1974-ben egy magát Dread Scott

Brigádnak nevező forradalmi csoport

kirabolta a régi Shawmut Bankot
Bostonban. A pénzt elvitték, és egy
Emily Gordon nevű nőt, aki látogatóba
érkezett a városba, és utazási csekket
akart beváltani készpénzre a bankban,
lelőtték. Senki nem látta, ki húzta meg a
ravaszt. A biztonsági kamera képei és a
felelősséget vállaló csoporttól kapott
levél ellenére az elkövetők majd
harminc éve szabadlábon vannak.
Itt lép a képbe Paul Giacomin, akit
Spenser fiaként szeret, és akinek a
nyomozó korábban már kétszer is a
segítségére sietett. Paul a harmincas
éveiben jár, és szomorú múltját a háta
mögött hagyta. Egyik barátja, Daryl
Gordon – a régen halott Emily lánya –
úgy határoz, hogy lezárja az anyja
halálával kapcsolatos ügyet, ezért
felkeresi Spensert. Nincs egyetlen
nyomravezető jel sem, és hiányzik az
FBI jelentése is.
Mindez arra készteti a
magánnyomozót, hogy vizsgálódását
többfelé indítsa el – Daryl elhidegült
hippi apja, Vinnie Morris és az alvilág,
valamint a rejtélyes Yves felé – és
próbára tegye találékonyságát,
bátorságát.
ROBERT B. PARKER

SÖTÉT MÚLT
SPENSER # 30

MAGYAR KÖNYVKLUB
2005
 IMPRESSZUM

A fordítás az alábbi kiadás alapján

készült:
© Robert B. Parker: Back story, 2003
G. P Putham’s Sons

Fordította: Péterné Oravecz Elvira

© Magyar Könyvklub Rt., 2005

Kiadja a Magyar Könyvklub Rt.,

az 1795-ben alapított Magyar
Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének a tagja.

Felelős kiadó a Magyar Könyvklub

vezérigazgatója
Vezető szerkesztő: Tenner Anna
Szerkesztette: Székely Krisztina
Borítóterv: Alapszín Bt.
Műszaki vezető: Mihalecz Pál
Tördelte: Blazsek Réka
 Nyomtatta és kötötte a Kaposvári
Nyomda Kft. – 251048
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
1

Május végi reggel volt Bostonban.

Kávéztam. Forgószékemben ültem,
lábam fent az asztal tetején, és a Back
Bay-re nyíló ablakon bámultam kifelé.
Égtek a villanyok az irodámban. Kint 12
°C fok volt. Az eget alacsonyan szálló
szürke felhők borították. Még nem
esett, de már tudtam, hogy hamarosan
elered. Távolabb, a Berkeley utca
túloldalán észrevettem Paul Giacomint.
Egy sötét hajú nővel közeledett.
Megálltak a lámpánál, és amikor zöldre
váltott, átkeltek az úton, és az irodám
felé tartottak. Mindketten szépen
mozogtak, mint akiket beidomítottak.
Már innen is láttam, hogy a nő jól néz
ki, bár ezt még közelről is ellenőriznem
kell. Örömmel láttam, hogy Paul egy
papírzacskót hoz magával.
Visszafordultam a forgószékemmel, és
mire az irodámhoz értek, már a bejárati
ajtónál álltam. Paul mosolygott, és a
kezembe nyomta a papírzacskót.
– Fánk?
– Mint mindig.
Letettem a zacskót az asztalomra,
visszafordultam és megöleltem.
– Ő Daryl Silver – mutatta be Paul
a nőt.
– A valódi nevem Gordon –
pontosított. – Silver a szakmabeli.
Kezet ráztunk. Daryl tényleg
elképesztően nézett ki. Sasszem
Spenser. Kinyitottam a papírzacskót, és
kivettem belőle a fánkokat rejtő
kartondobozt.
– Még nincs ilyen Bostonban –
világosította fel Paul Darylt. – Ha
hazajövök, mindig hozok néhányat.
– Csatlakoztok hozzám?
– Köszönöm – kapott az alkalmon
Daryl. – Szívesen.
 – Ez hatalmas bók – jegyezte meg
Paul. – Általában félrevonul egy
sarokba, és megeszi az összeset.
Öntöttem magunknak egy kis
kávét. Paul az irattartószekrény tetején
álló fényképet nézte. Susant, Gyöngyöt
és engem ábrázolt.
– Részvétem Gyöngy miatt.
– Köszönöm.
– Jól vagy?
Megvontam a vállam, és
bólintottam.
– Susan?
Megvontam a vállam, és felé
nyújtottam a fánkos dobozt.
Megeredt az eső, és ezzel kissé
enyhült a levegőben érezhető
feszültség. Először apró, elszórt
cseppekkel verte az ablakot, majd
egyre folyamatosabban és erősebben.
Nagyon sötét volt kint, az iroda fényei
melegen ragyogtak.
– Mi a helyzet Chicagóban?
 – A darab jó kritikákat kapott –
dicsekedett Paul.
– Olvastad őket?
– Nem, mások mondták – vallotta
be.
– Szeretsz rendezni?
– Azt hiszem igen, de ez a saját
darabom. Nem tudom, olyat szeretnék-
e, amelyet más írt.
– Hogy megy a próba?
– Túl sokszor előadtuk már –
felelte Paul. – Baj van az energiánkkal.
– Ön is benne van? – fordultam
Darylhez.
– Igen.
– Igazán klassz kritikákat kapott –
dicsérte meg Paul. – Chicagóban is, és
előtte Louisville-ben is.
– Jó a szövegem – hárította el a
bókot Daryl.
– Hát, igen – ismerte el Paul. – Ez
így van.
 Esett, és a levegő felengedett. Az
utcán a legtöbb autó már lámpával
robogott, a vizes járda kellemesen
csillogott. Az utca fényei elmosódtak az
esőben, úgy néztek ki, mint a ragyogó
virágok.
– Daryl szeretne veled beszélni
valamiről – tért a tárgyra Paul.
– Ki vele!
Paul ránézett Darylre, és bólintott.
A nő mély levegőt vett, mielőtt
megszólalt:
– Huszonnyolc évvel ezelőtt az
anyámat megölték.
Ennyi idő után a „sajnálom” suta
megjegyzésnek tűnt.
– 1974 – állapítottam meg.
– Igen. Szeptemberben. Egy
bankban lőtték le, Bostonban.
Bankrablók.
Bólintottam.
– Anélkül, hogy jó okuk lett volna
rá.
 Ismét bólintottam. Ritkán van erre
jó indok.
– Azt szeretném, ha megtalálnák
őket.
– Ezt megértem, de miért most,
huszonnyolc év után?
– Nem tudtam, hogy kellene
intézni, vagy kit kellene megkérni.
Aztán találkoztam Paullal, és ő mesélt
önről. Azt mondta, megmentette az
életét.
– Talán kicsit túloz – feleltem.
– Azt mondta, ha meg lehet találni
őket, akkor ön biztosan képes erre.
– Talán kicsit túloz – ismételtem
önmagam.
– La Jollában laktunk – folytatta
Daryl. – Az anyám nővérét látogattuk
meg Bostonban. Anyám csak beugrott
a bankba, hogy beváltson néhány
utazási csekket. Aztán lelőtték.
– Vele volt? – kérdeztem.
 – Nem. A rendőrök mondták. A
nagynénémmel voltam.
– Hány éves volt, amikor az anyja
meghalt?
– Hat.
– És még mindig nem tudta
feldolgozni! – csodálkoztam.
– Soha nem is tudom.
Ittam egy kis kávét. Még két fánk
volt a dobozban. Már így is eggyel
többet ettem, mint bármelyik
vendégem.
– Kér még valamelyikőtök? –
kínáltam meg őket.
Nem kértek. Éreztem, hogy a
megkönnyebbülés meleg öröme
szétárad bennem. Nem vettem a
fánkból, csak egy újabb kortyot ittam a
kávémból. Nem akartam mohónak
látszani.
– Emlékszem – kezdtem –, az Old
Shawmut Bank az Audubon Circle-ben.
Most étterem.
 – Igen.
– Valami forradalmár csoport.
– A Dread Scott Brigád.
– Az.
– Ismeri őket?
– Féktelen idők voltak azok –
ismertem el –, négy furcsa nevű
csoporttal.
Mellékesen, mintha nem is lennék
tudatában mozdulatomnak, kivettem az
egyik fánkot.
– Nem tudok valami sokat fizetni –
vallotta be Daryl.
– Semmit nem tud fizetni –
helyesbített Paul.
– Derítsek ki egy harmincéves
gyilkosságot, ingyen. Milyen csábító!
Daryl lenézett az ölében
összekulcsolt kezére.
– Tudom – ismerte el.
– Nem túl régen elintéztem valamit
Rita Fiore-nek – néztem Paulra –, és a
múlt héten a cége végül fizetett.
 – Sokat?
– Igen – feleltem – Sokat.
– Az időzítés a legfontosabb –
vigyorgott Paul.
– Ez azt jelenti, hogy segít nekem?
– kérdezte Daryl.
– Azt.
2

Egy ital mellett találkoztam Martin

Quirkkel Arno dél-bostoni bárjában,
ahová rengeteg zsaru kilógott, mivel a
Rendőrség Központját a könnyű
hozzáférhetőség kedvéért áthelyezték a
South Cove-ra. Én értem oda elsőként,
és csapolt Budweisert ittam, amikor
Quirk megérkezett. Nagydarab ember
volt, körülbelül akkora, mint én, és
látszott rajta, hogy erős. Feltűnően
kérlelhetetlennek tűnt. Több hekus
óvatosan üdvözölte. Amikor leült
mellém, a csapos gyorsan odajött
hozzá.
– Mi lesz, Kapitány?
– Ketel One jéggel és citrommal –
közölte Quirk.
– Azonnal, Kapitány.
 – Sajnálom a kutyádat – fordult
hozzám Quirk.
– Köszönöm.
– Lesz másik?
– Igen.
– Nem akarsz róla beszélni?
– Nem.
– Mi kellene?
Quirk itala ebben a pillanatban
megérkezett. Belekortyolt, lenyelte és
elmosolyodott.
– Rájöttem, hogy hiányzol,
Kapitány.
– Persze – mondta. – Ez mindig
bekövetkezik.
Megint ivott egy kortyot a
vodkájából. Quirknek olyan keze volt,
mint egy kőművesnek, mégis minden
mozdulata meglehetősen finomnak tűnt.
– 1974-ben – fogtam bele – egy
Emily Gordon nevű nőt lelőtt egy Dread
Scott Brigádnak nevezett csoport,
amely kirabolt egy bankot az Audubon
Circle-ben.
– Senki nem látta, ki lőtte le.
Mindenki hason feküdt a padlón.
– Minden ügyre emlékszel? –
döbbentem meg.
– Erre igen. Még azelőtt volt, hogy
teljes munkaidőben a Gyilkossági
Csoporthoz kerültem. A régi Tizenhatos
Állomás bűnügyeit oldottam meg.
Emlékszel? Mielőtt újraszerveztek
minket.
Bólintottam.
– Én voltam az egyik ügyeletes,
amikor beérkezett a hívás.
– Végig rajta voltál?
– Nem. A Gyilkossági Részleg
átvette az ügyet. Viszont mindig is
nyomon követtem a dolgot.
A bár mögötti televízióban a
bemondók szenvedélyesen foglalkoztak
a hétvégi zivatar lehetőségével.
 – Eljutottak a gyilkosságiak
bárhova? – tudakoltam.
– Nem találták meg őket –
válaszolta Quirk. – Volt fénykép a bank
biztonsági kameráiból. Voltak
szemtanúk. Volt egy levél a Dread Scott
Brigádtól, amelyben azt állították, ők
tették.
– Miért azok az okos szójáték-
faragók voltak? Említik Emily Gordont?
– Úgy rémlik, említettek valamit
arról, hogy az elnyomó osztály egyetlen
tagja sincs biztonságban.
– Hogy lehet az 1974-ben?
– Az elnyomót rosszul írták –
mondta Quirk.
– A gyilkosságiak meg úgy
gondolták, könnyű dolguk lesz.
– Kibaszott amatőrök csoportja. Az
átlagos nagyvárosi gyilkossági
hekusokkal szemben.
Újabb kortyot ivott a vodkájából.
– És? – kérdeztem.
 – Amatőrök! Nem találtak semmit.
– Eddig.
– Eddig – értett egyet Quirk. –
Mivel amatőrök voltak, csak segítettek
nekik.
– Nem volt adatbázis. Nem
vezettek nyilvántartást a
letartóztatottakról. Nem volt arckép,
hogy összevessék a banki
fényképekkel – soroltam a tényeket.
– Senki nem ismerte fel őket –
jegyezte meg Quirk. – Az FBI sosem
hallott róluk.
– Vállalták a felelősséget más
„munkáért”?
– Olyanért nem, amelyről tudnék.
– Előkerült valaha a pénz?
– Nem, de tudod, hogy működik ez!
Hány ember ellenőrzi a bankjegyek
sorozatszámát?
– A bankok igen – érveltem.
– Legalábbis ezt állítják – felelte
Quirk.
 Elfogyott a söröm. Intettem a
csaposnak, hogy hozzon még egyet.
Elvette a poharamat, és Quirkre nézett.
Quirk megrázta a fejét, mire a csapos
távozott, hogy hozzon nekem egy újabb
Budot. Továbbra is jobban kedvelem a
Blue Hold belga világos sört, az
azonban nem szerepelt Arno itallistáján.
Valójában csak Budweiser szerepelt a
kínálatukban.
– Gyilkos fegyver? –
kíváncsiskodtam.
– Igen, meg az autó, amelyet
használtak.
– Ujjlenyomat a fegyveren?
– A fegyver tiszta volt – jelentette ki
Quirk.
– A kocsi?
– A legtöbb ujjlenyomat azé a
fickóé volt, akitől ellopták.
– Utánanéztek a fegyvernek?
– Ja. M1-es karabiner. Teljesen
automata. 1963-ban lopták el az ohiói
Akronban egy Nemzetőri
Fegyverraktárból.
– Ki volt a bankban?
– Egy fekete fickó és egy fehér nő.
Talán egy harmadik alak vezette a
kocsit, de azt senki nem látta.
– Szóval ennyi. Ez minden.
– Ez, bassza meg – mérgelődött
Quirk.
– Emlékszik bárki arra, hogy kié
volt a karabély?
– Ha jól tudom, mindegyiküknek
hosszú pisztolya volt. Akik meg bent
voltak, nem tudták megkülönböztetni a
fegyvereket. A gyilkosságiak sosem
fogtak szagot.
– Pedig ott voltak a forró nyomon.
– Aha.
– Én meg most kezdem, amikor
már huszonnyolc éve kihűlt.
– Dolgozol valakinek?
– Emily Gordon lánya Paul
Giacomin barátja – válaszoltam.
 – Ó – mondta Quirk.
– Ó – feleltem.
– Hogy van a kölyök?
– Paul? Már nem kölyök.
– Tudom, hogy van ez – jegyezte
meg Quirk. – Az én két kölköm is már
idősebb nálam.
– Van még valami mondanivalód
ezzel kapcsolatban, egy ötlet, hogy hol
kezdjem?
– Mindent elmondtam, amire
emlékszem – jelentette ki Quirk. – Ha
akarsz, gyere be, megnézheted az ügy
aktáit.
– Majd jövök.
– Főnyereményt fizet érte? –
kérdezte Quirk.
– Paullal ma reggel hozott nekem
hat fánkot.
– Persze – bólintott elmélázva
Quirk –, azzal meg is vett.
3

Egy üres asztalnál ültem a Gyilkossági

Részlegnél, Quirk irodájától nem
messze. A vakító lámpák alatt csinos
kis sorokban asztalok álldogáltak. A
padló tiszta volt. Az irattartószekrények
újak. Minden asztalon számítógép. A
régi Berkeley utcai főhadiszállás szűkös
volt és senkire nem fejtett ki semmiféle
vonzerőt, ráadásul lerítt róla a funkciója.
Ez a hely viszont olyan volt, mintha
nadrágtartós és mandzsettás
tőzsdeügynökök terme lenne. A
zsaruknak nem ilyen körülmények
között kellene dolgozniuk. Úgy éreztem
magam, mintha Los Angelesben
lennék. Az Emily Gordon gyilkosság
aktája egy nagy barna kartonborítékban
hevert, és egy vastag gumipánt fogta
össze. Sosem vitték fel az adatokat
számítógépre. Legalább ezért az egyért
hálás voltam.
Egy DeLong nevű nyomozó haladt
el mellettem, majd megállt, és visszajött
hozzám. Kitűrt zöld Lacoste pólót és
kék farmernadrágot viselt. Elöl, az inge
alsó részén kirajzolódott a fegyvere.
– Spenser! Újra itt vagy? –
köszöntött.
– Beugrottam, hogy kezet rázzak a
fiúkkal.
– Ne lopj el semmit! –
figyelmeztetett.
Körülnéztem.
– Zavarba ejt ez a hely, DeLong.
– Igen, tudom. Kezdek én is strici
lenni.
– Emlékszel az Audubon Circle-
ben történt bankrablásra? 1974-ben
volt. Megöltek egy nőt.
– 1974? Az isten szerelmére,
Spenser! Tizenöt éves voltam 1974-
ben!
 – Igen – feleltem. – Én is.
Úgy tűnt, még mondani akar
valamit, aztán megrázta a fejét, és
kisétált a teremből. Visszamentem az
irathoz. A boncolási anyag mellett ott
volt a helyszínelési jegyzőkönyv. Az ügy
iratait többnyire Mario Bennati, egy első
osztályú nyomozó készítette. Nem
ismertem. Quirk azt mondta, ő volt a fő
nyomozó az ügy során, de 1982-ben
nyugdíjba vonult. Tovább bányásztam.
A zsaruk nem valami választékos írók,
és a kihallgatási eljárás zsargonja sem
sokat segített. Ebben az esetben,
amikor nem maradt nyom, sem
beazonosítható gyanúsított, sem
megoldás, nagy anyag gyűlt össze, de
egyik sem volt használható. Bennati
próbálkozott. Feljegyzései tanúsították,
hogy beszélt a bankban tartózkodó
ügyfelekkel, mindenkivel, akiről
kiderítette, hogy a bank közelében volt,
meg az összes alkalmazottal. Beszélt
Emily Gordon nővérével, Sybil Golddal,
a hatéves Daryl Gordonnal, meg Emily
Gordon férjével, Barryvel, akitől a nő a
lövés idejére már láthatóan elhidegült.
Beszélt az FBI-jal is. Úgy volt, hogy
átküldenek egy jelentést a Dread Scott
Brigádról. Kihallgatta a San Diego-i
zsarukat. Beszélt a Kábítószer
Végrehajtási Szervezettel. A
hadsereggel az ellopott fegyverrel
kapcsolatban. A bankrevizorokkal.
Minden beszámoló megvolt. Tovább
ástam. Késő délután volt.
Elálmosodtam.
Rengeteg rossz kávét ittam. Bejött
az éjjeliőr. Éhes voltam. Amikor végre
elkészültem, kint már sötét volt.
Becsuktam a borítékot, és az üres
asztalra tettem. A fejemet
hátratámasztottam a szék támlájának
és becsuktam a szemem. Vettem
néhány nyugodt, mély lélegzetet.
Hol van az FBI jelentése?
4

Quirk még az irodájában volt, kabátja

az ajtó hátoldalára felszerelt fogason
lógott. Lába az asztal tetején,
nyakkendője meglazítva, ingujja
feltűrve. A kis szoba túlsó falára
felszerelt nagy hirdetőtáblát bámulta,
amelyre tetthelyekről készült képeket
tűztek.
– Te még itt vagy? – lepődött meg.
– Olvastad te valaha ezt az
ügyiratot? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta, és továbbra is
a fotókat bámulta.
– Nem találsz benne valami
zavarót?
– Például?
– Például az FBI-jelentést.
– Ó – mondta Quirk a fotókat
nézegetve. – Te is kiszúrtad.
 – Van ötleted? – kérdeztem.
– Nincs.
– Próbáltad valaha bevadászni?
– Nem láttam az aktát egészen
addig, amíg a Gyilkossági Osztály
vezetője nem lettem. Addigra viszont
már kihűlt az ügy. A parancsnokság
nem szereti túlzottan, ha a
gyilkosságiak főnöke, az új gyilkossági
főnök egy kihűlt üggyel, egy kihűlt és
soha fel nem derített üggyel indul a
szövetségieknél.
– A politika befolyásolja a
rendőrségi munkát? – kérdeztem.
– Döbbenetes, mi? Hogy volt,
amikor még te is zsaru voltál?
– A politika befolyásolta a
rendőrségi munkát – feleltem.
– Milyen kiábrándító!
– A vezető nyomozót Bennatinak
hívták. Itt dolgozik még?
– Nyugdíjba ment – válaszolta
Quirk. – Fent lakik a North Shore-on.
 Quirkre néztem. Újra a tetthelyről
készült fotókat mustrálta.
– Ezért kínáltad fel az aktákat?
– Az együttműködés szellemében.
– Az FBI-hivatkozás téged is zavar,
igaz, de nem tűnt túl jó ötletnek a
keresése. Sosem felejtesz el semmit.
Így amikor végül beállítottam...
Quirk továbbra is a fényképeket
tanulmányozta.
– Most igazgató vagyok – kezdte. –
Az osztályt vezetem. A nyomozók
végezzék csak a kézenfekvő
feladatokat. Én viszont szeretek későig
bent maradni. Hetente néhány estét.
Átnézni a bűntényekkel kapcsolatos
jelentéseket, mikor már nyugalom van,
és megnézni, én mit veszek észre.
Bólintottam.
– Itt egy nőt és két gyereket öltek
meg – mutatott Quirk a fotókra. – A nőt
először megerőszakolták.
 – Holnap felhívlak. Szerezd meg
Bennati címét!
– Hívd fel Belsont – javasolta. – Ő
majd megszerzi neked.
5

Mario Bennati Gloucesterben élt egy

kis, szürke zsindelyes házban,
tornáccal, ahol leülhettél és megihattál
egy sört, és közben az Annisquam
folyót bámulhattad. Ott ültünk le, és
éppen ezt tettük a késő délutáni
órában. Velünk volt egy hatalmas,
barátságos németjuhász kutya is.
Grovernek hívták.
– A feleségem négy éve meghalt –
mondta Bennati. – A lányom általában
heti egyszer vagy kétszer feljön
Stoughtonból, porszívóz, port töröl... –
Vállat vont. – Legtöbbször magunk
vagyunk. Grover és én. Főzök és
mosok magamra.
Miller High Life-ot ittunk a tiszta
üvegpoharakból.
 – Már nem dohányzom – mondta,
miközben a kikötő felé közeledő hajókat
nézte az alattunk húzódó széles vízen.
– Nem voltam nővel, amióta meghalt. –
Ivott egy keveset a söréből, rég
begyakorolt, gazdaságos
mozdulatokkal. – Jól megvoltunk,
mielőtt beteg lett. – Grover Bennati
combjára tette a fejét, és a gazdáját
figyelte. – Ide nézzen! – élénkült fel a
férfi. Óvatosan megdöntötte a
söröspoharat, és a németjuhász ivott
belőle egy keveset. – Közvetlenül a
pohárból! – dicsekedett. – Ehhez mit
szól?
– Király! – feleltem.
– Nem szabad hagyni, hogy túl
sokat igyon. Könnyen berúg.
Megsimogattam Grover hátát.
Csóválni kezdte a farkát, de továbbra is
a gazdája ölében tartotta a fejét.
– Egy régi gyilkosság ügyében
nyomozok – tértem a tárgyra. – Az öné
volt az ügy. 1974 szeptember. Egy nőt
megöltek egy bankrablásban az
Audubon Circle-ben.
Bennati megitta maradék sörét, és
előrehajolt, hogy elővegyen egy
másikat az asztal alatt álló hűtőből.
Letekerte a kupakját, és közvetlenül az
üvegből egyetlen nagy húzással
megivott vagy egy decit. Egy pillanatig
az üveget bámulta, majd bólintott.
– Igen, persze. Szaros hippik
voltak – morogta. – Pénzt raboltak,
hogy megmentsék Amerikát. Minden
indok nélkül ölték meg a nőt.
– Tegnap olvastam az aktát –
mondtam.
– Akkor tudja, hogy nem derítettük
fel az ügyet. – Ivott még a söréből. – A
francba azokkal a kurva esetekkel,
amikor a disznóságokat minden ok
nélkül követik el.
Bólintottam.
 – Bármi, amire emlékszik,
segíthetne.
– Olvasta az anyagot, akkor tudja,
amit én tudok – felelte.
– Zsaru voltam – próbálkoztam. –
Nem szerepel mindig minden ezekben
az anyagokban.
– Az enyémben igen – szögezte le
Bennati.
– Mi történt az FBI-jelentéssel? –
kérdeztem.
– He?
– A feljegyzéseiben szerepel, hogy
az FBI át akart küldeni egy jelentést.
Nem szerepel az akták közt, és később
ön sem említi újra.
– FBI?
– Aha.
– Az isten szerelmére, majd
harminc kibaszott évvel ezelőtti
dolgokról beszélünk.
– Huszonnyolc – pontosítottam. –
Emlékszik valamire az FBI-jelentéssel
kapcsolatban?
– Túl rég volt – felelte. – Hetvenhat
éves vagyok, a kutyát leszámítva
egyedül élek, és túl sok sört iszom. Már
arra is alig emlékszem, hol a faszom.
– Szóval nem emlékszik az FBI-
jelentésre?
– Nem – jelentette ki, és
állhatatosan nézett. – Nem emlékszem.
Elővettem egy névjegykártyát az
ingzsebemből, és odaadtam neki.
– Ha bármi eszébe jutna –
mondtam – csörögjön rám.
– Tuti a dolog.
Miközben lesétáltam a kocsimhoz,
Bennati elővett még egy sört a hűtőből,
és lecsavarta a kupakját.
6

A bostoni FBI iroda a Center Plázában

volt. Az ügyeletes ügynök egy vékony
fickó volt, hátrafelé lenyalt hajjal, fekete
keretes, kerek szemüveggel. Nathan
Epsteinnek hívták. Olyan volt, mintha
egy zsinagógát üzemeltető arabbal
találkoztam volna. Kezet ráztunk,
miután beléptem, majd intett, hogy
foglaljak helyet.
– Ön az ügyeletes különleges
ügynök?
– Igen.
– Mondja azt legalább, hogy járt
Brit Columbiában – kértem.
– Nem.
Erős New York-i akcentussal
beszélt.
– Fordham?
– New York, felső tízezer – felelte.
 – Nagyon megtévesztő.
– Tudom. Az emberek általában azt
hiszik, Accountempsből jöttem.
Sötétkék öltönyt, fehér inget és
kobaltkék selyem nyakkendőt viselt.
– Egy 1974-es bankrablás során
elkövetett gyilkossági ügyet
tanulmányozok – tértem a tárgyra.
– Mondja el – javasolta.
Elmeséltem neki.
– Miért jött a nő önhöz? – kérdezte,
amikor végeztem.
– Közös barát.
– És miért vállalta el?
– A barát kedvéért – válaszoltam.
– Egy barát kedvéért? –
csodálkozott. – Az ügy huszonnyolc éve
kihűlt. Valami oka csak van, amiért úgy
gondolja, meg tudja oldani!
– Önérzet.
– Ezt mondták mások is –
mosolyodott el.
– Ellenőrzött?
 – Felhívtam a rendőrfőnök irodáját,
onnan átkapcsoltak a gyilkosságiak
vezéréhez.
– Martin Quirkhöz?
Epstein bólintott.
– Mindenkit lekáderez, akivel
randevúja van? – kérdeztem.
– Emlékeztem a névre – felelte.
Valami nagyon nem stimmelt a
fickóval.
– Emlékszik az ügyre?
Epstein mosolygott.
– Nem voltam akkoriban az
Irodánál – rázta meg a fejét.
– Kaphatnék esetleg egy másolatot
az iratról?
Leült és gondolkodott. Olyan fickó
volt, aki talán sosem képes teljesen
nyugton maradni. Miközben töprengett,
egy golyóstollat fogatott lassan a
kezében, és időnként odaütött vele a
bal keze hüvelykujja körmére. Aztán
előrehajolt, és felém tolt egy nagy, khaki
színű borítékot. Olyat, amilyet egy kis
lyukon átfűzött fonal segítségével lehet
lezárni.
– Itt az akta.
– Quirk? – kérdeztem.
– Említette, hogy esetleg bele akar
pillantani a Gordon gyilkosságba.
– Olvasta?
– Ezt az aktát? – kérdezte Epstein.
– Igen. Ma reggel. Feltételezem, hogy
olvasta a BPD ügy anyagát.
– Olvastam.
– Majd meglátja, hogy leginkább
annak az újrafeldolgozása.
– Leülhetek valahol, hogy
elolvassam?
– A kinti irodában – felelte.
Fogtam a dossziét, és felálltam.
– Azt hiszem, tudom, mit keres –
szólalt meg újra Epstein.
Felhúztam a szemöldökömet, de
nem szóltam semmit.
 – Én sem tudom, hol az FBI-
jelentés – árulta el.
– Amelynek meg kellett volna
érkeznie Bennatihoz?
– Igen.
Visszaültem a borítékkal.
– Szóval észrevette.
– Igen.
Hátradőltem a széken.
– Maguk jelentést gyűjtenek a
másként gondolkodó csoportokról.
– Néhányról.
– Néhányról?! Az isten szerelmére!
Az Irodának talán még a strandőrökről
is vannak aktái!
Epstein újra elmosolyodott...
– Azt hiszem, megváltoztak a
dolgok az Irodánál azóta.
– Persze – feleltem. – Nos, van
aktájuk a Dread Scott Brigádról?
– Olyan nincs, amelyről tudnék.
– Olyan lehet, amelyről nem tud?
– Természetesen.
 – Ha létezik ilyen, hogy juthatnék
hozzá?
– Megkérhetne rá, hogy kérjem be
a megfelelő csatornákon keresztül.
– Megtenné?
– Megtettem.
– És?
Epstein a körmén dobolt a tollával.
Arca teljesen kifejezéstelen volt.
– Úgy tűnik, nincs ilyen akta –
felelte.
– Akkor miért gondolta Bennati,
hogy úton van egy?
– Zavarba ejtő – jegyezte meg
Epstein. – Nem igaz?
7

Egyik hétfőn Torontóba kocsikáztam. A

nap úgy sütött, ahogy az májusban
várható. Beszereztem egy fiatal, rövid
szőrű német vizsla nőstényt. A
kennelben Robin Hood Bíbor
Sárszalonkája névre keresztelték el.
Ládába zárva kaptam meg, ami
értelmes ötletnek látszott, hiszen tíz
órás kocsikázásnak néztünk elébe, és
nem volt szükség arra, hogy
összevissza ugrándozzon egy idegen
autóban, aztán balesetet okozzon. Alig
hagytuk el Torontót, amikor szűkölni
kezdett. Az első pihenőnél megálltam,
és kidobtam a ládát. Robin Hood Bíbor
Sárszalonkája az út hátralevő részében
a kocsiban ugrándozott. Susan azt
mondta, a tíz óra túl sok neki az első
napon, így Robin Hood Bíbor
Sárszalonkájával a hétfő estét egy
motelben töltöttük, Schenectady-ben.
Robin Hood Bíbor Sárszalonkája
nem sokat aludt éjjel, és öt óra tíz
perckor már teljesen éber volt. Hajnal
előtt útnak indultunk kedd reggel, és dél
körül értünk Cambridge-be. Amikor
megérkeztünk a Linnaean utcai
kocsifelhajtóhoz, Susan a nagy, öt
színű viktoriánus korabeli ház elülső
lépcsőjének tetején üldögélt. Ebben a
házban lakott és dolgozott. Kiszálltam a
kocsiból.
– Ó, fiú! – sóhajtottam fel. Mindig
ezt mondtam, vagy valami ilyesmit,
amikor megpillantottam. Sűrű fekete
haj, hatalmas kék szem, széles száj,
karcsú, óriási combok, és
meghatározhatatlan érzékiség.
Izgalommal töltötte el az embert, a
határtalan ígéret lehetőségével. Ezzel
nemcsak én voltam így. A legtöbb
ember úgy gondolta, hogy Susannal
lenni egyfajta kalandot jelent.
– Jaj, istenem! – kiáltott fel, amikor
Robin Hood Bíbor Sárszalonkája és én
kiszálltunk a kocsiból.
Susan kertje be volt kerítve.
Kinyitottam a bejárati kaput, becsuktam
magunk mögött, és elengedtem a
kutyát a pórázról. Nyugtalannak
látszott.
– Gyöngy! – hívta Susan.
A kutya kicsit hegyezte a fülét.
Majd összevissza rohangált Susan
parányi kertjében, mintha valami stabil
kiindulási pontot keresne. Végül úgy
döntött, én vagyok a legrégibb barátja
Kanadán kívül, ezért hozzám szaladt és
nekem dőlt, egy kis érzelmi
támogatásért.
Susan teljes egészében a kutyára
koncentrált. Ez a fajta figyelem tette
olyan jó terapeutává. Ha valamire elég
hosszú ideig fókuszált, az elhamvadt.
 – Gyöngy! – ismételte meg Susan.
A kutya óvatosan ránézett, és
puhatolózva csóválta a farkát. Susan
lassan bólintott.
– Visszajött – mondta.
– Igen – feleltem. – Csak ő még
nem tudja.
Susan a lépcső alján guggolt, és
kitárta a karját.
– Gyöngy – mondta ismét.
A kutya odament Susanhoz, és
megszaglászta. Susan odanyomta az
arcát a kutya orrához, és megsimogatta
az állat fejét.
– Hamarosan tudni fogja –
jelentette ki.
8

Az Új Szövetségi Bíróság előterében

voltam.
– Nemzetközi Konzultációs Iroda –
mutatkoztam be. Odaadtam az
igazolványomat az őrnek, ő megnézte,
majd ellenőrizte az adatokat a
számítógépén.
– Kivel akar beszélni?
– Kivel is?
Az őr rám nézett, és szélesen
elmosolyodott.
– Kötelességem, hogy
megkérdezzem – mentegetőzött.
– Mr. Ives-zal szeretnék beszélni –
világosítottam fel. Bólintott, beütött egy
számot, és beleszólt egy telefonba:
– Mr. Spenser akar találkozni Mr.
Ives-zal. Biccentett, és letette a kagylót.
 – Ott – mutatta –, a fémdetektoron
túl, menjen a lifttel a tizenötödikre.
– Szobaszám? – kérdeztem.
– Valaki várja majd a liftnél, uram.
– Rendben.
A biztonsági kapunál a Szövetségi
Védő Szolgálat négy őre állt.
– Fegyver van a jobb csípőmön –
mondtam. – Lecsatolom, és odaadom
önöknek a pisztolytáskával, mindennel
együtt.
Az őrök kihúzták magukat, ketten
fegyvereikre tették a kezüket. A
vezetőjük egy fekete fickó volt, aki
nyugalmazott katonának látszott.
– Van engedélye, uram?
– Van.
– Először a fegyvert, aztán az
engedélyt! – utasított.
Odaadtam neki a fegyveremet,
majd elővettem az előrelátóan az
ingzsebembe készített engedélyemet. A
vezető őr gondosan tanulmányozta az
iratot.
– A fegyver és az engedély nálunk
marad. Kifelé menet visszakapja.
– Kockáztassam meg, hogy
fegyvertelenül lépek be a Szövetségi
Bíróság épületébe?
Az őr arca komoly maradt.
– Igen, uram.
Intett a fémdetektor felé, és én
minden probléma nélkül áthaladtam
rajta.
– A lift arra van, uram.
– Legyenek éberek! Ha bajba
kerülök, sikítok.
– Itt leszünk, uram – felelte.
A tizenötödik emeleten egy komoly
arcú, fiatal nő várt. Hosszú ezüstszínű
haj keretezte az arcát. Fekete
nadrágkosztüm volt rajta, férfias fehér
ing, meg keskeny fekete nyakkendő.
Nagyon magas sarkú, fekete cipőt
viselt. Beléptünk egy hosszú folyosóra.
Ajtók sorakoztak mindkét oldalon. A
folyosót sötétvörös szőnyeg borította.
Nem volt azonosító egyik ajtón sem, és
mind csukva volt.
– Spenser – mutatkoztam be.
– Kérem, kövessen!
Biztonsági kamerák figyeltek a
folyosó mindkét végén.
Belemosolyogtam a szemben levőbe.
Jó dolog a vidámság. A komoly nő
bekopogott a jobb oldali utolsó ajtón.
– Gyere! – hangzott belülről.
A nő kinyitotta az ajtót, oldalt lépett,
én pedig bementem. Yves egy üres
íróasztalnál ült egy a kikötőre néző,
üres szobában. Kifejezéstelen arccal
nézett rám, amíg az ajtó be nem
csukódott, és magunkra nem
maradtunk.
Aztán elmosolyodott, ha lehetett
ezt egyáltalán mosolynak nevezni.
– Nos, ifjú Lochinvar – üdvözölt.
 – Nos, mit szólsz egy öregedő
Lochinvarhoz? – válaszoltam.
– Olyan öreg vagy, amilyen
öregnek érzed magad – felelte Yves, és
az íróasztala előtt álló egyenes támlájú
székre mutatott. – Foglalj helyet!
Yves vörös hajú, magas, inas
ember volt. Vörösbarna puplin öltönyt,
rózsaszín inget, valamint fekete
pöttyös, rózsaszín csokornyakkendőt
viselt. A szobában abszolút semmi dísz
nem volt, Yves bekeretezett Yale-i
diplomáját leszámítva, amely az
íróasztala mögött lógott a falon.
– Hallottál egy magát Dread Scott
Brigádnak nevező 1974-es
rendszerellenes csoportról?
Yves halványan elmosolyodott.
– Az a feladatom, hogy értesüljek a
dolgokról – mondta. – Miért kérded?
– Megöltek egy nőt egy
bankrablásban, Bostonban, 1974
szeptemberében.
 – És sosem kapták el őket.
Bólintottam.
– Ezért vagy itt, igaz?
– Igen.
– El akarod kapni őket?
– Igen.
– Csak épp nem tudod, kik ők.
– Még nem.
– Vagy, hogy egyáltalán
megvannak-e még.
– Valaki megölte a nőt.
– Miért gondolod, hogy ez a
csoport tette?
– A zsaruk később kaptak tőlük egy
levelet, amelyben felelősséget vállaltak
érte.
– Bárki írhat levelet.
– Viszont valahol el kell indulnom.
– Ez látod igaz.
Yves karba tette a kezét lapos
hasán, hátradőlt a székében, és egyik
lábát feltette az íróasztala szélére.
Szája sarka kissé megmozdult, amit
mosolynak tekintettem.
– Nos, hallottál róluk?
– Belföldi csoport. Mi viszont
nemzetközi ügyekkel foglalkozunk.
Beszéltél már az elhárításiakkal?
– Úgy tűnik, hiányzik egy akta.
Yves ismét mosolygott.
– Vagy úgy!
– Vagy úgy?
Yves lassan lehajtotta a fejét,
miközben beszélt.
– Honnan tudod, hogy létezik?
– Említették a rendőrségi
jelentésben. Azt írták, az FBI
hírszerzési akta majd később érkezik.
– Viszont nincs meg.
– Nincs.
– És az FBI nem találja.
– Nem.
– Mit mond ez neked?
– Két dolgot – kezdtem.
 – Az egyik az, hogy hanyagok az
irattárosok – szólt közbe Yves.
– A másik lehetőség pedig az, hogy
eltusolnak valamit.
Yves rövid ideig hintázott a
székével.
– Miért van az, hogy az FBI és a
hírszerzés olyan furcsán össze nem illő
kifejezések? Még sosem tapasztaltam,
hogy hanyagok lennének – tette hozzá.
Mindketten hallgattunk. Alattunk a
kikötő szürke volt, a fodrozódó víz
csillogott a májusi napfényben. Egy
komphajó indult a reptér felé.
– Mondasz valamit – kezdtem.
– Egy nagyon titkos kormányzati
hivatal alkalmazottja vagyok. Mi
senkinek nem mondunk semmit.
– Természetesen – feleltem.
9

Hawk és én a vörös pályán futottunk

különböző távokat, a Harvard Stadion
hátsó részében. Sütött a nap, körülbelül
tizennyolc fok volt. Izzadtságfoltos
melegítőt viseltem. Hawk nyugodt volt.
Különböző távokat futottunk, majd egy
darabon gyalogoltunk. Most ismét
sétáltunk.
– Talán gyalogolnunk kellene még
egy kört – javasoltam.
– Én már nem sétafikálok többet –
jelentette ki Hawk. – Mondtam már.
Kétszázhúsz, négyszáznegyven és
nyolcszáznyolcvan méter.
– Honnan tudod?
– Ezt egy afrikai amerikai tudja. Mi
tudjuk az ilyen szarságokat. Sok
európai amerikai futót láttál már a
versenyeken?
 – Európai amerikait?
Hawk vigyorgott.
– Mindig tudom, mikor alszol együtt
az egyetem valamelyik teoretikusával.
– Abby – nevezte meg Hawk. – A
Brandeisben tanít.
– Lefogadtam volna.
– Feminista is.
– Mi más lenne. Akarsz újabb kört
gyalogolni?
– Persze. Azt hiszem, szükséged
van rá.
– Én rád gondoltam!
Néhány harvardi egyetemista
haladt el mellettünk, edzettek. Örültem,
hogy gyalogoltunk. Úgy éreztem, akkor
is ugyanilyen villámgyorsan hagynának
el minket, ha mi is futnánk. Némelyikük
nő volt.
– Hallottál egy magát Dread Scott
Brigádnak nevező csoportról? –
kérdeztem. – Még a 70-es években?
– Nem.
 – A radikális mozgalom része volt.
Kiraboltak egy bankot az Audubon
Circle-ben, 1974-ben, és megöltek egy
nőt.
– Erre emlékszem. Azt hiszem, egy
testvérpár is benne volt.
– Igen.
– Akkoriban sok testvér volt a
radikális mozgalmakban.
– Hálátlan fattyúk. Megmentettük
az őseiket a tudatlanságtól,
megtanítottuk őket gyapotot aprítani, és
ez a hála érte?
– A jótett nem mindig hoz
elismerést – válaszolta Hawk
mindenféle gettó-akcentus nélkül.
Tökéletes angolsággal ejtette ki a
szavakat, és ennek okát egyedül ő
ismerte. Általában a legtöbb vele
kapcsolatos dologról is csak ő tudott.
– Hogyhogy te nem voltál
radikális?
– Bűnt követtem el?
 – Hát igen.
– Miért érdekel?
Meséltem neki Paulról, Darylről, a
hiányzó FBI-jelentésről. Aztán futottunk
még néhány kört. Ahhoz képest, hogy
európai amerikai vagyok, egész jól
tartottam a tempót.
Amikor újra gyalogoltunk, Hawk
megint megszólalt:
– Quirk tud a hiányzó jelentésről?
– Aha.
– És az FBI-os fickó?
– Epstein? Ő is.
– De egyikük sem találja.
– Még nem.
Mindketten megálltunk, és két
fiatal, kocogó harvardi lányt néztünk.
– Mit gondolsz, szexista dolog így
bámulni őket? – kérdeztem, miközben a
lányokat figyeltük.
– Igen.
Egyetértően bólintottam.
– Szerintem is.
 Hawk vagy húsz méteren keresztül
hallgatott. A harvardi lányok a kör
felénél jártak.
– Ha Quirk valamit meg akar
találni, általában meg is találja –
jegyezte meg.
– Igen.
– Ezt az Epsteint nem ismerem, de
nem lehet ügyeletes különleges
ügynök, mert egy jó öreg, ír katolikus
fiú.
– Dehogynem.
– Akkor ő is meglehetősen jó lehet.
– Ezt gyanítom én is.
Hawk fekete, fényes poliészter
futónadrágot és ujjatlan necc pólót
viselt. Az utolsó kanyarban a harvardi
lányok visszanéztek rá.
– Tegyük fel, jó. Azt tudjuk, hogy
Quirk jó. Valami okának kell lennie,
hogy nem találják a jelentést!
Vállat vontam.
– Talán igen – értettem egyet.
 – Lehet, hogy abban
reménykednek, te majd megkeresed
nekik.
– Ez nekem is eszembe jutott.
Hawk egy pillanatig engem nézett.
Arckifejezése kifürkészhetetlen volt,
mint mindig.
– Jó – mondta végül.
10

Gyöngy teljes hosszában Susan és

köztem hevert.
– Furcsa dolog egy idegen kutyával
feküdni egy ágyban – jegyezte meg.
– Ilyen életem volt, mielőtt veled
találkoztam.
– Ó, te soviniszta disznó!
– Szexizmus megint?
– Végső soron.
– Ti, tyúkok, olyan érzékenyek
vagytok.
– Ti is, nagyfiúk!
Egy darabig csöndben voltunk, és
az alvó Gyöngy halk szuszogását
hallgattuk.
– Még nem szeretem –
panaszkodott Susan. – Nem szeretem
úgy, mint az első Gyöngyöt.
– Még nem.
 – De majd megszeretjük.
– Igen.
A szobában majdnem sötét volt,
csak az utcai lámpák fénye világította
be halványan a helyiséget.
– Elbűvölő látni, hogyan kezd
átalakulni Gyönggyé – jegyezte meg
Susan.
– Szépen halad, nem?
– Tudom, hogy főleg miattam van.
Tudom, hogy ő igazából nem is
változik.
– Talán ő is.
– Gondolod?
– „Több dolgok vannak földön és
égen, Horatio, mintsem bölcselmetek
1
álmodni képes.”
– Szerintem némileg torzítottad az
idézetet.
– Van a házban egy példány a
Hamletből?
– Nem hinném.
 – Akkor kitartok az idézetem
mellett.
Gyöngy felállt, néhányszor
körbefordult, majd úgy dobta magát
hanyatt, hogy közben néhányszor a
gyomromba rúgott.
– Az ő térfelén alszol – jegyezte
meg Susan.
– Jobban hangzana úgy, hogy ő
fekszik az én térfelemen.
– Nos, végül is ő az egyetlen.
– Ó jaj!
– Akadályt jelent.
– Mit gondolsz, ha lüktető
férfiasságomat neked akarnám nyomni,
reagálna rá?
– Lüktető férfiasságodat?
– Fájdalmasan lüktető
férfiasságomat.
– Jaj, istenem! Igen, azt hiszem,
ugatna, szimatolna, és a mancsával
piszkálna minket, talán részt szeretne
venni a buliban.
 – Mi lenne, ha kitennénk a másik
szobába?
– Szűkölne.
– Úgy tennénk, mintha te volnál.
– Folyathatunk hideg vizet a lüktető
férfiasságodra.
– A kocsihoz egész jól
hozzászokott. Kivihetem és betehetem
– javasoltam.
– Igen. Azt hiszem, az működne –
értett egyet Susan.
– Talán még furikázhatok is vele
egyet a háztömb körül, hogy azt higgye,
megyünk valahová.
– Még jobb ötlet.
– Amíg távol vagyok, vedd le azt a
pizsamát!
– Neked vettem.
– Igen, amikor panaszkodtam a
melegítő miatt.
– Igen. Rajta volt a csomagoláson,
hogy „csábító”.
 – A „Jobb, mint a melegítő” nem
mutatna jól a címkén.
Nadrágot és cipőt húztam, és rövid
pórázán kivezettem Gyöngyöt a
kocsihoz. Beugrott a hátsó ülésre,
egyszer körbefurikáztuk az épületet,
majd újra leparkoltam.
– Hamarosan visszajövök –
vetettem oda neki.
Bevette.
11

Nem volt igazi színdarab, amit Paul írt,

sem valódi tánc, amit ő koreografált, de
még csak esti kabaré sem, hanem
leginkább ennek a háromnak a
keveréke. Poins volt a címe.
Shakespeare-i karaktereket, az ötvenes
évekbeli musicalek dalait és mindkét
kor koreográfiáit ötvözte. Mindig
szerettem megnézni, mit ad elő a
kölyök, az elmúlt években azonban az
előadásai némileg lefárasztottak. Azok
azonban mások munkái voltak. Saját
művében Paul elbűvölő, eszes és
mulatságos volt. Ha nem lennék ilyen
kemény, bizonyára elérzékenyülök.
Amikor a darabnak vége volt, Paul és
Daryl eljöttek Susanhez, hogy
megismerjék Gyöngyöt.
 – Jaj, istenem – kiáltott fel Paul,
amikor a kutya lekászálódott a
díványról, óvatosan odajött, és
meglehetősen visszafogottan
megszaglászta. – Tényleg gyönyörű!
– Gyöngy, üdvözöld Pault, a
bátyádat! – szólt Susan.
Daryl idegesnek látszott, miközben
az állat őt is megszagolta; láttam rajta,
hogy feszült. Ez nem sült el valami jól.
– Vannak szendvicseim – jelentette
be Susan. – Megterítek, amíg isztok
valamit.
– Ehetünk a pultnál is – javasolta
Paul.
– Nem, nem. Egy perc, és kész
vagyok.
Paul rám mosolygott.
– Miért is mondtam ezt?
– Mert lassan tanulsz – feleltem. –
Tudtad, mi lesz a válasz.
– Szép porcelán, sok-sok pohár,
két-két kanál mindenkinek és
textilszalvéta, szalvétagyűrűvel.
– Segítsek? – ajánlkozott Daryl.
Még mindig éberen figyelte a kutya
minden mozdulatát.
– Nem kell – felelte Paul.
Paul úgy ivott meg néhány sört,
mintha egyetlen folyamatos kortyban
engedné le őket. Szereplése fizikailag
is fárasztó volt, de ha nem is lenne az,
akkor is időre van szüksége, hogy
lehiggadjon. Tudtam, hogy hamarosan
megnyugszik.
– A nagynénje Bostonban lakik
még? – fordultam Darylhez.
– Nyugdíjba ment. Valahol Maine-
ben él.
– Látta, amióta megérkezett
Bostonba?
– Nem, nincs köztünk valami
szoros kapcsolat, amióta az anyám
meghalt.
– Visszament La Jollába?
– Igen.
 – És az apjával élt?
– Igen.
– Mikor kezdett szerepelni?
Vállat vont.
– Anyám rendszeresen elvitt a La
Jolla-i Színházban a
gyermekprogramokra. A szüleim
mindketten nagyon támogattak. Egyikük
sem hagyott volna ki semmit, amiben
szerepeltem.
– Az apja még mindig La Jollában
lakik?
– Igen. Tényleg csodálatos
gyermekkorom volt, mielőtt... – kis
mozdulatot tett a jobb kezével. –
Tényleg szoros volt a családi kapcsolat
közöttünk. Mindenben együtt vettünk
részt.
– Testvérek?
– Nincs. Csak anya, apa és én.
– Maine-ben hol lakik a nagynénje?
– Nem tudom. Valami furcsa nevű
helyen. Azt hiszem ott, ahol a volt elnök
is él.
– George Bush?
– Igen.
– Kennebunkport?
– Valahogy így hangzik.
Paul engem figyelt.
– Hogy hívják a nagynénjét?
– Azt hiszem, most éppen Sybil
Pritchardnak. Miért?
– Arra gondoltam, talán
beszélhetnék vele.
– Jobb szeretném, ha nem tenné!
Paul a homlokát ráncolta.
– Rendben – feleltem.
– Az apja neve pedig Gordon? Mint
az öné?
– Igen.
Susan bejött, egy kis tiszta kötényt
viselt, amelynek az elején „Szakácsnak
született” felirat díszelgett.
Paul ránézett és elmosolyodott.
– Ezt tekintsük iróniának, igaz?
 – Igen – felelte Susan. – Kész a
vacsora.
Egy hatalmas tál állt az asztalon,
tele szendvicsekkel, meg vegyes
salátás tálak spárgával,
koktélparadicsommal és
articsókaszívvel.
– Te jó ég, Susan! – kiáltott fel
Daryl. – Ezt mind most dobtad össze,
mialatt mi ittunk?
Susan szerényen mosolygott.
– Milyen szendvicsek ezek? –
kíváncsiskodott Daryl. Még mindig
feszültnek látszott, mert Gyöngy orra a
hozzá közeli asztal sarkán pihent.
– Ó, hát csodásak – felelte Susan.
Paul rám nézett, és elfojtotta a
nevetését.
– Kinevetsz – sértődött meg Daryl.
– Tudnom kell, miből készültek. Sok
mindent nem ehetek meg.
– Nem rajtad mulatok –
mentegetőzött Paul.
 – Rajtam nevet, Daryl –
magyarázkodott Susan. –
Tulajdonképpen sosem készítettem
szendvicset. Azt hiszem, egész
életemben még egyet sem.
– Akkor honnan szerezted ezeket?
– Van egy ételszállító barátom,
neki meg van egy kulcsa. Odaszóltam
neki a mobilomon.
Tényleg csodás szendvicsek
voltak: tonhalas, füstölt lazacos,
tojássalátás, sajtos, pulykahúsos,
uborkás-krémsajtos és pácolt
marhahúsos. Daryl minden szendvics
tartalmát alaposan megvizsgálta,
mielőtt választott a tálról. Két pulykásat
evett, és kieszegette a
koktélparadicsomokat a salátájából.
A darabról beszélgettünk.
Mindkettőjüket bókokkal halmoztuk el.
Nem beszéltünk többet Daryl
nagynénjéről, akivel nem szeretné, ha
beszélnék, sem pedig idilli
gyermekkoráról.
12

Hawkkal egy kávézóban ültünk a

Codman téren, és teasüteményt ettünk.
Belépett egy magas, vékony, durva
arcú fekete fickó, őszes afro hajjal és
nyakig begombolt fehér ingben. Odajött
az asztalunkhoz. A kávézóban többen
lopva ránéztek.
– Hawk – üdvözölte barátomat.
– Sawyer – válaszolt Hawk.
A fekete férfi leült Hawk mellé.
– Ez a kék szemű ördög Spenser –
mutatott be Hawk. – Ez meg itt Sawyer
McCann, az utolsó hippi.
Biccentettünk egymásnak. Sawyer
kísérletet sem tett arra, hogy kezet
rázzon velem.
– Észrevette, hogy mennyire kirí az
itteniek közül? – fordult hozzám
McCann.
 Én voltam az egyetlen fehér ember
a teremben.
– Igen, észre.
– Mi legtöbbször így érezzük
magunkat.
– Eszembe is jutott.
– Na és hogy érzi magát ettől?
– Legszívesebben odabújnék
Hawkhoz, de ehhez túl büszke vagyok.
Hawk vigyorgott. McCann arca
meg sem rezdült.
– Legalább nem kér elnézést,
amiért fehér.
– Nem az én hibám.
– Sawyer tud valamit a Dread Scott
Brigádról – szakított minket félbe Hawk.
Bólintottam, McCannre néztem és
vártam, hogy megszólaljon. Odajött a
pincér, és újratöltötte a
kávéscsészéinket. Öntött McCannek is.
A fickó belekevert hat kanál cukrot. Ezt
úgy adta elő, hogy a régimódi
cukortartóból egyesével beleöntötte a
cukrot a kanalába, majd onnan a
kávéjába.
Beleszürcsölt, miközben engem
figyelt.
– Segíthetek – bökte ki végül –, de
csak azért teszem, ha teszem, mert
Hawk kért rá.
– Rendben.
– Még sosem találkoztam olyan
fehérrel, akiben bízhattam volna –
közölte.
Vártam.
– Még sosem találkoztam olyannal,
akit szerettem volna.
Erre sem reagáltam.
– Még olyannal sem találkoztam,
aki ne lett volna kibaszott fajgyűlölő. Ön
rasszista?
Hawk csendben figyelt minket,
szeme csillogásából láttam, hogy élvezi
a dolgot.
– Eddig nem voltam az – feleltem.
 McCann kemény arca még inkább
megkeményedett.
– Baszakodsz velem?
– Igen – feleltem.
McCann hátradőlt, és letette a
kávéscsészéjét.
– Nem fél tőlem, igaz?
– Nem én.
– A legtöbb fehér, ha a képébe
mászom, félni kezd.
– Rasszista reakció – feleltem.
Hawk nem mondott semmit, de a
szeme körül továbbra is látszott, hogy
még mindig élvezi a helyzetet.
– Általában számolok ezzel –
folytatta McCann.
– Sajnálom.
– Semmi baj.
Ivott még a kávéjából.
– 1972-ről – kezdte. – Sok
probléma volt a fekete és a fehér rabok
között, a különböző börtönökben. Így
felkértek egy csapat radikális fehér
kölyköt, ó, liberális egyetemekről, hogy
jöjjenek, és segítsék elő a faji
harmóniát. Műhelymunkával,
szemináriumokkal és hasonló
szarokkal. Tudja, milyen volt 1972-ben.
Bólintottam.
– Aztán nem sült el valami jól –
McCann majdnem mosolygott.
– A kölykök kitalálták, hogy a
fekete rabok a fehér rasszizmus
áldozatai, és több bajt kevertek, mint
amennyi előtte volt.
– Mit gondol, igazuk volt? –
kérdeztem.
McCann úgy döntött, hogy –
legalábbis pillanatnyilag – elfogad, és a
hajthatatlanság zöme leolvadt róla, bár
semmi lágyságra emlékeztető nem
került a helyére.
– Néhány sorstárs politikai okból
volt bebörtönözve – felelte. – És ez
még mindig így van. Volt, aki nemi
erőszakért, gyilkosságért, rablásért,
erőszakos bűncselekményért volt
becsukva. A kölykök problémája az volt,
hogy nem tudták őket
megkülönböztetni.
– Mert mind fekete volt –
jegyeztem meg.
– Aha.
– A rasszizmus rejtélyes módon
működik. Meglepő dolgokra képes.
– Ekkor ezek a kölykök úgy
döntöttek, létrehozzák a Dread Scott
Brigádot, egyfajta laza nemzeti
hálózatot, hogy segítsenek a fehér
fasiszta elnyomás áldozatainak. A
diákok ilyen nevet tudtak kieszelni. És a
rabok szabadságáért tevékenykedtek.
– Milyen eredménnyel?
– Néhány rab megszökött. Nem
tudni, a kölykök segítettek-e nekik.
Vártam. McCann óvatosnak
látszott. Odajött a pincér, és újra
teletöltötte a kávéscsészéinket.
Végignéztem, ahogy McCann újra
előadta a cukrozási rituálét. Óvatosan
kevergette a löttyöt, amíg az összes
cukor fel nem olvadt.
– Az egyik rabot, akivel együtt
dolgoztak, Abner Fancynek hívták.
– Abner Fancy – ismételtem meg.
– Shakára változtatta a börtönben.
– Meg tudom érteni. Nem tudott
szabadulni a Dread Scott Brigádtól?
– Ő lett a főnök!
– Ő lőtte le a nőt a bankrablásnál?
– Azt nem tudom.
– Ismeri?
– Nem.
– Viszont hallott róla.
– Ja.
– Tud más nevet is?
– Egy Coyote nevű testvérről is
hallottam, aki vele ült.
– Ismeri... ööö... a rabszolga
nevét?
– Nem.
 – A fehér kölykök közül ismer
valakit?
– Nem.
– Azt tudja, hogy ezek az emberek
hol vannak ma?
– Nem.
– Beszélt erről valaha zsarukkal?
– Nem állok szóba velük.
Egy darabig csendben maradtunk.
– Ön hogyhogy sosem változtatta
meg a nevét? – kérdeztem.
– Néhányan maradtunk, akik
voltunk. Hallotta valaha, hogy Jim
Brown Shakának hívja magát?
– Nem.
– Mindenki valakitől kapja a nevét.
Engem az apám nevezett el.
– Mókás, velem is ez történt.
Mindannyian megittuk a kávénkat.
A süteményem elfogyott, újabbra
vágytam.
– Hadd kérdezzem má’ meg –
kezdte McCann. – Arra gondoltam,
magának megyek, mit gondol, lenne itt
bárki, aki a segítségére siet?
Úgy döntöttem, nem kell mégsem
újabb teasütemény, de csak azért nem,
mert akkor elnéző lennék magammal,
és Susan úgyis rájönne.
– Két válaszom van – mondtam a
fickónak. – Egy, nem lenne szükségem
segítségre. Kettő, ő segítene –
biccentettem fejemmel Hawk felé.
McCann döbbenten meredt rá.
– Megtennéd?
– Két válaszom van – kezdte
Hawk. – Egy, meg. Kettő, nem lenne
szüksége rá.
– Miért kérdi? – fordultam
McCannhez.
– Csak hogy tiszta vizet öntsünk a
pohárba.
– Akkor ezt most tisztáztuk.
Köszönöm a segítséget.
MacCann kihörpintette a kávéját,
nagyon óvatosan letette a csészéjét az
asztalra, biccentett Hawk felé, felállt és
kisétált.
– Könnyen felkapja a vizet –
jegyeztem meg.
Hawk mosolygott.
– Sawyer egy kicsit túl merev.
– Az – értettem egyet.
13

A színház, mint minden hétfőn, ezen a

napon is zárva volt, így elvittem Pault
vacsorázni a világ legjobb éttermébe,
amely természetesen a „The Agawam
Diner” volt Rowley-ban. A hely reggel
és délben mindig tömve volt, de hétfő
este, korán, nem voltak olyan sokan, és
jó kis helyet kaptunk, ahonnan egy
útkereszteződés fényeit láthattuk.
– Egy pár vagytok Daryllel? –
kíváncsiskodtam.
– Istenem, dehogy! Kedvelem, de
nekem kicsit túl őrült.
– Hogyhogy őrült?
– Túl sokat iszik. Túl sok füves cigit
szív. Túl gyakran váltogatja a partnereit.
Túlságosan odavan a karrierjéért.
– Mit tudsz a családjáról?
 – Semmit. Az anyja
meggyilkolásán kívül nem beszélt róluk.
Csak annyit, hogy szoros kötelékben
éltek. Ahogy múltkor mondta.
– Tehát nem emlegeti kimondottan
az anyját.
– Csak a gyilkosságot. Az nagyon
meghatározó az életében.
A pincérnő kihozta az étlapot.
– Jaj, istenem! Valódi étel!
– Ne kicsinyeld le a kivit!
– Nem rájaszárny, nem elzászi
barázdabillegető pástétom. Nem
karamellizált paszternákpüré friss
fügével.
A pincérnő felvette a
rendelésünket.
– Mit gondolsz, miért nem akarja,
hogy beszéljek a nagynénjével?
– Darylt nehéz megérteni.
– Beszélt valaha az apjáról?
– Nem. Valahogy mindig azt hittem,
hogy meghalt.
 – Testvére van?
– Sosem említett egyet sem.
– Mióta ismered?
– Két éve. Együtt dolgoztunk az
első darabomon Chicagóban. Amikor jó
kedve van, istenien szórakozunk.
A pincérnő párolt sertésszeletet
hozott Paulnak, nekem meg
húsgombócos spagettit.
– Miért kérdezgetsz róla?
– Mert én nem ismerem.
Paul bólintott, miközben hallgatott.
– És teszed a kötelességedet.
Megválaszolatlan kérdéseket teszel fel.
– Az információ hatalom.
– Akkor miért nem kérdeztél többet
a nagynénjéről?
Mosolyogtam.
– Mert elmész Maine-be, és
meglátogatod – vonta le a
következtetést Paul. – Tudod a nevét,
és tudod, melyik városban lakik.
 A szám tele volt spagettivel, ezért
csak bólintottam. Miközben ettem, a
süteményes pult kínálatát fürkésztem.
Előre terveztem.
– Tudok egy másik indokot is,
amiért megkérdezted, hogy a
barátnőm-e.
– Atyai féltés – feleltem.
– Azonkívül ha a barátnőm lenne,
akkor be kellene fogadnod a családba.
És fél a kutyáktól.
– Nem ez alapján ítélek.
Megint a süteményekkel
szemeztem. Úgy tippeltem, az egyik
cseresznyés.
– Persze, mi nem vagyunk valódi
család – mondta Paul.
– Az attól függ, hogyan határozod
meg a család fogalmát.
– Te, Susan és én.
Bólintottam.
– Meg Gyöngy?
– Természetesen.
 – És mi van Hawk bácsival?
– Hawk bácsival?
– Aha.
– Azt hiszem, Hawk bácsinak csak
Hawk bácsira van szüksége.
14

Kerinebunkportban Sybil Pritchard egy

kis házban lakott, ahonnan rá lehetett
látni a vízre. Szürke haja a válláig ért,
mezítláb volt, és virágmintás kék-sárga
bokáig érő ruhát viselt.
– Nos – mondta, amikor kinyitotta
az ajtót –, maga egy nagydarab
keménykötésű fiú, nem igaz?
– Igen. Beszélhetnénk egy kicsit. A
nővére meggyilkolásáról.
– A nővéremet harminc éve ölték
meg.
– Huszonnyolc – helyesbítettem. –
Beszélhetnénk?
– Rendőr?
– Magándetektív vagyok, az
unokahúgának dolgozom.
– Darylnek? Jöjjön be! Foglaljon
helyet! Mi érdekli?
 Háza csinos kis tengerparti ház
volt, gyékényszőnyeggel, rákos
kávézóasztalokkal, kormánykerék
tükrökkel, hajós viharlámpákkal és nagy
fésűkagyló hamutartókkal. Rengeteg
csikk volt bennük, és amikor leültünk az
utcai szobában, Sybil azonnal rágyújtott
egy újabb cigarettára, és még csak
bocsánatot sem kért érte. Volt egy
méretes asztal is az öbölre néző ablak
előtt, ahonnan látni lehetett az óceán
egy darabkáját. Számos spirálfüzet
hevert rajta, és egy pezsgőspohár tele
ceruzával. Sybil figyelte a
nézelődésemet.
– Verseket írok – dicsekedett. –
Kézzel! A kézírás úgy tűnik,
életbevágóan fontos a kreatív
folyamathoz.
Bólintottam.
– Mit tud mondani a nővére
halálával kapcsolatban?
 – Semmit. A bankban volt. Néhány
radikális bankot rabolt. Az egyikük
lelőtte.
– Hol volt ön akkor?
– Moziban. Daryllel.
– A nővére azért jött Bostonba,
hogy meglátogassa önt?
– Velem takarózott. Azért jött
Bostonba, mert valami fickóra
vadászott.
Sybil arcbőre barna volt a naptól,
durva a széltől, és mély barázdák
árkolták, talán a túl sok cigaretta miatt.
Hatvan év körül járhatott, széttett
lábakkal ült, egyik kezével a combjai
közé dugta a lezser ruhát.
– Kire?
– Nem tudom. Mindig vadászott
valakire, és magával vonszolta azt az
istenverte kölyköt.
Beszívta a füstöt, majd lassan
kifújta. Én 1963-ban abbahagytam a
dohányzást. A szaga már rég nem
tetszett.
– Mi van a férjével?
– Szegény Barry. Elvette feleségül,
amikor terhes lett Daryllel, tudja, ahogy
az már lenni szokott.
– Régóta házasok voltak?
– A francba, még azt sem tudom, ki
adta őket össze. Tudja? Talán csak
virágok előtt tettek esküt.
– Hippik voltak?
– Persze. Én is.
– Kábítószer?
– Elhiheti.
– Marihuána?
– Minden. Bármit elszívtam, amit
meg tudtam gyújtani.
– Leszokott egy ideje?
– 1978 márciusában hagytam
abba.
Elnyomta a csikkjét, elővett egy
újabb szálat a pakliból, meggyújtotta és
mélyet szippantott.
 – Ezt kivéve. Egyiket a másik után
képes vagyok elfüstölni. De gyűlölöm a
láncdohányos szerepet. Így mindig
eloltom az egyiket, mielőtt rágyújtanék
a következőre.
– Csodálom az önuralmát.
– Ön talán évekkel ezelőtt
abbahagyta.
– Igen.
– Nincs olyan beesett képe, mint
nekem.
Erre nem tudtam mit felelni, így
inkább okosan körbenéztem a
szobában.
Volt néhány tengert ábrázoló,
borzalmas festmény a falon.
– Sokáig együtt voltak? Miután
Daryl megszületett,
– Emily és Barry? Attól függ, mit ért
együttléten. Tudja, milyenek voltunk
akkoriban!
– Még emlékszem azokra az
időkre.
 – Persze, hogy emlékszik. Nyilván
ön is épp valahol fekvőtámaszokat
nyomott. Mindannyian megőrültünk
azért, hogy elszakadjunk a
szabályoktól. Ha az idősebbek
megtettek valamit, akkor lehetőleg mi
nem tettük meg. Isten szerelmére, az
apám a Rotary Club tagja volt. Az
anyám meg bridzselt, bassza meg.
– Nos, mi volt Emilyvel és
Barryvel?
– Emily félrelépett valami
Raszputyin kinézetű fickóval, és amikor
dobta, visszatért Barryhez.
– És Barry visszafogadta?
– Nem akart szokványosnak
látszani, azt hiszem. Tudja? Olyan,
sose-lépd-át-a-küszöbömet-többet
alaknak. Meglehetősen hosszú ideig
ködben éltem akkoriban.
– És La Jollában laktak?
– La Jolla?! – Sybil felnevetett.
Kellemetlen torokhangon. – Az én
szüleim éltek La Jollában. Emily és
Barry egy Coronado Híd-feljáró alatt
laktak. – Újra felnevetett torokhangján.
– La Jolla!
– Emily halála után Daryl
visszament az apjához?
– Igen.
– Mikor látta utoljára?
– Akkor. Azt hiszem, Barry nem
csípte különösebben a Gold-lányokat.
– Ez az ön lányneve, igaz?
– Igen, Gold.
Sybil rágyújtott harmadik cigijére.
– És a férje, Mr. Pritchard?
– És előtte egy Mr. Halleck, meg
egy Mr. Layne és egy Mr. Selfridge.
Pritchard után abbahagytam a férjhez
menést.
– Van arról elképzelése, ki ölhette
meg a nővérét?
– Az egyik hippi a bankban. Senki
nem tudja, melyikük.
– Csak a hecc kedvéért.
 – Ezt mondták a zsaruk is.
– Bármilyen ok, hogy kételkedjen
ebben?
– Semmi.
– Bármi ötlet, kik lehettek a hippik?
– Semmi.
– Vagy hogy hol lehetnek?
– Semmi.
– Mi van azzal a fickóval, akire
Emily Bostonban vadászott? Bármi
elgondolás vele kapcsolatban?
– Talán egy semmirekellő volt –
biggyesztette le a száját Sybil. – Az
ilyenekre bukott.
– Miféle semmirekellő?
– A hetvenkedő forradalmárokat
kedvelte leginkább. Tudja, akinek
rengeteg haja volt, meg hatalma az
emberek felett. És főleg kábítószere!
– Ön már kiszállt ebből az életből?
Elmosolyodott.
– Iszonyú nehéz volt hippinek lenni
az 1980-as években.
 – Sosem volt könnyű.
– Ebben igaza van. Folyamatos
aggódás, hogy olyanná válsz, mint az
anyád. Mindig ébernek kell lenni.
– És azóta semmi kapcsolata
Daryllel?
– Minden anyák napján küldök neki
egy képeslapot. Nem tudom, miért. Én
készítem őket. Festő vagyok. – A
fertelmes képek felé intett a fejével. –
Azokat mind én festettem.
– Remek – motyogtam.
– Élvezem a verseimet is. De azok
még nem olyan jók. A festészetben
vagyok igazán tehetséges.
Elővettem egy névjegyet, és
odaadtam neki.
– Ha bármi eszébe jutna, kérem,
hívjon fel!
– Persze – válaszolta, és az
asztalhoz lépett, a névjegyet pedig az
itatós alá dugta. Aztán odament egy
rövid, keskeny könyvespolchoz, és
elővett egy vékony, számítógéppel
kinyomtatott köteget. Még sok maradt a
polcon.
– Vigyen egy példányt a
verseimből. Talán élvezni fogja.
– Köszönöm.
Az úton Boston felé megálltam egy
szendvicsre és egy csésze kávéra.
Evés közben elolvastam Sybil néhány
versét, aztán, amikor elindultam, a
szemetesbe dobtam az üres
kávéscsészémmel és a szendvics
csomagolópapírjával együtt.
15

Késő volt, és némi gondolkodásra volt

szükségem. Vettem egy üveg skót
whiskyt a New Hampshire-i italboltban,
meg egy szendvicset Maine-ből
hazafele menet. Mindkettőt magammal
vittem, amikor leparkoltam a kocsit, és
az irodámhoz sétáltam.
A hátsó lépcsőház meg az
előcsarnok ronda volt a neonlámpák
kellemetlen fényében. Az ajtómon
díszelgő fekete betűs felirat tudatta a
világgal, vagy legalábbis a világ
előcsarnokban megforduló felével, hogy
magánnyomozó vagyok. Az üveget a
bal hónom alá csaptam, elővettem a
kulcsaimat, és kinyitottam az ajtót.
Édes vegyszerillat terjengett az
irodai levegőben. Nem volt túl erős, de
éreztem a jelenlétét. Ismertem ezt az
illatot. Susan is ilyet használt, mielőtt
elindult otthonról. Hajlakk! A kulcsot a
zárban hagytam, beléptem az irodába,
de oldalt léptem, hogy ne rajzolódjon ki
a körvonalam az ajtónyílásban. A
whiskyt továbbra is a bal hónom alatt
szorongattam, a szendvicset pedig
ugyanazzal a kezemmel markoltam.
Elővettem a fegyveremet. Semmi nem
mozdult. Kis fény szűrődött be az
előcsarnokból, és még kevesebb fény a
Berkeley utcára néző ablakomon át.
Ahogy a pupillám kitágult, láttam,
hogy valaki ül az íróasztalom mögött.
Homályosan éreztem, hogy tőlem
jobbra valaki a fal mellett áll.
– A lábnyílás bal oldalán, az asztal
lapja alatt – szólaltam meg. – Ott van a
mennyezeti lámpák kapcsolója.
A lámpák felé néztem,
összeszűkült szemmel. Semmi nem
történt. Senki nem mozdult.
 – Nem szeretném sötétben
lepuffantani – szólaltam meg újra.
Újabb pillanatig megint nem
mozdult semmi, majd mozgást
hallottam, és fény áradt szét a
szobában.
Két férfi volt az irodában: egy fickó
ült az íróasztalomnál, egy másik meg
közvetlenül az öbölre néző ablak mellett
a jobb oldalon állt. Egyiknél sem látszott
fegyver. A magamét továbbra is a
kezemben tartottam, de leengedtem az
oldalam mellé.
– Egy üveg skót whisky van nálad
– jegyezte meg az íróasztalomnál ülő.
– Igen, és alig várom, hogy
megoszthassam veletek. A szendvics
viszont az enyém.
Az asztalomnál ülő fazonnak
rengeteg foga volt, és egy óriási fekete
keretes szemüvege. Könyöke a székem
karfáján nyugodott. Hosszú ujjú, sápadt
keze volt, az állát támasztotta vele.
Sima, fejére lapuló, fekete haja
fényesen csillogott. Hajlakk.
– Elég lesz a whisky – nyugtázta. –
Van poharad, vagy körbe kell, hogy
adjuk? – Öblös torokhangja volt.
– Megvan hozzá a felszerelésem.
A fal mellett egy gömbölyded,
vörös képű, és mindkét végén felpödört,
sűrű szőke bajuszú alak ácsorgott.
Mindketten mozdulatlanok maradtak,
miközben letettem a whiskyt és a
szendvicset az asztalomra, a
fegyveremet pedig visszadugtam a
tokjába. Elővettem egy kis jeget a
parányi irodai hűtőből, poharakat és
szódát, az üveges elejű
cseresznyefából készült szekrényből,
amelyet még Susan szerzett be, és
amely úgy illett a többi bútorhoz, mint
egy nyaklánc a varangyos békához. Az
egészet odatettem az asztalra Sápadt
Ujj elé, és leültem az ügyfélnek
fenntartott székbe.
 – Egyikőtök keverhet. Whiskyt és
szódát. Sok jéggel, sok szódával.
Kicsomagoltam a szendvicsemet,
miközben a szőke fickó elkészítette az
italokat. Az asztalomnál terpeszkedő
szódával, de jég nélkül kérte. A szőke
alak kevés jéggel. Odaadta az
enyémet, és visszament a fal mellé.
Haraptam egyet a szendvicsemből,
lassan kortyoltam egyet a whiskymből
és vártam.
Az asztalomnál levő fazon jól elvolt
az italával, egy darabig a szájában
tartotta, mielőtt finoman leengedte
volna a torkán.
– Jó évjárat – jegyezte meg.
Céltalanul rám mosolygott. A fal
mellett álló egy húzásra kiitta italának
majd a felét.
– A kormánytól vagyunk – mondta
Sápadt Ujj. – Mindketten.
– Milyen kedves a kormánytól –
feleltem.
 – Nem voltál itt. Vettük a
bátorságot.
– Így könnyen lelőhetik az embert.
– Mi árult el bennünket?
– A hajlakk.
– Kiszagoltad?
– Aha.
– A hiúságom fogja a vesztemet
okozni.
Újra haraptam egyet a
szendvicsemből, megpróbáltam a
lehulló darabokat távol tartani az
ingemtől. Megrágtam a falatot.
Lenyeltem. Ittam az italomból.
– Mi kéne? – érdeklődtem.
Sápadt Ujj bólintott, és mosolygott.
– Bele a közepébe! Ez tetszik.
Megint beleharaptam a
szendvicsbe, és vártam.
– Azért vagyunk itt, hogy
szívességet kérjünk tőled, a biztonság
kedvéért.
Belekortyoltam a whiskymbe.
 – Egy Emily Gordon nevű nő
halálával kapcsolatban tettél fel
kérdéseket.
A bajuszos, szőke fickó kitartóan
bámult. Azt hiszem, fenyegetésnek
szánta.
– Jobban szeretnénk, ha
abbahagynád a kérdezősködést.
– Mert?
– Mert az Egyesült Államok érdeke
ezt kívánja.
– Hogyan?
– Sajnálom. Azt hiszem, ezt nem
áll módomban megbeszélni veled.
– Milyen kár!
– És ha ez nem elég meggyőző,
azt is mondhatom, hogy neked is ez
lenne a legjobb.
Végeztem a szendvicsemmel.
Kitűnő volt. Ez viszont a legtöbb ilyen
szendvicsre igaz volt.
– Megegyeztünk? – kérdezte
Sápadt Ujj.
 Megittam a whiskymet.
– Tűnjetek el!
Az asztalomnál ülő fickó megint
összekulcsolta az ujjait. A szőkére
pislantott. Az még mindig keményen
nézett.
– Biztos vagy benne, hogy ki
akarod provokálni a kormány
rosszindulatát? – próbált
elbizonytalanítani.
Ajkait szorosan összezárta, és a
szeme még a szemüveg nagyítása alatt
is kicsinek látszott.
– Ha már hazaárulás, hozzuk ki
belőle a lehető legtöbbet! – közöltem.
– Hacsak nem gondolod meg
magad – kezdte Sápadt Ujj –, találunk
okot arra, hogy vizsgálatot indítsunk
ellened.
– A nyilvántartásotokat véve alapul,
rettenthetetlen vagyok.
– Egy adóellenőrzés sincs kizárva.
– Jézus Mária!
 Sápadt Ujj és a szőke alak
egymásra néztek. Sápadt Ujj megvonta
a vállát. Válaszként a szőke is
megvonta. Sápadt Ujj felállt.
– Még hallasz rólunk – mondta.
– Remek. Utálom, ha egy barátság
besavanyodik.
Egymást néztük egy darabig.
Egyikünk sem látszott megrettentnek.
Amikor elmentek, készítettem
magamnak egy új italt, az asztalom
mögé léptem, és visszafoglaltam a
helyemet. Feltettem lábam az asztalra,
és a nyitott ajtón át kibámultam a
fénybe, az üres előcsarnokba, és
gondolkodtam.
16

Reggelizni mentünk Epsteinnel egy az

irodájához közeli kávézóba. Már ott
volt, amikor megérkeztem, egy
asztalnál ült és kávét ivott.
– Igyál meg néhány ilyet, és
mindjárt rózsaszínűbbnek látod a
világot – fogadott tegezve.
A pincérnő hozott nekem egy
narancslét és egy kávét. Megittam a
gyümölcslét, cukrot és tejszínt kevertem
a kávémba, megkevertem és
belekortyoltam. Epsteinnek igaza volt. A
narancslé és a kávé sosem engedi,
hogy letörj.
– Ez a beszélgetés elég hosszúnak
néz ki ahhoz, hogy akár ehetnénk is,
nem? – javasoltam.
– Bolondok lennénk, ha nem
tennénk – értett egyet.
 Málnás süteményt rendeltem.
Epstein két tükörtojást, szalonnát,
hasábburgonyát és egy bágelt kért.
– Hogy fennmaradjon a régi jó
koleszterinszint? – kérdeztem.
– A bágelt kivéve. A bágel gesztus
a népem felé.
– Ilyen alapon krumplit kellett volna
ennem.
– Tudod, miért javasoltam a
reggelit? – kérdezte Epstein.
– Gyanítom azért, mert kevés
borravalót akarsz kiadni.
– Ezért is. Meg azért, mert a régi
gyilkossági ügyedre gondoltam.
– Emily Gordonra?
– Aha. Arra gondoltam, lendíthet az
ügyön egy keveset, ha tudod a
nyomozásért felelős ügynök nevét.
– Volt nyomozás?
– Nos, normális esetben
belekukkantunk a bankrablásokba.
 A süteményemet világos cukormáz
díszítette, ezt kitűnő ötletnek találtam.
– Nos, ebbe ki kukkantott bele? –
érdeklődtem.
– Természetesen – kezdte Epstein
– nincs szabad kezem ahhoz, hogy
megadjam neked ezt a nevet.
– Ja, persze.
– Másrészt viszont, ha meg akarnál
vesztegetni, például úgy, hogy fizetsz
nekem egy reggelit, az egyszerű
udvariasság, amely valamiféle
viszonzást követelne.
– Állom a reggelit.
– Az ügynök neve Evan Malone.
– Itt dolgozik még?
– Nyugdíjas.
– Tudod, hol van?
– Természetesen.
– Mit kell tennem a címéért?
– Talán egy második bágelre is
szükségem van.
 – Jézusom, de kemény vagy.
Semmi kétség, hogy különleges ügynök
vagy.
– Megkapom a bágelt?
– Naná!
– Malone New Hampshire-ben
lakik az egyik tavon. Vettem a
bátorságot, és leírtam neked a címét.
– Ugye tudtad, hogy nem esem
kétségbe a második bágeltől?
Epstein mosolygott. Elvettem a
címet, és az ingem zsebébe rejtettem.
– Elmegyek akár egy tucat bágelig
– folytattam. – Viszont kérdezni
szeretnék valamit.
Epstein komolyan bólintott, és
szívélyes mozdulatot tett a kezével.
– Rám küldtél néhány
alkalmazottat, hogy beszéljenek velem,
múlt éjjel?
Epstein a homlokát ráncolta.
– Alkalmazottat?
 – Egy gusztustalan fickót, óriási,
kerek szemüveggel és rengeteg foggal.
Meg egy szőke, nagydarab, nagy
bajuszost.
– Alkalmazottat – ismételte meg
Epstein.
– Ezt mondták.
– Azt mondták, az Irodától vannak?
– A kormánytól. Az Irodára
következtettem.
– Következtettél? Micsoda beszéd
ez egy akkora alaktól, mint amilyen te
vagy?
– Nagy vagyok, de nem hülye.
Tőletek voltak?
Epstein megrázta a fejét.
– Tőlem nem. Mit akartak?
– Hogy ejtsem Emily Gordont.
– A harminc éves gyilkosságot.
– Huszonnyolc éves.
Epstein bólintott és körülnézett, a
pincérnőt kereste. Amikor meglátta,
intett neki, hogy hozzon még kávét.
Odajött, és öntött mindkettőnknek.
– Kaphatnék még egy bágelt?
Pirítva és sajttal.
– Krémsajttal eszed? – döbbentem
meg. Epstein mosolygott.
– Igen.
A pincérnő elsietett.
– Megmutatták az azonosítójukat?
– Nem.
– Akkor nem tudod, hogy a
kormánytól voltak-e.
– Nem.
– Azt viszont tudjuk, hogy valakik
voltak, és valaki nem akarja, hogy Emily
Gordon halálával foglalkozz.
– Vagy esetleg magával az egész
üggyel. Az nem biztos, hogy pontosan
Emily Gordonnal.
– Lehetséges. Lehet a félelem
miatt, hogy esetleg Emily Gordon
ügyében nyomozva rábukkansz valami
másra.
 – Vagy leleplezem az eltussolást.
– Vagy mindkettőt. Emlékszel a
Watergate-ügyre?
– Ott sem a bűntény volt a lényeg,
hanem az eltussolás?
– Pontosan – felelte Epstein.
17

Vasárnap reggel volt. Susannal és

Gyöngy II-vel sétáltunk. A kutya még
mindig ideges volt egy kicsit a
városban, és Susan lábához húzódott,
ha elhaladt mellettünk egy-egy autó.
Megértettem. Ha már egy lábhoz
akarsz húzódni, Susan lába kitűnő
választás.
– Nos – szólaltam meg –, Daryl
idillikus La Jolla-i gyermekkora, hogy is
mondjam, kissé túlzás.
– Szegény kölyök – sóhajtott
Susan.
– Mire jó ez a hamis mese?
– Gondolom, a valódi történet túl
fájdalmas. És ha már szükséged van
rá, ha elég erősen úgy teszel, mintha
máshogy lettek volna a dolgok, a végén
már majdnem igaznak látszanak.
 Gyér volt a forgalom, és Gyöngy
egyre merészebb lett. Erősen húzta a
pórázát néhány galamb irányába.
– Azt gondolod, igaznak hiszi? –
kérdeztem.
– Nem. Tudja, hogy nem az.
Viszont igaz lehetett volna. Aztán meg
lehet, hogy úgy gondolja, ő olyan valaki,
akinek akár ilyen gyermekkora is
lehetett volna.
– Majdnem igaz, mert igaz lehetett
volna.
– És mert így a legkönnyebb
magyarázatot adni arra, miért vagy
olyan, amilyen.
Egy motorbiciklis haladt el
mellettünk. Gyöngy összehúzta magát,
behúzta a farkát, lekuporodott, és
Susanhoz simult. Susan megsimogatta.
– Majd hozzászoksz. Hamarosan
városi kislány leszel – vigasztalta a
kutyát.
Átkeltünk az úton.
 – Mit gondolsz, elmondjam
Paulnak?
– Muszáj tudnia?
– Ami engem illet, én úgy látom,
nem együtt fognak megöregedni.
– Mi haszna lenne abból, ha tudna
ezekről?
– Talán megnehezítené az életét –
feleltem. – Ha tudná a titkot, el kellene
döntenie, hogy elmondja-e neki, mit tud,
a hazugságra kellene gondolnia, amikor
a darabban a játékát rendezi.
– Akkor minek mondanád meg?
– Mert különben eltitkolnék előle
valamit.
Susan mosolygott. Gyöngy felépült
a motorbiciklis okozta
megrázkódtatásból, peckesen haladt
egy kuka felé.
– Csak te aggódsz ilyenek miatt.
– Te nem mondanád el neki, mi?
– Én tökéletesen nyugodt lennék,
ha olyat tennék, amiről úgy vélem, az ő
érdekében történik. Bólintottam.
– Majd gondolkodom rajta.
– Tudom – mondta, és fejét a
vállamra hajtotta. Elhúztuk Gyöngyöt a
kukától, és átkeltünk Fairfielden.
– Nem gondolta Daryl, hogy rá
fogok jönni ezekre? Amikor segítséget
kért tőlem?
– Talán nem.
18

– Mennyire fontos neked, hogy

kiderítsem, ki ölte meg Daryl anyját? –
szegeztem a kérdést Paulnak.
Egy kis utcácskában voltunk, és ír
whiskyt ittunk egy Holly-nak nevezett
bárban, ahol kora ifjúságomban néhány
hónapig kidobóemberként dolgoztam. A
hely ugyanúgy nézett ki, és még mindig
szerettem ide jönni, bár már senki nem
dolgozott itt, akit egykor ismertem.
– Micsoda kérdés ez?
– Tiszteletlen vagy?
– Mondhatnám azt is, hogy igen.
– Jó.
– Nos, miért kérdezel Darylről és
az anyjáról?
– Egyik nap beszéltem a
nagynénjével.
 – Azzal, amelyikkel nem akarta,
hogy beszélj?
– Igen, azzal.
– És?
– És most már tudom, miért nem
akarta.
Paul kortyolt az italából. Kissé
felemelte a poharát, és a pult mögül
kiszűrődő fényt nézte a jégen és a
whiskyn keresztül.
– Finom dolog – jegyezte meg.
– Tökéletes egy férfi-férfi közötti
kapocs megerősítéséhez.
– Azt tesszük?
– Persze.
Bólintott. A bár hosszú és keskeny
volt, bádog- és fa-kazettás
mennyezettel, amely az idők során
megsötétedett. A tükör előtt elrendezett
üvegek különböző színben ragyogtak a
homályos helyiségben.
– Mit mondott a nagynéni?
 – Azt, hogy Daryl mintegy újra
feltalálta a gyermekkorát.
– Bárcsak én is megtehetném.
Hogy sikerült neki?
Elmeséltem.
– Hű! Még boldogtalanabb, mint
gondoltam – jegyezte meg, amikor
befejeztem.
– Az én diagnózisom is ez.
– Azért jó színésznő – vette
védelmébe Paul. – És kedvelem.
Bólintottam.
– Nos, mi a negatív oldala annak,
hogy kiderítsd, ki ölte meg Daryl anyját?
– Azon túl, hogy semmi pénzért
viszem vásárra a bőrömet?
– Azon túl.
– Nem bízom abban, amit mond.
– Bíztál valaha?
– Legtöbbször nem. Azonkívül
lehet, hogy sokkal több mindent
kiderítek, mint amennyit szeretne.
– Ez elképzelhető.
 Mindketten megittuk az italunkat. A
csapos hozott még egyet,
mindkettőnknek. Paul nem nyúlt az
övéhez.
Belebámult. Telt a délután. A
munkával négykor végző fickók most
kezdtek beszállingózni.
– Amikor először találkoztam veled
– kezdte Paul hosszú hallgatás után –,
ha azt tetted volna, amit akartam, hol
lennék most!
– Rengeteg minden van benned,
Paul. Akkor megoldottad volna saját
magad.
– Ezt te valószínűnek tartod?
– Nem.
– Én sem. Elszúrhatja az egész
életét, ha nem sikerül rendet
teremtenie.
– „Kizökkent az idő; – ó kárhozat!
2
Hogy én születtem helyretolni azt. ”
 – Hamlet? – kérdezte Paul. – Vagy
valami ilyesmi?
– Azt hiszem.
Mindketten ittunk egy keveset, és
hagytuk, hogy a melegség átjárjon
bennünket.
– Akarod, hogy kiderítsem?
– Az egészet, a végéig.
– Jobb tudni, mint nem tudni?
– Sokkal jobb – felelte Paul.
19

A férfi kopogás nélkül jött be az

irodámba. Az asztalomnál ültem, és
nem is néztem fel addig, amíg ki nem
vágtam egy mini képregényt az egyik
újságból, hogy felragasszam Susan
hűtőszekrényének ajtajára. Amikor
felnéztem, a férfi már becsukta maga
mögött az ajtót, és egy fegyverrel a
fejemre célzott.
– Arlo és Janis a kedvenceim közé
tartoznak – közöltem vele.
– Látod a fegyvert?
– Igen. A karod folytatása.
– A főnök azt akarja, hogy lásd.
Az irodám bal oldalán egy
bőrdívány foglalt helyet. Mindkét végén
állt egy-egy csupa réz állólámpa. A férfi
odapillantott, és beleeresztett egy
golyót a hozzám közelebbibe. A
robbanás hangja betöltötte az irodámat,
és megfájdította a fülemet. Azt, hogy a
férfi füle megfájdult-e, nem tudom,
mindenesetre nem látszott rajta.
– A főnök azt akarja, hogy lásd,
hogyan lövök – tette hozzá.
A golyó darabokra tépte a kis réz
lámpaernyőt, amely most kicsavarodott
szilánkokban lógott a széttört égő körül.
– Ne érezd magad kényelmetlenül,
én is így lőttem még tanuló koromban.
Az alak leengedte a pisztolyt, ott
lógott a jobb oldala mellett. Magas és
közömbös volt, hosszú szőke hajjal,
világoskék szemmel, és egy gyémánt
fülbevalót viselt a bal fülében. Barna
nadrág, kék zakó és a hajtókájára kitett
nagy galléros fehér ing volt rajta.
Világos barna szőtt, bőr mokaszint
hordott zokni nélkül. Mosolygott. Ettől a
szája elkeskenyedett, és mindkét
oldalon furcsa módon lefelé görbült.
Egy cápa mosolyogna így, már ha a
cápák mosolyognának.
– Érdeklődtem utánad – kezdte. –
Mindenki azt mondja, vicces figura
vagy.
Szerényen lehajtottam a fejem.
– Tudni szeretném, milyen vicces
vagy, amikor tele van a beled ólommal.
– Tele a belem ólommal? Ez elég
érzelgősen hangzik. Ma már senki nem
beszél így! Tele a belem ólommal!
– Nem tartalak túl viccesnek –
szögezte le. – És a főnököm sem.
Tartsd távol magad az Emily Gordon-
ügytől!
– Nem a kormánytól vagy, igaz?
Rám sem hederített. Tényleg nem
gondolta, hogy vicces alak vagyok.
Abszolút semmibe vett. Az oldalán lógó
fegyver egy kilenc milliméteres
Browning volt. Épp ilyenem volt nekem
is. Lassan felemelte és karnyújtásnyira
kitartotta, a homlokomra célozva. Nem
mosolygott, de továbbra is volt valami
cápás kifejezés az arcán.
– Megértetted, mit mondtam? –
kérdezte.
– Azt hiszem. Ki a főnököd?
Nem felelt. A pisztoly feneketlen
csöve szilárdan mutatott a homlokomra.
– Rendben. Akkor legyen úgy –
jegyeztem meg.
– Megtehetném most is –
figyelmeztetett.
A lélegzete sekélynek és gyorsnak
tűnt.
– Megtehetnéd, de nem fogod
megtenni.
A mutatóujját néztem. Ha
bármilyen mozdulatot észreveszek,
jobbra vetődöm az íróasztalom mögött,
és a saját fegyverem után nyúlok. Ha
nem bújok az asztal mögé,
szétloccsantja a fejemet, még amíg a
székemben ülök. Ezt mindketten tudtuk.
Ettől függetlenül az ujjára
koncentráltam. Jobb volt, mint azon
merengeni, hogy van-e túlvilág.
– Miért ne tenném meg?
– Mert csak az a dolgod, hogy
megijessz.
– Megijedtél?
– Naná! Sokan tudják, hogy Emily
Gordonon dolgozom. Ha megölsz, az
ügy újra forró lesz. Ezt a főnököd is
tudja.
– Ez még nem jelenti azt, hogy
nem öllek meg – válaszolta.
Úgy láttam, a szeme kitágult egy
kicsit, és kevésbé koncentráltan nézett.
– Nem, valóban. Viszont azt jelenti,
hogy most mégsem fogsz lelőni.
– Tovább nyomulsz a Gordon-
ügyön, és akkor nem lesz okunk arra,
hogy várjunk.
– Természetesen én is megölhetlek
– jegyeztem meg.
Megnyalta a száját, és kis folt jelent
meg az orcáin.
 – Haver, ha lesz legközelebb,
halott leszel, mielőtt meglátnál!
– Fájt, amikor kilyukasztották a
füledet? – érdeklődtem.
Rám bámult a fegyver fölött.
– Tudod, amikor betették azt a kis
helyes gyémántot a füledbe. Fájt?
Továbbra is rám meredt.
– Baszd meg, haver! – tört ki belőle
hirtelen, majd kisétált az irodából, de a
fegyvert továbbra is kezében tartotta.
20

Hawkkal és Vinnie Morrisszal együtt

ücsörögtünk egy padon, ahonnan
szemmel tarthattuk a fiatal, nőnemű
turistákat. Nagy papírpoharakból kávét
ittunk. Vinnie zselés fánkot evett.
Hawk lassan csóválta a fejét.
– Nem ismerek senkit, aki úgy
nézne ki, mint az embered. A gyémánt
fülbevaló ellenére. Biztos vagy benne,
hogy fehér volt a fickó?
– Fehérebb, mint a karácsony!
Vinnie?
Vinnie előrehajolt egy kicsit, hogy
ne egye le zselével az ingét.
– Vinnie, a zselés fánk az egyetlen
gázos kaja, amit férfiember ehet! –
kritizáltam az ízlését.
– Szeretem.
 – A fehér ember lelki tápláléka –
jegyezte meg Hawk.
– Ismersz valakit, Vinnie, aki úgy
néz ki, mint az a fickó, akiről meséltem?
– próbálkoztam újra.
– Ja.
– Miért nem mondtad?
– Eszem a fánkomat.
Hawkra néztem, aki vigyorgott.
– Sok mindenre kell koncentrálnia
– vette védelmébe.
Vinnie befejezte a fánkját, és ivott
egy kis kávét. Nem volt értelme sietni,
mégis minden mozdulata gyors volt. És
pontos. Megtörölte a száját a
papírszalvétájával.
– Úgy tűnik, mintha a Harvey nevű
fickó lenne.
– Ez a kereszt- vagy a
vezetékneve?
– Nem tudom. Miamiból jött –
folytatta Vinnie. – Néha idejön, és
elvégez egy-két melót Sonny
Karnofskynak.
– Ismered?
– Találkoztam már vele.
– Hogy?
Vinnie rám nézett.
– A „hogyot” általánosságban
értem – tettem hozzá.
– Még mindig Ginóval vagyok –
kezdte. – Ő és Sonny benne voltak
valamiben. Harvey Sonny mögött ment.
– Jó a fiú?
– Igen.
– Jobb, mint te? – kérdezte Hawk.
– Nem.
– Van olyan jó, mint te? –
kérdeztem.
– Nincs.
– Van bárki is olyan jó, mint te? –
érdeklődött Hawk vigyorogva.
– Talán az a mexikói L. A.-ból.
– Chollo?
 – Ő egész jó – ismerte el Vinnie.
Hawk rám nézett.
– Sonny átvette azt, amit Joe Broz
hátra hagyott – világosított fel.
– Ami leginkább mindent jelent –
jegyeztem meg.
– Ginót leszámítva – egészítette ki
Vinnie.
– Meg Tony Marcust – bólintott
Hawk.
– Mondjatok még valamit Harvey-
ról – tértem vissza az eredeti témára.
Vinnie egy sortot és a köldöke
fölött levágott pólót viselő fiatalos nőt
figyelt.
– A kurva tyúkokban nincs
szégyenérzet – kommentálta a látványt.
– Többek között ezt bírom bennük
– jegyezte meg Hawk.
– Harvey-ról mesélj! – tereltem
megint vissza az eredeti témához.
– Jó, de nincs lelke. Bármit lelő.
– Szereti a dolgot?
 – Igen.
– Dolgozhatna bárki másnak is?
– Itt fent? Nem. Vagy Sonnynak
dolgozol, vagy senki másnak.
– Dolgoztál valaha Sonnynak? –
kérdeztem Hawktól.
– Nem szeretem Sonnyt.
– Ez nemet jelent?
– Azt.
– Nos, miért aggódik Sonny
Karnofsky egy huszonnyolc évvel
ezelőtt történt, kultúraellenes
gyilkossággal?
– Mi, bűnözők – kezdte Hawk –
nem tudjuk az ilyen dolgokat.
– Én sem. Azt hiszem, beszélnem
kell Sonnyval.
– Ez azt súgná neki, hogy nem
ejted az ügyet.
– Azt.
Hawk bólintott.
– Veled megyek.
 – Mikor látogatjuk meg? –
érdeklődött Vinnie.
– Nincs értelme várnunk – feleltem.
21

Sonny Karnofsky a szakmáját a

városon kívül, a Pulaski kaszinóban
űzte, a Charlestown vasútvonal
közelében, néhány háztömbnyire a
Sullivan tértől, Somerville-ben.
Keskeny, háromemeletes,
deszkaborítású, az első szinten
rozsdaszínű műkővel borított épület
volt. A keskeny bejárati ajtó jobb
oldalán egy hatalmas ablak volt. Az
ablakra keresztben felírt fekete betűk
hirdették: PULASKI KASZINÓ. Egy
mosatlan függöny lógott az ablak belső
oldalán, így nem lehetett belátni.
Vinnie a kocsiban várt a
járdaszélen. Hawk kiszállt velem és a
kocsinak dőlt, miközben én is
kiszálltam, és a kaszinó felé vettem az
irányt. Az ajtón kívül két fickó lézengett;
cigarettáztak és üvegből sört ittak; ádáz
tekintettel néztek, ahogy csak a létra
alján álló okostojások képesek nézni,
miközben arra várnak, hogy valaki
megmondja nekik, mit tegyenek. Az
ajtóhoz indultam, mire az egyik, egy
kövér, agyontetovált fickó kinyújtotta a
kezét.
– Mész valahová? – érdeklődött.
– Megyek valahová? Még sosem
gondoltam arra, hogy ilyet mondjak!
Óriási. Mész valahová? Király!
– Mi vagy te, egy okostojás? –
kérdezte a kövér.
– Az. Sonny Karnofskyt keresem.
– Igen?
– Azért jöttem, hogy Harvey-ról
beszéljek vele.
A kövér fickó kicsit óvatosabb lett.
Talán fontos személy vagyok.
– Tudja, hogy jössz?
– Mondd meg neki, hogy itt vagyok!
 A kövér fickó habozott. Először a
kocsinak támaszkodó Hawkra, aztán a
sokkal kisebb termetű, fekete szandált
és egy a bermudájára rálógó koszos
felsőt viselő társára nézett.
– Derítsd ki, hogy akarja-e Sonny
látni ezt az alakot – adta ki az utasítást
a kövér.
A szandálos bement. A kövér
leejtette a kezét, de a testével pajzsként
védte a bejáratot. Ha nem úgy
tervezték, hogy bemenjek, és mégis
beenged, Sonny seggbe rúgja. Ha be
kellene mennem, de mégsem enged
be, Sonny akkor is seggbe rúgja.
Vártunk. Úgy tűnt, Hawk élvezi a
helyzetet, Vinnie viszont láthatóan nem
tudta, hogy történik-e valami. A másik
alak visszajött.
– Rendben – mondta a társának.
A kövér hozzám fordult.
– Rendben – közölte velem.
 – Imádom a parancsláncokat –
jegyeztem meg.
A kövér intett a fejével az ajtó felé,
a szandálos meg kinyitotta előttem, én
meg bementem. Egy tágas, kopott
szobába léptem, ahol egy asztal és egy
öreg hűtő állt a fal mellett, tőlem jobbra.
Négy férfi kártyázott. Két másik is ült az
egyik asztalnál, és sört ivott, közben
pedig egy tévéműsort néztek. Egy
focicsapat hatalmas posztere díszítette
a falat a bal oldalamon. Egyenesen
előre, egy félig nyitott ajtótól balra egy
nagy naptár lógott, a napokat kereszttel
áthúzták rajta.
– Azon az ajtón túl, hátul – igazított
útba a szandálos.
Miközben keresztülvágtam a
szobán, a férfiak engem bámultak.
Lehet, hogy betegek voltak az
irigységtől. A nyitott ajtó túloldalán volt
a lényeges, a hátsó szoba: piszkos
barna falakkal, barna linóleumpadlóval,
egy dróthálóval védett piszkos ablakon
keresztül a szomszédos épület hátsó
felére nyíló kilátással. Egy öreg tölgyfa
íróasztal, öreg tölgyfa szekrény, öreg,
nád háttámlájú forgószék az íróasztal
mögött, és egy nagy, öreg, kopott
kordbársony huzatú besüppedt fotel
képezte a bútorzatot. A fotelben, velem
átellenben, az egyik karfán átlógatott,
himbálódzó lábbal ült legutóbbi
ismerősöm, Harvey, fehér vászon
öltönyben. Az öreg forgószékben
tekintélyes varangyként piros-kék
hawaii ingben (amely a hasa fölött, a
gombok között szétnyílt) terpeszkedett
Sonny Karnofsky.
Sonny kifejezéstelen arccal nézett
rám. Harvey hanyagul himbálta a lábát,
és kissé önelégülten vigyorgott. Sonny
várt.
– Tudja, ki vagyok? – kérdeztem.
– Igen.
 – Miért küldte rám ezt a
divatmajmot, hogy halálra rémisszen?
– Milyen divatmajmot? – kérdezte
Sonny.
Harvey-ra mutattam. Fehér
öltönyéhez halványkék inget és fehér
nyakkendőt viselt. Makulátlan volt.
– Miért gondolja, hogy én küldtem,
bármilyen megbízással?
– Ugyan, Sonny! Csak nem
gondolja, hogy kedve szottyant
megijeszteni valakit, és engem szúrt ki
a telefonkönyvből? Azt szeretném tudni,
miért izgatja egy Kaliforniából jött nő
huszonnyolc évvel ezelőtti
meggyilkolása?
– Corkie azt mondja, várnak rád
odakint – mondta válasz helyett.
Egy kis kelet-európai akcentussal
beszélt, amely olyan enyhe volt, hogy
talán nem is létezett.
– Igen.
Sonny lassan bólintott.
 – Jó ötlet volt.
Borízű hangja volt, mintha a
légcsöve eldugult volna.
– Kultúraellenes radikális volt
1974-ben? – tettem fel következő
kérdésemet.
Felemelte a kezét, és mutatóujjával
felém bökött. Olyan kövér volt, hogy a
bőr feszült az ujján.
– Bárki, aki ismer, megmondhatja,
hogy ha baszogatsz, akkor véged.
– Hallottam.
– És azt is elmondják, ha a
családomat baszogatod, azt kívánod,
bárcsak engem baszogattál volna.
– A családját?
Sonny annyira hozzászokott
ahhoz, hogy ő a környék királya
mostanában, hogy talán nem vigyázott
annyira, mint szokott. Arca
kifejezéstelen volt, de ajkát szorosan
összezárta. Egy hosszú pillanatig
egymást bámultuk. Anélkül, hogy
levette volna rólam a tekintetét, Harvey-
nak adott utasítást:
– Nem itt, de amilyen gyorsan csak
tudod, valahol máshol, intézd el!
Harvey úgy nézett ki, mint akinek
hőemelkedése van.
– Örömmel – válaszolta.
Ez magáért beszélt, így
megfordultam, és elhagytam a
helyiséget. Utálok olyan helyen lenni,
ahol nemkívánatos a jelenlétem.
22

Az irodámban voltunk. Daryl

összegörnyedve ült ölébe ejtett kézzel.
– Sosem akartam hazudni –
vallotta be.
Bólintottam. Arckifejezésem
semmit nem árult el.
– Sőt... – Paulra nézett, aki
csendben ült mellette, és arca, ha lehet,
talán még az enyémnél is
kifejezéstelenebb volt. – ...sőt, inkább
ilyen kellett volna legyen. Tudja. Ilyen
lehetett volna, ha a szüleim...
– Persze – morogtam.
Paul és én gyámolítóan néztünk
Daryl-re, aki a kezeit nézte.
– Kínos helyzetbe hoztak.
– A szülei?
– Igen.
– Miért?
 – Miért? Mert kibaszott hippik
voltak, az isten szerelmére! Az ön
szülei hippik voltak?
Az apámra és a két nagybácsimra
gondoltam.
– Nem – feleltem. – Nem voltak
hippik.
– A legtöbb ember nem az. És ha
azok is voltak, túljutottak rajta.
– Más idők voltak azok –
jegyeztem meg, csak hogy mondjak
valamit.
– Szerencsés vagyok, hogy nem
neveztek el Százszorszépnek!
– Pedig az!
Paul mosolygott. Úgy tűnt, Daryl
meg sem hallotta a bókomat.
– Nem azért jöttünk Bostonba,
hogy meglátogassuk a nagynénémet.
Egy férfival jöttünk, akivel az anyám
kefélt.
Paullal egymásra néztünk.
Mindketten Paul anyjára gondoltunk.
 Kissé odébb fordítottam a
székemet, hogy kilássak az ablakon.
Bár még csak kora délutánra járt, az ég
sötét volt, és egyre sötétedett.
Hamarosan esni fog. Daryl csöndben
ült.
– Az apja tudott erről a férfiről?
– Nem tudom, mit tudott. Azt
hiszem, életem első tizenkét éve alatt
végig részeg volt.
– Elváltak?
Egy darabig nem felelt. Már nem a
kezét nézte, hanem az ablakon bámult
kifelé. Éppen újra meg akartam
kérdezni, amikor megszólalt:
– Elváltak? – nevetett fel. – A
pokolba, azt sem tudom, hogy
egyáltalán házasok voltak-e. Úgy
értem, talán valami hosszú hajú
csodabogár foltos ingben motyogott
valamit, és elszívott velük egy kis
marihuánát, de hogy elváltak volna?
Mitől?
 – Tudott az apja az anyja... öööö...
félrelépéséről?
– Igen.
– Tiltakozott?
– Talán amikor nem volt részeg. De
anyám nem törődött vele. Nem akart
senki tulajdona lenni.
– Rendben, húgom. Az apja
félrelépős?
– Nem hinném. Azt hiszem, Mrs.
Marihuánát szerette.
Már tudtam, miért találta ki a
meséjét. Most, hogy felengedett,
látszott, micsoda ádáz düh tombol
benne.
– A férfi neve? – folytattam a
kikérdezését. – Akivel Bostonba jött.
– Nem tudom.
– Találkozott vele?
– Igen, de nem tudom, hogy hívták.
Semmit nem tudok róla. Gyűlöltem.
– Le tudná írni?
– Nem.
 Bólintottam.
– Amikor tizenöt éves voltam –
szólt közbe Paul –, az anyám egy
Stephen nevű alakra bukott. Körülbelül
egy nyolcvan magas volt, vékony, rövid
hajú, rövidre nyírt szakállú és bajuszos,
és mindig pilótaszemüveget viselt,
rózsaszín lencsékkel.
– Te emlékszel, én viszont nem –
duzzogott Daryl.
– Mindenre emlékszem – tette még
hozzá Paul. – Tisztán.
– Hát én nem.
Egy darabig egyikünk sem mondott
semmit. Daryl kinézett az ablakon. Épp
elkezdett esni, néhány vízcsepp
csurdogált az üvegen.
– Fekete férfi volt – szólalt meg
Daryl.
Vártam.
– Nem túl nagydarab. Azt hiszem,
csak kicsivel volt magasabb, mint az
anyám. Nagy afro frizurája volt.
 – Emlékszik a nevére?
Daryl csöndben maradt, az ablakon
keresztül az esőt figyelte. Paul és én is
azt néztük. Nagyon sötét volt odakint.
– Anyám Leonnak hívta – árulta el
végül.
– Vezetéknév? Megrázta a fejét.
– Csak Leon. Azt hiszem, ez a
keresztneve volt.
A lehető legtöbbet megpróbáltam
kiszedni belőle, amíg közlékeny volt.
– Kezdett már őszülni?
– Semmit.
– Szakáll?
– Bajusz.
– Tudja, miből élt?
– Nem.
– Hallott róla, miután Emily
meghalt?
– Nem.
– Tudja, hol tartózkodik most?
– Nem.
– Tud még róla bármi egyebet?
 – Nem.
– Jól bánt önnel?
– Nem sokat láttam. Az anyám
megtartotta magának.
– Nem emelt rád kezet? –
pontosított Paul.
– Nem.
Zuhogni kezdett, víz folyt le az
ablakon. Villámlott és dörgött.
– Miután az anyja meghalt, az
apjával élt?
– Igen.
– Milyen volt? Vállat vont.
– Próbálkozott, de nem sok
mindenre volt jó azonkívül, hogy jointot
sodorjon. Általában szociális segélyen
éltünk.
– Hogyan lett színésznő?
– Mindig is az akartam lenni.
Amióta az eszemet tudom. Nem tudom,
miért. A középiskolában drámaklubba
jártam, és a tanárunk segített, hogy
tanonc lehessek a La Jolla Színházban,
aztán... – széttárta a kezét.
– Miért akarja ennyire kideríteni, ki
ölte meg az anyját? – kérdeztem végül.
– Hát... én... az anyám volt, az
isten szerelmére!
– És igazságot akar.
– Ha kaphatok.
– Nem tudom garantálni.
– Bosszúra vágyom.
Kinéztem az ablakon a viharba.
3
„Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!”
23

Felhívtam Evan Malone-t az Epsteintől

kapott számon. A feleségével
megbeszéltük, hogy felkeresem őket a
házukban a Bow Lake-en. Felhívtam
Epsteint.
– Találtál valamit Shakáról?
– Van egy aktájuk.
– Meg tudod szerezni?
– Titkos.
– Nincs engedélyed hozzá?
– Szükségességi alapon.
– Hiszen szükséged van rá!
– Nincs. Csak tudni szeretném, mi
áll benne. Nem dolgozom olyan témán,
amely megkívánná, hogy ismerjem.
– És nem is dolgozhatsz az ügyön,
mert nem juthatsz semmilyen
információhoz, amely miatt dolgoznod
kéne rajta.
 – Túlegyszerűsítve a dolgot, igen.
– Mi okuk van arra, hogy
titkosítsanak néhány pitiáner
kultúraellenes marihuánás fickót még
1974-ből?
– Pedig láthatóan ez a helyzet.
Megpróbálom kicsit fellazítani.
Megvannak hozzá a csatornáim.
– Erre fogadtam volna. Milyen
indokot sejtesz?
– Inkább nem találgatnék. Majd
meglátjuk, mit tudok kideríteni.
– Gyanítom, informátor áll a
háttérben.
– Nem óhajtok találgatni.
Malone házikója a Bow Lake-en
szinte egyedül állt az erdőben. Voltak
ugyan szomszédai, elhaladtam
mellettük odafele, de még csak nem is
látszottak a házból. Amikor kiszálltam a
kocsiból, akár Patagóniában is lehettem
volna. Egy öregecske cocker spániel
szaladt a kalyiba sarkához, és a forma
kedvéért megugatott, mielőtt kilógó
nyelvvel leült, és várta, hogy
megsimogassam. Megtettem, majd
együtt kerültük meg a házat, hogy a
tóra néző elejéhez érjünk. Malone és a
felesége a tornácon ültek, és a vizet
nézték. Egy kancsó jeges tea
várakozott egy közöttük felállított kis
asztalkán. Üdvözöltük egymást, és én
leültem egy összecsukható vászon
nyugágyba. Nem kínáltak meg a teával.
– Egy régi gyilkosságot próbálok
kinyomozni – kezdtem.
– Anne mondta – válaszolta
Malone, és a fejével a felesége felé
intett.
Az öreg rosszul nézett ki. Tekintete
nem tűnt túl fókuszáltnak. Az arca
beesett a járomcsontja alatt, és vékony,
petyhüdt ember benyomását keltette,
mint aki rövid idő alatt sokat fogyott. Az
állkapcsa alatt ernyedten lógott a bőr.
 – Emily Gordon. Egy
bankrablásban ölték meg az Audubon
Circle-ben.
– Igen?
– Úgy tudom, ön volt a vezető
ügynök.
– Nehéz visszaemlékezni.
– De tudja is, hogy elég régen
történt ahhoz, hogy nehéz legyen.
Malone megrázta a fejét, és nem
szólt egy szót sem. A felesége végig őt
nézte, mintha attól félne, hogy
figyelmeztetés nélkül feldől. Kissé
kövérkés volt, őszes tincsek vegyültek
egykor szőke hajába. Rövid frufru lógott
a homlokába.
– Tudom, hogy volt az Irodának
egy aktája a gyilkosságról. Úgy tűnik
viszont, hogy nem tudok hozzáférni.
Malone óvatosan ivott a teájából,
úgy, mintha nehezére esne a poharat
tartania. Amikor visszatette az
asztalkára, a felesége megmarkolta,
mintha a férjének gondja lenne vele.
Egyikük sem szólt egy szót sem. A
spániel Mrs. Malone bal lábára tette a
fejét, és elaludt.
– Kíváncsi lennék, vissza tud-e
emlékezni arra, hogy mi állhatott az
aktában.
Malone összegörnyedve ült a
nyugágyában, álla a szegycsontjához
ért. Barnás sortot és sárga-kék csíkos
pólót viselt, hosszú szárú fehér
harisnyát és barna bőrszandált. Lába
sápadt és vékony volt, kék vénái
kilátszottak.
– Mr. Malone komoly műtéten esett
át – világosított fel Mrs. Malone. – Még
nem nyerte vissza az erejét.
– Nem maradok sokáig. Tudna
valamit mesélni?
– Nincs semmi, amit elmondhatnék
– mondta Malone rekedten. – A nő
rossz helyen volt, rossz időben. Sosem
találtuk meg a gyilkost.
 – Tudta, hogy Shakának hívták?
– Nem.
Kellemes nyári nap volt,
huszonnégy fok, könnyű szellő fújt a tó
felől.
– Tudja, miért volt a nő Bostonban?
– Nem emlékszem. Valami köze
volt a nővéréhez.
Malone homlokán izzadság jelent
meg.
– Írt jelentést?
– Kellett. – Rémisztő, gyenge,
humortalan mosolyt engedett meg. – Az
Iroda óriási a jelentésírásban.
– Emlékszik bármilyen kapcsolatra
Sonny Karnofskyval?
– Sose hallottam róla.
Nem volt olyan büntetés-
végrehajtással kapcsolatos személy
Bostonban az elmúlt harminc évben, aki
ne hallott volna Sonny Karnofskyról.
– Bármilyen kapcsolat az
alvilággal?
 – Semmi.
Malone a feleségére nézett. Az
azonnal felállt.
– Sajnálom – fordult hozzám. – Mr.
Malone-nak le kell feküdnie.
Bólintottam. A nő ott sündörgött
körülötte, miközben a férfi lassan
kiszállt a székéből. Malone
bizonytalanul állt, és nagyon lassan
indult el, előregörnyedve, mintha a
gyomra sebezhető lenne, és azt óvná.
A nő szorosan mellette maradt, készen
rá, hogy elkapja, ha esne. Nem tudom,
komolyan gondolta-e, hogy el tudná
kapni. Elérték a kalyiba hátsó bejáratát.
Anne kinyitotta, belekarolt férjébe, és
átvezette rajta. Aztán megfordult, és
rám nézett.
– Viszlát, Mr. Spenser – búcsúzott
el, majd a férje után indult.
A spánielre néztem. Felült, és
hirtelen vakarni kezdte a fülét a jobb
hátsó lábával.
 – Érezd jól magad! – köszöntem el
tőle, és a kocsimhoz sétáltam.
24

Zöld lombok alatt hajtottam végig a

Malone házától elvezető úton. A fák
közel álltak az út széléhez. Felismertem
a fehér fenyőt, a juhart, a tölgyet, meg
néhány világos törzsű bükköt. Úgy
éreztem magam, mint Vadölő. A
Malone-háztól úgy egy kilométerre
földút keresztezte a kövezett a
betonutat. Cirka húsz méterre
elhagytam, amikor észrevettem egy az
úton keresztben álló autót. A
visszapillantó tükörben láttam, hogy egy
másik hajtott ki a mögöttem levő
földútról, és az is keresztbe állt. Férfiak
szálltak ki mindkét kocsiból, és az autók
mögé álltak. Puska volt mindegyiküknél.
Az tuti, hogy nem egy gyorshajtóknak
állított csapdába kerültem.
Lelassítottam. Az előttem levő kocsi
mellett nem volt hely. Megint a
visszapillantó tükörbe néztem. A
mögöttem álló mellett sem, leszámítva
azt a kis helyet, amelyet maga mögött
hagyott, amikor kigördült a földútról.
Nem férnék el mellette sem, de talán rá
tudnék kanyarodni a földútra. Nem volt
más lehetőségem. Egy tökéletes és
gyors manőverrel megfordultam, majd
padlógázzal a második kocsi felé
közeledtem. Mögötte két férfi felemelte
a fegyverét. Talán vadászpuskák voltak.
Amennyire csak tudtam, lehajoltam a
kormánykerék mögé, és közvetlenül
azelőtt, hogy becsapódtam volna a
járgányukba, tövig nyomtam a féket, és
olyan keményen jobbra rántottam a
kormányt, ahogy csak tudtam. A kocsi
majdnem felborult. Aztán mégsem tette,
és én ott voltam a földúton, és téptem
befelé az erdőbe. Alig lehetett útnak
nevezni. Valami súrolta a kocsi alját.
Éreztem a gázolaj szagát. A jármű
bukdácsolt és ugrándozott, túl gyorsan
haladt a gyökerekkel átszőtt és
kövekkel teleszórt csapáson. Jobb
kerekem nekiütődött egy kiálló
gránittömbnek, a gumi kidurrant.
Előttem ott csillogott a tó. Rátapostam a
fékre, kiugrottam a kocsiból, és futni
kezdtem. Farmer és póló volt rajtam,
meg futócipő. Legalább ehhez voltam
öltözve.
Jobbra egy horgászkunyhó
maradványait láttam. Elrohantam
mellette. Biztos voltam benne, hogy
üldözőim városi alakok. Ha elég mélyen
becsalom őket az erdőbe, lehet
esélyem. Én is városi fickó voltam, de
nem mindig voltam az.
Hallottam, hogy a hátam mögött
kocsik fékeznek, ajtók nyílnak, majd
csukódnak. Egy rövid 38-as volt a
csípőmön, de öt vagy hat fegyveres
ellen ez jelentéktelennek tűnt. Ilyen
alkalmakkor a lábé volt a főszerep.
Lelassítottam, és kocogva haladtam
tovább az erdőben. Nem lenne jó, ha
megrándítanám a bokámat egy kövön,
vagy felbuknék. Időnként láttam a tavat,
amikor pillanatokra ritkábbá vált az
erdő. Tudtam, hogy le tudok futni
majdnem húsz kilométert, és
reménykedtem, hogy üldözőim erre
nem képesek. Ha igen, akkor abban
bíztam, hogy vadászpuskájukat cipelve
hamarabb feladják, mint én. Ránéztem
az órámra. Délután két óra harminc
volt. A nap nyugat felé mozdult, így
iránytűnek használhattam. Meleg volt
az erdőben. Tele volt rovarokkal.
Mindent tüskés indák hálóztak be,
beleakadtak a nadrágszáramba. Most
már gyalogoltam, olyan gyorsan
haladva, ahogy az erdő lehetővé tette,
és ügyeltem rá, hogy a tó mindig a bal
oldalamon legyen. Hálás voltam a
melegért, a rovarokért és a tüskés
indákért. Elviseltem, hogy megmentsem
az életemet. Nem voltam meggyőződve
arról, hogy üldözőim is elviselik csak
azért, hogy lelőjenek. Egy tisztás állt az
erdőben, ahol egy kidőlt öreg juharfa
hevert, felső ágai három méternyire a tó
vizébe lógtak. Felmásztam rá és
füleltem. A távolban hallottam, hogy
nyomulnak utánam. Hallottam a
hangjukat. Nem állítom, hogy boldog
hangok voltak. A tó felé néztem, és a
vízben álló rothadó ágszövevényre.
Mögötte, egy öblön túl láttam az
elhagyatott horgászkunyhót. Egy óra
alatt kerültünk meg egy hosszúkás
öblöt. Egyenesen előre, a túlpart
körülbelül 100 méterre lehetett.
Hallottam a saját szívverésemet,
állandó ütemben, de hangosan és
gyorsan dobogott a megerőltetéstől.
Elővettem a fegyveremet, és elég
magasra tartva ahhoz, hogy száraz
maradjon, a kidőlt fa mögé mentem, be
a vízbe. Óvatosan átkeltem az algáktól
csúszós, víz alatti sziklákon. Olyan
mélyre gyalogoltam a rothadó levelek
és ágak között, hogy nyakig ellepjen a
víz.
Vártam.
Körülbelül tíz perccel később
megérkeztek. Öten voltak, háromnál
vadászpuska volt. Egy kivételével
mindegyikük városi cipőt viselt.
Csöpögött róluk a veríték, és dühösek
voltak.
– A francba!... A kocsiban
hagyhattam volna ezt az átkozott
fegyvert... Mit gondolsz, van nála
fegyver?... Honnan a nyavalyából
tudjam?... Azt tudom csak, hogy el
kellene kapnunk... Igen, ha jól elálltad
volna azt a kibaszott utat, akkor
elcsíptük volna, és már mehetnénk is...
Baszd meg!... Igen, baszd meg!
Honnan a picsából kellett volna tudnom,
hogy ez a seggfej befordul ebbe a
kibaszott erdőbe... Te vagy az a
kibaszott seggfej... Mi a francért nem
fogjátok már mindketten be a
pofátokat?...
Tovább küzdötték magukat,
izzadtan és vörös képpel. Amikor
túlhaladtak rajtam, kicsusszantam az
ágak közül, és az öböl felé indultam.
Majdnem végig leért a lábam. A viskó
mögött jöttem ki a tóból; csendben
mozogtam. Hagyhattak volna valakit a
kocsiknál. Nem tették. A két autó
csöndesen álldogált a földút végén, egy
Chrysler LeBaron és egy Ford Crown
Victoria. Visszadugtam pisztolyomat a
nedves farmeromat tartó átázott övre
erősített vizes tokba, a szintén
csuromvizes póló alá. Úgy éreztem
magam, mint Burt Reynolds a
Szabadulás című filmben.
Belekukkantottam a kocsikba. Egyikben
sem hagytak kulcsot. Vállat vontam,
mintha bárki látna, és felnyitottam a
Ford motorházának tetejét, szabaddá
tettem a gyújtózsinórokat, és a mindig
megbízható forródrótos módszerrel
elindítottam a motort. Visszafordultam a
Forddal, és orral a földút felé
megálltam. Kiszálltam, kinyitottam a
Chryslert, levettem az összes gyertyáról
a gyújtózsinórt, és bedobtam a tóba.
Visszaszálltam a Fordba, és óvatosan
visszavezettem a földúton.
25

Hawk egy hosszú katonai zsákkal jött a

lakásomba. Letette a
dohányzóasztalomra, és kihúzta a
cipzárt.
– Megyünk a rőzsegátakhoz? –
érdeklődött.
– Mi hozott ide?
Elővett egy 12-es kaliberű
vadászpuskát, és a konyhapultomnak
támasztotta. Elővett négy doboz
töltényt, és a pultra rakta.
– Susan.
– Csodálom, hogy nem jött el ő
maga is.
– Én is.
– Elmondta az egész történetet?
– Amennyit tudott.
– Akkor az egészet.
– Minek mesélted el neki? Aggódik.
 – Ha nem mondom el, akkor végig
aggódik.
– Mert akkor nem tudja, hogy
veszélyben vagy, vagy sem.
– Hát ez az.
Hawk bólintott.
– Mit gondolsz, mennyi idő alatt
jöttek ki az erdőből?
– Bemutatott erdőjáró
képességeiket figyelembe véve talán
még mindig ott vannak.
– Többen is vannak ott, ahonnan
jöttek!
Hawk elővett egy M-16-ost a
zsákból, és a vadászfegyver mellé
állította. Elővett még három másik
tölténytárat, és azokat is a pultra tette a
vadászpuskatöltények mellé.
– Sonny? – kérdezte.
– Ki más.
– Harvey velük volt?
– Nem. Gyanítom, azt hitték, nincs
rá szükségük.
 – Honnan tudta Sonny, hogy ott
vagy?
– Talán figyeltet.
– Amit nem vettél észre.
– Alig hihető.
– Hát akkor?
– Egyedül Malone és a felesége
tudta, hogy mikor és hol leszek.
Hawk elővett egy félautomata
kézifegyvert a zsákból, és a pultra tette
egy újabb tölténytárral és három 9 mm-
es töltényes dobozzal együtt.
– Rablók és pandúrok – jegyezte
meg.
– Nem ez lenne az első eset.
– Nem. Valóban.
Kivett egy váltás ruhát a zsákból,
és összehajtogatva a könyvespolc
tetejére tette. Elővett egy borotválkozó-
készletet, és bevitte a fürdőszobába.
Majd visszajött a nappaliba, lehuppant
a díványra, és feltette a lábát a
dohányzóasztalra.
 – Van terved? – érdeklődött.
– Jó lenne tudni, miért érdekli
Sonnyt ez az egész.
– Ez nem terv. A terv arról szól,
hogyan deríted ki, miért érdekli Sonnyt
ez az egész.
– Adj egy percet!
Hawk odament a konyhapulthoz,
és készített magának egy
mogyoróvajas szendvicset, teljes
kiőrlésű kenyérből. Talált egy üveg
pezsgőt a hűtőben, kinyitotta, öntött
magának egy keveset egy félliteres
söröspohárba, visszament a pulthoz,
félretolta fegyverarzenálját, hogy egy
kis helyet készítsen a szendvicsének,
és leült egy hokedlire, hogy egyen.
– Nos, kigondoltál már valamit? –
kérdezte.
– Miért kell nekem örökké valamin
töprengenem?
– Mert te vagy a nagy fehér
detektív.
 – Viszont ha mindig én töprengek a
dolgokon, te pedig nem, akkor csak a
fekete-fehér sztereotípiát erősítem.
– Tudom.
– Akkor miért nem eszelsz ki egy
tervet te?
– Megpróbálsz ravaszul kibújni a
dolog alól, csak mert nem jut eszedbe
semmi.
– Rendben, elismerem. Te jössz!
Hawk vigyorgott.
– Agy, gondolkodj!
Csöndben maradtunk. Hawk
töprengett. A szendvicsét rágta. Itta a
pezsgőjét. Felálltam, az utcára néző
ablakhoz mentem, és lenéztem az
utcára. A kollegák bezártak a nyárra, a
nyári iskolai időszak pedig még nem
kezdődött el. Az egész Back Bay
üresnek és kellemesnek látszott. Még
parkolóhelyet is láttam a Berkeley utca
felé.
 – A francba! – mordult fel Hawk
mögöttem.
– Kigondoltál valamit? –
kíváncsiskodtam.
– Nem.
Vigyorogtam.
– Akkor csak rájöttél, hogy nem
vagy okosabb nálam.
– Elképesztő.
– Talán együtt kellene dolgoznunk
rajta.
– Fél bölcs ember meg fél bölcs
ember?
– Reménykedjünk.
Hawk öntött még magának
pezsgőt.
– Nos, akkor hogy kerül az alvilág
a képbe?
– Vagy legalább egy része.
– Meg az FBI.
– Vagy legalább egy része.
– Mindkettő el akar tussolni egy
San Diego-i hippik által huszonnyolc
éve elkövetett gyilkosságot.
– Milyen szépen összefoglaltad.
– Köszönöm. Beszéltél már a
férjjel?
– Daryl apjával?
– Aha.
– San Diegóba túl hosszú az út.
– Máshová nem mehetünk.
– Kitűnő érv.
26

Susan az ágyon ült, és figyelte, hogyan

csomagolok. Gyöngy a szobában
ugrándozott, azt nézte, mit rághatna
meg.
– Mi lesz a fegyverrel? –
kíváncsiskodott Susan. – Mostanában
nem könnyű felvinni a gépre.
– Hawk elrendezi.
– Borzongok, ha csak rágondolok.
– Ha eljössz, megszállhatunk a La
Valenciában La Jollában, és ehetünk az
öbölre néző, emeleti étteremben.
– Szex is tartozik hozzá?
– Csak velem.
– Ó!
Egy pillanatig csöndben voltunk.
Gyöngy halkan beosont a hálószobába,
egy darabig az ágy körül cirkált, majd
kiment. Mindketten őt néztük.
 – Még nem hagyhatom itt mással –
mondta Susan.
Bólintottam.
– Megérted?
– Mi több, egyetértek.
– Azért szeretnéd, ha jöhetnék?
Rámosolyogtam.
– Miért mosolyogsz?
– Mindig annyira magadat adod.
– Igen. Azt hiszem, ilyen vagyok.
Befejeztem a csomagolást, és
lezártam a bőröndöt.
– Hogy létezhetsz több napig ennyi
holmival? – mutatott a bőrönd
tartalmára.
– Döbbenetes, nem?
Mellé ültem az ágyra. Egy pillanatig
egyenesen rám nézett, aztán hirtelen a
mellkasomhoz szorította az arcát.
Átöleltem. Egyikünk sem mondott
semmit. Egy darabig így ültünk.
– Hawk veled lesz – motyogta az
ingembe letompított hangon.
 – Igen.
– És te vagy az egyik legszívósabb
teremtmény a világon.
– Ez is igaz.
Gyöngy visszajött a hálószobába,
ránk nézett, odajött hozzánk, szimatolt,
majd hirtelen leült és minket bámult, a
füleit hegyezve. Egy idő után Susan
felemelte a fejét, és nyitott szájjal
megcsókolt. Hozzám simult.
– Gyöngy figyel minket!
– Nem érdekel!
És ez igaznak is bizonyult.
27

A San Diego-i reptér várócsarnokában

egy fiatal, atletikus fekete fickó várt
ránk. Oldalra húzott
baseballsapkájában és ruhájában úgy
nézett ki, mint egy tévéműsor
szereplője. Rengeteg platinaláncot,
méregdrága, hosszú szárú edzőcipőt,
nagyon lötyögős farmert, és a hátulján
feliratos, testhez álló pólót viselt. Zöld,
oldalt csíkos Adidas sporttáskát cipelt,
és a kezében egy „SPENSER” feliratú
lapot szorongatott.
– Spenser vagyok – léptem oda
hozzá.
Hawkra nézett. Hawk bólintott, a
kölyök pedig odaadta nekem a táskát,
összegyűrte a lapját, és kérkedve
odébbállt, mint aki valami bunyózási
lehetőséget keres.
 Egy fehér Volvo szedánt béreltünk.
Hawk vezetett, közben én kinyitottam a
táskát, és a törülközők közé rejtve két
hevederbe dugott, kilenc mm-es, rövid
csövű Smith & Wessont találtam.
Mindkettőbe tíz tár fért, meg egy a
tölténytartóba, és mindegyikhez volt
még egy extra tár is. Két doboz
Remington kilenc mm-es lőszer lapult
mellettük. Megnéztem az egyik
fegyvert, betárazták és csőre töltötték.
Hawk odapillantott vezetés közben.
– Hálózati munka – közölte.
– Megvan az előnye annak is, ha
egy gengszterrel csatangolsz.
– Jobb szeretem a bűnügyi zseni
kifejezést.
– Hát persze!
Barry Gordon egy vízre épített kis
házban lakott a Mission Bay-ben.
Megálltunk előtte, én kiszálltam, új
fegyveremet elővettem a tartójából, és
a zsebembe dugtam. A tartó övre
szerelése túl bonyolultnak látszott, nem
akartam bíbelődni vele a kocsiban.
Hawk a volán mögött várt, egy raggie-
állomást hallgatott. Az előkertet egy
festésre szorult léckerítés védte.
Tulajdonképpen le is kellett volna
vakarni, csiszolni, és úgy lefesteni. A
kapu megvetemedve lógott, kilazult a
sarokvasa. Amikor belöktem, a gyomos
pázsiton egy fekete labrador retriver
fogadott ugatva, de minden ellenséges
szándék nélkül. Nyakába egy piros
kendőt kötöttek.
Hawk leengedte az ablakot, és
utánam szólt:
– Segítség?
– Szerencsére van fegyverem.
Amikor belül voltam, a labrador
farkát csóválva jött elém, fülét
hátracsapta a fejére, és várta, hogy
megsimogassam. Mielőtt kopogtam
Barry ajtaján, ezt meg is tettem. Az ajtó
ugyanolyan kezelésre szorult, mint a
kerítés. Majdnem azonnal kitárult.
– Hello! – fogadott a férfi.
– Hello!
– Spenser?
– Igen.
– Gyere be, haver!
– Köszönöm.
Barry nem viselt inget, csak egy
skótmintás gyapjú sortot, meg csattogó,
vietnámi szandált. Rengeteg ősz
hajszála volt, egyeden fonott copfban
lógott a hátáig. Felsőteste vékony és
sima volt, izom még elvétve sem akadt
rajta. A lépcső egyik oldalán egy
nappali, a másikon egy konyha állt, és
gyanítottam, hogy az emeleten két
hálószoba és egy fürdőszoba található.
Barry intett a nappali felé.
– Foglalj helyet, haver! Ahol csak
akarsz.
A választási lehetőség korlátozott
volt. Egy khaki színű pokróccal letakart
fedett heverő és két nád hintaszék állt a
szobában. Egy hajóbőröndön egy
televízió foglalt helyet az utcai ablak
előtt, és egy rózsaszín telefon pihent
egy felfordított faládán. Egy hatalmas
kerek kutyapárna hevert a szoba
közepén, a szagból ítélve
cédrusforgáccsal töltve. A labrador
velem együtt bejött a szobába,
lehuppant rá, oldalt kinyújtotta a lábait,
és elaludt. A heverőre ültem.
– Kérsz egy pohár vizet, vagy
valamit? – érdeklődött Barry.
Megráztam a fejem. Az egyik
hintaszékbe ült. A szék mellett, talán
egy narancsos ládán, egy műanyag
zacskóban valami szurokfűnek tűnő
növényt láttam, de lehet, nem is az volt.
A zacskó mellett egy csomag
cigarettapapír állt.
– Nos, hogy van Daryl baba?
– Meglehetősen jó színésznő.
Láttad valaha játszani?
 – Nem, haver, sajna sosem volt rá
lehetőségem.
– Látom, elfoglalt fickó vagy.
– Zenét szerzek.
– Persze. Mit tudsz mondani Daryl
anyjáról?
– Emmy-ről?
– Emily Gordonról.
– Hát, a francba, haver, harminc
éve meghalt.
– Huszonnyolc.
Anélkül, hogy odanézett volna,
Barry elővett egy cigarettapapírt a
csomagból, és felvette a zacskót is.
– Rég volt, haver!
Kivett egy kicsit a zacskó
tartalmából, és sodort magának egy
jointot. Szakértelemmel végezte. Egy
kézzel is el tudta készíteni. Szájába
vette, és tenyerével a narancsos láda
tetejét tapogatta.
– Van gyufád?
– Nincs.
 Felállt, átcsoszogott a lépcső előtt
a konyhába, és egy doboz gyufával tért
vissza. Meggyújtotta a cigijét, mélyet
szippantott belőle, és lassan kifújta a
füstöt.
– Most jobb? – kérdeztem.
– He? Ja, a jointra gondolsz.
Tudom, hogy túl sokat szívok. Lassan
vissza kell fognom magam. Mit is
akartál kérdezni?
– Mit tudnál mondani?
– Emmy-ről? Hát, tudod, nem
láttam körülbelül huszonnyolc éve.
Mélyet szívott a cigiből, egy
darabig bent tartotta a füstöt, majd
lassan kiengedte. Fejét
hátratámasztotta a hintaszék fonott
támlájának, majd kuncogni kezdett.
– A francba haver, senki nem látta
huszonnyolc éve, nem igaz?
– Talán nem. Miért ment
Bostonba?
 – Gyanítom, mindig oda akart
menni. Tudod hogy van, haver. Van egy
ábrándképed egy helyről, és végül oda
kell menned, hogy összevesd a
valósággal.
Újat szippantott.
– Volt barátja?
Barry vállat vont.
– Ez igen akar lenni?
– Nem hivatalosan házasok
voltunk. Tudod?
– Szóval volt barátja?
– Rengeteg.
– De ez olyan volt, akit Bostonba is
követett.
– Gyanítom.
– Tudod, hogy hívták?
– Hogy hívták?
– Barry, túl fájdalmas kérdések
ezek neked?
– Harminc éve volt, haver!
– Huszonnyolc, és ez alatt az idő
alatt elfelejtetted a fickó nevét, akivel a
feleséged lelépett?
– Nem lelépett vele, hanem
utánament, és ez nagy különbség.
– Az tuti. Hogy hívták?
– Coyote. Egy afrikai-amerikai
majom volt.
– Van elképzelésed arról, hogy hol
van most ez a Coyote?
– Nincs, haver, honnan tudnám?
Még egy utolsót szívott a jointból,
amely most már nagyon rövid volt,
elnyomta, és a narancsos ládára tette.
– Miből élt Coyote?
– Hippi volt, haver. Mindannyian
azok voltunk. Legtöbben leszakadtunk
a rendszerről. Egy kis kábítószert
árultunk.
– Segély?
– Hogyne!
– Mit tudsz még Coyote-ról?
– Még mit, haver? A mozgalom
része volt, tudod. Nem
kérdezősködtünk túl sokat. Talán ült.
 – Hol?
– A pokolba, nem tudom.
– Talán Kaliforniában?
– Azt hiszem.
– Mit keresett Bostonban?
– Hahó, haver! Mit gondolsz, felhív
és elmondja, mit csinál?!
– Volt ott még néhány nő, amikor
Emilyt lelőtték. Ötlet, hogy kik lehettek?
– Nincs, haver.
– Ismered a barátait?
– Naná. Sokat ismertem közülük.
– Hogy hívták őket?
– Neveket akarsz? Mindet?
– Igen.
– Rég volt.
– Mire emlékszel?
– Én... – széttárta a kezét. – Kicsit
össze vagyok zavarodva... Bunny.
– Milyen Bunny?
– Ó, Bunny... Bunny Lawrence,
Lombard. Lombard. Bunny Lombard.
 – Kitűnő, Barry! Mondj egy
másikat!
Ezt játszottuk talán vagy fél órán
keresztül, és ez alatt az idő alatt még
három nevet préseltem ki belőle.
Feljegyeztem őket. Senkiről nem tudta,
hová lettek.
– Csak úgy ott voltak, a
mozgalomban.
– Rendben. És amikor Emilyt
megölték, Darylt a felügyeletedre
bízták.
– Igen. Akkor szereztem ezt a
házat.
– Azután vetted, hogy a feleséged
meghalt?
– Igen. Emmy szülei kötöttek rá
egy kis biztosítást, amikor megszületett.
Tipikus.
– Mire tipikus?
– A középosztálybeli
gondolkodásra. Szülj gyereket, aztán
köss neki biztosítást.
 – És te voltál a kedvezményezett?
– Nem. Emmy megváltoztatta.
Daryl volt az. Mivel azonban én voltam
az apja, felhasználtam a pénzt, és
megvettem neki ezt a házat.
– Amely még mindig az övé?
– Hé, fizettem a jelzáloghitelt
huszonnyolc évig!
– A világ legjobb apja! Mennyi ideig
volt Daryl veled?
– Tizennyolc évesen röpült ki.
– Úgy érted, elmenekült?
– Úgy is lehet mondani. Nem
rajongtunk egymásért. A maga útját
akarta járni.
– Kapcsolatban maradtál vele?
– Ír néha.
Inkább nem kérdeztem meg,
válaszol-e neki. Nekiállt, hogy egy
újabb jointot sodorjon. Hatalmas
cédrusforgács töltésű párnáján a
labrador cuppogós hangot adott
álmában. Talán félig rászokott a szerre
passzív dohányosként.
– Eszedbe jut még valami? Ami
segíthetne megtalálni a feleséged
gyilkosát?
Barry meggyújtotta a cigijét.
– Semmi, haver.
– Hallottál valaha egy Abner Fancy
nevű fickóról?
– Abner Fancy! A pokolba! Nem,
haver. Egy ilyen nevet sosem felejtenék
el. Istenverte egy név.
– Hallottál valaha a Dread Scott
Brigádról?
– Hűha, a múlt szele. A Dread
Scott Brigád. Ja. Azt hiszem. Azt
hiszem Emmynek voltak barátai a
Dread Scott Brigádban. Emmy nagyon
sok feketével lófrált.
– Coyote a tagja volt?
Barry vállat vont. Kezdett elfáradni.
– Lehet. Nem tudom. Leginkább a
zenével foglalkozom, és kicsit füvezek.
– Szerényen mosolygott. – Hozott
néhány hölgyet, tudod?
– Ideje indulnom.
Adtam neki egy névjegyet.
Megnézte.
– Ha bármi eszedbe jut, jelentkezz,
oké?
– Hé, haver! Te Bostonból jöttél!
– Igen.
– Mi járatban vagy errefelé?
– Azért jöttem, hogy veled
beszéljek.
– Velem? Ez aztán igazán király!
– Az. Király. Bármi, ami eszedbe
jut.
– Hogyne! Tuti a dolog!
Mélyet szívott a marihuánából, és a
füstöt bent tartotta. Az ajtóhoz sétáltam.
Barry még mindig bent tartotta a füstöt.
Miközben kinyitottam az ajtót,
kiengedte, és a kellemes érzéstől rám
mosolygott a füstön keresztül.
Kábítószeres őrület.
28

Hawkkal La Jollában, a La Valenciában

töltöttük az éjszakát. Felhívtam Susant.
Utána futottunk egy nagyot az öböl
mellett, majd megvacsoráztunk a hotel
éttermében, amely majdnem a szálloda
tetején volt, és ahonnan csodás kilátás
nyílt a Csendes-óceánra. Mindketten
martinival kezdtünk.
– Mindig bámulatba ejt – kezdtem
–, hogyan képes néhány kölyök
kikászálódni abból a szemétdombból,
ahol az életét kezdi.
– Daryl?
Bólintottam.
– Az anyja láthatóan bárkivel
összefeküdt, és ez még eltartott volna
egy darabig, aztán megölték. Az apja
addig kábítózott, míg végül egy nagy
tapló lett belőle. Daryl viszont kinőtt
ebből az egészből, láthatóan a maga
erejéből, hogy egy működőképes felnőtt
és jó színésznő legyen belőle.
A nap majdnem elérte az óceán
távoli peremét. Öt pelikán húzott el az
öböl felett, szép csatasorban. A két
utolsó búvár is kijött a vízből. Ittam még
egy kis martinit. Hawké a hagyományos
verzió volt, olajbogyóval. Örökös
rebellisként én jéggel és citrommal
ittam a magamét. Újra ittam egy kortyot;
a martininak olyan íze volt, amilyen
hangja egy avantgarde szaxofonnak.
– Kicsit olyan, mint Paul – jegyezte
meg Hawk.
– Igen. Neki viszont ott voltam én.
Darylnek kije volt?
Hawk kinézett a széles, nyugodt
óceánra. Az este kezdett rátelepedni.
– Lehet, hogy sok minden rejlik
benne – mondta.
– Talán.
– Talán ott van neki Paul.
 Ezen elgondolkodtam. És hogy ne
pocsékoljam el az időt gondolkodás
közben, ittam még egy kis martinit.
– Nem tudom, elég régen ismeri-e
ahhoz.
– Paul okos kölyök – jegyezte meg
Hawk.
– Tudom.
– És meglehetősen erős.
– Az.
– A bácsikájától örökölte.
– Hawk bácsitól?
– Kuss már!
– Jézus Mária!
29

Reggel huevos rancherost ettünk

Hawkkal, a belső udvaron. Magunkra
szíjaztuk bérelt fegyvereinket,
beszálltunk bérelt autónkba, és
elindultunk. San Diegóból Los
Angelesbe két és fél órás az út, hacsak
nem Hawk vezet, mert akkor kevesebb,
mint két óra. Tizenkettő húszkor
bejelentkeztünk a Beverley Wilshire
Hotelbe a Rodeo Drive tövében.
– Egész fejedelmi – jegyezte meg
Hawk a magas márvány előtérben – két
keleti partról jött, kölcsön-pisztolyos
gengszternek.
– Ez jár nekünk.
– Sokkal kevesebb jár nekünk –
ellenkezett Hawk –, de nem
ragaszkodom hozzá.
 Samuelson kapitány irodája a
Parker Centerben volt. Hawkot a
kocsival kint hagytam a Los Angeles
úton. Megspóroltuk a parkolási díjat, és
úgy véltem, Sonny Karnofsky nem
rohan le a Los Angeles-i rendőrség
főhadiszállásán.
Samuelson irodája a harmadik
emeleten volt a Rablógyilkossági
Osztályon, a Gyilkossági Különleges
Részlegnek nevezett egységben.
Samuelson ingujjban jött ki az
irodájából. Most már teljesen kopasz
volt, csupaszra borotválta a fejét, és
megszabadult a bajuszától is. Azonban
még mindig sötétített pilótaszemüveget
hordott, és még mindig egyik nagy
rajongóm volt.
– A bostoni menő! – fogadott, az
ajtóban.
– Arra gondoltam, beugrom, és
segítek kiegyengetni a Védelmi Osztály
ügyeit.
 – Lehetetlen. Azonkívül Baja-n
horgászom, és nem jövök vissza, amíg
el nem hagyod a várost.
– Elfuthatsz, de nem tudsz elbújni.
Samuelson intett a fejével, és oldalt
állt, hogy be tudjak menni az irodájába.
Beléptem, leültem és körülnéztem.
– Nagyon elegáns!
– Kibaszott kapitány vagyok!
Részlegvezető! Naná, hogy elegáns
irodám van. Mit akarsz?
– Coyote. Nem tudom a valódi
nevét. Korábban San Diegóban volt.
Fekete, kábé hatvanas. Talán ült is.
– Azt gondolod, minden piti
kábítószeres naplopót ismerek a
városban?
– Igen.
Samuelson elővett egy csomag
rágógumit, kivett belőle kettőt, és a
szájába tömte. Felém nyújtotta a
csomagot. Megráztam a fejem.
 – Ha rágógumizom, mindig
magamba harapok.
– Balfasz vagy.
– A járással is gondom van.
Samuelson bólintott, és a
számítógépéhez fordult a székével.
– Lássuk csak, mit tudok előhúzni!
Pár percig játszadozott a géppel.
– Rendben – kezdte, és felolvasta
a monitoron látható szöveget. – Holton,
Leon James, beceneve Coyote.
Született Culver City-ben 1940. február
tizedikén. Első letartóztatás San
Diegóban, 1953. augusztus
tizenegyedikén hivatalos közeg elleni
erőszakért. Felmentették, mert a
felperes nem jelent meg. 1960
októbere, San Diego, fegyveres rablás
gyanúja, bizonyíték nincs. A lista
folytatódik. Kinyomtatom neked.
Samuelson a klaviatúrán dolgozott.
– 1966-ban ült fegyveres rablásért
– folytatta, miközben tovább olvasott.
1980-ban pedig kábítószer miatt.
– Hosszú, száraz írás.
– Mind a kétszer San Diegóban
csípték nyakon.
– Bármi egyéb érdekesség?
– Először te jössz!
Ez tisztességesnek látszott.
Elmondtam, mit tudok Emilyről,
Darylről, Barryről és Leonról.
– Hát igen – mondta, és hátradőlt a
székében. – Hippi ideák. Úgy tűnik, ez
a mi Leonunk, nem igaz?
– Rengeteg droggal.
– Liberális. És sok pinával.
– Most te jössz!
– Ez érdekes. Van itt néhány FBI-
vizsgálat Leonnal kapcsolatban. ‘74
végén, ‘75 elején. A helyi különleges
ügynök bekért tőlünk minden
információt, amink csak volt.
– Mit adtatok oda?
– A többes szám első személyt
lazán használtam. Akkoriban még nem
is dolgoztam itt.
– Sajnálom, csak azt feltételeztem,
hogy mindent tudsz. És mi van a többi
névvel?
– Nos, miért nem próbálkozol a del
Rio haverodnál. Sok mindent tud a dél-
kaliforniai bűnügyekről.
– Sok mindennek ő a forrása. Most
Svájcban van a... dolga miatt.
– Az isten szerelmére! Öt hívtad
először?
– Nem akartalak zavarni.
– Akkor maradj ott a kibaszott
Bostonodban, és egyél babot! Mindig
zavar, ha kimozdulsz nyugatra.
– Nos, azt hiszem, meg kellene
látogatnom Leont. Megvan a címe?
– Nincs. Viszont szabadlábon van.
A börtöntisztje Raymond Cortez.
– Van telefonszámod?
– Hogyne!
– Akkor miért nem hívod fel
Raymondot, és kéred el Leon címét?
 – Mi vagyok én, a titkárnőd?
– Egy Los Angeles-i
rendőrkapitánynak több a respektje,
mint egy bostoni magánnyomozónak.
– Ez így van rendjén – értett egyet,
és felemelte a telefonkagylót.
Leon a Mulholiand Drive-on lakott,
Beverley Glentől nyugatra. Samuelson
felírta egy jegyzettömb tetejére, letépte
a lapot és odaadta.
– Köszönöm. Van valamitek egy
Bunny Lombard nevű nőről?
– Bunny?
– Csak ennyit tudok róla.
Samuelson előrehajolt, és
begépelte a nevet.
– Úgy érzem magam, mintha egy
kibaszott kvízjátékon lennék.
– A transzkontinentális
együttműködés abszolút modellje vagy.
Samuelson kicsit hosszabb ideig
nézte a monitort, majd megrázta a fejét.
– Semmi nincs Bunnyról. Semmi.
 – Rengeteg ilyenem van.
– Minden darabját megérdemled.
– Akkor akár mehetek is Leonhoz.
– Van segítőd? Kemény vidék ez.
Leon is kemény fickó lehet.
Bólintottam.
– Van.
– Jó valamire?
– Kapitány. El sem tudod képzelni.
30

Los Angeles-i tartózkodásunk egyik

napján történt. Elég szellő fújt ahhoz,
hogy feloszlassa a szmogot, így a nap
kellemesen sütött, és beragyogta a
virágzó fákat és szőke hajakat.
Háromnegyed kettőkor Beverley Glen
felé autóztunk. A tetején balra
fordultunk Mulholland felé, és
végighajtottunk a hegygerincen. Jobbra
alattunk terült el a San Fernando völgy,
takarosan és szmogtól mentesen.
Leon Holton háza a domboldalra
épült, egy hosszú út végén, amely
elágazott a Mulhollandról, és így a
völgyre nézett. Amikor megálltunk a
biztonsági kapunál és csengettünk,
valaki beleszólt a hangszóróba:
– Igen?
 – Leon Holtonhoz jöttünk. Emily
Gordon küldött minket.
Hosszú csend, majd zümmögés,
és a biztonsági kapu kinyílt. Újabb száz
métert vezettünk, majd egy kör alakú
felhajtón álltunk meg. Az előttünk álló
ház egyfajta üvegpiramis volt, széles
dupla ajtó mélyedt be az elején. Az ajtót
türkizre festették. Bal oldalán, a völgy
felé lejtő területen egy teljes méretű
kosárlabdapálya állt. Olyan anyagból
volt, amilyenből néha a teniszpályákat
is készítik. Egy piros-fehér-kék
kosárlabda állt majdnem a pálya
közepén. Szakállas, vékony fekete férfi
lépett ki az ajtón, amikor kiszálltunk a
kocsiból.
– Szeretnék személyi
igazolványokat látni – lépett hozzánk.
– Nem zsaruk vagyunk – feleltem.
A vékony fickó fekete Armani
öltönyt viselt meg fekete selyem pólót.
Gyorsan hátrapillantott a ház felé a
válla fölött, majd visszafordult, és egy
darabig minket bámult.
– Megijedtél kicsit? – kérdeztem
Hawktól.
– Borzongok. A fickó tekintete
dermesztő.
– Ki ez az Emily Gordon? –
érdeklődött a vékony alak.
– Te vagy Leon? – kérdeztem.
– Nem. Mi a szart akartok ezzel az
Emily akárkivel?
– Leonnal kellene beszélnünk a
dologról.
A vékony fickó tovább bámult
minket. Hawk és én a lehető
legnyugodtabbak próbáltunk maradni.
– Várjatok itt! – szólalt meg végül,
megfordult, és eltűnt a nevetséges
üvegpiramisban. Vártunk. Néhány perc
múlva visszajött, harmadmagával. Egy
apró fehér fickó, hatalmas kezekkel, aki
talán valamikor zsoké lehetett, és egy jó
százötven kilós, szinte csupa izom
fekete alak, aki ehhez ráadásul jó két
méter magas volt.
– Ha gond lenne, ő a tied – szóltam
oda Hawknak.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha
pucolnánk innen, mint a nyulak.
– Meg kell motozzunk bennetek –
mondta a vékony –, mielőtt bementek.
– Mindkettőnknél van fegyver.
– Nem vihetitek be. Bezárjuk a
csomagtartóba.
– Majd én elintézem – mondta
Vékony. – Nyissátok fel a tetőt!
Megtettem.
– Először te, Fehér. Vedd elő a
fegyvert két ujjal, és add át.
Megtettem, ő elvette, majd a bal
kezében tartva Hawk-hoz ment.
– Most te jössz, testvér!
Hawk is odaadta a fegyverét.
Becsúsztatta mindkettőt a
csomagtartóba.
 – Rendben. Álljatok terpeszbe, és
tegyétek a kezeteket a tetőre.
Megtettük. A nagy fekete fickó
mellettünk állt. A zsoké egy kicsit
odébb, és oldalt. A fekete volt az izom.
A zsoké a fegyveres. Vékony
végigtapogatott minket, majd félreállt.
– Rendben – jelentette ki.
A piramis egész földszintje falak
nélkül épült. Belülről nézve az üveg
kékes színű volt; olybá tűnt, mintha egy
akváriumban állnánk. A tér közepén
egy kandalló állt rozsdamentes acél
védőráccsal és kéménnyel. Hatalmas
tűz lobogott benne, és egy csomó
légkondicionáló működött, hogy ne
legyen meleg. A távoli bal oldali
sarokban egy kis üveg lift állt
rozsdamentes acél szegéllyel. A
hatalmas teret nappalinak rendezték
be, rozsdamentes acél és kék
bőrgarnitúrával, és számos, méretes
televízió lógott a levegőben. Nagyobb
volt, mint az O’Hare-i repülőtér, de nem
volt olyan meleg. Egy fekete alak ült a
kandalló mellett egy acélból és kék
bőrből készült fotelben. Vékony felé
mutatott, mire ő és a segítői a bejárati
ajtóhoz mentek.
Leon nem kelt fel, amikor
odamentünk hozzá. Ápolt, közepes
testmagasságú fekete fickó volt, kiugró
pofacsonttal és keret nélküli
szemüveggel. Őszülő haját rövid afro
frizurára vágták, hosszú, kék mintás
4
dashikit viselt. Mezítláb volt. Egy
börtöntetoválás volt a bal alkarján.
Hawkkal sokáig nézték egymást.
– Ki ez az Emily Gordon? –
kérdezte halkan.
Hangja tompa, kimért és óvatos
volt, mint aki minden szót meggondol.
– Vele volt Bostonban 1974-ben.
– Sosem hallottam róla.
 – Beengedett ide minket.
Kitalálhatta, hogy mit tudunk róla... És
önről.
Leon nyugodtan nézett. Nem tett
megjegyzést. Hawk úgy tűnt, nem figyel
egyikünkre sem, sem pedig bármi
másra. Tudtam, hogy a szobát méri fel.
Ha baj lenne, tudni akarta, hol van.
– Megkönnyítem a dolgot. Tudjuk,
hogy ön és Emily egy pár voltak.
Tudjuk, hogy ön Bostonba ment és ő
önnel ment, vagy ön után; az nem
világos, hogy ebből melyik verzió igaz.
Aztán Emily egy bankban volt,
miközben azt kirabolták, és lelőtték.
Leon nem szólt egy szót sem, és
nem is mozdult. Visszafogott energia
sugárzott belőle, amelyet ha sokáig
piszkálnak, felrobban. Tovább
próbálkoztam.
– Mit tud a Dread Scott Brigádról?
– Semmit.
 – Ismer egy Abner Fancy nevű
alakot, aki Shakának hívta magát?
– Nem.
– Bunny Lombard?
– Nem.
– És egy igazi seggfejről, akit
Coyotnak hívtak?
– Róla sem tudok semmit.
Körülnéztem a hatalmas,
barátságtalan szobában.
– Ezt a házat a kábítószer építette?
– Pénzhez jutottam.
– Sokhoz.
– Igen. Sokhoz.
– Van ötlete, hogy ki lőtte le Emily
Gordont?
– Nem tudom. Nem is érdekel.
Elővettem a névjegyemet és
odaadtam neki.
– Ha bármi eszébe jut, szólna?
Elvette a kártyát, megnézte, majd
félbetépte és a padlóra dobta.
– Vagy inkább ne – helyesbítettem.
 Leon intett Vékonynak.
– Te és Tom elmehettek.
Hawk egy pillanatig Leont nézte.
– Amikor jointos vagy, Coyote –
kérdezte –, hány fickót kúrsz meg?
Leon arca megfeszült, de nem
szólt semmit. Vékony és a társai
visszavezettek minket a kocsihoz, ahol
azonnal elővettem a csomagtartóból a
fegyvereinket. Láttam, hogy a vékony
fickó kicsit megfeszül. A zsoké
megnyalta a száját. Hawk és én
beszálltunk, majd elhajtottunk.
31

Lefelé vezettünk a hegyről a Beverly

Glenen.
– Leon nem biliárdtermekben
terjeszti a laza join-tokat – jegyezte
meg Hawk.
– Hacsak nem rengeteget terít szét
belőle – mondtam. – Mit gondolsz?
– Nem tudtunk meg valami sokat.
Azt kivéve, hogy ismerte Emily Gordont.
Azt abban a pillanatban ismerte el,
amikor beengedett minket.
– Meg kellett kérdeznünk.
– Hát persze. Nem tudhatjuk, mi
történik, ha nem megyünk be.
– Valamit mégis elértünk.
– Láthattuk belülről a házikót.
– Ez is valami. De most már még
egy okunk van arra, hogy figyeljünk a
hátunk mögé, ha sétálunk.
 Hawk vigyorgott.
– Éberen tart minket.
Lefelé elhaladtunk a Glen Market
mellett, ahol egyszer vettem egy üveg
pezsgőt, amelyet aztán Candy Sloannal
ittam meg.
– Ha nem lennék mesterdetektív,
frusztrált lennék.
– Az elmúlt években abban a
tudatban jártál-keltél, hogy
mesterdetektív vagy? – döbbent meg
Hawk.
A hegy lábánál cikcakkos
útvonalon haladtunk a Sunseten
keresztül.
– Ezt a sok szarságot, mit
mondjak, két hét alatt derítettem ki.
Tudom, hogy Daryl gyermekkora
kitaláció. Tudom, hogy az anyja egy
kusza szerelmi ügy miatt került
Bostonba. Az apja kábítószerfüggő. A
bankrablás vezére egy Abner Fancy
nevű fekete fickó volt, aki Shakának
hívta magát. Tudom, hogy Emilynek
talán Leon Kábítószerkirállyal volt dolga
Bostonban, aki szintén fekete. Tudom,
hogy valaki az FBI-nál ezt az egészet el
akarja tussolni. Tudom, hogy Sonny
Karnofsky el akarja tussolni. Tudom,
hogy kapcsolat van Malone, a
nyugalmazott FBI-os krapek és
Karnofsky között.
– Mert Sonny megpróbált
lepuffantani, amikor kijöttél Malone
házából, és senki nem tudta, hogy ott
jártál.
– Hűha! Tutira, te is mesterdetektív
vagy!
Hawk bólintott, és a Beverly Glen
lapos részeit szabálytalanul övező
drága házakat nézte.
– És ezt mind összeraktad – tette
még hozzá.
– Veled ellentétben.
– És többen megpróbálnak kinyírni.
 – A mesterdetektívségnek vannak
hátrányai is.
– Kíváncsi vagyok, vajon Leon
egyenlő-e Shakával.
– A te embered azt mondta, Abner
Fancy Shaka.
– Talán Abner és Leon egy és
ugyanaz a személy.
Wilshire-nél jobbra fordultam.
– Nem a hotelbe megyünk.
– A vezetés segít a
gondolkodásban.
– Van ennél jobb is.
Nyugat felé tartottunk a Wilshire
völgy mellett, ahol sokemeletes házak
szegélyezték a Wilshire Boulevard-t,
mint a léckerítések.
– Miért Boston? – kérdeztem.
– Miért ne?
– Ezt a kérdést még nem tettük fel,
mert azt gondoltuk, Emily a nővérét jött
meglátogatni.
– Még nem tettük fel?
 – De hát nem azért jött. Leont
üldözte. Szóval, mit keresett Leon
Bostonban?
– Rosszfiú lévén – kezdte Hawk –
ismerem a rosszfiúkat. A legtöbben, ha
már Kaliforniában vagyunk, nem csak
úgy ücsörgünk, hogy egyszer aztán
felkiáltsunk, hogy hé, fiúk, gyerünk
Bostonba, és raboljunk ki egy bankot!
– Akkor talán valamelyikük
Bostonból jött.
– Talán. Hogyan találjuk ki,
melyikük?
– Még nyomozok egy keveset.
– Amíg seggbe nem lőnek.
– Addig.
32

Hawk bezárta fegyvereinket egy

poggyásztartó szekrénybe, betette a
kulcsot egy borítékba, és bedobta egy
postaládába. Repülőgépre szálltunk, és
öt és fél órával később Vinnie felszedett
minket Logannál, és visszaadta saját
pisztolyainkat.
– Jól viselkedtek, amíg nem
voltunk itthon? – kérdeztem.
– Kik? – csodálkozott Vinnie.
– Hát a lőfegyverek.
– A lőfegyverek!?
– Ja!
– Meghibbantál?
– Ennek a fazonnak nincsenek
érzelmei – jegyezte meg Hawk.
– Ugyanolyan kibaszott hülye vagy,
mint Spenser!
 Vinnie az új Ted Williams alagúton
keresztül vitt minket haza, amelyet még
nem nyitottak meg a nagyközönség
előtt. Ezt szóvá is tettem neki.
– Én nem a korcs nagyközönség
vagyok – válaszolta.
Minden gond nélkül áthaladtunk az
alagúton. Reggel telefonáltam
Darylnek, és tízkor már együtt ültünk az
irodámban; kávéztunk és
beszélgettünk. Ezalatt Hawk a díványon
henyélt.
– Félig még alszom – kezdte Daryl.
– Tegnap este előadásunk volt.
– Erre kávé az orvosság.
Mosolygott.
– Mindenre?
– Nem, néha narancslére is
szükség van.
– Találkozott az apámmal?
– Igen.
– Nevetséges alak, nem?
– Az – bólintottam.
 Szomorúan csóválta a fejét.
– Maga sem tudta, mit akar.
Mindent ráhagyott az anyámra.
– Leon vezetékneve Holton. Mond
ez valamit?
– Nem.
– És az Abner Fancy?
– Hát ez meg miféle név?
– Nevetséges. Hallotta valaha?
– Nem.
– Emlékszik anyja bármelyik
barátjára? Bárhol?
– Egész életéből?
– Igen. Bármilyen név, amely
eszébe jut. Akkor is, ha csak hallotta.
– Az anyám hatéves koromban
meghalt, az isten szerelmére!
– Ennek én majdnem annyira
tudatában vagyok, mint ön. Bármilyen
név?
– Bunny. Bunnynak hívták az
egyiküket, akivel anyám Bostonban
volt. Azért emlékszem rá, mert mindig
úgy gondoltam rá, mint egy óriási fehér
nyúlra, aki ide-oda ugrándozik.
– Bunny Lombard?
– Lehet. De nem hiszem, hogy
valaha is hallottam egyetlen
vezetéknevet.
– Honnan ismerte az anyja?
– Azt hiszem együtt jártak
egyetemre.
– Egyetemre járt az anyja?
– Egy vagy két évet, aztán
kimaradt.
– Hová?
– Itt valamelyikbe.
– Itt?
– Bostonban. T-vel kezdődik a
neve.
– Tufts?
– Nem.
– Taft?
– Az az! Taft Egyetem.
A díványon elterülő Hawkra
néztem. Visszanézett, és szélesen
mosolygott.
– Ezt jobb lett volna hamarabb
tudni.
– Miért? Mi lett volna a különbség?
– Ha azt akarja, hogy megtaláljam
az anyja gyilkosát, akkor mondjon el
mindent, amit tud, és hadd döntsem el
én, hogy mire használom.
– Azért nem kell felhúznia magát
emiatt!
– A pokolba! Nem húztam fel
magam. Mit nem mondott még el?
Tudja, hogyan találkozott Emily
Leonnal?
– Nem.
– A nagynénje is a Taftra járt?
– Öregebb, mint az anyám. Azt
hiszem, ő járt oda először.
– Elvégezte?
– Nem tudom.
– Miért jött Leon és az ön anyja
Bostonba?
– Nem tudom.
 – Hogyan jöttek ide?
– Kocsival. Leon, az anyám és én.
– Bunnyn kívül találkozott még itt
bárkivel?
– A nagynénémnél laktunk, ott ki-
be jártak az emberek.
– Tud valamit mondani róluk?
Összeszorított szájjal rám meredt,
majd sírva fakadt. Hawkra néztem.
Hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetet
vizsgálta.
– Tudom, hogy ez kemény dolog,
de nem tudom, hogyan juthatnék
információhoz másként.
– Miért ilyen szörnyű velem?
– Talán adottság.
Hirtelen felállt, és minden további
megjegyzés nélkül elhagyta a szobát.
Hawk továbbra is a plafont vizsgálta.
– Tutira értesz hozzá, hogyan
kérdezz ki egy ügyfelet – mondta.
Lassan bólintottam. A nyitott ajtóra
néztem. Ezen keresztül távozott.
– Mesterdetektív – jegyeztem meg.
33

A Government Centerbe vezettünk a

Cambridge utcán. Hawk azt mondta, a
kocsiban marad, míg beszélek
Epsteinnel.
– Mindketten érdeklődtök a
bűnügyek iránt – néztem rá.
– Különböző nézőpontból.
Epstein felállt, amikor beléptem az
irodájába, de nem jött oda, hogy kezet
rázzunk. Kedves volt, de nem
túláradóan.
– Nyugalmazott ügynöködnek
kapcsolata van egy Sonny Karnofsky
nevű alvilági alakkal.
– Malone-nak?
– Aha. Ismerős neked ez a Sonny?
– Ismerem a nevet. Van mit
mesélned?
 Elmondtam neki a Bow Lake-nél
történt esetet. Miközben hallgatott, az
asztalra könyökölt, állát feltámasztotta
összekulcsolt kezeire. Amikor
befejeztem, csöndben ült, és lágyan
egymáshoz ütögette ujjait. Vártam. Egy
idő után mély levegőt vett.
– Szopás.
– Elképzelheted, hogyan éreztem
magam.
– Be tudsz azonosítani bárkit azok
közül, akik le akartak lőni?
– Nem.
– Láttad őket?
– Távolról és rövid ideig.
– Nem lehetséges mégis?
– Sajnálom. A menekülésemmel
voltam elfoglalva.
Epstein bólintott. Nem láttam rajta
a szimpátia jelét.
– Nos, mit vársz tőlem, mit tegyek?
– Ha tudnám, mit várok tőled,
akkor feltehetően azt is tudnám, mit
várok magamtól. Addig talán
egymásból meríthetünk vigaszt.
– A boldogtalanság szereti a
társaságot.
– Őrülten.
Epstein hátradőlt a székében, és
feltette a lábát az asztalra. Úgy tűnt,
élvezettel szemlélte fekete cipőorrának
ragyogását.
– Milyen frusztráló, hogy olyan
sokat tudunk, és olyan keveset tudunk
bizonyítani – jegyezte meg.
– Gyárthatunk egy elméletet.
Epstein, miközben lábát továbbra
is az asztalon nyugtatta, a feje mögé
tette karját, és keresztezte a bokáit.
– Hadd halljam azt a kibaszott
elméletet!
– Rendben. Azt tudom, hogy
valami nem stimmel ezzel az üggyel.
Quirk is tudja, meg te is. És mind a
hárman tudjuk, hogy a ranglétrán felfelé
valaki ezt az egészet el akarja tussolni
az Irodánál.
Epstein bólintott.
– És Sonny Karnofsky is ezt akarja.
Bólintás.
– A kettő közötti kapocs pedig
Malone.
– Az elszabadult ágyúlövedék a
dologban pedig te vagy – jegyezte meg
Epstein.
– Szerény, de büszke.
– Vigyáz rád valaki?
– Igen.
– Jó. Az elméleted megsúgja, mi a
kapcsolat?
– Még nem. Ezért ugrottam be.
– Nekem nincs ötletem.
– Nincs. De te kideríthetnéd, hogy
volt-e kapcsolat Karnofsky és Malone
között, amikor Malone még az Irodának
dolgozott. Vagy hogy Malone részt vett-
e az Emily Gordon ügyben. Vagy
mindkettőt.
 – Ezt megtehetem.
– És talán kideríthetnéd, mit lehet
tudni Karnofsky családjáról.
– Ennek egy részét is
elintézhetem. Miért tegyem meg?
– Mert törődsz az Irodával. És mert
ez az egész ügy izgatja a csőrödet.
Epstein egy darabig csöndben ült,
mintha gondolkodna valamin.
– Valamikor zsaru voltál – mondta
egy idő után.
Bólintottam.
– Emlékszel még rá, miért?
– Igen.
– Aztán kiléptél.
– Igen.
– Emlékszel, miért?
– Igen.
– Én egy szervezetnek dolgozom...
és nem akarok kilépni.
– Nos, akkor belekukkantanál a
Malone- és Karnofsky-kapcsolatba és a
Karnofsky családba?
 – Mit gondolsz, családtagja
keveredett a dologba?
– Erre tett célzást. És ha már
vájkálsz, megnézhetnéd, van-e valami
anyagotok Leon Holtonról és Abner
Fancyről. Azt tudom, hogy Holton egy
darabig a kaliforniai börtönökben ült.
Gyanítom, hogy Fancy is ült valahol.
Lehet, hogy Fancy beceneve Shaka.
– Shaka?
– Shaka.
– Mint a Shaka Zuluban?
– Pontosan.
– Honnan kerülnek ezek a fickók a
képbe?
Elmondtam.
– Majd meglátom, mit tehetek.
Nem költhetem az Iroda pénzét teljes
egészében a saját belátásom szerint.
– Én sem.
– Te legalább honoráriumot kapsz
érte.
– Ja.
 – Mennyit keresel egy ilyen ügyön?
– Arra gondolsz, hogy átmész
magánzóba?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Konkrétan ezért a heccért hat
fánkot kaptam.
Epstein egy darabig csöndesen
nézett. Aztán elmosolyodott.
– Szerencsés krapek vagy.
34

Hawknak egy ezüstszínű Lexusa volt

abban az évben. Egy korlátlan
engedély volt a szélvédőjére rögzítve,
és úgy süvítettünk át Massachusetts
autópálya-kapuin, mint a golyó. Pike
felé, habozás nélkül.
– Legálisan szerezted ezt a
válaszoló radart? – kérdeztem Hawktól.
– Nem.
– Legalább következetes vagy.
– A mögöttünk lévő fickóknak is
tutira van.
– Követnek minket?
– Egy kék Chevy. Már Storrowban
is mögöttünk volt. Aztán lemaradt, de
most nyomul a seggfej.
Hátrafordultam, és kinéztem az
ablakon.
– A harmadik kocsi?
 – Aha.
– Storrownál szedtük fel?
– Gyanítom, hogy még nálad.
Storrowig nem vettem észre.
– Látod, kicsoda?
– Nem. Talán egész nap követnek.
Sonny emberei?
– Lehet. Másrészt lehet valaki az
FBI-nál is, aki tudni szeretné, mivel
töltöm a napjaimat. Ha a lakásomnál
szedtük fel őket, akkor tudják, hogy
ketten vagyunk.
– Tudják. Azt viszont talán nem
tudják, hogy én vagyok az egyik.
– Akkor talán túlságosan
magabiztosak.
– Lehet. Mit akarsz, mit tegyek
velük?
– Menjünk a dolgunkra! Ha a
szövetségiek, akkor csak jöjjenek. Ha
Sonnytól vannak, és megpróbálnak
megölni minket, akkor ezt megpróbáljuk
megakadályozni.
 – Mi ez a királyi többes? Nem
engem üldöznek!
– Meg kell védened. Én vagyok az
egyetlen barátod.
A Chevy alig észrevehetően
követett minket. Néha – a kijáró nélküli
szakaszokon – megelőzött, és két-
három kocsival előttünk haladt. Amikor
kijáróhoz közeledtünk, lemaradt. Több
járgánnyal mögöttünk jött, akkor is,
amikor a Walford kijárathoz értünk.
A Taft Egyetem alacsony dombok
között húzódott meg a Walford út
mindkét oldalán, Pike-tól alig egy
kilométerre. A főút felkanyargott a
legmagasabb dombra, elhaladt néhány
diákszálló mellett, és az adminisztrációs
épület felé vezetett, amely egy nagy
négyzet alakú háztömb volt a
dombtetőn. Hawk megállt egy „Csak az
egyetemi alkalmazottak részére” feliratú
tábla mellett. A Chevy megállt az út
másik oldalán, egy kicsit lejjebb, egy
diákszálló előtt. Egy csapat nyári-
egyetemista focizott a pázsiton.
– Várjunk néhány percet –
javasoltam.
Hawk egyetértően bólintott.
Vártunk.
A Chevy is várt.
Ücsörögtünk.
Senki nem szállt ki a Chevyből.
– Amint oly érzékenyen kiszúrtad –
kezdtem –, ha a testi erőszakra
utaznak, akkor utánam jöttek, nem
pedig utánad.
– Aha.
– Így ha kiszállok, te pedig
elhajtasz, és utánam jönnek, akkor
megtudhatjuk. Vagy nem követnek, és
akkor megint tudhatjuk.
– Aha.
– Ha Sonnytól vannak, és
rosszindulatot táplálnak irántam, te nem
mész nagyon messzire, megjelenhetsz,
és meglepheted őket, mint farkas a
juhakolt.
– Vagy – vette át a szót Hawk –
meglátom, hogy csak hárman-négyen
vannak, és rájövök, milyen jók az
esélyeid, ezért visszahajtok Bostonba.
– Jobban tetszik a farkasos és
juhakolos verzió.
Hawk vállat vont.
– Rendben – felelte.
– Ha lövöldözés lesz, ezt valahol
odébb kellene megejtenünk, ahol nem
terítünk le rögtön néhány tucat
egyetemistát az első sorozatlövésekkel.
– Nekem aztán tökmindegy.
– Azt tudom.
Még ücsörögtünk egy darabig. A
Chevy is várt. A foci folytatódott a
gyepen. Eltöltöttem egy kis időt a Tafton
Dwayene Woodcock felhatalmazásából,
megint csak egy lány – Melissa
Henderson – meggyilkolása miatt. Azon
gondolkodtam, milyen volt az egyetem
elhelyezkedése.
– Rendben – kezdtem. – Itt
kiszállok, és lesétálok azon a dombon,
el a tó mellett a réten álló épület felé. Te
letérsz az útról a könyvtár után, és a
háztömb mögé mész. Parkolj le a másik
végén, az épülethez lehető
legközelebb, és majd meglátjuk, mi
történik. Ha utánam jönnek, hipp-hopp,
a megmentésemre sietsz.
– Hipp-hopp?
– Igen, mint a tapsifüles.
Megpróbálom áthidalni a faji
különbséget.
– Hadd maradjon csak meg az a
különbség.
– Van másod is azon a puskán
kívül?
– A szokásos szelekció a
csomagtartóban. Nálad csak az a kis
38-as van?
 – Nem léphetek fel támadólag. Van
egy öt centis csöve.
– Ja persze, ír vagy. Azt hiszed, az
hosszú!
– Elég hosszú.
– Hát, egy méterről talán nem
hibázod el!
Kiszálltam a kocsiból, becsuktam
magam mögött az ajtót, Hawk pedig
elhajtott. Egy hosszú, füves lejtő terült
el előttem, balra meg a tó. A füvön,
takarókon néhány egyetemista
heverészett, és sört ivott. Egy
hordozható rádióból zene szólt. Nem
ismertem fel. Az egyetemisták
smároltak. Nagyszerű hely az egyetem,
az órákat kivéve. Mögöttem beindítottak
egy autómotort. Továbbmentem,
ráérősen, de mint akinek határozott úti
célja van. Hallottam, hogy mögöttem az
út menti kavics ropog a kerekek alatt.
Persze Hawknak igaza volt a
fegyveremet illetően. Egy rövid csövű
Smith & Wesson 38-asom volt, elöl a
bal oldalamon. Kényelmes volt és
pontos – közelre. Viszont onnan, ahol
álltam, még akkor is szerencsésnek
mondhatnám magam, ha egyáltalán a
kocsit eltalálnám. Elhagytam a tavat, a
dombon kicsit vissza, ott volt a háztömb
könyvtárban végződő vége. A tó után
állt az épület.
Minden nyugodtnak látszott a
meleg júniusi napon. Mögöttem kinyílt
egy kocsiajtó, aztán még egy, és egy
harmadik is. Egy első ajtó és két hátsó,
gondoltam. Már valamelyest messzebb
jártunk az egyetemistáktól. Egy kicsit
lassítottam. Hallottam a lélegzetemet.
Éreztem a tó illatát. Vállamon az izmok
megfeszültek, és nem tudtam ellazítani
őket. Jobbra tértem, a tó mellett
haladtam, gyanútlanul és gondtalanul.
Csak annak voltam tudatában, hogy ver
a szívem. Majdnem a tó partján
megálltam egy percre és leguggoltam,
hogy megkössem a cipőfűzőmet.
Ezalatt elővettem a 38-asomat, és a
tenyerembe rejtettem. Nagy kezem van.
Amikor felegyenesedtem, a pisztoly alig
látszott. A tó távoli végénél voltam, már
majdnem elértem a réten álló épületet,
amikor utolértek. Hallottam a lépteik
hangját. Aztán megálltak, és
meghallottam egy tompa hangot és egy
morranást, és ezzel egy időben a
dombon elsült egy puska. Térdre
dobtam magam, majd ugyanazzal a
mozdulattal lehasaltam, magam előtt
tartva a pisztolyt. Két férfi bizonytalanul
állt, köztük a földön ott hevert egy
kövér, sötét nadrágos alak, széttárt
kezekkel elterülve, mintha éppen vízbe
akarna ugrani. Nyitott kezétől nem
messze jobbra egy kilencmilliméteres
Glock hevert, a cső végére erősített
hangtompítóval.
– Ne mozduljatok! – kiabáltam.
 Mindkét férfinél fegyver volt, de
mivel kereszttűzben álltak,
elbizonytalanodtak. Akkor az egyik
felemelte a fegyverét – én meg
lelőttem.
A harmadik eldobta a puskáját és
térdre ereszkedett, kezeit a levegőbe
tartotta.
– Ne! Ne! – kérte.
Az út mentén parkoló autó kereke
kipörgött a kavicsokon, ahogy elindult.
– Hasra! – utasítottam. – A
kezeidet kulcsold össze a tarkódon!
– Természetesen – felelte,
miközben hasra borult. –
Természetesen.
Felnéztem a dombra. A kék Chevy
elment. A könyvtár épülete mögé
pillantottam, Hawk autója sem volt
sehol. Lehajoltam és megmotoztam azt
az alakot, amelyik még élt. Nem volt
nála fegyver. Eltettem az enyémet.
Felvettem az övét, a hangtompítós
Glockot és a harmadik fickó 9 mm-es
Coltját, és egyesével behajigáltam őket
a tóba. A domb tetején megjelent Hawk
autója. A hason fekvő fickóhoz mentem,
és rátettem a lábamat a háta közepére.
– Mondd meg Sonnynak, hogy
kezd bosszantani.
Aztán elfordultam, és felmentem a
dombra a kocsihoz.
Futottam, csak hogy
megmutassam, képes vagyok rá, és
mert talán valaki kihívta a zsarukat.
Hawk is bizonyára erre gondolt, mert
már akkor beletaposott a gázba, amikor
még be sem csuktam az ajtót, és
pillanatok alatt felgyorsított nyolcvanra.
Bekapcsoltam a biztonsági övemet.
– Mit használtál? – érdeklődtem.
– Egy hetvenes modellt.
– Winchestert – kérdeztem –
ötlövetű tölténytárral, sorozatlövő
funkcióban?
 – Meg távcsövet – egészítette ki
Hawk.
– A pokolba! Távcsövet. Az nem
volt fair!
– Tényleg nem.
35

A másnap reggeli újságok szerint két

férfit lelőttek a Taft Egyetemen, és két
menekülő autót láttak a szemtanúk.
Állítólag két másik fickó gyalog
menekült, miközben a rendőrség
átkutatta az egyetem területét és a
környező erdőt. Mindkettő fehér bőrű
volt, akárcsak az áldozatok.
– Az isten szerelmére – fordultam
Hawkhoz –, téged még csak nem is
láttak!
– Hipp-hopp lelépés volt – felelte.
– Kész vagy egy újabb tafti
próbálkozásra? A te kocsiddal?
– Rengeteg rendőr lesz mindenfelé
– jegyezte meg Hawk.
– Semmi dolguk velünk. Egy ügyön
dolgozom, te pedig a megbízható
társam vagy.
 – Amennyiben nem kell Kemo
5
Sabenak hívnom téged.
– Mindig kíváncsi voltam, mi a
csodát jelent ez.
– Szerintem Sápadtarcú Faszfejet.
– Elképzelhető.
Ez alkalommal senki nem követett
bennünket a Taft-ba. Volt néhány
bűnügyi helyszíneléshez használt
szalag a tó mellett, és számos állami
rendőrségi kocsi parkolt az
adminisztrációs épület közelében.
Hawk a kocsiban maradt. Én kiszálltam.
Senki nem törődött velünk.
Az iktatási irodában elő kellett
vegyem férfias vonzerőmet, hogy
bebocsátást nyerjek a pultnál várakozó
zord nőtől. Sikerült, elvette az
igazolványomat, majd odajött hozzám
és közölte, hogy beléphetek a belső
irodába.
 – Betty Holmes vagyok –
mutatkozott be a benti hölgy. – Ön is a
nyomozásban vesz részt?
– Igen.
– Van elképzelése róla, ki lőtte le
azt a két férfit?
– Van egy-két lehetőségünk –
feleltem.
Talán ötven éves lehetett, magas,
világosszőke, erős orral, szorosan
hátrafésült hajjal, és tekintetéből
intelligencia sugárzott. Csöndesen
figyelt egy pillanatig. Láttam rajta, hogy
gondolkodik.
– Mit ért a többes számon?
– Magamat. Megpróbáltam
félrevezetni önt.
– Milyen elbűvölő. Tulajdonképpen
mi dolga itt?
– Egy nő halálával kapcsolatban
nyomozok, aki ide járt, talán a hatvanas
évek vége felé.
 – Aminek semmi köze a jelenlegi
lövöldözéshez.
– Nem tudom, minek mihez van
köze. Egy biztos, én nem a lövöldözés
miatt vagyok itt.
– Nos, jó. Akkor legalább tudjuk,
miről beszélünk.
– Így is mondhatjuk. Meg tudná
nézni, hogy van-e bejegyzésük Emily
Goldról? Vagy egy Lombard nevű
nőről?
– Ha ide jártak, kell lennie. Mi Ms.
Lombard keresztneve?
– Nem tudom. Bunny Lombardként
hivatkoztak rá, de gyanítom, hogy ez
becenév.
– Feltehetően, de amióta itt
dolgozom, meglehetősen szokatlan
nevekkel találkoztam.
Felírta a neveket egy darab
papírra.
– Amíg ezzel foglalkozik,
megnézné, van-e valamijük Leon
Holtonról vagy Abner Fancyről?
– Mi volt a második?
– Fancy. Abner Fancy.
Elmosolyodott, de nem tett
megjegyzést.
– Mihez kellenek ezek a nevek?
– Emily Gold az áldozat. A többiek
a halálának idején voltak kapcsolatban
vele.
– Most – Betty Holmes egy kis
fejszámolást végzett – körülbelül ötven
éves lenne.
– Talán a húszas évei végén ölték
meg. 1974-ben.
– És még mindig az ügyön
dolgozik?
– A lánya megbízásából.
Egy darabig ezen gondolkodott.
Leültem, csöndben vártam, és közben
férfias vonzerőmmel ragyogtam. Megint
hatott, ahogy legyőzte a zord nőt is a
külső pultnál, és most rávette őt is,
hogy megkeresse nekem a neveket.
 – Mindig is magándetektív volt? –
kérdezte Betty Holmes.
– Valamikor zsaru voltam.
– És?
– Mindig is magamnak való voltam.
– Mégis nyomozó akart lenni.
– Ebben vagyok jó.
– Meg lehet ebből élni?
– Nekem sikerül.
A zord őr visszatért néhány
kinyomtatott lappal. Rosszallóan nézett
rám. Nem öltöttem ki rá a nyelvemet.
Betty Holmes egy darabig a papírokat
nézte.
– Emily Gold az 1967-ben végzett
évfolyamban szerepel, 1963
szeptemberében iratkozott be. 1965
júniusában hagyta abba az egyetemet,
a második éve végén. Bonny Lombard
ugyanebben az évfolyamban szerepel.
1965 januárjában fejezte be a
tanulmányait. Leon Holtonunk és Abner
Fancynk sajnos nincs.
 – Címek?
– Vannak. Közel harminc évesek.
– Valahol el kell indulnom.
– Itt vannak.
Elvettem a kinyomtatott lapokat.
Emily címe a Torrey Pines úton volt La
Jollában. Utolsó szemeszterében
gyenge osztályzatokat kapott. Lombard
Paradise-ban lakott.
– Hogy tudnám megszerezni
néhány évfolyamtárs címét?
– Miért?
– Mert vergődöm. Rengeteg
információm van, de bizonyítékom
nincs. Az Öntörvényű Kopó Működési
Kézikönyvének hetedik paragrafusa azt
mondja, ha nincs elég bizonyítékod,
szerezz annyi információt, amennyit
csak tudsz.
– Hetedik paragrafus?
– Igen, asszonyom.
Mosolygott.
 – A végzett diákok titkára tudna
ebben segíteni önnek.
– El tudna igazítani hozzá? És
talán telefonon elintézhetné, hogy
átjussak az ajtónál álló Medúzán.
– Az ajtónál álló Medúzán! –
nevetett fel, és a telefonért nyúlt. –
Minden nyomozó így beszél?
– A legtöbben nem ennyire
maguknak valók.
36

Az 1963 szeptemberében induló tafti

évfolyamra 3180 kölyök iratkozott be.
Hawk az irodai díványon feküdt,
bokáinál keresztbe vetett lábbal és egy
szemébe húzott sapkával a fején,
miközben én átfutottam a listát. Emily
Gold a G betűsök közt szerepelt, Bonny
Lombard pedig az L betűsök között.
Más nevet nem ismertem fel.
– Ha egyenlően elosztjuk magunk
közt ezt a listát – szóltam Hawkhoz –,
mindkettőnknek csak 1500 embert kell
kikérdeznünk.
– 1590-et – pontosított Hawk. – És
ki vigyázz arra, hogy ne lőjenek
seggbe, amíg én a saját adagommal
cseverészek?
– Jaj, igen! Erről megfeledkeztem.
 – Te akarod megmondani
Susannak, hogy hagytam, hogy
megöljenek?
– Valami nem stimmel ezzel a
kérdéssel. Egyébként meg nem. Én
nem.
– Akkor talán rostálnod kellene a
listát.
– Rostálnom?
– Válogatnod.
– Feltétlenül. Rostálhatom földrajzi
szempontból, és kiválogathatom a
Boston környékén lakók neveit.
– Tudod, kiszúrtuk Bonnie
Lombardot, talán többet nem is kell
kirostálnunk vagy kiválogatnunk.
– Hogy én miért nem gondoltam
erre?!
– Mert fehér vagy.
– Megteszek minden tőlem
telhetőt!
Elég meleg volt ahhoz, hogy
bekapcsoljuk a légkondit, miközben a
North Shore-on autóztunk Paradise
irányába, és befordultunk az óváros
felé. Paradise fellendült halászváros
volt. Még mindig voltak halászhajók a
kikötőben, de több volt már a
luxusjacht, és a Paradise Neck, a
töltésút mentén Massachusetts
legdrágább ingatlanai húzódtak.
– Nem úgy tűnik, hogy Bonnie
Lombardnak éheznie kellett – jegyezte
meg Hawk, miközben áthajtottunk a
töltésúton, tőlünk balra a kikötővel,
jobbra pedig a háborgó, szürke Atlanti-
óceánnal.
– Talán saját szobája is volt –
feleltem.
– Mit gondolsz, hány testvért fogok
itt látni?
– Hát... Ezeknek az embereknek
szolgáik is lehetnek.
A megadott címen – egy
terméskőkerítés mögött – a hullámzó
gyepet egy szürke palazsindelyes
viktoriánus ház koronázta. Nem volt
kapubódé, de egy fekete Chrysler
parkolt a kocsifelhajtó elején, az utca
felé mutató orral, és hatásosan zárta el
az utat. Amikor megálltunk, egy kemény
tekintetű fekete öltönyös fickó szállt ki
belőle, és odajött hozzánk.
– A sofőr – mondta Hawk.
– A nyakamat rá – válaszoltam, és
letekertem az ablakot.
– Hogy van? – érdeklődtem.
– Segíthetek? – kérdezte válasz
helyett.
Nem volt barátságtalan. Nem volt
kedélyes. Színtelen és semleges volt,
nem árult el semmit.
– Nyomozó vagyok, és egy Bonnie
Lombard nevű hölgyet próbálok
megtalálni.
– Itt nincs ilyen nevű személy.
– Ki lakik most itt?
– Az nem az ön dolga – válaszolta
a sofőr.
 Most sem volt fenyegető vagy
barátságtalan a hangja, egyszerű
megállapításként csengett.
– Rendben. Akkor mióta laknak itt?
A sofőr erre már nem is válaszolt,
egyszerűen csak megrázta a fejét.
– Hát, akkor örülök, hogy
beszélgettünk – búcsúztam el tőle.
– Talán nem a sofőr volt – jegyezte
meg Hawk, miközben elhajtottunk.
– Mi a fenéről szólt ez az egész?
– Egy másik alak is ült a kocsiban.
– Tudom.
– Barátságtalannak tűnt egy szép
külvárosi családhoz képest. Még ha
gazdag fehér család is.
– Kíváncsivá tesz.
– Azzá.
Visszahajtottunk a töltésúton,
megkerestük a városi könyvtárat, majd
bementünk. Megtaláltuk a városi
lakójegyzéket, amely cím szerint sorolta
fel a lakókat. Kiderítettük, hogy az adott
ingatlan Sarno Karnofsky tulajdona.
– Ez vajon az elegáns és elbűvölő
Sonny lenne? – kérdeztem.
– Úgy vélem, igen.
Egyre furcsább és furcsább.
37

Gyöngy II körbe-körbe rohangászott

Susan hátsó kertjében, ahol egy kiásott
gyökerű azálea bokor szomorkodott.
Csodás Sangriát ittunk Susannal és
Hawkkal, amelyet én készítettem, és
sajtot ettünk franciakenyérrel meg
cseresznyével.
– Mit tegyek? – panaszkodott
Susan. – Gyökerestül kitépi a
bokraimat, megeszi a virágaimat, és
óriási gödröket ás.
– Lelőhetem – ajánlkozott Hawk.
– Shhhh! Meghallja –
figyelmeztette Susan.
– Csak egy ötlet volt – visszakozott
Hawk.
Előretartott egy kis darab sajtot,
mire Gyöngy odajött, hogy
megvizsgálja. Óvatosan
megszaglászta, elővigyázatosan a
szájába vette, rágott rajta egyet, majd
kiköpte. Egy darabig elszántan figyelte,
majd belehempergett.
– Azt hittem, egyszerűen megeszi
– lepődött meg Hawk.
– Az olyan átlagos lenne – mondta
Susan.
– Talán több testedzésre lenne
szüksége. Fáraszd ki.
– Minden reggel futunk a
folyóparton. Ann elviszi az erdőbe
délben, és megfuttatja a többi kutyával
együtt. Aztán jön Susanna négy körül,
és egy órán keresztül sétál vele.
– És nem fáradt – állapítottam
meg.
– Nem eléggé.
– Ó, a fiatalság édes madara! –
mondtam.
– Mindketten félvállról veszitek a
dolgot, de én imádom a kertemet, ő
pedig tönkreteszi.
 – Ki fogja nőni – biztattam. – Még
csak kölyök, igaz, hogy nagydarab.
– Óriásbébi – jegyezte meg Hawk.
– Tudom – sopánkodott Susan –,
de addigra egy kietlen pusztaság
közepén fogok lakni.
– Ha vége ennek az Emily Gold
ügynek, átjöhet hozzám, és egy darabig
velem is lakhat – ajánlkoztam.
– Így hívják Daryl anyját?
– Igen.
– Kiderítettetek valami
használhatót a Tafton?
– Talán.
– Hawk veled volt, amikor
odamentél?
– Elválaszthatatlanok vagyunk –
feleltem.
– Olvastam az újságokban, hogy
lövöldözés volt.
Rámosolyogtam és bólintottam.
Susan Hawkra nézett. Hawk
rámosolygott és bólintott. Susan egy
pillanatig csöndben ült, és semmi nem
látszott rajta, csak az, hogy gyönyörű.
– Mit derítettetek ki? – kérdezte
végül.
Elmondtam neki. Gyöngy
félrekotorta az azáleát, és intenzíven
ásott a hátsó lépcső mellett.
– Úgy érted, Bunny Lombard egy
olyan címet adott meg, ahol most ez a
Karnofsky alak lakik?
– Ha Bunny ugyanaz, mint Bonnie
– feleltem.
– Karnofsky ott lakott, amikor a
lány megadta a címet?
– Még nem tudom, de többek
között Sonny azt mondta, ne
foglalkozzak a családjával.
– Mit gondolsz, Bunny a
családtagja?
– Még nem tudom.
Susan azt figyelte, hogyan ás
Gyöngy. Tudtam, hogy nagyon feldúlt,
mert nem mondta Gyöngynek, hogy
hagyja abba.
– Feltételezem, Karnofsky újabb
kísérletet tett a Taftnál.
Bólintottam. A kutya által oly
buzgón ásott gödör már akkora volt,
hogy a hátsó részét kivéve az egész
állat belefért.
– És ez nem riaszt el.
– Fokozta a szorongásomat.
– Valóban? Nem vagyok benne
biztos, hogy érzel szorongást.
– Megpróbálok nem ezzel
foglalkozni.
– Azért néha megijedsz?
– Persze!
Hawkra nézett.
– Te féltél már valaha?
– Ó, büszke harcosok
generációinak vagyok a leszármazottja
– felelte.
– Jaj, istenem! Ugye nem akartok
nekem előadni valami harci táncot?
 – Mind rettegtek – vigyorgott Hawk.
– Mint ti?
– Ja.
Gyöngy odajött, friss földszaga
volt, és a fejét Susan ölébe tette. Susan
automatikusan megsimogatta.
– De...
Hawkkal egymásra néztünk.
– Amikor bokszoltam – kezdtem –
néha odajöttek hozzám, és arról
faggattak: „Nem fáj, ha ilyen ütéseket
kapsz?” Hát dehogynem fájt. Ha
azonban nem tudtam volna elviselni a
fájdalmat, nem lehettem volna harcos.
Susan bólintott.
– Tudom. Ezt már magyaráztad
máskor is.
– Ismétlés a tudás anyja!
– Persze, most nem rólad
beszélek.
– Tudom.
– Én félek, és nem akarok félni.
– Majd hozzászoksz.
 – Bárcsak ne kellene.
Vállat vontam.
– Nem tudok táncolni, vagy
énekelni.
– Tudom.
Gyöngy Hawkhoz ment, és a keze
alá nyomta a fejét, hogy simogassa
meg.
– Ti alig beszélgettek – mondta,
miközben kisimította Gyöngy fülét. –
Egyikőtök mond valami titokzatos
dolgot, mire a másik azt feleli: „tudom”.
Hamarosan már csak csettintgetni
fogtok egymásnak.
Susan rámosolygott.
– Igen – értett egyet szelíden.
– Senki nem fog megölni minket –
biztosította Hawk.
– Bizonyára, mert még sosem
próbálták – mondta Susan.
38

Eddig jó napunk volt. Senki nem próbált

meg eltenni láb alól. Ragyogó, kellemes
az idő. Befejeztem egy rövid
képregényt, és most egy másikat
olvastam. Egy hatalmas kávé
kétharmada és egy második
teasütemény várakozott az asztalomon.
Hawk a díványon hevert, mellette egy
rövid, duplacsövű puska feküdt, és egy
könyvet olvasott az evolúcióról.
Mögöttem nyitva volt az ablak, és tiszta
nyári levegő jött be a szobába.
Amikor végeztem a képregénnyel,
felhívtam Rita Fiore-t az irodájában.
– Szívességet kérnék – kezdtem.
– Nálad vagy nálam? – válaszolta.
– Nem azt a fajta szívességet.
– Sosem azt. Mit akarsz?
Elmondtam.
 – Semmiség. Majd elküldök egy
jogi ügyekben képzett fickót Essexbe.
Megköszöntem a segítségét, és
letettem a kagylót. Letörtem a
sütemény felét. Hawk hirtelen
megszamárfülezte a lapot, letette a
könyvet, és felkapta a fegyverét. Kinyílt
az ajtóm. Epstein lépett be egy vékony
fekete bőrtáskával a hóna alatt. Hawk
letette a fegyvert, és újból felvette a
könyvet. Epstein Hawkra nézett, majd a
puskára, aztán odajött az asztalomhoz,
és leült az ügyfeleknek fenntartott
székbe.
– Ő Hawk? – kérdezte.
– Igen.
Epstein megfordult a székében.
– Epstein vagyok.
Hawk bólintott. Epstein
visszafordult hozzám.
– Malone tagja volt egy felderítő
csapatnak, amelyet Sonny Karnofskyra
állítottak rá, még a hetvenes években,
amikor az Iroda megpróbálta
félreállítani Sonnyt.
– Bárki más a csapatban?
– Malone volt a legfiatalabb.
Mindenki más meghalt már.
– Tehát ő régről ismerte Sonnyt. Ez
igaz mindenkire, aki benne van a
bostoni zsaruk-rablók üzletben.
– Jobb, mintha az derült volna ki,
hogy nem ismerte.
– Elkapták valaha Sonnyt?
– Nem, de a szóbeli
elbeszélésekből össze tudtam gyűjteni
annyit, hogy Malone-t alkalmanként
látták Sonny társaságában.
Bólintottam.
– Ez minden, amit Malone-ról
találtam. Tiszta a feljegyzés. Nyoma
sincs a nem megfelelő viselkedésnek.
– Mi van Sonnyval?
Epstein elővett egy dossziét a
táskájából és kinyitotta.
 – Sarno Karnofskyként született,
nincs középső neve, Hamtramckben,
Michiganben 1925-ben. 1945-ben
feleségül vette Evelina Lombardot. Van
egy lányuk, Bonnie Louise, aki 1945-
ben született. Utcai gengszter volt
Detroitban a negyvenes évek elején,
ugyanabban az évben költözött ide,
amikor megszületett a lánya. Kéred a
bűnlajstromát?
Megráztam a fejem.
– Joe Brozzal dolgozott egy ideig,
majd kettéváltak, és 1965-re megvolt a
saját csapata.
Epstein vigyorgott.
– A többi történelem.
– Csak Amerikában. Van még
valami szembeötlő?
– Abner Fancy – válaszolta. – Ez
elég szembeötlő?
Hallottam a hangján, hogy azért
küzd, hogy vissza tudja tartani az
elégedettséget. Nem sikerült neki.
 – Mi van Abnerrel? – kérdeztem.
– Ült Massachusettsben. Cedar
Junction. Fegyveres rablás.
– Mikor?
– 1961-től 1965-ig.
– Akkor az Walpole volt. Mikor
szabadult?
– Milyen hónapban?
– Igen.
Epstein a dossziéba pillantott.
– Február másodikán helyezték
feltételesen szabadlábra.
– Akkor volt börtöntisztje.
– Volt, de nem sikerült kideríteni,
hogy ki. Az isten szerelmére, Spenser,
ez majdnem negyven éve volt!
– Megszerezted a Szabadlábra
Helyezési Testület kihallgatási
jegyzőkönyvét?
– Itt van a dossziéban. Úgy tűnik,
mintaszerűen viselkedő rab volt.
Epstein az asztalomra tette az
anyagot.
 – Tudsz bármilyen szembeötlő
dolgot, amelyről nekem is tudnom
kéne?
– Mindent tudsz, amit én tudok –
feleltem.
– Akkor maradjunk is meg ebben.
– Ebben biztos lehetsz.
Epstein Hawkra nézett, anélkül,
hogy megszólalt volna, egy pillanatig
habozott, majd elment.
– Hazudós, hazudós – szavalta
Hawk anélkül, hogy felnézett volna a
könyvéből.
– Nekem sosem jelentett gondot,
hogy csukva tartsam a számat.
– Sonnynak van egy Bonnie nevű
lánya, a lány anyjának a lánykori neve
pedig Lombard.
– Azt hittem, olvastál.
– Szuper Tesó. Tudok egyszerre
olvasni meg figyelni.
– Igen meglepne, ha Bonnie Louise
Karnofsky nem Bunny Lombard lenne.
 – Amennyiben Sonny akkoriban ott
lakott.
– Ezen dolgozom.
– Rita?
– Aha.
– Egyszer be kell neki adnod a
derekadat!
– És mit mondjak Susannak?
– Feladatköröd volt.
Megráztam a fejem.
– Ezen a ponton lehet, hogy neked
kell beszállnod.
– Ember, mindent én végezzek el
helyetted?
– Majdnem.
39

A börtönnyilvántartás szerint Abner

Fancy 1940-ben született Bostonban,
házasságon kívül. South Enden lakott
amikor letartóztatták, azokban az
években, amikor valamivel gyakrabban
fordult elő az ilyesmi. Az anyagában
nem említik, hogy gond lett volna vele,
amíg ült. A szabadlábra helyezésről
döntő bizottság feljegyzésében említi,
hogy a férfi a Taft Egyetem börtönbe
kihelyezett minden tanfolyamán részt
vett, amelyen csak tudott, és komolyan
vette az önképzést.
Rita Fiore akkor hívott, amikor
Abner aktáját olvastam.
– A paradise-i Ocean 17. alatti
házat 1961-ben vette Sarno és Evelina
Karnofsky 112500 dollárért – mondta.
– Hoppá!
 – Hoppá?
– Hoppá bizony!
– Gondolom, hasznos információt
szereztem.
– De még mennyire!
– Akkor tartozol nekem!
– Igen.
– Ebédet akarok.
– Majd átküldők valamit.
– Veled akarok enni, te csirkefogó,
hogy jól leitassalak, és végre megadd
magad.
– A pokolba! Mindenki erre
törekszik.
– Hétfőn. Délben. A Lock
Obersben.
– A tartozás az tartozás.
– Csalárd majom vagy – mondta
Rita, és letette a telefont.
– Bonnie Bunny – fordultam
Hawkhoz. – Bonnie Louise Karnofsky.
– Sonny elég régóta ott lakik?
– ’61-ben vette meg a házat.
 – Amikor a lánya egyetemre ment,
nem akart egy huligán lánya lenni, így
az anyja lánykori nevét használta.
– És vagy a Bonnie alakult át
Bunnyvá, vagy Daryl emlékszik rosszul.
– Na, és hol van Bonnie/Bunny
most? – érdeklődött Hawk.
– A végzős diákok titkára szerint
még mindig Sonnynál.
– Hány éves lehet mostanság?
– Az ötvenes évei végén.
– Jézus! Hány éves Sonny?
– A hetvenes évei végén járhat.
Mindent nekem kell kiszámolnom?
– Én arra koncentrálok, hogy
megvédjem az életedet. Nem tudok
egyszerre számolni is!
– Könnyen össze lehet téged
zavarni. Kimehetünk és
megérdeklődhetjük, hol tartózkodik.
– Persze. Sonny boldogan el is
mondja.
 – Akkor ezt a tervet ejtjük. Biztos
voltak barátai az egyetemen. Talán
találunk valakit, akivel tartja a
kapcsolatot.
– Rengeteg telefonhívás. Nem
szedheti elő Epstein, hogy kihallgassa?
– Ha megtalálja! Egy otthon lakó
ötvenes! És ha megtalálja is, semmit
nem tud felhozni ellene. Ha mégis van
rejtegetnivalója, ahogy Epstein
elengedi, Sonny elviszi Zanzibárba, és
soha senki nem fogja megtalálni.
– Lecövekelhetünk a házuk előtt,
és figyelhetjük, hogy látjuk-e a nőt.
– Megtehetjük.
– Persze, ha nem látjuk, az nem
azt jelenti, hogy nincs ott. Csak azt,
hogy amíg ott voltunk, nem jött ki.
– És ha látjuk is, honnan tudjuk,
hogy ő az?
– És talán Sonny kicsit éberebb,
mint az átlagos külvárosi apák.
 – És végül is azon van, hogy
kinyírjon minket...
– Már megint mi ez a többes
szám?!
– Mindenki egyért, egy
mindenkiért.
– Ne szívass! – felelte Hawk.
40

Nekiálltunk a telefonálásnak.
A Taftra 1963 őszén bekerülő 3180
diákból 954 Bostonból vagy Boston
közvetlen környékéről került ki. A
végzős diákok címjegyzéke 611 címet
tartalmazott. Ha hívásonként egy percet
számítunk, akkor tíz órámba kerül
végigtelefonálnom őket, ha közben nem
megyek ki vécére. Feltételeztem, hogy
több barátnője volt, mint barátja, ezért
újra végigmentem a listán, és
kirostáltam 307 női nevet.
– Akarsz te is telefonálni? –
ajánlottam fel a lehetőséget Hawknak.
– Nem.
– Talán szerencsés leszek. Talán
az első A-betűs csaj a haverja volt.
– Egy a háromszázhéthez az
esélyed rá.
 – Azt hittem, nem számolsz!
– Ha akarok, akkor igen.
– Ezt a fejfádra fogják vésni.
Felvettem a drót nélküli
telefonomat, hátradőltem a székemben,
feltettem a lábam az asztalra, és
nekiálltam. A legtöbb hívás tovább
tartott egy percnél. Már megint ki a
csuda voltam? Miért akartam megtudni,
hol lakik Bonnie Lombard?
Felhatalmazott erre az egyetem? Az
erre fordított időt némileg kompenzálták
azok, akik letették a kagylót, és akik
nem voltak otthon. Ezt egészen addig
folytattam, amíg három órával később
Anne Fahey-hez értem.
– Bonnie! Persze, hogy emlékszem
Bonnie-ra!
– Meglátogathatnám és
beszélhetnénk róla? – kérdeztem.
– Persze. Tudja a
telefonszámomat, ez azt jelenti, hogy a
címemet is tudja?
 Felolvastam a címét.
– Igen, az. Mikor akar jönni?
– Egy órán belül ott vagyok.
– Rendben. Turkálok egy kicsit,
hátha találok képeket, vagy valamit. Jó
lesz?
– Bármi nagy segítséget jelentene.
Anne Fahey Sudbury-ben lakott,
egy olyan hatalmas házban, amelyet
Susan egyszerűen udvarháznak hívott.
Spéci ablakok, számos oromtető és
építészeti hivalkodóság, és mindez egy
hatalmas, díszítésmentes pázsitra
nézett.
Maga Anne csinos, ötvenes nő
volt, rengeteg göndör ezüstszőke hajjal,
és erős, kecses testtel.
Bemutatkoztam.
– Ez itt Mr. Hawk, a sofőröm –
intettem Hawk felé.
Hawkot könnyebben
összetévesztenék a Télapóval, mint
valaki sofőrjével, de Anne szélesen
mosolygott, amikor kitárta az ajtót,
mintha nem venne tudomást kis
csalásomról. Bementünk az
előszobába, majd balra a nappaliba.
Úgy tűnt, hogy mivel túl sokat költöttek
a házra, már nem maradt pénz a
bebútorozására. Nem volt szőnyeg a
padlón. Csak egy dívány és három
fotel. Az ablak előtt nem volt függöny. A
falon nem lógtak képek. A hatalmas
palával körbevett tűzhely hamu- és
korommentes volt, tökéletesen tiszta. A
kandallópárkányon nem állt semmi. A
díványra ültem. Hawk az elülső ablak
felé fordított fotelbe ült. Anne kávéval
kínált. Udvariasan elutasítottuk.
– Találtam néhány képet Bunny
Lombardról.
– Akkor a Bunny tényleg a
beceneve volt.
– Igen. Amíg vártam, előkerestem
az évkönyvet.
 Felvett egy vastag, fehér
bőrkötéses évkönyvet a széke mellől a
padlóról. „TAFT 1967” állt a borítóján
kék betűkkel. Bunny nem végzett velük,
így nem volt külön arckép róla. Mivel
azonban járt a színjátszó klubba és a
Sigma Kappa leányszövetségbe, ott
volt a csoportképeken. Készült róla egy
nem beállított kép is valamiféle
pikniken; nagyon fiatal lány volt rajta,
pólót viselt, és hosszú sötét haja a
homlokán frufruban végződött.
– Ez én vagyok – bökött az egyik
képre Anne –, vele. A hatalmas
söröskorsóval.
Anne akkoriban kövérebb volt,
hatalmas, göndör szőke hajjal.
– Rengeteg sört ittam akkoriban.
Többek között.
– És mostanában?
– Egy martinit a férjemmel, amikor
hazajön a munkából.
– Alkalmazkodott a környezetéhez.
 Anne vigyorgott.
– Ez lennék én. Az alkalmazkodó
Annie. Ha az emberek füstölt kukacot
ennének vacsorára, mohón falnám
őket.
– Nem baj az, ha valaki rugalmas.
Jól ismerte Bunnyt?
– Igen. Mindketten benne voltunk
mindenben. Rengeteg tüntetésen
vettünk részt, meg ülősztrájkoltunk is.
Nagyon komolyan vettük. Sok drogot
elszívtunk együtt, de azt is nagyon
komolyan. Akkoriban politikai státuszt
jelentett drogozni.
– Milyen szerencsés.
– Igen. Most, hogy öregszem,
észrevettem, hogy ha mély politikai
meggyőződése van az embernek, sok
mindent hozzá lehet illeszteni, már ha
szüksége van erre.
– Igen – értettem egyet. – Ezt én is
észrevettem. Volt kedvenc ügye
Bunnynak?
 – Leginkább, ami mindannyiunknak
volt. A háború! Az uralkodó osztály! Az
LSD! Ő és én, meg még vagy négy
másik kölyök létrehoztunk egy börtönbe
kijáró csoportot. Kiderítettük, hogy
minden rab politikai elítélt.
– Meséljen erről!
– Heti két este lejártunk a Walpole-
ba, és szemináriumokat tartottunk a
forradalmi politikáról az egyik
professzorunkkal.
– Akinek a neve?
– Nancy Young volt.
– Tudja, hol van most?
– Talán meghalt. Akkoriban ötven
körül lehetett. Hatalmas nő volt,
rengeteg ősz hajszállal. Most
visszatekintve, talán leszbikus volt.
Akkoriban nem törődtünk ezzel túl
sokat.
– Mi volt a helyzet a
börtönfelügyelőkkel? Nem bánták, hogy
forradalmat tanítottak a bentlakóknak?
 – Azt hitték, amerikai történelmet
tanítunk. Soha senki nem ellenőrzött
minket. Imádtuk. Azt hittük,
forradalmárok vagyunk. Úgy döntöttünk,
szervezkedünk néhány rabbal. Sejtet
akartunk létrehozni, hogy segítsük őket,
miután kikerültek, vagy ha megszöktek.
Mint egy földalatti szervezet.
– Micsoda móka lehetett.
– Mennyország volt! Meg akartuk
szöktetni őket, de nem igazán tudtuk,
hogyan tegyük, és sosem
szabadítottunk ki egyet sem. De sokan
csatlakoztak hozzánk, miután
kikerültek. Olyan mértékadónak hittük
magunkat, hogy majd bepisiltünk.
– Emlékszik még rá, kik voltak a
rabok?
– Egyikük Shakának hívta magát.
Imádtuk. Shaka. Olyan eredeti volt.
– Emlékszik az igazi nevére?
– Akkoriban csak a
rabszolganevüket használtuk.
 – Emlékszik?
– Valami vicces neve volt. A
képregényeket juttatta az eszembe.
– Abner Fancy?
– Igen, az! Abner Fancy. Mindig Li’l
Abner jutott róla eszembe.
– Más rabok?
– Volt egy másik férfi is, Shaka
egyik barátja, azt hiszem. Coyote-nak
hívtuk. A valódi nevére tényleg nem
emlékszem. Azt talán sose tudtam.
Egy kis ideig az évkönyvet
nézegettem.
– És mit tud Emily Goldról? Van
róla kép?
– Emily? Oh, istenem, Emily.
Régen meghalt. Megölték.
– A csoportjukban volt?
– Igen, Bunny legjobb barátnője
volt.
– Shakával és Coyote-tal is egy
csoportban volt?
– Igen.
 – Mikor látta utoljára ezeket az
embereket?
Anne az évkönyvet lapozgatta.
– Ó, istenem. Évekkel ezelőtt.
Szolid kis ír katolikus lány vagyok
Miltonból. Amikor ténylegesen
börtönviselt emberek kerültek a
Brigádba, megrémültem. A Brigádban
csak Bunny és Emily voltak a
barátnőim. Mindketten abbahagyták az
iskolát. Én nem. Hogy is mondjam,
elváltak az útjaink.
– Brigád?
– Igen, Dread Scott Brigádnak
hívtuk magunkat. D-r-e-a-d, olyan
egyetemista íze van, nem?
Egy fotómontázsból készült
fényképre mutatott.
– Hát persze! Itt van Emily.
Úgy nézett ki, mint Daryl. Hatvanas
évekbeli egyenes frizurája volt, és
hatvanas évekbeli nagymamás ruhát
viselt, de lehetett volna Daryl is,
tiltakozótáblával. A fotó túl kicsi volt
ahhoz, hogy elolvassam, mi állt a
táblán.
– És már halott... mennyi ideje is?
– Huszonnyolc éve. A lánya épp
úgy néz ki, mint ő.
– Volt lánya? Még azt sem tudtam,
hogy férjhez ment!... Hallgasson ide!
Mintha férjhez kellett volna mennie
ahhoz, hogy gyereke legyen. Istenem,
középkorú kertvárosi lettem, vagy
micsoda.
– Előfordul. Van elképzelése arról,
hol lehet Bunny Lombard mostanában?
– Ötletem sincs. Amikor ismertem,
valahol a North Shore-on lakott. Talán
Paradise-ben.
– Mikor látta utoljára?
– Bunny a második év felénél,
1965 körül hagyta ott az egyetemet,
talán azon a télen láttam utoljára. Miért
keresi?
 – Emily Goldról szeretnék vele
beszélni.
– A gyilkosság miatt?
– Igen.
– Azt hittem, véletlenül lőtték le a
bankrabló fickók.
– Meg szeretnénk találni, ki tette.
– Emily lányának dolgozik?
– Igen.
– Jézus Mária! Hogy képes
kideríteni egy huszonnyolc éve
elkövetett gyilkosságot?
– Szorgalommal.
– Hát, engem megtalált –
mosolyodott el, és megvonta a vállát.
41

Alig múlt délután három óra, amikor

Hawkkal óvatosan benyitottunk az
irodámba, hogy egy új munkanapot
indítsunk. Hawk körbenézett az üres
szobában.
– Harvey szart sem ér – jegyezte
meg Hawk. – Ha Sonnynak dolgoznék,
már halott lennél.
– Nem dolgoznál Sonnynak.
– Az lényegtelen.
Kinyitottam az ablakot az
íróasztalom mögött, és kinéztem a Back
Bay-re. Három nő állt ott, szigorúan
alkalmazkodva a divathoz: levágott póló
és csípőfarmer, hogy a köldök tisztán
kilátsszon. Egyikük sem volt elég
karcsú ahhoz, hogy a hasát mutogassa.
A legtöbben nem azok. Meghallgattam
az üzeneteimet. Közben Hawk kinyitotta
a szekrényajtómat, elővette a
rövidcsövű puskát, maga mellé tette a
díványra, feltette a lábát a
kávézóasztalkára, és újra olvasni
kezdett az evolúcióról. Felhívtam
Samuelsont.
– Emlékszel Ray Cortezre? –
kérdezte.
– Leon Holton börtöntisztjére?
– Nos, Ray úgy tűnik,
szenvedélyes meggyőződéses. Tudja,
hogy Leon drogpénzek tengerében
lubickol, és úgy tűnik, hogy megússza a
dolgot. Ray pedig ég a vágytól, hogy
visszavigye a börtönbe.
– Ezzel semmi problémám.
– Egyikünknek sincs. Miután
megadtam neki Leon címét, újra
gondolkodni kezdett Leonon, meg azon,
hogy miért ült. A bűne szándékos
vagyoneltulajdonítás volt, és kilenc
hónapot töltött ezért Lompocban.
– Minimális biztonság?
 – Olyan, mintha a Zuma Beachen
ülnél kilenc hónapig. Egy olyan ítélet
után, amely komoly börtönbüntetést von
maga után, ráadásul ha ez már a
harmadik dobásod!
– Harmadik?
– Igen. Már kétszer elkaptuk, de
Cortez azt mondja, Leon dicsekszik
azzal, hogy itt ült.
– Massachusettsben?
– Ja. Kérkedik azzal, hogy milyen
kapcsolatai vannak.
– Itt?
– Mindenhol. Azt mondja, ha le is
tartóztatják, puhán bánnak vele, és
csak rövid ideig van bent.
– Kivel van kapcsolata?
– Én is erre voltam kíváncsi. Az
érdekelt, miért érdeklődött az FBI
nálunk utána ‘75-ben. Ezért aztán
felhívtam a Los Angeles-i irodát. A
különleges ügynökkel beszéltem.
Ellenőrizték az aktákat, ami időbe telt
nekik, de megtalálták. A kérés a bostoni
irodától jött.
– Evan Malone?
– Itt süllyedjek el! – kiáltott fel
Samuelson. – Mindig ámulatba ejt, ha
tudsz valamit.
– Engem is. Tudják, miért akart
információt?
– Nem. De felhívták a figyelmemet
arra, hogy ez huszonnyolc éve történt.
– Mi zavar még?
– Például, hogy miért nyomoztak
nálunk. Miért nem San Diegóban
érdeklődtek.
– Pontosan ez érdekel engem is.
– Riasztó. Akárhogy is, felhívtam
egy fickót San Diegóban, ő pedig
ellenőrizte a dolgot, majd visszahívott
azzal, hogy őket is éppúgy
megkeresték ugyanebben az ügyben.
– Mi volt az oka?
– Semmi nem szerepel az aktában.
 – Akkor nem tudták biztosan, hol
volt.
– De azt sejtették, hogy Dél-
Kaliforniában. Ellenőriztem San
Joséban és Oaklandben, ahova
nyugodtan telefonálhatok, ha
szívességet szeretnék kérni, és nekik
semmi feljegyzésük nincs egy Leon
Holtonnal kapcsolatos nyomozásról.
– Akkor őt keresték.
– Gyanítom.
– Viszont nem letartóztatási
megkeresés volt.
– Nem. Csak információszerzés.
– Akkor vajon mit akartak?
– Minden tőlem telhetőt megtettem
érted. Ezt már neked kell
megkérdezned tőlük.
– Köszönöm a segítséget.
– Nem szívességet teszek neked.
Leon, a Coyote most már a miénk, és
szeretném kivonni a forgalomból.
– Hogy védj és szolgálj.
 – És seggbe rúgjunk néhány
embert. Már ha tudunk.
42

– Leon Holton öt évet töltött Walpole-

ban, mert megkísérelt kirabolni egy
italboltot, 1960-ban – mondta Quirk.
Az irodájában ültünk. Quirk lába
íróasztala egyik nyitott fiókján
nyugodott. Nadrágjának éle még
tökéletes volt. Nyakkendőjét
meglazította. Ingének felső gombját
kigombolta. Zakója gyűrődés nélkül
lógott a fogason az ajtó mellett.
Gyorsan végiglapozta a vékony
dossziét.
– 1965 február másodikán
szabadlábra helyezték.
– Egybeesik Abner Fancyvel? –
kérdeztem.
– Ki a franc az az Abner Fancy?
Meséltem neki Shakáról, és
majdnem minden egyébről, amit
tudtam. Némán hallgatott.
– Az a kibaszott Iroda – mondta,
amikor végeztem.
– Én is pontosan erre gondoltam.
– Nehéz velük harcba szállni.
– Talán. Azt hiszem, Epstein velünk
van.
– Ismerem Epsteint. Becsületes, de
karrierista fickó. Nem sok mindent
tehet, hacsak nem akarja tönkretenni a
karrierjét.
– Tudom.
– És ezért kihasznál téged.
– Tudom.
– Engem is.
– Tudom.
– Nos, akkor innen hová? Már több
információd van, mint a Népszámlálási
Hivatalnak, és még mindig nincs egy
kibaszott ötleted arról, mi történhetett
huszonnyolc éve abban a bankban.
– Ha meg tudnám találni Bonnie
Karnofskyt, lefogadom, hogy ő tudná.
 Quirk ajtaja kinyílt, és bejött
Belson. Rám nézett.
– Láttam Hawkot odakint, járó
motorral – mondta. – Arra gondoltam,
esetleg kirabolod a központot.
– Nagy pénzt kaszálnék!
– Ülj le, Frank! – szólt közbe Quirk.
– Valamit át kell gondolnunk.
Belson leült a másik székre.
Vékony fickó volt, és mindig borostás
volt az arca, függetlenül attól, hogy
mikor borotválkozott.
– Ismertesd vele gyorsan – szólított
fel Quirk – a rövidített verziót, hogy ne
kelljen újra hallgatnom az egészet.
Röviden elmondtam mindent
Franknek, csak néhány dolgot hagytam
ki, amelyet nem említettem Quirknek
sem, például a Taft Egyetemi
lövöldözést. Belson mozdulatlanul ült,
amíg beszéltem, egyenesen rám
nézett, és teljes figyelemmel hallgatott.
 – Rendben – mondta, amikor
végeztem. – Akkor értél Abnerhez és
Leonhoz, amikor Emily és Bonnie
forradalmat tanítottak a raboknak.
Ugyanebben az időben a Dread Scott
Brigád tagjai is voltak. Kilenc évvel
később a Dread Scott Brigád magára
vállal egy bankrablást, amelyben Emily
meghal. A legtöbb, amit tudunk, hogy
egy fekete fickó és egy fehér nő vett
benne részt. Talán egy harmadik
személy kint ült a kocsiban. Rá kell
jönnöd, hogy Emily nem azért volt a
bankban, hogy készpénzre váltson
utazási csekket.
– Hízelgő, hogy figyeltél.
– Bolond lennél, ha azt hinnéd, ez
véletlen.
Tudtam, hogy Belson nem hozzám
beszél. Egyszerűen csak hangosan
gondolkodott. Belson gondolkodásával
minden oké volt, de igazán a tetthely
felmérésében volt nagy. Semmi nem
kerülte el a figyelmét. Tudtam, hogy
megpróbálja fejben rekonstruálni, amit
mondtam.
– Miért akarják eltussolni a
szövetségiek? – kérdezte.
Nem feleltem.
– Általában mit tussolnak el? –
szólt közbe Quirk.
– Az informátort.
Mindketten bólintottunk Quirkkel.
– Itt is volt informátoruk – mondta
Belson. – És amikor rosszra fordultak a
dolgok, nem akarták, hogy kiderüljön,
egy FBI informátoruk bankrablásban
vett részt, miközben a fickó...
– Vagy a nő – helyesbítettem.
– Az alkalmazásukban állt – fejezte
be a mondatot Belson.
– Nos, ha feltételezzük, hogy
Franknek igaza van, ki az informátor? –
érdeklődött Quirk.
– Eltussolták volna, ha az áldozat
lenne az informátor? – kérdezte Belson.
 Quirk minden melegség nélkül
mosolygott.
– Persze.
– Természetesen nem tudjuk, hogy
egy informátort tussolnak-e el –
mondtam.
– Valamit takargatnak – jegyezte
meg Belson.
– És rajta szeretnénk kapni őket –
mondtam.
Mindketten mosolyogtak.
– Szeretnénk – mondta Quirk.
– Akkor azzal a feltevéssel is
számolnunk kell, hogy egy bennfentes
félresiklott manőverét akarták elfedni –
jegyeztem meg. – És ez lehetett Emily
vagy Abner, Leon, vagy esetleg Bunny.
– Vagy egy olyan valaki, akiről még
nem is hallottunk – mondta Belson.
– Hé! – fordultam felé. – Ez a te
kibaszott feltételezésed!
– Emily halott – mondta Quirk. –
Fogalmunk sincs, hol van Abner. Azt
tudjuk, hogy Leon L. A.-ban van, de ő
nem beszél, nekünk pedig nincs felette
hatalmunk. Meg kell találnunk a
Karnofsky-tyúkot, és el kell csalnunk az
öregétől.
– Ott sincs hatalmunk – mondta
Belson.
– Igen, de ő helyi, és mi is azok
vagyunk – felelte Quirk.
– És miután megtettük, rá kell
vennünk, hogy mondja el, mit tud, és
hogy tegyen erről tanúvallomást is –
tettem hozzá.
– Egyszerre csak egyet lépjünk! –
javasolta Quirk. – Először találjuk meg.
Aztán vigyük távolabb Sonnytól.
– Nem biztos, hogy erre van legális
lehetőség.
Quirk rávigyorgott. A vigyora
semmivel nem volt kevésbé ijesztő,
mint a nézése.
– Erre jók a Magán Társak – intett
felém a fejével.
 – Egy félig-meddig legális
tevékenységet javasolsz? –
háborodtam fel.
– Emberrablás, erőszakos
fogvatartás. Ilyeneket – mondta Quirk.
– És ha elszabadulnak a dolgok, és
az FBI rám csapja a bilincset? –
kíváncsiskodtam.
Quirk újra megeresztett egy
mosolyt.
– Akkor mit is teszünk, Frank?
– Letagadjuk, hogy ismerjük.
– Szuper – feleltem.
43

Paul elhozta Darylt az irodámba.

Amikor belépett, látszott rajta, hogy
kényelmetlenül érzi magát Hawk miatt.
Hawk jelenlétében nagyon sok ember
kényelmetlenül érezte magát. Ő viszont
nem ajánlotta fel, hogy elmegy, én meg
nem kértem meg rá.
– Én – kezdte Daryl – valamiről...
ööö... be szeretnék számolni.
– Csak tessék!
– Tudom, hogy nem fizettem túl
sokat. Nagyon jól tudom.
– Hozott nekem hat fánkot. Az
sokat ér.
– Elmondaná, kérem, hogy mit
tudott meg?
– Persze.
Elmondtam neki. Figyelmesen ült,
a homlokát ráncolta.
 – Úgy érti, az anyám részt vett a
rablásban? – kérdezte, amikor
végeztem.
– Elképzelhető.
– És ez a Leon, akivel az anyám
kefélt, egy elítélt volt?
– Úgy tűnik.
– Bunny pedig egy gengszter
lánya?
– Igen.
Daryl ernyedten ült a székben, fejét
lehajtotta, és nem mondott semmit.
– Ki tudtad kérdezni Bunnyt? –
érdeklődött Paul.
– Még nem találtuk meg. Ha az
apja elrejtette, nehéz is lesz.
Csöndben ültünk. Hawk befejezte
az evolúcióról szóló könyvet, és most
Einstein világát olvasta. Figyelmesen
néztem. Az ajka nem mozgott. Ragyogó
idő volt kint, a napfény hosszú
paralelogrammákat vetett a padlóra.
Daryl rám nézett, majd Paulra. Hawkra
nem. Majd ismét rám.
– Én nem ezt akartam – mondta.
Bólintottam.
– Azt akartam, hogy megtalálja azt
a fattyút, aki lelőtte az anyámat.
– Tudom.
– Látta az apámat. Hogy tetszene,
ha mellette kellene felnőnie?
Láttam, hogy Hawk felpillant a
könyvéből, és egy másodpercre
majdnem elmosolyodik. Aztán újra
olvasni kezdett.
– Nem akarom tudni ezt a sok szart
a családomról.
– Ezt megértem.
– Miért kell ezt mind tudnom?
Előrehajolt a székében, ökölbe
szorított kezeit a combjához nyomta,
mintha szét akarná választani őket.
Paul némán ült mellette.
– Ezen már nem változtathatok –
védekeztem.
 – Tudom. Gondolja, hogy nem
tudom?! Nem akarok többet megtudni!
Azt akarom, hogy álljon le! Elmegyek.
– Hová?
– Baltimore-ba – felelte helyette
Paul. – Az itteni szereplésünknek vége.
– Nem karok többet erről hallani –
mondta Daryl. – Rendben? Semmi
többet.
– Nem kell hallania róla többet, de
kicsit bajos lenne most abbahagynom.
– Miért folytatná, ha én már nem
akarom?
– Gyanítom, mert ez egyfajta
kényszer. Lódarazsak fészkébe
nyúltam, és kicsit megbolygattam őket.
– Lódarazsak? Miért beszél
kibaszott lódarazsakról?
Láttam, hogy Paul arcvonásai kissé
megfeszülnek.
– Amióta elkezdtem ezt az ügyet,
kétszer is megpróbáltak megölni.
– De hát miért?
 – Nem tudom pontosan. Viszont
egy biztos, köze van az anyja halála
miatti nyomozásomhoz.
– Hogyan lehet ebben biztos?
– Két másik alkalommal pedig
figyelmeztettek, hogy ne kutakodjak az
anyja halálával kapcsolatban.
– Ezt mondták?
– Úgy tűnik, több ember is van,
akinek nyomós oka van arra, hogy az
anyja meggyilkolása felderítetlen
maradjon. Nem fogják elhinni sem
nekem, sem önnek, hogy leálltam.
Daryl csöndben ült, és marokra
zárt ökleit bámulta. Lassan megrázta a
fejét.
– Nem akarom. Semmit nem
akarok ebből.
Senki nem szólt semmit.
– Nem akarom ezt az egészet –
ismételte meg lehajtott fejjel.
– Daryl – mondta Paul. – Ez már
nem csak rólad szól!
 Daryl hirtelen felállt.
– Hát akkor basszátok meg! –
mondta. – Mindannyian basszátok meg!
Megfordult és kiviharzott az
irodámból. Gyors távozása miatt
porszemek kavarogtak a padlóra
vetődő napos rombuszokban. Hawk
szamárfület hajtott a lap szélére, és
becsukta a könyvét.
– Mindannyian basszuk meg? –
kérdezte. – Én mit tettem?
– Rosszkor voltál rossz helyen –
mondta Paul.
44

– Talán az anyjára a legdühösebb –

mondta Susan.
Egy Spire nevű, új étteremben
ültünk. Susan alig ivott a
Cosmopolitanjából.
– Én inkább azt mondanám, rám
volt a legdühösebb.
– Te voltál kéznél. Az anyja
cserbenhagyta, és a dilis hippi apjára
maradt, hogy az nevelje fel.
– Talán dühös volt arra is, aki
lelőtte az anyját, ezért kellett a dilis
hippi apjának felnevelnie.
– Gyanítom viszont – folytatta
Susan –, hogy abban reménykedett,
hogy megerősíted a kitalált
fantáziavilágát.
– Azaz, ha az anyját nem ölik meg,
akkor talán a fantázia-gyermekkor akár
igaz is lehetne?
– Talán. Emlékszel a Nagy Gatsby-
re?... James Gatz a képzeletében
sosem fogadta el a szüleit.
– Így kitalált egy olyan Jay Gatsbyt,
amilyet egy tizenhét éves fiú ki szeretne
találni.
– És ehhez a koncepciójához élete
végéig hűséges volt.
Egy darabig csöndben maradtunk.
Én Ketel One martinit ittam jéggel és
citrommal. A poharam már majdnem
kiürült. A szemem sarkából figyeltem a
pincérnőt. Nem akartam megvárni,
hogy teljesen elfogyjon. Elkapta a
pillantásomat. Biccentettem majdnem
üres poharam felé. Mosolygott és
bólintott, izgalomba jött, hogy
kiszolgálhat, ezért elszáguldott a
bárpult felé. Susanra néztem.
– És? – kérdeztem.
– Daryl megváltoztatta a nevét.
– Sok színésznő ezt teszi.
 – Ha Lipschitznek hívnák, lenne
értelme. Persze felvehette volna az
anyja nevét is. A fiatal nők néha
megteszik.
– Gold.
6
– És a Silver közel áll hozzá.
– Mégsem ugyanaz. Tegyük fel,
igazad van. Akkor miért bérelt fel
engem?
– Gyanítom azért, mert a kitalált
családi történet megerősítését várta
tőled.
– És éppen az ellenkezője történt.
– Valami olyasmi.
– Az anyja egy elítélt
gonosztevővel élt nemi életet. Talán
benne volt egy bűnügyi vállalkozásban.
Susan bólintott.
– Es te leromboltad az ábrándjait.
– Tudnia kellett, amikor felkért,
hogy a kitalált gyermekkor hamis.
 – Az emberek gyakran nem
vesznek tudomást egymást kizáró
dolgokról.
Láttam, hogy jön a pincérnő a
második martinimmal. Befejeztem az
elsőt, hogy szépen mindent
elrendezzek.
– Akkor sem sétálhatok ki csak úgy
az egészből – mondtam.
– Nem – felelte. – Tényleg nem.
Susanra néztem. Nem volt hozzá
hasonló. Voltak más szép nők is, bár
nem volt belőlük túl sok, és talán
olyanok is voltak, akik ugyanolyan
eszesek voltak, mint ő, viszont nem
találkoztam velük. Senki nem volt
azonban, akinek olyan sűrű fekete
hajjal keretezett szép arca lenne, amely
olyan kifejezhetetlen nőiességgel
ragyogott, mint az övé. Nagylelkű volt
és magába mélyedő, magabiztos és
bizonytalan. Titokzatos és prózai,
vakmerő és habozó, tárgyilagos és
ellentmondást nem tűrő, rugalmas,
lobbanékony, szerető, nyakas és
szenvedélyes. És ezek olyan
tökéletesen olvadtak össze benne,
hogy ő volt a legtökéletesebb
személyiség, akit valaha ismertem.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
Rámosolyogtam.
– Mit tippelsz?
– Ó – mondta –, arra?
– Ahogy mondani szokás.
– Befejezhetnénk először a
vacsorát?
– Gondolom, azt kell tennünk, már
amennyiben akarunk még itt enni.
45

A Gépjármű-nyilvántartási Hivatalban
azt mondták Quirknek, hogy Sarno
Karnofsky nevén két Mercedes szedán
és egy Cadillac Escalade van, és
mindkettőt Massachusettsben jegyezték
be. Quirk ez alapján megadta a
rendszámokat. Egy kis papírra felírtam
a három számot és a napellenzőmre
ragasztottam. Hawkkal kikapcsolt motor
mellett ültünk a kocsimban, az
ablakokat lehúztuk, hogy beengedjük a
szellőt. Hawk mellém parkolt, de átült
az enyémbe. Egy a Paradise Necket a
város többi részével összekötő töltésút
végén a szárazföldön levő
parkolóhelyen álltunk, talán vagy ötven
másik autó között egy nyilvános strand
mellett.
 – Szóval akkor itt fogunk ücsörögni
– állapította meg Hawk – amíg piros hó
esik, vagy Sonny egyik autója kijön a
Neckből.
– Pontosan.
– Aztán követjük a kocsit, míg meg
nem találjuk Bonnie-t.
– Így van.
– Mit gondolsz, működni fog a
dolog?
– Elképzelésem sincs róla.
– Akkor miért tesszük?
– Mert nem tudom, mi egyebet
tehetnék.
Hawk fekete Oakley
napszemüveget viselt és fényes fehér
pólót. Egy a tengerpart felé sétáló,
parányi fürdőruhát viselő, lebarnult,
fiatal nőt bámult.
– Ez a te redukcionista verziód.
„Azért teszem, mert nem tudom, mi
egyebet tehetnék.”
– Redukcionista?
 Hawk vállat vont, és tekintetével
még mindig az apró fürdőruhás nőt
követte.
– Sokat olvasok – magyarázta.
Bólintottam. A fiatal nő leült egy
pokrócra egy másik nő mellé, akin
ugyancsak kevéske fürdőruha volt.
– Van jobb ötleted? – kérdeztem.
– Nincs.
– Akkor egyetértesz, hogy akár ezt
is tehetjük?
– Egyet.
Egy papucsos, túlsúlyos nő sétált
el mellettünk, kétrészes fürdőruhában,
amelynek alsó része egy kis szoknya
volt. Sápadt volt a bőre. Lógott a hasa.
A haját nagyon szőkére festette, és
nagyon bekártoltatta. Figyeltük, ahogy
elsétált.
– Az úr adja – jegyezte meg Hawk
–, és az úr elveszi.
– Eszedbe jutott már valaha, hogy
a szexizmus bűnébe eshetünk itt?
 – Igen.
Egy ezüst Mercedes szedán haladt
el mellettünk, a Neck felől jött.
Ellenőriztük a rendszámát. Nem
Sonnyé volt.
– Csak azt tudod, hogy Bonnie
húsz évvel ezelőtt Scottsdale-be
költözött, hogy lebarnuljon.
– Sonny azért vette magára ezt a
gondot, hogy elrejtse Bonnie-t.
Feltehetően szeretné, ha a közelében
lenne.
– Az is lehet, hogy azt akarja,
messze legyen.
– Nos, igen. Az is elképzelhető.
– Akkor itt csak elfecsérelünk egy
csomó időt.
– Emlékezz a redukcionizmusra!
Ahhoz, hogy a töltésutat figyeljük,
háttal kellett ülnünk az óceánnak. Azért
hallottuk és éreztük az illatát, bőrünket
simogatta a felőle fújdogáló szél. A
töltés túloldalán látszott a kikötő, a
luxusjachtok árbocai úgy meredtek az
ég felé, mint a nádszálak. Ezüst
sirályok keringtek és rikoltoztak, majd
viaskodtak egy hot-dog maradékán az
utca szélén, nem messze tőlünk. Egy
piros Porsche Boxter hajtott el
leengedett tetővel. Egy palaszürke
Lexus érkezett a másik irányból. Aztán
semmi. Egy idő után egy kék Subaru
Forrester.
– Talán egy szolga – jegyezte meg
Hawk.
– Nem lehetsz benne biztos. A
jenkik takarékos fickók.
Egy fekete BMW jött, majd egy
sötétbarna Mercedes szedán. Rossz
volt a rendszáma. Ereztük a főtt virsli
szagát, amely a mögöttünk levő
strandépület gyorsbüféjéből terjengett
felénk. Fél háromkor Hawk akcióba
lépett.
– Kérsz egy hot-dogot?
 – Kettőt. Mustárral és pikáns
szósszal.
– Akarod fizetni?
– Nem.
Hawk bólintott.
– Az írek takarékos alakok –
jegyezte meg, majd a bódé felé indult.
Megettük a hot-dogjainkat és
megittuk a kávéinkat, majd egyenként
meglátogattuk a mellékhelyiséget. Egy
Explorer és két Volvo ment el. Egy
jelzés nélküli, kihúzott ostorantennás
rendőrautó állt meg a parkolóban,
mögöttünk. A sofőr kiszállt, és a kocsink
felé indult. Fiatal, közepesen magas
fickó volt, középsúlyú birkózó alkattal,
és atléta mozgással. Rövid revolver
meg bilincs volt az övében, és
szolgálati jelvényt viselt. Az én
oldalamon jött oda a kocsihoz.
– Hogy vagytok? – kérdezte.
Bólintottam, hogy jelezzem,
remekül.
 – Jesse Stone vagyok. Én vagyok
a főnök Paradise-ban.
Nem úgy nézett ki, mint egy
kisvárosi zsaru. Talán a szeme és a
járása tette.
– Örvendek a szerencsének –
mondtam.
Napszemüvege mögött úgy tűnt,
Hawk nem nézett Stone-ra.
– Reggel fél nyolc óta itt
ücsörögtök – jegyezte meg Stone.
– Egész jó. Gyorsan kiszúrtatok
minket.
– Jó kis csapatunk van. Nem
akarlak zaklatni, de mi járatban vagytok
errefelé?
– Spensernek hívnak –
mutatkoztam be.
– Tudom. Már ellenőriztük a
rendszámtábláitokat.
– Megpróbálom megtalálni Sonny
Karnofsky lányát. Egy Healy nevű
állami zsaru talán kezeskedne értem.
 – Ismerem Healyt. Még mindig
helyettes?
– Sosem volt az. A gyilkossági
osztály parancsnoka.
Stone mosolyra húzta a száját.
– Miért kell neked Bonnie
Karnofsky?
– Hosszú történet. Röviden, azt
gondoljuk, egy gyilkossági ügyben
tanúskodhatna.
Stone bólintott.
– Kérsz kávét?
– Persze – feleltem.
Szavak helyett Hawk felemelte két
ujját. Stone megint elmosolyodott.
– Tejszín és cukor?
– Mindkettő.
– Egy-két perc, és itt vagyok.
Visszasétált a kocsihoz.
– Nem kisvárosi szarrágó –
jegyezte meg Hawk.
– Egyetértek.
 Stone a nyitott ablakon keresztül
benyúlt a kocsijába, megfogta a
mikrofont, egy darabig beszélt, majd
visszatette. Aztán továbbment a
gyorsbüfé felé. Amíg távol volt, öt autó
haladt el a töltésen, de egyik sem
Sonnyé volt. Néhány perc múlva Stone
visszajött, és egy papírtálcát hozott.
Ügyesen egyensúlyozva a kávékkal
beült a hátsó ülésre, és szétosztotta.
– Healy elmondja, hogy minden
voltam, ami egy bűnügyi harcos csak
lehet – kezdtem.
– Nem. Azt mondta, talán több jót
teszel, mint rosszat.
– Na, ez szép kis megerősítés –
szólalt meg Hawk.
Stone Hawk felé bólintott.
– Azt mondta, neked börtönben
lenne a helyed.
– Kedves, hogy ellenőrizted –
felelte Hawk.
 Egy zsebkéssel Stone kis lyukat
vágott pohara műanyag tetejére. Ivott
egy keveset.
– Hadd hallom a hosszú verziót! –
szólított fel.
Elmondtam, de kihagytam a Taftnál
történt lövöldözést. Némán hallgatta.
Még három kocsi ment el mellettünk a
töltésen. Egyik sem Sonnyé. Amikor
végeztem, Stone még egy darabig
csöndben ücsörgött, és a kávéját
iszogatta.
– Nincs Sonnynál – mondta végül.
– Tudod?
– Igen.
– Azt is tudod, hol van?
– Azt nem.
– Honnan tudod, hogy nem lakik
Sonnyval?
– Sonny egy ideje itt él. Szemmel
tartjuk.
– Rendőri felügyelet alatt áll?
– Aha.
 – Kiszúrt már téged?
– Nem.
– Hogy oldottátok meg?
– Az egyik szomszédja jó cimbora.
– Bent vagytok a házban?
– Aha.
– Kamerával figyelitek?
– Aha.
– Van képetek Bonnie-ról?
Ivott még egy kis kávét. Úgy tűnt,
ízlett neki. Megint elhajtott egy autó a
töltésen. Hiába.
– Aha – bökte ki végül.
46

Stone irodájában voltam a Paradise

rendőrőrsön. Hawk továbbra is a
töltésnél maradt. Stone íróasztalán volt
négy valamelyest szemcsés fekete-
fehér arckép egy középkorú nőről. Nem
voltak valami nagyszerű képek, de
Bonnie-t tökéletesen fel lehetett ismerni
rajtuk.
– Hogyhogy sosem derítetted ki,
hol lakik?
– Nem volt rá okom.
– Megszerezted a rendszámát,
amikor idelátogatott?
– Sonny mindig küldött érte egy
kocsit.
– És még sosem követted?
– Tizenkét emberem van. A
megfigyelés önkéntes alapon zajlik.
Szerencsések vagyunk, hogy annyit
kiderítettünk róla, amennyit.
Bólintottam. Egy iratszekrény
tetején egy drága és gyakran használt
Rawlings baseballkesztyű hevert.
– Sonny lánya kábé tizenhat
lehetett, amikor az apja megvette a
házat.
Stone maga felé fordította az egyik
fotót, és egy percig nézte.
– Akkor most körülbelül ötvenhét –
állapította meg.
– Valaki csak ismeri!
– Gondolod te.
– Itt járt iskolába?
– Nem tudom. Nem tudtam
kideríteni.
– És kideríted, hogy ismeri-e
valaki?
– Talán.
– Anélkül, hogy felizgatnád Sonnyt.
– Az a benyomásom, hogy Sonny
már felizgatta magát – jegyezte meg
Stone.
– Nem szeretném, ha eltemetné
valahol, ahol sosem találom meg.
– Healy szerint az meglehetősen
mélyen kellene legyen.
– Hűha. Szeret engem.
– Azt azért nem mondanám.
Vállat vontam. Egy darabig
hallgattunk, és az íróasztalon heverő
fotókat néztük.
– Volt dolgod az Irodával? –
kérdeztem.
– Az FBI-jal? – Stone mosolygott. –
Igen.
– Mit gondolsz?
– Azt, hogy az ügynökeik több időt
tölthetnének az utcán.
Bólintottam.
– Te töltöttél?
– Igen.
– Hol?
– Los Angelesben.
 – Ismered Samuelsont a
gyilkosságiaktól?
– Hallottam a nevét. Cronjagernek
dolgoztam.
– Nem ismerem.
Elővettem egy névjegykártyát.
– Ha megtudsz valamit,
értesítenél?
Stone elvette, és az asztalára tette.
Aztán összeszedte a fotókat, és betette
egy borítékba.
– Ezeket vidd magaddal! Nekem
van még.
– Köszönöm.
– Örömömre szolgálna, ha
elkaphatnám Sonnyt. Nem szeretem.
Az ajtó felé indultam. Stone velem
jött.
– Mivel egyedül vagy – magyarázta
–, visszakísérlek a töltéshez.
– Milyen kedves!
– Ha Sonny itt gyilkol le a
városomban, cseszhetem a
fizetésemelésemet.
47

A Hotel Meridiánban voltam Susannal a

Közösség Szolgálat – amely hozzám
hasonlóan egy non-profit szervezet –
pénzgyűjtő összejövetelén. Susan a
támogatójuk volt. Hawk velünk volt, és
a falnak támaszkodott. Egyszínű
feketébe öltözött. Majdnem olyan
feltűnő volt, mint egy gépfegyver-
lőállás. Minden voltam, ami egy
prominens pszichoterapeuta
kísérőjének lennie kell: visszahúzódó
sötétkék öltönyömben, sötétkék
ingemben és halványkék selyem
nyakkendőmben, zafír
mandzsettagombjaimmal, amelyeket
Susantól kaptam, hogy megünnepeljük
férfiasságomat. Susan elbűvölő volt
piros selyemruhájában és fájdalmas
cipőjében. A bőséges kínálatú
svédasztal mellett egy jégből faragott
szökőkútból szabadon és vég nélkül
folyt a martini. Ezt nagy találmánynak
tartottam, és úgy éreztem, kiváltságos
vagyok, hogy láthatom.
A jótékonysági rendezvény
Hawkon kívül más híres
személyiségeket is vonzott. A helyi
közélet megannyi szereplője itt
nyüzsgött, némelyikkel még beszéltem
is. Susan, mint a szervezet
választmányának tagja, ide-oda cikázott
a teremben, üdvözölte az embereket és
elbájolta azokat, akik elég
szerencsések voltak ahhoz, hogy az
útjába kerüljenek. Az adott pillanatban
ez a szerencsés én voltam.
– Ha a légkör még ritkábbá válik,
elered az orrom vére – súgtam oda
neki.
– Csak engem ne vérezz össze –
válaszolta, majd keresztülsietett a
termen, hogy beszéljen egy nővel.
 Átverekedtem magam a tömegen a
martinis kúthoz, és az együttműködés
szellemében szereztem magamnak egy
italt. Hawk szemmel tartott. Abszolút
nem volt fenyegető jelenség. Olyan
mértékig nem, hogy amikor átvágott a
tömegen, arcán jóságos kifejezés ült.
Azért az emberek helyet adtak neki.
Hawknak sosem kellett helyért
küzdenie.
Belepottyantottam egy olajbogyót a
martinimba, és belekortyoltam.
Köszöntem az egyik ismerősömnek.
Másvalakihez fordult egy kis
csevegésre, és ekkor hirtelen
szemkontaktusba kerültem Harvey-val,
aki a tömeg túloldalán támasztotta a
falat. Rámosolyogtam. Kifinomultan rám
célzott a mutatóujjával, hüvelyujjával
imitálta, hogy felhúzza a ravaszt,
óvatosan célzott, majd tüzelés után
leengedte a kezét. Aztán Hawkra
nézett. A jóindulat eltűnt Hawk arcáról.
Mereven nézte a fickót. Hawk sosem
látta Harvey-t, és talán nem is tudta,
kicsoda, azt viszont pontosan tudta,
hogy micsoda.
Sokáig nézték egymást. Harvey
állta a tekintetét, amely a kútra irányítva
képes lett volna megfagyasztani a
martinikat. Kigomboltam a zakómat.
Körbenéztem, hogy lássam, hol van
Susan. Ha valami történne, nem
szeretném, ha a közelben lenne. A
terem tömve volt, nem láttam. Hawk
zakója is ki volt gombolva. Óvatosan
haladt Harvey felé a fal mellett. Én a
szökőkút másik oldalán indultam felé.
Rám mosolygott, és elhúzta a
mutatóujját a torka előtt, majd imitálta,
hogy a földre köp. Aztán meglógott
előlünk, és eltűnt a tömegben. Hawk
rám nézett. Vállat vontam. Nem a
legjobb hely volt arra, hogy lelőjük.
Hawk bólintott, és újra a falnak
támaszkodott. Odamentem mellé, és én
is a falnak dőltem.
– Mit gondolsz?
– Nem adakozni jött, az egyszer
biztos – jelentette ki Hawk.
– Ő Harvey. Sonny bérgyilkosa.
– Még mindig azt hiszi,
megfélemlíthet?
– Kétlem.
– Akkor mit gondolsz, miért volt itt?
– Nem tudom. Van elképzelésed?
– Szörnyeteg – morogta Hawk. –
Szereti lelőni az embereket.
– Itt nem fog lepuffantani.
– Nem. Ez csak előjáték volt.
Susant kerestem a tekintetemmel.
Kiszúrtam, hogy Bob Krafttal beszélget.
Az jó.
– Ez elképzelhető – feleltem.
– Igen. Kicsit felizgatja magát,
idejön, flörtöl veled. Hazamegy. Rád
gondol, és kellemesen elszórakozik
magával.
 – Ez általában a nőkre jellemző –
válaszoltam.
– Néha ki kell elégülnöd –
jelentette ki vigyorogva.
48

Az asztalomnál ültem, előttem hevertek

Bonnie Karnofsky szétrakosgatott
képei. Hawk és a fegyver együtt
hevertek az irodai díványon. Hawk
kávét ivott és a The New York Times-ot
olvasta. Én is kávéztam, és a fotókat
nézegettem. Bonnie egész jól nézett ki,
nagy szőke loboncos hajával. Azonban
a rendelkezésemre álló információk
alapján nem tudtam eldönteni,
mennyire néz ki jól. A fotók csak az
arcát mutatták, és csak azonosítási
célra voltak alkalmasak.
Csörgött a telefon. Felvettem a
kagylót.
– Hello – szólt bele egy nő –, Molly
Crane tiszt vagyok a paradise-i
rendőrségtől. Stone kapitány kért meg
rá, hogy hívjam fel, és adjak meg
néhány információt.
– Tüzeljen!
– Legyen óvatosabb, amikor a
törvény felfegyverzett őrével beszél!
– Rosszul fogalmaztam. Mit kell
tudatnia velem?
– Bonnie Karnofsky nem járt
iskolába Paradise-ban.
– Azt tudja, hová járt?
– Az oktatási részleg csak annyit
mondott, egy akkreditált
magániskolába.
– A Taftnál bizonyára megvan a
felvételi nyilvántartásban – mondtam,
hogy ne érezze úgy, hogy hibázott.
– Az nagyon valószínű. Stone
kapitány arra is megkért, hogy azt is
mondjam el, készült egy akta Sarno
Karnofskyról, és a kapitány
tanulmányozta ezt az aktát, amióta
beszélt önnel.
– És?
 – És azt gondolja, érdekesnek
fogja találni. Van faxa?
– Van.
– Ha megadja a számát, elküldök
önnek annyi anyagot, amennyit Stone
kapitány fontosnak tart a
nyomozásához.
– Nagyon kedves. Miért nem adta
ezeket akkor oda, amikor ott voltam
nála?
– Erről nem beszélt. De
megkockáztatom, azért, mert maga is
át akarta nézni az anyagot, és talán
még jóhiszeműen ellenőrizni akarta önt
is, mielőtt titkos megfigyelési anyagot
adna ki önnek.
– Szép kis irodájuk van arrafelé.
– Igen. Megkaphatnám a
faxszámát?
Megadtam neki, majd körülbelül öt
perccel később a telefon megcsörrent,
és az anyag elkezdett előbújni a
készülékből. Megvártam, míg az utolsó
oldal is átjön, akkor összerendeztem a
lapokat, és kétszer átolvastam.
– Tudom – mondtam Hawknak –,
hogy csak egy egyszerű, felfegyverzett
faragatlan fickó vagy, aki azért van itt,
hogy engem őrizzen.
– Jesszus – mondta Hawk anélkül,
hogy felnézett volna.
– Viszont olyan dolgok birtokába
kerültem, amelyek konkrét
nyomravezetők lehetnek, és arra lennék
kíváncsi, hogy megoszthatnám-e
ezeket veled.
– Persze, amennyiben nem
használsz nagy szavakat – jelentette ki,
és az ölébe tette az újságot.
– Mrs. Sarno Karnofskynak,
korábbi nevén Evelina Lombard, saját
telefonja van, a férjétől külön.
– Ez úgy hangzik, mint a nyitott
házasság felé tett első lépés.
Figyelmen kívül hagytam a
megjegyzését.
 – Úgy tűnik, hetente többször is
felhív egy Sigmund Czernakhoz tartozó
telefonszámot.
– Értem. Akkor valamit sumákol.
– Mr. Czernak Lynnfield-ben lakik.
– Valakinek ott is kell.
– Kihangsúlyozza még a
függetlenség témáját az a tény –
folytattam –, hogy Mrs. Karnofskynak
saját bankszámlája is van, a férjétől
külön.
– Lehet, hogy tévedek, de
elképzelhető, hogy a boldog házasság
titka a függetlenség.
– Milyen boldog lennél, ha Sonny
lenne a férjed? – érdeklődtem.
– Ha én én lennék? Boldogtalan
lennék.
– Már úgy értem, ha nő lennél.
Hawk vigyorgott.
– Boldogtalan lennék – ismételte
meg.
 – Minden hónapban – folytattam –
Mrs. Karnofsky átküld kétezer dollárt a
La Jolla-i Merchants Bankba Barry
Gordon bankszámlájára.
– Daryl apjáéra?
– Aha!
– Az istenit! Ez aztán a tökös
nyom!
– Talán kettő is!
49

– Tegnap találkoztam egy barátoddal –

mondta Susan.
Csöndesen beszélgettünk a Mistral
zsivajgó bárjában. Susan másik oldalán
Hawk magára vonta egy parányi fekete
ruhás, pompás fiatal nő figyelmét.
Elmélyülten beszélgettek.
– Valóban?
– Igen. Azt mondta, egyik este
látott a Meridiánban a jótékonysági
rendezvényen. Azt üzeni, adjam át
neked, hogy Harvey üdvözletét küldi.
Hawk elfordult a fekete ruhás
lánytól, és körülnézett a teremben.
– Magas volt? Olyan petyhüdt
fickó? Hosszú szőke hajjal, napbarnított
bőrrel, kék szemekkel és gyémánt
fülbevalóval? Furcsa szájjal, mint
amilyen a cápáknak van?
 – Nos, a cápás dologra eddig nem
gondoltam, de amúgy igen. Honnan
ismered?
Egy pillanatig azon gondolkodtam,
mit mondjak, és mivel nem tudtam
köntörfalazni, felkészültem az
igazságra.
– Nem a barátom. Egy senkiházi.
– Egy micsoda?
– Bérgyilkos.
Susan a homlokát ráncolta, és egy
pillanatig nem szólt semmit.
– Akkor azt tudatja veled, hogy
bármikor elér engem, ha akar? –
kérdezte.
– Igen.
– Daryl anyjával kapcsolatos?
– Igen.
A fekete ruhás lány elképedve
bámulta Hawk hátát. Mi történt a
kapcsolatukkal?
– Kinyírhatjuk – mondta Hawk.
 – Talán meg is fogjuk tenni, de
akkor lesz helyette más.
– Kinyírhatjuk Sonnyt is – állt elő
egy újabb ötlettel Hawk.
– Talán meg is fogjuk tenni, de nem
olyan könnyű a közelébe férkőzni, és ki
vigyáz Susanra, amíg mi azzal vagyunk
elfoglalva?
– Talán beszélhetnétek Susannal –
javasolta Susan.
– Majd beszélünk – feleltem.
– Mindig tudtam, hogy vannak
árnyékos oldalai is annak, hogy téged
szeretlek – kezdte –, de annyi minden
van az ellenkező oldalon, hogy
bőségesen megéri.
– Már évek óta ezt mondom neked!
Mosolygott.
– Nagyon kellemetlen azt
hallgatnom, hogy arról beszéltek,
kinyírtok valakiket, mert valaki azt
mondta, ismer téged.
– Tudod, hogyan értette.
 – Tudom, mit mondott.
– Én...
Susan megrázta a fejét.
– Nem te. Én! Arról van szó, hogy
én mit akarok! Egyedül engem
félemlítettek meg!
– Mit akarsz?
– Félek. Nem tudok úgy tenni,
mintha nem tenném. És védelmet
szeretnék.
– Megvédünk.
– Azt is tudom, hogy nem ölhettek
meg mindenkit, aki megrémít. Hányan
lehetnek?
– Elég szép számmal. Sok embert
érint ez a dolog, egy részükről még
nem is tudok.
– Akkor fejezd be ezt az ügyet.
– Abbahagyhatom.
– Tudom, hogy megtennéd, de
hogyan éreznénk magunkat, ha téged
csak úgy eltántoríthatnának egy ügytől
azzal, hogy engem megfenyegetnek?
 Erre nem volt válaszom, így inkább
csöndben maradtam. Ez néha
hatékonyabb.
– Majd én megvédem – szólalt
meg Hawk.
– Te őt véded – ellenkezett Susan.
– Ő meg tudja védeni magát!
– Napi huszonnégy órában, a hét
minden napján, amíg le nem zárjuk az
ügyet – feleltem.
– Vannak egy páran, akik
segíthetnek – jelentette ki Hawk.
Háta mögött a hiányos öltözékű,
fiatal nő kifizette a számláját egy
hitelkártyával, és elsétált, anélkül, hogy
egy újabb pillantást vetett volna
Hawkra. Nem kérdeztem meg, kiket
szerezne, sem azt, hogy jók-e. Ha
ráveszi őket, akkor úgyis azok.
– Quirk beszélhet Cambridge-zsel
– javasolta még. – Odaállíttathat velük
egy kocsit. Ismert bűnözők fognak
jönni-menni. Jó lenne, ha a rendőrök
tudnának erről – tette még hozzá
vigyorogva.
– Majd megszervezem Quirkkel –
feleltem.
– Vinnie nem mehet veled? –
kérdezte Susan.
– Ha Vinnie elérhető lesz, akkor
Hawkkal megy – feleltem.
Egy ideig csöndben voltunk.
Susant figyeltem. Gondolkodott.
– Igen – mondta. – Ha
valamelyikünknek védelem nélkül kell
maradnia, akkor te sokkal alkalmasabb
vagy erre.
– Suze – szólt közbe Hawk. –
Spenser bárki másnál alkalmasabb
erre... Talán engem leszámítva.
50

Sigmund Czernak egy fák árnyékában

álló fehér, gyarmati stílusú kúriában
lakott. Pázsit vette körül, és a város
köztere felöli oldalon léckerítés. A téren,
a tizennyolcadik századi fehér imaház
előtt, vásárféle volt. Összecsukható
asztalokon pékáruk sorakoztak.
Léggömböket árultak. Egy pattogatott
kukorica gyártó gép az egész környéket
betöltötte illatával. Az út végén, a
fordulóban orral kifelé leparkoltam egy
szürke tetejű, sötétkék BMW sportkocsi
és egy fekete Mercedes közé. Egy
sötétkék Ford Crown Victoria parkolt a
Mercedes mögött. Az elülső, bejárati
ajtóhoz mentem, elsétáltam egy juharfa
alatt, amely valószínűleg öregebb volt,
mint maga a ház, és becsöngettem.
Egy kis fehér, dühös kutya ugatni
kezdett a szúnyoghálós ajtó mögött.
– Vigyázz, fegyver van nálam! –
figyelmeztettem.
Valahonnan a kutya mögül egy női
hangot hallottam: – Maradj csendben,
Sherry!
Lépések közeledtek, majd Bonnie
Karnofsky jelent meg az ajtóban. Sherry
nem hallgatott el. Tovább ugatott.
– Igen? – kérdezte Bonnie.
– Hahó! – köszöntöttem. –
Spensernek hívnak és egy olyan
személyt keresek, aki ismerte Emily
Goldot.
– Tessék?
Elismételtem.
– Ki az az Emily Gold? – kérdezte.
– Az évfolyamtársa volt a Tafton.
Emlékszik? Ön és Emily, Shaka és
Coyote.
– Összevissza beszél, fogalmam
sincs, mire akar kilyukadni – mondta,
majd felemelte a hangját, és
hátrakiáltott. – Ziggy!
Túl sok szőke haja volt, amely
talán lejött volna a bőréről, ha
megdörzsölik. Az arca azonban fiatalos
és csinos volt, teste pedig
meglehetősen kihívó a barna sortban
és sárga felsőben. Egy férfi jelent meg
mögötte, magas és karcsú, fekete haját
hátrafelé szorosan lenyalta, és nagy
szarukeretes szemüveget viselt. A kis
dühös kutya folyamatosan ugatott.
– Ki ez? – kérdezte Bonnie-tól.
– Egy fickó, és kérdéseket tesz fel.
Nem tudom, miről beszél.
– Mi kéne, haver? – fordult
hozzám.
– Olyan személyt keresek, aki
ismerte Emily Goldot – feleltem.
– Ismertünk bármilyen Emily
Goldot? – kérdezte Bonnie-t.
– Sosem hallottam róla –
válaszolta a nő.
 – Akkor húzz a picsába! – fordult
hozzám.
– Ez óriási. Húzz a picsába! Hűha!
Ma már nem is igen hallani ilyen
szöveget. Elgyengülnek a térdeim!
– Bunny. Szólj Harrynek.
A nő eltűnt. Ziggy tekintetétől
megfagyott ereimben a vér. A kutya
ugatott. Nem tágított, és nem is akarta
átengedni a terepet. Két fickó jelent
meg Ziggy mögött.
– Ez a fickó kérdésekkel zaklatja
Bunnyt.
A két alak előnyomult Ziggy mellett,
kinyitották a szúnyoghálós ajtót, és
kijöttek hozzám. A friss pattogatott
kukorica illata oda érződött a térről. Az
egyik fickó a trikója felett kigombolt
hawaii inget viselt. Egyik oldalát
hátrahúzta, hogy lássam, fegyver van
nála.
– Jaj! – kiáltottam fel.
 – Ne itt végezzétek el a piszkos
munkát! – utasította őket Ziggy. –
Vigyétek el valahová!
– Mehetünk a térre is – javasoltam.
– Odanézz, Cheece! – mondta a
hawaii inges a társának. – Nem fél az
ürge.
Cheece egy nagydarab sötét
ember volt Vandyke szakállal, és apró
szemeit alig választotta el egymástól
lapos orrnyerge.
– Még nem.
Megmarkolta a bal karomat, és
elvezetett a bejárati ajtótól.
– Hátramegyünk – mondta. – Aztán
majd meglátjuk.
– Tuti dolog – válaszoltam, és
kihúztam a karomat a markából. – Nem
kell tolnod!
Előttük haladtam a ház hátulja felé,
ahol a kocsim is állt. Sietniük kellett,
hogy lépést tudjanak tartani velem. A
ház sarkánál jobbra fordultam, és
ahogy Cheece a sarokhoz ért,
megfordultam, és jobb kézzel teljes
erőből behúztam neki egyet. A feje
balra csapódott tőle, és hanyatt esett.
Amikor a sarokhoz ért, a hawaii inges a
fegyveréért nyúlt, de elkaptam a jobb
csuklóját, mielőtt elővehette volna a
pisztolyát, magam felé rántottam és
megfordítottam, így hátra tudtam
csavarni a karját. Bal karomat az álla
alá tettem, és megszorítottam a torkát.
Majd úgy fordultam vele, hogy a hawaii
inges köztem és a ház között legyen.
Egyszersmind köztem és Cheece
között is volt, de a fickó csak most
kezdett feltápászkodni, és tudtam, hogy
még cseng a füle. Ziggyre és a házban
levő egyéb személyekre kellett már
csak figyelnem. Elkezdtem hátrálni a
kocsim felé, magammal húzva
foglyomat. Egy hangot sem adott ki.
Félúton jártam a felhajtón, amikor
láttam, hogy Ziggy megjelenik a hátsó
ajtóban. Cheece-t nézte, aki
négykézláb állt, majd a hawaii ingest
meg engem. Egy pillanatra eltűnt, aztán
újra megjelent egy 9 mm-es
félautomata fegyverrel. Lehet, hogy .38-
as vagy .40-es kaliberű volt. Ha lelő,
majdnem mindegy, mivel teszi. A
kocsimhoz értem. Szorosan fogtam a
bal karommal a hawaii inges torkát,
elengedtem a jobb kezét, és elővettem
saját pisztolyomat. Beleböktem a hawaii
inges hátába, hogy tudja, nekem is van
fegyverem.
– Ott maradsz, ahol vagy, vagy
lepuffantalak – figyelmeztettem.
Elengedtem a torkát. Nem mozdult.
Mivel továbbra is takart, és a
pisztolyomat még mindig a gerincének
nyomtam, bal kézzel hátranyúltam, és
kinyitottam a kocsi ajtaját.
– Maradj ott! – mondtam, majd
becsusszantam az ülésre, bedugtam a
kulcsot a helyére, és beindítottam a
motort. Az ajtófélfánál, a hawaii inges
takarásában láttam, hogy Ziggy rám
céloz, két kézzel tartva a fegyverét.
Miközben tovább fogtam a
pisztolyomat, elindítottam a kocsit és
padlógázt adtam. Az autó nekilódult, a
kerekek csikorogva kipörögtek a feljáró
forró burkolatán. Hawaii inges a földre
vetette magát, ahogy a kocsi nekiindult,
és egy golyó csapódott a hátsó ülésnél
levő ablakba. Amennyire csak tudtam,
lehajoltam, miközben leszáguldottam a
felhajtóról. Inkább éreztem, mint
hallottam, hogy egy másik golyó is
becsapódott valahol a kocsiba. Aztán
kiértem az utcára, és már ott sem
voltam. Nem sokat rontottam a
helyzetemen.
51

Ty-Bop és Junior Susan házának

bejárati lépcsőjén ültek, amikor
leparkoltam. Láttam rajtuk, hogy
felismertek, de semmi szívélyességet
nem mutattak. Mindketten feketék
voltak. Junior akkora volt, mint egy
hegy, Ty-Bop viszont átlagos
magasságú és vékony. Mindketten Tony
Markus-nak dolgoztak: Junior volt az
izom, Ty-Bop a lövész. Nem érdekeltek.
A főnökük sem érdekelt különösebben,
ha már arról van szó. Ennek ellenére
köszönésképp bólintottam feléjük,
amikor felmentem a bejárati ajtóhoz.
Egyikük sem reagált rá. Parasztok!
Gyöngy szertelenül üdvözölt,
amikor beléptem az előszobába;
leguggoltam és megadással tűrtem
örven-dezését, amíg abba nem hagyta.
Hawk Susan dolgozószobájának
ajtajában állt, és figyelt. Amikor Gyöngy
végre megnyugodott, felálltam,
elmentem Hawk mellett a
dolgozószobába, és leültem az utcai
ablak előtti díványra.
– Ty-Bop és Junior? – kérdeztem.
– Tony kölcsönözte őket.
– Ty-Bop tizenkilenc körül van.
– Öregebb, mint amennyinek kinéz.
– Rendben, akkor húsz, és
kokainfüggő.
– Nem drogozik, amíg itt dolgozik.
– Beszéltél vele?
– Beszéltem. Beszéltem Tonyval is.
Bólintottam.
– Mindenki betojik tőlük a
félelemtől, aki bejön ebbe az utcába.
– Ez rossz?
– Nem. Susan látta már őket?
– Igen.
– Nem ijedt meg tőlük?
– A barátaimtól?
 Megint bólintottam.
– Rendben. Ha te megbízol
bennük!
– Maradnak – mondta Hawk. –
Tony szavahihető.
– Lesz még más is?
– Vinnie holnap visszajön a
városba. Cambridge kitesz egy cirkálót
éjjelre tizenegytől hétig. És ha mindez
kevés, ott vagy te is.
– Néhány napig nem. San Diegóba
kell mennem.
– Barry Gordon?
– Igen. Tudnál intézni nekem egy
fegyvert?
– Úgy, mint múltkor. Mi van
Bonnie/Bunnyval? Megtaláltad?
– Meg.
– És?
Elmondtam neki, mi történt.
– Rájöttél, hogy a férje is benne
van a családi üzletben?
 – Úgy tűnik. És sem ő, sem apósa,
sem együtt nem akarják, hogy bárki is
beszéljen Bunnyval.
– Vagy legalábbis azt nem akarják,
hogy te beszélj vele. Azt gondoltad,
hogy odalibegsz, és csevegsz vele egy
kicsit?
– Számítottam a vonzerőmre.
Hawk felmordult.
– Talán el kell vinnünk innen.
Valami nyugodt helyre, ahol a vonzerőd
működésbe léphet.
– Elképzelhető. Először lássuk, mit
tudok kiszedni Barryből. Mikor érkezik
Vinnie?
– Holnap reggelre itt van.
Susan dolgozószobájának csukott
ajtaját néztem.
– Ügyfél van nála?
– Egy nő. Rövid szoknyában.
– Jó megfigyelő vagy.
– A természet ajándéka.
 Egy páciense lemondta a
találkozót, így Susannak volt egy
kétórás szünete a következő kliense
előtt. Együtt ettünk az emeleti
lakásában. Elmondtam neki, mit tudtam
meg, és mik a terveim.
– Az emberek elég messzire
elmennek – jegyezte meg.
– Nem igazán tudom, miért.
– Bizonyára a bankrabláshoz van
köze. Amikor Daryl anyját megölték.
– De micsoda? Bunny is ott volt? Ő
lőtte le? Vagy van valami más is?
– Mit gondolsz, Barry Gordon
tudja?
– Valamit csak tud azért a havi
kétezer dollárért, amelyet Bunny anyja
küld neki.
– Nem beszélhetsz vele telefonon?
– Úgy nem tudom olyan
hatékonyan megfélemlíteni.
– Azt tervezed, hogy
megfélemlíted?
 – Igen. Nem tudok többet fizetni
neki, mint Mrs. Karnofsky.
– És jobban rá tudsz ijeszteni, mint
Mr. Karnofsky?
– Egy fickó a nappalidban
félelmetesebb, mint az, aki háromezer
mérföldre van tőled.
Hatalmas adag vegyes salátát
ettünk forró kenyérrel, amelyet én
készítettem, miközben Susanra vártam.
Susan egy fürt paradicsomot majszolt,
amelyet még vasárnap vásároltunk a
Verill farmon. Bólintott.
– És azt sem tudjuk biztosan, hogy
Sonny, Mr. Karnofsky, tud-e a
Gordonnak utalt pénzekről.
– Mert a nő bankszámlájáról megy
– merengett Susan.
– Igen.
– De hát nem ő teszi a pénzt a
felesége bankszámlájára?
– Az még nem jelenti azt, hogy
tudja is, mire költi el.
 – Nem. Tényleg nem.
Megettem egy szelet kenyeret.
Susan vörös salátát rágcsált. Gyöngy,
elődjére emlékeztetve, a lábunk közt
tekergett-reménykedett.
– Hogy vagy? – kérdeztem
Susantól.
– Ritkán kellemes, ha az ember
veszélyben érzi magát. Pláne, ha úgy
kell veszélyben lennem, hogy te sem
vagy a közelemben. Azért úgy vélem,
jól vigyáznak rám.
– Mit gondolsz Juniorról és Ty-
Bopról?
– Szörnyűek – felelte Susan –, de
megbízom bennük, mert Hawk azt
mondta, bízhatok.
Bólintottam.
– Holnaptól már Vinnie is lesz.
– Tulajdonképpen Vinnie sem
valami elragadó.
– Ezt azért mondod, mert még nem
láttad, hogyan lő.
 – Remélem, nem is fogom.
Befejeztük az evést. Amikor Susan
nem látta, adtam néhány falatot
Gyöngynek. A második alkalommal
rajta kapott.
– Arra tanítod, hogy kuncsorogjon
az asztalról – dorgált meg.
– Ha már úgyis azt teszi, nem jobb,
ha legalább tudja, hogyan kell tennie?
Susan nem találta mulatságosnak,
amit mondtam.
– Jaj istenem! – fakadt ki.
Délután Susan a pácienseivel
foglalkozott, én pedig megszerveztem
az utazásomat. Azon az estén együtt
vacsoráztunk, és korán lefeküdtünk.
Sajnos Gyöngy is az ágyunkba
költözött, így aztán az egész olyan volt,
mintha egy zsiráf körül akarnánk
szeretkezni.
Ettől függetlenül tapasztaltak,
eltökéltek és leleményesek voltunk.
Megoldottuk.
52

Egy olyan ügyet, amiért hat fánkot

fizettek, csupán egyetlen repülőgéppel
tett utazás deficitessé tehet. Ennek
ellenére ismét San Diegóban voltam,
kölcsönzött Python fegyveremmel és
egy bérelt Ford Taurusszal, és ismét
Barry Gordon házikója felé autóztam.
Meleg, napos és kellemes idő volt San
Diegóban, mint mindig.
A labrador a napon feküdt a
bejárati lépcsőn, amikor megérkeztem
Barry házához. Ez alkalommal nem
ugatott meg. Talán emlékezett rám,
vagy túl kényelmes volt ahhoz, hogy
zavartassa magát sütkérezés közben.
Lehajoltam és megvakarásztam a füle
tövét, mielőtt kopogtam.
– Hello – köszöntött Barry, amikor
kinyitotta az ajtót.
 – Hello – válaszoltam, és
visszalöktem a nappaliba, majd
bezártam magam mögött az ajtót.
– Mit csinálsz, ember? – tiltakozott.
Olyan közel mentem hozzá, hogy a
mellkasunk összeért, és az arcom talán
kétujjnyi távolságra volt az övétől, ha
lehajtottam a fejem.
– Hé! Mi a franc ez?
– Barry – mondtam. – Átvertél!
– A pokolba!
– Utálom, ha átvernek!
– Sosem vertelek át, ember!
– Miért küld neked Evelina
Karnofsky pénzt minden hónapban?
– Nem tudom, ki az, ember. Isten a
tanúm.
Pofon vágtam. Elég erősen ahhoz,
hogy két lépést hátratántorodjon. Karjait
védekezően az arca elé kapta.
– Nem csináltam semmit! Nem
csináltam semmit! – kiabálta.
 – Sokkal rosszabb is lehet ez még,
Barry. Mesélj Evelina Karnofskyról!
– Nem tudok, ember! Nem tudok
semmit...
Újra megütöttem. A karjaival
továbbra is védte magát, de az ütés
oldalirányba kilendítette az
egyensúlyából, és sokkal inkább
megrémítette, mintsem fájdalmat
okozott. Összegörnyedt, a kezeit a feje
fölött összekulcsolta.
– Evelina? – érdeklődtem.
Nem mondott semmit. Nehéz volt
ilyen összegörnyedt állapotban behúzni
neki egyet, így csak egy kisebb ütést
mértem a bal veséjére. Elesett. Nem
ütöttem akkorát, hogy elterüljön. A
padlón hevert, karjait a feje köré zárta,
térdeit felhúzta, megpróbált labdává
gömbölyödni.
– Evelina?
Ott maradt, ahol volt. Finoman
oldalba rúgtam.
 – Evelina?
– Hagyd abba! Ne rugdoss!
Elmondom. Hagyd abba!
– Persze.
Lehajoltam és felsegítettem.
Továbbra is összegörnyedve állt,
mintha gyomorszájon vágtam volna.
Szerencsére nem ütöttem keményeket.
Talán meg is halt volna.
– Le kell ülnöm – mondta.
– Ülj le!
– Adj egy percet. Össze kell
szednem magam.
– Csak nyugodtan.
Ha szükséges, egyedül is játszhat
az ember jó zsarut-rossz zsarut.
Leült, és elkezdett egy jointot
sodorni. Remegett a keze. Ahol
megütöttem, vörös volt az arca.
Elkészítette a jointot. Rágyújtott.
Hosszan, mélyen beszívta, és ameddig
csak tudta bent tartotta, majd lassan
kilélegezte. A cigi parázsló végét
figyelte egy darabig. Aztán egy kissé
előrehajolt, a térdére könyökölt, és
egyenesen rám nézett.
– Daryl valójában nem a lányom.
– Ő tudja? – kérdeztem.
– Nem.
– Mesélj erről!
– Nem tudok ezzel kapcsolatban
mindent. Csak azt a részét tudom
elmondani, amelyet ismerek, tudod?
– Meséld el azt a részét!
Újabbat szívott a drogból.
– Emily és én a városközpontban
laktunk, Bunnyval és két fekete
krapekkal, az egyik fickót Abnernek, a
másikat Leonnak hívták.
Cigizett.
– Abner és Bunny egyfajta párt
alkotott. Meg Emily és én is. Leon
többnyire hazahozta, tudod, az éjszakai
szajháit.
Elfogyott a joint. Sodort egy
másikat, most már nyugodtabban, keze
nem remegett, miközben beszélt.
Vártam. Egy ideig elvacakolt a jointtal,
majd meggyújtotta.
– Szóval, ki próbálkozott Emilyvel?
– faggattam tovább.
– Emilyvel sokan próbálkoztak.
Barry már megnyugodott, repült a
marihuánával.
– De nem ez történt.
Bólintottam. Türelmesen, de
ridegen.
– Emily nem Daryl anyja.
Atyaisten!
Barry tudta, hogy ez szalagcímre
való hír. Várt, hogy a hatás elüljön.
Élvezte. Fontosnak érezte magát.
Közben boldog volt a második jointnak
köszönhetően.
– Erről mondj még valamit!
– Abner és Bunny között tényleg
izzott minden. Különösen a nő volt
begerjedve. Olyan volt a fickó körül,
mint egy tüzelő szuka.
 Várt egy kicsit, és magában
mosolygott, azt hiszem, az emlékektől.
Vártam. Ő meg emlékezett.
Végül oldalba böktem.
– Aha.
Még pöfékelt egy kicsit, aztán
visszatért hozzám. A mosolya kezdett
dilissé válni.
– És felcsinálta.
– Mi volt Abner vezetékneve?
– Nem emlékszem. Valami vicces
neve volt.
– Dandy?
– Nem, ember, de valami ilyesmi.
– Fancy?
– Az! Abner Fancy. Micsoda
kibaszott név!
– És Bunny?
– Ahogy múltkor mondtam.
Akkoriban Bunny Lombardnak hívta
magát.
– De nem ez volt a valódi neve.
– Nem.
 – Hogy hívták?
– Karnofsky. Bunny Karnofsky.
Nem is csodálom, hogy megváltoztatta.
– Daryl Bunny lánya?
– Meg Abneré.
– Hogyan kötött ki nálad?
Barry vigyorgott. Nagy, széles,
boldog vigyor volt. Már el is felejtette,
hogy megverték. Mindent
megbocsátott. Újra szippantott a
jointból.
– Jézus – mondta furcsa, eltorzult
hangon, ahogy közben lassan kifújta a
füstöt. – Hová a francba lett a
jólneveltségem? Akarsz egyet, ember?
– Nem, köszönöm. Hogy kötött ki
Daryl nálatok?
– Bunny nekünk adta.
– Csak úgy egyszerűen?
– Ja. A baba világos bőrű volt,
tudod, Emilyé pedig sötét. Senki nem
vette észre.
 Az ajtóhoz sétáltam, és kinéztem a
fekete labradorra. Az oldalára dőlve a
napon aludt, csukott szemmel és kilógó
nyelvvel. Megfordultam és Barryre
néztem.
– Miért?
– Emily szerette a babákat. És
Bunny azt mondta, támogat majd
minket anyagilag.
– Vagy az anyja. Az sokkal jobban
érdekel, hogy miért adta nektek, mint
az, hogy ti miért vállaltátok el.
– Bunny nem akarta.
– Miért?
– Nem tudom. Talán nem akart
fekete kölyköt. Talán csak nem akart
kellemetlenséget. Legalább nem dobta
a kukába!
– Jó neki. Örökbe fogadtad?
– Nem igazán, de megkaptam a
születési bizonyítványát. Ha bármi gond
lenne.
– Láthatnám?
 – Biztonságos helyen van.
– Kitől van biztonságban?
– Bárkitől – felelte, és hülye
vigyorgásába egy kis ravaszság is
vegyült.
– Ezért jön továbbra is az anyagi
támogatás.
Vállat vont.
– Annak ellenére, hogy Daryl már
harmincnégy éves, és elköltözött –
mondtam.
Újra vállat vont. A drog a körmére
égett. Már alig tudta tartani. Óvatosan
szippantott még egyet, közben
megpróbálta nem megégetni az ajkát.
– Így élsz – mutattam körbe. – Így
szerezted a házat. Minden hazugság
volt a nagyszülők biztosításával
kapcsolatban. Évek óta zsarolod
Bunnyt.
– Havi kétezer nem túl sok! –
védekezett.
 Kidobta a csikket a hamutartóba,
és ügyetlenül nekilátott egy következő
elkészítésének.
– Szóval Daryl a tiétek volt, mennyi
is... hat évig, aztán Emily lelépett
Leonnal, majd megölték, és...
– A zsaruk visszahozták hozzám,
mert mindenki azt hitte, az apja vagyok.
Mi a szart kellett volna tennem, ember!
Leon nem akarta megtartani!
– Nem volt szükséged rá a
zsaroláshoz. Ott volt a születési
bizonyítvány.
Barry megint megrántotta a vállát.
– Hat évig velem volt.
Rábámultam. Az ellenkultúra
mindig is hajszálvékonynak tűnt
számomra. Szenvedélyes volt az
absztrakcióban, és lagymatag az
emberi érzelmek terén. Barry
vitathatatlanul egy céltalan féreg volt,
de ott volt. Magához vette Darylt, és
bizonytalan, szinte használhatatlan
kísérletet tett arra, hogy az apja legyen.
Megráztam a fejem.
– Mi van? – kérdezte bizonytalanul
Barry.
– Hol jön a képbe Leon?
– Nem tudom. Egy darabig
Emilyvel kefélt, aztán Emily elment
vele. Aztán megölték. Nem sokat
hallottam Leonról, miután Emilyt
lelőtték.
– Részt vett a bankrablásban?
– Nem t’om.
– Tudott Darylről?
– Mi van vele?
– Tudta, hogy Bunny lánya?
– Nem. Csak mi ketten és Bunny
tudtunk róla.
– Abner nem tudta?
– Ja, ő, talán.
– Tudod mi történt vele?
– Nem.
Barry átdohányozta magát a
kellemes érzés másik oldalára, és már
kezdett lecsúszni a depresszióhoz
vezető dombon.
– Tudod kicsoda Bunny apja?
Elkezdett sírni.
– Nem, ember. Semmit nem tudok.
Soha nem tudtam semmit. Sosem
voltam semmi.
– Hát, azt hiszem, Daryl apja voltál
– mondtam. – Vagy valami olyasmi.
53

Samuelson kapitánnyal reggeliztem

Beverly Hillsben a Nate and Al’
csemegeüzletben, csak két fülkényire
Larry Kingtől. Velünk volt egy vékony
arcú, szökés hajú FBI ügynök, Dennis
Clark. Samuelson azt mondta, nincs
oka lehozni a városba Leont, aki tele
van ügyvédekkel, és a jelen légkörben
nem akarja, hogy egy fekete fickó
ügyvédei nyilvánosság előtt
sopánkodjanak a rendőrség
molesztálása miatt.
– Másrészt viszont – érvelt –
udvariasság lenne részünkről, ha veled
mennénk, amikor beugrasz hozzá egy
kis csevejre.
– Csökkentené az esélyét annak is,
hogy lepuffant – tettem hozzá.
– Feltételezem, hogy igen.
 Tojásrántottát rendeltem
hagymával. Samuelson tésztát kért.
Clark pedig feketekávét ivott.
– Azért vagyok itt, mert Epstein
felhívott – magyarázkodott. – Együtt
jártunk az akadémiára. Jó ügynök, és jó
srác.
– Nagyra becsüljük – mondtam.
– Csak azt ne felejtsétek el, hogy
nem hivatalosan vagyok itt – tette
hozzá.
Bólintottam. Samuelson evett a
tésztájából.
– Csak arra van szükségünk, hogy
velünk legyél, Dennis – nyugtatta meg.
– Egy szót sem kell szólnod.
– Csak, hogy tudjátok.
– Tudjuk.
– És ha megesküszöm rá, hogy
nem voltam ott, akkor mindketten a
pártomat fogjátok.
– Azt tesszük – ígértem.
 – Természetesen, Dennis –
erősítette meg Samuelson. –
Feltétlenül.
Clark bólintott, és újra ivott a
kávéjából. Samuelson megízesítette a
tésztáját.
– Miért döntöttél úgy, hogy újra
beszélsz vele? – fordult hozzám. –
Szart se tudtál meg nála legutóbb.
– Hallgatólagosan bevallotta, hogy
ismerte Emily Gordont.
– Azt a tyúkot, akit megöltek?
– Azt.
– Azt addig is tudtad.
– Hát igen.
– Megtudtál valami mást is?
– Nem.
– Akkor miért gondolod, hogy most
jobban sikerül?
– Örök reménykedő vagyok.
– Örökké be van sózva a segged –
pontosított Samuelson.
 – Én nagyra értékelem az
állhatatosságot – mentegetőztem.
– Rendben. Felmegyünk hozzá, és
meglátogatjuk.
Egy Los Angeles-i rendőrfőnök
meg egy FBI ügynök több tiszteletet
kapott Leon házában, mint Hawk és én.
Szertartásosan bevezettek minket,
mindenféle motozás és a Hawkkal
tapasztalt fogadóbizottság nélkül.
Ugyanabba a nevetséges szobába
mentünk be, és Leon ugyanabban a
székben várt minket. Ezen a napon
fekete-arany dashikit viselt. Ugyanazzal
a beprogramozott nézéssel figyelt
minket.
Samuelson bemutatkozott.
– Azt hiszem, találkozott már
Spenserrel – tette hozzá.
Leon bólintott egy aprót
egyetértése jeléül. Azt is jelezte ezzel,
hogy nem volt túlságosan elragadtatva
tőlem.
 – Ez a másik úr pedig Dennis Clark
különleges ügynök a Szövetségi
Nyomozó Irodától – mutatta be
társunkat is.
Samuelson a Szövetségi Nyomozó
Iroda nevét csodás drámaisággal ejtette
ki.
– Spenser és én együttműködünk
az Irodával – fűzte hozzá komolyan
Samuelson.
– Igen? – kérdezte Leon.
– Régi ügy miatt. 1974.
– Igen.
– Nos, ne kerülgessük a forró
kását. Tudjuk, hogy benne volt.
– Miben voltam benne? – csattant
fel Leon.
– Az FBI értesített minket arról,
hogy részt vett egy 1974-es bostoni
bakrablásban, ahol megöltek egy fiatal
nőt, aki az ön partnere volt.
– Boston?
 – Aha. A nőt Emily Goldnak hívták,
és tudjuk, hogy az ön barátnője volt. Mi
nem tudjuk biztosan, hogy ön ölte meg,
az Iroda azonban úgy véli, ön tette, és
arra kértek bennünket, hogy beszéljünk
önnel.
– Az Iroda azt hiszi, megöltem
valami tyúkot Bostonban? – döbbent
meg Leon.
Rámeredt Clarkra.
– Igen – válaszolta az.
– Mutasson valamit, ami igazolja,
hogy az FBI-tól van – követelte Leon.
Clark megmutatta a jelvényét. Leon
tanulmányozta.
– Ön hiszi azt, hogy megöltem
valakit Bostonban? – kérdezte Clarktól.
Clark megrázta a fejét.
– Akkor – fordult Leon
Samuelsonhoz – ki a franc?
– A bostoni irodában. Malone
különleges ügynök.
– Malone?
 – Igen. Evan Malone.
– Hazudnak!
– A zsaruk nem hazudnak, Leon –
mondta Samuelson. – Tudhatja.
– Ő tudja, hogy nem én öltem meg.
– Tudjuk bizonyítani, hogy ismerte
a nőt – mondtam.
– Malone tudja, hogy nem én
tettem. Hazudik az a faszfej.
– Honnan tudja?
– Én még bent sem voltam abban
a kibaszott bankban, ember!
– Hol volt?
– Én csak a sofőr voltam. Malone
tudja ezt.
– Honnan?
– Ember, én mondtam neki! Tudja,
hogy nem én lőttem le a nőt.
Egy darabig csendben voltunk.
Igazunk volt. Olyan volt, mintha
mindannyian tudtuk volna abban a
pillanatban. A többiek hagyták, hogy én
mondjam ki.
 – Ön volt a spicli – állapítottam
meg.
– He?
– Ön volt a beépített fickó. Az
informátor. A szövetségieknek
dolgozott, és Malone volt a társa.
– Igen.
Úgy tűnt, ez hidegen hagyta. Még
mindig azt hitte, az Iroda törődik vele.
– És amikor a banki munka
megvolt, nem akarták önt
kompromittálni.
– Így van.
Bólintottam.
– Akkor ki ölte meg Emily Goldot?
– kérdezte Samuelson.
– Nem tudom, ember. Mondtam
má’. A kocsiban voltam. Lóhalálában
jöttek ki a bankból, és azt mondták,
Emilyt meglőtték, és tűzzünk el.
– Ki volt a bankban?
– Shaka, Bunny, egy fehér hippi
seggfej, akinek még a nevére sem
emlékszem, meg Emily.
– Shaka Abner Fancy volt?
– Ja. Persze.
– Emily bement velük?
– Nem. Az isten szerelmére, ezt
má’ mind elmondtam Malone-nak.
Emily a felderítő volt. Előrement,
felmérte a terepet, és ha nem jött ki
három percen belül, bementünk.
Bementek. Én csak a sofőr voltam.
– És soha senki nem mondta, ki
lőtte le?
– Nem, ember. Úgy gondoltam,
valami kibaszott cowboy biztonsági őr.
Aztán olvastam az újságokban, hogy
nem tudják, ki lőtte le, aztán Malone
odajött hozzám, és kivitt a városból.
Clark elfeledkezett a hallgatási
fogadalmáról.
– És itt tette le?
– Igen.
Clark arca kifejezéstelen volt.
 – Hol van Shaka? – kérdezte
Samuelson.
– Nem tudom.
– Mi van a fehér hippi seggfejjel?
– Halott.
– Mitől halt meg?
– Azt hallottam, Shaka lelőtte.
– Mert?
– Mert egy faszkalap, és jól
elbaszta a lövöldözést a bankban.
– És mert Shaka azt hitte, elárulja.
– Senkinek nem származik abból
baja, ha az ember biztosra megy.
– Kivéve talán a fehér hippi
seggfejnek – jegyezte meg Samuelson.
– Mi van Bunnyval? – kérdeztem.
– A francba, ember, azóta nem
láttam Bunnyt.
– Nem ön kavart vele főleg?
Leon vállat vont.
– Egy darabig. Shakáé volt, amikor
még Abner Fancy volt. Aztán dobta
Emilyért, és akkor szabad préda lett.
Bunny forró kis szuka volt, egy darabig
együtt kavartunk. Aztán dobtam. Még a
bankos dolog előtt. Azt hiszem, megint
Abnerre vetett szemet.
– Aki akkor már Shaka volt –
pontosítottam.
– Igen. Nagyon odavoltunk a
nevekért akkoriban.
– Tudta, hogy Emilynek volt férje?
Leon halványan elmosolyodott.
– Hallottam róla.
– Meg egy gyereke.
– Igen. Daryl. Emlékszem a
kölyökre. Emmy magával hozta, amikor
velem jött.
Csöndben voltunk.
– Miért foglalkoznak ezzel a
kibaszott üggyel?
– Talán azért, hogy palackba zárjuk
magát, Leon – kezdte Samuelson –, és
aztán a palackba kalapáccsal
beleverjünk egy dugót.
 – Engem akartok megfogni? Ti
faszfejek, nem érhettek hozzám!
Üzletet kötöttem a kibaszott szövetségi
kormánnyal. Kérdezzétek meg az FBI
faszt – tért át tegezésre Leon, és
közben Clarkra mutatott. – Majd ő
megmondja.
– Velem nem kötött üzletet, Leon –
helyesbített Clark.
– Baszd meg! Akkor kérdezzétek
meg Malone-t! Nem tudtok hozzám
érni. Üzletet kötöttünk.
Senki nem szólt semmit.
– Rendben. Tartóztassatok le, vagy
húzzatok a picsába! Nem mondok
többet az ügyvédem nélkül.
Samuelson felállt.
– Még visszajövünk! – ígérte.
Mindhárman eljöttünk.
Visszafelé Samuelson vezetett.
– Hát, tudjátok, nem túlzottan
törődtek azzal, hogy Leon ne nagyon
bízza el magát – jegyezte meg Clark.
 – Hát nem – értettem egyet.
– Nem akarták, hogy kiderüljön,
fizetett informátoruk volt a sofőr egy
bankrablásnál.
– Pontosan.
– Majd beszélek Epsteinnel, és
meglátjuk, van-e lehetőségünk. Esetleg
kicsit leporolhatjuk az aktákat.
– És talán kicsit odavághatunk
Leonnak is – tette hozzá Samuelson.
– Arról is beszélek Epsteinnel.
Tudjátok, milyen dolog azzal a
rendszerrel harcolni, amelynek ti is a
részei vagytok.
– Én tudom – morogta Samuelson.
– Én ezért nem vagyok egyikben
sem – jegyeztem meg.
– Valóban? – húzta fel a
szemöldökét Samuelson. – Beszéltem
néhány emberrel Bostonban. Azt
mondták, azért állítottak félre, mert egy
fegyelmezetlen, kemény alak vagy.
– Ez meg a másik ok.
54

Otthon voltam. Többé-kevésbé. Este

volt. Quirk irodájában ültem Epsteinnel
és Quirkkel, és kaliforniai mesékkel
szórakoztattam őket.
– Mit gondolsz, Leon fecsegett
volna ennyit, ha Clark nincs veletek? –
kérdezte Quirk.
– Nem. Leon azt hitte, Clark
megvédi. Huszonnyolc év alatt egész
jól hozzászokhatott ahhoz a
feltételezéshez, hogy a szövetségiek
megvédik – feleltem.
– Akkor most már tudjuk, miért ült
az Iroda ezen – jegyezte meg Epstein.
– Azt viszont továbbra sem tudjuk, ki
ölte meg Emily Goldot.
– Behozhatnánk Bunny Karnofskyt,
és megkérdezhetnénk – javasoltam.
 – Az alapján, amit Leon mondott?
Huszonnyolc évvel később?
– A gyilkosság főbenjáró bűn.
– Persze. Meg Sonny Karnofsky
lánya. Úgy körülvennék ügyvédekkel,
hogy meg sem pillanthatnánk.
– És figyelmeztették – tette hozzá
Quirk. – Gyanítom, hogy ő és a férje
elutaznának valahová messzire, és
senki sem emlékezne rá, hová.
– Ismered a férjét? – fordultam
Quirkhöz.
– Ziggy Czernak. Valamikor Sonny
testőre volt.
– Most Bunny testőre.
– Talán igaz szerelem – jegyezte
meg Quirk.
– Bizonyára.
Quirk az órájára nézett.
– Késő van. A feleségem mérges
lesz.
– Félsz a feleségedtől? –
hitetlenkedtem.
 – Igen. Elmondod a kölyöknek?
– Darylnek?
– Igen.
– Azt, hogy a szülei nem azok,
akikről azt hitte, hogy azok?
– Igen.
– Nem tudom. Továbbra is ki
akarom deríteni, ki ölte meg... azt a nőt,
akiről azt hiszi, hogy az anyja.
– Egyszerre csak egy dolgot
göngyölítsünk fel – mondta Epstein.
Már kezdett esteledni. Sötétkékbe
burkolózott minden. Volt idő, amikor ez
volt a kedvenc napszakom.
– Nos, mit akartok tenni? –
érdeklődtem.
Epstein és Quirk egymásra néztek.
– Nekem még meg kell küzdenem
az irodámmal – mondta Epstein.
Bólintottam.
– Sonnynak megvannak az anyagi
eszközei – kezdte Quirk. – Nem
akarom, hogy Bunny megijedjen és
eltűnjön.
Úgy döntöttem, nem mondom el,
hogy esetleg én már megijesztettem.
Jobb, ha pillanatnyilag úgy tudják, hogy
a helyén marad, és Sonnyék
megpróbálnak engem elföldelni.
– Bunnyt egyedül kell
megszereznünk – mondtam.
– Majd azt tesszük – felelte Quirk.
– Van valami javaslatod?
– Hawkkal kicsalogathatnátok
onnan.
– Kitűnő ötlet – csapott le Epstein.
– Nem hivatalosan mondva.
– Hawk Susannal van.
Quirk bólintott.
– Úgy gondolom, Frank és én, hm,
mint magánszemélyek ücsöröghetnénk
ott, szabadidőnkben.
– Én is ücsöröghetek – ajánlkozott
Epstein.
– Nem hivatalosan – tettem hozzá.
 – Természetesen – mondta. – Nem
hivatalosan.
– Jó lenne, ha tudnánk, hol van
Abner Fancy.
– Ja – értett egyet Quirk.
– Nem szeretném, ha túlhajtanátok
magatokat – kezdtem –, de
utánanéztetek?
Quirk bólintott.
– Nincs a rendszerben –
világosított fel Epstein. – Nem tudjuk,
hogy hol van, vagy hogy él-e még
egyáltalán.
– Hát – mondtam. – Amikor
egyedül leszek Bunny-val, majd
megkérdezem tőle.
– Mondd meg, mikor kellünk
Cambridge-be – fordult hozzám Quirk.
– Majd szólok. Találkoznod kell az
új Gyönggyel.
– Nyugodt és mérsékelt?
– Nem. Megugat, és körbe-körbe
rohangászik, és ha tetszel neki, akkor
felugrik rád, a mancsát a vállaidra teszi,
és megnyalja a képed.
– Azt hiszem, én már találkoztam
vele – közölte Epstein.
55

A kocsi akkor tapadt rám, amikor

visszatértem a Mass sugárútra, miután
a rendőrség központjából hazafelé
mentem. Egy sötétvörös Lincoln volt,
egy meglehetősen ügyes sofőrrel.
Néhány kocsival lemaradt mögöttem,
időnként helyzetet változtatott, egyszer
még el is fordult, körbefurikázott egy
háztömböt egy olyan szakaszon, ahol
nem veszíthetett el szem elől. Éjszaka
könnyebb követni valakit, mert a
követett fickó számára legtöbbször
csupán egy fényszórópárt jelentesz,
mint bármelyik másik autó. A városnak
ezen a részén azonban a lámpák
fényesen ragyogtak és nagy volt a
forgalom, így viszonylag jó volt a
megvilágítás.
 A legutóbb, amikor követtek, le
akartak lőni. Feltételeztem, hogy
hasonló tervük volt velem most is.
Bizonyára Sonnytól vannak, és miután
az utolsó egy-két alkalommal olyan
rosszul sültek el a dolgok, feltételeztem,
hogy most Harvey, a specialista van a
nyomomban. Körbejárhatnám a
háztömböt, és visszahajthatnék a
rendőrség központjába, és talán el
tudnám téríteni a szándékától. Ez
azonban csak elnapolná a dolgokat, és
ha valami történne, az nagy
valószínűséggel inkább megoldaná a
zűrzavart, mint az, ha nem történne
semmi. A kérdés az volt, hogy hol?
Végül hosszas furikázás után a Harvard
Stadionnál parkoltam le. Kinyitottam a
kesztyűtartót, és kivettem a 9 mm-es
Browningot, amelyet szükség esetére
tartottam magamnál. Csőre töltöttem,
és elindultam a stadion felé. A nyitott
kapukon keresztül bementem a
majdnem teljes sötétbe, a tartópillérek
alá.
Kevésbé stresszes pillanatokban,
Susannal ellátogattam ide, mert ő úgy
vélte, tökéletes testedzés fel- és
lerohanni a stadion lépcsőin. Én viszont
úgy gondoltam, tökéletesen hatékony
módszer arra, hogy megfájdítsam a
térdeimet. Felmentem a bejárati
lépcsőn a pályához közel fekvő,
holdfénnyel bevilágított területre.
A Harvard Stadion nagy, az északi
végén nyitott amfiteátrum volt. A
stadion tetején egy fedett árkádsor
húzódott, ezalatt lehetett keringeni,
amíg az ember meg nem találta azt a
szekciót, ahová a jegye szólt. Jobb
kezemben a Browninggal futva
felmentem a lépcsőn, és hálás voltam a
Susannal eltöltött órákért. Még így is
sokáig tartott, mire felértem. Feltűnőnek
éreztem magam a ragyogó
holdfényben. Egy Eliot idézet jutott
eszembe, amely egy varázslámpa
fényének a falra vetett képéről szólt.
Éreztem, hogy megfeszülnek a
hátamon az izmok, éreztem, hogy egy
fegyverrel célba vették. Hallottam a
szívverésemet és lihegésemet.
Tornacipő volt rajtam, lépteim zaja
mégis nagyon hangosnak tűnt az üres
stadionban. Senki nem lőtt le.
A lépcső tetején az árkádsor alatt
álltam, elölről egy mellmagasságig érő
fal védett. Onnan, ahol álltam, szinte az
egész stadiont beláttam. Sehol semmi
mozgás. Harvey talán nem Crimson
rajongó, és valószínűleg nem ismeri
úgy a terepet, mint én. Azt is tudta,
hogy itt vagyok, így valószínűleg
óvatosan haladt előre. Kiszáradt a
torkom. Még mindig ziháltam. Semmi
nem történt. Hol vannak? A csöndben
és holdfényben tovább várakoztam.
Semmi. Vártam. Semmi. Vártam. Aztán
átellenben, majdnem a gólvonal
közelében levő bejáratnál megláttam
egy óvatosan közeledő alakot.
Lenéztem. Ezen az oldalon is volt
valaki. Legalább ketten voltak. A
gyenge holdfényben nehéz lett volna
biztosan megmondani, de egyikük sem
tűnt Harvey-nak. Ez azt jelentette, hogy
ő valahol máshol van a stadionban.
Biztos nem küldtek mást, főleg miután
meglátogattam a Czernak-otthont.
Nem, mivel valóban beszéltem
Bunnyval. A férfiak teljesen
kiemelkedtek a lépcsőmélyedésből, és
lekuporodva haladtak. Mindkettőnél
fegyver volt. Remek! A stadion zárt
végénél a kapufa mögött, a pálya másik
végénél egy harmadik alak is feltűnt a
lépcsőnyílásban. Még innen is tudtam,
hogy Harvey az. Ott maradtam, ahol
voltam. A három férfi nyugodtan állt, és
lassan végigfürkészték a stadiont.
Aztán néhány lépcsőfokkal feljebb újra
megismételték.
 Rájöttem, miért tartott olyan sokáig,
hogy felérjenek. Először átfésülték a
tartópillérek alatti területet, a két végén
kezdve, hogy középre – a várakozó
Harvey felé – tereljenek bárkit, aki ott
tartózkodik. Most ugyanezt tették a
stadionnal, szépen haladtak felfelé a
sorok között, és ha senkit nem találnak,
akkor végül felérnek az árkádsorhoz.
Ezt nem lenne jó megvárni! A túloldali
fickó messze volt, talán száz méterre. A
hozzám közelebbi viszont nem jelentett
gondot. Felhúztam a Browningot, és az
egyik tartóoszlop árnyékában
maradtam. Megtámasztottam a
könyökömet a fal tetején, és a fegyvert
két kézzel tartva a cső végén levő
irányzék segítségével megcéloztam a
távolabbi fickó testét. Néhányszor
levegőt vettem, majd abbahagytam a
légzést. Lassan meghúztam a ravaszt,
és egymás után leadtam öt lövést. Az
egyik golyó eltalálta, talán nem is egy.
Hirtelen megpördült, eldobta a
fegyverét és előreesett. Nem láttam,
hogy földet ért. Talpon voltam, és a
hozzám közelebbi, második alakra
lőttem. Nem volt hova mennie. Az
ülések között térdre esett, felemelte a
fegyverét, hátrahanyatlott, és a puska
ráesett. Harvey-t kerestem. Eltűnt.
Csöngött a fülem. A lövések után a
stadion csöndje majdnem fájdalmasabb
volt, mint a lövések hangja.
Egyedül maradtam Harvey-val a
holdfényes éjszakában, hogy egy
másfajta játékot űzzünk a nagy
arénában. Harcolj keményen, Harvard!
Nem futhat el. Nem mehet vissza
Sonnyhoz azzal, hogy megöltem két
társát, és elüldöztem. Játszott már ilyet,
és még sosem vesztett. Azt gondolta,
meg tud ölni. Még négy sorozatom volt
a Browningban, és öt a csípőmön levő
pisztolyban. Azt gondoltam, meg tudom
ölni.
 Mozdulatlanul álltam, nem vettem
levegőt, hallgatóztam. Halkan
odaszűrődött a forgalom zaja. Alig
észrevehető szellő fújdogált. Talán még
a folyó illata is érződött benne. Nem
hallottam Harvey-t, nem éreztem a
szagát, és nem is láttam. Mit tennék az
ő helyében? Tudta, hol vagyok, vagy
legalábbis akkor hol voltam, amikor
lelőttem a haverjait. Talán felém futna.
Az árkádsorban lenne. A Browningot a
fal peremére tettem, és elővettem a 38-
asomat, felhúztam, és a bal kezembe
vettem. Bal kézzel még a tengert sem
találnám el egy csónakból, de ha
Harvey elég közel lenne... Ismét
felvettem a Browningot. Arra számít,
hogy az árkád hátsó falánál maradok,
hogy ne kapjak találatot a stadion felől.
Ehelyett az első fal előtt maradtam.
Arra számít, hogy a helyemen maradok.
Ehelyett lekuporodva másztam előre,
fejemet a fal mögé rejtve.
 A stadionnak stadionszaga volt,
mogyoró, pattogatott kukorica vagy
mindkettő. Arra gondoltam, talán a
római Colosseumnak is mogyoró,
pattogatott kukorica szaga volt. Vagy
mindkettő. Lassan és nagyon óvatosan
haladtam, egyik lábamat csöndesen
tettem a másik elé, figyelve arra, hogy a
talpam alatt semmi ne reccsenjen meg,
nehogy eláruljon. Sehol semmi nem
volt. Minden tiszteletem a stadion
fenntartóinak. Két lépcsőnyílásnyit
haladtam előre ily módon, a Browningot
egyenesen magam elé tartva, lövésre
készen. Ha felment onnan, ahol utoljára
láttam, és arra indult, ahol utoljára
látott, nagyon hamar találkozni fogunk.
Nyitott szájjal lélegeztem, olyan
halkan, ahogy csak tudtam. Figyeltem.
Fizikai munka volt az érzékelésre
koncentrálni. Ha nem ott leszek, ahol
számít rám, ha csak egy pillanatig is, a
meglepetés az előnyömet szolgálhatja.
Vagy nem. Galambokat hallottam, és
rájöttem, hogy az árkád pereme alatt
fészkelnek. Valahol az egyik galamb
verdesni kezdett a szárnyaival, mintha
csak megfordulna az ágyában, és ott
volt Harvey, lekuporodva, mint én, az
első fal előtt, fegyvere felig a hátsó fal
felé irányult. Felém fordította a csövét,
én pedig beleeresztettem a
Browningban levő négy golyót.
Elég előnyöm volt.
56

Egyedül voltam a Marlborough utcai

lakásomban. A konyhapultnál ültem egy
whiskysüveggel, szódával, és a
Browningot tisztítottam.
Megöltem három embert, akik
közül kettőt még csak nem is ismertem.
Micsoda ügybe keveredtem, ahol egy
kellemes holdfényes éjszakán egy
futballstadionban meg kellett ölnöm
három fickót? Remélem, holnap nem a
szülők napja lesz. Aztán ott volt két alak
a Tafton nem sokkal ezelőtt. Ha még
bárki mást lelövök egy egyetem
területén, talán még területhasználatot
is kell fizetnem. Az ital felét megittam.
Néha a munka segített az
emberen. De ez most kin segített?
Tudni akarta Daryl, mit derítettem ki?
Segítene ez rajta? Nekem kellett ezt
eldöntenem? Számos ember meghalt
már, mert olyan információt akart
megszerezni, amelyre senki nem volt
kíváncsi. Nem voltak jó emberek. Én
viszont tudtam, hogy meg kell ölnöm
őket, amikor bevezettem őket a
stadionba, ahol ismertem a terepet, ők
pedig nem. Nem tudtam, hogy Harvey-
nak lesz segítsége. Azt sem tudtam
viszont, hogy nem lesz. Vajon azért
ragaszkodtam hozzá, mert kíváncsi
voltam? Mert kíváncsi fickó vagyok, aki
tudni akarja, amit mindenki más el akart
tussolni? Most már tudtam. Vagy
legalábbis a zömét tudtam. Vajon
megérte ez a sok halottat? Azért
végeztem el ezt a munkát, mert képes
voltam rá, és talán azért, mert nem
voltam képes másra. Sosem voltam jó
abban, hogy másnak dolgozzak. Ez a
munka lehetővé tette, hogy a saját
szabályaim szerint éljek.
 A tisztítópálcát bedugtam a
Browning csövébe, tisztán jött ki belőle.
Lenéztem a csőre. Makulátlan volt.
Megtöröltem a fegyvert egy ronggyal,
és egy darabig még elbabráltam vele,
majd ittam még egy kis whiskyt. A
majdnem teli üveg reménykeltően
csillogott a konyhaszekrény lámpájának
fényében. Betettem a töltényeket a
Browning tárjába. Gazdaságosan
csusszantak bele, épp csak annyi
helyet foglaltak el, amennyire
szükségük volt. Szépek voltak.
Tömörek. Fényes rézköpeny és
rézburkolat a lövedéken, és egy kis
szürke ólom a tompa végen.
Amikor megtöltöttem,
becsúsztattam a tárat a fegyver
agyába.
Üres volt a poharam. Készítettem
egy újabb italt, és az ablakomhoz
mentem. Lenéztem az utcára. Éjjel
negyed három volt. Az épületek tégla
és homokkő homlokzata fakó volt.
Egyetlen ablakból sem szűrődött ki
fény. Az utcán parkoló kocsik
magányosnak látszottak, és a lámpák
hideg fényében az utca még
elhagyatottabbnak látszott, mint
amilyen valójában volt.
Azért tettem ezt, mert elkezdtem,
és ha a saját szabályaid szerint élsz,
szükséged van a szabályokra, és
valamiképpen ezek szerint kell élned.
Már Hemingway is megmondta: Az a jó,
ami után jó érzésed van. Ez nem
segített. Nagyot húztam a whiskyből.
Láttam a tükörképemet az ablakban.
Egy olyan fickó képe volt, aki bokszolt –
sebhelyes különösen az orrnál, és egy
kicsit a szemek körül.
Visszamentem a pulthoz, leültem,
és a 9 mm-es félautomata Browningot
néztem. Szép tárgy volt. Jól elkészített.
Precíz munka. Arányos. Kékes szín.
Fekete nyél. Minden megvolt benne,
amire szükség volt, semmi több. A
forma követte a funkciót. A tár tele volt,
és a helyén. Azonban nem volt csőre
töltve. Ahogy ott hevert a pultomon,
kevésbé volt veszélyes, mint egy
hatalmas kalapács.
Talán Harvey is a saját szabályai
szerint élt. És talán hűséges volt a
szabályaihoz. Talán épp emiatt űzött
tovább az ismeretlen stadionban, ahol
már mindkét társa elesett. Mi lett volna
az esti programja, ha nyer? Vajon ez
volt az egyetlen különbség? Hogy ez
talán engem jobban foglalkoztatott, mint
őt foglalkoztatta volna?
Megfogtam az italomat,
megkerültem a pultot, felvettem a
telefont, és felhívtam Susant. Álmos
volt a hangja.
– Gyanítom, felébresztettelek –
mondtam.
– Háromnegyed három – felelte. –
Jól vagy?
 – Többé-kevésbé. Hallani akartam
a hangodat.
Azonnal teljesen éber lett.
– Hol vagy?
– Otthon.
– Részeg vagy?
– Valamelyest.
– Odamenjek hozzád?
– Ne. Csak annyit mondj, hogy
szeretsz!
– Szeretlek! Néha azt hiszem, hogy
egész életemben szerettelek.
– Nem is ismertél egész életedben.
– Ez jelentéktelen technikai részlet.
– Szeretlek.
– Tudom – válaszolta. – Történt
valami rossz?
– Le kellett lőnöm néhány embert.
– Te nem sérültél meg?
– Nem.
– Azelőtt is le kellett lőnöd
embereket. Ez része a munkádnak.
– Tudom.
 – De?
– De ritkán ilyen nyamvadt Grál
keresésben.
– Az igazság?
– Az igazság néha jobban hangzik,
mint amilyen valójában.
– Egyetértek, de ez nem nyamvadt
Grál.
– És ott van az erőszak.
– Erőszakos ember vagy – mondta
Susan. – Egész életedben az voltál.
– Micsoda jó dolog ez!
– Se nem jó, se nem rossz.
Egyszerűen tény. És attól vagy az, ami,
hogy ezt egy sor szabály között tartod,
amelyeket még meg sem tudsz
fogalmazni.
– Gazember – jegyeztem meg.
– Tudod, hogy igaz! Még ha most
pocsékul is érzed magad, és egy része
részeges duma, lelked mélyén tudod,
hogy nem tettél rosszat.
 – Talán ez olyan hazugság,
amellyel magamat áltatom.
– Nem – állította határozottan
Susan.
– Határozott nem?
– Dilidoki vagyok. Jogom van ezt
mondani. Azonkívül – folytatta – te
magad vagy az az istenverte Grál.
– Én?
– Te! Egy életen át tartó keresés,
hogy hű legyél ahhoz, aki vagy.
– És ez jó dolog?
– Ez az egyetlen dolog. Jó vagy
rossz. Ez egy egyszerű megállapítás
rólad. – Hallottam a hangján, hogy
mosolyog. – És mivel értékes, nem
szeretném, ha megváltoznál.
– Még akkor sem, ha meg tudnék?
– Erre nem vagy képes.
– Akkor mitől vagyok különb
Harvey-nál?
– Szerelmes lennék én valaha
Harvey-ba?
 – Nem.
Nem mondtam többet. Susan
hagyta, hogy egy pillanatig csöndben
legyek. A csönd sosem okozott gondot
számunkra.
– Nem – ismételtem meg. – Nem
lennél.
– Ettől vagy más.
– Azért vagyok rendben, mert
szeretsz? – kérdeztem.
– Nem. Azért szeretlek, mert
rendben vagy.
Megint csöndben voltunk.
– Köszönöm, Doki! – mondtam.
– Igyál még egy kis whiskyt, és
reggel hívj fel!
57

– Ha valahogy rá tudnánk venni, hogy

egyedül maradjon – mondtam Hawknak
–, szóra bírhatnám.
– Nem tudsz még eleget?
– Nem. Tudnom kell, ki ölte meg
Emily Gordont.
– Kezdesz rögeszméssé válni!
– Susan azt mondta, ez azért van,
mert a saját magam Grálja vagyok.
– Talán ezért. Már most többet
tudsz, mint amennyire a kliensed
kíváncsi!
– Tudni akarom.
– Ó. Ha már ilyen értelmes
magyarázatod van!
Kávét ittunk Hawk kocsijában. Már
megint Paradise-ban parkoltunk a
töltésűt végében. Tökéletes, remek nap
volt. 26 °C fok volt, a nap sütött, gyenge
szellő fújdogált. Mögöttünk az Atlanti-
óceán végeláthatatlanul hullámzott.
Elég hűvös volt ahhoz, hogy az
egzotikus fürdőruhák száma
lecsökkenjen. Egy elbukott világban
még a tökéletesség is törékeny.
– Mit keresünk? – kérdezte Hawk,
amikor egy visszahúzható tetejű, kis
szürke Mercedes elhajtott mellettünk a
Neck felé.
– Bármit, amit meglátunk –
feleltem. – Azért vagyunk itt, hogy
rájöjjünk, hogyan tudnánk Bonnie
Karnofskyt egyedül elkapni.
– Most, hogy rajta kívül mindenkit
lepuffantottál – kezdte –, már nem
számítanak semmire.
– Senkit nem lőttem le, akit
Karnofskynak hívnak.
– Még nem. Kiderítetted, hogy
Anyucival és Apucival van.
– Ez majdnem biztos. Életnek
semmi jele a lynnfieldi házban. Bármitől
is védi Sonny a nőt, kifogyott a
helyekből. A jó hírnevemre fogadok,
hogy Sonny hazahozta.
– Nincs jó hírneved.
– Rendben, akkor ez nem valami
kockázatos fogadás.
– És tudjuk, hogy mitől védi
Bonnie-t?
– Talán. Talán a gyilkosság miatt.
Vagy csak nem akarja, hogy bárki
rájöjjön, hogy a lánya faj keresztezés
bűnébe esett.
– Mint az alapító apák.
– Nem úgy, mint az alapító anyák.
– Azt nem tudhatod!
– Úgy érted, hogy van itt valami
Solly Hemings?
– Talán az egyik ősöm volt –
vigyorgott Hawk.
Ittam még egy kis kávét. Semmi
bajom a több csésze kávéval. Stimulálja
az agyműködést – ha eleget iszom,
annyira jól forog az agyam, hogy el sem
tudok aludni. Ha azonban egy bonyolult
problémát akarok végiggondolni...
bolond lennék nem használni!
– Nos, akkor hogyan férkőzünk
hozzá? – kérdeztem.
– Felöltözöm, mint Solly Hemings,
és le-föl járkálok a házuk előtt, amíg
észre nem vesz, el nem uralkodik rajta
a vágy, kiront, és akkor elkapjuk.
Hátratámasztottam a fejem a
fejtámlának.
– Talán inkább egy segédtervet
kellene kifundálnunk. Már ha ez nem
működne.
– Kuss már! – hurrogott le Hawk.
Megittuk a kávénkat. Kiszálltam, és
a büfében szereztem két újabb
csészével.
– Be is mehetünk, és elkaphatjuk –
mondta Hawk. – Vagy kicsalogathatjuk.
– Ez a hely olyan, mint egy
normann vártorony. Bemegyünk, és egy
csomó ember megsérül.
 – És valószínűleg mi ketten is
köztük leszünk.
– Akkor hogyan csalogatjuk ki? A
Solly Hemings trükkön kívül.
Egy darabig ezen gondolkodtunk.
A kocsi előtt sirályok civakodtak
hangosan egy fél narancsért.
– Felhasználjuk a lányát –
javasolta Hawk.
– Még ha érdekelné is a lánya,
akkor sem tudnám megtenni –
szögeztem le.
– Arra használni a lányt, hogy
előcsalogassuk vele az anyját?
– Igen.
– Zavarba ejtő vagy, ember, nem
pedig mulatságos. Néhány napja
lepuffantottál három fickót, most meg
nem akarod a lányt használni az anyja
ellen.
– Magamat is zavarba ejtem néha.
Megittuk a kávét. A sirályok
egymással harcoltak. Egy Ford
teherautó haladt el előttünk a város
felé, és egy nagy hajót vontatott.
– Be kell mennünk.
Hawk mély lélegzetet vett, és
lassan fújta ki. Nem szólt semmit.
– Tudod, hogy megtesszük.
– Aha.
Két modellalkatú kamaszlány jött
mini fürdőruhában. Elhaladtak előttünk.
Strandtáska volt náluk, takaró és
hordozható rádió.
– Túl fiatalok – mondtam.
Hawk szomorúan bólintott.
– Egyetértek.
Megint elfogyott a kávénk. Hawk
ment, és szerzett újat. Tovább ittunk. A
munkával járt.
– A ház hátulja a vízre néz? –
kérdeztem.
Hawk rám nézett. Arca
felragyogott.
– Mit gondolsz, van
magánstrandja?
 – Ha lenne ennyi tejbe aprítani
valód, ilyen ingatlanod, lenne
magánstrandod?
– Lenne.
– És ha Bonnie Karnofsky
Czernaknak hívnának, és be lennél
zárva Anyucihoz és Apucihoz, előbb-
utóbb hogyan döntenél?
– Miután megnéztem valamelyik
női magazint?
– Azután.
– Talán fognék egy takarót, a
rádiómat, és lemennék a tengerhez.
– Én is.
– Szükségünk lesz egy csónakra –
jelentette ki Hawk.
– Sok mindenre szükségünk lesz.
Most legalább már van egy ötletünk.
– Nem fordul elő túl gyakran.
– Nem. Csodálom is, hogy
észrevettem, amikor felbukkant.
58

Hawk, Jesse Stone és én a városi

őrnaszádon haladtunk lassan és
imbolyogva, körülbelül százméternyire
a parttól a Paradise Neck óceán felőli
oldalán. A csónakot a kék farmerbe és
nadrágtartóba öltözött révkapitány, egy
testes, Phil nevű férfi vezette.
– Az ott Karnofskyék partszakasza
– mutatta Stone.
Hivatali ingére kitűzte a jelvényét,
farmert, baseballsapkát és tornacipőt
viselt. Egy 38-as, rövid csövű Smith &
Wesson-ja volt, épp olyan, mint az
enyém. Tökéletes választás. Hawk, aki
örökké önmagát szórakoztatta, kék
zakóban és fehér nadrágban
parádézott, és olyan hosszú simléderes
hajóssapkát nyomott a fejébe, mint
amilyet Hemingway hordott.
 – Feltételezhetjük, hogy kiszúrtak
minket? – kérdeztem.
– Persze, de nem baj.
Hozzászoktak, hogy erre járunk.
– Az a kis patak a sziklák között
épp Sonny háza mögött indul fel a
hegyre – magyarázta Stone. – Vannak
légi felvételek, ha kell.
– Kell.
Stone bólintott.
– A sziklák másik oldalán, talán 60-
90 méterre már ott van a következő
szomszéd.
– Mi van a másik oldalon?
– Arra, azon a földfokon túl, egy
szolgalmi út vezet le a vízhez.
A révkapitány a csónak orrát a
hullámokra merőlegesen tartotta, és
csak annyit manőverezett, hogy
megtartsa pozíciónkat.
– Sokat használják a partot? –
kérdeztem.
– Sonny soha. Az idős hölgy néha.
 A part körüli sziklákat és fákat
kutattam a tekintetemmel.
Egy tutaj és egy hozzáerősített
ugródeszka lebegett vagy tizenöt
méterre a parttól.
– Az ő tutajuk?
Stone bólintott.
– Használják?
– A lányuk néha meglátogatja az
öregeket. Ő és a férje használják.
– Milyen mély a víz a tutajnál?
– Phil? – fordult Stone a
révkapitányhoz.
– Hat méter. Meglehetősen
meredeken lejt a parttól.
Egy ideig hallgattunk, miközben
hátunk mögött messze kint az Atlanti-
óceánon vitorlások suhantak, és egy-
két halászhajó kínlódott a széllel. A
parton semmi nem mozdult, egy pár
hosszú csőrű tengeri madarat
leszámítva, amelyek a sziklák körül
csaptak le a vízre, látható eredmény
nélkül. Tudtam, mit éreznek.
– Milyen gyakran használják a
tutajt?
– Nem ellenőrizzük őket minden
nap, de ha jó idő van, a nő lent van a
parton. Egy darabig sütteti magát, aztán
bejön a vízbe, és elúszik hozzá.
Gyanítom azért, hogy lehűljön. A
férjecske is vele van néha. Néha nincs.
– Nem hinném, hogy
használhatnánk a csónakotokat –
jegyeztem meg.
– A városé.
– Akkor is az a gyanúm, hogy nem
használhatjuk.
– Nem.
– Nem beszélsz túl sokat, igaz?
– Tapasztalat – magyarázta Stone.
– Ha nincs mit mondanom,
megpróbálok csöndben maradni.
– Talán valamikor én is kipróbálom.
– Van terved?
 – Bizalmasan vagyunk itt?
– Úgy nézek ki, mint egy kibaszott
tévé-alkalmazott? – háborgott Stone.
– Azt tervezem, hogy elkapom
Bonnie Czernakot, lánykori nevén
Karnofskyt.
– Jó, hogy nem vagyok kibaszott
tévé-alkalmazott.
– Hol állsz a dologban?
– A partvonalon kívül.
– Nem kérek tőled semmit, csak
azt, hogy ne avatkozz bele.
– Ahhoz nagyon értek – felelte
Stone.
59

A földfok másik oldalán telepedtünk le,

annak az ösvénynek a lábánál, amely a
szolgalmi utat képezte. A Zodiac,
amelyre Hawk tett szert, az öböl
védelmében a sziklákat nyaldosó
gyenge hullámokon imbolygott. Vblt
nálunk egy kirándulókosár, hogy
magyarázatot tudjunk adni, ha valaki
megkérdezné, mit keresünk itt. Az
igazat megvallva Hawk nem úgy nézett
ki, mint egy piknikező alak. Viszont
legalább arra jó volt, hogy abban vigyük
a szendvicseinket, amelyeket még
Paradise-ban vettünk. Távcső és egy
madaras könyv is volt nálunk, hogy
kibővíthessük a magyarázatunkat, bár
Hawk nem különösebben látszott
madarásznak sem. Én a Karnofsky-
partot lestem a távcsövön keresztül, a
sziklák csúcsán átkukucskálva, ezalatt
Hawk sült húsos szendvicset evett és
kávét ivott a termoszból.
– Tulajdonképpen tudod vezetni ezt
a micsodát? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy tudom. Egyszer
egy ilyet használtam egy évig.
– Hogyhogy?
– Titkos dolog volt. Burmán.
– Bármit teszel, az tutira titkos.
– Már harmadik napja vagyunk itt,
és semmi mást nem láttunk eddig, csak
sirályokat.
– Megnéztem a madaras
könyvben. Hivatalosan ezüst sirályként
ismerik őket.
– Kurvára nem érdekel.
Megint beleharapott a
szendvicsébe, és ivott hozzá egy kis
kávét.
– Susan jól van? – kérdezte.
– Aha. Quirk nála volt múlt éjjel.
 – Tetszik, amikor eszembe jut,
hogy Quirk felvonulása megkönnyíti az
őrt álló Ty-Bop munkáját.
– Remélem, Ty-Bop nem használ
el egy teli pofányi kokaint, és nem lövi
halomra Nyugat-Cambridge-et.
– Ty-Bop tiszta marad, amíg nem
végzünk. Mennyi ideig szarakodunk itt?
– Amíg felbukkan Bonnie, vagy
amíg eszünkbe nem jut valami jobb.
– Úgy kalkuláltam én is – bólintott
Hawk. – Hogy viseli Susan a biztonsági
személyzetet?
– Már volt ilyenben része korábban
is.
– Nehéz lehet neki, nem?
– Az, de úgy véli, megérek ennyit.
– Az istenit, gondolj bele, mennyit
érhetek én?!
– Hóha! – kiáltottam fel.
– Hóha?
– Ott jön!
 Hawk megette a szendvicse
maradékát, és megitta a kávéját. Aztán
hasra fordult, közelebb araszolt a
sziklához és mellém feküdt, majd
Bonnie Czernakot és a férjét kezdte
figyelni. Fürdőruhában voltak. Bonnie
egy strandtáskát vitt. A két férfi, aki
lejött velük a partra, felállított két
strandszéket nekik. Leültek.
– Az a férj? – érdeklődött Hawk.
– Ziggy.
– Reggie-t énekel?
– Nem az a Ziggy.
Bonnie elővett egy hordozható
rádiót a strandtáskából, letette a széke
mellé a földre, és egy darabig
nyekergette. Néhány pillanat múlva
valami rockzene hangjai kúsztak felénk.
Bonnie olajat kent a bőrére, opálos
fehér árnyékolót tett a szeme fölé, majd
hátradőlt székében. Ziggy a mobilján
beszélt. A két testőr a fák alatt maradt,
és unottan nézett. Hawkkal a sziklák
mögött hevertünk, és felváltva néztünk
a távcsövön, és unatkoztunk.
Mögöttünk a Zodiac lágyan ringott a
kötél végén. A nap fényesen ragyogott.
A sziklák forróak voltak. Hátrahajtható
székében Bonnie lesült bőre fénylett a
barnító olajtól. Sütkérezett a napon.
– Nem kaparintjuk meg egyhamar
– jegyezte meg Hawk. – Melanómától
fog elpatkolni.
– Majd ha a tutajhoz úszik.
– Sülj, babám, sülj! –
türelmetlenkedett Hawk.
Körülbelül háromnegyed háromkor,
amikor már majdnem kagylóként
tapadtam a sziklához, Bonnie felállt,
ledobta a szemvédőjét a homokba és a
vízhez sétált, bevizezte magát, hogy
hozzászokjon a víz hőmérsékletéhez,
majd beleugrott a tengerbe.
– Rendben – mondtam Hawknak.
Lecsusszantunk a szikláról, és
beszálltunk a Zodiacba.
 A motor fölé görnyedtem, mintha
meg akarnám szerelni, Hawk pedig egy
evezővel lapátolt szép lassan a sziklák
körül a part felé, ahol Ziggy ült a
testőrökkel. Láttak engem, Hawkot
viszont nem látták, így elfordultam, a
motor fölé görbülve, és megpróbáltam
beindítani. Bonnie nemigen törődött
velünk, miközben a tutaj felé úszott. Jó
úszó volt, jól is nézett ki, ahogy úszott,
de a fejét kitartotta a vízből, így nem
haladt valami gyorsan. Susan ugyanígy
úszott. A haja miatt, hogy ne legyen
vizes.
– Azt hiszem, elfogyott a benzinünk
– kiabált Hawk a parton levő férfiak felé.
– Hé, ez nem egy kibaszott
töltőállomás – kiabált Ziggy vissza.
Továbbra is ülve maradt. – Kotródjatok
innen!
– Hadd használjam a mobilját! –
reagált erre Hawk. – Csak egy evezőm
van. Nem tudok ezzel a szarral
végiglapátolni a Neck körül.
Most már Bonnie és a part között
voltunk.
– Nem értitek, faszfejek, hogy
kotródjatok innen, basszátok meg! –
kiabált Ziggy.
Bonnie kihúzta magát a tutajra, és
mint egy színésznő, lesöpörte magáról
a vizet.
A két testőr lejött Ziggy mellé, és
fenyegetően néztek. Egyikük
félreérthetetlen intéssel jelezte, hogy
tűnjünk el. Hawk megvonta a vállát,
megfordította a csónakot, és elkezdett
evezni a tutaj felé. Hagyta, hogy az
evező kicsússzon a kezéből.
– A francba! – morogta hangosan,
és felállt.
Továbbra is a nagy csónakmotor
fölé hajoltam. A motort elektromos úton
lehetett beindítani egy erős tengeri
akkumulátorról, amely a motor alá volt
erősítve a Zodiac alján. Ahogy a tutaj
mellé siklottunk, Hawk kiugrott rá,
felkapta Bonnie-t a derekánál fogva,
majd visszalépett a Zodiacba.
Megnyomtam az elektromos
indítógombot, a motor felbőgött, és a
csónak megugrott. Hawk
hátratántorodott, de továbbra is
karjában szorította Bonnie-t. A parton
az őrök előkapták fegyvereiket, de nem
mertek lőni, mert féltek, hogy eltalálják
Bonnie-t. Ziggy is talpra ugrott. Kiabált,
és azt hiszem, Bonnie sikított, de a
motor túl hangos volt, és egyiküket sem
hallottam.
60

Bonnie folyamatosan beszélt attól a

földfoktól, ahol elkaptuk, végig a
Zodiac-kal megtett szakaszon a töltésút
város felőli tengerpartjáig, ahol a
kocsival parkoltunk.
– Kik maguk...? Ismerem magát...
ott volt a házamnál... Mit fognak tenni?
Az apám megöli önöket... Mit akarnak
tenni velem...? Az apám meg fog
találni... Az apám meg fogja ölni
önöket...
Bonnie mellett szaladtunk, mindkét
karját jobbról-balról fogva, a
tengerparton a parkolóhoz, majd
betuszkoltuk Hawk kocsijának hátsó
ülésére. Beszálltam mellé. Hawk
beugrott előre, és nagy sebességgel
elhajtott.
 A Cambridge-be vezető úton
tovább beszélt:
– Jobban teszik, ha nem
bántanak... Ha hozzám érnek, az apám
megöli önöket... Miért teszik ezt velem?
Ha pénzt akarnak, az apám fizetni fog...
Az apámnak több tonnányi pénze van...
Az éveken át tartó napozás nem
tett jót Bonnie bőrének. Mélybarna volt,
szélcserzett, és végtelen sok gyémánt
alakú ránctól érdes, amelyek csak
közelről látszottak. Én közel voltam
hozzá. Nem akartam, hogy kinyissa a
kocsiajtót és kiugorjon, vagy leengedje
az ablakot és sikítson. Örültem volna,
ha csöndben marad, de feltételezem,
ez egyike volt az emberrablás
veszélyeinek.
Megálltunk Susan háza mellett a
kocsifelhajtón, és elmentünk Junior
hatalmas teste mellett, fel a hátsó
lépcsőn Susan lakrészébe. Miután látta,
kik vagyunk, Junior nem mutatott
érdeklődést. Kinyitottam a kulcsommal
az ajtót és bementünk. Gyöngy
megjelent a hálószoba ajtajában,
laposkúszásban és morogva, közben
aprókat ugatott egészen addig, míg rá
nem jött, hogy én vagyok. Akkor
elviharzott Bonnie mellett, és rám
ugrott, úgy, ahogy mindig is kértem tőle,
hogy ne tegye, vállamra tette a mancsát
és harapdálós puszikat adott az
orromra; némelyik puszija
meglehetősen fájt is. Míg fogadtam
Gyöngy üdvözlését, Hawk leültette
Bonnie-t Susan nappalijában. Már
majdnem öt óra volt. Susan hamarosan
megérkezik az utolsó találkozójáról.
– Nagyon fogják sajnálni! –
figyelmeztetett minket Bonnie. – Amikor
az apám megtalálja önöket, valóban
nagyon fogják sajnálni!
Gyöngy beugrándozott a szobába,
és felugrott Bonnie mellé a díványra. A
nő felsikoltott. Gyöngy megszaglászta
az arcát, mire a nő labdává
gömbölyödött. Hawk jól szórakozott.
Csettintett Gyöngynek, mire az leugrott
a díványról, odament hozzá, és együtt
leültek egy nagy fotelbe. Hawk
megsimogatta a kutyát.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Vinnie
Morris lépett be rajta egy fegyverrel.
Rám és Hawkra nézett, majd eltette a
pisztolyt. Bonnie-val nem törődött.
– Mozgást hallottam fent – közölte
magyarázatként.
– Hol van Ty-Bop? – kérdeztem.
– Kint, elöl.
– Te pedig bent?
– Én vagyok az öregebb.
Bonnie felé bólintottam.
– Most talán itt az ideje a fokozott
éberségnek.
– Rendben – felelte Vinne, és újra
kiment.
– Kér egy italt? – kérdeztem
Bonnie-tól.
 – Például whiskyt?
Bólintottam.
– Igen. Chivast adjon jéggel!
Hawkra néztem. Vigyorgott.
– Igenis, főnök – mondta, és
kicsoszogott a konyhába, ahol Susan a
szeszes italokat tartotta.
Fogtam egy egyenes támlájú
széket, és lovagló ülésben ráültem,
Bonnie-val szemben.
– Mit akar velem? Van elképzelése
róla, ki vagyok? Van elképzelése arról,
micsoda bajba kerül emiatt?
– Igen.
Hawk visszajött, odaadta a nőnek
az italát. Bonnie a vastag poharat két
kezébe fogta, és az ital nagy részét
megitta. Úgy tűnt, nem bánja, hogy nem
Chivas Regalt kapott Hawk egy darabig
nézte, majd visszament a konyhába.
– Akkor miért nem mond semmit? –
érdeklődött a nő.
 – Mit szeret jobban? A Bonnie-t
vagy a Bunnyt?
Egy pillanatig rám meredt.
– Ön jött a házamhoz. Ön jött oda,
és Ziggy és a fickók elhajtották.
– Méltóságteljesen távoztam.
Szóval, Bonnie vagy Bunny?
– Bonnie.
Hawk visszajött egy adag jéggel és
egy majdnem teli üveg skót whiskyvel.
Mindkettőt letette egy kávézóasztalra a
nő közelébe.
– Kérem, engedjenek el! Az apám
sok pénzt fog adni, és isten bizony,
senkinek nem árulom el.
Susan bejött. Mindannyian vártunk,
amíg Gyöngy vadul körbeszökdécselt a
szobán és felugrott Susanra, annak
ellenére, hogy kérte, ne tegye. Végül
megnyugodott, és beszélni tudtunk.
– Hát itt van – mondta Susan, és
Bonnie-ra nézett
– Hát itt – feleltem.
 – Akkor most emberrablásban
lettem cinkostárs?
– Azt hiszem, igen.
Bonnie ivott még egy kis whiskyt.
Susan megérkezése felbátorította. A
testvériség erős dolog.
– Ki maga? – kérdezte.
– Susan vagyok.
– Miféle hely ez?
Susan elmosolyodott.
– Az otthonom.
– Miért hoztak ide?
– Több oka is lehet – kezdte
Susan. – Talán nem gondolnak arra,
hogy itt keressék. Ha igen, akkor itt
most több fegyveres férfi is van. Aztán
azt hiszem, az is eszükbe jutott, hogy
segítségükre lehetek, amikor önnel
beszélnek.
Bonnie pohara üres volt. Töltött
még magának.
Susan rám nézett.
– Így van?
 – Pontosan.
– Beszélnek velem? – lepődött
meg Bonnie.
– Igen.
– Csak ennyit akarnak?
– Egy-két dolgot meg szeretnék
tudni.
Ivott még az italából. Bonnie
megértette Susant. Most már engem is
megértett. Hawk hozott neki még
whiskyt. Az italtól jobban érezte magát.
– Például mit? – kérdezte.
– Mi történt Abner Fancyvel?
Láttam, hogy összeszorult a torka.
Némán meredt rám.
– Shaka - pontosítottam.
Fojtott hangon beszélt.
– Az apá... ki?
– Az apja?
Megrázta a fejét.
– Az apja megölte, vagy megölette.
– Nem.
 – Bonnie – szólalt meg Susan. –
Az ön apja maga miatt ölte meg
Abnert?
Bonnie megrázta a fejét, és megint
ivott.
– Mert viszonya volt egy feketével?
Bonnie továbbra is a fejét rázta, de
nem nézett ránk. A padlót bámulta.
– Mert egy félvér gyereket szült?
Bonni felemelte a fejét, és tágra
nyílt szemmel bámult minket.
– Akit odaadott – folytatta Susan –
Emily Gordonnak?
– Ön és az anyja fizetnek Barry
Gordonnak a hallgatásért – szóltam
közbe.
– Támogatás – mondta Bonnie. –
Darylnek.
Bólintottam. Susan egy fotelban ült
átellenben. Én ültem a nővel szemben.
Hawk a falnak dőlt Susan mögött,
karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt,
és tekintetét le sem vette Bonnie-ról.
Arckifejezése semmit nem árult el.
Bonnie még mindig jól nézett ki. Túl sok
időt töltött napozással, és ettől durva
lett a bőre, és túl sok időt töltött Sonny
lányaként és Ziggy feleségeként, és
ettől durva lett a lelke. De észrevettem
benne, miért találta Leon forró kis
szukának.
– Ki ölte meg a lányt? – kérdeztem.
– Kit...?
– Ki ölte meg Emilyt?
– Nem tudom.
– Tudja. A bankban volt, amikor
megtörtént.
– Én... – ivott még egy kis whiskyt.
– Nem fogok erről beszélni.
– Mi van a fehér fickóval?
– Fehér fickóval?
– A bankban.
– Rob. Ő tette.
– Aha. Hol van most Rob?
– Nem tudom.
 – Shaka megölte. Hogy ne tudjon
beszélni.
Megint ivott, és lelkesen bólintott.
– Igen. Ez történt.
– Shaka lelőtte Robot, hogy ne
tanúskodhasson a gyilkos ellen?
Megint bólintott. Nem volt túl
eszes, és a szesz nem tette eszesebbé.
Megráztam a fejem.
– Ön ölte meg – jelentettem ki.
– Nem! – tiltakozott.
– Shaka a szeretője volt. Rob a
béke és a szeretet nevében volt ott,
meg azért, hogy véget vessen az
imperialista agressziónak. Korábban ön
volt Shaka barátnője, felcsinálta, aztán
dobta magát, és Emilyre bukott. Lelőtte,
hogy visszaszerezze a fickót.
Bonnie lehajtotta a fejét és sírni
kezdett.
– Megértem, milyen érzés lehetett
– mondta Susan. – Szerette, és szült
neki egy gyereket. Azért adta oda a
kicsit, mert Shaka elhagyta volna, ha
nem teszi meg?
Bonnie anélkül bólintott, hogy
felnézett volna. Továbbra is sírt.
– Aztán azzal a nővel kezdett el
járni, akinél ott volt a gyerek – folytatta
Susan.
Bonnie megint bólintott.
– Hirtelen érdeklődni kezdett a
gyerek iránt?
Bólintás. Susan szomorúan
mosolygott.
– Milyen szörnyű! – állapította meg.
– Lemondott a gyerekéről, hogy
Shakával legyen, és éppen a gyermek
vette el végül a férfit öntől.
Bonnie most már hangosan sírt.
– Az isten szerelmére! – szóltam
közbe. – Szeretők, gyerekek! Maguk
úgy jártak egymás között körbe, mint
egy zacskó cukorka.
– Más idők voltak azok – mondta
szelíden Susan.
 Bonnie felemelte könnytől áztatott
arcát, és Susanra nézett.
– Az. Más volt. És én annyira
szerettem őt, az a kis zsidó ringyó meg
elvette tőlem, és ehhez a saját
gyermekemet használta fel.
– És nem volt más választása –
mondta Susan. – Volt egy fegyvere, és
ott volt a lehetőség.
– Túlságosan szerettem Shakát
ahhoz, hogy hagyjam, hogy Emilyé
legyen.
– Megértem – válaszolta Susan.
– Emily meghalt, a gyereket
visszaküldtük Barryhez, és Shaka meg
én újra együtt voltunk.
– És Apuci megölte őt.
Bonnie a földre ejtette a poharát. A
zajtól Gyöngy felugrott, és Susan széke
mögé rejtőzött. Susan automatikus
mozdulattal megsimogatta. Bonnie a
kezébe temette az arcát, kettégörnyedt,
előre-hátra ringott, és levegőért küzdött
az egész testét rázó zokogástól.
– És Ziggynek adta magát –
egészítettem ki.
Nem tudott beszélni, de bólintott.
Ültünk. Egyikünk sem szólt semmit.
– Hazaküldjük – mondtam végül. –
Amikor képes rá, hívja fel az apját, én is
szeretnék beszélni vele.
61

Susan házának verandáján álltam,

amikor Sonny Karnofsky kiszállt a
fekete Mercedes hátsó üléséről. A
kocsinak sötétített ablakai voltak.
Mögötte egy Cadillac Escalade állt,
szintén sötétített üveggel. Riasztó.
Sonny egyedül állt a kocsi mellett, és
rám nézett. Mögöttem a tornácon, a
korláton ott ült Vinne. Ty-Bop és Junior
mélységes unalommal lebzseltek
mellette. Juniornál vadászpuska volt.
Lementem a lépcsőn a járdához,
Sonny pedig felém jött az udvaron át.
Öregnek és fáradtnak látszott a
ragyogó napsütésben.
– Hol van? – kérdezte.
– Bent.
– Hozza ki!
– Nem. Ön jön be.
 Sonny néma maradt. Vártam.
– Hadd lássam!
Bólintottam, és a fejem fölött
intettem. Susan ajtaja kinyílt, és Hawk
megjelent az ajtónyílásban Bonnie-val.
Sonny csöndben nézte egy hosszúnak
tűnő pillanatig. Rájöttem, hogy meleg
napunk van. A fák mozdulatlanul és
szilárdan álltak a szél nélküli
forróságban. Magasan felettünk
kabócák pirregtek.
– Mi az alku? – kérdezte.
– Bejön. Beszélünk, ön és Bonnie
elmennek, és akkor kvittek vagyunk.
– Miről beszélünk?
– Problémákat kellene
megoldanunk.
Sonny egy állat volt, de nem hülye.
És szerette a lányát. Nem volt hatalma,
és ezt tudta. Bementünk Susan házába,
és leültünk Bonnie-val és Hawkkal a
földszinti dolgozószobában, az
irodájával szemben. Susan is lent volt.
Bonnie nem szólt, és miután Sonny már
megnézte, nem nézett rá többet. Rám
koncentrált, és várt.
– Amikor Bonnie tizennyolc éves
lett – kezdtem –, elküldte egy
egyetemre, hogy nevelésben
részesüljön, és hölgy legyen belőle,
meg valami foglalkozása is legyen,
azonkívül, hogy egy gengszter lánya.
Sonny állhatatosan bámult. Az álla
alatti bőr lebernyegként csüngött, és
szemhéja oly petyhüdten lógott, hogy
csak egy kis hasítékon tudott kinézni.
– Aztán rossz társaságba került,
hippi lett belőle, és lemorzsolódott.
Drogozott, szexelt és forradalmárkodott.
Egy fekete fickóval kefélt, és gyereke
lett. A gyermeket odaadta más
hippiknek, Emily és Barry Gordonnak.
Később megölte Emilyt egy bankrablás
során, féltékenységből. Aztán pánikba
esve hazajött.
 Sonny álla a mellkasán nyugodott.
Kezeit összekulcsolva a hasán tartotta.
Májfoltok tarkították. Szeme
kifejezéstelenül csillogott a lelógó
szemhéj alatt. Olyan érzés volt, mintha
egy teknős bámulna.
– Szerencsére az FBI egy
informátora is részt vett a
bankrablásban – folytattam –, így nem
akarták, hogy kiderüljön az igazság.
Ezért eltussolták az ügyet. A bankban
levő emberek nem látták, ki lőtt. Az FBI
informátor a menekülő kocsiban ült. Így
csak három ember tudta, ki lőtte le
Emilyt. Bonnie, a Rob nevű fehér fickó,
és az Abner Fancy névre hallgató
fekete elítélt, aki Shakának hívta magát.
– Ha ez igaz, akkor ezt mind tudom
– szólalt meg Sonny. Hangja mély és
durva volt. – Ha nem igaz, akkor miért
mondja el nekem?
– Szeretném, ha tudná, mit tudok –
válaszoltam. – Robot, a fehér
békeharcost Shaka
elővigyázatosságból lelőtte. Ön pedig
lelőtte Shakát, mert ő volt az egyetlen,
aki tudta, hogy Bonnie lőtte le Emilyt.
Úgy tűnt, Sonny álla még lejjebb
lógott a mellkasára. Csüngő szemhéja
alatt tekintete meg se rebbent. Lehajtott
fején, a kevés ősz hajszál alatt láttam
sápadt fejbőrét.
– Meg talán azért is, mert egy
fekete kos volt, aki meghágta a fehér
juhocskáját.
– Nem tudom, miről szól ez a fehér
juhocska szarság – fakadt ki –, de nem
is baj. Ha nem igaz, amit mond, akkor
nincs miről beszélnünk. Tegyük fel,
hogy igaz, és akkor mi van?
– Ezt kell kitalálnunk. Van egy
unokája, aki semmit nem tud erről, és
aki talán nem nyer semmit azzal, ha
megtudja. Azt hiszi, Emily és Barry
Gordon lánya. Ha ez a dolog kiderül,
nem az anyja tárgyalásán kellene
megtudnia, amelyre a mostohaanyja
meggyilkolása miatt kerül sor, és az
apját megölő nagyapja tárgyalásán.
Bonnie némán ült, és az apját
bámulta. Félelem, függőség, sőt talán
ragaszkodás, és némi undor látszott
rajta.
– Tudja ezt bizonyítani?
– Azt, hogy Bonnie megölte Emilyt?
A pokolba! Hát persze! De nem látom,
miért kellene ezt tennem.
– Ami mit jelent?
– A lányát szépen elrendezte a
szerető és elbűvölő Ziggyvel. Ha
elkaphatnám emiatt, megtenném, de
ennek kicsi a valószínűsége. Még senki
nem kapta el magát.
Egy pillanatig Sonny elégedettnek
látszott, de aztán összeszedte magát,
és keményebben nézett rám.
– Nos, az alku abból áll, hogy ön
ügyel rá, hogy senki ne háborgassa
Susant, és én elfelejtek mindent
Bonnie-val kapcsolatban.
– Meg is ölhetem önt – felelte
Sonny.
– Akkor Martin Quirk megkapja az
egész történetet. Ismeri Quirköt?
– Ismerem.
– Ha bármi történik Susannal,
megkapja a történetet.
– Akkor ebben megállapodunk, és
Bonnie megy.
– Rendben – mondtam. – Ziggy
elég büntetés neki.
Sonny a lányára nézett. A férfi
tekintete talán ugyanúgy sok mindenről
árulkodott, mint Bonnie-é, de Sonny
hozzászokott már ahhoz, hogy ne
mutassa ki az érzelmeket, és így nehéz
volt megmondani.
– Apa – szólalt meg Bonnie olyan
siránkozó kislányos hangon, ahogy
csak az ötvenes éveik végén járó nők
tudnak.
 Sonny lassan bólintott magában.
Még egyszer Bonnie-ra nézett, aztán
rám.
– Áll az alku – jelentette ki, majd
felállt. Újra a lányára nézett. – Gyerünk!
A nő is rám nézett. Egy szívélyes
mozdulatot tettem felé a kezemmel.
Egy pillanatig habozott, Hawkra nézett,
majd felállt.
– Mielőtt elmennek, engedjen meg
egy haszontalan kérdést.
Sonny megállt, és várt.
– Evan Malone, a nyugdíjas, New
Hampshire-i FBI-os fickó.
– Mi van vele?
– Tudja, hol van?
– Igen.
– Megtalálom valaha?
– Nem.
Bólintottam. Hawk előrehajolt, és
kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Sonny
a lányára nézett, és biccentett a fejével.
 – Legyen szép életük! – köszöntem
el tőlük.
A két Karnofsky kisétált a házból.
62

A veranda felső lépcsőjén ültem, és az

utcán sétáló embereket figyeltem.
Mellettem ott ült Susan, a másik oldalán
Hawk. Blue Moon belga világos sört
ittam az üvegből, Susan és Hawk pedig
pezsgőt, megfelelő kristálypoharakból.
Ízlések és pofonok. Egy hosszú
egyenes hajú, smink nélküli nő sétált el
a ház előtt, formátlan, bokáig érő
sárgásbarna virágmintás ruhában.
Gyöngy, a csodakutya II, ide-oda
szaladgált a kerítés belső oldalán.
Sosem értettük, mi alapján határozott
úgy, hogy valakit vadul megugat,
másról meg tudomást sem vesz. A
ruhás nőre most haragudott.
– Miért ugat? – faggattam Susant.
– Talán az öltözéke miatt.
 – Én azt mondanám, az egész
kinézete alapján – jegyezte meg Hawk.
– Ilyen a cambridge-i módi.
– Ha ilyen, akkor mit gondolnak
rólad?!
– Azt, hogy prosti vagyok –
válaszolt Susan.
Gyöngy két mellső lábával a
kerítésre támaszkodott, és éberen
bámulta az utcát abban az irányban,
amerre a nő eltűnt. A szőr még felállt a
lapockái közt.
– Talán a testőrök fölöslegesek
voltak.
– Mindenkinek tetszett az ajtód
előtt lebzselő Ty-Bop és Junior? –
kérdezte Hawk.
– Nagyon liberális kis közösség ez
– közölte Susan.
– Hányan mentek át a másik
oldalra, amikor elhaladtak a házad
előtt?
– Mindenki.
 Hawk mosolygott, és ivott a
pezsgőből. Rám nézett.
– Akkor lássuk csak, hogy jól
értettelek-e – kezdte. – Te és én szinte
mindenkit lelőttünk, aki mozgott kelet
Massachusettsben, hogy kiderítsük, ki
ölte meg Emily Gordont.
– Ja.
Hawk elgondolkodva bólintott.
– Mert megígérted Paulnak és
Darylnek.
– Igen.
– Annak ellenére, hogy Daryl azt
mondta, nem akar többet tudni.
– Valóban ezt mondta.
– Aztán rájöttél, ki tette, és üzletet
kötöttél vele és az öregével, aztán
végül hagytad, hogy elsétáljon.
– Életed hátralevő részében
Susant szeretnéd őrizni?
– Attól függ, mi egyebet kell
tennem. De vettem az adást. Elmondod
Darylnek?
 – Nem tudom.
– Ha nem lettek volna veszélyesek
Susanra, akkor kikészítetted volna
Sonny lányát?
Egy pillanatig elgondolkodtam
ezen.
– Nem – állította határozottan
Susan.
– Így igaz – értett egyet Hawk.
Gyöngy felszökkent a verandára,
és bepréselte magát Susan és közém,
majd leült, és megnyalogatta a
sörösüvegem tetejét.
– Király – jegyeztem meg –, hogy
az emberek megválaszolják helyettem
a nekem feltett kérdéseiket. Így
megspórolom a gondolkodást.
– Ami a te esetedben nem is olyan
rossz dolog. Merthogy alig van már mit
megspórolnod.
– Hát ez szép! És akkor miért
maradtam az ügyön? – érdeklődtem.
 – Olyan ez, mint a szex. Nem
akartad kihúzni, mielőtt befejezed.
– Gazdag a fantáziád.
– Attól függetlenül igaza van –
szólalt meg Susan. – Nem hagyhatod
abba korábban.
– Te már csak tudod!
– Igen, tudom. Semmi más módon
nem tudhatod meg, hogy milyen a
vége, csak ha elmész odáig.
– Ez úgy hangzik, mintha egy guru
mondaná.
– Amikor eljutsz a végére, akkor
eldöntőd, milyen. Ehhez viszont el kell
jutnod odáig. Tudnod kell, milyen.
– Mert?
– Mert te ilyen vagy.
– Ami?
– Furcsa – vágta rá Hawk.
Susanra néztem.
– Többé-kevésbé – helyeselt.
Ittam még a sörömből. Hawk öntött
még pezsgőt magának és Susannak.
Gyöngy belefetyelt egy kis pezsgőt
Susan poharából, majd megrázta a fejét
és tüsszentett.
– Most, hogy ezt megbeszéltük,
talán visszatérhetnénk a kihúzás
témájához – jegyeztem meg.
– Vagy talán, később, a fordítottjára
– mondta Susan, és gyönyörű, csábító
mosollyal nézett rám.
Megjegyzések
[←1]
Shakespeare: Hamlet, Arany János fordítása
[←2]
Shakespeare: Hamlet, Arany János fordítása
[←3]
Shakespeare: Lear király, Mészöly Dezső
fordítása
[←4]
dashiki: nyugat-afrikai, laza, ragyogó színű
tunika vagy ing
[←5]
Vadnyugati hős
[←6]
A Gold jelentése arany, a Silver jelentése pedig
ezüst. (A ford.)
 Table of Contents
IMPRESSZUM
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
Megjegyzések