még inkább zavarba ejtő, a Don
pedig kimondottan utált zavarba esni, az az, hogy egyik
esetben sem találtak semmilyen értelmes magyarázatot a
történtekre.
A Belleza del Mar kapitányának akárhogyan is, de
jelentenie kellett volna, hogy bajban van. Nem tette. A két
motorcsónak legénységének a mobilon jeleznie kellett volna,
ha bármi nem a tervek szerint halad. Nem tették. A Transall
most is színültig fel volt tankolva, kitűnő műszaki állapotban
szállt fel, és még csak vészjelzést sem adott le, úgy tűnt el a
semmiben.
– Titokzatos, nemdebár, kedves Alfredo barátom? – Amikor
a Don ilyen nyájasan beszélt, akkor volt a legfélelmetesebb.
– De igen, uram!
– És milyen magyarázatot tudnál elképzelni?
 – Fogalmam sincs. Minden szállítónk rendelkezik több
kommunikációs csatornával is. Vannak számítógépeik,
mobiltelefonjaik, és természetesen ott van a hajórádió is.
Mindegyik tudja, hogy milyen kódolt üzenetet kell küldenie, ha
bármi balul ütne ki. Indulás előtt ellenőrizték a felszerelést, és
megtanulták az üzeneteket.
– És most hallgatnak, mint a sír – morfondírozott Don
Diego.
Meghallgatta a Végrehajtó beszámolóját is, miszerint szinte
teljességgel kizárható, hogy a Belleza del Mar kapitányának
benne lett volna a keze a saját eltűnésében.
A kapitányról mindenki tudta, hogy szerető családapa, és
biztosan tisztában volt azzal, hogy mi történne a családjával, ha
lenyúlná a kartellt, ráadásul már hatszor sikeresen leszállította
a küldeményt Nyugat-Afrikába.
A háromból két titokzatos esemény vonatkozásában
mindössze egyetlen közös nevező látszott körvonalazódni. A
halászhajó és a Transall is Guinea-Bissauba tartott. Bár az
Urabá-öbölből indult két motorcsónak sorsa továbbra is rejtély,
minden jel arra mutatott, hogy Guineában valami bődületes
nagy baj van.
– A közeljövőben tervezel szállítmányt Nyugat-Afrikába,
Alfredo?
– Igen, Don Diego. A jövő héten. Öt tonnát indítunk a
tengeren Libériába.
– Jól van, akkor azt tegyük át Guinea-Bissauba. És van
neked valami fiatal helyettesed is, ugye?
– Igen. Álvaro. Álvaro Fuentes. Az apja magas beosztású
tagja volt még a régi Cali kartellnek. Úgymond, beleszületett
ebbe a munkába. Tökéletesen megbízható.
– Rendben, akkor ő kísérje el a szállítmányt. És azt akarom,
hogy háromóránként adjon életjelet magáról, éjjel-nappal.
Amíg oda nem érnek. Előre rögzített üzeneteket. Laptopon és
mobilon is. Nincs más dolga, mint háromóránként megnyomni
néhány gombot. És azt akarom, hogy itt folyamatosan figyeljék
őket. Váltott műszakban. Érthetően fejeztem ki magam?
– Tökéletesen, Don Diego. Úgy lesz, ahogy parancsolja.

Eusebio atya soha nem látott még ilyesmit. A vidéki parókiája

számos kis falvat foglalt magába, de mind igen szerény
település, kemény munkán edzett, szegény emberek lakhelye.
Barranquilla és Cartagena csillogó fényei és luxuskikötői
igencsak távol estek ettől a világtól. Ami most ott horgonyzott,
a mangrovefák alól a tengerre vezető öböl szájánál, egyszerűen
nem illett bele a képbe.
A falu apraja-nagyja kiözönlött a düledező mólóra, hogy a
saját szemükkel láthassák. Legalább ötven méter hosszú,
csillogó fehér jacht volt, három fedélzetén luxuskabinokkal, és
csodálatos lámpákkal, amelyeket a legénység tagjai szorgosan
tisztogattak. Senki nem tudta, kié ez a csodahajó. A partra nem
jött ki róla senki. Miért is jöttek volna? Hogy megnézzék ezt az
aprócska falut, az egyetlen sáros utcájával, amelyen tyúkok
kapirgálnak, meg az egyetlen bűzös kocsmájával?
A jámborlelkű jezsuita atya nem tudhatta, hogy ez a jármű,
amely itt húzta meg magát, ebben az öbölben, úgy hogy az
óceánról nem is látszott, egy luxus óceánjáró jacht volt, egy
úgynevezett „Feadship”. A tulajdonos, a vendégek és a tízfős
kiszolgáló személyzet kényelmét hat fényűző luxuskabin
biztosította. Három éve készült egy holland hajógyárban a
tulajdonos személyes igényei alapján, és az Edmiston's
katalógusban (amelyben természetesen nem szerepelt) nem
kerülhetett volna a 20 millió dollár alatt megvásárolható hajók
közé.
Furcsa, hogy a legtöbb ember éjszaka születik. És sokan
éjjel is halnak meg. Eusebio atyát hajnali háromkor kopogás
ébresztette álmából. Egy kislány volt. Jól ismerte a családot,
tudta, hogy a gyermek nagypapája vért hányt, és az anyukája
attól tartott, hogy az öreg már nem éri meg a holnapot.
 Eusebio atya ismerte a férfit. Hatvanéves volt, de legalább
kilencvennek nézett ki, és a legkeményebb bagót szívta vagy
ötven éve. Az utóbbi két évben viszont már vért köhögött fel.
Az atya gyorsan magára öltötte a reverendát, kezébe vette a
selyemkendőt meg a rózsafüzért, és a kislány után szaladt.
A család nem messze lakott a parttól, az egyik faluvégi
házban, ahonnan jól rá lehetett látni az öbölre. Az öreg valóban
a végét járta. Eusebio atya feladta neki az utolsó kenetet, aztán
leült az ágy szélére, és csendben várt, amíg a beteg álomba
merült, amelyből bizonyára nem ébred fel soha többé. De még
mielőtt lehunyta volna a szemét, kért egy szál cigit. A lelkész
vállat vont, a kislány pedig hozta a dobozt. A pap nem tehetett
mást. Pár nap múlva úgyis eltemeti a szerencsétlent. Most
viszont ideje volt, hogy hazainduljon, talán tud még aludni
reggelig valamennyit.
Amikor kilépett a házból, a tenger felé pillantott, A móló és
a luxushajó között most egy szállítóhajó haladt a tenger felé. A
fedélzetén három férfi, a rekeszekben néhány nagyobb bála. A
jacht hátsó fényei fel-felvillantak, ahol már a legénység
felsorakozott, hogy felvegyék a fedélzetre a szállítmányt.
Eusebio atya egy darabig még nézte a jelenetet, majd dühösen
a porba köpött. Az a család jutott eszébe, amelynek a tagjait tíz
napja temette el.
Miután hazaért, és már épp vissza akart feküdni, egy
pillanatra megtorpant. Odalépett az íróasztalhoz, és kihúzta a
fiókot. Ott volt benne a készülék. Nem nagyon tudta, hogy mi
az az SMS, neki soha nem volt mobilja. Volt viszont egy kis
cetlije, amelyre feljegyezte, hogy milyen gombokat kell
megnyomni, ha használni akarná ezt a szerkezetet. Szép sorban
bepötyögte a kódot. Egy női hang szólalt meg:
– Ogia?
– Se habla espanol? – kérdezte a pap meglepetten.
– Claro, Padre – válaszolt a nő. – Qué quiere?
Hirtelen nem is nagyon tudta, hogyan mondja el.
 – A falumban, illetve itt az öbölben kikötött egy nagyon
nagy hajó. Azt hiszem, hatalmas mennyiségű fehér port vesz
fel a fedélzetére.
– Tudja a hajó nevét, Atyám?
– Igen. Láttam a hátulján. Aranybetűkkel az állt rajta, hogy
„Orion Lady”.
Aztán nem bírta tovább, és gyorsan letette a telefont, nehogy
valaki le tudja nyomozni a hívást. A számítógépes adatbázis öt
másodperc alatt azonosította a telefont, a használóját és a
pontos címet. További tíz másodpercbe telt, amíg sikerült
kideríteni az Orion Lady kilétét is.
A jacht egy nicaraguai playboy, pólójátékos Nelson Bianco
nevén volt. A hegesztőmester Juan Cortez által összeállított
listán nem szerepelt. De a fedélzet tervrajzát sikerült
megszerezni az építőtől, és mindjárt be is táplálták Michelle
memóriájába, aki még napfelkelte előtt megtalálta a hajót,
amint épp elhagyta, az öblöt, és kifutott a nyílt tengerre.
A délelőtt folyamán többek közt néhány celeb elektronikus
naptárából arra is fény derült, hogy Señor Bianco Fort
Lauderdale-be tart egy pólóbajnokságra.
Míg az Orion Lady északészaknyugat felé vette az irányt,
hogy Kubát megkerülve áthaladjon a Yucatán-csatornán, a
Chesapeake megindult, hogy elvágja az útját.
 11. fejezet

A patkánylista száztizenhét nevet tartalmazott. Minden egyes

név mögött egy lefizetett közalkalmazott állt összesen
tizennyolc országban. Az Egyesült Államok volt az egyik,
Kanada a másik, a többi tizenhat pedig európai. A Kobra
ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyszer teszteljék a listát,
csak úgy szúrópróba szerűen, addig nem akarta Letizia Arenalt
kiengedni a New York-i fogdából. A választása Herr Eberhardt
Milchre esett, a hamburgi kikötő egyik vezető beosztású
vámtisztjére. Cal Dexter tehát elrepült a hanzavárosba, hogy
tájékoztassa az ottani szerveket a rossz hírről.
Az amerikai kérésére a hamburgi vámügyi igazgatóság
összehívott egy találkozót, amely enyhén szólva kissé
döcögősre sikeredett.
Dexter a DEA egyik magas rangú németországi
képviselőjének kíséretében érkezett, akit a németek már
személyesen is ismertek. Az ő státusza viszont titokzatos ködbe
burkolódzott, mivel korábban még csak nem is hallottak róla.
Viszont az Army Navy Drive-ról, azaz a DEA
főparancsnokságáról érkezett tömör utasítás egyértelműen
fogalmazott. Felsőbb utasítás: támogató együttműködést
kérünk.
Ketten Berlinből érkeztek, az egyikük a ZKA, a Szövetségi
Vámhivatal Bűnügyi Részlegéről, a másik pedig a BKA, a
Szövetségi Bűnüldözési Hivatal szervezett bűnözésre
szakosodott diviziójától. Az ötödik és a hatodik hamburgi
illetőségű volt a tartományi vámhatóságtól, illetve a
rendőrségtől. A találkozóra a helyi vámügyes irodájában került
sor. Viszont Joachim Ziegler, a szövetségi vámhivatal
bűnüldözési részlegének embere volt a rangidős, ezért ő adta
meg a szót Dexternek.
Dexter rövidre fogta a beszámolóját. Szükségtelen lett volna
bő lére ereszteni, mind profik voltak, a négy német tiszt pedig
tudta jól, hogy bizonyára nem kellett volna a két amerikait
fogadniuk, ha nem lenne valami komoly probléma. És
természetesen tolmácsra sem volt szükségük.
Dexter csak annyit mondhatott, amit tökéletesen meg is
értett minden jelenlévő, hogy a DEA Kolumbiában bizonyos
információkhoz jutott. A „tégla” szó mindvégig ott lógott a
levegőben, bár senki nem mondta ki. Ahogy a kávé is ott volt,
de senki sem ivott belőle.
Dexter néhány papírlapot adott át Herr Ziegerlnek, aki
gondosan tanulmányozta, majd továbbadta őket a kollégáinak.
A hamburgi vámos halkan füttyentett.
– Én ismerem ezt az embert – mondta.
– És? – kérdezte Ziegler. Látszott rajta, hogy mélyen
megrendítette a dolog. Németország rendkívül büszke a
hatalmas, ultramodern hamburgi kikötőre. Amivel az
amerikaiak előálltak, az pedig egyenesen felháborító.
A hamburgi vámos vállat vont.
– A személyzetisek biztosan többet tudnak róla. Nekem
annyi van meg, hogy évtizedek óta dolgozik a vámhatóságnál,
már csak néhány éve van hátra a nyugdíjig. Soha semmi nem
volt a rovásán.
Ziegler visszavette a papírokat.
– És ha tévesen informálták? Vagy netán félreinformálták?
Dexter válaszképp még néhány papírt tett az asztalra.
Ezekkel már nem nagyon lehetett vitatkozni. Joachim Ziegler
gondosan végignézte az anyagot. Bankkivonatok voltak. Egy a
Nagy-Kajmán-szigeten székelő aprócska magánbanktól.
Banktitok ide vagy oda, itt volt az asztalon. Már ha egyáltalán
eredetiek… Hiszen bárki készíthet ilyen papírokat, ha úgysem
lehet leellenőrizni a tartalmukat.
 – Uraim – vágott bele Dexter –, mindannyian tisztában
vagyunk vele, hogy mindenki csak annyit tudhat, amennyi a
munkájához elengedhetetlen. Nem ma kezdtük ezt a szakmát.
Önök is tudják, hogy van egy forrásunk, és azt is megértik,
hogy a forrást pedig mindenáron védenünk kell. És
természetesen önök sem akarnak megindítani egy bűnvádi
eljárást olyan leellenőrizhetetlen állítások alapján, amelyek egy
németországi bíróság előtt nem állnának meg a lábukon. Mit
szólnának inkább egy hadicselhez?
A felvázolt javaslat valójában egy titkos akció volt. Milchre
észrevétlenül ráállítanak valakit, amíg egyszer csak
személyesen bele nem nyúl a rendszerbe, hogy egy bizonyos
konténer vagy szállítmány papírjait ő intézhesse. Aztán
következik egy helyszíni ellenőrzés, amelyet látszólag
véletlenszerűen egy alacsonyabb beosztású vámtiszt fog
elrendelni.
Ha a Kobra információja helytálló, Milch be fog avatkozni,
és felülbírálja a beosztott vámtiszt döntését. A vitának majd
egy – szintén véletlenül arra járó – ZKA-tiszt vet véget. A
bűnüldözési hatóság tisztviselőjével Milch sem vitatkozhat.
Aztán kinyitják a szállítmányt. Ha nincs semmi, az amerikaiak
tévedtek. Udvarias bocsánatkérések. Nem történt semmi. Milch
otthoni telefonját és a mobilját viszont még néhány hétig
ezután is lehallgatják.
Egy hétig tartottak az előkészületek, és még további egy hét
telt el, mire a dolog valóban beindult. A kérdéses konténer több
száz társával együtt egy venezuelai hajóval érkezett. Csak
egyvalaki ismerte fel a két aprócska koncentrikus kört, benne a
máltai kereszttel. Milch fő ellenőr személyesen hagyta jóvá,
hogy feltehetik a kamionra.
A sofőr, akiről kiderült, hogy albán származású, már az
utolsó sorompónál tartott, amelyet fel is húztak, de aztán
hirtelen visszaengedték. Egy fiatal, pirospozsgás arcú vámos
intett neki, hogy álljon félre.
– Helyszíni ellenőrzés – mondta. – Papiere, bitte!
 Az albán rémülten nézett vissza rá. Hiszen megkapott már
mindent. Aláírva, lepecsételve. Átadta a szállítólevelet, és
gyorsan felhívott valakit a mobilján. Mivel a teherautó
fülkéjében ült, nem lehetett hallani, hogy mit mond, de amúgy
is albánul beszélt, és csak néhány mondat hagyta el a száját.
Hamburgban általában két szinten folyik a helyszíni
ellenőrzés a teherautók és szállítmányaik tekintetében. Az
egyszerűbb fajta, amikor csak röntgennel világítják át őket, a
másik viszont „felnyitós”. A fiatal vámos valójában a ZKA
egyik műveleti tisztje volt, ezért is számított itt a kikötőben
még zöldfülűnek. Intett a teherautónak, hogy menjen tovább
arra a részre, ahol a tüzetes átvizsgálásra sort kerítenek. De
közben az irodából kifutott egy sokkal idősebb és magasabb
beosztású tiszt, aki mindjárt félbe is szakította az eljárást.
Egy fiatal, újonc ellenőr, akinek még jóformán tapasztalata
sincs a szakmában, általában nem vitatkozhat egy harcedzett
főellenőrrel. Ez viszont nem hagyta annyiban a dolgot. És
mindenáron kitartott a döntése mellett. Erre az idősebb is
bekeményített, és azt mondta, hogy ő maga hagyta jóvá a
kiszállítást, miután saját maga is elvégezte a helyszíni
ellenőrzést. Semmi szükség arra, hogy kétszer ellenőrizzenek
egy járművet. Csak az idejüket vesztegetik. A nagy vitában az
öreg észre sem vette, hogy megállt mellettük egy kis gépkocsi.
Két civil ruhás ZKA-tiszt lépett oda hozzájuk, és felmutatták a
jelvényeiket.
– Was ist los da? – kérdezte az egyik barátságosan. Egész
hiteles alakítás volt.
A német bürokráciában a hierarchiát mindenki tiszteli. A
ZKA-tisztek ugyanolyan rangban voltak, mint Milch, de ők a
bűnüldözési részlegről jöttek, ami viszont prioritást élvez.
Végül a konténert kinyitották. Megjöttek a kábítószer-kereső
kutyák is. A szállítmányt kipakolták. A kutyák nem is
foglalkoztak vele, viszont odabent vad szimatolásba kezdtek,
ami hamarosan hangos vinnyogásba és kaparásba csapott át a
konténer hátulsó falánál. A konténert lemérték. Belül jóval
rövidebb volt, mint kívül. A teherautót egy jól felszerelt
műhelybe irányították. A vámosok is vele mentek. A három
ZKA-tiszt továbbra is kellemesen eltársalgott. Közülük kettőről
mindenki tudta, hogy honnan jöttek, a harmadik pedig a
zöldfülű ellenőr szerepében épp most, ezen az első éles
bevetésén kezdte kiérdemelni kollégái elismerését.
Néhány perccel később egy hegesztőpisztolyos férfi lépett
be a konténerbe, és kivágta a hátulsó falat. Amikor a titkos
rekeszben talált csomagokat rendre kipakolták és lemérték,
kiderült, hogy két tonna tiszta kokaint kapcsoltak le. Az albán
sofőrt azonnal megbilincselték. Továbbra is az volt a látszat,
hogy a négy vámos, Milch főellenőrt is beleértve, a jó
szerencsének köszönhetően, a Milch által elkövetett, de
teljességgel elfogadható, aprócska baki ellenére igencsak szép
fogással büszkélkedhet. Az importőr amúgy egy igen jó hírű
düsseldorfi kávéraktár volt. Utána, amikor a vámosok finom
kávéval ünnepeltek az irodában, Milch kilépett a férfivécébe,
és gyorsan elintézett egy telefont.
Hiba volt. A telefonját ugyanis lehallgatták. Fél kilométerrel
odébb egy furgonban minden szavát hallották. Aztán a kávézó
urak közül az egyik a saját mobilján fogadott egy hívást.
Amikor Milch visszajött a mosdóból, azonnal letartóztatták.
Akkor kezdett csak igazán tiltakozni, amikor megkezdődött
a kihallgatás. A Nagy-Kajmán-szigeten bejegyzett
bankszámlákról senki nem tett említést. Dexter ugyanis azt
mondta, hogy ennek felfedése lebuktatná a kolumbiai
informátorát. Viszont így Milch egész jól védekezhetett.
Jöhetett volna azzal is, hogy „mindannyian hibázunk”. Elég
nehéz lett volna bizonyítani, hogy már évek óta benne van a
buliban. Illetve, hogy bődületes vagyonnal fog nyugdíjba
vonulni. Egy jó ügyvéd simán elérte volna, hogy óvadék
ellenében kiengedjék, és bizonyára meg is nyerte volna neki az
ügyet a bíróság előtt, ha egyáltalán megindul a bűnvádi eljárás.
A lehallgatott telefonhívás során kódolt üzenetet mondott.
Valami teljesen ártalmatlan szöveg volt, miszerint később ér
haza. Tény, hogy nem a felesége mobilját hívta, hanem egy
olyat, amely ezután örökre eltűnt. De hát mindenkivel
előfordult már, hogy rossz számot hívott.
Ziegler főfelügyelő, aki vámhivatali karrierje alatt a jogot is
elvégezte, pontosan tudta, hogy nem sok minden van a
kezében. Viszont azt nagyon nem akarta, hogy ezek után is
kedves kis kéttonnás kokainszállítmányok érkezzenek a
hamburgi kikötőn keresztül Németországba. És ezt sikerült is
megakadályoznia.
Az albán fickót kemény fából faragták, végig azt hajtogatta,
hogy ő csak egy ártatlan sofőr. A düsseldorfi rendőrök
időközben átkutatták a kávéraktárt, ahol a drogkereső kutyák
szinte kikeltek magukból a kokain szagától, mivel őket már
arra is kiképezték, hogy megkülönböztessék a kávé illatától,
amit a csempészek gyakran épp a kutyák megtévesztésére
használtak.
Ziegler pedig, aki amúgy első osztályú zsaru volt, bedobott
egy újabb trükköt. Milch nem tudott albánul. Általában senki
nem tud, csak az albánok. Beültette a lebuktatott vámost egy
átlátszó tükör mögé, ahol végignézhette az albán sofőr
kihallgatását, és mindent tisztán hallott is.
Az albán tolmács fordította a német kihallgató tiszt kérdéseit
a sofőrnek, a válaszokat pedig vissza németre. A kérdésekkel
nem lehetett trükközni. Azokat Milch is értette, hiszen az
anyanyelvén tették fel őket. De a válaszok tekintetében csak
arra hagyatkozhatott, amit a tolmácstól hallott. És míg az albán
sofőr egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ártatlan, a másik
szobában a hangszóróból a tolmács fordításában az hallatszott,
hogy beismerte, tudott a szállítmányról, és hogy a megbízói azt
mondták, ha bármi gond adódna, a hamburgi kikötőben,
azonnal kérje Eberhardt Milch főellenőrt, aki majd mindent
szépen elsimít, és tüzetes ellenőrzés nélkül kiengedi.
Milch ezt a nyomást már nem bírta. Gyorsírók egész kis
csapata csaknem két teljes napig dolgozott a teljes vallomásán.
Az Orion Lady Jamaicától délre és Nicaraguától keletre haladt
a Karib-tengeren, amikor a kapitány az élére vasalt fehér
trópusi egyenruhájában a kormányos mellett állva a hídról
észrevett valamit, amire csak hitetlenkedő pislogással tudott
reagálni.
Azonnal ellenőrizte a radart. Sehol egy hajó. Bármerre is
nézett, minden irányban üres volt a láthatár. Az viszont
valóban egy helikopter volt. És egyenesen feléjük tartott,
alacsonyan repülve a kék víz felett. A kapitány tudta jól, hogy
mit szállít, hiszen ő maga is segített a berakodásnál harminc
órával ezelőtt, és máris érezte, hogy a szíve mélyén
megmozdul a félelem. Egész aprócska kis gépnek látszott,
lassan közeledett, és nem tűnt sokkal többnek, mint egy kis
megfigyelő helikopter, de amikor a híd közelébe ért, és
elfordult, remekül látszott a farkán a felirat: „Amerikai
Haditengerészet”. Azonnal hívta a nagyszalont, hogy értesítse a
munkaadóját.
Nelson Bianco nyomban a hídon termett. A playboy
mezítláb volt, egy virágmintás hawaii inget és bő
rövidnadrágot viselt. Fekete hajtincseit szokás szerint
egyenesre fésülte, kezében pedig ott füstölgött az
elmaradhatatlan Cohiba szivar. Tőle szokatlan módon, csakis a
kolumbiai szállítmány miatt, ezúttal nem hozott magával öt-hat
luxusprostituáltat az útra.
A két férfi némán figyelte a Little Birdöt, amint néhány
méterre az óceán felett lebeg, majd kinyílik az utas felőli ajtó,
és megjelenik benne egy beszíjazott, fekete kezeslábasba
öltözött kommandós. Kezében az M14-es mesterlövész-
puskával, amely éppen rájuk szegeződik. Aztán megszólalt a
hangosbeszélő:
– Orion Lady! Orion Lady! Itt az Egyesült Államok
Haditengerészete! Kérem, állítsák le a motorokat. Átvizsgáljuk
a hajót.
 Bianco el sem tudta képzelni, hogyan akarnak a fedélzetre
jönni, hiszen a helikopter-leszállón a saját Sikorskyja állt
ponyvával leterítve.
– Teljes gőzzel előre! – vakkantott oda a kapitánynak. –
Gyerünk!
Nem volt éppenséggel okos döntés, ahogy az rögtön
világossá is vált a kapitány előtt.
– Főnök, azokat ott az életben nem rázzuk le! És ha
megpróbáljuk, azzal csak eláruljuk magunkat.
Bianco egy másodpercig a helikoptert nézte, majd a feléjük
száguldó gumicsónakokat, végül a fejére szegeződő puskára
pillantott. Valóban nem sok értelme lett volna próbálkozni.
Bólintott.
– Motorokat leállítani! – mondta, és kilépett a fedélzetre.
Egy hirtelen jött széllökés belekapott a hajába. Széles
mosollyal integetett a helikopternek, jelezvén, hogy örömmel
együttműködik velük. A tengerészek öt perc múlva már el is
özönlötték a fedélzetet.
Casey Dixon alezredes roppant udvariasan viselkedett. Azt a
fülest kapták, hogy a hajó kokaint szállít, és ez neki elég volt.
Visszautasította a felkínált pezsgőt, és megkérte a tulajdonost
valamint a legénységet, hogy fáradjanak a hajó hátulsó részébe,
ahol két fegyveres őrizte őket. A Chesapeake még mindig nem
jelent meg a láthatáron. A búvár összeszedte a Dräger-
egységét, és beugrott a vízbe. Fél órát töltött odalent. Amikor
feljött, jelentette, hogy nem talált sem rejtett ajtót a borításon,
sem a hajótesthez erősített szállítószerkezetet, sem pedig a
mélybe ereszkedő damilokat.
A két vámos megkezdte a kutatást. Azt nem tudták, hogy a
füles egy plébánostól érkezett, csak annyit, hogy a rövid
bejelentés „nagy mennyiséget” említett. De mennyi az a nagy
mennyiség?
A spániel gyorsan szagot fogott, és mint kiderült a nagy
mennyiség pontosan egy tonna volt. Az Orion Lady nem
tartozott azon hajók közé, amelyekbe Juan Cortez gyakorlatilag
észrevehetetlen titkos rekeszeket épített. Bianco azt hitte, hogy
a puszta arroganciája is elegendő lesz. Azt feltételezte, hogy
egy ilyen luxusjacht, a világ egyik legdrágább vízi járműve,
amelyet mindenki jól ismer Monte Carlótól Fort Lauderdale-ig,
illetve ő maga minden gyanú felett áll. Amúgy még be is
jöhetett volna a számítása, ha nincs az az öreg jezsuita pap, aki
nemrég négy halálra gyötört ember holttestét temette el a
dzsungelben.
Akárcsak a brit Különleges Vízi Szolgálat esetében, most is
a spániel roppant érzékeny orra kellett hozzá, hogy rátaláljanak
a gépházban a megfelelő panelra. Ennek közelében ugyanis a
kutya úgy érezte, hogy túl friss a levegő. Azaz valószínűleg
nemrég felnyitották. Az alatta levő akna a hajófenékbe vezetett.
Ahogy a brit kollégáik tették, a vámosok itt is felvették a
légző maszkot, és lemásztak a hajófenékbe. Ez a rész még a
legdrágább luxusjachton is büdös. Aztán egymás után jöttek
elő a csomagok. Azok a tengerészek pedig, akik nem a
foglyokat őrizték, sorban fel is hozták őket a gépházból a
nagyszalon és a helikopter-leszálló közé. Bianco hangos
tiltakozásba kezdett, mondván, neki fogalma sem volt, hogy…
Ez biztosan csak valami trükk… Szörnyű félreértés… És
különben is személyesen ismeri a floridai kormányzót. Aztán
az üvöltözés tompa mormogássá szelídült, amikor a fejére
húzták a csuklyát. Dixon alezredes fellőtte a jelzőrakétát,
Michelle pedig feloldotta a kommunikáció blokkolását. Az
Orion Lady egyébként meg sem próbált üzenetet továbbítani.
Amikor helyre állt a kapcsolat, Dixon kiadta a parancsot a
Chesapeake-nek, hogy jöjjenek a helyszínre.
Két órával később Nelson Bianco, a kapitánya és a
legénysége már a motorcsónakokon életben maradt hét
matrózzal osztozott az elülső részben kialakított fogdán. A
milliomos playboy nem túl gyakran fordult meg ilyen
társaságban, és most sem volt kimondottan ínyére a dolog. De
mostantól nagyon-nagyon hosszú ideig ilyen emberek
társaságában kell majd elütnie az időt, a trópusok élvezetéről
viszont nem kell lemondania, az Indiai-óceán közepén ezután
is hódolhat eme szenvedélyének.
Még a robbantásszakértő is elszomorodott.
– Tényleg muszáj, uram? Olyan csodálatos hajó!
– Ez a parancs – mondta a parancsnok. – Nem teszünk
kivételt.
A tengerészek a Chesapeake fedélzetéről nézték végig az
Orion Lady utolsó perceit. Miután elsüllyedt, az egyikük a
különleges osztag szokásos „Hú-já!” kiáltását hallatta, de ez
most szinte bűnbánóan csengett. Miután mindennel végeztek, a
Chesapeake elhagyta a helyszínt. Egy órával ezután egy másik
teherszállító haladt el mellettük, de a hajó kapitánya, aki a
távcsövön át nézte őket, nem látott mást, mint egy
gabonaszállító hajót, amely magányosan halad úti célja felé.
Így aztán nem is foglalkozott vele.

A törvény őrei egész Németországban terepen voltak.

Eberhardt Milch, akinek az életét immár mindenféle hivatalos
óvintézkedéssel próbálták megvédeni, teljes körű vallomásában
egy tucat nagyobb importőrt nevezett meg, akik mind a
hamburgi kikötőn keresztül kapták meg a szállítmányukat.
Ezeket a rendőrség egy összehangolt akció keretében kapcsolta
le.
A szövetségi és a tartományi rendőrség áruházakban,
pizzériákban (amelyek amúgy a calabriai ‘Ndrangheta kedvelt
elosztóhelyei), élelmiszerüzletekben, illetve dél-amerikai
fametszetek árusítására specializálódott ajándékboltokban
tartott több sikeres razziát. Déligyümölcs-konzerveket vágtak
fel, guatemalai, maya dísztárgyakat vertek szét, és
mindegyikben ott lapult a fehér por. Egyetlen ember romba
döntötte a Don teljes németországi hálózatát.
A Kobra viszont pontosan tudta, hogy ha a
kokainimportőrök egyszer átvették az árut, a veszteség már
csak az európai bandákat érinti. Csakis az átadás előtti
veszteség sújtotta a kartellt. Ide tartozott még a hamburgi
kikötőben lekapcsolt konténer, valamint az Orion Lady
rakománya, amelyet egy Dél-Floridában terítő kubai banda
rendelt meg, és amelynek még ebben a pillanatban is a
tengeren kellene lennie. Fort Lauderdale-ben senki nem fogott
gyanút. Egyelőre.
A patkánylista mindenesetre jól vizsgázott. A Kobra
véletlenszerűen választott ki egy hamburgi patkányt a
száztizenhét nevet tartalmazó listáról, amely elég hosszú volt
ahhoz, hogy semmiféle tervszerűségre se lehessen
következtetni a lebukások sorozatából.
– Engedjük ki a lányt? – kérdezte Dexter.
Devereaux bólintott. Őt személy szerint amúgy nem nagyon
érdekelte a kérdés. Az empatikus képessége valahol a nulla és a
semmi között mozgott. A lényeg, hogy a lánnyal elérték, amit
akartak.
Dexter beindította a gépezetet. Paco Ortega felügyelőt az
UDYCO-nál valami titokzatos oknál fogva előléptették
főfelügyelővé. Ráadásul megígérték neki, hogy nemsokára
elkaphatja Julio Luzt és a Guzman bankot.
Cal Dexterrel együtt tervelték ki az egészet. Egy fiatal titkos
ügynök játszotta a csomagkezelőt. Egy bárban tartóztatták le a
média szeme láttára, amely azonnal felkapta az ügyet. A
riporterek a csapost és két pincért is meginterjúvoltak.
További ki nem adható információk alapján az El País, nagy
dérrel-dúrral tudósított arról, hogy a rendőrség lecsapott egy
bűnbandára, amely reptéri rakodómunkások segítségével
próbált kokaint csempészni az Egyesült Államokba úgy, hogy a
beépített emberek a gyanútlan utasok csomagjaiba már a
hivatalos biztonsági átvizsgálás után rakták bele a kábítószert.
Sajnos a banda tagjait nem sikerült elfogni, de az egyik ilyen
reptéri munkást elkapták, és ő több repülőjáratot is
megnevezett, amikor a biztonsági átvilágítás után találomra
kiválasztott néhány bőröndöt, amelyben elrejtette a fehér port.
Némely esetben még a bőrönd színére és típusára is emlékezett.
 Mr. Boseman Barrow nem szokott fogadni. Nem igazán
kedvelte a kaszinókat, se a kockát, se a kártyát, se a lóversenyt.
Úgy gondolta, az ilyesmi felesleges pénzkidobás. De ha kicsit
is közelebb állt volna a lelkéhez az effajta szórakozás, be
kellett volna vallania, bizonyára nagyobb összeget is rá mert
volna tenni arra, hogy Señorita Letizia Arenal hosszú éveket
fog rács mögött tölteni. És bizony szépen el is vesztette volna a
fogadást.
A madridi dosszié eljutott a washingtoni Kábítószer-ellenes
Ügynökséghez is, és egy ismeretlen valaki odafentről
elrendelte, hogy a Mr. Barrow ügyfelét érintő szakaszokat
azonnal továbbítsák a brooklyni kerületi ügyészséghez. Ha
pedig már ott volt az anyag, nem lehetett figyelmen kívül
hagyni. A jogászok pedig nem mindig rossz emberek,
bármilyen furcsán is hangzik. A kerületi ügyészség azonnal
tájékoztatta Boseman Barrowt a madridi fejleményekről. Erre ő
természetesen rögtön akcióba lépett, és kérte, hogy ügyfele
ellen ejtsék a vádat. Annak ellenére, hogy ebből még nem
következett a vádlott ártatlansága, a bűnösségét illetően immár
akkora kétely merült fel, mint egy ólajtó.
Az ügyvéd és a bíró, aki egyébként évfolyamtársa volt
Boseman Barrownak a jogi egyetemen, egymás között
megbeszélték a dolgot, és a bíróság valóban ejtette a vádat.
Letizia Arenal sorsa a ügyészség kezéből átkerült a
Bevándorlási és Vámügyi Hivatalhoz. Ott pedig azt a
határozatot hozták, hogy bár megszüntették ellene az eljárást, a
kolumbiai hölgy nem maradhat az Egyesült Államokban.
Megkérdezték hát, hogy hova szeretne menni. Spanyolországot
választotta. A Bevándorlási és Vámügyi Hivatal két tisztje
mindjárt ki is vitte a Kennedy repülőtérre.

Paul Devereaux tisztában volt vele, hogy az első álcája nem

bírja már sokáig. Amit úgy is nevezhetnénk, hogy a nemlétezés
álcája. Minden kis darabka információt gondosan
tanulmányozott, amit csak össze tudott szedni erről a bizonyos
Don Diego Estebanról, akiről úgy gondolta, bár ez soha nem
nyert teljes bizonyítást, hogy ő a kartell legfőbb vezére.
Abban pedig, hogy ez a könyörtelen spanyol nemesi sarj, ez
a posztimperialista arisztokrata ilyen sokáig képes volt a helyén
maradni, több körülmény is közrejátszott.
Ezek közül az egyik egyszerűen az volt, hogy soha senkit
nem lehetett rávenni, hogy tanúskodjon ellene. Szintén fontos
tényezőnek számított, hogy bárki, aki ellene fordult, az
biztosan eltűnt a süllyesztőben. De valószínűleg mindez együtt
sem lett volna elég, ha nincs mögötte valami hatalmas politikai
erő. Nagyon magas pozíciókban lévő emberek voltak a
lekötelezettjei, mégpedig számtalan helyen.
Mindig lelkesen támogatta a jó ügyeket, és ezt
természetesen annak rendje és módja szerint világgá is kürtölte.
Iskolákat, kórházakat patronált, tanulmányi ösztöndíjakat
hozott létre, és minden esetben a szegények voltak a jótékony
tetteinek haszonélvezői.
Emellett – jóval diszkrétebben – adakozott nem egy politikai
párt részére is. Pontosabban az összesnek fizetett, még Álvaro
Uribe elnök pártjának is, aki pedig megesküdött, hogy elsöpri a
föld színéről a kokainipart. És minden esetben gondoskodott
róla, hogy akik számítanak, tudjanak is ezekről az
adományokról. Sőt, még a meggyilkolt rendőrök és
vámhivatalnokok után maradt árvák felnevelését is pénzelte,
bár az elhunytak bajtársai általában sejtették, hogy ki rendelte
meg a kollégák lemészárlását.
De mindenek felett a katolikus egyházzal tartott fenn jó
kapcsolatot. Egyetlen kolostor vagy plébánia sem létezett,
amelynek a restaurálásához ne járult volna hozzá valamilyen
adománnyal. És ezt mindig meg is mutatta a világnak. A vidéki
házának szomszédságában működő parókiához tartozó
földművesek és munkások ezért szinte istenként imádták.
Persze ez a hivatalos vidéki háza volt, nem azon farmok
valamelyike, amelyeket álnéven tartott fenn, és ahol a
Testvériség többi tagjával a negyedéves értekezleteket tartotta.
A szervezet az ő vezetése alatt jött létre, és évente nyolcszáz
tonna kokain gyártását és értékesítését szervezte meg.
– Ez a fickó egyszerűen zseniális – mélázott rajta Devereaux
elismerően. És csak remélte, hogy a Don nem olvasta a A
hadviselés művészetét.
A Kobra tudta jól, hogy az elveszett szállítmányok, a
letartóztatott hivatalnokok és a felszámolt importőrbandák
listáját nem sokáig fogják már a puszta véletlen számlájára írni.
Létezik egy bizonyos számú véletlen egybeesés, amit még az
értelmes ember el tud fogadni, de minél nagyobb a paranoia,
annál kisebb ez a szám. Tehát az első álca, a nemlétezés álcája
nemsokára használhatatlan lesz, és a Don felfogja, hogy van
egy az eddigieknél sokkal veszélyesebb ellensége, aki nem
tartja be a játékszabályokat.
Ezután következik a kettes számú álca: a láthatatlanság.
Szun Cu szerint a láthatatlan ellenséget nem lehet legyőzni. Ez
a kínai bölcs jóval a Kobra rendelkezésére álló modern
technológiák kora előtt élt. De ebben az új világban új
fegyverek is léteznek, amelyekkel a Kobra még sokáig
láthatatlan maradhat azután is, hogy a Don rádöbben: létezik
egy kőkemény ellensége.
A létezését leleplező legfontosabb tényező maga a
patkánylista felhasználása lesz. Az persze túl sok lenne, ha
mind a száztizenhét megvásárolt hivatalnokot egyetlen
nagyszabású akció során kiiktatná. Nem, az információkat szép
lassan fogja csepegtetni a rendfenntartó szerveknek, egészen
addig, amíg Kolumbiában valahol valakinek le nem esik a
tantusz. De előbb vagy utóbb úgyis kiszivárogna, hogy a
kezükben van a lista.
Augusztus harmadik hetében Cal Dextert három helyre is
elküldte a szomorú hírrel, amelyet – úgy remélte maximális
diszkrécióval kezelnek majd a hatóságok.
Cal Dexter ezen a héten is rengeteget utazott: először San
Franciscóban közölte a hivatalnokokkal, hogy a kikötőben van
egy fekete bárány, aztán az olaszok tudták meg, hogy Ostiában
egy idősebb vámtiszt könnyíti meg a csempészek dolgát, végül
a spanyolokat is felvilágosította, hogy a santanderi kikötő
vezetőjére érdemes odafigyelni.
Minden esetben a hivatalnokok lelkére kötötte, hogy
véletlenszerű rajtaütés során leplezzék le a kokainszállítmányt,
amely alapján aztán letartóztathatják az illetőt. Ezt az érintettek
minden esetben meg is ígérték.
A Kobrát egyáltalán nem érdekelték az amerikai és az
európai bűnbandák. Ez nem az ő problémája volt. De
tagadhatatlan, hogy minden alkalommal, amikor a kartell
valamelyik kis segítőjét lebuktatták, utána hirtelen
exponenciálisan megugrottak a letartóztatások a importőri
oldalon is. És mivel ilyenkor a szállítmányt minden esetben
még azelőtt lekapcsolták, hogy elhagyta volna a kikötőt, a
veszteség teljes mértékben a kartellt sújtotta. Ilyenkor a
megrendeléseket újra le kellett adni. És azokat megint
teljesíteni kellett. Csakhogy ez egy bizonyos szint után már
lehetetlen volt.

Álvaro Fuentes természetesen nem egy Belleza del Mar

kaliberű, büdös kis halászhajón vágott neki az Atlanti-
óceánnak. Alfredo Suárez helyetteseként minimum egy hatezer
tonnás általános teherszállító dukált neki, mint például az Arco
Soledad.
Ez a hajó már elég nagy volt ahhoz, hogy külön parancsnoki
kabinnal rendelkezzen. Nem volt persze nagy, de tökéletesen
megfelelt Fuentesnek. A kapitány nem repesett éppenséggel az
örömtől, hogy az úton az első tisztjével kell osztoznia a másik
kabinon, de pontosan tudta, mi a dörgés, úgyhogy nem
ellenkezett.
A Don kérésére az Arco Soledad úti célját megváltoztatták.
Nem a libériai Monroviába tartott, hanem Guinea-Bissauba,
ahol látszólag a probléma gyökerezett. Az öt tonna tiszta
kokaint természetesen azért nem hagyták otthon.
 Az Arco Soledad is azon kereskedelmi hajók közé tartozott,
amelyeken Juan Cortez kamatoztathatta tehetségét. A merülési
vonal alatt két stabilizátort hegesztett a hajótestre. Ezek kettős
célt szolgáltak: egyrészt valóban stabilizálták a hajót, amely
így sokkal simábban tudott haladni még a nagyobb hullámokon
is, másrészt pedig két és fél tonna gondosan becsomagolt
kokain tárolására alkalmas üreget is tartalmaztak mindkét
oldalon.
A víz alatti hordozókkal az volt a legnagyobb probléma,
hogy csak úgy lehetett kivenni a tartalmukat, ha a hajót
kiemelték a vízből. Ehhez pedig vagy szárazdokkra volt
szükség, ahol elég nagy volt a valószínűsége, hogy
illetéktelenek is szemtanúi lesznek a műveletnek, vagy pedig
addig kellett a parton maradni, amíg a dagály elvonult, ez
viszont több órás várakozást is jelenthetett.
De Cortez szinte láthatatlan kis karokat hegesztett a
szerkezetre, amelyek segítségével egy búvár pillanatok alatt
hatalmas paneleket tudott eltávolítani a stabilizátorokról.
Ezután a tökéletesen vízhatlan csomagolásba helyezett,
összekötött kokaintéglákat könnyűszerrel ki lehetett szedni a
rejtekhelyről, aztán nyugodtan lebeghettek a felszínen, amíg a
partról érkező „üdvözlő” hajó be nem gyűjtötte őket.
Amúgy az Arco Soledad teljesen törvényes rakományt,
nevezetesen kávét is szállított a raktérben. A szállítólevelek
igazolták, hogy egy Bissau városban székelő kereskedelmi
társaság már előre ki is fizette a szállítmányt. Ennyi volt a
pozitívum.
Kevésbé biztató volt az Arco Soledad számára az a
körülmény, hogy Juan Cortez leírása alapján már rég
beazonosították és lefényképezték odafentről. Amikor pedig
áthaladt a harmincötödik hosszúsági fokon, Sam ismét készített
egy felvételt róla, és összehasonlította a memóriájában tárolt
képekkel. Az egyezést aztán azonnal jelentette a nevadai
Creech-ben található légi bázisnak.
 Nevada késlekedés nélkül értesítette Washingtont, az ütött-
kopott anacostiai raktárépületből rögtön kiment az utasítás a
Balmoralnak, hogy mehet a következő fogásért. Mielőtt
Pickering őrnagy és a búvárjai egyáltalán vízre szálltak volna a
csónakjaikkal, máris pontosan tudták, hogy mit kell keresniük,
és hogy hogyan kell levenni azokat a bizonyos paneleket a
stabilizátorokról.
Álvaro Fuentes a tengeren töltött első három nap folyamán
szigorúan tartotta magát az előírásokhoz. Éjjel-nappal
háromóránként szorgalmasan küldte az e-maileket a
Barranquillában várakozó „feleségének”. Ezek olyan banálisak,
és olyan szokványosak voltak a tengeren, hogy a marylandi
Fort Meadben a Nemzetbiztonsági Ügynökség valószínűleg
egy pillanatig sem törődött volna velük. De mivel előre
figyelmeztették őket, hogy figyeljenek oda kicsit erre a hajóra,
az üzeneteket mind elkapkodták a kibertérből, és továbbították
Anacostiába.
Amikor Sam mintegy tizenhárom kilométeres magasságból
azt látta, hogy az Arco Soledad és a Balmoral már csak hetven
kilométerre vannak egymástól, megkezdte a teherszállító hajó
kommunikációjának teljes körű zavarását. Fuentes némazónába
került. Amikor megpillantotta a feléjük tartó helikoptert a
láthatár felett azonnal leadta a vészjelzést az otthoniaknak. De
az üzenet természetesen nem hagyta el a hajót.
Az Arco Soledadnak esélye sem lehetett a feketeruhás
kommandósokkal szemben, akik néhány másodperc alatt
feljutottak a fedélzetre. A kapitány enyhe felháborodással
meglóbálta előttük a hajó papírjait, a szállítólevelet, illetve a
Bissauból érkezett kávémegrendelés másolatát. A
feketeruhások nem foglalkoztak a papírokkal.
A kapitány még mindig „kalózkodást” kiáltott, amikor a
legénység tagjaival és Álvaro Fuentesszel együtt
megbilincselték, csuklyát húztak a fejére, és a hajó tatjához
terelték. Miután már semmit sem láttak, Sam leállította a
zavarást, Pickering őrnagy pedig odarendelte a Balmoralt.
Amíg a saját hajójukra vártak, a két búvár munkához látott.
Nem egészen egy óra alatt végeztek. Ehhez a művelethez nem
volt szükség spánielekre, úgyhogy ők az anyahajón maradtak.
Mielőtt a Balmoral melléjük ért, két hatalmas kötegbe
rendezett több száz kokaincsomag jelent meg a felszínen. A
kötegek olyan nehezek voltak, hogy az Arco Soledad darujával
kellett őket a fedélzetre emelni. Innen pedig később a Balmoral
vette át az értékes szállítmányt megőrzésre.
Fuentes, a kapitány és a legénység mély hallgatásba
burkolódzott. A csuklyák ellenére is jól hallhatták, amint a daru
kiemeli a nehéz kötegeket a vízből. Pontosan tudták, hogy mi
van azokban a kis csomagokban. A kalózkodással kapcsolatos
panaszáradat is elcsitult.
A kolumbiaiak követték a szállítmányt a Balmoralra.
Érezték, hogy egy sokkal nagyobb hajóra kerültek, de a nevét,
vagy a külsejét soha nem tudták volna elárulni senkinek. A
fedélzetről az elülső részben kialakított fogdába kísérték őket.
Itt levették róluk a csuklyát, és elfoglalhatták azokat a helyeket,
amelyeken korábban a Belleza del Mar legénysége utazott.
A Különleges Vízi Szolgálat emberei voltak az utolsók. A
búvárok normál esetben visszatették volna az Arco Soledadra a
víz alatt eltávolított paneleket, de tudván, hogy milyen sors vár
itt mindenre, a parancsnokuk ettől már eltekintett.
Utolsóként ezúttal is a robbantásszakértő hagyta el a hajót.
Amikor már egy kilométerre eltávolodtak, megnyomta a
gombot a detonátoron.
– Kávéillatot érzek – mondta viccesen, miközben az Arco
Soledad megrázkódott, az oldalára fordult, és megindult az
óceán mélye felé. A tengeri szellő valóban enyhe pörkölt
kávéillatot hozott, miután a PETN-töltetek egyetlen nano-
szekundum alatt ötezer fokra hevültek. Aztán a teherszállító
örökre eltűnt a mélyben.
Az egyik gumicsónak még mindig a vízen volt. Pár perccel
később visszatért a helyszínre, és összegyűjtött minden
maradványt a víz felszínéről, amit egy éles szemű megfigyelő
még kiszúrhatott volna. Ezeket hálóba tették, a hálóra
megfelelő súlyt kötöttek, és leengedték a tengerfenékre. A kék
és nyugodt tenger ezen a szeptemberi napon épp olyan volt,
mint mindig: végtelen és üres.
Valahol messze, az Atlanti-óceán másik partján Alfredo
Suárez egyszerűen nem hitt a fülének, és fogalma sem volt,
hogyan fogja minderről úgy tájékoztatni Don Diegót, hogy
valami kis esélye még maradjon az életben maradásra. Az ifjú
helyettese már vagy tizenkét órája nem hallatott magáról.
Engedetlenség. Azaz őrültség, vagy pedig valami elképesztő
katasztrófa.
Közben üzenet érkezett a dél-floridai kokainkereskedelmet
ellenőrzésük alatt tartó kubai ügyfelektől: az Orion Lady még
mindig nem érkezett meg Fort Lauderdale-be. A révkapitány is
várta már, és direkt fenntartotta neki a legszebb luxusdokkot.
Állítólag megpróbált kapcsolatba lépni velük, de mindhiába.
Már három napja meg kellett volna érkeznie, de még csak nem
is válaszol.
Persze volt azért néhány sikeres szállítás is, de ez az
elképesztő pechsorozat a tengeren és a levegőben, valamint a
hamburgi vámos lebukása a tonnára vetített „biztos révbe
érési” arányt ötven százalékra redukálta. A Donnak
személyesen garantálta a hetvenöt százalékos „biztos révbe
érést”. Most először merült fel benne, hogy a nagy
szállítmányokat preferáló stratégiája, amely merőben eltért az
elődje által képviselt golyózáporszerű megközelítéstől, talán
mégsem válik be. És bár nem volt az a kimondott imádkozós
típus, most mégis azért fohászkodott, hogy ennél már ne
forduljon rosszabbra a helyzet. Ez is azt bizonyítja, hogy az
ima nem mindig segít. Ugyanis ezután még sokkal, de sokkal
rosszabbra fordult a helyzet.
Valahol messze, Alexandria finom, úri negyedében, a
Potomac partján, az a férfi, aki épp azon dolgozott, hogy
Suárez számára a dolgok igazán rosszra forduljanak, a hadjárat
állását elemezte.
 Három fronton nyitotta meg a harcot. Az egyik a Juan
Cortez által megdolgozott hajók listájából táplálkozott, amely
alapján a törvény őreinek – ez esetben a haditengerészetnek, a
vámhivatalnak és a parti őrségnek – leadta a drótot, hogy mely
hajóóriásokat érdemes ellenőrizni, és hol lehet rajtuk
„véletlenül” felfedezni a titkos rekeszeket. Így a kokaint is
elkobozhatták, és a hajót is kivonhatták a forgalomból.
Ezeket azért nem saját kezűleg intézték, mert a Lloyd’s
nyilvántartásában szereplő tengerjárók ahhoz egyszerűen túl
nagyok, hogy észrevétlenül elsüllyedjenek. Ha ezekkel történik
valami, akkor felbolydul az egész hajós világ, és akár
kormányzati szintű vizsgálatokat is eredményezhet. A
biztosítók és a tulajdonosok szívesen lemondanak a korrupt
legénységről, és kifizetik a büntetést is, miközben fennen
hangoztatják, hogy ártatlanok, hiszen nekik fogalmuk sem
lehet a hajó fedélzetén zajló machinációkról, de a teljes hajó
elvesztését már nem hagynák annyiban.
Ráadásul a hivatalos tengeri ellenőrzések nem kedveztek a
csempészek közkedvelt taktikájának sem, miszerint a nagyobb
szállító csak a tengeren vette fel a kokaint egy halászhajótól, és
még mielőtt kikötött volna, ugyanígy le is adta egy kisebb
partközeli szállítóegységnek. Viszont ez az irányvonal sem
tarthatott örökké. Sőt. Hiszen annak ellenére, hogy Juan
Cortezből látszólag csak egy összeégett holttest maradt, amely
a cartagenai temetőben nyugszik, hamarosan gyanússá válik,
hogy valaki nagyon is sokat tud a hegesztőmester által
készített, láthatatlan rejtekhelyekről. Bármilyen ügyesen is
játsszák el a hivatalos szervek, hogy csak véletlenül akadnak
rájuk, idővel ezt már nem fogja elhinni senki sem.
Mindenesetre az ilyen fogásokat a törvény őrei soha nem
tartották titokban. Gyorsan nyilvánosságra kerültek, és így
természetesen a kartell is értesült a hírről.
A második front a két célkontinens különböző kikötőiben és
repterein rendszertelenül, és látszólag mindenféle kiszámítható
minta nélkül bekövetkező véletlenekben nyilvánult meg,
amelyek során valamilyen szörnyű balszerencse folytán
lekapcsolták a szállítmányt, és ráadásul a megkent vámtisztet is
letartóztatták, akinek az volt a feladata, hogy ott helyben
„segítse” az ügyintézést. Természetesen ezt sem lehetett időtlen
időkig a véletlen számlájára írni.
A Kobra hosszú ideig dolgozott a belső elhárításnál, és
most, ami egyáltalán nem volt gyakori jelenség, megemelte a
kalapját Cal Dexter előtt, amiért sikeresen megszerezte neki a
patkánylistát. Amúgy soha nem kérdezte tőle, hogy ki volt a
tégla a kartellben, de azt ő is tudta, hogy a kolumbiai lány New
York-i bebörtönzése kapcsolatba hozható ezzel az örvendetes
eseménnyel.
Mindenesetre azt nagyon remélte, hogy a tégla jól el tud
rejtőzni, mert ő aztán nem fogja sokáig halogatni a patkányok
letartóztatását. Ahogy az amerikai és európai kikötőkben
egymás után kapcsolják le a szállítmányokat és a kartell
segédeit, előbb-utóbb a napnál is világosabb lesz, hogy valaki
kiszivárogtatta a neveket.
A Kobra, aki maga is értett valamicskét a kihallgatási
technikákhoz, hiszen még Aldrich Amest is meg tudta törni,
örömmel vette tudomásul, hogy ezek a vámtisztek, bár
kapzsiságban és gátlástalanságban felveszik a versenyt a
bűnbandák tagjaival, azért messze nem olyan
„keménylegények”, mint az alvilág harcedzett alakjai. Az
elsőként lekapcsolt német ellenőr úgy dalolt, mint egy
kismadár. Meg a többiek is. A könnyes megbánás hangjait
általában kisebb-nagyobb letartóztatási hullámok követték. A
lefoglalt kokain mennyisége azok után, hogy a vámosok
oldaláról megszűnik a támogatás, pillanatok alatt az egekbe
szökik majd. Ez fontos része volt a tervnek.
De a legeredményesebbnek mégiscsak a harmadik front
bizonyult. Amelynek a rendelkezésére álló pénz és a
felkészülési időszak legnagyobb részét szentelte. Ezt hívta úgy,
hogy „tanácstalansági tényező”, és a múltban is hosszú éveken
át sikeresen alkalmazta abban a kémvilágban, amelyben James
Jesus Angleton, az elődje a CIA-nál, még a „füst és tükrök”
kifejezést használta erre a jelenségre. Jelen esetben ez a
kifejezés a kokainszállítmányok titokzatos eltűnését jelentette.
A rakományok a szállítóeszközökkel és a legénységgel együtt
mintha csak felszívódtak volna. Egyik a másik után.
Szeptember második hetében újabb négy patkány neve jutott
a felettesek tudomására. Cal Dexter ismét beutazta a fél
világot: Athén, Lisszabon és Párizs után végül Amszterdam
következett. A hivatalos szervek mindenütt megrökönyödéssel
fogadták a hírt, de minden esetben biztosították róla, hogy a
véletlen ellenőrzést, amelynek eredményeképpen
lebuktathatják a vámtisztet, és elkobozhatják a beérkező
kokaint, alaposan előkészítik. Dexter elmesélte nekik a
hamburgi rajtaütést, és javasolta, hogy valami hasonló
technikával járjanak el.
Az európai szerveket amúgy azzal a kellemetlen hírrel
kereste fel, hogy az athéni kikötőben egy korrupt vámtiszt
dolgozik, a portugáloknak a kisebb, de annál forgalmasabb
Faróban kell odafigyelniük egy megvesztegetett ügyintézőre, a
franciáknak egy kövér rágcsáló okoz károkat Marseilles-ben, a
hollandoknak pedig a legnagyobb tengeri célállomást,
Rotterdamot kell alaposabban szemügyre venniük.

Francisco Pons úgy döntött, nyugdíjba vonul, és ennek a

döntésének nagyon örült. Megbékélt a gömbölyded, igénytelen
asszonykájával, Victoriával, és még az öreg Beech King Air
gépére is talált vevőt. Elmagyarázta a dolgok állását annak az
illetőnek, akinek a megbízásából újra és újra átrepülte az
Atlanti-óceánt, egy bizonyos Señor Suáreznek, aki minden
további nélkül el is fogadta az öreg lemondását, és
megegyeztek, hogy ez a szeptemberi út lesz az utolsó. Amúgy
nem is volt olyan drámai a helyzet, ahogy azt Señor Suáreznek
is elmondta, az ifjú másodpilótája ég a vágytól, hogy kapitány
lehessen, és zsebre tehesse a kapitánynak járó díjazást. Meg
különben is ideje volt már egy újabb, jobb repülőgépet
csatasorba állítani. De ma még ez az öreg madár lódult meg a
boavistai kifutón, és emelkedett szépen a magasba. Valahol
messze felette Sam rögtön észlelte az aprócska pontot a
radarján, és rögzítette az adatbázisában.
A többit már az adatbank végezte. Azonosította a repülő
típusát (King Air), a felszállás helyét (Boavista-farm), mindezt
összevetette azzal a ténnyel, hogy egy Beech King Air nem
tudja átrepülni az Atlanti-óceánt, hacsak nem építenek bele
további üzemanyagtartályokat, valamint azzal, hogy a gép
északkeleti irányban a harmincötödik hosszúsági fok felé
haladt, amely mögött más úti cél nem lehet, csakis Afrika.
Nevadából valaki máris utasította João Mendoza őrnagyot és a
csapatát, hogy készüljenek a felszállásra.
A közeledő Beech két órája volt úton, és már csaknem
kiürült az utolsó eredeti üzemanyagtartálya is. A másodpilóta
vezette a gépet. Valahol a mélyben előttük a Buccaneer
begyújtotta a RATO-rakétákat, és hatalmas robajjal nekilódult,
majd eltűnt az égben a koromsötét tenger felett. Ezen az
éjszakán nem világított a hold.
Hatvan perccel később a brazil pilóta már várakozva rótta a
hatalmas köröket kényelmes ötszázötven kilométeres tempóval.
Valahol délnyugati irányból a King Air láthatatlanul közeledett
felé a fekete éjszakában. Ekkor már a tartalék tartályokból
kapta az üzemanyagot, a két pumpás szorgalmasan dolgozott.
– Emelkedjen négyezer méterre, és maradjon a körpályán! –
utasította a kellemes női hang Nevadából. Akárcsak a
titokzatos Loreley, e varázslatos hang miatt is sok-sok férfiú
lelte halálát a vízben. Az iménti utasításra azért került sor, mert
Sam észlelte, hogy a King Air megindult, hogy a felhőtakaró
fölé emelkedjen.
Még ha a hold nem is világít, Afrika fölött a csillagok is
fényesen ragyognak, a felhőtakaró alant pedig olyan volt, akár
egy fehér lepedő, visszaverte a derengő csillagfényt, és a sápadt
felszín felett elsuhanó árnyak is láthatóvá váltak. A Buccaneer
a King Air mögött nyolc kilométeres távolságból kezdte meg a
rárepülést. Mindössze háromszáz méterrel repült a préda felett.
Mendoza a tejfehér felhőtakarót figyelte maga előtt. A felszín
nem volt sima, egy-egy nagyobb gomolyfelhő erősen
kiemelkedett a többi közül. Visszavett a sebességből, nehogy
túl gyorsan beérje a másik gépet.
Aztán meglátta. Csak egy kis árny volt két gomolyfelhő
között, amelyek kiemelkedtek az aránylag egyenletes
felhőrétegből. A következő pillanatban már el is tűnt. Majd
ismét előbukkant.
– Megvan – mondta. – Nem lehet, hogy ez egy másik gép?
– Negatív – jött a válasz. – Nincs semmi más az égen.
– Vettem. Rárepülök.
– Értettem. Kezdje meg a támadást.
Kicsit felgyorsított, néhány másodperc alatt biztonságos
tüzelőtávolságba ért. A célpont ott lebegett előtte a
célkeresztben, a távolság elérte az optimális négyszáz métert.
A két gépágyúból a lövedékek kíméletlen zuhataga indult
meg, és csapódott be a Beech farkába. A farokrész darabokra
szakadt, de a lövedékek tovább folytatták útjukat, keresztül az
utólagosan beépített üzemanyagtartályokon egészen a
pilótafülkéig. A két pumpást egy tizedmásodperc alatt utolérte
a halál, szétszaggatták őket a golyók, és a két pilóta is
ugyanerre a sorsra jutott volna, de az üzemanyag még a
lövedékeknél is gyorsabb volt. Akárcsak a Transall, a Beech is
felrobbant, és az izzó törmelék néhány másodperc alatt eltűnt a
vastag felhőtakaró alatt.
– Célpont kilőve – jelentette Mendoza. Egy újabb tonna
kokain, amely soha nem jut el már Európába.
– Vissza a bázisra! – mondta a nő. – Az irány…

Alfredo Suáreznek nem maradt más választása, mint szóról-

szóra beszámolni a Donnak az összes veszteségről. Ugyanis a
Don magához hívatta. A kartell feje nem maradhatott volna
ilyen sokáig a világ legveszedelmesebb régiójának
legmagasabb pozíciójában, ha nem lett volna kifinomult
hatodik érzéke, amellyel megérzi a veszélyt.
A szállítási igazgatóból minden részletet kiszedett. A két
hajó, most pedig a két repülő, mielőtt elérték volna Guinea-
Bissau partjait, aztán ott volt még a két motorcsónak a Karib-
tengeren, amelyek nem jelentek meg a megbeszélt helyen, és
azóta sem látta őket senki, s velük együtt nyoma veszett a
nyolcfős legénységnek is, no meg eltűnt a playboy is egy tonna
tiszta porral, melyet az értékes kubai ügyfelek vártak Dél-
Floridában. És erre jött még az a hamburgi szörnyűség.
Suárez azt hitte, hogy Don Diegót majd szétveti a méreg.
Ennek épp az ellenkezőjét tapasztalta. A Don úgy tanulta, hogy
ha az embert az apró-cseprő ügyek olykor ki is hozzák a
sodrából, a nagy problémákat úriemberhez méltó nyugalommal
kell kezelni. Megkérte Suárezt, hogy maradjon az asztalnál.
Meggyújtott egy fekete szivart, és kiment kicsit a kertbe
sétálni.
A lelke mélyén valóban dúlt a harag. Vérfürdő lesz, erre
megesküdött. Borzalmas üvöltés és halál. De mindenekelőtt:
helyzetelemzés.
Roberto Cárdenasra semmit nem lehetett rábizonyítani. A
listájáról egy embert lekapcsoltak Hamburgban, de ez lehet
egyszerűen pech is. Balszerencse. Ám a többit már nem lehet
ennyivel elintézni. Öt hajó a tengeren és két repülő a
levegőben. És az biztos, hogy nem a törvény őrei voltak. Ők
megtartották volna a szokásos sajtótájékoztatókat, és nagy
csinnadrattával bemutatták volna az elkobzott szállítmányt. Ezt
már megszokta. Csak marakodjanak a koncon! Az egész
kokainipar éves bevétele meghaladja a háromszázmilliárd
dollárt. Ez több, mint a legtöbb ország egész éves
költségvetése, eltekintve a harminc leggazdagabbtól.
A profit olyan hatalmas, hogy bármennyi embert
tartóztatnak is le, az önkéntesek seregét képtelenség
megállítani, akik boldogan állnak a meggyilkoltak vagy
bebörtönzöttek helyébe. Ez a vállalkozás olyan nyereséget
termel, hogy hozzá képest Bill Gates és Warren Buffet is csak
vásári kofák. Egyetlen év alatt össze tudja szedni a kokainból
az ő kettejük teljes vagyonát.
Viszont ha az áru nem ér célba, abból nagy baj lehet. A
fogyasztók igényeit feltétlenül ki kell elégíteni. Lehet, hogy a
kartell emberei brutális módszereket alkalmaznak, de a
többieket sem kell félteni: a mexikóiak, az olaszok, a kubaiak,
a törökök, az albánok, a spanyolok és a többiek, akiknek a
szervezett bűnbandái egy rossz szó miatt is képesek vérfürdőt
rendezni.
Ha pedig nem véletlen egybeesésről van szó, és ezt most
már végleg el lehet felejteni, akkor viszont ki lopja az árut, és
ki gyilkolja le a kartell embereit, aminek következtében a
szállítmányai egyszerűen felszívódnak?
A Don szemében ez árulás volt vagy lopás, ami szintén az
árulás egyik formája. Az árulásra pedig egyetlen elfogadható
válaszlépés létezik. Megtalálni az árulót, és megbüntetni.
Méghozzá könyörtelen brutalitással. Bárki is áll e mögött,
megtanulja a leckét. Ez nem személyes ügy, de a Donnal ilyet
egyszerűen nem lehet csinálni.
Visszament a házba a vendégéhez, aki még mindig úgy
remegett, mint a nyárfalevél.
– Küldd ide a Végrehajtót! – mondta a Don.
 12. fejezet

Paco Valdez, a végrehajtó és két segédje Guinea-Bissauba

repült. A Don nem akart több tengeri szállítmányt kockáztatni.
De azt a szívességet sem akarta megtenni a Kábítószer-ellenes
Ügynökségnek, hogy az embereit menetrendszerinti járatokra
ülteti.
A harmadik évezred első évtizedének végére az
interkontinentális járatok ellenőrzését annyira
megszigorították, hogy Valdezt a maga nem éppen szokványos
külsőjével biztosan kiszúrták volna, és ráakasztottak volna
valakit. Úgyhogy a kis csapat a Don privát G4-es
Grummanjával repült.
Don Diegónak tökéletesen igaza volt… egy bizonyos
pontig. Csakhogy a luxusgépnek is a Bogotát Guinea-Bissauval
összekötő képzeletbeli egyenesen kellett repülnie, ezt a
szakaszt pedig Sam folyamatosan figyelte a magasból.
Úgyhogy a Grummant is kiszúrta, azonosította és jelentette.
Amikor a Kobrához eljutott a hír, elégedett mosoly jelent meg
az arcán.
A Végrehajtót a bissaui repülőtéren a kartell helyi ügyeiért
felelős megbízott, Ignacio Romero fogadta. Bár ő volt az
idősebb, Romero mégis túlságosan tisztelettudóan viselkedett.
Egyrészt mert Valdez a Don személyes követeként érkezett,
másrészt mert a Végrehajtónak félelmetes híre volt az egész
kokainvilágban, harmadrészt pedig azért, mert Romero négy
nagyobb szállítmány eltűnéséről volt kénytelen beszámolni.
Kettőt a tengeren, kettőt pedig a levegőben veszítettek el.
Az, hogy néha elveszett egy-egy szállítmány, bőven benne
volt a pakliban. Az Észak-Afrikába és Európába tartó
szállítmányok esetében tizenöt százalékos veszteséget a Don
minden további nélkül hajlandó elfogadni, amennyiben persze
logikus és meggyőző magyarázatot kap a történtekre.
Csakhogy a nyugat-afrikai szakaszon, Romero teljes területén,
Guineában, eddig a veszteségek nagyjából a nullához
közelítettek, ezért is ugrott meg az utóbbi öt évben húszról
hetven százalékra az afrikai partvidékre irányított
szállítmányok aránya az Európába szánt teljes árumennyiség
vonatkozásában.
Romero roppant büszke volt a biztos révbe érési mutatóira.
Kenuk és kisebb halászhajók egész flottája állt rendelkezésére,
amelyek mindegyikén volt GPS, így mindig pontosan meg
tudtak jelenni a megbeszélt átadás-átvételi pontokon a
tengeren.
Ráadásul a katonaság is a zsebében volt. Djalo Gomes
tábornok katonái személyesen segédkeztek a nehéz bálák
mozgatásában. A tábornok megkapta a maga részét a
kokainból, amit aztán már a saját eszközeivel juttatott el
Európába a nigériai barátai segítségével. A libanoni
pénzbrókerek tevékenységének köszönhetően pedig a tábornok
világviszonylatban is gazdag embernek számított, afrikai
mércével meg aztán valóságos krőzus volt.
És mégis előfordulhat ilyesmi? Hogy nem egyszerűen
elvész négy szállítmány, hanem szőrén-szálán eltűnik minden,
és úgy, hogy az egészre semmilyen értelmes magyarázatot nem
találnak! Az nem volt kérdés, hogy Romero együttműködik a
Don követével, mindenesetre megkönnyebbülten tapasztalta,
hogy az Állatnak nevezett végrehajtó nagyon is barátságos
vele. Pedig ha sejtette volna…
Szokás szerint, amikor egy kolumbiai útlevél került elő a
reptéren, az ellenőrzéstől eltekintettek. A háromfős személyzet
azt az utasítást kapta, hogy maradjanak a gépen, nyugodtan
használhatják a VIP-szobát is, annak minden szolgáltatásával
együtt, de egyvalaki mindig legyen a gépen. Aztán Romero a
vendégeit a luxusterepjárójával átfuvarozta a háború sújtotta
városon, és a városhatártól húsz kilométerre lévő tengerparti
házában látta vendégül őket.
Valdez két segédet hozott magával. Az egyik alacsony, de
annál kövérebb, a másik pedig magas, szikár, ragyásképű.
Mindkettő egy-egy táskával szállt le a gépről, de természetesen
ezeket sem nézte át senki. Minden szakembernek van
szerszámkészlete.
A Végrehajtó egyáltalán nem volt nehéz eset. Csak egy
kocsit kért a házigazdától, meg egy kis segítséget, hogy a
városon kívül hol található valami jó kis étterem, ahol
ebédelhetne. Romero a Mar Azult javasolta, Kinhamel után, a
Manszoa-töltésen, mivel ott mindig friss a homár. Fel is
ajánlotta, hogy személyesen elviszi őket, de Valdez nem élt
vele, inkább fogott egy térképet, és a kövér segédjét ültette a
kormányhoz. Aztán egész nap nem is jelentkeztek.
Romero megnyugodott. Úgy tűnt, a vendégek nem
kíváncsiak a remekül bevált szállítmányfogadási módszereinek
részleteire, illetve az Észak-Afrikába és Európába induló
további útvonalakra.
Másnap Valdez bedobta, hogy mivel az ebéd előző nap
olyan remek volt, akár a házigazdával együtt, négyesben is
megismételhetnék. Romero személyes sofőrjének helyét a
Kövér vette át, Valdez ült mellette. Hátul Romero és a Csontos.
Úgy tűnt, a vendégek már remekül ismerik az utat. Alig
nézték a térképet, hibátlanul keresztülhajtottak Kinhamelen, a
papel törzs nem hivatalos fővárosán. A papelek befolyása
amúgy jelentősen csökkent az államhatalomban, amióta a
közülük való Vieira elnököt dzsungelkéssel miszlikbe
aprították a hadsereg katonái. Azóta a balanta törzsből való
Gomes tábornok diktátorkodott az ország felett.
A város után letértek a főútról, a tábla szerint az innen még
tíz kilométerre lévő étteremhez ezen a kis földúton lehetett
eljutni. Nagyjából az út felénél járhattak, amikor Valdez
oldalra biccentett, mire a Kövér egy még keskenyebb csapásra
fordult rá, amely egy elhagyatott kesu-farmhoz vezetett.
Romero azonnal szólt, hogy ez így nem lesz jó, rossz felé
mennek.
– Maradjon csendben, Señor! – szólt hátra halkan a
Végrehajtó. De mivel továbbra is csak azt hajtogatta, hogy ő
ártatlan, a Csontos elővett egy csontozó kést, és az álla alá
tartotta. Romero elsírta magát.
A farmon a házikó alig volt nagyobb egy kunyhónál, de a
célnak megfelelt. Volt benne egy szék. Romero félelmében azt
már nem vette észre, hogy valaki a szék lábait odacsavarozta a
padlóhoz, nehogy felboruljon.
A helyi vezér vallatói tárgyilagosan és szakszerűen végezték
a munkát. Valdez nem is csinált semmit, csak angyali arccal
nézte a helyet körülvevő kesudió fákat, amelyek termését nem
szedte le senki. A segédei kirángatták Romerót a terepjáróból,
bevitték a házba, félmeztelenre vetkőztették és odakötözték a
székhez. Ami ezután következett, nagyjából egy óráig tartott.
Az Állat kezdte, mert ő csak addig élvezte a dolgot, amíg az
alany nem vesztette el az eszméletét, utána átadta a munkát a
segédeknek. Ők repülő-sóval hozták vissza a fájdalmak
birodalmába az öntudatlanságba menekülő testet, ezután
Valdez mindig feltette a kérdést. Azt az egy kérdést, hogy mit
csinált Romero az ellopott szállítmányokkal.
Egy órával később majdnem végeztek is. A székben ülő férfi
már nem üvöltött. A péppé zúzott ajkakból csak egy erőtlen
nyögés hallatszott, valami olyasmi, hogy „N-e-e-e-e”, de aztán
rövid szünet után a két kínvallató ismét rákapcsolt. A Kövér
ütötte, a Csontos meg vágta. Ki mihez értett a legjobban.
A vége felé Romerót már senki nem ismerte volna fel. Nem
volt füle, nem volt szeme, nem volt orra. Minden ujját eltörték,
mind a tíz körmét leszakították. A szék alatt vértócsa.
Valdez ekkor észrevett valamit a lábánál. Hanyag
mozdulattal kirúgta a nyitott ajtón a vakító napfénybe. Néhány
másodperc múlva egy rühes kutya jelent meg az udvaron. Az
ocsmány jószágnak jól láthatóan habzott a szája. Veszett volt.
 A Végrehajtó elővette az automata fegyverét, kibiztosította,
és meghúzta a ravaszt. A lövedék keresztülment az állat
csípőjén. A foxi szerű korcs hangos vinnyogással elterült. A
két mellső lábával próbálta vonszolni magát. A hátsókat nem
bírta mozdítani. Valdez elfordult, és visszatette a fegyvert a
pisztolytáskába.
– Végezzetek vele! – mondta kegyesen. – Nem ő volt.
Ami még Romeróból megmaradt, az a következő percben
meghalt, amikor a csontozó kés átjárta a szívét.
A három bogotái küldött nem is próbálta meg elrejteni a
művét. Ez már Romero helyettesének, Carlos Sonorának a
feladata lesz, aki ezzel egyben elő is lett léptetve. Az eltakarítás
élménye mindenképpen hasznos lesz, hiszen bizonyára erősíti
majd a jövőbeni lojalitást a kartell irányában.
A kivégzőosztag tagjai levették az összevérezett
esőkabátokat, és gondosan összehajtogatták őket. Rendesen
leizzadtak. Amikor távoztak, vigyáztak, nehogy belelépjenek a
haláltusáját vívó kutya habzó nyálába. Már alig lélegzett, de
még mindig vagy egy méterre volt a konctól, amely
előcsalogatta a rejtekhelyéről. Egy emberi orr volt az.
Sonora kíséretében Paco Valdez udvariassági látogatást tett
Djalo Gomes tábornoknál, aki a hadsereg főparancsnokságán
fogadta őket. Valdez elmondta, hogy otthoni szokás szerint
személyes ajándékot hozott Don Diego Estebantól, a nagyra
becsült afrikai partnerének. Az ajándék pedig egy csodaszépen
kidolgozott, kézzel festett virágváza volt, amely a kolumbiai
fazekasmesterek keze munkáját dicsérte.
– A virágoknak – mondta Valdez –, hogy amikor rájuk
tekint, mindig jusson eszébe virágzó baráti kapcsolatunk.
Az elhangzottakat Sonora fordította portugálra. A Csontos
mindjárt hozott is a vázába egy kis vizet a szomszédos
fürdőszobából. A Kövér pedig egy csokor virágot helyezett
bele. Valóban csodaszép lett. A tábornok el volt ragadtatva.
Azt persze nem vette észre senki, hogy a vázában túlontúl
kevés víz volt, és a virágok szára is gyanúsan rövidre volt
vágva. Valdez megjegyezte az íróasztalon található telefon
számát, amely azon kevés készülékek egyike volt, melyek még
működtek a városban.
Másnap vasárnap volt. A bogotái küldöttség hazafelé
készülődött. Sonora vitte ki őket a reptérre. Úgy egy
kilométerre a hadsereg főparancsnokságától, Valdez kérte,
hogy álljanak meg egy pillanatra. A mobilján, ami errefelé csak
az elitnek, vagyis a fehéreknek és a kínaiaknak volt, és amelyet
az egyetlen helyi szolgáltató, az MTN működtetett, felhívta
Gomes tábornok irodai számát.
Eltartott egy ideig, amíg a diktátor átkecmergett a
szomszédos rezidenciáról az irodába. Amikor végre felvette,
nagyjából egy méterre lehetett a vázától. Valdez megnyomta a
detonátor gombját.
A robbanás a fél épületet romba döntötte. A diktátorból csak
néhány cafat maradt, ezeket később visszaszállították a balanta
törzs territóriumára, ahol a törzsi szokások szerint temették el
az ősök szellemének jelenlétében.
– Új üzleti partnert kell keresnie – mondta Valdez
Sonorának, ahogy továbbmentek a reptér felé. – Egy őszintét.
A Don nem szereti a tolvajokat. Lásson hozzá azonnal!
A Grumman startra készen, teli tankokkal várakozott.
Fernando de Noronhától északra haladt el, ahol Sam ismét
észlelte és továbbította az adatot. A nyugat-afrikai puccsról a
BBC is beszámolt, de a hírhez nem voltak képek, úgyhogy
egész rövidre fogták a tudósítást.

Néhány nappal korábban volt egy másik híradás is, amely

szintén nem kavarta fel túlzottan a kedélyeket, de azt a CNN
adta le. Egy kolumbiai egyetemistalányt kísértek ki a Kennedy
reptérre, ahonnan visszautazott Madridba, miután Brooklynban
ejtették a vádat ellene. Normál esetben ez valóban nem akkora
hír, hogy különösebb figyelmet érdemelne, de valahol valaki
megmozgatta à szükséges szálakat, és a hírcsatorna stábja
kivonult a helyszínre.
 Az eredmény egy kétperces bejátszás volt az esti hírekben.
A kilencórás ismétlésből a szerkesztő már ki is vette. A rövid
tudósításban viszont remekül látszott, ahogy a Bevándorlási és
Vámügyi Hivatal kocsija megérkezik az indulási oldalra, és két
légi marsall egy szerény de csinos fiatal nőt kísér át a
csarnokon, majd ellenőrzés nélkül keresztülmennek a
biztonsági kapun.
A hangalámondás pusztán arról számolt be, hogy Miss
Arenal egy bűnözői körökhöz tartozó csomagkezelő munkás
machinációinak áldozata lett, aki Madridban néhány héttel
ezelőtt épp az ő bőröndjét szemelte ki arra, hogy a New York-i
járatra feljuttasson egy kilogramm kokaint, amit aztán itt a
Kennedy reptéren felfedeztek a hatóságok. Azóta
Spanyolországban a hordár vallomást tett, ami tisztázta a
kolumbiai egyetemistalányt, akit azonnal szabadon engedtek,
és most visszatérhet Madridba, ahol művészettörténetet tanul.
Senkit nem érdekelt, de Kolumbiában valaki rögzítette.
Ezután pedig Roberto Cárdenas rengetegszer megnézte. Újra és
újra. A felvételnek köszönhetően hosszú évek után újra láthatta
Letiziát. A lánya megdöbbentően hasonlított Conchitára, az
édesanyjára, aki elbűvölő szépség volt.
A kokainkereskedelem csúcsán a legtöbben hivalkodóan
fényűző életet élnek. Cárdenas a ritka kivételek egyike volt. Ő
az utcáról küzdötte fel magát még a régi kartellek idejében. Az
elsők között vette észre, hogy Don Diego lesz a befutó, és az
elejétől kezdve segített neki a központosításban rejlő
lehetőségeket kiaknázni. A Don ezért is volt teljes mértékben
meggyőződve a lojalitásáról, és mindjárt a kezdet kezdetén
bevette az újonnan megalakított Hermandad vezetőségébe.
Cárdenas ösztönösen tisztában volt a játékszabályokkal.
Pontosan ismerte a közeget, amelyben mozgott, és mindig előre
megérezte a veszélyt. Egyetlen gyenge pontja volt csupán, és
ezt sikerült is megtámadniuk egy jogász feltűnően rendszeres
madridi utazásai miatt, amire a távoli Washingtonban egy
komputerzseni figyelt fel. Conchita egyedül volt kénytelen
felnevelni Letiziát, miután elváltak útjaik, s amikor az asszony
meghalt rákban, Cárdenas kiemelte a lányát abból a
kígyófészekből, amelyben ő kénytelen volt az egész életét
leélni, mivel más világot soha nem ismert.
Amikor Eberhardt Milch főellenőrt Hamburgban
lekapcsolták, azonnal biztonságos helyre kellett volna
menekülnie. Ezt ő is pontosan tudta, az ösztönei most sem
hagyták cserben. De nem volt hajlandó. Utálta a „külföldet”. A
külföldi korrupt vámtisztekkel való olajozott együttműködést
biztosító divizióját is egy fiatalos csapat segítségével tartotta
működésben, akik viszont remekül elboldogultak az idegen
országokban. Ő erre nem volna képes, ezt pontosan tudta.
Viszont még hazai pályán is állandóan mozgásban volt.
Ötven kis odú várta, ahol bármikor meghúzhatta magát, a
legtöbb Cartagena környékén, és úgy vásárolta az eldobható
mobilokat, mint más a cukorkát. Minden készüléket csak
egyetlen egyszer használt, utána már dobta is folyóba. Olyan
ügyesen rejtőzködött, hogy olykor még a kartell embereinek is
napokba telt, mire rátaláltak. Dos Santos tehetséges
kollégáinak, akik a Kábítószer-ellenes Ügyosztály hírszerzési
részlegén dolgoztak nem is akármilyen eredményességgel, ez a
mestermutatvány soha nem sikerült.
Általában sötét, már-már spártai egyszerűséggel bútorozott,
kis lakásokban tanyázott. Egyetlen ingóságához ragaszkodott
csupán: a tévéjéhez. A legjobb és legújabb plazmatévéjét és a
kitűnő műholdas vevőjét mindenhová magával vitte.
Imádta ha egy hatos pakk ott volt a keze ügyében a kedvenc
söréből, és kedvére kapcsolgathatott a műholdas csatornák
között, vagy épp betett egy DVD-t a nagy képernyő alatt
elhelyezett lejátszóba. Imádta a rajzfilmeket, főleg a
Gyalogkakukkot, mert a farkason mindig jókat nevetett, pedig
általában nem volt az a nevetgélős fajta. De bírta a krimiket is,
mert a sok béna bűnözőn is jókat derült, akik állandóan
lebuktak, de ugyanolyan jól szórakozott a filmbéli rendőrökön
is, akik Roberto Cárdenast soha nem tudták volna elkapni.
 De a legjobban most ezt a rövid bejátszást szerette, amelyet
újra és újra megnézett. Egy aranyos, kicsit nyúzott fiatal hölgy
haladt végig a Kennedy reptér fő csarnokán. Néha még ki is
merevítette a képet, és vagy fél órán át csak merengve bámulta
a lánya arcát. Azok után, amit azért tett, hogy ez a kis film
elkészülhessen, semmi kétsége nem volt afelől, hogy előbb-
utóbb valaki elkövet majd egy hibát.

Az a bizonyos a hiba Rotterdamban csúszott be. Ezt a régi

holland várost bizonyára egyetlen kereskedő sem ismerné fel
azok közül, akik száz évvel ezelőtt laktak ott, de talán még
azok a brit katonák sem ismernének rá, akiket 1945 tavaszán
virágokkal és csókokkal köszöntöttek a helyiek, amikor
felszabadítóként bemasíroztak a városba. Már csak a régi
belváros őrzi a tizennyolcadik századi épületek eleganciáját, a
gigantikus kikötő viszont olyan, mint egy másik, sokkal
modernebb város, amely csupa acél, üveg, beton, króm, meg
persze víz, a vízen pedig rengeteg hajó.
Mivel a hatalmas mennyiségű importolajat, ami Európát
mozgásban tartja, már a tengeren, a várostól biztonságos
távolságban átszivattyúzzák a tankerekből a vezetékekbe, a
rotterdami kikötő igazi különlegessége a konténerrakodó,
amely ugyan nem olyan nagy, mint a hamburgi, de legalább
olyan jól felszerelt.
A holland vámosok a rendőrséggel együttműködve bizonyos
„megbízható forrásból származó információk” alapján
lebuktattak, és letartóztattak egy Peter Hoogstraten nevű
vámtisztet.
Ez a fickó viszont nagyon ravasz volt, és remekül vágott az
esze, ráadásul a fejébe vette, hogy kidumálja magát a szorult
helyzetéből. Pontosan tudta, hogy miben vett részt, hogy hova
utalta a kenőpénzeket, illetve hogy a kartell hova utalta az
összegeket. Úgy gondolta, nemsokára visszavonul, és élete
hátralévő részében az utolsó fillérig kiélvezi az összegyűjtött
vagyonát. Meg sem fordult a fejében, hogy beismerő vallomást
tegyen, vagy hogy egyáltalán elismerje a bűnösségét. Úgy
határozott, a végsőkig kijátssza a polgári és az emberei jogait.
Egyetlen dolog aggasztotta csupán, mégpedig az, hogy a
hatóságok honnan tudhattak ilyen sokat. Valaki, valahol
feldobta. Ebben biztos volt.
A hollandok büszkén kérkednek a szélsőségesen liberális
nézeteikkel, aminek folytán számtalan szervezett bűnbanda
találja meg itt a számítását, talán éppen a roppant elnéző
törvények miatt. És az itteni alvilágnak a nagyobbik része nem
is holland illetőségű, hanem más európai népek, vagy akár
Európán kívüliek érdekcsoportjaiból áll.
Hoogstraten elsősorban a törököknek dolgozott. És nagyon
is jól ismerte a kokainkereskedelem belső törvényeit. A por
egész addig a kartell tulajdonát képezi, amíg ki nem jut a
kikötő területéről, ahonnan aztán már szabadon feljuthat az
Európai Unió bármelyik autópályájára. Onnantól a török
maffiáé, aki ötven százalékot már előre kifizetett, a másik
ötven pedig az átadás után lenne esedékes. A holland vámosok
kis akciója tehát mindkét felet fájdalmasan érintette. A
törököknek most újra le kellett adni a megrendelést, de nem
voltak hajlandók újabb előleget fizetni. Csakhogy a törököknek
is voltak ügyfeleik, akik leadták a rendeléseket, és várták a
szállítmányt. Hoogstraten tevékenysége tehát, amely
biztosította a konténerek szabad áthaladását a vámon, roppant
értékes volt, és ennek megfelelően remekül fizetett is. Ő ugyan
csak egy volt a kolumbiai dzsungel és a holland vacsoraasztal
között egymásba kapcsolódó, jól fizetett láncszemek közül,
amelyek száma akár a húszat is elérhette, de tagadhatatlan,
hogy ő volt az egyik legkritikusabb pont.
A hiba Van der Merwe főfelügyelő egészségügyi
problémája miatt következett be. A főfelügyelő egész felnőtt
életét a Holland Királyi Vámhivatal kötelékében töltötte, nem
egészen háromévnyi szolgálat után már át is vették a bűnügyi
részlegbe, ahol aztán számtalan csempészt buktatott le a hosszú
évek alatt. De közben ő sem lett fiatalabb. Volt egy prosztata-
megnagyobbodása, emellett rengeteg kávét ivott, és a helyzetet
az sem javította, hogy a húgyhólyagja elég gyenge volt. A
fiatal kollégák sokat viccelődtek az öregen, de neki ez az egész
egyáltalán nem volt olyan vicces. Peter Hoogstraten hatodik
kihallgatásának a közepén járhattak, amikor nem volt mese, az
öregnek megint ki kellett mennie.
Ez még önmagában nem lett volna baj. Biccentett a
kollégájának, hogy tartsanak egy kis szünetet. A tiszt máris
bemondta a jegyzőkönyvbe, hogy „a kihallgatást
félbeszakítjuk, a pontos idő…” majd lekapcsolta a digitális
hangrögzítőt. Hoogstraten ragaszkodott hozzá, hogy márpedig
neki rá kell gyújtania, ami azt jelentette, hogy valakinek át
kellett kísérnie a dohányzásra kijelölt helyre.
A nemdohányzók védelmében hozott törvények már szinte
sehol nem engedik meg a dohányzást, az emberi
szabadságjogok viszont biztosítják a dohányosok számára a
dohányzás jogát. Van der Merwe arra gondolt, hogy a
legszívesebben most azonnal hazamenne a kis vidéki házába,
és inkább a veteményeskertjével meg a gyümölcsösével
foglalkozna, és soha a büdös életben nem is csinálna mást.
Mindhárman felálltak.
Ahogy az öreg elfordult, a zakója szélével véletlenül levert
egy irattartót, amely ott feküdt előtte az asztalon. Ahogy
leesett, kilencven fokkal elfordult, és kicsúszott belőle egy
papírlap. Oszlopba rendezett számjegyek álltak rajta. Van der
Merwe szinte azonnal lecsapott rá, és visszatette a mappába, de
Hoogstraten így is meglátta. És fel is ismerte. A Turks- és
Caicos-szigeteken vezetett bankszámlájának kivonata volt.
Az arcán ugyan semmi nem látszott, de a fejében hirtelen
összeállt a kép. A mocskos tetűk tehát a banktitkokhoz is
hozzáférnek. Ezeket a számokat, illetve a bank nevét, amely az
imént a másodperc töredékéig láthatóvá vált, rajta kívül csak
ketten ismerhették. Az egyik maga a bank, a másik pedig a
kartell, akik a bankszámlára a pénzt utalták. Úgy gondolta,
hogy valószínűleg nem a banktól kapták meg az információt,
hacsak a DEA át nem verekedte magát a bank adatbázisát védő
tűzfalakon.
Bár ezt sem lehet kizárni. Hiszen az informatikában nem
létezik feltörhetetlen kód, még a NASA és a Pentagon tűzfalain
is át lehet menni, ahogyan az már meg is történt. Ha viszont
nem a bank volt, akkor a kartellt azonnal értesíteni kell, hogy
valaki kiszivárogtatta az adatokat. Azt nem tudta, hogy őmaga
hogyan léphetne kapcsolatba a kolumbiaiakkal, akiknek a
létéről a De Telegrafban olvasott egy hosszabb cikket, de a
törökök biztosan tudják.
Két nappal később a bírósági meghallgatáson a holland
vámosoknak megint pechjük volt. Ugyanis egy megrögzött,
fanatikus jogvédő bírót fogtak ki, aki mellesleg a kokain
legalizálásáért küzdött, mivel ő maga is rendszeresen
fogyasztotta a szert. Elrendelte, hogy Hoogstraten szabadlábon
védekezhet. A lebuktatott vámos kisétált az épületből, és azon
nyomban telefonált is.

Madridban Paco Ortega főfelügyelő végre lecsaphatott,

méghozzá Cal Dexter jóváhagyásával. A pénzmosásért felelős
Julio Luznak immár nem tudták hasznát venni. A bogotái
reptérről induló járatok utaslistáinak ellenőrzése során kiderült,
hogy a jogász, a jól bevált menetrendjét követve nemsokára
ismét Madridba érkezik.
Ortega megvárta, amíg a célszemély kilép a bankból, és a
banki alkalmazottak segítségével megtörténik a keménykeretes,
Samsonite táskák átadása. Aztán civil ruhás UDYCO-tisztek
vezetésével egyszerre csak kommandósok özönlötték el a bank
előtti útszakaszt.
A bank mögötti kis utcában az egyik háztetőről irányító
UDYCO-tiszt segítségével lekapcsolták a két táskás férfit is,
akikről kiderült, hogy a galíciaiak verőemberei. A két táskában
a spanyol, szervezett bűnözői körök és a kartell között
lebonyolított kétheti forgalom „ellenértéke” pihent.
 Az összeg meghaladta a tízmillió eurót, ötszázas
címletekben. Az eurózónában ezzel a bankjeggyel csak nagyon
ritkán lehet találkozni, mivel az utcán szinte képtelenség fizetni
vele. Valójában csak hatalmas összegű, készpénzes tranzakciók
során használatos. Ilyesmire pedig nem sok üzletágban van
folyamatosan szükség.
A bank bejárata előtt Julio Luzt is őrizetbe vették, odabent
pedig a Guzman fivéreket és a főkönyvelőt. A házkutatási
paranccsal a kezükben az UDYCO emberei mindjárt
lefoglalták a főkönyveket is. Ahhoz, hogy rájuk bizonyítsák a
nemzetközi pénzmosás tényét, egy egész csapat kiváló
könyvelő több hónapos munkájára lesz szükség, de az őrizetbe
vételhez a két bőrönd is bőven elég volt. Arra egyszerűen nem
volt jogilag elfogadható magyarázat, hogy miért is adták át ezt
a hatalmas összeget két közismert bűnözőnek. Viszont az egész
ügy sokkal simábban alakulna, ha valaki vallomást tenne.
Amikor a két gengsztert a cellájukhoz vezették, elhaladtak
egy nyitott ajtó előtt. Az irodában a kissé zaklatott Julio Luzt
pillantották meg, amint Paco Ortega főfelügyelő széles
mosollyal a száján éppen kávéval és süteménnyel kínálja.
Az egyik egyenruhás rendőr pedig vigyorogva odabökte a
raboknak:
– Ez a fickó juttat benneteket rács mögé egy életre…
A megjegyzést a kolumbiai jogász is meghallotta, és amikor
az ajtó felé nézett, egy pillanatra összeakadt a tekintete a komor
ábrázatú gengszterekkel. Tiltakozásra itt nem volt idő. A két
verőlegény a következő másodpercben már el is tűnt a
folyosón. Két nappal később, amikor átszállították őket a
madridi központi fogdából egy külvárosi börtönbe, az egyikük
megszökött.
Mint kiderült, valaki a biztonságiak közül elképesztő hibát
ejtett, Ortega pedig nem győzött mentegetőzni a felettesei előtt.
A fickó bilincsét nem jól kattintották rá a csuklójára, így a
szállítójárműben az egyik keze végig szabad volt. Ráadásul a
furgon nem ment be a börtön udvarára, hanem a bejárat előtt
állt meg. Amikor a két őrizetes megindult a kapu felé, az
egyikük egyszer csak meglódult, és villámgyorsan elszaladt.
Az őrök a nyomába eredtek, te túl lassúak voltak. Elvesztették
a nyomát.
Ismét eltelt két nap, és Paco Ortega azzal állított be Julio
Luz cellájába, hogy nem sikerült megszereznie a letartóztatási
parancsot a jogász ellen. Úgyhogy szabadon távozhat. Sőt,
holnap reggel kikísérik a reptérre, és felszállhat a Bogotába
induló járatra.
Julio Luz egész éjjel le sem hunyta a szemét. Gondolkodott.
Nem volt se felesége, se gyermekei. Hál' istennek! A szülei
már rég meghaltak. Semmi nem kötötte Bogotához, és rettegett
a Don haragjától.
A börtönben mindenki a galíciai verőlegény szökéséről
beszélt, meg arról, hogy a zsaruk képtelenek megtalálni. A
legtöbben biztosra vették, hogy a madridi északnyugati
bandatársai, akik kapcsolatban állnak a szervezett bűnözői
körökkel, elbújtatják, és szépen hazacsempészik.
Julio Luznak eszébe jutott az egyenruhás őr beszólása.
Reggel pedig nem volt hajlandó távozni. A védője teljesen
magán kívül volt. De Luz ragaszkodott hozzá, hogy maradni
akar.
– Nézze, Señor, ez itt nem szálloda – magyarázta Ortega
főfelügyelő. – Akárhogy is nézem, hivatalosan nem indítunk
eljárást ön ellen. Az ügyvédje egyszerűen túl jó volt. Nem
tudtam felvenni vele a versenyt. Vissza kell mennie Bogotába.
– És ha vallomást teszek?
Hirtelen mély csend telepedett a cellára. Az ügyvéd feltette
a kezét, mint aki itt már nem segíthet, és átkozódva távozott. Ő
megtette, amit lehetett. Elérte, hogy az ügyfelét kiengedjék. De
a hülyeség ellen ő is tehetetlen. Paco Ortega bevezette Luzt egy
kihallgató szobába.
– Jól van – kezdte a főfelügyelő –, akkor beszélgessünk! De
őszintén! És nagyon-nagyon sok mindenről. Már ha valóban
nálunk akar menedéket találni.
 Luz kipakolt. Csak mondta, mondta. Rengeteget tudott.
Nemcsak a Banco Guzmanról, de más bankokról is. Akárcsak
Eberhardt Milch esetében, itt sem fojtotta belé a szót senki.

João Mendoza harmadik bevetése során egy valaha francia

felségjelzéssel repült Noratlas került terítékre. Ez a típus
holdfényben is könnyedén felismerhető a dupla farokrészt
összekötő merevítőről és a hátul nyíló rakodó ajtókról. A gép
viszont még csak nem is Guinea-Bissauba igyekezett.
A Guineától északra eső Szenegál fővárosa, Dakar partjainál
csak úgy hemzsegnek a halak a tengerben, ezért aztán rengeteg
horgász is jár ide. A nyílt tengeren, mintegy száz kilométerre
Dakartól egy nagy Hatteras horgászjacht várakozott. Remek
álca volt, hiszen a magasba meredő árboctámaszával és a hátsó
részben sorakozó horgászbotokkal egy ilyen hófehér
horgászhajó láttán az ember általában nem fog gyanút.
A Blue Marlin lágyan ringatózott az éjszakai csendben,
mintha csak arra várna, hogy a halak pirkadatkor elkezdjenek
mozgolódni. A modern GPS-berendezéseknek köszönhetően
száz méteres pontossággal ott várakozott, ahol a megbeszéltek
szerint várakoznia kellett. A legénység pedig kezében a
vakítóan erős Maglite-lámpával fülelt, hogy mikor hallják
közeledni a repülőt, hogy az előre egyeztetett fényjeleket az
égre vetítsék. De hiába füleltek, nem hallottak motorzúgást.
A motorok ugyanis a megbeszélt találkahelytől dél-nyugati
irányban csaknem ezer kilométerre elhallgattak, és mostanra
rég a tenger fenekén pihentek a Noratlas roncsaival
egyetemben. Hajnalban a Hatteras legénysége, akiknek eszük
ágában sem volt horgászni, visszaindult Dakarba, és egy kódolt
e-mailt írtak, miszerint a találkozó nem jött létre, és ennek
értelmében a gépházban a motorok alatt sincs ott az egy tonna
kokain.
Ahogy a szeptember lassan októberbe fordult, Don Diego
Esteban rendkívüli vezetői értekezletet hívott össze, amelynek
nem is annyira a helyzetértékelés, mint inkább a kárfelmérés
volt a célja.
A vezetőség két tagja nem volt jelen. A kartell értesült róla,
hogy Julio Luzt Madridban letartóztatták, bár arról még nem
volt tudomásuk, hogy áruló lett belőle.
Roberto Cárdenast pedig egyszerűen nem lehetett elérni. A
Donnak lassan kezdett elege lenni abból, hogy a cartagenai
állandóan felszívódik az őserdőben, és még mobilon sem lehet
a nyomára bukkanni. De az értekezlet legfontosabb témája
amúgy is a veszteségek számszerűsítése volt, ez pedig Alfredo
Suárez illetékességébe tartozott.
És a számok egyre rosszabbul festettek. A leadott
megrendelések alapján az Egyesült Államokba és Európába
minden évben háromszáz-háromszáz tonna leszállítását kellett
biztosítani. Az évnek erre az időszakára már simán kétszáz
felett kellene lennie a leszállított mennyiségnek. De még a
százat sem érték el.
Az elképesztő veszteségek három fronton is jelentkeztek. Az
amerikai és az európai kikötőkben sorra kapcsolták le a
konténereket a fokozott helyszíni ellenőrzések során, amelyek
túlontúl is jól időzítettnek bizonyultak. Az már régóta a napnál
is világosabban látszott, hogy a Don ellen valaki nagyon
komoly támadást indított. A gyanú sötét fellege elsősorban a
szállítmányozóra, Suárezre vetett árnyékot. Hiszen egyedül ő
tudta pontosan, hogy mikor és melyik konténerben szállítják a
fehér port.
Ő azzal védekezett, hogy több száz kikötőbe szállítanak, és
ezek közül csak négyben dicsekedhettek sikeres akcióval a
vámosok. Azt Suárez még nem tudta, hogy további hét
rajtaütés előkészítése kezdődött már meg, miután a Kobra
újabb korrupt közalkalmazottak nevét juttatta el a
hatóságokhoz.
 A második támadási hullám a nagy tengerjárók ellen
irányult. Az óceán közepén megállított és átvizsgált nagyhajók
számában egyértelmű emelkedés volt tapasztalható. Ezek mind
hatalmas teherszállítók voltak. Bizonyos esetekben már az
indulás előtt, még a kikötőben a fedélzetre vitték a kokaint, és
csak a célállomáson történt meg a kirakodás.
De Suárez egyre gyakrabban alkalmazta azt a módszert,
amelyben a hajók még „tisztán” futnak ki a tengerre a több
tonna kokaint pedig már a nyílt vízen veszik fel halászhajóktól
vagy motorcsónakoktól, majd ugyanígy meg is szabadulnak
tőle az út vége előtt mintegy száz-kétszáz kilométerre. Így a
hajó a célállomáson is „tisztán” köthetett ki, mint például a
Virgen de Valme Seattle-ben.
Ennek a módszernek az volt a hátránya, hogy nem nagyon
lehetett kikerülni, hogy a tengerjáró legénysége végignézze az
áru felvételét, illetve továbbadását. Persze volt olyan is, hogy a
hajó az ellenőrzéskor épp nem szállított kokaint, ilyenkor az
ellenőrök sűrű bocsánatkérések közepette távoztak a
fedélzetről. De a titkos rejtekhelyek, amelyeket elvileg soha
senkinek nem lett volna szabad felfedezniük, gyanúsan sokszor
tárták fel a titkukat.
A nyugati szektorban három ország, Kanada, az Egyesült
Államok és Mexikó haditengerészete végezte az ellenőrzéseket,
a vámosokkal és a parti őrséggel karöltve, akik mostanában
igencsak messze sodródtak a parttól. Keleten pedig négy
európai ország is fokozott aktivitást mutatott.
A hivatalos nyugati propaganda szerint a sikeres rajtaütések
megszaporodása egy újfajta technológia bevezetésével
magyarázható, amelyet beton alá temetett holttestek
megtalálására fejlesztettek ki, s amelyet a gyilkossági osztályok
a világon már mindenütt sikerrel alkalmaznak. Ez a fejlesztés –
a hivatalos magyarázat szerint – úgy halad át a fémen, mint a
röntgensugár a kevésbé szilárd anyagon, és így pontosan
kirajzolja a képernyőre az olyan titkos rekeszeket, amilyeneket
Juan Cortez is gyártott, illetve a bennük elrejtett kis
csomagokat. Egész elfogadható magyarázat volt… csak éppen
nem volt igaz.
Viszont a lefoglalt hajókat egy jó időre szó szerint kivonták
a forgalomból. Ráadásul a történtek után – az egy-egy
szállítmányért fizetett hatalmas pénzek dacára – a tengerjáró
hajók közül még azon kevesek is a kartell ellen fordultak,
amelyek fel voltak készítve a fuvarozásra.
De a Don inkább a harmadik front miatt aggódott. Hiszen
még a hibáknak is van valami okuk. Még a legnagyobb
katasztrófákra is létezik értelmes magyarázat. Viszont az, hogy
csak úgy nyomtalanul eltűnnek a szállítmányok, már az
elevenjébe vágott.
Neki fogalma sem volt a két Global Hawkról, amelyek
hatalmas területeket tartottak folyamatos megfigyelés alatt a
Karib-tenger, illetve az Atlanti-óceán felett. Fogalma sem volt
arról a fedélzetazonosításról, amelyet Michelle és Sam
másodpercek alatt tudott továbbítani a nevadai Chreech-ben
működő légi bázisnak, vagy éppenséggel Juan Cortez
mesterműveinek listájáról, amely a távoli Washingtonban, egy
raktárépületben hevert. De ugyanúgy nem tudott arról sem,
hogy a két Sólyom két kilométeres körzetben tudja blokkolni a
célba vett hajó minden kommunikációs csatornáját, legyen az
rádió, e-mail vagy mobiltelefon. És természetesen nem
tudhatott arról a két gabonaszállítónak álcázott hadihajóról
sem, amelyek a Karib-tengeren és az Atlanti-óceánon
járőröztek.
De legfőképp arról nem tudott, hogy megváltoztak a
játékszabályok, és a hajóit, a legénységgel és az áruval együtt
úgy süllyesztették el, börtönözték be, kobozták el, hogy sem
nyilvánosság, sem bíróság nem látta őket. Csak annyit
tapasztalt, hogy egymás után tűnnek el nyomtalanul a hajók és
a repülők. Fogalma sem volt róla, hogy őt és a kartelljét immár
úgy kezelik, mint egy külföldi terrorista szervezetet amelyre
semmilyen törvény nem vonatkozik.
 Mindennek meg is volt a hatása. Ami nemcsak abban
nyilvánult meg, hogy nehezebb volt nagy tengerjárókat találni,
amelyek vállalták a szállítás kockázatát, de például a
motorcsónakok kormányosai igen jól képzett tengerészek
voltak, nem holmi kikötői rakodólegények, őket sem volt
egyszerű pótolni. De a kisgépek pilótái sem voltak hajlandók
felvállalni a kockázatot.
Don Diegónak helyén volt az esze, és roppant erősen
munkált benne a paranoia. E két tulajdonságának köszönhette a
gazdagságát, és azt, hogy egyáltalán életben maradt ebben a
közegben. Mostanra már biztos volt benne, hogy árulóval van
dolga, méghozzá a kartellen, a Testvériségen belül. Egész éjjel
azon fantáziált, hogy mit fog művelni az illetővel, ha egyszer
sikerül rájönni a kilétére.
A balján diszkrét köhintés hallatszott. José-María Largo, az
értékesítési igazgató bátorkodott felszólalni:
– Don Diego, elmondhatatlanul sajnálom, de kénytelen
vagyok tájékoztatni, hogy az ügyfeleink mindkét kontinensen
nyugtalankodni kezdetek, de elsősorban a mexikóiak, illetve az
Európa nagy részét uraló olaszországi ‘Ndrangheta emberei
elégedetlenkednek. Ön személyesen szentesítette ezt a két
egyezséget: a La Familiával Mexikóban, illetve a
calabriaiakkal, akik az európai haszon oroszlánrészét zsebelik
be.
Most pedig panaszkodnak a hiány miatt, hogy a
megrendeléseket nem teljesítjük, és hogy a csökkenő kínálat
miatt kénytelenek emelni az áraikat.
Don Diegónak nem kis erőfeszítésébe került visszafognia
magát. De ahelyett, hogy képen törölte volna a fickót, csak
komoran bólintott:
– José-María, kedves kollégám, szerintem itt az idő, hogy
személyesen is felkeresd a tíz legnagyobb ügyfelünket. Mondd
el nekik, hogy voltak átmeneti nehézségeink, amelyek egy jól
körülhatárolható területet érintettek, de már urai vagyunk, a
helyzetnek, – Aztán hízelkedve Suárezhez fordult: – Mert
feltétlenül kezelni tudjuk ezeket a problémákat, ugye, Alfredo?
A fenyegetés hosszasan lebegett a szoba levegőjében, és
egyaránt vonatkozott minden jelenlévőre. A termelést fokozni
kell, hogy fedezni tudják a veszteséget. Korábban még soha
nem használt hajókat és tengerjáró teherszállítókat kell
szerezni, és beállítani az Atlanti-óceánon való átkeléshez. Új
pilótákat kell olyan összegekért megvásárolni, amire
képtelenek nemet mondani, hogy vállalják az utakat Afrikába
és Mexikóba.
Magában pedig megfogadta, hogy mindent bevet az áruló
kézre kerítése érdekében, és nem nyugszik, amíg meg nem
találja. És akkor kezelésbe veszik. A halála biztosan nem lesz
kellemes.

Október elején Michelle észlelt egy kis foltot, amely a

kolumbiai őserdőből észak felé tartott a tenger felett. A
nagyítás során kiderült, hogy egy kétmotoros Cessna 441-esről
van szó. Azért vonta magára a figyelmet, mert a semmi
közepéről indult útnak, egy olyan aprócska felszállópályáról,
ahol az ember a legritkább esetben sem keres külföldre induló
személyszállítót. És ez nem valami vezetőségi luxusgép volt,
amely gazdag üzletemberekkel a fedélzetén vágott útnak. S
mivel 325 fokos irányban haladt, az úti célja egyértelműen
Mexikó volt.
Michelle ráfordult a gépre, és követte Nicaragua, majd
Honduras partjai felett, ahol – ha nem lett volna extra
üzemanyagtartályokkal felszerelve – mindenképpen le kellett
volna szállnia tankolni. De nem szállt le. Csak repült tovább,
elhagyta Balize-t, majd a Yucatán-félszigetet is. A Creech légi
bázis ekkor értesítette a mexikói légierőt, akik örömmel
vetették rá magukat a prédára. Bárki is volt ez az őrült, aki
fényes nappal vágott neki egy ilyen útnak, fogalma sem lehetett
róla, hogy figyelik, illetve hogy a megfigyelőnek az tűnt fel,
hogy neki útközben tankolnia kellett volna.
 A Cessnát két mexikói vadászgép kapta el. Megpróbáltak
kapcsolatba lépni a csempészgéppel a rádión. De az nem
válaszolt. Intettek a pilótának, hogy szálljon le Méridán.
Előttük egy nagyobb felhőformáció jelent meg az égen. A
Cessna hirtelen zuhanórepülésbe kezdett, és megpróbált a
gomolyfelhők között láthatatlanná válni. Valószínűleg a Don
egyik újonc pilótája lehetett, aki nem rendelkezett még kellő
tapasztalattal. A vadászgépeken a radar kitűnően működött,
ellentétben a pilóták erősen korlátozott navigációs készségével.
A Cessna lángolva zuhant a tengerbe Campeche partjai
mellett. A szállítmánnyal a texasi határra, Nuevo Laredo
mellett egy szarvasmarha farmra igyekezett. A gépen senki
nem maradt életben. A helyi halászok ötszáz kilogrammnyi
kokaint szedtek össze a baleset helyszínén. Valamennyit
átadtak ebből a hatóságoknak is, de a többségét megtartották
maguknak.
Októberben mindkét álcázott hadihajó kifogyott a
készletekből. A Chesapeake Jamaicától délre, a nyílt tengeren
találkozott az ellátó hajóval. Az üzemanyag- és az
élelmiszerkészletet csordultig feltöltötték. A legénység is
cserélődött, ezúttal a kaliforniai Coronadóból a 3-as számú
SEAL-csapat szállt fel a fedélzetre. De a korábbi különleges
egységekkel együtt a foglyok is távoztak a hajóról.
Az ablaktalan börtönön kívül a rabok fejére csuklyát húztak,
így azok annyival ugyan tisztában voltak, hogy az amerikaiak
vették őket őrizetbe, de arról fogalmuk sem volt, hogy hol,
illetve milyen hajón lehetnek. Végül aztán csak elérték a
szárazföldet, ahol továbbra is csuklyával a fejükön, sötétített
ablakos buszokon az Eglin légi bázisra szállították őket, majd
egy C-5-ös teherszállító fedélzetén vágtak neki a nagy útnak a
Chagos-szigetekre, ahol legalább végre újra láthatják majd a
napot, és a „kispadon” kivárhatják a háború végét.
A Balmoral szintén a tengeren töltötte fel az
üzemanyagkészletét. A Különleges Vízi Szolgálat emberei
számára viszont nem ért véget a küldetés, ugyanis nem volt
senki, aki leválthatta volna őket, mivel a két teljes osztaguk
éppen Afganisztánban teljesített szolgálatot. A foglyokat
Gibraltárra szállították, ahol ugyanaz az amerikai C-5-ös
teherszállító leszállt, hogy őket is felvegye. A britek a
tizennyolc tonna lefoglalt kokaint szintén átadták Gibraltáron
az amerikaiaknak.
A Chesapeake huszonhárom és a Balmoral tizennyolc
tonnás trófeáját már egy másik hajó vitte tovább. Ez a kis
teherszállító szintén a Kobra irányítása alatt állt.
Az amerikai és európai kikötőkben lefoglalt kokaint a
különböző országos rendészeti szervek semmisítették meg. A
tengeren lekapcsolt szállítmányokat a haditengerészet és a parti
őrség emberei égették el a szárazföldön. A tenger felett lelőtt
szállítmányok örökre elvesztek. De a Paul Devereaux, vagyis a
Kobra által megszerzett szállítmányokat a Bahamák egyik
aprócska, fegyveres őrizettel kibérelt szigetén tárolták.
Az egységcsomagokból épített halmok álcázva pihentek
szép sorban a pálmafák alatt, és egy osztag amerikai
tengerészgyalogos éldegélt a közvetlen közelükben felállított
mobilházakban közvetlenül a part menti árnyékos területen, a
móló mellett. Egyetlen látogatójuk akadt csupán: egy aprócska
hajó, amely rendre szállította az újabb és újabb rakományokat.
A rajtaütések után mindig ez a kis hajó sietett a hadihajókhoz,
hogy megszabadítsa őket a lefoglalt kábítószertől.

Október végére Hoogstraten üzenete eljutott a Donhoz. Azt egy

percig sem hitte, hogy a bankok adták volna ki a legféltettebb
titkaikat a hatóságoknak. Lehet, hogy egy esetleg meg is tenné,
de hogy mindjárt kettő is, az teljességgel lehetetlen. Ez pedig
azt jelentette, hogy egyetlen ember volt csupán, aki tudta, hogy
melyek azok a bankszámlák, ahova a kenőpénzeket fizetik
azoknak, akik szavatolják a kokainszállítmányok biztonságos
célba érkezését az amerikai és az európai kikötőkben. A Don
megtalálta az árulót.
 Roberto Cárdenas akkor is épp a lányáról készült bejátszást
nézte, amint a Kennedy reptéren végigsétál a járdán, amikor a
rejtekhelye ajtaja hirtelen kivágódott. Mint mindig, a mini Uzi
most is a keze ügyében volt, és mint mindig, most is remekül
bánt vele.
A Végrehajtó bandájából hat embert szedett le, mire végre le
tudták teríteni, többek közt az Állat kezébe is sikerült golyót
eresztenie. De végül mindig a túlerő győz, Paco Valdez pedig,
mivel pontosan tudta, kivel áll szemben, egy tucat embert
hozott magával.
Az élete során Roberto Cárdenas durva, kőkemény bűnöző
volt. A halála után azonban ugyanolyan hulla lesz belőle, mint
bárki másból. Legfeljebb ő öt darabban végezte, miután a
láncfűrész végzett vele.
Világ életében csak egyetlen lánya volt, akit a világon
mindennél jobban szeretett.
 13. fejezet
Novemberben a Kobra kíméletlenül folytatta a Don Diego
kokainbirodalma ellen indított hadjáratát. A birodalom falai
pedig lassan, de biztosan repedezni kezdtek. A kartell a
mindkét kontinensen számos brutális bűnbandából álló
ügyfélköre szemében egyre komolyabb presztízsveszteséget
volt kénytelen elkönyvelni, és a helyzete már-már végzetesnek
tetszett.
Don Diego maga is tisztában volt vele, hogy még ha
Roberto Cárdenas valóban el is árulta, az biztos, hogy nem a
patkánylistáért felelős kollégája volt az egyetlen ellensége.
Cárdenasnak halvány fogalma sem lehetett azokról a
csodálatos rejtekhelyekről, amelyek Juan Cortez zsenialitását
dicsérték. Fogalma sem lehetett arról, hogy mely hajók, mikor
és melyik kikötőből indulnak útra az áruval. És fogalma sem
lehetett azokról az éjszakai gépekről, amelyek a levegőben
vágtak neki a nagy útnak Nyugat-Afrika felé. Viszont létezett
valaki, aki ezzel nagyon is tisztában volt.
A Don paranoiája szép lassan arra az emberre kezdett
koncentrálni, aki mindezt tudta: Alfredo Suárezre, aki
időközben értesült róla, hogy milyen sorsra jutott Cárdenas, és
most már valóban aggódott az életéért.
De a legfontosabb kérdés továbbra is a termelési kapacitás
növelése volt. Az útnak indított mennyiség ötven százalékát is
elérő lekapcsolások, megsemmisülések, veszteségek és
nyomtalan eltűnések következtében a Don Emilio Sáncheztől
olyan elképesztő termelést várt el, amelyre még soha nem volt
példa. A megnövekedett költségek pedig most már a kartell
felfoghatatlanul hatalmas vagyonát is kikezdték. Aztán a Kobra
megtudta, hogy mi történt Cárdenasszal.
 A feldarabolt holttestre helybéli farmerek bukkantak rá. A
fejét nem találták meg, bizonyára soha nem is fogják, Dos
Santos viszont a láncfűrészről egyből ráismert a kartell
módszereire, és mindjárt DNS-vizsgálatot is kért a cartagénai
kollégáktól. Végül ez alapján sikerült azonosítani az öreg
gengsztert.
Dos Santos értesítette a DEA bogotái kirendeltségének
elnökét, aki rögtön továbbította a hírt Arlingtonba, az Army
Navy Drive-ra. A Kobra pedig közvetlen összeköttetésben állt
a Kábítószer-ellenes Ügynökség főparancsnokságával.
Ez idáig, hogy védje az információforrás életét, mindössze
tizenkét korrupt vámtisztet buktattak le, ráadásul mindet
„véletlenül”. Most, hogy Cárdenas meghalt, immár senkire
nem kellett tekintettel lenni.
Cal Dexter a DEA legfőbb kábítószer-vadásza, Bob
Berrigan társaságában bejárta fél Európát, és vagy tizenkét
országban adta le a fülest a vámosoknak. A DEA igazgatója
ugyanezt tette Észak-Amerikában, vagyis Mexikóban, az
Egyesült Államokban és Kanadában. A vámhatóság igazgatóit
minden esetben megkérték, hogy a hamburgi módszert
alkalmazzák a lebuktatás során. Ne rohanják le azonnal a
kérdéses dolgozójukat, hanem inkább várják meg a következő
szállítmányt, így nemcsak a korrupt tisztviselőt, de azt a
beérkező kábítószert is kivonhatják a forgalomból, amelynek
mozgását az illető fedezni próbálta.
Volt, aki elfogadta a javaslatot, de olyanok is akadtak, akik
nem tudtak várni. Mire a patkánylistán szereplő összes vámost
őrizetbe vették, így is több mint negyven tonna kokaint sikerült
lefoglalni. És ezzel még korántsem volt vége.
Cárdenas hat különböző bankból indította az utalásokat,
amely pénzintézmények most a rájuk nehezedő elviselhetetlen
nyomás alatt nagy nehezen csak kiadták a számlákon maradt
pénzt. Az így lefoglalt fél milliárd dollár jelentős része a
kábítószer-ellenes kampányokat készítő ügynökségek
kofferjeiben landolt.
 De még ezzel sem volt vége. A vizsgálati fogságban
sínylődő közszolgák nem voltak keménylegények. Miután
belátták, hogy az életük hátralevő részét nagy valószínűség
szerint a sitten töltik, a legtöbben igyekeztek a hatóságokkal
mindenben együttműködni, hátha így javíthatnak a
helyzetükön. Bár a bűnbandák vérdíjat tűztek ki a fejükre, ami
viszont épp ellenkező hatást váltott ki, mint amit a
maffiavezérek megcéloztak. Hiszen ezzel csak azt érték el,
hogy a bűnüldöző szerveknek elég volt csak kilátásba
helyezniük, hogy elengedik a fogva tartottat, ha fenyegetőzni
akartak. Ettől az illetők mindjárt halálra is rémültek. És ha az
embernek csak úgy van esélye az életben maradásra, hogy
valami szupertitkos börtönben éjjel-nappal fegyveres őrök
vigyáznak rá, a feltétlen együttműködésnek nem sok értelmes
alternatívája marad.
A letartóztatott urak emlékezetébe – ugyanis kivétel nélkül
férfiak voltak – sorra villantak be az importáló cégek, amelyek
a teherautókat küldték a kikötőbe a konténerekért. A vámosok
és a rendőrök pedig azonnal razziát tartottak a megadott
címeken, ahonnan a bűnbandák már épp szerették volna
máshová áttenni a székhelyüket. A vámosok
együttműködésének köszönhetően szintén tonnaszám sikerült
lefoglalni a kábítószert.
A legtöbb ilyen fogás persze nem közvetlenül érintette a
kartellt, hiszen az idáig eljutott szállítmányok már nem a kartell
tulajdonát képezték, viszont az importőr bandák hatalmas
vagyonokat buktak el, és arra kényszerültek, hogy újabb
megrendelést adjanak le a kartellnek, s eközben még a saját
vevőiket is meg kellett békíteniük. Persze mind megtudták,
hogy az óriási veszteségeket egy kolumbiainak köszönhetik, és
ennek egyáltalán nem örültek.
Azt már a Kobra is sejtette egy ideje, hogy előbb-utóbb az ő
oldalán is becsúszik majd valamilyen biztonsági hiba. Jól
sejtette. Az első ilyen esetre október végén került sor. Egy
kolumbiai katona, aki épp eltávozáson volt a malambói
bázisról, egy bárban elbüszkélkedett vele, hogy ő is őrként
szolgál az amerikai bázison. Részletesen beszámolt a
barátnőjének arról, hogy a jenkik valami nagyon furcsa
repülővel dolgoznak a túlbiztosított zónájukban. A lány
áhítattal hallgatta a szavait, azzal a mondandója tartalmára
mégkíváncsibb besúgóval együtt, aki a bárpultnál ült,
valamivel távolabb tőlük. A magas falak ugyan eltakarják a
gépet, amikor feltankolják vagy műszaki javításokat végeznek
rajta, de amikor felszáll, tökéletesen kivehető. És bár az
ilyesmit mindig éjszaka csinálják, ő maga a holdfényben
mindent pontosan megfigyelt.
Teljesen úgy nézett ki, mint egy játékboltban kapható
repülőgépmodell. Erős propellerek hajtották, a motorja a
hátulsó részben kapott helyet. De a legfurcsább az volt benne,
hogy pilóta nélkül repült, és a kantinban azt beszélték, hogy
olyan elképesztő kamerákkal van felszerelve, amelyek több
kilométeres távolságba is ellátnak, és nem zavarja őket a sötét,
illetve simán átlátnak a felhőkön és a ködön.
A hírek eljutottak a kartellhez is, ahol a tizedes által előadott
zagyvaságot csak egyféleképpen tudták értelmezni: az
amerikaiak pilóta nélküli repülőket küldenek fel Malambóból,
hogy szemmel tartsák az összes tengeri járművet, amelyek
Kolumbia karib-tengeri partvidékéről indulnak útnak.
Egy héttel később a malambói bázist megtámadták. Az
ostrom vezetésével a Don nem a Végrehajtót bízta meg, akinek
a bal kezén a lőtt seb még mindig nem jött rendbe. Erre a célra
tökéletesen megfelelt a veterán dzsungelharcos Rodrigo Pérez,
aki a FARC terroristacsoport egykori gerilláiból verbuválódott
magánhadsereget irányította.
A támadást éjszakára időzítették, a rohamosztag átverekedte
magát a főkapun, ezután máris a bázis központjában található
amerikai erődítményt vette célba. A kapunál öt kolumbiai
katona vesztette életét, a lövések hangjára viszont felfigyelt az
amerikai tengerészgyalogos egység is, amely még épp időben
érkezett a belső szentély védelmére.
 Az ostromlók öngyilkos hulláma még átjutott a belső magas
falon, viszont a pilóta nélküli repülőgép hangárjába már csak
ketten jutottak be. Nekik pedig életük utolsó másodperceiben
szörnyen csalódniuk kellett. Michelle ugyanis épp jó
háromszáz kilométerre a bázistól két motorcsónak felett
lebegve zavarta a bennük ülő csempészek kommunikációs
eszközeit, miközben a Chesapeake legénysége rájuk vetette
magát.
A bázison mindössze néhány lövésnyom maradt az
ostromlók után, de a hangárban, illetve a műhelyekben
semmilyen kárt nem tudtak tenni. A tengerészgyalogosok közül
senki nem halt meg, és a kolumbiaiak is csak öt embert
veszítettek. Hajnalban viszont több mint hetven egykori
FARC-terrorista holttestét találták a helyszínen. Kint a
tengeren közben még két motorcsónak tűnt el nyomtalanul, a
hajók legénységét a merülési vonal alatt kialakított elülső
blokkba terelték, a négy tonna kokaint pedig lefoglalták.
Huszonnégy órával később már a Kobra is tudta, hogy
Michelle létezése nem titok többé a kartell előtt. Don Diegó
ettől persze még mit sem tudott a másik pilóta nélküli
repülőről, amely távoli brazil szigetről indult járőröző
körútjaira.
Ennek segítségével Mendoza őrnagy további négy kokain-
kereskedő gépét lőtte le az Atlanti-óceán felett. A kartell
áthelyezte a repülőgépek üzemanyag-vételezési állomását
Boavistáról egy még eldugottabb farmra. A szerencsétlen
boavistai földi személyzetet az Állat és az emberei hosszú
órákon át kínozták, mivel azt gyanították, hogy ők
szivárogtatták ki a repülők indulási adatait a hatóságoknak.
A hónap vége felé egy brazil bankár, aki épp Fernando de
Noronhán töltötte a szabadságát, felhívta az öccsét Rióban, és
egy furcsa repülőszerkezetről számolt be neki, amelyet az
amerikaiak a repülőtér távoli szegletéből indítanak útjára. Két
nappal később az O Globo napilapban egy érdekes cikk jelent
meg, amely felfedte a másik repülőgép földi bázisának
pozícióját.
Csakhogy ezt a távoli szigetet még a Don FARC-osztagai
sem tudták bevenni. A malambói bázis védelmét a történtek
után természetesen megerősítették, és a két pilótanélküli gép
zavartalanul folytatta a megfigyelést a levegőből. A
szomszédos Venezuelában persze a szélsőbalos Hugo Chavez
elnök, aki a fennkölt erkölcsi prédikáció ellenére is minden
további nélkül rábólintott, hogy országa északi partvidékéről
zavartalanul szállhassanak tengerre a kokainszállítók, dühödten
verte az asztalt, de ennél többet ő se nagyon tehetett.
Mivel mindenki úgy vélte, hogy Guinea-Bissau-n átok ül, az
Atlanti-óceán feletti szállítással megbízott pilóták ragaszkodtak
hozzá, hogy más célállomást nevezzen meg nekik a kartell. Az
a négy gép tehát, amelyet Mendoza decemberben intézett el,
már Guinea-Conakryba, Libériába, illetve Sierra Leonéba
tartott, ahol a tervek szerint a levegőből dobták volna le a
rakományukat. Persze nem valami nagy magasságból, odalent
pedig az egyeztetett időpontban halászhajók várakoztak. De
hiába. Ugyanis a gépek és a szállítmányok nem érkeztek meg.
Amikor aztán kiderült, hogy semmit sem használt az
üzemanyagtöltő-állomás áthelyezése Boavistáról, illetve hogy
mit sem segített a célállomások módosítása, hirtelen elfogytak
az önkéntes pilóták, függetlenül attól, hogy a kartell mennyi
pénzt ajánlott fel a munkáért. A kolumbiai és venezuelai
pilótaberkekben az Atlanti-óceán feletti útvonalakat már
mindenütt úgy emlegették, hogy „los vuelos de la muerte”,
vagyis „haláljáratok”.
Eberhardt Milch hathatós segítségével az európai detektívek
könnyedén megfejtették a dupla körben máltai keresztet
ábrázoló logó üzenetét, amely némelyik konténeren
minduntalan megjelent. A konténerek származási helyét
sikerült a suriname-i fővárosig, illetve Paramaribo kikötőjéig
visszakövetni, onnan pedig már egészen egyszerű volt
megtalálni azt a banánültetvényt, ahonnan útnak indultak. Az
amerikaiak segítségével aztán az ültetvényen átfogó razziát
tartottak, és annak rendje és módja szerint le is zártak mindent.
A magából teljesen kikelt Alfredo Suárez kétségbeesetten
próbált valahogy a kedvében járni Don Diegónak, és éles
szemmel észrevette, hogy a Csendes-óceánon még egyetlen
hajót sem veszítettek el. Mivel Kolumbia pedig mindkét
óceánon rendelkezik tengeri kikötőkkel, úgy döntött, hogy a
legtöbb szállítmányt átteszi a Karib-térségből a nyugati
partvidékre.
Michelle a váltást akkor észlelte, amikor kiszúrta, hogy az
adatbankjában szereplő egyik kisebb méretű hajó a gyorsan
fogyatkozó Cortez-listáról Panama nyugati partjai mentén
halad észak felé. Arra már nem maradt idő, hogy megfogják a
csempészeket, de sikerült kideríteni, hogy Kolumbia egyik
csendes-óceáni kikötőjéből, Tumacóból indult útnak.
December közepén Don Diego Esteban beleegyezett, hogy
személyesen fogadja a kartell egyik legnagyobb és éppen ezért
legmegbízhatóbb ügyfelének küldötteit. A kizárólag
kolumbiaiakból álló, aprócska udvartartásán kívül csak nagyon
ritkán, vagy talán soha nem fogadott személyesen senkit.
Ezúttal azonban az értékesítési menedzser, José-Maria Largo,
aki egy személyben felelt az ügyfélkapcsolatokért világszerte,
addig könyörgött, míg végül a Don úgy döntött, hajlandó
belemenni a személyes találkozóba.
A kartell emberei alaposan felkészültek, és mindent
megtettek annak érdekében, hogy a két európai vendégnek,
bármily fontosak legyenek is, fogalma se legyen arról, hogy
valójában melyik haciendán is fogadja őket a kartell feje.
Nyelvi problémákkal nem kellett megküzdeniük, mivel
mindketten Spanyolországból, pontosabban Galíciából
érkeztek.
Spanyolországnak ez a viharvert északnyugati tartománya
már régóta a legnagyobb csempészközpont a sok évszázados
múltra visszatekintő európai királyságban. Ez a környék
ráadásul hagyományosan olyan kőkemény tengerészeket nevel
ki, akik a legvadabb óceáni viharokban is vidáman
elboldogulnak. Úgy tartják, a Ferroltól Vigóig tartó ezernyi kis
öböllel és meredéllyel csipkézett, több száz halászfalunak
otthont adó, vadregényes partszakaszon az embereknek még az
ereiben is tengervíz folyik.
A tartományban hagyományosan utálják a vámosokat és a
fináncokat. A csempészek a kívülállók szemében gyakran
romantikus hősöknek tűnnek, pedig abban a könyörtelen, ádáz
harcban semmi romantika nincs, amelyet a hatóságokkal
vívnak, és amelynek során leszámolnak a besúgókkal. Amikor
Európában megnőtt a kábítószer-fogyasztás, Galícia a
drogcsempészek egyik legfontosabb központjává nőtte ki
magát.
Éveken át két bűnbanda uralta itt a kokainpiacot: a
Charlinok és a Los Caneos nevű társaság. A két egykori
szövetséges a kilencvenes években egymás torkának ugrott, de
nemrég sikerült elsimítani a nézeteltéréseket, azóta újra együtt
dolgoznak. A két régi-új szövetséges egy-egy magas rangú
képviselőt küldött Kolumbiába, hogy személyesen adjanak
hangot rosszállásuknak a kialakult helyzet kapcsán. A Don
azért egyezett bele a személyes találkozóba, mert egyrészt
Latin-Amerika és Galícia között évszázadok óta szoros
kapcsolat áll fenn azoknak galíciai tengerészeknek
köszönhetően, akik egykoron az újvilágban telepedtek le,
másrészt pedig a galíciaiak általában igen tekintélyes
mennyiségű kokaint rendelnek a kartelltől.
A látogatók nem tűntek boldognak. Paco Ortega főfelügyelő
ugyanis az ő két emberüket kapta el a tekintélyes méretű két
bőrönddel, amelyekben tízmillió tisztára mosott euró rejtőzött.
A Galíciaiak úgy vélték, hogy ezt a katasztrófát valamilyen
biztonsági hiba okozhatta, amelyet Julio Luz, a kartell jogásza
követett el, akire most minden jel szerint húsz hosszú év vár
spanyol börtönökben, ezért aztán állítólag úgy dalol, mint egy
kismadár, mivel vádalkura játszik.
 Don Diego rideg csendben hallgatta a vendégeket. Semmit
nem utált jobban a világon, mint a kioktatást. Most pedig itt
kell ülnie, és végig kell hallgatnia a két corunai küldött
litániáját – fortyogott magában. És ami még rosszabb: a
fickóknak igazuk van. Valóban Luz volt a hibás. Ha annak a
marhának lennének hozzátartozói, kínok kínjaival fizetnének
meg a távolmaradt áruló helyett. De a Galíciaiak másról is
beszámoltak.
Az ő legnagyobb vásárlóik az angliai bandák, akik Nagy-
Britanniában terítik a port. A szigetországban elfogyasztott
kokain negyven százaléka Galícián keresztül érkezik a
fogyasztókhoz. A szállítási útvonal pedig Nyugat-Afrikából
indul felfelé, és mindvégig a tengeren halad. Azok a
szállítmányok, amelyek Nyugat-Afrikából a szárazföldön
keresztül érik el a Marokkó és Líbia közötti partvidéket, majd
onnan folytatják útjukat Dél-Európa felé, más bűnbandákhoz
kerülnek. A galíciaiak mindig is ragaszkodtak a tengeri
szállításhoz, ami most viszont elapadt.
A levegőben pedig ott lógott a nagy kérdés: a kartell mi a
fenét szándékozik tenni az ügyben? A Don kegyesen megkérte
a vendégeit, hogy igyanak még egy kis bort a kertben, amíg ő
bemegy a konferenciaterembe.
– Mennyit érnek nekünk ezek a galíciaiak? – kérdezte José-
María Largótól.
– Nagyon sokat! – vallotta be Largo. Az évente Európába
szállított nagyjából háromszáz tonnából a spanyolok, vagyis
valójában a galíciaiak húsz százalékot kaptak, azaz hatvan
tonnát. Náluk csak az olasz ‘Ndrangheta volt nagyobb, amely
méretben felülmúlta a nápolyi Camorra, illetve a szicíliai Cosa
Nostra szervezetét.
– Szükségünk van rájuk, Don Diego, Suárez hatalmas
szállítmányokkal tudja csak kielégíteni az igényüket.
Mielőtt beolvasztotta a mini kartelleket a Testvériség
hatalmas szervezetébe, a galíciaiak főként a jelenleg egy
amerikai börtönben sínylődő Montoya irányítása alatt álló,
Norte del Valle nevű kartelltől szerezték be az árut. A Norte
del Valle volt az utolsó független kartell, amely behódolt, de
még most is képesek az önálló termelésre. Ha pedig egyszer a
tekintélyes galíciaiak visszatérnek az eredeti szállítójukhoz,
könnyen lehet, hogy mások is követik a példájukat, s ezzel
aláássák az ő birodalmát. Don Diego visszament a teraszra.
– Señores – szólt ismét a vendégeihez. – Don Diego Esteban
ezúttal személyesen vállal garanciát azért, hogy az ellátásban
bekövetkezett problémákat kiküszöböljük, és hamarosan
minden visszatér a régi kerékvágásába.
Ígérgetni persze könnyű. Teljesíteni már jóval nehezebb. A
Suárez-féle eltávolodás a több ezer fős csempészseregtől, akik
fejenként legfeljebb egy kilogramm kokaint voltak képesek a
gyomrukban, vagy esetleg két-három kilót a bőröndjükben
leszállítani, remélve, hogy megússzák a reptéri ellenőrzést,
igen érzékeny téma volt. Az új röntgengépek miatt, amelyek
átlátnak a ruhákon, sőt a testszöveteken is, természetesen a
gyomorban történő szállítást végleg el lehet felejteni. Továbbá
az iszlám fundamentalistáknak köszönhető szigorított
poggyászellenőrzéseknek köszönhetően – amiért minden áldott
nap el is átkozta őket – a bőröndökben elhelyezett
szállítmányok lebukási aránya is az egekbe szökött. Valóban
minden arra utalt, hogy a ritka, de óriási mennyiségű
rakományoké a jövő. Csakhogy július óta elképesztően
megugrott azoknak a szállítmányoknak a száma, amelyeket a
hatóságok lekapcsoltak, vagy amelyek nyomtalanul eltűntek.
Minden egyes elvesztett szállítmány mérete valahol egy és
tizenkét tonna között volt.
Továbbá elvesztette a pénzmosásban jártas emberét, a
patkánylista felett diszponáló beosztottja pedig elárulta, aminek
köszönhetően az a több mint száz tisztviselő, akik titokban neki
dolgoztak, most lakat alatt üldögélnek. Már vagy ötven nagy
tengerjáró bukott le, nyolc motorcsónak párnak és tizenöt
kisebb szállítóhajónak veszett nyoma, a Nyugat-Afrikába
vezető légi hídra pedig már rég keresztet vethetett.
 Tudta jól, hogy valahol van egy ellensége. Méghozzá egy
nagyon, nagyon elvetemült ellensége. Ha az a két pilóta nélküli
repülőgép folyamatosan járőrözik az égen, és figyeli a hajókat,
vagy talán még a repülőket is, talán magyarázatot adhatna a
veszteségek egy részére.
De hol vannak az amerikai és a brit hadihajók, amelyek
elfogják a szállítókat? És hová tűntek a lefoglalt hajók? Mi lett
a legénységgel? Miért nem parádéztak velük a kamerák előtt,
mint máskor? Miért nem mutatta a tévé, ahogy a vámosok ott
vigyorognak a hatalmas fogás mellett?
Bárkik is álltak az egész mögött, nem tarthatják fogva a
legénységet titokban. Hiszen ez ellenkezik az emberi jogok
egyetemes nyilatkozatával. Nem süllyeszthetik el csak úgy a
hajókat. Hiszen ez ellenkezik a tengeri hajózásra vonatkozó
törvényekkel, sőt a nemzetközi bűnüldözési szabályokkal is. És
nem lőhetik csak úgy le a repülőket! Még a legádázabb
ellenségei, az amerikai DEA és a brit SOCA kezét is megkötik
a törvények. És végül a csempészek miért nem küldtek soha
egyetlen figyelmeztető üzenetet sem az előre beprogramozott
készülékek valamelyikén?
A Don feltételezte, hogy egyetlen agytröszt áll az egész
mögött, és ebben igaza volt. Amíg ő kikísérte a vendégeit a
luxusterepjáróhoz, amely visszavitte őket a kifutópályára, a
Kobra a Potomac partján, az elegáns alexandriai házának
nappalijában üldögélt, és egy Mozart zongoraversenyt
hallgatott.

November végén egy ártalmatlannak tűnő gabonaszállító, a

Chesapeake haladt át a Panama-csatornán a Csendes-óceán
felé. Ha bárki kérdezte volna, vagy – ami még ennél is kevésbé
valószínű – ha bárkinek lett volna felhatalmazása, hogy
átvizsgálja a hajó papírjait, akkor a hajó kapitánya könnyedén
bizonyíthatta volna, hogy Chile déli tartományaiba szállít
kanadai búzát.
 Valóban: miután kiért a Csendes-óceánra, dél felé fordult,
de csak azért, mert a parancs úgy szólt, hogy a kolumbiai
partoktól száz kilométerre várakozzon, amíg fel nem vesznek a
fedélzetre egy bizonyos utast.
Ez az utas az Egyesült Államok déli részéről egy CIA-
géppel érkezett Malambóba, a kolumbiai légi bázisra a Karib-
tenger partján. Vámvizsgálatra nem került sor, de ha mégis sort
kerítettek volna rá, mivel az amerikai diplomata-útlevéllel
érkezett, a poggyászát úgysem vizsgálhatták volna át.
Amúgy ez a bizonyos poggyász mindössze egyetlen súlyos
hátizsákból állt, amelytől egész úton nem volt hajlandó
megválni, pedig az amerikai tengerészgyalogosok szívesen
ajánlkoztak, hogy viszik helyette. Na, persze olyan sok időt
nem is töltött a bázison. Ugyanis egy Black Hawk helikoptert
már előre iderendeltek a számára, amely startra készen
várakozott.
Cal Dextert vigyorogva üdvözölte az ismerős pilóta.
– Most be vagy ki, uram? – kérdezte. Ő volt az, aki annak
idején a Szent Klára Hotel felső szintjén, az erkélyről felszedte
a Cárdenasszal folytatott veszélyes találka után. A pilóta
gyorsan ellenőrizte az útvonaltervet, aztán a Black Hawk
felemelkedett, és megindult délnyugati irányba, a Darien-öböl
felett.
Ezerötszáz méteres magasságból a pilóta és utasa jól látta az
alattuk elszáguldó őserdőt, és a távolban a Csendes-óceán
szikrázó kék vizét. Dexter még tinédzserként látott először
ilyen dzsungelt, amikor Vietnamban a Vasháromszög felé
repült. Elég gyorsan elvesztette az esőerdők iránt táplált
illúzióját, amely azóta sem tért vissza.
Mert fentről, a levegőből mindig olyan bujának és puhának
látszanak, kényelmesnek, már-már hívogatónak, de valójában
életveszélyes lenne itt leszállni. A Darien-öböl eltűnt
mögöttük, és máris a panamai határtól délre húzódó földszoros
felett haladtak tovább.
 Miután kiértek az óceán fölé, a pilóta felvette a kapcsolatot
a hajóval, ellenőrizte az irányt, és néhány fokkal korrigált. Tíz
perccel később a várakozó Chesapeake megjelent a horizonton.
A partközeiben tanyázó számos halászhajótól eltekintve a
tengeren nem volt senki, az a néhány halász pedig ott a
partközelben nem vesz észre belőlük semmit.
Amint a Black Hawk ereszkedni kezdett, az utasok látták,
hogy a hajó végében többen is várják már a vendéget. Dexter
mögött a fedélzeti tiszt kinyitotta az ajtót, a rotorok által kavart,
kellemesen meleg szél azonnal bevágott a kabinba. A
Chesapeake fedélzeti daruja, illetve a Black Hawk nagy
fesztávú rotorja miatt úgy döntöttek, hogy a gép nem száll le,
Dextert kötélen engedik le a hajóra.
Először a hátizsákot eresztették le egy vékony acélkábel
segítségével. A súlyos zsák erősen himbálózott a lefelé
irányuló erős légáramlásban, de aztán erős kezek megragadták,
és leakasztották a kábelről. Miután a kábelt visszahúzták, a
fedélzeti tiszt odabiccentett Dexternek, aki az ajtóhoz lépett. A
két heveder már be volt biztosítva a hámba, úgyhogy bátran
kiléphetett a levegőbe.
A pilóta biztos kézzel tartotta egy helyben a helikoptert
tizenöt méterrel a fedélzet felett. A víz, ameddig csak a szem
ellátott, tükörsima volt. Az utolsó méteren segítő kezek nyúltak
felé. Amikor a csizmája elérte a fedélzetet, a hevedereket
kikapcsolták, a kábel pedig ismét megindult felfelé. Dexter
megfordult, feltartott hüvelykujjal jelezte a fentieknek, hogy
minden rendben, mire a Black Hawk máris elindult vissza a
bázisra.
A fogadóbizottság négy főből állt: ott volt a hajó kapitánya,
valójában az amerikai haditengerészet parancsnoka,
kereskedelmi tengerésztiszt szerepében, az egyik rádiós, aki a
Chesapeake és a Kobra-projekt főparancsnoksága között
biztosította a folyamatos kapcsolatot, Bull Chadwick alezredes,
a hajón szolgálatot teljesítő különleges műveleti egység
parancsnoka, valamint egy kemény kötésű altiszt, aki a zsákot
cipelte, amelyet Dexter most volt hajlandó először kiadni a
kezéből.
Miután lementek a fedélzetről, a Chesapeake teljes gőzzel
megindult a nyílt tenger felé.
Mindössze huszonnégy órát kellett várniuk. A két rádiós
váltott műszakban tartott ügyeletet, míg másnap délután a
nevadai légi bázis Michelle képernyőjén megpillantott valami
gyanúsat.
Amikor a Kobra csapata Washingtonban két héttel ezelőtt
észrevette, hogy a kartell a Karib-tengerről átváltott a Csendes-
óceánra, a Michelle által szemmel tartott terület is módosult.
Azóta tizennyolc kilométeres magasságból kémlelte a
Kolumbia déli részén fekvő Tumaco és Costa Rica közötti
partszakaszt mintegy háromszázötven kilométeres
szélességben. És most észrevett valamit.
A légi bázis továbbította a képet Washingtonba, ahol Jeremy
Bishop, aki bizonyára soha nem aludt, és életveszélyes
mennyiségű gyorséttermi ételt fogyasztott a monitorok előtt,
azonnal lefuttatta a keresést az adatbázisban. Az a hajó, amely
szabad szemmel tizennyolc kilométeres távolságból csak egy
alig észrevehető folt volt, most betöltötte az egész képernyőt.
Ez is még egyike volt azon hajóknak, amelyeken Juan
Cortez mestermunkát végzett a hegesztőpisztolyával. Utoljára,
hónapokkal ezelőtt, egy venezuelai kikötőben látták, ott készült
róla a fénykép. A jelenléte a Csendes-óceánon egyértelműen
mutatta, hogy a kartell taktikát váltott.
A jármű a Lloyd-listán nem szerepelt. Az ilyen, mindössze
hatezer tonnás, rozsdamarta teknők legfeljebb csak a Karib-
térség partjainál fekvő aprócska szigetekre szállítottak árut,
ahova másképp nem is lehetett eljutni, csak ezekkel a kis,
partközeli utakra alkalmas hajókkal. Ez a példány
Buenaventurából indult, és a Maria Linda nevet viselte.
Michelle azt az utasítást kapta, hogy maradjon rajta az észak
felé vezető úton, és várjon, amíg a Chesapeake megfelelő
pozícióba ér.
 A különleges műveleti erők a számtalan bevetés során óriási
rutinra tettek szert. A Chesapeake negyven kilométerre állt
meg a kis teherszállítótól, és a harmadik napon, nem sokkal
azután, hogy felkelt a nap, a Little Bird kiemelkedett a
rejtekéből.
A rotorok felpörögtek, és kezdetét vette az akció. Chadwick
parancsnok nagy gumicsónakja és a két kisebb harci csónak
már a vízen volt, és ahogy a helikopter felszállt, ők is
megindultak a teherhajó felé. A nagyobb csónak hátuljában, a
két vámos, a kutyás tiszt és a spániel mellett ott ült Cal Dexter
is, kezében a méretes hátizsákkal. A végtelen tenger most is
nyugodtan terült el alattuk. A halálos kis flotta hetven
kilométeres tempóval közeledett a célja felé.
Természetesen a helikopter ért oda előbb. Egy ideig még
forgolódott a Maria Linda hídja előtt, hogy a kapitány jól
láthassa az „Amerika Haditengerészet” feliratot a gép farkán,
aztán egy kicsit ráközelített, hogy a mesterlövész pontosan
célba vehesse a kapitány fejét, aki a következő pillanatban a
hangosbeszélőn azt az utasítást kapta, hogy állítsa le a
motorokat, amit azonnal meg is tett.
A kapitány pontosan tudta, hogy ilyen esetben mi a teendő.
Gyorsan odavakkantott valamit az első tisztnek, akit a
helikopterről nem lehetett látni, mert a kabinok felé vezető kis
folyosóban állt. Ő az utasításnak megfelelően meg is próbálta
leadni a figyelmeztető üzenetet a kartellnek. De semmi nem
működött. Próbálta a mobilt, az SMS-t, a laptopot, sőt végső
kétségbeesésében még a régimódi rádiót is. Felettük valahol a
látó- és hallótávolságon kívül Michelle remekül zavarta a
kommunikációs csatornákat. Aztán a kapitány meglátta a harci
csónakokat a vízen, ahogy egyenesen feléjük száguldanak.
A fedélzet elfoglalása nem okozott problémát. A
feketeruhás, maszkot viselő kommandósok a H&K MP5-
ösökkel másodpercek alatt elözönlötték a hajót, a legénység
pedig magasba tartott kézzel várta az utasításokat. A kapitány
tiltakozott, ahogy kell. Chadwick parancsnok pedig udvarias,
hivatalos modorban beszélt. Ahogy kell.
A legénység még épp látta, ahogy a vámosok és a spániel
felmásznak a fedélzetre, aztán a fekete csuklyák rákerültek a
fejekre, és mindenkit a hajó hátsó részébe tereltek. A kapitány
persze pontosan tudta, hogy milyen rakományt szállít, és most
csak azon imádkozott, hogy ne találják meg. Mert abban biztos
volt, hogy ellenkező esetben hosszú éveket fog eltölteni
valamelyik jenki börtönben. Nemzetközi vizeken hajózott, a
törvény tehát az amerikaiak oldalán állt. A legközelebbi
szárazföld Panama volt, aki örömmel együttműködik
Washingtonnal, és mindannyiukat ki fogja adni. A kartell
minden embere – a legutolsó pumpásig – attól retteg a
legjobban, hogy ha lebukik, akkor kiadják az amcsiknak. Az
Egyesült Államokban ugyanis a bírók nem fukarkodnak a
büntetéssel, és arra sincs semmi esély, hogy az embert némi
kenőpénzért cserébe hamarabb kiengedik.
A kapitány azt az idősebb férfit már nem láthatta, aki
valamivel nehezebben mozgott a termetes hátizsákjával, mint a
kommandósok, de azért egy kis segítséggel ő is feljutott a
fedélzetre. A csuklyák nemcsak a látásban gátolták a legénység
tagjait és a kapitányt, de mivel belül ki is voltak bélelve, a
külső zajok nagy részét szintén elnyelték.
Juan Cortez kimerítő vallomásának köszönhetően, amelyet
Dexter is áttanulmányozott, pontosan tudta, hol kell keresnie.
És amíg a többiek úgy csináltak, mint akik nagy dérrel-dúrral
elejétől a végéig tüzetesen átkutatják az egész hajót, Dexter
szép csendben lement a kapitány kabinjába.
A priccset négy rézcsavar rögzítette a falhoz. A
csavarfejeket zsír és por borította, hogy úgy látsszék, mintha
már évek óta nem csavarozták volna ki őket. Dexter szépen
letörölte a koszt, és kitekerte a rögzítő csavarokat. A priccset
így már el lehetett mozdítani, mögötte a hajó külső borítása
látszott. A legénység nagyjából egy órával a megbeszélt
átadás-átvétel előtt pontosan ugyanígy járt volna el.
 Az acélborítás látszólag érintetlen volt. Dexter benyúlt, és
megtalálta a nyitószerkezetet. Egy halk kattanás hallatszott, és
az egyik acéllemez kimozdult a helyéről. Mégsem tört be
rögtön a tengervíz. Ugyanis a hajó ezen a részen dupla borítást
kapott. Ahogy szép óvatosan kiemelte a lemezt, már meg is
látta a katonás rendben sorakozó kis csomagokat.
Pontosan tudta, hogy ez a kis bemélyedés mind a négy
irányban elég hosszan elnyúlik az álcázott fal mögött. A
csomagok úgy sorakoztak egymáson odabent, mint a téglák.
Mindegyik pontosan húsz centi hosszú volt, mivel a rejtekhely
mélysége ezt a méretet engedélyezte. Így szépen egymásra
helyezve, impozáns kokainfalat képeztek. Minden blokk húsz-
húsz kisebb egységet tartalmazott, amelyek ipari polietilénbe
voltak csomagolva. A blokkok a könnyebb kezelhetőség
érdekében szalaggal voltak összekötve. Dexter úgy saccolta,
hogy nagyjából két tonna tiszta kokain lehet a fal mögött,
aminek az értéke az Egyesült Államok utcáin, a hatszoros
dúsítás után meghaladja a százmillió dollárt.
Óvatosan kibogozta az egyik blokk szalagját. Jól sejtette:
mindegyik plasztik-csomagnak egyedi azonosítószáma volt.
Amikor végzett, visszarakott mindent pontosan úgy, ahogy
találta. Az acéllemezt is visszacsúsztatta, ami szép rendben a
helyére is kattant, ahogy azt Juan Cortez megálmodta.
Végül még vissza kellett helyeznie a priccset, és a
csavarokat is. Mindent pontosan úgy, ahogy volt. A poros-
zsíros borítást is visszakente a hüvelykujjával a csavarfejekre.
Miután befejezte a műveletet, csinált egy kis rendetlenséget,
mintha az egész kabint eredménytelenül kutatták volna át,
aztán felment a fedélzetre.
Amikor a legénység tagjaira ráhúzták a csuklyákat, a
kommandósok levették a saját maszkjaikat. Chadwick
parancsnok most kérdő tekintettel nézett Dexterre. Ő bólintott,
átmászott a korláton, vissza a csónakba, és ismét a fejére húzta
a fekete maszkot. A többiek ugyanígy tettek. A legénység
fejéről ugyanakkor levették a csuklyákat, és a kezükről is
lekerült a bilincs.
Chadwick parancsnok nem tudott spanyolul, de az egyik
embere igen. Az egység vezetője a tolmácsa segítségével a
Maria Linda kapitányának bocsánatáért esedezett:
– Kapitány úr, nyilvánvalóan téves információt kaptunk.
Kérem, fogadja el az Egyesült Államok Haditengerészetének
bocsánatkérését. Szabadon távozhatnak. Jó utat kívánunk!
Amikor elhangzott a „Buen viaje!”, a kolumbiai csempész
alig akart hinni a fülének. Meg sem próbálta eljátszani a
felháborodott ártatlan hajóst, akinek a járművét jogtalanul
kutatták át. Nehogy a jenkik még egyszer nekilássanak a
munkának. Akkor is csak úgy sugárzott az arca, amikor a
tizenhat fekete maszkos fegyveres és a kutya már
visszamászott a csónakokba, és elszáguldottak.
Csendben kivárta, amíg a csónakok eltűnnek a láthatáron,
aztán a Maria Linda szép komótosan ismét megindult észak
felé. Ekkor a kapitány átadta a kormányt az első tisztnek, és
lement a kabinjába. A csavarok érintetlennek tűntek, de azért
biztos, ami biztos kicsavarta őket, és elhúzta az ágyat a faltól.
Az acélborítás is pontosan olyan volt, mint azelőtt, de azért
a biztonság kedvéért lekattintotta a titkos rejtekhely takarását,
és a saját szemével is meggyőződött róla, hogy a csomagokhoz
nem nyúlt senki. Csendben hálát rebegett annak a mesternek,
bárki lett légyen is az, aki ezt a zseniális rejtekhelyet
kialakította a hajón. Most valószínűleg az életét és minden
bizonnyal a szabadságát köszönheti neki. Három nappal később
a Maria Linda épségben partot ért.
Mexikóban három óriás és még néhány kisebb kokainkartell
működik. Az óriások a La Família, az Öböl-kartell, amely
főként keleten, a Mexikói-öbölben tevékenykedik, valamint a
Sinaloa, amely a Csendes-óceáni partvidéken tevékenykedik. A
Maria Linda Mazatlán partjaitól nem messze vagyis a Sinaola-
vidék szívében találkozott a part menti kiszolgáló egységével.
 A kapitány és a legénység tagjai megkapták a (saját
mércéjükkel mérve) hatalmas fizetségüket, valamint a
nemrégiben bevezetett sikerdíjat is, amellyel a Don az új
önkéntesek számát igyekezett növelni. A kapitány egyébként
nem feltétlenül látta szükségesnek, hogy megemlítse a panamai
partok melletti kis kalandját az amerikaiakkal. Hiszen végül is
szerencsésen megúszta. A legénység ebben a kérdésben
ugyanerre az álláspontra helyezkedett.

Egy héttel később valami nagyon hasonló dolog történt az

Atlanti-óceánon is. A CIA gépe szépen csendben landolt a Só-
szigeten, a Zöld-foki-szigetek északkeleti csücskében. Az
egyetlen utasa diplomata státuszban érkezett, így aztán csak
intettek neki, hogy mehet, nem kell semmilyen ellenőrzésnek
alávetnie magát. A súlyos hátizsákjába nem nézett bele senki.
Amikor kilépett a reptéri csarnokból, nem szállt fel a
menetrendszerinti buszjáratra, amely Santa Maríába, a turisták
által látogatott egyetlen településre indult. Inkább bevágódott
egy taxiba, és megkérte a taxist, hogy vigye oda, ahol kocsit
bérelhetne.
A sofőr nem tudott ilyen helyről, úgyhogy megtette a három
kilométeres utat Espargosba, és ott megkérdezett valakit. Végül
a palmeirai kompkikötőhöz mentek, ahol az egyik helyi
fickótól sikerült egy aprócska Renault-t szerezni. Dexter nem
fukarkodott, és szép kis borravalót rátett még a bérleti díjra,
aztán elhajtott a járgánnyal.
A Só-szigetet nem véletlenül hívják így. Lapos, nincs rajta
semmi látnivaló, csak a több kilométer hosszú sólerakódás a
sziklákon, ami valaha igen szép hasznot hozott a helyieknek.
Ma már az egész szigeten csak két út van. Az egyik kelet-
nyugati irányban halad Ledra Luaméból a reptér érintésével
Palmeirába, míg a másik észak-déli irányban Santa Máriáig.
Dexter ennek az útnak a folytatásán ment tovább.
Észak felé autózott egy sivár, kietlen tájon a Fiúra-ponton
található világítótoronyig. Itt leállította a kocsit, kitett a
szélvédőre egy cetlit, hogy még szándékában áll visszatérni, ha
esetleg a távolléte alatt valami kíváncsiskodó rátalálna a
járműre, a vállára vette a súlyos zsákját, és a világítótorony
mellett lement a partra. Alkonyodott, az automatikus fényjelző
működésbe lépett. Dexter elővette a mobilját.
Már majdnem teljesen besötétedett, mire a Little Bird
megjelent a tintaszínű tenger felett. Dexter leadta a megbeszélt
fényjeleket, a kis helikopter pedig leszállt mellette a fövenyen.
Az utas oldali ülés mellett nem volt ajtó. Dexter bemászott, a
lába közé vette a zsákját, és bekötötte magát. A pilóta egy
fejhallgatót nyomott a kezébe.
Dexter feltette, és már hallotta is az erős brit akcentust.
– Jól utazott, uram?
Miért gondolja mindenki, hogy aki öreg, az mindjárt magas
beosztású tiszt is? A mellette ülő férfi a rangjelzése alapján
alhadnagyi rangban szolgált. Ő annak idején csak
őrmesterségig jutott. Biztos az ősz haja miatt. Ettől függetlenül
szimpatikus volt neki ez a fiatalember.
– Igen, nem volt semmi gond – válaszolta.
– Húsz perc múlva a bázison vagyunk. A fiúk már feltették a
teát!
Remek, gondolta Dexter. A tea az most tényleg jól fog esni.
Ezúttal a fedélzeten landoltak, nem volt szükség létrára,
mivel a Little Bird sokkal kisebb, mint a Black Hawk. Nem
sokkal később a hajódaru be is süllyesztette a kis odújába,
ezután pedig a raktérfedelek is a helyükre kerültek a helikopter
felett. A pilóta az acélajtón átlépve a különleges erők
gyülekező csarnokába jutott. Dextert a másik irányba kísérték:
a hátulsó erődítménybe, ahol találkozott a kormányossal és
Pickering őrnaggyal, a Különleges Vízi Szolgálat
csapatparancsnokával. A vacsoránál találkozhatott a két
amerikai honfitársával is, akik rádiósként tartották a
kapcsolatot a Balmoral és Washington, illetve Nevada között,
ez utóbbiak segítségével pedig a felettük, a sötétben cirkáló
Sammel.
 Három teljes napig kellett várakozniuk a Zöld-foki-
szigetektől délre, amikor Sam végre megpillantotta a célpontot.
Ez is egy kis halászhajó volt, akárcsak a Belleza del Mar, csak
ezt úgy hívták, hogy Bonita. Guinea-Conakry, egy másik
bukott diktátorállam part menti szigetvilágába igyekezett a
szállítmányával. Akárcsak a Belleza, ez is bűzlött a haltól, így
igyekeztek semlegesíteni a kokain szagát.
A hajó már vagy hétszer megtette az utat Dél-Amerika és
Nyugat-Afrika között, és Tim Manhire a lisszaboni MAOC-N
csapatával kétszer észre is vette, de egyszer sem volt a
közelben egyetlen NATO-hadihajó sem. Most viszont igen, bár
egyáltalán nem úgy nézett ki. Erről a bizonyos Balmoral névre
keresztelt gabonaszállítóról még a MAOC sem tudott.
Juan Cortez annak idején a Bonitát is kezelésbe vette. Az
első munkái egyike volt. A rejtekhelyet a hajó hátulsó végében
alakította ki, a gépház mögött, ahol mindent elárasztott a forró
gépolaj, a halrakomány bűze.
A forgatókönyv szinte szóról szóra ugyanaz volt, mint a
Csendes-óceánon. Mielőtt a kommandósok elhagyták a Bonita
fedélzetét, a döbbent és módfelett hálás kapitánytól őfelsége
nevében is elnézést kértek az esetlegesen okozott
kényelmetlenségért és késlekedésért. Aztán amikor a két
gumicsónak és a Little Bird eltűntek a láthatáron, a kapitány
lecsavarozta a rejtett borítást a gépház mögött, és ellenőrizte a
titkos rakományát. Semmihez sem nyúltak. Nem volt itt semmi
probléma. A marhák a nagy arzenáljukkal, meg a kutyáikkal
sem voltak képesek megtalálni a szajrét.
A Bonita terv szerint kitette a rakományát, az arra kijelölt
halászhajók pedig terv szerint fel is vették, majd elhaladtak
vele az afrikai partok mentén, fel végig Portugália mellett,
végül pedig átadták a galíciaiaknak. Ahogy a Don megígérte.
Három tonna tehát már célba ért. Bár ez a három tonna egy
hajszálnyit más volt, mint a többi.
A Little Bird visszavitte Cal Dextert a Fiura
világítótoronyhoz, ahol legnagyobb örömére az ütött-kopott
Renault még mindig sértetlenül várta. Visszahajtott vele a
reptérre, innen üzent a tulajnak, hogy jöhet érte, és a
slusszkulcs mellett még egy busás összeget is hagyott a
borítékban, majd elégedetten megivott egy kávét a reptéri
étteremben. A CIA-gép, amelyet időközben a Balmoral
rádiósai rendeltek a helyszínre, egy órával később meg is
érkezett érte.
Az aznapi vacsoránál a Balmoral fedélzetén a kapitány
kíváncsian érdeklődött:
– De hát biztos benne – kérdezte Pickering őrnagyot –, hogy
tényleg nem volt semmi azon a halászhajón?
– Az amerikai ezt mondta. És biztosan alaposan körülnézett,
mert egy teljes órát töltött odalent a gépházban. Amikor feljött
tiszta olaj volt, és úgy bűzlött mint az atyaúristen. Azt mondta,
minden lehetséges helyet megnézett, a hajó tiszta. Valószínűleg
téves riasztás. Borzasztóan sajnálja.
– És akkor most miért ment el?
– Fogalmam sincs.
– Maga hisz neki?
– Nem én! – mondta az őrnagy.
– Akkor meg mi a fene folyik itt? Azt hittem, hogy majd
szépen lekapcsoljuk a legénységet, elsüllyesztjük azt a
szeméttárolót, és elkobozzuk a kokót. Mi a fenét csinált ez itt?
– Nem tudom. De ahogy Tennyson mondaná: „Nem dolguk
a felelet, se kérdezni, hogy minek…” 1
A fejük felett, a koromsötét éjszakában, tíz kilométeres
magasságban Sam irányt váltott, és elindult a brazil szigetre
üzemanyagért. A kétmotoros különgép, amelyet a CIA egyre
morcosabban engedett át, északkelet felé száguldott. Az
egyetlen utas a fedélzeten a felkínált pezsgő helyett inkább
megmaradt a sörnél. Üvegből. Ő volt az egyetlen, aki tudta,
hogy a Kobra miért ragaszkodott hozzá, hogy az elkobzott

1
Tellér Gyula fordítása.
kokaint ne égessék el. A csomagolóanyagokon található
azonosítók miatt. Ugyanis azokra még szüksége volt.
 14. fejezet

A brit SOCA és a londoni Metropolitan Police tisztjeinek jutott

az a megtisztelő feladat, hogy megszervezhették a rajtaütést.
Egy ideje már mindkét szervezet az előkészítésen dolgozott. A
cél egy kábítószer-csempészettel foglalkozó bűnbanda, az
úgynevezett „Essex Csorda” lebuktatása volt.
A Scotland Yard különleges ügyosztálya régóta tisztában
volt már vele, hogy a londoni születésű, megrögzött rosszfiú,
Benny Daniels által vezetett, szörnyű brutalitásáról elhíresült
Essex Csorda nagy tételben importálja és teríti az országban a
marihuánát, a heroint és a kokaint. A bűnbanda amúgy csak
azért kapta ezt a nevet, mert Daniels a Londontól keletre,
illetve a Temze torkolatától északra fekvő Essex tartományban,
a hangulatos kereskedőváros, Epping közelében épített egy
hatalmas, fényűző villát a bűnözői tevékenysége
eredményeként felhalmozott tetemes vagyonából.
Daniels London keleti negyedeiben kezdte fiatal utcai
vagányként. Elképesztő brutalitásának köszönhetően hamar
nevet szerzett magának, miközben gyorsan gyarapodtak a
rovására írt bűncselekmények is. De ahogy az alvilág egyre
sikeresebb szereplőjévé nőtte ki magát, az ügyészség annál
kevésbé tudta nyakon csípni. Hiszen idővel olyan magasra
jutott, hogy az árunak már a közelébe sem kellett mennie,
használható tanúk meg valahogy soha sem akadtak. A
félénkebbek pillanatok alatt módosították eredeti vallomásukat,
a bátrak pedig egyszerűen eltűntek. A brutálisan kivégzett
holttestek időnként előkerültek a folyóparton, máskor nem.
Benny Daniels előkelő helyet kapott a londoni rendőrség
által összeállított listán, amelyen ama tíz bűnöző neve
szerepelt, akiket a brit főváros bűnüldözői leginkább rács
mögött szerettek volna tudni. Az áttörést, amire a Yard oly
régóta várt már, a néhai Roberto Cárdenas által átadott
patkánylista hozta meg.
Nagy-Britannia boldogan konstatálta, hogy a brit vámosok
közül mindössze egyetlen egy szerepelt a listán, aki egy keleti
tengerparti kikötővárosban, Lowestoftban teljesített szolgálatot.
Ezért a vámosok és fináncok vezetőit már egész korán be
lehetett avatni a tervekbe.
Szép csendben, szigorú titoktartás mellett sikerült is
összeállítani egy műveleti egységet, amely a legmodernebb
lehallgató és nyomkövető készülékekkel volt felszerelve.
A titkosszolgálat, vagy másik nevén MI5, a SOCA egyik
legfontosabb szövetségeseként kölcsönadta az ország
legjobbjai között nyilvántartott követő embereit is, a
„Fürkészeket”.
Mivel olyan kábítószer nagybani importjáról volt szó,
amelynek terjesztése immár terrorizmusnak számított, a
Scotland Yard COl9-es fegyveres kommandója is
rendelkezésre állt. A műveleti csoportot Peter Reynolds
parancsnok irányította, de a megvesztegetett vámos közelében
továbbra is a saját kollégái dolgoztak. Akiket közülük
beavattak a tervbe, azok – bár jól titkolták – hirtelen mélységes
gyűlöletet éreztek korrupt munkatársuk iránt. Mindenesetre ők
voltak a legjobb pozícióban ahhoz, hogy az illető minden
mozdulatát szemmel tartsák. A vámost úgy hívták, hogy
Crowther.
Az egyik magasabb beosztású vámtisztnek épp ekkortájt
újult ki a gyomorfekélye, ezért betegszabadságra kényszerült.
Az ő helyére küldték be az elektronikus lehallgató és
megfigyelő eszközök szakértőjét. Reynolds parancsnok
ugyanis nem pusztán egy „elhajló” tisztet és egy szállítmányt
szeretett volna lebuktatni: Crowther nyomán egy egész
kábítószer-hálózatot akart felgöngyölíteni. Ezért pedig hajlandó
volt türelmesen várni, és ha kell, akár több szállítmányt is
érintetlenül továbbengedni.
Mivel Lowestoft a suffolki tengerparton, közvetlenül Essex
felett található, a parancsnok gyanította, hogy Benny Daniels
keze is benne van a dologban. Jól sejtette. Lowestoft rengeteg
kamiont is fogadott, amelyek az Északi-tengeren keltek át a
komppal, és Crowther ezeket előszeretettel engedte át
vámvizsgálat nélkül. Viszont valamikor december közepén
csak becsúszott egy hiba.
A hollandiai Flushingból érkező komppal jött egy olyan
teherautó, amely holland sajtot szállított egy neves
élelmiszerláncnak. Egy fiatal altiszt már épp a szállítmányt
akarta tüzetesen átvizsgálni, amikor Crowther odafutott, és
felülbírálva az újonc döntését nagy sietve továbbengedte a
járművet.
A fiatalember nem volt beavatva, de a „helyettes” nyitva
tartotta a szemét. És sikerült is egy aprócska GPS-es
nyomkövetőt a holland teherautó hátsó lökhárítójára
csúsztatnia, amikor az kigördült a kikötő területéről. Aztán már
rohant is a telefonhoz. Nemsokára három jelöletlen gépkocsi
állt rá a holland teherautóra, és felváltva követték, nehogy az
amúgy gyanútlan sofőr kiszúrja őket.
A tehergépkocsit fél Suffolkon keresztül kísérték, mire
végre félreállt egy parkolóban. Itt egy négyfős társaság fogadta,
akik egy fekete Mercedesből szálltak ki. A követőautó nem állt
meg, csak elhajtott mellettük, de a kocsi rendszámát így is
sikerült megtudni. Néhány másodperc alatt azonosították a
gépjárművet. Egy fantomcég nevén volt, de pár héttel korábban
látták, amint behajtott Benny Daniels palotájának udvarára.
A holland sofőrt kedvesen bekísérték a parkoló mögötti
kávézóba. Ketten vele maradtak arra a két órára, amíg a
teherautóját a másik két férfi „elvitte egy körre”. Amikor
visszaértek, egy vaskos pénzköteget adtak át a sofőrnek, aki
ezek után vidáman folytatta útját a midlandsi szupermarket
rakodóparkolója felé. Az egész eljárás kísértetiesen hasonlított
az embercsempészek módszerére, ezért aztán a műveleti
csoport tagjai már komolyan kezdtek aggódni, hogy a végén
csak néhány szerencsétlen iraki menekültet találnak.
Amíg a holland sofőr az út menti fogadóban kortyolgatta a
kávéját, a másik két fickó a Mercedesből a teherautó
értékesebb szállítmányának célba juttatásával foglalatoskodott.
És bizony nem iraki menekültek voltak, hanem egytonnányi,
tiszta, kolumbiai kokain.
A kamiont a suffolki parkolóból délre, Essexbe vitték.
Viszont most a sofőr és a társa nagyon is óvatos volt. A
követőautókban ülő ügynököknek minden tudományukat össze
kellett szedniük, hogy ki ne szúrják őket. Amikor átértek
Essexbe, az ottani rendőrség szerencsére még két jelöletlen
kocsival is be tudott segíteni.
Végre aztán csak elérték a célállomást, amely egy régi,
látszólag elhagyatott hangár volt a Blackwater-folyó torkolata
melletti lápvidéken. Errefelé a táj teljesen sima és kopár,
úgyhogy a követőknek le kellett maradniuk, de az essexi
közlekedésrendészet helikopteréből még látták, ahogy a hangár
ajtaja becsukódik. A teherautó vagy negyven percig maradt
odabent, majd visszavitték a parkolóban várakozó sofőrhöz.
Ezután a teherkocsi már nem volt érdekes, de egy vidéki
megfigyelőcsapat kitűnő távcsövekkel felszerelkezve elfoglalta
állásait a nádasban. Aztán a raktárból valaki telefonált. A
SOCA és a cheltenhami Kormányzati Kommunikációs Hatóság
rögzítette a hívást. A vonal másik végén lévő illető a hangártól
harminc kilométernyire fekvő Benny Daniels-palotában volt. A
beszélgetésben az „áru” másnap hajnali elszállításáról esett szó,
így Reynolds parancsnoknak nem maradt más választása: a
rajtaütést még aznap éjjel meg kellett ejteni.
A Washingtonnal folytatott korábbi egyeztetések alapján
úgy döntöttek, hogy az akció nagy visszhangot kap a
médiában, olyannyira, hogy a heti rendszerességgel jelentkező
Bűnfigyelő műsor stábja is jelen lesz.
Don Diego Esteban szintén PR-problémákkal bajlódott.
Mégpedig elég súlyosakkal. Ugyanis a húsz legnagyobb
ügyfelével kellett valami értelmeset kezdenie. Tíz amerikai és
tíz európai bűnbandával. José-María Largóra bízta az észak-
amerikai körutat, hogy a kartell egyetlen termékének tíz
legnagyobb vásárlóját nyugtassa meg, és biztosítsa őket, hogy a
tavasz óta érzékelhető problémák hamarosan megoldódnak, és
a szállítások a korábbi, jól megszokott ütemben folytatódnak.
Az ügyfelek viszont most már nagyon nem voltak béketűrő
hangulatban.
Mivel ők voltak a legnagyobbak, megrendeléskor csak ötven
százalékot fizettek. De egy-egy szállítmány esetében ez az
összeg is több tízmillió dollárra rúgott. A vételár másik felét
akkor kellett volna fizetniük, ha az áru biztonságban meg is
érkezett volna hozzájuk.
Amennyiben még Kolumbia és az átadási pont előtt kerül a
hatóságok kezére, vagy tűnik el nyomtalanul az áru, az a kartell
vesztesége. Csakhogy itt már nem ez volt a probléma. Miután a
hatóságok hozzáfértek a patkánylistához, az amerikai vámosok
és a rendőrök egymás után tartották a sikeres razziákat a
belföldi raktárakban, és ezek a veszteségek már az
importőröknek fájtak. Nem is kicsit.
Ráadásul mindegyik importőróriásnak megvolt a saját
kisebb vásárlókból álló hálózata, akiknek az igényeit feltétlenül
ki kellett elégíteni. Ebben az üzletágban ugyanis a lojalitás
ismeretlen fogalom. Ha a megszokott szállító nem tudja hozni
az anyagot, más viszont tudja, akkor a vásárló gondolkodás
nélkül átpártol.
Végül pedig miután a biztonságos révbe érések nagyjából az
előre tervezett mennyiség felére csökkentek, országos szintű
hiány kezdett kialakulni. Az árak, a piac törvényeinek
engedelmeskedve, az egekbe szöktek. Az importőrök a tiszta
port már nem hat-hétszeres, hanem olykor tízszeres
mennyiségre dúsították, hogy nagy nehezen ki tudják szolgálni
a vevőket. Némelyik fogyasztó már csak hét százalékos
keveréket kapott a pénzéért. A porba egyre több dúsító került, a
vegyészek bődületes mennyiségű ketaminnal próbálták
fenntartani azt a látszatot, hogy a fogyasztóikat továbbra is jó
minőséggel szolgálják ki. Pedig azok nagyrészt csak
lónyugtatót szippantottak fel az orrukba, mivel ez történetesen
ugyanúgy néz ki és a szaga is ugyanolyan, mint a kokainé.
De a hiánynak volt még egy veszélyes következménye. A
profi bűnözők világában a paranoia állandóan ott kavarog a
mélyben, és most kezdett a felszínre törni. A nagy bűnbandák
kezdtek arra gyanakodni, hogy mások talán kedvezőbb
bánásmódban részesülnek, mint ők. Már maga a gondolat is,
hogy az egyik klán esetleg lerohanhatja a másik kábítószer-
raktárát, borzalmas bandaháborúk rémképét vetítette előre.
Largo feladata volt, hogy megnyugtassa a cápákat a
medencében, mondván, hogy hamarosan minden visszatér a
régi kerékvágásba. Az első útja Mexikóba vezetett.
Bár az Egyesült Államok területére kisrepülőkkel,
motorcsónakokkal, privát jachtokkal, menetrend szerinti
repülőgépjáratokon üldögélő teli hasú csempészekkel is el lehet
juttatni a kokaint, a legnagyobb problémát mégiscsak a több
mint ötezer kilométer hosszú mexikói határ jelenti, amely San
Diegótól délre a Csendes-óceántól a Mexikói-öbölig négy
állam, Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó és Texas mellett halad
el.
A határvidéktől délre, Mexikó északi része már hosszú évek
óta olyan, mint egy háborús övezet, ahol a rivális bűnbandák
igyekeznek egymás fölé kerekedni, vagy egyáltalán csak helyet
szerezni maguknak az asztalnál. A kartellvezérek által
alkalmazott őrült, szadista végrehajtók ezrével szórták a halálra
kínzott riválisok holttestét a poros utcákra, s közben legalább
ennyi ártatlan járókelő lelte halálát az utcai leszámolások során.
Largo azt a feladatot kapta, hogy beszéljen a Sinaloa-, az
Öböl-kartell és a La Familia vezéreivel, akik lassan kezdték
elveszíteni a türelmüket a megrendelések akadozó leszállítása
miatt. A csendes-óceáni partvidék nagy részét ellenőrző
Sinaloa-kartellel kezdett. Pechjére, bár a Maria Linda átjutott,
az őt követő, aznapra várt teherhajó a rakománnyal együtt
nyomtalanul eltűnt.
Az európai megbízást Largo helyettese, az éles eszű,
diplomás Jorge Calzado kapta, aki a spanyol anyanyelve
mellett folyékonyan beszélt angolul, sőt egész jól elboldogult
az olasszal is. Azon az éjszakán érkezett meg Madridba,
amikor a SOCA lerohanta az essexi mocsárvidéken
magányosan álldogáló, öreg hangár épületét.

Egész jó kis fogás volt, de sokkal jobb is lehetett volna, ha az

Essex Csorda minden tagját elkaphatták volna, vagy legalább
Benny Danielst. De ő ahhoz túl okos volt, mintsem hogy
egyáltalán a közelébe menjen az irányításával Dél-Angliába
importált kábítószernek. Megvoltak erre a megfelelő emberei.
A lehallgatott beszélgetésben az hangzott el, hogy a
hangárban található árut „hajnalban” szállítják tovább. A
kommandósok nem sokkal éjfél előtt már elfoglalták állásaikat.
Mindenki tiszta feketében. Tilos volt beszélni, vagy bármilyen
világító tárgyat használni, még a kávés termoszokat is a
kocsiban hagyták, nehogy a fémes felület bármihez érve zajt
csapjon. Pár perccel négy előtt egy jármű fényei közeledtek az
elsötétített épület felé.
Az osztag hallotta, amint elhúzzák a tolóajtókat, odabent, a
hangárban halvány fény derengett. Mivel másik jármű nem
közeledett, azonnal lecsaptak. Először a CO19-es lövészek
biztosították a terepet Mögöttük a hangosbeszélő üvöltötte a
parancsokat, izmos kutyák feszültek neki a póráznak,
mesterlövészek vették fel sorra a pozíciójukat, ha esetleg
fegyveres ellenállásba ütköznének, az épületet néhány
másodperc alatt hatalmas reflektorok fénye öltöztette vakító
fehérségbe.
Valóban hatalmas volt a meglepetés, mivel vagy ötven férfi
és nő húzta meg magát az akcióban teljes felszereléssel a
nádasban. A fogás a drog mennyiségét illetően kielégítő volt,
nem úgy a lekapcsolt bűnözők létszámát tekintve.
Ők ugyanis csak hárman voltak. Ketten érkeztek a
teherkocsival. Ránézésre kispályás kifutófiúk egy midlandsi
bandából, amelynek az áru egy részét szánták. A fennmaradó
részt pedig Benny Daniels csoportja terítette volna a saját
körzetében.
Az éjjeli őr volt az egyetlen hal a hálóban, aki az Essex
Csordát képviselte. Őt úgy hívták, hogy Justin Coker. A húszas
évei végén járhatott, igazán jóképű gyerek, akit általában
imádnak a nők, és akinek amúgy fiatal kora ellenére szép kis
priusza volt már. De ő sem tartozott éppenséggel a nagyhalak
közé.
A teherautóba szánt rakomány egy betonrámpán sorakozott,
amelyről valaha a rég felszámolt repülő klub könnyű kis
gépeinek a karbantartását végezték. Nagyjából egy tonna
lehetett eredeti csomagolásba, szalagokkal átkötve.
Aztán bejött a tévéstáb a kamerával, és az egyik nagyobb
hírügynökség fotósa. Közelről filmezték és fényképezték,
ahogy az egyik idősebb vámtiszt, az anonimitását megőrzendő
fekete maszkban átvág néhány szalagot, és felhajtja a külső
csomagolást, amely alatt ott sorakoztak a plasztikba csomagolt
kokaintéglák. Az egyiken még egy cetli is volt valami
azonosítószámmal. Mindent szépen felvettek és lefotóztak, azt
is, ahogy a három férfit, fejükön csuklyával elvezetik,
tulajdonképpen csak annyi látszott, hogy megbilincselték őket.
De ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy fő műsoridőben leadják
a riportot, illetve hogy több újság is címlapon hozza a
fényképeket. A hidegrózsaszín, téli Nap közben lassan
felkúszott az égre. Megvirradt. A rendőrök és a vámosok
hosszú, fárasztó munka elébe néztek.

Valahol a harmincötödik hosszúsági foknál megint eltűnt egy

repülő. A mindenre elszánt ifjú pilóta, aki nem hallgatott az
idősebbek intő szavára, miután elhagyta a brazil partokat a
megbeszéltek szerint, negyedóránként rövid, értelmetlen
„életjeleket” küldött a rádióján. Aztán egyszer csak abbamaradt
az adás. A hivatalos rendőrséget nélkülöző Libéria északi
részén várták egy aprócska leszállópályán. Hiába.
A kartell, miután nagyjából belőtték, hogy hol zuhanhatott
le, egy felderítő gépet küldött ki ugyanazon az útvonalon. A
felderítő alacsonyan repült a víz felett, méghozzá fényes
nappal, hogy hátha rábukkan valami nyomra. Nem talált
semmit.
Ha egy gép egy darabban, vagy akár több darabban is zuhan
a tengerbe, számos olyan dolog lehet rajta, amely még hosszú
ideig a felszínen lebeg. Üléshuzatok, ruhadarabok, puhafedeles
könyvek, függönyök, bármi, ami könnyebb a víznél, de ha a
gép háromezer méteres magasságban egyetlen hatalmas
tűzgolyóvá válik, mindez a lángok martaléka lesz. Ilyenkor
csak a fém éri el a felszínt. A fém pedig lesüllyed. A
felderítőgép legénysége feladta a keresést, és visszafordult. Ez
volt az utolsó alkalom, hogy bárki is megpróbálta kokainnal a
fedélzetén átrepülni az Atlanti-óceánt.

José-María Largo Mexikóból egy magángéppel repült át az

Egyesült Államokba. Rövid kis ugrás volt Monterrey-ből a
texasi Corpus Christibe. A spanyol útlevele egészen eredetinek
tűnt, amelyet még a jó öreg, azóta bezárt Banco Guzman
alkalmazottai intéztek neki. Amúgy jó szolgálatot is tehetett
volna, csakhogy a bank emberei időközben kitálaltak.
Maga az útlevél eredetileg tényleg egy spanyol férfi
tulajdonát képezte, aki nagyon hasonlított Largóra. Ha csak az
arcképre hagyatkozik, a texasi reptéren a Bevándorlási Hivatal
embere nem is vett volna észre semmit. De az eredeti
tulajdonos egyszer már járt az Egyesült Államokban, és akkor
belenézett az íriszazonosító kamerába. Most pedig Largo is ezt
tette. A szem íriszmintája olyan, akár a DNS. Nem hazudik.
A Bevándorlási Hivatal tisztjének arcizma sem rándult. Egy
darabig a képernyőjét bámulta, elolvasta a rajta megjelenő
szöveget, majd megkérte az üzletembert, hogy fáradjon be vele
a szomszédos irodába. Az egész procedúra fél óráig tartott.
Aztán Largót sűrű bocsánatkérések közepette elengedték. A
rémület helyét átvette a megkönnyebbülés. Átjutott, nem
ismerték fel. Tévedett.
A mai IT-kommunikáció gyorsaságának köszönhetően az
adatait szinten azonnal továbbították az ICE-hez, az FBI-hoz, a
CIA-hez, és mivel a reptéren tudták, hogy honnan érkezett, a
DEA-hez is. Titokban több fénykép is készült róla, amelyek a
következő pillantban már meg is jelentek az arlingtoni Army
Navy Drive képernyőin.
A mindenkor segítőkész bogotái Dos Santos ezredes a
kartell minden fontosabb tagjáról küldött arcképeket, amelyek
között ott szerepelt José-María Largóé is. És bár az arlingtoni
archívumban az illető fiatalabb és soványabb is volt, mint az,
aki most ott várakozott a texasi reptéren, az arcképfelismerő
program fél másodperc alatt azonosította.
Texas déli részén, ahol az Egyesült Államok a kábítószer-
ellenes hadjáratának legnagyobb csatáit vívják, csak úgy
hemzsegnek a DEA emberei. Ahogy Largo kitette a lábát a
reptérről, és a bérelt kocsija kigurult a parkolóból, két DEA-
tiszt egy jelöletlen autóval máris a nyomába eredt. Nem vette
észre őket, pedig ők szép csendben mind a tíz ügyfélhez
elkísérték.
Azt az utasítást kapta, hogy nyugtassa meg a három
legnagyobb tisztán fehér kokainimportőr bandát az Egyesült
Államokban: a Pokol Angyalait, a Zsiványokat, és a
Banditákat. Tudta jól, hogy bár mindegyikben hagyománya
van a pszichopatákat megszégyenítő erőszaknak, és mindegyik
gyűlöli a másikat, egyik sem olyan ostoba, hogy kezet emeljen
a kolumbiai kartell követére, ha még valaha az életben egyetlen
grammot is szeretne értékesíteni a Don kokainkészletéből.
Aztán beszélnie kellett még a két legnagyobb tisztán fekete
csoporttal: a Bloods és a gyűlölt rivális Crips bandával. A
többiek a listán mind a latin kultúrkörbe tartoztak: a Latin
Királyok, a kubaiak, aztán ott voltak még a honfitársai, a
kolumbiaiak, a Puerto Ricó-iak, és mind közül messze a
legveszélyesebbek: a salvadoriak, vagyis az MS-13, akiknek a
központja Kaliforniában működött.
Largo két teljes hétig beszélt, magyarázott, nyugtatott és
ígérgetett vért izzadva, mire San Diegóból végre felszállt a
gépe, amellyel hazatérhetett a békés Kolumbiába. Persze ott is
volt jó néhány erőszakos ember, de azok legalább az ő oldalán
álltak. Az Egyesült Államokból pedig a bűnbandák egyértelmű
üzenetét tolmácsolhatta a Donnak: egyre nagyobb az elmaradt
profit, ezért pedig egyértelműen a kolumbiaiak a felelősek.
Don Diegónak elmondta a magánvéleményét is, miszerint
ha nem sikerül kielégíteni a farkasok étvágyát, olyan
bandaháború lesz, hogy egész Észak-Mexikót romba dönti.
Largo hálát adott az égnek, hogy nincs Alfredo Suárez
helyében.
A Don viszont egy kicsit más következtetésre jutott. Lehet,
hogy a jó öreg Suáreztől valóban búcsút kell vennie, de azzal
még nem old meg semmit. A legnagyobb probléma ugyanis az,
hogy valaki nagytételben lopja az árut. Ez pedig
megbocsáthatatlan. A tolvajokat mindenképpen meg kell
találnia, és végeznie kell velük, különben vele fognak végezni.

A chelmsfordi bíróság nem sokat foglalkozott Justin Coker

ügyével. A vád: nagy mennyiségű, A-osztályú kábítószer
birtoklása továbbértékesítési szándékkal, amely kimeríti a
büntetőtörvénykönyv satöbbi, satöbbi.
Az ügyész ismertette a vádat, és kérte, hogy a vádlottat
helyezzék előzetes letartóztatásba, mondván, ahogy a tisztelt
bíróság is tisztában van vele, a nyomozás még folyamatban
van, és fennáll a veszélye, hogy satöbbi, satöbbi. Bár mindenki
tudta, hogy az egész csak puszta formalitás, a kirendelt ügyvéd
hivatalból kérte, hogy ügyfele szabadlábon védekezhessen.
A vizsgálati bíró az ügyvéd beszéde alatt még egyszer
gyorsan átfutotta az 1976-os óvadéktörvényt. Mielőtt erre a
pályára adta a fejét, évekig egy leányiskola igazgatójaként
dolgozott, és nagyjából az összes kifogást és könyörgést
hallotta már, amit az emberi elme valaha is kitermelt magából.
Coker, akárcsak a főnöke, London keleti részéről
származott, kamaszkorában piti kis ügyekkel kezdte, aztán
idővel „sokat komolyodott”, mígnem végül Benny Daniels is
felfigyelt rá. A bandavezér általános helyettest csinált belőle.
Nem volt éppenséggel testőralkat – Danielsnek erre a célra volt
jó néhány keménylegénye –, de remekül ismerte az utca
törvényét, és amit rábíztak, azt el is intézte. Ezért bízta rá a
főnök az egy tonna kokain átadását is.
Az ügyvéd lassan a végére ért a reménytelen kérelmének, a
bírónő pedig bátorító mosollyal válaszolt:
– Hét napig vizsgálati fogságban marad.
Cokert kivezették a teremből, és megindultak vele lefelé a
lépcsőn, a fogda irányába. Onnan pedig egy fehér, zárt
furgonba ültették. A különleges őrzővédő csoport négy tagja is
vele utazott, ha esetleg az Essex Csorda megpróbálná
kiszabadítani.
De úgy tűnt, Daniels és az emberei biztosra veszik, hogy
Justin Coker tartja a száját, mert sehol nem mutatkoztak.
Mintha a föld nyelte volna el őket.
Korábban a brit bandatagok Spanyolország déli részén
kerestek menedéket, előszeretettel vásároltak villákat a Costa
del Sol környékén. De miután Nagy-Britannia és
Spanyolország aláírta a kölcsönös kiadatási egyezményt, a
Costa hirtelen sokat veszített vonzerejéből. Benny Daniels
ezért az észak-ciprusi enkláve területén építtetett magának egy
kis faházat. Ennek az aprócska, nemzetközileg sem elismert
mini államnak nem volt kiadatási egyezménye Nagy-
Britanniával. A hatóságok úgy vélték, hogy valószínűleg ott
húzza meg magát most is, amíg a hangárban történt események
kicsit lecsengenek.
A Scotland Yard viszont mindenképpen Londonban akarta
tudni Cokert, hogy szem előtt legyen. Az essexi hatóságoknak
nem volt kifogásuk ez ellen, így aztán Chelmsfordból mindjárt
a londoni Belmarsh börtönbe szállították.
A mocsárvidéken működtetett raktárban lefoglalt egy tonna
kokain sztoriját szívesen lehozta az országos sajtó, és még
szívesebben a helyi média. Az Essex Cronicle hatalmas
fényképet közölt a fogásról a címlapon. A nagy rakás
kokaintégla mellett ott állt Justin Coker, az arca a törvényi
előírásoknak megfelelően szigorúan kitakarva. Viszont a
lemeztelenített plasztik-csomagolás annál tisztábban látszott.
Ahogy alatta a fehér kis téglák, a csomagolópapír és rajta a
tökéletesen olvasható azonosítószám.

Jorge Calzado európai körútja semmivel sem volt kellemesebb,

mint José-María Largo észak-amerikai kiruccanása. Mindenütt
dühödt szemrehányás fogadta, az ügyfelek követelték, hogy a
kartell állítsa helyre a szállítmányozást. Lassan kifogynak az
áruból, az árak az egekbe szöknek, a fogyasztók meg szépen
kezdenek átállni más szerekre. Ami még megmaradt az európai
bűnbandák kezében, azt tízszeresére dúsítják, de ennél tovább
már képtelenség menni.
A galíciaiakat nem kellett felkeresnie, mivel velük a Don
személyesen tárgyalt, de a többi nagy importőr is roppant
fontos volt.
Írországtól az orosz határig ugyan több mint száz banda
teríti a kokaint, de ők szinte kivétel nélkül attól a tizenkét
óriástól szerzik be az árut, akiknek a kolumbiaiak közvetlenül
szállítanak, és akik a por európai elosztását szervezik.
Calzado beszélt az oroszokkal, a szerbekkel, a litvánokkal,
találkozott a nigériaiakkal és a jamaicaiakkal, aztán a
törökökkel, akik mellesleg Németország nagy részét is ellátták,
majd az albánokkal, akiktől személy szerint a falra mászott.
Végül pedig a három legrégebbi európai bandát is felkereste: a
szicíliai Maffiát, a nápolyi Camorrát, és a legfélelmetesebb
‘Ndranghetát.
 Calabria az olasz csizmának tulajdonképpen a lábujja, amely
Szicíliába készül belerúgni. Nápoly alatt található, Szicíliától
pedig a Messinai-szoros választja el. Ezen a kemény, napégette
vidéken egykoron görög és föníciai telepesek éltek, a helyiek
beszédét, amely inkább hasonlít a görögre, a többi olasz szinte
nem is érti. Maga a ‘Ndrangheta név csak annyit tesz, hogy
„tisztes társaság”. Ellentétben a sokat emlegetett szicíliai
Maffiával, vagy az utóbbi időben elhíresült nápolyi
Camorrával, a calabriaiak inkább a láthatatlanságot részesítik
előnyben.
Mégis a három közül ez a legnagyobb, a legtöbb tagot
számláló, és nemzetközi szinten a legbefolyásosabb bűnbanda.
És ahogy azt az olasz állami szervek tanúsíthatják, ezt a
legnehezebb lebuktatni is, és a szigorú titoktartás törvényét, az
omertát csak ebben a szervezetben nem szegte még meg senki.
A szicíliai Maffiával ellentétben a ‘Ndranghetában nincs
„keresztapa”. Ez a szervezet nem piramisszerűen épül fel.
Nincs igazi hierarchia, a tagság pedig szinte kizárólag családi
vonalon szerveződik. Teljességgel képtelenség, hogy egy
idegen beépüljön közéjük, de arról sem hallott még senki, hogy
valamely tag kilépett volna, nem is nagyon sikerült eddig
eredményesen fellépni ellenük. A római maffiaellenes
bizottság számára maga a rémálom.
A felségterületük a tartományi főváros, Reggio de Calabria,
a tengerparti autópálya, valamint az Aspromonte Nemzeti Park
között elszórtan található falvak és aprócska városok vidéke.
Az itteni barlangokban nemrég még gyakran tartottak fogva
túszokat váltságdíjat követelve. Ha nem kapták meg, a túsz
meghalt. Itt található a nem hivatalos főváros: Platí. Ha itt
megjelenik egy idegen, vagy csak egy ismeretlen autó, azt már
kilométerekről kiszúrják, és bizony nem fogadják valami
kedvesen. Nem az a kimondott turistacsalogató vidék.
De Calzadónak nem itt kellett találkozni a képviselőkkel,
ugyanis a Tisztes Társaság egy ideje már meghódította
Olaszország legnagyobb ipari városának, és pénzügyi
motorjának, Milánónak az alvilágát. Az igazi ‘Ndrangheta
tehát északra költözött, azóta pedig Milánó az ország, sőt talán
inkább az egész kontinens legfontosabb kokainelosztó
központja.
Egyetlen ’Ndrangheta-vezérnek sem jutna eszébe soha,
hogy akár a legnagyobb becsben tartott küldöttet is az
otthonában fogadja. Erre vannak az éttermek és a bárok. A
calabriaiak Milánó három déli kerületét is a kezükben tartják, a
kolumbiaival a Buccinascóban található Oroszlánbárban
beszélgettek el.
Calzado magyarázkodását és ígéreteit a helyi főnök két
embere, többek közt a könyvelője társaságában hallgatta végig.
A könyvelő pedig pontosan tudta, hogy nyereség tekintetében
mekkora a visszaesés.
A Tisztes Társaság éppen a rá oly annyira jellemző szigorú
titoktartás, illetve könyörtelen módszerek miatt élvezhette Don
Diego Esteban kitüntető bizalmát, és részesülhetett abban a
megtiszteltetésben, hogy a Don elsőszámú európai
helytartójává avanzsált. E különleges kapcsolat okán lett belőle
a legnagyobb európai importőr és viszonteladó.
Ugyan Gioia város kikötője teljes egészében a kezükben
volt, a szállítmányok csak úgy jutottak el hozzájuk, ha előzőleg
sikeresen partot értek Nyugat-Afrikában, és onnan a
szárazföldön eljutottak Észak-Afrika partjaihoz, vagy pedig a
galíciaiak szállították le nekik az árut. De most mindkét
útvonalon, ahogyan azt Calzadónak is elmagyarázták, súlyos
problémák adódtak, és a Calabriaiak nyomatékosan kérik a
kolumbiaiakat, hogy most már legyenek szívesek végre tenni is
valamit.
Jorge Calzado miután találkozott Európa azon kevés
bandavezérével, akik egy szinten mernek beszélni a kolumbiai
Hermandad fejével, visszavonult a szállodájába, és akárcsak a
főnöke, Largo, nagyon várta már, hogy visszautazhasson békés
kis szülővárosába, Bogotába.
Dos Santos ezredes nem sűrűn hívott meg újságírókat ebédre,
sőt még főszerkesztőket se túl gyakran. A fordítottjára inkább
lett volna esély. Hiszen a szerkesztőknek volt mindig a
legzsírosabb költségelszámolásuk. Viszont a cechet általában
az állja, aki a szívességet kéri. Ebben az esetben pedig bizony a
Policía Judicial hírszerzésének feje volt az, aki a szívességet
kérte. Még akkor is, ha egy barátja kedvéért tette.
Dos Santos ezredes remek munkakapcsolatot ápolt a
városába kirendelt DEA- illetve SOCA-tisztekkel. Az Álvaro
Uribe elnöklése alatt kialakult együttműködés kölcsönös
előnyöket hozott. S bár a Kobra megtartotta magának a
patkánylistát, amely amúgy sem érintette Kolumbiát, a szinte
szünet nélkül járőröző Michelle kamerái más gyöngyszemeket
is észrevettek, amelyek roppant hasznosnak bizonyultak a
munkája szempontjából. De ezt a mostani szívességet a SOCA
kérte tőle.
– Remek sztori! – hangsúlyozta a rendőr, mintha az El
Espectator szerkesztője képtelen lenne egyedül felismerni, ha
egy jó sztorit nyomnak az orra alá. A szerkesztő belekortyolt a
borba, és hosszasan nézte az asztalon heverő fényképet.
Újságíróként elég komoly kétségei voltak, szerkesztőként
viszont érezte, hogy ha segít, bizonyára ő is kap valamit
cserébe.
A fénykép az angliai rendőrség egyik akcióját mutatta,
ahogy egy frissen érkezett kokainszállítmányt kapcsolnak le.
Való igaz, elég nagy fogás, egy egész tonna, de ilyesmi azért
elég sűrűn előfordul, és az emberek már hozzászoktak. Ez még
nem hír! Az ilyen tudósításból tizenkettő egy tucat: szépen
felhalmozott csomagok, vigyorgó vámosok, bánatos rosszfiúk
bilincsben. Ugyan mitől lenne érdekesebb ez az essexi eset?
Amúgy ő még soha nem hallott erről a tartományról. Dos
Santos ezredes pontosan tudta, hogy mitől érdekes, de eszébe
sem volt elárulni.
– Van itt a városban egy bizonyos szenátor – pusmogta a
rendőr –, aki egy diszkrét bordélyházba jár.
 A szerkesztő azt remélte, hogy valami komolyabb dolgot
kap cserébe, de ez? Ez vicc!
– Egy szenátor, aki szereti a lányokat? – kelt ki magából. –
Na ne! Jó, hogy nem azzal jön, hogy a nap keleten kel!
– Ki beszélt itt lányokról? – mondta Dos Santos.
A szerkesztő elismerően füttyentett. Szóval mégiscsak lesz
üzlet.
– Rendben, az angliai sztorit holnap lehozzuk a második
oldalon.
– Nem. Címlapon akarom – mondta a rendőr.
– Köszönöm az ebédet! Ritka egy helyzet, hogy nem nekem
kell fizetnem.
Személy szerint a szerkesztő biztos volt benne, hogy a
barátjának van valami hátsó szándéka ezzel a cikkel, de arra
nem tudott rájönni, hogy mi. A kép és a sztori egy nagy
londoni hírügynökségtől érkezett. Egy fiatal suttyó, valami
Coker álldogált egy rakás kokain mellett. Az egyik csomag fel
volt hasítva, és még az azonosító is látszott rajta. És akkor mi
van? Mindenesetre másnap a fotó megjelent a címlapon.
Emilio Sánchez nem járatta az El Espectadort, mostanában
amúgy sem állt módjában újságot olvasni, ugyanis a
dzsungelben ellenőrizte a termelést, valamint több laborban a
finomítást és a csomagolást. Viszont két nappal azután, hogy a
cikk megjelent, Venezuelából hazafelé jövet egy újságos stand
előtt haladt el. A kartell komoly laboratóriumokat állított fel
Venezuelában, ahol a Kolumbia és Hugo Chavez hűbéresei
között elmérgesedett kapcsolat hatékonyan védelmezte őket
Dos Santos ezredestől és a kopóitól.
A sofőrjét megkérte, hogy álljon meg egy pillanatra a
határvárosban, Cúcutában egy kis szállónál, hogy elmehessen
vécére, és megigyon egy kávét. A hallban az újságos standon
ott volt még a két nappal azelőtt megjelent El Espectador is.
Azon a képen pedig volt valami, amitől a hideg is végig futott a
hátán. Megvette az utolsó példányt, és amíg haza nem ért a
medellíni lakásába, egész úton csak emésztette magát.
 Nem sok ember tud minden apró kis részletet észben tartani,
de Emilio Sánchez csak a munkájának élt, és méltán volt
büszke a munkaszervezési módszereire, no meg arra, hogy
mindent remekül adminisztrál. Persze csak ő tudta egyedül,
hogy hol tartja ezeket a feljegyzéseket, és még így is ráment
egy teljes napja, hogy előkeresse a kérdéses adatokat. Fogott
egy nagyítót, és az újság címlapján szereplő kép fölé hajolva
ismét ellenőrizte a saját kezűleg rögzített azonosítót. Az arca
egy pillanat alatt falfehér lett.
A Don biztonságmániája miatt megint vagy három teljes
napig kellett leráznia magáról az állítólagos követőit, hogy
végre személyesen beszélhessen a főnökével. Amikor végzett a
beszámolójával, Don Diego mély hallgatásba burkolódzott. Ő
is fogta a nagyítót, és megnézte a képen az azonosítót a
Sanchez által hozott újságon.
– És biztos vagy benne? Nem lehet, hogy valamit
összekevertél? – kérdezte továbbra is halálosan nyugodt
hangon.
– Nem, Don Diego. Ez az azonosító kizárólag azon a
szállítmányon volt, amelyet néhány hónappal ezelőtt küldtünk
el a galíciaiaknak egy venezuelai halászhajón, a Belleza del
Maron. Ez a hajó nem ért célba. Nyomtalanul eltűnt az
óceánon. De, mint látjuk, mégiscsak célba ért. Legalábbis a
rakomány mindenképpen, és ez minden kétséget kizáróan az a
rakomány.
Don Diego Esteban sokáig hallgatott. Amikor Emilio
Sanchez még valamit hozzá akart fűzni a mondottakhoz, a Don
csendre intette. A kolumbiai kartell feje most már biztosan
tudta, hogy valaki lopja az áruját, és közben azt hazudja neki,
hogy a szállítmány nem ért célba. De még sok mindent ki kell
derítenie, mielőtt határozott lépésre szánja el magát.
Először is tudnia kell, hogy mióta tart ez az egész, és hogy a
vevői közül pontosan ki nyúlta le a hajóit, és hitette el vele,
hogy eltűntek. Persze a hajók bizonyára valóban elsüllyedtek, a
legénységet pedig valószínűleg megölték, de a kokaint
ellopták. Tudnia kell, hogy pontosan milyen kiterjedt
összeesküvéssel áll szemben.
– A következő a kérésem – mondta Sáncheznek. – Készíts
két listát. Az egyiken a nyomtalanul eltűnt hajók
szállítmányainak azonosítói legyenek. Ne csak a kereskedelmi
hajókat, hanem a motorcsónakokat, halászhajókat, jachtokat is.
Mindent vegyél fel a listára, ami nem ért célba. A másik listán
pedig azokat a hajókat és szállítmány-azonosítókat írd össze,
amelyek szép rendben célba értek.
Ezután mintha az istenek is rámosolyogtak volna. Egymás
után két szerencsés kimenetelű rajtaütésről is értesült. A
mexikói-amerikai határon az arizonai Nogales város közelében
dolgozó amerikai vámosok lekapcsoltak egy kamiont, amely
egy sötét éjszakán hajtott át a határon. Elég nagy fogás volt, a
port helyben tárolták a megsemmisítésig. Az ügyet szépen
kitálalták a sajtónak. De persze akadt egy kis biztonsági rés.
Don Diego jókora kenőpénzt fizetett egy korrupt vámosnak,
aki cserébe összeírta neki a szállítmányban található
azonosítókat. Volt köztük olyan is, amely a Maria Lindával
rendben megérkezett, és a tervek szerint átadásra került a
Sinaloa-kartellnek. De voltak köztük olyanok is, amelyeknek
több hónapja veszett nyomuk két motorcsónakkal együtt a
Karib-tengeren. Eredetileg azokat is a Sinaloa-kartellnek
szánták. Most pedig Nogalesben kapcsolják le őket.
Egy másik, a Don számára szerencsés véletlen
Olaszországban történt. Egy olasz kamion, tele divatos milánói
öltönyökkel, próbált átkelni az Alpokon Franciaország felé,
majd onnan tovább Londonba.
A sofőrnek egyszerűen pechje volt, a kamion épp a hágó
legszűkebb részén robbant le, mögötte pedig néhány perc alatt
hatalmas dugó alakult ki. A fegyveres hegyi rendőrök
ragaszkodtak hozzá, hogy a kamiont le kell vontatni az útról,
de ahhoz persze előbb ki kell pakolni a rakományt. Közben az
egyik láda kirepedt, és plasztikba csomagolt kokaintéglák
hullottak ki belőle, amelyeket bizonyára nem a Lombard
Street-i fiatal, trendi ruhakereskedők rendeltek meg a
szállítótól. A csempészt azonnal őrizetbe vették, s mivel a
kamion Milánóból indult, a hegyi rendőröknek nem kellett
Albert Einsteint segítségül hívniuk ahhoz, hogy az egyenlet
végén kijöjjön a ‘Ndrangheta neve. Éjszaka valaki besurrant a
helyi raktárba. Semmit nem vitt el, csak felírta a
kokaincsomagok azonosítóit, és e-mailben elküldte Bogotába.
A szállítmány egyik része a Bonitáról származott, amely
nemrégiben sikeresen elérte a galíciai partokat, egy másik része
viszont az Arco Soledad stabilizátorai alatt utazott. A hajó
útban Guinea-Bissau felé tisztázatlan körülmények között
eltűnt Álvaro Fuentesszel a fedélzetén. Mindkét szállítmány
eredetileg északra tartott a galíciaiakhoz és a ‘Ndranghetához.
Don Diego megtalálta tehát a tolvajokat, és úgy döntött,
kifizetteti velük a számlát.
Sem a nogalesi, amerikai vámosok, sem pedig az Alpokban
állomásozó hegyi rendőrök nem tulajdonítottak túlzottan nagy
jelentőséget az amerikai tisztnek, akinek a papírjaiból az derült
ki, hogy a DEA-nek dolgozik, és aki mindkét esetben
dicséretes gyorsasággal termett a helyszínen. A fickó
folyékonyan beszélt spanyolul, és egész jól ment neki az olasz
is. Sovány, izmos, ősz hajú fazon volt. Úgy nézett ki, mint
valami veterán katona, és szépen feljegyezte a lefoglalt
szállítmány azonosítóit. Hogy aztán mit csinált velük, azt senki
nem kérdezte. A DEA-s igazolványán az állt, hogy a neve Cal
Dexter. Egy kíváncsi DEA-tiszt, aki szintén jelen volt
Nogalesben, még fel is hívta az arlingtoni főparancsnokságot,
de ott senki nem hallott semmilyen Dexterről. Igazából ez sem
volt gyanús. A titkos akciókban az embereknek soha nem az
igazi nevük van az igazolványukba írva.
Aztán a nogalesi DEA-tiszt sem firtatta tovább a dolgot, az
Alpokban pedig a hegyi rendőrök boldogan fogadták el tőle a
nagyvonalú ajándékot, egy doboz nehezen beszerezhető kubai
Cohibas szivart, és minden további nélkül beengedték a
szövetséges kollégát a raktárépületbe, ahol a lefoglalt port
tárolták.
Washingtonban Paul Devereaux figyelmesen hallgatta végig
a jelentését.
– Szóval mindkét csali bejött?
– Úgy tűnik. A három úgynevezett mexikói, akit
Nogalesben kaptak el, egy darabig még börtönben marad
Arizonában, de aztán kihozhatjuk őket. Az olasz-amerikai
sofőrt pedig, aki az Alpokban bukott le, elengedik, mert semmi
nem kapcsolja a szállítmányhoz. Szerintem pár hét múlva már
vissza is vihetem a családjához a pénzével együtt.
– Hallott már Julius Caesarról? – kérdezte a Kobra.
– Nem sokat. Az iskolás éveimet egy teherautón és
különböző építkezéseken töltöttem. Mert?
– Egyszer a germán barbár törzsek ellen harcolt. A tábor
körül mély gödröket ásatott az embereivel, és ezeket
bokorágakkal takarta el. A gödrök aljából és oldalából
kihegyezett facölöpök meredtek az ég felé. Amikor a germánok
támadtak, sokan ilyen hegyes facölöpöt kaptak a pofájukba.
– Fájdalmas és hatásos – jegyezte meg Dexter, aki hasonló
csapdákkal találkozott Vietnamban is.
– Az biztos. És tudja, hogy nevezte ezeket a cölöpöket
Caesar?
– Fogalmam sincs.
– Stimulusoknak. Bizony, az öreg Juliusnak igencsak fanyar
humora volt.
– És most?
– Most reménykedünk, hogy a mi kis stimulusaink
megfelelően stimulálják Don Diego Estebant, bárhol is legyen.
Don Diego történetesen a Kordilleráktól keletre, az egyik
haciendáján tartózkodott, és bármilyen messze is volt, a hamis
információk bizony eljutottak hozzá.

A Belmarsh börtönben kinyílt a cellaajtó, és Justin Coker

felnézett a ponyvából, amelyet épp olvasott. Mivel
magánzárkában volt, a látogatójával folytatott beszélgetést nem
hallhatta senki.
– Mehetünk! – mondta Peter Reynolds parancsnok. –
Ejtették a vádakat. Ne kérdezzen semmit! Felfedheti magát, és
ezzel vége. És Danny, remekül csinálta. Tényleg szép munka
volt! Ezt nem csak én mondom, hanem odafent is így
gondolják.
Danny Lomax detektívőrmester, aki beépült, és hat éven át
dolgozott egy kábítószer-bandában, kisétált a börtönből, és
békésen várta, hogy előléptessék detektívfelügyelővé.
Negyedik rész

Méreg
 15. fejezet

Don Diego Esteban három dologban hitt: Istenben, abban, hogy

jogában áll mérhetetlen vagyonokat felhalmozni, és abban,
hogy jogában áll kegyetlenül lecsapni azokra, akik az első kettő
közül bármelyiket veszélyeztetik.
Miután Nogalesben lefoglalták azokat a csomagokat,
amelyek állítólag a Karib-tengeren két motorcsónakból
nyomtalanul eltűntek, biztos volt benne, hogy egy jól kifundált
csalás áldozata lett, mégpedig az egyik legnagyobb ügyfele
fordult ellene. Az indítékot nem volt nehéz kitalálnia: nyilván
kapzsiságból.
A tettes kilétére a lebukás helye alapján lehetett
következtetni. Nogales egy aprócska határ menti város, és a
központja egy kisebb körzetnek, amelynek a mexikói oldalát
kizárólag a Sinaloa-kartell ellenőrzi. A határ másik oldalán
pedig egy arizonai utcai banda, a Wonderboys viszi a prímet.
Don Diego – a Kobra terveinek megfelelően – immár meg
volt győződve róla, hogy a Sinaloa-kartell lopta el a kokaint a
tengeren, és most az ő kárára dupla profitot realizálnak. Nem is
gondolkodott sokat, azonnal utasította Alfredo Suárezt, hogy a
Sinaloa-kartell minden rendelését sztornózza, és ezentúl egy
grammot se küldjön nekik. Ez pedig óriási válságot idézett elő
Mexikóban, ahol eddig is volt már épp elég baja az ott élőknek.
A Sinaloa vezérei pontosan tudták, hogy ők aztán semmit
nem loptak el a Dontól. Normális emberek legfeljebb
értetlenséggel és döbbenettel reagáltak volna, de a
kokainkereskedők körében az elégedettségen kívül csak egy
érzés ismeretes: a harag.
 Végül aztán a Kobra, az észak-mexikói DEA-kapcsolatokon
keresztül beadta a mexikói rendőrségnek, hogy az Öböl-kartell
és szövetségesük a La Familia dobta fel a nogalesi szállítmányt
az amerikai hatóságoknak. Persze ebből egy szó sem volt igaz,
hiszen azt a műsort az elejétől a végéig a Kobra rendezte meg.
Mivel viszont a fél rendőrség a bandáknak dolgozott, mindjárt
tovább is adták a hazugságot.
A Sinaloa-kartellnek nem maradt más választása, mint
megindítani a háborút. És meg is tette. Az Öböl-kartell emberei
és barátaik, a La Familia tagjai nem igazán értették az okát,
hiszen ők aztán nem dobtak fel senkit, de nem tudtak mást
tenni, mint visszavágni. Végrehajtónak pedig felbérelték a
Zétákat, a legkegyetlenebb bérgyilkos bandát.
2012 januárjában a Sinaloa tagjai úgy hullottak, mint a
legyek. A mexikói hatóságok, a katonaság és a rendőrség nem
avatkoztak be, csak összeszedték a több száz hullát az utcákról.
– Maga most pontosan mit is művel? – kérdezte Cal Dexter
a Kobrát.
– Demonstrálom a tudatos félreinformálás pusztító erejét,
amelyet némelyikünk a saját bőrén is tapasztalhatott a hideg
háború negyven éve alatt.
Annak idején minden hírszerző ügynökség megtanulta, hogy
egy ellenséges szervezettel szemben a második legpusztítóbb
fegyver – közvetlenül a valódi beépített ember után – , ha az
ellenség azt hiszi, hogy besúgó van a soraiban. James
Angleton, a Kobra elődje éveken át meg volt győződve róla,
hogy valaki közülük a szovjeteknek dolgozik, és ezzel kis híján
padlóra is küldte a CIA-t.
A britek is éveket pazaroltak el arra, hogy próbálták
kideríteni, ki az „Ötödik” (Burgess, Philby, Maclean és Blunt
után). Ha valaki épp csak gyanúba keveredett, annak a karrierje
azonnal derékba tört.
Devereaux, aki főiskolás fiúként kezdte, és a hidegháború
éveiben járta végig a CIA szamárlétráját, csak figyelt, és tanult.
Amit pedig az utóbbi időben megtanult, és ami miatt egyáltalán
úgy gondolta, hogy a kokainipart igenis fel lehet számolni –
míg mások gyorsan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez
reménytelen –, az az volt, hogy a kartellek és a bűnbandák
rendkívül sok hasonlóságot mutatnak a kémszervezetekkel.
– Mindkettő úgy viselkedik, mint egyfajta szoros testvériség
– magyarázta Dexternek. – Bonyolult, titkos beavatási
szertartások vannak. Egész életük a gyanakvás és a paranoia
körül forog. Ahhoz lojálisak, aki hozzájuk lojális, de az
árulókat nem tűrhetik. Minden kívülálló gyanús, pusztán azért,
mert kívülálló.
Nem bíznak meg még a saját feleségükben, vagy a
gyerekeikben sem, nemhogy a barátaikban, úgyhogy inkább
csak egymással barátkoznak. Ennek következtében a pletykák
futótűzként terjednek. A valós információ létfontosságú
számukra, a téves információ sajnálatos és káros, de a jól
irányzott hamis információ halálos.
A Kobra mindjárt az első nap látta, hogy az Egyesült
Államok és Európa egy fontos momentumban különbözik.
Európában a kábítószernek rengeteg belépési pontja van, az
amerikai szállítmányok kilencven százaléka viszont Mexikón
keresztül érkezik. Vagyis egy olyan országból, ahol egyetlen
gramm kokaint sem készítenek.
Amíg a három mexikói óriás, illetve több kisebb kartell
egymás torkának esett, és ádáz küzdelmet folytattak a
megmaradt kevés kokainért, vagy az elszenvedett sérelmeket és
veszteségeket bosszúhadjáratokkal torolták meg, addig a határ
északi oldalán a hiány idővel elképesztő méreteket öltött. Eme
vérrel áztatott téli hónapok előtt az amerikai hatóságok számára
megnyugtató volt az a tudat, hogy az efféle őrület mindig
megmarad a határ déli oldalán. Januárban az erőszakhullám
viszont már átcsapott a határon.
A mexikói bűnbandák félreinformálásához a Kobrának csak
annyit kellett tennie, hogy folyamatosan küldte az
információkat a mexikói rendőrségnek. A többit ők már
elintézték. A határ északi oldalán nem volt ilyen egyszerű a
képlet. Az Egyesült Államokban ellenben van két másik
hatékony módja a félreinformálásnak. Az egyik az ezernyi
rádióadó. Ezek közül némelyik kimondottan az alvilág
szolgálatában áll, és számtalan olyan adó is létezik, ahol fiatal,
ambiciózus szenzációvadászok igyekeznek kétségbeesetten
gazdaggá és híressé válni, ők nem fektetnek valami nagy
hangsúlyt a hírek valóságtartalmára, de csillapíthatatlan az
étvágyuk a szenzációs „exkluzív” tudósítások iránt.
A másik fontos csatorna az internet, pontosabban annak
egyik bizarr ága, a blog. Jeremy Bishop műszaki
zsenialitásának köszönhetően a Kobrának sikerült egy olyan
blogot létrehoznia, amelynek eredetét képtelenség volt
lenyomozni. A blogger úgy mutatkozott be, mint az Egyesült
Államok területét elárasztó bűnbandák összetett hálózatának
veteránja. Azt állította, hogy a legtöbb bűnszervezettel még
mindig kapcsolatban áll, ráadásul a rendvédelmi szerveknél is
vannak informátorai.
A DEA, a CIA, az FBI és még vagy egy tucat további, az
elnöki utasítás alapján rendelkezésére álló ügynökség anyagait
felhasználva, a blogger elég hiteles információkkal tudott
szolgálni ahhoz, hogy a kontinensen működő nagyobb
bűnbandákat megtévessze. Némelyik információ róluk szólt,
mások pedig a riválisaikról és ellenségeikről. A valós adatok
közé a Kobra ügyesen becsempészett néhány olyan jól
irányzott hazugságot is, amely kirobbantotta a második
polgárháborút: a börtönbandák, az utcai bandák és a motoros
bandák között, akik Rio Grandétól Kanadáig felügyelték a
kokainpiacot.
A hónap végére a lelkes ifjú rádiósok már naponta olvasták
a bandablogot, és az ott olvasottakat minden államban egyből
ki is kürtölték az éterbe.
Paul Devereaux humorosan „Kobra” néven jegyezte a
blogot. Elsőként pedig a legelvetemültebb utcai bandát, a
salvadori MS-13-at vette célba.
 Ez a hatalmas szervezet az El Salvador-i borzalmas
polgárháború egyik szörnyű hagyatéka. A kegyelmet és
megbánást hírből sem ismerő, munkanélküli, és értelmes
munkára nem is alkalmazható fiatal terroristák a hazájuk
fővárosa, San Salvador egyik utcája után a „La Mara” nevet
adták a bandának. Amikor aztán a bűneik egyszerűen kinőtték
a kis országot, terjeszkedni kezdtek, így jutottak el a
szomszédos Hondurasba. A tagok száma ekkor már meghaladta
a harmincezret.
A hondurasi törvényhozás drákói szigorral lesújtott rájuk, és
ezrével börtönözte be a bandatagokat, a vezérek ezért inkább
Mexikó felé vették az irányt, majd miután azt tapasztalták,
hogy arra felé sem igen van számukra hely, Los Angelesbe
települtek át, ahol a Tizenharmadik utca nyomán hozzáadták
nevükhöz a tizenhármas számot.
A Kobra alaposan tanulmányozta a banda jellemzőit: az
egész testet borító tetoválásokat, a világoskék-fehér öltözetet,
amely a salvadori zászlót idézi, hogy előszeretettel használnak
machetét a gyilkosságokhoz. A bandának olyan szörnyű a híre,
hogy az amerikai szervezetek között egyetlen barátjuk vagy
szövetségesük sincs. Mindenki retteg tőlük, és mindenki
gyűlöli őket. Ezért is gondolta úgy a Kobra, hogy az MS-13
elsőre kitűnő célpont lehet.
A nogalesi kokainfogásról elterjesztette, hogy az áru
eredetileg a salvadoriaknak volt szánva, csak a hatóságok
lekapcsolták. Aztán még becsempészett két információt. A
kettőből az egyik igaz volt, a másik nem.
Az első, hogy a teherautóban ülőket hagyták meglógni, a
második, hogy az elkobzott kokainnak nyoma veszett valahol
Nogales és Flagstaff között, ahol a tervek szerint elégették
volna. A hazugság pedig abban állt, hogy a Latin Királyok
„fújták meg” a cuccot, azaz tulajdonképpen az MS-13-tól
lopták el.
Mivel az MS-13-nak húsz államban, és száz városban
vannak „helytartói”, az egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy
ez a hír ne jusson el hozzájuk, annak ellenére, hogy csak
Arizonában adták le a rádiók. Egy héten belül az MS-13
háborút indított az Egyesült Államok területén tevékenykedő
másik latin óriás ellen.
Február elejére a motoros bandák hosszú fegyverszünet után
ismét egymásnak estek: a Pokol Angyalai rászálltak a
Banditákra és szövetségesükre, a Zsiványokra.
Egy héttel később a vérontás és a káosz hullámai már elérték
az Egyesült Államok új kokainelosztóját, Atlantát is. Ezt a
várost a mexikóiak uralják, de dolgoznak velük, illetve alattuk
kubaiak és Puerto Ricó-iak is.
Az államközi autópályák hálózata az amerikai-mexikói
határtól északkeleti irányban Atlantáig halad, innen egy másik
hálózat déli irányban Floridáig, amelyet tengeren a Key
Westből irányított DEA-akciók miatt szinte képtelenség volt
már elérni, északra pedig Baltimore, Washington, New York és
Detroit voltak a célállomások.
A hamis információk alapján a kubaiak nekiestek a
mexikóiaknak, mert meg voltak győződve róla, hogy azok
lenyúlják a határvidéken az egyre inkább hiánycikknek
minősülő por jelentős részét.
A Pokol Angyalai borzalmas veszteségeket könyveltek el a
Zsiványokkal és a Banditákkal folytatott utcai harcokban, ezért
segítségül hívták tiszta fehér barátaikat, az Árja Testvériséget,
aminek következtében az ország börtöneiben hatalmas
mészárlási hullám indult el, mivel a börtönöket szinte kivétel
nélkül az Árják uralják. Ez persze azonnal mozgósította a Crips
és a Bloods fekete bandákat is.
Cal Dexter már korábban is látott vérontást, és nem is volt
különösebben finnyás az ilyesmire. De ahogy a halottak száma
az egekbe szökött, megint csak rákérdezett a Kobránál, hogy
úgy mégis mit művel. Paul Devereaux pedig, aki általában nem
bízott meg senkiben, hűséges ügyintézőjét vacsorára hívta az
alexandriai házába.
 – Calvin, országunkban van nagyjából négyszáz nagyobb
város. Ezek közül legalább háromszázban komoly problémát
jelent a kábítószer. Van marihuána, hasis, heroin,
metamfetamin. És van kokain. Engem azzal bíztak meg, hogy
tegyem tönkre a kokainkereskedelmet, mert már kezdett
teljesen ellenőrizhetetlen méreteket ölteni. Ez leginkább abból
fakad, hogy csak a mi országunkban a kokainból szerzett profit
évente eléri a negyvenmilliárd dollárt, és az egész világon
ennek majdnem a kétszeresét.
– Igen, én is ismerem a számokat – dörmögte Dexter.
– Rendben, de most magyarázatot szeretne hallani.
Paul Devereaux, mint mindenben, az evésben is szigorúan
ügyelt a mértékre. Ráadásul az olasz volt a kedvenc konyhája.
A vacsora hajszálvékony, citromos bélszín volt, olívaolajos
salátával hideg Frascatival kísérve. Dexter arra gondolt, hogy
hazafelé majd megáll valahol, hogy bekapjon egy rostonsültet,
vagy bármit, ami egy kicsit jobban emlékeztet valami kansasi
kajára.
– A lényeg az, hogy ezek az elképesztő pénzek mindenféle
cápát megmozdítanak. Vagy ezer bűnbanda teríti a kábítószert
az Egyesült Államok utcáin, az egész országban a bandatagok
száma eléri a hétszázötvenezret, s közülük minden második
kábítószerben utazik. Visszatérve tehát a kérdésére: mégis mit
művelek?
Újratöltötte mindkét poharat a halványsárga borral, és egy
kicsit belehörpintett, amíg a helyes megfogalmazáson
gondolkodott.
– Ebben az országban csak egyetlen erő létezik, amely képes
lerombolni a bandák és a kábítószer ikerzsarnokságát. Ez pedig
nem maga, nem is én, de még csak nem is a DEA vagy az FBI,
vagy bármely másik a sok-sok elképesztően drága
ügynökségből. És nem is maga az elnök. A helyi rendőrségről
meg aztán végképp ne is beszéljünk, akik olyanok, mint a
mesebeli kisfiú, aki a kezével próbálja megállítani a dagályt.
– Hanem akkor mi ez az erő?
 – Ők maguk. Egymás ellen. Calvin, mit gondol, mi a fenét
csináltunk az utóbbi egy évben? Először is nem kevés pénzzel
elértük, hogy a kokain hiánycikk legyen. Ezt szándékosan
csináltuk, de az tutti, hogy nem tudjuk sokáig fenntartani. Ott
van a Zöld-foki-szigeteken a vadászpilótánk. Meg a két
kereskedelmi hajónak álcázott hadihajónk. Ezek nem
dolgozhatnak örökké. De még csak nagyon sokáig sem.
És abban a pillanatban, ahogy leállnak, a kereskedelem újra
felvirágzik. Az ilyen bődületes profit iránti vágyat senki nem
tudja huzamosabb ideig feltartóztatni. Mi is csak annyit
tudtunk elérni, hogy megbénítottuk a kínálati oldalt, és ezzel
elértük, hogy a vevők oldalán eszeveszett éhség alakuljon ki.
Ha pedig a vadakat kiéheztetjük, akkor egymás torkának esnek.
Másodszor pedig betoljuk nekik a csalikat, amikkel elérjük,
hogy a haragjukat ne a törvénytisztelő állampolgárokon
vezessék le, hanem egymáson.
– De ez a vérontás már az egész országot bemocskolja.
Lassan olyanok leszünk, mint Észak-Mexikó! Meddig tart még
ez a bandaháború?
– Calvin, az erőszak mindig is ott volt ebben az üzletben.
Csak nem látszott. Azzal hülyítettük magunkat, hogy csak a
tévében, meg a mozikban létezik. Hát, most előbújt, és
mindenki jól láthatja. Egy darabig. Ha hagyják, hogy addig
provokáljam a bandákat, amíg ki nem nyírják egymást, akkor
ezt egy teljes emberöltő alatt sem heverik ki.
– De rövid távon?
– Hát, sajnos rengeteg borzalmas dolognak kell még
megtörténnie. Ugyanezt végignéztük Irakban és
Afganisztánban is. Vajon a vezetőinknek és a népünknek lesz-e
elég lelkiereje ahhoz, hogy ugyanezt itt is elfogadják?
Cal Dexter visszagondolt a negyven évvel ezelőtti időkre,
amikor közvetlen közelről láthatta, ahogy Vietnamra mértek
csapást.
– Erősen kétlem – mondta. – Az erőszakra mindig is a
külföld volt a legmegfelelőbb hely.
Az MS-13 helyi szervezetei az Egyesült Államok egész
területén halomra gyilkolták a Latin Királyok tagjait, mivel
meg voltak győződve róla, hogy ők szálltak rájuk, ezért aztán
megpróbálták megszerezni a Királyoktól mind az árut, mind
pedig az ügyfélkört. A Királyok, amint magukhoz tértek a
sokkból, az egyetlen általuk ismert módon torolták meg a
támadást.
A Banditák és a mellettük harcoló Zsiványok, valamint a
másik oldalon a Pokol Angyalai és a rasszista Árja Testvériség
háborúja is országszerte hullákkal borította el az utcákat.
A döbbent járókelők a falakon és a hidakon hatalmas
betűkkel olvashatták a bűnözői csoportosulások egymásnak
szánt, vérfagyasztó üzeneteit. S mivel mind a négy banda
erősen képviselteti magát az Egyesült Államok legkeményebb
börtöneiben, az öldöklés futótűzként terjedt el a büntetés-
végrehajtó intézetekben is. Európában a Don bosszúja még
csak ekkor kezdődött.

A kolumbiaiak negyven bérgyilkost küldtek át az Atlanti-

óceánon. Látszólag baráti látogatásra érkeztek a galíciaiakhoz,
és megkérték őket, hogy addigra hozzanak oda nekik automata
fegyvereket. A kérésüket minden további nélkül teljesítették.
A kolumbiaiak különböző járatokkal három napon át
érkeztek, és egy kis előreküldött egység várta őket furgonokkal
és lakókocsikkal. Aztán ezekkel megindultak északnyugatra,
Galíciába, a jéghideg februári szélben és esőben.
Közeledett a Valentin-nap, a Don küldöttei és gyanútlan
vendéglátóik között a találkozónak a csinos történelmi
városban, Ferrolban, egy egyszerű raktárépület adott otthont. A
jövevények, úgy tettek, mint akik alaposan megvizsgálják a
részükre leszállított fegyverarzenált, majd betöltötték a tárat,
megfordultak, és tüzet nyitottak.
Mire az utolsó fegyver is elnémult a raktár falai között, a
galíciai bűnbanda színe-java már nem élt. Egy aprótermetű,
babaarcú férfi, akit odahaza csak Állat néven emlegetnek,
megállt egy még életben lévő galíciai fölött, és lenézett rá:
– Ez nem személyes ügy – jegyezte meg alig hallhatóan. –
De a Donnal ilyet egyszerűen nem csinálunk. – Azután
szétloccsantotta a haldokló agyát.
Felesleges lett volna tovább maradni. A halálosztag beszállt
a járművekbe, és Hendaye-nél átléptek Franciaországba. Mivel
Spanyolország és Franciaország is tagja a Schengeni
Egyezménynek, a határon természetesen nem volt semmilyen
ellenőrzés.
A kolumbiaiak egymást váltották a volánnál, és szinte
megállás nélkül haladtak kelet felé a Pireneusok lábánál, majd
Languedoc tartomány síkvidéke után elérték a francia Riviérát,
s végül Olaszországot. A spanyol rendszámú gépjárműveket
sehol nem tartóztatták fel. A kíméletlen, harminchat órás út
Milánóba vezetett.
Miután a saját szemével láthatta a Belleza del Mar
rakterében útnak indított kokainszállítmány gyártási számait az
essexi mocsárvidéken, Don Diego számára nem lehetett
kétséges, hogy az áru bizony eljutott Essexbe, méghozzá
Hollandián keresztül, és ez csakis a ‘Ndrangheta jóvoltából
történhetett, hiszen ők látták el anyaggal az essexi alvilágot. Ez
pedig azt jelenti, hogy a calabriaiak, akiket európai
helytartójának nevezett ki, szintén ellene fordultak. A
megtorlás elkerülhetetlen volt.
A végrehajtással megbízott osztag órákon át tanulmányozta
Milánó térképét, valamint azokat a feljegyzéseket, amelyeket
az ott élő bogotái kapcsolattartók küldtek meg nekik.
Pontosan tudták, hogyan közelíthető meg a három déli
kerület, a Buccinasco, a Corsico és az Assago, amelyeket a
Calabriaiak magukévá tettek. Ezek a külvárosi részek
ugyanúgy vannak a dél-olaszországiak kezében, mint ahogy
például a New York-i Brighton Beach az oroszok kezében:
otthon, távol az otthontól.
 A bevándorlók magukkal hozták Calabriát. A boltok, bárok,
éttermek, kávézók szinte kivétel nélkül déli neveket kaptak és
déli ételeket szolgáltak fel. Az országos Maffiaellenes
Bizottság becslése szerint az Európába érkező kokain nyolcvan
százaléka Calabrián keresztül jut el a kontinensre, viszont a fő
elosztópont Milánó, méghozzá ez a három külvárosi kerület. A
bérgyilkosok éjszaka érkeztek.
Nem voltak illúzióik a Calabriaiak vadságát illetően. Nem
véletlen, hogy soha senki nem támadt még rájuk. Ha harcoltak
is, mindig csak egymással. Az úgynevezett második
‘Ndrangheta-háborúban 1985 és 1999 között mintegy hétszáz
holttest került Calabria és Milánó utcáira.
Olaszország történelmében nem ritkák a háborúk és a
vérontások. Ez a nemzet nemcsak a konyhájáról és a
kultúrájáról híres, ugyanis az utcaköveket errefelé gyakran
festette vörösre a bosszú. Az olaszok szerint a nápolyi Fekete
Kéz és a szicíliai Maffia félelmetes, de a calabriaiakkal senki
nem vitatkozik. Így volt ez már a kezdetektől. Amíg a
kolumbiaiak meg nem érkeztek.
Az osztagnak tizenhét helyi cím volt a listáján. Azt a
parancsot kapták, hogy vágják le a sárkány fejét, és még azelőtt
hagyják el a terepet, hogy a több száz gyalogos katona
mobilizálható lenne.
Reggelre vérben úszott az egész Naviglio-csatorna. A
tizenhét vezérből tizenötöt találtak otthon. Ott helyben érte
őket utol a halál. Hat kolumbiai vonult be az Ortomercatóba, a
fiatalabb generáció kedvenc éjszakai bárjába. A Ferrarik és
Lamborghinik között átsétálva a kolumbiaiak hidegvérrel
kinyírták a négy ajtónállót, majd beléptek, és tüzet nyitottak. A
hosszan tartó, fülsiketítő golyózápor azonnal végzett a
bárpultnál iszogató vendégekkel és a négy vacsoratársasággal.
A kolumbiaiak egy embert vesztettek. A bárpultos
önfeláldozóan előkapta a pisztolyát a pult alól, és visszalőtt,
mielőtt meghalt. Egy aprócska emberre tüzelt, a jelek szerint ő
irányította a fegyvereseket, és sikerült is beleeresztenie egy
golyót a csücsörítő szájába. Aztán ő is kapott egy sorozatot az
egyik MAC-10-es géppisztolyból.
Még mielőtt felvirradt volna a hajnal, a Via Lamarmora
karabélyosainak különleges műveleti csoportja már
riadókészültségben volt, Olaszország kereskedelmi és
divatközpontjának polgárai mentő- és rendőrautók sikoltozó
szirénáira ébredtek.
A dzsungel és az alvilág törvénye kimondja: meghalt a
király, éljen a király! A Tisztes Társaság nem halt meg, és a
kartellal folytatandó háború még rengeteg borzalmat tartogat a
kolumbiaiak, bűnösök és ártatlanok számára egyaránt.
Csakhogy a bogotái kartell kezében volt egy vitathatatlan adu:
a kokain elérhetősége ugyan drasztikusan visszaesett, de attól
még egy kis szivárgás, egy aprócska patak, egy csermely
beindítása továbbra is lehetséges. És ez a csermely még mindig
Don Diego Esteban földjéről csörgedezik.
Az amerikai, mexikói és európai keménylegények
megpróbálhatnak új források után nézni Peruban vagy
Bolíviában, de Venezuelától nyugatra továbbra is a Don az
egyetlen, akivel üzletelni lehet. Ha majd újra helyreáll a rend,
bárkit is válasszon, akihez eljuttatja a terméket, az biztosan
meg is fogja kapni. Európában és az Egyesült Államokban
természetesen minden banda vágyott erre a kitüntető címre. És
hogyan bizonyíthatja az ember legjobban a rátermettségét a
trónra? Úgy, hogy kinyírja az összes többi trónkövetelő
herceget.
A hat másik óriás: az oroszok, a szerbek, a törökök, az
albánok, a nápolyiak és a szicíliaiak. A lettek, a litvánok, a
jamaicai bevándorlók, és a nigériaiak készen álltak, hajlandók
is lettek volna, és megvolt bennük a kellő erőszakosság is, de
nem voltak elég nagyok a feladathoz. Nekik ki kell várniuk,
hogy ki lesz az új uralkodó, és vele kell szövetséget kötniük. A
német, francia, holland és brit bandák pedig inkább csak
ügyfelek voltak, mintsem óriások.
 A megmaradt európai kokaincsempészek még a milánói
mészárlás után megtarthatták volna az állásaikat, ha nem
létezne az internet, amely a világ minden országában elérhető,
és mindenütt olvassák is. Az azonosítatlan és lenyomozhatatlan
blogger, aki látszólag tényleg mindent tudott a kokain
világáról, egy állítólagos kolumbiai informátorról írt.
Úgy tüntette fel, mintha ezt az információt egyenesen a
Policía Judicial hírszerzési főosztályáról szerezte volna. A
bennfentes forrás szerint Don Diego Esteban egy magánjellegű
találkozón kijelentette, hogy a jövőben csak azzal fog
közvetlenül üzletelni, aki tisztán győztesként kerül ki az
európai alvilági leszámolásokból. Persze ebből egy szó sem
volt igaz. A Don még csak hasonlót sem mondott. De az álhír
arra tökéletesen megfelelt, hogy elindítsa a kontinensen
végigsöprő kíméletlen háborút.
A szlávok, vagyis a három legnagyobb orosz banda és a
szerbek szövetséget kötöttek. Őket viszont a balti államok,
Lettország és Litvánia bűnbandái nagyon nem kedvelik, ezért
ők arra szövetkeztek, hogy az oroszok ellenségeit segítik.
Az albánok túlnyomórészt muszlimok, így inkább a
csecsenekkel és a törökökkel álltak össze. A jamaicaiak és a
nigériaiak a fekete bőrszín alapján kerültek egy csapatba.
Olaszországban pedig a máskor ádáz ellenségként fellépő
szicíliaiak és nápolyiak most egy nagyon rövid időre mégiscsak
összefogtak a kívülállók ellen. És megkezdődött a vérontás.
A drogháború ugyanúgy végigsöpört Európán, mint az
Egyesült Államokon. Az Európai Unió egyetlen állama sem
volt kivétel, bár a legádázabb harc a legnagyobb és egyben a
leggazdagabb piacokon dúlt.
A média kétségbeesetten próbálta felvenni a ritmust, és
igyekezett az olvasóknak, a hallgatóknak és a nézőknek
elfogadható magyarázattal szolgálni arról, hogy mi is történik
körülöttük. Dublintól Varsóig halomra gyilkolták egymást a
bűnszervezetek. Turisták százai vetették magukat sikoltozva a
földre a bárokban és az éttermekben, amíg géppisztolyos
osztagok békés vacsorázók, és munkahelyekről összeverődött
társaságok szeme láttára intézték egymás közt a vitás
kérdéseket.
Londonban a belügyminiszter totyogó gyermekét felügyelő
dajka épp a Primrose Hillen sétálgatott a kicsivel, amikor egy
fej nélküli hullára bukkantak a bozótosban. Hamburg,
Frankfurt és Darmstadt utcáin is egy álló héten át egymás után
jelentek meg a holttestek. A franciaországi folyókból egyetlen
reggelen tizennégy hullát halásztak ki. Ketten feketék voltak, a
többiekről pedig a fogminták alapján sikerült megállapítani,
hogy valamelyik keleti országból származtak.
A tűzharcban nem mindenki kapott halálos sebet. A
sürgősségi osztályok mindenütt megteltek. Afganisztán, a
szomáliai kalózok, az üvegházhatás és a hájas bankárok egy
csapásra eltűntek a címlapokról, a vezércikkek mindenütt az
alvilági leszámolásokkal foglalkoztak.
A rendőrfőnökök sorra kapták a fejmosást a feletteseiktől,
aztán kijöttek, és ők is nekiálltak üvöltözni a beosztottakkal.
Európa huszonhét parlamentjének képviselői, valamint
Washingtonban a kongresszusi küldöttek és az ötven állam
politikusai kétségbeesetten próbálták úgy feltüntetni magukat,
mint akik bármit is tudnának kezdeni a helyzettel, de a
tehetetlenségük egyre nyilvánvalóbbá vált a választóik előtt.
Az eldurvult helyzet politikai hatásai először az Egyesült
Államokban jelentkeztek, de Európában sem kellett sokáig
várni. A polgármesterek, a képviselők és a szenátorok
titkárságain szinte folyamatosan csörögtek a telefonok.
Egyesek magukból kikelve üvöltöztek a vonalban, mások csak
félelmeiknek adtak hangot. A médiában napjában hússzor
jelentek meg komoly arcú szakértők, és persze egyik sem értett
egyet a másikkal.
Karót nyelt rendőrfőnökök tartottak sajtókonferenciákat, és
menekültek vissza a függöny mögé. A rendőrség csaknem
összeroppant a nyomás alatt, akárcsak a kórházak, a hullaházak
és a halottkémek. Három nagyvárosban húscsomagoló
üzemeket alakítottak át ideiglenes hullaházakká, ahova az
utcáról, a szitává lőtt autókból vagy a fagyos vizű folyókból
összeszedett holttesteket szállították.
Senki nem gondolta volna, hogy az alvilág ilyen bődületes,
sokkoló félelmet és undort képes kelteni a két kontinens
elkényeztetett, kockázatkerülő lakosságában a kapzsiság
táplálta, elképesztő brutalitásával.
A leszámolások áldozatainak száma már meghaladta az
ötszázat Amerikában és Európában is. A gengsztereket
legfeljebb a közeli hozzátartozóik gyászolták meg, de olykor
ártatlan civilek is belesétáltak a tűzvonalba. Néha gyermekek
is. A bulvárlapok szerkesztői pedig görcsösen keresgélték a
szótárakban az erőszak újabb és újabb szuperlatívuszait.
Végül aztán egy halk szavú kriminológus magyarázta el az
embereknek a televízióban a harminc országot rettegésben tartó
alvilági háború okát. A kokainellátás terén, mondta szelíden,
óriási hiány jelentkezett, a társadalom farkasai pedig most a
megmaradt kevés koncon marakodnak.
Az alternatív drogok – a marihuána, a metamfetamin és a
heroin – nem tudják betölteni az űrt. A kokain túl sokáig volt
túl könnyen beszerezhető, mondta az idős tudós. A társadalom
meglehetősen széles rétegeiben a szórakozásból szükségletté
nőtte ki magát. Túl sokan kerestek eddig is óriási vagyonokat
vele, és egészen a közelmúltig minden jel arra mutatott, hogy a
jövőben még többen fognak. Egy olyan iparóriás haldoklik,
amely mindkét nyugati kontinensen évi ötvenmilliárd dolláros
forgalmat bonyolított le. Ennek a szörnyetegnek a haláltusáját
látjuk, amely túl sokáig élt közöttünk zavartalanul. A
szerkesztő-műsorvezető nem is nagyon tudott mit mondani,
csak megköszönte a távozó professzornak, hogy mindezt
megosztotta a nézőkkel.
Ezek után a választók már teljesen egyértelmű üzenetet
juttattak el a politikusokhoz, amely nagyjából így hangzott:
„Tegyetek rendet, vagy mondjatok le!”
 A társadalmakban különböző szinteken alakulhatnak ki
válságok, de egyik sem nagyobb katasztrófa annál, mint amikor
a politikusoknak kell lemondaniuk a zsíros pozícióikról.
Március elején meg is szólalt a telefon egy háború előtti,
elegáns alexandriai házban.
– Ne tegye le! – üvöltött a kagylóba a Fehér Ház
személyzeti főnöke.
– Eszemben sincs, Mr. Silver – mondta Paul Devereaux.
Mindketten megmaradtak a modern Washingtonban már alig
hallható, udvarias „Mr.” megszólásnál. Amúgy sem volt
egyikük sem az a kedélyeskedő fajta, akkor meg minek
játszanék meg magukat?
– Lenne szíves és idetolná a – Jonathan Silver bármely más
beosztottjának egyszerűen azt mondta volna, hogy a „büdös
seggét”, de inkább visszavett egy kicsit – …a képét a Fehér
Házba ma este hat órára? A tudja maga, kinek a nevében!
– Örömmel, Mr. Silver – mondta a Kobra. És már le is tette.
Persze nem lesz valami nagy öröm, ezt ő is tudta. De mindig
sejtette, hogy erre a beszélgetésre előbb-utóbb sor kerül.
 16. fejezet

Jonathan Silverről mindenki tudta, hogy neki van a

leghevesebb vérmérséklete az egész Nyugati Szárnyban. És
amint Paul Devereaux belépett az irodájába, máris
egyértelműen jelezte, hogy ezúttal sem kívánja visszafogni
magát.
A Los Angeles Times egyik példányát tartotta a kezében, és
az idősebb férfi orra alá tolta:
– Ezért maga a felelős?
Devereaux nagyjából olyan közönnyel nézett az újságra,
mint egy rovarokkal foglalkozó tudós, akinek egy nem túl
érdekes lárvát kell megvizsgálnia. Az címlap nagyobbik részét
egy fénykép töltötte be, felette a sokatmondó cím: „Pokoli
Rodeó”. A képen pedig egy szitává lőtt étterem, amelyet két
géppisztolyos intézett el.
A hét halott közül, írta az újság, négyről kiderült, hogy az
alvilág fontos személyiségei, az egyik egy civil, aki épp akkor
indult haza, amikor a fegyveresek berontottak, és két pincér.
– Nem. Legalábbis nem közvetlenül – mondta Devereaux.
– Hát, ebben a városban jó néhányan másképp gondolják.
– Azaz, Mr. Silver?
– Azaz, Mr. Devereaux, úgy vélem, hogy a maga elcseszett
Kobra-projektje minden jel szerint sikeresen kirobbantott egy
olyan alvilági háborút, amely az egész országból hullaházat
csinál, és a végén olyanok leszünk, mint amilyen Észak-
Mexikó lett az elmúlt tíz évben. Ennek pedig azonnal véget
kell vetni.
– Rátérhetnénk akkor a lényegre?
– Térjünk!
 – Nem egészen két évvel ezelőtt, az elnökünk azt kérdezte
tőlem, méghozzá egész pontosan, hogy meglátásom szerint fel
lehetne-e számolni az egész kokainipart és kereskedelmet,
mivel tisztán látszott, hogy mindkettő ellenőrizhetetlenné vált,
és az egész országra nézve óriási fenyegetettséget jelentett. A
kérdés alapos áttanulmányozása után azt válaszoltam, hogy
igen, lehetséges, bizonyos feltételek teljesülése, valamint
bizonyos anyagi ráfordítás mellett, ami remélhetőleg csak rövid
távú ráfordítást jelent.
– De arról nem volt szó, hogy háromszáz város utcáin
patakokban fog folyni a vér! Kétmilliárd dollárt kért, és meg is
kapta.
– Ez csak az anyagi természetű költség volt.
– Egy szóval sem említette, hogy lesz „polgári erőszak”
természetű költség is!
– Mert senki nem kérdezte. Nézze, az országunk
tizennégymilliárd dollárt költ el évente vagy egy tucat
ügynökségre, és nem megy velük semmire. Miért? Mert csak
az Egyesült Államokban, hogy Európát már ne is említsük, a
kokainipar ennek a négyszeresét szedi össze. Komolyan azt
hitte, hogy a kokainbandák majd átállnak vattacukorra, ha
szépen megkérjük őket? Tényleg azt hitte, hogy az amerikai
bűnszövetkezetek, a világ legkeményebb bandáival az élen,
majd harc nélkül kiszállnak a buliból, és keresnek valami
tisztességes munkát?
– Ez még nem ok arra, hogy háborús övezetet csináljon az
egész országból.
– De igen. Akik most kinyiffannak, azoknak a kilencven
százaléka olyan szinten pszichopata, hogy az már klinikai eset.
Az a néhány civil áldozat pedig, akik rosszkor voltak rossz
helyen, tragikus ugyan, de a számokat nézve, ennél még az
utakon is többen halnak meg egy július 4-i hosszú hétvégén.
– De ember! Nyissa már ki a szemét! Nem látja, mit csinált?
Ezek a pszichopaták eddig mindig szépen ott maradtak a
helyükön. Jól elvoltak a nyomornegyedeikben, meg a
gettóikban. Maga viszont kihozta őket a főtérre. Vagyis oda,
ahol a választópolgárok, kezükben a szavazati joggal
megpróbálnak normális életet élni. Idén választási év van!
Nyolc hónap múlva az a férfi, ott a folyosó végén, arra fogja
kérni a népet, hogy bízzák rá az országuk irányítását a
következő négy évre. És nagyon nem szeretném, kedves Mr.
Devereaux, hogy azért tagadják meg tőle a bizalmat, mert nem
mernek kilépni az utcára!
Silver szokásához híven ekkor már ordított. Odakint, az ajtó
előtt a beosztottak lélegzetvisszafojtva hallgatóztak A szobában
a két férfi közül csak az egyik tudta már-már pimasz módon
megőrizni a hidegvérét.
– Nem fogják megtagadni a bizalmat – mondta. – Egy
hónapon belül szemtanúi lehetünk annak, ahogy az amerikai
bűnszervezetek tulajdonképpen kivégzik saját magukat, vagy
legalábbis oly mértékben legyengülnek, hogy egy egész
emberöltőbe telik, mire újra megerősödnek. Ha ezt sikerül
megértetni az emberekkel, akkor szerintem nagyon gyorsan
felfogják, hogy micsoda terhet vettünk le a vállukról.
Paul Devereaux nem volt politikus. Jonathan Silver viszont
igen. Ő pontosan tudta, hogy a politikában nem az számít, hogy
mi a valóság. Csak az számít, hogy mi tűnik valósnak azok
szemében, akiket könnyű megvezetni. Valósnak pedig az tűnik,
amit a média leszállít, a naivak meg bekajálják. Csak csóválta a
fejét, és az újság címlapjára csapott.
– Ez így nem mehet tovább! Akármilyen jó dolog is sül ki
belőle a végén. Ezt le kell állítani! Kerül, amibe kerül!
Silver a kezébe vett egy papírlapot, ami eddig lefordítva
feküdt az asztalán, és odatartotta az egykori kém elé:
– Tudja, hogy ez micsoda?
– Bizonyára örömmel elmondja.
– Egy elnöki utasítás. Hajlandó engedelmeskedni, vagy
sem?
 – Ellentétben önnel, Mr. Silver, én már több elnök alatt is
szolgáltam, és eddig még nem volt olyan, hogy ne
engedelmeskedtem volna.
Ettől a kis odabökéstől a személyzeti főnök még jobban
elvörösödött.
– Nos, rendben. Nagyon helyes! Ugyanis az elnök arra
utasítja, hogy álljon le. A Kobra-projekt be van fejezve. Kész.
Vége. Nincs tovább! Ettől a perctől kezdve múlt idő. Most
visszamegy a főhadiszállására, és szépen lebontja az egészet.
Érthető voltam?
– Tökéletesen.
Paul Devereaux, a Kobra, összehajtotta a papírt, becsúsztatta
a zsebébe, sarkon fordult és távozott. A sofőrt megkérte, hogy
vigye az anacostiai raktárépülethez, ahol a legfelső szinten
megmutatta az elnöki utasítást Cal Dexternek.
– Pedig már olyan közel volt a cél!
– Nem elég közel. És magának volt igaza. A mi nagy
nemzetünk milliókat is képes kinyírni külföldön, de ha a saját
bűnözőiről van szó idehaza, akkor ennek a számnak az egy
százalékát sem bírja elviselni ájulási rohamok nélkül.
– A részleteket, ahogy eddig is, inkább magára bízom. Hívja
vissza a két hajót! A Balmoralt adományozza a briteknek, a
Chesapeake-et pedig a mieinknek. Talán jó lesz
gyakorlatozásra a különleges műveleti erőknek. A két Global
Hawk is leszállhat, mehetnek vissza a légierőhöz. Köszönettel.
Nem kétlem, hogy ezé a remek technológiáé a jövő. De ez már
nem a mi dolgunk. Minket kifizettek. Magára bízhatom az
eltakarítást? És ha még belefér, akkor itt alattunk a takarókat
meg az egészet juttassa el a hajléktalanokhoz, oké?
– És maga? Otthon megtalálom?
A Kobra egy pillanatig elmerengett.
– Egy hétig még talán. Aztán valószínűleg lelépek. Csak
úgy. Semmi komoly.
Don Diego Esteban személyes gőgjéhez tartozott, hogy – bár
volt saját kápolnája a Kordillerák vidékén rejtőzködő farmon –,
előszeretettel áldozott a misén a legközelebbi városka
templomában.
Közben kedvére fogadhatta a felettébb udvarias és
hódolatteljes köszöntéseket a földművesektől és a fejkendőt
viselő feleségeiktől. Elégedetten vigyoroghatott az őt áhítatos
félelemmel csodáló mezítlábas gyerekekre. És a perselybe
hanyag eleganciával betolhatott egy akkora adományt, hogy
abból a káplán hosszú hónapokig is egész jól eléldegélhetett.
Beleegyezett, hogy elbeszélget az amerikaival, aki
találkozni kívánt vele a templomban, de azért ide is
megnyugtató védelemmel érkezett. Az amerikai javasolta, hogy
Isten házában találkozzanak, akit mindketten imádnak, és ha
már úgy alakult, hogy mindketten katolikus családba születtek,
hát legyen katolikus templom. A legfurább kérés volt, amivel
valaha is megkeresték, de valahogy volt benne valami eredeti,
ami kíváncsivá tette.
A kolumbiai hidalgó érkezett elsőként. Az épületet a
biztonsági emberei már átfésülték, a papot pedig megkérték,
hogy egy darabig nézzen egyéb teendői után. Diego Esteban
két ujját a szentelt vízbe mártotta, keresztet vetett, és megindult
az oltár felé. Az első padsort választotta. Letérdelt, lehajtotta a
fejét, és imádkozott.
Amikor felült, hallotta, amint mögötte a régi napszítta ajtó
nyikorogva kinyílik, érezte, ahogy odakintről betör a forró
levegő, és elégedetten nyugtázta, ahogy a következő
pillanatban tompa puffanással becsukódik a hatalmas kapu.
Tudta jól, hogy az árnyékban ott állnak az emberei csőre töltött
fegyverekkel. Szent hely, persze, de utána nyugodtan
meggyónhatja, és meg is kaphatja a feloldozást. Akit viszont
megölnek, az már nem gyón meg semmit.
A látogató hátulról közelített, és szintén az első padsorban
foglalt helyet, nagyjából két méterre tőle. Ő is keresztet vetett.
A Don oldalra pillantott. Egy amerikai, sovány, nagyjából vele
egyidős, nyugodt arc, olyan aszkétatípus, makulátlan
krémszínű öltönyben.
– Señor?
– Don Diego Esteban?
– Az vagyok.
– Paul Devereaux, Washingtonból. Köszönöm, hogy
fogadott.
– Hallottam egyet s mást. Szóbeszédet. De több helyről is.
Egy bizonyos emberről, akit úgy hívnak, hogy „Kobra”.
– Ostoba egy ragadványnév. De hát ezzel kell együtt élnem.
– Kitűnően beszél spanyolul. Megenged egy kérdést?
– Természetesen.
– Mi okom van arra, hogy ne ölessem meg? Odakint száz
emberem várja a parancsomat.
– Hát igen, nekem meg csak egy helikopterpilótám van. De
azt hiszem, van nálam valami, ami egykoron az öné volt, és
amit esetleg visszaadhatnék. Ha sikerül egyezségre jutnunk.
Ami, ugyebár, nem lehetséges, ha halott vagyok.
– Tudom, hogy mit tett velem, Señor Kobra. Elképesztő
károkat okozott nekem. Pedig én nem is ártottam magának.
Miért tette?
– A hazám megkért rá.
– És most?
– Világéletemben csak két urat szolgáltam: az istenemet és a
hazámat. Az istenem soha nem csapott be.
– De a hazája igen?
– A hazám igen.
– Miért?
– Mert ez már nem ugyanaz az ország, amelynek én hűséget
esküdtem fiatal koromban. Korrupt lett és megvásárolható.
Gyenge, mégis arrogáns. Elhízott idióták hazája. Nekem ez
már nem a hazám. A szövetség felbomlott, oda a lojalitás.
– Én soha nem voltam lojális egyetlen országhoz sem. Még
ehhez sem. Mert az országokat emberek vezetik, ráadásul
gyakran olyanok, akik a legkevésbé sem érdemesek erre. De
nekem is két uram van. Az istenem és a vagyonom.
– És ez utóbbiért, Don Diego, gyakran embert is ölt.
Devereaux egy pillanatig sem felejtette el, hogy a tőle pár
méterre ülő férfi a megnyerő felszín alatt valóságos
pszichopata, méghozzá a legveszélyesebb fajtából.
– És maga, Señor Kobra, maga is ölt a hazájáért? Sokszor?
– Természetesen. Úgyhogy talán nem is különbözünk olyan
sokban egymástól.
A pszichopatáknak hízelegni kell. Devereaux tudta, hogy ez
az összehasonlítás jól fog esni a kokain lordjának. Ha a
pénzhajhász kapzsiságot egy szintre emeli a hazaszeretettel az
egyáltalán nem lehet bántó.
– Talán valóban nem, Señor. Mennyi van önnél a
tulajdonomból?
– Százötven tonna.
– A hiányzó mennyiség ennek háromszorosa.
– A szállítmányok nagy részét a vámosok, a parti őrség vagy
a haditengerészet vitte el, úgyhogy azt már elégették. Egy
kisebb mennyiség a tenger fenekére süllyedt. A fennmaradó
rész pedig nálam van.
– Biztos helyen?
– A legbiztosabb helyen. Az ön ellen vívott háború pedig
véget ért.
– Értem. Szóval ezért érzi úgy, hogy becsapták.
– Ön megdöbbentő érzékkel tud a lényegre tapintani, Don
Diego.
A Don kicsit eljátszott a számokkal. Az őserdőben a
termelést a maximumra emelheti, a tengeren a lekapcsolások
száma töredékére esik vissza, újra lehet repülőgépeket indítani,
igen, így talpra állhat. De szüksége lenne valamennyi anyagra,
amivel azonnal kezelni tudja a helyzetet. Ezzel
megnyugtathatná a farkasokat, és véget vethetne a háborúnak.
Igen, százötven tonna éppen elég lenne.
– És mi lenne az ár, Señor?
 – Most már végre itt az idő, hogy visszavonuljak. Méghozzá
valahol nagyon messze mindentől. Kellene egy villa a
tengerparton. Valami napfényes vidéken. Ahol nyugodtan
olvasgathatom a könyveimet Úgy, hogy közben az egész világ
úgy tudja, hogy meghaltam. Ez nem olcsó. Egy milliárd
amerikai dollár, ha önnek is megfelel.
– A tulajdonom egy hajón van?
– Igen.
– És meg tudja adni a bankszámlaszámot?
– Igen. És ön meg tudja adni a kikötő nevét ahova a
szállítmányt kéri?
– Természetesen.
– És a válasza, Don Diego?
– Azt hiszem, Señor, megegyeztünk Innen épségben
távozhat. A részleteket a titkárommal beszéljék meg odakint.
Most pedig szeretnék egyedül maradni és imádkozni. Vaya con
Dios, Señor!
Paul Devereaux felállt, keresztet vetett, és elhagyta a
templomot. Egy órával később, már ismét a malambói légi
bázison volt, ahonnan a Grumman egyenesen Washingtonba
röpítette. Egy fallal elkerített részen, mintegy száz méterre
onnan, ahol a gépe ráfordult a kifutóra, a Michelle kódnév alatt
működő Global Hawk műveleti legénységét tájékoztatták, hogy
leállnak az akcióval, és egy hét múlva két C-5-ös nehéz
harcászati szállító visszaviszi őket Nevadába.

Cal Dexter nem tudta, hogy a főnöke hova utazott, és nem is

kérdezte. Nekilátott a rábízott feladatoknak, azaz lépésről-
lépésre leépítette a Kobra-projekt elemeit.
A két hadihajó megindult hazafelé, a Balmoral a brit
legénységgel a fedélzetén Dorsetbe, azon belül is Lyme Bay-
be, a Chesapeake pedig Newport News felé vette az irányt. A
britek kitörő örömmel és hálával fogadták az ajándékba kapott
Balmoralt, amelyről úgy gondolták, hogy remek szolgálatot
tehet majd a Szomáliai kalózok elleni harcban.
 A két pilóta nélküli repülőt működtető bázis visszahívta a
Global Hawkokat az államokba, de azt a hatalmas mennyiségű
adatot, amit a Széles Hatókörű Tengeri Felügyelet során
szereztek, természetesen megtartották. Ezek bizonyára a
jövőben is fontos szerepet játszanak a hatóságok munkájában,
és idővel teljesen kiszorítják majd a drágább és több emberi
erőforrást igénylő kémrepülőket.
A rabokat, mind a száztizenhetet, visszahozták a Sas-
szigetről az amerikai légierő egyik C-130-as gépével. Mindenki
küldhetett egy rövid üzenetet családjának, akik azt sem tudták,
hova legyenek a boldogságtól, mivel meg voltak győződve
róla, hogy a hajók elsüllyedtek, és a legénység mind egy szálig
odaveszett.
A csaknem teljesen lenullázott bankszámlákon megmaradt
pénzt egyetlen számlán összesítették, ahonnan még az utolsó
pillanatokban felmerülő költségeket fedezték, az anacostiai
raktárépületből működtetett kommunikációs hálózatot is
leépítették, csak Jeremy Bishop komputerei maradtak meg.
Aztán Paul Devereaux is visszatért. Roppant elégedettnek tűnt
mindennel.
– Hallott már Spindrift Cay-ről? – vonta félre Dextert. – Ez
egy aprócska sziget, alig több, mint egy korallzátony, a
Bahamákon. Az egyike az úgynevezett külső szigeteknek. Nem
lakik rajta senki, csak néhány amerikai tengerész, akik
látszólag túlélési gyakorlaton vannak.
A zátony közepén van egy kis pálmafaliget. A pálmafák
alatt pedig ott sorakoznak a bálák. El tudja képzelni, hogy mi
van bennük. Na most, ezeket meg kell semmisíteni. Mind a
százötven tonnát. Magára bízom ezt az utolsó melót is. El tudja
képzelni, menynyit ér az a cucc?
– Gondolom, jó néhány milliárd dollárt.
– Jól gondolja. Olyasvalaki kell erre a munkára, akiben
teljes mértékben megbízok. A benzinkannák már hetek óta ott
vannak. A legjobb, ha Nassauból repül oda hidroplánnal.
Kérem, most rögtön induljon, és tegye meg, amit meg kell
tenni.
Cal Dexter sok mindent látott már életében, de több milliárd
dollárt érő halmot még soha, a megsemmisítéséről még aztán
nem is beszélve. Egyetlen, egy közepes bőröndbe
begyömöszölhető csomag is annyit ér belőle, hogy abból egész
életében gazdagon élhetne. Washingtonból menetrendszerinti
géppel utazott Nassauba, ahol a Paradise Island Hotelban szállt
meg. A recepción utánakérdezett, majd felhívott valakit, és
máris lefoglalt egy kis hidroplánt másnap hajnali indulásra.
A kétszáz kilométeres utat a kis gép egy óra alatt tette meg.
A március meleg levegő alatt a tenger, mint mindig, most is
hihetetlen kék volt a szigetek között, és áttetszően tiszta a
homokos partok közelében. A célállomás olyannyira kiesett a
szokásos útvonalakból, hogy a pilóta kétszer is ellenőrizte a
GPS-en, hogy valóban a megfelelő zátonyhoz érkeztek-e.
Félórával napfelkelte után aztán kimutatott az ablakon.
– Ez az, uram – kiabálta. Dexter lenézett. Inkább turistáknak
való helynek tűnt, mintsem annak, amire használták Az egész
nem volt egy négyzetkilométer, a zátonyok egy csodaszép
lagúnát öleltek körül, amelyet egyetlen helyen lehetett
megközelíteni korallok között. A középtájt látható pálmaliget
semmit nem árult el halált osztó kincséről, amely ott pihent a
sötétzöld levelek alatt.
Az egyik ragyogóan fehér homokos parton egy rozoga
cölöpgát nyúlt a tengerbe, ahol az ellátó hajó köthetett ki. Amíg
odafentről felmérte a terepet, két alak lépett ki a partra a
pálmák árnyékában húzódó kis táborból, és kíváncsian
kémlelték az eget. A hidroplán megfordult, visszavett a
sebességből, és leereszkedett a vízre.
– Menjünk oda a stéghez! – mondta Dexter.
– Még csak bele se lógatja a lábát a vízbe? – vigyorgott a
pilóta.
– Talán később.
 Dexter kimászott, ráállt az egyik siklótalpra, onnan pedig át
a stégre. A szárny alatt kicsit lehúzta a fejét, a következő
pillanatban pedig már egy szigorú ábrázatú főtörzzsel találta
szembe magát. A sziget őre mögött egy tengerészgyalogos állt.
A fogadóbizottság mindkét tagja géppisztollyal az oldalán
érkezett.
– Segíthetek, uram?
Az udvarias hangnem mögött egyértelmű volt az üzenet:
remélem, nagyon jó oka van rá, hogy idejött, különben egy
lépést sem tehet tovább ezen a stégen. Válaszképpen Dexter
elővett egy összehajtott papírt a zakója belső zsebéből.
– Kérem, főtörzs, olvassa el ezt figyelmesen, különös
tekintettel az aláírásra.
A veterán tengerész vigyázz állásba vágta magát, miközben
a levelet olvasta, és csak a hosszú évek során elsajátított
rendíthetetlen önfegyelmének volt köszönhető, hogy nem ült ki
az arcára a döbbenet. Sokszor látta már a legfőbb parancsnok
arcképét, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd egy
olyan papírt nyomnak a kezébe, amelyen az Egyesült Államok
elnökének eredeti aláírása olvasható. Dexter már nyújtotta is a
kezét, hogy visszavegye a levelet.
– Főtörzs, amint látja, mindkettőnknek ugyanaz a
főparancsnoka. Az én nevem Dexter, a Pentagonból jöttem. De
ez valójában teljesen lényegtelen, mivel ez a levél erősebb
nálam, magánál, sőt még a védelmi minisztériumnál is. És arra
utasítja magát, hogy működjön együtt velem. Megteszi?
A tengerészgyalogos figyelmesen végighallgatta Dextert,
majd egy pillanatig a jövevény feje fölött a láthatárt kémlelete.
– Igen, uram! – vakkantotta végül.
A pilóta egy teljes napra szerződött. Időközben kimászott, és
kényelembe helyezte magát a stégen a szárny árnyékában.
Dexter és a két tengerészgyalogos elindult a part felé. A
parányi szigeten összesen tizenkét napbarnított fiatalember
állomásozott, akik hetek óta csak horgásztak, úsztak, rádióztak,
ponyvát olvastak, és kőkemény edzésekkel tartották magukat
formában.
Dexter észrevette a benzines kannákat, amelyek az
árnyékban sorakoztak, és megindult a fák felé. A liget nem
egészen egy hektár lehetett, a közepén egy kis gyalogúttal. Az
út mindkét oldalán ott sorakoztak a bálák a pálmafák alatt. Az
egész rakat alacsony, kockaformájú blokkokban állt, nagyjából
száz darab, egyenként durván másfél tonna. A két álcázott hajó
kilenc hónapi termése.
– Tudja, mik vannak ezekben? – kérdezte Dexter.
– Nem, uram – mondta a főtörzs. Ez nagyjából úgy
hangzott, mint „nem mondták, mi pedig nem kérdeztük”.
– Dokumentumok Régi feljegyzések. Roppant veszélyes
feljegyzések. Ezért akarja az elnök idétlenül elkerülni, hogy
valaha is az ország ellenségeinek kezére jussanak Az Ovális
Iroda úgy döntött, hogy meg kell semmisíteni őket. Ezért
vannak itt a benzines kannák. Kérem, utasítsa az embereit,
hogy locsoljanak le benzinnel minden egyes rakást.
Az ország ellenségeinek említése bőven elég volt ahhoz,
hogy a főtörzs akcióba lépjen.
– Értettem, uram! – üvöltötte, és már rohant is vissza a
partra.
Dexter lassú léptekkel haladt a pálmaliget közepén. Tavaly
március óta már látott jó néhány bálát, de ilyeneket egyszer
sem. Mögötte megjelentek a tengerészgyalogosok, kezükben a
hatalmas benzines kannákkal, már kezdték is locsolni a
halmokat. Dexter a saját szemével még soha nem látta, hogyan
ég a kokain, de tudta, ha egyszer begyullad, akkor pillanatok
alatt leég az egész.
Évek óta mindig volt nála egy svájci bicska, s mivel
kormányzati útlevéllel utazott, most sem vették el tőle a
repülőtéren. Csak úgy, puszta kíváncsiságból kinyitotta az
egyik rövid pengét, és beleszúrta az egyik bálába. Lesz, ami
lesz, gondolta. Soha az életben nem kóstolta még, és
valószínűleg soha nem is fogja.
 A rövid penge áthatolt a kanavász csomagoláson, aztán a
nylonon is. Bele a fehér porba. Amikor kihúzta, a kés hegyén
maradt is egy kicsi. Háttal állt a tengerészgyalogosoknak, akik
még elég messze voltak tőle. Nem láthatták, hogy milyen
„dokumentumok” vannak a csomagokban.
Lenyalta a kés végéről a fehér porkupacot. Kicsit mozgatta a
szájában, amíg a nyálában feloldódott, és elérte az
ízlelőbimbókat. Meglepődött. Ezt az ízt mégiscsak ismerte.
Odament egy másik bálához, és végigcsinálta ugyanezt. De
most már nagyobbat vágott, és nagyobb mintát vett. Aztán még
egyszer. És még egyszer. Annak idején, amikor
fiatalemberként visszatért Vietnamból, és jogot tanult New
Yorkban a Fordhamon, egy sor alantas munkát is el kellett
vállalnia, hogy el tudja tartani magát. Egyszer egy
cukrászüzletben is dolgozott. Nagyon is jól tudta, milyen íze
van a sütőpornak.
Még további tíz különböző bálából vett mintát, még mielőtt
azokat is leöntötték, és a benzin átható szaga teljesen betöltötte
a levegőt. Aztán a gondolataiba merülve visszasétált a partra.
Fogott egy üres kannát, ráült, és csak bámulta a tengert. Fél
órával később ott magasodott előtte a főtörzs.
– Készen vagyunk, uram.
– Gyújtsák meg! – mondta Dexter.
Hallotta, ahogy a főtörzs kiadj a a parancsot.
– Vigyázat!
A párolgó benzin tompa morajjal begyulladt, a
pálmaligetből lomha fekete füst indult meg az ég felé. Egy
erősebb szélroham még rásegített, mire a hatalmas máglya
istenigazából lángba borult.
Dexter megfordult, és nézte, ahogy a pálmákat és a titkos
rakományt elemészti a tűz. A stég végében a hidroplán pilótája
is talpra ugrott, és tátott szájjal nézte a pusztítást. A
tengerészgyalogosok is megálltak, és áhítattal figyelték a
munkájuk eredményét.
– Mondja csak, főtörzs…
 – Igen, uram?
– Hogyan érkeztek ide ezek a dokumentumok?
– Hajóval, uram.
– Egyetlen szállítmány volt?
– Nem, uram. Legalább egy tucat. Több héten át.
– Mindig ugyanaz a hajó jött?
– Igen, uram. Ugyanaz.
Hát, persze. Kellett, hogy legyen még egy hajó. A
flottakiszolgáló hajók, amelyek az amerikai és a brit különleges
műveleti erők készleteit töltötték fel, elvitték a hajóról a
szemetet és a rabokat. Élelmet és üzemanyagot szállítottak. De
az elkobzott szállítmányok nem mentek sem Gibraltárra, sem
Virginiába. A Kobrának szüksége volt a gyártási számokra, az
azonosító kódokra, hogy félrevezesse a kartellt. Így aztán a
trófeát megtartotta. Látszólag ezen a szigeten.
– És milyen hajó volt.
– Kicsi, uram.
– Nemzetisége?
– Nem tudom, uram. Volt egy zászló a tatján. Egy piros és
egy kék félkörszerűség. A legénység ázsiai volt.
– A neve?
A főtörzs összevonta a szemöldökét, ahogy megpróbált
visszaemlékezni. Aztán megfordult.
– Angelo! – kiáltotta hangosan, hogy a lángok morajlása
mellett is hallatsszon a hangja. Az egyik tengerészgyalogos
azonnal odaszaladt.
– Mi volt a neve annak a hajónak, amelyik idehozta ezeket a
bálákat?
– Tengeri szellem, uram. Rá volt írva a hátuljára. Frissen
festették.
– És a név alatt?
– Alatta, uram?
– Igen, általában a név alatt olvasható, hogy melyik
kikötőben van bejegyezve.
– Ja, igen. Pu… valami.
 – Pusan?
– Azaz, uram. Pusan. Ennyi, uram?
Dexter bólintott. A tengerészgyalogos lelépett. Dexter
felállt, és elsétált a stég végéig, ahol egyedül lehetett, és ahol
talán a mobilja is működik. Még szerencse, hogy éjjel bedugta
a töltőjét. És még szerencse, hogy Jeremy Bishop, akire mindig
lehetett számítani, most is ott gubbasztott a Kobra-projekt
utolsó maradványaiként még működő számítógépei előtt.
– A motoros szardíniásdobozai tudnak koreaira fordítani? –
kérdezte Dexter. A válasz kristálytisztán érkezett.
– A világ bármely nyelvére. Csak a megfelelő program kell
hozzá. Honnan hív?
– Az mindegy. A lényeg, hogy csak ezen a mobilon tudok
kommunikálni. Hogy mondják koreaiul, hogy tengeri szellem,
vagy hogy a tenger szelleme? Leteszem, mert nem bírja az
akksi.
– Oké, visszahívom.
Két perc múlva már csörgött is a telefon.
– Van tolla?
– Nem kell, csak mondja!
– Jó. Két szó: Hae Sin. Há, mint…
– Tudom, hogy írják. Utána tudna nézni egy kis
teherhajónak? Vagy Hae Sin, vagy Tengeri szellem néven. Dél-
koreai. A kikötője Pusan.
– Két perc – mondta Bishop, és már le is tette. A fickó
valóban állta a szavát: két perc múlva megint megszólalt a
mobil.
– Megvan. Ötezer tonnás, általános teherszállító. Tengeri
szellem. Idén jegyezték be. Mert, mi van vele?
– Hol van most?
– Várjon!
Valahol Anacostia háztetői felett Jeremy Bishop elképesztő
sebességgel püfölte a billentyűzetet. Aztán megszólalt.
 – Úgy tűnik, épp nincs ügynöke, nincs szállítmánya sem.
Bármit vihet. Bárhol lehet. Várjunk csak! Itt van a kapitány e-
mail címe.
– Akkor írjon neki, és kérdezze meg, hogy hol van.
Pontosan. Milyen irányban halad, és milyen tempóval?
Újabb várakozás. A mobil elnémult.
– Elértem e-mailen. Feltettem a kérdést. Nem hajlandó
válaszolni. Szeretné tudni, ki kérdezi.
– Mondja, hogy a Kobra.
Szünet.
– Udvarias, de ragaszkodik valami „jelszóhoz”
– Jelszó kell neki. Mondja, hogy „HAE-SIN!”
Bishop nemsokára ismét vonalban volt.
– Honnan tudta? – kérdezte elismerően. – Megvan, amit
akart. Fel tudja írni?
– Nincs térképem, csak mondja, hogy hol a fenében van!
– Most kapaszkodjon! Kétszáz kilométerre keletre
Barabadostól. Irány: 270 fok. Sebesség: 20 km/h. Köszönjem
meg a Tengeri szellem kapitányának a választ?
– Igen. Aztán nézzen utána, hogy nincs-e Barbados és
Kolumbia között véletlenül egy hadihajónk.
– Jelentkezem.
Barbadostól keletre. És nyugat felé tart. Áthalad a szél felőli
szigetek, a Holland Antillák mellett, és egyenesen tovább a
kolumbiai vizek felé. Mivel ennyire délen van, az kizárt, hogy
visszatérjen a Bahamákhoz. Összeszedte az utolsó szállítmányt
a Balmoralról. Hatszáz kilométer, az annyi mint harminc óra.
Holnap délután ér oda. Jeremy Bishop újra jelentkezett.
– Nincs semmilyen hadihajónk a Karib-térségben.
– Az a brazil őrnagy még mindig a Zöld-foki-szigeteken
van?
– Éppenséggel, igen. A diákjai holnapután vizsgáznak, ezért
aztán úgy egyeztek meg, hogy azt még kivárja, és utána lép
csak le. És viszi magával a gépet is. De a két amerikai rádiós
nincs vele. Ők már az államokban vannak.
 – El tudná érni valahogy? Mindegy, hogyan.
– Írhatok neki e-mailt.
– Jó, és szerezze meg nekem a számát, addig is írja meg
neki, hogy legyen telefonközelben, pontosan két óra múlva
hívom. Most mennem kell. Majd jelentkezem a hotelből jó
másfél óra múlva. Addig szerezze meg a számot. Köszönöm!
Visszament a hidroplánhoz. A szigeten a lángok már csak
gyengén pislákoltak. A legtöbb pálma tövig égett. Nem volt
valami szép dolog a természettel szemben. Búcsút intett a
tengerészgyalogosoknak, és bemászott az ülésébe.
– A nassaui kikötőbe, legyen szíves! Amilyen gyorsan csak
lehet.
Pontosan másfél óra múlva már a hotelszobában volt. Tíz
perccel később hívta Bishopot.
– Megvan! – mondta a vidám hang Washingtonból, és
lediktálta a számot. Dexter nem várta ki a két órát, azonnal
hívta az őrnagyot. Néhány csengetés után már létre is jött a
kapcsolat.
– João Mendoza őrnagy?
– Igen.
– Biztosan emlékszik még, Scamptonban találkoztunk, az
utóbbi hónapokban én felügyeltem a bevetéseit. Először is
hadd köszönjem meg a munkáját, és hadd gratuláljak a
teljesítményéhez. Másodszor pedig szeretnék kérdezni valamit.
Lehet?
– Persze.
– Emlékszik még, hogy mit műveltek azok a mocskok az
öccsével?
Hosszú csend. Ha most megsértődött, lehet, hogy máris
leteszi. De aztán a mély hang újra megszólalt.
– De még mennyire, hogy emlékszem. Miért?
– Tudja, hogy hány grammra volt szükség ahhoz, hogy
megöljék az öccsét?
– Néhány gramm elég volt. Talán tíz. De miért?
 – Van egy célpont, amit innen képtelen vagyok elérni. De
magának sikerülhet. Százötven tonna tiszta kokaint szállít.
Ennyivel az öccsét százmilliószor meg lehetne ölni. Egy hajó.
El tudná süllyeszteni a kedvemért?
– Hol van? És milyen messze van Fogótól?
– Az a helyzet, hogy már nincs felettünk távirányított
repülő. És a maga bázisáról is elmentek már az amerikaiak.
Úgyhogy nem lesz nevadai navigátor sem. Egyedül kell
odatalálnia.
– Amikor még Brazíliában repültem, mindig együlésesekkel
mentem. Akkor sem volt navigátorom. Csak adja meg a
célpont helyzetét.
Nassauban dél volt. Tehát Barbadoson is. A repülő nyugat
felé repül majd. Felszállás, 3900 km, az annyi, mint négy óra.
Még hangsebesség alatt. Délután négykor még világos lesz. A
Hae Sin addigra hat órán át halad húsz kilométeres tempóval.
– Barbadostól keletre, nagyjából nyolcvan kilométerre a
parttól.
– Onnan nem fogok tudni visszajönni.
– Szálljon le Barbadoson, Bridgetownban, vagy St. Lucián,
vagy Trinidadon. Addigra elintézem a formalitásokat.
– Kellene a pontos koordináta. Fok, perc, másodperc. Északi
szélesség, nyugati hosszúság.
Dexter megadta a hajó nevét, a leírását, hogy milyen zászló
alatt hajózik, és a hat órával elcsúsztatott feltételezhető
helyzete koordinátáit.
– Meg tudja csinálni? – kérdezte Dexter. – Nem lesz
navigátor, nem lesz rádió, nem lesz semmi. Ráadásul ez
majdnem a teljes hatótávolsága a gépnek. Menni fog?
Most először tűnt úgy, mintha a brazil pilóta egy kicsit
megharagudott volna.
– Uram, itt van a repülőm. Itt van a GPS, van szemem. És
még a nap is süt. Vadászpilóta vagyok. Ehhez értek, ez a
dolgom.
A telefon elnémult.
 17. fejezet

Pontosan félórával azután, hogy Mendoza őrnagy kinyomta a

mobilját, már érezte is az utolsó két RATO-rakéta bődületes
tolóerejét, az öreg Buccaneer pedig megindult az ég felé, hogy
teljesítse utolsó küldetését.
Mendoza nem akarta elkapkodni az előkészületeket, csak
azért, hogy a célpont néhány kilométerrel kevesebbet tegyen
meg a tengeren. A saját szemével végignézte, ahogy az angol
földi személyzet tíz és fél tonna üzemanyaggal csordultig
tankolja a Buccot, amely így négyezer-kétszáz kilométert tud
megtenni a levegőben.
A gépágyúba ezúttal semmi más nem került, csak páncéltörő
töltény A napfényben nincs szükség nyomjelzőkre és
gyújtólövedék sem kell a tüzelés megindításához. A célpont
pedig acélból van.
Az őrnagy fogta a térképet meg a régimódi Dalton
repüléstervezőt, és szépen átgondolta a sebességet, a
magasságot, az útirányt, az időt. A térképet aztán
összehajtogatta, és a jobb combjához szíjazta.
Egész véletlenül Fogo csaknem pontosan a tizenötödik
szélességi körön fekszik, ahogyan Barbados is. Úgyhogy az
útirány pontosan nyugat lesz, azaz kétszázhetven fok.
Megvoltak a célpont pontos koordinátái, legalábbis az, hogy
hol volt két órával ezelőtt, amikor az amerikai rákérdezett.
Négy óra múlva az ő GPS-készüléke pontosan ugyanazt a
pozíciót fogja mutatni. Ehhez tehát még hozzá kell adni azt a
távolságot, amit a célpont ez alatt a hat óra alatt tesz meg, ott
lesüllyedni, levadászni, aztán még keresni valahol egy
leszállópályát, mielőtt az utolsó csepp üzemanyag is kifogy a
tartályokból. Mi sem könnyebb ennél.
Az értéktárgyait, az útlevelét néhány dollár készpénzzel
együtt begyömöszölte egy kis kézitáskába, amit a két lába
között helyezett el. Aztán búcsút intett a földi személyzetnek,
és még egyszer átölelte a zavarodottan mosolygó angolokat.
Amikor a rakéták begyújtottak, érezte a szokásos lórúgást,
és erős kézzel tartotta a gépet, míg majdnem elérte a végtelen
kékségben tajtékzó hullámokat. Ott meghúzta a magassági
kormányt, és a Bucc a levegőbe emelkedett.
Néhány perccel később már rá is állt a nyugati irányra
pontosan a tizenötödik szélességi fokon, és felemelkedett a
tizenegy kilométeres utazómagasságba. Itt átkapcsolt
leghosszabb hatótávolság – legalacsonyabb fogyasztás
üzemmódra. A sebességet a hangsebesség nyolcvan
százalékára állította be, és a kijelzőn figyelte, ahogy szép
komótosan fogynak a kilométerek.
Fogo és Barbados között nincs szárazföld. A brazil pilóta
odalent a mélyben csak a bolyhos felhőket látta, a felhők között
pedig az Atlanti-óceán sötétkék végtelenjét.
Háromórányi repülés után úgy számolta, hogy nem egészen
tart ott, ahol a remélte, hogy tartani fog, ez pedig a vártnál
erősebb ellenszél miatt alakult így. Amikor aztán a GPS-
készülék szerint már csak háromszázötven kilométerre volt a
célponttól, visszavett a sebességből, és lassan ereszkedni
kezdett. Húsz kilométerre a célpont mögött, százötven méteres
magasságban akart lenni.
Háromszáz méteren egyenesbe állította a gépet, a sebességet
pedig tovább csökkentette, hogy minél tovább maradhasson a
levegőben. Itt már nem a gyorsaság volt a legfontosabb. Időre
volt szüksége, ugyanis a tengeren nem látott semmit. Az erős
ellenszél miatt pedig ráadásul több üzemanyagot is használt el
a kelleténél. Aztán meglátott egy kis teherhajót. Tőle balra,
mintegy száz kilométerre Barbadostól. Ráfordult, és szép
lassan körözni kezdett, hogy jól megnézhesse a hajó nevét és a
zászlaját.
Harminc méteres magasságban, ötszáz kilométeres tempónál
vette észre a zászlót. Nem ismerte fel. Nem tudta, hogy ez
Bonaire zászlaja, amely a Holland Antillák egyik tagja.
Kíváncsi arcok néztek fel a hajó fara felett elhúzó fekete
madárra. A fedélzeten jól látszott a rakomány: épületfa. Aztán
meglátta a hajó nevét: Prins Willem. Holland hajó, amely fát
szállít Curacaora. Felemelkedett háromszáz méterre, és
megnézte az üzemanyagszintet. Ez nem az.
A helyzete pedig csaknem pontosan az, ahol a Hae Sinnek
kellene lenni, beszámítva a hat óra alatt megtett utat is.
Ráadásul közel s távol nem látszott másik hajó a tengeren.
Lehet, hogy a célpont irányt változtatott. Az amerikait, aki
most tövig rágja a körmét Nassauban, nem tudja elérni. Úgy
gondolta, hogy a kokainszállító inkább még előtte lesz valahol,
és folytatta az utat továbbra is tartva a 270 fokos irányt. Jól
gondolta.
Ellentétben a tizenegy kilométeres magasságban repülő
vadászgéppel, a Hae Sin hátszelet kapott, így pedig csaknem
huszonöt kilométeres tempóval haladt, nem pedig hússzal.
Mendoza a közkedvelt karib-tengeri üdülősziget partjaitól
ötven kilométerre érte utol. Elhúzott a tat felett, és jól látta a
dél-koreai zászló piros és kék könnycseppjét, és a hajó új
nevét: Tengeri szellem. Most is aprócska alakok rohantak a
hajó farához, hogy szemügyre vegyék a repülőt.
Mendoza őrnagy nem akarta megölni a legénységet. Ezért
úgy döntött, inkább keresztbevágja a hajót. Kicsit eltávolodott,
a Buccaneer valamivel magasabbra emelkedett, és oldalról
ráfordult a célra. A pilóta kibiztosította a gépágyút, és bombázó
állásban közeledett a hajó felé. Bombája ugyan nem volt, de a
gépágyú is ugyanúgy megteszi.
Annak idején, az ötvenes évek végén, a Királyi
Haditengerészet egy új, sugármeghajtású, kis magasságból
támadó, tengeri bombázót akart bevetni a Szovjetunió
Sverdlov-osztályú cirkálói ellen. A feladatra végül ki is írták a
pályázatot. A Blackburn Repülőgép-építő Társaság a
Buccaneer terveivel állt elő, amelyből aztán egy kisebb flottát
meg is rendeltek. A Bucc 1962-ben emelkedett először a
levegőbe, amolyan hiánypótló hadirepülőként. És még 1991-
ben is volt éles bevetése Szaddám Husszein ellen a Királyi
Légierő kötelékében.
Akkoriban a Blackburn Társaság nem sok megrendelést
kapott, leginkább csak „dagasztóteknőkkel” foglalkozott. De
így utólag visszatekintve már elmondhatjuk, hogy a Bucc
valóságos mestermű lett. Soha nem volt egy kimondott
szépség, de a szívós kis jószág remekül megbirkózott a
legkülönbözőbb bevetési feladatokkal is. Ráadásul megbízható
is volt, mivel a két Rolls-Royce Spey turbina soha nem romlott
el.
Mendoza őrnagy hónapokon át használta légi vadászatra a
gépet, és összesen tizenhét kokainszállító repülőt szedett le
vele, aminek következtében mintegy húsz tonna fehér por
süllyedt az óceán fenekére. De most, ahogy leereszkedett, és
szinte a tengert súrolva felvette a támadóállást, az öreg Buccból
újra az lett, aminek eredetileg szánták: hajóromboló.
Nyolcszáz méterre a céltól az őrnagy a hüvelykujját
rányomta a tüzelő gombra, és csak nézte, amint a 30 mm-es
AP-gépágyú lövedékeinek vonala közeledik a Hae Sin teste
felé. Mielőtt elvette az ujját, hátradőlt, és elhúzott a kis
teherszállító fedélzete fölött, jól látta, ahogy a lövedékek szinte
szétszakítják az orrészt.
A hajó úgy torpant meg, mintha csak egy láthatatlan falba
rohant volna, amely az elülső rakteret teljesen összetörte. A
fedélzeten a parányi alakok fejvesztve rohantak a
mentőcsónakhoz, és már szedték is le róla a ponyvát. A
Buccaneer felemelkedett, nagy ívben megfordult, a pilóta pedig
közben a fülkéből szemügyre vette áldozatát.
A második támadás már a tat ellen irányult. Mendoza
őrnagy csak remélni tudta, hogy a gépész időközben kimászott
a gépházból, ugyanis most az volt a célkeresztben. A
gépágyúból leadott második sorozat leszakította a hajótestről a
tatrészt, a kormányt, a két hajócsavart és a motort.
A legénység időközben bedobta a mentőcsónakot a vízbe,
sőt a legtöbben már be is másztak. Háromszáz méteres
magasságból Mendoza látta, hogy a Hae Sin menthetetlenül
elsüllyed. Miután a feladatot teljesítette, abban pedig biztos
lehetett, hogy a Prins Willem nemsokára ideér, és felveszi a
legénységet, az őrnagy elindult Barbados felé. De ekkor az
egyik turbina már csak benzingőzt kapott, és rögtön ki is
gyulladt.
Az üzemanyag-jelzőre pillantott, és látta, hogy másik
turbina is már csak benzingőzön fut. Az utolsó pár
kilogrammot arra használta fel, hogy minél magasabbra vigye a
gépet, és mire a második Spey is felmondta a szolgálatot, a
Bucc már kétezer-ötszáz méteren repült. A gépre az ilyenkor
szokásos baljós csend telepedett. A magasból Mendoza már
látta is a szigetet, de túl messze volt. Ilyen távolságot
képtelenség siklórepüléssel megtenni.
Odalent megpillantotta egy kis halászhajó fehér, V-alakban
fodrozódó farvizét. A magasságot sebességgé konvertálva
megindult a hajó irányába. Háromszáz méteres magasságban
haladt el a bámészkodó horgászok feje felett, majd visszahúzta
a gépet, a sebesség ismét magassággá alakult, meghúzta a
katapultot, és kivágódott a gépből.
Martin és Baker urak értették a dolgukat. A pilótaülés a
magasba emelkedett, és jócskán eltávolodott a haláltusáját vívó
bombázótól. Aztán a nyomáskülönbségre működésbe lépő
kioldó eloldozta az acélüléstől is, amely szépen belepottyant a
vízbe, ő pedig az ejtőernyőjével ereszkedni kezdett a kellemes,
verőfényes napsütésben. Néhány perccel később nagy nehezen
ki is húzták a kis Bertram Moppie fedélzetére.
Három kilométerre tőlük hatalmas gejzír tört fel, ahogy a
Buccaneer orral előre becsapódott az Atlanti-óceánba. A pilóta
eközben már három megtermett vitorláshal között feküdt, és
két amerikai horgász hajolt fölé:
– Jól vagy, haver? – kérdezte az egyik.
– Igen, köszönöm. Remekül. Fel kell hívnom valakit a
Bahamákon.
– Nem probléma – válaszolta az idősebb horgász, mintha
teljesen hétköznapi esemény lenne, hogy tengeri
bombázópilóták potyognak az égből. – Itt a mobilom.
Mendoza őrnagyot Bridgetownban letartóztatták. De mire a
nap lement, az amerikai nagykövetségről egy hivatalnok már el
is intézte, hogy szabadon engedjék, és még váltóruhát is hozott
neki. A barbadosi hatóságok elfogadták a mesét, miszerint az
egyik amerikai anyahajóról indult gyakorlatozni, de a gép
hajtóműve súlyosan meghibásodott, illetve hogy ő brazíliai
létére az amerikai haditengerészet kötelékében szolgál. A
diplomata maga is döbbenten állt az események előtt, és tudta
jól, hogy marhaság az egész, de nem ez volt az első alkalom,
hogy a munkája során meggyőzően kellett hazudnia. Barbados
pedig örömmel ültette fel másnap a brazil pilótát egy
utasszállítóra, amely egészen hazáig röpítette.
 Epilógus

A szerény kis kupé begördült Pennington városkájába, a sofőr

pedig vidáman nézegette a jól ismert utcákat és épületeket,
amelyeket oly hosszú ideje nem látott már. Végre itthon!
A városközponttól valamivel délre, elhaladt a polgárháborús
időket idéző fehér deszkákból épült házikó előtt, melyen ott állt
a névtábla: „Mr. Calvin Dexter, ügyvéd”. Elég lepusztultnak
tűnt, de tudta, öröm lesz újra benyitni ide, aztán majd kiderül,
hogy a praxisa működik-e még…
A főutca és a Nyugat-Delaware sugárút kereszteződésében,
vagyis Pennington szívében azon morfondírozott, hogy Joe
kávézójába ugorjon-e be egy jó erős feketére, vagy esetleg
Vitóhoz egy pizzára. Aztán észrevette, hogy nyílt egy új
élelmiszerbolt, és eszébe jutott, hogy otthon a Chesapeake
Drive-on bizonyára nem lesz telepakolva a hűtő. Leállította a
kocsit, amelyet még a newarki reptér közelében vett, és
belépett az üzletbe.
Egy egész bevásárlókocsit megtöltött, mire a pénztárhoz ért.
A kasszánál egy fiatal lány ült, valószínűleg a főiskola mellett
dolgozik. Annak idején ő is így kezdte.
– Még valamit, uram?
– Jut eszembe – mondta Dexter –, üdítő is kellene.
– Ott a hűtőben. Most akciósan adjuk a Coca-Colát!
Dexter meggondolta magát.
– Inkább majd legközelebb.

A South Royal Street-i Szűz Mária-templom káplánja jelentette

az esetet. Abban biztos volt, hogy az egyházközséghez tartozó
idősebb úriember Alexandriában van, mivel nemrég látta a
házvezetőnőjét, Maisie-t, amikor telepakolta a bevásárlókocsit.
De a férfi két misét is kihagyott. Ilyesmire korábban nem volt
példa. A reggeli mise után ezért aztán úgy döntött, elsétál a
közeli elegáns házhoz a South Lee és a South Fairfax
kereszteződésében.
Meglepődve tapasztalta, hogy a falakkal körbevett kert
kapuja, bár látszólag zárva volt, könnyedén kinyílt. Ez fura.
Mr. Devereaux mindig beleszólt a kaputelefonba, és odabentről
nyitotta ki a kertajtót.
A káplán végighaladt a rózsaszín járólapokkal kirakott kis
ösvényen, és a bejárati ajtót is nyitva találta. Ijedtében rögtön
keresztet vetett, amint észrevette a szegény Maisie-t, aki soha
az életben nem ártott a légynek sem, de most ott feküdt a hideg
kövön az előszobában. Szíven lőtték.
Már épp hívni akarta a rendőrséget a mobilján, amikor
észrevette, hogy a dolgozószoba ajtaja is nyitva van. Remegve
odalépett, hogy belessen az ajtó mögé.
Paul Devereaux az íróasztalánál ült, még mindig a
karosszékben, amely megtartotta a testét és a fejét. A feje
hátracsuklott, az üres szemek kissé meglepetten bámulták a
plafont. Az orvosszakértő később megállapította, hogy két
közeli lövést kapott a mellkasába, egyet pedig a homlokába.
Profi bérgyilkos végzett vele.
Alexandriában senki nem értette, miért. Amikor a tévében
hallotta a hírt, Cal Dexter nagyon is értette. Nem volt ebben
semmi személyes. De a Donnal ilyet egyszerűen nem lehet
megcsinálni.