Fordította Gy.

Horváth László
 ANDY McNAB

HÍVÓJELE:
Bravó Kettő Nulla
Egy SAS-járőr igaz kalandjai a
sivatagban

Magyar Könyvklub • Zrínyi Kiadó

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Andy McNab: Bravo Two Zero. Bantam Press, 1993
Copyright © Andy McNab, 1993
This edition is published by arrangement with
Transworld Publishers Ltd., London.

Hungarian translation © Gy. Horváth László, 1996

Budapest, 1996
Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs,
a Magyar Könyvklub,
és Eszes Máté, a Zrínyi Kiadó igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Katona Ágnes
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Szabó Árpád
Műszaki szerkesztő Szedlák György
Szedte a Pytheas Kft.
Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető Vadász József igazgató
Megjelent 32,54 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 548 370 8

ISBN963 327 267 X
Annak a háromnak, aki nem jött vissza
 1

A mint 1990. augusztus 2-án helyi idő szerint 02.00

órakor iraki gyalogos- és páncélosegységek átlépték
a kuvaiti határt, az Ezred néhány óra múlva már si-
vatagi harcra készülődött.
A Herefordban állomásozó terrorelhárító csapat tagjai,
köztük én és a bandám, sajnos nem voltak besorolva. Irigykedve
néztük, ahogy az első csoportok megkapják a sivatagi szerelést
és eltűznek. Kilenc hónapos ügyeleti szolgálatunk ugyan a vége
felé közeledett, és mi repesve vártuk, hogy felváltsanak ben-
nünket, de a hetek múltával egyre szaporodtak a rémhírek, hogy
meg fogják hosszabbítani a turnusunkat, vagy pedig egyáltalán
fel se váltják a társaságot. Mogorván ettem végig a karácsonyi
pulykát. Nem akartam kimaradni ebből a buliból.
Aztán 1991. január 10-én a félszázad megkapta a parancsot:
három napon belül indulás Szaúdiba. Embertelen meg-
könnyebbülésünkre minket is beosztottak. Rohangálni kezdtünk
szerkó után, téptünk ki a lőtérre, hogy leteszteljük a
fegyvereinket, repesztettünk be a városba új sivatagi bakancsért
meg Factor 20-ért, hogy az orrunk le ne égjen.
Úgy volt, hogy vasárnap hajnalban indulunk. Előző este a
barátnőmmel, Jillyvel rúgtam volna ki a hámból, de nagyon el
volt kámpicsorodva. Mind a ketten idegesek voltunk, ezért in-
kább végigudvariaskodtuk az egészet.
- Sétálnál velem egyet? - kérdeztem tőle, amikor haza-
értünk, hátha ez földobja.
Megkerültük párszor a lakótömböt, aztán otthon bekapcsol-
tam a tévét. Az Apokalipszis most ment. Nem voltunk valami be-
szédes kedvünkben, így hát csak ültünk és néztük. Kétórányi
mészárlás és vérpatak: nem biztos, hogy Jillynek éppen ez kel-
lett. Folytak a könnyei elállíthatatlanul. Általában nem volt vele
semmi baj - addig, amíg a drámákról nem értesült. Sejtelme is
alig volt arról, hogy mit csinálok, kérdezni meg nem kérdezett -
azért, mint mondta, mert nem szeretné tudni a választ.
„Na, már megint elmész, mikor jössz vissza?" Többnyire
csak ennyit kérdett. De most más volt az ábra. Ez egyszer ponto-
san tudta, hová megyek.
Amint a sötétben a körlet felé hajtott velem, azt mondtam: -
Talán ha megvennéd azt a kutyát, amiről annyit szájalsz. Akkor
nem lennél egyedül.
Én csak jót akartam, de megint eleredtek a könnyei. A lakta-
nyakaputól egy kicsit távolabb tetettem ki magam.
Innen már inkább ballagok, pajtás - mondtam kényszeredett
mosollyal. - Elkél a testgyakorlat.
- Látlak, hogyha visszajössz - mondta ő, és puszit nyomott
az arcomra.
Egyikünk se kedveli a hosszas búcsúzkodást.

A század elhelyezési körletébe érve legelőször is az ir-

tózatos ricsaj vágja kupán az embert: motorok bőgése, katonák
ordítozása („ki lopta el a gyalásóm?"), a nőtlenszállás minden
szobájából más-más zene bömbölése kismillió decibelen. És
most mindez még fokozottabban, mert jó sokan indultunk
bevetésre.
Megkerestük egymást Menővel, Kivi Markkal meg Stannel,
a bandám másik három tagjával. Többen odaténferegtek azok
közül a szerencsétlenek közül is, akik nem jöhettek velünk az
Öbölbe, hogy legalább az általános töketlenkedésből és ugra-
tásból kivegyék a részüket.
Kocsiba raktuk a cuccunkat, és felhajtottunk a tábor felső
végébe, ahol teherautók vártak, hogy Brize Nortonba vigyenek
bennünket. Én szokás szerint a repülőgépre is magammal hur-
coltam a hálózsákomat, a walkmanemet meg a mosdó-, borot-
válkozó- és főzőkészletemet. Menő egy karton Benson & Hed-
gest hozott. Nem ez lesz az első eset, hogy netán az isten háta
mögött vagy egy kiürített repülőtér kellős közepén kell vakar-
nunk a seggünket napokig.
A légierő egyik VClO-ese utaztatott bennünket. Volt módom
passzívan végigélvezni Menő húsz szál cigijét, amit a hétórás
úton elszívott. Szidtam, mint a bokrot, de most se volt foganatja.
Amúgy az ocsmány szokása ellenére pompás cimbora. Eredeti-
leg az ejtőernyősöknél szolgált, és végigharcolta a falklandi
háborút. Marcona, kajakos fiú, a hangja félelmetes, a szeme még
inkább. De a futballhuligán képe borotvaéles, logikus agyat
álcázott. A Daily Telegraph magasröptű keresztrejtvényeit per-
cek alatt fejtette meg - mérhetetlen irigységemre. A laktanyán
kívül remek krikett- és rögbijátékos volt, táncolni viszont valami
eszelősen táncolt. Úgy járta, akár egy vemhes koca. Ám a bajban
maga volt a sziklaszilárdság és a rendíthetetlenség.
Rijadban az idő a közel-keleti évszaknak megfelelően kelle-
mes volt, de a napsugarakat magunkba szívni nemigen került le-
hetőségünk. Ponyvás teherautók fogadtak a leszállópályán, és a
többi koalíciós csapattól elszigetelendő bennünket, elzúgtak ve-
lünk valami táborba.
 Az előőrs rendes munkát végzett, úgyhogy haladéktalanul
választ kaphattunk az új helyre való megérkezéskor fölmerülő
három legfontosabb kérdésre: hol fogunk aludni, hol fogunk
enni, hol a budi?
Félszázadunk otthona, mint kiderült, egy ötvenszer száz
méteres hangár lett. Ebbe passzíroztak be negyven ürgét meg
mindenféle készletet és felszerelést, járműveket, fegyvereket,
lőszert. Halmokban állt a szerkó mindenütt - a rovarriasztótól
meg a hideg fejadagtól egészen a lézeres célmegjelölőig és a
brizáns robbanóanyagig. E közé kellett befúrnia magát az
embernek, hogy kialakítsa a saját kis világát, ahogy tudja. Az
enyémet több jókora hajtóműláda határolta, amelyek fölé
ponyvát feszítettem, hogy a plafon vakító ívlámpáit
semlegesítsem.
Rengeteg ehhez hasonló méhkas hemzsegett ott, és mind-
egyik a maga külön lármáját generálta - BBC World Service,
meg walkmanek, amikből folk, rap és heavy metál dűlt.
Dízelolajtól, benzintől és kipufogógáztól bűzlött az egész helyi-
ség. A járművek egyszerűen ki-be hajtottak, ahogy a fiúk jöttek-
mentek földeríteni a tábort - és elemelni minden mozdíthatót.
Persze amíg oda voltak, az ő szerelésüket meg mások túrták föl.
„Ha elalszol, keresztet vethetsz rá", már csak így megy ez. Az a
tiéd, ami nálad van. Ha a helyedet otthagyod, mire visszajössz,
lehet, hogy a székednek kelt lába - de lehet, hogy az ágyadnak.
Folyt a teafőzés hangár szerte. Stan hozott magával egy cso-
mag narancsteát, úgyhogy Menő meg én odabattyogtunk hozzá,
és az üres bögréinkkel a priccsére telepedtünk.
- Teát, boy - rendelkezett Menő, és nyújtotta az edényét.
- Parancsára, bvana - felelte Stan.
Stan Dél-Afrikában született svéd anyától és skót apától, de
nem sokkal Rhodesia függetlenségének egyoldalú kikiáltása
előtt átköltözött oda. Kivette a részét a rá következő terror-
háborúból, s amikor a családja továbbhurcolkodott Ausztráliába,
ott csapott fel önkéntesnek. Később ugyan letette az orvosi vizs-
gákat, de az aktív és szabad élet annyira csábította, hogy mind-
járt az első évben búcsút mondott a doktorságnak. Átrándult
Angliába, s hogy az Ezredbe beléphessen, kerek esztendőt töltött
Walesben kemény tréninggel, készülve a felvételi válogatásra.
Amin persze szélvészként zúgott át.
Ami csak testmozgással függött össze, kismiska volt Stan-
nek, a nők megszerzését is beleértve. Százkilencven centijétől,
széles vállától és csinos pofijától egyből kiverte őket az izzad-
ság. Jillytől tudom, hogy Hereford-szerte Doktor Szex volt a be-
ceneve, és a helybeli női vécék belső falán a legkülönfélébb
obszcén kombinációkban igen gyakran előfordult. Stan, saját be-
vallása szerint, az olyat tartotta eszményi nőnek, aki keveset
eszik, ezért olcsó vele a randi, kocsija és háza van, tehát önálló,
és így nem valószínű, hogy belecsimpaszkodik az ember gyere-
kébe. Bárhol fordult meg a föld kerekén, a nőknek a nyáluk
csorgott, amint Stant megpillantották.
Amellett, hogy sikere volt a nőknél, Stan legfeltűnőbb és
legmeglepőbb vonása az öltözködési érzéke - vagyis annak teljes
hiánya - volt. Amíg a század anyaian kézbe nem vette, leginkább
nejlon szafarizubbonyokban meg boka fölött harangozó nad-
rágokban pompázott. Egyszer például valami bazi elegáns es-
télyen félreszabott kockás öltönyben jelent meg, aminek a nad-
rágja csőfazon volt. Sokat utazott, sok barátnőt hagyott faképnél.
Leveleikben rendre megkérték a kezét, de ő nem válaszolt ezek-
re. A postaládájának a közelébe nem ment. Egyszóval kedves,
barátságos, harminc-egynéhány éves ürge volt, aki semmiben
sem ismert akadályt. Ha nem az Ezredet választja,
vállalatigazgató lett volna belőle, vagy kém - de szigorúan nej-
londzsekiben.
A legtöbben hoztak magukkal tubusos mustárt meg curryt,
hogy a kincstári kosztot megbolondítsák, és fűszerszag bűzlött
mindenfelől, ahol a katonák rásütöttek egy kicsit a fejadagra.
Körbejártam, kóstolgattam. „Kaparókanál" mindig van minden-
kinél. Az íratlan szabály az, hogy a tulajdonos merít először, de a
többit meg kell osztania. Az ember függőleges helyzetben bedöfi
a kaparókanalát, aztán megbuktatja. Ha jó nagy a kanala, sokat
vehet ki mondjuk egy csajkából, de ha túl nagy - teszem azt,
lefűrészelt csövű fakanál -, akkor egy konzervdobozba már bele
se megy. Az emberiség örök rejtélyeinek egyike, hogy mekkora
is lenne az eszményi kaparókanál.
A másik állandó műsorszám a kitolások sportja. Ha nem ko-
málod valakinek a kazettáját, kimerült elemeket dugsz a mag-
nójába. Amikor Mark kibontotta a hátizsákját, kiderült, hogy egy
tízkilós követ cipelt magával Herefordból idáig. Tévesen engem
gyanúsítva a csínnyel, Uvistat napozókrémet csempészett a fog-
krémem helyébe. Az első fogmosáskor elokádtammagamat.
Markkal 1989-ben, Brisbane-ben ismerkedtem meg, amikor
páran az ausztráliai SAS-nél vendégeskedtünk. Az ottani
rögbicsapat oszloplábú sztárja volt, minden egyes góljukat neki
köszönhették. Századcsapatunk ekkor kapott ki az életben
először, úgyhogy utáltam a rohadékot - mind a százhatvanöt cen-
tijét. Aztán a rá következő évben újra találkoztunk. Jelentkezett
hozzánk felvételi válogatásra, és aznap, amikor megpillantottam,
éppen a tizenkét kilométeres, teljes menetfelszereléssel
végrehajtott rohamgyakorlatból tért vissza.
- Szólj egy jó szót az érdekemben, haver - vigyorgott rám,
amikor megismert. - Elkelne nektek egy valamirevaló fedezet,
baszd meg.
Persze átment a válogatáson, és épp akkor csatlakozott a
századhoz, amikor az Öbölbe indultunk.
- Baszd meg, haver, örülök, hogy itt lehetek - mondta a szo-
bámba belépve, és megszorongatta a kezemet.
Eddigre már el is felejtettem, hogy a Kivi szótárában kötőszó
csak egy létezik.

A hangárban derűs és eleven volt a légkör. Az Ezred a

második világháború óta nem képviseltette magát sehol ekkora
létszámban. Élveztük, hogy ilyen sokan kerültünk együvé. Leg-
többször kis csoportokban, titkos megbízatásokon ügyködünk -
végre itt volt a lehetőség, hogy tömegével üssünk oda.
Eligazítást még nem kaptunk, de a csontjainkban éreztük, hogy
most mindenkinek remek alkalom kínálkozik egy kis „zöld
feladatra" - vagyis klasszikus, az ellenség mögöttes területén
végzett SAS-munkára. Dávid Stirling hajdan éppen ilyesmiért
hozta létre az Ezredet, így hát most, ötven évvel később, ott
folytathatjuk, ahol kezdtük. Amennyire én láttam, Irakkal két
gondunk lehet, az ellenség meg az utánpótlás: vagyis hogy a
golyóból meg a vízből fogyunk ki. Úgy éreztem magam, mint a
kőműves, aki egész életében vityillókat rakott, aztán egyszer
csak valaki esélyt ad neki, hogy felhőkarcolót építsen. Hőn
reméltem, hogy nem ér véget a háború, mielőtt az első téglát a
helyére tehetem.

Mivel egyelőre gőzünk nem volt, mit fogunk csinálni, az el-

ső napokat általános készülődéssel töltöttük: kijelölt cél leroha-
nása, figyelőpont létesítése, ilyesmi. Nem mondom én, hogy
nem az izgalmas dolgok az izgalmasak - falmászás, tetőről le-
ereszkedés, ablakon bevetődés -, de a különleges erők alfája és
omegája az alaposság és a pontosság. Az SAS igazi jelszava nem
is a hivatalos jelszó - „Bátraké a szerencse" -, hanem az, hogy
„Ellenőrizd és teszteld, ellenőrizd és teszteld".
Néhányunknak bizony fel kellett frissítenie az ismereteit
robbanóanyagokból, járművezetésből, sivatagi térképolvasásból.
Elővonszoltuk a nehézfegyverzetet is. Egyik-másikat, például az
50 mm-es gépágyút, két éve nem sütöttem el. Órákat vettünk
most azoktól, akik valamihez a legjobban értettek - lett légyen az
a századfőtörzs vagy a legzöldfülűbb újonc. Voltak Scud-riadók
is, úgyhogy mindenkit érdekelni kezdtek az atom-, biológiai- és
vegyivédelmi teendők, amiket legtöbben azóta nem gyakoroltak,
hogy a régi egységüket odahagyták. Sajnos Pete-nek, a
hegyiszakasz-instruktorunknak irgalmatlan skót tájszólása volt,
egy értelmes szót nem létezett kihámozni a beszédéből. Akár
Gazzá, a focista, amikor seggrészeg.
Próbáltunk, próbáltunk kihüvelyezni valamit a dumájából,
de egy negyedóra után nem lehetett tovább bírni cérnával. Valaki
föltett egy hülye kérdést, mire a pasas úgy belelkesedett, hogy
még gyorsabban kezdett hadarni. Aztán újabb kérdések, és csak
pörgött, pörgött a mókuskerék. A végén úgy döntöttünk, bízunk
a Jézus Krisztusban, és köpünk a Pete által demonstrált,
vészhelyzetben kívánatos evési meg ivási formulákra, annál is
inkább, mert akkor a szarási meg hugyozási formulákkal se kell
vacakolnunk - bonyolult ügyek ezek a magunkfajta bunkóknak.
A végén, amikor a foglalkozás káoszba fulladt, Pete meg is je-
gyezte, hogy nem ez volt élete legfényesebb napja - legalábbis
így hangzott valahogy, ami a száját elhagyta.
Pilótaszemüvegekkel bőven el voltunk viszont látva,
úgyhogy ki is álltunk a hangárkapuba, és baromi nagyképűen
fölbiggyesztettük, ahányszor csak valaki arra tévedt.
Ideggáz elleni tablettát is szedtünk egészen addig, amíg el
nem terjedt, hogy impotens lesz tőle az ember gyereke; akkor
sürgősen abbahagytuk.
- Nem is igaz - biztatott meg bennünket pár nap múlva a
századfőtörzs. - Én az előbb vertem ki, teljes sikerrel.
Néztük a CNN hírműsorait, és a különböző eshetőségekről
elmélkedtünk.
Azt sejtettük, hogy a hadműveletben a lehetőségeink elég la-
zák lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy kedvünkre robbantgat-
hatunk majd erősáramú vezetékeket, meg amit csak látunk. Mi
stratégiai alakulat vagyunk, ezért amit a frontvonalak mögött
csinálunk, annak komoly következményei lehetnek. Ha netán
belebotlunk egy olajvezetékbe, és felrobbantjuk, csak mert nem
tetszik a szaga, azzal esetleg Jordániát rántjuk bele a háborúba:
lehet, hogy az a vezeték Bagdadot és Jordániát köti össze, és a
szövetségesek ígéretet tettek, hogy nem rombolják le, hadd kap-
ja meg Jordánia eztán is a maga olaját. Tehát ha alkalmas
célpontra bukkanunk, először engedélyt kell kérnünk. így a lehe-
tő legnagyobb kárt okozhatjuk az iraki hadigépezetben, de elke-
rülünk minden politikai vagy stratégiai bonyodalmat.
Azon is morfondíroztam, megölnek-e bennünket az irakiak,
ha elkapnak. Tehetnek egy szívességet. Csak gyorsan csinálják -
mert ha nem, akkor magunknak kell majdbesegítenünk.
Na és vajon megdugnak-e? Az arab férfiak iszonyatosan
bírják egymást, kéz a kézben sétálnak, meg mifene. Persze mert
ilyen a kultúrájuk, ez még nem jelenti föltétlenül azt, hogy mind
homosexurkálók, de a kérdés jogos. Különösebben azért nem
aggasztott a kilátás, mert ha bekövetkezik, én ugyan el nem
mondom senkinek. Sokkal inkább kivert a víz a gondolattól,
hogy levághatják a tökömet. Az nem lenne jó buli. Engem ha a
rongyfejűek kikötnek, és már a késüket fenik, mindent meg fo-
gok tenni, hogy kinyírjanak egyből.
A halál sohasem zavart engem. Én az Ezredben elvárt mun-
kámhoz úgy viszonyulok, hogy a zsoldot minden hónapban le-
veszem róluk, hát bízvást eszköz lehetek a kezükben - és az is
vagyok. Az Ezrednek is elesnek néha a katonái, és az ember erre
fölkészül. Megköti az életbiztosítást, bár akkoriban egyedül az
Equity & Law nevű cégnek volt mersze felár nélkül biztosítani
az SAS-fiúkat. És az ember megírja előre a leveleket, amiket az-
tán átadnak majd a legközelebbi hozzátartozóknak, ha kipurcan.
Én négyet is írtam, és Eno pajtásomra bíztam őket. Egy szólt a
szüleimnek: „Kösz, hogy gondot viseltetek rám, nem lehetett
egy fáklyásmenet, de szép gyerekkorom volt. Ne bántson benne-
teket, hogy meghaltam, mással is előfordul." Egy Jillynek: „Ne
itasd az egereket - markold fel a zsozsót, és élvezd az életet.
Utóirat: Ötszáz fontot a legközelebbi századbulin dobjál be a
közösbe. Utóutóirat: Szeretlek." És egy szólt a kicsi Kate-nek,
amit Eno később, idősebb korában kézbesített volna: „Mindig
szerettelek, és mindig szeretni foglak." Enónak, végakaratom
végrehajtójának meg ezt írtam: „Ha elbaszod, geciláda, vissza-
járok, és minden éjjel rád huhogok."
 Egyik este 19.00 tájt nekem meg egy másik rajparancsnok-
nak, Vince-nek jelentkeznünk kellett a századparancsnoknál. A
parancsnok a főtörzzsel teázgatott éppen.
- Vállalkozásra mentek - mondta, és a kezünkbe nyomott
egy-egy bögrét. - Méghozzá együtt. Andy lesz a parancsnok,
Vince a helyettes. Eligazítás holnap reggel 08.00-kor - itt legye-
tek. Az embereiteket tájékoztassátok. Az akcióra leghamarabb
két nap múlva kerül sor.
A fiúk megörültek a hírnek. Minden egyébtől függetlenül
vége az állandó tolakodásnak a mindössze két, azaz kettő mosdó
és budi előtt. Kinn a terepen a tiszta ruha és test szaga megbo-
londítja az állatvilágot, ezáltal veszélyezteti a biztonságunkat,
úgyhogy vállalkozás előtt pár nappal már nuku mosdás, és az
ember igyekszik jól elnyűni a ruhadarabjait.
A fiúk oszoltak, én meg mentem belehallgatni a CNN leg-
frissebb híreibe. Scud-rakéták csapódtak be Tel-Avivban, leg-
alább huszonnégy polgári személy megsérült. Lakónegyedeket
ért telitalálat, és amint a toronyépületeket meg a pizsamában fut-
kosó gyerekeket néztem, hirtelen felidéződött bennem Peckham
és a tulajdon gyerekkorom. Aznap éjjel, miközben álomba
próbáltam gyötörni magam, eszembe jutottak mind a régi he-
lyek, a szüleimre gondoltam és sok más egyébre, amik már ezer
éve nem fordultak meg a fejemben.
 2

S zülőanyámat sohasem ismertem, de mindig úgy

képzeltem, hogy bárki volt is, a legjobbat akarta a fi-
acskájának: a közkórház lépcsőjére a hóttelegáns Har-
rods áruház reklámszatyrában tett ki.
Kétéves koromig egy dél-londoni házaspárnál voltam gon-
dozásban, akik aztán idővel örökbe is fogadtak. Ahogy nőttem-
növekedtem, ezt alighanem többször megbánták. Tizenöt és fél
évesen beintettem az iskolának, és munkába álltam egy brixtoni
szállítóvállalatnál. Az utolsó esztendőben már különben se
töltöttem otthon a hétnek a felét. Ahelyett, hogy az érettségire
készültem volna, télen szenet hordtam ki, nyáron meg árut az
italboltokba. Amikor végleg elszegődtem, nyolc fontot kerestem
egy nap, ami 1975-ben komoly pénznek számított. Péntek este
negyven ficcsel a farzsebben jani volt az ember.
Apám a kötelező katonai szolgálatát a hadtápnál töltötte, az-
tán minitaxisnak állt. A bátyám hátulgombolós koromban be-
lépett a Royal Fusiliers ezredbe, ahol öt évet húzott le, aztán
megnősült. Izgalmas emlékeim fűződnek hazatéréseihez távoli
helyekről: az útitáskája mindig tömve volt ajándékkal. Az én
életem eleje viszont semmivel se tűnik ki. Nem értettem semmi-
hez átlagon felül, és eszem ágában sem volt a seregben csinálni
karriert. Álmaim csúcsa egy lakás volt, amin a haverokkal oszto-
zom, és élem világomat.
Tinédzserkoromat eleve azzal kezdtem, hogy meg--
megszöktem hazulról. Néha Franciaországba rándultam át a
hétvégére egyik barátommal, amihez a pénzmagot úgy teremtet-
te elő, hogy kifosztotta a nénikéje gázmérőjét. Csakhamar ma-
gam is tengelyt akasztottam a rendőrséggel, főleg vonat- és
játékautomata-rongálás ügyében. Kiskorúként már rovott múlttal
büszkélkedhettem, szegény szüleim nagy bánatára.
Tizenhat évesen aztán váltottam, és beálltam a catfordi Mc-
Donald's pultja mögé. Karácsonyig simán ment minden, de ak-
kor két másik ürgével együtt letartóztattak, amint egy dulwichi
ingatlanból faroltunk kifelé. A ház nem a mi tulajdonunkat
képezte, mit mondjak. Három napig vártam előzetesben a
tárgyalást. Gyűlöltem bezárva lenni, és megesküdtem, ha innen
kikeveredek, soha többé nem fog velem ilyesmi előfordulni. A
lelkem mélyén tudtam, ha valami nagy lépésre el nem szánom
magam, életem végéig Peckhamben rohadok. A sereg valahogy
jó megoldásnak ígérkezett. A bátyus élvezte, én miért ne bírnám
ki?
A tárgyaláson a két havert javítóra ítélték. Én egy figyel-
meztetéssel megúsztam, és másnap reggel jelentkeztem a leg-
közelebbi toborzóirodán. Csináltattak velem egy tesztet, amin si-
mán elhasaltam. Azt mondták, jöjjek vissza harminc nap múlva,
és ekkor, mivel a teszt ugyanaz volt, nyomorúságos két ponttal
ugyan, de átmentem a vizsgán.
Helikopterpilóta akartam lenni, mint mindenki, akinek sem-
mi képzettsége nincs, meg gőze se arról, hogy mivel jár ez a
munka.
- Az ki van csukva - mondta a toborzó őrmester.
- De a gyalogság légi hadtestéhez beléphet, ha akar. Azok
helikopter-utántöltőnek kitaníthatják.
- Príma - feleltem én.
Az embert elküldik három napra egy válogatóközpontba,
ahol újabb teszteket csináltatnak vele, megfuttatják egy kicsit, és
orvosi vizsgálatnak vetik alá. Ha megfelel, és éppen van
üresedés, beállhat bármelyik ezredbe.
Elmentem az utolsó egyeztetésre, ahol a tiszt azt mondta: -
McNab, előbb csap magába a villám, mint hogy a szárazföldiek
légi hadtestébe bekerül. Higgye el, magának a gyalogságnál a
helye. Fölírom a Royal Green Jacketshez. Nekem is az az anya-
ezredem.
Gőzöm nem volt arról, micsoda és mit csinál a Royal Green
Jackets. Tőlem akár amerikai focicsapat is lehetett.
Ha várok még három hónapig, amikor betöltöm a tizenhetet,
nagykorú újoncként léphettem volna be a Green Jacketshez, de
én marha nem bírtam cérnával. 1976 szeptemberében toppantam
be a shorncliffe-i kiskorú gyalogsági kiképző zászlóaljhoz, és az
első perctől utáltam. Gárdisták voltak a kiképzőink, és az egész
nem állt másból, mint vigyázzmenetből meg kibaszásból. Az
ember nem hordhatott farmert, és tökkopaszra nyírták. Teljes
hétvégére sose járt eltávozás, úgyhogy lőttek a peckhami mula-
tozásnak. Egyszer már azért bajba kerültem, mert lemaradtam a
folkestone-i buszról, és kerek tíz perc késéssel futottam be a lak-
tanyába. Shorncliffe egy lidércnyomás volt, de megszoktam.
Muszájból - mivelhogy nem volt hová lennem. Májusban volt az
avatás. Gyűlöltem minden egyes percét az ottlétemnek, de meg-
tanultam eltájékozódni a taposómalomban, és hogy, hogy nem,
megkaptam a kiskorú őrmesteri rangot, sőt a legígéretesebb ka-
tonáknak járó Könnyű Zászlóaljkardot is.
Eztán következett a winchesteri ezredkiképző állomás, ahol
a kiskorú katonákat hozzácsapták egy szakaszhoz, amely az
alapkiképzés utolsó hat hetének nézett elébe, és különböző
könnyűzászlóalj-gyakorlatokat végeztettek velük. Ez már jóval
felnőttebb és nyugisabb volt, ha Shorncliffe-hez mérte az ember.
1977 júliusában a Royal Green Jackets 2. zászlóaljához
irányítottak, amely éppen Gibraltáron állomásozott. Mindig is
így képzeltem én el a sereget - meleg éghajlat, jó haverok, egzo-
tikus nők meg még egzotikusabb vérbajok. Sajna a zászlóalj
négy hónap múltán hazavonult Angliába.
1977 decemberében osztottak be először északír szolgálatra.
Olyan sok fiatal katona esett el az ulsteri zavargások első eszten-
deiben, hogy tizennyolc alattiak eleve át se kerülhettek oda. A
zászlóalj december 6-án indult, nekem ki kellett várnom a
születésnapomat, a hónap végét.
Az IRA meg az újoncok valahogy tényleg vonzhatták egy-
mást, mert mindjárt az elején harcérintkezésbe keveredtem. Egy
Saracen lövészpáncélos Crossmaglen közelében, a legtahóbb vi-
déken lerobbant, s a pajtásomat meg engem állítottak mellé
őrségbe. Hajnalban, amint a gépkarabélyom infratávcsövén ke-
resztül kémlelem a terepet, egyszer csak két fazont látok
közeledni a sövények takarásában. Nemsokára azt is világosan
kivehettem, hogy az egyiknél puska van. Rádiónk nem volt, se-
gítséget nem hívhattam. Csak annyit tehettem, hogy fel-
szólítottam őket, igazolják magukat. Erre futásnak eredtek,
úgyhogy utánuk lőttünk vagy fél tucat golyót. Sajnos akkoriban
még szűkében voltunk az infratávcsöveknek, és őrségváltáskor
mindig továbbadtuk az ilyennel felszerelt fegyvereket. A kara-
bélyon, ami nálam volt, másvalaki szeméhez állították be a
távcsövet, így csak egy töltényem talált célba. Kutyákkal is ke-
restették aztán őket, de nem találtak senkit. Viszont két nap
múlva egy ismert „játékos", vagyis IRA-tag került elő egy
kórházból, 5,56-os golyóval a lábszárában. A századunknak ez
volt az első harcérintkezése, úgyhogy mindenki bezsongott tőle.
A cimborám meg én valóságos hősöknek éreztük magunkat, és
persze mindegyikünk magának követelte a szerencsés lövés di-
csőségét.
Írországi szolgálatom többi része kevésbé eseménydús, vi-
szont szomorúbb volt. A zászlóaljból számosan megsebesültek,
amikor aknavető-támadás érte az állásunkat Forkhillnél, s a sza-
kaszom egyik tagjával pokolgép végzett Crossmaglenben.
Később meghalt az ezredesünk is, amikor Gazelle helikopterét
lelőtték. Aztán a rutin zászlóalj-szarrágás következett újra Tid-
worthben, s az utána való év egyetlen említésre méltó eseménye,
hogy tizennyolcadik esztendőmet betöltvén megnősültem.
Az az utáni évben visszakerültem Észak-Írországba, South
Armagh-ba. Ekkor már őrvezető voltam, egy „tégla", vagyis
négytagú járőr parancsnoka. Egy júliusi szombat este éppen a
Keady nevű határ menti városban járőrözött a századunk. Mint
szombat este mindig, az utcákon nyüzsögtek a helybeliek. A
műsor az volt, hogy átbuszoztak a határon Castleblaneybe egy
kis kabaréra meg tombolára, aztán vissza, és áttáncolták az
éjszakát. Az én téglám a város déli végét, egy lakótelep
környékét rótta. Éppen egy üres grundon haladtunk át, s egy
mélyedés egy pillanatra elrejtett bennünket szem elől. Amint
újra előbukkantunk, azt látjuk, hogy vagy húszan őgyelegnek az
út közepén, egy marhaszállító teherautó körül. Amikor
észrevettek bennünket, már a nyakukon is voltunk.
A tömeg térdig beszart, spricceltek százfelé, rángatták ma-
guk után a kölykeiket. Hat, Armalite-tal felfegyverzett legény vi-
szont mászni akart fölfele a teherautóra. Amikor megjelentünk,
épp a tömeg előtt pózoltak fölmaszkolva, indulásra-harcra
készen, levegőbe lendített kesztyűs öklökkel, gépkarabélyokkal.
Később kiderítettük, hogy délről jöttek fel; a terv az volt,
hogy eltépnek a járőr mellett, és jól odapörkölnek neki.
Ketten a plató végén lógtak, amikor a felszólítást elharsog-
tam. Négyen még az úton álltak. A fenn levők egyike célzásra
emelte a fegyverét, de én az első lövéssel leterítettem. A többiek
viszonozták a tüzet, és komoly harcérintkezés bontakozott ki.
Egyiküknek hét golyó fúródott a testébe: motorizált nyomorék
lett. Egy másik játékos, akit megsebesítettünk, hosszú, dicstelen
karrier előtt állt még. Ő volt Dessie O'Hare.
Én meg a hónap kedvence lettem megint, és nem is csak a
brit hadseregnél. Egy bolttulajdonos kirakatán beröpült pár go-
lyó a csetepatéban, és tropára ment a kocsijának a szélvédője is.
Úgy egy hónap múlva arra kerülök megint járőrben, hát látom
ám, hogy bent áll az ipse a vadiúj pénztárgépe mögött, a kipofo-
zott boltjában, odakinn meg csillogó új autó parkol. Vigyorgott,
mint az úritök.
Mire 1979 nyarán visszatértünk Tidworthbe, már tökélete-
sen bele voltam zúgva a seregbe. Szívlapáton nem lehetett volna
engem onnan kihányni. Szeptemberben elküldtek tisztesi
tanfolyamra, amin kitűnő minősítéssel végeztem, és még aznap
este előléptettek tizedessé. Én voltam akkor a hadsereg
legfiatalabb gyalogsági tizedese a tizenkilenc évemmel. 1980-
ban erre következett a részlegparancsnoki tereptanfolyam.
Kitüntetéssel csináltam végig, és mi lett a jutalmam: csak-oda-
jegy vissza Tidworthbe.
Ez a wiltshire-i helyőrségi városka lehangoló egy hely volt
akkor, és ma is az. Volt benne nyolc gyalogoszászlóalj, egy
páncélosezred, egy felderítőezred, három kocsma, egy krump-
lisütöde meg egy gyorsmosoda, és annyi. Nem csoda, hogy ifjú
nejemnek az idegeire ment. A levegő hámozásán kívül nem sok
dolgunk akadt. Legföljebb időnként elmehettünk hajtónak a dan-
dártábornok fajdvadászatára. Fejenként két doboz sör járt érte -
és még csodálkoztak, hogy akkora a túljelentkezés bokorug-
rókban. Szeptemberre a feleségemnek elege lett. Benyújtotta az
ultimátumot: visszaviszem Londonba, vagy válunk. Én marad-
tam, ő vált.
1980 végén átirányítottak az ezredkiképző állomásra
instruktornak. Azt nagyon élveztem. Nincs is annál szebb,
zöldfülű újoncokat tanítani az alapokra, úgymint fogmosás, ele-
mi higiénia. Na és ekkoriban kezdtem mindenféle szépeket hal-
lani, első ízben, az SAS-ről.
Megismerkedtem Debbyvel, aki előzőleg a légierőnél szol-
gált, és 1982 augusztusában összeházasodtunk. Azért vettem el,
mert éppen visszarendeltek bennünket a zászlóaljhoz, amely ak-
kor a németországi Paderbornban állomásozott, és nem akartuk
otthagyni egymást. A német élettől való minden félelmem
fényesen beigazolódott. Kiköpött Tidworth, krumplisütöde
nélkül. Többet fényesítgettük a járműveket, mint amennyit hasz-
náltuk őket, csontig ledolgoztuk a kezünket a semmiért. Nagy
hadgyakorlatokon vettünk részt, ahol senki se tudta, mi folyik
tulajdonképpen, és hamarosan már nem is érdekelt senkit.
 Úgy éreztem magam, mint akit megloptak, amikor a Green
Jackets nem mehetett el Falklandre. Viszont ahányszor csak va-
lami hirig volt, az SAS mintha mindig benne lett volna a sűrűjé-
ben. És nekem éppen ez kellett - mi végre gyalogos különben az
ember? Meg Hereford is jóféle helynek tűnt, ha másért nem, hát
azért, mert nem helyőrségi város. Akkoriban a katona az Al-
dershot- és Catterick-féle helyeken másodrendű polgárnak érezte
magát; az átlag bokorugró még tévét se vehetett részletre, ha egy
tiszturam nem kezeskedett érte.
1983 nyarán négyen a Green Jacketsből felvételi válogatásra
jelentkeztünk, méghozzá ugyanazon okból - hogy a zászlóaljat
magunk mögött tudjuk. Az előző években a mieink közül ketten
is átmentek a válogatáson. Az egyik egy százados volt, aki most
elintézte nekünk, hogy töméntelen walesi gyakorlaton vehessünk
részt, így haza-hazautazhattunk Angliába edzeni. Személyesen
vitt el bennünket a Brecon Beacons közé, és alaposan megiz-
zasztott azokon a nagy dombokon. És ami még ennél is többet
ért, jó tanáccsal látott el minket, bátorított. Sokat köszönhetek
annak az embernek. Szerencsések voltunk, hogy ismertük: sok
ezred, és a miénk pláne, egyáltalán nem örül annak, ha a katonái
lelépnek, hiszen a hozzáértésüket nehéz pótolni. Az ilyeneknek
nem adnak szabadságot, a jelentkezésüket meg a „13-as
aktához" csatolják - vagyis bevágják a szemétkosárba. Ha nagy
nehezen mégis elengedik az illetőt, az utolsó pillanatig megfin-
gatják.
A válogatáson egyikünk se ment át. Én már az állóképességi
fázis előtt kibuktam, a térképolvasással egybekötött harminc ki-
lométeres gyalogmeneten. Hetekig nem néztem tükörbe. De leg-
alább buzdítottak, hogy próbáljam meg újra.
Visszatértem Németországba, és eltűrtem mindazt a baszo-
gatást, amire számíthattam. Ilyenkor persze a görcsfejűeknek
van a legnagyobb pofájuk, azoknak, akik maguk meg se mernék
próbálni. Nem érdekeltek. Ifjú és törekvő lévén, a legkönnyebb
megoldás az lett volna számomra, ha maradok a
zászlóaljrendszerben, kis pocsolyában nagy halnak, de elment
tőle minden kedvem. Jelentkeztem hát az 1984-es téli
válogatásra is, és az egész karácsonyt végiggyakorlatoztam
Walesben. Debby nem volt oda a gyönyörtől.
A téli válogatás egy iszonyat. Legtöbben már a négyhetes
állóképességi fázis első hetében kiesnek. Ezek a „lógok a sze-
ren"-féle szerencsétlenek, meg az olyanok, akik nem készültek
fel eléggé, esetleg összeszedtek egy alapos sérülést. De jelent-
keznek totál marhák is, akik azt képzelik, az SAS másból sem
áll, mint követségek megrohanásából meg James Bond-szerű
majomkodásokból. Nem fogják fel, hogy itt is katona lesz az
ember, így aztán jól pofára esnek, amikor rájönnek, mi várja
őket a válogatáson.
A téli válogatásnak egyetlen jó oldala van: az időjárás. Akik
nyáron úgy sprintelnék végig az erdős-bokros terepet, mint a
nyulak, itt a hóban-ködben rendesen lelassulnak. Nagyon ki bírja
egyenlíteni az esélyeket, ha mindenkinek kötésig érő hóban kell
kecmeregnie.
Egyszóval: átmentem.
Ez után az első fázis után négy hónapos kiképzés
következik, aminek leghátszakasztóbb része valamelyik ázsiai
dzsungelben zajlik. A utolsó nagy próba aztán a harckörülmé-
nyek közti túlélés kurzusa. Ez két hétig tart, utána lehet menni a
dokihoz. A doki megnézi az ember seggét, nincs-e benne Mars-
csokoládé, majd pedig második világháborús terepnadrágban és
ingben, gombok nélküli köpenyben és fűző nélküli surranóban
kizavarják a delikvenst a Black Mountainsra, a walesi Fekete-
hegyek közé. A vadászkompániát egy század gárdista alkotta,
helikopterekkel. Kétheti jutalomszabadság járt nekik minden
egyes elfogott újoncért.
Két teljes napon át iszkoltam előlük, három vén nagyanyó -
két haditengerészeti pilóta meg a légierő egyik rakodómestere -
társaságában. Együtt kellett maradnunk, és három ennél kolon-
cabb malomkővel meg se verhetett volna az Isten. Nekik persze
móka és kacagás volt az egész - lenyomják a három hetet, aztán
mennek haza teázni meg átvenni a kitüntetéseket. De ha az SAS-
be jelentkező nem teljesíti a harckörülmények közti túlélés
próbáját, nem kapja meg a fegyvernemi jelzést.
Éppen egy gyülekezőhelyen vártunk további parancsra, ami-
kor a két soros őrszem elaludt. És egyszer csak odazúgott egy
helikopternyi gárdista. Rövid hajsza után lefüleltek és bevittek
bennünket.
Pár óra múlva, amit térden állva tölthettem, levették a sze-
memről a fekete kötést, és ott állt előttem a kiképző főtörzs.
- Süthetem? - kérdeztem elkámpicsorodva.
- Föl a fejjel, széplány. Mars vissza a helikopterre, de még
egyszer el ne baszarintsd.
Jókedvében kaptam. Ő is gárdista volt valamikor, örült,
hogy a régi brancsa így kitett magáért.
A következő fázist egyedül kellett végigcsinálnom, amit
enyhén szólva nem bántam. A gyülekezőhelyek közötti mozgás
eleve úgy van megszervezve, hogy a „menekülés és bujkálás"
fázis végén mindenkit elcsípnek, aztán jön a taktikai kihallgatás.
Az embert arra készítik föl, és minden erejével azon is van, hogy
a szürke kisegeret alakítsa. Senki se akarja, hogy kiszúrják, és
további kihallgatásnak vessék alá. A dolgoknak ez a része nem
volt nehéz, mert ugyan szidtak, mint a bokrot, de verni nem ver-
tek, mint a répát, és tudtam, hogy nem is fognak. Az ember ad-
digra már bőrig ázott, vacog, éhes és dögfáradt, de már inkább
csak fizikailag, mint lelkileg kell még egy kicsit kitartania. Nem
akartam elhinni, de voltak páran, akik pont ebben az utolsó
néhány órában dobták be a törülközőt.
A végén egyik kihallgatás közben bejött egy szivar, adott
egy csésze levest, és közölte, hogy ennyi. Ekkor újra és még ala-
posabban kihallgattak bennünket, mert a vallatónak is van mit
tanulnia tőlünk. Bizony az ember agyára is befolyást gyakorol ez
a tortúra; mint kiderült, csak hatórányi eltéréssel tudtam megsac-
colni a pontos időt, például.
 Erre jött két hét lövészeti kiképzés Herefordban. Az instruk-
tor megnézte, ki hol szolgált addig, és ennek megfelelően állt
hozzá. Ha mondjuk a hadtáposoknál volt az illető, akkor
türelmesen kezdte vele az elejéről; de teszem azt, gyalogos
őrmesternél hibát nem tűrt. Ezt követte a Brize Norton-i
ejtőernyős kiképzés, és mondhatom, a válogatás gyötrelmei után
ez valóságos üdülés volt.
Vissza Herefordba, ahol hathavi nyűvés-kínzás után egyen-
ként be lettünk szólítva a parancsnoki irodába. Amikor a híres
homokszínű barettet a szárnyastőr-jelvénnyel átadta, az ezredpa-
rancsnok hozzátette:
- Csak egyet ne felejts el: nehezebb ezt megtartani, mint
megszerezni.
Akkor nem igazán fogtam föl; minden erőmmel azon voltam,
hogy valahogy táncra ne perdüljek örömömben.

Az újonnan felvettek nagy része, mint általában, most is a

gyalogságból került ki, és volt még egy műszaki meg egy
híradós. Százhatvan jelentkezőből nyolcan mentünk át - egy tiszt
és hét sorállományú.
Tiszteket csak hároméves turnusra vesz fel az SAS, és egy-
szer, egy másodikra még visszamehetnek. Én, mint sor-
állományú, elméletileg itt tölthettem a hadsereggel kötött, hu-
szonkét évre szóló szerződésem egész hátralevő részét - vagyis
még tizenöt esztendőt.
Mindenki bevonult a maga századához. Megmondhattuk,
hogy melyik szakaszba akarunk jelentkezni - hegyi, sivatagi,
partraszálló vagy ejtőernyős -, és ha lehetett, teljesítették a
kérésünket. Egyebekben minden a pillanatnyi létszámokon és az
ember hozzáértésén múlik. Én ejtőernyősnek álltam.
Az ezred négy százada mind sajátosan egyedi. Úgy mond-
ták, ha az ember bemegy egy night-clubba, az A századot a hátsó
falnál láthatja felsorakozva: nem beszélnek, még egymáshoz se,
de mindenkit kihívó tekintettel mérnek végig. A G század be-
szélget, de szigorúan csak egymás közt. A D század a
táncparkett szélén szorong, lesi a nőket. A B század - vagyis az
enyém - a parketten ugrabugrál velük -és kiröhögteti magát.

Debby hazajött Németországból Herefordba. Jóformán azóta

nem látott, hogy januárban elkezdődött a válogatás, és mit
mondjak, nem örült, hogy a megérkezése másnapján mennem
kellett a dzsungelbe két hónapos kiegészítő gyakorlatra. Haza-
érve üres házat találtam. Debby összepakolt, és visszaköltözött
Liverpoolba.
A következő év decemberében kezdtem járni a szomszéd
lánnyal, Fionával. Kislányunk, Kate 1987-ben született, és az év
októberében összeházasodtunk. Az Ezred nászajándékul kétéves
külföldi állomásozással lepett meg. Arról az útról 1990-ben
tértem vissza, s két hónappal később, augusztusban felbontották
a házasságunkat.
1990 októberében ismerkedtem meg Jillyvel. Szerelem volt
első látásra - mint ő utólag közölte velem.
 3

M ásnap reggel 07.50-kor összegyűltünk a

századparancsnok asztalánál, és együtt mentünk
tovább az eligazítás helyszínére. Mindegyi-
künknél ott volt a rozsdamentes acélkulacs, és csokoládéval is
teletömtük a zsebeinket. Hosszúnak ígérkezett a nap, nem akar-
tuk kajaszünetekre fecsérelni az időt.
Még mindig el voltam telve attól, hogy én leszek a járőrpa-
rancsnok, és Vince-szel dolgozhatom együtt. Vince-nek már csak
két éve volt hátra az Ezrednél. Harminchét esztendős volt, nagy-
darab fiú, erős, mint a bivaly, profi hegymászó, búvár és síelő, és
mindig úgy lépkedett - még hegynek föl is -, mintha egy-egy
söröshordó lenne a hóna alatt. Vince-nek minden „lófasz" meg
„kurva szar" volt, de az Ezredet imádta, és még századbélitől se
tűrte el a gyalázását. Egyetlen bánata az volt, hogy közeleg hu-
szonkét éves szolgálati idejének a vége. Az ellátóktól jött az
SAS-be, de éppen olyan marcona hadfinak nézett ki, ahogy az
Ezred tagjaitól el is várják: gubancos-göndör haj, jókora pofa-
szakáll, kajla bajusz. Mivel nálam valamivel hosszabb időt
töltött az Ezrednél, az akciótervezésben nagy hasznát fogom
venni.
Az eligazítókörlet, mint kiderült, egy másik hangárban ka-
pott helyet. Bekísértek bennünket egy ajtón, amire az volt írva:
BELÉPÉS CSAK ENGEDELLYEL. Az Ezred eleve el volt szi-
getelve a többi csapattól, de az eligazítókörlet még az elszige-
teltségen belül is el volt szigetelve. A műveleti titkosság
létfontosságú. Az Ezredben soha senki meg nem kérdené a
másiktól, mi a dolga éppen. Íratlan szabálynak ez vörös tintás,
csupa nagybetűs, és még alá is van húzva. Kétfelől ilyen feliratú
ajtók nyíltak: LÉGI TERVEZÉS, D SZÁZAD, HÍRSZERZÉS,
TÉRKÉPRAKTÁR. Semmi csicsás nem volt a feliratokban: A4-
es írólap, odarajzszögezve.
Na, itt aztán más volt a légkör. Klinikai hatékonyságot su-
gárzott minden; a háttérben rádióadások sziszegése-motyorgása
hallatszott. Hírszerző személyzet - nekünk: „spionok", „zöld
nyálka" - járt szobáról szobára, karjukon kazalnyi térképpel, és
igen körültekintően csukogatták maguk mögött az ajtót. Minden-
ki suttogott. Szaktevékenység lenyűgöző méhkaszümmögése.
A spionok közül sokat ismertünk, dolgoztunk velük odahaza
is.
- Aggyisten, nyálka - köszöntem rá egy ismerős arcra. -
Hogy ityeg a fityeg?
Hangtalanul tátogó száj, beintés csuklóból.
Ablak közel-távol egy szál se, mintha régóta lakatlan lett
volna az egész épület. Doh- és penészszag mindenütt. Meg per-
sze a szokásos irodai szagok - papír, kávé, cigaretta. És mivel ez
az anyaszomorító aktakukacok, vagyis a másodvonal körlete
volt, ráadásul kora reggel, mindehhez járult még a szappan, a
borotva- és fogkrém meg az arcszesz átható bűzegyvelege.
- Aggyisten, anyaszomorítók! - köszönt körbe Vince a
maga swindoni akcentusával és széles vigyorával. - Micsoda
lófasz egy bagázs!
- Lófasz, aki mondja - köszönt vissza az egyik spion. - Talán
el tudnád látni a mi dolgunkat?
- Azt nem mondtam - felelte Vince. - De akkor is anyaszo-
morító kurva aktakukac lófaszok vagytok.
A B századnak kijelölt eligazító ötször öt méteres volt. A
magas plafon közepén nyílás, ez szolgáltatta az egyedüli szel-
lőzést. A szoba közepén négy asztal összetolva, rajtuk selyem
menekülésiútvonal-térképek meg iránytűk.
- Repi cucc, megfújni - mondta Menő.
- Minőség nem érdekes, csak fogása legyen - tette hozzá
Bob, Vince bandájának a tagja.
A százötvenhét centis, svájci olasz származású Bobot min-
denki csak Motyogó Manónak hívta. Eredetileg a
tengerészgyalogságnál szolgált, de törekvő gyerek lévén, ki-
lépett, és próbát tett a válogatással. A testmagassága ellenére
iszonyúan erős volt, fizikailag és lelkileg is. Mindig ragaszko-
dott hozzá, hogy ugyanakkora terhet cipeljen, mint a többiek, s
ez néha igen mulatságos látvány volt - bazi nagy hátizsák, alatta
a két apró láb mint miniatűr dugattyúk. Imádta a régi, fekete-
fehér filmvígjátékokat, óriási kollekciója volt belőlük odahaza.
Eltávozáskor, kinn a városban két hobbija volt: a tánc meg a nála
fél méterrel magasabb nők fűzése. Aznap is, hogy az Öbölbe in-
dultunk, hajnalhasadáskor az egész tábori klubot tűvé kellett ten-
nünk érte.
Megnéztük a térképeket: az 1950-es évekből maradtak
vissza. Egyik oldalukon Bagdad és vidéke, másikon Bászra.
- Mire tippeltek, fiúk? - kérdezte széles skót tájszólásával
Chris, Vince bandájának másik tagja. - Bagdad lesz, vagy
Bászra?
Bejött egy spion, Bert nevű, aki a herefordi hírszerző
részlegünknél szolgált.
- Volna még ebből pár darab? - kérdezte tőle Mark. - Kur-
va jól néznek ki.
Tipikus Ezred-mentalitás: ami fénylik, azt akarom. Az em-
bernek néha fogalma sincs, ez vagy az a biszbasz mire való, de
ha megtetszik neki, elcsaklizza. Hátha jól jön valamikor.
Székek nem voltak a szobában, úgyhogy hátunkat a falnak
vetve telepedtünk le. Chris körbekínálta a kulacsát. A jóképű,
halk szavú Chris eredetileg civilként dolgozott a tartalékos SAS-
ben, aztán úgy döntött, belép a rendes Ezredbe. De mindenben
maximalista lévén, először ejtőernyősnek csapott föl, hogy a
szándékát kemény gyalogsági háttérrel alapozza meg. Amikor a
kitűzött célt, az őrvezetői rangot elérte, Aldershotból tüstént He-
refordba ment, és teljes sikerrel vette a válogatást.
Ha Chris kidolgozott egy tervet, azt tűzön-vízen át meg is va-
lósította. Soha még elszántabb, céltudatosabb embert nem
láttam. Fizikai erőnléte semmiben sem maradt el a szellemitől:
fanatikus testépítő, kerékpározó és síelő volt. A terepen messzi-
ről kitűnt elnyűtt Afrika Korps-sapkájával. Szabad idejében
mániákusan vásárolta az újabb és újabb csicsás kerékpár-és
sífelszereléseket. Amikor az Ezredhez megérkezett, eleinte na-
gyon hallgatag volt, de úgy három hónap elmúltával kezdett
megmutatkozni a jellemszilárdsága. Chris mindig a józan észre
apellált. Mindig ő volt az, aki közbeavatkozott, szétválasztotta a
verekedőket, és az érvei mindig meggyőzően hangzottak - még
akkor is, ha hülyeségeket beszélt.

- Na, lássunk hozzá - mondta a századparancsnok. - Először

is Bert előadja, hogy mi a helyzet.
Bért föltelepedett az egyik asztal szélére. Jó spion volt, mert
tömören beszélt, márpedig minél tömörebben rágnak a szádba
valamit, annál biztosabb, hogy megérted, és netán emlékezni is
fogsz rá.
- Mint tudjátok, Szaddam Husszein végül is beváltotta a fe-
nyegetését, átalakított Scud-rakétákat lőtt ki Tel-Avivra és Hai-
fára. A tényleges kár elhanyagolható, viszont a lakosság ezrével
menekül a városokból. Az országban jóformán megbénult az
élet. Az izraeli miniszterelnök nincs elragadtatva a fejle-
ményektől.
A rongyfejűek viszont annál inkább. Szerintük Szaddam az-
zal, hogy Tel-Avivot, Izrael fővárosát lövette, bebizonyította,
hogy a zsidó állam szíve nem bevehetetlen.
Szaddam nyilvánvalóan azt akarja elérni, hogy Izrael vissza-
vágjon, mert akkor majdnem biztos, hogy felbomlik az Irak-
ellenes koalíció, sőt esetleg Irán is belép a háborúba Irak olda-
lán.
Mindig is tudtuk, hogy ez a veszély fennáll, és az első perc-
től fogva igyekeztünk felkutatni és megsemmisíteni a Scud-
indítóállásokat. Lopakodó bombázókkal támadtuk a Bagdad
közepén a Tigris folyón átívelő hat hidat. Ezek a hidak kötik
össze a város két felét, és ezeken mennek át azok a hírközlő ve-
zetékek is, amelyeken keresztül Bagdad az ország többi
részével, a Kuvaitban állomásozó hadseregével - no meg az Izra-
elt lövő Scud-egységeivel tartja a kapcsolatot. Mivel Irak mikro-
hullámú adóit már szarrá bombáztuk, rádióüzeneteit pedig a
szövetséges hírszerzés elfogja, Szaddam utolsó reménye ezek az
összeköttetési vonalak. A légierő tervezői ezért elsődleges
célpontnak tekintik őket.
Sajnos azonban London és Washington lefújta ezeket a be-
vetéseket. Úgy gondolják, a lebombázott hidak mellett
játszadozó iraki gyerekek rosszul mutatnak a tévéhíradókban.
Csakhogy, uraim, nekünk akkor is gondoskodnunk kell róla,
hogy Szaddam ne férjen hozzá a vezetékeihez. Ahhoz pedig,
hogy Izrael és Irán kimaradjon a háborúból, a Scudokat is meg
kell semmisítenünk.
Bert lecsusszant az asztalról, és odament a falra erősített
nagy méretarányú térképhez, amely Irakot, Iránt, Szaúdit,
Törökországot, Szíriát, Jordániát és Kuvaitot ábrázolta. Muta-
tóujjával Északnyugat-Irakra bökött.
- Itten - jelentette be - Scudok vannak.
Tudtuk, mi következik.
- Bagdadból három, nyugat-keleti irányú utánpótlási vonal
vezet, többnyire Jordániába. Ezeket használják hajtóanyag és
egyebek szállítására – és ezeken mozognak a Scudok is. Úgy
tűnik, az irakiak kétféle módon lövik ki a Scudot. Fix indítóál-
lásokból, amelyek előre célra vannak irányozva, illetve ideigle-
nes állásokból, amiket mindig újra és újra be kell irányozni
tüzelés előtt. Ezeknek az utóbbiaknak inkább csak taktikai hasz-
nuk van. Az előre célra irányzott állások legtöbbjét szétslau-
goltuk. Viszont a mozgó állások...
Egyre világosabban láttuk, mi vár ránk.
- Mivel az összes többi hírközlési lehetőségnek kaput, eze-
ket a mozgatható indítóállásokat a fektetett vezetékeken keresz-
tül látják el információval. És ha ezek is meg lesznek rongálva,
kétlem, hogy maradt elég hozzáértő ember Irakban, aki ki tudná
javítani őket. Hát, nagyjából ez az ábra.
- Feladatotok két részből áll - vette át a szót a főnök. - Egy:
felkutatni és megsemmisíteni az északi utánpótlási vonalak
körzetében fektetett híradóvezetékeket. Kettő: felkutatni és meg-
semmisíteni a Scudokat.
A parancsadást előírásszerűen megismételte. Mostantól en-
nek a feladatnak a végrehajtása a missziónk.
- Igazából nem érdekel bennünket, hogyan csináljátok,
csak csináljátok meg - folytatta a főnök. - Műveleti körzetetek
ennek az útvonalnak mintegy kétszázötven kilométeres szaka-
sza. Az akció időtartama: tizennégy nap újraellátásig. Kérdés?
Ezen a ponton még nem volt.
- Rendben. Bert mindent beszerez, amire szükségetek le-
het. Én még napközben amúgy is visszajövök, de ha prob-
lémátok van, keressetek meg. Andy, amikor már lesz valami ter-
ved, kajálts utánam, és megnézem.
Mielőtt belevetettük volna magunkat, szusszantottunk - no
meg ittunk egyet. Ha megszomjaztál, ott oltsd, ahol lehet.
Szárazra szoptuk Mark kulacsát, aztán szemügyre vettük a
térképet.
- Minden térképanyagra szükségünk lesz, amid csak van -
mondtam Bertnek. - Továbbá topográfiai információkra,
fényképekre, műholdfelvételekre.
- Csak egy a félmillióhoz légi navigációs térképeim vannak.
Különben szar sincs.
- És mit tudsz mondani az időjárási meg a terepviszonyok-
ról? - kérdezte Chris.
 - Azt most készíttetem elő. Megyek is, megnézem, hogy áll.
- Azonkívül a száloptikáról is sokkal többet kellene tudnunk,
hogy hogy működik - mondta Nyúl. - Meg a Scudokról is.
Nyulat nagyon kedveltem. Még csak akkoriban kezdte meg-
alapozni a hírét az Ezredben, mert fél évvel azelőtt jött át az ej-
tőernyősöktől. Mint minden újonc, az első időkben hallgatag
volt, de Menővel máris szoros barátságot kötött. Nagyon bízott
magában és járőrrádiósi tehetségében, s mivel katonaéletét a
műszakiaknál kezdte, a motorszereléshez is kiválóan értett. A
becenevét onnan kapta, hogy talajon nem létezett utolérni.
Bert kiment, és a srácok beszélgetni kezdtek. Nyugisak vol-
tunk. Rengeteg az időnk, ami Ezred-műveleteknél ritkán fordul
elő, kellemes, steril környezetben vagyunk, és nem taktikai ter-
vezésen, vagyis zuhogó esőben, tíz kilométerrel az isten háta
mögött. Alapvető gyalogsági elv: tökéletes tervezés és
felkészülés után nix töketlen megvalósítás. Tervezési körülmé-
nyeink tökéletesek voltak. Töketlen megvalósításra nem lehet
mentségünk.
Míg Bertre vártunk, a fiúk elvándoroltak kulacsot tölteni
meg az anyaszomorítók budilehetőségeit felderíteni.
- Hoztam nektek térképeket - állított be Bert egy negyed-
óra múlva. - És terep információ is van – bár nem valami sok.
Majd utánanézek, lehet-e még szerezni. És jobb menekülésiút-
vonal-térképek is kerülnek. Indulásig eljuttatom hozzátok.
A meglevőket már szuvenírként úgyis zsebre vágtuk.
Nekiláttunk gondolkozni és mindenféle kérdésekkel bom-
bázni Bertöt: mit tud az ellenség állásairól, a lakott települések
elhelyezkedéséről, a szíriai határ állapotáról (mert persze rögtön
az esetleges menekülés izgatott bennünket, és a szíriai határ
ígérkezett a legközelebbinek), milyen csapatok lesznek a
közelben és milyen koncentrációban (ha ugyanis masszív csapat-
összevonásokra számíthatunk, akkor nagy lesz a forgalom az
utánpótlási vonalon, és a dolgunk is megnehezedik), miféle for-
galma van általában az útnak, hogyan is működnek pontosan a
fektetett kábelek, hogy néznek ki, mennyire könnyű megtalálni
őket, s ha megtaláltuk, öt kiló plasztik kell-e a
megrongálásukhoz, vagy elég odacsapni a kalapáccsal. Sürgősen
szerezze be nekünk ezeket az információkat.
Bert eltűzött a rendelésünkkel.
A falitérképet nézegetve feltűnt rajta egy használaton kívüli,
föld alatti olajvezeték. - Jó lenne tudni, párhuzamosan fut-e az
úttal - mondtam -, és nem benne megy-e a kábel.
- Van egy srác a században, aki azelőtt kábeleket fektetett
a Mercurynál - mondta Stan. - Megkérdem, mi a véleménye.
Bert egész halom térképpel jött vissza. Páran nekiláttunk
összeragasztani a lapokat, mások kimentek széket lopni.
Megkomolyodott a légkör. Még vagy fél órán át rágtuk a
dolgokat, mielőtt a tervezéshez hozzákezdtünk volna. Chris
szemügyre vette a térképeket, és okos megfigyeléseket tett. Nyúl
feljegyzéseket készített magának a szükséges rádióberende-
zésről. Menő kibontott egy új csomag Benson & Hedgest.
Legelőször is a helyszínt kellett végigvennünk, ahová me-
gyünk. Tudnunk kellett, miféle terep az, milyen civil és katonai
populációra számíthatunk. A meglevő információ enyhén szólva
hiányos volt.
- Az utánpótlási vonal igazából nem makadám, hanem
csak egy összeolvadt csaparendszer – mondta Bért. - A leg-
szélesebb pontján két és fél kilométeres, a legkeskenyebben úgy
hatszáz méter. Két oldalán tizenhét kilométeren át mindössze
ötvenméternyi a szint különbség. Nagyon lapos, hullámzó, szik-
lás és nem homokos talaj. Ha északnak indultok az Eufrátesz fe-
lé, értelemszerűen lejteni kezd. Délnek viszont sík majdnem
egészen Szaúdiig, de aztán nagyobbfajta, vádiszerű mélyedések
következnek, ami haladáshoz és rejtőzködéshez kiváló, viszont
utána megint ellaposodik.
A taktikai repülőtérképek nem kontúrokkal, hanem magas-
ságjelző színfoltokkal készülnek, akárcsak az iskolai atlaszok.
Az utánpótlási vonal egész környéke baljóslatúan egyszínű volt.
 - Kurva szar egy ország - morogta Vince.
Nevettünk, de nem valami felszabadultan. Tisztában voltunk
vele, hogy ezen a terepen nem lesz könnyű elrejtőznünk.

Félreeső vidékeken általában minden az út vagy a folyó mellé

települ. Az utánpótlási vonal lakott és beépített területeken ment
keresztül, három vagy négy repülőtér és több vízszivattyútelep is
volt a környékén, amelyeket nyilván katonaság őriz. Bízvást fel-
tételezhettük, hogy az út egész hosszában lesznek kisebb-
nagyobb populációk, vagy állandó jellegű építményekben, vagy
vándor beduk sátortáborai formájában, azonkívül ültetvényekre
is számíthattunk, hiszen ily módon is szokás kihasználni a
szállítási és vízszerzési lehetőségek meglétét.
Az út északnyugaton Banidahir városánál éri el az Euf-
ráteszt, majd délnyugatnak tart egészen Jordániáig. Szállító
járművek biztosan közlekednek rajta Jordániába és -ból, azon-
kívül katonai járművek a repülőterekre, s a beépített területeknél
a helyi milícia is folyton úton lesz. Különösebb éberségtől per-
sze nem kell tartanunk, hiszen szövetséges katonák megjele-
nésére egy ilyen félreeső helyen aligha várnak. Az ő eszejárásuk
szerint semmi stratégiai fontosságú nem akad arrafelé.
Az útvonal melyik pontján lépjünk hát akcióba? Nyilván
nem a legszélesebben, hiszen ha légicsapást kell kérnünk, a po-
tenciális célpontkörzet jó, ha minél körülhatárolhatóbb.
Éppenséggel az út legkeskenyebb pontját kell megkeresnünk, és
a józan ész azt diktálja, hogy az egy éles hajlatban található: a
sofőrök a világ minden táján szeretik levágni a kanyarokat. És
persze ez a pont legyen a lehető legmesszebb minden lakott
helytől és katonai bázistól. Sajnos, a repülőtérképek csak a na-
gyobb városokat és terepjellegeket tüntették fel. Nyúl mégis ta-
lált egy megfelelőnek látszó kanyart egy repülőtér és Banidahir
között, körülbelül harminc kilométerre mindegyiktől. Ráadásul a
föld alatti olajvezeték éppen ott bújt át az út alatt, ami tájékozó-
dási pontnak sem utolsó.
 Az idő, közölte velünk Bert, hűvöskés lesz, de nem kelle-
metlenül hideg. Olyan, mint egy tavaszi nap Angliában: éjjel és
hajnalban fagyos, de délutánra felmelegszik. Az eső ritka. Ez jó
hír volt, mert nincs annál rosszabb, mint amikor az ember
átázott, fázik és még éhes is. Aki ezt a hármat kordában tarthatja,
annak arany az élete.
Már tudtuk, hová megyünk. Következő kérdés: mi módon
jutunk oda.
- Gyalogjárőr, terepjáró, helikopter, ezek a lehetőségek -
mondta Vince.
- Kutyagolás kizárva - mondta Chris. - Annyi szerkót akkora
távolságra nem bírunk el. Azonkívül előbb-utóbb úgyis jön a he-
likopteres feltöltés - akkor miért ne kezdenénk mindjárt helikop-
terrel?
Abban megegyeztünk, hogy járművekkel baj esetén
könnyen elpucolhatnánk az utánpótlási vonal egy másik pont-
jára, vagy pedig messzebb az úttól, hogy rádión új feladatot
kérjünk. A Land Roverek azért is jól jönnének, mert a rájuk sze-
relt géppuska, a beléjük pakolható 40 mm-es M19-es gránátve-
tők és egyebek jelentősen megnövelnék a tűzerőnket. Továbbá
több lőszert, robbanóanyagot és felszerelést vihetnénk magunk-
kal, s hosszabb időre lennénk önellátók. Csakhogy a
járműveknek van két nagy hátrányuk.
- Korlátozna bennünket, hogy mennyi benzint tudunk ra-
kodni - jegyezte meg pöfékelve Menő -, azonkívül az utánpótlási
vonal mentén a Land Roverek álcázásának a lehetősége nulla.
Mivel a parancsunk megkövetelte, hogy hosszabb ideig tar-
tózkodjunk a térségben, legjobb védekezési eszköznek a rej-
tőzködés ígérkezett, ebben pedig a járművek kifejezetten
hátrányosak. Úgy kiállnának azon a vidéken, mint a kutya töke.
Meg ahányszor járőrbe mennénk, embereket kellene hátrahagyni
mellettük. Különben honnan tudnánk, nem telepítettek-e beléjük
pokolgépet, nem bujkál-e mögöttük ellenség, nem fedezte-e fel
és nem jelentette-e őket a helyi lakosság? Nyolc emberre két
jármű kell, két jármű pedig kétszeres kockázat. A gyalogos járőr
lefülelésének azonban csak egy az esélye. Viszont lehet, hogy
kétheti ellátmány és felszerelés így is, úgy is nehéznek bizonyul
gyalogosan, s ráfanyalodhatunk még a kerekes járműre. Lássuk
előbb, mire lesz szükségünk egyáltalán, s ebben a kérdésben
utána döntsünk.
Kell robbanóanyag, megfelelő mennyiségű lőszer, kétheti
élelem és víz, atom- és vegyivédelmi ruházat, s ha marad hely,
de csak akkor, személyes holmik. Vince összeadott, kivont, és
arra a következtetésre jutott, hogy nagy nehezen elbírjuk a cuc-
cot gyalog is.
- Egyszóval kutyagolunk - mondta. - Kérdés még, hogy a
helyszínre gépkocsikkal vagy helikopterrel vitessük magunkat.
- Gépkocsikkal könnyebben lebukhatunk - vélekedett Mark.
- Azonkívül üzemanyag-feltöltés nélkül nem is biztos, hogy
bírnák.
- Ha az utánpótlást úgyis helikopter hozza majd ki, miért ne
röpülnénk mindjárt azzal? - kérdezte Nyúl.
Megszavaztuk a helikoptert.
- Honnan szerezzük a madarat? - kérdeztem Berttől.
Kiment a műveleti terembe érdeklődni.
Nézegettem a térképet. Mindnyájunknak az járhatott a fe-
jében, hogy mennyire el leszünk szigetelve odakinn. Ha bajba
kerülünk, senki sem húz ki belőle.
- Ha gáz lesz, legalább nem kell hegynek föl menekülni -
mondta Bob.
- Mondtál valamit, mert hallottam - morogta Menő.
Felbukkant Bért. - Madár van, nyugi.
- Hát akkor hol dobjanak le bennünket? - vezettem föl a
következő témát.
A helikopterben az a jó, hogy hamar elvisz akárhová. A rossz az
benne, hogy zajosan visz, tehát a légvédelem pillanatok alatt ki-
szúrja. És a leszállását is könnyű észrevenni. Eleve úgy tervez-
tük, hogy az úttól legalább húsz kilométerre landolunk. Persze a
kiválasztott kanyartól keletre vagy nyugatra nem szívesen
érkeztünk volna, mert az megnehezítette volna a tájékozódást. A
tájékozódás nem tudomány, hanem tehetség. Minek
bonyolítanánk a dolgunkat? A lesállást a lehető leghamarabb el
kell foglalnunk.
- Repüljünk át északnak az út fölött, és úgy jöjjünk vissza,
vagy közelítsük meg dél felől? - kérdeztem.
Senki se tartotta okosnak fölöslegesen átrepülni az út felett,
úgyhogy a kiszemelt helyszíntől délre való landolás mellett vok-
soltunk. Onnan eltájékozódunk északnak, és úgy közelítjük meg
az utánpótlási vonalat.
Betájolt irányba indulunk, és a távolságot becsléssel mérjük.
Mindenki tudja magáról, mekkora a lépése, és ehhez már csak
egy sok helyen megcsomózott ejtőernyőzsinór kell a zsebbe. Én
például tudom, hogy sík terepen 112 lépésem durván száz métert
tesz ki. Tíz csomót kötök hát egy zsinórra, és a csomókat egyen-
ként átcsúsztatom a zsebem bélésébe szakított lyukon. Minden
112 lépés egy csomó. Amikor mind a tíz ki van, megtettem egy
kilométert, s akkor ezt még egyeztetem a „lépésellenőrzővel".
Ha ő más távolságot számolt, átlagolunk. Emellett használjuk a
Magellant, a hordozható műhold-navigációs rendszert is, ami
nem rossz eszköz, csak megbízhatatlan, és az elemei bármikor
kimerülhetnek.
Azon még nem töprengtünk, mikor dobjanak le bennünket;
az idő- és távolságkiértékelést majd akkor ejtjük meg, ha be-
széltünk a pilótákkal. Nekik kell felmérniük a légvédelem és a
csapatkoncentráció problémáját, és nekik kell beilleszteni min-
ket a programjukba is, hiszen naponta száz meg száz bevetésre
kerül sor.
A tervezésnek ebben a fázisában tehát már tudtuk, hová me-
gyünk, hogyan akarunk oda jutni, és többé-kevésbé azt is, hogy
hol dobjanak le bennünket.
Kopogtak.
 - Itt a pilóta, ha beszélni szeretnétek vele - jelentette egy
spion.
A repülő őrnagy még Marknál is alacsonyabb volt, a haja
sárgarépa, arca bíbictojás.
- El tud vinni bennünket ide? - mutattam a térképen.
- Mikor?
- Azt nem tudom. Két napig még biztos nem.
- Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De persze meg kell
terveznem, be kell illesztenem a programba, satöbbi. Hányan
lesznek?
- Nyolcan.
- Jármű?
- Csak felszerelés.
- Semmi gond.
Láttam, hogy magában máris a szükséges üzemanyag-
mennyiséget latolgatja, terepviszonyokat, légvédelmet kalkulál.
- Egyéb információ - például térképek?
- Pont ezt akartam én is kérdezni - mondtam.
- Nekünk szar sincs. Na és ha oda nem jutunk el, hová men-
jünk?
- Attól függ, hová tud vinni.
Indulástól leszállásig a pilóta a főnök, noha arról fogalma
sincs, mi a feladatunk. Százszázalékosan rá kell hagyatkoznunk;
mi csak utasok leszünk.
Kiment, mi pedig újabb italszünetet tartottunk, aztán neki-
láttunk a legrázósabb feladatnak: hogyan támadjuk a fektetett
kábeleket és a Scudokat.
Azt akartuk kiötölni, hogyan lehet a legkisebb erőfeszítéssel
a legnagyobb kárt okozni. Ha szerencsénk van, a kábelek az
úttal párhuzamosan húzódnak, és nagyjából tíz kilométerenként
ellenőrző aknák vannak rájuk építve. Nem tudtuk, jelerősítő be-
rendezéseket találunk-e ezekben az aknákban, vagy mit. Azon-
kívül, mint Stan megjegyezte, lévén, hogy a kábelfektetés
költséges mulatság, lehet, hogy másféle távközlési vezetékek is
lesznek bennük.
Újabb kérdések Berthöz. Lelakatolják-e az aknafedeleket?
Lesznek-e rajtuk behatolásgátlók, s ha igen, tudjuk-e őket ha-
tástalanítani? Ha nem, ássunk le a kábelekig? Lesz-e beton-
vagy acélburkolatuk vagy más védőrétegük? Ha igen, esetleg
üreges töltettel kell robbantanunk, hogy az acélt áttörjük. El
lesznek-e árasztva az aknák, éppen az ilyen szabotázsakciók
megakadályozására? Furcsa, de ez még előnyös is lenne, mert a
víz koncentrálná és megsokszorozná a robbanás erejét.
Úgy döntöttünk, hogy a tereptől függően négy, öt vagy hat
helyen hatolunk le a kábelhez, és a robbanószerkezeteket úgy
állítjuk be, hogy egymás után, esetleg napokra elosztva lépjenek
működésbe. Az összes töltetet egy éjjel rakjuk le, s az első
mondjuk másnap kora este robban. így legalább egy teljes
éjszaka lesz, amikor nem tudják kijavítani, vagy legalábbis las-
san tudnak rajta dolgozni, és valószínűleg hajnalban vissza kell
jönniük, hogy befejezzék. Végül persze az összes megrongált
helyet felderítik, és kiküldenek egy javítóbrigádot. Logikus volt
úgy terveznünk, hogy emberanyagban is a lehető legnagyobb
kárt tegyük, már csak azért is, hogy fogyjanak a szakértőik.
Mark azt javasolta, telepítsünk Elsie-aknákat, ezek a kis gyalog-
sági aknák ugyanis nyomásérzékenyek. Ha valaki rájuk lép,
máris robbannak.
Ha minden a terv szerint megy, az első töltet megrongálja a
kábelt, s amikor, valószínűleg majd csak hajnalban, kijönnek
megjavítani, egy szerelőnek vagy legalábbis őrnek leszedi a
lábát az Elsie. Másnap este robban a következő, de itt Elsie-akna
nem lesz. Viszont a fiúk nagyon óvatosan, nagyon lassan fognak
dolgozni, netán meg is tagadják a munkát. Következő nap rob-
ban a harmadik, és ehhez is telepítünk Elsie-ket. Esetleg maga-
biztosabbak lesznek, és így megint ráfaragnak. Az egyetlen
gond, hogy az Elsie-ket nem telepíthetjük túl közel a robbanás
pontjához, mert a detonáció megrongálná vagy felszínre vetné
őket.
A legrosszabb esetben is hat napra hasznavehetetlenné
tesszük a kábelt. A legjobb esetben már az első nap egyszer s
mindenkorra kiiktatjuk. Zseniális ötlet volt Marktól, fel is írtuk
mindjárt a felszerelési listára a két láda Elsie-t - az annyi, mint
huszonnégy akna összesen.
Végeredményben annyi robbanótöltetet helyezünk el,
amennyire csak futja, és amennyire időnk lesz. Lehet, hogy húsz
kilométerenként tudjuk őket lerakni, és két éjszakába is belete-
lik. Reméltem, nem kell aknafedeleket robbantanunk, hogy a
kábelhez hozzáférjünk, mert akkor az első robbanás után a többit
játszva megtalálnák. Ezt ellensúlyozandó, minden időzítőre
érintésgátlót szerelünk. Ha hozzányúlnak, hogy hatástalanítsák,
már fel is robbantak.
Kezdtem kifáradni. Ideje szünetet tartani, különben hibákat
csinálunk. A tervezést csakis akkor szabad elkapkodni, ha mu-
száj.
Ittunk egyet, kinyújtóztattuk a lábunkat, és máris azon
töprengtünk, hogyan kéne megsemmisíteni a Scudokat.

A tizenegy méter hosszú, 0,85 méter átmérőjű orosz SS-1C

Scud-B rakéta hatótávolsága százhatvankét-százhetven kilo-
méter. Szállító- és indítóállványa egy nyolckerekű jármű.
Legénységét úgy képezik ki, hogy a lehető legálcázottabb és
legrejtettebb pozícióból tevékenykedjen. A nem valami pontos
Scudot eleve arra tervezték, hogy nagy raktárkomplexumokat,
gyülekezőhelyeket és repülőtereket támadjanak vele, ennek
megfelelően propagandafegyver inkább. Robbanótöltete hagyo-
mányos, de hordozhat vegyi, biológiai vagy atomtöltetet is.
Amikor a páncélos hadosztályainkat Szaúdiba vezényelték,
elterjedt a hír: arra az esetre, ha Szaddam Husszein vegyi fegy-
vereket vetne be a brit csapatok ellen, Mrs. Thatcher utasította
a parancsnokokat, hogy taktikai atomcsapással válaszoljanak.
Sose hittem volna, hogy életemben vegyi fegyverrel kerülök
szembe. Akinek nem ment el teljesen a jódolga, az nem vet be
ilyeneket, de ez az ember megtette már Iránnal és a saját népével
szemben, s kétségkívül megteszi ebben a háborúban is, ha a
szükség úgy hozza.
- Tizenöt-húsz szállító-indító járművük van, de sokkal több
rakétájuk - mondta Bert. - Arra számítsatok, hogy az indítót pa-
rancsnoki kocsi kíséri, mondjuk egy Land Cruiser, a parancsnok-
kal és/vagy irányzóval. Az indítóban lesz a személyzet, kettő
elöl, két másik kezelő pedig hátul. Az indítóban középen van a
harcálláspont, ennek baloldalt nyílik az ajtaja. Lehet, hogy gya-
logsági kíséretet is kapnak, de nem tudjuk, mekkorát - amint-
hogy azt sem, több indítóállvány közlekedik-e konvojban, vagy
külön-külön tevékenykednek.
Kiderült, hogy Scud-indításkor a célra irányzó a főnök. Miu-
tán a szállító odazötyög az elő nem készített helyszínre, még
körülbelül egy órába telik, míg a Scudot el lehet indítani. Ez az
idő pontos terepfelméréssel, radarellenőrzéssel, a vízszintes
irányzási szög és egyéb tényezők kiszámításával, meg azzal te-
lik, hogy beszivattyúzzák a hajtóanyagot.
Vannak másodrendű szereplők is - a parancsnok meg az
irányítóközpont kezelői, akik a koordinátákat betáplálják. Mini-
mum három embert kell tehát megölni, hogy a kilövő
működésképtelenné váljon. De ezeket alkalmasint pótolni lehet.
A Scuddal is el kell bánnunk.
Hogyan semmisítsük meg? Légicsapással lehetne, de tudtuk,
hogy az irakiaknak első osztályú iránymérő berendezéseik van-
nak, s a legrosszabbat kellett feltételeznünk - hogy ezek to-
vábbra is épek, működőképesek. A rendszer egész sor
figyelőállomásból áll országszerte, amelyek a rádióadások
irányát tájolják be. Csupán két bemért irányra van szükség, hogy
metszéspontjukban megleljék az adót, és máris elkaptak ben-
nünket, pláne ha gyalogosan vagyunk. Tehát ha légicsapást
kérünk, automatikusan felfedjük magunkat.
Légicsapáshoz ezek szerint csak akkor folyamodunk, ha az
irakiak olyan lehetőséggel kínálnak meg bennünket, aminek nem
lehet ellenállni - mondjuk ha együtt utaztatnak egy egész rahedli
Scudot. Ez esetben bizony használjuk a rádiót, és vállaljuk a be-
mérés kockázatát. A légicsapás odairányítása miatt amúgy is fel-
tételeznék már akkor, hogy a közelben vagyunk.
Ha magát a rakétát támadjuk, veszélyekkel kell számolni a
robbanófejet illetően. Nem fogjuk tudni, vegyi, biológiai, atom-
vagy hagyományos töltetet hordoz-e, márpedig merő
óvatosságból nem akarunk védőruhában támadni, mert a
felvétele időbe telik, azonkívül iszonyúan lelassítja az embert.
Problémát jelenthet a hajtóanyag is, mivel igen mérgező hatású.
Célpontnak jobb lenne tehát az indítóállvány, hisz anélkül a
rakétákat sem lehet kilőni.
- Meg lehet őket rongálni? - kérdezte Bob.
- Valószínűleg, de azt nem tudjuk, mennyire könnyű kija-
vítani őket - felelte Menő. - És különben is, túl közel lesznek a
lövedékekhez.
- Na és az irányadatok, amiket biztosan betáplának a ra-
kétákba? - szólt közbe Chris.
Minél többet rágódtunk, annál világosabbá vált, hogy az in-
dítóállvány közepén levő irányítóközpontot kell majd konkrét
közelharcban megsemmisítenünk.
- Egyszerűen szétrobbantjuk a központot, és kész - mondta
Vince. - A jármű nyilván védve van a rakétabeindulástól,
úgyhogy a mi robbantásunk se baszhatja szét az egész rakétát.
Azt tehát már tudtuk, mit támadjunk, maradt a kérdés, hogy
hogyan. Végül úgy döntöttünk, ha Scud-indítást észlelünk - ami
nem lesz nehéz, tekintve a terep biliárdasztal jellegét -, bemérjük
és megkeressük. Ha pedig addigra a híradóvezetékeket megsem-
misítettük, remélhetőleg amúgy se kerül sor rakétaindításra.
 Ismertük a sebezhető pontokat. Tudtuk, hogy Scudot találni
nem lesz nehéz. Megérkezünk tehát a térségbe, bemérünk egy
indítóhelyet, aztán közelről felderítjük, hogy lássuk, hány katona
van ott, hány indító maradt, hová vannak állítva az őrök. A fel-
derítés pedig úgy megy, hogy megtaláljuk a Scudot, és visszavo-
nulunk a végső gyülekezőhelyre, ami tereptől függően ezer-
ötszáz méterre lesz onnan. Ekkor négy srác nekiindul, és
háromszázhatvan fokban felderíti az állást, sebezhető pontokat
keresve. Utána ketten még közelebb lopakodunk, hogy ki-
egészítsük az információinkat. Majd pedig visszavonulunk a
végső gyülekezőhelyre. Persze a közvetlen közelből végrehajtott
felderítésre konkrét parancsot kell majd adnom - hogyan csi-
náljuk, hogyan cserkésszük be a helyszínt, milyen irányból
jövünk vissza, mik lesznek a felismerési jelek, amikkel a
gyülekezőhelyhez közeledünk. Mindig abból az irányból kell
visszatérni, amerre kiindultunk, hogy a fölösleges zavarokat el-
kerüljük. Az én megszokott felismerési jelem az, hogy
feszületszerűen kinyújtom mindkét karomat, jobb kezemben a
fegyverrel. Más járőrök más jeleket használnak. A lényeg az,
hogy a társunknak ne kelljen fennhangon azonosítania magát,
mert úgy könnyen lebukhatunk. A végső gyülekezőhelynek
könnyen megtalálhatónak és védhetőnek kell lennie, mert a szu-
roksötétben nem is olyan könnyű tájékozódni, mint hinnénk. A
gyülekezőhelyre visszaérve azután gyorsan kidolgozom a
támadásra vonatkozó parancsot, és mindenkinek megmondom,
mi a célpont.
Amíg a terepre el nem jutunk, azzal a feltételezéssel dolgo-
zunk, hogy három „élőerőcélpontra" kell számítanunk, vagyis
meg kell ölnünk az irányzót, az irányítóközpont parancsnokát és
a kezelőket. Az ilyesmit általában hangtompítós fegyverrel csi-
náljuk. Mindenki összeesik, ha az ún. test-T-je valamelyik pont-
ján találja a golyó - vagyis a két halántéka, illetve azok fele-
zőpontja és a mellcsont közötti vonalakon. Persze a találati pon-
tosság végett közelről kell csinálni, akkor, amikor már majdnem
rajta vagyunk az ellenségen. A háta mögül startolunk, futunk,
amíg felénk nem fordul, s akkor villámgyorsan cselekszünk.
Bizonytalankodás kicsukva. Gyorsaság, agresszivitás,
meglepetés.
Ennyit az elméletről. Vince hozott magával egy hangtom-
pítós fegyvert Angliából, de aztán jött egy másik század, és el-
kérte valami speciális feladathoz - azóta nem volt egy darabunk
se. A D század sajnos előbb érkezett ki Szaúdiba, mint mi, és a
raktárak környékén iszonyatos erővel tombolt a fénylőcucc-
szindróma. Megcsaptak mindent, ami szabad szemmel látható
volt, és hiába is kérnénk, hogy legyenek oly janik, és osszák
meg velünk a szajrét. Azt mondanák, hogy nekik is kell - és nyil-
ván kell is. Hangtompítós fegyver hiányában kénytelenek le-
szünk a rohamkéseinket, ezeket a híres második világháborús
kommandótőrökhöz hasonló szálfegyvereket használni, ha azt
akarjuk, hogy a rajtaütés a lehető leghosszabb ideig csendben
történjen.
Harcfedező biztosításnak hátrahagyunk négy embert, a
másik négy pedig előrenyomul, és beszivárog a Scud-körzetbe.
Végzünk az irányzóval, aztán az indító járműben alvó vagy ülő
figurákkal. Utána lerakjuk a PE4-ből, vagyis plasztikus robba-
nóanyagból készített töltetet. Úgy számítottam, egy kiló robba-
nóanyag két órára beállított időzítővel éppen megfelelő lesz.
Rácsukjuk az ajtót, és bumm, persze jóval azután, hogy elpucol-
tunk. A PE-re érintésgátlót is teszünk, úgyhogy ha megtalálják és
ki akarják venni, akkor is robban.
Azonkívül a töltetre rászerelünk egy biztosítókapcsolót is.
Ez a kar szükség esetén kiélesíti a biztonsági gyutacsot, az pedig
mondjuk 60 másodperc elteltével működésbe hozza a detonátort.
Ha beüt a mennykő, így elég csak leraknunk a töltetet, és már
inalhatunk is. Három különféle élesítő lesz tehát a tölteteken, re-
mélhetőleg minden eshetőséget lefedezve: az időzítő, az
érintésgátló - nyomásra, húzásra vagy nyomáskiengedésre rea-
gáló - és a biztosítókapcsoló.
 Egyszer csak 16.00 lett. Egyik-másik arc kezdett fásultnak
látszani körülöttem, és feltettem, hogy én se festek másképp.
Rávertünk rendesen a melóra. Tudtuk, hogyan hajtjuk végre a
vállalkozást, beleértve az „eljárás, ha" szempontokat is. A
négyfős harcfedező csoport eljárása, ha harcérintkezésre kerül
sor, az, hogy zárótüzet biztosítson a feladat sikeres végrehajtásá-
ig és a támadó csoport visszavonulásáig. A négyfős támadó cso-
port eljárása, ha lebuktak, az, hogy támogatást nyújtsanak egy-
másnak, és a biztosítókapcsoló működésbe hozásával teljesítsék
a feladatot. Aztán irány a vészgyülekezőhely, ahol a csoport
újraegyesül. Onnan vissza a járőr-gyülekezőhelyre, egyesülni a
harcfedező csoporttal.
Persze, amíg a terepen nem leszünk, nem tudhatjuk, beválik-
e mindez vagy sem. Lehet, hogy négy indítóállvány lesz ott egy-
szerre, és a több cél veszélyezteti a sikeres végrehajtást. Vagy
csak egy lesz, de nem lehet hozzáférni, amely esetben távolról
támadjuk istentelen tűzerővel - de nem azon az áron, hogy a
járőr csak ezt az egy célt tudja megsemmisíteni. Távolról
támadáskor 66-os kézi páncéltörőkkel igyekszünk szétlőni a
célpontot. Az ilyen támadásnak rövidnek és hatékonynak kell
lennie, de hogy rászánjuk-e magunkat, az csak a helyszínen
dönthető el. Az embernek látnia kell a problémát, hogy fel-
mérhesse, és kidolgozhassa az eljárást. Mindenesetre amikor
csak lehetséges, meglepetésszerűen akarunk rajtaütést
végrehajtani.
A harmadik lehetőség a légicsapás. A távolról támadás és a
légicsapás között nem mindig lesz könnyű választanunk, de a
döntést leginkább a számok befolyásolják majd. Mindenesetre
mindkét akciófajta fel fogja hívni ránk a figyelmet. Ha a számok
megérik ezt a kockázatot, rendben, de ha a kábelt átvágtuk, re-
mélhetőleg úgyse lesz szükség egyikre sem.
A szoba levegője már csak úgy bűzlött az izzadságtól, fingok-
tól meg cigarettafüsttől. Papírfecnik hevertek mindenütt Scud-
rajzokkal meg pálcikaemberekkel meg a harcfedező csoport
mozgását ábrázoló vázlatokkal. A tervezés mindig hosszú és
fárasztó, éppen azért, mert mindent ki akarunk dolgozni a
legapróbb részletig. Ha odaérünk az indító járműhöz, és csukva
az ajtaja, hol a kilincs? Hogyan kell kezelni? Merre nyílik az
ajtó, ki vagy be? Harmonikaajtó vagy másféle? A tetején
vannak-e a zsanérok? Le lesz-e lakatolva belülről, mint oly sok
páncélozott járműnél szokás? Akkor mit csináljunk? Nem tudta
senki, úgyhogy képeket tanulmányoztunk, próbáltuk kiötölni a
dolgokat. Részletek, részletek, részletek. Nagyon, nagyon
fontos. Nehogy nyomni akarja az ember azt az ajtót, ha egyszer
húzni kell. Apró részletek elcseszése egyenlő elfuserált
vállalkozás.

Aztán azon kezdtünk tépelődni, miféle felszerelés kell a ter-

veink végrehajtásához.
Ha a megfelelő helyre rakják, egy kiló robbanóanyagot tar-
talmazó üreges töltettel egy erőművet is fel lehet robbantani;
végül is nem az egész telepet kell a levegőbe röpíteni. Meg lehet
azt csinálni kicsi, feladathoz méretezett töltettel, ha az ember is-
meri a legsebezhetőbb pontot. A Scudok esetében ismertük a se-
bezhető pontokat, de nem tudhattuk biztosan, hogyan férünk
hozzájuk. Ezért átlagos (egykilós) PE-tölteteket akartam vinni,
nem pedig feladathoz méretezetteket, mert az utóbbiakat impro-
vizálva esetleg nem tudnánk használni. És a lényegi
információkhoz addig úgysem jutunk hozzá, míg a helyszínre
nem érünk.
Tehát szükségünk lesz PE4-es robbanóanyagra, biztonsági
gyutacsokra, biztosítókapcsolókra, elektromos és nem elektro-
mos detonátorokra, időzítőkre, gyújtózsinórra. A detonátort az
ember nem nyomja csak úgy bele a plasztikba, ahogy a filmeken
látni. A robbanóanyag és a detonátor közé jön még a
gyújtózsinór. A tölteteket majd előre elkészítjük, de a deto-
nátorokat és az időzítőket közvetlenül támadás előtt tesszük csak
rájuk.
Vince és Bob eltűnt újítani efféle holmikat, és negyedóra
múlva már vissza is jöttek.
- Megvan - jelentette Vince. - Ott ketyeg az egész az ágyad
alatt.
A lényegi ügyeket ezzel rendeztük is.
A célhelyszínen gyalogosan fogunk mozogni, úgyhogy a
cuccokhoz tárolókörletre is szükségünk lesz, ami megegyezik a
lesállás helyével. A lesállásnak fedezéket kell biztosítania ellen-
séges tűz ellen, és rejtekhelyként is be kell válnia, hiszen valaki
vagy valakik mindig lesznek ott. Nagyon veszélyes őrizetlenül
hagyni a felszerelést - noha előfordul, hogy ez elkerülhetetlen -,
mert ha az ellenség rábukkan, lest vethet mellette a visszatérő
járőrnek, vagy pedig pokolgépet telepíthet bele. Először is
létesítünk tehát egy járőrbázist, és onnan indulunk vállalkozásra.
Megeshet persze, hogy járőrözés közben jobb lesállásnak való
helyet találunk, ilyenkor a sötétség leple alatt áthurcoljuk oda a
cuccot.
Következő lépésként a menekülési tervet dolgoztuk ki. Sza-
úditól háromszáz kilométerre leszünk, némely szomszédos or-
szágoktól viszont csak százhúszra. Ezek egyik-másika a koalíció
tagja, úgyhogy elméletben ideális menedékhely.
- Milyenek a határok? - kérdezte Berttől Vince.
- Nem tudom pontosan. Lehet, hogy olyanok, mint a szaúdi,
egy harckocsifedezék, és annyi. De lehet, hogy erősen védettek.
A lényeg, ha átléptek egy határt, nehogy azt hihessék rólatok,
hogy izraeliek vagytok - elvégre az sincs nagyon messze.
- Igazad van, Bert - bólogatott vigyorogva Bob felé Stan. -
Én ezzel az olajosképűvel együtt át nem megyek a határon.
Bobot a göndör fekete dróthajával meg a nagy orrával
tényleg zsidónak lehetett nézni.
- Mér, avval a Zorróval szívesebben mennél? - bökött rá
Bob Mark hosszú orrára.
 Minden rendben volt. Baj akkor van, ha a hapsik hirtelen ab-
bahagyják az ökörködést, és udvariaskodni kezdenek egymással.
- Milyen a terep, ha fölfelé indul onnan az ember? - kérdezte
Mark.
- Nagyjából ugyanaz. Alapjában sík, de fönn Krabilah felé
meg a határ közelében emelkedik. Minél nyugatabbra vagytok,
annál magasabb.
- Mi az ábra az Eufrátesszel? - kérdezte Menő. - Példának
okáért átúszható?
- Néhol majdnem kilométer széles, és tele van apró szigetek-
kel. Ebben az évszakban majdnem biztosan árad is. A környéke
mindenütt tele vegetációval, és ahol vegetáció van, ott víz is van,
ahol meg víz van, ott emberek vannak. Úgyhogy a folyó térségé-
ben mindenhol számíthattok lakosságra - maga a paradicsom,
mármint az Ádám-Éva-féle, ha emlékeztek még a hittanórákra.
Mérlegeltük a lehetőségeket. Ha lebukunk, délnek húzzunk,
mint a vadlibák, vagy inkább északnyugatnak? Zűrre minden ha-
tárnál fel lehetünk készülve, a délinél is. Különben is úgy speku-
lálnak majd, hogy délnek megyünk, és hát szaladni iszonyú
távolság az.
Menő W. C. Fieldset utánozva mekegte: - Menj nyugatnak,
fiatalember, menj nyugatnak.
- A lófaszt nyugatnak - szólt közbe Chris -, arrafelé csak úgy
nyüzsögnek a rongyfejűek. Ha már söpörni kell, célozzunk meg
valami jó helyet. Menjünk Törökországba. Én egyszer nyaraltam
ott. Egész jó hely. Isztambulban van egy klub, úgy hívják, hogy
Pudding, a külföldiek mind ott gyűlnek össze, ott hagynak egy-
másnak üzenetet. Majd kirakunk egy cetlit a kutató-mentő osz-
tagnak, aztán nekilátunk felderíteni az éjszakai életet. Ennél
mondjatok jobbat.
- Bert, máshol miféle fogadóbizottságra lehet számítani? -
kérdezte Nyúl. - Lelőtt pilótáktól van már valami infó?
- Utánanézek.
 - Ha ellenkező értelmű parancsot nem kapunk, Bert - jelen-
tettem ki -, délnek semmi esetre se jövünk.
Amíg lehet, a csapat összetart, már csak a harci szellem meg
a tűzerő végett is, arról nem beszélve, hogy együtt több az esély
a megmenekülésre, mint egyenként. Ha viszont a járőr
szétszóródik, pláne célszerű északnak indulni, mert oda a világ
legrosszabb tájékozódója is eltalál. Megy szépen északnak, a fo-
lyónál lefordul balra, s irány nyugat. Persze még ha a határon
átkeltünk, sem érezhetjük magunkat százszázalékos bizton-
ságban. Erre semmiféle információ nem utalt.
A legjobban a fogságba eséstől rettegtünk. Amennyire én
tudtam, Irak sem a genfi, sem a hágai egyezményt nem írta alá.
Az iráni-iraki háború idején mindnyájan láttunk beszámolókat a
vallatás közben elkövetett atrocitásokról. Megkorbácsolták,
árammal sütögették, részlegesen kiherélték a foglyaikat. Igen-
csak tartottam tőle, hogy ha elkapnak, és bemondjuk a nagy
„négyest" - azonosítószám, rang, név, születési dátum -, ezek a
figurák nem lesznek velünk megelégedve, valami többet is akar-
nak majd, amint múltbeli ocsmányságaik tanúsítják. Ezért elha-
tároztam, hogy a katonai szabályzatnak fittyet hányva és felette-
seimet erről nem értesítve, a járőr ki fog dolgozni magának egy
fedőtörténetet. Csakhogy mi legyen az?
Annyi világos, hogy támadó alakulat vagyunk. Ott settenke-
dünk Északnyugat-Irakban egy rahedli lőszerrel, robbanóa-
nyaggal, élelemmel és vízzel. Nem kell hozzá káptalannyi ész,
hogy rájöjjenek: nem a Vöröskeresztet képviseljük.
Azt sütöttük ki, hogy kutató-mentő osztagnak mondjuk ma-
gunkat. Az ilyen osztagok néha rengeteg mindent hurcolnak,
főleg az amerikaiak, ha egy lelőtt pilótájukat akarják kihozni.
Minden pilótánál volt egy TACBE (taktikai rádió-irányjeladó
készülék), amelyet a nemzetközi segélykérő hullámsávra
állítottak, ezt pedig állandó jelleggel hallgatták és bemérték az
AWACS-gépek. Persze hallgatta mindenki más is, köztük az ira-
kiak. Az AWACS-ok bemérik a pilóta irányjeladóját, majd to-
vábbítják az üzenetét. Ekkor készültségbe áll egy kutató-mentő
osztag. A csomag magában foglal egy helikoptert és egy nyolc-
vagy tízfős mentőosztagot, amely már a levegőből fedezőtüzet
tud biztosítani a helikopterbe épített géppuskákkal. A csapatot
esetleg elkíséri két Apache harci helikopter, amelyek viszont a
nagyobb szállító helikoptert fedezik, amíg az leszáll, és felszedi
az ürgét. Sőt legtöbbször van felső biztosítás is: mondjuk, két
A10-es sugárhajtású, hogy hatékonyabb legyen a slaugolás, ha
szükséges. A katonák kimentése mindig elsőrendű fontosságú, és
ez így is van jól. Az ember azzal a megnyugtató tudattal kerül
szarba, hogy mindent megtesznek érte, főleg ha pilóta. Az ilyes-
mi erősíti a harci szellemet, a repülési hatékonyságot, de ettől
teljesen függetlenül anyagi vetülete is van a dolognak - egy pi-
lóta teljes körű kiképzése több millió fontjába kerül a seregnek.
Az irakiak tudni fognak ezekről a nagy mentőcsomagokról,
meg arról is, hogy a helikopterben egészségügyi csoport vár, fel-
készülve a traumakezelésre. Mi pedig nagyjából éppen a megfe-
lelő számban leszünk jelen, s nagyjából egységesen leszünk
öltözve. A közhiedelemmel ellentétben még az SAS, az elit ez-
red katonái sem úgy öltöznek, ahogy akarnak. Az embernek a
bajtársait valahogyan fel kell ismernie harc közben. Nemigen
profi dolog, ha a tieid lőnek le merő véletlenségből. Egy szó,
mint száz: az efféle vállalkozásokhoz mindig valamilyen kato-
nának öltözünk.
Mivel csak normál PE4-et viszünk magunkkal, mondhatjuk,
hogy önvédelemre kellett - megesik, hogy a földön tartani kell
valamiféle gyülekezőhelyet addig is, amíg az AWACS-ok oda
nem terelik a lelőtt pilótát. Ilyenkor pedig, mondjuk majd, bizto-
sított körzetet kell kialakítanunk. „Ránk aggatták ezt a sok szart
- mondjuk majd -, azt se tudjuk, mit kell vele csinálni."
Mindenkinek voltak egészségügyi ismeretei. Az Ezred ki-
képzési szintje igen magas. Chris mint járőr-egészségügyis
kórházi részképzést kapott. Stannek, mint már említettem, orvosi
diplomája volt és egyéves klinikai gyakorlata. A kutató-mentő
akciókban a traumakezelés elsődleges fontosságú, úgyhogy
efféle képzettség, mint a miénk, elengedhetetlen hozzá.
Fedősztorinkba beleillettek a TACBE-készülékek is, de a
lelkem mélyén azért tudtam, hogy ez a mese sokáig nem áll
meg, főleg ha a teljes menetfelszerelésünkkel fülelnek le ben-
nünket. Tudtuk, legföljebb két-három napot nyerünk vele, de ad-
digra a központ, a „Főkunyhó" felmérheti, milyen veszélyt jelen-
tünk a hadműveleti titkosságra. Mit tudnak ezek a fiúk - tűnődik
majd a Főkunyhó -, és milyen hatással lehet ez az elkövetkező
hadműveletek biztonságára? Abból a feltételezésből kell kiindul-
niuk, hogy mi mindent bevallottunk. Ezért kapunk csak olyan
mérvű eligazítást, ami abszolúte szükséges - a mi javunkat is
szolgálja, meg mindenki másét is. Szóval, a legtöbb, amire
számíthatunk, hogy időt adunk a vezetésnek a kárrendezésre.
Közben este hat óra lett, ideje volt újabb szünetet tartanunk.
A szoba most már embertelenül bűzlött, és a kimerültség is ott
tükröződött az emberek arcán. Kimentünk harapni valamit, és
kivételesen mind egy helyre ültünk. Az ember ilyenkor általában
a legjobb haverjaival verődik össze, mindenki a magáéval.

- Nagy marha voltam, hogy pont az Apokalipszis mostot

néztem a tévében az indulás előtti este - mondta Vince a kávéját
kavargatva.
- Én is - vágta rá Mark. - De mit csináljak, a kocsmák
zárva voltak.
Legtöbben átéltük azt az iszonytató, feszült semmittevést
hajnalban, amikor csak ücsörögtünk és vártunk. Jilly meg én az
egész napot és éjszakát kínos csöndben töltöttük. Csak Bob
csörgött szokása szerint a klubban egész éjjel, a tuskó lábával.
Fölemlegettük persze, hogy micsoda klassz vállalkozásra in-
dulunk hamarosan, hogy mennyire várjuk már a terepre való ki-
érkezést, de azért az izgalmunkat jócskán tompította a tudat,
hogy mennyire el leszünk ott vágva mindentől. Tudtuk, hogy
kockázatos küldetésen veszünk részt, de hát nem ez lesz az első,
és nem is az utolsó - elvégre ezért fizetnek bennünket.
Teletöltöttük a kulacsainkat, és visszamentünk a hadműveleti
terembe.

Most már valamivel vidámabb volt a hangulat, miközben a

tizenkét órai tervezés lényegét összefoglaltam.
- Na szóval. Chinookkal repülünk be, ledobás húsz kilo-
méterre délre az utánpótlási vonaltól, aztán gyalogmenet egy,
esetleg két éjjel, a tereptől és a populációtól függően, a lesállás-
plusz-tárolókörlethez.
Onnan indulunk felderítő járőrözésre, hogy a híradóvezeté-
keket megtaláljuk. Ez a vadászat két-három éjszakába is beletel-
het, majd meglátjuk. Kezdetben a vezetékkel leszünk elfoglalva,
de azért az utat is figyeljük, hogy milyen rajta a Scud-mozgás.
Ha netán nyüzsögnek a Scudok, kiértékeljük, hogy kérjünk-e
légicsapást. Ha Scud-indítást észlelünk, bemérjük, felderítjük a
környéket, és megrohamozzuk. Utána vissza a lesállásba, és
folytatjuk a munkát. Amíg a terepre ki nem érünk, mindez még
képlékeny. Lehet, hogy mindjárt az első éjjel kiszúrunk egy
Scud-indítást. Mindenesetre addig semmit sem teszünk ellene,
amíg a lesállást és a tárolókörletet ki nem építettük. Nem fogunk
banzájt ordítva vitézkedni, hogy egyetlen Scudért cserébe
szétlőjék a seggünket. Ésszel több kárt okozhatunk. Szóval nyu-
gisan berendezkedünk, aztán ami belefér. Tizennégy nap után
nyomás vissza a helikopter-leszállóhelyhez, ahol vagy felszed-
nek bennünket, vagy jelentést teszünk. Ez a két eset lehetséges:
vagy utánpótlást hoznak és máshová dobnak át, vagy további be-
vetésig visszaröpítenek a bázisra. Pofonegyszerű.
Az is volt. Így a legjobb, mert így kevesebbet lehet elfelejte-
ni, kevesebb a hibalehetőség. Ha egy terv sokrétegű, ha
másodpercre be van osztva minden - és ez néha elkerülhetetlen -,
sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy befuccsol. Sokszor ilyen-
nek kell persze lenniük az akcióterveknek, de akkor is a lehető
legegyszerűbben kell őket felépíteni. Minél egyszerűbb, annál
biztosabb.
Volt járőrrádiónk a szaúdi bázissal való összeköttetéshez.
Hogy tartalék rádiót is vigyünk, a súlya miatt ki volt zárva.
Végül is egységes járőrként fogunk működni. Volt azonkívül
négy TACBE-készülékünk; jobb lett volna, ha mindenkinek jut
egy, de egyszerűen nem került annyi. Ezek kettős rendeltetésű
készülékek. Ha az egyik antennájukat húzzák ki, segélykérő je-
leket adnak le, amelyeket bármelyik repülőgép befoghat.
- Eszembe jut egy sztori - mondtam. - Belize-ben gyakorla-
tozott egy egység, nem az Ezred, mindenesetre dzsungelki-
képzésen vettek részt. A dzsungelbe TACBE-kat is vittek ma-
gukkal. Aztán amikor bejöttek, az egyik tiszt az övét betette a
szekrénybe, de nem vette észre, hogy közben a segélykérő an-
tenna kicsúszott. Polgári utasszállítók rádióztak összevissza,
hogy jajistenem, kinek kell segítség, rohangált mindenki
töketlenül. Két napba telt, mire az ipse szekrényét be bírták
mérni.
- Faszfej.
Ha egy másik antennát húznak ki, normális adóvevőként le-
het használni, és korlátozott távon, például fenn levő re-
pülőgéppel lehet rajta beszélni. Azonkívül arra is használható a
TACBE, hogy a földön egymással érintkezzenek az emberek, de
így nagyon rövid hatótávolságú, és a terepakadályok is kor-
látozzák a hatékonyságát. A fő haszna az, hogy az AWACS-ok-
kal kapcsolatba léphessünk, ha bajba kerülünk. Közölték velünk,
hogy az AWACS-ok éjjel-nappal figyelni fognak bennünket, és
az adásunkra tizenöt másodpercen belül reagálnak. Kellemes
érzés volt tudni, hogy lesz, aki társalog majd velünk azon a ba-
rátságos, megnyerő, udvarias hangon, amellyel az AWACS-ok a
lelőtt pilótákat szokták profi módon megnyugtatni. A gond csak
az volt, hogy a TACBE-kat igen könnyű bemérni. Csupán
végszükség esetén használhatjuk őket, vagy ha az esetleges
légicsapás nagyon el lenne baltázva.
Volt egy másik fajta rádiónk is, amely a szimplex hírváltási
formában működött - ugyanúgy, mint a TACBE, csak más frek-
vencián, körülbelül egy kilométer távolságig. Ez arra volt jó,
hogy kapcsolatba lépjünk a helikopterrel, ha valami dráma van,
esetleg visszahívjuk vagy irányítsuk, hol szálljon le. Mivel az
adáshoz minimális áramerősséget igényel, gyakorlatilag lehetet-
len bemérni, ezért a legnagyobb lelki nyugalommal hasz-
nálhatjuk.
A derékszíjunkon levő szerelék fő elemei lesznek: lőszer,
víz, tartalék élelem, túlélőkészlet, szilánkkötés, egy kés meg egy
prizmás tájoló a Silva-tájoló kiegészítéseképpen. Víz és golyó:
mindig ez a lényeg. A többi másodlagos, úgyhogy például a sze-
mélyes cucc jöhet utoljára - ha van hely. A túlélőkészlet mindig
a hadszíntérnek és a feladatnak megfelelő, ezért például a hor-
gászzsinórt kidobtuk, de megtartottuk a naptávírót, a
hüvelykfűrészt és a nagyítót tűzgyújtáshoz. Vittünk ezenkívül el-
sősegélykészletet, amiben volt sebvarró készlet,
fájdalomcsillapító, rehidratáló, antibiotikum, szike, tápoldat és
oldatbeadó készlet. Az előírás az, hogy mindenkinek a nyakába
legyen akasztva két-ampullányi morfium, így mindenki tudni
fogja, hol találja. Ha valakinek morfiumot kell beadnunk, min-
dig a sebesültét használjuk, nem a magunkét, mert pár perc
múlva ne adj' isten nekünk is szükségünk lehet rá.
Hálózsákokkal nem fogunk vacakolni, mert helyet foglalnak
és nehezek, s az idő se lesz túl rossz. Én mindenesetre magam-
mal viszek egypár könnyű Gore-Texet, a többiek meg a
köpenybélésüket vagy a szigetelt takarójukat. Elviszem a jó öreg
kötött sapkámat is, mert az ember a fején keresztül rengeteg hőt
képes veszíteni. Alvás közben ráadásul az arcomra húzom, és
megvan az a kellemes illúzióm, hogy takaró alatt fekszem.
A hátizsákunkba robbanóanyag került, tartalék elemek a
járőrrádióhoz, további intravénás oldatok és beadókészletek, víz
és élelem. Bobot jelöltük ki a hugyoskanna cipelésére. Ha ez a
négy és fél literes marmonkanna megtelik, valamelyikünk
járőrözés közben beviszi úgy két kilométerre a bozótba, odébb
hengerít egy követ, lyukat ás alája, beletölti a kanna tartalmát,
betemeti, és visszateszi a követ. Ily módon az ellenség nem jut a
nyomunkra szag és állati vagy rovaraktivitás miatt.
Kiosztottam a többi feladatot is.
- Chris, szervezd meg az egészségügyi készletet.
Chris beszerzi a traumafelszerelést, beleértve a komplett int-
ravénás készletet és harctéri kötszert mindenki számára.
- Nyúl gondoskodik a híradó szerelésről.
Egyéb feladatai mellett Nyúlnak gondja lesz rá, hogy tarta-
lék antennákat szerezzen a járőrrádióhoz, arra az esetre, ha meg-
lepnének bennünket adás közben, amikor ki van rakva az anten-
na. Így az antennát hátrahagyva is elpucolhatunk, hiszen lesz mi-
vel pótolni. Ellenőrzi azt is, hogy van-e mindenben friss elem,
vannak-e tartalék elemeink, és működik-e minden.
- Vince, Bob, bütyköljétek meg a robbantószerkót.
Ők ketten leszedik a burkolóanyagot az összes plasztikról,
és szigetelőszalaggal tekerik körül, hogy a formáját megtartsa.
Ily módon nem jár majd zajjal, ha a terepen kibontjuk, és az el-
hullajtott szemét se vezet a nyomunkra senkit. „Ha az ellenség
akár csak egy szál elgyújtott gyufát talál a földön maga előtt,
tudni fogja, hogy ott jártatok - mondta az instruktorom a harc-
körülmények közti túlélés kurzusán. - Ha meg maga mögött ta-
lálja, arra is rájön, hogy a különleges erőktől jártak ott."
- Mark, a te dolgod az élelem meg a vizeskannák.
A Kivi vételezni fog a raktárból tizennégy napi fejadagot
nyolc főre. Azt az ember szétszedi, és csak egy főzőkészletet tart
meg belőle a derékszíján. Én például rögtön eldobom a vécépa-
pírt, mert a terepen úgyis guggolva szarok, úgyhogy semmi
szükség rá. De a műanyag zacskókat mindenki megőrzi, mert
azokba kell szarni. Használat után csomót köt rájuk az ember, és
beledugja a hátizsákba. Abszolúte semmit nem hagyhat hátra,
nehogy elárulja magát. Ha a szart csak bekaparná, köréje
gyűlnének az állatok, és ha az ellenség megtalálja, mindjárt
analizálhatja is. Ha rizs van benne, az irakira utalhat; ha ribizli
vagy chili, az nyugatira.
Rengeteg kitolási lehetőség van abban, hogy titkon kicse-
réljük egymás élelemkészletét. Az íratlan szabály szerint ami va-
lakinek nem kell, azt belehajítja egy közös szemeteszsákba, a
többiek meg válogatnak belőle. Stan például nem szerette a bur-
gonyás birkakonzervet, de rajongott a zöldséges bifsztekért,
úgyhogy csak azért is kicseréltük, amit összehordott magának.
Úgy fog megérkezni a terepre, hogy tizennégy napi adagja van
abból, amit a legjobban utál. Persze nincs semmi vész; odakinn
majd visszacseréljük.
Szükségünk volt ezenkívül álcahálókra önmagunknak meg a
szerelésnek.
- Majd én megcsinálom - jelentkezett Menő.
Menő kétszer két méteres zsákszövetdarabokat fog vágni. A
vadonatúj zsákszövetet jól be kell koszolni motorolajjal. Az em-
ber beledobja egy olajpocsolyába, és söprűvel beletunkolja. Az-
tán megfordítja, és belenyomkodja a sárba. Alaposan kirázza,
megszárítja - és kész az első osztályú álcaháló.
- Holnap 10.00-ra minden kész legyen – fejeztem be az el-
igazítást.
Ellenőrizd és teszteld, ellenőrizd és teszteld. Ettől még
bármi befuccsolhat, de az esélye azért csökken.
Közben 22.30 lett, és Menő kijelentette, hogy elfogyott a ci-
gije.
Vettem a célzást. Áttekintettünk mindent, a további
szócséplés már csak a spanyolviasz újrafeltalálása lenne. A
srácok, mielőtt kimentek, az utolsó fecniig mindent az
égetőzsákba dobtak megsemmisítés végett.
Vince és én még maradtunk. Végig kellett vennünk a
„fázisokat" (a tervvázlatot) a századparancsnokkal és a
főtörzzsel. Mindenféle „na és mi van akkor, ha..." jellegű
kérdéseket fognak nekünk feltenni, és több szem többet lát ala-
pon lehet, hogy új nézőpontok merülnek föl. Ki tudja, talán még
a végén jóvá is hagyják a tervünket.
 4

N em bírtam elaludni, az agyam száz kilométeren

pörgött. Elvégre emberek életével játszadoztam, a
magamét is beleértve. A századparancsnok
jóváhagyta a tervet, de én csak töprengtem tovább, nem volna-e
még jobb megoldás. Lehet, hogy mindenki egyszerűen csak
rábólintott mindarra, amit mondtam? Nem valószínű, hiszen a
siker nekik is érdekük, arról nem beszélve, hogy elég
szókimondó fazonok. Van-e valami, amit kihagytam vagy elfe-
lejtettem? De hát egy bizonyos ponton túl nincs tovább. Az em-
ber az élete végéig mégse totózhat azon, hogy min nem totózott
még eleget.
Felkeltem, főztem magamnak teát. Nyúl éppen végzett a
híradócucc összeszedésével, és odajött hozzám. Stannek és Me-
nőnek híre-hamva se volt. Ez a két ürge a Niagara közepén is
képes lenne aludni.
- A híradós Főkunyhótól megkaptuk a hívójelünket - számolt
be Nyúl. - Bravó Kettő Nulla. Szerintem nem rossz.
Fecsegtünk egy kicsit arról, hogy miből lesz majd leginkább
hiányunk. Elnézve, amint ballag vissza az ágyához, azon
tűnődtem, vajon a családjára gondol-e. Nagyon otthon- és csa-
ládszerető ember volt, a második gyerekük öt hónapja született.
Jillynél kötöttek ki a gondolataim. Reméltem, nem zaklatja föl
túlságosan, amit az újságokban olvas.
Szerelvényt cipelő-igazgató katonák lármája hallatszott min-
denhonnan. Feltettem a walkmanemet, és hallgatni kezdtem a
Madnesst. Az agyam persze ezerfele járt most is, de három körül
elbólinthattam, mert hatra, amikor felriadtam, a szólóénekesnek
már vagy két oktávval lejjebb ment a hangja, és a zene is a
végéhez közeledett.
Reggel aztán nagy nyüzsgés támadt. Ellenőriztük, rá tu-
dunk-e még állni a kis TACBE-rádiókkal a segélykérésre,
tudunk-e velük egymással beszélni terepen.
Vince begyűjtötte az 5,56-os töltényeket az Armalite
gépkarabélyokhoz és annyi 40 mm-es bombát a gránátvetőkhöz,
amennyire csak rá tudta tenni a kezét. Ezekből a bombákból sose
volt elegendő mennyiségünk, olyan félelmetes, kitűnő fegyver a
gránátvető. A bombája nagy érték, ahol csak lehet, elemeli az
ember. Megmagyaráztam a problémámat az egyik haveromnak
az A századból, és ő lopott is nekünk jó néhányat.
Az 5,56-osokat mind be kellett tárazni s aztán a tárakat el-
lenőrizni, hogy működnek-e. A tár éppolyan fontos, mint maga a
fegyver, mert ha a rugója nem löki fel a golyót, a fegyver megfe-
lelő alkatrészei se tudják továbbítani a töltényűrbe. Úgyhogy az
ember ellenőrzi és még egyszer ellenőrzi a tárait, aztán harmad-
szor is ellenőrzi. Az Armalite tára rendesen harminc töltényt fo-
gad be, de vagyunk páran, akik csak huszonkilencet rakunk bele,
hogy annál erősebb legyen a rugó lökése. Könnyebben és gyor-
sabban lehet új tárat benyomni, mint a beragadt fegyvert rendbe
hozni.
Ellenőriztük a 203-as bombákat és a robbanóanyagot is. A
PE4-nek sem a szaga, sem a tapintása nem emlékeztet a
gyurmáéra. Meglepően inaktív. Nyugodtan meg lehet gyújtani,
úgy ég, mint valami csillagszóró. Az egyetlen baj az vele, hogy
hidegben törékennyé válik, és akkor nehéz formára gyúrni. Me-
legítheti az ember a tenyerében, míg vissza nem nyeri a
képlékenységét.
Ellenőriztük és még egyszer ellenőriztük az összes deto-
nátort. A nem elektromosakat, amelyeket a biztosítókapcsoló-
khoz használunk, a beléjük égő biztonsági gyutacs élesíti ki,
úgyhogy ezek nem ellenőrizhetők. Az elektromosakat viszont az
áramkörvizsgálón tesztelni lehet. Ha az áramkör teljes, biztosra
vehető, hogy az elektromos hullám begyújtja majd a benne levő
robbanóanyagot, ez pedig felrobbantja az egészet. Szerencsére
ezek között alig van selejt.
Az időzítők ellenőrzése lassú meló. Be kell állítani rajtuk a
késleltetést, és tesztelni, hogy működik-e. Ha egy órára
működik, működni fog negyvennyolcra is. Szóval beállítja az
ember, és megnézi, kifogástalan-e a működése. Ha öt
másodpercnél többet siet vagy késik, elméletben le kell cserélni.
A gyakorlatban én kivágok minden olyan időzítőt, ami valamiért
nem tetszik.
Utoljára a Claymore típusú gyalogsági aknák huzalozását el-
lenőriztük, ami szintén áramkörvizsgálóval lehetséges.
Ezután sorra átvettük, hogyan kell kiélesíteni, illetve ha-
tástalanítani a kis Elsie típusú gyalogsági aknákat. Sokan rég
nem foglalkoztunk már ezzel a szerkóval. Előfordulhat ugyanis,
hogy szépen lefektetjük a robbanóanyagot meg az Elsie aknákat
a célpontra, aztán utóbb valamiért fel kell szedni őket. Ez igen-
csak megnehezíti a lerakó dolgát, mert nemcsak hogy meg kell
jegyeznie, hová tette őket, hanem aki beállította, annak is kell le-
szednie róluk az érintésgátlókat.
Claymore-ból sosincs elegendő, ami komoly gond, mert
védekezéshez, üldözéskésleltetéshez is elsőrangú. A megoldás
az, hogy hátramegy az ember a konyhához, újít egy halom fagy-
laltosdobozt, és csinál magának Claymore-t. Lyukat fúr a karton-
doboz közepébe, átbújtat rajta egy gyújtózsinórt, és belül meg-
csomózza. Üreges töltetet készít PE4-ből, és lerakja a doboz al-
jára, úgy, hogy a csomó beleágyazódjék. Utána telehányja a do-
bozt anyacsavarral, szeggel, vasdarabokkal, ráteszi a fedelet, és
ragasztószalaggal körültekeri. Ha aztán az aknát elhelyezte, már
csak detonátort kell erősítenie a gyújtózsinórra, és viszlát, jóska.
Ezután rátértünk a fegyverekre: legelőször is lementünk a
lőtérre, hogy „nullára lőjük" az irányzékot. Az ember lehasal,
egy száz méterre levő célalakon megcélozza ugyanazt a pontot,
és kilő rá egymás után öt töltényt. Ez így egy lövéscsoport. Meg-
nézi, hol helyezkedik el a csoport a célon, és úgy állítja be az
irányzékot, hogy a következő csoport oda menjen, ahová szánja
- vagyis pontosan ahová céloz. Ha nem lövi be a fegyverét, és
mondjuk száz méteren tíz centit hord félre, akkor az kétszáz
méteren húsz centi lesz és így tovább. Négyszáz méterről már
akár el is hibázhatja az ellenséget.
Mindenkinek más a „nullája", mert ezt rengeteg összetevő
befolyásolja. Például a testméretek vagy a szem-nézőke
távolság. Aki másnak a fegyverét használja, számítson rá, hogy a
„nulla" nem fog stimmelni. Rövid távon, úgy háromszáz méterig
ez nem gond, de nagyobb távolságra már az. Ilyenkor persze az
ember annyival „mellé céloz".
Egy egész délelőttöt kinn töltöttünk a lőtéren - előbb nul-
láztunk, utána teszteltük a tárakat. Én tíz tölténytárat
szándékoztam magammal vinni, ami kétszázkilencven töltényt
jelent, és minden tárat ellenőriznem kellett. Cipelni fogok ezen-
kívül még egy kétszázas láda Minimi-lőszert is, ami az Armali-
te-nak megfelelő űrméretű, és hevederből is, tárból is adagolha-
tó.
Ellőttünk néhány 203-as gyakorlóbombát is, amelyek becsa-
pódáskor krétaport pöffentenek fel, hogy látni lehessen, feljebb
vagy lejjebb kell-e célozni - amolyan kezdetleges nullázás ez is.
Sokféle forgatókönyvet végigpróbáltunk. A terepen a helyzet
percről percre változhat, s az embernek mindenre számítania
kell, hogy kellőleg rugalmas lehessen. Ezt pedig gyakorlással és
csakis gyakorlással lehet elérni. A tervezés-felkészülésnek ezt a
fázisát „próbálni-pofázni"-nak hívjuk, és a kínai tűzoltás elvére
alapozzuk. Rangtól függetlenül beleugathat bárki, és
szétcincálhatja a másik elképzelését.
Kipróbáltuk a különféle lesállásokat is, hiszen nem ismertük
a ránk váró terep adottságait. Lehet, hogy tükörsima lesz, amely
esetben kétszer négyes csoportban foglalunk el lesállásokat,
hogy támogatást nyújthassunk egymásnak. Azt is megvitattuk,
hogyan érintkezzen a két csoport - madzaggal-e, amit egysze-
rűen kifeszítünk a két állás között, és megrángatjuk, ha dráma
van, vagy tábori telefonon, ami nem egyéb, mint egy kis
kézibeszélős készülék kétdrótos D10-es zsinórral. Arra az esetre,
ha tényleg megpróbálnánk szabotálni a híradóvezetékeket,
végigcsináltuk a D10-es kigöngyölítését meg a próbatelefonálást
is. Nyúl egyszer csak eltűnt, és egy olyan elektronikus tábori te-
lefonkészülékkel jött vissza, amihez még ő sem értett. A
készülék, mielőtt megcsapta, két hordozható tábori irodaépületet
kapcsolt össze. Úgy ültünk köréje, mint a gyerekek a legújabb
játékuk köré, nyomogattuk ezét, tologattuk azát. - Na és ez itt mi
az isten? Mi van, ha megnyomom azt?
A hátizsák bepakolásakor elsődleges fontosságú a „feladat-
hoz szabott felszerelés" - a mi esetünkben speciális anyagi esz-
közök és az ezek célba juttatását vagy elhelyezését elősegítő fel-
szerelés. Utána jöttek a túlélés alapvető kellékei - víz és élelem,
traumakezelési készlet, és erre a vállalkozásra még atom-, bio-
lógiai és vegyivédelmi eszközök is.
A hátizsákunkba az a felszerelés került, amire a terepen
szükségünk lesz. Csakhogy a rádióelemek például kimerülnek,
úgyhogy sok minden mással egyetemben pótolni kell majd őket
a kétheti önellátó létezésünk során. Több felszerelést kell tehát
magunkkal vinnünk és elraktároznunk, hogy a hátizsákokat kellő
időben újra feltölthessük. Ezt a célt szolgálták a nagy húszliteres
kannák meg a két homokzsák - egyikben tartalék védőruhák,
másikban élelem, pótelemek és egyéb vicik-vacakok voltak.
Az egész valami iszonytató súlyra rúgott. Az elosztását Vin-
ce-re bíztuk. A különféle felszerelést mindig egyenletesen kell
elosztani a járőr tagjai között. Ha minden robbanóanyag ugyan-
abban a zsákban lenne és ezért vagy azért elveszne, a robban-
tásról mint olyanról le is mondhatnánk. A falklandi háborúban az
egész expedíciós haderő Mars-csokoládékészletét egy hajó
szállította, és a fiúk térdig be voltak szarva, hogy elsüllyed.
Bízták volna Vince-re a megszervezését. Az egyenlő elosztásban
a taktikai okok mellett az sem utolsó szempont, hogy senki se
szeret a másiknál többet cipelni, legyen bár két méter magas
vagy százötven centi. Van egy kilencven kilóra hitelesített
mérlegünk, s ez kimutatta, hogy hátizsákban-derékszíjon
hatvanöt kilót fogunk cipelni per kopoltyú. Ezenkívül
mindegyikünkre jutott még egy húszliteres kanna víz - újabb
húsz kiló. Vittük a védőfelszerelésünket és a tartalék élelmünket
is, ami még hozzáadott hét kilót, ezeket a szájuknál összekötött
két homokzsákban, hogy nyakba vagy vállra lehessen akasztani.
Fejenként tehát összesen kilencvenkét kilót cipeltünk, ami egy
jól megtermett ember súlya. Mindenki úgy pakolta be a
felszerelését, ahogy akarta. Egyetlen kikötés, hogy a
járőrrádiónak mindig a híradós zsákja tetején kell lennie, mert
tűzharcba keveredve bármikor szükség lehet rá.
A derékszíjszerelék töltényből és alapvető túlélési esz-
közökből áll - vízből, élelemből, traumakezelési anyagokból
meg a személyes cuccokból. Ezen a vállalkozáson a de-
rékszíjunkra kerül a TACBE-rádió is, plusz álcaháló arra az eset-
re, ha természetes álcázás nem adódna, meg a gyalásó a kábelek
kiásásához. A derékszíjszerelék elvileg mindig rajta marad az
emberen, de ha lejön is, kartávolságnál messzebb nem mehet.
Éjjel is állandó fizikai kontaktusban kell lenned vele. Ha leszed-
ted, rajta alszol. Ugyanez a helyzet a fegyvereddel.
A felszerelés cipelésére a váltásos módszer bizonyult a leg-
jobbnak, két négyes csoportban: négy ember biztosít, négy
gürcöl, aztán cserélnek. Kemény munka, nem mondhatnám,
hogy alig vártam azt az első - vagy első két - éjszakai húsz kilo-
métert a helikopterből való kiszállástól az országútig. Gyakorol-
ni ezt most nem fogjuk: ilyen erővel azt is gyakorolhatnánk,
hogy vizesek vagyunk, éhesek és fázunk - aminek nem sok
értelme.
Azt viszont igenis gyakoroltuk, hogyan fogunk kiszállni a
gépből, mit csinálunk, ha megtámadnak, akár kiszállás közben,
akár akkor, amikor a helikopter indulni készül vissza.
 Mindenki a feladatra koncentrált. Vagy fizikailag készült,
vagy tervezgetett. A „próbálni-pofázni" fázisban láttam, hogy
mindenki minden idegszálával összpontosít.

Központilag étkeztünk, a szakácsok a kezüket ledolgozták

értünk. Az Ezred nagy része már elzúgott különböző beve-
tésekre, de még így is megtöltöttünk egy étkezdét, és vége-
hossza nem volt az ugratásnak. Az A század iszonyatos frizurát
csináltatott, csontig leberetváltatták magukat. Elöl csupa napbar-
nított arc, hátul csupa szikrázó fehér koponya. Pedig volt köztük
nem egy kibírhatatlan jampec és szalonmajom: gondolom, éjjel-
nappal imádkoztak, hogy legalább addig eltartson a háború,
amíg a hajuk kinő.
Mivel az Ezred-adminisztráció nagy részét is központilag
vezették, folyton olyan figurákba botlottam, akiket nem is tu-
dom, mióta nem láttam. Elhülyéskedett velük az ember, meg-
nézte, milyen dokumentációjuk van, aztán megcsapta, ha lehe-
tett. Mindenki sokkal elviselhetőbb volt, mint általában, hiszen
itt, az isten háta mögött semmi mással nem tudtunk foglalkozni,
csak a dolgunkkal. Pompásan érezték magukat a fiúk. A második
világháború és Dávid Stirling óta nem volt ekkora létszámban,
egy hadszíntéren együtt az Ezred.
Egy bizonyos ponton valami egész ocsmány oltásokat kap-
tunk egy biológiai harcanyag ellen, amit Szaddam Husszein
esetleg bevethet. Az elképzelés az volt, hogy az ember megkapja
az elsőt, vár egy-két napot, aztán visszamegy a másodikért, de a
többségnek az első döfés után elege volt. Olyan lett tőle a ka-
runk, mint a lufi, úgyhogy ment vissza a halál.
18-án megtudtuk, hogy előremegyünk egy másik helyre, egy
repülőtérre, s onnan indulunk majd a vállalkozásra. Rendet tet-
tünk a személyes holmink közt, hogy ha muszáj lesz továbbítani
netán a legközelebbi hozzátartozónknak, ne találjon benne kínos
dolgokat, mondjuk pornográf magazinokat. Ezt persze a fiúk is
megcsinálnák helyettünk, nehogy az egység szégyenbe
keveredjen. Hogy a családot minél kevesebb dráma érje,
rendszerint külön csomagoltuk a katonai cuccot és külön a
személyes jellegűt. Aztán fölcímkéztük, és beadtuk a század-
szolgálatvezető őrmesternek.

C130-assal repültünk ki a bázisról, a szállítógép tele volt

Land Roverekkel, felszereléshegyekkel. Alacsony taktikai re-
pülést hajtott végre, pedig még szaúdi légtérben voltunk. Az
iszonyatos lármától beszélni se lehetett. Feltettem a fülvédőmet,
és leszegtem a fejem.
Szuroksötétben landoltunk a nagy koalíciós légibázison, és
láttunk hozzá kipakolni a cuccunkat. A lárma állandó volt és
fülrepesztő. A fényesen megvilágított kifutópályán mindenféle
gépek indultak és szálltak le, a bemérőtől az A10-es Thunder-
boltig.
Itt már sokkal közelebb voltunk az iraki határhoz, és jóval
hidegebb is volt, mint amihez hozzászoktunk. Még pakolás,
közben is elkelt a meleg nadrág meg a köpeny. A pálmák alá, a
fűre terítettük a hálózsákjainkat, és teát főztünk.
Hanyatt feküdtem, és a csillagokat bámultam, amikor vala-
mi halk, távoli morajlás hallatszott, aztán addig erősödött, míg
be nem töltötte az eget. B52-esek hullámai zúgtak tova a fejünk
felett Iraknak. Bombázók mindenütt, amerre csak a szem el-
látott. Akár valami második világháborús toborzóplakát.
Üzemanyagtöltők kábelei csavarodtak kifelé, sugárhajtású re-
pülők húztak oda melléjük benzinért. Öt vagy hat percen át
dübörgött az ég. Odafenn elsöprő erejű, szívmelengető légi
ütőerő - idelenn meg, a füvön, egy csapat bokorugró teázgat. Ed-
dig magunkba zárkóztunk, csak magunkkal törődtünk, semmit se
láttunk a háborúból, csak a saját előkészületeinket. És most szó
szerint főbe kólintott bennünket: az Öbölháború nemcsak egy
maroknyi katona vállalkozása, hanem kurva nagy csinnadratta.
És: még egy ugrás, és mi is ott vagyunk a sűrűjében.
Pirkadat előtt vijjogni kezdtek a szirénák, az emberek fejet-
lenül rohangáltak föl-alá. Fogalmunk nem volt, mi ez az egész,
úgyhogy maradtunk a hálózsákban.
- Óvóhelyre! - ordított ránk valaki, de a zsák túl meleg volt
ahhoz, hogy otthagyjuk. Nem mozdult senki, és igen helyesen.
Majd ha akarnak valamit, szépen idejönnek és megmondják. Az-
tán egy hang azt süvöltötte: - Scud! -, mire fölpattantunk. Alig
kerültünk függőleges helyzetbe, lefújták a riadót.
Megtudtuk, hogy aznap éjjel indulunk. Nagy meg-
könnyebbülés volt. Nem hoztunk magunkkal a repülőtérre mást,
csak amiben voltunk.
Aznap délután kiadtam a szabályszerű vállalkozási paran-
csokat. Mindenki jelen volt, aki az akcióhoz bármi módon kap-
csolódott - a járőr tagjai, a századparancsnok, a műveleti tiszt,
aki a század összes harctevékenységét ellenőrzi.
Miután szóban kiadtam, a parancsok továbbkerülnek a
műveleti központhoz. Ott is maradnak egészen a vállalkozás
végéig, hogy ha valami befuccsol, tudják, mi lett volna a tervem.
Ha például a negyedik napra A ponton kellene lennünk, és nem
vagyunk ott, tudni fogják, hogy szeretném, ha átrepülne felet-
tünk egy gyors sugárhajtású, mert TACBE-kapcsolatot akarok
vele létesíteni.
Minden parancsűrlap tetejére oda van nyomtatva: CSAK AZ
LÁSSA, AKINEK TUDNIA KELL RÓLA. Létfontosságú, hogy
senki se tudjon semmit, ami nem tartozik rá. A pilóták például
nem vettek részt a parancsadáson.
Először is lefestettem a terepet, ahol működni fogunk. A pa-
rancsokat úgy kell elmagyarázni, mintha senkinek se lenne fo-
galma semmiről - ez esetben tehát kezdetnek körvonalaztam, hol
fekszik Irak, és milyen országokkal határos. Eztán következtek a
környék, esetünkben az útkanyar részletei. Elmondtam, milyen a
terep felszíne, mit tudok a topográfiájáról. Amit én tudtam,
nekik is tudniuk kellett.
Utána megadtam a napkelte- és napnyugtaidőpontokat, a
holdállásokat és az időjárás-előrejelzést. A meteorológus fiúk
megnyugtattak, hogy hűvös, száraz idő várható. Az időjárásra
vonatkozó információk igen fontosak, mert ha a parancsban ar-
ról értesültél, hogy az uralkodó széljárás északkeleti, ennek se-
gítségével tájékozódhatsz. Mivel az idő továbbra is kedvezőnek
ígérkezett a vállalkozás teljes tartamára, ismét úgy döntöttünk,
hogy hátrahagyjuk a hálózsákokat. Nem mintha helyünk lett vol-
na az elpakolásukra.
A parancs „szituáció" részében normális körülmények köz-
ött előadtam volna mindent, amit a várható ellenségről tudok -
fegyverzet, harci szellem, összetétel, erő stb. -, de ezekről alig
volt információnk. Megjelöltem volna azt is, hol helyezkednek
el baráti csapatok, és miben számíthatunk rájuk, de ezen a
vállalkozáson ilyesmi nem fog rendelkezésünkre állni.
Következett a vállalkozás „jellege", ezt kétszer is elis-
mételtem. Úgy szólt, ahogyan a századparancsnok az eliga-
zítószobában elmondta: egy, megkeresni és megsemmisíteni az
északi utánpótlási vonal körzetében lefektetett híradókábeleket,
kettő, megkeresni és megsemmisíteni a lehető legtöbb Scudot.
Most jött a „kivitelezés", vagyis a lényeg - hogy hogyan is
fogjuk végrehajtani a vállalkozást. Előbb általánosságban
vázoltam a teendőket, aztán fázisokra bontva, mintha csak vala-
mi mesét adnék elő.
- Első fázis a terepre való megérkezés, Chinook-kal.
Második fázis az előrenyomulás a lesállás-plusz-tárolókörlethez.
Harmadik fázis a lesállás kialakítása. Negyedik fázis a felderítés
és a támadás a összeköttetési vonalak ellen. Ötödik fázis a Scud-
akciók. Hatodik fázis vissza a bázisra, vagy utánpótlás-felvétel
és új eligazítás.
Ezután sorra vettem mindegyik fázist, részleteiben. Ennek a
lehető legaprólékosabbnak kell lennie, hogy ne maradjon ho-
mályos pont. Minden fázis végén rátértem az „eljárás, ha" eshe-
tőségére - példának okáért mit teszünk, ha megérkezéskor
támadást kapunk, ha a járőr tűz alá kerül, miközben a helikopter
száll föl. Így az emberek azt is tudni fogják, mit akarok, ha nincs
dráma, meg azt is, hogy mit, ha van.
Elméletben ez mind nagyon szép, csakhogy minden „eljárás,
ha" lehetőséget részletezni is kell, hogy mindenki tudja, mit
várok el tőle. Ezt előre meg kellett beszélni, ki kellett dolgozni,
aztán szabályos parancsban megadni. Ha minden eshetőségre
tervezünk, azzal időt és energiát takarítunk meg a terepen, mert
mindenki tudni fogja, mi a dolga. Például mi van, ha a helikop-
ternek egy bizonyos ponton vissza kell jönnie a járőrhöz, hogy
az elromlott rádió helyett újat hozzon? Amikor leszáll, a
hátuljához megyünk? Vagy az oldalajtón kapjuk meg a csere-
rádiót? Hogyan hívjuk ki a madarat? Mi az azonosítási kód?
Erre az volt a válasz, hogy fonetikus ismertetőjelet adunk meg, a
Bravó betűt, vagyis a B-t. A pilóta tudni fogja, hogy a térképnek
egy bizonyos négyzetében, illetve azon belül valamelyik ponton
a B-t villogtatjuk majd az infravörösön. Passzív éjjellátó szem-
üveget fog viselni, és tudni fogja, mert megmondtam neki, hogy
a B egyenes szárától balra öt méterre kell landolnia. És mivel
így tőlem jobbra száll le, nekem csak el kell mennem a fülke
mellett, egyenesen az oldalajtóhoz, amely a Chinookoknak a bal
felén van a fülke mögött, bedobnom a rádiót, és elkapnom az
újat, amit kidobnak. Ha üzenetük van, megmarkolják a csuk-
lómat, és egy darab papíron adják át. Az egész ügylet nem tart
tovább egy percnél.
Körülbelül másfél órába telt, hogy minden fázis minden
részletét átvegyük. Eztán jöttek az összehangoló utasítások, az
időzítés, a térképadatok, a gyülekező- és egyéb fontos helyek
megjelölése. Ezeket már egyszer megadtam, de megerősítés
végett elismételtem. Ebben a szakaszban kerítettem sort az el-
járásra, ha fogságba esnénk, s a menekülési terv részleteire is.
 Részleteztem az ellátási támogatást, vagyis hogy miféle
anyagokat és felszerelést viszünk magunkkal. Végül ismertettem
a parancsnoki beosztást, a rádiótípusokat, frekvenciákat,
kódjeleket- és szavakat meg a terepen használható egyéb, speci-
ális jelzéseket.
- Biztos mindnyájan tudjátok már - mondtam -, hogy a
hívójelünk Bravó Kettő Nulla. Parancsnoki beosztás: a járőrpa-
rancsnok én vagyok, helyettesem Vince. A többiek verekedjék ki
maguk között.
Ezután következtek a járőrtagok kérdései, utána pedig egyez-
tettük az óráinkat.

A légi eligazítást a pilóta tartotta, mert oda- és vissza-

szállítás közben ő lesz a parancsnok. Megmutatta nekünk az
útvonaltérképet, beszélt a várható nehézségekről, a légvédelmi
ütegek elhelyezkedéséről, a Roland föld-levegő rakétákról. Meg-
mondta, mit csináljunk és mit ne a helikopter hátuljában szállítás
közben, s mit, ha lezuhannánk. Átvettem ezt vele már előzőleg,
és titokban örültem, hogy azt akarja, ez utóbbi esetben váljunk
szét, a gép legénysége és a járőr külön-külön próbáljon szeren-
csét. Őszintén szólva nem szerettük volna, ha egy csomó repülős
lóg a nyakunkon, de ki tudja, miért, nekik sem igen akarózott
velünk tartani. Beszélt a bevetések megtervezéséről is, mert
éppen akkor bombatámadásokat fognak intézni közeli célpontok
ellen - néhány rögzített Scud-indítóállást fognak leslaugolni az
érkezési pontunk tíz kilométeres körzetében. A repülésünket úgy
tervezték meg, hogy a légitámadások közben csusszanhassunk
be észrevétlenül.
A parancskiadásnak 11.00-kor lett vége. Most már mindenki
tudta, mit kell csinálnia, hol és hogyan.
 Ebédnél közölték velünk: lehet, hogy a bevetések miatt
mégse fogunk tudni a rendeltetési helyünkre eljutni. Meg-
próbálni azért megpróbáljuk - aztán majd kiderül. Utántöltés a
szaúdi-iraki határnál, s onnan tovább tele tartályokkal. Még egy-
szer ellenőriztünk mindent, kocsikra raktuk a felszerelést, és ala-
posan bezabáltunk.
Nagyon mentünk volna már. Olyan „gyerünk, hajtsuk végre"
hangulatban voltunk. A többiek csak lopkodják tovább a
sátorponyvákat meg a szerkót, újítsanak, amit akarnak. Mire
visszaérünk, a táborbeli tulajdonviszonyok százszázalékosan át
fognak rendeződni.
18.00-kor felugráltunk a járművekre, és kihajtottunk a Chi-
nookhoz. Nagyon közvetlen volt az egész, hapsik jöttek oda a
századból, és ilyeneket mondtak: - Hányas az új bakancsod?
Úgyse lesz rá többet szükséged. - Az első állomáshelyünkön
négyen-öten újítottunk pár habszivacs matracot, hiszen: ha ott
van és fénylik, vedd el. Most aztán más járőrök tagjai
szállingóztak oda hozzánk, mondván: - Többet úgyse alusztok
rajtuk, hagyjátok csak itt. - És nagy igyekezettel majmolták a
sírásást.
Odajött még az ezredfőtörzs is. - Elröpülni, megcsinálni,
spuri vissza. - Így szólt a teljes eligazítása.
Bobnak hirtelen eszébe jutott valami. - Ezt jól elbasztam -
mondta az egyik haverjának. - Elfelejtettem kitölteni a
végrendeleti űrlapot. A muterom neve rajta van, alá is írtam. Áss
már bele a zsákomba, keresd meg a címét. És töltsd ki, légy
szíves, és add le.
Elbeszélgettem a pilótákkal. Kaptak golyóálló ruhát, és most
azon töprengtek, mit csináljanak vele - üljenek rá, hogy a
töküket el ne lőjék, vagy vegyék föl, hogy a mellüket védjék.
Úgy döntöttek, fölveszik, mert töketlenül még csak-csak elél az
ember.
- Nem mintha ez amúgy tökös gyerek lenne - mondta a
másodpilóta -, majd meglátjátok.
 Még világos volt, láthattuk, micsoda homokörvényt kavar-
nak a helikopter rotorlapátjai, amikor felemelkedtünk. Aztán a
por leülepedett, és már csak azt láttuk, hogy a fiúk bámulnak
utánunk és integetnek.
Alacsonyan repültünk a sivatag fölött. Eleinte figyeltük a ta-
lajt, de nem volt rajta sok látnivaló - végtelen homokrengeteg
meg pár domb. A sivatagon itt-ott furcsa köröket pillantottunk
meg - akár a gabonakörök, csak kifordítva: a termés nőtt ki, nem
az volt lenyomva. Mezőgazdasági termelőegységek voltak, de
úgy néztek ki onnan fentről, mint zöld hulladékfeldolgozó tele-
pek azokkal a hatalmas, körbeforgó öntözőkarokkal.
Elképesztően kiríttak a terméketlen tájból.
Sötétedett, húsz kilométerre járhattunk a határtól, amikor a
pilóta hátraszólt a fejmikrofonján:
- Küldd oda a fiúkat az ablakhoz, mert ilyet még nem
láttatok.
Számtalan repülőgép húzott az égen vagy ezer-lábnyival
fölöttünk. AWACS-ok tervezték meg a röptüket, ahogy
törtmásodpercnyi pontossággal szálltak a légi folyosók komplex
hálózatán. Mindegyiknek égtek az elülső fényei. Valósággal
lángolt tőlük az ég. Olyan volt, akár a Csillagok háborúja, ahogy
különböző színű fények villogtak a különböző nagyságú gép-
eken. Mi száz csomóval repültünk, ők úgy öt-hatszázzal. El-
tűnődtem rajta, vajon tudják-e, hogy mi is itt vagyunk. Vajon
mondják-e magukban: reméljük, jól végezzük majd a dolgunkat,
hogy ezek a fiúk rendben megérkezhessenek, és elvégezhessék a
magukét. Nem volt nagyon valószínű.
Letűzött hozzánk két vadász, jól megnézett, aztán visszasu-
hant az égre.
- Öt kilométer a határig - mondta a pilóta. - Most figyelje-
tek.
Mintha csak a blackpooli fényjátékot kapcsolták volna ki
egyetlen gombnyomással, az ég egy csapásra szuroksötét lett. Az
összes repülőgép ugyanabban a másodpercben oltotta ki a
fényeit.

Szuroksötétben szálltunk le, „forró" utántöltésre, ami azt je-

lenti, hogy a gépben maradtunk, és a rotorokat sem állították le.
Itt kapjuk meg a végső „oké"-t vagy „nem"-et is, a bevetések
pillanatnyi helyzetének megfelelően, úgyhogy idegesen néztem
a homályból kibontakozó karbantartókat, ad-e valamelyik
bátorító jelet. Aztán az egyik felnézett a pilótára, és körözni kez-
dett a feje fölött a kezével: vissza.
Az Isten tegye akárhová!
Egy másik ürge odaszaladt a pilótához, és egy darab papírt
nyomott a kezébe az ablakon át.
A pilóta hangját hallottuk a fejhallgatóban: - Akció lefújva,
ismétlem, lefújva, visszamegyünk.
Beleszólt Menő: - A kurva életbe, legalább a határon libben-
jünk át, hogy elmondhassuk, ott voltunk - egy-két kilométer,
mibe kerül az? Röpüljünk át, különben kiröhögnek bennünket a
bázison.
De a pilóta másként vélekedett. Húsz percig maradtunk még
a földön, elvégezte az ellenőrzéseket, s amikor a töltés megvolt,
felszálltunk, és indultunk vissza délnek. Gépkocsik vártak ránk.
Bepakoltuk a cuccot, és bevonultunk a félszázadkörletbe, ame-
lyet azóta áthelyeztek a repülőtér másik végébe. A fiúk
lövészgödröket ástak, s letakarták köpennyel, deszkával, karton-
papírral, hogy a szelet kirekesszék. Tisztára koldustanyának
látszott: testek kuporogtak mindenütt a kis spirituszkocka-tüzek
körül.
Kutya rossz kedvében volt a járőr, nemcsak mert nem jutot-
tunk át a határon, hanem mert fogalmunk sem volt, mi jön ez-
után. Én meg különösen mérges voltam, mert már a matracomat
is elajándékoztam.
 Egész 20-án csak ácsorogtunk, vártuk, hogy történjen vala-
mi, vártuk a beosztásunkat.
Újra és újra ellenőriztük a felszerelésünket, s megpróbáltunk
valamiféle otthont teremteni magunknak, hátha hosszú lesz a
várakozás. Álcahálót feszítettünk ki, nem annyira harcászati
okokból, hiszen a repülőtér területe biztosított volt, hanem hogy
kicsukjuk vele a szelet, és nappal árnyékot is vessen.
Az emberben a védettség illúzióját kelti, ha föléje borul va-
lami. Amint berendezkedtünk, tépni kezdtünk föl-alá a dzsipek-
kel, nézve, hogy mit fújhatnánk meg. A kleptomániások paradi-
csoma volt az a tábor.
Nagyokat csereberéltünk a jenkikkel. A mi fejadagunk sok-
kal jobb az amerikaiakénál, de az övékben több kellemes dolog
van - M&M meg borsszósz például, amivel meg lehet ízesíteni a
húskonzervet. Másik remek alkotórésze a jenki fejadagcsomag-
nak az erős műanyag kanál. Ha az ember egy kis lyukat éget a
hátába, madzagot fűzhet bele, és zsebben hordhatja: eszményi
kaparókanál.
Mivel a habszivacs matracainkat a végül is meghiúsult re-
pülés elragadta tőlünk, igyekeztünk kényelmes, amerikai rend-
szerű tábori ágyakra szert tenni. Az amerikaiaknak a fülükön is
cucc jött ki, és, eszem a pamutzoknijukat, szívesen becseréltek
egy hordozható priccset két láda angol fejadagra.
Kis-Amerika a repülőtér túloldalán terült el. Volt azoknak
mindenük, a mikrohullámú sütőtől és a fánkautomatától a
végeérhetetlen Bart Simpson-videókig. A jenkik tudják, hogyan
kell a háborúnak megadni a módját. Az amerikai iskolások hatal-
mas doboznyi ajándékokat küldtek a katonáiknak: hatéves gye-
rekek rajzai voltak bennük, amelyeken a jókat amerikai, a
rosszakat meg iraki zászlóval lehetett látni, rengeteg szappan,
fogkrém, íróeszköz, fésű, izzadásgátló. Ott hagyták őket felbont-
va a kantinasztalokon, lehetett belőlük válogatni. A jenkik baro-
mi rendesek voltak, mi meg csak vedeltük a habos capucci-
nójukat, és tömtük a zsákunkat. Mondanom se kell, szinte min-
dent elhordtunk.
Félelmetes fazonok voltak köztük, főleg a pilótáik, akik, ha
jól értettem, többnyire a Nemzeti Gárdához tartoztak. Civilben
ügyvédek voltak, meg fűrészmalom-igazgatók, nagy, negyven-
és ötvenéves gyerekek, tele kitűzővel meg jelvénnyel, a száj-
ukban hatalmas szivarok, úgy cikáztak az égen a Thunderboltja-
ikkal, és nyerítettek: „Üsd-vágd, nem apád!" Többüknek ez volt
a harmadik háborúja. Arany pofák voltak, isteni sztorikat tudtak
előadni. Élvezet és okulás volt hallgatni őket.
A következő két napon újra átvettük a tervet. Most, hogy
időnk van, nem lehetne-e még javítani rajta? Rágtuk, rágtuk, de
a terv maradt a régi.
Idegőrlő volt ez a várakozás: mint amikor már mindenki
fölemelkedett a startvonalnál, de az indító alszik. Ezek után
megkönnyebbülés lesz kiérni a terepre.
Beszélgettünk egy Jaguar-pilótával, akinek a gépe napok óta
ott rostokolt a repülőtéren. A legelső bevetéséről kellett vissza-
fordulnia a szerencsétlennek valami dinamóprobléma miatt.
- Most már az egész háborút itt töltöm inkább - mondta. -
Ami baszogatást kapok, ha visszaröpülök, az kibírhatatlan lesz.
Őszintén sajnáltuk. Pontosan tudtuk, mit érez.
Végül 21-én értesítettek bennünket, hogy másnap éjjel indul-
hatunk.

22-én pirkadatkor ébredtünk. Menő rögtön rágyújtott egy ci-

gire.
Stan, Menő, Mark meg én egy háló alatt voltunk, fejadag-
meg mindenféle egyéb ládákkal és műanyag zsákokkal
körülbástyázva. Középen kis főzőtűz égett.
Stan a hálózsákjában fekve főzte a teát. Abban a hidegben
senkinek se volt kedve katonásan felpattanni. Heverésztünk, te-
áztunk, jártattuk a szánkat, és kifaltuk a fejadagokból a csoko-
ládét. Éjjel két Scud-riadó is fölvert bennünket a legszebb
álmunkból. A szerkó ugyan rajtunk volt, de akkor is kibaszás,
hogy bakancsot kell rántani, golyóállót meg sisakot föl, és tűzés
a gödrökhöz. Mind a kétszer összvissz tíz percbe telt, hogy a ria-
dót lefújják.
Menő kibontott több kolbászosbabcsomagot, és föltette őket
főni. Három-négy bögre tea és Menő esetében három cigaretta
után befogtuk a World Service-t. Bárhol legyen az ember, abból
hamarabb megtud mindent, mint bárki mástól. Hadműveletekre
és gyakorlatokra is mindig viszünk magunkkal rövidhullámú
rádiókat, mert ha az ember ottragad a dzsungel közepén, a
külvilággal való egyetlen kapcsolata a World Service. Minden-
hol emberek görnyednek a rádiójuk fölé, tekergetik a keresőt,
mert napszaktól függően más és más a frekvenciája. Erre a
vállalkozásra is visszük a rádióinkat, hiszen lehet, hogy az
adásból tudjuk majd meg, hogy vége a háborúnak. Addig senki
sem árulja el, amíg fel nem vesszük a kapcsolatot, és az
történhet éppen a Szaddam fegyverletétele utáni napon is.
Hülyére röhögtük magunkat Menő készülékén, mert csak a rag-
tapasz meg a madzag tartotta össze. Mindenkinek digitális rádió-
ja volt, de ő ragaszkodott a maga gőzmeghajtású masinájához,
pedig órákba telt, mire be tudta állítani.
Azt pletykálták, aznap posta jön, az első, amióta Szaúdiba
megérkeztünk. Kellemes lenne híreket kapni otthonról, mielőtt
elröpülünk. Házat készültünk vásárolni Jillyvel, és még alá kel-
lett írnom az ügyvédi meghatalmazást. Reméltem, hogy idejében
megkapom, különben nagy drámák várnának Jillyre, ha bekre-
pálnék.

Odajött a pilóta meg a másodpilóta, és megbeszéltük a bera-

kodást. Végigvettem velük az eljárást arra az esetre, ha megsza-
kadna az összeköttetés, illetve ha támadás érne bennünket meg-
érkezéskor, nehogy félreértés legyen.
 Fecsegtünk egy kicsit a két rakodóval is: húszegynéhány
éves fiúk voltak, láthatólag nagy Apokalipszis most-rajongók,
mert a Chinookból csak úgy meredeztek a géppuskacsövek.
Csak a tigrisfej hiányzott a sisakjukról meg a „Valkűrök lovag-
lása" a hangszórókból. Életük nagy élményének ígérkezett, hogy
átrándulhatnak a határon. Odavoltak a boldogságtól.
A pilóták értesültek néhány új légvédelmi állásról, és azon
dolgoztak, hogyan kerüljék ki őket, de a rakodók mintha alig
várták volna, hogy támadás érjen bennünket. Nagy csalódás lesz
nekik, ha kitesznek minket és még vissza is repülnek egy darab-
ban.
Én közben a repülőtér másik végén, egy asztalnál zavartala-
nul még egyszer átfutottam a parancsokat. Mivel az első utunk
meghiúsult, új parancsokat kell majd kiadnom aznap délután -
nem ugyanolyan részletességgel, de a lényeget újra át kell ven-
nünk.

Vártuk a ritka madarat, a postát. Végül híre jött, hogy meg-

érkezett, ott van a repülőtér túlsó végén, fél mérföldre tőlünk.
17.30 volt, fél óra múlva felszállás. Bevágtuk magunkat Vince-
szel egy dzsipbe, átrepesztettünk, és fölmarkoltuk a B század
zsákját.
Az egyik srác postája a jövedelemadó-fizetési felszólítást tar-
talmazta, a másikat arra buzdították, hogy vegyen részt a Re-
ader's Digest sorsolásos játékában. Én szerencsésebb voltam, két
levelet is kaptam. Egyiket anyámtól, ez volt tőlük az első tizen-
hét éves korom óta. Nem tudták, hogy az Öbölben vagyok, de
persze gondolhatták. Nem volt időm elolvasni. Ha rohan az em-
ber, legalább nyissa föl a borítékot, mintha elolvasta volna - mi-
nek búsítson valakit, ha nem tér vissza? A másik, nagyalakú bo-
rítékon azonnal felismertem Jilly kézírását. Karamella volt ben-
ne, a kedvencem. Furcsa módon épp nyolc nagy darab karamel-
la, jutott mindenkinek egy. És benne volt az ügyvédi meghatal-
mazás is.

Az Utolsó Vacsora mindig jeles esemény bevetés előtt. Min-

denki odajön marhulni.
- Viszlát, amikor majd kaparlak el benneteket - mondta vala-
ki, mutatva, hogy hogyan hányja a földet a sírunkra.
- Eddig az élet, faszfej - mondta valaki más. - Milyen
járgányod van odahaza? Ki tanúsítja, hogy nekem ígérte a
járgányát, ha fölfordul?
Szóval vidám volt a légkör, mindenki szívesen segített az
előkészületekben. Aztán befutott egy rakomány „friss áru". Az
ezredraktáros őrmester eltérített egy fuvar marhahúst, kolbászt,
gombát és más ínycsiklandó falatokat. Isteni kaja volt, csak mi-
vel olyan régóta éltünk hideg koszton, rögtön fosnunk kellett
tőle.
 5

A
fiúkból.
földi személyzet egész éjjel fenn volt, foltos sivata-
gi mintára álcázta a Chinookot, ami óriási fütty-és
tapsvihart váltott ki a búcsúztatásunkra megjelenő

Elérkezett az idő, hogy átadjuk az utolsó üzeneteket. A ha-

veromat, Micket meglátva így szóltam hozzá: - Ha dráma van,
Enóra bíztam a leveleket. A menekülési térképemre gondod le-
gyen, mert az egész század aláírta. Nem szeretném, ha elkal-
lódna, szép emlék lesz Jillynek.
Hallottam, hogy Vince azt mondja: - Ha dráma van, gondos-
kodjál Dee-ről, hogy mindent megkapjon.
Micknek fényképezőgép lógott a nyakában. - Akartok egy
felvételt?
- Hülyeség lenne kihagyni - feleltem.
Azzal elhelyezkedtünk a Chinook rámpáján, hogy el-
készülhessen a Bravó Kettő Nulla csapatfotója.
A srácok a helikopter legénységével hülyültek, főleg a rako-
dókkal, akik közül az egyik kiköpött Gary Kemp volt a Spandau
Ballet-ből, az irdatlan pofaszakállig bezárólag. Két-három ürge
a századból egy gépkocsi mellett be-bappolt és dalolta, hogy
„You are gold..." Szegény srác azt se tudta, hová legyen
kínjában.
 Egyesek komoly képpel tették, hogy viszik a Szent Mihály
lovát, és valami gyászindulót dúdoltak hozzá. Mások az „It must
be love" című Madness-klip elejét majmolták, ahol az énekes
egy sírgödör szélén áll, a temetkezési vállalkozó meg körülötte
ugrál, és mértéket vesz róla.
És hülyülés közben itt is, ott is azt motyogták: „Gyertek
vissza minél hamarabb", „Remélem, nem lesz zűr".
Hátrajöttek egy utolsó beszélgetésre a pilóták is, már rajtuk
volt a golyóálló ruha. Aztán bemásztunk a helikopterbe.
A Chinooknak nincs első osztálya. A belseje spártai, üres
héj, a vázon műanyag borítással. Ülés nuku, a csúszásbiztos pad-
lóra lehet kucorodni. Az egész fedélzet csupa homok meg
gépzsír. Beállítottak egy nagy belső tartályt is, hogy minél több
üzemanyagot vihessünk magunkkal. A repülőbenzin és a
motorok bűze átható volt még hátul, a rámpánál is. Mintha
kemencében ücsörögtünk volna. A rakodók a hátsó zárólap
tetejét nyitva hagyták, hogy egy kicsit járjon a levegő.
Berobbantak a motorok, ocsmány gázfelhőket pöffentve
hátra. A rámpáról láttuk, hogy az ürgék okádást mímelnek a
hőpárában, és a Spandau Ballet újra előadta magát. Amint a Chi-
nook fölemelkedett, valóságos homokvihar támadt alatta. Mire a
por leülepedett, száz láb magasan jártunk, és hamarosan már
semmi mást nem láttunk, csak a dzsipek fel-felvillanó reflektora-
it.

Nagy volt a fülledtség, nemsokára izzadni és bűzleni kezd-

tem. Kivoltam szellemileg is, fizikailag is. Annyi minden kavar-
gott a fejemben. A terepre szállítás aggasztott, mert nem volt ha-
talmam fölötte: nem tehettünk mást, csak ültünk, és reméltük a
legjobbakat. Mindig utáltam, ha az életem valaki másnak a ke-
zében van. Roland légvédelmi rakétaállások voltak az
útvonalunkon, és minél nagyobb a gép, annál nagyobb az esélye,
hogy lelövik. A Chinook pedig valóságos behemót. Vagy meg-
történhet, hogy a mieink slaugolnak le bennünket, mert három
bombázóhullám fedezetében repültünk.
Azt ellenben alig vártam, hogy a terepre érjünk. Jó érzés
volt egy ilyen klasszikus SAS-vállalkozás parancsnokának lenni.
Mindenki reménykedik, hogy egyszer részt vehet egy igazi
háborúban; most itt volt az én lehetőségem, méghozzá olyan
bandával, amelyet a század máris elkeresztelt „Idegenlégiónak".
A hátizsákokat leszíjaztuk, nehogy önálló röpülésbe kezdve
ránk potyogjanak, ha a pilótának kitérő manővereket kell tennie
vagy ha lezuhanunk. Sötétedéskor a rakodók világítórudakat
állítottak a felszerelés köré, hogy a sérüléseknek elejét vegyék.
Ezek a rudacskák éppen olyanok, mint amilyeneket vi-
dámparkokban lehet vásárolni - műanyag csövek, meg kell őket
hajlítani, mire a bennük levő üvegfiolák eltörnek, és a kétféle
vegyszer elegyedéséből világító keverék jön létre.
Feltettem a fejmikrofonomat, hogy beszélhessek a pilótával,
a srácok közben a légierő holmijában turkáltak, szendvicseket,
csokoládét, ásványvizet újítva.
Ismét átvettük a földetérési verziókat. Ha leszálláskor
támadást kapunk, a gépen maradunk. Ha már kikecmeregtünk,
visszaugrálunk. Ha a madár már felszállt, és rajtunk ütnek, a
szimplex üzemű rádió másfél kilométerig hatásos, hogy vissza-
füttyentsük.
- Megfordulok, és visszarepesztek értetek - mondta a pilóta
-, ti meg felpattantok, mint a nikkelbolha. A cuccot hagyjátok a
picsába.
A légierőt sokan elegáns taxiszolgálatnak nézik, akik másra
se jók, mint hogy A-tól B-ig elvigyék az embert, de ez nem igaz:
szerves részei ők minden hadműveletnek. Hogy egy pilóta így
zúgjon vissza egy drámába a Chinookjával, az valami el-
képesztő. Hatalmas gép, könnyű célpont - ez az ürge mégis haj-
landó volt rá. Vagy fogalma sincs, gondoltam, mi minden
történhet odakinn a terepen, vagy azért ilyen blazírt, mert ez a
dolga. De hát tudni tudnia kell, fel lett készítve - akkor egysze-
rűen csak blazírt. De ha hajlandó rá, én bizony úgy be fogok ug-
rani a masinájába, mint a sicc.

Lassan arra is ráébredtünk, miféle táj felett repülünk itt Sza-

údiban. Úgy nézett ki, mint egy barna biliárdasztal. Rengeteg-
szer jártam a Közel-Keleten, de ilyet még nem láttam.
- Zanussin vagyunk - szólt bele a fejmikrofonba Chris. Az
Ezredben Zanussinak hívtunk mindenkit, aki úgy elszállt, hogy
szólni se érdemes hozzá, megközelíthetetlen, mintha egy másik
bolygón lenne.
Ez bizony tényleg Zanussinak festett - egy egész más vi-
lágnak. A térkép azt is elárulta, hogy a végállomásig ilyen lesz a
talaj. Ez még gondokat fog nekünk okozni, de most már késő
bánat. Nincs visszaút.
Időnként társalgás hallatszott be a fejhallgatóba: a pilóták
beszéltek az AWACS-okkal. Imádtam figyelni marcona rako-
dóinkat, ahogy a nagy hirigre készültek, ellenőrizték a
géppuskáikat meg minden, hőn remélve, hogy hamarosan be-
léjük ereszt valaki egy sorozatot.
 És mindeközben, egyvégtében: a rotorlapátok idegtépő kele-
pelése. Egymás közt nem sokat beszéltünk a nesz miatt. Minden-
ki örült, hogy végre nem odalenn rohangál, mint a töketlen ku-
tya, hanem itt fönn hever a cuccán, ásványvizet iszik, vagy
éppen egy kiürült üvegbe hugyozik. Eltűnődtem, mennyire
máshogy alakult volna az életem, ha megmaradok az iskolapad-
ban, és leteszem az érettségit. Most én ülhetnék a pilótafülkében,
gondtalanul fecsegve és a rám váró húsos tésztára meg pint sörre
gondolva.
Az elülső rakodó ajtaja félig nyitva volt, mint valami is-
tállóajtó. Bevágott rajta a légáram, hűvösen, üdítően. A Chinook
belső falán lógó vászonfogantyúk csapkodtak, lobogtak a
szélben.

Megérkeztünk a minapi utántöltő állomásra. A pilóta most

se kapcsolta ki a rotorokat. Motorhiba ezen a ponton egyenlő
lenne az akció lefújásával. Benn maradtunk a gépben, de a hátsó
rakodó eltűzött a sötétbe. A jenkiknek, eszem a szívüket, annyi a
cuccuk, hogy utánadobálják az embernek. A rakodó Hershey-
szeletekkel, fánkokkal, dobozos kólákkal jött vissza. Érthetetlen
okból a jenkik egy marék golyóstollat meg fésűt is ráerőltettek.
Vártunk és vártunk. Bob meg én kiszálltunk, és elmentünk
szarni a kifutópálya másik oldalára, vagy harminc méterre. Ami-
kor visszaértünk, a rakodó mutatta, hogy tegyem fel a fejhallga-
tómat.
- Megkaptuk az okét - szólt bele a pilóta, és most még az ő
hangján is átütött az izgalom.

Ereszkedtünk.
- Túl vagyunk a határon - jelentette közönyösen a pilóta.
Továbbadtam a hírt. A fiúk kezdték magukra aggatni a sze-
relést.
 A legénység nekilátott megdolgozni a fizetésért. A vicce-
lődésnek vége volt. Éjjellátó szemüvegben, nyolcvan csomóval
repesztettek, mindössze hetven-lábnyira a föld felett. A rotorla-
pátoknak jó nagy volt a fesztávolságuk, s a térképből tudtuk,
hogy nagy csomó áramvezeték és egyéb akadály között kell re-
pülnünk. Egyik rakodó az elülső lapátokat leste, másik a
hátsókat. A másodpilóta folyamatosan ellenőrizte a műszereket,
a pilóta a szemére meg a legénység tájékoztatására hagyatkozva
vezetett.
Pilóta, másodpilóta és rakodók megállás nélkül beszéltek.
Hangjuk megnyugtató volt. Minden reakciójuk pontos, begyako-
rolt. Olyan tényszerűen zajlott az egész, mintha csak a szimu-
látorban ülnének.
Másodpilóta: - Száz láb... nyolcvan láb... nyolcvan láb.
Pilóta: - Nyolcvan láb, vettem.
Másodpilóta: - Villanyvezeték egy mérföldre.
Pilóta: - Villanyvezeték egy mérföldre, vettem. Emelkedünk.
Másodpilóta: - Százhúsz... százötven... száznyolcvan...
kétszáz. Még fél mérföld. Már ötszáz láb.
Pilóta: - Ötszáz láb. Látom a vezetéket... föléje megyünk.
Rakodó: - Elhagytuk.
Pilóta: - Oké, ereszkedünk.
Másodpilóta: - Százötven... százhúsz... nyolcvan láb. Ki-
lencven csomó.
Pilóta: - Vettem, maradunk nyolcvan láb és kilencven cso-
món.
Másodpilóta: - Teknő balra egy mérföldre.
Pilóta: - Vettem. Tőlem jobbra épület.
Rakodó: - Úgy van, jobbra épület.
Másodpilóta: - Nyolcvan láb. Kilencven csomó. Villanyve-
zeték öt mérföldre.
Pilóta: - Öt mérföldre, vettem. Jobbra térek.
 A rakodók közben lefelé is nézegettek: nemcsak az aka-
dályokra, hanem a „bejövökre", a légvédelmi lövedékekre is
ügyeltek.
Másodpilóta: - Nyolcvan láb. Műút két mérföldre.
Pilóta: - Vettem. Műút két mérföldre.
Másodpilóta: - Még egy mérföld. Száz csomó, nyolcvan láb.
Nyolcvan lábnál lejjebb már forduláskor földnek ütköztek
volna a lapátok. A rakodók persze lestek az akadályokat, vi-
gyáztak, hogy a lapátoknak legyen elég helyük a forgásra, mi-
közben a terepjellegeket is kihasználva repültünk, hogy a heli-
koptert lehetőség szerint észre ne vegyék.
Pilóta: - Jobbra térünk.
Másodpilóta: - Hetven láb, száz csomó. Hetven láb, kilenc-
ven csomó.
El kellett húznunk egy nagyobb, kelet-nyugati irányú terep-
akadály fölött.
Másodpilóta: - Oké, és most az osztott pályás út öt
mérföldre.
Pilóta: - Menjünk följebb. Kétszáz láb.
Másodpilóta: - Oké, már látom is.
Mi, utasok csak ültünk ott Hershey-csokoládét majszolva,
amikor az elülső rakodó egyszer csak odaugrott a géppuskájá-
hoz. Megmarkoltuk a fegyvereinket, fölpattantunk. Fogalmunk
se volt, mi van. Sokat nem tehettünk volna, mert ha az ember ki-
dugja a csövet a légáramba, az olyan, mintha egy száz
mérfölddel repesztő autóból dugná ki a kezét. Szart se ért volna
az egész, de úgy éreztük, segítenünk kell.
Valójában nem is volt semmi dráma. Egyszerűen csak
közeledvén az úthoz, a rakodó remélte, hogy valaki ránk lő, és ő
visszadurrogtathat.
A Bagdad és Jordánia közötti főforgalmi út volt az. Ötszáz
láb magasan repültünk át felette. Gép kocsioszlopok reflektorai
villogtak odalenn, de mi nem voltunk kivilágítva, hallani pedig
egyáltalán nem hallhattak bennünket. Mindenesetre ekkor pillan-
tottuk meg először az ellenséget.
Az út, rajta lévén a térképünkön, tájékozódási pontul szol-
gált. Éppen azt számolgattam, meddig leszünk még a levegőben,
amikor meghallottam az elektromos riasztót.
Menőn és rajtam volt fejhallgató, egymást nézve hallgattuk
a legénység párbeszédét.
- Balra térni! Jobbra térni!
Elszabadult a pokol. A helikopter vadul lengett hol jobbra,
hol balra.
A rakodók elemlámpával a kézben ide-oda ugráltak,
háborodottan nyomkodták a gombokat, eresztették ki a „szecs-
kát", a lokátorzavaró fémszalagokat.
A pilóták többnyire tudták, hol vannak a Roland-ütegek, de
erről az egyről nyilvánvalóan nem tudtak. A föld-levegő rakéta
„bevilágított" bennünket, és működésbe hozta a fedélzeti riasz-
tókat. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, épp akkor men-
tünk a leglassabban.
Láttam Menő arckifejezését a félhomályban. Hamis bizton-
ságérzetbe ringatott minket az a sok nyugodt fecsegés. Egyszerre
úgy éreztem magam, mint amikor az ember vezetés közben egy
pillanatra lenéz, s mire újra fölemeli a tekintetét, az egész ábra
megváltozott előtte, rá kell ugrania a fékre. Azt se tudtam, ki-
lőtték-e a rakétát, befogott-e bennünket, vagy mi az isten van.
- A kurva életbe! - mondta Menő. - Ha elkapnak, legyen,
de hallani nem akarom.
Egyszerre dobtuk a padlóra a fejhallgatónkat. Aztán
előrevetődve összegömbölyödtem, felkészülve a
kényszerleszállásra.
A pilóta ide-oda hányta a gépet az égen. A motorok si-
vítottak, nyögtek a durva tornamutatványoktól.
Aztán a Chinook kilebegett, és röpült tovább. A rakodók ar-
cáról leolvashattam, hogy ezt megúsztuk.
 Feltettem a fejhallgatót, és megkérdeztem: - Mi a lófasz volt
ez?
- Talán egy Roland, ki tudja? Nem leányálom. És veletek
ellentétben nekünk vissza is erre kell majd jönnünk.
Le akartam szállni erről a gépről; magam akartam kezembe
venni a sorsomat. Szép dolog, ha sofírozzák az embert, de nem
így. És még nem is volt vége. Ha az iraki légvédelem jelentette,
hogy ellenséget észlelt, lehet, hogy keresni kezdenek bennünket
a repülőgépek. Fogalmunk se volt, föl tudnak-e egyáltalán
szállni az iraki gépek, vagy hogy képesek-e éjszakai bevetésre,
de az embernek mindig a legrosszabbra kell számítania. Izzad-
tam, mint egy igásló.
Fél óra múlva a pilóta közölte, hogy két perc és leszállunk.
Feltartottam két ujjamat a fiúknak, ahogyan ejtőernyős ugráskor
szoktuk. A hátsó rakodó már fűzte is ki a cuccunkat rögzítő
szíjakat. A fogai közt szorongatott elemlámpa vörös fényénél
úgy nézett ki, mint egy dühös ördög.
Négyünknek 203-asa volt, vagyis amerikai Ml6-os Armalite
gépkarabélya a cső alá csatlakoztatott gránátvetővel, amely a 40
mm-es, nagy golyóhoz hasonló gránátot lövi ki; a többiek Mi-
nimi golyószóróval voltak ellátva. A mi céljainkra az Armalite
jobb a hadseregben rendszeresített új SA80-asnál. Könnyebb is,
és nagyon könnyű tisztítani, karbantartani. Megbízható, egysze-
rű fegyver, különféle variációkban a vietnami háború óta hasz-
nálatos. Dzsungelgyakorlatokon próbát tett az Ezred az SA80-
assal is, amikor kifejlesztették, de nem felelt meg a
követelményeinknek. Az M16-ossal minden simán megy, nem
állnak ki belőle ilyen-olyan mütyürök. A tűzváltó nagyon
egyszerű, hüvelykujjal működtethető - az SA80-asnál az elsütő
ujját kell használnia az embernek, ami kész őrület. Mélységi
bevetésen az Ml6-os biztosító-tűzváltóját hüvelykkel le lehet
kattintani, s a mutatóujj ad végig a ravaszon maradhat. Sőt: ha az
M16-ost sorozatra állítottad, azzal kész is - fel van húzva, egy
golyó a töltényűrben. Persze őrjáraton az ember percenként
megtapogatja a hüvelykjével a biztosítózárat; csak az hiányzik,
hogy véletlenül elsüljön a fegyver az ellenség hallótávolában.
Az M16-osnak hangtalan a biztosító-tűzváltója - őrjáraton
újabb plusz -, és teljesen rozsdamentes. Ha az automata fegyve-
reket gépkocsikhoz hasonlítjuk, megállapítható: a sereg ahelyett,
hogy Ford Sierra 4x4-est vett volna - kipróbált, megbízható
járgányt, amit mindenki imád, aki csak vezette -, az SA80-assal
bevásárolt Rolls-Royce-ból. Csakhogy amikor rendszeresítették,
még igencsak prototípus Rolls-Royce volt, rengeteg kijavítandó
hibával. A 203-assal viszont véleményem szerint mindössze egy
baj van: hogy a gránátvető miatt nem lehet rá szuronyt feltűzni.
A mi M16-osainkon nem volt hordszíj. A szíj azt jelenti,
hogy a fegyver vállra vethető, márpedig vállalkozáson ennek
semmi értelme, a fegyvernek a kezedben kell lennie, lövésre
készen. Őrjáraton mindkét kezed a fegyvert markolja, s a tus a
vállgödrödben van. Ugyan mit érnél vele, ha nem tudnád azon-
nal célra tartani?
Engem nem érdekel, hogyan és hol gyártották a fegyvert, ha
alkalmas arra, amire használni akarom, és tudom kezelni. Ha ki-
lövi a töltényt, és abból van elég, a többi lényegtelen.
Persze a fegyver mindig csak annyit ér, amennyit a kezelője.
Rengeteg hülye rivalizálás folyik a fiúk között az éles
lőgyakorlatokon. Nálunk minden lőgyakorlat éles, különben
nem szokik hozzá az ember az életszagú helyzetekhez. A tűzharc
iszonyatos lármája le is bénítaná azt, aki nem járatos benne. Az
Armalite mellesleg meglepően kopogós hangot ad, és alig rúg.
Az ember jobban hallja a többiek fegyverét, mint a sajátját. A 40
mm-es gránát kilövésekor csak egy pukkanást hallani: se
robbanás, se hátrasiklás.
Négy Minimink, vagyis 5,56-os kaliberű golyószórónk volt.
A lőszert széteső tagú hevederből vagy rendes tárakból lehet
adagolni bele. A rakasz kétszáz töltényt tartalmaz. A Minimi
olyan könnyű, hogy rohamban lövészfegyverként használható,
de tűztámogatásra is jó, és a tűzgyorsasága valami iszonyú. Vil-
laállvánnyal van ellátva, így szükség esetén pontos sorozattüzet
tud biztosítani. Az előre csomagolt műanyag rakasz viszont nem
a legjobb oldala. Őrjáraton az ember mellére van erősítve, veri a
testét, és le is pottyanhat, ha nem vigyáz. Másik probléma, hogy
ha a rakasz nincs rendesen megpakolva, járás közben szép
ütemesen zörög, márpedig éjjel minden zaj messzebbre hatol.
Ezenkívül a járőr minden tagjának volt egy egyszer hasz-
nálatos 66 mm-es kézi páncéltörője is. Amerikai gyártmányú, és
gyalogság általi páncélelhárításra szolgál. Két láb hosszú, és két
egymásba tolt csőből áll. Csak szét kell őket húzni, s a belső cső
tartalmazza a lövésre kész gránátot. Széthúzáskor magától fel-
pattan rajta az irányzék. Az ember elsüti, azzal eldobja. Jó, mert
egyszerű. Minél egyszerűbb valami, annál biztosabb, hogy
működni is fog. A gránát orrában üreges töltet van, úgy tervezve,
hogy átégesse a páncélt. A gyutacs kilenc méter megtétele után
élesíti magát, s ha csak súrolja a célt, már berobban. A 66-os
nem óriási tűzgömbben durran szét, mint a filmeken. A brizáns
robbanóanyag sosem viselkedik így, hacsak nem követi valami
másodlagos robbanás.
Voltak nálunk fehérfoszforgránátok és rendes L2-es robbanó
gránátok is. A foszfor iszonyatos erővel ég, és nagyon jó
füstfüggönyt képez, ha az embernek sürgősen el kell pucolnia
valahonnét.
A gránátok manapság már nem olyan ananász formájúak,
ahogy az emberek elképzelik. A fehérfoszforgránát henger alakú,
rajta körben a WP (white phosphorus) betűk. Az L2-es inkább
tojást formáz, s a robbanótöltetből meg a lazán köréje csavart
huzalból áll. A biztosítószeget általában még jobban ellapítjuk,
hogy nagyobb erő kelljen a kihúzásához. Még szigetelőszalaggal
is körbetekerjük a gránátot, hogy leszorítsa a biztosítókart, arra
az esetre, ha a szeggel valami dráma lenne. A fehérfoszforral
nem sokat gyakorolunk, mert nagyon veszélyes. Ha ráfröccsen
az emberre, igen lassan kell rá vizet önteni a kulacsból, hogy ne
kapjon oxigént, aztán le kell fejteni. Ha nem sikerül, a halál ro-
hadtul kellemetlen lesz.
Mindegyikünknek volt legalább tíz tölténytára, tizenkét 40
mm-es bombája, L2-esei meg foszforgránátjai és egy 66-osa. A
négy golyószórósnak volt fejenként több mint hatszáz tölténye,
plusz hat töltött rákásza. Nyolcfős járőrnek embertelen tűzerő
ez.
Akik 203-assal voltak ellátva, ellenőrizték, be van-e töltve
egy bomba. Bob ellenőrizte, nem tekeredtek-e meg a Minimi-
hevederei - a hevederes lőszernek az a titka, hogy simán menjen
be a fegyverbe. Ha megtekeredik, annyi: csütörtök. Láttam,
hogy Vince megnézi a fegyver oldalára kapcsolható rákászát,
nem fog-e leesni. Vince bandája adja majd a fedezőbiztosítást:
kirajzanak a szélrózsa minden irányába, és tüzelőállást foglalnak
el a gép körül. Miközben rohannak kifelé, mi mint az őrültek
hányjuk le hátul a felszerelést.
Stan ellenőrizte a foszforgránátjait, hogy könnyen hozzájuk
fér-e. Lélekben mindenki felkészült. Pattogtak az ürgék, hogy
minden faszán legyen. Egyszerű dolgok ezek amúgy: le a nad-
rágot, föl, begyűrni és eligazítani mindent, meghúzni a szíjat, el-
lenőrizni, hogy kényelmes-e a szíj szerelék, gombok begombol-
va, táskák becsatolva-e. Aztán ellenőrizni és még egyszer ellen-
őrizni, hogy megvan-e minden, nem maradt-e valami a padlón.

A rotorlapátok reszeléséből tudtam, hogy a madár

földközelben manőverez. Kezdett lenyílni a rámpa. Kikukucs-
káltam. Leszálláskor iszonyúan sebezhető az ember. Lehet, hogy
az ellenség máris tűz alá vette a gépet, de a motorzaj miatt te ezt
csak akkor tudod meg, ha már kiszálltál. Még lejjebb ereszkedett
a rámpa. A táj fekete-fehér negatív a negyedhold alatt. Egy kis
vádiban voltunk, egy nagyjából négyméteres süppedékben.
Porfelhők terjengtek körülöttünk, Vince és a bandája
előreszegzett fegyverrel a hátsó nyíláshoz lépett. Erős
benzinszag érződött a levegőben. A zaj fülsiketítő volt.
A helikopter még mindig pár lábnyira a föld felett lebegett,
amikor kiugráltak. Ha netán harcérintkezésre kerül sor, csak ab-
ból tudjuk meg, hogy ész nélkül elkezdenek visszaugrálni.
A pilóta ledöccentette a gépet. Kihajigáltuk a felszerelést,
Stan, Menő és Mark utánaugrott. Én egyelőre maradtam a fe-
délzeten - az egyik rakodó világítórúddal körbejárt egy utolsó el-
lenőrzésre. A rotorok zaja erősödött, éreztem, hogy a madár
fölemelinti a súlyát a futóműről. Vártam. Érdemes ezt az utolsó
utáni tíz másodpercet rászánni, nehogy az ember a gép fel-
szállása után vegye észre: a fele cucc rajta maradt. A gyors és a
hibátlan munka keresztezéséről van itt szó.
A rakodó a hüvelykujjával felfelé mutatta, hogy minden oké,
és beleszólt a fejmikrofonjába. A madár emelkedni kezdett, én
meg kiugrottam. Földet érve felnéztem. A gép gyorsan emelke-
dett, a rámpa még csukódott vissza. Néhány másodperc, és nem
volt sehol. Időpont 21.00 - magunkra maradtunk.

Egy kiszáradt folyómederben voltunk. Keletre síkság,

sötétség. Nyugatra ugyanaz.
Az esti égbolt kristálytiszta, minden csillag fenn ragyogott.
Gyönyörű látvány volt. A lélegzetemet is láttam. Hidegebb volt
annál, amihez szoktunk. Mart a levegő. Verejték csordult le az
arcomon, megborzongtam.
A szemnek időre van szüksége, hogy a sötéthez hozzái-
gazodjon. Nappal a szem csapjai teszik lehetővé a látást és a
színérzékelést. Éjjel azonban semmit sem érnek. Éjjel a szi-
várványhártya szélén elhelyezkedő pálcikák veszik át a szere-
püket. Ezek a szemgolyó domborúsága miatt 45 fokos szögben
állnak, úgyhogy ha éjjel egyenesen ránézünk valamire, csak fol-
tot látunk. Föléje vagy melléje kell nézni, hogy a pálcikák be-
álljanak és képet adjanak. Negyven percbe telik, mire
működésbe lépnek, de már öt perc után is javul a látás. És óriási
különbség van aközött, amit földet éréskor látunk, meg amit öt
perc elteltével.
Vince és a gengszterei még mindig kinn voltak bizto-
sításban. Kihúzódtak vagy harminc méterre, a vádi szélére, és
átkukucskáltak a peremén. Mi a másik szélére vonultunk ki,
hogy még jobban biztosítsuk a terepet. Az összes hátizsákot,
marmonkannát és homokzsákot csak két fordulóval tudtuk oda-
cipelni.
Mark elővette a Magellant, hogy meghatározza a helyze-
tünket. Fél szemmel pislogott rá. Az éjjellátást a legapróbb fény
is tönkreteheti, és lehet elölről kezdeni a procedúrát. Ha minden-
képp muszáj ránézni valamire, az ember behunyja a „főszemét",
vagyis azt, amelyikkel céloz. így legalább ötvenszázaléknyi
éjjellátása megmarad.
Körkörös védelemben feküdtünk, lefedtük mind a
háromszázhatvan fokot. A következő tíz percben semmit, egy-
általán semmit nem csináltunk. Csak az imént szálltunk ki egy
zajos, büdös helikopterből, s rögtön utána nagy lótás-futásba
fogtunk. Ilyenkor rá kell hangolnunk a testünket az új
környezetre. Hozzá kell igazodnunk a hangokhoz, szagokhoz,
látványokhoz, a klíma- és terepváltozásokhoz. Ha a dzsungelben
embereket követünk nyomon, ugyanez a teendő: meg-
megállunk, figyelünk, hallgatózunk. De így vagyunk ezzel a
mindennapi életben is. Idegen házban el kell töltenünk egy bizo-
nyos időt, mire fesztelenül tudunk viselkedni. A bennszülöttek
mindig ösztönösen megérzik, ha valahol paprikás a hangulat és
csihipuhi készül - de a turista gyanútlanul sétál bele a bajba.
A helyzetünket pedig azért kellett megállapítani, mert
többnyire nagy különbség van aközött, ahol lenni akar az ember
meg ahová a RAF szállította. És ha már tudja az ember, hogy hol
van, azonnal közli a járőr többi tagjával is. Az információ to-
vábbadása alapvető; annak semmi haszna, ha csak a parancsnok
ismeri. Mit tesz isten - ott voltunk, ahol lenni akartunk, úgyhogy
sajnos nem ugrathatjuk majd a RAF-ot, ha visszatérünk.
A táj teljesen jellegtelen volt. Kemény fekükőzet, rajta vagy
ötcentis palatörmelék-réteg. Valami földönkívülien döglöttnek
hatott, akár a Dr. Who helyszíne. Mintha a Holdra csöppentünk
volna. Rengetegszer jártam már a Közel-Keleten, azt hittem, is-
merem a terepet, de ilyet még nem láttam. Aztán egyszer csak
kutyaugatást hallottam a távolból.
Igen messze voltunk mindenféle bázistól, viszont nagy csa-
pat voltunk, nagy tűzerővel; tettük a dolgunkat.
Tőlünk keletre és északkeletre húsz-harminc kilométerre
bombázás folyt. A horizonton nyomjelzőket, villanásokat láttam,
és néhány másodperc múlva hallottam a tompa robbanásokat is.
Egyik villanásban egy ültetvény körvonalai rajzolódtak ki
tőlünk ezerötszáz méterre keletre. Nem lett volna szabad ott len-
nie, mégis ott volt - fák, egy víztorony, egy épület. Most már
tudtam, honnan jött az ugatás. Aztán rázendített a többi kutya is.
Ezek biztosan meghallották a Chinookot, de ami a lakosságot il-
leti, nekik egy helikopter csak egy helikopter. Probléma akkor
lesz, ha katonaság is állomásozik itt.
Kezdtem aggódni, mennyire helytálló vajon a többi infor-
mációnk. Mindenesetre itt vagyunk, sok mindent már nem tehe-
tünk. Feküdtünk, közeledő autók neszére várva, de nem történt
semmi. Túlnéztem az ültetvényen. A végtelen semmi nyúlt el
előttem.
Néztem a felívelő nyomjelzőket. Repülőgépeket nem láttam,
mégis csodásan vigasztaló érzés volt. Mintha csak kifejezetten a
mi kedvünkért csinálnák.
- Bassza meg, kezdjük már - mondta csendesen Mark.
Talpra álltam, és nyugatra hirtelen mintha felrobbant volna a
föld, s vakító fény jelent meg az égen.
- Bammeg, hát ez mi? - suttogta Mark.
- Helikopter!
 Dunsztom nem volt, honnan jött. Én csak annyit tudtam,
hogy alig tíz perce vagyunk a terepen, és máris nagy dráma
készül. Ki van csukva, hogy ez a madár a miénk. Először is esze
ágában nem lenne így reflektorozni. Akárkié is, mintha egyene-
sen felénk tartana.
Úristen, hogy fedezhettek fel bennünket ilyen hamar az ira-
kiak? Lehet, hogy azóta követték radarral a helikoptert, amióta a
légterükbe belépett?
A fény egyre közeledett. Aztán rájöttem, hogy nem felénk
közeledik, hanem fölfelé terjed. Nem is reflektorfény, hanem
tűzgolyó.
- Scud! - suttogtam.
Megkönnyebbült sóhajokat hallottam.
Mindegyikünk most látott életében először Scud-indítást, s
most, hogy már tudtuk, hogy néz ki, olyan volt, akár egy Apollo-
holdfelvétel: nagy kipufogólánggolyó körülbelül tíz kilométerre,
égett bele a levegőbe, aztán eltűnt a sötétben.
„Scud-vidék", „Scud-háromszög", olvashattuk később az
újságokban: most viszont itt voltunk a kellős közepén.
Amint a kedélyek megnyugodtak, odamentem Vince-hez, és
a fülébe súgtam, hogy füttyentse vissza a harcosait. Nem volt ám
ott semmi lótás-futás. Alak, fény, árnyék, sziluett, mozgás és zaj:
ezek mindig elárulják az embert. A lassú mozgás nem üt akkora
neszt, a szembe is kevésbé ötlik, ezért haladunk őrjáratban olyan
lassan. Azonkívül ha rohan az ember, hasra esik, megsérül, s an-
nak az egész járőr issza meg a levét.
Közöltem velük, hogy pontosan hol vagyunk, merre me-
gyünk tovább, s hol van a gyülekezőhely. Így ha valami nagyobb
dráma lesz a között a pont között, ahol most vagyunk meg a ter-
vezett tárolókörlet között, és netán szét kell válnunk, mindenki
tudni fogja, hogy a következő huszonnégy órára már ki van
jelölve egy gyülekezőhely. Észak felé tartanak, s egy félig
betemetett olajvezetékre bukkanva azt követik tovább, míg egy
nagyobb dombvonulathoz nem érnek - ott találkozunk. Muszáj
volt ilyen nagy vonalakban fogalmazni, mert a precízebb
megjelölés semmit sem jelentett volna a sivatag kellős közepén
egy mindössze térképpel meg iránytűvel rendelkező katonának:
a térkép csak sziklát mutat, semmi egyebet. A rá következő
huszonnégy órára az alternatív gyülekezőhely a leszállóhelyünk.
Őrjáratban kellett elérnünk a tárolókörletet. Ingázva csi-
náltuk, ahogy begyakoroltuk: négy ürge cipelte a felszerelést,
négy biztosította őket, aztán cseréltek. Mivel őrjáratban csi-
náltuk, harcászati felderítés formáját kellett hogy öltse az egész:
meg-megálltunk, ellenőriztük magunk előtt a terepet, két kilo-
méterenként pihentünk, ilyenkor a biztosító négyes előre- és kij-
jebb húzódott, ellenőriztük a felszerelést, hogy nem potyogtat-
tunk-e el valamit, a táskák csukva vannak-e s a homokzsákok
nem repedtek-e ki.
A víz volt a legrosszabb: mintha a világ legnehezebb
bőröndjét kéne fél kézzel cipelni. Én megpróbáltam az enyémet
a hátizsákom tetején egyensúlyozni, de majdnem beleroppant a
derekam. Persze, senki se mondta, hogy fáklyásmenet lesz.
Haladnunk kellett, amilyen gyorsan harcászati körülmények
között csak lehet, mert még pirkadat előtt az utánpótlási vonal-
nál kellett lennünk, hogy alkalmas tárolókörletet találjunk és el
is rejtőzhessünk. A vállalkozási parancsban erre hajnali 04.00
órát adtam meg végidőpontnak: ha addig nem érjük el a tervezett
tárolókörletet, el kell kezdenünk megfelelő lesállást keresni. Így
még erre is marad másfél óránk a sötétben.
A terep máris aggasztott. Ha ilyen lapos marad, nehéz lesz
elrejtőzni rajta. S ha fényes napvilágnál nyílt terepen kell meg-
húznunk magunkat, úgy ki fogunk állni, mint a kutya töke.
Iránytűvel, idő- és távolságméréssel tájékozódtunk. Járőrben
a Magellant használni nem valami okos dolog. Először is meg-
bízhatatlan, azonkívül árulkodó fényt bocsát ki.
Félóránként új vészgyülekezőhelyet jelöltünk ki arra az eset-
re, ha tűzharcba keverednénk, és gyorsan kellene visszavonul-
nunk. Ha valami jellegzetes tereptárgyhoz értünk, például egy
temetkezési romhoz, az elöl haladó jelezte, hogy ez lesz az új
vészgyülekezőhely: körkörös mozgást végzett a kezével, és ezt a
járőr minden egyes tagja továbbadta.
Az ember minden percben felméri a helyzetet. Mi van, ha?
Mi van, ha támadást kapunk elölről? Vagy balról? Hol keressek
fedezéket? Nem épp ez-e a legjobb hely egy esetleges rajta-
ütésre, ahol most vagyunk? Hol is volt a legutolsó vészgyüleke-
zőhely? Ki megy előttem? Ki van mögöttem? Folyton ellen-
őrizni kell, hogy nem veszítettünk-e el valakit. Háromszázhatvan
fokban kell figyelni, és ügyelni kell, hogy minél kisebb zajt
üssünk.
Őrjáratban kimelegszik az ember. Ha megáll, újra lehűl.
Csak ücsörög, és a hideg végigkúszik a hátán, megül a
hónaljában, az arcán. A tarkóján a haj ocsmányul és kellemetle-
nül ragacsosnak érződik, és a derékszíj körül átnedvesedik a ru-
hája. Elindul hát újra, mert fel akar melegedni. Sokáig sosem pi-
hen, mert nem szeretne megfagyni. Ha már elég sokszor csinálta
ezt, tudja, hogy a végén úgyis meg fog száradni, de ettől semmi-
vel se lesz kevésbé idegesítő.
04.45 körül értünk oda az utánpótlási vonal hajlatába. A szu-
roksötétben nem láttunk se fényt, se járműveket. A felszerelést
elrejtettük, és Vince bandája ott maradt, hogy vigyázzon rá. Mi,
többiek, előremegyünk felderítésre, hogy alkalmas búvóhelyet
keressünk.
- Végidőpontunk ide vissza 05.45 - súgtam Vince fülébe.
Ha nem érünk vissza, de tudják, hogy nem keveredtünk
harcérintkezésbe, mert nem hallottak zajt, találkozunk a járőr-
gyülekezőhelyen, az olajvezeték mellett. Ha a huszonnégy órás
végidőpont után sem vagyunk még a járőr-gyülekezőhelyen, ak-
kor Vincének vissza kell vonulnia a helikopter-leszállóhelyhez,
várni még huszonnégy órát, aztán elszállítást kérni. Ha akkorra
sem érnénk oda, felszáll a helikopterre és elmegy. Akkor is a he-
likopter-leszállóhelyhez kell visszavonulniuk, ha azt hallják,
hogy tűzharcba keveredtünk, de nincsenek elég közel, hogy
támogatást nyújthassanak.
Mi az eljárás, amikor térünk vissza a felderítésből? - Ugyan-
abból az irányból fogok közeledni, amerre indulok - súgtam Vin-
ce-nek -, először egyedül jövök, jobb kezemben a fegyverrel,
karjaim feszület alakban.
Előrejövök tehát, egyeztetek a kiállított őrrel, aztán visszame-
gyek, és behozom a többieket. Először azért csinálom egyedül,
hogy az őr könnyebben felismerhessen, és én is egyeztethessem
vele, hogy biztonságos-e bejönni - hisz közben kupán is
vághatták őket, és énrám netán az ellenség csapdája várna. A
többi három addig is odakint biztosít, s ha dráma van, tűzzel fe-
dezi a visszavonulásomat.

Nekivágtunk a felderítésnek, és fél órán belül találtunk is

egy príma lesállást - egy vízgyűjtőt, ahol a záporok több ezer év
alatt öt méter magasan egy kis teknőt vájtak a sziklába, úgy,
hogy még párkány is volt fölötte. Holttérben leszünk, vagyis
szem elől rejtve, sőt: némi korlátozott fedezéklehetőséggel. Alig
hittem a szerencsémnek. Rögvest visszamentünk a többiekért.
A teljes felszerelést behordtuk a lesállásba. A barlangot
középen egy jókora szikladarab választotta ketté, úgyhogy
középre raktuk a cuccot, s a két banda kétfelől helyezkedett el.
Végre biztonságban éreztem magam, bár az éjszaka talált les-
állással az a baj, hogy reggel egész máshogyan szokott kinézni.
Kiderülhet, hogy az eszményinek hitt lesállás egy építkezési te-
rület kellős közepén van.
Megint eljött az ideje, hogy megálljunk, letelepedjünk,
csendben füleljünk, ráhangolódjunk az új környezetre. A terep
most már nem tűnt olyan holdbélien idegennek; valamennyire
megnyugodtunk.
 Ideje volt aludni egyet. Van egy katonamondás: „Ha a harc
csitul, tedd le a fejedet", és milyen igaz. Ha csak módod van rá,
aludj, mert sose tudhatod, mikor alhatsz legközelebb.
Ketten álltak őrt, kétóránként váltottuk őket. Figyelniük,
fülelniük kellett. Ha valami közeledik, az ő dolguk riasztani ben-
nünket. Mi, többiek, háromszázhatvan fokban, legyezőszerűen
aludtunk, úgyhogy csak hasra kellett fordulnunk, és már
tüzelhettünk is.
Éjszaka sugárhajtású gépek húztak el a fejünk felett. Láttuk
a légvédelem lövedékeit s tőlünk féljobbra százötven kilo-
méterre Bagdadban a robbanásokat. A földön nem került sor in-
cidensre.
Pirkadat előtt ketten kimentünk a lesállásból, ellenőrizni,
hogy nem hagytunk-e nyomokat, nem potyogtattunk-e el vala-
mit, nem zavartuk-e meg az élővilágot, nem maradt-e bármi
árulkodó jel mögöttünk. Célszerű feltételezni, hogy mindenki
jobb nálunk mindenben - például a követésben -, és ennek meg-
felelően járni el.
Az aknákat úgy raktuk ki, hogy mindkét őr belássa őket és a
közvetlen környéküket, és készen állhasson a felrobbantásukra a
kézi „csappantyúkkal". Ha az őr lát vagy hall valamit, felébreszti
a többieket. Nem lesz semmi töketlen kapkodás, csak egyszerű
készültségi állapot. Mindent lassan csinálunk. Ha sietni kell, azt
abból fogjuk tudni, hogy az őrszem máris tüzel. Ha valaki abban
a helyzetben volna, hogy az aknánkkal felrobbanthatjuk, akkor
mi meg abban a helyzetben volnánk, hogy lebukhatunk, ezért az
őr dolga eldönteni, megnyomja-e a csappantyút. Ha az ellenség
az aknáinkhoz ér, amelyeket afféle utolsó mentsvárként raktunk
ki, érdemesebb nekünk kezdeni meg a harcot. De a legjobb fegy-
ver persze a rejtőzés.
Felmentem a holttér képezte terepakadályra, hogy még egy-
szer ellenőrizzek mindent. Északra, az utánpótlási vonal felé hat-
száz méternyi sík terepet láttam, utána vagy ötméteres emelke-
dőt, s azon túl, négyszáz méterre egy ültetvényt. Keletre és nyu-
gatra egészen a látóhatárig lapos volt a talaj. Délre, a hátam
mögött vagy ezerötszáz méterre újabb ültetvényt láttam
víztoronnyal, épületekkel. A térkép és Bert eligazítása szerint
ezeknek nem lett volna szabad itt lenniük, de itt voltak,
méghozzá veszélyesen közel.
Járműveket hallottam az egyelőre még ellenőrizetlen
utánpótlási vonal felől, de ez nem sokat számított. Csak az pil-
lanthat meg bennünket, aki a túlsó partról néz le. A vádinak a fe-
lénk eső oldaláról elrejt bennünket a párkány. Aki észrevehet
bennünket, azt mi is észrevesszük.
Lementem, és tájékoztattam mindenkit arról, hogy mi van
fölöttünk. Elegendő volt egy őrt kiállítani, mert arról a magaslati
pontról belátta a vádit és fellátott a partra is. Miközben az eliga-
zítást tartottam, háttal állt nekünk, és figyelte a négy égtájat. Le-
írtam, mit láttam odafenn, és végigvettem az eljárásokat arra az
esetre, ha napközben támadás érne bennünket.
Ideje volt helyzetjelentést adni rádión az előretolt had-
műveleti bázisnak. Amíg meg nem tesszük, senki sem tudja, hol
vagyunk és milyen állapotban. Ezen a vállalkozáson naponta
küldünk majd helyzetjelentést, beszámolunk róla, hol vagyunk,
mit tudtunk meg a körzetben tevékenykedő ellenségről, miket
műveltünk, mik a szándékaink és milyen további értesüléseket
szereztünk. Ők pedig instrukciókkal fognak ellátni bennünket.
Miközben a beszámolót írtam, Nyúl előkészítette a rádiót.
Kódolta és begépelte az üzenetet. A járőrrádió egyetlen, nagyon
rövid impulzussorozattal fogja leadni, amelyet az ellenség gya-
korlatilag képtelen lesz befogni. A sorozat az ionoszféráról fog
visszaverődni, nekünk pedig csak a vétel nyugtázását kell meg-
várnunk.
Arra ugyan várhattunk.
Nyúl újra és újra próbálkozott, hiába. Bosszantó volt, de
nem katasztrofális, mert a kapcsolat megszakadása esetére ki
volt dolgozva az eljárás. Holnap éjjel egyszerűen visszame-
gyünk a leszállóhelyre, 04.00-kor randevúzunk a helikopterrel,
és átvesszük az új rádiót.
Egész nap kísérleteztünk mindenféle antennákkal - ferde
dróttal, félhullámú dipóllal. Mindnyájan ki voltunk képezve
híradásra, mindnyájan megpróbáltuk, sikertelenül.
Mindenki lehúzott egy váltást őrségben, majd a sötétség be-
állta előtt fél órával készültségbe léptünk. Támadásra a legesz-
ményibb feltételek a sötétség beállta, illetve pirkadat előtt
közvetlenül nyílnak, úgyhogy ilyenkor mindenki ébren van,
minden el van pakolva, indulásra készen. Tüzelőhelyzetet vet-
tünk fel, és előkészítettük a 66-osainkat, levettük róluk a borítót,
és felnyitottuk a csöveket, hogy lövésre készen álljanak. Amint
besötétedett, elraktunk mindent, és készülődtünk a felderítő
őrjáratra.
21.00-kor indultunk a bandámmal. Végidőpontunk 05.00
lesz. Ha arra nem érünk vissza, akkor dráma van - eltévedtünk,
egyikünk megsérült, vagy tűzharcba keveredtünk, amit Vince
bandája hallani fog. Ha nem hallanak semmi ilyesmit, másnap
este 21.00-ig várnak a lesállásban. Ha addigra sem érünk vissza,
irány a helikopter-leszállóhely. Ha tűzharcot hallanak, még az-
nap éjjel visszavonulnak a helikopter-leszállóhelyhez, és mi is
elvergődünk odáig, ahogy tudunk, hogy hajnali 04.00-kor
készen álljunk az elszállításra.
Stan, Menő, Mark és én teljes sötétségben kúsztunk fel a
vádi partjára. Feladatunk az volt, hogy kutassuk fel az utánpótlá-
si vonalat és a híradóvezetéket. Nem elegendő, ha az ember azt
hiszi, rajta ücsörög a tervezett célpontján, ellenőrizni kell, hogy
tényleg az-e az. Az óramutatóval ellentétesen fogunk haladni
északnak, a terepadottságokat kihasználva, és utánajárunk,
nincs-e másvalami is a környéken, ami utánpótlási vonalhoz ha-
sonlít.
Először is keresnünk kell valamilyen útjelzőt, aminek a
révén visszatalálunk a lesálláshoz, ha netán eltévednénk.
Északnak megyünk egészen addig, amíg az út túloldalára nem
érünk, s ott keresünk valami sziklát vagy más tereptárgyat. Az-
tán ha eltévedünk, csak vissza kell találnunk ehhez az
útjelzőhöz, s innen délnek haladva elérjük a vízgyűjtőt.
Nehéznek ígérkezett térkép után tájékozódni, mert szinte
semmilyen terepjellegzetességek nem látszottak. A legtöbb or-
szágban vannak fennsíkok, ahol ki lehet jelölni vonatkoztatási
pontokat, ahol vannak utak, útjelzők, netán kilométerkövek, és
pofonegyszerű az egész. Így van ez még a dzsungelben is, ahol
rengeteg a folyó, és a szintvonalakat is használni lehet. De itt a
sivatag kellős közepén nem volt lópikula se, a tájolásra meg a
lépésmérésre kellett hagyatkoznunk, no és a Magellanra.
Találtunk egy megfelelő útjelzőt, egy jókora szikladarabot,
és az óramutató járásával ellentétes görbénken megindultunk
nyugatnak. Perceken belül kiszúrtunk egy települést, és kutya-
ugatást is hallottunk. A beduk, amint a nap lemegy, aludni
térnek. Így aztán ha ugatni kezd a kutya, tudják, hogy valami
van. Az ebhez másodperceken belül csatlakozott két másik.
Én hallottam meg elsőnek a halk morgást. Arra
emlékeztetett, amikor Észak-Írországban járőröztem. Az ember
ilyenkor megáll, és felméri a helyzetet. Tíz esetből kilencszer
csupán egy kutya felségterületére hatolt be, s ha visszahátrál, le-
ül és kivár egy kicsit, a helyzet magától megoldódik. A probléma
itt az volt, hogy nekünk éppenséggel fel kellett derítenünk a tele-
pülést. Lehet, hogy a kutyák egy Scud-indítóálláshoz tartoznak.
Leültünk, és előhúztuk a rohamkéseinket. Ha a kutya odajön
szimatolni, ugatni kezd vagy támad, késsel kell elintéznünk. A
tetemet magunkkal visszük, így a gazdája reggel azt hiszi majd,
hogy az állat elkóborolt. Furcsálkodni ugyan fog, de ez ellen
nem tehetünk semmit.
Füleltünk, vártuk, hogy fények villanjanak fel, amint az em-
berek kijönnek megnézni, mit ugatnak a kutyáik. De nem történt
semmi. Kezdtük megkerülni a helyet, hátha más irányból sikerül
felderíteni, mire akadtunk. A túlsó oldalán aztán rájöttünk, hogy
csak egy kis civil település. Sátrak, agyagkunyhók, teherautók és
más járművek, de katonai jelenlétre semmi sem utalt. A
Magellan segítségével megállapítottuk a pontos helyét, hogy
amikor majd a lesállásba visszatérünk, informálhassuk a
többieket, aztán továbbindultunk északnyugatnak. Az ültetvényt,
amiről tudtuk, hogy tőlünk északra van, későbbre akartuk
hagyni.
Én mentem elöl, amikor egyszer csak megpillantottam vala-
mit. Megtorpantam, figyeltem, füleltem, aztán közelebb lopa-
kodtam.
Négy sátor és járművek két S60-as légvédelmi ágyú mellett
- szakasz szintű erő. Tökéletes csend, őrök sehol. Mark és én
lassan közelebb nyomultunk. Megálltunk, figyeltünk, füleltünk.
Nem akartunk a nyakukba esni, csak épp a lehető legtöbbet meg-
tudni. Az ágyúknál, a járművekben nem aludt senki. Az egész
szakasz benn lehetett a sátrakban. Férfiak krákogását hallottuk.
Közvetlen veszélyt nem jelentett ránk nézve a pozíció, de az
azért aggasztott, hogy az üteg nyilván véd valamit. Ha csak az
utánpótlási vonalat, akkor semmi gond. A veszély abban állt,
hogy lehetett a része éppenséggel egy páncélosharccsoportnak
is. Mark bemérte a Magellannal, és továbbindultunk északnak.
Mentünk vagy négy kilométert, de nem találtunk semmit, és
arra a következtetésre jutottunk, hogy amin korábban átvágtunk,
az lehetett az utánpótlási vonal. A térképünkön le volt szögezve,
hogy az utak, pilonok és olajvezetékek egymáshoz viszonyított
helyzete közelítő pontosságú csupán.
Most már tudtuk, hogy megtaláltuk az utánpótlási útvonal
kanyarulatát, de sajnos arra is rájöttünk, hogy a körzet tele van
populációval: tőlünk északra és délre ültetvények, lejjebb az
úton a civilek, a lesállásunktól északnyugatra pedig a légvédelmi
üteg. Harcászati szempontból a lesállásunk akár a Piccadilly Cir-
cus kellős közepén is lehetett volna ilyen erővel. De hát senki se
mondta, hogy könnyű dolgunk lesz.
Visszamentünk, hogy szemügyre vegyük a lesállástól
északra levő ültetvény épületeit. Azért terveztem úgy, hogy ezt
utoljára nézzük meg, mert a felderítés előtt ezt tudtuk a legve-
szélyesebb településnek. Körülosontuk, és úgy láttuk, nem áll
másból, mint egy víztoronyból meg egy elhagyatott épületből,
amelyben mintha öntöző szivattyú működött volna. Se
járművek, se fények, semmi életjel, úgyhogy elégedettek vol-
tunk. Az egész olyasminek látszott, amit karbantartanak, de nem
laknak benne.
Visszafelé tartva a lesállásba újabb Scud-indítást láttunk
vagy öt kilométerre északnyugatra. Valami masszív indítási
körzetbe csöppentünk. Nagy buli lesz. Ennek is bemértük a ko-
ordinátáit.
Megtaláltuk az útjelzőt, és délnek haladtunk tovább a vádi
felé. Feszületet formázó karokkal léptem fel a vízgyűjtő
párkányára.
Bob volt őrségben. Álltam, és vártam, hogy feljöjjön. Rám
vigyorgott, mire visszamentem a többiekért. Megnéztem az
órámat. Ötórás őrjárat volt.
Nem volt érdemes rögtön eligazítást tartani, mert aki nem állt
őrségben, az szunyált, és az éjjeli eligazítás különben is zajjal
jár. Viszont fontosnak fontos volt, hogy mindenki megtudja, mit
láttunk. Amit csak tettünk és láttunk, arról mindenkinek
értesülnie kell. Úgy döntöttem, megvárom a pirkadatot.

Az őr felkeltett bennünket, és mi tüzelő helyzetet vettünk fel

a négy égtáj felé: pirkadt. Utána, és mielőtt az eligazítást meg-
tartom, még egyszer ellenőrizni akartam a holttért, bár ezt teg-
nap este egyszer már megtettem. Tudtam, hogy az utánpótlási
vonal közelében vagyunk, de szerettem volna még egyszer
utánanézni, nem árulkodik-e valami a híradóvezeték hollétéről.
Azonkívül mániásán látni akartam azt is, nem változott-e valami
fölöttünk. A barlang falai minden hangot elfogtak előlünk: azt se
hallottuk volna meg, ha a Genesis koncertezik a közelben.
 Chris fedezett, miközben felmásztam a sziklákon, és
átkukucskáltam a peremen. Napvilágnál most csinálok ilyet utol-
jára.
Északkeletre néztem, és az út túloldalán ott állt két újabb
S60-as. Az éjjel érkezhettek. Két vontatókocsi, sátrak,
nyújtózkodó, krákogó hapsik - alig háromszáz méterre az
állásunktól. Nem hittem a szememnek. A járőrünk ötven méterre
haladhatott el mellettük. Lementem, megmondtam Chrisnek, az-
után tájékoztattam a járőr többi tagját is. Mark fölment, hogy
megnézze, nem hallucinálok-e.
Nem voltam elragadtatva a fejleményektől. Ezek az ürgék a
szánkba belelátnak. Enyhén szólva lámpalázunk lesz tőlük.
Kiterítettem a térképet, és megmutattam mindazokat a tele-
püléseket, amelyeket felderítettünk - beleértve az új S60-as
állásokat is. A nap hátralevő részét azzal töltöttük, hogy meg-
próbáltuk leadni a helyzetjelentést. Az irakiaknak arra nem volt
semmi okuk, hogy ellenőrző járőrt küldjenek ki. Elvégre ők
otthon voltak, hazai terepen. Megnyugtattuk egymást, hogy csak
a túlsó partról vehetnének észre bennünket, onnan is csak akkor,
ha valaki a szélén áll, és lefelé néz.
Újra próbálkoztunk a rádióval, de hiába. Mostanára már
életbe léphetett a kapcsolat megszakadása esetén érvényes el-
járás, úgyhogy másnap hajnali 04.00-kor várni fog bennünket a
helikopter.
Addig pedig semmi gond. Fedezékben vagyunk, nyolcfős
harcfelderítő járőr. A helikopter vagy csererádiót hoz, vagy
áttelepít bennünket más helyszínre. Semmi dráma.
 6

Á
lló nap hallgattuk, ahogy járművek dübörögtek föl-alá
az utánpótlási vonalon. Semmi veszélyt nem jelentet-
tek ránk nézve.
Aztán a délután közepe táján egy fiatal hang kiáltott valamit
úgy ötven méterre tőlünk. Újra kiáltott, hujjogott, majd kecske-
trappolást, csengőszót hallottunk.
Semmi gond. Addig nem bukunk le, amíg meg nem pillant-
juk az illetőt a túlsó parton. Előbb nem vehet észre bennünket.
Nyugodt voltam.
A kecskék közelebb jöttek. Készültségben voltunk, minden-
kin rajta a derékszíjszereléke, fegyver a kézben. Nem álmunkból
riadtunk a hálózsákban, nem napfürdőztünk éppen. De azért az
ujjam a 203-as biztosítójára csúszott.
A csengő fölöttünk csilingelt. Felnéztem - éppen akkor buk-
kant elő a túlsó parton egy kecskefej. Az állkapcsom megfeszült
az idegességtől. Mindenki lemerevedett. Csak a szemünk moz-
gott.
Még több kecske csámborgott oda a meredély széléhez. Va-
jon utánuk jön-e a pásztor?
Emberi fejtető jelent meg. Körbeforgott. Előrébb jött. Kicsi
barna arc profilját láttam. A fiút nyugtalanította valami a háta
mögött. Lépegetett előre, de a feje hátra volt fordítva. Előtűnt a
nyaka, a válla, aztán a melle is. Alig egy méterre lehetett a pe-
remtől. Ide-oda forgatta a fejét, kiabált a kecskéinek, és egy
hosszú bottal csépelte őket.
Némán ráüvöltöttem, hogy ne nézzen le.
Amíg másfele néz, van esélyünk.
Kérlek, ne nézz a szemünkbe, csak azt nézd, amit csinálsz...
Elfordította a fejét, körülnézett.
Lassan mozgattam a számat: Menj... a... picsába!
Lenézett.
A rohadt életbe! A kurva életbe!
Összetalálkozott a tekintetünk. Gyerekszemben ekkora meg-
döbbenést még sose láttam.
Most mi lesz? Földbe gyökerezett a lába. Agyamon
végigfutottak a lehetőségek.
Nyírjuk ki? Túl nagy zajjal jár. Különben is, mi értelme?
Egész életemben nyomná a lelkemet. Ilyen erővel iraki is lehet-
nék az ellenséges vonalak mögött Angliában, ez a gyerek meg
Katié.
A fiú nekiiramodott. A pillantásom követte, és indultam ma-
gam is. Mark és Vince mint az eszelősök vágtattak, hogy elkap-
ják. Elkapni, ez a legfontosabb. Aztán majd eldöntjük, mit csi-
náljunk vele - megkötözzük, és betömjük a száját csokival, tudja
a rosseb. De messzire nem futhatunk, mert az S60-as állásokból
észrevesznek, a gyereknek pedig máris nagy az előnye. Rohant,
mint akit a lidérc kerget, egyenesen az ütegek felé.
Ki tudja, mit várhatunk tőle? Lehet, hogy senkinek se szól,
mert akkor maga is bajba keveredik - talán nem lett volna szabad
erre legeltetnie. Lehet, hogy elmondja a családjának vagy a ba-
rátainak, de csak ha majd hazaér. Viszont az is lehet, hogy or-
dítva rohan egészen az ágyúkig. A legrosszabbat kellett fel-
tételeznem. És akkor mi van? Lehet, hogy nem hisznek neki.
Esetleg idejönnek, hogy utánanézzenek. Vagy bevárják az
erősítést. Alighanem szólnak másoknak, aztán utánunk erednek.
És akkor? Ha felfedeznek bennünket, tűzharc lesz még sötétedés
előtt. Ha nem fedeznek fel, a sötétség leple alatt elhúzhatunk.
 A lesállást azért választottuk, mert rejtekhelyet kínált - csak
arról a pontról lehetett belátni, ahol a kölyök szeren-
csétlenkedett. Nem azért választottuk, mintha védhető lett volna.
Mindenfelől zárt volt a vízgyűjtő tetején, és nem volt hová men-
ni belőle.
Minden szó fölösleges volt: mindenki tudta, hogy lebuk-
tunk. De azért nem kapkodtuk föl a szerelést, hogy hanyatt--
homlok meneküljünk, mert annak nem lett volna semmi értelme.
Azt a pár percet mindig rá kell szánni, hogy az ember megszer-
vezze magát.
Mindenki csokoládét falt és vizet vedelt. Ki tudja, mikor
ehetünk legközelebb. Ellenőriztük, hogy a táskáink be vannak-e
szíjazva, a térképzsebeink be vannak-e gombolva, a táraink jól
vannak-e bepakolva. Ellenőrizni, ellenőrizni, ellenőrizni.
Vince kiállította Stant és Bobot a golyószórókkal. Amint két
ember elkészül, felváltják őket, hogy az őrök is rendbe szedhes-
sék magukat. Vince közben végigment az elrejtett felszerelésen.
Előszedett egy vízzel teli marmonkannát, és mindenkinek se-
gített megtölteni a kulacsát. Ha tűzharcba keveredünk, elveszt-
hetjük a hátizsákjainkat és mindent, ami bennük van. Az embe-
rek bevedeltek, amennyit csak bírtak, és újratöltötték a kulacso-
kat. Tudtuk, ha nem lesz harcérintkezés, akkor is iszonyú út áll
előttünk.
Ellenőriztük a derékszíj szereléket, hogy minden táska be
van-e kapcsolva, nehogy futás közben elveszítsünk valamit.
Tárak jó szorosan? Újra ellenőrizni. Fegyverek felhúzva, bebiz-
tosítva? Naná, de azért ellenőriztük még egyszer. Becsuktuk és
összetoltuk a 66-osokat, hogy könnyebb legyen cipelni őket. A
fedelet meg a szíjat nem raktuk vissza, egyszerűen becsúsztattuk
a csövet a hevederek alá, hogy bármikor előránthassuk.
Ellenőriztük, hogy gyorsan hozzáférünk-e a tárakhoz. Ha a
rossz végüknél fogjuk meg őket, értékes másodpercek telnek el,
amíg megfordítjuk. De ha a jó végük van fölfelé a tártáskában,
egy szempillantás alatt be lehet nyomni őket az M16-osba. Van-
nak, akik szigetelőszalagból fület ragasztanak a táraikra, hogy
könnyebb legyen előrántani őket. Én, ha a tár kiürül, behányom
a zubbonyom elejébe, hogy később majd újratöltsem. A Minimik
lőszere a gépkarabélyba is jó.
Mindez beletelt egy-két percbe, de nem volt elpocsékolt idő.
Minek nyakló nélkül rohanni, ha egyszer úgyis tudják, hogy itt
vagyunk? Az őrök majd szólnak, ha közeledni látják őket.
Nyúl rávetette magát a rádióra. Mint az eszelős rángatott ki
minden antennát, próbált ki minden kombinációt, amire rej-
tőzködés közben nem volt módunk. Ha az üzenet átmegy, ide-
küldenek pár fürge sugárhajtásút. A pilótákkal érintkezésbe
léphetünk a TACBE-n, és jól megsoroztathatjuk őket.
Nyúl vizét a többiek elintézték. Miközben a rádió fölött
görnyedt, a srácok előszedték a kulacsát, megitatták, tele-
töltötték a kulacsot, és kaját tömködtek a táskáiba. Amikor
érezte, hogy kifutunk az időből, összecsukta a rádiót, és betette a
hátizsákja tetejére.
- Kezelési utasítások a nadrágom jobb térképzsebében -
mondta mindenkinek. - Rádió a zsákom tetején. - Mindez bevett
eljárás volt: ha lövés éri, gyorsan elő tudnánk szedni amúgy is a
felszerelését, de ő a szabályzatnak megfelelően gondoskodott
róla, hogy mindenki tisztában legyen a helyzettel.
Amikor Nyúl elkészült, felváltotta Bobot az őrségben. Min-
denkin látszott a megnyugvás, a jól begyakorolt eljárások ki-
váltotta higgadtság. Bob, aki mást se csinált, amióta meg-
érkeztünk, csak a lóbőrt húzta, igen ideges volt, amiért újra in-
dulnunk kell.
- Mért nincs nekünk szakszervezetünk! - morogta. - Gya-
lázat, hogy mennyit dolgoztatnak.
- És a kaja is moslék! - tódította Mark.
Jó volt hallani a viccelődésüket, mert csitította a kedélyeket.
Menő előhúzta a bagóját. - Az istenbe, ha úgyis tudják, hogy
itt vagyunk, miért ne gyújthatnék rá? Lehet, hogy a következő
percben fölfordulok.
 - Fogdába vágatlak! - harsant rá Vince, amint ment ki fel-
váltani Stant a Miniminél.
Mindenki készen állt az indulásra. Három percbe telt az
egész. A napvilágból másfél óra maradt. Legjobb fegyverünk a
rejtőzködés volt, de a kölyök lefegyverzett bennünket. Ahol vol-
tunk, ott nem szállhattunk harcba. Ebben a zárt környezetben
egy-két gránát fasírtot csinált volna mindnyájunkból. Egyetlen
lehetőség, hogy kitörünk és a nyílt terepen harcolunk, vagy el-
menekülünk. Szarban vagyunk, ha maradunk, és szarban va-
gyunk, ha kitörünk, mert fedezék köröskörül sehol. Csöbörből
vödörbe - de a vödörben talán lesz valami soványka esélyünk.

A lánctalpas jármű délről dübörgött felénk. Most már nem

tűnhettünk el a vádiból, késő volt. Az egyetlen kijáratot blokkol-
ta ez a páncélos. Alltó helyünkben kell harcba bocsátkoznunk.
Nem értettem, miért küldenek le egy páncélozott csapat-
szállítót ebbe a kicsi, zárt térségbe. Nem gondoltak rá, hogy
páncélelhárító fegyvereink is lehetnek?
Felpattintottuk a 66-osainkat, és fel-alá rohangálva jó ki-
lövőhelyet kerestünk. Chris az ócska Afrika Korps-sapkájában
ide-oda ugrándozva, a 66-osok farára mutogatva mint a világ
legtürelmesebb kiképzője magyarázott. - Ne feledkezzetek el a
visszafújásról, fiúk! A visszafújás, a visszafújás. Ezzel az arccal
én szombat este még táncolni akarok. Nehogy nekem megbor-
sozzátok!
Stan a vízgyűjtő tetejéről nézett a közeledő lánctalpas felé a
Minimi irányzékán keresztül. Egyre közelebb dübörgött. Aztán
fém villant a szemünkbe. Mi a jó isten ez? Nem éppen ilyen
páncélosra számítottunk.
Stan elüvöltötte magát: - Buldózer!
Hihetetlen. Nagyobb fajta dráma van kibontakozóban, és ez
a hülye pont itt akar ásni. Százötven méterre megközelített ben-
nünket, de észre nem vett. Civil ruhában volt. Egészen ártatlanul
keveredhetett oda.
- Ne lőjetek - mondtam. - Az fix, hogy lebuktunk, de azt
még nem tudjuk, miképpen.
A vezető szemlátomást kiutat keresett a vádiból. Erre-arra
manőverezett - egy örökkévalóságig.
- Bassza meg - mondtam Vince-nek -, indulnunk kell.
Nem ücsöröghetünk itt holnaputánig.
Az ideális az lett volna, ha sötétedésig várunk, de a helyzet
kezdett elmérgesedni.
A buldózer egyszerre csak eltűnt, a motorzaj rohamosan hal-
kult. Úgy látszik, a vezető megtalálta a nyílást, amit keresett.
Ideje volt indulnunk. Megmondtam Stannek, hogy hozza be
a fiúkat a Minimikkel, mert közlendőim lesznek.
Összetömörültünk, derékszíjszerelék mindenkin rajta,
hátizsák a lábunknál. Ez a legveszélyesebb időszak, egy találat
mindnyájunkkal végezhet, de meg kell csinálni, mindenkinek
tudnia kell, mi az ábra.
A nyilvánvalóval kezdtem. - Kivonulunk innen - mondtam. -
Nyugatnak indulunk, megpróbáljuk kikerülni a légvédelmi
ütegeket, aztán délnek fordulunk, a helikopter-leszállóhely felé.
A gép holnap hajnalban 04.00-kor jön értünk.
- Találkozunk a Pudding Clubban – mondta Chris.
- A lófaszt - mondta Menő azon a szörnyű W. C. Fields-
hangján. - Menj nyugatnak, fiatalember, menj nyugatnak.
Felvettük a hátizsákot, ellenőriztük a derékszíjszereléket.
Minden egyebet otthagytunk. Még a gyalogsági aknákat is - nem
volt időnk felszedni őket.
Az S60-asok miatt csak egy út vezetett kifelé. Nyugatnak,
aztán délnek, amennyire csak lehet, kihasználva a teknők
nyújtotta takarást. De nem kapkodjuk el. Nem akarunk hibázni.
Időnk még rengeteg van, hogy a helikopter-leszállóhelyhez oda-
érjünk, csak ebből a szarból keveredjünk ki és jussunk a sötétség
leple alá.
 Nyugtalan voltam, de nem estem kétségbe. Jobbat
érdemeltünk a tervezés, kutyagolás, az utánpótlási vonal megta-
lálásának és ellenőrzésének kemény munkája után, s főleg hogy
ott volt még a rádiókapcsolat megszakadásának pechje is. Eddig
azt képzeltem, minden a legnagyobb rendben: csak hajnali
04.00-ig kell várnunk, aztán megy minden, mint a karikacsapás.
Viszont: nyolcfős harcfelderítő járőr voltunk, volt fegyverünk,
töltényünk elég, voltak 66-osaink. Mit kívánhat még az ember?
- Na gyerünk - mondta Mark -, csináljunk úgy, mint a
rongyfejűek.
Arcunk elé kötöttük a kendőinket. A nap a szemünkbe
tűzött, amint libasorban vezettem ki a csapatot. Szabályos
járőrtevékenységet folytattunk, nem kapkodtunk el semmit, fi-
gyeltük a terepet.
A vádi elfogyott, lapos síkságba olvadt. Nyugati irányban
értünk ki, fedezékül használva a terepet, majd balra, délnek for-
dultunk.
Egyre észak felé pislogtam, mert nem szerettem volna, ha
egy vonalba kerülünk a légvédelmi ágyúkkal. Minden lépésnél
azt vártam, hogy egy 57 milliméteres lövedék húz el a fejem
mellett. Mit tökölnek ezek? Nem hittek a kölyöknek? Erősítést
kértek? Vagy egyszerűen nem merik rászánni magukat?
Újabb öt percet meneteltünk nyugatnak, távolságot tartva
egymás közt, hogy minimális veszteségeket szenvedjünk, ha be-
üt egy nagyobb dráma. Így kell ezt csinálni, de persze ha elöl
harcérintkezés bontakozik ki, a leghátsó ilyenkor hatvan métert
loholhat, ha épp rá is elöl van szükség.
Délnek fordulva baloldalt emelkedni kezdett a talaj az
utánpótlási vonal felé. Az ágyúktól még mindig holttérben vol-
tunk, fenn álltak a túloldalon. Délnek indulva alig hittünk a sze-
rencsénknek. Nem történt semmi. Aztán keletről, bal kéz felől
lánctalpas járművek zaját hallottuk.
 Felszökött bennünk az adrenalin, dobolni kezdett a vérünk.
Megálltunk. Se előre, se hátra. Hát akkor hová? Tudtuk, hogy
kutyaszorítóban vagyunk.
Láttam, hogy a fiúk készülődnek. Tudták, mi a teendő.
Hátizsák le, ellenőrizni, hogy a zsebek, táskák be vannak-e csuk-
va. Megette a fene, ha előrenyomulunk, s már kezdenénk
tüzelni, amikor rájövünk, hogy a tárak útközben kipotyogtak. El-
lenőrizték a fegyvereiket, sorra vették mindazt, ami a vérükbe
ivódott. Másodpercek választhattak el bennünket a tűzharctól.
Körülnéztem, nincs-e rendesebb mélyedés a környéken, mint az
a semmiség, amiben hasaltam.
A tűzharc előtti perc a legsötétebb. Ilyenkor nem lát az em-
ber semmit. Csak fülel és szerencsétlenkedik. Hány jármű
közeledik? Egyenesen idezötyögnek - ha egy csöpp eszük van,
ezt teszik -, és végigslaugolnak bennünket a géppuskáikkal?
Nem volt merre futnunk. Harcolnunk kell. Egyre közelebb csi-
korogtak a páncélozott járművek, visítottak magas fordulat-
számon a motorjaik. És még mindig nem tudtuk, hol vannak.
- Csináljuk már, a halál faszát! Csináljuk már! - üvöltötte
Chris.
Egyszerre elborított a közösség érzése, hogy mind együtt
vagyunk a szarban. A halálra gondolatot se vesztegettem. Csak
az foglalkoztatott: vágjuk ki magunkat.
Sokszor megesett már, hogy a katonák a merő vadságuknak,
az agresszivitásuknak köszönhetően élték túl a rajtaütést. Ezt
fogjuk csinálni most is. Széthúztam a 66-osom csövét, ellen-
őriztem, hogy előugrott-e az irányzék. Letettem magam mellé.
Ellenőriztem, benn van-e rendesen a táram, van-e gránát a 203-
asomban. Tudtam, hogy van, de akkor is muszáj volt ellen-
őriznem. Hiányzott a biztonságérzetemhez.
Az ősösztön ilyenkor azt diktálná, hogy olvadj bele az alta-
lajba, de időnként csak ki kell dugni a fejedet körülnézni.
Félguggolásba emelkedtem. Mindegyik ürge hasonlóképp mo-
corgott, leskelődött a maga tízméteres körzetében. Minél előbb
pillantja meg az ember az ellenséget, annál jobb, annál
hamarabb illan el az ismeretlentől való iszonyatos rettegése. Két
oldala van persze ennek is. Lehet, hogy amit megpillantasz, az
sokkal rosszabb, mint amire számítottál, de akkor is meg kell
tenni.
Hallottam, amint ordibálok: - A francba! A francba! A franc-
ba!
Kiabálás az egész vonalon.
- Ti láttok valamit ott a túlvégen?
- Lószart se látok.
- Az isten rohassza meg!
- Gyerünk, csináljuk már!
- Itt vannak-e végre?
- Nincsenek, baszd meg!
- A picsa rongyfejűek! Mindenki koncentrált, hallgatózott.
Bang!
A fiúk hasra vetették magukat.
- Mi volt ez, a kurva anyját?
Válaszul a járőrvonal másik végén Vince vagy Nyúl meg-
eresztett egy újabb 66-ost.
Bang!
Ha az irakiak eddig nem tudták volna, hogy ott vagyunk,
most már tudták. De a fiúk biztosan nem ok nélkül lőttek.
Nyújtogattam a nyakamat, egyszer csak messze balról megpil-
lantottam egy PSZH-t a 7,62-es géppuskájával: egy kis vápában
lopakodott előre, amelyet a mi oldalunkról nem láthattunk be.
Egyenesen Vince és Nyúl felé tartott.
- Csináljuk, az isten rakja bele! Gyerünk! Gyerünk! - or-
dítottam, ahogy a torkomon kifért.
Jó érzés volt hirtelen, hogy végre valaki meghúzta a ravaszt.
Azt se tudtam, nekik ordítozom-e, vagy magamnak. Is-is, nyil-
ván.
- Előre! Előre!
 Egy másik PSZH az egész területet megszórta a géppuskájá-
val. Nem kellemes érzés lövészeket hordozó páncélozott
járművel nézni szembe. Gyalogos járőrként szerencsétlenkedsz
ott, ezek a személytelen dögök meg csak törtetnek feléd
könyörtelenül. Tudod, hogy lövészeket szállítanak, tudsz róluk
mindent. Tudod, hogy elöl van a vezető, fenn a géppuskás a
prizmatávcsövén próbál keresztülnézni, ami nem könnyű dolog,
csak izzad odafönn, célozna, de a kocsi ide-oda dobálja. Mégse
látsz egyebet, csak ezt a valamit, amint dübörögve törtet feléd,
lélektelen szörnyeteg, tízszer akkora, mint a valóságban, mert
rádöbbensz, hogy téged vett célba. Személytelen. Pusztító.
Szembe kell vele szállnod. Hangya vagy hozzá képest, betojt
hangya.
A hozzám közelebbi PSZH megeresztett néhány sorozatot.
Az egyik tőlem tíz méterre verte föl a port.
A brit hadseregben kiképzik az embert, miként reagáljon az
ellenséges tűzre: cikcakkban előrenyomulni, hasra vetődni,
odébb kúszni, tüzelőállást elfoglalni, megkeresni az ellenséget,
beállítani az irányzékot és lőni. „Reagálás effektív ellenséges
tűzre", így hívják ezt. Szép, szép, csak éppen kutya faszát nem
ér, ha effektív tűz alá van véve az ember. Nekem legalábbis sose
vált be. Amint csattognak körülötted a golyók, te mást se szeret-
nél, mint egy kurva nagy lyukat ásni és belebújni. Az étkészleted
kanalával is megcsinálnád, ha lehetne. Természetes fizikai reak-
ció ez. Az ösztönöd azt diktálja, hogy hasalj, húzd össze magad
a lehető legkisebbre, és várd ki, hogy vége legyen. Az eszed per-
sze azt súgja, kelj fel, nézz körül, hogy felkészülhess a harcra -
mi értelme feküdni, amikor így is, úgy is meghalsz? Az ám, de a
lelked mélyén megszólal valami: a francba is, maradj a feneke-
den, hátha elmúlik. Végső soron azonban tudod, hogy nem fog
csak úgy elmúlni, hogy valamit kénytelen leszel csinálni.
Újabb hosszú sorozat a géppuskából. Egyre közelebb puf-
fantak a földbe a golyók. Tennem kellett valamit. Mély
lélegzetet vettem, és kidugtam a fejem. Tőlem száz méterre egy
teherautó állt, csülledt ki a hátulján a legénység. Tudniuk kellett,
hogy ott vagyunk, mert hallották a 66-osokat, és a
toronygéppuskák is kelepeltek, de a kézifegyvertűz, amit
megeresztettek, csak nagy általánosságban zúdult felénk.
A PSZH-k között mintha nem lett volna rádióösszeköttetés.
Egyáltalán nem összhangban cselekedtek. Hátuljukból ugráltak
ki a gyalogosok, ordibáltak, lövöldöztek. Nemigen tudták, merre
vagyunk. A nyakunkat azonban így is be kellett húznunk a go-
lyóik elől. Ha az embert eltalálják, nem sokat számít, hogy
célzott lövés volt-e, vagy valami pancseré.
Ordibáltak ők is, ordibáltunk mi is. Meg kellett már kezde-
nünk a tűzharcot. Mindjárt nekiszánják magukat, és megkeres-
nek bennünket. Tűzharcot maximális tűzerővel és
lőszertakarékossággal lehet megnyerni. Nekünk kell több golyót
zúdítanunk rájuk, nekünk kell a legelején többet megölnünk
közülük, hogy vagy megfutamodjanak, vagy beássák magukat.
De az ő tűzerejük sokkal nagyobb volt, mint a miénk.
A PSZH megállt. Nem akartam hinni a szememnek.
Tűzvezető központként használta a géppuskatornyot, ahelyett
hogy előrenyomult volna a gyalogsággal és legázolt volna ben-
nünket. Fantasztikus.
Tüzelt most már mindenki. A Minimik három-öt töltényből
álló rövid sorozatokat eregettek. Be kellett osztani a lőszert. Két
66-os sivított a teherautó felé, és meg is találták a célpontjukat.
Hatalmas robbanás. Alighanem az élettől is elment a kedvük.
Dönteni. Mi a teendő az összecsapás kezdeti fázisa után?
Maradni a végtelenségig, visszavonulni vagy előrenyomulni?
Valamit csinálnunk kell, különben csak nézzük a farkasszemet és
lövünk - s akkor, noha halottak lesznek itt is, ott is, mégis mi
járunk rosszabbul, mert kevesebben vagyunk. Ráadásul lehet,
hogy ez itt csak az első banda; lehet, hogy mögöttük egy másik
lövészszázad törtet. Nincs más választásunk, mint támadni,
különben addig rostokolunk itt, míg a végén kifogy a lőszerünk.
 Átnéztem Chrisre. - Csináljuk, az isten rakja bele! Készen
állsz? Készen állsz?
Végigordított a vonalon: - Csináljuk! Csináljuk!
Mindenki tudta, mi a teendő. Hergeltük magunkat. Teljesen
természetellenes volna az ilyesmibe csak úgy gondolkodás
nélkül belerohanni. Az embernek egyetlen halandó porcikája se
kívánja.
- Minden rendben?
Hogy hallották-e az emberek végig a vonalon, nem sokat
számított: annyit tudtak, hogy valami történni fog, tudták, hogy
valószínűleg rohamra indulunk, hogy megtámadjuk ezt az iszo-
nyatos túlerőt.
Gondolkodás nélkül tárat cseréltem. Fogalmam se volt,
mennyi töltény maradt az előzőben. Elég nehéz volt még, lehet,
hogy csak két-három golyót lőttem ki. Bedugtam a zubbonyom-
ba, később jól jöhet még.
Stan fokozta a tűzgyorsaságot a Minimivel, és feltartott
hüvelykujjal jelezte, hogy indulhat a roham.
Starthelyzetben, feltámaszkodva körülnéztem. Mélyeket
lélegeztem, aztán felpattantam, és futásnak eredtem.
- A rohadt anyád! A rohadt anyád!
A fiúk iszonyatos fedezőtüzet produkáltak. Előrefutás
közben nem lő a katona. Lelassítaná. Annyi a dolga, hogy
előrerohan, hasra vágódik és tüzel, hogy a többiek is megindul-
hassanak. Amikor aztán a földön hasalsz, a tüdőd zihál, a
felsőtested hullámzik, néznél körül, hogy hol az ellenség, de a
szemedbe belefolyt a verejték. Letörlöd, a fegyvered föl-alá bil-
leg a válladnál. Szeretnél csinos tüzelőhelyzetet felvenni, mint a
gyakorlatokon, de sajnos nem megy. Próbálsz lehiggadni,
összeszedni magad, ehelyett kapkodsz fűhöz-fához. Szeretnéd
abbahagyni a zihálást, hogy rendesen célra tarthasd a fegyvere-
det. Szeretnél megszabadulni a verejtéktől, hogy lásd az ellen-
séget, de nem akarod mozdítani a karodat, mert lőni akarsz, fe-
dezni a többieket, amint előrenyomulnak.
 Felugrottam, előrefutottam még tizenöt métert - ami sokkal
több a szabályzatban előírtnál. Minél tovább vagy fönn, annál
tovább vagy célpont. De a gyorsan mozgó embert igen nehéz el-
találni, minket pedig hajtott az adrenalin.
Az ember belemerül a maga kis világába. Én és Chris roha-
nunk előre, Stan és Mark fedez a Minimivel. Tűz, manőverezés.
Ezt csinálták a többiek is, iszkoltak - előre. A rongyfejűek bizto-
san azt gondolták, megőrültünk, de ők kényszerítettek bennünket
ebbe a helyzetbe, s ez volt az egyetlen kiút.
Látni lehetett, ahogy húznak felénk a nyomjelzők. Hallani
lehetett az égő, sistergő zajt, ahogy a golyók elfütyültek mellet-
tünk, vagy bevágódtak a földbe, és gellert kapva sivítottak to-
vább a levegőben. Hátborzongató. Semmi mást nem tehetsz,
mint felugrasz, előrerohansz, hasra vágódsz, felugrasz,
előrerohansz, hasra vágódsz. Aztán csak fekszel zihálva, izzad-
va, levegőért kapkodva, tüzelve, új célpontokat keresve, taka-
rékoskodva a lőszerrel.
Amikor előreiramodtam, és lőni kezdtem, a Minimik elhall-
gattak, és ők is előrenyomultak. Minél hamarabb kerülnek az
élre a nagy tűzerejükkel, annál jobb.
Minél közelebb jutottunk hozzájuk, annál jobban el-
anyátlanodtak az irakiak. Erre számítottak valószínűleg a legke-
vésbé. De azt biztosan nem tudták, hogy mi magunk is erre
vágytunk a legkevésbé.
Elvileg a katonának számolnia kéne, hány töltényt lő ki, de a
gyakorlatban ez igen nehéz. Ha lőnie kell, minden pillanatban
ajánlatos tudnia, hány tölténye maradt, mikor kell tárat cserélnie.
Ha nem számolta a lövéseit, egyszer csak meghallja a „halott
ember csettenését". Meghúzza a ravaszt, az ütőszeg lecsap - és
nem történik semmi. De a gyakorlatban ilyenkor harmincig
számolni képtelenség. Úgyhogy azt csinálja a katona: amint a
fegyvere nem tüzel tovább, megnyomja a gombot, kiugrik a tár,
belök egy újat és rajta. Aki ezt begyakorolta, annak vérévé vált,
megy gondolkodás nélkül. Az Armalite-ot úgy tervezték, hogy a
tüzelés megszűntekor a mozgórészek hátul maradnak, úgyhogy
amikor az ember belöki az új tárat, az előresikló mozgórészek az
első töltényt mindjárt be is juttatják a töltényűrbe. Már lőhet is
mindenre, ami mozog.
Ötven méterre megközelítettük őket. A hozzám legközelebbi
PSZH tüzelve vonult vissza. Tűzgyorsaságunk alábbhagyott. Ta-
karékoskodni kellett a lőszerrel.
A teherautó lángolt. Nem tudtam, közülünk eltaláltak-e vala-
kit. Segíteni nemigen tudtunk volna rajta úgysem.
Nem hittem a szememnek, hogy a PSZH vonul vissza. Nyil-
ván aggasztották a páncéltörő rakétáink, és azt is tudta, hogy a
másikat kilőttük, de a meghátrálása akkor is hihetetlen volt. A
katonáik egy része vele futott, ugráltak fel a hátuljára. Futottak,
megfordultak, leadtak egy jó hosszú sorozatot - mit mondjak,
gyönyörű látvány volt. Magam is szívesen odapörköltem volna a
66-osommal, de a nagy izgalomban ott felejtettem a
hátizsákomnál. A büdös életbe!
Az alvégen Vince és Nyúl iramodott előre. Ordítottak, her-
gelték egymást. Mi többiek fedeztük őket.
Mark és Menő felugrott, előrefutott. Az előttük levő PSZH-
ra összpontosítottak, amit eltaláltak a 66-osokkal. Mint kiderült,
csak mozgásképtelenné tették, vagyis a lánctalpai nem
működtek, de a géppuskát még tudta használni. Lőtték, mint az
eszeveszett, hogy a géppuskás prizmatávcsövét megrongálják.
Én a helyében rég megpucoltam volna onnan a kakasülőből, de
persze nem tudhatta, kik fenik rá a fogukat. Odaértek, a hátsó aj-
tót nyitva találták. Azok az iraki majmok még csak be se csu-
kaszkodtak. Bevágtak rajta egy L2-es gránátot: az ismerős, tom-
pa durranás. Aki benn volt, annak annyi.
Négyszer kettes csoportokban nyomultunk előre a teherau-
tók körzetébe, mindenki a maga külön kis drámájába gabalyod-
va. Sebastian Coe-lába nőtt mindenkinek. Kilőttünk egy-két
töltényt, előreiramodtunk, hasra, aztán start megint. Most már
igyekeztünk célzott lövéseket leadni. Az ember kinéz magának
egy testet, és lő, amíg az össze nem rogy. Néha tíz golyó is
elmegy rá.
A 203-asnak is van külön célzókészüléke, csak az embernek
nincs mindig ideje felállítani és használni. Kapáslövés: a fegyver
pukkant, a bomba átívelt a levegőn. Robbanás, záporozó por. Or-
dítások. Pompás. Ez azt jelenti, hogy véreznek, nem lőnek - és
ráadásul a sebesültek bekötözése másokat is lefoglal.
Megérkeztünk a tüzelőállásukba. Aki tudott, elmenekült.
Egy teherautó lobogó lánggal égett előttünk. Kinn balra egy ki-
égett PSZH füstölgött. Holttestek hevertek széles körben. Kábé
tizenöt hulla, jóval több sebesült. Oda se néztünk, mentünk to-
vább. Óriási megkönnyebbülés fogott el, hogy a tűzharcnak
vége, ugyanakkor rettegtem, mert tudtam, hogy lesznek még
többen is. Aki ilyenkor azt állítja, hogy nem fél, az hazudik,
vagy elmebeteg.
- A büdös kurva anyját! - süvöltötte Menő.
Benzin-, füst- és hússzagot éreztem - sült hullák szagát. A
teherautó utasüléséről kilógott egy iraki, az arca fekete, hámló.
Sebesültek vonaglottak a földön. Az iszonyatos lábsebekből le-
hetett megítélni, milyen jó munkát végeztek a 203-asok. Amikor
felrobbannak, acélszilánkok röpülnek szét belőlük mindenfelé.
Már csak tisztulni akartunk innen. Nem tudhattuk, mit hoz a
következő hullám. Amint visszaindultunk a hátizsákjaink felé,
golyók verték meg a földet a hátunk mögött. Az épen maradt
PSZH nyolcszáz méterről, gyalogosokkal körülvéve tüzelt
utánunk, de hatástalanul. Mindenesetre nyakunkba szedtük a
lábunkat.
 7

A
nyomában.
z éjszaka lesz a fedezékünk: nemsokára besötéte-
dik. A PSZH, amelyik visszavonult, újra
előreindult. Vaktában tüzelő gyalogosok ügettek a

Felvettük a hátizsákjainkat. Délnek indulni nem volt

értelme, hiszen biztosan rájöttek már, hogy az az útirányunk.
Most az volt a lényeg, hogy minél nagyobbra növeljük a köztük
és köztünk levő távolságot. Csak nyugatnak mehettünk, ami az-
zal a kockázattal járt, hogy belekerülünk az S60-asok irányzó
vonalába.
Most nem a járőrtevékenység szabályai szerint fogunk el-
járni. Olyan gyorsan haladunk, ahogy hátizsákkal fizikailag csak
lehetséges, hogy mielőbb kikeveredjünk a tűzharc körzetéből.
Katonai szaknyelven ezt úgy hívják, hogy tűzzünk már el a
búsba.
Tőlünk keletre felbukkant két gyalogsággal megrakott teher-
autó, és észrevett bennünket. Lefékeztek, a katonák kiugráltak
hátul, és lőni kezdtek bennünket. Voltak vagy negyvenen, ami
iszonyatos tűzerőt jelent.
Előreindultak. Mi keletnek fordultunk, megeresztettünk
rájuk egy-egy sorozatot, aztán tüzelve, mint az eszelős, vissza-
vonultunk nyugat felé. Tüzelés, manőverezés, tüzelés,
manőverezés, csakhogy most elfelé az ellenségtől. Ketten sarkon
fordultak és rohantak, aztán megfordultak, fedezni a másik ket-
tőt.
Emelkedőn kaptattunk fölfelé. Ahogy a tetejére értünk, be-
kerültünk az északnyugati légvédelmi üteg látóvonalába. Mély
basszus hangon felugattak az ágyúk. 57 milliméteres lövedékek
sivítottak el mellettünk, mind nyomjelzős. Mennydörögve
vágódtak be a földbe, csak úgy záporoztak ránk a göröngyök.
Chris és én egyszerre fordultunk, hogy visszavonuljunk. Két
vagy három métert futhatott tőlem jobbra, amikor valami hatal-
mas ütésfélét hallottam. Odanézve láttam, ahogy Chris
elvágódik. Eltalálta egy légvédelmi gránát. Odaügettem, hogy
belenyomjak egy adag morfiumot abba, ami megmaradt belőle -
ha ugyan él még.
Rángatózott, és egy pillanatig azt hittem, ez a végvonaglása.
De csak a hátizsákja szíjaiból akart kibújni. Ledobta magáról, és
feltápászkodott.
- A kurva jó anyját! - mondta. A hátizsák füstölgött, ahol a
lövedék becsapódott.
Rohantunk tovább, egyszer csak megtorpant. - Valamit ottfe-
lejtettem - mondta.
Visszafutott a hátizsák roncsaihoz, és matatni kezdett benne.
Ezüst zsebflaskával a kezében jött vissza.
- Karácsonyi ajándék a feleségemtől - vigyorgott.
- Megöl, ha otthagyom.
A többiek is hányták el a hátizsákjaikat. Csak azt reméltem,
hogy Nyúl kiveszi a magáéból a járőrrádiót.

A PSZH agresszívan tört előre, hosszú, pontos sorozatokat

adva le menet közben. Két, lövészekkel teli terepjáró is csatlako-
zott hozzá.
Megálltunk, visszapörköltünk a 203-asokkal. A járművek va-
dul fékeztek, amint a 40 milliméteres bombák felrobbantak
előttük. Eszeveszetten lövöldözve ömlöttek ki belőlük az iraki
hősök.
Markot és Menőt a földhöz szögezték az S60-asok. Foszfor-
gránátot vágtak maguk elé, sűrű, piszkosfehér füsttenger hul-
lámozta körül őket. Nyílt terepen az a baj a füstfüggönnyel,
hogy azonnal magára vonja az ellenséges tüzet, de nemigen
tehettek mást. Az irakiak tudták, hogy a fiúk a visszavonulásukat
fedezik, és beleürítették a táraikat a felhőbe. Átpasszoltunk a
rongyfejűekhez két darab 203-ast, mindjárt csökkent a
tűzgyorsaságuk. Mark és Menő talpra ugrott és rohant.
- Fasza egy hely, mi? - vicsorogta Menő, amint eltűzött mel-
lettem.
Retiráltunk kitartóan. Sötétedett már, s végül elvesztettek
bennünket a félhomályban. Jól szét voltunk húzódva, fennállt a
veszély, hogy a járőr tagjai elszakadnak egymástól. Futás
közben megfelelő gyülekezőhely után kutattunk a talajon. Ezt a
járőrből bárki kiválaszthatja.
Hangos kiáltás tőlem ötven méterre féljobbra. - Gyülekezés,
gyülekezés, gyülekezés!
Bárki volt is az, talált valami fedezéket, ahová bevackolha-
tunk, és összeszedhetjük magunkat. Odarohantam, s Christ és
Bobot láttam egy kis vápában hasalni. Friss tárat löktem a fegy-
verembe, azután vártunk hárman, körkörös védelemben,
háromfelé figyelve s várva, hogy a többiek is bejöjjenek.
Számoltam a fejeket, ahogy sorra elhúztak mellettem, és
tüzelőállást vettek fel. Öt vagy hat perc telt el, mire az utolsó
ember is befutott. Ha valaki hiányzik, fel kellett volna tennem a
kérdést: Ki látta utoljára? Hol látta? Megsebesült vagy meghalt?
Ha nem halt meg, akkor vissza kell mennünk érte.
A lánctalpasok reflektorai összevissza ollóztak előttünk
vagy háromszáz méterre. A távolban időről időre lövöldözés,
ordítozás tört ki. Sziklákra pufogtathattak, sőt alkalmasint
egymásra. Óriási volt a fejetlenség, ami kissé felvidított ben-
nünket.
Pár négyzetméternyi körzetbe szorultunk be nyolcan. Sietve
rendbe szedtük magunkat, lehúztuk és az övünkbe gyűrtük vagy
a zubbonyunkba dugtuk a szvettereinket. Senkinek sem kellett a
szájába rágni, mi a teendő. Mindenki tudta, vagy a helikopterhez
megyünk, vagy Szíria felé. Akár ez, akár az, iszonyatos kutyago-
lás lesz.
- Megvan a rádió? - kérdeztem Nyúltól.
- Nem bírtam előráncigálni - felelte ő. - Ocsmányul tüzeltek
ránk. Különben is pocsékba mehetett, mert a hátizsákomat szarrá
lőtték.
Tudtam, hogy ha egy mód van rá, megmentette volna.
Különben se számított. Volt négy TACBE-nk, azok révén tizenöt
másodperc alatt felvehetjük a kapcsolatot az AWACS-okkal.
Még most is ziháltam, szomjas voltam, ittam pár kortyot a
kulacsomból. A zsebemből előástam és bekaptam két savanyú
cukorkát.
- Éppen akkor gyújtottam rá – panaszkodott Menő. - Re-
mélem, valamelyik fölkapta, és megfulladt rajta.
Bob vihogni kezdett, és hamarosan röhögtünk valamennyi-
en, mint az eszelősök. Nem mintha olyan vicces lett volna, amit
Menő mondott. Egyszerűen csak megkönnyebbültünk, hogy ép
bőrrel úsztunk meg egy nagyobbfajta drámát. Pillanatnyilag csak
ez érdekelt bennünket. Jó érzés volt egy darabban lenni.
A lőszerkészletünk egynegyedét elhasználtuk. A maradékot
összedobtuk, elosztottuk, és friss tárakat löktünk be. Nekem még
mindig megvolt a 66-osom - ez volt immár az egyetlen a ban-
dában, mert én voltam olyan hülye, hogy rohamkor ottfelejtet-
tem a zsákom mellett.
Megigazítottam a ruházatomat, főleg a nadrágomat, hogy
később ki ne dörgölje valahol a bőrömet, meg a derékszíjamat,
hogy kényelmesen álljon. Fázni kezdtem. Iszonyúan megizzad-
tam, és most vacoghattam a nyirkos ingemben. Indulnunk kell
hamarosan.
- Lépjünk be a hálózatba - mondta Nyúl. - Úgyis tudják,
hogy itt vagyunk, nyugodtan használhatjuk a TACBE-t.
- Úgy van - tette hozzá Vince -, szórassuk meg ezeket a ku-
rafíakat.
 Igaza volt. Elővettem a TACBE-met, kihúztam az anten-
náját, és máris hallottam a sustorgását. Lenyomtam az
adógombot.
- Halló, AWACS, itt a Bravó Kettő Nulla, földi hívójel.
Benne vagyunk a szarban, vétel.
Semmi válasz. Megismételtem az adást. Semmi.
- Halló, bármilyen hívójel - mondtam -, itt a Bravó Kettő
Nulla.
Semmi.
Harminc másodpercig próbálkoztam, sikertelenül.
Egyetlen reményünk az maradt, hogy átrepül felettünk egy
sugárhajtású, és a TACBE vészfrekvenciáján érintkezésbe
léphetünk vele. Nemigen volt valószínű, hogy bombázók
röpüljenek arra, hacsak Nyúl adása nem jutott át mégis, amikor
lebuktunk, és az előretolt bázis nem zavart föl néhány gépet a
segítségünkre. Automatikus nyugtázójel mindenesetre nem volt.
Talán tudják, hogy szarban vagyunk, talán nem. Ezen mi már
nem változtathatunk.
Gyorsan felmértem a helyzetet. Menetelhetünk háromszáz kilo-
métert délre Szaúdiba, indulhatunk északnak Törökország felé,
vagy nekivághatunk a Szíriába vezető, százhúsz kilométeres
nyugati útnak. A közvetlen körzetben gyalogság, páncélozott
járművek. Lebuktunk, keresnek bennünket. Természetesnek fog-
ják tartani, hogy délre megyünk, Szaúdiba. Ha a helikopter-
gyülekezőhelyet egyáltalán elérnénk, akkor is valószínű, hogy
követnének - vagyis a Chinooknak harckörülmények között kel-
lene értünk leszállni.
Úgy döntöttem, nincs más választásunk, mint Szíria. Először
megtévesztésül délnek haladunk, aztán nyugatnak fordulva
„körüldobozoljuk" a körzetet, s végül északnyugatra térünk.
Még pirkadat előtt megpróbálunk átjutni az utánpótlási vonalon,
mert valószínűleg ez lesz a déli irányú kutatásuk pszichológiai
végpontja. Aztán start a határ felé.
- Mindenki kész? - kérdeztem.
 Egyes oszlopban elindultunk. Járművek száguldoztak oda-
vissza tőlünk vagy fél kilométerre. Alig pár száz métert tehet-
tünk meg, amikor az egyik, egy Land Cruiser vakító reflektorok-
kal egyenesen felénk indult. Hasra vágódtunk, de hát kinn vol-
tunk a nyílt terepen. Elfordítottuk az arcunkat, hogy semmi se
verődjön vissza, és hogy tönkre ne menjen az éjszakai látásunk.
A jármű már kétszáz méterre volt, és egyre közeledett. Mindjárt
meglát bennünket. Magamban készülődtem a drámára. Egyszer
csak kiáltást hallottunk. Felütöttem a fejem, és azt láttam, hogy
tőlünk háromszáz méterre balra egy másik jármű villogtatja a
lámpáit. A Land Cruiser irányt váltott, és eltűzött feléje.
Jól kiléptünk. Többször is meg kellett állnunk és lehasal-
nunk, amint jármű közeledett. Ez nemcsak azért volt bosszantó,
mert mielőbb ki kellett volna jutnunk a körzetből, hanem mert
mozognunk kellett, hogy felmelegedjünk. Az ingre csak zub-
bonyt vettünk, mert nem akartunk nagyon megizzadni, de a
hőmérséklet vészesen esett.
Rengeteg gyaloglás után végre hátranéztünk, és láttuk, hogy
a reflektorfények messze a háttérben koncentrálódnak. Kinn vol-
tunk a közvetlen veszélyzónából, s még valami kis fedezéket is
találtunk egy mélyedésben. Ha újra próbát akarunk tenni a TAC-
BE-kkal, arra csak ezen a déli útszakaszon kerülhet sor. Bob és
Menő azonnal fölhasalt a mélyedés hátsó peremére a Minimik-
kel, hátha mégis követtek bennünket. A többiek körkörös
védelemben helyezkedtek el. Újra bekapcsoltam a TACBE-t, de
hiába.
Mindenki kísérletezett egyet, akinek volt TACBE-ja. Alig
akartuk elhinni, hogy mind a négy rádió befuccsolt, pedig
láthatólag ez volt a helyzet.
Mark ellenőrizte a pozíciónkat a Magellannal, és ki-
számította, hogy huszonöt kilométert meneteltünk. Olyan gyor-
san tettük meg ezt a távot, hogy az irakiak remélhetőleg el se
tudják képzelni, ezért nyomot tévesztenek.
 - És most irány nyugat, hogy a körzetből kikeveredjünk -
mondtam. - Aztán észak, mert pirkadat előtt át kell jutnunk az
utánpótlási vonalon.
Válaszul a TACBE-gyártók felmenőit hallottam emlegetni.
Most már csak akkor fogjuk használni, ha sugárhajtású húz el fe-
lettünk. Nem tudtuk, felszáll-e az iraki légierő, de ezt meg kell
kockáztatnunk. Benne voltunk a szarban, és ez a szar ráadásul
kutyául hideg volt.
Visszahívtuk Menőt és Bobot, közöltük velük a jó hírt, azzal
nekivágtunk. Alig egy-két percet álltunk csak, de jó volt újra el-
indulni. Nagyon hideg lett, és az erős szél csontig hatolt. Sűrű
felhőtakaró borította az eget, szuroksötétben jártunk. A lábunk
elé nem láttunk. Ebben az egyedüli jó az, hogy ők is nehezebben
fognak ránk akadni. Egy-egy jármű feltűnt még, de már csak a
messze távolban. Jól lehagytuk őket. Szinte megnyugodtam.
Megtettünk tizenöt kilométert nyugati irányban, gyors me-
netben, tájolat után. A terep olyan sík volt, hogy az iraki jelen-
létet azonnal észrevettük volna.
Minden órában pihentünk öt percet, ez a járőrözés szabálya.
Ha megy az ember megállás nélkül a vakvilágnak, csak kikészíti
magát, és nem jut semmire. Meg kell állnia, kifújni magát, inni
egy kis vizet, rendbe szedni a szerelvényt, aztán indulhat tovább.
Dermesztő hideg volt, remegtem, mint a kocsonya, amikor meg-
álltunk.
A nyugatnak megtett tizenöt kilométer után voltunk; be-
mértem magunkat a Magellannal. Az időtényező miatt úgy
döntöttem, most kell északnak fordulni, hogy még pirkadat előtt
átérjünk az utánpótlási vonalon.
- Először keljünk át az úton - mondtam -, aztán is ráérünk
északnyugatnak térni Szíria felé.
Mehettünk vagy tíz kilométert, amikor észrevettem, hogy
foghíj van az oszlopban. Sokkal lassabban haladtunk, mint kez-
detben. Valami probléma volt. Megállítottam a járőrt, mindenki
felzárkózott.
 Vince sántított.
- Mi van, haver? - kérdeztem.
- Visszavonuláskor megsérült a lábam, és most már kurvára
fáj.
A lényeg az volt, hogy az utolsó emberig átjussunk a ha-
táron. Vince megsérült. Minden tervünket és megfontolásunkat e
köré a tény köré kell csoportosítanunk. Ilyenkor nincs helye a
„Rá se ránts, főnök, tudom én tartani az iramot"-féle marha-
ságoknak, mert a fasza-gyerekeskedéssel meg azzal, ha nem
szólsz a sérülésedről a többieknek, az egész járőrt sodrod ve-
szélybe. Ha a többiek nem tudnak a problémádról, a tervet sem
tudják kiigazítani, és nem tudnak számolni a bekövetkez-
endőkkel. De ha közlöd velük, mi az ábra, annak megfelelően
változtathatnak a haditerven.
- Na és miféle az a sérülés? - kérdezte Menő.
- Egyszerűen csak kibaszottul fáj. Nem hiszem, hogy csont-
törés. Nem vérzik, semmi ilyesmi, de be van dagadva. Le fog
lassítani, az fix.
- Oké, megállunk és elrendezzük - mondtam.
Elővettem a zubbonyomból a pomponos gyapjúsapkámat, és
a fejembe húztam. Néztem, hogyan masszírozza Vince a lábát.
Haragudott magára.
- Stan is szar állapotban van - mondta Bob.
Menő és Mark támogatta Stant. Lefektették a földre. Po-
csékul volt. Ő is tudta ezt, szentségelt.
- Mi a jó isten a gond? - kérdeztem, a fejébe nyomva a sap-
kámat.
- Kivagyok, apám. Meg fogok dögleni.
Chris volt a legtapasztaltabb egészségügyis a járőrben. Meg-
vizsgálta Stant, és megállapította, hogy veszélyesen sok folya-
dékot vesztett.
- Rehidratálni kell, mégpedig gyorsan.
 Chris kivett Stan derékszíjszerelékéből két csomag elektroli-
tet, és beleöntötte őket a kulacsába. Stan nagy kortyokban nyelte
a vizet.
- Nézd, Stan - mondtam -, azt tudod, hogy muszáj to-
vábbmennünk.
- Persze. Öntsetek még a gigámba ebből a szarból, és rendbe
jövök. Ez a kurva meleg alsó az oka. Abban aludtam, amikor fel-
fedeztek bennünket.
A dehidratáció nem tiszteli az éghajlatot. Előfordul sarkköri
teleken éppúgy, mint a szaharai délidőben. Az erőkifejtés izza-
dással jár hidegben is. A leheletünkkel, ami meglátszik a leve-
gőben, szintén értékes nedvesség távozik a testünkből. A szomj
megbízhatatlan jelzője a dehidratációnak. Pár korty után azt
hisszük, hogy eloltottuk, pedig a belső folyadékegyensúlyunk
még nem állt helyre. Vagy pedig éppenséggel észre se veszi az
ember, hogy szomjas, mert más dolgok kötik le a figyelmét. Ha
dehidratáció formájában a testsúlyunk öt százalékát elveszítjük,
rohamokban tör ránk az émelygés. Hányás közben aztán még
több értékes folyadékot vesztünk. Mozdulataink drámaian lelas-
sulnak, beszédünk kásás lesz, nem tudunk járni. Az ilyen fokú
folyadékvesztés halálos is lehet. Stanen a lesállás elhagyása óta
rajta volt a meleg alsója. Több liter izzadságot veszíthetett.
Már vitustáncot jártam a vacogástól.
- Mit csináljunk, szedjük le róla a szerelvényt? -
kérdeztem Christől.
- Nem, az minden, ami rajta van, a nadrágtól, ingtől és
zubbonytól eltekintve. Ha levesszük, még rosszabb állapotba ke-
rülhet.
Stan felállt, és járkálni kezdett. Adtunk neki még tíz percet,
hogy összeszedje magát, aztán, mivel túl hideg volt az
álldogáláshoz, indulnunk kellett.
A két leglassúbbra kellett tekintettel lennünk, hozzájuk kel-
lett igazítanunk a tempót. Megváltoztattam a menetsorrendet.
Christ állítottam előre, utána Stant és Vince-et. Aztán én
következtem, a többiek mögöttem.
Mint felderítő Chris tájolat után haladt, és az infratávcsövet
is használta, hogy bele ne szaladjunk valami kellemetlenbe.
Most már nem óránként, hanem félóránként álltunk meg. Stanbe
minden alkalommal vizet kellett töltenünk. A helyzet nem volt
reménytelen, de az állapota fokozatosan romlott.
Az idő pedig egyszerűen pokoli volt. Már csak azért se me-
hettünk volna olyan tempóban, mint az elején, mert a hideg el-
szívta az erőnket. A szél az arcunkba fújt, le kellett szegnünk a
fejünket, hogy valamennyire védjük magunkat.
Mentünk, ahogy tudtunk, a két sérült által diktált tempóban.
Az egyik megállásnál Vince leült, és marokra fogta a lábszárát.
- Romlik, haver - mondta. Annyira nem volt jellemző rá ez
a panaszkodás. Iszonyatosan szenvedhetett. Bocsánatot kért,
amiért kényelmetlenségeket okoz nekünk.
Két ellenségünk volt hát - az időtényező és a két leglassúbb
ember kondíciója. Mostanára már mi többiek is éreztük az
éjszakai menetelés hatását. Sajgott a talpam, a lábam, és folyton
emlékeztetnem kellett magamat: ezért fizetnek.
Teljes volt a felhőtakaró. Szuroksötétség mindenütt. Ellen-
őriztem a helyzetünket, miközben a járőr védekező állásba he-
lyezkedett. Chris alig tudta használni a passzív infratávcsövét,
mert semmi természetes megvilágítás nem volt. Ez éppannyira
lelassította a haladásunkat, mint a két sérült.
A szél a szabadon hagyott bőrfelület minden centiméterébe
belemart. Az oldalamhoz szorítottam a karomat, hogy a testme-
legem el ne szökjön. Fejem leszegve, vállam összehúzva. Ha
mozdítanom kellett a fejemet, az egész testemmel fordultam.
Nem akartam, hogy a szél befurakodjon a nyakamba.
És ekkor repülőgépeket hallottunk észak felől. Látni semmit
se láttam a felhőtakarótól, de döntenem kellett. Használjam a
TACBE-t, miközben lehet, hogy a gépek irakiak?
 - Naná, a kurva életbe - mondta Mark, mintha csak olvas-
na a gondolataimban. - Csináld.
Vince vállára tettem a kezemet, és azt mondtam: - Meg-
állunk, próbát teszünk a rádióval.
Bólintott. - Jó, oké.
Nyitottam volna ki a táskát. Úgy átfagyott és elgémberedett
a kezem, hogy nem bírtam mozdítani az ujjaimat. Mark matatni
kezdett az övemen, de ő se tudta kiegyenesíteni az ujjait. Végre
valahogyan mégis kezemben volt a TACBE. Az utolsó két gép
még mindig fölöttünk járt.
- Halló, bármilyen hívójel, itt a Bravó Kettő Nulla, Bravó
Kettő Nulla. Földi hívójel, benne a szarban. Vétel.
Semmi. Újra és újra.
- Halló, bármilyen hívójel, itt a Bravó Kettő Nulla, Bravó
Kettő Nulla. Földi hívójel, benne vagyunk a szarban. Közölni
tudjuk a helyzetünket. Vétel.
Ha semmi mást nem csinálnak, csak értesítenek valakit a
helyzetünkről, már nyert ügyünk van. Mark elővette a Magel-
lant, és lenyomta a helyzetmeghatározó gombot, hogy a földrajzi
hosszúságot és szélességet megállapíthassuk.
Ekkor hallottam meg a csodás amerikai hangot, s döbbentem
rá, hogy biztosan Törökországból felszállt gépek ezek, amelyek
Bagdadot fogják bombázni.
- Ismételje, Bravó Kettő Nulla, Bravó Kettő Nulla. Na-
gyon gyenge a vétel. Próbálja újra.
A rádiójel azért volt gyenge, mert észvesztő sebességgel re-
pesztettek ki a hatókörzetéből.
- Forduljatok vissza északnak - mondtam. - Forduljatok
vissza északnak. Vétel.
Semmi válasz.
- Halló, bármilyen hívójel, itt a Bravó Kettő Nulla. Vétel.
Semmi.
Elmentek. Nem fordultak vissza. Rohadékok!
 Öt perc múlva fényes villanások és nyomjelzők világították
be a látóhatárt. A bombázók nyilván Bagdad közelében slaugol-
tak valamit. A célra repülésük nagyon fontos, másodpercre ki
van számítva. Akkor sem fordulhattak volna vissza miattunk, ha
akartak volna. De legalább a hívó jelünket elismételte. Re-
mélhetőleg átcsorog majd a rendszeren, és így az előretolt bázis
megtudja, hogy változatlanul a terepen vagyunk, de szarban -
legalábbis egyikünk, aki rendelkezik TACBE-vel.
Húsz-harminc másodpercig tartott az egész. Szélnek háttal,
összehúzódzkodva elraktam a rádiómat. Ránéztem Nyúlra, az
vállat vont. Igaza volt - és akkor mi van? Legalább kapcsolatot
teremtettünk.
- Talán erre jönnek majd visszafelé, és akkor minden oké
lesz - mondtam Bobnak.
- Reméljük.
Visszafordultam a szélbe, hogy szóljak Chrisnek meg a
másik kettőnek: indulhatunk.
- Az isten bassza meg - suttogtam -, hova lettek ezek?

Megmondtam Vince-nek, hogy próbát teszünk a TACBE-

val. Ilyenkor az az eljárás, hogy az üzenetet továbbítják végig az
egész oszlopon, de úgy látszik, a fájdalomtól eltompult agyában
nem rögzült a közlés. Biztosan baktatott tovább, anélkül hogy
szólt volna Chrisnek és Stannek.
Menetoszlopban minden katonának kötelessége továbbadni
az üzenetet, s ha megállsz, gondoskodnod kell róla, hogy az
előtted haladó értesüljön erről. Tudnod kell, ki megy előtted, ki
jön mögötted. Kötelességed újra és újra meggyőződni róla, hogy
ott vannak-e még. így hát az én hibám volt és Vince-é, hogy nem
álltak meg. Nem teljesítettük a kötelességünket - Vince nem adta
tovább az üzenetet, én pedig nem ellenőriztem, hogy megállt-e.
Nem tehettünk semmit. Nem hajthattunk végre vizuális ke-
resést, mert Chrisnél volt az egyetlen éjjellátó készülék. Nem ki-
álthattunk, mert nem tudtuk, ki vagy mi van előttünk és
kétoldalt. Nem használhattunk fehér fényt sem - ilyenkor az
maga az életveszély. Követnünk kellett a tájolatot, és re-
ménykedni, hogy valahol majd megállnak és bevárnak ben-
nünket. Volt rá esély, hogy összetalálkozunk.
Rettenetesen éreztem magamat. Végső soron nem sikerült
kapcsolatot létesítenünk a repülővel. És ami még rosszabb, el-
vesztettük a járőr három tagját - akik közül kettő sérült. Dühös
voltam magamra, és bosszantott a helyzet is. Hogy a francba
hagyhattam, hogy ez bekövetkezzen?
Bob kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert így szólt: - Ami
történt, megtörtént. Gyerünk, hátha összefutunk velük.
Ez jólesett. Igaza volt. Végül is nagy fiúk, tudnak vigyázni
magukra.
Mentünk tovább északnak. A dermesztő szél áthatolt a
vékony sivatagi álcaruhán. Kétórai keserves menetelés után
megérkeztünk az utánpótlási vonalhoz, és átkeltünk rajta.
Következő célunk az ettől északra levő zúzalékos út volt.
Egy-két lakott területbe is belebotlottunk, de gond nélkül
„körüldobozoltuk" őket. Éjfél után nem sokkal zajt hallottunk a
távolban. Elkezdtük a rutin körüldobozolást, mire majdnem ne-
kimentünk néhány szekértáborszerűen felállított páncélozott
járműnek meg egy erdőnyi antennának. Egy sofőr éppen akkor
gyújtott cigarettára. Nyilván őrt kellett volna állnia, de ehelyett
elvackolt a gazember az ülésen. Vagy katonai létesítmény volt,
vagy valami ideiglenes gyülekezőállás. Mindenesetre ezt is
körüldobozoltuk.
Chris és a többiek nem gyalogolhattak bele, különben hal-
lottuk volna a tűzharcot.
Mentünk tovább vagy húsz percig. Mindnyájunknak fogytán
volt az ereje. Nyolc órán keresztül meneteltünk leszegett fejjel.
Iszonyú igénybevétel ez a lábnak. Sajgott a talpam. Kivoltam,
mint a liba.
 A repülőkön tűnődtem. Órák teltek el azóta, hogy meghal-
lottuk őket, úgyhogy a pilóták már biztosan a hoteljeikben
üldögélnek, kávéznak, falják a lekváros fánkot, miközben a sze-
relők a gépeket ellenőrzik. Micsoda élvezet így háborúzni! Be-
másznak a szép meleg pilótafülkébe, és föléje szállnak a
célpontnak. Odalenn a szurokfekete semmi. Egyszer csak mit
hallanak: valami nagyon brit kiejtésű ürge azon nyavalyog, hogy
szarban van. Jó kis meglepetés lehetett. Hőn reméltem, hogy
szívükön viselik a sorsunkat, és tesznek valamit az érdekünkben.
Eltűnődtem, vajon azonnal jelentették-e rádión az incidenst,
vagy megvárták, amíg visszaérnek a bázisra. Valószínűbb volt az
utóbbi. De ennek is már több órája, ám azóta nem repültek el
fölöttünk bombázók. Nem tudtam, mi az amerikaiak eljárása egy
kutató-mentő akció beindítására. Csak abban reménykedhettem,
hogy tudják, mennyire fontos az ügy.
Magamat okoltam a csapat kettészakadásáért. Görcsagyú
bunkónak éreztem magam, és nem tudtam, nem ez-e a
véleménye a többieknek is. Eszembe jutott Síim tábornagy egyik
beszéde. Nagyjából a következőket mondta a vezetésről: „Ha én
irányítok egy csatát, és minden rendben, terv szerint megy, s
győzelemre állok - nagy vezető vagyok, pompás fiú. De azt,
hogy tényleg alkalmas vagy-e a vezetésre vagy sem, csak akkor
tudod meg, amikor minden el van szarva, és te vagy döntési
helyzetben." Most pontosan értettem, mire gondolt. Meg tudtam
volna ölni magam, amiért nem ellenőriztem, hogy felfogta-e
Vince a megállással kapcsolatos üzenetet. Magamban úgy
éreztem, mindenért én vagyok a hibás. Északnak menetelve
váltig arra gondoltam, mi a jó istent csináltam rosszul. Mostantól
mindennek flottul kell mennie. Nem követhetek el több hibát.
Ideje volt rejtekhely után nézni. Eddig agyagpalás, sziklás
terepen jártunk, most sűrű homokon. A lábunk alig hagyott nyo-
mot, ami jó volt, de a kemény talajon búvóhelyet sem tudtunk
volna ásni. Már kezdtünk idegeskedni, amikor Nyúl egy kilo-
méterre nyugatra felfedezett néhány homokdűnét. Kiderült, hogy
errefelé az állandó széljárás öt-tíz méter magas hullámokat és
halmokat emelt. Megkerestük a legnagyobbat. Szemmagasság
fölött akartunk lenni.
Azt tettük hát, amit sohasem szabad: elszigetelt rejtekhelyet
választottunk. De közel s távol ez volt az egyetlen elfogadhatóan
magas dombocska. A tetején egy kis kőhalom. Lehet, hogy alája
temettek valakit.
Harminc-negyven centi magas kőfal vette körül a halmot.
Valamivel még magasabbra raktuk, és befeküdtünk mögéje. Je-
ges szél fújt át a rései között, de legalább megpihenhettünk
végre. Az elmúlt tizenkét órában nyolcvanöt kilométert tettünk
meg, két maraton hosszát. Sajgott a lábam. Csodálatos volt ezek
után mozdulatlanul feküdni, csakhogy ilyenkor jelentkeznek a
görcsök. Ha pedig mozog az ember, mindig más és más részei
lesznek kitéve a hidegnek. Iszonyúan kényelmetlen volt.
Délre nézve kelet-nyugati irányban húzódó távvezetékoszlo-
pokat pillantottunk meg. Segítségükkel rögzítettük a helyze-
tünket a térképen. Ha az oszlopvonalat követjük, előbb-utóbb el-
érjük a határt. Ám ha mi navigálásra használjuk az oszlopokat,
ki a megmondhatója, nem cselekszik-e így más is?
Fél órája feküdtünk ott, egyre kényelmetlenebb körülmé-
nyek között. Tőlünk keletre körülbelül két kilométerre hul-
lámlemez tetős épület állt, valószínűleg vízszivattyú-állomás.
Nagyon hívogatónak tűnt, de még elszigeteltebb rejtekhely lett
volna. Északra nem látszott semmi. Nem volt más választásunk,
maradnunk kellett, ahol voltunk.
A lehető legjobban meg kellett húznunk magunkat.
Összevackolódtunk, próbáltuk megosztani egymással a testmele-
günket. Sötét felhők száguldottak az égen. A szél süvítve rontott
be a réseken; belém mart a hidege. Megtapasztaltam én már a hi-
deget az Északi-sarkon is, de ehhez semmi sem volt fogható.
Mintha egy jégszekrényben feküdtem volna, érezve, mint fo-
gyatkozik a testhőmérsékletem. Márpedig ott kellett maradnunk
egész nappalra, testmozgásunkat lehetőség szerint falszint alatti
magasságra korlátozva. Ha görcs áll belénk, ami hosszú
menetelés után nem szokatlan, majd segítünk egymáson.
Nyúl előszedte a térképzsebéből a híradós anyagokat, és
megsemmisített minden fontos kódot és frincfrancot. A kódlap-
okat meggyújtottuk és egyenként elégettük, aztán a hamut
szétmorzsoltuk, és beledolgoztuk a talajba.
- Ha ti itt úgyis máglyát égettek, én rágyújtok - mondta Me-
nő. - Muszáj elszívnom egyet, mielőtt a móka elkezdődik.
Újrasterilizáltuk magunkat, összes zsebünket átnéztük, nem
maradt-e bennük valami, ami veszélyeztetné a küldetést,
önmagunkat vagy bárki mást. Tudniillik olyasmit is
találhatnának rajtunk, ami semmit se mondana nekik, amíg mi el
nem árulnánk, vagyis kiváltója lehetne egy vallatásnak. „Ez mi?
Hogy működik?" Rengeteg fájdalmat kockáztathat az ember va-
lami tökéletesen jelentéktelen vacak miatt.

Járművek zaját hallottuk a távolból. Két PSZH úgy egy kilo-

méterre délre: túl messze voltak, hogysem veszélyesek legyenek.
Reméltem, nem veszik a fejükbe, hogy a nyilvánvaló rejtekhe-
lyek körül keresgéljenek.
07.00 tájt eleredt az eső. Nem hittünk a szemünknek. A siva-
tag kellős közepén voltunk. Sivatagban utoljára 1985-ben
Ománban láttam esőt. Bőrig áztunk, aztán tíz perc múlva az eső
darába váltott. Döbbenten néztünk egymásra. Aztán esni kezdett
a hó.
- Fehér karácsonyról álmodom - dalolta Bob.
Mintha csak valami kopár hegyoldalon lettünk volna télvíz
idején. Ebből még baj lehet. Egymáshoz simultunk. Egyetlen ka-
lóriányi hőt sem szabad veszítenünk. Előszedtük a térképzacskó-
inkat, próbáltunk valami fedélféléket eszkábálni. A legfontosabb
az volt, hogy a testközpontunkban, a törzsben konzerválni tud-
juk a hőmérsékletet.
 Az ember homeotermikus lény, vagyis a testünk állandó
hőmérsékletet igyekszik fenntartani, függetlenül a környezeti
körülményektől. A test a belső, meleg magból és az azt körülve-
vő hűvösebb külső héjból áll. A mag részei az agy és a többi
létfontosságú szerv a koponyában, mellkasban és gyomorban. A
héj a maradék: a bőr, zsír, izom és végtagok. Amolyan ütköző-
zóna a mag és a külvilág között, ez védi a szerveket mindenféle
katasztrofális hőmérséklet-változástól.
Életben maradásunk legfontosabb tényezője a megfelelő
belső testhőmérséklet fenntartása. Maghőmérsékletünk még a
legszélsőségesebb hidegben vagy melegben sem tér el fél-egy
foknál jobban a 36,8 °C-tól, bár a héj ennél egy-két fokkal
hűvösebb is lehet. Ha a maghőmérsékletünk 42,7 °C fölé emel-
kedik, vagy 28,8 °C alá zuhan, meghalunk. Testünk energiát és
hőt termel, miközben a tápanyagot égeti. Ha reszketni kezdünk,
ezzel a testünk üzen: gyorsabb ütemben veszítjük a hőt, mint
ahogy termelődik. A reszketőreflex rengeteg izmot megmozgat,
növelve a hőtermelést, persze azáltal, hogy még több tápanyagot
éget el. Ha a magban, a testközpontunkban akár csak néhány fo-
kot esik a hőmérséklet, bajban vagyunk. A reszketés már nem
lesz elég az újbóli felmelegítéshez.
Testünknek termosztátja is van az agyalap egy kis ideg-
szövete formájában, amely irányítja a hőtermelést és -elosztást, s
a test minden részét folyamatosan ellenőrzi az állandó
hőmérséklet fenntartása érdekében. Amikor a test a hipotermia
felé közelít, ez a termosztát gondoskodik róla, hogy hő vonassék
el a végtagokból a mag számára. Kezünk-lábunk kezd megmere-
vedni. Amint a maghőmérséklet csökken, a test hőt von el a fej-
től is. Ha ez bekövetkezik, a keringés lelassul, s az áldozat nem
kap annyi oxigént vagy cukrot, amennyire az agynak szüksége
lenne: a cukrot, amiből az agy rendesen táplálkozik, a szervezet
elégeti, hogy hőt fejlesszen. Amikor az agyműködés kezd lelas-
sulni, a test abbahagyja a reszketést, és beindul az irracionális
viselkedés. Ez megbízható vészjel, csak épp felismerni nehéz
magunkban, mert a hipotermia egyik első következménye az,
hogy megszünteti a cselekvési akaratunkat. Nem reszketünk, de
nem is aggódunk tovább. Valójában már haldoklunk, de
fütyülünk rá. Ezen a ponton a testünk elveszíti a képességét,
hogy újra felmelegítse magát. Még ha van is hálózsákunk, és
belemászunk, a lehűlésünk folytatódik. Pulzusunk rendszertelen
lesz, az aluszékonyság félájulatba, majd öntudatlanságba vált.
Egyetlen reményünk az, hogy külső forrásból nyerjünk hőt -
tűztől, meleg italtól, egy másik testtől. A hipotermia áldozatának
felmelegítésére az egyik leghatékonyabb eljárás, ha olyan
valakivel bújtatjuk közös hálózsákba, akinek normális a
testhőmérséklete.
Egészen biztonságban éreztem magam, ami azért hangzik
ostobán, mert egyáltalán nem voltunk biztonságban. Kihalt tájon
voltunk, ahol közel s távol mindössze két nyilvánvaló rejtekhely
akadt, s mi ezek egyikét foglaltuk el. Örültem, hogy megálltunk,
mert végre kipihenhetjük magunkat, s ugyanakkor nem örültem,
mert a testünk azt kívánta, hogy mozogjunk, tartsuk melegen.
Ámde semmi egyebet nem tehettünk, mint hogy feküdtünk,
megosztottuk a testmelegünket, és vártuk, hogy besötétedjék.
Az összesűrűsödött homok olyan volt, mint a megke-
ményedett iszap. Eddig is fura, idegen tájnak látszott - most,
hogy hó borította, egyenesen holdbélinek. A hóesés hóviharrá fa-
jult. Próbáltam csak a jó oldalát nézni a dolognak: a jelenség a
látótávolságot ötven méterre csökkentette.
Járművek jöttek-mentek egész nap, keleti és nyugati irányba
a távvezetékoszlopok sora mentén - polgári teherautók, vizet
szállító tartálykocsik, terepjárók, páncélozott kerekes járművek.
A két utolsó jól ránk ijesztett, mert kétszáz méterre meg-
közelítette az állásunkat. Értünk jönnek? Nem mintha bármit te-
hettünk volna ellene; elfutni semmi értelme, hiszen hová is fut-
hatnánk?
Sokkal több jármű volt, mint amennyire számítottunk, sok-
kal nagyobb fokú katonai tevékenység, mégsem ez volt az el-
sődleges fontosságú. A hóban fekve, a széltől tépve az volt a leg-
nagyobb gondunk, hogy melegen tartsuk magunkat, vagyis
életben maradjunk. Testileg teljesen kimerültünk. Nagyobbfajta
dráma lehetősége rejlett a szituációban. Az alacsony levegő-
hőmérséklet az erős széllel párosulva olyan hideget képes terem-
teni, amely már ölni tud. Óránkénti negyvenöt kilométeres
szélnél a szabadon hagyott testfelület -9 °C-on hatvan
másodperc alatt megfagy. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a
térségben harminc éve ez volt a legrosszabb időjárás. A gázolaj
megfagyott a járművekben.
Most már nem éreztem magam biztonságban, sőt nagyon
ideges lettem. Láttam már embereket meghalni ilyen körülmé-
nyek között. Egy járőr, amellyel a hideg végez, és nem a golyók!
Mit fognak ezért baszogatni odahaza!
Nem ülhettünk fel, mert a sziluettünk kirajzolódott volna a
látóhatárra. Rejtőzésünket egyedül a szemmagasság biztosította:
mivel felfelé kellene nézniük, egyetlen reményünk az, hogy az
alacsony fal mindaddig fedez bennünket, amíg mozdulatlanul
hasalunk.
Délelőtt 11.00-ra a helyzet kezdett tűrhetetlenné válni.
Összebújva kucorogtunk, görcsösen reszkettünk, buzdító szava-
kat motyogtunk egymásnak, és hülye vicceket eresztettünk meg.
A kezem elgémberedett, megfagyott, fájt. Hókupacok leptek be
bennünket. A francba a harcászati előírásokkal, életben kell ma-
radnunk. Úgy döntöttem, főzök valami meleget.
Kapartam egy kis lyukat, és meggyújtottam egy spiritusz-
kockát. Vizet töltöttem egy bögrébe, és a láng fölé tartottam.
Csodálatos volt a hőséget éreznem a kezemen és az arcomon.
Szétlegyeztem a gőzt. Neszkávét, cukrot és tejet tettem a forró
vízbe, és körbeadtam.
Rögtön utána főzni kezdtem egy adag csokoládét.
- Nézd már ezt a kurva gőzfelhőt - mondta Menő. - Akár rá
is gyújthatok.
 Szánalmas volt nézni, ahogy próbál rágyújtani. Úgy reme-
gett a keze, hogy a szájába se bírta dugni a cigit, s mire sikerült,
átázott az egész, mert nedves volt a keze. Nem nyugodott, és öt
perc múlva leszívhatta az első slukkot, a füstöt a zubbonyába
fújva, hogy észre ne vegyék.
Mire a forró csokoládé is körbejárt, már megint remegett
mindenki. A forró ital nem ugratta az egekbe a hőmérsékletün-
ket, de jobb volt, mint egy seggbe rúgás. Valószínűleg az
életünket mentette meg.
Délre járt az idő, és csak jöttek-mentek a különféle
járművek. Látni nem mindig láttuk őket, de ez nem számított so-
kat. Ha megállnak a közelünkben, úgyis meghalljuk. Próbáltunk
helyet változtatni, hogy a kívül fekvők, akik a szélnek és hónak
leginkább ki voltak téve, beljebb kerülhessenek és
hozzájuthassanak egy kis testmeleghez. Testmaghőmérsékletünk
egyre esett, és ráébredtem, hogy kásásodik a beszédem,
szédülök. Máris a hipotermia első fázisában voltam.
14.00 körül Mark is rájött, hogy baj van. - Indulnunk kell -
bökte ki. - Mindjárt kinyúlok.
Kevesebb ruha volt rajta, mint a többieken. Felsőtestén csak
a zubbony, az ing meg a pulóver, s azok is totál átáztak.
Körülvettük, hogy felmelegítsük. Dönteni kellett, méghozzá
mindenki részvételével, mert mindenki érintve lesz benne: indul-
junk-e útnak nappal, hogy Mark életben maradjon, noha ezzel a
lebukást kockáztatjuk? Még órák voltak hátra sötétedésig, és sej-
telmünk se lehetett, mibe botlunk bele odakinn. Vagy pedig
várjunk a legeslegutolsó pillanatig, amikor már végképp nem
bírja tovább?
Igyekeztem kitartásra buzdítani. - Ha fél óra múlva indul-
nunk kell, oké, de amíg lehet, próbáljunk maradni.
Ha a fejét rázza, és azt mondja, indulni akar, egy szó nélkül
fölkelek, de Mark bólintott.
 Eltelt még két óra, és most már nemcsak Marknak volt
szüksége segítségre. Mind kétségbeejtő állapotba kerültünk. Ha
ott maradunk, estére mindannyiunknak kampec.
Kilestem a fal felett. Másfél óra lehetett hátra sötétedésig,
sőt a felhőtakaró és a hóesés miatt már előbb is sötét lesz. Még
mindig keményen havazott. Nem hallottam, nem láttam semmit,
csak a sivár, vastag hótakaró borította sivatagi tájat.
- Menjünk - mondtam.
Kiterveltünk egy megtévesztő manővert, mert rengeteg
nyom marad utánunk a hóban, ámbár éjjel remélhetőleg még
több hó vagy netán eső lesz, és az megsemmisíti a csapánkat.
Keletnek indultunk, aztán hurkot leírva északnyugatnak kanya-
rodtunk. Jó húzás volt, mert alig távolodtunk el egy kilométerre
az állásunktól, amikor ordibálást, hujjogást hallottunk magunk
mögött. Hátrafordultunk: reflektorok vették körül az imént elha-
gyott homokdombot.
- A francba! - mondta Nyúl. - Onnan csak a nyomainkat kell
követniük.
De már sötétedett, és az irakiak kerék- meg lábnyomai
összekeveredhettek a mieinkkel, mert nem követtek bennünket.

Az eredeti terv az volt, hogy a zúzalékos úton átkelve

északnyugatnak fordulunk, és toronyiránt megindulunk a szíriai
határ felé. Ha az úton innen fordulunk északnyugatnak, lebu-
kunk, akkora volt nappal a jövés-menés.
Most azonban változtatni kellett a terven. Hamarosan kifo-
gyunk a vízből. Megtöltöttük a kulacsokat hóval, de a hó még a
legkedvezőbb körülmények között is lassan olvad, és kevés vizet
ad. Esetünkben olyan hideg volt, hogy megmaradt hónak és
jégnek. Havat enni pedig nem szabad. Nemcsak hőt von el a tes-
tünkből, amíg a szánkban megolvad, hanem le is hűti a
létfontosságú szerveket. Fogalmunk sem volt, hol és mikor sze-
rezhetünk vizet. El kellett érnünk a határra, amilyen gyorsan
csak lehetett.
Tervváltoztatásunk második, még fontosabb oka az időjárás
volt. Fennsíkon jártunk, több mint háromszáz méterrel tenger-
szint fölött, és északnyugatra a talaj tovább emelkedett. A
hőmérséklet eleve alacsony volt, s a széltől még metszőbb lett a
hideg. Ki kellett kerülnünk a szél útjából, és le kellett
húzódnunk a hóhatár alá. A szél útjából kikerülni szinte lehetet-
len volt, mert a terep nem nyújtott semmilyen fedezéket.
Mint minden vízrendszer, az Eufrátesz is lefelé igyekszik. A
folyó százötven-kétszáz méterrel lejjebb volt nálunk, tehát ha
egyenesen feléje, vagyis északnak tartunk, nemcsak a hóhatárt
hagyjuk magunk mögött, hanem a szél elől is menedéket ta-
lálunk.
Északnak meneteltünk. Hogy mikor fordulunk nyugatnak,
később is ráérünk eldönteni; a lényeg, hogy lejjebb jussunk,
különben meghalunk.
Három kilométerrel a kőfalas lesállásunk után a hóhatár alatt
találtuk magunkat. Tomboltam dühömben. Ha ezt az apró távot
sikerül még délelőtt megtennünk, nem kellett volna az egész na-
pot behavazva töltenünk. Majd megfagytunk. Kendőm a fejem
köré csavarva, bal kezem az iránytűt szorongatta, ahogy
követtük a tájolatot. Zubbonyom ujját, amennyire csak lehetett,
ráhúztam a kezemre. Fegyverem a jobb karomban. Lenéztem, és
láttam, hogy a zubbonyom ujja jéggé fagyott. Megkeményedett
a kendő is az arcom körül. Igazgattam volna, de merev volt,
mint a deszka.
Persze a kezemet se mertem mozdítani, nehogy betaláljon
hozzá a hideg. A lehető leggyorsabban kellett haladnunk, hogy a
testünk hőt fejlesszen. A sivár tájban semmi természetes fény,
semmi, csak a szél üvöltése. Mintha egy másik bolygóra
csöppentünk volna, ahol mi vagyunk az egyedüli emberek.
Nyomultunk északnak, leszegett fejjel, elkékült arccal.
Időnként reflektorok cikáztak a távolban, jelezve a zúzalékos
utat. A talaj megint váltott a lábunk alatt, kemény homokból
agyagpalával borított sziklába. Körös-körül harckocsifedezékek,
buldózerrel ásott árkok. Tele voltak vízzel és jéggel; nem
újonnan vájták őket.
Hetven méterrel kerülhettünk lejjebb. Most már mindnyájan
a végsőkig el voltunk csigázva. Kinéztem a kendőm mögül, és
arra gondoltam: ha az idő nagyon hamar nem javul, mind ittve-
szünk.
Már vagy három kilométerrel túl jártunk a zúzalékos úton,
amikor úgy döntöttem, visszafordulunk. A hideg és a szél végez
velünk. Tántorogtunk, rázott a remegés, kikapcsoltunk, nem
működött az agyunk. Ha nem cselekszünk, ezek lesznek az utol-
só szimptómák, amiket felismertünk. A következő szakasz a
kóma. Vissza kell mennünk a zúzalékos úton túlra, s onnan is to-
vább két kilométerrel, ahol volt egy kiszáradt folyómeder, amely
párhuzamosan haladt az úttal. Egész éjjel csak azon az egy he-
lyen nem éreztük a szelet.
Visszafordultunk, a harcászati szabályokat meg belevetettük
a szélbe. A lopakodást is megeheti a fene. Az életünkről volt szó.
Belebotorkáltunk az árokba, és összebújtunk. Mark volt a leg-
rosszabb állapotban, de mindenki rászorult a segítségre. Bob és
én „kicsi a rakás" alapon rávetettük magunkat, hogy átadjunk a
testmelegünkből. Menő és Nyúl ugyanezt csinálta egymással, és
tüzet gyújtottak. Iszonyatosan szabálytalan az ilyesmi éjszaka,
de mit tehettünk volna? Ha végünk, akkor úgyis annyi. Ha vi-
szont kockáztatunk, legalább az esélyt megadjuk magunknak.
Ha nem bukunk le, legalább magunkhoz térünk kissé. Ha lebu-
kunk, vagy megússzuk, vagy meghalunk. De ha nem koc-
káztatunk, így is, úgy is végünk.
Belediktáltunk Markba egy kis meleg ételt. Alig forgott a
nyelve, kivolt, de cefetül. Meg fogunk halni, gondoltam, mind-
nyájan meg fogunk halni.
 Két órát tölthettünk ott, melegedni próbálva. Valamit javult
az állapotunk. Semmi kedvem sem volt továbbindulni, mert még
mindig át voltunk fagyva, ázva. Ugyanakkor tudtuk, hogy men-
nünk kell, különben sosem jutunk előbbre. A cél végül is az,
hogy ne essünk fogságba.
Három tényezőt kellett figyelembe vennünk: az időjárást, a
kondíciónkat és az ellenséget. A terep jellege miatt
valószínűtlennek tűnt, hogy a szelet, amely annyi bajt okozott, ki
tudjuk kerülni. A fizikai állapotunk rosszabb is lehetett volna, de
sokkal már nem. Az lett volna az ideális, ha ott maradhatunk,
amíg a szél el nem áll, vagy az idő meg nem javul. De hát mikor
lesz az? Előbb-utóbb a vízzel is gondunk támad. Minél tovább
nélkülözzük, annál nagyobb problémát okoz.
Ellenség meg sokkal több volt a körzetben, mint amennyit
mondtak nekünk. Valahol valaki elbaltázott valamit. Ha felfe-
deznek bennünket, sokkal hamarabb megindulhat az akció az el-
fogásunkra, mert a csapatok eleve ott vannak a terepen. Vajon
tudják-e ők is, hogy itt vagyunk a körzetben, miután a les-
állásunkra rábukkantak?
Indulnunk kellett, de merre? Az észak mellett az szólt, hogy
a hóhatár alatt maradnánk. Ellene, hogy tovább lennénk kitéve a
szélnek, közelebb kerülnénk a folyóhoz, a lakott területekhez, és
nehezebb lenne a rejtőzködés. Ha északnyugatnak tartunk,
visszajutunk a hóhatárra, de hamarabb érnénk célba, és rejtőzni
is könnyebb lenne. A magasság arra háromszáz-négyszáz méter,
de amint átjutnánk, lecsökkenne kétszázra, és annyi is maradna
egészen a szíriai határig. Ezt az utat ráadásul egy éjszaka lefor-
gása alatt megtehetnénk, ha az állapotunk nem romlik.
Bármerre megyünk, a szél elkap bennünket. Ne veszteges-
sük hát az időt. Ha nem bírjuk, lejövünk újra, és átgondoljuk.
Minél tovább halogatjuk, annál kevesebb sötétség marad, hogy a
fennsíkon átvágjunk. Jó húsz-huszonöt kilométer áll előttünk,
úgyhogy csipkednünk kell magunkat.
 A folyómeder északnyugatnak tartott, és két okból is úgy
döntöttünk, hogy kihasználjuk. Taktikai védelmet nyújtott, és va-
lamennyire a széltől is óvott. Az egyetlen hátránya akkor jelent-
kezik, ha katonai létesítményt találunk megközelíteni. Az árok
ugyanis jó támadási útvonalat kínál, tehát valószínűleg tűzzel is,
megfigyeléssel is fedezik. Mindegy: vállalnunk kell a koc-
kázatot.

Éjfélre járt, két órája lehettünk úton, ráadásul harcászati

körülmények között járőröztünk a rengeteg arra mászkáló jármű
miatt. Ha ilyen lassan halad az ember, nem melegszik fel eléggé,
de nem is botlik bele olyasmibe, amiből aztán nem tud kikeve-
redni.
Nyúl ment elöl, ő volt a felderítő. Mögötte én, aztán Bob,
Mark és Menő. Időről időre ellenőriztem a tájolón, hogy jó
irányba visz-e bennünket az árok. A fiúk addig háromszázhatvan
fokban biztosítottak. Fagy volt még mindig, de a taktikai felde-
rítés legalább elterelte róla a figyelmünket.
A talaj megint agyagpalás sziklába váltott. Ez azért nem jó,
mert zajt üt, de az ordító szél ez egyszer nekünk dolgozott. Az
ég derült volt, nyugaton világított a hold, ami navigáláshoz iste-
ni, rejtőzködéshez nem annyira. A felhők eltűntek, s ettől csak
még hidegebb lett.
Változni kezdett a táj. A vidék általában lapos volt, de most
három-négyszáz métert is elérő halmok tünedeztek fel. A hul-
lámzó talaj jó lehetőségeket kínál a rejtőzködésre, s máris job-
ban éreztük magunkat.
A járőr tagjai közti távolságot a fény diktálja. Legjobb a le-
hető legnagyobb távolságot tartani, így ha a járőr tűz alá kerül,
nem kaszálnak le egyszerre mindenkit. De ugyanakkor minden-
kinek jól kell látnia az előtte haladót. Most mintegy négy méter
választott el bennünket egymástól.
 Beszéd nincs. Kézjelekkel érintkezünk, vagy pedig
utánozzuk a felderítő mozdulatait. Ha a felderítő megáll, megáll
a mögötte haladó is, és ez végigmegy az egész oszlopon. Ha a
felderítő letérdel, mindenki letérdel. Mindent nagyon lassan és
megfontoltan csinálunk, mert a gyors mozgás észrevehetőbb, és
zajt is csap.
Nyúl hirtelen megtorpant.
Mindenki megtorpant mögötte. Fedezve a négy égtájat,
körülnéztünk, mit vehetett észre. Tőlünk jobbra ültetvény volt -
láttuk a fák csúcsát. Fények, mozgás semmi. Tőlünk balra, úgy
száz méterre előre megemelkedett a talaj. A domb tetején két
alak sziluettje rajzolódott ki. Mindkettőnél hosszú csövű fegyver
volt.
Nyúl nagyon lassan kezdett letérdelni, hogy a meder pereme
eltakarja. Szerencsére fújt a szél, meg ők is zajt csaptak. De a két
ember látványa nem jelenti, hogy nem kétszáz közeledik
mögöttük. Ezt egyszerűen nem tudhattuk. Lassan, nagyon lassan
kezdtünk fedezékbe húzódni.
Lehet, hogy két eltévedt bajtársunk volna? A szél felénk so-
dorta a beszélgetésüket, próbáltam kiszedni belőle valamit. De
Vince, Stan vagy Chris nem hagyná, hogy a sziluettjük így kiraj-
zolódjon a szemhatárra, nem csámborognának fecsegve
ellenséges területen. Idegfeszítő volt. Annyira reméltem, hogy
ők azok, és újra egyesülhetünk.
Megálltak, körülnéztek. Reméltem, hogy nincs éjjellátó
készülékük. Aztán őrült gondolatom támadt: a miénk Chrisnél
van - ha felfedjük magunkat, megismerhet bennünket. Ugyan.
Csak figurákat látna, azonosítani nem tudná őket. Lassan
rájöttem, hogy újraegyesülésünknek igen kicsi az esélye.
Messze voltak ahhoz, hogy bármit megállapítsunk róluk.
Megint elindultak; figyeltem, ahogy leereszkednek a dombról, és
jönnek felénk. Lassan, vigyázva lehasaltunk.
Odaértek a folyómederhez, és egyenesen felénk tartottak a
peremén. Dráma lesz, méghozzá nagy. Lebukunk ezek miatt a
faszfejűek miatt. Amíg csak lehet, rejtőznünk kell, de amint
megpillantanak bennünket, cselekedni. Mindenki felmérte ma-
gában a helyzetet. Láttam, hogy Nyúl óvatosan a földre ereszti a
203-asát, és lassan, nagyon lassan a rohamkésére teszi a kezét.
Az SAS rohamkésének azért van bőrhüvelye, hogy nesztelenül
lehessen előhúzni. Bob ekkor már mellettem volt, és nagyon las-
san leemelte a válláról a Minimit. Neki nem volt rohamkése.
Ml6-os szuronya volt, aminek műanyagból és fémből van a tok-
ja. Csikorgó hangot ad, amikor kihúzzák, ezért Bob csak rátette
a kezét a markolatára, és meglazította a hüvelyében. Kirántani az
utolsó pillanatban fogja.
Nem hagyhatjuk, hogy valamelyik elordítsa magát. Amint a
közelünkbe érnek, azonnal végeznünk kell velük. A filmekben a
támadó az áldozat szájára tapasztja a tenyerét, és egyetlen olajo-
zott mozdulattal a szívébe döfi a kést, vagy elmetszi vele a tor-
kát, és a tag összeesik. Sajnos a valóság viszont a valóság. An-
nak az esélye, hogy egyetlen sima mozdulattal a szívébe döfjünk
valakinek, igen csekély, meg sem éri a fáradságot. Lehet, hogy
nagykabát van az illetőn, alatta meg mondjuk éppen azon a he-
lyen heveder. Baromi profin beledöfnél, ő meg hátrafordulna, és
megkérne, hogy ne csiklandozd. Vagy mondjuk te százhatvan
centi vagy, ő százkilencven és száz kiló: próbáld csak meg, és
benne leszel a szarban. Ha a nyaki verőerét vágod át, legalább
egy percig visítani fog. A valóságban azt kell csinálni, hogy
megfogod a fejét, hátrarántod, mint valami birkáét, és addig nyi-
szálod, míg át nem metszed a légcsövét, és a feje majdhogy a
kezedben nem marad. Így már nemigen tud lélegezni, és kiabálni
sem.
Nyúl és Bob tehát készenlétben volt. Mi többiek is felpatta-
nunk azonnal, és segédkezünk a mészárlásban azzal, hogy beta-
pasztjuk a szájukat. Villámgyorsan kell rájuk vetnünk magunkat
a folyómederből, ellenőrizni, hogy nem a mieink-e, és elvégezni
a munkát. Persze ha a mieink, van rá esély, hogy a gyors rajta-
ütésben irakiaknak vélnek bennünket, és a tévedések szomo-
rújátéka áll elő. Ez történt a falklandi háborúban is, ahol az Ez-
red egyik járőre összecsapott a különleges tengeri deszant, a
Special Boát Squadron járőrével.
Már húsz méterre se voltak tőlünk. A folyómeder partja alatt
kuporogva felnéztem. Még tíz-tizenöt lépés, gondoltam, aztán
robbanásszerű mozdulatok előttem, mögöttem - s utána vagy
egyesülés a cimboráinkkal, vagy két halálozási statisztika.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Széllel, hideggel nem foglal-
koztam többé. Minden idegszálammal a közvetlen
környezetemben észlelhető mozgásokra koncentráltam. A faszik-
nak gőzük sem volt, hogy a gigájuk mindjárt el lesz metélve.
Megálltak.
Észrevették valamit? Már elég közel voltak ahhoz, hogy
lássam: a fegyvereik Kalasnyikovok. Mindössze hat vagy nyolc
méterre előttünk leugrottak a mederbe, és felkapaszkodtak a
túlsó partra. Elballagtak az ültetvény felé. Irak pillanatnyilag két
legszerencsésebb polgára. Kis híján elröhögtem magam.
Élveztem volna, ahogy Bob a törpe tigristermetével rájuk veti
magát.
Maradtunk még egy negyedórát, ráhangolódva újból a
környezet egészére. Minden rendben, fedezékben vagyunk, nem
csapunk zajt. Csak nyugisan, megfontoltan, nehogy most szalad-
junk bele valamibe.

Felzárkóztunk.
Nem tudhattuk, mi van az emelkedő mögött, ahonnan a két
iraki jött. Lehet, hogy egyszerűen két ürge volt, akik az
ültetvényen élnek, de az is lehet, hogy egy jól fejlett dráma felé
baktatunk. Ilyenkor meg kell állni, és rejtőzködve megrágni a
dolgot.
- Délnek megyünk és körüldobozoljuk - súgtam Bob fülébe,
és ő továbbadta az üzenetet.
 Járőröztünk tovább, mint eddig, Nyúl volt a felderítő. Két
kilométert haladhattunk, amikor valami dombféle bukkant fel
előttünk. Úgy döntöttünk, hogy a nyergén megyünk végig, de
alighogy elindultunk feléje, Nyúl megtorpant. Térdre ereszke-
dett, majd lehasalt. Kinn voltunk a nyílt színen, semmi se takart
bennünket.
Lassan, vigyázva lefeküdtem melléje. Felfelé mutatott. A
domb gerincén, vagy ötven méterre egy fejet pillantottam meg.
Figyeltük, amint ide-oda fordul, de másokat nem láttunk
körülötte. Keletre mutatva jeleztem a járőrnek, hogy körül fog-
juk dobozolni. Négyszáz méteren át kerültük a dombot, aztán
nyugatnak indultunk.
A domb túloldalán álló járművek belső lámpáira lettünk fi-
gyelmesek. Éjszakára leparkolt gépkocsik táborába gyalogoltunk
bele. Megint rükvercbe kellett kapcsolnunk, délnek indultunk,
majd nyugatnak. Ekkor újból katonákra, sátrakra bukkantunk.
Megint délnek haladtunk egy kilométert, aztán nyugatnak, s
végül szabad lett előttünk a pálya. Ezek az akadályok jó két
óránkba kerültek, pedig időnk, az aztán nem volt.
Nyomultunk tovább Szíria felé. Most már háromszázötven
méterrel lehettünk tengerszint fölött, és iszonyú hideg volt. A
környék úgy nézett ki, mint valami NASA-felvétel a Holdról: si-
vár fehér, itt-ott sziklaszerű kitüremkedésekkel. A dombok egye-
nesen felénk terelték a szelet. Keményen bele kellett dőlnünk,
amint a nyiladékok között törtünk előre. Felperzselt, kráterekkel
és harckocsifedezékekkel szaggatott földre értünk. Régi indítóál-
lás, vagy harctér. A tölcsérek tele voltak vízzel, hóval és jéggel, a
Somme-ról készült fényképekre emlékeztettek.
Megegyeztünk, ha valaki nem bírja tovább a hideget, szól,
és nem játssza a fasza gyereket. Akkor a lehető leggyorsabban
letakarodunk onnan, és szélvédett helyet keresünk. Ha holnapig
fenn kell maradnunk, így is, úgy is végünk. Változatlanul át vol-
tunk ázva és fagyva.
 Hajnalban Mark kezdett kikészülni. - Menjünk le innen,
nem bírom tovább.
Megálltunk, törtem a fejem. Nem volt könnyű koncentrálni.
A jeges eső most már vízszintesen vágott a képembe. Az
agyam helyén nedvesség meg hideg lakott, nehéz volt gondolko-
dásnyi időre kirekeszteni a fájdalmat. Menjünk előre nyugatnak,
próbáljunk meg átkelni a fennsíkon, hátha találunk aztán fede-
zéket? Vagy menjünk vissza oda, ahol tudtuk, hogy menedékre
lelünk a szél ellen? Úgy döntöttem, le kell spuriznunk a magas-
latról, ha azt akarjuk, hogy Mark életben maradjon.
Az egyetlen hely, amely, biztosra vehettük, szélvédett lesz, a
folyómeder környéke volt a zúzalékos út közelében. Az úttal
nagyjából párhuzamosan jöttünk le, de az esetleg felbukkanható
reflektoroktól kétszáz méteres távolságra maradtunk. Tájékozó-
dással nem foglalkoztunk, nem volt rá idő - vissza kellett jut-
nunk, hogy magunkhoz térjünk, és nem hagyhattuk, hogy a pir-
kadat a nyílt színen érjen bennünket. Pocsék két óra volt, ahogy
lefelé botorkáltunk. Pucoltunk, ahogy tudtunk, és éppen pirkadat
előtt találtunk egy mélyedést, amely úgy-ahogy elrejtett ben-
nünket, és az elemeket is kirekesztette. Holnap majd újra
próbálkozunk.
A teknő nem volt mélyebb egy méternél. Elvackolódtunk
benne. Iszonyú, hogy hány kilométert tettünk meg, és mégis
csak körülbelül tízet haladtunk előre északnyugatnak. De jobb
egy éjszakányi távot elveszteni, mint egy embert. Két kilo-
méterre északra megpillantottuk a zúzalékos utat. A mélyedés
szélirányban húzódott, a nagyját mégis kifogta. Elvackolódtunk,
és nyitva tartottuk a szemünket.

26-án pirkadatkor ellenőriztük, nem valami ellenséges

álláson ücsörgünk-e. A talaj csak egy ponton emelkedett fölénk,
s ahogy a mélyedés egyik széléhez simulva feküdtünk, senki
sem láthatott ránk.
 Az időjárás váltott. Felhő nem volt az égen, s amikor a nap
kibújt, lelkileg egészen felmelegített bennünket, bár fizikailag
még mindig igen hideg volt. A szél belénk mart, bőrig voltunk
ázva.
Volt egy kis binokuláris távcsövem, príma jószág, egy here-
fordi ékszerésznél vásároltam. Északra néztem vele, az útra,
amely egy szivattyútelephez vezetett. Kitartóan, szinte percen-
ként jöttek mindenféle járművek: olajszállítók, víztartálykocsik,
civil Land Cruiserek, elöl a férj, hátul, talpig fekete cuccban,
anyjuk. Sok katonai konvoj is felbukkant, PSZH-kkal, teherau-
tókkal.
Délnek nézve viszont, úgy két kilométerre, pilonokat láttam,
amelyek az úttal párhuzamosan, délkelet-északnyugati irányban
húzódtak. Három-négy jármű éppen délkeletnek tartott a pilonok
mentén, mintha tájékozódási segédeszköznek használnák őket.
Be voltunk szorulva a kettő, az út és az oszlopsor közé.
Összébb húzódtunk, hogy felmelegítsük egymást, igyekez-
tünk nyitva tartani a szemünket, de azért el-elbóbiskoltunk, és
nagyokat rándulva riadtunk fel. Az éjszakát túléltük, reméltem,
hogy sötétedésig is ki fogunk tudni tartani.
Rendbe tettük a lábunkat. Ezt úgy csináljuk, hogy egyszerre
csak egy embernek van levéve az egyik bakancsa. Hozzá va-
gyunk szokva a kemény körülmények közti meneteléshez, de eh-
hez az éjszakához foghatót még nem értünk. Tizenkét órát gya-
logoltunk, több mint ötven kilométert tettünk meg olyan időjárá-
si viszonyok között, amilyeneket már rég nem láttunk. A lábunk
totál kikészült.
Menőnek eszébe jutott, hogy Chris valami baromi drága civil
bőrcipőben jött ki a sivatagba. - Ha még föl nem dobta, lefoga-
dom, hogy jobban érzi magát a talpa abban a kurva Gucciban -
mondta a fájó bütykeit masszírozva.
 Lenyomtunk egy kis hideg kaját. Nem főztünk, mert
túlságosan nyílt terepen voltunk. Élelmünk még volt néhány
napra való; előbb fogyunk ki a vízből.
Pihentünk, tervezgettünk. A nagy terv az volt, hogy ma éjjel
újra felmegyünk a fennsíkra, átvágunk rajta, aztán le a kavicsos
síkságra, amely a térkép szerint egészen a határig tart. Ha
ráhajtunk, elvileg aznap éjjel át is kelhetünk a határon. Mind-
össze újabb tizenkét óra erőltetett menet. Ami pozitívum: nem
sok mindent kell cipelnünk, mert csak a derékszíjszerelék meg a
fegyvereink maradtak meg. Viszont volt, ami hajtson bennünket:
ki Irakból, át Szíriába. Fogalmunk se volt, hogy néz ki a ha-
tárvidék; ez majd akkor derül ki, ha ott leszünk.
Ismét szemügyre vettük a térképet, hogy mindenki tudja, hol
vagyunk, hová megyünk, mit fogunk látni útközben - ami persze
nem volt sok, mert repülőtérkép állt csak rendelkezésünkre. Az
efféle térképeken a távvezetékoszlopok meg egyebek egymáshoz
viszonyított jelölése hozzávetőleges, annyit azonban tudtunk,
hogy tőlünk háromórányira északra jobb felől nagyobb beépített
terület következik. Ez ígérkezett az egyetlen fix útakadálynak.
Nagyjából magunkhoz tértünk. Hülye vicceket sugdostunk
egymásnak, hogy az időt múlassuk, és a morálunk fennmarad-
jon. Egyre jobban éreztük magunkat. Még mindig fáztunk, de
már nem akartunk megfagyni. Most már legalább nem esett,
nem havazott. Biztosra vettem, hogy egy utolsó nagy
erőfeszítéssel túl leszünk a nehezén.

15.30 volt, amikor meghallottuk.

Csingiling, beee-beee.
Már csak ez hiányzott, gondoltam magamban. Gyorsan
körülnéztem, de nem láttam semmit. Elnyúltunk a földön.
Semmi ordítozás, mint amikor utoljára lebuktunk, csak ez a
mekegés meg az árva csengőszó. Egyre közelebbről hallatszott.
Felnéztem, és már ott is volt a vezérkecske a csengővel a
nyakában. Bárhová ment, a többi követte: hamarosan egyenként
csatlakozott hozzá az egész díszkíséret.
Nemsokára már tízen álldigáltak a mélyedés peremén, és
bámultak tátott szájjal lefelé. Csak néztek bennünket, mi meg
őket. Hozzávágtam egy marék kavicsot a főkecskéhez, hátha el-
iszkol.
Válaszul még közelebb jött, és jöttek a társai is. Aztán le-
szegték a fejüket, és rágcsálni kezdtek. Öt megkönnyebbült
sóhaj - idejekorán. Pár pillanat múlva felbukkant az öreg pásztor.
Hetvennél egy másodperccel se volt ifjabb. Hosszú gyap-
júhacukát viselt, rá kiszolgált kardigánt húzott, fejére arab ken-
dőt tekert. Vállán átvetve ütött-kopott bőrtáska. Ujjai között
gyöngysort pergetett, és buzgón kántálta Allah nevét.
Ránk nézett, és mit mondjak, nem akadt benne a szusz.
Semmi meglepődés, kétségbeesés, semmi.
Rámosolyogtam, ahogy ilyenkor illik.
Mintha csak mindennapos dolog volna, hogy öt külföldi
csücsül egy sivatagi mélyedésben az isten háta mögött, az öreg
leguggolt mellénk, és jártatni kezdte a bagólesőjét. Gőzöm nem
volt, miről beszél.
Mindenesetre köszöntöttük. - Asz szalám alajkum.
- Va alajkum asz szalám - felelte.
Kezet ráztunk. Egészen bizarr volt, hogy milyen barátságos.
Mintha azt se tudná, hogy folyik errefelé egy háború.
Másodpercek alatt összehaverkodtunk.
Szerettem volna folytatni a beszélgetést, de az arabtudásunk
nemigen bizonyult elégségesnek. Aztán kicsúszott a számon va-
lami egetverő baromság.
- Vajn al szúk? - kérdeztem.
Itt vagyunk a semmi közepén, és én a piac felé vezető utat
kérdem.
A szeme se rebbent, dél felé bökött.
- Pompás - mondta Menő. - Ha legközelebb erre járunk,
már tudni fogjuk, hol kell bevásárolni.
 Bob kiszúrt az öreg táskájában egy üveget. - Halib? -
kérdezte.
A pásztor bólintott, hogy igen, tej van benne, és körbeadta
az üveget. Aztán előszedett pár szem büdös datolyát meg egy da-
rab kemény kenyeret, mire körbeültük, és eljátszottuk neki a ke-
gyes fehér embert.
Mark talpon maradt, körülkémlelt. - Egyedül van - közölte
angyali mosollyal.
A pásztor újra délnek mutatott, és meglóbálta a kezét. -
Dzsais - mondta -, dzsais.
Kérdőn tekintettem Bobra.
- Sereg - fordított Bob. - Milícia.
Aztán megkérdezte: - Vajn? Vajn dzsais?
Az öreg arra mutatott, amerről jöttünk.
Nem értettük, mire céloz: arra-e, hogy rohadt sok arrafelé a
katona, vagy hogy rohadt sok arrafelé a katona és mind titeket
keres, esetleg hogy ti is a dzsaisba tartoztok-e? Egyikünknek se
jutott eszébe, hogy van arabul a távolság. Mutogattunk.
Nagyon vicces volt. Csak ücsörögtünk, fecserésztünk a siva-
tag kellős közepén, olyan időben, hogy az imént még majd
agyonfagytunk.
Fél órája csináltuk már ezt, amikor rájöttünk, hamarosan
dűlőre kell jutnunk. Megöljük? Kötözzük meg, hogy el ne me-
hessen, amíg útnak nem indulunk? Vagy eresszük szélnek, csi-
náljon, amit akar? Ha megöljük, senki sem fog értesülni róla,
hogy mi történik itt. Viszont ha az egész környéket telehintjük
átvágott torkú, agg bennszülöttekkel, s aztán elcsípnek ben-
nünket - amire azért van kilátás -, aligha számíthatunk pezsgős
állófogadásra. Ha csak megkötözzük, hogy kiiktassuk, pirkadat-
ra megfagy. A hulláját pedig minden bizonnyal megtalálják. Úgy
nézett ki, ennek az országnak minden négyzetméterén pásztorok
meg kecskék járőröznek.
Ha szélnek eresztjük, mit árulhat el, miben árthat? Járműve
nincs, amennyire Mark meg tudta állapítani, egyedül van. 16.00
körül járt, hamarosan sötétedik. Még ha riasztja is a sereget,
mire az reagálni tud, sötét lesz, s mi pucolunk a határ felé.
Eresszük szélnek. Elvégre az SAS-ben szolgálunk, nem az SS-
ben.
Elhatároztuk, hogy amikor nekiindul, figyelni fogjuk, meg-
várjuk, míg szem elől vesztjük, aztán megtévesztésül délnek me-
netelünk.
Öt perc múlva búcsúzkodni kezdett, és elcsoszogott a kecs-
kéivel, mint akinek egy szál gondja nincs a világon. Egy kilo-
méteren át követtük a tekintetünkkel, aztán elnyelte valami tek-
nő vagy lapály, s mi is nekivágtunk. Néhány kilométer délnek,
azután nyugatnak.
Egy kis vápához érve megálltunk, tanácsot tartottunk. Több
mindent kellett számításba vennünk. Először is a vízkészle-
tünket. Élelmünk még volt két napra való, de a vízből majdnem
kifogytunk. Másodszor, feltételeznünk kellett, hogy az ellenség
tudja, hol volt a tegnap éjjeli lesállásunk, tehát ismeri a haladási
irányunkat is. Harmadszor, már megint lebuktunk - talán mégis
vissza kellett volna tartanunk az öreg szivart sötétedésig. Még
mindig pocsék kondícióban voltunk, s az idő csak rosszabbra
fordulhat a fennsíkon. Múlt éjjel kis híján odavesztünk, s ezt
nem akartam még egyszer megkockáztatni. Egy éjszakányi me-
netet elvesztegettünk, nem akartam, hogy ez megismétlődjék. A
helyzetünk nem volt valami rózsás, és azzal se javítottunk rajta,
hogy futni hagytuk az öreget. De hát ami történt, megtörtént.
Végigvettük a lehetőségeket. Egy: nyugatnak tartunk, re-
mélve, hogy útközben vizet találunk - erre a fennsíkon több az
esély a hó miatt. Kettő: északnak megyünk a folyó felé, onnan
nyugatnak - csakhogy ehhez túl sokan vagyunk, nehezen fogunk
tudni rejtőzködni, mert minél közelebb jutunk a határhoz, annál
több lesz a lakott terület. Három: járművet rekvirálunk, és még
aznap éjjel nekivágunk vele a határnak. 17.15 volt, kezdett
sötétedni. Tekintetbe véve az ellenséges tevékenység mennyi-
ségét meg a fizikai állapotunkat, a jármű mellett döntöttünk.
Sötétedés után amilyen hamar csak lehet, eltérítünk egyet.
Tehát így is, úgy is nagyobbfajta dráma elé nézünk. Mielőtt
leindultunk az úthoz, ellenőriztük a fegyvereinket. Egyenként,
egymás után szétszedtük őket, olajat csöpögtettünk a mozgó
részekre, teszteltük, hogy működnek-e.
Végigpásztáztam az utat a távcsövemmel. Olyan pontot ke-
restem, ahol kapásból tudunk a nyakukba ugrani, mielőtt
észrevennének bennünket. Találtam is egy kis halmot, amely
jónak ígérkezett.
A terv az volt, hogy Bob nyomorékot alakít, a vállamra
támaszkodik, én meg leintek egy irgalmas szamaritánust. Hogy
még ártalmatlanabbnak látsszunk, a fegyvereinket, hevederein-
ket ott hagytuk a többieknél. A megfelelő pillanatban ők is
előugrálnak majd, kezeket fel, aztán nyomás. Hat órán át
vártunk, de semmi mást nem láttunk, csak teherautókat meg
Land Cruisereket. Attól függően, milyen járművet fogunk ki, in-
dulhatunk toronyiránt - délnek a pilonokig, s onnan a vonalukat
követve nyugatnak -, vagy, jóval nagyobb kockázatot vállalva,
egyenesen előre az úton.
Az út félórányira volt tőlünk. Épp sötétedéskor értünk a ki-
szemelt ponthoz. Nyúl talált egy ásott árkot az úttól jobbra, bele-
hasaltunk. Jó kilátásunk nyílt délkeletre, mert az út kilo-
métereken át egyenesen haladt, és magaslaton voltunk, tehát le-
felé néztünk. Északnyugatra viszont, úgy háromszáz méterre
bukkanó takarta el előlünk az út többi részét. Nem sok időnk
lesz reagálni, ha onnan közeleg alkalmas jármű. Bob és én igye-
kezni fogunk éppen az ároknál állítani meg, hogy a fiúknak csak
fel kelljen ugorniuk, aztán isten jónap.
Csak ültünk a távcsővel, és meredtünk keletnek. Két teher-
autó haladt el az úton, majd nagyjából a múlt éjjeli lesállásunk
felé tértek. A gyenge világítás miatt nemigen láttam, kiszálltak-e
belőlük emberek, de nagy sürgés-forgás rémlett az út mindkét
oldalán. Nyilvánvalóan kerestek valamit, ami nem lehetett más,
mint mi. Egy idő után a járművek visszadöcögtek az útra, és
egyenesen felénk indultak.
A kurva anyjába! Mi ez? A múlt éjszakai akció folytatása?
Vagy szerencsénk van, hogy eltűztünk onnan, vagy pechünk,
hogy hagytuk az öregurat kedvére árulkodni. De ő épp az ellen-
kező irányba ment, mint ahonnan ezek a teherautók jöttek. Az
egésznek nem volt semmi értelme.
Néztük a fényeiket, ahogy közeledtek, aztán már a motort is
hallottuk, ahogy köhög fel a dombon. Behúztuk a nyakunkat, és
reméltük, nem olyan magas építésűek, hogy a hátuljukból a ka-
tonák leláthassanak az árkunkba.
Vártunk. Ha a teherautók megállnak mellettünk, abban a pil-
lanatban felugrunk és tüzelünk. Nincs mit vesztenünk.
Elhajtottak. Vigyorogtunk teli szájjal.
Bob és én felkecmeregtünk az útra, leültünk, és figyeltünk
mindkét irányba. Húsz perc elteltével fények jelentek meg a kis
bukkanón, és felénk tartottak. Látva, hogy nem katonai jármű,
felálltunk. Amint a reflektorfények ránk vetültek, az autó las-
sított, és tőlünk pár méterre megállt. Leszegtem a fejemet, hogy
el ne vakuljak, és a vezető ki ne vehesse az arcomat. Bicegni
kezdtünk feléje Bobbal.
- A rohadt életbe - motyogtam bele Bob fülébe.
Irak összes járműve közül, ami azon az estén felénk tartha-
tott volna, mi éppen egy 1950-es évekből való sárga New York-i
taxit kellett hogy kiszúrjunk eltérítésre és a szabadságba való el-
száguldásra! Nem hittem a szememnek. Krómozott lökhárító, fe-
hér oldalú gumiabroncs, ami csak kell.
Nem volt kecmec. Bob a karjaimban mint sebesült harcos. A
többiek már ugrottak is ki az árokból.
- Hát ez mi a lófasz? - ordította Mark. - Hogy az istenbe
lehet nekünk ilyen szerencsénk? Miért nem bírtunk kifogni egy
kurva Land Cruisert?
A sofőr pánikba esett, a motor lefulladt. Két utasával együtt
tátott szájjal meredt a Minimik meg 203-asok csövébe.
 A taxi csupa rozsda volt, de tele tipikus arab díszítmé-
nyekkel - bojtok és csiricsáré vallási tárgyak lógtak benne min-
denhol. Az üléseken ócska pokrócok. A sofőr hisztérikus volt. A
hátul ülő két utas viszont édes pofa: frissen vasalt zöld katonai
gyakorló, barett, ölükben kis kimenőtáska. Miközben a fiatalab-
bik elmagyarázta, hogy ők apa és fia, mi gyorsan átnéztük a hol-
mijukat, érdemes-e elcsaklizni valamit.
Sietnünk kellett, mert semmi sem garantálta, hogy nem jön
hamarosan egy másik jármű. Le akartuk hessegetni őket az út
szélére, de az apa térdre hullt. Azt hitte, nekik kampec.
- Keresztény! Keresztény! - üvöltötte, és kulcs karikát
ráncigált elő a zsebéből, amin egy kis szűzanya lógott. - Muzul-
mán! - visította a taxisofőrre mutatva.
Most a sofőr zuhant térdre, és hajlongva imádkozott. Meg
kellett bökdösnünk a fegyvercsövekkel, hogy mozgásra serkent-
sük.
- Cigaretta? - érdeklődött Menő.
A fiú készségesen átnyújtott két dobozzal.
Az atya felkelt, és csókolgatni kezdte Markot, amiért életben
hagyjuk. A sofőr felváltva imádkozott és visított. Kész kutyako-
média.
- Mi a problémája? - kérdeztem.
- Ez az autó a megélhetése - felelte jó angolsággal a fiú. -
Enni kell adnia a gyerekeinek.
Bob odarontott, és elkiáltotta magát: - Elegem van ebből a
hülyeségből! - Beledugta a szuronyát a sofőr orrlyukába, és
félremasírozott vele az árokpartra.
Otthagytuk őket. Arra, hogy megkötözzük, nem volt időnk,
indulni akartunk. Mérföldekre szerettünk volna már járni.
- Majd én vezetek - mondtam. - Láttam Robert de Nirót A
taxisofőrben.
Régimódi sebességváltója volt, képtelen voltam kiigazodni
rajta. A többiek gúnyos röhögése, füttykoncertje közepette hat-
szor kellett tolatnom, mire meg tudtam fordulni, és döcögve ne-
kivágtunk nyugatnak. Nyúl elöl ült, hogy betájoljon bennünket,
a másik három bezsúfolódott hátra. Amilyen szerencsénk volt,
nem lettem volna meglepve, ha az iránytű pont akkor mondja be
az unalmast, és a következő tábla úgy szólt volna az út mellett:
„Isten hozta Bagdadban. Vezessen óvatosan".
Csak hosszú csövű fegyvereink voltak, pisztoly egy se,
úgyhogy lebukás esetén szinte lehetetlen lesz célra tartanunk
őket. De azért örültünk, mint majom a farkának. Most majd min-
den elválik. Ma éjjel vagy megmenekülünk, vagy meghalunk.
Sajnálatos volt, hogy a jármű miatt az úton kell maradnunk,
de akkor legalább kihasználjuk. A tank több mint félig volt,
bőségesen elegendő a mi célunkra. Különben is üzemanyag-
takarékosan mentünk, mert nem akartunk feltűnősködni vagy
balesetbe keveredni. Elhajtunk amilyen messzire csak tudunk,
otthagyjuk a járgányt, és irány a határ gyalog.
Próbáltuk kitalálni, mit csináljunk, ha ellenőrzőponthoz
érünk. Nem jutott eszünkbe semmi. Egy úttorlaszon nem lehet
csak úgy áttörni. Filmekben gyakori, de a valósághűsége nulla;
az úttorlaszok nem olyan anyagból vannak. Azonkívül a jármű
kereszttűzbe kerül, és úgy fogunk kinézni, mint a rosta. Még a
legokosabb, ha gyorsan lefékezek, kiugrunk, és futásnak ere-
dünk.
Sajnos repülőtérképet nézegettünk, nem autóatlaszt. Az utak
egészen zűrzavarosak voltak. Nyúl a bekötőkön mindig nyugat
felé irányított, és én rá-rá-pillantottam a kilométerórára, hogy
mekkora utat tettünk meg.
Az első beépített körzet, ahová elértünk, a szivattyútelep
környéke volt. Katonai járműveket, embereket láttunk, ellen-
őrzőpontot nem. Ügyet se vetett ránk senki, ahogy eltöfögtünk
mellettük.
Úgy kellett tennünk, mintha pontosan tudnánk, hová tartunk.
Ha tétovázunk, még felébred a gyanújuk, és odajönnek meg-
kérdezni, segíthetnek-e.
 Újabb útelágazáshoz értünk. Nyugatnak semmi, a legtöbb,
amit tehettünk, hogy északnak fordulunk. Rendes kétsávos út
volt, nem az az egyirányú, amiken eddig jöttünk. Olajszállító
konvoj haladt rajta. Kerülni akartunk, de katonai teherautók
jöttek szembe. Senki más nem előzött, úgyhogy tanácsosabbnak
látszott beleolvadni a környezetbe. Legalább mozogtunk, és a
fűtés teljes gőzzel működött. Áldott meleg volt.
A konvoj leállt.
Vajon miért? Piros a lámpa? Lerobbant egy jármű?
Úttorlasz?
Nyúl kiugrott, és gyorsan körülnézett, de nem látott semmit
a sötétben. Araszolni kezdtünk. Megint megálltunk, Nyúl ki-
szállt.
- Katonai járművek a konvoj elején - suttogta. - Az egyik
ütközött vagy fölborult.
Bakák ácsorogtak, ültek terepjárókban, személygépkocsik és
teherautók kerülgették őket. Amint elhúztunk mellettük,
lélegzetet se mertem venni. Az egyik forgalomirányító észrevett
bennünket, és meszelt, hogy menjünk már. Mark, Bob és Menő
úgy tett hátul, mintha aludna; Nyúl és én idiótán vigyorogtunk a
kendőink mögül, és visszaintegettünk. Amikor eltűntek a vissza-
pillantó tükrünkből, hülyére röhögtük magunkat.
Beépített területhez értünk. Szaddam-szobrok a középületek
előtt, Szaddám-képek minden szabad felületen. Kávézók mellett
hajtottunk el, a járdákon emberek nyüzsögtek. Civil gépkocsikat,
páncélozott szállító járműveket hagytunk le. Ránk se bagóztak.
Néha az utak és kereszteződések a lehető legrosszabb
irányba tereltek bennünket. Északnak mentünk, aztán keletnek,
délnek, nyugatnak, de nagy általánosságban nyugat felé halad-
tunk mégis. Marknak hátul ölében volt a Magellan, próbálta be-
mérni a helyzetünket, hogy amikor belepottyanunk a szarba,
mindenkinek legyen elég információja a határátkeléshez.
Menő úgy füstölt, mint valami halálraítélt, akinek ez az utol-
só kívánsága. Megfordult a fejemben, hogy én is rágyújtok.
Soha életemben nem cigarettáztam, gondoltam, lehet, hogy ma
éjjel meghalok, hát miért ne próbálnám ki.
- Mi a frászt kell csinálni ezekkel a cigikkel? - kérdeztem
Menőtől. - Az összes füstöt leszívod, vagy hogy?
- Miért, szívtál már, nem?
- Nem én, egy árva szálat se.
- Hát akkor nem most fogod elkezdeni, baszd meg. Úgy
lebunkózna, hogy fejre állnál a járgánnyal. Különben is; van fo-
galmad, hány embert elvisz évente a tüdőrák? Én tegyelek ki en-
nek? Szívjál csak passzívan, haver.
Azzal rám fújt egy tüdőnyit. Utáltam, és ezt ő is tudta. Ami-
kor a terrorelhárító csapatban voltunk együtt, Menő vezette az
egyik Range Rovert. Tudta, hogy gyűlölöm a cigarettát, ezért
megállás nélkül szívta, és feltekerte az összes ablakot. Én beva-
dultam, letekertem mindet, ő meg hülyére röhögte magát. Felte-
kerte az ablakokat, és megint telirondította a beltért. Volt egy ka-
zettája, valami olyasmi volt a címe, hogy „Elvis - az első húsz
esztendő". Tudta, hogy utálom, ezért állandóan bőgette. Egyszer
az M4-esen hajtottunk, és én letekertem az ablakot, mert do-
hányzott. Erre Menő vigyorogva belökte a kazettáját. Megnyom-
tam a kivetőt, fölmarkoltam a kazettát, és kihajítottam. Had-
üzenet.
Nekem is megvoltak a magam kazettái a hosszabb utakra,
csakhogy ezek minőségi zenék voltak - Madness, The Jam, ilye-
nek. Hetek múlva egy este belöktem az egyiket, és behunytam a
szememet, miközben a büdös füstjére panaszkodtam, meg arra,
hogy telifingja nekem a kocsit. Mire magamhoz tértem, már ki is
vágta az ablakon a szalagomat.
Ellegyeztem magamtól az iraki cigarettafüstöt.
- Utálom, amikor ezt csinálod - mondtam. - Tudod te, hogy
minden kilenc cigarettából, amit elszívsz, hármat én is kénytelen
vagyok?
- Ne nyavalyogj már - felelte. - Én fizetek érte. Te ingyen
jutsz hozzá.
 A jelzőtáblákon angol és arab nyelvű feliratok voltak, és
hátul a fiúk kiteregették a térképet, hogy megkeressék, hol va-
gyunk. Nemigen lehetett eligazodni. A beépített terület
végestelen-végig húzódott az Eufrátesz mentén, és helyneveket
sehol se lehetett látni.
Mindent tekintetbe véve nem álltunk rosszul. Hangulatunk
nyugodt, magabiztos, de éber. Mostanára biztosan megtalálták
azt a három figurát, akiktől elraboltuk a taxit, és kerestetik a
sárga gépkocsit. Azzal összehasonlítva, amiken az elmúlt napok-
ban mentünk keresztül, ez maga volt a fáklyás menet. A taxi bel-
seje úgy felmelegedett, hogy a ruhánk is kezdett megszáradni.
Konvoj konvojt követett, húsz járműből állt mindegyik.
Hozzáragadtunk a végükhöz. Civil kocsik mindenütt. Az utcák
nem voltak kivilágítva, de ezt nem bántuk. Igyekeztünk dugdos-
ni a fegyvereinket, bár persze úgy, hogy dráma esetén a lehető
leghamarabb elő tudjuk kapni őket.
Bevettünk egy kanyart a nyílt téren kígyózó úton, és újabb
döcögő dugóba kerültünk. Mögénk is beálltak más járművek,
beragadtunk. Nyúl most nem szállhatott ki, mert észrevették vol-
na.
Egy katona vállra vetett fegyverrel elindult lefelé a kocsiso-
ron, a bal vagyis sofőr felőli oldalon. Emberek szólították meg a
személy- és teherautókból. Jobb felől két másik baka közeledett.
Lassúbbak voltak a bajtársuknál, fegyver a vállukon, do-
hányoztak, fecsegtek.
Tudtuk, hogy le fogunk bukni. Amint ez a bokorugró bedug-
ja a fejét a kocsinkba, egyből kiszúrja, hogy fehérszeműek va-
gyunk. Talán egyszázaléknyi esélyünk volt, hogy megússzuk.
Nagy kérdés: mitévők legyünk? Pucoljunk máris, vagy
várjunk még?
- Várjunk - mondtam. - Sose lehessen tudni.
 Nagyon komótosan lövésre kész helyzetbe igazítottuk a
fegyvereinket. Ha dráma lesz, azonnal el kell hagynunk a kocsit.
Minden ajtókilincsre egy kéz fonódott.
- Találkozunk Szíriában - mondta csendesen Mark.
Ameddig csak lehet, igyekszünk együtt maradni, de nagy
esély volt rá, hogy szét kell spriccelnünk. Akkor aztán futás, ki
merre lát.
Vártunk, csak vártunk, néztük a katonákat, akik lassan
közeledtek kétfelől. Nem voltak különösebben idegesek, csak az
időt akarták elütni. Mark próbált volna bemérni bennünket a
Magellannal, hogy milyen messze vagyunk a határtól, de
elkésett vele.
- Előbb menjünk délnek, aztán nyugatnak - mondtam.
Vagyis kiugrani az út bal szélére, megereszteni pár lövést,
hogy behúzzák a nyakukat, aztán spuri! Ez volt a legve-
szélyesebb pillanatunk, amióta csak elhagytuk Szaúdit.
Hátul a fiúk lövésre kész fegyverekkel várakoztak. Nyúl ke-
resztben tartotta maga előtt a 203-ast, a csöve az ölemben pi-
hent.
- Amint bedugja a fejét, és azonosít bennünket, kinyírom -
mondta.
Nekem csak a fejemet kell hátrahúznom. Nyúl felrántja
majd a csövet, és annyi.
- Mi meg elkapjuk a másik kettőt - mondta Bob.
Előrehajoltam, hogy eltakarjam Nyúl fegyverét.
A baka odaért az előttünk veszteglő kocsihoz. Lehajolt a so-
főrhöz, nevetett, jártatta a száját, mint akinek semmi gondja a vi-
lágon. Az ég felé mutogatott, biztosan a rossz időt szidta. A mi
arab tudásunkkal nem sokra megyünk, amikor hozzánk ér.
Annyit tehetek, hogy megkérdezem tőle, merre vezet az út a pi-
achoz.
Elköszönt az előttünk ücsörgő sofőrtől, és felénk ballagott.
Előrehajoltam, mint aki a műszerfalon vacakol.
 Megkoccantotta az ablakunkat. Hátrarántottam a fejemet,
nekivetettem a lábam a padlónak, és belesimultam az
üléstámlába. A katona arca várakozóan simult az ablaküveghez.
Nyúl megemelintette a 203-as csövét. Egyetlen golyó. Hatalmas
dörrenés, üvegszilánkok zápora, az ajtók kivágódtak. A hulla
még földet sem ért, mi már nyargaltunk.
A két másik baka rohant volna fedezékbe, de öt lépést se te-
hettek, a Minimik lekaszálták őket. A civilek hasra vetették ma-
gukat autóikban - ilyenkor ez az egyedüli ésszerű eljárás.
Derékszögben pucoltunk a kocsioszloptól, amíg csak meg
nem pillantottuk az ellenőrzőpontot és be nem fogtak bennünket
a fényszórók. Lőni kezdtek ránk, mire mi is tüzet nyitottunk.
Törhették a fejüket, hogy mi a jó isten folyik itt. Egyetlen lövést
hallhattak, utána két rövid sorozatot, s aztán öt arab fejkendős
faszkalap szedte a lábát a sivatag felé.
Akik először értek át az út túlsó oldalára, zárótüzet
zúdítottak az úttorlaszra, hogy a többiek is át-kecmereghessenek.
Aztán nyomás. Az egész nem tarthatott tovább harminc
másodpercnél.
Percekig rohantunk délnek. Megálltam, elkiáltottam magam:
- Hozzám! Hozzám! Hozzám!
Fejek zúgtak el mellettem, s én mindegyikre rácsaptam és
számoltam: egy, kettő, három, négy.
- Mindenki megvan. Oké, mehetünk.
Rohantunk, rohantunk, kihasználva a zűrzavart, amit
támasztottunk. Jobbra Menőt hallottam röhögni, ahogy
száguldott mellettem, és nemsokára nevettünk mindnyájan. Kur-
va nagy megkönnyebbülés volt. Egyikünk se hitte volna, hogy
ezt élve megússzuk.
Nyugatnak váltottunk. Mark legutolsó mérése szerint tizen-
három kilométerre lehettünk a határtól. Tizenhárom kilométer
több mint kilenc órányi sötétség alatt - gyerekjáték. Nyugisan
odaérünk még ma éjjel. Mert a holnapi napvilágnál egy ekkora
csapat már nem rejtőzhet el.
 Lakott területhez értünk. Pilonok, ócska járgányok, sze-
métdombok, ugató kutyák, fények egy házban. Néha kerítéseken
kellett átmásznunk. Az utakon gépkocsilámpák. Mögöttünk az
ellenőrzőpont tájáról még mindig éktelen lárma hallatszott.
Összevissza üvöltözés, géppisztolysorozatok. Lánctalpasok re-
pesztettek fel-alá az úton. Versenyfutás: ki a gyorsabb, a nyúl
vagy a kutyák?
Előbújt a hold. Telihold, nyugaton. Más se hiányzott. Az
egyetlen jó az volt benne, hogy a fényénél mi is többet láttunk,
gyorsabban haladhattunk.
Azon kaptuk magunkat, hogy párhuzamosan iszkolunk egy
másik úttal. Nem kerülhettük ki. Balra beépített terület, jobbra
az út. Nem volt idő körös-körbe tökölődni vele. Neki kellett
mennünk. Át kellett jutnunk a határon, mielőtt a kezdeti pánik
elül, és az erősítés megérkezik.
Ahányszor csak autó közeledett bármelyik irányból, hasra
kellett vágódnunk. Kerítéseken másztunk át, kutyákat, házakat
kerülgettünk. Most már házak tünedeztek fel mindenütt, lámpák
gyulladtak ki, generátorok zümmögtek. Incidens nélkül halad-
tunk előre.
Kikapcsolt lámpájú gépkocsik cirkáltak az úton, nyilván
minket kerestek. A távolból továbbra is elszórt lövöldözés hallat-
szott. Sivatagi álcaruhánkban, az ültetvények és burjánzó mezők
szinte európai hátterével úgy izzottunk a holdfényben, mint a
kísértetek.
Észrevettek bennünket az útról. Három-négy jármű fékezett
csikorogva, lövöldöző ürgék pattogtak ki belőlük. Néhány tárja
maradt már csak mindegyikünknek, és az éjjel még további
drámákra is számíthattunk. Nem tehettünk mást, nyakunk közé
szedtük a lábunkat. Fedezék semmi. Ők lőttek, mi iszkoltunk, a
golyók fütyültek a házak között.
Négyszáz métert sprinteltünk. Kis házcsoportok között
húztunk el, minden pillanatban arra számítva, hogy előugrik és
kupán csap a lakosság, de ők nagy bölcsen a fenekükön marad-
tak. Szakadt rólam a verejték, alig kaptam levegőt. Az adrenalin
olimpiai rekordokra teszi képessé az embert, de nem sokáig. Az-
tán újabb kelepelés valahonnan, újabb adrenalinadag és kész a
világrekord.
Dombgerincre értünk. Alattunk Abu Kemal és Krabilah, a
két határ menti település fényei. Valóságos fénytenger, mintha
csak a Harmadik típusú találkozások forgatásába csöppentünk
volna. És ott voltak az árbocrudak is, a magasabbik az iraki ol-
dalon. Az üldöző ipsék kitartóan tüzeltek.
- A kurva anyját - ordította Bob -, nézzétek már! Mindjárt ott
vagyunk!
Rákiáltottam, mint valami iskolamester a rendetlenkedő ne-
bulóra: - Fogd be, az istenedet! - Amint kimondtam, már meg is
bántam. Hiszen így voltam vele magam is. Azok a fények, Abu
Kemal, az a torony - az már nem Irak, hanem Szíria. Éppúgy fel
voltam dobva, mint Bob.
Lezúdultunk a gerincről. Abban a pillanatban felfedeztek
bennünket valami odalenn állomásozó legények. Légvédelmi
üteg volt. Kézifegyvertűzzel fogadtak bennünket, aztán felugat-
tak az ágyúik is.
Kétrét görnyedve ügettünk északnak, át az úton, a köztünk
és a folyó között elterülő lakott település felé. Gépkocsimotorok
indultak be az ütegnél, lökhajtásosok dörögtek a fejünk felett. A
mieink lehettek, mert az S60-asok rájuk irányították a tüzet. A
káoszban szépen meglógtunk.
Lövöldözés balra, jobbra, mögöttünk, de mi csak loholtunk
behúzott nyakkal. Nagy kaliberű nyomjelzők hussantak függőle-
gesen, vízszintesen, az irakiak tüzeltek mindenre, ami mozgott.
Elképesztőnek tartottam ezt, hiszen civil épületek álltak körös-
körül. Majd megsüketültünk az ágyúdörgésben. Ordítanunk kel-
lett, hogy halljuk egymást.
Odaértünk az úthoz, gyors ellenőrzés, és már túl is voltunk
rajta. Megálltunk, kifújtuk magunkat. Beépített körzetbe mindig
ciki behatolni, de nem tehettünk mást. Jobbra ültetvény terült el,
de magas kerítés védte.
Három-négyszáz méternyi lakott területen kellett átjutnunk,
házak egymás hegyén-hátán, védőfal. Öt centi vastag műanyag
öntözőcsövek vezettek a földön a házaktól az ültetvényhez. Le-
hetőleg árnyékban, meggörnyedve haladtunk előre, kifelé for-
dított fegyvercsővel, a fegyverek kibiztosítva, ujjak a ravaszon.
Észak felé nyomultunk, a hold nyugaton állt. Én mentem elöl.
Ha bárki fölbukkan, adok neki a 203-assal, aztán kilép mögülem
Mark, és megsorozza a Minimivel. Utána behúzódunk az első
sarok mögé és összeszedjük magunkat, vagy nyomulunk tovább
előre, attól függően, hogy mire lőttünk.
Emberek ordibáltak a házakban, lámpák aludtak ki, ajtók
vágódtak be. Lépkedtünk - rohanjon a hóhér. Ha észrevesznek
bennünket, rohanással úgyse megyünk semmire.
Az épületeket elhagyva ösvényeket és vastag csöveket
láttunk az Eufrátesz felé kígyózni, tőlünk százötven méterre.
Dízelszivattyúk dohogtak. Jéggé fagyott sár és szar lepte az
egész környéket. Bevettük magunkat egy ültetvény sarka mögé,
és megálltunk.
Először is meg kell töltenünk a kulacsokat. A srácok közül
ketten lementek a folyópartra, Mark pedig elővette a Magellant.
- Pontosan tíz kilométerre vagyunk a határtól - súgta.
Az út túlsó oldalán továbbra is tombolt a káosz.
Lánctalpasok manővereztek, tüzeltek, az üteg kitartóan durrogta-
tott. Közel s távol elszórt géppisztolysorozatok. Lőttek minden-
re, ami mozgott, kutyákra, egymásra. Fütyültünk rá. Tíz kilo-
méter még hátravan nekünk, és minden méterét végig kell har-
colnunk.
Ültünk a fatörzseknek dőlve, és néztük a kulacsot töltögető
legényeket.
- Tíz kilométer - dörmögte Menő. - Futva fél óra, az is vala-
mi?
- Csak kár, hogy telihold van - mondta Bob.
 - Rajtunk meg sivatagi álca - tódította Menő. - És minden
ember meg a kutyája minket keres.
Amikor Mark és Nyúl visszajött a kulacsokkal, sorra vettük
a lehetőségeket. Szám szerint négy volt. Átkelni a folyón; kelet-
nek tartva elkerülni a határt és holnap éjjel lépni át; folytatni az
utat nyugatnak; vagy pedig szétválni, hogy mindenki azt
választhassa a fenti háromból, amelyiket akarja.
A folyó félelmetes látvány volt. Lehetett vagy ötszáz méter
széles, a felhőszakadás után megáradt, duzzadtan hömpölygött.
A vize jéghideg lehet. A hosszú menetelés, a kevés alvás, az étel,
ital hiánya alaposan legyengített bennünket. Csónakot sehol se
láttunk, de ha látunk, az is egy lehetőség lett volna. Úszva azon-
ban tíz percig se bírnánk. És ki mondja, hogy nem várnak csapa-
tok a túlparton?
A keleti irányt kizártuk, mert túl sok volt arra a lakott te-
rület, napközben nem tudtunk volna elrejtőzni. Nyugat felé
láttuk a legtöbb reményt: úgyis tudják, hogy itt vagyunk, akkor
miért ne folytatnánk az utat.
Járőrben csináljuk, vagy egyenként? Egyenként ugyan öt
különféle káoszt tudnánk produkálni üldözőinknek, viszont
mégiscsak járőr volnánk, vagy mi a szösz.
- Járőrözünk tovább nyugatnak, és még az éjjel átlépjük a
határt - mondtam. - Reggel biztosan újra kezdenék ellenünk az
akciókat.
22.00 körül járt, dermesztő hideg volt. Vacogott mindenki.
Megizzadtunk, áramlott bennünk az adrenalin. Ilyen körülmé-
nyek között az ember teste azonnal lemerevszik, amint pihenőt
tart.
Nyugatnak nézve az Eufrátesz mentén, fényszórókat láttunk
áthaladni egy hídon néhány kilométerre tőlünk. Sok mindent
nem tehettünk. Nem pocsékolhattuk az időt arra, hogy körüldo-
bozoljuk. Késő már az ilyen színházasdihoz. Vállalnunk kell a
kockázatot.
- Járőrözzünk szép nyugisan - mondta Bob. - Van időnk.
 A természetes vízfolyások mind az Eufrátesz felé tartottak.
Normális körülmények között a magaslati talajon maradtunk
volna. Azon könnyebb közlekedni, időt takarít meg az ember,
kevesebb zajt üt. Egymás után vágtunk át rajtuk, hogy
párhuzamosan haladjunk a folyóval, de olyan közel se kerüljünk
hozzá, hogy nyomokat hagyjunk az iszapban.
Fagyott sár volt alattunk a talaj. Szögesdrót kerítések zártak
körül parcellákat. Apró, düledező melléképületek, halmok, fák,
csúszós palackok, eldobált, recsegő műanyagdarabok kerültek
elénk. Mintha csak egy észak-írországi grundon járőröznénk.
Elült a szél. A legkisebb zaj is száz méterekre hatolt.
Járőröztünk a holdfényben, leheletünk felhőként gomolygott a
fagyos levegőben. Ötpercenként megálltunk, továbbindultunk.
Kutyák csaholtak. Épülethez érve valaki előrement, szemügyre
vette, aztán megkerültük. Kerítésnél az elöl haladó kipróbálta,
zörög-e, aztán a fegyvere csövével lenyomta a drótot, míg a
többiek átléptek rajta.
Meg kellett kerülnünk egy háromfalú viskót. A tulajdonos a
parázsló tüze mellett hortyogott, és meg se moccant, amint
lábujjhegyen elosontunk mellette. Előttünk egy út. Ha balra
néztünk, azt az utat láttuk, amely Krabilah határvárosba vezetett.
Fények gyúltak, hunytak ki az épületekben. Lánctalpasok
mászkáltak föl-alá, de nem olyan közel, hogy felidegesítsenek
bennünket. Mögöttünk még mindig el-eldördült egy lövés.
Három kilométert tehettünk meg. Hét volt hátra. Éjfél se volt
még. Pompásan éreztem magam.
Egy sövény mellett kutyagoltunk, majd balra tértünk, hogy
beleugrálhassunk egy vízelvezető árokba. Meredek falú vádiba
torkollt, az meg vélhetőleg az Eufráteszbe. A vádi negyven-
ötven méter széles és huszonöt méter mély lehetett. A feneke
majdnem tükörsima, egy-két centi víz csordogált benne. Nem
tudtuk körüldobozolni, mert nem tudtuk, meddig tart. Lehet,
hogy délnek vezet, arrafelé pedig utak vannak, amiket el aka-
runk kerülni. Aztán észrevettem, hogy nyugatnak fordul. Nem
rossz: a vádifal árnyékában fedezéket találhatunk.
Odakúsztam a széléhez, hogy belenézzek. Mark mögöttem
volt. Elindultam lefelé, s innen máris tisztábban láthattam a hori-
zontot a vádi túlsó oldalán. Az első, amit megpillantottam a
láthatáron, egy őrszem sziluettje volt.
Fel-alá járkált, topogott, a markába fújt, hogy felmeleged-
jen. Elnéztem mellette, és nem akartam hinni a szememnek.
Sátrak, épületek, járművek, rádióantennák mindenütt. Amint a
szemem fókuszba állt, már a sátrakból kilépő embereket is kive-
hettem. Szófoszlányokat hallottam. Háttal a holdnak ácsorogtak,
felénk fordulva. Nem mozdultam.
Negyedóra is beletelt, mire visszatérhettem Markhoz. Tud-
tam, hogy ő is ugyanezt látta, mert nem jött utánam. Hevert,
mint egy darab kő.
Visszaértem az ő szintjére. - Láttad?
- Láttam, a rohadt életbe - felelte. - Vissza kell mennünk, és
végiggondolnunk.
- Csak semmi dráma.
Visszakúszunk a többiekhez, aztán irány a sövény újra, ahol
másik utat keresünk. Harminc métert tehettünk meg, amikor
félig felemelkedtünk az árokban.
Iszonyú ordítozás, lövöldözés tört ki. Elszabadult a pokol.
Mark már hasalt is a Minimivel, és végigöltögette a sövényt,
odapörkölt mindenhová, ahol torkolattüzet látott. Aztán
rázendített a vádi túlsó oldalán levő tábor is. Nem voltam oda a
gyönyörtől: magasabban voltak, pontosabban tüzelhettek ránk.
Elhasználtam az utolsó 203-asomat is, ideje futásnak eredni.
Vissza akartam jutni a folyópartra, mert az fedezéket nyújtana.
Ordítozás, lövöldözés mindenfelől, amint nyakunk közé szedtük
a lábunkat. A járőr többi része közvetlen harcérintkezésben volt.
Káosz a sövény egész vonalán. Feltételeztem, hogy Bob és a
többiek egy csapatban vannak.
 A vádi túlsó oldaláról mindenfelé lövöldöztek az irakiak.
203-asokat hallottam, s ez csak Nyúl lehetett, mert Menőnél és
Bobnál Minimi volt. Eszméletlen lárma. Mindenki a maga kis
világában forgolódott. Torokszorító érzés volt, amikor
ráébredtem, hogy nemigen fogunk tudni újraegyesülni. Újabb
két csoportra voltunk szakítva, pedig már csak néhány kilométer
hiányzott. A francba. Majdnem sikerült.

Mark és én lenn voltunk az Eufrátesz partján, s próbáltuk ki-

hüvelyezni, hogy mi történt. A vízvonal tíz-tizenöt méterrel lej-
jebb volt a szántóföldnél, amelyen az imént vágtunk át, s a kettő
között keskeny teraszok húzódtak. Az első teraszon hasaltunk, a
bokrok között. Hallottuk, hogy a túlsó parton felénk közelednek
elemlámpákkal, egymásnak kiabálva. Elszórt, ideges ellenséges
tűz a vádi felénk eső oldalán, összecsapások balról és félbalról:
203-asok, Minimik. Nyomjelzők vízszintesen, aztán függőlege-
sen, ahogy kövekbe, falakba ütköztek.
Kidugtuk a fejünket, mint két menyét, körülnéztünk. Mi az
istent csináljunk, merre menjünk - át a folyón, vagy át az ellen-
séges állásokon, mely utóbbi halállal, fogságba eséssel
végződhet.
- A folyóról szó se lehet - súgtam Mark fülébe.
Annyi bátorságom nem volt, hogy a folyóba vessem magam,
úgyhogy maradtak az ellenséges állások. De mikor kezdjük, me-
lyik pillanat a legjobb ebben a zűrzavarban?
- Baszd meg - sziszegte Mark -, így is, úgy is benne va-
gyunk a szarban, nem mindegy?
Ha megússzuk, rendben, ha nem, hát nem - csak abban re-
ménykedtem, hogy gyors lesz és fájdalommentes. A vége-
redmény nemigen érdekelt.
Ellenőriztük a lőszerkészletünket. Nekem vagy másfél tárra
való maradt, Marknak egy százas heveder a Minimihez. Nevet-
séges helyzetben voltunk: lövöldözés, ordibálás, nyomjelző go-
lyók mindenfelől, mi meg ücsörgünk a bokorban, töltényeket
számlálunk s közben a túlsó partra kukucskálunk. A kezem majd
lefagyott. Köd terjengett a folyó fölött.
- Ha nem indulunk azonnal, cimbora, sose fogunk - mond-
ta Mark.
Bólintottam.
Beletúrt a zsebébe, elővett egy szem savanyú cukrot és be-
kapta.
Az enyém mind elfogyott. Vágyakozva néztem.
- A magadét megzabáltad, mi? - kérdezte vigyorogva.
- Meg, az anyja istenit.
Olyan tekintetet vetettem rá, mint egy kutyakölyök.
Kivette a szájából a cukrot, kettéharapta, és odaadta a felét.
Feküdtünk, élveztük a pillanatot, készültünk a kitörésre.
Végül mások döntöttek helyettünk. Négy iraki közeledett a
parton, jól képzettnek, ébernek látszottak. Nem kiabáltak, rende-
sen széthúzódtak. De azért idegesek voltak, mint mindenki, aki
tudja, hogy emberek lesnek rá, és bármelyik pillanatban le-
lőhetik. Ha mozdulunk, meglátnak bennünket. Jeleztem Mark-
nak: ha nem vesznek észre, hadd menjenek; ha észrevesznek, ad-
junk nekik. De aztán olyan közel jöttek, hogy ki se kerülhettek
volna bennünket. Lekaszáltuk őket.
Most már tűznünk kellett, akár kedvező a pillanat, akár nem.
Loholtunk fel a szántóföldön, párhuzamosan a folyóval. Följebb,
jobbra enyhe emelkedőhöz értünk, ahonnan lefelé lejtett a talaj a
vízhez. Mozgást láttunk, hasra vetettük magunkat.
A barázdák észak-déli irányúak voltak, úgyhogy megmarad-
hattunk bennük. Kúsztunk egyenesen a sövény felé. Parancsok
harsantak, katonák rohangáltak töketlenül. Huszonöt méternél
nem lehettek többre. Húsz percig kúsztunk. A talaj jéghideg volt,
már az is fájt, ha az ember letette a tenyerét, hogy előrehúzza
magát. A ruhám át volt ázva. Az apró, befagyott pocsolyákon
sorra megroppant alattunk a jég. A recsegés ezerszeresére
erősödött a fejemben. Még a lélegzésem is ijesztően hangosnak
rémlett. Csak érjek már át ezen a szaron, legyek ott a fák
vonalánál, és minden rendben lesz.
Lövöldözés, ordibálás, zűrzavar mindenütt. Hogyan és mi-
kor keveredünk ki belőle, fogalmam sem volt. Ilyen helyzetek-
ben az ember csak megy, megy előre, lesz, ami lesz. Leg-
szívesebben talpra ugrottam volna, és belerohanok a vakvilágba.
Az irakiak még mindig lenn voltak a szántó alján. Talán - re-
ménykedtem - azt hiszik, kelet felé nyomultunk a folyó mentén,
hogy egyesüljünk a többiekkel. Egyébként fütyültem rá, hogy
mit hisznek, csak jó messze csinálják. Egyetlen gondolatom az
volt, hogy még ma éjjel át kell jutnunk a határon.
Odaértünk a sövényhez. Emberi kéz telepítette parcellajelző
volt, kis fák és bokrok egy fél méter magas földpadkán. Eredeti
tervünk az volt, hogy a keletnyugati irányú sövényen bújunk át,
merőben azért, hogy ne kelljen aztán az észak-délin is
átkepesztetnünk. Jobbra zajt hallottunk. Mark odanézett. Ellen-
ség a sövény mögött is. Azon túl, még délebbre pedig további
ordítozás, mozgó fények. Mark jelzett, hogy maradjunk ideát, és
induljunk balra.
Kúsztunk az észak-déli sövény felé. Olyan helyet kerestünk,
ahol csendben bújhatnánk át. Kezdtem átnyomakodni. A fejem
alig bukkant elő a túloldalon, amikor rám harsant valaki.
Amint az ürge elkiáltotta magát, Mark megsorozta. A sze-
mem láttára fröccsent szét a teste. Mark abba se hagyta, nyugat
felé öltögetett tovább. Átmásztam, és fedeztem Markot, míg ő is
át nem bújt. Kelet felé indultunk, megálltunk, tüzeltünk, rohan-
tunk tovább, tüzeltünk, rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta.
Előttünk emelkedett a talaj. Az emelkedő alatt kivilágított
épületek, mozgolódás. Nem akartunk a nyílt terepen átvágni,
ezért egy árkot vettünk igénybe. Fogalmam sem volt, mi vár
ránk odébb.
Fölöttünk volt a kerítésvonal. Mivel a mezőket öntözték, az
utak és az épületek meg voltak emelve, hogy el ne öntse őket a
víz. Bemásztunk egy kis mélyedésbe a kerítés tövében, és dél fe-
lé kúsztunk.
Most, hogy a közvetlen veszélyt megúsztuk, lassítottuk az
iramot. A kétméteres lánckerítést egy katonai létesítmény perem-
vonalának tekintettük. A közepéhez érve megálltunk. Kelet-
nyugati irányú utat vettünk észre magunk előtt. Égő lámpájú és
elsötétített járművek közlekedtek rajta mindkét irányban.
Tőlünk keletre kereszteződésnek kellett lennie. Reflektorokat
láttunk arrafelé tartani, aztán irányt váltani. Óriási nyüzsgés,
mintha mindenki minket keresett volna. Azt hihették, izraeliek
szálltak le, vagy támadnak a szíriaiak. Én csak abban re-
ménykedtem, hogy ekkora fejetlenségen egy kis kétfős meg egy
kis háromfős társaság észrevétlenül átcsúszhat.

Egy jókora mecsettel néztünk szembe a kerítés túlsó olda-

lán. Megálltunk, figyeltük az utat. Így közelebbről már parkoló
járműveket is kivehettünk a mozgók mellett. Teherautók, Land
Cruiserek, PSZH-k. Ahol járművek vannak, ott emberek is van-
nak. Beszélgetést, rádiósutyorgást hallottunk. Fogalmam sem
volt, kelet-nyugati irányban meddig terjed az oszlop. A vádi
szélén vívott tűzpárbajtól idáig három órába tellett az út. Két és
fél órányi sötétség volt már csak hátra, úgyhogy kezdtem ideges-
kedni. Vállalnunk kell a kockázatot. Nincs idő a körüldobozo-
lásra.
Átázva, dideregve feküdtünk a mélyedésben, s próbáltuk ki-
ötölni, hol másszunk át a kerítésen. Lőszerünk alig maradt.
Vártuk, hogy elhúzzon egy reflektor, és lássuk, hol helyezked-
nek el pontosan a járművek. A legnagyobb résen fogunk
átcsúszni.
Két teherautó tizenöt méterre állt egymástól. Ha észrevétle-
nül átjutunk közöttük, ott vagyunk a határnál. Elindultunk a me-
zőn, óvatosan. Amikor egy jármű elhaladt előttünk, hasra
vágódtunk. A lehető legközelebb kellett kerülnünk a parkoló
konvojhoz, mielőtt az átrohanást megkíséreljük. Hogy aztán
odaát mi vár, nem tudhattuk - ezzel majd akkor foglalkozunk, ha
odaérünk.
A járművek méternyire lehettek fölöttünk az emelt szintű
úton. A padkán hármas sodratú szögesdrót kerítés húzódott egy
méter magasan. Át kell jutnunk rajta valahogy.
A rés két ponyvás teherautó között nyílt. Egyikben rádió szi-
szegett.
Átmásztam a kerítésen, és lehasaltam, hogy fedezzem
Markot. Ő is átmászott, de a drót pendült egyet, amint felszaba-
dult a súlya alól. Az egyik vezetőfülkéből kidugta a fejét egy
baka, és karattyolni kezdett. Adtam neki egy rövidet. Aztán az
autó hátuljához kerültem. A hátfal föl volt csapva, de a plató
szintjén két lyuk volt belevágva lábkapaszkodónak. Bedugtam a
csövet az egyiken, és megeresztettem egy sorozatot. Mark
közben átrohant az úton, hasra vágódott, és a konvoj jobb-
szárnyát lőtte. Nem tudhattam, a másik teherautóban vannak-e,
úgyhogy bevágtam a hátulján egy kézigránátot, és átügettem
Markhoz. Addig tüzeltünk, amíg ki nem fogytunk a lőszerből,
vagyis mintegy öt másodpercig. Ledobtuk a fegyvereinket, és el-
tűztünk. Nem értek már semmit. Az irakiak 7,62-es lőszert hasz-
nálnak, mi meg 5,56-ost. Egyetlen fegyverünk most már a
sötétség.
A golyózáporunktól beijedhettek, mert nem vetették utánunk
magukat azonnal. Háromszáz métert nyargaltunk. Fülsiketítő or-
dítozás körös-körül.
Megálltunk egy víztorony közelében. Nemsokára pirkad.
Egyenesen előre nézve jobbról láthattam az utat, amelyen
átvágtunk, az árbocrudat az iraki oldalon, és egy másik utat,
amelyen szintén át kell kelnünk, ha nyugatnak akarunk menni.
Egymásra néztünk. - Nyomás - mondtam.
Szaladtunk a mezőn, aztán megtorpantunk egy nagy
mélyedésnek látszó valami előtt. Túloldalán kivilágítatlan be-
épített terület, jobb felőli végénél útkereszteződés.
 A mélyedést szemétlerakónak használhatták. Kis tüzek
füstölögtek a sötétben. Lebotorkáltunk az oda dobált
bádogdobozok, autógumik közé. A rohadó hulladék szaga
dögletes volt. Félúton jártunk föl a túlsó oldalán, amikor
közvetlen közelről ránk kelepelt két AK géppisztoly. Hasra
vágódtunk, én jobb felé gurultam.
Rohantam egészen az útkereszteződés magasságáig, s ott
balra kanyarodtam. Át akartam jutni a második úton és rohanni
tovább. Megkerültem egy dombot, hogy a túlsó oldalán szalad-
jak föl, és egy nagy víztározóba botlottam. Két hatalmas, olajos
felszínű medencébe. Rohangáltam, mint a töketlen patkány, aki
voltam, keresve a kiutat. Sehol se tudtam felkapaszkodni a mere-
deken. Aztán valahogy mégis kikeveredtem, és megálltam az
útnál. Kapkodtam levegő után.
Átjutottam az épületek között. Boldog voltam. Sikerült. Már
csak a határ van hátra. Markkal nem foglalkoztam. Láttam,
amint elvágódott. Utána nem hallottam semmit, és nem is
követett. Meghalt. Legalább gyorsan végezte.
 8

Ú gy éreztem, nyert ügyem van. Ami még vár rám, az csak

egy gyors iramodás a határig.
A surranómat betemette a sár. Cuppogtam. A lábam égett.
Fizikailag egy roncs voltam. Megálltam, faltam egy keveset.
Jólesett. Ittam egy kis vizet, nyugalmat erőltettem magamra, és
számadást végeztem. Tájékozódni nem volt nehéz. Az árbocrúd
közvetlenül előttem meredezett. Bandukolás közben próbáltam
kihüvelyezni, mi is történt eddig. De az egész egyetlen hatalmas
zűrzavar volt, nem bírtam eligazodni benne. Mögöttem még
mindig lövöldöztek.

27-e, pirkadat előtt, még négy kilométer a határig. Normális

körülmények között húsz perc alatt legyúrom teljes menetfelsze-
reléssel. De semmi értelmét nem láttam, hogy vakon rohanjak
Szíria felé, amikor még egy teljes óra hátravan a sötétből. Nem
tudhattam, hogy néz ki a határ - kerítés, magas harckocsifede-
zék? Védett, őrizetlen? S ha át is keveredek Szíriába napvi-
lágnál, milyen fogadtatásra számíthatok?
Egy kilométerre lehettem délre az Eufrátesztől, egy kilo-
méterre északra egy várostól. A folyó mentén szabályos szaka-
szonként öntözték a földeket, dízelszivattyúk pumpálták a vizet.
A vetés félméteres lehetett. Gázoltam a mezőn toronyiránt, jól
kivehető csapát hagyva magam után, s csak abban re-
ménykedtem, hogy a parasztok másnap nem mennek ki dolgozni
a földekre.
Jó hangulatban voltam. Túléltem a tűzpárbajokat, semmi
más nem számított. Az utolsó volt a legveszélyesebb, de sikerrel
vettem, szabad vagyok, mint a madár.
Ez az egyik legveszélyesebb periódus. Az emberek va-
lószínűleg barlanglakó koruk óta óvatosan tervezik meg és ag-
resszíven hajtják végre a hadműveleteket, s a leginkább akkor
hajlamosak hibázni, amikor végeztek és hazafelé tartanak. Ellan-
kad az éberségük, s jönnek a nagy drámák. Még nincs vége,
mondogattam magamnak - közel van, és mégis kurva messze.
Az adrenalin meg az éjszakai események szakadatlan hul-
lámvasútja elzárta a fájdalomingerek elől az agyamat. A Black
Watch ezred egyik katonáját az első világháborúban négy lövés
érte, de ő csak rohamozott tovább. Amikor elfoglalták az állást,
és végre került ideje számba venni a sebeit, összeesett. Az ember
nem fogja fel, mi történik a testével, mert az agya mindent kire-
keszt. Most, hogy egy kicsit lehiggadtam, és a jövő kezdett
rózsásan festeni, rádöbbentem, mennyire ki vagyok készülve. Az
utóbbi két nap minden fájdalma egyszerre jelentkezett. Vágások,
horzsolások, zúzódások borítottak. Harc közben az ember ide-
oda ugrál, a teste hol ebbe, hol abba ütközik. Észre se veszi,
hogy mély vágások keletkeznek a kezén, térdén, könyökén, mint
nekem is, s hogy mind a két lába szára le van nyúzva. Tövisek
szurkáltak, szögesdrót hasogatott, emelve az általános
fájdalomküszöböt. Közel kétszáz kilométert gyalogoltunk szik-
lás-palás talajon, a bakancsomról vált le a talp. A lábam átázott,
és olyan volt, mint egy jégtömb. A lábujjaimat alig éreztem. Ru-
hám rongyokban lógott, kezem csupa olaj és mocsok, mintha az
utóbbi két napban egyfolytában autót szereltem volna. Testemet
sár borította, és lassan megszáradt rajta. Verejtékpatakok csorog-
tak le a hátamon, nagy, nyirkos foltok keletkeztek a lábam
között meg a hónaljamban. Végtagjaim átfagytak, de a törzsemet
legalább melegen tartotta a mozgás.
 Még mindig igen hideg volt. A sarat jéghártya lepte. A po-
csolyák fenékig lefagytak. Gyönyörű, kristálytiszta éjszaka volt.
Szikráztak a csillagok, s ha bárhol máshol lettem volna, meg is
csodálom őket. Ám a derült ég itt azt jelentette, hogy nem takar-
ja el felhő a teliholdat nyugaton, és nem nyeli el szél a zajokat.
Itt-ott elszórtan melléképületek, egyik-másikban világosság,
generátorzümmögés. Délre kivehettem a város fényeit. Kutyák
ugattak; kerülgettem az épületeket, remélve, hogy senki sem
téblábol közöttük.
Gépkocsilámpák tűntek fel a távolban. Csak nem az üldöző-
im? Csak nem most kezdik átkutatni a mezőt? Fél óra volt hátra
a sötétből - sem arra nem elég, hogy megkerüljem a várost, sem
arra, hogy átvágjak rajta, és a túlsó oldalán bevegyem magam a
nagy büdös vidékbe.
Ahogy egyre fakult a mesterséges megvilágítás, felmértem a
helyzetemet. Menjek vagy maradjak? Rejtőzzem el, vagy szalad-
jak neki a határnak, és próbáljak átjutni pirkadat előtt? Üldözni
fognak-e napközben az irakiak? Eddig nem üldöztek. Lehet,
hogy azt hiszik, már átléptem a határt, és messze járok.

Rettenetesen hívogatóak voltak a házak. Vegyem be magam

valamelyikbe, ahol csak egy öregúr melegedik a tűznél, és rej-
tőzködjem ott napközben? Így menedékre, esetleg élelemre és
vízre lelnék - és elméletben jobb búvóhelyre. Csakhogy az elszi-
getelt vagy nyilvánvaló búvóhely mit sem ér. A vadászkompáni-
át éppúgy magához vonzza, mint a vadat. A filmekben az ipsék
folyton a csűrben húzzák meg magukat, a szalma közt. Micsoda
baromság. Ott akadnak rád a legkönnyebben. Ott settenkedsz
egy szalmabála mögött, és a nyakadat pont egy milliméterre ke-
rüli el a szurony - anyátok!
Legjobb, ha a szabadban rejtőzöm el, de úgy, hogy földről
se, levegőből se lássanak. A legrosszabbat kellett feltételeznem:
azt, hogy az irakiaknak bemérő repülőgépeik is vannak a köz-
elben. Találtam egy vízelvezető árkot, egy méter széles és negy-
ven centi mély lehetett, az alján víz csordogált. Belefeküdtem, és
kúsztam tovább, örülve, hogy az iszapos vízben nem hagyok
nyomot. A víz keletről nyugatra folyt, s épp arra tartottam ma-
gam is.
Megnéztem az órámat, hány perc van még napkeltéig. Pár
méterenként megálltam, körülnéztem, füleltem, terveztem a
következő lépést: mi az eljárás, ha az ellenség elölről támad? Ha
balról tör rám? Agyamba véstem a megtett utat, s minden eshe-
tőségre elterveztem a legjobb menekülési útvonalat.
Három- vagy négyszáz méter megtétele után valami sötét
tömeget láttam magam előtt. Vagy egy kis gát, vagy egy ter-
mészetes áteresz. Közelebb érve kivehettem, hogy az Eufráteszt
és a beépített területet észak-déli irányban összekötő földút he-
venyészett hidacskája, egy acéllemez, amilyet útjavításoknál
látni Angliában. Pirkadt. Döntenem kellett. Mehetek tovább az
árokban, remélve, hogy jobb búvóhelyet is találok, vagy mara-
dok itt. Úgy döntöttem, maradok.
Az áteresszel az volt az egyetlen probléma, hogy a dolgok
mindig ígéretesebben festenek sötétben, feszült helyzetben, mint
napvilágnál. Éjszaka lesállást igen körültekintően kell
választani, ha szűz területen jársz. Tidworthben, a zászlóaljnál
tisztára tükör-laktanyaépülete volt a Green Jacketsnek és a
könnyűgyalogságnak. Egyik éjjel tökrészegen támolyogtam haza
a városból, kezemben egy zacskó currys sült krumplival. Bebo-
torkáltam a körletembe, lerúgtam a nadrágot, és belezuhantam
az ágyba. Üldögélek, eszegetem a krumplit, a fejem zúg, mint a
méhkas, mellettem ég az éjjeli lámpa, egyszer csak valaki felor-
dít: - Oltsd már el azt a lámpát, skót pöcsi! - Fölnézek, hát egy
Debbie Harry-plakát virít a falon, én meg ki nem állhatom Deb-
bie Harryt. - Ki a lófasz az ott egyáltalán, he? - folytatta az
iménti hang, de én akkorra már rádöbbentem, mit tettem. Elha-
jítottam a sült krumplit, fölmarkoltam a nadrágomat, és mentet-
tem az irhámat a könnyügyalogosok körletéből.
 Bekúsztam az acéllemez alá. Az áteresz nem volt olyan
mély, mint az árok, mert rég nem tisztították ki, de én örültem,
hogy kifújhatom magam, s nem érdekelt, hogy a hideg sárban
kell fetrengenem.
Elővettem a zsebemből a térképborítót, és megpróbáltam be-
gyűrni magam alá, de nem használt. Eszembe jutott, hogy enni
kellene. Lehet, hogy később is szükségem lesz rá, de arra az
esetre, ha elkapnak, jobb, ha most gyűröm le. Elővettem az utol-
só zacskót a derékszíjtáskámból, és feltéptem: hagymás szelet.
Köröm közül faltam, s a hideg, nyálkás okádék utolját még ki is
nyaltam a sarkakból. Körítésnek szívtam pár korty vizet az árok
tetejéről. A térképet magamra raktam, hogy napvilágnál szem-
ügyre vegyem, aztán csak feküdtem és vártam.
Miközben világosodott, teherautókat, kiabálást hallottam, de
nem voltak olyan közel, hogy megijesszenek. Békésen heve-
résztem. Elállíthatatlanul rázott a remegés. A fogam csattogott.
Mélyet lélegeztem, megfeszítettem az izmaimat, ahogy csak tud-
tam. Így maradtam két órán át.
Rohamkésem a kezemben, órám a mellemen, hogy ne kelljen
mozdítanom a kezemet. Tanulmányozni kezdtem a térképet, ne-
hogy menekülés közben kelljen. Tudni akartam, hogy ha
előkecmergek, tőlem balra fog esni a beépített terület, jobbra az
Eufrátesz, és hány kilométert kell inalnom a határig. A lehető
legtöbb információt akartam elraktározni a fejemben. Különféle
eshetőségeket - fantáziaképeket - mérlegeltem. Mi van, ha máris
Szíriában vagyok? Tudtam, hogy nem léptem még át a határt: a
két ország hadban áll egymással, kell hogy legyen köztük valami
kézzel fogható sorompó, de ez nem akadályozott meg abban,
hogy álmodozzam.
 Reggeli nyolc óra lehetett, amikor kecskepaták dobogását
hallottam közeledni a város felől. A frászt hozták rám. Ezen a ki-
ránduláson valahogy sose volt szerencsénk a kecskékkel.
A pásztort csak akkor hallottam meg, amikor földobogott az
acéllemezre. Bennem akadt a szusz. Nyakamat hátrafeszítve két
saru orrát, istentelen bütykös lábujjak sorát pillantottam meg. Az
egyik láb lelépett az iszapba. Marokra szorítottam a rohamkés-
emet. Addig semmit sem csinálok, amíg az orrát a képembe nem
dugja. De akkor ugyan mit csináljak? Vágjam bele a kést a po-
fájába? És ha elrohan? A nagy meztelen lúdtalpából láttam, hogy
nem katona, úgyhogy remélhetőleg fegyvere sincs.
Lehajolt, és fölvett egy kis kartondobozt, amit én eddig
észre se vettem. 7,62-es lőszeresdoboz volt, üres. Eltűnt a
látókörömből. A doboz puffanva esett vissza a vízbe. Úgy
látszik, rájött, hogy nem veszi hasznát.
Odatipegett és megállt az árokparton két kecske. Lélegezni,
pislogni se mertem. A pásztor visszabattyogott a hídra, lábujjai
kilógtak az acéllemez peremén. Fölkrákogott egy nagy adag tur-
hát, és beleköpte a vízbe. Mint valami nyálkás zöld ázalék lebe-
gett felém, és fönnakadt a hajamban. Olyan undorítóan mocskos
voltam már, hogy ennek egyáltalán nem kellett volna zavarnia.
Mégis zavart.
Biztosra vettem, hogy valamelyik kecske beleugrik az
árokba, és az öreg legénynek utána kell jönnie, hogy kimentse,
de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. A kecskenyáj
átdübörgött a vaslemezen, s a pásztor követte őket. Nekiláttam
kivakarni a hajamból a mocskot.

Feküdtem, füleltem a neszekre. Sírgödrömből kikukucskálva

láttam, hogy csípős téli reggel van, az égen sehol egy felhő. Ter-
mékeny vidék látképe volt, nem sivatagé. Már csak a tehenek hi-
ányoztak róla, s a Hereford körüli mezőkre emlékeztetett volna.
A Wye folyó partján kanyargó gyalogösvény egyik pontjáról át
lehet látni a túlsó parton álló tejüzemre, amely saját teheneket
tart. Kate, a kislányom imádta, ha elvittem oda. Ez a mostani
jelenet ugyan egyáltalán nem úgy festett, mint az, de én
odaképzeltem a tehénbőgést meg Kate kacagását. Feljött a nap,
de melengető sugarai énrám nem tűzhettek. Úgy éreztem
magam, mint valami gyík. Milyen jó lenne odakinn sütkérezni,
süttetni fájó csontjaimat.
Járműveket hallottam a távolból - nyikorgó-kattogó-zörgő
hangokat. Gyerekek, felnőttek kiabáltak, ordítoztak. Nagyon
szerettem volna tudni, mi az ördög az. Engem keresnek? Vagy
csak a dolgukat végzik? Fáztam, iszonyúan ki voltam merülve.
Néha egy-egy jármű egész közel jött, és a szívem a torkom-
ban kezdett dobogni.
Lehet, hogy mindjárt megáll?
Ugyan, ne nevettesd ki magad - semmi dráma, a folyóhoz
mennek.
Biztosan kutatnak utánam!
De akkor se feltűnően - túl közel a határ.
A zajok hátborzongatóak voltak. Mire elértek hozzám, meg-
százszorozódtak. Főleg a gyerekek idegesítettek. A gyerekek
kíváncsiak. Szeretnek játszani. Vízben tapicskolni. És mivel ala-
csonyabbak, mint a felnőttek, könnyebben belátnak a híd alá. És
ha valamelyik megpillantja a fejemet vagy a lábamat, annyi
sütnivalója biztosan lesz, hogy lármát csapjon.
Nagyon nem akartam, hogy elkapjanak. Annyi minden után,
ami történt. Nagyon nem akartam.

Folyton a mellemen heverő órát néztem. Megnéztem egy-

szer: déli egy óra. Megnéztem egy félórával később: öt perccel
múlt egy. Mintha megállt volna az idő, mégis egyre jobban
éreztem magam. Mászkáltak erre járművek, kecskék, pásztorok,
s én mindet megúsztam. Tovább memorizáltam a térképet,
állítgattam össze fejben az útvonalakat. Alig vártam, hogy be-
sötétedjen.
Fülsiketítő csörömpölés: járművek csoportja dübörög át a
hídon. Megálltak.
Lebuktál! Minek álltak meg? Benne vagy a szarban!
Nyugi, csak felszednek valakit. Maradj mozdulatlan,
lélegezz szabályosan.
Igyekeztem pozitívan, derűlátóan gondolkodni, mintha úgy
megakadályozhatnám, hogy rám találjanak.

A 7,62-es nagy űrméretű lőszer. S ha egyszerre több mint

száz mennydörög belőle egy acéllemezen, alig pár milliméterre
az orrodtól, annál szörnyűbbet elképzelni se tudsz. Összegömbö-
lyödtem, és némán szűköltem, mint a kutyák.
Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Bassza
meg!
Férfiak üvöltöttek torkukszakadtából. Lövöldöztek minden-
felől, bele az árokba. Fröccsent a sár. Rázkódott a föld. Még szo-
rosabban összegömbölyödtem, remélve, hogy egy se talál el.
Nem akart vége lenni a durrogásnak, pattogásnak, ordítozásnak.
Aztán a lövöldözés abbamaradt, de az ordibálás folyt to-
vább. Mire készülnek - bedugnak ide egy fegyvercsövet, és cafa-
tokra szaggatnak?
Összeszartam magamat. Nem tudtam, mit akarnak tőlem.
Nem értettem, mit üvöltenek. Foglyul akarnak ejteni? Meg akar-
nak ölni? Bevágnak hozzám egy kézigránátot? A kurva anyjuk-
ba, gondoltam, ha meg akarnak kapni, cibáljanak elő.
Meghalok egy vízelvezető árokban, négy kilométerre a ha-
tártól, efelől nem volt kétségem. Az orrom jóformán az
acéllemez alját érte. Nyújtogattam hátrafelé a nyakam, de a szög
miatt látni nem sokat láttam.
 Aztán megjelent egy fegyvercső. Utána egy pasas arca.
Amikor megpillantott, totális elképedés ült ki rá. Hátraugrott, el-
kiáltotta magát.
A következő, amit láttam, az volt, hogy katonai bakancsok
tömege ugrál körém le az árokba. Három ürge egyik felől,
három másik felől, üvölt, mint az eszelős. És hadonászik, hogy
kifelé.
Egy nagy büdös lófaszt a seggetekbe!
A kezemet akarták látni. Hanyatt feküdtem, kezem-lábam
kinyújtva. Két pasas megmarkolta egy-egy bakancsomat, és ki-
rántott.
Hátamon szánkáztam ki a híd alól, és nappali fénynél
először pillantottam meg Szíriát. A világ legszebb országának
tűnt. Láttam az árbocrudat a dombon, szívfájdítóan közel. Szinte
kézzel elérhettem volna. Mintha leütöttek és kiraboltak volna;
nem akartam elhinni, hogy velem is megeshet ez, és tomboltam,
amiért megfosztanak valamitől, ami jog szerint az enyém.
Miért pont velem történik ez? Én világéletemben szerencsés
voltam. Belecsöppentem drámákba, amik fölött nem volt ural-
mam, mindenféle problémákkal küszködtem, amiket viszont ma-
gamnak köszönhettem. De mindig voltam olyan szerencsés, hogy
szinte sértetlenül keveredjem ki belőlük.
Egyszer-kétszer belém rúgtak, és mutatták, hogy talpra. Fel-
álltam, kezem a levegőben, szemem egyenesen előre tekintett.
Az ég gyönyörű kék volt, fenséges. Hátat fordítottam Szíriának,
a felszántott mezőket, zöldellő táblákat néztem, és mindazokat a
viskókat meg csapákat, amelyeket az éjjel kerülgettem.
Mennyi kárba veszett erőlködés. Pedig milyen kevés volt
már csak hátra a nappalból.
Idegesen markolászták a fegyvereiket, és ugráltak, hujjogtak,
mint a vad indiánok. Éppúgy meg voltak rémülve, mint én.
Rángatták a ravaszt, sorozatokat lőttek. Na, gondoltam, nekem
annyi. Mindjárt eltalál egy, és szép nagy lyukat üt a fejembe.
 Két Land Cruiser parkolt a hídtól jobbra. Három ürge
mászkált az acéllemez körül, nyolc vagy kilenc másik az
árokparton rohangált fel-alá.
A vidék még európaibbnak nézett ki, mint képzeltem. Na-
gyon haragudtam magamra. Ha a mindenütt egyforma sivatag-
ban kapnak el, pech, de hogy egy olyan terepen füleljenek le,
amely akár Északnyugat-Európában is lehetne, az nem valami
profi teljesítmény.
A katonák rohangáltak, karattyoltak. Mintha fogalmuk se
lenne, mihez kezdjenek velem. Sok a tábornok, kevés a
közlegény: mindenki parancsokat osztogatott. Nyilván jutalom
volt a magamfajták fejére kitűzve. Mozdulatlanul álltam az
iszapban, mint egy szánalmas roncs. Egyenesen előre néztem,
semmi behízelgő mosoly, semmi komor elszántság, semmi
szemkontaktus. Felülkerekedett a kiképzésem. Máris igyekeztem
a szürke kisegér álcáját felölteni.
Most meg a földbe lődöztek. Iszonyú hisztéria hatalmaso-
dott el rajtuk. Felháborított, hogy mindjárt véletlen golyó talál
el, és nem tűzharcban halok meg. Nem a dicsőségre áhítoztam
én, egyszerűen csak nem akartam úgy végezni, hogy valami
vérgőzös faszfej hülyeségének az áldozata legyek. De az ilyen
helyzetekben nem szabad félelmet mutatni: az ember csak áll,
mélyet lélegzik, behunyja a szemét, és hagyja, csináljanak, amit
akarnak.
A lövöldözés körülbelül tizenöt másodpercig tartott. Egy ka-
tona leugrott az átereszhez, és kutatni kezdett a cuccom után.
Előhúzta a térképemet, amin nem voltak bejelölések, a de-
rékszíjszerelékemet és a rohamkésemet. Szemem előtt villogtatta
a pengét, utánozta a gigametsző mozdulatokat. Na, isten jónap,
gondoltam magamban.
Egy másik katona oldalba bökött a fegyverével, és mutatta,
hogy térdeljek le.
Meg akar ölni? Ütött az órám?
 El nem tudtam képzelni, különben miért térdeltetne le. Ha el
akarnának vinni, akkor vonszolnának vagy lökdösnének.
Térdeljek hát le, és várjam a golyót, vagy eredjek futásnak?
Nem jutnék messzire. Öt lépés után lekaszálnának. Bele-
térdeltem az iszapos vízbe.
Az árok negyven centi mély lehetett, úgyhogy az arcom
nagyjából egy vonalba került az acéllemezzel. Felnéztem.
A büntetőtől, amit az egyik ipse az állkapcsomra rúgott, ha-
nyatt bukfenceztem. Víz szivárgott a fülembe, éles fehér fények
töltötték be a szememet. A csillagrobbanások közepette azt
láttam, közeledik felém a világ teteje, és mindjárt puskatusok
fognak potyogni belőle.
Még ha ki van fulladva az ember, az önvédelmi reflex akkor
is megperdítteti vele ilyenkor a testét. Arccal a sárban heverve
labdává gömbölyödtem össze. Azok a kis vadállatok meg el-
kezdtek rugdosni. Először csak egyet rúgtak, aztán visszaléptek,
majd bátorságra kapva megint próbálkoztak. Belemarkoltak a
hajamba, hátrarántották a fejemet. Miközben őrjöngve rugdalták
a testemet, azt visították: - Tel-Aviv! Tel-Aviv!
Hátamra, lábszáramra ugráltak rá a hídról. Az ember érzi a
becsapódást, de a fájdalmat nem. A szervezete rengeteg adrena-
lint pumpál fel. Az ember megfeszíti a hasizmait, összeszorítja a
fogát, egész testében megmerevedik, ahogy csak tud, és reméli,
nagyon reméli, hogy legalább cséphadaró nincs náluk.
- Tel-Aviv! Tel-Aviv! - üvöltötték újra és újra. Végre
rájöttem, mire célozhatnak. Én is jókor kerülök a kezük közé.
Az egész nem tarthatott tovább öt percnél, de így is hosszú
volt. Amikor elhátráltak, megfordultam, és rájuk néztem. Azt
akartam, hogy lássák, milyen szánalmas és gyámoltalan vagyok,
egy szegény szerencsétlen katona, olyan, mint ők, aki kétségbe
van esve, és megérdemli, hogy megessen rajta a szívük.
Nem vált be.
Tudtam, hogy mindjárt kezdik elölről, és összegömbö-
lyödtem, a karomat is megpróbáltam magam alá húzni. Kába
voltam, de az öntudatomat nem vesztettem el. Rüsztök puffantak
a fejemen és a bordáimon, bakancsorrok rugdosták a vesémet,
számat, fülemet.
Néhány perc múlva abbahagyták, és talpra rángattak. Csak
görnyedten bírtam állni, a fejem lelógott, támolyogtam, a gyom-
romat fogtam, vért köhögtem fel.
Két ürge megmotozott, hogy nincs-e nálam fegyver, aztán
térdre löktek, és az arcomat belenyomták az iszapba. A csuklói-
mat hátrahúzták és összekötözték. Emeltem volna a fejemet,
hogy lélegzethez jussak, de egy bakancs visszakényszerítette.
Sarat és vért nyeltem. Azt hittem, ott fulladok meg. Üvöltözést,
fegyverropogást hallottam csak. Minden hang százszorosan fel-
erősödött. A fejem lüktetett a fájdalomtól.
A következő pillanatban a járművek felé vonszoltak. A lábam
nem engedelmeskedett, úgyhogy a hónaljam alá nyúlva cipeltek.
Öklendeztem, taknyom-nyálam egybefolyt, levegő után kapkod-
tam. Az arcom máris dagadt fel. Az ajkam több helyen fölrepedt.
Hagytam, hadd vigyenek. Rongybaba voltam, egy rakás szar.

Bedobtak egy Land Cruiser ülései közé. Próbáltam

kényelembe helyezkedni, amennyire lehetett. Furcsamód bizton-
ságban éreztem magam ezen a körülzárt helyen. Legalább nem
rugdosnak tovább, és végre lélegzetet vehetek. Éreztem a fűtés
melegét, a cigaretta és az olcsó arcszesz bűzét.
Puskatusütés a fejemre. Üvöltő fájdalom. Ebből akkor se
tudtam volna felkelni, ha akarok. Egy zsák rongy lettem. A fe-
jem hátulja hasogatott, szédültem egész testemben. Kapkodva
szedtem a levegőt, és azzal nyugtattam magam, hogy lehetne
rosszabb is. Legalább nem püfölnek, és ez csodálatos. A hátsó
ülésre felugrott két katona, és dobolni kezdtek a bakancsukkal a
testemen. A jármű nekieredt a mezőnek, de ők akkor se hagyták
abba.
 Nem láttam, merre visznek, mert nem akartam, hogy a feje-
met rugdalják a bakancsok. Különben sem érdekelt. Biztosra
vettem, hogy ki fognak végezni. Nem szólhatok bele a sorsom-
ba, csak azt kívánhatom, hogy mielőbb teljesedjék be.
A gépkocsi kanyarogva, rángva kerülgette a tömeget. A
Land Cruiserben ülő bokorugrók lövöldöztek az AK-47-e-
seikből. Az AK nagy űrméretű fegyver, ha zárt helyen sütik el,
érezhetően megnövekszik a légnyomás. Fülsiketítő volt, a fanyar
korditszag mégis valahogy vigasztaló. Újra éreztem a vér és
iszap ízét a számban. Az orrom el volt tömődve.
Ide-oda zötykölődtem, a gépkocsi ugrált, billegett a fel-
szántott földön. A rugók nyögtek, recsegtek. Semmi mást nem
akartam, csak bevackolódni egy sarokba, hogy ne legyek útban
senkinek. Az agyam egyik fele azt súgta, hunyjam be a szemem,
vegyek mély lélegzetet, hátha akkor elillan ez az egész rémkép.
De az agyunk hátuljában mindig marad egy aprócska túlélési
ösztön: várjunk csak, figyeljünk, talán mégse lőnek agyon, talán
van még remény...
A tömeg is vad indiánok módjára hujjogott. Tomboltak
örömükben, hogy a fiúk elkaptak valakit, de a hujjogásból nem
lehetett megállapítani, hogy a diadalt ünneplik-e, vagy valami
még rosszabb bekövetkeztét jósolják. Miközben a mezőn
zötykölődtünk, megpróbáltam olvasni a katonák egyenruhájából.
Brit típusú álcaruha, mellheveder öt tölténytárral, magas szárú
fűzős bakancs. Ejtőernyős szárnyjelvényük is volt, meg piros
vállszíjuk - mindebből arra következtettem, hogy elit komman-
dósok. Azt csak később tudtam meg, hogy a piros vállszíjat egy
második világháborús győzelem emlékére kapták, amikor Mont-
gomery alatt harcoltak, s erre büszkék is voltak.
Zúzalékos útra értünk, a zötyögés abbamaradt. Aztán meg-
állt a gépkocsi. Benn voltunk a városban. Hangokat, rengeteg
hangot hallottam, dühös csőcselék vett körül. Felnéztem. Civil
és katonaarcok tengere, kántáltak, szidalmakat harsogtak. Úgy
éreztem magam, mint egy csecsemő a bölcsőjében, akire acsar-
kodó felnőttek bandája mered. Kétségbe voltam esve. Ezek az
emberek gyűlölnek engem.
Egy vénség felturházott tébécé mállasztotta tüdejéből és az
arcomba köpött egy öklömnyi nyálkát. Ezt újabb köpetsortüzek
követték. Valaki megbökdöste az oldalamat, mintha eladó tehén
volnék a hetivásáron. Aztán ütlegek, ökölcsapások záporoztak
rám, a tömeg tépni, cibálni kezdte a hajamat. Meglincselnek, da-
rabokra szaggatnak, gondoltam magamban.
Kezdtek fölmászni a gépkocsira. Lehet, hogy most láttak
először fehér szemű embert. Talán személyesen engem tettek fe-
lelőssé a halottaikért, a megnyomorított barátaikért és csa-
ládtagjaikért. Elborítottak, csépeltek, tépték a bajszomat, haja-
mat. Mosdatlan testek bűze folyt körül. Olyan volt, akár egy
zombikról szóló horrorfilm. Fuldokoltam.
Egyre erősödött a lövöldözés, és aggódni kezdtem, hogy
előbb-utóbb ráunnak majd a felhőkre mint célpontra. Az a hasz-
navehetetlen gondolatom támadt, hogy ez a házak közti lövöldö-
zésmánia biztosan életeket követel. A levegőből visszahulló go-
lyó már elvesztette az erejét, de a nehézkedés következtében
még úgy is halálos lehet. És ezekért az esetekért is biztosan en-
gem okolnak majd.
Mit csinálnak a katonák, tűnődtem - hagyni fogják, hogy a
civilek megöljenek? Akkor inkább végezzetek velem azonnal,
gondoltam. Inkább csinálják a bokorugrók, mint a csőcselék. Az-
tán a katonák kezdték félrelökdösni az embereket. Csodás érzés
volt. Egy perce még püföltek, mint a répát, most meg ők a meg-
mentőim.
Hason feküdtem a Land Cruiser hátuljában, a kezem még
mindig összekötve, és lábbal előre kezdtek kirángatni. Az
üvöltözés erősödött. Arra összpontosítottam, hogy levertnek és
gyámoltalannak látsszam, s hogy valamiképp megóvjam az ar-
comat, amikor majd lerántják a fél méterre levő makadámra. A
megoldás az, hogy a hátamra kell fordulnom, mert akkor fel tu-
dom majd rántani a fejemet. Épp hogy sikerült. Felkaptam a fe-
jem, az esés teljes sokkját a gerinctövem fogta föl, és iszonyatos
fájdalom robbant a koponyámban. Minden szusz kiszorult be-
lőlem. A katonák közben a tökös gyereket alakították, integettek
mindenkinek, levegőbe lendítették az AK-ikat, akár Che Gueva-
ra a plakáton. Riszálják magukat a lányok előtt, gondoltam, este
biztosan ölelő karok várják majd őket.
A gépkocsi tizenöt méterre állt egy nagy kaputól, amelyet
egy három méter magas falba vágtak. Az volt a benyomásom,
hogy a helyi laktanya előtt vagyunk.
Hátamon vonszoltak a kapu felé. Ívbe kellett hajlanom, ne-
hogy a kezemet végignyúzza az út. A hisztéria nem csillapodott.
Végre bevonszoltak, és a nagy kapu becsukódott mögöttem.
Jókora udvart, számos épületet láttam. A tökösködésnek azonnal
vége szakadt, a bokorugrók talpra rántottak, és a karomnál fogva
vezettek tovább. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az ember jól
körülnézzen, ráhangolódjon a környezetre. Ha megjátssza a ke-
mény legényt, kidülleszti a mellét, és az arcáról lerí, hogy „el-
mehettek ti a francba", akkor újra megverik, és nem ért el vele
semmit. Ha viszont megalázottnak, erőtlennek látszik, épp a
megfelelő hatást válthatja ki. Ilyenkor kell közszemlére tenni a
sérüléseket. Gyengének, tanácstalannak, elkeseredettnek kell
látszani. Minden egyébtől függetlenül ezzel a technikával a meg-
maradt energiáját is konzerválni tudja az ember, hogy fel-
készülhessen a szökésre, aminél pedig fontosabb nincsen.
Úgy éreztem, átmentem egy nagyobbfajta vizsgán. Már egy
másik világban voltam, egy nagyobbfajta drámának vége lett.
Hátborzongató módon szinte biztonságban éreztem magam,
hogy a civil populáció nem teheti rám többé a kezét. Az a kilátás
ugyanis sokkal rosszabbnak ígérkezett, mint amit a katonák csi-
nálhatnak velem. Rájátszottam a bicegésre, reszketésre,
köhögésre, ha valaki hozzám ért, nyöszörögni kezdtem. Cso-
dálkozhattak, hogy egyáltalán életben vagyok, úgy alakítottam a
félholtat. Persze pocsékul is voltam, de a lelkiállapotommal nem
volt baj, márpedig az az igazán fontos, azt kell eltitkolni az
ellenség elől.
Pár percig csak álltam ott katonák gyűrűjében. Zúzalékos út
vezetett egy száz méterre levő blokkhoz. Jobbra szálláskörlet-
eket láttam a fal mentén, meg egy kis facsoportot.
Aztán valami szerencsétlen alakot pillantottam meg, a fűben
hevert hason, összekötve, mint egy csirke, bokák-csuklók egy-
máshoz. A lábát próbálta emelni, hogy a nyakát ellazíthassa.
Alaposan helybenhagyhatták. A feje futball-labdányira dagadt, a
szerelése szakadozott, vérfoltos. A haja színét se tudtam kivenni,
se azt, hogy a ruhája álcamintás-e. Amint a fejét megemelintette,
egy pillanatra összeakadt a tekintetünk: Menő volt az.

A szem rengeteg mindent elárul. Látni rajta, ha az illető

részeg, blöfföl, éber vagy boldog. A lélek tükre, bizony. Menő
szeme azt mondta: nem lesz baj. Még egy kis mosolyfélére is
telt tőle. Visszavigyorogtam rá. Nagyon féltettem, mert iszonya-
tos állapotban volt, de örültem is, hogy látom, hogy van valaki,
aki osztozik a sorsomban. Önző módon élveztem, hogy nemcsak
engem kaptak el. Ha így lett volna, Herefordban belehalok a ba-
szogatásba.
A rossz abban, hogy látom, az volt, hogy most én
következem. Tényleg nagyon el volt gyalázva, pedig ő sokkal
keményebb legény nálam. Rádöbbentem, hogy belátható időn
belül netalántán végem. Ha így lesz, reméltem, hogy mielőbb
bekövetkezik.
Két fegyveres ipse támasztotta a fát Menő mellett, cigaret-
táztak. Akkor se hagyták abba, amikor két tiszt lépett ki a kísére-
tével egy irodából, és elindult felénk az úton. Én csak álltam ott,
rájátszva az állapotomra, azon az elven, hogy mindent ki kell
próbálni, hátha bejön. Lélekben felkészültem az újabb verésre.
Összeszorítottam a fogamat, meg a térdemet is, hogy a tökömet
védjem.
 A helyi katonaság súlyos veszteségeket szenvedett, ami
szemmel láthatóan nem dobta fel ezeket a jól öltözött tiszteket,
akik között álcaruhás kommandós és olajzöld egyenruhás, csilla-
gos váll-lapú egyaránt akadt. Felemelték a fejemet, és egyikük
belevágott a pofámba. Behunytam a szememet, és vártam a
következőt. Nem jött.

Egy másik tiszt hadoválni kezdett, mire kinyitottam a szeme-

met, hogy lássam, mi az ábra. A főfasznak, aki megütött, kés
volt a kezében. Na, gondoltam, itt a vége, fuss el véle, ez most
meg akarja mutatni a katonáinak, hogy milyen kemény gyerek.
A zubbonyom alá dugta a kés hegyét és fölrántotta. A zubbony
szétnyílt.
Ráparancsolt a bokorugrókra, hogy kutassanak át, de azok-
nak fogalmuk se volt, mit keressenek. Mindenféle hátborzongató
mesékkel etethették őket felrobbanó öngyilkos szerkentyűkről,
mert igen be voltak tojva. A zsebemben találtak két ceruzát, és
úgy vizsgálgatták őket, mintha legalábbis arzén vagy rakéta-
hajtóanyag lenne beléjük töltve. Az egyik baka levágta a
dögcédulámat. Egyszerre meztelennek éreztem magam. Sőt ami
még rosszabb, sterilnek, névtelennek. Mintha a
személyazonosságomtól fosztottak volna meg.
Két másik a nyakamban lógó morfiumampullákat vette el, és
megjátszották, hogyan döfik majd bele a karjukba. Biztosra is
vettem, hogy be fogják lőni magukat velük. Az álcaingem uj-
jának egyik zsebében volt egy fogkefe, de ahhoz nem akaródzott
hozzányúlniuk. Lehet, hogy nem értették, mit keres ott. Ha a
kinti csőcselék szagából ítélek, lehet, hogy azt se tudták, mire
való a fogkefe. Mindenesetre nem vállalták a kockázatot. Rám
parancsoltak, hogy vegyem ki magam.
Fentről lefelé kutattak át, de rosszul csinálták, le se vet-
kőztettek. A bakancsomat lehúzták, és a felszerelésemből min-
dent elcsakliztak. Úgy viselkedtek, akár az izgatott
vénasszonyok a jótékonysági bazáron. Mi mindig ceruzát hasz-
nálunk golyóstoll helyett, mert a ceruza minden körülmények
között fog, még esőben is. Az én ceruzáimnak mind a két vége
ki volt hegyezve, hogy ha az egyik végük kitörik, csak meg kell-
jen fordítani őket. Szuvenír lett ezekből is. Hasonlóképp a svájci
zsebkésemből és a nyakamban lógó Silva-iránytűmből. Mind-
egyik egy darab ejtőernyőzsinórhoz volt kötve, nehogy el-
vesszen. Találtak nálam egy noteszt is, de nem volt benne sem-
mi. A tartalmát még az első lesállásban megsemmisítettem. Volt
továbbá a fehér műanyag kaparókanalam, az is zsinórral a zse-
bemhez erősítve. Az órám, szintén zsinóron, a nyakamban
lógott, nehogy a világító számlapja lebuktasson, vagy beleakad-
jon valamibe járőrözés közben. Még a szarásra tartogatott
műanyag zacskót is megcsapták.
A nagydíj a derekamon, egy két és fél centi vastag heveder-
övben volt elrejtve: ezerhétszáz font sterling húsz aranyérme
formájában, az esetleges menekülést elősegítendő. Ragasz-
tószalaggal rögzítettem őket a hevederhez, és ebből óriási dráma
lett. Hátraugrottak, és összevissza ordibáltak, gondolom, valami
olyasmit, hogy: „Vigyázzatok! Mindjárt felrobban!"
Megérkezett egy százados. Nem lehetett több százötvenöt
centinél, viszont nyomott vagy kilencven kilót. Úgy nézett ki,
mint egy főtt tojás. Agresszíven, de jó angolsággal beszélt.
- Halljam, mi a neve!
- Andy.
- Na jól van, Andy, most válaszol a kérdésemre, különben
ezek a katonák agyonlövik.
Körülnéztem. A katonák szoros gyűrűben álltak körülöttem;
ha tüzet nyitnak, szépen kinyírják egymást.
- Mi az ott a derekán?
- Arany.
Ez a szó valószínűleg éppannyira nemzetközi, mint a farmer
vagy a Coca-Cola, és nincs a világon olyan katona, aki ne szeret-
ne szert tenni egy kis mellékesre. Hirtelen eszembe jutott az
egyik amerikai katona története, aki részt vett a panamai
invázióban. Noriega elnök egyik irodájában hárommillió ameri-
kai dollárt talált készpénzben - és volt olyan állat, hogy azonnal
jelentette. A pénzt nyomban beszállították az ezredparancsnok-
ságra, és azon a ponton fix, hogy mindörökre lába kelt. Az ürge,
aki elmesélte, hozzáfűzte, hogy azóta nem bír aludni, mert foly-
ton arra gondol, micsoda lehetőséget szalasztott el.
A tiszt urak semmit sem kockáztattak. Bevonszoltak egy iro-
dába, és rám parancsoltak, hogy tegyem az övet az asztalra.
- Miért van magánál arany? - förmedt rám a hájpacni.
- Hogy élelmet vehessek rajta, ha kifogy - feleltem. - Lopni
bűn.
- Nyissa ki.
A tisztek ott hagytak velem két bakát, ők meg távoztak, ne-
hogy cafatokra szaggassam őket az öngyilkosságommal. Amikor
az első aranyérmét előhúztam, a katonák visszahívták a tiszteket.
Azok kizavarták a bakákat, és elosztották egymás közt az
érméket. Baromi hivatalosan igyekeztek csinálni, de teljesen
nyilvánvaló volt, hogy mi a szándékuk.
Valószínűleg a tiszt urak mohóságának köszönhetem, hogy a
selyem menekülésiútvonal-térképemet és a miniiránytűmet nem
találták meg. Az egyenruhámban voltak elrejtve, egy alapos mo-
tozás biztosan előkerítette volna őket. Csodás érzés volt: fogal-
matok sincs, ti hosszú orrú bunkók, de maradt egy menekülésiút-
vonal-térképem meg egy iránytűm is. A szökést a lehető legha-
marabb kell megpróbálni. Ahogy múlik az idő, egyre nehezebb
lesz, mert a rendszer egyre hatékonyabban gondoskodik a hadi-
foglyokról. A frontcsapatoknak más dolguk is van, de minél
hátrább kerül az ember a szisztémában, annál alaposabbak a biz-
tonsági intézkedések, és akkor már többnyire az egyenruháját is
elveszik. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkaptak, igyekeztem
úgy orientálni magam, hogy mindig tudjam, merre van nyugat.
Ha alkalom adódik, erre nagy szükségem lesz.
Bekötötték a szememet, és átvezettek egy másik szobába.
Éreztem, hogy nagy és szellős. Többen beszélgettek; az egész at-
moszféra visszafogott volt. A fegyelmezett hangokból meg-
állapíthattam, hogy ez a Főkunyhó, vagyis a parancsnokság. Fur-
csa biztonságérzet kerített hatalmába. Mintha elmúlt volna a
vérszomjas tömeg és a megbízhatatlan katonák jelentette ve-
szély. Pedig tudtam, hogy mi vár rám, és azt is tudtam, hogy ha
verni fognak, ezek itt sokkal profibban csinálják majd.
Kávé, Gitane és olcsó arcszesz bűze terjengett a szobában.
Belelöktek egy párnázott, magas támlájú székbe. Az agyam egy
része úgy érzékelte, mintha nem is lennék ott. Fantáziálásba me-
nekült, hogy kirekessze, mintha csak álom volna ez az egész.
Sohasem fordult meg komolyan a fejemben, hogy ez a szituáció
bekövetkezhet. Mintha autóval elütöttem volna egy gyereket: a
tökéletes, totális hitetlenkedés. Hallani ugyan hallottam a dolgo-
kat, de amúgy be voltam zárkózva a magam kis világába.
Erőnek erejével kiléptem belőle, és arra gondoltam, sajnáltatni
kéne magam, kérni egy csésze kávét vagy valami harapnivalót.
De pitizni nem fogok, ezt elhatároztam. Ha adnak, adnak, ha
nem, én nem könyörgök senkinek.
Megfeszítettem az izmaimat, lehajtottam a fejemet,
összeszorítottam a lábaimat. Úgy gondoltam, mielőtt a szabályos
kihallgatást megkezdik, kitöltik rajtam a mérgüket. Egyelőre
csak egymást között dörmögtek.
Na mi lesz, gondoltam. Megkínoztok?
Vagy meg akartok dugni?
Sugdolózva mászkáltak körülöttem. Amikor az ember na-
gyon szeretne meghallani valamit, a legkisebb zaj is felerősödik.
Megnyikordult egy szék. Valaki felállt, és elindult felém.
Lélekben felkészültem. Kezdődik. Úgy tettem, mintha resz-
ketnék. Nagyon akartam, hogy megessen rajtam a szívük.
Két másodperc mintha két percig tartott volna. Kibírhatatlan
volt, hogy nem látom, mi történik. Megint megreszkettem,
játszottam a sebesült, szánandó figurát, akinek fogalma sincs
semmiről, akivel semmit sem érdemes csinálni. Ugyanakkor tud-
tam, hogy fölöslegesen próbálkozom. Fejemet leszegve igyekez-
tem szenvtelenül várni az illető közeledtét.
A kávéillat erősödött, és én mást se kívántam, mint hogy
Ross kávézójában legyek megint Peckham-ben, előttem egy
nagy habos kávéval. Szombatonként mi fiúk ott szoktunk
összeverődni, rendeltünk két virslit meg hasábkrumplit, jó alapo-
san megöntöztük sóval-ecettel, és kértünk hozzá egy habos
kávét. Ross, a görög eltűrte, hogy ott lógjunk egész délelőtt.
Nem lehettünk több nyolc-kilenc évesnél. Anyám mindig adott
rá pénzt, hogy Rossnál ebédeljek, mert tudta, hogy ez miköztünk
a menő dolog. Télen a pára csordogált le az ablakon, előttünk ott
gőzölgött a jó erős feketekávé. Barátságos, meleg zug volt.
Olyan élményszerűen tért most vissza mindez, mintha kisgyerek
volnék megint, aki elesett az utcán, és a mamájáért sír.
Kizártnak tartottam, hogy Menőnek lett volna már alkalma
előadni a fedőtörténetünket. Név, azonosítási szám, rang,
születési dátum, a „nagy négyes" - ennyit árult el nyilván. Akkor
viszont ezek nagyon megvernek engem, mert ennél sokkal
többre kíváncsiak. Reméltem, hogy nem most kérdeznek, hanem
majd később. Most talán csak a mérgüket töltik ki rajtam. Talán
nem is tudnak angolul! Az agyam vadul pörgött, miközben ez a
figura közeledett felém, s végül pár centire tőlem megállt.
Felrántotta a fejemet, és keményen az arcomba vágott.
Hátra, majd oldalt zuhantam, de körülvettek, egyenesbe ta-
szítottak. Hiába számít az ember az ütésre, mégis mindig sokkol,
amikor megkapod.
Nekiláttak a többiek is. Nevettek, túl akartak tenni egymás-
on. Úgy éreztem magam, mintha berúgtam volna. Az ember tud-
ja, hogy mi történik, hogy mit csinálnak vele, de semmi befo-
lyása nincs az események menetére. Közöny kezd elhatalmasod-
ni rajta. Vele történik, ami történik, de az agya nem hajlandó be-
fogadni, és a tudattalanságba menekül. Érzi az egészet, de a tu-
data elkószál. Valami efféle félkábulatba püföltek most engem
is.
Hagytam, hogy leforduljak a székről, mert a padlón legalább
az arcomat védeni tudom. Felhúztam a térdemet, behúztam a
nyakamat, összegömbölyödtem. Üvöltöttem és nyöszörögtem,
ahogy záporoztak rám az ütések. Egy része színlelés volt. Nagy
része nem.
Aztán, mintha csak valami jelre, abbamaradt a verés.
- Szegény Andy, szegény Andy - mormolta gúnyosan egy
hang.
Térdre vergődtem, nekitámasztottam az illetőnek a fejem, és
megráztam. Hörögtem, alig kaptam levegőt, mert az orrom telje-
sen el volt dugulva vérrel és sárral. Kezdtem visszacsúszni a
padlóra. Éreztettem, hogy fel kell segítenie, egyedül nem megy.
Ezzel is telik az idő, gondoltam, addig se csinálnak velem sem-
mit. Remélhetőleg észhez térnek, és rájönnek, hogy csak egy
szánalomra méltó kretén vagyok, és békén hagynak.
 Visszasegítettek a székbe, és valaki térden rúgott. Felor-
dítottam. Záporoztak rám a rúgások mindenfelől. Lezuhantam a
székről.
Hiába tudja az ember, hogy érdemes gyengeséget színlelni
és irgalomért könyörögni. Olyan dühös lettem, hogy egészen tu-
datosan elhatároztam: nem fogok rimánkodni ezeknek. Eszem
ágában sincs megalázkodni előttük. Így is, úgy is verni fognak.
Tudtam, hogy csak magammal tolok ki, ha ellenállok nekik, de
az ember a tulajdon büszkeségén és önbecsülésén nem képes
úrrá lenni. Ha nyöszörgők, csak annál jobban élvezik. Csak az
agyammal és a lelkemmel győzhetem le őket, márpedig le fo-
gom.
Bakancsok puffantak a bordáimon, a fejemen, megvasalt ci-
pőorrok csattantak a sípcsontomon. Semmi értelme nem volt an-
nak, amit csináltak, egyszerűen csak a kemény legényt ala-
kították. Csak abban reménykedhettem, hogy hamarosan elun-
ják.
Ketten-hárman angolul ordibáltak, Busht meg Thatchert
szidták, meg aki eszükbe jutott. A testem kezdte feladni a
küzdelmet. Erőtlennek, kiszikkadtnak éreztem magam. Alig kap-
tam levegőt. A látás érzékétől már az elején megfosztottak, s
most minden dagadt, sajgott bennem, és éreztem, hogy tompul a
többi érzékem is. A szívem úgy dübögött, hogy szinte külön fájt
tőle a mellem.
Ordításokat, elkínzott nyöszörgést hallottam. Nem jöhettek
senki mástól, csak tőlem.
Valaki beleüvöltött a képembe, aztán röhögve elhátrált.
- Te csak Bush eszköze vagy, Andy - mondta az egyik -, de
már nem sokáig, mert megölünk.
Komolyan vettem a fenyegetést. A legrosszabb félelmeimet
igazolta. Alaposan helybenhagynak, aztán kinyírnak mindket-
tőnket.
Helyes, gondoltam, akkor rajta, mire vártok.
 Ismét talpra rángattak. A fejbőröm több helyen felszakadt,
ömlött az arcomon a vér. Végtagjaim zsibbadtak, mintha fogor-
vosnál jártam volna. Nem tudtam a kezemet emelni, hogy le-
töröljem a vért. Lehajtottam a fejemet, hogy ne a szemembe csu-
rogjon, meg hogy ne találkozzon a tekintetünk. Nem akartam,
hogy észrevegyék a rohadékok, mi jár az eszemben.
Pofoztak és öklöztek még vagy negyed óráig, sokszor úgy,
hogy vissza se nyomtak a székbe. Összegömbölyödtem,
amennyire csak tudtam, és igyekeztem úgy maradni. Valaki
megragadta a lábamat, és vonszolni kezdett végig a szobán,
hogy a többiek könnyebben rugdalhassanak. Ez már több a sok-
nál, gondoltam. Így nem fogok tudni kitartani.
A kötés már rég lejött a szememről, de nem néztem én
különösebben sehová. Csak a térdeket láttam az arcomba
vágódni, meg az előbb még szépen feltakarított linóleumot,
amely most úszott a vérben. Egyre nehezebben lélegeztem.
Kezdtem félni, hogy maradandó sérüléseim lesznek. Úgy
éreztem, széthull az egész testem. Lehet, hogy itt halok meg - és
az egyedüli jó az lesz benne, hogy legalább összekoszoltam a
padlójukat.
Hörögtem, vért köhögtem fel. Még húsz perc, gondoltam, és
komoly kárt tesznek bennem. Akkor aztán nem sok esélyem ma-
rad a szökésre.
Végül beleuntak a játékba. Egy rakás szar voltam, alaposan
elbántak velem, nem volt értelme folytatni.
Vérbe fagyva hevertem a padlón. Vérrel kevert mocsok min-
denütt. Még a lábam is vérzett. Khakizoknim nedves volt és
sötétvörös.
Kinyitottam a szemem, és egy pár barna, oldalt cipzáras
cúgos cipőt meg egy trapéz farmert pillantottam meg. A cipőnek
ócska, de kemény műanyag sarka volt. A nadrág piszkos volt és
kopott, de nagyon trapéz. Viselője biztosan David Cassidy-trikót
is hordott az egyeninge alatt. Feltekintve láttam, hogy vala-
mennyien tisztek, sima képűek, kinyaltak, minden hajszáluk a
helyén. Mindegyiknek bajsza volt, a hajuk hátrafésülve.
Szaddám-ficsúrok.
Egy sarokban hevertem, körülöttem háromfelől emberek. Az
egyik rám pöckölte a hamut a cigijéről. Szánni való pillantást
vetettem rá. Megint rám pöckölte.
Újabb alakok léptek be a szobába. Felemeltek, visszaraktak
a székre, bekötötték a szememet. Reméltem, nem a váltás
érkezett, hogy újult erővel folytassák az aprításomat.
- Mi a neve? - kérdezte egy új hang kitűnő angolsággal.
- Andy.
A teljes nevemet nem adtam meg. El voltam szánva, hogy
olyan sokáig húzom, ameddig csak lehet. A vezetéknevem mini-
mum új kérdést igényel. Ilyenkor egyszerre célszerű húzni az
időt és igyekezni segítőkésznek látszani.
- Hány éves, Andy? Mikor született?
A kiejtése nagyon szabatos volt, a szófűzése kulturáltabb az
enyémnél. A közel-keleti akcentus alig érződött rajta.
Megadtam a választ.
- Milyen vallású?
A genfi egyezmény szabályai szerint ezt a kérdést nem sza-
bad feltenni. A helyes válasz az lett volna: „Erre a kérdésre nem
felelhetek."
- Anglikán - mondtam.
Bele volt vésve a dögcédulámba, az meg már náluk volt, mi-
nek kockáztassak hát egy újabb verést olyan információ miatt,
ami különben is rendelkezésükre áll? Reméltem, hogy ez az in-
formáció megerősíti: Angliából jöttem, és nem Tel-Avivból,
ahogy a tömeg képzelte.
De az, hogy anglikán, nem jelentett nekik semmit.
- Zsidó?
- Nem, protestáns vagyok.
- Mi az, hogy protestáns?
- Keresztény. Keresztény vagyok.
 Ezeknek az embereknek mindenki keresztény, aki nem mu-
zulmán vagy zsidó. Keresztény a trappista barátoktól a Moon-
szektáig mindenki.
- Nem, Andy, maga zsidó. Különben hamarosan úgyis kide-
rül. Hogy tudok angolul?
- Prímán.
Ezen aztán nem fogok vele vitatkozni. Amennyire én meg-
ítélhettem, szebben beszélt még Kate Adie-nél is.
Lógattam a fejem, ide-oda ingattam, zavarodottnak tűntem
és hangzottam. Minden válasz előtt hosszan gondolkodtam.
Számban megkásásodtak a szavak, rájátszottam a sérüléseimre,
húztam az időt.
- Naná hogy prímán - förmedt rám, az arcomba dugva a
képét. - Londonban dolgoztam. Minek néz maga engem -
hülyének? Mi nem vagyunk hülyék.
A kérdéseit vagy három méterről, talán asztal mögül tette
fel. Most azonban fel-alá járkálva ordítozott arról, milyen intelli-
gens és csodálatos nemzet az iraki, hogy micsoda civilizációt te-
remtett az ő népe. A nyála az arcomba fröcskölt. Dohány- és pa-
csuliszaga volt. Szóbeli rohamának sebessége és heve megza-
vart, össze kellett szorítanom a fogamat. Erőt kellett vennem
magamon, nem hagyhattam, hogy észrevegye: jobb állapotban
vagyok, mint gondolja.
- Mi fejlett ország vagyunk - köpködte. - Amint erre a
maga hazája is hamarosan rá fog ébredni.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit
összeszidnak: lehorgasztja a fejét, miközben kiabálnak vele, és
egész testében remegni kezd.
Londont említette, gondoltam, beszéljünk Londonról, ha
már van közös témánk.
- Imádom Londont - mondtam. - Bárcsak ott lehetnék
most. Én nem akartam idejönni. Fogalmam sincs, mit keresek itt.
Én csak egy egyszerű katona vagyok.
 Újra végigvettük a nagy négyest. Gondolatban
előrenyargaltam, próbálva összevetni, amit vallani fogok, azzal,
amit már elmondtam. Hallottam, hogy mindenki körmöl a köz-
elben. Aztán papírhajtogatás, csoszogások.
Vallatóm odébb ment, leült. Hangja nyugodt, majdnem ba-
ráti lett.
- Tudom, hogy maga csak egy katona - mondta.
- Én is katona vagyok. Csináljuk hát ezt az egészet civilizált
módon. Mi civilizált nép vagyunk. Bizonyos dolgokat azonban
meg kell tudnunk, Andy. Árulja el ezeket nekünk. Hiszen maga
csak egy eszköz. Magát kihasználták.
Nyilvánvaló volt, mire megy ki a játék. El kellett velük hi-
tetnem, hogy a fortélyuk bevált.
- Igenis, uram - feleltem. - Nagyon össze vagyok én zava-
rodva. Tényleg segíteni akarok. Fogalmam sincs, mi ez az egész.
Nagyon aggódom a barátom miatt, akit odakinn láttam.
- Hát akkor mondja meg nekünk, melyik egységnél szolgál.
- Sajnálom, erre a kérdésre nem felelhetek.
Kezdődött elölről az egész.
Amikor az új figurák bejöttek, egyikük mögém lopózhatott.
Amikor ezt a szabványválaszt megadtam, biccenthettek neki,
mert egy iszonyatos ütést mért géppisztolytussal oldalt a fejem-
re. Lerepültem a linóleumra.
Ha az ember verekedésbe keveredik, föl van spannolva, és
számít rá, hogy ütéseket kaphat. Ilyenkor nem fájnak annyira.
Ha azonban nem számítasz az ütésre, a fájdalom iszonyú. El-
ájultam.
Annyit érzékeltem csak a padlón heverve, hogy a lélegzetem
akadozik, a szívem lassabban ver. Minden lelassult bennem. Fo-
kozatosan gyengültem. Nem tudtam nyelni. Minden elködösült
előttem.
Aztán újra csattant a fejemen a géppisztoly tusája. Vakító
fénybuborékok robbantak szét a szemem előtt. Sötétségbe borult
minden körülöttem.
 Csak félig voltam magamnál, amikor visszaraktak a székre.
- Nézze, Andy, nekünk meg kell tudnunk bizonyos dolgokat.
Én csak a munkámat végzem. Mi szükség erre? Mindketten ka-
tonák vagyunk. Becsületes, tisztességes mesterség ez. - Halkan,
behízelgően, megnyugtatóan beszélt.
- Kitehetjük magát a sivatagba, hogy felfalják a vadállatok,
Andy. Senkit sem érdekelne a családján kívül. Cserbenhagyja a
családját, ez nem bátorság, azoknak a kezére játszik, akik ide-
küldték. Ők élvezik az életet, miközben a magunkfajták egymást
öldösik. Maga és én, Andy - mi nem akarjuk ezt a háborút.
Bólogattam, egyetértettem mindennel, amit mondott, s
közben egyre erősödött bennem az a csodálatos meggyőződés,
hogy legyőztem az ürgét: csak azt látja, hogy bólogatok, és nem
tudja, hogy belül egészen más a hozzáállásom. Kezdtem jobban
érezni magamat. Arra gondoltam: ez elhiszi ezt a sok szart. Csak
fecseg, fecseg, én meg egyetértek vele. Elhinni se mertem, hogy
ilyen könnyű. Felülkerekedtem a társalgásban, és ő észre se vet-
te. Fantasztikus.
Nyerésben vagyok.
- Ezt az egyet mondja meg nekünk, Andy, és visszaküldjük
Angliába. Melyik egységnél szolgál?
A beszédéből ítélve azt gondolhatta volna az ember, hatal-
mában áll odafüttyenteni egy magánrepülőgépet és visszaröpíte-
ni engem Brize Nortonba.
- Sajnálom, erre a kérdésre nem felelhetek.
Rugdosni kezdték a fejemet, és én valami sziszegő, pattogó
hangot hallottam a fülemben, s amikor összeszorítottam a foga-
mat, éreztem, hogy a csontok megcsikordulnak az
állkapcsomban. Vér szivárgott a fülemből, csorgott végig az ar-
comon. Elfogott az aggodalom. A fülvérzés nem jó jel. Itt fogok
megdögleni, gondoltam. A kurva életbe, még csak harminckét
éves vagyok.
 - Milyen egységhez tartozik?
Kétségbeesetten reméltem, hogy áttér valami más témára,
de nem volt hajlandó. Nem feleltem.
- Andy, így nem megyünk semmire.
A hangja bizarr módon még mindig halk volt és meghitt.
- Értse meg, Andy, nekem ez a dolgom. És eddig még
semmit sem értem el. Nincs ezzel semmi gubanc, egyszerűen
mondja meg, és kész.
Csend.
Rúgások. Ökölcsapások. Ordítások.
- Úgyis tudjuk már a barátjától. De magától is szeretnénk
hallani.
Hazudott. Menőből szart se szedett ki. Menő vagányabb
gyerek, mint én, ő aztán biztosan nem köpött. Azért is verték
annyira össze, mert nyilván úgy bánt velük, mint mindenkivel,
akinek a pofájával nem volt kibékülve: elküldte őket az anyjuk-
ba.
- Értse meg, én katona vagyok - mondtam. - Maga is kato-
na, meg kell értenie, hogy ezt nem árulhatom el.
Érzelmi kapcsolatot akartam kialakítani kettőnk között, a
macho becsületfelfogásukra apelláltam.
- Lemoshatatlan szégyenfolt lenne ez a családomon - ki-
áltottam. - Nem nézhetnének az emberek szemébe, mindenki ar-
cul köpné őket. Nem árulhatok el ilyesmit, nem tehetem.
- Akkor bajban van, Andy. Nem árulja el nekünk, amit tudni
szeretnénk. Nem segít a helyzeten, és magán sem segít. Mindjárt
meghal olyasmiért, ami semmit se jelent magának. Én szeretnék
segíteni magán, de vannak fölötteseim, akik ezt nem akarják. Is-
merje be - kapacitált segítőkész, bajtársias hangon. - Izraeli,
igaz? Gyerünk, ismerje már be.
- Nem vagyok izraeli - zokogtam. - Nézze meg - hiszen nem
is úgy vagyok öltözve. Ez brit egyenruha, és látta a dögcédulá-
mat is. Angol vagyok, ez brit egyenruha. Nem tudom, mit akar
tőlem. Kérem, kérem. Én segíteni akarok. Úgy összezavart.
Félek.
- Micsoda ostobaságokat vartyog itt?
- Maguknál van a dögcédulám, láthatta, hogy angol vagyok.
Ne ejtsen kétségbe ilyen vádakkal.
Hirtelen megváltozott a tónusa. - Igen, nálunk van a
dögcédulája - förmedt rám. - Maga nem tudja igazolni magát
semmivel, maga az, akinek mi mondjuk, és mi azt mondjuk,
hogy maga izraeli. Ha nem az, akkor mit keres ilyen közel
Szíriához? Mit csinált itt? Halljam, mit csinált itt?
Még ha akartam is volna válaszolni, nem hagyott időt. Tom-
bolva fröcskölte tovább a kérdéseit. - Maga semmit se jelent ne-
künk! Maga senki és semmi!
Kellemes családi élete lehet az ilyennek. Hogy imádhatják
mondjuk a gyerekei.
Most mit csináljak, kérdeztem magamtól.
Térjünk csak vissza erre az izraeli dologra.
Komolyan félteni kezdtem Bobot. Sűrű, göndör fekete haja
és hosszú orra van. Ha elfogják vagy megtalálják a holttestét,
könnyen izraelinek nézhetik.
- Én brit vagyok.
- Nem, nem, maga izraeli. Úgy van öltözve, mint a kom-
mandósok.
- A brit hadseregben mindenki ilyen uniformist hord.
- Vége az életének, Andy, és tudja, miért? Mert olyan osto-
ba, hogy egy egyszerű kérdésre se képes válaszolni.
- Nem vagyok izraeli.
Elértem arra a pontra, amikor erőlködnöm kellett, hogy
megjegyezzem, mit mondtam és mit nem, mert ha mindezt le-
írják - márpedig hallottam, hogy körmölnek -, akkor nagy szarba
kerülhetek.
Cövekeljünk le ennél az izraeli dolognál. Ha ez az ürge to-
vább beszél velem, talán kialakul köztünk valami kapcsolat. Ő
meg én. Ő az enyém. Az én vallatóm. Lehet, hogy megesik
rajtam a szíve.
- Keresztény vagyok, angol vagyok - kezdtem rá újra. - Azt
se tudom, Irak melyik részén vagyunk, nemhogy Szíria
közelében-e. Én nem akartam idejönni. Nézze, mennyire
kétségbe vagyok esve.
- Tudjuk, hogy maga izraeli, Andy. De magától is szeretnénk
hallani. A barátja már elárulta.
Éppenséggel Menőt is lehet zsidónak nézni, gondoltam, a
sűrű, göndör szőke hajával.
- Maguk kommandósok.
Az iraki hadseregben csak a kommandósok viselhetnek
álcaruhát.
- Nem! Egyszerű sorkatonák vagyunk.
- Azért fog meghalni, mert ilyen ostoba. Érthető válaszokat
várunk magától. Én csak segíteni akarok. Ezek az emberek itt a
halálát kívánják. Én meg akarom menteni. De nem tehetem, ha
nem segít nekem. Feleljen a kérdéseimre. Akar nekünk segíteni
vagy nem?
- Akarok, akarok. - Zokogtam megint. - De nem segíthetek,
ha egyszer nem tudok semmit.
- Maga feneketlenül ostoba. - A hangja újból agresszív lett,
de sikerült némi szánalmat vegyítenie bele. - Miért nem segít ne-
künk? Én segíteni akarok magán. Én sem élvezem jobban, hogy
ilyen szituációba keveredett.
- Én szeretnék segíteni, de nem vagyok izraeli.
- Vallja be, és abbahagyjuk ezt az egészet. Rajta, maga osto-
ba fajankó! Mi a baja magának? Mi civilizált nép vagyunk. De
be kell vallania, hogy izraeli. Ha ezt nem árulhatja el, akkor leg-
alább azt mondja meg, mit keres ilyen közel Szíriához.
- Fogalmam sincs, hogy hol vagyok.
- Szíria közelében van, úgyhogy halljam! Ezek az emberek
meg fogják ölni magát. A barátjának kutya baja se lesz, mert ő
már bevallotta. Ő életben marad, maga pedig meghal egy ilyen
hülyeségért. Miért akar meghalni? Maga ostoba fráter!
Hallottam, hogy a széke megnyikordul a padlón. Próbáltam
felfogni, mi zajlik körülöttem, anélkül hogy kimutatnám: képes
vagyok még összpontosítani. Fizikailag egy roncs voltam. Re-
méltem, hogy az emberségességnek legalább egy szikrája felvil-
lan ebben az emberben. Kölyökkoromban is bármikor képes vol-
tam könnyáradatot produkálni, hogy a nagynéniknek megessék
rajtam a szívük, és megkapjam azt a zacskó hasábkrumplit.
Ezeknek az alakoknak kőből van a szívük?
Oscarra pályáztam, naná hogy - de azért egy jó része annak,
amit csináltam, valódi volt. Iszonyatos fájdalmakat éreztem.
Nem kellett különösebben színlelnem. De ez az izraelimánia jól
jött. Igyekezzünk megmaradni ennél, akkor a többi kérdésre ta-
lán nem kerítenek sort.
- Nem segíthetek, sajnos nem segíthetek.
Nagy sóhaj, mintha a legjobb cimborám volna, aki
kénytelen levenni rólam a kezét.
- Akkor én sem segíthetek magán, Andy.
Újabb szék csikordult, lábak közeledtek felém.
Amint az arcszeszhullám meglegyintett, már tudtam, hogy
úton van hozzám az a legény, aki olyan ügyesen forgatja a pus-
katust.
Nem tévedtem.

Úgy látszik, hozzászoktam, hogy be van kötve a szemem,

mert a hallásom és a szaglásom sokkal élesebb lett. A szagukról
meg tudtam már különböztetni ezeket az embereket. A puskatust
oly ügyesen kezelő fiún frissen vasalt ruha volt. Egy másik
imádta a pisztáciát. Egészben kapta be a szemeket, megropogtat-
ta, aztán az arcomba köpte a héjakat. Az, aki jól beszélt angolul,
örökösen cigarettázott, s a leheletének kávé- és állott cigaretta-
szaga volt. Azonkívül úgy bűzlött, mint egy színes arcszeszrek-
lám-melléklet.
A széke megcsikordult, és éreztem, hogy körbejár. Úgy ke-
lepelt, mint valami géppuska, aztán meg előadta a jófiút, hogy
„jól van, jól van, nem lesz semmi baj".
Ilyesmiket fecsegett szelíd, visszafogott hangon, közben
egyre közeledett hozzám, végül a képembe dugta az orrát, és be-
leordított a fülembe:
- Nem lesz ez így jó, Andy! Máshogy kell kiszednünk be-
lőled!
Ugyan mi lehetne még ennél is rosszabb? Kaptunk
hírszerzői jelentéseket a kihallgatóközpontjaikról és a
tömeggyilkosságaikról - na, gondoltam, helyben vagyunk, most
aztán megtudom, hol lakik az úristen. Magam elé képzeltem a
koncentrációs táborokat meg a tojásaimra kapcsolt elektródákat.
Két ürge nekem esett a puskatussal.
Egy hatalmas ütés az állkapcsomat érte, közvetlenül a fogso-
rom fölött. Csak az arcbőröm volt a tusa meg a két hátsó őrlőfo-
gam között. Éreztem, ahogy a fogak megrepednek, széttörnek,
aztán elborított a fájdalom. A padlóra zuhanva üvöltöttem, mint
akit nyúznak. Köptem volna ki a fogszilánkokat, de a szám telje-
sen be volt dagadva. Nem tudtam nyelni. Amint a nyelvem hoz-
záért az idegekkel teli, éles csonkokhoz, elájultam.

A padlón tértem magamhoz. A kötés leesett a szememről, és

láttam, ahogy a krémszínű linóleumon pocsolyába áll a számból
ömlő vér. Állati hülyén éreztem magam, hogy ilyen tehetetlen
vagyok. Semmit se szerettem volna jobban, mint ha lejönne
rólam a bilincs, és megagyalhatnám ezeket a mocskokat.
Tovább verték a hátamat, puskatussal csépelték a fejemet, a
lábamat, a vesémet.
Nem kaptam levegőt az orromon át. Amikor felordítottam, a
levegő a számon áramlott be, és végigsuhant a törött fogak fel-
szabadult idegfelületén. Erre újból felordítottam, és abba se
hagytam.
Nevetséges volt.
Felkapartak, és visszaraktak a székre. A szemkötéssel már
nem vacakoltak, úgyis lógott a fejem egyfolytában. Nagy, hörgő-
szipogó, összefüggéstelenül motyogó roncs voltam. A koordi-
nációmnak már rég lőttek. A lábamat se bírtam összeszorítani.
Úgy festhettem, mintha Menő dublőrje volnék.
Hosszú csend.
Fel-alá járkáltak körülöttem, hagyták, hadd elmélkedjem a
sorsomon. Meddig bírom vajon ezt? Addig rugdosnak, míg bele
nem döglök, vagy mi?
Sóhajtozás, cöccögés.
- Miért csinálja ezt, Andy? A hazájáért? A hazája tudni sem
akar magáról. A hazája fütyül magára. Aggódni csak a szülei, a
családtagjai fognak. Mi nem akartunk háborút. Bush, Mitterrand,
Thatcher meg Major az oka. Ők csak ülnek odahaza, és nem csi-
nálnak semmit. Maga meg itt van. Maga szenved, nem ők. Ők
fütyülnek magára.
Nekünk kijutott a háborúból már azelőtt is. A családjaink
megszenvedték. Mi nem vagyunk barbárok.
Ezt a háborút maguk hozták ránk. És most ilyen szeren-
csétlen helyzetbe csöppent. Miért nem segít nekünk? Miért kell
magának ez a rengeteg fájdalom? Miért kényszerít, hogy ezt te-
gyük magával?
Nem feleltem, csak ingattam a fejemet. A tervem az volt,
hogy nem vágok mindjárt bele a fedőtörténetbe, mert akkor
végem. Először azt a benyomást akartam kelteni, hogy a nagy
négyesen kívül nem vagyok hajlandó elárulni semmit. Kiállok
egy kis taktikai vallatást, aztán jöhet a fedőmese.
Halkan beszélgettek egymás közt. Valaki jegyzetelt.
Az, hogy írnak, jó jel volt. Arra utalt, hogy nemcsak a
vérgőz tombol itt, hogy nem akarnak feltétlenül agyonverni.
Biztonságérzettel töltött el a gondolat, éreztem a háttérben a
szálakat mozgató hivatalosságot. Na ja, súgta az agyam másik
fele, de minél közelebb kerülsz ehhez a hivatalos szférához, an-
nál kevesebb esélyed lesz a szökésre. Márpedig a szökésről egy
pillanatra sem feledkezhetsz el. Nem tudhatod, mikor adódik al-
kalom, ezért mindig készen kell állnod. Carpe diem! Meg kell
ragadnod a pillanatot, ami persze annál nehezebb, minél tovább
maradsz fogságban.
Menőre gondoltam. Tudtam, hogy ő semmi tel-avivi teóriát
nem ismerhetett el. Nyilván megtett, amit csak tudott, s amikor
úgy vélte, fizikailag nem bírja tovább, mert mindjárt halálra rug-
dossák, előállt a „kutató-mentő" sztorival.
Az jutott eszembe, talán jobban érezném magam valamivel,
ha láthatnám a környezetemet. Felnéztem, és kinyitottam a sze-
mem. A redőnyök le voltak eresztve, de egy-két fénysugár azért
áthatolt a réseken.
Jókora teremben voltunk, lehetett vagy száz négyzetméteres.
Én az egyik végében ültem, az ajtót nem láttam, mert nyilván
mögöttem volt. A tisztek a másik végéből néztek. Lehettek
nyolcan-kilencen, mind cigarettázott. A plafon alatt mindenütt
füst kavargott, amit át-átdöftek a kósza napsugarak.
A terem közepe táján, tőlem jobbra egy nagy íróasztal állt,
rajta két telefon, egy halom géppapír, könyvek, limlom. Mögötte
a falon a világ legnagyobb Szaddám-képe, barettben, az összes
kitüntetéssel, mosolygósan. Gondoltam, ez lesz a helyi katonai
parancsnok irodája.
A linóleumpadló közepén perzsaszőnyeg, amely egészen az
asztal alá beért. Baloldalt, szemben az asztallal nagy, otthonos
kerevet. Körben a falak mellett felstószolható műanyag székek.
Az enyém, a vendégszék, műanyag párnás ebédlőszék volt.
Cöccögések, sóhajtások. Úgy fecsegtek, mintha én ott se
lennék, mintha ez csak egy átlagos munkanap lenne. Megráztam
a fejemet, vér és takony csurgott le az államra. Nem tudtam,
meddig bírom még azt az iszonyú fájdalmat a számban.
 Felmértem a lehetőségeimet. Ha tovább vernek, mire a
délutánnak vége, bele is halhatok. Ideje elköpni a fedőtörténetet.
Megvárom, hogy rátérjenek, aztán belevágok.
Amikor az elején nem voltam hajlandó válaszolni a kérdése-
ikre, ezt nem hazaszeretetből és bátorságból tettem - az ilyesmi
merő propaganda, csak a háborús filmekben látni. Ez meg itt a
való élet. Egyszerűen nem adhattam elő azonnal a fedőtörté-
netet. Azt a látszatot kellett keltenem, mintha ők húzták volna ki
belőlem harapófogóval. Az önfenntartás ösztönéről van itt szó,
nem hősködésről. Bizonyos emberek néha hősies tetteket hajta-
nak végre, mert így kívánja a helyzet. De hősök nincsenek. A
nagypofájú fasza gyerekek vagy mind hülyék, vagy pedig fing-
juk nincs róla, mi az ábra. Nekem most az volt a dolgom, hogy a
lehető legkevesebb információ kiadásával megmentsem az
életemet.
- Andy, maga csak ül itt, és nem csinál semmit. Mi a barátai
akarunk lenni, de szükségünk van erre az információra. Andy,
minek húzzuk ezt az ügyet? A barátja odakinn van, kutya baja, ő
segített nekünk, kinn ül a fűben, él, sütkérezik a napon. Maga
meg idebenn ücsörög a sötétben. Magának se jó, nekünk se jó.
Csak az időnket vesztegeti.
Mondja el nekünk, amit tudni akarunk, és kész, vége. Sem-
mi bántódása nem esik, gondot viselünk magára, amíg a háború
be nem fejeződik. Vagy talán már most hazajuttathatjuk a csa-
ládjához. Pocsékul néz ki. Fáj valamije? Orvosra van szüksége -
mi majd segítünk magán.
Tökéletesen kikészültnek akartam látszani.
- Oké - suttogtam rekedt hangon -, nem bírom tovább. Se-
gítek maguknak.
Mindenki felnézett a teremben.
- Egy kutató-mentő osztag tagja vagyok, amelyet azért
küldtek ide, hogy szedje össze a lelőtt pilótákat.
 A vallató megfordult, ránézett a többiekre. Előrejöttek, lete-
lepedtek az asztalokra. Mindent, amit mondtam, fordítani kellett
nekik.
- Folytassa, Andy. Meséljen nekünk a kutató-mentő akci-
ókról.
A hangja kellemes volt és nyugodt. Nyilvánvalóan azt hitte,
hogy diadalmaskodott - ami nekem éppen megfelelt.
- A brit hadsereg különböző egységeinél szolgálunk -
mondtam -, az egészségügyis tapasztalatunk miatt rángattak be
bennünket. Nem ismerek közülük senkit, csak nemrég jöttünk
össze. Engem egészségügyisnek képeztek ki, én nem katona va-
gyok. Belekeveredtem ebbe a háborúba, amihez semmi közöm.
Odahaza Angliában mindig gyengélkedőben dolgoztam, aztán
egyszer csak beszipkáztak ebbe a kutató-mentő osztagba. Ne-
kem fogalmam sincs az egészről, én csak egy egészségügyis va-
gyok, semmi több.
Mintha tetszett volna nekik a dolog. Hosszan fecsegtek egy-
más közt. Úgy látszik, Menőtől is efféléket hallottak.
A baj az, hogy ha az ember belefog, akkor már ott a repedés
a páncélján, akkor már tartania kell magát a történethez. Ha túl
sok részlettel szolgál, azzal mások helyzetét cseszheti el. A lehe-
tő legegyszerűbben kell előadni a mesét - mert úgy megjegyezni
is könnyebb. Ezt pedig a legcélravezetőbb úgy csinálni, hogy
hülyének tetteti magát az ember. Nem emlékszel semmire,
annyira kivagy. Különben se tudsz semmit, bugris bokorugró
vagy csak elvégre, honnan a fenéből ismerted volna például fel a
helikopter típusát, amelyik idehozott?
Tudták, hogy őrmester vagyok, úgyhogy ezt még bedobtam.
Az ő seregükben az őrmesteri rang szart sem ér, náluk a tisztek
csinálnak mindent, beleértve a gondolkodást is.
- Hányan voltak?
- Nem tudom. Óriási zaj volt, aztán leszállt velünk a heli-
kopter. Azt mondták, vigyázat, mert valami felrobbanhat, fus-
sunk, ők meg gyorsan felszálltak és eltűntek. - A zavarodott ba-
kát, a szegény cserbenhagyott bokorugrót alakítottam. - Én csak
az elsősegélyhez értek, semmi mást nem akarok. Nem vagyok én
ehhez szokva. Én csak kötést teszek a sebesült pilótákra.
- Hányan voltak a helikopteren? - kérdezték újra.
- Nem vagyok benne biztos. Éjszaka volt.
- Andy, hogy képzeli ezt? Adtunk magának egy lehetőséget.
Hülyének néz bennünket? Az utóbbi napokban sok emberünk el-
esett, és mi tudni akarjuk, mi is történt pontosan.
Most említették először a veszteségeiket. Vártam már, és
tartottam tőle.
- Nem tudom, miről beszél.
- Tudni akarjuk, kik tették. Maguk?
- Én aztán nem. Nekem fogalmam sincs az egészről.
- Nézze, hogy megmutassuk, mennyire szeretnénk segíteni
magán, mondja meg az anyja és az apja nevét, és mi írunk nekik,
megírjuk, hogy maga jól van. Vagy maga írjon nekik, címezze
meg a borítékot, és mi föladjuk.
Erre már a kiképzésen felkészítettek bennünket. Semmit
sem szabad aláírni. A vietnami háborúban néhány katona aláírt
valami papírfecniket, aztán másnap az egész világ láthatta a
tévében, hogy bevallották: lemészároltak egy falura való ártatlan
gyereket.
Tudtam, hogy mindez kamu. Eszük ágában sincs levelet
küldeni Peckhambe. De azt persze nem mondhattam, hogy men-
jetek az anyátok picsájába. Valahogy meg kellett kerülnöm a
dolgot.
- Apám évekkel ezelőtt meghalt - mondtam. - Anyám meg
kivándorolt egy amerikaival, aki egy darabig Londonban dolgo-
zott. Nincsenek nekem szüleim, ezért is vagyok a seregben. És
családom sincsen.
- London melyik részén dolgozott ez az amerikai?
- Wimbledonban.
 Másik klasszikus fogás. Öntsd ki a szívedet, könnyíts a lel-
keden, mondj el nekünk mindent. Végigmentünk mi ezen a me-
nekülési és bujkálási gyakorlatok közben nem egyszer.
- Mit dolgozott?
- Nem tudom, én akkor már nem éltem otthon. Mindenféle
problémáim voltak a családdal.
- Fivérei, nővérei vannak-e?
- Nincsenek.
Az igazságra akartam alapozni a hazugságaimat, mert úgy
könnyebb őket megjegyezni. S ha netán le akarják ellenőrizni, s
az első szinten stimmelni látszanak a dolgok, esetleg nem ásnak
mélyebbre. Az egyik barátom járt a fejemben, akinek hasonló
volt a családi helyzete. Amikor az apja meghalt, a srác tizen-
három volt, az anyja összeismerkedett valami amerikaival, s a fi-
ával mit sem törődve eltűzött az Államokba. Egész meggyőzően
hangzott, legalábbis énnekem.
Időbe telt, mire mindezt előadtam. A beszédem kásás volt,
csurgott belőlem a vér meg a nyál, nehezemre esett a szavakat
megformálni.
- Fájdalmai vannak, Andy? Segítsen nekünk, és minden
rendbe jön. Hozunk magának orvost. Rajta, meséljen még.
- Semmi egyebet nem tudok.
Bedobott egy újabb klasszikus fogást. Úgy látszik, végig
akarta venni velem az egész kézikönyvet.
- Írja alá ezt a papirost, Andy. Szeretnénk bebizonyítani a
családjának, hogy életben van. Meg fogjuk kerestetni az anyját
Amerikában. Vannak ott kapcsolataink. Azért kell az aláírása,
hogy az édesanyja lássa, maga jól van. És így a Vöröskeresztnek
is bizonyítani tudjuk, hogy él, nem pusztult el a sivatagban, nem
a vadállatok bendőjében végezte. Gondolja meg, Andy. Ha ide-
írja a nevét, nem fogjuk megölni.
Nem akartam elhinni, hogy ilyen nevetséges trükkel
próbálkoznak. Próbáltam csűrni-csavarni a dolgot. - Nem tudok
címeket, nincs énnekem semmiféle családi életem.
 Az ember persze kamu címet is megadhatna, vagy valódit,
hátha leellenőrzik. De mi van, ha az Acacia Avenue 8-ban lakó
Mrs. Mills egy szép napon ajtót nyit, és szitává lövik? Sose lehet
tudni, hogy ezek a dolgok hová fajulnak.
- Andy, miért akadályozza a munkánkat? Miért csinálja
ezt? Ezek az emberek, a feljebbvalóim nem fogják hagyni, hogy
segítsek magának, ha nem árulja el, amit tudni akarnak. Sajnos,
így nem segíthetek magán, Andy. Ha maga nem segít, én sem se-
gíthetek.
Azzal otthagyott. Fogalmam se volt, most mi jön.
Lógattam a fejem, hallottam, hogy közelednek.
Összeszorítottam a fogamat és vártam. Most nem volt semmi
puskatus, csak jó kemény pofonok. Ahányszor a törött fogaimnál
megütöttek, felordítottam.
Nem kellett volna.
Hajamnál fogva felrántották a fejemet, hogy jobban
célozhassanak. Újabb pofonok, kifejezetten a fogaimra.
A pofonokból ökölcsapások lettek, megint leestem a székről,
de ez semmi volt az utolsó veréshez képest. Valószínűleg azt hit-
ték, már megpuhítottak, már csak egy kis biztatás kell. Egy per-
cig se tartott.
Visszalöktek a székre. Ziháltam, vér csordogált a mellemen.
- Nézze, Andy, mi segíteni akarunk magán. Maga is akar se-
gíteni nekünk?
- Igen, akarok, de nem tudok semmit, én már mindent el-
mondtam.
- Hol van az anyja és az apja?
Elismételtem a történetet.
- De miért nem tudja, hol lakik az anyja Amerikában?
- Mert semmi közöm hozzá. Nem kellettem neki. Elment
Amerikába, én meg beléptem a hadseregbe.
- Mikor lépett be?
- Tizenhat éves koromban.
- Miért?
 - Mindig is segíteni akartam az embereknek, ezért lettem
egészségügyis. Én nem akarok harcolni. Én mindig elleneztem a
háborút.
Ennek az egész családügynek semmi jelentősége nem volt a
számukra. Nem tudtam, nem merő büszkeségből akarja-e ki-
szedni belőlem.
- Hát ez így nem megy, Andy.
Újabb verés.
Az ember teste rááll a ritmusra, és kikapcsol. Az agy pedig
kétféleképpen működik. Az egyik fele azt súgja, kinn vagy az
egészből, a másik fele meg tényleg kinn van már belőle. Mint
amikor holtrészegen hever az ember az ágyán - zúg-forog az
agya, és egy kis hang azt súgja: soha többé. Én most már végleg
ki voltam számolva. Alapos rugdosást kaptam. Ezután már nem
színleltem semmit. Értelmes beszédre képtelen voltam. Ki-
nyúltam, de amikor magamhoz tértem, az értelmes beszédre ak-
kor is képtelen voltam.

Arra ébredtem, hogy egy faszi a nyakamon nyomja el a ci-

garettáját.
Sötétben voltam, a szemem bekötve; megbilincselve, arccal
lefelé hevertem a fűben. Iszonyatosan fájt a fejem. A fülem saj-
gott, égett.
Napfényt éreztem az arcom egyes foltjain. Az agyam merő
káosz volt, de azért kiötöltem, hogy valamikor menet közben ki-
vonszoltak a teremből, és idekinn gúzsba kötöttek. Pihentetni
szerettem volna a fejemet, de az egyik oldalon nem tudtam fe-
küdni, mert meg volt dagadva, és a másikon sem, mert ott meg
össze volt vagdosva.
A közelben Menő hangját hallottam. Rajta is cigarettákat
nyomtak el éppen. Jó volt hallani, még ha nyöszörgött is. Látni
nem láthattam, megérinteni se tudtam, mert a másik irányba
néztem, de legalább tudtam, hogy ott van. Valamivel nagyobb
biztonságban éreztem magam.
Három-négy őr lehetett ott, akik hamutartónak használtak
bennünket. Így bosszulták meg az elmúlt napokban átélteket.
Odajöttek más bakák is, hogy lássák a mutatványt, és be-
szálljanak egy-két rúgással, pofonnal. Leköpdöstek bennünket,
és nevettek. Az egyik meggyújtott cigarettát dugott a fülem
mögé, és ott hagyta, hadd égjen le. A cimborái remek ötletnek
tartották.
Be volt ugyan kötve a szemem, mégis lefele néztem, és
igyekeztem ijedt arcot vágni. Látni szerettem volna Menőt. Fizi-
kai kontaktusba kellett kerülnöm vele, azt akartam, hogy a
közelemben érezzem. Kötődni akartam hozzá.
Arccal a földnek rángatóztam, ahogy a cigaretta a fülem
tövét égette, és sikerült leküszködnöm a kötést a szememről az
orromra. Végre napvilágot láttam. Iszonyú bizonytalanságérzet
keríti hatalmába az embert, ha sokáig be van kötve a szeme.
Ha ütött az utolsó órám, gondoltam magamban, lássunk
annyit, amennyit csak lehet. Gyönyörű tiszta kék volt az ég. Va-
lami kis gyümölcsfa alatt voltunk, egy madár dalolt rajta. Tőlem
vagy húsz méterre be-beindult egy-egy gépkocsi motorja, embe-
rek beszélgettek, minden olyan nyugis és hétköznapi volt. A fa-
lon túl nyüzsgött a város, járművek dudáltak, zúgtak, járókelők
kiabáltak. Hallottam, hogy nyílik a főkapu, és vagy ötven
méterre tőlem gépkocsik hajtanak ki rajta. Olyan kényelmes,
biztonságos érzés volt, mintha csak egy fallal körülvett kertben
volnék, egy másik évszázadban.
Arra gondoltam: láttam és véghezvittem épp eleget ebben az
életben. Ha meg kell történnie, hát legyen. Jillyvel meg Kate-tel
nem sokat törődtem. Ezen már a híd alatt átestem, tudván, hogy
nemigen van befolyásom a végkimenetelre, úgyhogy fölösleges
aggódnom. Anyagilag megtettem értük, amit lehetett. Gondom
volt rá, hogy a levelek eljussanak hozzájuk, azt pedig úgyis tud-
ják, hogy szeretem őket, és én is tudtam, hogy szeretnek. Semmi
probléma: majd közlik velük, hogy meghaltam, és annyi.
Most más dolgokra kellett koncentrálnom. Egy filmben, ami
a búr háborúról szólt, láttam, hogy a szereplők odamennek a
helyre, ahol ki fogják őket végezni, aztán kézen fogják egymást.
Nem voltam biztos benne, hogy én is meg akarom-e markolni
Menő grabancát, vagy csak mondani szeretnék neki valamit. De
valami kapcsolatot föltétlenül szerettem volna létesíteni vele
életem utolsó pillanatában.
Még több baka jött oda rugdosni és pofozni. Jól megnézték
maguknak ezt a két, fűben heverő roncsot, aztán leköpdösték, le-
pisálták őket, és úgy vihogtak közben, akár a kamaszok - gya-
nítom, hogy egyik-másik az is volt. De ez már nem volt olyan
rossz, mint az elején. Vagy a dolog újdonsága kopott meg a sze-
mükben, vagy én kezdtem lassan megszokni. Behúztam a nya-
kam, és összeszorítottam a fogamat. Mind a ketten
nyöszörögtünk minden egyes rúgásra, hiszen fájni fájt - nem is
annyira a rúgás, hanem hogy fölelevenítette a régebbi kínokat és
fájdalmakat. Szidták Mitterrand-t meg Busht, és amikor
észrevették, hogy a szememről lejött a kötés, mutogatták, ho-
gyan metszik majd el a torkomat, s a pisztolyukat lengették fe-
lém: bumm-bumm. Ha ez is része lett volna a menetrendnek, el
tudtam volna viselni, de ezek a faszfejek csak az eszüket
játszották.

Járművek indultak be, sofőrök bőgették a motorokat. Kia-

bálás, parancsosztogatás a mögöttünk levő épületekből. Torok-
szorongató érzés volt: kezdődik. Miért nem maradhatok még egy
órát itt a napon, olyan kellemes, olyan megnyugtató!
Reméltem, hogy tisztektől ered a lárma, nemcsak a bakák
marhulnak megint. A tiszteknek mindig van valami céljuk a dol-
gokkal, velük egész jól el lehet beszélgetni. A közlegények csak
rugdosni meg ütni tudnak.
 Autóajtók csapódtak. Nagy nyüzsgés, sürgés-forgás. Valami
határozottan készült.
Fogalmam se volt, mit fogok odakiáltani Menőnek. Talán
azt, hogy: „Éljen a királynő!" De ezt talán mégse.
Valaki levette a kötelet a lábamról, de a szemkötésem és a
kézbilincsem maradt. Kezek markoltak meg kétfelől, és fel-
rángattak. A testem egészen elmerevedett a hosszú pihenésben.
Az ütések helye sajgott, a vágások újra fölnyíltak, miközben
lökdöstek előre.
A lábam nem engedelmeskedett, úgy kellett vonszolniuk.
Felhajítottak egy nyitott kisteherautóra, odalöktek a veze-
tőfülke mögé, és ráhasaltattak. Mellettem jobbról is, balról is
egy-egy baka: feltételeztem, hogy kivégzésre visznek. Lehet,
hogy most látok és hallok utoljára bármit is? Nagy tervemből,
hogy mondjak valamit Menőnek, lófasz se lett, és ezért nagyon
haragudtam magamra.
Levették a kötést a szememről, pislognom kellett az erős
napfényben. Semmi sem volt előttünk. Megfordulni nem hagy-
tak, úgyhogy nem tudhattam, mögöttem ott van-e Menő. A két
baka a fülke tetejét verte, a sofőr meg az utasa kilógatta a kezét,
és az ajtót csapkodta kívülről.
Az egyik tiszt odajött, és azt mondta: - Most megmutatjuk
magát a népnek.
Még mindig csak pislogtam, a lárma és az erős napfény főbe
kólintott. Öt vagy hat vadonatúj Toyota kisteherautóból és Land
Cruiserből álló konvojnak voltam a része. Egyik-másiknak még
a műanyag csomagolás is rajta volt az ülésén. Viszont mindet
vastagon lepte a sivatag pora, s alattam a vezetőfülke hátsó
szélvédőjét le kellett kaparni, hogy a sofőr kilásson rajta.
Kinyitották a nagy kétszárnyú kaput, a konvoj kigördült raj-
ta, s odakinn akkora tömeg fogadott bennünket, mint amikor egy
kupameccsről távozik a nagyérdemű. Nők nyüzsögtek botokkal,
férfiak géppisztolyokkal és kövekkel, Szaddam-képeket lóbálva.
Mámorosan ugráltak, szlogeneket ordítottak, mutogattak,
köveket dobáltak. A bakák próbálták abbahagyatni velük, mert
őket is el-eltalálták.
És ez még csak közvetlenül a kapun kívüli látvány volt. Na,
gondoltam, nem is kérdés, visznek főbe lőni. Gyorsan
körbehordoznak a városon, megcsinálják a videofelvételt, aztán
jön a lényeg.
Ráfordultunk egy széles utcára, és körülörvénylett ben-
nünket a tömeg. Szinte azonnal meg kellett állnunk, a bakák
próbálták visszalökdösni az embereket, a sofőr tülkölt, mint az
eszeveszett. Araszoltunk előre, utat vágva a csőcselék közt. - Le
Bushsal! Le Bushsal! - üvöltözték, én meg csak álltam ott, mint
valami elnök a díszmenet vezérkocsijának platóján.
Ekkor már a katonák is beleélték magukat az általános han-
gulatba. Mindenki durrogtatott, tizenéves kölykök eregettek so-
rozatokat az AK-ikkal. Nekem meg egyre az járt a fejemben,
hogy valamelyik golyó eltalál. Ezen a gyönyörű, kutya meleg
napon.
Hol egy bot, hol egy kő puffant rajtam. A mellettem álló ba-
kák úgy ugráltak izgalmukban, mint a nikkelbolhák. A lábamon
csak zokni volt, és ők rendre azon landoltak a bakancstalpukkal.
El voltam gyengülve, rá akartam támaszkodni a fülkére, de ők
felrángatták a fejemet, hogy mindenki láthasson.
Tőlem jobbra felbukkant Menő. Ő is egy Toyota kisteherau-
tón pöffeszkedett. Amint egy vonalba kerültünk, összenéztünk
egy pillanatra, és rámosolyogtunk egymásra. Ez volt a legjobb,
ami aznap történt velem. Menő pontosan úgy festett, ahogy én
éreztem magam. Bányarém ő születésétől fogva, de ahogy most
rápillantottam, arra gondoltam: az anyád, nem hittem volna,
hogy még rondább is bírsz lenni. Ez volt a legboldogabb pillanat
a fogságba esésem óta. Pont erre a kacsintásra, erre a futó mo-
solyra volt szükségem. Hihetetlen, mekkora erőt merítettem eb-
ből az apró gesztusból. Ha ő kibírta mindazt, ami történt, és még
vigyorogni is képes, akkor én is képes vagyok rá, a rosseb bele.
Imádtam Menőt abban a percben, és reméltem, hogy ő is így van
ezzel.
Tovább zötyögött velünk a fáklyásmenet, végig a város
főutcáján. A tömeg jelszavakat kántált, az öklét rázta. Le-
írhatatlan volt a lárma. Fingjuk nem volt róla, hogy kik vagy
mik volnánk. Tőlük marsbéli zöld emberkék is lehettünk - a
lényeg, hogy mi voltunk a rossz fiúk.
Egyik-másik baka együtt kántált velük, a többi föl-alá ro-
hangálva igyekezett kordában tartani a tömeget. És hajolgattak
el a kövek meg botok elől, amik nekünk voltak szánva. És
lövöldözés körös-körbe mindenütt, durrogtattak még a mellet-
tünk álló bakák is.
- Le Bushsal! Le vele!
Emberek ugráltak ki-be az apró arab boltok harmonika-
ráccsal ellátott ajtain. „Ne lopj", parancsolja a Korán, és mégis,
bárhol jár az ember a Közel-Keleten, mindenütt ilyen rácsok
védik a boltokat a muzulmán tolvajoktól. Mindenki Szaddam-
képeket lobogtatott, csókolgatott, és Allahhoz ordibált az égre.
Araszoltunk, meg-megálltunk, hogy tisztuljon előlünk a
tömeg. Alig bírtam a lábamat. Ránéztem Menőre: vigyorgott,
hogy fülig ért a szája. Mi az istenen röhög ez, gondoltam, meg-
bolondult? Aztán rájöttem: hülyét csinál belőlük! A kurva anyját,
gondoltam, úgyis mindjárt meghalunk, akkor meg kit érdekel?
Utánozni kezdtem. Hirtelen az lett a legfontosabb a számomra,
hogy ne úgy fessek, mint egy rakás szar. Farkasszemet néztem a
csőcselékkel, és vigyorogtam, mint az eszelős. Egyik őröm
észrevette, és egyből megjátszotta a kemény faszit: pofon vágott.
Megint ránéztem Menőre, és úgy vigyorogtunk, akár egy mi-
niszter a vernisszázson. Ha nincs megkötve a kezünk, még inte-
gettünk is volna.
Ez a vigyorgás nagyon felpaprikázta őket. Volt, akinek tet-
szett, de a legtöbbjének nem. Egészen bevadultak. Nem volt
okos dolog tőlünk, de muszáj volt csinálni akkor is. Nagy fehér
amerikai szedán bukkant fel tőlem balra. Két tiszt úr ült benne,
rám mutattak és röhögtek. Elnöki mosolyt villantottam feléjük.
Tetszett nekik, de a bokorugróknak annál kevésbé: ököllel-
bakanccsal estek nekem.
Ennek a marhulásnak a város túlsó végére érve ittuk meg a
levét. Óriási tömegek vártak bennünket, és mindenáron át akar-
ták törni a kordont, hogy széttéphessenek bennünket. Őrjöngtek,
ugrabugráltak, percek kérdése volt, hogy a kordon átszakad,
vagy szándékosan megnyitják előttük. Egyetlen félelmem az
volt, hogy csak engem lőnek agyon, Menőt nem.
Lerángattak a gépkocsiról. Kétségbeesetten kutattam Menőt
a tekintetemmel. Szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen kapcso-
latom a valósággal.
Aztán megpillantottam, és láttam, hogy ugyanez történik
ővele is: ezek szerint valahol itt fognak elintézni bennünket.
A halál lehetősége egyáltalán nem zavart, se eddig, se most.
A lényeg az volt, hogy gyorsan és tisztán végezzem, mint Mark.
Megtudja-e Jilly valaha is? Tudja-e már, hogy nyomom ve-
szett? Az anyagi ügyeket rendeztem, mást már nem tehetek érte.
De azért megmaradt az érzelmi oldal: szép lett volna, ha el-
búcsúzhatok tőle.
Micsoda hülye halál.
Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg!

A város bűze dögletes volt. Primitív, barlanglakó szagok:

főzésé, kihűlt parázsé, állott húgyé, rohadó zöldségé, kipufo-
gógázé.
A város fura keveréke volt a középkorinak és a modernnek.
A főutcát nemrég aszfaltozták, de a többi utca merő por volt és
homok. Vadonatúj Land Cruiserek, fénylő bakancsú, tiszta, nyu-
gati egyenruhájú bakák, a csőcselék meg büdös rongyokban,
ócska sarukban vagy mezítláb. Makulátlanul öltözött tisztek, ki-
csattanó-pirospozsgás katonák, de a civileknek három foguk ha
volt összvissz, az is fekete és korhadt. Voltak ott néger arabok is
sebhelyes arccal, fehér varas térddel-könyökkel - látszott rajtuk,
hogy sose mossák -, poros-ragacsos dróthajjal.
Az épületek sárból-kőből, a tetejük lapos. Kétszáz évesek is
meglehettek, de a falukon a legújabb Pepsi-Cola-reklám virított.
Loncsos, csont-bőr kutyák ólálkodtak ennivalót keresve az
árnyékban. Rozsdaette konzervdobozok halmai mindenütt.
A főutca közepén elválasztósáv, rajta, éppen velünk szem-
közt, egy játszótér acélcsöves mászókákkal, kifakult festésű hin-
tákkal. Angliai lakótelepeken megszokott látvány ez, de ebből a
hátborzongató helyből valahogy nagyon kirítt. Évek óta
háborúzott az ország, nyomor és mocsok vett bennünket körül
mindenfelől.
Álltunk az útfélen, várva a halált. A katonák megragadtak
bennünket, de nekem a lábam felmondta a szolgálatot, elbotlot-
tam. Vonszoltak a publikum felé. Eleven trófeaként mutogattak,
felrángatva a fejünket, hogy senki se maradjon ki a látványból.
Már nem vigyorogtam. Menőt kerestem, félve, hogy elvesz-
tem a tömegben. Hallottam, hogy kiabál, ordít, akárcsak én, és
időről időre meg is pillantottam. Szörnyű percek voltak.
A csőcselék volt itt az úr. Amikor a kocsiról lerángattak, pi-
masz voltam, de most már be voltam gazolva. Hujjogtak, mint a
vad indiánok. Oda akarnak lökni az alja népnek? Hogy
szétmarcangoljanak bennünket? Vénasszonyok cibálták a haja-
mat, bajszomat, püföltek bottal, ököllel. A férfiak először csak
bökdöstek, azután pofoztak, bokszoltak. Elestem, a csőcselék
összecsapott felettem. Szaddám-képeket dugdostak az orrom alá,
hogy csókoljam meg.
Ezeknek az embereknek a többsége talán azt se tudta, hogy
megint háború van. Az évszázados vallási és kulturális elnyo-
másban élő nőknek valószínűleg ez volt az első alkalmuk, hogy
egy felnőtt férfit megüthetnek.
Ahogy telt-múlt az idő, arra gondoltam, talán mégse lőnek
agyon bennünket. Ha akarnák, már rég megtehették volna. Talán
van valami bevett eljárásuk arra, hogyan bánjanak a foglyokkal.
A katonák kétségkívül igyekeztek kordában tartani a
csőcseléket. Lehet, hogy ez az egész csak amolyan propaganda-
fogás a lakosság harci szellemének erősítésére meg a fel-
gyülemlett frusztráció levezetésére.
Nők karmolásztak, hasogatták a bőrömet. Zsírt,
ételmaradékot kentek a képembe, biliket borítottak a csupa seb
fejemre. Mozdulni se bírtam már. Nekizuhantam az egyik ba-
kának, és belekapaszkodtam. Odajött a másik is, és együtt
föltámogattak. Ahogy vonszoltak a földön, a lábam fejéről lehor-
zsolódott a bőr. Meg-megálltunk, hogy valami hatvanéves muk-
só hasba vághasson. Kivoltam, mint a liba. Nem törődtem már
semmivel.
Nem tudom, meddig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt.
A távolból fegyverropogás hallatszott, tisztek szaladtak oda,
hogy ráncba szedjék a katonákat, akik meg a tömeget igyekeztek
ráncba szedni. Röhejes volt: ugyanazok a bakák védelmeztek
bennünket, akik néhány perce még cigarettát nyomtak el a nya-
kunkon.
Egyszerre elegem lett az egészből. Ronda pofákat vágtam az
öreglányokra, azok meg újult erővel gyalogoltak belém. El-
vágódtam, csépeltek, karmoltak, két katonának kellett megint
föltámasztania. Térden görnyedezve üvöltöttem bele valamelyik
pofába: - Dögölj meg, te ronda vén kurva! - Nem kellett nekik
fordítás: kiolvashatták a szememből. Nem volt jó húzás. A bakák
felrángattak, de én ellöktem őket. - Dögöljetek meg ti is! - or-
dítottam rájuk. Ezt persze megint csak meg kellett torolniuk.
Nem érdekelt. Most már a tartás, a személyes büszkeség
volt a tét. Minden önbecsülésemet elvesztettem, elegem volt.
Nem sokra mentem vele, de legalább egy pillanatra
felülkerekedtem, és csak ez számított. Nem árucikk voltam, nem
egy rakás szar. Andy McNab voltam újra.
A katonák röhögtek, amint visszafelé hajtottunk a lakta-
nyába. Jó napjuk volt, úgyhogy hagytak békén lihegni, vérezni
négykézláb a platón, miközben cigarettázva, röhincsélve újra
átélték a csatát. Én meg örültem, hogy vége van, és mégsem
lőttek agyon.
Sötétedett, amikor begördültünk a kapun. A kötést nem rak-
ták vissza a szememre, ahogy bevonszoltak egy földszintes ba-
rakkba.
Öt ágy sorakozott a fal mentén. Ezeknek az ürgéknek nem
volt se szekrényük, se személyes holmijuk. Csak az ágyak voltak
ott, mindenféle csiricsáré, tigris- meg macimintás civil taka-
rókkal. A takarón a menetfelszerelésük. Úgy nézett ki, átmenőtá-
bor ez inkább, mintsem állandó körlet.
A megvilágítást egyedül a szoba közepén álló olajkályha
szolgáltatta. Villódzó lángja árnyékokat szórt szét a helyiségben.
Csodásan meleg volt; azt a fajta meleget árasztotta, amitől azon-
nal elálmosodik az ember. Jó ismerősöm volt ez. Még az
árnyékok is ismerősek voltak. Kellemes, meghitt, biztonságos
érzés kerített hatalmába. Visszavarázsolt Nell nénikém házába
Catfordba. Nagy, három hálószobás ikerháza volt, ahová
ágyrajárókat fogadott be. A mi lakásunkkal összehasonlítva va-
lóságos szállodának tetszett. Esténként Nell néni beállította a
szobámba az olajkályhát. Feküdtem az ágyban kilencévesen,
boldogan, figyeltem a tapétán libegő árnyékokat, s már előre
élveztem a másnapi étkezések gondolatát. Nell néni tejet adott a
kukoricapehelyhez, nem meleg vizet meg egy kanál kávéízesítőt,
amihez hozzá voltam szokva, s a vendégeinek Vesta-curryt
főzött. Ha a nagybácsi jelentette, hogy jó voltam, én is kaphat-
tam egy adagot.
Az öregfiú, George amúgy megszállottan kertészkedett.
Óriási kertje volt, kunyhóval a végében, ahol játszani szoktam. A
vén csibész így szólt hozzám: - Ássál itt szépen, Andy fiam, az-
tán számold meg, hány kukacot találsz. Meg kell tudnunk, hány
kukac lakik itt, mert az mutatja, hogy jó-e a föld.
Én büszkén ástam, ő meg ült az árnyékban, itta a teáját, és
hülyére nevette magát. Sose láttam át rajta. Mindig megtisztelő
feladatnak tekintettem, hogy kukacokat számlálhatok George
bácsi helyett.

Vagy húsz percre egyedül maradhattam a gondolataimmal,

egyik kezem egy fali fémfogantyúhoz bilincselve. Ha
ránehézkedtem, a bilincs karperece még jobban megszorult.
Félig feküdtem, félig lógtam a negyvenöt fokos szögben feszülő
karomon.
Leltárt vettem fel a sebeimről. Sajgott az egész testem, és
különösen az aggasztott, hogy esetleg eltört valamelyik csontom.
A lábam borzalmasan fájt, tudtam, hogy nem jutok vele messzi-
re. Egyenként végigtapogattam a csontjaimat, a lábamon kezdve,
elváltozásokat keresve, ellenőrizve, tudom-e mozgatni. Rendben
volt minden, úgy látszott, nincs csonttörésem.
Alvadt véren, poron, taknyon keresztül szedtem a levegőt, s
ahányszor csak fújtam egyet, hogy kitisztítsam az orromat, újra
eleredt a vér. Iszonyúan össze voltam vagdosva. Az arcom
földagadt, a szám fölrepedezett, minden szabad bőrfelületem tele
volt zúzódással, sebbel. De a testem egésze nagyjából intakt
volt. Legyengültem, ki voltam merülve, de ha alkalom adódik,
futni fogok, akár a nyúl.
Körülnéztem a szobában. Fölöttem ablak. Csak egy része
volt világos, a többit bedeszkázták. Odakinn katonák kiabáltak,
közvetlenül a veranda alatt beszélgetést hallottam.
Reméltem, Menő is hasonló elbánásban részesül, mert fan-
tasztikusan jó dolog volt most a szőnyegen ücsörögni. Isteni
érzés volt, hogy végre magamra hagytak.
 Tűnődni kezdtem a járőrön. Elkapták vajon a többieket is?
Vagy meghaltak? Tud-e róluk valamit Menő? Lesz-e alkalmam
beszélni vele?
Igyekeztem a lehető legkevesebbet mocorogni. A szívem
lassan vert, a testem sajgott, elmerevedett. A sebek egyik-
másikába beleragadt az egyenruhám, s ha mozdultam, újra fel-
szakadtak. A zoknimat vér tapasztotta a talpamhoz.
Úgy nézhettem ki, mint egy csavargó. Egy hete nem mosa-
kodtam, a bőröm megfeketedett. A hajam sprőd volt a bele-
száradt vértől és sártól. Álcaruhámon nem lehetett kivenni a
mintákat a vér, olaj és kosz alatt.
Miért hoztak vissza bennünket a laktanyába? Úgy látszik, a
taktikai kihallgatás fázisa még nem ért véget. Mélyet lélegeztem,
és a szökésen kezdtem jártatni az eszemet. Hirtelen
rádöbbentem, hogy megvan még a menekülésiútvonal-térképem
és az iránytűm. Ki tudtam tapintani őket a nadrágom derékbélé-
sében.
Magamban végigpörgettem mindazt, amit Jillyvel csi-
náltunk, a rengeteg hülye nyaralást, hogy hány fagylaltot kentem
a képébe, meg hogy mennyit röhögtünk egy csomó érdektelen
apróságon. Megpróbáltam elképzelni, mit csinál most. Felmerült
bennem egy szívmelengető jelenet két héttel azelőttről, hogy az
Öbölbe indultunk. Azon a hétvégén nálunk volt Kate, a padlón
hasaltam vele, és a Robin Hoodot néztük videón. Amikor Little
John járni kezdte a táncot, mi is táncra perdültünk Kate-tel.
Keringtünk körbe-körbe a szobában, jó magasra emelgetve a
lábunkat, míg csak bele nem fáradtunk, és nevetve el nem
terültünk a szőnyegen.
Eszembe jutott a kislányom legelső karácsonya. Addig nem
sűrűn láttam, mert amikor februárban megszületett, nem voltam
odahaza, s csak hathetes korában pillanthattam meg először.
Utána három hónapig láthattam hellyel-közzel, aztán megint
szünet. De karácsonykor éppen szabad voltam, leruccantunk egy
barátom házába a déli tengerpartra. Kate nem volt valami jó al-
vó, aminek még örültem is, mert ekkor lehettünk együtt huzamo-
sabban először. Éjfélkor előszedtem a babakocsit, jó alaposan
bebugyoláltam Kate-et, és tologattam a parti úton reggel hatig.
Az első félóra után persze elaludt, én meg csak néztem a
gyönyörű arcocskáját, és kukorékoltam örömömben. Amikor ha-
zaértünk, megint felébredt, úgyhogy beraktam az autómba, és
kocsikáztunk egyet. Folyton hátrapillantgattam, hogy jól van-e.
Csak bámult rám az óriási kék szemével a pólyából meg a pom-
ponos sapkájából. Csodálatos napok voltak. Aztán nemsokára
megint el kellett mennem, és a következő két esztendőben
összesen tizenkét hetet ha láttam.

Zajok odakinn. Hamarosan betörnek az én kis

álomvilágomba. Ideges lettem. Újabb verés következik? A nyu-
galom után szörnyű érzés volt arra gondolni, hogy mindjárt jön
megint az őrület. Lehajtottam a fejemet, és megfeszítettem elme-
revedett, sajgó izmaimat. Az istenit, ellátták már a bajomat épp
eléggé, miért nem hagynak békén?
Huzat támadt, kinyílt az ajtó. Felnéztem, és egy alakot pil-
lantottam meg a szoba közepén. Ötven elmúlt, százhatvan centi-
nél magasabb nem lehetett, de a gyapjúköntöse alatt jókora po-
cak domborodott. Bajsza szépen nyírva, koromfekete haja
hátrafésülve. Keze manikűrözött, foga villogott, amikor ráesett a
fény. Arabul kezdett üvölteni velem. A két őr, aki mögötte lépett
be, leült az egyik ágyra, cigarettáztak és beszélgettek, de szem-
mel tartottak bennünket.
Pisztoly is volt az ürge övében, de erre először fel se figyel-
tem, hiszen itt jóformán mindenkinek volt fegyvere. A kályha
mellett állva ordított és hadonászott. Ahogy a kályha fénye az ar-
cára esett, úgy nézett ki, mint valami tökből vájt álarc tripla to-
kával.
Odajött hozzám, és megragadta az arcomat. Ujjai belevájtak
az állkapcsomba. Iszonyatos fájdalom hasított a törött fogaimba.
Felnyögtem, behunytam a szememet. Fűszeres étel szagát
éreztem a leheletén. Hüvelyk- és mutatóujjával kifeszítette a sze-
memet. Mi a francot akar ez?
Üvöltözött egy sort az őrökkel, aztán pofon vágott
néhányszor. Majd hátralépett, és előkapott egy Makarov pisz-
tolyt. Remek, gondoltam magamban, és most mi lesz? Rám fog-
ta, de a kakast nem húzta fel.
Blöfföl vagy mi a csoda?
Amikor felhúzzák, vagyis golyó kerül a töltényűrbe, az
orosz Makarov pisztolynak fenn van a kakasa. A ravasz megnyo-
másával elsül és azonnal újratölti magát, s a kakas megint hátsó
helyzetben marad. Ha nem akarnak lőni vele, egyszerűen bebiz-
tosítják. Ilyenkor a kakas előrelendül ugyan, de az ütőszeg előtt
megállítják a biztosítózár elsütőemelői. Ennyiben nem hasonlít a
legtöbb félautomata pisztolyra.
Majd kinéztem a szememet, hogy hátul van-e a kakasa. Ha
igen, akkor nem blöfföl, és idegességében akár véletlenül is el-
sütheti. Az arcába néztem. Könny tolult a szemébe. Sírni kez-
dett, a pisztoly megremegett a kezében.
Csak nem fogják hagyni az őrök, hogy összepiszkolja nekik
ezt a szép tiszta körletet? A szeme azonban elárulta. Kétségkívül
meg akarta húzni a ravaszt. Az egész szituáció egyáltalán nem
tűnt hivatalosnak.
Na gyerünk, seggfej, essünk túl rajta!
Az őröknek végre leesett a tantusz. Felugrottak, ráförmedtek
a pasasra, és megragadták a karját. Elvették tőle a pisztolyt.
Ebből az egyetlen eseményből több információt nyertem,
mint fogságba esésem óta bármiből: ezek a fiúk vagy nem akar-
ják, hogy a szép körletük bemocskolódjék - vagy pedig, ami va-
lószínűbb, parancsuk van, hogy életben kell tartani bennünket.
Az egyik őr odalépett hozzám, és megmarkolta az arcomat. -
Fia, fia - mondta. - Bumm, bumm, bumm.
Vagyis hogy valamelyikünk agyonlőtte az öreg fiát. Világos.
Az ő helyében én is ezt tenném. De sajnos nem én voltam az ő
helyében, hanem ő.
Keresztbe vetett lábbal ültem a padlón, egyik karom a leve-
gőben, a falhoz bilincselve. Odajött megint, és verni próbált. Le-
szegtem a fejem, felhúztam a térdem, és előregörnyedtem, hogy
a tökömet védjem. Amennyire csak tudtam, odasimultam a fal-
hoz. Már csak a karom volt sebezhető. Viszont milyen vicces az
élet: agyonlőni szívesen agyonlőtt volna, de kezet emelni nem-
igen tudott rám. Rugdosott inkább, de saruban ez nem volt vala-
mi hatékony. Ha néha ököllel ütött meg, annak se volt semmi
ereje. Nem volt benne se elegendő agresszivitás, se tehetség.
Örültem, mit mondjak.
Persze, jajgattam, nyöszörögtem, ahogy a hátamat rugdosta
a térdével, és köpködött. Ha az én fiamat ölik meg, és
összezárnak a gyilkosával, az már javában visítana. Tulajdon-
képpen megsajnáltam: meghalt a fia, de ö túlságosan szelíd és
jóságos ahhoz, hogy rendesen bosszút álljon. Lehet, hogy mégse
húzta volna meg azt a ravaszt.
A katonák elunták - vagy talán idegesek lettek, hogy a végén
még vért kell felmosniuk a padlóról. Lecsillapították és elvezet-
ték. Amikor visszajöttek, megint leültek az ágyra, és
rágyújtottak.
 - Bush, rossz, rossz - mondta az egyik.
- Az, rossz, Bush rossz - bólogattam.
- Major - mondta a katona, és röfögött.
- Igen, Major egy disznó - hagytam helyben, és ráröfögtem.
Ez nagyon tetszett nekik.
- Te - mondta a baka, és hangosan elbődült.
- Én szamár, naná. Iááá!
Az oldalukat fogták a röhögéstől. Odajöttek és meg-
bökdöstek. Fogalmam se volt, mit akarnak tőlem, úgyhogy újból
elbődültem. Imádták. Fütyültem rá, hogy a rovásomra mulatnak.
Sőt magam is viccesnek tartottam a helyzetet. Nem vertek, és
csak ez számított.
Így ment vagy egy negyedóráig. Egy-két percnyi csend, az-
tán valamelyik felkelt, megbökdösött, én eliáztam magam, ők
meg fetrengtek a nevetéstől. A kis mókamesterek.
Gondoltam, megpróbálom megigazíttatni velük a bilincset,
amíg ilyen jókedvűek. A karom negyvenöt fokban lógott, a bi-
lincs a kéztövemen feszült, rondán dagadt föl a kezem. Rettene-
tesen fájt már. Hátha lejjebb veszik, és valami csőhöz csatlakoz-
tatják.
Rámutattam a kezemre. - Fáj. Kérem. Fáj. Jaj.
Rám néztek, oldalba böktek, erre kaptak még egy iát. Miu-
tán magukhoz tértek a röhögésből, jeleztem, mennyire sajog a
kezem. De hiába. Nevettek. Aztán egyszerre megkomolyodtak.
Eszükbe juthatott, hogy ők itten hatóság, és elkezdtek faggatni,
mintha nem is szakadt bokorugrók, hanem rangos vallatók vol-
nának.
- Ki? Ki?
- Micsoda? Nem értem.
Mutogattam a csuklómat, de nem volt semmi foganatja. Az-
tán az egyik kiment egy másik őrért. Ez egész jól beszélt ango-
lul.
- Mi a neved?
- Andy.
 - Kommandós vagy, Andy? Tel-Aviv?
- Angol.
- Angol. Gazza? Rush? Foci? - Szélesen vigyorogva
mímelte, hogy rúg be egy óriási jobblábast.
Mindenkinek felderült az arca, beleértve az enyémet - pedig
nekem a futball semmit se jelent. Gyerekkoromban is csak
kétszer vagy háromszor mentem ki a helyi csapat, a Millwall
meccseire. Álltam, mint valami hülye, a lelátón, és nem
értettem, mi ez a nagy hűhó. Látni nem láttam semmit, mert ki-
csi voltam, azt viszont tudtam, hogy a jegy egy kalap pénzbe ke-
rült. Egy szerda este, emlékszem, félidőben eljöttem, mert na-
gyon hideg volt. Idáig terjedtek a futballismereteim, és ennyire
érdekelt a foci - nyirkos, hideg, szeles lelátókat juttatott eszem-
be. De most az életemről volt szó.
- Liverpool! - mondta az őr.
- Chelsea! - kiáltottam én.
- Manchester United!
- Nottingham Forest!
Nevettek, és nevettem én is, igyekezve kialakítani velük va-
lami kapcsolatot. Eddig úgy ment, ahogy a kézikönyvben meg
van írva - csakhogy a focitudásom nagy részét ezzel ki is me-
rítettem.
- Meddig maradok itt? - próbálkoztam. - Tudjátok, meddig
maradok itt? Adnátok valami ételt?
- Semmi gond. Bobby Moore!
- Mai? Mai? - Vizet kértem tőlük. Szárazon köhécseltem, és
pitiző kölyökkutyapofát vágtam.
Az egyik ürge kiment, és hozott egy pohár vizet.
Két korttyal kiittam, és kértem még. Ezt már túlzásnak tar-
tották, úgyhogy megköszöntem, és egy időre befogtam a számat.
Nem voltak még húszévesek, a bajszuk alig serkedt. Úgy vi-
selkedtek, mint a kopaszok bármelyik hadseregben, de ami meg-
lepett, az az egyenruhájuk és a fegyverzetük állapota volt. Azt
hittem volna, hogy a rongyfejűek egy rendetlen bagázs lesz sze-
dett-vedett felszereléssel. Ezeknek azonban frissen vasalt az uni-
formisuk, fényesre suvickolt a bakancsuk. A fegyvereik tiszták,
jól karbantartottak. Az épületek rendezettek és alaposan kitaka-
rítottak. Mindez tetszett nekem: a fegyelem magas foka valami-
lyen mértékű biztonságot ígért.
Sőt, mint most kiderült, valami kapcsolatfélét is ki lehet ala-
kítani ezekkel a fiúkkal, ami később jól jöhet még. Nem csak fe-
ketén-fehéren látták a világot, amiben én volnék a gonosz, ők
meg a jók. Máris találtunk egy szürkésebb területet: a focit. Si-
került vizet szereznem tőlük, sőt abban a szituációban én voltam
a manipuláló.
Magamban arra gondoltam, azért ilyen barátságosak, mert a
vallatási fázisnak talán már vége. Mint látható, igyekeztem a le-
hető legoptimistábban nézni a helyzetet, holott ilyenkor el-
sősorban a dolgok pesszimista oldalát kell elemezni, a leg-
rosszabb lehetőségekre kell felkészülni. Hiszen ezek a fiúk csak
tinédzserek voltak. Menő meg én, vagyis az új srácok egy pilla-
natra felvillanyozták őket, de máris elunták az élményt. Fegyve-
reiket az ágy alá dugva leheveredtek, és álomra hajtották a fe-
jüket.
Újból a szökésen kezdtem morfondírozni. A bilincset nem
tudom leszedni, s ha leszedném is, ugyan mihez fognék? Meg-
fojtanám őket sorra és elszaladnék? Ezek a dolgok csak a mozi-
vásznon mennek így. Hogy nyírod ki az elsőt úgy, hogy az
ötödik ne hallja meg?
Kezem a falhoz rögzítve. Nem megyek én innen sehova.
Máshol kell majd próbálkoznom, más alkalmat kell kihasz-
nálnom.
Különben tűrhetően éreztem magam. Elkaptak, átestem a nyi-
tódrámán, és most itt ülök egy meleg szobában, emberek között,
akik nem akarnak szarrá rugdosni, akik csak Gazzáról meg
Bobby Charltonról akartak velem beszélgetni.
 Ahogy telt-múlt az éjszaka, egyre jobban lüktetett a kezem.
Azzal próbáltam elterelni a figyelmemet a fájdalomról, hogy
szökési terveket készítettem magamban.
Az ablak tetején valamennyire kiláttam a csillagokra. Szép,
derült éjszaka volt. Visszapillantottam az alvó bakákra.
Ha sikerülne kislisszolnom innét, megtalálnám-e Menőt?
Hol lehet? Feltettem, hogy itt valahol a laktanyában, de vajon a
következő ajtó mögött? Hallani nem hallottam semmit. Ha vala-
hogy meg tudnék szökni, őt nem hagyhatom itt. Tudtam, hogy
így gondolkodik ő is, meg a járőr összes többi tagja is. Érdemes
kivárni, míg mind együvé kerülünk? Nem, minden kínálkozó al-
kalmat meg kell ragadni. Szóval - mi az első teendő? Hogyan
derítsem ki, hol őrzik Menőt? Próbáljak kikukucskálni az abla-
kon vagy kiáltsak? Ébren vannak-e az őrei?
Az embernek mindig legyen egy alapterve, amelyben
számol az előre nem látott eseményekkel is. A habozás végzetes.
Amennyire lehet, lopva csinálok mindent - ez is egy másik
hollywoodi őrület. A filmeken mindig egyenként esnek neked,
hogy legyen időd ráérősen lecsapni őket. A valóságban viszont
mindenki egyszerre veti rád magát, és aztán kicsi a rakás. Set-
tenkedni kell: kiosonni, szerezni valami fegyvert, megkeresni
Menőt, szerezni valami jármüvet. Gyerekjáték! Egy ellenséges
laktanya kellős közepén, ahol jó esetben harminc lőszer lesz a
zsákmányolt táramban.
Ha kijutunk, nyugatnak kell tartanunk. Gyalog vagy
járművel? Toronyiránt vagy a városon át? Az ároktól a lakta-
nyáig rövid volt az út: még mindig közel vagyunk Szíriához. Ha
innen elszállítanak bennünket, biztos, hogy messzebb kerülünk a
határtól.
Elbóbiskoltam, fájdalomra ébredtem. Lüktetett a fejem, saj-
gott az egész testem. Vért és taknyot kellett kipucolnom az or-
romból.
 Dudálást, gépkocsiberregést hallottam. A főkaput nagy
zörgéssel kinyitották. Még sötét volt. Emberek járkáltak odakinn
a verandán kézilámpákkal. Beszélgettek. Megijedtem. Mi
készül? Nagy lélegzetet vettem, igyekeztem lecsillapodni. Az
egyik őr felébredt, és felrugdosta a másik kettőt is. Talpra ver-
gődtek.
Öt-hat idegen ürge csörtetett be a szobába. Védtelennek
éreztem magam, mint amikor egy kisfiút sarokba szorít az ellen-
banda. Fölém tornyosultak a félhomályban.
Amikor a kezemet leoldozták a falról, dagadt volt és tökéle-
tesen érzéketlen. Ketten emeltek fel a földről. Valaki odaadta a
bakancsomat, de a lábam is meg volt dagadva, nem tudtam fel-
húzni. A mellemhez szorítottam, nehogy lábbeli nélkül marad-
jak.
Ahogy vonszoltak kifelé, rájátszottam a fájdalomra, jajgat-
tam, nyöszörögtem. Szánalmasan festhettem. Az egyik ürge tet-
tetett sajnálkozással nézett rám. - Meghasad érted a szívünk -
mondta.
A hideg levegő főbe kólintott. Kellemes volt és frissítő, de
én inkább maradtam volna a nénikém finom meleg szobájában.
Megborzongtam. Gyönyörű, derült éjszaka volt. Ha most meg
tudnánk lógni, minden gond nélkül eltájékozódnánk nyugatnak.
Senki se mondta, hová megyünk. Vonszoltak tovább, én meg
hülye kis tánclépéseket tettem, mert a lábam nem akart engedel-
meskedni. Aztán megálltunk egy Land Cruiser mellett, és fel-
lökdöstek a hátuljába, ölemben a bakancsommal. Szorosra
húzták a bilincsemet, és embertelenül megcsomózták a szeme-
men a kötést.
Próbáltam az előttem levő ülés támlájára hajtani a fejemet,
hogy enyhítsem a kezemen a szorítást, de egy tenyér vissza-
lökött. A belső lámpa fénye átsütött a szemkötésemen. Láttam,
hogy ketten ülnek elöl. Az ajtó nagy zajjal becsapódott, és én
összeszorítottam a fogamat, felkészülve egy jó kemény ütésre.
 Jobb felől ültem. Csoszogás balról, aztán azt hallom: - Jól
van már, haver, csigavér.
Menő! Boldog voltam. Ahogy leültették, összeért a térdünk.
- Tudsz igazítani a kezemen? - kérdeztem a sötétben.
Hátulról fejbe vágtak, de megérte. Tudattam Menővel, hogy
ott vagyok, én pedig megtudtam, hogy van mögöttünk egy őr, és
ezek itt nem lacafacáznak.
A sofőr hanghordozása akár egy tiszté. - Hé, te, nem be-
szélni! Beszélni - bumm, bumm!
Legalább ezt is tudjuk.
Minden mozdulatra hátba vágott az őr, de akkor is muszáj
volt nagyokat lélegeznem, annyira fájt a kezem.
A gépkocsi szokás szerint cigarettafüsttől és olcsó kölnitől
bűzlött. Elszállításunk valószínűleg azt jelzi, hogy vége a takti-
kai fázisnak. Hogy a következő szakasz jobb lesz-e vagy
rosszabb, fogalmam sem volt. Az optimista felem azt mondta:
oké, most jön a börtön. A professzionista felem meg azt: várjuk
ki a végét. Fogalmad sincs, mire megy ki a játék.
Igyekeztem a tájékozódásra koncentrálni. A kapun kigurulva
balra fordultunk. Ez azt jelentette, hogy keletnek tartunk, nem
nyugatnak, tehát nem Szíria felé. Naná, majd arra. A sofőr úgy
hajtott, mint a meszes. Normális körülmények között egy fo-
golynak jól jön minden karambol, de ahogy száguldottunk, egy
ilyen közjátéknak csak emberhalál lehetett volna a kimenetele.
Egyszer egy filmben láttam, amint Houdini a háta mögött
összefűzött kezén lépett át. Tanakodtam, vajon meg tudnám-e
csinálni. Aztán arra gondoltam: te hülye, te, soha az életben nem
próbáltad, pont ebben az állapotban sikerülne? De a szökés
érdekében én befőttesgumivá is átváltozom, ha muszáj. Csak al-
kalom adódjék.
Iszonyatosan kába voltam az olajkályhától meg a cigaretta-
füsttől, csak a sajgó kezem tartott ébren. Na meg az, hogy a
magnóba belöktek valami arab zenekazettát. Úgy visított, hogy
először meg se hallottam a bombákat.
 9

E zerfontosak lehettek. Több robbanást is hallottunk:

alaposan megszórták a környéket. A lökéshullámok
csak úgy rázták a járművet. Az őrök káromkodtak.
A gépkocsi megállt. Tipikus katasztrófahangokat hallottam:
fékcsikorgás, fájdalomkiáltások, dühödt, tanácstalan ordítozás,
egy kétségbeesett asszony jajgatása, egy gyerek nyöszörgése,
fém karistol követ. A sofőr és az őrök kiugráltak, hideg levegő
zúdult be ránk. Lehet, hogy itt az alkalom. Az ürgék elmentek,
az ajtók nyitva - de beszélgetést azért hallottam. Fogalmam se
volt, mi az ábra. Próbáltam a hangokból összerakni a képet.
Szétbombázták az utat? Akadályba ütköztünk? Azért állt meg a
sofőr, hogy segítsen valakin? S ami a lényeg: most majd megint
megraknak bennünket, csak mert fehérszeműek vagyunk, és
mert megbombázták őket? Mielőtt egy szót szólhattam volna
Menőhöz, az irakiak beszálltak, és hajtottunk tovább.
Mentünk vagy másfél órát. Az irányérzékem teljesen meg-
kergült, amióta a laktanyából kihajtva balra tértünk, és fogal-
mam sem volt, hol lehetünk. Nagyon haragudtam magamra.
Amikor végre megálltunk, tőlem Timbuktuban is lehettünk vol-
na.
Kirángattak bennünket a járműből, s engem belökdöstek egy
szobába, amely mintha ugyanaz lett volna. Az volt az érzésem,
hogy az őrök még mindig alszanak. Valaki a padlóra taszított, és
hozzábilincselt valamihez, ami egy ágy vázának rémlett. Egész
kellemes helyzetben voltam. Nem egy gépkocsiban szorongtam,
a térdemmel a fülemnél, és a karom se volt a magasba láncolva.
Törökülésben ücsörögtem a földön, és próbáltam ráhangolódni a
környezetre. Úgy érzékeltem, arccal a falnak vagyok fordítva.
Hátradöntöttem a fejemet, hogy ellássak az orrom nyerge mel-
lett. Nem láttam semmit, csak az olajkályha izzását.
Vagy egy órát üldögéltem ott, lázasan tépelődve. Az biztos,
hogy sűrűn beépített területen jártunk, amikor a nyakunkba po-
tyogtak a bombák. Bagdad lett volna? De miért vittek volna ben-
nünket Bagdadba? Hogy mutogassanak? Hogy emberi pajzsot
csináljanak belőlünk? Vajon bombáznának-e a szövetségesek
egy olyan célpontot, ahol hadifoglyok vannak? Naná. Schwarz-
kopf nem fogja abbahagyni a háborús erőfeszítést csak azért,
mert Menőt meg Andyt egy radarközpontban őrzik. Kinek fog-
nak átadni bennünket? Készítenek-e rólunk videofelvételt? Egy-
általán nem bántam volna. Szerettem volna, ha bizonyos embe-
rek megtudják, hogy még élek.
Halk, szabályos légzést hallottam kétfelől is. Hogy lássam,
alszanak-e, előrehajoltam, és az ágyra fektettem a fejem. Semmi
se történt. A jobb oldalamra fordultam, és a padlóra hajtottam a
fejem. Semmi. Nekinyomtam a kötést a szőnyegnek, és sikerült
is valamivel lejjebb tolnom. Igen: ugyanabban a szobában vol-
tam megint.
Vajon a többiekkel mi történt? Csak mi ketten maradtunk
életben? Elárulnák-e ezek, ha néhányan átjutottak volna a ha-
táron? Nem tudtam persze megfelelni magamnak, de agytor-
nának ez se volt rossz. Lehet, hogy ilyesmire még sűrűn
szükségem lesz. Lélekben máris készültem fel a hosszú fog-
ságra. Jó lenne, ha a háború után azonnal szabadon engednének,
de erre egyelőre nem sok esélyt láttam. Valószínűbb, hogy
túsznak maradok akár évekig.
Iszonyatosan fájt a kezem. Próbáltam volna kihúzni vala-
hogy a bilincsből, de hiába. Rettenetesen földagadt már mind-
kettő. Arra is gondoltam, felkeltem az őröket, hogy vegyék le
rólam néhány percre - de hiszen a kulcs úgysincs náluk, és eszük
ágában se lenne kimenni érte.
Azután Jillyre gondoltam: vajon mit csinálhat most?

Úgy két óra múlva visszajöttek a lámpás fiúk. Ahogy az

előbb, most is levették rólam a bilincset, és kivonszoltak a hi-
degbe. Kellemes érzés volt fizikailag; azzal áltattam magam,
hogy épp egy jó hosszú sétára vagy egy pompás hegymászásra
készülök.
Nem beszélt senki. Reméltem, sőt fohászkodtam, hogy Me-
nő is jöjjön, de hallani nem hallottam. Beraktak a gépkocsi
hátuljába ugyanabban a pozitúrában, térdem a fejemnél. De most
már vigyáztam, hogy meghajlítsam a hátam, és helyet csináljak
fájó kezemnek, nehogy később kelljen, és megint kupán
vágjanak érte.
- Nem beszél, mert lesz lövés - mondta a sofőr.
- Oké.
- Jól van, haver - mondta mellettem Menő. Hallottam a
hangján, hogy éppúgy megnyugtatta a jelenlétem, mint engem
az övé. De a megkönnyebbülésünk nem tartott sokáig. Amint
útnak indultunk, valaki behajolt a kocsiba: - Remélem, Allah ve-
letek lesz.
Nem tudom, azért mondta-e, hogy a frászt hozza rám, de si-
került neki.
Ugyanazt a pocsék sofőrt kaptuk, mint előbb, s hamarosan
ide-oda dülöngéltünk megint. Zene most nem volt, csak az elöl
ülők beszélgetését hallottuk. Néha letekerték az ablakot, hogy a
fölharákolt turhát kiköphessék, vagy ráköszönjenek valakire a
sötétben.
Egyszer megálltunk, és a sofőr hosszan fecsegett valakivel
az utcán. Az volt az érzésem, hogy mivelünk dicsekszik. Két-
három ember kacarászását hallottam, aztán kezek nyúltak be,
megcibálták a bajszunkat, pofon cserdítettek. Ez ocsmányabb
volt még a rugdosásnál is. Az csak taktikai kihallgatás, oka
tökéletesen érthető. De ezek a faszfejűek itt az én rovásomra
szórakoznak.
Csendben hajtottunk tovább. Egyre messzebb kerültünk a
határtól, de ez most már hidegen hagyott. A kezem aggasztott
igazán. Majdnem a duplájára dagadt, és az ujjaimat nem
éreztem. Semmit sem éreztem csuklótól lefelé, ahol a bilincs
olyan mélyen bevágódott, hogy véreztem. Majdhogynem elvi-
selhetetlen volt a fájdalom. Attól féltem, ha ez így megy tovább,
elvesztem mind a két kezemet.
Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak. Nem patkoltam el.
Tizenkét órája, hogy foglyul ejtettek, és még mindig élek.
Tűnődni kezdtem a járőrön mint egészen. Mit tudhatnak
rólunk az irakiak? Feltételeznem kellett, hogy az utánpótlási vo-
nalnál kitört lövöldözést már összekapcsolták a személyünkkel.
Azt is tudják, hányan voltunk, mert megtalálták a nyolc
hátizsákot. És bizonyára rábukkantak a lesállásunkra, az ivóvíz-
és élelemkészletünkre is.
Mi buktathat le bennünket a hátizsákok tartalmából? Tud-
tam, hogy rejtjeltáblázatok, írott parancsok nincsenek bennük.
Na és a felszerelés? Hogyan magyarázzuk majd meg a robba-
nószert, az időzítőket meg a detonátorokat? Mondhatom, hogy a
várakozási körlet védelmére valók - a gyalogsági aknákat nyil-
ván felfedezték már, s azok alátámasztják a mesémet. Az
időzítőkről talán azt se fogják tudni, mi fán teremnek. S az is le-
het, a bokorugrók úgy szertehordták már a zsákmányt, hogy
nyoma se maradt a felszerelésünknek. Kis híján elröhögtem ma-
gam, amikor elképzeltem, hogy valamelyik enyveskezű a
zsákomban matat a sötétben, és belenyúl a szarral teli nejlon-
zacskóba.
Egyvalamiben biztos voltam: semmi olyasmi nem maradt
hátra, ami az igazi feladatunkról árulkodna. A térképet mindig
úgy hajtogatjuk össze, hogy ne az a része legyen felül, amelyet
épp használtunk. És bejegyzéseket se teszünk rajta soha. Min-
dent a fejünkben őrzünk.
Ezen a ponton tehát biztos voltam benne, hogy a szere-
lésünkből vajmi keveset tudnak meg. Ha mégis tudnának vala-
mit, majd kimagyarázom. Igazából az egyetlen probléma az volt,
hogy nem épp úgy festettünk, mint egy átlagos kutató-mentő
osztag. De hát a dolgoknak ebben a fázisában nemigen festet-
tünk mi már sehogyan, legföljebb mint egy nagy rakás szar.

A gépkocsi megállt, és a hangokból azt vettem ki, egész fo-

gadóbizottság vár ránk. Pedig már hozzászoktam a kocsi
nyújtotta biztonsághoz - és most kezdődik minden elölről.
Halkan motyogtak, talán mert még csak hajnalodott. Ahogy
a jármű hátsó ajtaja kinyílt, hideg levegő áradt be rajta. Kici-
báltak bennünket, és gyors tempóban átmasíroztattak egy udva-
ron. A kövezete kész gyötrelem volt. A repedések felnyíltak a
talpamon, csúszkáltam a vérben. Meg-megbotlottam, de nem
hagytak elesni, vonszoltak tovább. Felmentünk valami lépcsőn,
egy verandán jobbra fordultunk, és egy ajtóhoz értünk. Bever-
tem a lábam a küszöbbe, és kínomban felordítottam. Semmi re-
akció. Ezek profik. Máskor is csináltak már ilyet.
Beléptünk. Olajszag, lámpasziszegés, egészen otthon
éreztem magam. Lelöktek a padlóra, és úgy igazítottak el, hogy
törökülésben kuporogjak, fejemet lehajtva, kezem a hátam
mögött. Hagytam, csináljanak, amit akarnak. Semmi értelme se
lett volna ellenállni. Vártam, hogy történjék valami. Letépték a
szememről a kötést. A kendő beleragadt a horzsolásokba és
zúzódásokba a pofacsontomon és az orrnyergemen. Meleg vér
csordult le az arcomon.
De amint Menőt megpillantottam, tüstént elfelejtettem a
fájdalmat. Nem hallottam kiszállni a kocsiból, s már attól retteg-
tem, hogy megint magam maradok. Az ő kötését is letépték, s
egy pillanatra egymás szemébe nézhettünk. Menő alig
észrevehetően rám kacsintott. Vallatóimmal kerültem a szem-
kontaktust, amióta csak elkaptak. Fantasztikus érzés volt újra
emberi kapcsolatba kerülni valakivel. Egy futó kacsintás elég
volt hozzá.
Félhomályos szobában voltunk, amely valahogy középkori-
nak rémlett. A falai csupasz kőből voltak, és izzadtak. Hideg volt
és dohos. Az ablakokat betéglázták. A betonpadló hepehupás
volt.
Kissé felemeltem a fejemet, hogy a nyakamat megmozgas-
sam, de egy őr, aki mögöttem állt, visszalökött. Láttam, hogy az
egyenruhája olajzöld, és nem kommandós álcaruha, amihez hoz-
zászoktam.
Észrevettem azt is, hogy előttünk egy két méter hosszú
összehajtható asztal és két tábori szék áll. Minden ideiglenesnek,
hevenyészettnek tűnt. Az irakiak a kávéjukat meg az édes fekete
teájukat kis üdítőspoharakból isszák. Kettő vagy három is volt
az asztalon, félig tele, és már nem gőzölögtek. Két hamutartó
csordultig cigarettavéggel. Papírfecnik itt is, ott is. A fegyverei-
ket is lepakolták az asztalra.
Mozgolódás az ajtóban. Felemeltem a tekintetem. Két figura
jött be. Az egyiken zöld repülőöltözék, civil bőrzubbony és ma-
gas sarkú, magas szárú fűzős cipő. Úgy nézett ki, mint valami
jampec. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Magas volt, de a sörhasa
majdnem átlyukasztotta a menő repülőscuccot. Nyilván da-
rázsderekúnak képzelte magát.
A másik alacsony volt és cingár. Valami iszonyatos kincstári
öltöny volt rajta, gondolom, azt remélte, hogy egy szép napon
majd belenő.
Katonák behurcolták a derékszíj szerelékünket meg a fegy-
vereinket, és ledobálták az asztalra. Mi volt ezekben, ami el-
árulhat bennünket? Hozzák-e mindjárt a hátizsákunkat is?
A jampec átadott egy nagy barna borítékot a nyápicnak. A
hátulja tele volt pecsételve kilencágú csillagokkal, az elején arab
felirat. Tovább passzolnak bennünket - vagy a kommandósok a
katonai hírszerzésnek, vagy a katonai hírszerzés a polgári
rendőrségnek. Mindegyik esetben egyre beljebb kerülünk a
gépezetbe, s egyre nehezebb lesz megszöknünk.
Hozzánk senki nem szólt egy szót se, mintha ott se lennénk
a szobában. Kinyújtóztattuk begörcsölt lábunkat, mire odajöttek,
és visszalökték. Ránéztem a csuklójukra, hátha megtudom,
mennyi az idő. Nem mintha számított volna, de legalább egy
fokkal közelebb vitt volna a valósághoz. Egyiken se volt karóra,
ami profizmusra vallott. De akkor miért engedték, hogy
végignézzük, ahogy tovább passzolnak bennünket?
A repülőöltözékes Top Gun-muksó kiment, és nemsokára
hallottam, hogy elporzik az autójával.
Szóval új házigazdákat kaptunk.
Aggódni kezdtem. Katonák nem viselnek öltönyt. Ki ez az
ürge? Katonákkal az ember tudja, hányadán áll. És most átadtak
bennünket a civileknek. Ismertem jól az iraki-iráni háborúval
kapcsolatos horrorsztorikat. Hallottam az elektródákról meg a
plafonba erősített húshorgokról. Ezeknek a fiúknak többéves
gyakorlatuk van az ilyesmiben. Halálra rémültem, de nem tehet-
tem mást, bele kellett törődnöm az elkerülhetetlenbe. Csak azt
reméltem, csinálni akarnak rólunk videofelvételt, mert akkor
nem rongálhatnak meg túlságosan.
A nyápicnak szennyes volt az inge, s nyakban vagy négy
számmal nagyobb a kelleténél, a nadrágja szára meg fel volt
gyűrve. Mintha csak Stantől kölcsönözte volna a ruhatárát. Mo-
noton hangon parancsot kaffogott az őröknek. Felkapták Menőt,
mielőtt még egymásra nézhettünk volna.
Kimentek, és én magamra maradtam a félsötétben három
vagy négy őrrel. Egyik-másiknak olajzöld volt az uniformisa. Az
iraki tiszthelyettesek a gallérjukon viselik a rangjelzést, akárcsak
az amerikaiak, és észrevettem, hogy az egyik ürgének két csil-
lagja van, tehát törzsőrmester lehet. Egész jól beszélt angolul.
- Hé, te - felnézni!
 Na hál' isten. Most legalább körülnézhetek. Engedelmes po-
fával, szánalomkeltő célzattal felemeltem a fejem.
Ott állt előttem, két egyenruhás haverjával meg egy
másikkal, aki hagyományos arab hacukát viselt, de a fején nem
volt semmi, a lábán vászoncipő.
- Mi a neved?
- Andy a nevem, uram.
- Amerikai?
- Nem, brit vagyok.
- Hazudsz! Hazudsz!
Pofon vágott. Az ütés ereje elől gurulva eldőltem, és fekve
maradtam.
- Felülni. Brit vagy?
- Igen.
- Hazudsz. Izraeli vagy.
Ez nem vallatás, gondoltam, csak szórakozik velem.
- Ma este sokan meghaltak, mert a te országod bombázza a
gyerekeinket. A gyerekeink az iskoláikban pusztulnak el. A te or-
szágod minden este több ezer embert gyilkol meg, ezért ideje
meghalnod neked is.
Készséggel elhittem, hogy ki fognak nyírni. Csakhogy nem
ezek fogják csinálni. Ezek itt nem fő-muksók, ezek lófasz kis
ügyintézők, akik ki akarják szórakozni magukat.
- Mi a véleményed?
- Hát, nem szeretnék meghalni.
- De emberek ezreit gyilkoljátok le. Ti, és nem mi. Mi nem
akartuk ezt a háborút.
- Én ehhez nem értek, én csak egyszerű katona vagyok. Fo-
galmam sincs, miért háborúzunk. Én nem akartam háborúba
menni, én csak dolgoztam Angliában, aztán beszipkáztak a se-
regbe.
Összebeszéltem mindenféle marhaságot, csak hogy lássák,
mennyire zavaros a fejem, hogy fogalmam sincs, mi megy itt.
Reméltem, hogy valamennyire megsajnálnak, de ennek nem sok
nyomát láttam.
- Mitterrand disznó. Bush disznó. Thatcher disznó. Thatcher
halálra éhezteti a gyerekeket.
- Énnekem erről fogalmam sincs, én csak egyszerű katona
vagyok.
Újabb pofon, megint eldőltem.
Beszállt a másik kettő is. Az egyik föl-alá járkált. Odajött
hozzam, a képembe dugta az orrát, elordította magát, megint föl-
alá járkált, odajött, fejbe vágott.
- Ez az ember meg akar ölni téged - mondta a
törzsőrmester. - Azt hiszem, meg is engedem neki.
Észrevettem, hogy a szerelésünk eltűnt. Biztosan Menővel
együtt vitték ki. Megijedtem. Csak nem akarnak örökre
szétválasztani bennünket? Leverő gondolat volt. Szerettem volna
még egyszer látni Menőt, mielőtt meghalok.
Egyre magabiztosabbak lettek. Néhány pofont már adtak, és
most elkezdték visszaöklendezni mindazt a propagandát, amit a
szájukba rágtak - hogy milyen nagyszerű is lesz az, amikor majd
kirúgják az imperialista nagyhatalmakat a Közel-Keletről.
- Az amerikaiak meg az európaiak ellopják az olajunkat.
Ez a mi hazánk. Az európaiak felosztották a hazánkat. A Közel-
Kelet az araboké, a mi földünk, a mi olajunk. Ti meg idehoz-
zátok a kultúrátokat, és mindent tönkretesztek.
Azt feleltem, én erről nem tudok semmit: én csak egyszerű
katona vagyok, akit akarata ellenére küldtek ide.
Csépelni kezdték a fejemet. Az egyik mögém állt, és hátba
meg oldalba rugdosott. Elvágódtam, és összegömbölyödtem. Be-
hunytam a szemem, összeszorítottam a fogam, vártam a folyta-
tást, de ehelyett fölemeltek, és újra ülő helyzetbe igazítottak.
- Mit kerestek itt, miért öldösitek a gyerekeinket? -
kérdezték megint, és ez valahogy őszintén hangzott. Úgy látszik,
gyerekek is odavesztek a bombázásban, és ezt nem tudják meg-
emészteni. Szemlátomást komolyan haragudtak. A rúgásokba a
lelküket is beleadták.
- Miért öldösitek a gyerekeinket?
- Engem azért küldtek ide, hogy életeket mentsek - feleltem,
igyekezve nem gondolni rá, hogy az elmúlt napok eseményei
nem éppen ezt igazolják. - Én nem gyilkolni jöttem.
Felnyíltak és vérezni kezdtek a sebeim. Orromból dőlt a vér,
a szám újra földagadt. Mégis az volt az érzésem, visszafogják
magukat. Valaki rászólhatott a többiekre, hogy elég volt, mert
abbahagyták.
- Mi hosszú évek óta háborúzunk, tudtad ezt?
- Nem, nem tudtam. Erről nem tudok semmit. Nagyon össze
vagyok zavarodva.
- Úgy bizony, barátom, mi hosszú évek óta háborúzunk, és
tudjuk, hogyan kell vallomást kicsikarni. Hamarosan beszélni
fogsz, Andy...
Hosszan, mélyen, tüdővészesen harákolt, és a következő pil-
lanatban jókora zöld turhacsomót köpött az arcomba. Ez nagyon
feldühített, sokkal jobban, mint a verés. Nem tudtam letörölni,
tele volt vele a képem. Elképzeltem, hogy tüdőbajt vagy valami
más rondaságot kapok. Amilyen szerencsém eddig volt, túlélem
a vallatást, a fogságot, hazamegyek Angliába, aztán kiderül,
hogy gyógyíthatatlan iraki szifiliszt hoztam magammal.
A többiek jó mókának vélték ezt, ők is köpdösni kezdtek,
még az arcomat is felemelték, hogy nagyobb célpontot nyújtsak.
- Disznó! - ordibáltak, lelöktek a padlóra, és köpködtek to-
vább.
A rugdosásba belenyugszik az ember, mert úgysem aka-
dályozhatja meg. De ez - ez tényleg kikészített: hogy a belükből
vagy az orruk mélyéből harákolják föl, aztán csurog az arcomon,
bele a számba. Undorító volt. Vagy tíz percig csinálták - gondo-
lom, amíg a készletet ki nem merítették.
Odavonszoltak a szoba sarkába, befordítottak a falnak, le-
nyomták a fejemet. Törökülésben ültem, a kezem még mindig
összebilincselve a hátam mögött. Újra feltették a szememre a
kötést.
Vagy háromnegyed óráig maradhattam ebben a pozitúrában,
nem szólt hozzám senki. Halk hangokat, mászkálást hallottam.
Petróleumlámpa sziszegett a szoba túlsó végében. Nagyon hideg
volt, vacogtam. Éreztem, ahogy alvad meg a vér a sebeimen, és
ez igen fura érzés volt. Amikor vérzik az ember, az tulajdon-
képpen kellemes, meleg érzet. De amikor kezd kihűlni,
összeállni, akkor nyálkás és kellemetlen, főleg ha a haját és a
szakállát is beragacsozta.
Az orrom el volt tömődve alvadt vérrel, a számon át kellett
lélegeznem. Iszonyú kínszenvedés volt, ahogy a hideg levegő a
hajdan a zápfogaimat képező csonk és pép fölött áramlott. Szinte
vártam már a vallatást, mert akkor legalább fölszednek, és
átvisznek valami meleg helyiségbe.
Igazából sejtelmem sem volt, mi az ábra. Csak annyit tudtam,
hogy átadtak egy civil ürgének, akinek az öltönye öt számmal
kajakosabb faszit igényelne. Olyan keveset árultam el, amennyit
csak lehetett, és vártam, hogy mi lesz. Aggódtam Menő miatt.
Hová vitték? Miért? A kis nyápic vele ment. Ővele tesznek
próbát először? S ha visszajön, vethetek egy pillantást az
összetört, véres testére, mielőtt engem is elvonszolnak? Ezt nem
akarom: inkább vigyenek el úgy, hogy a szarrá rugdosott Menőt
visszajönni ne lássam.

Nyílt az ajtó, bejöttek az őrök. Váltottak néhány szót a szo-

bában levő fiúkkal, és jót röhögtek a teleköpködött arcomon. Az-
tán felkaptak és kirángattak. Jobbra fordultunk, végig egy úton, s
a végén kilencven fokban balra. Nem bírtam lépkedni, a
hónaljamban támogattak s félig cipeltek. Nagyon hideg volt.
Macskaköveken jártunk, és ez volt a baj. A lábujjaim tetejéről
még a városban lejött a bőr, s most kétségbeesve igyekeztem
legalább lábujjhegyen totyogni, nehogy a nyúzások újra fel-
nyíljanak a vonszolástól.
Csupán tíz-tizenöt métert mentünk. A hőség az arcomba csa-
pott. Csodás meleg volt, a helyiség tele aromával - égő olajéval,
cigarettafüstével, friss kávééval. Lelöktek a padlóra, s a sarkam-
ra kellett ülnöm. Szemem bekötve, kezem megbilincselve; be-
húztam a nyakam, s ösztönösen összeszorítottam a fogam, egész
testemben megfeszültem.
Emberek mászkáltak, s a kötésem résén láttam, hogy
fényesen ki van világítva a szoba. Bútorozott, használatban levő
helyiségnek tetszett, nem düledező raktárnak, mint amiből
jöttem. A szőnyegen kényelmes ülés esett, és közvetlen közelről
éreztem a tüzet. Egész kellemes volt.
Papírtologatást hallottam, poharat tettek le valami kemény
felületre, széket toltak a padlón. Az őrök semmi parancsot nem
kaptak. Ültem és vártam.
Vagy tizenöt másodperc múlva lerántották rólam a szem-
kötést. Még mindig a padlót bámultam. - Nézzen föl, Andy -
mondta egy barátságos hang. - Nézzen csak föl nyugodtan.
Lassan felemeltem a fejemet, és láttam, hogy tényleg egy
szépen berendezett, kellemes, otthonos szobában vagyok; hat-
szor hat méteres lehetett.
Az egyik végében ültem, az ajtó mellett. A túlsó végén,
amerre néztem, nagyon nagy, elegáns fa íróasztal állt. Az ezred-
parancsnok irodája, semmi kétség. A férfi, aki az asztalnál ült,
disztingvált, magas rangú tiszt. Nagydarab, vagy száznyolcvan
centi, őszülő hajú-bajszú. Az asztalon mindenféle iratok, vicik-
vacakok, irattálcák, mint afféle irodai íróasztalon, meg egy po-
hár kávé.
Az arcomat nézegette. Mögötte a falon mindenütt jelenvaló
Szaddam apánk teljes katonai díszpompában. Az asztal két olda-
lán, felém sorakozva, karfa nélküli székek, olyanok, amelyeket
kerevetté lehet összetolni: narancssárgák, citromsárgák, lilák. A
két sor szék között egy kávézóasztalka.
 Az ezredesen olajzöld egyenruha volt. A bal oldali széksor
közepén egy őrnagy ült ugyancsak olajzöld uniformisban, maku-
látlan eleganciával - nem bakancsot viselt, hanem cipőt és fris-
sen vasalt inget. A törzstisztek mindenütt, minden hadseregben
azonnal megismerszenek.
Az őrnagy ügyet se vetett rám, úgy látszott, az átadási pa-
pírokat böngészi, és időnként megjegyzéseket firkantott rájuk
egy töltőtollal. Aztán megszólalt, gyönyörűen hangsúlyozó,
tévébemondói angolsággal.
- Hogy van, Andy? Minden rendben?
Nem pillantott rám, folytatta a papírmunkát. Harmincöt éves
lehetett, orrán bifokális szemüveg, úgyhogy az olvasáshoz hátra
kellett döntenie a fejét. Bajsza a közismert Szaddam-bajusz, a
keze tökéletesen manikűrözve.
- Azt hiszem, orvosra volna szükségem.
- Előbb mondja meg, legyen szíves, mit keres ön Irakban.
- Mint már említettem, egy kutató-mentő osztagnak vagyunk
a tagjai. Leszállt velünk a helikopter, ránk parancsoltak, hogy ki-
felé, aztán a madár felszállt, minket meg otthagyott.
- Vissza tudna emlékezni, hányan voltak a helikopteren?
Gondolkodjon, bár nem sürgős. Időnk van, ezt az egyet a nem-
zetközi szankciók sem korlátozhatják.
- Nem tudom. Szóltak a vészjelzők a helikopterben. Ránk
ordítottak, hogy kiszállás, aztán minden összezavarodott. Fogal-
mam sincs, hányan maradtak fönn rajta, és hányan szálltak ki.
- Értem. És eredetileg hányan voltak a gépen?
Úgy beszélt velem, mint tanító a nebulóval, akiről pontosan
tudja, hogy hazudik - de meg akarja egy kicsit szorongatni, mi-
előtt vallomásra kényszeríti.
- Nem tudom, mert amikor beszálltunk, sötét volt. Néha
négyen vannak, néha húszan. Nekünk csak annyit mondanak,
hogy beszállni meg kiszállni. Folyton kapkodnak. Fogalmam se
volt, hová megyünk, mit fogunk csinálni. Őszintén szólva nem is
érdekelt. Fütyülök rá. Úgy bánnak mivelünk, sorkatonákkal,
mint az állattal.
- Na jó. Akkor mi volt a feladatuk, Andy? A feladatot tudnia
kell, mert azt parancsadáskor mindig megismétlik.
A brit hadseregben tényleg ezt írja elő a szabályzat. El-
képedtem, hogy ilyeneket tud. Lehet, hogy járt kiképzésen
Nagy-Britanniában?
- Nem sokat tudok róla - feleltem. - Menj ide, menj oda,
tedd ezt, tedd azt, legtöbbször csak ennyit mondanak. Tiszta
káosz az egész.
Az agyam majd megbomlott, annyifélét őrölt egyszerre.
Hallgattam ezt a figurát, próbáltam felidézni, miket mondtam
eddig, s eldönteni, mit valljak a jövőben. Ráadásul ki voltam
készülve, éhes voltam, szomjas. Ez a kölyök meg csak ült ott
kényelmesen és fecsegett. Ő ragyogó formában volt, én egy
roncs voltam.
- Hát mit terveztek, miután felszálltak arra a helikopterre?
- Különböző ezredekből szedik össze ezeket a kutató-mentő
osztagokat. Nem régóta vagyunk együtt, más-más helyekről
származunk. Nézze, azért vagyunk itt, hogy életeket mentsünk,
nem pedig hogy gyilkoljunk. Mi nem afféle emberek vagyunk.
- Hmm.
Az ezredes egyvégtében bámult, mióta a kötésemet levették.
Most megszólalt, elfogadható angolsággal.
- Hol van a tisztje, a parancsnoka?
Ennek a kérdésnek megörültem. Az iraki rendszerben még a
legalacsonyabb szinten is tiszt kell hogy legyen a parancsnok;
felfoghatatlannak tartják, hogy egy mélységi felderítő járőr tiszt
nélkül induljon útnak. Hülyének tettettem magam, és úgy
látszik, bevették. Ezért keresik a tisztet, akinek mindent tudnia
kell. Tovább alakítottam az elárvult közbakát.
- Nem tudom. Sötét volt. Egyik percben még ott volt, a
másikban eltűnt. Biztos a helikopteren maradt. Otthagyott ben-
nünket, dezertált.
 - Nem gondolja, hogy esetleg nyolcan voltak?
Ez azt jelentette, hogy tudnak az utánpótlási vonalnál történt
incidensről, és össze akarnak kapcsolni bennünket vele - ha
ugyan máris meg nem tették. A lelkem mélyén tudtam, hogy
csak idő kérdése.
- Nem tudom, mindenfelé emberek szaladgáltak. Mi nem
erre vagyunk kiképezve, mi arra vagyunk kiképezve, hogy el-
sősegélyt nyújtsunk - és akkor puff neki, ledobnak bennünket
Irak kellős közepére. Lehet, hogy nyolcan voltunk, sejtelmem
sincs. Én rohantam el onnan, mint az eszeveszett.
- Hol szállt le a helikopter?
- Nem is tudom. Egyszerűen csak kitettek bennünket. Nem
tudom, hol volt. Nem nézegettem térképet a gépen, ez a pilóta
dolga.
Elhiszik-e vajon ezt a marhaságot? Úgy éreztem, falra
hányom a borsót, de most már nem volt visszaút, ha belekezd-
tem, folytatnom kell.
- Meséljen nekem a felszerelésükről, Andy. Nem igazán
látunk tisztán ebben a dologban.
Nem tudtam, az elhagyott hátizsákjainkra vagy a de-
rékszíjszerelékünkre gondol-e. Ő úgy beszélt, mintha mi vol-
nánk a lebukott nyolctagú járőr, én meg úgy, mintha kutató-
mentő osztag volnánk.
- Normál cucc, semmi egyéb - ivóvíz, lőszer, el-
sősegélykészlet meg személyes holmik.
- Nem, nem, a robbanóanyagokról beszéljen, amiket a
zsákjaikban találtunk.
Álljon meg a menet, gondoltam - azt még senki nem bizo-
nyította be, hogy én tagja voltam annak a járőrnek.
- Nem értem.
- Ugyan már, Andy. Csak szépen, nyugodtan, ráérősen. Rob-
banóanyag volt maguknál, Andy. Követtük magukat, amióta le-
buktak. Tudjuk, hogy maga volt az a barátaival. Minden kis
csínyüket figyelemmel kísértük.
 - Sajnálom, de akkor sem értem.
- Dehogynem érti, Andy. Mit akartak ekkora mennyiségű
plasztikus robbanóanyaggal? A levegőbe akartak röpíteni vala-
mit?
Továbbra is szelíd és behízelgő volt a hangja, mint amikor a
háziorvos faggatja az embert a tüneteiről. Tudtam, hogy ez nem
mehet így sokáig. Kiképzéskor belénk verik, hogy minden
előnyt azonnal ki kell használni, mert nem biztos, hogy ke-
rülközik még egy lehetőség. Aranyszabály: ha módodban áll be-
kapni egy-két falatot, tedd meg minden egyes alkalommal. Ezek
itt most a jófiút alakították, ideje volt kihasználni a helyzetet.
- Kérem szépen, kaphatnék valami ételt? Már napok óta
nem ettem. Fáj a gyomrom az éhségtől. Nagyon jólesne valami
harapnivaló.
- Hát persze hogy kaphat, Andy. Nekünk magunknak is
kevés van ugyan, mert a nemzetközi szankciók miatt már a gye-
rekeink is éheznek, de azért kerítünk valamit. Mi nagylelkű, ren-
des nép vagyunk. Gondot fogunk viselni magára. Ha a se-
gítségünkre lesz, akár haza is mehet nemsokára. Gondolja csak
meg, Andy - hazamehet.

A rizs meleg volt, akárcsak a mennyei főtt paradicsom meg

a két lepénykenyér. A víz üdítően hideg, tiszta pohárban felszol-
gálva.
Az egyik őr fogta a kanalat, és etetni kezdett.
- Ki lehetne szabadítani az egyik kezemet, hogy enni tud-
jak? - kérdeztem.
Az őrnagy nemet mondott, de az ezredes csak legyintett. Ki-
nyitották a bilincset: csodálatos érzés volt. Viszont a kanalat nem
tudtam tartani, annyira elzsibbadt a kezem. Végül a kisujjam és
a mutatóujjam közé szorítottam, és a hüvelykujjam végének
támasztottam.
Az ezredes a Szaddám-képre bökött.
 - Tudja, ki ő?
Haboztam, mint aki ismerős arcot lát, de nem tudja hová
tenni. - Szaddam Husszein. Husszein elnök.
- Úgy van. Mit hallott róla?
Na mit? Most mondjam azt, hogy iráni gyerekek gázzal
gyilkolásában világbajnok?
- Erős ember, nagy hatalmú vezető.
- Igen. Az ő irányításával hamarosan megszabadulunk ma-
guktól nyugatiaktól. Semmi szükségünk magukra.
Nem szlogeneket szajkózott: még mindig társalgási volt a
tónusa.
Végeztem a rizzsel, nekiestem a paradicsomnak. Nehéz volt
ennem, annyira feldagadt és elzsibbadt a szám. Mint amikor az
ember hazamegy a fogásztól, és meg akar inni egy csésze teát,
de csak az állán csurgatja lefelé, mert nincs uralma az izmai
fölött. Zajosan, csámcsogva faltam, mint a disznó. A paradi-
csomnak pompás íze volt, csak azt sajnáltam, hogy a szájsebeim
miatt nem tudom rendesen megrágni, hogy minden levet kisaj-
toljak belőle. Gondot okozott a kenyér is. Nagy darabokat nyel-
tem le belőle rágás nélkül. Nem számít: csak minél több a be-
lembe kerüljön, mielőtt merő viccből kikapják a kezemből.
Az ezredes narancsot hámozott, s közben engem figyelt. Én
úgy viselkedtem, mint csimpánzék az ötórai teán, ő meg mint
egy finom úr. Egy ügyes kis késsel négy vágást ejtett a héján, az-
tán negyedenként lehámozta. A narancsot cikkenként bontotta
szét.
Díszes porcelántányéron szolgálták fel neki a gyümölcsöt,
ezüstkéssel, villával. Dúlt itt az osztályrendszer, mint a nyava-
lya: a bakák rohantak teát tölteni a két tisztnek, azok meg csak
pöffeszkedtek a helyükön.
Az ezredes időről időre a szájába tett egy cikk narancsot.
Lenn a szőnyegen a foglya habzsolt és nyáladzott. A Szépség és
a Szörnyeteg.
 Baromi kellemesen megtelt a gyomrom, de még ennél is
jobb volt, hogy ezalatt nem kérdeztek semmit. Volt időm gon-
dolkodni.
Amint végeztem, újra megbilincseltek, és vallattak tovább.
Az őrnagy úgy folytatta, mintha az utánpótlási vonalnál talált
felszerelés kétséget kizáróan a miénk volna.
- Hát akkor meséljen a holmijukról, Andy. Mijük volt még?
Rajta, segítsen nekünk. Mi is segítettünk magán.
- Sajnálom, egészen összezavarodtam. Nem értem, mit
kérdez.
- Mire kellett a robbanóanyag?
A hangja még most sem volt agresszív.
- Nem volt nekünk robbanóanyagunk. Fogalmam sincs, mi-
ről beszél.
- Andy, nyilvánvaló, hogy fel akartak robbantani valamit, hi-
szen PE4-et hoztak magukkal, ami igen brizáns robbanószer.
Ugye érti, miért nem hihetem el a meséjét?
Az, hogy a PE4-et említette, megint csak arra utalt, hogy a
brit hadseregben kapott kiképzést, de nem törődtem vele. -
Tényleg nem értem, mire céloz.
- Ha nem tudná, néhány emberüket kórházba szállítottuk.
Ezzel megfogott. Igyekeztem nem mutatni ki a meg-
döbbenésemet.
- Kiket? - kérdeztem. - Hogy vannak?
- Jól, jól vannak.
- Köszönöm, hogy ápolják őket. A mi hadseregünk is ezt
tenné az önök sebesültjeivel.
- Igen - mondta hanyagul -, mindent tudunk. A csoportjuk
néhány tagja kórházban van. Semmi bajuk. Mi nem vagyunk
vademberek, mi törődünk a hadifoglyokkal.
Aha, gondoltam magamban - láttam néhány felvételt az
iráni-iraki háborúról, tudom, mennyire törődtök a foglyokkal.
- Köszönöm, hogy segítenek rajtuk - mondtam -, de én
tényleg nem tudok semmit.
 - Gondolom, abban legalább egyetértünk, hogy maga is tag-
ja volt annak a csoportnak, amely elhagyta a hátizsákjait, és
amelyet mi végig követtünk.
- Nem... egészen összezavarodtam. Nem értem, mik ezek az
elhagyott hátizsákok. Nekünk nem voltak hátizsákjaink. Minket
csak úgy kilöktek ennek az országnak a kellős közepére. Én csak
egy egyszerű katona vagyok, oda megyek, ahová mondják, és
azt csinálom, amit parancsolnak.
- De azt még nem mesélte el nekem, Andy, hogy mit is pa-
rancsoltak. Kellett hogy legyen valami feladatuk.
- Nézze, én a legalján állok a katonai ranglétrának. Mint tud-
ja, a mi hadseregünkben mindenkinek csak annyit árulnak el,
amennyit tudnia szükséges, egy árva szóval se többet. Én olyan
alacsony rangú vagyok, hogy énnekem nem mondanak meg
semmit.
Telitalálat. A brit hadseregben a parancsűrlapok tetején ez
áll: Csak az lássa, akinek tudnia kell róla. Úgy látszik, az ürge
tényleg részesült valami oktatásban a britektől, talán Sandhurst-
ben vagy a vezérkari akadémián. Végül is az irakiak éveken át
szalonképesek voltak a nyugati nagyhatalmak szemében.
Az ezredes értetlen pofával kérdezett valamit az őrnagytól.
Az őrnagy hosszan magyarázott. Mit mondjak, nem volt elle-
nemre a dolog. Úgy látszik, végre sikerült elfogadtatnom velük
valamit. Talán tényleg elhiszik, hogy nem tudok én szart se. Le-
het, hogy náluk tényleg ez a helyzet a seregben.
- Jól van, Andy. Később még beszélgetünk. Most elmehet.
Úgy mondta, mint valami pszichiáter, aki véget vet egy ana-
lízisnek.
- Köszönöm szépen az ételt - motyogtam. - Én igazán se-
gítenék, csak éppen nem tudom, mit várnak tőlem.
Bekötötték a szememet, de meglepő módon levették rólam a
bilincset. Éreztem, ahogy a vér visszaáramlik a kezembe. Fel-
emeltek és kivittek. Arcomba csapott a hideg. Az irodában príma
meleg volt, no meg falhattam is, paradicsomot, kenyeret, rizst.
 Örültem, hogy túl vagyok egy nagyobbfajta akadályon, és
még egy kis ételt is kikunyeráltam tőlük. Nyilván amúgy is ad-
tak volna a jófiú-fázis jegyében, de jobb érzés volt, hogy kértem
és kaptam. A mutatványommal is elégedett voltam, és bíztam
benne, hogy jelentéktelen bugrisnak tartanak, akiből értékes in-
formációt nem lehet kiverni.

A bakancsomat még nem adták vissza, a felsebzett lábamon

nem tudtam rendesen járni. De lelkileg rendben voltam, és csak
ez számított. Az embernek minden csontját összetörhetik, ha
akarják, de hogy lelkileg megtörik-e, az csak tőle függ.
Végigbicegtem egy hosszú, hideg, nyirkos, linóleummal bo-
rított folyosón, és leültettek a végében. Töksötétben voltam, egy
árva fénysugár nem hatolt át a kötésemen. Időről időre lépések
visszhangzottak más folyosókon vagy keresztezték az enyémet.
Lehet, hogy valami irodaház volt.
Vagy egy óra elteltével megint lépéseket hallottam, de ezek
bicegősek, csoszogósak voltak. Valaki zihált. Egy őr levette a
szememről a kötést, és néztem, ahogy távolodik tőlem. A folyo-
só három méter széles lehetett, a fala csempézett, és ötméte-
renként ajtók nyíltak rajta. Jobbra két keresztfolyosót pillantot-
tam meg egymás mögött - az egész hossz lehetett harminc-
negyven méter. Sötét volt. A folyosó végén, az elágazásnál pet-
róleumlámpa égett.
 Balra nézve Menőt pillantottam meg. Vigyorgott, mint az
úritök.
- Gyakran jársz ebbe a klubba, pajtás? - kérdezte.
Az őr odahozta a bakancsunkat, aztán visszament a társaihoz,
akik néhány méterre üldögéltek, rajtunk tartva a szemüket.
- Muzulmán, keresztény vagy zsidó? - kérdezte az egyik.
- Keresztény - feleltem. - Angol. Keresztény.
- Nem zsidó?
- Nem. Keresztény, keresztény.
- Nem Tel-Aviv?
- Nem, nem Tel-Aviv. Angol. Nagy-Britannia.
Bólintott, aztán a haverjainak karattyolt.
 - Ez a barátom itt - mondta - keresztény. Muzulmán és ke-
resztény oké Irakban. Együtt élünk. De zsidók nem. Zsidók
rossz. Te zsidó vagy.
- Nem, én keresztény vagyok.
- Nem, zsidó vagy. Tel-Aviv. Tel-Aviv nem jó. Mi nem aka-
runk zsidók. Megöljük zsidók. Miért jöttök a mi országunkba?
Mi nem akarunk háborút. A háborút ti csináltátok.
Nem hőbörgött, egyszerűen csak beszélt. Irakban tényleg
elég nagy keresztény közösség él, főleg Bászra kikötővárosa
körül.
- Nem vagyunk zsidók, keresztények vagyunk - is-
mételgettem.
- Pilóták?
- Nem, pilótamentők.
Ha azt akarta volna, hogy muzulmánok legyünk vagy nap-
imádók, én bizony abba is belementem volna. Bólogattam én
mindenre, kivéve a zsidó ügyet. Kora hajnal lehetett, éreztük,
hogy az őrök valahogy így gondolkodnak: „Nektek is megvan a
magatok baja, nekünk is megvan a magunk baja, nekünk kell vi-
gyáznunk rátok, hát csináljuk úgy, hogy ne legyen semmi zűr."
Menő a lábát dörzsölgette.
- Segíthetek neki? - kérdeztem.
Legyintettek: csinálj, amit akarsz.
Menő és én előrehajoltunk, hogy szemügyre vegyük a lábát.
- Bob? - súgtam a fülébe.
- Nem tudom.
- Nyúl?
- Valószínűleg meghalt. És Mark?
- Meghalt. Mikor kaptak el?
- Délelőtt. Hallottam, amikor téged behoztak délután.
- Jól vagy? - Ilyen hülye kérdést hogy tehettem föl?
Úgy is nézett rám, mint az elmebetegre.
Az őrök megorrontották, hogy kommunikálunk, és az egyik
odajött, hogy véget vessen neki. Menő cigarettát kért tőle. Az őr
egész jól beszélt angolul, de Menő úgy mondta a „ci-ga-ret-tát".
mintha szellemi fogyatékoshoz beszélne, még az ujjaival is mu-
tatta a füstölést. Nem ment vele semmire.
Most már mind a ketten többet tudtunk egy kicsit. Tudtam,
hogy Nyúl valószínűleg meghalt. Bobról továbbra se tudtam biz-
tosat. Ültünk egy óra hosszat, de többet már nem kommuni-
káltunk.
Sajgott az egész testem, mégis majdnem elbólintottam. Ha
verik az embert, a teste fölspannolódik, de nyugalmi helyzetben,
amikor már nincs mi másért aggódni, minden apró fájdalom
megnövekedik. Olyan ez, mint az iskolában. Ha összeverekszel
a srácokkal, fel vagy húzva, az ütések eleinte nem fájnak. A
fájdalom egy-két óra múlva következik. Az ajkam még mindig
vérzett. A szám verés közben több helyen fölrepedt, s a sebek
folyton be akartak hegedni, de a legkisebb mozdulatra újra fel-
nyíltak. A seggem és a gerinctövem sajgott az egész napi beto-
non üldögéléstől. A sérülésektől, sebektől még kimerültebbnek
éreztem magam. El-elbólintottam, aztán egy-két perc múlva na-
gyot rándultam, és fölriadtam. Ez így ment vagy félórán át. Az-
tán egymásnak dőltünk Menővel és elszunnyadtunk.
Ajtócsapódásokra, beszédhangokra ébredtünk. A lámpa
fénye egyre közeledett a folyosó végéről. Sok-sok ember jött
mögötte. Szóval megint költözünk.
Megbilincseltek, bekötötték a szemünket, de nem
erőszakosan. Felkeltünk, végigbotorkáltunk a folyosón, ki a le-
vegőre. Egy Land Cruiser várt ránk járó motorral.
Amint beszálltunk, levették a szemkötésünket - el nem tud-
tam képzelni, miért, hacsak valaki el nem cseszett valami uta-
sítást. Nekivágtunk, elöl két őrrel, hátul eggyel.
- Bagdad? Bagdad? - érdeklődött udvariasan Menő.
- Az, Bagdad - felelte a sofőr.
A sofőr ismerte az összes mellékutcát. Vagy tíz percig teke-
regtünk közöttük vakító reflektorokkal, s az őröket az sem
érdekelte, hogy az utcatáblák felé nyújtogatom a nyakam. Egyet-
len írott szót nem láttam. Nagy, kiemelkedő épületek se voltak,
amelyeket később azonosítani tudnék. Minden ház lapos tetejű.
Úgy festett, mintha ez volna a város szegénynegyede, de min-
denesetre lakónegyed, mert bombázásnak nyomát se láttuk. A
makadámút tele volt lyukkal, a járdák helyén föld. Az útfélen el-
hagyott, kutyák hugyozta roncskocsik.
Nagy fakapu előtt fékeztünk. Befelé nyílt, és egy kis udvarra
hajtottunk, a Land Cruiser épp hogy meg tudott volna fordulni
benne. Katonák vártak ránk. Elszorult a gyomrom, kábán pillan-
tottunk egymásra Menővel.
Szuroksötét volt. Bevonszoltak bennünket egy épületbe, és
végig egy folyosón, amely alig volt szélesebb a vállamnál. Az
előttem haladó bakának fel kellett kattintania a zseblámpáját.
Aztán vagy egy tucat ajtó elé értünk, szorosan egymás után
következtek. A baka kinyitotta az egyiket, belökött, levette a bi-
lincsemet, és rám csukta az ajtót. Hallottam, hogy retesz siklik a
helyére, és lakat kattan.
Olyan sötét volt a helyiségben, hogy a kezemet se láttam, ha
a szemem elé emeltem. Iszonyatos szarszag terjengett.
Négykézlábra ereszkedve tapogatózni kezdtem. Apró fülke volt,
hamar felfedeztem benne a két porcelán talpalávalót s köztük a
tizenöt centi átmérőjű lyukat. Nem csoda, hogy úgy bűzlött az új
hálószobám. Egy istenverte arab klozetbe kerültem.
 Az embernek ilyen helyzetben ki kell használnia minden le-
hetőséget, s végre itt volt az alkalom, hogy aludjak egyet. Ki-
nyújtózni nem volt hely, így hát köréje tekeredtem a
vécélyuknak. Szellőzés nem volt, az egész hely iszonyúan
bűzlött, de ez van, ezt kell szeretni. Már az is valami, hogy ez-
úttal nem vertek össze.
Egy szempillantás alatt elaludtam.
 10

Ú
gy ébredtem, mint akit elkábítottak. Ajtók nyíltak
nagy zajjal a folyosón. Beszélgetést is hallottam, de
tudatában alig voltam az állapotom miatt. Fogalmam
sem volt, hány óra lehet. Az időérzékem teljesen felmondta a
szolgálatot, azt se tudtam, éjjel van-e vagy nappal. Márpedig az
idővel és a dátummal mindig tisztában kell lenni, mert egyrészt
jobban érzi magát tőle az ember, másrészt úgy az esze is jobban
vág. Ha nem tudod, milyen nap van, hamarosan azt sem fogod
tudni, milyen hét, milyen hónap. Az időnek nem lesz jelentősége
a számodra, elveszíted a kapcsolatot a valósággal. Ezért kell na-
gyon odafigyelni az első naptól fogva. Ránézel az emberek
órájára, amikor csak tudsz. Számok minden órán vannak - olyan,
hogy arab feliratú számlap, nincs. Eddig egyetlen őr sem viselt
órát, ami igen profi dolog volt tőlük. Persze, amennyire kivol-
tam, engem most nem is annyira ez aggasztott, hanem az, hogy
életben maradok-e.
Amikor az ajtómhoz odajöttek, még mindig kába voltam.
- Andy! Andy! Andy! - kiáltott be egy őr vidám kiscser-
készhangon. - Jól vagy, Andy?
- Jól, jól vagyok! - Igyekeztem derűsen, udvariasan
válaszolni.
Az izmaim begörcsöltek; merev voltam, mint egy deszka.
Megpróbáltam felállni. Ha azt látják, hogy csak heverészek, és
semmi erőfeszítést nem teszek, megint nekem esnek. De moz-
dulni se tudtam.
Kinyílt az ajtó,, napvilágot láttam. Tenyérrel fölfelé ki-
nyújtottam a karomat, mintegy a tehetetlenségemet jelezve.
 - Nem bírok mozdulni - mondtam. - Elmerevedtem.
Odahívott egy másik őrt. Megfeszítettem sajgó izmaimat:
most jön a rugdosás.
Beléptek a vécébe, fölém hajoltak.
- Egy, kettő, raj-ta - mondta az egyik szelíden.
Karjukat a nyakam köré fonták, és szinte részvétteljesen
fölemeltek. Alig akartam elhinni.
Reteszcsattanás, „Jó reggelt! Jó reggelt!", visszhangzott
végig a folyosón, amint az udvari kijárat felé közeledtek velem.
A napfény vakító volt, pedig a budiépület árnyékban állt.
Hunyorogtam. A nap elég alacsonyan járt, reggel nyolc óra lehe-
tett. Az ég gyönyörű, felhőtlen kék, a levegő hűvös, csípős, meg-
látszott benne a lehelet. Akár egy kora tavaszi reggel Angliában;
mintha csak a saját házam ajtaján lépnék ki, hogy munkába in-
duljak.
Közvetlenül előttünk egy gépkocsi, mögötte földszintes
épület. A távolban járművek berregtek, testetlen hangok kia-
báltak a laktanya más részében, városi neszek szűrődtek be a fa-
lakon túlról. Tőlem balra egy madár dalolt. Odafordultam: az
udvar falán túl nőtt egy fa, azon dalolt torkaszakadtából,
gyönyörűségesen.
Alatta, a sarokban, ahol a budiépület összeért a fallal, egy ra-
kás jókora fémdarab hevert. Amikor a repülők a fürtös bombákat
ledobják, a burkolatuk szétnyílik, és kibomlanak belőlük a ki-
sebb bombák. Ezek a nagy külső burkolatok leesnek a földre, és
itt szemlátomást összegyűjtötte őket valaki. Angol felirat volt
rajtuk. Jó érzés volt egy kis hazait látni. Baráti ürgék röpködtek
odafönn az égen, nem engem kerestek ugyan, de legalább ott
voltak, és slaugolták ezeket az alakokat.
A gépkocsi orra kifelé állt, s ahogy közeledtünk hozzá, fel-
berregett a motorja. Beszálltam, s velem együtt két őr. Az egyik,
az első fekete iraki katona, akit életemben láttam, a régi
zászlóaljamat juttatta eszembe. A nyolcvanas évek elején, ami-
kor dúlt az afrofrizura divatja, a fekete bakáink vettek egy haris-
nyanadrágot, levágták a szárát, s éjszaka, mint valami bankrab-
lók, a fejükre húzták, hogy leszorítsák a hajukat. Reggelre az af-
rójuk alaposan összepréselődött, úgyhogy amikor feltették a ba-
rettet, nem állt szét alóla röhejesen a hajuk. Eltávozás előtt meg
előkapták az afrofésűt, és megint égnek meresztettek minden
szálat.
Ennek a gyereknek fönn megvolt a nagy hajcsomója, alatta
karika, amit a sapka vágott, az alatt meg szerteállt, mint a
tüskebokor. Látszott, hogy nem dugja éjszakánként harisnyába a
fejét. Majdnem megmondtam neki, hogyan szépíthetné ki magát.
Vihognom kellett, amikor a zászlóalj eszembe jutott. Mintha
száz évvel ezelőtt lett volna.
Menő pocsék formában volt, csoszogott, mint valami
vénember, harminc centit ha lépett egyszerre, két srác támogatta
kétfelől. Vicces látványt nyújtottak, mert Menő vagy fél méterrel
toronylott föléjük. Mint amikor két kiscserkész támogat egy lan-
galéta nyugdíjast.
Az éles fényre összerázkódott, mint valami vámpír, és le-
sunyta a fejét. Olyan sokáig voltunk sötétben, hogy úgy éreztük
magunkat, mint a denevér, ha reflektorba kerül.
Láttam, hogy megint kommandósok az őreink, álcaruhában,
AK-47-esekkel. Menőn se volt bakancs, az ő lába is össze volt
vagdosva. Akárcsak nekem, nagy száraz vérfoltok virítottak a
zokniján, ahol egy-egy seb behegedt. A haja se göndör piszkos-
szőke volt már, hanem csomós vörösbarna. Arcán egyhetes bo-
rosta, azon meg sár- és varcsíkok.
Amint tolták be a járműbe, kinyújtotta a kezét, én pedig
megmarkoltam és behúztam.
- Jól vagy, haver? - kérdeztem.
- Jól, semmi bajom - felelte.
Még rám is vigyorgott. A házat lehet, hogy szétbombázták,
de a padláson még ég a villany.
Ez is egy kis győzelem. Testi kontaktusba kerültünk, szót
váltottunk. Jót tett a lelkemnek, reméltem, az övének is.
 Az őrök visszarakták a szemkötést, közben az orrnyergemen
felszakítottak egy sebet, és úgy összepréselték a szemgolyómat,
hogy hóvihart láttam. Houdini egyik titka az volt, hogy minden
izmát földuzzasztotta, amikor megkötözték, s így máris volt egy
kis mozgástere, amint ellazította őket. Próbáltam hát megfe-
szíteni az arcizmaimat, amikor a kötést feltették, de nem volt
semmi foganatja.
Felrakták a bilincset is, jó feszesen. A kezem még nyers
volt, a fájdalom szinte elviselhetetlen. Perverz módon mély
lélegzetet vettem, és összeszorítottam a fogamat, amint belemart
a húsomba. Ne lássák, hogy fáj. Eddig inkább rájátszottam a
szenvedéseimre, most meg egész érthetetlenül megmakacsoltam
magamat.
Ültünk és vártunk. Amint a motor berregését hallgattam,
azon tűnődtem, vajon hova visznek. Sikerült-e elhitetnünk ve-
lük, hogy jelentéktelen senkik vagyunk, akikre nem érdemes
időt vesztegetni? Valami börtönbe tartunk-e, ahol viszonylagos
kényelemben várhatjuk be a háború végét?
Gondolataimat egy őrféle szakította meg. Épp amikor a so-
főr első sebességbe kapcsolt, bedugta a fejét a nyitott ablakon, és
halkan így szólt: - Akárki is a maguk Istene, hamarosan
szükségük lesz rá. - Nem tudtam, a részvét mondatja-e vele,
vagy kegyetlen és előre kitervelt fogás ez, hogy ránk ijesszenek.
Mindenesetre sikerült elvennie az életkedvemet. Mintha csak azt
közölték volna velem, hogy meghalt az apám. A dolgok egész
jól álltak, és akkor jön ez.
Akárki is a maguk Istene, hamarosan szükségük lesz rá.
Az őszinte hangja készített ki a legjobban. Az Isten említése
volt a legborzasztóbb, mert úgy hangzott, mintha most már csak
ő segíthetne rajtunk. Azt jelentené ez, hogy ki fognak végezni
bennünket? Semmi gond - csak aztán tegyék közhírré, hogy az
otthoniak megtudhassák. És ha meg akarnak kínozni? Hallottam
horrorsztorikat az iráni-iraki háborúból, s arra gondoltam: lehet,
hogy most fogják lenyesni a tökünket, aztán a fülünket, kéz- és
lábujjainkat, szépen, lassan. De felülkerekedett bennem az opti-
mista: nem, nem tehetnek ilyet, tudniuk kell, hogy a háborút el-
veszítik, nem akarhatnak egy újabb Nürnberget.
Ha a kívánt hatás az volt, hogy elbúsítsanak - fényesen be-
vált. Menővel ugyanez volt az ábra, láttam. Amint a Land Crui-
ser végigrángott velünk az udvaron, azt motyogta a szája sar-
kából: - Teherbe biztos nem esünk tőle.
Vihogtam egy sort. - Ez igaz.
A kölyök az utasülésen hátrafordult, és ránk vicsorgott. -
Nincs beszéd! Nincs mondogatás!
Teherbe ugyan nem ejthetnek bennünket, de megdugni lehet
hogy akarnak. Őrült gondolat, de ilyenkor minden megfordul az
ember agyában. Ez jobban aggasztott, mint a lehetőség, hogy
meggyilkolnak.
Eszembe jutott, amikor erről beszélgettünk Chrisszel az
előretolt hadműveleti bázison.
„Már csak az hiányzana, ha elfognak - mondta Chris. - Hogy
hat csőgörény furakodjon egymás után a seggedbe."

Vagy negyedóráig hajthattunk ragyogó napfényben. Azt tud-

tam, hogy nem kifelé megyünk a városból, mert sűrűn fordul-
tunk be utcasarkokon, és az emberi zajok nem csökkentek.
Az egyik elöl ülő ürge elfingotta magát. Ocsmány féreg.
Nem elég a magunk baja, gondoltam, most még ennek a szarát is
rágjuk?
Nekik persze nagyon tetszett, az utasüléses hátrafordult, és
megkérdezte: - Jó? Jó?
- Nyam-nyam, mennyei - felelte Menő, úgy szimatolva a le-
vegőt, mintha legalábbis a yarmouthi tengerparton volnánk. -
Nagyon fincsi, igazán.
Az orrunk úgy eltömődött, hogy alig éreztünk valamit, de
azért fontos volt a tudtukra adnunk, hogy nem méltányoljuk a vi-
selkedésüket. Nemsokára már ők se bírták ott elöl a bűzt, és lete-
kerték az ablakot.
Isteni érzés volt hűvös levegőt érezni az arcomon. Odatar-
tottam, amíg már szinte csípte. Legalább elfeledkeztem a kezem-
ről. Kidolgoztam egy technikát: egyenes gerinccel előredőltem,
hogy a bilincs ne feszüljön a csuklómon. A probléma csak az
volt, hogy ahányszor megmozdultam, azt hitték, szökni akarok,
és visszalöktek.
A sofőr abbahagyta a röhögést: éreztem, hogy mindjárt meg-
érkezünk. Kaput nyitottak, behajtottunk valami egészen más fe-
lületre, és mentünk rajta még vagy kétszáz métert. Dühös han-
gok vették körül a Land Cruisert. Fogadóbizottság várt ránk.
Amint a gépkocsi megállt, feltépték az ajtókat. Kezek mar-
koltak a hajamba, az arcomba, és az oldalamon rángattak ki.
Egyenesen le a földre. Nem ez volt a legnagyobb verés, amit
kaptunk - pofonok, hajrángatás, ökölcsapások a bordáim közé -,
de megrázkódtatásnak óriási volt. Közben röhögtek, jártatták a
szájukat, én meg behúztam a nyakam, megfeszültem, és hagy-
tam, hadd csinálják.
Két-három perc múlva felemeltek és vonszolni kezdtek. A
lábam nem működött, csetlettem-botlottam. Ők meg csak von-
szoltak, gyorsan, gyakorlottan, mint teherhordók a dögöt a
mészárszéken. A nagy ordítozásban is igyekeztem kivenni, mit
csinálnak Menővel, de a magam kis környezetén kívülről nem
hallottam semmit.
Próbáltam emelgetni a lábam, nehogy még jobban le-
nyúzódjon. Tíz-tizenöt métert mehettünk. Míg az ajtóval vaca-
koltak, én levegőért kapkodtam. Felmentünk néhány lépcsőfo-
kon, amikre nem számítottam: bevertem a lábujjaimat, feljajdul-
tam. Összeroskadtam, de felráncigáltak, üvöltözve, a fejemet
püfölve. Végigmentünk egy folyosón. Rondán, hátborzongatóan
visszhangzott. Odakinn fülledt meleg volt, idebenn hideg, nyir-
kos, dohos a levegő. Mintha lakatlan épület lett volna.
 A cellaajtó valószínűleg nyitva volt. Belöktek egy sarokba,
és lenyomtak a padlóra. Úgy rendeztek el, hogy keresztbe vetett
lábbal üljek, de a térdem felfelé álljon, vállam hátrahúzva, ke-
zem a hátam mögött összebilincselve. Nem szóltam semmit,
hagytam, hadd csinálják. Még néhány pofon, rúgás, egy kis or-
dítozás, és bevágták az ajtót. Úgy hangzott, mintha keretbe
ágyazott fémlemezből volna, de a keret megvetemedhetett, mert
jó erősen be kellett csapniuk, és akkorát döndült, hogy halálra
ijedtem.
Egyedül vagy. Azt hiszed, egyedül vagy. Nem látod, mi fo-
lyik, képtelen vagy tájékozódni, félsz. Kurvára félsz. Zihálva sze-
ded a levegőt, és csak arra tudsz gondolni: legyen már vége.
Nem lehetsz benne biztos, hogy senki sincs veled a helyiségben.
Lehet, hogy nem mentek ki mind, lehet, hogy valaki figyel téged,
várja, hogy elkövess egy hibát, ezért behúzod a nyakad,
összeszorítod a fogad, és felmeredő térddel igyekszel védekezni
a mindjárt zuhogó ütések és rúgások ellen.
Becsapódott egy másik ajtó. Nyilván Menőt csukják be. Ez
is vigasz: hogy még mindig egy csónakban evezünk.
Nem tehettem mást, ültem ott, és próbáltam megnyugodni.
Mélyeket lélegezve és nagyon lassan fújva ki a levegőt, elemez-
tem a helyzetet, és arra a kézenfekvő következtetésre jutottam,
hogy hamarosan valami kellemetlen fog történni. Olyan helyre
hoztak most bennünket, amely jól szervezettnek, felkészültnek
tűnik. Volt fogadóbizottság, amely hirtelen és erőszakos sokkban
részesített bennünket; tudták, hogy kell ezt csinálni, mit és mi-
kor. De vajon ez-e a börtön, ahol maradni fogunk, vagy tranzit-
állomás csupán, ahol a kemény fiúk az eszüket játsszák? Most
már életem végéig be lesz kötve a szemem és megbilincselve a
kezem? Nem romlik-e így meg a látásom? És úristen - a kezem,
mi lesz a kezemmel?
Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy minden rendbe
jön, ha ráhangolódom az új környezetre. Olyan ez, mint amikor
belépünk egy házba, ahol még sohasem jártunk. Furcsa érzés, de
az első egy-két óra után már van vele affinitásunk, már otthono-
sabbnak látjuk. Tudtam, hogy ha a szemkötésemet leveszik, ez
fog bekövetkezni. A menekülésiútvonal-térképem és a tájolóm
még megvolt - ezeket legalább sikerült eltitkolnom előlük.

Hideg volt: nyirkos lakatlansághideg. A padló, amin ültem,

csupa híg sár meg szar. Rájöttem, hogy a kezemmel meg tudom
érinteni a falat. A vakolat tele volt lyukakkal, repedésekkel, a fal
és a padló találkozásánál rés tátongott. A betonpadló egyenetlen
volt. A seggemen égtek a felfekvések, megpróbáltam változtatni
a helyzetemen. Kinyújtottam a lábam, de nem segített; vissza-
húztam, és megpróbáltam az egyik oldalamra dőlni. Bármerre
dőltem, a kezem továbbra is fájt, nem találtam elviselhető pozi-
túrát.
Hangos beszélgetést, fel-alá járkálást hallottam odakintről.
Nyilván van valami rés az ajtón, vagy egy ablak, éreztem, hogy
azon bámulnak be rám, gusztálják bamba szemekkel a friss árut.
Átvillant az agyamon: ha az életben kikeveredek innét, soha
többé nem megyek állatkertbe.
Végül a hasogató csuklóm s a megfeszült testhelyzet elvisel-
hetetlennek bizonyult. Akár figyelnek, akár nem, muszáj lefe-
küdnöm. Azzal semmit se vesztek, ha megpróbálom.
Végigheveredtem az egyik oldalamon, s azonnal meg-
könnyebbültem - ámde azonnal kitört a pánik is. Üvöltözés, re-
teszcsattanás: húztam volna föl magam a fal mellé, de már késő
volt.
Az őrök kivágták az eresztékeiben undorítóan recsegő, meg-
vetemedett ajtót, belemarkoltak a hajamba, és ütöttek, rúgtak,
ahol értek. Az üzenet világos volt, mint a nap. Visszanyomtak a
feszített testhelyzetbe, és kimentek, becsapva maguk mögött az
ajtót. A retesz nagyot koppant, aztán csak távolodó lépteket hal-
lottam.
 Ez olyan, mint egy igazi börtön, ez a cella határozott céllal
épült. Teljesen ki vagyok nekik szolgáltatva. Szóval itt fog sor
kerülni mindenre? Szökésre semmi esély, s ha a helyzet ez ma-
rad, nem is lesz később sem.
Ezek a fiúk pontosan tudják, hogy mit csinálnak. A reakci-
óik kidolgozottak, összehangoltak. Egyszeriben minden reményt
elvesztettem.
Azon kezdtem tépelődni, vajon Jillynek megmondták-e,
hogy eltűntem vagy hogy halottnak nyilvánítottak. Bíztam ben-
ne, hogy szart se mondtak neki. Bíztam benne, hogy valaki csak
átjutott a határon, vagy hogy az irakiak kapcsolatba léptek a
Vöröskereszttel. Na hiszen. Lehet, hogy nemsokára tévésztár
lesz belőlem, ami nagy buli lenne. Vagy talán mégsem. A leg-
közelebbi hozzátartozó már azért is a körmét rágja, mert háború
van. Jilly mindig jól tűrte a munkámat. Az volt a hozzáállása,
hogy amit nem tud, az nem árthat. Egyszerűen kirekesztette az
agyából. Most azonban nyilvánvalóan tudja, hogy hol vagyok,
és tudják a szüleim is.
Félni csak attól a haláltól féltem, amikor nem veszik hírét,
hogy meghaltam. A gondolatát se bírtam elviselni, hogy nincs
holttest, akit a családom meggyászoljon, hogy úgy kell leélniük
az életüket, hogy nem tudhatnak semmi biztosat.
Ezen a ponton az iraki Főkunyhó nem akarta a halálunkat,
hiszen ezek a kis stréberek már rég kinyírtak volna bennünket,
ha hagyják. Ha pedig azt akarják, hogy életben maradjunk, an-
nak oka lehet - talán a propagandaértékünk, talán a tudat, hogy
úgyis elvesztik a háborút, s nem venné ki jól magát, hogy hadi-
foglyokat mészároltak le.
Muszáj volt belenyugodnom a helyzetbe. Az otthoniakon
nem segíthettem, így hát másfelé fordultak a gondolataim. Jobb
lett volna, ha nekimegyek a határnak még az éjjel? Legalábbis
meg kellett volna próbálkozni. De utólag mindig bölcsebb az
ember.
 Tele voltam sérülésekkel, meg voltam zavarodva. Még arra
sem emlékeztem, milyen nap van. Tudtam, hogy össze kell szed-
nem magam. Ha a foglyot össze tudjuk zavarni, annál
könnyebben megtörik. Egyelőre azonban semmit se tehettem, ki
kellett várnom, amíg megpillantok egy órát valamelyik őr csuk-
lóján.
A vallatóknak két akadályt kell venniük: az első az egysze-
rűbb, megtörni a foglyot testileg; a második már bonyolultabb,
lelkileg törni meg. Nem ismerik a pszichéjét, a gyengeségeit és
az erősségeit. Van, aki az első nap megtörik, van, aki soha - s a
legtöbben e kettő közé esünk. A vallató sohasem veheti biztosra,
hogy elérte célját. Az árulkodó jeleket nehéz észrevenni; a fizi-
kai állapotunkból nem ítélhet, mert tudja, hogy azt így is, úgy is
el fogjuk túlozni. Viszont megtanították neki, hogy a szem nem
hazudik. És akkor rajtunk áll, hogy ne lásson be ezen az abla-
kon; álcáznunk kell, hogy még mindig észnél vagyunk.
Produktívabb gondolatokat kezdtem forgatni a fejemben.
Újra végigmentem a sztorin, próbálva felidézni, hogy mit mond-
tam s remélve, hogy Menő is hasonlókat vallott. A cél az volt,
hogy mindaddig tartsunk ki, amíg az előretolt hadműveleti
bázison el nem tudják végezni a „kárrendezést". Főkunyhónk a
következő kérdést teszi fel magában: mit tudnak a Bravó Kettő
Nulla tagjai? A válasz az lesz, hogy ismertük a magunk felada-
tát, de senki másét, se jelenlegit, se tervezettet, úgyhogy semmi-
lyen műveletet nem veszélyeztetünk. Amit pedig tudtunk s ami
kockáztathatná más műveletek sikerét, azt már úgyis meg-
változtatták.
Tartanunk kell magunkat a sztorinkhoz. Nincs visszaút.

Ebben a feszített testhelyzetben voltam még egy óra múlva

is - de lehet, hogy csak tíz perc telt el.
Emberek járkáltak fel-alá, be-benéztek, motyogtak.
 Éhes voltam, szomjaztam. Iszonyúan szomjaztam.
Öklendeztem a szomjúságtól.
Kirugdosták az ajtót, szó nélkül felrántottak, és már von-
szoltak is a folyosón. Lábujjaimról szinte azonnal lejött az
összes var. Amennyire a kötés alatt kiláttam, macskaköves udva-
ron jártunk. A nap az arcomba sütött. Végigmentünk egy
ösvényen, fel egy lépcsőn, aztán újra sötétség. Hosszú, hűvös,
nyirkos folyosó. Irodai zajok. Jobbra fordultunk, és meg-
érkeztünk egy szobába. Ez is hideg volt, csak itt-ott akadtak ben-
ne fűtött pontok.
Rálöktek egy kemény székre. Olaj- és cigarettaszagot,
csípős testbűzt éreztem, hogy a szobában levőké-e vagy egy
előző fogolyé, nem tudtam. Hajoltam volna előre, de vissza-
rántottak.
Sokan voltak, csoszogtak, toporogtak; mintha kétoldalt sora-
koztak volna a falnál. Hallottam a petróleumlámpák sziszegését.
Nem tudtam, hogy ablaktalan-e a szoba vagy behúzták a
függönyöket, de a lámpák izzásától eltekintve nagyon sötét volt.
Egész testemben megfeszülve vártam. Csend volt több mint
egy percig. Ideges lettem. Itt most komoly helyre kerültem. Ezek
a fiúk nem bohócok.
Aztán egy hang szólt hozzám a szoba végéből. Kellemes,
nagypapás, öreges hang.
- Hogy van, Andy?
- Tűrhetően.
- Elég pocsékul néz ki. - Folyékonyan, noha akcentussal be-
szélt angolul. - Ha végeztünk itt, és szépen megértjük egymást,
talán hívok magának orvost.
- Az jó lenne. Köszönöm szépen. És a barátomat is nézze
majd meg, ha kérhetném.
- De előbb tudni szeretnénk, Andy, hogy mit keresnek ma-
guk a mi országunkban.
Újra felmondtam a mesémet, ijedten, alázatosan.
 - Helikopterrel jöttem, egy kutató-mentő osztag tagjaként.
Én egészségügyis vagyok, én nem ölök embert. A helikopter le-
szállt, aztán valami zavar támadt, azt mondták, hogy fussunk, a
helikopter meg elrepült. Nem tudom, hányan ugrottak ki belőle.
Meg kell értenie, teljesen össze voltam zavarodva. Éjszaka volt,
senki se tudta, hol a tisztünk, még az is lehet, hogy visszaszaladt
a helikopterre, cserbenhagyott minket. Fogalmam se volt, hol
vagyok, merre járok. Csak rohangáltam körbe, mint a kerge bir-
ka.
Hosszú szünet.
- Tisztában van vele, ugye, Andy, hogy maga hadifogoly, és
a hadifoglyoktól elvárhatók bizonyos dolgok?
- Igen, uram, és én szeretnék is segíteni.
Alá kell írnia néhány papírt, hogy elküldhessük a Vöröske-
resztnek. Csak így értesíthetjük a családját, hogy itt van.
- Bocsánatot kérek, a genfi egyezmény szerint nem kell
aláírnom semmit. Nem értem, miért kellene aláírnom papírokat,
ha egyszer arra tanítottak, hogy ne írjunk alá semmit.
- Andy - mondta a hang még nagypapásabban. - Segítenünk
kell egymásnak, ha azt akarjuk, hogy simán menjenek a dolgok,
nem gondolja?
- Hát persze. De én nem tudok semmit. Már mindent el-
mondtam.
- Ha nem segítünk egymásnak, gyötrelem lesz a vége. Érti,
ugye, Andy?
- Érteni értem, csak nem tudom, hogy mit akar. Én már min-
dent elmondtam, amit tudtam. Nem tudok többet.
- Pocsékul néz ki, Andy. Nincs szüksége orvosi segítségre?
- De igen, köszönöm.
- Hát, Andy, mindenért fizetni kell. Nekünk is szükségünk
volna egy kis segítségre. Kéz kezet mos, ismeri ezt a régi angol
közmondást, ugye?
Elégedetten nézhetett körbe, mert harsány hahota követte a
szavait, holott a fele szoba nyilván azt se tudta, mit beszél.
 - Én szívesen segítek - mondtam. - Segítek, amennyire csak
tudok. Kaphatnék egy kis vizet és ételt? Én meg a barátom már
rég nem ettünk egy falatot sem, és nagyon megszomjaztunk.
Igen elgyengültem.
- Ha segít, megegyezhetünk, de azt ne várja, hogy a semmi-
ért kap tőlünk valamit. Ért engem, Andy?
- Igen, értem, hogyne érteném, csak azt nem értem, mit
akarnak tőlem. Már mindent elmondtam. Egyszerű katonák va-
gyunk, kilöktek bennünket a gépből, és azt mondták, hogy men-
jünk. A hadsereg úgy bánik velünk, mint a mosogatóronggyal.
- Meg fogja látni, hogy mi többre becsüljük az egyes em-
bert. Hozatok magának ételt, italt, orvost, Andy, ha meg tudunk
alkudni. Mondja meg, hogy hívják a csoport többi tagját, hogy
értesíthessük a Vöröskeresztet az ittlétükről.
Szemenszedett hazugság volt persze, de bele kellett mennem
a játékba, hiszen ő alakította a jófiút, s minél tovább maradok az
ő kezei közt, annál jobb.
- Én csak egy nevet tudok, a cimborámét, Menőét. - Ő már
úgyis megadta a nevét, azonosítószámát, rangját és születési
dátumát, ahogy a genfi egyezmény előírja. Kimondtam a teljes
nevét. - Rajta kívül fogalmam sincs, ki van itt és ki nincs. Na-
gyon sötét volt, összevissza rohangáltunk, teljes volt a káosz.
Róla is csak azért tudok, mert őt láttam.
Éreztem, hogy a pasas nem hisz nekem. Gondoltam, a
könyörületességére apellálok. Megkérdeztem, nem lehetne-e le-
venni rólam a bilincset és a szemkötést.
- Iszonyúan sajog a kezem, és valami baj van a szememmel
is. Nagyon fáj a fejem.
- A bilincs és a kötés a maga biztonságát szolgálja -
válaszolta a hang.
- Értem, uram. Bocsánatot kérek.
Persze, az ő biztonságukról volt szó, nem az enyémről. Nem
akarták, hogy később azonosíthassam őket.
 Vagy egy óráig folytatódott ez a macska-egér játék. Nagyon
szívélyesen csinálták, semmi durvaságra nem került sor. De
éreztették velem, hogy hazudok, és magam is gyanítottam, hogy
néhányszor ellentmondásba keveredtem.
- Mondja, Andy, nem hazudik maga nekünk?
- Össze vagyok zavarodva. Nem hagynak időt a gondolko-
dásra. Szeretnék élve hazakerülni. Én nem akartam ezt a
háborút, és most nagyon félek.
Ekkor a családomról és az iskoláimról kezdett faggatni. -
Van diplomája?
Diplomám? Még érettségim sincs nekem.
- Nem, nincsen semmiféle bizonyítványom. Ezért is vagyok
katona. Mrs. Thatcher Angliájában az ember semmire se viszi,
ha nem részesült megfelelő oktatásban. Én a munkásosztályból
származom, vagyis a szemétdomb legaljáról. Azért léptem be a
seregbe, mert semmi más kiút nem volt a számomra. Angliában
drága az élet, rengeteg az adó. Ha nem állok katonának, már
éhen haltam volna.
- Vannak testvérei?
- Nincsenek. Egyetlen gyerek vagyok.
- Szükségünk volna a szülei lakcímére, hogy értesíthessük
őket. Bizonyára aggódnak már magáért.
Megmagyaráztam, hogy apámat elvitte a szíve, anyám pedig
otthagyott, és most valahol Amerikában él. Évek óta nem láttam.
Úgyhogy nincs is családom.
- De barátai csak vannak Angliában, akik szeretnék tudni,
mi lett magával?
- Magányos farkas vagyok én. A sereg az otthonom. Nincs
nekem senkim.
- Mit gondol, Andy, mit keresnek itt a nyugati hadseregek?
- Nem vagyok benne biztos. Bush azt mondja, neki Kuvait
olaja kell, Anglia pedig azt teszi, amit ő akar. Mindnyájan Bush
szolgái vagyunk, én meg John Majornek, ennek az új miniszter-
elnöknek a szolgája vagyok. Nem értem én ezt a háborút. Egy-
szerű egészségügyis vagyok. Segíteni akarok maguknak.
- Hát, hamarosan meglátjuk, Andy - mondta a hang. - Most
elmehet.
A mögöttem álló faszik fölrántottak, és rohanvást vittek ki-
felé. A lábam persze nem engedelmeskedett a gyors tempónak,
úgyhogy végigvonszoltak az egész folyosón, ösvényen, le a
lépcsőn, át a macskaköveken, be a cellába. Visszaraktak a sarok-
ba, ugyanabban a gyötrelmes pozitúrában.
Amikor az ajtó becsapódott, nagyot sóhajtottam meg-
könnyebbülésemben.
Két perc múlva nagy döndüléssel megint kivágódott az ajtó,
bejött egy őr, és levette a szememről a kötést. Aztán kiment, és
én most először vehettem szemügyre a környezetemet.
A padló ócska, morzsálló, nyirkos betonból volt. Az ajtótól
jobbra keskeny, magas ablak. Ahogy kinéztem rajta, egy nagy
kampót pillantottam meg a plafonon. Meglódult a szívem. Lehet,
hogy nemsokára azon fogok lógni?
A falak valaha krémszínűek lehettek, de most leírhatatlanul
mocskosak voltak. A festés málladozott, és tele volt arab felirat-
tal. Volt rajta néhány horogkereszt is, az egyik falon pedig egy
galamb hátulnézetből, amint száll föl összeláncolt lábbal. Alatta
angolul a következő szavak: „Egyetlen drágaságomnak, kisfiam-
nak, Josefnek. Látom-e még valaha?" Gyönyörű rajz volt. El-
tűnődtem, vajon ki csinálhatta, és mi lett vele. Talán ez volt az
utolsó, amit művelt, aztán kinyírták?
A falakon két óriási vérfolt, legalább egy liter foltonként,
odaszáradva. Az egyik mellett egy darab kartonpapír. Közelebb
csúsztam a seggemen, hogy elolvashassam, mi van ráírva. Egy
doboz darabja volt, amely valaha erősítő italporos zacskókat tar-
talmazott. Gyártották a middlesexi Brentfordban. A szívverésem
is elállt. Onnan származott Kate-nek, a kislányomnak az anyja.
Ismertem jól a várost, azt is tudtam, hol van ez az üzem. Kate
még mindig ott élt. Iszonyatosan feldúlt a gondolat. Meddig kell
nekem itt maradnom? A háború végéig? Amíg ki nem nyírnak?
Én is csak egy tétel leszek az atrocitások statisztikájában?

Védekezőmechanizmusként azt vetettem be, hogy a lehe-

tőségeken töprengtem. Maradtak-e közülünk mások is életben?
Tudják-e az irakiak, hogy mi ténykedtünk az utánpótlási vonal
körzetében, és csak játszanak velünk? Nem, csupán az tény, amit
biztosan tudok: hogy engem és Menőt elkaptak.

Vagy egy negyedóra múlva kivehetetlen hangokat hallottam

a folyosóról. Vadul dobogni kezdett a szívem. Továbbmentek,
mire föllélegeztem. Kinyílt egy másik ajtó. Biztosan Menőt vi-
szik kihallgatásra.
Egy órával később hallottam, hogy becsapják és rázárják az
ajtót. Sötétedhetett, mert az árnyékok már nem kúsztak be az aj-
tó alatt. Figyeltem, amint a hangok a folyosó végéig távolodnak,
aztán az ottani ajtót is bezárják, most első ízben, amióta itt vol-
tunk. Azt jelentené ez, hogy éjszakára békén hagynak ben-
nünket? Nagyon reméltem, mert égető szükségem volt egy kis
pihenésre.

A sötétség biztonságérzetet hozott, mert nem láttam semmit, és

félelmet, mert fáztam és végre jutott időm a gondolkodásra.
Próbáltam hason aludni, fejemet a betonnak támasztva, de a leg-
jobb testhelyzetnek az bizonyult, ha az oldalamra fekszem, és az
arcomat a padlóhoz szorítom. Így viszont a csípőcsontom nyo-
módott meg, úgyhogy pár percenként el kellett mozdulnom,
aminek persze az lett a vége, hogy egy szemhunyást sem alud-
tam.
 Lámpafény az ajtó alatti résben, lépések, kulcscsörgés. Re-
teszcsattanás. Kirugdosták az ajtót. Hallottam, hogy ezt csinálják
Menőével is.
Felültem. Felhúztam a térdemet, leszegtem a fejemet, és
vártam az agyalást. Odajöttek, felrántottak, és kivezettek. A
lábam nem bírta el a súlyomat, lógtam a kezükön. Vonszoltak
pár métert, aztán megálltak. Bevittek egy másik cellába. Nem
értettem, mi ez az egész. Fenyítés? Vécé? Újabb kihallgatás?
Lelöktek a padlóra. A bilincset levették, de a bal csuklómon
rajta maradt, s annál fogva bilincseltek oda valamihez. A jobb
kezem szabad volt.
- Most itt marad - mondta az egyik őr.
Kimentek, bezárták az ajtót, lépteik távolodtak a folyosón.
Tapogatózni kezdtem a jobb kezemmel, hogy mihez vagyok
hozzáerősítve, és egy emberi kart éreztem.
- Menő?
- Faszikám!
Nem akartam elhinni.

Mit mondjak, kurvára örültünk, hogy összekerültünk. Pár

percig csak ölelgettük, szólongattuk egymást elérzékenyülve.
Aztán lépéseket hallottunk a folyosóról. Az őrök kezdték kirug-
dosni az ajtót. Ránéztem Menőre. Ugyanolyan csalódottnak
látszott, mint én. De mit tesz isten: csak egy takarót hoztak,
hogy osztozzunk rajta. Szaddam születésnapja van, vagy mi a
lófasz?
- Hogy van a kezed? - súgtam Menő fülébe, mert nem tud-
hattam, nem hallgatják-e le a cellát.
- Szarul - felelte ő.
Örültem. Hülyén éreztem volna magam, ha rosszabb
állapotban vagyok nála.
- A térképem és a tájolóm még megvan - mondtam.
- Az enyém is. Szinte hihetetlen.
 - Az arany?
- A civilek elvették. Hát a tied?
- Tőlem a tiszturak fújták meg.
- Szép kis banda.
A következő félórában akár a gyerekek soroltuk a sebeinket,
szidtuk az őröket, szentségeltünk. Aztán elhelyeztük a pokrócot,
hogy a seggünk alá is kerüljön, és a hátunk mögött fölérjen a
vállunkig. Ahogy mocorogtunk és igyekeztünk kényelembe he-
lyezkedni, egyre szorosabbra zárult a csuklónkon a bilincs.
Ahogy ott ültünk a sötétben, végre megtudtam, mi történt
Menővel, Nyúllal és Bobbal, miután elszakadtunk egymástól.

A sövény takarásában osontak, amikor Menő zajt hallott, és

megtorpant. Mögötte megállt Nyúl és Bob is. Nem kiálthattak
előre figyelmeztetőleg. A járőr két részre szakadt.
A zaj abbamaradt. Vártak még vagy tíz percig, de senki se
jött vissza. Továbbindultak. Kétszáz métert mehettek, amikor va-
laki tizenöt méterről rájuk szólt. Két golyó egészen a közelükben
vágódott be. Tüzeltek rájuk mindenfelől. A harcérintkezés során
Bob is elszakadt tőlük.
Menő és Nyúl viszonozta a tüzet, és manőverezni kezdtek
vissza a folyóhoz. Százötven méterre tőlük kiabálás, lövöldözés
tört ki. Széthúzódó csatárláncban nyomultak feléjük az irakiak.
Menőnek és Nyúlnak harminc löszere maradt a Minimi-
hevederben és egy M16-os tára. Nem vághatták keresztül magu-
kat semmiképpen. Át kellett kelniük a folyón. Leértek a
vízpartra, és találtak egy csónakot. Lánchoz volt lakatolva.
Egyetlen útjuk maradt a menekülésre.
A folyó nem tűnt többnek száz méter szélesnél, és a sodra is
lassú volt, a víz viszont olyan hideg, hogy Menőnek a lélegzete
elállt. Amikor nagy nehezen kievickéltek a partra, rájöttek, hogy
csak egy kis mellékágat úsztak át. Ott álltak a folyó közepén egy
földnyelven, a partról, amit odahagytak, kiabálás, lövöldözés
hallatszott, elemlámpák fénye villogott a vízen. Fedezéket keres-
tek.
Körülbelül kétszázötven méterre tőlük pontonhíd zárta le a
földnyelvet. Fedezék nem volt, mindketten vacogtak, majd meg-
vette őket az isten hidege. Nyúl földerítette a terepet, hogy merre
tovább. Hallották, hogy a tűzharc folytatódik mögöttük, egy
hosszú Minimi-sorozatot például tisztán kivettek. Nyilván Bob
volt az. Azután csend lett.
Nyúl talált valami műanyag dobozt, amit kétfelé törtek, és
bedugták a ruhájuk alá, hogy fenntartsa őket a vízen. Egyetlen
módon távozhattak a földnyelvről: át kellett úszniuk a nagy fo-
lyót.
Egy órán át feküdtek a földön, várva az alkalmat. Zubbo-
nyuk, nadrágjuk jéggé fagyott; indulniuk kellett. Menő húzódo-
zott. Idáig is nehezen jutott el, nem bízott benne, hogy a nagy fo-
lyót át tudja úszni. Nyúl biztatta. Begázoltak derékig, és beleve-
tették magukat. A folyó ötszáz méter széles volt, a sodra erős, és
Menő nemsokára kapálózni kezdett.
- Meg tudod csinálni, öreg - mondogatta Nyúl. - Meg tudod
csinálni.
Végül Menő lába talajt ért. - Ez az alja - motyogta, ahogy
kikecmergett a szárazra, ösztönösen nyomulva tovább a partvo-
nalig, hogy ellenőrizze, nincs-e ott ellenség.
Visszanézve a folyóra konstatálta, hogy az ár vagy másfél
kilométerrel lejjebb sodorta őket. Azt is látta, hogy Nyúl még
mindig a vízben van. Visszarohant és kihúzta. Nyúl nem bírt
fölállni.
Menő észrevett egy szivattyúházikót vagy tíz méterre a part-
tól. Odavonszolta Nyulat és bevitte. Ekkorra már Menő is úgy ki
volt merülve, hogy két órába telt, mire az átázott ruhát le tudta
fejteni róla.
Hajnalodott. Menő kicipelte Nyulat a napra, fütyülve rá,
hogy lebukhatnak: az volt csak a fontos, hogy a fiú életben ma-
radjon. Parasztok tünedeztek föl a mezőkön, és Menő tudta,
hogy előbb-utóbb meglátják őket. Döntött: Nyúlnak orvosi se-
gítségre van szüksége. Bevonszolta Nyulat a kunyhóba, majd ki-
ment, és addig ácsorgott, míg egy parasztember fel nem figyelt
rá.
Berohant a kunyhóba, és behúzta az ajtaját. A paraszt oda-
szaladt, rájuk zárta az ajtót, és üvöltözve elnyargalt. Menő ad-
digra már csinált magának egy hátsó kijáratot a kunyhó falán.
Nyúl a generátor mellett hevert zihálva. Menő megmondta neki,
mi az ábra, és eltűzött. Fogalma sem volt, hogy Nyúl megértette-
e. Remélte, hogy igen.
Egy vádi kiszáradt medrében futott, amikor egy helybeli
észrevette. Hamarosan már vagy húszan-harmincan ügettek vele
párhuzamosan a vádi két partján. Aztán lövöldözni kezdtek rá.
Tudta, hogy elkapják, de rohant tovább. Rajta volt az arab fej-
kendő; amikor végre elébe kerültek és fellökték, azzal kötötték
hátra a kezét.
Az egyik előhúzott egy kést, és nekilátott, hogy lemetélje a
fülét.
Menő úgy döntött, ideje felhívni a figyelmüket az övében ta-
lálható aranyra. A helybeliek azt hitték, beütött a karácsony.
Marakodva szétkapkodták a pénzt, azután berángatták Menőt a
városukba.
A civilek szét akarták tépni. Lövések dörrentek, és Menő azt
gondolta, itt a vég. De csak katonák lőttek a levegőbe;
szétlökdösték a csőcseléket, és rátették a kezüket a hadifogolyra.
Fölrakták egy gépkocsikonvojra, visszahajtottak vele a fo-
lyón, és egy laktanyába vitték. Mindenki eszelősen izgatott volt:
Menő lehetett az első fehérszemű, akit nyakon csíptek.
Hozzábilincselték egy székhez egy tisztekkel teli szobában.
Jól beszéltek angolul, elmondatták vele a nagy négyest. - Mi volt
a feladata? - kérdezték azután, ő meg rávágta: - Erre a kérdésre
nem felelhetek.
Megmondták neki, hogy rosszul jár, ha nem felel: háború
van. Újra feltették a kérdést, de most csak addig jutott el, hogy
„Erre a..."; lerúgták a padlóra, és csépelni kezdték. Úgy hang-
zott, mintha versenyeznének egymással; jókedvűen, fecsegve
püfölték. Menőt balsejtelem fogta el.
Fél órán át verték. Addig nem is kérdeztek tőle semmit. Az-
tán az egyik tiszt felugrott és kiment. - Most majd megbánod -
mondta egy másik.
Az ember egy százhúsz centi hosszú, öt centi vastag dorong-
gal tért vissza. Nekiesett vele Menőnek.
Másfél-két percig csépelhette, és Menő biztosra vette, hogy
bele fog halni. Elkezdte hát előadni a fedőtörténetet.
Megkérdezték, hányan voltak abban a kutató-mentő osztag-
ban, s amikor Menő azt mondta, erre a kérdésre nem felelhet,
megint kezelésbe vették a doronggal.
Behoztak egy üres 66-ost meg egy 203-ast, és megkérdezték,
hogyan működnek. Menő nem volt hajlandó megmutatni, mire
újból megkenegették a doronggal. Akkor Menő arra gondolt: a
francba, csak fegyverek ezek, nem államtitkok. Ha én nem muta-
tom meg nekik, bárhol vehetnek egy Jane's-féle kézikönyvet, és
megnézhetik abban.
Szóval előadta nekik a pilótamentő sztorit, és egyelőre elhin-
ni látszottak, de megnyugodni korai volt még. Tudta, hogy eztán
jön csak a java.

Elmondtuk egymásnak, amit a járőr másik részéről tudtunk.

Amikor Menő utoljára látta Nyulat, egy hordágyon feküdt telje-
sen mozdulatlanul. Valószínűleg meghalt. Bobról fogalmunk
sem volt. Menő azt hitte, velünk van, mi azt, hogy ővelük. Menő
látta Bob cuccának egy részét, amikor Bagdadba vittek ben-
nünket; a heveder része volt, csúnyán összeégve. Ez nem sok jót
jelzett. Miközben engem a fogságba esésem után közvetlenül
vallattak, Menő egy másik szobában volt a megkerült felszere-
lésünkkel.
 - Voltak ott fegyverek is. Ezek a marhák az egyik 203-as-
sal szórakoztak, én meg rájuk ordítottam, hogy hagyják békén,
mert volt még benne egy lövedék. Szájon vágtak. Aztán el-
sütötték a vadbarmai.
Menő szerencséjére a 40 mm-es bombának legalább húsz
métert kell megtennie, hogy a tehetetlenségi elsütőszerkezet
működésbe lépjen. A bomba nekivágódott a plafonnak és vissza-
pattant. Allah rámosolygott aznap; ha a bomba felrobban, abban
a szobában mindenkinek kampec.
- Erre aztán kitört a pánik, és persze jól megraktak a
fáradságomért - mondta Menő.
Hülyére röhögtük magunkat. Jó volt újra hallani Menő
hangját.
- Aztán a törzsőrmester felvette az egyik tájolót, de az is-
ten barma azt se tudta, mit kell vele csinálni. Annyit tudott, hogy
iránytű, de képtelen volt használni. Persze úgy tett mintha, ne-
hogy megszégyenüljön a katonái előtt. Fejjel lefelé nézegette, én
meg a szám szélét rágtam kínomban, nehogy elröhögjem ma-
gam.
Elkomolyodtunk, és azon tűnődtünk, vajon Stan és Vince él-
e. Én úgy véltem, Stan meghalt. Már a menekülés és bujkálás el-
ső éjszakáján is pocsék formában volt, nem tartottam valószínű-
nek, hogy sokat javult az állapota.
- A rohadék! - fakadtam ki. - Nála volt a bojtos sapkám!
Kurvára bosszantott, hogy nála van a sapkám, pedig már
nem is kell neki, és soha többé nem kapom vissza.
- Az a nyavalyás mindig mindent megszerzett - mondta
Menő. - Lefogadom, hogy mostanra már az Atyaisten anorákját
is megfújta.
Vince-ben és Chrisben nem voltunk biztosak. Feltételeztük,
hogy aki még él, az velünk együtt fogságba esett volna, így hát,
akárcsak Bob, vagy meghaltak, vagy meglógtak.
Az egyetlen kérdés, amire nem tudtuk a választ: miért raktak
bennünket együvé? Bevették volna a mesénket? Vagy azt hiszik,
fecsegni fogunk egymás közt, és lehallgathatnak bennünket?
Egyetlen következtetésnek az kínálkozott, hogy nem érdemes
törnünk a fejünket, inkább ki kell használnunk ezt az előnyt.

Rögvest összekaptuk magunkat, amint a reteszcsattanást

meghallottuk a folyosó végéből. Lépések visszhangzottak, pet-
róleumlámpák fénye szivárgott be a cellánkba. Kirugdosták az
ajtót. Kurva jó, gondoltam, máris szétválasztanak bennünket.
Két őr jelent meg. Az első egy korsó vizet adott. A másik
gőzölgő tálkákat hozott.
Pokróc, víz, leves - mintha csak a Ritzben volnánk. Szoba-
szolgálat, kényeztetés. Már a nyelvemen volt, hogy hol a Finan-
cial Times aznapi száma.
Csak néztük őket, vállunk körül a takaróval, és vigyorog-
tunk, mint két hálás menekült.
- Amerikai? - kérdezték.
- Nem, brit.
- Nem Tel-Aviv?
- Nem, brit. Anglia. London.
- Ó, London. Futball. Manchester United. Futball. Jó.
- Az. Liverpool.
- Ó, Liverpool. Bobby Moore! Jó.
Nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, míg be nem csukták
maguk mögött az ajtót. Akkor összenéztünk, és elvigyorodtunk.
- Faszfejek - motyogtuk egyszerre.
A tálkákban forró, hagymaízű folyadék volt. A korsóban leg-
alább két liter víz, és jobb íze volt, mint a legfinomabb pezs-
gőnek. Elvileg szép lassan kell iszogatni. A gyakorlatban az em-
ber beszlopálja az egészet, mert nem tudhatja, nem jönnek-e
vissza érte a szemétládák. Ezzel persze azt éri el, hogy a torkát
megnedvesítette, de a hasa felpüffed tőle.
Megpróbáltunk elhelyezkedni. A bilincs arra kényszerített,
hogy hanyatt feküdjünk. Magunkra húztuk a pokrócot, és a pla-
font bámultuk. Hamarosan viszketni kezdett az orrom. Menő
ocsmányul bűzlött.
- Szegény feleséged - mondtam. - Egy ilyen bűzbomba
mellé kell hogy befeküdjön minden este. Akkor már jobb egy
szürkemedve.
Egy-két perc múlva iszonyúan rám jött. Biztos a hagymától.
- Menő, apafej... nagydolgoznom kell.
Menő mogorván feltornázta magát félfekvő helyzetbe, bilin-
cses keze a levegőben, hogy a lehető legmesszebb kerülhessek
tőle.
Nagy igyekezettel gyűrtem lefelé a nadrágom, vigyázva,
hogy ne szoruljon meg rajtunk túlságosan a bilincs.
- Az isten rakja beléd, csináld már – nyöszörgött Menő. -
Előbb-utóbb azért szeretném letenni a fejemet.
Végül nagy nehezen leguggoltam, és kiürítettem a segge-
met. Híg, fröcskölő szar repült szanaszét.
- Bassza meg - méltatlankodott Menő. - Ez itt az én
házam, hé - a magadéban is így viselkednél?
Nem tehettem semmit - fröcskölt belőlem elállíthatatlanul.
- Nincs benned semmi tisztesség. Az ember meghívja a
házába, vacsorával kínálja, és mi a fizetség? Összeszarja a
szőnyeget.
Úgy röhögtem, hogy beletottyantam, aztán úgy kellett
fölhúznom a nadrágot. Nem a legirigylésreméltóbb helyzet, de
volt három előnye. Az ő cellájában csináltam, nem a maga-
méban, egész kellemesen melegítette a lábam szárát, és
legközelebb ő következik.
A pokróc felét magunk alá tettük szigetelésnek, majd egy-
máshoz simulva, egymást melengetve lefeküdtünk.

Éjjel többször is hallottuk az őrök jövés-menését, az aj-

tócsapkodást. Minden alkalommal azt hittük, értünk jönnek, de
mindig továbbmentek.
 Egyszer kirugdostak egy távolabb levő ajtót, és fojtott
nyöszörgést, ordításokat hallottunk: vertek valakit. - Rossz fiú!
Rossz fiú! Felállni! - kiabálta valaki. Aztán mintha pléhtányért
vágtak volna a falhoz.
Mintha a „Stan" szót is kivettem volna a kiabálásból. Aztán
csönd lett. Annyit legalább megtudtunk, hogy még egy taggal
gyarapodott a képlet, és akárki is az, veszélyt jelent a
számunkra. Menő és én nagyjából ugyanazt a sztorit adtuk elő;
ez a harmadik lehet, hogy kirántja alólunk a szőnyeget.
Egyszerre, mintha csak a vigasztalásomra küldték volna,
bombázók dörejét hallottam vagy két kilométerről. Fölcsapott
bennem a remény. Ha találat éri a komplexumot, akár meg is
szökhetünk.
Az éjszaka hátralevő részét együtt töltöttük. Ahányszor csak
ajtó csapódott, azt hittük, értünk jönnek, és gyorsan
elbúcsúztunk egymástól. Végül valamikor reggel kirugdosták a
cellánk ajtaját. Megbilincseltek, bekötötték a szememet és elvit-
tek.
Tudtam, hogy vallatásra visznek; betéve tudtam már az
útvonalat. Ki az ajtón, jobbra fordulni, végig a folyosón, balra
fordulás, át a macskaköveken, fel a lépcsőn, végig az ösvényen,
el a bokrok mellett, be a szobába. Feltettem, hogy ugyanaz a
szoba.
Lelöktek egy székre, és megmarkoltak.
- Jó reggelt, Andy - szólalt meg a hang. - Hogy van?
- Jól, köszönöm szépen - feleltem. - Köszönjük a pokrócot.
Nagyon hideg van éjjel.
- Igen. Mint látja, Andy, mi jól bánunk magukkal. Jól
bánunk azokkal, akik a segítségünkre vannak. És maga segíteni
fog nekünk, ugye, Andy?
- Igen, megígértem már. Amennyire csak telik tőlem.
- Bizonyos dolgokat tisztáznunk kell, Andy. Tudja, nem
győzött meg bennünket arról, hogy maga nem zsidó. Bizo-
nyítékra van szükségünk. Ha az, mondja meg, és sok kellemet-
lenségtől kíméli meg magát. Milyen vallású?
- Anglikán.
- Az mi?
- Keresztény vallás.
- Kit imádnak?
- Istent.
- Értem. És kicsoda Jézus?
Elmagyaráztam.
- Kicsoda Mária?
Elmagyaráztam.
- Andy, tudja maga, hogy mi ugyanazt az Istent imádjuk? Én
muzulmán vagyok, és ugyanazt az Istent imádom, mint maga.
- Igen, értem.
- Maga hívő ember, Andy?
- Igen, hívő vagyok. Nagyon komolyan veszem a vallást.
- Mesélje el nekem, hogyan imádkoznak a keresztény vi-
lágban.
- Térdepelve, illetve állva, mindegy. Nálunk az imádkozás
nagyon személyes dolog, magánügy.
Amikor fiatalkorú katona voltam Shorncliffe-ben, a
zászlóalj minden negyedik vasárnap kivonult istentiszteletre.
Mindenki a legjobb egyenruhájában és bakancsában, vi-
gyázzmenetben a laktanyától a helyőrségi templomig. Nagy csa-
pás volt ez nekem, mert hetente csak egyszer kaptunk kimenőt,
és éppen vasárnap. Nemigen figyeltem hát oda, mi folyik a
templomban.
- Maguk mikor böjtölnek?
Böjtölünk? Fogalmam se volt róla.
- Mi nem böjtölünk.
Elváltozott a hangja. - Maga hazudik, Andy. Tudjuk, hogy a
keresztények is böjtölnek.
Mesélni kezdett a nagyböjtről. Mindig tanul az ember. Sej-
telmem se volt róla, hogy a katolikusok böjtölnek.
 - Én protestáns vagyok - mondtam. - Az egészen más.
Ez megnyugtatta.
- Akkor meséljen az ünnepeikről. Milyen ételeket esznek?
Miket tilos enni?
Törtem a fejem, hogy miket is csinálnak az emberek ara-
tóünnepen meg húsvétkor.
- A protestánsok mindent megesznek. Sőt mi egyenesen
büszkék vagyunk arra, hogy bármit megehetünk, amikor csak
akarjuk. A miénk nagyon liberális vallás.
- Nem kell megtartóztatniuk magukat a disznóhústól?
- Nem.
Közbeszólt egy másik, egész jó angolsággal. Közölte, hogy
Sandhurstbe járt, a katonai akadémiára.
- Mikor van Szent György napja?
Gőzöm nem volt.
- Hát Medárd-nap?
Dettó.
- Hogyan temetkeznek maguk? Hogyan gyászolnak? Med-
dig?
Két órán át kerülgettem a válaszokat, mint macska a forró
kását.
Végül így szólt a hang: - Nézze, Andy, mi tudjuk, hogy
maga zsidó, és ezt be is tudjuk bizonyítani.
- Téved. Nem vagyok zsidó.
- Meséljen nekünk a judaizmusról.
- Vannak pajeszos ortodox zsidók, akik nem esznek disz-
nóhúst. Ennyit tudok. A zsidó közösséggel mi nemigen elegye-
dünk.
- Volt zsidó barátnője? Ismer angliai zsidókat? Mondja meg
a nevüket és a lakcímüket. Honnan tudja, hogy zsidók?
- Sohasem volt dolgom zsidó nővel.
- Miért, Andy, csak nem homokos?
 - Nem vagyok homokos, de nálunk Angliában eléggé el-
különülnek a faji csoportok. A zsidó közösség meglehetősen ma-
gánakvaló, nem nagyon foglalkozik másokkal.
- Mekkora zsidó közösség él Angliában?
- Fogalmam sincs. Nemigen érintkezünk velük. Egyszer
csak támadt egy zseniális ötletem.
- Be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok zsidó.
- Hogyan?
- Úgy, hogy van fitymám.
Irtózatos arab zsivaj tört ki erre, sőt papírzizegést is hallot-
tam - lehet, hogy a szótárban keresgéltek.
- Megmutathatom - ajánlottam fel segítőkészen.
- Ha leveszik rólam a bilincset, megmutatom, mi az a fity-
ma.
Még most sem értették, miről beszélek.
- Hogyan írjuk a fityma szót?
Hallottam, hogy a pasas körmöl. Jobbról-balról megragadott
egy katona, és valaki levette a bilincsemet.
- Mire készül, Andy? Mondja meg, hogy mit fog csinálni.
- Lehúzom a cipzáramat, előveszem a nemi szervemet, és
megmutatom, hogy van fitymám.
Felálltam, és előhúztam a farkamat. Összecsippentettem a
fitymámat, és kinyújtottam, mint a rétestésztát.
- Látják, van fitymám! A zsidók körül vannak metélve,
mert előírja a vallásuk. Levágják róluk a fitymát.
Éktelen röhögés támadt. Visszapakoltam, a katonák meg
újra rám tették a bilincset.
Irtózatosan tetszett nekik ez a fitymaügy. Arabul karattyol-
tak, be-bedobva a fityma szót.
- Kér enni, Andy?
- Igen, köszönöm szépen. - S mivel ilyen fényes
jókedvükben voltak, hozzátettem: - És inni is, ha szabad.
Egy kéz a számba dugott egy datolyát.
 Röhögtek tovább, mintha ott se lettem volna. Elégedett vol-
tam magammal. Inni viszont nem kaptam. Csak ültem ott a dato-
lyamaggal a számban, és nem tudtam, mit csináljak. Nem akar-
tam lenyelni, hátha a torkomon akad. A sandhursti megértette a
problémámat, ráförmedt egy őrre, aki az állam alá tartotta a te-
nyerét. Óvatosan beleköptem a magot.
A szobában még mindig a fitymáról folyt a szó.
Hirtelen támadt egy gondolatom. Fogalmam se volt, hogy
állnak a járőr tagjai a fitymájukkal. Eszembe villant, hogy Bob
sötét bőrű, mediterrán. Ha a holttestét megvizsgálták, és netán
zsidónak nézték, ez kihathat ránk többiekre is.
- Persze, néha orvosi okokból a keresztényeket is körülme-
télik - mondtam. - Vannak szülők, akik már kicsi korukban
körülmetéltetik a gyerekeiket. Úgyhogy nem mind zsidó, aki
körül van metélve.
- Folytassa, Andy. Az előbb azt mondta, a zsidókat metélik
körül születésükkor. Most meg azt, hogy a keresztényeket is.
Hogy van ez? Nem hazudik?
- Nem. Szülője válogatja. Vannak, akik azt vallják, úgy higi-
énikusabb.
Ezen megint éktelen nagyokat röhögtek.
- Hamarosan újra beszélgetünk, Andy – mondta a hang.
Lábra állítottak, visszavittek a cellámba. Megint egyedül vol-
tam, megbilincselve.

Valamivel később hallottam, hogy Menőt visszateszik a cel-

lájába. Csend lett, és néhány órára békén hagytak bennünket.
Később, aznap délután újból értem jöttek.
- Meséljen nekünk arról a helikopterről, Andy - mondta a
hang, ahogy lelöktek a székre. - Milyen típusú volt?
- Chinook.
- Miért éppen Chinook?
- Fogalmam sincs, miért éppen Chinook, egyszerűen az volt.
 - Hol szálltak le?
- Fogalmam sincs, hol szálltunk le. Éjszaka volt.
Egészségügyi katonák vagyunk, nem navigátorok, mi mindig
hátul ülünk.
- Felszállt utána a helikopter?
- Fogalmam sincs, mi lett vele.
- Ha lezuhant, és tudja, hogy hol van, megkereshetnénk,
hátha ott vannak mellette a barátai is.
Rövid csend után hozzátette: - Nézze, Andy, mi sehol sem
találtunk roncsokat. A gép nyilván felszállt, és itt hagyta magu-
kat, vagy pedig maga hazudik.
- Nem hazudok.
Újra előadtam a sztorimat. Állandóan kérdésekkel szakított
félbe.
- Andy, utoljára kérdezem. Tudja, hol szálltak le?
- Nem, fogalmam sincs, hol szálltunk le. Megmondtam már,
hogy nem tudok semmi többet. Szeretnék segíteni, de nem tu-
dok. Én csak annyit akarok, hogy hazamehessek Angliába.
Elkomorult a hangja. - Mennyi üzemanyag fér egy ilyen he-
likopterbe?
- Gőzöm nincs. Én csak be szoktam szállni a helikopterek-
be, tudni nem tudok róluk semmit.
És ez többé-kevésbé igaz is volt. Én olyan technikai jellegű
dolgokat, amikre nincs szükségem, sose tudtam. A
fegyveremmel kapcsolatban is csak azt kell tudnom, hogyan
működik, milyen lőszer megy bele, mit kell csinálni, ha elrom-
lik. A lövedék kezdősebességére meg ehhez hasonló tudo-
mányokra semmi szükségem, lényegtelen. Az ember céloz, meg-
húzza a ravaszt, bumm, röpül a golyó. Ez vonatkozik a helikop-
terekre és egyebekre is. A legtöbb profi katonához hasonlóan
egyenesen gyanakszom azokra, akik mindenféle statisztikai ha-
dovákkal állnak elő. Az ilyesmi sokszor alkalmatlanságot leplez.
- Hogyan kell leereszteni a helikopter hátulját?
- Valaki megnyom egy gombot.
 - Hol van az a gomb?
- Nem tudom...
Feladták, visszavittek a cellámba. Sötét volt. A szemkötése-
met levették, de a bilincset nem. Már rég nem éreztem az ujjai-
mat, a kezemet. A csuklómon annyira megdagadt a hús, hogy
szinte benőtte a bilincs karperecét. Olyan volt a kezem, mint a
luftballon.
Hallottam, hogy tesznek-vesznek Menővel is, aztán vissza-
jöttek értem. A harmadik kihallgatásom volt ez, úgy rémlett, hu-
szonnégy óra leforgása alatt. De ez a harmadik volt a legijesz-
tőbb is, mert töksötétben vittek ki.
A hang előbb megint a helikopter iránt érdeklődött, aztán
rátért az átfogó kérdésekre.
- Hogyan tervezik az inváziót Schwarzkopf és a szövetsége-
sei?
- Nem tudom.
- Meg akarják szállni Irakot?
- Nem tudom.
- Mennyi repülőgépük van?
- Nem tudom.
- Hány szíriai katona készül Irak lerohanására?
- Nem tudom.
- Gondolja, hogy Szíria felől akarják megszállni Irakot?
- Nem tudom.
- Megtámadja-e Izrael Irakot?
- Nem tudom.
- Hány brit katona van itt?
- Ezt véletlenül tudom, mert megírták az újságok. Negyven-
ötvenezer. Nem vagyok benne biztos.
- Hány harckocsi áll készen Kuvait és Irak megszállására?
- Nem tudom.
- Repülőgép?
- Nem tudom.
- Tudja-e Bush, hogy nőket és gyerekeket gyilkol?
 Hátborzongató volt, mégis örültem: legalább nem ver-
tek, és nem azt emlegették, hány katonájuk esett el az összetűzé-
seinkben.
Hosszabb szünet után: - Andy, maga nem akar nekünk se-
gíteni. Tudnia kell, hány repülőgépet vezényeltek ide.
Iszonyúan fáradt voltam. Jószerint semmit sem aludtam, éhes
és szomjas voltam. Hányni tudtam volna a szomjúságtól.

Nappal a megszokott szörnyű lárma kíséretében az őrök ki-

rugdosták az ajtót, és hoztak egy korsó vizet.
Undorító, büdös lötty volt, mintha a csatornából merítették
volna, de engem nem érdekelt. A fő, hogy nedves. Ha megbeteg-
szem is tőle, rehidratál - hacsak nem adom ki magamból.
Rögtön el akarták vinni a korsót, úgyhogy egy szuszra kel-
lett kiinnom. Az első vallatás óta most először levették rólam a
szemkötést, kinyitották a bilincset, és csak álltak fölöttem, amint
két kézzel markoltam a korsót.
Amint a hideg víz a fogcsonkjaimhoz ért, azt hittem,
szétrobban a fejem a kíntól. Kinéztem a lábuk mellett a folyo-
sóra, és Stant pillantottam meg. Stan százkilencvenöt centi ma-
gas, a katonák, akik vonszolták, a hónaljáig se értek. Az egész
feje vércsatakos volt, beleértve a szakállát is. Egyik oldalt nagy,
csillogó repedés látszott a fejbőrén. Nadrágján csomókban
száradt a vér, sár és szar. A szeme csukva volt, nyöszörgött. Totál
ki volt készülve. Úgy éreztem magam hozzá képest, mint aki a
tengerparton nyaralt. Akkor láttam őt utoljára, amikor a
lökhajtásosokkal próbáltunk TACBE-kapcsolatot létesíteni.
Az őrök megfordultak, és észrevették, mit nézek. Kirúgták a
kezemből a korsót, és rugdostak, ahol értek.
- Nem néz! - ugatták. - Nem néz!
Az első vallatásom óta most rugdostak meg először: le tud-
tam volna mondani róla. Hogy elbaltázták-e a dolgukat, amikor
nyitva hagyták a cellám ajtaját, vagy szándékosan tették, el se
tudtam képzelni.
Összegömbölyödtem a nyirkos betonon. Borzalmasan fájtak
a fogaim, de legalább a bilincsemet elfelejtették visszarakni.
Hányinger kerülgetett. Próbáltam visszatartani, nehogy
megint dehidratálódjak. Végül nem bírtam tovább: feljött be-
lőlem az összes kincset érő folyadék, amit az előbb megittam.
Hallottam, hogy viszik Menőt; azt nem hallottam, hogy
Stant visszahozták volna. Nemsokára értem jöttek. A szokásos
rutin: szemkötés, bilincs, és már vonszoltak is egy szó nélkül.
Hosszú, hosszú csend; én csak ültem a széken. Lábak cso-
szogása, tollpercegés. Ugyanazok a szagok.
Mintha egy órán át nem történt volna semmi.
- Andy - hallottam egyszer csak. - Ma az igazat akarjuk
hallani magától.
Ugyanaz a hang, de most másképp szólt. Határozottabban,
türelmetlenebbül.
- Tudjuk, hogy eddig hazudott nekünk. Mi megpróbáltunk
segíteni magán, de maga egyáltalán nem segített. Ezért másféle-
képpen szedjük ki magából azigazságot. Érti?
- Érteni értem, csak azt nem tudom, mit akar tőlem. Már
mindent elmondtam. Én tényleg segíteni akarok.
- Rendben. Mit keres Irakban?
Eldaráltam ugyanazt a sztorit. Még be se fejeztem, felállt, és
fel-alá járkált.
- Ez minden, amit tudok - mondtam.
- Hazudik! - ordított az arcomba. - Tudjuk! Tudjuk, hogy ha-
zudik!
Felrántották az arcomat, és a hang tulajdonosa kemény
ütésekkel pofozni kezdett. Két őr a vállamnál fogva tartott a
széken.
Abbamaradt a pofozás, megint a képembe ordított: - Honnan
tudjuk, hogy hazudik? Onnan, hogy a rádiósuk a kórházunkban
van. Elfogtuk, és ő mindenről beszámolt.
 Lehetséges. Ha Nyúl él, pocsék állapotban lehet, s ki tudja,
mit ki nem fecsegett. De a hang azt nem árulta el, hogy miket tu-
dott meg Nyúltól. Talán mégis blöfföl?
- Ugye hogy hazudik nekünk, Andy?
- Nem, nem hazudok. Többet nem segíthetek. Egyszerűen
nem tudok semmi többet.
Könyörögtem, nyivákoltam. Nem bírtam ésszel fölérni, mi-
ért árulták ezt el nekem.
Újabb pofonok, elterültem a padlón. Felkaptak, levették a
bilincsemet. Vetkőztetni kezdtek. Most akarják lemetszeni a
tökömet?
Letépték rólam az inget, lehúzták a nadrágomat. Helyben
vagyunk, gondoltam, meg fognak dugni.
Lelöktek a székre, lenyomták a fejemet. Mély lélegzetet vet-
tem.

Valami vastag léc lehetett, vagy egy evezőlapát méteres

vége. Üvöltöttem, mint egy idióta. Végigverték vele a hátamat, a
fejemet. Elájultam.
Nyögve-zihálva tértem magamhoz, arra, hogy nyomnak
vissza a székbe.
- És most mindent el fog nekünk mondani,Andy.
Tudjuk, mi történt. Kihallgattuk a rádiósukat. Ő mondta,
hogy a rádiósuk volt.
Nyúl. Lehet, hogy tényleg kórházban van? Tagadtam, tagad-
tam, tagadtam. Ütöttek, vertek, csépeltek az evezővel. Aztán öt
percre abbahagyták, hogy kifújják magukat.
- Miért csinálja ezt, Andy? Miért nem mondja el, amit tud-
ni akarunk?
Rákezdtek megint.
 Később valami vasgolyóval püföltek, mintha középkori bu-
zogány lett volna. Nyakamba, karomba, vesémbe vágódott iszo-
nyatos precizitással. Ordítva zuhantam a padlóra. Ez már több a
soknál. Itt fogok megdögleni. Ahogy leestem a székről, a fiúk
rugdosni kezdtek. Visítottam, mint akit nyúznak.
- Hazudik! Mondja meg az igazat! - bömbölte a fülembe a
hang.
És így tovább, fogalmam sincs, meddig. Rugdosás, föl a
székre, pofonok, buzogány, evező. Kifulladtak az intenzív mun-
kában.
A hang csak ordított, én meg visszaordítottam.
- Bassza meg az isten - harsogtam -, nem tudom, nem tu-
dok semmit!
Arabul povedált valamit, és pufogni kezdtek rajtam a bakan-
csok.
Elvágódtam, újra és újra.
Fájdalom, kibírhatatlan fájdalom.
Kivonszoltak a szobából, meztelen felsőtesttel, nadrágom a
bokám körül. Az udvaron várt a fogadóbizottság.
Végigrugdostak-pofoztak rajta. Valaki úgy belerúgott a csupasz
seggembe, hogy azt hittem, szétreped. Szinte éreztem, ahogy fo-
lyik ki rajta a belső részem. Elvágódtam, visítottam, mint a ma-
lac.
Bedobtak a cellámba, visszarakták rám a szemkötést meg a
bilincset, és otthagytak meztelenül. Alig ment levegő a tüdőmbe.
Amikor annyira magamhoz tértem, hogy felülhettem,
végigtapogattam magam, nem tört-e csontom. Nem tört. A szel-
lemi állapotom pedig tűrhető. Úgyhogy basszák meg az anyju-
kat.

Sötét volt. Ki tudja, mióta hevertem ott. A hideget először

nem is érzékeltem: a fájdalom kirekeszti az ilyen apróságokat.
Most aztán borzongtam egyvégtében. Ha ez még néhány napig
így megy, gondoltam, nekem annyi. Ordításokat hallottam más
cellákból is, de csak magammal tudtam foglalkozni. Csak a per-
cet vártam, amikor megint elvisznek.

És ez így ment napokig. Órák órákra, napok napokra, egyik

verés a másik után, váltottuk egymást a két cimborámmal, s
közben a hideg betonon fetrengtünk kínunkban, várva, hogy ki-
rugdossák az ajtót.
- Ez az utolsó lehetősége, Andy, mondja el, mit tud.
- Nem tudok semmit.
Egyvalamit tudtam. Azt, hogy a többiek se köptek, különben
nem vallatnának tovább. Nem én leszek, akit megtörnek, hajto-
gattam magamban, nem fogom cserbenhagyni őket, nem én le-
szek, aki benne hagyja őket a szarban.
Aztán új módozatokat találtak a kínzásomra. Kétszer egy-
más után lenyomtak a székbe, előrehajtották a fejemet, és vastag
szíjú bőrkorbáccsal végigkorbácsoltak. S amikor abbahagyták, a
többiek folytatták a vasbunkóval meg az evezővel.
A hang meghitten duruzsolt a fülembe.
- Beszélnünk kell, Andy. Maga rossz állapotban van. Nem-
sokára meghal, és még mindig nem akar nekünk segíteni. Egy-
szerűen nem értem. Úgyis kiszedjük magából, higgye el. Vala-
melyikük úgyis köpni fog. Miért nehezíti meg a dolgunkat? Azt
akarja, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek?
Nagy, nyúzott, nyers seb volt a combom belsején.
Fémcsörgést hallottam, sziszegést, amint a petróleumlámpát
följebb csavarták. Kezek markolták meg a vállamat, leszorítottak
a székbe.
A tűzforró kanál feje újra és újra végigszánkázott a seb fe-
lületén. Az égő hús bűzétől hánynom kellett. Vonítottam, mint a
kutya.
Kanál. Ordítás. Kanál. Ordítás.
Kör alakban, kereszt alakban dörzsölgette a combomon.
 A bakák nem bírtak visszatartani, felugrottam, és ordítottam,
ordítottam, ordítottam.
Visszalöktek a székbe.
- Látja, Andy? Látja, hogy semmi értelme? Na, meséljen
szépen.
Nyúl ezek szerint szart se mondott nekik. Márpedig ha ő ki-
tartott, én is kitartok.
 11

E gyszer, a változatosság kedvéért, egész kellemesen in-

dult a vallatásom.
- Szörnyű állapotban van, igaz, Andy?
- Igen, szörnyű állapotban vagyok.
A szám annyira tele volt heggel és daganattal, hogy alig tud-
tam kipréselni a szavakat.
- Hogy vannak a fogai?
- Hátul széttört néhány. Fájnak.
- Hoztunk magának fogorvost - mondta csitítóan a hang. -
Kilenc évig dolgozott a londoni Guy's Hospitalban. Kitűnő szak-
ember.
Levették a szememről a kötést. - Hello, Andy - mondta a
fogorvos. Kinyittatta a számat, megnézegette, aztán elővett egy-
két szerszámot.
- Nagyra nyissa, Andy, legyen szíves – mondta tökéletes
angolsággal. - Ajaj, ez nagyon csúnya, de mindjárt rendbe hoz-
zuk.
Voltak gyanúim, de nem tehettem semmit. Olyan nagyra
tátottam a számat, ahogy csak tudtam, az a rohadék meg megra-
gadta a fogójával az első csonkot, és vadul megtekerte.
Felordítottam, dőlt a vér a számból.
- Tényleg azt hitte, hogy segíteni fogunk magán? - neve-
tett a hang. - Tényleg azt hitte, maga nyavalyás szarházi? Miért
törődnénk mi magával? Azt hiszi, a kormánya törődik? John
Major fütyül az ilyen szarcsimbókokra. Miért csinálja ezt? Maga
ostoba fajankó, egyenként fogom kitépetni a fogait!
 Nem tudtam felelni. Ordítottam. Láttam már, hogy meg fogok
halni. És azzal is tisztában voltam, hogy nem lesz se gyors, se
könnyű halál.

Már több napja ruhátlanul hevertünk a nyirkos hidegben.

Rendszeresen vertek bennünket a cellákban, és az
eszméletlenségig kínoztak vallatáskor. Megfeszített helyzetben
kellett ücsörögnünk a betonon, bekötött szemmel, megbilincsel-
ve. Ha felborultunk, bejöttek, és megvertek. Egyre fogyott az
erőnk.
Minden éjjel bombáztak, néha egészen közel. Egyszer az
egész épület megrázkódott, és az őrök fel-alá rohangáltak.
A betonon hevertem és üvöltöttem: - Gyertek! Bombázzatok
szarrá! Itt vagyok lent!
Reméltem, hogy megteszik. Azt akartam, hogy legyen vége
ennek az egésznek. Legyen vége a kínoknak.
A nehéz bombák zümmögő hangot adnak zuhanás közben.
Figyeltem minden zümmögésre, kényszerítettem, hogy énrám
pottyanjon. Rázkódott, rengett az épület. Éreztem a robbanások
lökőhullámait. Életemben először akartam meghalni, de nagyon.
Soha még ilyen mélyen magam alatt nem voltam.

Egyik éjjel vagy negyedóráig négyszemközt voltam Isten-

nel. Ott lebegett a cellám jobb felső sarkában, és beszélgettünk.
- Kérlek, segíts rajtam - rimánkodtam. - Ha most megse-
gítesz, én leszek a legjobb haverod. Ha tényleg itt vagy, csinálj
valamit, a kurva szentségit! Szükségünk van rád. Tedd meg, és
mindennap pénzt dobok a perselyedbe.
Elmondtam a Miatyánkból annyit, amennyire az iskolából
emlékeztem, de nem történt semmi. Kiderült, hogy nincs Isten.
Szép lassan haldokoltam. Ezt elárulja az embernek a teste. A
cellám húgyban-szarban úszott. Abban aludtam. Ellepett.
 Nagy néha hoztak inni.
Egyik éjjel bejött egy csapat őr.
- Tel-Aviv, Tel-Aviv - mondta az egyik.
- Nem, brit - motyogtam. - Brit vagyok.
- Fityma - követelte. Szemlátomást hallott a történetről, és ő
is látni akarta.
Mutattam, hogy a bilincs akadályoz, mire levették.
Bekötött szemmel, földagadt ujjakkal matattam a farkam
után. Kinyújtottam a fitymám, ők meg dűltek a röhögéstől.
Ketten hátracsavarták a karomat. Egy, aki előttem állt, a te-
nyerét csapkodta valamivel. Aztán valami átzúgott a levegőn, és
engem tetőtől talpig elöntött a fájdalom. Rogyadozott a térdem.
Lovaglókorbács nyelével vágtak a fütykösömre. Üvöltve vonag-
lottam a padlón, az őrök nyerítve röhögtek.
Fölém hajoltak, megpiszkálták a tojásaimat. Megint átvillant
rajtam, hogy meg akarnak dugni, de most már nem érdekelt. Az-
tán utoljára még jól tökön rúgtak, és miközben öklendeztem
kínomban, megbilincseltek, és kuncogva elvonultak.

Egyik nap ordítva rohantak be a cellámba. Az egyik egy

újságot lobogtatott. Orrom alá dugta: a címlapon a szövetsége-
sek előző napi bombázásáról adtak hírt. Az irakiak sorban kite-
rítették az összes halott kisgyereket. Kétségbeesett anyák sírtak a
fényképen az apró tetemek fölött. Az őrök úgy csépeltek, mintha
személy szerint én volnék felelős ezért az atrocitásért. Aztán fa-
képnél hagytak.
Magamhoz térve láttam, hogy az újság ott maradt. Oda-
másztam, és addig hunyorogtam, amíg meg nem találtam az
egyetlen nem arab írásjelet a cím mellett: a 4-es számot.
A február 4-i szám volt.
Ami annyit jelentett, hogy ötödik napja kínoznak.
 Zokniban és katonai alsóban voltam, az utóbbi teljesen elfe-
ketedett már, csupa szar volt és állandóan nedves a húgytól.
Vacogva hevertem a betonon, bekötött szemmel, megbilin-
cselve.
Őrök jöttek be, és addig piszkáltak a fegyvereik csövével,
míg el nem bődültem, mint a szamár. Erre belém rúgtak.
- Bush disznó - mondták. - Thatcher disznó.
El kellett ismételnem. Röhögtek, povedáltak egymás közt.
Néha odaültettek a falhoz, megmarkolták az arcomat, és úgy
üvöltöttek bele a képembe. Megszoktam.
Egy változás viszont volt a technikájukban. Az arcomat már
nem bántották. Pofozni pofoztak ugyan, de nem ütötték ököllel,
fegyveraggyal.

Zokniban-alsóban vonszoltak újabb kihallgatásra. Segítség

nélkül már napok óta nem bírtam fölállni.
Először nem történt semmi. Hosszú-hosszú csend.
Aztán teátrális sóhajtozás. - Jaj, jaj, Andy, mit csináljunk
magával? Maga egyszerűen nem akar nekünk segíteni.
- Segítenék én - motyogtam. - De nem tudok semmit.
Annyiszor elmondtam már, hogy magam is elhittem.
- Andy, tudja jól, hogy az egyik társuk kórházban van. Ka-
pott egy liter iraki vért, büszke lehet magára, most már közénk
tartozik. Megmutattuk neki, hogy nem vagyunk barbárok. Se-
gítettünk rajta. De magán nem segíthetünk, mert maga nem akar
nekünk segíteni.
Nem tudtam, higgyem-e vagy se. - Nagyon szépen
köszönöm - mondtam. - Örülök, hogy megmentették az életét.
- Árulja el nekünk, hogy mi történt, Andy. Mit keresett
Irakban? A barátai már mindenről beszámoltak, de a maga
szájából is hallani szeretnénk. Fog nekünk segíteni? Nincs több
időnk magára, Andy. Hagyni fogjuk megdögleni. Gondolkodjon
egy kicsit.
 Visszavittek a cellámba.
Igaz lehet? Tényleg a kórházukban van közülünk valaki?
Nyúl biztosan nem. Nyúl átfázott, kimerült, neki nem
vérátömlesztésre volt szüksége. Valaki más is túlélte az
összecsapást? Igen valószínűtlennek látszott.
Napközben hallottam, amint Stant és Menőt is elviszik.
Sötétedéskor értem jöttek. Most nem volt semmi beszéd. Nekem
estek a léccel azonnal.
Félájultan zuhantam a padlóra.
- Csak maga nem akar segíteni nekünk, Andy - mondta a
hang. - Mindenkitől hallani szeretnénk az igazat, de maga nem
áll kötélnek. Tudja, hogy az emberei kórházban vannak, és mi
hagyni fogjuk őket megdögleni.
Nem válaszoltam.
- Két embere van a kórházunkban, Andy, és ha nem vall,
ott döglenek. Nekünk ez semmit se számít. Bármikor meg-
ölhetjük őket, és magát is. Senki sem tudja, hogy maguk itt van-
nak. Maga nem volt hajlandó az aláírását adni, hogy
értesíthessük a Vöröskeresztet, így hát nem is értesítettük őket.
Ez a maga bűne, Andy. Mindenki más aláírta a papírokat.
Nem hittem neki.
- Tudjuk, hogy maga a parancsnok - folytatta a hang egyre
türelmetlenebbül. - Tudjuk, hogy maga őrmester, és ezeknek az
embereknek az elöljárója. Magán áll, hogy életben maradnak-e.
Ért engem?
- Igen, értem, de nem segíthetek, mert nem tudok semmit.
Nem hősködés volt ez, távolról sem. Időt kellett nyernem a
gondolkodásra. Tudták, hogy én vagyok a parancsnok, és meg-
változtatták a taktikájukat. Mostantól rajtam áll, hogy az embe-
reim élnek-e vagy halnak, mert a többiekből nem szedtek ki
semmit.
- Hát, akkor nincs mit tennünk. Ami történik, az a maga
lelkén szárad. Ezt ne feledje. Maga lesz a felelős a halálukért.
 Visszavonszoltak a cellámba. Kinyitották az ajtót, és beha-
jítottak a falhoz. Összecsuklottam, mint a bugylibicska.
- Buta, buta, buta - harsogták az őrök.
Békén hagytak egész éjjel. Sorra vettem a lehetőségeket. Ha
magamból ítélek, két napnál tovább úgyse bírnánk már. Stan le-
het, hogy még előbb bekrepál, ahogy kinézett. És a lényeg: én
vagyok a parancsnok, enyém a döntés felelőssége.
Tény, hogy hárman vagyunk itt a börtönben. Igaznak kellett
elfogadnom azt is, hogy másik kettő meg kórházban van. Menő
látta Nyulat a hordágyon, és lehet, hogy másvalakit is bevittek.
Az motoszkált az agyamban, hogy akkor járok el a legkorrekteb-
ben, ha odavetek valamit a vallatóknak, amivel kielégítem őket,
s így esetleg életben hagynak bennünket.
Úgy döntöttem, elég sokáig kitartottunk. Nyolc napja va-
gyunk fogságban, a bázisnak bőven jutott ideje a kárrendezésre.
Ideje magunkra is gondolnunk. Elég sokáig kitartottunk. Megtet-
tük a magunkét.
Nehéz döntés volt. A büszkeségnek nem lett volna szabad
szerepet játszania benne, de azért szerepet játszott.
Mit mondjak hát nekik? Az Ezredet kihagyom belőle, mert
az csak még jobban elmérgesítené a helyzetet. Biztosan tudják,
hogy a fiúk errefelé balhéznak mostanában. Tudhatják egyrészt
az akciókból, másrészt a médiából. Ők is nézik a CNN-t, mint
bárki más.
Amióta elfogtak, senki sem hozta szóba az Ezredet, és sem-
mi jele nem volt, hogy a különleges erők tagjainak tartanának
bennünket. Maradjon is így. Annyit tudhatnak rólunk, hogy egy
nyolctagú osztag vagyunk, amelyre az utánpótlási vonalnál buk-
kantak rá. Valami ennek megfelelővel kell előrukkolnom. Mit
kerestünk hát ott?
A kora reggeli órákban, amikor az őrök bejöttek hozzám, azt
mondtam nekik, beszélni szeretnék egy tiszttel. Nem értették.
- Tiszt - ismételtem meg. - Beszélni akarok egy tiszttel.
Eredmény nulla.
 Később, napközben belépett egy őr, aki tűrhetően értett an-
golul. - Maga buta, Andy. Miért nem segít nekünk?
- Én segíteni akarok. Egy tiszttel szeretnék beszélni.
- Meglátjuk.
Egy óra múlva beordított az ablakon egy másik őr. - Mit
akar?
- Egy tiszttel szeretnék beszélni. Mondani szeretnék neki va-
lamit, ami érdekelheti.
- Talán.
Két vagy három óra múlva átvittek ugyanabba az épületbe,
de egy másik szobába. Nagyon hideg volt. Lenyomtak egy
székre. Most egy másik hang szólalt meg: ezt még sohasem hal-
lottam.
- Mit akar mondani, Andy? Miért várt ilyen sokáig? Miért
vállalta ezt a rengeteg szenvedést, miért okozott ennyi
gyötrelmet a barátainak? Nem értjük magát.
- Tegnap megtudtam, hogy embereink vannak a kórházban,
és aggódom a biztonságukért, meg a miénkért is. Remélem,
gondját viselik a sebesülteknek.
- Természetesen. Mit képzel - csak úgy meggyilkoljuk őket?
Ne legyen naiv. Segítsen nekünk, és minden rendben lesz, ahogy
már az elején is megmondtuk. Szóval ezért akar most beszélni -
a járőr többi tagjának a biztonsága aggasztja?
- Igen. Nem akarom, hogy meghaljanak.
- Ne miattuk aggódjon, Andy. Gondoljon inkább magára
meg a családjára. A többiek miatt ne aggódjon. Segítsen nekünk,
és gondunk lesz magára.
- De én aggódom a sebesültek miatt. Nem akarom, hogy
meghaljanak.
- Magával törődjön, Andy. És most halljuk, mit keres ebben
az országban?
- Egy figyelőőrs tagja vagyok.
- Mi az a figyelőőrs?
 - Zászlóaljszintű felderítő alegység. Az utánpótlási vonalnál
kellett számlálnunk a mindkét irányba haladó katonai járműve-
ket, és jelentést kellett tennünk róluk.
Fogalmam sem volt, beveszik-e vagy sem. Elméletben egy
figyelőőrsnek lehet ilyen feladata, csak épp figyelőőrs sosem tar-
tózkodik az ellenség mögöttes területén - ez pontosan a
hadászati, vagyis a mélységi felderítés dolga. Mindenesetre elfo-
gadhatónak hangzott. Reméltem, hogy a Sandhurstben és a ve-
zérkari akadémián végzettek se találnak benne kivetnivalót.
Arab nyelvű fecsegést hallottam, emberek jöttek-mentek.
- Miért volt szükségük ilyen információkra?
- Nem tudom. Bizonyára ön is tudja, hogy a brit hadsereg-
ben a parancsűrlap tetején az áll: „Csak az lássa, akinek tudnia
kell róla". Minekünk nem mondanak semmit, mi csak egyszerű
bakák vagyunk.
Egyetértő mormogás hallatszott.
- Meddig akartak itt maradni?
Feltételeznem kellett, hogy a szerelésünket megtalálták és
átkutatták. Ha semmit se loptak el belőle, a fejadagok alapján el-
végezhették a maguk számítását.
- Legfeljebb tizennégy napig.
- Hányan voltak?
Ezt is könnyen kikalkulálhatták a megtalált hátizsákok
számából.
- Nyolcan.
- Hol szálltak le, Andy?
- Ha a szememről leveszik a kötést, leoldják a bilincsemet,
és adnak egy térképet, megmutatom.
Indulatos fecserészés.
- Levesszük a szemkötését és a bilincsét, Andy, de ne feled-
je, hogy veszélyes embereknek tartjuk magukat, úgyhogy ha
bármivel próbálkozik, azonnal lövünk. Megértette?
- Igen.
 Ha akartam, se tehettem volna semmit: jártányi erőm alig
maradt. Levették a szemkötésemet, és egy olajzöld egyenruhát
viselő tisztet pillantottam meg: előttem ült. A szoba bal felső sar-
kában egy másik tiszt ült bombázó-álcazubbonyban és repülőöl-
tözékben. Katonai bakancs helyett ezeken is magas szárú fűzős
cipő volt.
Az olajzöld egyenruhás tovább beszélt. Sose hallottam még
a hangját, de kitűnően beszélt angolul. Arab módra hátrafésült
haja volt, az uniformisa tiszta, frissen vasalt. Három-négy másik
ember is üldögélt a szobában. Cigarettáztak, apró poharakból
szürcsölték a teát. Ócska, rosszul szabott öltönyök feszültek raj-
tuk.
Egy ablakkal szemben ültem. Fákra meg egy falra láttam.
Napfény áradt be a szobába.
Mindkét oldalamon egy-egy őr állt. Az egyik pisztolyt tar-
tott a fejemhez, mintha bármelyik pillanatban karateütések
özönét zúdíthatnám a becses jelenlevőkre.
Az asztalon a mi egyik menekülésiútvonal-térképünk hevert.
- Felállhatok és odamehetek az asztalhoz?
- Igen.
A két őr felemelt, és odavitt az asztalhoz. A pisztoly a fejem-
nél maradt.
Megmutattam a körzetet, ahol leszálltunk.
- Jól van, Andy, ez stimmel. Ezt tudjuk. Azt is tudjuk, mi-
kor szálltak le, mert hallottuk magukat. Két éjszakával a lebu-
kásuk előtt, igaz? Helyes, most már látom, hogy segíteni akar
nekünk.
Hazugságaim egy részének az igazságon kell alapulniuk,
mint minden meggyőző hazugságnak, ezt tudtam. Nemcsak a ki-
képzésünknek alkotta ez részét, hanem gyerekkori tapasztalatom
is volt.
- Mutassa meg, hol bújtak el.
Ráböktem az utánpótlási vonal kanyarulatára.
 - Igen, igen, ezt is tudjuk. Helyes, Andy, nagyon helyes.
Még egyszer, hányan is voltak?
- Nyolcan.
- Mondjon néhány nevet.
Ez sem lehetett gond. Tudták, hogy nyolcan voltunk. Ha
ötünket - élve vagy halva - elkaptak, tudniuk kell a nevünket is a
dögcédulákról. És legalább azt a benyomást kelthettem, hogy se-
gítek - ami, egyelőre legalábbis, jó volt. Lehet, hogy később
minden a feje tetejére áll, és egész hátralevő életemet azzal
tölthetem, hogy kérdésekre válaszolgatok. Ezen a ponton azon-
ban nem volt választásom. Ha kiteríttetem velük a kártyáikat, a
végén még beváltják a fenyegetésüket.
Megadtam a neveket. Leírták.
- Igen, ismerjük őket.
- Kérem, bánjanak jól a sebesültekkel.
- Meséljen még nekünk erről a figyelőőrsről. Mi a dolga?
- Jelentést tesz.
- Arra utal ez, hogy a brit hadsereg meg akarja szállni Ira-
kot?
- Nem tudom. Nekünk nem mondanak semmit. Csak ránk
parancsolnak, hogy menjünk, tegyük a dolgunkat. Mi egyszerű
bakák vagyunk.
- Hány ilyen figyelőőrs van?
- Zászlóaljanként egyet szoktak kiküldeni.
- Hány zászlóaljuk van itt?
- Nem tudom. Ez engem sohasem érdekelt. Én csak egysze-
rű katona vagyok.
Örültem, hogy nem hoztunk járműveket. Amikor lebuktunk,
jól jöttek volna, de miután elkaptak, azok révén könnyebben
összekapcsolhattak volna bennünket az Ezreddel.
Egyelőre jól alakultak a dolgok. Elégedettnek látszottak az-
zal, amit vallottam. Fennállt persze a probléma, hogy odamen-
nek a másik kettőhöz, és azt mondják: „Na jó, most már tudjuk,
mit csináltak, de halljuk maguktól is." De ennek azért kicsi volt
az esélye. A fiúk eddig nem köptek, miért éppen most gondolnák
meg magukat?
Ha én nem vetek nekik valami koncot, kinyírják a srácokat.
Persze ha rájönnek, hogy most is hazudok, mint a pocok, el-
öntheti a vér az agyukat. De mást akkor sem igen tehettem.
- Köszönjük, hogy segít nekünk, Andy. Most majd jóra
fordul a sora. De ha kiderül, hogy hazudott, akkor nem. Örülök,
hogy magának legalább volt annyi sütnivalója, hogy a se-
gítségünkre legyen.
Kezdtem szar alaknak érezni magam. Vajon tényleg helye-
sen jártam-e el? Lehet, hogy most majd ki fognak használni?
Megparádéztatnak a tévékamerák előtt? „Íme egy derék angol
fiú, aki segített nekünk"?
- Jól van, Andy. Helyes, nagyon helyes. Akar egy cigarettát?
- Én nem dohányzom, de a barátom, Menő igen.
- Talán majd adunk neki napi egy szálat.
- Most, hogy vallottam, kaphatnánk egy kis ruhát meg vala-
mi meleget? Nagyon fázunk.
- Persze, nem probléma, hiszen most már barátok va-
gyunk. Visszamehet a cellájába, Andy, és talán jóra fordulnak a
dolgok. Le fogjuk ellenőrizni, amiket mondott.
Feltették a kötésemet és a bilincset, és visszavittek a cellába.
Fél óra múlva bejöttek, odadobták a ruháimat, és levették
rólam a szemkötést meg a bilincset. De a kisded játékaikról nem
tudtak egykönnyen leszokni. Amint öltöztem volna fel, mindun-
talan hanyatt löktek.

Amikor felébredtem, megint azon törtem a fejem, vajon he-

lyesen cselekedtem-e. Ugyanabban a sarokban feküdtem. Az
ember mindig ugyanarra a pontra tér vissza, talán mert ez biz-
tonságérzetet ad neki.
Bejöttek az őrök egy törzsőrmesterrel. Nagyon jól beszélt
angolul.
 - Á, Andy, Andy, a mi barátunk. - A szája tele volt
pisztáciával. - Az én nevem Mr. Dzsihád.
A padlóra köpte a héjakat.
- Jó napot, Mr. Dzsihád. - Tudtam, hogy nem hívhatják így,
de mit érdekelt az engem?
- Örülök, hogy visszakapta a ruháját, és hogy jobban érzi
magát. Ugye jobban érzi magát?
- Igen.
- Sajnos, gyógykezelésben nem részesíthetjük, mert az ne-
künk se jut. Gyerekek pusztulnak el a maguk bombázásaiban,
azoknak kell az orvosi ellátás. Ugye megérti?
- Hogyne érteném.
- Bush, Thatcher meg Major nem engedi át a gyógyszer
szállítmányokat. De enni tudunk adni magának. Kér?
- Igen, köszönöm szépen.
Hoztak be vizet meg egy kis csomag margarint. Kibontot-
tam, és falni kezdtem.
- Ami a szökést illeti, Andy. Lehet, hogy úgy gondolja,
ideje megpróbálkozni a szökéssel. Nem tanácsolnám. Bagdad-
ban van. Nincs hová mennie innen. És különben is barátok vol-
nánk, nem igaz, Andy? Zsíros szájjal bólogattam.
- Hadd mutassak magának valamit. - Mr. Dzsihád felhúzta
a nadrágja szárát, és megmutatott egy óriási, ronda sebhelyet. -
Fiatal koromban hat hónapig az irániak foglya voltam. Aztán a
barátommal együtt megszöktünk. Másnap elkaptak bennünket,
visszahurcoltak a táborba, és úgy döntöttek, példát statuálnak.
Hasra fektettek bennünket, két katona fölénk állt, és átdöfte a
térdünk hátulját a szuronyával. Egyszerűen kinyomták a láb-
unkból a térdkalácsunkat. Ha szökni próbál, Andy, kénytelen le-
szek ugyanezt csinálni magával.
Dehogy próbálok. Felállni alig tudtam. Mosolyogtam. - Én
csak haza szeretnék menni a családomhoz.
 - Ez a cella nagyon mocskos, Andy. Lehet, hogy maguk így
élnek, de mi, muzulmánok nagyon tiszta népek vagyunk. Taka-
rítsa föl.
- Mivel?
- A kezével, Andy. Rajta, rajta. Ilyen mocsokban nem lehet
élni.
Csak állt és nézte, amint négykézláb egy kupacba kaparom a
szart. Aztán adott két kartondarabot, hogy söpörjem rá, azzal ki-
mentek.
Felnéztem a falakra, és két friss vérfoltot pillantottam meg.
Tőlem származtak. Legalább én is hozzáadtam valamit a
környezeti jelleghez.

Idegeskedni kezdtem. Most mi lesz? Elvisznek innen? Vagy

itt maradunk?
Az olajzöld egyenruhás tiszt azt mondta: „Anglia kellemes
hely. Tizenöt évvel ezelőtt én is jártam ott. Egyetemi hallgató
voltam Londonban. Jól ismerem Londont. Egy nap talán majd
visszajut oda."
Talán. Majd.
 12

H atodikán valamikor délután bejöttek, újra megbilin-

cseltek, s feltették rám a szemkötést. Gondoltam,
megint kihallgatásra visznek. Az udvaron azonban
másfelé fordultunk, és feltuszkoltak egy jármű hátuljába.
Előrehajoltam, hogy ne feszüljön a bilincsben a kezem. Jó
meleg volt a kocsiban, hallottam a madarak énekét. Isteni idő
volt. Rettegtem, mint az állat.
Hatalmas kocsi volt. Öreg amerikai jószág, gondoltam, mint
az összes többi ebben az országban.
- Ha szökni próbál - mondta valaki -, megöljük a másik
kettőt. Ha ők akarnak szökni, magát öljük meg. Úgyhogy semmi
értelme.
Azt jelentené ez, hogy Menő és Stan is velünk jön? Vártam,
hogy mások is beszálljanak, de nem történt semmi. Mindkét ajtó
becsukódott. Egyedül voltam hátul. Elöl két fickó ült, mindegyik
jól beszélt angolul.
- Tudja-e, hová megyünk, Andy? - kérdezte a sofőr, ahogy
elindultunk.
- Nem, fogalmam sincs.
- Átvisszük a brit nagykövetségre. Hazamehet a csa-
ládjához. Gond egy szál se.
- Nagyon szépen köszönöm.
Összenevettek, és én velük nevettem, mint egy félkegyelmű.
- Csak vicceltünk, Andy. Haza fog menni, de majd később.
Soká.
Néhány percig csendben haladtunk.
- Hallott Ali babáról? - kérdezte az egyik.
 - Igen. Egy régi film, amit minden karácsonykor levetítenek.
Karácsonykor mindig az Ali baba és a negyven rabló megy.
- Hát, most Bagdadban van, Ali baba városában. Nagyon
szép város ez. De csak volt, mert most halnak meg az emberek.
Maguk idejöttek, és lebombázzák a várost. Gyerekeket bom-
báznak agyon. Egész családokat. Ez már nem Ali baba városa,
hanem egy romhalmaz. De ha majd megnyerjük a háborút, újra
felépítjük. Gond egy szál se. Fantasztikus város ez. Ali baba.
Bólogattam. Bekapcsolták a rádiót, és tekergetni kezdték a
keresőt. Ugyanaz ment mindenütt, üvöltő demagógia vagy vo-
nító arab zene. Remekül érezték magukat, leeresztett ablakkal
vezettek, gondjuk egy szál se.
Füleltem a város hangjaira. Közlekedési lámpáknál álltunk
meg, dudáltunk, emberek ordibáltak velünk. Muzsika bömbölt
az üzletekből, nyüzsgött a város. A két ürge egyszer csak fel-
röhögött.
- Épp a barátait nézzük ott elöl - mondta az egyik. - Egy-
másnak dőlve alszanak. Nagyon jó barátok lehetnek.
Pompás. Szóval Menő és Stan is velünk jön. Boldog voltam.
A fiúk rágyújtottak. Hajtottunk még vagy fél órát.
- Valahová máshová megyünk Bagdadban. Imádni fogja
azt a helyet. Príma hely. Csak vicceltünk a követséggel.
Amikor megérkeztünk a katonai fogdához, emberek
nyúlkáltak be az ablakon, fejbe vágtak, megtépték a bajszomat.
Semmi komoly, csak egy kis felebaráti kedveskedés.
Hallottam, amint sorompókat húznak föl, kapukat tárnak ki.
Továbbhajtottunk, megálltunk. Kiszedtek a gépkocsiból, és pok-
rócot borítottak a fejemre. Odavezettek egy ajtóhoz, aztán végig
egy széles, betonozott folyosón. Beszélgetés, reteszcsattanások,
kulcscsörgés.
Ez a hely nem volt nyirkos, csak épp jéghideg. Bevezettek
egy cellába. Leültettek a padlóra, s levették a kötésemet és a bi-
lincsemet. Katonákat pillantottam meg olajzöld uniformisban,
vörös barettben, fehér hevederszíjakkal, lábszárvédővel. Katonai
rendőrség. Észrevettem egy tisztet meg két civilt. Rám csukták
az ajtót, és otthagytak.
A cellaajtó olyan volt, amilyen mögé a seriffek szokták rek-
kenteni a delikvenst a westernekben. A rácsra pokrócot akasztot-
tak, hogy ki ne lássak. Az öt méter magas plafon közepén volt
egy neonlámpa. Mindjárt a plafon alatt keskeny kis hornyolt ab-
lak. Betűzött rajta egy fénysugár. A falak alsó része vörösre, fel-
ső része magnóliaszínűre volt mázolva. Először csak ennyit le-
hetett kivenni. Aztán feltűntek az arab nyelvű karcolások. Meg-
láncolt lábú galambok itt is, egy nőalak.
Leléptem a cellát. Körülbelül háromszor négy méteres volt.
Hallottam, hogy más ajtók nyílnak-csukódnak. Fel-
tételeztem, hogy Menőt és Stant is ide zárják. Legalább egy he-
lyen leszünk. És a vallatóközponttal összehasonlítva ez maga a
Buckingham-palota.
Most akkor végeztek velünk, vagy mi van? Nem tudtam, de
nem is igen érdekelt. Imádtam ezt a helyet.
Negyedóra múlva nyílt az ajtó. Sziszegve talpra kecmereg-
tem, hogy valami tiszteletet mutassak, mert az sosem árt.
Új figura lépett be a cellába. Civil ruhában volt, de
álcazubbonyban. Lehetett vagy százhatvan magas, a haja
hófehér. Orrán iszonyú vastag szemüveg, arcán nagy, boldog
mosoly.
- Akar együtt lenni a barátaival? - vigyorgott rám.
- Igen, nagyon.
Karon fogott, és átvezetett egy három ajtóval odábbi cellába.
Üres volt.
Remek - marha jó vicc! Leültem a padlóra, és igyekeztem
nem csalódott képet vágni.
Két perc múlva nyílt az ajtó, és ott állt Menő. Összeö-
lelkeztünk, kezet ráztunk. Újabb két perc elteltével bebotorkált
Stan, őrök támogatták kétfelől. Kezében egy tálca rizs. Amint az
őrök bezártak bennünket, először hitetlenkedve meredtünk egy-
másra, aztán csak úgy dőlt belőlünk a szó.
 - Chris és Vince? - kérdeztem.
- Vince halott - mondta Stan. - Végkimerülés. Chrisszel el-
szakadtunk egymástól, nem tudom, mi lett vele. Na és a másik
három?
Megmondtam neki, hogy Mark meghalt, és valószínűleg
Nyúl meg Bob is - annak ellenére, amit az irakiaktól hallottam.
Elcsendesedtünk, azután falni kezdtünk. Lépéseket, kulcs-
zörgést hallottunk, ezért megint felálltunk. Kinyílt az ajtó, és egy
őrnagy lépett be. Ő a börtönigazgató, közölte.
- Ami eddig történt önökkel, azért nem vagyok felelős -
mondta jobb angolsággal, mint amilyen az enyém. - Mostantól
azonban az én felelősségi körömbe tartoznak. Kapnak élelmet,
ellátást. Ha jól viselkednek, nem lesz panaszuk. Ha gondot
okoznak, megbüntetjük önöket.
Százhatvanöt centi lehetett, sovány, de elegánsan öltözött,
makulátlanul fésült-borotvált, jó szagú. Őszintének látszott. A
mögötte álló őrök arcán viszont nem tükröződött semennyi tisz-
tesség. Ugyanolyan brutálisnak ígérkeztek, mint az eddigiek.
Amint az őrnagy kiment, tapasztalataink és kiképzésünk
alapján megegyeztünk néhánylényegi dologban.
Szürke figurák maradunk minden körülmények között, nem
reagálunk semmire, nem bízzuk el magunkat. Még nem vagyunk
kinn a szarból.
Amikor az őrök legközelebb bejöttek, vizet kértem tőlük.
Hoztak egy korsót meg egy poharat. Ittunk, aztán a korsót letet-
tük a földre, mint aminek ott a helye. Senki se vonta kétségbe.
- Hogyan vécézhetünk? - kérdezte Stan.
- Majd ha megengedjük.
- Hasmenésünk van, fáj a gyomrunk. Kellene egy vödör
vagy valami.
Hoztak egy küblit. Apró győzelmek, de mégis azt jelezték,
hogy tudjuk manipulálni környezetünket. Aznap éjjel motyogást
hallottunk a közelből, és arra következtettünk, hogy más foglyok
is vannak itt. Végül azt is kiderítettük, hogy közvetlenül mellet-
tünk vannak elhelyezve. Hogy hányan, azt nem tudtuk.
Bádogpoharunkkal megkocogtattuk a falat, hogy kiderítsük,
szövetségesek-e. Nyugati ember azonnal felismeri ezt a baráti
kopogásjelet: tá-tititi-tá-tá, amire a válasz persze az, hogy: tá-tá.
Ezt a választ kaptuk. A kontaktusteremtés jót tett a lelkünknek,
remélhetőleg az övéknek is.
A helyzetünkön kezdtünk rágódni. Itt van-e vajon a járőr
többi tagja is? Tranzitállomás ez, vagy végig itt maradunk?
- Fogalmunk se volt, hová a francba lettetek - magyarázta
Stan. - Vince valami repülőgépről meg TACBE-ről motyogott,
és Chris meg én emlékeztünk, hogy hallottunk is lökhajtásoso-
kat. Rájöttünk, hogy Vince azt akarja mondani: megálltatok,
hogy kapcsolatba lépjetek velük. A fennsíkon néztünk erre-arra
az éjjellátóval, de nem volt nyomotok. Próbát tettünk a TACBE-
vel, de nem feleltetek. Végül úgy döntöttünk, nyomulunk to-
vább, ha ugyanabba az irányba folytatjátok, úgyis találkozunk.

Négy órán át kutyagoltak. Közeledett a hajnal. Chris és

Stan idegeskedett, hogy még elkapják őket a nyílt terepen. Vince
alkalmatlan volt a döntéshozatalra; csak állt ott dülöngélve a
szélben-esöben, míg a többiek valami búvóhelyet kerestek.
Stan talált egy két méter mély harckocsifedezéket, amiből
térdig érő csapák vezettek ki. Beletámogatták Vince-et az egyik-
be, és lefeküdtek mellé kétoldalt. Chris és Stan felváltva aludt
azon éjjel. Aki őrködött, az éberen figyelte Vince-et.
Pirkadatkor Stan körülnézett. Rémületére észrevette, hogy a
fedezék úgy hatszáz méterre van valamilyen ellenséges állástól -
vagy egy kunyhó, vagy egy antennákkal ellátott jármű, nem le-
hetett tisztán kivenni. Ottragadtak hát sötétedésig.
Havazni kezdett. A hó jégesőbe váltott, és a tankcsapda
megtelt latyakkal. Bőrig áztak. A hőmérséklet egyre esett.
Élelemnek csak két csomag kétszersültjük volt. Minden egyéb
benne maradt a hátizsákokban.
Sötétedéskor bekúsztak a fedezékbe, és felálltak. Tizenkét
órán át feküdtek a jeges vízben. Stan nem érezte kezét-lábát,
Chris ízületei átfagytak. Körbe jártak, maguk között vezetve Vin-
ce-et. Amikor besötétedett, és indulni készültek, csak úgy tudták
felvenni a fegyvereiket, hogy a karjukban dajkálták őket.
Vince le-lemaradozott. Egyszer megállt, és visszahívta őket.
Mutatta a kezét, panaszkodva, hogy elfeketedett. Ránéztek, és
látták, hogy fekete kesztyű van rajta. - Dugd zsebre, és rendbe
jön, haver - mondta Chris.
Amikor legközelebb megálltak, Vince már félrebeszélt.
Stan és Chris közrefogta, hozzásimult, de hiába. Menniük kellett,
vagy megfagynak. Magaslaton voltak, sziklás-havas talajon.
Chris elöl a tájolóval, de kezelni alig tudta, úgy reszketett.
Széthúzódva kaptattak fel egy emelkedőn, ki-ki a maga tem-
pójában. Stan megállt, hogy bevárja Vince-et, mert rajta akarta
tartani a szemét. De Vince nem jelent meg. Stan hátrafordult, de
nem látta sehol. Odaszólt Chrisnek, visszamentek. Pár méterre
lehetett csak ellátni a vakító förgetegben, amint a hóban hagyott
lábnyomaikba lépegetve tapogatóztak. Nagy sziklaki-
türemkedéshez értek, s annak a túlsó végén elvesztették a nyo-
maikat.
Dönteniük kellett. A testhőmérsékletük a béka segge alatt
volt. Tovább kellett menniük. Összenéztek, megfordultak, és ne-
kieredtek újra a dombnak.
Álló éjjel gyalogoltak, és körülbelül 05.30-kor jöttek le a
platóról. Egy sekély, méteres vádiban kucorodtak össze. Ahogy
világosodott, az idő is kitisztult; előbújt a nap, és hosszú napok
óta most érezhették először meleget az arcukon.
14.00 tájt kecskebőgésre riadtak, és az öreg kecskepásztor
rájuk akadt. Egész barátságosan viselkedett, és folyton keletre
mutogatott. Élelmiszert, házat, gépkocsit rajzolt a homokba.
Chris Stanre nézett. Megöljék? És ha várja valaki valahol?
 Stan szerette volna felderíteni azt a járművet. — Lemegyek,
idehozom, és eltűzünk vele. Éjjelre a határnál leszünk - mondta.
Megegyeztek a gyülekezőhelyben, eljárásban, ismerte-
tőjelzésben, és Stan nekivágott keletnek az öreg legénynyel meg
a kecskenyájjal. A derékszíjszerelékét Chrisnél hagyta, hogy ke-
vésbé legyen feltűnő, és a kendőjét is a feje köré tekerte.
A pásztor nemsokára elvált tőle, de továbbra is keletre mu-
togatott.
A kunyhó pontosan ott volt, ahol az öreg mondta, de nem
egy, hanem két jármű parkolt előtte. Stan húsz percen át figyelte,
de semmi sem mozdult. Ha a kulcs a gépkocsiban lesz, beugrik
és elrobog vele. Ha nem, behatol a házba. Berúgja az ajtót, és
teszi, amit kell.
Alighogy elindult a járművek felé, egy iraki katona lépett ki
a kunyhóból. Éppúgy megdöbbent, mint Stan. Az első járműhöz
rohant, hogy előkapja a fegyverét. Stan lekaszálta a 203-assal,
és az ürge ráborult a vezetőülésre. A ház vagy húsz méterre volt
Stantől. Hat-hét katona ugrott ki az ajtaján a legnagyobb
összevisszaságban. Stan megeresztett három rövid sorozatot, az-
tán beragadt a fegyvere. Odanyargalt a legközelebbi járműhöz,
amelyben az első katona hevert. Még nyöszörgött. Stan
félrelökte. Nem volt kulcs az indítóban. A pasas zsebeit kutatta,
amikor egy fegyvercső nyomódott a bordáiba.
Stan megfordult, és szembenézett velük. Öt baka maradt.
Üvöltöttek, mint akit nyúznak. A levegőbe lövöldöztek, meg a
földbe a lába elé. Nem remélte, hogy megússza. Az egyik végre
vette a bátorságot, és oldalba vágta a fegyvere tusával. Akkor a
többiek is nekiestek.
Beledobták a másik járműbe, és bevitték egy Eufrátesz-parti
katonai létesítménybe. Taktikai vallatás. Egész éjjel, megbilin-
cselve, bekötött szemmel. Vallatói nagyon jól beszéltek angolul.
Egy Sandhurstben végzett őrnagy azt mondta neki: - Nagyon
pipa itt magára mindenki. Ki akarják nyírni.
 Stan a nagy négyes kivételével minden választ megtagadott.
Eszméletlenre verték. Amikor magához tért, belekezdett a fe-
dőtörténetbe. Elmondta nekik, hogy orvosnak tanult Ausztráliá-
ban, aztán átköltözött Londonba. Az orvosi végzettsége miatt be-
szipkázták tartalékosnak, és most beosztották ebbe a kutató-
mentő osztagba.
- Mindenben hajlandó vagyok együttműködni -mondta. - Én
csak egy kivetkőzött orvos vagyok, semmi más.
Orvosi jellegű kérdéseket tettek föl neki, még egy orvost is
hoztak, hogy ellenőrizze. Ez a része rendben lett volna, de a me-
séje kezdett szétesni. Átkutatták a környéket, ahol szerinte a heli-
kopterünk kényszerleszállást hajtott végre, de roncsot nem ta-
láltak. - Talán újra felszállt - mondta Stan, de az ürgék csak a fe-
jüket csóválták.
Két vagy három nap múlva átvitték egy vallatóközpontba. A
fogadóbizottság gumibotokkal csépelte. Térdelnie kellett a ki-
hallgatói előtt. Tömlővel, korbáccsal, doronggal verték.
Hátrahúzták a fejét, és vörösre izzított piszkavasat tartottak a
szeme elé. Nem vakították meg, ahogy beígérték, de a testét ke-
zelésbe vették a piszkavassal.

Mi is elmeséltük Stannek a magunk történetét, aztán álomba

zuhantunk. Éjjel fel-felébredtem a gyomrom kutyorgására.
Mindegyikünk már vagy négyszer-ötször összefosta a küblit,
amióta itt voltunk. Rengeteg folyadékot vesztettünk, de most
legalább pótolni tudjuk.
Szuroksötét volt. Feküdtem a padlón, a viszonylagos bizton-
ságban, és hazagondoltam.
A távolban újabb bombariadó. Villanások látszottak a kes-
keny ablakban. A robbanások megint kellemes érzéssel töltöttek
el, annak tudatával, hogy nem vagyunk egyedül. Sőt: ha netán
találat érné a börtönt, még szökni is lehetőség nyílik a
zűrzavarban.
 Hajnalban kinyitották az épület bejárati ajtaját.
Lánccsörgést, kulcszörgést hallottunk, fém tolóajtó nyikorgását a
falunkon túl, emberek jövés-menését. Fémvödör csattant a pad-
lón, egy hang ordított: - Russell! Russell!
Motyogó válasz.
Lejjebb a folyosón újabb koppanás. - Dávid! Dávid!
Ez amerikai volt. Amikor a nevét meghallotta, harsányan el-
kurjantotta magát: - Ja!
Az őrök hosszan üvöltöztek ezzel a Dávid nevű pofával. Az-
tán rázárták az ajtót, és odajöttek hozzánk. Kinyílt az ajtó,
felálltunk. Nem tudtuk, mire számítsunk. Hárman voltak: egy ki-
csi ürge, aki azt mondta, hívjuk Dzseralnak, egy nagy szem-
üveges hájpacni meg egy göndör szőke hajú tinédzser. A vödröt
Dzseral hozta, a másik kettő pisztollyal fedezte.
- Nevek? - vakkantotta a kövér.
- Menő, Stan, Andy - válaszolta Menő.
A kövér a kezünkbe nyomott egy-egy műanyag tálkát, és
mindegyikbe löttyintett egy kis vizes rizst a vödörből. Kaptunk
még két poharat, és egy-egy pohárnyi hideg, fekete teát egy
ütött-kopott bádog teáskannából. Azt hittem, eldobom magam.
Amikor elmentek, végre napvilágnál is szétnézhettünk a cel-
lában. Az egyik falból, jó magasan, egy szeg állt ki. Úgy gondol-
tam, jól jöhet még, ezért, mivel én voltam a legkönnyebb, a
többiek vállára állva kifeszegettem a betonból. Menő megkar-
colta vele a falat, ahová a nap sütött, hogy valamennyire mérni
tudjuk az idő múlását.
Leültünk, és megettük a rizst, a tálkát meg tisztára nyaltuk.
A hideg teát iszogatva azon töprengtünk, mi jöhet még. Tíz perc
múlva visszatért ugyanez a három őr az őrnaggyal.
- Önök most az én börtönömben vannak - ismételte el. -
Nem akarok hallani semmilyen rendbontásról. Ha bajt csinálnak,
megnézhetik magukat. Csak azért vannak együtt, mert a tegnapi
tiszt úgy döntött, együvé kerülhetnek. Üzeni önöknek: tudjuk,
hogy önök veszélyes emberek, úgyhogy az első gyanús jelre lőni
fogunk.
Ez nyilván a figyelőőrssztori lecsapódása volt - abból
következtették ki, hogy marconább hadfiak vagyunk, mint, te-
szem azt, a pilóták. De az is lehet, hogy csak vad északi barbár-
oknak néztek bennünket a gubancos szakállunkról, sebhelyeink-
ről és zúzódásainkról.
- Ha szökni próbálnak, vagy bármi módon gondot okoznak,
lövünk. Ilyen egyszerű - mondta az őrnagy.
- Kiüríthetnénk a küblinket, uram? - kérdeztem.
- Beteg a gyomrunk, és a vödör már megtelt.
Az őrnagy rákiabált az egyik őrre, majd így szólt: - Igen, vi-
gyék ki a vödröt. - Stan felkapta, és ment az őr nyomában.
- Kapnak enni, és ezt köszönjék a szerencséjüknek - foly-
tatta az őrnagy -, mert önök azért jöttek ide, hogy gyerekeket
gyilkoljanak. Zajongani, beszélgetni, kiabálni tilos. Megértették?
Menő észrevette, hogy cigarettásdoboz nyomja ki az ing-
mellét.
- Bocsánat, uram, kaphatnék egy szál cigit?
Megnyerően mosolygott hozzá. Kockázat nélkül nincs nye-
reség. Az őrnagy kigombolta az ingét, és elővette a dobozt a tri-
kózsebéből. Adott Menőnek egy szál cigarettát, de tüzet nem.
Menő a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy az orra alatt
húzogatta, és vágyakozva bámulta.
Stan közben fülelt, figyelt. Annyit tudott nekünk mesélni,
hogy jó sok cella van, az ajtókat pokrócok vagy rizseszsákok fe-
dik, mely utóbbiakra röhejes módon az van stencilezve: AZ
AMERIKAI RIZSTERMESZTŐK SZÖVETSÉGÉTŐL AZ
IRAKI NÉPNEK. A folyosó végében van egy kapu, a mögött
egy másik folyosó, amely az udvarra vezet, s arról is egy
fémkapu nyílik. Ennyit látott. Az egész blokkból csak egy út ve-
zet tehát ki.
 A mosdón, mint kiderült, az őrökkel osztoztunk. Ott
száradtak madzagon a mosott ruháik. Az egyik sarokban jókora
olajoshordó állt tele vízzel. A hosszú betonvályú fölé négy vagy
öt csap lógott ki, a megszokott arab vécék persze el voltak du-
gulva egytől egyig. Stan szerint ocsmányul bűzlött az egész
épület.

Eltelt egy hét. Volt, amikor háromszor jöttek be a cellánkba,

volt, amikor kétszer, volt, amikor hatszor vagy hétszer. A ba-
kákat egyébként állandóan hallottuk, jöttek-mentek, mostak, tet-
tek-vettek.
Ételt is rendszertelenül kaptunk. Néha reggel, néha délután,
néha sötétedéskor. Mindig rizslevesből vagy főtt rizsből állt, un-
dorító, homokos-földes kulimászból. És mindig hozzátették:
örüljünk, hogy egyáltalán enni adnak. Egyszer hoztak pár le-
rágott csontot. Úgy estünk neki, mint a kutyák.
Láthattak valami börtönfilmet, mert úgy döntöttek, rádióval
fogják mosni az agyunkat. Minden reggel bekapcsoltak egy
rádiót az ablakunk alatt, és bömböltették. Agresszív pofázás dőlt
belőle, időnként egy-egy angol szóval fűszerezve: „Bush",
„Amerika". Aztán ima, majd megint a duma. Sötétedéskor zárták
csak el, amikor már mindannyiunkat az őrületbe kergetett.
Minden éjjel bombáztak a közelben. Városszerte ugattak a
légvédelmi ütegek, de a börtönépület tetején is volt néhány
gépágyú. Csak úgy rázkódtak tőlük a falak. A kezelőszemélyzet
ilyenkor idegesen vartyogott - nem bírták ésszel fölérni, hogy ha
a bombázó zúgását hallják, már fölösleges lőni: a francban jár
már akkor.

Tizenharmadika éjjelén óriási lövöldözés tört ki a börtön

körüli utcákon. Vagy fél óráig tartott.
- Mi a lófasz ez? - kérdezte Menő.
Fölemelt Stannel az ablakhoz, és éppen fel tudtam annyira
húzódzkodni, hogy lássam: nyomjelző lövedékek röpködnek
vízszintesen ide-oda.
- Kitört a forradalom vagy mi a csöcs - mondtam. - Egész
rendes tűzharc folyik.
Néhány éjszakával később úgy döntöttünk, megpróbálunk
kapcsolatba lépni a többi fogollyal. Tudtuk, hogy a mellettünk
lakó ürgét Davidnek hívják és amerikai. A másikban, Russellben
nem voltunk biztosak. Gondoltuk, nem árt felvenni velük az
érintkezést. Ha az őrök meghallják, verést kockáztatunk, viszont
ha kiengedik őket vagy megszöknek, beszámolhatnak rólunk.
Este, amikor az őrök végeztek a dolgukkal, bezárták a folyo-
só kapuját, és kimentek az udvarra. Feltételeztük, hogy ezután
már nem hallanak meg semmit. Odaléptem a rizseszsákkal fedett
ajtóhoz, és segítségért kiáltottam. Ha bejön egy őr, azt mondom
majd, hogy egyikünknek orvosi ellátásra van szüksége.
Nem hallottunk semmit.
- Dávid! Dávid! - kezdtem szólongatni.
Mocorgás, aztán: - Mi van?
- Mióta vagy itt?
- Pár napja.
Mint kiderült, ő meg egy másik ellátó sofőr, egy nő,
tévedésből áthajtottak a határon, mire rájuk lőttek. Ő haslövést
kapott, de arról, hogy a nővel mi lett, fogalma sem volt.
- Ki van odébb? - kérdezte Menő.
- Egy Russell nevű tengerészgyalogos pilóta.
- Russell! Russell!
Válaszolt, és kölcsönösen bemutatkoztunk.
- Mit hallottál? - kérdeztem.
Russell Sanbornt föld-levegő rakétával lőtték le háromezer
méterre Kuvait fölött. Semmi egyebet nem tudott. Azt a
következtetést vontuk le, hogy mi vagyunk az egyedüli foglyok
a börtönben, és megállapodtunk, hogy később még
beszélgetünk.

Egyik reggel, 15-én vagy 16-án bejöttek az őrök egy fiatal

tiszttel. A tiszt fehér kendőt kötött a szememre. Miközben men-
tünk át az udvaron, egyenesen nekivezetett egy lámpaoszlopnak.
Dőlt az orromból a vér, és a tiszt ezt nagyszerű mókának vélte,
röhögött, mint az eszelős.
Az iroda, ahová bevittek, erősen meg volt világítva. Levet-
ték a szemkötésemet. Egyik falnál szék, vele szemben videoka-
mera és mikrofon. Jelen volt a börtönigazgató is. Amikor meg-
látta az orromat, ordítozva leteremtette a fiatal tisztet. A tiszt
átvezetett egy mosdóba, és megparancsolta, hogy tüntessem el
az arcomról a vért. A szemkötésemet használtam törülközőként.
Amióta fogságba estem, most néztem először tükörbe: akár a
Drakula. A hajammal semmit se lehetett kezdeni,
összecsomósodott a mocsoktól meg a vértől, a szám csupa heg,
arcomról jött le a bőr. Sebaj, nem akartam én oltári fessnek
látszani egy iraki propagandafilmen.
Leültem a videó elé, és azon töprengtem, hogyan jelezhet-
ném, hogy nem jószántamból teszem, amit teszek. Úgy
döntöttem, végig kinyújtva fogom tartani a jobb mutatóujjamat,
és folyton a bal szememet simogatom majd vele, mintha fájna a
lámpaoszloppal való találkozástól.
- Kérdéseket fogunk feltenni magának, Andy - mondta az
őrnagy. - Válaszoljon őszintén a kamerának. Ki tudja, a végén
még haza is mehet.
- Köszönöm szépen.
Feltette az összes ismerős kérdést. Név, azonosítószám,
rang, születési dátum, felekezet. A helikopter-leszállás és a fi-
gyelőőrs részletei, mit keresünk Irakban. Válaszolgattam, simo-
gattam a szememet. Senki se látszott észrevenni a trükköt.
- Végeztünk - jelentette ki vagy húsz perc elteltével az
őrnagy. - Visszamehet.
Bekötötték a szememet, és visszavezettek egy különcellába.

Az őrök a fehér kötéssel a kezükben bementek Menőékhez,

és ráböktek Menőre: - Maga következik.
Menő ránézett a véres kendőre, és felordított: - A kurva
anyátok! - Azt hitte, engem kinyírtak, s ő van soron. Végül az
őrök legyűrték, és elvezették.
A kamera előtt adtak neki egy cigarettát, és Menő, aki me-
lósmód a mutató- és a hüvelykujja között szokta szorongatni a
staubot, most baromi előkelően, a középső ujjai között billegtet-
te, mint valami Noel Coward-darab ficsúrja.
Stan azt találta ki, hogy két kézzel turkálta a haját, és folyton
a földet nézte. Miközben őt interjúvolták, engem visszatettek
Menőhöz. Tűnődtünk, mi a céljuk ezekkel a felvételekkel. Re-
méltük, hogy bemutatják a médiának, s az otthoniak megtudják,
hogy életben vagyunk.

Az őrökkel voltak kisebb-nagyobb bajaink. Amelyikünk a

küblit vitte ki, el-elkapták egy fordulóra. És nem is csak a
rúgások, pofozások voltak napirenden. Velem egyszer kipucol-
tatták az eldugult vécéjüket, s utána le kellett nyalnom az ujjai-
mat. Stanre ráparancsoltak, hogy mossa ki a küblit a vizes hor-
dóban - amibe előzőleg áramot vezettek.
Egyszer pedig, amikor a börtön közvetlen közelében robban-
tak a szövetségesek bombái, az őrök félholtra verték Russellt és
Dávidet, s utána berontottak hozzánk, vállra vetett
géppisztollyal, kezükben gumibottal. Hárman voltak. Felálltunk
sorban egymás mellett, és farkasszemet néztünk velük. Tudtuk
jól, hogy azzal ellentétben, amit a kalandfilmek sugallnak, egy
gumibot egyetlen ütése végezhet egy emberrel. Kiolvasták a sze-
münkből, hogy nem fogjuk hagyni magunkat. Ők is hárman vol-
tak, mi is, de mi jó nagydarab és meglehetősen mord ürgék. Mo-
tyogva visszavonultak, azzal fenyegetőzve, hogy külön cellákba
raknak szét bennünket. Ez még a verésnél is rosszabb lett volna,
de szerencsére nem következett be. Nyilván nem mertek panaszt
tenni ránk, mert akkor kiderült volna, hogy gyáván viselkedtek.

A hónap vége felé egyre többször kukkantott be hozzánk az

őrnagy. - Ne feledjék - ismételgette -, hogy ami korábban történt
magukkal, azért nem én vagyok a felelős. - Ebből
kikövetkeztettük, hogy a háború a vége felé közeleg, és az
őrnagy fedezni akarja magát.
Egyik este újabb foglyot hoztak. Másnap este felvettük vele
a kapcsolatot. Joseph Small őrnagy volt, az amerikai tenge-
részgyalogság pilótája. A szerencsétlent, mint elmondta,
valószínűleg a szárazföldi háború utolsó napján lőtték le. Nyílt
törés volt a lábán, mert az ejtőernyőjével fennakadt egy fán. Az
irakiak sínbe tették, semmi mást nem csináltak vele.
Szóval nemcsak hogy elkezdődött, de jóformán véget is ért a
háború szárazföldi fázisa, és Iraknak jól kiporolták a fenekét:
nagyszerű hír.
Másnap behoztak egy egészségügyis őrmestert, Troy Dunla-
pot, hordágyon, gerincsérüléssel. Egy doktornővel együtt volt,
akinek mind a két karja eltört, és szintén fogságba esett. A lelőtt
Black Hawk személyzetének többi tagja életét vesztette. A
szószátyár amerikaiak persze rögtön kapcsolatba léptek egy-
mással.
- Small őrnagy? Joseph Small őrnagy? A szent ségit, uram,
én éppen magát jöttem kimenteni!
Keresztbe-hosszába közöltük egymással a nevünket, hátha
valamelyik sérültet repatriálják.

Március 3-án korán reggel kinyílt a folyosókapu, és istente-

len kulcscsörgetés, ordítozás kezdődött. Kinyitották Dávid cel-
lájának ajtaját. Hegyeztük a fülünket, hogy mi lesz.
- Hazamegy - hallottuk a varázslatos szót.
Egymásra néztünk. - Az isten bassza meg - mondta Stan.
Kivágódott a mi ajtónk is, és megjelent egy őr listával a ke-
zében. - Stan, Menő. Hazamennek. Itt várjanak.
És Andy? Életem legszarabb pillanata volt. Túszul fognak itt
tartani.
Odafordultam Menőhöz. - Ha hazaérsz, föltétlen beszélj
Jillyvel.
Menő és Stan kezet rázott velem távozás előtt. -Ne aggódj,
haver - mondták.
Ne aggódjak? Hát mi a lófaszt csináljak?
 Március 5-én reggel nyílt a kapu, és én reménykedve talpra
ugrottam.
Kinyílt Russell ajtaja.
- Russell Sanborn? Hazamegy.
Aztán Joseph ajtaja.
- Joseph Small? Hazamegy.
Következett a hordágyas ürge.
És utolsónak én.
- Andy McNab? McNab? Igen, maga is hamarosan haza-
megy.
Megbilincseltek, és egyenként kivezettek bennünket a cel-
lákból. Át az udvaron, onnan is ki, és fölraktak egy buszra. A
busz huszonöt méter után megállt, és újabb fogolykontingenst
vett föl. Szaúdiaknak hangzottak. Úgy nézett ki, hogy két
szárnya volt a börtönünknek.
Negyven perc után valami hangárféléhez értünk. Apró cel-
lákba raktak bennünket, lekvárból, tojásból, kenyérből és forró
fekete teából álló reggelit kaptunk. Sárga hadifogolyruhákat és
cipőket tettek elénk, s a saját ruhánkat elvitték. Isten hozzád,
menekülési térképem és tájolóm.
Megint buszra raktak bennünket, és elvittek a Nova Hotel-
hez. Katonák, fotósok nyüzsögtek és egy egész flottára való
vöröskeresztes jármű parkolt előtte. Most már kezdtem elhinni,
hogy tényleg komoly a dolog.
Bevezettek az előcsarnokba, és nemzetiség szerint csopor-
tokra osztottak bennünket. A szállodában nem volt se fűtés, se
meleg víz, a liftek nem működtek.
Szerettem volna mielőbb hírt kapni Menőről és Stanről.
- Eresztettek ki hadifoglyokat előttünk is? - kérdeztem az
egyik vöröskeresztes nőtől.
- Igen. Jordánián át távoztak.
- Meg tudná mondani a britek nevét? Megnézett egy listát,
és tényleg rajta volt Menő is, Stan is. A többi nevet nem ismer-
tem.
 A lány megerősítette, hogy a mi csoportunk az utolsó. Ezek
szerint végig csak hárman voltunk. A sebesült rádiós blöff volt,
aminek bedőltem. Nyúl valószínűleg már akkor meghalt, amikor
Menő otthagyta.
Kaptunk egy kis vöröskeresztes jegyet meg számot, és az
európaiakat felvitték a harmadik emeletre. Ott egy vöröskere-
sztes pincér rendeléseket vett fel.
A lágy tojást - életem legfinomabb lágy tojását - még csak
megettem, de mire a süteményre és a csokoládéra került volna a
sor, én már a vécében durrogtattam. Üres gyomorral folytathat-
tam tehát a feltöltést, de nem is vállaltam semmi mást, csak egy
üveg sört meg egy szelet kenyeret.

- Van itt egy Andy McNab nevű? - kiáltotta el magát egy

vöröskeresztes pasas.
- Igen.
- Valaki beszélni szeretne magával odalenn.
- Elrepülünk ma? - kérdeztem, ahogy lefelé ballagtunk.
- Fogalmam sincs. Minden az időjárástól függ. De az is
késleltethet bennünket, hogy a gép nehezen tud visszajönni Sza-
údiból. Kapcsolatot tartanunk velük szinte lehetetlen - az irakiak
nem engedélyezik, hogy felállítsam a saját műholdas távközlési
rendszeremet. Úgyhogy csak ülök itt és várok. Az irakiak nem
segítenek semmiben. Hoztunk nekik algériai orvoscsoportokat,
hogy a bombázások civil sérültjeit kezeljék, erre minden civilt
kirúgtak a kórházakból, és a frontról hazatérő katonák kapják az
ágyakat. Annyira félnek a katonák elégedetlenségétől, hogy nem
is tehetnének mást.
Ezért vannak maguk a harmadikon. Az algériaiakat tettük
legalulra, mert ők nem forognak veszélyben. Aztán jön a
vöröskeresztes személyzet, és végül maguk - merthogy magukra
fáj a foguk. Túszokat akarnak ejteni az alkudozásokhoz.
Úgyhogy ha eztán lejön a lépcsőn, mindig legyen magával egy
vöröskeresztes.
A súlyos sebesülteket nem vihettük fel a harmadikra, mert a
liftek nem működnek, és a hordágyakkal a keskeny lépcsőkön
nem tudnánk manőverezni. Sajnos, a földszinten kellett maradni-
uk. Könnyen meglehet, hogy betörnek ide, és túszokat ejtenek.
Egyetlen védelmünk a vöröskeresztes státus.
Átballagtunk az előcsarnokon.
- Menjen be abba a szobába - mutatta -, és maradjon is ott.
Ha ki akar jönni, egyikünk feltétlenül legyen magával.
Négy vagy öt ember feküdt hordágyon. Megismertem Jo-
seph Smallt és Troy Dunlapot, és intettem nekik. Aztán a soron
végignézve megpillantottam - Markot!
- Mindegyiktek nevét megadtam nekik, hátha valakit itt ta-
lálnak - vigyorgott rám.
Szerettem volna a keblére borulni, de nem jutottam szóhoz.
Megráztam a kezét.
- Mi történt veled? - nyögtem ki végül.
Baromian le volt soványodva, és tele volt sebhelyekkel,
zúzódásokkal.
- Amikor szétváltunk, tűzbe kerültem. Nyüzsögtek az iraki
katonák mindenfelé. Először egy kis árokban bújtam meg, aztán
próbáltam továbbosonni, de több elemlámpa is megtalált,
úgyhogy lőni kezdtek rám, és golyót kaptam a lábamba meg a
könyökömre.
Megmutatta. A golyó végigszánkázott keresztben a
könyökén. Iszonyú szerencséje volt. Egy 7.62-es telitalálat a kar-
ját letépte volna.
Mark rengeteg vért vesztett, de semmi orvosi ellátásban nem
részesült. A lábát egyszerűen bekötötték és úgy hagyták. Egész
idő alatt, amíg a börtönben volt, meztelenül hozzá volt bilincsel-
ve az ágyához. Őt is kihallgatták számtalanszor, akárcsak min-
ket, de őt a szobájában.
 - A sebemet bökdöstek, rázták a lábamat, hogy azt hittem,
beleőrülök - mondta. - A röhej az volt, hogy a ruhámat ott hagy-
ták az ágy mellett a földön, benne az arannyal, a térképpel meg a
tájolóval, és ezeket csak hetekkel később találták meg benne.
A vallatásokon ő is a fedőtörténetet adta elő. Megmondtam
neki, hogy Menő és Stan már Anglia felé közeleg, s hogy mit
gondolunk, mi történt a többiekkel. Arra következtettünk, hogy
ugyanabban a börtönben tarthattak bennünket, mert a közeli
bombatalálatokra pontosan ugyanakkor került sor az ő emlékei
szerint is.

Másnap korán reggel ébredtem. Egy hivatalnok vigyorogva

közölte, hogy megyünk haza. Marknak és nekem tüstént támadt
egy problémánk: az Ezred katonái semmilyen sajtófotókon nem
szerepelhetnek. Elmagyaráztam ezt a Vöröskeresztnek.
- Gond egy szál se - mondták. - Amikor a busz ideáll az
épület elé, mentőautók kerülnek hátra, mert a hordágyakat csak
ott tudjuk kivinni. Mehet maga is az egyik mentőben a
barátjával.
Konvojban indultunk útnak a bagdadi nemzetközi repülőtér
felé. Gyakorlatilag kilométerenként megállítottak és ellenőriztek
bennünket. Végül megérkeztünk az elhagyatott repülőtérre, ahol
több buszra való iraki hadifogoly jött velünk szembe. Nem
látszottak valami boldognak.
A járóképes hadifoglyok elöl ballagtak fel a két Swissair
727-esre. A hordágyakat hátul ügyeskedték be. Én Mark mellett
maradtam. A Swissair személyzete VIP-ként üdvözölt ben-
nünket, és már hozták is a kávét - tejszínnel. Nektár volt.
Ahogy a gép a levegőbe emelkedett, úgy ordítottunk, mint
egy stadionnyi szurkoló. Egymásra vigyorogtunk Markkal. Most
már elhittük, hogy tényleg hazamegyünk.
 13

A z amerikai kontingens legmagasabb rangú tagja,

egy ezredes ugatott bele a hangosbemondóba. Min-
dent szépen meg akart szervezni, hogy az emberei
egyöntetűen a sárga hadifogoly-egyenruhát viseljék, és jól fesse-
nek a kamerák előtt. Le kellett venniük a pulóvereket. Azt is
megszervezte, hogy rendfokozat szerint lépjenek majd ki a re-
pülőből. Nem akartam hinni a fülemnek. Öt perce sincs, hogy ki-
szabadult egy iraki dutyiból, és máris az elvágólagos jampecet
játssza.
Markot és engem nem érintett ez a szar, mert tudtuk, hogy
mi addig ki nem tesszük a lábunkat, amíg a média el nem takaro-
dik. Nekiestünk hát a finomságoknak meg a kávénak, aztán a ka-
pitány bejelentette, hogy hamarosan FI5-ös- és Tornado-kíséretet
kapunk.
Alig mondta ki, máris felbukkant mellettünk két amerikai
FI5-ös, az egyik valamivel magasabban, mint a másik. Addig
manővereztek, míg már a szárnyaink fölött szálltak. A jenkik
persze mind talpra ugráltak, és üvöltöztek, hogy „Hej!" Hej!".
Az egyik pilóta lekapta a maszkját, és a magasba lendítette a
karját. Aztán kieresztett egy kis szecskát, és bedöntve magát, el-
fordult. Fantasztikus látvány volt.
Ekkor a pilóták feltették az aerobickalapjukat. Az egyik le-
vált, és egy villámgyors orsóval átgurult a másik szárny fölé, s
végül mindkét FI5-ös a jobb szárnyunk felett kötött ki.
Most jöttek a RAF Tornadói. Olyan közel húztak, hogy a pi-
lóták szeme színét láttam. Az egyik levette a maszkját. „Bo-kor-
ug-ró fasz-fej!", olvastam le a szájáról, de mutatta is csuklóból,
nehogy már félreértsem. Kilőttek egy kis szecskát, és
szemkápráztató hengerbucskázásba kezdtek az égen - és naná
hogy jobban csinálták a jenkiknél.
- Ezek a lökjanik azt hiszik, csak ők tudnak ilyeneket -
mondta a kapitányunk. - Úgyhogy kapaszkodjanak, ha lennének
szívesek.
Azzal meredeken bedöntötte a gépét, és orsózott egy tökéle-
teset - paláston. Szintre jött velünk a másik Swissair is, és kon-
centrikus köröket írtak le egymás körül, középen találkozva.
Nagy éljenzés közepette beléptünk a szaúdi légtérbe, lezúgtak
hozzánk a vadászok, kilőtték az összes szecskájukat és eltűztek,
utánégetőik lángoltak a ragyogó kék égen.

Tumultuózus jelenet fogadott bennünket Rijadban. Minden

újságíró és fotós ott volt, és minden főkatona - beleértve Viharzó
Normant magát. Mark és én kipislogtunk a roló mögül, és láttuk,
hogy ott vannak a mieink is. Most már csak várnunk kellett.
Először a szaúdiak szálltak ki, aztán katonás rendben a kikerics-
sárga amerikaiak. Kinyitották a hátsó ajtót, és levitték a hord-
ágyasokat. Feljöttek a mieink.
- Bevágunk benneteket az egyik mentőbe - mondta az
egyikük. - Odavisz a sarkon túl egy C130-ashoz. Elröpülünk egy
másik repülőtérre, onnan egy VC10-essel Ciprusra, és irány a
kórház.
A VC10-esen mindenki kapott egy zsákot, benne walkman,
pótelemek, borotvakrém, borotva, alsónadrág, szappan meg egy
óra digitális és analóg kijelzővel.
Sötétben szálltunk le a RAF akrotiri bázisán. A mieink ott is
vártak bennünket. Mindegyikünkhöz beosztottak egy „kereszt-
apát", akit ismert. Én a régi haveromat, Kennyt kaptam. Az első
szavai ezek voltak a rohadéknak: - Muszáj volt életben marad-
nod? Szeptemberben megörököltem volna a posztodat, az isten
tegyen akárhová.
 Nagy kezelések, gines üveg körbeadása. Egy Mugger nevű
őrmester kollégám volt az egész SAS-visszahozatali misszió pa-
rancsnoka. Főtörzsi rangjelzéssel szaladgált Rijadban, hogy
mélyebbre hajoljanak előtte, mert különben az SAS katonái nem
viselnek megkülönböztető jelzést.
- Szabadulhattatok volna később is - harsogta -,élveztem
ezt az ezredfőtörzsi majomkodást Szaúdiban.
Buszra tettek bennünket, és bevittek a katonai kórház lezárt-
biztosított szárnyába.

Stan masszív tömege toronylott elő a félhomályból, mögötte

Menő, cigivel a kézben. Stannek hepatitisze volt, nem érezte
magát fényesen, de Menő maga volt a kicsattanó egészség.
- Telefonáltam Jillynek - mondta. - A számla miatt ne ag-
gódj, el van rendezve. A haverok felállítottak egy jó kis
összeköttetést Angliával.
Mugger lement, hogy újítson néhány videokazettát a
szórakoztatásunkra, aztán betoppant a B század főtörzse egy
egész targoncára való piával. Lecsempészett bennünket a
kórteremből a könyvtárba, ahol nyugodtan seggrészegre ihattuk
magunkat.
Megérkezett Ciprusra Gordon Turnbull, a RAF pszichiátere,
hogy a felépülési fázisunkat irányítsa.
- Mit cipel maga ott? - kérdezte a könyvtárba igyekvő
Muggert.
- Videókat a fiúknak.
- Megnézhetem?
A szívroham jött rá. Mugger Terminátort, Rambót, Schwar-
zeneggereket vásárolt be nekünk. - Megőrült maga? - visította. -
Ezek a katonák iszonyatosan traumatizálva vannak!
- Traumatizálva? - felelte Mugger. - Én csak azt láttam,
hogy tájt sikerek, jöjjön, nézze meg.
 Turnbull levegő után kapkodott, amikor megpillantott ben-
nünket.
- Nyugi - csitította Mugger. - Ettől még lehet traumájuk is.
Sose voltak ezek normálisak.

Besegítettem Markot a fürdőkádba, mire egy jó dugónyi

bőrcafat esett ki a lábán levő lyukból. Aztán elmentem felkutatni
azt a különleges telefont.
Az összeköttetés príma volt, azonnal meghallottam Jilly
hangját. Elmondtuk vagy ezerszer, hogy „Szeretlek", aztán
ágyba zuhantam. Mielőtt elaludtam volna, kiszámítottam, hogy
nyolc hete és három napja nem voltam ágynak nevezhető vala-
miben.
Az elkövetkező napokban megröntgeneztek és mindenféle
teszteknek vetettek alá bennünket, és a fogászok átmeneti rendet
tettek a számban. Gordon Turnbull kitartóan kereste bennünk a
traumás neurózist, de ügyködése egyikünknél se tartott tovább
néhány percnél. Szegény Gordon azt hitte, isteni traumás esetek
hullanak az ölébe ezekkel a fogságból megtért ürgékkel. Rá kel-
lett azonban jönnie, hogy a mentalitásunkat leginkább az
háborgatja, mit lehetne errefelé újítani. A fiúk megszervezték,
hogy bemehessünk a városba, a Vöröskereszt meg hozzánk
vágott egy halom pénzt. Meg akartunk venni minden vámmentes
cuccot, mielőtt teljesen a seggére verünk a maninak.
A Vöröskereszt körbejárt, hogy volna-e különleges kívánsá-
gunk, mert akkor ők bemennek a városba, és tüstént megveszik.
- Adja csak ide azt a zsozsót, majd megvesszük mi -
mondtam egy hatvan felé közelgő, disztingvált külsejű
hölgynek.
- A jó édesanyádat, kisfiam - mosolygott rám. - Azt
hiszed, most léptem le a falvédőről?
A végén mégiscsak kihízelegtem tőle. Vettem farmert, tri-
kókat, videokazettákat, meg egy bőröndöt, hogy elpakolhassam.
Mindenkin kitört a vásárlási láz. Egy óra múlva fityingünk se
maradt, és szegény Kenny idegbajt kapott, mert vagy hatszáz
fontnyi lyukat ütöttünk a hitelkártyáján. Tudta, hogy megőszül,
mire a kölcsönt visszakapja.
Másnap kiderült, hogy hepatitiszem van. Talán az is
közrejátszott ebben, hogy a saját szaromat etették velem. Egyéb
ellenőrzések felfedték, hogy kificamodott a vállam, izomkötegek
szakadtak el a hátamban, hegek vannak a vesémen, égési sebek a
combomon, részleges bénulás mind a két kezemben, de én már
mentem volna haza a francba.
Március 10-én aztán csomagoltunk, és felpattantunk egy
VC10-esre. Sajnos nem toronyiránt Brize Nortonba szálltunk,
mert előbb el kellett fuvarozni a RAF-személyzetet Laarbruch-
ba. Aztán csak megérkeztünk Brize Nortonba is, és alighogy le-
szálltunk, meghallottuk az Agusta 109-es Ezred-helikoptereink
közeledő kelepelését. Odacsüccsentek mindjárt a gépünk mellé.
Rajtuk volt a századparancsnokunk meg Mark nővére, aki Lon-
donban élt. Elröpültünk Herefordba.
A laktanya üresen tátongott. Két század még mindig az
Öbölben állomásozott, a többi csapat meg szétszórva itt-ott, mint
rendesen.
A helikopter-leszállóhelyen az ezredparancsnok segédtisztje
várt bennünket.
- Isten hozott - mondta. - Gyertek az irodára.
Kibontott egy üveg pezsgőt. Széttöltögette, aztán így szólt
Muggerhez: - Te holnap reggel fél hatra itt legyél, mert mész
vissza Szaúdiba.
- A büdös életbe! - fakadt ki Mugger. Már alig várta, hogy
végre együtt tölthessen néhány éjszakát Muggernével.
Nekünk, többieknek nagylelkűen azt mondta a segédtiszt: -
Ti csak pihenjetek pár napot, nincs semmi sürgős.
A családkapcsolatokért felelős tiszt hazafuvarozott. Ahogy a
távolban felderengett a házam, rászóltam, hogy álljon meg.
 - Innen már inkább ballagok - mondtam. - Elkel a testgya-
korlat.
 14

K étnapi szabadságot kaptunk: micsoda luxus. Hétfőn

sétáltunk egyet Jillyvel a városban. A régi ru-
háimban pompáztam, de most valahogy lötyögtek
rajtam. Háborítatlanul szerettünk volna lődörögni, de mit tesz is-
ten, lépten-nyomon horrorsztorikat mesélő, csokibarnára sült
ürgékbe botlottunk.
Kedden nálunk volt a kislányom, Katie, megnéztük a Robin
Hoodot videón, és gyakoroltuk az ugrálós táncot.
Szerdán újra munkába álltam.

Az Ezred ki akarta deríteni, hogy pontosan mi történt és mi-

ért, s hogy lehet-e belőle okulni az elkövetkező műveletekhez.
Úgyhogy leültünk mind az öten térképekkel, légi felvételekkel,
és összeraktuk a részleteket, kezdve az eligazítástól egészen a
kiszabadulásig.
Meglátogattuk az özvegyeket és a családokat. Stan és Chris
mindent elmondott Vince feleségének és testvéreinek, s
próbálták vigasztalni őket. Én Nyúl feleségéhez mentem el, aki
nagyon erős asszony, nekem magamnak is sokat segített az
egész feldolgozásában.
 Március 16-án elszabadultunk pár napra Aberdoveyba, ahová
Jilly és én először kirándultunk a megismerkedésünk után. Ak-
kor azt mondta, ez volt a legélvezetesebb nyaralása. Most is erre
számított nyilván, de mindketten éreztük, hogy más az ábra.
Megfogalmazni nemigen tudtuk volna, de valahogy feszült lett
közöttünk minden. Le is rövidítettük az utat, és fölkerestük in-
kább Bob anyját és nővérét Bognorban. Nagyon lesújtotta őket
fiuk és fivérük elvesztése. Azt se tudták, hogy az Ezredben szol-
gált - mint ahogy nem tudta az elvált apja sem, akinek fel kellett
hagynia Londonban a szállodaigazgatással. Fizikailag belebete-
gedett a gyászba.

A kiértékelés körülbelül három hétig tartott. Újra felkeresett

bennünket Gordon Turnbull, és két órán át társalgott velünk a
tiszti étkezdében. Ki kellett töltenünk egy kérdőívet annak meg-
állapítására, hogy milyen a stressz-szintünk. Minél több pont jön
össze az embernek tíz fölött, annál rosszabbul áll a lelki szénája.
Mi mind tizenegyet teljesítettünk - Gordon meg tizenhármat.
Rájöttünk, hogy a feleségeket és barátnőket jobban megvi-
selték az események, mint minket. Rengeteg mindenen kellett
keresztülmenniük: a bizonytalanság fájdalma, amit nem oszthat-
tak meg senkivel, a gyász, amikor megmondták nekik, hogy
majdnem biztosan meghaltunk - s aztán pár nap múlva a tévében
kellett látniuk egyik-másikunk arcát. Gordon Turnbull velük
külön is foglalkozott, részletesen elmagyarázva nekik a trauma
utáni stresszbetegség tüneteit.
Amint a kiértékelés összeállt, bejelentették, hogy az egész
Ezred előtt fogunk szólni. Rengetegszer elpróbáltuk, mert azt
akartuk, hogy jól folyjon le. Szinte példa nélküli, hogy egy ki-
értékelésen az egész elérhető állomány megjelenjen, de amikor
kiléptünk oda, tengernyi arc virított előttünk. Ott volt mindenki a
helikopter személyzetétől kezdve a kutatás-mentés
koordinátoráig. Sir Péter de la Billiére tábornok - nekünk DLB -,
a brit Öböl-kontingens főparancsnoka, hajdani
ezredparancsnokunk az első sorban ült egy rakás fejessel a
hadsereg-főparancsnokságról.
Két órán át beszéltünk. Először én ismertettem a tervezési
fázist, aztán a lebukásunkat, majd a szétválást. Utána mindenki
előadta a maga történetét, s hogy mit tanult belőle. Chris került
sorra utolsónak. Fantasztikus történetet volt módjában elmesélni.

Amikor Stan elment a vén kecskepásztorral gépkocsit újíta-

ni, ő várt 18.30-ig, ahogy megegyeztek, aztán nekieredt az Euf-
rátesznek, mert már harminchat órája nem volt vizük. A partra
lekúszva megtöltötte a kulacsát, ivott, és újra megtöltötte. A víz
kásás volt az iszaptól.
Nappal bujkált, éjjel gyalogolt, településeket, kecske-
nyájakat, katonai létesítményeket kerülgetve. A drága bőrcipője
jóformán lerohadt róla, talpa minden négyzetcentiméterét sebek
borították. Nyolc nap és nyolc éjszaka után már tudta, hogy
közel a határ, és keresni kezdte az egymással szembenéző tor-
nyokat. Egyszer csak megpillantott valami pásztorkunyhót, és
odabotorkált. Egy asszony éppen ételt készített a tűznél,
körülötte gyerekek játszadoztak, s a távolban egy férfit látott a
kecskenyájával. Amint a tűzhöz odatántorgott, egy tizenhat-
tizennyolc éves fiú lépett ki a kunyhóból, és barátságosan
köszöntötte.
- Hol vagyok? - hörögte Chris.
A fiú nem értette. Kérdően nézett Chrisre, aztán a háta mögé
mutogatva mondta: - Irak! Irak!
Chris fölfogta, hogy átért Szíriába. Melegen megrázta a gye-
rek kezét. - Kösz, haver, az isten bassza meg!
Az asszony vízzel és frissen sült kenyérrel kínálta. Chris ak-
kor már nyolc napja csak pár szem kétszersültet evett és fer-
tőzött vizet ivott. Egy falatnál több nem is fért a gyomrába, úgy
összeszűkült.
 A fiú elvezette a legközelebbi rendőrőrsre, ahol kapcsolatba
léptek a damaszkuszi brit nagykövetséggel.
Végül is Chris több mint háromszáz kilométert tett meg a
menekülés és bujkálás fázisában. Eszméletlen mennyiséget vesz-
tett a testsúlyából, mert az életben maradásához a szervezetének
a saját húsából kellett táplálkoznia.
Két hétbe telt, hogy újra rendesen járni tudjon, és hatba, hogy
kezét-lábát érezni legyen képes. Iszonyú bajok voltak a
vérösszetételével, a májáról nem is beszélve, de hamarosan be-
vetésre készen állt megint. Az egyik legfantasztikusabb mene-
külési-bujkálási akció volt ez az Ezred történetében - én magam
még annál is többre tartom, amit Dávid Stirling egyik első le-
génye, Jack Sillitoe csinált végig 1942-ben, amikor egyedül gya-
logolt át az észak-afrikai sivatagon.

Sokkal nagyobb létszámú katonaság volt a körzetben, mint

vártuk. Mint most megtudtuk, valójában az egyik legnagyobb
gyülekezési körlet volt ez: két iraki páncéloshadosztály állt
köztünk és a határ között. S mintha ez nem lenne elég, minden
férfinak, asszonynak és gyereknek megparancsolták, hogy keres-
senek bennünket. A gyerekek iskolai szünetet kaptak. Ennek el-
lenére tisztességes eredményt produkáltunk: a hírszerzési ada-
tokból később kikalkulálták, hogy kétszázötven halott és sebe-
sült irakit hagytunk magunk után, amerre jártunk.
Az előretolt hadműveleti bázis január 23-án vette a helyzetjelen-
tésünket, de nagyon töredékesen, és ez eléggé összezavarta őket.
24-én 16.00-kor - vagyis a lebukásunkkor - befutott egy másik
érthetetlen jelentés. Később vettek egy igen gyenge TACBE--
jelzést, és ebből kihüvelyezhették, hogy bajban vagyunk.
Újabbat már csak akkor hallottak, amikor január 31-én Chris fel-
bukkant Szíriában.
Két mentőosztagot indítottak útnak. Az elsőnek január 26-án
vissza kellett fordulnia a határtól, mert a Chinook pilótája
rosszul lett. Még jó, hogy nem ácsorogtunk ott a találkozóhe-
lyen. A második kísérletre 27-én került sor, ez már közös brit-
amerikai próbálkozás volt. A gyenge TACBE-jeltől félrevezetve
a déli folyosó felett röpültek, de persze hiába. Aztán amerikai
hírszerzési jelentések futottak be arról, hogy valami izraeli akció
van kibontakozóban a szíriai határnál, de mivel feltételezték,
hogy mi délnek tartunk, ezt nem hozták összefüggésbe a Bravó
Kettő Nulla bakafántoskodásával.
Mi a rosseb baja volt a járőrrádiónknak? Semmi. A világ
bármely részén csak bizonyos frekvenciák működnek, és
váltogatni is kell őket napközben, az ionoszférában végbemenő
változásoknak megfelelően. Nekünk egész egyszerűen téves
frekvenciákat adtak meg. Sajnálatos. Az ember csak azt reméli,
hogy ilyen hiba soha többé nem fordul elő.
Na és az AWACS-ok meg a híres tizenöt másodperces reak-
cióidejük? Ki tudja, miért, háromszáz kilométerrel kívül estünk
a hatósugarukon. Megint egy kis gikszer a rendszerben, ami re-
mélhetőleg szintén nem fordul többet elő. Az amerikai pilóta,
akit elkaptunk a TACBE-n, jelentette ugyan az incidenst, de a
parancsnokságunkhoz csak három nappal később jutott el a hír.
Egyvalamit biztosan jól csináltam: azt, hogy Szíria mellett
döntöttem haladási iránynak, és nem a helikopter--
leszállóhelyhez igyekeztünk vissza. Adásunkból a „lebuktunk"
szó tisztán átment - no de egyéb információ nélkül mit jelent ez?
Esetleg lebuktunk, vagy határozottan lebuktunk? Harc-
érintkezéssel buktunk le, vagy anélkül? Az ezredesnek egysze-
rűen nem volt elég információja, hogy cselekedjék, mégis neki
kellett döntenie, hogy kiküldi-e a helikoptert a leszállóhelyre.
Úgy döntött, hogy nem küldi ki, pedig a századbeli fiúk sorba
álltak önként jelentkezni, és üvöltöttek. De az ezredesnek igaza
volt. Miért tenné kockára tizenegy ember életét meg a drága he-
likoptert, amikor nem tudni, mi várna ott rájuk? Mindenesetre
örülök, hogy nem nekem kellett meghozni ezt a döntést. Mint a
vallatóimtól megtudtam, a Chinookunk leszállását észlelték,
úgyhogy tiszta szerencse, hogy nem küldtek oda még egyet. Az
egyetlen, ami a lebukásunkkor jól jött volna, ha átrepül fölöttünk
egy sugárhajtású. Beszélhettünk volna vele a TACBE-n,
leslaugolhatta volna az S60-asokat, azután rendben, ahogy kell,
kivonhattak volna bennünket.

Az elkövetkező pár hétben kiértékelést tartottunk mindenki-

nek, aki élt és mozgott. Egyórás, erősen meghúzott változattal
szolgáltunk Lord Branallnak, az Ezred tiszteletbeli tulajdono-
sának is, aki utána ebédre vendégül látott bennünket.
Ellátogatott hozzánk Schwarzkopf is a bandájával, és két
órát töltöttünk a társaságában.
- Sajnálom, ami magukkal történt - mondta. - Ha tudom, mi
a helyzet arrafelé, nem mentek volna oda, az fix.
Jót vacsoráztunk vele, és utána nagyon kedvesen aláírta a
selyem menekülési térképünket, amit a rijádi eligazítóból
újítottunk.
Az utolsó kiértékelést a B századnak tartottuk. Alig néhány
napra rá, hogy hazaértünk, a fiúk legtöbbje eltűzött különböző
bevetésekre, de augusztusban sikerült összejönnünk, és
végigcsináltuk a magunk belső halottkémi vizsgálatát. Az SAS
jól vizsgázott az ellenséges vonalak mögött. Január 26-ától, alig
kilenc nappal a háború megkezdése után nem indult több Scud
abból a nyugat-iraki szektorból, amelyet az Ezrednek jelöltek ki
- s amely több száz négyzetmérföldre rúgott.
Az irakiak megtalálták és a Vöröskereszttel hazaküldték
Vince holttestét. Ugyanazon a gépen tért vissza Bob Consiglio
és Steve „Nyúl" Lane is.
Nyúl posztumusz katonai érdemérmet kapott „rendületlen
bátorságért". Bob is megkapta az érdemérmet. Iszonyatos tűz
zúdulhatott rá, mielőtt szétváltunk, de ő kitartott, és a se-
gítségünkre volt, hogy elmenekülhessünk. A fejébe fúródott egy
golyó, ami a hasán jött ki, és felrobbantotta az övén lógó
foszforgránátot. Azonnal meghalt.
Közös temetésükön Herefordban támadt egy kis prob-
lémánk.
Nyulat hamvasztották, Vince-et és Bobot az Ezred teme-
tőjében hantolták el. Utána tort ültünk a klubban. Vince férfi ro-
konai elkezdtek szívóskodni velem. Nem értették, egy ilyen ke-
mény legénnyel, mint Vince, hogyan végezhetett a hipotermia.
Próbáltam megmagyarázni nekik, hogy nem az számít, milyen
erős az ember, a hipotermia arra nincs tekintettel. Tudom, per-
sze, hogy a gyász és a veszteség mindenkire másféleképpen hat,
de remélem, hogy idővel Vince rokonai is bele tudnak majd
törődni az igazságba.
Rá következő héten, kihasználva a British Airways „ketten
egy áron" kínálatát az Öbölben szolgált katonáknak, elrepültünk
Jillyvel Kaliforniába táborozni. Remekül éreztük magunkat, és
nekem jó alkalom volt arra, hogy végleg feldolgozzam magam-
ban a történteket.
Két héttel később újra munkába álltam. Mark rehabilitáción
volt, ott is maradt fél évig, aztán csatlakozott a századhoz. Chris
instruktor lett a válogatási részlegnél. Menő már el is tűzött egy
egyéves küldetésre. Stan is feladatot kapott két hónapon belül,
akárcsak - miután az egészségügy végzett a kezemmel meg a fo-
gazatommal - én.
 Epilógus

A fűtésszámlánk valami eszelős, amióta hazajöttem.

Nagyon jó dolog melegen lenni. Mostanában ha
esik az eső, és idehaza vagyok, főzök egy nagy kan-
na teát, odaülök az ablakhoz, és arra a sok szerencsétlen marhára
gondolok, akik kinn ugrálják a bokrot valami hegy tetején.
Ahogy a teszteredményeim is mutatták, érzelmileg nem
készített ki, ami történt. Nincsenek lidérces álmaim. Nagy fiúk
voltunk, ismertük a szabályokat. Jártunk már a halálnak máskor
is a közelében. Az ember belenyugszik. Nem kívánja, persze, de
hát - együtt jár a munkával.
Furcsa, de majdhogynem örülök ennek az iraki élménynek.
Repetát nem szeretnék, de örülök, hogy részem volt benne.
Azért van egy s más, amiről soha többé nem tudok elfelejt-
kezni.
A kulcscsörgés.
Egy retesz csattanása.
Fémlemez zörgése.
Gondolni se bírok az állatkertre.
A disznóhús szagára.
Azért álltam katonának, hogy a törvény szigorát meg-
ússzam, de soha nem volt szándékomban mind a huszonkét esz-
tendőt lehúzni a seregben. Nagyon szerencsés ember vagyok.
Keresztül-kasul bejártam a földgolyót, eszméletlen, ám igen
szórakoztató dolgokat műveltem. Ideje váltani, valami mást csi-
nálni. Harminchárom évesre nőtt tizenhét vagyok, merthogy az-
óta játszottam egyfolytában katonásdit. Most olyasmikkel szeret-
nék foglalkozni, amikkel mindig is szerettem volna.
 A nagy viccünk a börtönben az volt, hogy „teherbe biztos
nem esünk tőle". Megtanultam, hogy rendszerint semmi sem
olyan rossz, mint amilyennek látszik. Dolgok, amik régen idege-
sítettek, ma már nem idegesítenek - ha lerobban a kocsim,
vörösbor ömlik a krémszínű szőnyegünkre, kiönt a mosógép,
vagy valami értékesnek lába kél. Jobban ismerem a korlátaimat,
mégis derűsebb és nyugisabb vagyok. Semmit sem veszek adott-
nak. Jobban tudom értékelni az egyszerű, hétköznapi dolgokat;
ha úgyse mehetek be a kocsival a városba, hát sétálok egyet a
parkban.
Azelőtt az Ezredé volt az elsőbbség: a munka mindenek-
fölött. Most, ha Katie-nek szereplése van az iskolában, ott a he-
lyem, hogy szurkoljak neki.
Bagdadban és azóta itthon is többször végiggondoltam a
döntéseimet, el-eltűnődtem, hogy igazam volt-e. Arra a
következtetésre jutottam, hogy volt, amiben jól döntöttem, volt,
amiben rosszul, és volt, amiben átlagosan. De a lényeg az, hogy
ezeket a döntéseket meg kellett hozni. Ha probléma van, az em-
ber fölméri a helyzetet és dönt. Ha bizonytalankodik, vége. Neki
kellett volna vágnom a határnak s nem a híd alá bújnom? A
válasz természetesen az, hogy igen. Jól tettem, hogy amikor el-
jött az ideje, színleg behódoltam az irakiaknak? Megint csak
igen - tudom, hogy helyesen jártam el. Taktikai és erkölcsi
értelemben egyaránt.
Hogy elítéljük-e vagy sem a háborút mint olyant - ez nekem
sohasem okozott gondot. Katona voltam, tettem, amiért fizettek.
Izgalmas volt, élveztem.
Ami pedig a vallatóimat illeti, ha holnap bármelyikük szem-
bejönne velem az utcán, és úgy látnám, hogy megúszom - ki-
nyírnám habozás nélkül.