Jack Higgins

VESZÉLYES
TEREPEN

Magyar Könyvklub, Budapest, 1997

 Fordította M. Nagy Miklós
Hungarián translation (c) M. Nagy Miklós, 1997
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jack Higgins: On Dangerous Ground.
G. E Putnam’s Sons, New York, 1994
Copyright (c) 1994 Septembertide Publishing
Ali rights reserved.

Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató

Irodalmi vezető Ambrus Eva
Felelős szerkesztő Balázs Éva
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Bonin András
Műszaki szerkesztő Mátay-Mayer Gergely
Szedte az Alinea Kft.
Nyomta a Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany
Megjelent 15,2 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 548 443 7

 Tartalom
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Sally Palmernek, szeretettel
 Prológus

CSUNGKING
1944. augusztus

Joe Caine pilóta, a Királyi Légierő Szállítási Parancsnokságának

repülő hadnagya fáradt volt, csontig átfagyott, s elgémberedett kézzel
szorította, majd hirtelen előrenyomta a botkormányt. A gép ereszkedni
kezdett, s háromezer láb magasságban, zuhogó esőben bukkant ki az
alacsony felhők közül.
A felhőn-zivataron át vergődő repülőgép egy Douglas DC3-as volt, a
híres Dakota, a Brit s szintúgy az Amerikai Légierő igáslova, amelyek
közös parancsnokság alatt működtették őket az észak-indiai Asszam
repülőtereiről, utánpótlást szállítva Csang Kaj-sek kínai hadseregének.
Útjuk során leküzdötték a hírhedt Púpot, ahogy a Himaláját nevezték
a szövetségesek repülősei, akik az elképzelhető legnehezebb repülési
körülmények között igyekeztek életben maradni.
- Ott van, kapitány - mondta a másodpilóta. - Pontosan előttünk.
Három mérföldre.
- Elsötétítés persze nulla. Mint mindig -jegyezte meg Caine, és ez
nagyjából megfelelt a valóságnak. A csungkingi lakosság hírhedten
nemtörődöm volt ilyen tekintetben; fények világítottak mindenütt
odalent.
- Hé, itt jövünk - mondta Caine.
- Üzenet az irányítótoronyból - szólt előre a rádiós.
Caine rákapcsolt a VHF-re, és hívta a tornyot.
- Itt Sugár Nan. Valami gond van?
 - Elsőbbséget élvező gép közeledik. Kérem, tegyen egy kört leszállás
előtt - mondta egy semleges hang.
- Az isten szerelmére - fortyant föl Caine. - Éppen lehúztam ezer
mérföldet a Púp fölött. Fáradtak vagyunk, fázunk, és alig van
üzemanyagunk.
- VIP-gép jobbra ön alatt. Tegyen egy kört. Kérem, jelentse a vételt. -
A hang kérlelhetetlen volt.
- A másodpilóta kinézett oldalra, majd Caine felé fordult. -
Körülbelül ötszáz lábbal alattunk, kapitány. Dakota az is. Ahogy
elnézem, az amcsiké.
- Hát jó - mondta Caine kimerülten, és balra fordította a gépet.
A férfi, aki a támaszpontparancsnok irodájának tornácán állt és
felfelé nézett az esőbe, miközben az első beérkező Dakota zúgását
hallgatta, brit altengernagyi egyenruhát viselt, és viharkabát volt a
vállára terítve. Lord Louis Mountbattennek hívták, és Anglia
királyának unokatestvére volt. Amellett háborús hős is, magas
kitüntetések birtokosa, és most éppen a Délkelet-Ázsiában harcoló
szövetséges haderők főparancsnoka.
Az acélkeretes szemüveget viselő, testes amerikai tábornok, aki
felbukkant mögötte és rágyújtott, Vinegar Joe Stillwell volt, a
helyettese, s egyúttal Csang Kaj-sek vezérkari főnöke. A Szövetséges
Haderőknél nem volt nála nagyobb Kína-szakértő; folyékonyan
beszélte a kantoni nyelvet.
Stillwell a korlátra telepedett.
- No lám, itt jön a nagy Mao elnök.
- Mi történt Csang Kaj-sekkel? - kérdezte Mountbatten.
- Talált valami ürügyet, hogy elhúzza a csíkot északra. Reménytelen
ez, Louis, Mao és Csang a világért sem kötne szövetséget
egymással. Mindketten ugyanazt akarják.
- Kínát? - kérdezte Mountbatten.
 - Pontosan.
- Azért figyelmeztetlek, Joe, hogy ez itt nem a Csendesóceán.
Huszonöt japán hadosztály van Kínában, és az áprilisi offenzívájuk óta
egyfolytában csak győznek. Ezt nálad jobban senki sem tudja.
Szükségünk van Maóra és a kommunista hadseregére. Ez ilyen
egyszerű.
Nézték, ahogy a Dakota földet ér.
- Washington álláspontja pofonegyszerű - mondta Stillwell. - Már
elég kölcsönbérletet adtunk Csangnak.
- És mit kaptunk érte? - kérdezte Mountbatten. - Ül a fenekén, és
nem csinál semmit, várja, hogy megverjük a japcsikat, ő meg közben a
kommunisták elleni polgárháborúra tartogatja minden lőszerét és
felszerelését.
- Egy polgárháborúra, amit valószínűleg meg is fog nyerni - mondta
Stillwell.
- Komolyan így gondolod? - Mountbatten megcsóválta a fejét. -
Tudod, Nyugaton lenézik Maót és az embereit, azt mondják, csak
amolyan agrárforradalmárok, és nem akarnak mást, csak földet a
parasztoknak.
- Miért, neked más a véleményed?
- Komolyan mondom, szerintem ezek nagyobb kommunisták, mint
az oroszok. Könnyen megeshet, hogy kiszorítják Csang Kaj-seket
Kínából, és a háború után ők lesznek itt az urak.
- Érdekes gondolat - felelte Stillwell -, de ha a barátkozásról és a
propagandáról beszélsz, az a ti dolgotok. Washington ebben a játékban
nem vesz részt. Ha pedig új fegyver- és lőszerszállítmányokra gondolsz,
az csak tőletek érkezhet, nem amerikai forrásokból. Nekünk elég lesz
Japánt gatyába rázni a háború után. Kína a ti porontyotok.
A Dakota feléjük gurult, és megállt. A földi személyzet csapata
lépcsőt gurított a géphez, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
 - Szóval, nem gondolod, hogy túl sokat kérek a jó öreg Mao elnöktől?
- Az ördögbe is, dehogy! - nevette el magát Stillwell. - Hogy őszinte
legyek, Louis, ha beleegyezik, szerintem ez nem olyan roppant nagy ár
azért a segítségért, amelyet ti fogtok nyújtani neki.
- A semminél ez is jobb, öregfiú, csak egyezzen bele.
Az ajtó kitárult, és egy fiatal kínai tiszt bukkant elő, majd rögtön
utána megjelent az egyszerű egyenruhát és vörös csillagos sapkát viselő
Mao Ce-tung is. Egy pillanatra megállt és lenézett rájuk, majd elindult
lefelé a lépcsőn.
Az ötvenegy éves Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt elnöke
ragyogó politikus volt, s amellett a gerillahadviselés nagymestere, a
háború született lángelméje. És persze mellesleg Csang Kaj-sek
engesztelhetetlen ellensége, akivel nyíltan háborúskodott ahelyett,
hogy egyesült erővel küzdöttek volna a japánok ellen.
Az irodában Mao a támaszpontparancsnok asztala mögé ült le, a
fiatal tiszttel a háta mögött. Mountbatten és Stillwell egyik oldalán egy
brit őrnagy állt. A bal szemén fekete szemkötő volt, a sapkáján pedig a
skót könnyűgyalogságjelvénye. Egy tizedes állt mögötte a falnál;
ugyanannak az ezrednek a sapkáját viselte ő is, és egy kartondossziét
tartott a bal hóna alatt.
Stillwell folyékony kantoni nyelven szólalt meg:
- Örömömre szolgál, ha fordíthatom a beszélgetést, Mao elnök úr.
Mao kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá, majd -jóllehet ritkán
reklámozta ezt a képességét - nagyszerű angolsággal válaszolt.
- Tábornok, az időm korlátozott. - Stillwell döbbenten nézett rá, Mao
pedig megkérdezte Mountbattentől: - Ki ez a tiszt és aki vele van?
- Ian Campbell őrnagy, elnök úr, az egyik segítőm - felelte
Mountbatten. - A tizedes a tisztiszolgája. A felföldi könnyűgyalogos
ezredből.
- A tisztiszolgája? - Mao nem értette a szót.
 - Egy katona, aki szolgálja őt - magyarázta Mountbatten.
- Aha, már értem. - Mao titokzatosan bólintott, és Campbellhez
fordult. - A skót felföldről van szó, ha nem tévedek. Furcsa egy nép. Az
angolok kardélre hányták és elkergették a hazájukból az önök
honfitársait, és maguk mégis háborúba mennek értük.
- Felföldi vagyok, az igaz - mondta Ian Campbell -, vagyis skót az
utolsó porcikámig, ezer év áll mögöttem, a Loch Dhu kastély és a
környező vidék ura vagyok, miként az volt apám és az ő apja is, de ha az
angoloknak olykor segítő kézre van szükségük, hát miért ne?
Mao elmosolyodott, és Mountbattenhez fordult.
- Tetszik nekem ez az ember. Adja kölcsön.
- Nem tehetem, elnök úr.
Mao megvonta a vállát.
- Akkor térjünk a tárgyra. Kevés időm van. Legkésőbb harminc perc
múlva el kell indulnom visszafelé. Mi az ajánlatuk?
Mountbatten Stillwellre pillantott, aki csak megvonta a vállát, s végül
is a tengernagy szólalt meg:
- Az amerikai barátaink nem tudnak fegyvert és lőszert szállítani
önnek és a hadseregének.
- De a generalisszimusznak szállítanak mindent, amire csak szüksége
van, igaz? - kérdezte Mao.
Meglepően nyugodt maradt, Mountbatten pedig folytatta:
- Én mégis tudnék javasolni egy megoldást. Mit szólna ahhoz, ha a
Brit Légierő havonta tízezer tonna felszerelést szállítana a Himalája
fölött Kunmingba - válogatott fegyvereket, lőszereket és így tovább?
Mao kivett egy cigarettát egy régi ezüst cigarettatárcából, és a fiatal
tiszt meggyújtotta neki. Az elnök hosszú füstcsóvát fújt ki.
- És mit kell tennem cserébe ezért a bőkezűségért?
- Valamit - mondta Mountbatten. - Úgy értem, valóban kell kapnunk
valamit cserébe. Úgy igazságos.
- És mire gondol?
Mountbatten szintén rágyújtott, majd a nyitott ajtóhoz sétált, és
kinézett az esőbe.
- A hongkongi szerződésről van szó - fordult vissza. - 1997. július
elsején jár le a Nagy-Britanniával kötött haszonbérleti szerződés.
- Vagyis?
- Szeretném, ha meghosszabbítaná száz évvel.
Hosszú hallgatás következett. Mao hátradőlt, és a menynyezet felé
fújta a füstöt.
- Barátom, az az érzésem, hogy az esőzések kissé megzavarták az
elméjét. Kínát Csang Kaj-sek tábornok kormányozza, már amennyire a
japánok engedik neki.
- De a japánok nem maradnak itt örökre - mondta Mountbatten.
- És aztán?
Mély csönd telepedett a szobára. Mountbatten megfordult és
bólintott. A tizedes összecsapta a bokáját, és átadta a dossziét Campbell
őrnagynak, aki kinyitotta, és kivett belőle egy dokumentumot, majd az
asztal fölött átnyújtotta Maónak.
- Ez nem szerződés, hanem egyezmény - mondta Mountbatten. - Én
csungkingi egyezménynek nevezném. Ha elolvassa, és az aláírásom
fölött ön is jóváhagyja az aláírásával, azzal beleegyezik, hogy
amennyiben valaha is ön fogja kormányozni Kínát, száz évvel
meghosszabbítja a hongkongi szerződést. Ennek fejében őfelsége
kormánya ellátja önt mindennel, amire a hadseregének szüksége van.
Mao Ce-tung áttanulmányozta a dokumentumot, majd fölnézett.
- Van egy tolla, Lord Mountbatten?
A tizedes volt az, aki serényen íróeszközt nyújtott neki, és Mao aláírta
a dokumentumot. Campbell őrnagy elővett még három példányt, és
azokat is letette az asztalra. Mao mindegyiket aláírta, Mountbatten
úgyszintén.
A pártelnök visszaadta a tollat a tizedesnek, és felállt.
- Ezzel megvolnánk - mondta Mountbattennek. - Most pedig
mennem kell.
Elindult az ajtó felé, de Mountbatten utánaszólt.
- Egy pillanatra, elnök úr, elfelejtette magához venni a példányát.
Mao megfordult.
- Majd - mondta. - Ha rajta lesz Churchill aláírása is.
Mountbatten nagy szemeket meresztett.
-Churchillé?
- Természetesen. Ez persze a hadianyag-szállítást nem kell hogy
késleltesse, és remélem, mielőbb a kezemben tarthatom majd a
személyesen Churchill által aláírt példányt. Van valami probléma?
- Nincs. - Mountbatten visszanyerte a lélekjelenlétét. - Ugyan mi
probléma lehetne?
- Akkorjó. És most mennem kell. Vár a munka, uraim.
Azzal kilépett a szobából, lement a lépcsőn, nyomában a fiatal
tiszttel, és egy perccel később már bent voltak a Dakotában. A
repülőgép ajtaja bezáródott, a lépcsőt elgördítették tőle, a Dakota
gurulni kezdett, Stillwell pedig nevetésben tört ki.
- Istenemre, évek óta nem láttam ilyen alakítást. Ez aztán a jellem.
Most mit csinálsz?
- Természetesen elküldöm ezt az átkozott vackot Londonba, hogy
Churchill aláírja.
- Mountbatten visszafordult az ajtóból.
- Ian, ezennel alkalmat adok önnek, hogy a Savoyban vacsorázhasson
- mondta Campbell őrnagynak. - Szeretném, ha minél előbb Londonba
indulna, egy küldeménynyel a miniszterelnöknek. Jól hallottam, hogy
leszállt még egy gép?
- Igen, uram, egy Dakota Asszámból.
- Remek. Adjon utasítást, hogy töltsék fel üzemanyaggal, s aztán
rögtön induljon vissza. - Mountbatten a tizedesre pillantott. - Tannert
is magával viheti.
- Köszönöm, uram.
Campbell összefogta a papírokat, hogy betegye a doszsziéba. - Három
példány - mondta Mountbatten. - Egy Maónak, egy a
miniszterelnöknek, és a harmadik Roosevelt elnöknek. Nem négyet
írtam alá?
- Vettem a bátorságot, hogy készítsek egy plusz példányt, uram.
Bármikor történhet baleset - mondta Campbell.
- Derék dolog, Ian - bólintott Mountbatten. - Akkor hát induljon.
Egyetlen este a Savoyban, aztán irány vissza.
- Természetesen, uram.
Campbell tisztelgett, és Tannerrel a nyomában kiment.
Stillwell rágyújtott.
- Fura egy fickó ez a Campbell -jegyezte meg.
- Dunkerque-nél vesztette el a fél szemét - mondta Mountbatten. -
Megkapta a hadikeresztet, és meg is érdemelte. Sohasem volt jobb
adjutánsom.
- A Loch Dhu ura… Mi volt ez a marhaság? - kérdezte Stillwell. - Ti,
angolok igazán őrültek vagytok.
- Ó, de hát Campbell nem angol, hanem skót, sőt, ami még annál is
több, felföldi. Mint a Loch Dhu ura, ő a Campbell-nemzetség egyik
ágának feje, és jobb, ha tőlem tudod, Joe, ez a hagyomány már akkor
létezett, amikor a vikingek még el se hajóztak Amerikába.
Az ajtóhoz sétált, és kinézett a zuhogó esőbe. Stillwell odalépett
mellé. - Győzni fogunk, Louís?
- Ó, hát persze - bólintott Mountbatten. - Engem az nyugtalanít, ami
utána jön.
Campbell szobájában Tanner katonás alapossággal pakolt az őrnagy
utazótáskájába, miközben Campbell borotválkozott. Gyerekkoruk óta
ismerték egymást, mivel Tanner apja vadőr volt a Loch Dhu birtokon,
és együtt élték át a dunkerque-i megrázkódtatást. Amikor Campbell
Mountbatten adjutánsa lett Londonban az Egyesített Hadműveleti
Parancsnokságon, magával vitte a tizedest tisztiszolgának. Később
aztán ide, a Délkelet-ázsiai Parancsnokságra vezényelték őket. De Jack
Tanner, a derék katona számára, aki vitézségi érdemrendet kapott a
csatatéren való helytállásáért, Campbell sohasem volt más, mint
egyszerűen csak “laird”, ami skótul “nemesurat” jelent.
Az őrnagy a kezét törölgetve kilépett a fürdőszobából.
Megigazította a fekete szemkötőt, lesimította a haját, és felvette a
zubbonyát.
- Megvan az aktatáska, Jack?
Tanner föltartotta a táskát:
- A papírok itt vannak benne, laird. - Ha kettesben voltak, mindig
így, a nemesi rangján szólította Campbellt.
- Nyisd ki! Vedd ki az egyiket! Azt a bizonyos plusz példányt.
Tanner kivette, és odanyújtotta neki az egyik papírt.
Egyetlen lap volt, “A Délkelet-ázsiai Szövetséges Parancsnokság
Főparancsnoka” fejléccel. Rajta volt Mao aláírása, nemcsak angolul,
hanem kínaiul is, és mellette Mountbattené.
- Látod ezt, Jack? - kérdezte Campbell, miközben öszszehajtogatta a
papírt. - Egy darabka történelem. Ha Mao győz, Hongkong 2097. július
1-jéig Nagy-Britanniáé marad.
- Gondolja, hogy így lesz, laird?
 - Ki tudja? Először meg kell nyernünk a háborút. Add ide a
bibliámat, légy szíves!
Tanner az öltözőasztalhoz lépett, amelyre ki volt pakolva az őrnagy
toalettfelszerelése. A biblia úgy hatszor négy hüvelykes lehetett,
domborított ezüstfedéllel, amely kelta keresztet ábrázolt. Nagyon régi
volt. Évszázadokon át Campbellek sora vitte magával a háborúkba.
Valaha az őrnagy egyik ősének zsebéből került elő, aki Cullodennél halt
meg, amikor Szép Károly herceg oldalán harcolt. Aztán a nagybátyja
zsebében találták meg, aki a Somme-nál esett el 1916-ban. Campbell is
magával vitte mindenhová.
Tanner kinyitotta a könyvet. A biblia fedelének belseje szintén
ezüstből volt.
Óvatosan megfeszítette a körmével, mire az ezüstlap felpattant,
feltárva egy kis rejtett kamrát.
Campbell a megfelelő méretűre hajtogatta a lapot, és beletette a
kamrába, majd lecsukta a fedelét.
- Szigorú államtitok, Jack. Csak mi ketten tudjuk, hogy itt van.
Felföldi esküt rá.
- Esküszöm, laird. Beletegyem az utazótáskába, laird?
- Nem, a térképzsebemben fogom tartani. - Kopogtattak az ajtón.
Tanner kinyitotta, és Caine repülő hadnagy lépett be. Két vastag
pilótadzsekit hozott és két pár irhacsizmát.
- Ezekre szükségük lesz, uram. A Púp fölött valószínűleg húszezer láb
magasra is fel kell emelkednünk. Rohadt hideg bír lenni odafent.
A fiatal pilóta kimerültnek látszott, fekete karikák voltak a szeme
alatt.
- Igazán sajnálom - mondta Campbell. - Tudom, hogy épp csak az
imént szállt le.
- Semmi baj, uram. Van segédpilótám, Giffard repülőtiszt. Váltjuk
egymást. És rádiós-navigátorunk is van. Elintézzük. - Elmosolyodott. -
Meg aztán Lord Mountbattennek az ember úgyse mondhat nemet.
Egészen Delhiig megyünk, ha nem tévedek.
- Pontosan. Onnan pedig Londonba.
- Bárcsak az a fuvar is az enyém lenne. - Caine kinyitotta az ajtót, és
kinézett az esőbe. - El nem állna a világért sem. Rohadt egy ország.
Várom a gépen, uram.
Kiment.
- Hát akkor mozogjunk, Jack.
Magukra vették a pilótadzsekit és a nehéz irhacsizmát. Mikor
elkészültek, Tanner felvette a két utazótáskát: a sajátját és az őrnagyét.
- Indulhatsz, Jack.
Tanner kilépett a szobából. Campbell körülnézett, fogta a sapkáját, és
a fejébe nyomta, aztán felvette a bibliát, pilótadzsekijének
térképzsebébe dugta, és begombolta a zseb fülét. Fura érzés fogta el,
nem is egyszerűen csak fáradtság.
Mintha valaminek a végére ért volna. Megint ez a felföldi
balsejtelem! Egy vállrándítással lerázta magáról a különös érzést,
megfordult, kiment az esőbe, és követte Tannert a Dakotához.
Csungkingból Kunmingba négyszázötven mérföld volt az út.
Üzemanyagot vettek fel, majd nekivágtak az út legkockázatosabb
szakaszának: ötszázötven mérföldet kellett megtenniük a Himalája
fölött az asszámi támaszpontig.
Szörnyű idő volt, zuhogott az eső, dörgött, villámlott, a vihar
bármikor darabokra törhette a gépet. Campbell tudta, hogy az elmúlt
néhány év alatt több százan haltak meg a Himalája fölött. Szó se róla,
ennél veszélyesebb szolgálati helyet ki sem foghatott volna brit vagy
amerikai pilóta. Vajon mi késztethet bárkit is arra, hogy önként
jelentkezzen ilyen munkára, töprengett Campbell, aztán elbóbiskolt egy
kis időre, és csak akkor ébredt fel, amikor Asszámban leszálltak
üzemanyagot felvenni.
 Delhibe újabb ezeregyszáz mérföld volt az út, de menynyire más! Kék
ég, langymeleg, szél alig sóhajnyi. A Dakota tízezer láb magasságban
suhant, és Caine, miután átadta a kormányt Giffard-nak, hátrament,
hogy megpróbáljon aludni egy-két órát.
Campbell újból elbóbiskolt, és amikor felébredt, a rádiós éppen
Caine vállát rázta:
- Tizenöt perc múlva Delhiben leszünk, kapitány.
Caine felállt, ásított.
- Na mit szól? Kéjutazás, nem igaz? - vigyorgott Campbellre.
Megfordult, és ebben a pillanatban valami felrobbant.
Fémdarabok repültek szét a bal motorról, sűrű fekete füst támadt, és
ahogy a légcsavar abbahagyta a forgást, a Dakota megdőlt, és
meredeken zuhanni kezdett, ledöntve Caine-t a lábáról.
Campbell olyan erővel csapódott a mögötte lévő válaszfalnak, hogy
jóformán elájult az ütéstől. Igazából így fel sem fogta, hogy mi történik.
Valami rémálom volt az egész, mintha a világ robbant volna szét
körülötte, égés szaga csapta meg az orrát, és ordítást hallott.
Aztán felfogta, hogy vízben van, s ahogy valamennyire kiélesedett a
kép a szeme előtt, látta, hogy Tanner egy rizsföldön át vonszolja - a
szeme tágra nyílt, az arca véres. A tizedes egy töltésre döntötte őt, majd
megfordult, és térdig vízben gázolva sietett vissza a vadul lángoló
Dakotához.
Félúton járt, amikor a gép szörnyű robajjal felrobbant.
Törmelék zuhogott mindenfelé, és Tanner fáradtan visszavánszorgott
Campbellhez.
Magasabbra tolta az őrnagyot a töltésen, és elővette a
cigarettatárcáját. Remegő kézzel gyújtott rá.
- Lelőttek bennünket? - hörögte Campbell.
- Nagyon úgy néz ki, laird.
 - Szent Isten! - Campbell a mellén tapogatott a kezével. - A biblia -
suttogta.
- Ne izguljon, laird, majd én vigyázok rá.
Tanner kivette a könyvet a térképzsebéből, s azzal Campbell számára
minden hang és szín megszűnt, nem létezett többé más, csak néma
sötétség.
Csungkingban Mountbatten és Stillwell a lankadatlanul
előrenyomuló japánok hadmozdulatait vizsgálta a térképen. Kelet-
Kínában a szövetséges légibázisok nagy része már elesett.
- Azt hittem, mi fogjuk megnyerni a háborút - mondta Stillwell.
- Én is - mosolygott Mountbatten gyászosan.
Kinyílt mögöttük az ajtó, és egy adjutáns lépett be egy
híradóspapírral a kezében. - Elnézést a zavarásért, uram, de ez Delhiből
jött, sürgős jelzéssel.
Mountbatten elolvasta, és halkan szentségeit egyet.
- Jól van, távozhat.
Az adjutáns kiment.
- Rossz hír - mondta Stillwell. - A Dakota, amelyen Campbell utazott,
elvesztette egyik motorját, és Delhi közelében lezuhant.
Földet érés után felrobbant. És vele együtt nyilván a papírjainknak is
vége.
- Campbell meghalt?
- Nem, az a tizedes kirángatta a gépből. Viszont a személyzet
ottveszett. Campbell valószínűleg súlyos fejsérülést szenvedett,
kómában van.
- Bízzunk benne, hogy túléli - mondta Stillwell. - Mindenesetre neked
betett a dolog, lángok martaléka lett a csungkingi egyezményed. Most
mit csinálsz? Megpróbálod rávenni Maót, hogy írjon alá egy új
példányt?
 - Nem hiszem, hogy sikerülne még egyszer ilyen közel kerülnöm
hozzá. Különben is csak arról volt szó, hogy ez is jobb a semminél. Nem
igazán számítottam rá, hogy öszszejön a dolog. Meg aztán szerény
tapasztalataim szerint a kínaiak ritkán adnak az embernek új sanszot,
ha az elsőt elszalasztottá.
- Ez bizony így igaz - mondta Süllwell. - Az a minden hájjal megkent
vén gazfickó szerintem már megbánta, hogy aláírta a papírt. De most
mi lesz a hadianyag-szállítmányokkal?
- Ó, gondoskodunk róla, hogy azokat megkapja, mert szeretném, ha
aktívan a mi oldalunkon állna a japánok ellen. A hongkongi ügylet
sohasem volt komoly, Joe. Úgy gondoltam, ha egy mód van rá, valamit
kapjunk is cserébe, és Hongkong volt az egyetlen, amivel én és a
miniszterelnök elő tudtunk állni. Nem mintha számítana. Most sokkal
komolyabb dolgokat kell megvitatnunk. - Azzal visszament a
falitérképhez. - Mutasd meg, hol is vannak pontosan azok a japán
előretolt egységek!
 Első fejezet

1993
London

Norah Bell a Wapping High Streeten, a St. James lépcső közelében

szállt ki a taxiból. Alacsony, széles csípőjű, fekete hajú lány volt,
bőrdzsekit, feszes fekete miniszoknyát és magas sarkú félcsizmát viselt.
Fizetett, és elindult azzal a fajta járással, amikor az egész test él és
mozog. A taxis nézte, ahogy felhúzza az ernyőjét a zuhogó eső ellen,
aztán nagyot sóhajtott, és elhajtott.
Norah megállt az első saroknál, és vett egy Evening Standardét. A
címoldal egyetlen eseménnyel foglalkozott: aznap érkezett Londonba
az amerikai elnök, hogy találkozzon az izraeli és a brit
miniszterelnökkel, és megvitassa velük a palesztin helyzetet.
Összehajtotta és a bal hóna alá fogta az újságot, aztán a következő
utcán befordult, és a Temze felé sétált.
Az egyik kapualjban egy fiú állt; tizennyolc éves lehetett, fűzős
csizma, farmernadrág és kopott bomberdzseki volt rajta. Meggyűrűzött
bal orrcimpájával és a homlokára tetovált horogkereszttel tipikus
képviselője volt egy bizonyos fajtájú ragadozónak, amelynek hordái
áldozat után kutatva bolyongtak a városban.
A lány könnyű zsákmánynak tűnt, a fiú gyors léptekkel elindult
utána, és csak az utolsó néhány méteren váltott futásra, hogy aztán
egyik kezét a szájára téve hátulról elkapja. Norah nem kapálódzott,
tökéletes nyugalommal fogadta a támadást, ami intőjel lehetett volna,
de a fiú józan eszét addigra elvette az erőszakos szexuális gerjedelem.
- Csináld, amit mondok, akkor nem bántalak!
Egy régóta nem használt raktár kapualjába lökdöste a lányt, és
nekinyomakodott.
- Nem kell, hogy durva legyél - mondta Norah.
Azzal megcsókolta a fiút, aki ámulva érezte áldozatának ficánkoló
nyelvét a szájában. Nem akart hinni a szerencséjének, s közben a lány,
egyik kezével még az esernyőt tartva, a másik kezét lecsúsztatta
kettejük között, végigdörzsölve közben a fiú duzzadó nemi szervét.
- Jézusom! - nyögte a fiú, és tovább csókolózott, miközben érezte,
hogy a lány felhajtja a szoknyáját.
Norah megtalálta, amit keresett, egy rugós bicskát, amely a jobb
harisnyájának szegélyében bújt meg. A következő pillanatban
megvillant a penge, és mély sebet hasított a fiú arcán a bal szeme
sarkától az álláig.
A fiú felüvöltött, és hátrazuhant. Norah a vállához nyomta a bicska
hegyét, és nyugodtan azt mondta:
- Kérsz még?
A fiú még soha ennyire nem ijedt meg az életében.
- Ne, az isten szerelmére, ne!
A lány beletörölte a pengét a dzsekijébe.
- Akkor nyomás innen.
A fiú kiment az esőbe, aztán visszafordult, egy zsebkendőt szorítva az
arcához.
- Ringyó! Egyszer még elkaplak ezért!
- Dehogy kapsz el! - A lány jól hallható északír akcentussal beszélt. -
Amilyen gyorsan csak lehet, megkeresed a legközelebbi baleseti
osztályt, összevarratod az arcodat, és beletörődsz, hogy szereztél egy
hasznos tapasztalatot.
Nézte, ahogy a fiú elmegy, becsukta a kést, visszacsúsztatta a
harisnyája szegélyébe, azzal megfordult, folytatta útját a Temze felé, és
végül megállt egy öreg raktárépület előtt.
 Volt egy Júdás-ajtó a kapun; kinyitotta és belépett. Odabent
félhomály fogadta, de a csarnok távoli végében fényt látott: egy
üvegfalú iroda volt ott. Falépcső vezetett hozzá.
Ahogy elindult a fény felé, egy fiatal, sötét bőrű férfi vált ki a
sötétségből, kezében egy Browning Hi-Powerrel.
- Maga meg kicsoda? - kérdezte a lány.
Az iroda ajtaja kinyílt, és egy alacsony, sötét, borzas hajú,
tengerészzubbonyos ember lépett ki rajta.
- Te vagy az, Norah?
- Ki más lehetne? - felelte a lány. - A barátod kicsoda?
- Ali Halabi, hadd mutassam be Norah Bélinek. Menjünk fel.
- Bocsásson meg - mondta az arab.
Norah ügyet sem vetett rá, és elindult felfelé a lépcsőn.
A férfi követte, gyönyörködve a csípőjére feszülő miniszoknyában.
Amikor Norah bement az irodába, a tengerészzubbonyos férfi
átölelte a vállát.
- Istenemre mondom, olyan csinos vagy, hogy legszívesebben beléd
harapnék. - Azzal gyengéden megpuszilta az ajkát.
- Elég a hízelgésből. - Norah letette az esernyőjét az asztalra,
kinyitotta a kézitáskáját, és egy csomag cigarettát vett elő. - Tüzelsz
bárkire, aki szoknyát visel. Túl régóta ismerlek, Michael Ahern.
Egy cigarettát dugott a szájába, s az arab sietve elővette az
öngyújtóját, és meggyújtotta neki. Aztán Ali Halabi Ahernhez fordult.
- A hölgy tagja a szervezetnek?
- Semmi közöm a rohadt IRA-hoz - mondta Norah. - Mi szakadárok
vagyunk, mister, ha tudja, hogy az mit jelent.
- Norah és én együtt szolgáltunk az Északír Önkéntes Hadseregben,
aztán meg az Ulsteri Vörös Kézben - magyarázta Ahern. - De aztán
kénytelenek voltunk továbbállni.
Norah harsányan felnevetett.
- Szóval, kidobtak bennünket. Egy halom vénasszony az, semmi más.
Nem tetszett nekik, hogy túl sok katolikust ölünk meg.
- Értem - mondta Ali Halabi. - Akkor most mi a célpont maguknak: a
katolikusok vagy az IRA?
- Egykutya - felelte Norah. - Én belfasti vagyok, Mr. Halabi. Az apám
őrmester volt a brit hadseregben, és elesett a falklandi háborúban. Az
anyám, a kishúgom, az öreg nagypapám, mindenki, akim csak volt, egy
IRA-pokolgép áldozata lett még nyolcvanhatban. Úgy is mondhatjuk,
hogy azóta egyfolytában bosszút állok.
- De nyitottak vagyunk minden ajánlatra - fűzte hozzá Ahern
szívélyesen. - Minden forradalmi szervezetnek szüksége van pénzre.
Odalent csapódott az ajtó. Ali előkapta a fegyvert a zsebéből, Ahern
pedig az ajtóhoz lépett.
- Te vagy az, Billy?
- Ahogy mondod.
- Tán csak nem Billy Quigley? - kérdezte Norah.
- Ki más lenne? - Ahern Alihoz fordult. - Még valaki, akit kirúgtak a
Vörös Kézből. Billy és én lehúztunk egy kis időt együtt a Maze
börtönben.
Quigley alacsony, inas ember volt, és kopott esőkabátot viselt. Őszes-
szőke haja és megviselt arca öregebbnek mutatta a koránál.
- Jézusom, te vagy az, Norah?
- Szia, Billy.
- Megkaptad az üzenetet? - kérdezte Ahern.
- Igen, esténként többnyire beugróm az Orániai Vilmos kocsmába
Kilburnben.
 - Kilburn London ír negyede - magyarázta Ahern Alinak. -
Rengetegje ír kocsma van ott, katolikusok is, protestánsok is. Ez itt
egyébiránt Ali Halabi Iránból.
- Akkor hát miről lenne szó? - tudakolta Quigley.
- Erről. - Ahern feltartotta az Evening Standardét, az amerikai
elnökről szóló főcímmel. - Ali egy iráni fundamentalista csoport
képviselője, úgy hívják magukat, Isten Hadserege. Mondanom sem
kell, hogy mélyen megvetik Arafat ügyletét Izraellel Palesztina új
státusáról. És csak fokozza a bánatukat, hogy az amerikai elnök
személyesen elnökölt a tanácskozásukon a Fehér Házban, és áldását
adta rá.
- És? - kérdezte Quigley.
- Azt akarják, hogy robbantsam fel őt a kedvükért, amíg Londonban
van. Merthogy van némi reputációm ezen a téren.
- Ötmillió fontért - vetette közbe Ali Halabi -, ezt se felejtsük el.
- Aminek a fele már letétbe van helyezve egy genfi bankban -
mosolygott Ahern. - Istenemre, Billy, ha csak egymilliót költünk
fegyverekre, már meg tudjuk táncoltatni az IRA-t.
Quigley sápadtan nézett.
- Az amerikai elnököt? Ehhez még neked sincs elég bátorságod.
Norah felnevetett azzal a jellegzetes, harsány nevetésével.
- Ó, de még mennyire hogy van neki!
Ahern Norah felé fordult.
- Velem vagy, kislány?
- Ki nem hagynám a világért se!
- És te, Billy? - Quigley megnyalta a szája szélét, és habozott. Ahern a
vállára tette a kezét. - Igen vagy nem, Billy?
Quigley hirtelen elmosolyodott.
 - Miért ne? Úgyis csak egyszer halhat meg az ember. Hogyan
csináljuk?
- Menjünk le, megmutatom.
Ahern vezette a menetet lefelé a lépcsőn, és amikor leértek,
felkattintott egy villanykapcsolót. Az egyik sarokban egy kocsi állt,
ponyvával letakarva, amelyet Ahern lehúzott róla, és előtűnt egy British
Telecom-teherautó.
- Ezt meg hol az ördögben szerezted? - kérdezte Quigley.
- Néhány hónapja passzolta el nekem valaki. Ugy terveztem, hogy ott
hagyom valamelyik katolikus kocsma előtt Kilburnben ötszáz kiló
Semtexszel, és felrobbantok néhány gazembert a Sinn Feinből, de aztán
inkább vártam, hátha akad valami igazán fontos elintéznivaló. - Ahern
csibészesen elmosolyodott. - Most akadt.
- De hogyan akarod megcsinálni? - kérdezte Ali.
- Sok száz ilyen kocsi van Londonban. Bárhol gond nélkül
parkolhatnak, mert mindenütt akad egy aknanyílás álcának, amíg a
műszerészek végzik a munkájukat.
- És? - kérdezte Quigley.
- Ne kérdezd, honnan, de bizonyos forrásokon keresztül tudomásom
van az elnök napirendjéről. Holnap reggel tíz órakor hagyja el a
Grosvenor Street-i amerikai nagykövetséget, hogy a Downing Street
10.-be menjen. A Park Lane-en mennek, és a Green Park mellett
kanyarodnak fel a Constitution Hillre.
- Ez egészen biztos? - kérdezte Norah.
- Mindig ez az útvonal, szerelmem, elhiheted nekem. - Quigleyhez és
Alihoz fordult. - Ti ketten felveszitek a telecomos kezeslábast, az is van
bent a kocsiban, és megálltok félúton a Constitution Hillen. Van ott egy
nagy bükkfa, el se lehet téveszteni. Szóval ott leparkoltok, felemelitek
az aknafedelet, kirakjátok a jelzéseiteket, és így tovább. Kilenc
harmincra kell ott lennetek. Kilenc negyvenötkor a Green Parkon át
elsétáltok a Piccadillyre. Van ott néhány férfiyécé, ahol
megszabadulhattok a kezeslábastól.
- És aztán mi lesz? - kérdezte Ali.
- Én ott leszek Norah-val egy kocsiban, és várom a nagy pillanatot.
Amikor az elnöki karaván a Telecom-teherautóhoz ér, távirányítóval
felrobbantom. - Elmosolyodott. - Menni fog, ígérem. Szerintem az
egész karavánból egy lélek sem marad életben.
Csönd lett, Quigley döbbent ámulattal nézett, Norah sápadt és
izgatott volt.
- Te gazember - mondta.
- Gondolod, hogy menni fog?
- Hát persze.
Ahern Alihoz fordult.
- És maga? Kész részt venni az akcióban?
- Megtisztel vele, Mr. Ahern.
- És te, Billy?
- Naná. Évekig rólunk szól majd a nóta - mondta Quigley.
- Derék fiú vagy, Billy. - Ahern az órájára nézett. - Hét óra. Harapnék
valamit. És te, Norah?
- Remek - felelte a lány.
- Jól van. Most elviszem a kocsit. Ide már nem jövök vissza. Reggel
kilenckor veszlek fel benneteket a Mallon. Külön-külön gyertek, és a
park kapuja előtt várjatok, szemben a Marlborough Roaddal. Norah
mögöttem lesz egy személyautóban. Ti ketten átveszitek a teherkocsit,
mi pedig követünk benneteket. Van kérdés?
Ali Halabi szörnyen izgatott volt.
- Alig várom.
- Jól van, most menjetek. Külön-külön fogunk elmenni innen. - Az
arab kiment, Ahern pedig Quigleyhez fordult, és a kezét nyújtotta. - Ez
aztán nagy buli, igaz, Billy?
- A legnagyobb, Michael.
- Jól van, most mi elmegyünk Norah-val. Gyere, nyisd ki nekünk a
főkaput. Te még maradsz, lekapcsolod a villanyokat, és jössz utánunk.
Lementek a lépcsőn. Norah felmászott az utasülésre, de Ahern
megrázta a fejét.
- Menj hátra, ahol nem látnak, nekem meg add ide az egyik
narancssárga kabátot. Adnunk kell a külsőnkre. Ha egy zsaru meglát
téged, még kíváncsiskodni kezd a végén.
A kabát hátulján rajta volt a “British Telecom” felirat.
- Nincs egy zsarunak annyi esze - mondta Norah.
Ahern nevetett, és kihajtott az utcára, aztán visszaintegetett
Quigleynek, aki becsukta mögöttük a kaput. Ahern csak néhány yardot
tett meg, aztán befordult egy udvarra, és leállította a motort.
- Mi van? - csodálkozott Norah.
- Majd meglátod. Kövess, és meg ne mukkanj!
Óvatosan kinyitotta a Júdás-ajtót, és belépett. Quigley bent volt az
irodában, hallották a hangját, és amikor a lépcső aljához értek, már azt
is hallották, hogy mit mond.
- Igen, Ferguson tábornokot! Nagyon sürgős. - Elhallgatott. - Akkor
kapcsoljon hozzá, hülye buzi, élet és halál forog kockán!
Ahern kivett egy Walthert a zsebéből, és rácsavarta a hangtompítót,
miközben ment felfelé, Norah-val a nyomában. Az ajtó nyitva volt, és
Quigley az asztal sarkán ült.
- Ferguson tábornok? - szólt hirtelen. - Itt Billy Quigley. Azt mondta,
csak akkor hívjam, ha komoly dologról van szó. Ez most halálosan
komoly. Michael Ahern és az a ringyó Norah Bell meg valami Ali Halabi
nevű iráni holnap fel akarják robbantani az amerikai elnököt. -
Elhallgatott. - Igen, úgy van, hogy én is benne leszek. Szóval a
következőről van szó…
- Billy fiú - mondta Ahern -, ez igazán nem szép tőled.
- Ahogy Quigley megfordult, a szeme közé lőtt.
Quigley az asztal mögé zuhant, Ahern pedig felvette a telefont.
- Te vagy az, tábornok? Itt Michael Ahern. Szüksége lesz egy új
emberre. - Visszatette a kagylót, leoltotta a villanyt az irodában, és
Norah-hoz fordult. - Menjünk, szerelmem.
- Tudtad, hogy besúgó? - kérdezte.
- Ó, igen, azt hiszem, ezért szabadulhatott idő előtt a Maze
börtönből. Életfogytiglanit kapott, emlékszel? Nyilván üzletet kötöttek.
- A mocskos szemét - mondta Norah. - Most elcseszte nekünk az
egészet.
- Ugyan már. Látod, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy
terveztem. - Ahern kinyitotta a teherautó ajtaját, és felsegítette Norah-
t. - Most harapunk valamit, és aztán elmesélem, hogy igazából hogyan
intézzük el az elnököt. 1972-ben, a fokozódó terrorizmus hatására az
akkori brit miniszterelnök utasítást adott egy kis elit hírszerző egység
felállítására, amelyet hírszerző körökben némi malíciával a
miniszterelnök magánhadseregének neveztek, mivel csakis a
miniszterelnöki hivatalnak tartozott engedelmességgel. Ennek az
egységnek a kezdet kezdetétől Charles Ferguson tábornok volt a
főnöke, aki kiszolgált több kormányfőt, s neki magának nem volt
semmiféle politikai elkötelezettsége. A hivatala a Védelmi Minisztérium
harmadik emeletén volt, és a Horse Guards Avenue-ra nézett. Éppen
későig bent maradt dolgozni, amikor Quigley hívását bekapcsolták
neki. Meglehetősen trehány külsejű ember volt, jóllehet Guards
nyakkendőt és tweedöltönyt viselt. Az ablakon nézett kifelé, amikor
kopogtattak az ajtaján.
Egy harminchoz közeledő nő nyitott be, kiváló szabású, őzbarna
nadrágkosztümöt viselt, fekete szarukeretes szemüvege elütött rövidre
vágott, vörös hajától. Lehetett volna elittitkárnő vagy személyi
asszisztens, de valójában a Scotland Yard Különleges Ügyosztályának
főfelügyelője volt, akit Ferguson az után vett kölcsön, hogy az elődje
szolgálatvégzés közben idő előtt elhalálozott. Hannah Bernsteinnek
hívták.
- Történt valami, tábornok?
- Úgy is mondhatjuk. Amikor az antiterrorista részlegnél dolgozott a
Scotland Yardon, volt valaha dolga egy bizonyos Michael Ahernnel?
- Ír terrorista, az orangista protestáns fajtából. Ha jól tudom, azelőtt
az Ulsteri Vörös Kéz tagja is volt.
- És Norah Bell?
- Ejha - mondta Hannah Bernstein. - Ha róla is szó van, nem
számíthatunk sok jóra.
- Volt egy beépített emberem, Billy Quigley. Az előbb telefonált, hogy
Ahern holnap fel akarja robbantani az amerikai elnököt. Quigleyt is
beszervezte. Bell van még bent a dologban meg egy Ali Halabi nevű
iráni.
- Elnézést, tábornok úr, én tudom, kicsoda Ali Halabi. Az Isten
Hadseregének tagja. Ez egy szélsőséges fundamentalista csoport, amely
nagyon ellenzi az izraeli-palesztin egyezményt.
- Valóban? - kérdezte Ferguson. - Ez érdekes. És még érdekesebb,
hogy Quigleyt agyonlőtték, miközben leadta nekem a drótot. Ahernnek
még ahhoz is volt képe, hogy felvegye a kagylót, és beleszóljon.
Megmondta, hogy ő az. És hogy szükségem lesz egy új emberre.
- Hidegvérű gazember.
- Az egyszer biztos. Mindenesetre értesítsen mindenkit. A Scotland
Yard antiterrorista egységét, az MI Five-ot és az Amerikai
Nagykövetség biztonsági szolgálatát. Az elnök gorilláit alighanem
érdekelni fogja a dolog.
 - Igen, uram.
Hannah elindult kifelé, de Ferguson még utánaszólt:
- Még valami. Ehhez szükségem lesz Dillonra.
- Dillonra? - csodálkozott Hannah.
- Sean Dillonra. Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, kiről beszélek.
- Az egyetlen Sean Dillon, akit ismerek, az IRA legfélelmetesebb
embere volt, és ha nem tévedek, kilencvenegy februárjában, az Öböl-
háború alatt megpróbálta felrobbantani a miniszterelnököt és a
hadügyi kabinetet.
- És majdnem sikerült neki - tette hozzá Ferguson. - De most már
nekünk dolgozik, úgyhogy próbáljon megbarátkozni a gondolattal.
Éppen egy rendkívül bonyolult megbízatást hajtott végre a
miniszterelnök utasítására, és, igen nagy fájdalomtól óvta meg a királyi
családot. Szükségem van Dillonra, úgyhogy kerítse elő. Induljon!
Ahernnek garzonlakása volt egy korábban raktárnak használt
épületben Camdenben, a csatorna mellett. Beállította a Telecom-
teherautót a garázsba, majd Norah-val együtt felment a régi teherliften.
A garzon egyszerűen volt berendezve - csiszolt-lakkozott fapadló, egy-
két szőnyeg, két-három nagy dívány, nagyon modern festmények a
falon.
- Szép - mondta Norah -, de nem rád vall.
- Nem is az enyém. Csak kibéreltem fél évre.
Kinyitotta a bárszekrényt, talált egy palack ír Jameson whiskyt, és
két pohárba töltött egy keveset. Odanyújtotta Norah-nak az egyiket,
aztán kinyitott egy ablakot, és kilépett a csatornára néző kis erkélyre.
- Mi ez az egész, Michael? - kérdezte Norah. - Úgy értem, ezek után
igazán nincs sok esélyünk, hogy fel tudjuk robbantani az elnököt a
Constitution Hillen.
- Egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy így lenne. Emlékezz csak,
Norah, hogy a jobb és a bal kezem mindig mást csinál.
- Tehát? Csupa fül vagyok.
- Quigley telefonhívása miatt holnap bárhova megy is az elnök, úgy
vigyáznak majd rá, mint a szemük fényére. Most akkor hallgasd meg,
mit találtam ki. Ha lesz egy sikertelen merényletkísérlet az elnök ellen,
amikor a Downing Street 10.-be tart, mindenki nagyot fúj majd
megkönnyebbülésében, különösen, ha meglátják, ami Halabiból
marad.
- Folytasd!
- Vagyis nem számítanak újabb kísérletre még aznap egy teljesen
más helyen.
- Uramisten! - mondta Norah. - Neked végig ez volt a terved, és csak
felhasználtad Quigleyt.
- Szegény seggfej. - Ahern Norah-hoz nyomakodott, és töltött még
neki a whiskyből. - Ha egyszer meglesz a robbanásuk, azt hiszik, túl
vannak a veszélyen, pedig dehogy. Az az ábra, hogy holnap este hét
harminckor az amerikai elnök és a brit miniszterelnök válogatott
vendégek társaságában felszáll a Jersey Lüyra a Chelsea rakpart
Cadogan kikötőjében, hogy egy estét vidám koktélozással töltsenek,
amíg elhajóznak a Temzén a Parlament mellett, a Westminster
kikötőig. A hajókázáson a vendégek ellátását az Orsini and Co. nevű cég
végzi, amelynek mi ketten az alkalmazottai vagyunk mint pincérek. -
Kinyitott egy fiókot, és kivett két biztonsági belépőt. - Az én nevem
Harry Smith, szerény és ártalmatlan. Majd észreveszed, hogy
álbajuszom és szarukeretes szemüvegem is lesz.
- Mary Hunt - mondta Norah. - Ez kissé erőltetettnek hangzik.
Honnan szerezted a fényképemet?
- Még régről volt egy. Egy fényképész barátommal felfrissíttettem, és
ő rakta rá a szemüveget is. Ha az idő megengedi, az prrfedélzeten
tartják a koktélpartyt.
 - És a fegyverek? Azokat hogy visszük át a biztonsági őrségen?
- Arról is gondoskodtam. Egy társam tegnapig a hajón dolgozott mint
a legénység tagja. Az egyik férfiillemhelyen hagyott két
ragasztószalagba tekert hangtompítós Walthert a homok alján a
tűzoltóvödörben. És persze már azután, hogy a biztonsági emberek
mindent megvizsgáltak.
- Ügyes.
- Én nem vagyok kamikáze, Norah. Túl akarom élni ezt is. A felső
fedélzetről fogunk lőni. És mivel hangtompítót használunk, olyan lesz,
mintha csak egy szívrohamtól esne össze.
- És velünk mi lesz?
- A taton ki van kötve egy felfújható csónak. A társam ellenőrizte.
Farmotoros. A zűrzavarban leengedjük, és elhúzunk a folyó túlsó
partjához.
- Feltéve, hogy elég nagy lesz a zűrzavar.
- Semmi sem tökéletes az életben. Velem tartasz?
- Még szép - mondta Norah. - A végsőkig, Michael, történjék bármi.
- Jó kislány. - Ahern megölelte a vállát, és megszorította. - Akkor
most megyünk vacsorázni, jó? Farkaséhes vagyok!
 Második fejezet

- Különös ember ez a Sean Dillon - mondta Ferguson.

- Szerintem azzal még keveset mondott - fűzte hozzá Hannah
Bernstein.
Ferguson Daimlerjének hátsó ülésén ültek, és araszolva haladtak a
West End-i forgalomban.
- Belfastban született, de az anyja belehalt a szülésbe. Az apja
Londonba jött dolgozni, így a fiú itt járt iskolába. Hihetetlen színészi
tehetség szorult belé. Elvégzett egy évet a Királyi Színiakadémián, és
játszott egy vagy két szerepet a Nemzeti Színházban. A nyelvek iránti
érzéke is rendkívüli, az írtől az oroszig jóformán minden nyelven
beszél.
- Ez egészen lenyűgöző, tábornok úr, de végül mégiscsak az IRA
bérgyilkosa lett belőle.
- Nos, az úgy volt, hogy az apja, amikor egyszer hazament Belfastba,
belekerült valami lövöldözésbe, és egy brit katonai őrjárat lelőtte.
Dillon bosszút esküdött, elvégzett egy terrorista gyorstalpalót Líbiában,
és attól kezdve egyre emelkedett az ázsiója.
- És mi okozta a pálfordulást?
- Kiábrándult a magasztos ügyből. Dillon végtelenül könyörtelen, ha
arra van szükség. Sok embert megölt a karrierje során, de a vaktában
elkövetett robbantás, amely asszonyokat és gyerekeket gyilkol meg -
nos, mondjuk úgy, hogy az nem az ő stílusa.
- Azt akarja elhitetni velem, hogy ennek a Dillonnak van némi
fogalma az erkölcsről?
Ferguson felnevetett.
- Tény, hogy nem vádolható részrehajlással. Dolgozott a PFSZ-nek,
de éppúgy az izraelieknek is, mint búvárspecialista.
- Természetesen pénzért.
- Naná. A mi Seanünk szeret nagy lábon élni. Pénzért próbálta meg
felrobbantani a brit miniszterelnöki hivatalt is. Akkor Szaddam
Húszéin állt mögötte. És tizennyolc hónappal később elvisz egy
gyógyszerekkel megrakott repülőt Boszniába, az ottani gyerekeknek, és
nem kér érte fizetséget.
- Mi történt? Leszólt neki az Isten a felhőkből, vagy mi a csuda?
- Számít az? A szerbek elkapták, és enyhén szólva nem állt jól a
szénája. De én alkut kötöttem velük, és megmentettem Seant a
kivégzőosztagtól. Ennek fejében most nekem dolgozik, és tisztára
töröltük a tányérját.
- Már megbocsásson, de egy ilyen tányér sohasem lesz tiszta.
- Drága főfelügyelő, ebben a szakmában gyakran előfordul, hogy
betyárból kell pandúrt csinálnunk. Ha továbbra is nálam kíván
dolgozni, ki kell békülnie ezzel a gondolattal. - Ahogy a Grafton
Streetre értek, Ferguson kilesett az ablakon. - Biztos benne, hogy itt
van?
- Úgy mondják. Itt a kedvenc étterme.
- Remek. Magam is harapnék valamit.
Sean Dillon Mulligan ír Éttermének felső bárjában ült, és egy tucat
osztriga meg fél palack Krug pezsgő elpusztításán fáradozott, miközben
az esti újságot olvasta. Alacsony ember volt, nem több százhatvanöt
centinél, hirtelenszőke, szinte már fehér hajjal. Sötét kordbársony
farmernadrágot viselt, régi, fekete bőr pilótadzsekit, és fehér sálat a
nyakán. A legkülönösebb a szeme volt, mint a víz egy kő fölött - tiszta,
színtelen; állandó, enyhén ironikus mosoly játszott a szája sarkában,
olyan embernek látszott tőle, aki többé nem veszi komolyan az életet.
- Hát itt vagy - mondta Charles Ferguson, mire Dillon felnézett és
mordult egyet. - Előlem nem bújsz el. Én is kérek egy tucatot abból,
meg egy korsó Guinnesst.
Egy fiatal pincérnő állt mellettük; Dillon írül szólt hozzá:
- Finom angol úriember az illető, de az anyja, Isten nyugosztalja, ír
volt, úgyhogy hozza ki neki, amit kért.
A lány rajongó tekintetet vetett rá, és elment. Ferguson leült, Dillon
pedig Hannah Bernsteinre nézett.
- És magában kit tisztelhetek, leányzó?
- Hannah Bernstein főfelügyelő a különleges ügyosztályról - mutatta
be Ferguson.
- Az új asszisztensem. És nem ajánlom, hogy elcsábítsd. De hol
marad a Guinnessem?
Hannah-t ekkor érte az első megdöbbenés, mert Dillon fölállt és
elmosolyodott, és ez olyan mosoly volt, amiyet még sohasem látott,
meleg és hihetetlenül elragadó; a férfi egész személyisége megváltozott
tőle. Hannah úgy jött ide, hogy viszolyogni fog ettől az embertől, de
most…
Dillon megfogta a kezét.
- Ugyan mit keres egy szép zsidó lány ilyen rossz társaságban? Kér
egy pohár pezsgőt?
- Sajnos nem szabad, szolgálatban vagyok. - Hannah
elbizonytalanodott, és leült.
Dillon a bárhoz ment, hozott még egy poharat, és öntött bele a
Krugból.
- Ha az embernek elege van a pezsgőből, akkor elege van az életből is.
- Badarság - mondta Hannah, de azért elvette a poharat.
Ferguson nagyot nevetett.
- Légy vele óvatos, Dillon. Tavaly belebotlott egy zsiványba, amint
éppen lefűrészelt csövű puskával húzta ki a csíkot egy áruházból.
Szerencsétlenségére Hannah azon a héten épp az amerikai követség
ügyén dolgozott, és volt egy Smith and Wesson a táskájában.
- Netán meggyőzte a fickót, hogy rossz úton jár? - kérdezte Dillon.
Hannah bólintott.
- Valahogy úgy.
Megjött Ferguson söre és osztrigája.
- Bajban vagyunk, Dillon, nagy bajban. Mesélje el neki, főfelügyelő.
Hannah néhány rövid mondatban összefoglalta az ügyet. Amikor
befejezte, Dillon kivett egy cigarettát ezüst cigarettatárcájából, és
meggyújtotta egy régimódi Zippo öngyújtóval.
- Mi a véleménye? - kérdezte Hannah.
- Tehát csak annyit tudunk biztosan, hogy Billy Quigley halott.
- De még volt ideje leadni a drótot a tábornoknak mondta Hannah. -
Ami nyilván azt jelenti, hogy Ahern lefújja az akciót.
- Miért fújná le? - kérdezte Dillon. - Maguk nem tudnak semmit
azonkívül, hogy Ahern valamikor holnap megkísérli eltenni láb alól az
elnököt. De hol? Mikor? Van a leghalványabb elképzelésük róla? Pedig
lefogadom, hogy az elnöknek zsúfolt napja lesz.
- Az igaz - mondta Ferguson. - Délelőtt megbeszélés a
miniszterelnökkel és az izraeli kormányfővel a Downing Street 10.-ben.
Este koktélparty egy folyami kirándulóhajón, és a kettő között ezer más
dolog.
- És egyiket sem kívánja törölni?
- Attól tartok, nem. - Ferguson megrázta a fejét. - Már felhívtak a
Downing Streetről. Az elnök nem hajlandó semmilyen módosításra a
programjában.
- Maga személyesen ismeri Ahernt? - kérdezte Hannah Bernstein.
- Ó, igen. Többször meg akart ölni, s aztán egy fegyverszünet idején
Derryben találkoztunk is, hogy szemtől szemben tárgyaljunk
egymással.
 - És a barátnője?
Dillon megrázta a fejét.
- Barátnője? Azt ugyan nem mondanám. Norah Bell és a szex két
különböző dolog. Egyszerű munkásosztálybeli lány volt, amíg a
családját ki nem irtotta az IRA bombája. Ma már, ha úgy adódik, akár a
pápát is kész megölni.
- És Ahern?
- Különös ember. Az egész mindig amolyan játék volt számára.
Briliáns manipulátor. Emlékszem a kedvenc mondására. Nem szereti,
ha a bal keze tudja, mit csinál a jobb.
- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Ferguson.
- Csak annyit, hogy ha Ahernnel van dolgunk, semmi sem az, aminek
látszik.
Hallgattak egy pillanatig, aztán Ferguson szólalt meg újból.
- Minden emberünk rajta van az ügyön. Már kerítettünk egy nem túl
jó képet magáról a fickóról.
- És egy még rosszabbat a lányról - tette hozzá Hannah Bernstein.
Ferguson lenyelt egy osztrigát.
- Van valami elképzelésed, hogy hol találhatnánk meg?
- Éppenséggel van - felelte Dillon. - Van egy protestáns kocsma
Kilburnben, az Orániai Vilmos. Szétnézhetek ott.
- Akkor mire várunk? - Ferguson lenyelte az utolsó osztrigáját, és
felállt. - Indulás!
Az Orániai Vilmos szinte megcsapta az embert Belfast hangulatával.
Az egyik oldalon a boyne-i csatában diadalmas Vilmos királyt ábrázoló
freskó volt a meszelt falon.
Lehetett volna ez bármelyik orangista kocsma a belfasti
Shankhillben.
 - Ti ketten nemigen lennétek ott szívesen látott vendégek - mondta
Dillon, amikor már bent ült a Daimlerben.
- Egy Paddy Driscoll nevű emberrel kell beszélnem.
- Ő kicsoda? - kérdezte Ferguson.
- Mondjuk úgy, hogy pénzügyi menedzser. Várjatok meg itt! A hátsó
ajtón megyek be.
- Kísérje el, főfelügyelő! - utasította Ferguson Hannah-t.
Dillon sóhajtott.
- Rendben van, tábornok, de ott bent én vagyok a parancsnok.
Ferguson bólintott.
- Tegye azt, amit ő mond!
Dillon kiszállt, és elindult a járdán.
- Magánál van a fegyvere? - kérdezte.
- Bersze.
- Jó. Az ember sohasem tudhatja, mi történik legközelebb ezen a
gonosz, vén földön.
Dillon megállt egy udvar bejáratánál, kihúzott egy Walthert az öve
hátuljából, majd elővett és a helyére csavart egy Carswell
hangtompítót, s végül bedugta a fegyvert a pilótadzsekijébe. Átmentek
az esőben a kövezett udvaron, és már hallották a zenét a bárból, ahol
valami királypárti zenekar az Apám derékszalagját dübörögte.
A hátsó ablakon át egy nagy konyhába láttak be, ahol egy kicsi,
szürke hajú férfi az elszámolást végezte az asztalnál.
- Ő Driscoll - suttogta Dillon. - Menjünk be. - A hirtelen huzattól
megrebbentek a papírok az asztalon, Driscoll felnézett, és látta, ahogy
Dillon belép a helyiségbe, Hannah Bernsteinnel a nyomában.
- Isten áldja meg a házad népét - mondta Dillon -, és az éjszaka
jobbik fele csak eztán következzék, Paddy, vén gyermekem.
 - Szent Isten, Sean Dillon! - Driscoll arcára kiült a rettegés.
- Ráadásnak meg egy kedves kis főfelügyelő teljes életnagyságban.
Ma este igazán nem panaszkodhatsz a bánásmódra.
- Mit akarsz?
Hannah, az ajtónak dőlt, Dillon pedig az asztalhoz húzott egy széket,
és leült Driscoll-lal szemben. Elővett egy cigarettát, és meggyújtotta.
- Hol van Michael Ahern?
- Jesszusom, Sean, évek óta nem láttam!
- És Bili Quigley? Nehogy azt mondd, hogy őt se láttad, mert
véletlenül tudom, hogy rendszeresen iszik nálad.
Driscoll megpróbálta linkre venni a dolgot.
- Oké, Billyt folyton itt eszi a fene, de ami Ahernt illeti… - Megvonta a
vállát. - Vele nem jó ujjat húzni, Sean.
- Tudom, de velem még rosszabb. - Dillon egy szempillantás alatt
előhúzta a Walthert a pilótadzsekijéből, célzott és lőtt. Tompa durranás
hallatszott, a lövés kicsipkézte Driscoll bal fülének alját, spriccelt a vér
a sebből, Driscoll pedig kezét a fülére téve nyöszörgött.
- Dillon, az isten szerelmére! - kiabált Hannah.
- Nem hiszem, hogy olyan nagy szüksége lenne rá. - Dillon felemelte
a Walthert. - Most a másikat.
- Ne, elmondom - nyögte Driscoll. - Ahern tegnap idetelefonált.
Üzenetet hagyott Billynek. Öt óra körül adtam át neki, amikor bejött
egy italra.
- Mi volt az üzenet?
- Hogy menjen el hozzá a Wapping High Streetre, egy Olivers nevű
raktárba. A Brick rakparton.
Driscoll zsebkendő után kotorászott, nyüszítve a fájdalomtól. Dillon
becsúsztatta a pisztolyt a dzsekijébe, és felállt.
 - Ezzel megvolnánk - mondta. - Gyorsan túlestünk rajta.
- Micsoda gazember maga, Dillon! - mondta Hannah Bernstein,
miközben kinyitotta az ajtót.
- Mondták már mások is. - Dillon visszafordult az ajtóban. - Még
valami, Paddy. Michael Ahern néhány órája megölte Billy Quigleyt.
Biztos forrásból tudjuk.
- Szentséges Isten! - nyögte Driscoll.
- Úgy bizony. A te helyedben én nem kerülnék az útjába - mondta
Dillon, és halkan becsukta az ajtót maga után.
- Hívjak erősítést? - kérdezte Hannah Bernstein, amikor a Daimler
befordult a Temzéhez, a Brick rakpartra.
Ferguson lecsavarta az ablakot, és kinézett.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá - felelte. - Itt legfeljebb a hűlt
helyét találjuk. Menjünk, nézzük meg.
Dillon vezette a sort, lövésre készen tartva a Walthert a kezében.
Belépett a Júdás-ajtón, és kapcsoló után tapogatott. A raktárhelyiség
megtelt fénnyel. A lépcső aljánál megtalálta az iroda villanykapcsolóját,
és elindultak fölfelé.
Billy Quigley a hátán feküdt az íróasztal mögött.
Dillon oldalra állt, és visszadugta a Walthert a dzsekijébe, miközben
Ferguson és Hannah a holttesthez lépett.
- Ő az? - kérdezte Hannah.
- Nagyon úgy néz ki. - Ferguson nagyot sóhajtott. - Intézkedjen,
főfelügyelő!
Hannah elővette a mobil telefonját, Ferguson pedig megfordult, és
leballagott a lépcsőn, Dillonnal a nyomában. Kiment az utcára, és
megállt a korlátnál, szemben a Temzével. Dillon odalépett mellé, s
közben Hannah Bernstein is előbukkant.
- Nos, mi a véleményed? - kérdezte Ferguson.
 - Alighanem tudnia kellett, hogy Billy besúgó - mondta Dillon.
Ferguson Hannah-hoz fordult:
- Mi következik ebből?
- Ha Dillonnak igaza van, akkor Ahern valamilyen trükkel túl akar
járni az eszünkön.
- De milyen trükkel? - kérdezte Ferguson.
- Olykor nem tehet mást az ember, mint hogy várakozik - mondta
Dillon. - Ha kíváncsi a véleményemre, az nagyon egyszerű. Ahern
kezében vagyunk. Holnap történni fog valami, és inkább előbb, mint
utóbb. Attól majd támad egy-két gondolatom, de addig nem.
Dillon rágyújtott a régi Zippójával, megfordult, és viszszasétált a
Daimlerhez.

Másnap reggel nem sokkal kilenc óra előtt Ahern végighajtott a

Mallon a Telecom-teherautóval, és a Marlborough Roaddal szemben
megállt a park bejáratánál.
Norah egy Toyota szedánban követte. Ali Halabi a kapu előtt állt,
zöld anorákban és farmernadrágban. Odasietett a kocsihoz.
- Quigley nincs sehol.
- Szálljon be! - Az arab beszállt, Ahern pedig odaadta neki az egyik
rózsaszín telecomos kabátot. - Beteg. Krónikus asztmája van, és ez a
stressz előidézett egy kis rohamot. - Megvonta a vállát. - Nem mintha
számítana. Nincs más dolga, mint hogy vezesse a teherautót. Csak
kövessen bennünket, megmutatjuk, hol kell leparkolnia. Kiszáll,
fölemeli az aknatetőt, aztán a parkon át elsétál. Benne van a dologban?
- Tökéletesen - felelte Halabi.
- Akkor jó. Kövessen bennünket, és nem lesz semmi gond.
Ahern kiszállt, Halabi pedig átült a volán mögé.
- Nagy az Isten!
 - Az bizony, öregfiú - mondta Ahern, azzal megfordult, és Norah-hoz
sétált, aki a járda mellett parkolt a Toyotával.
Norah nagy kört tett meg, megkerülte a Buckinghampalotát,
elfordult a Grosvenor Place-en, és elindult visszafelé a Constitution
Hillen a park mentén. Ahern utasításának megfelelően megállt a járda
mellett a bükkfával szemben, és felemelte a hüvelykujját. Miközben
továbbindultak, a Telecom-teherautó felhajtott a járdára. Nagy volt a
forgalom. Megtettek vagy ötven yardot, aztán Ahern szólt Hannah-nak,
hogy álljon meg. Látták, hogy Halabi kiszáll, a kocsi hátuljához megy,
és kinyitja az ajtaját. Egy kampóval jött vissza, lehajolt, és felemelte az
aknatetőt.
- Jól dolgozik a fiú - mondta Ahern.
Elővett egy kis műanyag távirányítót a zsebéből, és megnyomott egy
gombot. Mögöttük a teherautó tűzgolyóvá változott, és két autó,
amelyet elkapott a robbanás, keresztülrepült az úton.
- Így jár, aki sokat emlegeti az Istent. - Ahern megveregette Norah
vállát. - Jól van, kislány. Billy megígérte nekik, hogy lesz robbanás, és
volt robbanás.
- Elég drága gesztus. Így, hogy Halabinak vége, nem kapjuk meg a
pénz másik felét.
- Ne legyél olyan mohó, Norah. Két és fél millió font egy svájci
bankszámlán nem rossz napidíj. Most söpörjünk innen.

Késő délután volt, és Ferguson még mindig az íróasztalánál ült a

védelmi minisztériumban, amikor belépett hozzá Hannah Bernstein.
- Valami új? - kérdezte Ferguson.
- Semmi a világon. Bármilyen hihetetlenül hangzik, maradt annyi
Halabiból, hogy lehessen azonosítani. Legalábbis ujjlenyomatok
alapján. A jelek szerint nem ült bent a kocsiban, hanem az úttesten állt.
- És a többiek?
 - Két kocsit kapott el a robbanás. Az elsőt egy orvosnő vezette, ő
rögtön szörnyethalt. A másikban egy nő és egy férfi ült, kereskedelmi
konferenciára mentek. Mindkettő intenzív osztályon fekszik. - Hannah
a tábornok asztalára tette a jelentést. - Quigleynek igaza volt. Ahern
ellőtte a villámát. Legalább túl vagyunk rajta.
- Úgy gondolja?
- Látta az elnök programját, tábornok úr. Tíz óra körül kellett
végighaladnia a Constitution Hillen, útban a Downing Street felé.
Ahernnek nyilván tudomása volt erről.
- És a robbantás?
- Gikszer. Gyakran előfordul, maga is tudja, tábornok úr. Halabi csak
egy amatőr volt. Alaposan áttanulmányoztam a dossziéját. Könyvelői
diplomája volt egy londoni közgazdasági iskolából.
- Igen, logikus az egész - legalábbis nekem.
- De nem Dillonnak. Hol van?
- Hol itt, hol ott. Szaglászik.
- Meg nem bízna a saját nagymamájában sem.
- Gondolom, ezért van még életben - jegyezte meg Ferguson. -
Töltsön magának egy kávét, főfelügyelő.
A camdeni garzonlakásában Ahern a fürdőszobai tükör előtt állt, és
brillantint dörzsölt a hajába. Aztán hátrafésülte, középen elválasztva,
majd gondosan felragasztott egy sötét bajuszt. Utána felvett egy
szarukeretes szemüveget, és összehasonlította magát a biztonsági
belépőn lévő fényképpel. Amikor megfordult, Norah lépett be a
fürdőszobába. Sima fekete szoknyát és fehér blúzt viselt. A haja takaros
kontyba volt hátrafogva. Mint Ahern, ő is szemüveget viselt,
meglehetősen nagy, fekete kerettel, s ez egészen elváltoztatta az arcát.
- Hogy nézek ki? - kérdezte.
- Rohadt csinos vagy - felelte Ahern. - És én?
 - Szuperül, Michael. Tökéletes vagy.
- Akkor jó. - Kimentek a fürdőszobából, majd Ahern a
bárszekrényhez lépett.
Kivett egy palack Bushmillst és két poharat. - Ez nem pezsgő, Norah,
hanem jófajta ír whisky. - Töltött, és felemelte a poharát. - Az
országunkra is.
- Az országunkra is - ismételte meg Norah az ősi lojalista
pohárköszöntőt.
- Remek - mondta Ahern, miután felhajtotta a whiskyjét. - Most már
csak az evőeszközkészletemet kell magamhoz vennem, és indulhatunk.
Fél hét volt, amikor Ferguson kilépett a védelmi minisztérium
épületéből Hannah-val, és megkérte a sofőrjét, hogy vigye a Cavendish
Square-en lévő lakására. Kim nyitott neki ajtót, aki nepáli katona volt,
azaz gurkha, és régebben tizedesként szolgált a brit hadseregben, de
már évek óta Ferguson tisztiszolgája volt.
- Mr. Dillon várja önt, tábornok.
- Köszönöm - mondta Ferguson.
Amikor beléptek a nappaliba, Dillon a nyitott teraszajtó előtt állt,
pohárral a kezében. - Kiszolgáltam magam mondta. - Remélem, nem
baj.
- Merre járt? - kérdezte Ferguson.
- Ellenőriztem a szokásos forrásaimat. Ebben az ügyben az IRA-t
elfelejtheti. Ez Ahern műve, és éppen ez az, ami nyugtalanít.
- Megkérdezhetem, hogy miért? - kérdezte Hannah Bernstein.
- Michael Ahern az egyik legragyogóbb szervező, akit valaha
ismertem - felelte Dillon. - Nagyon okos, nagyon kifinomult, és nagyon,
nagyon körmönfont. Amint már mondtam, a bal keze nem tudhatja,
hogy mit csinál a jobb.
- Vagyis azt gondolja, hogy nem ez volt az igazi villám? - vetette
közbe Ferguson.
- Az túl egyszerű lenne. Talán kissé nyakatekerten hangzik, de
szerintem Quigley árulása és halála, aztán a telecomos kocsi
véletlennek álcázott felrobbanása az elnök útvonalán mind-mind eleve
része volt Ahern tervének.
- Komolyan beszél? - kérdezte Hannah.
- Naná. A kísérlet nem sikerült, most aztán elvileg fellélegezhetünk.
Hadd lássam csak az elnök programját.
Hannah odanyújtott neki egy példányt, Ferguson pedig töltött
magának egy italt.
- Most az egyszer igazán azt kívánom, Dillon, hogy ne legyen igaza.
- Itt van - mondta Dillon. - Koktélparty a Jersey Lily temzei
kirándulóhajón. A miniszterelnök, az elnök és az izraeli kormányfő. Itt
fog igazából lecsapni; mindig is így tervezte, a többi csak ködösítés volt.
- Te megőrültél, Dillon - mondta Ferguson. - Komolyan. - Azzal
megfordult, és meglátta Hannah Bernstein arcát. - Uramisten! -
mondta.
Hannah az órájára pillantott.
- Hat harminc.
- Jó, akkor nyomás! - mondta Ferguson. - Nincs sok időnk.
Ugyanebben a percben Ahern és Norah leparkolt a Toyotával a
Cheyne Walk egyik mellékutcájában. Kiszálltak, és elindultak a
Cadogan kikötő felé. Tucatszám álltak ott a rendőrautók, egyenruhás
emberek voltak mindenfelé, és a beszállóhelynél hordozható
fémdetektort állítottak fel, amelyen mindenkinek át kellett haladnia.
Mellette két kék öltönyös fiatalember állt.
- A Titkosszolgálat, az elnök testőrsége - mondta Ahern.
- Gondolom, ugyanabból az üzletből veszik a ruhát.
Ahern és Norah a hajtókáján viselte az azonosítókártyáját. Ahogy a
detektorhoz értek, Ahern széles mosollyal az egyik titkosszolgálatos
kezébe nyomott egy műanyag dobozt. - Sajnálom, hogy munkát adok
maguknak, de van itt kétszáz kés, kanál és villa. Még kimenne valami
biztosíték ezen az izén.
- Adja csak ide, és menjen át! - mondta a titkosszolgálatos.
Átmentek a detektoron, s közben a testőr kinyitotta a dobozt, és
beletúrt az evőeszközökbe. Ebben a pillantban néhány limuzin állt meg
a kikötő előtt.
- Oda figyelj már, az isten szerelmére, jön az izraeli miniszterelnök! -
mondta a kollégája.
- A dobozt itt hagyja - mondta a testőr Ahernnek. - Maga csak
menjen!
- Ahogy tetszik. - Ahern felment a hajóhídon, Norahval a nyomában.
Odafent egyszerűen átsurrant egy ajtón, és a hajó memorizált tervrajzát
követve a mellékhelyiségekhez ment.
- Várj meg itt! - mondta Norah-nak, s azzal bement a négyes számú
férfimosdóba.
Egy ember a kezét mosta éppen. Ahern szintén nekiállt kezet mosni.
Abban a pillanatban, hogy a férfi kiment, a sarokban álló piros
tűzoltóvödörhöz lépett, belemélyesztette kezét a homokba, és
megtalálta a két, ragasztószalagba tekert, hangtompítós Walthert. Az
egyiket az öve hátuljába dugta, a másikat pedig egyenzakója belső
zsebébe rejtette. Kiment, és amikor meggyőződött róla, hogy épp senki
sincs a közelben, a második Walthert átadta Norahnak, aki
becsúsztatta a bal oldali belső mellzsebébe.
- Menjünk! - mondta Ahern.
Ebben a pillanatban megszólalt egy erősen olasz akcentusú hang.
- Hé, maguk ketten! Mit csinálnak ott? - Ahogy megfordultak, egy
fekete kabátot és csíkos nadrágot viselő, ősz hajú férfi közeledett a
folyosón. - Ki küldte magukat?
 - Signor Orsini - felelte Ahern magabiztosan. - Eredetileg a francia
nagykövetség büféjéhez osztottak be bennünket, de az utolsó
pillanatban azt mondta, hogy jöjjünk ide. Úgy gondolta, esetleg nem
lesz itt elég embere.
- És milyen igaza volt. - A főpincér Norah-hoz fordult.
- Maga szendvicseket szolgál fel. Maga meg bort - mondta Ahernnek.
- Menjenek fel a bal oldali lépcsőn! Mozgás!
- Azzal megfordult, és elsietett onnan.
A miniszterelnök és az elnök már felszállt a hajóra, és a legénység
éppen készült eloldani a pallót, amikor Ferguson, Dillon és Hannah
Daimlerje megállt a kikötő előtt. Fergusonnel az élen felszaladtak a
pallón, mire két titkossszolgálatos elállta az útjukat.
- Ferguson tábornok. Candy ezredes itt van?
Egy magas, ősz hajú, fekete öltönyt és csíkos nyakkendőt viselő férfi
sietett oda a fedélzeten.
- Nyugalom, emberek. Valami baj van, tábornok?
- Ők a segítőim, Dillon és Bernstein főfelügyelő. - Mögöttük
eltávolodott a palló, és a Jersey Lily siklani kezdett a Temze vizén. -
Attól félek, hogy lehet. A délelőtti robbantásról van szó. Úgy gondoljuk,
az csak figyelemelterelés volt. Kapott fényképet arról a bizonyos
Ahernről. Kérem, figyelmeztesse az embereit! Könnyen meglehet, hogy
itt van a hajón.
- Rendben. - Candy nem vitatkozott, és a két titkosszolgálatoshoz
fordult. - Jack, magáé a tat. George, maga menjen a hajó orrába. Én
vigyázok az elnökre. Figyelmeztessenek mindenkit!
Mindannyian megfordultak, és sietve távoztak.
- Nos, akkor próbáljuk mi is hasznosítani magunkat, már amennyire
tőlünk telik - mondta Ferguson.
Egy dzsesszkvartett játszott fent a hajó orrában, szállt a zene az
éjszakában, és emberek nyüzsögtek a fedélzeten főként politikusok és a
londoni nagykövetségek diplomatái, s ott volt köztük az amerikai elnök,
a brit miniszterelnök és az izraeli kormányfő is. A pincérek és
pincérnők szendvicseket és bort hordoztak körbe.
- Iszonyat! - mondta Ferguson.
Candy szaladt vissza hozzájuk az egyik lépcsőn.
- A három nagy tíz perc múlva mond néhány szót. Utána elhajózunk
a Parlament mellett, és kikötünk a Westminster mólón.
- Jó. - Miután az amerikai futólépésben távozott, Ferguson Dillonhoz
fordult. - Ez reménytelen.
- Lehet, hogy nincs is itt - mondta Hannah. - Maga is tévedhet,
Dillon.
Dillon mintha nem is hallotta volna a szavait.
- Kell, hogy legyen valamilyen szökési útvonala. - Fergusonhöz
fordult. - A tat. Nézzük meg a tatot.
A vezetésével a hajó hátsó részébe siettek. Dillon félrelökdöste az
embereket az útjából, és a tatkorlát fölé hajolt.
- Itt van - mondta aztán megfordulva.
- Honnan tudod? - kérdezte Ferguson.
Dillon átnyúlt a korláton, meghúzott egy kötelet, és egy külső
motoros gumicsónak bukkant fel. - Ez a szökési útvonala - mondta. -
Vagyis csak volt. - Újból átnyúlt a korlát fölött, kinyitotta a karabinert,
amely a kötelet tartotta, és a gumicsónak eltűnt az éjszakában.
- Es most? - kérdezte Hannah.
Ebben a pillanatban megszólalt a hangosbemondó.
- Hölgyeim és uraim, a miniszterelnök.
- Ahern nem az a típus, aki öngyilkosságot követne el mondta Dillon
-, vagyis ebben a tömegben nem fog egészen közel menni hozzá. -
Felnézett a hajó tetején gubbasztó kormányosfülkére, amely alatt
három szintben voltak a fedélzetek. - Ez az. Csak ez lehet.
A fölfelé vezető lépcsőhöz rohant, Hannah-val a nyomában.
Ferguson nehézkesen szaladt utánuk. Dillon végignézett az első
fedélzeten, amely kihalt volt, és elindult fölfelé a következőre. Épp
amikor felért, a miniszterelnök befejezte a beszédét:
- Büszke vagyok, hogy bejelenthetem önöknek az Egyesült Államok
elnökét.
Abban a pillanatban, ahogy felért a fedélzetre, Dillon egy pincért
látott meg, amint éppen kinyitotta a szalon ajtáját a fedélzet túlsó
végén, és belépett, nyomában egy pincérnővel, aki egy fehér kendővel
letakart tálcát tartott a kezében.
A szalonban nem volt senki más. Ahern az ablakokhoz ment, és
lenézett az orrfedélzetre, ahol az amerikai elnök már a mikrofonnál állt,
a brit és az amerikai miniszterelnökkel az oldalán. Kinyitotta az egyik
ablakot, és elővette a pisztolyát.
Halkan kinyílt mögötte az ajtó, és Dillon lépett be, lövésre készen
tartva Waltherét.
- Az istenit, Michael, te aztán soha nem adod fel, igaz?
Ahern megfordult, a combjánál tartva pisztolyát.
- Dillon, te szemét! - mondta Ahern, aztán fellendült a keze.
Dillon kétszer a szívébe lőtt, a hangtompítós pisztoly kétszer tompán
dörrent, és Ahern a válaszfalhoz vágódott. Norah Bell dermedten állt,
kezében a tálcával.
- Ha netán lenne egy pisztoly az alatt a kendő alatt mondta Dillon -,
és arra gondolsz, hogy előveszed, akkor kénytelen leszek téged is
megölni, Norah, és azt egyikőnk sem szeretné, hiszen te tisztességes ír
leány vagy. Úgyhogy tedd szépen le a tálcát!
Norah Bell nagyon lassan engedelmeskedett, és letette a tálcát a
legközelebbi asztalra. Dillon megfordult, meglóbálva a Walthert a
kezében.
 - Minden jó, ha a vége jó - mondta Fergusonnek és Hannah-nak.
Norah közben felrántotta a szoknyáját, előkapta a rugós bicskát a
harisnyájából, kipattintotta a pengét, és belevágta Dillon hátába. Dillon
megrándult a fájdalomtól, és elejtette a Walthert.
- Te mocsok! - kiáltotta Norah, kihúzta a kést, és újból Dillon hátába
mélyesztette.
Dillon az asztalhoz dőlt, és ott lógott egy pillanatig.
Norah felemelte a kését, hogy harmadszor is lesújtson, de Hannah
Bernstein közben fél térdre ereszkedett, felkapta Dillon Waltherjét, és
belelőtt Norah homlokának közepébe. Ugyanebben a pillanatban
Dillon lecsúszott az asztalról, és a hátára gördült.
Éjfél körül járt az idő, Hannah Bernstein a Londoni Klinikának, a
világ egyik legnagyobb kórházának első emeleti recepciós csarnokában
ült, nem messze Dillon kórtermétől. Kimerült volt, ami a körülmények
ismeretében nem is meglepő, de a sok kávé és cigaretta egyelőre még
tartotta benne az életet. A folyosó végén kitárult az ajtó, és nagy
megdöbbenésére Ferguson jelent meg, az amerikai elnök és Candy
ezredes kíséretében.
- Az elnök úr éppen indult vissza az amerikai nagykövetségre -
mondta Ferguson.
- De úgy éreztem, előbb még be kell néznem ide. Ha nem tévedek, ön
Bernstein főfelügyelő. - Az elnök kezet fogott vele. - Végtelenül hálás
vagyok.
- Inkább Dillonnak tartozik hálával, uram. Ő látta át a tervüket, ő
mondta, hogy a hajón lesznek.
Az elnök az ablakhoz lépett, és belesett a kórterembe.
Dillon mindenféle csövekre kötve feküdt a kórházi ágyon, mellette
egy ápolónővel.
- Hogy van?
 - Ez intenzív osztály, uram - felelte Hannah. - Négyórás műtét.
Kétszer megszúrta az a nő.
- Elhoztam Henry Bellamy professzort a Guy’s kórházból, elnök úr -
mondta Ferguson. - Ő a legjobb sebész Londonban.
- Jó - bólintott az elnök. - Hálával tartozom önnek és az embereinek,
tábornok. Sohasem fogom elfelejteni.
Az elnök távozott.
- Hála Istennek, hogy végül is így alakult. Fátylat lehet borítani rá -
mondta Candy ezredes.
- Tudom - mondta Ferguson. - Nem történt semmi.
Candy is elment.
- Félórával ezelőtt találkoztam Bellamy professzorral mondta
Hannah Bernstein -, és a véleményét kértem.
- És mit mondott? - Ferguson összeráncolta a homlokát. -
Rendbejön, ugye?
- Ó, igen, életben marad, ha erre gondolt. Csak az a baj, hogy Bellamy
szerint soha többé nem lesz a régi. Az a nő kis híján kizsigerelte.
Ferguson a vállára tette a kezét.
- Jól van, kedvesem?
- Úgy érti, kiborultam-e, hogy ma este megöltem egy embert?
Egyáltalán nem, tábornok úr. Nem vagyok én olyan kedves kis zsidó
lány, amilyennek Dillon képzel. Akkor inkább ótestamentumi zsidó
lány. Ez egy gyilkos szajha volt.
Megérdemelte a halált. - Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. - Nem,
én csak Dillont sajnálom. Jó munkát végzett. Nem ezt érdemelte.
- Azt hittem, maga nem szereti őt - mondta Ferguson.
- Akkor tévedett, tábornok. - Benézett az ablakon Dillonra. - Az a baj,
hogy túlságosan megtetszett, és ez a mi munkánkban sohasem
ajánlatos.
 Hannah megfordult, és elindult kifelé. Ferguson habozott, még
egyszer benézett Dillonra, aztán elindult ő is a nő után.
 Harmadik fejezet

Két hónappal később az Atlanti-óceán másik oldalán, egy másik

kórházban, a New York-i Irgalmas Asszonyunkban az ifjú Tony
Jackson elkezdte az éjszakai műszakot. Magas, jóképű, huszonhárom
éves férfi volt, az előző évben szerzett doktori diplomát a Harvard
Orvosegyetemén. Az Irgalmas Asszonyunk jótékonysági kórház volt,
ahol főként apácák dolgoztak, vagyis nem éppen az a hely, amelyről az
orvosgyakornokok nagyra törő álmokat szőnek.
De Tony Jackson idealista volt. Az igazi orvosi munkát akarta
gyakorolni, és erre minden lehetősége megvolt az Irgalmas
Asszonyunkban, amely nem hitt a szerencséjének, hogy sikerült
megszereznie egy ilyen ragyogó fiatalembert. Tony szerette az
apácákat, és valósággal élvezte, hogy a lehető legkülönbözőbb
betegségekkel találkozik a kórházban. A fizetés szerény volt, de az ő
esetében a pénz nem számított. Az apja, egy sikeres manhattani ügyész
nagyon korán meghalt rákban, de a családját jómódban hagyta maga
után. Ráadásul az anyja, Rosa, New York olasz negyedéből származott,
és az ő apja, vagyis Tony nagyapja, aki nagymenő volt az építőiparban,
majomszeretettel csüngött rajta.
Tony szerette az éjszakai műszakot, azt a különleges hangulatot,
amely az egész világon jellemző a kórházakra ilyenkor, és szerette azért
is, mert éjszaka a maga ura volt.
A műszak első felét a baleseti osztályon töltötte - megkéselt arcokat
varrt össze, és igyekezett a lehető legjobban ellátni a narkósokat, akik
azért buktak ki, mert nem sikerült anyaghoz jutniuk. Igencsak kimerítő
munka volt, de éjfél után gyérülni kezdett a forgalom.
Egyedül volt a kis kantinban, kávézott és egy szendvicset evett,
amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatal pap nézett be.
- O’Brien atya vagyok a Szent Márkból. Egy skót úrhoz, egy bizonyos
Mr. Tannerhez hívtak. Gondolom, utolsó kenetre van szüksége.
- Sajnálom, atyám, én csak este jöttem. Meg kell néznem a naplóban.
- Gyorsan megnézte, és bólintott. - Jack Tanner, ő lesz az. Ma délután
vettük fel. Hetvenöt éves, brit állampolgár. Összeesett a lánya házában,
Queensben. Egyágyas szobában van, harmadik szint, nyolcas ajtó.
- Köszönöm - mondta a pap, és eltűnt.
Jackson kiitta a kávéját, és szórakozottan átlapozta a New York
Timest. Nem volt semmi különösebb hír: egy IRA-pokolgép London
pénzügyi központjában, egy cikk Hongkongról, a kínai brit gyarmatról,
amely kilencvenhét július l-jén kerül vissza kínai fennhatóság alá. Úgy
nézett ki, hogy a gyarmat brit kormányzója épp messzemenően
demokratikus választási rendszert készült bevezetni, de ezt nem nézte
jó szemmel a pekingi kormány, ami nem ígért sok jót Hongkongra
nézve a hatalomváltás után.
Ledobta az újságot, furcsa unalom és nyughatatlanság fogta el,
fölállt, és kiment a kantinból. Kinyílt a lift ajtaja, és O’Brien atya
bukkant elő.
- Ah, maga az, doktor úr. Megtettem a szegény emberért, amit
tehettem, de már nem sok ideje van hátra ezen a világon. Képzelje, a
skót felföldről való! A lányának amerikai férje van.
- Ez érdekes - mondta Jackson. - Mindig úgy tudtam, hogy a skótok
protestánsok.
- De nem a felföldön, drága fiam - mondta O’Brien atya. - Ott nagyon
erős a katolikus hagyomány. - Elmosolyodott. - Hát, akkor mennék is.
Jó éjszakát.
Jackson nézte, ahogy elmegy, aztán belépett a liftbe, és felment a
harmadik emeletre. Amikor kiszállt, Ágnes testvért, az éjszakás nővért
pillantotta meg, amint éppen kilépett a nyolcas szobából, és az
asztalához indult.
- Épp most búcsúztam el O’Brien atyától - mondta Jackson. - Azt
mondja, Mr. Tanner nem jól néz ki.
- Itt van a lapja, doktor úr. Krónikus bronchitis és súlyos emfizéma.
Jackson megvizsgálta a feljegyzéseket.
- A tüdőkapacitás mindössze tizenkét százalék, a vérnyomása meg
hihetetlen.
- Most néztem meg a szívét, doktor úr. Nagyon rendszertelen.
- Bemegyek hozzá.
Jack Tanner arca aszott és beesett volt, gyér haja hófehér. A szeme
csukva volt, ahogy rövid kis zihálásokkal lélegzett, és időről időre hörgő
hang hagyta el a torkát.
- Oxigén? - kérdezte Jackson.
- Egy órával ezelőtt kapott. Én magam adtam neki.
- De cigarettát nem akar adni. - Jack Tanner kinyitotta a szemét. -
Hát nem szörnyű, doktor úr?
- Ejnye, Mr. Tanner - dorgálta meg Ágnes nővér szelíden. - Tudja,
hogy azt nem szabad.
Jackson előrehajolt, hogy ellenőrizze a csöveket, és észrevett egy
heget Tanner mellének jobb oldalán.
- Ez itt golyótól van? - kérdezte.
- Attól bizony. Tüdőlövést kaptam, amikor a felföldi
könnyűgyalogságnál szolgáltam. Még Dunkerque előtt, negyvenegyben.
Meg is haltam volna, ha a laird nem hoz ki onnan, ő maga meg olyan
súlyosan megsebesült, hogy elvesztette a fél szemét.
- Hogy mondta, a laird? - Jackson egyszer csak kíváncsi lett, de
Tanner hirtelen olyan erősen elkezdett köhögni, hogy kis híján görcsös
roham tört rá. Jackson megragadta az oxigénmaszkot. - Lélegezzen
szép lassan. Így, jól van. - Kis idő múlva elvette a maszkot, és Tanner
halványan mosolygott. - Visszajövök - mondta Jackson, és kiment.
- Azt mondta, Queensben él a lánya?
 - Igen, doktor úr.
- Ne vesztegessük az időt. Küldjön érte egy taxit, és írja a számlámra!
Nem hiszem, hogy sokáig húzza. Én viszszamegyek, és mellette fogok
ülni.
Jackson odahúzott egy széket az ágyhoz.
- Nos, mit is mondott a lairdről?
- Ian Campbellnek hívták, őrnagy volt, megkapta a hadikeresztet. A
legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. A nyugat-skóciai
felföldön volt a kastélya, a Loch Dhu. Vagyis ő volt a Loch Dhu lairdje,
mint ahogy az ősei is azok voltak évszázadokon át.
- Loch Dhu?
- Ez gael nyelven van. A Fekete-tó. Mi, akik ott nőttünk fel, mindig
csak Sötét Víznek neveztük.
- Vagyis maga gyerekkorától kezdve ismerte a lairdet?
- Együtt nőttünk fel. Együtt vadásztunk fajdra, őzre, és ott lehetett a
legjobban horgászni a világon. Aztán jött a háború. Mindketten
tartalékosok voltunk, így aztán azonnal Franciaországba vezényeltek
bennünket.
- Izgalmas lehetett.
- Hát, majdnem ott is hagytuk a fogunkat, de aztán a laird vezérkari
állást kapott Mountbatten mellett. Hallott róla?
- Mountbatten gróf… az IRA ölte meg pokolgéppel, igaz?
- A gazemberek, mindazok után, amit a háborúban tett! A délkelet-
ázsiai szövetséges haderők főparancsnoka volt, a laird pedig, amikor az
adjutánsa lett, odavitt engem is magával.
- Érdekes lehetett.
Tanner elmosolyodott.
- Úgy tudom, a halálraítélteket szokás megkínálni egy cigarettával.
 - Ez igaz.
- Én pedig halálraítélt vagyok, nem igaz?
Jackson habozott, aztán elővett egy csomag cigarettát.
- Csak ahogy mi mindannyian, Mr. Tanner.
- Mondok én magának valamit - élénkült meg Tanner.
- Ha ad egy cigit, mesélek a csungkingi egyezményről. Akkor réges-
rég megesküdtem a lairdnek, hogy nem mondom el senkinek, de nem
hiszem, hogy ma már sok jelentősége volna.
- Minek? - kérdezte Jackson.
- Csak egyetlen szálat, doki. Tényleg érdekes történet.
Jackson lekapcsolta az oxigént, meggyújtott egy cigarettát, és Tanner
szájához tartotta. Az öreg beleszívott, köhögött, majd beleszívott újra.
- Istenem, ez csodálatos. - Hátradőlt. - Lássuk csak, mikor is
kezdődött.
Tanner csukott szemmel feküdt, most már nagyon elgyenjgülve.
- Es mi történt, miután lelőtték a gépet? - kérdezte Jackson.
Az öreg kinyitotta a szemét.
- A laird súlyosan megsérült. Tudja, az agya… Három hónapig
kómában feküdt egy delhi kórházban, én pedig mellette maradtam
mint a tisztiszolgája. Tengeren vittek vissza bennünket Londonba, és
addigra lassan vége is lett a háborúnak. Hónapokat töltött a Guy’s
kórházban, ahol az agysérülést szenvedett katonákat ápolták, de
sohasem gyógyult fel, ráadásul égési sérülései is voltak, és majdnem
teljesen elvesztette az emlékezetét. Negyvenhat elején olyan közel volt a
halálhoz, hogy összecsomagoltam a holmiját, és hazaküldtem a
kastélyába.
- Meg is halt?
- Csak tizenkét évvel később. A birtokán éltünk. Úgy sétálgatott, mint
egy gyerek. Én meg lestem minden kívánságát.
 - És a családja?
- Ó, a laird sohasem nősült meg. Egy skót lánnyal járt jegyben, aki
negyvenben meghalt Londonban, a légitámadások idején. Volt egy
nővére, Lady Rose. Bár mindenki Lady Katherine-nek hívja. A férje
baronet volt, a sivatagi hadjáratban esett el. Lady Rose vezette a
birtokot, és ő vezeti ma is, pedig már nyolcvan fölött jár. A
cselédházban lakik. Néha a nagy házat bérbe adja a vadászszezonra
gazdag jenkiknek vagy araboknak.
- És a csungkingi egyezmény?
- Nem lett belőle semmi. Lord Louis és Mao soha többé nem
találkozott.
- De a negyedik példány a laird bibliájában megmaradt, nem igaz?
Nem adták át a hatóságoknak?
- Ott maradt, ahol volt - a bibliában. Elvégre ez a laird ügye volt, ő
meg nemigen tudta volna elmondani bárkinek is. - Tanner megvonta a
vállát. - S aztán teltek-múltak az évek, és úgy látszott, nincs is
jelentősége.
- Lady Katherine tudott róla?
- Én nem mondtam neki soha. Nem mondtam én el senkinek, a laird
meg nem tudott beszélni, meg aztán, ahogy mondtam, úgy látszott,
többé nincs is jelentősége.
- De most elmondta nekem.
Tanner halványan elmosolyodott.
- Csak mert maga kedves fiú, és beszélgetett velem, meg cigarettát is
adott. Hát igen, rég volt, zuhogott az eső Csungkingban, és ott volt
Mountbatten meg a maguk Stillwell tábornoka…
- És a biblia? - szakította félbe Jackson.
- Ahogy mondtam, az összes holmiját hazaküldtem, amikor úgy
gondoltam, hogy meg fog halni.
 - Vagyis a biblia is visszakerült Loch Dhuba?
- Ahogy mondja. - Tanner valami okból nevetésben tört ki, és ettől
újból fulladozni kezdett.
Jackson fogta az oxigénmaszkot, és ebben a pillanatban kinyílt az
ajtó, Ágnes nővér egy középkorú házaspárt tessékelt be.
- Mr. és Mrs. Grant.
Az asszony Tannerhez sietett, és megfogta a kezét. Tanner nagy
nehezen elmosolyodott, zihálva vette a levegőt, a nő pedig halkan
beszélni kezdett hozzá, egy Jackson számára tökéletesen ismeretlen
nyelven.
Jackson a nagy darab, barátságos külsejű férfira nézett.
- Gael nyelven beszél, doktor úr. Egymás közt mindig így
beszélnek. Látogatóban járt nálunk. A feleségét tavaly elvitte a rák
Skóciában.
Ebben a pillanatban Tanner kilehelte a lelkét. Nem lélegzett többé. A
lánya felsikoltott, mire Jackson gyengéden a férjéhez tessékelte, ő maga
pedig a beteg fölé hajolt. Kis idő múlva szembefordult velük.
- Sajnálom, de eltávozott - mondta egyszerűen.
Ezzel vége is lehetett volna a dolognak, csakhogy Tony Jacksonnak,
aki épp aznap olvasott a New York Timesban Hongkongról és Kínáról,
szöget ütött a fejébe a különös egybeesés. Ráadásul Tanner vasárnap
hajnalban halt meg, és Jackson, ha a beosztása engedte, vasárnap
mindig a nagyapjánál ebédelt az olasz negyedben, ahol a nagyanyja
halála óta az anyja vezette a háztartást.
Tony nagyapját, aki után a nevét kapta, Antonio Mórinak hívták, és
ha csak egy hajszálon múlt is, de már Amerikában született, az anyja
ugyanis éppen idejében érkezett a szicíliai Palermóból, hogy az Ellis
Islanden szülje meg a gyermekét. Egyetlen napon múlt a dolog, de ez
elég volt ahhoz, hogy a kis Antonio amerikai születésű legyen.
Az apjának a lehető legjobb helyen voltak ismerősei, a maffiában.
Antonio rövid ideig kétkezi munkásként dolgozott, de aztán ezek a
barátai bejuttatták először az olívaolaj-üzletbe, majd a vendéglátásba.
Antonio nem jártatta a száját fölöslegesen, mindig azt csinálta, amit
mondtak neki, és végül jelentős vagyont és nevet szerzett magának az
építőiparban.
A lánya nem szicíliai férjet választott magának. Antonio ezt éppúgy
elfogadta, mint ahogy azt is, hogy a felesége meghalt leukémiában. A
veje, egy gazdag angolszász ügyész tekintélyt kölcsönzött a családnak,
és szerencsére hamar meghalt. Móri így visszakapta imádott leányát,
ráadásul ott volt még az a szép kis unoka is, akinek úgy vágott az esze,
hogy a Harvardra ment tanulni. Nem számított, hogy valóságos szent,
és éppen az orvostudományt választotta. Mórinak volt elég jövedelme
mindannyiuk számára, hiszen mögötte állt a maffia - a Luca-klán
megbecsült tagja volt, amelynek vezetője, Don Giovanni Luca, bár
visszatért Szicíliába, továbbra is a Capo di tutti Capi volt. Minden
főnökök főnöke az egész maffiában. S nem lehetett megfizetni azt a
tiszteletet, amely Móri számára ebből fakadt.
Amikor Jackson megérkezett nagyapja házába, az anyja, Rosa a
konyhában volt, és az ebéd elkészítésén szorgoskodott a
szolgálólánnyal, Mariával. Még mindig csinos asszony volt, bár sötét
hajába már ősz hajszálak vegyültek.
Megfordult, két oldalról megpuszilta a fiát, majd alaposan
végigmérte.
- Szörnyen nézel ki. Olyan karikás a szemed.
- Éjszakai váltásban dolgoztam, mama. Három órát aludtam, aztán
lezuhanyoztam, és indultam ide, mert nem akartam csalódást okozni
neked.
- Jó fiú vagy. Menj be a nagyapádhoz.
Jackson bement a nappaliba, ahol Móri a vasárnapi újságot olvasta.
Lehajolt, hogy megpuszilja a nagyapját.
 - Hallottam, hogy mit mondott az anyád, és igaza van - mondta Móri.
- Jót teszel, de közben halálra dolgozod magad. Na gyere, igyál egy
pohár vörös bort.
Jackson elfogadta a kínálást, és élvezettel kortyolt bele a borba.
- Ez finom.
- Érdekes éjszakád volt? - Mórit őszintén érdekelte minden, amit az
unokája tett. A barátait is mindig halálra untatta azzal, hogy Tonyról
áradozott.
Jackson tudta, hogy a nagyapja elnéző vele, a teraszajtóhoz ment,
kinyitotta, és rágyújtott. Megfordult.
- Emlékszel a Solazzo-esküvőre a múlt hónapban?
- Igen.
- Beszélgettél Carl Morgannal, és engem is bemutattál neki.
- Mr. Morganre mély benyomást tettél. Ő maga mondta. - Móri
hangjában büszkeség csengett.
- Üzleti ügyekről beszélgettél vele.
- Badarság. Ugyan milyen közös üzleti ügyünk lehetne?
- Az isten szerelmére, nagypapa, nem vagyok bolond, és szeretlek
téged, de azt hiszed, eljuthattam volna odáig, ahol most állok úgy, hogy
közben nem veszem észre, milyen üzletben vagy benne?
Móri lassan bólintott, és felemlte a borospalackot.
- Még egy kis bort? Na ki vele, mire akarsz kilyukadni?
- Te és Mr. Morgan Hongkongról beszélgettetek. Említette, milyen
nagy pénzeket fektettek be a felhőkarcolókba és hotelekbe, és hogy
aggódik, mi lesz, ha a kínaiak veszik át a hatalmat.
- Egyszerű. Sok milliárd dollárt lehúzhatunk a vécén mondta Móri.
- Tegnap volt egy cikk a Timesban arról, hogy Peking dühös, amiért a
britek demokratikus politikai rendszert vezetnek be, mire ők
kilencvenhétben átveszik a hatalmat.
- Szóval, mire akarsz kilyukadni?
- Helyesen feltételezem, hogy neked és a társaidnak vannak üzleti
érdekeltségeitek Hongkongban?
Móri feszült figyelemmel nézett rá.
- Mondjuk, hogy igen, de mire célozgatsz?
- Hát ide figyelj! - mondta Jackson. - Mit szólsz hozzá, ha azt
mondom, hogy negyvennégyben Mao Ce-tung aláírt egy bizonyos
csungkingi egyezmény nevű iratot Lord Louis Mountbattennel,
amelynek értelmében beleegyezett, hogy ha valaha hatalomra kerül
Kínában, száz évvel meghosszabbítja a hongkongi szerződést annak a
segítségnek a fejében, amit a britek nyújtottak neki a japánok elleni
harcban?
A nagyapjának tágra nyílt a szeme, aztán felállt, becsukta az ajtót, és
visszaült a székére.
- Magyarázd el! - mondta.
Jackson elmagyarázta, és amikor befejezte a történetet, a nagyapja
némán, töprengve ült. Majd felállt, az íróasztalához ment, és egy kis
magnóval jött vissza.
- Mondd el még egyszer! - mondta. - Az egészet! Ne hagyj ki semmit!
Ebben a pillanatban Rosa nyitott be a szobába.
- Mindjárt kész az ebéd.
- Tizenöt perc, cara - mondta az apja. - Ez most fontos, hidd el
nekem.
Rosa összehúzta a szemöldökét, de azért kiment, és becsukta az ajtót
maga után.
Móri az unokájához fordult.
- Szóval mindent, az utolsó szóig! - Azzal bekapcsolta a magnót.
 Esett az eső, amikor Móri megérkezett a Glendale lovaspólópályára
aznap délután.
Ennek ellenére egészen szép tömeg gubbasztott az esernyők vagy a
fák alatt, mert játszott Carl Morgan, Morgan pedig menő volt, és a
tízgólos különbség is jelezte, hogy első osztályú játékos. Ötvenéves,
pompás külsejű férfi volt, hat láb magas, széles vállú, a fülén
hátrafésült hajjal.
Szurokfekete volt a haja, amit az anyjától örökölt, Don Giovanni
unokájától, aki a második világháború idején ment hozzá az apjához,
egy fiatal tiszthez. Az apja vitézül szolgált aztán a koreai és a vietnami
háborúban is, és dandártábornokként vonult vissza Floridába, ahol a
fiuknak köszönhetően kényelmes öregkort élvezhettek.
Az egész nagyon tiszteletreméltó, nagyon illő háttér volt egy olyan fiú
számára, aki hatvanötben otthagyta a Yale-t, és mint deszantos önként
ment a vietnami háborúba, amelyből két Bíbor Szívvel, egy Ezüst
Kereszttel és egy Vietnami Vitézségi Kereszttel tért haza. Háborús hős
volt, aki ennek révén eljutott a Wall Streetre, aztán a hotel- és
építőiparba, s a végén milliárdos lett, és Londontól New Yorkig minden
társadalmi szinten szívesen látták. Egy pólómeccs hét hetedből, azaz
“chukkából” áll, és mindegyik hét percig tart. A csapatokat négy-négy
játékos alkotja.
Morgan csatárt játszott, mert itt élhette ki leginkább az
agresszivitását, és ezt szerette a legjobban a játékban.
Már az utolsó chukkát játszották, amikor Móri kiszállt az autóból, a
sofőrje pedig máris ugrott hozzá, hogy esernyőt tartson fölé. Néhány
yardnyira egy elragadóan csinos fiatal nő állt egy kombi mellett, a
vállára terített Burberry viharkabátban. Öt láb hét hüvelyk magas
lehetett, hosszú szőke haja a vállára omlott, erős arccsontja és zöld
szeme volt.
- Hogy milyen gyönyörű nő Mr. Morgan lánya! - jegyezte meg a
sofőr.
 - A mostohalánya, Johnny - emlékeztette Móri.
- Ja igen, el is felejtettem, hiszen a nevét viseli, meg minden. Milyen
szomorú, ahogy az anyja meghalt. Asta igencsak fura neve van.
- Egyszerűen csak svéd - mondta Móri.
Asta Morgan izgatottan fel-felugrott.
- Gyerünk, Carl, öld meg őket!
Carl Morgan oldalra pillantott, ahogy elhaladt a lánya mellett,
megvillantak a fogai, és nyílegyenesen nekirontott az ellenfél fiatal
csatárának, bal lábával a fiú kengyelvasa alá rúgott, majd egészen
szabálytalanul kiemelte a nyeregből. A következő pillanatban
villámként elszáguldott, és gólt szerzett.
A meccset megnyerték, Carl az esőben Astához ügetett a lovával, és
leugrott a nyeregből. Egy istállófiú elvezette a lovát. Asta odanyújtott
neki egy törülközőt, majd meggyújtott egy cigarettát, és a szájába
dugta. Mosolyogva nézett fel rá, s bensőséges kettősük kizárt mindenki
mást körülöttük.
- Szereti azt a lányt, az egyszer szent - mondta Johnny.
Móri bólintott:
- Nagyon úgy néz ki.
Morgan megfordult, észrevette őt, intett, Móri pedig odasétált hozzá.
- Carl, örülök, hogy látlak. Magát is, Asta. - Megérintette a kalapját.
- Mit tehetek érted? - kérdezte Morgan.
- Üzleti ügyről van szó, Carl. Tegnap este kiderült valami, ami esetleg
téged is érdekelhet.
- De nem olyasmi, amiről Asta előtt nem beszélhetsz, igaz? - kérdezte
Morgan.
Móri habozott.
- Nem, persze, hogy nem. - Elővette a zsebéből a kis magnót. -
Tegnap éjjel az Irgalmas Assszonyunk kórházban meghalt egy férfi,
amikor az unokám volt az ügyeletes. Őrületes történetet mesélt
Tonynak, Carl. Azt hiszem, neked is tetszik majd.
- Rendben, csak ne álljunk már itt az esőben. - Morgan betessékelte
Astát a kombiba, és beszállt utána ő is, majd Móri is.
- Akkor hát kezdjük! - Móri bekapcsolta a magnót.
Morgan némán ült, amikor elhallgatott a magnó, egy cigaretta lógott
a szája sarkából, és meg sem rezzent az arca.
- Micsoda elképesztő történet! - szólalt meg Asta. A hangja mély és
kellemes volt, és inkább angol, mint amerikai.
- Ahogy mondod. - Morgan Mórihoz fordult. - Hagyd itt nálam! A
titkárnőmmel legépeltetem, és kódolt faxon elküldöm Don
Giovanninak Palermóba.
- Mit gondolsz, helyesen tettem, hogy elmondattam vele?
- Helyesen, légy nyugodt, Antonio. - Morgan megfogta a kezét.
- Nem az én érdemem, hanem Tonyé. De hát mit csináljak vele, Carl?
A Harvardra járt, a Mayo Klinikán tanult, kiváló eredménnyel végzett,
most meg apácák mellett dolgozik bagóért az Irgalmas Asszonyunkban.
- Hagyd csak! - mondta Morgan. - Ő a maga útját járja. Én meg
elmentem Vietnamba, Antonio. Azt nem veheti el tőlem senki. Ha egy
gazdag fiú elmegy a pokolba, amikor senki sem kényszeríti rá, akkor ott
nincs mit tenni. És hidd el, meglesz a hatása. Nem marad ott örökre, de
az emberek az élete végéig fel fognak nézni rá, amiért így kezdte. Okos
fiú az. - Móri vállára tette a kezét. - Hé, remélem, nem vagyok túl
cinikus.
- Nem - tiltakozott Móri. - Egyáltalán nem. Egy ilyen unokára büszke
lehet az ember. Köszönöm, Carl, köszönöm. Most megyek. Asta. - A
lány felé biccentett, és elballagott.
- Ez szép volt - jegyezte meg Asta Morgannek. - Már amit Tonyról
mondtál.
 - És igaz is. Káprázatosán tehetséges az a fiú. A Park Avenue-n fog
kikötni, csak az ott rendelő többi káprázatos orvostól eltérően őróla
mindig el lehet majd mondani, hogy egyszer a belvárosban, apácák
között dolgozott az Irgalmas Asszonyunkban, és ezt nem lehet
megfizetni.
- Szerintem igenis cinikus vagy - mondta Asta.
- Ugyan, drágám, csak realista. De menjünk már. Farkaséhes vagyok.
Elviszlek valahová vacsorázni.
Már túl voltak a vacsorán a Négy Évszakban, és éppen a kávénál
tartottak, amikor az egyik pincér hozott egy telefont.
- Tengerentúli hívás, uram. Szicíliából. Az illető azt mondta, sürgős.
Morgant a jól ismert éles hang fogadta a telefonban.
- Carl! Itt Giovanni.
Morgan kihúzta magát a székén.
- Bácsikám? - Olaszra váltott. - Milyen csodálatos meglepetés. Hogy
megy az üzlet?
- Mindent ragyogó színben látok, különösen most, hogy elolvastam a
faxodat.
- Akkor hát igazam volt, hogy erről a dologról tudnod kell?
- Olyannyira, hogy a következő géppel te is gyere ide. Ez komoly ügy,
Carl, nagyon komoly.
- Jól van, bácsikám, holnap ott leszek. Asta itt van velem. Szeretnéd
üdözölni?
- Inkább megnézném magamnak, úgyhogy hozd magaddal őt is. Alig
várom, hogy láthassam, Carl.
Giovanni letette a kagylót, jött a pincér, és elvitte a telefont.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte Asta.
- Üzleti ügy. Úgy látszik, Giovanni nagyon komolyan veszi ezt a
csungkingi egyezményt. Azt akarja, hogy holnap Palermóban legyek.
Meg te is, drágám. Ideje, hogy ellátogass Szicíliába. - Azzal intett a
főpincérnek.
Másnap reggel közvetlen járattal Rómába repültek, ahol Morgan
jóvoltából már várt rájuk egy Citation magángép, hogy elvigye őket a
Palermótól húsz mérföldre lévő Punta Raisi repülőtérre. Ott egy
Mercedes limuzin fogadta őket sofőrrel meg egy kék esőkabátos,
marcona külsejű fickó, akinek erős pofacsontja és a hivatásos
ökölvívókra jellemző lapított orra volt. Igazi hatalmat árasztott, pedig
inkább szlávnak tűnt, mint olasznak.
- A bácsikám főembere - súgta Morgan Asta fülébe. - Marco Russo. -
Mosolygott, és a kezét nyújtotta neki. - Marco, ezer éve nem láttam. A
lányom, Asta.
Marco engedélyezett magának egy félmosolyt.
- Örvendek. Köszöntöm Szicíliában, signorina, és örülök, hogy újra
láthatom, signore. A Don nem a városi házában van, hanem a villában.
- Jó, akkor indulhatunk is.
Luca villája egy falu mellett volt a Monté Pellegrino lábánál, amely
Palermótól három mérföldre északra nyúlik az égbe.
- A pun háborúk idején a karthágóiak három éven át kitartottak azon
a hegyen a rómaiak ellen - mesélte Morgan Astának.
- Elragadó környék.
- És évtizedek óta vérben ázik. - Feltartotta a helyi újságot, amelyet
Marco adott neki. - Tegnap éjjel három katonát megölt egy autóba
rejtett pokolgép, ma reggel pedig egy papot tarkón lőttek, mert
gyanították róla, hogy besúgó.
- Te legalább a jó oldalon állsz.
Morgan megfogta Asta kezét.
- Minden, amit teszek, szigorúan legális, Asta, ez a lényeg az
egészben. Az én és a társaim üzleti érdekei olyan tiszták, mint a frissen
hullott hó.
- Tudom, drágám - felelte Asta. - Nem volt még nálad nagyobb
frontember a világon. Morgan papa, a tábornok, a háborús hős, a
milliárdos, a filantróp, és a világ egyik legjobb lovaspóló-játékosa.
Elvégre amikor legutóbb Londonban jártunk, maga Károly herceg kért
meg, hogy játssz a csapatában.
- Ajövő hónapra is hívott. - Asta nevetett, Morgan pedig hozzátette: -
De egy valamit soha ne felejts el, Asta. Az igazi hatalom nem New
Yorkban fészkel, hanem azoknak az öregembereknek a kezében,
akikkel most fogunk találkozni.
Ebben a pillanatban áthaladtak egy ősi, tizenöt láb magas falba
épített elektronikus kapun, és a féltrópusi kerten át a nagy, mór stílusú
villa felé hajtottak.
A fő fogadóterem hatalmas volt - benne szőnyegekkel borított fekete-
fehér csempés padló, sötét, tizenhetedik századi olasz tölgybútorok,
nyitott kandallótűz és a kertre néző francia ablakok. Luca egy magas
támlás díványon ült, szivarral a szájában, kezét összekulcsolva egy
sétapálca ezüst fogóján.
Nagy darab, legalább százkilós ember volt, nyírt szakállal; valósággal
mint egy római császár.
- Gyere ide, gyermekem - mondta Astának, s aztán megpuszilta
mindkét oldalról. - Szebb vagy, mint valaha. Tizennyolc hónapja
láttalak utoljára New Yorkban. Nagyon lesújtott édesanyád
szerencsétlen halála.
- Ennek is meg kell történnie az életben - mondta Asta.
- Tudom. Jack Kennedy egyszer azt mondta, ha bárki is úgy hiszi,
hogy létezik igazságosság ebben az életben, azt súlyosan félrevezették.
Gyere csak, ülj ide mellém! - Asta leült, Luca pedig felnézett Morganre.
- Jól nézel ki, Carlo. - Mindig ragaszkodott ehhez a megszólításhoz.
 - Te pedig, bácsikám, valósággal megfiatalodtál.
Luca kinyújtotta a kezét, Morgan megcsókolta.
- Szeretem, amikor kitör belőled a szicíliai. Okosan tetted, hogy
kapcsolatba léptél velem ebben a csungkingi ügyben, Móri pedig
helyesen döntött, hogy beszélt veled.
- Az unokájának tartozunk hálával - mondta Morgan.
- Igen, természetesen. Az ifjú Tony remek fiú, idealista, és az jó.
Szükségünk van szentekre, Carlo, attól jobban elfogad bennünket a
világ. - Pattintott az ujjával, és egy fehér zakós szolgálófiú lépett be.
- Zibibbót, Alfredo.
- Máris, Don Giovanni.
- Ezt szeretni fogod, Asta. Pantelleria szigetéről való bor, ánizzsal
ízesítve.
- Morganhez fordult. - Marco elvitt egy kis környékbeli furikázásra a
minap, jártunk a te tanyádon is Valdini mellett.
- Milyen volt?
- Úgy láttam, az intéző és a felesége becsületesen gondját viselik.
Nagyon békés hely. Valamit kezdhetnél vele.
- Ott született a nagypapám, ez egy darabka igazi Szicília, bácsikám.
Hogyan is változtathatnám meg?
- Jó fiú vagy, Carlo, félig tán amerikai, de a szíved, az szicíliai
maradt.
Alfredo kinyitotta a palackot, Morgan pedig így szólt:
- Akkor hát a csungkingi egyezményre. Neked mi a véleményed róla?
- Sok milliárdot beruháztunk Hongkongban szállodákba és
kaszinókba, és súlyos kár éri az érdekeltségeinket, ha a kommunisták
kilencvenhétben átveszik a hatalmat. Csodálatos lenne, ha ezt sikerülne
elodázni. Bármivel!
 - De valóban lenne foganatja annak, ha előkerül egy efféle
dokumentum? - kérdezte Asta.
Giovanni elvette az egyik pohár Zibibbót Alfredótól.
- A kínaiak nagy gondot fordítanak rá, hogy a Hongkong státusában
javasolt változtatásokat az ENSZ-en keresztül érvényesítsék.
Mostanában nagyon igyekeznek kivívni a világ elismerését, még
olimpiát is rendeznének. Ha előbukkan egy dokumentum, rajta Mao
Ce-tung szent nevével, ki tudja, mi történhet?
- Ez igaz - értett egyet vele Morgan. - De először is sikoltozni fognak,
hogy ez hamisítvány.
- Igen - szólt közbe Asta -, de ne felejtsünk el egy lényeges dolgot. Ez
nem hamisítvány, hanem teljesen hiteles okmány, mi tudjuk ezt, és
minden szakértőnek ezt kell megerősítenie.
- Okos ez a leányzó. - Luca megpaskolta a térdét. - Nincs
vesztenivalónk, Carlo. Ha mást nem is érünk el, legalább valameddig
feltartóztatjuk az eseményeket, ha meglobogtatjuk azt a papírt.
Rendben, vesztünk néhány milliót, de legalább borsot törünk a kínaiak,
és különösen a britek orra alá. Az ő hibájuk, hogy nem csináltak ott
rendet már évekkel ezelőtt.
- Azért én ezt nem mondanám a helyedben -jegyezte meg Asta. -
Elvégre Mountbatten éppen ezen ügyködött már negyvennégyben.
Giovanni nagyot nevetett, és felemelte a poharát.
- Tölts még, Alfredo!
- Mit javasolsz? - kérdezte Morgan.
- Meg kell találni az ezüst bibliát. Ha az megvan, megvan az
egyezmény is.
- És ha hihetünk Tannernek, valahol a Loch Dhu kastélynál kell
lennie - szúrta közbe Asta.
- Pontosan. De van egy kis gond. Abban a pillanatban, hogy
megkaptam a faxot, a londoni jogászommal megnézettem, hogy mi
most a helyzet azzal a házzal. Jelenleg bérbe van adva egy ománi
sejknek, egy hercegnek a királyi családból, úgyhogy egyelőre nem
tehetünk semmit. Kiküldetésben van, és még egy hónapig marad. A
jogászom akkortól kezdve három hónapra kibérelte a kastélyt a te
nevedre.
- Remek - mondta Morgan. - Akkor elég időm lesz, hogy mindent
előkészítsek. Annak a bibliának valahol ott kell lennie.
- Utasítottam a jogászomat, hogy nyomban menjen is oda, és keresse
fel Lady Katherine Rose-t, Campbell nővérét, hogy személyesen intézze
el a bérbe vételt. Ő már említette neki a bibliát, azt mondta, hallotta a
legendát arról, hogy az összes laird magával vitte a csatába. De a
jogászom szerint az öreg hölgy már kissé zavarodott, mindenesetre azt
felelte, hogy évek óta nem látta sehol azt a bibliát.
- Van itt egy kis bökkenő - mondta Asta. - Tony Jackson úgy meséli,
megkérdezte Tannertől, hogy akkor visszakerült-e a biblia Loch Dhuba.
- És Tanner azt felelte: “Mondhatjuk úgy is” - vágott közbe Morgan.
Asta bólintott.
- És ekkor Tony szerint nevetésben tört ki. Ez azért elég furcsa.
- Furcsa vagy sem, annak a bibliának valahol ott kell lennie - mondta
Luca. - Meg fogod találni, Carlo. - Felállt. - Most pedig együnk valamit.
Marco Russo az ajtó mellett állt a hallban, és ahogy elhaladtak
mellette, Luca azt mondta:
- Magaddal viheted Marcót, hátha szükséged lesz egy izmos kézre. -
Megveregette Marco arcát. - A skót felföldre mégy, Marco, jól fel kell
majd öltöznöd hozzá.
- Amit csak parancsol, Capo.
Marco kinyitotta az ebédlő ajtaját, ahol már két pincér várta őket. A
fogadóteremben Alfredo összeszedte a poharakat és az üveget, kivitte a
konyhába, és letette a mosogató mellé, hogy a szolgálólány később
majd elmossa őket.
- Most megyek - mondta a szakácsnak, azzal kiment, rágyújtott, és a
kerten át lement a személyzeti házba.
Alfredo Ponti kiváló pincér volt, de még kiválóbb rendőr, az új,
elkötelezett fajtából, amelyet Nagy-Olaszországból importáltak. Három
hónappal ezelőtt sikerült megszereznie ezt az állást Lucánál.
Rendszerint kintről telefonált, ha jelenteni akart a feljebbvalóinak,
de a két másik szolgáló, a szakács és az inas dolgozott éppen, így
egyedül volt a házban.
És amit hallott, az fontosnak tűnt, úgyhogy nem akarta halogatni a
dolgot, felemelte a kagylót a folyosó végén lévő fali telefonról, és egy
palermói számot tárcsázott. Rögtön felvették a kagylót.
- Gagini, én vagyok az, Ponti. Van itt valami. Ma este betoppant Carl
Morgan a mostohalányával. Kihallgattam, amint egy roppant különös
történetet meséltek Lucának. Hallottál már valami csungkingi
egyezményről?
Paolo Gagini, aki az Olaszországi Titkos Hírszerző Szolgálat őrnagya
volt, és palermói üzletembernek álcázta magát, azt felelte:
- Ez valami új. Várj, bekapcsolom a magnót. Szerencse, hogy úgy
működik a memóriád, mint egy fényképezőgép. Rendben, kezdheted.
Mondj el mindent!
És Alfredo részletesen elmesélte az egész történetet.
- Jó munka volt - dicsérte meg Gagini, amikor befejezte. - Bár
nemigen hiszem, hogy sok mindent tudunk kezdeni ezzel az egésszel.
Itt leszek vonalban. Vigyázz magadra!
Alfredo letette a kagylót, és elment lefeküdni.
Gagini töprengve ült palermói lakásában. Értesíthetné éppen Rómát,
de nemigen izgatna ez ott senkit. Mindenki tudta, hogy kicsoda Carl
Morgan, de azt is tudták, hogy ő mindig a törvények keretein belül
működik. Mindenesetre bármit is csinál Skóciában, az a brit
hatóságokra tartozik, s erről eszébe jutott réges-régi barátja, aki a brit
hírszerzésnél dolgozott. Gagini elmosolyodott. Szerette ezt az embert.
Elővette a telefonfüzetét, és kikereste a londoni védelmi minisztérium
számát.
Amikor a telefonközpontos bejelentkezett, azt mondta neki:
- Kapcsolja Charles Ferguson tábornokot a rendkívüli ügyosztályról,
legyen szíves.
Talán két óra telhetett el azután, hogy Morgan és Asta lepihent,
amikor Alfrédot felrázták az álmából. Ahogy kinyitotta a szemét, Marco
hajolt föléje.
- A Capo hívat.
- Miért?
Marco vállat vont.
- Gőzöm sincs. A teraszon van.
Kiment, Alfredo pedig gyorsan felöltözött, és ment utána. Nem volt
semmi különösebb balsejtelme. Minden remekül ment a három hónap
alatt, és mindig óvatos volt, de azért elővigyázatosságból beletette a kis
automata pisztolyát az övébe.
Luca egy nádszékben ült, Marco egy oszlopnak támaszkodott.
- Telefonáltál az este, igaz?
Alfrédénak kiszáradt a szája.
- Igen, az unokabátyámnak Palermóba.
- Hazudsz - mondta Marco. - Van elektromos hívásazonosítónk. Azt
jelezte, hogy a számot nem lehet azonosítani.
- És ilyen száma csak a biztonsági szolgálatoknak lehet - tette hozzá
Luca.
Alfredo megfordult, és a kerten át a kerítés felé rohant, Marco pedig
előkapott egy hangtompítós pisztolyt.
 - Ne öld meg! - kiáltotta Luca.
Marco a lábába lőtt, mire a fiatalember elvágódott, de a földön
megfordult, és előhúzta az övéből az automatát.
Marconak így nem sok választása maradt, a két szeme közé lőtt.
Luca odament hozzá, és a botjára támaszkodott.
- Szegény fiú, milyen fiatal volt. Egyre csak próbálkoznak. Takarítsd
el, Marco!
Azzal megfordult, és elballagott.
 Negyedik fejezet

Ferguson az íróasztalánál ült, amikor Hannah Bernstein belépett, és

egy dossziét tett elé.
- Itt van minden, amit Carl Morganről tudunk.
Ferguson hátradőlt.
- Meséljen!
- Az apja nyugalmazott dandártábornok, de az anyja Giovanni Luca
unokahúga, ami azt jelenti, hogy a Yale-en kapott diplomája meg a
vietnami háborús hős múltja, meg a szállodái és építővállalatai ellenére
igazából a maffia frontembere.
- Egyesek ezt úgy mondanák, hogy a maffia új, törvényes útra lépett,
és ennek a képviselője Carl Morgan.
- Tisztelettel megjegyezném, tábornok úr, hogy ez baromság.
- Ejha, főfelügyelő, kiszaladt a száján egy durva szó. Ez igazán
bátorító.
- Egy gengszter akkor is gengszter, ha Brioni öltönyt hord, és Károly
herceggel lovaspólózik.
- Tökéletesen egyetértek. Ellenőrizte, mi a helyzet a Loch Dhu
kastélyban?
- Igen, tábornok, jelenleg bérbe van adva Ali ben Juszef hercegnek
Ománból. Még egy hónapig marad.
- A fenébe is! Az arab királyi családokkal jobb nem ujjat húzni.
- És még valami. Carl Morgan már bérbe vette a kastélyt három
hónapra, attól a naptól kezdve, amikor a herceg távozik.
- Ugyan minek? - Ferguson a homlokát ráncolta, aztán bólintott. - A
biblia. Ott kell lennie.
 - Úgy érti, meg akarja keresni, tábornok?
- Valahogy úgy. Mi mást tud mondani arról a birtokról?
- Egy bizonyos Lady Rose a tulajdonosa, Campbell nővére. Soha nem
volt férjnél. A cselédlakásban él. Nyolcvanéves, beteg vénasszony. -
Hannah belenézett a dossziéba. - Ja igen, és van egy kis kiadó
vadászház is. Ardmurchan vadászlak a neve. Olyan tíz mérföldre a
kastélytól, egy erdőben, ahol szarvasra lehet vadászni.
Ferguson bólintott.
- Tudja mit, próbálkozzunk meg a legegyszerűbb megoldással. Üljön
fel a Learre a Gatwicken, amilyen hamar csak tud, repüljön oda, és
állítson be Lady Katherine-hez. Mondja neki azt a nevemben, hogy
érdekelné az a kis vadászházikó. Meg hogy mindig érdekelte a környék,
mert a nagyapja Campbell-lel szolgált a háborúban. Aztán említse meg
a bibliát! Lehet, hogy egyszerűen ott hever egy kávézóasztalon.
- Rendben, tábornok, megteszem, amit mond. - Megcsörrent a
telefon az asztalon, Hannah felvette, hallgatott, majd letette. -
Dillonnak most van az utolsó felülvizsgálata a kórházban.
- Tudom - bólintott Ferguson.
- Ami azt a bibliát illeti, valóban úgy gondolja, hogy csak úgy ott
heverhet?
- Nem hinném. Luca és Morgan nyilván gondolt erre. Hogy három
hónapra kibérelik a kastélyt, az inkább annak lehet a jele, hogy ők már
nagyon is jól tudják, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.
- Ez logikus. - Hannah egy másik dossziét tett Ferguson asztalára. -
Dillon zárójelentése. Nem valami szívderítő.
- Hát igen. Bellamy professzor már elmondta. Ezért is vizsgálja meg
ma délelőtt még egyszer, aztán Dillon átjön hozzám.
- Nem folytathatja?
- Úgy néz ki, de ez nem a maga gondja, hanem az enyém, úgyhogy
szépen menjen csak el Skóciába, és nézzen jól körül. Én közben
beszélek a miniszterelnökkel. Egyelőre elég lesz egy telefonhívás.
Mindenesetre jobb, ha minél előbb megtudja, miről van szó.
- Felöltözhet, Sean - mondta Bellamy. - Az irodámban várom.
Dillon leszállt a műtőasztalról, amelyen a professzor megvizsgálta. A
hús mintha a csontjaira aszott volna, a szeme alatt zúzódásnak tűnő
karikák voltak. Amikor a válla fölött hátranézett, a tükörben látta a
hegek dühösen kiemelkedő hurkáit, amelyet a két életmentő operáció
hagyott, miután Norah Bell megkéselte.
Lassan öltözött, megmagyarázhatatlanul gyengének érezte magát, és
amikor felvette a zakóját, a Walther a bal zsebében mintha egy tonnát
nyomott volna.
Átment az irodába, ahol Bellamy az íróasztala mögött ült.
- Milyen a közérzete?
Dillon leroskadt egy székre.
- Állati szar. Gyenge vagyok, nincs bennem energia, meg ez a
fájdalom is… - Megrázta a fejét. - Meddig fog ez tartani?
- Beletelik egy kis időbe - felelte Bellamy. - Az a nő belemetszett a
gerincébe, megsértette a gyomrát, a veséit, a húgyhólyagját. Fel tudja
fogni, milyen közel állt a halálhoz?
- Tudom, tudom - mondta Dillon. - De most mihez kezdjek?
- Pihenjen, jó sokáig, és lehetőleg napos vidéken. Ferguson erről
majd gondoskodik. Ami a fájdalmat illeti egy tablettástégelyt tolt oda
hozzá -, felemeltem a morfinadagját negyed granumra.
- Köszönöm. A végén még narkós lesz belőlem. - Dillon lassan felállt.
- Hát akkor megyek. Jobb minél előbb túlesni a Fergusonnel való
találkozáson.
Ahogy az ajtóhoz ért, Bellamy utánaszólt:
- Engem mindig megtalál, Sean.
 Hannah, akinek egy órán belül a Gatwicken kellett lennie, még
egyszer utoljára átfutotta az utazás részleteit a külső irodában. Loch
Dhu egy Moidart nevű helyen volt, Skócia északnyugati részén, nem
messze a tengertől, mintegy százhúsz négyzetmérföldes, ritkán lakott,
hegyes-mocsaras vidéken. És ami a szerencse, mindössze öt
mérföldnyire Loch Dhutól volt egy elhagyott kis reptér, amelynek
Ardmurchan volt a neve, és a RAF, azaz a Királyi Légierő légi-tengeri
mentőbázisnak használta a második világháborúban. A Lear
kényelmesen leszállhat rajta.
Négyszázötven mérföld, vagyis olyan másfél órás útra lehet
számítani. Utána valahogyan el kell jutnia a kastélyig.
Megkereste a cselédház telefonját, és felhívta Lady Katherine Rose-t.
Egy harsány skót hangú nő szólalt meg a vonal másik végén, aztán
Lady Rose átvette tőle a kagylót. Az ő hangja egészen más volt, fáradt
és reszketeg.
- Itt Katherine Rose.
- Lady Rose? Meglátogathatnám egy ügyfelem nevében? - S azzal
belefogott a magyarázatba.
- Hát persze, kedvesem, a kertészem, Angus, várni fogja azon a
reptéren.
Alig várom, hogy láthassam. Egyébként szólítson Lady Katherine-
nek. Itt már csak így mondja mindenki.
Hannah letette a kagylót, és felvette a kabátját. Kinyílt az ajtó, és
Dillon lépett be. Szörnyen nézett ki; Hannahnak elszorult a szíve.
- Ó, Dillon, örülök, hogy látom.
- Kétlem én azt, kislány. De azt meg kell mondanom, hogy maga
harapnivalóan elragadó. Bent van a nagy ember?
- Már várja magát. Ne haragudjon, nekem rohannom kell, vár a Lear
a Gatwicken, kiruccanok egy kicsit Skóciába.
 - Akkor nem tartom föl. Szerencsés földet érést. - Azzal kopogtatott
Ferguson ajtaján, és benyitott.
- Isten áldása e ház lakóira - mondta Dillon.
Ferguson felnézett.
- Állati rosszul nézel ki.
- Azt kellett volna válaszolnod, “Isten áldása reád is” rótta meg
Dillon. - Hajól látom, az ott brandy, úgyhogy kiszolgálom magam.
Töltött, egyetlen húzásra felhajtotta, majd rágyújtott.
- Még csak ez kell egy beteg embernek -jegyezte meg Ferguson.
- Ne vesztegessük az időt. Kiraksz a francba, mi?
- Attól tartok, igen. Igazából soha nem is volt hivatalos az
alkalmazásod. Ez most megnehezíti a dolgot.
- Hát igen, egyszer minden jó dolognak vége szakad.
Töltött még magának a brandyből, Ferguson pedig folytatta:
- Normális esetben lenne nyugdíj, de attól félek, a te helyzeted kicsit
más.
Dillon elmosolyodott.
- Emlékszel Michael Arounra, arra a szemétre, akit kilencvenegyben
kicsináltam a Britannyban, a Downing Street-i balhé után? A
bankszámlámra kellett volna raknia kétmilliót, de átvágott.
- Emlékszem - mondta Ferguson.
- Kirámoltam a széfjét, mielőtt leléptem. Összejött vagy hatszázezer
font, válogatott pénznemekben. Valahogy elleszek. - Felhajtotta a
brandyjét. - Nagy élmény volt veled dolgozni, annyit mondhatok, de
most akkor megyek is.
Ahogy a kilincsre tette a kezét, Ferguson hivatalos hangon
megszólalt.
- Még valami, Dillon. Feltételezem, hogy nálad van a szokásos
Walther. Leköteleznél, ha itt hagynád az asztalomon.
- Bazmeg, tábornok! - mondta Sean Dillon, és kiment.
Az út Moidartba csodálatos volt: harmincezer láb magasban át a Tó-
vidék fölött, aztán jött Skócia és a Firth of Forth, a Forth folyó
torkolata, jobbra a Grampian hegység, majd nem sokkal később a
szigetek, Eigg és Rhum, és a Skye sziget északra. A Lear keletre fordult,
a hatalmas, ragyogó Loch Shiel felé, de még előtte volt a szarvasos
erdő, a Loch Dhu kastély és maga a tó - feketén s titokzatosan. A
segédpilóta navigált, és ahogy lejjebb ereszkedtek, már az ujjával is
mutatta a repteret - korhadó Nissan-barakkok, két hangár és egy régi
irányítótorny.
- Az Ardmurchan repülőtér. Légi-tengeri mentőbázis a nagy
háborúban.
A kastélyhoz képest a tó túlsó partján volt, és ahogy fordultak a
leszálláshoz, Hannah meglátott egy közeledő kombit. A Lear megállt, és
Hannah-val együtt kiszállt mindkét pilóta - akik egyébként a Királyi
Légierő kötelékébe tartoztak -, hogy kinyújtóztassák a lábukat.
- Ez aztán az isten háta mögött van, főfelügyelő - jegyezte meg a
parancsnok, Lacey repülő hadnagy.
- Jobb, ha megbarátkozik vele, hadnagy. Gyanítom, hogy nem most
vagyunk itt utoljára - felelte Hannah, és a kombi felé sétált.
A sofőr kockás sapkát és kabátot viselt, az arca vörös volt és szederjes
a túl sok whiskytől.
- Angus vagyok, kisasszony, Lady Katherine küldött magáért.
- Bernstein - mondta Hannah, és beült az utasülésre. - El sem tudja
képzelni, milyen izgatott vagyok, hogy itt lehetek - mondta, amikor
elindultak.
- Aztán miért, kisasszony? - kérdezte Angus.
- Ó, a nagyapám együtt szolgált a háborúban az elhunyt lairddel,
Campbell őrnaggyal. A Távol-Keleten, Lord Mountbatten alatt.
 - No, én arról nem tudhatok, kisasszony. Én csak hatvannégy éves
vagyok, úgyhogy már csak a tényleges katonaidőmet töltöttem le, még
negyvennyolcban.
- Értem. Emlékszem, a nagyapám mesélte, hogy volt a lairdnek egy
tisztiszolgája, egy bizonyos Tanner tizedes. Maga ismerte őt?
- Hát persze, hogy ismertem, kisasszony, ő volt itt az intéző éveken
át. Aztán elment meglátogatni a lányát New Yorkban, és ott meghalt.
Épp a minap.
- Szegény.
- A halál eljön mindannyiónkért - mondta ünnepélyesen Angus.
Olyan volt, mint egy sor egy rossz drámából, különösen ezzel a skót
felföldi kiejtéssel, és Hannah elhallgatott, miközben a kocsi befordult a
hatalmas, régimódi vaskapun, és megállt a kis ház mellett.
Lady Katherine Rose öreg volt és fáradt, és ez meg is látszott
töpörödött arcán, ahogy ott ült füles karosszékében, takaróval a térdén.
A nappali szoba, amelyben fogadta Hannah-t, kellemesen, jórészt antik
bútorokkal volt berendezve. Égett a tűz a kandallóban, de az egyik
franciaablak ki volt nyitva.
- Remélem, nem zavarja, kedvesem - mondta. - Tudja, szükségem
van a levegőre. A mellem már nem olyan, mint régen.
Egy vonzó, meglehetősen gömbölyű, ötven-egynéhány éves nő jött be
nagy serényen, teát és lángost hozott egy tálcán, és lerakta a
mahagóniasztalra.
- Tölthetek? - kérdezte, és akárcsak Angusé, az ő kiejtése is felföldi
volt.
- Ne sürgölődj annyira, Jean, biztos vagyok benne, hogy Miss
Bernstein tud tölteni. Kimehetsz.
Jean mosolygott, felvett egy sálat, amely lecsúszott a padlóra, és az
öregasszony vállára tette. Hannah kitöltötte a teát.
 - Egyszóval - mondta Lady Katherine -, az ön főnöke Charles
Ferguson tábornok, hajói hallottam.
- Igen. Arra gondolt, talán ki lehetne bérelni az Ardmurchan
vadászlakot az idényre. Kapcsolatba léptem az ön londoni ügynökeivel,
de tudtomra adták, hogy a nagy házat már kibérelték.
- Úgy van, mégpedig egy valóságos arab herceg. Igazán aranyos
ember, több gyermeke van, és hozzám is szerfölött szívélyes. Sőt,
túlságosan is bőkezű. Olyan ételeket küld, amelyeket nem ehetek, és
palackszámra a Dom Perignont, amelyet nem ihatok.
Hannah lerakta a teáscsészéjét.
- Úgy hallottam, még egy hónapig marad, és utána egy amerikai
úriember érkezik.
- Igen, egy bizonyos Mr. Morgan. Elképesztően gazdag.
Láttam a képét a Tatler magazinban, ahogy Károly herceggel
lovaspólózik. A jogásza iderepült, épp, ahogy maga. Három hónapra
kibérelte a házat. - Lady Katherine hozzá sem nyúlt a teához. - Van
néhány cigaretta az ezüstládikában. Vegyen ki nekem egyet, kedvesem,
és vegyen magának is, ha szereti. - Enyhén reszkető kézzel tartotta a
cigarettát. - így már jobb - mondta, ahogy leszívta a füstöt. - Kitisztítja
a mellemet. De térjünk rá az üzletre. Az Ardmurchan lak üres, és
minden vadász- és horgászjoggal rendelkezik. Szarvas, a jövő hónapban
fajd, aztán a horgászat. Két szoba és öt hálószoba van. Szolgálókat is
tudok biztosítani.
- Arra nincs szükség. A tábornoknak van egy férfi szolgálója, aki
egyben szakács is.
- Milyen kényelmes. És maga is jön?
- Legalábbis egy időre.
- Az a tábornok ugyanolyan gazdag lehet, mint ez az amerikai.
Magánrepülőgépe van meg ilyesmi. Mivel foglalkozik?
- Különöző dolgokkal a nemzetközi ügyekben. - Hannah sietve másra
terelte a szót. - Elmondtam a kertészének, hogy milyen izgalom
számomra itt lenni. Kislány koromban hallottam először a Loch Dhuról
az anyám apjától. Tiszt volt a második világháborúban, és Lord
Mountbatten főhadiszállásán szolgált a Távol-Keleten. - Menet közben
találta ki a részleteket. - Gortnak hívták. Edward Górt ezredes. A fivére
nem beszélt róla véletlenül?
- Nem hinném, drágám. Tudja, lant Indiában szörnyű repülőgép-
katasztrófa érte negyvennégyben. Hogy életben maradt, azt is csak a
tisztiszolgája, Jack Tanner bátorságának köszönhette. Ők ketten itt
nőttek fel együtt a birtokon. A fivérem hoszzú éveket töltött kórházban.
Tudja, súlyos agysérülést szenvedett. Soha nem jött igazán rendbe. És
soha nem beszélt a háborúról. Hogy őszinte legyek, szegény drágám
nemigen beszélt többé semmiről. Nem tudott.
- Milyen tragikus - mondta Hannah. - A nagyapám ezt soha nem
említette. Úgy tudom, utoljára Kínában látta.
- Az még a katasztrófa előtt lehetett.
Hannah felállt, és töltött még egy csésze teát magának.
- Adhatok magának is valamit?
- Még egy cigarettát, kedvesem, az egyetlen gyarlóságom, meg hát
ugyan mit számít már az én koromban?
Miután Lady Katherine rágyújtott, Hannah a franciaablakhoz sétált,
és a távolban derengő nagy házat nézte a teraszról.
- Csodálatos! Csipkés oromzat és fiatornyok, épp amilyennek
elképzeltem. - Megfordult. - Reménytelenül romantikus vagyok.
Nagyon megfogott mindaz, amit a nagyapám a klán lairdjéről beszélt.
Skót duda, kockás szoknya meg ilyesmi. - Visszasétált Lady Katherine-
hez. - Ó, és volt még egy nagyon romantikus dolog. Mesélte, hogy
Campbell őrnagy mindig magával hordott egy ezüstbibliát, ami családi
örökség volt. Dunkerque-nél is vele volt, és ahogy mesélte, a
Campbellek évszázadokon át magukkal vitték a csatákba.
 - Pontosan - felelte Lady Katherine. - Megtalálták Rory Campbell
zsebében, amikor Szép Károly herceg seregében harcolt, és elesett a
cullodeni csatában. Érdekes, hogy megemlítette azt a bibliát. Nekem
évek óta eszembe sem jutott. Gondolom, az is elpusztult a repülőgép-
szerencsétlenségben.
- Értem - mondta Hannah óvatosan.
- Nem élte azt túl semmi, csak szegény Ian, meg persze Jack Tanner.
- Felsóhajtott. - Épp a minap hallottam, hogy Jack meghalt New
Yorkban, ahol a lányát látogatta meg. Derék ember volt. Éveken át ő
volt az intéző itt nálam. Az új ember, Murdoch az idegeimre megy.
Maga is biztosan ismeri a fajtáját. Egyetemi diplomája van
birtokigazgatásból, így aztán azt hiszi, hogy mindenhez ért.
Hannah bólintott, és felállt.
- Akkor tehát bérbe vehetjük az Ardmurchan vadászlakot?
- Amikor csak óhajtják. Hagyja meg az adatokat, és Murdoch elküldi
majd a szerződést.
Hannah erre előre felkészült, elővett egy borítékot a kézitáskájából,
és az asztalra tette.
- Tessék. A tábornok irodája a Cavendish Square-en van. Előkerítem
Angust, hogy vigyen vissza a repülőtérre, jó?
- A kertben megtalálja.
Hannah odament az öregasszonyhoz, és megfogta a kezét, amely
hideg és súlytalan volt.
- Viszontlátásra, Lady Katherine.
- Viszontlátásra, drágám, maga nagyon kedves fiatalasszony.
- Köszönöm.
- Fura egybeesés - mondta Lady Katherine, amikor Hannah a
teraszajtó felé fordult. - Amikor a jogász volt itt, ő is kérdezett arról a
bibliáról. Azt mondta, Mr. Morgan említette neki, hogy valami
amerikai magazinban olvasott róla egy cikkben, amely a skót felföld
legendáiról szólt. Hát nem különös?
- De még mennyire - felelte Hannah. - Biztosan csalódott volt, hogy
nem tudja megmutatni neki.
- Igen, nekem is ez volt a benyomásom. - Az öregaszszony
elmosolyodott. - Viszontlátásra, drágám.
Angus a kertben volt, ásott.
- Indulhatunk, kisasszony?
- Igen.
Ahogy megkerülték a kastélyt, egy Rangé Rover állt meg előtte, és
egy magas, mogorva fiatalember szállt ki vadászzekében és
vadászkalapban. Kérdőn nézett Hannah-ra.
- Ez itt Miss Bernstein - mondta neki Angus. - A ladynél volt.
- A főnököm, Charles Ferguson tábornok megbízásából - tette hozzá
Hannah. - Lady Katherine megígérte, hogy bérbe adja nekünk az
Ardmurchan vadászlakot.
A férfi a homlokát ráncolta.
- Nekem nem mondott erről semmit. - Habozott, majd kézfogásra
nyújtotta a kezét. - Stewart Murdoch. Én vagyok itt az intéző.
- Csak most beszéltük meg.
- Akkor már értem. Két napot Fort Williamben töltöttem.
- Meghagytam neki az adatokat, és várom a szerződést.
- Elmosolyodott, és beszállt a kombiba. - Rohannom kell, egy Lear
vár rám az Ardmurchan repülőtéren. Még találkozunk, biztos vagyok
benne.
Angus beült a volán mögé, és elhajtott. Murdoch szemöldökráncolva
nézte, ahogy távolodnak, majd bement a házba.
A Lear felszállt, és meredeken emelkedett harmincezer láb
magasságig. Hannah megnézte az óráját. Épp csak kettő múlt. Kis
szerencsével három harmincra már a Gatwicken lesz, hátszéllel még
hamarabb is. Még egy óra kell, hogy beérjen a védelmi minisztériumba.
Felvette a telefont, és szólt a másodpilótának, hogy kapcsolja neki
Fergusont.
A tábornok tiszta és éles hangon szólalt meg.
- Jól utazott?
- Remekül, uram, és elintéztem az Ardmurchan vadászlak bérletét. A
bibliával nem volt szerencsém. Az öreg hölgy réges-rég nem látta.
Mindig úgy gondolta, hogy ott pusztult a repülőgép-
szerencsétlenségben az is.
- De mi tudjuk, hogy nem, igaz?
- Olyan ez, mintha valami kincsvadászatra mennénk egy vidéki
házba, tábornok úr.
- Mármint hogy Morgan számára olyan, nem igaz?
- Na és mi most mihez kezdünk?
- Nem tudom. Valamit majd kitalálok. Jöjjön haza, főfelügyelő,
várom az irodában.
Hannah letette a telefont, csinált magának egy csésze neszkávét,
majd hátradőlt és egy magazin olvasásába mélyedt.
Amikor beért a minisztériumba, Ferguson föl-alá járkált az
irodájában.
- Ah, hát itt van, már kezdtem kétségbeesni - mondta érthetetlen
izgalommal.
- És le se vegye a kabátját, nem várakoztathatjuk meg a
miniszterelnököt.
Azzal lekapta a kabátját a fogasról, fogta Malaccá sétabotját, és
kirobogott, Hannah pedig némileg zavarodottan ment utána.
- De hát mi történt?
 - Beszéltem a miniszterelnökkel, és azt mondta, találkozni óhajt
velünk, amint maga megérkezik, úgyhogy nyomás.
A Daimlert késedelem nélkül beengedték a biztonsági kapun a
Downing Street végén. A világ leghíresebb ajtaja abban a pillanatban
kitárult, ahogy ők kiszálltak az autóból, és egy inas elvette a kabátjukat,
majd felvezette őket a lépcsőn, végig a folyosón, a korábbi
miniszterelnökök portréi mellett, majd finoman kopogtattak a nagy
ember dolgozószobájának ajtaján.
Bementek, az ajtó becsukódott mögöttük, a miniszterelnök felnézett
rájuk.
- Tábornok!
- Miniszterelnök úr, hadd mutassam be Hannah Bernstein
főfelügyelőt, a segítőmet.
- Főfelügyelő. - A miniszterelnök bólintott. - Természetesen
rendkívül kíváncsivá tett a ma délelőtti telefonja. Nos, mondjanak el
mindent, amit már tudnak az ügyről!
Ferguson elmesélt mindent a legapróbb részletekig. Amikor
befejezte, a miniszterelnök Hannah-hoz fordult.
- Akkor most ön meséljen az utazásáról!
- Természetesen, miniszterelnök úr.
Amikor Hannah befejezte, a miniszterelnök megkérdezte tőle:
- Nem lehetséges, hogy Lady Katherine téved?
- Teljesen ki van zárva, miniszterelnök úr. Sziklaszilárdan állította,
hogy nem látta már évek óta, mármint a bibliát.
Csönd volt, a miniszterelnök töprengett.
- Mi az óhaja, mit tegyünk? - szólalt meg Ferguson.
- Találják meg azt az átkozott papírt, tábornok, mielőtt még ők
találják meg. Volt elég bajunk Hongkonggal. Most végre mászunk ki
belőle, úgyhogy ha létezik az a micsoda, kerítsék elő és égessék el. És
nem akarom, hogy a kínaiak belekeveredjenek. Őrült pénzeket
fizethetnénk. És az amerikai kuzinjaink se tudjanak róla.
Újból Hannah vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
- Ön igazán úgy gondolja, miniszterelnök úr, hogy ez igaz? Hogy
létezik az egyezmény?
- Attól tartok, igen. Miután a tábornok telefonált ma délelőtt,
beszéltem egy nagyon kiváló úriemberrel, aki ma már kilencven fölött
jár, s annak idején, a háború alatt hatalmi posztot töltött be a
Gyarmatügyi Hivatalban. Azt mondja, valamikor réges-régen ő is
hallott rebesgetni erről a csungkingi egyezményről. De nyilván mindig
csak afféle mítosznak tartották.
- Tehát mi az óhaja, miniszterelnök úr, mit tegyünk?
- Aligha kérhetjük meg Ali ben Juszef herceget, hogy engedje meg
felforgatni a házát, és rablókat sem tanácsos odaküldenünk.
- Négy hét múlva távozik, s akkor rögtön beköltözik a helyére
Morgan - mondta Hannah.
- Naná, hogy beköltözik, nem igaz? Akkor aztán lesz ideje alaposan
körülnézni. - A miniszterelnök felnézett Fergusonre. - De ön ott lesz
abban az Ardmurchan vadászlakban, és rajta tartja a szemét. Mit
szándékozik tenni?
- Improvizálok, uram - mosolygott Ferguson.
A miniszterelnök visszamosolygott.
- Ön abban egészen jó szokott lenni. Vigyázzon, tábornok, ne hagyjon
cserben. Most pedig bocsássanak meg.
Ahogy elhelyezkedtek a Daimler hátsó ülésén, Hannah megkérdezte:
- Most mi lesz?
- Fel fogunk költözni az Ardmurchan vadászlakba, még mielőtt
Morgan megérkezik. Vagyis úgy három és fél hét múlva. Addig is
figyeltetni fogjuk. Felhasználunk minden nemzetközi kapcsolatot.
Tudni akarom, hová megy, mit csinál.
- Rendben.
- Most pedig hadd vigyem el vacsorázni. Blooms, talán a
Whitechapelbe. Erre nem mondhat nemet, főfelügyelő, a legjobb zsidó
étterem Londonban.
Miután kilépett a védelmi minisztérium épületéből, Dillon
egyszerűen fogott egy taxit, és a Stable Mewsra ment. Itt lakott, nem
messze Ferguson Cavendish Square-i lakásától, kétszobás kis háza volt
egy kövezett udvar végében. Mire hazaért, újból megrohanta a
fájdalom, úgyhogy bevette az egyik morfinkapszulát, amit Bellamy írt
fel, aztán rögtön lefeküdt.
A morfin lórúgásszerűen hatott rá, s mire felébredt, már sötét volt.
Felkelt, kiment a fürdőszobába, és vizet fröcskölt az arcára. Szörnyű
volt az ábrázata a tükörben, megrázkódott, és lement. Megnézte az
óráját. Hét harminc. Tudta, hogy most már kell valamit ennie, de
bármilyen étel puszta gondolata viszolygással töltötte el.
Talán egy sétától kitisztul a feje, s utána keres egy kisvendéglőt.
Kinyitotta a bejárati ajtót. A sarki lámpa fényében látta, ahogy halk eső
szemerkél a puha ködben. Felvette a kabátját, és rögtön érezte a
Walther súlyát; habozott, hagyja-e itt vagy vigye magával, de soha egy
tapodtat sem mozdult az átkozott fegyvere nélkül. Talált egy régi
Burberry orkánt meg egy fekete esernyőt, és kimerészkedett.
Utcáról utcára ballagott, csak egyszer állt meg, és betért egy sarki
kocsmába, ahol rendelt egy nagy brandyt és egy húsos lepényt, amely
olyan visszataszító volt, hogy egyetlen falat után hányni szeretett volna.
Ballagott tovább céltalanul. A köd lassanként megsűrűsödött,
fehéren kuporgott az utca végében, és Dillonnak ettől bezártságérzése
támadt, mintha a saját magánvilágának foglya lett volna. Valami
halvány riadalom fogta el, talán drogparanoia, valahol a távolban a Big
Ben tizenegyet ütött, s a ködben furcsán vattás volt a hangja. Most
csönd volt, majd egy hajó ködkürtje harsant, és Dillon rájött, hogy
egészen közel jár a Temzéhez.
Befordult egy másik utcára, és a parton találta magát.
Egy sarki üzlet még nyitva volt. Bement, vett egy csomag cigarettát a
pakisztáni kiszolgálófiútól.
- Van itt valahol egy vendéglő a közelben? - kérdezte Dillon.
- Fönn a High Streeten van rengeteg, de ha kínait akar, ott a Vörös
Sárkány a sarkon túl, a Kínai-rakparton.
- Érdekes neve van - jegyezte meg Dillon, s közben reszkető kézzel
rágyújtott.
- Régen, amikor Kína még gyarmat volt, ott kötöttek ki a teaszállító
hajók. - A fiú habozott. - Jól van?
- Semmi gond, csak most jöttem ki a kórházból - felelte Dillon -, de
kedves tőled, hogy megkérdezted.
Ballagott tovább az utcán a nyomasztóan fölmagasodó
raktárépületek mellett. Most már erősen esett. Ahogy befordult a
sarkon, egy tíz láb magas, ragyogó vörös neonsárkányt pillantott meg
az eső függönyén át. Lecsukta az esernyőjét, kinyitotta az ajtót, és
belépett.
Hosszú, keskeny teremben találta magát, sötét lambériával, fényezett
mahagóni pulttal és vagy két tucat asztallal, amelyek tiszta, fehér
abrosszal voltak leterítve. Itt-ott kínai szobrocskákat látott, és kínai
vízfestményeket a falakon.
Egyetlen vendég volt, egy legalább hatvanéves, kopasz fejű és kerek,
titokzatos arcú kínai. Nem lehetett magasabb öt lábnál, és nagyon
kövér volt; rozsdabarna gabardin öltönye ellenére megdöbbentően
hasonlított a bronz Buddhára, amely a sarokban állt. Valamilyen
zöldséges tintahalat evett egy tökéletesen nyugati villával, és ügyet sem
vetett Dillonra.
A pult mögött kínai lány állt. Virág volt a hajában, és fekete
selyemruhát viselt, amelyre vörös sárkány volt hímezve, a kinti
tökéletes mása.
- Sajnálom - mondta kifogAstalan angolsággal. - Épp most zártunk.
- Egy gyors italt azért még kaphatok? - kérdezte Dillon.
- Sajnálom, csak asztali kiszolgálásra van engedélyünk.
Nagyon szép volt a fekete hajával és sápadt bőrével, sötét, figyelmes
szemével, erős arccsontjával; Dillon szerette volna megérinteni, s aztán
a vörös sárkány a ruháján mintha életre kelt volna, hullámozni kezdett,
ő pedig becsukta a szemét, és a pultba kapaszkodott.
Egyszer a Földközi-tengeren, amikor az izraelieknek dolgozott mint
búvárspecialista, és egyebek között két PFSZ-es gyorsnaszádot kellett
negsemmisítenie, amelyek éjszaka terroristákat juttattak Izraelbe,
ötven láb mélyen elfogyott az oxigénje. Amikor félholtan felszínre
bukkant, ugyanolyan érzése volt, mint most - mintha a sötétség
birodalmából sodródna föl a fénybe.
A kövér ember meglepő erővel megragadta, és egy székre ültette.
Dillon nagyokat lélegzett, és elmosolyodott.
- Sajnálom. Beteg voltam egy ideig, és alighanem túl nagy volt még
nekem ez a séta.
A kövér embernek továbbra is rezzenéstelen volt az arca, a lány pedig
kantoni nyelven szólalt meg:
- Én ezt majd elintézem, bácsikám, maga csak fejezze be a vacsoráját.
Dillon, aki egészen jól beszélt kantoniul, érdeklődéssel hallgatta a
beszélgetést.
- Gondolod, hogy még jönni fognak, húgom? - kérdezte a férfi.
- Ki tudja? Külföldi ördögök ezek, a legrosszabb fajtából, üszkós seb
gennyes váladéka. De azért csak nyitva hagyom még az ajtót egy kicsit.
- Dillonra mosolygott. - Kérem, bocsásson meg. A bácsikám nagyon
keveset beszél angolul.
- Semmi baj. Elüldögélhetek még egy kicsit?
 - Kér kávét? - kérdezte a lány. - Méregerőset, és egy nagy brandyvel.
- Isten nevében, a brandy remek lesz, de nem tudna inkább egy
csésze teával megkínálni, aranyom? Én azon nevelkedtem.
- Ebben legalább hasonlítunk.
A lány mosolygott, a pult mögé ment, és levett egy palack brandyt
meg egy poharat. Ebben a pillanatban egy autó állt meg odakint. A lány
megdermedt, majd a pult végébe ment, és kilesett az ablakon.
- Itt vannak, bácsikám.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és négy férfi lépett be. Egy
hat láb magas, kemény, csontos arcú fickó volt a vezetőjük. Lovassági
sávolyszövet kabátot viselt, amely kisebbfajta vagyonba kerülhetett.
- Nos, hát itt volnánk megint - mondta kellemes mosollyal. - Megvan,
amit kértünk?
Az akcentusa egyértelműen belfasti volt.
- Csak az idejét pazarolja, Mr. McGuire, magának itt nincs semmi
keresnivalója.
A férfi társai közül ketten feketék voltak, a negyedik pedig egy albínó
olyan fehér szempillával, hogy jóformán látni sem lehetett.
- Ne nehezítsd a dolgunkat, picinyem, mi jók voltunk hozzátok. Heti
egy rongy egy ilyen helyért? En amondó volnék, hogy ezzel könnyen
megússzatok.
A lány megrázta a fejét.
- Egy pennyt sem.
McGuire nagyot sóhajtott, kikapta a brandyspalackot a lány kezéből,
és a bártükörhöz vágta. Üvegszilánkok röpültek szerteszét.
- Ez csak bemelegítés volt. Most te jössz, Terry.
Az albínó villámgyorsan mozgott, jobb kézzel megragadta a
selyemruha magas nyakát, és derékig lerántotta, lemeztelenítve a lány
fél mellét. Aztán magához rántotta a lányt, fél kézzel a pucér mellét
markolva.
- Nézzük csak, mi van még itt!
A kövér kínai már indult volna, de Dillon az útjába lökött egy széket.
- Maradjon ki ebből, öreg, majd én elintézem - mondta kantoni
nyelven.
A négy férfi gyorsan szembefordult Dillonnal. McGuire továbbra is
mosolygott.
- Na nézd, tán csak nem egy hőssel állunk szemben?
- Engedd el! - mondta Dillon.
Terry mosolygott, és még közelebb húzta a lányt.
- Na nem, ahhoz túlságosan tetszik nekem. - Az elmúlt hetek minden
csalódása, dühe és fájdalma egyszerre tolult fel Dillonban, mint az epe,
előkapta a Waltherét, és vaktában tüzelt, végleg szilánkokra zúzva a
bártükröt.
Terry döbbenten elengedte a lányt.
- Nézzétek a kezét - suttogta -, reszket minden tagja.
McGuire az ijedtség jelét sem mutatta.
- A kiejtésed alapján egymás közt vagyunk, haver mondta.
- Én is megismertem a tiédet, öreg - felelte Dillon. - A Shankhill vagy
a Falls Road, nekem egykutya. Na hajítsd ide a bukszádat!
McGuire minden habozás nélkül az asztalra dobta a pénztárcáját.
Dugig tele volt bankjegyekkel.
- Látom, adószedő körúton vagytok - mondta Dillon. - Ez fedezni
fogja a kárt.
- Hé, van ott majdnem két rongy - mondta Terry.
- A többlet mehet az özvegyeknek és árváknak. - Dillon a lányra
pillantott. - Nincs rendőrség, világos?
- Nincs rendőrség.
 A lány mögött egyszer csak kinyílt a konyha ajtaja, és a séf jelent meg
két pincérrel. A pincérek kezében henteskés volt, a séfnél húsklopfoló.
- A helyetekben én húznám a csíkot - mondta üillon. - Ezek az
emberek igen harciasak, ha feldühítik őket.
McGuire elmosolyodott.
- Emlékezni fogok rád, haver. Nyomás, fiúk! - Azzal megfordult, és
kiment.
Hallották, ahogy a kocsi felberreg, és elhúz. Dillonból most már a
maradék ereje is kiszállt. Visszaroskadt a székre, és visszatette a
helyére a Walthert.
- Most jól jönne az a brandy.
De a lány, különös módon, csak dühösen rápillantott, sarkon fordult,
és a pincérek között berohant a konyhába.
- Mi rosszat tettem? - kérdezte Dillon, miközben a személyzet is
követte a lányt a konyhába.
- Ugyan, ne is törődjön vele - mondta a kövér. - Csak zaklatott. Majd
én hozom a brandyt.
A bárhoz ment, fogott egy palackot és két poharat, viszszasétált, és
leült Dillon mellé.
- Maga kantoni nyelven szólt hozzám. Gyakran jár Kínában?
- Voltam egyszer-kétszer, de nem járok gyakran. Akkor is inkább
csak Hongkongba.
- Érdekes. Mi is Hongkongból jöttünk az unokahúgommal. Jüan Tao
a nevem.
- Sean Dillon.
- Maga ír, éppen csak hébe-hóba jár Hongkongba, mégis ragyogóan
beszéli a nyelvünket. Ez meg hogy lehet?
- Nagyon egyszerű. Egyes emberek képesek komplikált matematikai
műveleteket fejben megoldani, gyorsabban, mint egy számítógép.
 - És?
- Én így vagyok a nyelvekkel. Egyszerűen beszívja őket az agyam. -
Dillon kortyolt a brandyjéből. - Gondolom, ez a bagázs járt már itt
korábban is.
- Nyilván. De én csak tegnap érkeztem repülővel. Gondolom, már jó
néhány hete követelőznek itt meg más helyeken.
A lány nadrágban és pulóverben jött vissza. Még mindig dühös volt,
és - ügyet sem vetve a bácsikájára - villogó szemekkel nézett Dillonra.
- Maga mit keres itt?
Jüan Tao közbevágott:
- Hálával tartozunk Mr. Dillonnak.
- Nem tartozunk neki semmivel, ráadásul mindent elrontott. Talán
véletlen, hogy éppen most tévedt be ide?
- Bármilyen furcsa, valóban az volt - mondta Dillon. - Drága kislány,
az élet teli van véletlenekkel.
- Es miféle ember lehet Londonban az, akinél fegyver van? Csak egy
másik bűnöző.
- Jézusom - mondta Dillon Jüan Taónak -, ebben bizony van logika.
Persze, lehetnék zsaru is, vagy afféle magányos Charles Bronson, aki
saját kezűleg pusztítja el a gonosztevőket. - A brandy már a fejébe
szállt. - Most megyek. Jó mulatság volt. - Azzal felállt, és kint volt az
ajtón, mielőtt marasztalhatták volna.
 Ötödik fejezet

Dillon fáradt volt, nagyon fáradt, és a járda mintha mozgott volna a

lába alatt. Követte az utat, amely a Temze mentén vezetett. Megállt
valamilyen korlátnál, bámult a ködbe, és egy újabb derengő hajót látott
elhaladni a folyón. Zavaros volt a feje, mintha lassított felvételen
történt volna minden körülötte, és észre sem vette, hogy valaki van
mögötte, mígnem egy kar a nyakára fonódott, elakasztva a lélegzetét.
Egy kéz a zsebébe csúszott, és megtalálta a Walthert.
Dillont a korlátnak lökték. Ott maradt egy darabig, aztán megfordult,
és előrelépett.
Terry, az albínó állt ott, kezében a Waltherral.
- Itt vagyunk megint, haver.
Egy fekete limuzin állt meg a járdán. Dillon felfogta, hogy mögötte is
van valaki, mély levegőt vett, és összeszedte minden erejét. Jobb lábbal
felrúgott, eltalálta Terry kezét, és a Walther a korlát fölött a Temzébe
hullott. Aztán hátrarántotta a fejét, betörve a mögötte álló ember orrát,
majd rohanni kezdett a járdán. Befordult a sarkon, és egy elhagyatott
rakodótéren találta magát, amelyet biztonságosan lelakatolt, magas
kapuk zártak le.
Ahogy megfordult, már ott is volt a limuzin, és mintha mindannyian
egyszerre rohantak volna rá. Az első egy vasrúddal, amely a kapunak
csapódott, ahogy Dillon talpa alól kicsúszott a talaj, és elesett, majd
kétségbeesetten gurult ide-oda, hogy elkerülje a rúgásokat. Aztán
felrángatták, és a kapunak szögezték.
McGuire a limuzin mellett állt, és rágyújtott.
- Te magad kérted ezt, barátom, nem igaz? Oké, Terry, vágd el a
torkát.
Terry kivette a kezét a zsebéből, és egy régimódi, késes borotva volt
benne, amelyet kinyitott, miközben közelebb lépett. Nagyon nyugodt
volt, és a borotva fénye lustán csillant meg az utcai lámpa fényében.
Ebben a pillanatban egy kiáltás visszhangzott tompán a nyirkos
levegőben. Terry és McGuire megpördült, és Jüan Tao bukkant ki az
esőből, komótosan ballagva.
Gabardin öltönyének kabátja csuromvizes volt, és valahogy különben
is megváltozott, volt a mozgásában valami különös kérlelhetetlenség,
mintha soha semmi nem állíthatná meg.
- Az isten szerelmére, végezzetek azzal a szerencsétlennel! - mondta
McGuire.
A vascsöves fickó a limuzint megkerülve Jüan Tao felé rohant,
meglendítette a csövet, mire a kínai a bal karjával felfogta az ütést,
amelynek semmilyen látható hatása nem volt. Ugyanabban a
pillanatban a kínai jobb ökle egy rövid, csavart ütést vitt be a férfi
mellcsontja alá, aki hang i nélkül elvágódott, mint egy zsák.
Jüan Tao egy pillanatra föléhajolt, McGuire közben futva megkerülte
a limuzint, és felérúgott. Az öreg játszi könnyedséggel elkapta a lábát,
majd megcsavarta, de úgy, hogy Dillon hallotta a csont roppanását, s
végül McGuire átrepült az autó motorházteteje fölött, és nyögdécselve
vonaglott a betonon. Jüan Tao tökéletesen nyugodt arccal megkerülte a
limuzint, s a férfi, aki addig hátulról fogta Dillont, most jobb belátásra
tért, és futásnak eredt.
Terry felemelte a borotvát.
- Jól van, dagadt, akkor előbb téged csinállak ki.
- Hé, velem mi lesz, te mocsok? - kérdezte Dillon, és ahogy Terry
megfordult, minden maradék erejével szájon vágta.
Terry kifeküdt a kövön, véres szájjal szitkozódott, Jüan Tao pedig
rálépett a kezére, és arrébb rúgta a borotvát.
Egy teherautó fordult be az utcába, és csikorogva fékezett. Ahogy a
séf kiszállt, a két pincér éppen befordult a sarkon azzal a fickóval,
amelyik elszaladt.
- Én megmondanám nekik, hogy hagyják egy darabban - mondta
Dillon kantoniul. - Szükség lesz rá, hogy elszállítsa innen a
maradványokat.
- Kiváló gondolat - felelte Jüan Tao. - És legalább maga is egy
darabban van.
- Éppen csak. Kezdem érteni, miért bosszankodott annyira az
unokahúga. Gondolom, maguk kifejezetten várták, hogy McGuire
felbukkanjon.
- Én külön ezért az élvezetért repültem ide Hongkongból. Szu Jin, az
unokahúgom táviratozott, hogy segítsek. Családi ügy. Nem volt könnyű
elszakadnom onnan. Lelkigyakorlatot folytattam egy kolostorban.
- Kolostorban? - csodálkozott Dillon.
- Ezt meg kell magyaráznom, Mr. Dillon. Én saolin szerzetes vagyok,
ha tudja, mit jelent az.
Dillon reszkető hangon felnevetett.
- Persze, hogy tudom. McGuire is jobban járt volna, ha előre
tudja. Gyanítom, egyebek között azt is jelenti, hogy maga nagymestere
a kung funak.
- Fekete öves, Mr. Dillon, ami a legmagasabb szint. Egész életemben
tanultam. Azt hiszem, maradok még két-három hétig, hogy biztosan
elmúljon a veszedelem.
- Én nem aggódnék a maga helyében. Szerintem megtanulták a
leckét.
McGuire, Terry és az egyik fekete még a kövön feküdt, miközben a
séf és a két pincér hozta a banda negyedik tagját. Jüan Tao odament
hozzájuk, mondott valamit kantoniul, majd visszatért.
- Itt majd ők elintézik a dolgokat. Szu Jin vár a kocsijában az
étteremnél.
 Visszaballagtak, befordultak a sarkon, és egy fekete szedán várta őket
a Vörös Sárkány alatt. Amikor közelebb értek, a lány kiszállt, és a
nagybátyjára ügyet sem vetve Dillont szólította meg kantoni nyelven:
- Jól van?
- Most már igen.
- Sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem magával. - Meghajolt. -
Büntetést érdemlek, amint tiszteletre méltó bácsikám tudtomra adta.
Kérem, bocsásson meg.
- Nincs mit megbocsátani - felelte Dillon, és ebben a pillanatban
sikoltás hallatszott a folyó felől.
Szu Jin a bácsikájához fordult.
- Mi volt ez?
- Az a fehér hajú féreg, az, amelyik megszégyenített téged előttünk…
szóltam nekik, hogy vágják le a jobb fülét.
Szu Jin arca meg sem rezdült.
- Köszönöm, bácsikám. - Újból meghajolt, majd Dillonhoz fordult. -
Tartson velünk, Mr. Dillon - mondta, most már angolul.
- Drága kislány, ezt ki nem hagynám a világért sem felelte Dillon, és
beszállt a hátsó ülésre.
- Ha tanult dzsúdózni vagy karatézni, akkor nyilván hallott a kiairól,
arról az erőről, amelynek a segítségével az ember csodákat vihet
véghez. Ezt csak a legnagyobb mesterek sajátítják el, és ők is csak
hosszú-hosszú éveken át folytatott kemény fizikai és szellemi
gyakorlatok és fegyelem árán.
- Maga nyilván elsajátította - mondta Dillon. - Még most is magam
előtt látom azt az acélrudat, ahogy lepattant a karjáról.
Nyakig belemerült egy kád vízbe, amely olyan forró volt, hogy
csörgött a verejték az arcán. Jüan Tao a falnál guggolt egy régi
köpenyben, és a gőzön át nézte őt.
 - Egyszer Japánban elvittek egy nyolcvanéves öregemberhez -
folytatta Dillon -, egy zen paphoz, akinek olyan volt a karja, mint a bot.
Azt hiszem, nem lehetett több negyvenöt kilónál. Ő ülve maradt,
miközben két fekete öves karatés folyamatosan támadta.
- És?
- Könnyedén lerázta őket. Később elmondták, hogy az ereje az
úgynevezett tandenhől fakadt, amit második agynak is lehet nevezni.
- És csak sokéves meditálással lehet kifejleszteni. Mindezt az ősi
kínai harcművészet, a saolin-templomi boksz fejlesztette ki. Indiából
jött a hatodik században a zen buddhizmussal együtt, és a Honan
tartományban lévő Saolin-templom szerzetesei fejlesztették tovább.
- Nem durva dolog ez egy kissé a szerzeteseknek? Tudja, volt nekem
egy nagybátyám, egy katolikus pap, aki gyerekkoromban bunyózni
tanított puszta ököllel, mert fiatalkorában profi bunyós volt, de ez…
- Van egy mondásunk. Ha el akarod kerülni a háborút, készülj fel rá.
A szerzetesek megtanulták ezt a leckét. Évszázadokkal ezelőtt
sajátították el a családom tagjai a saolin bokszot, s aztán nemzedékről
nemzedékre továbbadták. És e századok során az őseim harcoltak a
gonosztevők ellen, pártfogolva a szegényeket, s harcoltak akár a császár
seregei ellen is, ha úgy hozta az élet. Szolgáltuk a társaságot.
- A Triád Társaságról beszél? - kérdezte Dillon. - Én azt hittem, az
egyszerűen csak a maffia kínai megfelelője.
- Akárcsak a maffia, ezek is titkos társaságokként jöttek létre a
szegények védelmére a gazdag földbirtokosokkal szemben, és akárcsak
a maffia, az idők során ezek is korrumpálódtak, de nem mindegyik.
- Olvastam erről valamit - mondta Dillon. - Akkor tehát maga triád?
- Miként az őseim, én is a Titkos Lélegzet tagja vagyok, amely a
legrégibb társaság, Honanban alapították a tizenhatodik században. A
többitől eltérően ez sohasem lett korrupt. Saolin szerzetes vagyok, s
amellett vannak üzleti érdekeltségeim, elvégre nincs abban semmi
rossz, de nincs ember a világon, akitől megfutamodnék.
- Szóval ezt az egészet a harcművészetével együtt úgy kapta örökül?
- Természetesen. Sok módszer van, sok iskola, de esi nélkül egyik
sem ér semmit.
- És az micsoda?
- Egy különleges energia. Ha közvetlenül a köldök alatt koncentrálja
az ember, olyan elemi ereje van, amely összehasonlíthatatlanul
nagyobb, mint a puszta fizikai erő. És így az ököl egyszerűen csak
ennek az erőnek a közvetítésére szolgál. Nincs szükség olyan hatalmas
ütésekre, amilyeneket a nyugati bokszolóktól látni. Én néhány
hüvelyknyi távolságból ütök, és a végén megcsavarom az öklömet. Az
eredmény egy megrepedt lép vagy széttört csontok.
- Ez hihető, de amikor a karjával térítette el az acélrudat… azt hogyan
csinálja?
- Gyakorlás, Mr. Dillon, ötvenévnyi gyakorlás.
- Annyi időm nincs. - Dillon felállt, Jüan Tao egy törülközőt nyújtott
neki.
- Van, aki fegyelemmel és szorgalommal néhány hét alatt csodákra
lehet képes, és nem hinném, hogy magával a nulláról kellene kezdeni.
Késtől származó hegek vannak a hátán, a bal vállán meg egy régi, lőtt
seb nyoma, és volt fegyvere is. - Megvonta a vállát. - Maga nem
hétköznapi ember.
- A késszúrásokat a hátamba nemrég szedtem össze mondta Dillon. -
Két műtéttel mentették meg az életemet, de a szervezetem tönkrement.
- És mi a foglalkozása?
- A brit hírszerzésnek dolgoztam. Ma reggel dobtak ki, azt mondták,
már nem vagyok alkalmas erre a munkára.
- Akkor tévednek.
Hallgattak egy sort, majd Dillon szólalt meg.
 - Azt mondja, alkalmazni kíván?
- Tartozom önnek, Mr. Dillon.
- Ugyan már, nem volt szüksége rám. Fölöslegesen beavatkoztam.
- De nem tudta, hogy fölöslegesen avatkozik be, és ez nagy
különbség. Az a fontos, hogy mi a szándékunk. - Jüan Tao
elmosolyodott. - Nem szeretné bebizonyítani a főnökeinek, hogy
tévedtek?
- Naná, hogy szeretném - felelte Dillon, majd habozott, miközben
Jüan Tao egy köntöst nyújtott felé. - Szeretném, ha a kezdet kezdetétől
őszinték lennénk egymáshoz.
Dillon felállt, és magára vette a köntöst.
- Éveken át az IRA vezetésének tagja voltam, az Ulsteri Királyi
Rendőrség és a brit hírszerzés körözési listáján enyém volt az egyik
legelső hely.
- S aztán mégis a briteknek dolgozott.
- Hát, igen. Tudja, először nem volt más választásom.
- De most valami megváltozott a fejében.
Dillon elmosolyodott.
- Maga mindent tud? No persze, számít az?
- Miért számítana? Abból, ahogy leütötte az egyik embert ma este,
úgy láttam, tanult karatézni.
- Egy keveset, de semmi komoly. Barna öves voltam, a feketéért
dolgoztam, de kifutottam az időből.
- Remek. Azt hiszem, sok mindent elérhetünk. De most enni fogunk.
Hogy újból legyen hús a csontjain.
Egy folyosón vezette végig Dillont, majd beléptek egy szobába, amely
félig európai, félig kínai módon volt berendezve. Szu Jin a tűz mellett
ült, egy könyvet olvasott, és fekete selyem nadrágkosztümöt viselt.
 - Van egy hírem, húgom - mondta Jüan Tao, amikor a lány felállt. -
Mr. Dillon három hétig a vendégünk lesz. Nem okoz ez neked
kényelmetlenséget?
- Ugyan, dehogy, bácsikám. Hozom a vacsorát.
Az ajtóhoz ment, kinyitotta, majd a válla fölött visszanézett Dillonra,
és most először, mióta találkoztak, rámosolygott.
Morgan július negyedikén reggel repült Londonba Astával. A
Heathrow-n egy Rolls-Royce várta őket Morgan londoni irodájából.
- A Berkeleybe? - kérdezte Asta.
- Hát persze, az a legjobb hotel a városban. A Wellington-lakosztályt
foglaltam le a tetőn, két hálószobás, és gyönyörű üvegháza van.
- És kényelmesen át lehet sétálni a Harrodsba -jegyezte meg Asta.
Morgan megszorította a kezét.
- Mondtam valaha azt, hogy ne költsd a pénzemet? Most csak
leraklak, van egy-két elintéznivalóm az irodában, de aztán jövök vissza.
Ne felejtsd el, hogy ma este lesz a július 4-i fogadás az amerikai
nagykövetségen. Valami igazán szépet vegyél fel rá.
- El fognak ájulni tőlem.
- Mint mindig, drágám, édesanyád igazán büszke lenne rád. - Azzal
megfogta Asta kezét, miközben a Rolls-Royce elindult.
Hannah Bernstein kopogott, és belépett Ferguson irodájába. A
tábornok az íróasztalánál dolgozott.
- Átkozott papírok - mondta, és hátradőlt. - Miről van szó?
- Telefonált Kim az Ardmurchanból. Az éjjel épségben megérkezett a
Rangé Roveren. Azt mondta, nagyon fárasztó volt az út, és hogy a
hegyek Nepálra emlékeztették, de a vadászlak nagyon helyes. Lady
Katherine szakácsnője, Jeannie ráadásul benézett hozzá egy húsos-
krumplis lepénnyel, hogy minden rendben van-e.
Kim, aki egykor tizedes volt a brit hadsereg nepáli egységében, a
Gurkhában, Ferguson személyes testőre, szakácsa és általában a
jobbkeze volt, mióta együtt szolgáltak a seregben.
- Jól van. És Morgan?
- A herceg vasárnap reggel költözik ki. Az Ardmurchan repülőtérről
száll fel, a Légi Irányítási Felügyelettől kapott légi folyosót. És
megtudtam, hogy Morgan már aznap délben megérkezik a saját
Citationjén, neki is el van rendezve már a légi folyosó. Attól tartok, nem
lesz időnk bemenni és körülnézni.
- És most hol van?
- Egy órája érkezett meg a Heathrow-ra a mostohalányával, és a
Berkeley Wellington-lakosztályában szállt meg.
- Szentséges Isten, a gróf foroghat a sírjában!
- Ma este hivatalos az amerikai nagykövetség fogadására, uram.
- Vagyis én kénytelen leszek kihagyni ezt a július 4-i banzájt. Annyi
baj legyen. A másik ügy rendben van?
- Igen, uram.
- Nagyszerű. Akkor később majd még beszélünk.
Ferguson újból munkához látott, Hannah pedig távozott.
Dillon korán ébredt mély álmából, halvány esti fény szűrődött be a
lefüggönyözött ablakon. Egyedül volt.
Megfordult, hogy megnézze a párnát maga mellett, és látta a
mélyedést, ahol a lány feje volt, majd felállt, az ablakhoz ment, félig
elhúzta a függönyt, és kinézett a macskaköves Stable Mewsra.
Kellemes este volt, Dillon megfordult és a szekrényhez ment,
pihentnek és frissnek érezte magát, s ami még fontosabb, újból
egészségesnek egész testében.
A szeme nyugodt volt, a feje tiszta, és a fájdalom a gyomrában nem
volt más, csak a legközönségesebb éhség. A tükör elé állt, és
megvizsgálta magát.
 Fiatalabbnak nézett ki, és igazán jó színben volt. Megfordult, hogy a
hátát is lássa; a késszúrások helyén lévő műtéthegek vörös hurkái
lassanként fehér vonalakká halványultak. Szinte hihetetlen. Alig négy
hét telt el azóta, hogy találkozott a kínaival. Valóságos csoda volt, amit
Jüan Tao művelt vele. Dillon felvett egy melegítőt, és a zubogó víz
hangját követve kiment a fürdőszobába.
Szu Jin a zuhany alatt állt.
- Én vagyok az - szólt oda neki. - Együtt vacsorázunk ma este?
- Van egy üzletem, amit mellesleg én vezetek - felelte Szu Jin. -
Mindig elfelejted.
- Vacsorázhatunk utána is.
- Jól van, majd meglátjuk, most menj és gyakorolj!
Dillon becsukta az ajtót, és visszament a hálószobába. Itt hűvös volt
és csönd, csak a közlekedés távoli zaja hallatszott. Szinte hallotta a
csöndet, tökéletesen laza volt a teste, és az ősi tao tanítás sorai jártak az
eszében, amire Jüan Tao tanította.
Légy mint a víz, ha lépsz, S mint a tükör, ha pihensz.
Úgy válaszolj, mint a visszhang, Légy könnyű, mintha nem léteznél.
A tökéletes ellazulás képességéről szólt a tanítás, a legeslegfontosabb
képességről, amelyet minden más állat gyakorolt, egyedül az ember
felejtette el.
Pedig a gyakorlása valósággal emberfölötti erőt adhatott, igaz, ehhez
roppant fegyelemre és a legalább ezer éven át csiszolódott képzési
módszerre volt szükség. Ebből fakadt az a bizonyos esi nevű belső
energia, az életerő, amely nyugalomban egy gyermek hajlékonyságát,
akcióban pedig egy tigris erejét kölcsönözte az embernek.
Dillon lótuszülésben ült a padlón, tökéletesen kilazulva; az orrán
vette a levegőt, és a száján fújta ki. Becsukta a szemét, és jobb kezével
befogta a bal fülét. Öt perc után jobb fülét fogta be a bal kezével, és
továbbra is mélyen, egyenletesen lélegzett. Majd karját keresztbe téve
befogta mindkét fülét.
Beburkolta a sötétség, s amikor végül kinyitotta a szemét, a szájában
éles hideget érzett. Hosszan, megrázkódva vett levegőt, s amikor felállt,
a végtagjai duzzadtak az erőtől. Kíváncsi volt, mit szólna hozzá
Bellamy, bár a hatás egészen szembeötlő volt. Nincs többé reszkető kéz,
a szeme tiszta, és akkora erő van benne, hogy el se hitte volna, hogy
létezhet ilyen.
Ebben a pillanatban belépett Szu Jin, krémszínű nadrágot és élénk
narancssárga spanyol blúzt viselt. A haját fésülte.
- Látom, elégedett vagy magaddal.
- Miért ne lennék? Az egész délutánt egy gyönyörű nővel töltöttem az
ágyban, és mégis Sámsonnak érzem magam.
Szu Jin felnevetett.
- Javíthatatlan vagy, Sean. Hívj nekem egy taxit!
Dillon tárcsázta a szokásos számot, majd megfordult.
- Szóval hogy lesz a mai este? Vacsorázhatunk a Ritzben, és
megnézhetjük a műsort.
- Lehetetlen. - Dillon arcára tette a kezét. - Tudom, milyenjól érzed
magad ezekben a napokban, de nem lehet minden a tiéd az életben. -
Habozott. - Hiányzik neked Jüan Tao, ugye?
- Nagyon! Pedig még csak öt napja ment el.
- Én is hiányoznék neked ennyire?
- Természetesen. Miért kérdezed?
- Hazamegyek, Sean. A nővérem és a férje új éjszakai bárt nyit
Hongkongban. A bácsikám tegnap telefonált. Szükségük van rám.
- És a Vörös Sárkány?
- Nagyon jól meglesz az a főpincér irányítása alatt, akit előléptetünk
igazgatónak.
 - És én? - kérdezte Dillon. - Velem mi lesz?
- Azt akarod mondani, hogy szeretsz? - Dillon egy pillanatig habozott
a válasszal, s ennyi elég volt. - Nem, Sean, csodálatos volt együtt, ennél
szebb élményben nem is reménykedhet két ember az életben, de
minden elmúlik egyszer, és most már ideje hazamennem.
- Mikor?
- Valószínűleg a hétvégén. - Megszólalt az ajtócsengő, és Szu Jin
felvette a táskáját. - Itt a taxi. Mennem kell. Rengeteg dolgom van.
Dillon kikísérte, és kinyitotta neki az ajtót. A taxi járó motorral
várakozott.
Szu Jin megállt a küszöbön.
- Ezzel még nincs vége, Sean. Felhívsz majd?
Dillon gyengéden megpuszilta az arcát két oldalról.
- Hát persze.
De nem fog, tudta jól, és tudta Szu Jin is, látta ezt Dillon abból is,
ahogy a lány tétovázott, mielőtt beszállt a taxiba, visszanézett még
egyszer, mintha tudná, hogy soha többé nem látják egymást, s aztán
becsapódott az ajtó, és elment.
A zuhany alatt állt jó tizenöt percig, és Szu Jinre gondolt, amikor
megszólalt a bejárati csengő. Talán visszajött? Magára kapott egy
fürdőköpenyt, és kiment ajtót nyitni, egy törülközővel szárítva a haját.
Egy barna overallos férfi állt az ajtó előtt, kezében iratköteggel, és egy
British Telecom-teherautó parkolt mögötte.
- Elnézést a zavarásért, uram, ma délelőtt telefonüzemzavar volt a
környéken. Megvizsgálhatom a csatlakozót? - Azzal felmutatta a
telefontársaság igazolványát, a fényképével aj. Smith név fölött.
- Parancsoljon. - Dillon megfordult, és mutatta neki az utat. - A
lépcső alatt van a csatlakozó. Egy pillanat, csak átöltözöm.
Fölment, gyorsan megszárította a haját, megfésülködött, felvett egy
régi melegítőt, és tornacipőt húzott. A telefonműszerész a lépcső alatt
volt.
- Minden rendben van? - kérdezte Dillon.
- Igen, azt hiszem, uram.
Dillon megfordult, hogy a nappalin át bemenjen a konyhába, és egy
nagy ruháskosarat pillantott meg a szoba közepén. - Ez meg mi az
ördög? - kérdezte.
- Ó, azt magának hoztuk.
Egy másik, ugyanolyan egyenoverallt viselő telefonműszerész lépett
elő az ajtó mögül, olasz Beretta automata pisztollyal a kezében. Ráncos,
barátságos arca volt. Közelebb lépett.
- Az istenért, ember, nincs arra semmi szükség, csak mondja meg,
hogy mit akar - mondta Dillon, azzal a széles, viktoriánus kandallóhoz
lépett, és a kandallópárkányra tette a kezét.
- Én a maga helyében nem próbálnám meg előkapni azt a Walthert,
amely egy szögön lógott ott bent a kürtőben, uram. Már kiszedtük -
mondta az öregebb. - Úgyhogy feküdjön le szépen a padlóra, és tegye a
tarkójára a kezét.
Dillon engedelmeskedett, és közben Smith is belépett a szobába.
- Csak nyugodtan, Mr. Dillon - mondta, és Dillon érezte, hogy egy tű
szűrődik a fenekébe.
Bármi is volt az, jó volt. Egyik pillanatban még ott volt, a
következőben már sehol, ilyen egyszerű volt az egész.
Ugyanolyan gyorsan tért magához, ahogy álomba merült. Éjszaka
volt, és a szobában csak egy éjjeli lámpa világított az ágy melletti
kisszekrényen. Még mindig ugyanabban a ruhában volt, a tornacipőt
sem vették le a lábáról. Felült, nagyokat lélegzett, aztán hangokat
hallott, és egy kulcs csörgését a zárban.
Gyorsan visszafeküdt, és becsukta a szemét.
 - Még alszik, igaz, doki? - Smith beszélt, Dillon megismerte a
hangját.
- Hadd lássam - szólalt meg egy másik hang. - Egy ujj kitapintotta a
pulzusát a jobb kezén, majd kicipzározták a melegítőfölsőjét, és egy
sztetoszkópot tettek a mellére. - A pulzusa rendben, a szíve rendben -
mondta az orvos, majd felhúzta Dillon szemhéját, egyiket a másik után,
és belevilágított. Magas, halottsápadt arcú indiai férfi volt fehér
köpenyben, és Dillon rendkívüli akaraterővel rezzenéstelen szemmel
bámult rá. - Hamarosan felébred. Az ember sohasem lehet biztos
benne, hogy meddig tart egy ilyen adag hatása. Embere válogatja. Egy
óra múlva viszszajövünk.
Az ajtó becsukódott, a kulcs elfordult a zárban. Még két reteszt is a
helyére csúsztattak. Dillon már felállt, az ajtóhoz ment, és hallgatózott.
Az ajtóval nincs értelme vesződni, az rögtön világos volt. Az ablakhoz
ment, elhúzta a függönyt, és rögtön vastag vasrudakra esett a tekintete.
Kinézett. Zuhogott az eső, víz csurgott a feje fölött lévő ereszcsatorna
repedéséből. Odakint kert volt, és körülbelül ötvenyardnyira egy magas
kerítés.
Az ereszcsatorna azt jelezte, hogy fölötte már csak a padlás van.
Lehetett persze tetőemelet is, de ezt csak egyetlen módon deríthette ki.
A fal mellett egy kis faasztal és egy szék állt. Az ablak melletti
sarokba tolta az asztalt, és felmászott rá. A plafonon olyan régi és puha
volt a vakolat, hogy amikor könyökkel megnyomta, rögtön nagy
darabokban hullott a padlóra. Gyorsan nagyította a lyukat, puszta
kézzel tépve a vakolt lécezetet. Amikor elég nagy lett, leszállt, az
asztalra állította a széket, majd felkászálódott rá, és felhúzódzkodott a
sötét, visszhangos tetőtérbe, ahol csak itt-ott szüremkedtek be
fénynyalábok egy-egy hézagon.
Óvatosan lépkedett a gerendákon. A tetőtér jó nagy volt, nyilván az
egész házat lefedte; alacsony oldalfalak és zuggerendák határolta
nyúlháznak látszott. Végül talált egy csapóajtót, és óvatosan felnyitotta.
Alatta sötét lépcsőtető volt, s a lépcső végén már volt egy kis szórt fény.
Dillon leugrott a lépcsőtetőre, várt, hallgatózott, majd lement a
lépcsőn.
Kivilágított folyosó egyik végében találta magát. Habozott, ám a
következő pillanatban tőle balra kinyílt egy ajtó, és Smith sétált ki rajta
az indiai orvossal. Smith gyors volt, Dillonnak el kellett ismernie,
előkapott egy Walthert a zsebéből, miközben Dillon a gyomrába
mélyesztette az öklét, majd az arcába térdelt, amikor az ütéstől
előregörnyedt. Esés közben Smith elejtette a Walthert, Dillon pedig
gyorsan felkapta.
- Rendben, öregfiú - mondta az orvosnak. - Beszélj! Hol vagyok?
Az indiai szörnyen megrémült.
- Szent Márk Otthon, Holland Park, Mr. Dillon. - Reszketett a keze. -
Iszonyodom a fegyverektől.
- Még jobban fogsz iszonyodni tőlük, ha végeztem veled. Mi folyik
itt? Kivel állok szemben?
- Kérem, Mr. Dillon - mondta az indiai könyörgő hangon. - Én csak a
munkámat végzem.
Hirtelen kiáltás hallatszott, Dillon megfordult, és meglátta a másik
elrablóját a folyosó végén. Éppen előkapta a Berettáját, de Dillon
villámgyorsan tüzelt a Waltherral, és a férfi hátraugrott a fal mögé.
Dillon belökte az indiait a szobába, megfordult, és hanyatt-homlok
rohant lefelé a lépcsőn. Mielőtt még leért volna, riasztócsengő éles
hangja hasított a levegőbe. Dillon pillanatnyi habozás nélkül rohant
tovább, néhány másodperc alatt elérte a földszinti folyosót, és a
végében lévő ajtó felé futott. Sietve kinyitotta, és kirohant a kertbe.
Zuhogott az eső. Úgy látta, a ház hátuljánál kötött ki, és a túlsó
feléről hangokat hallott és egy kutya ugatását. Átfutott egy pázsitos
részen, majd tovább a bokrok között, feltartott karral védve magát a
csapkodó ágaktól, és végre elért a falhoz. Tizenöt láb magas lehetett, a
tetején szögesdróttal.
Felmászhatott volna egy közeli fára, és talán sikerül átugrania, de a
lombok magasságában kihúzott fekete drót vészjóslónak tűnt. Felvett
egy hosszú ágat a földről, felnyúlt vele, s amikor megérintette a drótot,
az rögtön szikrázott egyet.
Megfordult, és futott tovább a fal mentén. Most már több kutya is
ugatott, de az eső szerencsére elnyomhatta a szagát. A fák elfogytak,
kiért az úthoz, amely a kapuhoz vezetett. Csukva volt, és két
barettsapkás, álcaruhás férfi állt ott gépfegyverrel a kezében.
Egy Land-Rover állt meg a kapunál, civil ruhás férfi szállt ki belőle,
és mondott valamit az őröknek. Dillon megfordult, és a ház felé kezdett
futni. A riasztósziréna hirtelen elhallgatott. Megállt a hátsó bejáratnál,
amelyen keresztül néhány perce szökni próbált, majd kinyitotta az
ajtót. A folyosón csend volt, Dillon óvatosan haladt előre, és megállt a
lépcső aljánál.
Messziről hangokat hallott. Hallgatózott egy darabig, majd óvatosan
fölment a lépcsőn. Itt eszükbe sem jutna keresni, legalábbis ezt
remélte. Felért az emeleti folyosóra. Smith és a társa eltűnt, de ahogy
Dillon ott állt és töprengett, hogy mi legyen a következő lépése jobbra
kinyílt az ajtó, és az indiai orvos bukkant elő, immár másodszor ezen az
éjszakán.
Kétségbeesése szinte már komikus volt.
- Ó, uramisten, Mr. Dillon, azt hittem, már rég elment.
- Visszajöttem, hogy kísértsem magát - mondta Dillon.
- A nevét még meg se mondta.
- Chowdray - Dr. Emas Chowdray.
- Jó. Elmondom, mit fogunk csinálni. Valahol itt kell lennie annak az
illetőnek, aki az egészet irányítja. Maga elvezet hozzá. Ha nem… -
Chowdray állába nyomta a Walthert -, még jobban fog viszolyogni a
fegyverektől.
 - Nincs szükség erőszakra, Mr. Dillon, biztosíthatom. Azt teszem,
amit mond.
Lementek a lépcsőn, befordultak egy folyosóra a földszinten, és egy
szőnyegezett lépcsőfordulóhoz értek. A régenskorabeli íves lépcső
ragyogó hallba vezetett.
Kint a kertben még mindig ugattak a kutyák, de itt a hallban olyan
nyugalom volt, hogy hallották a sarokban álló nagy álíóóra ketyegését.
- Hová megyünk? - suttogta Dillon.
- Oda le, a mahagóniajtóhoz - felelte Chowdray.
- Akkor nyomás lefelé!
Lementek a szőnyegezett lépcsőn, majd át a hallon az ajtóhoz.
- A könyvtár, Mr. Dillon.
- Jól van, nyissa ki.
Chowdray kinyitotta az ajtót, Dillon pedig maga előtt benyomta az
indiait. A falakat könyvek borították, egy kandallóban ragyogva égett a
tűz. Hannah Bernstein főfelügyelő állt a tűz mellett, és a két
álműszerésszel beszélgetett.
Megfordult és mosolygott.
- Jöjjön csak, Mr. Dillon. Épp most nyert nekem öt fontot. Fogadtam
ezzel a két fickóval, hogy maga itt fog kikötni.
 Hatodik fejezet

A kocsi, amely elvitte Dillont a Stable Mews-i kis házába, várakozott,

amíg ő bement. Szürke nadrágot és pólónyakú, tengerészkék
selyempulóvert vett fel, arra pedig kockás Donegal zakót. Fogta a pénz-
és a cigarettatárcáját, meg egy öngyújtót, és perceken belül újra kint is
volt az autóban. Nem sokkal később a Cavendish Square-re értek, és
Dillon becsöngetett Ferguson lakásán. Hannah Bernstein nyitott ajtót.
- Mi az, már maga vezeti a háztartását is? - kérdezte Dillon. - Hol van
Kim?
- Skóciában - felelte Hannah. - Majd megtudja, miért. Ferguson már
várja.
A folyosón át a nappaliba vezette Dillont, ahol Ferguson a kandalló
mellett ült, és újságot olvasott. Minden izgalom nélkül nézett fel.
- Hát itt vagy, Dillon. Meg kell hagyni, remekül nézel ki.
- Rohadt egy játék volt.
- Csak egy kis gyakorlati teszt, amellyel sok időt spóroltam meg.
Most már látom, mennyire voltak igazak a jelentések, amelyeket rólad
kaptam. - Hannah-ra nézett. - Megvan az egész videón, ugye?
- Igen, uram.
Újból Dillonra nézett.
- Szegény Smitht alaposan helybenhagytad, ami pedig a kollégáját
illeti, szerencse, hogy csak vaktöltény volt a Waltherében. -
Megcsóválta a fejét. - Istenemre, Dillon, te aztán rohadt egy alak vagy,
ha beindulsz.
- Isten fizessen meg az elismerő szavaidért - mondta Dillon. -
Mindazonáltal van némi csekély reményem arra, hogy szíveskedsz
elmagyarázni, mi a rosseb ez az egész?
 - Hát persze. Van egy üveg Bushmills a kredencen. Vegye elő a
dossziét, főfelügyelő!
- Köszönöm - mondta Dillon gúnyosan, és kiszolgálta magát.
- Ha nem a saját szememmel látnám, nem hinném el mondta
Ferguson. - Rendkívüli ember ez a Jüan Tao. Bárcsak nekem
dolgozhatna.
- Gondolom, bármikor megvásárolhatod - mondta Dillon.
- Nem hinném. Van három gyára Hongkongban, és övé az egyik
legnagyobb hajóstársaság a Távol-Keleten, nem is beszélve az apróbb
dolgokról, éttermek, ilyesmi. Nem mondta el neked?
- Nem - felelte Dillon mosolyogva. - Dehogy mondta. Ő nem az a
típus, tábornok.
- Az unokahúga vonzó kislánynak tűnik.
- Az is. De a hétvégén hazamegy Hongkongba. Lefogadom, hogy ezt
nem tudtad.
- Milyen kár. Akkor ki kell találnunk valami mást, amivel eltöltheted
az idődet.
- Biztos vagyok benne, hogy ez neked a legcsekélyebb gondot sem
jelenti - felelte Dillon.
- Mint mindig, most is a fején találtad a szöget. Különben is vissza
akartalak venni, de az a helyzet, hogy ráadásul adódott egy különleges
ügy. Éppolyan, amilyenhez , szerintem elkelne egy igazi Dillon.
Amellett szerepet játszik benne egy meglehetősen vonzó hölgy is, de
erről majd később. Főfelügyelő, a dossziét!
- Tessék, uram - nyújtotta Hannah készségesen a papírokat.
- Hallottál egy bizonyos Carl Morganről?
- Egyebek mellett milliárdos hoteltulajdonos és pénzember - mondta
Dillon. - A társasági rovatok állandó szereplője. Amellett szoros
kapcsolatban áll a maffiával. A nagybátyja egy Don Giovanni Luca nevű
ember. Szicíliában ő a Capo di tutti Capi, minden főnökök főnöke.
Ferguson le volt nyűgözve.
- Hogy az ördögbe tudod mindezt?
- Ó, körülbelül ezer évvel ezelőtt, amikor egy bizonyos IRA nevű
illegális szervezetnél dolgoztam, a szicíliai maffia volt az egyik
fegyverbeszerzési forrásunk.
- Valóban? - kérdezte Hannah Bernstein szárazon. - Nem lenne
haszontalan, ha leülne, és leírna mindent, amire emlékszik ennek a
gyakorlati kivitelezéséről.
- Érdekes gondolat - mondta Dillon.
Hannah átnyújtott neki egy dossziét.
- Nézzen bele ebbe!
- Örömmel.
- Készítek egy kis teát, tábornok.
Kiment, Dillon pedig leült az ablakfülkében, és rágyújtott. Éppen
befejezte az olvasást, amikor Hannah visszatért egy tálcával, és odaült
Dillon is a tűz mellé.
- Érdekfeszítő ez a csungkingi egyezmény-ügy. - Volt néhány fénykép
a dosszié hátára tűzve, az egyik Morgant ábrázolta lovaspóló-
szerelésben. - Az ideális férfi. Férfiasán tökéletes, mint valami
arcszeszreklám.
- Veszélyes ember - mondta Hannah, miközben kitöltötte a teát. -
Nehogy alábecsülje!
- Tudom én, aranyom - felelte Dillon. Volt még néhány fotó, egyik-
másik hírességek társaságában ábrázolta Morgant, kettő pedig Lucával.
- Nyilván ismer mindenkit, akit érdemes.
- Nyilván.
- És ez? - kérdezte Dillon.
 Az utolsó fényképen Morgan a jachtján volt a cannes-i kikötőben,
nyugágyon feküdt, kezében egy üveg pezsgővel, és egy lányra nézett fel,
aki a korlátra hajolt. A lány olyan tizenhat évesnek tűnt, bikini volt
rajta, szőke haja a vállára omlott.
- A mostohalánya, Asta. De Morgan nevét viseli - felelte Hannah.
- Svéd?
- Igen. Több mint négy évvel ezelőtt készült a kép. Három hét múlva
lesz huszonegy éves. Van valahol még egy képünk róla a Tatler
magazinból, azon is Morgannel együtt van a Goodwood lóversenyen.
Nagyon, nagyon vonzó.
- Morgan alighanem egyetértene veled, legalábbis abból ítélve, ahogy
azon a képen bámulja.
- Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Ferguson.
- Folyton mosolyog ez a pofa, az összes többi fotón mosolyog, csak itt
nem. Mintha azt mondaná: “Én komolyan veszlek téged.” És az anyja
hol jön a képbe? Nincs rajta egyik fotón se?
- Egy éve vízbe fúlt, amikor egy Hydra nevű görög szigetnél
búvárkodott.
- Baleset?
- Meghibásodott az oxigéntartálya, legalábbis a tetemvizsgálat ezt
állapította meg, de itt van egy másolat az athéni rendőrség nyomozati
anyagáról. - Hannah elővette a dossziéból az anyagot. - A tábornok
szerint maga kiváló búvár. Érdekesnek fogja találni.
Dillon gyorsan elolvasta, majd a homlokát ráncolva fölnézett.
- Szó sincs balesetről. Valaki hozzányúlt a szelephez.
- Ezzel vége is lett a dolognak?
- A rendőrség még csak föl sem vetette a dolgot Morgannél. Ezt egy
félretett aktából kaptam, egy barátom révén, aki a görög hírszerzésnél
dolgozik - mondta Ferguson. - Morgannek óriási érdekeltségei vannak
a görög hajózásban, kaszinókban, szállodákban. Fentről parancsot
kaptak, hogy állítsák le a vizsgálatot.
- Úgysem jutottak volna semmire - vetette közbe Hannah. - Ha
valakinek ennyi pénze van, ráadásul hatalma és befolyása is, ott nincs
sok esély.
- Mi viszont azt mondjuk, hogy megölte a feleségét, vagy elintézte,
hogy megöljék - mondta Dillon. - De vajon miért tehette? Gazdag volt a
nő?
- Igen, de közel sem annyira, mint ő - mondta Ferguson. - Nekem az
a sejtésem, hogy esetleg túl sokat tudott.
- Maga is ezt gondolja? - kérdezte Dillon Hannah-tól.
- Talán. - Fölvette a jachton készült fényképet. - De lehet, hogy más
volt az oka. Talán Astát akarta.
Dillon bólintott.
- Én is erre gondoltam. - Fergusonhöz fordult. - Egyszóval mit
szándékozunk tenni ebben az ügyben?
Ferguson biccentett Hannah-nak, aki átvette a szót.
- Morgan jövő hétfőn beköltözik a Loch Dhunál lévő házba. A
tábornok és én pénteken repülünk oda, a Brit Légierő régi repterén, az
Ardmurchanon szállunk le, és beköltözünk az Ardmurchan
vadászlakba, ahol Kim már berendezkedett.
- És én?
- Te az unokaöcsém vagy - felelte Ferguson. - Az anyám ír volt,
emlékszel? Néhány nappal később csatlakozol hozzánk.
- Miért?
- Úgy értesültünk, hogy Asta nem megy Morgannel. Részt vesz egy
bálon a Dorchesterben, amelyet a brazil nagykövetség tart hétfőn este.
Morgan lett volna hivatalos rá, de így csak Asta képviseli - magyarázta
Hannah. - Kiderítettük, hogy kedden Glasgow-ba repül, és onnan
vonattal akar Fort Williambe menni, majd tovább Arisaigbe, ahol már
várni fogja egy kocsi.
- Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Dillon.
- Ó, mondjuk, hogy van egy barátom a Berkeley Szálló vezetésében.
- És miért utazik Glasgow-ból vonattal, amikor egyenesen
Ardmurchanba repülhetne Morgan Citationjén?
- Az Isten tudja - felelte Ferguson. - Talán nézelődni szeretne.
Európa egyik legszebb vidékén át vezet a vasút.
- Tehát mi a teendőm?
- A főfelügyelőnek van egy aranybetűs meghívója egy bizonyos Sean
Dillon névre a brazil nagykövetség hétfő esti báljára - mondta
Ferguson. - Szmokingban kell megjelenned, Dillon, van neked olyan?
- Naná, elvégre azt kell viselnem azokon a szabad estéimen is, amikor
pincér vagyok a Savoyban. És ha egyszer ott vagyok, mihez kezdjek?
Hannah Bernstein most előszór látszott bizonytalannak.
- Hát, próbálja meg közelebbről megismerni.
- Úgy érti, csípjem fel? Nem lesz kicsit különös az egybeesés, ha
aztán egyszer csak felbukkanok abban az Ardmurchan vadászlakban?
- Éppen ezt akarom, drága fiam. Emlékszel arra a kis kalandunkra az
Amerikai Szüzekben? - Ferguson Hannah-hoz fordult. - Biztos vagyok
benne, hogy maga is olvasta az aktát, főfelügyelő. A szegény
megboldogult Senor Santiago és a szedett-vedett legénysége pontosan
tudta, hogy kik vagyunk, mint ahogy mi is tudtuk, hogy ők kik és miben
sántikálnak. Ez volt az a bizonyos mitudjuk-hogy-ti-tudjátok-hogy-mi-
tudjuk szituáció.
- És? - kérdezte Dillon.
- Képzeld el, hogy ott van Morgan egy isten háta mögötti birtokon a
skót felföldön, egy Loch Dhu nevű kastélyban, a céljai gonoszak, és
egyszer csak felfedezi, hogy vannak szomszédai is a vadászszezonra, ott
laknak a tó másik felén, az Ardmurchan vadászlakban. Abban a
pillanatban, hogy tudomást szerez az ottlétünkről, ki fogja deríteni,
hogy kik vagyunk. És nehogy azt mondd nekem, drága fiam, hogy
mindannyian használhatunk álnevet. Akinek olyan cége van és olyan
maffiakapcsolatai Londonban, mint neki, annak a legparányibb gondot
sem okozhatja, hogy igazi kilétünket felderítse.
- Jól van, eddig értve, de ismerlek téged, vén lókötő, van itt még
valami huncutság a dologban.
- Mit szól, főfelügyelő, hát nem elegánsan fejezi ki magát? -
mosolyodott el Ferguson. - Naná, hogy van. Szóval azt akarom, hogy
tudja, hogy ott vagyunk, hogy a nyakában érezze a lihegésünket a
nyavalyás. Természetesen gondoskodom róla, hogy a sztori - mármint
hogy Morgan elhúzta a csíkot a Loch Dhuhoz, és Asta megy el helyette
a brazil nagykövetség báljára - megjelenjen a Daily Mail
pletykarovatában. Később aztán mondhatod, hogy olvastad a cikket, és
izgalomba jöttél, mert téged is meghívtak arra a fogadásra, és alig
vártad, hogy találkozhass vele. Olyan mindegy, hogy mit mondasz,
Morgan mindenképpen gyanítani fogja, hogy valami nem stimmel.
- Nem lesz ez veszélyes, tábornok? - vetette fel Hannah Bernstein.
- Dehogynem, főfelügyelő, ezért is vetjük be Dillont. - Elmosolyodott
és fölállt. - Későre jár, és ilyenkor egyesek vacsorázni szoktak. Nyilván
mindketten alaposan megéheztek. Elviszem magukat a Savoyba. Kiváló
a tánczenekaruk, főfelügyelő, lejthet egyet ezzel az orgyilkossal. Még az
is lehet, hogy meglepetésben lesz része.
Hétfő este Dillon korán megérkezett a Dorchesterbe, és leadta a
ruhatárba Burberry viharkabátját. A szmokingja tökéletesen
hagyományos darab volt - kifogAstalan Armani szabás, egysoros zakó,
nyersselyem hajtókák, a fehér ingen élénken kiugró fekete gombok.
Igazán elégedett volt a megjelenésével, és remélte, hogy Asta Morgan is
hasonlóképpen fog érezni. Lélekerősítőnek felhajtott egy pohár pezsgőt
a zongorás bárban, és lement a nagy bálterembe, ahol bemutatta a
meghívóját, mire beengedték, és rögtön ott állt a brazil nagykövet és a
felesége előtt, akik üdvözöltek minden érkező vendéget.
A nevét mondták, ő pedig közelebb lépett.
- Mr. Dillon? - kérdezte a nagykövet, némi kérdő hangsúllyal.
- Védelmi minisztérium - világosította fel Dillon. - Nagy
megtiszteltetés, hogy meghívott. - A nagykövet feleségéhez fordult, és
gálánsan kezet csókolt. - Gratulálok a ruhájához, remekül áll.
A nagykövemé elvörösödött örömében, s ahogy Dillon elment onnan,
portugálul szólt a férjéhez:
- Milyen elragadó ember!
A bálteremben már nagy volt a sürgés-forgás, tánczenekar játszott,
mindenfelé elegánsan öltözött asszonyok és jobbára szmokingos férfiak
voltak, bár itt-ott egy-egy katonai egyenruhát és főpapi öltözéket is
lehetett látni.
Kristálycsillárok, tükrök - igazán ragyogó látványt nyújtott az egész.
Dillon elvett egy pohár pezsgőt az egyik elhaladó pincér tálcájáról, és
elindult, hogy megkeresse Asta Morgant. Araszolgatott a tömegben, de
nem látta sehol a lányt, végül aztán visszament a bejárathoz, rágyújtott,
és várt.
Majdnem egy óra is eltelt, amikor végre meghallotta, hogy az ő nevét
mondják.
Fel volt tűzve a haja, s így az egész arca látszott az erős arccsontokkal
és azzal a rátarti kifejezéssel, amely világosan tudtára adta
mindenkinek, hogy őt ugyan nem izgatja senki és semmi.
Meghökkentően egyszerű fekete selyemruha volt rajta, övvel a derekán,
jóval a térde fölötti szegéllyel, és fekete harisnya, a kezében pedig
fekete kis erszény páncélsodronyszerű tartóban. A fejek jó része felé
fordult, miközben egész hoszszan elbeszélgetett a nagykövettel és
feleségével.
- Nyilván előadja Morgan kifogásait - jegyezte meg magában Dillon.
 Végül lejött a lépcsőn, és megállt, hogy kinyissa az erszényét. Elővett
egy arany cigarettatárcát, kiválasztott egy szálat, majd öngyújtó után
kotorászott.
- A fenébe! - mondta.
Dillon előlépett, s a Zippo már fel is lobbant a kezében.
- Semmi sincs meg éppen akkor, amikor kellene az embernek, nem
igaz?
Asta nyugodtan végigmérte, majd a lánghoz tartotta a cigarettáját.
- Köszönöm.
Ahogy indult volna, Dillon vidáman utánaszólt:
- Legalább hathüvelykes az a cipősarok, vigyázzon, hogyan teszi a
lábát, kislány, egy gipsz nemigen illene a falatnyi ruhácskájához.
Asta szeme kikerekedett a meglepetéstől, aztán elnevette magát, és
elment. Úgy látszott, Asta rengeteg embert ismer, egyik csoporttól a
másikhoz ment, néha pózba állt a társasági rovatok fényképészeinek, és
kétséget kizáróan népszerű volt.
Dillon mindig a nyomában járt, és egyelőre csak várta, hogy mit hoz
az este.
Asta táncolt is néhányszor különböző férfiakkal, köztük magával a
nagykövettel, két miniszterrel és egy vagy két színésszel. Dillon
számára vagy egy óra múlva jött el a megfelelő pillanat, amikor Asta
egy parlamenti képviselővel táncolt, aki híres nőcsábász volt. Amikor
véget ért a szám, a férfi Asta derekán felejtette a kezét, miközben
lesétáltak a táncparkettről. A büfé mellett álltak, és Asta szeretett volna
megszabadulni a fickótól, de az már a csuklóját fogta.
Dillon gyorsan közbelépett.
- Jaj, Asta, annyira sajnálom, hogy elkéstem. Tudod, az üzlet. - A
képviselőnek mogorván villant a szeme, s a következő pillanatban ő
elengedte, Dillon pedig szájon puszilta Astát.
 - Sean Dillon - morogta Dillon a lány fülébe.
Asta eltolta magától, és nyűgösen azt mondta:
- Mocsok alak vagy, Sean, mindig csak kifogásokkal jössz. Üzlet! Te
nem szeretsz semmi mást, csak az üzletet?
Dillon megfogta a kezét, rá se hederítve a képviselőre.
- Majd meggondolom, hátha akad azért még valami. Gyere,
táncoljunk egyet.
A zenekar foxtrottot játszott, és Asta csak úgy repült a karjaiban.
- Hé, kislány, maga nagyon jól csinálja - mondta Dillon.
- A leányintézetben tanultam. Kétszer egy héten volt táncóránk.
Persze csak lányok egymás közt. Mindig veszekedtünk, hogy ki
vezessen.
- El tudom képzelni. Tudja, amikor még kölyök voltam odahaza
Belfastban, mindig összedobtuk a pénzünket jó páran, hogy egyvalaki
közülünk bemehessen a táncterembe, aztán az kinyitott valamilyen
hátsó bejáratot, hogy ingyen belóghassunk.
- A kis betyárok - mondta Asta.
- Hát, tizenhat éves korunkban pénzünk nem volt, de ha egyszer be
tudtunk lógni, az fantasztikus volt. Az a sok pamutruhás lány, és
mindegyiknek hintőporillata volt. - Asta mosolyogva hallgatta. - Tudja,
munkáskörnyéken éltünk. A parfüm túl drága lett volna.
- Akkor tanult meg ilyen jól színészkedni?
- Miféle színészkedésről beszél?
- Még kérdi? - csodálkozott Asta. - Igazán nagy volt az az alakítás a
büfénél. Most hálásnak kell lennem, igaz?
- Úgy érti, szívódjunk fel az éjszakában, hogy a szándékaimnak
megfelelően foltot ejthessek a becsületén? - kérdezte Dillon
mosolyogva. - Sajnálom, szerelmem, de egyéb terveim vannak, és
biztos vagyok benne, hogy magának is. - Megállt a táncparkett szélén,
és megcsókolta a lány kezét. - Jó mulatság volt, de próbáljon meg jobb
társaságot találni.
Azzal megfordult, és faképnél hagyta Asta Morgant, aki döbbent
arccal nézett utána.
A Dorchester bárjában dolgozó zongorista Dillon kedvenc
bárzongoristája volt egész Londonban. Amikor Dillon megjelent,
rögtön intett is neki, Dillon pedig odament, és a zongorára
támaszkodott.
- Hé, nagyon kicsípted magad, valami különleges banzáj van ma
este?
- A brazil nagykövetség bálja. Az arisztokrácia néha hülyét csinál
magából.
- Hülyékre is szükség van a világban. Be akarsz ugrani?
- Igencsak kimennék már a vécére.
- Örömmel.
Dillon elfoglalta a zongorista helyét. Egy pincérnő mosolyogva
odaszólt:
- A szokásosat, Mr. Dillon?
- Krugot, aranyom, évjárat nélkül. - Dillon elővett egy cigarettát régi
ezüsttárcájából, rágyújtott, és belekezdett az Egy ködös nap London
városában című számba, amely az egyik kedvence volt.
A cigi a szája sarkából lógott füstölögve, ahogy ott ült, elmerülve a
zenében, de azért rögtön észrevette, amikor Asta Morgan sétált a
zongora felé.
- Lám csak, a sokoldalú tehetség.
- Amint egy régi ellenségem mondotta egyszer, egész tűrhető
bárzongorista vagyok, de ennyi az egész, egy eltékozolt ifjúság
gyümölcse.
- Azt mondta, ellensége?
 - Egy volt az ügyünk, de, mondjuk úgy, másként akartuk
megvalósítani.
- Az ügyük, Mr. Dillon? Ez komolyan hangzik.
- És nehéz teher. - Megjött a pincér a pezsgősvödörbe állított
Kruggal. Dillon biccentett. - Kérek a hölgynek is egy poharat, ott
fogunk ülni abban a boxban.
- Idegen voltam a nagyvárosban én - énekelt Asta egy sort a dalból.
- Ahonnan jöttein, ott ismerős volt a nép - folytatta Dillon.
- Köszönet érte Gershwinnek, George-nak és Irának. Nagyon
szerethették ezt a várost. Egy filmhez írták, azt volt a címe, Egy kislány
a bajban. Fred Astaire énekelte.
- Úgy hallottam, táncolni is tudott a fickó - mondta Asta.
Ekkor érkezett vissza a fekete zongorista.
- Hé, haver, ez szép.
- De te azért jobban csinálod. Vedd át! - Dillon felállt, és a zongorista
visszaült a helyére.
Ültek a boxban, Dillon meggyújtotta Asta cigarettáját, és adott neki
egy pohár pezsgőt.
- Azt hinné az ember, hogy maga sikeres és nagystílű ember, és mégis
évjárat nélküli pezsgőt iszik? - kérdezte Asta, miután belekóstolt a
Krugba.
- Nincs ennél jobb pezsgő - felelte Dillon. - Egészen különleges.
Válogatott szőlőből készül, csak ezt kevesen tudják. Mindenki azt nézi,
mi van a címkére nyomtatva, pedig ez csak a dolgok felszíne.
- Maga ráadásul még filozófus is. Egyébként mit csinál, Mr. Dillon?
- Lehetőleg semmit.
- Nem így vagyunk vele mindannyian? De maga ügyről beszélt, nem
szakmáról vagy hivatásról, hanem ügyről. Ez igazán izgalmas.
 - Jézusom, Asta Morgan, itt vagyunk a legjobb londoni bárban, Krug
pezsgőt iszunk, és maga komoly dolgokról akar beszélgetni?
- Honnan tudja a nevemet?
- Miért? Tudja a Tatler, tudja a Hello meg az összes többi társasági
magazin, amelyekben maga időről időre szerepel. Aligha lehet titok, ha
egyszer maga folyton a legelegánsabb társaságokba jár az apjával.
Láttam, hogy a múlt hónapban például a királyi díszpáholyban voltak
Ascotban, magával a királynő anyácskával, hogy Isten megáldja, én
meg, szegény ír parasztgyerek, csak nyomhatom az orromat az
ablakhoz.
- Azért voltam a díszpáholyban, mert az apám futtatott egy lovat,
egyébként pedig kétlem, hogy maga valaha is az életében bármilyen
ablakhoz nyomta volna az orrát, Mr. Dillon. Erős a gyanúm, hogy
sokkal inkább betörné. - Felállt. - Most rajtam a sor, hogy faképnél
hagyjam. Élveztem a beszélgetést, és hálás vagyok, amiért kimentett
Hamish Hunt karmaiból. Egy disznó az az ember, ha beiszik.
- Egy olyan leány, mint maga, aranyom, egy római bíborost is
kísértésbe ejtene, akár ital nélkül is - mondta Dillon.
Asta egy pillanatra megváltozott, a kemény rátartiság eltűnt az
arcáról, elpirult, és most már nem tűnt olyan végtelenül
magabiztosnak.
- Nocsak, Mr. Dillon, csak nem bókol? Ráadásul ilyen késő este? Mi
következik utána?
Dillon nézte, ahogy elsétál, aztán fölállt, és követte.
Gyorsan fizetett, kivette a Burberryjét a ruhatárból, és kisétált a
Dorchester káprázatos előcsarnokába. A bejáratnál nem látta Astát.
- Taxit, uram? - lépett oda hozzá a kapus.
- Asta Morgan kisasszonyt keresem - mondta Dillon. - De úgy látszik,
elkerültük egymást.
- En jól ismerem Miss Morgant, uram. Ott volt a bálon ma este.
Szerintem a sofőrje az oldalsó berjáratnál várja.
- Köszönöm.
Dillon elindult a járdán a Park Lane sűrű forgalma mentén, és
befordult a szálloda sarkánál. Jó néhány limuzin várakozott az utasára
az oldalsó kapunál, és ahogy közelebb ment, előbukkant Asta Morgan
is igencsak feltűnő fekete kabátban, felhúzott kapucnival. Megállt,
végignézett a limuzinok során, de szemmel láthatóan nem találta meg,
amit keresett, aztán elindult a járdán. A következő pillanatban Hamish
Hunt, a parlamenti képviselő lépett ki a szállodából, és Asta után
sietett.
Dillon máris mozdult, de Hunt közben már elkapta Asta karját, a
falhoz szorította, és a kabátja alá csúsztatta a kezét.
- Gyerünk, Asta, csak egy csókot! - mondta harsányan, italtól rekedt
hangon.
Asta elfordította a fejét, Dillon pedig megütögette a képviselő vállát.
Hunt csodálkozva megfordult, Dillon pedig a sípcsontján
végigszánkáztatva a lábát keményen a rüsztjére lépett, majd élesen,
vadul, de tökéletesen takarékos mozdulattal az arcába fejelt. Hunt
hátratántorodott, és lecsúszott a falon.
- Részeg megint - mondta Dillon. - Kíváncsi lennék, mit szólnak
ehhez a választók. - Azzal fogta Asta kezét, és elhúzta onnan.
Egy Mercedes limuzin állt meg a járda mellett, és egy egyenruhás
sofőr ugrott ki belőle.
- Remélem, nem várakoztattam meg, Asta kisasszony. A rendőrség
elküldött minket innen, így aztán kellett tennem egy kört.
- Jól van, Henry.
Egy egyenruhás rendőrtiszt közeledett a járdán Hunt felé, aki a falnál
ült. Asta kinyitotta a Mercedes hátsó ajtaját, és a kezénél fogva húzta
Dillont.
- Jöjjön, jobb, ha eltűnünk innen.
 Dillon beült Asta mellé, s a következő pillanatban kihúztak a
forgalomba.
- Jesszus Már’jám, kisasszonka, miilen csudajegy ajutója van, émmeg
csak egy szegény ír fiú vagyok vidékrű, aki örül, ha keres két garast.
Asta hangosan felnevetett.
- Még hogy szegény ír fiú! Még sohasem hallottam ekkora
badarságot. Vagy pedig maga lenne az első szegény ír fiú, aki Armani
szmokingot visel.
- Ah, szóval észrevette?
- Ha van valami, amiben szakértő vagyok, akkor az a divat. Ez az én
eltékozolt ifjúságom gyümölcse.
- Aha, ezt mondja ez a szörnyű vénasszony itt mellettem, igaz, Asta
Morgan?
- Na jó - mondta Asta -, hová vihetjük?
- Bárhová.
- Az az egy nehéz lesz.
Dillon megnyomta a gombot, amely leengedte a sofőrt és a hátsó
ülést elválasztó üvegablakot.
- Vigyen bennünket a folyópartra - mondta, és újból felemelte az
ablakot.
- A partra? - csodálkozott Asta. - Minek?
Dillon megkínálta cigarettával.
- Nem látott soha olyan régi mozifilmet, amelyikben a srác meg a
csaja sétálnak a parton és nézik a Temzét?
- Én akkor még nem éltem, Mr. Dillon - mondta Asta, és előrehajolt
az öngyújtó lángjához -, de egyszer mindent szívesen kipróbálok.
Amikor kiértek a partra, esett az eső.
- Akkor hát van kedve sétálni egyet? - kérdezte Dillon.
 Asta leengedte a belső ablakot.
- Sétálni fogunk, Henry. Vegyen fel bennünket a Lambeth hídnál!
Van egy esernyője?
- Persze, Asta kisasszony.
Kiszállt, hogy ajtót nyisson, és felhúzott egy nagy fekete esernyőt,
amelyet Dillon vett el tőle. Asta belekarolt Dillonba, és elindultak. -
Elég romantikus ez magának? kérdezte Dillon.
- Nem gondoltam volna, hogy maga az a romantikus típus - felelte
Asta. - De ha arra kíváncsi, hogy jól érzem-e magam, akkor igen.
Szeretem az esőt, szeretem az éjszakai várost, szeretem azt az érzést,
hogy a következő saroknál meglepetés várhat.
- Manapság leginkább egy rabló.
- Na ugye megmondtam, hogy maga nem romantikus lélek.
Dillon megállt, hogy elővegye a cigarettáját, és megkínálta Astát.
- Pedig értem én, hogy miről beszél. Amikor ifjú és bolond voltam
ezer évvel ezelőtt, úgy tűnt, végtelen lehetőségek rejlenek az életben.
- És mi történt?
- Az élet - nevetett Dillon.
- Maga nem az a totojázós típus, igaz? Úgy értem, igazán keményen
elbánt azzal a görény Hamish Hunttal.
- És ezzel mit akar mondani?
- Hogy tud gondoskodni magáról, és ez igazán szokatlan egy olyan
ember részéről, aki legalább ezerötszáz fontot érő szmokingot visel.
Szóval, mi a foglalkozása?
- Nos, lássuk csak! Jártam a Királyi Színiakadémiára, de az már
régen volt. Lyngstrandot játszottam A tenger asszonyában Ibsentől a
Nemzeti Színházban. Tudja, az az, aki annyit köhög.
- És aztán? Úgy értem, nyilván felhagyott a színészi pályával,
különben hallottam volna magáról.
 - Nem teljesen. Mondhatjuk úgy is, hogy komolyan érdekelni kezdett
egy bizonyos utcai színház odahaza Írországban.
- Különös - mondta Asta. - Ha nekem kell kitalálnom, azt mondtam
volna, hogy katona.
- Én meg azt, hogy maga igazán ügyes kislány.
- A fenébe is, Dillon. Minél tovább beszélgetünk, maga annál
rejtélyesebb.
- Csak szépen egymás után le kell fejtenie a rejtélyek rétegeit, mint
egy hagymát, de az sokáig tart.
- Csakhogy arra most nincs időm - felelte Asta. - Holnap elmegyek
Skóciába.
- Tudom - mondta Dillon. - Nigel Dempster említette a
pletykarovatában a ma reggeli Mai/ben. - “Carl Morgan kibérelt egy
skót felföldi birtokot a vadászidényre”: ez volt az alcím. Meg az is benne
volt, hogy helyette csak maga lesz jelen a brazil nagykövetség ma esti
bálján.
- Maga aztán jól informált!
Éppen a Lambeth hídhoz értek, ahol már várta őket a Mercedes.
Dillon besegítette Astát a kocsiba.
- Élveztem az estét.
- Elvisszük a lakásáig.
- Nincs rá szükség.
- Ne legyen buta! Olyan kíváncsi vagyok, hogy hol lakik.
- Ha ezzel örömet szerzek magának. - Beült a lány mellé. - Stable
Mews, Henry, nem messze a Cavendish Squaretől. Ha odaérünk, majd
mutatom az utat.
Még mindig esett, amikor befordultak a macskaköves utcába. Dillon
kiszállt, és becsukta az ajtót. Asta leengedte az ablakot, és megszemlélte
a házat.
 - Sötét van odabent. Nincs barátnője, Dillon?
- Sajnos nincs, de maga bejöhet egy csésze teára, ha van kedve.
Asta felnevetett.
- Ó, nem, egy estére elég volt nekem ennyi izgalom.
- Akkor talán egy más alkalommal.
- Nem hinném. Igazából kétlem, hogy valaha is találkozunk még.
- Két hajó, amely éjszaka elhaladt egymás mellett?
- Valami ilyesmi. Hazamegyünk, Henry. - Azzal megnyomta az ablak
zárógombját, és a Mercedes elhúzott.
Dillon egy darabig nézett utána, és ahogy megfordult, hogy kinyissa
az ajtót, mosoly játszott az arcán.
 Hetedik fejezet

Békés volt a kis tóparti vasútállomás; Dillon kilesett a hátsó fülkéből,

de úgy, hogy őt ne lehessen látni. Gyerekjáték volt követni Astát. A Lear
reggel elvitte a glasgow-i repülőtérre, ott várt, míg Asta megérkezett a
délelőtti londoni járattal, s aztán követte a központi vasúti
pályaudvarig. Glasgow-tól Fort Williamig nem volt nehéz rejtőzködnie,
mivel a vonatban nyüzsögtek a turisták, akik a Loch Lomondra voltak
kíváncsiak meg a skót felföld szemkápráztató hegyvidékeire.
A kisebb, helyiérdekű vonaton Fort Willamtől Arisaigig viszont alig
volt utas, s így itt már nehezebb lett a dolga, el kellett rejtőznie, s csak
az utolsó pillanatban ugrott be a hátsó fülkébe. Az állomást, ahol most
megálltak, a jegyiroda egyik oldalán lévő tábla szerint Shielnek hívták.
Egész sokáig vesztegelt a vonat. Nagyon kellemes volt a látvány, egy
hegy háromezer láb magasságig emelkedett a kék égbe fölöttük, a
napsugár csillogott egy vízesésen, amely a grániton megtörve
permetezte a nyírfákat.
Asta Morgan hirtelen lelépett a peronra. Bőrdzsekit, vászonnadrágot,
és bőr strapacipőt viselt. Roppant vonzó látvány volt a nyugalmas
környezetben. A jegyellenőrhöz ment, aki a sorompónál állt.
Beszélgettek egy darabig, nevetés harsant, majd Asta átment a
sorompón.
A jegyellenőr a kalauzhoz ballagott, aki Dillon mellett állt a nyitott
ajtóban.
- Elvesztettél egy utast, Tom.
- Mit nem mondasz!?
- Az a helyes leányka, Miss Morgannek hívják, búzaszőke a haja, és
olyan a pofija, hogy hálát adhat érte az Istennek. Az apja az a Morgan
nevű pasi, aki épp kibérelte a Loch Dhu kastélyt. Szóval a leányka
elment a hegyen át. Rakd le a csomagját Arisaigben, és hagyj üzenetet.
Dillon megragadta Burberry viharkabátját, és kinyomakodott a
kalauz mellett.
- Azt mondja, van egy rövidebb út a hegyen át?
- Hát, az attól függ, hogy hova akar menni.
- Az Ardmurchan vadászlakba.
A kalauz bólintott.
- A Ben Breac-csúcs után, és vagy tizenkét mérföldes gyaloglás a
túloldalra. Ferguson tábornokhoz, az új bérlőhöz megy?
- Ő a nagybátyám, várni fog Arisaigben. Megkérhetem, hogy mondja
meg neki, hol vagyok, és hogy adja le neki a csomagomat? - Dillon egy
ötfontos bankjegyet csúsztatott a markába.
- Rám bízhatja a dolgot, uram.
A kalauz belefújt a sípjába, és felszállt a vonatra. Dillon a
jegyellenőrhöz fordult.
- Merre kell mennem?
- Át a falun, aztán meg a hídon. Van egy ösvény a nyírfák között, nem
könnyű a járás, de nem lehet eltéveszteni az útjelző halmokat. Ha elért
a csúcsra, egyenesen vezet le a völgybe.
- Nem romlik el az idő?
A férfi felnézett a hegyre.
- Lesz egy kis köd meg eső az este. Én a maga helyében szedném a
lábam, meg sem állnék a csúcson. - Mosolyogva folytatta. - A kis
hölgynek meg azt mondanám a maga helyében, uram, hogy egy ilyen
kislánynak veszélyes csak úgy egyedül mászkálni a hegyek közt.
- Pontosan ezt fogom mondani neki - mosolygott Dillon.
- Meg hogy igazán nem szívesen látnám, hogy megázik.
- Bizony nagy kár volna érte, uram.
 A kis falusi boltban vett két csomag cigarettát meg két nagy tábla
tejcsokoládét az útra. Tizenkét mérföld a hegy túlsó felén, és akkor még
nem számolja azt, amit még a tónál kell megtenni. Valami azt súgta
neki, hogy meg fog éhezni, még mielőtt eléri Ardmurchant.
Végigment az utcán, majd át a hídon. Az ösvény kanyarogva,
meredeken emelkedett a nyírfák között, s mindkét oldalról szorongatta
a sasharaszt. Hűvös és sötét volt, távol a világtól, és Dillon, feltöltődve
energiával, élvezte az út minden pillanatát. Astát nem látta sehol, de
egyelőre örült ennek is.
A fák egyre gyérebben nőttek, s aztán egy sasharaszttal borított
lankára ért.
Ahogy ment tovább, itt-ott megriadt fajd vagy lile rezzent fel a
hangából, s Dillon végül egy görgetegköves síkra ért, amely a Ben Breac
alacsonyabb lejtőjéig húzódott. Ekkor látta meg Astát, hat- vagy hétszáz
láb magasan a hegynyúlványon.
A lány megfordult, hogy lenézzen, mire Dillon elhasalt a harasztban.
Amikor kidugta a fejét, Asta már eltűnt a bérc mögött. Igazán gyorsan
haladt, hiszen fiatal és egészséges volt, és az ösvényt is könnyű volt
követni.
Akadt persze egy másik út is, de ott csak egy őrült kísérelte volna
meg az átkelést - egyenesen fel lehetett kapaszkodni a hegy
meredélyén, és a gránitsziklákon át túljutni a csúcson. Dillon elővett
egy katonai térképet Moidartról, és megvizsgálta a helyzetet. Aztán
fbiszegte a fejét. Az ördögbe is, nem kell ide más. csak eiős idegzet, és
egy kis szerencsével a lány elébe vághat. Megkötötte a Burberryt a
derekán, és elindult fölfelé.
Duzzadt benne az új erő, s így az alsó emelkedőket könnyedén
legyűrte, de vagy egy félóra múlva nagy, zuhatagszerű kavics- és
kőpadra ért, ahol ijesztően mozogtak a kövek a talpa alatt. Balra tartott,
és megtalálta a vízesést, amelyet már a vasútállomásról is látott, és a
vízben álló nagy köveken ugrálva haladt tovább fölfelé.
 Végül fölért a fennsíkra, és ott voltak előtte a csúcsra vezető utolsó
sziklák, amelyek innen egyáltalán nem látszottak olyan félelmetesnek,
mint a vasútállomásról nézve, a víz egész a hegycsúcsig fölnyúló
repedéseket és barázdákat vájt beléjük. Dillon kinézte magának az
útvonalat, megevett egy fél tábla csokoládét, ellenőrizte, hogy jól meg
van-e kötve az esőkabátja, aztán nekiindult, energikusan mászott, de
nagy gonddal választott ki minden fogást.
Egyszer lenézett, és a vasútállomás a völgyben olyan volt, mint egy
gyerekjáték.
Amikor újra visszapillantott, már nem látszott más, csak a gomolygó
köd, és Dillon megborzongott egy hirtelen szélfuvallattól.
Néhány perccel később fölért a gránitsziklák fölötti csúcsra, de
addigra teljesen beburkolta a köd, és elég időt töltött már hegyvidéken
ahhoz, hogy tudja, ilyenkor í, egyetlen dolgot tehet az ember. Egy
helyben marad. Pontosan ezt tette hát, rágyújtott, és arra gondolt,
vajon hogyan birkózik meg a köddel Asta Morgan. Jó egy óra beletelt,
mire egy hirtelen légáramlattól szétfoszlott a ködfüggöny, és odalent
sötéten és nyugalmasan nyúltak el a völgyek az esti napsütésben.
A távolban egy kőhalom látszott, amely a legmagasabb csúcsot
jelezte, de Astát nem látta sehol. Dillon átvágott az ösvényre, és
visszafelé ment rajta, amíg el nem ért egy olyan pontig, ahonnan
ellátott egész a vasútállomásig, majdnem háromezer láb messzeségbe,
de Astát még mindig nem látta sehol. Vagyis előbb ért a csúcsra, mint
ő, ami nem is meglepő, hiszen az ösvényen nem jelenthetett gondot
számára a köd.
Megfordult, hogy az ösvényen haladva leereszkedjen a másik
oldalon, majd egyszer csak földbe gyökerezett a lába, ahogy lenézett az
előtte elterülő káprázatos tájra. A távolban nyugodt volt a tenger, Rum
és Eigg szigetét mintha kartonpapírból vágták volna ki, és a sötét
horizonton Skye szigete derengett, mögötte már a nyílt Atlanti-
óceánnal. Soha életében nem látott ennél szebbet. Aztán elindult lefelé.
 Asta fáradt volt, és a jobb bokája fájni kezdett, egy régi síbaleset
emlékeként.
Nehezebb volt átkelni a Ben Breacen, mint gondolta, és most még
előtte állt egy tizenkét mérföldes gyalogtúra. Igazán jó ötletnek tűnt
pedig, de most már kezdte bánni, hogy nekiindult.
A szoroson át vezető ösvény száraz és poros volt, sajgott tőle a lába,
és kis idő múltán egy keresztrudakkal megerősített kapuba ütközött,
LOCH DHU BIRTOK - TILOS
AZ ÁTJÁRÁS felirattal. A kapu le volt lakatolva, Asta átmászott rajta,
és tovább bicegett. Aztán egy kanyar után megpillantott egy kis
vadászlakot egy patak mellett. Az ajtó be volt zárva, de ahogy
körbement, a ház hátulján ki volt tárva az ablak. Felhúzódzkodott, s
ahogy beugrott, a konyhában találta magát.
Félhomály volt odabent, lassan leszállt az este, de Asta talált egy
petróleumlámpát és egy doboz konyhai gyufát.
Meggyújtotta a lámpát, és átment a másik helyiségbe. Fapadlós,
meszelt falú szoba volt, tűrhetően berendezve, és be volt készítve a
tüzelő a kandallóba.
Asta egy gyufával meggyújtotta, és leült az egyik karosszékbe.
Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Kellemesen átjárta a tűz
melege, és most már a bokája sem fájt. Fenyőhasábokat rakott a tűzre,
aztán hallotta, hogy odakint megállt egy kocsi. Kulcs csikordult a
zárban, és kinyílt a bejárati ajtó.
Közepes termetű, beteges, mogorva arcú férfi lépett be, akire
ráadásul még egy borotválkozás is alaposan ráfért volna. Ócska kockás
ruhát és sapkát viselt, sárga haja a válláig ért, és kétcsövű vadászpuska
volt nála.
- Azt a mindenségit! - mondta.
- Mit akar? - kérdezte Asta nyugodtan.
- Hát ez szép - mondta a férfi -, ez birtokháborítás, hallja-e! Hogy az
ördögbe tudott bejönni?
- A konyhaablakon keresztül.
- Nem hiszem, hogy ez tetszeni fog a főnökömnek. Új ember. Csak
tegnap vette át a birtokot, mármint a Mr. Morgan, de én fölismerem a
kemény kezű embert első látásból. Ha tudomására jut a maga dolga
itten, még tán rendőrségi ügyet csinál belőle.
- Ne beszéljen butaságokat. Kifordult a bokám, ahogy jöttem át a Ben
Breacen. Szükségem volt egy kis pihenésre, ennyi az egész. Most, hogy
itt van, elvihet a kocsiján.
A férfi közelebb lépett, és remegett a keze, ahogy Asta vállára tette.
- Az attól függ, ugyebár…
Szederjes arca és whiskyszagú lehelete hirtelen viszolygással töltötte
el Astát.
- Mi a neve?
- Na, tud maga barátságosabb is lenni. Fergus vagyok - Fergus
Munro.
Asta elhúzódott tőle, és közben jó erősen meglökte a férfit, hogy az
hátratántorodott.
- Akkor ne legyen ostoba, Fergus Munro!
Munro ledobta a puskáját, és dühösen a lány után nyúlt.
- Te ringyó, majd én megtanítalak! - Elkapta a lány blúzát a bőrkabát
alatt, és a vékony anyag Asta bal vállától a melléig hasadt.
Asta felsikoltott dühében, körmeit belevájta a férfi arcába, s aztán
egyszer csak azt látta, hogy Munro mögött az ajtónyílásban egy férfi
bukkan elő a sötétségből.
Dillon egy vesére mért kemény ütéssel kezdte a támadást, majd a
tarkójánál fogva magához rántotta Munrót, és keresztülhajította a
szobán. Munro a falhoz csapódott, majd fél térdre esett. Nyúlt volna a
puskájáért, de Dillon elrúgta onnan, majd elkapta Munro jobb
csuklóját, és olyan erővel csavarta meg, hogy fejjel előre a falnak
vágódott. Véres arccal föltápászkodott, és a nyitott ajtó felé lódult.
Dillon indult volna utána, de Asta felkiáltott:
- Hadd menjen!
Dillon megállt az ajtókeret két oldalába kapaszkodva, majd becsukta
az ajtót, és megfordult.
- Jól van?
Odakint felbőgött Munro kocsija.
- Igen, remekül. Mi volt ez a hang?
- Egy Shogun.
Asta hátradőlt a széken.
- Már igazán kezdtem kétségbe esni, Dillon, azt hittem, soha nem ér
utol. De mi az ördögöt keres itt?
- Eljött a gyónás ideje - felelte Dillon. - Van egy nagybácsim, Charles
Ferguson tábornok, aki a vadászszezonra bérbe vett egy Ardmurchan
vadászlak nevű helyet innen nem messze, és így a Loch Dhu birtokkal
osztozik a vadászterületen.
- Valóban? Az apám meg fog lepődni. Nem szeret osztozni soha,
semmin, senkivel.
- Nos, amikor olvastam azt a cikket a Daily Mail pletykarovatában, és
láttam a maga fényképét, nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy
kiügyeskedjek magamnak egy meghívást a brazil nagykövetség báljára,
csak hogy találkozhassam magával.
- Ez ilyen egyszerűen megy magánál?
- Roppant jó kapcsolataim vannak. Meg fog lepődni, ha megtudja.
- Ha magáról van szó, én már semmin sem lepődök meg, és persze
egyetlen szavát sem hiszem. - Asta rálépett a jobb lábára, és
összerándult az arca. - A fenébe!
 - Valami baj van?
- Semmi komoly, csak egy régi sérülés.
Asta felgyűrte a nadrágja jobb szárát, Dillon pedig levette a cipőjét és
a zokniját.
- Azt hittem volna, hogy előbb utolér.
- Megpróbáltam lerövidíteni az utat egyenesen a csúcson át, de így
lett hosszabb. Amíg kod volt, nem tudtam továbbmenni.
- Én meg csak szépen sétáltam tovább. Glasgow-ban láttam meg
magát az állomáson. Éppen kijöttem a mosdóból, amikor maga
térképet vásárolt egy kónyvesstandnál. Megvártam, míg felszáll, én
magam csak utána szálltam fel. Roppant különös volt a dolog, főként
akkor, amikor maga is átszállt velem együtt Fort Williamben.
- És itt meg azért szállt le, hogy engem maga után csalogasson?
- Hát persze.
- A fenébe is, Asta, megérdemelné, hogy elverjem a fenekét.
- Ez egy ígéret? Mi, svédek, hírhedten szexcentrikusak vagyunk.
Dillon hangosan felnevetett.
- A maga helyében én inkább bicegnék tovább, amíg Fergus Munro
be nem robog lélekszakadva a Loch Dhu kastélyba a
rémtörténetével. Amondó volnék, hogy itt hamarosan látogatókra
számíthatunk.
- Állok elébe. Csöppet sincs kedvem továbbgyalogolni.
Dillon felemelte a lábát. A bokánál enyhe duzzanat és egy csipkézett
heg látszott.
- Ezt meg hogy szedte össze?
- Síelés közben. Egy időben olimpiai reménységnek számítottam.
- Elég csúnya. Elviszem a lámpát egy percre.
Kiment a konyhába, megnézte a fiókokat, és talált néhány
konyharuhát. Az egyiket bevizezte, és visszament a szobába.
- Egy kis hideg borogatás segíteni fog. - Szakértő módon
bebugyolálta Asta bokáját. - Fáradt?
- Nem nagyon. Csak éhes vagyok.
Dillon elővette az egyik félfontos tábla csokoládét a Burberryje
zsebéből. - Nem tesz jót az alakjának, de erőt ad.
- Maga egy varázsló, Dillon. - Mohón falta a csokoládét, Dillon pedig
rágyújtott közben, és a tűz mellé ült.
Asta hirtelen abbahagyta az evést. - És maga?
- Én már ettem egy keveset. - Dillon megropogtatta a tagjait. -
Csudajó hely ez. A patakban hal, az erdőben szarvas, a fejünk fölött
fedél, és egy szép, erős lány, hogy segítsen kint a földeken.
- Köszönöm szépen. Én inkább sivár életnek mondanám.
- Nem hallotta a régi olasz mondást? Kenyéren és csókon szép az
élet.
- Vagy csokin. - Asta felmutatta a tábla maradékát, és mindketten
nevettek.
Dillon felállt, és kinyitotta az ajtót. Telihold volt, és csak a patak
vizének csobogását lehetett hallani.
- Akár mi lehetnénk az utolsó két ember a Földön mondta Asta.
- De nem sokáig, jön egy kocsi. - Kiment a tornác elé, és ott
várakozott.
Két Shogun állt meg Dillontól nem messze. Az elsőt Fergus Munro
vezette, és Murdoch ült mellette. Munro kiszállt, s a túlsó oldalról az
intéző is jött már körbe, vadászpuskával a kezében. A második kocsi
volánjánál Carl Morgan ült, és ahogy kiszállt, roppant impozáns
jelenség volt báránybőr kabátjában.
Murdoch mondott valamit Munrónak, és közben felhúzta a puskáját.
Munro kinyitotta a Shogun ajtaját, Murdoch pedig halkan füttyentett.
Hirtelen mozgolódás hallatszott odabentről, s aztán egy fekete árny
bukkant elő a sötétségből, és megállt Murdoch mellett.
- Kapd el, fiú.
Ahogy a kutya rohanni kezdett felé, Dillon látta, hogy egy doberman
pinscher az, az egyik legvérszomjasabb kutya a világon. Előrelépett,
hogy fogadja.
- Jó fiú - mondta, és kinyújtotta a kezét.
A kutya megmerevedett, és egy hörgést hallatott a torka mélyéről.
- Ő az, Mr. Morgan - mondta közben Munro. - Ez a gazember
támadott meg, a nőcije meg biztos odabent van még mindig.
- Ez magántulajdon - szólalt meg Morgan -, jobban tette volna, ha
szépen kikerüli.
A kutya újból fenyegetően felmordult, mire Dillon halkan, de valami
egészen hátborzongató hangon füttyentett. A kutya hátracsapta a fülét,
Dillon pedig a pofáját simogatva megnyugtatta.
- Szent Isten! - mondta Murdoch.
- Gyerekjáték, ha tudja az ember a módját - magyarázta neki Dillon. -
Egy embertől tanultam, aki egyszer a barátom volt. - Elmosolyodott. -
Később aztán megbánta, hogy bármit is tanított nekem, de ilyen az élet.
- Ki az ördög maga? - kérdezte Morgan higgadtan.
Ebben a pillanatban Asta is csatlakozott a jelenethez.
- Carl, te vagy az? Hála Istennek, hogy itt vagy.
Asta megbotlott a küszöbön, Morgan pedig döbbent arccal
odaugrott, hogy elkapja.
- Asta, az Isten szerelmére, mi akar ez lenni?
Azzal Morgan besegítette a lányt a házba, Fergus Munro pedig
Murdochhoz fordult:
- Asta? Ki az ördög az az Asta?
 - Valami azt súgja nekem, hogy nagyon kellemetlen meglepetés vár
magára, fiam - mondta neki Dillon, azzal megfordult, és a dobermannal
a sarkában ő is bement a házba.
Asta újból a karosszékben ült, Morgan pedig ott térdepelt mellette, és
a kezét fogta.
- Iszonyú volt, Carl. Leszálltam a vonatról Lachailortban, és gyalog
jöttem át a hegyen, és kifordítottam a bokámat, és szörnyen éreztem
magam, amikor rátaláltam erre a vadászkunyhóra, és bemásztam a
konyhaablakon. És aztán jött az az ember, aki odakint van, és olyan
borzasztóan viselkedett!
Morgan felállt.
- Aki odakint van? - kérdezte, és minden vér kiszökött az arcából.
- Igen, Carl, megfenyegetett. - A blúzán lévő szakadásra tette a kezét.
- Szóval roppant kellemetlenül viselkedett, és akkor jött Mr. Dillon, és
volt egy kis verekedés, és kidobta.
Morgan szeme gyilkosan szikrázott. Murdochhoz fordult, aki az
ajtóban állt.
- Felfogta, hogy ki ez? A lányom, Asta. Hol van az a disznó, aki
idehozott bennünket? Az a Fergus?
Felbőgő motor felelt a kérdésére, mire Morgan félrelökte Murdochot,
és kirohant, de már csak azt látta, hogy az egyik Shogun elhúz onnan.
- Menjek utána? - kérdezte Murdoch.
- Nem kell. - Morgan megrázta a fejét, és ellazította addig ökölbe
szorított kezét. - Vele majd később foglalkozunk. - Dillonhoz fordult, és
a kezét nyújtotta. - Carl Morgan vagyok, és úgy látom, hálával tartozom
magának.
- Dillon - Sean Dillon.
Morgan Astához fordult.
- Azt akarod mondani, hogy ma délután gyalog átsétáltál azon az
átkozott hegyen?
- Elsőre jó ötletnek tűnt. Arra gondoltam, egyszerűen besétálok
hozzád. Hogy meglepjelek.
Morgan Dillonhoz fordult, aki éppen rágyújtott, és a kérdést be sem
várva megszólalt:
- Én pedig a nagybátyámhoz, Charles Ferguson tábornokhoz
igyekszem, hogy csatlakozzam hozzá a vadászidényre. Bérbe vett
ugyanis itt egy Ardmurchan vadászlak nevű helyet.
Morgan szemében rögtön megcsillant valami, de egyszerűen csak azt
mondta:
- Akkor tehát szomszédok vagyunk. Gondolom, maga is jó ötletnek
tartotta, hogy átsétáljon a hegyen.
- Egyáltalán nem. Inkább nagyon is rossz ötletnek tartottam, mint
ahogy a jegyellenőr is. Hogy őszinte legyek, a hölgy csomagján lévő
címkéről tudtam meg, hogy hová tart. És amikor leszállt, és
megkérdeztem a jegyellenőrtől, hogy ugyan minek, ő mondta, hogy át
akar sétálni a hegyen. Meg hogy szerinte nem valami jó ötlet, és
ugyanez volt a véleményem nekem is, ezért hát utánaeredtem. Sajnos,
én másik utat választottam, és a köd miatt meg kellett állnom, így aztán
csak itt, a vadászlakban értem utol.
- Attól tartok, kicsit bolondot csináltam magamból -jegyezte meg
Asta halkan. - Most akkor mehetünk, Carl?
Asta minden szava színészkedés volt, ezt Dillon, maga is színész
lévén, rögtön látta, nem úgy Morgan, aki aggódó tekintettel ölelte át a
lány vállát.
- Hát persze. - Dillonra pillantott. - Magát is elvisszük.
- Az nagyszerű lesz.
Murdoch lefelé hajtott a völgyön át vezető úton; Dillon és Morgan a
nagy padúlésen ültek, Astával kettejük között, és a dobermannal a
lábuknál. Dillon a kutya fülét cirógatta.
 - Azt mondták, házőrző kutya. - Morgan megcsóválta a fejét. -
Magával inkább olyan, mint egy túlméretezett cicuska.
- Érzelmi vonzódás van közöttünk, Mr. Morgan. Szeret engem.
- Inkább úgy mondanám, szerelmes magába -jegyezte meg Asta. -
Ilyet még nem is láttam.
- Azért én mégsem szeretnék olyan betolakodó lenni, aki átmászik a
falon, és egyszer csak szembetalálja magát ezzel a cicuskával.
- Ferguson tábornok tehát a maga nagybátyja? - kérdezte Morgan. -
Még nem találkoztam vele, igaz, magam is csak tegnap érkeztem a Loch
Dhu kastélyba.
- Igen - mondta Dillon -, így már értem.
- A nagybátyja nyugalmazott tábornok? Vagy netán üzletember?
Egyszóval mivel foglalkozik?
- Ó, éveken át a seregben szolgált, de ma már csak tanácsadó
mindenféle üzleti válallkozásoknál szerte a világon.
- És maga?
- Segítek neki. Afféle ügynöke vagyok. Tudja, van némi tehetségem a
nyelvekhez, így aztán úgy gondolja, a hasznára tudok lenni.
- Ebben biztos vagyok.
Murdoch lassított, és behajtott egy kapun, majd tovább egy keskeny
kocsifeljárón a házhoz, amelynek fénylett az ablaka. Végül fékezett.
- Ardmurchan vadászlak.
Újból esett, doboltak az esőcseppek a szélvédő üvegen.
- Itt folyton esik -jegyezte meg Morgan -, hatszor egy héten. Jön az
Atlanti-óceánról.
- Ha belegondolok, hogy Barbadoson is lehetnénk! tette hozzá Asta.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy ennek a helynek is megvannak a maga
szépségei - mondta Dillon.
 Asta megfogta a kezét.
- Remélem, lesz alkalmam illő módon köszönetet mondani magának.
Talán holnap?
- Rengeteg időnk lesz még arra - szólt közbe Morgan -, majd én
szervezek valamit. De egyelőre jobb, ha te is meg Mr. Dillon is
megismerkedtek az új otthonotokkal.
Ahogy Dillon kiszállt, Morgan követte.
- Elkísérem az ajtóig.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Ferguson bukkant elő.
- Az áldóját, Sean, te vagy az? Kaptunk egy üzenetet Arisaigben, de
most már kezdtem izgulni. Mi történt?
- Hosszú történet, majd később elmesélem. Hadd mutassam be a
szomszédunkat, Carl Morgant.
- Örvendek. - Ferguson kezet fogott Morgannel. - Az ön hírneve
megelőzi a jöttét. Megkínálhatom egy itallal, mielőtt továbbmegy?
- Nem, haza kell vinnem a lányomat - felelte Morgan.
- Majd máskor.
- Gondolom, osztozni fogunk a vadászterületen mondta Ferguson
nyájasan.
- Igen. Bár nem szóltak nekem erről, amikor kibéreltem a házat -
felelte Morgan.
- Istenem, biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd egymással.
- Ó, ugyan mi probléma lehetne, feltéve, hogy nem egymással
szemben fogunk lövöldözni - mosolygott Morgan. - Jó éjszakát. -
Visszaült a Shogunba, és elhajtottak.
- Tudja -jegyezte meg Dillon.
- Naná, hogy tudja - mondta Ferguson. - Na de gyere már be arról a
förtelmes esőről, és meséld el, miket műveltél!
 Amikor a Shogun megérkezett a Loch Dhu kastélyba, Morgan
segített Astának kiszállni, és így szólt Murdochhoz:
- Jöjjön, beszédem van magával!
- Igenis, Mr. Morgan.
Marco Russo nyitotta ki nekik a nagy, vasalt tölgyfa ajtót; fekete
lüszterzakót és csíkos nadrágot viselt.
- Szent Isten, Marco! - mondta Asta. - Nem hiszek a szememnek,
csak nem maga a főkomornyik?
Asta volt valószínűleg az egyetlen emberi lény, akit Russo kitüntetett
a mosolyával, miként most is.
- Csak rövid időre szóló megbízatás, Miss Asta.
- Mondd meg a szobalánynak, hogy engedjen fürdővizet - mondta
Morgan, majd Murdochhoz fordult. - Maga várjon a dolgozószobában.
Átvezette Astát a fényűző hallon, és leültette a nagy tölgyfa székre a
nyitott kandallóban ropogó tűz mellé.
- Nos - mondta -, ki ez a Dillon? Követett át a hegyen. Miért?
- Elmondta neked.
- Az csak a maszlag.
- Hát, szóval tudta, hogy ki vagyok, meg hogy hová megyek, de nem a
csomagom címkéjéről.
- Hanem?
Asta elmesélte a brazil nagykövetség bálját, a cikket a Daily Mail
társasági rovatában - elmesélt mindent.
- Tudhattam volna - mondta Morgan, amikor befejezte.
- Miért mondod ezt?
- Amint tudomást szereztem az Ardmurchan vadászlak új bérlőjéről,
ellenőriztettem, hogy kicsoda ez a Charles Ferguson tábornok. Nos,
nem más, mint a brit hírszerzés egy nagyon elit egységének vezetője, a
terroristaelhárítás a szakterületük, és közvetlenül a miniszterelnök alá
tartoznak.
- Nem értem.
- Tudják - mondta Morgan. - Tudnak a csungkingi egyezményről.
- Úristen! - kiáltott fel Asta. - És Dillon neki dolgozik?
- Bólintott. - Akkor minden érthető.
- Micsoda?
- Hát, azt már elmeséltem, hogy Dillon kimentett annak az állat
Hamish Huntnak a kezei közül a bálon. De azt még nem mondtam el,
hogy utána Hunt elkapott a Park Lane-en. Iszonyúan részeg volt, Carl,
és undorítóan viselkedett.
Morgan arcából megint kiszaladt a vér.
- És?
- Megjelent Dillon, és megverte. Én még nem is láttam ilyet. Olyan…
takarékos volt minden mozdulata.
- Naná, hiszen igazi profi. Nem is vártam mást. - Morgan
elmosolyodott. - Vagyis duplán tartozom neki hálával. - Felsegítette
Astát. - Most menj fürödni, majd utána vacsorázunk. - Ahogy Asta
elsétált, máris kiáltott Marcónak.
A szicíliai előbukkant a homályból.
- Signore?
- Ezt hallgasd meg. - Morgan gyorsan összefoglalta neki a történteket
olaszul.
- Kemény fiúnak tűnik, mármint ez a Dillon - mondta Marco, amikor
Morgan elhallgatott.
- Hívd fel Londont most azonnal. Tudni akarok mindent! És csak egy
órájuk van, ezt is vésd az eszükbe!
- Igenis, signore.
 Marco távozott, Morgan pedig ment, és kinyitotta a dolgozószoba
ajtaját.
Kellemes szoba volt, körben könyvespolcokkal, a teraszra nyíló
franciaablakkal, és akárcsak a hallban, itt is égett a tűz a kandallóban.
Murdoch a tüzet bámulta, és dohányzott.
Morgan leült az íróasztalhoz, kihúzott egy fiókot, és egy csekkfüzetet
vett elő.
- Jöjjön ide.
- Igenis, Mr. Morgan. - Murdoch odasétált az asztalhoz, Morgan
pedig kiállított egy csekket, és odaadta neki. Az intéző döbbenten
nézett rá.
- Húszezer font? De hát miért, Mr. Morgan?
- Hogy lojális legyen, Murdoch. Én szeretem a kapzsi embereket, és
az a benyomásom, hogy maga is az.
Murdoch teljesen elképedt.
- Ha maga mondja, uram.
- Igen, én mondom, és van még egy jó hírem, Murdoch. Amikor
elmegyek, kap még ugyanennyit, természetesen a nekem nyújtott
szolgáltatásaiért cserébe.
Murdoch most már visszanyerte lélekjelenlétét, és enyhe mosoly
játszott az arcán.
- Természetesen, uram, amit csak kíván.
- A Loch Dhu lairdjei évszázadokon át egy ezüstbibliával mentek
csatába. Ez a biblia mindig megkerült, akkor is, ha ők maguk elestek a
csatamezőn. Ott volt az öreg lairdnél is, amikor repülőgép-
szerencsétlenség érte Indiában kilencszáznegyvennégyben. Jó okom
van feltételezni, hogy a biblia aztán visszakerült a kastélyba, és most az
a nagy kérdés, Murdoch, hogy hol van…
- Lady Katherine, uram…
 - Nem tud semmit, évek óta nem látta. Itt kell lennie, Murdoch,
eldugva valamilyen zugba, és mi meg fogjuk találni. Világos?
- Igen, uram.
- Beszélje meg a személyzettel! Mondja meg nekik, hogy értékes
családi örökségről van szó, és a megtaláló jutalmat kap.
- Igen, uram.
- Most távozhat. - Murdoch már nyitotta az ajtót, amikor Morgan
utánaszólt. - Murdoch!
- Igen, uram.
- Ferguson tábornok és Dillon nem a mi oldalunkon áll.
- Értettem, uram.
- Jól van, és ne is felejtse el. Tudni akarom, hol van az a disznó
Fergus Munro, lehetőleg még ma éjjel.
- Igen, uram.
- És még valami. A birtok személyzetéből dolgozik valaki az
Ardmurchan vadászlaknál?
- Fergusonnek megvan a maga embere, uram, egy nepáli tisztiszolga.
De ott van Lady Katherine kertésze, Angus. Ő gondozza a kertet, és
gondoskodik az élelemről.
- Megvásárolható?
Murdoch bólintott.
- Biztosan.
- Jó. Szemekre és fülekre van szükségem. Akkor hát kerítse elő
nekem Fergust!
- Meglesz, uram. - Murdoch kiment, és becsukta maga után az ajtót.
Morgan csak ült egy darabig, aztán egy könyvtári létrára esett a
tekintete. Hirtelen felállt, az egyik falnál lévő polcok végéhez rakta a
létrát, és felmászott rá, egészen a tetejére. Elkezdte kihúzogatni a
könyveket, néhányat egyszerre, hogy be tudjon lesni mögéjük.
 Nyolcadik fejezet

Dillon, miután megfürdött és felvett egy kényelmes melegítőt,

elterpeszkedett egy széken a kandalló előtt, Hannah Bernsteinnel
szemben. Éppen befejezte a nap eseményeiről tartott beszámolóját,
Ferguson pedig italokat töltött a sarokban álló vitrinnél.
- Tölthetek magának valamit, főfelügyelő?
- Köszönöm, nem.
- No, a fiúnak jót tesz egy brandy, abban biztos vagyok.
- Hát, bizony szép hosszú séta volt - mondta Dillon, és elvette a
poharat - Mi a véleményed?
- Morganről? Ó, már tudja, ki vagyok, ez teljesen nyilvánvaló volt
abból a kis beszélgetésünkből is.
- És mi lesz a következő lépése? - kérdezte Hannah.
- Nem tudom biztosan, majd meglátjuk, mit hoz a holnap. - Ferguson
leült. - Egyébiránt, érdekes ez a helyzet, mármint ami a vadász- és
horgászjogokat illeti. Kim mesélte, hogy az érkezésünk előtti napon
horgászott a Loch Dhuban, amikor ott termett néhány gazfickó, akik
mellesleg Murdoch vadőrjei, és nem túl udvariasan felszólították a
távozásra.
- Kik azok az emberek?
- Már utánajártam. Skót cigányok - egy szétvert klán utolsó
maradványai. Tudod, az a hibbant skót romantika… Culloden óta
vándorolnak a felföldön meg hasonló mesebeszéd… Az öreg Hector
Munro ivadékai. Tegnap láttam őket Ardmurchan Village-ben, és
mondhatom, nincs bennük semmi romantikus. Rongyos, büdös
zsiványbanda. Az öreg Hector, Fergus…
- Ő lesz az, akivel már összekadtam.
 - Aztán ott van a másik fivér, Rory, nagydarab, durva képű fajankó,
lófarokba kötött hajjal. Szóval miért csinálják ezt, Dillon? Meg azok a
fülbevalók… Úgy értem, nem a tizenhetedik században élünk…
Hannah-ból kitört a nevetés, Dillon pedig azt mondta:
- Látom, nagyon kibuktál rájuk, tábornok. És azt mondod,
elkergették Kimet a tóról?
- Igen. Rögtön el is küldtem a kastélyba egy goromba panaszos
levéllel ahhoz a Murdoch gyerekhez, az intézőhöz, és közöltem vele,
hogy legközelebb panaszt emelek a grófság főügyészénél.
- Mi történt?
- Murdoch jött, mint a villám, és nem győzött mentegetőzni. Azt
mondta, majd ő ráncba szedi őket. Előadott egy dajkamesét valami
sarkvidéki csérről, ami a Loch Dhu mellett fészkel, és most nem szabad
zavarni. És bocsánatot kért a Munrók miatt. Azt mondta, móresre
tanítja őket, meg ilyesmi.
Dillon a sarokba ment, töltött magának még egy brandyt, majd
visszasétált a tűzhöz.
- Rendesen kibéreltük ezt a helyet, és szabad szarvasra vadásznunk
az erdőben és horgásznunk a tóban, nem igaz?
- Dehogyisnem - mondta Ferguson. - Morgannek persze nem tetszik
a dolog, és ezt nem is nagyon titkolta ott az ajtó előtt.
- Akkor húzzuk ki a méregfogát. Holnap bedugom a fejem a tigris
szájába. Van minden, ami a horgászáshoz kell?
- Az is, meg vadászfelszerelés is.
- Remek. Reggel kipróbálom a Loch Dhut, gondolom, teli van
pisztránggal.
- Csak úgy nyüzsögnek, fiam. Negyedfontosak, de akad köztük
egyfontos is.
- Jól van, reggel lemegyek egy horgászbottal.
 - De ha elkapják a Munrók, alighanem gorombák lesznek, különösen
azután, hogy Fergusszel már összeakaszkodott. Én is ott voltam a
tábornokkal, amikor láttuk őket Ardmurchanban. Igazán félelmetes egy
banda. Az ilyen emberek nemigen díjazzák, ha valaki beveri a
pofájukat.
- Mint ahogy én se. - Dillon felhajtotta a brandyjét. - Reggellinél
találkozunk. - Azzal fölment lefeküdni.
Asta közben a nagy hallban ült Morgannel szemben a tűz mellett,
amikor Marco bejött egy darab papírral.
- Fax Londonból, signore.
Morgan gyorsan elolvasta, majd hangosan felnevetett.
- Szent Isten, ezt hallgassátok meg! Az a Bernstein nevű nő
főfelügyelő a Scotland Yard különleges ügyosztályáról, de ez semmi
ahhoz képest, amit Dillonról írnak. Sean Dillon, egykor színész,
elvégezte a színiakadémiát, majd a Nemzeti Színháznál dolgozott,
különleges nyelvtehetség, egy sor nyelven beszél. Első osztályú pilóta,
kiváló búvár. Uramisten, ez még az izraelieknek is dolgozott Bejrútban.
- És mit csinált ott?
- Nyilván PFSZ-es hajókat süllyesztett el. Nem válogatós ez a mi Mr.
Dillonunk. Dolgozott gyakorlatilag mindenkinek, akiről hallottál már,
beleértve a KGB-t is még a régi időkben.
- Azt akarod mondani, hogy afféle szabadúszó zsoldos? - kérdezte
Asta.
- Így is lehet mondani, de azelőtt néhány éven át bent volt az IRA
vezetésében, ő volt az egyik leghírhedtebb erős emberük. Sőt, gyanítják,
hogy ő állt a Downing Street elleni támadás mögött az Öböl-háború
idején.
- Akkor meg miért dolgozik most Fergusonnek?
- Gondolom, egyedül a briteknek nem dolgozott még korábban, és
tudod, hogy mennyire gátlAstalanok. Képesek felhasználni bárkit a
saját céljaik érdekében.
- Ez aztán igazán veszélyes ember - mondta Asta. - Milyen izgalmas!
Morgan visszaadta a faxot Marconak.
- Ó, elbántunk mi már igazán veszélyes emberekkel máskor is, nem
igaz, Marco?
- De még mennyiszer, signore! Szolgálhatok még valamivel?
- Igen, hozzál egy kávét, és mondd meg Murdochnak, hogy beszélni
akarok vele most azonnal.
Asta felállt.
- Megyek lefeküdni. Holnap lovagolhatunk?
- Miért ne? - Megfogta a lány kezét. - Aludj jól.
Asta megpuszilta a homlokát, és felment a lépcsőn.
Morgan elővett egy szivart, lecsípte a végét, és meggyújtotta.
Murdoch lépett be vizesen csillogó esőkabátban.
- Nos?
- Sajnálom, egyelőre semmi. Az a vén gazember, Hector Munro
hajlíthatatlan volt. Azt mondta, nem látta Fergust azóta, hogy elment
körülnézni az este. Természetesen hazudik.
- És maga erre mit csinált?
- Átkutattam a büdös batárjaikat, ami persze nem tetszett neki, de én
nem tágítottam.
- Fergust akarom! - mondta Morgan. - Hozza ide, hogy személyesen
számolhassak vele! A lányomra emelte a mocskos kezét, és nincs olyan
ember, aki ezt szárazon megúszhatja. Holnap próbálkozzon újra!
- Igen, Mr. Morgan. Jó éjszakát, uram.
Murdoch kiment, Marco pedig bejött a kávéval. Miközben kitöltötte,
Morgan olaszul megkérdezte tőle:
- Mi a véleményed róla?
 - Murdochról? Egy darab trágya, signore, nincs benne tisztesség,
csak a pénzre fáj a foga.
- Én is így gondoltam, úgyhogy tartsd rajta a szemed. Most
lefekhetsz.
Marco kiment, Morgan pedig tűnődve ült tovább, itta a kávéját, és a
tüzet nézte.
Másnap reggel nyolc órakor a a dolgozószobában ült az íróasztalnál,
és különböző üzleti papírokat nézett át, amikor kopogtattak az ajtón,
majd Murdoch lesett be.
- Itt van Angus, uram.
- Hozza be!
Angus belépett, levette kockás sapkáját, és a kezében gyűrő gette.
- Mr. Morgan, uram.
Morgan végigmérte.
- Ahogy így elnézem, maga biztosan gyakorlatias ember. Igazam van?
- Remélem, uram.
Morgan kihúzott egy fiókot, elővett egy köteg bankjegyet, Angus felé
hajította, és az ügyesen elkapta.
- Ötszáz font. Ha bármi szokatlan történik az Ardmurchan
vadászlakban, telefonáljon Murdochnak.
- Igenis, uram. - Angus arcán kiütközött néhány csepp veríték.
- Volt ott ma reggel?
- Igen, tűzifát vittem be.
- És mit látott?
- Mr. Dillon korán reggelizett, mert aztán horgászni indult a Loch
Dhura. Kérte a tanácsomat felőle.
Morgan bólintott.
- Jól van. Elmehet.
 - Ha összetalálkozik a Munrókkal, könnyen baja eshet - jegyezte meg
Murdoch, miután Angus távozott.
- Pontosan erre gondoltam én is. - Morgan elmosolyodott, és ebben a
pillanatban megjelent Asta lovaglóruhában.
- Hát itt vagy - mondta. - Azt mondtad, lovagolhatunk egyet.
- Miért ne lovagolhatnánk? Készítse elő a lovakat - nézett Morgan
Murdochra -, maga is velünk jöhet. Akkor hát nézzük meg azt a tavat -
tette hozzá mosolyogva.
A Loch Dhu vize sötétebb volt még annál is, mint amit a neve sugallt,
csönd és nyugalom ülte meg ezen a szürke reggelen, bár eső fodrozta a
felszínét. Dillon derékig érő gumicsizmát, öreg esőkalapot és vízhatlan,
körgalléros ausztrál halászkabátot viselt, az egész felszerelést a
vadászlakban találta.
Rágyújtott, és komótosan összerakta a horgászbotot.
Mögötte derékmagasságú volt a hanga, távolabb egy sor fa állt, és egy
lile húzott föl a reggeli égbe. Szél rezgette meg a tó felszínét, és hirtelen
egy pisztráng szökkent föl a homokpad mögött, jó egylábnyira
emelkedett, aztán viszszacsobbant a vízbe.
Dillon egyszeriben elfelejtett mindent, csak a nagybátyja County
Down-i juhfarmjára emlékezett, meg a leckékre, amelyeket ifjú
unokaöccsének adott a horgászat tudományából. Felkötötte az úszót,
amit Ferguson javasolt nyilván maga készítette -, és munkához látott.
Az első tíz-tizenkét hajítása ügyetlenre sikeredett, de fokozatosan,
ahogy a mozdulataiban felelevenedett egykori tudása, megtalálta a
szerencséjét is, és horogra kapott két negyedfontos pisztrángot. Az eső
egykedvűen esett továbbra is. Dillon kiengedett még néhány yardnyi
damilt, felemelte a botját, és bedobott a homokpadon túlra, ahol egy
fekete uszony szelte a vizet. Ez a dobása volt eddig a legpontosabb, az
úszó siklott a vízen, a bot meghajolt, a damil megfeszült.
Legalább kétfontos vagy semennyi! Pörgött az orsó, ahogy a horogra
került pisztráng a mélybe igyekezett, Dillon pedig a homokpad mentén
ment vele, óvatosan fárasztva a halat. A zsinór elernyedt, és Dillon azt
hitte, elvesztette a kapitális fogást, de a pisztráng csak megpihent, és
egy másodperccel később a damil újból megfeszült. Vagy tíz percig
fárasztotta, mire elővehette a hálót, hogy kiemelje.
Fölemelte az evickélő halat, kiszedte belőle a horgot, és visszament
vele a partra.
Egy érdes hang szólalt meg:
- Kösz, haver, hogy kifogtad a vacsoránkat.
A férfi, aki beszélt, öreg volt, legalább hetvenéves. Egykor szebb
napokat látott tweedkabátot viselt, és ősz haja kilátszott Glengarry
sipkája alól. Ráncos és viharvert volt az arca, ráadásul erősen borostás
is, és jobb kezében egy vadászpuskát szorongatott.
Mögötte két ember állt fel éppen a hangában. Az egyik nagy darab,
csontos fickó volt, állandó vigyorral az arcán. Ez nyilván Rory, mondta
magában Dillon. A másik Fergus volt, arca egyik felén lila horzsolással,
bedagadt szájjal.
- Ő az, apa, ő az a szemét, aki megtámadott - mondta, és a derekáig
emelte a puskáját.
Rory oldalra lökte a puska csövét, és a golyó a földbe csapódott be.
- Ne csinálj megint baromságot, öcskös! - mondta gael nyelven.
Dillon, akinek ír volt az anyanyelve, gond nélkül értette őket,
különösen amikor Hector azt mondta:
- Hé, de hiszen ez egy nyápic! - s azzal meglendítette az öklét.
Dillon elhajolt az ütés elől, de a lába megcsúszott, és a sekély vízbe
esett. Feltápászkodott, s az öreg közben felemelte a puskáját.
- Még nem most, te kis pöttöm - mondta angolul. - Kapsz egy kis
esélyt, ne aggódj. Csak szép lassan, minek siessünk, nem igaz? Na
gyere!
 Ahogy Dillon előrelépett, Fergus szólalt meg:
- Na várj csak, majd én kicsinállak! - és már ütött is a puskatussal.
Dillon könnyedén elhajolt, Fergus pedig fél térdre esett.
Rory felemelte a tarkójánál fogva.
- Befogod a pofád, vagy szétrúgjam a seggedet? - förmedt rá gaelül,
és nagyot lökött rajta.
- Istenemre, soha nem fogja megtanulni - mondta neki Dillon írül. -
Van, aki egész életében gyerek marad.
Rory eltátotta a száját a csodálkozástól.
- Hé, apa, hallottad ezt, fura egy gael beszédje van, ilyet még nem is
hallottam!
- Azért, mert ez ír, a királyok nyelve - mondta Dillon. - De a két nyelv
hasonlít annyira, hogy megértsük egymást. - Azzal elindult Munróék
előtt.
Füst volt a fákon túl, és gyerekhangokat is hallott onnan, vagyis nem
Morganhez vitték, és Dillon rájött, hogy ezúttal elszámította magát. Egy
kis völgybe mentek le, ahol Munróék tábora volt: három öreg szekér
toldozottfoldozott ponyvatetővel. Az egész igencsak távol állt a
cigánytáborok romantikus eszményétől. Szegénységet árasztott minden
a tűz mellett guggoló, teát szürcsölő aszszonyok rongyos ruháitól
kezdve a mezítlábas gyerekekig, akik ott játszottak a füvön néhány
csontos gebe mellett.
Fergus nagyot lökött Dillonon, aki előretántorodott, és az asszonyok
szétugráltak az útjából. A gyerekek abbahagyták a játékot, és
kíváncsian közelebb jöttek. Hector Munro leült egy öreg ládára,
amelyet az egyik asszony szabadított fel neki, a térdére fektette a
puskáját, és elővett egy pipát. Fergus és Rory közvetlenül Dillon mögött
állt.
- Ha valaki megtámad egyet közülünk, akkor az mindünket
megtámad, Mr. Dillon, vagy hogy is hívják. Nagy kár, hogy maga ezt
nem tudta - mondta, miközben a pipáját tömködte. - Rory! - Rory
máris mozdult, hátulról megfogta Dillon karját, az öreg pedig azt
mondta: - Most élvezkedhetsz, Fergus.
Fergus gyorsan elébe került, és jobb, majd bal ököllel a gyomrába
vágott. Dillon meg se mozdult, csak az izmait feszítette meg, s aztán
Fergus a bordáiba vitt be egy ütést.
- Most azt a helyes kis képedet - mondta. - Tartsd fel a fejét, Rory!
Rorynak, hogy megmarkolhassa Dillon haját, az egyik karját el kellett
engednie.
Dillon villámgyorsan Fergus ágyékába rúgott, majd félfordulattal
könyékkel állon vágta Roryt. A nagy darab fickó elengedte, és
hátratántorodott, Dillon pedig rohanni kezdett, de szinte rögtön orra is
bukott, mert egy asszony kitette elé a lábát.
Kétségbeesetten gurult ide-oda, miközben mindenki rugdosta, még a
gyerekek is, aztán patkódobogás hallatszott, és egy kiáltás:
“Abbahagyni, a fenébe is!”, majd lövés dördült.
Az asszonyok és gyerekek szétszaladtak, s amikor Dillon felállt,
Murdochot pillantotta meg lóháton, a combjához támasztott
vadászpuskával. Mögötte Carl Morgan és Asta lovagolt le a völgybe.
Dillon a szeme sarkából látta, hogy Fergus bebújt az egyik szekér alá.
- Ki ne bújj onnét, te barom! - sziszegte Rory gael nyelven, aztán
riadtan nézett Dillonra, aki lebuktathatta az öccsét.
Carl Morgan megnógatta a lovát, amelynek patái szétrúgták a tüzet,
majd Morgan megrántotta a jobb gyeplőt, amitől az állat megfordult, és
a farával meglökte Hector Munrót, hogy az öreg megtántorodott.
- Mondja meg nekik, ki vagyok! - szólt Morgan, amikor megzabolázta
a lovát.
- Ez itt Mr. Carl Morgan, a Loch Dhu kastély új bérlője - mondta
Murdoch -, és a ti új gazdátok.
- Valóban? - kérdezte Hector Munro.
 - Kapd le a sipkádat, te modortalan kutya! - kiáltott rá Murdoch,
azzal lehajolt a nyeregből, leemelte az öreg felföldi sipkáját, és ledobta a
porba.
Rory ugrott volna, de Dillon rászólt írül:
- Nyugi, fiú, megvan mindennek a maga helye és ideje.
Rory mogorva képpel megfordult, az apja pedig azt mondta.
- Ez a Dillon vagy kicsoda a tóban horgászott, mi meg csak azt tettük,
ami a dolgunk.
- Ne hazudj nekem, Munro! - mondta Murdoch. - Mr. Dillon
Ferguson tábornok unokaöccse, az Ardmurchan vadászlakban lakik, és
nehogy azt mondd, hogy te ezt nem tudtad! Tudtok ti mindent,
bitangok, ami a környéken történik, előbb, mint bárki más, hogy a
rosseb enné meg!
- Elég ebből! - szólalt meg Morgan, és az öreg Munróra szögezte a
tekintetét. - Szeretne továbbra is a birtokon dolgozni?
- Hát persze, uram - felelte az öreg.
- Akkor ahhoz tartsa magát ezentúl!
- Igen, uram. - Munro felvette a sipkáját, és a fejére rakta.
- Most pedig ami a fiadat, Fergust illeti… Megtámadta a lányomat.
Beszédem van vele!
- De hát mink nem láttuk őt, uram, mondtam már Mr. Murdochnak
is. Ha megbántotta a kisasszonyt, igazán sajnálom, de hát Fergus
folyton csak kódorog a világban.
- Néha napokra eltűnik - tette hozzá Rory. - Ki tudhatná azt, hogy
éppen merre jár? - Laposan Dillonra pislantott, de Dillon nem szólt
semmit.
- Én tudok várni - mondta Morgan. - Menjünk, Mr. Dillon.
- Elboldogulok magam is - felelte Dillon. - Még össze kell szednem a
horgászfelszerelésemet. Aztán hazasétálok.
 - Asta kengyelvasához sétált, és felnézett a lányra.
- Jól van? - kérdezte Asta.
- Remekül - felelte Dillon. - Délelőttönként általában ilyesmivel
szórakoztatom magam, meghozza az étvágyamat az ebédhez.
- Én itt vagyok, ha bármi gondja lenne - mondta Morgan. - Menjünk,
Asta! - Azzal elügettek.
Dillon megfordult, és végignézett a völgyön és a Munrókon. Fergus
éppen kimászott a szekér alól.
- Szóval ott vagy, te kis bitang. A helyedben én jobban vigyáznék
magamra.
Leballagott a partra, és fogta a horgászbotját és a kosarát. Már indult
volna, amikor Rory Munro bukkant ki a fák közül.
- Ezt meg mér csináltad a Fergusnek, ha egyszer haragba vagytok? -
kérdezte gaelül.
- Az igaz, de Morgannel még jobban haragban vagyok - felelte Dillon.
- De a lány egészen más, jól jegyezd meg! Ha Fergus még egyszer
hozzáér, eltöröm mind a két kezét.
- Ó, te aztán kemény fiú vagy, kisember - nevette el magát Rory.
- Bármikor kipróbálhatod, mennyire - mondta Dillon.
Rorynak újból mogorva lett a képe, majd lassan mosolyra húzódott a
szája.
- Asszem, eljön még az az idő. - Azzal sarkon fordult, és visszament a
fák közé.
Dillon teát szürcsölt a tűz mellett a vadászlakban, s közben elmesélte
a délelőtt eseményeit Fergusonnek és Hannah Bernsteinnek.
- Sűrűsödnek az események - mondta Ferguson.
- Szerencséje volt, hogy Morgan épp jókor érkezett -jegyezte meg
Hannah. - Különben most vihetnénk a kórházba.
 - Hát igen, hasznos kis egybeesés - mondta Ferguson.
- És tudod, hogy mennyire hiszek én a véletlen egybeesésekben -
felelte Dillon.
Hannah összevonta a szemöldökét.
- Csak nem azt gondolja, hogy Morgan állt az egész incidens mögött?
- Abban éppenséggel nem vagyok biztos, de azt hiszem, legalábbis
számított rá. Ezért is bukkant fel.
- Nagyon is elképzelhető - bólintott Ferguson. - Ami felvet még egy
kérdést. Honnan tudhatta, hogy horgászni mentél ma reggel?
- Hát igen, az élet egy nagy rejtély - mondta Dillon. - Most mi
következik?
- Az ebéd, édes fiam. Úgy gondoltam, bemerészkednénk Ardmurchan
Village-be, és kipróbálnánk a helyi vendéglőt. Valamilyen ételt csak
adnak.
- Képes lenne megenni holmi kocsmai kotyvalékot, tábornok úr? -
csodálkozott Hannah Bernstein.
- Ne legyen válogatós, főfelügyelő. Igaz, nem hinném, hogy kóser a
konyhájuk.
- Majd én kiderítem - mondta Hannah. - Azt hiszem, Angus kint
dolgozik a kertben. - Kinyitotta a teraszajtót, kiment, és kisvártatva jött
is vissza. - Azt mondja, a Campbell Armsban lehet enni is. Van
pásztorlepény meg ilyesmi.
- Igazi ennivaló - mondta Ferguson. - Hát az nagyszerű! Akkor máris
induljunk!
Morgan a teraszon állt Astával, amikor Murdoch odasietett hozzájuk.
- Épp most telefonált Angus. A barátaink a Campbell Armsba
mennek ebédelni.
- Valóban? - kérdezte Morgan.
- Ebből még lehet egy kis galiba - folytatta Murdoch. - Holnapután
lesz a helyi vásár meg a felföldi játékok. Már van itt egy csomó bádogos,
lókupec meg ki tudja miféle népség. És alighanem a Munrók is ott
lesznek.
- Nocsak! - Morgan elmosolyodott, és Astához fordult.
- Ezt nem hagyhatjuk ki, nem igaz? - Aztán felemelte a hangját: -
Marco! - Russo megjelent a nyitott ajtóban. - Hozd a birtok kocsiját,
lemegyünk a faluba egy italra, és te fogsz vezetni. Van egy olyan
érzésem, hogy szükségünk lehet rád.
A Campbell Arms nagyon régi, gránitkőből épített vendéglő volt, de
az ajtaja fölött frissen festették a cégtáblát.
Dillon leparkolt az utca túlsó oldalán, s aztán ő, Hannah és Ferguson
kiszálltak, és átsétáltak a vendéglőhöz, elengedve maguk előtt egy fiatal
cigányt, aki szőrén ült meg egy kis lovat, mint ahogy a három társa is
mögötte.
A falon volt egy plakát, amely az Ardmurchani Vásárt és Játékokat
hirdette.
- Úgy látom, jól fogunk mulatni - mondta Ferguson, majd kinyitotta
az ajtót, és belépett.
Egy régimódi kis presszóban találták magukat, amilyenbe régebben
csak a nők jártak. Ez üres volt, de egy másik ajtó egy nagy terembe
vezetett, gerendákkal a mennyezeten és hosszú, márványtetejű
bárpulttal, amely mögött tükör volt, s a tükör előtt palackok
sorakoztak.
A nyitott kandallóban tőzeg égett; asztalok, székek, boxok magas
támlás fapadokkal… Nem volt éppen zsúfolásig tele az ivó, de lehetett
legalább harminc vendég, voltak köztük a vásárra érkezett cigányok
éppúgy, mint helybéliek; szövetsapkás, kamáslis öregek, de olyan is
akadt, aki felföldi sipkát és kockás nagykendőt viselt, mint Hector
Munro, aki a pult végénél állt Roryval és Fergusszel.
Zsongott a kocsma a beszélgetéstől, de hirtelen csönd lett, ahogy
Ferguson belépett, Hannah-val és Dillonnal a nyomában. A pult mögött
álló asszony odalépett hozzájuk, egy kendővel törölgetve a kezét. Régi,
házi kötésű pulóvert és nadrágot viselt.
- Üdvözlöm minálunk, tábornok - mondta felföldi akcentussal, és
kezet fogott vele. - Molly vagyok.
- Kellemes itt maguknál, kedvesem - felelte Ferguson. - Úgy hallom,
remek ételeik vannak.
- Erre parancsoljanak. - Molly az egyik boxhoz vezette őket a
kandalló mellé, majd a többi vendége felé fordult.
- Igyatok, amíg elrendezem az átkozott angolokat mondta nekik gael
nyelven.
- Az én esetemben ez súlyos tévedés, asszonyom - szólalt meg Dillon
írül -, de megbocsátom, ha kerít nekem egy Bushmills whiskyt.
A nő a meglepetéstől eltátotta a száját, és az arcához kapta a kezét,
ahogy megfordult.
- Maga ír? Na várjon csak, kedves fiú, akkor talán szerezhetek
magának egy kis meglepetést. - Leültek, s a nő angolul folytatta. - Ma
halas lepényünk van, ha enni is szeretnének. Friss tőkehal, hagyma és
krumpli.
- Ez egészen hihetetlenül hangzik a fülemnek - mondta Ferguson. -
Kérek egy Guinnesst, egy világos sört a hölgynek, és bármit, amit
kegyed és a barátom óhajt.
- Égy férfi a szívemnek, és egy jófajta skót ital magának.
A nő elment, a beszélgetés zaja újból betöltötte az ivót, Dillon pedig
rágyújtott.
- Az a durva képű, sipkás öreg a pult végében Hector Munro, a bevert
ábrázatú a fia, Fergus, és a nagydarab, vállas fickó, aki olyan csodálattal
néz magára, Hannah, drágám, természetesen nem más, mint Rory.
Hannah elpirult. - Nem az esetem.
 Dillon megfordult, és a Munrók felé biccentett.
- Ó, ha az ember már megivott néhány pohárral, és zsongító az
éjszaka, ki tudja?
- Maga egy szemét alak, Dillon.
- Tudom, mondta már más is.
Hector Munro megtörölte a száját a kézfejével, és odajött, vállával
félretolva az embereket.
- Mr. Dillon, maga nagy szolgálatot tett a fiamnak mondta angolul. -
Úgyhogy köszönöm. Lehet, hogy mi ketten jóban is lehetnénk.
- Ez itt a nagybátyám, Ferguson tábornok - mondta Dillon.
- Ismerős nekem ez a Ferguson név - jegyezte meg Munro. - Van itt
néhány belőlük nem messze, íömentoul irányába, a balszárnyon
harcoltak Cullodennél, György király rohadt németjei ellen.
- Magának aztán hosszú az emlékezete - mondta Ferguson. - Az kis
híján kétszázötven éve volt. Igen, az őseim harcoltak Cullodennél,
Károly herceg seregében.
- No, akkor derék ember maga is. - Munro megszorongatta a kezét,
és visszament a pulthoz.
- Az áldóját, ilyen emlékezettel szemben nincs menekvés - mondta
Ferguson, miközben Molly hozta az italokat.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Morgan lépett be Astával,
majd utánuk Murdoch és Marco.
Újból csönd lett, Morgan végigmérte a termet, majd elindult befelé
Astával.
Marco a pultnál maradt, Murdoch pedig Mollyhoz ment. Morgan és
Asta leültek egy padra, szemben Fergusonékkel.
- Tábornok, milyen örömteli meglepetés! Tegnap este nem volt
alkalmam bemutatni magának a lányomat. Asta.
- Ferguson tábornok.
 - Részemről az öröm - mondta Ferguson. - Az unokaöcsémet már
ismeri. Ez a bájos hölgy egyébiránt a titkárom, Miss Hannah Bernstein.
Murdoch poharakat és egy palack fehér bort hozott a pulttól.
- Nincs nagy választék, uram, ez egy Chablis.
- Hanem itt pancsolták, akkor megteszi - mondta Morgan. - És enni
mit lehet?
- Halas-krumplis lepényt, öregfiú - mondta Ferguson.
- Mindennap csak egyfajta ételük van.
- Akkor hát legyen halas-krumplis lepény - felelte Morgan. - Lent a
Baktérítőnél nem is nagyon szoktunk ebédelni.
- Úgy bizony - mondta Ferguson. - Itt persze nagyon más a levegő.
- Pontosan. - Murdoch töltött a borból, Morgan pedig felemelte a
poharát. - Mire igyunk?
- Hogy az ellenségeink között zavar támadjon - mondta Dillon. - Ez
egy régi ír pohárköszöntő.
- Nagyon találó.
Asta ivott egy kortyot, és Hannah-hoz fordult.
- Nagyon örülök, hogy láthatom, Miss Bernstein. Különös, de Dillon
egy szóval sem említette magát, amikor együtt voltunk. Most, hogy
látom, ez persze nagyon is érthető.
- Hé, ne hozzon ki a sodromból! - szólt rá Dillon.
Asta szeme riadtan elkerekedett, Morgan pedig összevonta a
szemöldökét, de ebben a pillanatban Murdoch odahajolt hozzá, és
valamit a fülébe suttogott. Morgan megfordult, és a pult felé nézett.
Fergus éppen a kijárat felé ólálkodott.
- Kapd el, Marco - kiáltotta Morgan olaszul -, ő az, akivel beszédem
van!
Marco elkapta Fergus mellét, és visszalökte, Hector Munro és Rory
pedig fenyegetően közelebb lépett hozzá.
- Hagyd békén a fiamat, mert megjárod! - mondta az öreg.
- Munro, én már kérdeztem magát a fia felől - mondta Morgan -, és
maga azt állította, hogy nem tudja, hol van.
Mint a gazdája, nem ezt vártam magától.
- A fiam ügyében én döntök. Ha valaki bántja, annak
mindannyiunkkal meggyűlik a baja.
- Kíméljen meg az ilyen bugris halandzsától. Megtámadta a
lányomat, és ezért fizetnie kell.
Fergus rémülten állt, falfehér volt az arca. Megpróbált elillanni
Marco mellett, aki könnyedén elkapta a nyakát, viszapenderítette, és
térdre kényszerítette Morgan előtt.
Az ivóban most a légyzümmögést is meg lehetett hallani.
- Nos hát, te állat… - kezdte Morgan.
De ekkor meglódult Rory.
- Nesze! - kiáltotta, és ököllel Marco gerincébe vágott.
A szicíliai lerázta magáról, megfordult, kivédte Rory következő
ütését, és jobb ököllel a szeme alá csapott, amitől Rory nekitántorodott
a pultnak.
Fergus riadtan kucorgott a padlón, de most felismerte a lehetőséget,
felugrott, és az ajtó felé rohant. Marco megfordult, és indult volna,
hogy elkapja, de Hannah Bernstein kidugta a lábát, és elgáncsolta.
Marco elnyúlt a padlón, Fergus pedig kisurrant, mint egy menyét.
- Hát nem szörnyű? - kérdezte Ferguson Morgantől. - A titkárom
mindenhol csak bajt csinál.
Ahogy Marco felállt, Rory újból rárontott volna, de Dillon kettőjük
közé ugrott.
- Ez a veszett kutya az enyém - mondta írül Rorynak. - Most idd meg
szépen a sörödet, mint egy rendes fiú, és csillapodj le!
 Rory szikrázó szemekkel bámult rá, aztán nagyot fújta tott.
- Hát jó, de ha még egyszer kezet emel rám, felaprítom. - Azzal
megfordult, és visszament a pulthoz.
- Furcsa - mondta Ferguson Morgannek -, mióta találkoztam
magával, egészen új értelmet kapott az élet.
- Nocsak? - kérdezte Morgan nyájasan. S aztán megérkezett Molly
egy hatalmas tálcával, amelyen a halaskrumplis lepényeket hozta.
- Szavamra, ennek egészen jó illata van - ragyogott Ferguson. - Hát
akkor faljuk be, biztos vagyok benne, hogy szükségünk lesz minden
erőnkre.
Később, amikor már kint álltak az utcán, Morgan azt mondta:
- Arra gondoltam, hogy holnap este talán együtt vacsorázhatnánk. És
mi lenne, ha Lady Katherine-t is meghívnám?
- Kiváló gondolat - mondta Ferguson. - Örömmel teszek eleget a
meghívásnak.
- Szokott lovagolni, Dillon? - kérdezte Asta.
- Még kérdi?
- Akkor talán csatlakozhatna hozzánk holnap reggel. Lóra ne legyen
gondja, van nálunk elég.
- Ó, ez nagyon csábító - felelte Dillon. - De a nagybátyám megígérte,
hogy holnap szarvascserkelésre megyünk. Próbálta már?
- Szarvascser kelés? Ez valami csodásán hangzik! - Az apjához
fordult. - Carl? Úgy szeretnék elmenni!
- Az nem az én műfajom, és holnap különben is üzleti ügyeket kell
intéznem.
- Örömmel vennénk, ha csatlakozna hozzánk, kedvesem - mondta
Ferguson nyájasan - , természetesen csak akkor, ha ön is megengedi,
Mr. Morgan.
- Miért ne, remek ötlet.
 - Akkor majd jövünk magáért - mondta Ferguson. - Kilenc
harminckor. - Megemelte a kalapját. - Viszontlátásra! - Azzal elindult a
Rangé Rover felé, Dillonnal és Hannah-val a nyomában.
- Jól van, menjünk! - mondta Morgan, és Asta vezetésével a
kombihoz sétáltak.
- Egy szóra, uram - dörmögte Murdoch Morgan fülébe.
- Van egy ötletem, hogy hova mehetett Fergus.
- Valóban? Hát jó, hazavisszük Miss Astát, és utána megmutathatja.
Az Ardmurchan vadászlakban Ferguson ledobta a kabátját, és
megállt a kandalló előtt.
- Mit szól ehhez az egészhez? - kérdezte.
- A nagy darab, aki az ajtónál állt, a testőre. Marco Russónak hívják -
mondta Hannah Bernstein. - Utánanéztem a bevándorlási hivatalnál.
Morgannel jött. Az olasz rendőrségtől kapott információk szerint
ismert maffiózó, és a Luca-klán tagja.
- Rohadtul kellemetlen egy munka ez, ha engem kérdez - mondta
Ferguson, és Dillonhoz fordult. - Mi ez az egész hülyeség a
szarvascserkeléssel?
- Miért, te még soha nem vadásztál szarvasra, tábornok? - Dillon
megcsóválta a fejét. - Akkor még nem is éltél igazán, és még te vagy
nagyra az arisztokrata származásoddal.
- Természetesen vadásztam már szarvasra - mondta Ferguson. - És
ha megkérhetlek, tartsd meg magadnak a sületlen megjegyzéseidet. Én
csak arra lennék kíváncsi, miért visszük magunkkal a lányt holnap
reggel. Látszott, hogy ezt akarod, ezért is ajánlottam fel neki.
- Hát, nem is tudom - felelte Dillon. - Csak szeretném egy kicsit
közelebbről megismerni. Talán elérünk vele valamit.
- Dillon, egy valamit tisztázzunk - mondta Hannah Bernstein -, ez
egy kemény, okos, intelligens nő. Ha azt hiszi, nincs tisztában azzal,
hogy Morgan hogyan keresi a pénzét, akkor nagyon téved. Csak figyelje
meg őket, használja a szemét! Nagyon bizalmas a viszonyuk. Le
merném fogadni, hogy azt is pontosan tudja, mi járatban vannak itt a
felföldön.
- Éppen ezért akarok jóban lenni vele - mondta Dillon.
- Egyetértek - szólt közbe Ferguson. - Tehát holnap reggelre kész a
tervünk. Kim lesz a fegyverhordozó, maga pedig itt marad, és védi az
erődöt, főfelügyelő.
- Ahogy parancsolja.
Ferguson Dillonhoz fordult. - Még valami?
- Igen, elhatároztam, hogy ma este látogatást teszek a kastélyban.
Körülnézek, kifürkészem, mi a helyzet. Van ellenvetésed?
- Egy szál se. Ha belegondolok, nagyon is jó ötlet. - Ferguson
elmosolyodott. - Különös, de ez a Morgan egészen civilizált embernek
látszik, nem úgy gondolják?
- Én ugyan nem - mondta Hannah Bernstein. - Ha kíváncsi a
véleményemre, attól, hogy jól öltözik, még ugyanolyan gengszter, mint
a többi.
 Kilencedik fejezet

Fergus egy kis priccsen kucorgott a Loch Dhu nyugati végénél álló
öreg kis vadászházikóban, és egy üveg whiskyt szopogatott. A félelme
már elcsitult, a kocsmai kalandot ép bőrrel megúszta, de dühös volt,
különösen ha Astára gondolt.
- A ringyója - mondta magában. - Az egész miattad van. - Ivott még
egy kis whiskyt. - De várj csak! Csak kaparintsalak a kezeim közé még
egyszer!
Hirtelen nyikorgás hallatszott, az ajtó kitárult, és Murdoch bújt be.
- Itt van, uram - mondta, és már ott volt Morgan is, lovaglóostorral a
kezében, Marcóval az oldalán.
- Megvagy hát, te mocsok - mondta Morgan.
Fergus halálra vált a rémülettől. Felállt, a whiskysüveget szorongatva
a kezében.
- Hé, most minek csinálja ezt, csak tévedés volt, nem tudtam, hogy
kicsoda az a lány…
- Tévedés? - kérdezte Morgan. - Ó, igen, de még milyen nagy tévedés,
te disznó. Marco!
Marco felhúzott egy bőrkesztyűt. Fergus hirtelen eltörte a
whiskysüveget, telispriccelve az ágyat a tartalmával, és fenyegetően
feltartotta az éles üvegcsonkot.
- Kicsinállak, esküszöm.
Ahogy Marco közeledett, Fergus meglendítette az üveget. A szicíliai
félreütötte a kezét, és iszonyú erejű ütést vitt be a bordái alá. Fergus
kezéből kiesett az üveg, ő maga az ágyra zuhant.
- Hagyd! - mondta Morgan.
Marco hátralépett, hogy helyet adjon Morgannek.
 - A lányomra emelted a mocskos kezedet!
Újra és újra végigcsapott Fergus arcán a lovaglóostorral, Fergus
pedig sikoltozva próbálta védeni magát a kezével.
Záporoztak az ütések, aztán Morgan hátralépett, és újból Marco vette
kezelésbe Fergust, egy ökölcsapással a padlóra küldte, aztán brutális
kíméletlenséggel megrugdosta.
- Elég! - Marco hátralépett, Fergus nyögdécselve feküdt a padlón.
Morgan megfordult, és látta, hogy az ajtóban álló Murdochnak
ugyanolyan rémült az arca, mint Fergusé volt.
- Valami baj van? - kérdezte Morgan.
- Dehogy, Mr. Morgan.
- Jó. Akkor menjünk.
Kimentek, beszálltak a kombiba, és elhajtottak.
Jó idő eltelt, már az este is leszállt, amikor Fergus megjelent az
ajtóban.
Szörnyen nézett ki, csupa vér volt az arca. Szédelegve állt ott, aztán
letámolygott a tóhoz. Begázolt a sekély vízbe, térdre esett, és vizet
fröcskölt az arcára és a fejére. A fejében iszonyú volt a fájdalom, a
legroszszabb érzés, amit valaha átélt. És áldásos megkönnyebbülés
volt, amikor minden elsötétedett előtte, és fejjel előre a vízbe
hanyatlott.
Tizenegy óra volt, és zuhogott az eső, amikor Hannah Bernstein
bekanyarodott a Rangé Roverrel a Loch Dhu kastély falához.
- Istenem - mondta -, valóságos csoda, ha itt egyszer eláll az eső.
- Hát igen, a szépséges Skócia - fűzte hozzá Dillon. - Minden fekete
volt rajta, a pulóvere, a farmernadrágja, az edzőcipője, és most még egy
fekete símaszkot is húzott a fejére, amiből csak a szeme és a szája
látszott ki.
- Igazi betörő - mondta Hannah.
 - Az a jó. - Dillon vékony fekete bőrkesztyűt húzott, kivette a
Waltherét a kesztyűtartóból, és feltette rá az új, rövid Harley
hangtompítót.
- Az isten szerelmére, Dillon, nem háborúba megy!
- Azt csak maga gondolja, aranyom. - Becsúsztatta a pisztolyt az
övébe, és megvillant a foga a símaszk nyílásában, ahogy elmosolyodott.
- Akkor hát rajta, egy óra múlva itt vagyok. - Kinyitotta az ajtót, és már
ott sem volt.
A fal tizenkét láb magas lehetett, és nem jelentett gondot a
megmászása. Dillon egy-két omladozó kiszögellésben megtámasztotta
a lábát, s aztán már le is ugrott a nedves fűbe a másik oldalon. Fák
között lopakodott, aztán kiért egy tisztásra, és futott tovább a kastély
felé. Végül megállt egy újabb facsoportnál, és megszemlélte a kastély
kivilágított ablakait a pázsiton túl.
Vigasztalanul zuhogott az eső. Ott állt, félig egy fa takarásában,
amikor kinyílt a nagy tölgyfa ajtó, és Marco Russo jelent meg, a
dobermannal az oldalán. Marco kijjebb terelte a kutyát a lábával,
nyilván azért, hogy ott végezze el a szükségét, majd bement. A kutya
állt, beleszaglászott a levegőbe, majd felemelte az egyik lábát. Dillon
megint azt a halk, különös füttyöt hallatta, amit a vadászkunyhónál,
mire a doberman fölszegte a fülét, és odacaplatott Dillonhoz.
Dillon leguggolt, megsimogatta a kutya fülét, és engedte, hogy a
kezét nyalogassa.
- Jó fiú - mondta halkan. - Most csináld, amit mondok, és maradj
csendben!
Átment a pázsiton, és belesett a teraszajtón. Asta a dolgozószobában
volt, egy könyvet olvasott a tűz mellett, és roppant vonzó látványt
nyújtott fekete selyempizsamájában. Dillon a kutyával a sarkában
arrébb ment, és most a hosszú, keskeny ablakon lesett be. A hall üres
volt.
 Megkerülte a kastélyt, s közben hangokat hallott, és látta, hogy egy
teraszajtó tárva-nyitva áll. A függöny is el volt húzva félig, és amikor
óvatosan benézett, Morgant és Murdochot pillantotta meg egy nagy
nappaliban. A fal mellett néhány könyvespolc állt, és Morgan éppen
visszarakosgatta a könyveket az egyikbe.
- Ebben a szobában átkutattam minden zugot, leszedtem minden
egyes könyvet, átvizsgáltam minden fiókot, minden szekrényt.
Ugyanígy a dolgozószobában is. De semmi, a rohadt életbe. Hogy áll a
személyzet?
- Mindannyian megkapták az utasítást, mindegyik szeretné elnyerni
az ezerfontos jutalmat, amit a megtalálónak ígért, de egyelőre semmi.
- Bedig valahol itt kell lennie. Mondja meg nekik, hogy álljanak neki
újból a keresésnek.
A doberman mordult egyet, beszökkent az ajtón, és Morganhez
futott, aki kissé meglepő módon örömmel fogadta.
- Te nagy csimbók, hol csavarogtál? - Lehajolt, hogy megpaskolja a
kutyát. - Szent isten, de hiszen csuromvizes, még a végén
tüdőgyulladást kap. Vigye a konyhába, Murdoch, és törölje meg, én
megyek lefeküdni.
Murdoch kiment, a nyakörvénél fogva a kutyát, Morgan pedig
megfordult, és az ablakhoz sétált. Egy darabig állt ott, és nézte az
éjszakát, aztán kiment, leoltva maga után a villanyt.
Dillon besurrant az ablakon, az ajtóhoz ment, hallgatózott egy
csöppet, majd résnyire nyitotta az ajtót, s közben már hallotta Asta és
Morgan hangját. A dolgozószoba ajtaja nyitva volt, onnan szűrődött ki
Morgan hangja:
- Én megyek lefeküdni. És te?
- Azt hiszem, én is - felelte Asta. - Ha holnap szarvasra fogok
vadászni az erdőben, akkor minden erőmre szükségem lesz.
- És az eszedre is - mondta Morgan. - Figyeld, hogy mit beszél
Ferguson és Dillon, és jegyezz meg mindent.
- Igenis, uram.
Asta nevetett, és amikor kijöttek, Morgan keze a lány derekán volt.
- Remek lány vagy, Asta, ilyen nincs még egy a világon.
Különös, de Dillon valósággal meglepődött azon, ahogy felmentek a
lépcsőn kettesben; egyáltalán nem látszott köztük semmiféle rosszfajta
intimitás, és a lépcső tetején Morgan éppen csak homlokon puszilta
Astát.
- Jó éjszakát, drágám - mondta, és ő az egyik irányba ment, Asta
pedig a másikba.
- Átkozott legyek - suttogta magában Dillon.
Ott állt még egy darabig, és töprengett. Nem sok értelme volt
folytatni a felderítést. Megtudta, hogy ami a bibliát illeti, egyelőre nem
jutottak semmire, és ez éppen elég hasznos információ volt egy estére.
És különben is, az egészet inkább csak vagányságból csinálta, mintsem
bármilyen egyéb megfontolásból.
De ha már itt van, gondolta, miért ne szolgálná ki magát egy itallal,
megint csak vagányságból. A teraszajtóból különben is észrevette már a
bárszekrényt a dolgozószobábán. Kinyitotta az ajtót, és a nagy hallon át
a dolgozószoba ajtajához surrant. Ahogy kinyitotta, jött a doberman is,
megcsúszva a csempén, ahogy fékezett, és Dillont megelőzve már bent
is volt a dolgozószobában.
Dillon becsukta az ajtót maga mögött, és felkapcsolta a lámpát az
egyik asztalon.
- Te nagy mélák - mondta a kutyának, és megcirógatta a fülét.
A bárszekrényhez ment, de nem talált ír whiskyt, be kellett érnie a
skóttal.
Megállt a kandalló előtt, és nyugodtan bámulta a tüzet, amikor a háta
mögött kinyílt az ajtó. Ahogy megfordult, előkapva a Waltherét, Asta
lépett be. Először nem vette észre Dillont, becsukta az ajtót, és
megfordult. És aztán az ijedelem legcsekélyebb jelét sem mutatta, csak
nyugodtan végigmérte Dillont.
- Ez nem lehet igaz, maga az, Dillon?
Dillon halkan felnevetett.
- Jesszusom, leány, maga igazán az apja oldalán áll, nem igaz?
Visszacsúsztatta a Walthert az övébe, és lehúzta a fejéről a símaszkot.
- Miért ne állnék az ő oldalán? Elvégre az apám.
- A mostohaapja. - Dillon vett magának egy cigarettát a
dohányzóasztalon lévő ezústdobozból, és meggyújtotta
elmaradhatatlan Zippójával. - Vagy inkább a keresztapja a maffiából.
- Ami engem illet, egyszerűen az apám, az egyetlen tisztességes apa,
akit ismertem, mert az előző egy patkány volt, aki rögtön szaglászni
kezdett, ha szoknyát látott. Pokollá tette az anyám életét. Áldás volt,
amikor lerohant a kocsijával az útról, és bent égett.
- Nem irigylem érte.
- Egy áldás volt, Dillon, és aztán az anyám egy vagy két évre rá
találkozott Carllal, a világ legjobb emberével.
- Valóban?
Asta is vett egy cigarettát a dobozból.
- Idefigyeljen, Dillon, én mindent tudok magáról, az IRA-ról is meg
mindenről, és azt is tudom, hogy kicsoda az a derék öreg Ferguson
tábornok. Carl elmondta.
- Gondolom, mindent elmesél magának. És akár a csungkingi
egyezményről is hallhatnék magától egy s mást.
- Hát persze, Carl semmit sem titkol el előlem.
- Azért ezen csodálkozom. Úgy értem, itt ez a Carl Morgan, aki a
társasági rovatok kedvence, a lovaspóló-játékos, az év embere,
milliárdos, de a háttérben mégiscsak megbújik a jó öreg maffia a
rengeteg pénzével, a kábítószerekkel, a prostitúcióval, a
szerencsejátékokkal, a zsarolásaival.
Asta az ablakokhoz ment, kinyitotta az egyiket, és kinézett az esőbe.
- Ne fárasszon, Dillon, még maga beszél? És azok az í, évek,
amelyeket az IRA-nál töltött? Hány katonát ölt meg, hány asszonyt és
gyereket gyilkoltak meg a pokolgépei?
- Igazán nem szívesen ábrándítom ki, de egyetlen aszszonyt és
gyereket sem gyilkoltam meg soha. Katonát igen, azt megöltem jó
párat, de az háború volt, legalábbis én annak néztem. Ahogy így
belegondolok, valóban felrobbantottam egykét PFSZ-es hajót a bejrúti
kikötőben, de azok terroristákat akartak kirakni az izraeli parton,
akiknek kifejezetten az volt a szándékuk, hogy asszonyokat és
gyerekeket robbantsanak fel.
- Rendben, megértettem. De most mit keres itt?
- Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Tudni akartam, hogy jutottak-
e már valamire, és hallottam is, ahogy Morgan Murdochhal tárgyalt a
bibliáról. Vagyis hogy egysemmi nyoma.
- Itt kell lennie - mondta Asta. - Tanner azt mondta, visszakerült ide.
- Összevonta a szemöldökét. - Nem árulok el semmit, ugye? Úgy értem,
maga és Ferguson nem lenne itt, ha nem tudnák.
- Így igaz - mondta Dillon. - Lord Louis Mountbatten, a laird, Ian
Campbell, a Dakota lezuhanása Indiában.
- Ne is folytassa! Carl szeretné tudni, honnan szerezték az
információt, de azt gondolom, úgysem árulná el nekem.
- Titkos információ. - Dillon felhajtotta az italát, és zajt hallott a
hallból.
- Mennem kell. - Felhúzta a símaszkját, s ahogy kisurrant az ablakon,
még visszaszólt: - Reggel találkozunk.
Kinyílt az ajtó, és Morgan lépett be meglepett arccal.
 - Szent Isten, Asta, úgy megijesztettél. Azt hittem, lefeküdtél már.
- Csak lejöttem a könyvemért, és képzeld, itt találtam Dillont.
Morgan szeme összeszűkült.
- Valóban?
- Oltárian nézett ki. Tiszta feketében, fekete símaszkkal az arcán.
Mint Carlos, a Sakál egy szombat este Bejrútban. Épp csak az előbb
ment el.
- Mit keresett itt?
- Csak kíváncsi volt, hogy mi a helyzet itt minálunk. És kihallgatott
benneteket Murdochhal, amikor a bibliáról beszélgettetek. - Morgan
töltött magának egy brandyt, aztán megállt Asta mellett a
franciaablaknál. - Tudnak mindent, Carl; Mountbattenről, Tanner
tizedesről, a lairdről, mindenről - mondta Asta.
- Ilyen sokat ki tudtál szedni belőle?
- Könnyű volt, Carl, kedvel engem, és úgysem árult el semmilyen
titkot. Azt nem mondta el, honnan tudják az egészet, azt meg te magad
mondtad, hogy nyilvánvalóan tudják, különben mit keresne itt egy
olyan ember, mint Ferguson.
Morgan bólintott.
- És nem izgatja őket, hogy tudjuk. Érdekes taktika. - Kortyolt a
brandyjéből. - Azért el akarnak vinni holnap reggel?
- Persze.
- Jó. - Morgan kiürítette a poharát, és becsukta az ablakot. - Irány az
ágy, de most már igazából.
- Most aztán tényleg elő van készítve a terep az ütközethez - mondta
Ferguson.
- Azt akartad, érezze, hogy a sarkában vagyunk. Te magad mondtad -
emlékeztette Dillon.
- Igen, ez jó taktika, nem úgy gondolja, főfelügyelő?
 Hannah Bernsteinhez fordult, aki az íróasztalához dőlt.
- De igen, azt hiszem, mármint ha éppen csak játszani akarunk vele.
- Szóval maga szerint csak játszunk?
- Sajnálom, tábornok, de én úgy érzem, hogy még nem igazán
tudtunk ráharapni erre az ügyre. Tudjuk, hogy mit akar Morgan, és ő is
tudja, hogy mi mit akarunk, de nem hiszem, hogy sok értelme van
ennek az egésznek.
- De lesz, ha előkerül a biblia.
- Valóban? Tegyük fel, hogy egyszer csak megtalálja egy fiókban még
ma este. Reggel szépen felülnek Morgan Citationjére, és elrepülnek az
országból, mi pedig bottal üthetjük a nyomát.
- No, azt majd meglátjuk. - Kim jött be, teát hozott egy tálcán.
Ferguson megrázta a fejét. - Én megyek lefeküdni, reggel találkozunk.
Kiment, Kim pedig kitöltötte a teát, és távozott.
- Maga mit gondol? - kérdezte Hannah Dillontól.
- Lehet, hogy igaza van, de nekem valami azt súgja, hogy még sincs. -
Az ablakhoz ment, kinyitotta, és nézte, ahogy veri az eső a csempézett
teraszt. - Nem hiszem, hogy a biblia éppen csak ott hever valahol egy
zugban, hogy egy szobalány is megtalálhatná, amint éppen port
törölget. - Szembefordult Hannah-val. - Emlékszik, mit mondott
Tanner, amikor az orvos megkérdezte, hogy viszszakerült-e a biblia
Loch Dhuba?
- Igen, azt felelte: “Úgy is lehet mondani.”
- És utána felnevetett. De vajon miért?
Hannah megvonta a vállát.
- Valami vicces jutott az eszébe.
- Pontosan. Nagyon rejtélyes ez, ráadásul ma este rábukkantam még
egy rejtélyre.
- Mi az?
 - Amikor ott szaglásztam a kastély körül, láttam, ahogy Morgan és
Asta aludni mentek.
- És?
- Nem olyan volt, mint amire számítottam. Semmi jele szexuális
kapcsolatnak. A lépcső tetején éppen csak megpuszilta a homlokát, és
aztán ki-ki ment a saját szobájába.
- Hát, ez valóban érdekes - mondta Hannah Bernstein.
- Igen, főként ha azt az elméletet nézzük, miszerint ő gyilkolta meg az
anyját, éspedig azért, mert sanda szándékai voltak a lánnyal. - Dillon
kiitta a teáját, és elmosolyodott. - Maga megdolgoztathatja azt a
ragyogó különleges ügyosztályos agyát ezen, drágám, de ami engem
illet, megyek lefeküdni. - Azzal otthagyta Hannah-t.
Másnap reggel két nap óta először elállt az eső. Amikor a Rangé
Rover a Loch Dhu kastély elé hajtott, Kimmel a volán mögött, Asta és
Morgan kint fogadta őket.
Asta Glengarry sipkát, bőrdzsekit és plédszoknyát viselt.
- Nagyon népies - mondta Dillon, amikor kiszállt.
- Jó reggelt - ragyogott Ferguson. - Szép sportos nap elé nézünk, csak
egy kis szerencsénk is legyen hozzá. Örülök, hogy elállt az az átkozott
eső.
- Én úgyszintén - felelte Morgan. - Kellemesen aludt, tábornok?
- De mennyire. Mint a bunda. Ez a felföldi levegő…
Morgan Dillonhoz fordult.
- És maga?
- Ó, én macskatermészet vagyok, épp csak bóbiskolok egy kicsit.
- Hasznos tulajdonság. - Morgan újból a tábornokhoz fordult. -
Akkor tehát együtt vacsorázunk ma este? Hét óra megfelel?
- Remek - felelte Ferguson. - Szmoking kötelező?
 - Természetesen. És hozza magával a titkárát is, én pedig igyekszem
rábeszélni Lady Katherine-t, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Alig várom az estét. Akkor hát a viszontlátásra! - Azzal Morgan a
Shogunhoz vezette Astát.
Ahogy magasabbra emelkedett a nap, Dillon szinte elfelejtette, miért
is jött erre a vad és elhagyatott vidékre. Fölfelé gyalogoltak, távolodva a
völgytől. Ő és Asta haladt elöl, Ferguson és Kim a saját tempójukban
követték őket. Dillon érezte, hogy valami lusta elégedettség tölti el. Le
sem tagadhatta volna, hogy élvezi a lány társaságát.
Soha nem volt sok ideje a nőkre - a hivatás!, szokta mondogatni egy
sóhaj kíséretében -, sem komoly kapcsolatokra, de ez most mintha
elemi erővel érintette volna meg valahol mélyen legbelül. Nem sokat
beszélgettek, inkább a hegymászásra figyeltek, és végül túl voltak az
utolsó sziklaszirten is, és csak álltak ott - alattuk hangától bíborszínű
völgy, a távolban a nyugalmas tenger az elszórt szigetekkel.
- Nem hiszem, hogy valaha is láttam ennél szebbet mondta Asta.
- Én láttam - felelte Dillon.
A szél Asta lába köré tekerte a szoknyáját, kirajzolva combjai
formáját, s amikor levette a Glengarry sipkát, és megrázta a fejét,
hirtelenszőke, majdnem fehér haja ragyogott a napban. Tökéletesen
beleillett a tájba - aranyszínű lány egy aranyszínű napon.
- Majdnem teljesen egyforma színű a hajunk, Dillon mondta Asta, és
leült egy sziklára. - Akár rokonok is lehetünk.
- Jesszusom, leány, ne kívánjon nekem ilyet! - Dillon meggyújtott két
cigarettát, kezével fészket formálva a szél ellen, az egyiket Astának
adta, és lefeküdt mellé a földre.
- Gyakori a szőke haj Írországban. Ezer évvel ezelőtt Dublin volt a
vikingek fővárosa.
- Ezt nem is tudtam.
- Elmesélte Morgannek a tegnap esti látogatásomat?
 - Hát persze. Ami azt illeti, kis híján vele is találkozott.
A zaj, amit a hallból hallott, az ő volt.
- És mit szólt hozzá?
- Nono, Dillon, maga túl sokat vár cserébe a cigarettájáért - nevette el
magát Asta. - Na jó, szóval elmondtam neki mindent, a csungkingi
egyezményt és így tovább, de éppen azért, mert maga azt akarta, hogy
elmondjam neki, nem igaz?
- Úgy van.
- Carl azt felelte, hogy őt nem izgatja a dolog. Utánanézett
Fergusonnek abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy ott van a
vadászlakban, és néhány órán belül már tudta is, kivel áll szemben.
Tudta, hogy maguknak tudniuk kell, miről van szó, különben miért
lennének itt. Morgant nem ejtették a feje lágyára, Dillon, különben
aligha érte volna el mindazt, amit elért.
- Maga igazán nagyra értékeli őt, igaz?
- Már tegnap is megmondtam, Dillon, hogy mindent tudok magáról,
úgyhogy teljesen fölösleges azt bizonygatnia nekem, hogy milyen rossz
ember Carl. Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű, vagy nem?
- Igazán választékosan fejezi ki magát.
- Kiváló nevelésben részesültem. Az anglikán egyház egyik legjobb
leányintézetében tanultam, utána pedig az oxfordi St. Michael’s és St.
Hugh’s College-ban.
- Na ne mondja! Lefogadom, hogy nem kérgesedett meg a térde a sok
imádkozástól.
- Förtelmes alak maga, Dillon - mondta Asta kedvesen, és ebben a
pillanatban Ferguson is megjelent a csúcson, mögötte pedig Kim a
fegyvertartóval és egy régimódi Zeiss látcsővel a nyakában.
- A fenébe is - huppant le Ferguson. - Megöregedtem. Kávét, Kim!
A nepáli letette a fegyvertartót, kinyitotta az oldalán lógó tarisznyát,
elővette a termoszt és néhány papírpoharat, és mindannyiuknak töltött
a kávéból.
- De jó - mondta Asta -, évek óta nem piknikeztem.
- Akkor ezt gyorsan felejtse el most is - mondta Ferguson. - Ez egy
komoly expedíció, amelynek az a célja, hogy bevezesse magát a
szarvascserkelés rejtelmeibe. Úgyhogy gyorsan igya meg a kávéját, és
indulás!
Miközben a hangán át gázoltak a napsütésben, Ferguson
egyfolytában magyarázott, először is ecsetelve a szarvas hihetetlenül
éles szaglását, amely miatt sikeresen megközelíteni csakis széliránnyal
szemben lehet.
- Lőni tud, ugye? - kérdezte.
- Persze, Carl megtanított, legtöbbször agyaggalambon. És a
szezonban sokszor voltam vele fajdra vadászni is.
- No, az már valami.
Már jó egy órája mentek, amikor Kim hirtelen kinyújtotta a kezét.
- Ott van, száhib!
- Feküdj! - Szólt rájuk Ferguson, Kim pedig átadta neki a távcsövet.
- Kiváló - adta tovább Ferguson Dillonnak. - Háromszáz yardra van.
Két tehén és egy kapitális bika. Egészen káprázatos agancsok.
- Uramisten, de szépek - mondta Dillon, amikor ő is belenézett a
távcsőbe, amelyet továbbadott aztán Astának.
Asta beállította a fókuszt, és egészen élesen látta ő is a bikát és a két
tehenet.
- Csodálatos! - suttogta, és Fergusonhöz fordult. - Ugye nem
lőhetünk le ilyen gyönyörű teremtményeket!?
- Ezek a nők! - mondta Ferguson. - Tudhattam volna.
- A becserkészése az igazi mulatság, Asta, olyan, mint egy játék.
Tudnak ezek vigyázni magukra, higgye el. Szerencsések leszünk, ha
száz yardra meg tudjuk közelíteni őket.
Kim megnyálazta és felemelte a mutatóujját.
- Szembeszél fúj, száhib, minden rendben. - Felnézett az égre, ahol
felhők gyülekeztek. - De azt hiszem, hamarosan irányt fog változtatni.
- Akkor siessünk! - mondta Ferguson. - Add ide a puskámat!
Egy öreg Jackson & Whitney volt az, Ferguson nagy műgonddal
megtöltötte. - Ügyeljünk rá, hogy lejjebb vannak hozzánk képest.
- Tudom - mondta Dillon. - Laposan kell lőni. Menjünk!
A következő egy óra Asta számára az egyik legizgalmasabb élményt
hozta eddigi életében. Vízmosásokon keltek át, szinte guggolva. Kim
vezette őket.
- Látszik, hogy ért hozzá -jegyezte meg Asta Dillonnak.
- Na még szép - felelte Ferguson. - Ő volt a legjobb nyomolvasó a
tigrisvadászatokon még a régi szép időkben, Indiában.
Végül lefeküdtek a hangába, és libasorban kúsztak tovább, majd Kim
álljt parancsolt. Egy kis mélyedésben bújtak meg. Kim óvatosan
kilesett. A szarvasok elégedetten legeltek alig hetvenöt yardnyira.
- Nem mehetünk közelebb, száhib. - Kim felnézett az égre. - Már
változik a szél.
- Jól van. - Ferguson felhúzta závárt. - Ez magát illeti, kedvesem.
- Valóban? - Asta elpirult az izgalomtól, óvatosan elvette a puskát,
majd a földre könyökölt, keményen a vállához szorítva a puskatust.
- Ne húzza el a ravaszt, csak enyhén nyomja meg mondta Dillon.
- Tudom.
- És laposan célozzon - tette hozzá Ferguson.
- Jól van. - Asta kivárt, végtelen hosszúnak tűnt a néhány másodperc,
s végül hirtelen az oldalára fordult, és visszaadta a puskát
Fergusonnak. - Nem tudom megtenni, tábornok, az a bika túl gyönyörű
ahhoz, hogy elpusztuljon.
- A fenébe is, egyszer mindannyian meghalunk - mondta a tábornok,
és ebben a pillanatban a bika fölszegte a fejét.
- A szél, száhib, megérezte a szagunkat - mondta Kim, és a következő
pillanatban a bika és a két tehén hihetetlen sebességgel szökelltek el a
hangán át.
Dillon nevetve az oldalára fordult, Ferguson pedig felkiáltott:
- A fenébe! - Majd ráüvöltött Dillonra: - Ez nem nevetséges, Dillon,
egyáltalán nem az! - Odaadta a puskát Kimnek. - Jól van, tedd el, és
vedd elő a szendvicseket!
Nem sokkal később a visszaúton megálltak pihenni egy
hegygerincen, ahonnan remek kilátás nyílt a völgyre, a kastélyra a Loch
Dhu mellett és az Ardmurchan vadászlakra a tó másik oldalán. Dillon
észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. A kastély alatt
kikötőhely volt a tavon, és egy csónak himbálódzott a stég mellett.
- Add ide a távcsövet - mondta Kimnek, és ahogy beállította a
fókuszt, egy huszonöt láb hosszú kis motoros hajót látott fedélzeti
felépítménnyel. - Nem is tudtam, hogy az ott van - mondta, és átadta a
távcsövet Fergusonnek.
- A hajó? - kérdezte Asta. - A kastélyhoz tartozik. Katrina a neve.
- Voltak már vele a tavon? - kérdezte Dillon.
- Ugyan minek? Carl nem szeret horgászni.
- Jobb, mint a miénk. - Ferguson a tó túlsó partjára, az Ardmurchan
vadászlak alatt lévő rozoga mólóra irányította a távcsövet, amelyhez
szintén ki volt kötve egy csónak, egy régi cethalász külső motorral, és
mellette egy kisebb evezős csónak. - Visszaadta a távcsövet Kimnek. -
Jól van, menjünk.
- Én unom már ezt az utat itt fent - mondta Asta. - Nem mehetnénk
le egyenesen, Dillon?
 Dillon Fergusonre nézett, aki megvonta a vállát.
- Nekem az már nem való, de ha neked van kedved. Gyere, Kim! -
Azzal ballagott tovább az ösvényen.
Dillon kézen fogta Astát.
- Akkor menjünk, de vigyázzon, nehogy megint kiforduljon a bokája!
- És elindultak lefelé a lejtőn.
Meglehetősen kimerítő volt az út lefelé, az egész hegyoldal
meredeken ereszkedett egészen a tóig. Dillon ment elöl, megfontoltan
választva ki a megfelelő utat, így tettek meg vagy ezer lábat, s amikor
túl voltak a veszélyes szakaszon, bevárta Astát, aztán kéz a kézben
mentek tovább.
Asta hirtelen elvesztette az egyensúlyát, hangosan felnevetett, és
ahogy elesett, magával rántotta Dillont is. Néhányat gördültek, s végül
megpihentek egy puha hangaágyban. Asta a hátán feküdt, kifulladva,
Dillon pedig feltámaszkodott a könyökére, és nézte őt.
A lány nevetése elhalt, kezével megérintette Dillon arcát, ő pedig egy
pillanatra elfelejtett mindent, csak a haja színét látta, és parfümének
illatát érezte. Amikor csókolózni kezdtek, Asta teste úgy ernyedt el,
olyan odaadóan, aminél férfi nem remélhet többet ezen a világon.
Dillon a hátára gördült, Asta felült.
- Kíváncsi voltam, mikor csókolsz meg végre, Dillon. Nagyon jó volt.
Dillon elővett két cigarettát a tárcájából, meggyújtotta őket, és az
egyiket Astának adta.
- Írja a magaslati levegő rovására. Sajnálom.
- Én nem.
- Pedig sajnálnia kellene. Húsz évvel idősebb vagyok.
- Ez valami különleges ír sajátosság lehet - mondta Asta. - Az a sok
eső! Nem lehet, hogy az lohasztja le a férfiak szerelmét?
- Mi köze ennek a szerelemhez?
 Asta kifújta a füstöt, és hátradőlt, a feje alá téve a kezét.
- Szerinted ez az egész nem romantikus?
Dillon felült.
- Ne fantáziálj, Asta, te nem vagy szerelmes belém.
Most Asta nézte Dillon arcát.
- Te magad mondtad. Mi köze ennek a szerelemhez?
- Morgan nem lenne elragadtatva az ötlettől.
Asta felült, és megvonta a vállát.
- Nem ő rendelkezik az életem fölött.
- Valóban? Pedig én úgy gondoltam, hogy éppen azt csinálja.
- A fenébe, Dillon! - Asta most komolyan dühös volt, és elnyomta a
cigarettáját egy kövön. - Elrontottál egy ilyen szép napot. Menjünk, jó!?
Felállt, és elindult lefelé, és egy egész picivel később felállt Dillon is,
és ment a lány után.
Vagy harminc perccel később értek le a tóhoz, és a part mentén
haladtak tovább.
Ez alatt a fél óra alatt egy szót sem szóltak egymáshoz, s végül Dillon
törte meg a csendet.
- Azért fogunk még beszélgetni, vagy mi lesz?
Asta felnevetett, és megfogta a karját.
- Förtelmes alak vagy, Dillon, de azért tetszel nekem.
- Az is hozzátartozik az ellenállhatatlan vonzerőmhöz mondta Dillon,
majd hirtelen megállt.
Közel jártak a tó nyugati végéhez, és tőlük balra ott volt a régi
vadászkunyhó, ahol Morgan és Marco elintézte Fergust. A fiú még
mindig ott feküdt, fejével a sekély vízben.
- Úristen, nem egy holttest az? - kiáltott fel Asta.
 - Nagyon úgy fest a dolog.
Futva mentek le a homokos partra. Asta megállt, Dillon pedig
belegázolt a vízbe, és a hátára fordította Fergust.
Asta hirtelen felkiáltott.
- Fergus!
- Igen. - Dillon visszament Astához a partra. - Ezt nevezem alapos
verésnek. Várj meg itt! - Fölment a vadászkunyhóhoz, s jött is vissza
egy perc múlva. - Úgy nézem, ott fent verték meg. Miután elmentek,
nyilván lejött a partra, hogy felfrissítse magát, és beleesett. Valahogy
így történhetett.
- Baleset - mondta Asta, és furcsa nyugalom volt az arcán. - Baleset
volt.
- Úgy is le lehet írni - felelte Dillon. - Biztos vagyok benne, hogy Carl
Morgan is annak tartja.
- Ne törődj ezzel, Dillon! - Asta megfogta a kabátja hajtókáját. - Tedd
meg nekem, hogy nem foglalkozol vele! Majd én elintézem.
Volt most a szavaiban valami különös tűz, Dillon ezt még sohasem
érezte benne.
- Kezdem azt hinni, hogy még egyáltalán nem ismerlek, Asta -
mondta Dillon. - Jól van, hagyom, hogy Morgan főjön a saját levében.
- Köszönöm - bólintott Asta -, most megyek. - Elindult, aztán
megállt, és megfordult. - Este találkozunk.
- Ki nem hagynám a világért sem - bólintott Dillon.
Asta elsietett. Dillon még egy pillantást vetett a homokfövenyen
fekvő holttestre, majd felment a lejtőn, ki az útra. Vagy öt perce
ballaghatott rajta, amikor autódudát hallott, és ahogy megfordult, a
Rangé Rover kanyarodott mellé.
- Hol van a lány? - kérdezte Ferguson, amint kinyitotta az ajtót.
- Átvágott a kastélyhoz egymagában.
 Dillon beszállt, Kim pedig hajtott tovább.
- Mintha gondterhelt lennél, édes fiam - mondta Ferguson.
- A helyemben te is az lennél. - Dillon rágyújtott, és elmondta neki,
mit látott.
Morgan a dolgozószobában volt, az asztalnál ült, és Marcóval
beszélgetett, amikor Asta belépett.
- Szép napod volt? - nézett a lányra mosolyogva.
- Az volt, amíg valami meg nem keserítette.
Morgan arcáról eltűnt a mosoly.
- Elmehetsz - mondta Marconak.
- Ne, maradjon csak. Megtaláltátok Fergust, igaz, és megvertétek?
Morgan vett egy szivar, és lecsípte a végét.
- Kijárt neki, Asta. De honnan tudod?
- Dillon és én az imént találtuk meg a holttestét. Ott feküdt a sekély
vízben, közvetlenül a régi vadászkunyhó alatt. Nyilván beleesett és
megfulladt.
Morgan Marcóra pillantott, majd letette a szivarját.
- Mit csinált Dillon?
- Semmit. Megkértem, hogy bízza rám, majd én elintézem.
- És beleegyezett?
Asta bólintott. - Azt mondta, hagyja, hadd főjél a saját levedben.
- Igen, ebben a játékban pontosan ezt kell tennie - bólintott Morgan.
- Mint ahogy Fergusonnek is. Egy rendőrségi vizsgálat nem illene a
kedves öreg tábornok terveibe, legalábbis egyelőre. - Marcóra nézett. -
És holttest nélkül úgyse jutnának semmire, nem igaz?
- Úgy van, signore.
Morgan felállt.
 - Jól van, intézzük el a dolgot. Te maradj itt, Asta! - Azzal kiment,
Marcóval a nyomában.
Ferguson és Dillon az Ardmurchan vadászlak alatt állt, a tavat
szegélyező fák között, a saját kis stégjük fölött. A Zeiss távcső ezúttal
Dillon kezében volt. Már szürkülni kezdett az ég, de azért még tisztán
látta, ahogy a Katnna a part mentén halad a másik oldalon.
- Ott mennek - mondta, és élesített a távcsövön.
Morgan volt a kormányosfülkében, és éppen a part felé irányította a
hajót, Marco pedig a tatnál. Marco beleugrott a vízbe, s aztán követte
Morgan is, hogy segítsen neki. Kisvártatva beemelték Fergust a
fedélzetre. Morgan visszament a kormányosfülkébe, és a tó közepe felé
irányította a hajót. Dillon átadta a távcsövet Fergusonnek.
- Úgy látom, Marco körültekeri egy lánccal a holttestet - mondta a
tábornok. Megrázta a fejét. - Förtelem.
Visszadta a távcsövet Dillonnak, aki már csak azt látta, ahogy Marco
átgördíti a testet a korláton. Fergus egyenesen lemerült, és a következő
pillanatban a Katrina tarolni kezdett, és visszafordult a kastély
irányába.
- Hát ennyi - mondta Dillon, és Fergusonhöz fordult. - Téged nem
zavar, hogy ezt is megússza?
- Nem különösebben. Kétségtelenül bűncselekményt követett el, de
ez rendőrségi ügy, és őszintén szólva nem szeretném, hogy a helyi
zsaruk itt nyüzsögjenek a kastély körül. Mi most nagyobb halat
akarunk kifogni, Dillon.
- Kétlem, hogy a derék Bernstein főfelügyelő osztaná a véleményedet
- mondta Dillon. - Nagy törvénytisztelő a kis hölgy.
- Éppen ezért egy szót sem szólunk neki erről.
Dillon újból rágyújtott.
- Egy valamire bizton számíthatunk; Fergus eltűnése nem fog
feltűnni senkinek, legalábbis néhány napig. A Munrók azt gondolják
majd, hogy egyszerűen csak bujkál Morgan elől.
- Pontosan erre számít Morgan is. És nyilván azt reméli, hogy hamar
elhúzhatja a csíkot innen. - Ferguson felállt. - Menjünk, még a
vacsorára is oda kell érnünk. Alighanem érdekes estének nézünk elébe.
 Tizedik fejezet

Néhány perccel hét óra után érkeztek meg a kastélyhoz, Dillon

vezette a vadászlakkal együtt járó régi autót. Ő és Ferguson szmokingot
viselt, Hannah Bernstein pedig krémszínű, krepdesin
nadrágkosztümöt. Marco nyitott ajtót az alpakka zakójában és csíkos
nadrágjában, és rezzenéstelen arccal bevezette őket a hallba, ahol
Morgan a tűz mellett állt, Asta pedig zöld selyemruhában ült a szófán
Lady Katherine Rose mellett.
- Ó, hát megjöttek - kiáltott föl Morgan szívélyesen. - Kerüljenek
beljebb. Azt hiszem, már találkozott Ferguson tábornokkal, Lady
Katherine.
- Ó, igen. Benéztek hozzám egy csésze teára, ő meg ez az elragadó ifjú
hölgy.
Hannah elbűvölve nézte az öregasszonyt, Ferguson pedig megfogta a
kezét.
- Örülök, hogy újra láthatom. Azt hiszem, az unokaöcsémmel, Sean
Dillonnal még nem találkozott.
- Mr. Dillon.
Dillon megfogta a hűvös, száraz kezet, és nyomban megszerette az
öregasszonyt.
- Nagyon örülök.
- Maga ír? - kérdezte Lady Katherine. - Szeretem az íreket, elragadó
gazfickó a legtöbb, de kedvesek. Dohányzik, fiatalember?
- Az egyetlen vétkem.
- Hazudós! Megkínálna egy cigarettával?
- Lady Katherine, ne haragudjon! - Morgan szolgálatkészen felkapta
az ezüst cigarettatárcát. - Nem is gondoltam.
 Lady Katherine kivett egy szálat, Dillon pedig tüzet adott neki.
- Egész életemben dohányoztam, Mr. Morgan, most már nincs
értelme abbahagyni.
Marco jelent meg egy palack Crystallal pezsgősvödörben, és hat
pohárral egy tálcán. Letette az egyik kisasztalra, és erősen akcentusos
angolságával megkérdezte:
- Kinyissam a pezsgőt, uram?
- Nekem nem kell - mondta Lady Katherine. - Már nemigen csúszik
az le nekem. De egy nagyon száraz vodka-martini jólesne. Azzal
vészeltem át a háborút, no meg a cigarettával.
- Hozom - mondta Asta, és a bárszekrényhez ment, miközben Marco
kinyitotta a pezsgőt.
- Ön talán szolgált a háborúban, Lady Katherine? kérdezte Ferguson.
- De még mennyire! Hogy manapság milyen nagy hűhót csinálnak
abból, hogy lehetnek-e lányok is pilóták a Királyi Légierőnél! -
Prüszkölt egyet. - Régi nóta. Kilencszáznegyventől a Kisegítő Légi
Szállítási Szolgálat pilótája voltam. Kisegeseknek neveztek bennünket.
Asta hozta a martinit, és elbűvölve leült Lady Katherine mellé.
- És pontosan mit csinált?
Az öregasszony megkóstolta az italát.
- Kitűnő, drágám. Mi vittük a harci repülőket a gyárakból a RAF
repülőtereire, hogy ne kelljen elvonni pilótákat a bevetésekről.
Vezettem én mindent, mint ahogy a többiek is. Spitfire-eket,
Hurricane-eket, és egyszer egy Lancaster bombázót is. A repülőtér földi
személyzete, ahol leszálltam, nem hitt a szemének, amikor levettem a
sisakomat, és meglátták a hajam.
- De nyilván nagyon veszélyes is volt ez az egész mondta Hannah.
- Egyszer egy Hurricane-nel kényszerleszállást végeztem kerekek
nélkül. Nem én rontottam el valamit, motorhiba volt. Máskor meg egy
öreg Gloucester Gladiátor volt régen egy ilyen biplán - szétesett az út
kellős közepén, úgyhogy kénytelen voltam kiugrani ejtőernyővel.
- Szent Isten! - mondta Morgan.- Ez hihetetlen.
- Ó, hát nem volt egy leányálom. Csak az én egységemben tizenhat nő
halt meg, de hát meg kellett nyernünk a háborút, nem igaz, tábornok?
- Meg is nyertük, Lady Katherine.
Az öregasszony feltartottta az üres poharat.
- Hozzon még egyet valaki, és akkor szeretni fogom magukat, aztán
távozom.
- Attól tartok, Lady Katherine nem kíván vacsorázni mondta Morgan,
miközben Asta ment az italért.
- Én már csak annyit eszem, mint egy veréb. - Elvette a poharat
Astától, és felnézett Morganre. - Nos, megtalálta már a bibliát?
Morgan egy pillanatra zavarba jött. - A bibliát?
- Ugyan már, Morgan, tudom, hogy a szolgálók felforgatták az egész
házat a maga kedvéért. De miért olyan fontos az a biblia?
Morgan közben visszanyerte a lélekjelenlétét.
- Egy legenda, Lady Katherine, amely nagy szerepet játszik a család
történetében. Épp csak arra gondoltam, jó lenne megtalálni és odaadni
magának.
- Valóban? - Hannah-hoz fordult, és volt valami különös a szemében.
- Furcsa ez a hirtelen támadt érdeklődés a biblia iránt, de én nem tudok
segíteni. Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szerintem elveszett
abban a légi szerencsétlenségben, amelyben olyan súlyosan megsérült a
fivérem.
Morgan Fergusonre pillantott, aki mosolygott, és gyorsan
megpróbálta másra terelni a beszélgetést.
- Mondja csak, Lady Katherine, milyen öreg ez a kastély?
Asta felállt, a hall végében lévő franciaablakhoz ment, kinyitotta,
Dillon pedig ment utána most is, ki a teraszra, s a beszélgetés hangok
foszlányaivá vált mögötte.
A nyírfák a kastély fölött fekete kartonból voltak kivágva, s mögöttük
az égen élénk narancssárga csík húzódott a hegyek fölött. Asta
megfogta Dillon kezét, úgy sétáltak át a pázsiton, s Dillon közben
meggyújtott egy cigarettát.
- Kérsz egyet?
- Nem, inkább csak a tiédből kérek egy szippantást. - Azzal elvette
Dillon cigarettáját, szívott néhányat, és viszszaadta. - Milyen békés itt
minden. És öreg. Mélyen vannak a gyökerei. Mindenkinek szüksége
van gyökerekre, nem gondolod?
- Azt inkább talán az emberek jelentik, nem a hely - felelte Dillon. -
Vegyünk például téged. A te gyökereidet Morgan jelenti.
- Meglehet, de te, Dillon, veled mi a helyzet? A te gyökereid hol
vannak?
- Talán sehol, drágám, sehol a világon. Ó, akad azért egy-egy
nagybácsi, nagynéni, néhány unokatestvér itt-ott Ulsterben, de egyik
sem merészelne a közelembe jönni. A hírnév ára.
- Vagy inkább a hírhedtségé.
- Tudom, én vagyok a híres kemény fiú. Ezért is kellek Fergusonnek.
- Tudod, hogy szeretlek, Dillon, úgy érzem, mintha már régóta
ismernélek, de hát mit kezdjek veled?
- Légy türelmes, kislány, biztos vagyok benne, hogy adódik majd
valami az életedben.
Morgan jelent meg a teraszon.
- Asta, ott vagy?
- Itt vagyunk, Carl. - Visszasétáltak, és felmentek a lépcsőn a
teraszra.
- Lady Katherine távozni készül.
 - De kár. Bárcsak maradna még, olyan csodálatos aszszony.
- Nincs párja, az biztos - mondta Morgan. - Majd én hazaviszem.
- Az úgy nem lesz jó - felelte Asta. - Majd inkább én. Neked
vendégeid vannak, Carl. Ne feledkezzünk meg a jó modorról.
- Elkísérjem? - kérdezte Dillon.
- Ugyan már, háromszáz láb az egész. Egy pillanat, és itt is vagyok.
- Na, megvannak - mondta Lady Catherine, amikor beléptek a hallba.
- Már azt hittem, elvesztek.
Lady Katherine felállt, és a botjára támaszkodott, Asta pedig a
derekára fonta a karját.
- Ugyan már, rossz pénz nem vész el. Most pedig hazaviszem.
- Milyen kedves leány. - Lady Katherine a társasághoz fordult. -
Remekül éreztem magam. Látogassanak meg bármikor. Jó éjszakát
mindenkinek!
Morgan megfogta a könyökét, és kettesben Astával kivezették az
ajtón. Aztán felberregett a kastély kombija, és Morgan visszatért.
Ujjaival pattintott Marconak.
- Pezsgőt még!
Marco újratöltötte a poharakat, Ferguson pedig körüljártatta
tekintetét a hallon, a falakat díszítő fegyvereken, a vadásztrófeákon, a
páncélokon.
- Bámulatos gyűjtemény, nem igaz? Egészen elragadó.
- Egyetértek - mondta Hannah. - Feltéve, ha az ember szeret
gyilkolni.
- Nem volt ez egy kicsit durva? - kérdezte Morgan.
Hannah kortyolt a pezsgőjéből.
- Ha ez egy múzeumi kiállítás lenne, alighanem az lenne a címe: “A
háború dicsősége”. Nézzék csak meg azokat a nagy, keresztbe tett
szablyákat a pajzsok alatt. Egyedül azt a célt szolgálták, hogy valakinek
a karját levágják velük.
- Téved - szólt közbe Dillon nyájasan. - Azokkal leginkább az ember
fejét suhintották le. Highland Claymore a neve, a pajzsot meg Targnak
hívták. Innen ered a target [cél, céltábla - aford.] szó.
- Egyébiránt az, amelyikben épp most gyönyörködik, a valahai
Campbellé volt a cullodeni csatában - tette hozzá Morgan. - Szép
Károly hercegért harcolva halt hősi halált.
- Hát, én ebben nem sok magasztosát látok.
- Nincs magában egy csepp történelmi érzék? - kérdezte Ferguson.
- Minek az nekem, tábornok? Ne felejtse el, hogy zsidó vagyok. Az én
népem mindig csak a puszta fennmaradásért küzdött.
Csönd lett, s aztán Dillon törte meg a hallgatást.
- Na, erre már igazán nem lehet mit mondani.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Asta lépett be.
- Ezzel megvolnánk. A rettenthetetlen Jeannie gondjaira bíztam Lady
Katherine-t.
Vacsorázhatunk végre? Farkaséhes vagyok.
- Csak rád vártunk, drágám - mondta Morgan, és kezével
betessékelve a vendégeket elindult az ebédlőbe.
Az ebédlő is pompás látványt nyújtott, a falakon tölgyfa borítás, az
asztalon a legfinomabb kristály- és ezüstnemű, és gyertyák égtek a nagy
ezüsttartókban. Marco szolgálta fel a vacsorát két fekete ruhás, fehér
kötényes lány segítségével.
- Viszonylag egyszerű étellel szolgálunk, mert nem tudhattuk, ki mit
szeret - mondta Morgan.
Mint kiderült, egészen különleges elképzelései voltak az
egyszerűségről. Beluga kaviár és füstölt lazac volt az első fogás, amelyet
roston sült fácán követett a szokásos körítéssel, és mindezt Cháteau
Palmerrel öblítették le.
- Egészen káprázatos - mondta Ferguson, miközben hatalmas
falatokat tüntetett el a sült fácánból. - Micsoda remek szakácsnője van!
- Ó, az egyszerű dolgokhoz egész jól ért, de a fácánt Marco sütötte
meg.
- A sokoldalú tehetség - jegyezte meg Ferguson, és Marcóra
pillantott, aki rezzenéstelen arccal töltötte teli a poharakat.
- Igen, szerintem is - értett egyet vele Morgan.
Marco, mint Dillon észrevette, nem sokkal később eltűnt, amikor a
két szobalány leszedte az asztalt.
- És milyen finomságot tartogatsz az est fénypontjául? - kérdezte
Asta.
- Ezt nehéz lesz egyszerű pudinggal betetőzni -jegyezte meg
Ferguson.
- Ezúttal valóban valami különleges következik, tábornok, Marco
specialitása - felelte Morgan.
Marco ebben a pillanatban lépett be a szobába egy nagy ezüsttállal, a
szobalányokkal a nyomában. Levette a fedőt a tálról, és rögtön érezni
lehetett az ínycsiklandóan finom illatot.
- Cannolo - mondta Asta boldogan.
- Igen, a leghíresebb szicíliai édesség, pedig valójában nagyon
egyszerű - magyarázta Morgan. - Lisztből és tojásból készült
ostyatekercs krémmel megtöltve.
Ferguson vett egy kanállal, és megrázta a fejét.
- Még hogy egyszerű! Ez az ember egy zseni. Hol a csudában tanult
meg ilyen jól főzni?
- Az apjának volt egy kis vendéglője Palermóban. Ahogy cseperedett,
ő is megtanult főzni.
- Egyebek mellett -jegyezte meg Dillon.
 - Igen, barátom - felelte Morgan higgadtan. - Gyanítom, hogy önben
és Marcóban sok a közös vonás.
- Jól van már, Dillon, inkább az evéssel foglalkozzunk szólt közbe
Ferguson. - Rendes fiú ez.
Ettek tehát, s aztán visszatértek a hallba, és a kandallónál itták meg a
kávét, jemeni mokkát, a legfinomabb kávét a világon.
Ferguson elfogadott egy szivart.
- Nos, el kell hogy mondjam, Morgan, ez volt a legjobb egyszerű
vacsora, amit valaha is ettem.
- Igyekeztünk.
- Roppant kellemes este volt - áradozott tovább a tábornok.
Dillon majdnem hangosan felnevetett, olyan bizarr volt ez az egész
előadás, amelyet veszedelmes játékuk köré kerítettek, a tábornok
udvariaskodása egy olyan emberrel, aki néhány órával azelőtt a szemük
láttára tüntette el Fergus Munro holttestét.
- Nos, amíg nyalogatják a tíz ujjukat - mondta -, én inkább
zongoráznék az enyéimmel, ha nincs ellenvetésük.
- Érezze otthon magát - felelte Morgan.
Dillon a zongorához ment, és felemelte a fedelét. Nagyon öreg
hangszer volt, egy Schiedmayer, de ahogy kipróbált néhány akkordot,
egész tűrhetően szólt.
Rágyújtott, és a szája sarkából lógó cigarettával eljátszott néhány
közismert dallamot.
Hannah a kávéját szürcsölgetve a zongorának támaszkodott.
- Maga folyton újabb meglepetésekkel szolgál, Dillon.
- Ez halálos vonzerőm titka. Kívánságok?
Asta kissé mogorván pillantott feléjük, Hannah pedig odasúgta
Dillonnak:
 - Ez igazán érdekes, szerintem féltékeny a kislány. Mit művelt vele,
Dillon?
- Szégyellje magát, hogy ilyen piszkos a fantáziája - felelte Dillon.
- Asta mesélte, hogy remekül szórakozott a szarvasvadászaton -
jegyezte meg Morgan a hátuk mögött.
- Igen - felelte Ferguson -, csak amikor már olyan közel lopóztunk
egy kapitális bikához, hogy a szemét is tisztán láttuk az átkozott
jószágnak, és én nagylelkűen odaadtam a puskámat Astának, ő nem
volt hajlandó meghúzni a ravaszt. Azt mondta, képtelen megölni egy
ilyen csodálatos teremtést.
- Ez igazán szép magától - fordult Hannah Astához.
- De tényleg, annyira csodálatos volt - mondta Asta.
- Akkor is igencsak buta hozzállás - mérgelődött Ferguson.
- Ugyan már, szerintem a főfelügyelőnek igaza van mondta Morgan. -
A szarvas nem tud visszavágni. A bikának az arénában legalább van
esélye rá, hogy beledöfje a szarvát a matadorba.
Csönd lett, s aztán Dillon szólalt meg.
- Úgy bizony, ön pedig elszólta magát, öreg harcos.
- Szent isten, valóban. - Morgan Hannah-ra mosolygott. - Sajnálom,
főfelügyelő, ezt nem tudhattam volna, igaz?
- Ó, én azt nem mondanám - szólt közbe Ferguson.
- Nos, legalább pontosan tudjuk, hányadán állunk mondta Dillon.
- És ezzel a végszóval búcsúzunk - állt fel Ferguson. - Mindazonáltal,
maga kiváló házigazda, Morgan. Remélem, megengedi, hogy valamikor
viszonozzam a kedvességét.
- Ezer örömmel.
Marco kinyitotta az ajtót, és kimentek a lépcsőre. Felhős volt az ég, s
mégis valami különös fényt árasztott.
 - Mi ez? - kérdezte Hannah.
- Aurora borealis - felelte Dillon. - Északi fény.
- Még soha nem láttam ilyen szépet - mondta Asta. - Olyan jó lenne
kocsikázni egyet egy ilyen gyönyörű estén, Carl!
- Asta, ne butáskodj! Késő van már.
- Ó, nincs benned semmi romantika. Elkísérhetem magukat,
tábornok? - kérdezte aztán Fergusontől. - Az az elragadó nepáli
visszahozhat utána.
- Természetesen, kedvesem, ha van kedve.
- Akkor megegyeztünk. - Asta beszaladt a kastélyba.
- Ne aggódjon - mondta Dillon Morgannek. - Én magam hozom
vissza a lányát.
- Éppen amiatt aggódom - mondta Morgan, de Asta már jött is, kék
menyétbundát kapott magára.
- Én kész vagyok. - Azzal megpuszilta Morgan arcát. - Nem maradok
soká - mondta, és gyorsan beszállt a hátsó ülésre Hannah-val.
Dillon ült a volán mögé, Ferguson a másik első ülésre, és elhajtottak.
Kellemesen hátborzongató volt a látvány, ahogy a part mentén
haladtak, az északi fényt visszatükrözte a sötét víz, s ettől mintha
valami különös, ezüstös tűzben szikrázott volna.
- Csodálatos - mondta Asta -, úgy örülök, hogy eljöttem.
Dillon sebességet váltott, ahogy az út fölfelé vezetett a fák között,
miután megkerülték a tó északi partját. Az öreg autó engedelmesen
kaptatott fölfelé; s aztán elérték a gerincet, ahonnan lejtős lett az út.
Nagyon meredek volt, lejjebb egy-két kanyarral. A kocsi felgyorsult,
Dillon pedig a fékre lépett, de nem történt semmi, hiába nyomta
egészen padlóig a pedált.
- A fenébe! - mondta.
- Mi van? - kérdezte Ferguson.
 - Elromlott a fék.
- Szent Isten, az lehetetlen. Idefele tökéletesen működött.
- Azóta romlott el, hogy leparkoltunk a kastély előtt mondta Dillon,
és kétségbeesetten próbált alacsonyabb sebességre váltani.
Most már nagyon gyorsan mentek. Csikorogtak a fogaskerekek,
ahogy a sebváltóval kínlódott, és nagy nehezen sikerült hármasba
erőltetnie, amikor az első kanyarhoz értek.
- Kapaszkodj! - kiáltotta Ferguson, Dillon pedig vadul forgatta a
volánt, és még éppen sikerült bevennie a kanyart.
- Az Istenért, állítsd meg, Dillon! - kiáltotta Asta.
De Dillon tehetetlen volt, és az autó vadul száguldott lefelé, ahol egy
újabb kanyar várta őket. Dillon újból vadul forgatta a kormánykereket,
és igyekezett a régi rallytechnikával bevenni a kanyart. Majdnem
sikerült is, de aztán a kocsi oldala nekiütődött a bal oldalon lévő
gránitfalnak, és lepattant róla. Ez mentette meg őket, mert Dillon újból
úrrá lett a kocsi fölött, ahogy rohantak lefelé a lejtőn, amelynek aljáról
szerencsére enyhe emelkedő kezdődött.
A sebesség fokozatosan csökkent, Dillon első sebességre váltott, és
behúzta a kéziféket.
Csönd volt, majd Ferguson szólalt meg.
- Hát, ez csúnyán is végződhetett volna.
- Nézzük meg, mi volt a baj - mondta Dillon.
Talált egy zseblámpát a kesztyűtartóban, kiszállt, és fölemelte a
motorháztetőt.
Ferguson mellette állt, s aztán Hannah és Asta is csatlakozott
hozzájuk.
Dillon bekukucskált a motorba, aztán bólintott.
- Ez az.
- Micsoda? - kérdezte Hannah.
 - Látja ott azt a tartályt? Abban van a fékezőfolyadék, vagyis csak
volt. Leszakították a szelepet a tetején, alighanem egy csavarhúzóval.
Ha nincs folyadék, nincs fék. Ez egy hidraulikus rendszer.
- Meg is halhattunk volna mindannyian - mondta Asta.
- De miért?
- Azt hiszem, Asta tudja, hogy miért - mondta Dillon.
Asta megborzongott, és felhajtotta menyétbundájának gallérját.
- De hát miért csinálna Carl ilyet?
- Ami még fontosabb, miért csinálná magával is, kedvesem -jegyezte
meg Ferguson.
- Hiszen meg sem próbálta visszatartani. - És erre Astának már
végképp nem volt válasza. Dillonhoz fordult. - Tovább tudunk menni
vele?
- Ó, igen, a vadászlakig már egyenes az út, és egyes sebességben
maradok.
- Jó. Akkor menjünk. - Azzal Ferguson visszaterelte a két nőt a
kocsiba.
- Azt hiszem, ez jót fog tenni - mondta Ferguson Astának, aki a tűz
mellett ült a vadászlak nappalijában, még mindig a menyétbundájába
burkolózva.
Asta elvette Fergusontől a nagy kristálypoharat, amelyben brandy
volt, két kézzel fogta, és csak bámulta egy darabig, majd felhajtotta.
Aztán csak ült mozdulatlanul, kezében a pohárral, amelyet Dillon
gyengéden kivett a kezéből.
- Egy kis sokk érte - mondta Fergusonnek.
Asta erre felállt, levetette a bundáját, és egy székre hajította.
- A fenét sokk! Dühös vagyok, Dillon, átkozottul dühös!
Ekkor Hannah jött be a konyhából Kimmel, aki kitöltötte a kávét.
Hannah az egyik csészét odavitte Astához.
 - Üljön csak le, Asta, és ne is törődjön vele!
Asta elvette a csésze kávét, és leült.
- Hogy magukat, az még úgy-ahogy érthető, de engem miért? Nem
értem.
- Szerintem meg fogja érteni, ha egy kicsit elgondolkozik rajta -
mondta Dillon.
- A kapcsolata a maffiával, meg ilyesmi? Úgy érti, túl sokat tudok? De
hát mindig is sokat tudtam.
- Igen, de maga is tisztában van vele, hogy most sokkal komolyabb
dologról van szó.
Hannah Bernstein meglepetten nézett.
- Ön aláírta a hivatalos titoktartási nyilatkozatot, amikor csatlakozott
hozzám - mondta neki Ferguson -, ami azt jelenti, hogy minden, ami a
mellettem töltött szolgálata idején történik, szigorúan titkos. Így van?
- Természetesen, tábornok.
- Dillon? - adta át a szót Ferguson.
- Ma délután megtaláltam Fergus Munro holttestét a Loch Dhu
sekély parti vizében. Asta is velem volt. Minden jel arra mutat, hogy
nagyon durván megverték, s utána belebukott a vízbe, és megfulladt.
- Szent Isten! - kiáltotta Hannah.
Dillon Astára nézett, aki hozzáfűzte:
- Megkértem Dillont, hogy ne foglalkozzon az üggyel.
- Miért? - kérdezte Hannah.
- Azért, mert végül is miattam volt az egész. Miattam akarta Carl
megleckéztetni.
- Értem. - Hannah Fergusonhoz fordult. - Kénytelen vagyok azt
mondani, tábornok, hogy ön szemet hunyt egy olyan bűncselekmény
fölött, ami a legnagyobb jóindulattal is gondatlanságból elkövetett
emberölésnek minősíthető.
- Tökéletesen igaza van, főfelügyelő. Ha kíváncsi a csúnya részletekre
is, Dillonnal még azt is végignéztük, ahogy Morgan meg az a Marco
nevű embere berakták a holttestet a Katonába. Aztán pedig egy láncba
tekerve beledobták a tó közepébe.
- És maguk ezt képesek ennyiben hagyni?
- Rosszul fogja fel a dolgot, kedvesem - mondta Dillon.
- A megtorlás még várathat magára.
- Pontosan - helyeselt Ferguson. - Most fontosabb dolgunk is van. -
Azzal megfogta Hannah kezét, leült a díványra, és lehúzta maga mellé a
főfelügyelőt is. - Azért választottam éppen önt a helyettesemnek, mert
maga az egyik legjobb koponya a Scotland Yardnál.
- Most meg minek hízeleg, tábornok?
- De komolyan! Nézzük csak meg, hogy honnan jött. A nagyapja
köztiszteletben álló rabbi, az apja ragyogó orvosprofesszor. Maga
Cambridge-ben doktorált pszichológiából. Lehetett volna magából
bármi. De maga úgy döntött, hogy inkább elmegy mezei rendőrnek
Brixtonba, és csakis a képességeinek köszönheti, hogy idáig
emelkedett. Szükségem van magára, de ez most nem egyszerű rendőri
munka. Ez a mi felségterületünk, és egy meglehetősen bonyolult
játékról van szó. És minket most csak a végcél érdekel. - Mert a cél
szentesíti az eszközt?
Most Dillon hajolt le Hannah-hoz, megfogta a kezét, és felhúzta.
- Az Isten bocsásson meg nekünk, de Fergusonnek igaza van, néha
tényleg szentesíti. Ezt úgy hívják, a nagyobbik jó.
Dillon átölelte Hannah derekát, aki egy pillanatra hozzásimult. Aztán
kiegyenesedett, és halványan elmosolyodott.
- Biztosan szerették magát a Nemzeti Színháznál, Dillon, ha ott
folytatja, a végén lovaggá ütötték volna. Ehelyett az IRA-t választotta. -
Fergusonhöz fordult. - Semmi probléma, uram, van bármi, amiben
segíthetek?
Ferguson Asta felé intett a fejével, Hannah pedig leült a lány mellé,
és megfogta a kezét.
- Amikor azt mondta Morgannek, hogy el akar jönni velünk, ő egy
szóval sem tiltakozott, igaz?
- Hát, nem nagyon - felelte Asta.
- Gondolkozzunk logikusan. Minket akart eltenni láb alól, és nem
számított rá, hogy maga is belekerül a képbe, de amikor lehetőség
adódott, vagyis maga bejelentette, hogy el akar jönni velünk, nem szólt
ellene semmit.
Asta csak ült, és némán bámult Hannah-ra, aztán megnyalta a száját.
- De miért? Hiszen szeret engem.
- De a család ügye még ennél is fontosabb, Asta. Persze, maga
mindent tudott a maffiakapcsolatairól és így tovább, de azt nem fogta
fel, hogy ez mindig is bizonytalanná tette a helyzetét. És most Fergus…
- Hannah megrázta a fejét. - Még ha nem is közvetlenül a verés okozta a
halálát, hanem utána fulladt meg, a vád akkor is gondatlanságból
elkövetett emberölés lenne, és Carl Morgan szépen beköltözhetne hét
évre az Old Baileybe, mert az angol bíróságokon a maffia jogászai
nincsenek olyan kiváltságos helyzetben, mint Amerikában. Hét év,
Asta!
Hét év egy milliárdos lovaspóló-játékosnak, aki megszokta, hogy az ő
helye az élet napos oldalán van! Nem, ezt semmiképp nem hagyhatta.
Maga túl sokat tud.
Asta felugrott, átszelte a szobát, majd megfordult.
- Mindig olyan jó volt hozzám. Nem tudom elhinni.
Ferguson Dillonhoz fordult.
- Gondolod, hogy itt az ideje?
- Igen.
 - A görög dossziét, főfelügyelő! - Hannah az asztalhoz ment. - Most te
jössz, Dillon - tette hozzá Ferguson.
Dillon megfogta Asta kezét, visszavezette a tűz mellett lévő szófához,
és leült vele együtt.
- Amit most mutatunk magának, Asta, az rossz, nagyon rossz.
Rosszabb nem is lehetne. Hydra szigetéről van szó, és az édesanyja
búvárbalesetéről.
Asta összeráncolta a homlokát.
- Nem értem.
- Majd megérti, kedvesem. - Ferguson elvette a dossziét Hannah
Bernsteintől, és Astának adta. - Olvassa el!
Asta letette a dossziét, és összekulcsolt kézzel ült.
- Nem, ez képtelenség.
- Látta az anyagot - mondta Ferguson. - A technikai részletek teljesen
egyértelműek. Valaki hozzányúlt az édesanyja felszereléséhez.
- Lehet, hogy véletlenül - mondta kétségbeesetten Asta.
- Ez nem lehetett véletlen. - Dillon újra leült mellé, és megfogta a
kezét. - Én is búvár vagyok, Asta. Higgye el, az édesanyja felszerelését
szándékosan rongálták meg. És most mondja meg, ki tehette. Volt
valaki, aki ártani akarhatott az anyjának? - Asta megrázta a fejét. -
Egyedül csak Carl. Szerintünk egyszerűen arról van szó, hogy a maga
édesanyja is túl sokat tudott.
Asta lecsukta a szemét, mély lélegzetet vett, és amikor újból rájuk
nézett, látszott, hogy bámulatos módon ura az érzéseinek.
- Nem hagyom, hogy ezt megússza - ezt nem! Mit tudok tenni?
- Segíthetne nekünk - mondta Ferguson. - Tájékoztasson bennünket
mindenről, ami a kastélyban történik. És ami a legfontosabb, valahogy
tudassa velünk rögtön, ha Morgan megtalálta a bibliát.
Asta bólintott.
 - Jól van. Megteszem. - Újból nagy levegőt vett. - Kérhetek még egy
brandyt?
- Hát persze, kedvesem. - Ferguson a fejével intett Dillonnak, aki
felállt, és hozta a brandyt Astának a bárszekrényből.
A helyét Asta mellett Hannah foglalta el.
- Ide figyeljen, Asta, biztos benne, hogy képes lesz végigcsinálni?
Arra gondolok, hogy most vissza kell mennie, mosolyognia kell, és úgy
viselkedni, mintha semmi sem változott volna.
- Otthon, Svédországban temettük el az anyámat mondta Asta. -
Repülőn vittük haza Athénból, és tudja, mi a legszörnyűbb? Ott állt az
anyám sírja mellett, és hullottak a könnyei. - Egyetlen húzásra megitta
a pohár brandyt. - Ha addig élek is, ezért fizetnie kell. - A
dohányzóasztalra tette a poharat, és felállt. - Azt hiszem, most már
vissza kell mennem.
- Elviszem - mondta Dillon.
Asta az ajtó felé ment, s közben elvette a menyétbundáját a székről,
és belebújt.
- Rendben - mondta aztán megfordulva. - Egyelőre semmi nyoma a
bibliának, annak ellenére, hogy Carl igen szép jutalmat ajánlott fel
annak, aki megtalálja.
- Köszönöm - mondta Ferguson.
- Ami a további terveinket illeti, tiszteletünket tesszük holnap az
Ardmurchani Vásári Játékokon. Más nincs, azt hiszem.
- Akkor hát induljunk, Asta - mondta Dillon.
Az ajtóban Asta még egyszer megfordult.
- Most jutott eszembe, Angust, a kertészt Carl lefizette.
- Ügyelni fogunk rá - mondta Ferguson.
Ahogy mentek vissza a kastélyba a Rangé Roveren, Asta a nyaka köré
szorította menyétbundája gallérját, és nem szólt egy szót sem.
 - Jól vagy? - kérdezte Dillon, amikor a kastély kapujához közeledtek.
- Ó, igen - bólintott Asta. - Ne aggódj miattam, Dillon. El fogom
játszani a szerepemet.
Dillon felhajtott a kocsifeljárón, és megállt a lépcső előtt. Még ki sem
szállhattak, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent Morgan.
- Már kezdtem aggódni - mondta, miközben Dillon megkerülte a
kocsi elejét, hogy kinyissa az ajtót Astának.
- Sajnálom, Carl - mondta Asta, ahogy ment fel a lépcsőn. - Tudod,
majdnem volt egy csúnya balesetünk.
Morgan arca egy pillanat alatt maga volt az aggodalom.
- Mi történt?
- Elromlott a fék a birtok kocsiján - mondta Dillon. - Valami törés
lehetett a tartályban, mert kifolyt a hidraulikus folyadék. Öreg jószág
már, mármint a kocsi.
- Dillon csodálatos volt - mondta Asta. - Úgy vezetett lefelé a hegyen,
mint Nigel Mansell. Pedig már igazán úgy gondoltam, hogy végünk.
- Uram Isten! - Morgan magához szorította Astát. - Hogyan
köszönhetem meg, Dillon?
- Életösztön - felelte Dillon. - Én úgyis mindig az életben maradásért
harcolok, Mr. Morgan.
- Én megyek be, Carl - mondta Asta. - Azt hiszem, le is fekszem.
Bement, Morgan pedig újból Dillonhoz fordult, aki már szállt be a
Rangé Roverbe.
- Még egyszer köszönöm. Ott lesz holnap a vásáron?
- Minden bizonnyal.
- Jó, akkor majd találkozunk. - Azzal Morgan bement, és becsukta az
ajtót maga után.
- Hát csak találkozzunk, te szemét! - mondta Dillon, és elhajtott.
 Tizenegyedik fejezet

Másnap ünnep volt Ardmurchan Village-ben, a falut elárasztották a

környező vidékekről érkezett emberek, de voltak olyanok is, akik sok-
sok mérföldet utaztak, hogy megnézzék a vásárt, és részt vegyenek a
játékokon. Jöttek kolompárok és lókupec cigányok is bőséggel.
Ferguson, Dillon és Hannah ebédidőben érkeztek, leparkolták a Rangé
Rovert a templomnál, és lesétáltak a Campbell Armsba.
- Megiszunk egy stampedlivel - mondta Ferguson -, aztán jöhet a
vásár minden öröme.
- Még csak tíz perc múlva lesz dél, tábornok - figyelmeztette Hannah.
- Ez még délelőtti ivásnak számít.
- Ha az alkohol nyomorba akart volna dönteni, akkor már rég
megtette volna, főfelügyelő - felelte Ferguson. - Mondjuk, a koreai
háború alatt, amikor húszéves, kezdő tiszt voltam. Ültem a hóban, a
lövészárokban, mínusz húsz fok hideg volt, és tízezer kínai támadott
egyszerre. Csak a rum tartotta bennem a lelket.
Benyomta az ajtót, és belépett. Dugig tele volt a vendéglő, leülni nem
lehetett, de Ferguson vidáman átnyomakodott a pulthoz, ahol Molly
lázasan dolgozott négy másik helybéli asszonnyal, akik most segítettek
neki.
- Guinnesst - rendelt Ferguson -, hármat. - Hannához fordult. -
Roppant tápláló.
Molly maga szolgálta ki őket.
- Enni is szeretnének, tábornok úr?
- Nem is rossz ötlet - felelte Ferguson.
- Nincs ma semmi különös, csak forró cornwalli húspástétom.
- No, az érdekes ötlet itt Skóciában, de hát miért ne? Mindannyian
kérünk egyet.
- Jól van. Éppen állnak fel a kandalló melletti asztaltól. Telepedjenek
csak oda, és viszem.
Három ember valóban éppen most indult kifelé, Ferguson pedig
gyorsan odatolakodott, hogy elfoglalja az asztalt. Leült, és megdörzsölte
a kezét.
- Nincs szebb, mint egy nap vidéken.
- Nem inkább fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznunk? - kérdezte
Hannah.
- Badarság, főfelügyelő, mindenkinek jár néha egy kis kikapcsolódás.
Molly hozta a Guinnesst és a három hatalmas adag pástétomot.
- Ha ez nem lesz elég, ott van még a büfésátor - mondta, miközben
Ferguson fizetett. - Odafönn a vásárban.
- Majd észben tartjuk, kedvesem.
Ferguson megízlelte a sörét, aztán a pástétomot is.
- Az áldóját, ez remek!
- Rendben van, tábornok - türelmetlenkedett Hannah -, de ezután mi
fog történni?
- Miért, maga mit szeretne? - kérdezte Dillon.
- Nem is tudom. Ami azt illeti, csak azt tudom, hogy Morgan igen
hosszú időre gondoskodott Fergus jövőjéről, aztán tegnap este minket
is megpróbált megölni. Amondó volnék, hogy ez már nyílt háború.
- Igen, de Asta most már a mi oldalunkon áll - mondta Ferguson, és
ebben a pillanatban Asta lépett be az ivóba, a nyomában Morgannel és
Marcóval.
Rögtön meglátta őket, és egyenesen oda is ment hozzájuk. Ugyanazt
a sipkát és plédszoknyát viselte, mint a szarvascserkelésen, és nem volt
ember a kocsmában, aki ne bámulta volna meg.
 - Nicsak - lépett oda hozzájuk mosolyogva.
Dillon felállt, hogy Asta leülhessen.
- Ma különösen frissnek látszik.
- Úgy is érzem magam. Teli vagyok harci vággyal, Dillon. Most épp
ilyen hangulatban kell lennem, nem igaz?
Mögötte Morgan mondott valamit Marconak, aki a pulthoz ment,
Morgan pedig odalépett hozzájuk.
- Hogy vannak? Asta elmesélte, mi történt tegnap este. Szörnyű!
- Hát, legalábbis izgalmas volt - felelte Ferguson. - De ez a fiú itt
megőrizte a lélekjelenlétét, és úgy vezetett, mint Stirling Moss
fénykorában. - Elmosolyodott. - Nem mai gyerek, tudom, de ha engem
kérdez, mégiscsak ő volt az egyetlen brit autóversenyző, aki megérte a
pénzét.
Marco két világos sört hozott, az egyiket Morgannek, a másikat
Astának adta, majd az ajtóhoz ment.
- Jó mulatság lesz ez a vásár - mondta Asta. - Már alig várom.
Újból kinyílt az ajtó, és Hector Munro lépett be Roryval. Amikor
észrevette őket a tűz mellett, megállt, és a homlokához billentette a
mutatóujját. - Hölgyeim mondta gálánsan, majd a pulthoz indult.
- A fiát, gondolom, azóta sem látta - szólalt meg Morgan.
- Ó, hát igen, Fergus elment rokonlátogatóba, Mr. Morgan - felelte
Hector. - Szerintem nem is jön haza egyhamar.
Azzal a pulthoz lépett, Ferguson pedig felhajtotta az italát, és felállt.
- Hát, akkor talán menjünk is. Majd még találkozunk, Morgan -
mondta, és elindult kifelé.
Volt egy büfésátor, két vagy három kőrhinta a gyerekeknek, meg egy
primitív bokszolóring, egyelőre üresen. A jelenleg folyó legfontosabb
esemény a lóvásár volt. A tömeg szélén álltak, és nézték, ahogy a roma
legények kantáron futtatják a lovakat, mutatva, mennyire gyorsak.
 Dillon észrevette Hector Munrót és Roryt, amint két kis termetű
lovat gusztáltak.
Rágyújtott, és odaballagott hozzájuk.
- Kutyaeledel, mármint ez a kettő - mondta írül.
- Tán magamtól nem tudom? - felelte Hector gael nyelven.
Rory elvigyorodott:
- Mi az, maga lószakértő?
- Elég időt töltöttem gyerekkoromban a nagybátyám birtokán County
Downban, hogy felismerjek egy gebét.
Dillon barátságosan mosolygott, és visszatért a többiekhez.
- Éppen kezdődnek a versenyek - mondta Ferguson. - Menjünk!
A gyerekek ötvenyardos futásban és zsákban futásban
versenyezhettek, de igazán érdekesnek a felnőttszámok ígérkeztek.
Böhöm emberek majdhogynem telefonpózna méretű petrencésrudakat
hajigáltak. Volt kalapácsvetés és távolugrás, és persze skót dudások is
voltak, és táncosok, akik a nevezetes skót “reel”-táncot ropták.
Morgan és Asta a tömeg túlsó felében bukkant fel, Marcóval a hátuk
mögött. Asta észrevette Dillont, és intett neki. Dillon viszaintett, majd
elfordult, hogy az éppen akkor kezdődő birkózást nézze. A skót
szoknyás, fatörzscombú izompacsirták a szumó birkózók rendíthetetlen
erejével gyürkőztek egymásnak, s a tömeg hevesen buzdította őket.
- Ez igazán jó móka - mondta Ferguson, és elővett egy lapos üveget,
lecsavarta a kupakját, és jót húzott belőle. - Szakasztott Sámson. Ő volt
az, aki laposra verte a filiszteusokat, ugye?
- Nekem is úgy rémlik, tábornok, de, őszintén szólva, ez nem az én
szakterületem.
- No, még szerencse!
Aztán a tömeg, velük együtt, elsodródott a bokszolóring felé.
- Ez már valami! -jegyezte meg Dillon.
 - Miért, mi lesz itt? - kérdezte Hannah.
- Szerintem régi stílusú hivatásos ökölvívás. Nézzük, mi történik.
Egy bokszcipős, rövidnadrágos, középkorú férfi siklott be a kötelek
alatt a ringbe. Lapított orra volt, mint a profi bunyósoknak általában,
hegszövet a szeme körül, és selyemköntösének hátán a legendás név:
Tigris Grant.
- Szent Isten, ez aztán adott már egy-két pofont az életében - mondta
Ferguson.
- Kemény fiú - bólintott Dillon egyetértően.
Ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk Asta és Morgan, Marco
pedig a tömegben tolakodva igyekezett utánuk. Közben a szicíliai
felnézett Tigris Grantra, s egészen hátborzongató volt az arckifejezése.
- Ahogy elnézem, szerintem Marconak sem kell magyarázni, milyen
egy profi bunyómeccs - mondta Dillon.
- A maga idejében Szicília félnehézsúlyú bajnoka volt felelte Morgan.
- Huszonkét meccs.
- Mennyit nyert meg?
- Mindet. Hármat pontozással, tizenkettőt kiütéssel, hetet
leléptetéssel.
- Komolyan? - kérdezte Dillon. - Akkor az eszembe vésem, hogy jó
lesz nem összefutni vele egy sötét éjszakán.
Marco megfordult, és ahogy odapillantott rá, valami megvillant a
szemében, de ebben a pillanatban egy tweed-öltönyös, kalapos kis
ember mászott be a ringbe, egy pár bokszkesztyűt hozott magával, és
kezével csendre intette a bámészkodókat.
- Nyilván akad itt néhány igazi sportember, akiknek ezennel
felajánlom a lehetőséget, hogy jó sok pénzt keressenek. - Azzal kivett
egy köteg bankjegyet a belső zsebéből. - Nos, barátaim, ötven font a
jutalma annak, aki kibír három menetet Tigris Grant ellen. Ötven font!
 Nem kellett sokáig várnia. Dillon látta, ahogy a ring túlsó oldalán két
tagbaszakadt fiatalember összesúg a Munrókkal. Az egyik levette a
kabátját, Rorynak adta, és a kötelek között bemászott a ringbe.
- Én vállalom - mondta, és a tömeg megéljenezte.
A kis ember felsegítette rá a bokszkesztyűt, miközben Tigris Grant a
sarokba hajította a köntösét a szorítósegédjének. A kis ember kiment a
ringből, elővett egy stopperórát az egyik zsebéből, és egy kis harangot a
másikból.
- Minden menet háromperces, kezdődhet a küzdelem.
A fiatalember harciasan nekitámadt Grantnek, a tömeg tombolt, Asta
pedig megfogta Dillon karját.
- Olyan izgalmas!
- Én inkább öldöklésnek nevezném - jegyezte meg Hannah
Bernstein.
És nagyjából igaza is volt, hiszen Grant könnyedén elhajolt a
cséphadarószerű ütések elől, aztán beugrott, és röviden, de roppant
erővel gyomron vágta az ellenfelét, aki összerogyott, és vonaglott
fájdalmában. A tömeg üvöltött, miközben Grant szorítósegédje és a kis
ember kivitte a szerencsétlen legényt a ringből.
A kicsi rögtön vissza is jött.
- Van még vállalkozó?
A másik fiú, aki a Munrókkal beszélgetett azelőtt, már mászott is be a
kötelek között.
- Most kicsinállak, te, ez a bátyám volt!
Grant rezzenéstelen arccal nézett maga elé, s amikor megszólalt a kis
harang, és a fiú nekirontott, ő egyet-kettőt szökdécselt, kivédve a vad
ütéseket, majd ugyanúgy kiütötte őt is, mint a bátyját.
A tömeg hörgött, Hannah pedig még jobban szörnyülködött.
- De hát ez borzasztó!
 - Lehetne még rosszabb is - mondta Dillon. - Grant fasírtot
csinálhatott volna belőlük, de nem tette. Rendes tőle.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Morgan mond valamit Marconak.
Hogy mit, azt a zaj miatt nem hallotta, de a szicíliai levetette a kabátját,
és már mászott is be a ringbe a kötelek között, egyetlen pillanattal
előzve meg Rory Munrót.
- Újabb sportember - mondta a kis ember, de a mosolya most
lehervadt egy kicsit, miközben feladta Marco kezére a bokszkesztyűt.
- Aha, most már nem olyan biztos a dolgában -jegyezte meg
Ferguson.
- Akar fogadni, tábornok? - kérdezte Morgan. - Mondjuk, száz
fontba.
- El fogod veszíteni - mondta Dillon Fergusonnak.
- Tudom én azt magamtól is, fiam. Sajnálom, Morgan, inkább nem.
A harangszóra Marco csak állt, az oldalán lógatva a kezét, s a tömeg
most egészen elcsendesedett. Grant meghajolt, cselezett, majd
villámgyorsan támadott.
Marco elképesztő gyorsasággal elhajolt, majd fordulásból bevitt két
gyors ütést Grant bordái közé, hogy a csattanásuk visszhangzott a
tömeg fölött. Grant feje fölcsapódott a fájdalomtól, mire Marco állon
vágta, de úgy, hogy szinte nem is volt íve az ütésnek. Grant összeesett,
mint egy zsák szén, s a tömeg döbbenten fölhördült.
A kis ember máris ott térdepelt mellette a szorítósegéddel együtt, és
próbálták életre kelteni, Marco pedig úgy rohangált föl-alá, mint egy
ideges állat.
- A pénzem, hol a pénzem? - vicsorgott, majd levette a jobb
kesztyűjét, és felemelte a kis embert. Az rémülten kapta elő a köteget a
zsebéből, és átadta Marconak.
Marco a szorító minden sarkában meglóbálta a pénzt a feje fölött.
 - Még valaki? - kiabálta.
Fütyülés és hurrogás hallatszott, ahogy a szorítósegéd kirángatta
Grantet a ringből, majd egy hang felsüvöltött:
- Majd én, te mocsok! - és Rory Munro mászott be a ringbe.
Marco odahajította neki a plusz pár bokszkesztyűt, Dillon pedig azt
mondta:
- Egy kocsmai verekedésben megállja a helyét, de most a vesztébe
rohan.
Rory nagy hévvel támadott, és be is kapta Marco első ütését, de
rögtön utána a szicíliai arcán csattant a kesztyűje. Marco cselezett,
majd újból bevitt egy horgot Rory oldalára, aki ezt az ütést is állta, és
újból Marco arcán csattant a kesztyűje, felhasítva a bőrt. Marco
hátraszökkent, az arcához érintette a kesztyűjét, és meglátta a vért.
Most már harag izzott a szemében, ahogy fejét leszegve támadott, és
megütötte Roryt a bordái között egyszer, kétszer, majd harmadszor is.
- Eltöri a csontjait, mire vége lesz - mondta Dillon.
Ferguson bólintott:
- És ez az őrült legény az istennek se akar összeesni.
Rory megtántorodott a vad fájdalomtól, Marco pedig fél kézzel
megtámasztotta a fejét, és többször egymás után megütötte az arcát. A
tömeg üvöltve tiltakozott a szabálytalan ütések ellen, de Marco, mit
sem törődve ezzel, hátraszökkent, és úgy méregette Roryt, mint aki az
utolsó, gyilkos ütést készül bevinni, miközben áldozata dülöngélve,
védtelenül állt előtte.
- Ó, Istenem, ne! - kiáltotta Hannah.
Dillon beugrott a ringbe a kötelek között, Marco és Rory közé lépett,
és először a szicíliai felé fordulva felemelte a tenyerét.
- Eleget kapott már.
Aztán megfordult, megtámasztotta Roryt, és a sarokba kísérte,
levette a kezéről a bokszkesztyűt, és a kötelek között lesegítette az
apjához, ahol készséges kezek fogadták.
- Ha harminc évvel fiatalabb lennék, magam verném szét ennek a
szemétnek a pofáját - mondta Munro gael nyelven.
- De nem fiatalabb.
Dillon megfordult, és ott állt Marcóval szemben, aki kesztyűs kezét a
csípőjére téve farkasszemet nézett vele.
- Mi van, ír kutya, neked is kéne? - kérdezte olaszul.
- Állok elébe - felelte Dillon ugyanazon a nyelven.
- Akkor vedd fel a kesztyűt.
- Minek? - rúgta ki Dillon a kesztyűt a ringből. - Ez vérre megy.
Szándékos hergelés volt ez, és Marco bekapta a horgot.
- Ezer örömmel.
- Ne, Dillon, ne! - kiáltotta Asta. - Meg fog ölni!
Légy mint a víz, ha lépsz, erre tanította Jüan Tao. Tökéletes
nyugalom, teljes uralom a teste fölött. Ez már nem bokszmeccs volt, és
Marco súlyos hibát követett el.
A szicíliai rárontott, és meglendítette az öklét, Dillon pedig oldalra
hajolt, majd bal térdből elrugaszkodva, fordulásból bevitt egy ütést
Marco oldalára, csavartan, ahogy Jüan Taótól tanulta. Marco
felüvöltött a fájdalomtól, Dillon pedig újból ugyanolyan ütést vitt be
neki, majd a hátát megcsavarva visszakézből, könyékkel beverte Marco
száját.
A tömeg üvöltött, miközben Dillon megfordult, és ki akart sétálni a
ringből, de Marco megdöbbentő ruganyossággal, bőszültként
utánavetette magát, s ahogy Dillon megfordult, állon vágta. Dillon a
kötélnek tántorodott az ütéstől, és elesett, Marco pedig a bordái közé
rúgott.
A tömeg már teljesen megvadult, Dillon pedig villámgyorsan odébb
gurult, és talpra ugrott.
- Az istenit, fiam, kezd elegem lenni belőled - mondta, és ahogy
Marco újból ütésre lendítette az öklét, elkapta a jobb csuklóját,
hátracsavarta a kezét, és fejjel előre átlendítette a köteleken, hogy a
szicíliai az arcán landolva Ferguson, Morgan és a két nő elé zuhant.
Marco a hátára gördült, de Dillon villámgyorsan átugrott a
köteleken, és a nyakára tette a lábát.
- Feküdj szépen, mint egy jó kutya, különben eltöröm a nyakad.
- Hagyd, Marco - mondta Morgan olaszul -, parancsolom! -
Odanyújtotta Marconak a kabátját, és Dillonhoz fordult. - Maga
figyelemre méltó ember, barátom.
- Igazi hős - lelkendezett Asta, és belekapaszkodott a karjába.
- Dehogy hős, egy megveszekedett őrült - mondta Ferguson. -
Menjünk a büfésátorba, Dillon, amondó volnék, ez után a kis affér után
igazán megérdemlünk egy italt. - Azzal megfordult, és megindultak
hármasban a zajongó emberek között, akik mindannyian igyekeztek
megveregetni Dillon vállát.
A sátorban viszonylag nyugalom volt, az emberek többsége inkább
élvezte a kinti kellemes időt. Ferguson a pulthoz ment, amely egy
hosszú, kecskelábú asztal volt. Dillon és Hannah leült az egyik
asztalhoz, és a főfelügyelő elővette a zsebkendőjét, és megvizezte az
asztalon lévő vizeskancsóban.
- Felhasadt az arca, Dillon. Azt hiszem, jobb lenne öszszevarratni.
- Majd meglátjuk. Egyelőre nem érzek semmit.
- Tartsa oda ezt a zsebkendőt egyelőre.
- Jobb, ha hagyom megszáradni. - Rágyújtott.
- Azzal meg szép lassan megöli magát.
- Maga egy fasiszta. Utána a piát tiltaná be, aztán meg a szexet. -
Elmosolyodott. - Nem maradna semmi.
 - Valahogy mindig úgy érzem, hogy maga meg akar halni - mondta
Hannah, de Dillon rendületlenül mosolygott.
Megjött Ferguson az italokkal.
- Skót whisky nekünk, gin-tonic magának, Hannah.
- Én inkább teát kérnék, és Dillonnak sem ártana egy csészével. -
Azzal felállt, és a pulthoz ment.
- Tudtam - mondta Ferguson. - Ha ez a lány egyszer férjhez megy, az
a fajta zsidó anya lesz, amelyikről annyit lehet olvasni; pálcával
irányítja a férjét, és mindenkinek ő mondja meg, mi a dolga.
- Ugyan már, tábornok, te nem haladsz a korral. Ha szeretnél egy kis
felvilágosítást, hát bőven akadnak olyan férfiak, akik sorban állnak
azért, hogy Hannah Bernstein irányítsa őket a pálcájával.
Ebben a pillanatban Asta jelent meg a bejáratnál, körülnézett,
meglátta őket, és egyenesen odament hozzájuk.
- Hát itt vannak.
Leült, Dillon pedig megkérdezte:
- Hol van Morgan?
- Marcót viszi az arisaigi kórházba. Úgy néz ki, hogy maga eltörte egy
bordáját.
- Én meg azt mondtam, hogy majd egyedül visszamegyek a kastélyba.
- Ez aztán a ragyogó újság - mondta Ferguson.
Hannah csatlakozott hozzájuk egy tálcával, amely csészékkel és két
teáskannával volt megrakva.
- Láttam, hogy jön - mondta Astának. - Hoztam magának is.
Hannah kitöltötte a teát, Asta pedig lerakta a csészéket az asztalra.
- Hát nem csodálatos volt Dillon?
- Szerintem nézőpont kérdése.
- Ugyan már, főfelügyelő, az a nyomorult maga kereste a bajt, és meg
is érdemelte mindenestől.
Hector Munro lépett be, és a pulthoz sétált. Nézték, ahogy fél üveg
whiskyt vesz, és indul is kifelé. Aztán meglátta őket, habozott, s végül
mégiscsak odament hozzájuk.
- Hölgyeim - mondta udvariasan, majd gael nyelven szólt Dillonhoz.
- Gondolom, most azt várja, hogy köszönetet mondjak magának.
- Nem igazán - felelte Dillon írül. - Hogy van Rory?
- Kemény a feje, de hiába, az a gazember alaposan kikészítette. -
Hirtelen elmosolyodott. - De azért maga is nagy gazember, Mr. Dillon.
- Ez gael nyelven volt? - kérdezte Asta, amikor Hector elballagott.
- Igen, én pedig írül beszéltem. A két nyelv nagyon hasonlít
egymáshoz.
- Talán megköszönte, hogy maga megmentette a fiát? kérdezte
Hannah.
Dillon elmosolyodott.
- Dehogy, nem köszönt ez meg semmit senkinek soha életében.
- Hát itt vannak - szólalt meg valaki mögöttük, s ahogy megfordultak,
Lady Katherine közeledett a tömegben, a botjára támaszkodott, a
másik karját meg Jeannie fogta.
- Drága asszonyom! - állt fel Ferguson. - De örülök, hogy láthatom,
ráadásul ebben a nagy tömegben!
Jeannie segített neki leülni.
- Tudják, ezek a népek itt elvárják, hogy ilyenkor tiszteletemet
tegyem a faluban - mondta Lady Katherine, majd Dillonhoz fordult. -
Láttam magát a távolból, már amenynyit abból a tömegből látni
lehetett. Mondhatom, csúnya egy munka volt, én ugyan nem nevezném
sportnak.
Uramisten, és mit művelt az arcával?!
 - Hát igen, asszonyom, de az övé még csúnyábban fest - mondta
Dillon.
Lady Katherine mosolyogva Fergusonhöz fordult.
- Most már igazán mennem kell, ennyi éppen elég volt ebből. De
tudja, gondolkoztam ám!
- Gondolkozott, Lady Katherine?
- Igen, a bibliáról. És valami az eszembe jutott. Benézhetnének
hazafelé menet, hogy megbeszéljük. - Azzal felkászálódott. - Gyere,
Jeannie, induljunk. Viszontlátásra, kedveseim!
Jeannie karjára támaszkodva lépegetett a tömegben, Hannah pedig
megszólalt:
- Csak nem előkerül a biblia?
- De bizony - mondta Ferguson. - Alig várom, hogy mit mond. Te mit
gondolsz, Dillon?
Dillon a homlokát ráncolva rágyújtott.
- Nem tudom, de ez akkor se lesz egyszerű móka. Nem hinném, hogy
azt mondja, nézzenek csak be az íróasztal harmadik Fiókjának a
hátuljába, vagy ilyesmi. - Kimérten bólintott. - Nem, olyasmi lesz ez,
amire még csak nem is gondoltunk.
- Mint ahogy Carl sem. - Asta Fergusonhöz fordult. - Én is jöhetek,
tábornok? Úgy szeretném látni, ahogy megelőzik Morgant!
Ferguson elmosolyodott.
- Hát persze, kedvesem, miért ne? Elvégre most már a mi oldalunkon
áll.
A Dillon vezette Rangé Roverben mentek a Loch Dhu kastélyhoz.
Mielőtt otthagyták a vásárt, Dillon bement az elsősegélynyújtó sátorba,
és most ragtapasz díszítette az arcát, bár a St. John’s mentősbrigád
ügyeletes ápolónője azt javasolta neki, hogy komolyabb orvosi
ellátásról is gondoskodjon.
 - Jól vagy, fiam? - kérdezte Ferguson, amikor kiszálltak a kocsiból a
cselédház előtt.
- Remekül, csak felejtsük el az egészet - mosolygott Dillon. - Ha nem
gondolok rá, nem fáj.
Ferguson bekopogott, és Jeannie kisvártatva ajtót nyitott nekik.
- Az úrnőm a nappaliban van.
Lady Katherine a tűz mellett ült egy széken, pléddel a térdén.
- Ah, hát megjöttek. Jöjjenek, üljenek le. Teát és süteményt, Jeannie,
és nyisd ki a teraszajtót. Idebent nagyon szorosan vagyunk.
- Igenis, Lady Katherine.
Mindenki leült, csak Dillon dőlt neki a zongorának, és rágyújtott.
- Ez jólesik - mondta.
- Adhat nekem is egyet azokból a rákrudakból, fiatalember, és adja
körbe azt az ezüstkeretes fényképet, amelyik a zongora végén van.
- Máris, asszonyom. - Dillon megkínálta Lady Katherine-t
cigarettával, majd elvette a fényképet a zongoráról.
A kép a második világháborúban készülhetett, egy fiatalasszonyt
ábrázolt RAF-os pilótadzsekiben és sisakban, amint egy Spitfire mellett
állt. Nyilvánvalóan Lady Katherine volt.
- Úgy néz ki, mint egy filmsztár azokban a régi háborús filmekben -
mondta, és továbbadta a fotót Fergusonnek.
A tábornok elmosolyodott.
- Bámulatos, Lady Katherine, valóban bámulatos. - Azzal odaadta a
képett Hannahnak és Astának, akik egymás mellett ültek a díványon.
- Igen, azok voltak a nagy napok. Gondolják csak el, megkaptam a
brit birodalmi rendet. És ahogy meséltem maguknak tegnap este,
felidéződött bennem minden. Aztán erről gondolkodtam ma hajnalban,
nem tudtam aludni ugyanis. Mennyi különleges élmény, mennyi bátor
aszszony, és hányan meghaltak közülük, és aztán hirtelen eszembe
jutott egy meglehetősen különös eset. Egy Betty Keith-Jopp nevű
csodálatos pilóta egy Barracudát vitt Skócia felett, amikor viharba
került. A Forth deltájába esett, és negyvenlábnyit süllyedt. Aztán csak
sikerült kiszállnia és a felszínre evickélnie. Egy halászhajó szedte fel.
- Roppant érdekes - mondta Ferguson -, de mi köze ennek a
bibliához?
Lady Katherine türelmesen válaszolt.
- Csak annyi, hogy erről jutott eszembe az a Lysander, amely a Loch
Dhuba esett, amikor le akart szállni az Ardmurchanon. Az a gép hozta
ugyanis a fivérem holmiját.
- Úgy emlékszem, negyvenhat márciusa volt. Tudják, a fivérem ott
Indiában, abban a szörnyű repülőgép-szerencsétlenségben az
agysérülése mellett még súlyos égési sérüléseket is szenvedett a jobb
karján és kezén, úgyhogy amikor úgy gondolták, hogy már elég erős,
átszállították egy East Grmstead nevű helyre.
- Nocsak, arról már én is hallottam - mondta Ferguson.
- Egy bizonyos Archibald Mclndoe hozta létre. Sok repülős
szenvedett súlyos égési sérüléseket, és ő plasztikai műtéttel hozta
rendbe őket. Ez volt a szakterülete.
- Csodálatos ember - mondta Lady Katherine. - És a betegei nem
mind repülősök voltak. A fivérem, például.
- És aztán? - kérdezte Dillon.
- Iannak rosszabbodott az állapota, és újabb agyműtét vált
szükségessé. Jack Tanner továbbra is vele volt mint a tisztiszolgája.
Egyszóval már lemondtak róla, és minden percben várták a halálát.
- És? - kérdezte Ferguson.
- Nos, a fivéremet éppen akkor meglátogatta egy repülős tiszt, aki
korábban néhány hónapig a betegtársa volt, de újból szolgálatba állt.
Repülő alezredes volt, és Keith Smithnek hívták. Úgy tudom, később
nagyon magas rangot ért el. Kiderült, hogy rábíztak egy RAF-légibázist
a Külső-Hebridákon, Stornaway szigetén, és egy Lysanderen kellett
odarepülnie úgy, hogy ő maga a pilóta.
- Egy Lysanderen? - kérdezte Asta. - Miféle gép volt az?
- Magas monoplán volt, magam is jó néhányszor repültem vele.
Néhány utas is elfért benne. Egészen kicsi hely elég volt neki, hogy fel-
és leszálljon.
Ferguson nagy nehezen visszafojtotta a türelmetlenségét. - Értem, de
hogy jön a képbe Smith repülő alezredes? - Nos, ha egyszer
Stornawayre repült, egyenesen fölöttünk vezetett az útja, és akkor a
RAF még használta az Ardmurchan repülőteret. Mivel úgy tűnt, hogy a
fivérem meg fog halni, azt mondta JackTannernek, ha összerakja Ian
holmiját, ő magával viszi, leszáll Ardmurchanban, és lerakja. Aztán
üzemanyagot vesz fel, és röpül tovább Stornawayre.
- Uramisten - sóhajtott fel Hannah Bernstein. - Most már értem az
egészet.
Lady Katherine folytatta.
- Akkor én éppen itthon voltam, szabadságon. Szörnyű rossz idő volt,
villámlott, alacsonyan álltak a felhők. Nem láttam, hogyan történt, úgy
értem, az egész egy pillanat műve volt. Ahogy a Lysander a folyó fölött
repülve leszálláshoz készült, elvesztette az egyik motorját, és
lezuhant. Úgy süllyedt el, mint egy kő, de Smith ki tudott szállni a gumi
mentőcsónakjával együtt.
Csönd lett, majd Asta szólalt meg.
- Most már értem. Amikor Tanner Tony Jacksonnal beszélt az
Irgalmas Asszonyunk kórházban, azt mondta neki, hazaküldte a laird
minden holmiját, mert úgy gondolta, hogy meg fog halni.
- ÉsJackson megkérdezte, hogy akkor a biblia is visszakerült-e Loch
Dhuba - vetette közbe Dillon.
- Tanner pedig azt felelte: “Úgy is mondhatjuk”, majd Jackson
szerint elnevette magát. - Hannah kimérten bólintott. - Igen, ez rögtön
szöget ütött a fejembe.
- Nos, most már bizonyára mindent tudunk. - Ferguson Lady
Katherine-hez fordult.
- Nem próbálták aztán kiemelni?
- Nem volt felszerelés hozzá. Keith Smith természetesen
meglátogatott, nagyon kedves ember. Bár valamit nem értettem. Nem
repült soha vadászgépen vagy bombázón. Viccelődött, hogy szállító
pilóta, de a kitüntetései! Volt egy DSO-ja és két DFC-je. Gyakran
gondolkoztam rajta, hogy ez meg hogy lehet. Egyszóval a Lysander ott
maradt lent. A pozícióját, igaz, megállapította, meg ilyesmi, legalábbis
ezt mondta nekem. - Elmosolyodott. - Hát ez a helyzet. Szegény öreg
Ian bibliája ott van lent a tó fenekén az egyik bőröndben, persze, ha
egyáltalán maradt még belőle valami. Most akkor igyunk egy kis teát.
- Már elég idejét elraboltuk, drága asszonyom - mondta Ferguson.
- Badarság, ragaszkodom hozzá. - És csengetett Jeannie-nek.
Ferguson a fejével intett Dillonnak, és a teraszajtóhoz ment, Dillon
pedig követte.
- Most nincs vesztegetni való időnk - mondta Ferguson kint a
teraszon. - Iderendelem a Leart, és te meg a főfelügyelő lementek
Londonba, és ellenőrzitek a RAF korabeli papírjait.
Dillon a karjára tette a kezét, és összeráncolta a homlokát, s ahogy
Ferguson megfordult, ő is meglátta Angust a fal mellett, levágott
repkénnyel a lábánál, metszőollóval a kezében.
- Angus, maga az!? - kérdezte Ferguson. - Régóta itt van?
- Csak metszegettem egy csöppet, uram. De már készen is vagyok. -
Gyorsan felnyalábolta és a talicskájába dobta a repkényt, és már tolta is
el onnan.
Hannah jelent meg a nyitott ajtóban, Astával a vállánál.
- Úgy gondolják, kihallgattak bennünket? - kérdezte Hannah.
 - Pontosan - mondta Dillon. - Ezért volt itt ez a nyavalyás. Most megy
egyenesen Morganhez.
- Kétségtelen. - Ferguson Astához fordult. - Ha találkozik Morgannel,
azzal kell lefednie magát, hogy elmesél neki mindent. Ez meg fogja
erősíteni a helyzetét. Érti, ugye?
- Igen - bólintott Asta.
- Jól van. - Az órájára nézett. - Három óra. Ha most kapcsolatba
lépek az irodával, rögtön útnak indítják a készültségi Leart. A légi
irányításnál elsőbbséget élvezünk, úgyhogy nem lehet késedelem. -
Megvonta a vállát. - Legkésőbb ötre itt kell lennie. Aztán rögtön
indulhat is vissza Londonba.
- És aztán? - kérdezte Dillon.
- Ellenőrzitek a RAF okmányait, és megpróbáljátok kideríteni a
Lysander pontos pozícióját. És persze felszerelést is szereztek a
kutatáshoz. - Elmosolyodott. - Úgy néz ki, megint szükség lesz a
búvártudományodra, Dillon.
- Én is úgy látom - felelte Dillon.
Ferguson megfordult, és bement, aztán hallották, hogy azt mondja:
- Drága asszonyom, használhatnám a telefonját?
 Tizenkettedik fejezet

Astának jó két órát kellett várnia, mire a Shogun megállt a kastély

előtt, és kiszállt belőle Morgan Marcóval. A szicíliai arcát féloldalt kötés
és tapasz fedte. Angus a ház mellett csellengett, és amint Morgan és
Marco elindultak fölfelé a lépcsőn, máris szaladt hozzájuk. Egészen
hosszú ideig beszélgettek, majd Morgan elővette a tárcáját, és odaadott
neki néhány bankjegyet. Aztán mentek tovább Marcóval föl a lépcsőn,
Asta pedig visszahúzódott a dolgozószobába, és leült a tűz mellé.
Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó és belépett Morgan,
felugrott és odaszaladt hozzá.
- Hála Istennek, hogy itt vagy végre. Marco jól van?
- Megröntgenezték. Két bordája megrepedt, de csak
hajszálrepedések, az arcát meg összeöltötték.
- Alighanem Dillon arcát is össze kell varrni - mondta Asta.
- Találkoztál vele?
- Mindannyiukkal, Carl. Lady Katherine meghívott bennünket teázni,
és szenzációs dolgot mesélt.
- Valóban? - kérdezte Morgan, és elővett egy szivart. - Mi volt az?
Amikor Asta elhallgatott, Morgan az ablakhoz ment, majd vissza.
- Megvan, meg kell hogy legyen!
- És most mit fogsz csinálni?
- Várok, drágám, hadd végezzék el ők a munka nehezét. Dillon kiváló
búvár, emlékszel? Ha sikerül meghatározniuk a gép pozícióját, lemerül,
és felhozza, amit talál.
- És aztán?
- Elvesszük tőlük. A Citation ott vár majd az Ardmurchanon,
úgyhogy gyorsan el is pucolunk innen.
 - És azt hiszed, Dillon és Ferguson csak áll majd tátott szájjal, és
hagyja, hogy elvedd tőlük a bibliát?
- Elintézem én azt, Asta.
A tó másik oldaláról hallották, ahogy egy gép felszáll, és éppen
időben léptek ki a teraszra, hogy lássák a Leart a távolban, amint a kora
esti égbe emelkedik.
- Ott mennek. - Morgan elmosolyodott, és Asta vállára tette a kezét. -
Jó előérzeteim vannak, Asta. Sikerülni fog.
- De lehet, hogy már semmi sem maradt abból a papírból - mondta
Asta. - Egyszerűen szétázott ott lent a vízben.
- Igaz… De mégse hinném… Hiszen bent van a bibliában. -
Elmosolyodott. - Bízzál bennem!
A Learben Dillon az utastér egyik oldalára ült, szemben Hannah-val.
- Izgalmas, mi? - kérdezte. - Soha egy percnyi nyugalom.
- Rosszabb, mint a Scotland Yard - felelte Hannah.
Dillon kivett a bárdobozból egy miniatűr whiskyt, kitöltötte egy
műanyag pohárba, és vizet öntött hozzá. - Az otthon minden kényelme.
- A tiszta víz jobbat tenne magának, Dillon, különösen ilyen
magasságban, egy repülőgépen.
- Hát nem szörnyű? - kérdezte Dillon. - Sohasem tudom azt tenni,
amit kell.
Hannah hátradőlt.
- És most mi lesz?
- Kiderítjük, amit csak lehet, annak a Lysandernek a lezuhanásáról
meg ilyesmi.
- Az akkori RAF-os iratokat nem lesz könnyű megszerezni.
- Miért, létezett akkor repülési minisztérium, amelyik ma a védelmi
minisztériumhoz tartozik, az meg éppen hogy a munkahelye, úgyhogy
ha maga nem tudja megszerezni, akkor ki tudja? - Elmosolyodott. - A
hatalom, Hannah Bernstein, minden ezen áll vagy bukik. Úgyhogy az a
legjobb, ha rögtön fogja a telefont, és megzargatja őket az információs
központban.
- Nem, az csak a második lesz - mondta Hannah, és a telefonért
nyúlt. - Előbb az arcát hozatjuk rendbe.
- Istenem, segíts - mondta Dillon. - Van végre édesanyám. - Azzal
karba fonta a kezét, és lehunyta a szemét.
Olyan erős hátszelük volt, hogy egy óra húsz perc alatt meg is
érkeztek a Gatwickre, majd alig egy órával ezután, hét harminc körül
Dillon a hátán feküdt egy kis műtőben, a Londoni Klinikán, Henry
Bellamy professzor pedig mellette ült, és az arcán lévő sebet öltögette
össze.
- Nem fáj? - kérdezte.
- Nem érzek semmit - felelte Dillon.
- A fenébe is, pedig éreznie kellene. - Bellamy beledobta a tűket a
tálba, amit az ápolónő tartott oda neki. - A legmagasabb szintű sebészi
munka, a lehető legjobb, ami tőlem telik, még tanulmányt is írtam az
esetről. A Lancetben jelent meg.
- Csodálatos - mondta Dillon. - Egyszóval megörökített az utókor
számára.
- Ne hülyéskedjen. - Bellamy tamponnal megtörölgette a varratok
vonalát, majd hosszú tapaszt tett rá. - Én összeszerelem a roncsaiból,
erre fogja magát, és öngyilkosságot akar elkövetni.
Dillon leszökkent az ágyról, és a dzsekijéért nyúlt.
- Most már jól vagyok. Maga egy átkozott orvoszseni, ennyi az egész.
- Hízelgéssel nem megy semmire; fizesse csak ki a számlát, és ha van
kedve elmesélni csodás felépülésének titkát, szívesen meghallgatnám.
Kimentek a folyosóra, ahol Hannah Bernstein várta őket. - Hat öltés,
főfelügyelő, ez bizony elcsúfítja a mi szépfiúnkat.
- Azt hiszi, ez őt érdekli egy csöppet is? - kérdezte Dillon.
Hannah megigazította Dillon felálló gallérját.
- Vedeli az ír whiskyt, és túl sokat dohányzik, professzor úr, hát
mihez kezdjek vele?
- Azt elfelejtette, hogy még kártyázom is - tette hozzá Dillon.
Bellamy hangosan felnevetett.
- Nyomás kifelé innen, gazfickó, nekem dolgom van! - Azzal faképnél
hagyta őket.
A védelmi minisztérium információs központjában dolgozó éjszakai
ügyeletesnek rendszerint nem sok munkája akadt. Ötven év körüli,
anyás külsejű özvegyasszony volt, Tina Gauntnak hívták, a férje
őrmester volt a hadseregben, de meghalt az Öböl-háborúban. Igazán
kedves volt Dillonhoz, megnézte a bizalmas anyagát, és bár az IRA-s
múltja kicsit megrémítette, titokban kellemes izgalom töltötte el.
- A második világháborús és a közvetlenül a háború utáni RAF-
anyagokat a Hurlingham-pincékben lehet megtalálni, ahogy mi
nevezzük őket, de azok kint vannak Sussexben. Természetesen van
számítógépes adattárunk is, de az inkább csak az alapvető
koordinátákat tartalmazza. Nem hiszem, hogy tudok segíteni.
- Ugyan már, ezt úgysem hiszem el egy ilyen kedves asszonytól -
mondta Dillon.
- Hát nem szörnyű ember, főfelügyelő? - kérdezte Tina Gaunt.
- A legrosszabb ember a világon - felelte Hannah. - Akkor kezdjük a
szolgálati anyagokkal. Keith Smith repülő alezredes.
- Jól van, nézzük meg. - Ujjai lazán ugráltak a billentyűkön, s közben
a képernyőt nézte, majd megállt, és öszszeráncolta a homlokát. - Smith
repülő alezredes, DSO, DFC, Hadiékítmény, Becsületrend. Ejha, egy
igazi nagykutya. - Aztán megcsóválta a fejét. - Nem értem. Az apám
bombázópilóta volt a háborúban, engem pedig amúgy hobbiból mindig
is érdekeltek a brit csata nagy pilótái, a hősök, de erről a Smithről
sohasem hallottam.
- Hát nem furcsa? - kérdezte Hannah.
Tina Gaunt tovább próbálkozott, majd hátradőlt a székén.
- És ami még furcsább, titkos az anyaga. Csak a rangja és a
kitüntetései vannak itt, de semmi más.
Hannah Dillonra pillantott.
- Mi a véleménye?
- Maga a zsaru, csináljon valamit.
Hannah felsóhajtott.
- Redben. Telefonálok a tábornoknak. - Azzal kiment.
Tina Gaunt a fülénél tartott kagylóval állt, és bólogatott.
- Rendben, tábornok, megteszem, de gondoskodjon róla, hogy ne
lehessen bajom belőle. - Letette a kagylót. - A tábornok biztosított róla,
hogy holnap reggelre az asztalomon lesz a védelmi miniszter által aláírt
felhatalmazás. Így aztán beleegyeztem, hogy meggyorsítjuk a dolgot.
- Remek - mondta Dillon -, akkor munkára fel!
Tina Gaunt a számítógépéhez ült, de nem sokkal később megint
hátradőlt, és a homlokát ráncolta.
- Most meg a KME-hez irányított az adatbank.
- KME? Az meg mi? - kérdezte Hannah.
- Különleges Műveletek Egysége - mondta Dillon. - A Brit Hírszerzés
hozta létre Churchill utasítására, az európai ellenállás és földalatti
mozgalom koordinálása céljából.
- Hogy lángba borítsa Európát, ahogy ő mondta - tette hozzá Tina
Gaunt, és újból nyomogatni kezdte a billentyűket. - Na, most már
minden világos.
 - Akkor ki vele! - sürgette Dillon.
- Volt egy osztag Tempsfordban, a 138-as Különleges Szolgálat.
Holdfény Osztagnak nevezték, és szupertitkos volt. Még a pilóták
feleségei is úgy tudták, hogy a férjük csak szállítógépeken repül.
- És mit csináltak?
- Nos, feketére festett hallfax bombázókkal repültek
Franciaországba, és ejtőernyős ügynököket dobtak le. Volt, hogy
Lysanderrel vitték őket.
- Úgy érti, le- és felszálltak a megszállt területeken? kérdezte
Hannah.
- Ó, igen, igazi hősök voltak.
- Most akkor tudjuk, miért kapta Smith repülő alezredes azokat a
kitüntetéseket - mondta Dillon. - És mikor halt meg?
Tina újból a képernyőjét nézte.
- Az nincs itt. Kilencszázhúszban született. Tizennyolc éves korában,
kilencszázharmincnyolcban lett a RAF pilótája. Repülő marsallként
vonult nyugalomba hetvenkettőben. Lovaggá ütötték.
- A mindenit - mondta Dillon. - És a címe megvan?
Tina újból próbálkozott, majd hátradőlt.
- Nincs meg a lakáscíme, és amint mondtam, itt korlátozott az
információ. Ha többet akarnak tudni, holnap körülnézhetnek a
Hurlingham-pincékben.
- A fenébe - mondta Dillon. - Újabb időpazarlás. - Elmosolyodott. -
De annyi baj legyen, maga jó munkát végzett, kedvesem, az Isten áldja
meg érte!
Azzal az ajtó felé fordult, Hannah pedig megszólalt:
- Eszembe jutott valami, Tina, hallott arról a helyről East
Grinsteadben, ahol a háború alatt az égési sérülteket gyógyították?
- De hiszen az megvan még, főfelügyelő, a Viktória Királynő Kórház.
Vannak olyan háborús sérültek, akik minden évben visszajárnak
vizsgálatra és további kezelésre.
- Miért?
- Smitht is ott kezelték. Megégett a keze.
- Hát, a telefonszámot meg tudom adni. - Tina előhívta az adatot a
számítógépből, majd leírta a számot egy darab papírra, és odaadta
Hannah-nak.
- Az Isten fizesse meg - mondta Hannah, és Dillon nyomában
kiment.
Hannah Ferguson csöndes irodájában ült az íróasztal sarkán, a
füléhez tartva a telefonkagylót, és várt. Végül megkapta a választ.
- Megvan. Sir Keith Smith repülő marsall - mondta egy hang. - Igen,
júniusban járt nálunk az éves felülvizsgálaton.
- Remek, és megvan a lakáscíme? - Hannah jegyezni kezdett. - Ezer
köszönet. - Dillonhoz fordult. - Képzelje, Hampstead Village-ben lakik.
- Minden szál összefut. - Dillon az órájára pillantott. - Majdnem fél
tíz. Ma már nem háborgathatjuk az öreget. Majd reggel elkapjuk.
Menjünk, harapjunk valamit.
A Dorchester zongorás bárjában ültek, pezsgőt ittak, és egy pincérnő
rántottat és füstölt lazacot hozott.
- Maga így szokott harapni valamit? - kérdezte Hannah.
- Miért ne a legjobbat kérné az ember, ha egyszer megteheti? Ez a
gondolat tartotta bennem a lelket, amikor a brit kommandósok
mellékutcákon és csatornákon át kergettek a belfasti Bogside-on.
- Ne kezdje megint, Dillon! Tudni sem akarok erről! - Evett egy
keveset a füstölt lazacból. - Mit gondol, hogyan boldogulunk holnap a
derék marsallal?
- Szerintem nem lesz gond vele. Aki annyi kitüntetést tudott
összeszedni, és olyan magasra emelkedett, mint ő, az nem lehet
közönséges fickó. Az a gyanúm, hogy mindenre tökéletesen emlékszik.
- Hát, holnap reggel megtudjuk. - A pincérnő hozta a kávét, Hannah
pedig elővette a jegyzetfüzetét. - Sorolja fel, hogy milyen
búvárfelszerelésre lesz szüksége, és holnap először is leadom az
igénylést az irodában.
- Rendben, írja. Az anyagbeszerzők tudni fogják, mi micsoda. Egy
maszk, nejlon búvárruha, középméretű, csuklyával, mert hideg lesz
odalent. Kesztyű, uszony, négynehezékes öv tizenkét fonttal a
zsebekben, egy regulator, felhajtóerő-ellenőrző műszer, és fél tucat üres
oxigéntartály.
- Üresét?
- Igen, elég magasan fogunk repülni. Kérjen egy hordozható
Jackson-kompresszort is, az elektromos fajtát. Azzal fogom megtölteni
a palackokat, meg Orca búvárkomputerrel.
- Még valami?
- Háromszáz láb hosszú nejlonkötél, karabinerek, két víz alatti
lámpa, és egy nagy kés. Ennyi elég is lesz. Ó, és még két Sterling
géppisztoly, a hangtompítós fajta. - Elmosolyodott. - Hogy elriasszuk a
többi hajórablót.
Hannah a kézitáskájába tette a noteszét.
- Jó, most akkor mehetek? Holnap nagy napunk lesz.
- Persze. - Elindultak az ajtó felé, és a pultnál megálltak fizetni. Kint
az előcsarnokban Dillon megérdezte: - Nincs kedve benézni útközben a
Stable Mews-ra?
- Nem, Dillon, most leginkább arra vágyom, hogy meglepjem az
édesanyámat.
Ferguson sofőrje a járda mellé kormányozta a Daimlert, a főportás
pedig kinyitotta az ajtót Hannah-nak.
- Ez igazán csodálatos - mondta Dillon. - Látszik, milyen szerető lélek
maga.
- Fogja be, Dillon! - mondta Hannah, és a Daimler elhajtott.
- Taxit, uram?
- Nem, köszönöm, gyalog megyek - mondta Dillon, majd rágyújtott,
és elindult.
A ház egy csöndes kis utcában volt, nem messze Hampstead
Heathtől. Még csak fél tíz volt másnap délelőtt, amikor Dillon és
Hannah megérkezett Ferguson Daimlerjén.
A sofőr leparkolt az utcában, ők pedig bementek egy magas falban
lévő kis kapun, majd átsétáltak a kis udvaron a viktoriánus ház
ajtajához. Szemerkélt az eső.
- Milyen kellemes hely - mondta Hannah, és becsöngetett.
Kisvártatva egy középkorú, fekete bőrű asszony nyitott ajtót.
- Tessék, miben segíthetek? - kérdezte nyugat-indiai akcentussal.
- A védelmi minisztériumból jöttünk - mondta Hannah. - Tudom,
hogy korán van még, de nagyon szeretnénk beszélni Sir Keithszel, ha
lehetséges.
- Neki ugyan nincs korán - mosolygott az asszony. - Már egy órája
kint van a kertben.
- Ebben az esőben? - kérdezte Dillon.
- Nincs, ami őt visszatarthatná, a kert a mindene. Erre, mutatom az
utat. - Egy kövezett ösvényen megkerülték a sarkot, és a hátsó kertbe
mentek. - Sir Keith, látogatói vannak.
Azzal otthagyta őket, Hannah és Dillon pedig egy kis teraszhoz ment,
amelynek nyitva volt az ajtaja. A gyep másik oldalán egy kis ember állt
anorákban és régi panamakalapban. A rózsabokrokat metszette.
Megfordult, éles, kék szeme volt, és napbarnította, még mindig
kellemes arca.
- Jó reggelt, miben segíthetek? -jött oda hozzájuk.
 Hannah elővette az igazolványát, és megmutatta neki.
- Hannah Bernstein főfelügyelő vagyok, Charles Ferguson tábornok
asszisztense a védelmi minisztériumból.
- Az én nevem pedig Dillon, Sean Dillon - nyújtotta a kezét az ír. -
Ugyanott dolgozom én is.
- Értem - bólintott a marsall. - Tudom, hogy mivel foglalkozik
Ferguson tábornok. A nyugalmazásom után öt éven át dolgoztam az
egyesített biztonsági bizottságban. Netán valamilyen nemzetbiztonsági
ügyről van szó?
- Ahogy mondja, Sir Keith - felelte Hannah.
- De olyan ügyről, amely igen régre nyúlik vissza - tette hozzá Dillon.
- Abba az időbe, amikor maga egy Lysanderrel lezuhant a Loch Dhuba
a skót felföldön negyvennégyben.
- No, az valóban régen volt - mondta az öreg meglepetten. - Jöjjenek
be, Mary főz nekünk egy teát, és megbeszélhetjük a dolgot. - Azzal
elindult befelé a teraszajtón.
- De régen is volt! - mondta Sir Keith. A házvezetőnője behozta a teát
egy tálcán. - Köszönöm, Mary, majd mi kitöltjük.
- Majd én, ha szabad - mondta Hannah.
- Persze, kedvesem. Tehát pontosan mire is kíváncsiak?
- Maga találkozott egy bizonyos Ian Campbell őrnaggyal az East
Grinstead-i égési osztályon - mondta Dillon.
- Úgy van. - Sir Keith feltartotta a kezét. A bőre világos és fényes volt,
és a bal kezén hiányzott a középső ujja. - Egy ME262-es intézett el, ez
volt az a sugárhajtású vadászgép, amellyel a németek annyi bajt
okoztak a háború vége felé. Negyvennégy februárjában történt. Kilőttek
Eszak-Franciaország fölött. Tudják, egy Lysanderrel semmi esélyem
nem volt.
- Igen, megnéztük az anyagát a védelmi minisztériumban - mondta
Dillon. - És láttuk, hogy a KME-nél is dolgozott. Persze, ez nem ment
egy kis protekció nélkül. Maga még mindig titkosítva van.
- Na ne mondja! A mindenit! - Elvette a teáscsészét Hannah kezéből,
és felnevetett.
- Ian Campbell nővérén keresztüljutottunk el magához - mondta
Hannah. - Emlékszik, ugye, Lady Katherine Rose-nak hívják.
- Uramatyám, hát még él? Kiseges, azaz kisegítő pilóta volt a
háborúban. Csodálatos asszony.
- Igen, ott él ma is fent a Loch Dhu birtokon - mondta Dillon. - Ő
mesélte nekünk, hogy maga lezuhant egy Lysanderrel a Loch Dhuba.
- Igen, negyvenhat márciusában történt. Az új állomáshelyemre
tartottam, Stornawayre, és megpróbáltam leszállni abban a borzalmas
időben az Ardmurchanon, de az egyik motorom lefulladt az
ereszkedésnél. Szerencsém volt, hogy ki tudtam szállni. A gép szinte
rögtön elsülylyedt. - Cukrot kanalazott a teájába. - De miért érdekli ez
magukat?
- Emlékszik, hogy amikor egyszer ellátogatott East Grinsteadbe, Ian
Campbell már a halálán volt? - kérdezte Hannah.
- Úgy van, bár azt hallottam, hogy később mégis felépült.
- Maga azt mondta a tisztiszolgájának, hogy éppen indul
Stornawayre, és felajánlotta, hogy elviszi a laird holmiját, és lerakja az
Ardmurchanon.
- Igen, két bőrönd volt az egész, hiszen éppen ezért j akartam
leszállni. - Kissé értetlenül nézett rájuk. - De hát miért érdekes ez az
egész?
- Volt valami életbevágóan fontos az egyik bőröndben felelte
Hannah. - Olyasmi, ami a nemzet biztonságát érinti.
- Szent Isten, mi a csuda lehetett az?!
Hannah habozott.
 - Nos, Sir Keith, ez szigorúan titkos. Személyesen a miniszterelnöktől
kaptuk a parancsot az ügy elintézésére.
- Hát, ha Ferguson vezeti az akciót, ez természetes.
Dillon Hannah-hoz fordult.
- Jesszusom, leány, ez az ember megkapta az összes létező
kitüntetést, a királynő lovaggá ütötte, és marsallként nyugalmazták. Ha
ő nem tud titkot tartani, akkor ki tud?
- Jó, igaza van - mondta Hannah. - Hát persze. - Azzal újból Sir
Keithhez fordult. - Amit mondunk, szigorúan bizalmas.
- A szavam rá.
És Hannah elmesélt neki mindent a csungkingi egyezményről.
Sir Keith egy íróasztal alsó fiókjában keresgélt, aztán előhúzott egy
régi kartondossziét meg egy összehajtogatott térképet, és az
ebédlőasztalhoz vitte.
- A dossziéban az eredeti baleseti jelentés másolata
van. Meghallgatás is lett volna, mindig van, de engem teljes mértékben
mentesítettek.
- Felemelte a kezét. - A kezem állapota soha nem akadályozott meg
abban, hogy repüljek.
- És a térkép? - kérdezte Dillon.
- Nézze csak meg, a terület katonai térképe. Nagy léptékű, amint
látja. - Azzal kihajtogatta a térképet. - Ott volt a Loch Dhu, a kastély, az
Ardmurchan vadászlak. - Gondosan bejelöltem a pontos helyet, ahol a
Lysander elsüllyedt. Látja a piros vonalat a vadászlak kis mólójától? Ott
zuhantam a vízbe.
Dillon végighúzta az ujját a vonalon.
- Ez elég egyértelműnek látszik.
- Százhúsz yardnyira délre a mólótól. Az X jelzi a pontos helyet, és a
tévedés ki van zárva, mert a fiúk a bázisról kiemelték a törzs egy
darabját horgonykötéllel.
- Milyen mélyen van? - kérdezte Dillon.
- Körülbelül kilencven láb. A repülési minisztérium úgy döntött,
nincs értelme a kiemelésével próbálkozni. Különleges felszerelést
kellett volna odaszállítani, a háborúnak meg úgyis vége volt. Sok gépet
kiselejteztek, hát minek törték volna magukat emiatt? Más lett volna
persze a helyzet, ha van odalent valami értékes dolog.
- És volt is, csak senki nem tudott róla - mondta Hannah.
- Hát igen, ez a dolog iróniája. - Dillonhoz fordult. - Gondolom, maga
megpróbálja felhozni.
- Igen, tapasztalt búvár vagyok. Lemegyek, és megnézem, mi van ott.
- Én a maga helyében nem táplálnék túlzott reményeket ennyi év
után. A térképet kéri?
- Igen, ha szabad. Gondoskodom róla, hogy visszakapja.
- Elég idejét raboltuk már el - mondta Hannah. - Maga igazán
segítőkész volt.
- En örülök, hogy segíthettem. Kikísérem magukat. - Az ajtóhoz
kísérte őket. - Bocsássa meg ezt egy magamfajta vénembernek,
kedvesem - mondta Hannah-nak -, de meg kell mondanom, hogy a
rendőrség sokat szépült az én időm óta.
Hannah hirtelen egy puszit nyomott az arcára.
- Megtiszteltetés, hogy találkozhattam magával.
- Sok szerencsét mindkettejüknek ehhez a Morgan fiúhoz. Ne hagyja,
hogy meglógjon, Dillon, és adja át az üdvözletemet Fergusonnek.
- Átadom - mondta Dillon, és elindult lefelé az ösvényen.
- Még valami, Dillon - szólt utánuk Sir Keith, amikor a kapuhoz
értek.
- Igen?
 - Ha még megvannak, akkor nem két bőröndöt talál majd odalent,
hanem hármat. Az egyik az enyém. Negyvenhét év után nem sok
mindenre számíthat az ember, de jó móka lenne, ha visszakaphatnám.
- Gondoskodom róla, hogy megkapja - mondta Dillon, és kimentek a
kapun.
Beszálltak a Daimler hátsó ülésére.
- Milyen elragadó ember! - mondta Hannah.
- Hát igen, ma már nem terem ilyen - mondta Dillon.
- És most hova?
- Lambethbe, egy búvárfelszerelést árusító boltba.
Megkapták a rendelést, és a boltvezető azt mondta, délre összeállítja.
Szeretné, ha maga ellenőrizné, mielőtt elküldi a Gatwickre.
- És a két Sterling, amit kértem?
- A csomagtartóban. A minisztérium fegyvermestere adta ide ma
reggel, mielőtt felvettem magát.
- Micsoda lány! - mondta Dillon. - Akkor indulás.
A lambethi áruház tele volt zsúfolva a legkülönfélébb
búvárfelszerelésekkel. A boltvezető, akit Speke-nek hívtak, személyesen
intézkedett, és Dillonnal együtt végignézte a listát, minden egyes
darabot ellenőrizve közben.
- Ez szörnyű soknak tűnik - mondta Hannah. - Valóban szüksége van
erre az egészre? Ez például micsoda?
Egy sárga műszert emelt fel, az Orcát.
- Ez a mentőkötelem, leány, egy búvárkomputer, amely megmondja,
milyen mélyen vagyok, mennyi ideje vagyok lent, és mennyi időm van
még. Még arra is figyelmeztet, ha túl gyorsan jövök felfelé.
- Értem.
- Ugyanúgy szükségem van rá, mint erre. - A súlyos, narancssárga és
zöld színű nejlon búvárruhát emelte fel. - Nagyon hideg és nagyon sötét
lesz odalent. Ez nem a Karib-tenger.
- Ami a fényt illeti, Mr. Dillon - mondta Speke. - Itt van a két lámpa,
amit kért. A Királyi Flotta új, halogénes típusát választottam. Kétszer
akkora a fényereje.
- Remek - mondta Dillon. - Akkor hát megvolnánk. Vitesse az egészet
a Gatwickre, amilyen gyorsan csak lehet.
- Az legalább két órába telik, uram, de lehet, hogy háromba.
- Csak igyekezzen - mondta Hannah.
Amikor beszálltak a Daimlerbe, Dillon megkérdezte:
- Mit gondol, mikor szállhatunk fel?
- Három óra körül - felelte Hannah.
- Remek - fogta meg Dillon a lány kezét. - Akkor most mi ketten
szabadságra megyünk. Mit szólna egy kis osztrigához és Guinnesshez a
Mulligan’s étteremben? Elvégre holnap merülök, és az Isten tudja, mi
történhet velem.
- A fenébe is, Dillon, miért ne? - nevetett fel Hannah.
- Megérdemeljük. Akkor hát osztriga és Guinness a Mulligan’sben!
 Tizenharmadik fejezet

A repülőút viszonylag sima volt, leszámítva a legvégét, ahol alacsony

felhők közé és zuhogó esőbe kerültek.
- A központ értesítette Ferguson tábornokot az érkezésünkről. Már
úton van - közölte Lacey hadnagy a hangosbeszélőn, ahogy a
leszálláshoz ereszkedtek a tó fölött.
Már a földet érés után, amikor a leszállópályán gurultak, észrevették,
hogy a Citation bent áll az egyik hangárban.
- Hé, ez meg mit keres itt? - kérdezte Hannah.
- Nyilván készenlétben áll, hogy gyorsan eltűnhessenek innen -
felelte Dillon. - Logikus. En is ezt tenném a helyében.
- Úgy látom, társaságuk is van, főfelügyelő -jegyezte meg Lacey
hadnagy, amikor kinyitotta nekik az ajtót.
- Ez Carl Morgan magángépe, tudja, aki jelenleg a Loch Dhu kastély
lakója - mondta Dillon.
- Morgan, a lovaspólós?
- De az ám - nevette el magát Dillon. - Ennél találóbban nem is
lehetne jellemezni.
A Rangé Rover most hajtott át az ütött-kopott gurulópályán, Kim a
volánnál, Ferguson mellette. Megállt, és a tábornok kiszállt.
- Minden jól ment? - kérdezte.
- A lehető legjobban - felelte Dillon. - Van egy térképem a tóról a
repülőgép pontos helyével. És mit gondolsz, ki volt a pilótája annak a
Lysandernek?
- Kicsoda?
- Sir Keith Smith repülő marsall - mondta Hannah.
 Ferguson döbbenten állt.
- Hát persze! Hogy nem gondoltam rá, amikor Lady Katherine
említette a nevét!? Stimmel, kilencszáznegyvenhat, repülő alezredes…
Lacey szólalt meg:
- Akkor hát beraknánk ezt az egészet a Rangé Rover hátuljába,
tábornok, ha a maga embere is segítene.
- Hát persze. - Ferguson intett a fejével Kimnek, majd elővett egy
nagy golfesernyőt a Rangé Roverből, és felhúzta.
- Úgy néz ki, Morgan repülőgépe nagyon betelepedett ide -jegyezte
meg Hannah.
- Igen, a nyavalyás személyesen tart szemmel bennünket. Láttam,
hogy a Shogunjuk is ott van bent a hangárban a Citation mellett. Most
alighanem távcsővel figyel minket.
- Akkor hát lásson is valamit - mondta Dillon. - Adja csak ide azt a
két Sterling géppisztolyt, hadnagy!
Lacey odaadta a fegyvereket, Ferguson pedig elmosolyodott.
- Kiváló gondolat. Tartsa nekem az esernyőt, főfelügyelő! - Szakértő
szemmel végigmérte az egyik Sterlinget, majd megszólalt: - Remek,
most pedig menjünk ki a nyílt térre, hogy lássák, mink van.
Ferguson és Dillon kint álltak az esőben néhány másodpercig, majd
visszamentek a Rangé Roverbe.
- Ez az! - mondta Dillon, és lerakta a Sterlingeket a hátsó ülésre.
- Úgy festettek ott az előbb, mint két kisfiú, amint gengszteresdit
játszanak az iskolaudvaron - mondta Hannah.
- Hát, ha csak erről lenne szó, főfelügyelő, de nagyon közeledik az a
pillanat, amikor ez az egész ügy komolyra fordul. Most, hogy úgy
mondjam, éppen csak sportszerűen figyelmeztettem Morgant, de
legyünk biztosak a dolgunkban. Odamegyünk hozzájuk.
Azzal elindult egyenesen a hangár és a Citation felé, Dillonnal és
Hannah-val a nyomában, és mindhármukat védte az eső ellen a
hatalmas golfesernyő. Ahogy közelebb értek, látták, hogy ott áll Marco
és Morgan, a Shogunnak támaszkodva. A repülőgép másik oldalán két
overallos férfi ácsorgott. Hannah becsúsztatta a jobb kezét a
kézitáskájába, amely egészen a combjáig lelógott a vállszíjon.
- Arra nem lesz szükség, főfelügyelő - súgta Ferguson.
- Egyelőre még nem akar nyíltan hadat üzenni. - Majd felemelte a
hangját. - Ah, szóval itt van, Morgan. Jó napot maguknak!
- Jó napot magának is, tábornok! - Morgan közelebb jött, nyomában
a betört képű Marcóval, aki villámló szemekkel nézte Dillont.
- Sikeres volt az útjuk, főfelügyelő? - kérdezte Morgan.
- Sikeresebb nem is lehetett volna - felelte Hannah.
- Ki gondolta volna? - Morgan megfordult, és az eső fodrozta,
csöndes tavat nézte. - Ott volt a fenekén annyi éven át. A Sötét Víz, így
nevezik a helyiek gael nyelven, ugye? Találó elnevezés, nem igaz,
Dillon? El tudom képzelni, hogy nem lesz valami kellemes ott lent.
- Ki tudja? - felelte Dillon.
- Látom, készenlétben áll a gépe - mondta Ferguson.
- Igen, holnap reggel felszállunk. Nyolc órakor. Nézzünk szembe a
tényekkel, tábornok, maga győzött, nekem pedig szörnyen elegem van a
Loch Dhu örömeiből és ebből az átkozott örökös esőből.
- Valóban? - kérdezte Ferguson. - Carl Morgan feladja? Ezt igencsak
nehezen tudom elhinni.
- Ó, egy igazi sportember veszíteni is tud, nem igaz, Morgan? -
kérdezte Dillon.
- Ahogy mondja - felelte Morgan nyugodtan.
- Nos, akkor adja át az üdvözletünket Astának, hiszen valószínűleg
többé nem találkozunk vele - mondta Ferguson.
- Átadom.
 - Hát, akkor menjünk!
- Egy szavát sem hiszem - mondta Hannah, miközben sétáltak vissza
a géphez. - Nem megy ez sehová.
- Vagy ha igen, akkor vissza fog jönni - tette hozzá Dillon. - Nem
tudom, hogyan, de ezt fogja tenni.
- Az biztos - mondta Ferguson. - Folytatódik ugyanaz a játék, amit az
elejétől fogva játszunk. Tudjuk, hogy vissza fog jönni, és ő tudja, hogy
tudjuk. - Megcsóválta a fejét. - Elképzelhetetlen, hogy feladja.
Ellentmondana a természetének. Látták már, ahogy kilöki az ellenfelét
a nyeregből a pólómeccsen? Nos, ez Carl Morgan. Mindig győznie kell,
bármi áron.
- Most alighanem szükségünk lesz Asta segítségére mondta Hannah.
- Hát, majd meglátjuk.
A Learhez értek.
- Mindent beraktunk, tábornok - mondta Lacey -, segíthetek még
valamiben?
- Egyelőre semmiben, hadnagy, úgyhogy menjen csak vissza a
Gatwickre. Mint általában, huszonnégy órás készenlétet kérek.
- Úgy lesz, tábornok.
- Rendben, akkor mehet is. - Megfordult. - Induljunk mi is.
Beszálltak a Rangé Roverbe, Kim beindította a motort, s ahogy
elhajtottak, a Lear már szállt is fel mögöttük.
Morgan a dolgozószobába ment, töltött magának egy brandyt, és
megállt a kandalló mellett. Lassan, ízlelgetve kortyolta az italt, majd
kinyílt az ajtó, és Asta jött be.
- Szóval visszajöttek, hallottam a gépet.
Morgan bólintott.
- Kipakoltak egy halom búvárfelszerelést, majd Ferguson és Dillon
nyilvánvaló szándékkal nézegetett két Sterling géppisztolyt, mármint
hogy okuljak belőle. Aztán kellemesen elbeszélgettünk.
- És?
- Azt mondtam Fergusonnek, hogy kiszállok a buliból, és holnap
reggel nyolckor elrepülünk.
- Elhitte?
Morgan elmosolyodott.
- Természetesen nem. Ferguson pontosan tudja, hogy valahogy
vissza fogok jönni. Persze, az a lényeg, hogy én is tudom, hogy számít
erre, vagyis az egész csak időzítés kérdése.
- Ezt hogy érted?
- Van ott egy üveg pezsgő a vödörben, drágám - mosolygott Morgan.
- Nyisd csak ki, és elmesélem neked a tervemet.
Az Ardmurchan vadászlakban égett a villany a garázsban, és a
búvárfelszerlés szépen ki volt rakosgatva a padlón. Zümmögött a
kompresszor, és Dillon éppen azt mutatta Kimnek, hogyan kell
megtölteni az oxigénpalackokat.
Hannah jött be, és karba font kézzel megállt mellettük.
- Tudja, hogy mit csinál?
- Kim? - Dillon felnevetett. - Épp most mutattam meg neki, és egy
Gurkha-katonának elég egyszer megmutatni valamit. - Kimhez fordult.
- Mind a hatot.
- Meglesz, száhib.
Dillon követte Hannah-t az oldalsó ajtón és a konyhán át a
nappaliba, ahol Ferguson az asztalnál ült. Felnézett.
- Minden rendben?
- Eddig igen - felelte Dillon.
- Jó, a terv tehát egyszerű. Amint Morgan felszáll a Citationnel,
munkához látunk. Maga őrködik a házban, főfelügyelő, Kim és én pedig
kimegyünk Dillonnal a halászcsónakkal.
- Én teljesen analfabéta vagyok a búvárkodáshoz, Dillon - mondta
Hannah -, úgyhogy bocsássa meg, ha buta kérdéseket teszek fel. Végül
is mennyire nehéz ez az egész, és mennyi ideig fog tartani?
- Nos, kezdjük azzal, hogy nagyon gyorsan fogok lemerülni, ehhez
kell a nehezékes öv. Ha Sir Keith térképe pontos, perceken belül ott
leszek a repülőgépnél, csakhogy sötét lesz odalent, és nem lehet tudni,
milyen a tófenék. Akár tízlábnyi iszap is lehet ott. És számolni kell a
mélységgel. Minél mélyebbre merül az ember, annál több oxigént
használ. Félelmetes, hogy tíz-tizenöt láb mélység mennyire igénybe
veszi az ember szervezetét. Az lenne a legjobb, ha meg lehetne csinálni
ezt a merülést a könynyűbúvársport határain belül, mert különben
fölfelé jövet csökkentenem kell a nyomást, és az időbe telik.
- Pontosan miért?
- Minél mélyebbre merül az ember, és minél hosszabb ideig marad
ott, annál több nitrogén kerül a vérébe. Olyan ez, mint amikor a
pezsgőből ki akar törni a szénsav. Légembóliát kaphat tőle az ember,
ami megnyomoríthatja, vagy akár meg is ölheti. - Elmosolyodott. - Hát
ennyi.
- Ami azt illeti, elég rémisztőén hangzik.
- Nem lesz semmi baj. - Ment, és töltött magának egy Bushmillst. -
De eszembe jutott valami, tábornok.
- Micsoda?
- Küldd ki reggel Kimet a reptérre egy távcsővel. Igaz, hogy hallani
fogjuk, ha felszáll a gép, de legyünk biztosak benne, hogy nem csak a
két pilóta van rajta.
- Jó ötlet - mondta Ferguson. Az órájára pillantott. - Tizenegy óra. -
Nekem egy még jobb ötletem van, Dillon. Még egy kis felderítő út a
kastélyhoz nem ártana. Próbálj meg beszélni Astával.
- Csodálkozom, hogy még nem jelentkezett - mondta Hannah.
 - Én nem, telefonálnia átkozottul veszélyes lenne, hacsak nem száz
százalékig biztos benne, hogy Morgan nincs a közelében - felelte
Ferguson. - Akkor hát vigye oda Dillont a kastélyhoz, főfelügyelő, mint
a minap, és meglátjuk, okosabbak leszünk-e.
Még mindig esett, amikor Hannah befordult a Loch Dhu kastély
mellé, és leállította a motort. Dillon most is feketében volt, mint az első
alkalommal. Elővette és ellenőrizte a Waltherét, majd visszadugta az
övébe.
- Mintha ezt már csináltam volna.
- Nekem is úgy tűnik - mosolygott Hannah. - Nem ártana egy kis
változatosság.
Dillon a fejére húzta a kísérteties símaszkot, amelyből csak a szája és
a szeme látszott ki.
- Azért puszit adhatok.
- Azzal a micsodával a fején? Ne legyen gusztustalan, Dillon.
Induljon!
Dillon halkan becsukta az ajtót, és a következő pillanatban már el is
tűnt a sötétben.
Ugyanúgy mászott át a falon, mint előző alkalommal, majd a
pázsithoz lopózott, megállt a fák között, és a kastély fényeit nézte. Kis
idő múlva kinyílt a dolgozószoba teraszának ajtaja, és Morgan lépett ki,
szivarozva, majd utána Asta pulóverben és nadrágban, esernyővel a
kezében.
- Hova mész? - kérdezte Morgan.
- Megsétáltatom a kutyát. Nem jössz velem?
- Ebben az esőben? Te bolond vagy! Ne maradj sokáig - mondta
Morgan, és visszament a szobába.
Asta felhúzta az esernyőt, és lejött a terasz lépcsőjén.
- Gyere, fiú! - szólt vissza, mire a doberman egy szempillantás alatt
jött is ki a dolgozószobából, és rohant át a pázsiton.
Volt egy kis nyári lak a kertben, Dillon annak az oldalához húzódott.
A kutya megmerevedett, és nyüszített. Dillon megint azt a különleges
halk füttyöt hallatta, a kutya pedig máris odaügetett hozzá, és
barátságosan megnyalta a kezét.
- Hol vagy, fiú? -szólt utána Asta.
- Itt vagyok - mondta Dillon halkan.
- Te vagy az, Dillon? - Asta odasietett hozzá, és megállt.
- Ezúttal minek köszönhetjük a látogatást?
- Ó, éppen csak nem akartam, hogy egy szó nélkül itt hagyj. Holnap
reggel elrepültök, nem igaz? - Lehúzta a símaszkot a fejéről.
- Nyolc órakor - mondta Asta.
- Igen, Morgan is ezt mondta nekünk a repülőtéren. És gálánsan
elismerte a vereségét. Olyan gálánsan, hogy egy szavát sem hittük.
Visszajön, ugye?
Asta bólintott.
- Azt mondta, tisztában van vele, hogy nem hisztek neki. És
számítani fogtok rá, hogy visszajön, éppen ezért az a lényeg, hogy jól
időzítse a dolgot.
- És az mit jelent?
- Reggel nyolckor felszállunk a Citationnel. Carl arra számít, hogy le
fogsz merülni, amint elindulunk.
- És aztán?
- Tudod, milyen messze van innen Arisáig?
- Úgy húsz mérföldre.
- Pontosan. Ott is van egy olyan régi RAF-repülőtér, mint az
Ardmurchan. Morgan és Marco levitték oda a birtok autóját, és a
Shogunnal jöttek vissza. A Citation tehát leszáll Arisaigben, és kocsival
fogunk visszajönni. A pilóták egy órát várnak, aztán visszajönnek az
Ardmurchanra.
- És Morganék addigra rajtunk ütnek a tónál, igaz?
- Pontosan.
- Hát jó, majd kitalálunk valamit. - Asta vállára tette a kezét. -
Minden rendben?
- Igen - felelte Asta. - Jól vagyok.
- Akkor jó. - Dillon visszahúzta a fejére a símaszkot. - Csak bátran. -
Azzal eltűnt a sötétben.
Carl Morgan jelent meg a teraszon.
- Ott vagy, Asta?
- Igen, Carl, jövök már - mondta Asta, és egyik kezében az
esernyővel, a másikban a kutya nyakörvével visszasétált a pázsiton a
kastélyhoz.
Kim hét harminckor kint volt a reptérnél. Nem kocsival jött, nehogy
meglássák, egy kis bozótos szélénél feküdt, és távcsővel figyelte a
Citationt a hangárban.
A két pilóta a gép körül sürgölődött, majd nem sokkal később
megjött a Shogun. Közvetlenül a hangár mellett állt meg, és Morgan
szállt ki belőle Astával. A két pilóta kijött, váltottak néhány szót, majd
kiszedték a kocsiból a csomagokat.
Morgan és Asta bement a hangárba, Marco pedig a kocsival hajtott
belülre.
Kim várt. Kis idő múlva beindultak a motorok, és a Citation előbújt a
hangárból, majd a felszállópálya elejére gurult, és befordult
szélirányba. Nézte, ahogy a gép a pálya végéig futott, és felemelkedett a
szürke égbe, majd felállt, és visszaszaladt a vadászlakba.
Dillon már felvette a búvárruhát, és egy kézikocsin tolta a négy
oxigénpalackot lefelé a kis mólóhoz, ahol Hannah és Ferguson várta a
nagy halászcsónakban.
Könyörtelenül esett, ennek ellenére tíz-tizenkét láb magas köd
gomolygott a víz fölött, igencsak csökkentve a látótávolságot. Ferguson
anorákat és esőkalapot viselt, Hannah pedig egy öreg esőkabátot és
puhakalapot, amit a vadászlak gardróbjában talált. Volt egy kisebb
evezős csónak is, amelynek az alján néhány hüvelyknyi víz lötyögött.
Hannah kiszállt a halászcsónakból, ahogy Dillon közeledett. - Lökje
el azt az útból! - mondta neki Dillon.
Hannah arrébb lökte a kis csónakot, s miközben Dillon elkezdte
leadogatni az oxigénpalackokat Fergusonnek, meghallották a felszálló
gép zaját. - Ott mennek - mondta Ferguson.
- Jól van, a négy palack elég lesz. Ha kis szerencsém van, nem is lesz
mindre szüksége. Hozom a többi felszerelést.
Visszatolta a kézikocsit a házhoz, és belerakott mindent, a két
Sterlinget is.
Éppen indult vissza a mólóhoz, amikor Kim bukkant elő futva a fák
közül, és éppen a parton érte utol Dillont.
- Láttad, hogy elmentek? - kérdezte Ferguson.
- Igen, száhib, a Shogunnal jöttek oda. Láttam, ahogy Morgan és a
hölgy kiszáll, és bementek a repülőgépbe. Ott volt az a férfi is, Marco.
Behajtott a Shogunnal a hangárba. Aztán kijött a gép, és nagyon
gyorsan fel is szállt.
- Úgy érted, bent a hangárban szálltak fel? - kérdezte Dillon.
- Igen, száhib.
Dillon összeráncolta a homlokát, eltűnődött, és csak utána kezdte
adogatni a felszerelést.
- Valami aggaszt? - kérdezte Ferguson.
- Valami azt súgja, hogy van rá okom.
- Nem értem, miért. Ő maga mondta, hogy elmegy. Eddig is
számítottunk rá, hogy hátba akar támadni bennünket, és Astától
pontosan megtudtuk, hogy mi a terve. Kim pedig látta, hogy valóban
elmentek.
- Hogy a gép elment - helyesbítette Dillon. - De az ördögbe is,
lássunk munkához.
Kim leugrott a halászcsónakba, Dillon pedig leadta, ami még a
kézikocsin maradt.
A két Sterlinget Ferguson a táti ülésre tette.
- Egy valami bizonyos, fiam, ha valaki meg akar támadni bennünket,
amikor itt vannak ezek a kis jószágok a kalózok elrettentésére, akkor az
csak őrült lehet.
- Reménykedjünk benne. - Dillon felsegítette Hannah-t a mólóra. -
Most akkor vigyázzon magára.
Hannah kivett egy Walthert a zsebéből.
- Ne aggódjon, itt van ez.
Dillon leugrott a csónakba, a tathoz ment, és beindította a motort.
Hannah eloldozta és a csónakba dobta a kötelet.
- Sok szerencsét - mondta, ahogy elsiklottak a parttól.
- Szóval vigyázzon magára, néha vannak bolond dolgai, de attól csak
még jobban lehet szeretni - szólt még oda neki Dillon, majd széles
kanyarban a tó közepe felé fordította a csónakot.
Hannah egy darabig nézte őket, majd megfordult, és felsétált a
vadászlakhoz. Bement az ajtón, levette az esőkabátját és az öreg
kalapot. Fázott, és csuromvizes volt a lába. Reszketni kezdett, és
elhatározta, hogy készít egy csésze kávét. A konyhába ment, és vizet
töltött a kannába a csapnál. Halk, baljós nyikorgás hangzott fel
mögötte.
Kinyílt a kamraajtó, és Hector Munro lépett elő, kezében lefűrészelt
csövű vadászpuskával.
 És a Walther az esőkabátban maradt. Úristen, Dillon, igazad van,
tiszta bolond vagyok. Megfordult, és a nyitott konyhaajtó felé rohant,
egyenesen Rory Munro karjai közé. Akárcsak az apjánál, nála is
lefűrészelt csövű puska volt, és fél kézzel könnyedén elkapta Hannah-t.
Szörnyen nézett ki az arca, csupa seb és horzsolás volt, de mosolygott
így is.
- Aztán hová, hová, aranyom?
Szelíden visszalökte a szobába, ahol Hector az asztal sarkán ült, és a
pipáját tömte.
- Legyen jó kislány, és akkor nem esik bántódása. Van itt egy szép,
száraz pince, már kinéztük magának.
- Ablak nincs, amin kimászhatna - mondta Rory -, a tölgyfa ajtón
meg kettős retesz van, úgyhogy fejsze kéne hozzá, hogy kitörje.
- Aha - mondta Munro -, jól ellesz ott magácska, még arra sincs
szükség, hogy megkötözzük a csuklóját.
- Lássa, milyen szerencséje van? - kérdezte Rory.
Hannah a konyha másik oldalára hátrált, hogy szembenézhessen
velük.
- Morgannek dolgoznak, igaz? De miért? - Rory felé mutatott. -
Emlékszik, mi történt a bokszringben? Nézze, mit művelt az az állat
Marco a fia arcával!
- Azér’ nem a Mr. Morgan volt a felelős, egy kis sport, és kész. A fiam
dolga, hogy kivel verekszik. - Az öreg a pipájához dugott egy égő gyufát.
- Aztán meg ott az a tízezer font, amit kapunk tőle a segítségért.
- Mi a terve Morgannek?
- Na elég, azt majd meglátja, ha kész lesz vele, nem igaz? - kérdezte
Hector Munro.
Hannah mély levegőt vett.
- Én rendőrtiszt vagyok, tisztában vannak vele?
 Rory hangosan felnevetett, Munro pedig azt mondta:
- Ugyan már, leány, micsoda hülyeséggel akar megetetni? Mindenki
tudja, hogy maga a tábornok titkára.
- Megmutathatom az igazolványomat, csak engedjék, hogy
idehozzam. Főfelügyelő vagyok a Scotland Yardnál.
- Főfelügyelő? - Munro szomorúan megcsóválta a fejét.
- A sok izgalom elvette az eszét, Rory. - Felállt, a pinceajtóhoz ment,
és kinyitotta. - Nyomás lefelé!
Rory letaszigálta a lépcsőre, becsukódott az ajtó, csapódtak a
reteszek. Hannah elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott néhány
lépcsőfokon, fájdalmasan beütve a térdét. És ekkor jutott eszébe az,
amit mondania kellett volna, az egyetlen dolog, aminek talán lett volna
hatása.
Fergus.
Felment a lépcsőn, megtalálta a kapcsolót, és a pince kivilágosodott.
Aztán ököllel verni kezdte az ajtót.
- Engedjenek ki! Valamit mondanom kell maguknak. Morgan
megölte a fiát. Megölte Fergust.
De addigra nem volt ott senki, hogy válaszoljon.
Hector Munro és a fia lesétált az esőben a mólóhoz.
Hallották a halászcsónak motorját, de a ködben magát a hajót nem
látták.
Kimentek a mólóra, és megálltak az evezős csónak mellett.
- A fenébe, egy arasz víz van az alján! - mondta Rory.
- És egy vödör az ülés alatt, amivel kimerheted, úgyhogy mozgás. -
Hector elővett ejgy régi, láncos ezüstórát.
- Nem mintha sietnünk kéne. Ugy számolom, még vagy harminc
percet kell várnunk.
 Rory letette a vadászpuskát, és belépett az evezős csónakba, majd
rögtön szentségelni kezdett, mert a víz befolyt a csizmájába. Felnézett
az égre.
- A fenébe is, remélem, Fergusnek van valamilyen fedél a feje fölött,
bárhol is legyen.
- Ne aggódj, most már nem sokáig kell bujkálnia. Holnapra ezek
mind eltakarodnak innen - mondta Hector Munro. - No csak láss neki,
fiam!
Rory felvette a vödröt, és elkezdte kimerni a vizet.
Ferguson átvette a kormányt, amíg Dillon megnézte a térképet.
- Nagyjából itt kell lennie - mondta az ír kis idő múlva.
- Megfordult, és csak a ház kéményeit látta a köd fölött, mögöttük az
erdővel. - Igen, Sir Keith jelzése szerint ez az a vonal. Állítsd le a
motort! - Majdnem teljesen megálltak, már csak lassan sodródott a
csónak. Dillon Kimhez fordult, de a nepáli már éppen vetette ki a
horgonyt.
Dillon korábban már kétszáz láb hosszú részre vágta a nagy
kötéltekercset, és karabinert tett mindkettő végére.
Most mindkét karabinerre nehezéket kötött, és Kimhez fordult, aki a
középső üléshez rögzítette a köteleket.
- Mehetnek lefelé - mondta Dillon, és a nepáli átvetette a köteleket a
csónak oldalán.
Dillon felvette a búvárruha csuklyáját, és a lábához szíjazta a
narancssárga hüvelyben lévő kést. Majd összeállította a felszerelését, a
felfújható búvármellényéhez kapcsolva az egyik oxigénpalackot. Az
Orca komputert is a vízbe tették a nyomásmérő műszer zsinórján, majd
Kim felsegítette Dillonra a mellényt, tartva a nehéz palackot, amíg
Dillon bekapcsolta a Velcro szíjakat a mellén. A derekára erősítette a
nehezékes övet, felhúzta a kesztyűt, majd leült, hogy a lábára húzza az
uszonyokat. Nagyon kényelmetlen volt az egész a csónak mérete és
formája miatt, de ezen nem lehetett segíteni. Felvette az egyik lámpát,
és a bal csuklójára hurkolta. A maszkba köpött, lehajolt, belemerítette a
vízbe, majd felhúzta. Aztán leült az ülésre, ellenőrizte, hogy a levegő
folyamatosan áramlik-e a szájába a csutorán keresztül, intett
Fergusonnek, és hátrafelé beledőlt a vízbe.
Átúszott a hajógerinc alatt, és megtalálta a horgonykötelet, majd a
szokásos módszer szerint azt követte lefelé, megállva néhányszor, hogy
nagyokat nyelve kiegyenlítse a nyomást a fülében. Meglepetésére a víz
egészen tiszta volt, sötét ugyan, de olyan, mint a fekete üveg.
Lábbal lefelé haladt a horgonykötél mentén, és látta a két másik
kötelet, amelyet közvetlenül amellett leengedtek. Megnézte a
komputert. Negyven, majd hirtelen hatvan, hetven, hetvenöt. Itt már
sötétebb volt, bekapcsolta az erős fényű lámpát, s aztán le is ért a
fenékre.
Más volt, mint amire számított; iszapot egyáltalán nem látott.
Helyette nagy foltokban homokot valamiféle tengeri fű telepei között,
nagy, legalább hat láb hosszú, páfrányszerű levelek hajladoztak az
áramlásban.
Dillon egy helyben lebegett, megnézte a komputert, hogy mennyi
ideje van már a vízben, majd elúszott a horgonykötéltől. A
halogénlámpa fénye szétterült előtte, és ott is volt - először csak egy
nagy árnyék, az orrára dőlve, fölemelt farokkal.
A törzs annyira elrozsdásodott, hogy jól látszott a Bristol Perseus
motor, és megvolt még a hármas propeller is.
A fedelet hátrahúzták a pilótafülkén - nyilván Sir Keith, amikor a tó
felszínére való becsapódás után gyorsan kimászott a gépből.
Elrozsdásodott lépcső vezetett az utastérbe, és mellette ott voltak a
RAF koncentrikus jelének körvonalai.
Dillon fejjel előre beúszott a pilótafülkébe. Minden megvolt
érintetlenül, afféle gépcsontvázként - a műszerfal, a vezérlőfogantyú.
Megfordult, és benyomult az utastérbe. Két ülés volt, de csak a
csővázuk maradt meg, a bőr és a textil réges-rég elrohadt.
A bőröndök ott voltak, mint ahogy valami különös okból mindig is
tudta, hogy ott lesznek. Az egyik fémből volt, a másik kettő bőrből, és
amikor megérintette az egyiket, rögtön szétmállott. Végigfuttatta kezét
fémbőröndön, és halványan láthatóvá vált egy metszett név. Három
szóból állt. Az első kettő reménytelenül elhomályosodott, de amikor a
harmadikat megdörzsölte kesztyűs kezével, és közelebb tartotta a
lámpát, jól ki tudta olvasni a Campbell nevet.
Kihátrált, először a fémbőrönddel, és letette a homokra a Lysander
mellé, aztán visszament a másik kettőért. Az egyik viszonylag épnek
látszott, de a másik rögtön szétmállott a kezében, és ahogy kinyílt,
rothadó ruhák fordultak ki belőle, néhány elrozsdásodott piperecikk,
egy RAF-os ellenzős sapka maradványa, és egy zubbonyé, RAF-os
pilótajelvénnyel a rendjelszalagok fölött. Nyilvánvalóan Keith Smith
holmija. Dillon beletúrt a maradványokba, és egy megfeketedett ezüst
cigarettatárcát húzott ki közülük.
Legalább valami, amivel megörvendeztetheti az öreg harcost.
Beledugta a búvármellénye egyik zsebébe, majd viszszaúszott oda, ahol
a halászcsónakról leengedett két kötél lengedezett a tó fenéken.
Rákapcsolta a bőröndöt az egyik kötél karabinerére, majd visszaúszott
a fémbőröndhöz, azt is magával hozta, és rákapcsolta a másik
karabinerre.
Megpihent, végiggondolta, hogy minden rendben van-e, és elindult
fölfelé, másodpercenként egy láb sebességgel.
Ferguson és Kim várt a zuhogó esőben, és egyszer csak egy motor
hangjára lettek figyelmesek. Ferguson gyorsan felkapta az egyik
Sterlinget, odaadta Kimnek, a másikat pedig a saját kezébe vette, és
gyorsan felhúzta.
- Lőj bátran! - mondta Kimnek. - Ha ez Morgan és az embere, Marco,
ők habozás nélkül megölnek minket.
- Ne féljen, száhib, öltem én már sokszor, ahogy azt a száhib is tudja.
 Magas, tiszta hang szólalt meg.
- Maga az, tábornok? Asta vagyok.
Ferguson habozott.
- Tartsd lövésre készen! - mondta Kimnek.
A kastély hajója, a Katnna úszott elő a ködből, Astával a
kormányosfülkében. Gumicsizmát, vastag fehér pulóvert és
farmernadrágot viselt.
- Csak én vagyok az, tábornok, közelebb jöhetek?
- Mi az ördög ez? - kérdezte Ferguson. - Kim látta, ahogy felszállt a
Citationre.
- Ó, dehogy - felelte Asta. - Az Carl és Marco volt. Carl azt mondta
nekem, menjek vissza a kastélyba a Shogunnal, és ott várjam meg őt.
Azt látta, hogy bemegyek a hangárba, ugye, Kim?
- Ó, igen, memszáhib.
- Morgan és Marco szállt fel a gépre. Én utána visszamentem a
kastélyba a Shogunnal.
Kim Fergusonhöz fordult.
- Sajnálom, száhib, amint a gép felszállt, én indultam vissza. Azt már
nem láttam, ahogy a memszáhib elhajtott a kocsival.
- Most már annyi baj legyen. - Ferguson letette a Sterlinget. - Kapd el
a kötelet a memszáhibtól, és kösd össze a két hajót.
Asta leállította a motort, és a korláthoz jött.
- Dillon odalent van?
- Igen, olyan tizenöt perce ugrott be.
- Akkor a lehető legjobbkor jöttünk. - Kinyílt az utastér ajtaja, és Carl
Morgan lépett elő, Browning Hi-Powerrel a kezében, mögötte pedig
Marco izraeli Uzi géppisztollyal.
 Tizennegyedik fejezet

Dillon pontosan ebben a pillanatban bukkant felszínre, és a vízben

lebegve nézett fel mindannyiukra.
- Asta, mi a csuda ez?
- Attól félek, elkaptak bennünket - mondta Ferguson.
Dillon egyenesen Asta szemébe nézett.
- Maga az ő oldalán áll annak ellenére, amit az anyjával tett?
Morgan arca elsötétedett a méregtől.
- Nagy öröm lesz látni, ahogy megfizet ezért az aljas hazugságért.
Asta elmesélt nekem mindent. Én szerettem a feleségemet, Dillon,
jobban, mint bármit ebben az életben. Neki köszönhetem, hogy
leányom lett annyi év után, és maga azt hiszi, hogy képes lettem volna
megölni?
Csönd volt, csak a tavat fodrozó eső hangja hallatszott.
- Hát, jól egymásra találtak maguk ketten - szólalt meg végül Dillon.
Morgan átölelte a lányt.
- Derék munkát végzett, beadta magának, hogy el akarunk repülni
Arisaigbe, csak azt hagyta ki, hogy mi magunk nem szándékoztunk
felszállni a gépre. Tudtam, hogy valaki figyelni fog bennünket,
valószínűleg a maga embere, Ferguson, ezért egyszerűen bent
maradtunk a hangárban, amíg el nem ment. A távcsövemmel láttam,
ahogy szalad el a fák között. Aztán már csak arra volt szükség, hogy
Asta vezesse a hajót, amíg Marco és én lent maradunk, és a szegény
öreg tábornok bekapta a csalit, Dillon. Furcsa, hogy mindig elérem,
amit akarok, nem igaz?
- Igen - mondta Ferguson -, azt kell mondanom, hogy magának
kiváló összeköttetései vannak. Valószínűleg az Ördöggel.
 - Az csak természetes. - Morgan felemelte a hangját. - Ott van,
Munro?
- Megyünk - kiáltotta Munro, majd felbukkant az evezős csónak,
Roryval az evezőknél.
- Mi van a nővel?
- Bezártuk a pincébe.
A csónak a motoros hajónak ütközött, és a két Munro felmászott a
fedélzetre.
Morgan lenézett Dillonra.
- Hát ez lett a dal vége, Dillon. Megtalálta a gépet?
Dillon csak lebegett a vízen, és farkasszemet nézett vele.
- Ne akarjon átverni, Dillon, szétlövöm a tábornok fejét, ha
hülyéskedik. Pedig igazán kár lenne érte, mert terveim vannak vele.
- Valóban? - kérdezte Ferguson.
- Úgy bizony, és magának is tetszeni fog. Elviszem magammal
Palermóba, aztán eladjuk valamilyen jó kis szélsőséges arab
fundamentalista csoportnak Iránba.
Bizonyára szép pénzt megadnak magáért. Imádni fogják, hogy a
kezükbe kaparinthatnak egy ilyen magas rangú brit állambiztonsági
tisztet, és maga is tudja, milyen emberek azok, Ferguson, csíkonként
fogják megnyúzni. Mire befejezik, úgy fog énekelni, mint egy madár.
- Magának igen élénk a fantáziája - mondta Ferguson.
Morgan intett a fejével Marconak, aki az Uzival beleeresztett egy
sorozatot a vízbe, nem messze Dillontól.
- Szóval ne szórakozzon velem, Dillon, mert esküszöm, a következő
sorozat a főnökét fogja széttépni.
- Rendben, világos az ábra. - Dillon bevette a szájába a csutorát,
lehúzta a maszkot, és lesüllyedt.
 Most nem vacakolt a horgonykötéllel, egyszerűen félútig lábbal lefelé
ereszkedett, majd megfordult, és úszott tovább, amíg el nem érte a tó
fenekét a Lysandertől balra lengő páfrányok erdeje mellett. Amikor
bekapcsolta a lámpát, először Fergus Munrót pillantotta meg; a hátán
feküdt, lánccal a teste körül. Az arca már felpüffedt, a szeme kigúvadt,
de azért teljesen felismerhető volt így is.
Dillon fölötte lebegett, nézte egy darabig, majd elővette a kését, és
elvágta a kötelet, ami a láncot összetartotta. A test fölpattant a fenékről,
Dillon elkapta Fergus kabátját, és a kötelekhez vontatta a holttestet.
Ott hagyta a homokban, lekapcsolta a mállott bőröndöt a
karabinerről, és a másik kötél végére, a vasbőrönd mellé akasztotta azt
is.
Aztán visszament a holttesthez, az üressé vált kötélhez húzta, és
rákötözte, körültekerve a derekán, és összekapcsolva a karabinerrel.
Majd megrántotta a kötelet, amelyen a bőröndök voltak, és elindult
fölfelé.
Kim és Ferguson még húzta fel a kötelet, amikor a felszínre ért.
Amikor a bőröndök is felbukkantak, Dillon eloldotta előbb azt, amelyik
bőrből készült, és föladta Kimnek. A bőrönd szétesett a nepáli kezében,
és egy halom mállott ruha ömlött a fedélzetre.
- Nem az a vacak kell, a fenébe - mondta Morgan, aki a korláton
kihajolva nézett a halászcsónakba. - A másikat, Dillon, a másikat!
Dillon a hajó oldalához húzta a fém bőröndöt, Ferguson és Kim pedig
lehajolt érte.
- Ha úgy adódik, valamelyikőtók kiugorhat, a víz alatt tudok levegőt
adni, de csak egy embernek. Mindjárt újból lebukok, te pedig húzt fel a
másik kötelet, Kim, ez nagyon fontos!
- Kösz az ajánlatot - suttogta Ferguson -, de én úszni sem szerettem
soha. Szörnyű belegondolni is, hogy én oda beugorjak. Kim persze
másként gondolhatja.
 - Hé, mozgás! - kiáltott rájuk Morgan.
Ferguson megpróbálta kipattintani a zárat a bőröndön, de meg se
mozdult. - Berozsdásodott az átkozott, nem nyílik.
- Próbálja csak erősebben!
Dillon kihúzta a kését a lábára csatolt tokból, és felnyújtotta Kimnek,
aki egymás után kipattintotta vele a két zárat, majd a kés hegyét a fedél
szelébe csúsztatta, és megfeszítette. A fedél egészen váratlanul
felemelkedett. Belül ruhák voltak, nedvesen, de meglepően jó
állapotban; legfelül egy zubbony, az őrnagyi koronákkal a váll-lapokon.
- Gyerünk, a francba! - Morgan egyre fokozódó izgalommal hajolt ki
a korláton. - Ürítse ki!
Kim felfordította a bőröndöt, a csónak aljába zúdítva a tartalmát, és
rögtön meg is látta a sárga vízhatlan anyagba burkolt, könyv méretű
tárgyat.
- Bontsa ki, ember, bontsa ki! - parancsolta Morgan.
Ferguson bontotta ki a csomagot, lecsavarta róla a több réteg
vízhatlan anyagot, és végül ott volt a kezében a biblia, az évek során
megfeketedett ezüstborítással.
- Ez bizony az lesz, amit mindannyian kerestünk mondta.
- Tovább, nyissa ki, hogy benne van-e!
Ferguson elvette a kést Kimtől, és végighúzta az élét, a belső borítás
szélén. A titkos rekesz kinyílt, és ott volt benne az összehajtogatott irat.
Ferguson kihajtogatta, elolvasta, majd nyugodt arccal felnézett.
- Igen, ez kétséget kizáróan a csungkingi egyezmény negyedik
példánya.
- Adja ide! - nyúlt le érte Morgan. - Ferguson habozott, mire Marco
fenyegetően megemelte az Uzit. - Ha akarja, meg is halhat - mondta
Morgan. - Választhat.
- Hát jó. - Ferguson odaadta az iratot.
 - Most jöjjön fel maga is! - mondta Morgan, azzal megfordult. - Ami
pedig magát illeti, Dillon…
De Dillon addigra eltűnt, lebukott a víz alá. Marco megeresztett egy
céltalan sorozatot a vízbe, Kim pedig lebukott, de tovább húzta fölfelé a
kötelet, és hirtelen Fergus Munro holtteste bukkant fel. Hátborzongató
látvány volt!
- Uramisten, ez Fergus! - káltotta Hector Munro, kihajolva a
korláton. Rory odalépett mellé, és meredten nézte a holttestet. - Mi
történt vele, apa?
- A barátját, Morgant kérdezze. Ő verte agyon meg ez a másik
bérgyilkos - mondta Ferguson.
- Rohadtak! - üvöltötte Hector Munro, és ahogy megfordult Roryval
együtt, túl későn emelték a puskájukat; Marco beléjük eresztett egy
hosszú sorozatot az Uzival, amitől a korláton át háttal a vízbe zuhantak.
- Ugorj, Kim! - kiáltotta Ferguson, és a nepáli fejest ugrott a vízbe a
halászcsónakról, majd erőteljes tempókkal lefelé úszott, miközben
Marco megsorozta a vizet fölötte.
Van egy társlélegeztetés nevű technika, amelyet minden tapasztalt
búvár ismer; ha nincs más lehetőség, az ember megoszthatja az
oxigénjét a társával úgy, hogy egymásnak adogatják a csutorát oda-
vissza.
A tizenkét láb mélyen lévő Dillon felnyúlt, és elkapta Kim lábát, majd
magához húzta a nepálit, kivette a szájából a csutorát, és odaadta neki.
A kemény kis harcos, harmincévnyi háborúskodás veteránja, rögtön
megértette a dolgot, beszívott egy adag levegőt, majd visszaadta a
csutorát.
Dillon evezni kezdett az uszonyaival, és a part felé úszott, maga
mellett húzva Kimet, és közben megosztva vele az oxigénjét. Aztán
egyszer csak felemelte a hüvelykujját, és elindult felfelé. Amikor
felszínre ért, a köd burokként vette körül, és hajót nem látott a
közelben. Egy pillanattal később Kim is felbukkant, és köhögve lebegett
mellette.
- Mi történt, miután lemerültem? - kérdezte Dillon.
- Amikor a holttest felbukkant, a Munrók megvadultak.
Marco mind a kettőt lelőtte az Uzival.
- És a tábornok?
- Kiáltott nekem, hogy ugorjak be, száhib.
Dillon hallotta, ahogy a motoros hajó nagy sebességgel távolodik, de
nem keresztül a tavon, a kastély irányába.
- Hova az ördögbe mennek? - kérdezte.
- Ott van az a régi betonmóló, amelyet a RAF használt, közvetlenül a
felszállópálya alatt, száhib - mondta Kim. - Lehet, hogy ott kötnek ki.
- És rögtön felszállnak - mondta Dillon, és ebben a pillanatban
meghallotta a leszálláshoz készülő Citation motorját a fejük fölött.
- Na jó, nem lehetünk messze a mólótól, úgyhogy igyekezzünk! -
mondta Dillon, és megindult a part felé.
Tíz perccel később értek partot. Dillon gyorsan lecsatolta a
felszerelést magáról, és a házhoz rohant, továbbra is a búvárruhában,
Kim pedig a sarkában szaporázta.
Dillon kirántotta az ajtót, berohant a dolgozószobába, és kihúzta az
íróasztal legfelső fiókját. Egy Browning volt ott. Amint ellenőrizte, Kim
lépett be utána.
- Száhib?
- Én megyek a reptérre. Hozd fel a memszáhibot a pincéből, és
mondd el neki, mi történt!
Dillon kirohant, és átvágott a füves hátsó udvaron.
Nincs értelme a Rangé Roverrel menni, gyalog hamarabb odaér, a
lábát pedig védi a gumi és nejlon búvárharisnya.
 Beszaladt az erdőbe, a fák között kanyarogva futott, és közben
hallotta, hogy a Citation motorjai még nem álltak le. Amikor kibukkant
az erdőből, látta, hogy a gép a felszállópálya végéhez gurul, és befordul
szélirányba.
Ugyanebben a pillanatban Morgan, Asta és Marco - az Uzit Ferguson
hátának szegezve - megkerülték a főhangár sarkát, s a Citation felé
igyekeztek. Dillon megállt, és tehetetlenül nézte, ahogy felszállnak.
Aztán a Citation egy szemvillanás alatt végigdübörgött a
felszállópályán, és a levegőbe emelkedett.
Amikor Dillon visszaért az Ardmurchan vadászlakba, és belépett az
ajtón, Hannah máris rohant elé.
- Mi történt? Hallottam, hogy felszállt a gép.
- Pontosan. Morgan ezt jól kitervelte. Vissza se ment a kastélyba. Egy
percet sem vesztegetett. Épp időben érkeztem, hogy lássam, amint
felmennek a gépre, ő meg Asta, és Marco meg a tábornok. Utána rögtön
felszálltak.
- Már kapcsolatba léptem a központtal. Megkértem őket, hogy
ellenőrizzék, milyen repülési útvonalra kértek engedélyt.
- Jó. Akkor hívja fel őket megint most rögtön, és adjon parancsot
Laceynek, hogy azonnal repüljön ide a Learrel, de amilyen gyorsan csak
lehet.
- Már megtettem azt is, Dillon - felelte Hannah.
- A Scotland Yard-i kiképzésnek nincsen párja. Megyek átöltözni.
Amikor visszajött, fekete farmernadrág és fehér, pólónyakú pulóver
volt rajta, és a régi, fekete pilótadzsekije.
Hannah a Nappaliban ült Ferguson asztalánál, a telefonkagylóval a
fülén. Kim lépett be egy kanna kávéval és két csészével.
Hannah letette a kagylót.
- Oslóba kapott engedélyt.
 - Világos, Minél előbb el akar tűnni a légterünkből. És utána?
- Üzemanyagot vesz fel, és indul Palermóba.
- Igen, ő is azt mondta, hogy oda akar repülni. Viszi a csungkingi
egyezményt Lucának.
- És a tábornok?
- Kim nem mondta? El akarja adni valamilyen fanatikus arabnak
Iránba.
- Nem tudjuk megállítani Oslóban?
Dillon az órájára nézett.
- Amilyen iramban a dolgok alakulnak, alighanem épp most szállnak
le. El tudja képzelni, mennyi ideig tart, amíg a külügyminisztériumi
csatornákon keresztül kapcsolatba lépünk a norvég kormánnyal?
Semmi esélyünk, Hannah, meglógott, és kész.
- Akkor nem marad más, mint az olasz kormány és Palermo.
Dillon rágyújtott.
- Rég nem hallottam ilyen jó viccet. Don Giovanni Lucáról beszélünk,
Szicília legnagyobb hatalmú emberéről.
Ha egy bíró nem az ő szája íze szerint dönt, egyszerűen megöli.
Hannah most már igazán feldúlt volt, a vér is kiszaladt az arcából.
- Nem engedhetjük, hogy ezt megússzák, Dillon…
Morgan meg a fő cinkosa, az a kis ringyó.
- Ügyes volt a csaj, mi? - Dillon halványan elmosolyodott. - Engem
legalábbis jól átrázott.
- Ó, a francba a maga átkozott férfiönérzetével, amikor bajban van a
tábornok.
- Ha nem tudná, nekem is ő jár az eszemben, aranyom. Hívja fel
újból a központot, és mondja meg nekik, hogy beszélni akar Paolo
Gagini őrnaggyal az olasz titkosszolgálat palermói részlegéről.
Érdekelni fogja az ügy, az biztos. Elvégre ő adta le a drótot
Fergusonnek a csungkingi egyezményről. Amellett a dosszié szerint,
amit maga mutatott nekem, ő a legfőbb Luca-szakértő. Meglátjuk, ki
tud-e találni valamit.
- Jó ötlet. - Hannah felvette a kagylót, és munkához látott, Dillon
pedig kiment a teraszra, rágyújtott, és töprengve nézte az esőt.
Hallotta, hogy Hannah telefonon beszél, de igazából nem volt jelen,
Fergusonre gondolt, és arra, hogy mi történhet vele Iránban, és ez túl
szörnyű volt ahhoz, hogy végiggondolja. Furcsa, de csak most, ebben a
különleges helyzetben tudatosodott benne, hogy igenis megszerette a
tábornokot. Ugyanakkor valami hideg, gyilkos indulattal gondolt
Morganre, ami pedig Astát illeti…
Hannah lépett a nyitott teraszajtóhoz.
- Gagini van a vonalban Palermóból. Elmondtam neki, mi a helyzet,
és most beszélni akar magával.
Dillon bement, és felvette a kagylót.
- Gagini, sok jót hallottam magáról - mondta olaszul. - Mit tudunk
tenni ebben a dologban?
- Én is hallottam magáról, Dillon. Nos, maga is tudja, hogy mi a
helyzet nálunk. A maffia ott van mindenütt. Ha bírósági felhatalmazást
szerzek, ami különben is bajos, az jó időbe telik.
- És a bevándorlási hivatal meg a vámhatóság a repülőtéren?
- Az emberek fele kapcsolatban áll a maffiával ott is, akárcsak a
rendőrségnél. Ha bármilyen lépést teszek hivatalos szinten, Luca
tizenöt percen belül tudni fog róla.
- Csak van valami, amit tehet.
- Bízza rám. Egy óra múlva visszahívom.
Dillon letette a kagylót, és Hannah-hoz fordult.
- Egy óra múlva visszahív. Megnézi, mit tehet.
 - Micsoda hülyeség - felelte Hannah. - Nem kell mást tenniük, mint
egy rendőrosztaggal fogadni azt az átkozott repülőgépet.
- Volt maga már Szicíliában?
- Nem.
- Én voltam. Az egy más világ. Abban a pillanatban, hogy Gagini
hivatalosan felkéri a rendőrséget, hogy fogadja a gépet, valaki felemel
egy telefonkagylót, hogy értesítse Lucát.
- Még a rendőrségről is?
- Főként onnan. A maffia keze mindenhová elér. Nem úgy, mint a
Scotlandyardé, Hannah. Ha Luca úgy gondolja, hogy baj van, szól
Morgannek, hogy máshol szálljon le, mondjuk menjen egyenesen
Teheránba, márpedig ez az, amit különösen nem szeretnénk.
- Akkor most mit teszünk?
- Várjuk, hogy Gagini telefonáljon - felelte Dillon, azzal megfordult,
és kiment.
Amikor Gagini éppen egy órával később telefonált, izgatott volta
hangja.
- A forrásaim szerint a Citation nem kért leszállási engedélyt
Palermóban.
- Repülési tervnek lennie kell még Szicíliában is mondta Dillon.
- Hát persze, hogy van, barátom, de ide hallgasson. Carl Morgannek
van egy régi farmháza Palermótól nem messze a sziget belseje felé, egy
Valdini nevű helyen. Régi családi birtok.
- És? - Dillon Hannah-ra pillantott, aki a másik telefonon hallgatta a
beszélgetést.
- Az a helyzet, hogy Morgan egy-két éve építtetett oda egy
leszállópályát, valószínűleg a kábítószer-szállítmányoknak. Füves, de
vagy egy mérföld hosszú, úgyhogy egy Citation nyugodtan leszállhat
rajta.
 - Vagyis azt mondja, hogy ez a szándéka?
- Ez van a repülési tervben.
- És a vám meg a bevándorlási hivatal? - szólt közbe Hannah.
- Azt már Luca elintézte, főfelügyelő.
- Be lehet odajutni? - kérdezte Dillon.
- Nem hinném. Az a maffia birodalma. Egyetlen falun sem haladhat
át anélkül, hogy észre ne vennék, minden pásztorfiú, aki a nyáját
terelgeti a hegyekben, a maffia őrszeme. Csapatmozgás, mármint
rendőrségi akció, ki van zárva.
- Értem - mondta Dillon.
Hirtelen dübörgés hallatszott, ahogy a Gatwickről jövő Lear a
leszállópálya felé ereszkedett fölöttük.
- Mit tehetek magáért, barátom?
- Hadd gondolkozzam rajta. A gépünk épp most száll le. Majd
értesítem a tervemről. Most csak az a biztos, hogy megyünk Palermóba.
Letette a kagylót, mint ahogy Hannah is.
- Ez nem hangzik valami biztatóan, igaz? - kérdezte a főfelügyelő.
- Majd meglátjuk. Most húzzunk el innen.
Lacey kiszállt a pilótafülkéből, és mélyen lehajolt.
- Egy óra alatta a Gatwicken vagyunk. Üzemanyagot veszünk fel, és
repülünk egyenesen Palermóba.
- Rendben - mondta Dillon. - Most a gyorsaság a legfontosabb,
Lacey.
Kim hátradőlt az egyik hátsó ülésen, és lehunyta a szemét.
Hannah hátrapillantott a kis nepálira. - Vele mi lesz?
- A Gatwicken kitesszük. Nincs semmi dolga ott, ahová én megyek.
- Miért, hová megy?
 - Természetesen Valdiniba.
- De hát Gagini épp most mondta nekünk, hogy az lehetetlen.
- Semmi sem lehetetlen ebben az életben, Hannah, mindennek meg
lehet találni a módját. - Kivett a bárdobozból egy palack félig üres skót
whiskyt, töltött magának egy kortyot egy műanyag pohárba, és tűnődve
üldögélt.
Vagy húsz perccel azelőtt, hogy a Gatwickre értek, Lacey hátraadott
egy hívást. Gagini volt az.
- Érdekes fejlemény van. Egy beépített emberem, aki a Luca-
birodalom mellett lévő benzinkútnál dolgozik, jelentette, hogy Luca
sofőrje épp most tankolt nála. És elmondta a tulajnak, hogy
kiruccannak Valdinibe.
- Logikus - mondta Dillon. - Minden összepasszol.
- Nos, barátom, kitalálta már, hogy hogyan intézi el ezt az ügyet?
- Igen. Mit szól ahhoz, hogy odarepülök?
- De hiszen riadót fújnak, amint megpróbál leszállni.
- Én valami másra gondoltam. Ferguson mesélt nekem egyszer egy
történetet. Volt egy Egan nevű embere, akinek egyszer gyorsan be
kellett jutnia valahová egy hasonló helyzetben. Az is Szicíliában volt,
körülbelül tíz éve.
- Hát persze, emlékszem, ejtőernyővel ugrott le.
- Pontosan.
- De ő szakértő volt ebben, Dillon. Nyolcszáz láb magasról ugrott le.
- Világos, ha egyszer ezt kellett tennie. De én is képes vagyok rá. Már
ugrottam ejtőernyővel. Elő tud készíteni egy gépet, ejtőernyőt,
fegyvereket meg ilyesmi?
- Az nem probléma.
- Akkor találkozunk a repülőtéren - mondta Dillon, és letette a
kagylót.
 - Ez meg mi akar lenni? - kérdezte Hannah, de ebben a pillanatban
felgyulladt a mentőöv bekapcsolására figyelmeztetőjelzés, és ereszkedni
kezdtek a Gatwickre.
- Majd utána elmondom - felelte Dillon. - Most legyen jó kislány, és
csatolja be az övét.
A Gatwicken egyetlen óráig tartott a megállás. Hannah átvitte Kimet
a kis irodán, amelyet a Különleges Repülő Egység használt, és taxit
hívott neki.
- Én inkább magukkal mennék, memszáhib.
- Nem lehet, Kim, menjen csak haza a Cavendish Square-re, és
készítsen elő egy szép fogadtatást a tábornoknak.
- Visszajön, memszáhib, ugye? Esküszik rá?
Hannah nagy levegőt vett, és minden meggyőződése ellenére
hazudott neki.
- Visszajön, Kim, esküszöm.
Kim elmosolyodott.
- Áldás legyen magukon, memszáhib - mondta, és átment a taxihoz.
Dillont a váróteremben találta, amint éppen érméket adagolt egy
szendvicsautomatába. - Vacak műanyag szendvicsek, de mit tehetünk?
Kér valamit? Én szörnyen megéheztem.
- Azt hiszem, kérek. Bármit, ami van.
- Nos, sonkásat, gondolom, nem kér, úgyhogy legyen főtt tojásos és
paradicsomos. A gépen meg van tea és kávé. Menjünk!
Ahogy kisétáltak a Learhez, az üzemanyagos kocsi már éppen
elhajtott tőle. Lacey lent várta őket, a másodpilóta már fent volt a
gépen.
- Mi készen vagyunk - mondta a hadnagy.
- Akkor hát induljunk - felelte Dillon, és Hannah nyomában felment
a lépcsőn.
 Elhelyezkedtek az ülésen, és néhány perccel később a Lear gurulni
kezdett.
Dillon megvárta, míg elérték a háromezer lábas utazómagasságot, és
teát készített két műanyag pohárban. Aztán csak ült szótlanul, és
eszegette a szendvicseit.
Végül Hannah törte meg a csendet.
- El akarta mondani, hogy mi a terve.
- Néhány évvel ezelőtt dolgozott Fergusonnek egy Egan nevű fickó,
aki korábban az SAS-nél volt. Egyszer hasonló helyzetbe került,
ráadásul éppen Szicíliában; gyorsan be kellett jutnia valahová.
- És hogyan oldotta meg?
- Leugrott ejtőernyővel egy kis gépből, nyolcszáz láb magasról. Ilyen
magasságnál az ember harminc másodperc alatt földet ér.
Hannah arcára kiült a rémület.
- Maga megőrült.
- Dehogyis. Ők csak azt veszik majd észre, hogy elhaladt fölöttük egy
repülőgép, talán egy kicsit túl alacsonyan, de arra igazán nem
számítanak, amit én tervezek, és addigra különben is sötét lesz.
- És Gagini őrnagy beleegyezett?
- Ó, igen, előkészít egy megfelelő repülőgépet, felszerelést,
fegyvereket, mindent. Nekem csak ki kell ugranom a gépből. Maga meg
utánam jöhet a Learrel, mondjuk, úgy harminc perccel később.
Dillon ivott egy keveset a teájából, miközben Hannah mereven
bámulta, aztán hirtelen kíváncsiság jelent meg az arcán.
- Amikor Gaginival beszélt, hallottam, hogy azt mondta ugrott már
ejtőernyővel. Akkor nemigen értettem, hogy mire akar kilyukadni, de
most már világos.
- Hát persze, hogy világos.
- Kivéve, hogy valami furcsa okból úgy gondolom, maga hazudott
neki. Nem hinném, hogy maga valaha is ugrott már ejtőernyővel,
Dillon.
Dillon Hannah-ra villantotta a lehető legszebb mosolyát, és
rágyújtott.
- Való igaz, de egyszer mindent először csinál az ember, és maga jó
kislány lesz, és egy szót sem szól erről Gagininak. Nem szeretném, ha
meggondolná magát.
- Ez őrültség, Dillon. Bármi történhet. A rohadt életbe, először is,
kitörheti az átkozott nyakát.
- Ejha, szép kis szavakat használ! Nem szép ilyeneket hallani egy
ilyen jól nevelt leány szájából. - Megcsóválta a fejét. - Van más ötlete?
Maga is pontosan ismeri a tényeket.
Hannah csak ült egy darabig, majd felsóhajtott.
- Nem, ha mindent végiggondolok, nincsen.
- Egyszerű ez, drágám, felejtse el a csungkingi egyezményt, és csak
Fergusonre gondoljon. Ezt soha ne mondja meg neki, de én igazából
szeretem a vén bolondot, és nem lennék képes ölbe tett kézzel
megvárni, hogy a pokolra vigyék. - Azzal odahajolt Hannah-hoz, a
kezére tette a kezét, és mosolygott azzal a különleges mosolyával,
amelyből melegség és roppant vonzerő áradt. - Jól van, akkor még egy
tea jólesne, ugye?
Átrepültek a tenger fölött, és látták Palermo kikötői oldalát, az este
gyorsan ereszkedett, és már fények pislákoltak a városban. Az
egyébként tiszta égen csak néhány kumulusz volt, és a félhold. Néhány
perc múlva leszálltak a Punta Raisi repülőtéren, és Lacey, az
irányítótoronyból kapott utasításoknak megfelelően, egészen messzire,
a repülőtér széléhez gurult, ahol a magángépek álltak.
A kocsi, amely mutatta nekik az utat, elhajtott, Lacey pedig leállította
a motort. A hangár előtt egy alacsony férfi állt szövetsapkában és régi
pilótadzsekiben, s ahogy Dillon és Hannah lement a lépcsőn, odajött
hozzájuk.
- Bernstein főfelügyelő? Paolo Gagini - nyújtotta a kezét. - Mr.
Dillon, örülök, hogy megismerhetem. Erre jöjjenek. Úgy gondoljuk,
Morgan két órával ezelőtt érkezhetett meg Valdinibe. A Citationje az
imént szállt le itt.
Amott van, éppen üzemanyagot vesz fel, de ma este már nem megy
sehová. Láttam, hogy a pilóták elmentek a reptérről.
Dillon megfordult, Lacey és a másodpilóta is jött már lefelé a
lépcsőn.
- Jobb, hajönnek maguk is.
Bementek a hangárba, és Gagini egy nagy, üvegfalú irodába vezette
őket.
- Nos, tessék, barátom. Minden, amit ki tudtam gondolni. - Volt ott
egy ejtőernyő, egy Celeste hangtompítós géppisztoly, egy Beretta
pisztoly vautokkal, egy Walther, egy sötétkék golyóálló mellény, és egy
infravörös éjjeli szemüveg.
- Szép kis ajándékcsomag, csak a toronyóra hiányzik láncostul -
jegyezte meg Lacey. - Háborúba megy, Mr. Dillon?
- Úgy is mondhatjuk.
- Van ott egy álcaruha is - mondta Gagini -, és egy pár
ejtőernyősbakancs. Nagyon remélem, jó lesz a méret.
- Rendben, megyek és átöltözöm - mondta Dillon. - Ha megmutatná,
hol van a férfimosdó. - Hannah-hoz fordult. - Tájékoztassa a hadnagyot
és a barátját a helyzetről, amíg én öltözködöm. - Azzal követte Gaginit
kifelé.
Ugyanebben a percben Valdiniban Luca Mercedes szedánja befordult
a kőkerítésben lévő kapun, majd felhajtott a murvás feljárón, és megállt
a bejárati ajtóhoz vezető lépcső előtt. A sofőr éppen segített Lucának
kiszállni, amikor kinyílt az ajtó, előbukkant Morgan, és lesietett a
lépcsőn.
 - Don Giovanni!
Összeölelkeztek.
- Hát megszerezted, Carlo! Ki gondolta volna!? Büszke vagyok rád.
Alig várom, hogy láthassam!
- Gyere, menjünk be, bácsikám - mondta Morgan, és a sofőrhöz
fordult. - Maga maradjon itt. Szólok, hogy hozzanak valamit a
konyhából.
Azzal felsegítette Lucát a lépcsőn, és beléptek a házba.
Asta előbukkant a nappaliból, és rögtön meg is ölelte Lucát, s közben
adott neki két puszit.
- Carl megcsinálta, Don Giovanni, ugye, milyen ügyes?
- Ne is hallgass rá! - mondta Morgan. - Ezúttal az érdem
oroszlánrésze Astáé, hidd el.
- Jó, meséljetek el mindent!
Bementek a nappaliba, ahol Ferguson a kandalló mellett ült, Marco
pedig Uzival a kezében állt a háta mögött.
- Ez tehát a félelmetes Ferguson tábornok - mondta Luca, a botjára
hajolva. - Nagyon örülök.
- Én kevésbé - felelte Ferguson.
- Hát igen, ez érthető. - Luca leereszkedett egy nagy fotelbe, szemben
Fergusonnel, és kinyújtotta a kezét. - Hol van, Carlo?
Morgan elővette az iratot a belső zsebéből, széthajtogatta és odaadta.
- A csungkingi egyezmény, bácsikám.
Luca lassan elolvasta, majd felnézett, és elnevette magát.
- Hát nem hihetetlen? - Fergusonre nézett. - Gondoljon csak bele,
tábornok, micsoda csínyt tudok ezzel elkövetni!
- Ettől inkább megkímélném magam - mondta Ferguson.
- Ugyan már, tábornok. - Luca összehajtogatta az egyezményt, és
betette a belső zsebébe. - Ne legyen ünneprontó. Maga veszített, mi
győztünk. Tudom, hogy bizonytalan jövő vár önre, de azért legyünk
civilizáltak, nemdebár. - Morganre mosolygott. - Egy szép vacsorát, és
egy üveg bort ide, Carlo. Biztos vagyok benne, hogy egy kicsit
boldogabbá tudjuk tenni a tábornokot.
Dillon visszajött az álcaruhában és az ejtőernyősbakancsban, és
felvette a golyóálló mellényt. Ellenőrizte a Walthert, és bedugta hátra
az övébe, a zubbony alá, majd megvizsgálta a Celestét. Gagini kirakott
néhány hatalmasra nagyított fényképet az asztalra, és megmutatta őket
a két pilótának és Hannah-nak.
- Mi ez? - kérdezte Dillon.
- Morgan Valdiniban lévő háza a levegőből fényképezve. A
kábítószer-ellenes csoporttól kaptam.
- Lehet bármiféle problémára számítani a leszállásnál? - kérdezte
Dillon Lacey től.
- Nem hinném. A leszállópálya azon a mezőn állati hosszú, és
segíteni fog ez a félhold is.
- Jól van. - Dillon Gaginihoz fordult. - És a repülőgép?
- Odakint vár egy Navajo Chieftain, indulásra készen.
- És egy jó pilóta, aki tudja, mi a feladata?
- A lehető legjobb. - Gagini széttárta a karját. - Velem repül, Dillon,
nem mondtam magának, hogy a légierőnél dolgoztam, mielőtt
átnyergeltem a hírszerzésre?
- Hát ez roppant kellemes. Mennyi idő alatt érünk oda?
- A Navajo sebességével legfeljebb tizenöt perc.
Dillon bólintott.
- Jó. Fél órára van szükségem odalent.
- Értettem - bólintott Gagini. - Én egyenesen visszajövök ide, és
csatlakozom a többiekhez a Learben. Mire leszállunk Valdiniban,
éppen letelik a fél óra. Megyek, és beindítom a motorokat.
Dillon Laceyhez fordult.
- A Berettát itthagyom magának, hátha szüksége lesz rá. - Megfogta
az ejtőernyőt.
- És most mutassa meg, hogyan kell ezt felvenni!
Lacey döbbenten nézett rá.
- Úgy érti, hogy nem tudja?
- Ezen most ne vitatkozzunk, hadnagy, mutassa meg, és kész!
Lacey segített neki becsatolni és feszesre húzni a szíjakat.
- Biztos benne, hogy menni fog?
- Csak mutassa meg, hogy mit kell meghúzni! - mondta Dillon.
- Azt a gyűrűt ott, és ne vacakoljon vele, nyolcszáz láb magasságnál
nincs sok ideje. Ahogy kilép a Navajóból az Airstair ajtón, és elkezd
zuhanni, húzza meg rögtön!
- Ha mondja! - Dillon felvette a Celeste géppisztolyt, átvetette a
mellén, és a nyakába akasztotta az éjszakai szemüveget. Hannah-hoz
fordult. - Kapok egy búcsúpuszit?
- Na nyomás kifelé, Dillon! - mondta a nő.
- Igenis, asszonyom!
Dillon mókás tisztelgésre emelte a kezét, megfordult, kiment, és
átvágott a pályán a Navajóhoz, ahol Gagini már bent ült a
pilótafülkében, és forogtak a gép propellerei. Dillon felment a lépcsőn,
és megfordult. Hannán még egy utolsó pillantást vetett rá, ahogy
felhúzta az Airstair ajtót, s aztán a Navajo gurulni kezdett.
 Tizenötödik fejezet

Az éjszakai ég tiszta volt egészen a láthatárig, és eleven a csillagoktól;

a félhold fényében tökéletesen látszott a lent elterülő vidék. Kétezer láb
magasan repültek egy mély völgyet követve, amelynek mindkét oldalán
hegyek emelkedtek, és amikor Dillon kinézett az egyik ablakon, látta a
völgy alján kanyargó út fehér vonalát.
Az egész rendkívül gyorsan történt. Gagini két és fél ezer láb
magasságig emelkedett, hogy átrepülhessen a völgy végében álló
hegycsúcs fölött, amelyen túl nagy, lejtős fennsík volt, és itt már
kezdett is ereszkedni.
Öt perccel később elérte a nyolcszáz láb magasságot, megfordult, és
hátraszólt a válla fölött.
- Eressze le az Airstair ajtót! Most már bármelyik pillanatban ott
lehetünk, és nem akarok még egy kört tenni, arra felfigyelnének.
Ugorjon, amikor szólok, és sok szerencsét, barátom!
Dillon hátrament az ajtóhoz, az ejtőernyő miatt nehézkes
mozdulatokkal.
Megforgatta a kart, az ajtó kidőlt, és Dillon lába előtt ott voltak a
semmibe vezető lépcsőfokok. Sivított a levegő, és Dillon a szélben
rázkódó géptörzsbe kapaszkodva nézett lefelé. Balra előre ott is volt a
farmház, amely éppen úgy nézett ki, mint a fényképen.
- Most! - kiáltotta Gagini.
Dillon lelépett két lépcsőfokot, majd elengedte a korlátot, és fejjel
előre zuhanni kezdett, megpördülve egyszer a gép légörvényében, de
ugyanebben a pillanatban már meg is húzta a kioldókötél gyűrűjét.
Felnézett, látta, hogy tőle balra meredeken emelkedik a gép, s a motor
zaját már alig hallotta.
A farmház ebédlőjében ekkor végeztek a vacsora első fogásával, és
Marco, aki újból komornyiki teendőket látott el, éppen szedte le az
asztalt, amikor meghallották a repülőgép zúgását.
- Mi az ördög ez? - kérdezte Morgan, azzal felállt, és kiment a
teraszra, Marcóval a nyomában.
A zúgás jobb felé távolodva elhalt.
- Valami aggaszt? - kérdezte Asta, kilépve utánuk a teraszra.
- Ez a repülőgép. Olyan alacsonyan jött, hogy egy pillanatra azt
hittem, le akar szállni.
- Dillon? - Asta megrázta a fejét. - Még ő sem annyira őrült, hogy ezt
megkísérelje.
- Nem, hát persze, hogy nem. - Morgan elmosolyodott, és bement. -
Csak egy gép repült el odafent - mondta Lucának, aztán a tábornokhoz
fordult, és megvonta a vállát.
- Ezúttal nincs felmentő lovasroham.
- Milyen kár! - felelte Ferguson.
- Úgy bizony. Akkor hát folytassuk a vacsorát, jó? Egy perc, és itt
vagyok. - Biccentett Marconak, és kiment vele a nappaliba.
- Mi volt az? - kérdezte Marco.
- Nem tudom. Nem próbálkozott meg a leszállással, de nem tetszik
nekem, hogy ilyen alacsonyan szállt.
- Talán csak valaki ki akarja szaglászni a környék fekvését - mondta
Marco.
- Pontosan, és ha valaki az úton közeledik, rádión értesíthetik, hogy
mi a helyzet.
Marco megrázta a fejét.
- Senki sem jöhet húsz mérföldnél közelebb az úton anélkül, hogy ne
értesítenének minket, hidd el.
- Igen, talán túlzottan aggodalmas vagyok, de azért nézzük csak,
hány emberünk van.
- Ott van a gondnok, Guido, akit a kapuhoz állítottam. És itt van még
a két pásztor, a Toglonik, Franco és Vito. Mindketten öltek már a
társaságért, jó embereink.
- Legyenek kint a kertben, és te is legyél résen! Biztos akarok lenni a
dolgomban. - Felnevetett, és Marco vállára tette a kezét. - Most a
szicíliai beszél belőlem.
Visszatért az ebédlőbe, Marco pedig a konyhába ment, ahol Rosát, a
gondnok feleségét találta, aki a tűzhelynél serénykedett, és a Togloni
fivéreket, akik az asztalnál ülve pörköltöt ettek.
- Azt majd később befejezitek - mondta. - Most kimentek a kertbe a
biztonság kedvéért. Signore Morgannek nem tetszett az a gép az előbb.
- Parancs, értettem - mondta Franco Togloni, és megtörülte a száját a
kézfejével, majd lekapta a szék támlájáról a Luparáját, a fűrészelt csövű
vadászpuskát, amely időtlen idők óta a maffia hagyományos fegyvere. -
Gyere! - mondta az öccsének. - Munka van. - Azzal kimentek a kertbe.
Marco felvett egy pohár vörösbort az asztalról.
- Egyedül kell felszolgálnod az ételt, Rosa - mondta, egyetlen hajtásra
kiitta a bort, majd kifelé menet elővette a Berettáját a vautokból, és
ellenőrizte.
Rendkívüli csönd vette körül. Dillon nem érzett különösebb izgalmat.
Furcsa, fekete-fehér volt a világ a holdfényben, mint abban a fajta
álomban, amikor az ember repül, de az idő mintha megállt volna
közben. Hirtelen rohant felé a föld, egy puffanás, és átgördült a magas
fűben.
Feküdt egy pillanatig, hogy elcsituljon a légzése, majd megrántotta a
kapcsot, amely gyorsan leoldotta róla a köteleket, és kilépett az
ejtőernyő hevedereiből.
A farmház kétszáz lábnyira volt tőle balra, egy enyhe emelkedőn lévő
olajfaliget mögött. Futásnak eredt, és csak az olajfaliget túlsó oldalán
bukott le, a fák takarásában, ahol nagyjából hetvenöt yardra lehetett a
farmház málló vakolatú fehér falától.
Az infraszemüvegen keresztül nézte a kaput, amely nyitva állt, és
közvetlenül mellette állt Guido, a gondnok szövetsapkában és
vadászzekében, vadászpuskával a vállán, de ő nem jelentett problémát.
Sokkal inkább a nagy, régimódi csengő a kapu fölött, a lelógó
zsinórjával. Ha csak egyszer meghúzza, ugrik az egész ház.
Jobbra tőle volt egy hasadék a földön, egy nagyjából két láb mély
vízmosás egészen a falig. Óvatosan mászni kezdett benne, és el is érte a
falat. Itt különösen magasra nőtt a fű, Dillon leakasztotta a
hangtompítós Celestét a válláról, és óvatosan lopódzott a fal mentén, a
fűben, de még húszyardnyira volt a kaputól, és a fű egyszer csak nem
volt tovább.
Guido cigarettázott, háttal Dillonnak, és nézte a csillagokat, Dillon
pedig felállt, és szaladni kezdett, most már a nyílt terepen. Amikor
tízyardnyira volt, Guido megfordult, rögtön meglátta, és riadtan elnyílt
a szája. Már nyúlt volna fel a csengő zsinórjához, de Dillon
beleeresztett egy rövid sorozatot, amely ledöntötte a lábáról, és egy
pillanat alatt megölte.
A Celeste meglepően halk volt, de Dillon így sem vesztegethette az
időt. A fal mögé húzta Guido holttestét, és besurrant a kapun. Rögtön
letért az útról, és elrejtőzött a féltrópusi növényekkel buján benőtt
kertben. A fűre itt is alaposan ráfért volna egy nyírás, Dillon óvatosan
lépegetett benne, a fák között a ház felé közelítve. Egészen váratlanul
eleredt az eső, afféle hirtelen zápor, amely jellemző a vidékre ebben az
évszakban; Dillon kuporgott a fűben, nézte a teraszt, a nyitott
ablakokat, hallgatta a kiszűrődő hangokat.
Marco lefelé ballagott az autófeljárón, és amikor eleredt az eső,
elkáromkodta magát, felhúzta a gallérját, és ment tovább a kapu felé.
Rögtön látta, hogy Guido eltűnt.
Elővette a Berettáját, kiugrott a kapun, és meglátta a holttestet a fal
tövében.
Elkapta a csengőzsinórt, vadul rángatta néhány másodpercig, majd
berohant a kapun.
- Valaki itt van! - kiáltotta. - Vigyázat! - Majd beugrott a bokrok közé,
és lekuporodott.
Az ebédlőben rögtön nagy riadalom támadt.
- Mi történik? - kérdezte Luca.
- A riasztócsengő - mondta Morgan. - Valami zűr van.
- Nocsak, ki gondolta volna? - kérdezte Ferguson.
- Fogja a be a száját! - Morgan egy íróasztalhoz ment, és kihúzott egy
fiókot, amelyben különböző kézifegyverek voltak. Kiválasztott magának
egy Browningot, Astának pedig egy Walthert adott. - Minden
eshetőségre - mondta, és ebben a pillanatban odakint eldördült egy
vadászpuska.
Vito Togloni volt az, aki ijedtségében elkövette azt a hibát, hogy
kiabálni kezdett a testvére után:
- Franco, hol vagy? Mi történt?
Dillon kilőtt egy hosszú sorozatot a hang irányába. Vito ajkát már
csak egy elfojtott kiáltás hagyta el, és arccal előre kiesett a bokrok
közül.
Dillon kuporgott az esőben, várt, és kis idő múlva zizegést hallott a
bokrok közül, és Franco suttogó hangját:
- Hé, Vito, itt vagyok.
A következő pillanatban Franco kilépett a bokrok közül, és megállt
egy olajfa alatt. Dillon nem tétovázott, megeresztett egy újabb sorozatot
a Celestével, mire Franco nekivágódott a fának, majd estében még
elsütötte a vadászpuskáját, és utána mozdulatlanul feküdt. Dillon
odalépett hozzá, és abban a pillanaban, hogy lenézett rá, a háta mögül
egy závár kattanását hallotta.
 - Most elkaptalak, te szemét - mondta Marco. - Tedd le azt a
micsodát, és fordulj felém!
Dillon letette a földre a Celestét, és nyugodtan megfordult.
- Ó, hát te vagy az, Marco, öregfiú, már kíváncsi voltam, hol
bujkálhatsz.
- Az isten tudja, hogy jutottál be ide, de ez most nem számít. Csak az
a fontos, hogy itt vagy, és megadod nekem azt az örömet, hogy a saját
kezemmel gyilkolhatlak meg.
Fél kézzel felvette Franco vadászpuskáját a földről, s a Berettát
közben betette a tokjába, majd bekiáltott a házba:
- Dillon az, Signore Morgan, elkaptam.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Dillon.
- Ez egy Lupára, a maffia mindig ezt használja a rituális
gyilkosságokhoz.
- Igen, hallottam róla - mondta Dillon. - Az az egyetlen baj, öregfiú,
hogy az csak egy kétcsövű, és sajnos elsült, amikor Franco elesett.
Egyetlen pillanatba tellett, hogy Marco felfogja, amit mondott, és
megértse, hogy igaz. Ledobta a vadászpuskát, és kezével a kabátja alá, a
Berettáért kapott.
- Viszlát, öregfiú - mondta Dillon, miközben hátranyúlt az övébe a
Waltherért, előkapta, kétszer tüzelt, és mindkét golyó a szívén találta
Marcót, aki hátrazuhant.
Dillon állt egy darabig, nézte Marco holttestét, majd visszatette a
Walthert az övébe, és felkapta a földről a Celestét. Lépett egyet előre,
kinézett a bokrok között a teraszra, majd lőtt egy hosszú sorozatot,
végigsöpörve a falon az ablak mellett.
- Én vagyok az, Dillon - kiáltotta. - Megjöttem, Morgan.
Morgan a nappaliban állt, az ebédlőasztal mellett, amelynek egyik
oldalán Luca ült, a másikon Asta, a Waltherral a kezében.
 - Dillon? - kiáltott ki. - Hall engem?
- Igen! - kiáltott vissza Dillon.
Morgan megkerülte az asztalt, és megragadta Ferguson gallérját.
- Talpra! - mondta. - Különben most rögtön megöllek.
Az asztalt megkerülve a nyitott teraszajtó felé lökdöste a tábornokot.
- Hallgasson ide, Dillon! Itt van a főnöke. Szétlövöm a fejét, ha nem
teszi azt, amit mondok. Hiszen érte jött, igaz?
Feszült csend lett, csak az eső kopogott, s aztán hihetetlen módon
megjelent Dillon, felment a lépcsőn a teraszra, kezében a Celestével. A
teraszon megállt, zuhogott rá az eső.
- És most? - kérdezte.
Morgan, Browningjának csövét Ferguson halántékának szegezve,
lépésről lépésre visszarángatta a tábornokot az asztalig. Luca még
mindig ott ült az asztal egyik oldalán, Asta pedig a másikon, jobb
kezével a combja mellett szorítva a Waltherét.
Dillon belépett az ajtón, és roppant félelmetes jelenség volt az
álcaruhában, a fejéhez tapadt hajával. Írül szólalt meg, majd
elmosolyodott.
- Ez azt jelenti, Isten áldjon meg minden jelenlévőt.
- Nehogy egy rossz lépést tegyen! - mondta Morgan.
- Miért tennék? - Dillon az asztal egyik oldalára lépett, és biccentett
Astának.
- Csak nem egy pisztoly van a kezedben, leány? Remélem, tudod,
hogyan kell lőni vele.
- Tudom - felelte Asta, két szeme, mint sötét üreg, az arca fehér, mint
a fal.
- Akkor állj ide mellém! - Asta habozott, mire Dillon keményebb
hangon szólt rá.
 - Tedd, amit mondtam, Asta!
Asta hátralépett, s közben megszólalt Morgan.
- Ne izgulj. Csak úgy tud lőni azzal a micsodával, ha mindannyian
benne vagyunk a szórásban, a tábornok is. Nem igaz, Dillon?
- Igaz - felelte Dillon. - Gyanítom, hogy ez a túlsúlyos úriember itt a
nagybátyja, Giovanni Luca. Bizony, egy sorozat őt sem kímélné.
Mekkora veszteség lenne a maguk tiszteletre méltó társaságának.
- Mindennek eljön egyszer az ideje, Dillon - mondta az öregember. -
Én nem félek.
Dillon bólintott.
- Nagyon derék, de maga a múltban él, Capo, túl sokáig volt élet és
halál ura.
- Egyszer minden véget ér, Mr. Dillon - mondta Luca, és volt valami
különös a tekintetében.
- Az ördögbe ezzel - kiáltott fel Morgan -, tegye le a géppisztolyt az
asztalra, Dillon, különben Ferguson agyvelejével lesz teli az egész
asztal, esküszöm!
Dillon csak állt, és lazán fogta a Celestét.
- Igazán nem szeretek csúnyán beszélni, fiam - szólalt meg Ferguson
-, de engedélyezem, hogy szétlője ezt a kibaszott társaságot.
Dillon hirtelen elmosolyodott, azzal a végtelenül vonzó, jellegzetes
mosolyával.
- Az Isten áldja meg magát, tábornok, de én azért jöttem, hogy
hazavigyem, éspedig nem koporsóban.
Azzal az asztalhoz lépett, letette a Celestét, és meglökte, hogy a
fegyver az asztal másik szélén, Luca előtt állt meg.
Morgan arcára kiült a megkönnyebbülés, és eltolta magától
Fergusont.
- Hát így állunk, Dillon. Maga rendkívüli ember, azt meg kell hagyni.
 - Ó, ne hízelegjen, öregfiú.
- Marco? - kérdezte Morgan.
- Az örök vadászmezőkön két szövetsapkás fickóval együtt, akik
odakint bóklásztak a kertben. - Dillon elmosolyodott. - Ja, és majdnem
megfeledkeztem arról, aki a kapunál volt. Ez eddig négy, Morgan.
Majdnem olyan jó vagyok, mint az a szabó a Grimm testvérek
meséjében. Igaz, ő hetet ütött le egy csapásra, de azok csak legyek
voltak lekváros kenyéren.
- Gazember! - mondta Morgan. - Micsoda élvezet lesz, amikor
megölöm!
Dillon Astához fordult.
- Figyelsz, ugye? Hát nem jó mulatság? Pont, ahogy te szereted!
- Beszélj csak, Dillon, amit akarsz, úgyis véged van - felelte Asta.
- Még nem, Asta, még egy-két dolgot el kell mondanom. - Morganre
mosolygott. - Furcsa egy lány ez. Úgy néz ki, mintha a Vogue magazin
ötvenkettedik oldaláról lépett volna le, de van egy rejtett oldala. Imádja
az erőszakot. Begerjed tőle.
- Fogd be a szád! - mondta Asta elfojtott hangon.
- Már miért fognám be? Ha egyszer Morgan úgyis mindjárt
lepuffant… Csak néhány szó. Egy halálraítéltnek ez mindig kijár.
- A szavaival ássa meg a sírját, Dillon - mondta Morgan.
- Hát, úgyis mindannyiunkra az vár, az egyetlen különbség, hogy ki
hogyan kerül oda. Vegyük például a feleségét, hát, az bizony rázós ügy.
Morgan hirtelen nehéznek érezte a Browningot a kezében.
Leeresztette a karját, és most a combja mellett volt a fegyver.
- Miről beszél, Dillon?
- Búvármerülés közben halt meg az Égei-tengeren, igaz?
Szerencsétlen baleset volt.
- Pontosan.
 - Ferguson szerzett egy másolatot az athéni rendőrség jelentéséről.
Hydra szigetén nem volt más, csak maga, a felesége, Asta meg egy
búvármester.
- És?
- A feleségének elfogyott az oxigénje, de a rendőrségi jelentés szerint
ez nem volt véletlen. Valaki megrongálta a szelepet a felszerelésén.
Csakhogy nehéz bármit is bebizonyítani, különösen, ha egy olyan
hatalmas emberről van szó, mint Carl Morgan, ezért szépen elrakták
azt a jelentést.
- Hazudik - mondta Morgan.
- Nem, én is láttam a jelentést. De nézzük csak, ki ölhette meg. A
búvármester aligha, őt rögtön kizárhatjuk. Mi azt hittük, maga volt, és
ezt el is mondtuk Astának, de maga ott a hajón ezt aljas rágalomnak
nevezte, és nagyon úgy nézett ki, hogy komolyan beszél. - Dillon
megvonta a vállát. - Vagyis nemigen marad más, csak egyvalaki.
Asta felsikoltott.
- Dillon, te mocsok!
Morgan elhallgattatta felemelt kezével.
- Ez képtelenség, lehetetlen…
- Jól van, maga tehát meg fog ölni engem, de válaszoljon még egy
kérdésemre.
Amikor az ön vendégszeretetét élveztük a kastélyban, valaki
elrontotta a féket a kocsinkon. Nos, ha ez maga volt, akkor Astát is el
akarta tenni láb alól, hiszen engedte, hogy velünk jöjjön.
- Micsoda marhaság - mondta Morgan. - Soha nem ártanék Astának
semmivel. Baleset volt.
Csönd lett, majd Dillon Astához fordult. S amikor a lány
elmosolyodott, ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha is látott az
életében.
 - Te aztán tényleg okos ember vagy, mi? - kérdezte Asta, és felemelte
a Walthert.
- Elcseszted a fékrendszert, és mégis képes voltál velünk jönni?
- Ó, tudod, nagyon bíztam benned, Dillon. Valószínűnek tűnt, hogy
túléljük, ha te vezetsz, de tudtam, hogy Carlt fogod hibáztatni, és ez
megerősíti a helyzetemet nálatok. - Morganhez fordult. - Csak érted
tettem, Carl, hogy mindent tervüket megtudhassam előre.
- És az anyja? - kérdezte Ferguson. - Azt is Morganért tette?
- Az anyám? - Csak bámult rájuk, egész különös módon üres
tekintettel, majd újból Morganhez fordult. - Az más volt. Az utunkban
állt, el akart venni téged tőlem, és ezt nem kellett volna tennie. Én
mentettem meg, igen, én mentettem meg az apámtól. - Elmosolyodott.
- Az apám túl gyakran avatkozott az életünkbe. - Újabb mosoly. -
Szerette a gyors nőket, és szerette a gyors autókat, és én elintéztem,
hogy egyszer leszaladjon az útról száguldás közben.
Morgan csak nézte, arcára kiült a rémület.
- Asta, miről beszélsz?
- Kérlek, Carl, meg kell értened. Szeretlek, mindig is szerettelek.
Soha senki nem szeretett úgy, mint én, és te is ugyanúgy szeretsz
engem.
Asta vad és tébolyult tekintettel nézett rá, Morgan belsejében pedig
mintha megroppant volna valami.
- Hogy szeretlek? Egyetlen nő létezett, akit szerettem, és te megölted
őt!
A Browning lövésre lendült, de addigra már Dillon keze is a Walthere
markolatán volt. Kétszer szíven lőtte Morgant, aki elzuhant, Luca pedig
a Celeste után nyúlt.
Dillon kinyújtott karral megfordult, a két szeme közé lőtt, s a Capo
hátrazuhant a székről.
 Ebben a pillanatban Asta felsikoltott - Ne! -, és kétszer hátba lőtte
Dillont, aki arccal az asztalra zuhant, Asta pedig kirohant a nyitott
teraszajtón.
Dillon alig kapott levegőt, és kis híján elvesztette az eszméletét, de
azt hallotta, hogy Ferguson a nevén szólítja, aggodalommal a
hangjában. Keze megtalálta az asztal szélét, fölnyomta magát, és a
legközelebbi székbe tántorodott. Csak ült egy darabig, levegő után
kapkodva, majd kikapcsolta és levette a golyóálló mellényét. Ahogy
megvizsgálta, Asta két golyója ott volt, beágyazódva a mellény
anyagába.
- Ezt nézd meg! - mondta Fergusonnek. - Hála Istennek a modern
technológiáért.
- Dillon, már azt hittem, elveszítettelek. Igyál egyet! - Azzal vörösbort
töltött az egyik pohárba. - Nekem is jót fog tenni egy pohárral.
Dillon fölhajtotta a bort.
- Jézusom, így már jobb. Te jól vagy, vén tróger?
- Soha jobban. De hogy a csudába kerültél ide?
- Gagini hozott repülőgépen, és leugrottam ejtőernyővel.
Ferguson döbbenten nézett rá.
- Nem is tudtam, hogy ahhoz is értesz.
- Egyszer mindent el kell kezdeni. - Dillon fogta az üveget, és töltött
még egy pohárral.
- Fantasztikus ember vagy - emelte meg a poharát Ferguson.
- Hogy őszinte legyek, tábornok, egyesek talán úgy gondolják, hogy
afféle kibaszott zseni vagyok, de ez még képezheti vita tárgyát. Mi
történt az egyezménnyel?
Ferguson Luca holttestéhez lépett, fél térdre ereszkedett, és benyúlt a
belső zsebébe. Aztán fölállt, megfordult, és széthajtogatta az iratot.
- A csungkingi egyezmény. Ezért volt minden.
 - És ezzel vége is lesz - mondta Dillon. - Van egy gyufád? Elégetjük
ezt az átkozott papírt.
- Inkább ne! - Ferguson gondosan összehajtogatta a papírt, majd
előhúzta a tárcáját, és beletette. - Azt hiszem, ezt az örömet
meghagyjuk a miniszterelnöknek.
- Vén gazfickó - mondta Dillon. - A lovagi címre”pályázol, mi?
Felállt, rágyújtott, kiment a teraszra, majd megállt mellette Ferguson
is.
- Vajon hol lehet Asta? Hallottam, hogy egy autó elment, amikor
próbáltalak életre kelteni.
- Rég elment, tábornok - felelte Dillon.
Motorzúgást hallottak fentről, és egy sötét árny csapott le a mezőre.
- Szent Isten, mi az? - kérdezte Ferguson.
- Jön Hannah Bernstein, hogy felszedje, ami megmaradt. A derék
Gagini őrnaggyal. Roppant segítőkész volt, tartozol neki egy
szívességgel, tábornok.
- Nem fogom elfelejteni - mondta Ferguson.
Hannah Bernstein az ebédlő ajtaja előtt állt, Gaginival az oldalán, és
döbbenten nézte a látványt.
- Ó, uramisten - mondta -, ez egy mészárszék.
- Valami problémája van vele, főfelügyelő? - kérdezte Ferguson. -
Hadd meséljem el, mi történt. - És elmesélte.
Hannah nagy levegőt vett, amikor befejezte, aztán hirtelen odament
a tábornokhoz, és megpuszilta az arcát.
- Úgy örülök, hogy egy darabban látom!
- Dillonnak köszönheti.
- Igen. - Újból Morganre és Lucára pillantott. - Ő aztán nem szokott
foglyokat ejteni, igaz?
 - Van még négy az udvaron, drágám.
Hannah megborzongott, Dillon pedig belépett a teraszajtón
Gaginival. Az olasz megállt Luca fölött, és a fejét csóválta.
- Soha nem gondoltam, hogy megérem ezt a napot. Palermóban nem
fogják elhinni, hogy vége van.
- Nyitott koporsóba kellene fektetni, és berakni egy kirakatba, ahogy
régen a zsiványokat a Vadnyugaton mondta Dillon.
- Dillon, az Isten szerelmére! - szólt rá Hannah.
- Maga szerint kegyetlen voltam, Hannah? - Dillon megvonta a
vállát. - Ez egy állat volt, aki nemcsak szerencsejátékon, hanem
kábítószereken és prostitúción hízott ekkorára. Sok ezer embert tett
tönkre. A pokolba vele! - Azzal megfordult, és kiment.
A Punta Raisin esett az eső, amíg az irodában vártak.
Lacey nézett be az ajtón.
- Én kész vagyok.
Gagini kikísérte őket a hangárból.
- Soha nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez az ügy,
tábornok. Azt hittem, szívességet teszek magának, amikor leadtam a
drótot a csungkingi egyezményről, erre a végén maga tesz nekem olyan
szívességet, aminél nagyobbat el se lehet képzelni. Megszabadított
Lucától.
- Nono, az Dillon műve volt, nem az enyém.
- Azért ne örüljön annyira, őrnagy - mondta Dillon epésen -, holnap
reggelre valaki elfoglalja a helyét.
- Igaz - felelte Gagini. - De ez akkor is győzelem. - Kinyújtotta a kezét.
- Köszönöm, barátom. Ha bármikor bármit tehetek magáért, csak
szóljon.
- Észben fogom tartani.
Dillon kezet fogott vele, aztán felment a Learbe, és leült az egyik
hátsó ülésre. Ferguson vele szemben ült a másik oldalon, Hannah
pedig mellette.
Bekötötték magukat, aztán felzúgtak a motorok, és máris gurultak a
felszállópályán, majd felemelkedtek az égbe.
Hannah komor arccal ült, mire Dillon harciasán megkérdezte tőle:
- Valami baj van?
- Fáradt vagyok, hosszú volt ez a nap, és még mindig érzem a kordit
és a vér szagát, Dillon, mi furcsa van ezen? Nem szeretem, és kész. -
Aztán hirtelen kifakadt. - Az istenért, Dillon, maga épp most ölt meg
hat embert, hatot! Egyáltalán nem zavarja ez?
- Mit hallok? Ez aztán érdekes értelmezése a történteknek. Az a fajta
erkölcs, amelyik azt mondja, engedd, hogy az ellenségeid ártsanak
neked, de te nem árthatsz őnekik.
- Jól van, nem tudom, hogy mit beszélek. - Látszott, hogy őszintén fel
van dúlva.
- Lehet, hogy rossz szakmát választott - mondta Dillon.
- A maga helyében elgondolkoznék ezen.
- És maga minek képzeli magát, hivatásos hóhérnak?
- Elég legyen ebből! - Ferguson kinyitotta a bárdobozt, kivett egy fél
üveg skót whiskyt, töltött belőle egy műanyag pohárba, és Hannah-nak
nyújtotta. - Igya meg, ez parancs!
Hannah nagy levegőt vett, és elvette a poharat.
- Köszönöm, tábornok.
Ferguson jókora adagot töltött egy másik pohárba, és azt Dillonnak
adta.
- Hajtsd fel! - Dillon bólintott, majd nagyokat kortyolt a whiskyből,
miközben a tábornok töltött magának is.
- Ilyen a szakmánk, főfelügyelő, ezt próbálja megjegyezni. Persze, ha
ez boldogtalanná teszi, és vissza akar térni a normális szolgálatba…
 - Nem, uram - felelte Hannah. - Nincs rá szükség.
Dillon töltött még magának, Ferguson pedig azt mondta:
- Kíváncsi vagyok, mi történt azzal a nyomorult lánynyal.
- Isten tudja - mondta Dillon.
- Nem komplett a csaj, az egyszer világos - mondta Ferguson -, de ez
nem a mi problémánk. - Azzal lehunyta a szemét, és hátradőlt a széken.
Nagyjából ugyanebben az időben érkezett meg Asta a Luca-villa
kapujához. Egyfolytában nyomta a dudát, amíg ott nem állt az őr a
kapu másik oldalán. A férfi egyetlen pillantást vetett a kocsiba, és sietve
kinyitotta a kaput, Asta pedig felhajtott a házhoz. Ahogy kiszállt a
kombiból, kinyílt az ajtó a lépcső tetején, és Luca háziszolgája, Giorgio
jelent meg.
- Signorina. Egyedül van? A Capo és Signore Morgan később jönnek?
Megmondhatta volna neki az igazat, de valami okból habozott, és
rögtön rá is jött, hogy miért. Amíg Luca életben van, használhatja a
hatalmát, és neki most szüksége volt erre a hatalomra.
- Igen - felelte -, a Capónak és Signore Morgannek még dolga van
Valdiniban. Lépjen kapcsolatba a Lear főpilótájával! Mi is a neve?
- Ruffolo, signorina.
- Úgy van. Találja meg, és szóljon neki, hogy jöjjön ide a lehető
leggyorsabban, s közben hívja fel a repülőtéri emberünket. Van ott egy
Lear Angliából. Lehet, hogy már elment, de tudjon meg róla mindent.
- Igenis, signorina. - Giorgio bólintott, bevezette a házba, becsukta az
ajtót, és rögtön ment a telefonhoz.
Asta töltött magának egy italt, és azt kortyolgatva bámult ki a
teraszajtón. Meglepődött, hogy Giorgio milyen hamar visszajött.
- Megtaláltam Ruffolót, már el is indult. Igaza volt, signorina, az
angol gép már felszállt. Két pilóta és három utas volt rajta.
Asta döbbenten nézett rá.
 - Három? Biztos benne?
- Igen, egy nő, egy idős, nagydarab ember és egy alacsony férfi
nagyon szőke hajjal. A nevüket nem tudta megmondani az emberünk,
de látta, amint beszálltak.
- Értem. Jól dolgozott, Giorgio. Szóljon, amikor megérkezett Ruffolo.
Asta levetkőzött, és forró zuhany alá állt. Olyan volt, mint egy rossz
álom, képtelen volt elhinni, hogy Dillon még él. Meghalt Carl, az ő
drága Cárija, és meghalt Luca is, és az egész Dillon műve. Hogyan is
szerethette egy pillanatra is? Dillont is, Fergusont is, de különösen
Dillont.
Tönkretettek mindent, és ezért fizetniük kell.
Kilépett a zuhany alól, megtörülközött, majd tűnődve beolajozta a
testét. Végül felvett egy köntöst, és kifésülte a haját.
Megszólalt a telefon. Giorgio volt az.
- Signorina. Megérkezett Ruffolo kapitány.
- Jól van, rögtön megyek.
Ruffolo nyitott nyakú inget és blézert viselt. Amikor Asta belépett a
nappaliba, felállt, elébe sietett, és kezet csókolt.
- Bocsásson meg, signorina, elmentem vacsorázni, de Giorgiónak
sikerült a nyomomra bukkannia. Miben állhatok a rendelkezésére?
- Üljön le, kérem. - Egy székre mutatott, majd nekilátott kibontani a
Bollinger pezsgőt, amelyet Giorgio készített oda jegesvödörben. - Iszik
egy pohárral, kapitány?
- Örömmel, signorina. - Szemét a lány fiatal testének érett vonalaira
meresztette, és kihúzta magát a széken.
Asta pezsgőt öntött két kristálypohárba, és az egyiket odaadta a
férfinak.
- Kényes ügyről van szó, kapitány. A Capótól különleges megbízatást
kaptam. Holnap Angliába kell mennem, de nem hivatalosan, ha érti,
mire gondolok.
Ruffolo megízlelte a pezsgőt.
- Nagyszerű, signorina. Ha jól értem, arról van szó, hogy ön
illegálisan kíván Angliába repülni, tehát nyoma sem lehet az ott-
tartózkodásának, igazam van?
- Pontosan, kapitány.
- Probléma egy szál se. Van egy magánrepülőtér Sussexben, amit
használhatunk. Már máskor is megtettem. London körül olyan nagy a
forgalom, hogy ha hatszáz láb magasan repülök be a tengerről, senki
nem fog észrevenni. Londonba akar menni?
- Igen.
- Mindössze harminc mérföldre lesz onnan. Semmi gond.
- Csodálatos - mondta Asta, azzal felállt, és fogta a pezsgősüveget. - A
Capo örülni fog. És most hadd töltsek magának még egy pohárral.
 Tizenhatodik fejezet

Másnap este hat óra előtt nem sokkal a Daimlert beengedték a

biztonsági kapun a Downing Streeten. Dillon, Ferguson és Hannah
Bernstein ült a hátsó ülésen, de csak Ferguson és Hannah szállt ki,
amikor a sofőr kinyitotta nekik az ajtót.
Ferguson még visszafordult azért.
- Sajnálom, de itt kell hogy megvárj bennünket, Dillon. Nem hiszem,
hogy sokáig maradunk.
- Tudom. - Dillon elmosolyodott. - A nagy embert feszélyezné a
jelenlétem.
Az ajtóhoz mentek, ahol az ügyeletes rendőr felismerte Fergusont, és
tisztelgett. Rögtön kinyílt az ajtó, és odabent egy férfi elvette a
kabátjukat és Ferguson Malaccá botját, majd követték őt fel a lépcsőn
és végig a folyosón. Aztán a férfi egyszer csak betessékelte őket egy
irodába, ahol a miniszterelnök ült az íróasztalánál, és egy halom irat
fölött görnyedt.
Felnézett és hátradőlt.
- Tábornok, főfelügyelő. Foglaljanak helyet!
- Köszönjük, miniszterelnök úr - mondta Ferguson, és mindketten
közelebb húztak egy-egy széket.
A miniszterelnök elvett egy dossziét az asztalról, és kinyitotta.
- Olvastam a jelentését. Abszolút első osztályú munka. Úgy látom,
Dillon a rá jellemző, némiképp könyörtelen hatékonysággal dolgozott.
- Igen, miniszterelnök úr.
- Másfelől, ha ő nincs, akkor elveszítettük volna önt, tábornok, és
annak igazán nem örültem volna. Az tragédia lett volna mindannyiunk
számára, egyetért velem, főfelügyelő?
 - Teljes mértékben, miniszterelnök úr.
- Egyébként Dillon most éppen hol van?
- Lent vár a Daimleremben, miniszterelnök úr - felelte Ferguson. -
Úgy érzem, így a legjobb, tekintetbe véve az ő meglehetősen
rendellenes múltját.
- Természetesen. - A miniszterelnök bólintott, majd elmosolyodott. -
Akkor tehát itt van ez a bizonyos csungkingi egyezmény. - Elővette a
dossziéból. - Rendkívüli dokumentum. Végtelen lehetőségeket tárna
fel, de amint már mondottam az ügyben való első találkozásunkkor,
volt elég bajunk Hongkonggal eddig is. Kiszállunk, és kész, és ezért
kértem önt arra, hogy keresse meg ezt az átkozott papírt, és égesse el.
- Úgy gondoltam, ez utóbbit szívesen végezné saját kezűleg,
miniszterelnök úr.
A miniszterelnök elmosolyodott.
- Maga nagyon figyelmes, tábornok.
A viktoriánus kandallóban fényesen lobogott a tűz. A miniszterelnök
felállt, odament, és rárakta a papírt. Először csak bepöndörödött a széle
a melegtől, majd lángra lobbant. Egy pillanat, és nem maradt belőle
más, mint foszló pernye.
A miniszterelnök megfordult, majd megkerülte az íróasztalt.
- Szeretnék köszönetet mondani mindkettejüknek. - Kezet fogott
velük. - És adja át a köszönetemet Dillonnak is, tábornok.
- Átadom, miniszterelnök úr.
- Most pedig bocsássanak meg, indulnom kell a képviselőházba.
Kaptak egy extra órát a honatyáink, amikor kérdésekkel bombázhatják
a miniszterelnököt. Hagynunk kell, hadd legyen meg az örömük.
- Értem, miniszterelnök úr - mondta Ferguson.
Mögöttük a szokásos varázslattal kinyílt az ajtó, és újból megjelent a
férfi, hogy kikísérje őket.
 - Jól ment? - kérdezte Dillon, miközben a Daimler kifordult a
biztonsági kapun a Whitehallra.
- Úgy is mondhatjuk. Mindenesetre élvezte, hogy saját kezűleg
vetheti tűzre a csungkingi egyezményt.
- Szóval egy kis örömet szereztünk a srácnak.
- Megkérte a tábornokot, hogy adja át a köszönetét magának is,
Dillon - mondta Hannah.
- Valóban? - Dillon Fergusonhöz fordult, aki Malaccá botjának
ezüstfogójára kulcsolt kézzel ült mellette. - Nem is mondtad.
- Nem akartam, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség, édes fiam. -
Lehúzta a belső ablakot. - Cavendish Square.
- Aztán visszadőlt. - Gondoltam, mindannyian megiszunk valamit
nálam.
- Ó, Jézusom, ilyen megtiszteltetést - mondta Dillon. - Annyira
kedves öntől, egy ilyen nagy ember, és meghív a házába!
- Nejátszd a színpadi írt, Dillon, nem áll jól neked!
- Szörnyen sajnálom, uram. - Dillon most a legiskolázottabb angol
kiejtésre váltott. - Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy rendkívüli
megtiszteltetésemre szolgálna, amennyiben vendégül láthatnám önt és
a főfelügyelőt egy italra a lakásomon. - Azzal kinyitotta a belső ablakot.
- Változik a program, sofőr, a Stable Mewsra menjen!
Ahogy lehúzta az ablakot, Ferguson felsóhajtott, és így szólt Hannah-
hoz:
- Nézze el a viselkedését, tudja, színész volt.
A Daimler befordult a Stable Mews kövezett udvarára, és megállt
Dillon háza előtt.
- Várjon meg bennünket - mondta Ferguson a sofőrnek, miközben
Dillon kinyitotta az ajtót, és Hannah-val a nyomában belépett. Aztán
Ferguson is ment utánuk, és becsukta maga mögött az ajtót.
 - Ez igazán szép kis ház - mondta.
- Gyertek be a nappaliba. - Dillon mutatta az utat, majd a kapcsoló
után tapogatott, s amikor felgyulladt a villany, Asta Morgan ült a füles
karosszékben a kandalló előtt. Fekete törtbársony kezeslábas és fekete
barettsapka volt rajta. S ami még fontosabb, egy Walther az ölében,
hangtompítóval a csövén.
- Ez remek, itt vártam rád, Dillon, erre besétáltok mind a hárman. -
A szeme csillogott, az arca nagyon sápadt volt, fekete karikákkal a
szeme alatt.
- Ugyan már, ne legyen buta - mondta neki Ferguson.
- Ó, nagyon is okos voltam, tábornok. Hivatalosan nem is vagyok
ebben az országban, és ha itt végzek, már vár a repülőgép egy kis
sussexi reptéren, hogy rögtön elvigyen innen.
- Mit akarsz, Asta? - kérdezte Dillon.
- Fordulj meg, és hajolj az asztalra. Emlékszem, mindig van egy
pisztoly hátul az övedben. Így ölted meg Carlt is. - De most nem volt ott
semmi. Asta megnézte a hóna alatt is.
- Fegyver sehol, Dillon. Hogy lehetsz ilyen elővigyázatlan?
- Tudja, épp a Downing Streeten voltunk - mondta Ferguson. - Ott
van a világ legmodernebb riasztórendszere. Próbáljon meg átmenni a
biztonsági kapun bármiféle fegyverrel, és elszabadul a pokol.
- Jó, akkor maga is hajoljon előre. - Ferguson engedelmeskedett,
Asta pedig őt is ellenőrizte, majd Hannah-hoz fordult. - Ürítse ki a
táskáját a padlóra.
Hannah felfordította a táskáját, és egy aranyszínű rúzs, pénztárca,
fésű és kocsikulcsok hullottak a padlóra.
- Látja, nincs fegyver, a tábornok igazat mondott.
- Álljanak oda - parancsolta Asta -, maga pedig jobbra, tábornok! -
Dillon még mindig háttal volt neki. - Azt hittem, megöltelek ott a
farmon, Dillon. Kíváncsi vagyok, hogy menekültél meg.
- Golyóálló mellény - felelte Dillon. - Tudod, ez a legújabb divat.
- Ó, beszélni azt tudsz - mondta Asta -, de mindent tönkretettél
nekem, Dillon, elvetted tőlem Carlt, és ezért most megfizetsz.
- És milyen fizetségre gondolsz? - kérdezte Dillon, egész enyhén
szétterpesztve a lábát.
- Két golyó a gyomrodba, és itt fogsz fetrengeni a lábam előtt.
Hannah Bernstein felkapott egy kis görög szobrocskát, amely a
mellette lévő dohányzóasztalon állt, és Astához hajította. Asta lehajolt,
és vadul tüzelt, s a golyó Hannah vállát érte, aki a mögötte lévő szófára
zuhant. Dillon ugrani akart, de Asta villámgyorsan megfordult, és
rászegezte a Walthert.
- Viszlát, Dillon!
Mögötte kattanás hallatszott, Charles Ferguson fordította el Malaccá
botjának fogóját, amitől kiugrott belőle egy kilenchüvelykes tőr. A
tábornok beledöfte a tőrt Asta hátába, egyenesen átszúrva a szívét, s a
hegye kibukkant kezeslábasának elején.
Astának kiáltani sem volt ideje, s a Walther kiesett elernyedt kezéből,
ahogy előredőlt. Dillon elkapta a két kezénél, Ferguson pedig kihúzta a
tőrt. Asta különös döbbenettel lenézett a mellére, még egyszer Dillonra
pillantott, mintha nem hinné el, ami történt, s aztán összecsuklott a
térde, és a hátára gördülve elzuhant.
Dillon elengedte, és Hannah-hoz ugrott, aki a szófán feküdt, a
vállához szorítva a kezét, s az ujjai között vér szivárgott. Dillon előkapta
a zsebkendőjét, és Hannah kezébe tette.
- Szorítsa ezt hozzá jó erősen! Rendbejön, ígérem.
Megfordult, és addigra Ferguson már telefonon beszélt.
- Igen, Henry Bellamy professzort keresi Charles Ferguson tábornok.
Sürgős! - Aztán várt, kezében a véres tőrrel, s a botja a padlón hevert. -
Henry? Itt Charles. Lőtt seb a bal vállban, Bernstein főfelügyelő. Dillon
máris indul vele a Londoni Klinikára. Később találkozunk.
Letette a kagylót, és megfordult.
- Jól van, Dillon, ugrás a Daimlerbe, és irány a klinika, amilyen
gyorsan csak lehet. Mire odaérsz, ott lesz Bellamy is.
Dillon felsegítette Hannah-t, s közben Astára pillantott.
- Vele mi lesz?
- Egészen halottnak látszik, de majd én intézkedem. Most igyekezz!
Kiment velük a hallon át, kinyitotta az ajtót, majd kikísérte őket az
autóig, s miután beszálltak, visszament a lakásba. A tőrt előtte az
asztalon hagyta, most fölvette, előhúzta a zsebkendőjét a
mellényzsebéből, és gondosan letörölgette a pengéjét. Aztán visszatette
a Malaccá botba, nézte egy darabig Astát, majd felvette a
telefonkagylót, és tárcsázott.
Hűvös, kimért hang szólalt meg:
- Igen?
- Itt Ferguson. Lenne egy eltakarítás. Abszolút sürgős. A Stable
Mewson vagyok, a sarkon túl a Cavendish Square mellett.
- Dillon lakásán?
- Pontosan. Itt várok.
- Húsz perc, tábornok.
Ferguson letette a kagylót, átlépett Asta testén, Dillon
bárszekrényéhez lépett, és töltött magának egy pohár skót whiskyt.
Egy órával később Dillon a folyosón ült a műtő mellett, amikor
megjött Ferguson.
- Mi a helyzet? - kérdezte a tábornok, miközben leült.
- Hamarosan megtudjuk. Bellamy azt mondta, rutinmunka lesz
kiszedni a golyót. Nem számított semmilyen komplikációra.
 Dillon rágyújtott. - Igazán gyors voltál ott a szobában, tábornok,
pedig már azt hittem, hogy nekem annyi.
- Nos, tévedtél.
- Mit csináltál vele?
- Odarendeltem az eltakarítási egységet, és meg is vártam őket. Egy
bizonyos észak-londoni krematóriumban fogják elhamvasztani.
Nagyon kényelmes az egész. Holnap reggelre csak hatfontnyi szürke
hamu marad belőle, és ami engem illet, azt csinálnak vele, amit
akarnak. A főfelügyelőnek ezt nem mondjuk el, amíg teljesen föl nem
épül.
- Világos - mondta Dillon. - Az a kényes hászid lelkiismerete…
Kinyílt a műtő ajtaja, és Bellamy lépett ki, a nyakára tolt maszkkal.
Felálltak.
- Hogy van? - kérdezte Ferguson.
- Jól. Szép tiszta a seb. Egy hét kórházban, és kész. Gyorsan meg fog
gyógyulni. Itt jön.
Egy ápolónő tolta ki a műtőből Hannah-t. Az arca beesett és sápadt
volt a fehér sapka alatt. Az ápolónő megállt, hogy megnézhessék,
Hannah szeme pedig megrebbent, majd kinyílt.
- Dillon, maga az?
- Teljes életnagyságban, aranyom.
- Örülök, hogy jól van. Maga egy gazember, de valami furcsa okból
mégis szeretem.
Újból lecsukódott a szeme.
- Vigye el, nővér - mondta Bellamy, és Fergusonhöz fordult. - Most
mennem kell, Charles, holnap találkozunk. - Azzal elballagott.
Ferguson Dillon vállára tette a kezét.
- Menjünk mi is, fiam, pokoli egy nap van a hátunk mögött.
Gondolom, megérdemlünk egy italt.
 - Hát, akkor hová menjünk? - kérdezte Ferguson, amikor a Daimler
elindult.
Dillon lehúzta az elválasztó ablakot.
- A rakpartra, a Lambeth hídhoz.
- Miért pont oda? - kérdezte Ferguson.
- A brazil nagykövetség báljának estéjén ott sétáltam Asta Morgannel
az esőben.
- Értem - mondta Ferguson, és szó nélkül hátradőlt.
Tíz perccel később a Daimler megállt a híd mellett. Zuhogott az eső,
de Dillon kiszállt, és a folyóval párhuzamosan futó korláthoz sétált.
Aztán Ferguson is csatlakozott hozzá, esernyővel a kezében.
- Mondtam már, nem volt teljesen komplett. Ne szívd mellre, fiam!
- Ne aggódj, tábornok, most űzöm el a szellemét mondta Dillon, és
rágyújtott. - Miattam a pokolban senyvedhet az idők végezetéig. Akkor
hát menjünk, igyunk valamit. - Azzal megfordult, és visszaballagott az
autóhoz.