Karen Joy Fowler

__________________________

A Jane Austen könyvklub

2
 A fordítás alapja:
The Jane Austen Book Club,
G. P. Putnam's Sons, New York

Fordította: Loósz Vera

www.lauruskiado.hu
kiado@lauruskiado.hu

ISBN 978 963 88191 1 6

3
 © 2004 by Karen Joy Fowler
Hungarian translation © Loósz Vera, 2009
© Laurus Kiadó, Győr, 2009

4
 Sean Patrick James Tyrrellnek,
aki hiányzik, és mindig hiányozni fog.

Az emberi közlések ritkán, nagyon ritkán igazak maradéktalanul, ritkán

fordul elő,
hogy valami nincs egy kicsit álcázva, vagy egy kicsit félreértve.
Jane Austen, Emma
(Tomori Gábor fordítása)

A szerző megjegyzése

Akik óhajtják, megtalálhatják A Jane Austen könyvklubban megvitatott

hat Jane Austen-regény rövid tartalmát a könyv végén, az 270. oldaltól.

5
6
Előszó

Mindegyikünknek megvan a saját Austenja.

Jocelyn Austenja csodálatos regényeket írt szerelemről és udvarlásról,

de soha nem ment férjhez. A könyvklub ideája Jocelyn agyában fogant meg,
nagy gonddal válogatta ki a tagokat. Jocelynnak több ötlete volt egyetlen
délelőtt, mint nekünk egy hét alatt, és több energiája is. – Elengedhetetlen,
hogy újra beiktassuk az életünkbe Austent – mondta. Mi valamiféle titkos
napirendre gyanakodtunk, de ki használná Austent rossz célra?

Bernadette Austenja a komikum géniusza volt. Alakjai és dialógusai ma

is humorosak, nem úgy, mint Shakespeare viccei, amelyeken csak azért
mulat az ember, mert Shakespeare írta őket, és tartozunk neki ennyivel.
Bernadette volt a legidősebb tagunk, épp akkoriban lépett a hatvanhetedik
esztendejébe. Legutóbb bejelentette, hogy mostantól, hivatalosan elhagyja
magát.
– Egyszerűen nem nézek többé a tükörbe – mondta. – Bárcsak évekkel
ezelőtt eszembe jutott volna…! Mint egy vámpír – tette hozzá, s amikor így
fogalmazott, eltöprengtünk, hogy a vámpíroknak miért sikerül mindig olyan
netten megjelenniük. Bizony többüknek kellene úgy kinézni, mint
Bernadette-nek.
Prudie egyszer látta Bernadette-et a szupermarketben. A
hálószobapapucsa volt rajta, és úgy égnek állt a haja, mintha meg se
fésülködött volna. Fagyasztott zöld szójababot és kapribogyót vásárolt, meg
egyéb olyan cikkeket, amelyekre nemigen lehetett égető szüksége.

7
 Bernadette kedvenc könyve a Büszkeség és balítélet. Valószínűleg
mindenkinek ez a kedvence, mondta Jocelynnak. Azt javasolta hát, hogy
ezzel kezdjük. De Sylvia férje harminckét év után épp akkortájt jelentette
be, hogy el óhajt válni, és Jocelyn nem akarta e fájdalmas hír után kitenni
Sylviát annak a megpróbáltatásnak, hogy a vonzó Mr. Darcyról
beszélgetünk.
– Az Emmával kezdünk – felelte –, mert aki ezt a regény elolvassa, utána
semmi esetre sem akar férjhez menni.
Jocelyn és Sylvia tizenegy esztendős koruk óta ismerik egymást; most az
ötvenes éveik elején járnak. Sylvia Austenja leány volt, húg és nagynéni.
Egy zsúfolt szalonban írta a könyveit, fölolvasta őket a családjának,
ugyanakkor az emberek éles szemű, pártatlan megfigyelője maradt. Az ő
Austenja tudott szeretni, és őt is szerették, de ez nem homályosította el a
látását, nem tompította az ítélőképességét.
Lehet, hogy az egész könyvklub Sylvia miatt volt; Jocelyn csupán le
akarta foglalni őt egy nehéz időszakban. Ez teljesen rá vallana. Sylvia a
legrégebbi és legjobb barátnője.
Nem Kipling mondta, hogy: „Nincs jobb Jane-nél, amikor szorult
helyzetbe kerülsz?” Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót?

Azt hiszem, csupa nőtagból kellene állnia a klubnak – javasolta ezután

Bernadette. – Férfiakkal mások a kölcsönhatások. Ők inkább kijelentenek,
mint kommunikálnak. Többet beszélnek, mint amennyi jár nekik.
Jocelyn szóra nyitotta a száját.
–Esélye sem lesz másnak megszólalni – figyelmeztette Bernadette. – A
nők haboznak közbeszólni, bármilyen régóta koptatja is a száját valaki.
Jocelyn ekkor megköszörülte a torkát.
– Amellett a férfiak nem járnak könyvklubokba – folytatta Bernadette. –
Ők magányos örömnek tekintik az olvasást. Már amikor egyáltalán olvasnak.
Jocelyn becsukta a száját.
Ennek dacára a következő személy, akit meghívott, Grigg volt – egyikünk
sem ismerte –, a negyvenes évei elején járó jóvágású, sötét hajú férfi. Az
első, amit észreveszel rajta, a hosszú, sűrű szempillája. Biztosan egy életen
át hallgathatta a nagynénik sopánkodását, amiért ilyen pillákat egy fiúra
fecséreltek el.
Elég régen ismertük Jocelynt ahhoz, hogy töprengeni kezdjünk, kinek
szánhatja Grigget. Túl fiatal volt hozzánk, vagy éppenséggel túl öreg.
Meghívása a klubba, zavarba ejtett bennünket.

8
 Mi, akik már régebben ismertük Jocelynt, számos összeboronálást
megéltünk már. Ő mutatta be Sylviának, még középiskolás korunkban, azt a
fiút, aki később a férje lett, és három évvel a diplomájuk megszerzése után,
Jocelyn volt a koszorúslány az esküvőjükön.
Megrészegült ettől a korai sikertől. Soha többé nem józanodott ki. Sylvia
és Daniel. Daniel és Sylvia. Harmincegynéhány évig voltak házasok, és
amíg tartott, jó volt.
Jocelyn maga soha nem ment férjhez, így hát bőségesen jutott ideje
mindenféle hobbira.

Hat teljes hónapot töltött azzal, hogy megfelelő fiatalembereket találjon

Allegra számára, mikor a lány betöltötte a tizenkilencet. Sylvia lánya most
harmincéves, és ötödikként kapott meghívást a könyvklubunkba. Az ő
Austenja arról írt, hogy milyen hatása van a pénzhiánynak a nők
magánéletére. Ha Allegra könyvesboltban dolgozott volna, alighanem a
horrorregények polcán helyezi el Austen könyveit.
Allegra drága helyeken vágatta rövidre a haját, és olcsó, szexi cipőket
viselt, de ez nem ejtette volna gondolkodóba egyikünket sem, ha nem
célozgat önmagára túl gyakran, mint leszbikusra. Végül már kínos lett, hogy
Jocelyn képtelen meglátni azt, ami sosem volt rejtve előle. Sylvia
félrevonta, és megkérdezte tőle, miért okoz ekkora gondot, hogy fölfogja a
helyzetet. Jocelyn szörnyen zavarba jött.
Attól fogva megfelelő fiatal nőket keresett Allegrának. Jocelynnak
kennelje volt, afrikai oroszlánkutyákat tenyésztett. A kutyások világa, mint az
nagy örömére kiderült, tele volt megfelelő fiatal nőkkel.
Huszonnyolc esztendejével Prudie volt köztünk a legfiatalabb. A
Meggyőző érveket vallotta kedvenc könyvének, a legkomorabb és az utolsó
befejezett regényt. Prudie-é az az Austen, akinek mindannyiszor mások a
könyvei, ahányszor csak elolvassa őket az ember. Az egyik évben csupa
romantika, a következőben meg felfigyel Austen hűvös, ironikus prózájára.
Prudie-é az az Austen, aki negyvenegy éves korában – valószínűleg
Hodgkin-kórban – meghalt.
Prudie szerette volna, ha néha elismerjük, hogy őszinte Austen-
rajongóként nyert meghívást, nem úgy, mint Allegra, aki lényegében csak az
anyja miatt van itt. No, nem mintha Allegrának nem lett volna néhány értékes
meglátása. Prudie alig várta már, hogy hallja ezeket. Mindig jó tudni, mit
gondolnak a leszbikusok a szerelemről és a házasságról.
Prudie-nak drámai arca van: mélyen ülő szemek, nagyon fehér bőr,

9
árnyékos orcák. Aprócska száj, az ajka szinte eltűnik, amikor mosolyog;
[1]
mint a cheshire-i macska , csak fordítva. Franciát tanít egy
középiskolában, s ő köztünk az egyetlen férjes asszony, természetesen
Sylviát leszámítva, aki nemsokára elvált lesz. Talán Grigg is házasember –
róla nem tudtuk –, de miért hívta volna meg Jocelyn közénk, ha nős?
Hogy Grigg Austenja kicsoda, azt bizony nem tudta egyikünk sem.

Mi hatan – Jocelyn, Bernadette, Sylvia, Allegra, Prudie és Grigg –

tettük ki a Central Valley-beli River City Jane Austen könyvklubjának teljes
tagságát. Az első összejövetelünket Jocelyn házában tartottuk meg.

10
 Március

Első fejezet

amelyben összejövünk
Jocelynnál,
hogy megvitassuk az Emmát

Körben ültünk Jocelyn szúnyoghálós verandáján öthektárnyi frissen

[2]
lenyírt pázsit illatától körülvéve, és napteát ittunk. Bámulatos kép tárult
elénk. A naplemente látványos bíbora eltűnt, nyugaton már árnyékba
borultak a Berryessa-hegyek. Délnek egy patak csörgedezett, de csak
tavasszal, nyáron nem volt benne víz.
– Hallgassátok csak a békákat – mondta Jocelyn. Füleltünk. A kennelben
ugató kutyák lármája alatt, lassan hallható lett a békakórus.
Mindnyájunkat bemutatott Griggnek, aki magával hozta a regények
Gramercy-féle összkiadását. Ez olyan látszatot keltett, mintha Austen csupán
egy újabb keletű szeszély volna a férfi számára. Igazán nem tarthattunk
megfelelőnek olyasvalakit, aki egy nyilvánvalóan új könyvvel jelenik meg,
aki az összes regényt tartja az ölében, miközben csak az Emma kerül ma
terítékre. Bármikor szólal meg először, és bármit is mond, egyikünknek a
helyére kell tennie a pasit.
Ez az illető azonban nem Bernadette lesz. Ő kérte, hogy csak lányok
legyenek a klubban, viszont neki van a világon a legjobb szíve. Nem is
lepődtünk meg, amikor szívélyesen fogadta Grigget.
– Olyan nagyszerű, hogy egy férfi érdeklődést mutat Miss Austen iránt –
mondta. – Nagyszerű lesz megtudni, hogy milyennek látják férfiszemmel.
Annyira örülünk, hogy eljött.
Bernadette sohasem mondott el valamit egyszer, ha azt háromszor is el

11
lehetett mondani. Ez néha bosszantó volt. Amikor megérkezett, mintha egy
nagy denevér lógott volna a füle fölött, de csak egy falevél volt, és Jocelyn
leszedte, ahogy összeölelkeztek.
Jocelyn már előre bekapcsolt két hordozható fűtőtestet, s ezek
barátságosan zümmögtek a verandán. Indián szőnyegek hevertek a
burkolólapokon, olyan vöröses színben, amelyen nem látszik meg a
kutyaszőr – persze fajtától függően. Voltak még kaspó formájú keleti
porcelánlámpák, amelyek körtéin nyoma sem látszott a szokásos pornak,
végtére is ez Jocelyn háza. A lámpákat automata villanykapcsolók
szabályozták. Amikor elég sötét volt odakint, a tökéletes pillanatban
egyszerre keltek életre. Erre még nem került sor, de már vártuk. Talán
egyikünk tesz majd egy sziporkázó megjegyzést.
Az egyetlen falon fotók sorakoztak: Jocelyn afrikai oroszlánkutya
dinasztiájának képei, a kiállításokon nyert szalagjaikkal és érmeikkel
körülvéve. Az oroszlánkutya matriarchális fajta. Ez számos vonzó
tulajdonságuk egyike.
Serengeti Királynője bánatos őzszemekkel tekintett le ránk, homloka
intelligens. Nehéz egy kutya személyiségét fényképen megragadni. A
kétdimenziós ábrázolás többet árt a kutyáknak, mint az embereknek, vagy
akár a macskáknak. A madarak jól fényképezhetők, mert az ő szellemük
annyira tartózkodó, és különben is, a kép valódi tárgya sokszor a fa. Ez
azonban előnyös kutyaportré volt, maga Jocelyn készítette.
Királynő képe alatt a lánya, Szahara Napsugara feküdt a lábainknál. Csak
az imént telepedett le, miután azzal töltött egy félórát, hogy egyikünktől a
másikhoz lépett, forró posványszagot fújt a képünkbe, és összeszőrözte a
nadrágunk szárát. Ő volt Jocelyn kedvence, az egyetlen, „akit” beengedett a
házba, bár nem volt értékes, mivel pajzsmirigytúltengésben szenvedett, és
ivartalanítani kellett. Kár, hogy nem lesznek kölykei, mondta Jocelyn, mert
neki van a legaranyosabb természete.
Nemrégiben több mint kétezer dollárt költött rá az állatorvosnál.
Örömmel értesültünk erről, mert azt beszélik, az állattenyésztés kegyetlenné
és számítóvá teheti az embert. Jocelyn remélte, hogy továbbra is viheti
kiállításra Szaharát, mert a kutyának nagyon hiányzott, bár a kennelnek nem
lesz belőle semmi haszna. Ha lehetne javítani a járásán – az afrikai
oroszlánkutyáknál minden a mozgásról szól –, még mindig be lehetne
mutatni, akkor is, ha sohasem nyer. (De Szahara tudta, amikor veszített;
levert és töprengő lett. Megesik, hogy valaki lefekszik a bíróval, és
olyankor nincs mit tenni.) Szahara kiállítási osztálya: ivartalanított szuka.
A kinti ugatás fölöttébb felerősödött. Szahara felállt, merev tartással a
szúnyoghálós ajtóhoz lépkedett, a nyakszirtjén úgy meredt föl a szőr, mint

12
egy fogkefén.
– Miért nem megnyerőbb egyéniség Knightley? – kezdte Jocelyn. –
Nagyon sok jó tulajdonsága van. Mért nem tudok fölmelegedni iránta?
Alig hallottuk, mit mond, meg kellett ismételnie. Voltaképp stílusosabb
lett volna Jack Londont elemeznünk.

Amit Jocelynról tudunk, annak legnagyobb része Sylviától származik. A

kis Jocelyn Morgan és a kis Sylvia Sanchez egy leánycserkésztáborban
[3]
ismerkedett meg tizenegy évesen. Mindketten a Csipua házba kerültek, és
a faismereti jelvényükért dolgoztak. Tábortüzet kellett gyújtaniuk
kúpalakban összetámasztott gallyakból, azután főzni a tűzön, és megenni,
amit főztek. A követelményt csak akkor teljesítették, ha egy morzsa sem
maradt a tányéron. Fel kellett ismerniük faleveleket, madarakat és mérges
gombákat. Mintha valaha is megettek volna egy erdőben szedett gombát,
akár mérges volt, akár nem.
Az utolsó próbatételhez egy tízpercnyire fekvő tisztásra vitték, és
otthagyták őket, hogy találják meg visszafelé az utat. Nem volt nehéz feladat.
Kaptak egy iránytűt és egy információt, hogy az ebédlő tőlük délnyugatra
van.
A tábor négy hétig tartott. Jocelyn szülei minden vasárnap megtették a
három és fél órás autóutat a városból, hogy elhozzák lánykájuknak a
vasárnapi tréfás rajzsorozatokat.
– Egyébként is mindenki szerette őt – mondta Sylvia. Ezt még nekünk is
nehéz volt elhinnünk, pedig mi nagyon kedveltük Jocelynt. – Olyan
angyalian félretájékozott volt.
Jocelyn szülei imádták egyetlen kislányukat, így nem tudták elviselni,
hogy szomorúnak lássák. Soha nem mondtak neki szomorúan végződő mesét.
Mit sem tudott a DDT-ről vagy a nácikról. A kubai rakétaválság idején nem
engedték iskolába, mert a szülei nem akarták, hogy megtudja: ellenségeink is
vannak.
– A Csipua csapatra hárult a feladat, hogy beszéljünk neki a
kommunistákról – mesélte Sylvia. – És a gyermekmolesztálókról. A
holokausztról. Sorozatgyilkosokról. A menstruációról. Szökött őrültekről,
akiknek horog van a kezük helyén. A bombáról. Arról, hogy mi történt az
igazi csipuákkal. Persze mindent rosszul tudtunk. Micsoda téves
infokotyvalékkal etettük! De még ez is valóságosabb volt annál, amit otthon
kapott. És nagyon bátran viselte. Csodálnunk kellett érte. Ez az egész azon a
napon omlott össze nagy robajjal, amikor vissza kellett találnunk a táborba.

13
Jocelyn paranoid módon arról fantáziált, hogy míg mi gyalogolunk, és az
iránytűnkre figyelünk, azok összepakolnak, és elhagyják a tábort. Hogy
odaérünk a házunkhoz, az ebédlőhöz és a latrinákhoz, de nem lesz ott senki.
Sőt, por lesz, pókhálók és málladozó padlódeszkák, mintha a tábor már száz
éve elhagyatottan állt volna. Lehet, hogy túl sok Szürkületi zóna epizódot
meséltünk el neki. De most következik a kísérteties rész. Utolsó nap érte
jöttek a szülei, és hazafelé menet bejelentették neki, hogy a nyáron elváltak.
Lényegében ezért küldték őt a táborba. Azok a közös vasárnapi autózások,
amikor elhozták a vicces rajzokat, és közben ki sem állhatták egymást!
Jocelyn apja szállodában lakott San Franciscóban, azóta ott élt, amióta
Jocelyn a táborba utazott. Azt mondta: „Mindent a szállodai vendéglőben
eszem. Csak lemegyek reggelizni, és megrendelem, amire kedvem támad.”
Jocelyn szerint ez úgy hangzott, mintha csak azért költözött volna el
otthonról, mert annyira klassz dolog vendéglőben enni. Úgy érezte,
elcserélték őt tükörtojásért.
Sok évvel később, az apja azzal hívta fel, hogy egy kicsit influenzás.
Semmi olyasmi, amiért érdemes lenne aggódnia az ő drága kislányának.
Jegyük volt egy baseballmeccsre, de sajnos, nem tud elmenni, majd máskor.
Hajrá Giants! Mint kiderült, az influenza szívroham volt. Mire eljutott a
kórházba, már nem élt.
– Nem csoda hát, hogy Jocelyn mindig mindent apróra ellenőrizni akar –
mondta szeretettel Sylvia.
Jocelyn és Sylvia immár negyven éve a legjobb barátnők.

Mr. Knightley-ban nincs semmi tűz – mondta Allegra. Nagyon kifejező

volt az arca, mint Lilian Gish-é egy némafilmben. Amikor érvelt valami
mellett, egészen kicsi kora óta összevonta a szemöldökét. – Frank Churchill
és Jane Fairfax titokban találkoznak, összevesznek és kibékülnek, és akit
csak ismernek, mindenkinek hazudnak. Elhiszed, hogy szerelmesek, mert
ennyire rosszul viselkednek. Még szexet is el tudsz képzelni. Mr. Knightley-
val kapcsolatban sosem érezheted ezt. – Allegrának bölcsődal hangja van:
halk, mégis átható. Nemegyszer türelmetlen volt velünk, de a hangszíne
olyan megnyugtató, hogy a türelmetlenségét többnyire csak utólag vettük
észre.
– Igaz – helyeselt Bernadette. Apró szemüveglencséje mögött a szeme
kerek volt, mint egy kavics. – Emma mindig mondja, hogy Jane mennyire
tartózkodó, még Mr. Knightley is így vélekedik, pedig ő nagyon hamar
kiismeri az embereket. De Jane az egyetlen az egész könyvben… –
Meggyújtották a lámpákat, ettől Bernadette összerezzent, de azért

14
folyamatosan beszélt tovább: – aki kétségbeesetten szerelmesnek látszik.
Austen azt mondja, hogy Emma és Mr. Knightley átlagos házasságot kötnek.
– Egy pillanatra eltűnődött. – Nyilvánvalóan helyesli. Lehet, hogy az
„átlagos” valami mást jelentett Austen idejében. Olyasmit, hogy nincs miért
szégyenkezni. Semmi sincs, ami pletykára adna okot.
A fény végigfolyt a verandán, mint a tej. Nagyszárnyú rovarok vetették
magukat kétségbeesetten a hálóra, némelyik elég hangosat koppant ahhoz,
hogy Szahara morogni kezdjen.
– Semmi állatias szenvedély – jegyezte meg Allegra.
Szahara megfordult. Állatias szenvedély. Ő látott dolgokat a kennelben.
Olyan dolgokat, amitől égnek állna a hajad.
– Egyáltalában nincs szenvedély – mondta Prudie, és megismételte
franciául is: de rien passión. Francia nyelvet tanított, ezért nem hangzott
túlzottan visszásan.
De nem tetszett nekünk. Egy hónappal korábban a kozmetikusa majdnem
teljesen ki tépkedte Prudie szemöldökét, amitől olyan lett az arca, mintha
állandóan csodálkozna. Alig vártuk, hogy visszanőjön.
[4]
– Sans passion, amour n'est rien – folytatta Prudie.
[5]
– Après moi, le deluge – felelte Bernadette, pusztán azért, hogy Prudie
szavait ne kövesse fagyos csönd. Bernadette néha túlságosan kedves.
Érdekes szag híján Szahara eljött a szúnyoghálós ajtótól, sóhajtott, és
Jocelyn lábának dőlt. Aztán háromszor körbejárt, lefeküdt, állát gazdája
cipőjének vadszagú orrára fektette. Laza volt, de éber. Jocelynhoz csak
Szahara testén keresztül lehetett hozzáférni.
– Ha szabadna… – Grigg megköszörülte a torkát, fölemelte a kezét. – Az
egyik dolog, amit észrevettem az Emmában, egyfajta fenyegetettség. –
Számolni kezdett az ujjain. Nem viselt gyűrűt. – Az erőszakos cigányok. A
kiderítetlen lopások. Jane Fairfax hajóbalesete. Mr. Woodhouse minden
aggálya. A fenyegetettség érzése ott lebeg a széleken. És árnyékot vet.
Prudie gyorsan, határozottan felelt.
– De Austen egész érvelése arra megy ki, hogy ezek közül a dolgok közül
egyik sem valóságos. Nincs valós fenyegetés.
– Attól tartok, nem értette meg a lényeget – mondta Allegra.
Grigg elhallgatott. Szemét lesütötte, nehéz volt olvasni az arcáról.
Jocelynra, a háziasszonyra maradt, hogy témát változtasson.
– Azt olvastam, hogy az Emma cselekménye egy csinos, önelégült leány
megaláztatása, minden idők legnépszerűbb története. Azt hiszem, Robertson
Davis mondta, hogy ez az egyetlen olyan történet, amely biztosan
mindenkinek tetszeni fog.

15
 Mikor Jocelyn tizenöt éves volt, és a szabadtéri sportklubban
teniszezett, találkozott két fiúval. Az egyiket Mike-nak hívták, a másikat
Stevennek. Első pillantásra átlagos fiúk voltak. Mike magasabb, vékonyabb
és szemüveges, kiálló ádámcsutkával. Stevennek izmosabb válla volt és
kedves mosolya, de nagy feneke.
Mike unokatestvére, Pauline látogatóba jött New Yorkból, és mindhárman
bemutatkoztak Jocelynnak, mert szükségük volt egy negyedikre a vegyes
pároshoz. Jocelyn korábban a klub hivatásos teniszezőjével dolgozott a
szerváján. A haját magas lófarokban viselte azon a nyáron, a frufruja, mint
[6]
Sandráé a Take Her, Shes Mine -ban. Hegyes melle már gömbölyödni
kezdett. Anyja kétrészes fürdőruhát vett neki, tojástartó formájú
felsőrésszel, amelyben a lány szerfölött feszélyezve érezte magát. De
Jocelyn mindig is úgy gondolta, hogy a szervája a legjobb oldala. A
feldobása tökéletesre sikerült aznap, magasra kellett nyújtóznia, és a
legjobb helyre pörgette be a labdát. Szemlátomást nem tudott hibázni.
Következésképp a kedve is magasan szárnyalt.
Sem Mike, sem Steven nem rontotta el a dolgokat különösebb
versenyszellemmel. Néha döntetlent játszottak, néha nem. Valójában egyedül
Jocelyn számolta a pontokat, és ő is csak magában. Partnert cseréltek.
Pauline undok kis takonypóc volt, aki képes az alapvonal túllépésével
vádolni az embert egy barátságos mérkőzésen, nem csoda hát, hogy Jocelyn
egyre előnyösebben jött ki az összehasonlításból. Mike jó pajtásnak nevezte,
Steven pedig azt mondta, hogy egy csöppet sem beképzelt, nem úgy, mint a
legtöbb lány.
Pauline hazautazott, ők azután is találkoztak és játszottak, ámbár a hármas
célszerűtlen szám. Amikor összejöttek, Mike vagy Steven megpróbált a háló
egyik oldaláról a másikra rohangálni, hogy mind a két csapatban játsszon
egyszerre. Ez sosem sikerült, de sosem hagyták abba a próbálkozást. Végül
egy felnőtt komolytalansággal vádolta őket, és ki lettek ebrudalva a
pályáról.
Tenisz után átöltöztek fürdőruhába, s a medencénél találkoztak. Jocelyn
körül minden megváltozott a ruháival. Mikor kijött a női öltözőből,
görcsösen, feszülten mozgott. Törülközőt csavart a dereka köré, és csak
akkor tette le, amikor becsusszant a vízbe.
De mégis jól esett, hogy megbámulják. Az öröm mindenütt ott vibrált a
bőrén. A fiúk utánamentek a medencébe, és meg-megérintették a víz alatt,
ahol senki se látta. Egyik vagy másik leúszott, hogy fejét a lábai közé dugva

16
kiemelje a vízből. Jocelyn térde a fiú vállába kapaszkodott, a lófarokból a
melltartó kosarába csurgott a víz. Egy napon valamelyikük, Jocelyn sosem
tudta meg, ki volt, ügyes rántással kioldotta a felsőrészt tartó szalagot.
Abban a pillanatban kapta el, mikor már kezdett lecsúszni. Egyetlen szóval
leállíthatta volna az egészet, mégsem tette. Veszedelmesnek, vakmerőnek
érezte magát. Mintha az egész teste belülről világítana.
Nem vágyott semmi többre. Tulajdonképpen sem Mike-ot, sem Stevent
nem kedvelte olyan nagyon, és távolról sem úgy. Mikor az ágyban vagy a
fürdőkádban feküdt, és megérintette magát, intimebben és sikeresebben,
mint ahogyan ők érintették meg, a fiú, akit maga elé képzelt, Mike bátyja
volt. Bryan egyetemre járt, nyaranta úszómesterként dolgozott a medencénél.
Úgy is nézett ki, mint egy vízimentő. Mike és Steven főnöknek szólította, ő
meg csak srácoknak hívta őket. Jocelynt sohasem szólította meg,
valószínűleg nem is tudta a nevét. Volt egy barátnője, aki ritkán ment be a
vízbe, inkább egy nyugágyon heverészett, orosz regényeket olvasott és
Coca-Colát ivott. A szalvétája mellett sorba rakott koktélcseresznyékről
lehetett tudni, hogy hányat.
Július végén táncmulatságot rendeztek, és a lányoknak kellett elhívniuk a
fiúkat. Jocelyn Mike-ot is, Stevent is meghívta. Azt hitte, ők is tudnak erről,
feltételezte, hogy beszéltek róla, hiszen a legjobb barátok. Ügy gondolta,
megsértené valakinek az érzelmeit, ha csak az egyiket hívná el, a másikat
nem, és senkit megbántani nem akart. A pánt nélküli nyári ruháját vette fel,
egy hozzá illő melltartóval.
Először Mike jelent meg náluk, fehér ingben és sportzakóban. Ideges volt.
Mindketten idegesek voltak. És amikor Steven megérkezett, Mike ledöbbent.
Megbántódott. Dühös volt.
– Ti ketten érezzétek jól magatokat – mondta. – Nekem más dolgom van.
Jocelyn anyja fuvarozta el őket a klubba, és csak tizenegyre jön majd
értük. Három teljes órának kell eltelnie valahogy. Fáklyák világították meg a
klubházig az ösvényt, az egész táj vibrált. A levegő hűvös volt és lágy, a
hold fölfelé kúszott az égen. Jocelyn nem akart Stevennel lenni. Ez olyan
volt, mint egy randi, és ő nem akart Stevennel randevúzni. Szerencsétlenül
érezte magát, nem volt hajlandó táncolni, alig beszélt, le se vetette a
kardigánját. Attól tartott, Steven félreértheti a helyzetet, ezért megpróbálta
tisztázni a dolgokat. A fiú végül felkért egy másik lányt.
Jocelyn kiment a medence mellé, s az egyik nyugszékbe telepedett. Tudta,
hogy megbocsáthatatlanul undok Stevenhez, és azt kívánta, bárcsak sose
találkozott volna vele. Nem volt rajta harisnya, fázott a lába. A saját Wind
Song parfümjének illata összekeveredett a klór szagával.
Zene úszott a medence fölött. „Duke of Earl”. „I Wanna Hold Your

17
Hands”. „A felkelő nap háza”. Bryan leült a szék végére, és Jocelynnak
nagyot dobbant a szíve. Alighanem szerelmes volt a fiatalemberbe.
Körülöttük az egyetlen fény a víz alól jött, és kék volt.
– Te vagy az a csaj? – kérdezte Bryan. Jocelyn nem láthatta az arcát, de a
hangja teli volt megvetéssel. – Van egy szó az efféle lányokra, mint te…
Jocelyn nem tudott erről, még azt sem tudta, hogy vannak afféle lányok,
mint amilyen ő. Bármi is legyen az a szó, Bryan nem mondta ki.
– Lázba hoztad azokat a srácokat. Élvezted a játékot? Lefogadom, hogy
tetszett. Tudtad, hogy a legjobb barátok voltak? Most gyűlölik egymást.
Jocelyn mélységesen szégyellte magát. Egész nyáron érezte, hogy valami
nincs rendjén a viselkedésével, de nem tudta, mi az. Igen, tényleg élvezte a
játékot. Most értette meg, hogy ez volt a baj – bizony tetszett neki.
Bryan megragadta az egyik bokáját, olyan keményen, hogy még másnap
reggel is meglátszott a hüvelykujja nyoma. A másik kezét fölcsúsztatta a
lábán.
– Ezt magadnak köszönheted – mondta. – Tudod, hogy magadnak
köszönheted. – Megragadta és félrerántotta a bugyiját. Jocelyn nem állította
meg. Szégyenében moccanni sem tudott. Bryan ujja utat talált a belsejébe.
Áthelyezte a súlyát, most rajta feküdt.
– Bryan? – A barátnője hangja a klubház felől. A „True Love Ways”
forgott a lemezjátszó korongján. Jocelyn soha többé nem szerette Buddy
Hollyt, pedig már nem is élt szegény. A barátnő tovább kiabált.
– Bryan? Bryan!
Bryan kicsúsztatta az ujját, és elengedte Jocelynt. Fölállt, megigazította a
zakóját, lesimította a haját. Jocelyn nézte, amint lenyalja az ujját.
– Később behozzuk – mondta Bryan.
Jocelyn végigment az ösvényen a fáklyák között, és ki az útra. A
countryklub egy hosszan elterülő dombon állt. Kocsival húsz perc alatt értek
ide. Az utak kanyarogtak, nem voltak járdák, és fák magasodtak mindkét
oldalán. Jocelyn elindult hazafelé.
Gavallérsarkú szandált viselt. A lábkörmeit belakkozta, most olybá tűntek
a holdfényben, mintha vérbe mártotta volna őket. Az egyik sarkát már
feltörte a pánt. Rettentően félt, mert a tábor óta kommunisták, erőszaktevők
és sorozatgyilkosok világa vette körül. Valahányszor közeledő autó hangját
hallotta, elbújt. A fényszórók mintha keresőlámpák lettek volna. Azt
játszotta, hogy ártatlan jószág, olyasvalaki, aki nem köszönhet magának
semmit. Azt játszotta, hogy őz. Azt játszotta, hogy csipua indián. Azt
[7]
játszotta, hogy a Könnyek Ösvényét járja, melynek történetét Sylvia
élénken, ámbár részleteiben hibásan mesélte el neki.

18
 Azt gondolta, otthon lesz, mielőtt anyja elindul értük. Csak mindig lefelé
kell haladnia a lejtőn. De egy elhúzó autó fénypászmájában hirtelen nem
ismert föl semmit. A domb alján ismeretlen keresztút húzódott, és Jocelyn
most hegynek fölfelé lépkedett, ami egyszerűen képtelenségnek tűnt. Nem
voltak utcanévtáblák, nem voltak házak. Csak azért ment tovább, mert
szégyellt visszamenni. Órák múltak el. Végre talált egy kis benzinkutat, de
zárva volt, és egy nyilvános telefont, amely működött. Mialatt tárcsázott,
biztosra vette, hogy anyja nem válaszol. Talán már elment otthonról, és most
kétségbeesetten keresi őt. Lehet, hogy minden ruháját bepakolta a kocsiba,
mialatt ő a bulin volt, és elköltözött?
Éjfél volt már. Anyja rémes felhajtást csinált az ügyből, de Jocelyn
meggyőzte őt, hogy csak egy kis friss levegőt akart, testmozgást, csillagokat.

Én úgy gondolom – mondta Prudie –, hogy amit látnunk kellene, az nem

annyira a szenvedély hiánya, mint inkább a féken tartása. Ez az egyik
kedvenc témája Jane-nek. – Mosolygott, szinte eltűnt az ajka.
Lopott pillantásokat váltottunk. Jane. Ez fesztelenül hangzott. Alighanem
bizalmasabb volt, mint ahogyan Miss Austen szerette volna. Egyikünk se
nevezte őt Jane-nek, pedig idősebbek vagyunk, és sok évvel korábban
kezdtük olvasni a könyveit.
Csak Bernadette volt túlságosan jóságos, hogy észrevegye.
– Nagyon igaz – mondta. Malmozott. – Az egész Értelem és érzelem erről
szól, és ez Austen első könyve. De aztán visszatér rá a Meggyőző érvekben,
amelyik az utolsó. Tartós téma. Jó meglátás, Prudie. Knightley forró
szerelmet érez, azt hiszem, ezt a kifejezést használja, forró szerelmet, de ő
annyira úriember, hogy ennek dacára rendesen viselkedik. Ő mindenekelőtt
gentleman. Kitűnő a teád, Jocelyn. Olyan zamatos! Mintha magát a napfényt
innám.
– Knightley házsártos – mondta Allegra. – Én ezt nem találom fölöttébb
úri modornak.
– Csak Emmával az. – Grigg egyik bokája a másik térdén nyugodott. A
lábát széttárta, csirkeszárnyra emlékeztetett. Nő soha nem ülne így. – Csak
azzal házsártos, akit szeret.
– És ez természetesen mindent megmagyaráz! – csattant fel Prudie. – Egy
férfi mindent megtehet azzal a nővel, akit szeret.
Ez alkalommal Sylvia változtatott témát, de csak Jocelyn sokatmondó
pillantásának hatására.
– Felejtsük el Knightley-t – mondta. – Emmát nehéz megvédeni.
Imádnivaló, de megátalkodott sznob.

19
 – Mégis ő az egyetlen Austen hősnői közül, akinek a neve a róla szóló
könyv címe lett – vetette közbe Jocelyn. – Szerintem, Emma a kedvence.
A kennelben az egyik kutya kitartóan ugatott. A vakkantásokat hosszú
csönd kísérte, így mindegyikre azt hittük, ez lesz az utolsó. Szaggatott ugatás
volt, ravaszul, megtévesztően fáradt. Milyen bolondok is vagyunk, hogy itt, a
könyvünk fölé hajolva várjuk a csöndet, ami sosem jön el.
– Azt hiszem, sűrűsödik a köd – Allegra hangja elégedettséget, bájos arca
örömöt fejezett ki. A hold meg zavartalanul sütött le ránk, de már közeledett
a köd ideje. Odakint pára szállta meg a mezőket. Két ugatás között
meghallottuk egy távoli vonat zakatolását. – Nem megmondtam, anya? Nem
megmondtam, hogy a városban kellene találkoznunk, nem idekint?
Örülhetünk, ha haza tudunk menni. Ezeknél a ködös, vidéki utaknál nincs
veszélyesebb.
Grigg tüstént talpon volt.
– Nekem is mennem kéne. A kocsim nem túl megbízható. Nem vagyok
hozzászokva, hogy ködben vezessek.
Már Bernadette is állt.
– Kérlek, ne menjetek még – mondta Jocelyn. – Mi itt egy mélyedésben
vagyunk. Az úton egyáltalán nem lesz köd, ráadásul olyan fényesen süt a
hold. Van egy kis harapnivalóm, együnk, mielőtt indultok. Azonnal behozom.
Még nem is beszéltünk Harrietről.

Harmadikban Sylviát átíratták Jocelyn középiskolájába. A tábor óta

nem látták egymást. Mind a ketten írtak két-két levelet. Az első nagyon
hosszú volt, a második sokkal rövidebb, és azután egyikük sem írt többet,
ezért roppant izgatottak lettek, hogy újra megtalálták egymást. Mr. Parker
angolóráján ültek, mindössze kétsornyira egymástól, és próbálták felfogni,
hogy mi is a helyzet Ibsennel. Sylviának óriási megkönnyebbülés volt
fölfedezni, hogy ismer valakit az új iskolájában.
Kettejük közül most Jocelyn volt a szakértő. Ő tudta, hol szabad
dohányozni, kivel divatos együtt lógni, és kik azok, akik, még ha titokban
kedveled is őket, nem tesznek jót a hírnevednek. Jocelynnak volt egy autós
barátja, és gyorsan szerzett egyet Sylviának is, hogy mind együtt mehessenek
moziba vagy az üzletközpontba, vagy hétvégén a tengerpartra. Mikor így
négyesben mentek valahová, Sylvia és Jocelyn főleg egymással beszélt.
Daniel és Tony vezetett, és amikor moziba mentek, ők fizettek.
Tony járt is Sylviával. Úszott, és versenyszezonban minden szál szőrt
leborotváltatott a testéről, így aztán olyan sima lett, mintha gumiból lenne a
bőre. Egy ilyen időszakban jöttek össze Sylviával. Már hetek óta

20
randevúzgattak, amikor Tony újra megnövesztette a haját. Szép barna haja
nőtt, lágy és hullámos. Jóképű srác volt.
Jocelyn egy Daniel nevű fiúval járt. Tanítás után Daniel a Szabadonfutó
bicikliboltban dolgozott, és felnőtteknek kijáró felelősség nyomta a vállát. A
legfiatalabb testvére visszamaradott volt: Down-kóros fiú, elálló füllel,
ragacsos szeretettel, és olyan hatalmas, öntudatlan gravitációval, hogy az
összes többi családtag körülötte forgott.
Jocelyn rögtön a táncmulatság után kilépett a sportklubból, de harmadikos
korában még így is bekerült a teniszcsapatba negyediknek. A csapatból két
lány is előkelő helyet foglalt el az állami teniszranglistán. Erős csapat volt,
de a lányok sportja senkit sem érdekelt az iskolában. Többen jöttek el
drukkolni, amikor fiúk játszottak, pedig ők közel se voltak olyan jók. Senki
– még a lányok sem – gondolták, hogy ez így nincsen rendjén.
Egyik nap, amikor idegenben játszott, Jocelyn észrevette, hogy Tony ott ül
a lelátón. Beborult az ég, a mérkőzést leállították, majd újrakezdték, aztán
véglegesen leállították.
– Az eső miatt jöttem – mondta Tony. – Daniel megkért, hogy vigyelek
haza, ha esni kezd.
Ez hazugság volt. Tíz perce ültek az autóban, amikor úgy rákezdett, hogy
Tonynak le kellett húzódnia az útról, mert nem látott semmit. Jocelyn még
mindig verejtékes volt a meccstől, ezért a fiú folyamatosan fűtött, nehogy
megfázzon. Az autó gőzölt, mint egy teáskanna, a párás ablakokon senki sem
láthatott be. Tony firkálni kezdett az ablakra. Szeretlek. Ezt írta, újra meg
újra. Teleírta a vezető oldalán az egész ablakot, aztán a szélvédőt is, a
kormánykerék fölött. Egy szót sem szólt. Az esőcseppek apró
acélgolyókként verték a tetőt és a motorházat. Tony sápadt arca erősen
hangsúlyozta természetellenesen hatalmas szemeit. Bent csönd, odakint az
eső zaja.
– Sylvia nem tudott eljönni veled? – kérdezte Jocelyn. Szerette volna azt
hinni, hogy a szavak az ablakon nem neki szólnak.
– Engem nem érdekel Sylvia – mondta Tony. – És azt hiszem, hogy téged
sem érdekel Daniel.
– De igen – vágta rá gyorsan Jocelyn. – És Sylvia a legjobb barátnőm.
– Azt hiszem, kedvelsz engem – mondta Tony.
Jocelyn elképedt. Az égvilágon semmi sem jutott eszébe, amivel ilyen
látszatot kelthetett.
– Én aztán nem.
Az eső tovább zuhogott, az ablakokat még mindig pára borította. Tony
sebességbe kapcsolta a kocsit, és elindult. Először csak óvatosan
araszolgatott a műszerfal fölé írt Szeretlekeken kikukucskálva, majd

21
gyorsítani kezdett.
– Állj meg, jó? – kérte Jocelyn. Ő maga semmit se látott az útból, csak a
szakadatlanul ömlő esőt. Közvetlenül fölöttük megdördült az ég.
– Nem tudok úgy ülni itt, hogy nem csókollak meg – jelentette ki Tony. –
Ha nem hagyod, hogy megcsókoljalak, akkor vezetnem kell. – Megint
gyorsított. Az autó lefutott az útpadkára, megbillent, de Tonynak sikerült
újra egyenesbe hoznia. – Ez hajszálon múlt – jegyezte meg. – Éppen ott állt
egy fa. – Felgyorsított.
Jocelyn az ajtónak préselődött. Két kézzel kapaszkodott. Megint alig volt
felöltözve: rövid teniszszoknya, ujjatlan blúzzal. Mért van efféle
helyzetekben mindig hátrányosan felöltözve? Tony dalolni kezdett.
– Hideg fagyos percekben, kemence és tea, én erre vágyom… – Annyira
ideges volt, hogy meg a dallamot se tudta kiénekelni. Semmi – sem az autó
sebessége, sem a villámlás – nem rémítette meg Jocelynt annyira, mint Tony
éneklése.
Bekapcsolta a rádiót, hogy ne hallja a fiút. „… egy nagyon különleges
hölgynek South Bay-ben”– búgta éppen a DJ az éterbe. Tony tovább dalolt,
a fűtőtest pöfögött, az eső pedig egyre csak ömlött. Mennydörgés.
– Di di, di da la da, di da di di. – Tony megint gyorsított. – Di-da dam.
– Állj! – kiáltotta Jocelyn. – Azonnal húzódj félre! –Ugyanazt a hangot
ütötte meg, melyet Daniel öccsével szokott, amikor valóban fontos volt,
hogy engedelmeskedjék neki.
Tony nem nézett rá.
– Tudod mi az ára…
Nyilvánvalóan mindent alaposan eltervezett. A szájának mentacukorka íze
volt.

Jocelyn közölte, hogy mindenkinek készített egy tál zabkását. Egy tányér
finom zabkását, mondta. Mikor kimentünk a konyhába, rögtön rájöttünk,
hogy csak tréfált, és whiskys gyümölcstorta, citromos és mentakrémlikőrös
sütemény, valamint mandulás kifli vár ránk a zabkása után. Megmondtuk
Jocelynnak, hogy ez a legjobb zabkása, amit valaha ettünk, sem túl sűrű, sem
túl híg, nem túl meleg, és nem is túl hideg. Mind azt mondtuk, hogy jobban
leszünk tőle, ha megesszük, de végül csak Grigg ette meg.
Addigra megbocsátottunk neki, hogy felbosszantott minket; igazából már
el is felejtettük, mi volt az.
– Nagyon keveset beszélt – mondtuk neki biztatóan. – Beszéljen többet!
Beszéljen bátran!
Ő azonban összevonta a szemöldökét, és a zakója után nyúlt.

22
 – Félek, hogy sűrűbb lesz a köd. Tényleg mennem kell – mondta, és két
mandulás kiflit tett el az útra.
Bernadette szigorú pillantást vetett mindnyájunkra. Még a fésületlen haja
is szigorúan fésületlenebbnek tetszett.
– Remélem, legközelebb is eljön. Ugye nem ijesztettük el? Lehettünk
volna egy kicsit kedvesebbek. Kínos lehetett egyetlen férfinak lenni.
Prudie apró falatokat kanalazott ki a zabkásájából.
– Én nagyon élveztem az érdekes meglátásait. Persze én mindig is
szívesen veszek némi provokációt. Megmondhatja akárki, aki ismer engem.
Jocelyn tudta, hogy el kell mondania Danielnek és Sylviának, ami
történt, de félt. Ott, az autóban nem volt választása: vagy megint
megcsókolja Tonyt, vagy meghal egy tragikus autóbalesetben, mint az a lány
Az utolsó csókban. De el sem tudta képzelni, hogyan mondhatná el úgy a
történetet, hogy hihető legyen. Még ő maga sem hitte el, pedig ott volt.
Eltelt két nap, és még mindig nem mondott semmit. Reggel volt, éppen
öltözködött, amikor csengettek. Az anyja szólította elgyötört hangon. Valaki
egy kölyökkutyát hagyott a küszöbön narancssárga ládában, széles szalagra
fűzött kartonlappal, amelyre ez volt írva: „Jocelyné vagyok”. Jocelyn
azonnal felismerte a kézírást: ugyanezt látta a párás szélvédőn.
– Kinek jut az eszébe kiskutyát adni valakinek? – kérdezte bosszúsan az
anyja. – Azt hittem, Daniel értelmes fiú. Meg vagyok lepve, és nem éppen
kellemesen.
Jocelynnak sohasem lehetett kutyája: az anyja szerint minden kutya olyan
történet, ami előbb-utóbb szomorúan végződik.
Ez egy keverék kutyus volt, fehér, göndör szőrrel, és mikor meglátta őket,
izgalmában két lábra állt, mellső mancsával pedig kapálni kezdett a
levegőben. Mikor Jocelyn fölkapta, egyenesen az arcához bújt, és apró
nyelvét földugta az orrába. Szó sem lehetett arról, hogy elajándékozzák.
Szerelem volt első látásra.
Sylvia és Tony, Jocelyn és Daniel szokás szerint aznap is találkoztak
ebédidőben, az iskola pázsitján.
– Ki adna neked egy kölyökkutyát? – kérdezősködött Tony még jóval az
után is, hogy a többiek már ejtették volna a témát.
– Biztosan anyukád volt – mondta Daniel –, akármit is mond. Ki más
merne ilyet csinálni? Csomó felelősséggel jár egy ilyen kutya.
Tony cinkosan Jocelynra mosolygott, és engedte, hogy a térde a lány
lábához dőljön. Jocelynnak eszébe jutott, milyen érzés volt csókolózni vele,
milyen ízű volt a szája. Mikor Tony épp nem huncutul mosolygott rá, akkor
könyörögve bámulta. Hogy lehet, hogy a többiek nem veszik észre?
Mondania kell valamit. Méghozzá minél hamarabb.

23
 Sylvia kinyitotta az uzsonnatáskáját, és azt látta, hogy anyja két szelet üres
kenyeret csomagolt neki. Nehéz dolog nap mint nap valami újat kitalálni az
ebédcsomagba, nem csoda, hogy Sylvia anyja összeroppant a nyomás alatt.
Jocelynnál volt egy „Hostess” sütemény és egy kemény tojás, amit oda akart
adni Sylviának, de nem fogadta el.
Aznap este, munka után Daniel benézett, hogy megismerkedjen a kutyával.
– Helló, kis fickó – mondta neki, és a kutya szája elé dugta az ujját.
Zaklatottnak látszott. – Az a helyzet – kezdte, majd elhallgatott, és sokáig
nem mondott semmit. A dívány két végében ültek, hogy a kutyus
rohangászhasson köztük a virágos huzaton. Jocelyn örült a köztük lévő
távolságnak: elhatározta, hogy addig nem csókolja meg a fiút, amíg el nem
mondott neki mindent.
– Remélem, nem mászik fel a kutya a bútorokra – kiabált le az emeletről
Jocelyn anyja. Ahhoz túlságosan tisztelte Jocelyn magánéletét, hogy
bejöjjön, de azért gyakran hallgatózott.
– A helyzet az – kezdte megint Daniel, de ismét elakadt.
Jocelyn sem állt még készen arra, hogy titkokat cseréljenek. Elmesélte,
hogy Mr. Parker a társadalmi osztályokról akart beszélni A nép ellensége
című Ibsen-dráma kapcsán, de nekik sikerült elérni, hogy e helyett a
[8]
Smothers fivérekről beszéljen. Jocelyn hosszúra nyújtott történetének az
volt a poénja, hogy „Ostoba csirkék!” Mikor ezt a témát teljesen kimerítette,
áttért a matekórára. Tudta, hogy már csak húsz percig kell beszélnie, mivel
Daniel soha nem tette volna ki az anyját – akinek amúgy is volt elég gondja
– mindenféle fölösleges aggodalomnak azzal, hogy elkésik a vacsoráról.

A kennelben is eljött végre az alvás ideje. Időnként valamelyik kutya

még elvakkantotta magát, de a többiek már nem kapcsolódtak be az
ugatásba. Házaikban álmodtak a kutyák. A meleg, fényes verandán ködbe
burkolózva ültek a nők; úgy lebegtek ott, mintha nagy buborékba lettek volna
zárva. Szahara közelebb kúszott az egyik fűtőtesthez, és fejét két mellső lába
közé fektette. Láttuk, amint a gerinccsigolyái közti apró mélyedések minden
lélegzetvétellel megemelkednek, majd lesüllyednek. A kinti vattaszerű
békességben hallani lehetett a patak csörgedezését. Jocelyn kávét adott
nekünk. A csészéket apró ibolyák díszítették.
– Úgy érzem – mondta, miközben körbejárt a tejszínnel, (Sylviánál nem
állt meg, mert tudta, hogyan szereti, és már eleve úgy készítette el) – nos,
úgy érzem, Austen keményen dolgozik azért, hogy meggyőzzön bennünket:
Frank Churchill viselkedése kevésbé visszataszító, mint amilyennek látszik.

24
 – Ő se nem jó ember, mint Knightley, se nem rossz, mint Elton – mondta
Bernadette. Amikor bólintott, a szemüvege picit lejjebb csúszott az orrán.
Mi nem is vettük észre, onnan tudtuk, hogy visszalökte. – Bonyolult jellem.
Ez tetszik benne. Rögtön el kellene jönnie, hogy megismerkedjék Mrs.
Westonnal, de nem jön. Mikor aztán mégis felkeresi, figyelmes és előzékeny.
Nem szabadna elültetnie a bogarat Emma fülében Jane-nel kapcsolatban,
ami aztán később kínos helyzetbe hozza. Nem szabadna flörtölnie Emmával,
de szüksége van erre a fortélyra, és látja, hogy Emma nem fogja félreérteni.
– Pontosan ez az, amit nem tudhat! – Jocelyn szenvedélyes hangjára
Szahara felállt, és odament hozzá. Habozva csóválta a farkát. – Pontosan ez
az, amit mindig félreértenek az emberek – tette hozzá, mintegy szabadkozva
a kifakadásért.
Odakínálta a cukrot Allegrának, aki a fejét rázta, és összeráncolt
homlokkal hadonászott a kanalával.
– Harriet azt hiszi, hogy Knightley kedveli őt. Emma azt hiszi, hogy Elton
nem kedveli őt. A könyv tele van olyan emberekkel, akik ezt rosszul értik.
– Elton nem kedveli Emmát – mondta Prudie. – Őt valójában két dolog
érdekli: pénz és pozíció.
– Még akkor is – mondta Jocelyn, és visszaült a helyére. – Még akkor is.
Arra gondoltunk, micsoda megkönnyebbülést jelenthet a kutyák világa egy
olyan nőnek, mint Jocelyn, aki a szívén viseli mindenkinek az érdekeit,
akiben erős házasságközvetítői ösztön munkál, és aki szeret mindent
rendesnek, csinosnak látni. A kennelben egyszerűen kiválasztod az apa- és
anyaállatot, amelyekről úgy gondolod, hogy szaporulatuk a legnagyobb
valószínűséggel fogja javítani a fajtát. Nem kell megkérdezned őket.
Gondosan időzíted a találkozót, egymásnak ereszted a szukát meg a kant, és
magától megtörténik, aminek meg kell történnie.

A félbeszakadt teniszmérkőzés utáni hétvégén olyan remek idő volt,

hogy Jocelyn anyja pikniket javasolt. Kimehetnek a parkba a kiskutyával – a
Pride nevet kapta, és Pridey-nak szólították –, ahol oda pisilhet és kakilhat,
ahová kedve tartja, és senkinek nem kell feltakarítani utána. Hívd el Sylviát,
javasolta, hiszen még alig játszott a kutyussal.
A végén mind elmentek: Pridey, Sylvia, Tony, Daniel, Jocelyn és a
mamája. Durva tapintású skótkockás plédet terítettek a fűre, és
szalonnacsíkokba csavart sült csirkecombot ettek. Desszertnek tejfölbe és
barna cukorba mártogatott friss epret majszoltak. Az ebéd finom volt, mégis
mindenki feszélyezve érezte magát. Jocelynnak minden egyes szaván átsütött
a bűntudat. Tony vidámra és hűvösre vette a figurát. Sylvia és Daniel

25
jóformán meg sem szólalt. Az anyja meg mi a bánatos fenének jött el velük?
Pridey boldogan rohangált: felszaladt a libikókára, és olyan könnyű volt,
hogy a hinta csak akkor billent át, mikor már a legtetejénél járt. A zuhanás
megrémítette, egyenesen Jocelyn karjába ugrott, de két másodperc alatt
teljesen magához tért, kipenderült Jocelyn öleléséből, foga közé kapott egy
falevelet, és elvágtatott. Csak akkor köpte ki a levelet, mikor egy döglött
rigóra bukkant a fűben. Pridey a pillanatban élt, és a döglött rigóval ez igen
jó pillanat volt. Jocelynnak kellett fölvennie a madarat egy papírszalvétával
és beletenni a szemétbe egy félig megevett sonkás szendvics és egy rothadó
alma mellé. Nem érintette meg, de érezte a súlyát… halott súly volt, merev
és gumiszerű, a fekete szemek pedig homályosak, mint egy párától síkos
autóablak. Bement a vécébe és kezet mosott. A falra fölírta valaki kék
golyóstollal: „Gyere el velem egy körre”, és rajzolt egy mozdonyt, melyen
az Erica név és egy telefonszám volt látható.
Amikor visszaért, Pridey örömében összepisilte magát, de Jocelynt még
ez se vidította föl. Anyja cigarettára gyújtott, és úgy fújta ki az orrán a
füstöt, mint aki maradni szándékozik a keserves befejezésig. Olykor az
őrületbe tudta kergetni Jocelynt.
– Azon gondolkoztam – mondta Jocelyn –, hogy milyen fura, hogy
piszkosnak érzem magam, mert fölvettem egy döglött madarat, miközben épp
most ettünk meg ebédre egy másik döglött madarat.
Anyja lepöccintette a hamut.
– Becsszóra, drágám, azok csirkecombok voltak.
– Méghozzá felségesek – mondta Tony. – Szeretem, amikor így vannak
elkészítve.
Ez hülye, gondolta Jocelyn. Ezek itt mind idióták.
– Nem kell elmenned valahova? – kérdezte az anyját. – Nincs valami
dolgod? Valami elintézni valód? Saját életed?
Figyelte, ahogy az anyja arca megnyúlik. Ez így sohasem fogalmazódott
meg benne, de most érezte, mennyire rátapintott az igazságra.
Anyja eloltotta a cigarettát.
– De. Van – felelte, és Daniel meg Sylvia felé fordult. – Köszönöm, hogy
hagytatok a nyakatokon lógni srácok. – Daniel, ugye hazahozod helyettem
Jocelynt?
Összeszedte a holmiját, és elment.
– Ez azért egy kicsit durva volt, Jocelyn – mondta Daniel. – Azok után,
hogy megcsinálta azt a sok kaját…
– Egy döglött madár darabjai. Döglött madárlábak. Idegesített, hogy nem
képes elismerni. Te tudod, milyen, Sylvia – mondta Jocelyn, és a lány felé
fordult, de Sylvia még csak nem is nézett vissza rá. – Szüntelenül

26
rózsaszínre akar festeni mindent. Azt hiszi, hogy még mindig négyéves
vagyok.
Pridey már megbocsátotta neki a rigót. A megbocsátás és felejtés
gesztusaként szétrágta Jocelyn cipőfűzőjét. Olyan gyorsan történt, hogy
mikor a lány észrevette, már késő volt. Sántikálnia kellett Daniel kocsijáig,
hogy le ne essen a cipője.
Daniel hazavitte Jocelynt. Pridey a lány ölében állt, apró tappancsai alig
értek az ablakig, lehelete piciny, ragadós felhő a keze fején. Már sajnálta,
hogy goromba volt az anyjához. Szerette a mamáját. Szerette az anyja
szalonnacsíkok közt sült csirkéjét. A Tony miatt érzett bűntudata
forrásponthoz közeledett, és úgy érezte: a legkönnyebb volna sírva fakadni.
Abbahagyni viszont annál nehezebb.
– A helyzet az – szólalt meg Daniel –, hogy én igazán kedvelem Sylviát.
Sajnálom, Jocelyn. – A szavak messziről jöttek, mintha már napokkal ezelőtt
hallotta volna, és csak most értené meg. – Őt rettenetesen bántja a dolog. –
Daniel megállt egy kereszteződésnél. Gondosan, felelősséggel vezetett. –
Alig tud a szemedbe nézni. Mind a kettőnket rettenetesen bánt. Nem tudjuk,
mit tegyünk.
Másnap az iskolában Daniel már Sylvia fiúja volt, Tony pedig Jocelyné.
Sokat beszéltek erről a folyosókon. Jocelyn nem emelt kifogást. Nem volt
szerelmes Danielbe. Most, hogy meggondolta, Daniel tényleg tökéletesen
illett Sylviához. Sylviának pedig Tonynál komolyabb fiúra volt szüksége.
Olyasvalakire, aki megnyugtatja, amikor úgy látja, hogy a világ túl szörnyű
ahhoz, hogy élni lehessen benne. Olyasvalakire, aki nem töltene el egy
délutánt azzal, hogy a legjobb barátnőjét csókolgatja.
Ráadásul Tonytól kapta Pridey-t. És Tonyval csókolózni nem is volt olyan
borzasztó. Persze valószínűleg sokkal rosszabb lett volna eső, pára meg a
bűntudat nélkül. Jocelyn sokat törte a fejét, hogy rájöjjön, miképpen
működnek a dolgok. Hogy megértse ezt az egészet.

Az Emma körül az bosszant a legjobban – mondta Allegra –, ahogy az

osztálykérdést felveti, a barátnőjével, Harriettel kapcsolatban. A végén
Emma, az új, a megjavult, a megszelídített Emma ráeszmél, hogy Harriet
végül is nem volt elég jó ahhoz, hogy az utálatos Elton felesége legyen.
Amíg volt némi remény rá, hogy a természetes apja úriember, még megtette
volna, de amint kiderül, hogy kereskedő, attól fogva Harriet már annak is
örülhet, ha egy farmer elveszi.
Elég késő volt ahhoz, hogy ne kapcsoljanak ki a fűtőtestek. Zümmögtek és
ziháltak, nekünk, akik mellettük ültünk, melegünk volt, a többiek meg fáztak.

27
Elfogyott a kávé is, csak zacc maradt a csészék alján, és a mentakrémlikőrös
sütikből sem maradt. Mindez világosan jelezte, hogy a vége felé közeledik
az est. Néhányunknak megfájdult a feje.
– Az osztályhelyzet elég bonyolultan jelenik meg az Emmában – mondta
Bernadette, és hátradőlt a széken. Ruhája alatt kidomborodott a hasa, lábát
pedig a combja alá dugta, mint egy fiatal lány. Hosszú éveken át jógázott,
ezért tudta ilyen megdöbbentő helyekre tenni a lábát. – Itt van először is a
tény, hogy Harriet törvénytelen, ámbár ezzel kapcsolatban Austen egészen
liberális nézeteket vall.
Nem fejezhette be, mert Allegra közbevágott.
– Azt mondja, ez egy folt, amit csak nemesség vagy jelentős vagyon tudna
eltüntetni.
Korábban is kezdtük már gyanítani, hogy Allegra talán nem kedveli
Austent annyira, mint a többiek. Eddig ez csak gyanú volt, mivel semmi
olyat nem mondott, ami igazságtalan lett volna Austenre nézve.
[9]
Mindenesetre szemmel tartottuk, de honi soit qui mal y pense.
– Azt hiszem, Jane itt ironizál – vetette föl Prudie. Az egyik fűtőtest
mellett ült. Sima, halvány arcbőrét finom pír borította. – Úgy gondolom, ez
elkerüli némelyik olvasó figyelmét. Magam is gyakran ironikus vagyok,
különösen e-mailben, a barátaim pedig néha megkérdezik: Ez most vicc
volt?
– Ez most vicc volt? – kérdezte Allegra.
Bernadette nem zavartatta magát.
– Azután itt van Robert Martin esete. Minden bizonnyal az a szerző
szándéka, hogy Robert Martin kérdésében Mr. Knightley mellé álljunk. Csak
egy gazdálkodó, de a végén Emma azt mondja, nagy öröm lesz
megismerkedni vele.
– Egyikünk sem szeret lejjebb adni az igényeiből – mondta Jocelyn. –
Lehet, hogy ennek nem a társadalmi osztály az alapja többé, de mégis
érezzük, hogy mihez van jogunk. Az emberek olyan társat választanak, akik
nagyjából hasonlóan szépek vagy csúnyák. A csinosak csinossal
házasodnak, a csúnyák csúnyával. – Egy pillanatra megállt. – Aminek az
emberi faj issza meg a levét.
– Ez most vicc volt? – kérdezte Prudie.
Sylvia alig szólalt meg egész este, és Jocelyn aggódott emiatt.
– Mit olvassunk legközelebb? – kérdezte tőle. – Válassz.
– Az Értelem és érzelemhez lenne kedvem.
– Szeretem azt a könyvet – mondta Bernadette. – Lehet, hogy az a
kedvencem, ha nem számítom a Büszkeség és balítéletet. Bár szeretem az

28
Emmát is. Mindig elfelejtem mennyire, amíg el nem olvasom újra.
Legjobban az a rész tetszik, ahol az eperről van szó. Mrs. Elton a
kalapjával, a kosarával. – Hüvelykujjával forgatta a lapokat. Az idevágó
lapnak be volt hajtva a sarka, de be volt hajtva számos más sarok is, így hát
ez nem sokat segített. – Megvan – mondta. – „Mrs. Elton, aki nagy
kalapjában és kosarával a karján csupa boldogság volt, nagyon is
készségesen… Eperről és csakis eperről beszélgettek, nem is gondolhattak
immár egyébre. … ízletes gyümölcs… csak túlságosan kiadós ahhoz, hogy
[10]
sokat egyen belőle az ember… a cseresznyével nem ér fel.”
Bernadette felolvasta nekünk az egészet. Csodálatos rész volt, bár
hangosan olvasva elég hosszú.

Jocelyn kapcsolata Tonyval végzős korukig tartott, és pont a

legrosszabbkor ért véget: Jocelyn elmulasztotta miatta a téli bált. Már
megvette a ruhát is, egy csipkés, fodros, ezüstszín holmit, amely szabadon
hagyta a vállát, s amely annyira tetszett neki, hogy ha tudja, néhány hétig még
kihúzza valahogy a fiú mellett. De addigra már minden elviselhetetlenül
idegesítette, amit a fiú mondott, vagy csinált.
Három évvel később Sylvia és Daniel összeházasodtak. A menyegző
nagyon puccos volt, ami nem egészen az ő stílusuk. Jocelyn arra
gyanakodott, azért tervezték ilyenre, hogy legyen végre alkalom, amikor
fölveheti a ruháját. Magával vitte a barátját, akivel járt – egyet a sok közül,
aki sem jobb, sem rosszabb nem volt a többinél – hogy együtt
mosolyogjanak a lakodalmi képeken. Itt a poharát emelte, ott Jocelyn mellett
állt, karját a derekára tette, amott egy asztalnál ült Jocelyn anyjával, komoly
beszélgetésbe merülten.
Sylvia és Jocelyn aztán beiratkoztak az egyetemre, és csatlakoztak egy
feminista öntudatfejlesztő csoporthoz. A harmadik összejövetelen Jocelyn
aztán beszélni kezdett a Mike és Steven társaságában töltött nyárról. Nem
akarta nagyon rabolni a többiek idejét, de még sohasem beszélt senkinek –
még Sylviának sem – a táncmulatság éjszakájáról. Végigzokogta a történetet.
Az elbeszélés közepén tartott, akkor jutott eszébe, hogyan nézett rá Bryan,
mikor az ujját a szájába dugta és kihúzta. Biztos akart lenni benne, hogy a
lány látja, mit csinál.
A nők fel voltak háborodva. Őt tulajdonképpen megerőszakolták,
állították néhányan. Igazán kár, hogy nem tett feljelentést.
Kár. A kezdeti megkönnyebbülés után most, hogy a történet napvilágra
került, és szemügyre lehetett venni, saját ellenállásának a hiánya tűnt fel

29
legjobban Jocelynnak. Látta, mintha fölülről nézné, a saját tehetetlen testét,
amint a vállpánt nélküli ruhában és a vékony kardigánban fekszik a
klubfotelben. Az állítás, hogy Bryannek szembe kellett volna nézni
valamiféle következménnyel, úgy érte, mintha megvádolták volna. Tennie
kellett volna valamit. Miért nem küzdött? Egész idő alatt, amíg Bryan
ujjazta, abban reménykedett, hogy ha nem csinál semmit, talán megmenekül.
Valójában persze senki nem hibáztatta. Kulturálisan programozott
passzivitás, mondták. A tündérmesék kényszerítő ereje. Jocelyn mégis egyre
megalázottabbnak érezte magát. Két nő is volt a csoportban, akiket valóban
megerőszakoltak; egyiküket a férje, és több alkalommal. Jocelyn úgy érezte,
ehhez képest ő a semmit fújta fel nagy dologgá.
– Mi a baj velem? – kérdezte Jocelyn később Sylviát, mikor újra
kettesben voltak. – A legegyszerűbb dolog szeretni. Szerelembe esni. Esni.
Én miért nem tudok?
– Szereted a kutyákat.
Jocelyn mérgesen legyintett rá.
– Az nem számít. Az túl könnyű. Azokat Hitler is szerette.
Nem ment vissza a negyedik estére. Az öntudata helyett csak a szégyene
növekedett, neki pedig már elege volt abból, hogy szégyellje magát.
Daniel lobbista lett Sacramentóban. Egy indián törzs, egy folyó-védő
csoport és a japán kormány érdekében tevékenykedett. Időről időre
biztatták, hogy jelöltesse magát valamilyen hivatalra, de neki esze ágában
sem volt. A politika, mondta mindig, bizonytalan mesterség. Sylvia az
állami könyvtárban dolgozott, a Kaliforniai Történelem Olvasóteremben.
Jocelyn egy kis borászat könyvelését vezette. Ekkor még csak álom volt a
kennel, ami egyébként sem nyújtott neki soha teljes megélhetést. Pridey
tizenhat évet élt, és életének utolsó napján Sylvia és Daniel vett ki egy nap
szabadságot, hogy elkocsizzanak vele és Jocelynnal az állatorvoshoz.
Leültek vele a rendelő előtti kicsiny gyepre, ahol Jocelyn az ölében tartotta,
mikor meghalt. Azután mind együtt ültek az autóban. Egyikük sem tudta
annyi időre abbahagyni a sírást, hogy lássa az utat hazáig.

Hogy érzed magad? – kérdezte Jocelyn Sylviát. Volt egy percük

kettesben a konyhában, és száz dolog, amit nem mondhattak ki Allegra előtt.
A konyha gyönyörűen fel volt szerelve kék-fehér csempés
munkafelületekkel, réz-szerelvényekkel és egy antik tűzhellyel. Szahara a
lefolyó mellett ült, elfordult, megmutatta szép afrikai profilját. Mikor
mindenki elmegy, és nem látja senki, Szahara majd megkapja a tányérokat,
és mindet kinyalhatja. Ez azonban titok volt, és Szahara tudott titkot tartani.

30
 Jocelyn kiöblítette a poharakat. Olyan kemény a városban a víz, hogy
megkarcolódnának, ha a mosogatóba tenné őket, ezért kellett kézzel elmosni
őket.
– Olyan vagyok, mint egy élőhalott – felelte Sylvia. – Tudod, hogy Daniel
bármikor az őrületbe tudott kergetni. Most mégis úgy érzem, hogy nagyon
boldog házasságban éltem. Harminckét évig. Hiányzik. Mintha a szívemet
tépték volna ki. Mik az esélyek?
Jocelyn letette a poharat, és Sylvia hideg kezét a saját síkos, szappanos
kezébe vette.
– Én nagyon boldogan töltöttem el ugyanezt a harminckét évet férj nélkül.
Minden rendben lesz. – Most jutott először az eszébe, hogy ő is elveszítette
Danielt. Annak idején átengedte ugyan, de nem adta fel soha. – Én nagyon
szeretlek téged – mondta Sylviának.
– Hogyan is felejthettem el, hogy a legtöbb házasság válással végződik? –
kérdezte Sylvia. – Ezt nem tanulja meg az ember Austentől. Nála mindig van
egy-két házasság a végén.
Allegra, Prudie és Bernadette bukkantak fel a konyhaajtóban, mialatt
beszélt, és hozták a kávéscsészéjüket, szalvétájukat, kistányérjukat. Volt
ebben valami, talán Sylvia szavai miatt, ami esküvői menetre emlékeztetett.
Ahogy az aranyló fényt visszaverték az ablakok. A köd csendje odakint.
Ahogy a nők bejöttek a konyhába, egyik a másik után, maguk előtt tartva a
piszkos edényeket, amíg valamennyien összegyűltünk.
– Le monde est le livre des femmes – jelentette ki Prudie.
Ez akármit is jelenthetett. Még mindig láttuk a száját, tehát lehet, hogy ez
tökéletesen komoly volt. De az is lehet, ironikus szellemességét csillantotta
meg újra. Egyik esetre sem jutott eszünkbe udvarias válasz.
– Legdrágább, imádott Sylviám – mondta Jocelyn.
Hölgyhöz illő, aprócska nyálcsepp pottyant Szahara szájából a kőpadlóra.
Villáink és kanalaink becsusszantak a szappanhab alá a mosogatóba. Allegra
átölelte anyját, fejét a vállára hajtotta.
– Még nem értünk a végére.
____________________________________________________________________

Jocelyn elmagyarázza a kutyakiállítást:

A bíró általában azzal kezdi, hogy megkéri a fölvezetőket, jártassák

körbe a kutyákat a kör szélén, azután állítsák őket sorba az egyik oldalon.
Amíg a kutyák lépkednek, a bíró középen áll, és értékeli mozgásuk
kecsességét, egyenletességét és a hibátlanságát.
Amikor a kutyák be vannak állítva – olyan pózba, amely a

31
legelőnyösebben mutatja a kutyát –, a bíró kézzel megvizsgálja a fogakat, a
mellkas mélységét, a bordák rugalmasságát, a váll sarkosságát, a bundát és
az általános fizikai állapotot. Kanoknál a bíró kézi vizsgálattal győződik
meg a két here meglétéről.
A fölvezetők ezután ismét jártatják a kutyákat, egyiket a másik után.
Először távolodnak – ilyenkor a bíró hátulról figyel –, azután visszajönnek,
hogy szemből láthassa a mozgást. A bíró a járásmódot nézi. Egyenesen
halad a kutya, vagy a lábával kacsázó mozgást végez? Szabadon vagy
mereven lépdel, könnyedén vagy rövidre fogottan? Az utolsó szakaszokban
a bíró megkérheti az egymással versenyben álló fölvezetőket, hogy
egyszerre járassanak, mivel így közvetlen összehasonlítást tehet, mielőtt
kiválasztja a győztest.
A kutyakiállítás a vérvonalra, a megjelenésre és a viselkedésre teszi a
hangsúlyt, de a háttérben persze itt is a pénz kísért.

32
 Április

Második fejezet

melyben az
Értelem és érzelemmel
foglalkozunk Allegrával

R
észleges lista azokról a dolgokról, amelyek nem találhatók meg Jane
Austen könyveiben:

gyilkosságok bezárt szobában

büntető csókok
fiúnak öltözött lányok (a fordítottja előfordulhat)
kémek
sorozatgyilkosok
láthatatlanná tévő köpenyek
Jung archetípusai
macskák

De hagyjuk is a negatívumokat.
– Nem hiszem, hogy van bármi jobb az egész Austen-életműben, mint
azok az oldalak, ahol Fanny Dashwood lépésről lépésre meggyőzi a férjét,
hogy egyáltalán semmi pénzt ne adjon a mostohaanyjának és a húgainak –
mondta Bernadette, majd ugyanezt megismételte más, hasonlóképpen
semmitmondó változatokban, mialatt Allegra azt figyelte, hogyan kopog az
eső a tetőn, az ablakokon és a kerti teraszon. Bernadette ma a sivatagi

33
köntösökhöz hasonló ruhát viselt, csak kék színben. Levágatta a haját, ami
kevesebb lehetőséget nyújtott a rögtönzésre, és összességében nagyon jól
nézett ki. Ez azért volt különösen figyelemreméltó, mivel tükör nélkül csakis
varázslattal lehet ilyen hatást elérni.
Odakint hideg és nyirkos volt az idő, éppen olyan, amilyen áprilisban
szokott lenni, mikor már sikerült meggyőzni magát az embernek, hogy itt a
tavasz. A tél utolsó, gúnyos nevetése. A klubtagok a fatüzelésű kályha körül
ültek Sylvia hatalmas nappalijában. A kályhaajtó nyitva állt, így mindenki
látta, ahogy a lángok pirosan nyaldossák a rönköket. Odafentről, a magas,
madárszem-mintázatú juharfa mennyezetről mintha száz és száz madárszem
nézett volna le a kis csoportra.
Allegrának esős időben gyakran fájt a könyöke. Anélkül, hogy tudatában
lett volna, mit csinál, dörzsölni kezdte, de aztán észrevette, hogy anyja
ránéz, és abbahagyta. Arra gondolt, mondania kell valamit, hogy elterelje
magáról a figyelmet.
– Azt szeretem, ha előrehaladnak a dolgok – helyeselt. – Az ismétlődés
unalmas – bár Bernadette-nek szólt, Allegra nem mondta volna, ha bármi
esély van rá, hogy Bernadette megérti –, mert nincs benne irány. Az olyan
haladást meg különösen szeretem, ami teljesen felforgatja a dolgokat. Mikor
egyik végletből a másikba esik minden.
Allegra a szélsőségek embere volt: teletömte magát vagy éhezett, jéghideg
volt vagy forrt, teljesen kimerült vagy elektromos szikrákat szórt az
energiától. Előző hónapban költözött haza, mikor az apja kiköltözött.
Jocelyn jóváhagyóan nézett Allegrára. Jó leány. Sylvia nagyon magányos
lenne itt nélküle.
Allegrával a házban viszont lehetetlen magányosnak lenni. Elevensége
bizonyára nagy vigasztalást jelent. Allegra nagyon mélyen együtt tudott
érezni bárkivel. Elragadó tulajdonságainak egyike volt, hogy együtt sírt
azokkal, akik sírtak.
Sylvia fiai is nagy vigaszt jelenthetnének, különösen Diego. Andy
képtelen a hosszan tartó együttérzésre, de egy-két órára ő is megtenné. Kár,
hogy Diego nem tudott eljönni. Persze hogyan is tudott volna: állása van
meg családja. Diego fölvidítaná Sylviát. Allegra néha olyan mélyen átérzi a
dolgokat, hogy a végén akkor is őt vigasztalja az ember, mikor neki
valójában semmi baja.
Jocelyn arra gondolt, hogy Sylvia kénytelen Allegra kedvéért jó képet
vágni a dolgokhoz. Vidámságot tettetni, miközben szörnyen boldogtalannak
érzi magát. Elképzelte, ahogy Sylvia levest főz Allegrának, vagy fürdővizet
készít neki. Elképzelte a magába roskadt Allegrát a díványon, kendőkbe
takargatva, bőségesen ellátva teával. Senki nem várhatta volna el Sylviától,

34
hogy egy ilyen időszakban viseljen gondot rá. Egy lopott pillantás a lejátszó
körül szétszórt CD-tartókra, és Jocelyn tudta, hogy valaki nagy önsajnálati
orgiát engedett meg magának, és azt is, hogy ez a valaki nem Sylvia volt –
[11]
hacsak nem kedvelte meg hirtelen Fiona Apple -t. Hogy lehet Allegra
ilyen önző?
Mindig is nehéz gyerek volt. Szép, de nehéz gyerek. Sylvia sötét szemét
és Daniel fényes haját örökölte, arca a lehető legjobb kombinációja volt a
kettőnek. Alakja Sylviáéhoz hasonló, de szexibb. De semmi a szülők
józanságából vagy szelídségéből. Ha boldog, fékezhetetlen, ha szomorú,
vigasztalhatatlan volt. Aztán egyszer csak – a legváratlanabb pillanatban –
mindig megvigasztalódott, rendre azután, hogy már feladta a reményt az
ember. A fiúknál Sylviának egész sorozat trükkje volt, amelyeket
bevethetett, mikor kicsik voltak.
– Ha kutya lennél, úgy vidítanálak föl, hogy dörzsölgetem a füled tövét –
mondta, és közben így is tett. – Ha cica lennél, megvakarnálak az állad alatt
– és közben vakargatta. – Ha ló lennél, az orrodat simogatnám. Ha madár
lennél, a hasikádat – és közben simogatta. – De minthogy – gyorsan
fölemelte az ingét – kisfiú vagy – nedves és hangos csókokat cuppantott a
hasára, míg nem a gyerek alig kapott levegőt a nevetéstől.
Ugyanettől Allegra dühbe gurult.
Egy napon, négyesztendős korában, mikor Sylvia szépségmagazinjait
lapozgatta, Allegra sérelmesnek találta, hogy olyan sok fehér folt van
mindenütt.
– Nem szeretem a fehéret – mondta, és könnyekben tört ki. – Az olyan
csúnya. Olyan csúnya, és olyan sok van belőle.
Több mint egy órát ült ott zokogva, és oldalról oldalra kiszínezte az
emberek szeme fehérjét, a fogukat, a bekezdések közötti helyet, a hirdetések
kereteit. Azért sírt, mert látta, hogy sose lesz kész; egész életét azzal a
reménytelen, soha véget nem érő feladattal töltheti el, hogy kijavítsa ezt a
szörnyű szépséghibát. Meg fog öregedni, és még mindig lesznek fehér lapok,
fehér falak és az ő saját fehér haja.
Fehér hó.
– Van valami tündérmeseszerű abban, ahogy az egész történet elindul –
mondta Grigg. – Egy bűbájos csavarral. Egyszer volt, hol nem volt, volt
egyszer egy gyengéd mostoha, aki szeretett férje halála után olyan házban
kényszerült élni, ahol gonosz mostohalánya uralkodott.
Allegra amolyan háziasszonyféle volt ebben a hónapban, de mivel Sylvia
házában ültünk, és Sylvia gondoskodott az ennivalóról, valamiképpen ő is
az volt. Ebben a szerepében – bármi is legyen az – Sylvia úgy döntött, aznap

35
jól bánik Grigg-gel. A férfi érkezett meg utoljára, és Sylvia már attól tartott,
el se jön. Annál jobban megörült, amikor Grigg végre megjelent. Bernadette
sose bocsátaná meg neki, ha megint korán elmenne.
– Milyen érdekes gondolat – reagált Sylvia Grigg érdekes gondolatára. –
Ami azt illeti, egy társadalomban, ahol a legidősebb fiú örökli a pénzt, ez
biztosan nem volt szokatlan eset. De milyen gyakran jelenik meg ez
könyvekben? A legtöbb írót nem érdeklik az idősebb nők problémái.
Bízzunk Miss Austenben.
– De a könyv nem annyira Mrs. Dashwoodról, mint inkább szép és fiatal
lányairól szól – mutatott rá Prudie.
Egyenesen a pedagógus-szakszervezet gyűléséről jött, és ezért szokatlanul
ki volt rúzsozva és fel volt tüzelve, persze politikai értelemben.
Szemöldöke visszanőtt egy kicsit, de az is lehet, hogy festéssel pótolta a
hiányt. Ettől megkönnyebbültünk valamelyest, de a hang, amit használt,
szónoklattan-órai hang volt, és ez mindenkit nagyon idegesített. Sylvia
feltételezte, hogy ez foglalkozási ártalom, amiért inkább sajnálni kell, és ami
idővel remélhetőleg javulni fog.
– Brandon ezredes nem sokkal fiatalabb Mrs. Dashwoodnál, de mégis a
legfiatalabb lányába szeret bele, eszébe sem jut a mama. Egy idősebb férfi
még eshet szerelembe. Egy idősebb nőnek eszébe se jusson.
Prudie-ból gondolkodás nélkül ömlöttek a szavak, melyek úgy égették
Sylviát, mint a tüzes vas. Azt beszélik, Daniel találkozgat valakivel, és hogy
igazából nem is azért hagyta ott Sylviát, mert a házasság megromlott, hanem
mert szerelembe esett. Prudie egyszer csak észbe kapott, és próbált mondani
valamit, amivel világossá tehetné: nem Sylviáról beszélt. Sylvia ugyan elég
vonzó korához képest, de őszintén szólva, milyen kilátásai lehetnek ötven-
akárhány évesen?
– Nem – kezdte Prudie, de ekkor Bernadette is megszólalt, és végül ő volt
az, aki kisegítette. Az eső halkan kopogott, amíg beszélt. A tűz kékről
narancssárgába ment át, egyik pólusról a másikra. A farönk összerogyott a
kályhában.
Bernadette szeretett beszélni, de még jobban élvezte a csendet. Jól érezte
magát itt, Sylviánál; Sylvia otthona sokkal nyugodtabb volt, mint Jocelyné.
Sylvia a belvárosban lakott, az egyetem mellett, de nem közvetlenül az
utcafronton, hanem jóval hátrébb, a Phi Beta Pi (vagy Pi Beta Phi) egyetemi
leányszövetség mögött. Békés, eldugott hely, kivéve mikor az új hallgatók
vad bulizással ünneplik meg a szövetségbe való felvételüket. Ilyenkor a
lányok összegyűlnek a gyepen, és egy hétig azt éneklik, hogy „Phi Beta Pi
(vagy a másik) akarok lenni, bum, bum”. Természetesen, ha ezen a héten
lettek volna a bulik, nem itt jött volna össze a könyvklub. Ha Daniel egy

36
ilyen héten költözött volna el, Bernadette tökéletesen megértette volna.
Jocelyn elmondta neki, hogy Daniel egy olyan fiatal nővel jár, aki akár a
lánya lehetne.

Jocelyn tudta, mit érez egy gyerek, mikor az apja fogja a sátorfáját és
lelép. Allegra azonban már felnőtt, és saját lakása van. Minden joga megvan
hozzá, hogy hiányolja az apját, csak nem ugyanúgy, ahogyan Sylvia. Sylvia
elhagyott asszonnyá változott; Allegrának pusztán a karácsonya lett elrontva,
de az nagyon.
Decemberig még hónapok voltak hátra, de Jocelyn elég jól ismerte
Allegrát ahhoz, hogy tudja, a lány gondolatai már a karácsony körül
forognak: ez az ünnep mindig nagyon fontos volt neki. Gyerekkorában a
szentestét megelőző napokat balsejtelmektől betegen töltötte, annyira félt,
hogy nem fogja szeretni az ajándékait, hogy pont azt nem kapja meg, amire a
legjobban vágyik. Előre elképzelte a csalódást, és esténként sírva aludt el.
Karácsony reggelére kimerítette és ingerültté tette az egész családot.
A furcsa az volt az egészben, hogy sohasem kért nehezen teljesíthető vagy
drága dolgokat, így aztán semmi ok nem volt rá, hogy ne azt kapja, amit
szeretne. Attól a perctől viszont, hogy az ajándékok átvétele megkezdődött,
Allegra majd kibújt a bőréből örömében.
Szerette a meglepetéseket, és minden csomagot örömkiáltások kíséretében
bontott fel, akármi is volt bennük.
– Ez az enyém? – kérdezte, mintha nem akarna hinni a szemének. – Ez is
az enyém?
Minden évben kapott egy kis pénzt, amiből ajándékokat is vehetett a
többieknek. Megfontoltan költötte el, de mivel így sem volt soha elég, ő
maga is készített ajándékokat: a bátyjainak rajzokat, a szüleinek meg
Jocelynnak könyvet, drótkapoccsal összefűzött képekből. Hamutartókat és
dísztárgyakat. Csillámfestékkel bevont köveket és fenyőtobozokat.
Könyvtámaszokat és naptárakat. Ahogy idősebb lett, ezek a saját kezűleg
készített ajándékok kezdték felülmúlni a boltiakat. Bárki bármit is mondott,
Allegra ragaszkodott hozzá, hogy ő nem művész. Nagyon ügyes volt. Apja
megtanította az elektromos szerszámokkal bánni, és Allegra a
középiskolában a politechnikát választotta a háztartástan helyett. Addigra
már bútorokat és ékszereket tervezett. Az üveglapos kávézóasztal, amire
Jocelyn csak az imént tette le a retiküljét, Allegra munkája volt, még
azokból az időkből. Szép volt, szebb, mint a legtöbb készen kapható
dohányzóasztal.
Most áruházakban, az interneten és kézművesvásárokon adta el a dolgait.

37
Jelenleg éppen azzal foglalkozott, hogy sérült ékszereket, elszíneződött
gyöngyöket és rossz kámeákat gyűjtött össze a bolhapiacokon, összezúzta
őket, és darabjaikat halpikkelymozaikokká préselte össze. Sylvia most is
ilyen új, finom lánccal egymáshoz kapcsolt két különböző fülbevalóból
készült karkötőt viselt. Nagyon szép volt, jóval szebb, mint amilyennek
hangzik. Allegrának nem csak a keze volt ügyes, de a szíve is a helyén volt.
Előző évben egy karácsonyi kórushoz csatlakozott San Franciscóban, és
azzal töltötte karácsony előestéjét, hogy második szopránt énekelt velük egy
sor kórházban és idősek otthonában. Sylvia kandallópárkányán ott állt a lány
képe: rajta bíbor köntös, kezében égő gyertya. Az ezüstkeret Allegra keze
munkája. Tűzpiros arcú Madonna, tükrös szemekkel.

Austen mellékszereplői valóban csodálatosak – mondta Grigg. –

Akárcsak Dickensé.
Sylvia nagyon örült neki, hogy Grigg így beszél. A világért sem akart
vitatkozni, és különben is, mi volt ebben, amivel vitatkozni lehetett volna?
Vannak írók, akiknek a nevét nem szerette egy mondatban említeni
Austenével, de Dickens írt néhány nagyon jó könyvet. Különösen a David
Copperfield jó.
– És Dickensről szólva – folytatta Grigg –, megpróbáltam kortárs írókra
gondolni, akik ugyanilyen gondot fordítanak a mellékszereplőkre, és
eszembe jutott, hogy ez a helyzetkomikumra építő tévékomédiák
mindennapos eszköze. Remekül el lehet képzelni, hogyan írná meg ma
Austen az „Elinor show”-t. Elinor lenne a szilárd erkölcsi központ, a
többiek meg hol be-, hol kibotladoznának New York-i lakásából a félnótás
életükkel.
Sylvia semmi ilyesmit nem tudott elképzelni. Abban nincs semmi rossz,
ha valaki mesetémákat mutat ki Austennél, Sylvia maga is tett már ilyet.
Büszkeség és balítélet, mint A szépség és a szörnyeteg, a Meggyőző érvek,
mint Hamupipőke és a többi és a többi. Még az is rendben van, ha valaki
célozgat rá, hogy Dickens jól csinálta azt, amit Austen nagyszerűen. No de
hogy az „Elinor show”! Ez azért több a soknál. Micsoda pazarlás ilyen
szempillákat pazarolni egy férfira, aki tévékomédiákat néz.
Még Bernadette is helytelenítően hallgatott. A eső dobolt a tetőn, a tűz
sercegett a kandallóban. A nők a kezüket vagy a tüzet néztek, egymásra
véletlenül sem pillantottak. Allegra volt az, aki végül megszólalt:
– Bármennyire is jók itt a mellékszereplők, szerintem Austen a későbbi
könyveiben jobban megformálja őket. Az asszonyok, Mrs. Jennings, Mrs.
Palmer és az a másik, mind elég zavarosak. Nehéz kiigazodni rajtuk. És

38
nekem tetszik Mr. Palmer éles nyelve, de aztán megjavul, és nagyon
kiábrándítóan eltűnik.
Az igazat megvallva, Allegra rögtön magára ismert a maró humorú Mr.
Palmerben. Neki is sokszor jutottak eszébe csípős megjegyzések, és a
kívánatosnál gyakrabban, ki is mondta őket. Mr. Palmerhoz hasonlóan
Allegra sem szenvedhette az ostobákat, de erre egyáltalán nem volt büszke.
– Ezen kívül – folytatta Allegra, miután engedélyezett magának még egy
perc bosszankodást, amiért Austin elhallgattatja Mr. Palmert –, szerintem az
Értelem és érzelem a végén igencsak próbára teszi a hiszékenységünket.
Robert Ferrars és Lucy Steele hirtelen házasságára gondolok. A későbbi
könyvek cselekménye hihetőbb és gördülékenyebb.
– Hát, tényleg kell hozzá egy kis nagyvonalúság – helyeselt Grigg. (Ha az
a félpercnyi szigorú csend sem hatott rá, mégis mi térítené észre?) – Az
ember persze érti, hogy milyen hatást akar elérni az író, de azt kívánja,
bárcsak könnyedebben is el tudná érni mindezt.
Austen kritizálása kezdett túlmenni minden határon. Sylvia Jocelynra
nézett, akinek arca és hangja sztoikusan nyugodt, de határozott volt.
– Én úgy vélem, Austen nagyon jól megmagyarázza. Nekem legalábbis
nem esett nehezemre elhinni.
– Nekem sem volt semmi problémám vele – mondta Sylvia.
– Tökéletes összhangban van a jellemekkel – csatlakozott Prudie.
Allegra összeráncolta csinos homlokát, s közben az egyik körmét rágta.
Látszott, hogy dolgozik a kezével. Körmei rövidek voltak, a bőr körülöttük
durva és száraz. Az ember látta, hogy szívére veszi a dolgokat. A
körömszálkák óvatos meglazítása majd letépése fájdalmas, nyúzott foltokat
hagyott a hüvelykujján. Prudie legszívesebben elvitte volna egy
manikűröshöz. Sok mindent ki lehetne hozni ezekből a hosszú, elkeskenyedő
ujjakból.
– Azt hiszem – mondta végül Allegra –, ha az író nem húzhatna ki néha
egy-egy nyulat a kalapjából, egyáltalán nem lenne semmi öröm a
könyvírásban.
Nos, gondolta Prudie, Allegra már csak tudja, mi okoz örömet egy írónak.
Prudie a maga részéről semmi kifogásolni valót nem talált a lány-lány
felállásban, és már nyitotta is a száját, hogy ugrassa kicsit Allegrát a
könyvet író barátnőjével – amivel egyrészt minden bizonnyal nagy sikert
aratna, másrészt Griggnek is értésére adhatná, mi a helyzet – ám ekkor Grigg
megint helyeselni kezdett.
Rendkívül egyetértő és kedves lett, valahányszor Allegra mondott
valamit! A lány mellett ült a díványon, és Prudie megpróbált
visszaemlékezni rá, hogy is került oda. Ez az egyetlen hely maradt neki,

39
vagy úgy ügyeskedte ki magának?
Allegra bármilyen beszélgetésbe sikeresen be tudta szőni a szexualitását.
Ezen néha össze is vitatkoztak az anyjával, aki úgy gondolta, gorombaság
szexuális részletekkel traktálni szinte ismeretlen embereket. „Az
újságosfiúnak nem kell tudni – szokta mondani Sylvia –, meg a szerelőt sem
érdekli.” Allegra biztos volt benne, hogy az ilyen kijelentések mögött anyja
titkolt homofóbiája húzódik. „Nem vagyok hajlandó a szekrénybe bújni –
jelentette ki. – Én nem az a fajta vagyok.” Most azonban, mikor ezt az
információt végre építő módon lehetne megosztani másokkal, hirtelen,
bosszantó módon hallgatott a dologról.
– Hogy van Corinne? – kérdezte végül Prudie incselkedve. – Ha már
írókról van szó.
– Szakítottunk – válaszolta Allegra, és Prudie-nak beugrott, hogy hiszen
mondták is neki. Allegra arca megkövült. Prudie-nak az is eszébe jutott
közben, hogy ez a dolog Corinne-nal hónapokkal ezelőtt történt, ezért
reménykedett, hogy a téma nem olyan érzékeny, hogy ne lehetett volna utalni
rá most. Senki se mondta neki, hogy soha ne említsék Corinne nevét. Pedig ő
aztán tudja tartani a száját, amikor szükséges.
Grigg közben az „Jane Austen összes regényei” vaskos kötetét lapozgatta.
Mért akarják a férfiak, hogy mindig az övék legyen a legnagyobb könyv?
Még az is lehet, hogy lemaradt az iménti beszélgetésről.

Míg Allegra szerette úgy jellemezni magát, mint közönséges vagy mezei
leszbikust, tudta, hogy a valóság ennél bonyolultabb. A szexualitás ritkán
olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Allegra nem volt tökéletesen
közömbös a férfiak iránt, egyszerűen csak nem érdekelte őt a testük.
Gyakran vonzódott például regények férfialakjaihoz. Ok rendszerint
szenvedélyesebbnek tűntek a könyvekben, mint a nők, annak ellenére, hogy a
valóságos nők viszont szenvedélyesebbek voltak, mint a valóságos férfiak.
Többnyire legalábbis.
Allegrát maga a szenvedély izgatta fel. Szenvedélyes versek.
Szenvedélyes tájak; lehetett az akár egy mocsár is. Szenvedélyesen áradó,
crescendóba forduló zene. Veszély. Amitől úgy érzi, hogy él.
Az adrenalin volt az ő választott kábítószere. Ez nem olyasmi, amiről
gyakran beszélt, főképpen azoknak nem, akik ismerték az anyját. Sylvia
mindig óvatos volt, de közben azt is gondolta, hogy sokszor nem elég
óvatosnak lenni. Akadályverseny-pályának látta az életet. Az ember lassan
lépked, figyel, hova teszi a lábát, és közben összevissza csúszik a terep, és
potyognak vagy robbannak dolgok, esetleg mindez egyszerre. A katasztrófák

40
lesújthatnak baleset, gyilkosság, földrengés, betegség vagy válás
formájában. Allegra középiskolás évei alatt például, mikor Sylvia büszkén
gondolt lánya jó étvágyára, remek osztályzataira, helyes barátaira és józan
életvitelére, Allegra időnként borotvapengével vagdosta magát.
Allegra és Corinne egy kisrepülőn találkoztak először, Allegra
huszonnyolcadik születésnapján. Allegra előző éjjel a szüleinél aludt, és
reggel a papája gofrit sütött neki. Aztán azt mondta, hogy a barátaival
találkozik a városban, de ehelyett egy aprócska repülőtérre igyekezett
Vacaville-ben. Már hónapokkal korábban megtervezett mindent: ez lesz
élete első szólóugrása. Mikor végre a levegőben volt, és nézte, ahogy az ég
bömbölve száguld el mellette, habozni kezdett – elvégre nem volt elmebeteg
–, és már egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy végigcsinálja.
Jobban félt, mint az első tandemugrás előtt. Ha visszaléphetett volna
anélkül, hogy bárki megtudja, megtette volna. Ehelyett, pusztán azért, hogy
ne nézzék gyávának, kivetette magát a gépből. Túl hamar húzta meg a
zsinórt. Kinyílt az ernyő, és ő abban a pillanatban visszakívánta a
szabadesés mámorát. Ez volt a legjobb az egészben, s már tudta, újra meg
kell tennie, és legközelebb jobban. Az ernyő fölfelé rántotta, kipréselte
melléből a levegőt, a hevederek leszorították a melleit. Megragadta a
zsinórokat, és jobb helyzetbe húzta magát. Milyen furcsa, hogy mindenféle
kényelmetlen hevederekkel kell babrálni, mikor éppen a föld felé zuhansz
egy repülőgépről. „Ez egy kis lépés egy embernek, és egy kicsit meleg van
ebben az űrruhában.”
Nyugodt, szép, hosszú esés volt. Meglepte, milyen lassan telik az idő,
milyen tisztán érzékeli minden másodpercét. Keményen érkezett le, a
fenekére, azután még megbillent, és a könyökét is megütötte. A hátsó fele
azonnal fájt, de a könyökét nem érezte először. Miközben feküdt a földön,
fölnézett, és látta, ahogy az ernyő lassan leereszkedett mögötte. Felhők
vonultak, madarak repültek, ő pedig úgy érezte, mintha még mindig zuhanna.
Corinne és a tandemmester sodródtak el fölötte. Allegra látta Corinne
cipőjének a talpát, ami azt jelentette, hogy Corinne nem a megfelelő
helyzetben van. Olyan volt, mint valami ügyetlen Mary Poppins.
Allegra megpróbált fölállni, s mikor egy lendülettel kiegyenesedett, a
fájdalom fehéren izzó drótként nyilallt át a karján. Hangos tengerzúgást
hallott, és vakító fény csapott a szemébe. Furcsa szagot érzett: olyan volt,
mint a kátrány. Lépett egyet, és előrebukott a semmibe.
Corinne beszélt hozzá, mikor magához tért.
– Jól vagy? Tudsz válaszolni?
A szavak átsuhantak fölötte, mint egy vonuló madárraj árnyéka, aztán
egyre nagyobbak lettek az árnyékok, míg végül minden elsötétült. Mikor

41
legközelebb fölébredt, Corinne karjaiban találta magát.
Ennél tökéletesebb módját el sem lehet képzelni a megismerkedésnek.
Mire elértek a kórházba, bűntársak voltak. Sylvia nem tudhat az ugrásról, de
Allegra, ébrenlét és öntudatlanság között ingázva, még túl gyönge volt
ahhoz, hogy telefonáljon az anyjának, és kitaláljon valami hihető hazugságot.
– Ne mondj neki semmit – mondta Allegra. Emlékezett rá, mi történt,
amikor évekkel korábban eltörte a lábát, mert leesett a mászókáról az
óvodában. Kórházban töltötte az éjszakát, és Sylvia vele maradt egész idő
alatt. Ott ült az ágya mellett egy olyan gusztustalan műanyag székben, és egy
pillanatra se hunyta le a szemét. Ha megkérdezik, Allegra azt mondta volna,
Danielt közelebb érzi magához, mint Sylviát, de most, mikor rettenetesen
fájt a karja, az anyját akarta.
– Úgy beszélj, hogy eljöjjön.
A kerekes hordágyon feküdt, gondolatai úgy vergődtek a mennyezet
örvénylő, fehér kontúrjai körül, mint viharban a hópelyhek. Corinne
megnyomta a gombot a mobilján, aztán kezébe vette Allegra ép kezét, s amíg
beszélt, hüvelykujjával simogatta.
– Mrs. Hunter? – mondta Corinne. – Nem ismer engem, Allegra egyik
barátnője vagyok. Allegra jól van. Valószínűleg eltört a karja, és most itt
vagyunk a Vacaville-i Kaiserben. – Corinne részletesen leírt egy
szerencséden eseménysorozatot. Volt benne egy barátságos kutya, egy fiú a
labdájával, egy kavicsos útszakasz, Allegra, meg egy bicikli. Sylvia bevette
az egészet. Ilyen dolgok megesnek, akkor is, ha a kutyák barátságosak, akkor
is, ha a védősisakokat viselik. Allegra mindig olyan gondosan ügyelt rá,
hogy fölvegye a sisakját. De néha bármennyire óvatos is az ember,
megtörténik a baj. Ö és Daniel ott lesznek, amilyen gyorsan csak lehet.
Remélik, hogy személyesen is megköszönhetik Corinne kedvességét.
Allegra tisztelettel nézett föl Corinne-ra. Aki ilyen folyékonyan tud
hazudni, azzal jobb jóba lenni. Az ember azt szeretné, ha érte és nem neki
hazudna.
Corinne azonban, mint kiderült, nem volt olyan kalandvágyó, amilyennek
Allegra hitte. Később, mikor felvetett néhány ötletet, hogy mivel
csempészhetnének egy kis izgalmat a szeretkezéseikbe, Corinne nem
lelkesedett. O csak azért ugrott ki az ejtőernyővel, mert ebben remélte
megtalálni az írói gondolatok elapadása, az ideiglenes alkotói válság
ellenszerét. A mélységet üres oldalnak tekintette, és rávetette magát. Az
ejtőernyőzés számára csak metafora volt.
De nem segített, és hülye lett volna megismételni a kísérletet.
– De hát eltörted a karodat! – csattant fel, mintha Allegra nem tudta volna.
Corinne a szilárd talajt választotta. A lakásában maradt, és nyűgösen itta

42
egyik csésze teát a másik után. Fogászasszisztens volt, de nem abból a
szenvedélyes fajtából. Azért választotta ezt a hivatást, mert olyan munkának
tűnt, ami mellett lesz ideje írni. Valójában a legunalmasabb életet élte, de
mielőtt ezt megtudta volna, Allegra már fülig szerelmes volt bele. Corinne
egyetlen tulajdonsága, melyet Allegra világosan látott ott, a kórházban –
mikor fájdalomcsillapítókkal teletömve úgy érezte, hogy repül, és zuhan, és
esik, esik a szerelembe – az a hazugság képessége volt.

Sylvia kihúzta a dugót egy üveg kellemes Petit Syrah-ból. A sötétvörös

bor jól ment a sajthoz és a sós kekszhez, az esőhöz és a tűzhöz. Jocelyn
ahhoz már eleget ivott, hogy jól érezze magát, de ahhoz még nem, hogy
szellemesnek is. Fölemelte poharát, hogy a tűz fénye átragyogjon rajta.
Súlyos, csiszolt kristálypohár volt, egykori nászajándék, amelyet harminckét
évi kemény vizes gépi mosogatás sajnálatosan elhomályosított.
– Az Értelem és érzelemben megjelenik Austen egyik kedvenc figurája, a
jóképű csábító – mondta Jocelyn. – Azt hiszem, neki minden jóképű férfi
már eleve gyanús. Ezért lehet, hogy a hősei majdnem mind kifejezetten
jelentéktelen külsejűek.
Megforgatta a poharát. A rubinvörös bor vékony lapokban emelkedett föl
és esett vissza megint. Daniel jelentéktelen külsejű férfi volt, bár Jocelyn ezt
nem mondta volna ki, és Sylvia soha nem ismerte volna el. Austen világában
mindez természetesen az előnyére vált volna.
– Kivéve Darcyt – jegyezte meg Prudie.
– Még nem tartunk Darcynál. – Jocelyn hangjából figyelmeztetés csendült
ki, így aztán Prudie sem erőltette tovább a témát.
– A hősei jobb emberek, mint a gazfickói. Nagyszerű férfiak. Edward is
jó ember – mondta Bernadette.
– Nos, természetesen – erőltette magára Allegra a legsimább,
legdallamosabb hangját. Valószínűleg csak az anyja és Jocelyn tudták,
mennyire fel tudják bosszantani az ilyen banális kijelentések. Allegra nagyot
kortyolt a borból, akkorát, hogy Jocelyn hallotta, amint lement a torkán.
– A való életben – jelentette ki Grigg – a nők a pénzedet akarják, nem a
lelked.
Mélységes keserűséggel beszélt, verdeső szempillákkal. Jocelyn sok
embert ismert, aki ugyanezt hitte. A nőknek nem kellenek a rendes férfiak,
sírják el a sörük fölött, akármelyik nőnek, aki hajlandó meghallgatni őket.
Fennhangon kárhoztatják magukat, ostorozzák a leküzdhetetlen, beteges
rendességüket. Azután, ha a tényeket nézzük, és jobban megismerjük ezeket
az embereket, kiderül, hogy nagy részük egyáltalán nem olyan rendes, mint

43
amilyennek hiszi magát.
– De Austen a végén nem teljesen részvétlen Willoughby iránt sem –
folytatta Bernadette. – Szeretem azt a részt, ahol Willoughby meggyón
Elinornak. Az ember szinte érzi, ahogy akarata ellenére ellágyul Austen
szíve, pontosan úgy, mint Elinoré. Semmiképpen nem ismerné el, hogy
Willoughby jó ember, mert ugye tényleg nem az, de megengedi, hogy egy
percre együtt erezzünk vele. A kés élén kell egyensúlyoznia itt, mert nem
sok hiányzik ahhoz, hogy az olvasó azt kívánja, hogy mindezek után
mégiscsak összekerüljenek Marianne-nel.
– Szerkezetileg ez a vallomás teszi kerekké a hosszú történetet, amit
Brandon mesélt neki – jegyezte meg irodalomtudósi éleslátással Allegra.
Lehet, hogy Corinne örökre kilépett Allegra életéből, gondolta Jocelyn,
de a szelleme itt maradt, és együtt olvassa a könyveket Allegrával, aztán
segít neki megfogalmazni az érveit. Lehet, hogy Jocelyn túl szigorú volt
Allegrához korábban. Nem vette számításba, hogy ő nemcsak Danielt,
hanem Corinne-t is elvesztette.
– Szegény Elinor! Az egyik oldalon Willoughby, a másikon Brandon.
Szegény lány egészen entre deux feux…, két tűz között – fordította le
kivételesen Prudie, akinek egy csöpp rúzs maradt a fogán, de az is lehet,
hogy bor.
Jocelyn legszívesebben áthajolt volna az asztal fölött, hogy letörölje egy
szalvétával, ahogy olyankor tette, ha Szaharát kellett rendbe hozni. De
visszafogta magát; Prudie nem a kutyája. A tűz hangsúlyosabbá tette Prudie
vonásait, felragyogtatta mélyen ülő szemét. Nem volt olyan csinos, mint
Allegra, inkább csak érdekes volt, de mégis vonzó. Magára vonta a
tekintetet. Valószínűleg szépen fog megöregedni, mint Anjelica Huston. Csak
ne beszélne folyton franciául. Vagy menne Franciaországba, ahol ez
elfogadottnak számít.
– Vajon Brandon miért nem szeret bele? – tette föl Jocelyn a kérdést.
Persze soha nem bírálta volna fölül Austen döntését, de azért ő
mindenképpen megpróbálta volna összehozni ezt a házasságot.
– Tökéletesek lettek volna egymás számára.
– Nem – mondta Allegra –, Brandonnak szüksége van Marianne
elevenségére, mert őbelőle ez teljesen hiányzik.

Corinne vallomásokra vágyott. Amíg Allegra azt kívánta, hogy

játékosan félemlítsék meg szeretkezés előtt, Corinne azt akarta, hogy
titkokkal zsongítsák el utána.
– Mindent tudni akarok rólad – mondta Corinne. – Különösen azokat a

44
dolgokat, amiket még sose mondtál el senkinek.
– Ha egyszer elmondom őket, megváltoznak – tiltakozott Allegra. – Nem
lesznek titkok többé.
– De – mondta Corinne. – A mi közös titkaink lesznek. Bízzál bennem.
Így hát Allegra elmondta neki:

1. A gimnáziumban, ahova jártam, volt egy különleges osztály. A

visszamaradt gyerekek osztálya. Előfordult, hogy láttuk őket, de többnyire
megpróbáltak elkülöníteni minket. Máskor volt nekik szünet, máskor az
ebédidő. Az is lehet, hogy nekik csak fele olyan hosszú volt egy tanítási nap.
Volt ezek között a gyerekek között egy Billy nevű fiú. Egy kosárlabdát
cipelt magával mindenhová, és néha beszélt hozzá. Halandzsát,
zagyvaságokat. Azt gondoltam, csak utánozza az emberi beszédet, és nem is
érti, hogy ahhoz igazi szavak kellenek, és emberek, akik válaszolnak. Fejébe
nyomott kalapot viselt, amitől úgy elállt a füle, mint Kukának a
Hófehérkében. Sokszor az orra is folyt. Mikor rá vagy a többiekre
gondoltam, elfogott a szomorúság. Legtöbbször nem is gondoltam rájuk.
Egyik nap megláttam Billyt a játszótér szélén, ahol nem lett volna szabad
lennie. Azt gondoltam, bajba kerülhet, ha valaki más is meglátja. A
különleges osztály tanítója mindig kiabált a gyerekekkel. így hát odamentem
hozzá, és közben nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen gondoskodó
vagyok, meg arra gondoltam, hogy úgy fogok majd beszélni vele, mint egy
átlagos fiúval. De amikor odaértem mellé, láttam, hogy a fütyije a kezében
van. Kifektette a tenyerére, hogy megnézhessem. Úgy rángatódzott a
kezében, mintha tűkkel szurkálták volna. Sarkon fordultam, és visszamentem
a barátaimhoz.
Néhány héttel később apám vitt haza iskola után. Valami nyugtalanította, s
én úgy éreztem, nem figyel rám, így hát elmondtam neki, hogy van egy fiú az
iskolában, aki megmutatta nekem a fütyijét. Egy nagyobb fiú. Papa jobban
kijött a sodrából, mint ahogy számítottam. Abban a pillanatban azt kívántam,
bár ki se nyitottam volna a számat. Tudni akarta a fiú nevét. Miután kiszedte
belőlem, megállt a gyógyszertárnál, hogy megkeresse a családot a
telefonkönyvben. Elhajtott a házukig, és megdöngette a bejárati ajtót. Egy nő
jött ki. Copfjai voltak, mint egy gyereknek, de a haja már ősz volt. Furcsán
nézett ki. Olyan fut mögé hajtható szárú szemüveget viselt. Papa beszélni
kezdett, ő meg sírni kezdett.
– Senki nem törődik velünk egy istenverte fikarcnyit sem – mondta
haragosan, én pedig megdöbbentem, mert nem voltam hozzászokva
szitkozódó emberekhez. Azután már mintha nem is mérges, inkább
kétségbeesett lett volna. – Mit vár tőlem, mit csináljak?

45
 – Azt várom, hogy beszéljen a fiával – kezdte papa, amikor egyszer csak
megjelent Billy az asszony háta mögött, az ostoba labdáját fogva és
motyogva. Papa megállt a mondat közepén.
Papának volt egy visszamaradott öccse. Meghalt, amikor tizenöt éves
volt, elütötte egy autó. Én mindig attól féltem, hogy ha csúnya lesz, nem
fogom tudni szeretni a gyerekemet. Ezért féltem mindig attól, hogy
gyerekeim legyenek. De papa azt mondja, az ő anyja a visszamaradott
gyerekét szerette a legjobban. Azt mondta mindig, hogy egy anya szeretete
oda megy, ahol szükség van rá.
Miután meghalt az öccse, papa megpróbálta rávenni az anyját, hogy
gyakrabban mozduljon ki otthonról. Ő meg a mama megpróbálták moziba,
hangversenyre, színházba vinni a nagymamát.
De ő legtöbbször nemet mondott. Ha a papa beugrott hozzá, hogy
megnézze, hogy van, ő általában ott ült a konyhaasztalnál, és bámult kifelé
az ablakon. „Az égvilágon semmire se tudok gondolni többé, amit csinálni
szeretnék”, mondta olyankor a papának.
Szóval ott állt Billy az anyja mögött, és a kosárlabdájának beszélt, egyre
izgatottabb hangon. Papa mentegetőzni kezdett, de Billy mamája meg se
hallgatta.
– Mit tud maga? – kérdezte. – A csinos kislányával, aki egy nap majd
egyetemre megy. Férjhez megy. Csinos kis unokákat szül magának.
Visszaültünk az autóba, és hazamentünk. Papa azt mondta:
– A világ minden kincséért sem szaporítottam volna ennek az asszonynak
a bajait. – Aztán azt mondta: – Miért hallgattad el, hogy milyen ez a kisfiú?
Miért nem mondtad meg nekem? Egész másképpen kezeltem volna a dolgot.
– Aztán otthon azt mondta: – Menj a szobádba!
Nem hittem volna, hogy ennyire magamra tudom haragítani. Attól féltem,
ezentúl nem is fog szeretni engem. Nem fogta meg a kezemet. Rám se nézett.
Képtelen voltam bármit is felhozni a mentségemre, még saját magam előtt
is. Persze azért megpróbáltam. Arra gondoltam, nem tudhattam, mennyire
felzaklatom vele a papát, meg Billy mamáját. Azt se tudtam, hogy sírni fog.
Egy szót se szóltam volna, ha tudom. Csak azért hoztam szóba az egészet,
mert unatkoztam, és figyelemért ácsingóztam. Azért nem mondtam meg
papának, hogy Billy visszamaradott, mert tudtam, hogy több figyelmet
kapok, ha elhallgatom. Igazából még csak nem is zavart, hogy Billy
megmutatta a fütyijét. Inkább barátságos gesztusnak tűnt.

2. Elmentünk egyszer a múzeumba, ahol éppen Van Gogh kiállítás volt.

Tetszett nekem, hogy olyan vaskosak a festmények.
Papa azt mondta, hogy a művészek úgy festenek, ahogy ők látják a világot,

46
de az is lehet, hogy valami mást mondott, és csak én értettem félre. Van
Goghra gondoltam, aki, mikor kinyitotta a szemét, egy ilyen vaskos világot
látott. Én addig sose gondoltam rá, hogy úgy látom-e a világot, ahogy
mindenki más, vagy valami jobbat vagy rosszabbat, valami mást látok.
Honnan lehet azt tudni? Van Gogh valószínűleg soha senkitől nem kérdezte
meg, hogy „Neked is minden olyan vastagnak tűnik?” Eszébe se jutott, hogy
megkérdezze.
Másnap kifeküdtem a hátsó udvarba a fűre, és egyenesen a napba néztem,
pontosan úgy, ahogy anyám szerint nem szabad, mert tönkreteszem a
szememet. Azt gondoltam, hogy ha felnövök, híres művész leszek, és
vakítónak fogok látni mindent és mindenkit, és ezért vakítónak is fogok
lefesteni mindent és mindenkit.

3. Szüleim úgy tartották, hogy egy gyereknek sok szabadidőre van

szüksége. Időt akartak hagyni az álmodozásra. Vettem egy-két zongoraleckét,
de nem kedveltem meg, és nem jártam sportolni iskola után, és amíg
középiskolába nem kerültem, máshova sem. Sokat olvastam, és
mindenféléket csináltam. Négylevelű lóheréket kerestem. Hangyatelepeket
figyeltem meg. A hangyáknak nagyon kevés olyan ideje van, ami nincs
beosztva. Nem nagyon tudnak csak úgy elmenni valahova, vagy meglátogatni
az ismerőseiket. Örökbe fogadtam egy hangyafészket, kint a mamám
[12]
missziós kertjében , az egyik gázlókő mellett. Először nagyon jó voltam
a hangyáimhoz. Cukorral meghintett süteménydarabkákat vittem nekik,
tájkertet csináltam kagylóhéjakkal, és arra gondoltam, mennyire szeretnék én
egy akkora kagylóhéjat találni, hogy alámászhassak felfedezőútra.
Apró újságokat készítettem nekik hangyaeseményekről. Először
bélyegnagyságú lapokat, aztán picit nagyobbat, hangyáknak túl nagyot. Ez
elszomorított, de másképp nem tudtam rázsúfolni a történeteket, és én igazi
történeteket akartam, nem csak cikcakkos vonalakat, amik úgy néznek ki,
mint az írás. Akárhogy is, egy igazi hangyaújságnak nagyon kicsinek kell
lennie. Még egy bélyeg is akkora lett volna nekik, mint egy kosárlabdapálya.
Politikai megmozdulásokat képzeltem el, összeesküvéseket,
államcsínyeket, és riportokat írtam róluk. Azt hiszem, akkoriban olvastam
Mária skót királynő életrajzát. Olvastad azokat a narancssárga borítójú
életrajzokat gyerekkorodban? Híres emberek gyerekkoráról szóltak, aztán az
utolsó fejezetben felsorolták a hőstetteiket, melyek híressé tették őket felnőtt
korukban. Imádtam azokat a könyveket. Emlékszem Ben Franklinre, Clara
Bartonra, Will Rogersre, Jim Thorpe-ra, Amelia Earhartra és Madame
[13]
Curie-re, meg arra, amelyik a Roanoke-szigeten született első fehér

47
gyermekről, Virginia Dare-ről szólt, bár szerintem ez utóbbit csak kitalálták.
Akárhogy is, egy darabig gyártottam ezeket a rövid híreket a hangyáknak,
aztán, mikor kifogytam a politikai eseményekből – vagy egyszerűen csak
meguntam a pártcsatározásokat, már nem emlékszem – fogtam egy pohár
vizet és árvizet csináltam. A hangyák egymást taposva mentették az életüket.
Egy kicsit szégyelltem magam, viszont nagyon jó riport kerekedett belőle.
Az gondoltam, ezzel egy kis izgalmat vittem a megszokott, egyhangú
életükbe. Másnap egy követ dobtam rájuk. Ez egy meteorit volt a világűrből.
Köréje gyűltek, fölfutottak rá, átfutottak rajta. Látszott, hogy nem tudják, mi
tegyenek. Tanácstalanságában három olvasóm is levelet írt a
szerkesztőségbe. Végül felgyújtottam őket. Mindig is vonzódtam a
gyufákhoz. Ekkor azonban a dolgok egy kicsit kicsúsztak a kezemből, és a
tűz a hangyabolyról átterjedt a kertre. Nem nagyon, csak egy kicsit, viszont
Diego rögtön ott – termett, hogy eltapossa, én meg emlékszem, hogy sírtam,
és megpróbáltam leállítani, hogy ne lépjen rá a hangyáimra.
Szörnyű, szívtelen királynő lett belőlem. Soha nem fogok indulni az
elnökségért.

4. Aztán van ez a fiú, akivel huszonkét éves koromban dugtam, pusztán

azért, mert olyan nagyon akarta. Galway-i egyetemista volt, Rómában
ismerkedtünk össze, és együtt utaztunk három hétig. Az utolsó közös esténket
Prágában töltöttük. Vacsorázni mentünk, azután különféle bárokba, s én
addig ittam, amíg csöpögős szentimentális nem lettem, és azt követeltem,
hogy adjunk egymásnak emlékeket. Ő adott nekem egy fényképet magáról,
amelyen egy macskát tart, én meg ráerőszakoltam az ezüstgyűrűmet az ujjára.
Az ízületnél megakadt, de én lenyomtam.
Azt mondta, nagyon meg van hatva. Megesküdött, hogy soha nem fogja
levenni, és hogy nyomatékosítsa a dolgot, rögtön meg is mutatta, mit nem fog
csinálni soha. Megpróbálta levenni, a gyűrű azonban rászorult az ujjára. Az
ujja egyre jobban megdagadt, és furcsa színeket öltött. Bementünk a kocsma
mosdójába, és megpróbáltuk szappannal lelazítani, de hiába, az ujj már
túlságosan dagadt volt. Kértünk vajat, de az sem segített. Ekkor már az arca
furcsa színt öltött, egészen ijesztő fehérre váltott. Tudod, milyen sápadtak az
írek; náluk sohasem süt a nap. Végül visszamentünk a diákszállóba, és
megpróbáltam elterelni a gondolatait azzal, hogy lefeküdtem vele, de nem
igazán sikerült, mert addigra kerek volt az ujja, mint egy kolbász és már be
se tudta hajlítani.
Úgy döntöttünk, elmegyünk a kórházba. Megpróbáltunk taxit keríteni, de
ekkor már hajnali három óra lehetett, az utcák pedig sötétek, hidegek és
kihaltak voltak. Több sarkot gyalogoltunk, miközben ő szabályosan

48
nyüszített, mint egy kutya, akinek ráléptek a farkára. Végre találtunk taxit,
azonban a sofőr nem beszélt angolul. Én szirénahangokat adtam, a levegőbe
tartottam az ujját, és próbáltam elmutogatni egy sztetoszkópot. Ezt az egészet
úgy képzeld el, hogy közben tökrészeg voltam. Nem tudom, mit gondolt
először a sofőr, de végre felfogta, és aztán kiderült, hogy a kórház még egy
saroknyira sincs. Beszálltunk, és ingyen elgurult velünk a bejáratig. Valamit
mondott, mikor elhajtott. Nem értettük, mit, de el tudtuk képzelni.
A kórház zárva volt, de volt egy kaputelefon, és azon tudtunk beszélni
valakivel, aki egy szót sem értett angolul. Könyörgött, hogy beszéljünk
érthetően, aztán feladta, és beengedett. Áthaladtunk egy sötét előcsarnokon,
aztán megláttunk valami fényt a távolban. Álmomban szoktam ilyen helyeken
járni: sötét csarnokok, visszhangzó léptek. Labirintusok, amelyek
kanyarognak és körbevezetnek, ahol a falakra az útbaigazításokat valami
idegen ábécé betűivel írták. Néha még most is vannak ilyen álmaim:
eltévedek egy idegen városban; az emberek beszélnek, de én nem értem
őket.
Követtük a fényt, és az elvezetett egy orvoshoz, aki még beszélt is
angolul. Elmagyaráztuk, mi történt.
– Ez itt a belgyógyászat – mondta megrökönyödve. – Én szívsebész
vagyok.
Én inkább hagytam volna a fenébe az egészet, és visszamentem volna a
diákszállóba, annyira kínos volt a helyzet, de hát nem az én ujjamról volt
szó – ámbár az én gyűrűmről. Conor azonban, mert így hívták, nem mozdult.
– El sem tudom mondani, mennyire fáj – mondta.
– Maga részeg, ugye? – kérdezte a doktor, majd elvitte Conort és leszedte
a gyűrűt az ujjáról. Egyszerűen lecsavarta. Ez nyilván elképesztően
fájdalmas volt, de én szerencsére az egészet átaludtam a várószobában.
A szálláson megkérdeztem Conort, hol van a gyűrű. Kiderült, hogy
otthagyta az orvosi rendelőben. Magam elé képzeltem, ahogy egy ilyen kék,
veseformájú tálban hever. Conor azt mondta, csúnyán tönkrement a
levételkor, mégis, kicsit rosszul esett, hogy megfeledkezett róla. Talán mert
én magam készítettem. Ha az orvos nem lett volna olyan dühös, biztosan
visszamentem volna érte.
– Azt akartam, hogy tartsd meg emlékbe – mondtam Conornak
szemrehányóan.
– Hát, az biztos, hogy nem foglak egyhamar elfelejteni.

A konyhában megcsörrent a telefon. Allegra ment ki fölvenni. Daniel

volt a vonalban.

49
 – Hogy van a mamád, cukorborsó? – kérdezte.
– Bueno. Ragyogóan. Éppen parti van nálunk. De kérdezd meg magad –
mondta Allegra, és mellé tette a telefont. – Papa hív – mondta Sylviának,
mikor visszaért a nappaliba. – Bűntudat telefon.
Sylvia kezében a borospoharával odament a telefonhoz.
– Helló, Daniel.
Lekapcsolta a konyhalámpát, és leült egy székre a sötétben. Egyik
kezében a pohár, másikban a telefon. Az eső kitartóan verte a tetőt, és
hangosan zubogott az ereszcsatornákban.
– Alig áll velem szóba – mondta a férfi.
Sylvia remélte, hogy Daniel nem azt akarja: járjon közben érte a lányánál.
Az egy kicsit sok lett volna. Mégis, mivel tudta, mennyire szereti Daniel
Allegrát, akaratlanul is kezdte megsajnálni. Szerencsére még időben
megálljt parancsolt magának. A hűtőszekrény felhördült, ő pedig az otthonos
hang meghittségétől kis híján összeomlott. Az arcához szorította a hűvös
poharat. Talán egy perc is eltelt, mire összeszedte magát annyira, hogy
megszólaljon.
– Adj neki időt.
– Van egy szerelő, akivel felmegyek szombaton megnézni az emeleti
zuhanyt. Nem kell ott lennetek, egyedül is el tudom intézni. Csak azért
szólok, hogy megyünk, mert gondoltam, esetleg nem akartok találkozni
velem.
– Ez már nem a te házad többé.
– De igen. A házasságunkat hagytam ott, nem téged. Amíg te a házban
vagy, én törődöm a házzal.
– Menj a kurva… – mondta Sylvia.
A nappaliból hangos nevetés hallatszott.
– Hagylak visszamenni a vendégeidhez – mondta Daniel. – Ott leszek
szombaton tíz és tizenkettő között. Menj ki a piacra, vegyél abból a
pisztáciából, amit annyira szeretsz. Észre se fogod venni, hogy ott voltam,
csak a zuhany lesz megjavítva.

Corinne belépett egy írócsoportba, amely hetenként egyszer ülésezett.

Remélte, hogy a csoportnyomás majd rákényszeríti, hogy rendszeresen
dolgozzon. Valóban, úgy tűnt, több időt tölt a számítógépnél; Allegra olykor
még a billentyűket is hallotta. A hangulata megjavult, a vacsoráknál sokat
beszélt nézőpontról, ütemezésről, mély szerkezetről és hasonló elvont
dolgokról.
Az írócsoport egy kvéker imaházban gyűlt össze, és kezdetben felmerült,

50
hogy ha már olyan kedvesek a kvékerek, hogy ellenszolgáltatás nélkül
felajánlották a helyiséget, nem kellene-e a csoport írásaiban tiszteletben
tartani a kvéker elveket. Helyes ezt az ajándékot elfogadni, és aztán
erőszakos és káros témákkal foglalkozó műveket megosztani egymással?
Hosszú viták után a csoport úgy határozott, hogy – éppen az
erőszakmentesség támogatása érdekében – időnként szükség lehet az erőszak
bemutatására. Elvégre ők írók. Őnekik mindenkinél jobban ellen kell állniuk
a cenzúrának, bármilyen köntösben jelentkezzék is. A kvékerek nem is
várnának el tőlük kevesebbet.
A csoport tagjai fontossá váltak Corinne számára, olyannyira, hogy
Allegrát bántani kezdte, hogy nyilván sose fog találkozni velük. Corinne
alig-alig mesélt róluk. A kritikai kör bizalomra épül, elvárják egymástól a
kölcsönös titoktartást, mondta Corinne.
Szerencsére Corinne azért nem volt annyira jó titoktartó. Allegra
megtudta, hogy egy nő behozott egy verset az abortuszról, amelyet piros
tintával írt, hogy a vért ábrázolja. Volt egy férfi, aki valami francia
hálószoba-bohózaton dolgozott, csakhogy semmi humor nem volt benne, és a
szöveg tele volt tűzdelve magyarázó jegyzetekkel, nyilakkal és áthúzásokkal,
úgyhogy nem volt nagy öröm olvasni. Ennek ellenére minden héten
számíthattak rá, hogy behoz egy újabb fárasztó fejezetet kakasokról és
felszarvazásokról. Egy másik nő fantáziaregényt írt. A cselekmény izgalmas
volt, de valamiért minden szereplőnek borostyán-, smaragd-, vagy ametiszt-,
vagy zafírszeme volt benne. A többiek hiába is próbálták, képtelenek voltak
meggyőzni, hogy barnát vagy kéket írjon helyette, vagy egyáltalán meg se
említse azokat a nyavalyás szemeket.
Egyik nap Corinne mellékesen megjegyezte, hogy aznap este elmegy egy
versfelolvasásra. Az egyik csoporttag, Lynne, egy erotikus sorozatot fog
[14]
felolvasni a Good Vibrations szexboltban.
– Veled megyek – mondta Allegra. Csak nem várhatja tőle el Corinne,
hogy itthon üljön, miközben ő zaftos verseket hallgat korbácsok és
műpéniszek társaságában.
– Nem akarom, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyél – felelte Corinne, és
kezdte szemmel láthatóan igen kényelmetlenül érezni magát. – Borzasztó
szigorú tudsz lenni, ha azt gondolod, hogy valakinek nincs ízlése. Mi mind
csak kezdők vagyunk a csoportban. Ha meghallom, hogy kineveted Lynne-t,
azt fogom gondolni, hogy valószínűleg engem is nevetségesnek tartasz. Ha
pedig azt gondolom, hogy nevetséges vagyok, képtelen vagyok írni.
– Soha nem gondolnám azt, hogy nevetséges vagy – tiltakozott Allegra. –
És szeretem a költészetet. Ezt te is tudod.

51
 – A magadfajta költészetet szereted – mondta Corinne. – Verseket fákról.
Lynne versei nem fákról szólnak.
Corinne egy szóval se mondta, hogy Allegra vele mehet, de vele ment,
mert most már alig várta, hogy bebizonyíthassa, milyen jól tud viselkedni,
meg azt is, hogy vethessen néhány pillantást Corinne másik életére. Corinne
valódi életére – ahogy gondolta néha. Arra az életre, melyben ő nem vehet
részt.
A Good Vibrations előkészített ötven széket, amelyből hétnek akadt
gazdája. Felfújható combtőpárok függtek a pódium mögött a falon a
szétnyitottság különböző stádiumaiban. Olyanok voltak, mint valami furcsa
lepkék. Üveges szekrényekben fűzők és szíjjal fölerősíthető műpéniszek
hevertek egymás hegyén-hátán. Lynne elbűvölően ideges volt. Nemcsak
felolvasott, hanem beszélt is olyan személyes és művészi kérdésekről,
melyek a versek írása kapcsán felmerültek benne. Éppen végére ért egy
hosszú versnek, amelyben egy nő melle múltbéli csodáiéiról szólt. A vers
szabályos strófaszerkezetben íródott, és Lynne bevallotta: egyáltalán nem
biztos benne, hogy ez a forma a legmegfelelőbb. Szinte könyörgött a
hallgatóságnak, hogy ne tekintsék még kész műnek.
Még a versbéli mell is azzal az idegesítő, versszavaló hanglejtéssel
beszélt, melyet még Pound vagy Eliot, vagy valamelyik másik szerencsétlen
talált ki évtizedekkel azelőtt. A hallgatóság tapsolt az izgalmas részeknél, és
Allegra gondosan ügyelt rá, hogy együtt tapsoljon a többiekkel, annak
ellenére, hogy ő nem azt találta izgalmasnak, amit a többiek. Utána Corinne-
nal együtt ő is odament gratulálni Lynne-hez. Elmondta, mennyire élvezte az
estét – ennél helyénvalóbb bókot el sem lehet képzelni, Corinne mégis
szúrós pillantást vetett rá. Láthatta, hogy Corinne egyáltalán nem boldog,
hogy ő is itt van. Befurakodott Corinne másik életébe, pedig tudta, hogy
Corinne nem akarja. Elnézést kért, és kiment a mosdóba. Lassan, gondosan
megmosta az arcát, aztán meg is fésülködött, csupán azért, hogy Corinne-nak
legyen ideje négyszemközt is beszélnie Lynne-nel.
Ezen a hétvégén Sylvia és Jocelyn lejöttek, mert volt egy kutyakiállítás a
[15]
Tehénpalotában , amin Jocelyn is indult. Allegra velük ebédelt. Corinne-
t is hívták, de ő azt mondta, hogy éppen rátört az ihlet, és nem kockáztathatja
meg, hogy elillanjon. Jocelyn nagyon jó hangulatban volt, mert Thembe
nyerte a fajta legjobbja címet. A bíró külön megjegyezte, hogy milyen
hosszúra nyúlik, milyen energikus, és milyen szép a hátvonala. Délután a
vadászkutyák közt fog versenyezni. Jocelyn ezenkívül számos ígéretes
tenyészkan névjegyét őrizte a zsebében. Mindent egybevetve, a jövő
ragyogónak látszott. A Tehénpalota hangos volt és büdös. A

52
piknikasztaloknál ebédeltek, hogy a kutyák előtt egyenek.
Óriási megkönnyebbülés volt Allegrának, hogy végre mesélhet valakinek
a felolvasóestről. Mindent elmondott – a szexboltot, a vibrátorokat, a
beszélő melleket – Sylvia pedig úgy nevetett, hogy kiesett a szájából a falat.
– Én egyszer azért szakítottam egy fiúval, mert írt hozzám egy borzasztó
verset – mondta Jocelyn. – „A te iker szemed.” Ez volt a címe. Mintha a
legtöbb embernek nem egyforma lenne a szeme. Néhány szerencséden
kivételével, persze. Persze az ilyesminek nem kéne számítani. Végül is a
szándék a fontos, meg amúgy is, biztos egy csomó munka volt benne. Mégis,
mikor legközelebb meg akart csókolni, másra se tudtam gondolni, csak a
hülye versére.
– Biztos vagyok benne, hogy Corinne csodálatos író – mondta Sylvia. –
Igaz?
És Allegra azt mondta, Igen! Az! Csodálatos! Az igazság azonban az volt,
hogy Corinne még egyetlen verssorát sem mutatta meg Allegrának. Viszont a
könyvek, amelyeket szeretett, valóban jó könyvek voltak.
– A helyzet az – folytatta Allegra, és Jocelyn tapasztalatai szerint ezeket a
szavakat általában valami baljós kinyilatkoztatás szokta követni –, hogy ha
választania kellene az írás és énközöttem, tudom, hogy az írást választaná.
Kellene, hogy ez bántson engem? Nem, egyáltalán nem. Énnekem is nagyon
fontos a hivatásom.
– A helyzet az – felelte Sylvia –, hogy szerencsére nem kell választania.
Viszont így sohasem fogod megtudni, mit választott volna.
Mikor Allegra hazaért, legnagyobb meglepetésére Lynne-nel találkozott,
aki épp akkor jött ki a lakásból. Egy percre megálltak a lépcsőn, és váltottak
néhány udvarias szót. Allegra több sarkot gyalogolt hegynek föl az egyetlen
[16]
parkolóhelyről, amit talált – ezzel az erővel Daly Cityben is hagyhatta
volna a kocsit – és melege volt, mérges volt, és nem kapott levegőt, ennek
ellenére sikerült újra elmondania, mennyire élvezte Lynne verseit.
– Hoztam egy kis süteményt, hogy megköszönjem mindkettőtöknek, hogy
eljöttetek – mondta Lynne. – Annyira örültem, hogy Corinne-t éppen
munkában találtam. Hatalmas tehetség.
Allegrába belehasított a féltékenység. Lynne látta Corinne munkáját. Még
az a nő is, aki abortuszverseket írt piros tintával, az is látta Corinne
munkáját.
– Nagyszerű történeteket talál ki – lelkendezett Lynne, az első szótagot
megnyomva – Például az, amelyik arról a visszamaradt fiúról szól! Billy
bögyörője? Mint Tom Hanks a Forrest Gumpban, csak ez tényleg megható.
– Corinne írt egy történetet egy visszamaradt fiúról? – kérdezte Allegra.

53
És még csak a nevét se változtatta meg? Nem, Corinne sohasem tenne ilyet.
A mi titkaink. Bízzál bennem.
Lynne eltakarta kezével a száját, és az ujjain keresztül mosolygott.
– Jaj, ami az írócsoportban történik, mind abszolúte titkos. Ezt nem lett
volna szabad kifecsegnem. Természetesen azt gondoltam, hogy neked
megmutatta. Meg kell ígérned, hogy nem mondod el neki! Kérlek, ne árulj be
– olyan visszataszító, kacérkodó, kislányoskodó módon erősködött, hogy
Allegra ígéretet tett, csak hogy abbahagyja.
Allegra bement, benyitott a dolgozószobába, ahol Corinne még mindig
dolgozott a számítógépen, és figyelte, ahogy megnyomja a készenlétgombot,
és a szavak eltűnnek a képernyőről, amíg ő átmegy a szobán.
– Véget ért az alkotói válság? – kérdezte. Ha bármelyik gombot leütné,
visszatérnének a monitorra a szavak.
– Véget – válaszolta Corinne. – Visszatért hozzám a múzsa. Ezen az
éjszakán Corinne megint kért egy történetet, pedig nem is szeretkeztek.
Allegra a párnára könyökölt, és ránézett. Corinne szeme le volt hunyva,
egyik füle kikandikált a haja alól. Állát fölszegte, hófehér nyaka pedig az
ujjatlan trikó felé terelte a tekintetet, melyen áttetszettek a mellbimbói.
Csábító ártatlanság. Allegra azt mondta:

5. Volt egy lány a középiskolában, aki teherbe esett. Kedveltem, mikor

először találkoztunk, és sajnáltam, mikor terhes lett. Hallanod kellett volna,
miket beszéltek róla a fiúk. Aztán már én sem kedveltem annyira. A
történetnek közepe is van, de fáradt vagyok, és nincs kedvem elmesélni.
Allegra lerészegedett. Arra gondolt, nem ő az egyetlen: Prudie-nek is
egészen kipirult az arca, szeme üvegesen fénylett. A Petit Syrah semmi perc
alatt elfogyott, úgyhogy Jocelyn kiküldte Allegrát a konyhába egy üveg
[17]
Graffigna Malbec -ért, meg hogy nézze meg, mi van Sylviával, aki még
mindig nem jött vissza. Allegra szédülve tápászkodott fel, és tántorgott ki a
konyhába.
Sylvia ott ült a sötétben; a telefont rég letette.
– Helló, drágám – mondta, tökéletes nyugalmat erőltetve magára.
Semmi szükség nincs erre a színjátékra, gondolta Allegra.
– Hogy vagy képes ilyen nyugodtan viselni? – kérdezte. – Mintha nem is
fájna.
Allegra tudta, hogy gonoszan viselkedik. Hallotta saját, részeg, kegyetlen
szavait.
– Igenis fáj.
– Nem kell megjátszanod magad. Odabent mindenki megértené, ha a

54
földhöz vágnál egy poharat, kiabálnál, lefeküdnél, vagy egyszerűen csak
megmondanád nekik, hogy menjenek haza a francba.
– Hadd csináljam azt, amit szeretnék, drágám – mondta Sylvia. – Tudod,
hol voltunk, mikor Daniel bejelentette, hogy el akar válni? Elvitt vacsorázni.
[18]
A Bibába . Mindig szerettem volna elmenni a Bibába, de sose tudtunk
asztalt foglaltatni. Az jutott most eszembe, hogy jóval előre kellett asztalt
foglalnia, és aztán hetekig úgy tenni, mintha minden rendben volna. Megadta
a módját, hogy lapátra tegyen.
– Biztos vagyok benne, hogy nem így tervezte azt az estét! Biztos nem
tudta, mit fog mondani, vagy mikor mondja. Vannak emberek, akik anélkül
tesznek dolgokat, hogy az elejétől a végéig megterveznék.
– Lehet, hogy igazad van. Talán a szerelem vége éppúgy elveszi az ember
eszét, mint a kezdete. Hála istennek, esik. Az idén nem kaptunk elég esőt.
Sylvia arca homályosan tükröződött a konyhaablakban. Allegra most
mindkét oldalról egyszerre látta. Régebben szép asszony volt az anyja.
Sokáig jól tartotta magát, de aztán néhány évvel ezelőtt hirtelen öregedni
kezdett. Látni lehetett, hogyan öregszik majd tovább, látni lehetett, hová csap
le legközelebb a kalapács.
Allegra kissé bizonytalanul letérdelt, és fejét anyja ölébe hajtotta. Érezte,
ahogy anyja ujjai beletúrnak a hajába.
– Mit tudhatunk mi erről, te meg én? – kérdezte. – Mi nem az a fajta
vagyunk, akik könnyen kiesnek a szerelemből, nem igaz?

Mikor már biztos volt benne, hogy Corinne alszik, Allegra fölkelt, és
bement a dolgozószobába. Kiborította a papírkosarat a padlóra. Nem sok
minden volt benne, és az is reménytelenül apró darabokra tépve, amelyek
egyike sem úgy nézett ki, mintha Corinne nyomtatójából került volna ki.
Allegra megtalálta a „Zyzzyva” vízjelet az egyik darabkán. Nem adta föl.
Színek szerint válogatta szét a papírfecniket, míg végül három kis kupac állt
előtte. Nem volt más rajta, csak a térdig érő trikó, amiben aludt, így hát
kihúzott egy takarót a fehérneműs szekrényből, maga köré csavarta, és
lefeküdt a padlóra. Türelmesen elkezdte egymás mellé helyezni a
papírdarabkákat.

„Legnagyobb sajnálatunkra írását nem tudjuk közölni” – álltak össze

végre a szavak. – „Ennek ellenére a 'Billy bögyörőjét' sok szempontból
figyelemreméltó munkának tartjuk, ezért szívesen fogadnánk a jövőben
egyéb írásait. Igyekezetéhez sok szerencsét kívánunk. A szerkesztőség.”

55
 Tizenöt perccel később a második kupac papír is értelmet nyert:
„Visszaküldjük önnek az „Isten veled Prága” című novelláját, mivel minket
elsősorban leszbikus témájú írások érdekelnek. Javasoljuk, hogy
ismerkedjen meg alaposabban folyóiratunkkal. A borítékban talál előfizetési
nyomtatványt. Köszönjük. A szerkesztőség.”

Majd még tíz perccel később: Elutasítás nyomtatvány „…jelenleg nem

felel meg céljainknak.” Valaki odaírt még golyóstollal egy mondatot a lap
aljára: „Ugyan, ki nem kínzott közülünk hangyákat?”

Allegra összeseperte a fecniket, újra összekeverte őket, majd visszadobta

mindet a papírkosárba. Ügy érezte magát, mint akit levetkőztettek, aztán
külszíni fejtést végeztek rajta. Szóval Corinne próbálkozásainak, hogy távol
tartsa őt író barátaitól, semmi köze sem volt az ő gunyoros természetéhez.
Micsoda gonoszság volt elhitetnie Allegrával, hogy saját magának
köszönheti a kiközösítést!
Ez a kis aljasság persze semmi ahhoz képest, hogy visszaélt a bizalmával.
Szakadt az eső, de Allegra nem vette észre, amíg ki nem lépett a bejárati
ajtón. Még akkor is alig érezte, pedig nem volt rajta semmi más, csak a
trikó. Elment háromsaroknyira a kocsijához, és két órán át vezetett a szülei
házához – jóval tovább a szokásos időnél, mert elfelejtett pénzt hozni
magával hídvámra (elfelejtette még a jogosítványát is). A hídnál ezért
megállt, egy szál trikóban kiszállt a kocsiból, és megpróbálta elmagyarázni
a helyzetet az ügyeletesnek. Végül egy intéssel átengedték. Mi mást tehettek
volna egy vigasztalhatatlanul zokogó, szinte meztelen nővel?
Hajnali három óra múlt, mire csuromvizesen hazaérkezett. Apja adott neki
egy pohár forró tejet, anyja azonnal ágyba dugta. Három napig csak azért
kelt föl, hogy kimenjen a fürdőszobába. Corinne többször is telefonált, de
Allegra nem volt hajlandó beszélni vele.
Hogy merte Corinne megírni Allegra titkos történeteit, és beküldeni
mindenféle folyóiratoknak?
És főleg: hogy merte Corinne annyira rosszul megírni őket, hogy egyik
újság sem volt hajlandó közölni?

Nem Jane Austen tehet róla, hogy a szerelem nem hoz boldogságot. Még
csak azt se mondhatod, hogy nem figyelmeztetett. Igaz, hogy a hősnői elég
jól boldogulnak, de mindig vannak olyanok a könyvben, akik hoppon
maradnak: Brandon Elizája az Értelem, és érzelemben; a Büszkeség és

56
balítéletben Charlotte Lucas meg Lydia Bennet; A mansfieldi kastélyban
Maria Bertram. Ezekre a nőkre kellett volna odafigyelned, de te nem tetted.
Allegra minden erejével azon volt, hogy kipréseljen magából valami
eredeti meglátást a regénnyel kapcsolatban, de valahányszor megszólalt,
Corinne szavai jöttek a szájára. Corinne képtelen lett volna elismerően
nyilatkozni egy ilyen íróról, aki csak a szerelemről tud írni, miközben a
világ tele van szörnyű dolgokkal.
– Austennél minden ott van a felszínen – mondta végül Allegra. – Nem
használ képeket, pedig a kép ad rá módot, hogy a kimondatlant bevigyük a
szövegbe. Austennél mindent kimondanak.
Prudie nyomatékosan rázta a fejét; haja az arca körül repkedett.
– Jane minden második mondatát ironikusan kell olvasni. Az irónia teszi
lehetővé, hogy egyszerre két dolgot mondjon.
Prudie valami olyasmit próbált a többiek elé tárni, amit még nem
dolgozott ki teljesen. Széttárta a kezét, mint egy könyv két felét, majd
jelentőségteljesen összecsapta. Allegra ugyan nem értette a gesztust, de
arról meggyőzte, hogy bármit is próbál Prudie mondani, mélységesen hisz
benne.
– Egyszerre mondasz valamit, meg az ellenkezőjét is – kiáltott fel Prudie
a részegek önérzetével. Prudie-re mindig is jellemző volt ez a mesterkélt
önérzetesség, így szinte fel sem tűnt, hogy be van rúgva. Talán csak a kissé
kásásán összemosódó szavak, meg a szája sarkába kiülő nyálcsepp árulták
el.
– Igen, természetesen – mondta Bernadette, akinek természetesen
semmivel sem volt több fogalma arról, amit Prudie magyarázott, mint
Allegrának. Egyszerűen azért választotta az egyetértést, mert
udvariasabbnak tűnt, mint az ellenkezés, még akkor is, ha az embernek
fogalma sincs róla, miről van szó. – Én azt gondolom, hogy a humora az,
ami miatt kétszáz év elmúltával is ellenállhatatlanok maradtak a könyvei.
Legalábbis szerintem. De nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. Ugye?
Vagy mégis? Mondjátok meg, ha egyedül vagyok ezzel. Most kicsit
elbizonytalanodtam.
– Az emberek szeretik a romantikát – mondta Grigg. – Legalábbis a nők.
Meg persze én is. Nem azt akartam sugallni, hogy én nem. Én magam nagyon
romantikus ember vagyok.
Sylvia visszajött a szobába, és megkotorta a tüzet. Szikrák szálltak föl a
kéménybe pörögve, mint a forgókerék. Bedobott egy új fahasábot a
kandallóba, amivel sikeresen kioltotta azt a picike lángot is, ami még
megmaradt.
– Brandon és Marianne esetében – szólalt meg –, nem úgy érzi az ember,

57
mintha a végén eladták volna Marianne-t? Az anyja is, meg Elinor is;
mindketten annyira erőltetik a dolgot. Tényleg olyan, mintha beleszeretne
Brandonba, de csak miután hozzáment. Olyan jó ember, hogy mind az
anyjának, mind pedig Elinornak határozott szándéka, hogy kapja meg a
jutalmát.
– Pontosan ezt mondom én is – kiáltott fel Prudie. – Jane-nek épp ez a
szándéka, hogy ne nyugodj meg. A könyv a házassággal végződik, és azzal,
amit Austen nem mond el róla.
Sylvia leült Allegra mellé, így Griggnek odébb kellett húzódnia.
– Szerintem ez az egész annyira szomorú. Mert lehet, hogy Marianne
egocentrikus, meg minden, de szerintem egyikünk sem akarja igazán, hogy
kijózanodjon meg megállapodjon, nem? Senki. Nem akarjuk őt másnak látni,
mint aki valójában.
– Akkor te inkább Willoughby-val hoznád össze? – kérdezte Allegra.
– Miért, te nem? – kérdezett vissza Sylvia, majd odahajolt Prudie-hez. –
Azt hiszem ma este hagynod kellene, hogy Jocelyn vigyen haza. A kocsid
miatt ne aggódj. Daniel majd átviszi reggel.
Csönd lett. Sylvia a szájára tette a kezét.
– Én is szívesen megcsinálom – mondta Allegra. – Holnap átmegyek vele.

Három nappal azután, hogy egy szál pólóban elmenekült a lakásából,

Allegra fölkelt az ágyból, és egyenesen a Vacaville-i ejtőernyősiskolába
hajtott. Megpróbálták elküldeni, mondván: nincs megbeszélt időpontja,
amennyiben meg a törött karja miatt jött vissza, ők azért nem felelősek. Az
ugrás előtt aláírta azokat a nyomtatványokat, amelyekben elismeri, hogy az
iskolát baleset esetén semmilyen felelősség nem terheli. Arra van szükség,
hogy hazamenjen és alaposan gondolja át még egyszer, mondták neki. Arra
van szükség, hogy állapodjanak meg egy időpontban, és akkor jöjjön vissza,
ha már többet gondolkodott rajta.
Allegra vitatkozott. Jókedvűen nevetett, hogy mindenkit meggyőzzön
beszámíthatóságáról és tiszta szándékairól. Flörtölt. Engedte, hogy a férfiak
visszaflörtöljenek. Azt mondta nekik, hogy ez egy ejtőernyős sürgős-
szükségállapot, és végül Marco elvállalta, hogy a tandemmestere lesz.
Marco Allegra egyik instruktora volt, és feltehetőleg nem volt tisztában a nő
szexuális irányultságával – nem mintha Allegra nem utalt volna rá gyakran
neki, de úgy látszik, a mai viselkedése újra felvetette a kérdést. Allegra nem
tandemra vágyott: határozottan szóló hangulatban volt, de szólóugrásról
most szó sem lehetett.
Magára öltötte a nevetséges narancssárga overallt, és beszálltak a

58
repülőbe. A gép a levegőbe emelkedett, Marco pedig hozzákapcsolta magát
hátulról a vállához és a csípőjéhez.
– Készen áll? – kérdezte, és kilökte Allegrát a gépből, mielőtt még az
válaszolni tudott volna. A repülőgép belső oldalára mosolyábrát ragasztott
valaki, éppen oda, ahova ugrás előtt a kezét teszi az ember. Alá vastag
filccel azt írták: „Törj nagyra!”
Keresztülsiklottak a levegőn. A szél durván csapott az arcába, Marco
jelenlétéről pedig egyetlen pillanatra sem tudott megfeledkezni, ám Allegra
megkapta, amit akart. Odafönt kék ég, odalent barna dombok. Mögötte az
egyetem hatalmas mezőgazdasági területei nyújtózkodtak
paradicsomültetvényekkel, fák odúikban rejtőző baglyokkal, tejelő
tehenekkel. Valahol kelet felé a szülei ebédelnek. A szülei, akik szeretik őt.
Marco meghúzta a zsinórt, és Allegra hallotta, ahogy az ernyő kibomlik,
ahogy belekapaszkodik a levegőbe. A szülei, akik szeretik őt és a bátyjait és
az unokahúgait és egymást, és mindig szeretni fogják.
___________________________________________________________________

Tisztelt Miss Austen:

Sajnálatunka tájékoztatnunk kell kegyedet, hogy munkája nem felel meg
jelenlegi szükségleteinknek.

1797-ben Jane Austen apja elküldte az Első benyomásokat egy Thomas

Cadell nevű londoni kiadónak. „Minthogy tisztában vagyok vele, mily
fontossága van annak, hogy egy ilyen fajta munka jó hírű név alatt jelenjék
meg először, Önökhöz fordulok” – írta. Megkérdezte, mibe kerülne kiadni „a
szerző kockázatára”, és menynyi előleget ajánlhatnának fel, amennyiben a
kézirat megnyeri tetszésüket. Kész volt ő maga fizetni, ha szükséges.
A csomag „Elutasítva” felirattal érkezett vissza, postafordultával. Végül
tizenhat évvel később adták ki; címe addigra Büszkeség és balítéletre
változott.
1803-ban egy Richard Crosby nevű londoni kiadó megvásárolt egy
regényt (amely később A klastrom titka címet kapta) Jane Austentől tíz
fontért. Bár meghirdette egy reklámfüzetben, soha nem adta ki. Elmúlt hat
év, majd Austen írt Crosbynak, és megkérdezte, hogy szándékozik-e Crosby
hamarosan kiadni a könyvet. Felajánlotta, hogy ha elvesztették volna, újra
elküldi a kéziratot.
Máskülönben, írta, elmegy egy másik kiadóhoz.
Válaszában Crosby tagadta, hogy bármiféle kötelezettsége lenne a könyv
kiadására. Visszaküldi Austennek a kéziratot, de csak ha ő is visszaküldi a
tíz fontját. A klastrom titkát végül nem adták ki, csak Austen halála után öt

59
hónappal.

Jane Austen könyvei is hiányoznak ebből a könyvtárból. Ez a tény már

önmagában meglehetősen jó könyvtárrá tenné azt a könyvtárat is, amelyben
egyébként egyetlen könyv sincs.
mark twain

Képtelen vagyok megérteni, miért tartják az emberek oly nagyra Miss

Austen regényeit, melyek számomra hangjukban vulgárisnak, művészi
invenciójukban terméketlennek tűnnek, s az angol társadalom nyomorult
konvencióinak börtönében vergődnek, híjával zsenialitásnak, szellemnek
vagy a világ ismeretének. […] A világ sose volt ilyen vézna és szűkös. […]
Csak az érdekli minden szereplőben, hogy van-e pénze, amivel házasságot
köthet. […] Ennél még az öngyilkosság is tiszteletreméltóbb.
ralph waldo emerson

60
 Május

Harmadik fejezet

amelyben
A mansfieldi kastélyt
olvassuk Prudie-val

A tökéletes biztonság, hogy amíg kettesben vannak…

kimondhatatlanul jólesett neki, hiszen egyébként csak ritkán tehette félre
[19]
a szorongásait vagy a zavarát, (a mansfieldi kastély)
Prudie és Jocelyn két évvel korábban találkoztak először A mansfieldi
kastély egy vasárnapi matinévetítésén. Jocelyn a Prudie mögötti sorban ült,
és hallotta, amint a Prudie bal oldalán ülő asszony meg a barátnője suttogva
vitatnak meg egy helybéli lovardában megesett pajzánságot, mely során
valaki lefeküdt az egyik patkolókováccsal. Igazi cowboy-típus az a srác –
értettek egyet –, csizma, kék farmer és az a keresetlen vonzerő, amellyel
nemcsak a lovakat képes megnyugtatni, de amitől a nők is a karjába
omlanak. Ezt persze végül a lovak szenvedik meg: szegény Rajah például
egyáltalán nem eszik. „Mintha azt hinné az a szép csődör, hogy a srác már
azé a nőé – mondta az asszony –, csak mert hagyta, hogy időnként
meglovagolja.”
Prudie hallgatta a beszélgetést, és fortyogott a piros medvecukor
rudacskái fölött. Arra gondolt, hogy amint feltűnés nélkül megteheti, lelép.
Udvarias természetű volt – időnként túlságosan is. Már éppen kellemetlen
és zavaró érdeklődés ébredt benne Rajah étvágya iránt, amikor Jocelyn
előrehajolt.
– Menjenek ki pletykálni az előcsarnokba – mondta Jocelyn. Rögtön
világos volt, hogy ezzel a nővel nem lehet lacafacázni. Ő majd elintézi a
cowboy-típusokat. Ő majd megeteti az érzékeny lovakat.

61
 – Elnézést – csattant fel sértődötten az asszony. – Mintha a maga mozija
olyan érdekes lenne.
A nő elhallgatott, és Prudie igazából nem is bánta, hogy neheztel, lévén a
neheztelő csönd éppen olyan csöndes, mint az elégedett csönd. Ez a csönd
egészen a film végéig tartott, és csak ez számított. Amikor megjelent a
stáblista, a fecsegők elmentek, de az igazi Jane-rajongók ott maradtak az
utolsó akkordig, míg csak ki nem fehéredett a vászon. Anélkül, hogy
hátranézett volna, Prudie tudta, hogy Jocelyn ott lesz még, amikor
megfordul, hogy köszönetet mondjon neki.
Tovább beszélgettek, amíg az ülések közt kifelé igyekeztek. Kiderült,
hogy egyiküknek sem tetszett, hogy a film olyan szabadon használta fel az
eredeti történetet. A nagyszerű dolog a könyvekben az írott szó
megbízhatósága. Az ember változhat, és az is változik, ahogy olvas, de a
könyv ugyanaz marad.
A filmek, persze, nem tisztelik az eredetit. Valamennyi szereplőt
megváltoztatták. Fanny kiállhatatlan nénikéje, Mrs. Norris például teljesen
háttérbe szorult, alig jelent meg a színen; nagybátyját, Mr. Bertramot pedig –
a könyv egyik hősét – rabszolga-kereskedelem és szexuális kihágások vádja
éri. A többieket is mind csak nagy vonalakban ábrázolták vagy
megváltoztatták. A legprovokatívabb lépés, Fanny figurájának Austennel
magával való egybeolvasztása különösen szerencsétlen döntés volt, mivel a
kettő csöppet sem hasonlított egymáshoz: Fanny visszahúzódó, Austen
viszont felszabadult és játékos. Az eredmény egy olyan szereplő lett, aki úgy
gondolkodik és beszél, mint Jane, de úgy cselekszik és reagál, mint Fanny.
Teljesen értelmetlen volt.
Nem mintha nem lehetne megérteni a forgatókönyvíró indítékait. Senki se
szereti jobban Austent, mint Prudie, de Fanny Price könyvbéli alakját még ő
is unalmasnak találta. Fanny volt az első elemi osztály mintagyereke, aki
soha, de soha nem viselkedett rosszul, és megmondta a tanító néninek, ha
bárki más ilyet tett. A filmesek csak megpróbálták elérni, hogy a mozinézők
ne utálják. Kézenfekvő ötletnek tűnhetett Austennal elegyíteni a
személyiségét, aki szívesen flörtölt, csupa élet és csupa báj volt, tele élettel.
Csakhogy Austen inkább hasonlított A mansfieldi kastély intrikus Mary
Crawfordjára, neki adta minden szellemességét és pezsgését, Fannynek
pedig semmit sem juttatott. Prudie-t mindig elgondolkoztatta, hogy ezek után
miért van az, hogy nem csupán Fanny, hanem Austen is annyira
ellenszenvesnek látja Maryt.
Időre volt szükség ahhoz, hogy mindezt elmondják. Prudie és Jocelyn
megálltak a Café Rómánál, hogy megigyanak egy csésze kávét, és
részletesebben megbeszéljék benyomásaikat a filmről. Dean, Prudie férje

62
otthagyta őket és hazament, hogy magányosan töprengjen a filmről, miközben
elkapja a 49er–Viking meccs második félidejét.
A hat regény közül első olvasásra A mansfieldi kastély tetszett
legkevésbé Prudie-nak. Az évek során azonban javult a véleménye.
Olyannyira, hogy amikor Sylvia ezt választotta májusra, Prudie jelentkezett
a vita háziasszonyának tisztére, annak ellenére, hogy nincs elfoglaltabb
ember májusban, mint egy középiskolai tanár.
Élénk szóváltást várt, s neki is annyi mondanivalója volt, hogy
kartonlapocskákra írta napokon át, nehogy elfeledkezzen valamiről. Prudie
született cserkészlány volt, lételeme volt a szervezettség. Listái voltak arról,
mit kell megtisztítani, megfőzni, megmondani. Komolyan vette a
háziasszonyi tisztet. Tudta jól, hogy a hatalom: felelősség.
A nagy nap azonban baljóslatú módon indult. E-mail fiókját elárasztották
a vírusok. Volt egy igazinak tűnő levélke az anyjától: „Hiányzik az én
drágám. Azon gondolkodom, hogy meglátogatlak”, de volt mellette még két
másik levél is, amelyeknek szintén az anyja volt a feladója, viszont azok
mellékleteket is tartalmaztak Prudie biztosra vette, hogy az anyja nem tudja,
hogyan kell mellékleteket csatolni. Az e-mailek maguk így szóltak: „Itt van
egy hatalmas szerszám, amit remélem, kedvelni fogsz”, és „Itt van valami,
amit talán élvezni fogsz”. A „hatalmas szerszám” üzenet megjelent még egy
e-mailben. Az mintha Susantól jött volna a személyzeti irodából.
Prudie azért kapcsolta be a gépet, hogy küldjön egy kör-e-mailt, melyben
felveti, hogy a meleg miatt a könyvklub fél nyolc helyett nyolc órakor
kezdődjön, de nem akarta továbbterjeszteni a fertőzést, ezért kikapcsolta a
komputert, és még csak az anyjának sem válaszolt.
[20]
Az előrejelzés szerint aznapra 106 Fahrenheit-fok volt várható. Ez
rossz hír. Prudie úgy tervezte, kompótot fog felszolgálni, de ebben a
hőségben valószínűleg senki nem vágyik forró édességre. Jobban teszi, ha
munka után megáll az áruháznál és vesz valami sörbethez való gyümölcsöt.
[21]
Talán gyökérsört fog kínálni, vaníliafagylalttal a tetején. Könnyű és
finom!
Dean épp időben támolygott ki az ágyból, hogy búcsúzóul megcsókolja.
Nem viselt mást, csak egy trikót, de mégis jól nézett ki. Hány férfiról lehet
ezt elmondani? Dean fennmaradt az éjjel futballt nézni. A világbajnokságra
edzett, azokra a meccsekre, amelyeket éjszakánként fognak sugározni
Japánból és Koreából.
– Ma este későn jövök haza – mondta Prudie-nak. Dean egy
biztosítóirodában dolgozott.
– Nekem könyvklubom lesz.

63
 – Melyik könyv?
– A mansfieldi kastély.
– Azt hiszem, ezt kihagyom – mondta Dean. – Inkább kikölcsönzöm a
filmet.
– De hát már láttad – felelte Prudie. Egy picit bántotta, hogy együtt látták,
és Dean mégsem emlékszik. Ekkor vette észre, hogy a férfi csak ugratja.
Ebből is látszik, mennyire lehangolt volt, mert általában gyorsan kapcsolt
minden tréfára. Akárki megmondhatja.

„Milyen régen is volt, nénikém, amikor az angol királyok

sorrendjét ismételtük, a trónra lépésük évszámával és az uralkodásuk
alatt történt legfontosabb eseményekkel együtt!”
„…és a római császárokat is egészen Severusig, meg azt a sok
pogány mitológiát, meg az összes fémeket, félfémeket, bolygókat és
híres filozófusokat.”
(a mansfieldi kastély)

A harmadik órán Prudie adott egy fejezetet a diákjainak a Le Petit

[22]
Prince -ből lefordítani – „La seconde planete était habitée par un
[23]
vaniteux” – és leült az osztályterem végében, hogy végső formába öntse
a könyvklub számára készített följegyzéseit. (A tanítás titka az, hogy olyan
helyen legyen az ember, ahol látja őket, de ők nem látják. És semmi sem
halálosabb, mint a fordítottja. A tábla tökfejeknek való.)
Máris túlságosan meleg volt. A levegő megállt a teremben és enyhe
öltözőszagot lehetett érezni. Prudie nyakán csíkokat rajzolt a verejték.
Ruhája rátapadt a hátára, ujjai meg-megcsúsztak a tollon. Az úgynevezett
ideiglenes épületekben (nem fognak tovább tartani, mint Shakespeare
darabjai), amelyekben Prudie tanított, nem volt légkondicionálás. Májusban
a kánikulában pedig nehéz lekötni a tanulók figyelmét. Prudie körülnézett a
teremben, és látta, hogy sokan csak hervadoznak a padjuk fölött, petyhüdten,
mint a harmadnapos salátalevél.
Nem úgy tűnt, mintha bárki is a fordításon dolgozna. A diákok aludtak,
sugdolóztak egymás között, vagy bámultak kifelé az ablakon. A parkolóban
forró levegő gomolygott az autók motorházfedői felett. Prudie tekintete Lisa
Streitre siklott. A lánynak kissé az arcába lógott a haja, ahogy lehajtott fejjel
firkált az ölében lévő papírra. Ma különösen törékenynek látszott; a frissen
ejtett szerelmes aurája lengte körül. Egy végzőssel járt, és Prudie fogadni
mert volna, hogy a fiú naponta igyekezett rávenni Lisát: feküdjön le vele.
Prudie remélte, hogy a fiú végül azért ejtette a lányt, mert Lisa nem adta be

64
a derekát, és nem az ellenkezőjéért. Lisa aranyos kislány volt, aki azt akarta,
hogy mindenki szeresse. Ha szerencséje van, kitart az egyetemig, ahol a
szeretetreméltóság megfelelőbb eszköz eme cél eléréséhez. Tray Norton
valami trágárságot mondott, amin jót nevettek a körülötte ülők. Ha Prudie
most fölállna, Elijah Wallace-t és Kathy Singhet biztosan egy akasztófás
játék kellős közepén találná. Elijah valószínűleg meleg volt, de ezt még sem
ő, sem Kathy nem tudta. Azt már túlzás lett volna remélni, hogy a titkos szó
francia lesz.
Tulajdonképpen minek vesződni? Minek vesződni azzal, hogy iskolába
küldjék a serdülőket? Az agyukban úgy zsongnak a hormonok, hogy senki
nem várhatja el tőlük, hogy megtanuljanak egy olyan bonyolult rendszert,
mint a számításos eljárás vagy a vegytan, nem is beszélve a francia nyelv
vad szövevényéről. Prudie úgy gondolta, a legfontosabb dolgokat – figyelni,
hogy nem mutatkoznak-e rajtuk öngyilkosságra, fegyverhasználatra,
terhességre, kábítószerfüggőségre vagy szexuális zaklatásra utaló jelek –
még csak-csak meg tudja csinálni, de hogy még azt is elvárják tőle, hogy
franciára tanítsa őket, az azért már túlzás.
Voltak napok, mikor egy friss, piros pattanás, rosszul felrakott
szempillafesték vagy a vadonatúj testékszer körüli gyulladt, elfertőződött
bőr puszta látványa is mélyen megindította Prudie-t. A legtöbb gyerek
sokkal szebb volt, mint ahogy azt hitték magukról. (Aztán olyan napok is
voltak, amikor a serdülők Prudie egyébként kényelmes életét megfertőző
parazitáknak tűntek. Ezek nem ritkán ugyanazok a napok voltak.)
[24]
Trey Norton viszont szép volt – sebzett szemek , lezser cuccok,
[25]
súlyos, himbálódzó járás. És ő ezt tudta is. Beauté du diable.
– Új ruha? – kérdezte ma Prudie-t, miközben leült. Tetőtől talpig
végigmérte, és ez a nyílt méricskélés egyszerre volt nyugtalanító és bőszítő.
Prudie nagyon jól tudta, hogyan kell a hivatásának megfelelően öltözködni.
Ha most a szokásosnál több látszott a bőréből, annak az az egyetlen oka,
hogy cefetül meleg van. Talán kosztümöt kéne viselnie? – Dögös – mondta a
srác.
Trey jobb jegyet szeretett volna, mint amit érdemelt, és Prudie-nek nem
sok kellett ahhoz, hogy bedőljön neki. Azt kívánta, bárcsak elég öreg lenne
ahhoz, hogy érzéketlen legyen az ilyen megjegyzésekre. Húszas évei vége
felé hirtelen, felzaklató módon azon kapta magát, hogy le szeretne feküdni
csaknem minden férfival, akit meglát.
A magyarázat csakis kémiai lehetett, mert Prudie egyébként nem az a fajta
nő volt. Itt az iskolában viszont minden lélegzetével a serdülők feromonjait
szívta magába. Három év tömény, mindennapi adagolásnak hogy ne lett

65
volna meg a hatása?
Mikor hatalmába kerítette a vágy, rendszerint megpróbált Austenre
gondolni. A csipkékre és a főkötőkre. A vidéki dűlőutak meg a táncok. Az
árnyas ingatlanokra. A kellemes kilátásra. A terv azonban újabban
visszafelé sült el: az esetek ötven százalékában akkor is eszébe jutott a szex,
[26]
mikor a whistre gondolt. Időről időre eljátszott a gondolattal, hogy
mindezt szóba hozza a tanáriban.
– Előfordult már veled, hogy… – kezdené.
Valahányszor a saját középiskolás éveire gondolt, úrrá lett rajta a
csüggedés. Semmi olyasmi nem történt azokban az években, amire
elégedetten gondolhatna vissza. Hamar megnőtt és hatodikos korára messze
túl magas lett. „Majd utolérnek” – mondta az anyja (anélkül, hogy Prudie
kérdezte volna – annyira nyilvánvaló volt a probléma). És tökéletesen igaza
lett. Mire Prudie leérettségizett, a legtöbb fiú legalább néhány centivel
túlnőtt rajta.
Az anyja csupán azt nem tudta, hogy ez akkor milyen keveset számított
már. Az iskola feudális társadalmában ugyanis a rangsor korán rögzül. Az
ember megváltoztathatja a hajviseletét, megváltoztathatja a ruháit, megteheti,
hogy miután megtanulta a leckét, nem ír jambikus pentameterben dolgozatot
Julius Caesarról, vagy ha mégis, nem mondja el senkinek. Leteheti a
szemüvegét és átállhat kontaktlencsére, vagy kompenzálhatja eszességét
azzal, hogy nem ír házi feladatot. Sőt, nőhet az osztályban minden fiú húsz
centit is, vagy akár kicseszett szupernóvává is változhat a Napból. A lényeg
akkor sem változik: az ember ugyanaz a csúf különc marad, aki mindig is
volt.
Közben a vendéglőben, a tengerparton, a moziban a férfiak, akiknek az
anyját kellett volna nézni, Prudie-t kezdték bámulni. Eltolakodtak mellette a
fűszeresnél, és szándékosan súrolták a mellét. Szorosan mellé ültek a
buszon, hagyták, hogy a lábuk az övéhez dőljön a moziban. Harmincas
éveikben járó öreg szivarok füttyentettek, amikor elment mellettük. Prudie
elszörnyedt, és úgy tűnt ez volt a cél: minél jobban elszörnyedt, a férfiak
annál elégedettebbek voltak. Mikor egy fiú először kérte, hogy
megcsókolhassa (az egyetemen), Prudie azt hitte, csúfot űz belőle.
Prudie tehát sem csinos, sem népszerű nem volt, ettől azonban kedves
még mindig lehetett volna. Ehelyett, hogy elfogadtassa magát a fölötte
állókkal, néha ő is beállt, mikor a valódi kitaszítottak megkapták aznapi
kínzásadagjukat. Az idő tájt ezt olyan véráldozatnak tekintette, amely
szégyenletes, de szükség van rá. Most azonban szinte elviselhetetlen volt
felidézni. Nem lehet, hogy valaki más gáncsolta el Megan Stahlt az aszfalton

66
és rúgta el a könyveit. Prudie most már úgy látta, hogy Megan Stahl
valószínűleg visszamaradott is volt egy kicsit, nem csak nyomasztóan
szegény.
Tanárként Prudie odafigyelt az ilyen gyerekekre, és amit csak tudott,
megtett értük. (De mit tehet egy tanár? Kétség se fér hozzá, hogy legalább
olyan gyakran rontott a helyzetükön, mint ahányszor javított.) A jóvátételnek
ez a vágya volt a valódi ok, amiért ezt a pályát választotta, bár annak idején
saját magával is elhitette, hogy Franciaország szeretete vonzotta, és az, hogy
nem érzett valódi hajlamot a tudományos munkára. Valószínűleg minden
középiskolai tanár megfizetni való adósságokkal érkezett, mérlegnyelvekkel,
amelyeket át kellett billenteni.
A mansfieldi kastélyban igencsak kevés érv szól az alapvető változás
lehetősége mellett. ,A jellem korán rögzül” – írta Prudie az egyik
kartonlapocskára, és ezt az állítást példákkal is alátámasztotta: az
élvhajhász Henry Crawford megjavul egy időre, de nem sokáig bírja. Norris
néni és Maria kuzin a könyvben végig ugyanolyan állhatatosak
kicsinyességükben és bűneikben, mint Fanny és Edmund kuzin a maguk
tisztességében. Csak Tom kuzinnak sikerül – miután hajszálon múlt az élete
– megjavulni, és ezt is csak a könyv legeslegvégén.
Ennyi elég is volt, hogy Prudie-nak reményt adjon. Talán nem is volt ő
olyan szörnyeteg, mint ahogy most gondolja. Talán van még a számára
bocsánat, talán még Jane-től is.
De pontosan abban a másodpercben, amikor ezt kigondolta, ujjai,
amelyek föl-alá csúszkáltak a tollon, valami Austentől határozottan és
megbocsáthatatlanul idegen dolgot juttattak az eszébe. Fölnézett, és látta,
hogy Trey Norton hátrapördült és őt figyeli. Ez nem volt meglepő. Trey úgy
megérzett minden buja gondolatot, mint varázsvesszős forráskutató a vizet.
Prudie-ra mosolygott, és ez olyan mosoly volt, ahogy egyetlen középiskolás
fiúnak sem lenne szabad a tanárnőjére mosolyogni. (Vagy egyetlen
középiskolai tanárnőnek sem lenne szabad ilyen dolgokat tulajdonítani a
puszta ténynek, hogy egy diák felhúzza fogairól az ajkát. Az én hibám, Jane.
Pardonnez-moi.)
– Mi kéne, Trey? – kérdezte Prudie. Letette a tollat, tenyerét szoknyájába
törölte.
– Jól tudja a tanárnő, mi kéne nekem – felelte, majd föltartotta a
fordítását.
Prudie fölállt, hogy odamenjen megnézni, de megszólalt a csengő-
– Allez-Vous en! – mondta játékosan Prudie, és Trey volt az első, aki már
talpon is volt, az első, aki kiment az ajtón. A többi diák összeszedte a
papírjait, iratgyűjtőit, könyveit. Elmentek, hogy valaki másnak az óráján

67
folytassák az alvást.

„Ezt a kápolnát, ahogyan most látják, II. Jakab idejében rendezték be.”
(a mansfieldi kastély)

A következő lyukas órájában Prudie átment a négyszögletes, zárt udvaron

a könyvtárba, ahol volt légkondicionálás meg internet. Tenyerével letörölte
a verejtéket arcáról és nyakáról, majd leült megnézni az e-mailjeit.
Kapásból törölte az ajánlatokat, melyek segítségével konszolidálhatta volna
adósságait, megnagyobbíthatta volna a péniszét. Törölte az állatpornó
filmeket, hasznos tanácsokat, recepteket, vicceket és olcsó gyógyszereket
kínáló leveleket is. Törölt mindent, ami gyanús melléklettel érkezett. Az
egész nem tartott tovább egyetlen percnél, de ezt a percet is sajnálta, hiszen
ki kért ezekből? Kinek van erre ideje? És holnap újra itt lesz mind, egytől
egyig. Tele volt már ezekkel a hócipője.
Cameron Watson telepedett le a mellette lévő számítógép-terminálhoz.
Cameron, ez a görbe hátú, nagyorrú srác, körülbelül tizenegy évesnek
látszott, de valójában tizenhét volt. Két évvel korábban Prudie osztályába
járt, és a harmadik szomszédban lakott. Cameron anyja és Prudie
ugyanannak a befektetési csoportnak voltak tagjai. Ez a csoport valamikor
megrészegítő hozamokat látott. A száloptikai vállalatok és a nagy
elektronikai cégek első osztályú részvényei valamikor igazi aranytojást tojó
tyúknak számítottak. Mostanra azonban minden összeomlott, és csak a
kétségbeesés meg a vádaskodás maradt. Egy ideje Prudie meglehetősen
ritkán látta Cameron anyját.
Cameron azt mondta Prudie-nak, hogy van egy barátja Franciaországban,
akivel gyakori levelezésben áll, és ezért akarja megtanulni a nyelvet. Az
utóbbi időben születő kitűnő házi feladatai felébresztették Prudie-ban a
gyanút, hogy azokat igazából a francia barát írta meg helyette. Gyors
felfogásával Cameron a komputerbuzikra jellemző hozzáértés és a teljes
tudatlanság különös elővárosi keverékét mutatta. Prudie minden
számítógépes problémájával hozzá fordult, viszonzásul minden tőle telhetőt
megtett, hogy őszintén megkedvelje a fiút.
– Most semmit se merek küldeni otthonról – mondta neki – mert folyton
olyan e-mail-eket kapok, amelyek mintha a címjegyzékemben szereplő
emberektől jönnének, de nem onnan jönnek. Mellékleteik vannak, de nem
töltöttem le őket. Sőt, el se olvastam.
– Az mindegy. Meg van fertőzve – vágta rá a fiú, anélkül, hogy felnézett
volna a saját képernyőjéről. – Önmásoló. Trükkös. Egy tizenhárom éves
srác csinálta Hongkongban. Egyszerűbb, ha odamegyek és kipucolom

68
magának, mintha elmesélném, hogyan kell.
– Ez nagyszerű lenne – mondta Prudie.
– Ha szélessávú internete lenne, meg tudnám csinálni otthonról. Nem unja
még, hogy olyan… elavult a rendszere? Elő kéne fizetni egy rendes
internetre.
– Háromháznyira laksz tőlem – mondta Prudie. – És olyan sok pénzt
adtam ki a múltkor. – (Cameron adott tanácsot minden beszerzéshez. Jobban
ismerte Prudie számítógépét, mint ő maga.) – Éppen két éve. Nem hiszem,
hogy Dean is úgy gondolná, hogy pont erre van szükségünk
Három másik diák jött be, azon a címen, hogy kutatási feladatuk van.
Felütötték a katalógust, irkáltak a jegyzetfüzetükbe, tanácskoztak a
könyvtárossal. Trey Norton volt az egyikük. A másik fiút Prudie nem
ismerte, a lányt viszont igen: Sallie Wong volt az. Sallie-nek hosszú és
fényes a haja, aprócska szemüveget visel. Jó nyelvérzéke volt és bájos
akcentusa. Ujjatlan kék trikó volt rajta hátul kereszteződő pántokkal. Vállai
csillogtak a verejtéktől és attól az apró csillámló részecskéket tartalmazó
testápolótól, amit minden lány használt. Melltartó sehol.
Mikor bementek a polcok közé, három különböző irányban indultak el.
Trey és Sallie azonnal összetalálkoztak valahol a költészetnél. A
számítógép-állomás üvegablakán át Prudie-nak szabad kilátása nyílt négy
folyosóra. Figyelte, ahogy Trey a kezébe veszi Sallie haját, és súg neki
valamit. Átsurrantak a szomszédos folyosóba, fél pillanattal az előtt, hogy a
másik fiú, egy testes fiatalember, arcán komoly, értetlen kifejezéssel,
megjelent. Láthatóan kereste őket. Ok meg láthatóan igyekeztek lerázni. A
szomszédos folyosóval próbálkozott. Trey és Sallie visszaugrottak.
Cameron egész idő alatt beszélt, szenvedélyesen beszélt, bár közben
tovább görgette lefelé a képet a saját monitorán. Sokfeladatos munkavégzés.
– Nagyobb sávszélességre van szüksége – mondta éppen. – A maga
upgrade-je már nem processzorokról és háttértárolókról szól többé. Meg
kell jelennie a weben. Leáldozott az asztali gépek világának. A helyhez
kötöttségnek. Ennek annyi. Ne gondolkozzon többé ebben. Tudok szerezni
egypár piszok jó ingyen programot.
Trey és Sallie fölbukkantak a folyóiratoknál. Sallie nevetett. Trey
becsúsztatta kezét a lány trikójának egyik pántja alá, szétnyitotta ujjait a
válla fölött. Meghallották, hogy jön a másik fiú. A lány még jobban nevetett,
Trey átrántotta egy másik folyosóba, és Prudie ott már nem látta őket.
– Olyannak képzelje, mint egy ingyenes távolsági vonal – mondta
Cameron. – Egyidejű adatfolyam, élőben áramló valós idejű videó,
chatelés. Összehajtogathatja a komputerét, mint egy zsebkendőt. A
belsejében fog élni. Globális lesz. – Néhány perc után már a Mátrix

69
világában jártak, de Prudie nem figyelt. A légkondicionálás kezdett
borzongatóan hideg lenni. Sebaj, majd az osztályteremben kikúrálja magát.
Sallie és Trey újra megjelentek a folyóiratoknál. Trey beszorította a lányt
a National Geographichoz, és csókolóztak.
– A maga komputere nem tárgy többé – Cameron még mindig beszélt –, a
maga komputere egy kiba… kibabrált állítmány.
A testes fiatalember bejött a számítógépes fülkébe. Ha megfordul, még
láthatta volna amint Sallie Wong ajka körülfogja Trey Norton nyelvét. Nem
fordult meg.
– Neked nem lenne szabad itt lenni – fordult vádlóan Cameronhoz. –
Mindannyiunknak együtt kellene dolgozni.
– Egy pillanat és ott leszek. – Cameron hangja nem tűnt sem
mentegetődzőnek, sem nyugtalannak. – Keresd meg a többieket.
– Nem találom őket – mondta a fiú, és leült. – Nem fogok csinálni semmit
sem egyedül.
Sallie Trey nyakába kapaszkodott a tarkója alatt, és egész testével
hozzásimult. Prudie kényszerítette magát, hogy abbahagyja a kukkolást, és
visszafordult Cameronhoz.
– Nem fogom egymagam megcsinálni az egész feladatot, és aztán föléje
írni mindegyikteknek a nevét – mondta a fiú –, hiába is játszotok erre.
Cameron tovább gépelt. Másodpercek alatt ki tudott szúrni egy átverést,
de humorérzéke nem volt. Úgy gondolta, hogy a Doom grafikája abszolúte
utolérhetetlen – mikor erről beszélt, görcsösen rángatóztak az ujjai –, de
[27]
szabályosan elvesztette az eszméletét, mikor a Blood on the Highway -t
vetítették a szimulációs vezetőképző játékban. Bár ezzel Cameron végképp
elásta magát diáktársai előtt, Prudie szívéről nagy kő esett le, mikor értesült
az esetről. Ez a fiú nem fog egyhamar tüzet nyitni a folyosón. Ez a fiú még
tudja mi valóságos, és mi nem.
Egy pillanatra, mint akire lesből törnek rá, Prudie agyában megjelent egy
kép. Ezen a képen őt szorították be a National Geographichoz, és ő
csókolózott ott az egyik diákkal, mégpedig Cameron Watsonnal. Azonnal
törölte a képet (Te jó isten!), kifejezéstelen arcot vágott, és megpróbált arra
koncentrálni, amit Cameron mondott. Cameron viszont nem mondott semmit,
ellenben valami fura dolgot művelt a kezével. Hüvelykujjai hegyét
összeérintette, a többit pedig föléjük hajlította.
– Mi ez? – kérdezte Prudie.
– Mosolygó arc. Emotikon. Ezzel jelzem, ha tréfálok
A világ kincséért sem nézett volna Prudie-ra, de ha ránéz, ő nem lett
volna képes visszanézni. Milyen szerencsés ennek a kölyöknek a

70
nemzedéke: egy csomó barátot szerezhetnek, akikkel a valóságban sohasem
találkoznak. A kibertérben senkiről se húzzák le a nadrágot.

„Ha van a természetünknek olyan képessége, amelyet

csodálatosabbnak lehet nevezni a többinél, azt hiszem, az emlékezet az…
Az emlékezet néha mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor
zavaros és gyönge, ismét máskor zsarnoki és ellenőrizhetetlen!
(a mansfieldi kastély)

Prudie A mansfieldi kastély elejét szerette a legjobban. Ez volt a Fanny

Price anyjáról és nagynénjeiről, vagyis három szép leányról szóló rész,
pontosabban arról, miképpen mentek férjhez. Történetük bizonyos
hasonlóságot mutatott a Három kismalac meséjéhez. Az egyik nővér gazdag
emberhez ment feleségül. A másik tiszteletreméltó, szerény jövedelmű
férfiúhoz. A harmadik, Fanny anyja, megbízhatatlan embert választott. Olyan
szegény lett, hogy Fanny Price-t elküldték, teljesen egyedül, hogy a gazdag
nagynénjénél és nagybátyjánál éljen. Akkor minden átment Hamupipőkébe,
és elkezdődött a valódi mese. Valaki más is beszélt tündérmesékről
legutóbb. Grigg volt talán? Prudie millió tündérmesét olvasott
gyerekkorában. Újra és újra elolvasta őket. ,A tizenkét hattyú” volt a
kedvence.
Prudie-nak nem volt apja, csupán egy egyenruhás fiatalember képe a
hallban. Meghalt, mondták neki, valami titkos küldetés során
Kambodzsában, mikor ő kilenc hónapos volt. Prudie-nak semmi oka sem
volt rá, hogy ezt elhiggye, és – nyilvánvaló tetszetőssége ellenére – nem is
hitte. Prudie anyja kedves volt, gyöngéd, türelmes és vidám. Ugyanakkor
különös módon fáradt. Mindig. Azt állította, hogy egy hivatalban dolgozik,
és ez a munka annyira kimeríti, hogy néha még a díványon heverészést és a
tévénézést is túlságosan fárasztónak találta. A hétvégéket általában
szundikálással töltötte.
Prudie-nak gyanús volt ez az egész. Rendben, az igaz, hogy anyja reggeli
után elment otthonról és nem jött vissza uzsonnaidőig. Az is igaz, hogy ha
Prudie meglátogatta az irodaépületben (csakis előzetes bejelentés után),
olyankor mindig ott találta, de igazából sohasem dolgozott, amikor ő is ott
volt. Leginkább csak telefonált. Cserélniük kéne egy napra, és akkor
kipróbálhatná az anyja, milyen is a napköziben! Ott nem sokra menne azzal,
hogy „Túlságosan fáradt vagyok”.
Prudie negyedik születésnapján az anyja képtelen volt annyira
összeszedni magát, hogy rendezzen Prudie-nak egy partit. Napokon át azt
mondogatta, hogy közeledik a születésnap, míg végül átadott egy ajándékot

71
Prudie-nak – egy Szezám utca lemezt, amit még csak be sem csomagolt – és
elnézést kért a késedelemért. Most már elismerte, hogy Prudie születésnapja
valahol homályosan mögöttük van.
Prudie ledobta a lemezt és saját magát is a padlóra. Az igazság az ő
oldalán állt. Ez és egy négyéves makacssága állt szemben anyjának
mindössze huszonhárom esztendős furfangjával. Az egész ügynek egy órán
belül szerencsés véget kellett volna érnie.
Jelentős önbizalommal feküdt tehát a szőnyegen, dobolt a lábujjaival,
öklével verte a padlót, és közben a saját ordításától nem hallotta, mint mond
az anyja. Volt egy pillanat azonban, mikor megállt lélegzetet venni, és akkor
elkapott valami foszlányt, ami annyira vérlázító volt, hogy még sírni is
elfelejtett tőle. Igen, Prudie születésnapja elmúlt, állította most az anyja. De
természetesen megtartották a partit. Prudie anyja leírta azt is, milyen volt.
Léggömbök, kosár alakú sütemények rózsaszín cukormázzal bevonva,
megszórva mindenféle jóval; eperformájú, tarka papírzacskó tele
cukorkával. Prudie az egyszarvús ingét viselte és elfújta az összes gyertyát.
Olyan jó háziasszony volt, olyan csodálatos, olyan rendkívüli gyermek, hogy
kinyitotta az összes ajándékot, és aztán ragaszkodott hozzá, hogy a vendégek
vegyék vissza őket, pedig az egyik az a kitömött mókus volt, ami szopta a
hüvelykujját, az amit Prudie a Discoveries áruház játékosztályán látott, és
annyit nyafogott érte. A többi gyerekek szülei közül egyik se tudta elhinni,
hogy ennyire önzetlen. Prudie anyja még sohasem volt ilyen büszke.
Összegubancolódott, nedves hajának függönyén keresztül Prudie fölnézett.
– Kik voltak meghívva?
– Senki olyan, akit te ismersz – mondta pillanatnyi gondolkodás nélkül az
anyja.
És Prudie anyja nem volt hajlandó visszakozni. Ellenkezőleg. A
következő napokban tovább szépítette a történetet. Alig múlt el étkezés
(leggyakrabban vajas bagelt uzsonnáztak, ami után csak egy kést kellett
elmosogatni), hogy színesen és részletesen le ne írta volna a kincskeresést, a
parti emlékére ajándékba adott kalózkalapokat, a pizzát, ami pontosan olyan
volt – sok-sok sajttal és semmi mással –, ahogy a négyévesek szeretik. Még
egy felbontott csomag katicabogaras szalvétát is előhúzott a konyhaszekrény
mélyéből. „Maradék” – mondta az anyja.
A többi gyerek nem viselkedett olyan jól, mint Prudie. Valakit lelöktek a
hintáról, és ragtapaszt kellett tenni a könyökére. Egy másik gyereket
csirkenudlinak csúfoltak, amitől az sírva fakadt. Anyja mindezeket a
részleteket cinkos hunyorítással adta elő. „Hát nem emlékszel?” – kérdezte
időről időre, biztatva Prudie-t, hogy tartson vele a képzelet boldog
világába.

72
 Prudie egy hétig se tartott ki. Éppen narancslét ivott egy kicsi, műanyag
narancsból, amelyről azt mondta az anyja, hogy majd ki fogják öblíteni, és
megtarthatja. Ez az eshetőség teljesen elgyengítette.
– Emlékszem egy bohócra – vetette föl Prudie óvatosan. – A
születésnapomon. Tulajdonképpen már kezdett is emlékezni a partira vagy
egyes részletekre. Behunyta a szemét és szinte látta: csillagos
csomagolópapírok, olyan sok sajt, hogy lepereg a pizzájáról, egy kövér
kislány villogó szemüvegkerettel, akit a parkban látott egyszer, és megnyerte
a karikadobáló versenyt. Az óvodában már mesélt is Robertának az
eperformájú papírzacskóról. A bohóc azonban csel volt, csapda, az utolsó
kísérlet az ellenállásra. Prudie semmit sem utált jobban, mint a bohócokat.
Az anyja ügyesen kikerülte a csapdát. Magához szorította Prudie-t, állát a
feje tetejére nyomta, majd visszahúzta, mint egy golyóstollhegyet.
– Sohase hoznék bohócot ebbe a házba – mondta.
A kitalált születésnap olyan sikeres volt, hogy újra alkalmazásra került
mindenszentek előestéjén, és aztán amikor csak megfelelt az anyja céljainak.
– Kaptam tejet a boltban reggel – mondta például. – Már megittad.
Vagy: – Már láttuk ezt a filmet. Nem tetszett neked.
Mindig mosolyogva, mintha ez valami játék lenne, melyet együtt
játszanak. (Amikor tényleg játszottak, Prudie anyja hagyta, hogy ő dobja a
kockát, és az ő bábuját is ő mozgassa. Mindig hagyta, hogy Prudie nyerjen.)
Prudie-nak néha úgy tűnt, a gyerekkora tele volt csodálatos partikkal,
látogatásokkal a tengeri szórakoztatóparkba és estebédekkel a Chuk E.
[28]
Cheese -ben, ahol ember nagyságú rágcsálók gitároztak és Elvis-dalokat
énekeltek neki. Ezek közül a dolgok közül néhánynak biztosan meg kellett
történnie. De sokszor nem volt biztos benne, melyik. Elkezdett naplót írni,
listakészítő lett belőle, de meglepően nehéznek bizonyult pontosan leírni a
dolgokat.
Különösen nehéz volt őszintének lenni a saját viselkedésével
kapcsolatban, és kezdett olyan érzése lenni – anélkül, hogy ezt szavakba
tudta volna foglalni –, hogy van benne valami hamisság. Nemcsak a napló
lapjain, hanem a való életben is. Az évek elhomályosultak mögötte, mint egy
határvonalak nélküli térkép, szertefoszlottak, mint egy marék levegő.
Valamennyi dolog közül saját magát volt a legnehezebb megfogalmaznia.
Egy este, nyolc– vagy kilencéves korában, a The Greatest American
[29]
Hero alatti reklámszünet közepén Prudie anyja egy karácsonyt kezdett
emlegetni, amikor elmentek a Macy áruházba, hogy találkozzanak a
Mikulással. (Prudie anyja imádta ezt a szuperhősök szomorú,
bűntudatgyötörte életéről szóló sorozatot. „A legnagyobb amerikai hős”-ben

73
egy középiskolai tanár csodás erejű vörös jelmezt és hozzá természetfölötti
hatalmat kap, melyet azután arra használ, hogy kémekkel és bűnözőkkel
harcoljon. Mintha nem a tanterem lenne az a hely, ahol valóban szükség
volna természetfölötti hatalomra.)
– Ott reggeliztünk – mondta. – Te csokoládés palacsintát ettél. Aztán
odajött a Mikulás az asztalunkhoz, te pedig matchboxokat kértél tőle.
Prudie mozdulatlanná dermedt; uzsonnája (mogyoróvaj és tej) pépesedni
kezdett a szájában. Valami ismeretlen dolog kezdett növekedni a
mellkasában, amely addig terjeszkedett, míg el nem foglalt minden szabad
helyet a szíve körül. Ez a valami az a meggyőződés volt, hogy ő soha, de
soha életében nem akart matchboxot. Nyelt, amitől az addigra életveszélyes
nagyságúra összeállt mogyoróvajgombóc nagy nehezen lecsúszott a torkán.
– Az nem én voltam – mondta.
– Az étlapoknak hópehely alakja volt.
Prudie az anyjára nézett – szándéka szerint acélos tekintettel. , – Engem
soha senki nem vitt el a Mikuláshoz. Nincs aki elvigyen, mert árva vagyok.
– A Mikulás épp akkor evett meg egy karácsonyi sütit. Tele volt a
szakálla vörös és zöld cukordarabkákkal. En vagyok az anyád – mondta
Prudie anyja. Hunyorított is, egyszer, kétszer, háromszor. – Hát mit csinálnék
az én kis cukorfalatom nélkül?
De egy nyolc- vagy kilencévesnek nincs szíve, kivéve talán, ha
kölyökállatokról van szó. Prudie-ről ezúttal lepergett anyja manipulációs
kísérlete.
– Az én anyám meghalt.
– Miben?
– Kolerában – vágta rá Prudie, akire akkoriban nagy hatással volt A titkos
[30] [31]
kert. Ha épp az Irish Redet olvasta volna, biztosan veszettséget
mond. (Nem mintha bárki veszettséget kapott volna az Irish Redben.
Majdnem éhen haltak egy hóviharban a hegyen, mikor kimentek nyestre
vadászni. Szó sincsen benne veszettségről, de valamiért minden
[32]
kutyakönyvről Betyár, a hűséges tolvaj jut az ember eszébe.)
Anyja nem volt elnéző hangulatban.
– Értem – mondta lassan. A bőr szomorúan megereszkedett a szeme és a
szája körül. – Kolera. Az egy ronda halál. Hányás. Hasmenés. Nagyon,
nagyon fájdalmas. Mintha kifordítanának. Az ember kihányja a belét.
Prudie kevésbé veszélyesnek képzelte a kolerát.
– Nagyon szerettem – próbálta enyhíteni a dolgot, de elkésett. Az anyja
már felállt.
– Nem tudtam, hogy szereted azt játszani, hogy árva vagy – talált telibe az

74
anyja. Hányszor képzelte Prudie halottnak az asszonyt? Hányféle módon?
Örvényben, autókarambolban, emberrablók kezei között, állatkerti
balesetben. Prudie arra gondolt, milyen borzasztó ember is ő, és elsírta
magát szégyenében.
Az anyja bement a szobájába és magára zárta az ajtót, pedig a
reklámszünetnek már vége volt, és pont jött William Katt, akiről anyja
mindig azt mondta, hogy klassz, klassz, klassz – meg hogy akinek jobban
tetszik Tom Selleck, az egyszerűen vak – Prudie pedig ott maradt a
konyhában, és nem tudta eldönteni, vajon ő nyerte-e meg az iménti
összecsapást.
A tízedik születésnapja előtt Prudie négy hónapon keresztül félretette
minden zsebpénzét, hogy maga vehesse meg a meghívókat, amelyeket aztán
meg is címzett, ő maga, és egy jégkrémtortát, melyet a Csillagok háborúja
egyik jelenetét ábrázoló Ewok tányérokon akart felszolgálni, természetesen
hozzá illő szalvétákkal. Meghívott az iskolából hét lányt, és mikor
ebédidőben kiosztotta a meghívóit, néhány percig ő állt a figyelem
középpontjában. Ezt Prudie inkább riasztónak találta, mint élvezetesnek.
A buli napján az anyja – aki ugyan vett róla mértéket egy ruhához a Sears
katalógusból, de addig már nem jutott el, hogy meg is rendelje a ruhát –
megengedte Prudie-nak, hogy felvegye a Hawaiiból való nyakláncát. A
láncon egy a csepp alakú gyöngy függött, de mivel az anyja úgy vélte, a lánc
túl hosszú Prudie-nak, a gyöngyöt felfűzték egy fekete zsinórra, melyet
kedve szerinti hosszúságban köthetett meg.
Kapott három könyvet – mind kisebbeknek valót –, egy sárkányt, egy
gyerekeknek való műveltségi társasjátékot, egy biciklicsengőt és egy
műanyag aranyhalat gömbölyű műanyag akváriumban. Ezúttal egyetlen
ajándékot sem adott vissza, pedig az ajándékokat és a partit is gyengusnak
találta. A lányok nagyon szerényen és illemtudóan viselkedtek. Az egész egy
szomorú csalódás volt ahhoz képest, amit megszokott.

„Kifogástalan esküvő volt. A menyasszony kitűnt eleganciájával: a két

nyoszolyólány illő módon elhomályosult mellette… az anyja röpülősót
szorongatott a kezében, várva, hogy mikor lesz rosszul az izgalomtól, a
nagynénje megpróbált sírni”
(a mansfieldi kastély)

Prudie reggel betett a táskájába egy újságot, hogy legyen mit olvasnia
ebéd közben a tanáriban. Szívesen bekapcsolódott volna akár valami
érdekes beszélgetésbe is, de sajnálatos módon két kollégájának is bütykös

75
lett a lába, és azon búslakodtak. Borzasztó volt. Prudie inkább kinyitotta a
magazint. Látta, hogy Dean már megválaszolta a kérdéseket, amelyek azt
segítettek eldönteni, a férje melyikhez hasonlít legjobban a Szex és New
York-beli lányok közül. Ellenőrizte, miket jelölt be.
Hogy jó benyomást tegyen szombat este, Dean „(a) kacér fölsőt és szűk,
felsliccelt szoknyát venne föl”. Ha egy klassz pasi állna mellette a bárban,
Dean „(d) azt mondaná neki, hogy pompás bicepsze van, és megkérné, hogy
feszítse meg”.
Prudie és Dean egy bárban találkoztak először. Prudie egyetemista volt, s
a barátnőivel, Laurie-val és Kerstinnel jött valamit ünnepelni. A félévi
vizsgákat, vagy a félévi vizsgák előtti hetet, vagy az azelőttit.
– Bocs, de szeretnénk egy kicsit egymás között lenni – jelezte
figyelmeztetően Kerstin a hozzájuk lépő Deannek, de szavainak semmi
hatása sem volt. Dean áthajolt mellette, még csak rá se nézett, és táncra
kérte Prudie-t.
Mindenki más gyorsan táncolt. Dean átölelte, magához vonta. Szája
közvetlenül a füle mellett, álla súrolta a nyakát. Al Green, „Dont Look
Back”-je szólt.
– Elveszlek feleségül – mondta.
Laurie úgy gondolta, ez bizarr. Kerstin úgy gondolta, ijesztő. Örült, hogy
nem az ő fülük volt, és nem az ő nyakuk.
Dean azzal a jellegzetes, kizárólag a korábbi, középiskolai
népszerűségből táplálkozó önbizalommal bírt. Már a gimnáziumban is
sportolt, aztán elsőéves korában bevették az egyetem futballcsapatába, ahol
pontokat szerző balszélső lett saját rajongói klubbal. Az a fajta fickó volt,
aki néhány évvel korábban akkor sem veszi észre a Prudie-fajta lányokat, ha
ott állnak előtte. Most viszont kiválasztotta egy zsúfolt bárból. Prudie-nak
hízelgett a dolog, bár feltételezte, hogy nem ő az első nő, akinek Dean ilyen
módon házasságot fogadott. (Később aztán megtudta, hogy ő volt.)
Nem számít, mondta magában Prudie. Hosszú, nehéz pillái, arccsontjai,
atléta lábai, szabályos fogsora – egyik sem számít. Nem szabad arra
gondolni, milyen jól nézne ki mellette az osztálytalálkozón. Néhányan
igencsak meg lennének lepve.
Ez persze nem működött. Nagyon is számított, hogy Dean ilyen szép volt.
Szerelem volt első látásra. Prudie nevetségesnek gondolta magát, de
mégsem tudott védekezi az érzés ellen.
Kezdettől feltételezte, hogy Dean a romantikus fajtához tartozik. Anyja
világosabban látta.
– Ez a fiatalember két lábbal áll a földön – mondta, márpedig az ő
szemében az ilyen, két lábbal a földön álló fiatalembereknek nem volt

76
valami nagy értéke. (De aztán igazán megkedvelte Deant. Mindketten nézték
a Buffy a vámpírok réme folytatásait kedd esténként, aztán felhívták
egymást, hogy megbeszéljék a heti fejleményeket. Dean is feszült
érdeklődéssel követte a szuperhősök szomorú, bűntudatgyötörte életét.
Sikerült elérnie, hogy Prudie anyja fanatikusan szurkoljon a semmiféle
természetfölötti hatalommal nem rendelkező amerikai futballcsapatnak, és
úgy beszéljen a lestaktikáról, mintha tudná mi az, és mikor kell alkalmazni.)
Prudie kihallotta anyja szavaiból a kritikát, és azt azonnal Dean javára
írta. Mert mi a baj egy józan pasassal? Olyan házasságra vágyik az ember,
ami tele van meglepetésekkel, vagy olyan pasit akar, akire számítani lehet?
Akire ha ránéz, tudja, milyen lesz ötven év múlva?
Megkérdezte a dologról Laurie-t, mert Laurie-nak mindenre volt egy
elmélete.
– Én úgy látom – mondta Laurie –, hogy hozzámehetsz egy olyanhoz, akit
szerencsés vagy, ha megkapsz, vagy hozzámehetsz egy olyanhoz, aki
szerencsés, hogyha megkap téged. Valamikor azt gondoltam, hogy az első a
legjobb. Most nem vagyok olyan biztos benne. Nem volna jobb olyan valaki
mellett eltölteni az életedet, aki azt hiszi, szerencsés, amiért ott lehet?
– Miért nem lehetnek mind a ketten szerencsések?
– Ha nagyon ráérsz, azt is megvárhatod – felelte Laurie, aki a mai napig
nem ment férjhez.
Természetesen Prudie-nak magának kellett megterveznie az esküvőt,
amely igencsak szerényre sikerült. Az anyja hátsó udvarában tartották, és
később megtudta, hogy az étel – eper, narancs és cseresznye, fehér
csokoládészósszal, amibe mártogatni lehetett – jó volt. Ő túl elfoglalt volt
ahhoz, hogy akár egy falatot is egyen. Túl kábult. Mikor később a képekre
nézett, a pliszírozott ruhájára, a virágokra, Dean udvariasan becsípett
barátaira, alig emlékezett rá, hogy ott volt. Nagyon szép esküvő volt,
mondták az emberek utólag, és abban a percben, hogy kimondták, Prudie
tudta, hogy ő nem egy nagyon szép esküvőt akart. Valami emlékezeteset
akart. Meg kellett volna szökniük, vagy valami hasonló.
Mindegy, gondolta, úgyis a házasság a fontos. Jane Austen is ritkán vette a
fáradságot, hogy egyáltalán írjon az esküvőről. Prudie hozzáment Deanhez,
aki valami Prudie által kifürkészhetetlen okból, úgy gondolta, szerencsés,
hogy megkapta őt.
Ő még mindig csak tanulta, mennyire szerencsés. Dean sokkal több volt,
mint megbízható. Nagylelkű volt, barátságos, nyugodt, vidám, jóképű,
dolgos. Természetesnek vette, hogy ő végzi a házimunka felét – anélkül,
hogy Prudie-nak valaha is meg kellett volna kérnie rá. Idén pedig, a
házassági évfordulójukra vett két jegyet Párizsba. Prudie és Dean tehát

77
Franciaországba mennek ezen a nyáron.
És ez volt a probléma. Prudie nem egyszerűen csak szerette
Franciaországot: erre építette föl az életét. Még sose járt ott, de tökéletesen
el tudta képzelni. Persze, hogy nem akart valóságosan odamenni. Mi van, ha
az utazás egy nagy csalódás lesz? Mi van, ha egyszer ott lesz, és egyáltalán
nem fog tetszeni neki? Akkor mi lesz? Úgy érezte, hogy a férjének, élete
nagy szerelmének, elég jól kéne ismernie őt ahhoz, hogy ezt tudja.
Kerstin férje utánzóművész volt. Főleg embereket utánozott, de tudott
tárgyakat is: fűnyírót, dugóhúzót, habverőt. El tudta játszani a Csillagok
háborúja teljes szereposztását; különösen jó Chewbaccát alakított. Dean
figyelmes szerető volt, de akkor is… ha Prudie-nak egy éjjel épp
Chewbaccára támadt gusztusa, Dean nem tehetett az égvilágon semmit az
érdekében. Ő mindig önmaga volt.
Prudie azt gondolta, hogy ez az, amit akart. Valakit, aki megbízható.
Valakit, aki nem játszik szerepeket. Ideje legnagyobb részében őszintén
szerette Deant.
De néha-néha inkább szerencsésnek, mint elégedettnek érezte magát a
házasságával. Jobbat is el tudott volna képzelni. Tudta, kit hibáztasson ezért,
és az a valaki nem Dean volt, hanem a lány, akihez Dean a Szex és New
Yorkban legjobban hasonlít: Miranda.

Tudta, hogy ez az utolsó, minden bizonnyal a legeslegutolsó jelenet

azon a színpadon; de jobbat úgysem adhattak volna elő rajta. A színház a
legnagyobb siker jegyében zárhatja kapuit. (a mansfieldi kastély)
Prudie-nak iszonyúan fájt a feje. A levegő olyan forró volt, mintha minden
oxigént kisajtoltak volna belőle. Bevett két aszpirint és ivott egy kis langyos
vizet az egyetlen ivókútból, amelyet még nem tömtek be rágógumival. Nem
törődve a sminkjével, felcsapkodott az arcára egy kis vizet. Mire
megérkezett a nap ötödik órájára, a fejfájása már elviselhetővé enyhült, bár
még mindig úgy lüktetett a halántékában, mint valami távoli dobszó.
Karin Bhave egy cédulával várta. Ms. Fry, a drámatanárnő szerette volna
kikérni Karint az óráról, mert aznap délután lesz az iskola Brigadoon
előadásának első jelmezes főpróbája. Másodikos korában Karin játszotta A
muzsika hangjaiban
Mariát, elsősként pedig Mariant, a könyvtárost. Mikor a Brigadoon
szereposztása nyilvánosságra került, Prudie a fürdőszobában, könnyek
között talált rá a lányra. Könnyei csíkokban mosták le arcáról a pirosítót,
amitől olyan lett a sminkje, mint valami harci festés. Prudie természetesen
csak arra tudott gondolni, hogy valaki más kapta a főszerepet. Mondott
valamit, csupa jó szándékból – talán azt, hogy az ember nem akarhatja

78
mindig ugyanazt csinálni, akkor sem, ha az a valami jó. Franciául mondta,
mert franciául minden jobban hangzik. Prudie is jobb emberré változott,
mikor franciául beszélt: bölcsebb, szexibb, kifinomultabb lett.
– Toujours perdrix – fejezte be, felvillanyozódva ettől a remek
kifejezéstől. (Mikor később visszagondolt rá, rájött, hogy Karin
valószínűleg nem értette meg. Jobbat tett volna a lánnyal, ha inkább az angol
„egyenes ösvény” kifejezést használja. Az hiúsága a cél útjába állt. Tout le
monde est sage après le coup.)
Szerencsére azonban Prudie félreértette a helyzetet. Természetesen megint
Karin kapta a női főszerepet. Senkinek nem volt olyan csengő hangja, karcsú
alakja és ártatlan arca. Karin azért sírt, mert a férfi főszerep Danny Fargóé
lett és nem Jimmy Johnsé, aki Charlie Dalrymple szerepét fogja játszani.
Karinnak így az egész iskola előtt bele kell szeretnie Danny Fargóba.
Mindenki szeme láttára csókolódzni fognak, és azért, hogy ezt tehessék,
gyakorolniuk kell a csókolódzást. Ezt tartogatta számára a jövő: számos
csókolódzás Danny Fargóval, miközben Ms. Fry ott áll mellette, és több és
több szenvedélyt követel. „Először nézz a szemébe. Lassabban. Kendőzetlen
vágy.” Karinnak bőségesen volt alkalma Ms. Fry irányítása alatt
csókolódzni.
Karin azt gondolta, hogy egy olyan lány számára, mint ő, ez lett volna az
egyetlen lehetőség, hogy megcsókoljon egy Jimmy kaliberű fiút. Ha Jimmy
kapta volna Tommy szerepét, sok időt töltöttek volna együtt. Még az is
megtörténhetett volna, hogy a fiú igazából szemügyre veszi őt. Észrevehette
volna, hogy kisminkelve, szép frizurával, épp olyan csodálatosan tud
kinézni, mint egy hollywoodi musical sztárja. Lehet, hogy Danny Fargo is
megteszi ezt a felfedezést, de talán jobb lenne, ha mégsem.
– Eljön megnézni minket? – kérdezte Karin, mire Prudie rávágta, hogy
semmi pénzért nem mulasztaná el, aztán eszébe jutott, hogy vajon mekkora
forróság lesz a színházban. És hogy miként fog reagálni a látványra, mikor a
kisportolt Jimmy Johns azt énekli, hogy „Jöjj hozzám, Hajolj hozzám”?
Hiába, már késő volt visszakoznia.
A hatodik órában ennek az osztálynak is ugyanazt a részletet adta A kis
hercegből fordítani, mint Trey Nortonéknak, de mivel ezek már
harmadikosok voltak, angolról franciára kellett fordítaniuk, nem az
eredetiből angolra. „A második bolygón lakott a hiú.”
Prudie visszatért a kartonlapjaihoz. Ebédidőben eszébe jutott, hogy Jane
többi hősnője között egy sincs, aki akárcsak fele olyan jámbor lenne, mint
Fanny. A könyvklubban eddig még csak említés sem történt például a
vallásról.
Austen több könyvében is fel-feltűnik az ígért, felajánlott vagy óhajtott

79
lelkészi hivatás, mint életút, de a legtöbbször anyagi és nem lelki érvek
szólnak mellette. Fannyn kívül egyetlen hősnő sem beszél ilyen helyeslően a
vallásgyakorlásról, vagy áradozik ilyen csodálattal a papságról. Hat könyv.
A falusi élet annyi jelenete, annyi tánc, annyi vacsora gondos leírása. És
közben sehol egy szentbeszéd – annak ellenére, hogy Jane apja maga is
lelkész volt. Sok minden van itt, amit meg kell beszélni! Bernadette-nek
biztosan lesz erről mondanivalója. Prudie teleírt öt új kártyát mielőtt újra
lecsapott rá a hőség.
Visszatért a fejfájása. Halántékára nyomta a kezét és a faliórára pillantott.
Sallie Wong írt egy cédulát, majd darumadarat hajtogatott belőle, és
könyökével lelökte a földre. Teri Cheyney fölkapta, kihajtogatta, elolvasta.
Ó, istenem, mondta hangtalanul. (És nem Mon dieu.) Valószínűleg Trey neve
is ott volt valahol abban a levélkében. Prudie-nak megfordult a fejében,
hogy elkobozza, de ahhoz föl kellett volna állnia. Olyan melege volt, hogy
attól félt, elájul, ha föláll. Mit művelnének a diákok, ha elveszítené az
öntudatát! Micsoda őrjöngés, micsoda tombolás lenne! Apró fekete foltok
úsztak át a látóterén, mint megannyi ebihal. Fejét lehajtotta a padra, és
lehunyta a szemét.
Hála istennek, nemsokára mehet haza. A könyvklub előtt csinál még egy
kis könnyű takarítást. Gyors porszívózás. Felületes portörlés. Talán
nyolckor már elég hűvös lesz ahhoz, hogy a teraszon találkozzanak. Jó lenne,
ha a Delta felől érkezne némi szellő. Az osztályban alig észrevehetően
emelkedett a zajszint. Fel kellene ülnie, mielőtt elszabadul a pokol, kinyitni
a szemét, hangosan megköszörülni a torkát. Elhatározta, hogy így fog tenni,
de mire kellőképpen összeszedhette volna magát, megszólalt a csengő.
Ahelyett azonban, hogy egyenesen hazament volna, Prudie egyszer csak a
próbaterem ajtaja előtt találta magát. A drámatagozatos gyerekek érdekes
csoportot alkottak. Legtöbbjük füvezett, ami világosan megkülönböztette
őket a diákönkormányzatban tevékenykedőktől (alkohol), a sportolóktól
(szteroidok) vagy az iskolai évkönyv szerkesztőitől (szipu). Mennyi
különböző csoport és alcsoport. Az egésznek a bonyolultságában volt
valami bürokratikus. Prudie néha azt kívánta, bárcsak néprajzot tanult volna.
Akkor írhatna tanulmányokat. Ez persze nemcsak az előnye, de a hátránya is
lett volna annak a hivatásnak. Tanulmányokat írni ugyanis erőfeszítést
igényel. Prudie nem hiába volt az anyja lánya.
A próbaterem ajtaján tompán kiszűrődött a zene. Az ajtó mögött most
éppen a skót felföld terült el. Ködök, dombok és végtelen hangamezők.
Prudie varázslatosnak és enyhet adóan hűvösnek képzelte. Szeretett volna
tenni egy sétát ezeken a mezőkön, mivel hazamenni csak úgy tudott volna, ha
beül az autóba, amely felhúzott ablakokkal állt a parkolóban reggel nyolc

80
óra óta. Az ajtó kilincsét majd csak a szoknyáján keresztül tudja megfogni.
Az ülés túl forró lesz ahhoz, hogy ráüljön, a kormány pedig túl forró, hogy
hozzáérjen. Vezetés közben perceken keresztül fog szó szerint sülni és
párolódni.
Bár Prudie tudta, hogy attól nem lesz jobb, ha halogatja az elindulást,
mégis úgy döntött: belép az ajtó mögötti világba. Lenyomta a kilincset, és
élvezettel adta át magát az arcán hűvösen végigsimító, légkondicionált
levegőnek. Egy gyerek, akit nem tanított, dudán játszott, a szereplők pedig
Harry Beaton üldözését próbálták a színpadon. Ms. Fry végigvette velük a
jelenetet, először lassított mozgással, azután teljes sebességgel. Onnan ahol
ült, Prudie láthatta egyszerre a színpadot és a színfalak mögött várakozó
színészeket. A dudás srác bőszen gyakorolta a dalt, melyet majd Harry
temetésén fog eljátszani. Anélkül, hogy különösebben kedvelte volna a skót
hangszert, Prudie csodálattal adózott a fiú teljesítményének. Hol tanulhatott
meg egy kaliforniai srác így fújni és szorítani?
A fiúk ekkor lobogó kilttel ugrottak le a színpadról. Jimmy Johns átölelte
a szőke másodikos leányzót, aki a menyasszonyát játszotta. Szerelmük
Brigadoonban Harry szívét törte össze, a sacramentói Valley High
középiskolában pedig Karinét. Néhány sorral hátrább ült, egymagában,
megfelelő távolságban Dannytől.
Prudie hirtelen azon kezdett gondolkodni, vajon bölcs dolog-e arra
biztatni ezeket a gyerekeket, hogy eljátsszák a nagy szerelmet. Azt mondani
nekik, hogy az idilli szerelemért érdemes meghalni, hogy az egyszerű
állhatatosság erősebb, mint bármely más erő a világon? Jane Austen hat
nagyszerű regényt írt, és egyikben sem hal meg senki sem a szerelemért.
Prudie egy perc csönddel adózott Jane Austennek és az ő állhatatos
józanságának. Eltelt az egy perc, és utána is csöndben maradt, de akkor már
minden különösebb cél nélkül.
Trey Norton csúszott bele a mellette lévő székbe.
– Biztosan itt kell neked most lenned? Nincs órád? – kérdezte tőle Prudie.
– Ötvennégy fok volt a fémbarakkban. Valami stréber még egy valódi
hőmérőt is hozott magával. Kiengedtek minket. Én viszem haza Jimmyt –
mondta Trey, majd elvigyorodott –, láttam a könyvtárban. Figyelt engem.
Prudie érezte, hogy elvörösödik.
– A nyilvánosan kinyilvánított gyengéd érzelmeket bárki szabadon
megszemlélheti.
– Ez igaz. Bár én ezt nem hívnám gyöngéd érzelemnek.
Prudie úgy érezte, ideje témát változtatni.
– A fiú, aki a dudán játszik, igazán jó – mondta Prudie.
– Ja, Nessa Trussler. Lány. Vagy valami olyasmi.

81
 Prudie újra megnézte Nessát. Most már látta, hogy ott, elöl tényleg van
valami gömbölyded kétértelműség. Talán Trey nem árulja el senkinek, mit
mondott. Talán Nessának nincs semmi baja azzal, hogy fiúnak néz ki. Talán
iskolaszerte csodálják a zenei tehetségét. Talán majd egyszer piros hó esik.
Nessának legalább az az előnye megvolt, hogy neki már csak három éve
van hátra. Aztán olyan messzire mehet innen, amennyire csak akar. Sohasem
kell visszajönnie. Prudie azonban nem megy sehova. Hirtelen
megvilágosodott: ez Brigadoon, ahol soha semmi sem változik. Csak a
tanárok öregszenek. Ijesztő gondolat volt.
Egyszerre remek ötlete támadt:
– Nincs a szememen kontaktlencse – mondta, kissé bátortalanul.
– De van – felelte Trey, miután mélyen a szemébe nézett. Prudie érezte a
leheletét. Enyhén halszagú volt, de nem kellemetlen. Mint egy kismacskáé. –
Látom őket. Kicsi gyűrűk az íriszei körül. Mint két kis lapostányér.
Prudie szíve gyorsan, felszínesen vert. Trey jobbra nézett.
– Nézze, akció van.
Prudie megfordult, és látta, hogy a kulisszák mögött – a színpad üres volt
már, de jó pár gyerek még ott lődörgött a nézőtéren – Mr. Chou, a zenetanár
(nőtlen), kezét Ms. Fry (férjezett) melleire csúsztatta és megszorította őket,
mint aki sárgadinnyéket vizsgál.
Egyértelmű volt, hogy nem először teszi ezt: azok a kezek ismerték azokat
a melleket. Micsoda képet adott ez erről az iskoláról! Prudie fájó fejében
gyorsult a lüktetés. A duda még utoljára felsírt.
Néhány másodperc elteltével aztán Prudie kissé megnyugodott. Talán nem
is jött ez olyan rosszul. Legalább eltereli Trey figyelmét az ő szerencsétlen
[33]
faux pas -járól Nessával kapcsolatban, ami pedig Ms. Fryt és Mr. Chout
illeti, Prudie még csak tettetni se tudta, hogy meg van lepve. Ms. Frynak
nagy melle van. Fogd a feromonokat, add hozzá a muzsikát, a próbákat éjjel-
nappal, végül az embereket, akik meghalnak a szerelemért. Annyira adja
magát.
Az egyik dolog, ami zavarta Prudie-t A mansfieldi kastélyban, az az volt,
ahogy a dolgok Mary Crawford és Edmund között véget értek. Edmund
feleségül akarta venni Miss Crawfordot és Prudie-nak úgy tűnt, hogy a férfi
– hiába hozott is fel mindenféle kifogást – valójában csak azért dobta félre a
leányt, mert az meg akart bocsátani a bátyjának és Edmund húgának
házasságtörő viszonyukért. Azzal vádolta Maryt, hogy könnyen veszi a bűnt.
Ő maga inkább örökre elvesztette a húgát, minthogy megbocsásson neki.
Prudie mindig szeretett volna egy fiútestvért. Jó lett volna valaki, akivel
egyeztethetik az emlékeiket. Voltak valaha Muir Woods-ban? Dillon Beach-

82
ben? Miért nincsenek fényképek? Ügy képzelte, hogy nagyon szeretné a
bátyját, és viszont. Ismerné minden hibáját, de szeretettel és jóindulattal
gondolna rájuk. Prudie sokkal jobban haragudott Edmundra, mint a
botrányos, önző, szerelemtől sújtott húgára.
– Olalá – mondta Trey.
Prudie saját házasságtöréssel kapcsolatos érzéseit a franciáktól
kölcsönözte.

„Az örökzöld! Milyen gyönyörű, milyen kedves, milyen csodálatos!”

(a mansfieldi kastély)

A San Fernando-völgy éghajlatát mediterránként határozták meg, ami azt

jelentette, hogy nyáron minden növény elpusztul. A fű megbarnul és kiég. A
patakok eltűnnek. Csupán a tölgyek küzdenek még az életben maradásért.
Prudie beszállt a kocsijába, letekerte az ablakokat és beindította a
légkondicionálást. Az ülés égette a meztelen vádliját.
Egy madár megtisztelte a szélvédőt; a guanó pedig egész nap ott sült. Le
kellett volna sikálni, de Prudie pillanatnyilag alkalmatlannak érezte magát
erre a feladatra, ezért végül úgy haj tort haza, hogy egy nagy
madárszarkontinens – Görögország vagy talán Grönland – szélei mellett
kukucskált előre. Ha bekapcsolja az ablaktörlőket és a vizet, csak ront a
helyzeten. Az út egyetlen részét sem kellett autópályán megtennie, és voltak
tükrei is, így szerencsére nem forgott közvetlen veszélyben Prudie élete.

„Bár idősebbik unokabátyja sohasem állt nagyon közel a szívéhez,

ellágyulásában most úgy érezte, hogy igenis sokat jelent a számára, és
erkölcsi felfogása csak növelte aggodalmát, ha arra gondolt, hogy Tom –
legalábbis tudomása szerint – eddig semmi jót, semmi hasznosat nem tett
az életben.” (a mansfieldi kastély)

A függönyök be voltak húzva, a légkondicionáló működött, így Prudie egy

sötét és elviselhetően hűvös házba érkezett haza. Bevett még két aszpirint.
Most, hogy itt volt az ideje, nem volt energiája takarítani. A listái
vigasztalást jelentettek számára – az irányítás illúzióját egy összevissza
világban – de anélkül, hogy a rabjuk lett volna. Igazán kihagyhatja ezt a mai
takarítást. Főleg, hogy Holly, a bejárónő éppen az előző héten tette rendbe a
lakást. Prudie sikeresen meggyőzte magát, hogy tulajdonképpen nincs is
kosz, viszont vásárolni akkor is ki kell mennie, hacsak nem akart olyan
salátát felszolgálni, amelynek már barnul a széle.
Abban a reményben, hogy ez majd frissíti, vett egy hideg zuhanyt. Ujjatlan

83
trikót húzott és bő, pamut pizsamanadrágot, amelyre különféle sushikat
festettek. Éppen a haját törölte, mikor csöngettek.
Cameron Watson állt a verandán, előreugró orra hegyéről verejték
csöpögött.
– Cameron – mondta Prudie. – Mit akarsz?
– Mondtam, hogy kipucolom a masináját.
– Nem gondoltam, hogy ma akarod.
– Hát nem akar levelezni? – kérdezte meglepetten a fiú. Hogy élhet valaki
huszonnégy órán keresztül e-mail nélkül?
Volt idő, amikor Prudie attól félt, hogy Cameron bele van esve egy kicsit.
Most már tudta: Cameron a komputerébe volt beleesve, melyet
természetesen ő maga választott ki. Cameron másik szerelme Dean
videojátékai voltak Cameron még csak azt sem vette észre, hogy a
pizsamáján kívül nincs rajta semmi. Ha ez egy Jane Austen regény volna,
Prudie lenne a leány, akinek a birtokáért udvarolnak
Félreállt, hogy beengedje Cameront. A srác vállán tölténytartó módjára
zsinegek és perifériák voltak átvetve, lemezek műanyag dobozban.
Egyenesen a játszószobába ment, és futtatni kezdte a diagnosztikai
programjait. Prudie eredetileg arra gondolt, hogy szundít egyet, de ezt most,
Cameronnal a házban nem tehette. Ehelyett port törölgetett, közönyösen, sőt
bosszúsan. Ez mindenképpen rossz csere volt az alvásért.
Mivel nem érezte a hálát, melyet Cameron megérdemelt (igazán nagyon
szép volt tőle, hogy máris eljött), igyekezett megjátszani. Még egy pohár
limonádét is hozott neki.
– Letöltök magának egy emulátort, meg egy új tűzfalat – mondta. – Meg
egy rendes vírusirtót. – Fogta és félretette a limonádét, nehogy a
bepárásodott pohár összenedvesítse az egész íróasztalt. – A legjobb lenne,
ha átállna Linuxra. Ma már senki se használ Windowst. (És mindenütt piros
hó esik.)
Prudie lenézett Cameron választékára. Nagy, döglött korpapelyhek
látszottak a fejbőrén. Prudie legszívesebben leporolta volna őt is.
– Az emulátor mit csinál?
– Játszhatja velük a régi játékokat.
– Én azt hittem, az új játékokkal kell játszani – mondta Prudie. – Azt
hittem, a játékok egyre jobbak és jobbak lesznek.
– Hát akkor játszhatja a klasszikusokat – mondta neki Cameron.
Lehet, hogy ez egy kicsit olyan, mint újraolvasni egy könyvet. Prudie
visszament a nappaliba. Egy gondolatot kergetett az újraolvasásról, az
emlékezetről, a gyermekkorról. Valahogy ahhoz kapcsolódott, hogy Fanny
hideg és kellemetlen helynek érezte a mansfieldi kastélyt, amíg vissza nem

84
száműzték a szüleihez. A Bertram-birtok akkor lett Fanny otthona, amikor ő
már nem volt ott. Addig sohasem értette meg, hogy nagynénjének és
nagybátyjának szeretete végül valóságosabbnak fog bizonyulni, mint az
anyjáé és az apjáé. Melyik író képes arra Jane-en kívül, hogy ilyen
fordulatot adjon a mesének? Prudie elő akarta venni a kártyáit, és írásba
önteni ezt a gondolatot, de ehelyett – hiába volt ott Cameron – elaludt a
díványon.
Arra ébredt, hogy Dean a karját simogatja.
– Egészen különös álmom volt – kezdte Prudie, de aztán nem tudta
felidézni, mi is volt az. Fölült. – Azt hittem, ma későn jössz haza. – Csak
ekkor nézett az arcába. – Mi baj van?
Dean a kezébe vette Prudie mindkét kezét.
– Azonnal haza kell menned, drágám – mondta. – A mamádat baleset érte.
– Nem mehetek haza. – Prudie-nak száraz volt a szája, kába a feje. Ha
Dean olyan jól ismerte volna az anyját, mint ő, tudná, hogy semmi ok az
aggodalomra. – Könyvklubom lesz ma este.
– Tudom. Tudom, hogy nagyon vártad. Majd felhívom Jocelynt. Másfél
óra múlva indul a repülőgép, le van foglalva a helyed. Annyira sajnálom,
drágám. Annyira sajnálom. Igazán sietned kell.
Egy pillanatra átölelte, de ahhoz túl meleg volt, hogy magához szorítsa.
Prudie ellökte a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. Majd meglátogatom holnap.
Vagy a hétvégén.
– A baleset óta nem tért magához. Bailey-ék telefonáltak nekem az
irodába. Senki se tudott elérni téged. Egész úton próbáltam hazaszólni.
Foglaltat jelez.
– Cameron használja a vonalat. Éppen a számítógépet csinálja.
– Elküldöm.
Dean becsomagolta Prudie útitáskáját. Megmondta neki, hogy San
Diegóban várni fogják, csak keressen a poggyászkiadóban egy sofőrt, akinek
kartonlap van a kezében az ő nevével. Azt mondta, felhívja majd az iskolát,
hogy gondoskodjanak helyettesről, és lemondja a saját megbeszélt
időpontjait is. Keres valakit, aki megeteti a macskát. O majd mindenre
gondol. Prudie csak a mamájára gondoljon. És saját magára.
Utánamegy, amint tud. Ott lesz vele a kórházban. Legkésőbb holnap
reggel, de ha minden jól megy, még ma éjszaka.
– Annyira sajnálom – mondogatta. – Annyira sajnálom.
Addig sajnálkozott, amíg Prudie-nak végre leesett a tantusz, hogy Dean
azt hiszi, haldoklik az anyja. Na persze.
Dean kitette a repülőtér előtt, majd hazament, hogy megtegye a szükséges

85
intézkedéseket. Prudie előtt egy férfi ment át a biztonsági vizsgálaton.
Sporttáskája volt, mobiltelefonja, és a sarkán járt, úgy, mint Trey Norton.
Prudie körömcsipeszét a svájci bicskájával együtt elkonfiskálták. Bárcsak
eszébe jutott volna, hogy odaadja Deannek. Szerette azt a kést.
A helyfoglalása a Southwest légitársasághoz szólt. Beszállókártyát a C
csoportba kapott. Reménykedett benne, hogy ha előre furakszik, talán még
talál ülőhelyet a közlekedőfolyosó mellett.
Mikor áttúrta a táskáját, hogy előkaparjon valamilyen fényképes
igazolványt, a földre hullottak a kartonlapjai. „Akarsz kártyafölszedőset
játszani?” – kérdezte egyszer az anyját. „Persze” vágta rá az anyja, majd,
mikor Prudie szétszórta a kártyákat, megkérdezte, lenne-e Prudie az ő kis
segítő tündére, és fölkapkodná-e neki.
Prudie letérdelt, hogy összeszedje a kártyáit. Az emberek türelmetlenül
léptek át rajta. Most már esélye se volt egy szélső ülésre. Mire fölbotorkált
a gépre, potyogtak a könnyei. Később, a légitársaság ajándék kólája fölött,
megnyugtató meditációs gyakorlatként megszámlálta a kartonlapjait. Olyan
sokáig készült az összejövetelre, hogy negyvenkettő volt belőlük. Kétszer is
megszámolta, hogy biztos legyen benne.
Talált az ülésén egy keresztrejtvényt, azt fejtette egy darabig, azután az
ablakon keresztül az üres eget kezdte bámulni. Minden rendben volt. Az
anyja tökéletesen sain et sauf, és Prudie határozottan tiltakozott az ellen,
hogy bárki is elhitesse vele az ellenkezőjét.
___________________________________________________________________

Prudie álma:
Prudie-t álmában Jane Austen vezeti át egy nagy kastély szobáin. Jane
egyáltalán nem úgy néz ki, mint azon a festményen. Inkább olyan, mint
Jocelyn, és néha tényleg Jocelynné változik, de az álom nagy részében
többnyire azért Jane marad. Elegáns, szőke és modern. Bő szárú
selyemnadrágot visel.
Egy konyhában vannak, amely ugyanolyan kék, fehér és rézszínű, mint
Jocelyn konyhája. Jane és Prudie egyetértenek benne, hogy finomat főzni
csak gáztűzhelyen lehet. Jane elmondja Prudie-nak, hogy őt magát is egész
tisztességes francia szakácsnak tartják. Megígéri, hogy később készít
valamit Prudie-nak, de még be sem fejezi a mondatot, mikor Prudie már
tudja, hogy el fogja felejteni.
Kilépnek a konyhából, és lemennek egy borpincébe. A sötét fal melletti
rácsos borpolcban van ugyan néhány palack, de a legtöbb rekeszben macska
van. Szemeik úgy fénylenek a sötétben, mint megannyi érme. Prudie először
fel akarja hívni Jane figyelmét erre a furcsaságra, de aztán úgy dönt, hogy ez

86
tapintatlanság lenne.
Anélkül, hogy felmennének a lépcsőn, Prudie odafent találja magát
egyedül egy hallban, amelyből számos ajtó nyílik. Többet is megpróbál
kinyitni, de mind zárva van. Az ajtók között életnagyságú portrék és tükrök
lógnak a falon. A tükrök úgy vannak elrendezve, hogy mindegyik portré
megjelenik a szemközti falon lévő tükörben. Jane hirtelen újra megjelenik.
Megragadja Prudie kezét, és húzni kezdi maga után. Most nagyon sietnek,
sok ajtó mellett mennek el, aztán hirtelen megállnak.
– Ide az anyját tettük – mondja Jane. – Azt hiszem, észre fogja venni, hogy
néhány javítást is végeztünk.
Prudie habozik.
– Nyissa ki az ajtót – mondja Jane, és Prudie kinyitja. Szoba helyett
tengerpartot lát; a távolban egy vitorlás, egy sziget és óceán, ameddig a
szem ellát.

87
 Június

Negyedik fejezet

amelyben
A klastrom titkát olvassuk,
és Griggnél találkozunk

Prudie nem jött el a következő találkozónkra sem. Jocelyn vett egy

képeslapot, és mindannyian aláírtuk. Azt mondta, ez egy részvétnyilvánító
kártya, és nem tehettünk mást, mint hogy hittünk neki, mivel a kártya
franciául volt, rajta kívül pedig senki nem beszélt franciául. A kép
mindenesetre megfelelőnek tűnt: tengeri táj, dűnék, sirályok, hordalék. Az
idő és az ár-apály analógiája lehetett talán a fő mondanivaló… vagy valami
ehhez hasonló bölcsesség.
– Ügy elszomorított, mikor hallottam, hogy le kellett mondania a
franciaországi utat – mondta Sylvia, aztán zavartan félrenézett, miután
észbekaphatott, hogy nem ez volt a legszomorúbb rész.
Jocelyn gyorsan megtámogatta:
– Tudjátok, hogy még sohasem járt ott.
Közülünk szinte már senkinek nem élt az anyja. A következő egy percet az
elhunyt édesanyák emlékének szenteltük. A nap rózsásan virult nyugaton, a
fák pedig már teljesen kilombosodtak. A levegő fényes volt és puha; fű és
kávé, meg olvasztott brie illata keveredett benne. Hogy élvezték volna
anyáink!
Allegra áthajolt az asztal fölött, fölemelte Sylvia kezét, ujjával
végigkövette az ujjai körvonalát, majd elengedte. Sylvia szokatlanul
elegánsan jött el ma este. Ugyanolyan rövidre vágatta a haját, mint Allegra,

88
és hosszú szoknyát viselt vörös, testhezálló blúzzal. Előnyös rúzst tett föl, és
kiszedette a szemöldökét. Örömmel láttuk, hogy válásának jelenleg a „csak
azért is” stádiumában van: felkelt a földről, és szívdöglesztően kiöltözött.
Allegra, mint mindig, most is csinos és eleven volt. Jocelyn szolidan,
Grigg pedig egyszerűen öltözött fel: kordnadrágot és zöld rögbi-inget vett
föl. Bernadette-en a jóganadrágja volt, melyet már le is csöpögtetett
humusszal.
A nadrágot eredetileg csak olajzöld és kék virágok pettyezték, de most
már ott volt ez a humuszszínű folt is, pont, ahol kidomborodott a hasa. Sok
idő eltelhet, mire észreveszi a pecsétet az ember, különösen, ha előtte
összetöri a szemüvegét. Márpedig Bernadette összetörte, bár ezt mi csak a
következő találkozón vettük észre, mikor egy döbbenetesen nagy, zöld,
iratkapcsokból és ragasztószalagból álló gombóccal a szemüvegszárán
jelent meg.
De az is lehet, hogy nem is törte el. Lehet, hogy csak elvesztette azt a pici
csavart.
Az összejövetelt Griggnél tartottuk. Korábban többen kétkedve
találgattuk, vajon lesz-e Grigg valaha is a házigazdánk, és kezdtünk arra
hajlani, hogy nem, hiszen a férfiak nem hajlandóak nagy ebédeket meg
ünnepi lakomákat készíteni, sőt, még a születésnapi képeslapjaikat is a
feleséggel íratják, mint ahogy a saját rokonságukkal is a feleségük tartja
helyettük a kapcsolatot. Már egész jól felhecceltük magunkat, amikor Grigg
váratlanul bejelentette, hogy A klastrom titkát az ő házában kéne
megbeszélnünk, mert valószínűleg ő az egyetlen a csoportban, akinek ez a
kedvence. Ezt nehezen hittük el, és reméltük, hogy Grigg nem csak
provokálni akar.
Kíváncsiak voltunk Grigg háztartására. Legtöbbünk a hetvenes évek óta
nem látott legénylakást. Diszkógömböket vártunk meg Andy Warhol képeket,
de ehelyett paprikafüzér világítást és Beatrix Potter gyermekkönyv-
illusztrációkat találtunk. Grigg barátságos téglanyaralót bérelt a város egyik
luxusnegyedében. A háznak bádogteteje volt és szőlővel befuttatott
verandája. Belül egy hálógaléria, és a legkisebb fatüzelésű kályha, amit
valaha láttunk. Februárban, mesélte Grigg, ezzel fűtötte az egész házat, de
mire olyan apró szálkákra vágta a tuskókat, amelyek belefértek, már nem is
kellett tüzet gyújtania. Izzadt, mint a disznó.
A fekhely melletti pipacsos szőnyeget többen is felismertük a Sundance
katalógusból. Ez volt az, amit mi is szerettünk volna. A konyhaablakban
rézedények során szikrázott a napfény, melyek mindegyikében egy-egy
havasi ibolya virágzott – fehérek és lilák – és az embernek csodálni kell azt
a férfit, aki életben tudja tartani a szobanövényeit, különösen, ha azokat

89
olyan edényekbe ültette át, amelyeken nincs lyuk a fölösleges víz
levezetésére. Ettől kezdve nem irigykedtünk rá annyira a szőnyeg miatt.
Persze az is lehet, hogy az ibolyák mind újak voltak, és csak azért vette meg
őket, hogy jó benyomást tegyen ránk. De hát kik voltunk mi, hogy jó
benyomást kelljen tennie ránk?
A szekrény melletti falat beépített könyvszekrények borították, amelyek
zsúfolva voltak könyvekkel. Többségük puhakötésű volt, és látszott, hogy
gyakran forgatták. Allegra odalépett és szemügyre vette Grigg gyűjteményét.
– Jó sok itt az űrhajó – mondta.
– Szereti a tudományos fantasztikus könyveket? – kérdezte Sylvia Grigg-
től. A hangsúlyból ítélve azt hihette az ember, hogy Sylviát roppantul érdekli
a sci-fi irodalom, meg azok, akik olvassák
Grigg azonban nem dőlt be.
– Mindig is szerettem – felelte kurtán, majd folytatta a háromszögletű
sajtdarabkák elrendezését egy tányéron. Mikor kész lett, a tálon egy arcféle
bontakozott ki, sajtcikkely mosollyal, kerek, borsos keksz szemekkel. Persze
lehet, hogy mindezt csak képzeltük. Lehet, hogy mindenféle művészi szándék
nélkül rakta a tányérra a sajtot.

Grigg Orange megyében nőtt fel az egyetlen fiúként és legkisebb

gyerekként egy négygyermekes családban. Mikor megszületett, a legidősebb
nővére, Amelia nyolcéves volt, Bianca hét, Caty pedig – akit kiskorában
Catydidnek, később pedig Catnek hívtak – öt.
Grigget folyton piszkálták. Időnként azt mondták neki, ne viselkedjen már
olyan férfiasan, máskor meg azt, hogy ne legyen már olyan kisbaba. Nem
maradt neki túl nagy mozgástér, hogy megválassza, mi is akar lenni.
Ha Grigg kislánynak születik, Delia lett volna a neve. Ehelyett az apai
nagyapja után nevezték el, aki épp akkoriban halt meg, mikor Grigg
született, s mintha már senki sem emlékezett volna rá jól. „Igazi férfi volt –
mondta Grigg apja. – Csöndes ember” – ami véletlenül egy film címe volt,
melyet Grigg a televízióban látott, és így mindig olyannak képzelte el a
nagyapját, mint John Wayne.
Még így is nehéz volt megbocsátani a nevet. Az iskolában minden évben,
mikor az új tanítónő számba vette a jelenlévőket, Harris GRIGG-get
szólította Grigg HARRIS helyett. Grigg egész éven át a következő évi
megaláztatást várta. Aztán egy nap kiderült, hogy a nagyapjának Gregory
volt az igazi neve, és a szülei ezt mindvégig tudták. A Grigg egyszerűen
becenév volt, melyet Grigg szülei tettek keresztnévvé. Sokszor megkérdezte
tőlük, hogy miért, de soha nem kapott megnyugtató választ. Közölte

90
mindenkivel, hogy attól kezdve ő is Gregory lesz, de hiába: soha senkinek
nem jutott eszébe, hogy így hívja. Catyt bezzeg nem felejtették el „Cat”-nek
szólítani.
Harris nagypapa az elektromos műveknél dolgozott, mint távvezeték-
szerelő. Veszélyes munka volt, mondta Griggnek az apja, és Griggnek is
minden reménye megvolt rá, hogy neki is veszélyes munkája legyen egy
napon, bár ő inkább titkos ügynök szeretett volna lenni, mint első osztályú
közműmunkás. A saját apja villanyóra-leolvasó volt, és négyszer került
kórházba kutyaharapással. Megpróbáltatásairól két fényes sebhely
árulkodott az egyik vádliján, egy harmadik pedig olyan helyen, ahol senki se
látta. Harrisék sose tartottak kutyát, s azt mondogatták, hogy amíg az apja él,
nem is fognak. Grigg még csak ötéves volt, mikor ezt elmagyarázták neki, de
évtizedek múltán is tisztán emlékezett az első gondolatára: azzal vigasztalta
magát, hogy az ő apja sem élhet örökké.
A négy gyerek közül egyedül Griggnek volt saját hálószobája, ami aztán
állandó neheztelés forrása lett. A szoba olyan pici volt, hogy alig fért bele
az ágy, és a fiókos szekrényt ki kellett tenni a hallba. De az övé volt. A
mennyezete lejtett és volt egy ablaka is, meg tapéta a falon sárga
rózsabimbókkal, amit Amelia választott, mert a szoba az övé volt, amíg
Grigg meg nem érkezett. Ha lány lett volna, Amelia megtarthatta volna a
szobát.
Valahányszor fújt a szél, egy ág ütögette az ablaküveget, mintha valaki be
akarna kéredzkedni a szobába. Grigg egyedül feküdt a sötétben, a fa meg
recsegett és kopogott. Hallotta, ahogy a nővérei nevetnek lent a hallban. A
szavakat nem tudta kivenni, mégis tudta, mikor nevetett Amelia, és mikor
Bianca vagy Cat. Úgy sejtette, a fiúkról beszélnek, márpedig erről a témáról
nem sok kellemes mondanivalójuk akadt.
– Menjetek már aludni, lányok – kiáltott fel a földszintről az anyja.
Esténként gyakran zongorázott, és ha meghallotta a lányokat szeretett Scott
Joplinja fölött, az azt jelenti, hogy igencsak hangosak lehettek. A lányok nem
törődtek vele. Egyenként kezelhetőek voltak. Együtt nem annyira.
Grigg apja egyáltalán nem tudott szembeszállni velük. A lányok utálták a
pipafüstöt, így csak a szerszámoskamrájában dohányzott. A sportot is
utálták, így hát beült az autójába, és ott hallgatta a rádión a meccseket. Ha
pénzt akartak, flörtöltek érte. Addig igazgatták a nyakkendőjét, és nyomták a
nagy puszikat az arcára, amíg gyámoltalanul, mint egy kiscica, elő nem vette
a pénztárcát a hátsó zsebéből. Egyszer Grigg is megpróbálkozott ugyanezzel:
pislogott a hosszú szempilláival és csücsörítette a száját, mire Cat úgy
felnevetett, hogy a torkán akadt egy földimogyoró, amitől akár meg is
fulladhatott volna. Amelia legalábbis hallott valakiről, akivel ez történt.

91
Hogyan érezte volna magát Grigg, ha miatta hal meg Cat?
Grigget folyton kinevették. Ő volt az egyetlen fiú az első osztályban, aki
[34]
körbe tudta volna jackselni a világot, de a fiúk előtt még ez is balul sült
el.
Egy nap, mikor már ötödikes volt, reggeli után megállította az apja.
– Gyere ki hátra – mondta. – Ne szólj a lányoknak!
„Hátul” a kis szobát jelentette, melyet Grigg apja a régi
szerszámkamrában alakított ki magának Ki, hátra, szigorúan csak
meghívásra lehetett menni. Az ajtón lakat függött, odabent egy skótkockás
La-Z-Boy márkájú fotel állt, melyet Grigg anyja utált, és nem tűrt meg a
lakásban. Volt még egy régi, egykor légmentesen záródó Tupperware edény
is, amiből soha ki nem fogyott az erős Red Hot cukorka. Grigg nem szerette
különösebben, de ha megkínálták vele, megette, mert végül is a Red Hot is
cukorka volt. Grigg örömmel nyugtázta, hogy a lányok nem kaptak
meghívást, sőt, még csak nem is beszélhet nekik róla. Nem volt könnyű úgy
eltitkolni valamit három nővér elől, hogy közben mindenkinek világosan az
értésére adja: van egy titok, amit nem árulhat el. Grigg azonban profiktól
tanult – maguktól a lányoktól.
Grigg kiment a szerszámoskamrába, ahol cigarettázva várta az apja.
Mivel nem volt ablaka a kamrának, mindig sötét volt, még akkor is, ha égett
bent a lámpa, mivel általában vágni lehetett bent a füstöt – akkoriban még
senki sem tudott a passzív dohányzás veszélyeiről. A hajlítható nyakú
lámpában vakító körte égett, mintha kihallgatáshoz készülődnének. Grigg
apja a La-Z-Boyban ült. A férfi ölében egy halom képes folyóirat hevert.
– Ez szigorúan fiúknak való – szólalt meg. – Szupertitkos. Érted?
Grigg leült egy felfordított almásládára, az apja pedig a kezébe nyomott
egy magazint, amelynek a címlapjáról egy fehérneműs nő nézett vissza a
fiúra. Fekete haja hosszú, laza fürtökben repkedett az arca körül. Szemei
tágra nyíltak. Hatalmas mellei voltak, amelyek alig fértek bele aranyszínű
melltartójába.
Még ennél is jobb volt azonban az a valami, ami éppen kikapcsolta a
melltartót. Kólásdoboz alakú törzséből nyolc tapogatókar nyúlt előre, és kék
volt az egész. Arca – micsoda művész az, aki ennyi érzelmet tud visszaadni
egy ilyen kevés vonással rendelkező arcon! – éhségről árulkodott.
Ez a délután faragott olvasót Griggből.
Hamarosan megtanulta:

Arthur C. Clarke-tól, hogy a „művészetet pedig csakis akkor

[35]
élvezhetjük, ha Szerelemmel közeledünk feléje.”

92
 Theodore Sturgeon-től, hogy „a világot néha túlontúl nehéz
elviselni, és ilyenkor a test elfordul tőle, hogy megpihenhessen egy
[36]
kicsit.”

Philip K. Dicktől, hogy „a történelem híres embereinek legalább a

fele sohasem létezett”, továbbá „mindent lehet hamisítani.”

Első kedvenc írója Andrew North volt. Később megtudta, hogy ez Andre
Norton írói álneve. Még később az is tudomására jutott, hogy Andre Norton
nő.

Mindebből azonban Grigg semmit sem mondott el nekünk, mert úgy

gondolta, nem érdekelne bennünket.
– Azok a kötetek, amelyeknek űrhajó van a gerincén… szóval, azok voltak
az első könyvek, amelyekbe beleszerettem. – Csak ennyit mondott. Majd
hozzátette: – Az ember pedig sose jut túl az első szerelmén. Igaz?
– Nem – felelte Sylvia –, soha.
– Néha azért vannak kivételek – jegyezte meg Bernadette. – Egy sci-fi
kongresszuson voltam, amikor először találkoztam Jocelynnal – mondta
Grigg.
Valamennyien megfordultunk és Jocelynra néztünk. Néhányan talán még a
szánkat is eltátottuk. Soha nem hittük volna, hogy Jocelyn sci-fit olvas.
Biztos, hogy sohasem említette. Nem ment el egyetlen új Csillagok
háborúja filmre sem, és sohasem állt sorba, hogy megnézze valamelyik
régit.
– Ugyan már – legyintett türelmetlenül Jocelyn. – A vadászkutyások
összejövetelén voltam. Ugyanabban a szállodában laktunk

Alig kezdődött el az este, és ez már a második történet volt, amit nem

mondtak el nekünk
Csaknem egy esztendővel korábban történt, mikor Jocelyn Stocktonba
[37]
utazott az Inland Empire Vadászkutya Klub éves közgyűlésére. Annak
örömére, hogy egy teljes kutyaszőrmentes hétvége áll előtte, sok-sok fekete
ruhát vitt magával. (Nem mintha az oroszlánkutyák olyan nagy szőrhullatók
lennének. Inkább megtartják maguknak, legalábbis a többi fajtához képest.

93
Számos vonzó tulajdonságaik közül ez az egyik.) Fekete kardigánja alatt
gyönggyel kivarrt fekete mellényt viselt. Fekete nadrág, fekete zokni.
Jocelyn a következő szemináriumokon vett részt: „A vadkövető kutyák. Mi
teszi őket különlegessé?” és „Hogyan nyugtassuk meg a vad állatokat. Az
agresszív viselkedés kezelésének új technikái.”
Ugyanazon a hétvégén, ugyanabban a szállodában tartották a
Westernessecon néven ismert sci-fi kongresszust. Az alacsonyabb szinteken
elhelyezkedő konferenciatermekben sci-fi-rajongók gyülekeztek, hogy
könyvekről beszélgessenek, és gyászolják a kimúlt vagy kimúlófélben lévő
tévéjátékokat. Fórumokat tartottak olyan témákról, mint „Miért szerettük
régen Buffyt?”, „Star Trek: mikor az elhivatottság galaktikaközivé válik” és
„Mikulás: Isten vagy Sátán?”
Jocelyn az előtérben beszállt a liftbe, hogy felmenjen a tizenhetedik
emeleten lévő szobájába, mikor egy férfi is belépett mellé. A férfi nem volt
mai gyerek, bár Jocelyn-nál még így is jóval fiatalabb lehetett. Nem volt
benne semmi, ami felkeltette volna Jocelyn figyelmét, és a férfi sem nézett
rá többet.
Utána három fiatal nő érkezett. Mind a három láncot viselt az orrában és
hosszú vastüskéket a csuklóján. Fülükön bilincsszerű kapocs, mintha a
Halászati és Vadászati Szolgálat meggyűrűzte, azután elengedte volna őket.
Arcukat krétafehérre púderozták, és karjukat keresztbe tették a mellükön
úgy, hogy a tüske volt fölül. A férfi megnyomta a tizenkettedik emeleti
gombot, az egyik nő pedig a nyolcadik emeletit.
A lift megállt és még több ember lépett be. Az ajtó már majdnem
becsukódott, mikor valaki odakintről szétfeszítette, és még többen
tolakodtak be. Jocelyn a lift hátsó falához préselődött. A tüskék az egyik
fiatal nő csuklóján beleakadtak Jocelyn kötött kabátjába és kihúzott szálakat
hagytak maguk után. Valaki a lábára lépett, de valószínűleg észre sem vette,
mivel Jocelynnak erőszakkal kellett kirángatni magát alóla. A lift megint
megállt.
– Nincs hely! – mondta elöl hangosan valaki, és az ajtó bezárult.
A Jocelyn jobbján álló krétafehér arcú nő ugyanolyan piros nyakörvet
viselt, mint amilyet Szahara szokott hordani elegáns alkalmakkor.
– Nekem is van egy ugyanilyen gallérom – mondta neki Jocelyn.
Barátságos gesztusnak szánta, kinyújtott kéznek a víz fölött. Igyekezett nem
úgy felfogni a dolgot, hogy csapdába került a lift hátsó falánál. Nem volt
klausztrofóbiás, de az azért zavarta kissé, hogy csak gyors, apró
lélegzetvételekre futja.
A nő nem felelt, és ettől Jocelyn kissé megalázva érezte magát. Mi a
bűne? A kora? A ruhája? A „Kutya a másodpilótám” kitűzője? A nyolcadik

94
emeleten Jocelyn és a nem-fiatal-de-nála-fiatalabb férfi kivételével
mindenki kiszállt a felvonóból. Jocelyn előrébb lépett, és közben próbálta a
kardigánjából kilógó szálakat visszahúzkodni a helyükre. A lift továbbindult
fölfelé.
– Láthatatlan volt – mondta a férfi. Jocelyn megfordult.
– Tessék?
Normális, barátságos férfinak látszott. Szép hosszú szempillák, de amúgy
semmi különös.
– Ez egy játék. Ok vámpírok, és amikor így tartják a karjukat – a férfi
megmutatta –, akkor magának úgy kell tennie, mintha nem látná őket.
Ilyenkor láthatatlanok. Ezért nem válaszolt magának. Nem volt benne semmi
személyes.
Ez úgy hangzott, mintha az egész Jocelyn hibája lett volna.
– Az, hogy valaki vámpír, még nem ok arra, hogy udvariatlan legyen –
[38]
mondta a férfinak. – Ms. Manners szerint legalábbis biztosan nem.
Ms. Manners persze semmi ilyet nem mondott, de Jocelyn biztos volt
benne, hogy ha megkérdeznék, teljes mértékben egyetértene.
Megérkeztek a tizenkettedik emeletre. A lift zümmögött és fémes csengésű
hangot adott. A férfi kiszállt, és megfordult, hogy szembenézzen vele.
– Grigg vagyok
Mintha bárkinek is tudnia kéne, hogy a Grigg vezetéknév vagy keresztnév.
Az ajtó bezárult mielőtt Jocelyn válaszolhatott volna neki. Mindegy.
– Micsoda flúgos banda – mondta. Hangosan mondta, nem törődve azzal,
hogy esetleg van még valaki a liftben rajta kívül. A láthatatlan emberek
érzelmei attól kezdve nem sokat számítottak Jocelyn szemében, bár
valószínűleg Ms. Manners szerint attól még udvariatlanság volt ilyet
mondani. Ms. Manners igen kemény asszony volt.

Jocelyn otthagyta a házikedvenc-gondolatolvasó fantáziátlan

bemutatóját – „Azt akarja, hogy tudd, nagyon hálás azért, amiért olyan jól
gondját viseled”, „Azt mondja, nagyon szeret téged” – és visszament a
szobájába. Letusolt, csak hogy használja a szállodai szappant és sampont,
megszárította a haját, belecsusszant fekete vászonruhájába, kitűzhető
névjelvényét a kardigánján, kardigánját pedig az ágyon hagyta, végül
fölvitette magát a lifttel a legfölső emeletre. A szállodai bár ajtajában
megállt, és megpróbálta kiszúrni újdonsült ismerőseit.
– Én jártam tavaly Hollandiában, Olaszországban, Ausztráliában –
mondta egy vonzó nő az egyik ajtó melletti asztalnál – és bárhol kapcsoltam

95
be a tévét, mindenhol a Star Trek ment. Én mondom neked, ez mindenütt
jelen van.
A pult mellett volt egy üres bárszék. Jocelyn elfoglalta és rendelt egy
martinit. Egyeden ismerős arcot sem talált. Általában nem bánta, ha egyedül
volt valahol. Túl régóta élt magányos szingliként ahhoz, hogy törődjön vele.
Itt azonban kényelmetlenül érezte magát. Erezte, hogy a ruhája nem való ide.
Túl drága, túl elegáns. Öregnek érezte magát. Megjött a martinija. Nagyot
húzott belőle. Majd még egy kortyot. Aztán még egyet. Amilyen gyorsan
csak lehet, megissza, és elmegy kutyásokat keresni az előcsarnokban vagy a
vendéglőben. A bár fejfájdítóan zajos volt. Mindenfelé beszélgetés, hangos
nevetgélés, amihez még hozzájött a tévében zajló hokimeccs, és a
sörcsapolás meg a jégtörés idegesítő hangja.
– Én csak annyit mondok, hogy ezer évig is eltartana egy állatfajt teljes
öntudatra ébreszteni – mondta egy férfi Jocelyn mellett. – Igencsak csökött
gondolataik vannak ezeknek a kutyáknak.
Olyan hangosan beszélt, hogy Jocelyn úgy vélte, esélytelen úgy tennie,
mintha nem hallaná.
A férfi felé fordult. Nagydarab ember volt, dús szakállal és egy kis
whiskyvel. Úgy nézett ki, mint egy medve, de jó kedélyű, ahogy az igazi
medvék soha, de soha nem néznek ki. Jocelyn arra tippelt, hogy
borzebtenyésztő. Nincs a világon kedvesebb csoport, mint a
borzebkontingens. Ő maga csak nemrégiben tanulta meg szeretni a
borzebeket, és titkon szégyellte, hogy ehhez ilyen sok időre volt szüksége.
Úgy tűnt, mindenki más azonnal beléjük szeretett.
– A gondolatolvasóról beszél? – kérdezte Jocelyn.
– Nem volt semmi, mi? Milyen könyveket olvasott tőle?
– Nem olvastam a könyveit.
– Ó, Istenem! El kellene olvasnia a könyveit – mondta neki a férfi. –
Óriási rajongója vagyok. Tényleg el kéne olvasnia a könyveit.
– Hát óriási vagy, ez már igaz – mondta egy gyengécske hang a hátuk
mögül. Jocelyn megfordult és Roberta Reinickert meg a bátyját, Tadet
pillantotta meg. Reinickeréknek kenneljük volt Fresnóban és egy Beauty
nevű kacér oroszlánkutyájuk, amely iránt Jocelyn időnként érdeklődött.
Beautynak jó papírjai és aranyos, bár változékony természete volt: mindig
azt szerette a legjobban, aki épp legközelebb állt hozzá. Kutyáknál
meglehetősen ritka az ilyen csapodárság.
– Húzódj arrébb – mondta Roberta, és ledobta magát Jocelyn mellé,
nekipréselve Jocelynt a pultnak. Roberta harmincas évei vége felé járó
melírozott hajú szőke volt. Tad – öregebb, és nem olyan csinos – áthajolt a
pult fölött és rendelt.

96
 – Új autóm van – jelentette be, szemöldökét jelentőségteljesen fölvonva,
mintegy fokozandó a feszült várakozást. – Lexus. Óriási távolságok kevés
üzemanyaggal. Gyönyörű ülések. A motor… mint a farokverés.
– Milyen kellemes – mondta Jocelyn. Tad még mindig fölé magasodott.
Ha Jocelyn egyenesen fölnézett, látta a puha, fehér, békahasra emlékeztető
bőrt az álla alatt. Ilyet nem mindennap lát az ember, ami nagy szerencse volt.
– Kellemes! – Tad a fejét rázta, az álla jobbra-balra járt. – Remélem,
ennél jobbat is tudsz, mint kellemes. Egy Lexusról beszélek.
– Nagyon kellemes – próbálkozott Jocelyn. Mindenki azt mondja a
Lexusról, hogy nagyon kellemes autó. Jocelyn nem is hallott mást róla.
– Természetesen használt. Remek boltot csináltam. Később elvihetlek egy
körre. Életedben nem utaztál még ilyen simán.
Mialatt Tad beszélt, Jocelyn megint meghallotta Roberta szúnyoghangját.
– Micsoda flúgos banda – mondta Roberta.
Jocelyn nem tartotta helyesnek, ha valakit flúgosnak neveznek. Azt sem
gondolta, hogy az emberek a bárban különösen flúgosnak látszanának. Volt
egy klingon, meg egy-két manó lejjebb a hallban, de a földönkívüliek
láthatóan nem ittak. Kár. Igazán emlékezetes lenne egy olyan este, amely
gondolatolvasókkal kezdődik és ittas tündérekkel ér véget.
– Nem tudom, kiről beszélsz.
– Ja, persze – mondta Roberta. Cinkosán.
– Miért, magának kik a kedvenc írói? – kérdezte a férfi Robertát.
– Ó! – mondta Roberta. – Nem! Én nem olvasok sci-fi könyveket.
Egyáltalán, soha. – Aztán Jocelyn fülébe: – Úristen! Ez azt hiszi, én is
közéjük tartozom.
Úristen. A medveember sci-fi-rajongó és nem borzebtenyésztő. Hát akkor
miről beszélgettek eddig, töprengett Jocelyn. Egyáltalán, hogy kerültek
szóba a gondolatolvasók?
És bár ebben a zajban biztosan nem hallotta, mit mond Roberta, azt
láthatta, hogy sugdolóznak. Jocelyn rettenetesen szégyellte magát és Roberta
modortalanságát.
– Igazán? – kérdezte Robertát, elég hangosan, hogy a medveember is
hallja. – Soha? Ez egy kicsit szélsőséges hozzáállás, nem gondolod? Én
magam szívesen elolvasok egy jó tudományos-fantasztikus regényt.
– Kit olvas? – kérdezte a medveember.
Jocelyn ivott még egy kortyot, majd letette a poharát, és a melle előtt
keresztbe fűzte a karját. Ezzel persze nem jutott előbbre. Roberta, Tad és a
medveember is feszülten figyeltek. Lehunyta a szemét, hátha ezzel
eltüntetheti őket, de aztán belátta, hogy ez képtelenség.
Gondolkozz, mondta magának. Biztosan ismer legalább egy tudományos-

97
fantasztikus írót. Ki is volt az a dinoszauruszos fickó? Valami Michael…
– Ursula Le Guin, Connie Willis? Nancy Kress? – Grigg volt az, aki
akkor jött oda, amíg a szeme csukva volt, s most ott állt közvetlenül Roberta
háta mögött. – Igazam van? – kérdezte. – Maga olyan nőnek tűnik, akinek
kifogástalan ízlése van.
– Maga biztosan gondolatolvasó.

Tad mindnyájuknak elmondta, milyen egy jó könyv (tényirodalom,

hajókkal – Sebastian Junger: Viharzóna;), és azt is, hogy mi nem az (minden
olyan, amiben beszélnek a fák, mint például A gyűrűk ura). Hamar kiderült,
hogy Tad valójában egyiket sem olvasta, csak a filmeket látta. A
medveember ettől olyan dühös lett, hogy whiskyjét a szakállára löttyentette.
Jocelyn kiment, hogy használja a fürdőszobát, és mire visszajött, mind
Grigg, mind a medveember eltűnt. Roberta megmentette neki a medveember
székét, és Tad hozatott neki egy második piszkos martinit, ami annak
ellenére nagyon kedves gesztus volt, hogy Jocelyn nem akart többet inni. És
persze a bárszék, amin Roberta ült, eredetileg Jocelyné volt. Nem mintha
Jocelyn szívesebben ült volna az egyiken, mint a másikon, csak éppen nem
lett volna szükség arra, hogy bárki megmentsen neki egy széket, hogyha
előbb nem foglalják el az övét.
– Sikerült leráznom őket – kiabálta Tad, hogy mindenki jól hallja. –
Mondtam nekik, hogy kimegyünk egy fordulóra az új Lexusommal.
– Én ugyan nem – mondta Roberta. – Ki vagyok merülve. Becs' szóra,
olyan fáradt vagyok, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy el tudok
menni az ágyig. – Mondanivalóját azzal illusztrálta, hogy kecsesen a pult
fölé konyult.
– Honnan vetted, hogy le akarom rázni őket? – kérdezte Jocelyn Tadet.
Igazán, micsoda bosszantó ember! Jocelyn utálta a Lexusát, sőt, már Beautyt
is utálni kezdte. A legcsinosabb kutya, akit csak el lehet képzelni, de tényleg
szüksége van Jocelynnak arra a „folyton kergetőzni akarok” génre?
– Mindig kiszúrom, mikor csak udvariaskodsz – tette közhírré Tad ezt a
nyilvánvaló téveszméjét, majd kacsintott egyet.
Jocelyn udvariasan megmondta neki, hogy másnap reggel lesz egy korai
szeminárium, ezért kénytelen véget vetni az estének. Mielőtt elbúcsúzott
volna, köszönetet mondott Tadnek az érintetlen italáért – ragaszkodott hozzá,
hogy kifizesse – és elment.
Egy darabig kereste Grigget és a medveembert. Attól tartott, hogy
összejátszásnak látszott: ő eltűnik a fürdőszobában, Tad meg lerázza a nem
szívesen látott vendégeket. Bárhogyan is intézte Tad az eltávolításukat, nem

98
tehette kesztyűs kézzel. Meg akarta mondani, hogy nem tudott róla. Meg
akarta mondani, hogy élvezte a társaságukat. Ez kétségtelenül kellemetlen
lesz, és nem is túl meggyőző, de legalább igaz. Ez őmellette szólt.
A liftben meglátott egy hirdetményt. A hatodik szinten könyvbemutató
parti lesz. Lement, és arra sétált, mintha azon az emeleten lenne a szobája,
és teljesen ártatlan ügyben járna arra. A partilakosztály olyan zsúfolt volt,
hogy még a hallba is jutott közönség. A vámpírlányok is ott ültek köztük.
Ketten láthatóak voltak: vörösbort ittak, és Cheetos falatokat fricskáztak
egymásra. A harmadik egy fiatalember nyaka mögött keresztezte a karjait,
nyelvét a szájába dugta. A fiú keze a vámpírlány fenekén nyugodott, ő tehát
látható volt, de a lányt illetően Jocelynt bizonytalanság gyötörte. Meg kell
kérdeznie Griggtől, amikor megtalálja. Láthatatlan-e az a vámpír, akinek a
keresztbe tett karjai között van egy vékonydongájú, köpönyeges hapsi, aki
épp az arcát szívja?
Jocelyn átfurakodott a halion, be a lakosztályba. Odabent fények
villogtak, szólt a zene, és sokan táncoltak. Tetőfokán volt a hangulat. Kissé
meglepve fedezte föl Robertát, aki elmélyülten rázta a haját és a fenekét. A
stroboszkópszerű fény minden felvillanására új pózba vágta magát. Most
épp csípőre tette a kezét. Most oldalfelé kígyózott. Most épp egy hip-hop
figurát mutatott be. A partnerét nem lehetett látni, a terem túlságosan zsúfolt
volt.
Jocelyn végül föladta, visszament a szobájába, felhívta Sylviát, és
elmesélte neki az egész bosszantó estét.
– Melyik az a Tad? – kérdezte Sylvia. – Az, aki mindig mindenkinek azt
mondja, hogy „Jó kislány”? – De nem az volt, Sylvia Burtie Chambersre
gondolt. Az viszont tetszett neki, hogy az ember láthatatlanná válhat
egyszerűen úgy, hogy keresztbe teszi a karját. – Istenkém, hát nem lenne
pompás? – mondta. – Daniel imádni fogja. Mindig azt kívánja, bárcsak
eltűnhetne.

Jocelyn nem látta Grigget egészen másnap estig.

– Már attól féltem, elutazott – mondta neki. – Elnézést akartam kérni a
tegnap estéért.
Grigg nem is hagyta végigmondani.
– Szereztem magának valamit az egyik könyvesstandról – újságolta, és
előkotort két puhafedelű könyvet a kongresszusi reklámtáskából: A sötétség
balkeze és Égi eszterga. – Olvasson majd bele!
Jocelyn átvette a könyveket. Meghatódott, bár gyanította, hogy a férfi
tréfát űz vele, mivel az egyik könyvet Le Guin írta, az az író, akiről Grigg

99
sugallatára azt állította, hogy az egyik kedvence. Grigg láthatóan izgatott
volt, hogy talált egy ilyen tökéletesen tudatlan olvasót.
– Ezek klasszikusok ebben a műfajban – mondta. – És bámulatos könyvek.
Jocelyn annak ellenére szépen megköszönte, hogy soha nem olvasott
tudományos-fantasztikus regényeket, és ez továbbra sem szerepelt a tervei
között.
– Szerintem tényleg szeretni fogja őket – mondta Grigg, majd hozzátette: –
Én is nagyon szívesen hagyom magamat irányítani. Ha maga megmondja
nekem, mit kellene olvasnom, én ígérem, hogy el fogom olvasni.
Jocelyn semmit sem szeretett annyira, mint megmondani az embereknek,
hogy mit csináljanak.
– Készítek magának egy listát – mondta.
Az igazat megvallva, teljesen megfeledkezett Griggről, amíg január végén
egy e-mailt nem kapott tőle. „Emlékszik rám? – kérdezte az e-mail. – A
kongresszuson találkoztunk Stocktonban. Most munka nélkül vagyok, és
áttelepülök a maguk vidékére. Minthogy maga az egyetlen, akit ott ismerek,
egy bennfentes véleményében reménykedem. Hová menjek hajat vágatni?
Melyik fogorvost keressem fel? Megihatnánk egy csésze kávét, és írna
nekem egyet a híres listáiból?”
Ha nincs olyan furcsa neve, Jocelyn valószínűleg nem egykönnyen
emlékezett volna vissza Griggre. Így azonban eszébe jutott, mint ahogy az is,
hogy milyen szeretetre méltónak találta. Nem adott neki egy vagy két
könyvet? Igazán előáshatná, és elolvashatná őket.
Néhány napig a megválaszolandó levelek listájának első helyén tartotta
ezt az e-mailt. De egy bűbájos, (feltételezhetően) független férfi túl értékes
ahhoz, hogy félredobja, csak azért, mert nem tudja rögtön hasznát venni.
Végül írt neki, és elfogadta a kávémeghívást.
Amikor elkezdte szervezni a könyvklubot, megint e-mailezett neki. „Úgy
emlékszem magára, mint nagy olvasóra – írta. – Jane Austen befejezett
munkáival fogunk foglalkozni. Érdekli?”
„Számítson be engem is – felelt Grigg. – Már hosszú ideje tervezem, hogy
Austent fogok olvasni.”
„Valószínűleg maga lesz az egyetlen fiú – figyelmeztette Jocelyn. –
Néhány ádáz, idősebb között. Nem ígérhetem, hogy nem fognak olykor nehéz
perceket okozni magának.”
„Egyre jobb – válaszolta Grigg. – Igazság szerint, nem is érezném jól
magamat másképp.

Mindebből Jocelyn semmit sem mondott el nekünk, mert nem volt hozzá
100
semmi közünk, és különben is, azért voltunk ott, hogy Jane Austenről
beszélgessünk. Mindössze annyit tett, hogy Sylviához fordult:
– Emlékszel Stocktonra? A Reinicker testvérekre, akiket ott láttam, és
akik annyira felbosszantottak? Beleegyeztem, hogy párosítom Thembét
Beautyval, de aztán visszakoztam.
– Reinicker az az ember, aki mindig mindenkinek azt mondja, hogy „Jó
kislány”? – kérdezte Sylvia.
Grigg kirakta az ebédlőből a székeket a hátsó verandára, mivel
ellenállhatatlanul kellemes volt kint az idő. Az egyetlen papasan fotelba
Jocelyn Bernadette-et ültette. Mi, többiek köréje telepedtünk: a királynő és
udvartartása.
A University Avenue-n zajló közlekedés zaja békés zümmögéssé
szelídült. Egy szfinxre emlékeztető, apró fejű, nagy fekete macska
tekergődzött egy ideig a lábunk körül, végül egyenesen Jocelyn öle felé
vette az irányt. Minden macska ezt csinálta, mintha csak megérezték volna,
hogy allergiás rájuk.
– Max – magyarázta Grigg –, a Maximális Macska rövidítése. Két kézzel
fölemelte Maxot és betette a házba, ahol a havasi ibolyákat kerülgetve fel-le
masírozott az ablakpárkányon, s közben egy pillanatra sem vette le rólunk
aranyló szemét. Egyértelmű volt, hogy a pokolba kíván minket. A
menhelyekre bekerülő valamennyi macska közül, a teljesen fekete
kandúroknak a legnehezebb helyet találni, ezért Jocelyn őszinte hálát érzett
azok iránt, akik befogadtak egy ilyen állatot. Vajon tudott a macskáról
Jocelyn? Ez megmagyarázhatná, miért hívta meg Grigget a klubba. Persze –
mivel nagyon kedves férfi volt – nem bántuk, hogy ő is járt, de igazából
sohasem értettük, mit keres köztünk
Grigg elmesélte, hogyan veszített el egy műszaki tanácsadói állást San
José-ban az internetes vállalatok összeomlásakor. Megkapta a
végkielégítését, aztán idejött Valley-be, ahol olcsóbban lehet lakni, és a
pénze is tovább tart. Most az egyetemen, a nyelvészeti karon kapott
ideiglenes munkát a titkársági csoportban.
Nemrégiben megmondták neki, hogy addig marad, ameddig csak akar.
Számítógépes szaktudása mindenkit izgalomba hozott. Azzal töltötte napjait,
hogy régen elveszettnek hitt adatokat bányászott elő, vírusokra vadászott,
meg PowerPoint bemutatókat készített a legkülönfélébb dolgokról. A valódi
munkája itt is valamiféle számítógépes segítségnyújtás lett volna, de – mivel
az emberek, ha csak tehették, igyekeztek elkerülni az egyetem műszaki
segítségnyújtó csoportját – valójában nem sok dolga akadt. Az egyetemi
segítségnyújtó csoport valamiféle elit félkatonai egység benyomását keltette,
ahol minden információt szigorúan titkosként kezeltek, és csak többszöri

101
kérés után, morogva, apránként voltak hajlandóak adagolni. Az emberek úgy
jöttek vissza a komputerlaborból, mintha a Keresztapánál tettek volna
látogatást. Grigg fizetése itt kevesebb volt, de az emberek féltek tőle, és
mindig hoztak neki süteményt.
Mellesleg azon gondolkodott, hogy ír egy roman à clef-et a
nyelvészekről. Meglehetősen bizarr társaság voltak.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott: arra gondoltunk, bárcsak itt lenne
Prudie, hogy hallhassa, mikor Grigg azt mondja „roman à clef”.

Grigg zöld salátát szolgált fel aszalt áfonyával és cukrozott dióval.

Voltak sajtok, borsos keksz és articsóka, meg sokféle mártás, melybe
belemártogathattuk mindezt. A bor a Bonny Doon pincészetből származó
fehérbor volt. Elismerésre méltóan eklektika sugárzott a tálról, melyet az
sem tudott elrontani, hogy a sajtok alól egy havas táj részletei kandikáltak
ki: nyilván csak karácsonyi használatra szánták, és akkor is
süteményestálnak. A borospoharak sem voltak teljesen egyformák.
– Mért mondta azt, hogy A klastrom titkát szereti legjobban Austen
valamennyi könyve közül? – kérdezte Jocelyn Grigget. Olyan hangon
beszélt, mint aki rendre int egy zajos képviselőházat, de ugyanakkor nyitott
minden javaslatra. Csak Jocelyn volt képes arra, hogy egyszerre tegyen
ilyen és olyan benyomást is.
– Tetszik, ahogy az olvasásról ír. Mit jelent az, hogy a hősnő? Mit jelent
az, hogy történet? Austen egyenesen nekünk szegezi ezeket a kérdéseket.
Ettől szerintem nagyon pomo lesz az egész.
Mi, többiek, sajnos nem voltunk olyan bizalmas viszonyban a
posztmodernizmussal, hogy becenevet adjunk neki. Persze találkoztunk már
a szóval korábban, de úgy tűnt, mintha értelme a szövegkörnyezettől függően
változna. Ez különösebben nem zavart minket, hiszen tudtuk, hogy a
szomszédos egyetemen azért fizetnek embereket, hogy ilyen dolgokon törjék
a fejüket. Hamarosan megoldják ezt is.
– Logikus, hogy Austen felteszi ezeket a kérdéseket – mondta Jocelyn –,
hiszen A klastrom titka az első regénye.
– Én azt hittem, hogy az utolsók egyike. – csodálkozott Grigg, és hintázni
kezdett a széke hátsó lábain. – Azt hittem, hogy az Értelem és érzelem volt
az első.
– Tényleg azt adták ki először, de A klastrom titka volt az első, amelynek
a kéziratát elfogadta a kiadó.
Ettől még rosszabb véleménnyel lettünk a regények Gramercy-féle
kiadásáról. Hogy lehet, hogy ez a létfontosságú információ nem derül ki az

102
előszóból? Vagy Grigg egyszerűen nem is olvasta el az előszót?
– Austen mintha nem lenne túl jó véleménnyel az olvasásról – vetette fel
Sylvia. – A klastrom titkában azzal vádolja a többi regényírót, hogy
műveikben megvetően írnak a regényekről, de szerintem ő is ugyanezt
csinálja.
– Nem, ő éppen hogy megvédi a regényeket. Ő inkább az olvasónak támad
neki – vetette ellen Allegra. – Például nevetségessé teszi Catherine-t, amiért
[39]
folyton az Uldolpho titkairól beszél. Meg amiért azt hiszi, az élet
tényleg ilyen. Nem mintha ez lenne a könyv legjobb része.
Allegra mindig arra mutatott rá, hogy melyik rész nem a legjobb egy
könyvben. Az igazat megvallva, már untuk egy kicsit.
Grigg előre billent, a szék elülső lábai lecsattantak.
– De nem nagyon kedveli azokat az embereket sem, akik nem olvasnak.
Vagy legalábbis azokat, akik úgy tesznek, mintha nem olvasnának. És
miközben tényleg gúnyt űz Catherine-ből, amiért annyira az Udolpho hatása
alá került, nem lehet nem észrevenni, hogy ugyanez a regény mekkora
hatással volt A klastrom titkára. Austen átveszi a regény-szerkezetet, de úgy,
hogy közben teljesen ki is fordítja. A lényeg az, hogy feltételezi: mindenki
olvasta az Udolphót.
– Miért, maga olvasta? – kérdezte Allegra.
– Fekete fátylak és Laurentia csontváza? Naná. Maga szerint nem hangzik
jól?
Szerintünk nem hangzott jól, és nem is olvastuk. Hatásvadásznak,
nevetségesnek, régimódinak és giccsesnek hangzott. Egyikünknek sem jutott
eszébe, hogy elolvassa, sőt, néhányan nem is jöttünk rá, hogy az egy létező
könyv.

A nap végül alábukott a láthatáron, és a ragyogás kiveszett a levegőből.

Aprócska hold jött föl az égre, akkora, mint egy levágott köröm. A
konyhaablak párkányára leszállt egy szajkó, amit Maximális Macska is
észrevett, és hisztizve kezdte követelni, hogy engedjük ki. Grigg kihozta a
desszertünket.
Túrótortát készített, melyet letett Bernadette elé, aki fölvágta, és
körbeadta a szeleteket. A tésztáját láthatóan boltban vette, de azért finom
volt. Szükség esetén mi magunk is ráfanyalodtunk a boltban vásárolt
tésztalapokra.
Bernadette megpróbálta megosztani velünk az álláspontját azt illetően,
vajon Jane Austen csodálta-e azokat az embereket, akik olvasnak, avagy

103
sem, de aztán kiderült, hogy Bernadette-nek nincs semmilyen álláspontja,
mivel úgy érzi, túl sok az egymásnak ellentmondó adat.
Miután befejezte, csendben üldögéltünk még egy darabig, és úgy tettünk,
mintha az elhangzottakon elmélkednénk. Úgy éreztük, hogy miután olyan
hosszasan próbálta szavakba önteni a véleményét, udvariatlanság lenne
azonnal továbblépni. Szemüvegét a nagy gémkapocs– és
ragszalaggombóccal együtt letette a tányérja mellé, és most olyan táskás
szemű, lemeztelenített arca volt, mint általában azoknak, akik mindig
szemüveget hordanak, és aztán egyszer csak leveszik.
Szóba került, hogy a kávét már bent, a házban igyuk meg, de mivel a
benti, párnázatlan székek kényelmetlenek voltak, odakint pedig még mindig
kellemes volt az idő, és a város szúnyogirtó programja is hatásos volt,
maradtunk, ahol voltunk. Motorbicikli gurult végig köhögve és fulladozva az
University Avenue-n.
–Én szerintem Catherine bájos személyiség – mondta Bernadette. – Miért
lenne baj az, hogy egyszerre jószívű és élénk a fantáziája? Tilney pedig
eredeti szellem. Sziporkázóbb, mint Edward az Értelem és érzelemben,
vagy mint Edmund A mansfieldi kastélyban. Nem Catherine a kedvenc
Austen-hősnőm, de az biztos, hogy Tilney a kedvenc férfiszereplőm.
Bernadette mindezt Allegrának címezte, aki még nem szólt hozzá ehhez a
kérdéshez, de Bernadette sejtette, mit gondol. És el is találta.
– Catherine egy nagyon-nagyon butácska lány. Szörnyen hiszékeny –
mondta Allegra. – Tilney meg egy kicsit kiállhatatlan.
– Én kedvelem mind a kettőt – jegyezte meg Sylvia.
– Én is – tette hozzá Jocelyn.
– A helyzet a következő – kezdte Allegra, miközben nagy, sötét szemei és
kifejező, némafilmsztár arca megfürdött a felszakadó felhők mögül előbújó
hold fényében. Most varázslatosan szép volt. – Austen azt a látszatot kelti,
hogy az Udolpho veszélyes könyv, mert elhiteti az olvasóival, hogy az élet
kaland. Catherine teljesen a hatása alá kerül. Csakhogy ez nem az a fajta
könyv, ami valóban veszélyes. Ezzel az erővel akár azt is lehetne mondani,
hogy csak azért, mert tudományos fantasztikus regényeket olvas, Grigg azt
hiszi, mi valamennyien földönkívüliek vagyunk.
Bernadette meglepett, köhögő hangot adott. Mind megfordultunk, hogy
ránézzünk, mire ő egy cseppet sem meggyőző mosolyt erőltetett magára. A
szemüvegén lévő nagy, zöld ragszalag– és gémkapocsbunkli meg a
lehetetlen jógapozíció, amelyben ült, hirtelen felébresztette bennünk a
gyanút. Túlságosan hajlékony ahhoz, hogy ember legyen.
De végül is nem mindegy? Bernadette olyan jóindulatú volt, hogy minket
az se zavart volna, ha ő tényleg egy ufó.

104
 – És közben pont Austen az, aki a valóban veszélyes könyveket írja –
folytatta Allegra. – Olyan könyveket, amelyeket tényleg elhisznek az
emberek, még évszázadokkal később is. Elhiszik, hogy az erényt végül
elismerik és elnyeri jutalmát. Hogy a szerelem végül győzedelmeskedik.
Hogy az élet egy szerelmes regény.
Miközben ezt mondta, mi csak arra tudtunk gondolni, hogy ideje lenne már
túllépnie Corinne-on. Arra gondoltunk, Sylvia bezzeg milyen keményen
dolgozik azon, hogy túltegye magát Danielen. Arra gondoltunk, Allegra
tanulhatna valamit ebből. Közben egy madár nagyot szart a veranda szélére.
– Mit olvassunk legközelebb? – kérdezte Bernadette. – Az én kedvencem
a Büszkeség és balítélet.
– Hát akkor legyen az – mondta Sylvia.
– Biztos vagy benne, drágám? – kérdezte Jocelyn.
– Igen. Ideje már. Főleg, hogy a Meggyőző érvekben van egy halott anya.
Nem kéne most Prudie-t kitenni ennek. A Büszkeség és balítéletben ezzel
szemben az anya…
– Ne áruljon el semmit – kiáltott fel Grigg –, még nem olvastam!
Grigg nem olvasta a Büszkeség és balítéletet.
Grigg nem olvasta a Büszkeség és balítéletet.
Grigg olvasta az Udolpho titkait, meg még az isten tudja, mennyi sci-fit
(a házban mindenütt könyvek hevertek), ahhoz viszont nem volt ideje vagy
kedve, hogy elolvassa a Büszkeség és balítéletet. A döbbenettől a szavunk
is elakadt.

Megszólalt a telefon, Grigg pedig bement fölvenni. „Bianca – hallottuk.

Őszinte öröm volt a hangjában, de nem olyan öröm. Csak egy jó barát,
gondoltuk. – Visszahívhatlak? Nálam tartjuk ma a Jane Austen könyvklubot.”
Sylvia bement Grigg után, és a fülébe súgta, hogy beszéljen csak
nyugodtan, már úgyis mindent kitárgyaltunk, és egyedül is kitalálunk.
Kivittük a tányérjainkat és a poharainkat a konyhába, elbúcsúztunk a
macskától, és lábujjhegyen kiosontunk. Kifelé menet hallottuk, hogy Grigg
az anyjáról beszél, akinek közeledik a születésnapja. Talán mégsem egy
barát, hanem csak a húga hívta.
Miután elmentünk, Grigg rólunk beszélt Biancának.
– Azt hiszem, kedvelnek engem. Tényleg okoznak nehéz perceket. Éppen
ma este tudták meg, hogy sci-fit olvasok. Ez nem nagyon tetszett nekik.
– Legközelebb én is elmehetnék – ajánlotta Bianca. – Én nem félek a Jane
Austent olvasó nőktől. Nem hagyom, hogy bárki is szekírozza az én
öcsikémet.

105
 – Kivéve téged. És Amelia-t. És Catet.
– Olyan borzasztóak voltunk? – kérdezte Bianca.
– Nem – mondta Grigg. – Nem voltatok.

Miközben takarított, Griggnek eszébe jutott valami. Eszébe jutott az a

nap, amikor titkos ügynököset játszott, és kihallgatta, amint a szülei őróla
beszélnek. Ő az ebédlő függönye mögött rejtőzködött, miközben szülei a
konyhában voltak. Hallotta, ahogy apja kinyitott egy doboz sört.
– Lányosabb, mint akármelyik lány – mondta az apja.
– Nincs vele semmi baj. Kicsi még.
– Nem kicsi, már majdnem fölső tagozatos. Van róla fogalmad, milyen
élete van egy lányos fiúnak a fölső tagozatban?
A függöny megrebbent, Grigg szívét pedig hirtelen páni félelem töltötte el
a felső tagozattól.
– Hát tanítsd meg rá, hogy férfi legyen – mondta az anyja. – Te vagy az
egyetlen közülünk, aki megtaníthatja.
Másnap reggelinél a szülei közölték Griggel, hogy ő és a papája kettesben
táborozni mennek. A lányok otthon maradnak. Túrázni fognak és pecáznak.
Tábortüzet raknak, körülülik, és történeteket mesélnek egymásnak. Több
csillag lesz az égen, mint amennyit Grigg valaha is látott.
Grigg számára a táborozás elsősorban az apró, graham-kekszből készült
szendvicseket, a Hershey csokoládészeleteket, meg édes, puha pillecukrot
jelentette, amelyet vékony boton tart tűz fölé az ember, amelyről az éles és
veszélyes vadászkéssel előzőleg lehántotta a kérget. Természetesen izgatott
volt. Bianca és Cat azt mondták, nagyon örülnek, hogy nekik nem kell
menniük, annak ellenére, hogy ők maguk megalkuvást nem ismerő, kemény
vadászok és halászok, akiknek nem okoz problémát felszúrni egy gilisztát a
horogra, hiába buggyan ki a bele, és akik egyszer már légpuskával lelőttek
egy kólás dobozt a kerítésről. És különben is, Griggnek valószínűleg
rémálmai lesznek, mint egy kisbabának, és idő előtt haza kell majd jönniük.
Amelia akkor már röntgentechnikusnak készült, és túl nagy volt ahhoz, hogy
törődjön vele, ki megy táborozni és ki nem.
Mindez a hetvenes években történt. Grigg apjának ekkoriban vált
rögeszméjévé Heinlein könyve, az Angyali üzenet. Kivette a könyvtárból, és
aztán azt mondta a könyvtárosnak, hogy elvesztette. A következő hónapokban
csak azt olvasta, mikor pedig éppen nem olvasta, eldugta valahová. Grigg
szeretett volna belenézni, de nem jött rá a könyv rejtekhelyére. A
könyvtárban sem adták volna neki oda, még akkor sem, ha lett volna
példányuk, de mivel az apja ellopta, nem is volt.

106
 A Harris család férfijai megpakolták az autót hálózsákokkal és
zöldséggel, és elindultak a 99-es úton északi irányba a Yosemite Nemzeti
Park felé. Három órával később fölszedtek két lányt egy benzinkútnál.
– Merre mentek? – kérdezte tőlük Grigg apja.
Ők azt mondták, Bel Air-be tartanak, ami pont az ellenkező irányban volt,
mint a nemzeti park, ezért Grigg alaposan megdöbbent, mikor az apja
közölte, elviszi őket. Különben is: nem arról volt szó, hogy lányok kizárva?
Grigg apja egyszerre nagyon beszédes lett. Nem úgy beszélt, mint otthon
szokott. Olyan szavakat használt, mint „eszméletlen”, meg „súlyos”.
– Egészen klassz az öreged – mondta az egyik lány Griggnek, aki tarka
selyemből hajtogatott fejpántot viselt, és le volt égve az orra.
A másik lány haja egészen rövidre volt nyírva; az ember láthatta a
koponyája formáját, és a vékony pamutblúzán keresztül a melle körvonalát
is. Csokoládébarna bőrét ezernyi apró szeplő pettyezte. Egy nagyon vidám
helyre tartanak, mondták, amit majd Grigg és a papája biztosan csípni
fognak.
– Mi táborozni megyünk – mondta nekik Grigg.
Apja összevonta a szemöldökét, és nagyon halkan kezdett beszélni, hogy
csak Grigg hallja. Nem volna menő hagyni, hogy két ilyen csinos lány
stoppal utazzék, mondta. Még a végén valami gonosz ember venné fel őket.
Ugye Grigg sem akarja, hogy valami rossz dolog történjen velük! Tegyük
föl, hogy Biancáról és Catről lenne szó. Hát nem akarná Grigg, hogy valaki
törődjön velük? Egy igazi férfi vigyáz a nőkre. Nem dől össze a világ, ha
egy nappal később jutnak el a Yosemite-parkba, nem igaz?
Mire az apja befejezte, Grigg gonosznak és önzőnek érezte magát. Amikor
legközelebb megálltak, apja mindenkit meghívott ebédre. Ezután Grigg a
hátsó ülésen találta magát a homlokpántos lánnyal, akit Hillarynak hívtak.
Az átlátszó inges lány ült elöl. Őt Roxanne-nak hívták.
Néhány kozmikus erő most egymás felé tart, mondta nekik Hillary. Az
autó ablakai nyitva voltak, ezért nagyon hangosan kellett beszélnie.
Grigg az elsuhanó tájat nézte. Mandulafákat látott egyenes sorokban,
amelyek mintha elgörbültek volna, ahogy elhúztak mellettük, meg út menti
bódékat, ahol avokádót és citromot árultak. Már hosszú ideje nem hullott
semmi csapadék. A mezők fölött kis porfelhők forogtak. „Ő eljövend –
hirdette egy plakát. – Te készen állsz?”
Grigg azt játszotta, hogy a kocsi mellett szalad, és átugorja a vízlevezető
árkokat, meg felüljárókat. Épp olyan gyorsan fut, mint az autó, és épp olyan
fáradhatatlan. Majom módjára lendült telefondrótról telefondrótra.
Ha egy kicsit is ismered az ősi szövegeket, mondta Hillary, Nostradamust
meg a többieket, akkor tudod, hogy valami jelentősebb karmának jött el az

107
ideje. Iszonyatos lesz, de gyönyörű.
Grigg papája azt mondta, ő is pont így gondolja.
Roxanne eltekerte a rádiót arról az állomásról, amit addig hallgattak.
Gyakran megálltak a benzinkutaknál, hogy a lányok elmehessenek pisilni.
Grigg nővérei sose kérték, hogy álljon meg az autó azért, hogy pisilni
mehessenek.
Mire megérkeztek Grapevine-ba, besötétedett, az autópályán pedig
feltorlódtak az autók. Vörös lámpák folyója áramlott egy irányba, fehér
lámpáké a másikba. Cat egyszer kitalált egy kísértetek és démonok nevű
játékot az autólámpákra, de ilyen sok autónál ezt nem lehetett játszani.
Különben is, Cat nélkül ez egy elég unalmas játék volt.
Kilenc óra körül járt, mikor áthajtottak Bel Air kapuján. Hillary egy nagy
házhoz irányította őket. A házat kovácsoltvas kerítés vette körül, amelynek
fémleveleire és indáira igazi leveleket és indákat futtattak. Grigg apja azt
mondta, egy kis pihenésre van szüksége a vezetés után, így hát mind
bementek.
A ház hatalmas volt. A tükrös márvány előcsarnok egy ebédlőbe nyílt,
ahol az üveglapos asztal körül tíz ember számára volt szék. Hillary
megmutatta nekik a gombot a padlón, az asztal alatt, amely segítségével a
háziasszony ültő helyéből be tudta hívni a háztartási alkalmazottat. Grigg
szemében ez fölöslegesnek tűnt, mert a konyha, ahol megszólalt a csengő,
néhány lépésre volt csak. Egy baráté a ház, mondta Hillary, de ők most
nincsenek a városban.
Az ebédlő egy ponton konyhába ment át, és mindkettő mögött ott húzódott
egy tetőablakos átrium pálmafával és hárompolcnyi orchideával. A télikert
üvegfalán túl Grigg egy kivilágított, emberekkel teli úszómedencét látott.
Később, mikor megpróbált visszaemlékezni erre, Grigg eltűnődött, mennyi
idősek lehettek ezek az emberek. Körülbelül annyi, mint Amelia. Talán
Bianca. Semmi esetre sem annyi, mint a papa.
A konyhában három gyerek ült a pultnál. Hillary hozott Grigg papájának
egy sört a hűtőszekrényből. Grigg marihuána szagát érezte a levegőben.
Tudta milyen a marihuánaszag. Hatszor látta az Űrodisszea 2001-et, ebből
két vetítés az egyetem területén volt.
A papája egy Jézus-kinézetű fiatalemberrel kezdett beszélgetni. Grigg
papája megkérdezte a fiatalembert, hogy olvasott-e valaha Heinleint (nem
olvasott), és a fiatalember megkérdezte Grigg papáját, hogy olvasott-e
valaha Hessét (nem olvasott). A dolgok változnak, biztosították egymást. A
világ hanyatlik és lassan úrrá lesz a káosz.
– Csodálatos ilyenkor fiatalnak lenni – mondta Grigg papája, aki
nyilvánvalóan pont nem az. Grigg remélte, hogy ezt ő is tudja.

108
 Valami feszélyezte Grigget amiatt, ahogyan a papája beszélt. Elnézést
kért, és azt hazudta, ki kell mennie a fürdőszobába, de ehelyett fölfedező
útra indult a házban. Azt gondolta, lehet, hogy egy kis hőemelkedése van.
Ügy érezte magát, mint akit elvarázsoltak, mint aki üvegből van, és csak
ment szobáról szobára, hálószobákon, dolgozószobákon, tévészobákon át,
mint egy álomban. Egy leányhálószobában állt meg. Baldachinos ágy állt a
közepén, mellette rózsaszínű Princess telefon. Cat meghalna egy ilyen
telefonért. Grigg hazatelefonált a hívott fél költségére.
Amelia fogadta a hívást.
– Na, hogy megy a táborozás? – kérdezte. – Nem is tudtam, hogy a
hegyekben telefon is van.
– Nem táborozunk. Bel Air-ben vagyunk.
– Ez így egy vagyonba kerül. Add meg a számodat és mindjárt
visszahívunk – mondta Amelia.
Grigg leolvasta a számot a tárcsáról. Lefeküdt az ágyra a baldachin alá,
és azt játszotta, hogy ez a dzsungel, ő moszkitóháló alatt fekszik, és törzsi
dobok szólnak, amíg meg nem szólalt a telefon.
– Hej, odakint. – Az anyja volt. – Hogy megy a táborozás?
– Egy házban vagyunk Bel Air-ben – mondta Grigg. – Csak holnap
megyünk táborozni.
– Oké – mondta az anyja. – Jól érzed magad? Élvezed, hogy együtt lehetsz
a papáddal?
– Azt hiszem.
– Jó, hogy hívtál – mondta az anyja, aztán letette. Moziba mentek a
lányokkal, valami lányoknak való filmre. Griggnek biztosan nem tetszene.
Grigg odament a lány szekrényéhez és kinyitotta. Otthon nem engedték
meg, hogy a lányok szekrényéhez nyúljon. A szekrényben kivágott képekkel
teleragasztott albumok, meg cipődobozok voltak, utóbbiak tele mindenféle
titkos szir-szarral. Egyszer kinyitotta Cat titkos szir-szar cipődobozát,
amiért a nővére fél órán át kiabált vele, pedig Grigg nem talált mást, csak
néhány hülye amerikai vadgesztenyét – állítólag szerencsét hoz a
szerelemben – egy piros bársonnyal bélelt cukorkásedényben.
Ennek a lánynak a cipősdobozaiban viszont csak cipő volt. Több cipője
volt, mint az ő három nővérének együttvéve.
A másik titkoknak való hely az összehajtogatott ruhák alatt volt a fiókos
szekrényben. Grigg ott se talált semmit. Látott még egy pipereasztalt bezárt
fiókkal. Ezen dolgozott egy darabig, de körmökre vagy egy hitelkártyára lett
volna szüksége. Vagy egy kulcsra. Talált is néhány kulcsot egy láncon az ágy
egyik tartóoszlopára dobva, de egyik sem illett bele.
Egy fiú és egy lány jöttek be a hálószobába. Már félig levetkőztek, mire

109
egyáltalán észrevették Grigget. Amikor megmozdult, a lány sikított egyet,
aztán felnevetett.
– Nem bánod, ember? – kérdezte a fiú. – Csak egy percig leszünk.
A lány megint nevetett és a fiú karjába bokszolt.
Grigg visszament a konyhába. A papája még mindig a messiással
beszélgetett. Grigg az ajtóban álldogált, azon a ponton, ahol a medencéből
beszűrődő zajok épp olyan hangosak voltak, mint az apja hangja.
– Az ember mindig ugyanazokra a helyekre megy, ugyanazokat az
embereket látja. Ugyanazokat a beszélgetéseket folytatja. Erre az agyának a
fele is elég. Még az is sok – mondta Grigg papája.
– Jesszusom – mondta a fiú.
– A ember életének a fele.
– Jesszusom.
– Egy ketrecben élünk, és még csak azt se tudjuk, mikor csapták ránk az
ajtót.
A fiú felélénkült.
– Tapogatózz magad körül – folytatta Grigg papája, és mutatta is, hogyan
gondolja. – Nincsenek rácsok, ember. Nincs ketrec. Pontosan olyan szabad
vagy, amilyennek gondolod magad. Ember, senki se kényszerít, hogy ezt
csináld. Senki se kényszerít, hogy felhúzd a vekkert, és fölkelj reggel. Senki,
csak te magad.
Grigg kiment a medencéhez. Valaki hozzávágott egy törülközőt.
Hillary volt, és nem volt rajta semmi más, csak a copfjában a gumipántok.
Mikor megpillantotta a döbbenetet Grigg arcán, felnevetett.
– Nem is vagy te már olyan kisfiú – mondta. – Viszont ide ki senki nem
jöhet ki ruhában. Ez a szabály. Különben – Hillary előrehajolt, és a melle
Grigg felé lendült – azt fogjuk hinni, hogy egy kis perverz vagy.
Grigg visszament a házba. Égett az arca, és a legkülönfélébb érzések
kavarogtak benne, melyek közül a megaláztatás volt a legerősebb és
legismerősebb. A dolgozószobában talált egy másik telefont, és megint
hazatelefonált. Nem is várta, hogy fölveszik – azt gondolta, már elindultak a
moziba – de aztán Amelia mégis beleszólt a kagylóba. Közölte a
központossal, hogy nem vállalja a költségeket, majd bontotta a vonalat. Egy
perc elteltével megcsörrent a Grigg kezében lévő készülék. A mamája volt
az.
– Már az ajtóból jöttünk vissza – mondta. Mérgesnek tűnt a hangja. – Mi
van?
– Haza akarok menni – mondta Grigg.
– Te mindig haza akarsz jönni idő előtt. Például a Farkaskölyök-táborból.
Vagy az összes ott alvós gyerekzsúrról. Mindig nekem kellett erősködnöm,

110
hogy maradj, és a végén mindig mesésen érzed magad. Meg kell edződnöd
végre. – A hangja erősebb lett. – Megyek már! – kiáltotta, majd újra
Grigghez beszélt: – Légy tekintettel apádra. Nagyon várta már, hogy
elmenjetek valahova kettesben.
Grigg letette a kagylót, és kiment a konyhába.
– Olyan boldogtalan vagyok – mondta éppen az apja. Kezét elhúzta a
szeme előtt, mintha sírt volna.
Grigg inkább levetette volna minden ruháját, és ott maradt volna a
medencénél, hogy kinevessék, mint hogy ezt hallja az apjától. Megpróbálta
kigondolni, hogyan tehetné boldoggá az apját. Megpróbálta kitalálni, mivel
tehette boldogtalanná az apját.
Arra gondolt, hogy elmegy. Ha az apja nem viszi el, majd elmegy
egyedül. Gyalogolni fog. Narancsot fog enni a fákról. Talán egy kutyát is
talál majd, aki mellé szegődik, és a társa lesz. Mikor majd hazaér, megtartja
a kutyát – senki sem kényszerítheti arra, hogy elkergesse azt az állatot, aki
hazáig vezette. Lehet, hogy stoppolni fog, és lehet, hogy valami rossz
szándékú ember fogja fölvenni. Akkor legalább vége szakad a
szenvedésének. Pohártörés és nevetés hangját hallotta a medence felől.
Ajtócsapkodást. Egy telefon szólt, valahol messze a házban. Olyan
boldogtalan vagyok, gondolta. Átment a szobába, ahol a baldachinos ágy
volt, és elaludt.
Arra ébredt, hogy esik az eső. Első pillanatban nem is tudta, hol van,
aztán rájött: Los Angeles. Akkor ez nem lehet eső. Az öntözőberendezést
hallotta permetezni a gyepen. A fehér függönyök lobogtak a nyitott ablakban.
Egy csöppnyi nyál csurrant ki a szájából az ágytakaróra. Megpróbálta
fölszárítani a kezével.
Elment megkeresni az apját, hogy megkérdezze, mikor mennek táborozni.
A konyhában nem volt senki. A medencéhez vezető ajtót nyitva hagyták, és
Grigg odament, hogy becsukja. Ügyelt rá, nehogy kinézzen. Klór-, sör- és
talán hányásszagot érzett.
Leült az apja hokedlijére, a konyhapult mellé, háttal az ajtónak. Kezét a
fülére szorította, és így hallgatta a saját szívverését. Addig nyomta a
szemhéját, amíg színes csillagokat nem kezdett látni. Olyan volt, mint egy
tűzijáték.
Kint megszólalt a kapucsengő. Megint, megint és megint és megint, mintha
a könyökével támaszkodna neki valaki, aztán elhallgatott. A hallból zaj
hallatszott. Valaki nagy lármát csapott. Aztán egy kezet érzett a vállán.
Hátranézett, és látta, hogy Amelia áll mögötte; őmögötte pedig Bianca,
Bianca mögött meg Cat. Arckifejezésük arról árulkodott, hogy az imént
valaki szemétkedni próbált velük, de arról is, hogy az illető ezt a hibát

111
valószínűleg soha többé nem fogja elkövetni.
– Azért jöttünk, hogy hazavigyünk – mondta Amelia.
Grigg szívet tépő, takonyfolyató zokogásba tört ki, és belecsimpaszkodott
a nővérébe.
– Jól van – mondta. – Csak még előkerítem a papát. Hol van?
Grigg a medence irányába mutatott.
Amelia kiment, Bianca lépett a helyére.
– A mama azt mondta, maradnom kell – panaszkodott Grigg.
Bianca megrázta a fejét.
– Amelia visszatelefonált ide, és mondta, hogy Griggel szeretne beszélni.
És akkor kiderült, hogy senki sem tudja ki vagy, és még csak meg se
próbálták kideríteni. Azt gondolták, hogy Grigg olyan fura egy név, hogy
talán nem is létezik. Viszont megadták a címet, és ő azt mondta a mamának,
hogy eljövünk, akár tetszik mamának, akár nem. Azt mondta, volt valami
furcsa a hangodban, amikor telefonáltál.
Amelia visszajött a konyhába. Az arca komor volt.
– Papa még nem áll készen az indulásra – mondta, és átölelte Grigget.
Haja a kisfiú nyakába hullott. Grigg nővérei Fehér Eső sampont
használtak, mert az olcsó volt, de ő ezt romantikus névnek találta. Ha levette
a palackról a kupakot a zuhany alatt, megszagolhatta Amelia haját és
Biancáét is, meg Catét is. Egy darabig még képregényt is rajzolt egy Fehér
Eső nevű szuperhősnő főszereplésével, aki kénye-kedve szerint tudta
irányítani a nagy időjárási rendszereket. Grigg magától találta ki az egészet,
de később megtudta, hogy valaki másnak hamarabb eszébe jutott ugyanez az
ötlet.
Ahogy ott állt nővérei gyűrűjében a nagy Bel Air-i ház konyhájában,
Grigg tudta, hogy bármikor szüksége lesz rájuk, hívhatja őket, és a lányok
jönnek, és megmentik. Ettől a perctől kezdve már a felső tagozattól sem félt,
ehelyett sajnálni kezdte azokat a fiúkat és lányokat, akik majd megpróbálnak
kibabrálni vele.

Az egészben az volt a legkiábrándítóbb, hogy mikor Grigg végre

elolvasta az Angyali üzenetet, valahogy csacsinak találta. Ekkor már
majdnem harmincéves volt – megígérte az anyjának, hogy sohasem fogja
elolvasni, és amíg csak tudta, megtartotta ezt az ígéretet. Tényleg sok szex
volt a könyvben, de az a fajta érzéketlen szex, melyet fájdalmas volt
összefüggésbe hozni az apjával. Grigg ezután Az ősforrást olvasta el, amiről
meg Amelia-nek ígérte meg, hogy sohasem fogja elolvasni. Ez a könyv is
csalódást okozott neki.

112
 Ez volt a harmadik történet, amit nem hallottunk. Grigg nem mondta el
nekünk, mert mire eszébe jutott, mi már hazamentünk. És különben is:
egyikünk sem olvasta az Angyali üzenetet, meg aztán Grigg azt gondolta –
és nem is tévedett nagyot –, hogy túlságosan lenézzük a tudományos
fantasztikus írásokat ahhoz, érdemes lenne szóba hoznia Heinleint.
Szerintem a sok szex miatt is zavarban lett volna.
Pedig ez olyan történet volt, ami tetszett volna nekünk, különösen a
csodás szabadulás a végén. Sajnáltuk volna Grigg apját, de szerettük volna
a Fehér Eső-lányokat. A történet alapján senki nem kételkedett volna abban,
hogy Grigg hősnőnek született.
___________________________________________________________________

Udolpho titkai
Írta: Ann Radcliffe
Részlet

– Hozd előre a lámpást – mondta Emily –, talán erre megtaláljuk az

utat.
Anette bizonytalanul állt meg az ajtóban, és magasra tartotta a lámpát,
hogy megvilágítsa a termet. A gyönge fény azonban a szoba több mint
felét sötétségben hagyta.
– Mire vársz? – kérdezte Emily. – Hadd lássam, hová vezet ez a szoba.
Anette vonakodva közeledett. A szoba tágas és ódon lakosztályok sorára
nyílt, amelyek egynémelyike tele volt aggatva faliszőnyegekkel, mások
falait pedig cédrus- és vörösfenyőfa lambéria borította. Ami bútor volt
bennük, csaknem oly réginek látszott, mint a szobák, s bár befedte őket a
por, és szétesőben voltak a nedvességtől és a kortól, valamennyire
megőrizték a pompa látszatát.
– Mily hidegek ezek a szobák, kisasszony! – mondta Anette: – Azt
mondják, sok-sok éve nem lakja őket senki. Igazán, menjünk innen.
– Lehet, hogy egy nagy lépcsőházra nyílnak – mondta Emily
továbbhaladva, míg egy teremhez nem ért, hol képek függtek a falon. Itt
átvette Anette-től a lámpást, hogy megvizsgálja egyiket, amely egy
csatatéren lovagoló katonát ábrázolt. Hajítódárdájával egy férfiút vett
célba, aki lovának lába alatt feküdt, és esedezve emelte az égbe az egyik
kezét. A katona, akinek sisakrostélya fel volt tolva, bosszúálló
pillantásával nézett le rá, és ez az arc, ezzel a kifejezéssel hirtelen
Montonira emlékeztette Emilyt. Megborzongott és elkapta tekintetét a

113
képről. Sietve végighaladt a lámpával a többi kép előtt, majd megtorpant
az egyiknél, amelyet fekete selyemfátyol fedett. Szerette volna levenni a
fátylat, és megvizsgálni, mit rejthettek el ily gondosan, de híjával volt a
bátorságnak.
– Szentséges Szűzanyám! Mit jelenthet ez? – kiáltott fel Anette. – Ez
biztos az a kép, amiről Velencében beszéltek nekem.
– Miféle kép? – kérdezte Emily.
– Hát egy kép – válaszolta Anette habozva –, de sose tudtam pontosan
kivenni, mi is van rajta.
– Vedd le a fátylat, Anette.
– Mi?! Én, kisasszony?! A világért se!
Emily megfordult, és látta, hogy Anette arcából kiszalad a vér.
– Könyörgöm, mit hallottál erről a képről, ami ennyire megrémít, jó
leány?
– Semmit kisasszony, én nem hallottam semmit, csak találjunk már ki
innen.
– Természetesen. De előbb megszeretném vizsgálni a képet. Fogd a
lámpást, Anette, míg fölemelem a fátylat.
Anette át is vette a lámpást, ám azonnal elsietett vele, hiába kiabált
utána Emily, hogy maradjon. Úrnője, nem óhajtván egyedül maradni a
sötét szobában, végül utána indult.
– Magyarázatot várok, Anette – mondta Emily, mikor utolérte. – Mit
hallottál e képről, mi az, ami ilyen vonakodóvá tesz, hogy maradj, amikor
ezt parancsolom?
– Magam sem tudom, kisasszony – felelt Anette. – Semmit sem
hallottam a képről, csupán annyit, hogy valami szörnyűséges dolog
tartozik hozzá, és hogy azért van feketével letakarva sok-sok éve, hogy
senki se nézzen rá, és hogy ennek az egésznek valami köze van a kastély
előző tulajdonosához, aki Signor Montonié előtt lakott itt, és…
– Jól van, Anette – szólt mosolyogva Emily –, látom már, hogy úgy van,
ahogy mondod és semmit sem tudsz a képről.
– Nem, igazán semmit, kisasszony, mert megígértették velem, hogy soha
nem mondom el, de…
– Nos – válaszolta Emily, aki megfigyelte, mint küszködik a lány a titok
felfedése iránti hajlandósága és a következményektől való rettegés között
–, nem fogok kérdezősködni tovább…
– Ne, asszonyom, könyörgöm, ne.
– Nehogy mindent elárulj – vágott közbe Emily.

114
 Július

Ötödik fejezet

melyben a
Büszkeség és balítéletet olvassuk,
és Bernadette-et hallgatjuk

Sylviának az volt az első benyomása Allegráról, hogy még soha

senkinek sem született ilyen gyönyörű kisbabája.
Jocelynnak az volt az első benyomása Griggről, hogy a férfinak szép
szempillája és fura neve van, és hogy legkevésbé sem érdekli őt.
Prudie-nak az volt az első benyomása Bernadette-ről, hogy a külseje fura,
a szövegének pedig nincs sava-borsa – de legalább ritkán beszél.
Bernadette-nek az volt az első benyomása Prudie-ról, hogy hosszú élete
során alig találkozott nála riadtabb fiatal nővel.
Grigg első benyomása Jocelynról az volt, hogy az asszony büntetésként
élné meg, ha két percig ugyanabban a liftben kellene utazniuk.
Allegra első benyomása Sylviáról összemosódott a tágabb világgal
kapcsolatos első benyomásával. Ez az enyém? – gondolhatta, s talán
ugyanezt a kérdést tette fel magának, amikor Daniel először a szemébe
nézett: Ez is az enyém?

Austen idejében egy hagyományos bál még a menüettel kezdődött.

Eredetileg a menüettet egyszerre csak egy pár táncolta a parketten.

– Mindenki tudja – szólalt meg Prudie hogy egy dúsgazdag férfi előbb-
utóbb új feleséget akar.
Prudie a Sacramentói Közkönyvtár éves adománygyűjtő estjén ült egy

115
nagy, kerek asztalnál. Mellette Bernadette foglalt helyet, körülöttük
mindenütt gazdag emberek álltak, sűrűn, akár perecen a só.
A csarnok túlsó végében hatalmas, íves ablak előtt a Közbejött a
szerelem első taktusait játszotta egy dzsesszzenekar. Ötszintnyi magasságba
kúszhatott fel a tekintet, a masszív kőoszlopok a Tsakopoulos Könyvtár
galériájának boltozatában végződtek, ahonnan óriási üvegcsillárok függtek
alá.
Prudie még sohasem járt a könyvtár hatalmas, kupolás csarnokában,
ámbár az egyik kollégája itt tartotta az esküvőjét. A falak mentén, négy
szinten erkélyek sorakoztak, melyeket apró, bronz rókafejek díszítettek.
Onnan, ahol Prudie ült, nem látszottak a rókapofák, de a puszta tudat, hogy
ott vannak, mosolyra késztette az asszonyt.
Romantikus hely volt. Elképzelhetted, hogy valaki szerenádot ad az egyik
balkonon epekedő kedvesének, avagy egy bomlott elméjű alak orvul
meggyilkol egy elnököt.
Prudie csalódott volt, hogy Bernadette mellett ülve és vele társalogva
kénytelen eltölteni az estét – pusztán azért, mert mindenkinél előbb érkeztek.
Persze Dean is ott ült a másik oldalán, de vele bármikor beszélgethetett.
Máskülönben Prudie jóval kevesebbet szólt Bernadette-hez, mint az
őhozzá. Bernadette túl sokat beszélt. Általában távolról indított, majd
hosszasan kalandozott a lényeg körül, amelyről – mikor odáig jutott – a
legtöbbször kiderült, hogy nem érte meg az utazást. Prudie számára szegény
Bernadette csupán egy háziasszony volt az ötvenes évekből, amikor még
tényleg elvárták a nőktől, hogy rendben tartsák a házat. A nőmozgalom
túlságosan későn virágzott fel ahhoz, hogy megmentse Bernadette-et. Peu de
gens savent être vieux.
Prudie és Bernadette is komoly anyagi áldozat árán jött el – százhúsz
dollárba került a jegy –, hogy erkölcsi támogatást nyújtsanak Sylviának. A
vacsorát ugyan tánc követi majd, sőt, a szervezők helyi írókat is beígértek –
minden asztalhoz egyet –, de Prudie mégis csak Sylvia miatt jött el. Neki
részt kellett vennie a rendezvényen, elvégre a könyvtár számára gyűjtenek,
viszont Daniel is itt lesz, és hozza Pamet, a családjoggal foglalkozó
ügyvédnőt, akivel olyan nagy szerelembe esett.
Sylviának jelenleg a Jane Austen könyvklub tagjai voltak a szabadidős
partnerei. Nem igazán vehették fel a versenyt Pammel, de legalább eljöttek.
Bármerre nézett Prudie, a gazdagság jeleit látta. A móka kedvéért,
megpróbálta egy Jane Austen-figura szemén keresztül nézni a jelenetet. Egy
fiatal nő pénz és kilátások nélkül ennek a sok vagyonos embernek az
útjában. Elszántnak érezné magát? Netán kétség– i beesettnek? Volna
értelme felmérni a terepet, és titkon választani közülük, miközben csak

116
ücsöröghetne és áhítozva várhatná, hogy valaki odajöjjön hozzá? Prudie úgy
döntött, inkább tanítana egész életében franciát egy középiskolában,
semhogy pénzért menjen férjhez. Gyors elhatározás volt, de később
bármikor újragondolhatja.
Dean elindult a ruhatárba Prudie kabátjával, meg inni is akart valamit,
persze lehet, hogy csak a felesége megjegyzéseit nehezményezte a
gazdagokról és az újdonsült hitveseikről. Dean nem volt jómódú, de a
hűséges fajtához tartozott. Mondhatta volna, hogy a pénz őt nem változtatná
meg. Mondhatta volna, hogy szegénységben, gazdagságban is Prudie-t
választaná. Hát nem szerencsés az ilyen feleség?
Sylvia jelenlétében, Prudie megtartotta volna magának a gazdagokkal
kapcsolatos észrevételeit, de sem ő, sem Allegra nem érkezett még meg.
Egyelőre kettesben üldögéltek Bernadette-tel, s mivel Prudie még nem
ismerte őt elég jól, Sylvia válása volt csekély közös témáik egyike. No
persze Jane Austen is, de a Büszkeség és balítélet megvitatása csak egy hét
múlva esedékes. Prudie nem akarta idő előtt szavakba foglalni a
gondolatait.
Az előkelő alkalomra való tekintettel Bernadette kicsit félretette az
„erőfeszítés nélküli öltözködés” politikáját. Remekül festett az ezüstszínű
blúzban és nadrágban, ezüstös haját rögzítőhab tartotta formában a homloka
fölött. Szemüvegét megjavíttatta, a lencsék tisztán ragyogtak. Fülében apró
csavarral rögzített borostyándarabok díszelegtek – Allegra szokott készíteni
efféléket. Bernadette fülcimpái nagyok voltak, akár egy Buddha-szoboré, s a
fülbevalók még hosszabbra nyújtották őket. Enyhe levendulaparfüm és
zöldalmasampon illata érződött, meg az asztal közepén illatozó vasvirágoké
– mindez a szívósan dolgozó légkondicionáló jellegzetes szagával elegyítve.
Prudie-nak remek orra volt.
Bernadette már egy jó ideje az ő megjegyzésére válaszolt, és még most
sem ért a végére. Prudie a monológ nagy részéről lemaradt, de nem
aggódott, mert tudta, hogy a nő általában összefoglalóval fejezi be a
mondandóját. Mikor a hangsúlyozásból úgy ítélte meg, hogy Bernadett a
szóözön vége felé jár, újra figyelni kezdett.
– A gazdagságnak semmi köze a boldogsághoz – mondta Bernadette. –
Vagyonos férfival is lehetsz boldogtalan. Együtt kell élnetek egy ideig
ahhoz, hogy megismerd a férjed összes hibáját. A boldogság a házasságban
legtöbbször csak a véletlen dolga.
Bernadette nyilvánvalóan nem értette, hogy Prudie a megjegyzésével
Sylviára célzott. Véleménye, bár valamilyen más összefüggésben ésszerű
lehet, itt nem volt helyénvaló, és tiszta szerencse, hogy Jocelyn nem hallotta.
Prudie tovább célozgatott.

117
 – Daniel olyan kiszámítható.
– Ilyennek is kell lennie valakinek – mondta Bernadette. Majd hozzátette:
– Mi másért találták volna ki ezt a szót?
A finom célzás nem vezetett sehová. Prudie fel is hagyott vele.
– Azért mégiscsak kár, ami Sylviával és Daniellel történt.
– Ó, igen. Halálos bűn – felelte Bernadette olyan mosollyal, amitől
Prudie-nak az a képzete támadt, hogy talán mindvégig értette, miről van szó.
A zenekar a Senki sem vigyáz rámot kezdte játszani. Prudie-nak
összeszorult a torka. Anyja rajongott Gershwinért.
A hőség ellenére nercstólába öltözött elegáns, fekete nő próbált leülni
Prudie mellé, aki közölte vele, hogy az egész asztal foglalt.
– Mindjárt gondoltam – mondta hűvösen a hölgy. Mikor elment,
szőrmestólája végigborzolta Prudie haját. Remélhetőleg, nem tartja őt
rasszistának a nő, hiszen bárki megmondhatja, aki ismeri, hogy mi sem állt
tőle távolabb ennél. Semmit sem szeretett volna jobban, mint megosztani az
asztalt egy ilyen elegáns nővel. Hol a pokolban van Jocelyn?
– Nem könnyű kiválasztani azt, akivel le akarod élni az életedet – mondta
Bernadette. – Sokan nem találják el elsőre. Nekem sem sikerült.
Prudie-t nem lepte meg, hogy Bernadette többször is férjhez ment. Nem
arról panaszkodott Allegra, hogy Bernadette örökké ismétli önmagát?

Allegra keresztben feküdt az ágyon abban a szobában, ahol Sylvia

mostanában egyedül töltötte az éjszakáit. Sylvia ruhákat próbált, Allegra
pedig tanácsokat adott neki. Egyetlen tükör sem volt a házban, amely tetőtől
talpig mutatta volna az ember alakját, ilyenkor pedig életbevágó, hogy
valaki tanácsot adjon. És Allegrának isteni szeme volt. Sylvia már akkor is
megbízott a lánya ítéletében, amikor az még kicsi volt.
– Így akarsz kimenni? – kérdezte Allegra.
– Nem, nem, dehogy is – felelte Sylvia. Visszament a szobájába és tovább
próbálkozott.
Már késésben voltak egy kicsit, de mivel Sylvia amúgy is rettegett az
egész estétől, ez nem különösebben nyugtalanította őket. Szívesen megivott
volna egy pohár bort – talán többet is –, de nem tehette, mivel ő fog vezetni.
Allegra hűtött Chardonnay-t ivott, és még el se kezdett öltözködni.
Fölösleges. Két perc alatt magára dob valamit, és lélegzetelállító lesz.
Sylviát újra és újra lenyűgözte lánya lezser szépsége.
Ahhoz túl nagy volt a forróság, hogy teljesen kinyissák a zsalugátereket,
de Allegra azt mondta, nem látja jól Sylviát, ha zárva vannak. A hálószoba
falát napfény csíkozta, amelyet szalagokra vágtak a zsalugáter lécei. A

118
családi fényképnek csak az egyik felét világította meg: Allegra és Daniel
aranyló fényben úszott, Sylvia és a fiúk árnyékban maradtak. Egy könyvben
ez jelentene valamit. Összeszorulna az olvasó gyomra, és rossz érzéssel
gondolna arra, hogy mi vár Sylviára és a fiúkra.
– Nem lesznek ott korombeliek ma este – jelentette ki Allegra, de Sylvia
érezte, hogy ez voltaképp kérdés volt. Allegra mindig így beszélt, amikor azt
hitte, már tudja a választ.
– Ott lesz Prudie – emlékeztette Sylvia.
Allegra csúnya pillantást vetett anyjára, de visszaszívta, amit mondani
akart, mert Prudie nemrégiben vesztette el az anyját, és kedvesnek kellett
lenni hozzá. De nem volt türelme a francia megjegyzéseihez. Ő maga soha
nem beszélt spanyolul olyanokhoz, akik nem értették volna meg. Ha van egy
közös anyanyelvünk, miért nem azt használjuk?
– Különben is, mi értelme van a táncnak az ilyen rendezvényeken? –
kérdezte Allegra. – Most nem csak a leszbikusok nevében beszélek, ez
mindnyájunkat érint. A tánc arról szól, hogy kivel fogsz táncolni. Ki fog
felkérni? Ki fog igent mondani, ha felkéred? Kinek leszel kénytelen igent
mondani? A tánc szörnyű, mert egyszerre áll hatalmában boldoggá és
rettentően boldogtalanná tenni az embert.
– Te nem szeretsz táncolni? – kérdezte Sylvia.
– Csak, mint extrém sport érdekel – felelte Allegra. – A félelem miatt.
Anélkül már nemigen izgat.

Grigg felajánlotta, hogy elviszi Jocelynt Sacramentóba, mert ő még

mindig új volt a környéken, a nő viszont már járt a Kupolacsarnokban. Az
estére készülődve, Jocelyn úgy érezte, egyre jobban kedveli Grigget. Alig
ismeri Sylviát, a jövedelme sem annyi, mint az előző munkahelyén, és
mégis: megvásárolt egy drága jegyet, szürke öltönybe bújik ebben a
tikkasztó nyári hőségben, és az egész estéjét egy csomó öregasszonnyal, meg
leszbikussal, és férjes asszonyokkal tölti csupa szívjóságból. Milyen jó szív
is ez!
Befejezte a sminkelést, és nem maradt más tennivalója, mint lekefélni a
kutyaszőrt, de erre inkább odakint kerít majd sort. Jocelyn pontosan abban a
percben indulásra készen állt, amikor indulniuk kellett volna.
De Griggnek híre-hamva sem volt. Az alatt a húsz perc alatt, melyet
várakozással töltött, a szeretet fakulni kezdett Jocelyn szívében. Pontos nő
volt. Véleménye szerint a pontosság csak udvariasság kérdése. Későn
érkezni annyi, mintha azt mondaná valaki, hogy az ő ideje értékesebb, mint
azé, aki vár rá.

119
 A várakozás túl sok időt adott Jocelynnak, hogy az előtte álló estére
gondoljék. Alig látta Danielt, amióta a férfi elhagyta Sylviát. Körülnézett a
házában, és látta a sztereó berendezést, melyet a férfi segített kiválasztani,
meg a ruhaszárító gépet, amelyet ő segített bekötni. Eszébe jutottak az esték,
amikor Daniel egy kikölcsönzött filmmel állított be, mert Sylviával úgy
gondolták, hogy neki is tetszeni fog, vagy egy adag kínai kaját hozott, mert
tudták, hogy olyan fáradtan fog hazaérni egy kiállításról, hogy csak úgy tud
enni, ha megetetik. Egyszer, mikor egy komisz influenzája volt, Daniel átjött,
és kitakarította a fürdőszobát, mert gyanította, hogy a fogkrémpettyek a
tükrön idegesítik Jocelynt, és hátráltatja a gyógyulását.
Hihetetlenül fárasztó volt gyűlölni Danielt, ezért a férfi távollétében
Jocelyn megengedte magának, hogy ne gyűlölje. Bár ezt nem mondta volna
meg senkinek, a mai este épp annyira nehéz lesz neki is, mint Sylviának.
Egyáltalán nem óhajtotta látni Daniel új barátnőjét, és egyáltalán nem
óhajtotta közelebbről megvizsgálni a helyzet okát. Neheztelt Griggre a késés
miatt. Szeretett volna már túl lenni ezen az estén.
Aztán Grigg végre megérkezett, a kifogások és bocsánatkérés azonban
elmaradt. Szemlátomást fel sem fogta, hogy késett. Szahara vad örömmel
üdvözölte, szájába kapott egy labdát és vidáman rohangászott a székek
között meg a díványon. Ez elterelte Grigg figyelmét Jocelyn hűvös
üdvözléséről.
– Csinos ruha! – mondta, ami egyáltalán nem csillapította le Jocelynt,
legfeljebb kevésbé harapósan beszélt vele.
– Induljunk – mondta válasz gyanánt, miközben gondosan ügyelt, nehogy
úgy hangozzék, mint egy parancs, és úgy sem, mint egy panasz, majd egy
kérést is hozzátett, arra az esetre, ha az igyekezete dacára, nem lett volna
egyértelmű a hanghordozása. Ám, mivel Jocelynról van szó, az avatatlan fül
számára kérése könnyen parancsnak tűnhetett: – Ma este táncolnia kell
Sylviával – közölte. Ezzel azt akarta mondani: Danielnek látnia kell, hogy
Sylvia táncol ma este. Jocelyn végignézett Griggen, alaposabban, mint
bármikor. A maga feltűnésmentes módján egészen kellemes külsejű férfi
volt. Megteszi.
Hacsak nem valami kétballábas táncos.
– Tud táncolni? – kérdezte.
– Igen – felelte Grigg. Ez persze az égvilágon semmit sem jelentett, hiszen
rengetegen nem tudnak táncolni, miközben a parkett ördögeinek tartják
magukat.
– Nem tűnik táncoslábúnak. – Jocelyn sajnálta, hogy tovább kell
feszegetnie a kérdést, de ez most fontos volt.
– Miért, hogy nézek ki?

120
 Ki tudná ezt megmondani? Úgy nézett ki, mint egy country-énekes. Mint
egy vízvezeték-szerelő. Mint egy professzor. Egy kém. Nem volt határozott
külseje.
– Úgy néz ki, mint olyasvalaki, aki science fictiont olvas – vélekedett
Jocelyn, de láthatóan nem ez volt a jó válasz, akkor sem, ha Grigg azt
állította, hogy nagyon szereti az efféle könyveket.
– Három nővérem van. Tudok táncolni – mondta Grigg, és igazán nagyon
bosszúsnak látszott.

A népi táncról:
E kellemes gyakorlat szépségét (úgy értem, amikor előkelő modorban
adják elő) igen elhomályosítják és tönkreteszik bizonyos hibák... Egy vagy
két pár, akár figyelmetlenségből, akár jobb instrukció híján
összezavarhatja az egész fölállást.
kellom tomlinson, táncmester

– A múlt hét végén Prudie-val elmentünk a yolói vásárba, megnézni a

Skót Játékokat – mesélte Dean. – Hirtelen vágyakozni kezdett a Felföld után.
Maga már járt ott?
– A játékokon nem – mondta Bernadette –, de a vásárban, ó Istenem, igen.
Mikor fiatal voltam, minden áldott nyáron végigtáncoltam az egész államot.
A falusi vásárok persze akkoriban sokkal kisebbek voltak. Elfértek volna az
ember zsebében. – Várt egy kicsit, hogy lássa, akar-e valaki többet is
hallani. Senki se mondta, hogy folytassa, de témát sem váltott senki. Dean
rámosolygott. Prudie pedig az italát kavargatta a zellerszárával. A jelek nem
voltak egyértelműek.
Prudie is, Dean is olyan nagyon fiatal: Bernadette látta, hogy ha bármi
érdekeset akarnak hallani ma este, akkor neki kell mesélnie.
– Volt egy tánccsoportom, az Öt Kicsi Bors – folytatta. – Anyám azt
gondolta, a sztepptánc egyenesen Hollywoodba vezet. Rettenetesen
nagyravágyó álmokat szőtt rólam. És rettenetesen ódivatúakat. Már akkor, a
negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a sztepptánc… hogy is
mondják manapság? Lefutott?
– Aha – mondta Prudie. Sápadt arca az „anya” szóra merevre fagyott.
Bernadette szörnyen megsajnálta.
– Te és az édesanyád közel álltatok egymáshoz? – kérdezte Prudie.
– Apámat jobb' szerettem – felelte Bernadette. – Anyám néha igen
bosszantó tudott lenni.
Akkoriban Torrance-ban laktunk. Közel volt Hollywoodhoz, de ma már az
utak és az autók is mások… Szteppet és balettet tanultam Miss Olive-nál. Én

121
voltam ott a legjobb táncos, ami az égvilágon semmit sem jelentett, de
anyámnak bogarat ültetett a fülébe. Apám fogorvos volt, a ház végében
rendelt, és az egyik betege ismert valakit, aki ismert valakit a filmvilágban.
Anya addig erőszakoskodott, piszkálódott, hízelgett és duzzogott, amíg apa
be nem mutatott minket valakinek.
Anya fizetett Miss Olive-nak, hogy a különleges alkalomra készítsen egy
különleges koreográfiát, csak nekem. Ez volt „A kis holland lány”. Arcom
elé húztam a csipkés kötényemet, kikukucskáltam mögüle, és közben
azokban a nagy facipőkben szteppeltem. Elautóztunk Hollywoodba. De nem
tudtam bemutatni a tudományomat. Az arrogáns hollywoodi nagykutya
egyetlen pillantást vetett rám, majd közölte, hogy nem vagyok elég szép.
Ráadásul apa kijelentette, hogy az életben most alázkodott meg a semmiért
először és utoljára.
Én igazából nem bántam. Mindig is sok önbizalmam volt, és azt a pasast a
stúdióban egyszerűen utálatos alaknak tartottam. Anya volt az, akinek igazán
rosszul esett. Azt mondta, soha nem nézünk meg egyeden filmet sem, aminek
ő a producere. Így aztán nem láthattam a Húsvéti parádét, míg csak a
televízióban nem adták, pedig mindenki mondta, hogy Judy Garland és Fred
Astaire olyan nagyszerűek együtt.
Akárhogy is, Miss Olive szólt anyámnak erről a csoportról, amit Öt Kicsi
Borsnak hívtak, és hogy keresnek valakit az egyik kislány helyére. A hülye
facipőmben kellett táncolnom a felvételin, mert anya fizetett a
koreográfiáért, és nem akarta, hogy a beruházás kárba vesszen. Azokban a
cipőkben viszont akkor sem lehetett egy rendes forgást megcsinálni, ha az
élete függött volna tőle az embernek. A Borsszemek mégis fölvettek, mert
éppen megfelelő volt a magasságom.
Ez egy lépcsőzetes csoport volt. Engem első lépcsőnek vettek fel.
Tizenegy éves voltam akkor, és a legmagasabb, az ötödik lépcső meg csak öt
esztendős.
Egy lépcsőzetes csoportban a legkisebb lépcső nagyon sok figyelmet kap,
egyszerűen azért, mert kicsi. A legkisebb általában egy elkényeztetett
majom. Az első lépcső is sok figyelmet kap, de csak akkor, ha csinos. Én
pedig, annak ellenére, amit egyesek mondtak, nem voltam csúnya kislány.
Valójában jót tett nekem, hogy első lépcső voltam. Kedvesebb és
türelmesebb lettem. Javamra vált az a sok figyelem, amit kaptam. Mindez
persze nem tartott soká. Én nem nőttem tovább, a második lépcső viszont
igen, így a következő nyáron helyet cseréltünk. Megtanultam, hogy az első és
az utolsó lépcső közti lányok csak amolyan statiszták. s.
Különösen a legmagasabb középső lányok. Mikor én voltam az első
lépcső, én voltam a legcsinosabb lány a Borsszemekben, de mikor

122
leváltottak, hirtelen az új első lépcső lett a legszebb. Fura volt, hogy ez így
működik.
Az impresszáriónk egy zsarnoki vénasszony volt, Madame Dubois-nak
kellett szólítani. Hívtuk mi őt persze minden másnak is, amikor magunkban
voltunk. O volt a mi szőrszálhasogató menedzserünk. Megmondta, hogyan
sminkeljük ki magunkat, hogyan csomagoljuk be a bőröndünket, milyen
könyveket olvassunk, milyen ételt együnk, és kik legyenek a barátaink.
Semmi sem volt túl fontos vagy túl jelentéktelen ahhoz, hogy magunk
dönthessünk róla. Minden előadás után feljegyzéseket adott nekünk, holott ő
maga nem volt táncos, sem akkor, sem korábban. Az én levélkéim mindig
arról szóltak, hogy sokat kellene gyakorolnom. „Sosem leszel igazán jó, ha
nem gyakorolsz” – mondta. És úgy is volt. Nem gyakoroltam igazán, és nem
is voltam igazán jó.
A hely- és szállásfoglalásainkat egy Lloyd Hucksley nevű negédes fickó
intézte. A háborúban hadtápőrmester volt, és most körülöttünk ugrált, és
megcsinált mindent, amit Madame Dubois a fejébe vett.
Nyolc évig táncoltam a Borsszemekkel. Jöttek és mentek a lányok. A
harmadik lépcső, Mattie Murphy lett a legjobb barátnőm, de aztán ő
magasabb lett, én meg nem. Aztán ő is megállt a növekedésben, és így
egyforma magasak voltunk. Tudtuk, hogy egyikünknek mennie kell, és
pocsék érzés volt, hogy nem tehetek az égvilágon semmit. Mattie jobban
táncolt, de én csinosabb voltam. Tudtam, mi lesz. Kértem anyámat, engedjen
kilépni, hogy Mattie maradhasson. És azért is, mert Lloyd Hucksley
szemlátomást egyre szerelmesebb lett belém.
Tehát minden okom megvolt rá, hogy elmenjek, de anyám hallani se akart
róla. Mi lenne az én mozgóképkarrieremmel, ha csak úgy fölállok, és
otthagyom a Borsszemeket? Amikor Mattie és Lloyd összeházasodtak, majd
hanyatt estem a meglepetéstől.
Miután Mattie elment, én voltam a harmadik lépcső. Azt hinnétek, sok-sok
emberrel találkoztam, hiszen annyit utaztunk. Azt hihetnétek, izgalmas élet
lehetett. Meg lennétek lepve, ha tudnátok, milyen belterjes társaságot
alkotnak a falusi vásárok szórakoztatói. Ahova mentünk, mindenütt
ugyanazok az arcok, ugyanazok a beszélgetések. Kezdtem nagyon szűkösnek
találni ezt az életet. Ekkoriban kaptam rá a könyvekre.
Anyám kezdett kétségbeesni. Mindenütt táncolnom kellett: családi
összejöveteleken, koktélpartikon, mindenhol. Még a papa paciensei előtt is
kénytelen voltam táncolni, hiszen – ahogy a mama mondta – sohasem lehet
tudni, kiről derülhet ki, hogy valaki. El tudjátok képzelni? Valaki elmegy
fogat húzatni, és előtte végig kell néznie egy cilinderes, sétapálcás számot?
Hála istennek, ezt a papa végül leállította. Bár némelyik beteg nagyon hálás

123
volt. Vannak emberek, akik akármit megnéznek, ha ezzel későbbre
halaszthatnak egy foghúzást.

Sylvia a gardróbszobában állt, és az üres akasztórudat nézte, ahol

nemrég még Daniel öltönyei és ingei lógtak. Talán már ideje, hogy egy kicsit
szétteregesse a ruháit, és élvezze a szabad teret.
– Charlotte-on gondolkodtam – mondta Allegra. Még mindig a
hálószobában heverészett az ágyon. – A Büszkeség és balítéletben. Lizzie
barátnőjén, aki hozzámegy az unalmas Mr. Collinshoz. Azon gondolkodtam,
miért ment hozzá.
– Ó, igen – felelte Sylvia. – Charlotte Lucas nyugtalanító esete.
Daniel után csupán egy nagy halom papír maradt a gardróbban. Közösen
benyújtott adóbevallások, együtt kiválasztott készülékek garancialevelei.
Károsanyagkibocsátás-tesztek letudva, jelzálogrészletek kifizetve. És a
legfölső polcon levelek, amiket 1970 nyarán írt Daniel, amikor egy
barátjával az egyetemről átkocsizott a Keleti
Partig és vissza. Valamelyik nap, nemsokára, Sylvia leveszi azokat a
leveleket és úja elolvassa. Házasságuk harminckét éve alatt nagyon kevés
időt töltöttek távol egymástól. Nem emlékezett rá, miket írtak egymásnak az
alatt a régi távollét alatt. Talán van valami azokban a levelekben, ami most
hasznos lehet. Valami útmutatás, hogyan kell egyedül élni.
Valami útmutatás, hogyan kell egyedül élni, amíg Daniel nem jön vissza.
Egészen ma estig Sylvia úgy viselkedett, mintha a férje csak elment volna
valahová. Mondjuk egy másik kirándulásra. Nem szándékosan csapta be
magát, egyszerűen csak így alakult. Ma este azonban, amikor először látja
majd Danielt azzal a nővel (Allegra már találkozott Pammel, de ő még nem),
ma este igazán egyedül fogja érezni magát.
Felöltötte a vidám arcát, és visszament a szobába.
– Én tiszta szívből kedvelem Charlotte-ot – mondta. – Csodálom őt.
Jocelyn viszont nem szereti. Neki szigorú elvei vannak. Lenézi azokat, akik
szerinte megalkusznak. Talán ezért nincs férjnél, és soha nem is volt.
Charlotte-nak viszont nincs választási lehetősége. Egyetlen esélyt lát maga
előtt, és meg is ragadja. Én ezt megindítónak találom.
– Szexi – mondta a vékony, testhezálló, mély kivágású kötött ruhára utalva
Allegra.
– Túl meleg van a kötötthöz – mondta Sylvia, de igazából abban nem volt
egészen biztos, hogy szexinek akar-e látszani. Nem akarta, hogy Daniel azt
higgye, túlságosan igyekszik. Kibújt a ruhából, mint egy második bőrből, és
visszament a gardróbba.

124
 – Charlotte-nak tényleg kevesebb választása van, mint Lizzie-nek? –
kérdezte Allegra. – Lizzie a húszas éveiben jár. Még senki sem kérte meg a
kezét. Nincs pénze, és egy kicsi, zárt társadalomban él. De ő nem éri be
Collinsszal. Charlotte-nak miért kéne beérnie vele?
– Lizzie csinos. Ez óriási különbség. – Sylvia felhúzta a lenvászon
zsákruhája cipzárját, és újra kijött. – Mit gondolsz? Nem túl lezser?
– Az ilyet mindig fel tudod dobni valamivel – mondta Allegra. – Egy szép
cipővel vagy ékszerrel. De az is segítene, ha kivasalnád.
Vasaláshoz túl meleg volt, így Sylvia inkább levette a ruhát.
– Az bánt, hogy Austen nem talált ki egy tisztességes embert, aki boldogan
venné feleségül Charlotte-ot. A Brontë nővérek egészen másképp mondanák
el a történetét.
– Charlotte mesél Charlotte-ról – mosolyodott el Allegra. – Nekem
mindig a Brontë nővérek lesznek a kedvenceim. De ez én vagyok. Szeretem
az olyan könyvet, amiben viharok vannak. Én arra gondoltam, hogy
Charlotte Lucas talán leszbikus. Emlékszel, mikor azt mondja, hogy ő nem
olyan romantikus, mint Lizzie? Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nem a
férfiakat szereti. Talán ezért gondolja, hogy felesleges is várnia egy jobb
ajánlatra. – Allegra a hátára fordult, hogy az utolsó cseppeket is kiigya a
borospohárból. Sylvia látta az öblösödő üvegen át az orrát. Allegrának még
ez is jól állt.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Austen leszbikusnak akarta ábrázolni? –
kérdezte Sylvia. – Vagy azt, hogy Charlotte leszbikus, és Austen nem is
tudja?
Sylviának a második megoldás tetszett jobban. Volt valami megnyerő a
gondolatban, hogy egy szereplőnek titkos élete van, amiről az író nem tud
semmit. Mikor az író hátat fordít, kisurran, és szerelemre talál a maga
módján. Aztán megint fölbukkan, éppen időben, hogy ártatlan képpel
elmondja, amit mondania kell a következő dialógusban. Ha szereplő volna
egy könyvben, ő ilyesfajta figura szeretne lenni.
De persze tudta, hogy nem ilyen lenne.

Grigg és Jocelyn sikeresen beragadtak egy traktor mögé az autópálya

felé vezető úton. Grigg néhányszor kihúzódott az út szélére, de csak azért,
hogy aztán bátortalanul megint visszahúzódjék, ahelyett, hogy amúgy
istenigazából rálépjen a gázra. Jocelyn bizony tövig nyomta volna a pedált.
Az autóban túl gyönge volt a légkondicionáló, így Jocelyn tisztán érezte,
amint a smink je lassan ráolvad a mandaringallérjára.
A műszerfal csupa por, a lába körül pedig műanyag csészék és

125
csomagolóanyagok gazdag gyűjteménye hevert. Jocelyn azért nem ajánlotta
fel, hogy az ő kocsijával menjenek, mert azt már öt álló napja nem
porszívózta ki. Az utasülés felőli ablakot kutyanyál csíkozta és
orrlenyomatok pöttyözték. Nem akarta megkérni Grigget, hogy szépen
kiöltözve, piszokkal és kutyaszőrrel foglalkozzék. Griggnek szemmel
láthatólag nem voltak ilyen aggályai.
– Mondja – szólalt meg amikor kijutottak a gyorsforgalmi útra, és a
traktor végre eltűnt mögöttük a kipufogóbűzben. Sacramentó az egyik
legrosszabb levegőjű város a megyében.
Jocelyn a kilométerórára pillantott, és látta, hogy Grigg pontosan az
engedélyezett maximális sebességgel vezet. Rajta kívül talán Daniel vezetett
még így – az egész világon.
– Mondja – kezdte megint Grigg –, elolvasta már azokat a könyveket,
amiket vettem magának? A Le Guin-eket?
– Még nem – felelte Jocelyn, és halvány lelkifurdalást érzett. A bűntudat
nem javított a hangulatán. A könyvajándékozást tolakodó, zsarnoki
cselekedetté teszik az azt követő „Na, hogy tetszettek azok a könyvek?”
kérdések. Jocelyn sok-sok könyvet ajándékozott már, de sohasem kérdezte
meg, hogy tetszettek-e.
Miért kellene elnézést kérnie azért, mert nem olvasott el két könyvet,
amiket nem is kért soha? Miért is kellene tudományos fantasztikus könyveket
olvasnia, hogy tudja, mit gondol róluk. Látta a Csillagok háborúját. Mikor
fog Grigg felhagyni ezzel a számonkérő faggatózással, hogy mégis mi a
véleménye azokról az átkozott könyvekről?
Legyünk igazságosak, kapott aztán észbe, elvégre ez az első eset, hogy
említést tesz róluk. De már máskor is érezte, hogy Grigg legszívesebben
faggatózni kezdene, csak valahogy sikerült megállnia. A lelkiismerete tiszta
volt, mégis úgy tűnt, kénytelen lesz védekezni. Odafordult, hogy
szembenézzen Griggel, az pedig nyíltan visszanézett rá. Jocelyn nem
számított erre. Nem várta, hogy a férfi szemén keresztül egyenesen látni
fogja – akármit is. Ettől hirtelen szorítást érzett a mellkasában, forróság
futotta el az arcát és a nyakát. Hosszú ideje nem érezte ezt a szorítást, ezt a
forróságot. Jaj, miről is beszéltek?
– A valóságos emberekről szóló könyveket szeretem – mondta Jocelyn.
– Nem értem a különbségtételt – Grigg visszafordította tekintetét az útra.
– Elizabeth Bennet valóságos, de a tudományos fantasztikus könyvekben
lévő emberek nem azok?
– A science fiction könyvekben is vannak emberek, de azok a történetek
nem az emberekről szólnak.
– Van mindenféle science fiction – mondta Grigg. – Majd ha elolvasott

126
néhányat, kíváncsi leszek a véleményére.
Mire Grigg befejezte a mondatot, Jocelyn visszanyerte a hidegvérét. A
férfi ügyelt rá, hogy semleges hangsúllyal beszéljen, de akkor is: micsoda
durvaság! Ha nem volna ilyen modortalan, Jocelyn talán megmutatta volna
neki a mezőt, ahová néha elviszi futtatni a kutyákat. A másik irányban
madárvédelmi terület volt, ahol hűvösebb időben nagyon szép sétákat lehet
tenni. Elmondta volna neki, hogyan borítja el télen az árvíz a száraz, barna
földeket. Az ember végignézhet az asztallap simaságú vízen, és láthatja a fák
legmagasabb ágait. Elmondta volna, hogy csak egy bennszülött szeretheti ezt
a nyári tájat, mikor kiég a fű, szárazak és szürkék a tölgyek. Azon kaphatta
volna magát, hogy valami költői dolgot mond, és – Isten a tudója – abból
még soha semmi jó nem sült ki. Most azonban szerencsére nem állt fent ez a
veszély.
Egy paradicsommal megrakott teherautó előzte őket jobbról. Mikor a
teherautó visszasorolt az ő sávjukba, néhány szem paradicsom az úttestre
pottyant. Hogy a csudába képesek lassabban menni, mint egy paradicsomot
szállító teherautó?
Grigg bekapcsolta a rádiót, de egy olyan együttes játszott, amelyet
Jocelyn a koránál fogva nem ismert, és nem is kedvelt. Grigg meg sem
kérdezte, megfelel-e neki a zene, a hangerő, vagy bármi. Aztán, mielőtt
Jocelyn észbe kapott volna, a férfi a Jefferson Boulevard/Downtown
kijáratnál lekanyarodott a gyorsforgalmi útról.
– Az I-5 gyorsabb – mondta Jocelyn, de már elkésett.
– Szeretem a Tower hidat – mondta Grigg. – Szeretem nézni a folyót.
Ezt valóban bárki megtehette a hídról, azonban a folyó nem nyújtott olyan
látványt, hogy megérte volna. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy
szeretek a baseballmeccsek utáni dugóban ülni. Szeretek lépésben araszolni
az aszfalton, és a piros lámpáknál várakozni. Szeretek minél jobban elkésni.
Mintha nem azért mennének együtt, mert így ő mutathatja Griggnek az irányt.
Semmi nem tetszett neki Griggben ezen az estén.
Márpedig – hál' istennek – ő nem az a fajta ostoba nő, aki hirtelen
kedvelni kezd egy férfit csupán azért, mert valójában nem kedveli.
Az autó vibrált a hídon, ettől pedig Grigg hangja különös remegéssel telt
meg. A fiatal, beszédhibás Elmer Fudd hangja, a rajzfilmből.
– Kíváncsi vagyok, melyik író fog velünk enni. Remélem, nem valami
népszerű, de valójában jelentéktelen bestsellerszerző.
[40]
A Capitol kupolája bontakozott ki a távolban, az előttük aranyló
szürkületből. Grigg megint megállt egy piros lámpánál, pedig még
könnyedén átcsusszanhatott volna a sárgán.

127
 – Mire odaérünk, vége lesz az egésznek – mondta Jocelyn.
A lámpa zöldre kapcsolt. Grigg lassan váltott sebességet, az autó zsémbes
hangot hallatott. Elhaladtak a pitypang szökőkút mellett. Szomorú látványt
nyújtott, amikor nem volt benne víz, s a fémdárdákat forró levegővel fonta
körül a hőség. A K-Streeti bevásárlóközpont táján a motor furcsa, köhögő
hangot adott – gyors egymásutánban háromszor – majd megállt.

Mert, ha netán nem kezdik el időben, ezer az egyhez, hogy nem

hozzák be a tánc alatt. Másrészt azonban, ha kivárták volna a
dallamnak egy feltűnő helyét, és nem siették volna el az elején, jó
hírnévvel és tapsok közepette kerülhettek volna ki belőle.
kellom tomlinson, táncmester

Grigg kocsijából kifogyott a benzin. Éppen csak hogy oda tudott gurulni a
járdaszegélyhez. Jocelynnak volt autóklub-tagságija, de a hétköznapi
táskájában hagyta a kártyáját. Apró, fül nélküli retikül volt nála, még a
mobilja sem fért bele, különben már félórája felhívta volna Sylviát, hogy
késni fognak. Szegényke törheti a fejét, hogy hol vannak, és miért hagyta őt
teljesen magára Daniellel és Pammel szemben.
Grigg természetesen nem volt autóklubtag.
– Van a közelben benzinkút? – kérdezte.
– Több mérföldes körzetben egy sincs.
– Uramisten, sajnálom – mondta Grigg, miközben kikapcsolta a biztonsági
övét. – Várjon meg itt, keresek egy telefont.
– Gyalog megyek tovább – közölte Jocelyn. – Amíg maga megszerzi a
benzint.
Büszke volt a higgadtságára. Megváratták, megsértették és szorult
helyzetbe hozták. S ő egész idő alatt kifogástalan, jeges nyugalmat tanúsított.
Ki ne lenne büszke?
– Milyen messze van?
– Tíz-tizenkét sarok.
Csavargó ácsorgott az utca túloldalán. Egy „Bay to Breakers” feliratú
trikót viselt, rajta egy cipő kinézetű hallal. Jocelynnak is volt egy ilyen
pólója, a csavargó mellkasára azonban Rorschach-foltokát rajzolt a kosz.
Egyik bicepszén összecsavart kendőt hordott. Nagy érdeklődéssel figyelte
őket. Kiáltott is valamit, de Jocelyn nem tudta megfejteni. „Igaz kenyér”,
leginkább ehhez hasonlított.
– Túl meleg van ahhoz, hogy ilyen messzire menjen – mondta Grigg. – És
nem is szükséges. Keresek egy telefont, és taxit hívok. Igazán, annyira
sajnálom. Csak a múlt héten vittem el a műhelybe a kocsit, mert hülyéskedett

128
a benzinjelző. Úgy látszik, nem csinálták meg.
– Nem számít. Ott akarok lenni Sylvia mellett. Nem bánom, ha gyalogolni
kell.
– Igaz kenyér – kiáltotta az ember az utca másik oldalán, most már
sürgetőbben.
– Nem maradok itt – mondta Jocelyn.
Mit számít tíz-tizenkét sarok egy lapos sarkú férficipőben? Grigg
kijelentette, hogy akkor ő is megy. Elindultak. A környék nem tartozott a
város legszebb kerületei közé. Gyors tempóban – sörösdobozokon,
reklámcédulákon, egy ízben hányadékon átlépkedve – hagyták maguk mögött
egyik utcát a másik után, Jocelyn megtörölte az arcát, szemébe dörzsölte a
szempillafestéket. El sem tudta képzelni, hogy nézhet ki. Halántékánál
lelapult a haja a verejtéktől. Szoknyája a lábához tapadt.
Mindeközben Grigg remekül festett. Zakója nem volt, azt a kocsiban
hagyta, de nyoma sem látszott rajta elgyötörtségnek, kimerültségnek. Ez
jobban bosszantotta Jocelynt, mint bármi, amit a férfi egész este tett,
ugyanakkor valamiféle elismerésfélét is kiváltott belőle.
– Mit gondol Sylviáról? – kérdezte.
– Nagyon helyes nőnek tűnik – mondta Grigg. – Miért?
– Több mint helyes. Okos és vidám. Nincs nála kedvesebb.
– Sylvia szerelmes Danielbe – mondta Grigg, mintha sejtené, mire akar
Jocelyn kilyukadni.
– Sajnos.
– Persze, de ezt akkor sem magának kell megmondania. Nem magának
kell eldöntenie, kit szeret. Nem szabadna beleszólnia. Engedje, hogy ő maga
találja meg a saját boldogságát.
Jocelyn kővé dermedt.
– Maga ezt beleszólásnak nevezi? – A hangja egyszerre volt hitetlenkedő
és engesztelhetetlen. Ebben az egyetlen mondatban benne volt mindaz a düh,
amit amiatt érzett, hogy tizenöt, tizenhat, tizenhét sarkot kell gyalogolnia a
tomboló hőségben, pusztán azért, mert valaki elfelejtette megtölteni a
benzintartályát. – Azt, hogy szeretném boldognak látni a barátaimat? Ha
Sylviáról van szó, remélem, hogy mindig bele is fogok szólni. És ezért soha
senkitől nem fogok bocsánatot kérni.

Nem bánnád, ha nem mennék el ma este? – kérdezte Allegra.

Sylvia tüdejéből hirtelen kiszaladt a levegő. Persze, hogy bánom, mondta,
de csak magában, hiszen ő még mindig Sylvia volt. Hogy lehetsz ilyen önző?
Egyáltalán hogy gondolhatod, hogy elküldesz engem egyedül szembenézni

129
apáddal? Hogyhogy nem tudod, mit tesz énvelem ez az este? (Miért vettünk
neked egy százhúsz dolláros jegyet?) Kérlek, kérlek, gyere.
A telefon megszólalt, mielőtt Sylviának sikerült volna valamit kinyögnie.
Arra gondolt, talán Jocelyn hívja, aki szeretné tudni, hol van, de Allegra
felkapta a kagylót, megnézte, ki a hívó, aztán visszatette. Oldalára fordult,
hogy Sylvia ne láthassa az arcát.
– Hunteréket hívta – szólalt meg Daniel hangján az üzenetrögzítőre
felmondott szöveg. Sylvia nem változtatta meg az üzenetet, jó, ha egy
ismeretlen hívó először egy férfival találkozik. Nem vette számításba,
milyen hatással lesz rá Daniel hangja, hiszen az üzenetrögzítő általában
olyankor kapcsolt be, amikor ő nem tartózkodott otthon. – Nem vagyunk
itthon. Tudja, mit kell tennie.
– Allegra? – Sylvia fölismerte Corinne hangját. Szomorúnak és alighanem
részegnek hangzott. – Beszélnünk kell. Mikor fogsz szóba állni velem? Ma
találkoztam Pacóval. Azt mondja, két megbocsáthatatlan dolgot tettem. Ezt
neked kellett volna elmondanod. Lehetőséget adhattál volna, hogy
védekezzem. Azt hiszem, még neked is el kell ismerned, hogy ez így
méltányos…
Corinne nyilvánvalóan még csak most kezdett belelendülni. Sylvia
nemrégiben törölte le a szalagot, így bőségesen volt rajta hely. Kínosnak
érezte, hogy hallja ezt a bizalmas üzenetet. Allegra, csak nagy vonalakban
beszélt a szexuális életéről, a részleteket mindig titokban tartotta.
Danielnek talán beszélt róla. Bárcsak megkérdezhetné tőle, hogy tudja-e,
mi rosszat tett Corinne. Szüksége volt Daniel segítségére, hogy Allegrát
kezelni tudja. És szüksége volt Allegra segítségére, hogy Danielt kezelni
tudja. Kár, hogy egyikük sem segít.
Sylvia fölkapta Allegra borospoharát, és kivitte a konyhába. Ott állt a
lefolyó mellett egy szál kombinéban, arra várva, hogy Corinne befejezze.
Még mindig hallotta a hangját. Olyan volt, mint egy távolban csörgedező
patak: nem értette a szavakat, csak az emelkedő és ereszkedő hangsúlyokat
érzékelte. Sylvia elmosta, és szárazra törölte a poharat. Kézzel, ahogyan
Jocelyn javasolta.
Egyre dühösebb lett Allegrára. Bármi történt, bármit is tett Corinne,
Allegra volt az, aki elment. Az ember nem hagyja ott, akit szeret. Az ember
nem ül ott némán, amíg a másik az üzenetrögzítő masinának mondja el, ami a
részeg szívét nyomja. Akik szeretik egymást, megtalálják a módját, hogy
együtt maradjanak.
Allegra elkínzott arcára, kivörösödött szemére gondolt, arra, hogy milyen
nehezen aludt el az este. Éjfélkor, egykor és kettőkor is arra riadt fel, hogy a
lánya dvd-t néz a nappaliban. Másnap aztán

130
 Allegra megjegyezte, hogy kellene szerezni egy kalózkiadást A gyűrű
szövetségéből, pedig korábban mindig helytelenítette a kalózkodást, arról
nem is szólva, hogy a moziban nyafogott, hogy Gimli szerepét olcsó
nevettetésre élezik ki.
Sylvia arra gondolt, hogy minden szülő mesés életet kíván a gyerekének:
boldog kezdetet, boldog folytatást és boldog befejezést. Csak semmi
bonyodalom. Az eredmény persze egy rakás unalmas ember lenne. Allegra
viszont mindig is túlságosan érdekes volt. Ráférne, hogy kicsit boldog
legyen – és unalmas.
Hogy mered… hogy mered így megkínozni a lányomat? – gondolta a
konyhában állva Sylvia. Vedd föl azt a rohadt telefont Allegra, de most
rögtön, hadd mentegetőzzön Corinne. Engedd, hogy jóvá tegye azt a két
megbocsáthatatlan dolgot, amit művelt.
Kérlek, engedd meg végre, hogy Allegra boldog legyen. Engedd, hogy
szeressék.

A zenekar szünetet tartott. Bernadette, Dean és Prudie asztalához egy

Mo Bellington nevű író csatlakozott. Mr. Bellingtonnak túl hosszú haja és
túl rövid nyaka volt, viszont szép foga. Bernadette megnézte az emberek
fogát. Az apja maga dolgozott a fogain, és olyan eredménnyel, hogy bár
Bernadette jól bennjárt a hatvanas éveiben, egyetlen tömését sem veszítette
el. Egyébként mindenki megnézi a mások fogát, viszont nem mindenki tudja,
hogy az övét is szemügyre veszik.
Az asztalon heverő reklámanyagok szerint Mo Bellington krimiket írt,
amelyek egy Knight s Landing nevű városkában játszódtak. Detektívje egy
cinikus cukorrépa-termesztő gazda volt, aki csaknem minden alkalommal,
amikor beindította a forgókapás kultivátorát, combcsontokat és ujjperceket
hozott felszínre. Egy képeslapot is láttak az asztalon Bellington legújabb
könyvének borítójával. A cím – Az utolsó szüret – utolsó betűje egy t-alakú
tőr volt, amelyről vér csöpögött az alatta elterülő mezőre. Bernadette
meglehetősen biztos volt benne, hogy látott már hasonló könyvborítókat.
Maga a cím nem tűnt eredetinek. Bár a grafika sem volt túl merész, azért
egész jól nézett ki.
– Azt hiszem, maguk az én csoportom – mondta Mr. Bellington, és nyílt
csalódottsággal tekintett végig az üres székeken. Egy közeli asztalnál
hangosan nevettek. Egy másiknál valaki megkocogtatta egy villával a
borospoharát, pohárköszöntőt készült mondani. A többi asztalnál nyilván
elevenebb társaság verődött össze.
– Többen is jönnek még – biztosította az írót Bernadette. – El nem tudom

131
képzelni, hol vannak. Jocelyn a világ legpontosabb embere. Nem tudok róla,
hogy valaha is elkésett volna. Sylvia már nem annyira pontos. Allegráról
nem is beszélve.
Mr. Bellington nem felelt, szemlátomást nem járt eredménnyel a
megnyugtatására vagy a szórakoztatására tett kísérlet. Túlságosan fiatal volt
ahhoz, hogy máris könyveket írjon. Bernadette rögtön látta: nem élt még
eleget ahhoz, hogy sok mondanivalója legyen. A cukorrépa-termesztője
minden bizonnyal meglehetősen hiteltelen figura.
Az író megkerülte az asztalt, hogy Dean mellé ülhessen, így a szoba többi
része a háta mögé került. Bernadette azt hitte, egy író látni akarja, mi folyik
körülötte.
Ha a Bernadette melletti üres székre ül, az egyik nagy oszlop került volna
a háta mögé, és láthatta volna a táncparkettet, a pódiumot, sőt a zenekart is.
Bernadett mindössze három teli asztalt látott, ő maga viszont láthatatlan volt,
főleg a fiatalabb férfiak számára. Ez már az ötvenes éveiben elkezdődött,
úgyhogy mostanra egészen hozzászokott. Láthatatlanságát ellensúlyozandó,
ismét beszélni kezdett.
– Ez az egész esemény az első férjemet juttatja eszembe – mondta. – John
politikus volt, úgyhogy tudok egyet s mást az ilyen támogató meg
adománygyűjtő rendezvényekről. Fésülködj meg, drágám, mosd meg az
arcodat, és itt egy lista arról, hogy mit mondhatsz, ha bárki beszélni próbál
veled:
Egy: Milyen kitűnő rendezvény!
Kettő: Hát nem isteni az ennivaló?
Három: Nem gyönyörűek a virágok?
Négy: Hát nem az én férjem a legjobb ember erre a posztra? Legyünk
mind csöndben, és hallgassuk meg a beszédét! Én magam vigyorogni fogok,
mint egy idióta, amíg beszél.
A terem még zene nélkül is zajos lett volna, az asztal pedig elég nagy volt
ahhoz, hogy a két szélén ülőknek ne legyen könnyű társalogniuk. Bernadette
látta, hogy Mr. Bellington még csak meg sem próbálkozik ezzel. Pusztán
Deanhez intézte a szavait.
– Ha bármilyen kérdése van a könyveimről, hát ezért vagyok itt – mondta.
– Tartalom? Folyamat? Honnan veszem az ötleteimet? Az „utolsó” szó Az
utolsó szüret címében, egyfajta szójáték. „Utolsó” mint végső, de utolsó úgy
is, mint a legutóbbi. Kérdezzen bátran.
Volt az előadásában valami nagyképűség, valami önelégültség. Bernadette
még csak fél perce hallgatta, de máris utálta a férfit. Megérkezett az első
fogás, egy tányér nagyszerű gombaleves; talán egy csöppnyi sherry is volt
benne.

132
 – Ez felséges – mondta Mr. Bellington. – Kitűnő!
Szavait Bernadette-hez intézte. Mit jelentsen ez? Azt hiszi, ő főzte a
levest?
– Szereti Jane Austent? – kérdezte. Egyetlen lehetséges válasz volt a
kérdésére, és Bernadette szerette volna azt gondolni, hogy bármelyik író
helyesen felel. Hangosan beszélt, hogy biztosan tudomást vegyenek róla, de
minden eshetőségre számítva meg is ismételte a kérdést. – Mit gondol Jane
Austenről, Mr. Bellington?
– Nagyon jó a marketingje. Irigylem a filmszerződéseit. Hívjon csak
Mónak.
– Melyik könyvét szereti legjobban? – Prudie mosolygott, és teljesen
eltűnt az ajka.
– Tetszett a filmje, Elizabeth Taylorral.
Prudie keze remegni kezdett. Bernadette látta, ahogy a Bloody Mary
hullámzik a poharában.
[41]
– Szóval a maga kedvenc Jane Austenje A nagy vágta?
Prudie könyörtelen volt. Bernadette el is határozta, hogy leállítja.
Nemsokára. Addig viszont jó volt látni őt harcra készen. Még öt perc se telt
el azóta, hogy az arcára volt festve az anyja halála – azokra az összetört
asszonyokra emlékeztette Bernadette-et, akiket Picasso úgy szeretett. Most
azonban veszedelmesnek látszott. Picasso most elnézést kérne, eszébe jutna
egy korábban megbeszélt elfoglaltsága, kihátrálna, és sietősen elhagyná az
épületet. Dean segítőkészen köhögött. A köhögésben ott volt valahol a
„meggyőző” szó. Mentőkötelet dobott Mónak.
Mo inkább visszavonulót fújt.
– Az az igazság, hogy nem olvastam semmit Austentől. Inkább
detektívtörténetekbe, bűnügyi regényekbe, törvényszéki anyagokba ásom
bele magam.
Ez kiábrándító volt, de nem végzetes. A mérleg egyik serpenyőjében egy
hiányosság, a másikban annak férfias beismerése. Kár, hogy Mo itt nem állt
meg.
– Nem igen olvasok női témát. Tudják, én azt szeretem, ha jó a
cselekmény – mondta.
Prudie felhajtotta az italát, és olyan keményen tette le a poharat, hogy
hallatszott a koppanás.
– Austen úgy tud cselekményt bonyolítani, mint maga az ördög – jelentette
ki. – Bernadette, azt hiszem az első férjedről beszéltél nekünk.
– Elkezdhetem a másodikkal is. Vagy az utána következővel –
készségeskedett Bernadette. Le a cselekménnyel! Le Móval!

133
 Wilson táncmester panaszkodott bizonyos figurák miatt, mint a
„vezesd le középen és újra fel” vagy a „vezesd ki a falig és vissza”;
megegyezvén, hogy ezek szögletesek és unalmasak. „Az egyenes
vonalak – mondá – hasznosak, de nem elegánsak; és amikor az
emberi alakra alkalmaztatnak, rendkívül kecstelen hatást tesznek.”

– Kezdd a politikussal – mondta Prudie. – Majd eljutunk a többiekhez is.

Előttünk áll az egész este.
Bernadette imádta, ha megkérték, hogy mondjon el egy történetet. Hosszú
históriába vágott bele. Prudie-nak bármit.
– John Andrettinek hívták, és Athertonban nőtt fel.

John nagyon jó benyomást tudott tenni az emberekre. Azonnal elbűvölt

mindenkit. Mindig az volt a legfontosabb személy a teremben, akihez
beszélt. Amíg meg nem látott valaki mást.
Én Clear Lake-ben találkoztam vele, ahol július 4-én szteppeltünk. Az
volt az utolsó évem a Borsszemekkel, és nem voltunk többé a Kicsi
Borsszemek, ahhoz már túl nagyra nőttünk. Addigra már Tüzes
Borsszemeknek hívtak bennünket, és én voltam a legkisebb. Én voltam az
utolsó lépcső, pedig már tizenkilenc éves is elmúltam.
Úgy volt, hogy azon a nyáron az egész család három egész hétre Hawaiira
utazik Annyira vártam! Végül aztán apám úgy gondolta, nem hagyhatja ott
ilyen hosszú időre a betegeit, ezért utánfutó lett bungaló helyett, az óceán
helyett pedig tó. Egyik istenverte sztepp-tánc a másik után. Madame Dubois
mindannyiunkat pöttyös ruhában járatott azon a nyáron. Flamenco őrület
volt. Legalábbis az ő fejében.
Papa eljött velünk, mert szeretett horgászni. A Clear Laké tele volt a régi
bányákból odafolyt higannyal, de akkoriban ezzel még senki nem törődött.
Most azt mondják, hogy havonta csak egy halat együnk abból a tóból –
mindezt több éves vegyszeres tisztítás után.
Én nem szerettem a halat, úgyhogy csak turkáltam a tányérban, pedig anya
mindig nyaggatott minket, hogy együk meg. „Az agy tápláléka” így nevezte a
halat, mert akkoriban mindenki ezt hitte. Most olvasom, hogy figyelmeztető
címkéket raknak a tonhalra. De a tojás már megint jó. Vannak jó zsírok és
vannak rossz zsírok.
Egyszer leharaptam egy hőmérő végét, csak hogy lássam, meg tudom-e
csinálni. Halálkönnyű volt. Rögtön kiköptem a higanyt, de anyám annyira
kiborult, hogy ipekakuánát itatott velem. Erre eltelik néhány év, és meg
akarja etetni velem azokat a higanyos halakat.

134
 Sokat úsztam a tóban, ami persze valószínűleg semmivel sem volt
egészségesebb, mint megenni a belőle kifogott halat. Épp akkor tanultam
meg vízisízni. Egyik nap kint vagyok a tavon, amikor megjelenik John, és
olyan közel húz el mellettem a csónakjával, hogy fölborít a sodorvízzel.
Visszakormányozott, és engesztelésül fölvett engem, közben odakiáltott
apámnak, hogy majd kivisz a partra. Később mindig azt hajtogatta, hogy úgy
húzott a partra, mint valami halat. Te vagy a legkisebb jószág, amit valaha
kihúztam a vízből, mondogatta folyton. Vissza kellett volna dobnom téged.
Jó politikus volt, legalábbis addig, amíg meg nem választották.
Emlékezett az emberek nevére, és nem csak az ő nevükre, hanem a
feleségük, a férjük, a gyerekeik nevére is. Ráadásul izgalmas élettörténete is
volt.

Bernadette udvariasan bólintott Mónak.

– Az emberek nem mindig ismerik fel ennek a jelentőségét, amikor
elindulnak egy választáson. Pedig a szavazók szeretik az érdekes
élettörténeteket. Persze azért ne legyen túlságosan bonyolult.

John története klasszikus volt. Vagy mondhatjuk úgy is: unásig ismert.
Igazán szegénynek született, és gondoskodott arról, hogy ezt mindenki rögtön
megtudja róla. A beszédei mind a múlt kemény küzdelmeiről szóltak: az
akadályokról, amelyeket legyőzött, a csalódásokról, amiket túlélt. Az
önmagának tett fogadalmakról, valahányszor akadályokat gördített eléje az
élet. Megható szöveg.
Volt egy halvány célzás is, valami régi árulásra. Ez volt a legzseniálisabb
rész. Nem lehetett pontosan tudni, miről van szó, a publikum csak azt tudta,
hogy John Andretti túl jó ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza a részleteket.
Nem olyan ember, aki meséket mond, meg minden. Nem az a fajta, aki
haragot tart. A nagylelkűségéért épp úgy csodálni kellett, mint a kitartásáért.
A valóságban viszont nem volt nála haragtartóbb ember az egész világon.
Listát vezetett a sértéseiről. Komolyan mondom, igazi listát, amelyen húsz
évre visszanyúló tételek is akadtak Volt például egy fiú, Ben Weinberg. Egy
iskolába jártak, John apja Ben apjánál dolgozott. Bennek volt esze, barátai,
atlétikai tehetsége, és nemzedékek óta gazdag családja. Mindenből a
legjobb. Johnnak viszont a tizedrészéért is meg kellett küzdenie annak, amit
Bennek csak úgy odaadtak. John élettörténetében – a saját verziója szerint –
ő volt Twist Olivér, Ben pedig a kis lord Fauntleroy.
Egy napon, amikor John tizenhat éves volt, Ben ronda kis törtetőnek
nevezte. A sértés még húsz évvel később is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a
srác megkapja a harmadik helyet John listáján. Az első és a második helyen

135
az anyja állt.
„Igazán könnyű nem törtetni annak, aki a csúcsra születik” – mondta John,
mikor már házasok voltunk, és kezdtem kapiskálni, mi a helyzet. Korábban
én is elhittem az egészet. A listát sem láttam, amíg először meg nem jelentem
rajta. Akkoriban nem sok emberismeretem volt.
Azóta azért megtanultam néhány dolgot. Például azt, hogy egyetlen igazán
becsületes ember sem akar meggyőzni másokat a becsületességéről. Az
igazán becsületes emberek jóformán észre sem veszik, hogy azok. Amikor
egy kampány főként a jellemről, a becsületességről, az őszinteségről szól,
nos, akkor kell feltennünk magunkban a kérdést: mit akar ez a pasas
eltitkolni?

– Tout le monde est sage après le coup – mondta Prudie.

– Igen, drágám – felelte Bernadette.

Miután Lloyd és Mattie összeházasodtak, és Mattie elment, Madame

Dubois azt mondta, hogy egyik lány sem randevúzhat többet, mert
elveszítjük a jó hírünket, és az rosszat tesz az előadásnak. így hát
titkolóznunk kellett Johnnal, végül otthagytam a tánccipőmet, megszöktünk
és megesküdtünk Vegasban a Wee Kirk o' the Heather-ben. Egy rendkívül
kedves nő dolgozott ott, valami Cynthia. Emlékszem, azt mondta, hogy
azelőtt a Woolworth üzletláncnál volt tisztviselő, és hiányoznak neki az
ingyen kapott szövetmaradékok. Hát nem fura, hogy mi mindenre emlékszik
az ember? A kápolnának volt néhány ruhája, fel is próbáltam mindegyiket,
de nagyon apró termetű voltam és minden nagy volt rám, amit a fogason
találtunk.
Így hát Cynthia ott, helyben átalakított nekem egy szoknyát, megfésülte a
hajamat és kisminkelt. Volt előttünk néhány pár, úgyhogy várnunk kellett egy
kicsit. Cynthia adott egy cigarettát. Soha életemben nem dohányoztam, csak
akkor egyszer, az alkalom kívánta. Cynthia felhívta a figyelmemet, hogy
mostantól Nettie Andretti leszek. Addig ez soha nem jutott eszembe. Nettie
művésznéven léptem fel. Ez volt a nap, amikor használni kezdtem a teljes
nevemet: Bernadette.
Amíg a hajamat fésülte, Cynthia magáról mesélt. Elmondta, hogy átok ül a
családján, mert a nagypapája egyszer elütött egy tiszta fehér macskát az
autójával. Ő azt állította, hogy baleset volt, de valószínűleg nem volt az,
mert valahányszor meghalt valaki a családban, mindig láttak előtte egy fehér
macskát. A nagybátyja például, mikor még huszonhat éves volt, látott egy
fehér macskát a hálószobája ablakából. A macska keresztülrohant az
udvaron, lekapta a nagybátyám egyik zokniját a szárítókötélről, és átugrott

136
vele a kerítésen. A nagybátyám pedig még aznap este elment szórakozni a
barátaival, és valaki megölte egy kocsmai verekedésben. Összetévesztették
valakivel. Soha nem találták meg azt a zoknit.
Cynthia épp ott tartott, hogy az anyja kijelentette: ő nem hiszi el ezt a
szamárságot, és vett magának egy fehér macskát. Nagyon érdekelt volna a
folytatás – biztosan valami hátborzongató történt az anyjával –, de akkor
Johnt és engem szólítottak, és indulnom kellett megesküdni. Rossz
hangulatban mondtam ki az igent, mert szerettem volna hallani a fehér
macskás történet végét. Azóta is sokszor eltöprengtem, vajon hogyan
végződhetett.
Egy évvel azelőtt, hogy találkoztam Johnnal, Mattie könyörgött, hogy
látogassam meg. Lloyd vakbuzgó vallásos lett, és akkoriban egy
kommunában éltek valami tanyán, Kolorádóban. Anyám rettentően mérges
volt, amikor arra gondolt, hogy egy kis igyekezettel én mehettem volna
feleségül Lloydhoz, mivel először énbelém volt szerelmes. Ehhez a
nagyszerű férfihoz, akiből ilyen szent ember lett. Tudják, anyám igazi
kispolgár volt. Nem tudta, hogy az igazán erkölcsös embereken nem látszik
mérföldekről, hogy mennyire tiszteletreméltóak. Ügy csomagolta be a
ruháimat, mint ha négyhetes bibliatanfolyamra mentem volna.
A kommunát Watson tiszteletes vezette. Én azt gondoltam, megalomániás.
Lloyd úgy vélte, gondoskodó. Lloyd mindig szerette, ha megmondták neki,
mit csináljon.
Nem hiszem, hogy Watson tiszteletesnek bármiféle vallásos képzettsége
[42]
lett volna. Az Őszutói Eső nevezetű pünkösdista szektától nyerte
inspirációját, de tetszése szerint merített bárhonnan. Azt prédikálta, hogy a
titkos tanok kellékeit, mint az állatövi jegyek, meg a számmisztika, ellopta
istentől az ördög, és az ő feladata azokat visszaszerezni tőle és ismét
eredeti, szent céljaik szolgálatába állítani. És volt valami a
földönkívüliekről is, de már elfelejtettem, hogy pontosan mi. Eljönnek
értünk, vagy már el is jöttek, és itt hagytak minket? Valamelyik a kettő közül.
Látogatásom ideje alatt mindenkivel elolvastatott egy könyvet.
Atomenergia Istennel böjtölés és ima útján volt a címe, és az állt benne,
hogy ha megtanulod féken tartani a vágyaidat, természetfölötti hatalmat
nyerhetsz. Felszabadulsz a gravitáció alól. Halhatatlan leszel. Tehát, mondta
Watson tiszteletes, mi most mind böjtölni fogunk, és szűzies életet élünk.
Legtöbbször boxtyt, olyan krumplilángoshoz hasonló valamit adtak enni, így
hát a böjtölésre biztatni majdnem fölösleges volt. A szűzies életmód
számomra nem jelentett különösebb kihívást, de Mattie nagyon bánta a
dolgot. A közösség egyetlen tagjának sem volt rendszeres jövedelme. Istenre

137
bíztuk, hogy gondoskodjék rólunk. Szerettem volna felhívni a szüleimet,
hogy jöjjenek értem, de minden telefont kikapcsoltak.
Abban a percben, amint Lloyd meghallotta, hogy a halhatatlanság
lehetséges, azonnal halhatatlan akart lenni. Minden nap, amely anélkül múlt
el, hogy fölemelkedett volna az égbe, nagy csalódást jelentett neki. De nem
csak neki: Watson tiszteletes is szomorú volt olyankor, Lloydot pedig
jobban bántotta a tiszteletes csalódottsága, mint a magáé.
Mind azon voltak – még Mattie is –, hogy engem is bevonjanak. Nem
hibáztattam őt, csupán azt gondoltam: ki kellene onnan mentenem. Egyik nap
Lloyd megkért, hogy dolgozzak vele az ábécés deszkalapon. Szörnyen el
volt csüggedve, mert még mindig nem tudott repülni, és a szellemek sem
beszéltek hozzá, pedig a gyülekezet többi tagjának készségesen küldtek
üzeneteket. Sajnáltam őt, hogy úgy le van lombozva, de elegem is volt
belőle. Apám a szabadkőművesekhez tartozott, és egyik évben királynő
[43]
voltam a Jób Leányainál . Meg templomba is jártunk. Énekeltem a
kórusban. De mégsem bolondultam bele.
Szóval meglöktem egy kicsit az írótáblát. Azt mondattam vele: Hagyd ott
Watsont. Lloyd olyan hirtelen ugrott talpra, hogy felborította a székét.
Egyenesen Watson tiszteleteshez rohant, mondván, hogy közöttünk jár a
sátán, a tiszteletes pedig már jött is, hogy kiűzze a gonoszt. Óriási hajcihő
volt, és én valami örömfélét éreztem, mert így a dolgok kevésbé voltak
unalmasak, mint korábban. Watson tiszteletes első pillantása azonban rám
esett, és meglehetősen gyanakvó volt az a pillantás.
Összesen négyen voltunk nők a gyülekezetben, és attól kezdve sokat
hallottunk Éváról. Méghozzá semmi jót. Watson tiszteletes úgy vélte, Éva
jóval többet tett annál, mint hogy szóba állt az Éden-kertben a kígyóval. Úgy
vélte, hált is vele. Az igaz hívők Ádámtól és Évától származnak, mondta,
majd, egyenesen rám nézve azzal folytatta, hogy a hitetlenek pedig Évától és
a kígyótól. És mert Ádám bukását az okozta, hogy Évára hallgatott, a nőknek
mostantól fogva tilos a beszéd. A világon minden gonosz onnan jön, mondta
Watson tiszteletes, hogy a nők hangjára hallgatunk.
Mattie nem mert Watson tiszteletes ellen fordulni. Ott voltam én, négy
hétre a vendége, és csak akkor beszélhettem, ha senki sem hallotta, amitől
kétségtelenül kevesebb értelme van annak, hogy megszólaljon az ember.
Watson tiszteletes aztán hamarosan Bostonba utazott egy konferenciára, és
mikor visszajött, ismét engedélyezve volt számunkra a beszéd. Új terv lapult
a tarsolyában földi életünk bearanyozására. Az új tervhez egy
pszichedelikus állapotot előidéző szer is tartozott. Őszutói Eső, LSD-vel.
Kábítószereső.

138
 Lloyd napokon át mámoros volt. Végre voltak saját látomásai. Látta, hogy
tudna repülni, csak egyszerűen nem akart. Mit kell énnekem bizonyítani? –
kérdezte. Magam is kipróbáltam. Boldog voltam. Minden táncolt
körülöttem. A fazekak. A kerítésoszlopok. A kecskék.
Mindezt valahonnan föntről láttam, mintha az élet egyetlen nagy Busby
[44]
Berkeley film lett volna. A tanyán voltunk, teljesen elzárva a
külvilágtól. Varjak százai gyűltek össze a konyha előtti fákon. Olyan sokan
voltak, mintha fekete levelet hajtottak volna a fák. Kimentem, mire bonyolult
mintákban fölúsztak, akár a levegőbe nyomtatott szavak. Letelepedtek újra,
és rám károgtak: „Menj már, menj már, menj már, menj már.”

– Tudják, én szeretem a varjakat – mondta Bernadette, és Móra nézett. –

Remélem, sok-sok varjú van a könyveiben. Fogadni mernék, hogy
csapatostul röpködnek a cukorrépaföldeken. Különösen, amikor tetemeket
ásnak ki. Lehetnének varjúi, akik fontos bűnjeleket találnak. Van most egy
csapat, ott fészkelnek az Egyetemi Bevásárlóközpont parkolójában. Mindig
látom őket, amikor megyek hajat vágatni.
– Csinálok valami ilyesmit, csak szarkákkal – mondta Mo. – A szarkák
valójában a Valley-t képviselik nekem. Egy kritikus azt mondta, van egy
szarkamotívumom. Előjelnek is használom őket, és témának is. El is
magyarázhatom, hogy csinálom.
– Bárcsak a szarkákról beszélnénk! – mondta határozottan Prudie. –
Folytasd, Bernadette.

– Nekem akkor valamiért az volt az elképzelésem, hogy ha egy varjú

mondja az embernek, hogy tegyen meg valamit, akkor azt meg kell tennie.
Elmentem anélkül, hogy akár csak átöltöztem volna. Kisétáltam a tanyáról.
Mérföldekre volt a legközelebbi országút, amelyen egyáltalán volt
közlekedés, és még félúton sem jártam, amikor esni kezdett az eső. Nagy,
gömbölyű esőcseppek, olyan sűrűn, hogy alig láttam keresztül rajtuk.
A cipőmet beborította a sár – olyan volt, mintha egy második cipőt is
viseltem volna. Emlékszem, azt gondoltam, hogy ez egy nagyon mély
gondolat. Ahogy mentem, ez a sár szétszakadt és újraformálódott. Olyan
nehéz lett tőle a lábam, hogy úgy éreztem, időtlen idők óta gyalogolok.
Persze valószínűleg nem egyenes vonalban mentem. Nem úgy, ahogy a
varjak szállnak.
Mire eljutottam végre az autópályához, kijózanodtam. Lestoppoltam egy
sofőrt, aki annyi idős lehetett, mint az apám. Mr. Tybald Parkert.
Megdöbbentette a külsőm. És összeszidott a stoppolásért. Azt mondta,

139
veszélyes dolog az egy nő számára. Odaadta a zsebkendőjét.
Elmondtam neki mindent. Nem csak Mattie-t és Lloydot, meg Watson
tiszteletest, de mindent, ami csak az eszembe jutott. A Borsszemeket. Az
apám fogorvosi praxisát. Olyan jó volt megint szabadon beszélni. Nem
álltam meg egy pillanatra sem, hogy meggondoljam, mit kell, és mit nem
szabad elmondanom. Óriási megkönnyebbülés volt.
Kivett nekem egy hotelszobát, hogy tusolhassak és alhassak, és
megvendégelt, az ebédben nem volt krumpli, aztán segített fölhívni a
szüleimet, hogy küldjenek táviratilag pénzt, hogy buszra szállhassak
hazafelé. „Soha ne fogadj el hamis pénzt” – mondta közvetlen azelőtt, hogy
elment. Mióta látogatóba mentem Mattie-hoz, először történt meg, hogy Isten
jelenlétét éreztem az életemben.
Több mint húsz évig, amíg meg nem halt, minden karácsonykor levelet
kaptam Mr. Parkertől. Csodálatos levelek voltak, csupa olyan emberről
szóltak, akiket soha nem ismertem. Lediplomáztak, megházasodtak, tengeri
körutazásra mentek, kisbabájuk született. Emlékszem rá, hogyan jutott be az
unokája baseballösztöndíjjal a Los Angeles-i egyetemre.
Szóval, amíg én kiismertem Johnt, a természetét, a megbosszulandó
sérelmei listáját, ő engem tanulmányozott. Kábítószer, szekta, beszélő
varjak: egészen magán kívül volt, ami nagyon nem tett jót a kampánynak. Azt
mondta, soha ne beszéljek ezekről a dolgokról senkinek. Már nagyon untam,
hogy mindenki meg akarja mondani, mikor beszélhetek. De azért csöndben
maradtam. Terhes lettem. John azt mondta, a gyermekáldás biztos
szavazatszerző. Mosolyogtam, mosolyogtam, mosolyogtam, és titokban azt
reméltem, veszíteni fog, hogy megint engedélyt kapjak rá, hogy beszéljek.
Egyik nap vitára volt hivatalos, mind az öt jelölt találkozott a sajtóval.
Megigazítottam a nyakkendőjét. „Hogy nézek ki?” – kérdezte, én pedig azt
feleltem, hogy jól. Fess férfi volt. Kiderült, hogy a zakója hátához tapadt egy
bugyim. Valószínűleg a szárítóban. Feltételezem, hogy ott statikus
elektromosság van. Óriási bugyi volt, hiszen állapotos voltam, de legalább
tiszta.
Nem tudom, hogy került a zakójára. Ő azt mondta, biztos én tettem oda,
amikor megöleltem. Mintha azt akartam volna, hogy a szavazók, meg a sajtó,
meg mindenki lássa a bugyimat! Ismét megjelentem a listáján; akkor már
senkinek sem volt több a rovásán, mint nekem. Ez a bejegyzés így szólt:
Bernadette tönkretett engem.
Mintha ehhez szükség lett volna énrám. Hamarosan kiderült: Johnnak is
volt múltja. Egy kis mellékvíz a nyilvánosságnak szánt duma mellett.
Kártyaadósságok meg egy letartóztatás. Minősített súlyos testi sértés.
Megszökött a húgommal, anélkül, hogy legalább elvált volna tőlem.

140
Papának kellett végigkutatnia az egész államot, hogy hazahozza a
kishúgomat. Mivel John közéleti ember volt, a szöktetés bekerült az
újságokba. Onnantól kezdve a mi családunknak is lőttek. A kábítószer is
kiderült. Meg a szekta. Az egyik Borsszem szólt nekem, hogy van egy
üresedésük, de amikor elmentem Madame Dubois-hoz, nem volt hajlandó
visszavenni, mivel már anya voltam, és a tetejébe még rossz hírű is. Azt
mondta, hogy valamilyen színvonalat fenn kell tartani. Azt mondta, nem
vagyok méltó a Borsszemekhez.
Azt mondta, soha senki nem fog engem feleségül venni többé, és a
húgomat sem, de aztán kiderült, hogy hatalmasat tévedett.

Ha egy kitűnő kép, szép mezők, kristálytiszta patakok, zöld fák és

hímes rétek egy tájkertben vagy magában a természetben oly
élvezetes látványt nyújtanak, mennyivel jobban kell
gyönyörködtetnie a szemlélőt a sok gazdagon öltözött, jól formált
úrnak és hölgynek, amint e gyakorlatot előadják.
kellom tomlinson, táncmester

Sylvia elhatározta, hogy őszintén beszél Allegrával. Ma este igazán

szükségem van rád, fogja mondani. Nem hiszem, hogy ez olyan nagyon nagy
kérés. Ezen az egy estén próbálj csak énrám gondolni.
A hallban találkozott vele, az ő kötött ruháját viselte.
– Oké? – kérdezte Allegra.
Sylvia óriási megkönnyebbülést érzett. Részben azért, mert Allegra jön,
részben pedig azért, mert nem kellett mondani neki, hogy tartson vele. Egy
vita Allegrával ritkán végződött úgy, ahogyan azt az ember elképzelte.
– Szexi – felelte.
Allegra hangulata sokat javult. Járása könnyebb, a háta egyenesebb lett.
Sylvia éjszínkék ruháját hozta, melynek vállát ragyogó napkorongot formáló
hímzés díszítette.
– Ezt vedd fel.
Fülbevalót és nyakláncot is választott a ruhához. Szépen feltűzte Sylvia
haját. Kifestette a szemét, rúzst kent az ajkára, majd egy papír zsebkendőt
adott neki, hogy leszedje a fölösleget.
– Pues. Vámonos, vámonos, mamá – mondta. – Menjünk. Hogy késhetünk
el ennyire?
Kifelé menet Sylvia megfogta Allegra kezét, megszorította, majd
elengedte. Egy gombnyomással kinyitotta a kocsi ajtaját, és belecsusszant a
hosszú, forró éjszakába.

141
 Kihozták az előételt – lazac és zöldbab. Helyi termésű zöldszilvánit
szolgáltak fel hozzá. A megnyitóbeszédet egy rendkívül sikeres
detektívregény-író mondta el, miközben mindenki más evett. Kezdetben
kicsit gerjedt a mikrofon, de ezt hamar megoldották. A beszéd rövid volt és
elbűvölő. Egyszóval tökéletes.
Utána Mo tüstént közölte Deannel, hogy az imént hallott rendkívül sikeres
detektívregény-író könyveiben a jogi eljárások egytől-egyig el vannak
cseszve.
– Sokan nem törődnek vele. De én az a fajta vagyok, aki ragaszkodik a
pontossághoz – mondta, és nekikezdett végigvezetni Deant a másik író
legutóbbi könyvének hibáin, pontról pontra. – Sokan nem értik, hogyan
működik a felderítési szakasz – mondta korholóan, de ő szerencsére kész
volt elmagyarázni.
Bernadette odahajolt Prudie-hoz és csöndesen így szólt: – Lehet, hogy
kiszíneztem egy-két dolgot. Nem tudtam, hogy Mo ragaszkodik a
pontossághoz. Azt hittem, pusztán cselekményt akar. Szóval hozzátettem egy-
két apróságot. Sport. Alsónemű. Szexi húgocskák. Pasik.
– Kábítószerek. Beszélő állatok – mondta Prudie.
– Ó, a varjakat nem én találtam ki.
Prudie nem érezte sürgős szükségét annak, hogy megtudja, mely részek
voltak igazak Bernadette elbeszéléséből, és melyek nem. Talán később. De
Bernadette nem az anyja; tehát az is meglehet, hogy soha nem fogja
érdekelni.
– Egyik férjem sem volt rossz ember. Velem volt a baj. Mikor már benne
voltam, túlságosan kevés mozgásteret találtam a házasságban. Én férjhez
menni szerettem. Az udvarlásnak megvan a cselekményvonala. De abban
semmi cselekmény nincs, ha férjnél van az ember. Unos-untalan ugyanazok a
dolgok. Ugyanazok a veszekedések, ugyanazok a barátok, ugyanazokat a
dolgokat csinálod minden szombaton. Az ismétlődés kezdett az idegeimre
menni. Es nem tudtam az egész énemet beleilleszteni a házasságba, lett
légyen bárki a férjem. Volt olyan részem, amit John kedvelt, és volt, amit
mások, de senki sem tudott egészében elfogadni. Akkor lenyesegettem
bizonyos részeket, de aztán hiányozni kezdtek, és visszakívántam őket. Nem
is voltam szerelmes igazán, amíg az első gyerekem meg nem született.
A zenekar újra rázendített. Prudie látta a fekete nőt, amint (nerc nélkül)
táncol. A cipőjét is levetette, nem csak a stóláját. Partnere vaskos, kopasz
fehér férfi volt. Három másik pár is táncolt a parketten, de ők vonták
magukra a szemet. Képtelenség, hogy valaki fölvesz egy estélyi ruhát, és
aztán mezítláb csörög benne. Nagyon jó táncosnak kell lenni ahhoz, hogy az

142
ilyesmi fölött szemet hunyjanak Prudie azon tűnődött, hogy házasok-e. Vajon
ez a nő annak a férfinak az első felesége? Lenyesett egyes részeket magáról,
hogy összeüljenek? Még ha így is volt, egész vidámnak tűnt.
Most már nyolc pár mozgott a táncparketten. Prudie számítása szerint
legalább a fele gazdag férfi volt második feleséggel. Megállapításait a
férfiak és a nők életkora, no meg a vonzereje közötti különbségre alapozta,
és Sylvia nevében elítélte őket. Ő maga olyan férfihoz ment feleségül, aki
sokkal szemrevalóbb annál, mint amilyet ő megérdemel, és úgy vélte, hogy
ezt mindig így kellene csinálni.
Dean látta, hogy felesége a táncparkettet nézi.
– Táncolj velem, szívem – mondta. Ez nyílt könyörgés volt, hogy
kihagyhassa az átkutatás és a zár alá vétel részletes magyarázatát.
Amióta az anyja meghalt, Prudie nem táncolt. Még egyedül a nappaliban
Smokey Bill Robinsonra sem. Anyja óriási rajongója volt Smokey
Robinsonnak De Prudie azt gondolta, Dean kedvéért megteszi. Elvégre ez
nem olyan nagy kérés.
– Rendben – felelte, de tüstént rádöbbent, hogy képtelen rá. – Egy perc
múlva. Talán később.
– Hát te, Bernadette?
Bernadette kivette a füléből és a tányérja mellé helyezte a borostyán
függőt.
– Ezek lehúznának – mondta, és követte Deant.
Árnyék vetődött Prudie-ra. Végre megérkezett Jocelyn, és lehajolt, hogy
megcsókolja Prudie arcát.
– Te tartod a frontot? – kérdezte. Izzadság és folyékony szappan szaga
volt. Nedves haja tüskésen meredezett az arca körül. Sminkje fura foltokban
mázolódott szét az arcán. Az egyik székre rogyott, levette a cipőjét és
masszírozni kezdte a talpát.
– Lemaradtál az előételről és a megnyitóról. Már aggódtam – mondta
Prudie. Az igazat megvallva nem aggódott, de csak azért nem, mert
Bernadette elvonta a figyelmét. Pedig aggódnia kellett volna. Jocelyn tudott
szándékosan goromba lenni, de sose volt modortalan. Soha nem késett el.
Jocelyn sose volt… ápolatlan. Milyen bizarr helyzet, hogy Bernadette
jobban néz ki, mint Jocelyn.
– Sylviának semmi jele – mondta Prudie. – És Danielnek sem. Mit
gondolsz, mit jelent ez?
– Megyek és felhívom – mondta Jocelyn. Újra fölvette a cipőjét. –
Meglep, hogy Daniel sincs itt. Allegra azt mondta, biztosan eljön.
– ”Olyan jelenetek is előadódhatnak, amelyek nem csak számomra
lehetnek kellemetlenek?” – idézte Prudie.

143
 – Sylvia sohasem rendezne jelenetet.
– Te rendeznél.
Jocelyn elment, Grigg pedig leült Mo mellé. Sok üres szék állt Grigg és
Jocelyn széke között. Szerelmed magasabbra emel, játszották a zenészek,
szöveg nélkül.
– Haza tudná majd vinni Jocelynt? – kérdezte Prudie-t. – A tánc után? Én
kifogytam a benzinből.
– Persze – felelte Prudie. – De Dean segít magának benzint szerezni.
Jocelyn visszatért az asztalhoz.
– Ötpercnyire vannak – mondta. – Mindjárt itt lesznek.
Grigg a vacsorájával foglalkozott. Székét úgy fordította, hogy szemben
legyen Móval.
– Szóval detektívregények. Én szeretem a krimiket. Akkor is, ha mind egy
kaptafára készül. Szeretem azt a sémát.
–Az enyémek nem követnek semmilyen sémát – tiltakozott Mo. – Egy
alkalommal még gyilkosság sem történik, csak egészen a végén.
Ki nem szereti a detektívregényeket?
– Honnan ismered Bernadette-et? – kérdezte Jocelynt Prudie.
– A keresztapám felesége volt.
– Mivel foglalkozott?
– Kérdezd meg tőle.
– Az túl sokáig tartana – mondta Prudie.
– Félek, hogy én sem tudnám röviden elmondani. Soha nem fejezte be az
iskoláit, úgyhogy hol ezt csinálta, hol azt. Oktatási segéderő volt.
Manikűrös. Kutyaszitter. Egyszer egy vidámparkban is dolgozott. Karikákat
dobáltatott oszlopokba rakott edények köré. Egy ideig ő volt az egyik
Hófehérke Disneylandben. De általában inkább csak férjhez ment. Nagyon
Austen-szerűen, csak azzal a különbséggel, hogy ő nagyüzemi módon
csinálta. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szerencsevadász. Tudod,
milyen vidám. Mindig azt hitte, hogy most, ez a házasság lesz az, amelyik
majd örökké tart. Egy időben aggódtam a gyerekei miatt, de fölösleges volt.
Mindig remekül néztek ki, és nagyszerű emberek lettek.
Ben összes felesége közül Bernadette volt a kedvencem. Hatalmas, öreg
házban laktak Beverly Hills-ben, gyönyörű kerttel, körbefutó tornáccal. Egy
tó is volt ott aranyhalakkal és fahíddal. A legnagyszerűbb hely volt a
világon.
– Csak nem Ben Weinberg?
– Ismered? Egy ideig nagykutya volt Hollywoodban. Több Fred Astaire-
filmben is dolgozott.
Húsvéti Parádé.

144
 – Ó, Istenem! – ámuldozott Prudie. – Ez nekem túl sok izgalom.
Megfordult, hogy a táncparkettre nézzen. Az ötszintes üvegív mögött
fekete volt az éjszaka. Odabent csillagképekként világítottak az erkélyeken
körbefutó villanykörte-füzérek. A zenekar kicsinek és távolinak tűnt. Látta
Deant: magas volt, fess, és bár egy kicsit rángatózva táncolt, azért jól
csinálta.
Bernadette gömbölyded volt, de ruganyos: laza térd, ringó csípő. Az
egyik percben lassan lépkedett, a következőben szteppelt, föl-földobta a
lábát. Aztán jöhetett egy visszafogott, hölgyhöz illő csacsacsa. Kár, hogy
Dean volt a partnere. Szemlátomást visszafogta.

Sylvia bezárta az autót a föld alatti garázsban, aztán a liftet várták

Allegrával, amely az utcaszintre viszi őket. Megnyugodott és
megkönnyebbült. Jocelyn telefonált, hogy Danielnek nyoma sincsen.
Megbocsátott Allegrának, amiért majdnem magára hagyta (sőt bűntudatot
érzett, amiért rávette, hogy eljöjjön vele). Még azt a súlyos bűnt is
megbocsátotta neki, hogy önmagát boldogtalanná teszi. Valahol a második
szint körül azt mondta:
–Tudod, én nem hiszem, hogy van igazán megbocsáthatatlan tett. Ahol
szeretet van, ott nem létezik.
Allegra éppen egy Depo-Provera hirdetést olvasott a lift falán, és nem
válaszolt.

Jocelyn olyan hangosan beszélt Prudie-hoz, hogy Grigg és Mo is hallja.

– Te nem úgy találod, hogy a jó táncosok nem szokták fűnek-fának
elmondani, hogy ők jól táncolnak?
– Minden vadember tud táncolni – mondta Grigg. Fölkelt, odament hozzá,
és a kezét nyújtotta. Noha Jocelynnak sajgott az egész lábszára, nem akarta
megadni Griggnek azt az elégtételt, hogy ezt meg is mondja. Ha Grigg nem
fáradt ahhoz, hogy táncoljon, akkor ő sem. Addig fog táncolni, amíg bele
nem hal.
Nem fogadta el a feléje nyújtott kezet, segítség nélkül tápászkodott fel.
Jocelyn nem nézett Griggre. Grigg nem nézett Jocelynra. Prudie alaposan
megnézte mindkettőjüket, ahogy a parkett felé indultak: haragos hátak,
haragos karok, tökéletesen szinkronizált haragos léptek.

145
 Prudie hangulata sokszor hullámzott, amióta meghalt az anyja.
Bernadette történeteit hallgatva, barátságosan gúnyolódva Móval, egészen
kellemesen telt az estéje. Most hirtelen úgy érezte, hogy cserbenhagyták:
Dean és Bernadette, Jocelyn és Grigg. Ez csacsiság, hiszen csak táncolni
mentek, de akkor is ez a helyzet: itt hagyták őt, teljesen egyedül. Öt mindig
hátrahagyják.
– Eloldottnak érzem magam – mondta Mónak. – Mintha elpattant volna a
pányva, ami a földhöz rögzített. – Deannek nem mondhatott volna ilyesmit.
Nagyon megsértődne a gondolatra, hogy ő Prudie pányvája. Mónak is csak
azért mondhatta ezt, mert túl sokat ivott, és soha többé nem fogja látni. Sem
olvasni az ostoba könyveit.
– Akkor ideje szárnyalni – mondta Mo, s miközben áthajolt az asztal
fölött, hogy ezt elmondja, az asztal közepén álló vasvirág súrolta az állát.
Ahogy közel hajolt Prudie-hez, meglátta az asszony könnyeit. Egyszerre csak
fölegyenesedett, gyámoltalanul és ijedten.
– Ne csinálja ezt! – mondta. – Jöjjön inkább táncolni. Már ha úgy
gondolja, hogy Dean nem bánja.
A zenekar egy Beatles-számot játszott, a Come Togethert, az anyja
abszolút kedvencét.
Majdnem azt felelte, hogy: Ne táncoljunk, csak mondjuk azt, hogy
táncoltunk. De olyan szép dolog volt Mótól, hogy felkérte. A maga módján
okos tanácsnak tűnt, amit mondott. Sőt, tervnek. Sírás helyett táncolni. Itt
maradhat egyedül, ha nem számolja Mót, aki valójában nem számít, vagy
rákényszerítheti magát, hogy csatlakozzék a társasághoz. Megtörölte szemét
a szalvétájával,
– Oké – mondta.
És akkor mi van, ha visszautasított egy korábbi ajánlatot a férfitól, akit
szeret? Majd fölkéri megint. Addig pedig fények vannak és virágok vannak,
üvegkarikák és bronz rókapofácskák. Gazdag emberek és kedves emberek,
emberek, akik nincsenek itt, és emberek, akik egyszerűen szeretnének egy jó
történetet. Ha jó a zene, miért ne táncolna mindegyikkel?
___________________________________________________________________

Bernadette mesélte nekünk:

A Büszkeség és balítélet végére Jane, Elizabeth és Lydia Bennet is

megházasodik. De a maradék két Bennet leányzó, Mary és Kitty
hajadonsorban marad.
Austen unokaöccse szerint az írónő később őket is férjhez adta. Azt
mondta a családjának, hogy Kitty Bennet egy lelkészhez ment feleségül, aki

146
a Darcy-birtok közelében lakott, Mary Bennet pedig Philips nagybátyja
egyik tisztviselőjéhez ment hozzá. így közel maradt szülei otthonához, és
továbbra is hozzátartozhatott az egyetlen olyan társasághoz, ahol
kitüntethette magát. Austen szerint mindkét házasság jó volt.
Mindig szeretem tudni, hogyan végződik egy történet – mondja
Bernadette.

147
Augusztus

Feladó: Airheart@well.com
[45]
Dátum: 8/5/02 8:09:45 am PDT
Címzett: biancasillman@earthlink.net; Catwoman53@aol.com
Tárgy. Re: Mama

Hahó, Harrisék!
Mrs. Grossman telefonált ma reggel. Úgy gondolta, tudnunk kell,
hogy a hetvennyolc éves anyánk az új csípőjével az emeleti tetőn
tisztította az ereszcsatornát. Mondtam neki, hogy Tonyt pont az ilyen
nyaktörő munkákra vettük fel, de erre azt mondta Mrs. Grossman, hogy
Tony már elutazott az egyetemre, mert futballtábora van. Ez azt jelenti,
hogy egyikünknek valószínűleg le kell menni és keresni valaki mást.
Ui: Tudja valaki, mi van kicsi Griggel? Tegnap este felhívott azon a
festékkaparó hangján, amit olyankor vesz föl, mikor a tudtomra akarja
adni, hogy valami nincs rendjén, de azt meg nem mondaná, hogy mi.
Amelia

Feladó: Catwoman53@aol.com
Dátum: 8/5/02 11:15:52 am PDT
Címzett: Airheart@well.com; biancasillman@earthlink.net;
Tárgy: Re: re: Mama

Csak azt akarom, hogy mindnyájunk számára világos legyen,

pontosan ez az, amit a mama akar. Tudja, hogy Mrs. Grossman
telefonálni fog, és akkor mi mind gyalázatos, gondatlan lányoknak
érezzük majd magunkat, és valakit lóhalálában oda fogunk küldeni.
Persze attól meg oda kell menni egyikünknek. A mama egy ravasz

148
 öregasszony. Miért nem tud egyszerűen megkérni minket, hogy
látogassuk meg? Szerintem, jól be kéne csukni egy szanatóriumba, amíg
meg nem ígéri, hogy távol tartja magát a háztetőtől.
Ami Grigget illeti, én vagyok az egyeden, aki úgy gondolja, hogy
megint szerelmes? És hogy pont itt az ideje? Sandrával mikor is lett
vége?
csók mindenkinek, Cat

Feladó: Airheart@well.com
Dátum: 8/5/02 12:27:59 pm PDT
Címzett: Catwoman53@aol.com; biancasillman@earthlink.net
Tárgy: Re: re: re: Mama

Én magunkat hibáztatom Grigg kudarcos szerelmi életéért. Olyan

mércét állítottunk föl, hogy annak valószínűleg egyetlen nő sem tud
megfelelni.
A

Feladó: biancasillman@earthlink.net
Dátum: 8/5/02 1:02:07. pm PDT
Címzett: Airheart@well.com; Catwoman53@aol.com
Tárgy: Mama és Grigg

Lassan csordogálnak most itt a dolgok, úgyhogy nem bánom,

elmegyek és foglalkozom kicsit a mamával. (Tényleg gyalázatos,
gondatlan leányok vagyunk.)
Esküdni mernék, hogy Grigg a könyvklubjából kedvelt meg valakit.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az is kedveli őt. Engem is
fölhívott tegnap este, nagyon későn, nagyon letörve. Attól félek, hogy
Sandra rosszabb állapotban hagyta ott, mint amilyen annak előtte volt.
(Mi a cserkészlány jelszava? Hagyd a táborhelyet jobb állapotban,
mint ahogy találtad! Lefogadom, hogy Sandra sohasem volt
cserkészlány.) Szerintem csak kihasználta Grigget és csak a
számítógépes szaktudása kellett neki. Csók a férjeknek és a
gyerekeknek, Bianca

149
 Feladó: Catwoman53@aol.com
Dátum: 8/5/02 1:27:22 pm PDT
Címzett: Airheart@well.com; biancasillman@earthlink.net
Tárgy: Re: Mama és Grigg

Sandra mesteri darab volt. Emlékszel a karácsonyi partidra,

Amelia? Csak lépj arrébb a fagyöngy alól, hölgyemény. Ott tartsd a
kezed, ahol láthatjuk. Hiába próbáltuk figyelmeztetni Grigget. Elég egy
csinos pofi, és máris nem hallgat a nővéreire,
csók, Cat

Feladó: Airheart@well.com
Dátum: 8/5/02 15:30:22 pm PDT
Címzett: Catwoman53@aol.com; biancasillman@earthlink.net
Tárgy: Re: re: Mama és Grigg
Ha Grigg megint szerelmes, jobb lesz, ha egyikünk megy és törődik azzal
is.
A

150
 Hatodik fejezet

melyben a
Meggyőző érveket
olvassuk, és megint
Sylvia házában találjuk magunkat

A
Kalifornia Története szobában kizárólag olyan emberek ültek, akik a
saját családjukat kutatták. Sylvia 1989 óta dolgozott az állami könyvtárban,
és azóta olvasók százainak segített mikrofilmtekercseket helyezni az
adagolóba, beállítani a képet és elsajátítani a gyors előrecsévélés titkát.
Végtelen rutinnal forgatta a menyasszony-, vőlegény- és elhalálozás
katalógusokat, csalhatatlan szimattal vadászott szépapákra és szépanyákra az
adatbázisok barlangjainak mélyén. A mai nap viszont kudarccal indult. Egy
gyakori név (Tom Bürke), egy nagyváros (San Francisco) és némi
bizonytalanság az adatokban, s az eredmény egy mérges leszármazott, aki
úgy érezte, Sylvia egyszerűen nem próbálkozott elég keményen. Forrásai az
eltökéltsége ellenére alulmaradtak a mormonokkal való összehasonlításban.
Sylvia néha elgondolkodott. Mindig ekkora érdeklődés volt a
családtörténet iránt? Még a hatvanas években is, amikor mindent elölről
kellett kezdeni? Mit jelent ez a nagy múltba nézés? Mit várnak tőle az
emberek? A jelenjük szempontjából tulajdonképpen milyen fontossággal bír
a származásuk?
Sylvia különös örömet érzett, valahányszor valaki a 310-es dobozt kérte,
amely a spanyol és mexikói dokumentumok egyik archivált gyűjteménye
volt. A dobozból nemrégiben ő maga fordította le a „Manuel Rodriguez,
Guadalajarából (szülei elhaltak), ünnepélyes eljegyzése Maria Valvanora E
La Luzzal (egy katona és a cynaloa-i lakos leányával) kezdetűt. Az irat
1781. október 20-án kelt. Az információ száraz. Halálosan szerelmesek
voltak egymásba? Barátok voltak, vagy jeges csöndben ettek minden este és
neheztelve közösültek? Egyáltalán, összeházasodtak ezután? Lettek
gyermekeik? Szétmentek váratlanul, és ha igen, ki hagyta ott a másikat?
Sok más irat mellett volt a dobozban egy meghívó a kormányzó házába az
Antonio López de Santa Anna tiszteletére tartott ünnepélyes bálra; Pico

151
Andrés Kapitulációjának Feltételei John C. Frémont előtt Cahuengában; egy
levél Fra José María de Zalvideának, amely az indiánok házassági
törvényeit tárgyalja. Ezt az utolsót feltételesen 1811 -re datálták A világ
másik végén akkor jelent meg végre az Értelem és érzelem Jane Austentől,
hasonló tárgyban.

Mert Kalifornia egy költemény!

Romantika és titkok földje,
Imáé, szépségé és dalé.

[46]
Ina Coolbrith írta ezeket a szavakat, amelyek most a második szintre
vezető lépcső mellett voltak a falba vésve. Volt egy felirat azonban, amelyet
Sylvia sokkal jobban szeretett. Ez az emeleten volt és filctollal írták.
Csendet kérünk. Itt kutatómunka folyik.
Gyermekkorában Sylvia sose jött el ebbe a könyvtárba, pedig innen
nem messze nőtt fel egy szürke faházban a Q Streeten. Nagy udvaruk volt, az
előkertben citromfákkal és paradicsommal, a ház mögött meg
chilipaprikával. Anyja mindig a kertben dolgozott; volt hozzá érzéke.
Kedvenc szentje, Szent Teréz megígérte, hogy halála után rózsákkal hinti be
a földet.
Sylvia anyjának rózsabokrai voltak és rózsafái, meg olyan rózsái is,
amelyek lugasokra futottak föl. Lemosta őket a levéltetvek ellen,
komposzttal táplálta őket, és télre becsomagolta őket. „Honnan tudod, hogy
mit kell tenned?” – kérdezte tőle egyszer Sylvia, és anyja azt felelte, hogy
csak oda kell figyelni rájuk, és a rózsák megmondják, mire van szükségük.
Sylvia apja egy spanyol nyelvű újságba, a La Razába írt. Esténként
emberek jöttek, leültek a verandán, gitároztak, politizáltak, és
földművelésről meg a bevándorlásról beszélgettek. Sylvia dolga volt
másnap reggel eltakarítani a palackokat, a cigarettacsikkeket és piszkos
edényeket.
Második feladata az volt, hogy iskola után egyenesen nagyanyja házába
siessen, ahol is szinkrontolmácsolnia kellett a délutáni szappanoperát, A
[47]
fiatal Malone doktort. Mi minden történt abban a Denison nevű
kisvárosban! Gyilkosság, bebörtönzés, ital és kétségbeesés. Házasságtörés
és hisztériás vakság. Trombózis. Torokrák. Megnyomorító balesetek.
Hamisított végrendelet. Mindez egyeden részben.
Mikor véget ért az aznapi rész, Sylvia nagymamája rendszerint kielemezte
a látottakat. Rámutatott az árnyalt jellemábrázolásra, témákat,

152
szimbólumokat fedezett föl és erkölcsi tanulságokat vont le. Ez az elemzés
csaknem teljesek kitöltötte a délután hátralevő részét. Az asszonyok bűnös
viszonyokat folytattak, és megvakultak. Az ápolónők csöndes, viszonzatlan
odaadással szerettek bele az orvosokba, majd gyermekkórházakat nyitottak,
és jócselekedeteket hajtottak végre. Az egész élet orvosi vészhelyzetekről,
bírósági ügyekről, fájdalmas szerelmi viszonyokról és intrikáló rokonokról
szólt.
Sylvia apja néha európai tündérmeséket olvasott neki lefekvéskor.
Szőkéről feketére változtatta a hősnők haját (mintha Sylviát el lehetne
bolondítani ezzel, mintha Diego Sanchez lánya bármiképpen azonosulna egy
Hófehérke nevű barnával), és rámutatott az osztálykérdésekre, valahányszor
csak fölmerültek. Erdei favágók nőttek föl és vettek feleségül
királykisasszonyokat. Királynők táncolták magukat halálra véres
cipellőkben.
Vasárnaponként az anyja felolvasott neki a Szentek életéből Szent
Dorcasról és a többiekről, akik szétosztogatták a vagyonukat és a
jótékonykodásnak szentelték életüket. A mártírokon mindig sietősen
túllapozott: Szent Agátán (levágták a mellét), Szent Lucián (kinyomták a
szemét), Szent Perpétuán (maga vezette torkához a hóhér pengéjét, saját
kezével). Sylvia éveken át nem is tudott róla, hogy azok a másféle történetek
is ott vannak a könyvben.
Sem a tündérmesék, sem a szentek történetei nem volt azonban olyan nagy
hatással Sylviára, mint A fiatal Malone doktor. Sylvia attól a naptól
számította nagyanyja hanyatlását, amikor véget ért az utolsó epizód.
Sylviával kapcsolatos információink túlnyomó része Jocelyntól
származik. Egy leánycserkésztáborban találkozott tizenegy esztendős
korában a kis Jocelyn Morgan és a kis Sylvia Sanchez.
– A Csipua kunyhóba kerültünk mind a ketten – mesélte Jocelyn. – Sylvia
nagyon felnőttnek tűnt hozzám képest. Olyan dolgokat tudott, amiket
álmodban sem várnál egy kislánytól. Ismerte a történelmet és az
orvostudományt. Csomó mindent tudott például a kómáról. Mindig azt hitte,
hogy a nevelőtanárok ármánykodnak a hátunk mögött. A legbonyolultabb
összeesküvéseket látta mindenben, amit csináltak. Egy napon négyünket,
csipuákat gyalogos kirándulásra vittek a táborból, és aztán ott hagytak, hogy
mi magunk találjuk meg a visszautat. Ez része volt valami próbának,
legalábbis a tanárok ezt mondták. Sylviának viszont gyanús volt az egész.
„Mi okuk lehet arra, hogy el akarjanak tenni láb alól?” – kérdezte
mindegyikünktől. – Melyik kislánynak jut ilyesmi az eszébe?
Sylvia családjában senki sem tudta, hogy apja nem kap többé fizetést, és
hogy már az ő pénzükön jelenteti meg az újságot. Mikor a pénzük elfogyott,

153
elköltöztek a Bay Area-ba, ahol Sylvia nagybátyja munkát adott Sylvia
apjának a vendéglőjében. Sylvia és fiútestvérei itt a kétszintes Viktória-
korabeli ház helyett egy kis lakásban laktak, és magániskola helyett nagy,
állami iskolába jártak. A nővére már férjnél volt, és hátramaradt
Sacramentóban, hogy kisbabái legyenek, akiket Sylviáék szinte sose láttak.
Előfordult, hogy vasárnaponként Sylvia egészen Sacramentóig
elkocsikázott a nagyszüleivel. Sylvia apjának általában ilyenkor is dolgozni
kellett, így ő nem ment. Mivel Diego Sanchez nem volt hozzászokva, hogy
éttermi asztalok mellett kelljen ácsorognia rendelésre várva, meglehetősen
barátságtalan benyomást tett a vendégekre. Folyton figyelmeztetni kellett,
hogy ne vegyen részt a vendégek társalgásában, és ne beszéljen a
szakszervezetekről a szakácsokkal és a kifutófiúkkal. Meggyőződése volt,
hogy a borravaló intézményét azért találták ki, hogy megalázzák vele az
embert. A szomszédokkal is akadtak problémák: Sylvia anyjának a
születésnapján például, amikor az apja – mint minden évben az esküvőjük
óta – hajnali fél hatkor szerenádot adott az asszonynak, a mögöttük lévő
házban rendre gyulladtak fel a bosszús és kíváncsi szomszédok lámpái.
A vendéglő egyik szakácsa is az állami középiskolába íratta a lányát,
ezért Sylvia apja elintézte, hogy találkozzanak, hogy
Sylviának legyen egy barátnője, mire a tanítás megkezdődik. A lányt
Constance-nak hívták és egy évvel fiatalabb volt Sylviánál. Fehér rúzst
használt, és tupírozta a haját, amely úgy körülpárnázta a fejét, mint valami
csomagolóanyag. A legrosszabb azonban az volt, hogy belevarrta a fiúja
nevét a bal tenyerébe. Hiába mondta Constance, hogy nem fájt, és csak annyi
a titka, hogy sekély öltésekkel kell varrni, Sylvia alig bírt ránézni.
Elmagyarázta a lánynak a fertőzés veszélyeit, és az esetleges amputáció
kockázatát. Biztos volt benne, hogy nem lesznek a legjobb barátnők.
De szerencsére ott volt Jocelyn. És aztán ott volt Daniel.
– Katolikus? – kérdezte Sylvia anyja, mikor a fiú először vitte haza
kocsival a lányt az iskolából.
– Nem fogok feleségül menni hozzá! – vágott vissza Sylvia, mivel Daniel
nem volt katolikus, és ezt nem akarta megmondani az anyjának.
Az esküvőjük után, azon az éjszakán, amikor Sylvia és Daniel először
vesztek össze amúgy istenigazában, és a fiatalasszony a szülei házához
hajtott, és könnyekkel az arcán meg egy víkendtáskával a kezében megállt a
küszöbön, az apja még csak be sem engedte.
– Eredj haza a férjedhez – mondta. – Te most ott laksz. Dolgozzatok a
problémákon.
A nem katolikusok bezzeg hittek a válásban. Ha ezért vagy azért kicsit
boldogtalanok lettek, máris leléptek, a szüleik pedig még csak nem is

154
próbálták visszatartani őket. Legfőképpen ezért nem szabad házasságot kötni
egy nem katolikussal.
És valóban, nem pontosan ezt csinálta Daniel harmincegynéhány évvel
később? Kár, hogy Sylvia anyja nem érte meg. Annyira élvezte volna, hogy
igaza lett.
Bár – hogy igazságosak legyünk – valószínűleg nem jobban, mint bárki
más.

Vaskos nő lépett ki a mikrofilmteremből és odament a pulthoz.

Farmernadrág és a Sqaw Valley Eagles sportegyesület lógójával díszített
zöld pulóver volt rajta. Ceruzát egyensúlyozott a füle és a feje között, amely
– mivel szemüveget is viselt – meglehetősen zsúfolt hely volt.
– Hiányzik az egyik 1890-es San Francisco Chronicle – mondta
Sylviának. – Május 9-e után rögtön május 11-e jön. Az Altának és a
Waspnak sincs meg az aznapi száma. Mintha 1890-ben egyszerűen elmaradt
volna május 10-e.
Sylvia egyetértett vele, hogy ez furcsa. Minthogy a mikrofilmek egy
központi szolgáltatótól jöttek, valószínűleg semmit sem oldana meg, ha az
olvasó egy másik könyvtárban próbálkozna. Sylvia leküldte Maggie-t az
alagsorba, hogy nézze meg, nem találja-e a hiányzó számot a későbbi
újságok között.
A könyvtárosok általában örömüket lelik a különleges kérdésekben. A
könyvtárosok szeretnek vadászni. A könyvtárosok szeretik a jó
detektívregényeket. A könyvtárosok gyakran tartanak macskát, bár ez utóbbi
jelenségre még nem született meggyőző magyarázat.
Egy szürke pulóveres fekete férfi az alkormányzói hivatalban 1969 és
1972 között érvényesülő közérdekről szóló korabeli beszámolókat kért
Sylviától.
Egy idős férfi bársonybarettben odahívta az asztalához Sylviát, hogy
megmutassa neki a munkáját. A családfáját írta le, aprólékos gonddal,
gyönyörűen formált betűkkel.
Maggie visszatért, nem találta a hiányzó dátumot. Felajánlotta, hogy
telefonál a Banckroft Könyvtárba, Berkeley-be, de a nő, aki a Chronicle-t
kérte, azt mondta, mennie kell, mert lejár a parkolóórája. Talán majd a jövő
héten, amikor újra itt lesz.
Egy pattanásos férfi mikrofilmmásolatot szeretett volna nyomtatni.
Sylvián volt a sor, hogy segítsen a kedves olvasónak.
Kellemes hely volt a nagy központi terem: falai szeszélyesen kanyarogtak,
nagy ablakai pedig piros cseréptetőkre néztek. Az egyik asztalnál ülve még

155
a Capitol kupoláját is látni lehetett.
A ritka könyvek olvasótermében a falak mentén köröskörül ritka
könyvekkel teli üveges könyvszekrények sorakoztak, és a maga módján ez a
terem is ugyanilyen kellemes hely volt. Az ember itt zárt ajtók mögött
dolgozhatott, csak tompán szűrődött be a külvilág zaja. A könyvtárosok
egyenként engedték be és ki az olvasókat a kulcsra zárt ajtón.
A mikrofilmek terme azonban ablaktalan volt, fény csak a plafonról és az
mikrofilm-olvasó képernyőkről érkezett. Az állandó zümmögéstől, és attól,
hogy a képek egyik vagy másik része mindig homályos maradt – egyszerűen
nem lehetett egyszerre az egészet fókuszba hozni – előbb vagy utóbb
elkerülhetetlenül megfájdult az ember feje. Igazán szeretni kell a
kutatómunkát ahhoz, hogy a mikrofilmszobát ne utálja az ember. Sylvia
éppen filmet fűzött az adagolóba, amikor Maggie lépett mellé.
– Telefon a férjedtől – mondta. – Azt mondja, sürgős.

Allegrának kitűnő napja volt. A délelőttöt munkával töltötte, és postára

adott vagy egy tucat rendelést. Sylvia születésnapi ajándékára gondolt, azon
töprengett, hogyan készítse el. Hogy ihletet merítsen, elment a
Sziklaterembe, a helyi falmászócsarnokba. Mászás közben az ember
semmire nem tud gondolni a mászáson kívül, de Allegra ezt a nem
gondolkodást valamiért mindig gyümölcsözőnek találta.
Becsatolta magát a beülőbe. Ügy volt, hogy egy barátjával, Paullal fog
mászni. Az utóbbi hónapokban mindig egymást biztosították: Allegra az 5,6
és 5,7 nehézségi fok közötti falakat szerette, Paul egy kicsit jobban mászott.
A törzsvendégek csaknem mind férfiak voltak, de az a néhány nő, aki idejárt,
mind olyan volt, mint Allegra: erős, kisportolt. A helynek izzadság- és
krétaszaga volt, Allegra pedig pont ezt szerette.
A Sziklateremben kilenc mászófal volt, melyeket fogódzó gyanánt élénk
színű dudorokkal és hasadékokkal láttak el. Az egész egy Jackson Pollock-
festményre emlékeztetett. Minden falon különböző útvonalak közül lehetett
választani: volt piros, sárga és kék út. Paul előző este felhívta Allegrát,
hogy elmondja neki, az útvonalakat megváltoztatták. Nagyszerű.
Mikor Allegra először próbált mászni, gyakran hosszabb időkre meg-
megtorpant, és próbálta kitalálni, miképpen ragadja meg a következő
kapaszkodót. Karja és ujjai égni kezdtek a kimerültségtől. Észrevette, hogy a
tapasztalt mászók nagyon-nagyon gyorsan mozognak. Mozdulatlannak
maradni sokkal fárasztóbb volt, mint haladni. A túl sok gondolkodás itt
végzetes lehet, és Allegra feltételezte, hogy ebből messzemenő
következtetéseket lehet levonni az élet egészére vonatkozóan. Allegra

156
gyorsan tanult, de nem szerette a tanulságokat.
Még soha nem járt napközben a Sziklateremben. Nyoma sem volt a
tapasztalt mászok megfélemlítő józanságának, a falon futkosást övező
elmélyült csendnek. Ehelyett volt, aki sikított, volt, aki énekelt. Valaki krétát
dobált. Egy tízéves születésnapi bulijának hangzavara visszhangzott a
festékpacnis műsziklákról. Mindenütt gyerekek voltak kötéllel a falakhoz
erősítve, akár egy csomó pók. Annyi krétaport szállt a levegőben, hogy
Allegrának tüsszentenie kellett. Ez is megfélemlítés volt, csak másfajta.
Allegra szeretett nagynéni lenni. Diego bátyjának volt két kislánya, s a
velük töltött idő tökéletesen kielégítette Allegra gyerekek iránti vágyát. Egy
perccel sem kívánt többet gyerekek közelében lenni. Biztos van olyan
genetikai kód, amely meleggé teszi az embert, de érintetlenül hagyja a
szaporodási ösztönt, ám Allegra genetikai kódja nem ilyen volt.
– Gyere már – kiáltotta türelmetlenül valamelyik gyerek valakinek, aki
nem ment.
Allegra elment bemelegíteni a szóló falra, amíg Paul megjön. Ez a fal
kétméteres volt, tehát elég alacsony ahhoz, hogy kötél nélkül is meg lehessen
mászni. A fal tövében vastag birkózószőnyeg volt hivatott enyhíteni az
esetleges zuhanás okozta fájdalmat. Allegra föltette a lábát az egyik kék
fogásra. Fölnyúlt egy másik kék fogásért a feje fölé. Fölhúzódzkodott. Kék
fogástól kék fogásig araszolt. A csúcshoz közel megpillantott egy csábító
narancssárga fogást. Messzebb volt ugyan, mint a következő kék – biztos,
hogy ugrania kellene – mégis, ott csillogott a talán lehetséges határán. Akkor
sikerülnek legjobban a dolgok, ha nem gondolkozol rajtuk. Csak ugrasz.
Tőle jobbra a születésnapos kislány jött teljes sebességgel lefelé a
kötélen, társa utánaengedte a biztosítókötelet, hogy leszánkázhasson.
Egy felnőtt a szemközti falnál instrukciókat adott egy másik gyereknek.
– Nézz föl – mondta. – A vörös ott van, pont balra tőled. El tudod érni.
Ne izgulj. Elkaplak. Én elkaplak.
Allegrát senki nem kapta el, de Allegrának soha nem is volt szüksége rá,
hogy elkapják. Egyik kezével hátranyúlt krétáért a hámon fityegő zacskóba.
Elrúgta magát és megpróbálta elkapni a narancsságra fogást.

Sylvia az autóból hívta Jocelynt.

– Allegra lezuhant a mászóteremben – zokogta, miközben megpróbálta
nem elképzelni azokat a dolgokat, amelyek a különböző helyekről lezuhanó
[48]
emberekkel szoktak történni. Tolószék. Kóma. – A Sutterbe vitték. Oda
tartok, de még nem tudok semmit. Nem tudom, milyen magasról esett. Nem
tudom, magánál van-e. Nem tudom, hogy egy körme tört le vagy kitörte a

157
nyakát. – Alig tudta az utolsó szavakat kinyögni, olyan keservesen sírt.
– Amint odaérek, felhívlak – mondta Jocelyn. – Biztos vagyok benne,
hogy minden rendben van. Azokban a tornatermekben nem hagyják
védőfelszerelés nélkül mászni az embereket. Nem hiszem, hogy komolyan
megsérülhet ott valaki.
Jocelyn mindig úgy gondolta, hogy minden rendben van. Ha valami nem
volt rendben, mikor ő odaért, ő maga tette rendbe. Azokra a dolgokra,
amelyeket nem tudott rendbe tenni, Jocelyn csak akkor gondolt, mikor
muszáj volt. Sylviánál ez máshogy volt: neki voltak olyan napjai, mikor
másra sem tudott gondolni. Jocelynnak nem voltak gyerekei. Sylviának volt
három, plusz két unoka. Ez volt a különbség. Ha minden rendben lenne,
Allegra nem feküdne a kórházban.
Rossz dolgok márpedig történnek. Az embernek nem lehet folyton
szerencséje. Sylvia és Daniel a fiú kocsijában üldögéltek, alig néhány
saroknyira az otthonától, mikor az öccse meghalt. Ez volt az utolsó évük a
középiskolában. Egy kicsit csókolóztak, egy kicsit beszélgettek. Mind a
csókolózás, mind a beszélgetés feszültséggel volt terhes. Az utóbbi időben
ugyanazt a beszélgetést folytatták le újra és újra. Ugyanarra az egyetemre
fognak menni? Ugyanoda kellene menniük, csak azért, hogy együtt legyenek?
Ha mind a ketten ugyanoda akarnának menni, nem kellene-e az egyiküknek
inkább mégis máshová jelentkezni, csak hogy ne legyenek együtt? Ki tudja
állni kapcsolatuk a távollét próbáját? Oda kell állítani egy ilyen próba elé?
Ki szeret kit jobban? Szirénákat hallottak. Csókolóztak.
Daniel öccsét elütötte egy autó, amit egy tizenhat éves vezetett. Andy
azonnal meghalt, ami azért volt jó, mert így Danielnek nem kellett azzal
gyötörnie magát élete hátralévő éveiben, hogy ha a szirénázás pillanatában
hazamegy, még elbúcsúzhatott volna a testvérétől.
Daniel anyját Sylvia különös módon érzéketlen asszonynak tartotta.
Udvariasnak, de megközelíthetetlennek. Ez még nyilvánvalóbbá vált, mikor
Sylvia és Daniel összeházasodtak és gyermekeik születtek. Hol maradtak az
állandó panaszkodások, hogy sose látja a kis unokáit? És hol maradt a
zokogás és a kéztördelés, amikor kiderült, hogy Allegra – egy ilyen
gyönyörű lány! – leszbikus, és valószínűleg sose lesz saját gyereke?
Sylvia maga is érzéketlen volt valamelyest, de a saját szenvedélyes
családja általános zajában ezt eddig senki, még ő maga sem vette észre.
Oké, kedvelte Daniel anyját – az asszony jóformán árnyékot sem vetett, hát
mit ne kedvelt volna rajta? – de meg lett volna sértve, ha azt mondják neki,
hogy hasonlít hozzá. Aznap, amikor Andy meghalt, látta Daniel anyját
összegyűrődni, mint egy darab papírt. Valami megjelent az arcán, ami aztán
soha többé nem tűnt el onnan.

158
 A Meggyőző érveiken is van egy gyermek, aki meghal. Austen futólag,
szinte örömmel számol be a haláláról. „Musgrove-éknak – írja – volt egy
félresikerült, semmiházi fiuk; de szerencséjükre meghalt, még mielőtt a
[49]
huszadik évét betöltötte volna. „ Dick Musgrove-ot nem szerették a
szülei. Amikor tengerésznek állt, senkinek sem hiányzott. Beosztották egy
Wentworth kapitány parancsnoksága alatt futó hajóra, ahol tisztázatlan
körülmények között meghalt. Családja számára Dicket csak a halál tette
értékessé.
Ezek azok az emberek, akiket Austen hősnője, Anne Elliot később
nagyszerű szülőkként jellemez: „Milyen áldás a fiataloknak – mondja Anne
–, hogy ilyen szüleik vannak!”
A töltésen feltorlódtak az autók, Sylvia lassan araszolt előre. Rossz
dolgok bizony történnek. Most vette észre, hogy azért haladnak ilyen lassan,
mert a rendőrök lezárták az egyik sávot: üvegdarabok, és egy összetört autó
hevert az útpadkán, a vezető oldalán a hátsó ajtó csaknem kettőbe volt
hajtva. A sérülteket már elvitték, sejteni sem lehet, hogy milyen állapotban.
Amint emellett elhajtott, Sylvia újra fölvehette az autópályának megfelelő
sebességet.

Jocelynnak tizenöt percre volt szüksége, hogy elérjen a kórházba, és

másik ötre, hogy megtalálja a baleseti kórterem ápolónőjét, aki Allegrát
fölvette.
– Maga rokon? – kérdezte a nővér, és aztán nagyon udvariasan
elmagyarázta, hogy a kórház csak a hozzátartozóknak adhat tájékoztatást
Allegra állapotáról.
Jocelyn hitt a szabályokban. De hitt a szabály alóli kivételekben is.
Udvariasan elmagyarázta a nővérnek, mekkora cirkuszt fog csinálni, ha nem
láthatja Allegrát.
– Én nem jövök zavarba – zárta le a szolid fenyegetőzést –, és nem
vagyok fáradt. Az anyja várja a hívásomat.
Az ápolónő erre megjegyezte, hogy az egyik allergiaellenes gyógyszernek
is Allegra a neve. Ez egy igen rosszindulatú megjegyzés volt, és ráadásul
rosszkor, rossz helyen hangzott el. Micsoda nyegleség volt az adott
körülmények között ilyet mondani. Főleg, hogy ez egy nagyon szép név.
[50]
Longfellow-tól való.
Az ápolónő végül beismerte, hogy Allegrát megröntgenezték, és most
merevítőben van. Egy fejsérülés veszélyes lehet, de ő szerencsére már

159
magához tért. A kezelőorvosa dr. Yep. És nem, Jocelyn akkor sem láthatja
Allegrát. Csak rokonok láthatják.
Jocelyn már épp a közepén tartott a magyarázatnak arról, hogy miért téved
a nővér ebben is, amikor befutott Daniel. Úgy jött oda, mintha nem
hónapokkal korábban beszéltek volna utoljára, és átölelte Jocelynt.
Időnként szüksége van az embernek arra, hogy átölelje valaki. Bár
Jocelyn általában szeretett szingli lenni, néha ő is vágyott egy ölelésre.
– Megröntgenezték. Lehetséges fejsérülés. Nekem nem árulnak el semmit
– mondta a férfi vállába. – Azonnal fel kell hívnom Sylviát.

Mire Sylvia odaért, Allegra már csaknem két órája feküdt

mozdulatlanul a merevítőben. Éktelenül dühös volt. Sylvia, Daniel és
Jocelyn sápadtan, erőltetett mosollyal az arcukon vették körül az ágyát.
Sopánkodva állapították meg, hogy mindig Allegra az, aki megsérül,
sohasem a fiúk. Arra emlékszel, mikor leesett a mászókáról? Hogy eltörte a
lábát! És arra emlékszel, hogy kificamodott a kulcscsontja, mikor
lebucskázott a szilfáról? Emlékszel, milyen csúnyán összezúzta a könyökét
abban a biciklibalesetben? Vonzza a baleseteket, bólogattak mind a hárman,
amitől Allegra egyre ingerültebb lett.
– Semmi bajom nincs – mondta. – Legfeljebb négylábnyit estem, ráadásul
birkózószőnyegre. Nem hiszem el, hogy ezért behoztak. Egy pillanatra sem
veszítettem el az eszméletemet.
A valóságban elvesztette az eszméletét, és ezt ő is sejtette. Az esés és a
mentők megérkezése között eltelt időből semmire nem emlékszik. És az is
biztos, hogy több mint négy lábról esett. Azt pedig, hogy szőnyegre esett,
csak azért gondolta, mert emlékezett rá, hogy van szőnyeg. Mivel nem
emlékezett a részletekre, úgy érezte, nyugodtan ki is találhatja őket. Ez még
nem hazugság.
Úgy állt mindenki az ágya körül, mintha az Óz, a nagy varázsló utolsó
jelenetében lettek volna, és Allegrát nagyon bosszantotta, hogy szemmel
láthatólag mindannyiuk eltökélt szándéka volt nagy ügyet kerekíteni a
semmiből. Ha a vadvízi evezésre, a hódeszkázásra, a hullámlovaglásra vagy
az ejtőernyőzésre gondolt, Allegra úgy látta, nem is érte olyan sok baleset.
A szüleinek talán soknak tűnt, de csak azért, mert ők nem tudtak a
vadevezésről, a hódeszkázásról, a hullámlovaglásról és az ejtőernyőzésről.
Végre megjelent dr. Yep a röntgenfelvételekkel. Onnan, ahol feküdt,
Allegra nem látta a képeket, de ha látta volna, akkor sem tudott volna
kibogarászni belőlük semmit. Nem tudott mit kezdeni a röntgenfelvételekkel,
mint ahogy sohasem látta meg teleszkópon keresztül a csillagok színét, sose

160
találta meg a madarakat a látcsővel vagy a papucsállatkákat a mikroszkóp
alatt. Bosszantó volt, de szerencsére viszonylag ritkán szembesült ezzel a
fogyatékosságával.
Dr. Yep éppen a szüleinek mutogatta a bordáit meg a koponyáját. A
doktornőnek nagyon kellemes hangja volt. Hosszasan sorolta, mi az, ami
szerencsére hiányzik Allegra röntgenfelvételéről, majd rátért a lényegre:
Allegrának az égvilágon semmi baja nincsen, ennek ellenére szeretnék
benntartani éjszakára megfigyelés és bosszantás céljából. Dr. Yep azt
állította, hogy Allegra furcsa válaszokat adott a mentőkocsiban föltett
kérdésekre: nem találta el például, hogy milyen nap és milyen hónap van.
Allegra mindezt határozottan tagadta.
– Csak vicceltem a mentőben – állította. Nem emlékezett a válaszaira,
csak arra, hogy az őt szúnyogként körüldongó mentőtechnikusok megállás
nélkül provokálták. Talán egy kis Dickinsont idézett nekik. Milyen ország
az, ahol ez bűnnek számít? Aztán legalább a szíjakat leszedték róla, és
átfordulhatott egyik oldaláról a másikra. Meghökkenve fedezte föl a kötést a
halántékán, és az arcán száradó vért. Nyilván beütötte a fejét.
Háromnegyed óráig tartott, amíg befejezték a papírmunkát, és fölvitték az
emeletre. Addigra komoly fájdalmai lettek. Érezte már a zúzódásokat, a
merevséget, és egy kialakulófélben lévő, iszonyú fejfájás első jeleit. Ez nem
olyasmi volt, amit az a pár szem Tylenol, amit ajánlottak neki, el tudna
intézni. Igazi gyógyszerre volt szüksége. Remélte, ezt az orvosok is így
gondolják majd.
Mint kiderült, Callie Abramson volt az ügyeletes nővér. Allegra egy
középiskolába járt Callie-vel, bár nem ugyanabba az osztályba, és nem is
ugyanazokban a körökben mozogtak: Callie az évkönyvet szerkesztette és a
diákönkormányzatban tevékenykedett, Allegrát pedig a gyephoki és a
művészet érdekelte. Mégis jó volt ismerős arcot látni egy ilyen idegen,
barátságtalan környezetben. Sylvia legalábbis nagyon örült neki.
Míg Allegrát az ágyba segítette, Callie elmesélte, hogy Travis Browne
muzulmán lett. Keményvonalas, mondta Callie, akármit is jelentsen ez.
Allegra nem emlékezett, hogy valaha is két szónál többet beszélt volna
Travisszel. Britanny Auslandert letartóztatták, mert számítógépeket lopott az
egyetemen, a nyelvi laborból, pedig Callie kivételével mindenki azt hitte
róla, rendes lány. Callie maga férjhez ment – nem ismered, mondta – és volt
két fia. Melinda Pande-ről meg kiderült, hogy meleg.
– Keményvonalas? – kérdezte Allegra. Eszébe jutott, mikor Callie úgy
lefogyott, hogy mindenki arra gyanakodott, anorexiás. Úgy nézett ki a
szurkolókórus vezetőjeként, mint egy rövid szoknyába bújtatott
gyufaszálfigura. Eszébe jutott, mikor egyik tavasszal, a döntő alatt elszakadt

161
nála a cérna, és hisztériás rohammal vitték a nevelőtanár szobájába. Aztán
az, mikor tablettákat találtak az öltözőszekrényében. Azt beszélték, a fogyás
miatt szedte őket, de volt, aki szerint azért volt nála, mert öngyilkos akart
lenni. Soha nem derült ki az igazság.
És most itt van; vékony, de nem túl vékony, dolgozik, mosolyog, mint
valakinek a mamája, és azt mondja Allegrának, milyen jó újra látni őt.
Allegra nagyon örült, hogy így alakultak a dolgok. Callie megmutatta neki a
fiai fényképeit, Allegrának pedig a fotók láttán egy elfogadó, szerető, zajos
otthon képe úszott be a képzeletébe. Úgy gondolta, Callie valószínűleg
nagyon jó anya.
Callie-nek úgy tűnt, nem sok emléke van Allegráról, de hát a középiskolás
gyerekek már csak ilyenek.

Sylvia és Daniel együtt autóztak vissza a házba, hogy Allegra után

vigyék a fogkeféjét és a papucsát a kórházba. Kért egy tejes turmixot is,
majd azt is vesznek útközben.
– Nagyon ingerlékeny – súgta bizalmasan dr. Yep Sylviának. Világos volt,
hogy úgy gondolja, ez némi aggodalomra adhat okot, Sylviát azonban ez
inkább megnyugtatta. Itt van hát az ő Allegrája, károsodás, változás nélkül.
Legszívesebben azonnal hazavitte volna, de nem akart mohó lenni: hajszálon
múlt, hogy nem lett baj. Egy újabb végtelenül szerencsés nap Sylvia
végtelenül szerencsés életében.
– Pam hogy van? – kérdezte Danielt nagylelkűen. Sylvia még mindig nem
találkozott Pammel. Allegra azt mondta, pontosan olyan erőszakos és önfejű,
amilyennek egy családjoggal foglalkozó jogásznak lennie kell.
– Jól van. Nem volt Jocelyn egy kicsit levert? Persze aggódott.
Mindannyian aggódtunk.
– Jocelyn remekül van. Szorgalmasan kormányozza a világot.
– Hála istennek – mondta Daniel. – Nem is akarnék olyan világban élni,
amit nem Jocelyn kormányoz.
Mintha nem pontosan ezt tette volna. Sylvia arra gondolt, hogy Daniel
elhagyta a világot, amelyet Jocelyn kormányoz egy olyanért, amelyet nem,
de túlságosan meg volt könnyebbülve, és túlságosan hálás volt a sorsnak
ahhoz, hogy ezt ki is mondja.
Most, hogy újra otthon látta a férjét, Sylviának az a különös érzése
támadt, mintha nem tudná eldönteni, alszik-e vagy ébren van. Kicsoda ő
valójában? Melyik az igazi énje? Az, amelyik Daniellel van, vagy az,
amelyik nélküle? Bizonyos szempontból úgy érezte, éveket öregedett a
néhány hónap alatt, mióta Daniel elment.

162
 Más szempontból viszont mintha visszakapta volna az énje egy darabját.
Azután, hogy Daniel elment, azon kapta magát, hogy gyerekkori emlékek
jutnak az eszébe. Olyanok, melyekre azelőtt soha nem gondolt. Mintha
Daniel egész addig rátelepedett volna az életére. Hirtelen megint spanyolul
kezdett álmodni. Észrevette, hogy egyre többet gondol az anyja rózsáira, az
apja szónoklataira, a nagymamája szappanoperáira.
Persze maga a válás is egy szappanopera. A szerepeket előre megírták, és
nem játszhatsz mást, nem adhatod önmagad. Láthatta, mennyire szenved
Daniel attól, hogy nem ő lehet a hős a saját válóperében.
– Emlékeztesd magad időről időre, hogy nem csak a jó Daniel ment el –
mondta neki Jocelyn. – A rossz Daniel is elment. Nem volt időnként
elviselhetetlen? Készíts egy listát mindenről, amit utáltál benne.
De amikor Sylvia megpróbálta, kiderült, hogy azok a dolgok, melyeket
sokszor utált, ugyanazok voltak, amelyeket máskor meg szeretett. Próbált
valami kellemetlen emlékre koncentrálni, például mikor Daniel megkérdezte
tőle, mit szeretne karácsonyra, és aztán Sylvia minden kívánságára csak
rázta a fejét és próbálta meggyőzni az asszonyt, hogy tulajdonképpen nem is
azt akarja. „Berakod a konyhaszekrénybe, és sose fogod használni”, mondta,
mikor Sylvia kenyérsütőgépet szeretett volna. „Pontosan úgy néz ki, mint az
a kabát, ami már van neked”, mikor Sylvia egy télikabátot akart.
Rettenetesen önelégült volt. Sylvia kiállhatatlannak találta.
Aztán az emlék ellene fordult. Végül mindig olyan ajándékokat kapott,
melyekről még csak nem is álmodott. Csodálatos meglepetéseket.
Egyik éjjel, hetekkel azelőtt, hogy Daniel elvitte őt vacsorázni, és arra
kérte, váljanak el, Sylvia fölébredt, és látta, hogy férje nincs az ágyban. A
nappaliban talált rá: a karosszékben ült és az esőt nézte. A szél sivítva
rontott az ablakoknak, vadul rázta a fákat. Sylvia szerette az éjszakai
viharokat. Olyankor minden olyan egyszerűnek tűnt. Az ember már attól is
elégedett volt, hogy szárazon maradt.
Danielre azonban szemmel láthatóan más hatást tett az égiháború.
– Boldog vagy? – kérdezte.
Ez úgy hangzott, mint egy hosszú beszélgetés kezdete. Sylvián nem volt se
pongyola, se papucs. Fázott és fáradt volt.
– Igen – mondta, nem azért, mert az volt, hanem azért, hogy minél
hamarabb visszafejthessen az ágyba. Még az is lehet, hogy tényleg boldog.
Semmi olyasmi nem jutott az eszébe, ami boldogtalanná tenné. Nagyon régen
nem tette föl magának ezt a kérdést.
– Én nem mindig vagyok ebben olyan biztos – mondta Daniel.
Olyan panasz volt ez, melyet Sylvia már korábban is hallott.
Daniel szerint ő túlságosan visszafogott, túlságosan tartózkodó volt.

163
Mikor tanulja meg végre elengedni magát? Az ereszcsatornákból víz zúdult
a teraszra. Behallatszott, ahogy az Ötödik utcán elhaladó autó belehajt egy
pocsolyába.
– Megyek, visszafekszem – mondta Sylvia.
– Jó. Én is mindjárt megyek.
De nem ment, és Sylvia elaludt. Ismerős álma volt. Idegen városban járt,
ahol senki sem beszélt azokon a nyelveken, amelyeken ő. Próbált
hazatelefonálni, de lemerült a mobilja. Rossz érmét dobott be az utcai
telefonba, és mikor végre kapcsolták, egy idegen férfi vette föl a kagylót.
– Daniel nincs itt – mondta neki. – Nem, nem tudom hova ment. Nem, nem
tudom, mikor jön vissza.
Reggel megpróbálta szóba hozni az éjszakai közjátékot, de Daniel nem
akart beszélni róla.
– Nem fontos. Nem is tudom, mire gondoltam. Felejtsd el.
Daniel most Allegra szobájában volt és a holmiját készítette össze.
– Vigyünk neki könyvet? – kérdezte. – Nem tudod, mit olvas most?
Sylvia nem válaszolt azonnal. Bement a hálószobába, hogy telefonáljon a
fiúknak, mikor észrevette, hogy öt új üzenete van. Négyen letették, mikor
bekapcsolt a rögzítő (valószínűleg el akartak adni valamit Sylviának), az
ötödik hívás viszont Griggé volt. „Azon gondolkodom, beszélhetnénk-e –
szólt a férfi hangja a hangszóróból. – Lenne kedved velem ebédelni a héten?
Hívj vissza, ha igen.”
Daniel még időben lépett a szobába ahhoz, hogy elcsípje az üzenet végét.
Láthatóan meg volt lepve. Sylvia már kevésbé. Jocelyn kezét látta az
egészben. Mindig is gyanította, hogy Grigget neki szánja. Neki persze nem
kellett Grigg. A férfi szemtelenül fiatal volt hozzá.
– Grigg Harris – mondta, mikor látta, hogy Daniel nem kérdezi meg, ki
volt az. – A Jane Austen könyvklubba jár.
Hadd higgye csak Daniel, hogy egy másik férfi érdeklődik iránta. Egy
megfelelő férfi. Egy olyan férfi, aki Jane Austent olvas. Egy férfi, akivel
most majd el kell költenie egy feszélyezett ebédet. Hogy az ördög vinné el
Jocelynt.
– Ne vigyünk be Allegrának valami könyvet? – kérdezte újra Daniel.
– Most az Meggyőző érveket olvassa újra – mondta Sylvia. – Mindketten
azt olvassuk.
Daniel telefonált a legidősebb fiuknak, Diegónak, aki bevándorlási
esetekkel foglalkozó ügyvéd volt Los Angelesben. Diegót Sylvia apja után
nevezték el, és nemcsak a nevét, hanem politikai elkötelezettségét is a
nagyapjától örökölte. Ő volt az, aki a gyerekek közül legjobban hasonlított
Danielre. Korán megbízható, felelős felnőtté cseperedett. Olyanná, mint

164
amilyen Daniel volt.
Sylvia közben Andyt hívta, akit Daniel öccséről neveztek el. Andy volt az
a fiuk, aki soha semmiből sem csinált gondot. Marinban dolgozott egy
tájkerttervező és -kivitelező cégnél, és valahányszor egy jót evett, vagy
valami szépet látott, felhívta őket a mobilján. „A legcsodálatosabb
naplemente! – mondta. – A legcsodálatosabb tapas!”
Diego azonnal haza akart jönni, de Danielnek sikerült lebeszélnie.
Andynek, aki csupán egy órányira lakott, ez eszébe sem jutott.
Daniel és Sylvia visszamentek a kórházba, és leültek Allegra ágya mellé.
Ott maradtak óvatosságból éjszakára, hiszen még a legjobb kórházban is
előfordulhatnak mindenféle műhibák. A doktorokat felzaklathatja a
magánéletük, a beteg pedig bemegy egy kis hőemelkedéssel, és a végén
amputált lábbal jön ki. Sylvia legalábbis ezért maradt. Daniel meg azért,
mert ott akart lenni. Ez volt az első éjszaka, amit Sylvia és ő együtt töltöttek,
mióta elköltözött.
– Daniel – szólalt meg Sylvia. Hajnali két vagy három óra lehetett.
Allegra aludt, arca Sylvia felé fordult a párnán. Álmodott. Sylvia látta, hogy
a szemhéja alatt mozog a szeme. Allegra gyorsan, hallhatóan lélegzett. –
Daniel? – mondta Sylvia. – Boldog vagyok.
Daniel nem válaszolt. Lehet, hogy ő is aludt.

A következő szombatra Sylvia kirándulást szervezett a tengerpartra.

Program gyanánt egyrészt sushievést javasolt a Bodega Bay-i Osaka
vendéglőben – tudta, hogy Allegra képtelen nemet mondani a sushira, és
ebben a vendéglőben készítették a környék legjobb sushiját – másrészt
kilátásba helyezett egy futást a homokos parton Szahara és Thembe számára,
amire pedig Jocelyn lesz képtelen nemet mondani. Olyan kevés hely van,
ahol egy oroszlánkutyát biztonságosan lehet póráz nélkül futtatni. Ok nem
olyanok, hogy hívásra csak úgy visszajönnek.
Ez a kirándulás legalább egyetlen napra kiment mindenkit a völgy
perzselő katlanjából.
– És azt hiszem, elhívom Grigget is – mondta Sylvia Jocelynnak –, és
akkor nem kell kettesben ebédelni mennem vele.
Telefonon beszéltek, és ezen a ponton észrevehetően megdöccent a
társalgás.
– Rendben van – szólalt meg végül Jocelyn. – Végül is befér a kocsiba
még egy ember – fűzte még hozzá némi habozás után ezt a nyilvánvaló tényt.
Ha ugyanis Jocelyn kisteherautójával mennek – márpedig a kutyák miatt
biztosan azzal mennek –, oda kis túlzással egy focicsapat is beférne.

165
 Az ötlet azért is jónak bizonyult, mert Grigg először azt mondta, hogy nem
tud menni, mivel a nővére, Cat jön látogatóba. Aztán újra felhívta Sylviát,
és örömmel jelentette be, hogy Cat nagyon szeretne lemenni a tengerpartra,
jöhetnének-e mind a ketten? Catről aztán kiderült, hogy nagyon hasonlít
Griggre, csak kövérebb és nincsenek olyan szép szempillái.
A visszavonuló dagály kecses fodrokat hagyott maga után a homokon. A
tenger felől erős szél fújt, ami felkorbácsolta a hullámokat. A víz fehér,
zöld, barna és kék tajtékot vetett, partra hordva azokat az apró, tökéletes
kagylókat, melyeket egyikük sem akart felszedni a fövényről – ahhoz
túlságosan is jó és környezettudatos gyerekek voltak.
Allegra a szélbe tartotta az arcát. Haja finoman simogatta a halántékán
fénylő öltések pókhálószerű rajzolatát.
– Austen szemmel láthatólag bele van zúgva a tengerészekbe a Meggyőző
érvekben – mondta Sylviának. – Ma kikért lenne így oda?
– Szerintem a tűzoltókért, mint mindenki – találgatott Sylvia, de aztán
gyorsan elhallgatott, mert Jocelyn közeledett, és az összejövetel előtt
beszélni valamelyik könyvről – ha nem is volt kifejezetten tiltott –
semmiképpen sem volt tanácsos.
A kutyák lubickoltak a boldogságban. Szahara egy hosszú hínárral a
szájában rohangált a homokos parton, melyet csak azért köpött ki végül,
hogy megugathassa az egyik sziklán napozó oroszlánfókákat. A fókák
visszaugattak; úgy tűntek, mint akik jól megértik egymást.
Thembe talált egy döglött sirályt és felfordította, ami miatt aztán
Jocelynnak be kellett vonszolni szegény kutyát a jéghideg vízbe, hogy
alaposan ledörzsölhesse a nedves homokkal. Jocelyn hófehér, libabőrös
lábbal és vacogó foggal jött ki a vízből, de egyébként nagyon jól nézett ki.
Haját hátrakötötte egy sállal, bőre porcelánszerűen ragyogott a szélben.
Legalábbis Sylvia szerint, akinek sikerült elkerülnie, hogy akár csak
egyszer is kettesben maradjon Grigg-gel. Észrevette, hogy mintha
Jocelynnek is ugyanez lenne a szándéka. Egymás mellett ültek a homokon,
mialatt Jocelyn ledörzsölte magát a melegítőfelsőjével.
– Útban a kórház felé – mondta Sylvia –, arra gondoltam, hogy ha
Allegrának nincs semmi baja, én leszek a világon a legboldogabb nő. És
nem volt, és én az voltam. De ma eldugult a lefolyó, és svábbogarak vannak
a garázsban, és én nem érek rá, hogy bármelyik csapással is foglalkozzak.
Az újságok tele vannak éhínségekről és háborúkról szóló hírekkel. Újra és
újra emlékeztetnem kell magamat, hogy boldog legyek. És tudod, ha fordítva
lenne, ha történt volna valami Allegrával, nem kellene folyton
emlékeztetnem magamat, hogy boldogtalan legyek. Életem egész hátralévő
részében boldogtalan lennék. Miért van az, hogy annyival könnyebb

166
boldogtalannak lenni?
– Egyetlen kellemetlen természetű ember el tudja rontani egy egész
csoport hangulatát – állapította meg Jocelyn. – Egyetlen csalódás tönkretesz
egy egész napot.
– Egyetlen hűtlenkedés képes elfeledtetni hosszú évek hűségét.
– Tíz hét kell hozzá, hogy formába hozza magát az ember, de ahhoz tíz nap
is, hogy újra ramaty állapotba kerüljön.
– Pontosan ide akarok kilyukadni – mondta Sylvia. – Esélyünk sincs.
Sylvia olyan közel érezte magához Jocelynt, mintha a nővére lett volna.
Gyakran veszekedtek Sylvia állítólagos megbízhatatlansága és Jocelyn
ellentmondást nem tűrő stílusa miatt, de komolyan soha nem vesztek össze.
Hiába vette el Sylvia sok-sok évvel ezelőtt Danielt Jocelyntól, Jocelyn
ugyanúgy szerette mind a kettőt.
Cat odajött és leült melléjük. Sylvia első pillanattól kedvelte Grigg
nővérét. Az asszony úgy nevetett, mint egy hápogó kacsa.
– Grigg imádja a kutyákat – mondta. – Mivel sohasem engedték meg
nekünk, hogy kutyánk legyen, hároméves korában elhatározta, hogy ő lesz az.
Meg kellett simogatnunk a fejét, és azt mondani, hogy jó kiskutya. Apró
[51]
falatkákkal kellett kedveskednünk neki. A Greenék uszkárjai volt a
kedvenc könyve. Ez tulajdonképpen egy detektívtörténet volt, ami Texasban
játszódik, és van benne egy elvesztettnek hitt angliai unokatestvér meg egy
ellopott festmény. Meg sok-sok kutya. Mindig a nővérünk, Amelia olvasott
fel belőle lefekvéskor. Kutyák és könyvek, ez a mi Griggünk.
Allegra apró, a dagály után visszamaradt tavacskákat fedezett föl a
sziklák mélyedéseiben, és kiáltott a többieknek, hogy menjenek oda
megnézni. Mindegyik tavacska egy-egy parányi, varázslatos világ volt.
Olyanok voltak, mint megannyi bájos babaház. A tavakat szellőrózsák
szegélyezték, bennük pedig tengeri csigák és sünök, körömnyi kaliforniai
kagylók és pirinyó pontyfélék úszkáltak ízelítőt kaptak az ebédből.
Az úton hazafelé Jocelyn eltévesztette az egyik kanyart, és vagy fél órán át
[52]
tévelyegtek Glenn Ellis vadonjaiban. Sylvia ült elöl, térképpel a
kezében, de a térkép mintha semmiféle kapcsolatban nem lett volna a
valóságos utakkal és távolságokkal. Hátul Cat hirtelen odafordult Grigghez.
– Ó, istenem – mondta. – Láttad azt a feliratot? Arra van Los Guilicos.
Emlékszel a Los Guilicos iskolára, ahova a problémás lányok jártak?
Kíváncsi vagyok, megvan-e még.
– Anyámék mindig a Los Guilicos iskolával fenyegették a nővéreimet –
magyarázta Grigg a többieknek. – Ez amolyan családi vicc volt. Az
újságban olvastak róla. Elég kemény hely lehetett.

167
 – Volt ott egy zendülés – folytatta Cat. – Azt hiszem még azelőtt, hogy
megszülettem. Négy egész napig tartott. A rendőrség mindig letartóztatott
néhány lányt, és azt mondták, hogy most már urai a helyzetnek, de a
következő éjjel azok a lányok, akik ott maradtak, újrakezdték. Ablakokat
törtek ki és leitták magukat, konyhai késekkel meg törött üvegdarabokkal
hadonásztak. Kiszakították a helyükről a vécécsészéket és a többi bútorral
együtt kihajigálták az ablakon. Bementek a városba és ablakokat törtek be
ott is. A nemzeti gárdát is mozgósították a végén, de még ők sem tudták a
lázadást elfojtani. Négy nap! Bandákban tomboló bakfislányok. Mindig azt
gondoltam, nagyszerű filmet lehetne csinálni belőle.
– Sose hallottam róla – mondta Sylvia. – Mi indította el?
– Nem tudom – felelte Cat. – A radikális leszbikusokra fogták az egészet.
– Ó – mondta Allegra –, hát persze.
Sylvia nem értette, mit akart mondani ezzel Allegra. Mégis, hány olyan
lázadásról hallott a lánya, amelyekért a radikális leszbikusokat hibáztatták?
Az is lehet, hogy ez egy elismerő „hát persze” volt. Talán Allegra titokban
csodálja a vécéhajigáló leszbikusokat.
– Nekem meg rémálmaim voltak – mesélte Grigg –, hogy a nehezen
nevelhető lányok késsel kergetnek.
– Te nem gondolkozol el rajta néha, hogy hol lehetnek most azok a
lányok? – kérdezte Cat. – Hogy mi lett velük?
– Ott fordulj be – szólt Sylvia Jocelynnak, de csak azért, mert észrevett
egy rózsákkal teli kertet.
Jocelyn befordult. Hadd vezesse őket haza Szent Teréz.
Vagy végezzék mind a nehezen nevelhető lányok számára fölállított Los
Guilicos iskolánál. Sylviának így is, úgy is jó.
Jocelyn nagyon csöndes volt. Részben azért, mert a hátsó ülésen nem
hallotta a beszélgetést, de főleg azért, mert amikor a tengerparton voltak és
Sylvia meg Allegra még mindig a dagályból visszamaradt tócsák körül
bóklászott, Grigg pedig uszadékfadarabokat dobált a kutyáknak – teljesen
fölöslegesen, hiszen az oroszlánkutyák nem afféle „hozd ide” kutyusok – Cat
minden figyelmeztetés nélkül odament hozzá, és azt mondta:
– Az öcsém szereti magát – mondta. – Megölne, ha tudná, hogy ezt
mondom magának, de én azt hiszem, így a legjobb. így magáé a döntés. Ő
soha nem lépne.
– Ő mondta magának, hogy szeret engem? – Jocelyn azonnal megbánta a
kérdést. Mennyire hangzott ez középiskolásnak?
– Én ismerem az öcsémet – felelte Cat, ami Jocelyn feltételezése szerint
annyit jelentett, hogy nem. Elfordult, tekintete végigfutott a parton Grigg és a
kutyái felé. Vágtában épp őhozzá igyekeztek. Látta, hogy legalább Thembe el

168
van bűvölve; le nem vette a szemét Griggről.
Az oroszlánkutyák vadászkutyák, vagyis barátságos, de öntörvényű
állatok. Jocelyn szerette a nevelésükkel járó kihívást. Egy jól viselkedő
juhászkutyát nem dicsőség beidomítani. Férfiakban is az öntörvényűeket
szerette. A könyvtári adománygyűjtő rendezvény előtt úgy látta, hogy Grigg
túl nagy buzgalommal igyekszik a kedvében járni.
Grigg hamarosan csatlakozott hozzájuk, ezért nem esett több szó a férfi
állítólagos szerelméről. Láthatóan szerette a nővérét, és ez vonzó
tulajdonság volt. Egymás mellett álltak, és Grigg átkarolta a nővérét. Catnek
nyílt, szélfútta, napbarnított arca volt. Kicsivel látszott csak idősebbnek
annál, mint amennyi valójában volt. Nyilvánvalóan jó volt a vérvonaluk.
Mindkettőjüknek jó fogai, takaros kicsi füle, domború mellkasa és hosszú
végtagjai voltak.
Miután megálltak Sylvia házánál, Jocelyn elmondta a barátnőjének, mit
tudott meg Cattől. Kettesben voltak, mivel Grigget és Catet már előtte
hazavitte, Allegra pedig rögtön kipattant a kocsiból, és beszaladt a házba
telefonálni.
– Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Cat tudta, mit beszél –
mondta Jocelyn. – Szerintem te tetszel Griggnek. Én is teneked szántam.
Ráadásul téged hívott el ebédelni.
– Kösz, de nekem nem kell – felelte Sylvia. – Egyszer már elvettem a
fiúdat, és nézd meg, mi lett belőle. Nem csinálok ilyet még egyszer. Neked
nem tetszik?
– Túl öreg vagyok hozzá.
– Én talán nem?
– Egy kis szórakozásnak megtenné, nem?
– Szórakozzál vele te.
– Azt hiszem, elolvasom azokat a könyveket, amiket adott nekem –
mondta Jocelyn. – Ha kiderül, hogy jók, akkor esetleg. Akkor talán
megpróbálkozom vele.
Jocelyn legalább nem az a fajta nő volt, aki képes megutálni egy pasast,
ha kiderül róla, hogy az is kedveli őt.

Valaki bedugott egy levelet Sylvia ajtaja alá, amit aztán Allegra fölvett
és otthagyott az ebédlőasztalon.
„Vissza akarok menni hozzád – állt a levélben. – Szörnyű hibát követtem
el, és soha nem szabadna megbocsátanod nekem, de akkor is tudnod kell,
hogy vissza akarok menni hozzád.
Mindig úgy éreztem, hogy az a dolgom, hogy mindenkit boldoggá tegyek,

169
és aztán csődtömegnek éreztem magam, ha te vagy a gyerekek nem tudták ezt
a boldogságot produkálni nekem. Erre nem magamtól jöttem rá.
Tanácsadásra járok, és a pszichológusom mondta.
Annyira ostoba voltam, hogy téged hibáztattalak azért, mert nem vagy
boldogabb. Ha megint hazajöhetnék, hagynám, hogy meglegyenek a saját
hangulataid, a bájos, szerető aggodalmaid.
Múlt héten tudtam, hogy sohasem akarok olyan nővel lenni, akit nem
hozhatok el a gyerekem kórházi ágya mellé. Volt egy álmom, mikor ott
ültünk, azokban a rémes székekben. Álmomban egy erdőben jártam.
(Emlékszel rá, mikor elvittük a gyerekeket a Snoqualmie Nemzeti Parkba, és
Diego azt mondta: »Azt ígérted, hogy elmegyünk az erdőbe. Hát nincs itt
semmi más, csak fák?«) Nem találtalak. Egyre jobban és jobban pánikba
estem, és aztán fölébredtem, és te ott voltál a szobában, épp velem szemben.
Ki se tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt. Te megkérdezted
tőlem, hogy van Pam. Két hónapja nem láttam Pamet. Nem ő volt a nekem
való asszony.
Igazságtalan voltam, gyönge, sértődött és kiállhatatlan. De a szívemben
mindig te voltál az igazi.”
Sylvia letaglózva ült, kezében a levéllel. Összehajtotta, kibontotta, majd
újra összehajtotta, és közben próbálta megérteni, mit érez. Boldog lett tőle.
Dühös lett tőle. Azt gondolta, hogy Daniel nem egy főnyeremény. Hazajön,
mert kiderült, senki másnak nem kell.
Nem mutatta meg a levelet Allegrának. Még Jocelynnak se beszélt róla.
Jocelyn érzékeny annyira, hogy úgy reagáljon, ahogyan ő szeretné, de még
maga sem döntötte el, hogyan szeretné. Mindenhová magával vitte a levelet,
újra és újra elolvasta, és figyelte, ahogy a mondatok átrendezik az érzéseit,
mint kaleidoszkóp a színes üvegdarabokat.

A Jane Austen-klub utolsó hivatalos összejövetelét ismét Sylvia

otthonában tartották. A hőmérséklet egész nap harminc fok körül járt, ami
augusztusban nem is számított olyan rossznak Valley-ben. A nap már lement,
a Delta irányából élénk légáramlatok érkeztek. Sylvia kertjében ültünk, az
öreg diófa alatt. Háziasszonyunk őszibarackkoktélt készített, és házi
készítésű epersörbetet meg cukorsüteményt szolgált fel. Senki sem
kívánhatott volna ennél szebb estét.
Az összejövetel meglepetéssel kezdődött: néhány hét múlva itt volt Sylvia
születésnapja, és Allegra készített valamit, amit mindnyájunknak meg akart
mutatni, ezért ma este adta oda Sylviának a régi vicclapokba bugyolált
csomagot. Körülbelül akkora, és olyan formájú volt, mint egy karácsonyi

170
sajttorta. Sylviát olyannak gondoltuk, aki óvatosan kibontja a masnit, majd
gondosan eltávolítja és összehajtogatja a papírt. Ehelyett egyetlen
mozdulattal letépte. Szahara és Illembe együttes erővel sem csomagolhatták
volna ki gyorsabban.
Allegra egy Magic-8 jósgömböt vett, szétszedte, kicserélte a válaszokat,
majd visszazárta. Befestette sötétzöldre, és a gömb tetejét díszítő nagy
nyolcasra ráragasztotta a Jane-ről készült rajz reprodukcióját. Nem volt
különösebben vonzó arckép – biztosak voltunk benne, hogy Jane ennél
sokkal csinosabb volt – de ha Jane Austen-portréra van szüksége az
embernek, nem nagyon válogathat, Cassandra vázlatára kénytelen
fanyalodni.
A gömböt szalag vette körül, melyre Allegra piros tintával a „Kérdezd
Austent” szavakat festette, az egyetemi könyvtárban talált Austen-
facsimiléről leutánzott kézírással.
– Rajta – mondta Allegra –, kérdezz valamit!
Sylvia fölállt, hogy puszit adjon Allegrának Fantasztikus ajándék –
gondolta –, ilyet is csak Allegra tud kitalálni. De nem jutott az eszébe olyan
kérdés, amely elég visszafogott lett volna az első jóslathoz. Később, miután
egyedül marad, lesz néhány dolog, amit meg fog kérdezni.
– Akkor kezdem én – ajánlotta Bernadette, aki ma szépen felöltözött;
minden egyes hajszála a megfelelő irányba állt. A zoknija ugyan felemás
volt, de hát kinek nem az? Cipőből viszont sikerült két egyformát felvennie.
Összességében igen vagány benyomást keltett.
– Azon gondolkodom, elutazzak-e valahova – közölte a gömbbe zárt
Austennal. Egy ideje tervezgette, hogy elmegy egy Costa Rica-i
madárfigyelő expedícióra. Megrázta a gömböt, talpára állította és várt. –
„Nem mindenki osztja a száraz levelek iránti szenvedélyedet” – olvasta.
– Utazz ősszel – tolmácsolta Jocelyn, majd Prudie vette kézbe a gömböt.
Prudie kezében különösen jól állt egy ilyen jövendőmondó eszköz. A
Magic-8 tökéletesen illett hófehér bőréhez, éles vonásaihoz, sötét, igéző
szeméhez. Azt gondoltuk, mindig magánál kellene tartania egyet, mint valami
divatos kiegészítőt.
– Vegyek új számítógépet? – kérdezte.
„Ha valaki elveszti a megbecsülésemet, örökre elveszíti” – válaszolta
Austen.
– Úgy sejtem, ez nemet jelent – mondta Allegra. – Az embernek kreatívan
kell értelmeznie a válaszokat. Nem várhatjuk, hogy Jane mindent a szánkba
rágjon.
Grigg következett. A haja és a szempillája vége kifakult a nyáron, a bőre
alaposan lebarnult. Öt évvel fiatalabbnak látszott, ami nem túl szerencsés,

171
ha idősebb nő vagy, és éppen azt fontolgatod, hogy járni fogsz vele.
– Megírjam a könyvemet? – kérdezte Grigg. – A roman à clefemet?
Austen figyelmen kívül hagyta ezt a kérdést és egy másikra válaszolt, de
ezt Griggen kívül senki nem tudta. „Óvatos, nagyon óvatos, lépésről lépésre
halad, és nem kockáztat semmit, amíg nem érzi biztosan, hogy nyert ügye
van.”
– Fogadok, hogy egy csomót el tudna adni ezekből – mondta Grigg. –
Megcsinálhatná más írókkal is. Lenne Dickens-gömb, Mark Twain-gömb,
Mickey Spillane-gömb. Sokat fizetnék azért, hogy mindennap Mickey
Spillane adjon nekem tanácsot.
Volt idő, amikor bármilyen párhuzamtól elborzadtunk volna, melyet
Austen és Spillane közé von valaki, de mostanra már nagyon megszerettük
Grigget. Arra gondoltunk, valószínűleg csak tréfál.
Továbbadta Jocelynnak a gömböt. Ma ő is különösen jól nézett ki.
Kisminkelte magát, olyan blúzt viselt, melyet még Sylvia se látott, hozzá
pedig hosszú, drapp színű szoknyát.
– Vállaljam a kockázatot? – kérdezte Jocelyn.
„Nem mindenki osztja a te száraz levelek iránti szenvedélyedet” – mondta
neki Austen.
– Hát, ez a válasz akármilyen kérdésre jó – jegyezte meg Allegra.
– Akárhogy is legyen, mindig vállalni kell a kockázatot. De erről inkább
Allegrát kérdezd.
Jocelyn egyenesen Grigghez fordult.
– Elolvastam azt a két Le Guint, amit adott nekem, aztán vettem egy
harmadikat is. A Tengeri út közepe felé tartok. Egyszerűen csodálatos. Nem
emlékszem, mikor találkoztam utoljára olyan íróval, aki ennyire tetszene.
Grigg szaporán pislogott.
– Hát, Le Guin tényleg nagyon jó a maga nemében – mondta óvatosan,
majd egyre lelkesebben folytatta: – És rengeteget írt. És vannak más írók is,
akiket talán kedvelni fog. Itt van Joanna Russ és Carol Emshwiller.
A beszélgetés bizalmassá halkult, de a félszavak alapján, melyeket
elkaptunk, még könyvekről sugdolóztak Jocelyn tehát ezennel science fiction
olvasó lett. Nem ijedtünk meg: tudtuk, hogy ez veszélyes lehet olyanokra
nézve, akik hajlamosak az antiutópisztikus fantáziákra, de amíg nem csak
sci-fit olvas valaki, amíg nem téveszti szem elől a valóságot, ugyan mit
árthat? Jó volt Grigget ilyen boldognak látni. Talán mi is elkezdünk Le Guint
olvasni.
A gömb visszaérkezett Sylviához.
– Beszéljünk akkor a Meggyőző érvekről? – kérdezte. A válasz: „Nem
mindenki osztja a te száraz levelek iránti szenvedélyedet.”

172
 – Nem ráztad meg – figyelmeztette Allegra, majd fölkelt és elindult a
házba, ahol csörögni kezdett a telefon. – Kezdjétek csak el. Mindjárt jövök.
Sylvia letette a gömböt, fölvette a könyvét, és ellapozott a keresett
bekezdésig.
– Nem hagy nyugodni – kezdte –, hogy Austen mennyire másként beszél
Dick Musgrove és Fanny Harville haláláról. A cselekmény szempontjából
persze kapóra jön, hogy Fanny vőlegénye beleszeret Louisába, mert ez
szabaddá teszi Wenworth kapitányt, aki így feleségül tudja venni Anne-t.
Mégis, az a benyomásom, hogy Austen nem egészen helyesli a dolgot –
mondta Sylvia, majd hangosan felolvasott egy mondatot: – „Szegény Fanny!
– mondja a bátyja – ő biztosan nem tudta volna ilyen hamar elfeledni!”
Dick Musgrove-ért viszont senki nem hullajt könnyeket. Egy fiú
elvesztése kevésbé fontos, mint egy jegyesé. Látszik, hogy Austen sosem
volt anya.
– Austen menyasszony sem volt soha – jegyezte meg Bernadette. –
Pontosabban csak két napig. Az olyan rövid idő, hogy nem is számít. Ezzel
azt akarom mondani, hogy ez nem egy fiú kontra jegyes ügy.
Egy nagy légy kipécézte magának Bernadette-et, hangosan, lassan és
idegesítően zümmögött a feje körül. Minket mindenesetre zavart.
Bernadette-et viszont, mintha nem érdekelte volna.
– Csak az elhunyt személy nagyszerűsége számít – folytatta, egyre
lelkesebben. – Dick Musgrove haszontalan, javíthatatlan fiú volt, Fanny
viszont egy kivételes nő. Mindenkit annyira gyászolnak csak, amennyire
megérdemli. Az egész Meggyőző érvek arról szól, hogy mindenki azt kapja,
amit megérdemel. A tengerészetnél önerőből felemelkedett férfiak sokkal
csodálatraméltóbbak, mint az előkelő születésű Elliotok. Anne sokkalta
értékesebb, mint akár a húga, akár a nővére.
– De hiszen Anne többet érdemelne, mint amennyit kap – vetette ellen
Grigg. – Mint ahogy a szegény, halott Fanny is.
– Úgy hiszem, mindannyian többet érdemlünk, mint amennyit kapunk –
mondta Sylvia. – Azt szeretném, ha megbocsátó lenne a világ. Sajnálom
Dick Musgrove-t, mert senki sem szerette jobban, mint amennyire
megérdemelte.
Egy percig csöndben voltunk, hallgattuk a légy zümmögését, elmerültünk
privát gondolatainkban. Ki szeret bennünket? Ki szeret minket jobban, mint
amennyire megérdemeljük? Prudie úgy érezte, azonnal haza kell mennie
Deanhez. Nem ment haza, de majd megmondja neki, hogy egy hajszálon
múlt.
– A többi Austen-regényben nem halnak meg ennyien – mondta Jocelyn,
és harapott egyet Grigg cukorsüteményéből. – Miközben olvastam, végig

173
azon gondolkodtam, írás közben nem a saját halála járt-e Austen fejében.
– Azt gondolta, hogy haldoklik? – kérdezte Prudie, de erre a kérdésre
senki sem tudta a választ.
Ne beszéljünk már rögtön az elején a halálról – mondta Bernadette.
– Én inkább Maryről szeretnék beszélni. Annyira imádom Maryt. Persze
szeretem Collinst a Büszkeség és balítéletben, meg Lady Catherine de
Bourgh-ot is, és Mr. Palmert az Értelem és Érzelemben, meg még szeretem
Mr. Woodhouse-t is az Emmában, de ha őket nem számítjuk, akkor Mary a
kedvenc komikus szereplőm. Az állandó nyavalygása… Ahogy mindig arról
panaszkodik, hogy őt elhanyagolják és elnyomják.
Bernadette idézetekkel is alátámasztotta álláspontját:
– ”Te, minthogy nincs meg benned az anyák érzékenysége… mindig azt
hiszik, hogy nem vagyok jó gyalogló!” – kezdte, majd hosszasan,
bekezdéseken keresztül folytatta. Senki sem vitatkozott vele: álmosan, teljes
egyetértésben hallgattuk őt a balzsamosan hűvös estében. Allegra biztosan
tett volna valami fanyar megjegyzést – elég gyakran tett ilyet –, de mivel
még nem jött vissza a házból, egyetlen olyan renitens sem akadt közöttünk,
aki ne szerette volna Maryt. Mary kivételes teremtmény. Megérdemel egy
tósztot. Sylviát és Jocelynt kiküldtük a konyhába a második kör koktélért.
Útban a konyha felé elmentek Allegra mellett, aki hevesen gesztikulálva
beszélt, mintha a vonal túlsó felén láthatták volna a mozdulatait.
– …vécéket téptek föl és kidobálták az ablakon – mondta éppen. Rossz
volt nézni, ahogy kárba vész Allegra csinos mimikája, és némafilmsztár
gesztusai. Videofonra való arca volt.
– Dr. Yep üdvözöl – szólt oda anyjának, miközben befogta a kagylót.
Dr. Yep? Jocelyn várt, amíg Sylvia végzett a koktélkeverővel, aztán
odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Lám-lám! Melyik anya ne akarná, hogy a lánya egy helyes doktorral
járjon?
Hogy lehet ilyet mondani! Látszik, hogy Jocelyn A fiatal Malone doktor
egyetlen részét sem látta. Sylvia pontosan tudta, hogyan mennek ezek a
dolgok. Bármelyik percben kómába eshet valaki. Rejtélyes kór söpörhet
végig az intenzívosztályon. Elég egyetlen gyanús haláleset, és dr. Yep máris
gyilkosság vádjával áll a bíróság előtt. Nem hiányzik ez senkinek.
– Nagyon örülök neki – mondta rezzenéstelen arccal, majd magának
töltötte ki a legtöbb koktélt. Megérdemelte. – Dr. Yep igazán bájos nőnek
látszik – tette még hozzá őszintétlenül.
Amikor visszatértek, Bernadette még mindig beszélt, de közben Maryről
áttért az idősebb nővérre, Elizabethre. Épp olyan jól megrajzolt figura, de
jóval kevésbé vicces. Persze nincs mulatságosnak szánva. Elizabeth után a

174
mesterkedő Mrs. Clay-re, aki sokkal rosszabb, mint Charlotte a Büszkeség
és balítéletben. Bernadette a saját témájától eltérve szóvá tette, hogy még
nem tisztázták, szeretik-e mindnyájan Charlotte-ot!
Sylvia érvelni kezdett szeretett Charlotte-ja mellett, de félbeszakította az
ajtócsengő. Kiment, és Danielt találta az ajtóban. Szürkének, idegesnek
látszott, ami sokkal jobban tetszett Sylviának, mint az a lobbisra mosoly,
amelyet a férfi rögvest megpróbált magára erőltetni.
– Most nem tudunk beszélni – mondta Sylvia. – Megkaptam a leveledet,
de nem tudunk beszélni. Itt van a könyvklubom.
– Tudom. Allegra mondta. – Daniel egy könyvet nyújtott előre, melynek
címlapján egy nő állt, a háttérben lombos fa. A Meggyőző érvek volt az,
Allegra könyve. – Még a kórházban átfutottam. Legalábbis az utószót. Úgy
látszik, az egész könyv a második esélyekről szól. Arra gondoltam, ez
nekem való olvasmány.
Már nem mosolygott, újra idegesnek tűnt. A könyv remegett a kezében. Ez
meglágyította Sylviát.
– Allegra szerint talán hajlamos vagy megbocsátani – mondta Daniel. –
Gondoltam, utánajárok, hátha igaz.
Sylvia nem emlékezett rá, hogy bármit is mondott volna, amiből Allegra
erre következtethetett, vagy hogy egyáltalán szóba került volna Daniel. De
félreállt, beengedte, és a férfi követte őt a teraszra.
– Daniel csatlakozni kíván hozzánk – jelentette a többieknek.
– Nem klubtag. – Jocelyn hangja rideg volt. A szabály az szabály, és nem
teszünk kivételt szívtiprók meg feleség-cserbenhagyók kedvéért.
– A Meggyőző érvek a kedvenc Austenem – szabadkozott Daniel.
– Olvastad? Elolvastál csak egyet is?
– Kész vagyok elolvasni. Az összeset.
Rövidszárú rózsabimbó kandikált ki a farmerja felső zsebéből. Előhúzta.
– Tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de a ház előtt találtam a járdán. Isten
bizony. Reméltem, hogy afféle üzenetként értékeled. – Odaadta Sylviának
néhány szirommal együtt, amelyek már lehullottak. – Te echo de menos –
mondta. – Chula.
– Le fleurs sont si contradictoires – válaszolta hidegen Prudie, hogy
emlékeztesse Danielt, nem mindannyian beszélünk spanyolul.
Grigg csak egy koktélt akart inni, így Prudie elvette előle a másodikat,
majd megtette Danielnek azt a szívességet, hogy lefordította a mondatot. – A
kis hercegből van. „A virágok szavát sosem szabad meghallgatni.”
Mindenki egyetértett volna abban, hogy Prudie a világ legromantikusabb
nője, de ez a rózsás húzás még neki is sok volt. Megvetően mérte végig
Danielt. Szánakozásához bűntudat is társult, mivel a rózsa eredetileg az övé

175
volt. Dean szedte neki, és legutoljára még a saját blúzán látta.
Abban sem volt teljesen biztos, hogy a Meggyőző érvek felemlegetése
nem ugyanolyan olcsó húzás-e. Persze ki lenne képes Jane-t ilyen alantas
célokra használni?
– Kérdezd Austent – javasolta Bernadette.
– Rázza fel – mondta Grigg. – Rázza meg jól.
Grigg nyilvánvalóan Danielnek szurkolt. Ez annyira várható volt.
Szokásos, utálatos férfiszolidaritás.
Sylvia letette a rózsát az asztalra. Már lankadozott a szárán; a súlyos fej
egyik oldalról a másikra gördült. Előjelnek meglehetősen kétértelmű volt.
Két kézbe fogta és megrázta a gömböt. A belső, forgó gömb a következő
válasznál kezdett megállapodni: „Ha valaki elveszti a megbecsülésemet,
örökre elveszíti”, de ez Sylviának nem tetszett, ezért észrevétlenül
megbillentette a Magic-8-at, és felolvasta a végső választ: „Mikor vidéken
vagyok, sohasem akarok elmenni, de amikor a városban, akkor is ugyanez a
helyzet.”
– Hát ez meg mit jelent? – kérdezte Jocelyn Sylviát.
– Azt jelenti, hogy maradhat – mondta Sylvia, és látta, hogy Jocelyn arcán
egy pillanatra felvillan a megkönnyebbülés.
Allegra visszajött a teraszra.
– Hola, apa – mondta. – Nálad a könyvem. Előtted a koktélom. A
székemen ülsz. – A hangja gyanúsan könnyed volt. Arca egy angyalé, szeme
egy kollaboránsé. Daniel odébb húzódott, hogy helyet csináljon neki.
Sylvia figyelte, amint együtt elhelyezkednek. Allegra az apjához dőlt,
fejét a vállára hajtotta. Sylvia azon kapta magát, hogy rettentően hiányoznak
neki a fiúk. Nem a felnőttek, akiknek munkahelyük, feleségük meg gyerekeik
vannak – vagy legalábbis barátnőjük és mobiltelefonjuk –, hanem a kisfiúk,
akik fociztak és az ölében ültek, amikor A hobbitot olvasta nekik. Eszébe
jutott, hogyan határozta el Diego az egyik uzsonna alatt, hogy ő már két
keréken is tud biciklizni, és hogyan vitorlázott el egyetlen billenés nélkül,
miután még aznap este leszedette velük a két kis segédkereket. Eszébe jutott,
hogyan ébred nevetve Andy, és az is, hogy a fiú sohasem tudta megmondani,
miért nevet.
Eszébe jutott az is, amikor mind elmentek síelni a nagy árvizek
esztendejében. Mikor is? Nyolcvanhatban? Kibéreltek egy gerendaházat
Yosemite-ban, de végül majdnem otthon ragadtak. Nem sokkal az után, hogy
útra keltek, lezárták az 5-ös utat. Még éppen át tudtak csúszni a 99-esre,
melyet egy órával később öntött el az ár, hogy ők áthaladtak rajta.
A hegyekben csak havazott és havazott. Ez igen kellemes lett volna, ha
valamelyik drága síházban üldögélnek a tűz mellett, és puha zsámolyokon

176
pihentetik a lábukat. Ehelyett ott álltak a Badger Pass-i parkolóban, egy
csomó másik családdal együtt, akik mind buszra vártak, amely majd leviszi
őket.
Hosszú, hideg várakozás volt. Egy idő után valaki bejelentette, hogy az
egyik busz elakadt a hóban, és egyáltalán nem jön. Ez tovább rontotta az
amúgy is fagyos közhangulatot. A fiúk éhesek voltak. Allegra éhezett. A fiúk
fáztak. Allegra majd' megfagyott. Utálnak síelni, miért kényszerítettük őket,
hogy eljöjjenek, panaszkodtak mindannyian.
Amikor harminc perccel később, végre megérkezett az első busz, egy férfi
és egy nő nyomakodott be Sylvia elé a sorba. Ennek nem sok értelme volt.
Egyikük sem állt olyan közel a sor elejéhez, hogy esélyük lett volna feljutni
erre a buszra. Mégis félrelökték Sylviát, aki abbeli igyekezetében, hogy rá
ne lépjen Diegóra, végigvágódott a jeges úttesten.
– Hé! – csattant fel Daniel. – Fellökte a feleségemet.
– Baszd meg – felelte az ember.
– Mit mondtál?
– Baszd meg a feleségedet – tette hozzá a nő.
A gyerekek nyakára sálat csavartak, a szájukat is takarta. Fölötte
izgalomtól ragyogott a szemük. Itt most bunyó lesz! Ráadásul az apjuk fogja
kezdeni. A közvetlenül mellette állók hátrahúzódtak, némi szabad teret
hagyva Daniel és a másik férfi körül.
– Daniel, ne! – kiáltotta Sylvia. A macsóság teljes hiánya volt az egyik
tulajdonság, amit mindig szeretett a férjében. A fiúk, akik között felnőtt,
mind annyira vaquerók voltak Annyira cowboyok. Ezt sose találta
vonzónak. Daniel az apjára emlékeztette, aki eléggé magabiztos volt ahhoz,
hogy eltűrjön egy sértést. (Őt viszont most minden ok nélkül föllökték, és
ocsmányul beszéltek vele. Ez nem volt jogos.)
– Bízd rám – mondta Daniel. Sínadrágot viselt, puha, síelés utánra való
bakancsot és hatalmas, steppelt kabátot. Ez csak a legfelső réteg volt, alatta
még számos pulóver védte a testét a hidegtől. Úgy nézett ki, mint aki arra
vár, hogy kilőjék egy ágyúból. A másik férfi ugyanígy ki volt tömve:
Michelin-figura királykékben. Bokszállásba helyezkedtek. Sylvia sose látta
még Danielt ilyen dühösnek.
Balegyenessel indított, de a jég annyira csúszott, hogy csaknem elesett a
saját lendületétől. Ökle a férfi mellkasától jó néhány centire csapott a
levegőbe. A tolakodó férfi rávetette magát, Daniel kitért, így az elsiklott
mellette, és egy halom sílécbe meg botba csapódott.
Mindkettő visszanyerte az egyensúlyát, és megfordult.
– Ezt még megbánod – mondta a férfi, és óvatos, apró lépésekkel Daniel
felé indult. Daniel megint ütött, és megint elhibázta. Lábai kicsúsztak, és

177
keményen hanyatt vágódott. A férfi odalépett hozzá, hogy leszorítsa az egyik
térdével, de sietségében újra csak átcsúszott mellette. A felesége kapta el és
állította talpra. Daniel is feltápászkodott, nehéz léptekkel előre indult. Ökle
harmadszor is ütésre lendült. A lendülettől félig megfordult a tengelye
körül, így Sylvia láthatta az arcát.
Daniel mosolygott. Ott állt, akár egy kövér Mikulás a nagy, sötét,
vízhatlan sportkabátjában, és harcolt az ő becsületéért, anélkül, hogy
egyetlen ütést sikerült volna bevinnie. Forogva, csúszva, elesve. És
nevetett.

Austen legjobb hősnője csakugyan Anne Elliot? – kérdezte Daniel. – Az

utószó itt azt mondja.
– Az én ízlésemnek túlságosan jóságos – mondta Allegra. – Nekem
jobban tetszik Elizabeth Bennet.
– Nekem mindegyik kedves – felelte Bernadette.
– Bernadette – kezdte a részegségnek a külső megfigyelő számára oly
kedves, elmélázóan szentimentális állapotába került Prudie. – Te annyi
mindent csináltál, és olyan sok könyvet elolvastál. Te hiszel még a boldog
végkifejletekben?
– Ó istenem, hát persze – felelte Bernadette. – Miért ne hinnék a boldog
befejezésben. Nekem is volt már vagy száz.
Sylvia viszont nem az a fajta volt, aki hisz a happy endben. A könyvekben
végződhetnek jól a dolgok, de az életben mindenki ugyanúgy végzi, csak az a
kérdés, mikor. Ivott egy korty őszibarackkoktélt, és Danielre pillantott, aki
visszanézett rá.
Mi van, ha szerencsésen végződik valami, de nem veszed észre? Sylvia
megjegyezte magának: Vedd észre a boldog befejezést.
Daniel feje fölött egy levél himbálódzott a diófán. Egyetlen levél csupán:
a többi mozdulatlanul lógott. Milyen akkurátus, milyen precíz a szellő. A
folyó szagát hozta, zöld illatot egy barna hónapban. Sylvia mély lélegzetet
vett.
– Egy fehér macska néha egyszerűen csak egy fehér macska – mondta
Bernadette.

178
 November

Epilógus

A Jane Austen-klub még egyszer összeült. Novemberben találkoztunk

egy könnyű ebédre a Crépe bisztróban, és hogy megnézegessük Bernadette
laptopján a Costa Rica-i útjáról készült felvételeket. Nem bántuk volna, ha
előre kiválogatja a képeket. Valahányszor valami lélegzetelállítót látott,
rögtön elkattintott két-három ugyanolyan felvételt. Volt két fotó „fej nélküli”
emberekkel, és egy olyan is, ahol semmit se lehetett látni, csak két vörös
foltot, amiről Bernadette azt állította, hogy jaguárszemek. Mi persze nem
tudtuk bebizonyítani, hogy nem azok; mindenesetre gyanúsan távol voltak
egymástól.
Elmesélte, hogyan robbant le a busz egy napon a „Skarlátszín ara
papagáj” nevű erdőbirtok előtt. Az ültetvény tulajdonosa, a választékos
modorú Señor Obando ragaszkodott hozzá, hogy az egész csoport maradjon
ott, amíg az új busz meg nem érkezik. Tizennégy óra múlva meg is érkezett,
addig gyalogtúrákat tettek a birtokon. Bernadette látott egy kopasznyakú
ernyős madarat, egy kucsmás vízitirannuszt, egy rozsdásfejű motmotot, egy
hárpiát (ok a nagy ünneplésre), meg egy csíkos mellényű ezt, és egy piros
lábú azt.
Señor Obando nagyon lelkes öregúr volt, korához képest óriási
energiával dolgozott. Eltökélte, hogy felveteti erdejét az ökoturisták számára
ajánlott látnivalók listájára, de mindezt nem a maga, hanem a
madármegfigyelők kedvéért. Ez az álma, mondta. Annyi biztos, hogy sehol
nincs még egy olyan birtok, ahol szebb madarak vagy jobb ösvények
lennének.
A túra végeztével Señor Obando és Bernadette kiültek a verandára,
valami mentásat ittak és mindenféléről beszélgettek. A férfi rokonairól:
„San José-ban élnek, sajnos sokat betegeskednek, gyakran írnak, de ritkán

179
látja őket.” Könyvekről: „Attól tartok, nem egyforma az ízlésünk a
regényeket illetően” – mondta Bernadette. És zenéről. Lerner és Loewe
[53]
viszonylagos érdemeiről Rodgersszel és Hammersteinnel szemben.
Señor Obando egy tucat Broadway-mu-sical dalait ismerte. Elénekelték a
How Are Things in Gloccamoral-t, az I Loved You Once in Silence-t és az
A Cockeyed Optimistet. Arra kérte Bernadette-et, hogy beszéljen még. Azt
mondta, fejlődik az angoltudása, miközben hallgatja őt. Egy hét múlva
Bernadette felírhatta Señor Obandót a happy endjei listájára.
Bernadette tehát újra megházasodott. Mutatott nekünk egy gyűrűt, amelybe
nagy akvamarinkövet foglaltak.
– Tényleg azt gondolom, hogy most megtaláltam az igazit – mondta. –
Szeretem, ha egy férfinak vannak álmai.
Visszajött meglátogatni a gyerekeket, az unokákat, a dédunokákat, és
összecsomagolni a lakását. Fölmarkolta a kabátját, és fogta a kalapját. A
postáját csak küldjék utána a Skarlátszín ara papagájba.
Mi persze nagyon örültünk Bernadette boldogságának, meg a szerencsés
Señor Obandóénak is, de azért egy kicsit szomorúak is voltunk. Costa Rica
messze van.
Grigg azt mondta, neki különösen hiányoznak az összejöveteleink Grigg
és Jocelyn nemrég érkezett vissza Minneapolisból, egy Fantasy-regény
Világkongresszusról. Komoly kongresszus volt, mondta Jocelyn, komoly
olvasóknak. Mindenkit rokonszenvesnek talált, akivel találkozott, és semmit
sem látott, amit helytelenített volna. Grigg azt mondta, valószínűleg nem
nézett körül elég alaposan.
– Olvashatnánk valaki mást is – javasolta Grigg. – Mondjuk Patrick
O'Briant. Néhány könyve nagyon austenes. Nem is hinné az ember.
– Hát igen, hatalmas rajongója vagyok a hajóknak – jegyezte meg
gúnyosan Prudie. – Bárki megmondhatja.
Úgy látszott, Grigg még mindig nem fogta fel. Ha Patrick O'Brian-t
olvastunk volna először, talán továbbléphettünk volna Austenhez. Fordítva
ez elképzelhetetlen.
Beengedtük az életünkbe Austent, és most mindannyian férjnél voltunk,
vagy jártunk valakivel. O'Brian vajon képes lett volna erre? Mégis hogyan?
Majd ha arra lesz szükségünk, hogy egy hajó fedélzetén főzőcskézzünk,
megtanuljunk játszani valamilyen hangszeren, vagy medvének öltözve
elutazzunk Spanyolországba, akkor Patrick O'Brian lesz a mi emberünk. De
addig várunk. Három vagy négy esztendő múlva, megint elővehetjük
Austent.
Sylvia és Daniel beköltöztek Jocelyn házába, hogy vigyázzanak a

180
kennelre, amíg Jocelyn a konferencián van. Aztán Daniel hazaköltözött.
Sylvia azt mondta, eltanult néhány párkapcsolati praktikát Szaharától és a
matriarchális oroszlánkutyáktól. Azt mondja, boldog, méghozzá úgy, hogy
mindeközben sikerül megőriznie önmagát.
Allegrát jóval ritkábban látjuk mostanában. Visszament San Franciscóba,
újra összeköltözött Corinne-nal. Egyikünk se gondolta, hogy tartós kapcsolat
lesz. Daniel elmondta Sylviának, miket tett Corinne, ő meg továbbadta
Jocelynnak, és az lett a vége, hogy mindannyian tudunk róla. Nehezünkre
esett kedvelni Corinne-t; nehezünkre esett jó képet vágni a kapcsolatukhoz.
Ehhez hinni kellene a gyökeres változásban. Bíznunk kell Allegrában.
Samantha Yepről is szól egy egész történet, de Allegra azt mondja, nem
fogja elmondani senkinek; se nekünk, se Corinne-nak. Nincs szándékában a
The New Yorker hasábjain találkozni vele.
Mindannyian rendeltünk egy-egy pohárral a Crêpe bisztró kitűnő, kemény
almaborából, és ittunk Bernadette új házasságára. Sylvia előhozta a
Kérdezd Austent – nem azért, hogy kérdést tegyen föl neki, csupán szerette
volna, ha a megfelelő személy mondja ki az utolsó szót.

„Délről vagy északról: ismerem én az ilyen fekete felhőket.”

Nem, Austen biztosan nem akarná, hogy ily módon vessünk véget a
dolgoknak.

„Egy független nő, aki gazdag is, mindig tiszteletre méltó.”

Jobb. Jó gondolat, bár mondott ennél találóbb dolgokat is. Biztosan
mindenki találna kivételeket.

„A puszta szokás, hogy szeretni tanulunk, a legfontosabb.”

Na tessék.

A következő rázásnál Bernadette tiszteletére, és boldogságot kívánva a

jövőre, Austen megismételte:

„A puszta szokás, hogy szeretni tanulunk, a legfontosabb.”

jane austen, 1775-1817

181
 Kalauz az olvasónak

Jane Austen, kísérteties módon, mindenkinek képes elfoglaltságot adni.

[54]
A moralistáknak, az Erosz-és-agape híveinek, a marxistáknak, a
freudistáknak, Jung követőinek, a szemiotikusoknak, a dekonstrukció
híveinek, akik mind megtalálják a maguk jól berendezett játszóterét az
egymáshoz igen hasonló, középosztálybeli vidéki családokról szóló hat
regényben. És szépprózája könnyedén megújul minden nemzedék kritikusai
és olvasói számára.
martin amis, „jane's world” (Jane világa), The New Yorker

A regények

1814 januárja és 1815 márciusa között született az Emma, és 1815-ben

jelent meg. A címszereplő, Emma Woodhouse, királynő a maga kis
közösségében. Bájos és gazdag. Anyja nincs; aggodalmaskodó, gyönge
egészségű apja nem szab határt sem viselkedésének, sem túlfejlett
önbizalmának. A faluban mindenki más hódolatteljes alacsonyabb
társadalmi helyzetben van. Mr. Knightley, a család régi barátja az egyetlen,
aki egyáltalán megemlíti, hogy a hölgynek tökéletesítenie kellene magát.
Emma előszeretettel közvetít házasságokat. Mikor megismerkedik a
csinos Harriet Smith-szel, aki „törvénytelen leány”, Emma mint barátnőt és
mint ügyet is fölkarolja. Emma irányítása alatt Harriet kosarat ad egy helyi
gazdának, Robert Martinnak, hogy Emma összeboronálhassa Mr. Eltonnal, a
lelkésszel. Mr. Elton azonban sajnos félreérti a titkos tervet, és azt hiszi,
Emma a maga számára érdeklődik iránta. Nem alacsonyodhat le annyira,
hogy egyáltalán figyelembe vegye Harriet Smith-t.
További bonyodalmakat hoz Jane Fairfax-nek, a bőbeszédű Miss Bates
unokahúgának visszatérése a faluba, és Frank Churchillnek, Emma egykori
nevelőnője mostohafiának látogatása. Frank és Jane titokban eljegyezték
egymást, de minthogy erről nem tud senki, nincs is hatása a
házasságközvetítési lázra.
A párok végül összejönnek, ha nem is Emma tervei szerint, de legalább

182
teljes megelégedésére. Ő, akit a könyv elején nem érdekel a házasság,
mielőtt a történet véget ér, boldogan eljegyzi magát Mr. Knightley-val.

Az Értelem és érzelem megírásának ideje az 1790-es évek végére esik,

de csak több módosítás után, 1811-ben került kiadásra. Ez elsősorban két
nővér, Elinor és Marianne Dashwood története. Apjuk halála nehéz anyagi
helyzetben hagyja őket anyjukkal és húgukkal együtt. Mindkét lány szerelmes
lesz, mindkettő a maga jellegzetes módján: Marianne nem titkolja szertelen
érzelmeit, Elinor tartózkodó és illedelmes.
Elinor érdeklődésének tárgya Edward Ferrars, Fanny Dashwoodnak,
utálatos, zsugori sógornőjének öccse. Elinor megtudja, hogy Edward már
egy ideje titokban, boldogtalanul és elválaszthatatlanul jegyben jár egy Lucy
Steele nevű fiatal nővel. Ezt Lucytól tudja meg, aki tudatában van Elinor
érdeklődésének, de úgy tesz, mintha nem venné észre, és őt választja
bizalmasának.
Marianne azt reméli, hogy John Willoughby-nak, a könyv egyetlen
szexuálisan vonzó férfialakjának lesz a felesége, az azonban elhagyja őt egy
anyagilag előnyösebb házasság kedvéért. A váratlan csalódás veszedelmes
hanyatlásba dönti Marianne egészségét.
Amikor Lucy Steele elhagyja Edwardot a férfi öccse, Robert kedvéért,
Edward végre szabaddá lesz, és elveheti Elinort. Edward meglehetősen
unalmasnak látszik, de őt legalább a lány maga választja.
Marianne Brandon ezredeshez megy feleségül, ahhoz az unalmas
emberhez, akit Elinor és az anyja választanak számára.

A mansfieldi kastély 1811 és 1813 között íródott, kiadására 1814-ben

került sor. Ez jelöli Austen visszatérését a regényíráshoz, több mint tízévi
szünet után.
A tízesztendős Fanny Price-t szegényes otthonából Bertramék, gazdag
nagynénje és nagybátyja kastélyába viszik. Itt Norris nagynénje gyötri,
unokatestvérei, Tom, Maria és Júlia nem szeretik, csak Edmund unokabátyja
barátkozik vele. Helyzetében valahol a gyerekek és a szolgálók között van.
Múlnak az évek. Fanny visszahúzódó, beteges (bár nagyon csinos) leánnyá
serdül.
Amíg Bertram nagybácsi távol van üzleti ügyben, Henry és Mary
Crawford érkezik hosszabb időre, a közeli lelkészlakba. A testvérpár eleven
és elbűvölő. Mind Maria, mind Júlia beleszeret Henrybe, és Edmund
ugyanúgy odavan Maryért.
A fiatalok amatőr színielőadást terveznek, de ennek véget vet Bertram
bácsi hazaérkezése. A próbák azonban már számos kártékony flörthöz

183
vezettek. Maria, akit megaláz, hogy Henry érdeklődése nem volt komoly,
hozzámegy Mr. Rushworth-höz, egy ostoba és nevetséges gazdag
fiatalemberhez.
Henry ekkor beleszeret a félénk Fannybe. A lány visszautasítja az előnyös
házassági ajánlatot, ezért büntetésből visszaküldik a szüleihez. Henry egy
darabig még jár utána, de aztán viszonyt kezd Mariával, ami gyalázatba
dönti az asszonyt. Edmund szemét felnyitja Mary könnyed reagálása a
tragédiára.
Tom, a legidősebb Bertram fiú csaknem belehal erkölcstelensége és
kicsapongása következményeibe. Fannyt visszahozzák a mansfieldi
kastélyba, hogy ápolásában segédkezzék. A könyv végén Edmund és Fanny
házasságot kötnek. Úgy tűnik, jól illenek egymáshoz, bár, mint Kingsley
Amis megjegyzi, nem olyan fajta emberek, akiket szívesen meghívna
estebédre az ember.

A Klastrom titka, az Értelem és érzelemhez, hasonlóan, az 1790-es évek

végének terméséhez tartozik, de csak az írónő halála után adták ki. Egy
szándékosan köznapira formált hősnő, Catherine Morland története. A könyv
két részre oszlik. Az elsőben Catherine Allenékkel, családja barátaival
Bath-ba utazik. Itt két fivér-nővér testvérpárral találkozik, John és Isabella
Thorpe-pal meg Henry és Eleanor Tilney-vel. A saját bátyja, James is
csatlakozik hozzájuk és eljegyzi Isabellát. Catherine vonzódik Henryhez, a
szellemes, szokatlan modorú lelkészhez.
Tilney tábornok, Henry és Eleanor apja, meghívja Catherine-t, hogy
tegyen látogatást otthonukban. Ez a látogatás teszi ki a könyv második részét.
A tábornok egyszerre aggályosan gondos házigazda és zsarnoki apa. A
rémregény bűvöletében, amelyet olvas, Catherine azt képzeli, hogy megölte
a feleségét. Henry ezt fölfedezi, és megalázó modorban helyrecsavarja a
fejét.
Catherine levelet kap Jamestől, amelyből megtudja, hogy Isabella
felbontotta az eljegyzésüket. Tilney tábornok Londonból visszatérve
kidobatja Catherine-t, akinek egyedül kell hazautaznia. Végül megtudjuk,
hogy Catherine-ről és Jamesről az a hír járta, hogy nagyon gazdagok, de
aztán tisztázódott a helyzet.
Henryt annyira felháborítja apja viselkedése, hogy azonnal Catherine után
indul, és megkéri feleségül. A férfi apjának engedélye nélkül nem
kelhetnének egybe, de végül ezt is megkapják a tábornok afölötti
boldogságában, hogy Eleanor egy vikomttal köt házasságot.

A Büszkeség és balítélet eredeti címe First Impressions (Első

184
benyomások) volt. Austen 1796 és 1797 között írta, és alaposan átdolgozta,
mielőtt 1813-ban közzé tette. Regényei közül ez a leghíresebb. Az írónő
maga úgy jellemezte, mint ami „túlságosan könnyű, fényes és ragyogó” azt
sejtetve, hogy kellett volna hozzá valami „jól hangzó ünnepélyes szamárság”
a kontraszt kedvéért. Visszájára fordítva a klasszikus Hamupipőke-
történetet, amikor a hős, Fitzwilliam Darcy először találkozik a hősnővel,
Elizabeth Bennettel egy bálon, nem hajlandó táncolni vele.
Elizabeth az öt Bennet lány egyike, akik közül csak a gyönyörű Jane
idősebb nála. A Bennet birtokot örökjogi korlátozás folytán egy unokafivér
fogja örökölni, így bár a lányok elég jó anyagi körülmények között élhetnek,
amíg apjuk él, pénzügyi helyzetük hosszú távon attól függ, hogyan mennek
férjhez.
A történet Elizabeth Darcy iránti ellenszenve, és Darcy Elizabeth iránti
növekvő vonzalma körül forog. Amikor Elizabeth a kicsapongó
Wickhammel találkozik, aki mérhetetlenül gyűlöli Darcyt, gyorsan pártjára
állítja a közös utálat.
Az egyik mellékszálon apja örökösének, Collins tiszteletesnek a története
fut, aki azzal próbálja enyhíteni a családot majdan érő pénzügyi
megrázkódtatást, hogy feleségül kéri Elizabeth-t. A lány kosarat ad neki, az
ostoba és nagyképű férfi ekkor Elizabeth legjobb barátnője, Charlotte Lucas
kezéért folyamodik, aki igent mond.
Darcy is megkéri Elizabeth-t, de durván. Elizabeth durván elutasítja.
Wickham megszökteti Lydiát, a legfiatalabb Bennet leányt. Darcy
kulcsszerepet játszik a párocska megtalálásában, és házasságot vásárol
Lydiának. Ez, a férfi kitartó szerelme és előnyösen megváltozott modora
mellett, végül meggyőzi Elizabeth-t, hogy ő számára az igazi. Jane Darcy
barátjához, Mr. Bingley-hez megy feleségül ugyanazon a napon, amikor
Elizabeth és Darcy tartja esküvőjét. A regény végén mind a két nővér
nagyon gazdag.

A Meggyőző érvek, épp úgy, mint A Klastrom titka, csak posztumusz

kiadásban látott napvilágot. A történet 1814-ben kezdődik: kitört a béke, a
haditengerészet hazatér. Sir Walter Elliot, a hiú és költekező özvegyember
arra kényszerül, hogy takarékosságból bérbe adja a családi kastélyt Croft
tengernagynak, és legidősebb leányával Bathba költözzék. Középső lánya,
Anne Elliot meglátogatja elbűvölően siránkozó férjezett húgát, Maryt,
mielőtt csatlakozik hozzájuk.
Esztendőkkel korábban, Anne jegyben járt Croft admirális sógorával, aki
immár Frederick Wentworth kapitány. Családja rosszallása miatt, és régi
barátnője, Lady Russell tanácsára felbontotta az eljegyzést, de még mindig

185
szerelmes belé.
Wentworth eljön meglátogatni nővérét, és kezdetét veszi egy
látogatássorozat a Musgrove családhoz is, amelyből Mary Elliot férje
származik. Ez gyakran Anne útjába veti a kapitányt. Néznie kell, ahogy
Wentworth láthatólag feleséget keres a Musgrove lányok között, és Luisát
részesíti előnyben. Egy lyme-i kirándulás alkalmával Louisa lezuhan, és
csak lassan nyeri vissza egészségét.
Anne csatlakozik a családjához Bathban, bár úgy tűnik, nem hiányzott
senkinek, és senki sem óhajtja jelenlétét. Egy unokafivér, apja címének
örököse, a legidősebb nővérnek udvarol. Mikor Anne megérkezik,
érdeklődése őfelé fordul.
Anne régi iskolapajtása, Mrs. Smith felfedi, hogy a férfi gazember.
Bejelentik Louisa eljegyzését, de nem Wentworthszel, hanem Bentwickkel,
egy gyászoló tengerésztiszttel, aki gyakran látta őt Lyme-ban. Wentworth
követi Anne-t Bathba, és számos további félreértés után, végül
összeházasodnak.

A fogadtatás

amelyben JANE Austen családja és barátai elmondják

megjegyzéseiket A MANSFIELDI KASTÉLYRÓL. A véleményeket
maga Austen gyűjtötte össze és jegyezte le

Anyámnak nem tetszett annyira, mint a B&B… Fannyt sótlannak,

színtelennek találta… Mrs. Norrist kedvelte…

Cassandra [nővér] egészen okosnak találta, bár nem olyan

ragyogónak, mint a B&B-t… Szereti Fannyt… Roppant élvezte Mr.
Rusworth butaságát…

Legidősebb bátyám [James] lelkes csodálója úgy általában… El

volt ragadtatva a portsmouth-i jelenettől…

Mr. & Mrs. Cooke-nak [keresztanya] igen tetszett… különösen a

papság ábrázolásának módja… Mr. Cooke „a legértelmesebb
regénynek” nevezte, „amelyet valaha olvasott”… Mrs. Cooke örömmel
látott volna benne egy jó matrónafigurát…

186
 Mrs. Augusta Bramstone [Whither Bramstone idős nővére]
elismerte, hogy az E&E-t és a B&B-t is tökéletes badarságnak tartja,
de remélte, hogy a MK jobban fog tetszeni neki, és miután befejezte az
első kötetet, azzal kecsegtette magát, hogy a legrosszabbon már túl van.

Mrs. Bramstone [Whither Bramstone felesége] örömét lelte benne,

különösen Fanny alakjában, amely annyira természetes. Úgy gondolta,
hogy Lady Bertram olyan, mint ő… Elébe helyezte az összes
többinek… de úgy képzeli, hogy ennek oka az ő ízlésbeli hiányossága
lehet, minthogy nem érti az elmésségeket…

amelyben jane austen családja és barátai elmondják

megjegyzéseiket az emmáról.

Anyám… szórakoztatóbbnak találta, mint a MK-t… de nem olyan

érdekesnek, mint a B&B-t… Egyetlen szereplő sem ér fel Lady
Catherine-nel és Mr. Collinsszal…

Cassandra szerint jobb, mint a B&B, de nem olyan jó, mint a MK.

Mr. és Mrs. J. A. Qames Austen]… kevésbé kedvelte, mint a másik

három közül bármelyiket. Nyelvezete eltér a többiekétől, nem
olvastatja magát olyan könnyen.

Austen kapitány [Francis William]… rendkívül kedvelte.

Megjegyezte, hogy bár több szellemesség lehet a B&B-ben, és
magasabb moralitás a MK-ban, összességében mégis mindkettőnél
jobban tetszett a természet mindenütt átható, sajátságos levegője miatt.

Mr. Sherer [lelkész]… a MK-t (amelyet mind közül a legjobban

szeret), és a B&B-t sokkal jobbnak tartja… Elégedetlen a lelkészek
ábrázolásával…

Miss Isabella Herriesnek nem tetszett… Tiltakozott az ellen, hogy

kiemeltem a hősnő jellemében a nemiséget… Meg van győződve róla,
hogy Mrs. és Miss Bates alakjában az ismerőseiket akartam
ábrázolni… Olyan embereket, akiknek hírét se hallottam eddig…

Mr. Cockerelle… olyan kevéssé tetszett neki, hogy Fanny nem volt
hajlandó elküldeni nekem a véleményét…

187
 Mr. Fowle [gyermekkori barát]… csak az első és az utolsó
fejezetet olvasta el, mert úgy hallotta, hogy nem érdekes…

Mr. Jeffrey-t [az Edinburgh Review szerkesztője] három éjszakán át ébren

tartotta.

amelyben két évszázad kritikusai, írói és az irodalmi élet

egyéb szereplői mondják el véleményüket Austenről, a
regényeiről, csodálóiról és ócsárlóiról

1812. Névtelen ismertetés az Értelem és érzelemről

Mi azonban csak addig fogjuk feltartóztatni barátnéinkat, amíg
biztosítjuk őket afelől, hogy nem csupán elégedettséggel olvashatják e
köteteket, hanem valódi haszonnal forgathatják azokat, mert ha úgy
tetszik, számos józan és üdvös irányelvet tanulhatnak belőlük életük
vezetésére, melyeket példák szemléltetnek egy igen kellemesen és
szórakoztatóan elbeszélt történetben.

1814. Mary Russell Mitford kritikája a Büszkeség és balítéletről.

Lehetetlen nem érezni a Büszkeség és balítélet minden sorában,
Elizabeth minden szavában az ízlésnek ama teljes hiányát, amely egy
ennyire hetyke, ennyire világias gondolkodású hősnőt képes
megteremteni egy olyan férfi imádottjaként, mint Darcy. Wickham pont
olyan rossz. Ó, ezek éppen összeillenek, és nem tudok megbocsátani az
elragadó Darcynak azért, hogy elválasztja őket. Neki Jane-t kellett
volna feleségül vennie.

1815. Sir Walter Scott kritikája az Emmáról

Egészében véve e szerző regényeinek szelleme olyképpen
viszonyul ahhoz a szentimentális és romantikus elképzeléshez, ahogy a
búzaföldek, a kunyhók és mezők egy pompás kastély díszes parkjához,
vagy egy hegyi táj sziklaszirtjeinek fenségéhez. Sem oly megragadó,
mint az egyik, sem olyan nagyszerű, mint a másik, de azoknak, akik
látogatják, olyan örömöket nyújt, amelyek jellegükben csaknem
azonosak azokkal, melyeket saját társaságukban szokásosan
tapasztalhatnak; és ami némi fontossággal bír: az ifjú vándor
visszatérhet e sétaútról az élet hétköznapi ügyeihez, anélkül hogy bármi
kockázata lenne annak, hogy megszédítették a színtér emlékei,
amelyben kószált.

188
 1826. Sir Walter Scott tizenegy évvel később, Austen halála után,
fokozottabb lelkesedéssel
Ismét elolvastam, és legalább harmadszor Miss Austen nagyon
finoman megírt regényét, a Büszkeség és balítéletet. Eme ifjú hölgynek
tehetsége volt ahhoz, hogy leírja a hétköznapi élet bonyodalmait,
érzelmeit és alakjait, s ez számomra a legcsodálatosabb, amivel valaha
is találkoztam. A fellengzős hangnemben magam is tudok úgy dolgozni,
mint bárki azok közül, akik manapság írnak, de az a művészi stílus,
amely közönséges hétköznapi dolgokat és jellemeket tesz érdekessé a
leírás hűségével és az érzés valódiságával, megtagadtatott tőlem.
Micsoda kár, hogy egy ilyen tehetséges teremtés, ilyen korán meghalt!

1826. John Marshallnak, a polgári ügyek legfőbb bírájának levele Joseph

Storyhoz
Egy kicsit bántónak találtam, hogy nem vette föl Miss Austen nevét
a kedvencei listájára… Az ő szárnyalása nem magasztos, nem száll
sasszárnyakon, de kellemes és érdekes, mérsékelt, mégis szórakoztató.
Számítok az bocsánatkérésére a mulasztás miatt.

1830. Thomas Henry Lister

Miss Austen sosem volt olyan népszerű, mint azt megérdemelte.
Mivel a leírás hűségére törekedett, és idegenkedett művészete elcsépelt
trükkjeitől, az irodalmi szélhámoskodás e virágkorában nem kapta meg
az őt megillető elismerést. Az átlagolvasó hajlamos lehet rá, hogy úgy
ítélje meg, mint Fielding regényében Garrick színészi játékát Partridge.
Ő nem képes észrevenni a színész kiválóságát, aki mindössze úgy
viseli magát a színpadon, ahogy hasonló körülmények között bárkitől
elvárhatnánk, hogy a való életben viselkedjék. Ő végtelenül többre
tartja a szélmalomként hadonászó, „harsány, rizsparókás fickót”, aki
három helyett ordítva deklamál. Így volt ez még Miss Austen olvasói
közül is sokakkal. Túlságosan természetes volt nekik.

1848. Charlotte Brontë levele G. H. Lewes-nak

Mily különös intelem következik ezután levelében! Azt mondja,
hozzá kell szoktatnom elmémet a tényhez, hogy Miss Austen nem
költőnő, nincsenek „érzelmei” (megvetően idézőjelbe teszi a szót),
nincs retorikája, semmije sincs a költészet magával ragadó
lelkesedéséből; majd hozzáteszi, hogy meg kell tanulnom elismerni őt,
mint a legnagyobb művészek egyikét, az emberi jellem egyik
legnagyobb festőjét, és mint olyan írót, aki a legfinomabb érzékkel

189
 rendelkezik egy oly cél eszközei iránt, amely sohasem létezett.
Csak az utolsó pontot fogom valaha is elismerni.
Létezhet nagy művész költészet nélkül?

1870. Névtelen ismertető James Edward Austen-Leigh A Memoir

of Jane Austen című életrajzi gyűjteményéről
Miss Austen mindig is par excellence az irodalmárok kedvenc
szerzője volt. Stílusának sajátos érdemeit mindenki elismeri, de az
átlagolvasók tömegénél ezen érdemek sohasem biztosították azt, ami
valójában népszerűségnek nevezhető… Mindig köztudomású volt, hogy
Miss Austen magánéletét nem borzolta semmiféle incidens vagy
szenvedély, ami kedvezne az életrajzíró mesterségének… Beleillik az
írónőről alkotott képünkbe, hogy kiválóan művelte a hatvan évvel
ezelőtti mikrohímzést, hogy sosem volt szerelmes, hogy „korábban
öltötte magára a középkorúak öltözékét, mint az évei vagy a külseje
alapján szükséges lett volna.”
A kor kritikusai… sötétben tapogatóztak… Ő maga sem volt
tudatában, hogy új regényírói iskolát alapított, mely a kritika új
kánonjait fogja életre hívni.

1870. Margaret Oliphant

Miss Austen könyvei nem biztosítottak szerzőjüknek semmiféle
hirtelen hírnevet. Oly fokozatosan és lassan kúsztak be a köztudatba,
hogy még halála idejére sem értek fel a siker magaslataira… Halálakor
azt mondták nekünk, hogy mindössze hétszáz fontot hoztak, és csak
kevés, szerény dicséretet. Nem mondhatjuk, hogy ez akár a legkisebb
mértékben is meglep bennünket, úgy gondoljuk, sokkal meglepőbb az a
tény, hogy egyáltalán feljutottak végre arra a magas helyre, melyet most
birtokolnak. Aligha várható el a nagyközönségtől, amely szeret
együttérezni a regényben szereplő emberekkel, együtt sírni és
örvendezni velük, és valódi érdeklődést mutatni a gondjaik iránt, hogy
az ilyen nyugodt, hideg és kifinomult, az együttérzésükre oly csekély
mértékben igényt tartó könyvek valaha is népszerűek legyenek a
körében… Ezek inkább abba a kategóriába tartoznak, mely a műértőt
vonzza, a kritikusi és irodalmi elmét bájolja el.

1870. Anthony Trollope

Emmával, a hősnővel, csaknem kíméletlenül bánik. A könyv
minden passzusában hibás valamiféle dőreségben, hiúságban,
valamilyen tudatlanságban… sőt kegyetlenségben is… Manapság nem

190
 merjük hősnőinket ilyen kisszerűnek ábrázolni.

1894. Alice Meynell

Inkább a gúny, mint a humor és szellemesség mesternője… Iróniája
egyszer-másszor finoman keserű… A gyöngédség és szellem hiánya
nyilvánul meg Miss Austen gyermekek iránti közönyében.
Történeteiben alig találkozunk velük, legfeljebb azért jelennek meg,
hogy illusztrálják anyjuk oktalanságát. Munkáinak nem tárgyai, mint
gyermekek; úgy tárgyai, mint elkényeztetett gyermekek, és olyanok,
akiken keresztül az anyának hízeleghetnek számító ismerősök, valamint
akik bosszúságot okozhatnak értelmes barátainak… Ebben a
ridegségben vagy idegenkedésben Miss Austen leginkább Charlotte
Brontë-ra hasonlít.

1895. Willa Cather

Nem sok bizodalmam van a nőkben a széppróza területén. Van
bennük valamiféle nem-központúság, ami elviselhetetlen.
Egyetlen húron játszanak és azon is szörnyű hamisan. Oly kevesen
vannak azok, akik valóban alkottak valami érdemlegeset. Ott voltak a
nagy George-ok, George Elliot és George Sand, de ők mindennek
nevezhetők csak nőnek nem; és ott volt Miss Brontë, aki féken tartotta
az érzelmességét; és ott volt Jane Austen, akinek minden bizonnyal
több józan esze volt, mint bármelyiküknek, és bizonyos tekintetben
valamennyi közül a legnagyobb… Majd amikor egy nő megír egy
kalandregényt, egy kemény tengerésztörténetet, egy férfias csataleírást,
bármit bor, nők és szerelem nélkül, akkor majd elkezdek remélni tőlük
valami nagyot. Addig nem.

1898. Névtelen cikk a The Academyben

Időnként az a szerencsém egy-egy hétvégén… hogy fölfedeztem egy
barátságos öreg fogadót a norfolki parton, ahol nincsenek golfpályák,
{van viszont} egy kis távolsági íjászverseny, nyulak bőségesen, amikre
durrogtathat az ember, egyszerű, jó estebédet adnak, és van egy
kényelmes, tölgyburkolatú szoba, ahol el lehet tölteni az estét. A
kényelem kedvéért barátaimat… Brownnak és Robinsonnak fogom
nevezni.
Brown felkapott újságíró, tehát mind elveknek, mind határozott
véleménynek teljességgel híján van… Az a dolga, hogy ujját a
közvélemény ütőerén tartsa, és annak megfelelően adjon teret.

191
 Robinson szenvedélyes fiatal diák, aki nagy tételekben falja az
irodalmat… Ő indította el a beszélgetést Jane Austenről…
– Én kedvelem Di [Vernon]-t – mondta a diák –, de [Sir Walter]
Scott őt nem vezeti lépésről lépésre úgy, ahogy Lizzie [Elizabeth
Bennet] lépései követhetők. Nem mutatja be ugyanannyi kedvében és
hangulatában. Túlságosan tökéletes. Scottnak ez volt a módszere.
Minden hősnője… makulátlan. Elizabethnek ezernyi hibája van… nem
egyszer vak, pökhendi, meggondolatlan, elő-vigyázatlan; és mégis
milyen nagyszerűen jön ki mindenből! A kisujja hegyéig eleven…
– Jót tesz öreg szívemnek, ha látom, hogy az ifjúság még mindig
képes lelkesedni – mondta a zsurnaliszta –, de édes öcsém, húsz év
múlva, mikor remélem, hogy méltóságteljes férjként és apaként látom
majd, aki nem sokat gondol már hősnőkkel, sem a valóságban, sem
képzeletben, egészen mások lesznek az ideáljai. Sokkal szívesebben
fog olvasni arról, hogy Mrs. Norris megspórolt háromnegyed yard
posztót a színpadi függönyből, és jobban érdekli majd Fanny Price,
mint Elizabeth.
– Egy csöppet sem – vágott vissza keményen a diák. – Mrs. Norris
számomra most is igencsak érdekes…

1898. MarkTwain
Valahányszor elolvasom a Büszkeség és balítéletet, szeretném
kiásni [Austent], és a saját sípcsontjával fejbe vágni.

1901. Joseph Conrad, H. G. Wellsnek

Mi ez a sok hűhó Jane Austen körül? Mi van benne? Mit jelent ez az
egész?

1905. Henry James

Ő, ki halála után harminc vagy negyven éven át gyakorlatilag
elfeledetten nyugodott, talán valóban, az értékelés ama módosulásának
legszebb példájaként áll előttünk, melyet az ostobaság valamiféle lassú
feltisztulása idéz elő… Ez a dagály magasra tornyosult a másik parton
– úgy hiszem, jóval magasabbra, mint [Austen]… valódi érdeme és
jelentősége… Testületileg felelősek… a kiadók, a szerkesztők, az
illusztrátorok, a képes folyóiratok szórakoztató fecsegéseinek
előállítói, akik megtalálták az ő „drága”, a mi drága, mindenki drága
Jane-jét, végső fokon a saját anyagi céljaikra.
Jane Austen szerencsés utóéletének kulcsa részben tehetségének
rendkívüli kellemében található, voltaképp annak köszönhető, hogy

192
 nem volt tudatos: mintha valami nehézség miatt vagy zavarában, olykor
elábrándozott volna a kézimunkakosara fölött… és a leejtett
szemeket… azután úgy szednék föl… mint a képzelet apró
mesterfogásait.
1905. Névtelen ismertető G. E. Mitton: Jane Austen and Her
Times (Jane Austen és kora) c. munkájáról
Miss Mitton… számos értéket mutat föl, amelyek előtt tisztelgünk.
Szereti a könyveket. Keményen dolgozik… Véleményét naivan,
bőségesen kifejti, és valószínűleg sok örömet okoz azoknak, akik
ellentmondanak neki. Az Értelem és érzelem említésekor például
nagyon keveset mond Mrs. Jenningsről, s amit mond, az is kedvezőtlen.
Mi viszont meghajolunk Mrs. Jennings, mint ama néhány regényalak
egyike előtt, akivel élvezetes papíron találkozni, személyesen pedig
nem.

1908. Névtelen ismertető a The Academyben

A klastrom titka nem a legjobb példája Jane Austen munkájának,
de az, hogy nagyrészt Bathban játszódik, Anglia ama néhány városának
egyikében, amely megőrizte sajátos jellegét, különösen vonzóvá teszi
külföldiek számára. A romantikus elem is erősebb, mint az Jane
Austennél szokásos, ami érdekesebbé teszi a fiatalok szemében.

1913. Virginia Woolf

Itt van egy nő az 1800. esztendő táján, aki gyűlölet nélkül,
keserűség nélkül, félelem nélkül, tiltakozás nélkül és prédikálás nélkül
ír. Ez az, ahogyan Shakespeare írt, gondoltam… és mikor az emberek
összehasonlítják Shakespeare-t és Jane Austent, talán azt akarják
mondani, hogy mindkettejük elméje elemésztett minden akadályt; és ez
az oka annak, hogy nem ismerjük Jane Austent, és nem ismerjük
Shakespeare-t, és ez az oka annak, hogy Jane Austen benne van minden
szóban, amit leírt, és Shakespeare ugyanúgy.

1913. G. K. Chesterton
Jane Austen még az előtt született, hogy ama kötelékeket, melyek
(így mondják nekünk) védelmezték a nőket az igazságtól,
felrobbantották a Brontë nővérek, vagy finom aprólékossággal
kioldotta George Elliot. És mégis tény, hogy Jane Austen többet tudott
a férfiakról, mint bármelyikük. Lehet, hogy Jane Austent védelmezték
az igazságtól, de vajmi kevés igazság volt az, amit megvédtek tőle.

193
1917. Frederic Harrison, levél Thomas Hardynak
[Austen] meglehetősen szívtelen kis cinikus volt… szatírákat
fogalmazott a szomszédairól, mialatt a dinasztiák darabokra tépték a
világot, és milliókat küldtek a sírba… A körülötte viharzó forgószél
egyetlen leheletével sem érintette meg soha az ő Chippendale sifonérját
vagy szekreterét.

1924. Rudyard Kipling, sírfelirat „Jane tisztelőinek”

Winchester Jane-ünk nyughelye – áldott legyen az árnya ott!
Dicsérjük Őt, ki alkotá, s Őt mindazért, mit alkotott!
S míg állja Milsom Street köve az idő vasfogát,
Dicsfény, szeretet, tisztelet Anglia Jane-je rád.

1924. E. M. Forster
Én Jane Austen tisztelője vagyok, s ezért egy kicsit imbecillis Jane
Austennel kapcsolatban. Ostoba arckifejezésem, a személyes védettség
látszata – mily rosszul festene, mondjuk egy Stevenson-rajongó arcán!
De Jane Austen annyira más. Ő az én kedvenc íróm! Csak olvasom, és
újraolvasom, tátva a száj, az elme zárva… A Jane Austen-rajongó nem
sokat birtokol az éles észből, amelyet bálványának oly bőségesen
tulajdonít. Mint minden rendszeres templomjáró, alig figyel oda, mit
mondanak.

1925. Edith Wharton

Jane Austen választékosságában bölcs, komolyságában takaros; ő
sose vall kudarcot. De kevés az olyan, mint ő – vagy talán nem is
létezik.

1927. Arnold Bennett

Jane Austen? Úgy érzem, veszélyes terephez közelítek. Jane Austen
hírnevét védelmezők seregei veszik körül, kik szent ügyükért ölni
készek. Csaknem valamennyi fanatikus. Nem hallgatnak a szóra. Ha
bárki „Jane-re támad”, bármi megtörténhet vele. Bizonyosan
felszólítják, hogy lépjen ki a klubjaiból. Nem akarok kilépni a
klubjaimból…
[Jane Austen] csodálatos, elbűvölő… [de] ahhoz nem tudott
eleget a világról, hogy nagy regényíró legyen. Nem is volt olyan
becsvágya, hogy nagy regényíró legyen. Ő tudta, hol a helye; jelenlegi
„rajongói” nem tudják, és idétlenkedésük minden bizonnyal felkeltené
Jane gyilkos iróniáját.

194
1928. Rebecca West
Igazán ideje már, hogy megszűnjön Jane Austennek ez a nevetséges
patronálása. Azt hinni róla, hogy szűk látókörű, mert a módszerei
harmonikusak, épp olyan értelmetlen, mint azt képzelni, hogy mikor az
Atlanti-óceán tükre sima, mint egy malomtó, akkor malomtó méretűre
zsugorodik. Itt vannak azok, akiket modorának illedelmessége, a
mégoly szűzies szüzei, akik még csak nem is tudnak szüzességükről,
abba a hitbe ringat, hogy nem ismeri a szenvedélyt. De nézzünk csak át
a művészi kivitel ragyogó szögeivel összeerősített, s a szellem vidám
fénymázával bevont, elegáns mondatok rácsozatán, és vágyakozástól
elgyötört, vagy szerelmükben diadalmas nőket fogunk látni, akiknek a
férfiakra adott finom reakciói minden későbbi regényírónk hősnőit
olyannak tüntetik fel, mint akik pusztán „Megállj” vagy „Indulj” táblát
fordítanak az előrenyomuló hím felé.

1931. D. H. Lawrence
Ez ismét a társadalmi élet tragédiája napjainkban. A régi Angliában
egy különös vérségi kapcsolat fűzte össze az osztályokat. A földesúr
lehetett dölyfös, erőszakos, durva és igazságtalan, bizonyos
szempontból mégis egy volt a néppel, része ugyanannak a véráramnak.
Érezzük ezt Defoe-nál és Fieldingnél is. És azután a hitvány Jane
Austennal ennek vége. Ez a vénlány már „személyiséget” ábrázol
jellem helyett, a különállás éles tudatát, az összetartozás tudata helyett,
és érzésem szerint, ez mélységesen visszatetsző; angol, a szó rossz,
hitvány, sznob értelmében, ahogyan Fielding angol a jó, nagylelkű
értelemben.

1937. W. H. Auden
Nem sokkolhatnád jobban, mint ő engem;
Mellette Joyce ártatlan fűszálnak tűnhet.
Figyelni nékem roppant kellemetlen
E középosztálybeli brit aggszüzet,
Leírni, mint fognak hölgyek a tisztektől tüzet,
S feltárni őszintén – a józansága hat rád –
A társadalom gazdasági alapját.

1938. Ezra Pound, levél Laurence Binyonhoz

Hajlok rá, hogy kétségbeesésemben azt mondjam, olvasd el te
magad, és vágj ki minden mondatot, ami nem olyan, mintha Jane Austen

195
 írta volna prózában. Ami, elismerem, lehetetlen. De mikor
megcsináltál egy tiszta, világos sort, tökéletesen egyenes, szabályos
rendben, nem ér az annyit, mint tíz másik?

1938. Thorton Wilder

[Jane Austen regényei] a siralmas igazság tömör képeinek
látszanak. Eseményeik kínzóan lényegtelenek; és mégis, a Robinson
Crusoe-val együtt valószínűleg túl fognak élni minden Fieldinget,
Scottot, George Eliotot, Thackeray-t és Dickenst. A művészet olyan
tökéletes, hogy a titok rejtve marad. Vizsgálja bár őket olyan alaposan,
ahogy csak tudja, rázza meg, szedje ízekre, az ember képtelen
megérteni, hogyan csinálta.

1938. H. G. Wells egyik regényének szereplője mondja egy párbeszéd

során; szavai talán kifejezik Wells saját véleményét, talán nem:
„Az angol Jane Austen teljesen tipikus. Kvintesszenciálisnak kéne
neveznem. Egy bizonyos kikerülhetetlen, megfakult bűbáj. Mint az
egyik legszebb pillangó… a bátorság egyetlen morzsája nélkül.”

1940. D. W Harding
Úgy vettem ki, hogy finomtollú szatirikus volt, aki a stílus
utánozhatatlan könnyedségével tárta fel azoknak az embereknek a
komikus bolondságait és szeretetreméltó gyöngeségeit, akik között élt,
és akiket szeretett… Ez elég is volt ahhoz, hogy bizonyos legyek benne,
nem akarom olvasni. És úgy gondolom, ez súlyosan félrevezető
benyomás…
Hogy zavartalanul élvezhessék a könyveit azoknak, akik
fenntartják hagyományos fogalmaikat [Austen] munkáiról, egy kicsit
mindig félre kell magyarázniuk, amit írt.

1940. Metro-Goldwyn-Mayer rádióreklám a Büszkeség és balítélet

filmről
Öt elbűvölő nővér a legvidámabb, legmulatságosabb
férfivadászaton, amely valaha kelepcébe csalt egy elképedt agglegényt!
Lányok! Vegyetek leckét ezektől a férjvadászoktól!

1944. Edmund Wilson

Az angol irodalmon számos ízlésforradalom söpört végig az elmúlt
százhuszonöt esztendő során, és ez alatt a divat változásai talán csak
két hírnevet hagytak érintetlenül: Shakespeare-ét és Jane Austenét…

196
 Utóbbi a legkülönbözőbb írókat késztette döbbent csodálatra, és azt
kell mondanom, hogy ma, elég különös módon, Jane Austen és Dickens
merülnek fel mint egyedüli angol regényírók… akik a széppróza nagy
orosz és francia mesterei mellett, a legjobbak közé számítanak… Hogy
ennek a szellemnek… egy jól nevelt vénkisasszony elméjében kellett
testet öltenie, egy vidéki lelkész leányáéban, aki nem látott többet a
világból, mint amit néhány rövid londoni látogatás és néhány bathi év
tett lehetővé, aki témáit főleg a férjet kereső ifjú vidéki lányok
problémáiban találta meg, az angol irodalomtörténet számos
anomáliája között is az egyik legbizarrabbnak látszik.

1954. C. S. Lewis
Kipling legrosszabb sztorijának egyik szereplője úgy írja le
[Austent] mint Henry James anyját. Én sokkal bizonyosabb vagyok
abban, hogy dr. Johnson leánya: örökölte a józan eszét, erkölcsi
felfogását, még stílusának jelentős részét is. Ahhoz nem vagyok elég jó
ismerője Jamesnek, hogy a másik állítás ügyében döntsek. Ámbár ha
bármit is hagyott rá, az bizonyára teljes egészében szerkezeti jellegű.
Austen stílusa, értékrendje, vérmérséklete, ahogy én látom, szöges
ellentétben áll Jamesével. Biztos vagyok benne, hogy ha Isabel Archer
találkozik Elizabeth Bennettel, „nem fölöttébb kulturált”-nak
nyilvánította volna, Elizabeth pedig, attól tartok, mind
„komolyságban”, mind pedig kedélyességben fogyatékosnak Isabelt.

1955. Lionel Trilling

Mark Twain heves ellenszenvének állati természetét alighanem a
hím iszonyodásaként kell felfogni egy olyan társadalomtól, amelyben
szemlátomást a nők állnak az érdeklődés és a hatalom középpontjában;
s a férfi páni félelmeként egy képzelt világtól, ahol a férfias tényezőt –
ámbár csodálatosnak és szükségesnek ábrázolják – nőnemű elme írja
elő és szabályozza. Garrod professzor, akinek Jane Austen, A
Depreciation (Jane Austen, egy leértékelés) című esszéje summázza az
írónővel szembeni ellenérzés valamennyi okát, ellenszenvet fejez ki,
amely csaknem olyan vad, mint Mark Twainé. Azt sugallja, egy női
szerző a férfiak számára nyílt szexuális sértést jelent.

1957. Kingsley Amis

Edmund és Fanny, mindketten megvetésre méltóak erkölcsileg, és
az, hogy érzéseiket és viselkedésüket a szerző jóváhagyja…
erkölcstelen könyvvé teszi A mansfieldi kastélyt.

197
1968. Angus Wilson
Ami a Jane Austennel szemben ellenséges kritikusoknak a
viktoriánus idők óta csordogáló vékony erecskéjét illeti, vagy alkatilag
nem fértek vele össze, mint Charlotte Brontë, Mark Twain és [D. H.]
Lawrence, vagy nem voltak elég tájékozottak, mint Garrod professzor,
avagy csupán részben voltak kritikusak, mint Mr. Amis, aki húzódozott
attól, hogy csak úgy könnyedén meghívja Mr. és Mrs. Edmund
Bertramot estebédre. Kevésbé intelligens, túlzásokra hajlamos
csodálói, többet ártottak kitűnő hírnevének, mint az ellenséges
kritikusok.

1974. Margaret Drabble

Akadnak írók, akik túl sokat írnak. Mások pedig elegendőt. És
vannak olyanok, akik megközelítően sem írnak eleget ahhoz, hogy
kielégítsék csodálóikat. Jane Austen minden bizonnyal ezek közé
tartozik. Őszintébb ujjongás fogadná egy befejezett, új Jane Austen
regény felfedezését, mint bármely más elképzelhető irodalmi
felfedezést, kivéve talán egy jelentősebb Shakespeare drámát.

1979. Sandra M. Gilbert és Susan Gubar

Austen története különösen hízelgő a férfiolvasóknak, elvégre nem
egy akármilyen nő, hanem egy kimondottan lázadó, gazdag képzeletű
lány megszelídítését írja le, akit szerelemmel igáz le egy értelmes férfi.
Nem kevésbé, mint az itatóstartó, amelyet nehezékként a kéziraton
tartott az íróasztalán, Austen fedősztorija a hallgatás és engedelmesség
szükségességéről, megerősíti a nők alárendelt helyzetét a patriarchális
kultúrában… Ugyanakkor… ez alatt a fedősztori alatt, Austen mindig
arra ösztönzi olvasóit, „hogy rugalmasan pótolják ki, ami nincs ott.”
[Ez az utolsó idézet Virginia Woolftól való.]

1980. Vladimír Nabokov

Miss Austen regénye nem forrón lüktető mestermű. … A mansfieldi
kastély… egy hölgy munkája és egy gyermek játéka. De abból a
kézimunkakosárból tökéletes hímzőművészet jön elő, és azon a
gyermeken egy csodálatos zseni vonásai láthatók.

1984. Fay Weldon

Azt is gondolom… hogy az ok, amiért senki sem vette őt feleségül,
ugyanaz volt, amiért Crosby nem adta ki A klastrom titkát. Ez

198
 egyszerűen túl sok volt. Valami szerfölött félelmetes dübörgött a
pezsgő vidámság alatt: valami, ami képes sarkánál megragadni és
megrázni a világot.

1989. Katha Pollitt Rereading Jane Austen's Novels (Újraolvasva Jane

Austen regényeit) című verséből:
Most nem tűntek olyan komikusnak.
Mama bohó, sötét vagy halott.
Papa kedélyes különc, afféle zseni.
Egy gondjuk van csak: a rang.

1989. Christopher Kent

Egy oxfordi konzulens, H. E Brett-Smith kórházi tanácsadóként
szolgált az első világháborúban. Ő mondta meg, mit olvassanak a
sebesült katonák. JK súlyos gránátnyomásban szenvedőknek – idézte
fel egy korábbi hallgatója – Jane Austent választotta.”
Miközben tombolt a francia forradalom, Jane Austen alig
pillantott föl irodalmi gobelinjéről. Ki nyugtathatná meg jobban a
Passchendaele-nél vagy a Somme-nál megháborodott elmét?
Könyvlapjainak gyógyító nyugalmában a történelem áldozatai
elmenekülhettek végzetüktől.

1993. Gish Jen

Azt hiszem, a következő író, aki igazán nagy hatást tett rám, Jane
Austen volt. A Büszkeség és balítélet az egyik könyv, amelyet élőről
és visszafelé is végigolvastam. Igazán szerettem volna Elizabeth
Bennet lenni. Ma persze akadnak olyanok, akik azt mondanák: „Ó, az
annyira angol!” Azt hiszik, jobban kellett volna hatnia rám a kínai
operának.

1992. Edward W Said

Ami azonban A mansfieldi kastélyt illeti, ennél jóval többet kell
elmondani… Akkor talán úgy látjuk majd, hogy Austen, és a
preimperialista regények általában, nagyobb szerepet játszottak az
imperialista terjeszkedés logikai alapjainak megteremtésében, –, mint
azt első látásra hinnénk.

1995. Újságcikk Terry Castle esszéjéről

Meleg volt Jane Austen? Ez a kérdés, melyet az általában
mértéktartó London Review of Books tett fel, volt a főcíme Terry

199
 Castle stanfordi professzor esszéjének, amelyben elmésen kutatta
Austennek nővéréhez, Cassandrához írt levelei „tudat alatti
homoerotikus dimenzióját”. A feltételes következtetés jókora
felzúdulást keltett az austenisták körében.

1996. Carol Shields

Austen hősnői lenyűgözőek, mert egy társadalmi és gazdasági
rendszerben, ahol minden összeesküszik, hogy hátrányos helyzetbe
hozza őket, valódi hatalmat gyakorolnak… Ha megnézzük Austen
regényeit… láthatjuk, hogy az ő nőalakjai nem csupán tudják, hogy mit
akarnak, de ki is fejlesztettek egy precíz stratégiát arra, hogy
megszerezzék.

1996. Martin Amis

Jane Austen, kísérteties módon, mindenkinek képes elfoglaltságot
adni. A moralistáknak, az Erosz-és-agapé híveinek, a marxistáknak, a
freudistáknak, Jung követőinek, a szemiotikusoknak, a dekonstrukció
híveinek, akik mind megtalálják a maguk jól berendezett játszóterét az
egymáshoz igen hasonló, középosztálybeli vidéki családokról szóló hat
regényben. És szépprózája könnyedén megújul minden nemzedék
kritikusai és olvasói számára.
Minden kor megteremti a maga sajátos hangsúlyait, s a most
folyó Austen-fesztiválon a saját szorongásainkról hull le a lepel.
Szívesen dagonyázunk Jane világának kiejtésmódjában és cicomáiban,
de a mi reakciónk túlnyomórészt komor. Mindenekelőtt a nők
lehetőségeinek szűk voltát vesszük észre: milyen rövid volt az az idő,
amíg férjhez mehettek, és mégis milyen lassan és színtelenül múltak
azok az évek. Felfedezzük, hogy milyen bőven nyílt alkalom szociális
fájdalom okozására, és mennyire kedvére volt a főuraknak ez a
lehetőség. Látjuk, hogy milyen kevés eszköz volt a gyengék kezében
azok ellen, akik gyűlölhették őket. Eltöprengünk, hogy ki a csuda fogja
feleségül venni a szegény lányokat. Szegény embernek nem lehet. És
gazdag ember sem teheti meg. Hát akkor kicsoda?

1996. Anthony Lane

Nincs még egy teher, amely akkora súllyal nyomná egy író vállát,
mint az, hogy nagyon szeretik, de Austenben van valami elérhetetlen,
ami lerázza ezt a súlyt.

1997. Szerkesztőségi cikk a Forbes-ban

200
 „Drucker nem igazgatáselméleti szakember a szó szoros,
tudományos értelmében – mondja Lenzner… – A részvénytársaságok
stratégiai szövetségeit a Jane Austen regényeiben leírt házassági
szövetségekhez hasonlítja.”

1997. Susan M. Korba

Az Emma kritikusai éveken át köröztek a főszereplő
szexualitásának szemlátomást zavarba ejtő kérdése fölött… Claudia
Johnson úgy véli, hogy… „gyakran bukkannak fel átlátszóan nőgyűlölő,
néha egyenesen meleggyűlölő mögöttes értelmek az őt érő bírálatok
sorai között.” Johnson idézi Edmund Wilson ominózus utalásait és
Marvin Mudrick sötét célzásait arra, hogy Emma néha elfogult más
nőkkel szemben, és előnyben részesíti őket, mint a kínos zavar példáit,
amelyet ez a bizonyos Austen-hősnő ébreszt.

1999. David Andrew Graves

Az elmúlt két évben szoftvert használtam szövegelemzésre szó-,
sorrend-, és szógyakoriság-sémákat keresve… Szógyakoriság
szempontjából, szemantikai kategóriákban kifejezve, az Emma Jane
Austen legkönnyedebb, legderűsebb regénye, erősen pozitív, a negatív
érzés legalacsonyabb előfordulási arányszámával, pontosan úgy,
ahogyan azt a legelső mondattól kezdve megígérte nekünk.

1999. Anthony Lane

Meztelenség, nemi erőszak, leszboszi szerelem, egy cseppnyi
vérfertőzés… Hát már sose ununk bele Jane Austenbe?

2000. Nalini Natarajan

Austen indiai népszerűségének „józan” felfogása az austeni
szituációk áttranszponálhatóságára mutatna rá a kialakulóban lévő
indiai középosztály körülményei között… A metakritikámban fölvetett
kérdések, vagy az austeni lány legutóbbi kritikáinak olvasása – míg
teljes mértékben távol áll a nők reformmozgalmának jellegzetességeitől
a gyarmati idők Bengáljában, és azok narrativizálásától – egy olyan
paradigmát sejtet, amelyen belül megvitatható két kultúra
összefonódása.

2002. Shannon R. Wooden az Austen-filmekről

Az evéskontroll, a „nőiességnek” ez a kulturálisan terjedő
meghatározó vonása, átjárja Ang Lee Értelem és érzelem, Roger

201
 Michell Meggyőző érvek, Douglas McGrath Emma és Amy Heckerling
[55]
Clueless (Tanácstalanul) című filmjét is… A hősnő kivétel nélkül,
egyikben sem eszik… A szembetűnő élelmiszer-fogyasztás minden
esetben „rossz” vagy nevetséges nőt jelez.

2002. Elsa Solender, az észak-amerikai Jane Austen Társaság korábbi

elnöke
Miután megnéztem az összes hozzáférhető filmet és azok kritikai
reakcióit London, Los Angeles és New York szakkönyvtáraiban,
továbbá egy könyvtárnyi könyvet és cikket koldultam össze,
kölcsönöztem vagy vásároltam az irodalom filmadaptációjáról,
egyeden határozott következtetésre jutottam azzal kapcsolatban, hogy
bárki megpróbálja hűségesen és autentikusan filmre vinni „Jane Austen
világát”, oly módon, hogy Jane rajongói is meg legyenek elégedve. Egy
szóban összefoglalva: Ne!

2003– J. K. Rowling
Sohasem akartam híres lenni, és nem is álmodtam, hogy valaha az
leszek… Van ez a csöppnyi elszakadás a valóságtól, ami sokszor
megtörténik velem. Úgy képzeltem, hogy híres írónak lenni olyan lenne,
mint Jane Austennek lenni. Otthon ücsöröghetsz a lelkészlakban, a
könyveid nagyon híresek lennének, és alkalmanként leveleznél a walesi
herceg titkárával.

202
 Megvitatásra váró kérdések

Jocelyn kérdései

1. Austen könyveit olvasva gyakran eltöprengsz azon, hogy minden

házassági ötlete jó gondolat-e. A zűrös párok közé tartozhat: Marianne
Dashwood és Brandon ezredes, Lydia Bennet és Wickham, Emma és Mr.
Knightley, Louisa Musgrove és Benwick kapitány. Felbolygatja-e a
kedélyeket e házasságok közül bármelyik is A Jane Austen könyvklub-ban?
2. Tetszenek neked a Jane Austen könyvei alapján készült filmek?
Egyáltalán, szereted a könyvek alapján forgatott filmeket? Láttál akár egyet
is Jane Austen regényeinek adaptációi közül, amelyikben egy Sarkantyú
nevű Jack Russell terrier a sztár? Megnéznéd?
3. Otrombaság könyvet ajándékozni valakinek, és aztán megkérdezni
tőle, tetszett-e neki? Te megtennéd ezt?

Allegra kérdései

1. Ma már ritkán megyünk elegáns bálokba, de a középiskolai

szalagavatók még mindig túlságosan fontos szerepet játszanak személyes
történetünkben. Főleg akkor, ha részt sem vettünk rajtuk. Mért végződnek a
tizenévesekről szóló romantikus filmek mindig szalagavató bálon?
2. Van a válaszodnak bármi köze a tánchoz?
3. A Jane Austen könyvklub ideje alatt kétszer is leesek és kórházba
kerülök. Eltűnődtél azon, hogyan engedheti meg magának egy
ékszerkészítésből élő nő, hogy egészségbiztosítást fizessen? Szerinted lesz
valaha is mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás ebben az országban?

Prudie kérdései
1. Csak azt akartam mondani abban az iróniáról szóló részben, hogy
pusztán azért, mert az Emma végén mindenki megtalálja a maga társadalmi
szintjét, még nem biztos, hogy Austen ezt helyesli. Ahogyan Shakespeare
esetében, Austent olvasva is sok esetben nem könnyű rájönni az ő valódi
véleményére. El lehet ezt mondani Karen Joy Fowlerről is?
2. II estplus honteux de se déifier de ses amis, que d'en être trompé.

203
[56]
Szerinted igaz vagy nem igaz?
3. A Szex és New York melyik női szereplőjére hasonlít a legjobban
Dean?

Grigg kérdései

1. Jane Austen könyveit eleinte a szerző neve nélkül adták ki, és a

„Lenyűgöző könyv” címkét aggatták rá, hogy felhívják az olvasó figyelmét,
romantikáról van szó. Ha Austen ma publikálna, most is szerelmes
történetek írójaként tartanák számon?
2. Az Austen-rajongók és a science fiction-olvasók hasonlóan erős
kötődést éreznek a könyvek iránt. Ismersz más könyvklubokat, amelyek
hasonló szenvedéllyel foglalnak állást? Miért ezek, és nem mások?
3. Sok science fiction-olvasó Austent is szereti. Miből gondolod, hogy
ez igaz? Szerinted sok Austen-olvasó szereti a tudományos fantasztikus
regényeket?

Bernadette kérdései

1. Részint azért nem tudunk többet Austenről, mert a nővére, Cassandra

sokat megsemmisített a levelei közül. Túlságosan személyes hangvételűnek
találta őket, vagy úgy vélte, rossz fényt vetnek rá. Milyen érzéseket ébreszt
ez benned Cassandra iránt?
2. Gondolod, hogy egy könyv többet fog nyújtani akkor, ha tudsz valamit
az írójáról? Nem bánod, ha nincs benne az író fényképe? Feltételezed, hogy
az író amúgy is egészen másképp néz ki, mint a fényképen?
3. Hiszel a boldog befejezésekben? Nehezebb boldog végkifejletben
hinni, mint a szomorúban? Általában mikor olvasod el egy könyv végét? Az
eleje és a közepe után, vagy előbb? Védd meg a döntésedet.

Sylvia kérdései
1. Hány nemzedékre visszamenőleg tudod levezetni a családfádat?
Érdekel a genealógia? Miért igen, vagy miért nem?
2. Másodjára jobb a szerelem? Jobb egy remek könyv, amikor
másodszor olvasod? Azt a könyvet olvasod újra leggyakrabban, amelyiket a
legjobban szereted? Azzal szeretnéd együtt tölteni a legtöbb időt, akit a
legjobban szeretsz?
3. Kívántad valaha, hogy a társadat egy másik író írta volna; hogy jobb
társalgó lenne, és elbűvölőbb módon tudna szenvedni? Melyik írót

204
választanád?

[1]
Lewis Carrol: Alice Csodaországban c. könyvének szereplője, amely lassan eltűnik, csupán
hatalmas mosolya marad. (A ford. megj.)
[2]
A zárt üvegedénybe tett és hideg vízzel leöntött tealeveleket 4-5 órára kiteszik a tűző napra.
Utána hűtőszekrénybe kerül. 48 órán belül el kell fogyasztani. (A ford. megj.)
[3]
Észak-amerikai erdővidéki indián törzs. (A ford. megj.)
[4]
Szenvedély nélkül nincs szerelem.
[5]
Utánam az özönvíz.
[6]
Jelentése kb. Vedd őt, ő az enyém. 1963-as amerikai filmvígjáték. (A ford. megj.)
[7]
1825 körül az indiánokat rezervátumokba telepítették át. Az odavezető viszontagságos utat
nevezték el Könnyek Ösvényének. (A ford. megj.)
[8]
Smothers Brothers. Amerikai énekes komikus testvérpár. (A ford. megj.)
[9]
Rossz az, aki rosszat gondol. Az angol térdszalagrend jelmondata.

[10]
Tomori Gábor fordítása.
[11]
Fiona Apple (1977–) amerikai énekesnő és dalszerző. Világszerte több mint 6 millió albuma
kelt el. 12 éves korában megerőszakolták, több szomorú dala is van. (A ford. megj.)
[12]
Amerika déli vidékein a keresztény hittérítők a templom, a lakóépület és a műhelyek mellett,
vagy azok által közrefogva, kertet is létesítettek, szökőkúttal, gyümölcsfákkal, konyhakerti és
fűszernövényekkel. Ezek sokban hasonlítottak egymásra, és ma az ilyen stílusban berendezett kertet
nevezik „mission garden"-nek, missziós kertnek. (A ford. megj.)
[13]
1585 és 1587 között Sir Walter Raleigh szervezett és finanszírozott itt egy települést, melynek
lakosai azonban néhány év után elhagyták a gyarmatot vagy eltűntek. (A ford. megj.)
[14]
Good Vibrations (kb. Jó érzések) a Beech Boys együttes 1966-os nagysikerű dalának címe.
(A ford. megj.)
[15]
Eredetileg Kalifornia Állam Lábasjószág Pavilonjának (California State Livestock Pavilion)
hívták, de ma már ez áll a homlokzatán: Cow Palace (azaz Tehénpalota). (A ford. megj.)
[16]
Daly Cityben van a Tehénpalota. (A ford. megj.)
[17]
Graffigna Malbec: malbec szőlőből készült testes argentin vörösbor. (A ford. megj.)
[18]
Biba: híres olasz vendéglő Sacramentóban. (A ford. megj.)
[19]
Réz Ádám fordítása.
[20]
106° Fahrenheit az 50 Celsius-fok.

205
 [21]
A gyökérsör (root beet) különféle fák (pl. szasszafrász babér, szasszaparilla) gyökerének
kérgéből és fűszernövényekből készült vörösesbarna kivonat, sziruppal édesítve, vízzel hígítva és
szénsavval dúsítva. A kitöltött habzó ital látványa sörre emlékeztet. (A ford. megj.)
[22]
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című, francia nyelvű művéről van szó. (A ford.
megj.)
[23]
„A második bolygón lakott a hiú." Rónay György fordítása.
[24]
Utalás a Blue scholars együttes Wounded eyes (Sebzett szemek) című dalára. (A ford.
megj.)
[25]
Az ördög szépsége.
[26]
Whist: kártyajáték, amelyben két pár igyekszik nyerni egymás ellen. (A ford. megj.)
[27]
Kb. Vér az autópályán. Amerikai horrorfilm. A „Doom" (kb. Végzet) ennek egyik jelenete.
(A ford. megj.)

[28]
Családi pizza-étterem és szórakoztatóközpont-lánc, az amerikai kontinens több mint ötszáz
helyén. (A ford. megj.)
[29]
Amerikai tv-sorozat a nyolcvanas évek elején. (A ford. megj.)
[30]
Frances Hodgson Burnett (1849–1924) mára klasszikusnak számító gyermekregénye a The
Secret Garden 1909-ben jelent meg először nyomtatásban. A főszereplőt kolerajárvány teszi árva
gyermekké. (A ford. megj.)
[31]
Irish Red, son of Big Red (Ir Red, Nagy Red fia], Jim Kjelgaard népszerű könyve egy ír
szetterről. (A ford. megj.)
[32]
Fred Gipson könyvében (eredeti címe: Old Yeller) a főszereplő fiú anyját és lánytestvérét
védelmező kutyát megharapja a támadó, egy veszett szürke farkas. Betyárt (Old Yellert) végül le kell
lőni. (A ford. megj.)

[33]
Zavarba ejtő hiba.

[34]
Mielőtt elkapják a feldobott kavicsot, még egyet föl kell kapni a földről. Lányoknak való
játéknak tartják. (A ford. megj.)

[35]
Vámosi Pál fordítása.
[36]
F. Nagy Piroska fordítása.
[37]
Az „Inland Empire" (szó szerint szárazföldi vagy belföldi birodalom) az Egyesült Államoknak
a Cascade Range és a Sziklás-hegység közötti területe. Kelet-Washington, Kelet-Oregon, Észak-Idaho
és Nyugat-Montana tartozik hozzá. (A ford. megj.)

[38]
Judith Martin, amerikai újságírónő ezen a (pontosabban Miss Manners, azaz Modor
kisasszony) néven ad 1978 óta illemtani tanácsokat több mint kétszáz újság olvasóinak.

[39]
Ann Radcliffe: The Mysteries of Udolpho című könyvéről van szó. (A ford. megj.)

206
 [40]
A törvényhozás épületét nevezik így az USA államaiban. (A ford. megj.)

[41]
Enid Bagnold (1889-1981) 1920-as években játszódó, 1935-ben megjelent regénye, amelyet
1944-ben vittek filmre, Elizabeth Taylorral a főszerepben. (A ford. megj.)

[42]
Angolul: Latter Rain. A második világháború után, a pünkösdista kereszténység kebelén belül
indított mozgalom. (A ford. megj.)
[43]
Angolul: Jobs Daughters. A szabadkőművesek által szponzorált ifjúsági leányszervezet. (A
ford. megj.)
[44]
* Busby Berkeley (1895-1976) amerikai filmrendező és koreográfus egyik nagy újítása volt a
mennyezetbe fúrt lyukon át filmezni nagy létszámú tánccsoportokat. (A ford. megj.)

[45]
Pacific Daylight Time, az USA nyugati partvidékén használt csendes-óceáni időzóna nyári
időszámítás idején, amikor 8 órával jár a greenwichi középidő előtt. (A ford. megj.)

[46]
Ina Coolbrith (született Josephine Donna Smith) (1841-1928), amerikai költő, író, könyvtáros
és a San Francisco Bay Area irodalmi közösségének kiemelkedő és szeretett alakja. (A ford. megj.)

[47]
A Young Doctor Malone, 15-perces részletekben futó amerikai rádiós, majd televíziós,
nagysikerű szappanopera volt. 1939-től 1963-ig sugározták. (A ford. megj.)

[48]
A Sutter Health kitűnően felszerelt nonprofit kórházak hálózata Észak-Kaliforniában. (A
ford. megj.)
[49]
Róna Ilona fordítása.
[50]
Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882) amerikai költő hatodik gyermekét Anne
Allegrának nevezték. (A ford. megj.)

[51]
Charlotte Baker (1910-) amerikai írónő The Green Poodles című könyvéről van szó. (A
ford. megj.)
[52]
Kempingtáborairól híres festői vidék a White Mountains vidékén. (A ford. megj.)
[53]
Alan Jay Lerner, Frederick Loewe, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein mind rendkívül
sikeres musicalszerzők voltak. Az első kettő nevéhez fűződik többek között a My Fair Lady, a
második páros egyik legismertebb munkája A muzsika hangja. (A ford. megj.)

[54]
A pontos címe Agape és Erosz Anders Nygren svéd teológus kétkötetes értekezésének,
amelyben az erosz (a pogány, testi szerelem) és az agapé (a feltétlen, keresztényi szeretet) mint két
görög szó fogalmi tartalmát elemzi. (A ford. megj.)

[55]
Az Emma adaptációja; egy 20. századi amerikai középiskolába helyezi át a történetet. (A
ford. megj.)

[56]
Szégyenletesebb nem megbízni a barátaiban, mint csalódni bennük, (franciául). (A ford.

207
megj.)

208
 Tartalom
A szerző megjegyzése
Előszó
Március
Első fejezet
Április
Második fejezet
Május
Harmadik fejezet
Június
Negyedik fejezet
Július
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Kalauz az olvasónak
A regények
A fogadtatás
Megvitatásra váró kérdések

209
Tartalomjegyzék
A szerző megjegyzése 5
Előszó 6
Március 11
Első fejezet 11
Április 33
Második fejezet 33
Május 61
Harmadik fejezet 61
Június 88
Negyedik fejezet 88
Július 115
Ötödik fejezet 115
Hatodik fejezet 151
Kalauz az olvasónak 182
A regények 182
A fogadtatás 186
Megvitatásra váró kérdések 203

210