Ellen Alpsten

A cárnő
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
TSARINA

Bloomsbury Publishing, London, 2020

Copyright © Ellen Alpsten, 2020

Fordította Czagányi Anikó

(Tamás Dénes 1-9. fejezetek)
A fordítást az eredetivel összevetette és szerkesztette Pavlov Anna

Hungarian translation © Czagányi Anikó, 2021

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2021
 Ellen Alpsten

A CÁRNŐ

Nagy Péter cár és I. Katalin történetének regénye

Tartalom

Szereplők
Interregnum, 1725
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
 27
Interregnum, 1725
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
 61
Interregnum, 1725
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
Interregnum, 1725
Részletek Jean-Jacques Campredon naplójából,
aki francia nagykövet voltSzentpétervár császári udvarában, 1727.
május 16.
Tobiasnek: Köszönöm!
 SZEREPLŐK

Nagy Pétercsaládja:
Nagy Péter, minden oroszok cárja és uralkodója, teljes nevén Pjotr
Alekszejevics Romanov, valamint bátyuska cár, I. Péter
Marta Skawronska, Nagy Péter szeretője, majd felesége, cári nevén
Jekatyerina Alekszejevna, Katyerinuska, I. Katalin, minden oroszok
cárnője és uralkodója
Jevdokija, Péter első felesége, Alekszej cárevics anyja, előzőleg
cárnő
Alekszej cárevics, Péter fia és első örököse
Charlotte Christine von Brunswick, röviden Charlotte, Alekszej
felesége
Anna cárevna, Jelizaveta cárevna, Natalja cárevna, Péter és Katalin
életben maradt gyermekei
Jekatyerina, Péter és Katalin lánya, aki kisded korában meghal
Pjotr Petrovics, becenevén Petruska, Nagy Péter fia Katalintól,
preferált utódja, aki fiatalon meghal
Szofja régensnő, Péter féltestvére
Iván cár, Péter féltestvére
Praszkovja Ivanovna cárnő, Iván özvegye
Jekatyerina Ivanovna cárevna, Anna Ivanovna cárevna, Iván lányai,
cárevni Ivanovni néven is ismertek (többes szám)
Kurland hercege, Anna Ivanovna cárevna férje
Mecklenburg hercege, Jekatyerina Ivanovna férje
Holstein hercege, Péter és Katalin lányát, Annát veszi feleségül
Az orosz uralkodói udvar:
Alekszandr Danyilovics Menysikov, tábornok Péter hadseregében,
legjobb barátja, becenevén Alekasa
Darja Arszenjeva, nemes hölgy, Menysikov szeretője, majd felesége
Rajsza Menysikova, Alekszandr Danyilovics testvére
Antonio Devier, Anna Menysikova férje, Péter titkosszolgálatának
feje
Feofan Prokopovics, novgorodi érsek, Péter gyóntatója
Dolgorukij hercegek, Péter fia, Petruska támogatói
Paulsen, Horn és Blumentrost, Péter orvosai
Anna Mons, Péter egykori német szeretője
Willem Mons, udvaronc, Katalin szeretője
Marie Hamilton (Marija Danyilovna Gamentova), udvarhölgy,
Péter szeretője
Boris Petrovics Seremetyev tábornagy, Péter hadseregének
főtábornoka
Alice Kramer, Seremetyev német szeretője, később udvarhölgy
Pjotr Andrejevics Tolsztoj gróf, udvaronc és Péter bizalmasa
Alekszandra Tolsztaja, Tolsztoj gróf nővére, Katalin udvarhölgye
Pavel Jagusinszkij, Péter főudvartartója, titkos tanácsos
Pjotr Safirov, zsidó udvaronc, titkos tanácsos
Ostermann, Péter kancellárja
Jakovlevna, Katalin cserkesz szobalánya
Boj-Bába, mosónő, Péter szeretője
Afroszinja, mosónő, Alekszej szeretője
Andreas Schlüter, főépítész, a borostyánszoba megalkotója
Domenico Trezzini, építész Szentpéterváron

A Baltikum:
Christina, Fjodor és Margrete, Marta féltestvérei
Tánya, Marta mostohaanyja
Vaszilij Gregorovics Petrov, orosz kereskedő Valkában, aki
megveszi Martát házi szolgának
Praszkaja, Vaszilij ágyasa
Nágya, Vaszilij házvezetőnője
 Olga, egy másik szolga Vaszilij házában
Ernst és Caroline Glück, lutheránus pap és a felesége
Anton, Frederic és Agneta Glück, a gyerekeik
Johann Trubach, svéd dragonyos, Marta első férje

Az európaiak:
XII. Károly svéd király, Nagy Péter ellenfele a nagy északi
háborúban
marsall Rehnskjöld Rehnskjöld, XII. Károly főtábornoka
Erős Ágost, Szászország választófejedelme, Péter szövetségese
Frigyes Vilmos, porosz király, „katona király”
XIV. Lajos, Franciaország királya
XV. Lajos, Franciaország királya
Jean-Jacques Campredon, francia nagykövet Oroszországban
Dimitrij Kantemir, Moldva fejedelme
Maria Kantemir hercegnő, a lánya, Péter szeretője
 Interregnum, 1725

Halott. Szeretett férjem, minden oroszok nagy hatalmú cárja meghalt

– és még épp időben.
Pillanatokkal a halála előtt Péter parancsba adta, hogy hozzanak neki
tollat és papírt a Téli Palotában lévő hálótermébe. A szívem kis híján
megállt. Hát nem felejtette el, magával ránt a mélybe engem is.
Amikor utoljára elvesztette az eszméletét, és egyre inkább magába
húzta a sötétség, a lúdtoll kihullott a kezéből. Fekete tinta fröccsent a
szennyes lepedőkre; az idő visszafojtotta a lélegzetét. Milyen ügyet
akarhatott a cár lezárni hatalmas akaraterejének ezzel az utolsó
fellángolásával?
Én tudtam a választ.
A hosszúkás gyertyatartóban égő gyertyák nehéz füsttel és imbolygó
fénnyel töltötték be a szobát. Pislákolásuktól kavarogni kezdtek az
árnyékok, és életre keltek a flamand faliszőnyegek szőtt alakjai; durva
vonásaik fájdalmat és hitetlenkedést tükröztek. A spalettákat cibáló
februári szél zúgása elnyomta az egész éjjel az ajtó előtt ácsorgó
emberek zaját. Az idő lassan terült szét, mint az olajfolt a vízen. Péter
olyan mély nyomot hagyott a lelkünkben, mint a pecsétgyűrűje a
forró viaszon. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a világ nem szűnt meg
forogni a halála pillanatában. Férjem, a legerősebb akarat, mely valaha
összefogta Oroszországot, több volt puszta uralkodónál. A végzetünk
volt. És még mindig: az enyém.
Az orvosok – Blumentrost, Paulsen és Horn – némán álltak Péter
ágya körül, és elszörnyedve nézték. Öt kopejka árán vett gyógyszerrel,
ha még időben beadják, megmenthették volna. Hála istennek, hogy a
kuruzslóknak nem volt meg a magukhoz való eszük.
Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Feofan Prokopovics, a
novgorodi érsek, és Alekszandr Menysikov is engem néz. Prokopovics
örök érvényűvé tette a cár akaratát, és Péter sok mindenért lehetett
hálás neki. Menysikov ugyanakkor teljes egészében Péternek
köszönhette a vagyonát és a befolyását. Mit is mondott a férjem,
amikor valaki megpróbálta előtte befeketíteni Alekszandr Danyilovics
nevét, előcitálva zavaros üzleti ügyeit? „Menysikov mindig is
Menysikov, akármit is csinál!” És ezzel el volt intézve.
Paulsen doktor már lezárta a cár szemét, és keresztbe tette a karját a
mellkasán, de még nem vette ki a kezéből a papírtekercset, Péter
végakaratát. A kezek, melyek mindig is túl kecsesek voltak a magas
termetű, széles vállú férfihez, most mozdulatlanul, ernyedten
hevertek. Két hete sem volt, hogy utoljára túrt a hajamba ezekkel a
kezekkel, az ujja köré csavarta fürtjeimet, belélegezve a rózsavíz és a
szantálfa illatát.
– Jekatyerinám! – szólított azon a néven, amit annak idején ő maga
adott nekem, és közben rám mosolyogott. – Te még mindig szépséges
vagy. De hogy fogsz festeni a zárdában, miután kopaszra nyírtak? Ott
mindig olyan hideg van, hogy megtöri a lelkedet, hiába vagy erős,
mint az igásló. Tudtad, hogy szegény Jevdokija még mindig írogat,
hogy küldjek neki még egy szőrmebundát? Micsoda szerencse, hogy
te nem tudsz írni! – tette hozzá kacagva.
Harminc év telt el, amióta az első feleségét, Jevdokiját, zárdába
dugta. Egy ízben találkoztam vele. Jevdokija szemében őrület
csillogott, leborotvált feje kelésekkel és varas sebekkel volt tele a
hidegtől és a mocsoktól, és egyetlen társa egy púpos törpe volt, aki a
cellájába járt. Péter kivágatta a szerencsétlen, púpos nő nyelvét, így
Jevdokija jajgatására és panaszára válaszul csak bugyborékolni tudott.
Péter jól sejtette, hogy találkozásom Jevdokijával egy életre rettegéssel
fog eltölteni.
Letérdeltem a férjem ágya mellé, a három doktor pedig
visszahúzódott a szoba peremére, a félhomályba, mint a vetésből
elkergetett varjak: ezek a balszerencsés madarak, melyektől Péter élete
utolsó éveiben úgy rettegett. A cár az egész birodalomban
engedélyezte a vadászatukat. A parasztok jutalmat kaptak, ha elkapták,
megölték, megkopasztották és megsütötték őket. Péteren ez sem
segített: a kísértetmadár minden éjszaka némán siklott át hálóterme
párnázott falain és kulcsra zárt ajtóin. Kitakarta a fényt ébenfekete
szárnyaival, melyek hűvös árnyékában a cár kezén sohasem száradt
meg a vér.
A keze még nem egy halott keze volt, hanem puha és még meleg is.
Egy pillanatra az elmúlt néhány hónap minden félelme és haragja úgy
surrant ki a szívemből, mint az éjszakai tolvaj. Megcsókoltam a kezét,
és beszívtam ismerős illatait: dohány, tinta, bőr és az a különleges
parfümtinktúra, amit kizárólag az ő számára kevertek ki Grasse-ban.
Kivettem a kezéből a papírtekercset. Elég könnyű volt kihúzni,
noha a vérem sűrű volt a félelemtől, az ereimet pedig jég és zúzmara
burkolta be, mint a balti-tengeri tél itt nálunk a fák ágait. Fontos volt
megmutatnom mindenkinek, hogy egyedül én vagyok jogosult erre:
én, Péter felesége, tizenkét gyermekének az anyja.
A papír zörgött, ahogy kisimítottam. Nem most először, de elfogott
a szégyen, hogy nem tudok olvasni. Átnyújtottam a férjem végakaratát
Feofan Prokopovicsnak. Legalább Menysikov ugyanúgy nem tudott
semmit a tartalmáról, mint én magam. Amióta csak Péter először a
bűvkörébe vont és elvarázsolt minket, olyanok voltunk, mint két
gyerek, akik az apjuk szeretetéért és figyelméért vetélkednek. A népe
úgy hívta: „cár bátyuska”. A mi cár apánk.
Prokopovics biztosan tudja, milyen sorsot szánt nekem Péter. Éles
eszű öreg róka volt, aki ugyanolyan jól boldogult a földi, mint az égi
világban. Darja egyszer megesküdött, hogy háromezer könyvből áll a
könyvtára. Már megbocsásson az ég, de mihez kezd egyetlen ember
háromezer könyvvel? A papírtekercs most könnyedén pihent
májfoltos kezében. Elvégre ő segített annak idején Péternek
megfogalmazni a rendeletet, amitől mindnyájunk szája tátva maradt:
mostantól ő akarja megnevezni az örökösét, és inkább hagyja a
birodalmát egy arra méltó idegenre, mint a saját, méltatlanná vált fiára.
Alekszej…
 Milyen félénk is volt, amikor először találkoztunk! Fátyolos
tekintetével és magas, boltozatos homlokával kiköpött mása volt az
anyjának, Jevdokijának. Nem tudott egyenesen ülni, mert Menysikov
úgy eltángálta, hogy vérzett és sajgott a háta meg a feneke. Alekszej
túl későn ébredt rá a sorsára: az új Oroszországért folytatott
küzdelemben a cár senkit sem kímél, sem magát, sem az egyetlen fiát.
„Nem vagy vér a véremből, Alekszej, sem hús a húsomból…” Így hát
én nyugodtan alhattam. Pétert azonban attól a naptól kezdve
rémálmok gyötörték.

A szívem vadul kalapált lazára fűzött míderem alatt – furcsálltam, hogy

nem visszhangzik a falakról –, mégis a tőlem telhető legnyugodtabban
néztem Prokopovics szemébe. Összecsíptem a lábujjamat a
papucsomban, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy
elájuljak. Prokopovics mosolya olyan vékony volt, mint egy
áldozáshoz használt ostya. Ismerte az emberi szív titkait – különösen
az enyémeket.
– Olvasd fel, Feofan – mondtam halkan.
– „Adjatok oda mindent…” – Elhallgatott, felnézett, és
megismételte: – „Mindent…”
Menysikov elvesztette a türelmét; felágaskodott, mintha korbáccsal
ütötték volna meg, mint a régi szép időkben.
– Kinek? – dörrent rá Prokopovicsra. – Halljuk, Feofan, kinek?
Alig kaptam levegőt. A szőrmebunda hirtelen égetni kezdte a
bőröm.
Az érsek vállat vont.
– Ez minden. A cár nem fejezte be a mondatot. – Bujkáló mosoly
futott át ráncos arcán. Péter semmit sem élvezett úgy, mint a feje
tetejére állítani a világot: és lám csak, még a síron túlról is a markában
tart minket. Prokopovics lesütötte a szemét. Belém visszatért az élet.
Semmi sincs eldöntve. Péter halott, az utódja ismeretlen. De ez nem
jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Sőt, épp az ellenkezőjét jelenti.
– Hogyhogy? Ennyi az egész? – Menysikov kitépte a papírt az érsek
kezéből. – Ezt nem hiszem el! – Meredten nézte a betűket, de
Prokopovics visszavette tőle a tekercset.
 – Jaj, Alekszandr Danyilovics! Hát így jár az, akinek mindig akad
valami jobb dolga, mint hogy megtanuljon írni meg olvasni.
Menysikov valami éles replikára készült, de közbevágtam. Férfiak!
Hát még ilyenkor is kakaskodni kell? Gyorsan kellett cselekednem, ha
nem akartam kolostorba zárva leélni az életem, vagy hogy
feltuszkoljanak egy szánra, amely Szibériáig meg sem áll, vagy arccal
lefelé végezni a Névában, a vastag jégtáblák között, amik puszta
súlyukkal összezúznák és szétszaggatnák a testemet.
– Feofan! A cár tehát úgy halt meg, hogy nem nevezte meg az
utódját? – Biztosra kellett mennem.
Bólintott. A szeme véreres volt a hosszú virrasztástól ura halálos
ágya mellett. Ahogy az orosz ortodox papok általában, ő is leengedve
viselte vállig érő, fekete haját, melybe ősz szálak vegyültek. A
közönséges papok egyszerű, sötét köntöse volt rajta. Semmi sem
árulkodott a számtalan tisztségről és rangról, amivel Péter kitüntette,
egyedül a mellkasán lógó nehéz, drágakövekkel kivert kereszt, a
panagia. Feofan Prokopovics idős volt, ám az a fajta ember, aki még
könnyedén szolgálhat újabb cárokat. Meghajolt, és átnyújtotta nekem
a papírtekercset. Bedugtam a ruhám ujjába.
Prokopovics felegyenesedett.
– Cárnő, a te kezedbe adom Oroszország jövőjét.
Csaknem elállt a szívverésem, amikor ezen a címen szólított.
Menysikov is felkapta a fejét, mint a véreb, ha szagot fogott.
Összeszűkült a szeme.
– Menj haza, Feofan, és pihenj le egy kicsit – mondtam. – Érted
küldök majd, ha szükségem van rád. Addig se felejtsd el, hogy a cár
utolsó szavait hármunkon kívül senki sem ismerheti. Remélem –
tettem hozzá –, hogy még sok éven át fogsz engem szolgálni. Neked
adományozom a Szent András-rendet, és egy Kijev melletti birtokot
tízezer… nem, húszezer lélekkel. – Prokopovics meghajolt,
elégedettnek tűnt. Én pedig máris azon gondolkodtam, kit kell majd
száműznöm, kinek a birtokát kell kisajátítanom, hogy őt
megjutalmazzam. Egy ilyen napon vagyonok keletkeznek és
semmisülnek meg. Intettem a szolgának, aki az ajtó mellett őrködött.
Vajon értette, miről sugdolózunk? Reméltem, hogy nem.
 – Álljon elő Feofan Prokopovics hintója. Segítsd le a lépcsőn.
Senkivel sem állhat szóba, értesz engem? – tettem hozzá súgva.
A szolga bólintott. Hosszú pillája megrebbent rózsapiros arcán.
Milyen jóképű fiú, gondoltam. Az arca hirtelen eszembe juttatott egy
másikat. Azt, akit annak idején a legszebbnek láttam a földkerekségen.
Péter könyörtelen véget vetett ennek is. És utána megparancsolta,
hogy a fejet, azt az édes, drága fejet az ágyam mellé tegyék egy vastag
falú, erős szesszel megtöltött üvegben, ahogy a parasztok az almát
teszik el vodkában télire. A kerek szem szomorúan nézett vissza rám; a
haláltusában az ajkak – egykor puhák és csókolni valók, most aszottak
és vértelenek – visszahúzódtak a fogakról és az ínyről. Amikor először
megláttam, és megrettenve könyörögtem az udvarhölgyemnek, hogy
vigye el, Péter zárdával és korbáccsal fenyegetett. Így hát egy ideig ott
maradt.
Feofan Prokopovics halkan nevetgélt; arca olyan sok ráncba szaladt,
hogy a bőre a nyár végi, kiszáradt földre emlékeztetett.
– Ne aggódj, cárnő. Gyere, fiam, hadd karoljon beléd egy idős
ember.
Kiléptek a folyosóra. A szolga halvány színű selyemnadrágja alatt jól
látszott izmos combja és fara. Vajon igaz lehet a pletyka, hogy
Prokopovics a fiatal fiúkat szereti? Hát, ízlések és pofonok. A
testemmel takartam el a cár ágyát a bámészkodók elől. Sápadt, rémült
arcok fordultak a szoba felé: szolgák és nemesek egyaránt úgy ültek
ott, mint a nyulak a csapdában, a nyakukat nyújtogatták, és várták,
hogy mi lesz a sorsuk. A piszkafa Madame de la Tour, a legkisebb
lányom, Natalja francia nevelőnője szorosan magához ölelte a lánykát.
Szemöldökömet ráncolva néztem rá. A folyosón rémesen hideg volt,
és Natalja tegnap délután óta köhögött. A nővérei, Jelizaveta és Anna
is ott álltak mellette, de kerültem a tekintetüket. Túl fiatalok még;
hogyan is érthetnék?
Még mindig nem tudta senki, hogy én vagyok-e, akitől félniük kell.
Végigpásztáztam a tömeget Petruska, Péter unokája és kísérői, a
Dolgorukij fivérek után kutatva, de sehol sem láttam őket. Az
ajkamba haraptam. Hol lehetnek? Nagyban szövik valahol a terveiket
a trón megkaparintására? Kézre kell kerítenem őket, amilyen hamar
csak lehet. Csettintettem az ujjammal, és a legközelebb álló őr máris
haptákba vágta magát.
– Kéresd ide a Titkos Tanácsot: Tolsztoj grófot, Ostermann bárót és
Pavel Jagusinszkijt! Szedd a lábad, a cár hívatja őket! – tettem hozzá
hangosan, hogy szavaimat az egész folyosón hallani lehessen.
Menysikov visszahúzott a szobába, becsukta az ajtót, és
hitetlenkedve vigyorgott a vakmerőségemen.
– Gyere – mondtam kurtán. – Menjünk át a szomszédba, a kis
könyvtárba.
Menysikov fölvette hímzett zöld brokátkabátját a székről, ahol az
elmúlt napokban és hetekben ült Péter ágyát őrizve. Egy parasztcsalád
két egész évig is elélhetett volna egyetlen ezüstfonálból, ami a kabát
anyagába volt szőve. Menysikov a hóna alá szorította elefántcsont
nyelű sétabotját. A rejtekajtóból, ami Péter kis könyvtárába vezetett,
az orvosokhoz fordultam.
– Egyikőjük sem hagyhatja el a szobát, és nem is hívathatnak ide
senkit.
– De… – kezdte Blumentrost.
Fölemeltem a kezem.
– Nem tudódhat ki, hogy a cár meghalt. Még nem.
Péter elégedett lett volna a hanghordozásommal.
– Ahogy parancsolja – hajolt meg Blumentrost.
– Helyes. Még ma megkapja a fizetségét. És ugyanez áll a kollégáira
is.
Menysikov egy kissé imbolygott. Vajon a fáradtságtól nem áll
biztosan a lábán, vagy a félelemtől?
Előrementem a barátságos kis könyvtárszobába. Menysikov utánam
jött, de előbb még magához vette a nagy kancsó burgundi vörösbort,
amiből eddig ivott, meg két velencei serleget.
– Sem a józanságnak, sem a garasoskodásnak nem most van itt az
ideje – mondta ferde mosollyal, mielőtt becsukta volna a lábával az
ajtót, akár egy közönséges kocsmáros. A tűz már leégett a kandalló
rostélyán, de a faberakásos falak megtartották a hőt. A színes
selyemszőnyegek, amiket a perzsiai hadjáratunkról hoztunk haza –
vagy egy tucat málhás kocsit csatoltunk a karavánunkhoz –, teljes
pompájában ábrázolták a teremtés valamennyi virágját és madarát. Az
íróasztalnál, a kandallónál és a könyvespolcok közelében álló, egyszerű
székeket Péter maga faragta. Néha jóval éjfél után is hallottam
esztergálni és kopácsolni. Azt mondogatta, hogy az asztalosmunka
kiűzi a démonjait, és a legjobb ötletei ilyenkor támadnak. A
minisztereit semmi sem rémítette meg úgy, mint ha megtudták, hogy
Péter egész éjjel asztaloskodott. Ilyenkor kimerültségében álomba
zuhant a munkapadján. Egyedül Menysikov volt elég erős, hogy a
vállára vegye és az ágyba cipelje a cárt. Ha nem várok rá a
hálókamránkban, Péter egy fiatal inas hasát használta volna párnának.
A bőrének mindig valaki más bőréhez kellett érnie, hogy az
emlékeket kordában tartsa.
A magas ablakok ráncolt drapériákkal voltak elfüggönyözve, amiket
Péter még fiatalon vásárolt egy hollandiai látogatása alkalmával, jóval a
nagy északi háború előtt, amit két évtizedig vívott a svédek ellen a
túlélésért és dominanciáért. A polcok roskadoztak a könyvek súlya
alatt, amelyek – elmondások alapján – főleg úti beszámolók, uralkodói
életrajzok, az uralkodás szabályairól szóló alapvetések és vallási művek
voltak. Péter kivétel nélkül mindegyiket újra és újra átlapozta. Ebbe a
világba sohasem tudtam követni. A papírtekercsek még most is ott
hevertek kibontva az asztalán és egymás hegyén-hátán a sarkokban. A
könyvek között akadt nyomtatott, vastag disznóbőrbe kötött példány,
és volt olyan is, amit a szerzetesek kézzel másoltak.
A kandallópárkányon egy hajómodell állt: a Natalja, Péter büszke
fregattja, fölötte pedig egy festmény lógott, ami a fiamat, Pjotr
Petrovicsot ábrázolta. Hónapokkal azelőtt készült, hogy meghalt
volna, összetörve mindkettőnk szívét. Éveken át kerültem ezt a
szobát, mert a festmény túl élethű volt; mintha a kisfiam bármelyik
pillanatban idedobhatná a piros bőrlabdát, amit a kezében tart. Szőke
fürtjei egy fehér csipkés ingre hullottak; mosolya sejteni engedte pici
fogsorát. Az életemet adtam volna érte, ha most is itt van velem, és
megtehetem minden oroszok cárjának. Persze, gyermek még csupán.
De fiúgyermek, az én véremből és Péteréből. Egy dinasztia alapítója.
Hát nem erre vágyik minden uralkodó? Nekem azonban már csak
lányaim voltak, és rettegett unokám, a kis Petruska.
 A lélegzetem is elakadt, ahogy Petruska eszembe jutott. Amikor
megszületett, Péter a karjaiba vette, és hátat fordított szerencsétlen
anyjának. Szegény Charlotte, mindig is olyan volt, mint egy ideges
telivér kanca, és az apja úgy is adta el Oroszországnak, akár egy lovat.
Hol lehet most a kis csikója? A Dolgorukij-palotában? A
kaszárnyáknál? Az ajtó előtt? Petruska mindössze tizenkét éves volt, és
Péter még cárevicsként sem nevezte meg, mégis jobban féltem tőle,
mint magától az ördögtől.
– Jól csináltad – ismerte el a könyvtárszobában Menysikov –, hogy
összehívattad a Tanácsot, és elküldted Feofant, azt a vén bolondot.
Felé fordultam.
– Mi vagyunk a bolondok – néztem rá. – Remélem, tartja a szavát.
– Mit ígért neked? – kérdezte Menysikov döbbenten.
– Látod! Te az embereknek csak a szavait hallod, pedig annyi
mindent mondanak szavak nélkül is. – Galléron ragadtam, és az arcába
sziszegtem: – Egy csónakban evezünk, te meg én! Az Isten
kegyelmezzen neked minden percért, amit most elvesztegetsz! Nem
láttam a folyosón sem Petruskát, sem az aranyos kis barátait, te talán
igen? Vajon miért nem tartózkodik az Orosz Birodalom törvényes
örököse a nagyapja halálos ágyánál, ahová való?
Menysikovon bizonytalanság látszott. Megtörölte a homlokát.
– Azért, mert most is a birodalmi kaszárnyában van a katonákkal,
akik hamarosan a vállukra kapják, és háromszoros hurrával megteszik
cárnak, amint megtudják, hogy Péter halott! És akkor velünk mi lesz?
Emlékezni fog Petruska, kik írták alá az apja halálos ítéletét, még ha
csak keresztet rajzoltak is a nevük helyére, mert írni, azt nem tudnak?
Eleresztettem a gallérját. Menysikov megtöltötte a serlegét, és
hosszan kortyolt a borból. Keze remegett, erős ujjait lehúzta a vaskos
gyűrűk súlya. A vérében lévő ravaszságot eltompította a kimerültség,
de én még nem végeztem vele.
– Ha rajtuk áll, még Szibériát sem érdemeljük meg. A Dolgorukij
fivérek a négy égtáj felé szóratják majd szét a hamvainkat. Rajtunk
kívül senki sem tudja, hogy a cár halott – suttogtam. – Ezzel nyertünk
egy kis időt. – Időt, ami az életünket mentheti meg. Nem tudjuk
sokáig titokban tartani az uralkodó halálát. Kitudódik reggelre, amikor
Péter városára ránehezül az ólomszínű hajnal.
Menysikov, az ember, aki annyi csatát fordított a maga javára, aki a
legveszedelmesebb hurkokból is mindig macskaügyességgel húzta ki a
nyakát, most kábultnak látszott. A félelmem ragadós volt. Súlyosan ült
le az egyik karosszékbe, amit Péter még Versailles-ból hozatott, és
kinyújtotta még most is formás lábait. Csoda, hogy ez a kecses
bútordarab elbírja a súlyát! Kortyolt egy párat, aztán jobbra-balra
forgatta a színezett üveget a tűz előtt. A lángok meleg fénnyel vonták
be a serleg sima felületét; úgy nézett ki, mintha vérrel lenne
megtöltve. Leültem Menysikovval szemközt. Nem, ma este nincs itt
az italozós játékok ideje.
Menysikov tréfálkozva emelte rám a poharát.
– Terád, Jekatyerina Alekszejevna! Életem legjobb döntése volt,
hogy odaajándékoztalak a cárnak, úrnőm! Terád, legnagyobb
nyereményem! Terád, legnagyobb veszteségem! – Hirtelen olyan vad
nevetés tört rá, hogy a parókája lecsúszott a szemére. Olyan volt, mint
a farkasok téli ugatása: vonyító és vádló. Lekapta fejéről a parókáját, és
félrehajította. Higgadtan tűrtem a szemtelenségét, habár Péter már
megkorbácsoltatta volna érte. Menysikov szenvedett, mint a kutya: az
ő szerelmetes ura is odalett. Mi lesz most a sorsa? A szenvedése
kiszámíthatatlanná tette. Óriási szükségem volt rá. Rá, a Titkos
Tanácsra és a hadseregre. A cár végakarata a ruhaujjamba gyűrve
pihent. Menysikov arca vörös és püffedt volt loboncos, még most is
sötétszőke hajtincsei alatt. Abbahagyta a nevetést, és a pohár pereme
fölött csálé tekintettel nézett rám.
– Hát, itt vagyunk. Micsoda kivételes életet éltél, úrnőm! Nincs is
rá más magyarázat, csak az isteni gondviselés.
Bólintottam. Európa összes udvarában osztják rólam ezt a
véleményt. A származásom állandó humorforrás, ami felvidítja a
követeket. Péter azonban úgy volt vele, hogy bármikor bármit is akar,
az úgy normális, így hát már semmi sem volt rendhagyó többé.
Menysikov kezéből kicsúszott a pohár, az álla a mellkasára bukott, a
kiömlő bor pedig nagy, piros foltot hagyott fehér csipkeingén és kék
mellényén. Az elmúlt hetek, napok és órák megtették a hatásukat.
Egy pillanattal később már horkolt is, és ernyedten lógott a székben,
mint egy rongybaba. Úgy döntöttem, pihenhet egy kicsit, mielőtt
Tolsztoj és a Titkos Tanács megérkezik. Akkor aztán majd
visszacipeltetem a palotájába, hogy kialudja a kábulatát. Menysikov
már ki volt tüntetve a Szent András-renddel, és több jobbágya és
titulusa volt, mint amennyit rá tudtam volna aggatni. Nem volt mit
ígérnem neki. A saját jószántából kellett maradnia. „Nincs erősebb
kötelék az emberek között, mint az életükért való rettegés,
Jekatyerina” – hallottam Péter hangját.
Az ablakhoz léptem, ami a belső udvarra nézett. A ruhám
szegélyébe varrt aranyikonok minden lépésre csilingeltek. Amikor
Berlinbe mentünk, és a kis porosz hercegnő, Willemina, meglátta,
hogyan öltözöm, hangos nevetésben tört ki: „Az orosz cárné úgy néz
ki, mint egy vándorénekes felesége!”
Félretoltam a nehéz függönyt, ami kívül tartotta a szentpétervári,
téli éjszaka indigókék hidegét. A mi városunk, Péter, a kettőnk álma!
Az Alekszandr Nyevszkij proszpekt és a Néva ugyanabba a sötétségbe
burkolózott, ami téged most már örökre a karjában tartott; a
sötétségbe, ami elrejtette az alkotásod lélegzetelállító szépségét: a
látványt, ahogy a habok jeges-zöld tónusa tökéletes egységbe olvad a
paloták és a házak szivárványszínekben tündöklő, lapos homlokzatával
– ami hatalmas újdonság volt húsz évvel ezelőtt! Ezt a várost te
építetted erre a mocsaras lapályra puszta akaratod hihetetlen erejével és
alattvalóid százezreinek – nemeseknek és jobbágyoknak – a
szenvedése árán. Szentpétervár az ingoványos talajba temetett
kényszermunkások csontjaira épült. Férfiak, nők, gyerekek, névtelen
és arctalan halottak; és ki emlékszik már rájuk ennyi gyönyörűség
láttán? Ha Oroszországban valamiből is bőség van, az az emberélet. A
reggel sápadtan és hűvösen fog beköszönteni; aztán később a palota
ragyogó, sima homlokzata visszaveri majd a nap halovány tüzét.
Idecsalogattad a fényt, Péter, és otthont adtál neki. Mi lesz most?
Segíts…
Gyertyafény vándorolt a szép, magas házak ablakaiban, végig a
folyosókon, egyik szobáról a másikra, mintha szellemkezek
hordoznák. Alattam az udvarban egy őrszem állt a szuronyára
támaszkodva, amikor patkódobogás közepette, a kemény kövezeten
szikrákat vetve egy lovas robogott el mellette, és már kint is volt a
kapun. Ujjaim megmarkolták az ablak reteszét. Vajon
engedelmeskedtek az orvosok a parancsomnak? Vagy azért küldték a
lovast, hogy hírét vigye az elgondolhatatlannak? Milyen sors vár most
rám? Volja: hatalmas, elképzelhetetlen szabadság – vagy száműzetés és
halál?
A szám kiszáradt a félelemtől. Az az érzés volt, amitől görcsbe
rándul az ember gyomra, hideg és keserű lesz a verítéke, és beindul a
bélműködése. Nem éreztem ilyet, amióta… elég! Nem szabad most
erre gondolnom. Én csak egy dologra tudok egyszerre összpontosítani,
míg Péter, akár egy akrobata, akár tíz gondolattal és tervvel is
könnyedén zsonglőrködött.
Menysikov motyogott álmában. Bárcsak megérkezne végre Tolsztoj
és a Titkos Tanács! Mintha az egész város ugrásra készen várna. Addig
rágtam a körmöm, amíg vér ízét nem éreztem.
Visszaültem a tűz közelébe, és levettem a papucsomat, ami merev
volt a hímzésektől és a drágakövektől. A tűz melege csiklandozta a
bőröm. Február az egyik leghidegebb hónap volt Szentpéterváron.
Lehet, hogy forralt bort és perecet kéne hozatnom a burgundi
vörösbor helyett; ezek mindig hamar lelket öntenek belém. Vajon
Péternek elég meleg van a szomszéd szobában? Ki nem állhatta a
hideget, és a csatatéren mindig rettentően fáztunk. Semmi sem
hidegebb, mint egy csata utáni reggel, akár győzött, akár veszített az
ember. Csak éjszakánként tudtam őt melegen tartani, amikor a húsom
gyűrődéseiben keresett menedéket.
Egy alvó ember vagy nevetséges, vagy megható látványt nyújt. A
tátott szájjal hortyogó Menysikov az utóbbi volt. Kihúztam Péter
végrendeletét a ruhaujjamból, és az ölembe fektettem a tekercset,
közel a lángokhoz. A betűk összefolytak, amint megindultak a
könnyeim: igazi, szívből jövő könnyek, még ha meg is voltam
könnyebbülve. Egy hosszú nap és még hosszabb hetek álltak előttem,
és tudtam, hogy még jó néhány könnyet kell majd ejtenem. Az
emberek és az udvar is egy gyásztól űzött özvegyet akar látni csapzott
hajjal, összekarmolt orcával, rekedt hanggal és feldagadt szemmel. Az
elgondolhatatlant csak a szerelmem és a gyászom kimutatása teheti
elfogadhatóvá; a könnyeimnek nagyobb a hatalma, mint bármilyen
vérvonalnak. Úgyhogy akár rögtön el is kezdhetem a sírást. Nem esett
nehezemre könnyekre fakadni: lehet, hogy néhány órán belül halott
leszek, vagy könyörögni fogok a halálomért – de ha mégsem, akkor
én leszek a leghatalmasabb nő egész Oroszországban.
 ELSŐ FEJEZET

Az életem egy bűntettel kezdődött. Persze ez alatt nem a

születésemet vagy a gyerekkoromat értem. Jobbágyként, „lélekként”
jobb az életről mit sem tudni, mint csak keveset. A német lelkek, a
„nyemci”, akik az orosz egyház tulajdonát képezték, olyan
nyomorultul éltek, hogy azt elképzelni sem lehet. Az isten háta
mögötti falu, ahol felnőttem, ma már Livónia tágas síkságaiba vész:
sem a falu, sem az ország nem létezik többé. Vajon az izbák, a
düledező viskók állnak még? Nem tudom, és nem is érdekel. De
amikor kicsi voltam, az izbák, amik úgy sorakoztak a falunk
főutcájának vörös pora mentén, mint a golyócskák egy pap
rózsafüzérjén, a világomat jelentették. Mindkettőre ugyanazt a szót
használtuk: mir, vagyis „világ”. A miénk pontosan ugyanúgy nézett
ki, mint az összes többi kis falu Svéd-Livóniában, ebben a Stockholm
fennhatósága alá tartozó, balti övezetben, ahol a lengyelek, litvánok,
oroszok, svédek és németek viszonylagos békességben vegyültek és
éltek egymással – akkoriban.
Az év folyamán a falunkon átvezető út úgy fogta össze az életünket,
mint az öv a bő szarafánt.1 A tavaszi olvadás vagy az első őszi esőzések
után térdig gázoltunk a bikavérszínű latyakban, ha az izbánktól a
földekre vagy a Dvina folyóhoz mentünk. Nyáron aztán a por vörös
felhőkben kavargott, és beette magát a sarkunk bőrének repedéseibe.
Télen pedig combig süppedtünk a hóba minden lépésnél, vagy
csúszva mentünk hazáig a tükörsima jégen. Az utcákon csirkék és
disznók csatangoltak, tollukat és sörtéiket belepte a mocsok. A
kunyhók között összetapadt, tetvektől hemzsegő hajú gyerekek
játszottak, amíg el nem érték a munkaképes kort, amikor a fiúkat
kiállították a mezőre, hogy kereplővel, botokkal és kövekkel űzzek el
a vadmadarakat, a lányokat pedig a kolostor szövőszékei mellé
ültették, ahol finom kis ujjaikkal a legszebb anyagokat szőtték.
Jómagam a kolostor konyháján dolgoztam kilencéves koromtól
kezdve. A falun időnként jól megrakott szekér dübörgött végig,
amelyet hosszú sörényű, nehéz patájú lovak vontattak. Letették a
rakományát a kolostorban, és visszafordultak, hogy elvigyék a kolostor
áruit a piacra. Ezt leszámítva alig történt valami.
Egy áprilisi napon, nem sokkal húsvét előtt – 1698-at írtunk az új
naptár szerint, amit a cár rendelete szerint minden alattvalójának
használnia kellett – a húgommal, Christinával gyalogoltunk ezen az
úton, a mezőkön át a folyó felé. A tiszta levegőt betöltötte illatával a
balti tájaink legnagyobb csodája: az ottyepel, vagyis az olvadás.
Christina táncolt: körbe-körbe pörgött, és tapsikolt a kezével.
Tapintani lehetett a felszabadultságát, hogy véget ért a téli hideg és
sötétség. Ügyetlenül próbáltam elkapni anélkül, hogy elejteném a
halom szennyes ruhát, amit cipeltem, de folyton kibújt előlem.
A mirben télen megtorpant az élet, mint a medve szunnyadó
lélegzése, ami segít neki, hogy tavaszig a bundája alatt felhalmozott
zsírból éljen. A hosszú hónapok alatt az ólomszínű fény eltompított
minket; fásult nyomottság lett úrrá rajtunk, amit kvasszal öblítettünk
le. Vodkára senkinek sem volt pénze, és ez a keserű, élesztős ital, amit
régi kenyérből erjesztettünk, ugyanolyan részegítő volt. Gabonákon
éltünk – zabon, rozson, árpán, búzán és tönkölyön –, amikből
keletlen lepényt sütöttünk, vagy az ünnepnapokra süteményt: a
vékonynál is vékonyabbra nyújtottuk, mielőtt megtöltöttük volna
savanyított zöldségekkel és gombával. A kását, mindennapi
eledelünket, édesen, mézzel és szárított bogyókkal, vagy sósan,
szalonnabőrrel és káposztával ettük. Ez utóbbiból minden ősszel
hatalmas mennyiséget készítettünk: napokig daraboltuk, aprítottuk és
sóztuk, hogy aztán nap mint nap ezt együk. Minden télen úgy
éreztem, hányni fogok, ha még egyszer savanyú káposztát kell ennem,
de az életünket köszönhettük neki. Segített kibírni a hideget, amitől
az ember torkában megfagyott a váladék, mielőtt felköhöghette volna.
 Amikor a hó és a fagy már kezdett elviselhetetlenné válni, lassan
mindig el is múlt. Eleinte talán csak néhány pillanattal tovább tartott a
világosság, vagy a gallyak egyenesedtek ki, mert könnyebb lett a rájuk
nehezedő hótakaró. Aztán egy éjszaka a Dvinán repedező jég
fülsiketítő recsegésére ébredtünk; a víz szabadon, vadon lövellt ki
alóla, és hatalmas jégtáblákat ragadott magával. Semmi sem állhatott
ellen az erejének; még a legkisebb csermelyek is felduzzadtak, és
kiöntöttek a medrükből, a Dvina erős, pikkelyes halai pedig
önszántukból ugráltak a hálóinkba. A rövid, illatos tavasz után lázas
nyári hónapok következtek, és a világunkat megrészegítette a
termékenység és az életerő. A fák levelei vaskosak és nedvdúsak
voltak; pillangók szédelegtek a levegőben; a méhek elkábultak a
nektártól, lábukat lehúzta a virágpor, mégis folyton siettek, hogy
egyetlen virágtányérról se kelljen lemondaniuk. A fehér éjszakákon
senki sem aludt; még a madarak is végigdalolták az éjjelt, nehogy
kimaradjanak bármilyen mókából.

– Szerinted jeges még a folyó, Marta? – kérdezte aggódva Christina,

és azon a néven szólított, ahogy akkoriban hívtak. Hányszor kérdezte
már, amióta kiléptünk a házból? Tudtuk, hogy másnap lesz a tavaszi
mulatság, és akárcsak ő, én is alig vártam, hogy lemoshassam
magamról a füst, az étel és az unalmas téli hónapok szagát, hogy
tisztán várjuk az év – minden bizonnyal – csúcspontját. Fantasztikus
látnivalókkal és ízletes ételekkel kecsegtet, amit talán még mi is
megkóstolhatunk. És persze érkeznek hozzánk látogatók a szomszéd
mirből, nem is beszélve egy-egy jóképű idegenről, ami mindig is
foglalkoztatta Christina fantáziáját.
– Futunk versenyt? – kérdezte kuncogva, és a válaszomat meg sem
várva futásnak eredt, én azonban elgáncsoltam, és még épp sikerült
elkapnom, mielőtt hasra esett volna. Felsikkantott, és úgy
kapaszkodott belém, mint a fiúk, akik a vásárban bikán lovagolnak,
miközben az öklével püfölt. Elvesztettem az egyensúlyom, és
mindketten a töltésre estünk, ahol már virágzott a kankalin és a
pázsitviola. Az éles, új fűszálak csiklandozták csupasz karomat és
lábamat, ahogy talpra evickéltem. Hát ez nagyszerű: a ruhák szanaszét
hevertek a poros úton. Most már tényleg volt okunk kimosni őket.
De legalább dolgozhattam a folyónál: még hetekkel ezelőtt is
furkósbottal kellett feltörnöm a jeget a dézsában az izba mögött, és
félre kellett tolnom a jégdarabokat súrolás közben. A kezem kékre
fagyott a hidegtől, és a fagyás amilyen fájdalmas, olyan lassan is
gyógyul.
– Gyere, segítek! – mondta Christina, és visszanézett a falu felé. Az
izba felől itt már nem láthattak.
– Nem kell hogy segíts – mondtam, habár a szennyes ruha húzta a
karomat.
– Ne butáskodj! Minél előbb kimossuk az egészet, annál előbb
fürödhetünk. – Kivette a szennyes felét a hónom alól. Általában nem
osztoztunk a munkán, mert Christina Tánya lánya volt, apám
feleségéé. Én kilenc hónappal a nyári napforduló után, egy
szomszédos faluban születtem. Apám már jegyben járt Tányával,
amikor anyám teherbe esett, és nem kötelezték, hogy feleségül vegye:
az ilyen ügyekben a barátoké volt az utolsó szó, és természetes, hogy
szívesebben vetették el apámmal az egyik saját lányukat. Miután
anyám belehalt a szülésbe, Tánya magához vett. Nem sok választása
volt: anyám családja megállt az izba küszöbén, és odanyújtották neki a
kis életemet. Ha nemet mond, ott hagytak volna az erdő szélén, hogy
a farkasok lakmározzanak belőlem. Tánya nem bánt velem rosszul a
körülményekhez képest. Mindegyikünknek keményen kellett
dolgoznia, és én is megkaptam a részem a kosztból, még ha szegényes
volt is az. De Tánya gyakran undok volt velem: a hajamat húzta, és a
karomba csípett a legkisebb hiba láttán is.
– Rossz vér van benned – mondogatta. – Anyád bárkinek széttette a
lábát. Ki tudja, honnan származol valójában? – tette hozzá, ha
különösen rossz napja volt. – Nézd csak meg magad a zöld, ferde
szemeddel és hollófekete hajaddal. Jobb, ha vigyázol magadra! – Ha
apám hallotta is, nem szólt egy szót sem, csak még szomorúbbnak
tűnt, mint általában. A háta hajlott volt a sok munkától a kolostor
földjein. Csak olyankor húzódott fogatlan mosolyra a szája, akkor
csillogott beesett szemében tompa fény, amikor megivott egy pár
csupor kvaszt.
 Mielőtt továbbmentünk volna, Christina karon fogott, és a nap felé
fordított.
– Egy, kettő, három! Ki tud a legtovább a napba nézni? –
vezényelte lihegve. – Csináld! Még akkor is, ha égeti a szemhéjad! A
szemed előtt táncoló fénypontok között meglátod majd a férfit, akihez
hozzámész.
Mennyire igyekeztünk, hogy találkozzunk ezzel a férfival: éjfélkor
három szál drága gyertyát gyújtottunk egy tál víz körül, és
körberaktuk széndarabokkal; csak bámultuk és bámultuk, de a víz
felszínén mindig csak a saját tükörképünket láttuk. Egyetlen
nyárközép sem telhetett el úgy, hogy ne szedtünk volna hét
különböző vadvirágot, és a párnák alá ne dugtuk volna a csokrot,
hogy odacsaljuk a jövendőbelinket az álmainkba. Éreztem, hogy a
délutáni nap melegíti az arcomat, és a szemhéjam belsején
értelmetlenül táncoltak az aranypöttyök. Megcsókoltam Christina
arcát.
– Gyere! – mondtam, a part meleg sziklái után vágyakozva. – Még
meg is akarok száradni, miután végeztünk a fürdéssel.
A földeken a „lelkek” kétrét görnyedve dolgoztak, és apámat is
megláttam köztük. Tavasszal, az első aratás előtt a termőföldnek csak
egy részét vetették be. Nyáron a második részbe tarlórépát, céklát és
káposztát vetettek, amit télen is lehetett aratni, amikor a föld már
keményre fagyott. A föld utolsó harmadát parlagon hagyták addig,
amíg a következő évben oda nem ért a vetésforgó. Kevés időnk volt,
hogy tartalékot gyűjtsünk az év hátralévő részére, és akár egy-két
elvesztegetett nap is éhezést jelenthetett később. Augusztusban apám
akár tizennyolc órát is eltöltött naponta a földeken. Nem, nem
szerettük a földet, ami eltartott minket: könyörtelen úrnő volt, aki a
legkisebb hibáért is megbüntetett. Ám a munka, amivel Istennek
tartoztunk, nekünk, lelkeknek, sosem hagyta, hogy megpihenjünk. A
barátok fel-alá járkáltak a munkások között hosszú, sötét csuhájukban,
és árgus szemekkel figyelték a tulajdonukat: a termőföldet és a rajta
dolgozó embereket is.
– Mit gondolsz, mi van a barátok csuhája alatt? – kérdezte Christina
kotnyelesen.
 Vállat vontam.
– Nem sok minden, különben átlátszana a szöveten – mondtam.
– Különösen, amikor téged látnak – tette hozzá Christina.
A szavai Tánya sértéseit idézték fel bennem.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem mogorván.
– Nem te vagy kettőnk közül az idősebb, Marta? – kiáltott fel. – Ne
mondd, hogy nem vetted észre, hogy néznek rád a férfiak! Mind
veled akarnak majd táncolni a mulatságban, és rám ügyet sem fognak
vetni!
– Badarság! Úgy nézel ki, mint egy angyal. Egy angyal, akire
rettentően ráférne már egy fürdés. Gyerünk!
A folyóparton elhelyezkedtünk a sekély résznél, amit tavaly
találtunk. Egy kis ösvény vezetett hozzá egy nyírfaligeten és egy kis
növésű bozótoson keresztül. Az összes kis ágon korai rügyek fakadtak;
itt hamarosan tejoltófű és vad nőszirom fog virágozni. A folyóparton
szétválogattam a mosnivalót: a férfiak szép vászoningjeit és nadrágjait
az egyik oldalra tettem, a másikra pedig a szarafán ruhákat és a
vászonköntösöket, amiket mi, nők viseltünk az ünnepnapokon. Jó
néhány hosszú téli estét töltöttünk azzal, hogy színes
virágmotívumokat hímeztünk az egyenes gallérokra. Azt reméltük,
talán a másnapi vásárban el tudjuk cserélni apánk faragott kis tárgyait
(pipákat, tálakat, kanalakat és poharakat) néhány új fonálra. A hajamat
laza kontyba fogtam, nehogy belelógjon a koszos habokba, és úgy
hajtogattam kifakult fejkendőmet, hogy védjen a naptól. Aztán
megkötöttem a szarafánom széles szoknyáját a térdem körül – a szövet
bélelt és foltozott volt, hogy kívül tartsa a hideget –, és meghúztam a
ruhaujjam varrásain átfűzött, hosszú zsinórokat, amitől a szövet
számtalan ráncba rendeződött. A távolból úgy nézhettem ki, mint egy
hosszú, csupasz lábakon álló felhő.
– Kezdjük! – Az első vászonneműért nyúltam, Christina pedig
odaadta nekem a drága szappant. Belemerítettem a mosódeszkát a
tiszta vízbe, és addig dörgöltem éles bordáit a szappannal, amíg vastag,
csúszós réteg nem borította őket. Szappant csinálni kemény munka
volt; az ember egész teste sajgott utána. Tánya általában ősszel bízott
meg a szappankészítéssel, amikor a barátok disznót és marhát vágtak,
hogy legyen sózott, füstölt és pácban eltett hús télire a kamrában, a
maradék csontokat pedig nekünk adták – vagy tavasszal, hogy
felhasználjuk az egész télen gyűjtögetett hamut. Az összes asszony
segített a munkában: összekeverték az esővizet és a hamut a disznó-
vagy marhazsírral és őrölt állati csontokkal, amiből maró lúg lett; ezt
azután órákon át főzték óriási üstökben. A szürke, nyálkás lé hangos
pukkanásokkal, forrón bugyborékolt, és óráról órára, lassan
sűrűsödött. Folyamatosan kevergetni kellett, amíg azt nem éreztük,
hogy a karunk mindjárt leszakad. Este a folyékony szappant fa
öntőformákba töltöttük. Ha volt annyi fölös sónk, hogy tehettünk
bele, kemény szappantömböket kaptunk. De a só általában az
állatoknak kellett, vagy a hús és a káposzta elrakásához télire, így hát a
szappanunk inkább csak nyálka volt, amit hozzáadtunk a mosóvízhez.
A folyó csillogott, és Christinával gyorsan dolgoztunk: a fürdés
ígérete ösztökélt minket. Belemerítettük a ruhákat a vízbe, alaposan
átdörzsöltük, és a lapos kövekhez csapkodtuk őket.
– Képzeld azt, hogy az apát úr! – noszogattam Christinát, hogy
csapja oda erősebben. Hátravetett fejjel kacagott, szőke haja kibomlott
a kontyából. Kifacsartuk a ruhákat, és kiakasztottuk őket száradni a
part menti, alacsonyabb faágakra.
– Felkészülni, vigyázz, rajt! – kiáltotta Christina, miközben én még
mindig az utolsó inget igazgattam és simítgattam. Kioldotta az övét,
futás közben áthúzta a fején egyszerű szarafánját és durva szövésű
ingét, és meztelenül megállt a tavaszi napsütésben. Mennyire más volt,
mint én! A bőre fehér, mint a fölözött tej, a teste karcsú, a csípője
keskeny, a melle peckes, és még olyan kicsi, hogy talán a tenyerébe is
beleférne. A mellbimbója olyan volt, mint két kis málnaszem. Készen
állt a gyerekszülésre: a vére már tavaly eleredt. Én ugyanakkor… hát,
Tányának valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, az anyámra
hasonlítok. A hajam sűrű volt és fekete, a bőröm pedig akár a vadméz
– vagy a megszáradt takony, Tánya véleménye szerint. A csípőm
széles volt, a lábam hosszú és erős, a mellem nagy és kemény.
Christina a part közelében pancsolt, ahol sekélyebb volt a folyó. A
feje hol eltűnt, hol kibukkant a kövek között, ahol a víz medencékbe
gyűlt. A folyómeder homokja fehéren ragyogott a lábai közt, amikor
fölállt.
– Gyerünk már, mire vársz? – kacagott, aztán fejest ugrott a
fodrozódó vízbe, és hagyta, hogy az áramlat magával rántsa a mélybe.
Levetkőztem, amilyen gyorsan csak tudtam, kibontottam a hajamat, és
utána siettem. Lubickoltunk, ugráltunk, és – édes, tiltott gyümölcs! –
bedörzsöltük egymás testét az értékes szappannal. Nyitott szemmel
úsztam a víz alatt, vízicsigák után kapkodtam, hegyes nádszálakat
törtem le a partról, hogy megpróbáljak megszigonyozni egy angolnát,
és megcsiklandoztam Christina lábujjait, mintha kis hal lennék…
Bármit, csak hadd nevessünk egy jót a szörnyű téli hónapok után!
A víz még mindig jeges volt. Én másztam ki először, és egyből
tetőtől talpig libabőrös lettem. Ahogy megráztam a hajam, szerteszét
szálló vízcseppek csillámlottak a napfényben. Aztán újra kontyba
kötöttem.
– Ez jobb, mint a fürdőházban! – bugyborékolta Christina, aki még
mindig a sekély vízben lebegett. – Itt legalább nem csapkodják a
talpad faágakkal, míg járni is alig tudsz.
– Nahát, azt majd meglátjuk! – mondtam, és letörtem egy hosszú
ágat a bokrokról. Christina felsikkantott, és a víz alá bukott. Ám
ekkor mindketten egyszerre kezdtünk fülelni: lovak nyerítését
hallottuk, kavicsok ropogását a kocsikerék alatt, férfihangokat.
– Maradj a vízben! – szóltam rá, és kinéztem az útra. Három lovas
vett körül egy kocsit, amit fakó vászonponyva takart. A kocsibakon
ülő férfi megállította az istrángra kötött lovakat. Habár messze voltak,
éreztem, hogy engem méricskél, és mindennél jobban szerettem
volna, ha a kezem ügyében van a hosszú szarafánom.
– Ki az? – kérdezte suttogva Christina, oda-vissza sodródva a sekély
vízben.
– Pszt! Nem tudom. Maradj ott, ahol vagy!
Rémülten láttam, hogy a férfi leszáll a bakról, és odadobja a gyeplőt
az egyik lovasnak. Három fegyveres férfit számoltam össze, mialatt
elindult az ösvényen a folyópart felé. A bokorhoz szaladtam, ahol a
tiszta szarafánom száradt. Még nyirkos volt, de azért magamra
rántottam. Éppen hogy csak sikerült lehúznom a combomra, amikor a
férfi megállt előttem.
Annyi idős lehetett, mint az apám, de látszott, hogy sosem
dolgozott olyan keményen. Hosszú orosz kabátjának sötét
prémgallérja volt, nadrágja pedig puha bőrből készült, és gazdagon
hímzett öv fogta össze. Magas szárú csizmáját sár és por lepte. A
szemem elé tartottam a kezem, hogy jobban lássam. A férfi homlokán
izzadság csillogott, noha az arcát lapos hódprém kalap árnyékolta. Dús
szakállat viselt, mint akkoriban minden orosz férfi. Tetőtől talpig
végigmért, aztán lehúzta a kesztyűjét. Rövid, vaskos ujjain jó pár,
fényes kövekkel díszített gyűrűt viselt. Még sohasem láttam hasonlót:
még az apát sem viselt ennyi ékszert. Hátraléptem. Rémületemre
utánam jött.
– Merre kell menni a kolostorba, te lány? – kérdezte durva
németséggel. Megvolt még minden foga, de az ínye bíborvörös volt a
dohányrágástól, és izzadságszagot árasztott a hosszú út után. Illetlenség
lett volna azonban grimaszolnom, és megsértenem egy átutazót,
úgyhogy csak álltam ott kényelmetlenül, amíg méregetett. Éreztem,
hogy a mellem körvonalai átlátszanak a vékony, nedves szöveten.
Ahogy a hajam elkezdett kibomlani a kontyból, és ösztönösen
odakaptam, hogy megigazítsam, a ruhám félrecsúszott, és kivillant
alóla a vállam.
Ahogy a fickó nyelve végigsimított az ajkán, a kígyó jutott eszembe,
amit a testvéremmel, Fjodorral találtunk tavaly nyáron a
zöldségágyásunk levelei között. Halványzöld volt, és szinte láttuk
sötéten világító beleit feszülő bőre alatt. Eleinte lassan siklott felénk.
Habár ő volt a kisebb, Fjodor a háta mögé parancsolt. A hüllő
veszedelmesnek tűnt, de az öcsém lehajolt, és fölvett egy nehéz követ.
Abban a pillanatban, amikor a kígyó tátott szájjal előrevetette magát,
Fjodor agyonütötte. Az állat teteme még egy ideig rángatózott és
vonaglott a földön.
A férfi még egyet lépett felém, és Christina a vízből rám kiáltott:
– Marta, vigyázz!
A fickó arrafelé fordította a fejét, én pedig lehajoltam, és felkaptam
egy mohás követ. Szűz voltam, igaz, de tudtam jól, hogy mit akar.
Elvégre a hátsó udvarban voltak kakasaink és tyúkjaink; apámnak
pedig a kolostor istállójában sokszor kellett lefognia a kancákat, hogy a
mén meghágja őket. Az izbákban ráadásul, ahol az egész család együtt
aludt a lapos kemencén, a testek és a lélegzetek kavargásában, nem sok
minden maradt titokban. Tudtam, hogy mit akar, és azt is, hogy nem
fogja megkapni tőlem.
– A kolostor arra van, egyenesen tovább az úton. Ha siet, hamar
odaér! – mondtam foghegyről, habár reszkető hangom biztosan
elárult.
Nem válaszolt, csak még egy lépést tett felém.
– A szemed ugyanolyan színű, mint a folyó. Mi mást kell még
megtudnom rólad? – kérdezte. Már alig egy lélegzet választott el
minket egymástól.
A sarkamra álltam, és rásziszegtem:
– Ha egy lépéssel is közelebb jön, betöröm a koponyáját, és
belesütöm pitébe az agyvelejét! Szálljon vissza a kocsijára, és menjen a
nyavalyás barátokhoz! – Fenyegetően lóbáltam a kezemben a követ. A
szemem sarkából láttam, hogy a három útitársa leszáll a nyeregből,
kinyújtóztatják zsibbadt tagjaikat a hosszú lovaglás után, és hagyják a
lovakat legelészni. Az ajkamba haraptam. Egy koponyát még be tudok
zúzni, de négy férfi ellen semmi esélyünk sincs. A szívem dübörgött a
mellkasomban, miközben próbáltam nem átadni magam a félelemnek.
Az első lovas mintha már indult is volna felénk az ösvényen. Az
idegen gúnyosan vigyorgott, biztosra vette, hogy könnyű győzelmet
fog aratni. Chris-tina a vízben sírdogált, amitől égtelen haragra
gyúltam: a dühöm erőt és bátorságot adott.
– Tűnj innen, nyavalyás orosz! – vicsorogtam rá. Láttam, hogy
té-továzik. Aztán egyszer csak feltartotta a kezét, és intett a társának,
hogy álljon meg. Az utazó fölényesen mosolygott.
– Egek, te lány, nagyon szórakoztató vagy! Találkozunk még, és
akkor kedvesebb leszel hozzám. – Felém nyúlt a kezével, mintha meg
akarná érinteni a hajamat. Christina felsikoltott. Én a fickó lába elé
köptem. Az arca megkeményedett. – Na, várj csak! – fenyegetőzött. –
Marta, igaz? Így hívott az a kis macska ott, a vízben?
 A félelemtől elnémulva néztem, ahogy megfordul, és felmegy a
töltésen. Csak amikor egy ostorcsapással újra nógatni kezdte a lovait,
és a patkódobogás meg a kerekek zörgése már elhalt, akkor mertem
újra levegőt venni, és kiejteni a követ izzadt, ragadós ujjaim közül. A
térdem megroggyant, és egész testemben rázkódva a durva szemcsés,
szürke homokra roskadtam. Christina kilábalt a vízből, körém fonta a
karját, és addig szorítottuk egymást, amíg már csak a hidegtől, és nem
a rémülettől borzongtam. Megsimogatta a hajam, és azt suttogta:
– Marta, te annyira bátor vagy! Én sosem mertem volna egy buta kis
kaviccsal megfenyegetni. – Lenéztem a lábamnál heverő kőre. Most
tényleg butának és kicsinek látszott.
– Szerinted fogunk még találkozni vele? – kérdezte Christina,
miközben feltápászkodtam. Aggódva haraptam az ajkamba. A
kolostorhoz vezető utat kérdezte, és mi mindannyian – az izbánk, a
földünk, a ruháink és mi magunk is – a kolostoré voltunk.
Elhessegettem a gondolatot.
– Dehogy – mondtam, és reméltem, hogy magabiztosabbnak
hangzom, mint ahogy érzem magam. – Soha többé nem látjuk ezt a
zsírosbödönt. Reméljük, leesik a kocsiról, és kitöri a nyakát.
Nevetni próbáltam, de nem sikerült. Christinán sem láttam, hogy
hitt volna nekem. Felhők takarták el a napot, és a nappali világosság
kezdte átadni a helyét az este kékjének. Dideregtem nyirkos
ruhámban, ami ráadásul megint sáros volt. Micsoda kellemetlenség:
holnap kora reggel, még az ünnep előtt újra ki kell mosnom.
Homokot és kavicsot söpörtem le a sípcsontomról.
– Menjünk! – Némán belebújtunk régi ruháinkba, és
összegyűjtöttük a még mindig nyirkos mosást, amit otthon majd a
kemence fölé kell teregetni, hogy megszáradjon. A kunyhóban a
levegő még párásabb lett tőle, amitől Fjodor öcsém csak még jobban
köhögött.
– Ne mondjuk el senkinek, rendben? – mondtam Christinának,
remélve, hogy meg tudom győzni magam, hogy a találkozás a
folyónál meg sem történt. De a szívem mélyén tudtam, hogy a
történet még nem ért véget. A világon semmi sem történik ok nélkül.
Az életem aznap délután irányt váltott, mint a szélkakas a kolostor
tetején, amit megforgat a hirtelen jött vihar első szélrohama.

1 Szarafán: orosz női népviselet, hosszú ujjatlan ruha. (a szerk.)

 MÁSODIK FEJEZET

A sokadalom előtti éjszaka esett az eső. A barátok a magamfajta

nyemectől2 nem várták el, hogy vasárnap a templomukba járjon, mint
a többi lélek: katolikusnak kereszteltek, de a hit nekem csak az
elmotyogott imádságokat és a folytonos, háromujjas keresztvetést
jelentette. Ez úgymond elég volt – legalábbis azt reméltük –, hogy a
halálunk napján belépést nyerjünk a szabad emberek mennyországába.
A kolostor melletti vásártérre menet a lábunk az út meleg sarába
süppedt, és minden lépésünket halk cuppanás kísérte. Fából és rafiából
készült szandálunkat a kezünkben vittük, hogy tönkre ne menjen. A
húgom, Margrete, aki még csak négyéves volt, alig tudta tartani
velünk a lépést, ezért megfogtam a kezét, és lelassítottam, hogy
felvegyem igyekvő kis lábai iramát. A reggel még nyirkos volt,
délutánra azonban már kisütött a nap, az ég pedig tágas volt és kék. A
falu legelőjén a férfiak még most is a földet egyengették az esti
tánchoz, a nők pedig kötelet feszítettek ki a magas nyírfák közé, hogy
a gyerekek hintázhassanak. Mások kis csoportokba verődve álltak
hosszú, élénk színű ruháikban, nevetgéltek, beszélgettek, énekeltek és
tapsoltak hozzá. A vásártér máris megtelt élettel, hiszen az emberek a
tartomány minden sarkából eljöttek, hogy részt vegyenek a
mulatságon.
Az első sátornál, ami előtt elmentem, egy póznához kötözött medve
forgolódott; a bundája loncsos volt és bozontos, a fogait pedig a
karmaival együtt tompára reszelték. Még így is jobb volt azonban
távol tartani a háziállatoktól: a medvék vad, kiszámíthatatlan
természete ilyenkor csak szunnyadt, de a láncok nem tudták volna
visszatartani. Télen gyakran megesett, hogy a vándorkereskedők, akik
medvével járták az országot, halálra fagytak az út szélén; a medvék
ilyenkor kitépték a láncukat halott gazdájuk kezéből, mert az éhség a
legközelebbi házak és tanyák felé űzte őket. Ezért hát Margretével
nagy ívben elkerültük Mackó uraságot, aki jobb híján a karmát
élesítette a póznáján. Margrete keresni kezdte az anyját, Tánya
azonban megállt egy bódénál, ahol nyakláncokat és karkötőket
árultak. A kislány az ajkához emelte az ujját, és kíváncsian felemelte
egy sátor lapját, ami színpompás anyagdarabokkal volt megfoltozva és
kivarrva.
– Margrete! – Már épp korholni kezdtem volna, amikor
megrettenve hátrahőkölt. Odamentem, és bekukucskáltam: a sátor
közepén megkötözve egy rettenetes szörnyet pillantottam meg,
akinek két feje, négy karja és két lába volt. Elnyomtam egy kiáltást,
amikor az egyik fej felénk fordult, és ránk nézett, míg a másik
tehetetlenül csuklott oldalra. Az egyik bénult szájból nyál csorgott,
míg a másik szomorú, kissé csálé arcon valami mosolyféleség futott át.
Megmozdult a keze, és felém nyúltak az ujjai. Megszámoltam őket:
hat volt belőlük! Hátraléptem. Rémületes látvány volt, de nem
tudtam levenni róla a szemem. Margrete visszahúzódott mellém.
Ekkor a hátunk mögül érces hang zendült:
– Ahá, az ifjú hölgyek máris ennyire kíváncsiak a különlegességek
sátrára, tele a világ csodáival?
Annyira megijedtünk, hogy kis híján beestünk a sátorba. A hátunk
mögött egy férfi rövid láncot tartott a kezében, melynek másik vége
egy törpe nyakára hurkolódott. A másik oldalán világoszöld és kék
foltokból varrt ruhában egy lány állt, dereka körül kötéllel, hajában
tépett halászhálóval. Még sohasem láttam kifestett arcot, és a látvány
megrémített: az arca úgy nézett ki, mintha csomós lisztbe nyomták
volna, az orcájára két rikító piros foltot festett, a szemét és a
szemöldökét pedig egy széndarabbal húzta ki.
A férfi meghajolt.
– A nevem Lampert mester, és elhoztam a világ csodáit
nyomorúságos kis falujukba – mondta. Összevontam a szemöldököm:
a mirt csak nekünk van jogunk pocskondiázni, nem valami jöttment
idegennek! Lampert mester ekkor oldalba rúgta a törpét, aki erre
szaltózott egyet, és a felöltőjére varrt csengettyűk és fakó érmék
vidáman csilingeltek. – Senki másnak nincsenek olyan törpéi, sellői és
szörnyetegei, mint nekem. Jöjjenek el ma este a műsoromra,
hölgyeim!
Hölgyeim? Margretével kuncogni kezdtünk. Még soha senki nem
szólított így minket. Lampert mester gyerekes viselkedésünkről
tudomást sem véve folytatta:
– Egy vidám versenyre is sor kerül majd, rohadt gyümölccsel kell
dobálni a szörnyemet. Az lesz a győztes, aki pontosan telibe trafálja az
arcát – mutatott rá a nyomorúságos teremtményre a sátor közepén.
Félénken újra ránéztem. Most mindkét fejét újra lehajtotta, és a karja
is hasznavehetetlenül lógott. A „sellő” – bármit is jelentsen ez – rám
mosolygott; fogai közt fekete lyukak tátongtak. Istenem, mennyire
hálás voltam, hogy Tánya ebben a pillanatban mérgesen kivonszolt a
sátorból Margretével együtt!
– Te meg mit keresel a vándor mutatványosok között? Vagy talán
te is közéjük tartozol? – förmedt rám. – Gyere, Christinával épp a
tűznyelőt nézzük. – Habár a hangja szigorú volt, azért a kezembe
nyomott néhány szem mézes, pirított diót. Isten tudja, hogyan sikerült
dugdosnia a pénzt apánk elől, aki biztosan fájlalta volna, hogy emiatt
le kell mondania egy italról vagy egy adag rágódohányról. Ez aztán
igazi ünnepnap volt, nem is vitás.
A sátorok és bódék közti sáros ösvényeken egy zenekar közeledett,
és a dobok, fuvolák és csengettyűk vidám hangja szerencsére elnyomta
Tánya korholó szavait. Margrete szájába dugtam pár szem diót, aztán
Tánya és Christina után eredtünk a bódékhoz, ahol a tűzevők,
zsonglőrök és bűvészek tartottak bemutatót. A bűvész éppen egy piros
labdát húzott elő egy paraszt zsíros füléből. A tömeg lelkesen tapsolt és
éljenzett. Néhányan a férfiak közül tülekedni kezdtek, mert ők is
szerették volna, hogy labdát varázsoljanak elő a fülükből.
Christina a tűznyelőre mutatott.
– Láttad azokat az izmokat? És hogy nyeli a tüzet! – kuncogott.
Magamban felsóhajtottam. Ha a barátok nem találnak Christinának
hamar egy férjet a falubéli jobbágyok közül, nemsokára mi leszünk
azok, akik egy kis csomagot hagynak ott az erdő szélén.
 Néhány lépéssel továbbmentem egy zsonglőrhöz, akinek hosszú,
fehér szakálla volt, és meztelen mellkasát kicserzette a nap. A
homlokára cinóbervörös pötty volt festve, a fülcimpáját nehéz
fülbevalók húzták, ősz haját hátrasimította és befonta, a szeme
azonban mégis tisztán és fényesen csillogott. Annyi mindent láthatott
már életében! Én viszont egész életemben itt maradok, ebben a
faluban. A tömeg elnémult, amikor egy negyedik és ötödik buzogányt
is kézbe vett a három mellé, amiket már tartott, és tört németséggel
így szólt:
– Két buzogány: a kontároknak! Három buzogány: a bolondoknak!
Négy buzogány: egész jó! Öt buzogány: a mestereknek!
Christina mellém furakodott, és Margrete kis keze is a kezembe
siklott. Tánya is csatlakozott hozzánk. A buzogányok egyenesen
fölrepültek az égbe, magasra és gyorsan, fatestük csillogott a
napsütésben. Az öregember segítője zsonglőrködés közben egy
hatodik buzogányt is bedobott neki, majd a hetediket! Zajosan
beszívtam a levegőt, ám aztán lélegzet-visszafojtva figyeltem; a színes
zenésztársaság nagy csinnadratta közepette újra elvonult mellettünk.
Amikor a zsonglőr levette a sapkáját, hogy körbejárjon pénzért,
továbbmentünk. A borbély-sebésznél az emberek sorban álltak a
mindenféle bajaikkal és fájdalmaikkal. Hallottam egy ember
kétségbeesett jajveszékelését, amikor a borbély az egyik jó fogát húzta
ki – ugyanakkor a bábjátékos bódé felől éljenzés hallatszott, ezért arra
indultunk. Az elő-adás már nagyban tartott. Leültünk a fűbe, a többi
néző közé. Egy kicsit biztos nézhetjük anélkül, hogy befizetnénk rá,
gondoltuk. A helyszín egy erőd volt. Az egyik báb csillogó, kerek
sapkát viselt, és a zekéjére az orosz kétfejű sas volt hímezve. Ez biztos
a fiatal orosz cár. Egy katonafigura állt meg előtte, és a mellettem ülő
férfiből kirobbant a nevetés.
– Miről szól ez? – kérdeztem. – Ez a cár?
A férfi bólintott.
– Igen – mondta. – Két évvel ezelőtt Péter cár meg akarta nézni a
rigai erődöt. Szinte sosincs Moszkvában, tudtad? – Vállat vontam,
mire folytatta. – De a svédek nem engedték. Egy közönséges
közkatona állta útját minden oroszok cárjának, és a svéd király –
mutatott egy harmadik bábra, ami egy kis széken ült – még csak meg
sem büntette. A cár állítólag azóta is dúl-fúl a sértés miatt. Bosszút
esküdött minden svéd ellen. – A kezébe fújta az orrát. A cár éppen
hisztériás rohamot kapott, és vadul megtaposta a koronáját. Hangosan
nevettem a többiekkel együtt, és éppen Margretének adtam oda a
maradék mézes diót, amikor árnyék vetült rám, és eltakarta a napot.
Valaki oroszul azt mondta:
– Ez az a lány.
Fölnéztem. A férfi volt a folyópartról.

2 Nyemec: német (orosz)

 HARMADIK FEJEZET

Három útitársával és egy csapat szerzetessel körülvéve a férfi ma még

tehetősebbnek tűnt köztünk, cselédek, parasztok, naplopók és
csirkefogók között. Alacsonyan lógó öve tele volt gazdag hímzéssel, és
a meleg idő ellenére sötétzöld bársonykabátjának széles gallérja ma is
prémmel volt szegélyezve. Tánya felugrott, és engem is talpra
rángatott.
Az egyik barát rám mutatott:
– Tánya, ez a te lányod?
– Nem, otyec. – Mindenkit, akinek hatalma volt fölöttünk,
„otyecnek”, „apának” hívtunk. – Marta a férjem lánya. De én
neveltem fel. Vagy legalábbis próbáltam – tette hozzá keserűen. Fájt a
csuklóm, annyira szorította. – Valami rosszat csinált?
Az orosz a szakállát simogatta, és rám mosolygott. Nem láttam a
szemét, amit a nagy, lapos hódprém kalap árnyékolt. A barát megfogta
az államat. Bűzlött a savanyított hagymától és a miseruháktól, amiket
túl sokáig hordott. Összeráncoltam az orrom. Hát nem tudnak a
papok mosakodni, vagy legalább cserélni az alsónadrágjukat? A
szerzetes szégyentelenül megbámult, mielőtt elengedett volna.
– Menjetek haza! Kora este ellátogatunk az izbátokba.
– De hát ma este van a tánc! – kiáltott fel Christina. – Egész télen
erre vártam! – Mindannyian erre vártunk egész télen.
A barát fürkésző pillantást vetett Tányára. Tánya vállat vont, és üres,
semmitmondó arckifejezést öltött. Ez volt a jobbágy egyetlen és
legrégebbi fegyvere az urak ellen, akiket a hatalmuk akaratlanul is az
ellenségünkké tett. El kellett viselnünk, hogy állandóan beleártják
magukat a számunkra szent dolgokba, legyen az a család vagy a
munka. Vajon milyen gyakran hiúsultak meg a parancsaik a szellemi
űrben, amibe menekültünk?
Hazafelé menet Christina duzzogott, Tánya arcára pedig ráfeszült a
harag. Sokat és hangosan köpködött, miközben gyalogoltunk. Amikor
megpróbáltam elmondani neki, mi történt a folyó mellett, csak annyit
mondott: – Elhallgass! Tudtam én, hogy semmi jóra nem
számíthatunk tőled! – Margrete sírt, és háromszor esett el a rövid
úton. A harmadik után fölvettem, és a csípőmön vittem tovább; meleg
kis teste szorosan az enyémhez simult. Máris éreztem, hogy most
hordozom így utoljára.
Szinte megkönnyebbültem, amikor estefelé végre kopogtattak a
kunyhónk ajtaján. A mirben kísérteties volt a csend, mert mindenki,
aki élt és mozgott, a vásártéren mulatozott. Az ismeretlen sorsot várni
önmagában is büntetés. Apám korábban megkérdezte, mi történt, de
csak annyit tudott meg, hogy a barátok el akarnak jönni, hogy
meglátogassanak. Sóhajtott, felállt a kemencétől, ami az izba egész
sarkát elfoglalta, és újabb kvaszadagot töltött magának egy lapos tálba.
Aztán leült egy padra a viskó „piros” sarkában – ami a jó, tiszta sarkot
jelentette –, és porolgatni kezdte Szent Miklós ikonját, ami olcsó
földszínekkel volt egy durva fatáblára festve. Ránézett a közönséges
fakeresztre az ikon mellett, és összeráncolta a homlokát, mintha
gondolkozna valamin. Végül megvonta a vállát, és hagyta, hogy a két
tárgy ott függjön tovább egymás mellett. Meglapogatta maga mellett a
padot, hogy üljek le mellé.
– Halljam, miben mesterkedtél, Marta, hm? Semmi baj, nekem
elmondhatod. – Meglepve láttam, hogy mosolyog. Vállat vontam.
– Semmi különös nem történt. Egy orosz, aki a barátoknál
vendégeskedik, tegnap meg akart tapogatni a folyóparton. Úgyhogy
megfenyegettem, hogy betöröm a koponyáját.
Apám akkorát nevetett, hogy köhögni kezdett. A lapos kemencéből
áradó füst, ami betöltötte a kunyhónkat, már régen megbetegítette.
– Szóval semmi különös, igaz? Helyes – zihálta, amikor újra
lélegzethez jutott.
Tánya hűvösen méricskélt. Semmi más nem hangzott el, amíg a
férfiak meg nem érkeztek.
Maguk nyitottak be az ajtón. Ahogy beléptek a magasított küszöbön,
apám arcáról hirtelen eltűnt az érzelem, mint ahogy korábban
Tányáéról. Egy pillanatra fölállt, három ujjal keresztet vetett az orosz
módi szerint, aztán visszaült.
A férfi a folyópartról egy pillanatra az orra elé tette a könyökét:
amikor kintről belépett, a kis lyukban élő hat ember bűze egyszerre
zúdult az arcába. Undorodva nézett körül az izbában, aminek négy
fala összetartotta nyomorúságos életünket. A gerendák közé főtt
mohát tömködtünk, hogy távol tartsuk a csótányokat. Tekintete
átsiklott a szerény ruha- és ágyneműkupacokon, amiket a földön
tartottunk összehajtva. Hat durván faragott fatálkánk egy sarokban
pihent, a vizesdézsa mellett. A dolgunkat egy másik vödörbe
végeztük, amit az utcára ürítettünk. A férfi szája széle megrándult,
mielőtt csizmája sáros sarkát a padlónkat borító szalmába törölte.
Gyűlöltem a pökhendiségéért. Ez elvégre az otthonom volt.
– Brat – szólította meg a szerzetes apámat. „Testvérem.”
– Isten hozott, otyec – mormolta apám.
A barát meghajolt az ikonunk felé, és keresztet vetett.
– Jó, hogy tisztán tartod az ikonodat – mondta. Apám
elmosolyodott, és a barát folytatta: – Van egy vendégünk a
kolostorban. Vaszilij Gregorovics Petrov, egy valkai kereskedő.
Cselédlányra van szüksége, és kegyességében a te családodra esett a
választása.
Kegyesség! Fuldokolni tudtam volna a haragtól, Tánya azonban
felpattant, és maga elé taszigálta Christinát. Esetlenül pukedlizett
Vaszilij előtt, és megnyalta az ajkát.
– Méltóságos úr, a nagy házakba sok cseléd kell. Én mondom,
méltóságos uram, senki sem dolgozik ügyesebben és keményebben,
mint az én Christinám. Nézze meg az úr, hát nem egy angyal? –
Addig cibálta a lánya fonatát, amíg szőke haja a vállára nem omlott. –
Ez a szépséges bőr… és milyen gyönyörűek a fogai!
Szétfeszítette Christina keskeny állkapcsát, hogy megmutassa a
fogait, mint a gazdák a tavaszi marhavásáron! Olyan visszataszító volt,
amit művelt, hogy még a barát is felhúzta a szemöldökét. Apám a fal
felé fordult. Vaszilij megfogta Christina csuklóját, ahol az erek kéken
kilátszottak tejszínű bőre alól. Megrázta a fejét.
– Egy telet sem élne túl. Nem etethetek haszontalan szájakat. –
Belecsípett Christina keskeny csípőjébe. Christina összerezzent a
fájdalomtól. – Gyereket szülni is alkalmatlan. – A szerzetes tömött
szakállát simogatta. – Nem, őt akarom. Egészséges és erős, mint az
igásló – mutatott rám. Azt hittem, elájulok.
Tánya újra közbevágott:
– Neki rossz a vére, ostoba, és ráadásul még lusta is! – Nem akarta
ilyen könnyen annyiban hagyni.
– Elhallgass! – Vaszilij benyúlt a bőrtarisznyába, ami az övén lógott a
tőre és a pisztolya mellett. Egy rakománnyal megrakott kocsival
semmilyen hosszú út nem volt veszélytelen. Átadott a barátnak
néhány pénz-érmét. Tánya még egyszer az előtérbe furakodott.
– És mi lesz velünk? Elveszítünk egy munkáskezet, ha elmegy! –
Kinyújtotta a tenyerét. Apám arca elsötétült. Vaszilij habozott, a barát
azonban megrándította a vállát, mire a kereskedő odaadott Tányának
egy ezüstpénzt. Tánya gyorsan beleharapott, és zsebre vágta.
Vaszilij felém fordult:
– Szedd össze a holmidat! A kocsim kint vár. Most rögtön
indulunk.
Tánya noszogatni kezdett. A legjobb vászoningemet viseltem,
aminek virágmintával hímzett gallérja volt, alatta pedig tiszta szarafánt.
Valka háromnapi lovas útra volt: tudtam, hogy az úton tönkre fog
menni a ruhám. Amikor kioldottam az övemet, a barát elfordult,
Vaszilij azonban tetőtől talpig végigmért. Levettem az aláöltözetemet,
és fölvettem az egyszerű, hosszú ujjú, hétköznapi ruhámat, fölé pedig
egy régi inget. Az arcomon szégyenpír égett, mialatt kontyba fogtam a
hajfonatomat, és szorosan magamra kötöttem a fejkendőmet.
Megesküdtem magamnak, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát.
– Kész vagyok – mondtam.
Apám életében először megölelt.
– Vigyázz magadra, gyermekem. Anyád rendes asszony volt. A
következő életben találkozunk, ha Isten is úgy akarja – súgta a
fülembe.
 – Mit törődik velem Isten? – sziszegtem, hogy visszatartsam a
könnyeimet. Vaszilij megragadta a csuklómat. Margrete sírva fakadt.
Tánya megpofozta, amitől csak még jobban sírt. A barát keresztet
vetett rám, én meg rávicsorogtam. Aztán már kint is voltunk az ajtón,
és felültem Vaszilij mellé a bakra. Három embere, akik le sem szálltak
a lovukról, csak egy pillantásra méltatott. Nyilván már az elejétől
tudták, hogy az üzlet hamar megköttetik. Émelyegtem a
megaláztatástól.

Valkába menet az út nagy részén Vaszilij mellett sírdogáltam. Egy szót

sem szólt hozzám, csak a lovaknak csettintgetett, akik egymás mögé
voltak befogva, és gyors ügetésben haladtak a keskeny utakon, a
földek között, ahol a göröngyök már szárazon csillogtak. A tágas
síkságon a kísérői a szekér előtt és mögött lovagoltak; a távolból úgy
nézhettünk ki, mint egy csapat vadlúd az égen. Az erdőben azonban a
lovuk testével védték a szekeret, hogy elriasszák a rablókat és a
farkasokat. Körülnézni is alig mertem. Még semmit sem láttam a
világból a mirünkön kívül. A vendégfogadóban, ahol eltöltöttünk egy
éjszakát, saját szobát kaptam. Vaszilij rám zárta az ajtót. Még sohasem
voltam egyedül egy szobában. A szalmaágy kényelmesebb volt, mint a
kemény kemence, amin otthon aludtam. Vaszilij egyik embere az ajtó
előtt strázsált, míg a másik kettő a kocsit őrizte. Mitől fél Vaszilij,
hogy elszököm? Na de hová mennék? Már nem volt visszaút.
 NEGYEDIK FEJEZET

Amikor először megláttam Valkát, elszédített a látvány. Zaj és füst

szállt fel az ég sűrű kékjébe, a házak pedig sokkal nagyobbak voltak,
mint a mirünkben. A többségük a város falai közé zsúfolódott, míg
mások az út és a folyó közti, széles földeken terpeszkedtek.
Cölöplábakon álltak, hogy az éves áradás az ottyepel idején el ne
vigye őket, akárcsak a mi mirünk néhány házát, melyek túl közel
voltak a Dvinához. Próbáltam megszámolni Valka összes kéményét,
de feladtam, amikor begördültünk a városkapun.
Még sohasem láttam ennyi embert egyszerre. Az utcák nyüzsgése a
hangyabolyokra emlékeztetett, amiket ősszel kifüstöltünk; a hangyák
minden irányba menekültek, amitől folyton nevethetnékem támadt. A
gazdák a vállukon vitték a libák és a csirkék ketreceit, vagy borjút és
disznót tereltek maguk előtt. Biztosan a vásár napja van, gondoltam. A
jól öltözött polgárok óvatosan lépkedtek fényes bőrcipőjükben, hogy
elkerüljék az utcák mocskát. A nők hazafelé siettek a bevásárlással,
piros arcú fiúk pedig friss kenyeret és süteményeket árultak a
nyakukban függő, jól megrakott tálcákról. Koldusok és rosszarcú
alakok lézengtek gyanúsan a tömegben; a vásártéren találkoztam már
ezzel a fajtával, aki bármikor elcsór egy almát vagy egy duzzadó
erszényt. Kutyák verekedtek éktelen ugatás közepette a házak elé
hajigált hulladékon; a kocsisok az ostorukat pattogtatták, és
szitkozódtak.
Lampert mester különleges sátra versenyre sem kelhetett ezzel a
látvánnyal, habár az orrom már zsibbadt volt a bűztől. A mirünkben
minden szag, a mosogatólé, az elkóborolt marhák, rothadó zöldségek
szaga beleveszett a síkság határtalan levegőjébe. Itt azonban a déli nap
csapdába esett a sikátorokban, és a melege fullasztó felhőket képezett.
Mint később megtudtam, a valkaiak egyszerűen kiöntötték az ágytálak
tartalmát az ablakon, egyenesen az arra járók fejére. De az emberi
ürülék szagát szerencsére elnyomta a hívogató ételek illata: leves és
savanyúság, káposztával és hússal töltött pirog, sült csirke, friss lepény,
és sok-sok más ínyencség, amit én, a szegény sorból származó,
megnevezni sem tudtam, de az elkövetkező hetekben alkalmam nyílt
őket megismerni.
Vaszilij észrevette, hogy egy csapat férfit nézek, akiknek sötét haja,
ferde szeme és magasan ülő arccsontja volt.
– Tatárok, keletről – mondta. – Vérszomjas, lusta gazfickók, mind
az utolsó szálig. – A férfiak megrémítettek vad tekintetükkel és a
durva prémekkel, amiket még a vádlijuk körül is viseltek. – Azok az
emberek pedig – mutatott Vaszilij néhány világosabb bőrű férfire
térdig érő nadrágban, ezüstcsatos cipőben és keskeny szabású
felöltőben –, ők lengyelek. – A magas, szőke katonák svédek voltak,
akik a város kis helyőrségén állomásoztak; rám kacsintottak, mielőtt a
tekintetük a rendes német lányokra tévedt, akik az anyjukkal és a
cselédjeikkel mentek árustól árusig. A hajuk takarosan el volt rejtve
keményített, csipkés főkötőjük alá, magas nyakú ruhájuk mídere
azonban csaknem illetlenül szorosra volt húzva, hogy rásimuljon
keblükre és karcsú derekukra. Úgy éreztem magam mellettük, mint
egy vadember.
Egy csapat ortodox pap köszöntötte Vaszilijt, és láttam más
oroszokat is hosszú, övvel összehúzott, széles gallérú köntösben;
tömött szakálluk még ragacsos volt az ebédre evett levestől.
Leplezetlenül vigyorogtak rám. Rájuk öltöttem a nyelvem a hátuk
mögött.
– Messze vagyunk még? – merészkedtem végül megkérdezni, mert
fogalmam se volt, hol vagyunk. Fölöttünk az ég nem volt több, mint
egy négyzet, amit eltakartak a tornyosuló épületek. Hol van a
látóhatár, hol egy erdő vagy egy folyó? Hogyan fogok valaha is
eligazodni egy ilyen helyen? Ezeken járt az eszem, amikor Vaszilij
hirtelen megrántotta a gyeplőt. Füttyentett, mire egy hosszú, magas
falon kinyílt egy kapu. A lovak patkókopogás közepette befordultak
egy kövezett udvarra.
 – Itt vagyunk – mondta szűkszavúan.

Vaszilij háza a városfalon belül volt, de a folyó közelében. Hatalmas

ház volt: biztos voltam benne, hogy több család is lakik benne. A ház
alatt csirkék és disznók karámjai sorakoztak a facölöpök között. Jobbra
és balra is istállók voltak a lovaknak és a kocsiknak – megcsapott az
állatok meleg párája –, a ház mögött pedig egy hatalmas zöldségeskert
terült el. Vaszilij odadobta a gyeplőt egy fiatal inasnak, és ahogy
leemelt a bakról, a kezével végigsimította a mellemet.
Összerezzentem, de ő csak annyit mondott nyugodtan:
– Ő Nágya. Menj utána a házba, és csináld, amit mond.
Felnéztem, miközben a cókmókomat markoltam. Egy nő
közeledett felénk az udvaron át. Sötét hajába ősz szálak vegyültek,
szeme pedig egy kissé kidülledt a gödréből, mint a varangyoké,
amiket gyerekkorunkban szalmaszállal fújtunk fel, amíg ki nem
durrantak. Három szőrszál serkent egy bibircsókból az állán; friss vér
és tollak tapadtak a kötényre, amit asszonyos dereka körül viselt.
– Ki ez, nagyságos uram? – kérdezte összevont szemöldökkel, felém
se nézve. A kezét a csípőjére tette, amikor Vaszilijhez beszélt.
– Egy új cseléd, Nágya – mondta Vaszilij, kerülve a nő tekintetét. –
A neve Marta.
– Milyen Marta?
Vaszilij vállat vont.
– Nem tudom. Mit számít?

Nágya megmutatta a szobámat. Kifulladt, mire megmászta a vaskos

falétrát, ami egy kis, huzatos kamrába vezetett. A padló fedetlen volt,
két nyoszolya között pedig egy kinyitott, orosz tölgyfaláda állt, amit
vaspántok fogtak át és palaberakások díszítettek. A szoba sarkában egy
vödröt pillantottam meg. Amikor beléptünk, egy másik lány pattant
fel a nyoszolyájáról, és sietve berakta a ládába az inget, amit éppen
hímzett. Akaratlanul is feltűnt a jó minőségű, szép színű fonál, amit
használt. Gyorsan pukedlizett egyet Nágya előtt.
– Pakolj arrébb, Olga, új lány érkezett. Martának hívják – mondta
Nágya, és ahogy felém fordult, meglátta az arcom. – Mi az? Azt
hitted, a saját szobádban fogsz lakni? Olga is a konyhában dolgozik.
Segít majd betanulni, megmutatja, hogy mennek itt a dolgok.
Olga elpirult, és lesütötte a szemét. Feltűnt, milyen véznának látszik
Nágya mellett. A kulcscsontja élesen rajzolódott ki a nyaka alatt, a
csuklója pedig olyan vékony és csontos volt, mint egy kamaszlányé.
Kezével szorosan markolta hosszú, szőke hajfonatai végét.
– Rendezkedj be, lányom, és ne okozz nekem fejfájást! – mondta
nekem Nágya, és menni készült.
– Nem fogok! – mondtam sietve. Éreztem, hogy jóban kell lennem
ezekkel a nőkkel. – Keményen dolgozom. A kolostorban súroltam a
kemencéket és a padlót, dolgoztam a barátok raktárában…
– Helyes – mondta foghegyről Nágya. – Nincs időm a
lustálkodókra. Olga, csinálj egy kis helyet a ládában, légy szíves. –
Olga engedelmeskedett: az egyik oldalra tolta a holmiját. A blúzom és
a másik szarafánom, amit a mulatságra viseltem, nem foglalt el sok
helyet. Ám amikor ezeket a ládába helyeztem, meglepődtem: Olga
szépen összehajtogatott ruhadarabjai mellett egy nyugati stílusú ruha
hevert, néhány égszínkékre festett fonalgombolyag, egy sötét, csillogó
fából készült fésű és még néhány tompa fényű, nagyobb gomb, afféle
bokrétába kötve.
– Van még kérdésed? – Nágya megcsörgette a kulcscsomót az övén.
Láthatóan ő volt itt a főnök, és alig várta, hogy mehessen a dolgára.
– Igen – mondtam merészen.
Felhúzta a szemöldökét.
– Mi az?
– Hogy nem fogok itt eltévedni? Olyan nagy ez a ház! – mondtam,
de máris úgy éreztem, nem elég nagy, hogy elrejtsen Vaszilij elől. A
keskeny nyoszolya látványa halálra rémített: lehet, hogy már ma éjjel
értem jön? A másik két nő vajon tudja, miért vagyok itt?
Olga rám mosolygott, Nágya azonban szigorúan válaszolt:
– Dolgozz rendesen, és akkor nem tévedsz el. Olga, szítsd fel a
tüzet, és főzz csájt az úrnak a szamovárban. Ne felejtsd ki belőle a
vodkát, attól melegszenek át a csontjai. – Olga kisurrant a szobából.
Ha Nágya egyszer döntést hozott, nem tűrt ellentmondást.
 Azt reméltem, ha nem vonom magamra a házvezetőnő haragját, és
továbbra is egy szobában alhatok Olgával, az megóvhat Vaszilijtől, de
a gyomrom mégis görcsbe rándult a félelemtől. Hogyan fogom itt egy
percre is lehunyni a szemem, és hogy lesz erőm mégis elvégezni a ház
körüli munkát? Sajnos nagyon is jól emlékeztem Vaszilij szavaira a
folyópartról, és nem olyasvalakinek tűnt, aki üres fenyegetésekkel
dobálózik.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Nágyával és Olgával halat és húst szárítottunk, gombát és

gyökérzöldségeket savanyítottunk, gyümölcsöt, zöldségeket és
heringet raktunk el alkoholban és ecetben, és egyik verszta juhbelet
töltöttük meg fűszeres hússal a másik után, hogy kolbász legyen
belőle. Csirkék, libák és malacok futkároztak a lábam körül, és a
hatalmas, izzó kemence elviselhetetlenségig fokozta a nyári hőséget.
Amint Nágya hátat fordított, minden ennivalóból lecsíptem egy
keveset, és minden lábosba beledugtam az ujjam, mígnem Olga
egyszer félig tréfálkozva rám nem szólt:
– Ne egyél annyit, mert még a végén meghízol, és ősszel Nágya
téged is levág!
Azelőtt álmomban sem gondoltam, hogy léteznek ilyen finomságok.
Dolgoztam ünnepnapokon a kolostor konyháján, de a szerzetesek
egyszerű étkeit össze sem lehetett hasonlítani ezekkel a mennyei
ízekkel.
Vaszilij kamráját mindig feltöltve kellett tartanunk számos
vendégének, akik gyakran jöttek, és sokszor napokig maradtak. A
polcok meg voltak rakva ecettel, olajjal és uborkával teli üvegekkel. A
tejet hordókba öntöttük, hogy megsavanyodva kefir legyen belőle,
vagy muszlinkendőkben kiakasztottuk, hogy sajtot készítsünk, persze,
csak ha nem kellett lefölöznöm, és a tejszínt sózott vajjá köpülnöm. A
töpörtyűt, a lisztet, a lila- és vöröshagymát, a magokat, a lencsét, a
borsót és a babot – a vékony zöldet és a vaskos fehéret is, amiből
Tánya sokszor nyálkás főzeléket csinált nekünk – mind zsákokban
tartottuk. A mennyezetről az enyhén sózott oldalasok mellett
csokrokban lógtak a szárított és friss fűszernövények, kivéve a sáfrányt,
amit Nágya egy ládikában elzárva tartott. Amikor megkérdeztem,
miért, azt felelte, hogy egy keleti országból érkezett, és aranyárban
mérik.
– Egyszer egy cselédlány felcsippentett belőle egy kicsit, ezért
Vaszilij rám parancsolt, hogy törjem el az ujjait. Sosem forrtak össze
igazán – tette hozzá halvány mosollyal.
Amikor nem a konyhán dolgoztam, akkor bőröket és szőnyegeket
poroltam, a szalmát forgattam vagy cseréltem a padlón, vagy addig
viaszoztam a padlódeszkákat, amíg nem csillogtak és olyan illatuk nem
lett, mint a méznek. Az ikonok keretét is leporoltam a faberakásos
falakon. De Vaszilij szobájában nem szívesen szellőztettem át
reggelente az ágyat. Úgy tűnt, mostanra szinte teljesen megfeledkezett
a jelenlétemről, ám a legkönyörtelenebb vadászok megvárják, míg a
zsákmány biztonságban érzi magát, és csak akkor csapnak le hirtelen.
Nágya megtanított, hogyan fogjam a tollseprűt, és hintsem be a
kimosott és alaposan megszárított ágyneműt a vízzel, amibe előzőleg
meghámozott és feldarabolt krumplit áztatott – leesett az állam,
amikor megérintettem a kikeményített, gyógyfüves illatú lepedőket.
Még a barátok celláiban is, amiket a kolostorban takarítottam, csak
csupasz deszkák vagy kivájt kőlapok szolgáltak ágyként. Otthon a
családommal együtt aludtunk az izbánk széles, lapos kemencéjén,
mélyen a meleg szalmába fúrva magunkat, mint a malacok az ólban.
Próbáltam nem gondolni rájuk és a múltamra, mert túlságosan
fájdalmas volt. Borzasztóan hiányzott a családom. Gyakran sírtam a
párnámba, és Olga eleinte békén hagyott; csak összekulcsolta a kezét
vékony takaróján, mintha imádkozna.
Vaszilij mindennel kereskedett, ami hasznot hajtott neki:
oroszországi kelmével, francia bársonnyal és egy selyem nevű
anyaggal. Olga egyszer az arcához érintett egy selyembálát, és
puhaságában és fényében gyönyörködve felsóhajtott:
– Tudtad, hogy ezt a fonalat nem is a földeken szedik, mint a
gyapotot, és nem is az állatokról nyírják le, mint a gyapjút?
– Nem? – szisszentem fel. – Akkor honnan jön? Talán az égből
pottyan le?
 – Igen, mondhatni. Vaszilij azt mondja, hogy nagy, kövér hernyók
fonják, amik egész nap mást sem csinálnak, csak lógnak a kedvenc
fájukon, és a leveleket rágcsálják.
Felnevettem.
– Hát ennyire ostobának tartasz? Mutass nekem egy ilyen hernyót,
és bármikor helyet cserélek vele!
– Pedig igaz – mondta Olga szomorkás hangon, miközben
visszatette a selyembálát a polcra. Vaszilij szigorú leltárt vezetett az
árujáról: a viaszról és a mézről, a sóról, a cukorról és a lisztről, a
tajtékkőről, a zsírokról, az olajokról és a bőrről… és a kis zacskókról,
amelyekben valamilyen különös, erőteljes hatású fehér por rejlett.
Mindig tudtam, ha Vaszilij ebből vett mintát. Ilyenkor jó hangulatba
került, és a barátaival bement a városba, egy kabakba (olyan kocsmába,
ahol csak vodkát mértek). Az ostora minden lépésnél vidáman
csapkodta csillogó, frissen fényesített csizmáját.
Volt egy másik raktárhelyiség is, amit mindig zárva tartott.
– Ott mi van? – kérdeztem Nágyától, amikor először jártuk körbe a
raktárt.
– Miért vinném vásárra a bőröm azzal, hogy elárulom neked? –
kérdezte, de aztán mégis elmondta, mert nagyra volt a tudásával. Itt
tartotta Vaszilij a tiltott kincseit: a cobolyprémet, a hermelint, a
vodkát és – jegesvödrökben, hogy friss maradjon – a kaviárt. Ezekkel
az árukkal egyedül a cárnak volt joga kereskedni, és Vaszilijnak még
itt, az Orosz Birodalom határán kívül is levághatták volna az orrát
ezért a kihágásért, vagy akár kerékbe is törhették volna, ha kiderül.
Egy cárral sem lehet packázni, ha a bevételéről van szó – még Péterrel
sem lehetett, akiről pedig különös mendemondákat hallottunk.
Amikor Nágya nem volt ott, hogy megtiltsa, Olgával sokszor
becsalogattuk Vaszilij vevőinek szolgáit a konyhába; az ablakból
hívogattuk őket, rájuk nevettünk, és csókokat dobáltunk nekik. Ott
aztán egy kupa kvasz fölött mindent elmeséltek, ami csak a
külvilágban zajlott.
– Hihetetlen história ez, leányom! Azt mondják, a cár nincs is
Oroszországban! Mihajlov Péternek hívatja magát, káposztán él, mint
te meg én, és hajóácsnak tanul Hollandiában.
 Micsoda badarság, gondoltam én, de udvariasan csöndben
maradtam. Senki, hacsak nem ment el a józan esze, nem cserélné el a
világ minden gazdagságát a mi mindennapos gürcölésünkre.
Vagy: – Ha Péter így folytatja, majd a svéd Károly megtanít minket
kesztyűbe dudálni! Még gyermek csupán, de máris reggeltől estig
gyakorlatozik a katonáival. Ezek a hatalmas, toronymagas fickók tűzbe
mennének érte, és lesik minden parancsát. Na, ilyen egy igazi király! –
A saját cárjuk zavarba ejtette őket: épp akkor rendelte el minden
alattvalójának, hogy vágassa le a szakállát. Elment ennek a Péternek az
esze? A simára borotvált arc maga volt az istenkáromlás: Krisztus
minden ikonon szakállt viselt. Lehet, hogy Péter, ahogy a régi
szóbeszéd tartotta, tényleg talált gyerek, akit az anyja Moszkva
külvárosából, a német negyedből csempészett be a palotába? Vagy az
egész Anna Monsnak, a német ringyójának a hibája? Vele múlatja az
időt, hiába van felesége egy rendes, istenfélő orosz nemes lány
személyében, aki még egészséges fiúörököst is szült neki. Még én is
hallottam a híresztelést, hogy Péter egy hamis cár.
Egyik este, május végén, éberen feküdtem az ágyamban – szokás
szerint sírdogáltam, mert odakint a fehér éjszaka tele volt madárdallal
és sóvárgással –, amikor hallottam, hogy megnyikordul a padlódeszka.
A zaj úgy megrémisztett, hogy még a sírást is abbahagytam. A szívem
csak úgy kalapált a mellkasomban. Hát eljött értem Vaszilij? Olga állt
az ágyam mellett. A fény tócsába gyűlt csupasz, vékony lába körül,
elnyűtt hálóingje pedig úgy lógott a testén, mint egy petyhüdt zászló a
zászlórúdon.
– Mi az? – kérdeztem felülve. Megtöröltem az orrom, és már-már
dacosan néztem rá.
Olga felém nyúlt, és hosszú, karcsú ujjaival megsimogatta a hajamat.
– Ne sírj, Marta. Kifárasztod magad, pedig erősnek kell lenned –
suttogta, aztán visszahúzódott fátyolként viselt arckifejezése mögé,
hátat fordított, és visszabújt az ágyába. Csak szavakkal tudott
vigasztalni, ám ezután mély álomba zuhantam, és úgy aludtam, ahogy
Vaszilij házában azelőtt sosem. Elcsigázott mindaz, ami történt, és a
sok újdonság, amit meg kellett tanulnom. Talán ez az Olgától
szokatlan gyengédség és a tőle kapott rövid életű vigasz tette, de sem a
keskeny lépcső nyikorgását, sem a folyosón felénk tartó, vágytól és
italtól elnehezült lépteket nem hallottam meg. Csak akkor riadtam fel,
amikor az ajtónk – fülsértően csikorogva a zsanérján, amit nappal
emlékeim szerint mintha sosem csinált volna – hirtelen kitárult.
Kábultan ültem föl. Vaszilij állt a küszöbön. Az éjszaka tejszínű fénye
egyenes utat rajzolt ki neki az ágyamhoz.
Noha mozdulni sem tudtam, a gondolataim csak úgy száguldoztak.
Eljött hát a pillanat. Mi fog történni pontosan, mit fog csinálni velem?
Remélem, legalább életben hagy, gondoltam. Vaszilij csak állt ott kissé
imbolyogva az ajtóban, egy kézzel megtámasztva nehéz testét az
ajtófélfán. Tudtam, hogy esélyem sincs vele szemben, és szorosan
magamhoz húztam a térdem. Vaszilij a lépcsőmászás után még
levegőért kapkodott, és pedig a fejemre húztam a takarót, hogy ne
kelljen őt néznem, hogy ne érje a fejemet az ütleg, vagy hogy ne
kaphassa el a grabancomat. Legalább látni nem fogom, ahogy nekem
esik; épp elég borzalmas lesz érezni és elszenvedni a haragját. Vajon a
hosszú várakozás az ítélet napja előtt szintén csak a büntetés része volt,
amiért szembeszálltam vele?
– Gyere ide! – mondta rekedt, az italtól kásás hangon. – Vagy azt
akarod, hogy én menjek oda érted, te lány?
 HATODIK FEJEZET

Talán jobban járok, ha beadom a derekam. Olga felé néztem: az ő

ágya körül minden csendes volt. Hogy képes ezt átaludni? Vagy ő is
megdermedt a páni félelemtől, mint én? Mély levegőt vettem, és
felkészültem, hogy lehúzzam a takarót. Eljött az idő, és nem tehetek
mást, mint hogy túlélem. Ha legalább a remegésem abbamaradna. Azt
sem tudtam, hogy leszek képes felállni ebben az állapotban.
Meglepetésemre hangos nyikorgást hallottam Olga ágya felől.
– Jövök – mondta, és a hangja törékeny volt, mint a száraz falevél.
Visszatartottam a lélegzetem, mozdulni sem mertem, aztán ahogy
kinéztem a takaróm széle alól széttárt ujjaim közt, meglepetésemben
csuklottam egyet. Olga úgy kelt ki az ágyából, mintha egy lenszőke
köntöst viselne; leomló haja a csípőjét verdeste, ahogy a férfi felé
indult. Vaszilij belemarkolt, a keze köré csavarta, és húzni kezdte.
Olga rövid, fájdalmas kiáltást hallatott. Vaszilij kivonszolta a lányt az
ajtón, amit esze ágában sem volt becsukni, majd végigcibálta a
folyosón.
Mindent hallottam. Amikor Olga visszatámolygott a szobánkba,
vékony lábai remegtek, és úgy szorította magához széttépett
hálóingjét, ahogy a fuldokló kapaszkodik az uszadékfába. Már ott is
voltam mellette, mielőtt bezuhant volna az ágyába. Tartottam a fejét;
éreztem, ahogy a könnyei lecsordulnak a nyakamon, és karcsú testét
rázza a zokogás; simogattam a haját, és addig törölgettem felrepedt
ajkát, amíg a vér meg nem alvadt.
– Miért csinálja ezt? – kérdeztem, és hallottam a reménytelenséget a
hangomban.
Olga megpróbált vállat vonni, de fájdalmasan felszisszent: láttam a
vállán virágként nyíló zúzódásokat.
 – Ez semmi – mondta. – Ettől érzi magát férfinak. Ha ellenállok,
csak még rosszabb lesz. – Kék szeme hatalmas volt a holdfényben.
Erre gondolt Nágya, amikor azt mondta, hogy Olga taníthat nekem
„egyet s mást”? A lány most forró arcát a tenyeremhez nyomva azt
suttogta: – Ne rajtam segíts. Úgysem lehet. Magadon segíts!
Másnap láttam, ahogy belenyúl az ujjával egy bödön disznózsírba, és
feloson a szobánkba, hogy bezsírozza az ajtó zsanérjait. Megértettem: a
csikorgó zaj miatt, amit Vaszilij betoppanása csapott, Olgának csak
még nagyobb lett a szégyene. Néhány héttel később már nem is
ébredtem föl nyugtalan álmomból, amikor Vaszilij magához
parancsolta, csak akkor kaptam föl a fejem, amikor meghallottam,
hogy a lány a szobánk sarkában elhelyezett vödörbe öklendezik.
Később a ládánkban, Olga ruháinak tetején egy pár puha, zöld
kesztyűt találtam a többi kincse mellett.
– Régóta szolgálsz Vaszilijnél? – kérdeztem Nágyát egy augusztusi
délutánon. Még mindig törtem az oroszt, ami a házban állandó
nevetés forrása volt.
Éppen egy szalonnás-zöldséges pitéhez vagdostuk a káposztát. A
konyha izzasztó volt a nyári hőségben. A hajam a homlokomra tapadt,
és a zsinórokat meghúzva, amennyire csak lehetett, rövidre vettem a
szarafánom ujját. Igyekeztem gyorsan és mosolygó arccal elvégezni a
munkáimat, nehogy Nágya lekenjen egyet. Aznap úgy éreztem, talán
még egy beszélgetéshez is elég jó hangulatban van.
– A családom az apja tulajdonában volt, így hát a szolgálatában
nőttem fel. – Rövid, éles pillantást vetett rám. – Habár nem voltam
sem csinos, sem elbűvölő, megengedték, hogy a házuk körül
dolgozzak. Megbízhattak bennem. Amikor Vaszilij anyja belehalt a
szülésbe, úgy döntöttem, hogy felnevelem.
Kis híján elejtettem a káposztadarabot, ami a kezemben volt:
– Szóval kicsit olyan vagy neki, mintha az anyja lennél?
Nágya válasz helyett szúrósan nézett rám, mire én belefeledkeztem a
káposztába, és ügyeltem a nyelvemre. Nágya leste Vaszilij kívánságait,
mint bármilyen valamirevaló házvezetőnő. Egyetlen füttyentésére
ugrott, minket pedig könyörtelenül kordában tartott. Ennek ellenére
megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy úgy nevelte Vaszilijt, mint
a saját gyermekét, hiszen én csak a kisebb testvéreimet tudtam ennyire
szeretni. Pontosan milyen közel áll egymáshoz Nágya és a gazdánk?
– Akkor hát nincs is családja? – kérdeztem, miközben a feldarabolt
káposztát kavargattam, ami egy kevés vízben ázott. Alaposan meg
kellett tisztítani, mert a föld és a parányi csigák is előszeretettel
tapadtak meg ráncos levelei között.
– Özvegy és gyermektelen – felelte Nágya. – A felesége három éve
halt meg tüdővészben. – Megvizsgált egy újabb káposztalevelet, nincs-
e rajta rothadt rész, aztán egy vágással megfelezte.
– És mi van Olgával? – kérdeztem merészen. Olga mostanában
kicsit kieresztve hordta az ingét, és ecetes uborkát meg savanyított
balti heringet rágcsált, amikor azt hitte, senki sem látja.
Nágya olyan erős csapással szelte ketté a következő káposztaszárat,
hogy összerezzentem.
– Olgát egy éve vásárolták meg, nagyjából úgy, mint téged. A mi
urunk gyermeket nemzett neki.
– A mi urunk? – kérdeztem ostobán, és leeresztettem a saját
késemet. – De hisz ilyen csak a Bibliában történik.
– Jaj, de együgyű vagy! – korholt Nágya. – Vaszilij ugyanolyan férfi,
mint bárki más. És Praszkaja sem tudja folyton rajta tartani a szemét. –
Kuncogott, amitől a bibircsókjából kiálló szőrszálak ritmusra
megremegtek. – De nemsokára hazajön.
– Ki az a Praszkaja? – kérdeztem, miközben összegyűjtöttem az
eldobált leveleket, hogy később odaadjam a csirkéknek és a
malacoknak.
Nágya csettintett a nyelvével.
– Praszkaja egy kígyó. Vaszilij ágyasa. Bárkit bármikor asztal alá
iszik, és a vaskos tréfáitól egy katona füle is kettéállna. Hagyja, hogy
Vaszilij elkalandozzon, de csak addig, amíg egy nő sem jelent rá igazi
veszélyt… – Nágya elhallgatott, mert belépett Grigorij, a fiatal
lovászfiú, nyomában pedig maga Olga, aki eddig a lópokrócokat
mosta és stoppolta. Grigorij olyan tizennégy-tizenöt éves lehetett,
karja és lába mintha túl hosszú lett volna vézna testéhez, arcán és
nyakán pedig gyulladt, gennyes pattanások virítottak. Engem egy
kölyökkutya és egy csikó keverékére emlékeztetett, mint otthon az
öcsém, Fjodor.
– Éhen halok, lányok. Kaphatok a zöldséglevesből? – Az üsttel
szemezett, amiben mindannyiunk ebédje, a borsóleves rotyogott a
nyílt tűzön. Illata a belefőzött szalonnabőrkétől igazán mennyei volt;
nehéz és ínycsiklandó.
– Lányoké és cicáké az elsőbbség, kutyáké és fiúké a leves alja –
mondta Nágya összevont szemöldökkel, de aztán mégis megtöltötte
Grigorij fatálkáját. A fiú leült közénk, és elégedetten szürcsölte a
levesét. Nagy volt a kísértés, hogy két ujjammal szarvat formálva távol
tartsam a rontást, miközben Olga három ujjal keresztet vetett Grigorij
háta mögött. Karmolásokat és mélyebb, vágásszerű nyomokat
pillantottam meg Olga karján. Amilyen keveset beszélt magáról,
másokról olyan sokat tudott, és korábban Grigorijról is mesélt nekem:
– Tartsd távol magad tőle! Rontás ül rajta.
A szobánk szelíd, esti fényében a szavai úgy másztak végig a
bőrömön, mint ezernyi kis pókláb.
– Tényleg? – ültem föl, és az államig húztam elnyűtt takarómat.
– Hirtelen jön rá, amikor kimerült. Ordít, rángatózik, és csapkod
maga körül, aztán a földre veti magát. Habzik a szája, mintha maga az
ördög szállt volna belé.
– Mindig is ilyen volt? – borzongtam meg, hiába volt rajtam a
takaró.
– Igen, már gyerekként is voltak ilyen rohamai. De sokkal rosszabb
lett, mióta Vaszilij megbüntette.
– Megbüntette? Miért? – A torkom hirtelen kiszáradt, és eszembe
jutott a cselédlány, aki a sáfrányból csippentett egyet. A kis hibákért is
súlyos megtorlás járt.
– Grigorij nem figyelt eléggé. Vaszilij csődöre az istállóban
végigkarmolta az oldalát egy rozsdás kampóval, és vérmérgezésben
elpusztult. Vaszilij eszméletlenre korbácsolta Grigorijt. Azóta sokszor
meg kell kötöznünk a fiút, amikor rájönnek a rángógörcsök, nehogy
kárt tegyen magában.
 Tényleg azt képzeltem, hogy Vaszilij valaha megfeledkezik egy
sérelemről, vagy megbocsátja? Különösen a lánynak, aki
megfenyegette az emberei előtt?
– Kérsz levest, Olga? – kínálta most Nágya. Olga azonban megrázta
a fejét, és undorodva elfordult. – Enned kell – korholta Nágya,
miközben Grigorij görnyedten ült a kisszékén, a levesét ette, és
szégyenlősen pislogott rám, valahányszor a tekintetünk találkozott.
Nágya dühösen nézett ránk, átszitálta a maradék lisztet, elhajigálta a
kis kavicsokat és maghéjakat, és kimérte az értékes sót, mielőtt
kiosztotta volna az én feladataimat: – Menj a csirkeólba, és szedd össze
a tojásokat! – utasított, mire felsóhajtottam: Vaszilij csirkéi undok
dögök voltak, akikkel minden egyes tojásért, amit tojni méltóztattak,
közelharcot kellett vívni. Nágya hozzátette: – Aztán aprítsd fel a
vöröshagymát! – A vöröshagymát! Attól mindig a szememet is
kisírtam.

Amikor Praszkaja hazatért az utazásaiból, első látásra meggyűlölt.

Szorosan hátra kellett fognom és kendő alá rejtenem a hajam, és csak
lesütött szemmel járhattam. Nekem adta a legnehezebb munkákat:
„Hozd ide a szenesvödröt!” „Söpörd már ki a kandallókat, nézd meg,
hogy néznek ki!” „A disznókat ki kell engedni a rétre – ne tátsd a
szád, gyerünk, gyerünk!” Ha egy kicsit is ügyetlenkedtem, fültövön
vágott, a karomba vájta a körmét, vagy jól belém csípett, megcsavarva
a bőrömet, olyan erősen, hogy kékesfekete nyomok maradtak utána.
Egyszer meglökött, amikor forró vizet cipeltem a fürdőjéhez;
megbotlottam, és kis híján megégettem a kezemet meg a lábamat.
Esténként bezárta a hálószobánk ajtaját. Olgával minden éjjel rabok
voltunk, ami azt is jelentette, hogy Vaszilij nem jöhetett értünk.
„Köszönjük, Praszkaja!” – nevettünk, mielőtt, félelem ide vagy oda,
mély, álomtalan álomba zuhantunk.

Emberemlékezet óta a legforróbb, legszárazabb nyár volt. A perzselő

nap alatt a termény lángra kapott a földeken, és elmaradt az aratás.
Borzasztóan aggódtam: az egész országból rettenetes híreket
hallottunk. A jobbágyok munka közben holtan estek össze a mezőn,
az uraik pedig – ellentmondva minden emberi és birodalmi
törvénynek – először csak a jobbágyaik könyörgése elől zárkóztak el,
aztán a pincéjüket és kamrájukat is bezárták az éhezők elől. A
holttestek felpüffedve hevertek a mirjük utcáin, vagy a folyókban
sodródtak, hogy végül halak vagy medvék eledelévé váljanak. De azt
is hallottam, hogy aki megtehette, elmenekült az aszállyal sújtott
falvakból. Éjszakánként nem húztam be a függönyt, és fölnéztem az
égre; reméltem, hogy a családom valahol majd új otthonra lel, ahol
békében, biztonságban éldegélhet.
Olga fiúgyereknek adott életet. Nágya kikergetett a szobánkból,
amint elkezdődött a vajúdás. Nem engedett mást csinálnom, csak
hogy vizet forraljak, egyik dézsát a másik után. Olga rettenetes kínja
órákon át marcangolta a lelkemet és áthatolt a konyha falán, ahol
tenyeremet a fülemre tapasztva kuporogtam. A fiát, Ivánt, sohasem
keresztelték meg. Praszkaja a saját kádjában fürdette, amikor az
újszülött valahogy kicsúszott a kezéből. Talán így a legjobb,
gondoltam. Ha Olgának egy kis szerencséje van, egy rendes, fiatal férfi
még mindig feleségül veheti, és tisztességes asszonyt csinálhat belőle.
Néhány hónap múlva azonban, egy későn jött, szeles tavasz során,
amikor a folyó a szokásosnál tovább volt befagyva, Olga újra teherbe
esett. Vaszilijnak láthatóan nem volt szüksége a szobánk kulcsára, hogy
megkaparintsa. Vigasztalni próbáltam; halvány színű szeme megtelt
könnyel, és elfordult tőlem.
Amikor a gazdánk utazásra indult, hogy a melegebb hónapok alatt
feltöltse a raktárát, Praszkaja talált valami nevetséges okot, hogy
megkorbácsolja Olgát. Másnap reggel Olga ágya üres volt. Hogyan és
mikor osont ki? Most bántam csak igazán, hogy bezsírozta a
zsanérokat; mindenhol kerestük, de hiába. Két nappal később a Dvina
partra mosta a holttestét. Hínár gabalyodott a hajába; halak eszegették
a szemhéját. Nagy, kék szeme a semmibe meredt, kis keze pedig
összekulcsolódott duzzadt, de petyhüdt hasán, mintha imádkozna.
Mivel önkezével vetett véget az életének, nem lehetett szentelt földbe
temetni, hanem a városfalon kívül egy agyaggödörbe dobták, ahonnan
az állatok köztudottan kikaparták és megették a holtakat. Csak úgy
kapaszkodtam Nágyába, amikor a városparancsnok két marcona
embert küldött, hogy elvigyék Olga holttestét. A kocsijukra hajították
a tetemet, a házvezetőnő azonban egy szóval sem tiltakozott, csak
sarkon fordult, és ment a dolgára. Vaszilij egy héttel később elkergette
Praszkaját. Hogy mi lett vele, azt nem tudom. Aznap éjszaka Vaszilij
eljött értem.
 HETEDIK FEJEZET

Állandó félelemben élve sosem tudtam rendesen aludni. A Vaszilij

lába alatt megnyikorduló padlódeszkák most mégis kimerült
szendergésből ébresztettek. Rám vetette magát, mielőtt felsikolthattam
volna, tenyerét a számra tapasztotta, és talpra rángatott. A rémület egy
csapásra felébresztett, és ráharaptam bütykös ujjaira. Eleresztett, de
olyan erősen felpofozott, hogy háttal az ágyra estem. Vér ízét éreztem
az ajkamon, és sírva fakadtam.
Ráült a combomra, a fejem fölé emelte a karomat, és lerángatta
rólam a hálóingemet: mellem fehéren csillogott a holdfényben.
Vaszilij zihálva megcsavarta a mellbimbómat, és mohón szívogatni
kezdte a húsomat. Közben harapdált és lihegett: – Istenem, de
gyönyörű vagy. A tatár ringyó anyád biztos medvehagymát rágcsált,
attól ilyen zöld és vágott a szemed. És milyen szépen kikerekedtél!
Amikor Olgával voltam, olyan volt, mintha egy zsák csontot
döfködnék.
Próbáltam letaszítani magamról súlyos testét, de ekkor újra
megpofozott, még erősebben, mint az előbb. Eszembe jutott Grigorij,
és mozdulatlanná dermedtem: hát azt akarom, hogy Vaszilij engem is
hülyére verjen, mint őt?
– Tudtam! Te is akarod – mondta Vaszilij önelégülten, és levette a
hálóingjét. Meztelen hasa kis péniszére lógott. – Amúgy is szeretem az
ilyen vadmacskákat, mint te.
– Ne, kérem! – könyörögtem, pedig tudtam, hogy nincs értelme.
Vaszilij farka görbe volt és ráncos; dörzsölni kezdte, de picurka és
piros maradt, mint egy kóbor kutyáé. Észrevette, hogy bámulom, és
felkiáltott:
 – Szemmel vertél! – Talpra rántott, és szitkozódni kezdett.
Gondolom, Oroszország összes szentjéhez imádkozott egyszerre, hogy
felálljon neki, de hiába. Elöntött a megkönnyebbülés: talán most
végleg elmegy, és örökre békén hagy. De nem. Levonszolt az ágyról,
térdre kényszerített, és szétfeszítette a számat. Felkavarodott a
gyomrom. Csak nem fogja…! De bizony. Petyhüdt fütykösét a
számba dugta, megfogta a fejem, és ujjával a hajamba túrt.
– Kezdd el nyalogatni! Szopd, kis boszorkányom! Szép lassan,
hosszan és erősen, mert úgy szeretem. – Egyre mélyebbre és
mélyebbre dugta a torkomba, amíg már szinte öklendeztem, de akkor
rántott egyet a hajamon, és rám sziszegett: – Csak próbálj megharapni,
és meglátod, mi lesz!
Behunytam a szemem, és gyáván szopogatni meg nyalogatni
kezdtem a számban lévő, undorító hímtagot. Vaszilij nyögdécselni
kezdett, és éreztem, ahogy megkeményedik. Legszívesebben
meghaltam volna. Reménykedtem, hogy hamar vége lesz – bármit is
jelentsen a „vége”.
Ekkor kihúzta a számból, és rekedten rám szólt: – Fordulj meg! –
Arccal előre az ágyra dobott, szétfeszítette a combomat, és két ujját a
lábam közé dugta. Elégedetten felröhögött.
– Olyan vagy, mint egy tüzelő szuka, és mégis szűz! – Ekkor még
szélesebbre tárta a lábam, odaköpött a legtitkosabb helyemre, és
elkezdte belém erőltetni magát. Minden mozdulata pokolian fájt.
Kérlek, Istenem, add, hogy abbahagyja! Teljesen rám nehézkedett, és
belülről mintha reszelővel kapart volna. Mégis megállás nélkül
löködött, lihegett, és a fenekemet csapkodta. Egyre erősebben
ütlegelt, fájdalmamban már a párnámba kellett harapnom. Aztán a
mellemet kezdte gyűrögetni, és teljesen belém fúrta magát. Ezt kellett
elviselnie Olgának újra meg újra? Még a végén kiderül, hogy nem is
Praszkaja miatt ölte meg magát. A hangom elcsuklott; se kiáltani, se
sírni nem tudtam. Vaszilij felágaskodott, aztán rám zuhant. Reszelősen
lélegzett, miközben kicsusszant belőlem; a lábam között valami
nedveset és ragadósat éreztem. Olga annak idején figyelmeztetett,
hogy ilyenkor a legveszélyesebb. Vaszilij súlya csaknem
agyonnyomott.
 Az idő csak csordogált; belül mindenem sajgott. Amikor Vaszilij
végre horkolni kezdett, kikecmeregtem alóla. Nyögött egyet, én
pedig odasántikáltam egy vizestálkához a szoba sarkában. A falnak
támaszkodtam, és megkapaszkodtam az ajtókilincsben, mielőtt
leereszkedtem volna egy kisszékre. Minden végtagom reszketett.
Eltartott egy darabig, amíg elkezdtem kifésülni összekócolódott
hajamat az arcomból, és megnyaltam az alvadt vért feldagadt
ajkaimon. Vaszilij szétterpeszkedve feküdt az ágyamon. Rá sem
tudtam nézni, csak feltörtem a vékony jégréteget a víz tetején, és
alaposan megmostam magam a lábam között. A rongy hamar piros lett
a vértől.

Istennek hála, a vérzésem továbbra is minden hónapban rendesen

megjött. Az első, borzalmas éjszaka után Nágya nem szólt egy szót
sem, amikor besurrantam a szobába, ahol még ma is ott állt Praszkaja
fürdőkádja, és kiment a konyhából, amikor felszítottam a tüzet, hogy
egyik vödör vizet forraljam a másik után. Amikor az utolsó vödörrel a
kádhoz értem, a peremén egy darabka kámforillatú szappan várt.
Számtalanszor locsoltam a forró vizet, hátha meg tudom tisztítani a
lelkemet.
Utána a konyhában Nágya rám pillantott, és tárgyilagos hangon azt
mondta:
– Mostantól már közel sem lesz ennyire rossz.
Vigasztalt-e ez engem bármennyire is?

Vaszilij szinte minden éjszaka eljött hozzám. Megtanultam örömöt

szerezni neki, amitől undorodtam ugyan, ő viszont gyorsabban
elélvezett, és így hamarabb szabadulhattam tőle. Ajándékokat kaptam
tőle, mint korábban Olga, amitől szajhának éreztem magam: egy
újabb német szabású ruhát, amit ráhúztam egy madárijesztőre a
mezőn, és ragadós édességeket dobozszámra, valahonnan délről, a
Fekete-tengeren is túlról. Elégettem őket a kemencében: a cukor
megolvadt, én pedig kitáguló orrlyukakkal szívtam be a keserédes
füstöt. Éjszakánként néha Olgával álmodtam. Vajon ő tartott távol
magától azzal, hogy sohasem avatott a bizalmába, és sohasem várt
tőlem sajnálatot, vagy én voltam az, aki – a túlélésért küzdve, mint
ebben a házban mindenki – nem közeledtem hozzá, nehogy a balsorsa
rám is átragadjon?
Szórványos pihenőim alkalmával néha kisétáltam a folyópartra, ahol
a holttestére rátaláltak. Ahol most van, ott már senki sem bánthatja.
Csábító gondolat volt, ami részben elszomorított, részben
megharagított. Többször is begázoltam a hullámzó vízbe, amíg a
szoknyám a nedvességtől el nem nehezült. De nem voltam elég bátor;
vagy talán hiányzott belőlem az az igazi, mély reményvesztettség, ami
ahhoz kellett volna, hogy örökre átadjam magam a Dvina mély
vizének.

Még ez év novemberében olyan csípős hideg volt, hogy a lélegzetem

kikristályosodott a levegőben. A Dvina kék jege szikrázott az erős
napsütésben, amikor a konyhaajtón át kimentem a házból. Takarót
terítettem magamra a gyapjúruhám fölé, beledugtam a lábam a szolgák
csizmájába, ami az ajtó mellett állt, és elindultam az istállóba, hogy
friss csájt vigyek Grigorijnak. Szegény fiúnak arra kellett ügyelnie,
nehogy befagyjon Vaszilij lovainak itatóvályúja. Hogy el ne aludjon,
mindig egy fémdarabokkal teli zacskót cipelt magával. Ha túl mélyen
elbóbiskolt, az izmai elernyedtek, és leejtette a földre a zacskót, ami a
csörömpölésével fölébresztette. Ilyenkor Grigorij megrázta magát,
fogta a furkósbotját, és összetörte a vékony jégréteget, ami e
pillanatnyi pihenő alatt keletkezett a vízen. Két lábujja már le is
fagyott, és állandóan fáradt volt, mert nem alhatott rendesen. Siettem,
mert a tálka csáj nagyon forró volt, ám az istálló ajtajánál
megtorpantam. Mi ez a furcsa zaj? Fütyülést hallottam, és reszelős
lélegzést.
– Grigorij, itt vagy? – kérdeztem, de hátrahőköltem, amikor Vaszilij
tárta ki az ajtót. Nadrágon és térdig érő csizmán kívül semmi mást
nem viselt, és a hideg ellenére is verítékben úszott. A kezében azt a
hosszú lovaglóostort tartotta, aminek ezüstből volt a markolatgombja.
 – Mit akarsz? – mordult rám. Az elmúlt két napban egy gyulladt fog
kínozta, ami pokolian fájhatott. Az arca piros volt és dagadt.
Kinyújtottam a tálkát.
– Csak Grigorijnak hoztam egy kis csájt. Olyan szörnyű hideg
van… – Ekkor átnéztem Vaszilij válla fölött, és elnémultam a
borzadálytól. A gazdánk egy fagerendához kötözte Grigorijt a karjával
a feje fölött, és egészen a nadrágszíjáig letépte róla az ingét – ami már
amúgy is túl vékony volt ebben a téli hidegben! Vajon él még
Grigorij? A hátáról véres csíkokban lógott a bőr. Felfordult a
gyomrom, és a látványtól öklendezni kezdtem. Mégis mit követhetett
el ez a szerencsétlen fiú?
– Teremtő Isten! – ejtettem el az agyagtálat, ami összetört, és a csáj
Vaszilij csizmájára fröccsent. – Ezt meg miért csinálta? – kérdeztem
döbbenten. Az ujjaimat a számhoz emeltem, hogy visszatartsam a
feltörő epét.
– Ez a lusta, haszontalan dög! – ugatta Vaszilij. – Elaludt, és
befagytak a vályúk! Miből igyanak a lovaim?
– Félholtra verte, mert elaludt? Hisz ez csak egy gyerek! Hagyja
abba! – Ekkoriban Vaszilij egyre több mindent elnézett nekem, de
most válasz nélkül visszament az istállóba. Grigorij már csak sóhajtani
tudott, ahogy az ostor újra véres húsába hasított. Még élt, de már alig,
és Vaszilij megint sújtani készült. Nem tudtam visszafogni magam:
odaugrottam a karjához, és kitéptem a kezéből a lovaglóostort. –
Maga állat! Meg fogja ölni! – kiáltottam.
Vaszilij úgy meglökött, hogy megtántorodtam, hátraestem a
szalmába, és elejtettem az ostort. Vaszilij fölkapta, és kétszer-
háromszor rám vágott vele. Összehúztam magam, és a karommal
védtem a fejem. Az ostor így is átcsapott a kezem fölött. Olyan érzés
volt, mintha egy állat mart volna belém; felvonyítottam. Vaszilij
letörölte a homlokáról a verítéket, és a szeme kis híján kiugrott az
üregéből.
– Csak várd ki az estét! Majd én megtanítalak, hogy viselkedj a
gazdáddal! – Azzal kiment az istállóból.
Lassan felültem. Az ostor a takarót és a ruhámat is felhasította.
Meleg vér csordogált a karomon, de azzal ráértem később foglalkozni:
Grigorij feje hátracsuklott, egész teste megmerevedett, és gurgulázva
habzott a szája. Amikor meglazítottam a kötelet, sóhajtva roskadt a
szalmára. Vaszilij inge ott hevert a közelben: összehajtottam, hogy
párnaként Grigorij feje alá tegyem.
Ekkor jött a roham; ijesztőbb volt és hevesebb, mint valaha is
képzeltem volna. Grigorij arca eltorzult, szeme kidülledt; ahogy
rángatózó végtagokkal, érthetetlen szavakat gurgulázva kapálózott,
tényleg úgy nézett ki, mintha az ördög bújt volna belé. Hirtelen
vércsík vegyült a szájából csorgó, habos nyálba, és kiköpött egy
darabka rózsaszín, szivacsos húst. Előbb hátrahőköltem és keresztet
vetettem, de aztán szánalmamban erőt vettem magamon. Mit
tehetnék érte? Eszembe jutott, hogyan vigasztaltam régen a
kistestvéreimet, amikor sírtak, és megfogtam Grigorij ernyedt fejét. A
szeme kifordult, és már csak a fehérje látszott. Legyőztem a
félelmemet, és a mellemhez szorítottam az arcát. Előre-hátra
ringattam, és némán sírdogáltam, ahogy egyre jobban elcsendesült a
karjaimban. Végül mozdulatlanná vált. Az élete már Isten kezében
volt. A két mellem közt éreztem, ahogy a lélegzete lassan kihűl, és
lassulni, akadozni kezd, mielőtt végleg abbamarad.
Néhány pillanattal később Grigorij már halott volt.
 NYOLCADIK FEJEZET

A nap hátralévő részében olyan félelem szorongatott, ami

megfagyasztotta a véremet, és görcsbe rántotta a beleimet. Se előtte, se
utána nem volt soha ennyire szörnyű előérzetem. Sem a házban, sem
az udvaron nem láttam Vaszilijt sehol. Nágyával csak álltunk, és
néztük, ahogy Grigorij testét kivonszolják az istállóból. Sírdogáltam:
mit fog most művelni velem Vaszilij?
Nágya fürkészőn nézett rám, de nem szólt semmit. Jól sejtette, hogy
mi folyik itt, és balszerencsémre épp ma éjjel volt rajtam a sor, hogy a
konyhában a tüzet őrizzem, ami télen soha nem aludhatott ki. Nem
zárkózhattam be a cselédszobába; teljesen ki voltam szolgáltatva
Vaszilij kénye-kedvének. Amikor Nágya már az ágyba készült,
megragadtam a karját, noha tudtam, hogy semmi értelme.
– Nem maradnál velem, Nágya? Könyörgök!
Lefejtette az ujjamat a karjáról.
– Hát te meg mi az ördögöt műveltél? Még soha életemben nem
láttam a gazdát ilyen dühösnek. – Összeszorult a szívem: Nágya csak
tudja, hiszen ő nevelte fel Vaszilijt. Ha igaz, a gazdánk olyan neki,
mint a saját fia. Tudtam, hogy nem várhatok tőle többet, mint ezt a
tárgyilagos megjegyzést.
A végemet várva úgy tébláboltam a sötét konyhában, mint egy
alvajáró; bár nem volt rá okom, újra és újra átdörzsölgettem a tűzhely
tetejét egy csipet hamuval és egy durva sörtéjű kefével. Bolond fejjel
azt képzeltem, mindaddig, amíg csinálok valamit, senki sem árthat
nekem. Végül kimerülten a takarómba burkolóztam, és
összekuporodtam a tűzhely előtt, a meleg kövön. Nem tudtam aludni;
tágra nyílt szemmel bámultam bele a csendbe. A fejemben őrülten
kergették egymást a képek: Olga nehéz, duzzadt hasa, benne Vaszilij
fattyával. Ivan kicsiny tagjai, amint Praszkaja fürdőkádjának mélyére
merül. Grigorij összevert testének borzalmas látványa. Nem akartam
meghalni: nem így, és nem most. Ám ekkor meghallottam Vaszilij
lépteit, melyek sebesen, fenyegetően közeledtek. Még mielőtt
elrejtőzhettem volna, megragadott, talpra rángatott, és a falnak préselt.
– Nézz rám, mielőtt megöllek! Nézd, mit hoztam neked! – A
szemem előtt meglengetett egy korbácsot, ami jó néhány
megcsomózott szíjból állt. Halálfélelmemben nagyot csuklottam. A
hóhérok használtak ilyen korbácsokat, hogy a tolvajokat és csalókat
élve megnyúzzák. Egyetlen csapás is rétegekben húzta le a bőrt. –
Bizony! – Vaszilij élvezettel nézte a rettegésemet. – Tudod, mit csinált
az engedetlen lelkekkel Szofja régenshercegnő? Megkorbácsoltatta
őket, aztán bedörzsölte vodkával, és elevenen elégette! Én még ma is
az ő hűséges alattvalója vagyok, és köpök Péterre, a hamis cárra!
Gyönyörű fáklya lesz belőled, Marta. – Odavonszolt a nagy
konyhaasztalhoz, és rádöntött súlyos falapjára. Megcsókolt, amitől
öklendeznem kellett, és teljes testsúlyával rám nehezedett.
A feje a torkomon és a mellkasomon kis híján megfojtott; levegőért
kapkodtam. Elkezdte felhúzni a ruhámat, és szétterpeszteni a lábaimat.
Nem hitte, hogy ellenállok majd. A félhomályban őrült sietséggel
kutakodtam a kezemmel az asztalon, előbb magam mellett, aztán a
fejem fölött. Nágya aznap délután fűszernövényeket zúzott pont ott,
ahol most én feküdtem; a nehéz sárgaréz mozsarat és mozsártörőt
használta, mert a fagyott zöldfűszerek nehezen adták ki az ízüket.
Vaszilij felemelte a csípőmet. Ahogy rám vetette magát, az ujjaimmal
olyan magasra nyúltam a fejem fölé, amennyire csak tudtam, és éppen
súroltam velük a mozsár hűvös fémperemét. Gyorsan magam felé
húztam a súlyos rézedényt.
– Fordulj meg! – nyögte Vaszilij, és megpróbált átfordítani a
hasamra. Ne! Akkor elvesztem! Így hát ekkor minden erőmet
összeszedve a magasba emeltem a mozsártörőt, és lesújtottam vele a
fejére. Borzalmas reccsenést hallottam, mint amikor a szekér kereke
áttöri a fagyott havat. A tűz halvány fényében Vaszilij arca
megváltozott: először meglepett volt, aztán kifejezéstelen. Kinyitotta a
száját, és leköpött, de az ajkairól nem szitok és gyűlölködés fröccsent
ki, hanem vér. A koponyája kettéhasadt, mint egy dió. De én már
nem elégedtem meg ennyivel: megütöttem másodszor, aztán
harmadszor is, mert munkálkodott bennem a harag, a tehetetlenségem
és a szégyen, amit éreznem kellett miatta. Nem akartam, hogy emberi
arccal mehessen át a túlvilágra.
Vaszilij összeroskadt, és oldalvást elterült a hideg kőpadlón.
Lemásztam az asztalról, és letérdeltem mellé. Az arca véres húscsomó
volt. Még mindig a kezemben fogtam a mozsarat, és most még
egyszer, utoljára odavágtam vele, csak hogy biztosra menjek. Ekkor
rám tört a hányinger, forogni kezdett velem a konyha, és ájultan mellé
zuhantam a padlóra.
 KILENCEDIK FEJEZET

Valaki egy nedves ronggyal törölgette az arcomat. Magamhoz

tértem, és pislogtam: Nágya térdelt fölöttem a hálóruhájában, két
hosszú varkocsba font hajával. Éjjeli lámpája – egy darab kanóc avas
disznózsírba mártva – mellettünk pislákolt a padlón. Borzalmas szaga
volt, de éreztem valami még émelyítőbbet is: a konyha bűzlött a
vértől és a haláltól, mint a falunk a disznóvágás napján.
Nágya megrázta a vállamat.
– Ébredj, Marta!
Megpróbáltam felülni, de mindenem fájt. Aztán megpillantottam
Vaszilijt: az arcából szinte semmi sem maradt. Ezt én csináltam?
Térdre evickéltem, behunytam a szemem, és remegő ujjakkal
dörgöltem a halántékomat. Egész testemben reszkettem, és hirtelen
úgy elgyengültem, hogy szinte mozdulni sem bírtam.
– Meg akart ölni, Nágya! Azzal fenyegetett, hogy megkorbácsol,
bedörzsöl vodkával, és élve eléget – dadogtam, és felnéztem a
házvezetőnőre. Az éjjeli lámpa különös árnyékokat vetett az arcára.
Szeme kidülledt, ajka elvékonyodott az örökös rosszallástól. Mit
cselekedtem? A konyha mintha rám omlott volna. Próbáltam
megtámasztani a fejemet a kezemmel, és úgy kapkodtam levegőért,
mintha csak most jönnék fel a víz alól. – Nágya, kérlek… – kezdtem,
de rögtön elszállt a bátorságom, mert Nágya mélyen hallgatott.
Tudtam, hogy amit elkövettem, az a legsúlyosabb lázadás,
engedetlenség, amit egy lélek a gazdája iránt tanúsít. A férfiakat ezért
kerékbe törik, a nőket pedig nyakig a földbe ássák, hogy éhen és
szomjan haljanak. Csak enyhébb esetekben ítélik az embert élethosszig
tartó kényszermunkára a szövőgyárakban. De Vaszilij meggyilkolása
nem számított enyhébb esetnek.
 A fogam csak úgy vacogott. A térdem köré fontam a karom, hogy
megállítsam a remegését, de a hideg és a rémület erőt vett a lábaimon.
– Kérlek! – ismételtem, ahogy Nágya egy lépéssel közelebb jött,
készen, hogy megragadjon. Az arcán kergetőztek az érzelmek:
hitetlenkedés, ámulat, döbbenet, aztán a pőre gyűlölet. A fejem
átfogtam a karommal, várva az ütéseit. Vajon most bevégzi Vaszilij
munkáját, és lelocsol vodkával, mielőtt felgyújtana? Zokogva
kandikáltam ki a könyököm mögül.
Nágya teljes erőből belerúgott Vaszilij arctalan hullájába, egyszer,
aztán még egyszer. Halott gazdánk bordája megreccsent, és Nágya az
ujjaira is rátaposott.
– Megérdemelte a kutya. Legjobb lenne megetetni a disznóival. –
Fújtatva állt a holttest mellett, aztán rám nézett, szigorú arccal,
elgondolkodva. – Valakinek már régen meg kellett volna tennie –
mondta. – De most mihez kezdjünk veled? Előbb megkínoznak, aztán
kivégeznek. Gyere velem! – rángatott talpra. Imbolyogva felálltam, és
a ruhám ujjával letöröltem az arcomról a taknyot és a könnyeket. –
Sietnünk kell. Mindjárt virrad.
Vigyáztam, nehogy belelépjek Vaszilij vérébe, ami eláztatta a
konyhapadlót. Nágya előttem csoszogott a folyosón, gyertyája úgy
táncolt, mint egy lidércfény, én pedig követtem. Nem a szobámba
vezetett, hanem a ház belsejébe.
– Hová megyünk? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Gyere! – mondta. Végül megállt a szoba előtt, ahol Vaszilij a
vevőit fogadta. Egyedül Nágya léphetett be ide. Kinyitotta az ajtót, és
a magasba emelte az éjjeli lámpáját. A függöny be volt húzva, a
kandallóban épp hogy csak parázslott a tűz. Egy széles fa íróasztalon
egy lúdtoll pihent a tintatartóban. A lapokat és papírtekercseket
elborító számok és betűk olyanok voltak nekem, mint az egérpiszok;
egy üres vodkáskancsót pillantottam meg mellettük. Nágya rosszallóan
szimatolt bele: hát innen nyerte Vaszilij a bátorságát – és a gonoszságát
is? Mellette egy kis zacskó fehér por hevert kibontva, és még félig
tele. Nágya megnedvesítette az ujját, belemártotta a porba, jó erősen
fölszippantotta az orrába, egy részét pedig az ínyére és a szájpadlására
dörzsölte. Aztán elvigyorodott, és a karjával végigsöpört az asztalon,
amitől Vaszilij számlái és iratai pörögve szálltak fel a levegőbe.
Könyvei keresztülrepültek a szobán; disznóbőr kötésük levált, és
szétszaggatva, tárva-nyitva hevertek a földön, ahol Nágya még meg is
rugdalta őket. Tüsszögtem a portól.
– Segíts! – mondta Nágya, miközben a fiókok tartalmát a földre
zúdította. Lúdtollak, logarlécek, érmék, kések, tintásüvegek,
bőrerszények, pisztolygolyók és pipaszurkálók potyogtak a lábam elé.
Tátott szájjal néztem, meglepetésemben kiáltani sem tudtam. Nágya
végül letépte az egyik függönyt, és felrúgta az asztal mögött álló
széket.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy körülnéztem a teljes
felfordulásban.
Nágya vállat vont.
– Betörők jártak a házban, Marta.
– Betörők? – semmit sem értettem.
– Igen – mondta, mintha egy gyerekhez beszélne. – Ők gyilkolták
meg Vaszilijt. Micsoda szörnyűség! Szegény, jóságos gazdánk! –
Dülledt szemében ravaszság csillogott. Hirtelen úgy tűnt, bármire
képes. Már nem is szolga volt: most már ő osztogatta a parancsokat. –
Mihez kezdjünk veled, Marta? Most rögtön el kell menned, és soha
nem jöhetsz vissza. Már csak hajnalig van időnk.
– Hová mehetnék? – kérdeztem kérlelőn. – Senkim sincsen, Nágya!
– Egyetlen dologban tudok neked segíteni. Utána már csak Isten
kegyelmében bízhatsz. – A keze becsusszant egy polc alá; ott talált egy
kis kulcsot, és kinyitotta a ládikát Vaszilij íróasztalán.
– Honnan tudtad, hogy ott van? – Egyik ámulatból a másikba
estem.
– Mindenről tudok, ami ebben a házban történik, Marta. –
Leszámolt egy kis marék pénzérmét, habár a ládika tele volt velük. –
Van bármi más ruhád ezeken a rongyokon kívül? – mutatott szakadt,
vérfoltos szarafánomra.
– Hétköznapi nincs. Olga holmija még ott van a szobánkban, de a
ruhája nem oroszos szabású.
A tenyerembe nyomta az érméket.
 – Annál jobb. Pakold össze a cókmókodat. Senki sem fog
emlékezni, hogy eggyel több vagy kevesebb cseléd van Valkában. A
kocsik hajnalhasadáskor indulnak a városkaputól Marienburgba. El
kell menned az egyikkel. Értesz engem? Ott már elég távol leszel.
Napkeltéig várok, csak akkor kiáltok segítségért. A pénz elég lesz az
útra, és néhány napig meg is élhetsz belőle. Utána már magadra vagy
utalva. – Nágya megfogta az államat, és mélyen a szemebe nézett. –
Soha, de soha nem akarlak itt látni többé, Marta, megértetted?
– Marienburg? – kérdeztem tompán. Sok-sok verszta és egy világ
választotta el Valkától.
– Ott senki sem fog keresni – ismételte Nágya.
– És mi lesz veled? – A pénzérmék hűvösen nyomták a tenyeremet;
csak pár darab, de ez így is több pénz volt, mint amit valaha láttam.
Nágya elmosolyodott. A gyertyafény pislákolt a nyitott ajtón
beáramló huzatban, és vonalakat rajzolt kerek, sima arcára. A ládikára
mutatott.
– Nekem marad itt épp elég – mondta. – Ha vége ennek a
históriának, hazaköltözöm a húgom izbája mellé, és lesz egy kis
kertem. Szeretetben és megbecsülésben halok meg. Ennél többet nem
is kívánhatnék magamnak.
Erre már nem volt mit mondanom.
Nágya a néma házon át visszament velem a szobámba. Nézte, ahogy
kapkodva megmosom az arcom és összepakolok: a jó szarafánomat, a
gyapjúingemet és az utolsó zacskó ragadós édességet, amit néhány
napja kaptam Vaszilijtől.
– Ezeket elviszem – mondta Nágya határozottan, és magához vette
Olga gombjait, fonalgombolyagjait és a feketén csillogó fésűt. – Ennek
te veszed jobb hasznát – nyújtotta felém a zöld kesztyűt. – De most
már öltözz, és fel is út, le is út!
Olga ruháját nehezebb volt felvenni, mint gondoltam; akkor szabták
rá, amikor még nem várt gyereket. Nágya belegyűrte a húsomat a
míderbe, és összefűzte rajtam. A varrásokba tett csontmerevítők úgy
összehúzták a derekamat, hogy levegőt is alig kaptam. Aztán magamra
öltöttem nehéz báránybőr tulupomat3, amit szintén Vaszilijtől kaptam
ajándékba, és két pár vastag gyapjúzoknit, hogy föl tudjam venni a
csizmát, amit a férfi szolgák számára tartottak a bejárati ajtó mellett.
Kontyba csavartam a hajam, és szorosan megkötöttem a fejkendőmet a
fülemen és az állam alatt.
Nágya összecsapta a kezét.
– Milyen bámulatosan csúf tudsz lenni! Ügyet sem fog vetni rád
senki. De a szemedet – tette hozzá –, azt mindig süsd le, leányom!
Valkában nincs még egy szempár, ami a tiédhez fogható. Metszett és
zöld, mint a macskáé.
Bólintottam, és máris elfelejtettem lesütni a szemem, mire Nágya
meglegyintett. Szótlanul mentünk a bejárati ajtóhoz, ahol a kezembe
nyomott egy vastag fonálból kötött gyapjútakarót, amit
összegöngyölve a hónom alá dugtam. Aztán megfogta a vállamat, és
így szólt:
– Ez az éjszaka, Marta, örökre a mi titkunk marad. Ha valaha
bárkinek is beszélsz arról, ami történt, az ördög vágja le az orrodat, a
füledet és a kezedet, és süssön meg élve!
Nágya átka őszintén és rémisztően hangzott. Megcsókolta a
homlokomat, és elhúzta a bejárati ajtó reteszét. A jeges szélrohamtól
visszahőköltem, Nágya azonban kitaszigált a küszöbön át a sötétbe és a
hidegbe. Az ingébe kapaszkodtam, de hiába: ellökött magától. Láttam,
hogy fölvesz egy követ, és megáll Vaszilij dolgozószobája alatt.
Eldobta a követ, és üvegcsörömpölést hallottam.
– Így jutottak be a betörők – mondta, aztán a kapu felé bökött. – A
ma-rienburgi kocsik hajnalban indulnak. Menj! Ég veled! Az
emberektől tarts, ne az ördögtől!
Ezek voltak az utolsó, hozzám intézett szavai, mielőtt Vaszilij
házának ajtaja örökre bezárult volna mögöttem. Nágya nem tűrt
ellentmondást.

Csak álltam ott, egyedül a hidegben, és semmi más nem volt a

kezemben, csak az életem. Vastag felhők oltották ki a csillagokat, a hó
pedig függönyként hullott, eltüntetve Nágya nyomait. Alig tudtam
kivenni az istállót, ahol Grigorij aznap reggel meghalt. Mintha egy
emberöltővel ezelőtt történt volna. Elindultam lefelé a jeges
lépcsőkön, átvágtam az udvaron, és minden erőmet összeszedve
eltoltam a kapu vasreteszét. Amikor megálltam a néptelen utcán,
hópelyhek telepedtek a szempillámra, és a könnyeim megfagytak az
arcomon. Jeges szél süvített be a tulup varrásain. Nem láttam, és nem
is tudtam rájönni, merre kéne mennem. Tovább botorkáltam, és
ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy a hó már el is kezdte feltölteni
a lábnyomaimat, mintha sosem léteztem volna. Voltam ezelőtt valaha
is ennyire magányos? Mély levegőt vettem, és abbahagytam a sírást,
mert csak az erőmet vesztegettem. Egy marék hóval ledörzsöltem az
arcomról Vaszilij vérének maradékát; a hideg kicsípte a bőrömet.
Aztán útnak indultam.

3 Tulup: báránybőr irhabunda

 TIZEDIK FEJEZET

A szélben teljesen átfagytam, a csontomig hatolt; és mire elértem a

városkaput, az ajkam kifehéredett a zúzmarától. Nem nyugtatott meg
sem az, ha kezemet mélyen tulupom szőrmével bélelt zsebébe
mélyesztettem, sem az, ha szegény Grigorij megfagyott lábára
gondoltam. Ha eszembe jutott, rögtön mozgatni kezdtem a
lábujjaimat túl nagy fémorrú csizmámban.
Bár korán volt, a kapunál nagy volt a nyüzsgés: lovak haraptak
zablájukba, leheletük gőzölgött a tiszta, téli levegőben, súlyos patájuk
a jeges macskakövön dobolt. A fáklya tüze lobogott a fagyos szélben,
az égő kátrány lecsöpögött, és sistergett a hóban. A dermesztő hideg
ellenére izzadságban fürdő férfiak pakoltak göngyölegeket és bálákat a
kocsikra, miközben parancsokat kiabáltak, és káromkodtak. Svéd
katonák csoportosultak a városfal közelében, a fegyvereikre
támaszkodtak, és figyeltek mindenre és mindenkire. Egyenruhájukat
szemlátomást olcsó, vékony anyagból varrták, így a katonák tüzeket
gyújtottak, hogy megmelegedjenek. Pár héttel korábban Vaszilij egyik
vevőjének inasa azt mesélte nekem, hogy Erős Ágost, Szászország
választófejedelme (Vajon igaz volt, hogy egy almát puszta kézzel
szósszá tudott préselni, és hogy kiegyenesítette a patkókat?) hadat
üzent Svédországnak. A livóniai határ mentén Kurlandig állítólag már
meg is történtek az első összecsapások, de az nagyon távolinak tűnt.
Mégis, Ágost már többször próbálta elfoglalni Rigát a svédektől;
Vaszilij vevői közül mindenki azt gondolta, hogy itt is hamarosan
kopogtatni fog, és kéri a jussát. Oroszként ezt nem bánták, mert a cár
bábja volt; egy olyan báb, amelyik hatalmas hadsereggel rendelkezik.
 Nem csoda, hogy búskomor és levert volt a hangulat Valkában az
utóbbi hetekben, és az emberek az utcákon és a piacon is sietve
intézték ügyeiket.
A fal mentén öregasszonyok árultak csájt; parázsló szénen álló óriási,
fekete üstökben forralták fel a keserű levet. A tea durva levelei
lebegve örvénylettek a gőzölgő felszínen: át kellett szűrnie a fogán,
amikor itta az ember. Más babuskák lapos kovászos kenyeret kínáltak
némi sózott hússal és savanyú káposztával megrakva. Már majd
összeestem az éhségtől, és bár szerettem volna, ha a pénzem minél
tovább kitart, vettem csájt és kenyeret is. Amikor a kezébe számoltam
a pénzem, a kereskedő felvonta a szemöldökét: össze nem illő
ruházatom és nagy csizmám szokatlanul festett egy olyan valakin, aki
egy kisebb vagyonnal a zsebében mászkál. Meg kellett volna
számolnom korábban, amikor senki sem látja, szidtam magam, és
hirtelen pánikba estem. Mi lesz, ha valaki kikapja a pénzt a kezemből?
A hajnali órának és a folyton hömpölygő tömegnek köszönhetően a
városkapu jó célpontja a zsebtolvajoknak és más léhűtőknek, akik
bármikor készek lopni.
Az éhségtől legyengültem, ezért először a sós húst és a káposztát
ettem meg. Amikor elfogyott, a rágós kenyeret a csájba mártottam, és
éhesen szopogattam a megpuhult kenyérhéjat, miközben
körülnéztem.
– Ne olyan mohón, lányom! – Az asszony fogatlanul nevetett,
miközben töltött még teát. – Tartogasd a hevességet a szeretődnek,
míg fiatal és szép vagy, és a férfiak még hajlandóak rád nézni!
Alig hallottam, amit mond. Az izmaim égtek a fáradtságtól, de a
félelemtől és a megerőltetéstől is. Vajon megtalálták már Vaszilij
testét? Mi lesz, ha Nágya nem marad a történeténél; végül is, ki hinne
egy jobbágynak? Az uraság ellen elkövetett bűntett – főleg egy olyan
uraság ellen, mint Vaszilij – nem volt ritka, és általában gyors és
brutális büntetés járt érte. A rettegéstől még jobban fáztam. A
zsebemben újra megtapogattam az érméimet. Megnyugtatott, hogy
ilyen sok van és ilyen nehezek.
Az első kocsik már indulásra készen álltak; a kocsisok felmásztak a
bakra. Katonák köröztek körülöttük, és kérdezgették, honnan és hová
mennek. Úgy tűnt, gyakran ellenőrzik a rakományokat. Már őket sem
látták szívesen Valkában, Vaszilij is azt remélte, hogy hamarosan
nemcsak Szászország, hanem Oroszország is harcba száll a svédek
ellen. De amikor a piaci pletykákat hallgattam, megtudtam, hogy ez a
balti népeknek egyet jelent mindössze: hogy belekeverednek egy
olyan háborúba, amit se megvívni, se megnyerni nem nekik kellene,
őket pedig összezúzzák, amikor a nagyhatalmak megütköznek.
Mostantól minden nap, amit megérek, egy csodával ér fel, és meg kell
becsülnöm.
A súlyos patájú kocsilovak készen álltak az indulásra, nyihogtak, és a
fülüket forgatták, a kocsisok pedig az úti céljaikat kiabálták azt
remélve, hogy még találnak egy-két utolsó utast.
– Pernau!
– Dorpat!
– Marienburg!
Odasiettem ahhoz a kocsihoz, amely éppen indult volna.
– Mennyiért vinne el Marienburgba? – kérdeztem, miközben
megragadtam a gyeplőt, és hátrahajtottam a fejem, hogy felnézzek a
kocsisra.
Elvigyorodott, és tömpe ujjával az arcomra bökött.
– Téged ingyen, kislány, ha adsz egy csókot, és velem töltöd az
éjszakát.
Amúgy ártalmatlannak tűnt, úgyhogy azt sziszegtem: – Mondja az
árat, öreg, vagy mást kérdezek!
Megvonta a vállát.
– Ha bepréselődsz a hordók közé, egy dengába kerül.
Egy denga. Fél kopejka azért, hogy hordók közé préselődhessek egy
kocsin! Kész rablás, de nem volt választásom, úgyhogy elővettem egy
érmét; a pénzdarab meleg és ragacsos volt, olyan szorosan fogtam. A
férfi ráharapott sárga fogaival, majd eltüntette.
– Gyerünk! – mondta, és felhúzott. Bemásztam a fedett kocsiba.
Amikor az előrelendült, ülve nekidőltem a hordóknak, és
kinyújtottam a lábam.
Néhány ketrecnyi csirkét és egy fiatal párt leszámítva én voltam az
egyetlen utas. A nő terhes volt, már elég előrehaladt állapotban, és a
férfi erősen fogta, amikor a kocsi megrázkódott vagy kátyúba hajtott.
Szemlátomást csak egymásra figyeltek, aminek roppant mód örültem,
mert nem volt kedvem se csevegni, se kérdésekre válaszolni.
Amikor felemeltem a kocsiponyva viaszos hajtókáját, a reggeli köd
és a hófüggöny már elnyelte Valka városfalait és a járőröző katonákat.
Hamarosan kiértünk a nyílt terepre. Amikor legközelebb kinéztem, a
nap tompán sütött, mint egy rézpénz, a fenyegetően lógó ég előtt. A
falvak, amelyeken áthajtottunk, sötét pontoknak látszottak a hóval
borított síkságokon.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A nap folyamán csak egy kecskebőr kulacsnyi aludttejen és pár darab

hideg zabpogácsán osztoztunk a párral és Misával, a kocsissal. Éjjelre
megálltunk egy fogadónál, ami alig volt jobb egy disznóólnál. A
szabad tűz mellett ültem a kocsisokkal. Egyébként is túl ideges voltam
az alváshoz.
Marienburgot késő délután értük el. Ahogy beállt az éj, hullani
kezdett a hó, és nem úgy tűnt, hogy hamar elállna. Nágyának igaza
volt, itt senki sem fog felfigyelni rám. A sikátorok zsúfoltak voltak. A
kocsink sáros latyakot fröcskölt a félreugráló járókelőkre, és áthajtott a
koldusok ujjain, akik felemelt ököllel átkozódtak utánunk. Mindenhol
svéd katonákat lehetett látni: ezek a férfiak fogják megállítani a
mindenható cárt? Átlagos embereknek tűntek nekem, bár megvallom,
egy kicsit jóképűbbek: magasak és szőkék voltak, kék egyenruhát és
köpenyt viseltek, lényükből büszkeség és magabiztosság sugárzott.
A kocsi egy kabak előtt állt meg, pont, amikor a kocsmáros kirúgott
egy részeget. A férfi elénk esett, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar
felállna. Nem csoda: a kabak nem szolgált fel ételt. A vendégek annyi
pohár vodkát hajtottak le minél gyorsabban, hogy mély delíriumba
süllyedjenek. Misa egy istállófiúnak dobta a zablát, leszállt a bakról,
megrázta a lábát térdig érő csizmájába tűrt durva vászonbricseszében,
és levette magas, nyúlbőr sapkáját.
– Marienburg. Menjetek, de gyorsan, vagy lerúglak titeket! – szólt
nekünk, várva már, hogy betérhessen a kabakba, miután
leszerszámozta a kocsit és a lovakat.
A férfi lesegítette terhes feleségét a kocsiról, majd felém nyújtotta a
kezét.
 – Isten óvja! – búcsúzott, amikor elváltunk, miközben a felesége és
a piszkos út közé állt védelmezőleg. Szomorúság öntött el látva,
mennyire gyengéden törődnek egymással. A folytonos nehézségek
elhamvasztanak minden reményt, és nem hagynak helyet másnak, csak
a mély bánatnak. A magány úgy támadt rám, ahogy farkas az egyedül
utazóra; karmait egyenesen a lelkembe mélyesztette. Lenyeltem a
könnyeimet, és megragadtam a csomagomat. Hova menjek? Kinek
kellhet szolgálólány, és hogy találom meg őket?
Misa megetette és megitatta a lovakat, és átvizsgálta a patáikat.
Engem méregetett, miközben a fogait piszkálta megrágva, amit épp
talált bennük.
– Nem tudod, merre indulj, kislány?
Egy csipet dohányt dugott a felső ajka alá, hangosan megszívta, majd
vörös nyálat köpött a hóra.
– Nem… Igen – feleltem. – Hát, munkát keresek. Nem kérek
sokat…
– Gyere ide!
Óvatosan odamentem hozzá. Koszos, bőrtől és dohánytól bűzlő
kezével felemelte az állam, hátralökte a fejkendőm, és megtapogatta az
egyik sötét hajtincsem. Felmordult, és így szólt: – Észre sem vettem,
milyen csinos vagy. Ne süsd így le a szemed. És mi történt az
ajkaddal? Megcsípte a szádat egy méh?
Elpirultam, és magamhoz szorítottam a csomagom, de megragadta a
könyököm.
– Hol a családod?
Nem válaszoltam. Visszafojtottam a feltörni készülő könnyeimet.
– Munkát keresek szobalányként – feleltem helyette. Nem úgy tűnt,
mint aki ismer olyan családot, akiknek személyzetre lenne szüksége,
de nem tudtam, hol máshol kezdjek keresni.
– Tudsz írni vagy olvasni?
– Nem.
– Tökéletes. A túl sok tudás csak megrontja a csinos fejeket –
nevetett. – Talán tudok neked munkát. Gyere, kövess! – mondta,
majd az istállósfiúhoz fordult. – Tartsd a szemed a kocsin, és készíts
elő egy üveg vodkát, vagy seggbe rúglak!
 Haboztam. De nem engedhettem magamnak, hogy meg se
próbáljam. Mi van, ha tényleg tud valami munkát nekem? Vakon
követtem Marienburg utcáin át, egyikből a másikba, úgy tűnt, egy
örökkévalóságig, míg végül elértünk egy kis ajtót, ahol egy gyertya
világított barátságosan egy vörös ablakszárny mögött. A kocsis
kopogott, várt, majd belökte az ajtót. Bepillantva csak egy sötét és
piszkos folyosót láttam, de ő beljebb tolt. Amikor meglepetten
hátrafordultam, Misa bereteszelte mögöttünk az ajtót.

Valahol a házból női nevetést hallottam, részegnek tűnt. Misa testével

elállta előlem a kivezető utat, és felkényszerített maga előtt a keskeny,
nyikorgó lépcsőn. Meleg volt bent, és próbáltam meglazítani a
tulupom övét, úgy, hogy közben ne lazuljon a szorításom a
csomagom körül. Aztán hallottam először, hogy egy nő felsikít, majd
egy kéz csattanását húson. Ez a hang Vaszilijra emlékeztetett.
Lecövekeltem, de a kocsis tovább lökdösött, amíg egy koszos felső
szintre nem értünk.
– Mátyuska? Szonya?
Ez lehet az anyja? Az otthonába hozott el? Az anyjának szolgálóra
van szüksége? Még a hiú remény is jobb a reménytelenségnél. A
folyosó egyik oldalán kinyílt egy ajtó, majd egy másik is. Lányok
kukucskáltak ki, az arcuk olyan erősen volt kifestve, mint Lampert
Mester különleges sátrában a hableánynak. A lányok haja kócosan és
lazán lógott. Meztelen melleket láttam, amik halványan derengtek a
ház homályos megvilágításában, és combokat szürkülő csipke
harisnyatartóban.
Egy svéd dugta ki a fejét az egyik ajtó mögül, rám nézett, miközben
egy lepedővel fedte be az alsóbb tájait.
– Őt kipróbálhatom?
– Azt hittem, épp velem foglalatoskodsz – szidta meg mögötte a
szobában álló lány. Tatárnak nézett ki, karcsú, erős teste volt. A férfi
felnevetett, majd visszahúzta a lányt a szobába.
Megdermedtem. Olga mesélt nekem egy bűnös házról Valkában, de
nem hittem neki. Itt is biztosan ez folyt. Gyorsan körülnéztem, de
nem láttam kiutat. A lányok körém gyűltek, levették a kendőm, és a
hajamat tapogatták.
– Nézd csak, milyen sűrű és fényes… - mondta az egyik lány.
– És milyen szép kis töltött galamb. Ki hizlalt fel ilyen szépen,
galambocskám? – kérdezte egy másik kuncogva.
Majd abbahagyták, és szétszéledtek, amikor egy nő közeledett a
folyosón. Biztos ez volt Szonya. Hátraléptem egyet, de beleütköztem
a kocsisba. Ehhez a nőhöz viszonyítva még a testes Nágya is csont és
bőr volt. Szonya vörös ruhája kibuggyanó hasa köré szorult. Széles,
fakó arcán az apró szőrszálak szép kis bajuszt alkottak a felső ajka
felett. Kopasz fejét csipkés sapka fedte, a szemöldöke és a szempillája
pedig vékony és szinte fehér volt. Hátrahőköltem a félelemtől, de a
kocsis megragadta a karom, és hátrahajlította. A vállamba hirtelen
belemart a fájdalom.
– Szonya! – vigyorgott Misa. – Rég találkoztunk.
– Valóban. – Szonya hatalmas pofont kevert le Misának. – A tettes
mindig visszatér a bűntett helyszínére. Ne hidd, hogy megfeledkeztem
a tartozásodról. – Ezután megölelte, és megcsókolta mindkét orcáján.
Mindeközben engem mért végig tetőtől talpig. – Ez ki? – kérdezte
végül.
– Valami isten háta mögötti helyről jött Marienburgba dolgozni.
Nincs családja, de keményen tud dolgozni, azt állítja…
A lányok kuncogtak körülöttünk. Szonya az esti fény alá lökött,
elvette a csomagom, és odadobta Misának, hogy fogja meg. Aztán
olyan közel húzott magához, hogy éreztem savanyú leheletét.
Összehúzott szemmel nézett rám.
– Olyan a szemed, mint a macskáé. És szép, telt az ajkad. A férfiak
ezt szeretik. – Szétfeszítette a szám. – Még megvan minden fogad,
egyenesek és fehérek… – Szétbontotta a hajfonatom még megmaradt
részét, és kikötözte a ruhámat, hogy megvizsgálhassa a melleim. –
Mint egy fejőlány keble. Gyönyörű. Ma este új svéd újoncok
érkeznek. El se hiszik majd, milyen szerencse éri őket.
Elöntött a kétségbeesés. Ez a büntetésem Vaszilij meggyilkolásáért?
– Szűz vagy? – kérdezte Szonya.
Nem tudtam, erre mit feleljek, így lesütöttem a szemem.
 – Á! Nem is vagy te olyan ártatlan. Ki volt az? Egy istállófiú? A volt
gazdád? – Elpirultam, és hirtelen hálás voltam a folyosón uralkodó
félhomálynak, de a nő úgy pofon vágott, hogy belecsengett a fülem,
és könnyek gyűltek a szemembe. – Ostoba lány. De ezt is elintézzük.
A férfiakat olyan könnyű becsapni. – Misa felé fordult. – Mennyit
akarsz érte? Elfelejtem a tartozásod, ha úgy tetszik.
Misa elvigyorodott.
– Tudtam. Pont ilyet keresel mindig. De nem lesz olcsó.
– Lássuk csak – felelte Szonya, miközben egy kulcsot vett elő az
övén lógó karikáról, és kinyitott egy ajtót. – Ebben a szobában jobb a
fény, gyertek be!
A padlódeszkához szorítottam a lábam – megfogadtam, hogy még
tíz lóval se tudnának bevonszolni abba a szobába. – El akarok menni –
jelentettem ki. Nem tudom, mit reméltem, mi fog megmenteni.
Nyilvánvaló, hogy semmi.
Misa, aki még mindig a batyumat fogta, belökött a szobába, ami
dohos volt, ablaktalan és penészszagot árasztott. A bűz az izbánkra
emlékeztetett egy hosszú tél végén. – Nem mész te sehova – mondta.
Láttam egy matracot, pár széket és egy asztalt rajta több gyertyával és
pár üreg vodkával. Egy patkány iszkolt ki a nyitott ajtón át a
folyosóra. Szonya fújtatott, miközben lámpásával meggyújtotta a
gyertyákat. Tompa fény árasztotta el a szobát: mi fog itt történni?
– Tíz rubelt akarok – szólalt meg Misa. – És…
– És? – kérdezte a madám gyanakodva. – Van még valami?
– Igen. Én akarok lenni az első, aki megkapja. Itt és most.
Szonya lebiggyesztette a száját, de a lányok csak vihogtak és
tapsikoltak.
– Ez jár neki, Szonya. Nézhetjük? – kiáltotta valaki.
Szonya vállat vont. – Tedd, amit tenned kell. De itt maradok. Nem
bízom benned – mi van, ha eltűnsz vele, hogy máshol is eladd? –
Rárogyott az egyik székre. – Legalább meglátjuk, ügyes-e. Itt a férfiak
az olyan lányokat szeretik, akik nyávognak, mint a macskák. De
nehogy baja essen, különben rajtad próbálom ki az új korbácsom.
– Ne! – kiabáltam, amikor Misa megragadta a karom. – Engedjen
el, maga disznó! – ordítottam, és teljes erőmből próbáltam ellökni.
 Ez nem állította meg. Alig lassította le. A gondolataim cikáztak,
miközben Misa a koszos matrac felé húzott, és leszaggatta a ruhám.
Miután hiába csapkodtam vakon párszor, próbáltam uralni a bennem
felbuggyanó félelmet. Kellett lennie valamilyen kiútnak, és nem volt
vesztenivalóm.
Amikor felnéztem, láttam, hogy Szonya számolgatja, majd újra
megszámolja a rubeleket a tenyerén. A négy lány, aki követett minket
a szobába, Szonya mögött állt, karukat egymás vállára tették vagy
összefonták a derekuk mögött. Csak úgy cikáztak az agyamban a
gondolatok. Ki kell jutnom innen, vagy végem, örökre elkárhozom.
Misa elengedte az egyik karom, hogy a mellemet fogdossa, és a
tenyerével méricskélje. Most vagy soha! Egy mozdulattal kirántottam
magam a szorításából, előrenyúltam, és alulról megütöttem Szonya
kezét, amilyen erősen csak tudtam. Felsikított; a rubelek felrepültek a
levegőbe, és a nyikorgó, lyukas padlódeszkákra estek mindenfelé.
Hallottam a csilingelésük, és láttam a villanásuk. Misa abbahagyta a
fogdosásom, a lányok pedig úgy vetették magukat az érmékre, mint
keselyűk a dögre. Szonya felugrott, és elkezdte őket a hajuknál fogva
ráncigálni, szájából csak úgy ömlött a szitokszó. Misa rugdosta őket, és
kiabált, de közben próbált megszerezni pár pénz-érmét. Talpra
ugrottam, és kiszaladtam a folyosóra, kibomlott hajjal és szétnyílt
ruhában botladoztam le a lépcsőn. A nehéz retesz végigkaristolta az
ajtót, amikor felemeltem. Aztán a puszta félelemből született erőmmel
kitártam, és kiszaladtam.

A marienburgi tél jeges levegője husángként csapott fejbe. Olyan

sűrűn hullt a hó, hogy pár méternél tovább nem láttam előre. Csak
szaladtam a már üres utakon át, nem néztem hátra, nem figyeltem,
merre megyek, csak annyira lassítottam le, hogy beköthessem a
ruhám. Amikor végre úgy éreztem, már elég messze vagyok, és
megállhatok, szúrt az oldalam. A jeges levegő belemart a tüdőmbe,
elvakítottak a könnyek, és a félelemtől alig kaptam levegőt.
Lesüllyedtem az útszéli nedves latyakra, az sem érdekelt, hogy régi
csizmám, harisnyám és a ruhám szegélye teljesen átázott. Majd
megfagytam. Egy ház falának dőltem, és letöröltem a könnyeket és a
taknyot az arcomról. A végtagjaim mintha ólomból lettek volna, és a
fogam olyan erősen vacogott, hogy az egész testem beleremegett. És
csak ekkor értettem meg, mekkora baj ért: nemcsak a batyumat és a
kesztyűmet hagytam a bordélyházban, hanem a tulup kabátomat is.
Gyorsan végigkutattam a zsebeim: az összes pénzem eltűnt. Végem
volt.
A ház küszöbére rogytam, és a karomba temettem az arcom, túl
fáradt voltam még a gondolkozáshoz is. Ennyi volt. Öltem, és most én
halok meg. Gyors, kegyes halálban reménykedtem. Talán csak
elalszom, és nem érzek semmit? Az álmosság már rám telepedett, így
összegömbölyödtem a verandán.
Az utca üres volt a járőröző katonák kivételével, akik elhaladtak
mellettem anélkül, hogy észrevettek volna. Behúzódtam az ajtóba,
mielőtt a lámpájuk fénye elért volna. Ilyen késői órán csak a koldusok
és a csavargók járnak kint. Marienburg tiszteletre méltó polgárai a
vacsoraasztaluk körül ülnek, és imára kulcsolják a kezüket; bár a
pihenőhelyemmel szemközti kis fatemplom még ki volt világítva az
esti istentiszteletre. A gyomrom megkordult. Nem is emlékeztem,
mikor ettem utoljára. De ez hamarosan már nem fog számítani. A
szemhéjam lecsukódott, próbáltam valami vigasztalóra gondolni,
például milyen volt Margretét a karomban fogni, amikor
megpörgettem, és a kis arca felragyogott a nevetéstől a tavaszi
napsütésben. Ez az emlék mintha egy másik életből lépett volna elő.
Minden egyes lélegzetvétellel búcsúztam az élettől, a kezem és a
lábam már teljesen elzsibbadt. Az anyám úgy halt meg, hogy életet
adott nekem, és ez az élet egy marienburgi utcán ér véget, ahol senki
sem törődik senkivel. Az utóbbi három napban az életem rémálommá
vált, így a halál nem ijesztett meg. Csak legyen gyors, imádkoztam, és
lehunytam a szemem. Azt hittem, utoljára.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Olyan varázslatos hangokat hallottam, hogy azt hittem, a mennyek

kapujánál állok. Bár mi dolga lenne Istennek egy ilyen gyilkossal?
Vonakodva nyitottam ki a szemem. A kántálás hangosabbá vált, és
próbáltam felülni, de a végtagjaim fájdalmasan tompák voltak. A
meleg hangok és az egyházi ének szövege kabátként melegített.
Akaratlanul is sírni kezdtem. Még meghalni se tudok könnyedén.
A himnusz véget ért, és a templom ajtaja kitárult. Meleg fény
hullott a kis faépülethez vezető jeges ösvényre. Alacsony ablakaiban
gyertyák gyúltak, elűzve a hideget és a sötétséget. Ahogy a jól öltözött
emberek elhagyták a templomot, behúzódtam az árnyékba.
Számkivetett és átkozott lettem.
Egy magas férfi lépett ki a templomból. A maró hideg ellenére sem
viselt kabátot fekete köpenye és a nyakánál húzódó fehér csík felett.
Mintha mindenkihez lett volna egy barátságos szava, aki épp elhagyta
a lutheránus templomot, elfogadta a kinézetre apró ajándékokat és
adományokat, és minden férfivel kezet rázott búcsúzáskor. Az
emberek az utcán csevegtek, majd barátságos üdvözléssel elköszöntek
egymástól. Bár a mellemhez húztam merev térdeimet, hogy olyan
kicsivé váljak, amennyire csak lehet, a gyülekezet néhány tagja így is
meglátott: a nők sietve és némiképp viszolyogva lépkedtek el
mellettem megemelve széles, vastag szoknyáikat, nehogy hozzám
érjenek; a férfiak átvágtak a havon, mintha észre sem vettek volna.
A nyitott templomajtón keresztül megpillantottam a belsejét.
Egyszerű fapadok sorakoztak a jól megvilágított főhajó két oldalán; a
parázstartó füstölt, és a fapadló friss szalmával volt felszórva. Valaki
vette a fáradságot, hogy fűzfaágakkal díszítse az oltárt; a macskatalpra
hasonlító rügyek felértek a Szentháromságot ábrázoló képig. A
monostorban az a rengeteg szigorú, mindent tudó tekintettel rám
bámuló ikon olyan félelmetes volt, mint amennyire fojtogatóak voltak
a mirha- és tömjénfelhők. Ez az evangélikus templom olyan
otthonosnak tűnt, hogy vágyakozás fogott el; igazi fény volt a
sötétségben.
A lelkész becsukta az ajtót, készen állt bezárni a templomot. A
munkáját elvégezte; talán várta már a jól megérdemelt vacsora és egy
szerető család? Azonban a templom küszöbén elidőzött.
– Ki van ott? – kérdezte oroszul, és felemelte a lámpását. Fénye
elpusztította a sötétséget, de nem igazán ért el még hozzám, amikor
köhögni kezdtem. Levegőért kapkodtam, ujjaimmal eltakartam a
szám, de meghallott. Végigjött az ösvényen, átkelt az utcán, és
megérintette a vállam.
– Mi keresel itt ebben a gonosz órában? Még halálra fagysz, lányom
– folytatta németül. – Nézz rám! – Felemelte az állam, de a fejem
egykedvűen leesett. Megérintette az arcom, aztán megfogta a
csuklóm, és megmérte a pulzusom. – Édes Istenem! Kelj fel! – Talpra
rántott, de annyira zsibbadt voltam, hogy végig kellett vonszolnia a
keskeny ösvényen a templomig. Utána botladoztam, próbáltam nem
gondolni arra, amikor Misa bekényszerített a bordélyba. A ruháimat,
ahogy a szívemet is elviselhetetlenül nehéznek éreztem. A pap szinte
becipelt az oltár mögött egy kis szobába. Levett egy köpenyt a falon
lévő kampóról. Belebugyolált, de aztán elkomorodott, és levette
rólam. – Vedd le azt a nedves ruhát! – mondta, és elkezdte kibontani
német ruhám mellény részét, majd kezével csupasz karjaimat és a
hátamat dörzsölte. Próbáltam elfedni a melleim, de elhessegette a
kezem. – Ne butáskodj! – mondta röviden. – Házas vagyok, három
gyerekem van. Azt hiszed, még sosem láttam női mellet?
Újra bebugyolált a köpenybe; az anyaga szúrt, de a melegében olyan
biztonságban éreztem magam, mint az anyaméhben. Kiment a
szobából, és egy gőzölgő, illatos itallal teli pohárral tért vissza. – Idd
meg, de vigyázz: meg ne égesd a nyelved!
Ittam egy kortyot az italból és lenyeltem, amitől fájt ugyan a
torkom, de még sosem kóstoltam ilyen finomat. Illatában bor,
szegfűszeg és kardamom keveredett; az ital maga sűrű, forró és édes
volt.
– Mi ez? – suttogtam, és újra belekortyoltam. Olyan volt, mintha
magát az életet innám. A parázstartók melegétől égett az arcom. Még
így is csak homályosan láttam a férfit, amikor próbáltam ránézni. Egy
vagy két ember állt előttem? Nem voltam benne biztos, de nem is
érdekelt. Hunyorogtam, de nem segített. Szörnyű fejfájás tört rám.
– Forralt bor. A feleségem készíti nekem… és a gyülekezetnek, ha
szerencséjük van. Ez egyike a titkos receptjeinek. Van, amelyik
működik, van, amelyik nem – felelte mosolyogva, majd azt kérdezte:
– Hogy hívnak?
– Marta.
– Marta. Mi a vezetékneved?
Megráztam a fejem, kerülve a tekintetét.
– Hm. Nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondta. – Én
Ernst Glück vagyok, ennek az evangélikus templomnak a lelkésze.
Honnan jöttél?
– Ma jöttem Valkából – feleltem, és úgy éreztem, nem is hazudok
nagyot. – Elárvultam, és munkát keresek.
– Becsületes munkát, ugye? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és ő
is ivott egy kis fűszeres, forralt bort, miközben bögréje karimája felett
engem fürkészett. A szemébe néztem; nem volt nehéz, mert
barátságos, őszinte arca volt, és nem sok ilyet láttam az utóbbi időben.
Haja és bajsza mézszínű volt, bőrét megviselte a balti időjárás. Kék
szeme és a szája körüli kis ráncok – finom fehér vonalak a lebarnult
arcon – vidám, kellemes természetről tanúskodtak.
Vagy valami rosszabbat rejtett. A szorításom a bögrén meggyengült.
A fűszeres borral teli csupor a földre pottyant és összetört. A
mélyvörös tócsa egyre növekedett a köveken, ahogy Vaszilij vére a
konyha padlóján. A vörös lábnyomok, amiket a házában hagytam,
körülöttem forogtak, rám tapostak, megjelölték a lelkem, ahogy Misa
szorítása és mohó tapogatása megbélyegezte a testem. Szonya és a
lányai nem segítették ki bajba került lánytársukat. Egész testemben
remegtem, mégis tűzforró voltam. A kezem hiába kutatott valami
után, amibe belekapaszkodhatna, a fogam pedig olyan hangosan
vacogott, hogy beszélni se tudtam többé. Utoljára arra emlékszem,
hogy Ernst Glück elkapott, mielőtt elájultam volna.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A következő pár hónapban a halál kapujában lebegtem. A Glück

család nem tudta, akarok-e élni még. Ezt később mesélték el, miután
március közepén egy szép nap végre kinyitottam a szemem. Dél
lehetett: a tavaszi napfény besütött a barátságos, világos szobába, ahol
feküdtem; sugarai mintákat rajzoltak a sok színes anyagcsíkból varrt
szőnyegre. A falakat sárgára festették, és az összes bútor piszkosfehér
színű volt. Elfordítottam a fejem. Az ágyam mellett egy alacsony szék
állt, rajta egy csokor korai százszorszép nyílt egy kis vázában. Egy nő
ült egy aprócska asztalnál, szőke haja vastag copfba fonva, nagy barna
szeme az előtte fekvő könyvet fürkészte. Elkomorult, és az ajka
hangtalanul mozgott – számolt valamit talán, és tollával pipálgatott?
Mellette egy kislány állt; komoly kis arca ugyanolyan volt, mint a nőé,
csak kisebb változatban. Ahogy az anyja székének dőlt, eszembe
juttatta Margretét, és az emléke fájdalommal töltött el. Megérezte a
tekintetem, felnézett, és finoman megbökte az anyját.
– Felébredt, anya – suttogta a gyermek.
A nő felemelkedett, kék-fehér pamutruhája karcsú dereka és csípője
körül suhogott.
– Hallasz engem? Érted, amit mondok? – kérdezte, nagy szeme tele
volt aggodalommal.
Bólintottam. A nyelés is nagyon fájt, a beszédre gondolni sem
akartam. Finoman megérintette az arcom, elmosolyodott és kilépett az
ajtón. Pár perc múlva egy tányér forró, sűrű levessel tért vissza. Isteni
illata volt.
– Segíts neki felülni, Agneta. Enned kell, mert aztán még meghalsz
itt nekünk a végén – szólt, Agneta pedig egyik kezét a nyakam mögé
tette, mialatt az anyja felhúzott, és két párnát tuszkolt a hátam mögé.
Majd elkezdte a számba kanalazni a húsos haldarabkákkal teli
gyógynövényes levest. Bár eleinte fájt a nyelés, örömmel ettem meg
az egészet, és tisztára töröltem a tálat a kemény héjú, barna kenyérrel,
amit az asszony adott hozzá.
– Üdvözlünk újra az élők között, lányom. Nem sok mindentől kell
már tartanod az életben, ha ezt túlélted – mosolygott.
Csak csodálkozni tudtam a Glück család kedvességén és
nagylelkűségén. Mint megtudtam, közelgett a háború: mindkét
hadsereg további parancsokra várakozott, miközben egyre idegesebbé
és ingerlékenyebbé váltak. Nem a legalkalmasabb pillanat senki
számára sem, hogy befogadjon egy idegent. Amint elég jól lettem,
mindent megtettem, hogy kifejezzem a hálámat, még ha nem is sok
mindent tudtam felajánlani a szolgálataimon kívül. Zoknikat
stoppoltam, felvarrtam a gallért Ernst Glück és a két fia, Anton és
Frederic ingein. Vacsora után hamuval és szappannal sikáltam az
edényeket, amíg csillogóvá nem váltak, és minden istentisztelet után
felsepertem a templomot, összegyűjtöttem a megszáradt ágakat az oltár
díszeiről, és elégettem parázstartó fémüstben az otthonos kis
lelkészlakban, ahol a Glück családdal éltem. Piacnapokon még
keményebben alkudoztam, mint maga Caroline Glück, és vasárnap
délutánonként borsó- vagy árpalevest kanalaztam a koldusok fatálkáiba
a templom előtt, mert a számuk hétről hétre nőtt. Miközben Glück
asszony meglátogatta a gyülekezet idős vagy beteg tagjait, cipeltem a
gyógyszerrel vagy adománnyal teli táskáját, és tartottam a lámpását, ha
későre járt már. És nem utolsósorban Agnetával játszottam minden
szabadidőmben, eleget téve minden szeszélyének. Caroline egy kis
szobát adott nekem a konyha mögött, ami csodálatosan meleg volt,
mivel a sütő a fal túloldalán állt. Az egész az enyém volt, miután
esténként a szakács hazament dolga végeztével. A család tagjának
éreztem magam, egy asztalnál ettünk, és én mindent megfigyeltem,
meghallgattam és magamba szippantottam.

– Marta? Gyere, beszélgessünk, ha lesz egy kis időd – kérte egy

délután Caroline, amikor kinézett az dolgozószobájából. Éppen a
padlót sikáltam, úgyhogy kicsavartam a rongyot, és a kötényembe
töröltem a kezem. A szívem hevesen vert. Egy ideje már tudtam,
hogy újra erős és egészséges vagyok. Csak idő kérdése volt, hogy ez a
békés, boldog élet véget érjen. Hogy nézek majd szembe a világgal a
Glück család melegsége és kedvessége nélkül? Ha azt kéri, menjek el,
remélem, ad ajánlólevelet, vagy a legjobb ez lenne, ha ő ajánlana egy
másik családot, amelynek segítségre van szüksége. A sárga falú szoba
küszöbén, ami úgy nézett ki, mint maga a napfény, pukedliztem, és
vártam, hogy behívjon. Caroline egyik régi zárt nyakú ruháját
viseltem, amit egy kicsit kitoldottam a varrásoknál és beszegésnél,
hogy jobban idomuljon a domborulataimhoz. Az orosz öltözködési
mód nagyon parasztosnak tűnt a kifinomultabb nyugati stílus mellett.
– Ülj le – mosolygott rám Caroline, és megpaskolta a kanapé csíkos
anyagát. Tűz ropogott a kicsempézett kandallóban, mellette a kosár
tele volt fahasábokkal. Április volt már, de a tél közelsége még
érződött az időjáráson. Vártam, hogy megszólaljon, amikor becsukta a
könyvelését. Azok a számok folytonos elkeseredésre adtak okot
számára a férje nagylelkűsége miatt. Hamarosan a parókiát is el kell
zálogosítaniuk, mondogatta, de a segítségükkel rajtakapott egy csaló,
tolvaj szakácsot is. A számsorok számomra olyanok voltak, mint
mákszemek egy zsemlén. Megfogta a kezem; ujjai melegek és szárazak
voltak.
– Hogy vagy, Marta? Szerintem teljesen visszatért az erőd – mondta
az arcomat figyelve. Bólintottam, és visszanyeltem a félelem könnyeit.
Nem akartam innen elmenni. Korábban még elképzelni sem tudtam,
hogy létezhet ennyire barátságos és befogadó család, mint a Glück
család. Egy ilyen jó asszony számára sem lehetett könnyű elküldeni
engem.
– Már majdnem négy hónapja laksz velünk. Mik a terveid, Marta? –
kérdezte.
– Gondolom, munkát kell keresnem – feleltem könnyeimmel
küszködve, elcsukló hangon.
– Ernst szerint nincs se családod, se barátod Marienburgban.
Manapság nem szabad egy fiatal nőnek egyedül maradnia. Jó, dolgos
szolgálólány vagy. Miért nem maradsz velünk?
Kiegyenesedtem.
 Caroline felnevetett.
– Mindig ilyen egyenesen kellene magad tartanod, Marta. Nincs
rejtegetnivalód. Szeretnél velünk maradni, felügyelni Agnetára, és
tisztán tartani a házat és a templomot? Nem kell főznöd, de intézheted
a bevásárlást. Az alkudozásodnak köszönhetően még pénzt is
spóroltunk – folytatta mosolyogva. – Kapsz egy szobát, ellátást és egy
kisebb fizetést is. És ha majd elválnak az útjaink, jó ajánlólevelet írok
neked.
A lábai elé vetettem magam, csókoltam az ujjai hegyét, de ő gyorsan
elrántotta a kezét. – Oroszabb vagy, mit gondoltam. Akkor
megegyeztünk? Nagyon örülnék, ha velünk maradnál.
Olyan erősen bólintottam, hogy a kontyom is kilazult a fejemen.
– Persze, hogy szeretnék maradni.
– Jó. De két dolgot észben kell tartanod.
– Igen? – néztem rá csodálkozva, mert hangjából új színt hallottam
ki.
– Nem tűröm el se a hazugságot, se a paráználkodást a házamban.
Visszahúzódtam, megütközve a figyelmeztetése nyíltságán, de
megpaskolta a kezem.
– Ez az általános szabály, nem külön neked szól. Mindenkinek
megvan a maga titka, és Isten engem megkímélt a kíváncsi
természettől. De ha megszólalsz, szólj igazat. És látom, hogy bámulnak
a fiatal férfiak. Nem a te hibád, de nem tűrök meg egy hajadon, terhes
szolgálólányt. És az én Ernstem, ő is csak férfi.
Az arcom égett, mint a tűz, de megesküdtem, hogy megfelelek az
elvárásainak.
– Most menj. Sok dolgunk van. – Caroline újra kézbe vette a
könyvelését. – Mondd meg a szakácsnak, hogy vacsorára halaspitét és
kenyeret eszünk. Nem kell sör, csak víz és csáj.
Magára hagytam a számaival. A parókia volt az első kőből épült ház,
amiben jártam, és a gránit hidege a csontomig hatolt, amikor a padlóra
térdeltem az egyszerű fakereszt előtt, ami a kimeszelt falon lógott.
Próbáltam összerakni egy Miatyánkot, amit az elmúlt hetekben már
sokszor hallhattam, de sosem tanultam meg rendesen. Az én Istenem
eladott Vaszilijnek, de a Glück család Istene megmentette az életemet,
és ami még fontosabb, otthont és életcélt kaptam tőlük.
Úgy hittem, örökké tudnék így élni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Glück családnál töltött időm nagyon elfoglaltan, de ugyanannyira

boldogan is telt. Agnetát, a házasság késői gyümölcsét, elkényeztették,
de én szívesen tettem a kedvére. Antont és Fredericet ritkán láttam; a
két jóképű fiú egy kicsit idősebb volt nálam – különösen Anton volt
vonzó göndör, mézszínű hajával és csillogó kék szemével.
Szerencsések lesznek a lányok, akik hozzájuk mennek majd,
gondoltam. A lelkész a város tehetős polgárainak fiaival együtt egy
hideg szobában tanította őket a paplak felső emeletén, ahol táblákra
karcoltak, és a lelkész könyvtárának könyveit lapozgatták.
Néha az ajtó előtt időztem és hallgatóztam: honnan tudhat egyetlen
ember olyan sokat, mint Glück úr? Naponta vagy egy tucat levelet
kapott, és amikor a szobáját takarítottam, egyik papírtekercset
fedeztem fel a másik után tele apró, takaros kézírásával. A polcain álló
könyveknek már a mennyiségétől is elkeseredtem; mire befejeztem a
leporolásukat, kezdhettem elölről az egészet. A világ összes országát
ismerte. Történelemre tanította a tanítványait, de ezenfelül beszéltek,
írtak és olvastak németül, svédül, oroszul, görögül és latinul. De a
lelkész igazi szenvedélye a matematika volt. A jóképű Anton minden
bizonnyal rá ütött, mert egyszer minden nehézség nélkül kiszámolta,
hány liter víz fér a vödrömbe.
A Glück tiszteletes tanulószobájában lévő rengeteg csodás dolog
közül a legfeltűnőbb egy férfit ábrázoló rajz volt az egyik falra kitéve.
Nem viselt ruhát, ezért eleinte zavaromban nem is néztem rá. De
egyik nap, miközben a szobát takarítottam, és nem volt ott senki, a
rajz elé álltam, és megbámultam. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a
mi szentjeink, több pár karját és lábát szárnyként terítette szét; a teste
olyan áttetsző volt, mint egy fátyol. Úgy nézett ki, mint aki repülésre
kész. Mindent látni lehetett benne, mindent, amiről eddig nem is
tudtam. A képet egy Olaszországban élő művész készítette, ez is olyan
ország volt, amiről Glück úr mesélt nekem. Nem hangzott
valóságosnak: ott mindig sütött a nap, és a levegőben méz illata
terjengett. Lenyűgözött a rajz: vajon mi is ilyenek vagyunk belül,
erek, szív, agy, a keringő vér és a duzzadó izmok?
Végül összeszedtem a bátorságom, hogy elmondjam a lelkésznek:
tanulmányoztam a rajzot, és valami zavart benne.
– De hát hol van a lélek, Glück tiszteletes?
Meglepetten nézett rám.
– El sem tudom mondani, hányszor tettem már fel ezt a kérdést
magam is, Marta. A lélek Isten mesterműve. Csak kölcsönbe kapjuk;
Őhozzá tartozik örökké. Vigyázz rá; törékeny és felbecsülhetetlen
értékű, ettől lesz ember az ember. Semmi sincs nála fontosabb.
– Semmi? Még az igazság sem?
Habozott.
– Ha igazat mondasz, az nem mindig ment meg. De ha
megnyomorítod a lelked, az biztosan elpusztít téged. Mi értelme
meghódítani a világot, ha közben megsérül a lelked? Egy ilyen embert
száz méterről is felismernek.

A Glück családnál töltött második nyaramon minden oroszok cárja,

Péter és a szász Erős Ágost hadat üzent a hatalmas Svédországnak.
Eszembe jutott a bábjáték az előző tavaszi vásárban, amelyben egy
katona megakadályozta, hogy a cár belépjen a rigai erdőbe. Péter ezt a
sértést használta ürügynek a hadüzenethez. A cár még azt is állította,
hogy fel szeretné szabadítani a Baltikumot, a „régi orosz területeket” a
svéd iga alól, ami Glück tiszteletes szerint úgy hangzott, mintha csúfot
űzne mindannyiunkból, hiszen a cár szavait sem az ismert történelem,
sem a vallás, sem a nyelv nem támasztotta alá.
– Olyanok vagyunk, mint gyalogok a sakkban – mondta egyik nap
ebéd közben, amikor további konfliktusok híre jutott el hozzánk. – A
béke megszűnt közvetlen háború nélkül is. Azt hallottam, Péter
seregében több tízezer ember szolgál. Ki tudna ekkora erőnek
ellenállni?
 Szavai aggodalmat ébresztettek bennünk, és a szokásosnál
hosszabban imádkoztunk aznap este a vacsoránál. Megköszöntük
Istennek, hogy gondoskodik rólunk, és a béke és jólét visszatértéért
könyörögtünk. Mert amennyire én tudtam, azelőtt az orosz, a lengyel,
a svéd és a balti népek együtt éltek, és békésen intézték mindennapi
ügyeiket. Talán az eddig ismert világ a végéhez közeledett?

Kezdetben az életünkön nem igazán érződött a változás. A termés

bőséges volt, a pajták és a kamrák megteltek, felkészülve a hosszú
télre. Az árusok, a vándorénekesek, a vándorkereskedők és az alkalmi
munkások jártak mindenfelé, ahogy addig is. De aggasztó híreket
hoztak Marienburgba. A zavargások terjedtek, és állítólag már azt a
mirt is elérték, ahol a családom lakott.
Késő októberben, nem sokkal azelőtt, hogy a nagy őszi viharok
megérkeztek volna, a svéd Károly, a harcos király átkelt a Rigai-
öblön, és a Baltikum talajára lépett. Azt beszélték, hogy a hajója
fedélzetéről beleugrott a parti habokba, hogy országainkat magának
követelje. November végére seregei elérték Narvát, a svéd
erődítményt, amelyet már egy hónapja ostromlott az orosz hadsereg,
mesélte Ernst, miközben megmutatta a várost a térképen.
Úgy hallottam, negyvenezer orosz gyűlt össze az erőd magas, vastag
falai előtt, de el sem tudtam képzelni egy ekkora hordát, vagy hogy ez
mit jelentett Narva számára. Az emberek kifáradtak az odáig tartó
hosszú meneteléstől, kevés volt a lőszerük, és az étel ugyanúgy
hiányzott, mint a tiszta ivóvíz. Az útjukba kerülő összes izbát és mirt
kifosztották, a falusiak pedig elmenekültek, és jószágaikat a sűrű
erdőben rejtették el. A Novgorodból kért ellátmány és erősítés sosem
érkezett meg, a tábornokok egymással hadakoztak. Minden este
részeges verekedések törtek ki, a csapatok harci kedve pedig még
jobban megzuhant, amikor a vékony, olcsó fémből öntött ágyúik
elsütéskor az arcukba robbantak.
Károly király kilencezer emberrel érkezett, ami az orosz
hadseregnek csak a töredéke volt, de a természet mellé állt: sűrű köd
érkezett a tenger felől, majd heves hóvihar takarta el az embereit és a
lovakat az ellenség elől. Az orosz katonák úgy szaladtak bele a svéd
bajonettekbe, mint a megkergült őzek. A cár csak azért élte túl, mert a
csata napján Novgorodban tartózkodott. A svédek gúnyolódva olyan
pénzérmét vertek, amin a síró Péter Narva mellett ül, a koronája meg
épp lecsúszik a fejéről. A kép alá azt vésték: „A hóban ült, és sírt, mint
egy gyerek”. Ernst megmutatta nekem, és bár csodálta az ifjú cárt,
nevetett.
– Nézd az arcát! Olyan szépen eltalálták. Szegény ember, a
meghiúsult vágyak megtestesítője.
A következő vasárnap külön istentiszteletet tartott hálát adva azért,
hogy az általunk ismert dolgok rendje a helyére került. Azt hittük,
vége a háborúnak. Valójában még el sem kezdődött.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Nem sokkal a narvai csata előtt fogyni kezdett az élelem, hiszen a két
nagy hadsereg elvette, ami szerintük nekik járt: kifosztották a tanyákat,
és feltartóztatták a kereskedőket, hogy megszabadítsák őket javaiktól.
Egyre kevesebb vándorkereskedő mert útra kelni. A piacon hallottam,
hogy a hentestől maradt csontok, felpuffadt babok, állott kenyér vagy
kicsírázott hüvelyesek miatt nők kezdtek heves vitába, sőt, még
ökölharcra is sor került. Hála istennek, nekem nem kellett részt
vennem ezekben a viszályokban, mert a lelkész háztartásának mindig
akadt egy vekni friss kenyér vagy egy csomag sértetlen zöldség a pult
alatt. Minden gazda járt Glück istentiszteleteire vasárnaponként. A
szakács vadgombából és vöröshagymából készített nekünk vacsorára
pitét, ami jóllakatott ugyan, de hatalmas volt a különbség a nyári
bőséghez képest. A novemberi köd elárasztotta a várost, és beköltözött
a szívünkbe is.
Fejünket lehajtottuk az asztali áldáshoz. Ernst, akinek a családja
eredetileg egy német hercegségből származott, békét és jólétet kért a
Baltikumnak, Péter cárnak és XII. Károly királynak jó egészséget, a
katonák lelkeinek pedig megváltást. Caroline felvágta a pitét, kivette a
legnagyobb szeletet a férjének, a következőt a fiainak, aztán
Agnetának, majd végül nekem. Az utolsó, szokatlanul kis szelet az ő
tányérjára került. Csendben ettünk. Más nem is hallatszott, csak a
tányérokon csikorgó fakanalak, meg a Marienburg üres utcáit
felkorbácsoló és a parókia zsaluit zörgető őszi szél.
Hirtelen Agneta felnézett, és legártatlanabb hangján azt kérdezte: –
Igaz az, hogy az orosz cár egy kétfejű óriás, aki gyerekeket eszik
vacsorára?
 Felnevettünk, örülve a könnyedebb hangnemnek, de Agneta
zavartan nézett ránk.
– Igen – felelte Anton mosolyogva –, és a kedvencei a lelkészek
szőke loknis, kék szemű kislányai, mert azok még frissek és puhák.
Miközben a húgát ugratta, észrevettem, milyen sötét a szempillája
különleges világos szeme körül. De amikor felnézett, lesütöttem a
szemem.
Agneta elszontyolodott, amikor rájött, hogy kicsúfolják, de meg is
könnyebbült, mert a hangulat felengedett. Vidáman ette tovább a
pitéjét. Mind a pásztorunkra pillantottunk. Annyit hallottunk már
minden oroszok cárjáról és furcsa rendeleteiről, az ukázokról,
amelyekkel meg akarta változtatni az országát, kerüljön, amibe kerül.
Az alattvalói nem igazán örültek a reformjainak. Például a két évvel
korábbi törvény ellenére, amely a Valkában élő oroszokat is arra
kötelezte, hogy borotválják le a szakállukat, még mindig láttam
szakállas oroszokat Marienburgban. Ők továbbra is viselték a
hagyományos, övvel összefogott, földig érő köpenyt, pedig ezek
használatát is betiltották. De Oroszországban vajon más volt a helyzet?
Úgy hallottam, hogy ott, aki nem volt hajlandó leborotválni a
szakállát, hatalmas pénzbírságot kapott, vagy akár kényszermunka is
kerülhetett kilátásba. Az orosz városok kapujában babákon mutatták
be, hogyan öltözködjenek helyesen a férfiak és a nők, a szabók pedig
az új ruhákra vettek fel rendeléseket ott helyben. Hogy az orosz
időjáráshoz nem illett a szűk bricsesz, a rövid kabát vagy a mély
kivágású ruhák viselése, az a cárt nem érdekelte.
– Péternek az a terve, hogy fogja a keleti Moszkóviát, és farag
belőle egy nyugati Oroszországot. Határtalan becsvágya csodálatra
méltó, ha más nem is – jelentette ki végül Ernst Glück.
– Csodálat? Miért is? – ütközött meg Anton ezen, és mint mindig,
most is készen állt szópárbajba keveredni egy olyan tanult emberrel,
mint az apja. Anton magabiztossága, lelkesedése és a belőle áradó tűz
csak tetézte kinézetét és jó megjelenését; észrevettem, hogy a
marienburgi fiatal lányok sokáig időztek az istentisztelet után, ha ő is
részt vett rajta.
 – Azt hittem, elégszer elmagyaráztam már a tanóráinkon – sóhajtott
fel Ernst. Anton az égre emelte a szemét. Észrevette, hogy figyelem,
és rám villantott egy mosolyt. Elmosolyodtam, de elfojtottam a belém
nyilalló jóleső érzést.
– Anton – dorgálta anyja, de szavaiban annyi kedvesség bujkált, ami
csak egy kedvenc gyermeknek járt.
– Ne, anyám, hadd beszéljek! Ha Péter eléri, amit akar, akkor csak
egy lábjegyzet marad belőlünk a történelemkönyvekben; a mi
történetünkkel csak a gyerekeket riogatják majd alvás előtt. Mikor
adott fel Oroszország egy elfoglalt területet? Nézd meg, hogy
terjeszkedett Kijevtől kelet felé a Rusz birodalom, és mindent
elpusztított, ami az útjába került. Több évszázadnyi rabszolgaság áll
előttünk. Micsoda badarság azt felhozni ürügyként a háborúra, hogy
mi „mindig is” orosz földön éltünk. Miért nem marad Moszkvában,
ahova tartozik? Nincs semmi keresnivalója itt nyugaton!
Ernst megvonta a vállát.
– Igazad van. Se Péter, se Károly nem követelheti jogosan a
területeinket. De ha nem vetik meg a lábukat nyugaton, Moszkvának
vége, Anton. A cárnak jégmentes kikötőre van szüksége a
kereskedelemhez és a hadakozáshoz, és ezt Arhangelszk nem tudja
biztosítani. Azov a Fekete-tengeren igazából az isztambuliaké, akik
vissza is szerzik, amint tudják. Péter és Oroszország azt kockáztatja,
hogy beszorul. Délkeletről az Ottomán Birodalom és nyugatról a
svédek közé. Ezért kell harcolnia; és szüksége van a Baltikumra, hogy
fellélegezzen és gyarapodjon. Péter származása alapján igazából nem
meglepő, hogy nyugat felé tekint.
– Miért? – kérdeztem.
– Az anyja egy nyitott és befogadó elméjű ember házában
nevelkedett, aki levelezésben állt a nyugati gondolkodókkal. És arról
se feledkezzünk el, hogy amikor a féltestvére, Szofja volt a régens, ő is
nyugaton kereste Oroszország fejlődési lehetőségét.
– Az a ringyó – köpött ki Frederic.
Az anyja felvonta a szemöldökét. – Miért is? Mert szeretett volna
tanulni, és élni az életét, ahelyett, hogy megrohadt volna egy
tyeremben? Jó uralkodó volt, amíg Péter túl fiatal volt az
uralkodáshoz. A féltestvére, Iván, Isten áldja, ő tényleg ostoba volt.
– Mi az a tyerem? – kérdeztem közbe.
– Az orosz házak azon része, ahol a család nőtagjai élnek. Csak
rokon férfiakat engednek be oda. A nők addig élnek ott elzárva, amíg
férjhez nem mennek. Nem kapnak megfelelő oktatást. Ha
megengedik nekik, hogy kilépjenek a tyeremből, azt csakis lezárt
kocsiban, bő, mindent takaró ruhában tehetik. De Szofja valahogy
meggyőzte az apját, Alekszej cárt, hogy engedje tanulni. Apjuk
halálakor Szofja volt a legegészségesebb és legerősebb a még élő
gyerekek közül, így meg tudta szerezni a hatalmat régensként. Péter
akkor még csak hároméves volt, egy kisgyerek, a féltestvére, Iván
pedig olyan beteg volt, hogy a szóbeszéd szerint a cári tiarát sem tudta
megtartani gyenge nyakán. Szofja jó munkát végzett először Iván,
majd Péter régenseként, különösen azzal, hogy diplomáciai
kapcsolatokat létesített a Nyugattal, és levelezett az uralkodókkal és a
nagy gondolkodókkal. Őhozzá hasonlítva Péter háromig se tud
számolni. De ő nő. Ez az egyetlen megbocsáthatatlan bűne.
Csodálkozva hallottam, hogy egy nő uralkodhatott Oroszországban.
– Még életben van? – kérdeztem.
– Igen, egy zárdában valahol, és valószínűleg átkokat szór minden
hátralévő napjában. Ő és a szeretője, Golicin herceg messzire jutottak
gondolkodásmódjukban, de nem elég messzire, amikor hatalmon
voltak.
– Golicin herceg! Az a … – Anton megakadt, nem találta a
megfelelő szót, amivel kifejezhette volna megvetését Szofja szeretője
iránt.
– Csak óvatosan – figyelmeztette Caroline, és a biztonság kedvéért
eltakarta Agneta fülét. A lány azonnal kiszabadította magát, hogy hallja
a folytatást.
– Gondolkodj, mielőtt megszólalsz, Anton – szólalt meg az apja is.
A fiatalember kanalát a tányérjára dobta, felállt, és az ajtót becsapva
elhagyta a szobát. Az apja elkomorult.
– Annyira forrófejű – mondta Caroline, de nem igazán rosszallóan.
 Frederic összetörte a gombákat a tányérján, majd jobbról balra
tologatta őket, Agneta meg körbenézett egyesével mindenkire;
próbálta kitalálni, mitől lettek olyan mérgesek. A szoba sötétebbnek és
hidegebbnek tűnt Anton nélkül.
– Golicin herceg – szólalt meg Caroline segítve férjének felvenni
korábbi gondolatmenetét. Ernst rámosolygott.
– A herceg Szofjával élt, de messze nem volt… nos, akárminek is
akarta Anton nevezni. Katona és diplomata volt. Az ő alapozása és
előrelátása nélkül Péternek feleannyi ötlete sem lenne, mint így:
kötelezővé tette a katonai és az adminisztratív szolgálatot a nemesek
fiainak, haditengerészetet akar létrehozni, elutazott Hollandiába,
Berlinbe, Angliába és Bécsbe, hogy a saját szemével lássa, milyen az
élet és az előrehaladás Nyugaton. Péter nyughatatlan, és a célja
világos: azt akarja, hogy Oroszország is játékba kerüljön a politikában
– vagyis globális hatalommá akarja tenni. Biztos vagyok benne, hogy a
fiának, Alekszejnek is külföldi feleséget választ, még ha a
Romanovoknak nem is ez a szokása.
– De Szofja miért nem gondolkozott előre? – vetettem közbe, mert
szerettem volna visszatérni a női uralkodó témájára. Vajon szép is
volt? Az élete úgy hangzott, mint egy tündérmese, csak sajnos a
boldog vég nélkül. Micsoda szörnyűség, hogy zárdába küldték, hogy
ott hervadozzon egy ilyen élet és egy ilyen szerelem után.
– Az ő uralkodása nem volt biztos, amíg Péter élt. De Szofja sosem
fenyegette Pétert, még fiatal fiú korában sem, pedig akkor könnyű lett
volna. Ki tudja, miért? Nem hiszem, hogy a családja iránti szeretetből.
Az ő ága és Péter anyjának ága mindig is viaskodott egymással. Talán
csak mert nem vette Pétert elég komolyan.
– Hol volt Péter, amikor Szofja volt a régens?
– Először a Kremlben lakott, amíg fel nem gyújtotta azt. Állítólag
szeret mindenfélét felgyújtani, és kétségkívül nagy szerencse, még
jobban szereti kioltani a lángokat. Úgyhogy Szofja elküldte a
Nemeckaja szlobodába, a moszkvai német negyedbe a városkapun
kívülre. Békében élt ott, azt játszotta, hogy katona, meg azt, hogy
háborút visel, és olyat is játszott, hogy ő a cár. Állítólag itt mindenféle
emberrel találkozott a világból: kereskedőkkel, házalókkal,
művészekkel, gondolkodókkal, orvosokkal és gyógyszerészekkel.
Állítólag itt szeretett meg mindent, ami nyugati. Mikor hallottunk
utoljára olyan uralkodóról, aki elhagyta az országát több mint másfél
évre csak azért, hogy utazzon és tanuljon? Az oroszok általában
gyanakodva szemlélik a külföldi módit.
– Péter a német negyedben találkozott Anna Monsszal? –
kérdeztem, mire Caroline figyelmeztetően rám pillantott. Ez nem
való volt Agnetának.
Ernst elmosolyodott.
– Ó, a nők, mindig a szerelmi történetek érdeklik őket. Igen, azt
hiszem, ott találkoztak, nem sokkal azelőtt, hogy Szofja száműzte egy
Moszkvától és minden hatalomforrástól távoli faluba, vagy legalábbis
azt hitte. Péter azonban magával vitte a barátait, és olyan sereget
toborzott, ami felért Szofja seregével. Kis államot létesített az államon
belül. Mielőtt Szofja észbe kapott volna, Péter már szerzett embereket
és fegyvereket, feleségül vette egy tiszteletben álló orosz család lányát,
volt fia és örököse, és elérte a felnőttkort.
– Mi történt Péter feleségével? – folytattam.
– Jevdokija Lopuhinával? Szegény pára. A három fiuk közül csak
Alekszej él már. Két évvel ezelőtt Péter egy távoli kolostorba küldte,
miután az asszony nem volt hajlandó elválni tőle. Állítólag órákon át
kérlelte, de hasztalan. Ő a büszkesége ellenére már elveszett, közben
Anna Mons meg éli a világát. Bár még nem szült Péternek gyereket,
szóval ki tudja, mi lesz itt még?
Caroline megborzongott.
– Szegény Jevdokija. Micsoda szörnyűség egy ilyen fiatal nőt élve
eltemetni. Miért nem küldték vissza a családjához?
És a Glück család újra kedvenc beszédtémájához jutott el:
engedélyezni kellene-e a válást vagy sem.

Az év lassan telt, a csapatok közötti kisebb ütközetekkel, de ezek közt

az egyszerű emberek béke és élelem nélkül maradtak. Csak reméltem,
hogy a családom megmenekült a múlt nyári nagy éhségtől, miután
engem eladtak, és így megúsztam a háborút, és máshol éltem
biztonságban és egészségben. Már majdnem három éve, hogy eljöttem
otthonról. Tizenhat éves lettem. Margrete már hétéves lehet, Fjodor
kész férfi, Christina pedig biztosan megházasodott, és maga is anya
lett. Minden éjjel abban reménykedtem, hogy az ő életük is áldott,
ahogy az enyém a Glück családnál.
 TIZENHATÓDIK FEJEZET

Az aratás ünnepére az összes nő együtt díszítette fel a templomot. A

készlethiányok ellenére az emberek kévékbe kötött gabonákkal, aszalt
gyümölccsel vagy savanyított zöldséggel teli agyagedényeket, füstölt
halat, húst és színes szalagokkal átkötött, édes illatú faágakat hoztak. A
több tucat házi készítésű gyertya ragyogó fényt adott. Esténként
csináltuk őket, méhviaszból olvasztottuk, bár a gyertyákhoz legjobb
zsír a bálnák fejében található, de az drága volt, és nehezen
hozzáférhető.
A padok és a padlódeszkák fényesek és tiszták voltak, amikor a
gyülekezet becsődült, a templom levegőjében tömjénillat terjengett. A
férfiak és nők mind kiöltöztek, de ez csak a ruhák szabásán és az anyag
vastagságán látszott. A lutheránusok nem úgy öltöztek, mint az
oroszok, akik bíbortól, aranytól és ezüsttől roskadozó öltözékben
imádták az urukat. A tisztaság fontosabb volt a gazdagságnál, és a
hiúság egyetlen jele a vastag csipkegallér volt, amit a férjezett nők
hordtak. A fiatal lányok színes sálakat kötöttek a derekuk köré, és
gyöngyök csillogtak a fülcimpájukon és a nyakukban. Hajukat
befonták és a fejükre csavarták, mintha koronát viselnének. Ezek a
lányok a hidegtől kipirult arccal léptek be a templomba, és úgy tettek,
mintha észre sem vennék a jelen lévő fiatal férfiakat, bár láttam, hogy
páran közülük titokban rápillantanak Antonra vagy Fredericre.
Korábban kisuvickoltam a fiúk csizmáját, a bricseszük pedig olyan
szűk volt, hogy látszott hosszú, izmos lábuk. Ők és a barátaik cserébe
úgy tettek, mintha nem vették volna észre a lányokat, de később
persze végigmérték őket, amikor azok elfoglalták a helyüket a
családjuk körében.
 Ennek a világnak én sosem lehetek a része. A Glück házaspár
kedves volt, kedvesebb, mint remélhettem, de ezek a tisztességes
családból származó fiúk sosem fognak nekem udvarolni. Nem leszek
soha ilyen hamvas leányka, akit a családja óv, és eszükbe nem jutna
eladni őt egy darabka ezüstért. Nagyon sajnáltam magam, és ez biztos
kiült az arcomra is. Amikor oldalra néztem, láttam, hogy Anton rám
mosolygott. Aztán kacsintott is, amitől elárasztott a melegség. Hát
mégis idetartozom. És egy nap talán még inkább.
Anton egyenesen rám nézett, a tekintete perzselt. Ezek után egy
szót sem hallottam az istentiszteletből. Anton a legidősebb fiú volt, és
a család nemrég eldöntötte, hogy el kell kezdenie dolgozni egy
marienburgi kereskedőnél. Ezután gondolhat csak saját
családalapítására. De ha elképzeltem, hogy elmegy otthonról,
összeköltözik egy másik lánnyal, akit szeret és tisztel, szinte
fulladoztam az elkeseredéstől. Amikor a gyülekezet hangja egy
himnuszban egyesült, én mintha csak távolról hallottam volna az
egészet. A többiekkel együtt felálltam, a térdem remegett, de nem
figyeltem az istentiszteletre. Amikor újra leültem, Anton keze
végigsimított az enyémen. Visszafojtottam a mosolyom. Ujjai az
enyémbe kapaszkodtak, mélyen rejtve a szoknyám hajtásaiban, hogy
körülöttünk senki sem látta, még Agneta és Caroline sem a pad végén.
A szívem hevesen vert szoros fűzőm alatt, de azért próbáltam
áhítatos kifejezést erőltetni az arcomra. Amikor félig oldalra
fordultam, egy magas, szőke idegen tekintetébe ütköztem, aki a
mögöttünk levő lévő padban ült. Még jobban elpirultam; vajon
észrevett valamit? Elfordultam anélkül, hogy újra rápillantottam volna.
A lelkipásztor kilépett a kis oltárszobából, a gyülekezet felállt, és az
istentisztelet elkezdődött. Csak akkor engedte el Anton a kezem,
amikor az utolsó himnusz is elhalt, és letérdepeltünk imádkozni.
Megfordultam, és Caroline-ra néztem. Isten így is többet adott,
mint remélhettem volna, emlékeztettem magam. Nem lenne szabad
elveszítenem azt a családot, amely befogadott.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A következő napokban Antonnal igyekeztünk kihasználni minden

pillanatot, amit csak együtt tölthettünk. Ő délelőttönként tanult az
apjával, miközben én takarítottam, délutánonként meg felvette a
legszebb ruháját, hogy bemutatkozzon egyik marienburgi
kereskedőnek a másik után. De háború dúlt, az ellenséges hadseregek
csapásra készen várakoztak, így az utazás és a kereskedés is túl
veszélyes lett, és nem volt könnyű állást találni. Mégis, mindig sikerült
neki pont akkor elindulnia otthonról, amikor nekem is el kellett
intéznem valamit, és pont akkor jött a templomba, amikor egyedül
takarítottam ott. Ilyenkor azonnal eldobtam a munkát. Beszélgettünk,
nevettünk, átöleltük egymást – és igen, csak csókoltuk és csókoltuk
egymást, az ajkaink összesúrlódtak, és a meleg leheletünk
összekeveredett a főhajó hűvös levegőjében.
Nem sokkal karácsony előtt – ez a legsűrűbb időszak a Glück
családnál – kettesben voltunk a parókián. Anton ott ólálkodott
minden szobában és folyosón, minden sarkon és lépcsőn elkapott, és
lopott egy ölelést. Szorosan magához húzott, a tenyerébe vette az
arcomat és csókokkal borította a szám és a nyakam, majd azt
sóhajtotta: – Márta, ezt nem bírom tovább. Utálom ezt a titkolózást,
és hogy követlek, mint egy tüzelő szukát. Légy az enyém! Gyere
hozzám feleségül! Ha itt a tavasz, lesz munkám, és el tudom tartani
magunkat. Vehetnénk együtt egy kis házat…
– Micsoda butaság! – feleltem, bár ezeket a szavakat vágytam
leginkább hallani. – A szüleid sosem egyeznek bele, hogy
összeházasodjunk. Az egy dolog, hogy az utcáról felszedett lányt
szobalányként alkalmazzák, és örökké hálás leszek a kedvességükért.
De az egészen más dolog, hogy a családba fogják ezt a lányt a
menyükként.
– De ha már lesz saját keresetem, akkor már nem szólhatnak bele a
döntéseimbe! – Mennyire imádtam a büszkeségét és a
magabiztosságát! – Ez az én életem, és én veled akarok lenni,
mindennap és minden éjjel – jelentette ki, és tovább csókolt, szorosan
ölelt, míg megéreztem vágyát a ruhámon és a kötényemen keresztül.
– Légy egészen az enyém! – könyörgött, lehelete forrón égette a
bőröm. – Szeretjük egymást! Az együttlét ennek a része. Egy ilyen
szerelemhez, mint a mienk, az is hozzátartozik.
A szívem izgatottan ugrándozott a mellkasomban, majd
ránehezedett a szégyen. Eszembe jutott, mikre kényszerített Vaszilij,
és hogy fogott le Misa abban a szörnyű házban. Lehetett máshogy is
együtt lenni egy férfival? Anton felemelte az állam, belemerültem
mély, őszinte tekintetébe. Anton pontosan olyan volt, akire
Christinával gondoltunk, amikor virágok szirmait tépdestük, és
gyertyát gyújtottunk, hogy megismerjük az igaz szerelmünket. Ekkor
meghallottuk Caroline hangját, engem szólított, és szétrebbentünk.
Anton még lopott egy utolsó csókot, mielőtt sietve kiegyenesítettem a
ruhám, megigazítottam a hajam, és elindultam a tanulószoba felé.
Anton visszahúzott, ujjai égették a bőröm.
– Ne zárd be ma éjjel az ajtód – suttogta, majd elengedett.
Mentem, de elzsibbasztott a félelem és a boldogság.

Napközben alvajáróként végeztem a dolgom, és csak az előttem álló

éjszakára tudtam gondolni. Ujjaim annyira remegtek, hogy eltörtem a
karácsonyi süteményeket, amikor kifordítottam őket a rézformából, és
az egész sütést elölről kellett kezdenem pazarolva a vajat és a lisztet.
Megvágtam magam, miközben kivágtam az almák csutkáját, hogy
mazsolával és dióval töltsem meg őket. Megijedtem, amikor
észrevettem, hogy Caroline engem néz, pedig ugyanúgy viselkedett,
ahogy szokott. Eszembe jutottak figyelmeztető szavai: – Se
hazugságot, se paráználkodást nem tűrök meg a házamban.
De az biztosan nem paráználkodás, ha egy leendő férj és feleség van
együtt, ugye? Nem jár nekem is olyan házasság, boldogság és elégedett
élet, mint az övé? Bár nem én vagyok a Glück házaspár ideális
meny-jelöltje, egész életemben viszonozni fogom a kedvességüket,
esküdtem meg, miközben Anton csókjaitól felduzzadt ajkaimhoz
értem. Nem tudtam tovább küzdeni az érzéseim ellen. Életemben
először megismertem a szenvedély hatalmát, amely, mint egy áradás,
elsöpör minden józanságot, ahogy a leghatalmasabb jégtáblák is
felolvadnak a meleg levegőn.

Anton akkor jött be hozzám, amikor már majdnem elaludtam, miután

háromszor is imára kulcsoltam a kezem, és csak forgolódtam
szalma-zsákomon. Az ajtó csak egy résnyire nyílt ki, szerencsére nem
nyikorgott, és egy pillanattal később már a karjaiban tartott.
Megmerevedtem, amikor először megéreztem a súlyát magamon, de
minden olyan más volt, mint Vaszilijjel! Anton teste meleg volt, a
keze sima, és a lehelete édes, amikor megcsókolt. Szorosan
hozzásimultam, mindenhol érezni akartam, és segítettem neki, amikor
gyengéden levette a hálóingemet, hagyta a földre esni, és betakart
minket a kabátjával. Most, hogy ilyen közel feküdtem hozzá, fel
mertem fedezni a testét. Eleinte haboztam, de aztán egyre bátrabb
lettem: az izmai, a sötét, göndörödő szőr a mellkasán, és lapos,
kemény hasa. A szalma szúrta a meztelen bőrünk, de csak nevettünk,
és a bőre érintése is cirógatta az enyémet. Mióta várta már a testem ezt
a gyönyört?
– Milyen gyönyörű a melled – sóhajtotta, és finoman a tenyerébe
fogta. – A bőröd meg fehér, mint a tej. – Nyelve követte a nyakam
ívét, harapdálta az érzékeny bőrt, amitől zihálni kezdtem. Mintha
villámcsapás szaladt volna végig az ereimen, amikor rátalált a
mellbimbómra; csak szívta és kényeztette a gyenge húst.
Felsóhajtottam, és kitárulkoztam, mert csak őt akartam; többet belőle,
sokkal többet. A jóleső érzés a fejemből a végtagjaimba tolult,
belehasított a gyomromba, majd le a combjaim közé. A csípője köré
tekeredtem, magam felé húztam, próbáltam irányítani. Vaszilij mindig
úgy sietett, miután végre megkeményedett. De Anton ujjai lefogták a
kezem, megállított, és rám mosolygott. – Ne olyan sietve. Te is
élvezni akarod, nem igaz?
Nem igazán értettem, mire gondol, de Anton a combom közé
térdelt, széttárta, és az ujját megnyalva finoman cirógatni kezdte a
göndör szőrt. – Micsoda édes, sötét haj nő itt, kiscicám. Imádni
fogom, ameddig csak élek, ezt megígérem. – Fölém hajolt,
megcsókolta a hasam, aztán finoman a szájához emelte a csípőm. – Ne
mozdulj! – Suttogásába beleremegett a bőröm. Szégyelltem magam, és
el akartam lökni magamtól, amikor megéreztem a nyelvét: egy
visszafojtott sikollyal megemelkedtem, az egész testem ívbe rándult
attól, amit csinált, és amit éreztem. Újra és újra végigsimított, egyre
mélyebben, majd finoman körözni kezdett. Vaszilij többször a számba
erőltette magát, de fogalmam sem volt, hogy ez fordítva is működhet.
A forróság végigszáguldott a testemen, a tagjaim szinte szétfolytak,
mint a napon hagyott vaj. Ujjaimmal Anton mézszínű hajába
kapaszkodtam. Felnyögtem, majd Anton nyelve hirtelen leállt, és nem
mozdult. Csak forró leheletét éreztem nedves, megduzzadt húsomon.
– Kérlek – lihegtem.
Anton nyelve egy olyan pontra tévedt, aminek a létezéséről
fogalmam sem volt. Éreztem, ahogy egy hullám dagad a testemben,
erős és hatalmas, és kész voltam belevetni magam hátrahagyva
mindent. Olvadt arany folyt az ereimben. Felkiáltottam, majd
visszazuhantam, az arcom izzadságban fürdött, a torkom kiszáradt. A
bőröm halványan csillogott a holdfényben, a vízcseppek folyékony
csillagfényként csurogtak telt kebleim között. Anton felcsúszott
hozzám, megcsókolt, így egy rövid időre, mohón megízlelhettem
ajkain az illatomat. Belém hatolt, finoman, óvatosan, lassan törve előre
ott, ahol már annyira nedves és duzzadt voltam. Vaszilij csak fájdalmat
okozott nekem, de felnyögtem, amikor Anton erősebben behatolt,
egészen tövig, combjaimat csípője köré zárva. Teljesen együtt
mozogtam vele, többet és többet akartam belőle. Fogtam a nyakát, a
hátát, a hátsóját, és végül egy elfojtott kiáltás után rám zuhant,
lihegve, miközben a szíve hevesen vert. Kisimítottam a haját csatakos
homlokából, és fújdogáltam a csillogó izzadságot az arcán.
Elmosolyodott, a szeme lecsukódott, az ajka az enyémet kereste, kezei
még mindig a testem szorították. Így aludtunk el.
Amikor kiosont a szobámból nem sokkal napfelkelte előtt, az ajkaim
a csókjaitól duzzadtak, a mellem vágyott a gyengédségére, a szívem
meg szinte túlcsordult, mégis sosem volt még ennyire könnyű.

A következő vasárnap a templomban imára kulcsoltam a kezem, és

csak egyetlen dolgot kértem Istentől: hosszú és boldog életet Anton
oldalán. Amikor az utolsó himnusz közben felemeltem a fejem, a
magas, szőke idegen tekintetével akadtam össze, akit az aratás ünnepén
is láttam. Nem volt öreg, csak nagyon sovány, megviselt arcát finom
ráncok és sebhelyek tarkították. Pont úgy nézett ki, mint a legtöbb
svéd katona a marienburgi laktanyából. Szemérmetlenül bámulta a
szám, mintha tudná, mi történt. Lesütöttem a szemem, de a tekintete
lyukat égetett a szemhéjamra.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A következő pár napban Anton nem tudott kisurranni, hogy

meglátogasson, étkezésekkor meg nem tudott rám figyelni. A
konyhában hallottam, hogy egy újabb marienburgi kereskedő
utasította el. Ernst Glück állítólag mérges volt és tehetetlen. Ezt el se
tudtam hinni: egy ilyen ember, akinek ekkora hite és türelme van?
Aznap délután Caroline a dolgozószobájába hívatott. Talán Anton
máris beszélt a szüleivel? Hát ezért nem jött többet hozzám:
hivatalossá akarta tenni a szerelmünket. Remegtek az ujjaim,
miközben újrafontam a hajam, és éreztem, ahogy vér tolul az ereimbe.
Alig mertem az asszonyomra nézni, amikor beléptem a szobába.
Családtagként fog kezelni mostantól, vagy inkább csalódott a fia
választottjában? Szívem a torkomban dobogott, amint kopogtattam az
ajtón.
A Glück házaspár mindkét tagja a szobában volt. Csodálkoztam,
hogy a lelkész itt van, mert ő karácsony után mindig elfoglalt szokott
lenni. De hát persze hogy itt volt, hogy üdvözöljön a családban!
Mosolyogtak, amikor beléptem, és Caroline félretette a varrását.
– Gyere be, Márta, és csukd be az ajtót. Olyan hideg, szeles nap
van. Biztos havazni is fog majd, nem gondolod, Ernst?
Egyedül Anton hiányzott a szobából. Vajon annyira izgult, hogy ezt
végigülje? Nem akart addig beszélni a szüleivel, amíg állást nem talál.
De megbocsájtom a sietséget, gondoltam mosolyogva, én is alig
vártam már, hogy örökké együtt legyünk.
– Forralt bort? – kérdezte Ernst. – Nagyon finom.
Forralt bor, délben, ezekben az időkben? Valamit ünnepelni
akartak. Caroline mellé ültem, belesüllyedtem a csíkos kanapéba. A
bögre melegítette a kezem, alma- és körtedarabkák bukkantak fel az
ital felszínén, megfürödtek a gőzölgő, vörös italban, majd újra a bögre
aljára merültek.
Caroline törte meg végül a csendet, miközben a férje megigazította
a tüzet a kicsempézett kandallóban. Láttam, ahogy szikrákat szór
odabenn a parázs.
– Márta, csodálatos dolog történt. Egyszerűen csodálatos! Nem is
reméltem, hogy ekkora szerencse és boldogság érhet téged.
Mélyen elpirultam.
– Mi történt? – kérdeztem az érzelmeimtől rekedt hangon.
Tényleg, hogy remélhettem ekkora boldogságot? Ó, az én erős,
őszinte, szeretett Antonom. Megtartotta a szavát.
– Azt tudod ugye, hogy vannak svédek is a gyülekezetemben?
Olyan férfiak, akik a laktanyában laknak. Becsületes, jó emberek, mint
például Johann Trubach dragonyos – folytatta Ernst a kandallónak
dőlve.
– Igen? – bólogattam. Talán ez a Trubach kapcsolatban áll valahogy
a kereskedővel, aki felfogadta Antont? Hát, akkor minden rendben
van.
Caroline elmosolyodott, és megfogta a kezem.
– Egy katona sosem lesz gazdag, de Johann-nak saját szobája van a
laktanyában, állandó fizetése, és a szíve meleg. Csak az számít, nem
igaz?
Hát igen, de mi közöm ehhez? Ujjaim szorították a boros bögrét,
nehogy elejtsem. Hol van Anton, miért nincs itt, hogy beszéljen
kettőnkről?
– Akár hiszed, akár nem, tegnap Trubach feleségül kért téged. Nem
lehetett lebeszélni – vette át a lelkész a szót, mialatt a felesége rám
mosolygott. – Így igaz. Meglátott a templomban, és beléd szeretett
egy szempillantás alatt.
– De hát ez lehetetlen – dadogtam. Ez csak egy tévedés lehet, én
Anton jegyese vagyok. Más férfi nem kérhet feleségül, nem vagyok
szabad. Glückék remélem elküldték ezt az ostoba dragonyost.
– Tudom – felelte Ernst. – És őszinték voltunk vele. Nincsenek
szüleid, se hozományod. Tudja Isten, talán még vezetékneved sincs. –
Rám kacsintott. – De neki elég annyi, hogy a fedelünk alatt laksz.
 – Átgondolhatom a dolgot? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Időt kell
nyernem, elmondani Antonnak, és rávenni, hogy állítsa ezt le. Együtt
találunk megoldást!
– Mit kell ezen átgondolni? – kérdezte Caroline. – Elfogadtuk az
ajánlatát a nevedben. Ennél nem is történhet jobb egy hozzád hasonló
egyszerű lánnyal – folytatta, és megölelt. – Gratulálok! Ernst az új
esztendőben majd összead benneteket.
– Olyan hamar? Hát már nincs szüksége a segítségemre? –
kérdeztem ahelyett, hogy kimondtam volna: Nem! Szeretem az
idősebbik fiukat, és ő is engem. Össze fogunk házasodni.
– Már nem annyira, Márta. Agneta is Ernsttől fog leckéket venni,
Anton pedig végre talált munkát, bár sajnos egy pernaui kereskedőnél.
Holnap reggel indul is, de majd húsvétkor meglátogat, és akkor ti is
eljöttök vacsorára Johann-nal. Anton sajnálja, hogy nem tud tőled
elbúcsúzni, de meleg üdvözletét küldi.
Elmegy anélkül, hogy elbúcsúzna tőlem? Meleg üdvözletét küldi?
Nyeltem egy nagyot, és könnyek szöktek a szemembe. A számban
keserűséget éreztem. Persze, hiszen nem tudta, hogy ki fognak
házasítani, nyugtattam magam. Caroline aggódva nézett rám, és
megfogta a kezem.
– Ugyan, ugyan – mondta. – Tudom, mekkora meglepetés ez.
Házasodjatok össze mihamarabb, vízkeresztkor. Trubach holnap eljön
vacsorára. Kedves ember, meglátod.
Újra kézbe vette a varrnivalóját, a lelkész pedig úgy mosolygott
rám, mit édeslányára, büszkén és kedvesen. A beszélgetés véget ért.
Kifelé indultam, amikor elkaptam egy pillantást a házaspár között:
csendes egyetértésről és megnyugvásról tanúskodott. Talán meg
akarnak szabadulni tőlem? Nem. Ők mindig is a legjobbat akarták
nekem. Megtagadjam az engedelmességet velük szemben, akiknek
mindenem köszönhetem? A válasz egyértelmű volt a szívemben és az
eszemben is: igen.

Aznap éjjel csak a megfelelő pillanatra vártam. Nem volt vesztegetni

való időm. Idegességemben kétszer is ellenőriztem a batyumat. Elég
pénzem volt, hogy eljussak Pernauig; az első kocsik hajnalban
indulnak. Ha kell, gyalog megyek. A Glück házaspárt minden
bizonnyal megbántom ezzel a tettemmel, meg is sértem talán. De
igyekeztem nem törődni ezzel. Amikor felálltam, hogy harmadjára is
ellenőrizzem a holmimat, kopogást hallottam az ablaktáblán. Valaki
kavicsokat dobált. Majdnem megbotlottam, annyira siettem az
ablakhoz, és feltéptem az ólomzárat. Egy ló állt ott kipányvázva,
lélegzete gőzölgött. A téli éjszaka elrejtette a lovas arcát – kabátja
gallérját felhajtotta, kalapját pedig mélyen a homlokára húzta –, de a
szívem tudta, amit a szemem nem látott: Anton volt az. Eljött, hogy
magával vigyen. Leszállt a lóról, és a konyha mögötti szobám
ablakához sietett.
– Marta – mondta, és megölelt. – El kell mennem, de nem mehetek
el búcsú nélkül.
A felhők elúsztak a hold elől, és a hirtelen támadt fehér fényben
tisztán láthattam kék szemét és erős, fehér fogait.
– Nem kell elbúcsúznunk, Anton. Már összepakoltam. Csak a
csizmám és a kabátom kell felvennem, és mehetünk is. Mögéd ülök
majd a lovon. Meg tudjuk csinálni! – suttogtam. A
megkönnyebbüléstől remegett a hangom.
– Nem biztonságos egy fiatal nővel utazni, Marta. Két hatalmas
hadsereg fosztogat a vidéken, várják a következő parancsukat. Tudod,
mit tesznek az unatkozó katonák az ilyen lányokkal, mint te? –
kérdezte. – És miből élnél különben is? Adj egy kis időt, hogy
megvessem a lábam Pernauban, és eljövök érted.
– De fogytán az időnk… – könyörögtem.
– Szeretlek – felelte. – De a legjobb, ha itt maradsz a szüleimmel.
Rengeteg időnk van még.
– Dehogy van! Hozzáadnak egy svéd dragonyoshoz, az apád
vízkeresztkor megtartja az esküvőt, az már csak pár hét. De én csak
téged szeretlek, és örökké szeretni foglak. – A hangomból kicsengett a
félelem. Eszembe jutott, amit Tánya mondott egy örökkévalósággal
ezelőtt: a férfiak úgy megérzik egy nő kétségbeesését, ahogy a vérebek
kiszagolják a zsákmányt. Mégsem tudtam leállni, és hozzátettem: –
Nincs szinte vége a háborúnak? Narva után már nem igazán lesznek
nagy csaták, nem igaz? Legalábbis ezt mondja az apád. A svédek
nyertek, és a fennhatóságuk alatt marad a Baltikum. – A hangom
azonban bizonytalanságról árulkodott.
– Az apám semmit sem tud – vetette oda Anton. – Mit számít
Narva Károlynak, csak egy újabb toll a kalapján. Imád háborúzni, és a
franciák meg az angolok is örülnek, ha itt foglalja el magát. Károly
csak akkor áll le, ha eléri Moszkvát. – A templom harangja megszólalt,
és Anton körbenézett. – Mennem kell, Marta.
Sírva csimpaszkodtam a nyakába. – Ne hagyj el!
Meglazította a szorításom, megsimogatta az arcom, és azt suttogta: –
Ne sírj! Várjuk ki, mi lesz, rendben? Talán nem ez a legrosszabb
lehetőség. Végül is nem én voltam veled először, tudod hogy.
– Mire gondolsz? – A hangom berekedt a fájdalomtól.
Megvonta a vállát.
– Hát, így bármikor találkozhatunk, és senki sem fog gyanakodni.
Becsületes házas asszony leszel, és azt csinálunk, amit csak akarunk.
Megcsókolt, meleg nyelvét becsúsztatta a számba. Ellöktem.
– Vigyél magaddal! – követeltem könnyek között, és újra
megragadtam a kabátját, és belékapaszkodtam.
Valami mozgolódott a lelkészlak ajtajában, és Anton sietve
elhúzódott tőlem, arcán a megkönnyebbülés suhant át.
– Ne csüggedj, Marta! Találkozunk még!
Felült a lovára, kezét a kalapjához emelte, miközben felém nézett,
majd elügetett Marienburg szűk sikátorain keresztül. A lova patája a
macskaköveken egy olyan város felé dübörgött, ami a széles, nyílt
tenger mellett fekszik, távol tőlem. Miért pazaroltam utolsó
perceinket veszekedésre? Mosolyognom kellett volna, és
becsalogatnom, azt mondani: „Gyere, szerelemem, beszéljük ezt meg
inkább bent, jó?” A fájdalom és a szégyen elhatalmasodott rajtam, de
visszatartottam a lélegzetemet, amikor a szakács, aki ma sokáig
dolgozott, kilépett a havas utcára.
– Ki jár ott? – kérdezte, felemelte a lámpását, és belekémlelt a
sötétbe.
Hátraléptem, átmásztam az ablakom párkányán, és a szobám hideg
kőpadlójára estem, ahol csak zokogtam rázkódva. Csak amikor már
reszketni kezdtem a hidegtől – pedig meleg ruha volt rajtam, abban
akartam Pernauba utazni –, akkor jutott eszembe, hogy becsukjam az
ablakot. A padlókövet zúzmara fedte, amikor kinyitottam a batyum, és
kicsomagoltam a ruháimat.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Először voltam beteg karácsony és újév napja között: a konyhai

vödörbe hánytam. A szakács karácsonyra egy nehéz libamájas pitével
lepett meg minket, valószínűleg az nem esett jól. De amikor nem jött
meg a havivérzésem, eszembe jutott Olga kétségbeesése. Gyermeket
vártam Antontól.
Amikor csak eljött hozzám Johann Trubach, a szemem vörös és
duzzadt volt a sok sírástól, és szinte meg se köszöntem neki az
apróságokat, amikkel az ilyen alkalmakkor megajándékozott: hozott
színes fonalat, új kötőtűket vagy cukorkákat. Egy nappal vízkereszt
előtt – ezt a napot jelölte ki Ernst az esküvőnkre – döntést hoztam:
véget kell vetni az eljegyzésnek.
Johann eljött értem, hogy sétáljunk a városban. Mivel mindenkinek,
csak azon járt az esze, hogy háború van, és mi fog velünk történni,
örültem, hogy az egyenruhája helyett egy egyszerű, sötét, térdig érő
zubbonyt viselt szűk nadrágja felett, és hozzá erős, hosszú szárú
csizmát. Az inge makulátlan volt, kötött egy selyemsálat a nyakába, és
egy meleg, prémmel bélelt kabátot vett rá. Így inkább tűnt tehetős
polgárnak – nem mintha egy ilyen férfi valaha is feleségül venne egy
hozzám hasonlót.
– Emeld fel magasra a kezed, hogy szép fehér legyen – javasolta
Caroline, és rózsásra csipkedte az arcom, mielőtt Johann megjött. –
Így ni. Most újra egészségesnek tűnsz. Ne maradjatok el sokáig,
rendben? Sok dolgunk van még holnapig.
Marienburg zsúfolt volt, de kedvtelen. A jeges utcák felett a januári
levegőben csatornaszag lebegett. Vigyáztam, hogy ne piszkoljam össze
a csizmát, amit Caroline a sétához adott kölcsön. A kocsisok még
mindig ostorral hajtották ökreiket és öszvéreiket, bár a kocsi csak
könnyű szállítmányt vitt. A pékinasok a hidegtől kivörösödött arccal
árultak kisebb cipókat, pitéket és a vízkereszttortát, amiben egy
szerencsemedált rejtettek el. Vettem egyet a parókiának, mert
mindannyiunknak szüksége volt a szerencsére ezekben a napokban. A
gazdák elejtett állatokkal házaltak, sovány nyulakkal és kisebb őzekkel,
amiket nemrég vadásztak le, és fülükből még csorgott a vér. Jól
öltözött férfiak emelték kezüket a kalapjukhoz, így köszöntve
egymást, miközben igyekeztek elrejteni a náluk lévő fejszét, és kis
kocsikon húzták maguk után a frissen vágott tűzifát. Egyre több
koldust számláltam meg a városban, akik a könnyűvérű nőkkel
veszekedtek a legjobb helyekért. Egy férfi sült gesztenyét árult; ahogy
megforgatta őket a szén felett, az ujjai felhólyagosodtak. Johann vett
nekem egy maroknyit, és tovább sétáltunk, miközben csendben
élveztük a puha, édes pépet a szánkban. Miután megettük, ujjai a
kezem után nyúltak a muffban, amit szintén az asszonyomtól kaptam
kölcsön.
Sietve elhúztam a kezem, mire ő megbántva nézett rám.
– Meg se foghatom a kezét? Ennyire viszolyog tőlem? Mit
tehetnék, hogy megkedveljen? – kérdezte. Szégyelltem magam; pár
találkozásunk során jóval több kedvességet tanúsított irántam, mint
megérdemeltem volna.
– Nem viszolygok öntől… – kezdtem, de Johann nem hagyta
végigmondani.
– Akkor miért tűnik mindig olyan szomorúnak, amikor
meglátogatom? Szabad akaratából egyezett bele a házasságba, ugye?
– Igen. És nem.
– Nem? – Megállt, nyílt tekintetében bánat suhant végig.
Megérintettem a karját.
– Kérem, Johann. Ön jó ember. De egyszerűen nem mehetek
önhöz feleségül.
Nyelt egyet, és megszorította a karom, ami meglepett.
– Ó, értem már. A lelkész fia, ugye? Figyeltem kettőjüket a
templomban. Tudom, hogy nehéz, de őt felejtse el. Feleségül vesz
majd egy pernaui lányt, egy gazdag kereskedő lányát, akivel jobbak
lesznek a kilátásai.
 Elpirultam. Ez ennyire nyilvánvaló volt mindenki számára rajtam
kívül? Talán bolond voltam. Könnyen hozzámehetnék Johannhoz, és
sajátunkként nevelhetnénk a gyermeket. Egy szerelmes férfi nem vesz
észre eggyel több vagy kevesebb hónapot. De nem akartam hazudni,
mint Anton.
– Terhes vagyok, Johann – mondtam ki halkan. – Nem akarna egy
olyan lányt feleségnek, aki más gyermekét hordja a szíve alatt.
Megállt, és rám meredt. A bátorságom rettegésnek adta át a helyét.
Mit fog tenni? Pofon vág? Visszarángat a lelkészlakba, és
megszégyenít, a Glück házaspár meg kidob? Újra az utcára kerülök,
de most terhesen. Elállt a lélegzetem, és szédülni kezdtem a félelemtől.
Hátraléptem, amikor Johann egész Marienburg előtt megölelt,
megcsókolta a homlokom, és felnevetett. Egy koldus felemelte a
pipáját fagyott ajkától, hogy ránk mosolyogjon. Johann pénzt dobott
neki.
– Ez csodálatos, Marta!
Megdöbbentem.
– Nekem is el kell mondanom valamit, mielőtt összeházasodunk.
Ránéztem. Mi lehet az?
– Nem foglak tudni kielégíteni a férjedként. Számomra annak vége.
Talán egy régi sérülés miatt, vagy a hideg tette velem a harcmezőn
még a rigai erődben. Csak félig leszek a férjed, de teljes értékű apja
leszek a gyermekednek, erre esküszöm.
Mit mondhattam volna erre? Másnap Ernst összeadott minket a
templomában. Egy magas nyakú, halványszürke pamutruhát viseltem,
és egy kis csokor hóvirágot szorongattam a kezemben, olyan erősen,
hogy az ujjperceim elfehéredtek. Esküvői reggelire belsőséggel töltött
csirkét ettünk, hozzá bort és sört ittunk: a Glück család konyhájától
ennyire futotta. Amikor elosztottuk a vízkeresztre készített süteményt,
a saját szeletemben találtam meg a szerencsehozó medált.

Johann megtartotta az ígéretét, és jó férj volt, aki sosem kiabált és nem

emelt rám kezet, ízlett neki az étel, amit főztem, és csak egy pénteken
jött haza részegen, amikor a fizetése egy részét odaadtam, hogy
elmenjen a barátaival egy kabakba. Nevettünk is együtt – nem sokat,
de eleget – és abban a szakaszában az életemnek az ő jó természete
megadta, amire annyira vágytam korábban: békére lelt a szívem. Ha
ez a sorsom, hát legyen. A laktanyai szobájában kevés bútor állt: egy
asztal és két szék és egy keskeny ágy; az a pár ruhadarabunk, ami volt,
két falba vert kampón lógott. Próbáltam kicsinosítani a szobát, és egy
kancsóban virágokat tettem az ablakpárkányra. De egy hónappal az
esküvőnk után Johann elment a harctérre. Nagyon magányosnak
éreztem magam a Glück család meleg otthona után, mégis
szándékosan ritkán látogattam meg Caroline-t, csak annyiszor, hogy
még ne tűnjek udvariatlannak.
A laktanyában az egyetlen barátnőm a szomszédnőm, Lisa volt,
akinek a fiai és férje szintén a harctéren voltak. Májusban egyik este a
szobájában ültünk, gallérokat varrtunk és zoknit stoppoltunk a még
tehetős megbízóknak, akik szerették a keze munkáját. Kvászt
kortyoltunk, Lisa pedig dohányt rágott – élete egyetlen öröme,
mondta –, de engem taszított a vörös köpet, az elszíneződött íny és a
rothadó fogak is, ami ezzel az időtöltéssel járt. A varrás szünetében
köpött egyet, ez egyszer udvariasan egy vödörbe, majd a kezébe fogta
a tenyerem.
– Hadd olvassam meg a kezed, napsugaram, meglátjuk, mit tartogat
egy ilyen édes babácskának még az élet. Nem lehet benne csak a
nyúzott, öreg Johann, nem igaz? – kuncogott spiccesen, majd a
tenyeremre nézett, ahol a vonalak keresztezték egymást – alul kezdte a
csuklómnál, és onnan haladt fel az ujjaimig. Megrázta a fejét. – Kit
akarsz becsapni? Vagy kölcsönvetted egy másik nőtől a kezed?
– Miért? Mit lát? – kérdeztem mohón. – Boldog leszek? És a
babám, mi lesz belőle?
Újra a tenyeremre pillantott. – Egy nagy, hosszan tartó szerelmet
látok, és sok, sok utazást. Hosszú életed lesz, hiszen erős vagy, mint
egy ló, nem igaz, Marta?
– Utazás? – nevettem. – Nekem? És mi lesz az a nagy, hosszú
szerelem? Beteljesedik? – Johannt tiszteltem, de amit éreztem iránta,
nem lehetett szerelemnek nevezni.
Behajlította a kezem, és megszámolta a kis ráncokat a kisujjam
tövénél.
 – Nahát. Tizenhárom terhességet látok.
– Tizenhárom? Istenem! – mondtam, majd elcsendesedtem. Johann-
-nak annyival kellett beérnie, hogy simogatta a testem, miközben
csukott szemmel a hátamon feküdtem. Annyira magányosnak és
nyomorultnak éreztem magam azokban a pillanatokban. Hol volt
Anton? Vajon gondolt még rám? Kész lettem volna elfelejteni nem túl
kedves búcsúszavait és azt, hogy elárult, ha visszajönne értem.
Kezemet a még lapos hasamon nyugtattam. – És ez a baba? Fiú lesz
vagy lány?
Lisa leejtette a kezem.
– Azt nem látom. Ne kérdezz butaságokat, inkább folytasd a
munkád – felelte, és a kezébe vette a tűt.

Két nappal később találkoztam Caroline-nal a piacon. Ekkor a

parasztok már csak azt árulták, amire nem volt maguknak is szükségük
a túléléshez, és sehol sem lehetett külföldi kereskedőket és házalókat
látni. Egy éve már a fosztogató hadseregek miatt a megyében éhínség
volt. Marienburg lakói gyöngy nyaklánccal fizettek egy font vajért, és
smaragdokkal egy disznóoldalasért. A legtöbb városi a virágágyásait
zöldségágyássá alakította át. Caroline mellett egy csinos, fiatal nő
lépkedett, aki vitte helyette a kosarát, ahogy egykor én is.
A lelkész felesége megölelt.
– Hol bujkáltál, Marta? Végre újra találkozunk. – Megmelengette a
szívem, hogy ennyire örül a találkozásnak.
– Hát, tudja, milyen elfoglalt egy házas asszony – feleltem, és az
idegenre pillantottam. Büszkén lépkedett szép szabású kék kabátjában;
világos szemében ugyanez a szín csillant meg, szőke haja súlyos
kontyba fogva takarta nyakszirtjét. Pici rózsaszín gyöngyök csillogtak a
fülcimpáin.
Caroline belékarolt: – Bemutatom Luisát. Ő Anton menyasszonya,
és hozzánk költözött. Anton most Luisa apjánál dolgozik, és amikor
találkoztak Luisával, rögtön egymásba szerettek. Remélem, hamarosan
nagymama is leszek.
 Megpaskolta a hasam, Luisa pedig nyugodtan nézett a szemembe.
Szürke szeme vizslatott, majd halványan elmosolyodott. Biztos voltam
benne, hogy Anton még az ujja hegyét sem érintette meg az udvarlás
során. Ő lesz az első férfi, aki magáévá teszi, nem úgy, mint a
szolgálólány esetében a szülei házában. Röviden bólintottam, de nem
tudtam neki minden jól kívánni, ahogy az illem megkövetelte volna.
A látványa a szívembe hasított.
 HUSZADIK FEJEZET

Miután Luisával és Caroline-nal találkoztam a piacon, őrülten

vágytam egy forró fürdőre. Le akartam vakarni magamról Antonnak
még az emlékét is. Egyik vödör vizet hordtam fel a másik után a
szobába, és nem számoltam se a gyújtóst, se a szenet. Amikor az utolsó
vödör gőzölgő vizet is beleöntöttem fakádamba, fájdalom hasított az
alhasamba. Összegörnyedtem, a térdem megroggyant, és forró
zuhatagot éreztem a lábam közt, majd a szoknyám vörössé vált a
vértől. Fel akartam kelni, de a fájdalom letaglózott: olyan érzés volt,
mintha egy óriás szorítana a markában, és összeroppantaná a hátam.
Négykézláb másztam ki a szobából, és éppen csak kopogni tudtam
Lisa ajtaján, mielőtt elájultam a lépcsőfordulón, ami összekötötte a
szállásainkat.
Talpra húzott, rám parancsolt, hogy lélegezzek, és nyomjak.
Nélküle kivéreztem volna. Anton fia halva született öt hónaposan, és
vele együtt meghalt az apja iránt érzett szerelmem is. Lisa ezután még
napokig kanalazta a számba a forró levest és a kvászt, hogy erőre
kapjak. A nyár legvilágosabb és legnapfényesebb napjait éltük, de
számomra sötétebbek voltak, mint a tél legközepe.
A svéd Károly király csak a háború kedvéért háborúzott. Azonban
kezdeti sikerei után – ilyen volt a svéd Livónia megtartása és a
szomszédos Kurland elfoglalása – a dolgok rosszra fordultak számára.
Úgy tűnt, hogy minden oroszok cárja tanult a korábbi hibáiból és
vereségeiből. A szóbeszéd élénken terjedt Marienburgban: – Hallotta?
Borisz Seremetyev tábornok közeledik tízezer emberrel. Oroszország
egyik legősibb családjából származik, a háború a vérében van. Úgy
mondják, eddig még egyetlen csatát sem vesztett. A svédeknek
esélyük sincs.
 – Zárkózz be a laktanyán. Júliusban már ostromolnak az oroszok.
– Nem, a lelkészlakban bújj el, az kőből épült, erős. A laktanyát
könnyűszerrel felgyújtják.
A lelkészlakban? Semmi pénzért nem élnék egy fedél alatt Anton
menyasszonyával. Inkább bezárkóztam a laktanyában a többi nővel és
gyerekkel együtt.
1702. augusztus 25-én Seremetyev megtámadta Marienburgot. Úgy
éreztem, elérkezett az ítélet napja, amivel Ernst Glück fenyegetett. A
laktanya tornyából az orosz sereg egy sötét folyamnak látszott, ami
egyben elnyel minket; kiabálás, sikolyok és lövések között özönlöttek
felénk. A pokol kapui kitárultak. Az ágyúk feldördültek, és halált és
rombolást köptek magukból; az ágyúgolyók farkasüvöltéssel hasították
a levegőt. A hangjuk először annyira megrémített, hogy a fülemet
befogva bújtam az asztal alá. Szétrombolták a városfalat, az utakat és a
piacteret. Az emberek a félelemtől félőrülten rohangáltak,
összeszedték a javaikat, gyerekeket és jószágokat ráncigáltak magukkal.
A faházak kigyulladtak; a sűrű, szürke füstben fulladoztak az emberek,
és még nehezebben tudták menteni a menthetőt. A lángokat nem
lehetett kioltani. A város hamuvá vált, a levegő kéntől bűzlött, és az
ostrom folyamatos morajlásától megsüketültünk.
Dél körül az oroszok elárasztották a várost. Amikor megláttam,
ahogy a piszkos, rongyos svéd zászlót letépik a főkapuról, a gyomrom
összeszorult. Egy jobbágynak egyik gazda olyan, mint a másik, de
milyen lesz újra az oroszokkal élni most, hogy kedvesebb gazdákat is
megismertem? Hallottam, ahogy a seregük kiáltozik és ünnepel.
Egymás után lőttek a levegőbe, és tudtam, hogy Marienburg
kapitulált. Mi történhetett Johann-nal? Egyáltalán él-e még, és ha
nem, mi lesz velem? Lisa fiai és férje sem tért vissza a csatából.
Jajveszékelése kísértette az egész laktanyát. Kimerészkedtem a
szobámból, hogy megvigasztaljam, de nem nyitott ajtót. Másnap
reggelre minden elcsendesedett a szomszédban. Reméltem, hogy az éj
leple alatt elmenekült, mert a következő napokban épeszű ember nem
merészkedett volna ki többé. Az oroszok az elfogott svédeket
istállókba zárták, amiket aztán felgyújtottak. Raboltak és fosztogattak,
csodálkoztak, micsoda kincsekre bukkantak a tehetős városban. Az
oltár feletti Szentháromságon gyakorolták céldobótudományukat Ernst
Glück templomában, majd megolvasztották az ezüstöt, benyakalták a
szentelt bort, és a padokból máglyát raktak.
Az éhségtől legyengültem. Mintha egy állat lakott volna bennem,
ami lassan, de biztosan rágta fel magát a beleimből a gyomrom felé.
Átkutattam minden szekrényt, polcot és edényt az elhagyott
laktanyán, de semmit sem találtam, csak penészes hüvelyeseket és
kőkemény kenyeret. Elkeseredésemben mindent beáztattam esővízbe,
amíg péppé nem váltak, és behabzsoltam, de csak gyomorgörcsöm lett
tőle. Aki a városban marad, az éhezni fog; az éhség elvégzi a háború
piszkos munkáját, tönkreteszi a testet, miután már a lélek megtört. Az
oroszok a tűz, a rombolás és a halál hármasságával uralkodtak a
városban.

Három nappal a csata után kopogtattak az ajtómon, amit egy asztallal

és székekkel torlaszoltam el belülről. Közeledett a kijárási tilalom
ideje, és épp egy répát akartam felvágni, hogy híg levest főzzek belőle.
A répát a laktanya veteményeskertjének egyik sarkából ástam ki,
ahogy a mókus kutatja fel az ősz utolsó makkját. Késsel a kezemben
megdermedtem. A laktanya kerítését elvitték tüzelőnek, és az épület
több részét is tűzifának kezdték használni. Én a tűzrakáshoz az istálló
burkolatát használtam. Ki lehet az? Az alkonyat és az éjjel első óráiban
még világos volt, amiért nagyon nehéz és meggondolatlan lett volna
megszegni az oroszok által kiírt kijárási tilalmat. Mit csinált a
látogatóm odakint ilyen késői órán? Elrejtettem a répámat, és
erősebben szorítottam a késem.
– Ki az? – sziszegtem fülemet az ajtóhoz szorítva.
– Marta Trubach? – kérdezte a férfi. – Caroline Glücktől hozok
üzenetet. Johannról van szó.
Johann! Mégis él? A szomszédasszony sírása jutott az eszembe, meg
ami még szörnyűbb volt, utána az ajtaja mögötti csend. Eltoltam az
asztalt és a székeket, és elrejtettem a késem a szoknyám fodrai közt,
amikor a látogatómra néztem. Egy nyúzott alak ált odakint: sok
vasárnap ebédkor töltöttem meg a tálját a lelkészlak leveséből, és néha
még egy tiltott második adagot is adtam neki.
 – Mi történt? – Tekintetem végigpásztázta mögötte a
lépcsőfordulót. Úgy tűnt, egyedül van, mert ő is óvatosan körülnézett.
Az oroszoknak sajátos humorérzékük volt, szerették szerencsétlen
flótások fülét és orrát levágni, akiket az utcán elkaptak, vagy
megbélyegezték őket, mint az állatokat. Olyan történetet is hallottam,
hogy valaki fejéhez szögezték a kalapját, vagy polgárokkal kálváriát
járattak.
– Johann a városházán van. Ott találta meg a lelkész felesége.
Súlyosan megsérült, nem biztos, hogy túléli az éjszakát. Magáért kiált
lázálmában.
A férjem él! Egy pillanatig haboztam: a városháza a város másik
oldalán állt. A kijárási tilalom már majdnem elkezdődött, és
Marienburg romjai közt csak úgy nyüzsögtek az orosz katonák.
Seremetyev tábornok szigorú parancsa ellenére megerőszakoltak
bárkit, aki szoknyát viselt, legyen az hétéves kislány vagy fogatlan
öregasszony. De megköszöntem valaha Johann-nak, hogy szeretett és
tisztelt, azután, hogy Anton mindezt megtagadta tőlem?
A férfi távolodott. – Indulok. Remélem, még találkozik Johann-nal,
mielőtt meghal. – Lesietett a keskeny lépcsőn, majd ki a laktanyából.
Johann befogadott, szeretett olyannak, amilyen voltam. Megmostam
az arcom és a kezem, hosszú hajamat gyorsan kontyba fogtam, és
bebújtam abba a köpenybe, amit nem sokkal az esküvőnk után
kaptam tőle. Alatta hosszú vászoninget viseltem, és ujjatlan, övvel
összefogott tunikát, amire kedves virágos mintát hímeztem hosszú,
magányos estéimen. Ha utoljára is, és ha Isten megóv, de Johann
szépnek és tisztának lát majd. Békét hozott az életembe. Én is
megtehetek ennyit érte, mielőtt meghal.
Ennyivel tartoztam neki.
 HUSZONEGGYEDIK FEJEZET

Marienburg kísértetiesen kihalt volt. A délután átadta a helyét a

halovány alkonyatnak, de a levegő még vodkától, puskaportól és
füsttől bűzlött. Az utak és sikátorok szétrombolva tátongtak, de én
rohantam, ahol csak tudtam, elkerülve a legnagyobb gödröket, és
elbújtam az omladozó romok mögé. Ha én sem látok senkit,
mondogattam magamban gyerekesen, akkor engem se lát senki.
Szorosan fogtam magamon a köpenyem, nehogy a libbenése eláruljon.
Hamarosan már közel jártam a városházához; már csak futnom kell
egy nagyot, és máris Johann-nal leszek. Egy elfeketedett falhoz
bújtam; minden csendesnek tűnt. Mély lélegzetet vettem, és
felkészültem egy utolsó nagy rohanásra a nyitott téren keresztül a
városházában felhúzott ideiglenes kórházig. Nekiindultam, de
visszarántottak, és a fából készült falnak csapódtam.
– Nicsak, mi van itt!
Három orosz katona vigyorgott rám, miközben a gerendázathoz
szorítottak. Az egyenruhájuk piszkos volt, és különböző
ruhadarabokból állt; lopták, találták vagy kapták – ki tudja? Egy-egy
foguk mindnek hiányzott, és amelyik fogva tartott, piszkos
szemkendőt viselt. Csorgott alóla a genny, a haja összetapadt a sártól
és vértől. A belőlük áradó izzadság- és szarszagtól öklendezni
kezdtem.
– Engedj el, te disznó! A kórházba kell mennem! – üvöltöttem rá
oroszul.
– A kórházba? Ápoló vagy? Nekem is van itt valamim, amit jól le
kellene ápolni – röhögött, és a kezemet a lába közé húzta.
Vicsorogtam rá, mint egy mérges macska, de gusztustalan kezével
befogta a számat, és hátrahajtotta a fejem. – A tiéd a legcsinosabb pofi,
amit ebben az istenverte városban láttam eddig, szép tiszta. És az
eddigi lányok nem panaszkodtak.
A falnak szorított, a köpenyem lecsúszott, és szálkák álltak a
nyakamba és a hátamba. Vonaglottam, és próbáltam megkarmolni: az
arcát és a kezét céloztam a körmeimmel.
– A rohadt életbe, Andrej, fogd már. Túl vad. Jurij, menj, figyeld
Seremetyev embereit. Én kezdem, én szúrtam ki – horkantotta, majd
ökölbe szorított kezeimet a fejem fölé szorította, és bedugta a nyelvét
a számba. Bűzlött. Éreztem, ahogy a torkomban összegyűlik az epe, és
olyan erősen haraptam rá az ajkára, ahogy csak tudtam.
Hátrahanyatlott, kiabálva káromkodott. Próbáltam kiszabadulni, de a
hajamnál fogva elkapott, és visszarántott. A fejbőrömön fájdalom
cikázott át, amikor visszarántott magához, kibomlott hajamat
körbetekerve az öklén.
Olyan erősen pofon vágott, hogy a fejem oldalra bicsaklott, és
megrándult a nyakam. A látásom elhomályosult. Éreztem, ahogy
feltépi az ingem és lerántja a szoknyám.
– A melle mint egy szoptatós dajkáé, a combja meg mint
Menysikov kancájának – a férfi előrehajolt, miközben a barátja
hátulról lefogott. A szemkendős felemelt, és az ujjaival markolászva
szétfeszítette a combom. A kínzóm nadrágja a térdénél lógott, és
egyetlen erős lökéssel belém hatolt. Sikítottam, amíg be nem
rekedtem. A társa elfordította a fejem, és a nyelvét a számba
kényszerítette. Az első csak lökött és lökött röhögve és izzadva ujjait a
hátsómba mélyesztve. Ezek lesznek életem utolsó pillanatai,
gondoltam, miközben a világ összezárult körülöttem. Mindent
kitörölt a vakító fájdalom. Ekkor meghallottam, hogy Jurij felkiált: –
Őrök! – és elrohant, amilyen gyorsan csak engedték donga-lábai. A
másik kettő dühösen felüvöltött, amikor egy ostornyél csapódott
erősen a fejüknek és a válluknak. Lovak nyerítettek, és hangok
kiabáltak; amelyik megerőszakolt, hátratántorgott, letépett
szemkendőjéből vér és genny folyt az arcára. Zokogtam, és
összegömbölyödtem a fal mellett, nehogy a lovak letapossanak, és a
karommal takartam be a fejem. Nem tudtam volna megmondani,
hány ember érkezett, olyan hangos volt az ordítás, és ostorcsattogtatás
hallatszott. Egy őr ököllel megütötte az egyik erőszakolót, majd
megragadta mindkettőjüket a hajuknál fogva, és összecsapta a fejüket.
A koponyájuk akkorát roppant, mint a talp alá került kavics. Zene
volt füleimnek.
– Vigyázz! – parancsolta az őr, és ő maga is kihúzta magát. – Borisz
Petrovics Seremetyev tábornagy! Az életben lévő szabályozások szerint
az erőszaktevés korbácsütéssel és nehéz munkával büntethető.
Próbáltam összehúzni magam, amennyire csak tudtam, szipogtam,
és törölgettem a könnyeket, a taknyot, a vért és a koszt az arcomról.
Mindkét erőszaktevő próbált vigyázzba állni. Paták koppantak a
macskaköveken, ahogy egy fekete katonai mén körözött körülöttünk.
Az elhaló napfényben felpillantottam a lovas arcára, aki magasan
fölénk tornyosult: a legendás Seremetyev tábornagyra.
Egyenesen ült csillogó bőrnyergében; ezüst mellvértje fénylett az
esti napfényben, szőrmebéléses kabátját gyémántberakásos miniatűr
portré fogta össze. Hunyorítottam, hogy jobban lássam. Egy férfi
arcképe volt az. Kék szalag futott keresztül a mellkasán, de nem viselt
kalapot; arcát frissen borotválta. A lova a parancsára hátrált.
– Vágják ki ennek a férfinak a nyelvét, és kapják el azt, amelyik
elmenekült. Fejenként harminc korbácsütés elég lesz.
Nem törődve a kétségbeesett tiltakozással, az őr megragadta a már
torz férfi állát, kifeszítette a száját, és kivágta a nyelvét a tövénél.
Amikor megláttam, hogy a rózsaszín, vérző húsdarabot a porba dobja,
öklendezni kezdtem, de imádtam minden pillanatát.
– Ha túléled a korbácsolást, megsütheted a nyelved vacsorára. Ha
rajtam múlna, a farkad is hozzátenném a sülthöz – mondta neki az őr.
Az erőszaktevőm két kezével fogta a torkát, hörgött és szemében
rémület tükröződött. Ömlött a vér a szájából, és a térde megroggyant.
Hát most már tudja, milyen is a fájdalom, gondoltam, ahogy
vonaglott, mint egy féreg. Szinte azt kívántam, bárcsak beváltaná az őr
a fenyegetését, és kasztrálná, de harminc korbácsütés is megteszi. Az
őrök csapata újra lóra ült, és Seremetyev indulásra kész volt.
Próbáltam felegyenesedni, de fájdalom nyilallt az alsó felembe, és újra
összegörnyedtem. Nem tudtam járni. Hogy jutok el a kórházba? Attól
tartottam, Johann már meghalt, de azért el akartam jutni hozzá. Talán
várjam meg, hogy elmenjenek a katonák? Próbáltam halványan rájuk
mosolyogni, hogy jelezzem, rendben vagyok, amikor az őr
megszólalt: – Mi legyen a lánnyal? Nem hagyhatjuk itt. Túl veszélyes.
Megdermedtem. Seremetyev lenézett rám.
– Kelj fel, te lány! – mondta szűkszavúan. Meginogtam, és éreztem,
hogy vér csorog végig a combomon. Szégyenemben az ingemmel
próbáltam eltakarni magam.
Seremetyev leszállt a lováról. A világ elhomályosodott, miközben a
magas férfi felém közeledett. Az arcomat a fehér éjszakába fordította,
újra káromkodott egyet, majd levette sötétzöld kabátját, és
belebugyolált. Még sosem éreztem ilyen puha és nagy ruhadarabot
magamon. A szőrmebélés cirógatta a bőröm, beletemettem az arcom,
és hirtelen szipogni kezdtem. Seremetyev lóra szállt, és felém nyúlt.
– Adjátok ide. Nagyon megsérült, egyedül nem jut messzire. Ami
azt a három erőszaktevőt illeti – ötven csapás fejenként, ebből
huszonöt a farkukra.
Maga mögé ültetett a lován, én meg belé kapaszkodtam. Fájdalmas
volt így lovaglóülésben ülni, de a hátának dőltem. Az egyenruhája
anyaga dörzsölte az arcom; néma könnyek folytak a szememből,
amikor beletemettem az arcom. Hallottam, hogy a katonák
kegyelemért könyörögnek, de hiába, és az őr már emelte is a karját az
első ostorcsapáshoz. Hátrafordultam, hogy minél többet lássak belőle.
– Kapaszkodj, te lány – szólalt meg Seremetyev. – Visszamegyünk a
táborba.
Addig hallottam az erőszaktevőim üvöltését, amíg messze el nem
távolodtunk a városfal maradványaitól; az őr jól végezte a dolgát.
Talán valami igazságtétel ért végre egyszer engem is? Amikor utoljára
visszapillantottam a hátam mögé arra az életre, amit eddig ismertem,
füst szállt fel a laktanya romjaiból. Az első lángok elemésztették a
megmaradt falakat és az őrtornyot. A tűz rózsaszínes szürkére festette
az eget, a látóhatár felvillant, így Johann hősnek járó búcsúztatást
kapott. Számomra már nem volt visszaút, de Isten nagy
bölcsességében és kegyelmében életben tartott; erre rájöttem még,
mielőtt elájultam.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Valaki finoman megpaskolta az arcom, és felemelte a lábam; a vér az

agyamba tolult, és magamhoz tértem. Egy aggódó, de barátságos fiatal
férfi arcába néztem. A nyakszirtemnél felemelte a fejem, és alkoholba
áztatott ronggyal törölte át az arcom.
– Emlékszik, mi történt? Seremetyev tábornagy sátrában van. Ő
mentette meg a … - mondta finom, ukrán akcentussal, majd hirtelen
abbahagyta, és elpirult. Gyengén felemeltem a kezem.
– Tudom – feleltem, és lenéztem, amitől még jobban elpirult. Az
ilyesmit nem felejti el az ember. Vajon ő állította el a vérzést, mosott
meg, és takart be újra a tábornagy köpenyébe? Próbáltam felülni, de
úgy szédültem, hogy meg kellett ragadnom a karját, hogy
kiegyenesedjek.
– Mennem kell – folytattam, és próbáltam lábra állni. – Meg kell
tudnom, él-e még a férjem.
– Innen sehova nem megy. Marienburg lángokban áll. Mindenki
menekül. Seremetyev bármikor itt lehet, és erősnek és egészségesnek
akarja látni. Mikor evett utoljára? Éhes?
Egyáltalán nem érdekelt, mit akar az orosz, de a gyomrom
megkordult, és vágyakozva gondoltam a répára, amit órákkal
korábban pucoltam meg. Mi lett vele?
– Nagyon éhes vagyok – vallottam be.
Az őr kiment a sátorból, és amikor felemelte az ajtónak szolgáló
viaszos anyagot, a délutáni napfény beáramlott a nyíláson. Vajon
mennyi ideig aludhattam?
Jól körülnéztem: a padlót több réteg szőnyeg takarta. A mintázata
azokra a szőttesekre emlékeztetett, amiket Vaszilij raktárában láttam.
Egy asztal is volt a sátorban, csak úgy roskadozott a tekercsek és
térképek alatt, és a körülötte álló három szék egyike fényes, sötét
szőrmébe volt burkolva. Még sosem láttam ilyet, talán cobolyprém
volt? Az összecsukható tábori ágyam mellett egy palakővel és
vasszegecsekkel kivert láda állt. Egy rúddal és lánccal zárták le: talán ez
volt a háborús láda? Ekkor a padlón, pont az ágyam mellett kiszúrtam
egy tálcát maradék étellel. Vajon Seremetyev itt ült, evett és figyelte,
ahogy alszom? A gondolat felzaklatott, de lehajoltam, és megszagoltam
az ételt, akár egy kutya. A bronz-kupában maradt egy kis bor, és
érintetlen volt a szelet köményes kenyér és a csirkecomb csontjához
tapadó fehér, zamatos hús. Megéreztem a húst takaró ropogós bőr
illatát, és majdnem rosszul lettem az éhségtől. Nem tudtam megvárni,
hogy az őr visszatérjen. A tálcára vetettem magam. Legurítottam a
bort, a kenyeret meg a számba tömtem, és a fogammal elropogtattam
benne a köménymagokat. A fehér hús elolvadt a számban,
szerencsére, mert rágás nélkül nyeltem. Majdnem megfulladtam
szégyenemben, amikor nevetést hallottam a sátor bejárata felől.
Felnéztem; az ajkamon és az arcomon kömény és morzsa, a kezemben
a csirkecomb, és az arcom vöröslött, mert levegőt is alig vettem.
Borisz Petrovics Seremetyev arcbőre barna és fényes volt, mintha
most borotválkozott volna meg. Ahogy az Marienburg legyőzőjéhez
illett, az egyenruhája frissen volt mosva és vasalva, és hosszú fekete
kabátja hátát egy nagy fehér hímzett kereszt díszítette.
– Hát ez jó jel, te lány, ha éhes vagy – szólalt meg, és megragadott
egy újabb üveg bort, hogy újratöltse a kupám. – Idd csak meg,
gyógyít, és segít felejteni. Hidd el, tudom, miről eszélek. Egy
elvesztett csatánál csak egy győztes csata okoz nagyobb szenvedést.
A közelembe húzott egy széket, és leült keresztbe téve szűk
bricseszbe és hosszú szárú, fényes csizmába bújtatott lábát. A
szempilláim alól figyeltem: öregebb volt, mint gondoltam. Sötét haja a
halántékánál őszült, ráncos, sebhelyes arca pedig olyan volt majdnem,
mint a baltikumi nyarakon a száraz, morzsolódó föld. Sascsőrhöz
hasonlító orra alól mély árkok indultak keskeny szája sarkába. Ez a száj
nem mosolyodott el könnyen.
 Közben még több csirkét, kenyeret, gyümölcsbefőttet és ecetes
uborkát hozott a fiatal ukrán. Seremetyevvel csendben ettük, míg
végül meg mertem szólalni: – Miért mentett meg, tábornagy úr?
Fáradtan nézett rám.
– Nem tudom. Már százszor, ha nem ezerszer láttam ilyet, ami ma
veled történt. Talán csak belefáradtam. Már három éve nem voltam
otthon. Ki tudja? Meglátjuk.
Előredőlt, és ujjait összetámasztotta, mintha azt készülne eldönteni,
mihez kezdjen velem. Hátrahúzódtam. Seremetyev felnevetett.
– Ne aggódj, te lány, még sosem kényszerítettem egy nőt se
olyasmire, amit nem akart. Mi a neved?
Elszégyelltem magam: az ő segítsége nélkül már halott lennék,
szétszaggattak volna azok az állatok Marienburg sikátoraiban. – Marta
– feleltem, és szorosabbra húztam meztelen vállaim és eltépett ingem
felett a kabátot.
– Aludj még, aztán majd eldöntjük, hogyan lesz.
Felemelkedett, amikor a sátor ponyvája fellibbent, és a fiatal ukránt
oldalra tolta egy magas, sovány férfi, aki belépett a sátorba.
– Maradj még, Seremetyev – szólt az idegen. – Hiszen mindig
élvezzük egymás társaságát, nem igaz?
A haja kócos volt, és olyan színű, mint egy kóbor kutya szőre: sötét
piszkosszőke. A vonásai élesek voltak, mint azoknak a babáknak az
arca, amiket az apám faragott nekem és a testvéreimnek. Folyamatosan
kíváncsi mosoly bujkált keskeny szája szegletében, és a szeme olyan
sötét volt, hogy alig lehetett látni a pupilláját.
Seremetyev felsóhajtott: – Már megint te, Menysikov? Nem
beszéltük ezt már meg? Beleegyeztem, hogy te választasz először.
Amikor az idegen észrevett, csípőre tette a kezét, és felfújta az arcát.
– Seremetyev, te vén kujon. Egy lány a sátradban! Hát ilyet is
először látok. Végre megfeledkeztél arról a vén banya feleségedről?
Nem vagy te túl nemes az ilyen kis etyepetyéhez? Ki ez? Hát igen,
mindig a győztesnek jár a legnagyobb díj, nem igaz?
Az újonnan érkező férfi elvigyorodott, és kezét Seremetyev vállára
tette. Ujjait a tövüktől az első ujjpercig gyűrűk borították; a
drágakövek úgy törték meg a napfényt, akár egy prizma. Seremetyev
őre eközben kihúzta magát. Sokkal merevebben állt vigyázzban, mint
azt lehetségesnek gondoltam.
– Mit akarsz, Menysikov? – kérdezte Seremetyev fáradtan, de felállt,
pontosan az újonnan érkező és közém. Nem volt olyan magas, mint
Menysikov, de büszkén tartotta magát. Éreztem az őr aggodalmát,
izzadság gyöngyözött a homlokán, de Menysikov csak nevetett.
– A szokásosat. Enni, táncolni, nevetni és szeretni – felelte, és egy
székbe vetette magát, ami majdnem felborult méretei és súlya alatt.
Szégyentelenül engem nézett. A kabátba bújtam, és lesütöttem a
szemem. Seremetyev elindult, hogy összeszedjen néhány térképet.
– Magaddal akarod vinni ezeket a térképeket? – kérdezte, de
Menysikov félretolta.
– Felejtsd el a térképeket, a tűzre való mind. A legjobbak a
sátramban vannak, majd később átküldetem őket.
– Felettébb nagylelkű vagy. Nem is értem, mihez kezdesz a sok
térképpel, ha olvasni sem tudsz, Alekszandr Danyilovics.
– Vigyázz, Seremetyev – fenyegette meg Menysikov félig játékosan.
– De foglalkozzunk inkább azzal, ami fontos. – Megböködte a
kabátot, amit a mellkasom előtt szorítottam. – Hogy hívnak, te lány?
Hol talált rád Borisz Petrovics? Azt hittem, a katonáim már minden
szegletét felkutatták ennek az átkozott városnak, hogy ilyen csinos
pofikat találjanak. Nyisd ki az a kabátot, hadd lássak belőled többet!
Makacsul álltam Menysikov tekintetét, és szorosabbra húztam a
kabátot.
– És ön ki, hogy így bámul? Azt hiszi, csak úgy megmutatom a
testem, mint egy szajha? Soha. Előbb lát fekete havat!
Ki volt ez a férfi, aki csak úgy besétálhatott egy háborús hős sátrába,
és úgy viselkedhetett, mint aki bármit elvihet, amit csak akar?
Seremetyevre pillantottam, hogy vajon elvetettem-e a sulykot, de ő
csak halk köhögéssel leplezte, hogy nevet, és a térképet
tanulmányozta.
Csend telepedett ránk. Az őr a csizmája orrát vizsgálta, arca olyan
piros volt, mint a város melletti gyümölcsöskertekben termett almák.
Menysikov tátott szájjal meredt rám. Majd hátravetett fejjel úgy
nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak a szeméből, majd lihegve
kérdezte: – Hogy ki vagyok? Ezt akarod tudni, te piszkos kis
csavargó?
– Csak azért vagyok piszkos, mert a körülmények nem tesznek mást
lehetővé. A nevem Marta.
Menysikov erősen megragadta az állam. Nem rezzentem össze, és a
szemébe néztem. Nem sütöttem le a szemem, kerüljön bármibe is.
– Én, Marta, Alekszandr Danyilovics Menysikov vagyok, a
hatalmasok közt is a leghatalmasabb, a cár leghűségesebb és legjobb
barátja.
– Aki hűségesen tölti meg a saját zsebét a cár háta mögött, amikor
csak lehetséges – tette hozzá Seremetyev.
– Fogd be! Nincs itt rád szükség!
– Ez az én sátram, Alekszandr Danyilovics. És én foglaltam el
Marienburgot, nem te.
Menysikov hozzám lépett. Megmerevedtem. Látványosan a
levegőbe szippantott.
– A szagod rendben van, bár egy fürdés nem ártana. Mutasd a
nyakad. – Hátralökte a hajam, ami elfedte a vállam, és felemelte az
állam. – Á, szép hosszú. És erősnek és egészségesnek tűnsz. Pont erre
van szükségem a csatamezőn.
Seremetyev és én is meghökkentünk, de Menysikov csak rácsapott a
csípőmre, és közelebb jött. Összehúztam a lábam, és rávillantottam a
szemem.
– A borod savanyú, Seremetyev. Később átküldök majd pár üveg
rajnait és a térképeket is. Fürdesd meg ezt a lányt, és az írnokommal
majd eljöhet a sátramig. Nem bíznám a katonáidra, hogy egyedül
kísérjék át a táboron. Talán alhat majd a padlón Darja ágya mellett, ha
nem civakodnak. Nem annyira szeretem, ha a lányok
összeverekednek, hacsak nem a szabad levegőn, sárban teszik. –
Menysikov rám vigyorgott, biccentett Borisz Petrovics felé, majd
elment. A viaszos sátorlap még jó párszor nekicsapódott a sátortartó
oszlopnak, majd minden elcsendesedett. Visszatartottam sós ízű
könnyeimet.
Seremetyev megvonta a vállát, és felsóhajtott.
 – Hát legyen, Marta. Valóban ő a leghatalmasabb a cár után. Ha ő
akar téged, én nem ellenkezem. Fürödj meg, és keressünk olyan
ruhákat, amik jók rád, rendben?
Ha még egy orosz tábornagy és csatagyőztes sem tud Menysikovval
ellenkezni, akkor én mit remélhetek? Mint egy konok gyerek
beletemettem az arcom a kabátjába, szorongattam a varrásait, és
igyekeztem nem elbőgni magam.
– Nem. Nem akarok. Nem vagyok játékszer.
Megértés csillant meg Seremetyev szemében.
– Néha büntetésnek tűnhet, ha nőnek születik az ember. Nézd,
Marta, nem azt mondom, hogy tetszik a helyzet. De ha Menysikov a
sátrába rendel… Hadd mondjam el, sok nő mindent megadna egy
ilyen lehetőségért. Fordítsd az élet meglepetéseit a saját hasznodra. A
hatalmad a férfiak felett olyan, mint egy jó leosztás a kártyában,
használd arra, hogy másokat legyőzz. – Felnevetett, majd hozzátette: –
És különben is, Menysikovnak lehet, hogy csak a szája jár, de semmit
nem tesz. Ha a szeretője rájön, hogy érdekled, kikaparja a szemét.
Vigyázz vele.
– Ki a szeretője? – kérdeztem; lúdbőröztem a félelemtől. Vajon
viperafészekbe kerültem?
– Darja Arszenjeva, egy ősi orosz bojár család lánya. Ne különbözz
össze vele, vagy egy tényleg hatalmas jótevőre lesz szükséged. Már
évek óta Menysikovval van. És az elvárásnak megfelelően félrenéz,
amikor a helyzet úgy kívánja, de sosem tudhatod, mit fog tenni.
Menysikov egyszer majd biztosan megteszi neki azt a szívességet, hogy
feleségül veszi.
A tábornagy az asztalához vitte a térképet, és leült; fejét a kezére
támasztotta, hogy közelről megvizsgálhassa. Az őr egy szolgálólányt
vezetett be. Pukedlizett felém, amitól majdnem elájultam, majd
elvezetett a sátor egy elfüggönyözött részébe egy kádhoz. Amíg
várakoztam, ő egyik forró vizes vödröt merte a kádba a másik után.
Szegénynek rengetegszer kellett a tűz és a sátor között megfordulnia,
mert egyre csak kértem, hogy öntsön rám még forró vizet, hogy
megtisztulhassak a régi életemtől és az emlékeimtől.
 Amikor Menysikov írnoka térképekkel a kezében megérkezett,
készenlétben ültem az ágyon, úgy vártam. A kölcsönvett ruhák kicsit
szorítottak a mellkasom és a csípőm körül, de a nedves hajam
fonatokba volt összefogva, és a bőröm égett a sok dörzsöléstől. Új
nőnek éreztem magam. Az őr felemelte nekem a sátor viaszos
ponyváját. Egy biccentéssel megköszöntem, és még utoljára
Seremetyev felé fordultam, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre
a távozásom.
– Seremetyev tábornagy – szólítottam meg. Felnézett.
– Mi az, Marta?
– Megmentette az életemet, és nagyon kedves volt velem. Ezt nem
felejtem el. Ha valaha is módomban áll, visszafizetem önnek.
Ha a legendás tábornagy furcsának is találta ezeket a szavakat egy
nincstelen lánytól, nem mutatta ki. Bólintott, és komolyan azt felelte:
– A hála ritka erény manapság. Biztos vagyok benne, hogy
találkozunk még, és már alig várom.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az izzadság és a latrinák, a vérhas és az üszkös végtagok, a genny, a

vér, a koszos ruhák, a káposztaleves, a babfőzelék, a hideg puskapor és
a gomolygó füst szaga kupolaként borította be a széles mezőt, ahol
Seremetyev serege táborozott. A bűz úgy tapadt a bőrömhöz, akár a
csalán az inghez. Az orosz sátrak a horizontig értek, több ezer embert
szállásoltak itt el. Feledhetetlen volt: a cár serege puszta méreténél
fogva valóban lenyűgöző és döbbenetes látványt nyújtott. Miközben
gyalogoltam, a nap lehanyatlott a tábor felett, és a katonák már az első
tábortüzek körül heverésztek megtépázott, koszos egyenruhájukban,
nehéz üstök tartalmát kavargatták, és kártyáztak vagy kockáztak, mert
a cár minden egyéb szerencsejátékot betiltott. Férfiak tisztították
fegyvereiket, ellenőrizték a kisebb sérüléseket, sűrű leveseket
kanalaztak, vagy literszám öntötték magukba a sört és a kvászt, amit a
sikeres ostrom vége óta minden este megkaptak: győzteseké a jutalom.
Mintha ismerős arcot fedeztem volna fel a tömegben, bár nem
voltam benne biztos. Körülnéztem, majd Menysikov írnoka mögé
bújtam: Szonya matuska volt az és a szerencsétlen lányai; épp árulták
magukat. Ha lehet, az asszonyság még potrohosabb volt, és úgy
beszélt az orosz katonákkal, ahogy korábban a svéd dragonyosokkal,
aztán előrelökte a kis tatár lányt. Ínye fogatlanul sötétlett, nyakán
elmérgesedett pattanások fakadtak ki, és vézna kis testén rongyokban
lógott a ruha. Én sem voltam még biztonságban, de sajnáltam őket
nyomorúságukban. Könnyen én is köztük végezhettem volna.
Észrevettem, hogy még a nehéz vásznakat cipelő tábori
mosóasszonyok is messze kikerülik őket. Lehajtottam a fejem, amíg el
nem haladtam mellettük; így is volt elég gondom.
 Körülöttünk kegyetlenül letarolták a földeket, hogy a cár hordáit
etessék. Marienburg közelében nem volt sem egy megőrölni való
búzakalász, sem egy levágni való állat vagy megkopasztani való csirke,
sem egy cseresznye-, körte- vagy almafa, amiről gyümölcsöt lehetett
volna szedni. A városfal maradványairól friss füst szállt a széles égre, és
a késői óra ellenére az emberek folyamatosan áradtak ki a városból a
fehér éjszaka és a bizonytalan jövő felé. Az oroszok elvették tőlük,
amit csak akartak, és ott helyben megosztoztak rajta. Elkoboztak a
tehetős polgárok kocsijairól bármit, ami megtetszett nekik, legyen az
egy üveg uborka, egy feltekert szőnyeg, egy szép darab bútor, egy
utolsó kövér csirke vagy egy síró lány, akár szolgáló, akár a polgár
lánya. Csak a nyomorékok és a koldusok haladtak előre zavartalanul,
mert amit ők kínáltak, az még Seremetyev katonáinak is gusztustalan
volt.
Figyeltem az embereket, aki biztonságban kijutottak
Marienburgból. Vajon a Glück család köztük volt? Ha életben voltak,
hova bújhatnak az oroszok elől? Olyanok voltunk, mint a letaposott
hangyák a cár lábai előtt. Szörnyűség volt: minden úgy történt, ahogy
azt Ernst Glück megjósolta. Úgy éreztem magam, mint egy úszó, akit
az olvadás után elsodor az ár; a víz már majdnem elnyel, és csak
egyetlen ágacskába kapaszkodom. Ha megpróbálnék a felszínre
kerülni, levegőt venni és gondolkodni, biztosan megfulladnék. Így
csak hagytam magam sodortatni, mert csak így juthattam valahova.
Nem figyeltem oda a férfiak durva tréfáira és szólongatásaira; a járás
még mindig fájt, és abban reménykedtem, hogy az erőszaktevőm
belehalt a korbácsolásba. Senki sem él túl ötven csapást; ezt én is
tudtam, ahogy Seremetyev is. Amikor megérkeztünk Menysikov
sátrához, összeszedtem magam, és a tábornagy szavai jártak az
eszemben, amelyeket úgy magamba szívtam, ahogy pár órával
korábban a mosdószivacs felszívta a fürdővizemet. A szurok csöpögött
a bejárat két oldalán álló oszlopokra erősített fáklyákból, ahol
puskájukba illesztett bajonettel álltak az őrök. A halvány szürkületben
meleg lámpások világítottak.
– Itt várj – szólalt meg az írnok, és egy oldalsó szobába ment a sátor
fő fogadórészéből, ami inkább tűnt vászonból épített háznak,
amelyben van hivatalos bejárat és több különálló szoba. Teljesen
lenyűgözött; itt nem volt jele sem a háborúnak, sem nehézségeknek.
A valaha látott legszebb holmikat pillantottam itt meg, amelyek
mellett még Vaszilij otthona is koldusszállásnak tűnt. Láttam csillogó
sötét fából faragott pamlagokat, amelyek állatfejekben végződő,
kecses, ívelt lábakon álltak. A vadak szája tátva állt, és faragott sörény
lobogott a fejük körül. Mik akarhattak lenni? Gazdagon hímzett
párnák és szőrmebéléses bársonytakarók hevertek hanyagul halmokban
ezeken az ágyakon, és a meztelen lábam – ami a tábori átkelés után
újra koszos lett – a padlón fekvő színes szőnyegek selymes tömegébe
mélyedt. Menysikov asztalán két magas gyertyatartóból áradt a fény a
dióval, aszalt gyümölccsel, süteménnyel, friss cseresznyével és almával
teli tálakra. Egy köteg térképet is felfedeztem a hadi asztalon.
Hasonlókat láttam a Glück családnál a tanulószobában. Amikor
elkezdődött a háború, a lelkész követte a hadjáratot, és Caroline
gombostűit böködte a vastag papírra, így próbálta kitalálni, mi lesz a
svédek és az oroszok stratégiája. Az emlék megmosolyogtatott, de el is
szomorított egy kissé.
A térképek mögött egy frissen kihegyezett toll feküdt egy nehéz,
arany tolltartóban. A kezembe vettem, megforgattam az ujjaim között,
majd megszagoltam. Mmm, friss tinta – mi másnak lenne ilyen finom
tanulás-szaga? Méricskéltem a tolltartót: az értékéből százszor is
felszabadult és jóllakott volna a családom. Nyugodtan visszatettem
oda, ahol találtam. Ekkor a nyakszirtem lúdbőrözni kezdett. Figyel
valaki? Felpillantottam, és egy férfi kérlelhetetlen tekintetével találtam
magam szembe, amit olajjal örökítettek meg vászonra.
Elszörnyülködve húzódtam hátra: egyáltalán nem úgy nézett ki, mint
a Szent Miklós-ikonunk vagy a Szentháromság Glückék oltára felett.
Az arca annyira valósnak tűnt: finom, halvány bőr, rózsás orca, sötét,
göndör haja úgy csillogott, hogy meg lehetett volna érinteni, és kék
szeme ragyogva, fényesen figyelt engem. A magasba szökellő
szemöldöke a holló szárnyára emlékeztetett, vékony bajsza pedig szép
vonalú szájára vonta a tekintetem. Arany és ezüst mellvértje, fehér
kabátja és a világoskék szalag keresztben a mellkasán arról árulkodott,
hogy katona. Egyik keze egy vörös tollakkal ékesített sisakon pihent,
másikkal messze előre mutatott, nyugatra. A jobb alsó sarokban a
kétfejű sas ágaskodott, ahogy azt már ezerszer láttam az orosz
zászlókon Marienburg ostroma alatt. Lehet, hogy ő Nyevszkij Szent
Sándor, az egyetlen orosz szent, akit Szent Miklóson kívül ismerek?
De volt valami a férfi szemében, ami nem vallott szentre.
– Mit csinálsz, te lány, hogy bámulhatod így cár urunkat? –
kérdezte élesen egy női hang a hátam mögül. Mélyen elpirultam.
Nem akartam tolakodó lenni, csupán a kíváncsiság bűnébe estem,
ahogy Caroline hívta, és azt meg végképp nem akartam volna, hogy
rajtakapjanak, hogy egy férfit bámulok. Amikor megfordultam,
majdnem letaglózott a nő szépsége. Egyik sárkérgű lábamat a másik alá
húztam, és túl szoros, durva vászonból varrt szoknyámat feljebb
húztam, hogy megpróbáljak valahogy jobban illeszkedni ehhez a
helyhez, ami bevallom, reménytelen volt.
A nő szőke, sűrű haja lazán hullott a vállára, akár egy csillogó
szőrme, és a szorosra fűzött, sötétkék ruha színe illett a szeméhez,
amiről az ibolyák jutottak eszembe. Ruhája mély kivágása látni
engedte feszes, fehér melleinek felső részét. Az egyik mellbimbójához
közel egy apró szépségpötty emelkedett és süllyedt minden
lélegzetvételével. Úgy körözött körülöttem, mint ahogy a sólyom
cserkészi be az egeret. Mozdulni se mertem. Minden egyes léptével
rózsavíz és valami nehezebb, mámorítóbb illat szállt fel. De csuklója
egyetlen mozdulatával megtörte a varázst, és szoros ruhaujjából elővett
egy csipkés zsebkendőt, amit apró, pisze orra elé tartott. – Istenem,
hogy bűzlesz, te lány! Sosem szoktál fürdeni? És téged hívott
Menysikov a sátrába? Aggódtam, amikor hallottam rólad, de most,
hogy láttalak…
Felnevetett, ami felért számomra egy arculcsapással. – Gondolom,
csak ki akart szúrni Seremetyevvel, ami rendben is van. Jól jön még
egy szobalány. Vagy flörtöltél vele? – kérdezte, majd megragadta a
csuklóm, és körmeit a húsomba mélyesztette. Nyugodtan néztem a
szemébe, kiszabadítottam a csuklóm, és megráztam a fejem.
– Nem – feleltem. Valamiért nem féltem Darjától, mert ez a nő
biztosan ő volt, Seremetyev figyelmeztetése ellenére. Ahogy
viselkedett, teljesen eltelve a saját szépségétől, az én kis Christina
húgomra emlékeztetett, akárhol is van ő most.
– Ön Darja Arszenjeva? – kérdeztem.
– Honnan tudod? – sziszegte.
– Hát, Seremetyev tábornagy mondta, hogy mennyire gyönyörű és
eszes, meg hogy Menysikov gróf teljesen bele van habarodva önbe.
A mosolya olyan volt, mint egy macskáé.
– Ezt nagyon bölcsen mondtad, te lány, bár Seremetyev sosem
mondana ilyesmit. Megvet engem, és szajhának tart, amiért együtt
élek Alekszandr Danyiloviccsal. De kit érdekel, mit gondol az a karót
nyelt segg? – felelte, és mosolyogva az egyik pamlagra heveredett.
Széles, csipkével szegett és gyöngyökkel meg drágakövekkel hímzett
szoknyáját szétterítette. Apró selyemtopánkája színe megegyezett a
ruháéval. Megpaskolta maga mellett az ülést. – Ülj ide mellém. Hogy
kerültél ide? Érdekes történet lehet, és szeretem az izgalmas meséket.
Elmeséltem neki, a támadás legrosszabb részeit kihagyva. De úgy
nézett rám, hogy tudtam, így is érti. Hadifogoly voltam, mi más
történhetett velem? Darja Arszenjeva végighallgatott, közben
cseresznyét szemezett, de úgy, hogy belepirultam. Majd az egyik
oldalszoba függönyét elhúzták, és Menysikov lépett be a fő sátorba.
Felültem, de Darja úgy maradt, ahogy volt: félig a párnák között fekve
szopogatott egy cseresznyét, és a mellbimbója melletti pötty úgy
vonzotta Menysikov tekintetét, ahogy a csali vonzza a nagy halakat.
Hosszú, sötét szempilláit leeresztette, de a tekintetét végig a férfin
tartotta. Menysikov megpaskolta a fejem, és összekócolta a hajam.
– Á, Seremetyev kis felfedezése. Hogy tetszik, kedves Darjám?
Darja oldalba bökött éles könyökével.
– Nem rossz. Egy kicsit gömbölyded az én ízlésemnek, de máris jól
mulattunk.
– Én szeretem a gömbölydedet. Mihez kezdjünk vele?
Menysikov elvett egy almát az asztalon lévő tálból, feldobta a
levegőbe, elkapta, majd beleharapott; hangosan rágta, akár egy ló, és
minden harapásnál csak úgy spricceltek a nyálcseppek és az
almadarabkák. Darja gyorsan mozdult, mint egy mókus, és csipkés
zsebkendőjével Menysikov szájára csapott. Visszatartottam a
lélegzetem, ahogy a férfi arca elvörösödött a dühtől, de Darja csak
odavetette: – Lehet a mosónőm. Ha többen dolgoznak, kevesebb a
munka. Az estéket velünk töltheti. Ha máskor a közelében talállak,
mindkettőtöket megöllek, és nem csak vicc.
Pukedliztem, és hálát adtam Darja féltékenységéért. Jól megleszünk:
ha ő csak Menysikovot akarja, hát Istenem, tőlem megkaphatja. Darja
behúzta a férfit egy oldalsó szobába, és berántotta maguk mögött a
nehéz, arany bojtos bársonyfüggönyt. Mielőtt még teljesen összezárult
volna, Darja rám mosolygott: – Az őr majd megmutatja a mosodát.
Alhatsz itt az egyik sarokban; vegyél annyi párnát és pokrócot,
amennyit csak akarsz. A szobalányom majd hoz neked a ruháimból,
amiket rád igazít majd. Kész büntetés nézni, milyen rongyok vannak
rajtad.
Valaki más igazít rám ruhákat? Még egyszer pukedliztem, és arra
figyeltem, hogy az arcom ne tükrözzön érzelmet. Még távozása után is
sokáig érződött Darja illata.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Mosónőként napközben sikáltam, öblítettem, szárítottam és vasaltam

a tábornagy ingeit, meg még annak a sok nemesnek, akik Marienburg
körül táboroztak. A cár katonai szolgálatra kötelezte az orosz nemesek
fiait, és a birodalom legjobb családjaiból származó fiatalok most a balti
nap alatt nyújtóztatták ki hosszú végtagjaikat jól megérdemelt
pihenésüket töltve a csatározások között. A legtöbbjük már évek óta
nem látta sem a családját, sem a földjeit, mert a nagy távolság nem
tette lehetővé a rövidebb eltávozásokat.
Esténként Menysikov sátrában tettem tiszteletem, és alaposan
megfigyeltem Darját: hogyan öltözik, mozog, miként bánik az
emberekkel és hogyan beszél hozzájuk. A férfiakkal halkan
beszélgetett, hogy oda kelljen hajolniuk, ha hallani akarták.
Menysikovot állandóan készenlétben tartotta kegyetlen humora,
szolgálatkészsége és makacssága keverékével. Hangulatváltozásai
megbolondították a férfit, sosem lehetett biztos benne, mit tesz Darja
a következő percben. Hál’ istennek, ez túlságosan is lefoglalta ahhoz,
hogy ne figyeljen rám többet a kelleténél. Így tovább küzdhettem a
túlélésért. Ha az orosz táborban az élet a futóhomokhoz hasonlított, a
Darjával kialakult barátságszerűség volt a kötél, amit egy kegyes
istenség vetett oda nekem.
– Cserepes az ajkad. Puhítsd meg ezzel a méhviaszból és mézből
készült krémmel. Mielőtt lefekszel aludni, tégy tejfölt a bőrödre.
Semmi sem ápol jobban, mint a szmetána. És nézz csak a kezedre.
Kivörösödött, kikérgesedett, mint egy jobbágy keze. – Így osztogatta
nekem Darja a tanácsait, az üvegcséit és a tégelyeit. – Fényes marad a
hajad, ha mosás után sörbe áztatod. – Az izbánkban apám csak
pirosbetűs ünnepnapokon kortyolt egy kis sört, és ha egy cseppet is
kiöntöttünk, jól elvert minket. Darja kamillás főzetben öblítette le a
haját, majd tincsről tincsre szőkítette ki egy olyan gyümölcs levével,
amit előtte még sosem láttam: csillogó sárga volt, és tojás alakú. –
Kóstold meg! – kínálta, és figyelte, hogy torzul el az arcom, amikor a
viaszos héjba harapok: az íze keserű és savas volt. Darja akkorát
nevetett, hogy a székébe kellett kapaszkodnia; szerette az efféle
vicceket.
Egyvalamit nem osztott meg velem, egy nem túl jó szagú, szürke
pasztát, amit Velencéből rendelt, és amitől az arca bőre halványnak
tűnt.
– Annyira drága, hogy tíz éven át megélnénk egyetlen üveg árából,
de hidd el, nem jó az! – mondta Darja szobalánya a kád takarítása
közben. – A moszkvai dámáknak, akik ezt használják, mindig fáj a
fejük. És egy idő után a bőrük úgy néz ki, mintha kukacok rágták
volna meg… Persze a cár meg pont most tiltotta meg, hogy fátylat
hordjanak nyilvánosan. Szóval tudod, mit csinálnak? – kuncogott.
Megráztam a fejem. – Még többet kennek magukra. Ki érti ezt?
Darja bőre nekem szépnek tűnt, a szobalány biztos csak
mendemondákat adott tovább.
A moszkvai Menysikov-palota élete végtelen ünnepségekből állt,
amit fény és nevetés töltött meg. Ha az udvari kalendárium a rengeteg
királyi születésnappal és névnappal éppen nem szolgáltatott alkalmat az
ünneplésre, akkor egy tiltott kártyajátszmára jöttek össze, egy nagy
vacsorára vagy egy bálra.
– És kikkel ünnepelnek a dámák, ha a férfiak mind a csatamezőn
vannak? – merengtem fennhangon, de Darja csak kacagott.
– Nélkülük még vidámabbak, te buta. A cár kiszabadította őket a
tyerem fogságából. Akarja, hogy éljünk, nevessünk és játsszunk a
férfiakkal.
– Micsoda ötlet – feleltem. – És mi a következő lépés? Gyújtsunk
pipára?
– A cár megismerte az udvari életet egy Versailles nevű palotában,
Franciaországban, amit a nagykövetsége során látogatott meg. Én
mondom, micsoda ötleteket hozott haza! Mi, nők, már nem
bojarunyi, vagyis bojárok feleségei és lányai vagyunk, hanem dámák a
saját jogunkon. A családunk megbotránkozott, de a cár
mindannyiunkat megfenyegetett – még az apámat is! –, hogy
munkatáborba küldi, ha a régi módi szerint öltözik, nem küldi a fiait
iskolába, és a húgomat, Varvarát és engem bezár a házasságunk
napjáig.
– Remélem, hamarosan láthatom Moszkvát, Darja – sóhajtottam.
– Ó, én is, Marta. Alig várom, hogy hazamehessek. Moszkva
látványától eláll majd a lélegzeted. Ezer torony és kupola csillog a
napon, és a leghatalmasabb paloták közvetlenül a sár- és
agyagkunyhók mellett állnak. Ez a keveredés teszi olyan különlegessé.
De a gyerekkoromban létezett Moszkva már nincs többé. Moszkva
volt valaha a világ közepe, ahol a Kelet és a Nyugat találkozott. Sose
kezdj egy moszkvaival. Tele vagyunk hagyományokkal és
szokásokkal, mégis olyan csodálatosan vadak vagyunk, mert a szívünk
mélyén, Marta, mind tatárok vagyunk. – Ujjaival széthúzta a szemét,
amitől elkeskenyedtek.
Felnevettem, és megkérdeztem: – De miért nincs többé a
gyermekkorod Moszkvája, Darja?
– Hát, mert mi lesz, ha Péter tényleg megépíti az új városát, itt,
Nyugaton?
– Egy új várost? Az lehetetlen. Hogy tehetne ilyet, csak úgy
előteremti a földből? Hol, hogyan, mikor? Egy háború kellős
közepén?
Darja durcásan megvonta a vállát. – A cár bármit megtehet. Ami
Oroszországé, az az övé.
Elcsendesedtem. Ha egy ilyen nemes hölgy, aki közel áll a
mindenható cárhoz, ilyen tehetetlennek érzi magát, mit szóljon egy
kereskedő, egy paraszt vagy egy jobbágy a földeken?

Menysikov sátrában az unalmon kívül mindent szívesen fogadtak. A

reggel a misével kezdődött a tábornokoknak és a nemeseknek, egy
másodikat pedig a nyílt ég alatt tartottak a több tízezer katonának.
Alekszandr Danyilovics és a barátai imádkoztak, meghajoltak, és a
szokás szerint három ujjal vetették a keresztet, megcsókolták az
ikonokat, és Isten védelmét kérték. De este már a féktelen vigasság
uralta az életüket; a kísértetek járta mulatság, ami a háború
szörnyűségeinek ellenoldala volt. Még ma éljünk, így is hamar
találkozunk Istennel és Szent Miklóssal az ítélet napján. A cár állítólag
új parancsot adott a továbbvonulásra, így a rövid marienburgi
pihenőnek hamarosan vége. Mi lesz velem akkor? Újra tetőt kell
keresnem a fejem fölé, de már a gondolatától is félelem és mélységes
fáradtság áradt szét bennem. Csak annyit tehettem, hogy édesen
mosolyogtam, amikor Menysikov meghuzigálta a hajam, és elakadozó
nyelvvel ugratott: – Sosem alszotok, a szépségetek sugárzó, és minden
katonát az asztal alá isztok. Hol teremnek az ilyen lányok? Még tíz
ilyet rendelnék magamnak.
Darja barátjaként éjjel közülük való voltam, bár nappal ingeket
mostam. A végtelen éjszakákat bor, vodka és sör táplálta. Itt senki sem
ivott kvászt. Életemben nem nevettem és nem ittam még annyit, mint
ekkor.
– Siess, Marta – hívott Darja tapsikolva. – Alekszandr Danyilovics
ma este csodavilágot kínál nekünk. – A testemet beletuszkolta a
fűzőmbe, és szorosra húzta rajtam, hogy ne vesztegessük az időt.
– Csodavilágot? – Úgy hangzott, mint Lampert mester sátra.
– Igen, iderendelt egy csoport tatár akrobatát, akik
cigánykerekeznek és szaltóznak, meg törpéket, akik tüzes karikákon
ugranak át – felelte. – És mesélőket is kérettem. Semmi sem fogható
egy jó történethez, nem igaz?
– Így van – értettem egyet, de ő belém csípett.
– Tudom, neked is van egy-két jó történeted. Imádom, ahogy
elszöktél attól a kereskedőtől, miután himlőben meghalt, vagy hogy
utasítottad el a lelkész kéjvágyó fiát. És biztos van még sok történet a
tarsolyodban. Melletted sosem unatkozom.
– És nem is fogsz, ezt megígérem. Ha pedig elfogynak a
történeteim, kitalálok újakat. Csak neked.
Nem, sosem unatkoztunk. Az ezt megelőző este egy ukrán varázsló
bűvölt el minket, másnap pedig álarcosbált rendeztek. Darja
átalakíttatott nekünk férfiruhákat, meg régi köpenyeket, amiket külön
hosszabbra engedtek.
 – Lenyűgöző – kiáltottam fel, amikor megláttam őt férfiruhában. –
Annyival jobban nézel ki, mint én – folytattam, bár tisztában voltam
vele, hogy a szűk, térdig érő bricsesz látni hagyja hosszú, kecses
lábaim, és kiemeli kerek csípőm. A férfiak kevésbé voltak
szerencsések, széles válluk kitüremkedett a ruhák fűzőjéből, kilógott a
mellszőrük, a nagydarab, otromba lábukkal pedig folyton rátapostak a
ruha szegélyére. Mégis, amikor megláttuk őket, hasunkat fogtuk a
nevetéstől.
Ha valaki nem ivott annyit, amennyit Menysikov megfelelőnek
gondolt, akkor kötelezte rá. Menysikov kiválasztotta szerencsétlen
áldozatát, és így parancsolt: – Te ott, fogd le. Marta, feszítsd szét a
száját. Igen, fogd meg az állát. Darja, töltsd meg azt a csizmát
vodkával, és öntsd a szájába. Egy igazi orosznak kilenc napig kell
innia, hogy megfelelően lerészegedjen. – Menysikov ekkor maga is
legurított egy nagy pohárral, hogy társasága legyen szerencsétlen
öklendező férfinek, aki a sátor padlóján fetrengett, majd így kiáltott: –
Kilenc nap. Három a lerészegedéshez, három a részegséghez, három a
kijózanodáshoz.
Mind üvöltöttünk: – Kilenc! Kilenc! Kilenc! – és úgy tűnt, ez a
világ legszebb szava, amíg Menysikov vendége el nem ájult, és ki nem
húzták a sátorból, hogy összeszedje magát a további mulatozáshoz. Aki
csak tudott, velünk mulatott: a bojárok fiatal fiai, akik még bajuszt is
alig növesztettek, és az idős, tekintélyes hercegek, akiknek nem
szabadott volna eljönni az otthon melegéből. Péter mindannyiukat
elrángatta a háborúba. Szonya matuska ringyóin és a mosólányokon
kívül – a legtöbbjüket a Marienburgéhoz hasonló ostromokkor fogták
el – csak Darja és én voltunk nők a táborban. Szerencsés voltam, hogy
engem Menysikov védett. A legtöbb lány, Isten áldja a lelküket,
könnyű préda volt bármelyik katonának, aki vette a fáradságot. Még
így is előfordult, hogy miközben a ruhákat áztattam és súroltam a
vödrökben, egy férfi hátulról odalopózott, és zsíros mancsával
megragadta a melleimet: - Gyönyörű! Úgy ringanak, mint a tőgyek,
de kemények, mint a krími dinnyék! – Vagy a fenekemre csaptak: –
Istenem, ezen diót lehetne törni! – Én egy vödör piszkos vízzel
hűtöttem őket le. Ha pedig valaki durván tréfálkozott, olyan gyorsan
vágtam vissza egy csípős megjegyzéssel, hogy belevörösödtek.
Megtaláltam tehát a helyem a táborban, és elraktároztam mindent,
amit láttam és hallottam, ahogy egy paraszt raktározza el a gabonáját:
az életem összekapcsolódott orosz fogvatartóimmal. Aztán késő ősszel
azt a hírt kaptuk, hogy Darja húga, Varvara, és Menysikov húga,
Rajsza látogatóba érkeznek. Izgultam, de aggódtam is. Vajon
ugyanúgy bánnak majd velem, mint Darja? Számára én se szobalány,
se hadifogoly nem voltam, hanem barátnő.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Raszja Menysikova nem volt egy szépség, de ahogy Darja, ő is a

moszkvai divat szerint vastag krétafehér pasztával fedte be az arcát, de
az ajkát és az orcáját karmazsinszínű festék emelte ki. Szempillái és a
szemöldöke feketére volt színezve. Mindenkihez volt egy kedves
szava, többet hallgatott, mint beszélt, és kihúzta magát, hogy a fűzője
kiemelje kicsike dekoltázsát. Okos nő volt.
Október vége felé járt már, amikor munka után Menysikov zsúfolt
sátrában csatlakoztam Darjához, a húgához, Varvarához és Rajszához.
– Gyere ide, Marta! – paskolt meg Darja maga mellett egy üres
párnát. Láttam, hogy a gyönyörű, fehér bőrű és vörös hajú Varvara
felhúzza a szemöldökét és meglepve pillant Rajsza Menysikovára.
Ettől függetlenül kényelmesen elhelyezkedtem a körükben Darja
vendégeként, mintha egyenlő lennék a hatalmasok
leghatalmasabbikával. Hogy jutottam ide? Ezekben az időkben már
időm se volt elmerengeni az élet csodáin. Csak hagytam magam
sodortatni, és közben igyekeztem nem kifogyni a szuszból. A
vendégek között észrevettem Seremetyevet, ami ritkaságnak számított.
A többi tábornok körében ült, úgyhogy integettem neki, ő pedig
felém emelte a poharát, és mosolygott. A tábor zsibongott, mint a
méhek kirajzás előtt. Talán már tényleg megérkezett a parancs az
indulásra?
Az esti mulatság még nem kezdődött el. Az emberek ücsörögtek,
ittak és ettek. Rajsza Menysikova egy libamájjal töltött pitét
csipegetett, és sört kortyolt mellé. Előrébb hajolt: – Hallottátok, mi
van a cárral és Anna Monsszal?
Darja és a húga gyorsan összenéztek.
– Nem. Mi történt, Rajsza? Péter végre kiábrándult belőle?
 Éreztem, ahogy Rajsza sűrű perzsa parfümje körülölel, amiközben
őt a nevetés rázta.
– Igen! Végre elfogadta, hogy nem tud neki gyereket szülni. A
bátyám szerint a cár férjet keres neki, ami elég nagyvonalú tőle.
Végezhette volna akár egy zárdában is, mint Jevdokija.
– Hát a legkevésbé sem való apácának – szólt közbe Varvara.
Rajsza folytatta: – Neki szerencséje van, de a leendő férjének nem.
Anna Mons ugyanolyan meddő, mint egy bokor a tundrán. Egy
hűséges szobalányomat becsempésztem a háztartásába, aki minden
főzetet ismer, így biztos vagyok benne. Itt volt már az ideje, hogy ne
kurválkodjon tovább az apja kedvéért, mint ahogy a testvérei teszik.
– Anna Monsnak vannak testvérei? – kérdeztem.
– A Monsok rosszabbak, mint a nyulak, rengeteg van belőlük, és
egyik gyönyörűbb, mint a másik.
Úgy tűnt, a Mons családnak is a csodák sátrában a helye.
Az este menete ez alkalommal másmilyen volt. Korábban az
ünnepségek ezen pontján már mágusok léptek fel idomított kutyákkal
és zsonglőrökkel. A mai este másmilyen lesz.
Menysikov tapsolt egyet. Körülnéztem, de Darja és Varvara értették
a hívást. Felálltak és odalépdeltek hozzá. A férfi egy-egy térdére
ültette őket, és lehúzta a ruhát a vállukról félig lemeztelenítve őket.
Egy cseppet sem tűntek meglepettnek. Csend telepedett a
vendégseregletre. A zenészek mintha hangosabban játszottak volna a
beállt csöndben. Menysikov a zenére mozgott a lányokkal; hangosan
énekelte a dalt, és elkezdte markolászni nagy, ringó mellüket, amit a
vendégek éhes tekintettel figyeltek. Rajsza sólyomként leste, ahogy a
testvérek elkezdték egymást csókolgatni és cirógatni: a számtalan
gyertya fényében a meztelen bőrük csillámlott, az ékszereik pedig csak
úgy szikráztak. Lassan mozogtak, szándékosan hangsúlyozták ki a
mozdulataikat és a kéjt azoknak az örömére, akik őket figyelték:
egymás ajkát, nyakát és mellét nyalogatták, összekulcsolták a nyelvük,
kimutatták minden bájukat. Darja nedves ajkával bekapta a húga
mellbimbóját, szívogatta, miközben ujjai hegyével a másik mellét
cirógatta. Varvara hátrafeszült, sóhajtozott és nyögdécselt. A vágy
égett minden környező férfi szemében, még Menysikov is
mozdulatlanul tartotta a térdét, és meredten figyelt.
– De Rajsza, hiszen testvérek! – suttogtam megdöbbenve.
Ő csak megvonta a vállát.
– Az Arszenjeva lányok elég vadak, semmi sincs, amit még ne
próbáltak volna ki. A pletyka szerint még a fivéreikkel és az apjukkal
is lefeküdtek. Talán ezért szereti őket a bátyám is meg a cár is. A
korlátaink eltűntek, új időket élünk. Talán szükségünk van erre –
mondta, miközben nem vette le a szemét a bátyjáról és a lányokról.
– A cár is kedveli az Arszenjeva lányokat? – faggatóztam óvatosan.
Talán Darja magasabbra is emelte a tekintetét, mint gondoltam volna?
– Ügyes vagy, Marta. Úgy beszélgetsz, mint egy nő, és úgy figyelsz,
mint egy férfi. Darja és Varvara szeretnének hozzámenni a bátyámhoz
és a cárhoz, miközben mindkettőjükkel lefekszenek. Ha Anna Mons
uralmának valóban vége, akkor persze itt a lehetőség. Talán még
testvérharcot is látunk. Az aztán jó móka lenne – felelte Rajsza
csillogó tekintettel. Darja felemelte Varvara szoknyáját, és széttolta a
húga meztelen combjait. – Bármelyikükből lehet a következő cárné.
Felállt, és kiment. Egyedül ültem a sátor kijáratától nem messze, és
figyeltem, ahogy elmegy. Rajsza Menysikova vajon miért volt itt? A
bátyja parancsára? Ő is ki akarta használni, hogy Anna Mons távozása
után Péter szabad? Ez biztosan betetőzte volna Menysikov vagy bárki
más legmerészebb álmait is.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A félmeztelen Arszenjeva lányok Menysikov karjaiba simultak. Darja

a fejét a húga combjai közé temette, miközben Varvara nyögdécselt,
és a csípőjét mozgatta. Ahogy néztem őket, kiszáradt a szám. Amikor
végül elfordítottam a fejem, észrevettem Seremetyevet egyedül a sátor
egyik rúdjánál. Az étellel teli tányérja és a vodkáskorsója érintetlen
maradt. Mit gondolhatott erről a műsorról? Az arca nyugodt és
megfejthetetlen volt, ahogy a tömeget pásztázta. Úgy vélem, nem
helyeselte.
Éppen csatlakozni akartam hozzá, amikor hangos patadobogás
hallatszott a tábor széléről. Már jóval éjfél után jártunk. Csak egy őrült
utazna ilyen késői órán, gondoltam. De mégis, lovak nyerítettek és
prüszköltek, emberek kiáltoztak és tapsolva éljeneztek. Mielőtt
félreléphettem volna, a sátor viaszosvászon ajtaja fellendült, és olyan
erővel csapott meg, hogy megbotlottam, és majdnem elestem, de egy
férfi elkapta a felkaromat. Olyan magas volt, hogy semmit sem láttam
belőle, csak sötétzöld egyenruhába bújtatott mellkasát, amit egy sor
gyémánttal díszített fényes szalag keresztezett. Felnéztem az arcára. Az
a férfi volt a festményről.
Péter, minden oroszok cárja, ott állt előttem teljes, több mint két
méter magas valójában. Csizmát viselt, és erős teste eltakarta a
gyertyákat, amelyeknek lobogó fénye még jobban megnyújtotta az
árnyékát. A keze, amivel erősen tartott, túl kecsesnek tűnt óriás
alkatához. Mégis, amikor pukedlizni próbáltam, könnyedén
felegyenesített, és elmosolyodott: – Ne hajladozz itt, te lány, semmi
értelme. Elengedhetlek? Ne ess el. Később még szükség lehet rád. –
Kacsintott, és elengedett. Beljebb lépett a sátorba, mögötte koszos,
nevető férfiak érkeztek.
 Minden elcsendesedett, amikor a cár a katonái közt megállt, és
felemelte a karját. Aztán kitört az őrület: üvöltözést, nevetést, éljenzést
és fütyülést hallottam. A hercegek és tábornokok a lábához borultak,
hajlongva siettek üdvözölni. Volt, aki könnyezett, volt aki ölelgette,
cserébe egy hátba veregetést vagy csókokat kapott. Dugók röppentek
fel, a pohárnokok kiáltoztak, a szakács és a segédei még több ételt
hurcoltak be, a szolgák körberohangáltak, és a zenészek egy vad
dallamba fogtak. Menysikov vidám udvartartása végre megtalálta igazi
urát.
Elléptem a bejárattól, és Seremetyev mellé telepedtem le. A cár
néhány gyerekkori barátját üdvözölte, majd Menysikovhoz lépett, aki
addigra elengedte az Arszenjeva nővéreket. Úgy figyelték a cárt, mint
egy egér a macskát, miközben Menysikov szélesre tárta a karját.
– Drága testvérem! Annyira hiányoztál! Nélküled semmi örömöm
nincs! – A cár németül szólította meg Menysikovot. Németül!
Elképedtem. Ez volt a titkos nyelvük, amióta együtt utaztak
Nyugatra? Ha így volt, én, a jobbágy osztoztam a tudásukban. Ez a
gondolat megdöbbentett.
Menysikov könnyezve válaszolt szintén németül. – Drága szeretett
barátom! Nélküled minden nap kárba vész.
A két férfi megölelte egymást, nevetett, sírt, és saját titkos
ritmusukban mozogtak, egymást újra és újra arcon csókolva. Még
Menysikov magas, izmos teste is eltörpült a cár erős alakja mellett.
Hogy létezhetett egy ilyen felépítésű ember? Korsók lendültek a
magasba, és a hangok így üdvözölték: – Cárunkra, a nagy északi
háború győztesére! A marienburgi csatára! Halál és pusztulás a svéd
férgekre!
Darjának mindig gyorsan vágott az esze, tapsolni kezdett. – Éljen a
cár! Éljen Marienburg elfoglalója!
Seremetyev majdnem belefulladt a sörébe, de én gyengéden
megveregettem a hátát, hogy csillapítsam a köhögést.
– Ne aggódjon, Borisz Petrovics – vigasztaltam. – Mindnyájan
tudjuk, ki Marienburg igazi elfoglalója.
Elfintorodott. – Ezer csatát is megnyerhetnék, az életemet is adnám
Péterért, de a szíve mindig Menysikové lesz. Az ilyen szeretetet nem
lehet kikényszeríteni. Épp ellenkezőleg, ha keresed, elillan előled. – A
szavaitól libabőrözni kezdtem, mire ő levette a kabátját, és egy
szomorkás mosoly kíséretében a vállamra terítette, hogy megvédjen az
éjszaka hidegétől. – Tessék. Így már jobb. Hát igen, csakis Menysikov
az igazi szívbéli fivére.
– Honnan ismerik egymást? – kérdeztem a kabátot szorongatva, ami
egyszer már olyan csodálatosan megmelegített. Hogy tudnám valaha is
elfelejteni, amit ez a férfi tett értem? Kicsit közelebb húzódtam,
elvettem a tányérjáról egy darab hideg báránysültet, és eszegetni
kezdtem.
– Senki sem tudja, honnan származik Menysikov. Lehet, hogy
pirogot árult az utcán, ahol Péter felnőtt, de az is lehet, hogy az apját
bízták meg azzal, hogy kiképezze Péter játék katonáit. Bármi igaz
lehet. Minél magasabbra emelkedik, annál tisztábbra söpri a nyomait.
– Hogy tudta elnyerni a cár szívét ilyen viselkedéssel?
A tábornagy figyelte a két férfit. – Együtt voltak fiatalok, Marta. A
közös fiatalkori emlékek jobban összekovácsolnak, mint bármi más.
Hamarosan talán maga a cár is feleségül veszi az egyik Arszenjeva
kurvát, Menysikov meg a másikat. Akkor végre egy család lennének –
mondta megborzongva. Felnéztem: Péter és Menysikov az Arszenjeva
lányokat csókolta. Menysikov a szájába vette Darja mellét, és ajkai
nyomásától Darja felnyögött. Lesütöttem a szemem. Az arcom égett,
ahogy eszembe jutott, micsoda kéjt éltem át Anton karjai közt. A cár
a félmeztelen Varvarát átvetette a hátán, mint egy zsák lisztet – a vörös
hajtincsei hullámoztak, a ruhája elszakadt. Kacagása úgy csengett, mint
egy ezüst harang, majd mind a négyen eltűntek a sátor oldalsó
szobájában.
Végre van egy kis nyugalom, hogy beszélgetni tudjunk, gondoltam,
és még töltöttem vodkát mindkettőnk korsójába. Seremetyev rám
mosolygott: – Elképesztő vagy, Marta. Nézz csak magadra, itt ülsz,
nevetsz és iszol az orosz birodalom nemességével. Pár héttel ezelőtt
még egészen máshogy álltak a dolgok.
Elpirultam: nem felejtette el se az elszakadt ruhám, se a meztelen
bőröm. Senki sem tudná. A sötét sátorban a tekintete kiismerhetetlen
volt. Lesütöttem a szemem.
 – Miről is beszéltünk? – kérdezte, és megköszörülte a torkát.
– Menysikovról – segítettem ki. Mindent meg akartam tudni erről a
férfiről, amit csak lehetett.
– Menysikov egy rejtély. A múlt héten megkorbácsoltatta Lopuhin
herceget, Péter feleségének a fivérét, mert Menysikov alacsony
származásával viccelődött. Azt tesz, amit akar, és Péter hagyja. Ők
ketten mindig mindenben együtt vannak. – Seremetyev hangja
keserűséget tükrözött.
– Még azt is hallottam… – kezdtem, de a tábornagy összevont
szem-öldökkel nézett rám.
– Vigyázz a csinos kis füleidre, mert még levágják őket! Ki beszélt
ilyesmiről? Menysikov és a cár közel állnak egymáshoz, de nem
hagyom, hogy bárki is rosszat szóljon az uralkodómról.
Szégyenkezve belekortyoltam a sörbe, de Seremetyev megszorította
a vállam, és közelebb húzott: – Nem meglepő, hogy az emberek ilyen
badarságokat gondolnak. Mindent megosztanak egymással, asztalt,
sátrat, még az asszonyaikat is. Menysikov elkísérte Pétert a nagy
utazására, és együtt tanultak Hollandiában. Vagyis Menysikov inkább
csak szórakoztatta a cárt, mert még olvasni sem tud. A helyzetét a
sztrelecek lázadása erősítette meg. Ő üldözte és intézte el őket
könyörtelenül, egyik sztrelecet fejezte le a másik után, több százat,
amíg a karja bele nem fájdult, a válla lemerevedett és vérben ázott
mindene. És ez még egy ok, amiért Péter annyira szereti…
– Kik voltak a sztrelecek? És miért szerette meg Péter Menysikovot
a kivégzésükért? – Elcsentem egy darabka sült fácánt Seremetyev
tányérjáról. A bőre forró volt, ropogós és kicsit édes ízű, mintha
mustárban és mézben pácolták volna. Megnyaltam az ujjaimat,
miközben Seremetyevet hallgattam.
– A sztrelec őrség volt valaha a legnagyobb tiszteletnek örvendő
regiment Oroszországban. Miután Péter megszületett, tartottak attól,
hogy az anyja túl nagy befolyással fog majd rendelkezni az öreg
Alekszej cár felett, különösen azután, hogy egészséges fiút szült neki.
Amikor Alekszej meghalt, a sztrelecek lerohanták a Kremlt, és Szofja
régensnő parancsára megölték Péter nagybátyjait és mostohaapját, és a
fiúnak végig kellett néznie a halálukat. A két férfi két napon át
haldoklott, alabárdra tűzték őket. – Szörnyülködve hunytam le a
szemem. Ernst Glück szavai jutottak az eszembe: – Szofja a Kremlben
tartotta a fiút, legalábbis addig, amíg Péter fel nem gyújtotta… –
Seremetyev folytatta: – A sztrelecek fattyúnak nevezték Pétert, az
anyja arcába köptek, éppen hogy csak életben hagyták őket, és Szofja
régensnőt éltették. Így, amikor Menysikov lefejezte őket a második
lázadásuk után, ő volt Péter démonjainak igazi elűzője. De legalábbis
némelyiké.
– Ezt hogy érti?
– Vannak más démonjai is, amelyek megbetegítik, kínozzák
rángással és rohamokkal – felelte Seremetyev. Az arca nagyon közel
volt az enyémhez. – De tudod, én sosem tudtam volna megtenni,
amit Menysikov. Az emberölés a csatatéren egy dolog, de puszta
kézzel kivégezni valakit? Soha.
Még jobban a köpenybe burkolóztam. Milyen furcsák is az oroszok,
mindig is az élet kiélvezése és a bűneik miatti vezeklés közt őrlődnek.
Mélyen vallásos hitük ellenére képesek a legpogányabb erőszakra és az
alapvető kedves viselkedés teljes semmibevételére; ingadoznak az
elrettentő kegyetlenség és a mély, könnyes megbánás közt, amely akár
éveken át is kísértheti őket. Az orosz lélek nem ismeri a nyugalmat, az
egyensúlyt vagy a békét, soha.
Megérintettem Seremetyev karját: – Persze, hogy nem tenne ilyet,
Borisz Petrovics. Ehhez túl jó ember. Ön megmenti a megerőszakolt
lányokat. Ki tudja? Menysikov talán beállt volna a fosztogatók közé.
– Valóban, ki tudja – tűnődött el, és lehajtotta a vodkáját.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Seremetyevvel hajnalig beszélgettünk azon a kora őszi éjszakán.

Végül egyedül maradtunk a fő sátorban; a többi vendég eltámolygott,
hálát adva a pár ritka órának, amit pihenésre fordíthatnak még
napfelkelte előtt.
– Istenem, te lány, ez még csak a kezdet – mondta Seremetyev. – A
cár azt állítja, hogy az utazás felnyitotta a szemét, hogy mennyire
elmaradott Oroszország és a lakói. Amióta visszatért Európából, kész
megszállott, mintha kifogyna az időből, mintha nem lenne elég, hogy
mindent elérjen, amit eltervezett. Semmi sincs biztonságban, legyen az
a szórakozás, a mezőgazdaság, az oktatás, a vallás, az adminisztráció, a
házasság vagy az örökösödés, a hadsereg vagy az élelem. Bármi,
aminek köze van egy orosz mindennapi életéhez, ő arra ráveti magát.
Oroszország mintha tészta lenne Péter kezében, de az élesztő még
nem nagyon akarja megdagasztani…
– De tényleg szüksége van minderre? Akkora erőfeszítés ez a háború
is, meg minden…
– Ez a háború élet-halál kérdés Péter birodalmának. A jövőbe
kényszerít minket, de a cárnak nincs elég pénze, embere és felszerelése
a terveihez, ezekre már tegnap lett volna szüksége, vagy inkább múlt
héten. A háború szörnyű, de fejlődéssel is jár – folytatta Seremetyev,
majd finoman megbökött, amikor a szemem lecsukódott. – Maradj
ébren, és igyál még, Marta. Szeretek veled beszélgetni. Olyan jól
hallgatod, ahogy fecseg ez a vénember.
A sör tényleg felfrissített, és lenyaltam az ajkamról a habot, hogy
nedves és csillogó maradjon. Seremetyev pillantása egy ideig ott
időzött, majd elfordította a tekintetét.
 – Én nem látok itt vénembert – tiltakoztam. – Folytassa csak,
meséljen még.
– Hízelegj csak. – Melegen rám mosolygott. – Oroszország olyan,
mint egy öreg malomkerék, rothad a vízben, amíg egy új molnár nem
jön, aki több gabonát akar őrölni, több zsákot eladni, és megemeli a
vízszintet. A kerék egyre gyorsabban és gyorsabban forog, amíg a
lapátjai le nem törnek, és maga a malomkő is meghasad.
Kuncogtam. Úgy tudta a dolgokat elmagyarázni, hogy még én is
megértettem.
– Most nevetsz, de Pétert nem lehet leállítani. Az ország nem érett
még meg a követeléseihez. A parancsai el sem érik az embereket. Ott
vannak a vajdák, a tanácsosok és az adószedők, de mivel Péter mindig
mindenből csak többet és többet kér – emberből, pénzből,
tervezésből, vezetésből és támogatásból –, nem tudnak megfelelni
neki. Új pénzforrásokat keres, de közben a meglévő gyártási
területeket is új formába rendezi. Minden családnak, akár jobbágy,
akár nemes, oda kell neki adnia a fiait. És miért? Azért, hogy
dolgozzanak, vagy hogy külföldre utazzanak tanulni, tanuljanak
Oroszországnak, és hozzák haza az új tudásukat. Arról hallottál már,
hogy a cár flottát akar építeni? Egy flottát! Tizenöt éve még hajót sem
látott senki. Az oroszok csak a kompot ismerték, azon keltek át egy
megáradt folyón, vagy még talán a halászhajókat. Az ő akarata a mi
sorsunk, még ha száz évünkbe is telik megköszönni – mondta a
tábornagy keserűen.
– De a háborúnak vége, nem igaz? Megvertük a svédeket.
Megdörgölte a szemét, és láttam rajta, mennyire fáradt.
– Marienburg csak a kezdet volt. A cár akar egy olyan kikötőt,
amelyet egész évben meg lehet közelíteni, és nem lepi el télen a jég.
Meg akarja hódítani a nyugatot, szövetséget szeretne más európai
hatalmakkal. Amíg Károly és Péter mindketten élnek, hadakozni
fognak egymással, még ha húsz évig tart is a háború. Mi ebben
egyáltalán nem számítunk. Azt tudtad, mit csinált Péter, amikor baj
volt egy elromlott ágyúval a narvai csatában?
– Nem.
 – Minden templomi harangot beolvasztott, hogy nagyobb és jobb
fegyvereket önthessen.
Felhördültem. Képes volt hozzányúlni az egyház szent
tulajdonához? Seremetyev látta, mennyire megdöbbentem, és így
folytatta: – Igen, néha én is azon gondolkodom, van-e számára bármi,
ami szent. – Halkabbra fogta. – És aztán itt van ez az ötlet is, hogy egy
új várost épít a mocsár közepén a Finn-öbölben…
A mondat közepén elhallgatott. Az oldalsó szoba függönyét
félrelökték, és Péter bebotorkált a fő sátorrészbe, éppen az övét
csatolta be, majd izzadt ingét tűrte be a nadrágjába. Meglátott minket,
amint ilyen közel ülünk egymáshoz, a sátorrúd árnyékában? Vajon
érdekelte egyáltalán? Egy hozzá hasonló ember sosincs igazán egyedül,
gondoltam, és teljesen tőle függ, hogy kit vesz számba, és kit nem. Az
utolsó gyertya fénye árnyékot vont az arcára, amitől sivár és fáradt lett
a tekintete. Fényes, kék szeme mélyen ült szemgödrében;
megdörgölte, miközben a homlokán izzadság csillogott.
Seremetyevvel csendben ültünk, mintha egy félénk állatot
figyelnénk. A cár egy székre rogyott, ami megbillent a súlya alatt,
kinyújtotta hosszú lábait, majd felkapott a mellette álló asztalról egy
korsót, és belekortyolt egy nagyot. Lehunyta a szemét, a fejét
előrebillentette, és egy kis dalt dúdolt, majd hirtelen elhallgatott, és
erősen horkolni kezdett. Vajon elaludt?
Seremetyevvel egymásra néztünk: ideje volt visszavonulni. Ő a
sátrába, és meg az egyik sarokba, ahol ki tudtam teríteni az
ágyneműm, mivel Darja szobája foglalt volt. Már éppen fel akartam
állni, amikor Seremetyev megragadta a karom. Péter felriadt az
álmából, felegyenesedett, szeme pislogás nélkül bámult előre. Az
agyagkorsót a sátorrúdnak dobta. Összetört, és a sör kifolyt alá a
párnákra és szőnyegekre. Péter előrehajolt, fejét a kezébe temette,
nyöszörgött és vinnyogott, majd felállt, és üvöltött, mint egy mérges
medve. A szeme forogni kezdett, míg már csak a fehérje látszott ki.
Erősen nekidőlt az asztalnak, ami végül engedett erejének, és
összetört. Csörömpölve estek a tányérok, a poharak és az üvegek a
földre. Péter meredten nézett maga elé, majd megrogyott a térde.
Karjába zárta a fejét, és sírt, hab bugyborékolt az ajkain, aztán
felegyenesedett, és ahogy rázkódott a rohamtól, nekiment mindennek,
ami az útjába akadt.
Seremetyev megfogta a karom, és visszahúzott.
Péter felnyögött: – Mit tettem, anyám? Mit tettünk?
A hatalmas férfi összegörnyedt, a fogai közt kilógott a nyelve.
Grigorij jutott az eszembe, és már nem féltem. Nem volt vesztegetni
való időnk, segíteni kellett neki.
– Fogja le a lábát, a többit bízza rám – utasítottam, majd elléptem
Seremetyev mellől, aki szörnyülködve húzódott hátrébb. Én nem
féltem. Számomra ebben a pillanatban Péter nem a hatalmas cár volt,
aki lerohanta az otthonom, és tönkretette az életem. Egy szerencsétlen
ember volt, aki szenvedett. Grigorijnak nem tudtam segíteni, de
legalább Péternek tudok.
Ott hevert a lábam előtt, vonaglott, a szája habzott, tágra nyílt
szeme forgott. Seremetyev megragadta a csizmáit, és ránehezedett, de
a cár ösztönösen összehúzta magát, és rúgott egyet sokkal kisebb
tábornagya felé. El is találta olyan erősen, hogy Seremetyev
felnyögött, de nem engedte el. Mély levegőt vettem, és bevetettem
magam a hatalmas, csapkodó karok közé, megragadtam a cár forró
fejét, magamhoz húztam, és a homlokát a melleim közé erőltettem.
Olyan szorosan fogtam a fülét és a nyakát, hogy nem tudott
elhúzódni. A földre dőltünk, zihálva kapkodta a levegőt, és a teste
még párszor görcsbe rándult, mielőtt megnyugodott. Lélegzete égette
a bőröm, magába szívta az illatom, majd úgy megragadta a derekam,
hogy alig kaptam levegőt. Hosszú idő után végül nyugodtan feküdt,
és a lélegzete egyenletessé vált. Megkockáztattam egy pillantást az
arcára: békésen elaludt. Úgy ringattam, mint egy kisbabát.
– Nem csoda, hogy ez történt – sóhajtotta Seremetyev, és lassan
levette a súlyát Péter lábáról. – A hosszú lovaglás, a lányok és az a
rengeteg ital. Péter szereti magát titánnak képzelni, de ő is csak
halandó ember.
Fogalmam sem volt, hogy mi az a titán, de ujjamat a számra tettem
figyelmeztetésképp. Péter arca még verítékben úszott, a haján érezni
lehetett a por, a füst és a bőr szagát, és a szeretkezését az Arszenjeva
lányokkal. Göndör fürtjei a homlokához tapadtak, amikor gyengéden
megsimogattam a fejét, és levegőt fújtam az arcára. Felsóhajtott, és
még jobban hozzám fúrta az arcát. Folyamatosan cirógattam, talán
öntudatlanul még puszilgattam is a homlokát. Péter sírni kezdett.
Amikor Seremetyev felállt, megláttam a cár lábát: ahogy a keze, a
lába is túl kecsesnek tűnt a hatalmas testéhez képest.
– Ne engedd el, Marta, rendben? Minden őrajta múlik – mondta
Seremetyev, majd eltűnt a kinti sötétségben, ami még mindig élettel
volt tele. Égett a tűz, szálltak a dalok az egész tágas orosz
birodalomból: olyan melódiák, amelyek lassan és búsan indulnak,
majd felgyorsulnak, és tapsolással és kántálással végződnek. Péter
érkezése fellelkesítette az embereket; új bátorságot és friss erőt
merítettek belőle. Hangok faggatták Seremetyevet, majd minden
elcsendesedett.
A hátam már fáj attól, hogy olyan erősen tartottam a cárt, de csak
akkor mertem párnákért nyúlni, amikor már biztosan elaludt. Mégis
amikor megmozdultam, úgy megszorította a derekam, hogy kapkodni
kezdtem a levegőt.
– Maradj – mormogta. – Maradj velem. Szoríts magadhoz, matka.
– Úgy lesz, sztarik – feleltem németül alig látszó mosollyal. Ha én
az ő öregasszonya vagyok, ő lehet az én öregemberem; így igazságos.
A szeme megrebbent, és meglepetten nézett rám, aztán újra elaludt,
ezúttal mélyen és nyugodtan. Megfogtam minden párnát, amit csak
elértem, és a hátam, a fenekem meg a combom alá gyömöszöltem. A
sátorban a sötétség a hajnal érkeztekor múlni kezdett, amikor én is
elaludtam, minden oroszok cárját a karomban tartva, mint egy
kisbabát. Mielőtt a szemem lecsukódott volna, eszembe jutott egy régi
vacsora, amikor Agneta Glück vékonyka hangján azt kérdezte: – Igaz
az, hogy az orosz cár egy kétfejű óriás, aki gyerekeket eszik vacsorára?

Egyedül ébredtem fel, kicsit kótyagosan a túl kevés és kényelmetlen

alvás után. A cárnak nyoma sem volt, de a sátorban jöttek-mentek az
emberek, takarítottak az előző esti mulatozás után, és mindent
egymásra hányva elpakoltak a nyitott ládákba. Egy ideig azon
tűnődtem, vajon nem csak álmodtam-e mindazt, ami történt. Se
Menysikovot, se az Arszenjeva lányokat nem láttam sehol. Minden
bejárat nyitva állt, és a friss szellő átfújt a sátron. Amikor kiléptem,
megborzongtam; a kék reggeli fény elvakított. A tábor felbolydult, és
Darja és Varvara szúrós szemmel figyelték, ahogy a szobalányaik
minden kincsüket kocsikra rakják, bár hamarosan szánra lesz
szükségünk. Próbáltam nem nézni Varvara nyakára, ahol a kiszívott
foltokat olyan büszkén viselte, mint a hadi trófeákat.
Felhúzta a szemöldökét, amikor közelebb értem hozzájuk: – Nahát,
Marta is felébredt végre. Milyen lusta lányt találtál nekünk, Darja. – A
barátnőm meglepetten kapta fel a fejét. Varvara eddig sem volt túl
barátságos velem, de nem is volt ennyire ellenséges. Mi baja lehet? –
Balszerencse, hogy mindenből kimaradtál. A cár már rég elment,
senkitől sem búcsúzott el. Amikor felébredtem, már nem volt az
ágyamban – tette hozzá Varvara. Csillogó gesztenyebarna hajával és
ragyogó szemével úgy nézett ki, mint a kegyetlen és ravasz
boszorkányok gyerekkorom erdeiben. – Jobb, ha most mész, Marta.
Egy szolgálónak mindig sok a dolga, amikor a tábort össze kell pakolni
– csicseregte, és kinyújtotta a kezét, hogy megcsókoljam.
Darja zavarba jött, nem tudta, melyik oldalra álljon.
– Ne, Varvara, Marta, tényleg, ezt ne…
Megcsókoltam Varvara ujjait. Lehet, hogy Darja kegyence vagyok,
lehet, hogy az éjszakát a cárral töltöttem, de nem árt, ha nem felejtem
el, hogy itt szolgáló vagyok, és egy szempillantás alatt minden
szörnyen rosszra változhat számomra.
Belenéztem Varvara szürke szemébe. Tudott Péterről, láttam rajta.
Nem tudtam, hogyan, de tudott róla. Ki fog engem megvédeni tőle?

Péter új menetparancsa mindenkit meglepett. Az oroszok elfoglalták a

nöteborgi erődöt a Ladoga-tó partján, amit széles, üres lápos terület
vett körül.
– Muszáj? – panaszkodott Darja, miközben a ruháit tölgyfa ládákba
csomagolták. – Ebből semmi jó nem származhat. Nyáron a számtalan
féreg elevenen felfalja az embert, télen pedig a Néva folyó megárad, és
az egész vidék szörnyű mocsárrá változik. Micsoda móka!
De az erőd vastag falai és magas tornyai kulcsfontosságúak voltak a
torkolat uralásához. Az ostrom két hétig tartott Menysikovnak, és egy
kisebb tengeri csata után végül elesett az erőd. Úgy hallottam, hogy
Péter csak úgy dagadozott a büszkeségtől: megnyerte az első tengeri
összecsapását. Menysikovot kinevezte a szoros kormányzójának –
Obergshathalternek – és megváltoztatta az erőd nevét Schlüsselburgra,
mivel szerinte a jövő kulcsa volt. Menysikov napokig minden
vacsoránál felolvastatta magának Péter levelét a győzelem után:
„Istenemre mondom, kemény egy dió volt ez, de te, szeretett
testvérem, te feltörted!”
Amikor az első hópelyhek hullani kezdtek, Darja is egyre
gyakrabban panaszkodott a nedvességre és a hidegre. Csak havazott és
havazott, úgyhogy Menysikov beadta a derekát. Hazaküldte Darját,
Varvarát és Raszja húgát velem együtt Moszkvába a karácsonyi
időszak előkészítésére. Miközben segítettem Darjának pakolni,
elgondolkodtam, hogy vajon a cár is hazatér-e Moszkvába, ami persze
butaság volt. Mit számítottam én neki?
 Interregnum, 1725

A hó függönyként esett, ferdén és csendesen, betakarva az utcákat, a

sikátorokat és a sugárutakat is. Egészen a kocsik tengelyéig ért már,
amelyek a szörnyű időjárás ellenére a városba igyekeztek a reggeli
piacra. A városfalon túl, ahova a lámpák fénye már nem ért el, az
ösvények és utak eltűntek. Még volt egy kis idő hátra a késői és súlyos
pirkadatig, ami egy rövid nappalt ékelt be a sötétség órái közé.
Érkezését csak a sűrű hóesés zavarta és a fekete jég homályossága a
folyón és az utcákon.
A városod tudja, Péter. A halálod a mi titkunk. A magas, egyenes
homlokzatú házak gyászolják uruk csendes elhalálozását; a háromszáz
híd alatt folyó vizek suttognak a veszteségről. Csak a téli szél, szokás
szerint megfékezhetetlenül száguld végig a Nyevszkij sugárúton,
ellenszegül a parancsomnak, és viszi magával a hírt a birodalom
legtávolabbi sarkába is. Az országod hatalmas, végtelen síkságainak
mindig is el kellett viselni a bátyuska cár szeszélyeit: az embereid úgy
követték a parancsaidat, hogy reményük sem volt a megértésükre. A
cár Isten ajándéka, mint a nappal és az éj, a tél és a nyár, a nap és a
hold; megkérdőjelezhetetlen.
A halvány reggeli fényben Oroszország minden harangja megszólal.
Az embereid abbahagyják, akármit is csinálnak, letérdelnek,
sapkájukkal a kezükben, könnyek csorognak végig az arcukon,
imádkoznak a lelkedért, és három ujjal hányják magukra a kereszteket.
Boldoggá tenne az is, ha látnád, hogyan rója majd le Európa
kegyeletét előtted és a városod előtt. Mindig is ezt akartad, nem igaz,
Szentpétervárnak, a te földi paradicsomodnak?
Feofan Prokopovicsnak hála rengeteg legenda kering arról, hogyan
választottad ki a helyét. Igaz, hogy Szent Alekszandr Nyevszkij itt
győzte le egy csatában a germán hordákat? Vagy éppen vadásztál,
szerelmem, amikor egy sas kezdett a fejed felett körözni, leszállt a
válladra, és csillogó szemével és éles vijjogásával megmutatta neked ezt
a helyet? Lehet, hogy Lust Eland mocsarain gyalogoltál keresztül – de
mégis, ki tenne ilyet –, amikor a madár a sziget szívébe vezetett, te
meg két bükkfaágból keresztet készítettél, és egy helyen azt kiáltottad:
– A Mindenható Krisztus nevében templomot és erődöt építek ide,
Szent Péter és Szent Pál tiszteletére!
Természetesen ezek egyike sem történt meg. Az igazság sokkal
egyszerűbb és nagyszerűbb: a Néva-torkolat megerősítésére Péter
orosz erődöt épített. A nehezen megszerzett új területek többé nem
veszhetnek el. A cár Lust Elandot választotta, itt volt a Ladoga láp
legszárazabb pontja. Amikor Péter újratemette Szent Alekszandr
Nyevszkij csontjait, felhőkben szálltak meg minket a szúnyogok. A
ceremónia végtelen órái alatt csak csapkodtunk és átkoztuk a mihaszna
jobbágyokat, akiknek az lett volna a feladata, hogy megöljék őket,
ahelyett hogy szétcsipkednek minket, és a vérünkkel teli hassal
repülnek tova. Egyedül Péter állt ott mozdulatlanul, nem is pislogott,
miközben kőszoborként bámulta, ahogy a szent koporsóját leeresztik
új sírjába. Számára ez jelentette az új Oroszország kezdetét.
Este a rengeteg csípéseimet kefirrel kentem le, Péter pedig tovább
mesélt a paradicsomról, amit fel fog építeni. Ekkorra már készen
álltam végigjárni vele az útját, lépésről lépésre, pedig még csak egyike
voltam a sok lánynak, akiknek egy-egy jól sikerült éjszaka után a cár
dobott pár garast. Mosolyogtam és biztattam. Az első felesége,
Jevdokija veszte az volt, hogy mindig savanyú képet vágott, és nem
osztozott Péter nagyszabású látomásaiban.
Prokopovics azon állítása sem volt igaz, hogy a cár kiválasztott
földje üresen állt, és csak az ő áldott érintésére várt. Sok svéd
telepedett le a Ladoga-tó partjai köré nagy, tehetős farmokon, és
észrevettem több, az enyémhez hasonló mirt is. Az első igazi ház
Szentpétervárott egy kis faház volt, Péterrel közös kényelmes
otthonunk. Egyik reggel kilépett az erőd kapuján, egyedül besétált az
erdőbe egy fejszével a vállán. Menysikov őröket küldött utána, hogy
kövessék, mert fosztogató svéd zsoldosokat láttak a környéken, de
Péter köveket dobott feléjük, káromkodott, és még meg is rugdosta
azt, amelyik a közelébe merészkedett.
Péter kiválasztotta az alkalmasnak ítélt fákat, kivágta őket olyan
hosszúra, amilyenre szüksége volt, és izzadva, nevetve a saját kezével
építette fel a kunyhónkat, miközben minden percét élvezte.
Tartottam a szögeket és más szükséges eszközöket, de közben
ugrattam is, és elrejtettem a kalapácsát vagy a vésőjét. Amikor kész
lett, a kis ház alig volt szélesebb a hosszánál. Egy kis előtérből, egy
konyhából, egy nappaliból és egy hálószobából állt. A tűzhely egész
évben be volt gyújtva, mert Péter utálta a hideget, és én a kásánkat és
a csájt nyílt tűzön készítettem el a tálakat egymás fölé helyezve, ahogy
gyerekként is tettem az izbánkban. Péter maga készítette el
fabútorainkat: egy asztalt, két padot, az ágyunkat és a zárható ládát is.
Állítása szerint, amikor fával dolgozott, akkor támadtak a legjobb
ötletei. Péter gazdagságának és hatalmának egyetlen jelképe egy nehéz
aranyból készült, gyöngyökkel, rubinokkal, zafírokkal és
gyémántokkal kirakott ikon volt, ami a hálószobánk falán lógott,
közvetlenül Európa térképe mellett.
Ez a kis házikó volt a gyökér, amiből majd Péter paradicsoma kinő
és kivirágzik; az Új Jeruzsálem, ami a szivárvány minden színében
pompázik. S jóllehet ő maga elégedett volt a kis házzal, könyörtelenül
hajtotta az építészeit és kőműveseit, hogy szebbet és jobbat építsenek:
egy olyan várost, amilyet a világ még nem látott. Oroszország
dicsősége volt a tét.
Péter Perzsiából hozatott narancs- és citromfákat, és rózsát, mentát
és kámfort ültetett a kertekbe, hogy a levegőt illatossá és édessé
tegyék. Egészen magánkívül volt, amikor egy küldönc elhozta a
harcmezőre a Nyári Palota kertjéből a legelső virágot, mert ekkor újra
csatáztunk már. A kertész olívaolajba áztatta a virágot, hogy friss
maradjon, de ettől a szirmok elrohadtak és nyálkássá váltak. A cár
megkorbácsoltatta a küldöncöt, és megparancsolta a kertésznek, hogy
a következő virágról úgy küldjenek bizonyítékot, hogy a szirmokat
egyesével dohánylevélbe csomagolják.
Az első utcákat és sugárutakat lámpák világították meg, amelyekben
gyertyák és olaj égett, az üvegük Menysikov műhelyeiben készült.
Ilyent még nem láttak korábban Oroszországban. Jól őrzött határokat
(schlagbaumi) alakítottak ki a főutakon és a negyven szigetet összekötő
hidakon. Engedély nélkül csak az orvosokat engedték át, és azokat,
akiknek az érkezésére számítottak. Amikor kinéztem az ablakon Péter
halála után, tudtam, hogy a fényűző paloták mögött állnak az első
szerény faházak, mögöttük pedig egymás hegyén-hátán a szalmából,
agyagból és mohából épült izbák sorai, és azok mögött a
nyomorúságos, rongyos sátrak. A város a világodat tükrözi, Péter, akár
tetszik, akár nem.
Szentpétervár gyorsan nőtt az új évszázad első húsz évében.
Emlékszem arra a féktelen örömre, amikor az első holland fregatt
lehorgonyzott ringatózva a már jeges vízen. Sót és bort hozott az
előttünk álló hosszú télre. Már az érkezése is elég volt egy olyan vad
ünnepség megrendezéséhez, ami még Menysikovot is
megdöbbentette, a látogató hollandokról nem is beszélve. Péter
könyörtelenül itatta az embereket, majd hajnalban mindannyiunkat
megkért, hogy menjünk vitorlázni a viharos vizeken. A háborgó
tenger gyorsan kijózanított minket, a hollandok pedig boldogan
távoztak ötszáz aranydukátos ajándékkal a zsebükben. Péter az
öbölben lehorgonyzó valamennyi hajónak ugyanilyen nagylelkű
ajándékot ígért arra az évre.

Lehűtöttem a homlokom az ablakpárkányon. A gondolataim

száguldoztak, és úgy nevettem és beszélgettem Péterrel, mintha még
élne; mintha még a combjára tehetném a lábam, ő pedig simogatná és
nyomkodná a talpam, megropogtatná a kis csontokat, felmelegítené az
izmokat, és csiklandozna, amíg visítozni nem kezdek. Ezt mindig
addig folytatta, amíg teljesen fel nem hevültem, amit annyira szeretett.
Az ablaküvegben tükröződött lázas arcom. Összeszedtem magam;
hosszú várakozás áll még előttem, amíg Oroszország elkezdhet az új
uralkodó lelkéért imádkozni.
Ezalatt Menysikov úgy horkolt, mint egy medve. Nehéz teste
valahogy szétterült a kis székben, a feje oldalra billent, a szája kinyílt.
A tűz leégett, és a hideg bekúszott a vékony ablaktáblán át. Még
mindig a titkos tanácsra vártam, Ostermannra, Tolsztojra és
Jagusinszkijre. Miért nem voltak a palotában a haldokló cárjuk
oldalán? Miért nem felelnek a hívásomra? Számtalanszor mentettem
meg őket Péter haragjától, de az emberek könnyen felejtenek, ha a
saját bőrük a tét.
Jól tettem, hogy a titkos üzenetet egy fiatal szolgára bíztam? A Téli
Palota olyan barátságos és vidám volt nappal, lenyűgöző kék és zöld
árnyalatai a tavaszi Néva színét tükrözték. Mégis éjjel saját életet élt
számtalan sötét sarkával és titkos átjárójával, amelyek a folyó sötét,
jeges vizéhez vezettek. A patkányok még mozgolódni sem kezdtek,
amikor a test belecsobbant az áradatba. A halászok ugyan megtalálták a
holttestet, vagy ami maradt belőle, csak sokkal később, amikor
elérkezett az ottyepel, és a jég felolvadt. De hülye is voltam!
Mérgemben a csuklómat rágtam. Ha a hírnökömet elfogták,
kifaggatták, és megölték, akkor a Dolgorukijok már tudnak a
tervemről, és ami még rosszabb, értékes órákat vesztettem.
Menysikovot kellett volna küldenem és a császári őrséget. Menysikov
köhögött, és felült, aztán megrázta magát, ahogy a kutya rázza le
magáról a vizet, végül addig nyújtózkodott, amíg teljesen éber nem
lett. Egy rövid szunyókálás ugyanúgy felfrissítette őt, ahogy egy egész
éjszakás pihenés, ezt azóta tudtam, hogy annyiszor voltunk együtt a
harcmezőkön.
Amikor odalépett hozzám, éreztem a vodka, az izzadság és a
fáradtság illatát, amit a hosszú virrasztás okozott a haldokló Péter
ágyánál; ez keveredett pézsma- és szantálfaillatú parfümével. A haja
kócos volt, tiszta csipkegallérja elcsúszott, és egy vörösborfolt virított
gyűrött ingén. Elmosolyodtam, és gyengéden kisimítottam a gallérját,
mire ő meglepetten csókolta meg a kezem. Ez volt az a férfi, akivel
mindenen osztoztunk, még a férjem szeretetén is, és most közös volt a
sorsunk is.
Menysikov feltépte az ablakot, és havat dörgölt az arcába.
– Brrr! Hideg. Úgy látom, vihar készülődik, szerinted nem? –
kérdezte az eget kémlelve. – A télre mindig lehet számítani ezen a
lápvidéken.
Most már teljesen ébren volt, megborzongott, újra becsukta az
ablakot, és a kosárból fahasábokat dobott a tűzre. A lángok a fát
nyaldosták, amely nagy lánggal égett és száraz illatot árasztott: egy
nyári séta illatát az erdőben. Felvonta a szemöldökét.
– Hol van a Titkos Tanács? Azt hittem, hívattad őket. – Az ajkamba
haraptam. – Az istenit, Katalin. Mennyi időnk van még? Mondj
valamit! – A hangszíne feldühített; én legalább tettem valamit.
– Ha nem lettél volna olyan részeg, nem kellett volna egy kis
közkatonában megbíznom. A fiúnak talán elvágták a torkát. Már
borotválhatom is a fejem a zárdához, gondolom. – Hallottam a
félelmet a hangomban, amikor Menysikov a számra tette a kezét,
hogy elhallgattasson.
– Pszt – suttogta. – Hallod? – A kis ajtóra nézett, ami Péter
hálószobájába vezetett. Megmerevedtem. Igaza volt: valaki sírt ott
bent. Menysikov a tűznél maradt, amikor lábujjhegyen az ajtóhoz
lopakodtam, és hangtalanul kinyitottam. Péter szobáját elárasztotta a
gyertyafény: úgy nézett ki, mint aki alszik, bár a halál már kiterítette
beteges-édes leplét a szobában. Az ágy előtt egy lány térdelt sötét
kapucnis köpenyben. A válla megremegett, amikor megcsókolta Péter
ujjait, amik már kezdtek elgémberedni.
Blumentrost doktor és Paulsen doktor megijedtek, amikor
megláttak, és meglapultak a sarokban. Nem tartották be a szigorú
utasításomat, hogy megvédjék a cár testét. A düh szétáradt bennem,
megragadtam a lányt, talpra rántottam, és kényszerítettem, hogy rám
nézzem. Aztán csodálkozva engedtem el, amikor félelem nélkül,
konokul nézett rám vissza, ahogy mindig is szokott. Gyönyörű arca és
világoskék szeme – Péter szeme – könnyben úszott.
– Jelizaveta! – kiáltottam. – Mit keresel itt? Miért nem vagy ágyban,
mint a testvéreid?
A sötét köpeny királyi megjelenést kölcsönzött neki. Én még
mindig olyan ártatlannak láttam, mint az egyik babáját, pedig már
régen nővé cseperedett.
– Hogy jutottál be ide? – faggattam. Ha neki sikerült, másoknak is
sikerülhet.
– Könnyű volt – felelte. Megnyalta az ajkait. Szeme olyan élénken
csillogott, mint egy kismadárnak a gyász ellenére is. – A folyosó szinte
üres volt, Madame de la Tour pedig a kis Nataljával van elfoglalva.
Szegényke úgy köhög, hogy majd megfullad, így a francia sáska
legalább nem velem foglalkozik. Anna pedig… – A hangja elhalt.
Tudtam, hogy idősebb lányom az esküvőjéről álmodozik a német
Frigyes Károllyal, Holstein hercegével. A keskeny vállú és szörnyen
dadogó herceg külsőre nem a legkívánatosabb talán férjnek, de az ő
családja uralta Észak-Európa nagyobb részét. Először Jelizaveta kezét
kérte meg, de Péter az idősebb lányát ígérte hozzá helyette. Az
esküvőjük napja közeledett, és Anna másról se tudott beszélni.
Jelizaveta minden alkalmat megragadott, hogy bosszantson.
– Csak egy fiatal, jóképű őr állt apám ajtaja előtt, és hát vannak
trükk-jeim… – folytatta, és kivillantotta apró, éles fogait, mint egy
macska, aki tejszínt kapott. Összeszorult a szívem. A lányom, minden
oroszok cárevnája még csak tizenöt éves volt, egy évvel fiatalabb, mint
amennyi én voltam, amikor eladtak Vaszilijnek, de máris az ő hírneve
volt a legrosszabb egész Európa királyi hercegnői közül. Az sem
segített az ügyön, hogy házasságon kívül született egy korábbi
jobbágytól és mosónőtől. Péter minden olyan udvarba elküldte a
portréját, ahol férjnek alkalmas koronaherceg volt, és a festőknek még
csak túlozniuk sem kellett. Jelizaveta gyönyörű volt, se ajakhasadék, se
ragyás bőr, amit az ecsetnek el kellett volna lepleznie a vásznon. Péter
nem értette, miért nem érkezett eljegyzési ajánlat; Versailles miért
halogatta válaszát ilyen tiszteletlen módon. Ki mást venne szívesebben
a fiatal francia király feleségül, mint Péter Lizenykáját, amilyen élénk
és gyönyörű? Végül a fiatal Lajos mégis az elűzött lengyel király lányát
választotta, aki egy unalmas lány volt hozomány nélkül. Péter azt látta
Jelizavetában, amit látni akart: saját erejét és életörömét,
könyörtelenségét és érzékiségét. Az összes fivérével ellentétben ő nem
volt hajlandó meghalni, se a születésekor, se a rengeteg betegsége
során, amelyek a gyerekkorát megkeserítették.
Az ő születése volt a legnehezebb a tizenhárom szülésem közül;
lábbal előre bújt a világra, pontosan azon a napon, amikor Péter a
legnagyobb győzelmét aratta a nagy északi háborúban. A bába a
félelemtől elsápadva három ujjal vetette magára a keresztet, amikor
Jelizaveta apró talpát pillantotta meg ott, ahol a fejének kellett volna
érkeznie.
 – Szentséges Szűzanya! – kiáltotta, miközben arcán vér és izzadság
csorgott. – Lábbal előre születik a decemberi csillagok alatt.
Farkasszuka lesz belőle.

– Mi lesz most? – kérdezte Jelizaveta. – Ki lesz a következő cár?

Apám végül Petruska mellett döntött? Még csak nem is cárevics.
Semmit sem döntött el, gondoltam, de azt feleltem: – Az igaz, de ő
Alekszej fia. És hamarosan férfi lesz belőle. Ez elég a trónköveteléshez.
– Férfi! – legyintett Jelizaveta vidáman. – A Trubeckoj-bástya sötét
cellái vagy Schlüsselburg nedves pincéi vajon mit tesznek egy férfi
testével és lelkével?
Úgy tűnt, Péter lelke átcsusszant a lánya testébe. Elcsábította az ajtó
előtt álló őrt, kisírta a szemét az apja halálos ágyánál, és a kis
unokaöccsét egy nyirkos, sötét cellába záratná máris. Igazi orosz volt,
és számomra idegen.
– Akármi is lesz, Jelizaveta, semmi baj nem érheti Petruskát. Ha
valaki bántja, az gyilkosnak számít a többi európai uralkodó szemében.
Ki kezdené így az uralkodást?
Megrázta a fejét, de nem túl határozottan, és így folytatta: – Hát, ha
Petruska még csak nem is cárevics, és a nővérem hozzámegy
Holsteinhez, és minden fivérem halott, akkor…
– Akkor mi? – kérdeztem fagyosan.
Megvonta a vállát, és elmosolyodott.
– Akkor én leszek a következő cárnő! Apám szeretett, és két éve
koronahercegnőnek nevezett ki, Annával együtt. Miért ne
uralkodhatnék én?
Sírni volt kedvem, amikor Péter hatalmas birodalmára gondoltam a
több millió lakosával. Hogy a sorsuk, legyen az háború vagy béke,
ennek a lánynak a játékos ujjaitól függjön, amit a férfiak szívesen
csókoltak meg egy tökéletesen eltáncolt menüett vagy négyes után?
Az a fejecske, ami eddig csak azzal foglalkozott, hogy a legdivatosabb
frizurákat bemutassa, most politizálásba fogna?
– Jelizaveta! – Inkább nevettem, végül már annyira kacagtam, hogy
az orvosok aggódva néztek rám. Jelizaveta úgy vetette rám magát,
mint egy olyan kis majom, amiket a Peterhof palotában tartott, és az
öklével kezdett ütni. Menysikov beszaladt a szobába.
– Mi ez a lárma? – sziszegte, és megragadta Jelizaveta karját. – Nem
egy kabakban vagyunk. – A lányom összerezzent, de Menysikov
erősen megragadta telt derekánál, felemelte, és átvitte a másik szobába.
Jelizaveta tekergőzött, rúgkapált, eszeveszett dühe teljesen meglepett,
bár ekkor eszembe jutott egy bál, ahol megpofozott egy másik lányt,
és kitépett egy csomót a hajából az egész udvar szeme láttára, mert
mindketten rózsaszín ruhát viseltek, és a másiknak jobban állt a sajátja.
Péter könnyesre röhögte magát, de nekem le kellett állítanom a
verekedést, és a másik lányt jól kiházasítottam megtoldva a
hozományát. Talán jobb anyja voltam a halott fiaimnak, mint az élő
lányaimnak.
Jelizaveta vergődése alábbhagyott.
– Viselkedne most már, cárevna? – kérdezte Menysikov, és elvette a
kezét Jelizaveta szája elől. A lány kisimította a ruháját, és felemelte a
fejét, megcsillant nehéz gyémánt fülbevalója. Becsuktam a másik szoba
ajtaját, miközben rámordultam az orvosokra. A parancsomat be kell
tartani, senki sem láthatja a halott cár testét. A félelemtől elsápadva
bólintottak.
Menysikov, Jelizaveta és én magunk maradtunk a szobában.

A friss tűz felmelegítette a kis könyvtárat. Amikor Menysikov bort

kínált, Jelizaveta egy húzásra kiitta a magáét, és rózsaszín ajkaival
csettintett utána.
– Úgy iszol, mint egy paraszt – korholtam.
– Nos, te már csak tudod – felelte pimaszul.
– Hagyják abba – állított le minket Menysikov. – Cárnő. Jelizaveta.
Erre most nincs időnk.
Jelizaveta megpördült, és jeges tekintettel meredt Menysikovra.
– Hogy mit mondott? Cárnő? – Hosszan, hangsúlyosan ejtette ki a
szót, majd felém fordult. – Hát persze. Erről van szó. Most már értem;
mindent magadnak akarsz. Mindig is ez volt a terved, mi?
Olyan erősen vágtam pofon, hogy felrepedt az ajka. Fojtottan
felkiáltott, és megérintette a sebet.
 – Ne – könyörgött Menysikov, és odaadta Jelizavetának csipke
zsebkendőjét. Csendben ültünk, miközben a tűz pattogott a
kandallóban, és szikrák repkedtek a hasábokból. Jelizaveta az ajkát
törölgette, sötét pillantásokat vetett rám, majd kibújt a köpenyéből, és
a zsebkendőt szűk ruhaujja varrásába tömte. Gazdagon hímzett
smaragdzöld selyemruhája és habzó csipkefűzője mellett a válla úgy
nézett ki, mint a csiszolt alabástrom. A versailles-i divatot követve a
ruha kivágása olyan mély volt, hogy szinte láttam a mellbimbóit.
Gyémántok zuhogtak alá a nyakából a dekoltázsába. Számos
parasztcsalád évszázadokon át megélt volna egyetlen ékkőből. Vajon
éppen valamilyen mulatságba igyekezett? Már rég nem figyeltem,
merre járkál. Hogy veszíthettem el az érdeklődésemet a legerősebb és
legvidámabb gyermekem iránt?
Jelizaveta a székét közelebb húzta a tűzhöz, lerúgta selyempapucsát,
és a selyemharisnyában melengette a lábát. Boldognak tűnt, hogy itt
lehet, a történések középpontjában, és azt kérdezte: – Mondja csak,
Menysikov, mit is akar valójában? Mindig van egy jó ötlete vagy
terve, nem igaz? Együtt akar uralkodni az anyámmal, vagy megszerzi
magának a hatalmat? Szégyelljétek magatokat! Ebben a palotában még
itt lélegzik az apám szelleme. A víz az ablakpárkányon nem harmat,
hanem a félelem izzadsága. Azért lefekszetek néha egymással? –
Elmosolyodott, én meg újra pofon akartam vágni.
Menysikov nyugodt maradt.
– Egy nap, Jelizaveta cárevna, majd megérti, milyen bántók és
ostobák a szavai – felelte.
– Nem, Alekszandr Danyilovics. Én mindig lefekszem majd azzal a
férfival, aki felkelti az érdeklődésemet. És nem haboznék, ha ön
szeretne a szerencsések közé tartozni – incselkedett.
Elakadt a lélegzetem. Tényleg felajánlotta Menysikovnak az ágyát és
születési előjogait a támogatásáért cserébe? Hogy tudna Menysikov
ennek ellenállni? Egy uralkodó világa csak barátokból és ellenségekből
áll, még a vérrokonok között is. Vágyakozva néztem az ajtóra,
imádkoztam, hogy megérkezzen a Titkos Tanács. Ostermann,
Tolsztoj és Jagusinszkij – mindannyiukra szükségem volt. A számba
erőltettem még egy korty bort, és azt mondtam: – Menysikov
hercegnek igaza van. Egy nap majd megtanulod, hogy nem jó egy
férfival hálni csak azért, hogy biztosítsd a hűségét.
– Egy nap? Amikor öreg leszek, és már senkinek sem kellek?
Nem akartam volna ezt hallani, tudta jól, hogyan bánthat meg. A
lángok táncoltak, elcsendesítették a lelkem, és csak fáradtságot
éreztem.
– A Dolgorukij család Petruskát akarja majd a trónra. Ha ez
megtörténik, nekünk annyi – feleltem röviden.
– De hát Vaszilij Dorgorukij a keresztapám. Ő sosem tenné… –
kezdte.
– Vagy mégis megtenné, nem igaz? Alekszej kedvéért.
– Igen – bólintott Jelizaveta Menysikovot figyelve, aki úgy forgatta
a színes velencei kupát a kezében, mintha ehhez semmi köze nem
lenne. De Jelizaveta még nem végzett. – Ó, igen. Alekszej kedvéért.
A bátyámért. Ó, Alekszandr Danyilovics, a szánodban, ami Szibériába
visz, még párna meg takaró sem lesz. A szalma közt laksz majd, mint a
disznók télen. Talán, de csak talán kapsz annyi kopejkát, hogy egy
fejszét vehess magadnak, amikor odaérsz. De ha nem, csak rágd le a
fáról az ágat, mint egy hód. Építs egy kunyhót, és élj tovább. De meg
kell várnod a nyarat, hogy megolvadjon a jég.
A kacagása úgy csengett, mint az ezüstcsengettyű, amit a törpéi
nyakába akasztott, hogy megtalálja őket a palota sötét folyosóin.
Menysikov megropogtatta az ujjperceit. Biztos voltam benne, hogy
legszívesebben ő is megütné Jelizavetát.
– Ha Petruska lesz a cár, én csak az apád kurvája vagyok, te pedig,
Jelizaveta, egy házasságon kívül született fattyú. Talán Petruska
továbbra is félni fog a vérvonaladtól és a születési előjogaidtól, de
örökre el fogja hagyni Szentpétervárt …
– Nem – ugrott talpra Jelizaveta. – Azt soha! Azzal elárulna
mindent, amiért apám élt – zihálta. – Azzal másodszor is meghalna. Ez
borzalmas.
Milyen furcsa lány volt; számára az apja álmának elárulása rosszabb,
mint ha élve eltemetik egy zárdában.
– Hát akkor itt kell maradnod és várnod velünk együtt – feleltem.
– Várni? Mire? – Újra leült, és a pohara pereme felett figyelt engem.
 – A Titkos Tanácsra – mondta Menysikov.
Jelizaveta felnevetett.
– Azokra a vén hülyékre? Ostermann mindig akkor köszvényes,
amikor neki jól jön, Tolsztoj olyan kövér, hogy két vagy három szék
kell, hogy a nagy seggét elbírja, és Jagusinszkij úgy bűzlik, mintha
belülről rothadna. Melyikkel fogsz együtt lakni a kunyhóban
Szibériában, Menysikov? – A lábujjait Menysikov combjai közé fúrta.
– Hagyd abba! – torkoltam le. A Titkos Tanácsban Péter
birodalmának legbölcsebbjei gyűltek össze. Isten óvja Oroszországot
Jelizavetától, gondoltam. Ő csak megvonta meztelen vállát,
dudorászott egy kicsit, majd azt is megunta, és duzzogva bámult a
lángokba.
Az ablakra pillantottam, és próbáltam kitalálni, mennyi lehet az idő.
A tintakék éjszaka még homályos csillogással harcolt a reggeli óra és a
rövid nappal szűken mért szürke fénye ellen. A város csillogó fehér
köpenyében várakozott; jégkristályok díszítették a paloták és házak
ablakait. Gyerekként szopogattuk a jégcsapokat, és mindig
meglepődtünk azon, hogy porízük volt.
Jelizaveta azt kérdezte: – Szeretted egyáltalán az apámat?
Erre már nem tudtam a választ.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Első utam az Orosz Birodalom szívébe végtelen hosszúnak tűnt:

hogy lehet egy ország ilyen hatalmas? Kemény tél volt, és a
különböző szánokból és szánkókból álló karavánunk a kegyetlen
hideg kellős közepén haladt. A madarak repülés közben fagytak meg,
és hullottak le az égből akár a kövek, az utazók odavesztek a hirtelen
támadt hóviharokban, és sosem érték el a menedéket. A farkasok már
egyáltalán nem féltek az embertől, egészen az izbák ajtajáig
merészkedtek, és az éhségtől megveszetten elragadták a gyerekeket
vagy a kisebb állatokat. Hogy élhette ezt túl a családom, fogalmam
sem volt, de el kellett hessegetni magamtól a gondolatot, nehogy
teljesen felemésszen. A balti otthonom már nem létezett; Revaltól
Rigáig minden a szörnyű háború áldozatául esett. Az utolsó időkben
Marienburgban Seremetyev állítólag azt sem tudta már, mihez kezdjen
a zsákmányával, és egy bárány vagy egy gyerek ára egy dengára
süllyedt. Fél kopejka egy emberi lényért! De nem volt idő
gondolkodni, mert a türelmetlenség hajtotta az Arszenjeva nővéreket.
A hajtóknak kegyetlenül megparancsolták, hogy ostorozzák a kis
foltos pónikat, és tegyük meg egyik versztát a másik után, míg az
állatok szája már habzott, a hátukat pedig az ütések nyoma tarkította.
Minden postaállomáson pónit cseréltünk, választottunk a fogadós és
más utazók állatai közül, még csak nem is fizettünk értük. Ami
bármelyik orosz tulajdona volt, az elsősorban a cár és barátai tulajdona
volt, és ezt Menysikov alaposan ki is használta.
Amikor először hallottam arról, hogy Moszkvába utazunk, egy pár
szerény szánt és szánkót képzeltem el, meg hogy talán egy őr kísér
minket, és így kelünk át Oroszországon. Végül is utazásból csak azt
ismertem, amikor Vaszilij Valkába vitt, meg azt a büdös kocsit, amin
Marienburgba utaztam. De ehelyett egy több száz embert szállító
szánsorral indultunk. Menysikov előreküldött mindent, amit
szükségesnek ítélt a karácsonyi ünnepekhez a fővárosban. Először azt
sem tudtam, hova nézzek, lenyűgözött a fényűzés, de az is, mennyire
imádja kényeztetni magát. A szánunk mögött utazott még vagy száz
másik jármű tele csomaggal, étellel és emberekkel; jöttek például
Menysikov politikai és hadászati tanácsadói, két kancellár és három
apród, egy üstöntő és két harsonaművész, egy mór és egy család törpe,
három írnok, egy tucat kasztrált, egy pap és két szakács kövér
kuktáikkal. Amikor erről faggattam Darját, csak annyit felelt: – Amire
Alekszandr Danyilovicsnak szüksége van, arra Alekszandr
Danyilovicsnak szüksége van.
Minél közelebb értünk Moszkvához, annál jobban néztek ki a házak
és a fogadók, ahol minden a hatalmas kővel vagy csempével burkolt
kandalló körül forgott. A konyha kínálata tápláló káposztafőzelékből,
aprólékból készült és galuskával felszolgált tyúkhúslevesből, vagy
blincsikiből állt, ami olvasztott sajttal vagy sózott, füstölt hússal töltött
kisebb palacsinta volt. A disznók és a baromfi ólba volt zárva, és a
ketrecek nem vegyültek a vendégek közé a főteremben.
Amikor beléptünk a kényelmes melegbe, nedves szőrménk
gőzölgése bevonta a kicsiny ablakokat. Arcul csapott a meleg és a sok
étkező, ivó és alvó ember szaga, de csak pár pohár vodka kellett
ahhoz, hogy megszokjam. Éjszaka a kíséretünk férfi tagjai a szalmában
húzták meg magukat, mint a disznók, én viszont szerencsére szobát
kaptam a fogadóban, ahova az Arszenjeva nővérekkel mehettem. Ha
Varvarának ezzel baja volt: – Nem kéne Martának az istállóban
aludnia a többi jobbággyal? – Darja barátsága megvédett. Egy
szolgálólány először bemelegítette az ágyunkat a saját testével, majd
összekucorodott a szobánk küszöbén éjszakára. Mielőtt elaludtam,
imádkoztam ahhoz az Istenhez, aki meg akart hallgatni, és
megköszöntem, hogy ez a sors jutott nekem, még ha a jövőm Darja
hangulatától és jó szándékától függött is. Mi lesz, ha Varvara még
inkább ellenem kezd beszélni? Már így sem telt el nap egy-két csípős
megjegyzés nélkül.
 A hétszáztizenhét versztányi út Schlüsselburgból Moszkvába
tarthatott hat naptól akár négy héten át is. A kora reggeli sötétségben
szálltunk be a szánunkba, és jóval naplemente után szálltunk ki. A
szánok olyanok voltak, mint apró, színes házak sítalpakon, kívülről
vidám színekre festették őket, belül pedig tömve voltak párnákkal és
szőrmetakaróval. Egész nap csak ott bent feküdtünk és beszélgettünk,
és kiélveztük a parázsló szénnel teli rézserpenyők melegét, amit a
szobalányok helyeztek be mindennap első feladatukként.
A nap az ónszínű égen csak a késő reggeli órákban látszott, mi pedig
a szánunk ablakából nyújtogattuk a nyakunkat felé, vágyakozva az első
sugarak után. A hasam tele volt a forró, édes és sós kásával és a keserű
csájjal, amit a fogadóban kaptunk reggelire. Ez nagyon különbözött a
csak pár évvel korábban Valkából Marienburgba vezető hideg és
magányos utamtól, ezért hálát adtam a kényelemért, a jó ételért és a
sok nevetésért meg a történetekért, amiket a nővérek meséltek. Attól
függően, hogy Rajsza Menysikova igényelte-e a társaságunkat vagy
sem, a mi szánunkkal utazott, vagy inkább magában maradt, de biztos
voltam benne, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem
csatlakozott Varvara szurkálódásához, de azért nem is állt olyan közel
hozzám, mint Darja.
Az apró rácsos ablakok előtt nap nap után elsuhanó táj egyformának
tűnt. Hóborította erdők, dombok és síkságok váltogatták egymást,
csak a kalandok és szerencsétlenségek jelezték az idő múlását. Ilyen
volt, amikor egy erős hóviharban a hajtó is kénytelen volt közénk ülni
– a nővérek vodkával itatták a férfit, és olyan vicceket meséltek,
amiktől a füléig vörösödött. Egy másik alkalommal farkasok támadták
meg a szánjainkat. Egyik délután körözni kezdtek körülöttünk, még
jóval azelőtt, hogy biztos menedékbe érhettünk volna. Amikor
Varvara meghallotta az első üvöltést, amitől a vér is megfagyott az
ereimben, kikiáltott a kocsisnak: – Kergesse el az ostorral azokat a
bestiákat! Jevdokija hűséges szolgái ezek, azért küldte ránk őket, hogy
felfaljanak. Az a nő egy boszorkány, ezek a dögök pedig az ördög
cimborái!
Szegény ember csapkodott, ahogy csak tudott, de egyszerűen túl
sokan voltak, így hát az Arszenjeva nővérek és én is elővettük az
ülésünk alatt tartott korbácsokat, és csapkodni kezdtünk velük
felváltva állva a szán nyitott ajtajában. A felkelő telihold fényében
láttam, hogy a farkasok szemében őrület és éhség csillog, és jégcsapok
lógnak a bundájukról és nyáladzó szájuk körül. A többi szán beért
minket, és a férfiak lőni kezdtek az állatokra, akikből üvöltő, éles
fogú, véres szőrcsomó vált. Este Menysikov emberei azzal
dicsekedtek, milyen bátrak voltak, és minden egyes pohár vodka után
a farkasok erősebbek, nagyobbak és vérszomjasabbak lettek, míg végül
felkaptam Darja cobolybundáját, és hatalmas farkasnak adtam ki
magam. Darja körbekergetett a szobában egy korbáccsal, a férfiak
pedig dülöngéltek a röhögéstől. Még Varvara is úgy nevetett, hogy
majd kipukkadt.
Még aznap este Darja megkérdezte: – Marta, szeretnél az
udvarhölgyem lenni? Akkor mindig együtt lehetnénk, és annyit
mulathatnánk, amennyit csak akarunk. Varvara a folytonos
panaszkodásával mindig el tudja rontani a kedvem. Lenne helyed
Menysikov palotájában, és fizetést is kapnál. – Igazából a lába elé
akartam vetni magam, és megcsókolni a lábujjait, de ehelyett melegen
megöleltem, ahogy egy testvér tenné, és azt feleltem: – Ez nagy öröm
és megtiszteltetés lenne. Azt különösen várom már, hogy feladhassam
rád a menyasszonyi ruhát, amikor Menysikovval egybekeltek. – Darja
elmosolyodott, és ő is megcsókolt.
Mégis, ahogy közeledtünk Moszkvához, egyre kevésbé akartam a
karácsony utáni időre gondolni. Mi lesz, ha Darja meggondolja magát,
vagy Varvara bírja rá, hogy eltérjen a szándékától? Még egy
udvarhölgyet is könnyen félredobhatnak valamilyen ügyetlenség vagy
ilyesmi miatt, és lehet hirtelen magányos, szegény és otthontalan.
Darja szórakoztatónak talált, de a jövőmet biztosabbnak éreztem a
Glück családnál. Próbáltam úgy viselkedni, mint egy orosz és csak a
pillanatnak élni. És volt egy fontos forrásom még.
Közvetlenül azelőtt, hogy elindultunk Schlüsselburgból, Menysikov
egy nehéz érmékkel teli erszényt adott nekem. Amikor kinyitottam,
megláttam, hogy tele van arannyal. Csak pislogtam a szürke reggeli
fényben.
 – Mire kapom ezt? – kérdeztem elhaló hangon. Még soha
életemben nem láttam ekkora vagyont, nemhogy a kezemben
tartottam volna. Mit vegyek ebből? A régi életemet tízezerszeresen?
Megvonta a vállát.
– Azt döntsd el te. Menj vásárolni, vegyél ruhákat és egy
cobolykabátot vagy kettőt. Darja ismeri a legjobb helyeket
Moszkvában.
– De miért adja ezt nekem? – A nyitott erszényre bámultam, és
próbáltam megbecsülni a benne lévő összeget. Túl sok volt. – Úgy
értem, köszönöm…
– Ó, nem tőlem van az arany. Én sosem adok csak úgy semmit, ezt
már tudhatod. – Menysikov rám kacsintott, majd az ujjaimat az
erszény köré kulcsolta. – Csukd be, te lány, és ne mutogasd senkinek.
Vannak titkok, amiket jobb nem felfedni. – Rám vigyorgott. – De ne
aggódj. Úgyis megtudom, pontosan mi történt, és miért kaptad a
pénzt. Addig is gazdálkodj vele jól.
– Borisz Petrovics Seremetyev küldte? – kiáltottam utána, mikor
összébb fogta a kabátját és szőrmekucsmáját mélyebben a homlokába
húzta, hogy visszaverekedje magát az erődbe a combig érő hóban.
Megfordult, és grimaszt vágott; a két férfi rivalizálása még távolról sem
ért véget. Hát persze, jól gondoltam. A kedves Seremetyev nem
akarta, hogy a sorsom kizárólag Darja kegyeitől függjön. Az után az
éjszaka után, amit Péterrel töltöttem, Seremetyev azonnal elindult a
cár parancsára. Senki más nem jutott eszembe, aki ilyen ajándékot
küldött volna. Újra megmértem az erszényt. Ha tudtam volna, hol a
családom, megváltoztathattam volna mindent számukra. De az élet
sosem ilyen egyszerű.

Egyik reggel, úgy két hét szánozás után, Darja kinyújtotta a nyakát,
felemelte a függönyt, és kinézett az ablakon, figyelmen kívül hagyva,
hogy panaszkodunk a hidegre és a szélre. Korábban is gyakran
bökdöste meg Varvarát és mutatott egy erdőre, amely sötét vonalként
húzódott a mező mögött vagy egy bizonyos dombra a messzi
távolban. Úgy ismerte a tájat Moszkva körül, ahogy én ismertem
minden rétet és ösvényt a mirünk körül.
 – Állj! – kiáltotta, és kopogott a szán oldalán. A kocsis
engedelmeskedett. Darja arca tüzelt, a szeme csillogott, ahogy kihúzta
a kezem a szőrmetakaró melegéből. – Gyere velem, Marta! Olyasmit
mutatok, amit szegény szemeid még sosem láthattak.
Amikor kiugrott, térdig belesüppedt a hóba, amire csak felnevetett
és nyomakodott tovább engem is magával húzva, míg a kocsis utat
nem vágott nekünk fel a dombtetőre.
– Gyere már, ne maradj le! – kiáltott hátra a válla felett. Megbotlott
a köpenye lelógó szegélyében, majd újra felegyenesedett. Keze vörös
lett és égett és hótól. Fent a domb tetején megölelt, és az alattunk
fekvő síkságra mutatott.
– Nézd – kiáltotta levegőért kapkodva. – Most a Veréb-hegyen
vagyunk. És ez, Marta, a világ legcsodálatosabb városa: Moszkva!
Visszafojtottam a lélegzetem: a Moszkvai Nagyfejedelemség szíve
nyúlt el a horizonton, és büszkén mutatta magát a szemem előtt.
Számtalan torony és kupola aranylott a korai alkonyatban. A tajgán
átfújt a friss, esti szellő messze a város háta mögül, de magával hozott
hangokat és szagokat is. Moszkva a saját életét élte, olyan határozott
életet, amit még messze, a Veréb-hegyen is éreztem, ahogy becsuktam
a szemem, és elképzeltem.
Ostorok csattogtak, nők nevettek, gyerekek rikoltoztak, férfiak
kiabáltak a kabakokban. Az állatok bőgtek, víz zubogott a
malomkerékre, és paták dobogtak az utcák és terek macskakövein.
Éreztem az ételek illatát a konyhákban, a csatornákét a sikátorokban,
az olajat és a parfümöket a boltokban és bódékban – a fényűzést és a
nyomort is. Moszkvát nem úgy építették, mint Rigát vagy
Marienburgot, rendszer szerint egy piactér közé. Láttam a magas
városkapukat, de városfal nem volt körülöttünk, pedig az még Valkát
is védte. Mindenféle és fajta házak álltak egymás mellett
összevisszaságban, véletlenszerűen nyúlva egyik vagy másik irányba. A
város körül kisebb települések feküdtek, és földek, amelyeket a
Moszkva folyó és oldalfolyói tápláltak. Mégis a város szíve körül
kígyóként tekergőzött egy sor sötét, nagy ház, amelyek palotává álltak
össze; nehéz, magas tetejüket rengeteg torony és kupola díszítette.
– Egyáltalán nem úgy néz ki, mint Marienburg – csodálkoztam.
 Darja felnevetett, mintha valami vicceset mondtam volna.
– Azok ott a posadok – mutatta –, a külső települések. Ott laknak a
boltosok, kézművesek, művészek és kertészek, akiket a cár
Oroszországba csábított: ácsok, kötélverők, kovácsok, festők, ötvösök
és szobrászok. Mellettük a malmok és a földek, amiket a Moszkva
folyó áraszt el, hogy a legfinomabb gyümölcsök és zöldségek
teremjenek rajtuk. De ott találod a prémvadászokat is, meg a
halászokat és a solymászokat, a ló- és kutyatenyésztőket. Melléjük
telepedtek le a méhészek. Na, majd ha megízleled a moszkvai mézet!
– És ott, még kijjebb ki lakik? – kérdeztem hunyorogva.
Megvonta a vállát. – Jobbágyok és parasztok.
Talán ott volt a családom is, ha elég szerencsések voltak, és még
éltek. Ha így van, megtalálom őket, gondoltam. Darja három csillogó
toronyra mutatott a város szívében: – Az a Kreml, a paloták palotája –
mondta vágyakozva. Csinos arca rózsabimbónak tűnt a gallérja
szőrméje között. – És nem messze tőle, ott, az a Gosztinij dvor.
Elmegyünk oda, amilyen hamar csak tudunk.
– Az mi? – kérdeztem. – Valami piacféle?
– Méghogy piac! – horkant fel. – Még tényleg sokat kell tanulnod.
Az maga a csodák palotája egy olyan lánynak, akinek arannyal teli
erszénye van – mondta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Azt
gondoltam, jobb az őszinteség, ezért bólintottam, és megérintettem az
erszényt, amit Menysikov adott. Darja megszorította a kezem. – Ne
aggódj. Tudok a pénzről. És a Gosztinij dvorban megtalálod a
leggyönyörűbb holmikat, amelyekre egy lány csak vágyhat. Árulnak
ott aranyat és ezüstöt, belga csipkét, francia kelméket, drágaköveket,
finom bőrárut, nemezt, tollakat, díszgombokat, hímzést és így tovább.
– Megfogta a könyököm. – Menjünk ünnepelni. Rendesen be akarok
rúgni, hogy elfelejtsük ezt a borzalmas utazást. Holnap sok embert kell
majd üdvözölnünk. Gyere!
Visszabotorkáltunk a szánunkhoz, ahol Varvara azon bosszankodott,
hogy a rézserpenyő kihűlt. Rajsza Menysikova megadta a jelet az
indulásra, és este már azt ünnepeltük, hogy hamarosan Moszkvába
érkezünk. Sokat ettünk: frissen sült kenyeret, zsíros lazacot, füstölt
szarvashúscsíkokat, penészes sajtot, gombával és belsőségekkel töltött
péksüteményeket, hozzá savanyított retket, ecetes uborkát és
mustárban-tejszínben marinált tojást. A fogadós kamrája és
természetesen a pincéje is kiürült a távozásunk után, és szokás szerint
most sem láttam, hogy Rajsza Menysikova fizetett volna.
Olyan volt a csapatunk, mint egy méhraj, ami egyre közelebb kerül
a kaptárhoz. Másnap megérkeztünk Moszkvába.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Menysikov palotája a legpazarabb volt Moszkvában. Kőből épült,

amíg a házak többsége fából. A moszkvaiak csak akkor beszéltek
tűzvészről, ha több száz faház vált a tűz martalékává. Úgy hallottam,
hogy a cár imádta nézni, ha égett valami, ugyanakkor imádta saját
kezűleg eloltani a tüzet. Egy új ukázt adott ki: ha leégett egy ház,
annak helyére kizárólag kőházat lehetett építeni, és akinek nem futotta
erre, el kellett adnia a telket.
Menysikov palotájában a falakat festett bőrtapéta fedte, vagy
hatalmas, nehéz szőnyeget borították, amelyeket Hollandiában
vásárolt. A folyosókat mézszínű parketta borította, és a több száz
szobát magas cserépkályhák fűtötték, akár használatban voltak, akár
nem. Darja továbbra is tyeremnek hívta a lakosztályát, amelyet
Perzsiából hozott puha szőnyegekkel, bársonypárnákkal és a földre
terített irhákkal tett otthonossá. A falakat régimódi ikonok díszítették,
valamint kisebb gobelinek, amelyekre soha nem hallott történeteket
szőttek. Mindketten eltűnődtünk azon, vajon ki lehet az a gyönyörű
fiatal lány, aki egy bikán menekül lármázó barátai elől. – Nem lehetett
valami kényelmes pucér fenékkel megülni azt a bikát – állapítottam
meg, és Darja gurult a nevetéstől. És vajon miért nyújt egy fiatalember
aranyalmát három gyönyörű nőnek egy másik gobelinen? – Edd csak
meg, barátocskám, magad azt az almát, ha a nők nem kérik – közölte
Darja, majd kergetőztünk végig a parkettázott folyosókon, és
kentauroknak képzeltük magunkat, akiket szintén a gobelineken
láttunk.
A szobám Darja és Varvara szobája közt volt; igen, a saját szobám,
nem egy koszos kis szobalányoknak való kamra. Nagyobb volt, mint
az egész izbánk. Élvezettel sétáltam mezítláb a kőpadlón heverő
szőnyegeken, és az ujjbegyeimmel simogattam az ikonok aranykeretét.
A matracom lószőrrel volt tömve, az ágyneműt illatosították. Darja
megajándékozott egy saját tölgyfa ládával is, és figyelte, ahogy
belehajtogatom a ruháimat: az ő levetett holmiját és zsákmányolt
ruhákat is, amiken még Marienburgban osztoztunk meg.
Rosszallóan nézett a holmira.
– Ezek nem jók. Rendes ruhára van szükséged, ha a karácsonyi
bálokba akarsz járni. Add ide azt az erszényt! – Tenyerében
méricskélte, miután előhalásztam az ágyam végéből. – Édes Istenem!
Ez több, mint gondoltam. És tényleg nem tudod, ki küldte neked?
Alekszandr Danyilovics nem akarta elmondani? – kérdezte, és
összehúzott szemmel nézett rám. Amíg nem volt a felesége, nem
lehetett biztos a férfi érzéseiben. És Menysikov eddig még nem adta
jelét, hogy a házassági korona alá kívánna lépni vele.
– Én Seremetyevre gondolok. Kedves és nagylelkű, de nem
szeretne szégyenbe hozni. Ahogy Alekszandr Danyilovics sem
szeretné, hogy az udvarhölgyeid szégyent hozzanak rád – feleltem
nyugodtan.
Varvara csatlakozott hozzánk. Nem hagyott minket túl sokáig
magunkra, ha tehette.
– Szóval szerinted Seremetyev? Mindenki tudja, mennyire zsugori
egy vénember. Nézd csak meg, milyen lepuszult házban lakik azzal a
banya feleségével, aki mindig ódivatú ruhákban jár. Minek adna
neked aranyat egy ilyen orosz gróf? – Ő is megmérte az erszényt. –
Egy szobalány sosem lehet szebb, mint az úrnője – tette hozzá gonosz
mosollyal. – A férfiak mindig meggondolják magukat. Darja, lehet,
hogy a saját bukásoddal barátkoztál össze. Menysikov szeret
kalandozni.
Beleharaptam az ajkamba, mert nem mertem visszaszólni
Varvarának. De azért egyenesen a szemébe néztem. Senki sem fog
jobban szeretni azért, hogy próbálok megfelelni neki. Ha Varvara nem
kedvel, akkor legalább ismerje a határait, ahogy én is ismerem az
enyémeket.
 – Menjünk, Marta! – szólalt meg Darja, miután hosszan nézett a
húgáról rám. – Elég sok idő kell ahhoz, hogy rendesen
felöltöztessünk.
Darja nem ígérgetett vakon. A Gosztinij dvor a földi mennyország
volt egy arannyal teli erszénnyel rendelkező nőnek. Eddig csak
cserealapon vettem bármit is a falumban a tavaszi vásáron, és a piacon
Valkában és Marienburgban csak néztem a gazdag, szabad vásárlókat,
akik a vándorkereskedőktől vettek apróságokat. A bódék egyik nap
ott voltak, a másikon meg eltűntek. Csak a szabóknak,
rézműveseknek és ácsoknak volt saját boltjuk, de oda a magamfajta
nem járt. Menysikov házából a szánunk keresztülsuhant a Vörös vagy
„Szép” téren, végigkacskaringózott a jeges, zsúfolt sikátorokon, majd
megállt a Gosztinij dvor előtt.
– Elmehetsz egy kabakba, de ne merészelj túlságosan lerészegedni! –
figyelmeztette Darja a kocsist, majd magával húzott.
A Gosztinij dvor nem ponyvával fedett bódék összevisszaságából
állt. Gondosan tervezett, két emelet magas téglaépület volt, amit
kizárólag arra építettek, hogy ott vásárolni lehessen az év minden
egyes napján. A bejáratnál és körülötte a téren nyüzsögtek az
emberek, olyan volt, mint egy méhkas. Csak nyújtogattam a nyakam:
egyik boltív nyílt a másik után különböző üzletekkel, és a kereskedők
ki-be járkáltak dobozokat és bálákat cipelve. Szolgák kiabáltak a
küldöncökre, büszkén fitogtatva felettük a hatalmukat, miközben a
szobalányok lesütött szemmel követték asszonyaikat, de azért diszkrét
pillantásokat vetettek a várakozó inasokra és a tagbaszakadt
hordárokra, akik az épület bejáratánál lézengtek, füttyögtek, majd
dohánnyal kevert nyálat köptek a földre.
– Gyere! – hívott Darja, és elindult azzal a büszkeséggel, amit
nemesi származása miatt és Menysikov szeretőjeként tudhatott
magáénak; fejét magasra emelte, és tudta pontosan, hova tart.
Utánamentem, de hamarosan lemaradtam, annyit nézelődtem és
fogdostam. A boltok olyasmiket árultak, amiknek a létezéséről nem is
tudtam: elefántcsont és ébenfa, teknőspáncél és igazgyöngy,
zománcozott edény és porcelán, még több gyöngy, ékkő, selyem és
bársony, bőr és toll. Több kincs, mint elképzelhetőnek hittem volna.
Próbáltam úgy tartani magam, mint Darja, de a szegénység – a szag, a
tartás és a félelem – úgy tapad az emberre, mint a pióca egy tóban.
Amikor egyedül figyeltek fel rám a boltosok, a testükkel óvták
selyembáláikat, vagy a csipkével és szalaggal teli fiókjaik és polcaik
előtt foglalatoskodtak, nehogy elcsenjek egy-két tekercset.
Odasiettem, ahol Darja már egy vékony férfival várt rám. Próbáltam
gőgös arckifejezést erőltetni az arcomra, de nem volt rá szükség – a
férfi szeme úgy csillogott, mint a nedves kavics, a bajsza két vége meg
úgy kunkorodott felfelé, mintha még egy mosolyra húzódó szája
volna. Szemével felmért, majd megcsókolta az ujjaimat, mintha igazi
hölgy lennék.
– Marta úrnő. Micsoda megtiszteltetés. Duval mester vagyok. Jöjjön
be, nálam pontosan azt találja, amire szüksége van – mondta, olyan
orosz akcentussal, ami még az enyémnél is viccesebbnek tűnt, és
betessékelt minket a boltjába. Nem üresen ígérgetett. A szabói
lemértek, majd sugdolóztak a segédjeiknek. A segédek egyik rőf
selymet terítették a lábam elé a másik után, feltartották az arcom
mellé, én pedig egy csiszolt fémtálban ellenőrizhettem a hatásukat.
Darjával csájt kortyoltunk friss, sűrű szmetanával4, hozzá mézben
tocsogó pisztáciás süteményt csipegettünk, miközben Duval mester
segített dönteni, ami nagyon hízelgő volt.
– A tavasz színeit hagyjuk meg inkább Darja úrnőnek – kezdte
Darja rózsás, szőke szépségére hunyorogva. – Az ön bőre olyan, mint
a sötét arany, a haja pedig mint a csiszolt ébenfa. Próbáljuk ki az
ékkőárnyalatokat, rendben? – Először egy rubinvörös bársonyból,
utána egy zafírkék, majd egy égett narancsszínű selyemből készült
kelmét emelt az arcom mellé, végül felkutatta a raktárát egy
smaragdzöld gyapjúkabátért. – Egy másik hölgy vesztesége az ön
szerencséje. Ez csodásan áll önnek, illik a szeme színéhez – döntötte
el, majd örömében tapsikolni kezdett, miután felpróbáltam. Nem
tudtam megállni, csak pörögtem és pörögtem, míg a nehéz anyag
hullámozva forogni nem kezdett körülöttem. Miután minden
megrendeléssel készen voltunk, Duval mester csettintett a nyelvével. –
Amit egy hölgy a ruha alatt visel, az ugyanolyan fontos, mint a ruhája
– mondta kicsit halkabban, miközben fátyolvékony, finom mintázatú
csipkeanyagtekercset tartott a bolt fényei felé.
– Vegyél csak, Marta – kuncogott Darja. – Talán mutatsz egy-két új
dolgot az öreg Seremetyevnek.
Amikor kifizettem, amit Duval kért, ami jóval több volt, mint
amennyi szükségesnek tűnt, végül kiléptünk a boltjából, miután
rengeteget hajlongott, hátrált, ujjat csókolt és újabb látogatást kért.
Még beugrottunk egy szőrmekereskedőhöz, hogy rókaprémet
válasszunk a kabátomhoz. A férfi azt kérte, hogy másnap menjek
vissza, mert akkor szélesebb kínálatot tud megmutatni, de cserébe
nagylelkűen felajánlott egy kucsmát azonnali elvitelre. Úgy viseltem,
ahogy egy jó családból származó fiatal hölgy viselné: büszkén, balra
tolva és a hajam alárejtve. Olyan gondtalan és vidám voltam, mint
amikor gyerekkoromban elcsentem egy kicsit apám rágódohányából.
Gondolatban köszönetet és csókokat küldtem Seremetyevnek.
Talán kevesebbet kellett volna költenem, de képtelen voltam
mértéket tartani úgy, hogy volt saját pénzem, és arra költhettem,
amire csak akartam. Végül is, ha úgy akartam élni, mint a gazdagok,
úgy is kellett kinéznem. Hogy imádta volna ezt Christina, gondoltam
szomorúan, amikor a kocsis odabotorkált hozzánk, persze teljesen
elázva a kabakban tett látogatása után. Darjával hógolyókkal dobáltuk,
hogy kijózanítsunk. Ahogy a szánunk keresztülsiklott a sötétségen, az
Arhangelszkij-székesegyház harangjai – Moszkva legmagasabb
tornyában – zúgni kezdtek az élénk éjszakában. A friss hópelyhek
ráfagytak a lucskos hóra, és az utcák és terek csúszóssá váltak. Sok
embert láttunk elesni, amitől csak még jobban nevettünk. A
karácsonyi vidámság már közeledett.
Menysikov házának udvarán a lovász meghajolt, amikor kisegített a
szánból. Csak akkor ismert fel, és bámult meg, amikor átvette a
kocsistól a gyeplőt. A két férfi elvezette a lovakat, de vissza-
visszapillantottak rám, és mosolyogtak, míg az istállók sötétje el nem
nyelte őket. A lépcső tetején az ajtó küszöbén két szobalány
pukedlizett, majd mikor észrevettek, hátrahőköltek. Irigység csúfította
el fiatal arcvonásaikat, és sutyorogni kezdtek, de úgy döntöttem, nem
érdekel. Darjával kart karba öltve nevetgéltünk és vicceltünk, ahogy
beléptünk a házba.
Amikor lehajoltam, hogy leverjem a havat új kabátom szegélyéről,
Varvara elénk jött, mert meghallotta a hangunk. Úgy közeledett
felénk, ahogy a vele egyenrangúakat üdvözölné, széles mosollyal és
kitárt karokkal, ételt és italt kínálva. Ám az utolsó pillanatban, amikor
felegyenesedtem, felismert és megtorpant. Végigmérte az új külsőmet.
Az arca elkomorult, leengedte a karjait, sarkon fordult, és visszament a
lakosztályába, hiába szólt utána Darja vidáman: – Ne légy már ilyen
ünneprontó, Varvara. Maradj velünk!
Aznap éjjel a rókaszőr kucsmámban aludtam, mert boldoggá tett,
hogy viselhettem még álmomban is.

Gyerekkoromban az orosz szerzetesek az idők kezdetét onnan

számolták, amikor Isten megteremtette a világot, de Péter még ezt is
megváltoztatta. Innentől kezdve az éveket Krisztus születésétől
számították; az újév pedig január elsejére esett szeptember eleje
helyett. Az ünnepségek viszont már december elején elkezdődtek, és a
vízkereszt utánig, január első feléig is eltartottak. Minden este nagy
vacsora, mulatozás, játék, jelmezbál, tűzijáték és bál volt.

– A cár hamarosan megérkezik – újságolta Darja egyik reggel egy

papírtekercset tartva a kezében. – Menysikov üzenetet küldött.
Varvara elment a Gosztinij dvorba, hogy még több ruhát és ékszert
vásároljon. Végignéztem a saját ruháimat, amiket Duval inasai
kiszállítottak. Újra és újra megérintettem az anyagot, a varrást, a
csipkét. Vajon megfelelnek arra, hogy amikor a cárral találkozunk,
hölgynek nézzek ki? Bíznom kellett Darja ítéletében. Ha arra
gondoltam, hogy újra látom Pétert, nyugtalanná váltam. Vajon
emlékezni fog arra az éjszakára, amikor olyan szorosan fogtam,
elüldöztem a démonjait, és békére lelt? Persze, hogy nem, korholtam
magam; a cárt számtalan kar öleli, legyen csatában vagy otthon.
Mégsem feledtem a forró leheletét a mellemen, és hogy
megnyugodott az ölelésemben, mint egy síró gyermek. De erre csak
én emlékeztem, ő biztosan nem.
 Az világos volt, Varvara számára mi forog kockán, amikor újra
találkozik a cárral: ezért gonosz és kegyetlen volt. Amikor egy fiatal
szolgáló megégette az egyik ruháját, miközben vasalta, Varvara
fellógatta őt fejjel lefelé, míg az arca el nem kékült, de előtte saját
kezűleg szúrt éles szálkákat a lány körme alá. Szegény pára túlélte, de
csak éppen hogy. Sajnáltam, de nem keveredtem bele, mert nem
akartam osztozni a lány sorsában. Olga szavai jártak a fejemben: – Ne
segíts nekem! Nem tudsz. Segíts magadon.
Két nappal karácsony előtt Moszkva felbolydult, mint egy ló az
ostorcsapás alatt. A cár, a fia, Alekszej cárevics és a több ezer embere
bevágtatott a városba beindítva az ünnepségek fergetegét. A város úgy
ugrott rá urára, mint egy kiskutya, ügyetlenül, de túlzó lelkesedéssel,
tudva, hogy hamarosan újra magára hagyják.

4 Szmetana = tejföl (orosz)

 HARMINCADIK FEJEZET

A szánunk hangtalanul suhant, mint egy álomban, a Vörös térre

vezető sikátorokon és utcákon keresztül. A karácsonyi ünnepséget a
Kreml főtermében tartották, és több száz ember volt rá hivatalos.
Számomra az Arszenjeva nővérek elképesztően gyönyörűek voltak,
bár külföldi követek nevettek a moszkvai nőkön, és provinciálisnak és
groteszknek tartották őket. Darja tanácsára egy tűzpiros selyemből
varrt ruhát viseltem, és a szolgálólánya belefonta a hajamba Darja pár
gyöngysorát. Ezenkívül nem viseltem ékszert, de büszke voltam a
vállam körül futó arany szegélyre.
– Seremetyevnek tetszeni fogsz – vizsgálgatott Varvara. – Úgysincs
semmi ízlése.
A Kreml teljes királyi hatalmával tornyosult a Vörös tér fölé.
Fürdött a fáklyák és a lámpák meleg fényében, mert körülötte a
háromemeletes házak boltjaiban még zajlott az élet. A kávézókban,
amelyek, ahogy Darja mesélte, csak pár évvel korábban nyíltak meg
Moszkvában, minden asztal foglalt volt, az ablakok pedig
bepárásodtak. A szolgák még utolsó parancsokat teljesítettek,
könnyűvérű lányok vacogva várakoztak vendégeikre, a koldusok meg
legtöbbször hiába kerestek egy meleg, száraz helyet az éjszakára.
Reggel a megfagyott testüket majd agyaggödrökbe dobják a
városfalon kívül, ahonnan a farkasok vonszolják el az erdőbe.
Darja a szomszédos Boldog Vazul-székesegyház legmagasabb
tornyára mutatott: – Ezt a harangtornyot Rettegett Iván építtette,
miután megölte a fiát.
– Megölte a saját fiát? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, és három
ujjal keresztet vetettem. Micsoda szörnyű bűn!
 – Igen. Több ezer emberrel végzett. Egész Novgorod lakosságát a
jég alá kényszerítette, ahol megfulladtak. A fiát hirtelen felindulásból
ölte meg. A tornyot azért építtette, hogy bűnbánatot gyakorolhasson.
Amikor a démonjai kísérteni kezdték, felszaladt a toronyba, és húzta a
harangot órák hosszat.
Varvara csak nevetett a történeten, de én inkább kinéztem a
szánból. A Kreml sötét falként emelkedett a Vörös tér mentén. A
kihívó, komor erőd merőben különbözött a közvetlenül mellette álló
Boldog Vazul-székesegyház vidám színeitől és formáitól. Amikor
átkeltünk az alsó felvonóhídon, a szívem hevesen verni kezdett, és
jobban megszorítottam a legyezőm meg az erszényem. A pillanat
elvarázsolt, azt akartam, hogy örökké tartson: a hold, a hópelyhek, az
őrök, a fáklyafény és a többi szán tele boldog, gyönyörű emberrel. Azt
akartam, hogy örökké megmaradjon a szívemben. De jó lett volna
megállítani az időt!
– Most mi következik? – kérdeztem súgva Darjától.
Kinyitotta a legyezőjét, amelynek selyemszövetén egy rózsás arcú,
szőke, telt lányt hágott meg egy kosszarvú és -patájú férfi. Eszembe
jutott a kéj, amit Anton karjai között éreztem annyi idővel azelőtt.
– Most, Marta, a világ a feje tetejére áll. Csak akkor hiszed el, ha
látod.

Árnyak gyűltek a Kremlin végtelen folyosóin. Faggyú- és füstszaguk

volt, emellett még tömjén és gyógynövény is, ami a sarokban
parázslott. Minden kő a cár dicsőségéről és hatalmáról beszélt.
Lépteink visszhangoztak a kőpadlón, miközben egy szolga a
nagyterembe vezetett minket. A kormos falakon számtalan ikon
lógott, szemükben hideg gúnnyal követték a lépéseim: mit keresett
egy ilyen bűnös lélek a birodalom szívében? Az udvaroncok úgy
néztek ki, mint a beöltözött gyerekek, óvatosan mozogtak nyugati
stílusú bricseszeikben és térdig érő cicomás kabátjaikban. Egy csapat
hosszú fekete köpenyt viselő pap, mindegyik panagijával5 ékesítve,
megvetően méregetett minket. Az sem érdekelt volna, ha külföldi
szajhának néznek. De a termekbe belépve libabőrözni kezdtem. A
gyermek Péter itt nézte végig, ahogy halálra verik a családját; itt a
hajánál fogva rángatták a sztrelecek, és az anyját kurvának nevezték?
Senki sem akarna egy ilyen emlékekkel teli helyen élni. De hirtelen
kitárult egy dupla szárnyú ajtó, és beléptünk a fénybe és vidámságba.
Zenét, kiabálást és éneklést hallottam egy folyamatos vidám dobpergés
mellett. Hunyorogva néztem az előttünk elterülő hosszú terem
csillogó fényébe.
Darja így szólt hozzám: – Egyél, igyál, nevess, Marta, és légy hálás,
hogy itt lehetsz.

Pazarul öltözött emberek álltak csoportokban kis asztalok körül. A

zene, amit hallottam, nem volt vágyakozással teli, mint az orosz
melódiák, inkább csobogott, mint a víz. Ételektől roskadozó tálakat
cipeltek a szolgák: volt ott sörben és mézben sült egész vaddisznó,
aminek az orrába almát és gesztenyét tömtek, vastag aranykérgű halas
és zöldséges piték, krémes levesekkel teli tálak, hatalmas lazacok
kaviárhegyek között, és blini-tornyok, szmetanával teli edények és
citromszeletek. A pincérek a korsókat a peremig töltötték: olyan
poharakból ittunk, amelyek az ujjam hegyétől a könyökömig értek.
Az emberek úgy vedeltek, mint a lovak, csorgott a vodka a szájukból,
nem érdekelte őket, ha összepiszkolják a szép ruhájukat. Kaviárt
halmoztam egy blinire; annyira finom volt, hogy vettem egy
másodikat, majd rögtön egy harmadikat is. Ki tudja, meddig tart ki a
szerencsém?
Darja és Varvara egymás közt suttogott, én pedig hegyeztem a
fülem. Mi történik?
– Nézd, ott a cárevics. Hogy megnőtt a kis Alekszej. Kész felnőtt…
Kíváncsian nyújtogattam a nyakam: Alekszej tizenkettő, talán
tizenhárom éves fiúcska lehetett, és egyáltalán nem tűnt felnőttnek.
Nagyon is gyerek volt még egyszerű sötét ruhájában, sápadt arcával és
sötét szemével.
– És ott van az özvegy Praszkovja cárné meg a három lánya. Jól
szeretné őket férjhez adni, de mindenki tudja, hogy Együgyű Iván,
Péter féltestvére nem az apjuk – mondta Darja.
 Varvara nevetett: – Csalók és koldusok veszik körül,
jövendőmondók és tenyérjósok, ahogy régen az uralkodói
udvarokban. Amikor legutóbb meglátogattam, egy cigánylány táncolt
nekünk, meztelenül. A mellei úgy lógtak, mint egy ökör tökei, a
bozontja meg a combjára is átterjedt.
Fogalmam sem volt, régen milyenek voltak az uralkodók udvarai,
de Menysikov mulatságai után már semmi sem lepett meg.
A dobpergés felhangosodott, majd az üstdob vette át a vezetést.
Mindenki elhallgatott, még a cárevics is vigyázba állt. A zenészek
hullámozva felálltak, a terem ajtajai kitárultak, és egy csapat férfi
rontott be kiabálva és éljenezve, vállukon egy hordszéket cipelve. A
rajta ülő férfi egy ügyetlenül összefogott fehér lepedőt viselt és a cár
koronájának egy gyenge utánzatát. Nyitott szájjal bámultam, ahogy a
menet elhaladt mellettem. A férfiak rózsaszirmokat és papírlabdákat
dobáltak, huhogtak, sípoltak és kereplőt pörgettek, miközben
mindenkit arra buzdítottak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az emberek
meghajoltak a trónon ülő rettentően ronda, látványosan deformált
férfi előtt. Körülnéztem, hogy vajon mi folyik itt, és ki lehet ez a
csaló.
Amikor megláttam az igazi Pétert, a szívem a torkomban dobogott.
Egy vagy két fejjel is magasabb volt bárkinél, és tengerésznek öltözött.
Szűk, oldalgombos bricseszt viselt, szorosan tapadó, sárga harisnyát és
fehér inge felett rövid tengerészkabátot arany gombokkal, a nyakában
pedig vörös kendőt. Mi történik itt? Menysikov rámosolygott, és
integetett neki. Más arcokat is felismertem: hercegeket és bojárokat,
akik Seremetyev mellett harcoltak Marienburgnál. Nem láttam magát
a tábornagyot, és ettől furcsán megkönnyebbültem.
Amikor a hordszéket leeresztették, Péter gúnyosan meghajolt a trón
felé.
– Üdvözlünk, Cézár herceg! – kiáltotta, és a tömeg ismételte a
szavait, a kiáltás hullámként erősödött majd elhalt. – Kérünk,
kezdődjön el a Részeg Zsinat! – Akárki is volt az a fajankó a trónon, a
vendégek tudták, mi a különbség a játék és a valóság között, és
engedelmeskedtek, amikor Péter utasította őket. – Igyatok,
mindannyian, amennyit csak tudtok! – Szétfeszítette egy fiatal nő
állkapcsát, és egy egész korsó vodkát öntött le a torkán. A nő
megingott, a tekintete üvegessé vált, elsápadt és levegőért kapkodott,
amíg Péter szájon nem csókolta, a fenekére csapott, és elengedte.
– Miért ül egy másik férfi a trónon? – kérdeztem Darját.
– Mondtam, ma este a világ a feje tetejére áll. A cár csak egy fríz
tengerész, és az egyik barátja, az úgynevezett Cézár herceg uralkodik.
A tömeg egy trágár nótát fújt, Péter pedig tapsolt, majd azt
kiáltozták: – A Részeg Zsinat! Kezdődjön a Részeg Zsinat!
Tekintetemmel a cárevicset kerestem: Menysikov mellett állt, és
nem éljenzett, nem énekelt. Menysikov nógatta, hogy csatlakozzon a
mulatsághoz. Darja feléjük lépett, és rámosolygott a szeretőjére, aki
melegen üdvözölte őt, majd megütötte a koronaherceget. A fiú szeme
könnyel telt meg, és hátrább húzódott a teremben, ahol már nem
láttam.
– Buta fiú – mosolygott Darja gyengéden Menysikov irányába,
amikor visszatelepedett mellém. – Vajon megkéri valaha a kezem? –
kérdezte kicsit túl közönyösen, miközben kinyitotta a legyezőjét.
– Hát persze – nyugtatgattam.
– Szeretnék egy otthont, felnevelni a gyerekeinket, és jó felesége
lenni. De amíg így élünk, az ő szabályai szerint kell játszanom…
– Senki sem hagyhatja el a termet, vagy kényszermunkára ítélem! –
kiáltotta Péter. – És nincs több rajnai bor, csak tokaji és vodka. Aki
csal, annak a kétszeresét kell meginnia.
A hamis Cézár herceg most egy szamárra mászott fel; a lepedője
lecsúszott, és csak egy ágyékkötő maradt rajta. A hívei erről mit se
tudva követték. Majdnem megfulladtam a nevetéstől, amikor
megláttam a félmeztelen szajhák menetét, akiknek az arca vidám
színekkel volt kifestve, meztelen melleik között panagiják
himbálóztak; utánuk a szőke, angyalarcú fiúk ugráltak fejükön
babérkoszorúval, furulyáztak és zászlókat lengettek, amin két pipa
formázott keresztet.
– Bacchus apánk, add nekünk szentelt nedűdet! – üvöltött a tömeg
a lovas, a szajhák és a fiú felé nyújtogatva karjukat. Annyira vicces
volt, hogy a nevetéstől a könnyem is kicsordult. Jól megkapták a
magukét a ronda, fokhagyma-leheletű papok – túl sokszor csíptek a
csontos ujjaikkal a fenekembe a monostorban. Cézár herceg vodkát
spriccelt a tömegre, az emberek pedig a nyelvükkel fogadták az áldást,
miközben egymást lökdösték és taszigálták, hogy elérjék. Néhány
fiatalabb herceg meg akarta csókolni a szamarat, de az ellenkezett, és
rúgott, így inkább a farkát húzták, míg szegény pára fájdalmában
felbőgött.
Az Arszenjeva nővérek Menysikov mellett ültek, de amikor
csatlakozni akartam hozzájuk, egy finom kéz megragadta a derekam,
és a fűzőm szalagjával kezdett játszani. Péter széles mellkasához
szorított, és azt súgta a fülembe: – Hogy tetszik a mulatságom, matka?
A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Emlékezett rám, és megint
csak matkának hívott. Ránéztem: az arca vöröslött a vodkától, a
teremben uralkodó melegtől és a körülöttünk lévő felfordulástól.
Dülöngélve tartott engem. Cézár herceg mellettünk lovagolt el, és
vodkát locsolt rám.
– Egy külön áldás neked, te lány! – üvöltötte, és továbbügetett.
Az arcom és a homlokom ragadt az alkoholtól: – Hé! Ez bosszúért
kiált! Fogd a szamár fejét, sztarik! – kiáltottam.
Péter elmosolyodott, amikor meghallotta a becenevét, és
megragadta a bőgve ellenkező állatot, amely majdnem levetette
magáról a lovasát.
– Abbahagyni, ti ketten! Ez egy szent szamár, el a kezekkel! –
vinnyogta Cézár herceg. Próbált minket eltalálni a tömjénezőjével, de
Péter is és én is elkerültük, és körbe kergettük a szamarat, aki az
aranyozott parkettára szart. Vadul nevetve fogtuk egymást, míg végül
megragadtam a szamár fejét, és beleerőltettem az egyik hatalmas
kancsóba. Mohón inni kezdett, majd fingott egyet, amitől Péterből
kitört a röhögés.
– Hahó, szél fúj a szamárból! Bontsunk vitorlát!
Letépte magáról a kendőjét, és a szamár fara elé tartotta, de az állat
tántorogva menekült a termen át; asztalokba botlott, kancsókat,
üvegeket és poharakat borított fel, amitől az emberek sikoltozni
kezdtek. Cézár herceg ostorozta szegény jószágot, miközben kiitta a
szentelt vodka maradékát is.
Péter megérintette a selyemruhám.
 – Milyen csodás szín! Mintha lángok ölelnének körül. De remélem,
manapság nem csak ezt kapni egy erszény aranyból a Gosztinij
dvorban.
– Jaj, nem. Pompás dolgok vannak ott még, például… –
Rámeredtem: az erszény, amit Menysikov átadott nekem, nem
Seremetyev ajándéka volt!
Péter elvigyorodott, és belecsípett az arcomba.
– Kicsi ár cserébe a legnyugodtabb álommal teli éjszakáért, amiben
ki tudja mióta először volt részem. Remélem, okosan költötted el –
mondta, és ujjai a fűzőmön keresztül a melleimet keresték minden
további tétovázás nélkül.
Éreztem, ahogy a hő elönti a testem, de rácsaptam a kezére.
– Vigyázat! Az óvatlan kezek farkasverembe tévedhetnek.
Csillogó szemmel nézett rám.
– Éhes vagy? – kérdezte.
Követtem Pétert Menysikov asztalához, ahol az Arszenjeva
nővéreket láttam, Pavel Jagusinszkijt, a cár háztartásának vezetőjét, és
Rajsza Menysikovát, aki túl közel ült egy jóképű, sötét bőrű
idegenhez; a nagy selyempárnák mögött fogták egymás kezét. Varvara
felült, amikor meglátta, hogy Péter a kezemet fogja, és húz magával.
A tekintete maga volt a fenyegetés, de próbáltam nem venni róla
tudomást. Vagy ma este, vagy soha! Körülöttünk változatos társaság
üldögélt: – Bemutatom Louis Bourgeois-t Párizsból! – mondta Péter,
és egy hatalmas ember hátára csapott, de jelen volt még két törpe és
egy mór is. Forgott körülöttem a világ: talán az életem átváltozott
Lampert mester varázssátrává?
Péter lehúzott maga mellé, és újra töltötte hatalmas kupáinkat.
– Ezek sasos korsók – magyarázta büszkén. – Külön csináltattam
őket, mert a többi túl kicsi volt, hogy igazi részegséget okozzon. –
Tapsolt egyet. – Játsszunk ivós játékot! Elvesztettem matkát, de most
újra megtaláltam, és egy gyönyörű, lángokból álló ruhát visel. Igyunk
rá tokajival! De vigyázzatok, megkorbácsoltatom, aki rajnai bort mer
inni!
– Matkára és a lángból varrt ruhájára! – szólalt meg Menysikov, és
mindenki ivott, még ha Varvara a kupája karimája mögül olyan
fenyegető, sötét pillantást vetett is rám, hogy elszorult a torkom. De
elhessegettem a félelmet; ma este mulatni akartam. A törpe szaltózott,
de ettől elzöldült az arca. Elmenekült hányni. Péter kutyái
csatlakoztak hozzánk, és addig nyalták az arcát, míg a cár a párnák alá
nem bújt nevetve és kegyelemért könyörögve. A párizsi óriás Rajsza
Menysikova szeretőjével beszélt egy furcsa, idegen nyelven, és
tekintetem összetalálkozott Darja kérdő pillantásával. Sosem meséltem
neki arról a marienburgi éjszakáról. Most mégis itt ültem Péter
ölében, édes falatokkal etettem, és étellel dobáltam az arra haladó
udvaroncokat. Péter hurrázott és tapsolt, ha eltaláltam a célpontot,
Darja pedig rám emelte a kupáját. Hála istennek örököltem apám
rendíthetetlen hozzáállását az iváshoz. De amikor már én is duplán
kezdtem látni, a cár felpattant, és megragadta Menysikov gallérját.
– Áruló! Mit rejtegetsz a párna alatt? – kiáltotta, és előhúzott egy
üveg rajnait. – Tudtam! Az a halvány lötty! Csaló vagy, Menysikov.
Sajnálom, de meg kell hogy büntesselek. De mivel nem vagy egy
alávaló kutya, nem kell egyedül innod. – Tekintetével Darjára és
Varvarára fókuszált. – Az Arszenjeva lányok csatlakoznak hozzád.
Három sasos korsónyi tokaji megteszi fejenként.
Darja elájult, Varvara pedig összeszorított tenyerébe hányt, majd a
földre esett. Minden dísze tönkrement: elveszítette az egyik
fülbevalóját, a haja kibomlott, és a benne lévő tollakból csak a száruk
maradt, amikor egy szolga a vállára vetette, mint egy zsák árpát.
Menysikov engedelmesen ivott, felállt, tisztelget a cárnak, és a poharát
a falhoz csapta, ahol ezer darabra tört. A szeme üvegessé vált, és úgy
vágódott el, mint egy kidőlt fa. Péter a barátja körül ugrált, még több
mulatságra várva. Éppen meg akart ragadni, amikor egy párna
mellkason találta.
– Hé! Mi folyik ott? – kiáltotta, mire még egy párna találta el a
terem másik végéből.
– Nézd, Péter – mutattam, hogy elvonjam a figyelmét a
párnacsatáról. Rajsza Menysikova szétterpesztett lábbal feküdt a
párnák közt, és a sötét bőrű idegen a térdéig letolt bricsesznadrágban
mozgatta rajta a fenekét. Péter huhogott, és megragadta a férfi
csípőjét, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje.
 – Devier, te gazember. Nekem kell mindenre megtanítanom? Hát
még azt se tudják az országotokban, hogy kell rendesen baszni? Figyelj
a ritmusra!
Rajsza Menysikova szégyenében eltakarta az arcát, amikor Péter
markolászni kezdte apró melleit, és jobbra-balra rángatta őket.
– Jobbra kormányozz! Balra kormányozz! Mindenki a fedélzetre! –
kiabált Péter.
Megsajnáltam Rajszát, úgyhogy megragadtam az egyik párnát, és
fejbe csaptam vele Pétert egyszer, aztán még egyszer. A párna
kiszakadt, és a kihulló tollzápor Péter izzadt homlokára és hajába
tapadt. Visszatartottam a lélegzetem: túl messzire mentem volna?
Megütöttem élet és halál urát, aki ott állt, és úszott a vodkában és a
tollpihében. Kockáztattam: – Esik a hó! – nevettem fel, örömömben a
hajam ráztam, és kitártam a karom, amitől a fűzőm majdnem
szétrepedt. – Nézd, végre itt a hó és a jég, és te lehetsz a királyuk!
– Várj csak! Úgy jársz, mint Menysikov vézna húga, ha elkaplak!
Péter rám vetette magát, de elhúzódtam, és elszaladtam azt kiáltva: –
Hát kapj el, ha tudsz, sztarik!
Kikerültem Cézár herceget, aki egy koszorús fiút csókolgatott; egy
udvaronc kaviárt kent az egyik szajha meztelen mellére, és lenyalta
fehér húsát. A részeg szamár még egyet szart, és szerencsétlenül
imbolygott a zene, az ölelkező testek és a gőzölgő meleg közepette. A
katonák faarccal figyelték, ahogy Péter fölém tornyosul, megálltam, a
nevetéstől csukladozva és lihegve, és vártam a következő lépését.
Megragadott, a párnákra dobott, amitől még több tollpihe szállt fel,
miközben étel repült át a levegőn, Cézár herceg pedig ernyedten
lógott a nyeregben.
Nem éreztem mást, csak Péter kezét, ajkát, aztán nehéz testét az
enyémen. Szétnyitotta a lábam, és már bennem is volt, mielőtt
levegőhöz jutottam volna: hogy is utasíthattam volna el minden
oroszok cárját?

5 Panagija: Szűzanyát ábrázoló kicsi ikon, arany-, ezüst- vagy fémkeretben

 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Arra ébredtem, hogy egy napsugár az orrom csiklandozza.

Nyújtózkodtam egy nagyot, mint egy macska, és körülnéztem. Hol
vagyok? Ez nem a hálószobám volt, nem is Menysikov palotája.
Szőrmék és nehéz takarók melegítettek egy széles ágyban. Valahol tűz
pattogott. Kinyitottam a hímzett függönyt az ágy körül. A cár egy
asztalnál ült a nyílt tűznél nekem háttal, az ablakból áradó világos
fényben tisztán látszott. Lába nemezpapucsban dobolt a kőpadlón,
miközben egy tollat pörgetett a kezében.
Meztelen voltam, és sehol sem láttam a ruháim, így egy lepedőt
tekertem magam köré, és kibújtam az ágyból. A kőpadló hideg volt a
szőrmék és szőnyegek közti résekben, ahogy lábujjhegyen Péterhez
lépdeltem, és átnéztem a válla felett. A jeges téli fény egy halom
papírra esett, kihajtogatva vagy még tekercsben. Péter dudorászott
magában, és a tollat az egyik papírra helyezte maga előtt.
Rápillantottam: egy nagy boltívszerű ábrát rajzolt. Megérintettem a
vállát, és csendben megkérdeztem: – Mi az?
Megijedt, és talpra ugrott.
– Csak én vagyok az! – csitítottam. – Matka!
Megnyugodott. A szeme csillogott, és bár meglepően keveset aludt,
tiszta kék színben játszott. Egyék kezét zöld öves köntöse
szőrmebélésű zsebébe süllyesztette, miközben a másikkal lazán a
papírhalom felé intett, és a tekercsek között matatott, amitől a papírok
zörögtek, és leestek.
– Ó, ez sok minden, de semmi igazán. Csak pár ötletem, némelyik
hajóterv, némelyik épület. Levelek, amiket meg kell írnom a
barátaimnak, a katonáknak és más nyugati uralkodóknak,
törvénytervezetek, amiket lehet, hogy beiktatok vagy mégse – felelte
nevetve. – Ki tudhatja az oroszoknál? És új adókat is ki kell vetnem. –
Mosolygott, és a fejét vakargatta, mint egy kisfiú.
– Igaz is. Hallottam, hogy hamarosan a kacsintást is megadóztatod –
mondtam komolyan.
Meglepetten nézett rám.
– Ki mondja ezt? Hol hallottad?
Majd rájött, hogy csak vicceltem, felnevetett, és megsimogatta a
vállam.
– Mindenhol. Az utcákon. A kávéházakban.
– Jártál kávéházakban? Ó! Lehetnél a kémem.
– Lehetnék – feleltem incselkedve. – De ez a szolgáltatás nem olcsó.
Felhúzta a szemöldökét, majd azt kérdezte: – És mit mondanak?
Szeretnek engem? Ha azt mondod, igen, eltörlöm a kacsintásra kirótt
adót, csak a kedvedért.
– Hát… – kezdtem, de nem hagyott beszélni, türelmetlenné vált.
– Tudod, milyen költséges a háború? Hogy legyen az embereknek
hol lakniuk, a katonák kapjanak kiképzést, és hogy az oroszokat
gondolkodó emberi lényekké változtassam, ez mind kiadásokkal jár.
És ők csak megutálnak érte! Szinte veréssel kell a gyerekeiket az
iskolába küldeni, amiket csak nekik alapítottam. De várj csak… –
Előhúzott egy teleírt papírlapot, ami alá volt írva és le volt pecsételve
a csillogó, kétfejű orosz sas jelével. Egy kis száradó homok még a
skarlátvörös viaszhoz tapadt. – Itt a legutóbbi ukázom; a bojárok és
szabad polgárok gyerekei, akik nem jártak iskolába, nem
házasodhatnak meg. Jó kis törvény, ugye? Ha nincs iskola, nincs
esküvő sem. Azt akarom, hogy a népem tanuljon. Azt akarom,
hogy… – Egy pillanatra elhallgatott.
– Hogy? – biztattam, és Seremetyev szavai jutottak az eszembe:
Amióta visszatért Európából, megszállott lett.
– Azt akarom, hogy gondolkodjanak. Gondolkodjanak
Oroszországért.
– De vajon akkor is követni fognak, ha a gondolataik szabadok
lesznek? – kérdeztem.
Péter megcirógatta a kiszabadult tincseimet.
 – Nocsak! Matka gondolkodik, és bölcsen beszél. Vagy ezt az egyik
mulatságon hallottad?
Minden további kecmec nélkül felemelt a padlóról, és a lepedő
lecsúszott a vállamról. Két hosszú lépéssel elérte az ágyat, és rám
ugrott. Minden megint olyan gyorsan történt, mint az előző este, de
akkor a sietségét betudtam a részegségének. Gyorsan megmarkolászta
a melleimet, majd levetette a köntösét, rövid úton széttárta a lábam, és
belém hatolt. Ahogy beljebb lökte magát, hangosan szívta a nyakam és
a mellem, mint egy gyerek. Néhány sietős mozdulat után
összerázkódott, és egy elégedett sóhajjal rám borult.
Mozdulatlanul feküdtem, kielégítetlenül és csalódottan. Fájó
mellemen éreztem forró, egyenetlen leheletét, és meglepetésemre
örültem. Hát így tanult szeretkezni Anna Monstól? Ez volt az a
szenvedély, amiről az Arszenjeva nővérek suttogtak? Annyira vágytam
a tűzre, amit Anton gyújtott bennem. Péter teljesen kimerülten
lecsúszott rólam, pont akkor, amikor kezdtem érezni magamban a
vágy parazsának pislákolását. Már majdnem aludt, amikor játékosan
megragadtam a haját, és rekedten azt kérdeztem: – És velem mi lesz?
Felemelte a fejét, elnehezedő szemhéjjal nézett rám, és félig
elmosolyodott.
– Mi? Mi van veled?
Egy kicsit meglöktem, mire a hátára fordult. Izzadság csillogott sűrű
mellszőrében, aminek a látványától hirtelen elfogott a gyengédség.
Lovaglóülésben ráültem.
– Cirógasd a melleim – suttogtam. – Gyengéden, és ne hagyd abba.
– Nehéz mellem még teltebb lett az érintésétől, és széles rózsaszín
mellbimbóim megkeményedtek, pont, amikor nedvesen rátaláltam.
Most ernyedt volt és nyirkos, de pontosan a titkos pontom alatt
feküdt. Finoman fel- és lecsúsztam rajta. A hajam ráborult az arcára,
ahogy megtaláltam a saját ritmusom, és nyögni kezdtem. Péter
megfogta a derekam, és mindkét kezével tartotta, amikor a csillagok,
mint forró aranyeső, záporozni kezdtek az ereimben. Röviden
felsikoltva megemelkedtem, majd a mellkasára gömbölyödtem,
lihegve és elégedetten sóhajtozva.
 Szorosan fogott egy pillanatig, majd megcsókolta nyirkos
homlokomat.
– Kiscicám! Éhes vagy?
– Éhen halok. Nem tudom, te hogy vagy vele, de itt volt egy
nagydarab férfi múlt éjjel, aki annyira lefoglalt, hogy alig ettem. –
Rákacsintottam.
Meghúzott egy zsinórt, és egy szolgálófiú lépett be a faberakás titkos
ajtaján keresztül, ásítva és a szemét dörgölve. Biztosan állva elaludt.
Meztelen testemre húztam a lepedőket.
Péter felnevetett. – Nincs szükség a hamis szégyenlősségre. Nem
tudok a szolgálóim nélkül élni. Ők minden tudnak rólam, úgyhogy
jobb, ha hozzájuk szoksz.
A szívem ugrott egyet: Jobb, ha hozzájuk szoksz.

A fiú hamarosan egy tálcával tért vissza. Egy tányért tett elém: pirog
volt rajta – csirkével és olvadt sajttal töltött péksütemény – mellette
borba áztatott cseresznye és mézben sült mazsolás keksz. A szolgálófiú
sötét, gőzölgő italt öntött nekem egy bögrébe. Cukor, tej és füst illata
volt, és sűrű, keserédes íze. Isteni volt, minden érzékemet
felkorbácsolta. Szerettem volna belemártani az ujjam ebbe a csodás
főzetbe, és tisztára nyalni. Ehelyett csak kortyolgattam az italt, mint
egy hölgy.
– Mi ez? – kérdeztem, miközben Péter visszatért az asztalához.
– Csokoládé – felelte, majd kortyolt egyet egy kis
konyakosüvegből, megtöltötte a pipáját, és rágyújtott. Így szakította
meg a böjtjét.
– Mi az a csokoládé? – kérdeztem, és újra beszívtam az illatát.
Fenséges volt; még többet és többet akartam belőle.
– A francia királyné hozta magával spanyol hazájából. A csokoládé
és a törpék az egyetlen vigaszai, mert a férje, Nagy Lajos továbbra is a
szeretőjével van, aki pedig jó sokba kerül neki. A Napkirály lovak
helyett szajhákkal tölthetné meg az istállóit abból a pénzből, amit
Madame de Montespanra költ.
 Péter folytatta a rajzolást, én pedig csendben kortyoltam a forró,
édes italt. Ki gondolta volna, hogy jobb dolgom lesz, mint szegény
francia királynénak? Beleharaptam egy édes kekszbe, majd
belemártottam a csészémbe.
Amióta Péter magához vitt, nem jártam Menysikov házában. A cár
odarendeltette magához néhány ruhámat és az alsóneműimet. A
küldönc baráti üdvözletemet vitte Darjának, amit Péter írnokának
diktáltam. Megkönnyebbülésemre a válasza, amit felolvastak nekem,
gyors volt és meleg hangvételű. Csak jót kaptam tőle.

Az újévig tartó templomi misék furcsák, sötétek és végtelenek voltak.

A Részeg Zsinat féktelen jókedve és vad istenkáromlása után
meglepett, milyen alázatosan hajtotta Péter imádságra a fejét. Én is így
tettem, hogy a kedvére tegyek, de a szívem érintetlen maradt. Az
arannyal és ezüsttel bevont felbecsülhetetlen értékű ikonok, az
éneklés, a bőrbe és bársonyba kötött imakönyvek, a csillogó edények
és az aranytól nehéz csodás ruhák, amik az orosz egyház gazdagságát
harsogták, a hívőket pedig megfélemlítették, az én szememben messze
nem értek fel a Glückék templomának könnyed vidámságával
Marienburgban. Vajon mi lett velük?

Péter tűzijátékot küldött a még álomtól ittas égbe, hogy köszöntse az

új évet. A látványosság a saját ötlete volt, és éljenzett minden fényes
robbanásnál, minden villanásnál, minden csillagos csóvánál. A
közelében álltam a Kreml nyitott ablakában, ahogy a fia is. De
Alekszej elfordította a tekintetét, és úgy tűnt, legszívesebben
bedugaszolná a fülét, hogy ne hallja a zajt. Péter meglökte, és a fiú
megbotlott.
– És te akarsz az örökösöm lenni, csatlakozni a katonáimhoz, és egy
nap vezetni a seregeimet, cárevics? – ugratta Péter. – Minden
ágyúdördülésnél majdhogynem magad alá vizelsz. És ha arra
gondolok, hogy a születésedet tűzijátékkal ünnepeltem! – Alekszej
lába elé köpött.
A herceg visszanyerte az egyensúlyát.
 – Igen, és egy Dolgorukij herceg meghalt, amikor egy nehéz
tűzijátékváz a fejére esett – merészelte válaszolni.
– Így is elég van belőlük, Isten a megmondhatója! De ha téged talált
volna el, eggyel kevesebb gondom lenne most – felelte Péter, és
hatalmas hátát a vékony fiú felé fordította. Az udvaroncok ciccegtek.
Láttam, hogy Alekszej könnyekkel küszködik. Két tűzgolyó közt a
rövid sötétségben megszorítottam a karját. Meglepettnek tűnt, hogy
apja barátai közül bárki is kedvesen fordul felé, és félénken rám
mosolygott.

Aznap este a cár egy pár fülbevalót ajándékozott nekem.

– Tessék, Marta – mondta, miközben a zárral foglalatoskodott a
fülcimpám körül. – Jól áll neked, ahogy anyámnak is jól állt.
A szemem elkerekedett, és elkaptam a kezét.
– Az édesanyádé volt? Aki a saját testével védett, miközben a
sztrelec katonák kivégezték a család többi tagját?
– Ismered hát a történetet? – A fülbevalóra meredt. – Ezt a vackot!
– mondta, mert képtelen volt bánni ilyen aprócska holmival.
Megérintettem a fülbevalót, aminek félhold alakja volt, és
drágakövekkel rakták ki. A fejem minden mozdulatára ingott.
– Ez túl értékes ajándék, cárom – mondtam, és úgy tettem, mintha
ki akarnám venni a fülemből a fülbevalót.
– Nagyon kicsi, alig van benne arany – felelte. – Tartsd csak meg,
kérlek.
– Nem az arany értékéről beszélek.
Rövid csend állt be, és csak akkor engedtem el a fülbevalót, amikor
mögém lépett, és megölelt. A kezét a vállamon éreztem.
– A tiéd. Ez parancs. Tetszik?
– Igen – feleltem rekedten. – Nagyon is tetszik. Még egyetlen
férfitól sem kaptam ilyen ajándékot.
– Eddig rossz férfiakat ismertél. A fülbevaló szerencsét hoz annak a
lánynak, aki megmelengeti a testem és a szívem.
Felé fordultam; Péterre már vártak egy zsinaton, amelyre ez
alkalommal csak férfiak voltak hivatalosak. Utána Menysikov két
szolga segítségével cipelte vissza Pétert a lakosztályába. Péter
megcsókolt, és amikor lágyan szétnyitottam az ajkam, hogy
megízleljem a nyelvét, éreztem, hogy megmerevedik, és a hasamnak
nyomódik. Kezem végigsiklott színes hímzésű mellényéről a puha,
szarvasbőr bricseszére. Kioldottam az övét, és kezemet meleg húsa
köré fontam. Felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Ezután térdre
ereszkedtem, selyemruhám suhogott, és az ajkaim hímtagja köré
vontam. Még jobban megmerevedett, és hirtelen nagy levegőt vett,
amikor teljesen a számba vettem. Péter mozogni kezdett meleg,
nedves számban, én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre szívtam,
megízlelve örömét és az irántam érzett vágyát. Nem tartott sokáig,
míg ujjait a vállamba vájta, és felkiáltott. A hajam kibomlott, de ő
gyengéden hátrasimította.
– Hol tanultad ezt?
Összehúzta az övét, és lesimította a mellényét.
Nevettem. – Hát, katonafeleség voltam, végül is.
A mellénye kis zsebében kutatott, és előhalászott egy érmét.
– Ebben az esetben…
Az érmét az ölembe dobta. Visszatartottam a lélegzetem. Érezzem
magam megbántva? Péter csak vigyorgott, rettentően elégedett volt
magával. Nem voltam elragadtatva, de a pénz az pénz; felvettem, és
ráharaptam. A mosoly lehervadt Péter arcáról.
– Azt hitted, hogy minden oroszok cárja hamis pénzt ad neked? –
kérdezte, hangja remegett a dühtől. Meg se rezzentem.
– Sose lehet tudni. Hisz kiben lehet manapság bízni?
A nevetése visszhangzott még az előtérből is. Mosolyogva öltöztem
fel a késői vacsorához, amit az orosz udvar dámáinak tartottak. Egy
színes szalagokba csomagolt törpe ugrott ki az egyik pitéből a hajnali
órákban. Erre-arra huzigáltuk, amitől pörögni kezdett, mint egy orsó,
és végül teljesen pucéran botladozott keresztül a szobán. Pontosan
annyira volt bájos, mint Cserkasszij hercegnő kis részeg ölebe, aminek
egy tálba habzóbort adtak, amit a cár egyenesen Franciaországból
rendelt.

Eljött a vízkereszt és a Moszkva folyó vizének megáldása: a karácsonyi

ünnepségsorozat a végéhez ért. Péter türelmetlenül ugrált egyik
lábáról a másikra, miközben a papok egy léket fűrészeltettek a
Moszkva jegébe, és a hidegtől rózsaszín arcú fiúk arany tömjénezőket
lengettek előre-hátra, hogy a hideg téli levegőt mirha és tömjén
illatával töltsék meg. Az illatok sűrű felhőként gomolyogtak a jég
felett, és az udvar még egyszer utoljára összegyűlt a cár körül. Még
fáradtak és félig részegek voltak, de teljes újévi pompában ragyogtak:
arannyal és ezüsttel hímzett selyem- és bársonyruhákat és -kabátokat
viseltek, hozzá coboly- és nercbundát. Sokan még lapos tetejű
kucsmát is felvettek, és voltak nők, akik arany hímzésű muszlinfátylat
vontak krétafehérre és pirosra festett álmos arcuk elé. A cár parázsló
tekintettel vizslatta őket. Még a csontig hatoló hideg sem volt elég
kifogás arra, hogy a gyűlölt és betiltott régi orosz stílusú ruhákat
hordhassák. Amikor az első udvaroncok levetkőztek, és beugrottak a
lékbe, hogy gyorsan megmártózzanak a jeges vízben, és megáldják az
előttük álló évet, Péter már újra az istállóban volt, ellenőrizte az
embereit és a lovait. Minden készen állt, hogy visszatérhessen a
harcmezőre.
Péter habozás nélkül visszaküldött Menysikov házába: – Azt
akarom, hogy biztonságban légy, amíg újra nem találkozunk –
mondta.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Varvara a visszatérésem utáni második délután jött el értem

Alekszandr Danyilovics házában. A tűz mellett üldögéltem Darja
szobájában, és egy mustársárga gyapjúsálat hímeztem, amit ajándékba
szántam neki. A gyapjú finom anyaga a perzsa hegyikecskék vastag,
drótszerű szőréből készült. Annyira vékony volt, hogy át tudtam
húzni egy gyűrűn, és az árát aranyban mérték a Gosztinij dvorban,
ahogy azt szinte üres perselyem is tanúsította.
Sietős lépések visszahangoztak az előtérből, az ajtó kivágódott, és a
falnak ütközött. Összehúztam magam a székemben. Varvara haja
szinte lángolt a feje és a válla körül. Kezében ostort tartott. Haragja és
öntörvényűsége Vaszilijt juttatta eszembe; ő is hányszor igyekezett
megalázni engem. Most eljött a pillanat, hogy igazán megleckéztessen.
Először lefagytam a félelemtől, ahogy azon az éjszakán is korábbi
gazdám konyhájában. De már nem egy névtelen jobbágy vagy
szobalány voltam, akinek el kell bújnia, és menedéket kell keresnie a
legjobbakban reménykedve. A cár karjai közt aludtam, akármilyen
távoli is volt az a pillanat már – majdnem olyan távol, mint Péter
maga. Ki fog megvédeni? Senki, csak magamra számíthatok. Odasétált
hozzám, hangtalanul lépkedett mezítelen lábával a szőnyegek és
szőrmék közt, és az ostor nyelével felemelte az állam.
– Szóval visszatértél a Kremlben tett kis látogatásodból – mondta
gonosz mosollyal.
Visszamosolyogtam rá, és újra kézbe vettem a hímzésem, amitől
csak jobban feldühödött, ahogy arra számítottam is.
Rikácsolni kezdett: – Hát ez a köszönet azért, hogy kivakartunk a
koszból, az utcáról? Megpróbálod elfoglalni a helyem Péter életében?
 Az ostor csattant egyet a levegőben. Már gyerekkoromban
megtanultam elkerülni a csapásokat, amikor a mostohám értem jött,
így egy szempillantás alatt leugrottam a kanapéról. Az ostor belevágott
a selyempárnába, és szétrepesztette, Varvara meg úgy bámult a
szakadásra, mintha meglepte volna, hogy nem engem talált el. Ezt a
kis szünetet felhasználtam, hogy megragadjam a combjánál és a
térdénél. Együtt zuhantunk a padlóra. Kezeit a nyakam köré fonta,
ujjai és körmei a húsomba vájtak. Levegőért kapkodtam, miközben ő
még jobban szorította a torkom. Idegesen nyúlkáltam az ostor felé, de
a körmei mindenhol ott voltak. A dekoltázsomban egy égető
karmolást éreztem, és felsikítottam a fájdalomtól. Elkeseredésemben
megragadtam a haját, az ujjaim köré csavartam, és kitéptem egy
csomót. Felkiáltott, rám vetette magát, de kiperdültem előle.
– Nem vettem el tőled Pétert. A cárt nem érdekli egy ilyen kurva,
akit mindenki megdughat, aki járni tud. Fogadok, hogy Menysikov
istállójában is rólad áradoznak! – köptem a szavakat az arcába.
Felüvöltött, és a fejemnek ugrott; a mozdulattal hátralökött a
kandallópárkánynak, és beleverte a fejem. Újra felemelte az ostort, és
megcélzott. Próbáltam elhajolni, és elindultam a kandallótól az ajtó
felé, de ő gyorsabb volt, megragadott a hajamnál fogva, és
hátrarántott. Felsikoltottam, ahogy az égő fájdalom átjárta a fejbőröm
és a nyakam. A fejem visszarándult, és a testem követte, mint egy
tehetetlen rongybabáé.
– Nézz rám, mielőtt megöllek! – mondta győzelemittasan. Nézz
rám, mielőtt megöllek. Vaszilij ugyanezeket a borzalmas szavakat
használta azon a szörnyű éjszakán a konyhában. Elkeseredésemben
előrenyújtottam a kezeim, és a körmeimmel Varvara arcát kerestem.
Közvetlenül a szemét találtam el, és olyan mélyen belevájtak az ujjaim,
ahogy csak tudtam. Felsikoltott, és elengedett, én meg elkeseredetten
hason rúgtam, mire a fájdalomtól összegörnyedt. Most! – Gondoltam,
de amikor megpróbáltam lábra állni, nagyon szédültem, és
visszaroskadtam. Varvara gyilkos elszántsággal botladozott felém:
falfehér volt és vicsorgott. Egyik lábával a ruhám szegélyére lépett.
 – Maradj csak, Marta! Így jobban célba vehetlek… – mondta. –
Darabokra hasítalak, és megetetlek a kutyákkal. Mivel is kezdjük? Hát
persze, az arcoddal!
Összegömbölyödtem, felemeltem a karom és védtem a fejemet;
remegtem és sírtam – nem is, zokogtam végre, rendesen, nyíltan,
szégyen-érzet nélkül. Kockáztattam, és vesztettem. De a csapás nem
érkezett meg.
– Mi az ördög folyik itt? Titeket, nőket egy pillanatra sem lehet
magatokra hagyni?
Csak egyetlen pillantást vettem oda, mert nem mertem hinni a
fülemnek: Péter, akiről azt hittem, már a Veréb-hegyen is túl jár, a
hajánál fogva rángatta vissza Varvarát. Varvara vinnyogott a
fájdalomtól, és sírt.
– Te, te fúria, menj azonnal a szobádba! – parancsolta, és elvette az
ostorát. Vissza a szobájába? Hogy végezhessen velem, amint Péter
tényleg elmegy? A szívem vadul kalapált; tennem kellett valamit,
bármit. Elkeseredésemben letéptem az anyja egyik fülbevalóját. Ahogy
a csat szétpattant, vér csöppent a fülcimpámból a ruhámra.
– Jaj, Péter, nézd, mit tett! – kiáltottam. Könnyek patakzottak végig
az arcomon, mert a döbbenet és a fajdalom nagyon is valós volt. Vér
csorgott a nyakamba, és erős, piros csík maradt a mellkasomon
Varvara támadásától. – Gyűlöl engem! – szipogtam. – Meg akar ölni,
csak azért, mert imádlak téged. Nézd, mit tett az édesanyád
fülbevalójával!
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk Varvarával. Hamuszürke
lett az arca.
– Nem! – kapkodott levegő után. – Ez nem igaz! Hozzá sem értem
a fülbevalóhoz!
– Matkám! – motyogta Péter, és az ujjai gyöngéden végigsimították
az arcom, le a mellkasomig, ahol a vérem a könnyeimmel elegyedett.
De ahogy azt reméltem, az anyja törött fülbevalójának a látványa lökte
végül túl a határon. Meglengette az ostort, és úgy tűnt egy pillanatig,
mintha meg akarná ütni vele Varvarát, aki hátratántorgott, és a
szájához szorította a kezét.
Péter arca eltorzult a haragtól.
 – Nem akarlak többé látni, te boszorka! Tűnj innen,
kényszermunkára ítéllek! – Az ostor kettészelte a levegőt, és éppen
csak elkerülte Varvara fejét, aki sarkon fordult. Rövid hálaimát
rebegtem annak az istenségnek, aki meghallgatott, mert nagyon
megérdemelte. Péter mellém térdelt, megsimogatta a homlokom, és a
kezei közé zárta könnyektől csillogó arcom.
– Édes kislány! Matka! Ami történt, az én hibám – suttogta, és
megborzongtam, miközben gyengéden előre-hátra ringatott.
Átkaroltam a nyakát, és csak sírtam, sírtam és sírtam eláztatva az
egyenruháját. Éreztem, ahogy megolvad az irányomba. A
tehetetlenségem miatt Seremetyevnek megesett rajtam a szíve
Marienburgban, és ez mentett meg. Most Péter sajnálata, és az, hogy
kimutattam iránta a hűségemet és a szerelmemet, másodszor is
megment!
Péter csitítgatott, ügyetlenül, de gyengéden, és nem engedett el.
Az ajtó kinyílt. Menysikov és Darja visszatértek. A lány karja tele
volt kis dobozokkal a Gosztinij dvorból. Felkiáltott, és hozzám szaladt,
amikor meglátta, milyen állapotban vagyok. Péter azért még
ellenőrizte, hogy fel tudok-e állni egyedül, és megcsókolta a
homlokom. Aztán aranyérméket vett elő az erszényéből, és
Menysikov felé nyújtotta.
– Tessék, vedd el, Alekasa – utasította Péter.
– Miért? – kérdezte Menysikov és hüvelykujjait az öve bújtatóiba
akasztotta. Mi baja lehet? Menysikovot, még sosem láttuk habozni, ha
aranyat kínáltak neki.
– A lányért, természetesen – mutatott rám Péter. A szívem hevesen
vert. Ez azt jelenti, hogy magával visz, hogy az övé leszek?
De Menysikov nem fogadta el a pénzt. Lélegezni sem mertem.
Mire megy ki a játék? Most még megúsztam Varvarát, de ha esélye
van rá, még mielőtt elmegy, megöl engem. Alekszandr Danyilovics
megrázta a fejét.
– Marta nem eladó, uram és parancsolóm. – A kijelentését követő
csöndben Darja karjai közt remegtem. Mit akarhat Menysikov?
Péter elkomorult, és még több pénz után kutatott.
 – Nesze, te kapzsi kutya. Néha kedvem lenne jól megostorozni
téged is.
Menysikov letérdelt, Péter kezét a kezébe vette, és megcsókolta az
ujjait.
– Megcsókolom a kezet, ami áldást hoz Oroszországra. A cár kezét,
akinek hű alattvalója, Alekszandr Danyilovics Menysikov nem adhat
el semmit. Csak ajándékba kínálhatja, ami őfelsége szívének a vágya.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam a szavai értelmét, de Darja
megölelt.
– Most már a cárhoz tartozol, te szerencsés lány. Jól használd ki! –
suttogta.
Menysikov elvigyorodott.
– Péter uram, hadd adjam neked ajándékba ezt a lányt, Martát!
– Legyen – kiáltotta Péter, majd átkarolta Menysikov vállát, dobott
nekem egy csókot, és kihúzta barátját az előtérbe. – Ünnepelni
megyünk – szólt még nekem hátra. – Ezt rendesen megünnepeljük.
Csomagold össze a holmid, Marta, és vitesd a Kremlbe. Ma este
találkozunk!
Darjával még egy pár pillanatig összeölelkeztünk. Amikor
elengedett, még mindig remegtem, de tenyere közé fogta az arcom, és
megnyugtatott.
– Hamarosan teherbe kell esned, Marta – biztatott. – Anna Mons
nem szült gyereket. Ezért veszítette el a hatalmát, és Péter szerelmét.
Mi sem okoz nagyobb örömet egy férfinak és egy cárnak, mint egy
fiúgyermek. Semmi sem fog téged jobban hozzá kötni. – Letöröltem a
könnyeimet, és megcsókoltam mindkét orcáját.
– A tanácsod örökre a szívemben őrzöm.
Az ajtó felé fordultam. Meglepetésemre Varvara újra
előmerészkedett a lakosztályából, sápadt volt, és dühében sírt,
miközben az ujjait a sérült szemére szorította. Óvatosan mérlegeltem a
lehetőségeimet. Az igaz, hogy Darja húga volt, és nem akartam
megbántani a barátnőmet azzal, hogy még több bajt okozok.
Ugyanakkor tudtam, hogy Varvara könnyen megveszteget egy
szobalányt, aki ért a főzetekhez, ahogy azt Anna Monsszal is tette, és
akkor olyan meddő leszek, mint Péter szeretője volt. Egyik kezemmel
megfogtam elszakadt ruhámat, míg a másik kezemet összeszedve
minden méltóságomat odanyújtottam Varvarának.
– Csókold meg az ujjaim, Varvara, és a nővéred kedvéért kegyelmet
kérek neked a cártól. Nem kerülsz kényszermunkára, hanem egy
kellemes, messzi kolostorba, ahol minden reggel dicsérheted az Urat
az életed hátralevő részében.
Varvara, miközben élete hirtelen megváltozásától takony és víz
bugyogott fel belőle, hallható fogcsikorgatás közepette lenyelte dühét,
megfogta a kezem, és megcsókolta az ujjaim hegyét.

Péter utolsó két Moszkvában töltött éjszakáját vele töltöttem az

ágyban. Aznap este, mielőtt visszaindult a csatamezőre, a mellemen
aludt el, mint egy jóllakott gyermek, és reggel gyengéd búcsúcsókot
adott.
– Szabad nő vagy, Marta. Ha bármi történik velem, a háztartás
vezetője, Pavel Jagusinszkij ad neked ötven aranydukátot. Azzal új
életet kezdhetsz.
Már nyitottam a számat, hogy megköszönjem, de megálltam.
– Semmi sem fog veled történni, soha – feleltem kedvesen. – A
szerelmem mindig megvéd téged.
Felnevetett, mintha viccet meséltem volna, és megdörgölte fagyos
ujjhegyeimet.
– Ez nagyon jó, matka!
Amikor a cár és az emberei kilovagoltak a Kreml kapuján, az egész
város fagyottan terült el, és mintha egy jégbuborékban úszott volna. A
hideg rátelepedett a szívemre is: vajon hátrahagyott, készen arra, hogy
elfelejtsen és továbblépjen, ahogy Moszkvával tette? Ezt nem
engedhettem meg.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A nemesek palotái a Kreml és a Vörös tér körüli utcákon újra az

uraik nélkül álltak, akik megint a csatamezőre mentek a cárjukkal. A
Gosztinij dvorban nők szolgáltak ki, és a moszkvai dámák svéd
hadifoglyokat fogadtak fel a fiaik mellé tanítónak. Hamarosan ezek a
férfiak kellemes akcentussal beszéltek oroszul, és megtanulták a
legfrissebb táncainkat, meg egyéb játékokat is. A következő évben a
legrégebbi orosz családoknál atletikus, szőke, kék szemű utódok
jönnek majd világra. Moszkvai napjaim kényelmesen teltek, tele
fénnyel és élettel, az igényeimre Pavel Jagusinszkijnek volt gondja.
Mégis nyugtalan voltam. Semmit sem hallottam a cárról, aki visszatért
nyugatra, hogy megállítsa a svédeket. Talán túlságosan is elfoglalt volt,
hogy írjon, vagy már el is felejtett engem? Ismertem én a szajhákat és
a mosónőket a táborokban, és hogy Péter csak akkor aludt jól, ha a
bőréhez valaki más bőre ért, ami melegítette, és elűzte a rémálmait.
Vagy ami még rosszabb: netán beteg, vagy megsérült? Erre a
gondolatra felgyorsult a szívverésem. Nem, arról hallottam volna. Ha
a sorsom bizonytalan, nekem kell a kezembe vennem.

A tavasz egyik első napja volt. A halovány napfény még csak

keresgélte az erőt, amelyre majd szüksége lesz, ha az éjszakát is uralni
akarja. Napsugarak szűrődtek be a Kreml kicsiny ablakain keresztül, és
a por táncolni látszott bennük az asztalon heverő papírhalmon a
kabinettitkár irodájában.
A fiatal írnok feszengve nézett rám, amikor felé nyújtottam a
császári duplapecsétet. Makarov, a kabinettitkár, aki elment Péterrel,
Moszkvában hagyta a pecsétet biztonsági okokból, meg arra az esetre,
ha a cár utazásai és hadjáratai közben kellene beiktatni egy-egy ukázt.
 – Nem, Marta. Tudja, mi a büntetés a cár pecsétjének illetéktelen
használatáért? Halál fulladás által. És nemcsak megfojtják a
bűnelkövetőt, hanem olvasztott fémet öntenek le a torkán. Miért nem
kéri meg rá egyszerűen a cárt, ha már annyira csatlakozni akar hozzá a
táborban?
– Mert nem tudok írni, és mert nem engedélyezné. Nem akar
nőket a táborban… A szükségeseken felül – tettem hozzá elpirulva.
– Hát, akkor ez ennyi – jelentette ki az írnok, és összefonta a karját.
Ez az ember makacs, mint egy öszvér, gondoltam, és még egyszer felé
nyújtottam a pecsétet.
– Nem lesz bántódása – próbálkoztam. – Épp ellenkezőleg.
Felkelt, és kinézett az ablakon a zsúfolt Vörös térre; kereskedők
kínálták a portékájukat; leprások rázták a csuklójukra kötött
csengőket, hogy utat engedjenek nekik; a gyerekek verseny futottak; a
dámák hordszékei egymás mellett haladtak, a szolgálók pedig
engedelmesen megálltak, hogy úrnőik pár szót válthassanak egymással;
a papok egyik kezükkel fejfedőjüket tartották a heves szélben; a
kávéházában pedig napi teendőik közt tartottak szünetet az emberek.
– Nem – tartott ki, és zsebre vágta a kezét. Elszorult a szívem. Egy
pillanat, és megkér, hogy menjek el, hadd folytassa a munkáját.
Gyorsan gondolkodni kezdtem: az írnok fiatal volt egyszerű családi
háttérrel, csak-úgy, mint maga Makarov. Nem vette feleségül nemrég
Péter második istállómesterének a lányát? Dehogynem, láttam is a
lányt, gyereket várt. Egy fiatal családnak sok mindenre van szüksége.
Az erszényembe nyúltam, de ott csak egy altint6 találtam. Az érme
három kopejkát ért, ennyi maradt a vagyonomból. Nem számít. Jó
helyre kerül, reméltem, és a babának majd valami csipkés ágyneműt
vesznek belőle.
– Készítse el a menlevelet, és hadd legyen az én gondom a cár
pecsétje – suttogtam.
Ránézett az altinra, ami fényesen csillogott az asztala sötét
faanyagán, majd eltüntette. A fekete tinta vastagon csepegett egy kis
szivacsra a toll kihegyezett végéből. Hosszú, kecses ívekkel töltött meg
egy papírlapot. Amikor befejezte, nyújtózott egyet, rám kacsintott, és
azt mondta: – Csak kiugrom az előtérbe, hogy megnézzem,
megérkezett-e már a küldönc nyugatról.
Mielőtt elment, felém tolt egy darabka viaszt és a gyertyát. Nem
akart a szobában lenni, hogy lássa, mi történik, nehogy az életébe
kerüljön. Remegő ujjaimmal olyan gyorsan dolgoztam, ahogy csak
tudtam, mert engem is elfogott az írnok félelme. Vajon a saját halálos
ítéletemet pecsételem le? A forró viasz pont ott csepegett a papírra,
ahol a szavak véget értek. Amikor a réteg már elég vastag volt, a tiltott
pecsétért nyúltam, és határozottan rányomtam a viaszra. A skarlátvörös
dupla sas felemelkedett és lesüllyedt a vastag szivárgó masszára,
büszkén és fenyegetően.

– Te megőrültél – jegyezte meg Darja, miközben figyelte, ahogy

végignézem a ruháimat. – Mivel állíthatnálak meg? – kérdezte.
– Semmivel – mosolyogtam rá. – Ismersz engem, mennem kell. Mi
lesz, ha elfelejt, vagy találkozik mással, aki átveszi a helyem?
– Igaz. De tégy meg nekem egy szívességet, és hagyd ezeket –
mondta, és kivette a csipkés alsóneműt és a finom köntösöket a
kezemből.
– De…
– Nincs ellenvetés. Hozok neked férfiruhákat Menysikov szolgáinak
holmijából. Bár az ő mellük nem olyan nagy, mint a tied – kuncogott.
– A hajadat is le kell vágni.
– Ne! – kiáltottam elrettenve, és megérintettem szeretett tincseimet.
– Feltűzöm majd, az is elegendő lesz, és rájön egy lapos lengyel kalap,
amit a homlokomba húzhatok.
– Ahogy akarod. De ígérd meg: mell be, has ki, Marta. És fogd
össze mindig a kabátod.
Megígértem neki, és egy kis pénz mellé még nagyobb ajándékot
adott: egy útitársat, aki jó választás volt: Pjotr Andrejevics Tolsztoj.
Éppen úton volt Péter táborába, ahonnan majd követségbe küldik
Konstantinápolyba. Ha nem is fűlött a foga ahhoz, hogy egy fiatal nőt
végigkísérjen a hatalmas és vad Oroszországon, ennek nem adta jelét.
Március végén indultunk el Moszkvából. Amikor a Veréb-hegyre
értünk, megállítottam a lovam, és visszanéztem. Eszembe jutott pár
hónappal korábbi érkezésem. Füst szállt fel a számtalan kéményből, és
a kupolák és tornyok büszkén nyúltak fel a sűrű tavaszi égbe.
Akárhogy dönt is Péter, Moszkva hiányozni fog.

A hó megolvadt, és lassan haladtunk, mert a saras utak az ottyepel

puszta erejétől szétnyíltak. Tolsztojnak fel kellett keltenie a másnapos
révészeket, és a folyóhoz rugdosni őket. Az elcsigázott férfiak
erőlködve tartották egyenesen lapos csónakjukat a súlyunk alatt. A
hullámok hömpölyögtek és csapkodták a hajó oldalát, az utolsó
megmaradt jégdarabok pedig neki is koccantak. Miután a
postaállomások felét elhagytuk, Tolsztoj, az emberei és én letértünk a
kocsiútról. Hosszú és fáradságos utat tettünk meg nap mint nap, de
szerettem, ahogy a szél az arcomba fújt, és a nap végén a legtaglózó
fáradtságot is, amitől az izmaim elernyedtek, és álomtalan alvásba
zuhantam. Erősnek éreztem magam, és figyeltem, hogy ne
hátráltassam a férfiak haladását.
A valaha termékeny és buja vidék kihalt pusztasággá vált; ahogy
minden háborúban, itt is az egyszerű népek szenvedték el a legtöbbet.
A sárból és szalmából tákolt izbákat kirabolták, a faházakat felégették,
a kőépületeket kifosztották, felgyújtották, falaik feketéllettek a
lángoktól.
Majdnem három héttel később, alig egynapi útra a cár táborától,
Tolsztoj egy templom romjaihoz közel verte fel éjjelre a tábort. A
mirből csak a letarolt házak alapjai és a temető maradt meg, de még a
sírköveket is felborogatták és megszentségtelenítették. A háború nem
ismerte a kegyeletet, még a halottak iránt sem, vagy irántuk a
legkevésbé.
Miközben Tolsztoj és két embere a vacsorára valóra vadászott, én a
templom kiégett főhajójában sétáltam. A kápolna teteje beomlott, és
az elszenesedett, törött gerendák csontos ujjként meredtek az égnek.
Azok a padok, amelyeket nem használtak tűzifának, felborogatva,
összetörve hevertek. Az első zöld hajtások már kibújtak a kőpadló
repedésein. Gyapjúköpenyem az oltár elé terítettem. Kényelmetlen
volt magas szárú lovaglócsizmámban letérdelni, de levettem a
kesztyűm, és összekulcsoltam a kezem, mint egy kislány. Ott, a széles
ég alatt imádkoztam ahhoz az Istenhez, aki annyit tett értem. Újra a
kezébe adtam az életem. Amikor kiléptem a templomból, a bokrokról
és a magas fűről harmat csepegett, a fehér telihold magasan járt az
égen.
A férfiakkal vacsorára megosztoztunk egy inas téli nyúlon. Amikor
lefeküdtünk aludni, a kozák nyerget használtuk párnának, és a
kabátunk volt a takarónk. Az éjszaka tiszta volt, Tolsztojjal felnéztünk
a csillagokra, és csendben beszélgettünk az életünkről, amíg le nem
csukódott a szemünk. Egy katona, akinek az arcát farkasok csúfították
el, őrködött aznap éjszaka. A támadás óta gyűlölte a fenevadakat,
levadászta és megölte őket, a farkukat pedig a kabátjára varrta. Alig
volt már rajta lefedni való anyag.
Mielőtt elindultunk a következő reggelen, megmosakodtam,
amennyire tudtam. A templom mögött folyt egy patak, ahol lemostam
a port és a koszt az arcomról és az ujjaimról, majd egy faág lehántolt
végével és egy éles fűszál peremével megsikáltam a fogaim. Végül a
hajamat összefogtam egy holland fonatba. A tisztaságot jobban
értékelték a csatatéren, mint a csipkét vagy az egyéb díszeket. Az
engedélyemet kéznél tartottam az övemben, mert meg kellett mutatni
egyik őrszemnek a másik után, minél közelebb értünk Péter
táborához. Tolsztoj felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a cári
pecsétet a papíron, de nem tett rá megjegyzést, amiért hálás voltam.

A pusztítás nyomát követve könnyen megtaláltuk a cár táborát a

Ladoga-tó partján. A vidéken a kisebb farmokat kirabolták, a téli
veteményt kegyetlenül kitépték, és egész erdők estek áldozatául, hogy
a cár flottája felépülhessen. Ahogy felmásztunk a tábor előtti
emelkedőre, a lovak lehelete gőzölgött a hideg levegőn. Gyenge eső
esett, miközben az alattunk elterülő síkságot fürkésztük. Már
elfelejtettem, milyen a látványa, a hangja és a szaga több tízezer ember
együttélésének egy táborban. A zápor fátyla mögött az első tüzeket
már meggyújtották a korai alkonyatban. A nap elhaló fényében láttuk,
ahogy Péter flottájának egy része finoman ringatózik a vízen.
Tolsztoj felsóhajtott.
– Sosem változnak meg.
 – Ki? Mi? – Próbáltam megtalálni a cár sátrát, de hiába. Nem csoda,
ő is egy kicsi, ócska sátorban aludt, mint a többiek.
– Az orosz hadsereg – felelte Tolsztoj. – Ezek vademberek, Marta.
Nézz csak rájuk! A felüknek még csak egyenruhája sincs, de ha
valamelyik vesz is, az árát a fizetésükből vonják le. A kiképzésük abból
áll, hogy rossz és kevés ételt esznek, puszta földön alszanak, a tisztjeik
meg bokszzsáknak használják őket. Már csatába küldik őket, pedig azt
sem tudják, hol kell megfogni a fegyvert. Nem csoda, hogy ha
lehetőségük van rá, megugranak, mint a nyulak. Péter katonái
csapatostul dezertálnak, tudtad?

Lassan keresztüllovagoltunk a táboron. Több tábornok is egyszerű

katonák mellett ült a tűz mellett, velük beszélgettek, nevettek és ettek.
Néhányan felismertek, és üdvözöltek, majd észrevettem egy
csoportosulást, ami körré alakult. A közepén Seremetyev sétált, és egy
ökölharcot oszlatott fel egy tatár és egy orosz között az ostora egyetlen
csapásával. Amikor leeresztette az ostort, döbbenten nézett rám. Az
ajkamba haraptam: biztosan hallott már róla, hogy a cár a kegyeibe
fogadott. Egyre kevésbé éreztem jó döntésnek, hogy eljöttem
Péterhez. Lehet, hogy az írnoknak igaza volt, és végzetes hibának
bizonyul majd a menlevél hamisítása. Lehet, hogy Péter azonnal
visszaküld, vagy a helyemen egy másik lányt találok, és kegyetlenül
megbüntetnek? Nőket láttam kijönni a mosósátorból, a napi
munkájuk véget ért. Gyanakodva figyeltem kivágott ruhájukat, túl jól
ismertem a reményeiket és vágyaikat. Az egyik nő cuppantott egyet,
és megrengette a csípőjét, amikor ellovagoltunk mellette. Tolsztoj
vigyorgott és biccentett neki.
A cár sátrának bejárati függönye félre volt hajtva, és láttam, hogy az
őrök a közelben kockáznak. A szívem hevesebben vert: ott volt ő is!
Péter egy asztalnál ült bent Menysikovval és két másik tábornokkal.
Kurjantásaik és nevetésük elárulta, hogy épp egy kártyaparti közepén
vannak.
Amikor leszálltam a lovamról, a lábam remegett a szűk
lovaglónadrágban. Tolsztoj csendben figyelte, ahogy a katonák
ellenőrzik az engedélyem; persze olvasni nem tudtak, de elég volt
látniuk a pecsétet. Mély levegőt vettem, és beléptem a sátorba. A
férfiak abbahagyták a játékot, és felnéztek. A beálló csendet
Menysikov törte meg: elvigyorodott, a kártyáit az asztalra dobta, és
felkiáltott: – A kőr királynő mindent visz! – Majd szélesre tárta a
karjait: – Marta, te mindig tudsz meglepetést okozni. És ez a
legnagyobb bók, amit egy nőnek mondhatok.
A többi férfi is megnyugodott, és nevetett. Mind, kivéve Pétert.
Belül remegtem, de szilárdan álltam, amikor a cár felugrott alacsony
fazsámolyát felborítva. Szeme elsötétült a haragtól, ahogy felém
közeledett. Úgy éreztem, hanyatt-homlok rohanok inkább vissza
Moszkvába.
– Hogy jutottál ide, te lány? – mennydörögte fölém tornyosulva.
Menysikov a szemét forgatta, miközben én Péter arcát fürkésztem.
A szája elvékonyodott a dühtől, de valahogy a szeme mélyén fény
csillant. Kockáztattam, és egy vállvonással azt feleltem: – Lovagoltam.
Lóháton jöttem, több mint húsz hosszú napon át Moszkvából a
Ladoga-tóig.
– Lóháton. És ha szabad kérdeznem, hogyan jutottál át a rengeteg
őrön és ellenőrzőponton?
Kivettem a menlevelem az övemből, és dobogó szívvel adtam át
neki. Most jött el az igazság pillanata. Péter kibontotta, komor arccal
tanulmányozta, majd hátrafordult, és elüvöltötte magát: – Makarov,
gyere ide. Azonnal!
Izzadság folyt végig a nyakamon. A kabinettitkár futva érkezett.
Mögötte, a sátor hátuljában megláttam a cárevicset. Alekszej az
unalomtól üveges tekintettel bámulta az elé kiterített térképet.
– Ez a te pecséted, Makarov? – kérdezte a cár.
A titkár elsápadt, egyik, majd másik irányba fordította a papírt,
végül azt válaszolta: – Igen, uram! A pecsét az enyém, de nem én
adtam ki az engedélyt.
A cár mérlegelte Makarov szavait, mielőtt újra felém fordult.
Mosolyogtam, és egy kóbor tincset a fülem mögé tűrtem.
- Hát, akkor felejtsük el, hogy valaha is láttuk ezt a papírlapot. –
Péter kuncogott, miközben az engedélyt a fáklyához tartotta, és a
papír ropogva tüzet fogott. – Különben kerékbe kéne hogy töresselek,
vagy kényszermunkára kéne hogy vitesselek, Marta, és az nagy kár
lenne.
Pukedlizni akartam, de Péter elkapta a könyököm.
– Állj! Csak az időt pazarlod. Azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint
azt figyeljem, hogy az emberek fel-le pattognak? – A sistergő engedély
a homokba esett a lábánál, ahol a hamu szétporladt. Péter eltaposta a
parázst. – Menj, Makarov, és ne búslakodj. Nem a te hibád, Alekszejé.
A cárevics olyan buta, mint hat ökör – tette hozzá. – De majd együtt
betörjük.
Makarov meghajolt, és elment. A többi férfi újra a kártyák mellé
telepedett, és a cárral kettesben álltunk a sátor bejáratánál.
– Szóval lóháton jöttél?
– Igen. – Az arcom égett.
– Egyedül? – Közönyösen az ujja köré csavarta az egyik előrehulló
hajtincsemet.
– Nem, Tolsztojjal jöttem. Gyönyörű utazás volt. Igazén
felejthetetlen.
– Még hogy gyönyörű utazás! – horkantott fel Péter. – Őrültség
ilyesmit tennie egy fiatal lánynak ezekben az időkben. Buta és makacs,
ez vagy, Marta. Van róla fogalmad, mi történhetett volna veled?
– Semmi olyasmi, ami már nem történt volna meg az életemben –
feleltem. – Vállalnom kellett a kockázatot, ez része a kötelességemnek
a cárom felé.
Végigpásztázott, jól megbámulva szoros férfiruhámat. A mellem
még teltebb lett, mint korábban, teljesen kidomborodott a mellényem
alól. Az ingem felső gombját kigomboltam, hogy kilátszódjon a
bőröm. Úgy tűnt, Péternek tetszik, amit lát.
– És miért jöttél el ide? Ennyire unalmas a moszkvai élet egy fiatal
lánynak? – Ujjaival végigsimította a nyakam egészen a
kulcscsontomig. A bőröm megborzongott a vágytól.
– Azért jöttem – válaszoltam –, mert veled akartam lenni.
– Ennyi? – Felhúzta a szemöldökét, és kezébe vette az arcom,
készen arra, hogy megcsókoljon.
– Nem. Azért is jöttem, mert a szívem alatt hordom minden
oroszok cárjának a fiát.
 A fények egész éjjel ragyogva égtek a cár sátrában.

6 Altin: Nagy Péter uralkodása idejében használt ezüstpénz (szerk.)

 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A telihold úgy fogadta ámulatom és döbbenetem, mint egy

herceghez illik: hűvösen és közönyösen. A teleszkóp hosszú, sötét
csövén keresztül lehetetlenül közelinek tűnt. Mik lehettek a homályos
formák a felszínén, falvak és városok, mint a mieink, vagy síkságok és
magas hegyek? A hold vajon a földi életünk tükörképe, és vajon miért
világít csak éjjel?
Ezeket a kérdéseket Péternek is feltettem, és még ezer másikat,
amikor a kedvemért felállította a teleszkópot. Az eszközt a ládájából
halászta elő, amit a szolgái a tábor melletti hegyre cipeltek fel az éj
beálltakor. Abban tartotta minden féltett kincsét és szerszámát: az
egyik barátja és segítője, James Bruce tábornok hozta ezeket neki
Angliából hihetetlen összegekért. De a leginkább az izgatta fel Pétert,
ha az eget fürkészhette: – Nézd csak, Isten micsoda csodákkal teli
könyve tárul fel a szemeid előtt! – suttogta, és próbált mindenre
válaszolni legjobb tudása szerint, de végül annyit mondott: – A
bolygók olyanok, mint az emberek, Marta. Mindig van egy sötét
oldaluk, amit nem látunk. Ez az oldal akaratból és rejtett vágyakból
áll.
– Még a cár sem láthatja? Hát nem tud mindent mindenről?
A holdfény úgy tűnt, megváltoztatja az arcát, pedig a tiszta éjszakán
az eget csillagok is pettyezték.
– Bár így lenne! De nem. A cár legkevésbé sem láthatja ezt a sötét
oldalt, amit olyan alaposan elrejtettek előle. Talán jobb is így –
gondolkozott el.
– Nahát. Azért van egy kivétel.
– Mi lenne az?
 – A szerelem. A szerelem az, ha ismered a másik sötét oldalát, és
mégis akarod őt. Te vagy a bolygóm, és én minden oldaladat látom,
nem kell ahhoz még egy csővel sem kémlelnem az eget.
Megérintette enyhén gömbölyödő pocakom.
– Tetszik minden domborulatod!
Belesimultam az ölelésébe.

Vidám és vad társaság gyűlt össze vacsorára Schlüsselburgban. A

konyha öt egész sült ökröt szolgált fel, és a szolgák alig tudták a
poharakat újratölteni sörrel és konyakkal. Csak Alekszej tette
keresztbe a karját néma tiltakozásul: nem volt hajlandó meginni a
részét. Péter figyelte a cárevicset, majd az asztalra csapta sasos korsóját.
– Igyál, Alekszej! – parancsolta.
Mindenki elcsendesedett, és az arcok a sápadt fiú felé fordultak.
Péter törpéje, Jakim próbálta csökkenteni a feszültséget, mérges arcot
vágott. – Igyál, igyál! – utánozta vékony hangon, de Menysikov olyan
erősen fejbe csapta, hogy az felkiáltott, és elbújt az árnyékban.
Alekszej kérlelte az apját: – Kérlek, uram, ne kényszeríts rá. Ha túl
sokat iszom, reggel szörnyen gyengének érzem magam.
– Még szép. Told csak le a nadrágod, hogy kiderüljön, nem vagy-e
lány igazából! Nézd csak meg Martát, az asztal alá iszik engem is, majd
visszacipel az ágyamba. A fiunk még meg sem született, de máris jó
úton halad. – Megpaskolta a hasam, aztán rádörrent a fiúra. – Igyál!
Különben verés jár!
Alekszej igyekezett bátorságot gyűjteni, hogy szembeszálljon az
apjával.
– Én is a fiad vagyok. Az örökösöd vagyok. Aggódnod kellene az
egészségemért, ahelyett, hogy zaklatsz.
Szemem sarkából megláttam Jakimot, aki a falnak görnyedt, és apró,
kövér ökleit a szeméhez nyomta, úgy rázta a fejét csendes
elkeseredettségében. Visszatartottam a lélegzetem.
– Az örökösöm? – visszhangzott Péter hangja a boltíves mennyezet
alatt. Alekszej hátrált a székében. Péter újra levegőt vett, az erek
kidagadtak a halántékán. – Ide figyelj! Lehet, hogy holnap meghalok,
de nem sokáig élvezed az örökséged, ha nem követed a példám.
Szeretned kell mindent, ami erősebbé teszi az országod, és elvetni
mindent, ami hátráltatja. Ne bujkálj tovább a büdös papi ruha mögött,
mint egy lány. – Péter megragadta a dubináját7; a bot eddig békésen
pihent mellette, de most a kezébe vette. – Akkor leszel az örökösöm,
ha meghallgatod a bölcs tanácsadókat, akik megkönnyítik a
kötelességed által rád rótt terhet. Akkor leszel az örökösöm, ha
fáradságot nem kímélve igyekszel majd minden egyes orosz embert
boldoggá tenni. De csak vesztegetem rád a szavaim és a tanácsaim.
A dubina keresztülszelte a levegőt. Alekszej zokogott és hátrahőkölt
kezével védve a fejét. De Péter még nem végzett vele: – Senki sem az
örökösöm csak azért, mert az anyja lábai közt látta meg a napvilágot.
Az összes orosz közül a cár szenved a leginkább. Oroszországért élek,
és egy nap Oroszországért is halok meg. – Péter csurig töltötte a
korsóját, Alekszej felé nyújtotta, és így szólt nyugodt, de fenyegető
hangon: – Igyál, vagy megbánod!
Alekszej még tétovázott, de Menysikov előredőlt, szétfeszítette a fiú
állkapcsát, és Péter kupájának a tartalmát beleöntötte Alekszej torkába.
A cárevics köpött, fuldoklott és köhögött, de amikor Péter meg akarta
ismételni a műveletet, finoman meglöktem.
– Mi az? – kérdezte kezében az üres sasos korsóval. Felemeltem a
sajátomat, mintha az egészségére innék.
– Jól beszéltél, cárom. A halálod napja legyen olyan távol tőlünk,
mint a csillagok az égen!
Alekszandr Danyilovics még várta, hogy folytatódik-e a kínzás, de
Péter habozott, majd így szólt: – Hagyd csak. Már úgyis behugyozott
félelmében.
Menysikov undorodva törölte a kezét bricseszébe, én pedig a
cárevics-re pillantottam. Nedves csík vezetett az ágyékrésztől a térdéig
Alekszej bőrbricseszén, és a fiú nyíltan sírt; patakokban csorogtak a
könnyek az arcán.
– Tűnj el a szemem elől! – parancsolta Péter, és Alekszej menekült.
A társaság felröhögött, poharak emelkedtek a magasba, a zene újra
megszólalt, és az ünnepség folytatódott.
– Marta, a könyörületes – sandított rám oldalról Menysikov, mintha
óva akarna inteni. Tudtam, mire gondol: épp meggyőztem Pétert,
hogy Alekszandr Danyilovics kívánsága ellenére engedélyezze Rajsza
Menysikova esküvőjét Antonio Devierrel, a sötét bőrű idegennel arról
a vad ünnepségről. Devier négyszer kérte meg Rajsza kezét, és
Menysikov négyszer verette össze brutálisan az embereivel, de Rajsza
szíve már a portugálé volt. Poharamat emeltem Menysikovra, és
viszonoztam a köszöntését.

Miután másnap reggel szeretkeztünk, megöleltem Pétert. Olyan közel

éreztem magamhoz, hogy az már fájt, és annyira közel, hogy
feltehessek neki egy kérdést, ami égetett, nem hagyott nyugodni.
– Miért bánsz olyan durván Alekszejjel? Még csak egy gyerek. Hát
nem szereted?
Egy jobbágy ellenséges és kiszámíthatatlan világában, az izbánkon
kívül mindenki lehetséges veszélyforrás vagy ellenség volt. Csak a
családban lehetett bízni. Összetartottunk, hacsak lehetett. Ki szeressen,
ki bízzon, ha nem apa a gyermekében? A jobbágyok mondása, hogy
más emberek könnye csak víz. Kegyetlen, de igaz.
Péter csodálkozva nézett rám, majd megrázta a fejét.
– Nem bánok vele keményen. Felkészítem az életre cárként. Egy
olyan életre, amiben nincs helye szeretetnek.
Elkomorultam. – Miért mondod ezt? Szeretlek. És nem akarom,
hogy a gyermekünk olyan legyen, mint Alekszej.
Gyengéden megcsókolt, és kisimított egy sötét tincset a
homlokomból.
– Ne aggódj. Nem olyan lesz. Alekszej nem szerelemből született,
csak kötelességből és unalomból. Sosem akartam Jevdokijával lenni.
– Ne Alekszej fizessen érte.
– Még hasonlít is rá! – rázkódott össze Péter. – Mindene: a sápadt
bőre, a sötét szeme és a magas homloka, a vékony haja, az a
kedvetlen, beesett szája. Istenem, még ahogy jár, az a lassú totyorgás,
az is Jevdokijáé. Teljesen megőrjít. Hogy tudta ennyire a saját képére
formálni?
– Nem az ő hibája – mondtam. – Rád is hasonlíthat más módon.
Gondolom, mindig melletted van.
 – Talán már túl késő tanítanom. Régebben egyáltalán nem volt
mellettem. Túl sokat volt a Lopuhinokkal és a papokkal gyerekként,
mialatt én utaztam és tanultam. Látod, mit csináltak belőle! Csak
félember!
Az ajkamba haraptam. Sajnáltam Alekszejt, de ezt a csatát nem
nekem kellett megharcolni. Ráadásul Péter következő gyermekét
vártam. A könyökömre támaszkodtam, hogy tovább beszélgethessünk.
– Akkor soha nem is szeretted? Mármint Jevdokiját? Soha de soha?
– Nevetséges módon féltékeny voltam arra a nyomorult nőre. Igen, ő
volt valaha Péter felesége, de most én feküdtem az ágyában, Jevdokija
húsa pedig lerohadt a csontjairól abban a zárdában, ahova száműzték.
– Nem, soha – felelte Péter habozás nélkül. – Ha csak rágondolok,
és a közös életünkre, összerezzenek, és hányingerem lesz. Az anyám
választotta őt nekem, ő látszott megfelelőnek. Alacsonyabb családból
származott, mint a Romanovok, szép volt az arca, istenfélő, és
látszólag engedelmes…
– Látszólag? – kérdeztem rá.
– Minden alkalommal, amikor hazamentem, miután a német
negyedben mulatoztam lányokkal, panaszkodott, és veszekedett.
Egyszer még ajándékot is vittem neki, hogy kiengeszteljem. Egy váza
volt az; a lábam előtt törte össze, és kiabált, ahelyett, hogy egy
mosollyal megköszönte volna. És makacs volt, mint egy öszvér! Négy
órán át beszéltem hozzá, próbáltam meggyőzni, hogy vonuljon
zárdába, de nem akarta. Hát most be van zárva a zárdába, ott az elméje
is olyan poros és molyrágta lesz, mint a ruhája.
Megcsókoltam a homlokát.
– Hát, ha valaha is egy másik nőtől jössz hozzám haza, ostorral
verlek el.
Péter elgondolkodott, de nem mosolygott.
– Badarság! A feleségem volt, ő volt a cárina. Az istenverte
kötelessége az volt, hogy mosolyogjon, és adjon hálát, akármit is
tettem. És hogy sok egészséges fiút szüljön nekem. Semmi mást nem
vártam el tőle.
Mit is válaszolhattam volna erre? De erősen az emlékezetembe
véstem a szavait.
Miután Péter legyőzte a svédeket a nagy északi háború első
kizárólagos tengeri csatájában, jó hangulatban volt. Ő maga is a
sűrűjében harcolt Mihajlov kapitány álnéven. Seremetyev a Szent
András-renddel tüntette ki. Lefekvéskor Péter a kék szalagot gyermeki
büszkeséggel kötötte a mellkasa köré, és a hálóinge vékony anyagára
tűzte a gyémánttal kirakott rendet, mielőtt bebújt a takaró alá. A csatát
követő ünneplés még a harcban edzett bajtársait is megrémítette, és
másnap, amikor Tolsztoj elindult a konstantinápolyi Aranykapu felé,
az arca sápadt és elkínzott volt. Saját biztonsága érdekében a
nyereghez kellett kötni.
Igazság szerint egy nap túl kevés órából állt Péter számára. Egy orosz
sem dolgozott olyan keményen, mint az uralkodójuk, mert Péter
véleménye szerint a halált nem lehet kikerülni, az elvesztegetett időt
pedig nem lehet bepótolni. Hajnali négyre már megírt, aláírt és
lepecsételt vagy egy tucat ukázt, és olyan szavak rendszereres
használatával mosolyogtatta meg Makarovot, mint az „azonnal”,
„most”, „késedelem nélkül”, „és azt se felejtsd el, hogy…!”
Kevesebb mint két héttel a csata után gomba módra bújtak elő
Szentpétervár első fakunyhói. Péter az elfoglalt svéd településeket a
mocsaras Néva síkságon a tisztjeinek adta. A földeken gürcölő
szerencsétlen jobbágyokat kevéssé érdekelte, hogy orosz vagy svéd
adja ki a parancsot, a nyomoruk megmaradt.
Nem fogtuk fel, mit jelentenek ezek a fakunyhók a cárnak. Azt
hittük, csak egy múló hóbort, amiről majd lemond, ha valami
ígéretesebbet talál. De számára semmi ígéretesebb nem létezett, mint
az ő új városa.
– Mit gondolsz? – kérdezte. – Hát nem egyszerűen tökéletes? –
miközben ő maga tette le a Péter-Pál-erőd első fagerendáit, és erre,
aztán arra tologatta őket, amíg elégedett nem volt. Egyetlen dolog
volt számára fontos: hogy megtartsa ezt a földterületet. Még ha a
birodalmába is kerül, vagy akár az életébe, akkor sem válhat el többé
Oroszországtól.
– Miért pont itt alapítod az új várost? – kérdeztem aznap este,
amikor Szent Alekszandr Nyevszkij maradványainak új nyugvóhelyet
biztosítottunk Lust Elandon, az úgynevezett ’boldog sziget’-en ezen a
nyirkos lápvidéken, ahol most megalapítottuk Szentpétervárt. A karjai
közt feküdtem a vodkától kótyagosan. A kandallóban fahasábok
pattogtak, és a lángok meleg fénnyel vonták be a bőröm, ami rózsás
volt a terhességtől. Erősnek éreztem magam és nagyobb biztonságban,
mint valaha is életemben, Péterrel és a fiunkkal. – Nincs már elég
városod, tényleg kell ide még egy? – kérdeztem incselkedve.
– Minden, amit teszek, Oroszországért van. A népem csak sokkal
később fogja megérteni, mit tettem értük. – Felsóhajtott. – Moszkva
halott, a múlthoz tartozik. Az a Kelet része, Marta.
– Darja pont ezért szereti.
– Darja nem szenvedett annyit Moszkvában, mint én. Gyűlölöm a
Kremlt, Marta. – Éreztem, ahogy remegés járja át a testét, ezért
szorosabban öleltem, amíg meg nem nyugodott.
– Soha többé nem alszom ott. Ha Moszkvában kell lennem,
Preobrazsenszkojéban lakom majd, ahol felnőttem – mondta,
miközben szórakozottan cirógatott. – Az új Oroszországnak új
látnivalóra van szüksége. Nem véletlenül választottam ezt a helyet:
harcoltam érte, és az alattvalóimnak új paradicsomot kínálok itt, egy
Új Jeruzsálemet, a vízen, amelyet egy olyan erős erőd ural, mint maga
a város lelke.
– De hogy építesz új várost? Mikor és hogyan egy háború közepén?
– Amit meg akar az ember csinálni, arra mindig talál időt és módot,
Marta. Ilyen például a szerelem is. – Felnevetett, és fölém gördült.

A csatamezőn teljesen Péter világához tartoztam, még ha nem is az

egyetlen lány voltam, akivel megosztotta az ágyát. De a többieket úgy
fogadta, ahogy a reggeli kásáját ette, vagy ahogy egy fa mellé vizelt.
Velem ivott együtt. Én nevettettem meg olyan erősen, hogy a földön
fetrengett, amikor gyantát és friss növényi nedvet kentem a székére, és
beleragadt, vagy amikor a csizmáját félig megtöltöttem vízzel, mielőtt
reggel belebújt. Én öleltem őt szorosan, amikor rángani kezdett, vagy
egy őrült roham kerítette hatalmába, vagy megrohanták a véráztatta
emlékei. A karjaim közt minden oroszok cárja olyan mélyen aludt,
mint egy kisgyerek; őriztem őt a rémálmoktól. Amikor a hasamban a
gyermek kezét vagy lábát próbálta kitapogatni, akkor egy nő sem volt
rám veszélyes.
Én voltam terhes a fiával.

7 Dubina: furkósbot (orosz)

 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Kisbabaruhákat varrtam, annyit aludtam, amennyire a testem

utasított, és boldogan ettem meg mindent, amit csak megkívántam:
friss lépet szopogattam, meg savanyú uborkát hozattam a
schlüsselburgi kamrákból. De amit a legjobban szerettem, az a sós-édes
balti hering volt: Péter szakácsa, Felten az alakuló városunk melletti
piacon vette a halat, és tejszínben pácolta, almával és hagymával.
A piac csak egy sor szakadt bódéból és fülkéből állt, de hatalmas
tömeget vonzott. Az egyik júniusi reggelen elkísértem oda Feltent. Az
alacsony, testes dán rossz hangulatban volt, mert Péter az előző este
elverte. Az előző este valaki ellopott egy nagy korong Limburger
sajtot, pont, amikor a cár kérette. Kuncogni volt kedvem, de Felten
még fájlalta az ütéseket, amiket Péter rámért.
A Finn-öböl csillogott a fényes napsütésben, már zöldellt az első
vetés, és a föld ígéretet sugárzott. Alacsony, erős lovaink patái
dübörögtek az orosz hadsereg kocsijai által feltört ösvényeken, és a
keréknyomok meg kátyúk megkeményedtek a júniusi napon.
Óvatosan kerülgettem lovammal a legmélyebb lyukakat, miközben
Felton panaszkodott: – Mikor térünk vissza végre Moszkvába, ahol
igazi konyhám lesz, és megfelelő alapanyagok? Ha csak az ottani
fűszereimre és a hatalmas készleteimre gondolok, sírni van kedvem.
Hogy tudna valaki a vadonban főzni? Mintha egy szamarat kérnének
meg, hogy hárfázzon.
Lovammal megkerültem egy vastag tölgyfa gyökerét. Ez a fa
megmenekült Péter fakivágási műveletétől, amely során a flottájához
gyűjtött fát.
 – Jobb, ha felkészül egy igen hosszú itt-tartózkodásra. A cár jókat
akar enni az új paradicsomában. Ehhez pedig maga kell, Felten –
mondtam.
– Paradicsom! – Köpött egyet, mikor kiejtette ezt a szót, majd
lecsapott egy vakmerő szúnyogot, amely épp az arcán szívta lustán a
vérét. Amikor ilyen mérges volt, azokra a malacokra emlékeztetett,
amiket sörrel, mustárral és mézzel kent meg, mielőtt alacsony lángon
megsütötte őket. Amikor az asztalra kerültek, almával a szájukban,
enyhén meglepett arckifejezésük mindig megnevettetett minket. –
Inkább pokol, szerintem. Igaz, hogy a cár kényszermunkára ítélteket,
fegyenceket és hasonlókat rendelt ide az új város megépítésére, az
újoncok mellett, akiket eddig toborzott?
Épp egy csapat legyet hessegettem el, amikor a lovam egy mély
üregbe lépett. Éppen hogy a nyeregben maradtam, de hirtelen
elárasztott a fájdalom. A nyeregkápa a hasamba mélyedt. Próbáltam
leplezni a hangom remegését.
– Igen. Az első tizenötezer ember jövő tavasszal érkezik, a második
adag augusztusban. – Elhallgattam, és zihálva fájó lélegzetet vettem. –
Ebben az évben már túl késő lenne nagyobb építkezésbe fogni.
Felten megmerevedett, nem tudva bajomról.
– Ha ezt tudtam volna akkor Hollandiában, amikor a kikötőben
találkoztam a cárral, soha nem engedtem volna a hívásának. Bárcsak
otthon maradtam volna!
Nevettem elkeseredésén. – Fel a fejjel! Nem magának kell mind a
tizenötezer munkásra főzni majd. Az életben mindig lehetne rosszabb.
Mindig. Higgye el!

A szél elénk fújta a piaci ricsajt és szagokat. Az évszak első gyümölcsei

és zöldségei, piték, sütemények, húsnak, sajtnak és kenyérnek való
cserép-edények és korsók, egyszerű, durva ruhabálák, durván font,
színtelen gyapjú, mellettük minden betegségből és bajból gyógyulást
ígérő gyökerek és gyógynövények: mind a puszta földön feküdt.
Felten ellenőrizte a kovácsnál az újonnan készített kések villogó
pengéjét, belenézett a malacokat és borjúkat rejtő karámokba – a
lovakkal máshol kereskedtek –, és keményen alkudozott két hízott
malacért. Az őrök összekötözték a lábaikat, majd botokkal a vállukra
emelték őket. Előrementem, céltalanul sétáltam, amikor egy nő
hangját hallottam ki a többi közül. – Ez kész lopás! Ezért kalodába
kellene záratni téged, te gazember!
Megálltam, és a szívem hevesen verni kezdett: lehetséges lenne?
Felten beért, és hozzám szólt: – Úrnőm… – de én követtem a hang
hívását.
– Ezt nevezi töltött tésztának? Még a disznóim is többet esznek
ennél, pedig csontsovány mind – kiáltotta a nő háttal nekem. A pék
szerényen védekezett a nő szavainak súlya alatt: egy kereskedő sem
örült ilyen hírverésnek a piac napján. Megérintettem a nő vállát, aki
haragos arccal fordult hátra. Amikor meglátott, szűk szája széles,
hitetlenkedő mosolyra húzódott, én pedig kitártam a karom: ő volt az
tényleg, Caroline Glück.
– Marta! – kapkodta a levegőt, ledobta a kosarát, és azonnal
megölelt. Annyira örültem, próbáltam nem gondolni a fájó hasamra
vagy a belém maró félelemre. Én is megöleltem, a kabátja és a fonott
haja kámfor- és mentaillatú volt, a marienburgi otthonuk illatai. Végül
elengedett, vagy inkább én engedtem el őt végül.
– Marta! Istenem, te élsz! Mit keresel itt?
– Ernst is itt van? És Agneta? Frederic?
Olyan gyorsan és annyit beszéltünk, hogy egymást nem is hallottuk.
A család többi tagjáról kérdeztem. Egy kis faházban éltek együtt,
mesélte, ahol a szél befúj a réseken és repedéseken a sebtiben
egymásra dobált fa-rönkök közt, és Ernst Glück tanárként dolgozik.
Végül észrevette a hasam.
– Nahát, a családi élet jól áll neked. Szegény Johann, Isten áldja
lelkét! Szóval ki…?
Caroline észrevette Feltent, aki mögöttem állt a katonákkal. A
hangja elhalkult, amikor Felten durcásan felfújta az arcát; nagyon is jól
értettem, mit gondol arról, hogy megvárakoztatom, de egy fikarcnyit
sem érdekelt. Caroline elkomorult, én pedig az ajkamba haraptam.
Élete végéig egy tisztességes, kötelességtudó lelkészfeleség lesz?
– Szóval férjnél vagy? Miért vagy itt katonákkal? Valami rosszat
tettél? – kérdezősködött.
 – Hát, nem. Egyáltalán nem. De nem könnyű elmagyarázni… –
Kerestem a szavakat, de sehogy sem tudtam elmondani, ami velem
történt. Amikor legutoljára találkoztunk, Caroline fia gyermekét
hordtam, és egy egyszerű svéd dragonyos felesége voltam. Mély
levegőt vettem. Lesz még idő az egész történetre később. Most csak az
igazságnál maradok. – Ennek a gyermeknek van apja – feleltem. –
Péter az. Minden oroszok cárja.
Caroline elejtette az egyik pirogot, amiért olyan keservesen küzdött
az előbb.
– Péter? A cár? Édes Jézusom! – csodálkozott a meglepetéstől
elsápadva, a szeme kerék nagyságúra nőtt. – De hogyan… úgy
értem… ez hihetetlen!
– Milady! – szólt közbe Felten, az arca már vöröslött, mert kezében
egy hatalmas sajtkorongot tartott, amelyet Péternek szánt
bocsánatkérésként a figyelmetlenségéért.
Még egyszer megöleltem Caroline-t.
– Jöjjenek el vacsorára ma este! Felten megsütheti az egyik malacot,
hogy ünnepeljünk. Küldök majd egy katonát.
Caroline habozott, de nem utasíthatta el a meghívásom; győzött a
kíváncsisága.
Egész úton visszafelé Felten azon panaszkodott, hogy fel kell
használnia az egyik malacot, amíg a pónimat ügetésre nem késztettem.
Az arcom kipirult a naptól, a széltől és a boldogságtól, hogy újra
rátaláltam a Glück családra. Darja és Péter mellett csak ők voltak
nekem ezen a világon. Segíteni akartam, és megköszönni azt a sok jót,
amit értem tettek. Nem kérdeztem Anton felől, egyáltalán nem
érdekelt. Csak az örömre gondoltam, hogy újra láttam Caroline-t – és
nem arra a nyugtalan félelemre, hogy mi történhetett korábban,
amikor a lovam megbotlott.

A házunk kényelmes és meleg volt, a csempézett kandallóban égett a

tűz még nyár elején is. Napfelkelte előtt Péter már kint járt a
dokkoknál, elsimított egy vitát a tábornokai közt, és végül lediktált
egy hosszú, mérges levelet Alekszejnek. Ezután narancsfákat,
kámforbokrokat és mentanövényt rendelt Perzsiából, majd felvázolt és
aláírt egy ukázt az orosz fiatalok általános oktatásáról. Amikor
belöktem az ajtót, a város kialakításának folyton változó tervei fölé
görnyedt, egy tollat görgetett koszos ujjai közt, és a hideg kásáját
kanalazta. A saját kezűleg faragott fakupában olajos réteg úszkált a
megkeseredett kvasz maradékán. Péter dobolt és rúgkapált a lábával az
asztal alatt, az arca a vállára görnyedt, de amikor beléptem, felnézett,
és elmosolyodott, üdvözölte a napfényt és a friss levegőt. Leráztam
magamról a poros kabátot, és dagadt lábaimat kihúztam a
bőrszandálomból. A szíjak mélyen a húsomba mélyedtek.
– Jaj, ez de jólesik! – sóhajtottam, és Péter ölébe ültem. Amikor
megcsókoltam, kezével a gyermekünket kereste.
– Mit csinál a kis újoncunk? Épp vigyázzban áll? – Beleszagolt a
nyakamba, amivel megnevettetett. – De jó az illatod, mint a friss
levegőé. Talált Felten valamit a piacon? Farkaséhes vagyok!
– Az újonc úszik – feleltem könnyedén. – Szerintem tengerész lesz.
– Felemeltem a félig kész ukázt. A vastag fekete tintával és csillogó,
fényes vörös pecséttel fedett nehéz papírtekercsek látványa, amikre
Péter a jelét nyomta, mindig lenyűgözött. – Folytasd csak nyugodtan
az írást!
Fejét a vállamra hajtotta, én pedig beszívtam a bőr és füst illatát.
– Jaj, matka. Utasítgathatok, amennyit akarok, de egyszerűen nem
működik. Akármit is mondok, azt tönkreteszi az oroszok ostobasága
és lustasága. Nem tudom ezt egyedül véghezvinni. Segítségre van
szükségem.
– Segítség neked? Ki tudna segíteni? – kérdeztem.
– Valaki, aki nagyon művelt és több nyelven is beszél. Aki példát
tudna mutatni nekik.
A szívem dobogni kezdett a mellkasomban, ahogy egy gondolat
befészkelte magát a fejembe. – Azt hiszem, ismerek valakit –
mondtam. – Azt hiszem, igen. – A szívem majd kiugrott a helyéből.
Módját leltem, hogy segíthessek a Glück családon anélkül, hogy
megbántanám őket alamizsna felajánlásával.
– Ki az? – kérdezte Péter csodálkozva.
De mielőtt válaszolhattam volna, elöntött a fájdalom, mintha egy
óriás szorongatta volna a testem, összenyomva és kifacsarva belőle az
életet. A félelem és a fájdalom letepert; levegőért kapkodtam, de a
tüdőm cserbenhagyott. Úgy éreztem, megfulladok.
– Ne! – lihegtem, amikor a szoknyám a vértől vörössé vált.
Másodpercek alatt teljesen átázott, és sötétvörös tócsa alakult ki a
lábamnál. A fájdalom kiiktatott belőlem minden egyéb érzést, az
összes erőm elszivárgott a testemből, így az élet is. Péter rémült
kiáltással kapott el. Zokogva ölelt meg, amikor a fiunk halva született
meg a terhességem hatodik havában.

A következő hónapok összemosódnak az emlékezetemben, és egy

gyászszal és mély szomorúsággal teli fátyol mögé tűnnek. Olyan érzés
volt, mintha minden, amin eddig nem volt időm töprengeni, most
rám telepedett volna, pont, amikor kénytelen voltam feküdni és
pihenni. A sötét gondolatok nem késlekedtek, elárasztották a lelkem,
mint a sáskák, felzabáltak minden örömöt, és nem hagytak mást, csak
a puszta, kihalt földet. Mintha a bánat madarai csaptak volna le rám,
hogy sötét szárnyaikkal eltakarják a tudatom világosságát. A tollazatuk
koromfekete volt, és éles karmaikkal a szívembe vájtak, a lelkemből
táplálkoztak, és rothadó, bűzös tojásaikat az elkeseredésemből font
fészekbe rakták.
Amikor Caroline síráson kapott, megölelt.
– Jaj, Marta. Tudom, keményen hangzik, de csak te tudod kihúzni
magad ebből a szomorúságból. – Igaza volt, senki sem tudja elűzni a
bánat madarait, csak az, akibe befészkelték magukat.
Caroline mindig mellettem volt: a Glück család a táborba jött,
miután elvetéltem, és átvette a gondozásomat. Caroline először még
Pétert is kilökdöste a szobából. – Kifelé! Nincs rosszabb ilyen
helyzetben, mint amikor a férfiak bámulnak, mint a borjak, és
bepiszkolják a szobát.
Péter Glückéknek adta egy svéd tiszt korábbi házát, hogy ott
lakjanak. Caroline azt mondta, a cár sírt, amikor megérintette halva
született fia már tökéletesen megformálódott ujjait és körmeit.
Elhűltem a félelemtől. Ez volt a második vetélésem. Mi lesz, ha
sosem tudok neki egészséges gyermeket szülni, pláne nem fiút? A
bánat madarai vijjogtak, és éles hangjuk Darja szavait ismételgette
gúnyolódva a lelkem legmélyén. Semmi sem okoz akkora örömet egy
férfinak, mint egy fiúgyermek. Caroline sűrű, szalonnás-babos meleg
raguval, véres hurkával töltött friss zsömlével, friss fűszernövényekkel
készített rántottával és olyan szárított gyümölcsökkel etetett, amiket
éjszakára borban áztatott. Még Felten is elkérte tőle a receptet, amit
Caroline büszkén mesélt, miközben forró köveket tett a talpam alá, és
egy takarót a csempézett kandallóra szorított, majd abba bugyolált be.
Az erő lassan visszatért a testembe, de a lelkem nyugtalan maradt. Az
ágyban feküdtem, a plafont bámultam, és a száraz kátrány és a főtt
moha közt mászó bogarakat számolgattam.
Amikor elég erős lettem, Péter visszaküldött Moszkvába. Nem
segített az ellenállás, a könyörgés, a könnyek; inkább idegesítették
csak.
– Kérlek, hadd maradjak veled – kérleltem, bár előre tudtam a
választ.
– Túl gyenge vagy. Moszkvában az udvari orvosok jobban a
gondodat tudják viselni. Szeretnénk, ha újra ép és egészséges lennél,
nem igaz?
Csak remélni tudtam, hogy ez az igazi ok.
Így kényelemben utaztam egy hordszéken, egy sor kocsi és szekér
kíséretében, de amikor kigördültünk a táborból, megláttam egy csapat
fiatal, egészséges mosónőt, akik a folyóban úsztak. Hamis szégyenérzet
nélkül mutatták meg a testüket, és pőre, sápadt bőrük csillogott a
nyári napon. Vajon melyikük lesz Péterrel még ezen az éjszakán? Pár
héten belül bármelyikük állapotos lehet a fiával. Összehúztam a
függönyt, visszadőltem a párnák közé, és csillapíthatatlan zokogásban
törtem ki; az öklömet haraptam, amíg vér ízét nem éreztem. Péter
kedvenc kutyái, Lenka és Lenta voltak a társaim a hordszéken. Péter
könnyekkel a szemében búcsúzott tőlük. Lenta vemhes volt.
Csendben és folyamatosan simogattam a hasát, mint egy
szerencsehozó talizmánt.
Amikor visszaérkeztem, szinte sosem voltam egyedül, mert a Glück
házaspár azon aggódott, hogy kárt teszek magamban. Az evangélikus
lelkész és a cár azonnal megértették egymást, és Ernst Glück, aki még
mindig az az egyenes, tanult és kedves ember volt, akit
Marienburgban megismertem, a cár parancsára megalapította
Moszkvában az első gimnáziumot, ahol filozófiát, etikát, politikát,
latint, egyéb idegen nyelveket, aritmetikát és testnevelést oktattak.
Agneta, az egykor gyenge és sápadt gyermek, akire valaha vigyáztam,
csinos fiatal lánnyá serdült, aki után megfordultak a német negyedben.
Amikor Ernstet két évvel később elvitte egy lázas betegség, Agnetát a
háztartásomba fogadtam, de Caroline Moszkva külvárosában maradt.
 HARMINHATODIK FEJEZET

Péter leveleiből tudtam, hogy ő már maga mögött hagyta a nyár

fájdalmát és szomorúságát. Ugyanezt várta tőlem is? Már a gondolat is
annyira fájt, mintha elárulnám halva született fiam. De veszélyes lett
volna elfelejtenem, mennyire untatta Pétert Jevdokija siránkozása és
panaszkodása. Zsibbadt ajkamra piros festéket festettem, és addig
gyakoroltam a jókedvet, amíg az arcom már fájni kezdett. Egy új
sötétzöld bársony-ruhát vettem fel aranyhímzéssel. Péter hanyag és
figyelmetlen volt a saját öltözékével, de nekem muszáj volt a legjobb
formámat hoznom.
Már érkezésekor küldetett értem. Bőrbricsesze foltos volt, inge
izzadságtól bűzlött, és még mindig azt a csizmát viselte, amit fiatal
legényként az első fizetéséből vett egy holland hajógyárban. Amikor
levette a csizmáját, vidáman mozgatta lábujjait lyukas zoknijában. –
Látod, matka, még a zoknimnak is hiányoztál. Senki sem foltozza
meg. Ilyen nagy lyukak vannak a szívemben is, amikor nem vagy
mellettem.
– Hiányoztam? – nevettem, miközben a szívem olyan hevesen vert,
hogy szinte már fájt.
Magához húzott, forró leheletét a nyakamon éreztem. – Nagyon.
– Mennyire? – sóhajtottam.
– Hát, hadd mutassam meg! – Felemelte nehéz szoknyám, és a
színes szalagokkal játszott, amik a harisnyámat csipkés selyemalsómhoz
fogták. Az utóbbi hetekben tartottam ettől a pillanattól, egyre jobban,
amióta bejelentették érkezését. Vágyom majd még rá? De a belsőm
átforrósodott, amikor Péter felemelt, és a nappali szoba asztalára tett.
Szétnyitotta a combom, és ujjait belém csúsztatta, megtalálta a titkos
pontom, és addig cirógatta, míg fel nem nyögtem, és széjjelebb tártam
magam. – Ideje, hogy újabb gyerekünk legyen – mondta csókjai közt.

Az újévben a svéd Károly és a francia Lajos elüldözték Erős Ágostot,

és saját védencüket, Sztaniszlav Leszczynskit helyezték a lengyel
trónra. Péter forrt a dühtől, és az sem segített, hogy Törökország
készen állt csatlakozni a svéd–francia szövetséghez, és hátba támadni
Oroszországot. Az országot már kimerítették Péter intézkedései, és
most minden oldalról ellenség vette körül. Hát nem ez volt a
legnagyobb félelme? Hogyan fogjuk túlélni?
Darjával utaztam vissza Péter fiatal városába. Utolsó látogatásom óta
a Néva partján már felhúzták a Péter-Pál-erődöt. Sokkal több ház is
épült, pedig minden építőanyagot messziről kellett odaszállítani. A cár
azt akarta, a városa kőből épüljön, és hogy annyira különbözzön
Moszkva rendezetlenségétől, amennyire csak lehet. A házak magas,
egységes homlokzatot kaptak, és hosszú, egyenes utcákon álltak. Úgy
sorakoztak, mint gyöngyök egy nyakláncon. Ilyet látott Európában is.
Több százezer ember robotolt hajlott háttal és szúnyogcsípte bőrrel,
bokájuk feldagadt a sós mocsárvíztől, küzdelmesen csapolták le a
lápot, és kényszerítették a duzzadó Névát csatornákba. Az őrök le
nem vették róluk a szemüket munka közben, ugyanis gyakori volt a
szökési kísérlet.
A kocsinknak le kellett lassítania, amikor melléjük ért, és fojtogató
bűz gyűlt össze a nyári levegőben. Megfigyeltem azokat a
reménytelen, elgyötört arcokat. Netán itt van az apám is? A bátyám
köztük dolgozik? De senkit sem ismertem fel. Figyeltem, ahogy az
emberek énekelnek, hogy elfeledjék nyomorukat. Kalapácsok és
fejszék hulltak a kövekre és hasábokra a szomorúsággal és
vágyakozással teli orosz dalok ritmusára.

Amikor visszatértem Moszkvába, újra terhes voltam. Caroline nem

engedett el sehova, és nem ihattam se bort, se vodkát. – Tökéletesen
egészségesen fogod ezt a gyereket megszülni, vagy velem gyűlik meg
a bajod.
 Még valamit megtiltott, de még az ő hevessége is elhalványult Péter
irántam érzett szenvedélyének árnyékában. – Olyan meleg vagy. Nem
lehet betelni veled, de megpróbálnám.
Azon a nyáron a Vörös tér szikrázott a forróságtól. Még Péter
preobrazsenszkojebeli háza is forrt a melegtől. A legyek elárasztották a
szobákat, a gerendák meg a csótányoktól recsegtek. Péter annyira
undorodott tőlük, hogy minden falat és a tetőt is bevonatta friss, forró
szurokkal, amitől még nehezebb volt levegőt venni.
A folyosókon sétáltam, amikor a bejárati ajtót belökték: a jóleső
léghuzat lehűtötte ragadó homlokom. Két katona lépett be, és szinte
cipeltek egy kimerült követet. A férfi inkább tántorgott, mint járt.
Caroline-nal visszavonultunk az előtér árnyékába.
A férfiak kopogtak Péter ajtaján, és amikor kinyitotta, láttam,
milyen türelmetlen. Caroline-nal hallgatózni próbáltunk: érkezhetett
hír győzelemről és vereségről is. De nem szűrődött ki hang Péter
szobájából. Ájulás kerülgetett: mit jelenthet ez? És ekkor a férfiak újra
kijöttek, fejüket lehajtották, arcuk elvörösödött. Megpillantottam
odabent Pétert, aki összegörnyedve, borúsan nézett ki az ablakon. Fájt
a szívem érte.
– Mutasd meg nekik az istállót és a vályúkat. Lemoshatják magukat,
és a konyhában ehetnek – szóltam Caroline-nak, mielőtt besurrantam
Péter szobájába. Nem hallotta, ahogy beosontam; visszatartottam a
lélegzetem, és a karom megállt a levegőben. Péter sírt. Amikor
hátulról megöleltem, nehéz teste megmerevedett, majd belesimult az
ölelésembe.
– Bátyuska, te sírsz. Mi történt? – gyengéden megcsókoltam a vállát,
ő pedig nekem dőlt hátrafelé; belekapaszkodtam az ablakpárkányba,
hogy a lábam össze ne csukoljon a súlya alatt.
– Szofja meghalt.
– A féltestvéred? A régensnő?
– Igen. Két napja halt meg a zárdájában. Végre.
Némán a hátába temettem az arcom. Szofja, aki fiútestvéreit a
Kremlin sötétjébe zárta, és elrendelte mindkét sztrelec felkelést – ő, az
első nő, aki Oroszországban uralkodott. Péter megfordult, és a
vállamra tette a fejét. A könnyei a bőröm áztatták. Az egész teste
remegett mély, elkeseredett zokogásában. De egy másik, veszélyes
remegést is kiéreztem, ami a végtagjaiban kezdődött. Talán egy
roham? A földre süllyedtem, és magammal húztam.
– Sssss. Gyere, ülj le. Ide mellém. Nyugodj meg, csak nyugodj meg.
Itt vagyok… – fejét a melleim közé fogtam, és ringattam, mint egy
gyermeket, előre és hátra. Sok idő eltelt, mire felnézett rám, és azt
mondta: – A zárdában temetik el.
– Ha találnak neki elég nagy koporsót – suttogtam, kockáztatva egy
viccet.
Felnevetett, miközben sírt.
– Tényleg! A zárdában még kövérebb lett. Vajon kit fizethetett le,
hogy még több ételt csempésszen be neki? És a szeretője vajon hogy
hágta meg? De ravasz volt, és nagyon gyors és nagyon vicces.
Uralkodó, tetőtől talpig. Mindig is féltem tőle. Mielőtt
bebörtönöztettem, találkoztam vele négyszemközt a Kreml
nagytermében. Csak állt előttem. Nem vártam tőle, hogy
pukedlizzen. Amikor megkérdeztem: „Miért nem ölettél meg, amikor
gyerek voltam?”, tudod, mit felelt?
– Nem – suttogtam.
– „Buta fiú vagy, Péter” mondta. „Csak Oroszország számít.
Szerinted nem láttam, hogy Iván öcsém egy idióta? Ki más uralta
volna Oroszországot utánam, ha nem te?” Stabilitás. Folytonosság. –
Taknyos orrát a ruhája ujjába törölte, mint egy kisfiú. – Igen. Ne
legyen a sírja fejfáján se név, se dátum. Nem szabad meggyászolni, és
senki sem imádhatja.
Megcsókoltam.
– Legyen a sírja jó mély. Elég mély, hogy elnyelje a rettegést és
démonokat, amiket benned felébresztett.
Olyan erősen szorított, hogy a gyermek megmozdult a hasamban.
– Jaj, matka, miért vagyok olyan magányos? Miért kell mindig a
cárnak lennem? Amikor Menysikov kivégezte a sztreleceket pont
Szofja zárdai cellája előtt, lefejezte őket, vagy fellógatta őket a
lábuknál fogva, amíg a fejük szét nem robbant, a testüket meg ott
hagyta megrohadni, és keselyűk köröztek a téren hetekig, Szofja csak
integetett nekünk, és mosolygott. Nem voltak rémálmai. Nekem
akkor miért vannak? Miért nekem kell mindenért megfizetni?
Lecsókoltam a könnyeit.
– Nem vagy egyedül. Itt vagyunk neked mi, én – kezét
határozottan a hasamra tettem – és a fiunk.

Péter tábornokai a következő két évben pihenés nélkül a Baltikumot

járták, kulcsfontosságú svéd erődöket foglaltak el, és megakadályozták
a további svéd támadásokat. Miután kevéssel kerülték csak el a még
törékeny Szentpétervár elleni támadást a tenger felől, Péter az egész
éjszakát térdepelve töltötte, és hálát adott.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

A nagy északi háborúban a szerencse a svédektől az oroszokhoz

pártolt, majd vissza, mint az óra ingája. Ma a Vörös téren összegyűltek
a nézők, mert a cár egy újabb győzelmet ünnepelt. Nagy, nedves
hópelyhek hulltak, és a cobolykabátom szőrszálaihoz tapadtak. Ezer
fáklyás állt körbe a téren, amit homokkal és kavicsokkal szórtak fel,
így az arany árnyalataiba burkolva a földet. Az ágyúk feldördültek,
tűzijáték világította meg az eget a szivárvány minden színében, és az
erős dobpergés szinte elnyomta Péter regimentjei mennydörgő
lépteinek hangját. A katonák a hirtelen felépített fa diadalívek alatt
masíroztak a térre, és a zsákmányul ejtett svéd zászlókat lengették: a
kék és sárga anyag elszakadt és megégett. Este több tízezer ember állt
össze, és rekedt hangon kiáltoztak a cár bátyuskát éltetve. Péter maga
is a sűrűjében volt végig, a katonái közé vegyült, és német nyerge
kengyelében állt, ami egy leopárdszőrme és vörös bársony-takarón
feküdt. Integetett a rajongó, éljenző tömegnek, és én is addig
kiabáltam, amíg be nem rekedtem. Pont amikor Péter befejezte az
első kört, a fiunk úgy döntött, megszületik.
A szülési fájdalom első hulláma szinte darabokra tépett; a görcsök
nem fokozatosan erősödtek, hanem úgy mentek rajtam keresztül,
mint egy lovas kocsi. Levegőért kapkodtam, de a fájdalom késként
hatolt az altestembe. Amint ágyba kerültem – a sebtében odarendelt
őröknek kellett odacipelniük –, Caroline mellettem volt, és
kényszerített, hogy felálljak, és sétáljak az erősebb fájások között, és
közben így biztatott: – Gyerünk, Marta! Élni fog. Erős és egészséges
fia a cárnak.
Szavai úgy ismétlődtek a fülemben, mint az imamalom kattogása,
miközben egy darabka szantálfára haraptam, amit Darja tömött a
fogaim közé. Blumentrost doktor azt akarta, hogy lefeküdjek, de én
tudtam, hogyan szültek az asszonyok a mirünkben egészségesen, és az
nem hanyatt fekve volt. Amikor már csak a fájdalom vaspántja tartott
össze, összegörnyedtem, és követtem Caroline utasításait. – Nyomd!
Lélegezz! Nyomj! Még egyszer. És még egyszer. Lélegezz. Várj.
Nyugalom… – De a baba nem akart kijönni. Darja és Caroline
szorosan tartott a hónom alatt, és kámfort szippantattak velem, amikor
úgy tűnt, el fogok ájulni, és finoman simogatták a hasam, hogy
kisegítsék a babát. Több tekercs vásznat áztattam át vérrel, és a bába
egyik vödör forró vizet a másik után cipelte be a szobába.
Ekkorra Blumentrostot már nem lehetett tovább visszatartani: –
Hadd végezzem a dolgom, vagy a cár szőnyeget készíttet a bőrömből
– követelte. – Fogják le! Erősebben! Nyomjon! Érzem a fejét. Közel
van. Nyomjon – most állj…
Valaki úgy üvöltött, mint egy állat. Fények villóztak a szemhéjam
előtt, és az izzadság és a vér szaga már elviselhetetlen volt, amikor
Blumentrost belenyúlt a testembe. Meg akartam rúgni, tekergőztem a
fájdalomtól és a saját tehetetlenségem iránt érzett dühtől. Tovább
biztatott: – Nyomjon még egyszer! Igen! Fiú! Fia született!
Az orvos olyan diadalittas volt, mintha ő lenne az apja; feltartotta az
újszülöttet a délutáni fakó napfénybe, megfordította, és a fenekére
csapott, ahol a bőrét még fehér nyálka és vér borította. A fiam felsírt,
erősen és rekedtesen, majd magába zárt a kegyes sötétség.

A szobát kámforral, zsályával és mirtusszal illatosították, forró víz

gőzölgött a kádban, és Caroline friss, keményített ágyneműt húzott az
ágyra, majd szőrmetakarót terített rá, és szélesre tárta az ablakot
félrelökve a tiltakozó bábát. – Micsoda bűz van! Hogy kapna itt bárki
levegőt?
Péterrel vég nélkül csodáltuk a fiunk kicsi, tökéletes alakú ujjait és
rózsás bőrét. Erős, egyenes végtagjai voltak és nagy hangja; és nem
utolsó-sorban, úgy ivott, mint egy tábornagy. Azonban hamarosan
Darja egy szoptatós dajkának adta át a kicsit, és lekötötte a melleimet,
hogy azok megtartsák az alakjukat és a ruganyosságukat. Péter ágyában
volt újra a helyem.
 A fiamat a Kreml kápolnájában keresztelték meg, és Péter, aki
végigzokogta a ceremóniát, arra utasította Makarovot, hogy jegyezze
be a nevét a moszkvai udvar évkönyvébe. Alekszej kimérten gratulált
nekem, Péter pedig nekem ajándékozta a Kolomenszkoje palotát
Moszkva közelében. Lett saját birtokom és házam, egy több száz
szobás palota, amelynek ezer ablaka csillogott a napfényben. Alekszej
cárnak építették, Péter apjának, és hatalmas vadászterület tartozott
hozzá – sokkal több, mint amekkorát a szerzetesek a mirünkben
valaha is birtokoltak. Ez nagy elégedettséggel töltött el.
Az a karácsonyi időszak volt a legboldogabb mind közül: volt, hogy
háromszor is lecseréltem egy éjszaka a jelmezemet, és először fríz
lányként jelentem meg, utána amazonként, majd görög istennőként.
Amikor az ünnepségek véget értek – általában olyan órán, amikor a
tintaszínű sötétség még rejtette a szem elől a moszkvai háztetőket –, a
sötét folyosókon a fiam szobájába osontam, ahol a szoptatós dajkája
felügyelete mellett aludt. A bölcsője fölé hajoltam, és boldogan
hallgattam a lélegzését.
Amikor olvadni kezdett, elkísértem Pétert a harctérre. Megszakadt a
szívem, hogy a kisfiamat hátra kell hagynom, de túl sok másik nő volt,
akik szívesen követték volna a cárt a sátrába. Egyetlen nyugodt
pillanatom sem lett volna Moszkvában. Úgy volt, hogy amint lehet, a
gyermek is csatlakozik hozzánk, de a négy hónapos fiamat egyelőre
Menysikov palotájában hagytam Darja felügyelete alatt. Egész úton és
utána Péter táborából is hosszú leveleket diktáltam Darjának; kértem,
ne feledkezzen meg a fiamról Alekszandr Danyilovics házának
rendetlensége közepette. „Ne hagyd Petruskát egyedül a sötétben,
megijed. És csináltass neki meleg ruhákat, Péter kifizeti. Ha utaznotok
kell, gondoskodj róla, hogy legyen a fiamnak elég enni- és
innivalója.”
A kisfiam nem sokkal a születése utáni húsvét előtt váratlanul
meghalt. Épp elkezdett mosolyogni, amikor a halál magához
szólította. – Hamarosan lesz új gyerekünk. – Péter csak ennyit
mondott. Bólintottam, és próbáltam távol tartani magamtól a bánat
madarait.
A következő évben újra szültem. A fiam kicsi volt, de egészséges,
mégis alig élt tovább, mint a bátyja. A bánat madarai a szívembe
fészkeltek, amikor azt láttam, hogy Alekszej cárevics hogy nő és
gyarapszik. Azon gondolkoztam, hogy a fiaim halála büntetés Istentől
azért, amit a cár feleségének, Jevdokijának kell elviselnie.
Darja, aki még mindig nem volt férjnél, és nevében hajadon volt,
adott pár tanácsot. – Csak akkor szeresd meg a gyermeked, ha már tud
járni, beszélni, és elég erős, hogy túlélje az első lázat.
A gyönyörű lányom, Jekatyerina Petrovna erősebb volt, mint a
fivérei. Annak ellenére született meg, hogy Péter a birodalom minden
sarkában háborúskodott, és meghaladta a fiúk szomorú, rövid kis
életének idejét. Szőke loknis, kedves gyerek volt, húsos könyökénél
gödröcskékkel, korán kezdett járni és beszélni, és könnyed mosolyával
mindenkit elbűvölt. A csaták között Péter szerető leveleket diktált,
amiket a küldönce olvasott fel nekem. „Menysikov sincs most itt,
ezért nagyon hiányolom a két arcot, amelyeket a legjobban szeretek a
világon. Legyen a kis Jekatyerinánk erős és egészséges, hogy ti ketten
hamarosan csatlakozhassatok hozzám. Tegnap egy részeg katona
felmászott egy háztetőre, és leesett: te még nagyobbat nevettél volna
ezen, mint én, amikor ezt láttam. Szóval igen, jól szórakozom, de
nem olyan jól, mint amikor itt vagy…”
Csatlakoztunk hozzá, amilyen hamar csak tudtunk. Míg Péter
esténként az embereivel ült, és megosztotta velük aggodalmait a
háborúval és az országával kapcsolatban, Jekatyerina az asztal alá bújt,
összefonta Péter csizmáján a rojtokat, és dudorászott. Végül Péter az
ölébe emelte, és a saját tányérjából etette. Első lépéseit a Néva partján
tette meg, és Péter annyira büszke volt a fejlődésére, amennyire az új
városa felemelkedésére. Éjszakánként azonban megmérgezte az
Oroszország jövőjéért érzett aggodalma: álmában beszélt, parancsokat
kiabált, vagy hirtelen felpattant felületes alvásából, olyan mereven állt,
mint egy rúd, és megpróbálta felvenni piszkos, gyűrött egyenruháját.
Vissza kellett kényszerítenem a párnák közé, dalokkal és csókokkal
nyugtattam, hogy erőt gyűjthessen a következő nehéz napra.
A svéd Károly délre vonult seregével, ahol a bizalmasa, Rehnskjöld
tábornok legyőzte a szászokat és az oroszokat is. A szászok először
szívesen fogadták evangélikus svéd testvéreiket. De amikor a
megszállás igazi arcának híre szárnyra kapott, az még az oroszokat is
megdöbbentette: Károly minden foglyot azonnal kivégeztetett, mert
nem tudta etetni őket. Egész falvakat irtott ki: férfiak, nők és
gyermekek lógtak a fákról fejjel lefelé, felhasított hassal. Varjak vájták
ki a szemüket, és farkasok rágták meg őket nyaktól fel a belekig.
Károly emberei tehénvizeletet melegítettek fel, és öntötték
megkötözött, tehetetlen áldozataik szájába, amíg szét nem repedt az
ember, vagy nem adott már életjelet – amelyik előbb bekövetkezett.
Segítségért könyörögő levelek özönlöttek Szászországból. Péter és a
tábornokai elkeseredtek. Talán végleg elvesztették a háborút? Késő
éjjelig beszélgettek minden este. Egyszer, amikor meglátogattam
Pétert, és forró tejet vittem neki konyakkal és mézzel, épp dühtől
elsötétült arccal gyűrt össze egy levelet.
– Mi ez? – kérdeztem, felvettem a lapot a földről, és kisimítottam.
Fontosnak látszott.
– Ez egy levél Angliából, amit Marlborough gróf őméltósága írt –
felelte a fogát csikorgatva.
– Azt akartad, hogy közvetítsen Károly és közted, ugye?
– Igen. De elutasított. Elutasított! És tudod, mi mindent ajánlottam
cserébe?
Megráztam a fejem.
– Választhatott Kijev vagy Szibéria hercege címek közt. De ez nem
minden. – Péter megrázta az ujját, hogy kihangsúlyozza
nagylelkűségét. – Úgyhogy ezt még megfejeltük évi ötvenezer
Reichstalerrel az élete végéig, és a valaha talált legnagyobb rubinttal,
mert a grófnő szereti az ékszereket, Marlborough pedig
szerencsejátékos, és hatalmas adósságot halmozott fel már. De ez még
mindig nem volt elég egy angol grófnak, úgyhogy hozzátettem még a
Szent András-rendet is, de őméltósága az egészet elutasította. –
Darabokra tépte a levelet. – Persze, hogy elutasít. Sokkal jobb, ha a
svédeket mi lefoglaljuk, mint ha beleszólnának a spanyol
örökösödésbe. Inkább feláldozzák Oroszországot velem együtt mint
hasznos figyelemelterelést.
 A svédek Szászországban telepedtek le, ahol Károly csak a megfelelő
pillanatra várt. Több vasat is tartott a tűzbe, ezt mind tudtuk. Péter
jobban aggódott, mint valaha is láttam. Megerősítette az orosz határt,
és száz év után először erősítette meg a Kremlt is. Bár amikor Péter
aláírta az ukázt erről, azt motyogta: – A pokolba jut mind, ez az
ördögé már!
Pár hónap elteltével Károly már Minszkben járt, pedig az a város
nem látott idegen csapatokat, amióta a Rusz birodalom elfoglalta
hatszáz évvel korábban. Oroszország elveszett, és vele mi is?
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A szálláshelyünket Kijevben rendeztük be, és Péter azt szerette volna,

hogy itt kényelemben éljünk Jekatyerinával, ezért hosszú listát diktált
Makarovnak a szükséges holmikról, aki ezt először Arhangelszkbe
küldette, utána hajóval nyugatra. A titkár türelmesen ismételte el a
társalkodónőmnek, Darjának és nekem a cár saját rendeléseit: – Egy
teljes angol porcelán étkészlet, kézzel festett vidéki képekkel, kék
legyen, negyvennyolc főre. Tizenhárom bála csíkos taft, és több bála
indiai anyag különböző szőtt virágos és kockás mintával. Tizenkét
hordó olívabogyó és két hordó szardella…
Csettintettem egyet.
– Harisnyát akarok. A lengyel fajtán felszalad a szem egyetlen
lovaglás után. És amikor Péterrel vagyok, melegen kell tartani a
lábam, különben rossz a kedvem. És neki erre egyáltalán nincs most
szüksége. És te, Darja? Mit rendelsz magadnak?
Egy percig sem habozott. – Olasz balzsamot a kezemre, ecetes
citromot, selymet Amszterdamból és brüsszeli csipketekercseket.
– És egy arany jegygyűrűt – tettem hozzá kuncogva, de ahelyett,
hogy felnevetett volna, úgy tűnt, Darja mindjárt elsírja magát.
Szégyelltem, hogy megbántottam, és azonnal megöleltem. – Bocsáss
meg! Már kilenc éve vagy Menysikov mellett. Biztosan olyan ez,
mintha házasok lennétek.
– Fogalmad sincs róla, mi történt – szipogta. – Menysikov úgy
döntött, megházasodik, de nem engem vesz el. Beleszeretett az egyik
Szaltikova hercegnőbe. Az a cafka még csak tizenöt éves, és tegnap
este Menysikov azt mondta, őt akarja feleségül venni, és egy tucat
gyereket csinálni neki, nekem pedig vissza kéne vonulnom a családi
birtokra, és várni a további parancsait.
 – Micsoda? Ezt el se hiszem.
Makarov sietve összeszedte a papírjait, és hajlongva kihátrált; Darja
annyira dühös volt, hogy megragadott egy kis ezüst gyertyatartót, és a
menekülő kabinettitkár után dobta. – Csak menekülj, te gyáva! Ti,
férfiak, mind ugyanolyanok vagytok! – Felém fordult. – Jaj, Marta. A
hercegnő fiatal és gyönyörű, és sokkal jobb családból származik, mint
én. A legszebb éveimet adtam Menysikovnak. Kinek kellek ezután? –
Öklét feldagadt szeméhez szorította. – Csak azért van oda azért a
lányért, mert nem kaphatja meg. A lány családja egy percre sem
hagyja őket kettesben, ezért Menysikov egyik borzalmas szerelmes
verset körmöli a másik után, háború ide vagy oda, csata ide vagy oda.
Én meg persze bármikor elérhető vagyok. Hol izgalmas az?
Csendben hallgattam, miközben felvettem Jekatyerinát, és
megcsókoltam a haját. Darja könnyei elmosták arcán a fehér festéket,
így még megviseltebbnek látszott. Már majdnem huszonhárom éves
volt, mint én. Ha gyereket szeretett volna, ideje volt nekilátni.
Megcsókoltam, és talpra rántottam.
– Kitalálunk valamit, Darja – mondtam a legmegnyugtatóbb
hangomon. – Menj haza, végy egy forró fürdőt, és igyál egy kis mézes
tejet, hogy jól aludj. Bízz bennem, és ne aggódj!
Csak reméltem, hogy sikerült megvigasztalni, mert én magam nem
voltam nyugodt. Péterrel sokat nevettünk és ittunk, és mulatoztunk
Kijev fehér éjszakáiban, úgyhogy biztos voltam benne, hogy
hamarosan újra teherbe esem. De mi lesz, ha Péter Oroszország
kedvéért el akar venni egy fiatal hercegnőt? El tudtam képzelni a
sorsom akkor, ahogy Jekatyerináét is. A gondolat úgy
megborzongatott, mint a jeges szél.
Amikor Darja fogata elment, Jekatyerina Péter egyik régi
pipacsutkájával játszott, és szopogatta a faragott orosz kétfejű sast. Édes
nyála lecsorgott az állán. A napfényben csillogott selymes, szőke haja;
úgy nézett ki, mint egy angyal. A karomba vettem.
– Gyere! Látogassuk meg az apád! – suttogtam, ő meg rám
mosolygott.
– Mit érdekel engem Menysikov meg az ő nőügyei? – Péter felnézett
a térképből, amit épp tanulmányozott. Nyugatra a svédek kezén volt
Szászország, keletre a doni kozákok Bulavin atamán vezetésével
robbantottak ki lázadást, az isztambuli Porta pedig szintén hirtelen
támadásra készült. Oroszország végképp ostrom alá került, ellenségei
készen álltak rá, hogy felszabdalják egy páratlan, eddig
elképzelhetetlen lakomán. Péter túl sokat kockáztatott?
– Nők – horkant fel, majd folytatta a jegyzeteit, amiket minden este
minden irányba kiküldött. Már el is felejtette, hogy ott vagyok, de
nem adtam ilyen könnyen magam.
– Ezt meg hogy gondolod? Darja neki adta a legszebb éveit. Most
meg figyelje tétlenül, hogy feleségül vesz egy fiatalabb nőt?
Péter megvonta a vállát.
– Hát persze. Mit képzelsz? Darjának szörnyű a híre. Én magam
választottam Szaltikova hercegnőt Menysikovnak. Finom kis falat, de
nagyon vigyáznak rá. Gyűrűt kell húzni az ujjára, csak akkor lehet
megkapni, így van ez minden jó családból való lánynál. Én leszek
minden fiú keresztapja, amit a lány Menysikovnak szül. –
Elmosolyodott, és a ruhám szalagjait kezdte babrálni. – Talán nekünk
is kéne még több gyereket csinálni az édes kis Jekatyerinán kívül.
Ellöktem magamtól.
– Mit képzelsz, asszony! – sziszegte, de kitartottam. Tényleg csak
Darjáért küzdöttem? Nem, egyáltalán nem.
Péter felsóhajtott.
– Jól van. Figyelj! Eddig nem akartam túl ambiciózus esküvőt
Menysikovnak, nehogy elfelejtse a helyét, és túl mohóvá váljon. De
bizonyított a csatában és az életben is. Most már megjutalmazhatom,
és senki sem csodálkozhat rajta. A szeretetem iránta már nem
nevezhető vaknak vagy igazságtalannak. Ha majd nyugodtabb időket
élünk, megteszem őt Oroszország hercegévé. És ehhez a megfelelő nő
kell mellé.
Teljesen megdöbbentem; a cári család tagjain kívül még senkit sem
neveztek ki Oroszország hercegévé. Erre a rangra senki sem született,
még a cárevicsnek is ki kellett érdemelni ezt a címet. Péter odahajolt,
hogy megöleljen, de én remegtem a haragtól.
 – Értem, szóval Szaltikova hercegnő egy „finom kis falat”, ugye?
Nos, csak hogy tisztázzuk: amíg Menysikov nem veszi feleségül
Darját, addig nem látlak szívesen az ágyamban. Meg kell tartania a
szavát. Azt a rohadt ígéretet! – zokogtam, miközben beszéltem, mert
mindent, amit elértem, kockára tettem: Darjáért, Jekatyerináért és
nem utolsósorban magamért.
Péter olyan erővel ragadta meg a székét, hogy az ujjpercei
elfehéredtek. Hátrálni kezdtem. – Az az én ágyam, nem a tiéd, Marta.
Ezen a világon semmi sem a tiéd. Semmi! Szegény vagy, mint a
Baltikum.
A hosszú éveken át, amíg együtt voltunk, egyszer sem
veszekedtünk; még a hangját sem emelte fel egyikünk sem, és
nyomasztó csend sem telepedett közénk. Most meg ez! Mintha egy
husánggal csaptak volna fejbe. Alig kaptam levegőt, a mellkasom
összeszorult, mintha vasszíjjal szorítanák. Fogtam Jekatyerinát, aki sírt,
és a nyakamba csimpaszkodott. Éreztem, milyen hevesen ver a szíve,
arcomat a hajába temettem, aminek méz- és napfényillata volt. Péter
nem nézett a szemembe; a kislányát figyelte arcán fájdalommal.
– Ez nem igaz, Péter. Van valamim. Van büszkeségem és
szabadságom, amit te adtál nekem. Ha így gondolkozol Darjáról,
akkor mit gondolsz rólam? Ha Menysikovnak nem kell megtartania a
szavát, te meg fogod? Mi lesz velem… velünk… ha találkozol egy
másik hercegnővel, aki „finom kis falat”? Inkább elmegyek, mielőtt
elküldenél – mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam,
lenyeltem a könnyeim, és megfordultam, hogy kimenjek a szobából.
Péter keresztbe tette a karjait. – Hova mész? Miből fogsz megélni?
Nem válaszoltam, csak kimentem a szobából.
– Marta! Maradj itt! Maradj! Ez parancs! – kiabálta, de becsuktam
magam mögött az ajtót. Amikor már a folyosón voltam, minden erő
kifutott belőlem, ahogy a víz folyik át Felten szitáin. Leguggoltam, a
falnak dőltem, és magamhoz szorítottam a gyermekem. Szuszogtam,
próbáltam visszafojtani a sírást, de a könnyek áttörték a gátat, és úgy
zokogtam, hogy a taknyom-nyálam egybefolyt. Jekatyerina
megérintett a kis kezével, sötét szemében aggodalommal motyogta azt
a pár szót, amit már tudott.
 Péter szobájából fahasadás hangja hallatszott. Ez a széke volt,
gondoltam, vagy az asztal. Üvöltött dühében. Összeszedtem magam,
felvettem Jekatyerinát remegő kézzel, és a szobámba mentem.
– Pakold össze a holmim! – utasítottam a szolgálólányt, és
megtöröltem az arcom. A sírás nem segít. Mit tettem? Lehet, hogy
vissza kell adnom Kolomenszkojét, de az ékszerek és a ruhák az
enyémek. Azokat eladhatom. És utána? Meg kell tanulnom írni,
olvasni és számolni. De az enyémnél gyengébb elmék is elsajátították
már ezeket a készségeket. És a Gosztinij dvorban biztosan van még
hely egy új boltnak. Lehetnék kereskedő, Jekatyerinát taníttathatnám.
Megfelelő házasságot köt majd, egy olyan kapcsolatban, ahol szeretik
és tisztelik. Senki sem bánhat úgy a lányommal, ahogy velem bántak.

Két napon és két éjszakán át nem hallottam Péter felől. Fel-alá jártam
a házban, miközben ő teljesen a közeledő svéd fenyegetésre
koncentrált. Nappal terveket eszelt ki a hadsereg számra, éjszaka
végigjárta Kijev összes szajháját, és még a legedzettebb lányok
szívében is félelmet ébresztett. Több ópiumot vettem be, mint kellett
volna, hogy aludni tudjak. Néha szédülve magamhoz tértem, és
füleltem. Lépéseket hallottam volna az ajtóm előtt? Talán. Tudtam,
hogy Péter mérgében villámokat is tud szórni, aztán sajnálkozik majd
a tűz miatt, amit okozott, és mindent megtesz, hogy eloltsa a lángokat.
De ez alkalommal nem. Túl messzire mentünk mindketten? Péter
sosem jött be a szobámba – már ha egyáltalán ott volt a folyosón –,
így újra egészségtelen, mámoros álomba merültem. Úgy szenvedtem,
mint egy kutya, és a szavai ellenére még mindig szerettem, és fájt,
hogy szenvedni látom. Normális esetben én álltam volna közte és
Oroszország között ilyen nehéz időkben. De ez nem volt normális
eset. A durva szavaink miatti fájdalom csak nőtt és nőtt. Persze
ismertem a vérmérsékletét, de eddig a dühe mindig másokra irányult,
én meg próbáltam csillapítani. Magamon még sosem tapasztaltam. De
meg kell tenni, amit meg kell tenni, mert hogyan élhetnék vele, ha
nem tisztel engem?
 Végül már nem maradt okom az indulás elhalasztására. A ládáim
bepakolva álltak, szorosan leláncolták és lezárták őket, mert a háború
sújtotta vidéken kellett keresztülmennem Kijevből Moszkvába.
Amikor fegyveres kíséretet kértem Pétertől, Makarovval küldette el a
válaszát, miszerint pillanatnyilag egyetlen embert sem nélkülözhet.

Napos reggel volt késő augusztusban. Kijev aranytetői nedvesek

voltak, harmat csillogott rajtuk, amikor kiléptem alacsony, sötét
házunk udvarára. A karomon ülő Jekatyerina meglepetten nézett
körül; elhagytuk az egyetlen otthont, amit eddig ismert. Most már
nem lehetett visszafordulni, ha a szívem mélyén nem is akartam
menni, de muszáj volt, lépésről lépésre.
Makarov és Felten az ajtóban álltak, annyira lesújtottnak látszottak,
hogy mindkettejüket megöleltem, és egy-egy Szent Miklós képével
dombornyomott apró medált nyomtam a kezükbe, ujjaikat a talizmán
köré szorítva. – Hűséges barátaim voltak. Kérem, legyenek a cár
hűséges szolgái ezekben a nehéz időkben. És ha Moszkvában járnak,
jöjjenek el meglátogatni a boltomban.
Makarov egyik lábáról a másikra állt, Felten pedig ez alkalommal
tiszta kötényébe törölte a szemét, majd egy nagy csomag meleg,
frissen készített tejkaramellát nyújtott át Jekatyerinának. Nagyot
nyeltem, és sós ízt éreztem. Eldobom az egész életem? Kell lennie egy
másik útnak is előre, ahogy eddig mindig volt az életemben. Szolgák
emelték a dobozaimat a kocsikra; felmásztam a fogatra, és
Jekatyerináért nyúltam, aki az ölemben fog utazni. Ne sírj, utasítottam
magam összeszorított fogaimon keresztül, ne sírj! Rengeteg időm lesz
rá, ha már a város kapuin kívül leszünk. Újra integettem a férfiaknak,
és Felten úgy szipogott, mint egy gyermek.
A kocsis csettintett a nyelvével, és felemelte az ostort, majd a lovak
hátára csapott. Készültem hátradőlni a párnák közé, de ehelyett
előrebuktam: a kocsi hirtelen rándulással megállt, és a lovak patája a
földbe mélyedt, mert a hatalmas cár magához ragadta a gyeplőt.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Darja esküvője Alekszandr Daniloviccsal csendes, de örömteli

esemény volt. Péter azt parancsolta, hogy európai módra ünnepeljük
meg. Darja csak megvonta a vállát. Amikor a szertartás előtti reggelen
a bőrét habkővel rózsaszínre és csillogóra súroltam, azt mondta
nekem: – Egy hálóba csomagolva is feleségül mennék hozzá. Csak az
fontos, hogy az enyém legyen.
Menysikov csak úgy ragyogott, amikor a vőlegénykorona alá lépett,
amelynek arany szegélyén Krisztust jelenítették meg, de Darja
túlragyogta elefántcsontszínű selyemből készült, ezüstszállal hímzett
ruhájában. Menyasszonyi koronája a Mi asszonyunkat ábrázolta. A
több száz gyertya fényében, amit Péter bocsájtott rendelkezésre, úgy
világított, mint maga a hold, amikor a kijevi sötét kis templomba
belépett. Sírtam örömömben.
Az esküvő után még a svéd csapatok közelsége sem tántorított el
bennünket, hogy ünnepeljünk, ahogy azt megszoktuk: ivós játékokkal
és tánccal. A hamuszürke reggel előtt a balzsamos nyári éjszakába
léptünk, és a harmatos fű, mint egy új ígéret lapult le meztelen talpam
alatt, mert hímzett papucsomat az ünnepi asztal alatt hagytam. Még
sosem volt ilyen távol az a délután, amikor meztelenül úsztam a
Dvinában. Visszahúzódtam, amikor a fejünk felett hirtelen felrobbant
az első tűzijáték: Péter különleges meglepetése Menysikov számára.
Hátulról megölelt, és a fülembe suttogta a szavakat, amik
megvilágították az eget: - Vivant. Azt jelenti: éljenek sokáig és
boldogan. Nézd, a következő sor azt írja majd ki: „Összekötve a
szerelem által!”
Csodáltam a rakéták fényét s nagyságát, és örömömben tapsikoltam,
majd mind köhögtünk, és letöröltük a hamut az arcunkról.
 Aznap reggel, miután szeretkeztünk, a mellkasom Péter könnyeitől
volt nedves. Felemelte a fejét, izgatottnak tűnt. Sötét tincseit
kifésültem a homlokából.
– Sosem hagyhatsz el, Marta – könyörgött. – Csak akkor vagyok
ember, amikor együtt vagyunk. Ha elhagysz, vagy elpártolsz tőlem,
nem leszek más, mint egy állat.

A házasság jót tett Menysikovnak: három hónap múlva Darja már

terhes volt, és Menysikov olyan büszkén járt-kelt, mint a pávák,
amiket Perzsiából rendelt szentpétervári palotájába a Vaszilijev-
szigeten. Péter lett Darja kisfiának keresztapja a következő májusban,
ás több falut és több-ezer lelket ajánlott fel a fiúnak, és egy bála finom
amszterdami anyagot a keresztelőruhájához. De a kisfiú meghalt,
mielőtt kijött volna az első foga, és innentől kezdve egy újféle kapocs
is összekötött már Darjával.

Ősszel, amikor a még puha nyári föld csak készült az első fagyra,
Péter, amíg csak tudta, igyekezett elkerülni a nyílt csatát a svédekkel,
ugyanis nem volt lehetősége nyerni. De aztán olyan szövetségest talált,
amely bármelyik katona szívébe félelmet ültetett. Egy olyan
szövetségest, amely mindig is mellette állt, csendben, de hatalmasan:
maga Oroszország volt az.
Amikor először hallottam a szavakat, a vér is megfagyott az
ereimben: felperzselt föld. Nem felejtettem el, hogy éheztem a rövid
ostrom alatt Marienburgban. És a svédeknek így kell átvészelniük az
egész telet? Ennél nem volt kegyetlenebb terv.

Károly Moszkva felé vette az irányt, azzal dicsekedett, hogy letaszítja

Pétert a trónról, és az Orosz Birodalmat kisebb svéd provinciákká
alakítja. Ez lesz hát a végünk?
Péter kijevi dolgozószobájában állt, és Ukrajna térképét
tanulmányozta. Homlokát mély ránc szántotta át, és először fedeztem
fel éles vonalakat a szája szegletében. Sötét árnyak gyűltek a szeme alá,
és az arca megviseltnek tűnt. Mikor evett utoljára rendesen? Úgy tűnt,
hogy csak reggelizett, az ebédet és a vacsorát is Darjával költöttem el
az utóbbi hetekben.
– Károly ide vezényeli majd az embereit, de ezen a vidéken alig van
termőterület – magyarázott Nyikolaj Iflant tábornok az ábrákra
mutogatva az ujjaival. – Van ott pár falu, és az erdők olyan sűrűek,
hogy az emberek és az állataik akár hónapokon át elrejtőzhetnek ott,
ha kell. A felégetett föld egy kozák taktika, cárom. Amikor az ellenség
közeleg, mindent felégetnek…
– Mindent? – kérdezte Péter felhúzott szemöldökkel.
– Mindent. A svédeknek nem marad ennivalójuk. A tél közeleg.
Károly a fagyba és az éhségbe menetel. Én mondom, egy hadsereg
sem ér fel a felperzselt földdel és az orosz téllel együtt.
Felnéztem a hímzésből. Péter sápadt volt, de kész bármire, mint egy
kivont kard. Kék szeme villogott, amikor nehéz karját Iflant vállára
helyezte. – Ez az, Nyikolaj. A felperzselt föld. Add ki a parancsot.
Tudtam, mit jelent ez a kis izbák számára. Amint ellenség lép
Ukrajna területére, a malomköveket porrá zúzzák, és minden ételt,
legyen az még a földeken, vagy feldolgozásra várva, vagy már a
tárolókban, ami nem szükséges belőle a saját hadseregünk túléléséhez,
azt elégetik. Tűz emészti majd el a házakat, templomokat és istállókat.
Hidak hullanak a folyókba, a kőtörmelék elállja majd a víz útját. Az
erdők és kikötők lángfallá válnak. Akik nem engedelmeskednek a
parancsnak, végig kell hogy nézzék, hogy ég le az egész falujuk, majd
a saját oldaluk, Péter katonái ölik meg őket.
– Mi történik majd az ott élő emberekkel? – mertem megkérdezni
rekedtes hangon.
Iflant megvonta a vállát. – Beküldik őket a megmaradt erdőkbe, az
állataikkal együtt, és mindennel, amit vinni tudnak. Kegyetlennek
hangzik, de Oroszországért tesszük. Mindenkinek meg kell fizetni az
árat.
Péter fogságba esett vadállatként lépkedett a szobában. Régi
egyenruhájának kabátja lógott túl magas és túl csontos testén. Min élt?
Konyakon, némi reggeli kásán, és pár falaton abból, amit este talált.
– És amikor eljön az orosz tél? – suttogtam.
 Péter hosszú idő óta először mosolyodott el. – Ó, matka! Már alig
várom, hogy üdvözölhessem az orosz telet, a leghűségesebb
barátomat, aki minden kérésem teljesíti. Mert ha mi, oroszok úgy
gondoljuk, a tél kegyetlen, mit fognak érezni a svédek? Hullanak
majd, mint a legyek.

A következő éjszakán Jekatyerina megbetegedett. Már egy ideje

köhögött, de most kapkodva vette a levegőt, zihált és sírt, és a fülét
fogta, ami belül tűzpiros volt. Mindent megpróbáltunk, hogy levigyük
a lázát. Blumentrost többször is eret vágott, és jaj, milyen bátran
viselkedett az én kislányom, amikor forró üveget helyeztek gyenge
hátára! Szipogott, de az ajkába harapott, és az összeszorított ujjaimat
fogta. Az orvosok jeges vízben fürdették, és bár úgy éreztem,
megütöm Blumentrostot, mégis megengedtem volna a higanykezelést,
amikor a kislányunk meghalt.
Péter szinte megbénult a fájdalomtól, és belevetette magát a
készülődésbe a „felperzselt föld” művelethez. Éjjel és nappal a
dolgozószobájában időzött tábornokaival és tanácsadóival. A lelke és
az elméje az Oroszország életben maradásáért folytatott küzdelemmel
volt elfoglalva. Bár azokban a napokban nem értettem, miért nincs
velem a gyászban, hallottam, amikor egy levelet diktált egy barátjának,
aki elvesztette a fiát. „Annyira sajnálom, hogy elveszítetted azt a
nagyszerű fiút, de jobb elengedni a visszafordíthatatlant, mint újra és
újra felidézni. Ki van jelölve előttünk egy út, de azt csak Isten ismeri.
A gyermek most a mennyben van, ott, ahová mindannyian vágyunk,
és ő már nem törődik a változó élettel.”
Így hát, amikor éjszaka rémálmoktól kísértve belém kapaszkodott, a
szavai eljutottak hozzám, bár csak másoknak tudta őket kimondani,
nekem nem. De ha a kicsiny fiaink elveszítése letaglózott, akkor a
gyászom Jekatyerina iránt, aki már beszélt és egyre okosabb lett, és
mindkettőnknek annyi örömet okozott, olyan volt, mintha egy mély,
sötét kútba esnék, aminek nem volt alja, és ahonnan, azt hittem,
sosem tudok kijönni. Hamarosan újra teherbe estem, de amíg a
Jekatyerináért érzett szeretet olyan melegen és fényesen égett, a
keserűség sötét szakadéka maradt csak bennem, és azt hittem, már
sohasem fog bezáródni.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Szentpétervár hónapról hónapra nőtt, ahogy a hasam is egyre

gyarapodott. A háború terhe ellenére Péter ragaszkodott hozzá, hogy
a városa fejlődésével kapcsolatban naprakész legyen. A fa Péter-Pál-
erőd helyére egy csillag alakú építmény épült kőből, amely bármilyen
támadásnak kész volt ellenállni. A bástyáit Péter legközelebbi
bizalmasairól nevezték el: Menysikov, Szotov, Golovkin, Trubeckoj
és Nariskin.
A terhesség nehéz volt, és szinte rettegtem a szüléstől; nem a hosszú
órákon át tartó vajúdási fájdalom miatt, hanem mert újra
reménytelenül megszeretem a gyermekem, és újra bánat és fájdalom
lesz az osztályrészem, ha elveszítem. Darja puha kasmírtakarókat
hímzett, csörgőket és babákat küldött ajándékba. – Ne add fel, Marta.
Erős, egészséges fiad lesz, aki örökre összeköt majd Péterrel –
biztatott, és arra ösztönzött, hogy félelem nélkül várjam gyermekem
érkezését. – Remélned kell, és hinned kell – buzdított. Hálás voltam,
hogy olyasmiben támogat, amit csak egy másik nő érthet meg. Pétert
újra fellelkesítette, hogy újabb fia születhet. Sosem említette a halott
gyermekeinket.
Nem sokkal azelőtt, hogy Moszkvába indultam, éberen feküdtem a
hálószobában a kis Nyári Palotában, ahol a Fontanka-csatorna
találkozik a Névával. A testem és a végtagjaim úgy megdagadtak,
hogy még a hosszú tincseimet sem tudtam befonni, és már alig
vártam, hogy megkérhessem a szobalányokat, hogy csinálják meg. A
fürtjeim az arcomra és a nyakamra tapadtak, amin izzadság
gyöngyözött. A szolgálólány a küszöbnél aludt összegömbölyödve,
amikor lépéseket hallottam. A kilincs megmozdult, és Péter lépett be a
szobába. Szemei az üregük mélyére süllyedtek, egy kicsit imbolygott,
majd felmászott megemelt ágyamra. Játékosan beleharapott a
nyakamba, és azt suttogta: – Hogy vagy, gyönyörű Martám?
– Szörnyen érzem magam. Nézd! Még meg se tudok fésülködni. –
Felnyögtem, felemeltem dagadt kezeim, és megmozgattam az ujjaim.
Az éjjeliszekrényről elvett egy ezüst hajkefét, felhúzott az ágyról,
keresztülvonszolt a szobán a pipereasztalkához és a velencei üvegből
készült tükörhöz.
– Elég jól tudok fésülni – ajánlotta, majd segített a zsámolyra
ereszkednem, és elkezdett sűrű tincseimen munkálkodni. A fejbőröm
borsózott az erős húzásaitól. Amikor végzett, hajam mint egy csillogó
sötét felhő keretezte az arcom. Némán a fejemen pihentette az állát, és
pillantásunk a tükörben találkozott. Mindketten sápadtak voltunk,
mint a szellemek, a gyertyafény elhomályosította az arcunk szélét, de
kihangsúlyozta alatta a csontokat. Az ágyamba akartam vezetni; talán
jobban alszom majd, ha mellettem van, és a hűvös, keményített
ágynemű olyan hívogató volt. – Gyere! – suttogtam, de
meglepetésemre ő visszafogott.
– Nem. Vegyél fel egy köpenyt. Kövess! – Szeme sötét és
kiolvashatatlan volt.
– Milyen köpenyt? – kérdeztem. – Most? Az éjszaka közepén?
A ládámra mutatott. – Bármilyet, csak ne hálóingben legyél. –
Habozott, majd hozzátette. – Valami méltóságteljeset.
Valami méltóságteljeset! Egy aranysárga selyemköpenyt
választottam, amelyet nercprémmel szegtek és perzsa mintát hímeztek
bele aranyszállal. A földig ért, és mély redői és a mellem alatti
megkötő eltakarta a hasam.
– Ez jó lesz. Gyere! – Péter könnyedén átemelt az alvó
szolgálólányon, és amikor már a folyosón jártunk, ujját az ajkára tette.
Csak úgy ragyogott, arca fényes volt, mint egy drágakő. Olyanok
voltunk, mint két gyerek, akik épp valamiféle csínyt készülnek
elkövetni. Vajon miben sántikált? Leosontunk a lépcsőn, majd
keresztül a sötét Nyári Palotán, aminek a közeli Névától nedves szaga
volt, de érződött a fáklyákról csöpögő szurok szaga is. Meztelen
talpam alatt éreztem a kőlapok hűvösségét, és jókedvem és
kíváncsiságom közé hirtelen aggódás keveredett. Mi történt? A svédek
annyira előretörtek, hogy az éj leple alatt kell kimenekülnünk a
városból?
Előttem Péter lenyomott egy európai stílusú faragott kilincset, és
egy kisebb fogadóterembe értünk. Bent hunyorogtam; a szoba sötét
volt a kandalló borostyánfénye kivételével. Péter kutyái
medvebőrökön szundítottak a tűz előtt, farkukat erőtlenül
megcsóválták, amikor érzékelték jöttünket. Egy pap állt a közelükben,
aki hosszú, sötét csuhát viselt. Az októberi hideg ellenére mezítláb
volt viseltes szandáljában, és hosszú haja a vállára omlott, bár szakállát
szépen nyírta. Meghajtottam a fejem, ő pedig a tisztelet jeleként
megérintette a panagiját a mellkasán. Péter ujjait az enyémekbe fűzte,
és közelebb volt. – Marta, szeretném bemutatni az egész Orosz
Birodalom legnagyobb elméjét, Feofan Prokopovicsot.
Tehát ez volt Feofan, akiről Péter olyan gyakran mesélt nekem.
Csodálta ezt a szent embert, pedig a régi moszkvai őrséghez tartozott,
és nemrég tért vissza Rómából; azonban Feofan kétségtelen tehetsége
elég ok volt az előléptetésére. Prokopovics, Kijev apátja és a városi
egyetem vezetője rám mosolygott. Megviselt arca melegséget és
bölcsességet sugárzott, csillogó szeme pedig vidám természetről
tanúskodott.
– Most meg kell neveznie a hölgyet is, cárom – gúnyolódott, Péter
pedig elmosolyodott. Nyilvánvalóan jól megértették egymást.
– Ezért vagyunk itt. Feofan, ez itt Marta. Ő a lelki társam.
A pap tekintete rám nehezedett, és rögtön tudtam, hogy sokkal
szívesebben lennék ennek a kis embernek a barátja, mint az ellensége.
– És miért hívatott ide az éj közepén, cárom? – kérdezte.
Megsimogatta a szakállát, de ezzel együtt egyáltalán nem tűnt annyira
zavarodottnak, mint én.
Az egyik kutya ásított, és hasát a lángok melege felé fordította. Péter
elkergette, majd maga térdelt helyette a medvebőrre, és nehéz testem
ellenére maga mellé húzott.
– Péter – nyögtem, de felemelte a kezét.
– Csendet! Azért hívattalak ide, Feofan, hogy egy eskünek légy a
tanúja. Ha majd boldogabb idők köszöntenek Oroszországra, és ha a
legnagyobb veszélyek és a svédek fenyegetése eltűnik a fejünk fölül,
akkor…
A szívem zakatolt, a vérem a fülemben dobolt. Még a testemben
lévő gyermek sem mert mozdulni, miközben Péter a szavakat kereste,
hogy kifejezhesse azt a hihetetlen dolgot, amit mondani akart.
–… szeretném kihasználni, hogy Jevdokija Lopuhina cárnőtől való
válásom óta szabad vagyok, és feleségül venni Martát.
Levegőért kapkodtam. Feleségül, engem? Darjának mindig benne
volt a pakliban a házasság, mert ősi orosz családból származott, még ha
bűnben is élt. Menysikovnak előbb-utóbb meg kellett házasodnia,
hogy törvényes örökösei lehessenek. De Péternek ott volt Alekszej, és
mi boldogok voltunk úgy, ahogy voltunk. Minden harag és kétely,
amit Kijevben éreztem, már a múlté volt, elfelejtve, mint a száműzött
ellenség. Tudtam, mit tesz értem most Péter, és hogy mi lesz ennek az
eredménye. Kritizálni fogja majd mind a családja, mind az
arisztokrácia, a külföldi hatalmak pedig, akiknek az elismerésére Péter
olyannyira vágyott, a befogadás helyett megvetik, akár hatalmas
uralkodó, akár nem. Közben Oroszország félt minden változástól,
amit Péter bevezetett, és vágyott a régi szokásokra, amiket Péter
elvetett. Magányosabb lesz, mint valaha ennek a döntésnek
köszönhetően. Csak én leszek neki, gondoltam, és ebbe a felismerésbe
belesajdult a szívem.
– Biztos benne? – kérdezte Feofan, aki a tisztsége hatalmánál fogva
felbátorodott, és egyértelműen osztotta aggodalmaimat.
– Igen – erősítette meg Péter határozottan –, és nem félek tőle,
bármit vonjon is maga után ez a döntés. – A szívem ugrott egyet, és
erősen megszorítottam a kezét. Nem, ő nem fél soha semmitől, és
elhatároztam, hogy én is ilyen leszek. Péter ünnepélyesen beszélt. –
Feofan Prokopovics, itt és most, ezen a reggelen, 1707 októberében,
légy esküm tanúja. Marta, amikor jobb időket élünk, várlak az orosz
anyaszentegyházban, és a fiam lesz a keresztapád. Feleségül veszlek, és
onnantól a neved Je-katyerina Alekszejevna lesz.
Kipislogtam a könnyeket a szememből. Feofan megáldott minket,
mielőtt elment; a léptei hangja elhalt a folyosón. Péterrel kettesben
maradtunk a kis szobában. Úgy éreztem magam, mint egy
tündérmesében. Nem csodálkoztam volna azon se, ha a szoba
háromszor körbefordul. A tűz elé telepedtünk, öleltük egymást, és
csendben beszélgettünk, amíg a késői, ólomszínű reggeli fény
beszűrődött a szoba félig csukott redőnyein át. Mielőtt elaludtam
volna, még azt suttogtam: – Nem kell ezt csinálnod, sztarik, ugye
tudod? Te vagy a mindenem. És házasságra egyáltalán nem
számítottam.
– Pontosan ezért akarom megadni neked, matka. Nincsenek
elvárásaid, ezért olyan csodálatos a kedvedre tenni. Nem tudom, hogy
végződik a háború, és mit tartogat a jövő. De azt akarom, hogy biztos
légy a szerelmemben, és hogy biztonságban légy. A családom egy
viperafészek. Az egész világnak úgy kell bánnia veled és a
gyermekeinkkel – kitapogatta a gyermeket a hasamban –, ahogy azt
megérdemlitek. Mi ketten végül is egyformák vagyunk. –
Elmosolyodott, és a vállamhoz dörgölőzött.
Később azon a reggelen a karjai közt ébredtem. A tűz leégett, és a
sápadt nap magasan járt az égen. Péter csendben lélegzett, és
nyugodtan aludt. Szép bajsza egyik-másik szála megremegett, amikor
kifújta a levegőt. Önelégült arckifejezése Darja kandúrjára
emlékeztetett, miután tejszínt ivott, ezért felnevettem, és
megcsiklandoztam. Péter felébredt, és a karjaiba zárt.
– Tudod, mit tettél múlt éjjel? – kérdeztem halkan.
Meglepettséget színlelt. – Nem. Mit?
– Eljegyeztél – vigyorogtam; alig tudtam kiejteni ezeket a csodás
szavakat.
Egyik könyökére támaszkodott, a szeme örömtől csillogott.
– És erre van tanúja is, Jekatyerina Alekszejevna? Senki sem hinne
el ilyen badarságot, ezt ön is tudja, ugye? – Jekatyerina Alekszejevna;
először szólított az új nevemen. Péter ujjai végigsimítottak hatalmas
hasamon, és a combjaim közé csúsztak. – Már sokszor
szerelmeskedtem Martával, de Jekatyerinával még sosem. Biztosan egy
megátalkodott boszorkány. Nem mehetek csatába, amíg meg nem
tudom – mormogta.
A vér gyorsabban folyt az ereimben, és éreztem, hogy a lábam közt
már nedves vagyok.
 – Jaj, ne, Péter, túl nehéz vagyok már. Gyere el hozzám két hónap
múlva, mikor már szültem – kértem.
– Badarság. Kitalálunk valamit.
A térdemre segített, keze végigsimította a testem, kiélvezte széles
fenekem. Meztelenül térdeltem, duzzadt melleim a szőnyegen
pihentek. A hasam megfeszült, mégis egy elfojtott sikoly szakadt fel
belőlem, amikor forró, nedves nyelve hátulról indult, és könnyedén
megtalálta a legérzékenyebb pontomat.
– Kérlek – lihegtem, miközben lassan nyalni kezdett, és még jobban
szétnyitotta a lábam, a kezemet pedig a földre szorította.
Péter lassan szívogatva körözött, és amikor elélveztem egy rövid,
boldog sikoly kíséretében, már bennem is volt; kezét finoman a
csípőm és a hasam köré helyezte, a gyermekünket tapintotta,
miközben kereste, és végül megtalálta a saját örömét.

Amikor elhagytam Szentpétervárt, hogy Moszkvába utazzam a

szülésre, Péter egy hosszú, kedves levelet és egy zsák pénzt küldött,
hogy vigyem magammal. Ezeket Pável Jagusinszkij, a házvezetés
felügyelője tette a szánomba a legutolsó pillanatban.
– Mi az? – kérdeztem. Péter lehangoltan nézett rám.
– Ötezer rubel arra az esetre, ha a svédek jobban céloznak, mint
remélem. A pénz a gyermeké, Jekatyerina, és a tied, ha elesnék, és
nem tudnám betartani a neked tett ígéretem.
– Nem kell. Azt akarom, hogy élj! – feleltem, és ellöktem magamtól
a zsákot.
– Jó. Akkor már ketten vagyunk – jelentette ki Péter, és
visszaerőltette a zsákot a kezembe. – Én se nagyon sietnék megjelenni
a Teremtőm előtt.

Alekszej cárevics jött elém a Kreml első udvarában. Mindkét orcámon

megcsókolt, és szeretve szorongatta meg duzzadt ujjaim.
– Marta… Felség! Milyen volt az útja? – Sötét tekintete a hasamra
siklott. A fiaim halála után kedvesen elküldte az egyik papját, hogy
vigasztaljon – szeretett a kisöccseivel játszani, ő volt a keresztapjuk –,
de Péter arra kényszerítette ezt a szent embert, hogy trágár dalokat
énekeljen, majd elkergette, még köveket is dobált utána. Most
Alekszej idegesen ugrált egyik lábáról a másikra, miközben velem
beszélt, sápadt bőrét csúnya vörös foltok tarkították.
– A cár egyik mérges levelet írja a másik után. Nem végzek jó
munkát Moszkva kormányzójaként? A várost és a Kremlt
megerősítettük arra az esetre, ha a svédek idejutnának. Miért olyan
haragos velem mégis nemes apám? – kérdezte.
– Ne aggódj annyit – feleltem, úgy döntve, eltitkolom előle Péter
dühét.
Jó munkát kormányzóként?
– A könyökét sem tudja megkülönböztetni a seggétől – morogta
Péter, amikor elolvasta, milyen utasításokat adott ki Alekszej. – Az
erősítésre szánt nyersanyagból több tonnát elpazaroltak, elloptak vagy
máshol eladták. És elküldte a kocsikat, amiket kértem? Az újoncokat
útnak indította, ahogy parancsoltam? Egyiket se. Ó, Istenem. Miért
nem adja át egyszerűen Károlynak a város kulcsait?
Minél inkább próbálkozott Alekszej, Péter annál több hibát talált
benne.

Erősen Alekszandra Tolsztaja karjára támaszkodtam; ő volt Pjotr

Andrejevics húga, aki új udvarhölgyemként elkísért az útra, és
próbáltunk épségben bejutni a Kremlbe a csúszós udvaron át. Alekszej
úgy lihegett körülöttem, mint egy kiskutya, újra köhögött, és
izgatottan zihált.
– Marta, mondd csak, szóltál egy jó szót az érdekemben? Tudod,
mit beszélnek az emberek az udvarban?
Megráztam a fejem, és az ajkamba haraptam.
– Ha te, Marta nem lennél, örökké szenvedhetnénk a cár
hóbortjaitól.
Megfogtam Alekszej hideg, vörhenyes kezét. Én vastag nercbundát,
hozzá illő kalapot és világos fonállal hímzett kesztyűt viseltem, de ő
úgy öltözött, mint egy iskolásfiú: csak egy egyszerű, térdig érő lengyel
kabátkát és gyűrött, foltos vászoninget viselt. Hosszú, kócos haja a
vállára hullott, mint egy papnak, és a szeme lázasan csillogott. Nem
értette, mennyire kockázatos ilyeneket mondani?
 – Igen, persze, szóltam az érdekedben, Alekszej. Az apád nagyon
szeret. – Keresztbe tettem az ujjaim a muffomban, hogy Isten
megbocsássa ezt a kis ártatlan hazugságot. A szakadék apa és fiú között
azokban a napokban már elég nagy volt, de sem én, se más nem tudta
volna elképzelni, mi fog a jövőben történni. – Büszke lesz majd, ha
megvéded Moszkvát a svédek ellenében – tettem hozzá.
Alekszej német tanítója, Huyssen ekkor csatlakozott hozzánk, és
vonakodva hajtott fejet előttem, de nem vettem róla tudomást.
Huyssen hazaírt leveleiben, amit Makarov természetesen felnyitott és
elolvasott, a ráncos vénember a munkájával kérkedett – csak kitalálta a
tantárgyak felét, amit szerinte a hercegnek oktatott –, engem pedig
kigúnyolt, úgy nevezett, hogy „a mosónő a cár oldalán”. Velem
kapcsolatban minden kiérdemelte a rosszallását, és úgy tűnt, a német
ajkú udvarokban nevetés tárgya volt az öltözködésem, a sminkem és
hogy mennyi ékszert viseltem.
Alekszej újra megölelt, majd azonnal hátralépett.
– Nem szabadna a közeledben maradnom. Csúnyán megfáztam, és
te nemsokára szülsz. Nem szeretném, hogy megbetegedj, mielőtt
megszülöd a kishúgomat. – Újra köhögött, ezúttal egy zsebkendőbe.
Amikor felemelte a fejét, vért vettem észre a finom, fehér anyagon.
Nem volt időm erre reagálni, mert elfolyt a magzatvíz, és az első
elnyújtott szülési fájdalom a testembe mart, pedig az utolsó
gondolatom az volt: A húgod, Alekszej? Miért nem a kisöcséd?
Órákkal később már a karjaimban tartottam a gyönyörű, egészséges
kislányomat, Anna Petrovnát. A feltétlen szeretet, amitől annyira
féltem, szinte azonnal a hatalmába kerített. Hogy is kételkedhettem
benne, hogy valaha is érzem még ezt? Micsoda bolond voltam! A
kisded egy kész csoda volt. Feofan Prokopovics elküldte egyik
könyvének, A fiatalság első doktrinája egy másolatát, amely tele volt
ötletekkel arra nézve, hogyan kell egy gyermeket nevelni. Egy pár
oldalt felolvastattam magamnak, és először nevettem, majd gúnyosan
felhorkantottam, és a könyvet a sarokba hajítottam. Ilyen gondolatok
csak egy gyermektelen papban merülhettek fel. Seremetyev egy
gyönyörű gyöngysort ajándékozott nekem; a füstszürke gyöngyök
csicseriborsó nagyságúak voltak, a kapocs ovális zafírja pedig akkora,
mint egy galamb szeme. Meglepően értékes ajándék volt; talán hallott
a cár titkos ígéretéről, amit nekem tett?
Amint elég erős voltam, és az ottyepel elmúlt, Annával és két
szobalánnyal kocsiba szálltam, és Szentpétervárra indultam. Szoptattam
Annát útközben, és élveztem a kisded közelségét, puszilgattam és
ölelgettem, amikor csak lehetett. Elhatároztam, hogy ő élni fog, és
minden fogadóban több liter meleg, szinte fekete sört ittam, hogy elég
tejem legyen a számára. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan lesz egy
kisöccse.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

De aztán a sors újra lecsapott: a húsvéti előkészületekkel voltunk

elfoglalva Szentpétervárott, amikor Péter egyik schlüsselburgi útjáról
hord-ágyon fekve tért haza. Tanácsadója, Pjotr Safirov, aki elkísérte
útjára a tervezett Ladoga-csatornához és az ottani tölgyfaerdőkhöz,
amelyeket ki kellett vágni, hogy legyen fa egy újabb hajóflotta
építéséhez, hamuszürke arccal mondta nekem: – Hirtelen elgyengült,
megbotlott, és elesett.
Bár Safirov nagyszülei a zsidó vallásról áttértek az orosz ortodox
hitre, Péter csak úgy hívta, hogy az „én kis zsidóm”. Most a Titkos
Tanács tagja volt; ez egy eddig elképzelhetetlen cím volt a
„kiválasztott faj” egyik tagja számára, ahogy magukat hívták. Safirov
különleges eset volt, mert a zsidó volt az egyetlen nép, amit Péter
általában nem fogadott szívesen a birodalmában. Azt mondta: –
Inkább jöjjenek muszlimok és pogányok a köreinkbe, mint zsidók.
Azok mind gazemberek és csalók. El akarom űzni a gonoszt, nem
megsokszorozni.
Hordágyán Péter nyögött a fájdalomtól. Átadtam Safirovnak a kis
Anna Petrovnát, hogy megfogja, amit elég ügyetlenül tett.
Megtapogattam Péter homlokát: a láza égette a tenyerem. Szemhéja
rángott, és amikor kezét a kezembe fordítottam, vörös foltokat vettem
rajta észre. Megszidtam Safirovot: – Ez az eredménye a sok vad
mulatozásnak! Vagy együtt volt egy beteg lánnyal? – Rettegtem a
választól. Az Európából érkező hajók és a Kelet felől jövő kereskedők
is sok hívatlan vendéget hoztak Szentpétervárra: új és félelmetes
betegségeket. A szajhák mindent megtettek, hogy továbbadják őket,
ahogy az udvaroncok is.
 Safirov kerülte a tekintetem. Rosszul éreztem magam. Mi az, amiről
nem tudok? De nem volt idő további kérdésekre: Blumentrost, az
orvos azonnal megkezdte a kezelést higanytablettákkal, ami borzasztó
volt. A cár elernyedve feküdt a karjaim közt betegszobájában, aminek
vastag, összehúzott függönyei kizárták a fényt, és a levegőt fojtogatóvá
tették. A tablettáktól nyáladzott, mint egy kutya, meztelen lábán pedig
ugyanolyan vörös sebeket láttam, mint a kezén. Hasonlóak voltak
ezek a fekélyhez, ami az ágyékán kezdett kialakulni? Dér telepedett a
szívemre, mégis inkább a kezét fogtam, ahelyett, hogy imára
kulcsoltam volna ujjaim. Sokszor láttam már ezeket a tüneteket
Moszkva és Szentpétervár utcáin hercegen és jobbágyon egyaránt.
Könyörülj rajtunk, kértem, ahogy Péter minden egyes vérzéssel
gyengült. Akármi volt is a betegsége, azt akartam, hogy egészséges és
gyógyult legyen. Két héttel később vékony, bocsánatkérő mosollyal
nézett rám elkínzott arcából.
– Lehet, hogy nem tudom megtartani az ígéretem, Katalin –
suttogta. – Az átkozott ígéretem, ahogy te hívod. Talán sosem tudlak
rendesen feleségül venni.
Az ágya mellett térdeltem, és megcsókoltam az ujjait. Könnyek
gyűltek a szemembe.
– Kit érdekel? Csak azt akarom, hogy velem legyél. – Bólintott, és
próbált felém hajolni, de visszahanyatlott a párnájára; gyenge és sápadt
volt. Az ajkamba haraptam; felépül valaha ebből a rejtélyes
betegségből?
Imádkoztam érte, és a kívánságom teljesült. Felgyógyult, és felkelt
az ágyból. Felöltötte régi zöld bársonyköntösét és egyszerű
nemezpapucsát, és kinézett az ablakon Szentpétervárra, ahol a több
ezer kényszermunkás robotolt, mint a hangyák: szorgosan,
szakadatlanul adtak formát Péter álmának. A Téli Palota tervei készen
álltak. Amint elég erőssé vált, meglátogatta a különböző építési
területeket, találkozott a német építőkkel, az olasz szobrászokkal, a
francia festőkkel és a holland ácsokkal, akiket Péter azon a tavaszon
csábított Oroszországba nagy ígéretekkel és még nagyobb zsák
arannyal. Amikor a hó elolvadt, megérkezett a francia szökőkút- és
csatornaszakértő. Péter olyan vízijátékokat akart rendezni, mint
amilyeneket Versailles-ban is rendeznek tudomása szerint.
A munkaszolgálatosok száma meredeken emelkedett. Bárhonnan
közelítették a várost, láthatóak voltak, mint egy sötét folyó, amelynek
a forrása valahol a horizont mögött rejtőzik, ahol az ég találkozik a
földdel, a torkolata pedig a városunk volt. Csak közelebbről nyert az
emberi folyam formát és arcot. Péter könyörtelenül őriztette őket,
mert a munkások minden megállónál megpróbáltak elszökni. Ha
elfogták őket, a vezetőt kivégezték, a többieket pedig
megkorbácsolták. Második próbálkozásnál levágták az orrukat.
Émelyegtem a sok tátongó üreg látványától azokon a komor, csontos
arcokon.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Safirov merte csak felkelteni a cárt álmából. Péter hirtelen felült,

amitől én is felébredtem. A krémes nyári éjjel az elmémbe kúszott,
összekeverve a valóságot és az álom birodalmát.
Péter két kezében fogta a fejét, tekintetével a szobát kutatta.
– Ki az, anyám? A sztrelecek?
Forgolódni és rugdosni kezdett, de Safirov előreugrott, és lefogta,
kikerülve a cár csapkodó karjait.
– Én vagyok az, cárom. Safirov. Híreim vannak…
Péter légzése lassulni kezdett.
– Safirov, te öreg zsidó! Miért ólálkodsz a palotában éjnek idején?
Mi a hír? Bökd már ki, hadd aludjak tovább, ahogy minden jóravaló
ember. – Megölelt, de éreztem, mennyire feszült.
– A svédek… – kezdte Safirov.
– Igen? – Péter hangja aggodalmasan csengett. – Hol vannak?
Safirov kuncogott.
– A svédek délnek haladnak, ahogy azt kell, pontosan a felperzselt
föld felé menetelnek. A Hetedik Dragonyosaink elfogtak egy
ételszállítmányt, és több ezer foglyot ejtettek. A svéd tábornok és
hatezer embere el tudott menekülni, de több ezer kocsi étel és lőszer a
miénk!
– Akkor már nincs semmi ennivalójuk, és délnek haladnak? –
suttogta Péter csillogó szemmel. – Éhen fognak halni.
Örömében kiugrott az ágyból, megölelte Safirovot, egy rövid, vad
táncot lejtett vele, majd mindkét orcáját megcsókolta, és kartávolságra
tartotta.
– Safirov, testvérem, ez az új boldogságunk hajnala!
 A két férfi hátba veregette egymást, és nevettek, de a hajnal tompa
fényében úgy éreztem, a szavaik mint a pókok másznak a bőrömre.

– Mit gondolsz róla? Ő egy német hercegnő: Charlotte Christine von

Brunswick.
– Jó kis falat – feleltem szárazon.
– De csinos vagy sem? Kedvelni fogja Alekszejt? És ami még
fontosabb, Alekszej kedvelni fogja őt? – kérdezte Péter kétkedve,
miközben a portrét tanulmányozta. Az ablakhoz közel lett felállítva, és
a reggeli fény könyörtelenül az ábrázolt fiatal nő arcára esett. Rövid,
hullámos, púderezett paróka volt a fején, arca fényesen csillogott, és
nem viselt ékszert. Vállát és egyszerű szabású, világossárga
selyemruháját egy nehéz kék bársony és hermelin köpeny fedte. Egyik
kecses kezében egy rózsát tartott; zárt ajakkal mosolygott, de kerek,
kék szeme egyenesen ránk szegeződött.
– Elég kellemesnek tűnik – mondtam, mert számomra ezek a
festmények mind egyformák voltak. Vajon volt valahol egy titkos
műhely, ahol rendelni lehetett a házasulandó hercegnőportrékat, és
mind ugyanazt a mintát követte? – Igaz, hogy gyermekként himlős
volt?
– Ki mondja ezt? A bőre olyan sima, mint Anna feneke. De ha
himlős is volt, jó, hogy túlélte; a sebeket nem lehet örökíteni. Csak
több púdert kell használnia, ennyi. De olyan vékony! Hogy fog egy
ilyen csont és bőr lány egészséges unokákat szülni nekem? –
tépelődött Péter, majd megvonta a vállát. – A nővére Ausztria
koronahercegéhez ment feleségül. Ilyen kapcsolatok mellett boldogan
elnézem, ha lapos a melle és csontos a segge.
– Jól van. Nem is neked kell azt a mellet és feneket fogdosnod –
jegyeztem meg féltékeny felhang nélkül. Semmi sem üldöz el úgy egy
férfit, mint ha a nő besavanyodik. Mégis, az a furcsa éjjel a Nyári
Palotában és Péter ígérete néha olyan volt, mint egy álom. Vajon
betartja valaha az ígéretét? De előbb vágom fel az ereim, mint hogy
emlékeztessem rá. – Hallottad, hogy a bécsi uralkodó szeretné
bevezettetni a halálbüntetést a házasságtörőkre? – kérdeztem inkább
viccelődve.
Péter felnevetett. – A Duna-parti kuzinom biztos azt hiszi, több
alattvalója van, mint szükséges. Ha én tenném ezt, hamarosan nem
lenne orosz, aki felett uralkodhatnék. – Intett Pavel Jagusinszkijnek,
aki türelmesen várt mögöttünk. – Vidd a festményt a cárevics
szobájába, hogy hozzászokjon a lány arcához. – mondta Péter. – Ő
lesz a felesége. Addig nyugodtan meghághatja a legkövérebb,
legrondább szobalányt, akit talál, és mindennap eszméletlenre ihatja
magát. A házasság jó nagy seggberúgás lesz a mihaszna kis szarosnak.
– Ne beszélj így a saját fiadról – szidtam meg, miközben Jagusinszkij
figyelt. Péter megvonta a vállát. – Őt feleségül veszi, de attól még
szerethet mást.
– Remélem, te nem így vagy ezzel – mondtam felhúzva a
szemöldököm.
Megsimogatta az ujjaim.
– Senki sem olyan szerencsés, hogy a nők legjobbjával legyen
együtt.
Gyengéden rámosolyogtam, és már előre sajnáltam a vékony kis
német hercegnőt. Alekszej boldogtalan és nyugtalan volt, amióta nem
tudott bizonyítani a svédek ellen. Talán megbékítheti Pétert, ha erős
fiat nemz? Már nem tudtam, mit is higgyek: a cárevics szívélyes,
kérlelő leveleket írt nekem, miközben olyan megdöbbentő
történeteket hallottam róla, amiket el se akartam hinni. Az igaz, hogy
talpnyalókkal vette magát körül, de ezt bármelyik hercegnek nehéz
lenne elkerülni. Biztos minden csak rosszindulatú pletyka, még ha úgy
is döntöttem, hogy beszélnem kell vele az ivásról. Azzal nincs baj,
hogy mindennap részegre issza magát, kivéve, ha ettől Alekszej
másnap tehetetlen és beteg lesz. Ez ellenkezett Péter szabályaival:
minden ünnepség után ő kelt fel legelőször, és kezdett újra dolgozni
még nagyobb lelkesedéssel. A legrosszabb pedig az volt, Alekszej
ilyenkor állítólag kérkedett is: – Ha megtörténik, és ez
elkerülhetetlen, akkor apám barátait és a mosónő kurváját is máglyára
küldöm. Figyeljétek meg! – Ezeket a szavakat, már ha tényleg
mondott volna ilyesmit, eltitkoltam Péter elől, mert féltettem
Alekszejt. Mit tenne, ha tudomást szerezne róluk?
Péter tovább beszélt: – De mielőtt unokákra gondolhatnék, ki kell
házasítanom az unokahúgaimat, Praszkovja Szaltikova cárné lányait.
– Miért? – kérdeztem. Praszkovja és a lányai Moszkva mellett laktak
az Izmajlovo palotában, ahol régi stílusú udvart tartott fenn
ingyenélőkkel és mutatványosokkal, akiken kiélhette a jótékonyságát.
Amikor Péterrel meglátogattuk, az udvaroncok rettegve menekültek,
még a carevnák ládáiba és szekrényeibe is bebújtak, mert tudták, hogy
Péter már attól méregbe gurul, ha meglátja őket.
– A lányok sorsa színtiszta politika. Mindannyiuknak külföldi
herceget akarok férjnek. A szövetség az előrejutás új útja, Katalin.
Senkinek sem szabad egyedül élnie. – Péter hozzám hajolt, orrát a
dekoltázsomba temette. – Legkevésbé nekem. Te vagy a legjobb
vásár, Katalin. Olyan boldog vagyok, hogy újra veled lehetek.
Utálom, amikor el kell tőled válnom. Most tiszta az ingem, a csizmám
fényes, és a zoknim is meg van stoppolva. – Úgy dorombolt, mint egy
macska, miközben én a kócos kis hajszálakkal játszottam a nyakán
pont a gallérja felett. Kiélveztem a pillanatot, és megöleltük egymást,
amíg csoszogó lépéseket nem hallottam. Pavel Jagusinszkij tért vissza.
Mélyen ülő szemével, erőteljes arccsontjával és lógó orcájával mindig
egy szomorú, öreg kutyára emlékeztetett.
– Cárom, dr. Blumentrost van itt – mondta, én pedig
meglepődtem; nincs még vége Péter kezelésének? Még mindig abban
a furcsa bajban szenved, amit Blumentrost fél megnevezni, pedig elég
sokat zaklattam ez ügyben, még ha egyszerre féltem is a választól.
Vajon emiatt maradt távol Péter az ágyamtól? Hogyan szüljek neki
fiút, ha egy pillanatig sem vagyunk kettesben, vagy ha beteg?
Végignéztem a cár kezén; a vörös foltok még ott voltak, de a
higanykezelés hatására elhalványultak.
Péter fintorgott. – Blumentrost elmehet a pokolba! De engedd be,
Pavel. Minél előbb elkezdi, annál hamarabb lesz vége! – Majd
visszatartotta Jagusinszkijt. – Várj, várj, várj! Mi ez? Az arcod
megdagadt, én meg észre se vettem. Gyere ide! – Jagusinszkij nem
mert ellentmondani, amikor Péter megragadta a haját, és hátrahúzta a
fejét: – Nyisd ki, amekkorára tudod! Ez az. – Belenézett Jagusinszkij
szájába, és felhúzta az orrát. – A leheleted bűzlik, mint egy szamár
segge. Hogy viseli el a feleséged a csókjaidat? Vagy akkor hágod meg,
amikor túl részeg ahhoz, hogy észrevegye? De mindegy, mindjárt
elintézzük.
A botladozó férfit az ablakhoz rángatta, és nem engedte el,
miközben egy kis asztal felső fiókjában kutatott egy dagadó zsákot és
egy hosszú, vékony fogót keresve. Jagusinszkij hörgött, hiába
könyörgött kegyelemért. – Nyisd csak ki újra a szád…
Péter megfogta a bűnösnek tartott fogat a fogóval, jól megcsavarta,
aztán még erősebben megrántotta. Pavel Jagusinszkij szájából vér
patakzott. Péter felnevetett, elengedte a férfit, a fogat feltartotta a fény
felé, és erre-arra forgatta. – Csodás! Zsákba vele! – Pavel foga
belehullott a fogakkal töltött zsákba, ami jobban tele volt már, mint
egy fösvény erszénye. Amikor Péter és barátai az utcákat, kocsmákat
és bordélyokat járták a városban, a zsák és a fogó is az övéről lógott.
Ha bárhol kiszúrt egy feldagadt orcát, munkához látott. Pavel
Jagusinszkij egy székbe kapaszkodott, nehogy összeessen, de Péter
türelmetlenül dobbantott. – Mire vársz, Jagusinszkij? Engedd be
Blumentrostot!
Az orvos benyomakodott mellettem, és az orra alatt motyogva
üdvözölt. Péter széttárta a karját. – Végre itt van! Fekélyek borítják a
seggem, a farkamból genny szivárog, és a hugyozás éget, mint a tűz.
Minek fizetem? A gyógymódja nem segít, pedig Oroszországnak sok
örökösre van szüksége. Leszek még egészséges? – Mielőtt
meghallhattam volna Blumentrost válaszát, az ajtó becsukódott
mögötte. Bárcsak a faajtóhoz szoríthatnám a fülem, úgy talán
megfékezhetném a feltörni készülő félelmemet, de Jagusinszkij ott
téblábolt a folyosón. Összegörnyedt a fájdalomtól, és úgy sírt, mint
egy gyerek, aki beverte a térdét. Kezemet finoman az arcára tettem.
– Kérje meg a dámáimat, hogy küldjenek Jakovlevnáért, a cserkesz
szobalányomért. Sok titkos receptje van, biztosan kever egy nyugtató
pasztát.
– Igen, felség – felelte, de még mindig nem indult el.
 – Mi az? – kérdeztem. Valami még nyomta a lelkét. Megköszörülte
a torkát, és beszélni kezdett.
– A cár új szobalányt vett fel az ön háztartásába.
– Valóban? Mi a neve? – Igyekeztem nyugodt hangon beszélni.
– A cár Boj-Bábának hívja. Már van egy pár gyereke, és…
– Hadd találjam ki: újra terhes, nem igaz? Ismerem netán a gyermek
apját? – Nagyon ügyeltem arra, hogy nem tűnjek zsémbesnek.
Jagusinszkij szégyenkezve elpirult, Péter helyett is. Felsóhajtottam.
– Hagyja csak. Majd gondoskodom róla. Nem először történik
ilyesmi, nem igaz?
Elsietett, örült, hogy teljesítheti a parancsot.
Befogadtam Boj-Bábát. Vastag szálú, sötét, vörös haját egyetlen
hosszú fonatba fogva viselte, és annyi szeplője volt, hogy alig látszott
ki az arca. Széles szája mindig mosolyra készen állt, amely kivillantotta
erős, egészséges fogait. Megnéztem a derekát, de a teste olyan széles és
puha volt, mint egy párna, ezért a terhessége nem látszott. Szívesen
teljesítette a parancsaimat, és panasz nélkül végezte a feladatait.

Gratuláltam Péternek az ágyéka képességeiért, ő pedig elmosolyodott.

Büszkén ingatta a fejét; több üveg bor és sör után engedékeny
hangulatban volt. Mielőtt elaludt volna a karjaim közt, azt mormogta:
- Akármit is teszek, öreglány, a legjobb részem a tiéd. – Arcát a
hajamba fúrta, mint egy disznó a szalmába. Egy lélegzetvétel múlva
már hangosan horkolt. Óvatosan kicsusszantam alóla, és felbámultam a
sötét mennyezetre.
Mi van, ha ez a Boj-Bába jelent neki valamit, és egészséges fiút szül?
Még nem estem újra teherbe, és csak a kis Anna Petrovna élt sok
gyermekem közül. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, a
fájdalom túl mély volt. Mintha fémpántok szorították volna a szívem,
és csak sírtam és sírtam, miközben zihálva vettem a levegőt. Csak
hosszú idő után sikerült nekem is mély, fáradt álomba merülnöm.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Télen a Néva jeges markába szorította Szentpétervárt. A városunk

egyetlen csillogó kristállyá fagyott, és amikor nagy ritkán előbújt a
nap, az élet egy fényes, jeges buborékba szűkült. A hullámok az apály
közben megfagytak, a hajók bezárva hevertek, mint hatalmas, rejtélyes
tengeri lények csontvázai, és a korcsolyázók és szánok mintákat
rajzoltak a jég egyenetlen felszínébe, ami gyöngyházszínben
tündöklött a sűrű, kék ég alatt. Másrészről most sem lett egyszerűbb
egyik helyről a másikra eljutni, mert Péter még mindig nem volt
hajlandó hidat építeni a Néva fölé, ezért minden nemes családnak
csónakokat és uszályokat kellett fenntartani. Nyáron voltak révészek
is, de csak a legszegényebbek utaztak ingyen. Egy valamirevaló
orosznak egy kopejkát kellett egy átkelésért fizetnie egy irányba.
Talán pont ezért nőtt Szentpétervár sokkal lassabban, mint Péter
remélte; a munka megszenvedte a háború zűrzavarát, és a csendes,
komor ellenállást a parancsaival szemben a természet és az emberek
oldaláról is.
Tavasszal az ottyepel során a jégtáblák fülsüketítő robajjal és
megrázó erővel törtek fel felzavarva minket álmunkból, amit a még
sötét éjszakák segítettek. A folyó elöntötte az utakat, és elmosta az új
épületek alapjait, miközben az olvadás elvágott minket az ország többi
részétől. A keleti szél olyan erősen fújt, hogy a Néva visszafelé folyt a
Finn-öbölbe, a vize felduzzadt, megemelkedett és viharos hullámként
csapott le a fiatal város frissen lerakott erődítményeire és rakpartjaira.
A város olyan volt, mint egy tengerre sodródott hajó, amit hamarosan
elnyel Péter álmainak és vágyainak vad örvénye.
Még ha a partok mellett elszórt épületek úgy is néztek ki, mint a
gyöngy nélküli kagylók, az új Szentháromság-katedrális már majdnem
készen állt a Péter-Pál-erőd mellett, és a korábbi Nyiensanc piaca, az
összevissza álló boltjaival és bódéival egy Gosztinij dvorba költözött.
Péter parancsára evangélikus templomot és vendégházat építettek,
hogy a külföldi tengerészeket kielégítsék, bár egy hajó sem köthetett
ki a kikötőben, ha nem hozott legalább harminc kőtömböt és egy
tonna földrakományt – ez a vám tette lehetővé az építést.
Oroszországban sehol sem engedélyezték, hogy kőből építkezzenek,
mégis az anyagtömegek mozgatása a lápos területünkön keresztül
szörnyű feladat volt. Az építkezési területekről minden hiányzott: a
kényszermunkások puszta kézzel lapátolták a nedves agyagos talajt
kötényeikbe és ingeikbe, mert nem volt megfelelő vödrük, amivel
elvihették volna a sarat és a sós latyakot.
A nehézségek ellenére Péterrel egymásra támaszkodtunk, és
rázkódtunk a nevetéstől, amikor azt láttuk, hogy emberek térdig
gázolnak a vízben, és a hátukon viszik minden holmijukat, vagy
bármilyen alkalmatosságon eveznek, legyen az egy ajtó vagy egy
felfordított asztal. Minden áradás után Péter maga jelölte meg a
legmagasabb pontját az apadó víznek a Péter-Pál-erőd kőfalán, aztán
több hordó sört és több üveg vodkát nyittatott: a városa még mindig
állt! Hamarosan penészszag lebegett az utcák és sugárutak felett, de
még mielőtt megjelent, Péter újra munkára parancsolta a
kényszermunkásokat és a felfogadott külföldi mestereket is. Rajsza
Menysikova férje, Antonio Devier, Péter titkos rendőrségének a
vezetője elfogott egy levelet, amit a francia nagykövet, Campredon írt
és Versailles-ba címezte, és Péter csak úgy forrt a dühtől. „Ez a város
csontokra épült. Szentpétervár nem jobb, mint egy oszladozó hulla.”
– Hulla? – Először a mindig kéznél lévő ostorával ütötte meg
Campredont, amivel elszakította a francia nagykövet divatos új
kabátját, és megvágta az arcát. Aztán összegyűrte a levelet, és az egész
udvar előtt rátaposott. – Francia idióta! Egy város felépítése olyan,
mint egy háború. Egyik sem lehetséges emberi életek feláldozása
nélkül. – Újra a francia felé csapott, aki elugrani sem mert, se
megvédeni magát. Próbáltam Pétert lenyugtatni Jagusinszkij és
Menysikov segítségével, de a cár kihúzta a kardját, és mindkettőjüket
megsebesítette megvágva az arcukat és a fülüket.
 Campredon vérző arcát fogva, zokogva menekült.
– Huszonnégy napig tartott ezeken az elhagyatott utakon, hogy
ide-költözzek. Ezerkétszáz rubelt fizettem a saját zsebemből. Nyolc
lovam meghalt, a csomagjaim fele nyom nélkül eltűnt. És most ez.
Mon Dieu, mivel érdemeltem ezt ki?
– Tartsa meg a mérgét és gondolatait a naplójának, Monsieur
Campredon, ahol nincs meg a veszélye, hogy leleplezik és elárulják –
mondtam szárazon. Úgy bámult rám, mint egy disznó, amely
szarvasgombát talált az otthonom erdeiben. Kezével megpaskolta a
belső zsebét, ahol a titkos kis könyvét tartotta. Vajon tényleg
meglepte, hogy tudok a létezéséről? Arra biztosan rájött, hogy Péter
rendőrsége minden Oroszországban lakó külföldit szorosan
megfigyelt.
– Madame. – A nagykövet meghajolt előttem. – Legmélyebb
hódolatom.

Péter rokon lélekre lelt egy olasz építészben, akit Domenico

Trezzininek hívtak. Bár nem kedveltem a magas férfit fennhéjázó
arckifejezésével, sasorrával és sötét, gödör fürtjeivel, amelyeket úgy
rendezett, hogy a vállára omoljanak, de legalább nem panaszkodott a
szentpétervári életről, mint a többi mesterember, mert azokból,
valahányszor ellátogattunk az építési területekre, csak a panasz áradt.
– Hogy tudnék ezen a szeméthalmon élni és dolgozni? Az
elmémnek térre és szépségre van szüksége – jelentette ki egy német
festő.
– Az étel gusztustalan. A disznóimtől se várnám el, hogy megegyék
– panaszkodott egy francia tájépítész.
– A márványom és a szerszámaim szállítmányát még mindig a
kikötő vámosai tartják vissza. Hogy dolgozzak véső és kő nélkül? –
kérdezte egy olasz szobrász.
– A munkásaim ügyetlen hülyék. A seggüket sem tudják
megkülönböztetni a könyöküktől – csúfolódott egy holland, akinek
hidakat kellett építenie a Fontanka és Mojka csatornák felett.
A következő években Trezzini nyugtalanul álmodott és épített,
kezdve a Szent Izsák-templommal, majd folytatta a miniszterek
palotáival, a Kronstadt-erőddel, a Szent Alekszandr Nyevszkij
kolostorral, a szenátussal és az egyszerűbb dolgokkal, mint a
rakpartokkal és fahidak terveivel a csatornák felett. Amikor lejárt a
szerződése, más mesterek léptek a helyére: a büszke francia Alexander
Le Blond, a veszekedős német Schädel és Harebel egy Bázel nevű
városból, akik szívből gyűlölték a kaviárt. – Micsoda síkos, nyálkás
vacak! – mondták, és helyette olvadt sajtba akartak kenyeret tunkolni
minden ünnepi alkalommal. Hát, kinek a pap, kinek a papné.
Amikor Péter arra utasította az első pár száz moszkvai nemes
családot, hogy Szentpétervárra költözzenek, minden kifogás hiábavaló
volt, és sem a kor, sem komoly betegség nem hátráltathatta a
költözést. Az öreg Cserkasszkij herceg, Oroszország leggazdagabb
embere, haladékért könyörgött, mert a lábai megdagadtak a
köszvénytől. Péter katonái a hajánál fogva rángatták ki a tiszteletre
méltó öreget a palotájából a Kreml közelében, és anyaszült meztelenül
ültették a Moszkva folyó jegére, ahol kinevették és kigúnyolták. A
személyzete azonnal pakolni kezdett. Amikor egy tűzvész elpusztította
Moszkva nagyobb részét, Péter rendkívül megörült: a leégett
házaknak törmelék és hamu formájában kellett maradniuk; ha az
otthontalanoknak lakóhelyre volt szükségük, szívesen látták őket
Szentpétervárott.
Egy ünnepi vacsorán hallottam, hogy Seremetyev így szól Péter
Safirovhoz: – Tudja, mit jelent finnül a Néva?
Megrázta a fejét, és Seremetyev így válaszolt: – Azt jelenti, mocsár.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Egy tiszta novemberi reggelen az őrök jelentették, hogy a Néva jege

biztonsággal elbírja a szánok és korcsolyázók súlyát. Az ég halványkék
volt, és élesen, szinte valótlanul rajzolódott elé a Péter-Pál-erőd
sziluettje. A part menti fák ágait ezüstös zúzmara húzta le. Minden
fagyos lélegzet a tüdőig és az agyig hatolt.
Nyolc paripát fogtak a szán elé, amibe Alekszandra Tolsztajával és
Darjával ültünk, aki újra terhes volt. A szánokat a szivárvány színeiben
játszó zászlókkal, lobogókkal és selyemszalagokkal díszítették. Az
állatok lehelete gőzölögve szállt fel orrlyukaikból, és a zabláikat rágták.
Péter egyenesen állt egy kis egyszerű szánkón, lábait szélesen
megvetette, hogy megtartsa az egyensúlyát, a kantárt szorosan fogta
nyugtalan kezében. Mögötte az egész udvar a parancsára várt saját
színes szánjaikban, amiket lovak, szarvasok, disznók, kutyák, törpék
vagy emberi lények húztak.
– Készen álltok? – kiáltotta a cár.
– Igen! – visszhangzott az izgatott hangok kórusa a jégen át, és a
szívverésem felgyorsult. Péter felemelte a karját, az arca ragyogott az
izgatottságtól, mi pedig visszatartottuk a lélegzetünket, és hegyeztük a
fülünk. Végül egy ágyú dördült, hangja a Péter-Pál-erődből érkezett a
jeges levegőn át. Péter karja lezuhant, és a lovai közé csapott.
– Akkor gyerünk! A Néva megnyílt a forgalom előtt! – üvöltötte,
de a szél elfújta a szavakat a szájától, és elsuhant velük.
– Gyerünk! – Egy rövid rántással elindítottam a lovainkat; Darja és
Alekszandra éljeneztek és színes kendőket lengettek, miközben a
szánunk Péter után suhant, és mindenki más követett minket a szűz
jégen.
 Lelassítottam, és visszatartottam a lélegzetem, ahogy Péter a túlsó
part felé közeledett. Mit szól majd, ha meglátja, mit készíttettem neki?
Egy hirtelen rántással megállította a szánját, és csendben bámult a
csillogó épületre, ami álomként emelkedett előtte: ragyogó falak,
tornyok és oromzat, mind jégből, mintha egy tündérkastély lenne.
Egész éjszaka dolgoztak a munkások azon, hogy hatalmas
jégtömbökből pavilont faragjanak: a teteje, a kupolák és a tornyok kék
üvegként ragyogtak a napon, a hópalota bejárattól jobbra és balra
pedig Péter mórjai álltak. Meztelen mellkasuk olajozott fekete bőre
csodálatos látványt nyújtott a palota tisztaságával ellentétben, ahogy
selyemnadrágjuk és kék és piros bőrből szabott csizmájuk is. Péter
mellé értem, aki lassan felém fordult; szemébe könnyek gyűltek,
csodálkozva és hitetlenkedve nézett. Mélyen megérintett, ahogy
nézett: mint egy gyermek, aki az első húsvétját ünnepli. Gyengéden
rámosolyogtam, ő meg azt kérdezte suttogva: – Ezt te csináltad?
Egy csókot fújtam felé. – Igen, ez a megfelelő palota a Hó és Jég
királyának, cárom. Ajándék leghűségesebb, szerető szolgádtól.
Kisegített a szánomból. Óvatosan tettem le a lábam a csúszós
felületre, Péter pedig bevezetett a jégpalotába, arca ragyogott az
örömtől.
– Ez varázslatos! – kiáltotta. Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal
nézett körbe mindenfelé. A jégoszlopok közt két hókupacból készített
trón állt leopárdbőrrel lefedve. Mögötte a plafontól a padlóig vörös
bársonyzászló lógott, amire arannyal hímezték az orosz kétfejű sast.
Lángok táncoltak a jégből készült kandallóban, így a hátunk kellemes
melegben volt, de a többi vendég feneke bizony odafagyott a
székükhöz. Péterrel annyit nevettünk, hogy majdnem leestünk a
trónusunkról; de ha valaki engedély nélkül felállt, büntetésként innia
kellett a pezsgő és brandy hatásos keverékéből. A zenészeknek
folyamatosan játszaniuk kellett, vagy az ujjuk odafagyott volna a
hangszerhez. Péter menüettet játszatott velük, amire a törpék
táncoltak; rövid, tömzsi végtagjaikkal annyit csúszkáltak a jégen, hogy
egymáson is átestek.
Annyit nevettem, hogy a hasam megfájdult, és hascsikarással ágyba
kellett vinni.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

A vidám karácsonyi időszak ellenére a nehéz idők még nem múltak

el Oroszországban, bár a svédek éheztek, és a felperzselt földnek hála
hullottak, mint a legyek. Amikor Seremetyevet meglátogattam a
szentpétervári házában, nem tartotta magában a félelmeit és kételyeit.
– Kívánok az új évre egészséget és a világ minden boldogságát –
köszöntöttem, és megpróbáltam megcsókolni a kezét, de ő sietve
elrántotta.
– Ezt nem szabadna többet csinálnia. Egyáltalán nem szeretném,
hogy bárki is meglássa. Felség.
Először nevezett így, de lepleztem a meglepetésem. Belékaroltam,
úgy telepedtünk le a tűz elé. Mindig szívesen találkoztam ezzel a
férfival. Úgy éreztem, sokkal tartozom neki. Ha valaha is
reménykedett abban, hogy többek leszünk, mint barátok és bajtársak,
soha nem adta jelét. A palotaszerű ház még szinte üres volt, kivéve
néhány jól megválasztott bútordarabot. A fogadószobában a falak
üresen álltak, csak egyetlen életnagyságú portré lógott a cárról a
kandallópárkány felett. A szolgák most gyújthatták meg a tüzet, mert
fáztam, és jobban beburkolóztam sötétvörös bársonyból és világos
nercből készült köpenyembe. Egy szolga gőzölgő forralt bort hozott
és egy tálcát teli ropogós, frissen sütött blincsikivel, amit kövér lazaccal
és tejföllel töltöttek meg.
– Mmm, nagyon finom – dicsértem az ételt, és miközben a számba
tettem, már a következőért nyúltam. – Jobb, mint általában szokott
lenni itt az étel – csipkelődtem. – Új szakácsa van?
Seremetyev elpirult. – Nem, semmi ilyesmi – felelte.
Vajon miért hozta zavarba a kérdésem? Elgondolkoztam ezen, de
inkább témát váltottam.
 – Meddig marad a városban? Kiadta már a cár az új parancsot az
indulásra? – Pár éjszakája nem láttam Pétert. Folyamatosan a
tábornokaival és a tanácsadóival tárgyalt, és utána az embereinek vele
kellett inniuk és mulatniuk, hogy elfeledhesse a gondokat. Amikor
eljött a hajnal, a fregattjára vitték, ami a fagyott vízen úszott, és ott
aludt keskeny ágyán csak a magányába burkolózva.
Seremetyev elgondolkozott a válaszon.
– Vajon meddig tudjuk még a svédeket kartávolságra tartani? A
legutóbbi nyílt csata már évekkel ezelőtt volt, és Károlynak viszket a
talpa. Tudja, milyen közel jár már Moszkvához a felperzselt föld
ellenére? Csak ezerkétszáz versztányira. Korábban még sosem volt
ellenség ilyen közel a város falaihoz. Ezen a nyáron csata lesz. Egy
nagy, döntő csata, amelyik valamelyik országot örökre térdre
kényszeríti. – Aggódva nézett a lángokba. – Ki tudja? Jövő évben
talán mind svédek leszünk.
– Ne mondja ezt, Borisz Petrovics. Ez árulás – intettem, és egyik
kérges tenyerét a kezembe vettem. – Ígérje meg, hogy nem hagyja el
a cárt, mindig mellette marad, akármi is történik. Ő mindig beveti
magát a dolgok sűrűjébe, ezt maga is tudja.
Seremetyev megszorította a kezem. – Ez így igaz. De ha nem így
tenne, nem ő lenne a bátyuska cárunk. És ugye tudja, hogy szívesen
állnék bármilyen golyó útjába, ami őt célozza meg.
Ekkor az ajtó felpattant, és egy hóval borított kiskutya szaladt be a
szobába; Seremetyev felé ugrott, és a tábornok bokája felé kapott. Egy
fiatal lány rohant az öleb nyomában, felkapta, megpuszilgatta, és
csinos, fénylő arcát a szőrébe temette.
– Olyan csintalan, Bobuska – mondta németes hangzású akcentussal.
– A városban a hölgyek bokáját és a férfiak csizmáját próbálta elkapni.
Kérlek, a következő ajándékod legyen sokkal jólneveltebb.
A lány észrevett, és elhallgatott, Seremetyev pedig mélyen elpirult;
ki hívhatja ezt a sikeres, kemény katonát Bobuskának? Örültem, hogy
megtudtam ezt a kis titkot, akárki is volt ez a lány.
– Neked kellene jólnevelten viselkedned, Alice. Légy szíves,
pukedlizz. Ez itt Marta, hűséges, nagylelkű és melegszívű társa
cárunknak – szidta meg Seremetyev, de ugyanakkor rá is kacsintott.
 A lány kecsesen pukedlizett, egyszerű kék gyapjúruhájának széles
szoknyarésze úgy nyílt szét, mint egy virág szirmai, és nagyon hosszú,
nagyon sűrű szempillái alól nézett rám. Hamuszőke haját laza kontyba
fonta a fején keresztbe, apró orrát szeplők pettyezték. Szőkeségével
lenyűgöző ellentétben állt fekete szemöldöke és a szempillája, melyek
szép keretet adtak gyönyörű világoskék szemének.
– Alice Kramer vagyok, felség – mondta halkan. Hány éves
lehetett? Tizennégy vagy tizenöt talán, idősebb biztos nem,
gondoltam féltékenyen. A teste vékony és hajlékony volt, mint egy
fiatal nyírfaág.
– Alice elveszve éhezett és bujkált egy kiégett balti város füstölgő
romjai közt. Akkor még csak egy kislány volt, de most már mindig
velem van. Nem találkoztál még vele? – kérdezte Seremetyev.
Most Alice pirult el. Tudtam, micsoda félelemben élhetett: a kiégett
romok közt bujkálva minden percben attól kellett tartania, hogy
megtalálják. És végül valószínűleg egyik férfi ajándékozta őt a
másiknak. Mennyire hasonló volt a sorsunk, de mégis milyen
különböző. Nem, nem találkoztam még vele soha, így kíváncsian
pillantottam Seremetyevre: mennyire ismerjük valójában a
barátainkat?
– A cár ismeri? – kérdeztem közönyösen a poharammal játszva.
– Természetesen – bámult kifejezéstelen arccal Borisz Petrovics a
lángokba.
– Természetesen – ismételtem halkan. Péter minden csinos arcot
ismert a városban. Próbáltam elképzelni ezt a törékeny lányt a cár
karjai közt, de nem éreztem dühöt. Hogyan tudná ő vagy bárki más
elutasítani a cárt?
Alice újra pukedlizett.
– Felség, engedje meg, hogy visszavonuljak. – Én pedig
kinyújtottam a kezem, hogy megcsókolhassa. Amikor elment, és mi
újra elhelyezkedtünk, Seremetyev megfogta a kezem, és rám nézett.
Szinte némán suttogta: – Egy nagy csata áll előttünk. De életemben
először félek a haláltól. Életemben először tényleg élni akarok.
– Barátom – feleltem halkan, és könny gyűlt a szemembe. –
Bizakodj! A szerelem elég ok az életre. Igazából nincs is annál jobb.
Mielőtt nyílt csatára került volna sor, Péter régi barátja és elkötelezett
híve, az orosz tél tovább gyengítette a svédeket. Ahogy azt
megjósolták, Károly a csapataival egy kevéssé művelt területre
menekült, ahol az emberei vagy holtan estek össze a kimerültségtől,
vagy kiéhezve és összefagyva tovább vonszolták magukat. Már rég
megették a lovaikat, és a nyerget a vállukon cipelték, a bőrszíjakat
szopogatva és rágcsálva. Kezüket hólyagok fedték, és rongyok
borították a testük. A betegek és sebesültek fájdalmát nem volt mivel
enyhíteni, ha egyáltalán kaptak kezelést; teljesen eszméletüknél lévő
katonák elfagyott végtagjait amputálták. Éjszaka a kozákok előbújtak a
rejtekhelyükről, ahonnan az ellenséget figyelték, és a sötétség leple
alatt rajtuk ütöttek, mint a vadállatok. Elhagyott falvakon keresztül
osontak, ahol minden sarkot ismertek, és elvágták az alvó svédek
torkát. A farkasok elhíztak azon a télen.
A kozák atamán nagykövete felnevetett az egyik szentpétervári
lakomán, amin részt vettünk, és azt mondta: – A svédek csak három
dolgot akarnak: konyakot, fokhagymát és a halált. – Vodkával
öblögette ki a torkát, hogy felkészítse a zabálásra.
– És mit akar tenni Károly? – kérdezte Péter.
– A svédek Poltavába mennek. Elég bolond és elkeseredett, azt
hiszi, ha azt elfoglalja, megkaparinthatja Moszkvát is. Mintha ott lenne
valami gyakorlóhely a fődíj előtt. – A ravasz kis kozák keze hátuljába
törölte a száját, majd csettintett a szájával még többet kérve. Péter
megragadta az asztalról a legkövérebb csirkét, megszagolta, letépte az
egyik combját, majd a kozák tányérjára ejtette a többit.
– Egyél, testvér! Ez a legjobb étel, amivel csak az asztalom szolgál.
Nyissatok egy újabb hordó vodkát! Most ünneplünk, vagy
ünneplünk? Poltava, mi? Akkor Poltavában találkozunk. Károlyt
homokkal, földdel és lószarral tömöm meg, szavam rá.
A kozák elégedetten felüvöltött, éles, vékony hangja olyan volt,
mint egy csatakiáltás. Libabőrös lett tőle a hátam. A csirkét széttépte,
amiből csöpögött a zsír és a szósz, és beletemette az arcát.
Ráemeltem a poharam, de belül tele voltam félelemmel: akkor
Poltavába megyünk.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Áprilisban, amikor az első bimbók kinyíltak a harmatos zöld

mezőkön, a megmaradt svédek Poltava városfalai előtt táboroztak. Egy
eltévedt golyó megsebezte Károly király lábát az ostrom alatt. Ő mégis
tovább buzdította embereit őrült dühvel, ellehetetlenítve reményeiket,
hogy újra normális életet élhessenek. Péter csapatai elfogtak egy zsák
levelet, amit a svédek küldtek: „El vagyunk keseredve, és a királynál a
legbölcsebb tanács is süket fülekre talál. Csak egyetlen dologra tud
gondolni: a háborúra, a háborúra és a háborúra.” „Semmi sem fontos
számára, még a győzelem sem.” Péter a megfelelő pillanatra várt,
ismerte a türelem erejét. Oroszországgal a háta mögött erősebb volt,
mint valaha.

– Nem. Azt gondolod, hogy itt üldögélek majd Kijevben a kandalló

mellett, és ruhákat hímzek, miközben te a harcmezőn jársz? Persze,
hogy veled megyek! – Csípőre tettem a kezem. – Senki sem
akadályozhatja meg, hogy a kötelességem végezzem; és a
kötelességem, hogy téged kövesselek, akárhova mész. Főleg most.
Nézz csak magadra!
Péter mérgesen nézett rám: nem sokkal voltunk húsvét után, és
Azovhoz utaztunk a Fekete-tenger partjára, hogy az új flottája építését
felügyeljük. A levegőt megtöltötte a fát összetapasztó kátrányból áradó
forró hő, a fűrészek éles éneke és a számtalan üllőn csattanó kalapács
tompa dobolása, de Péter első kikötői sétája után újra ágyba
kényszerült: az ereje egyszerűen elhagyta; a szeme véraláfutásos volt,
az arca hamuszürke. A Blumentrost által alkalmazott gyógymód nem
használt; a betegség a legváratlanabb időpontokban tért vissza. Péter
savasat izzadt, gennyeset vizelt, és megtántorodott a karjaimban.
Szenvedett, de én is. Úgy éreztem, egy arc nélküli ellenséggel
hadakozom. Igaznak bizonyulnak legrosszabb sejtelmeim? Mit jelent
majd a betegség a gyerekre nézve? Újra terhes voltam. Péter rothadó
szagot árasztott, és izzadt, pedig mindennap lemostam langyos vízzel
az egész testét. De Blumentrost még mindig nem volt hajlandó
beszélgetni velem a betegségéről.
Most Péter lehunyta a szemét, kifáradt a beszélgetésünktől.
– Átkozott, makacs asszony! Hát sosem tudsz engedni? És mi lesz,
ha megparancsolom, hogy maradj távol a csatatértől?
Finoman visszalöktem az ágyára. – Nem leszek a csatatéren, butus.
A táborban fogok érted imádkozni. És én leszek az első, aki gratulál a
győzelmedhez. Kérlek, hadd ne kelljen Kijevben maradnom.
Szükséged van rám. Én vagyok a talizmánod.
Ragacsos ujjai az enyémek után nyúltak. – Legyen, az isten
szerelmére. De nem akarok panaszt hallani! – Felsóhajtott.
– Hallottál valaha is panaszkodni? – kérdeztem, és megcsókoltam az
ujjait. Amikor elmosolyodott, az ajkai eltávolodtak az ínyétől, mint
egy holttestnek. A feltörő félelmet visszaszorítottam a szívem sötét
sarkába, mint egy szelídítésre váró vadállatot. Ez szörnyű előjel volt a
mindent eldöntő csata előtt.
– Nem – suttogta Péter, és addig fogtam a kezét, amíg felületes
álomba nem merült. A szobában a levegő gőzölgött. A ragacsosan
párás időjárás ellenére ragaszkodott hozzá, hogy az erődöt fűtsék, mert
mindig fázott. De amikor felkeltem, hogy kinyissam az ablakot,
hangot hallottam a hátam mögül. Gyorsan hátrafordultam: Péter első
számú orvosa, Blumentrost emelkedett fel a kandalló melletti
kanapéról. Talán ott aludt? Úgy nézett ki, mint egy megtépázott öreg
madár, kócos haja minden irányba szétállt, selyem nyakkendője és
mellénye összegyűrődött.
– Felség – szólított meg. Megigazította kerek szemüvegét, és
meghajolt.
– Blumentrost, mikor lesz a cár elég erős ahhoz, hogy újra lóra
üljön? Poltava várja – mondtam vidáman, és magamban elhatároztam,
hogy addig nem engedem elmenni, amíg el nem mondja, mi folyik
itt.
Szinte alig láthatóan megrázta a fejét. Mosolyom az arcomra fagyott,
és megköszörültem a torkom.
– Mi történik? Ossza meg a rossz hírt, Blumentrost. Könnyebb így
elviselni.
Az orvos hosszú bajsza végét rágcsálta.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Kérem! – A kanapé melletti
székre mutatott, mintha én lennék itt a vendég, és nem ő. A
lángokból áradó hő csiklandozta a bőröm. Játékosan összefűztem a
kezem, és vártam.
– Őfelsége nagyon-nagyon beteg. A betegsége… – Úgy tűnt,
Blumentrost a szavakat keresi.
– Mi az? – Visszatartottam a lélegzetem: végre választ kapok! És
biztosan nem azt, amitől a legjobban tartok. Nem, a cár megmenekül,
ahogy eddig mindig. Ő nem volt hétköznapi ember. Hamarosan újra
egészséges lesz, és a gyermekünk is. Megadom Péternek, amit a
világon a legjobban akar: még sok-sok fiúgyereket.
– A betegsége venerális eredetű. – Blumentrost idegesen tördelte a
kezét; hallottam, ahogy ropognak a csontjai.
– Venerális eredetű? – ismételtem a szavakat elnyújtva. –
Blumentrost, én egy parasztlány vagyok, nem beszélek se latinul, se
görögül. – Csettintettem, de éreztem, ahogy növekszik bennem a
félelem. Mindig is tudtam, de nem voltam hajlandó szembenézni az
igazsággal. Nem neveztem meg a szörnyet, ezért reméltem,
megakadályozhatom, hogy felüsse köztünk ronda fejét.
Felsóhajtott. – Rendben. Ha ki kell mondanom: a cár szifiliszben
szenved. Legjobb tudásom szerint igyekszem kezelni, de nincs rá
gyógymód.
– Szifilisz. – Mereven ültem, képtelen voltam megmozdulni. Velem
ez nem eshet meg, bizonygatta nekem Péter, amikor más eseteket
említettem udvari körökből, mintegy szórakoztatásul. Közvetlen
figyelmeztetést nem tűrt volna el. Hát nem látta, hogy a saját
udvaroncai is a francia betegségben szenvednek, bőrüket fekélyek
borítják, és lázas őrület homályosítja el az elméjüket, majd meghalnak,
mint a kutyák? Látta is meg nem is, mert úgy érezte, ő ezen
felülemelkedik. A félelem elnyelt, foglyul ejtett, ahogy a Trubeckoj-
bástya cellái tették volna.
– Nem kellett volna erről már korábban tudnunk? – kérdeztem.
– Tudtuk – felelte gyáván az orvos. – De önnek nem beszélhettem
róla.
– Hogyan fedte fel magát a betegség a cár előtt?
– Hát, először is, égető érzés vizeléskor, vér a székletben, genny a…
Feltartottam a kezem, hogy félbeszakítsam.
– Tőlem kapta meg Péter a betegséget? Én vagyok a hibás?
– Nem, felség. Amikor a legutolsó szülése után megvizsgáltam, ön
tökéletesen egészséges volt. Olyan erős, mint egy kanca, kész csoda.
Nem. A cár a betegséget egy bizonyos Boj-Bábától kapta meg.
– Boj-Bábától? De ő az egyik szobalányom, aki a cár gyermekét
várta.
– Már nem. A cár megkorbácsoltatta egy lány megszülése után,
majd mindkettőjüket Szibériába száműzte.
– Megkorbácsoltatta? – kérdeztem hitetlenül, és az ájulás
kerülgetett. – Miután szült?
– Igen. Ez volt a büntetése, amiért megfertőzte a cárt. A férjét és a
többi hét gyermekét is száműzte Szibériába.
És ez az én udvaromban, közvetlenül az orrom előtt történt.
Szomorúságot és szánalmat olvastam ki Blumentrost szeméből.
Kihúztam magam. – Nem lehetne a cárt máshogy kezelni? Biztosan
kipróbálhatnak a higanyon kívül másik módszert is. Egy új felfedezést
talán?
Az orvos vállat vont. – Nincs rá gyógymód. Csak lassítani lehet a
betegség előrehaladását, ennyi. Isten kezében van. A meg nem fogant
gyermekekkel kapcsolatban…
– Igen? – kérdeztem rekedten. Nem nézett a szemembe.
– Ha felséged újra teherbe esik egyáltalán, és nem vetél el a korai
időszakban, vagy nem következik be halva születés, akkor is csoda
lenne, ha a megmaradt gyermekek erősek és életképesek lennének.
De hinnünk kell a csodákban, nem igaz? – tette hozzá gyorsan.
 Úgy éreztem magam, mintha a jeges, téli víz alá merültem volna, és
megfulladnék: a felettem lévő felszín a fény és az élet felé csábított, de
a sorsom már megpecsételődött, képtelen voltam valaha is feljutni.
Bánatot és együttérzést láttam Blumentrost szemében, amitől még
elviselhetetlenebbé váltak a szavai. Talpra ugrottam, és az ablakhoz
siettem, majd feltéptem. A tavaszi levegő beáradt a tüdőmbe, és a kék
ég magasan az Azovi-tenger fölé borult. A láthatáron mégis
viharfelhők gyülekeztek, és a kisebb hajók bevonták a vitorláikat,
nehogy a szél darabokra szaggassa őket. A sirályok suhantak az erős
keleti szélben, sikoltásukkal szúrták át a levegőt, és gombszemükkel
engem gúnyoltak.
Kezemmel végigsimítottam a hasamon: Blumentrost még nem
tudta, hogy újra terhes voltam, már hatodszorra. Lehunytam a
szemem, és az üveg ablaktáblán hűtöttem le lázas homlokom, öklömet
összeszorítva: egészséges fiút szülök a cárnak. Talán ez volt erre az
utolsó esélyem.
– Igen, Blumentrost – mondtam, és mosolyogva fordultam felé
összeszedve a méltóságom. – Mindig hinni kell a csodákban.
– Felség – szólalt meg. De csak felemeltem a kezem, és letöröltem
egy könnycseppet az arcomról. Meghajolt, és visszavonult: hallottam,
hogy finoman behúzza maga mögött az ajtót. Jó. Többé senki sem
láthat könnyeket folyni az arcomon.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

A poltavai csatáról az igazság egyszerűbb és szomorúbb, de

ugyanakkor dicsőségesebb és nagyszerűbb is, mint azt a
néphagyomány számon tartja.
A sátrunk bejáratánál álltam 1709 júniusának egyik reggelén, és
figyeltem, ahogy Péter felszáll arábiai telivér lovára, Finette-re, akit a
skót James Bruce-tól kapott ajándékba. A nagy hasú felhők makacsul
lógtak az égen: még a fák tetejét meghajlító szél sem tudta őket
elűzni. Menysikov tartotta a cár gyeplőjét, majd kezet csókolt
Péternek; a cár válaszul megölelte Alekszandr Danyilovicsot. Láttam,
hogy azt suttogják: – Istenért és Oroszországért, ma!
Amikor Péter felegyenesedett, és felemelte a karját, a cár összes
tábornoka és a negyvenezer katonája egy emberként térdelt le. Péter
csendes tekintete végigpásztázta tengernyi hűséges emberét; egy
széllökés belekapott a kalapja vörös tollaiba, majd a szellő a kabátja
redőiben elcsendesült, pont, amikor a felhők szétnyíltak, és az
egyetlen napsugár megérintette a cár fejét. Visszatartottam a
lélegzetem: Isten megáldotta. Döbbent, áhítatos suttogás futott végig a
térdeplő emberek sorain, sokan közülük keresztet vetettek magukra.
Finette táncolt, és Péter nagy levegőt vett. Csak én tudtam, hogy
Feofan Prokopoviccsal késő éjjelig együtt ültek, a beszédét írták,
csiszolták minden egyes szavát, amíg csillogó és tökéletes nem lett.
– Isten a mennyekben – kiáltotta Péter, és a szél elvitte a szavait a
legutolsó emberéig is. A hátamon felállt a szőr, és a bőröm
lúdbőrözött, ahogy éreztem, közeleg a végzetünk.
 – Oroszország anyácskánk sorsa a ti kezetekben van, legyen az
kárhozat vagy dicsőség. Férfiak! Ti döntitek el, hogy országunk
örökre szabad legyen, vagy örökre a svéd ördög rabszolgájává váljon.
Ma nem értem fogtok fegyvert. Nem a hiúságom, nem a személyes
dicsőségem iránti vágyam küld ma titeket csatába. Nem. Isten nagy
kegyelmében rám, Pjotr Alekszejevics Romanovra bízta
Oroszországot. De eljött a döntő pillanat, és a döntés a ti kezetekben
van, nem az enyémben.
Péter egy pillanatra megállította Finette-et, majd a hangja újra
vissz-hangzott a csatatéren.
– Ne hagyjátok megbolondítani vagy megfélemlíteni magatokat. A
svéd katonáknak nincsenek csodás képességeik. A szívük ver, a vérük
folyik, a testük meghal. Minden más hazugság, és csak egyetlen
igazság létezik: Isten Oroszországgal van. Ha csak egyvalamit tudok
biztosan, akkor ez az. – Pár pillanatra elhallgatott, és negyvenezer
szempár csak őt figyelte. – Minden csepp véremet feláldozom az
oroszok Istene nagyságáért, dicsőségéért és szeretetéért.
Finette felágaskodott, kecses fején forgott nagy szeme, majd Péter
ösztökélni kezdte. A nyeregbe hajolva előrevágtatott, és elügetett az
emberei mellett, akik három ujjal keresztet vetettek. Rekedt kiáltás
emelkedett a mogorva ég felé, és az emberek tömege és a széles
látóhatár bekebelezte Péter távolodó figuráját; egy látomás lebegő
vörös köpenyben, Finette dübörgő patái szikrákat hánytak. Tudtam,
ha ma el kell esnie, akkor a legjobb órájában láthattam most.
Seremetyev, Ronne, Menysikov és Bruce tábornokok követték, a
csapataik pedig alakzatba rendeződtek, és felvették a pozíciójukat a
svédekkel szemben. Egyedül Péter, ahogy később hallottam, volt ott
mindenhol egyszerre, hajtotta Finette-et a csatatéren keresztül,
parancsokat, biztatást és sértéseket kiabált a harcoló férfiak tajtékzó
tömegébe. A cárt mindig mindenhol látták; biztos vagyok benne,
hogy a három neki szánt golyót csak az én imáim tartották tőle távol.
Az egyik a kalapja bélését tépte fel; a második mélyen beleásta magát a
Péter mellkasán függő keresztbe, ami tömör aranyból, rubintokból és
smaragdokból készült – az Athos-hegyi szerzetesek ajándéka volt; a
harmadik pedig a nyerge fakeretét találta el. Péter maga sértetlen
maradt, szinte csodával határos módon.
A csatáról magáról semmit sem tudtam, mert amikor az első sérült
katonákat meghozták a táborba, túlságosan is lefoglalt a sebek
kezelése, a szörnyűségeket tompító vodka kiporciózása, kezek szorítása
és a bánat könnyeinek letörlése. Csak amikor megkaptam a cár
levelét, amit sietve küldött nekem, és hangosan felolvasták, akkor
értettem meg: „Jekatyerina Alekszejevna, matka! Isten, legyen áldott a
neve, győzelemre vezetett minket a svéd király felett. A porba
döngöltük az ellenséget; most már csak a gratuláló csókjaidra vágyom.
Gyere azonnal! A táborban, 1709. június 28-án, Pjotr Alekszejevics
Romanov.”
Könnyeztem, és lehajtottam egy pohár magyar bort, amivel a
küldöncöt is megkínáltam, és csak ezután fésültem ki a fonataimat,
mostam le a vért, gennyet és izzadságot a kezemről és az arcomról,
vettem le a koszos kötényem, bújtam csizmába és nyergeltettem fel a
lovam.
A hátasom átrepült a síkságon a délután borostyán fényében, és
éreztem, ahogy a testemben mozog a gyermek, erősen és
egészségesen. A fiam is az apja győzelmét ünnepelte. Igen, mindig kell
hinni a csodákban, Blumentrost. Belenevettem a szélbe, és tovább
ösztökéltem a lovam.
Sosem felejtem el, mennyire elborzadtam, amikor először
megláttam a poltavai csatateret. Az erőd falain kívüli mezőket
holttestek borították, vagy a csonkított maradványai valaha volt
emberi lényeknek. A keselyűk már köröztek az égen, és varjúk
károgtak a fákon, türelmesen várva a sorukra. Kóbor kutyák hurcoltak
magukkal testrészeket, és végtagok felett marakodtak. Lelassítottam a
kancám, félve, hogy még élő, de sérült katonára lép. Véráztatta karok
nyúltak felém, emberek könyörögtek egy kedves szóért, egy korty
vízért, orvosért, vagy azért, hogy utoljára láthassák a szerelmüket vagy
az anyjukat.
Egy férfi belekapaszkodott a szoknyámba: a hasán feküdt, a légzése
nehézkes és szaggatott volt.
 – Kérem, hölgyem. Vizet! – suttogta, én pedig leszálltam a
lovamról. A sebei látványa olyan émelyítő volt, hogy vissza kellett
nyelnem a torkomba toluló epét, majd vizet kerestem a
nyeregtáskában. Mire újra felé fordultam, a férfi már meghalt.
Keserű puskaporos füst gyűlt lassan a szélcsendes mező fölé, mint
egy szivacs, úgy szívta magába az édes, émelyítő csatatéri szagokat.
Hajamat a szám és az orrom elé húztam, hogy ne lélegezzem be
ezerszer is a halál szagát. Szememet az előttem lévő útra szegeztem,
nehogy elsírjam magam, vagy igazán rosszul legyek. Péter a
legnagyobb győzelme pillanatában csakis gyönyörűnek, büszkének és
sugárzónak láthat: én voltam a legnagyobb díja.
A svéd katonák, akik az utamhoz legközelebb feküdtek, véresen,
kiéhezve, haldokolva, nem csupán csontvázaknak néztek ki. A
felperzselt föld és a két orosz tél befejezte hátborzongató munkáját,
gondoltam könnyeimet nyeldekelve. Tudtam, hogy Péter azt tette,
amit egy cárnak meg kellett tennie, hogy megmentse Oroszországot.
Mégis, aznap Károly emberei közül majdnem hétezer elesett, és még
háromezer esett orosz fogságba. Tízezer ember, akiket valahol egy nő,
mint én, várt és gyászolt; a lány, mint az enyém, vagy egy fiú, mint
Alekszej árva maradt; sosem tudták meg, mi történt, sosem kaptak újra
híreket. Mégis, legalább a hadifoglyok számára vége volt a háborúnak
ellentétben bajtársaikkal, akik elmenekültek Károly király, az
elátkozott ember oldalán, akit Isten büntetésként küldött
uralkodójuknak. A sebesült királyt szállító lovat kilőtték alóla, de neki
sértetlenül sikerült elmenekülnie.

Messziről észrevettem Pétert, büszkén magasodott ki tábornokai

gyűrűjéből Poltava falainál. Foglyok tömege térdelt körülötte, arcuk
üres és kimerült volt, tekintetük tompa, akár az állatoké. A katonákon
kívül a svéd király kíséretéből is voltak ott néhányan: szolgák,
zenészek, írnokok, szakácsok, orvosok, papok és gyógyszerészek. Az
elfogott svéd zászlók ferdén a földbe voltak szúrva, büszke kék és
arany anyaguk piszkosan és megtépázva lógott a lassan lenyugvó nap
fényében.
 Péter észrevett, és izgatottan integetett, mint egy gyermek: haja
összekócolódott, a kabátja elszakadt, és a kék szalagot a mellkasán,
rajta a gyémánttal díszített Szent András-renddel, vér és füst
szennyezte. Az arcát is elfeketítette a hamu és a sár, de kék szeme
büszkén és örömmel villant, amikor megölelt, majd a svéd csapatok
elé húzott.
– Gyere, ezt nézd meg, matka! Micsoda foglyokat szedtünk össze.
Egy marsall, tíz őrnagy, ötvenkilenc főtiszt és ezeregyszáz altiszt. És
mindezek tetejébe a király fő tanácsadója. Piper miniszter maga. –
Megragadott egy alacsony, kopasz embert a hajtókájánál fogva, és
talpra kényszerítette. Piper miniszter alig ért Péter könyökéig. Szemét
összeszorította, és remegett félve a közelgő haláltól. – Nos, Piper,
majdcsak találunk elfoglaltságot egy ilyen okos embernek, mint te.
Sok utcát kell még leburkolni Szentpéterváron, nem igaz,
Katyerinuska? Vagy küldjük a szibériai bányákba? – Péter megcsókolt,
és bőr, izzadság és puskapor ízét éreztem. A svéd tisztek elfordították a
fejüket: ők már annyi éve voltak távol családjuktól és szeretteiktől, de
Péter felkiáltott: – Idenézzetek, átkozott svédek! Ilyen az a nő, aki
győzelmet hoz a férfinak!
Aztán a tekintete a svéd marsallra esett, aki a többiek közt térdelt. –
Te vagy Rehnskjöld marsall?
A férfi megértette a nevét. Bólintott, szemlátomást össze volt
zavarodva.
– Kelj fel! – ordított rá Péter. – Talpra, te svéd disznó!
A svéd zavartnak tűnt, és a talpára vergődött. Mindenki
elcsendesült. A szemek a cárra és a svéd marsallra szegeződtek, aki
annyi éven át járatta a bolondját Péterrel, és annyi szenvedést okozott
neki az elhúzódó hadjáratban, miután ez idáig minden téren sikerült
legyőzni a hadseregét. Seremetyev és Bruce aggódva pillantottak
egymásra, én pedig néma imára kulcsoltam a kezem. Kérlek, Istenem,
ne hagyd, hogy Péter besötétítse örömét és győzelmét egy gonosz,
hirtelen felindulásból elkövetett bűntettel. A csatának vége volt, és ha
most megöli Rehnskjöldöt, az aljas gyilkosságnak számítana. A marsall
nyugodtan nézett Péter szemébe.
– Most térdelj le újra! – vetette oda neki Péter.
 Libabőrös lett a karom, amikor Rehnskjöld megvető arckifejezéssel
engedelmeskedett. Készen állt találkozni a Teremtőjével, mert mindig
teljesítette a kötelességét, akármekkora árat kellett is fizetnie érte.
Levegőt sem mertem venni; még a szél is elállt, és a felhők lassan a
lenyugvó nap elé lebegtek. Az első tábortüzeket meggyújtották a
város körüli dombokon, és a levegőben felerősödött a füst és a halál
bűze. Péter lassan előhúzta vérfoltos kardját a bársonytokjából, amit én
magam hímeztem neki Kijevben. A nap utolsó sugara az acélra
vetődött, amely megcsillant, ahogy Péter magasan a feje fölé emelte.
Rehnskjöld becsukta a szemét, az ajkai mozogtak. Felismertem a
Miatyánkot, amit gyakran hallottam a Glück-házban.
Péter! - akartam könyörögni, de az ajkamba haraptam. A cár a
hajánál fogva felemelte a marsall fejét, hogy ki kelljen nyitnia a
szemét.
– Rehnskjöld! Tudod, mennyi szenvedést okoztál Oroszországnak?
Ritkán születik olyan harcos, mint te. Narvában az egyik golyód alig
került el – hördült fel.
Nedves kezemet a szoknyámba töröltem. Amikor a marsall
válaszolt, a szeme olyan kék volt, mint az ég Szentpétervár felett.
Csendesen felelt Johann nyelvén: – Isten bocsánatát kérem a
bűneimért. Készen állok a halálra, Péter cár.
A hangja fáradt volt, és Seremetyev hamuszürke arccal lehunyta a
szemét. Menysikov keresztet vetett három ujjal. Rehnskjöld
megfordult, és pár utolsó, bátorító szót mondott az embereinek, majd
lehajtotta a fejét. Néhány svéd arcát a kezébe temetve sírt.
Péter magasra, majd még magasabbra emelte a kardot, megállt,
megfogta a marsall egyik ernyedt kezét, és ujjait a kard markolatára
kulcsolta.
– Fogadja el a kardom tiszteletem jeléül, Rehnskjöld marsall. Ön
igazi katona.
Rehnskjöld marsall, számtalan csata félelmet nem ismerő hőse a
földre rogyott, elejtette a kardot, arcát a nedves, harmatos fűbe
temette, és úgy zokogott, mint egy gyermek, rázkódó vállal. Egyik
embere sem mert hozzáérni, csak néma döbbenettel néztek.
Menysikov, Bruce és Seremetyev fellélegzett, én pedig Péter ujjai
köré kulcsoltam ujjaimat.
Megvonta a vállát, és megrázta a fejét. – Ugyan már. A svédek
puhányabbak, mint gondoltam. Ennek meg mi a baja?
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Lassan visszalovagoltunk a táborba. Az elhaló napfényben a túlélők

többé-kevésbé rendezett sorokban követtek minket együtt a több ezer
rongyos, sánta és éhező svéd hadifogollyal. Amikor utoljára
pillantottam Poltava felé, emberek özönlöttek ki az ostromlott város
kapuin, hogy kifosszák a holttesteket és a halálosan megsérülteket;
még az aranyfogakat is kitörték a halottak szájából.
A táborunkat kivilágították, és az emberek énekeltek, táncoltak,
tapsoltak és ünnepelték a győzelmet. Péter egyik hordót a másik után
verette csapra, bort, sört és vodkát szolgált fel az embereinek, Felten
pedig kifosztotta a város pincéit és a környező falvak pajtáit, hogy elég
ökröt, bárányt, disznót és csirkét tudjon megsütni, és hogy találjon
elég sózott halat, káposztát és lisztet. Az asztalnál Péter eldobta az
evőeszközeit, megragadta zsíros kezem, és felemelte, hogy mindenki
láthassa.
– Ma este csak kézzel eszünk. Ha rajtakapok valakit, hogy késsel
vájkál az ételben, megkeserüli. Világosan beszéltem?
Majd megcsókolt, és a szájába tömött egy gyümölccsel megtöltött
ropogós disznószeletet, amely csöpögött a szósztól.
A svédek úgy ültek közöttünk, mint szigetek a dühöngő tengeren:
Johann finom modorára emlékeztettek. Egyikük sem szellentett vagy
böffentett evés közben, nem köptek a földre, de udvariasan
félrefordultak, hogy a foguk közül kipiszkálják az ételt. Megbíztam
Feltent, aki utálta a svédeket, hogy játssza el a svéd király szerepét. A
megalázottságtól dühös könnyek tolultak a szemébe. Péter annyira
nevetett, hogy leesett a székéről, és hatalmas csörömpölés kíséretében
mindent magával rántott az asztalról – abroszt, evőeszközt és
edényeket.
A kora reggeli órákban, amikor a katonák és a tábornokok
kimerülten kapaszkodtak a székeikbe, Péter kiosztotta a javakat a
győztesek közt: Seremetyev még több földet és embert kapott Kijev
körül. Safirov – a kis kedvenc zsidó – alkancellár lett, gróf, és minden
lányát egy herceghez ígérték. Safirov megcsókolta a cár térdét, amitől
Menysikov még féltékenyebb lett, mint volt, de sikerült
megnyugtatnom, amikor rákacsintottam, és így szóltam: – Alekszandr
Danyilovics, Péter kegye mindannyiunkra elég fényesen süt, nem
igaz? – Habár minél többet kapott Menysikov, annál többet akart;
ilyen volt a természete. Még maga Péter is előléptetést kapott. – Most
már egy aladmirális társa vagy. Büszke vagy rám? – kérdezte és
megcsókolt.
Reggel a gyermek csendben feküdt a testemben. Blumentrost szavai
jutottak az eszembe, és összeszorítottam az öklöm: a gyermek az én
poltavai hercegem volt, maga egy csoda. Két nappal később
elindultunk, mivel a környező vidék és a falvak nem tudták tovább
ellátni a seregünket, és a halál és elmúlás bűze minden vidámságot
kiölt a sátrakból.

A poltavai győztes katonák nagy hópelyhek forgatagában léptek a

Vörös térre, a jég tükrözte diadalukat. Én magam nem álltam a Kreml
erkélyén aznap, mert Péter izmajlovói házában terveztem szülni.
– Adj nekem egy egészséges fiút, hogy megünnepeljük Poltavát.
Kérlek! – suttogta Péter, miközben könnyekkel a szemében kisegített
a szánomból. Moszkvában pezsgett az élet és az öröm. Eközben
elmondhatatlanul untatott a várakozás a szülésre. Elrontottam a
hímzéseim, és alakzatokat rajzoltam az ablakok jégkristályai közé.
Csak hallottam róla, hogy Péter Finette hátán belovagolt a Vörös
térre, aki leopárdbőrrel, vörös bársonnyal, fényes bőr és ezüst
lószerszámmal volt feldíszítve. Mögötte masírozott a serege és a
tábornokai, őket követte a svéd foglyok végtelen áradata, akik a
félelemtől szinte megőrültek, meg az elkobzott háromszáz zászló és
harminchat svéd ágyú. A tömeg magánkívül volt: bojárok és a tehetős
kereskedők, mint például Péter barátja, Sztroganov gróf, a házukba
invitálták a cárt és tábornokait. Péter és az emberei nem utasítottak el
egyetlen meghívást sem. Hétezer gyertya égett, mindegyik három
méter magasan, és hét diadalívet emeltek; amikor Péter mindegyik
alatt áthaladt, elérte a trónt, ahol régi haverja, a hamis Cézár herceg
ült; haja és válla hóval borítva.
Péter a kezét a szívére tette: – Isten segedelmével és felséged
kegyelméből, győzelemre vezettem Oroszországot Poltavánál.
A svéd katonák azt hitték, teljesen megőrültek: ki volt végül is a
cár? A férfi a durva, viseltes egyenruhában, akivel Poltavánál
találkoztak, vagy az a pojáca, aki kifestve, felcicomázva ült a trónon, és
kiadta bolondokból és fellépőkből álló udvarának a jelet a lakoma
kezdetére?
Darja később elmesélte, hogy a ceremóniamesternek lóháton kellett
keresztülvágnia a termen, mert annyi vendég volt, és a Kreml
nagytermének színes mennyezete tönkrement, amikor az emberek
tűzijáték helyett belelőttek.
Ő nem mondta el, amit mások viszont igen: Praszkovja lánya, Péter
csinos és kellemes unokahúga, Jekatyerina Ivanovna cárevna nem
tágított a cár mellől. Talán igaza volt Péternek. Jó lenne kiházasítani
azokat a lányokat, inkább előbb, mint utóbb.

Csak pár nappal a győzelmi ünnepségek után megindult a

legfájdalmasabb vajúdásom. A fájdalom hosszú órái alatt az ágyam
függönyébe kapaszkodtam, vagy a bábát rugdostam, aki nyugtatni
próbált. Amikor megéreztem, hogy közeledik a szülés, Blumentrost
felkiáltott: – Gyorsan, az istenért, gyorsan! Rossz irányba fekszik.
Érzem a lábát.
A szoba elfeketedett; elájultam, ami kegyesen elmulasztotta a
fájdalmat pár másodpercre. Amikor magamhoz tértem, megláttam
Blumentrost kövér kezében a gyermekem tökéletesen mozgó testét a
moszkvai téli nap halvány fényében és jeges levegőjében. Rekedt, erős
sikítás hasított a szobában uralkodó fáradt, fojtogató csendbe.
Felnevettem, és kifésültem nedves hajam izzadt homlokomból. –
Legyen a neve Péter, mint az apjának!
 Darja az ágyneművel foglalatoskodott, Alekszandra Tolsztaja pedig
vérfoltos kezét mosta egy meleg vízzel teli porcelántálban, kerülve a
tekintetemet. Blumentrost, az a szamár, az ablak felé fordult,
ellenőrizte a gyermeket, majd tiszta lepedőbe csavarta. Megfordult, és
felém tartotta; a szeme mélykék volt.
– Attól tartok, ez lehetetlen, felség. Kislány. Egy csodálatos,
egészséges kislánya a cárunknak.
Majd egy hétig tartott, mire Jelizavetát a karomba tudtam fogni.
Péter viszont magánkívül volt örömében a születésekor, az ő kis
poltavai hercegnőjének nevezte. Jelizaveta hamarosan kimerítette a
szoptatós dajkáját, erősebb volt, mint bármelyik előző gyermekem, és
hangosan elutasította, hogy bepólyázzák.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Oroszország fellendülésnek indult. Poltava után Tolsztoj nem csak új

békeszerződést kötött a törökökkel, de eloszlatta azokat a lehetetlen
híreszteléseket is, hogy a sérült svéd Károly király a szultán udvarában
rejtőzködik.
A Kreml tárolószobáiban voltam Jagusinszkijjel, és bútort
válogattam az új Téli Palotába Szentpétervárra, ami még mindig
csupasz volt; hatalmas termei kongtak, és végtelen folyosóin
visszhangzottak a lépteink. Jagusinszkij alaposan feljegyzett minden
fiókosszekrényt, széket és tükröt, ami megtetszett nekem, bár nem
volt sok. Péter annyira gyűlölte a Kremlt, amennyire szerette a
csillogó új európai holmikat, és ez nagy boldogságot okozott sok
ácsnak Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Nem
sokkal indulás előtt észrevettem egy festményt, amelyet egy fehér
vászon takart félig mintegy lepelként.
Elkomorodtam.
– Ez nem a német hercegnő portréja, akit a cárevics fog feleségül
venni?
– De igen – felelte Jagusinszkij, és hirtelen lelkesen összepakolta a
tekercsét és a tollát.
Ne olyan gyorsan, barátom, gondoltam, majd azt parancsoltam: –
Vegye le a leplet. Miért van itt, és nem Alekszej lakosztályában, ahogy
azt parancsolták? Hozzá kell szoknia a lány arcához, akár tetszik, akár
nem – tettem hozzá.
– A cárevics utasított, hogy hozassuk ide – felelte Péter
háztartásának vezetője, és izzadság gyöngyözött a homlokán a
tárolószobák hűvöse ellenére. Intettem a segítőjének, aki egy seprő
mozdulattal eltávolította a leplet. Felszisszentem. Valaki vastag bajszot
rajzolt a hercegnő kedves ajkai fölé, és fekete foltokkal csúfította el
rózsás bőrét. És ami a legrosszabb volt, az egész vásznat össze is
vagdosták.
– Mi történt vele? – kérdeztem döbbenten.
– A cárevics a késdobáló tudományát gyakorolta a portrén – felelte
Jagusinszkij.
– Tud róla a cár?
– Nem, természetesen nem. – Jagusinszkij felitatta az izzadságot,
ahogy bárki tette volna, aki ekkora horderejű eseményt titkol Péter
elől. Komoly verést érdemelt volna.
– Próbálja meg megtisztíttatni és megjavíttatni. Aztán vigye vissza a
cárevics szobájába. A házasságról már folyamatban vannak az
egyeztetések – utasítottam.
– Köszönöm, felség! – mondta Jagusinszkij, és hajlongva kihátrált a
szobából. Mi más folyhat itt még, gondoltam, miközben kimentem,
amiről se Péter, se én nem tudunk?

A Szent Alekszandr Nyevszkij neve napján tartott ünnepségen

Menysikov palotájában egyértelmű volt, hogy Alekszandr Danyilovics
nem fukarkodott, ha a lakhelyéről volt szó. Pétert lenyűgözte
nagyszerűsége, és annak is örült, hogy nem neki kell állnia majd az
extravagáns ünnepséget. A Vasziljevszkij-szigeten álló épület volt a
legfényűzőbb az egész városban, perzsa selyemmel, olasz márvánnyal,
líbiai cédrussal, szibériai arannyal, kínai lakkozással és tapétával, delfti
csempével, afrikai elefántcsonttal és angol ezüsttel díszítették.
Menysikov könyvtárában három könyvtáros ápolta a tizenháromezer
kötetet, amikből maga a tulajdonosuk egyet sem tudott elolvasni, és az
egyedi térképgyűjteményét. A lépcsőházak falát, a folyosókat és a több
száz magán- és nyilvános szobát és termet szőnyegekkel, trófeákkal,
valamint számtalan festménnyel és portréval díszítették. Ezeket
hajószámra hozták haza külföldről, de itt voltak a legszebb ezüsttel és
arannyal kirakott ikonok is.
A bankett előtt Darja végigvezetett a hosszú, tükrös folyosókon, és
úgy beszélgettünk és nevettünk, mintha egy pillanat sem telt volna el
Marienburg óta. Láttam pár hízelgő festményt magamról és számtalan
másikat Péterről minden életkorban. Végül Darja megállt, és
megmutatott egy kisebb festményekből álló szinte rejtett sort. – Ez az
én gyászfalam – mondta, és elhunyt kisfiai, Pavel Szemjon és Pjotr
Luka arcocskáit pillantottam meg. A harmadik gyermekkép a lánya
finom, rózsás arcát ábrázolta, aki akkor épp magas lázzal feküdt az
ágyban. Darja sietve felszárította a könnyeit, mert Péter nem tűrte a
gyász vagy a szomorúság kinyilvánítását nemzeti ünnepekkor.
Könyörögtem, hadd maradjon Darja most távol, de hiába. Így
továbbmentünk, felszínesen nézegetve a képeket, például egy
gyönyörű meztelen lány képét, aki egy levágott fejet tartott fel
nevetve. Kerek arca és sötét hajfonatai az Ivanovna carevnákra
emlékeztettek, akiket a vacsora közben közelről terveztem figyelni.
Menysikov a padlóra koppintott gyémántokkal kirakott botjával, és
a terembe behozták az első fogást. Péter a sasos kupájából ivott,
böffentett, majd nyíltan mustrálta az unokahúgait, akik úgy tűnt,
mindent magukra aggattak, amit csak a szekrényben találtak. Nem
csoda, hogy a francia és a spanyol nagykövet jót nevettek, amikor
meglátták őket. Mindazonáltal, gondoltam, miközben gyorsan
legyeztem magam a szürke strucctollból, elefántcsontból és
igazgyöngyből készült legyezőmmel, senki sem nevethet ki egy orosz
hercegnőt.
Péter cuppantott zsíros szájával: – Na melyik lányt adjuk a fiatal
Kurland grófjához? Ő a porosz király unokaöccse. Van jobb módja
megerősíteni a balti területeinket, mint ha beházasodunk a királyi
családba?
Ebben a pillanatban Praszkovja legidősebb lánya, Jekatyerina felállt,
finoman, mint egy macska, és odalépett hozzánk. A csípője ringott,
selyemruhája fodrozódott. Elhelyezkedett Péter ölében, és a szájához
emelte Péter kupáját.
– Hosszú és egészséges életet kívánok, győzedelmes nagybátyám!
Péterre mosolygott, és sötét szeme úgy csillogott, mint két szem
meggy. Ivott, Péter felnevetett, és mindkét kezét a lány mellére
helyezte, miközben meztelen nyakát csókolgatta. A lány felkínálkozva
fészkelődött, én meg úgy tettem, mintha Menysikovval beszélnék.
 – Istenem, nem csoda, hogy túl gyakran elfelejtem, hogy az
unokahúgom vagy – mondta Péter rekedten.
– Hát, az apám csak a féltestvére volt – sóhajtotta Jekatyerina,
miközben Péter a mélyen kivágott ruhája felett szívogatta a duzzadó
bőrt. Legyeztem magam, miközben éreztem, hogy mindenki engem
néz. Persze hogy voltak más nők is Péter életében, de ennyire nyíltan
osztogatni a kegyeit, az én jelenlétemben – ez még tőle is újdonság
volt. Láttam a többiek kíváncsi tekintetét. Véget ért a befolyásom?
Vagy én is csatlakozom hozzájuk? Egy új szerető kerül mostantól
középpontba? Próbáltam nyugodt maradni, de Menysikov
megpödörte vékony bajszát, amit mostanában viselt, és azt suttogta: –
Jól vigyázz azzal a madárkával. Szeretne a cár felesége lenni, mert
akkor utasítgathatná az anyját és a húgait. Nem ez lenne az első eset,
hogy egy cár egy úgynevezett közeli hozzátartozót vesz feleségül. Bár
ki tudja, ki a lányok apja – az biztos, hogy nem az az idióta Iván.
Jekatyerina kezét Péter lábai közé csúsztatta. Felugrottam, a
körmeim a karjába mélyesztettem, és elhúztam a kezét.
– Nem egy bordélyban vagyunk, hanem Alekszandr Danyilovics
palotájában. Épp a megfelelő menyasszonyról gondolkodott Kurland
grófja számára – közöltem.
– Hm, mi? – kérdezte Péter mélyeket lélegezve.
Jekatyerina hidegen végigmért, de Menysikov engedelmesen
biccentett erősen púderezett parókájában. – Ha azt szeretnénk
bizonyítani, mennyire őszintén elkötelezettek vagyunk a porosz király
iránt, akkor az unokaöccsének a legszebb hercegnőnket kell adnunk.
És az te lennél, Jekatyerina Ivanovna cárevna – mondta, és a lányra
mosolygott.
Jekatyerina nem hagyta magát becsapni, nyelvet nyújtott
Menysikovnak, és Péter mellkasához bújt.
– Kedves apu-nagybácsi, én csak Oroszországnak akarok gyerekeket
szülni. Sok-sok fiút. Az anyám már megmutatta, mennyire
termékenyek vagyunk. – Győzedelmes pillantást küldött felém. –
Egész életemben boldogtalan leszek, ha el kell téged hagynom, cárom
– csiripelte Péter haját simogatva.
 Összeszorítottam az öklöm, hogy ne karmoljam cafatokra a
hercegnő csinos kis rózsaszín pofiját.
– Termékeny? Igen, hercegnő, de az anyád csak lányokat szült –
mondtam csípősen.
Péter leállította a füstölgő vitát.
– Lehet, hogy igazad van, Menysikov. De szerintem jobbat is
tudunk keríteni ennek a Jekatyerinának – jelentette ki, és átkarolta a
lányt, miközben végignézett az anyján és a húgain: Praszkovja éppen
erősen megütötte Annát, és a hajánál fogva rángatta. – Anna Ivanovna
menjen. Ő lesz Kurland hercegnője. És a kedves Jekatyerinával mi,
Alekasa, együtt meglátogatjuk az emeletet – döntötte el.
Menysikov kelletlenül nevetett, én pedig higgadtan mosolyogtam,
amikor Péter és Jekatyerina távozott. A terem előszobájából
hamarosan érkező hangok arra utaltak, hogy Péter még a folyosók
sötétjét sem várta meg, mielőtt megtisztelte volna Jekatyerina
Ivanovnát a figyelmével. Nem néztem oda.
Az az éjszaka a Nyári Palotában, amikor a kezét nekem ígérte, és az
akkori közelségünk egymáshoz olyan volt, mint egy távoli álom.

Anna Ivanovna cárevna büszke fiatal menyasszony volt. Kurland grófja

eredetileg az összes Ivanonvna hercegnő, Péter unokahúgainak a
portréját kérte, de végül megelégedett Péter választásával – Anna
barna hajú, rózsás arcú, magas lány volt, sötét csillogó szemekkel –,
főleg, mert a menyasszonya hozománya kétszázezer rubel volt. A gróf
azonnal ki tudta fizetni a szerencsejáték-tartozásait.
Az esküvőjük napján a Néván az első vékony jégréteg csillogott, és
a levegőben érződött, hamarosan havazni fog. Péterrel meglátogattuk
Anna Ivanovnát, miközben a testvérei felöltöztették a ceremóniára.
Jekatyerina megemelte a húga haját a nyakától, miközben Péterre
mosolygott.
– Cárom, micsoda megtiszteltetés ez a húgomnak; mi mást kívánhat
bármelyik nő, mint hogy boldog menyasszony lehessen. Isten adjon
neki sok fiúgyermeket!
Legszívesebben megpofoztam volna a bajkeverőt. Ó, teszek én majd
róla, hogy a legidősebb hercegnő is hamar férjhez menjen! Olyan volt,
mint egy tüzelő szuka, és Péter egyre ritkábban jött az ágyamba, és
akkor se nagy kedvvel. Mi lesz, ha egy királyi vérből származó cárevna
fiút szül neki?
Péter két arcán megcsókolta Jekatyerinát, majd kezei közé fogta a
húga arcát.
– Anna Ivanovna. Tiszteld meg Oroszországot és halott atyádat,
szeretett fivéremet, Iván cárt a házasságodban. Az országodért
házasodsz; légy hűséges, szeresd az új otthonod, és engedelmeskedj a
férjednek.
– Így lesz, kedves apám-nagybátyám – szipogta a menyasszony.

Péter vezette az oltárhoz a Péter-Pál-székesegyházban. Leheletünk a

jeges levegőben felhőként gomolygott, miközben imádkoztunk és
énekeltünk, de amikor elkezdődött volna maga a ceremónia, a pap
feltartotta az imakönyvét, és remegő hangon közölte: – Nem fogom
ezt a házasságot megkötni, a hitem okán.
– Mi a gond? – A fiatal herceg idegesen nézett a porosz
nagykövetre, aki a szemét forgatta. Úgy éreztem, itt már semmi sem
lepi meg őt.
Anna Ivanovna zavarodottan zokogott, Praszkovja pedig odasietett
hozzá. – Drágaságom, napsugaram, ne aggódj! – csitítgatta.
Péter felállt, megragadta a pap gallérját, és előhúzta a dubináját.
– És miért, te átkozott kis áruló? – mennydörögte.
A férfi bátran válaszolt: – A Szent Orosz Egyház nevében, nem
vagyok hajlandó a cárevnát egy hitetlenhez adni. Ez istenkáromlás, és
a törvényeink ellen való.
– Törvény? Én vagyok a törvény! – üvöltötte Péter, a hangja
vissz-hangzott, és kétszer fejbe verte a papot. Vér csorgott az oltár
színes márványkövére, és Anna Ivanovna felsikoltott. Keresztet
vetettem, de Péter az őrök felé dobta a papot.
– Verjétek meg. Harminc csapás azért, mert megsértette minden
oroszok cárját külföldi elöljárók előtt.
A porosz nagykövet mintha szólni kívánt volna a pap érdekében, de
Péter haragját látva meggondolta magát. A menyasszony sokkos
állapotba került; a könnyek ronda nyomot hagytak szépen kifestett,
krétafehér arcán.
– Vér az oltáron! Milyen szörnyű előjel a házasságomhoz! –
zokogta. Repülősót ajánlottam neki, de Praszkovja csak megszidta: –
Szedd már össze magad!
– Menysikov! – kiáltotta Péter. – Hozd ide az egyik papod. De
figyelmeztesd, mi vár rá, ha nem adja hozzá az unokahúgom a
némethez.

Minden orosz szokás eltűnni látszott az ezután következő nagyon

vidám esküvői lakomán: a férfiak és a nők szabadon keveredtek, és a
hagyományos cári pite, a kurnyik helyett, amely egy kenyértésztából
készített, kandírozott gyümölccsel töltött többrétegű, kupola alakú
pite, egy hatalmas tortát készítettek, amely Péter új Téli Palotáját
mintázta. Áttáncoltuk az éjszakát, és csodálatos tűzijáték véste a
Romanovok és a Kurland-ház lángoló címerét az alvó égre. A fiatal
gróf túl részeg volt aznap éjjel, hogy teljesítse házastársi kötelességét.
Három nap múlva a friss házasok bemásztak a szánjukba, hogy
Kurlandra utazzanak. Az új grófnő sírt és ölelgette a testvéreit és az
anyját, akikkel szinte mindig veszekedett. A szánjuk elé fogott erős
pónik patái szikrát vertek a Néva kikötőjének kemény jegén, és színes
zászlók búcsúztatták őket a friss reggeli szélben.

Alig telt el három nap, és Anna Ivanovna, Kurland fiatal hercegnéje

újra köztünk volt özvegyként. Ötven mérföldnyire Szentpétervártól a
férje rosszul lett, és kimászott a szánból, majd fejjel előre a hóba esett,
és belefulladt a saját hányásába tehetetlen, fiatal felesége rémült
jajveszékelése közepette.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

– T olsztoj a legkövetelőzőbb a nagyköveteim közül – horkantott

Péter, és összegyűrte a legfrissebb levelet. – Ez már a harmadik
kérvény, amit ezen a héten küldött nekem. Nem elég elfoglalt a
konstantinápolyi rabszolgapiaccal? – Péter a papírgalacsint a többi
papír, terv és ukáz közé dobta. – Mindig több aranyat, több ezüstöt,
több cobolyt akar. Vagy az Aranykapuban a szultán kapzsisága nem
ismer határt, vagy Pjotr Andrejevics a saját zsebére dolgozik.
A hasamra fordultam, miközben szmetanával, dióval és mézzel
töltött pirogot eszegettem. A kandalló előtti párnák, ahol új ruhák
tervrajzainak nézegetésével foglaltam el magam, puhák voltak, de
amikor a tűzben a hasábok megmozdultak és leestek, az ölebem
megijedt.
– Butus! – mondtam, és megpusziltam nedves orrát.
Péter úgy körözött körülöttem, mint sas az égen; figyeltem, ahogy
rojtos csizmája elkoptatott sarkával és kopott orrával közeledik és
távolodik. Hirtelen megállt, és ökölbe szorította a kezét.
Felsóhajtott: – Nem tudom ezt már egyedül csinálni. Hát legyen.
Az átkozott franciáknak és angoloknak igazuk van. Beállok a sorba.
– Miben van igazuk? Gyere ide hozzám! – kértem, és
megpaskoltam az egyik párnát. Péter a fejét a vállamnak támasztotta,
ajkaimmal éreztem a hideg izzadságot a homlokán, miközben a haját
simogattam. Szenvedett, és arra gondoltam, elkergetem azt a kuruzsló
Blumentrostot, és egy igazi orvost keresek, aki meg tudja gyógyítani a
cárt.
– Egyszerűen nem tudok Oroszországon egyedül uralkodni –
sóhajtotta Péter. – Ez az iga agyonnyom.
 Az ujjaim abbahagyták a cirógatást.
– Ez mit jelent? – kérdeztem remegő hangon. Péter még sosem
mondott ilyesmit. Arra biztosan nem gondolt, hogy itt az ideje, hogy
Alekszej lépjen a trónra. Talán egy külföldi hercegnőt akart feleségül
venni? Egy fiatal nőt, aki fiúgyermekeket szül neki, és mindig
értelmes tanáccsal látja el? Az unokahúga, Jekatyerina beképzeltsége,
és az, hogy egyre csak újabb ruhákat és ékszereket követelt, már
kezdték untatni, ezt tudtam. Péter szívesen adott, de csak akkor, ha
kérték. Az utóbbi hónapokban visszatért az ágyamba, de huszonhét
évesen már nem estem olyan könnyen teherbe.
– Korábban Oroszországot könnyű volt irányítani. Olyan volt, mint
egy egyszerű kunyhó. De most a birodalmam már egy palota:
végtelen folyosókkal, sok emelettel, lépcsőkkel és tornyokkal. Úgy
érzem magam, mint egy fiú, akinek mindössze egy bicskával kell
kivágnia egy hatalmas erdőt.
– Mit szeretnél tenni? – Ha már Péternek is túl sok volt, ki más
bírná el ezt a terhet?
A lángokba nézett. – Egy szenátusra van szükségem. Oroszország
kormányzásához és irányításához több emberre van szükség, nem csak
egyre.
– Egy szenátusra? Az mi? – Ez a szó jobban hangzott, mint egy
másik hercegnő neve. Egy kis velencei üvegcséből rózsaolajat
öntöttem a tenyerembe, és finoman Péter halántékába masszíroztam.
A levegőt betöltötte az utolsó nyár illata. Elégedetten felsóhajtott.
– Egy csoport, aki segít nekem kormányozni Oroszországot; de
nem olyanok, akiket csak azért választanak, mert nemesi a
származásuk.
– De lesz igazi hatalmuk? És ez nem veszélyes rád nézve?
Péter felnevetett. – Az én okos, ravasz Katyerinuskám! Persze hogy
csak akkora hatalmuk lesz, amekkorát én jónak találok. De ők
vázolják fel az új törvényeket, és ha kell, be is tartatják őket.
Rengetegen mohó és igazságtalan bíróságokra panaszkodnak
mostanában, azokat is ellen-őrizhetik majd. – Kis szünetet tartott, és
rám vigyorgott. – És a szenátus pénzt keres nekem. Sokat: újoncokat
toboroznak, új szövetségeket kötnek Szentpétervárnak. Aki a legtöbb
pénzt hozza, az a legjobb szenátor.
– Még több pénz kell nekünk? – Arra a hihetetlen fényűzésre
gondoltam, amivel Péter berendezte a Téli Palotánkat. Az ujjai köré
csavarta a tincseim.
– A cárnak mindig pénzre van szüksége, bár sosincs szűkében, amíg
az övé Oroszország és az orosz nép. Ami az övék, az az enyém is, és
úgy használom fel, ahogy jónak látom. De a szenátus lesz a szemem és
a fülem.
– És ha a szenátus megegyezik valami olyasmiben, amit te nem
akarsz? – kérdeztem.
– Egyik szenátor sem bízhat a másikban. Csak az éhes gyomor és a
szabad szellem hoz magával lázadó szívet. – A nyakizmai
megfeszültek, és a fejét egy rövid ideig a vállamhoz dörgölte. –
Nagyon szeretnék itt maradni. De most meg kell írnom az ukázt.
A falban lévő rejtekajtó küszöbén állt, ahol feltűnés nélkül tudott
ki- és bejönni a lakosztályomba, amikor halk kopogást hallottunk.
Péter felvonta a szemöldökét. – Titkos látogatót vársz, Katyerinuska?
– ugratott. Az ajtóhoz léptem; a szőnyeg puha volt meztelen talpam
alatt. Ki lehet az?
Amikor kinyitottam az ajtót, az őr segített a kimerült hírnöknek
egyenesen megállni. A légzése még egyenetlen volt a hosszú, kemény
lovaglástól, a köpenyét sár és jégkristályok borították. A csizmájából
sáros hó folyt a Téli Palota csillogó márványpadlójára. Öklével a
mellkasára csapott.
– Cárom. Sürgős üzenet az Aranykapuból.
– Tolsztoj még több aranyat és prémet akar? Mondd meg neki,
hogy keresse a pucér ember zsebében – vakkantotta Péter.
A férfi égő tekintettel nézett ránk. – Ahhoz már túl késő. A svéd
Károly a Portában van. Tolsztoj hiába próbálta elnyerni a szultán
kegyeit. Nem voltak meg az eszközei.
Péter behúzta a küldöncöt a szobába, és megragadta a gallérjánál
fogva.
 – Az lehetetlen. Ha Tolsztojnak nem voltak meg az eszközei, mije
lehetett Károlynak, miután olyan szegényen menekült el Poltavából,
mint a templom egere?
A férfi szinte sírt. – Ezt csak hittük! De a király megmentette a
háborús ládáját: úszik az aranyban, ráadásul a Cook testvérek az
Angol-Levantei Társaságtól pénzt kölcsönöztek neki.
– És? – kérdezte Péter, sötét szeme összeszűkült a haragtól.
– A szultán tart a növekvő orosz befolyástól a Fekete-tengeren: túl
közel vagy számára Azovban. A végén Tolsztoj választásra
kényszerítette a szultánt: Oroszország vagy Svédország.
Az ajkamba haraptam. Semmi jó nem származik abból, ha valakit
választásra kényszerítünk, és a küldönc folytatta is: – A szultán
lehetetlen feltételeket szabott, mint például a Baltikum és
Szentpétervár visszaszolgáltatása a svédeknek.
Péter forrt a dühtől.
– Az a konstantinápolyi dagadt béka! Remélem, Tolsztoj megadta
neki a választ!
– Igen – erősítette meg a küldönc.
– És? – kérdezte Péter. – Mi történt ezután?
– A szultán bezáratta a Héttoronyba.
Péter halkan káromkodott.
– Ez mit jelent? – suttogtam egyik férfiról a másikra nézve.
Péter felém fordult. – Ez, Katyerinuska, háborút jelent két fronton,
pont azt, amit minden vezető el szeretne kerülni – hördült fel, majd
felvidult. – De Oroszország nem roppan össze. Soha! Gyere velem
Konstantinápolyba. Lassú tűzön sütöm meg a szultánt, és megkapod a
legnagyobb smaragdot, amit csak találni a városban.
Azon a napon, amikor Oroszország létrehozta a szenátusát, hadat
üzent a konstantinápolyi Aranykapunak.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

– És persze a mosónő kurvája is vele megy…

Jekatyerina Ivanovna cárevna rosszul választotta meg szavainak
időzítését: mint kövek a kútba, úgy zuhantak a pillanatnyi csöndbe,
ami a Praszkovja házába látogató kisebb csoport körében beállt. A
szolgálók épp a második fogást takarították el, és a zenészek
visszatértek a hangszereikhez. A többi vendég, Péter legközelebbi
barátai és családja, zsíros ujjaikat törölgették, és hátradőltek a puha
párnákra. A hercegnő a hajszálai tövéig elpirult, amikor rájött, hogy
mindannyian hallottuk.
Péter, aki épp Safirovval és Seremetyevvel vitatkozott azon, hogyan
szerezzen pénzt a török hadjáratra, felnézett. Az utóbbi napokban nem
volt a legjobb kedvében, mert az összes szövetségese közül egyedül a
moldáv Dimitrij Kantemir herceg egyezett bele, hogy vele tart délre.
Jekatyerina olyan nehéznek érezhette Péter tekintetét, mint a gályarab
a korbácscsapást. A szobában még lélegezni sem mert senki; félelem
szikrázott a levegőben.
Péter rám nézett. Meg se próbáltam elrejteni a könnyeim, amelyek
egy ilyen nyilvános megaláztatás miatt gyűltek a szemembe. Finoman
megfogta a kezem. A lányaink, Anna és Jelizaveta mindketten
próbáltak vigasztalni öleléssel, dicsérettel és puszikkal.
Péter talpra emelkedett.
– Praszkovja, Oroszország megözvegyült cárnője – mondta, és az
asszony nehézkesen a párnájára térdelt igazgatva hatalmas hasa redőit.
– Cárom – motyogta, és a homloka megérintette a művészien
lerakott parkettát.
 – Igen. Térdre, az összes Ivanovna cárevna, beleértve Kurland
hercegnéjét is – utasította őket Péter. A három fiatalabb lány a
félelemtől elsápadva engedelmeskedett.
Péter odavezetett hozzájuk.
– Praszkovja cárnő, sógornőm. Oroszország cárevnái, unokahúgaim.
Ti vagytok az országomban a legrangosabb dámák. Egész életemben
tiszteltelek titeket. De eljött az idő… – Szünetet tartott. A hercegnők
magukon kívül voltak a félelemtől, nem tudták, mire számítsanak. Mit
tesz most Péter: leborotváltatja a hajukat, és zárdába küldi őket, vagy
Szibériába száműzi őket? A legfiatalabb Ivanovna cárevna, aki
egyszerű teremtés volt, arca pedig lapos és palacsintaszerű, félelmében
zokogni kezdett.
Péter gyengéden rám pillantott.
– Eljött az idő, hogy kinyilvánítsam, hogy szeretett társam,
Jekatyerina Alekszejevna, Anna és Jelizaveta lányaim anyja, a
legmagasabb rangú hölgy az udvarnál. Mindenkinek: nektek, a
családomnak és a népemnek is el kell őt ismernie. – Felemelte a
hangját, hogy az a falakról visszhangzott. – Ha nem lesz időm
feleségül venni a török hadjárat előtt, vagy ha ott elesem, ezt tudnotok
kell: Jekatyerina Alekszejevna mostantól Oroszország cáricája. Aki őt
megsérti, az engem sért meg. Makarov, ezt jegyezd fel – utasította az
írnokot, aki már elzavarta az egyik emberét papírért és tollért.
Alig kaptam levegőt, amikor Péter megáldott. Mielőtt
megakadályozhatta volna, térdre hulltam előtte. – Istenre esküszöm –
suttogtam, miközben a szemébe néztem, és a kezét fogtam –,
kiérdemlem ezt a megtiszteltetést.
– Az biztos! – vigyorgott Péter, majd talpra húzott. – Zenét! –
parancsolta. – Eljegyzés ez vagy temetés? Lusta disznók. Hozzátok a
francia habzóbort. És átkozott legyen, aki megpróbálja előbb elhagyni
a termet, mint hogy engedélyt kapna rá.
A zenészek egy vidám dallamot játszottak, és Péter meghajolt. –
Enyém lehet ez a tánc? – kérdezte szokatlanul udvariasan, majd
megtörölgette az arcom nem annyira tiszta csipke zsebkendőjével. –
Kérlek, ne sírj, matka. Csak boldognak szabad lenned, amikor a cár a
társának választ, és Oroszország legelső hölgyévé tesz.
 Ettől viszont csak még jobban sírtam, és egész este nem tudtam
megnyugodni.

Amikor a ládáimat pakoltattam be a török hadjáratra, Anna és

Jelizaveta a lakosztályomban bújócskázott. Mindkét lány magas és erős
volt a korukhoz képest, de a fiatalabb Jelizaveta mindig bántotta
Annát, hol így, hol úgy. Hallottam, hogy a nevelőjük így kiált: –
Lizenyka! Ne húzd már Annuska haját, jó?
Ahogy mindig, most is szörnyű nehéz volt aközött választani, hogy
velük legyek vagy az apjukkal. A kiváltságok ellenére, amikkel Péter
elhalmozott, vele az élet mindig olyan volt, mintha a Néva első
kemény jegén lépkednénk a tél elején. Az út a ragyogó boldogság és
dicsőség felé vihetett, de a jég be is szakadhatott alattam, és a fekete,
jeges víz örökre elnyelhetett.

Az orosz csapatoknak el kellett érniük a Dunát, mielőtt a törökök

elfoglalnák Moldáviát és Lengyelországot. Péter előreküldte
Seremetyevet és a csapatait. Amikor márciusban elindultunk
Szentpétervárról, a Szent Kereszt jelével és Szent Konstantin szavaival
díszített zászló lengett a fejünk felett. Ebben a jelben győzni fogsz.
Velünk lovagolt Dimitrij Kantemir herceg is Moldáviából és ötezer
embere, akik harcedzettek voltak a hegyeik közt uralkodó kemény
körülményeknek köszönhetően.
A herceg mellett egy kislány ült a póniján. Még sosem láttam ilyen
gyönyörű gyermeket: a haja, mint a lépes méz, a bőre, mint a
megmunkált arany. A szeme olyan különös borostyánszínű és fényes
volt, mint a szánhúzó kutyáké. A tartása egyenes volt, mint egy
hercegnőé. Péter is rábámult, pedig nem lehetett több nyolc- vagy
kilencévesnél.
– Ki ez, Dimitrij herceg? A háború nem megfelelő hely a
gyermekek számára. Még a felnőtt nők is nehezen tudnak róla
meggyőzni, hogy szükség van a jelenlétükre a csatamezőn. – Rám
kacsintott.
 Dimitrij Kantemir elmosolyodott. – Ez a lányom, Maria Kantemir
hercegnő. Senki sincs Moldáviában, akit a felügyeletével
megbízhatnék.
– Milyen gyönyörű. – Péter a lányra bámult, és tekintetében egy
férfi nézett végig egy nőn. Maria Kantemir megugrasztotta a póniját,
és hagyta, hogy minden oroszok cárja nyelje utána a port. Péter
tekintete addig követte, amíg el nem tűnt a szeme elől.

A kora tavaszi nap kiégette az apró magokat az egyébként termékeny

földeken, és ez tovább rontotta az előző évi rossz termést követő
éhínséget. Ráadásul Ukrajna még nem tért magához a korábbi
sáskajárás és a háborúk után. Az emberek dühe, akiktől azt a kicsit is
elvettük, ami megmaradt nekik, átokként követett minket, de meg
kellett mentenünk Oroszországot, még ha ez azt is jelentette, hogy
több ezer embert és lovat kell etetnünk egy kiéhezett országban.
Amikor elértük a Dnyesztert, több kocsink a viharban ragadt, vagy
elvitte őket az ár; sok ló megfulladt, és egész rakománnyi puskapor
nedvesedett át és vált használhatatlanná. A folyó másik oldalán a táj
gőzölgő forró homoktengerré változott. Végtelen egyhangúsága
összezavarta a sereget: a katonák napszúrást kaptak, éheztek és
szomjaztak, amitől hallucinációik támadtak, és vérzett az orruk. Ez a
vidék előbb győzte le a csapatainkat, mint hogy megpillantottuk volna
az ellenséget.
Minden reményünket a Prut folyó termékeny völgyébe helyeztük,
ahova kora nyáron érkeztünk meg. Itt összeszedhetjük magunkat a
fárasztó menetelés után, gondoltuk, és az az este, amikor Poltava
emlékét ünnepeltük a Prut partjainál, a török hadjárat ritka boldog
pillanata volt. Péterrel megittunk egy egész hordó édes tokaji bort, és
a homokdűnék közt hemperegtünk és nagyokat nevettünk a
homokban. A bőröm lebarnult; sötét hajamba világosabb csíkok
vegyültek. Karcsú és kívánatos voltam, mint a terhességeim előtt. Az
út nehézségei ellenére mindig vettem a fáradságot, hogy felöltözzek,
tisztálkodjak, és feldíszítsem magam Péter kedvéért: ahogy mindig,
most is magammal hoztam az összes ékszerem.
 Hiába próbáltuk fellelni a török hadsereget. Elindultak egyáltalán
azok a gyávák Konstantinápolyból? A kémeink és küldönceink nem
tértek vissza, elbizakodottá és könnyelművé váltunk. Ha! A gyáva
törökök visszamásztak abba a lyukba, ahol a helyük.
– Sajnálom azt a smaragdot, amit le akartam vágni neked a kövér
szultán nyakáról – sóhajtott Péter.
– Ó, és ki mondta, hogy akkor nem is kaphatok egyet –
incselkedtem vele.
Aznap este az asztal mellett merültünk álomba áldott tudatlanságban;
még nem tudtuk, mi vár ránk.

Az első napsugarak helyett a trombiták éles hangja, a harci kürtök

tülkölése és a sátrunkban Seremetyev hangja ébresztett minket: – A
törökök! Körülvettek minket. Ezer és ezer van belőlük, erősek, és
felfegyverzettek! – kiabálta.
Péter koszos ingét a nadrágjába tűrte, kibotorkált a sátorból,
miközben én hitetlenkedve pislogtam a reggeli vakító világosságban a
felfordulásra a táborban. Mindenki rohangált és kiabált.
Visszatartottam a lélegzetem: ez a látvány szörnyű vagy nagyszerű?
Nem voltunk annyira bekerítve, inkább csak túlerőben voltak.
Negyvenezer emberből álló hadseregünk, ami Szentpéterváron olyan
hatalmasnak tűnt, most majdnem háromszor annyi törökkel és tatárral
nézett szembe: ellenséges indulattal fortyogó katonák tengere. A
félhold ott csillogott ezernyi vörös zászlón, amelyek a forró szélben
ördögien táncoltak. Egészen a látóhatár széléig az ellenség katonáit
láttam, akik elrettentően forgatták nehéz szablyáikat. Ki tudtam venni
fényes mellvértjüket és a vállukra meg lábukra tekert durva
állatbőröket. Középen, egy párnákkal és szőnyegekkel megrakott
hordszéken egy hihetetlenül kövér férfi ült egy baldachin alatt,
mozdulatlanul, akár egy bálvány. Ékszerek borították, és szoborként
csillogott a napfényben. Ő lehetett a nagyvezír.
– Édes Istenem, mit tegyünk? – lihegte Péter.
Seremetyev tehetetlenül megvonta a vállát. Péter összeszedte magát.
– Fegyverbe! – kiáltotta, és kilökte Seremetyevet. – Pozíciót
felvenni! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk!
A cár nem várja a vesztét. Orosz medve vagyok, aki harcol, és
visszavág a vereségig vagy a halálig. – Berohant a sátorba, kérte a
kardját és a vértjét, meg azt, hogy Finette-t felnyergeljék.
Megöleltem Seremetyevet, akinek vékony testét könnytelen sírás
rázta. Az utóbbi két évben se nem pihent, se nem töltődött fel. – Légy
bátor, Borisz Petrovics – suttogtam. – Harcolj! Oroszország a tét. –
Neki köszönhettem, hogy Péterrel élek. Ha ma találkoztunk utoljára,
erőt kell öntenem belé. – Köszönök mindent! – mondtam. – Isten
vigyázzon rád! – Sajgott a szívem: milyen kicsinek és tehetetlennek
tűnt a tábornagy az ottománok fala előtt, amikor a lováért és a
kardjáért futott.
A törökök megfújták csillogó fémből készült hosszú trombitájukat,
hogy harcba szólítsák a sereget, és a katonák hatalmas dobokat kezdtek
verni: a dübörgő hangtól libabőrözni kezdtem, még mielőtt a közös
vad csatakiáltásuk az égbe emelkedett.
A sátorban Péter az utolsó szavait diktálta, miközben a páncélját
csatolták fel rá.
– Írd, Makarov! „Mi, Pjotr Alekszejevics, Isten kegyelméből
minden oroszok cárja, a következőkről döntöttünk. Ha a törökök
fogságába esem, nem vagyok többé cár. Egyetlen rubelt sem szabad
kifizetni és egyetlen csepp vér sem folyhat a kiszabadításomra. Ha
elesek, adják a trónt a legméltóbb leszármazottamnak.” – Megrázta a
fejét, amikor átgondolta a szavait. – Még ha ez a hasztalan Alekszej is
az…
– Bátyuska! Sztarik! Ne is gondolj ilyesmire! – kiáltottam, ő pedig
közrefogta az arcom, és erősen, szenvedélyesen megcsókolt.
Égő tekintettel nézett rám: – Legalább neked bizonyítottam még az
indulásunk előtt. Köszönöm a sok erőt, amit adtál nekem, matka.
Köszönöm, örökké!
Elment. A sátor ajtaja az oszlopoknak csapódott, és egyedül
maradtam. Összetörve térdeltem a félelmem terhe alatt; kezemet a
sátrunk padlóját takaró szőnyegek alatt a forró sivatagi homokba
mélyesztettem. A Prut homokjában lesz a sírunk a jó orosz föld
helyett?
A következő órákban a csatazaj elért ugyan hozzám, de csak távolról,
mert egy nagy adag ópiumot vettem be borban feloldva. Kábulatom
ellenére is egy tőrt szorongattam mindenre felkészülve. Ha kell,
megvédem magam a fosztogató törököktől, vagy kimegyek, és
harcolok Péter életéért.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Besötétedett, mire felébredtem. Felhős éjszaka volt újholddal, így

meg kellett érintenem magam mellett a párnát, hogy megtudjam,
Péter visszatért-e. Üres volt. Kintről fenyegetőbb csend hallatszott,
mint bármilyen korábbi zaj. A szívverésem az álomtól még lassú volt,
de a gondolataim cikáztak. Bizonytalan ujjakkal az ágyam melletti
szőnyegen heverő tőr után nyúltam, és felültem. Még kicsit szédültem
az ópiumtól: túl sokat vettem be. Hogy tudtam volna ilyen állapotban
harcolni? Botladozva lábra álltam, és suttogást hallottam a sátoron
kívülről. Orosz volt ott vagy török? Vesztettünk vagy megnyertük a
csatát?
Meleg sálat tekertem a vállam köré, kiléptem a fagyos sivatagi
éjszakába, és majdnem megfulladtam az elkeseredés, a halál és a vér
bűzében. A lábam rátaposott valamire, ami csak egy holttest lehetett.
Felsikítottam, de hirtelen egy kéz fogta be a szám, majdnem
megfojtott. Megéreztem Péter illatát, eldobtam a tőrt, és
megkönnyebbültem. A szorítása gyengült, én pedig meg akartam
ölelni.
– Péter? – suttogtam.
Megragadta a derekam, és így szólt: – Menekülnünk kell,
Katyerinuska. Oroszország vesztett. A lovak készen állnak, és egy
helyi vezető segít átkelni a folyón. Vedd fel a csizmád, és hozd
magaddal az ékszereid. Szükségünk lesz rájuk a hazaút biztosítására –
mondta rekedten, pont, amikor feltámadt a szél, és közelebb hozta a
csatatér bűzét; erősebb és émelyítőbb volt, mint valaha. Elviselhetetlen
volt, ahogy azok a szavak is, amiket Péter kiejtett a száján.
Végignéztem rajta a sötétben: még mindig a piszkos, szakadt
egyenruhájában volt, csizmában, lovaglásra készen. Minden oroszok
cárja el akart menekülni, mint egy kisfiú, aki elvesztett egy fogadást a
medveviadalon. Mi lett a bátor szavakkal, amiket Makarovnak diktált?
Ez egy rémálom volt. Még a svéd Károly, erős, halálos ellenségünk is
mindig a halált választotta volna egy szégyenletes békével szemben.
Az úgynevezett vezetőre pillantottam, aki alacsony, mokány férfi
volt, és bételdiót rágcsált. A holdfényben a kozák szeme úgy
csillogott, mint rablók tüzei, akik így csalták a hajókat a partra. Egy
darabka penészes sajtot sem bíztam volna erre az emberre, nemhogy
az életemet, döntöttem el, és keresztbe fontam a karom.
– Nem – jelentettem ki.
Péter megdöbbent.
– Mi? Gyerünk! Szükségünk van az éj sötétjére. Szerencsére jó
felhős az ég. Senki sem lát meg.
– Megadtuk magunkat a nagyvezírnek?
Péter szomorúan bólintott. – Nem volt más választásunk.
– Hát aztán? – folytattam. – A törökök azt sem értik, mit csináltak.
Mit tudhatnak a tartalék útvonalunkról? Ronne tábornok már
Brajlában van az embereivel. Onnan könnyen elvághatja a
visszavonulásukat.
– Asszony – sziszegte Péter. – Nem értesz semmit.
– De igen, értek. – Jelt adtam Péter egyik őrének. Az egyik öklével
megütötte a vezetőt a mellkasa és a gyomra között, amitől az
összegörnyedt a fájdalomtól, és felnyögött. – Jó. Tégy róla, hogy senki
se tudja meg, miért volt itt – utasítottam, és átadtam a tőrömet a
katonának. Ő elvonszolta a vezetőt, miközben az egyik kormos
kezével befogta a száját.
– Mit csinálsz? – kiáltott Péter. – Most hogy találunk haza
Oroszországba?
Tekintetem az övébe fúrtam. – Soha senki sem tudhatja meg, hogy
minden oroszok cárja el akart futni, mint egy egyszerű tolvaj. Rajtad
nevetne egész Európa, és minden, amit valaha is építettél, semmivé
lenne.
Egy pillanatnyi csend után azt kérdezte: – Mit javasolsz inkább,
Je-katyerina Alekszejevna? – Milyen hivatalosan hangzott hirtelen a
nevem.
 – Hozom az ékszereimet, Péter. Az összes ékszeremet. Mindent,
amit te szerelemből és nagylelkűségből valaha is adtál nekem. Több
drágakő az, mint amit a dagadt, kapzsi szultán valaha is látott.
Seremetyev és Safirov fogja átadni a zsákmányt – ajándékként őszinte
tiszteletünk jeléül a konstantinápolyi Porta és az Aranykapu hercege
iránt. És utána… – Megragadtam a csuklóját.
– És utána?
– Utána tárgyalunk – mondtam nyugodtan, bár a szívem hevesen
vert.
A szél elfújta a felhőket, és a halvány holdfényben Péter arca
nyúzottnak tűnt, de a szeme hatalmas és csillogó volt. Gyengéden
megérintette az arcom.
– A szíved mélyén férfi vagy. Talán neked kellene Oroszországot
uralnod, nem nekem. Legalábbis ma este – tette hozzá gyorsan.

Visszatértem a sátrunkba, ahol két intarziás tölgyfa láda őrizte a

legféltettebb kincseimet. Több perzsa sálat terítettem a földre, a
ládákat a sátor közepére húztam, kiborítottam a tartalmukat, és a
csillogó ékszerek úgy ömlöttek a földre, mint a gazdagság vízesése:
gyöngyök és igazgyöngyök, zafírok, rubintok és smaragdok sorakoztak
mellkereszteken, díszes hajtűkön, gyűrűkön, fülbevalókon,
karkötőkön, brossokon, tiarákon, nyakpántokon és gyöngysorokon.
Letérdeltem, hogy végignézzek a kincsen, és összeszorult a
mellkasom: ez volt mindenem. Péter szerelmének zálogai, igen, de ez
volt csak, ami biztonságot adott a szeszélyeivel szemben – mert mi
lesz, ha mégis egy európai hercegnőt vesz feleségül –, de a sorssal
szemben is. Mi lesz, ha holnap meghal? Ujjaimmal átfésültem az
ékszereket, szétbontottam az egymással összegubancolódott
gyöngysorokat. Péter mindig elkényeztetett, legyen az a névnapom,
húsvét vagy karácsony és természetesen minden alkalommal, amikor
szültem. Ott volt a gyöngyökből, rózsa-kvarcból, turmalinból, kék
topázból és vékonyra vert aranylemezekből készített tiara, amit egy
évvel azelőtt viseltem a hajamban, amikor egy mulatság során
virágtündérnek öltöztem, mellette a hozzá illő nyaklánc és karkötők.
 Végigsimítottam az ékszereken, mintha kövek lennének a Dvina
folyóban, és hagytam, hogy a gyémántok átfolyjanak az ujjaim közt,
mint annak a folyónak a vize, amiben gyerekkoromban úsztam.
Csodálatosak voltak, a legnagyszerűbb kövek, amiket Oroszországban
csak kapni lehetett. Hogy a kedvemre tegyen, Péter nagyobb és
szokatlanabb köveket rakatott az ékszereimbe, például zöld vagy sárga
gyémántokat, és újféle foglalatokba helyeztette őket. Szerettem, ha a
nyakláncaim a mellemig érnek, és még jobban tetszett, ha közéjük lóg
a csillogó fény és gazdagság zuhataga. Örömmel tűrtem, ha egy
tiarától megfájdult a fejem és a nyakam – csak még magasabbra
tartottam büszkén az állam. Egy fülbevaló meg legyen akkora, hogy
súrolja a vállam, és csillogjon, mint egy csillár, hogy egyáltalán
viselésre méltónak találjam. A lakomák után szerettem a drágakövek és
nemesfémek hűvös érintését felforrósodott bőrömön, és Péter gyakran
szeretkezett velem úgy, hogy csak ezeket a köveket viseltem. Most a
szultán széttöreti őket.
Kerestem, és megtaláltam azt a fülbevalót, ami valaha Péter anyjáé
volt: ez volt az első ajándéka. A fülembe akasztottam. Elvettem a
karkötőt is, amin apró portrék voltak Péterről, Annáról és
Jelizavetáról; arcuk rám mosolygott a gyémántberakásos
miniatűrökről, amikor a csatot rápattintottam az ékszerre. Akkor
észrevettem a gyűrűt, amit Péter Kijevben adott nekem, hogy
megünnepeljük a mi kedves kis Jekatyerinánk első születésnapját.
Hatalmas, szív alakú sárga gyémánt volt egyszerű aranyfoglalatban: az
aranyműves beledolgozta Jekatyerina egyik arany hajtincsét a karikába.
Az ujjamra csúsztattam, felálltam, és a maradék ékszert összepakoltam
pár kiadós csomagba. Ennyi volt, gondoltam. Amikor felnéztem,
Safirov és Seremetyev fiai az ajtóban vártak.
– Vigyék – mondtam, és katonák vették a csomagokat a vállaikra.
Egy kis csoport indult el a táborból a hajnal első fényénél, gyorsan
haladtak a sivatagban. A torkom égett a szomjúságtól, de a szemem
száraz maradt. Péter csendben állt mellettem. Amikor az emberek
eltűntek, lehúzott egy nagy kerek rubintos gyűrűt az ujjáról, és
ernyedt tenyerembe helyezte, ujjaimat körézárta.
 – Sose felejtsük el, amit ma tettél, értem és Oroszországért.
Visszafizetem a tartozásom, duplán és triplán is. Ne felejtsük el Safirov
és Seremetyev ezredes bátorságát sem. Ki tudja, visszatérnek-e még
élve.
A gyűrűt az övemen lógó kis erszénybe csúsztattam. Még sokáig
nem lesz rá szükségem.

A nagyvezír nyelve elégedett csettintésével elfogadta az ajándékomat a

szultánnak. Kegyesen beleegyezett, hogy béketárgyalásokba kezd
Oroszországgal, amelyek során mindent elvett. A pruti szerződésben
Azov visszakerült az Ottomán Birodalomhoz, és a Fekete-tenger
partján minden orosz erődöt le kellett rombolni. Pjotr Safirov
Isztambulban maradt túszként. Csatlakozott Pjotr Tolsztojhoz a
Héttoronyban, a nedves és sötét cellái miatt rettegett börtönben.
Safirovnak szavamat adtam, hogy gondját viselem a lányainak, és
tiszteletben tartom a cár ígéretét, hogy mindegyiket egy herceghez
adjuk feleségül. Két év múlva egy újabb békeszerződés kellett ahhoz,
hogy visszanyerje a szabadságát Tolsztojjal együtt.

Amikor hazatérésünkkor már közel jártunk Szentpétervárhoz, Péter

egy domboldalon megállította a lovát, megfogta a gyeplőmet, és ujjait
az enyémekbe fonta.
– Jekatyerina Alekszejevna, légy a feleségem, mielőtt még a Néva
jege úgy gondolja, hogy megolvad – kérte csendesen.
A síkság békésen terült szét az esti napfényben. A Péter-Pál-erőd
csillag alakú falait vörösre festette a nap haldokló fénye, miközben a
Néva vize zölden és rejtélyesen csillogott. Milyen gyönyörű volt az
otthonom, milyen szívesen tértem ide végre vissza! Elvesztettük a
háborút, de én győzedelmeskedtem.
– Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Péter, de én még mindig
nem feleltem neki. Az esti pára felszállt a lápról, és mint egy fátyol
elrejtette a várost, megfűszerezve a harmatot az álmainkkal és a
vágyainkkal.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Az esküvőmre minden oroszok cárjával majdnem tíz évvel

Marienburg eleste után került sor. Egy évtized telt el azóta, hogy
beléptem Alekszandr Danyilovics Menysikov sátrába, koszos lábbal,
szakadt tunikában, és ott aludtam, ahova ki tudtam teríteni az
ágyneműm.
Keresztbe tett lábbal ültem a hálószobámban a Téli Palotában, és
puha talpaimat simogattam; egy olyan nő lába volt ez, akinek a bőrét
lehámlasztják és minden héten a gőzfürdőben, a bányában
kényeztetik, majd mandulaolaj-pasztával és lime levével kenik be. Egy
olyan nőé, aki szinte egy lépést se tesz meg feleslegesen, és olyankor is
bársonypapucsot visel. Mennyire sértenék most a lábam a hegyes
kavicsok és éles kövek a Dvina partjainál? – gondoltam, és vidáman
mozgattam rózsaszín lábujjaimat.
Halk kopogás után Alekszandra Tolsztaja és Darja surrant be a
szobámba: az ujjaim közül néztem fel rájuk, amikor mélyen
pukedliztek. Istenem, ne! Darja máris törölgette a könnyeket a
szeméből. Megszidtam érte: – Mind sokat fogunk még ma sírni, ne
kezdd már most.
A szobalányom elhúzta a kínai selyemfüggönyöket az ablak elől, és a
reggeli fény elárasztotta meleg, kényelmes szobámat, ahol a delfti
csempés kandallóban egész éjjel égett a tűz. Félretoltam a palacsintából
és forró csokoládéból álló reggelimet, és kitártam a karom a
látogatóim felé.
– Legyen hát, sírjunk mind együtt! Én sem tudom elhinni –
zokogtam, miközben mindketten hozzám szaladtak, hogy
megöleljenek.
 – Gyertek ide – paskoltam meg a lepedőm, ők pedig kislányként
kuncogva bemásztak az ágyamba, pedig már felöltöztek, befűzték a
ruhájukat, és kicicomázták magukat az alkalomra. Mellükön mint
valami becsületrend csillogott a vadonatúj bross, amelyen a nevem
kezdőbetűi aprólékos csipkékkel és gyémántberakással jelentek meg.
Péter hivatalosan is udvarhölgyeimmé tette őket. Darja megbökött, és
felnevetett: – Kelj fel, cárica! Nem házasodhatsz az ágyban!
– Miért ne? Az ágyban szeretett belém Péter – feleltem.
A szobalányom pukedlizett felénk. – Itt a parikmacher, cárica!
A fodrász meghajolt, és bejött, magával hozta az erősen púderezett
parókát, amit nekem készített; mögötte észrevettem a szabót két
segédjével és egy inast, aki az esküvői ruhámat hozta.
– Egyetek és igyatok, hosszú nap lesz – bíztattam a hölgyeimet.
Kicsusszantam az ágyból, és meztelen talpamon ugráltam az ablakig,
mint egy kislány. Darja és Alekszandra teli szájjal nevetett: – Táncolj,
cárica, táncolj! – kántálták, majd tovább ették a palacsintát. Darja most
már duci volt, és puha, mint egy párna, mert nem tudott ellenállni a
finom ételeknek.
A Néva csillogó jegén korcsolyázók csúsztak és köröztek; vidám
zászlókkal és örökzöldekből font koszorúkkal és füzérekkel díszített
szánok suhantak el. Az ég sűrű kék volt, és a téli nap a városnak
opálos, szinte valótlan fényt adott, a fák és a bokrok mintha ezüstből
készültek volna, a házak pedig tiszta kristályból. Ez a jég királysága
volt, és én leszek a királynéja. A trombiták megszólaltak, és az ágyúk
zengése messze hallatszott, Szentpétervár büszkén készülődött az
ünneplésre. Az öröm, amit ezen a csípős reggelen éreztem, elárasztott;
nem csak részese leszek, hanem a kellős közepe. Felzokogtam, de
Darja nyugtatott: – Nem tudlak kifesteni, ha sírsz, Marta.
– Jekatyerina Alekszejevna – javítottam ki, amitől újfent sírva
fakadtam. Azon a reggelen hallottam utoljára a régi nevem, mert az
ezüst- és gyöngyházkeretű tükör előtt Marta, a házasságon kívül
született lélek, akit elkeseredett szívvel és korgó gyomorral áldottak
meg, örökre eltűnt. Helyébe lépett Jekatyerina Alekszejevna, aki
csodálkozó tekintetemet egy cárica büszke pillantásával viszonozta.
Péter olasz borbélya heteken át kenegette a bőröm íróból, citromból
és vodkából készült krémekkel, hogy a vállam olyan legyen, mint a
hazájában készített márványszobroké. A hajamat gesztenyéből, sörből
és tojásból készült lével öblögették, hogy a pruti kegyetlen napsütés
után a tincseim szín és fényt kapjanak. Darja nadragulyacseppjeinek
hála a pupillám kitágult, és a szemem csillogott.
Darja és Alekszandra Tolsztaja rám segítették a menyasszonyi
ruhám, amit ezüstdamasztból szőttek. Felsóhajtottam, amikor a
vállamra nehezült a ruha teljes súlya, de csodáltam gyöngy és ezüstszál
hímzéseit, amelyek madarakat, pillangókat és bimbókat ábrázoltak;
vastag, csavart ezüstzsinórok tartották a nehéz kék bársony és hermelin
köpenyt a helyén. Próbáltam megőrizni az egyensúlyom, amikor
kézen fogtam két hűséges barátomat.
– Darja! Alekszandra! Ígérjetek meg valamit: segítetek, hogy sose
felejtsem el, ki vagyok, és honnan jöttem. – Alekszandra Tolsztaja
válaszként pukedlizett, Darja pedig tágra nyílt szemekkel bólintott.
A szalonomban Péter, Menysikov és Cruys és Botsis admirálisok
vártak rám. Péter a kedvenc holland tengerészeit kérte fel
szertartásmestereknek, akik segítettek megépíteni a flottáját. A cár
olyan káprázatosan festett egyenruhájában, hogy a szívem gyorsabban
kezdett verni. Meghajolt, és egy bársonnyal borított dobozt emelt
felém.
– Nyisd ki, Katalin – mondta vidáman. – Az anyám viselte ezt a
koronát az esküvőjén. Most a tied, matka, és utánad a lányainké.
Felsóhajtottam, amikor megláttam a kecses diadémot, amit
igazgyöngyök és sárga meg rózsaszín gyémántok díszítettek. Péter
gyengéden mosolygott, amikor kivette a dobozból a diadémot, és
mindenki tapsolt. Csak a parikmacher vágott aggódó arcot: hogyan
fogja ezt a koronát a hajamhoz igazítani? De Péter máris egy második
dobozt tartott fel.
– Túl sok ruhát viselsz az én ízlésem szerint, de a nyakad
határozottan túl meztelen.
Felpattintottam a doboz fedelét, és a lélegzetem is elakadt: a tízsoros
nyakpánton minden gyöngy akkora volt, mint egy csicseriborsó. Egy
elöl záródó csattal lehetett összekapcsolni, amin a birodalmi kétfejű sas
volt kirakva gyémántokból, rubintokból és zafírokból. Péter a
nyakamba tette, közben megcsókolta a vállam.
– Ez az alapja az új gyűjteményednek. – Rám kacsintott, és
bekapcsolta a zárat.
Megérintettem a sast, ami az egész torkomat elfedte, és így szóltam:
– Ez a vadállat megfojt.
– Nem mondod? – felelte, és a derekam köré fonta a karját, majd
azt suttogta: – Mikor téphetem már le rólad ezt a rengeteg ruhát?
A palota nyilvános részére vezető ajtókat kitárták, és felharsantak a
trombiták és dobok. Anna és Jelizaveta ezüst ruhában szaladtak felénk,
amihez taftuszályt és csipkefátylat viseltek. – Hé, viselkedjetek, kis
boszorkányok, vagy megkorbácsoltatlak benneteket! – Mindketten
kacagtak, Jelizaveta megcsikizte az apja állát, és megforgatta az
egyenruhája gombjait. Tudta, hogy Péter sosem emelne rá kezet. Ó,
bárcsak fiúnak született volna, gondoltam, de uralkodtam a
gondolataimon; nem itt és nem ma.

Feofan Prokopovics Isten előtt megáldotta a frigyünket a kis Szt. Izsák

fatemplomban. A tömjénfüstölők eltompították az elmém: arany és
bíbor szikrák táncoltak a szemem előtt, ahogy sok idővel azelőtt is,
amikor a Dvina partjára sétáltam karomon a nehéz szennyest cipelve.
A kántálás és az énekés hol felhangosodott, hol elhalkult körülöttünk.
A menyasszonyi korona a fejem felett lebegett. Az eskütétel után
Menysikov segített felállni és felegyenesedni.
A ceremónia után a szánunk keresztülsuhant a befagyott Néván
Alekszandr Danyilovics palotájához, amit zászlókkal és olyan
virágokkal rakott tele, amelyeket a krími üvegházakból hoztak.
Menysikov maga gyémántberakásos botjával koppantott a földre, hogy
kezdődjék a lakoma. A magas francia tükrök a csodálatos terem hosszú
falain a féktelen vidámság képeit tükrözték százszorosan. Amikor Péter
megivott három üveg moldáv bort, két kupa prágai sört és egy kancsó
körtevodkát, a talpára tántorgott, és a dámák csoportja felé kiáltott: –
Állj fel, Anasztázia Golicina, kinevezlek őfelsége udvari bolondjának!
 Az idős hercegnő még az ételt rágta, és könyörögve tartotta fel a
kezét, de Péter a hajánál fogva lehúzta a székéről: – Indulj a terem
közepére! Forogj, babuska, forogj!
A hölgy esetlenül forgott a terem közepén nagyjából a zene
ütemére. Péter megragadott egy darabka füstölt lazacot, és a hölgy
arcára dobta, ahol a hal hozzátapadt krétaszerű, fehér arcfestékéhez.
Magas, púderezett parókája elkezdett lecsúszni. Péter felkiáltott: –
Talált, süllyedt! Most te jössz, Katyerinuska, mutasd meg az öreg
fregattnak, milyen jól célzol! – Könnyesre nevettem magam, ittam
egy korty vodkát, és egy csirkeszárnyat dobtam Anasztázia Golicina
felé, ami telibe találta az orrát.
Büszkén éljeneztem, Péter pedig így kiáltott: – Üdvözöljétek a
cáricát, aki olyan jól céloz, mint a legjobb embereim! – Erre előkapták
a pisztolyaikat, és a mennyezetbe lőttek: csak úgy potyogott ránk a
stukkó és az aranybevonat. Délután háromkor a nap lenyugodott, és a
tűzijáték egész éjjel tartott, vörös, kék és arany árnyalataira festette
Szentpétervár házait. Utána három napig korom- és puskaporszag
burkolta be a várost. A csípős hideg ellenére a tereken és az utcákon
zenészek játszottak; az emberek kint táncoltak szőrmékbe és
kabátokba burkolózva, és az ingyen vodka és bor melegítette az
ereiket a vér helyett.
Másnap reggel járművek sora kísért minket Péterrel a Téli Palotába.
Menysikov előttünk tántorgott a lakosztályunkhoz száncsengőket
rázva, amiket a hajtótól csent el; túl részeg volt még ahhoz, hogy
zavarja a zenebona. Safirov és Péter egymást fogta, Darja Menysikova
és Alekszandra Tolsztaja pedig otrombán viccelődtek a
nászéjszakámról. Amikor Menysikov az ágyneműt akarta felhajtani,
Péter megragadta a grabancánál.
– Ne érj az ágyamhoz a kormos kezeddel, te gazember! – kiáltott, és
régi barátját az ajtó felé taszigálta. – Ki veletek, mindenkivel.
Teljesíteni kell házastársi kötelességem pironkodó arámmal!
Mindenki összefonta a karját, nevettek és imbolyogtak, és jó ideig
eltartott, amíg a kiáltozásuk és az éneklésük elhalkult a Téli Palota
hosszú folyosóján. A szoba meleg volt, a függönyöket behúzták, hogy
kizárják a téli napot. A lábam fájt, a fejem forgott; kimerülten dőltem
a falnak, Péter pedig hozzám lépett.
– Hogyan tegyelek most magamévá, cárica? – kérdezte csillogó
szemekkel.
– Hát, ahogy bármelyik jó matróz tenné a kedvesével, Pjotr
Alekszejevics – kuncogtam és az egyenruhája gallérjával játszottam.
– Te akartad – mondta, és meglazította a szoknyám. A nehéz anyag
redőkben hullott a bokámra. A bugyogóm követte, amit odébb
rúgtam. Úgy emelt fel, mintha egy tollpihe lennék, és megragadta a
fenekem. – A feleségemnek van a legjobb segge Oroszországban. Ha
ez nem elég jó ok a házasságra, akkor semmi se! – suttogta, miközben
a mellbimbóim szopogatta, amik előtörtek a félig megoldott fűző alól.
Selyemharisnyás lábam a csípője köré fontam, majd játékosan
könyörögve ellöktem: – Kérem, ne! Még szűz vagyok!
– Ezen segíthetünk, Isten engem úgy segéljen! – dörögte Péter;
hátrafeszítettem magam, ő pedig belém hatolt. Megszorítottam az
izmaimat körülötte, és nekidörgölőztem.
Amikor már majdnem elélveztem, visszafogtam, és azt suttogtam: –
Várj! – Szünetet tartott, és finoman fújta az arcom, miközben lassan,
kéjesen kielégítettem magam.
Amikor felsóhajtottam, és nedves homlokom a nyakának
támasztottam, felnevetett: – Cáricám! Igazi katona vagy! –
Szorítottam, miközben elélvezett bennem. Egy ideig lihegve a falnak
dőltünk együtt, majd leengedett a földre. Kisimította az izzadt
hajtincseket a homlokából, a szeme úgy csillogott, mint egy kisfiúé.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Most? – nevettem. – Most ágyba bújunk. Kimerültem. És fel ne
ébressz holnap estig.
Péter ölelt, miközben aludtam, álomtalanul csusszantam át új
életembe minden oroszok cáricájaként. Semmi sem tudta elrontani a
boldogságunk, vagy legalábbis úgy hittem.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Szentpétervár terjeszkedett: tavasszal a zöld fák, amelyek a Nyevszkij

sugárutat szegélyezték, annyi büszkeséggel töltöttek el, mint a
tiszteletre méltó épületek a Fontanka és a Mojka partjai mentén.
Elképzelhető, hogy mindössze tíz évvel ezelőtt svédek, jobbágyok és
disznók laktak itt? Amikor a Néva felolvadt, külföldi fregattok
táncoltak a hullámokon az orosz nemesi családok és kereskedők hajói
mellett. A házaik örömmel válaszoltak pisztolylövésekkel és
sortüzekkel a délben a Péter-Pál-erődből felhangzó ágyútűzre.
– Menj csak, hagyj most magamra. Dolgom van – mondta Péter
félig viccelve, félig szomorúan, amikor kora májusban a Néva
kikötője felé indultam. A szifilisz egy újabb rohama miatt ágyban
kellett maradnia egy hétig; a teste felpuffadásától üvöltött fájdalmában.
– Gondolom, ez a Mr. Schlüter inkább veled tárgyalna, mint velem –
morogta.
– Hát, a hosszú út után Berlinből örülni fog, ha szilárd talaj lesz a
lába alatt, nem érdekli, ki üdvözli. – Igazság szerint örültem a
kirándulásnak és a friss levegőnek, mert újra gyermeket vártam. Ez a
gyermek több volt, mint a szerelmünk záloga; ő jelképezte minden
reményünket az új városban és egy új Oroszországban. Vajon Isten
kegyelméből megajándékoz egy egészséges fiúval? Minden este ezért
imádkoztam, mielőtt lefeküdtem.
Péter a hasamra tette a kezét.
– Jól vigyázz a cárevicsre – suttogta, én pedig meglepődtem.
Cárevics. Ezt a címet addig Alekszej viselte.

Mintha a gondolataim bevonzották volna, egy küldönc Alekszej

levelét adta be a hordszékembe, pont, amikor indulni készültem.
Brunswickból írt, ahol a menyasszonyával, Charlotte-tal volt. Agneta
olvasta fel nekem hangosan a levelet. „Felség, örülök, hogy az apám
maga mellé emelte önt a feleségeként, és hogy újra gyermeket vár.
Kérem, mindig kegyesen gondoljon rám. Nem merek az apámnak
gratulálni, mert a cár nem tájékoztatott a döntéséről és a
boldogságáról. Kérem, ajánljon engem a figyelmébe. Az ön kezében
vagyok – Alázattal, Alekszej.”
Hihetetlen, hogy Péter a saját fiának nem szólt az esküvőnkről.
Nem mintha valaha is kimondanám ezt a gondolatot hangosan.
– Elég! Eleget hallottam. Add ide a levelet, Agneta! – Ernst Glück
lánya már jó pár hónapja az udvarhölgyem volt. – Ez a levél
részegségtől és paráználkodástól bűzlik – grimaszoltam, ahogy
megszagoltam a papírt, majd a tekercset a ruhám ujjába csúsztattam.
A Néva partja mellett haladtunk, ahova Schlüternek meg kellett
érkeznie. A hordszékben a levegő áporodottá vált. Az ablakhoz
csúsztam, hogy túllegyek a hányingeren. Ha a szemem egy fix pontra
szegeztem, az általában segített, de a déli nap elviselhetetlenné tette a
száradó mocsár szagát a város körül, és a szúnyogok kegyetlenül
megtámadták a dolgozókat. A hordozóim ügyesen kikerülték a
munkások csapatait, akik vagy a köveket cipelték a Péter-Pál-
katedrális építéséhez, vagy lent a vízen úszó bárkákba rakodtak be.
Trezzini, az építész, aprólékosan kidolgozta a székesegyház minden
részletét, hegyes tornyaitól kezdve, amelyekből meg lehetett pillantani
Finnországot, a belső rész lenyűgöző berendezéséig, ahova mostantól a
cár minden rokonát temetik. Az építkezésre pillantottam, ahol
nyüzsögtek a munkások; vajon itt lesz majd az én sírom is egy nap?
Pont akkor, közvetlenül a hordszékem ablaka alatt megláttam egy
férfit, aki rogyadozott a kövek súlya alatt, amiket cipelt. Karján
égésnyomok és sebhelyek éktelenkedtek, a fején sötét lyukak jelezték
csak az orra és a fülei helyét: már kétszer megpróbált elszökni, a
harmadik próbálkozás után kivégzik. A gyomrom felfordult, és
összehúztam a függönyt az ablak előtt. Nem tudtam volna segíteni
neki, még ha akartam volna se.
A rakpart tele volt matrózokkal, kereskedőkkel és gyerekekkel,
könnyűvérű lányokkal, árusokkal és arra járókkal, akik a városba
frissen érkezett javakat mustrálták, mert itt mindenre szükség volt. A
forró pite és a friss sör illata bekúszott a hordszékembe. Babuskák
görnyedtek előre a vállukat nyomó teher alatt, és ezek az
öregasszonyok olyan hatékonyan állták el az utunkat, mint a
tehéncsordák vagy a hordókkal és ládákkal megrakott szánok. Pont
akkor értünk a kikötőhöz, amikor bevonták a Rostockból érkező
fregatt vitorláit, és a matrózok köteleket dobtak a partra. Mindenhol
gályák és kisebb hajók ringtak a hullámokon, és a levegőben só,
kátrány és füst illata terjengett. A szél belekapott a színes zászlókba és
füzérekbe, amelyek az egy helyben nyikorgó hajókon lengtek.
Matrózok másztak ügyesen egyik árbócról a másikra, majmokként
lendültek át a köteleken. Mindenféle nyelven hallatszott kiáltás, és
sirályok lovagolták meg a szelet kiterjesztett szárnyuk alatt,
előresiklottak, majd lebuktak a tajtékba, és éles csőrükben csillogó
hallal bukkantak fel újra. Agneta a kezét nyújtotta, majd két őr lépett
hozzám, hogy erősen megtartson, amíg megtalálom az egyensúlyom.
Milyen jólesett megszökni a Téli Palota zsúfoltságából, és itt lenni,
igazi emberek közt! Az esküvőm óta egy pillanatra sem hagytak
magamra, és hiányzott az egyedüllét.
– Ki ez az Andreas Schlüter? – kérdezte Agneta, miközben
lesimította a szoknyáját.
– Egy német mester, aki állítólag egy egész szobát épített kizárólag
borostyánból a porosz királynak. Péter csábította Szentpétervárra
hatalmas összeget ígérve.
Ekkor csatlakozott hozzánk Domenico Trezzini, Péter főépítésze.
Tettem pár könnyed megjegyzést, és vártam, hogy a forrófejű olasz
büszkeség mikor robban ki belőle.
– Trezzini, miért van itt, ahelyett, hogy a katedrális építését
felügyelné? – kérdeztem naivan. – Hiszen, ha jól tudom, ön építette
fel a cár városát saját kezűleg? Hogy fognak a szakértelme nélkül
boldogulni?
Éreztem, hogy már forrong.
– Ó, egészen véletlenül vagyok itt – felelte grimaszolva, és a
hullámok felé nézett összehúzott szemöldökkel.
– Micsoda szerencsés véletlen ez akkor – jegyeztem meg kedvesen.
 – Miért hozatta a cár Szentpétervárra Schlütert? – tört ki.
– Féltékeny, Trezzini? – kérdeztem, és akaratom ellenére
megsajnáltam. – A cár csodálta Schlüter munkáit Berlinben, és azért
hívta, hogy segítsen kicsinosítani Szentpétervárt.
– Schlüter elherdálta a porosz király pénzét. A legutóbbi tornya
alapjai nem bírnák el a súlyát. Ennek ellenére a cár itt kinevezi vezető
építésznek, és évente ötezer rubelt fizet neki. Nekem bezzeg nincs se
ilyen címem, se ekkora fizetésem.
– A cár szerint Schlüter egy… zseni. – Óvatosan ejtettem ki a szót.
Trezzini felhorkant, de könnyeket vettem észre a szemében.
Finoman megpaskoltam a vállát a legyezőmmel.
– Elég nagy ez a város két ilyen tehetséges építésznek, mint a német
és ön. Ne aggódjon!
Meghajolt, amikor Andreas Schlüter megjelent a fedélzeten, és a
holmiját számolta, mert a ládák és bálák túl könnyen eltűntek a
kikötői felfordulásban. A szentpétervári férfiakkal szemben, akik a
hosszú tél után úgy néztek ki, mint a kukacok vagy akiknek az arca
folyton vöröslött a vodkától, ő egy fiatal istenre hasonlított. Hosszú,
sötétszőke haját nem púderezte. Kikeményített, tiszta fehér ingének
nyitott gallérja megmutatta erős nyakát, kiemelte friss arcát és csillogó,
egyenes fogsorát. Agneta olyan nyíltan bámulta, hogy meg kellett
böknöm.
– Szedd össze magad, Agneta! Csukd be a csinos kis szád. Úgy
festesz, mint egy pisztráng, ha így tátogsz – suttogtam.
– Ne haragudjon, cárica. De azt hiszem, csak egy ilyen gyönyörű
férfi tud olyan csodás dolgot létrehozni, mint egy szoba kizárólag
borostyánból… – felelte álmodozva.
– Még nem is láttuk. Nagy valószínűséggel nem is létezik –
válaszoltam.
A matrózok levonszolták Schlüter dobozait a hajóról, miközben ő
maga az utashídon sétált le, és a mólóra lépett.
– Jó újra szilárd talajt érezni a lábam alatt. Tehát ez az Észak
Velencéje, a nagy cár paradicsoma! – szólt hozzám németül, és
meghajolt.
Kecsesen felé nyújtottam a kezem, hogy megcsókolhassa.
Trezzini nem sokáig volt féltékeny. Schlütert ősszel elvitte a láz,
amely páraként szállt fel a Szentpétervár körüli mocsarakból. Ugyanez
a betegség vitte el gyenge újszülött lányom, Margaritát is. Csak pár
hétig élt; a nevét bejegyezték az udvar összes listája közül a
legszomorúbba: halott gyermekeim listája. Péter velem gyászolt, de
tudtam, hogy a szíve legmélyén megkönnyebbült, hogy csak egy lányt
temettünk el. Pár héttel később eljött hozzám, és azt mondta: –
Szegény kicsi Margarita. De ami volt, elmúlt, nem kérdőjelezhetjük
meg Isten akaratát. Még van időnk egy erős, egészséges fiúra, egy
kiváló újoncra a seregembe.
Elmosolyodott, és megcsókolt, de a szeme szomorú és komoly
maradt.

Charlotte-tal először két évvel azután találkoztam, hogy

összeházasodott Alekszejjel, amikor végre megérkezett
Szentpétervárra. Emlékszem szigorúan kettéválasztott vékony szőke
hajára, és ahogy pukedlizett. Az udvarhölgyeim kuncogtak, mert
tényleg olyan lapos volt, mint egy fiú, és az arcán a himlő csúnya
hegeket hagyott. De a tekintete barátságos és szelíd volt, könnyen
elmosolyodott, és a hangja olyan volt, mint egy ezüstcsengettyű,
amikor németül szólt hozzám: – Micsoda öröm, hogy
megismerhetem, cárnő! Annyit hallottam már a kedvességéről és a
nagylelkűségéről, hogy remélem, elkötelezett és hűséges barátja
lehetek.
Közelről figyelt, miközben ilyen udvariasan beszélt. Tudtam, hogy
egész Európa pletykál rólam. Párizsban Nagy Lajos király sógornője
nyíltan becsmérelt: – Oroszország cárnője csupán egérszar, aki úgy
tesz, mintha mákszem lenne. – De én kitártam a karom, hogy
megöleljem a mostohafiam feleségét.
– Üdvözöllek Oroszországban, cárevna! Remélem, Szentpétervár az
otthonoddá válik, ahogy nekem is. Isten áldjon meg téged és a
házasságodat is!
 A hercegnő úgy simult hozzám, mint egy kismadár, amelyik kiesett
a fészkéből, én pedig egy zsámolyt ajánlottam neki a trónom
közelében.
– Ülj le, és mesélj az esküvőről! Fényűző volt?
A lány elpirult.
– Ó, igen. Isteni, tényleg. Mind nagyon sajnáltuk, hogy nem tudta
elkísérni akkor a cárt.
Elrejtettem a mosolyom, mert én egyáltalán nem sajnáltam. Alekszej
esküvőjének a napján Péternek a hajánál fogva kellett a fiát a Torgau-
vár kápolnájába rángatnia. Az azt megelőző este a cárevics a
gyóntatójába kapaszkodott, és éles hangon kiabált:
– Soha! Nem veszek egy eretneket feleségül. Cárként meg kell
védenem a hitünket. Hogy tehetném ezt, ha egy lutheránus nő van
mellettem? Ez istenkáromlás.
A pap a testével védte a koronaherceget, amíg Péter meg nem
ütötte; Alekszej a szeme közt találkozott a cár öklével. Másnap reggel
összeházasodott Charlotte-tal, aki megtarthatta protestáns hitét, és
huszonötezer Reichstalert kapott, egy különleges asztalteríték-
kollekciót, kocsikat és lovakat is Pétertől – a hozományt, amit
elszegényedett apja nem tudott megadni. Mindkét férfi, Péter és
Brunswick hercege boldogan mosolygott az esküvőn. Úgy hallottam,
Menysikov egy dinnyét küldött ajándékba.
Szinte lélegzetet sem vett, úgy fecsegett, miközben pár vörös folt
jelent meg halvány, beesett orcáján.
– Hát, legalább a cár velünk volt. Patakokban folyt a könnyem,
amikor az apám az oltárig vezetett a cárevicshez.
Charlotte-ot ugyanúgy eladták Alekszejnek, ahogy engem
Vaszilijnek, gondoltam szomorúan, bár jóval több pénzért.
– Az esküvőnk utáni reggelen a cár az ágyunkhoz ült, és beszélgetett
velünk – folytatta.
Szegény lány! Alekszej biztos többé-kevésbé megerőszakolta, aztán
be kellett számolnia Péternek a házasság elhálásáról. Tekintetem
keskeny derekára tévedt, és ő elpirult: terhességnek még nyoma sem
volt.
 Az udvaroncok látszólag mind beszélgetésbe mélyedtek egymással,
de tudtam, hogy hegyezik a fülüket.
– Marie Hamilton lesz az udvarhölgyed. Ő segít majd kialakítani a
háztartásod – mondtam.
Charlotte megcsókolta az ujjaim, és Marie Hamilton beleegyezően
pukedlizett. De ahogy nagy zöld szemével rám nézett, tudtam, hogy
érti: mindenről tájékoztatnia kell engem, ami Alekszej házában és
ágyában történik. Marie Hamilton teljesíti a parancsomat, ahogy
kielégítette a cár vágyait is.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Az a vendég, amelyre Péter a leghőbben várt, hogy új városában

köszöntse – a béke – távol maradt. Menysikov két évig járta
harmincezer katonával az északi német hercegségeket, hogy tárgyaljon
a békéről, de a kormányoknak már elegük lett abból, hogy
Menysikovot és az embereit kell etetniük a hosszú svéd megszállás
után. A harmincéves háború sebeinek – ami majdnem egy évszázaddal
azelőtt kezdődött, és amelyben az uralkodó európai hatalmak gyilkos
küzdelembe bonyolódtak a dominanciáért – még be kellett
gyógyulniuk Európa szívében; ezért még Pétert is lenyűgözte, hogy
Menysikov pénzt tudott kicsikarni Lübeckből és Hamburgból, ahol
nemrég a fekete halál tombolt. A németek panaszai ellenére Péter
nem volt hajlandó visszarendelni Menysikovot; a begyűjtött pénz
egyharmadát az új flotta megépítésére költötte.
Májusban, amikor az első napsugár felmelegítette a lelkünk és a
bőrünk, Péter Finnországba ment, hogy tovább háborúzzon. Amikor
Helsinki megadta magát a tizenhatezer orosz katonának, Åbóból írt
nekem kora szeptemberben: „Hamarosan Finnországból is kikergetjük
a svédeket. A finn lányok combja rózsaszín, de már napok óta nem
nevettem. Légy hű a sztarikodhoz, aki annyira szeret, és gyere ide
hozzám, Katyerinuska, amint tudsz. Adj a kislányainknak jóéjt puszit!”
Mosolyogtam, amikor Agneta szünetet tartott az olvasásban: egy
rövid kopogás után Charlotte új udvarhölgye sietett be a szobába.
Intettem Agnetának, hogy távozhat, és Marie Hamiltont figyeltem, a
gyönyörű skót nőt, aki a moszkvai német negyedből származott. Ő is
gyermeket várt. Vajon ki volt az apja: Péter vagy a volt sztrelec
katona, Grigorij Orlov? Orlov bátorságának és pimaszságának
köszönhette, hogy megúszta a kivégzést. Amikor felment a bitófára,
ahol Péter baltával a kezében már várta, Orlov félrerúgta az előtte
kivégzett férfi fejét, és azt kiáltotta: – Az istenért, hát nekem kell
helyet csinálni magamnak?
Péter mindig is becsülte a bátorságot és a humort, úgyhogy ott
helyben megbocsátott neki, és ma Orlov a szentpétervári dámákat
részesíti kegyeiben. Úgy hallottam, akkora van neki, mint egy lónak.
– Mi a gond, Marie? Kifulladtál? – kérdeztem viccesen.
– A cárevicsről van szó – lihegte, és vékony kezét terebélyes mellére
tette, egyáltalán nem szégyenkezve az állapota miatt.
Izgatottan ültem fel.
– Charlotte végre terhes?
– Ellenkezőleg. Alekszej nem hált vele az esküvőjük éjszakája óta.
– Micsoda? – Erre egyáltalán nem számítottam. Alekszej, ahogy az
apja is, állandó kéjvágytól szenvedett.
– Ami még rosszabb, ma délután megkérdezte a gyóntatóját,
hogyan szabadulhatna meg Charlotte-tól, és küldhetné vissza a
szüleihez. – Marie Hamilton sírni kezdett.
– És mit válaszolt az a vén bolond?
– Úgy tűnik, könnyű elintézni, ha olyan nő a felesége, aki más
vallású és meddő. Ha három éven belül nem szül gyermeket, akkor
elküldheti, ezt mondta a pap. Máskülönben megkeresztelkedhet,
leborotválhatja a fejét, és mehet a zárdába. Charlotte mást sem tesz,
csak jajong, és amikor Alekszej meglátja, hozzávágja, ami a keze
ügyébe kerül, legyen az egy szék, egy váza vagy egy edény.
Ezt hallva próbáltam visszafogni az idegességem, de olyan hirtelen
álltam fel, hogy a zsámoly, amin ültem, felborult. Szívem mélyén
szerettem volna hinni Alekszejben – számomra még mindig az a
félénk fiú volt, aki olyan szégyenlősen mosolygott rám a Kreml
erkélyén. Péter pedig Menysikov útmutatására és figyelmetlen,
gyakran brutális tanítókra hagyta a fiút. Nem Alekszej hibája volt,
hogy egy darabka sem volt meg benne az apja erejéből és
jellemvonásaiból. De ő volt a cárevics, és ez a baj komolyabb volt,
mint gondoltam.
 – Kérem a kocsimat, és hozd a köpenyem. Meglátogatom a
mostohafiam – parancsoltam. Egy szolga elrohant, fémbevonatú
cipősarka kopogott a faparkettán.
– De… – kezdte Marie aggodalmasan.
– De mi? – A császári zöld selyemköpenyem a vállamra tettem, és
erősebbnek éreztem magam, feljogosítva arra, amit meg kellett
tennem. Nyújtózkodtam, és felemeltem az állam. – Öltöztess fel,
Marie! Cáricának kell kinéznem.
Egy többsoros türkizből és gyémántokból készült nyakláncot
akasztott a nyakamba, hozzáillő függőket kapcsolt a fülembe; karkötők
csatjai kattantak a csuklóm körül.
– Alekszejnek vendégei vannak ma a Téli Palotában – mondta
óvatosan, lesütött szemmel.
– Bármit is jelentsen ez, nem számít. Szerinted még nem láttam elég
mulatságot? Ne aggódj. Nem könnyen botránkozom meg – feleltem
szárazon, miközben futtában ellenőriztem a kinézetem a tükörben. Jó.
Marie olyan mélyen pukedlizett előttem, amennyire megnőtt hasa
engedte.
A Fontanka csatornánál álló Nyári Palota kis lépcsőháza még mindig
meleg volt a napsütéstől, amikor elindultunk. A kocsink rázkódott a
kavicsos bevezető úton a Péter által aprólékosan megtervezett kertben.
Marie hányingerrel küzdött, de nem szántam meg, inkább kinéztem
az ablakon. Az alkonyat kék fátylat vont a víz fölé, és a balzsamos,
világos nyári éjszakában a szeretők a folyó menti mólók lépcsőjén
ültek; beszélgettek és nevettek. A rakparton férfiak tanítgatták a
fiaikat, hogyan lendítsék horgászbotjukat a Névába, és a kacsák
kékeszöld színű tollai beleolvadtak a folyó hullámaiba. A
szentpétervári éjszakák mindenkit behálóznak, és mi úgy vergődünk
bennük, mint a tehetetlen halak.

A kocsi hirtelen fékezett le a Téli Palota előtt. Alekszej és Charlotte

beköltözött a hideg pompába, míg mi Péterrel jobban kedveltük a
Nyári Palota egyszerűségét a delfti csempével, az alacsony
mennyezettel és a színes, festett fafalakkal. Az egy ház volt, vagyis
inkább a mi házunk, és nem egy palota.
 Felnéztem a lenyűgöző homlokzatra, amely Trezzini egyik
mesterműve volt: fáklyák lobogtak a számtalan ablak mögött, akár
használatban volt egy szoba, akár nem. Inasok siettek a kocsimhoz, de
máskülönben a hatalmas udvar üresen állt. Amikor kiszálltam, a fenti
emeletekről hangokat hallottam, amelyek ízléstelen dalokat énekeltek
hangosan, ezenkívül nevetést és sikoltozást Alekszej mulatságáról.
Hirtelen olyan előérzetem támadt, amitől felállt a hátamon a szőr.
– Add ide az ostorod! – utasítottam a kocsist, ő pedig meglepetten
adta át. Az öklömbe szorítottam ezüstfoglalatú nyelét. – Marie!
Mutasd az utat!
A lépteink visszhangoztak a széles, üres lépcsőházban, majd a szürke
és fehér márványból készült hosszú folyosókon; alakunk
visszatükröződött a falakon lógó, magas, aranykeretes tükrökben.
Katonák álltak vigyázzba minden sarkon, amerre elhaladtunk, de
udvaroncokat nem lehetett látni. Vagy Péterrel voltak a csatamezőn,
vagy kihasználták a távollétét, és a családjukkal töltöttek egy kis időt.
– Tényleg jó ötlet ez? – suttogta Marie, de én követtem a hangokat
és a zenét, amíg el nem jutottunk a kis fekete márvány étkezőbe.
Az ajtó előtt az őrök keresztbe tették előttünk hegyes bajonettjeiket.
– A cárevics parancsára tilos bemenni! – vakkantotta az egyik katona
virághagyma nagyságú kelésekkel az arcán. A másiknak alig volt már
foga, így vigyorgott ránk.
– Ha nem akartok holnap Szibériába menni, fiúk, vagy a keréken
összetörve heverni, akkor takarodjatok innen – feleltem hűvösen.
– A cárica – sziszegte nekik Marie, mire mindkét férfi letérdelt, és a
homlokukat a padlóba verték, miközben motyogva fejezték ki
hódolatukat és esedeztek bocsánatért. Beléptem, és az első, akit a
tivornyázó és ugrabugráló emberekkel teli teremben észrevettem, az
maga Charlotte volt. Elképesztő volt. Minden oroszok cárevicsének
felesége a férj részeges barátainak szolgált fel sört! Pont akkor az
egyikük a lány hátsó felére csapott: – Au! Micsoda csontos segg! De a
vodka csodaszer: bármelyik lány megszépül tőle! – kiabálta, és
belecsípett Charlotte csupasz karjába. A hercegnő lenyelte a könnyeit,
közben a terem másik végéből hurrogást és tapsolást hallottam. Hideg
futott rajtam végig a gyomromig, hogy tanúja voltam Charlotte
megaláztatásának.
– Vidd Charlotte-ot a cárevics hálószobájába! – utasítottam Marie-t,
aki átverekedte magát a tömegen, a síró, rettegő koronahercegnőig.
Én pedig felhajtottam a köpenyem gallérját, bár senki sem vett
rólam tudomást; túl részegek voltak. Amikor a terem másik végébe
értem, egy csoport férfi állt egy asztal körül, és éljenzett: – Igen!
Igyunk a koronahercegre!
– Úgy veszi az akadályokat, mint senki más! Ezt nevezem én
lovasnak!
– Jól sarkantyúzd meg! Hadd nyerítsen!
Alekszej haja kócosan lógott a vállára; az inge félig nyitva volt, és
hozzátapadt csillogó, izzadt testéhez. Lovaglócsizma volt rajta, de a
bricsesze a térdénél lógott, és egy lány feküdt előtte az asztalon, kövér,
fehér combjai széttárva. Alekszej horkantott, miközben dagadt melleit
fogdosta, és a fenekét addig csapkodta, amíg cseresznyepiros nem lett.
– Igen, lovacskám. Be kell téged törni! – kiáltotta.
Megszédültem; a látvány túl szörnyű volt. Minden durva játék
ellenére, amit a sátrakban, a csatatéren vagy a Kremlben láttam, ennek
a lánynak a látványától hirtelen szolgálónak éreztem magam Vaszilij
házában az első este, amikor értem jött.
Alekszej társai nyerítettek, nyihogtak és a paták hangját utánozták,
majd dülöngéltek a röhögéstől. A lány viszont örömében sikított.
Amikor megláttam az arcát, a bőre nagyon fehér volt sűrű vörös haja
alatt, de apró szeme és széles orra gonosz tekintetet kölcsönzött neki.
Éppen indulni akartam, amikor Alekszej felordított: – Most nézzétek
meg, hogyan nemzek fiút és örököst Oroszországnak! Az apám és a
kurvája csak lányokat képes összehozni, én meg nem kezdek azzal a
vézna német macskával. – Beljebb hatolt a lányba, aki felvisított, és
megfeszítette a hátát; himbálózó mellei közepén a bimbók szélesek és
világos rózsaszínűek voltak. Gondolkozás nélkül odacsaptam az
ostorral a cárevics meztelen hátára. A fájdalomtól hátrahúzódott, és
megfordult. Tajtékzott a dühtől, hogy valaki ilyet merészelt, de
amikor meglátott, a farka elernyedt.
 – Öltözz fel, cárevics! – sziszegtem alig rejtve mérgemet és
megvetésemet. A lány felült, és már szinte kihívóan nézett rám,
miközben Alekszej barátai térdre estek, és lehajtották a fejüket.
Felemeltem az ostort, csapásra készen.
– Tedd, amit mondtam!
Alekszej felhúzta a bricseszét, és elsápadt a dühtől. A szeme
kiguvadt, az ajkát keskeny vonallá préselte össze.
– Cárica, micsoda váratlan megtiszteltetés! Mire ez a felhajtás? Csak
egy kicsit szórakoztunk. – Gúnyosan meghajolt. – Mi szél hozta ide
felségedet?
– Ugyanaz, ami téged is: örököst szeretnék az orosz trónra –
feleltem. – Gyere velem!
– Hova megyünk? – kérdezte, miközben kituszkoltam egy másik
ajtón.
– Charlotte a hálószobádban vár. Jobban ismered az utat, mint én. –
A lábával csoszogott, és olyan lassan haladt, ahogy csak tudott, de az
ostor nyelével hátba böktem. – Mozogj! Nem érünk rá egész nap!
– Nem akarok semmit Charlotte-tól. Mást szeretek! – kiáltotta.
– És ki a szerencsés lány? – kérdeztem gúnyosan.
– Most találkozott vele. A neve Afroszinja. Mosónő volt a finn
hadjáraton. – Kihívóan nézett rám, de én csak kuncogtam.
– És ez gondolom, azt jelenti, hogy érezzek vele együtt emiatt?
Annyi mindenben tévedsz. Szeretlek, Alekszej, ahogy mindig is
tettem, de most jól figyelj. Sokkal jobb lenne az egészségedre nézve,
ha a feleségedet szeretnéd és ejtenéd teherbe valami finn cafka helyett.
– Olyan vagy, mint az apám! – Ráköpött az ébenfából,
elefántcsontból és kőrisfából készült, aprólékosan kidolgozott
parkettára. – Afroszinját szeretem és senki mást.
– Az apád mérgében megölt volna téged is és a te Afroszinjádat is,
ha ezt hallotta volna.
Úgy terelgettem a cárevicset a lakosztálya felé, mint egy pásztor az
állatait. Senkivel sem találkoztunk, de tudtam, hogy ezeknek a
falaknak füleik vannak. – Csak utánad – mondtam tömören, amikor a
hálószobája ajtajába érkeztünk. Marie felélesztette a parazsat a tűzben,
és Charlotte az ágyon ült: szinte eltűnt a vastag keret, a függönyök és
a több réteg ágynemű közt. Mezítelen válla remegett. A haja vékony
és egyenes volt, a mellkasa lapos, mint egy fiúé. Észrevettem egy
vörös zúzódást a karján, ott csípte meg az a részeg.
– Nem akarom. Undorodom tőle! – Alekszej visított, elsiklott,
próbált elmenekülni előlem, de az ostorral sakkban tartottam.
Mérgesen feltépte a bricseszét: hosszú, vastag farka lelógott, puha volt,
mint egy kukac. Most még jobban emlékeztetett Vaszilijra, és
próbáltam leküzdeni az undoromat.
– Látja, mennyire izgat fel a német nő? Nem csoda, hogy annyi
gyermekünk van – mondta gúnyolódva, de közben a könnyek határán
volt. – Bűzlik a sörtől és a vodkától, mint egy lotyó egy kabakban…
Felnevettem: – Mert a te Afroszinjádnak jobb a szaga…
Charlotte felsírt, én pedig egy pillanatra haboztam. Helyesen
cselekszem?
– Ne sírj, ezt most Oroszországért tesszük, de a saját érdekedben is
– mondtam neki, majd így szóltam: – Marie!
A terhes udvaronc megjelenése, ahogy mindig telt keblei szinte
ki-buggyantak a lazán megkötött selyemruhájából, még engem is
meglepett. Barna tincseinek, nedves, rózsaszín ajkainak és élénkzöld
szemének köszönhetően igazi szépségnek számított. Nem csoda, hogy
annyi ideig osztotta meg vele Péter az ágyát.
– A cárevicsnek utódot kell nemzenie. Segíts neki! – kértem
tömören, hogy elrejtsem szégyenem és viszolygásom a történtek
miatt. Marie elmosolyodott kimutatva apró, hegyes fogait, és Alekszej
elé térdelt. Az ajtóból visszapillantottam a szoba belseje felé. Marie
Hamilton lehúzta a ruhát a válláról, és megmutatta telt, fehér melleit.
Alekszej felsóhajtott, amikor Marie rózsás ajkai közé vette, és köré
zárta a száját. A herceg ujjaival a vállába mart, és láttam, hogy újra
megkeményedik. Valahogy úgy éreztem, nem ez az első együttlétük.
– Marie! – emlékeztettem. – Ne felejtsd, a legjobb rész a
koronahercegnét illeti.
Alekszej mérgében és csalódottságában felmordult, amikor Marie a
hitvesi ágyához vezette. Charlotte egy sarokban kuporgott hamuszínű
arccal, és csuklott a félelemtől. Magukra hagytam őket.
 Az előtérben a sarkamra kuporodtam, mint a parasztlány, aki valaha
voltam, és elöntöttek a könnyek. Hallottam, hogy Marie beszél, és
nevet, Alekszej röviden tiltakozik, aztán Charlotte felkiált újra és újra.
Remegtem, és az ujjaimat csavargattam, míg az ujjperceim el nem
fehéredtek. Amit tettem, az Oroszország javát szolgálta: amikor
Charlotte fiút szül Alekszejnek, én is fellélegezhetek.
Biztos voltam benne, hogy Péter sem tett volna másképp a
helyemben. Ettől a gondolattól még erősebben sírtam.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

Amikor csatlakoztam Péterhez Finnországban, nem beszéltem neki se

Alekszej gondjairól a feleségével, se Afronszinjáról. Jobb híreket
vittem: Charlotte végre teherbe esett. A cárevics maga mondta el
nekem semmitmondó arckifejezéssel, mielőtt a kíséretével és
Afroszinjával Karls-bad felé vette az irányt a fürdőbe.
Péter megvonta a vállát, és azt felelte: – Micsoda fiúval vagyok
megátkozva. A gyenge egészsége igazán elvihetné már. – Majd így
rendelkezett: – Charlotte udvartartásában cseréljenek le minden
külföldit oroszokra. Az udvarhölgyeit, a bohócait, az orvosait, a
bábáit: mindet. Ezt a gyermeket nem cserélhetik el titokban, legyen
fiú vagy lány.
Charlotte könyörgött neki, hogy változtasson ezen a kegyetlen
intézkedésen: több tucat levelén a tintát könnyek mosták el. Nem
csoda, hogy vágyott ismerős hölgyeire ebben a még mindig idegen
udvarban, de a kérései hiábavalóak voltak: úgy szülte meg a lányát,
hogy idegenek vették körül, akiknek nyelvét még mindig nem értette
pontosan. Nyilvánvaló volt, hogy senki se tenne fel egy kopejkát sem
a törékeny hercegnő jövőjére. A szülés híre a Hanko-öbölben ért
minket utol, és Péter a kikötő szürke vizébe bámult. Újra úgy nézett
ki, mint az a fiatalember, akit annyi évvel azelőtt megismertem
Marienburgban: arcbőre lesült, kék szeme csillogott, sötét haját, amit
csak egy pár ősz hajszál csíkozott be, felborzolta a szél.
– Lány! – köpött ki, és visszaadta a levelet Makarovnak, aki
bőrtasakjába tette. – Kitörölheted vele a segged, ha akarod. Lányom
van elég nekem is. Bár ne lenne Alekszej olyan szörnyen haszontalan.
Ujjaimat összefűztem a hasamon: én is újra terhes voltam. A reggeli
napfény a hullámokon táncolt, és a finn part csak egy vékony kék
vonal volt a látóhatáron, ahol a fehér felhők úgy dagadtak, akár a
vitorlák a szélben. Egy sirály bukott le a habokba, de nem bukkant fel
újra.
Két héttel később bekerítettük a svéd flottát a Hanko-öbölben. A
csata után az ellenség szomorú maradványai lebegtek a hullámokon:
felpüffedt testek, tépett vászon, törött fadeszkák. Szentpéterváron
megszültem a kislányom, Mariát – „Van egy fiam, akit Mariának
hívnak”, írta Péter viccelődve Menysikovnak –, de a kislány túl
gyenge volt, hogy túlélje a születése napját. Péter a születését, ahogy a
halálát is kihagyta a heti beszámolókból, amiket az európai udvarokba
küldött.

Egy fiatal nő annyira sietett, hogy nekem jött: ha nem kapom el,
mindketten a földre estünk volna. Éppen elgondolkoztam, mert Péter
nemrég mutatta meg nekem a Kunstkamerát, a múzeumát, amit a
Nyári Palotában alapított, és Szentpétervár minden lakosa előtt meg
akart nyitni. Péter azt mondta nekem: – Gyerekkorom óta gyűjtöttem
a természet korcsait, a furcsa fegyvereket, mindenféle állatokat és
szuveníreket az utazásaimról. Most mindenki megnézheti őket, matka,
és tanulhat belőlük.
Magával húzott az üvegekkel és tárolókkal teli polcok sorai közé:
láttam háromfejű bárányt, egy kisbaba láb nélküli testét, amin négy
kar volt, ikreket, akik a mellüknél összenőttek – Lampert mester
csodás sátrára emlékeztettek oly régről! –, egy gyermeket halfarokkal,
és két fiatal kutyát, amelyek állítólag egy hatvanéves szűz nőtől
születtek.
– Tetszik? – kérdezte Péter a büszkeségtől dagadozva. Bólintottam,
de ő elkomorult: – Mi a baj? Szomorú vagy?
– A Nyári Palota volt az otthonunk. A házat és a kertet együtt
terveztük; innen figyeltük, hogy nő a városunk. Most mindenki
sétálhat majd a kertemben, megnézheti a gyűjteményed a
nappalimban, és az én termeimben issza le magát vodkával.
– Á. Ne aggódj! Építek neked egy palotát, ami sokkal nagyobb és
lenyűgözőbb lesz, mint amit el tudsz képzelni – ígérte meg Péter,
mielőtt magamra hagyott.
 Hallottam a sietős lépteket a kavicsos úton, de csak akkor figyeltem
fel a fiatal nőre, amikor nekem jött, felkiáltott „A fenébe!”, és elejtette
vastagra tömött erszényét. A vállam fájt az ütközéstől, ő pedig próbálta
felszedni a több tucat szétszóródott pénzérmét.
– Micsoda zsákmány! – jegyeztem, meg, ő pedig elpirult.
– Cárica! Asszonyom, bocsásson meg nekem! – Újra megtöltötte az
erszényt, és már indulni készült, amikor észrevettem világoskék
szemét és hamuszőke tincseit. Elgondolkoztam.
– Nem találkoztunk már valahol?
– De igen, cárica. Alice Kramer vagyok. Borisz Petrovics
Seremetyev házában találkoztunk.
– Hát persze! Bobuskánál – viccelődtem. – Még mindig az ő
házánál vagy?
– Nem. A felesége féltékeny lett, és kényszerítette, hogy
ajándékozzon el Balk tábornoknak – mondta Alice, miközben csinos
arca elsötétült. Sajnáltam: könnyen megtörténhetett volna ez velem is.
– De Balk tábornok felesége Anna Mons testvére. Nem valószínű,
hogy elvisel téged az otthonában.
Alice könnyekkel küszködött.
– Valóban. Balkék tartoztak Marie Hamiltonnak egy szívességgel,
ezért most hozzá tartozom, a szolgálólánya vagyok.
– Értem – feleltem óvatosan. – És az Marie pénze? Valamit intéztél
neki?
– Igen. Elhoztam a neki járó pénzt Blumenthal ékszerésztől. Az
asszonyom ékszereket adott el neki. – Alice habozni látszott, még ha
az ehhez hasonló történetek nem is voltak újak Szentpéterváron. Péter
szerette a fényűző, hosszan tartó ünnepségeket és mulatozásokat, ami
nagy kiadásokat rótt az udvaroncaira. Sok dáma adta el a családi
ékszereket, hogy kifizessen egy ültetett vacsorát több mint háromszáz
fő részére.
– Marie Hamilton újra terhes, nem igaz? Ez már a második
gyermeke? – kérdeztem mellékesen, de Alice elsápadt a rémülettől.
– Nem tudok semmi ilyesmiről, Isten engem úgy segéljen! –
suttogta, és az erszényt a mellkasához szorította. – Sietnem kell, cárica,
az asszonyom szigorú, nem akarom, hogy megverjen vagy éheztessen.
– Pukedlizett, majd továbbszaladt, szoknyája meg repült utána.
Továbbmentem, hogy még utoljára egyedül kiélvezzem a Nyári
Palota kertjét, mielőtt Péter átadja a nyilvánosságnak. Marie Hamilton
terhes volt, amikor kényszerítettem Alekszej házasságának elhálását.
Árvaházba adta a gyermeket, vagy vidéken neveltette, de Alice
reakcióját látva biztosan tudtam, hogy az asszony újra terhes. De miért
kell titkolni? Még mélyebben elgondolkozva sétáltam tovább.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Péterrel a dolgozószobájában ültünk a kandallónál, miközben két inas

próbált rendet rakni az íróasztalán.
– Hadd mutassam meg, milyen palotát építek majd, ahol közösen
tölthetjük a nyarainkat. Tudod, hogy nem szoktam üres ígéreteket
tenni, Katalin – mondta Péter. Megsimogatta Lentát – minden
kutyájának ugyanazt a nevet adta –, és az eb halkan és elégedetten
morgott. Amikor Péter egy régi bőrkesztyűt adott neki, hogy azt
rághassa, letelepedett gazdája csizmájának kopott orrára. Péter
mindenféle trükköket megtanított már neki – elvegyen egy kalapot,
forduljon át a hátán, adja a mancsát, ugorjon át egy botot – de most
végre ott volt, ahol lenni akart: a gazdája lábánál melengette az oldalát.
– Nem lakhatnánk egyszerűen újra a Nyári Palotában? – kértem
még egyszer. – Csak mi és a gyerekek? Talán máshol is
elhelyezhetnénk a Kunstkamerát. – Kortyoltam egyet a keserű csájból,
és egy jó adag vodkát öntöttem még a bögrémbe, mert az ősz hidegét
már a csontjaimban éreztem. A legújabb terhességem kiszívta az
erőmet.
– Nem. Ez már nem csak rólunk szól, matka. Meg kell mutatnunk
Európának, hogy Oroszország nem fél attól, hogy összehasonlítsák
más országokkal. Megfelelek bármelyik uralkodónak a földön. Még a
Téli Palota is túl kicsi és szerény számomra. De még lehet a Louvre-
om, Peterhof pedig a Versailles-om lesz.
– Peterhof? Versailles? – zavarodottan néztem rá, ő pedig beletúrt a
hajamba.
– Aki nem látta Párizst és Nagy Lajos király udvarát, az nem értheti
ezt. De minden oroszok cárja bármit megtehet, amit a francia király
megtesz. Ráadásul Menysikov Oranienbaumban építi a nyári
palotáját. A Strelkánál lévő palotája máris a legszebb a városban, az a
kutya nem körözhet le engem vidéken is! – Péter felállt. – Majdnem
két éve dolgozom az ötleteimen Peterhoffal kapcsolatban, amikor csak
az időm engedi. – Odament az asztalához, kutatni kezdett, majd
átkozódva rugdosta az inasokat: – Nyomorultak! Ha itt rendet raktok,
sose találok meg semmit.
Majd mellém telepedett a szőnyegre, és egy tucat papírtekercset
dobott a padlóra. – De annyi dolog volt. Az örökösödési törvény
önmagában egy hónapomba telt, a nemeseim mégsem akarják a
javaikat és a birtokaikat csak a legidősebb fiúra hagyni.
– Nem csoda. Végül is te sem akarsz így tenni. – Le akartam
harapni a nyelvem mérgemben a saját hülyeségemen. Hogy
mondhattam ezt?
Péter csendben maradt, közben próbálta kihúzni a kesztyűt Lenta
szájából, és játékos kötélhúzásba kezdtek; a kutya morgott, és a játéka
után kapott. Utána Péter kérlelve kereste a tekintetem. – Adj nekem
fiút, Katyerinuska. Csak akkor alhatok újra békében. Semmire nincs
úgy szükségem, mint egy fiúra. Csak egyet, kérlek, hogy ne függjek
teljesen Alekszejtől. Az én gyönyörű Oroszországomért: könyörgöm.
– A szeme elsötétült a vágyakozástól. A szívem összeszorult.
– Ha rajtam múlna, tíz erős fiút is szülnék neked, cárom –
suttogtam, és megcsókoltam az ujjait.
– Tudom, tudom – mormogta.
Ekkor hangokat hallottunk a rejtekajtó mögül: – A cárt és a cáricát
nem lehet zavarni! – erősködött Makarov, de a sok férfihang közt egy
nő siránkozását is meghallottam. Mi folyik ott?
– Ez Safirov! – Péter az ajtóhoz sietett, és értetlenül nézte, hogy az
őr egy megbilincselt, rongyos kinézetű öregasszonyt és egy furcsa
férfit fog, mögöttük meg Safirov áll. – Mi az, Safirov? Nem várhat a
vacsoráig?
– Beszélhetünk a cáricával? – kérdezte az izgatottságtól sápadt
Safirov, és két társát maga előtt lökdöste. Péter a fejét vakarta, és én is
csodálkoztam. A nő izzadságtól és vodkától bűzlött, ősz haja koszos és
kócos volt, egyetlen jó szeme dagadt táskák és ráncok közé bújt. A
másik szemét egy sötét, piszkos vászonkötés fedte. Lógatta a kezét a
bilincsben; körmei hosszúak, koszosak és hajlottak voltak.
Parfümözött zsebkendőt szorítottam az orromhoz: – Igen? Mi az?
Safirov térdre kényszerítette a nőt: – Hajts meg a ronda fejed a
cárica előtt! – mondta.
Felálltam, és a Peterhof terveit ábrázoló tekercsek surrogva csúsztak
ki az ölemből. – Safirov, kik ezek?
– Beszéljen, Blumenthal bácsi! – kérte az öregembert, aki lapos
fekete kalapot, fekete köpenyt és a hithű zsidók hosszú pajeszát viselte.
Minek is hívta Safirov – Blumenthal? Hallottam már ezt a nevet
valahol, de nem emlékeztem, hol. A férfi csendes méltósággal hajolt
meg előttem, azután széles köpenye alól előhúzott egy lapos
bársonydobozt. Az öregasszony levegőért kapkodott, túlságosan félt a
siránkozáshoz, mialatt Blumenthal felnyitotta a dobozt. Közelebb
léptem, hogy belenézzek, de nem igazán értettem, mit látok: a türkiz
és gyémánt nyakék feküdt benne, amit akkor viseltem, amikor
visszatereltem Alekszejt a házastársi erények útjára. A kövek
különleges kombinációja miatt egyedi darab volt ez a nyaklánc.
Péter a kezébe fogta az ékszert. – Honnan szerezted ezt a
nyakláncot, öreg? Én magam ajándékoztam ezt a cáricának.
Az aranyműves meghajtotta a fejét. – Felismertem a darab nemesi
származását, ezért fordultam Péter unokaöcsémhez.
– Ki adta el neki, Safirov? És ki ez a büdös vénség? – kérdezte Péter
a haragtól elsápadva.
– A vén banya egy angyalcsináló. Ő vet véget a nemkívánt
terhességeknek Szentpétervár dámái körében – felelte Safirov.
Az asszony undorító ujjaira néztem, aki előre-hátra dülöngélt a
térdén a bilincseiben, és nyöszörgött. Ajkai remegtek fogatlan ínye
körül.
– És az ékszer? – kérdezte Péter. A torkom kapart. Hova vezet ez?
– Nos, ezt az ékszert Marie Hamilton lopta el és adta el. Pénzre volt
szüksége, hogy a terhességét megszakítsa. Vagyis inkább több
terhességet, ha meg lehet bízni ebben a boszorkányban.
Mindenki elcsendesedett. Nem mertem Péterre nézni.
 – Szabad? – kérdezte Safirov, és térdével a nő hátába rúgott. A
banya üvöltve előreesett. – Beszélj! Talán még megmentheted a
rongyos életed – sziszegte neki.
Az asszony felnézett egy jó szemével. – Az a Marie Hamilton egy
tüzelő szuka. És most én, egy szegény babuska fizessek meg a
bűneiért? Eljött hozzám rendszeresen négy-öt havonta, sírt és
sajnálkozott, hogy nem tarthatja meg a gyereket. Isten tudja, kivel
kurválkodott. Az egész várossal, szerintem – vinnyogta. – De az én
munkám nem olcsó.
Kerültem Péter tekintetét, amikor Safirov azt mondta: – Marie
Hamilton többször is lopott a cáricától, és Blumenthal bácsinak adta el
az ékszereket. Csak ez a különösen gyönyörű és ritka darab keltette fel
a gyanúmat.
– Mennyi ékszert vitt magának Marie Hamilton, Blumenthal? –
kérdeztem vontatottan. Az egész történet jelentőségére csak most
kezdtem ráeszmélni.
Gondosan mérlegelte a szavait. – Általában a német szolgálóját,
Alice Kramert küldte. Gyakran jött. Néha csak egy gyűrűt hozott
eladni, néha láncokat, nyakpántokat, fülbevalókat vagy öveket.
Nem akartam többet hallani. Hirtelen rájöttem, mennyi holmim
veszett el az utóbbi hónapokban. Olyan figyelmetlenné váltam, azt
hittem, egy szobalány tette rossz helyre, vagy a fülbevaló kicsúszott a
fülemből egy vad tánc alatt. Én, akinek semmije se volt a kerek
világon.
Péter hátradöntötte a nő fejét, és belenézett a jó szemébe.
– Azt mondd meg, vén szipirtyó, mielőtt kitépetem a nyelved a
mocskos szádból, milyen neműek voltak a gyerekek, akiket kivettél
Marie testéből?
Az asszony hidegen nézett rá, és felnevetett; egyértelműen nem félt,
bármit is szánt neki a sors.
– Ha már meg kell halnom, cárom, akár el is mondhatom. Mind fiú
volt – csodás, erős fiúk. És hogy vigyorgott az a Hamilton, amikor
meglátta az összevágott kis testüket. Tudja, mit mondott, nem is
egyszer?
Nem akartam hallani, de Péter bólintott.
 – „Lehet, hogy kurva vagyok, de újra és újra meg tudom tenni, ami
a cáricának egyszer sem sikerült.”
Hátratántorodott, az orrából és a szájából is ömlött a vér, mert
Safirov összeszorított öklével megütötte.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Szürke, felhős nap volt, amikor Marie Hamilton a bitófához indult. A

koronahercegnő és én is újra terhesek voltunk, de ennek ellenére
Péter elrendelte, hogy legyünk jelen a kivégzéskor. A kivégzés
helyszínén várakoztunk a Péter-Pál-katedrális előtt, a távolból pedig
hallottunk a gúnyolódást és a fütyülést, miközben Marie beszállt egy
szánba a Péter-Pál-erőd névai kapujánál. Kértem, hogy ne kínozzák
meg, én megbocsátottam a lopásokat és a tiszteletlenséget is. Nem kap
már így is elég nagy büntetést? Pétert nem lehet eltántorítani
ítéletétől: Marie valószínűleg királyi vért ontott, és ezért fizetnie kell.
Közeledett a szánja, amit rohadt szalmával raktak tele: hópelyhek
hulltak, és a tömzsi pónik gyakran megbotlottak a jeges
macskaköveken. A tömeg már hajnal óta várt rá, és most obszcén
bekiabálások mellett rohadt zöldséggel dobálták, nevettek és
sikítoztak. Marie nem húzódott arrébb, még csak nem is pislogott,
amikor az első rohadt káposztalevél az arcába repült. Talán sírt? Túl
messze volt ahhoz, hogy jól lássam, de azért az arcán észrevettem
annak a jeleit, hogy rosszul bántak vele, és egy égésnyomot is láttam a
vállán. Kegyetlen kezek leborotválták hosszú, barna tincseit, amelyek
annyi férfi vágyát ébresztették fel, és kopasz fején vágások és sebek
látszottak.
– Isten, légy kegyes ehhez a szegény lányhoz – motyogta Praszkovja
cárica, és három ujjal keresztet vetett. Ő is hiába könyörgött Péternek,
hogy kegyelmezzen Marie-nak. Charlotte összekulcsolta a kezét, és a
földet bámulta, miközben mellette Alekszej kinyújtott lábbal ült, és
közönyösen egy almát rágcsált. A magokat kiköpdöste, amelyekkel
rendre eltalálta a felesége selyemcipőjét.
 Az őrök kiemelték Marie-t a szánból, és levették a bilincseit:
nagyon egyenesen tartotta magát, mintha épp egy bálba menne. Egy
nő nyomakodott keresztül az őrökön, és Marie arcába köpött. –
Kurva! Gyermekgyilkos! Boszorkány! – A nyál lecsorgott Marie arcán,
de ő kecsesen kibontotta fehér selyemruhája széles szoknyáját, amit
Péter adatott rá a legutolsó órájára. Kicsi fekete masnik díszítették a
vállát és a derekát, de a ruha lazán lógott megviselt testén. Tekintete
végigpásztázta a tömeget, míg rám nem talált: nagyon mélyen
pukedlizett, és bocsánatért esedezett, majd az őr a bitófához vonszolta.
Marie térde és válla beleütközött a lépcsőkbe, amelyek a
kivégzőtönkhöz vezettek, ahol az őrök ledobták, mint egy zsák árpát.
Próbált feltápászkodni négykézlábra, felnézett, és elállt a lélegzete:
Péter várta őt ott. Marie a kezét a szájához kapta félelmében, és
visszahőkölt, de egy katona megállította, és nevetve azt mondta:
– Erre nem számítottál, lányom, nem igaz? A cár attól tart, hogy
kijön a gyakorlatból.
A tömeg felüvöltött. Nyugtalanul fészkelődtem a trónomon. Péter
lovagiasan a kezét nyújtotta Marie-nak, és a helyére segítette. Láttam,
hogy remény csillan meg Marie szemében: talán mégis megbocsát
neki? Nem. A cár felvezette a pár lépcsőn a kivégzőtönkhöz, majd
kezét a vállára helyezve lenyomta. Marie térde megrogyott, és láttam,
hogy mozog Péter ajka. Marie zokogott, lehajtotta a fejét, és
előredőlt. Fehér nyaka szinte világított a tönk durva, sötét fáján. Péter
megfordult, és felemelte a kezét. Az összegyűlt tömeg elcsendesedett,
és Péter tekintete az enyémet kereste. Megremegtem, és szorosabbra
húztam a vállam körül a szőrmekabátom.
– Nem enyhíthetem minden ítéletek eme legsúlyosabbikát, mert az
Isten és az ember törvényei ellen való volna. Marie Hamilton, az Isten
bocsásson meg neked! – kiáltotta.
Könnyek csorogtak végig Charlotte arcán, és Alekszej hidegen
mustrálta oldalról. Rossz hangulatban volt. Péter mérges, fenyegető
leveleket írt neki mindennap szinte minden témában: a
tanulmányairól, a hitéről, a kötelességéről, hogy megfelelő örökössé
váljon a trónra, és persze a házassága állapotáról. Marie kivégzése, úgy
tűnt, a legkevésbé sem hatja meg. A kíséretében felfedeztem a finn
lányt, Afroszinját, akibe állítása szerint szerelmes volt. A lány
pukedlizett nekem, de én visszanéztem a bitófára. Túl borzasztó volt,
mégsem tudtam másfelé nézni.
A hóhér megigazította a csuklyáját, majd Péter biccentésére
felemelte a kardját. A penge visszatükrözte a bágyadt fényt, és a tömeg
visszatartotta a lélegzetét. A hóhér egyetlen csapással lefejezte Marie-t;
a vérsugár felzubogott a levegőbe, a feje pedig belegurult a szalmával
teli kosárba. Az emberek felhördültek; a sült hús szaga engem is elért
az emelvényen – a szentpétervári kereskedők jelentős hasznot húznak
a tömegből és az ünnepi hangulatból.
Péter megragadta Marie fejét, és a tömeg felsóhajtott, amikor
meglátták kitágult, elborzadt szemeit. A cár nagyon lassan és
gyengéden megcsókolta Marie Hamilton halott, nyitott száját.
Charlotte öklendezett, én pedig jelet adtam Alice Kramernek, aki
Marie helyébe lépett az udvarhölgyeim között: odahajolt, és
nyugodtan németül beszélt a koronahercegnőhöz. Alekszej csillogó
tekintettel figyelte Alice-t: vágy volt az vagy kíváncsiság? Akármi is, a
karjára csaptam a legyezőmmel, ami elefántcsontból és selyemből
készült, nehogy ötletei támadjanak vele kapcsolatban. Én is lehettem
volna valamikor Alice Kramer, és meg akartam védeni őt, ha tudom.
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

Nem ültem messze a cártól, amikor Menysikov palotájában

Jelizaveta lányunk névnapi ünnepségén Tolsztojhoz fordult.
– Mindig is helyes tanácsot adtál nekem. Segíts most is – kérte Péter
sötéten, Tolsztoj pedig közelebb húzódott.
Hátradőltem a párnáimon. Pár hetem volt már csak hátra a szülésig,
és minden végtagom nehéz és duzzadt volt.
– Igen. A fiam, Alekszej. Minden, amit tesz. Már a puszta
létezésével is keresztbe tesz nekem – fakadt ki Péterből. – Angliában
egy király egyszer a lovagjainak ezt kiáltotta: „Hát senki sem szabadít
meg ettől a bajkeverő paptól?”
– És? Mi történt a bajkeverő pappal? – kérdezte Tolsztoj felemás
mosollyal, miközben Péter ivott a tokajiból.
– A lovagok elmentek a katedrálisba, ahol prédikált, és az oltár előtt
lemészárolták.
Tolsztoj egy pillanatig mérlegelte a válaszát, majd így figyelmeztette:
– Ne tegyen semmit elsietve, cárom. Alekszej felesége és a cárica is
gyermeket várnak. Talán szerencsénk lesz, és semmit sem kell tenni.
Máskülönben…
– De már nem bírom elviselni – kiáltotta Péter, majd halkabbra
fogta, amikor pár külföldi követ felnézett. – Sértés számomra, nem a
fiam. – Olyan haragosan nézett, hogy még Jelizaveta is abbahagyta a
játékot kiskutyájával, és kérdőn tekintett fel az apjára. Megnyugtatóan
néztem rám, majd addig pásztáztam a követeket, amíg le nem sütötték
a tekintetük. Ráadásul még egy pohárnokot is és két társát is hozzájuk
küldtem egy nagy kancsó itallal. Campredon, a francia nagykövet
elhúzta a száját, amikor a sasos korsóját csurig töltötték.
 Péter felmordult: – Ha arra gondolok, hogy Oroszország Alekszej
kezébe kerülhet, rémálmaim lesznek. Tegyünk valamit! Most!
De Tolsztojt nem lehetett eltántorítani.
– Kérem, várjon. Mennyire lenne Alekszej követelőző, ha lenne
egy fia vagy egy fivére?
Igen, ha, gondoltam, és ellenőriztem magam, ahogy már százszor is,
ezerszer is tettem. Máshogy érzem magam ez alatt a terhesség alatt,
mint amikor lányaim születtek? Hegyesebb a hasam, nem annyira
kerek? Többet vagy kevesebbet voltam rosszul reggelente? Szebb vagy
rondább voltam? Szomorú vagy vidám? Próbáltam elhessegetni ezeket
a régi, öregasszonyok által mondott történeteket, mítoszokat, meg az
összes laikus tanácsot, és a szívemben minden kérdésre és kételyre
imával válaszoltam.
A cár Charlotte-ot figyelte, és összevonta a szemöldökét. Se a
házasság, se áldott állapota nem javított a kinézetén. Alig evett
valamit, és mindig friss limonádét kért, ami felbőszítette Pétert. Miért
nem jó a vodka vagy a tokaji? A bőre szürke volt, és szörnyű
pattanások csúfították el; a haja minden fényét és sűrűségét
elveszítette, nem maradt meg finom hullámokban. Sajnáltam,
miközben legutolsó levelére gondoltam, ami Péter titkos
rendőrségének hála sosem jutott el az apjához Brunswickba. „Egy
bárány vagyok, amit értelmetlenül feláldoznak a házunk oltárán. Lassú
halált halok a bánattól és a magánytól” írta. Makarov hangosan olvasta
fel nekem.
– Az osztrák császár sógornője vagy sem, nem tudom, hogy az
ostoba fiam miként tudta újra megtermékenyíteni ezt a szöcskét. Erre
a csontkollekcióra nekem fel se állna – motyogta Péter, és Tolsztoj
készséggel válaszolt: – Alekszejnek állítólag segített a szeretője. –
Obszcén kézmozdulatot tett, és a két férfi szinte megfulladt a
röhögéstől.
Hátrafordultam, és Alice Kramert kerestem. – Hol van ma a
cárevics? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Egyedül vacsorázik Afroszinjával. Minden este. Mindig együtt
vannak: a cárevics egy nagy lakosztályt adott neki.
 Péter felemelte a kancsóját, és így kiáltott: – Tószt a születendő fiam
egészségére! És tószt a születendő fiúunokám tiszteletére!
Mindenki felállt; Charlotte-ra mosolyogtam, aki udvariasan kortyolt
a borból sápadt ajkaival. Utána én is ittam egy nagy kortyot, mert a
bor elűzte az aggodalmaimat.

A kis kínai dolgozószobában járkáltam, aminek a falait selyem és

sötétvörös lakk fedte; így próbáltam enyhíteni a terhességem utolsó
napjait. Perzsa füstölő égett a rézserpenyőkben, mert nyirkos, nedves
októberi nap volt; még a kandalló lángjai is meghunyászkodtak a
huzattól. Életemben először féltem a szüléstől. Olyan nagy voltam;
talán ikreket vártam? Két fiú Péternek, lehetséges? De megtiltottam
magamnak, hogy reménykedjek vagy álmodozzak.
– Figyelj, matka – szólt Péter, és felolvasta, amit éppen írt
Alekszejnek. – „Fiam. Egyre jobban és jobban fáj, hogy egy ilyen
alantas lényt, mint te, így kell neveznem. Se az életemet, se az erőmet
nem kíméltem Oroszországért és a népemért. Miért kíméljem meg
hát a te életed, ami annyira méltatlan? Szívesebben adnám a trónom
egy méltó idegennek, mint egy méltatlan fiúnak.”
– Ez egy kicsit durva, nem? Még ne küldd el neki ezt a levelet.
Gondolkodj még kicsit rajta. Várjuk meg, amíg Charlotte megszüli a
gyermekét. Talán megváltozik Alekszej is… – mondtam minden
észérv ellenére. Nem voltam hajlandó lemondani még Alekszejről
ilyen könnyen. Nem magától lett olyan, amilyen.
– Jaj, te és az arany szíved. Senki sem lehet annyira rossz, hogy te is
meglásd benne a gonoszt. Elég, ha csak Marie Hamiltonra
gondolok… de ha rajtad múlik, még ő is élne. – Péter játékosan
szemrehányva túrt a hajamba.
Megvontam a vállam. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig a
bosszút szomjazzuk. A gyűlölet és a harag csak terhelik a szívet.
Kopogtak az ajtón, és Alice surrant be: – Pjotr Andrejevics Tolsztoj
kér bebocsátást. Charlotte cárevna vajúdik.
– Nem túl korai még? – kérdeztem, de Péter közbevágott: –
Engedd be. Mire vársz, te lány?
 Pjotr Tolsztoj magával hozta mór rabszolgáját, Abrahamot is, akit a
konstantinápolyi rabszolgapiacon vett. Tolsztoj maga is sápadtnak és
megviseltnek tűnt. – Nem maradhatok sokáig, cárom. A
koronahercegnő vajúdik. Blumentrost szerint túlságosan is korai, de…
– A hangja elhalkult, és Alice aggódva nézett rám.
– Hogy lehet az a vén kuruzsló ennyire biztos benne? Jelen volt
talán a megtermékenyítéskor? – nevetett Péter gúnyolódva, és a
kandallóban lévő hasábokat rugdosta. Szikrák pattantak fel, majd a
parázsra telepedtek.
Tolsztoj kényelmetlenül toporgott.
– Szóbeszéd jár a koronaherceg háza táján – kezdte.
Péter felnézett. – Milyen szóbeszéd?
– Állítólag a koronahercegnő leesett a lépcsőn. Sérülések vannak
mindenhol a testén, és pár bordája is eltört Blumentrost szerint.
Leültem, párnát gyűrtem a hátam mögé, és a lábam Péter combjára
tettem. Charlotte leesett volna a lépcsőn? Alig mozgott már. A
legrosszabbtól tartottam. Péter elkezdte masszírozni feldagadt bokám.
– Köpd már ki, Tolsztoj! – parancsolta. – Mi történt valójában?
Tolsztoj félve válaszolt. – Ha parancsolja: Alekszej olyan erősen
megrúgta és megverte Charlotte-ot, hogy ő levetette magát a lépcsőn.
Most elkezdődött a vajúdás sok héttel idő előtt.
– Istenem – kapkodtam a levegőt. – Ez lehetetlen. Hogy
engedhettük, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
Péter félrelökte a lábam, felkelt, és a kis asztalhoz ment. A pecsétjét
rányomta a puha viaszdarabra az Alekszejnek írt levele alján. Amikor
felnézett, tekintete néma kéréssel állapodott meg a hasamon. – A
hercegnek döntenie kell. Vagy úgy viselkedik, ami a rangjához illik,
vagy visszavonul egy kolostorba. – Péter hangját visszafojtva, halkan
folytatta. – Vagy… – Elhallgatott. Se Tolsztoj, se én nem mertünk
ránézni. Vagy? Kezemet a hasamra helyeztem. A gyerek már alig
mozgott, túl nagyra nőtt. Az időm közeledett.
– Hívjanak egy küldöncöt! – utasította Péter, miközben
összehajtotta a levelet.
Tudtam, hogy ez volt Alekszej utolsó lehetősége.
 HATVANADIK FEJEZET

Egy esős október végi napon Charlotte egészséges fiúnak adott életet.
A cár jelen volt a születésénél, és a fiút feltartotta a halvány fénybe.
– Nézzétek: az örökösöm, Petruska! – örvendezett, miközben a
gyerek ficánkolt és az első szoptatásért ordított. Szépen fejlett,
egészséges fiú volt. Láttam, hogy erősebbnek tűnik, mint bármelyik
fiam volt a születése pillanatában. Péter maga fürdette és pólyázta be
Petruskát, nevetve csitítgatta, majd a terjedelmes szoptatós dajka
karjába tette, akit Moszkva német negyedéből hívatott. A kis herceg
az anyatejjel szívja magába az új, nyitott Oroszország elveit.
– Akkor kezdjünk is hozzá, jó, kicsim? – kérdezte a nő kedvesen, és
Petruska rátapadt hatalmas, vörös mellbimbójára.
A cár örült: – Csodálatos! Máris olyan erős, mint egy medve!
Mögöttünk Charlotte lázasan forgolódott. Blumentrost eret akart
vágni rajta, és már készen állt az átkozott felforrósított üveggel a
kezében.
– Hagyja abba! Az életet is kivérezteti belőle. Adjanak neki inkább
forró tyúkhúslevest és vörösbort! – parancsoltam, és mellé térdeltem,
amennyire a hasam engedte. – Charlotte? – kérdeztem halkan. Felém
fordította a fejét. A tekintete üveges volt, szürke izzadság fátyla
homályosította el a bőrét, de az arca egészségtelen vörös árnyalatban
csillogott. Az ujjait rövid időre az enyémekre kulcsolta, majd újra
elernyedtek. – Mutter… – suttogta. Egy szolgálólány a levesből
kanalazott a szájába, amit rendeltem, de a hercegnő nem tudta
lenyelni.
– Figyeljék, hogy ne legyen túlságosan betakarva! Nyissák ki az
ablakokat! Meleg borba áztatott aszalt gyümölcs és tyúkhúsleves erősíti
majd meg. Égessenek kámfort a szobájában. Az megtisztítja a levegőt
– mondtam unatkozó kíséretének.
Charlotte vérzése nem állt el: a láza emelkedett, és a hat doktor
közül, akiket Péter hozzá küldött, egyik haszontalanabb volt, mint a
másik: suttogva álltak egy sarokban, és a fejüket csóválták. Amikor
Péter utoljára járt a lakosztályában, Charlotte remegett, és vacogott a
foga, de Pétert két inasnak kellett támogatni, mert az előző napokban
kicsit túl alaposan ünnepelte meg az unokája születését, és úgy
felpuffadt, hogy alig tudott állni. Én többet nem láttam Charlotte-ot,
hogy se átok, se gonosz tekintet ne hulljon rám, amikor ilyen közel
járt az időm.
– Menj csak – mondtam Alice-nak. – Beszélj vele németül az utolsó
óráiban, megteszed?
Amikor visszatért, a szeme feldagadt, és az arcát meggyötörte a
gyász. Szóltam a felolvasómnak, hogy hagyja abba.
– Na? Ülj le! Igyál forralt bort, és mesélj el mindent!
– Közeleg a vége. Charlotte egy angyal. Az utolsó gyónásában
mindent megbocsájtott Alekszejnek. Ő… – A hangja megtört. A
kandalló lángjaiba meredtem. A mi világunkban nem volt helye az
angyaloknak.
– Pontosan mit mondott? – kérdeztem.
Alice nagyot nyelt. – Nem tudott már beszélni, de beleegyezően
bólintott, amikor a pap azt kérdezte, hogy Péter cár csupa
kedvességgel vette-e körül, és hogy Alekszej mindig is szerető férje
volt-e. – Közelebb csúszott hozzám, ujjaival a szoknyámba
kapaszkodott, és arcát a köpenyem redőibe temette. – Kérem, cárica,
bocsásson meg, de ne küldjön oda vissza. Nem bírom elviselni.
Törékeny teste megremegett, miközben a haját simogattam. Alice
még nem volt húsz, mégis már csak árnyéka volt annak a vidám
lánynak, akivel Seremetyev házában találkoztam. Felemelte a fejét, és
zokogni kezdett. – A cárevna megcsókolta a cár kezét. Aztán amikor
Alekszej bejött a szobába, a cárevna lábai elé vetette magát,
megcsókolta, és bánatában háromszor is elájult – amíg a cár bele nem
rúgott, és ki nem vonszolta a szobából a hajánál fogva.
 Ekkor megkondultak a Szent Izsák-templom harangjai, mélyen és
egyenletesen, majd a város többi harangja is felelt rá; vitték tovább a
szomorú hírt messze Oroszországba a hosszú, sötét éjen át: Charlotte
cárevna meghalt. Három ujjal keresztet vetettem – Isten adjon békét a
lelkének! – Alice mozdulatlanul ült a lábamnál, kezébe temette az
arcát. A gyermek a testemben nyugodtan feküdt, mintha velünk
együtt hallgatná Szentpétervár harangjait.

Péter maga boncolta fel Charlotte testét, hogy elejét vegye a

pletykának, miszerint megmérgezték, és nagy érdeklődéssel
tanulmányozta a szerveit. Miközben a hercegnő a halottasházban
feküdt, a cár szem előtt tartotta az unokáját, Pjotr Alekszejevicset.
Ezzel nyilvánosan is kijelölte a fiút örökösének, bár még nem adott
neki címet, se azt, hogy cárevics, se azt, hogy Oroszország hercege.
Tudtam, hogy vár, és imádkozik.
Nem vettem részt Charlotte temetésén, nehogy egy gonosz szellem
megtaláljon, és az elővigyázatosságom jutalomra lelt: én magam is egy
erős, egészséges fiúnak adtam életet. A fejét a könnyeimmel áztattam,
ahogy magamhoz szorítottam, megszámoltam és újraszámoltam erős,
rózsaszín ujjacskáit, és belevesztem a nyakszirtje finom illatába.
– Pjotr Petrovics – kiáltotta Péter diadalmasan, feltartotta a fiát a
fényre, és könnyek patakzottak végig az arcán, újra és újra ellenőrizte
a fiú végtagjait, puszilgatta a lábujjait és ujjait, és a gyerek mélykék
szemébe bámult, ami olyan volt, mint az apjáé. Zokogva ölelte meg a
babát, és úgy szorította, hogy az aggódó bábának kellett kifejteni a
kezéből. Megcsókoltuk egymást, örömkönnyek folytak végig az
arcunkon, miközben ágyútűz visszhangzott százhuszonegyszer a
szentpétervári éjszakába. Egész Oroszországban a templomtornyokban
a harangok táncoltak örömükben. Másnap reggel Péter egy szibériai
gyémántkollekcióval ajándékozott meg, amitől elállt a lélegzetem:
nyaklánc, karperec, bross és fülbevaló, mind olyan alakú volt, mint a
jégkristályok. Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam.
Amikor meg akartam köszönni, elhessentette a szavaim: – Csak egy
csekélység a nőnek, aki mindent megadott nekem. Mindent. – Az
érzelmektől elcsuklott a hangja, és újra sírtunk, együtt.
Aznap este kibámultam az ablakon a tűzijátékra, amit Péter rendelt
el. Ő maga az utcákat rótta, verte a dobját, és örömmel fogadta el a
meghívások özönét, hogy igyon az én és a kisfiunk egészségére. Fiam
született, gondoltam, mielőtt lehunytam a szemem. Végre. A saját
gyönyörű, daliás fiam, és Oroszországnak nem egy, nem kettő, hanem
három örököse is volt már.

– „Apám” – olvasta fel Pavel Jagusinszkij hangosan, és elkomorult,

ahogy végignézett Alekszej levelén. Vajon azt mérlegelte, hogyan
változtassa meg a szavakat, mielőtt megszólal?
Először tértem vissza a szenátusba azóta, hogy két hónappal
korábban megszületett Pjotr Petrovics. Péter mellett ültem, és
finoman leszorítottam a rugdosó, forgolódó lábait, amikor meghallotta
a megszólítást. Menysikov vörös kabátot és ezüst parókát viselt, és az
arca frissnek tűnt a borbélyhoz tett reggeli látogatásnak köszönhetően;
ő is erősen figyelt.
– „Ha felséged ki szeretne zárni az orosz trónhoz vezető
örökösödési vonalból, az akarata beteljesül. Kérem, vegye le ezt az
igát a vállamról. Az örökségem összenyom, és zavaros elmém nem tesz
alkalmassá az uralkodásra. A testem túl gyenge ahhoz, hogy vasököllel
kormányozza az országot, ahogy azt kell.” – Péter szórakozottan
horkantott, de a kezére helyeztem a kezem. Alekszejnél végül
agysorvadást állapítottak meg. Péter felmordult, és Jagusinszkij tovább
olvasott. – „Esküszöm, nem követelem soha az orosz koronát. Isten
óvja meg a fivérem, és adjon neki sok évet, hogy éljen és uralkodjon.
A gyermekeim jóléte az ön kezében van. Magamnak csak annyit
kérek, amennyiből megélhetek.”
Péter felemelte a kezét, és Jagusinszkij elhallgatott. A csend
rátelepedett a szenátusra. – Add csak ide – parancsolta a cár, és
átfutotta a levelet. Menysikov égő tekintettel figyelte. Mi folyik itt;
Alekszej tényleg le akart mondani az örökségéről?
 – Ebbe halat csomagolhatok, másra nem jó. „Az akarata beteljesül.”
– gúnyolódott Péter, összegyűrte a levelet, majd Makarovnak dobta. –
Archiválandó. Üres ígéretek és buta megfogalmazás.
Makarov kisimította a papírt, és az egyéb dokumentumok közé
ejtette. A szenátorok csendben ülve vártak, miközben Péter
fenyegető, halk hangon beszélt: – Jekatyerina Alekszejevna cárica
egészséges fiút szült nekem. Az öröklés ügyét tisztázni kell. Hosszú
utat tervezünk Európán át. Visszatértemkor döntést hozunk. Addig is
– üvöltötte már olyan hangosan, hogy a halántékán kidagadtak az
erek, és az arca kivörösödött. – Addig is a semmirekellő fiamnak
döntenie kell; vagy méltónak mutatkozik a megtiszteltetésre, vagy
örökre eltűnik egy kolostor sötétjében.
Péter utolsó szavai közé gurgulázó hangok keveredtek, majd
eltorzult arccal leesett a székéről. Felugrottam: – Istenem, Menysikov!
Fogd erősen! Fogd a lábát!
A tanács tagjai hátrahúzódtak és vagy a faburkolathoz szorultak,
vagy a székük mögött kerestek menedéket. Menysikov leszorította a
cár lábát, én pedig verdeső karjait kaptam el. Leverte a fejemről a
tiarát, de sikerült az arcát a mellkasomhoz szorítani, ahol
megnyugodott.
– A tanácskozásnak vége. A cárnak nyugalomra van szüksége. Majd
mindenki megtudja, mit kell tennie – mondtam.
Menysikovval ott maradtunk, amikor mindenki elment. A szobában
az egyetlen hang a cár nehézkes, szabálytalan légzése volt.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

Amikor Péter évekkel korábban a tudás és a haladás útját kutatva az

első európai útjára indult, a nyugati királyok és királynék inkább
kíváncsisággal üdvözölték, mint tisztelettel. Ez alkalommal azt várta,
hogy európaiként köszöntsék: holland és brit hajók védték most a
kereskedelmet a Balti-tengeren. Lengyelország, Szászország és Dánia
védőfalat képeztek a svédekkel szemben. Péter utazásának másik oka
megmosolyogtatott: az unokahúga, a kis boszorkány, Jekatyerina
Ivanovna cárevna áprilisban feleségül megy Mecklenburg hercegéhez.
A szánjainkat telepakolták csomagokkal, és kibélelték bőrökkel,
szőrmékkel, párnákkal és takarókkal, miközben Péter az udvaron sétált
a kis Pjotr Petroviccsal a karjában. A fiú három hónapos volt, erős és
élettel teli, és ha arra gondoltam, hogy ilyen sok időre el kell
hagynom, miután évekig vártam rá, megszakadt a szívem. A
hópelyhek táncoltak a jeges szélben, és az eget vastag felhőtakaró
borította. Késő január volt Szentpéterváron, és annyira hideg, hogy a
testünk meleg nyomot hagyott a tiszta levegőben, a leheletünk pedig
jégcsapként lógott a szájunkról. Péter boldogan mutogatta a fiát a ház
népének, miközben a gyermek dajkája rohanva követte, mint egy
fejetlen csirke.
– Cárom, kérem, hadd viselje a herceg a szőrmesapkáját. Halálos
náthát kaphat el különben – könyörgött, de Péter a mellkasához
szorította a kicsit, és beleszagolt a nyakába.
– Badarság. Egy orosz herceg szívós. Nem igaz, kicsim? Az
anyukáddal mi most elutazunk, de nem sokáig. Csak seggbe rúgjuk a
svéd királyt, és meglátogatjuk az összes korábbi barátját. Ne feledd, az
ellenségeiddel ugyanannyit kell foglalkoznod, mint a barátaiddal. –
Megcsókolta a fiunkat, és a kicsi felnevetett, mert Péter bajsza
megcsikizte, és kiszabadította duci kis karját a cobolytakaró alól, amibe
bebugyolálták. – Nem szabad megsértődnöd, hogy itt hagyunk.
Legközelebb magammal viszlek. Ne haragudj a bátyuskádra, nem
hagynálak soha magadra, ha nem lenne szükséges. De figyelj, anyukád
is csatlakozik majd hozzám, csak egy kicsit később. Találunk neked
egy szép európai hercegnőt feleségnek.
Péter megpuszilta a fiunk rózsaszín ujjacskáit, szippantott egyet, és
fintorgott. – A herceg könnyített magán. Az egyenruhámra. – Átadta
a gyereket a dajkának, aki visszaszaladt vele a palotába. Péter átkarolta
a vállam. – Jobb, ha itt maradsz, amíg a kis angyalunk túléli az első
telét. Mellesleg, gondolom Jekatyerina Ivanovna esküvője nem túl
érdekes számodra – gúnyolódott.
– Épp ellenkezőleg. A cárevna olyan nagyon szeretett volna férjhez
menni, hogy a világ minden szerencséjét kívánom hozzá –
mosolyogtam. – Remélem, a férje tovább bírja a házasságot, mint a
sógora, Kurland hercege. Isten vigyázzon a lelkére.
Péter elkomorult. – Hamarosan a lányainknak is kérőt kell
keresnünk. Jól megnézem magamnak a fiatal francia királyt.
Elcsendesedtem, mert még mindig bántott, hogy Péter nem akarta,
hogy vele menjek Párizsba. Szentpéterváron kellett maradnom, és
később csatlakozni hozzá Hamburgban.
– Miért nem mehetek veled? – könyörögtem.
– Jaj, Katyerinuska, csak unatkoznál ott. Ráadásul Oroszország miatt
sem kell aggódnom, ha itt maradsz a régensemként – próbálta
legyezgetni a hiúságom.
– Unatkoznék? Párizsban? – Egyenesen ránéztem. Talán nem
ismertem Európát, de azt tudtam, hogy egy nő nem unatkozhat
Párizsban. Gyanítottam az igazságot, és úgy égetett, mint a tűz: Péter
szégyellt engem. Ahogy az összes külföldi nagykövet, Versailles is
kigúnyolta az öltözködési stílusomat. Csak azt tettem, amit a többi
dáma is, azt viseltem, amit itt Szentpéterváron divatosnak gondoltunk,
és ez általában megfelelt Péternek is. De most azt akarta, hogy
Párizsban a lehető legnagyobb tisztelettel fogadják: a régens és maga a
kis XV. Lajos király fogadják majd személyesen, és komolyan fogják
venni. De amint engem megpillantanának, egész Versailles
röhögőgörcsben törne ki, ahogy azt megtudtuk Campredon elfogott
leveleiből, amiket Franciaországba küldött. Amikor Pétert a királyi
udvarba tett látogatásáról igazította el, azt mondta: – A francia
udvaroncok naponta akár ötször is átöltöznek.
Péter megdöbbenve hallotta ezt. – Ötször? Valóban? Mennyire
elégedetlenek ezek a franciák a szabójukkal.
– Ne aggódj, Katyerinuska – próbált megbékíteni –, megosztom
majd veled minden örömömet és minden emlékemet az útról és a
városról, és mindennap írok.
– Nem túl ambiciózus Párizsban keresni vejet? – kérdeztem, hogy
elrejtsem a szégyenem és a fájdalmam. Péter kivette a kezem a
cobolymuffból, és megszorította: – A kis Lajos kedves fiú, csak kicsit
túl sok púdert és arcfestéket visel az arcán. De ha férfivá cseperedik,
pont megfelelő lesz Jelizavetának. Franciaország királynéja lenne a
lányunk! Mit szólsz hozzá? – Körbeforgatott, és vadul megtáncoltatott
a hópelyhek közt. – A francia király az egyik lányunknak!
Megcsúsztunk a jeges macskaköveken, és a hóba estünk, ahol csak
feküdtünk a hátunkon, öleltük egymást, és megállíthatatlanul
nevettünk.

Két héttel később a köd és a fagy elnyelte a cár ötszáz szánból álló
menetét, amely nyugat felé tartott. Péterből utoljára a királyi címert
láttam, a vörös kétfejű császári sast, ahogy a környező táj tiszta
fehérségében izzott.
Alekszej arckifejezése borús volt, amikor elbúcsúzott az apjától. Már
nem tudtam a gondolataiban olvasni; azok a napok elmúltak. Tényleg
vissza akart vonulni egy kolostorba, vagy csak időt akart nyerni
magának? A kolostor nem volt börtön, mint ahogy sír sem, és sokan
szabad akaratukból cserélték a királyi palástot a csuhára. De mind
tudtuk, hogy Péter nem fog, nem élhet örökké. Mire játszott hát az
idősebb fia?
Nem sokkal az indulása előtt elkísértem Pétert Alekszej
lakosztályába. A bódult, részeg Afroszinja félig felöltözve szundikált a
tűz előtt. Felugrott, amikor meglátott minket, majd mélyen, de
komoran pukedlizett. Péter törpéje, Jakim kigúnyolta esetlen
mozgását, mire a lány felé rúgott, de a törpe elkerülte a sarkát egy
hirtelen fordulattal, közben vihogott és sikoltozott, mint egy majom.
Péter a lányról tudomást se vett, és a szenátusban felolvasott levelet
Alekszej felé tartotta.
– Ezt komolyan gondolod? Vissza akarsz vonulni egy kolostorba?
Alekszej letérdelt, és észrevettem egy kopasz foltot a fején.
– Igen. Kérem, higgye el, apám!
Péter megrázta a fejét, és úgy tűnt, megenyhült. – Nem tudod, mit
jelent ez. Még olyan fiatal vagy. Gondold át újra. Utána írj nekem!
Mindennek ellenére hajlandó volt adni Alekszejnek még egy esélyt,
és ezért szerettem a férjemet. Valahol mélyen volt még jóság
Alekszejben. Annak ellenére, amiket művelt, még láttam benne a félős
kisgyerek nyomát, egy olyan kisgyerekét, akin még lehet segíteni, akit
még lehet nevelni.
– Mikorra kell válaszolnom? – kérdezte, talán egy kicsit túl gyorsan.
Péter már megfordult, hogy elinduljon, és habozott. – Adok neked
hat hónapot, fiam. A visszatérésemkor szeretnék választ kapni.
Megkönnyebülést és diadalt láttam átsuhanni a cárevics arcán,
miközben egy pillanatra összenéztek Afroszinjával. Mindnyájan
tudtuk, mennyi minden történhet hat hónap alatt.

Egy pár héttel a saját elutazásom előtt nyugatra kopogást hallottam a

dolgozószobám ajtaján. Amikor Alice kinyitotta, német beszédet
hallottam.
– Ki az, Alice? – kérdeztem.
– Anna Mons az. Úgy értem, Keyserlingk grófnő – felelte. Felálltam
az asztalom mellől, ahol a számomra készített új ruhák rajzait
tanulmányoztam. Micsoda meglepetés: mit akarhatott tőlem Anna,
Péter első nagy szerelme? Gyorsan a velencei tükörbe pillantottam,
ami az apró zeneszekrény felett lógott. A szemem csillogott, ajkaim
teltek és rózsásak voltak; a nyakamat gyémántok borították, a
fülcimpámon is azok lógtak. Egy burgundivörös ruhát viseltem, ami
kiemelte aranyszínű bőröm. Igen, úgy éreztem, készen állok Anna
Mons fogadására, a nőére, akitől a királyság dámái és szajhái is jobban
féltek egykor, mint a himlőtől.
 Még mindig gyönyörű volt: hamuszőke haja selymes volt, és
mélykék köpenye illett a szeméhez, ahogy zafírból készült ékszerei is.
Mélyen pukedlizett: – Cárica! Köszönöm, hogy fogad!
A hangja bizonytalanul csengett, és magamban felsóhajtottam.
Amióta feleségül mentem Péterhez, senki sem beszélt velem
egyenesen, de ahol lehetett, bedobták a címemet, mint a magot a
frissen felszántott földbe, és várták a termést. Minden mondat annyira
kifacsart volt, messzi a valós jelentésétől. Sajnáltam Pétert, hogy ő
nem is ismerhetett mást.
– Grófnő, kérem, üljön le! – Megpaskoltam a kis kanapét a meleg
delfti csempével kirakott kandalló mellett, és késve vettem észre a
mögötte álló fiatalembert.
– Ki jött önnel? – kérdeztem.
– Az öcsém, Willem Mons. Most tért vissza Európából, és új
pozíciót keres az udvarnál. Hasznát tudnák venni valahol a császári
háztartásban? – kérdezte.
A fiatalember meghajolt: hihetetlenül jóképű volt, ahogy az egész
Mons család. Mindannyian fiatalosak voltak, és a kisugárzásuk
olyasmikről mesélt, mint egy mezítlábas séta a fűben vagy egy
meztelen fürdőzés a tóban. Sötétszőke haja sűrű és hullámos volt, kék
szeme olyan tiszta, mint tavasszal Szentpétervár felett az ég, szempillája
és szemöldöke koromfekete. Magas volt és formás: szűk bricsesze,
hosszú, fényes csizmája és divatosan szűkre szabott kabátja ki is emelte
az előnyeit. Mélyen meghajolt, aztán felnézett és elmosolyodott. Az
egyik első fogából hiányzott egy darabka, és mindkét napbarnította
orcáján gödröcskék alakultak ki. Olyan mosoly volt ez, amilyet még
addig nem láttam, addig is csinos arcát teljesen felderítette, ahogy a
szobát is. Körülöttem eltűnt minden – Alice Kramer és Keyserlingk
grófnő is –, és meg kellett kapaszkodnom a szék támlájában. Ez a
mosoly társaságot ígért a szenvedés idejére, és korlátlan, könnyed
örömet, amit szinte nem is bírtam elviselni.
Elpirultam, ami feldühített. A cárica vagyok vagy valami ostoba
szolgálólány? Felegyenesedett, én pedig hosszú, kecses ujjait figyeltem,
amin négy különböző fémből öntött gyűrűt viselt. Észrevette a
tekintetem, és felém nyitotta a tenyerét, mintha felajánlást tenne.
 – Ezek a szerencsehozó talizmánjaim, cárica. Egy ólomgyűrű, hogy
a tetteimnek súlya legyen, réz a szívem melegségéért, vas a kitartásért,
és… – Elhalt a hangja.
– És? – kérdeztem tömören.
– És egy aranyból – felelte, de nem vette le rólam a tekintetét.
– Mit jelent?
– Az igaz szerelmet – mondta. – Ami olyan értékes és
elpusztíthatatlan, mint az arany, szerintem.
Hirtelen csend ülte meg a termet. Felálltam, és az egykori Anna
Mons pukedlizett, arcán aggodalom és meglepetés keveredett.
Feldühítettek? Valamit elrontott az öccse?
– Az öccse csatlakozhat a lányom, Jelizaveta Petrovna háztartásához.
Ha ott kamarásként beválik, akkor továbbléphetünk – jelentettem ki
röviden.
Willem Mons meghajolt, a szemében öröm csillogott. A nővére
meg akarta csókolni a kezem, de gyorsan elfordultam. – Jó napot! –
mondtam, és kimentem a szobából figyelmen kívül hagyva, hogy a
testvérek halkan épp a hálájukat fejezik ki.
Amikor egyedül voltam a hálószobámban, a falnak dőltem, és
mélyeket lélegeztem. A szívem hevesen vert, de a fejem könnyű volt,
mint egy pihe. Ellenálltam a késztetésnek, hogy az ablakhoz menjek,
és nézzem, ahogy távoznak; hogyan mozog Willem Mons, és vajon
megfordul-e az udvaron, hogy felnézzen az ablakomra. Nem teszem.
Igaz szerelem, mondta: olyan értékes és elpusztíthatatlan, mint az
arany.

Pár héttel később elhagytam Szentpétervárt. Annát, Jelizavetát és a kis

Pjotr Petrovicsemet is Darja Menysikova gondjaira bíztam. A város
eltűnt mögöttünk a friss hóesésben, ami enyhült, ahogy egyre
nyugatabbra haladtunk. Amikor a balti provinciákba értünk,
próbáltam felismerni, amit csak lehetett, de nem sikerült. Annyira
zavarosnak találtam Európát – különösen a német államokat –, az a
sok kis hercegség és grófság megdöbbentő volt. Egy idő után már
nem számoltam a vámokat és a határokat, amelyeken feltartottak és
ellenőriztek bennünket; az erszényünk gyorsan ürült, annyi tarifát és
határvámot kellett megfizetni. De gyorsan haladtunk, és a fogadók
tiszták és kényelmesek voltak, így frissnek és életerősnek éreztem
magam, amikor május végén Hamburgba érkeztünk. Dánia királya,
IV. Frigyes Péterrel együtt várt ötszáz kocsiból és vagonból álló
menetünkre.
A legutolsó svéd támadás után a város romokban hevert, lakói a
még füstölgő romok közt laktak, bogyókat, gyökereket és állítólag
kóbor kutyákat, macskákat és patkányokat ettek. Fényűző sátrakban
vertük fel a táborunk, a viaszosvászon ponyvákat aranyrojtok
díszítették. Az összecsukható bútoraim aranyozott fémből készültek.
Péter mindennap elküldte hozzám a borbélyát, mert azt akarta, hogy
ragyogjak a többi hölgy között.
Míg ők Frigyessel próbáltak megegyezni egy együttes stratégiában a
svédek ellen, én a városban sétálgattam háromszáz dámámmal együtt.
Meglátogattuk a német államok első operaházát, ami még mindig állt.
Mennyire más volt a moszkvai színházhoz képest, ahol a közönség
nevetett, sírt, tapsolt, kántált vagy kiabált és rohadt zöldséget dobált,
amikor csak kedve tartotta.

Amikor nyáron Koppenhága mellett táboroztunk, újra terhes voltam,

és egészséges kisöcsért imádkoztam Pjotr Petrovicsnak. Mi mást
remélhettem? Lassan telt ott az idő, míg végül elindultunk
Mecklenburgba, ahol azt reméltük, Jekatyerina Ivanovna és a férje
elszállásol minket, a csapatainkat és a kíséretünket. De féltek a
kiadásoktól és az erőfeszítésektől, úgyhogy amilyen gyorsan csak
tudtak, elmenekültek, áthajóztak vagy eveztek az Elbán, és a szabad
Hanza-városokban, Hamburgban és Lübeck-ben kerestek menedéket.
Amikor az esküvőjük óta először találkoztunk velük, Péter szájon
csókolta Jekatyerinát a férje előtt, aki szégyenében elpirult. Péter a
férjet megbökte, majd megpaskolta a hasam.
– Nézd csak, Karl Leopold. A cáricám újra áldott állapotba került.
Nem nyűgöz le titeket, fiatalokat, hogy még mire képes ez a két öreg
róka? Jobb, ha belehúztok, barátocskám. Erre igyunk! – Egyetlen
korttyal kiürítette a poharát, amit egy apród nyújtott felé.

Nem hallottunk Alekszej felől, amióta elhagytuk Szentpétervárt.

Miért? tűnődtem. Az ő érdeke lett volna kapcsolatban maradni
Péterrel, és bebizonyítani, hogy méltó örököse lenne. Eszembe jutott,
hogy nézett egymásra Afroszinja és a mostohafiam a legutolsó
találkozásunkkor: ravaszság és cselszövés tükröződött a szemükben.
Darja Menysikova mindennap írt nekem, mesélt a kis Pjotr
Petrovicsról és a nővéreiről, de híreket is küldött a cárevicsről: úgy
tűnt, Alekszej újra a régi szokásait űzte, és Afroszinja még az elhunyt
Charlotte cárevna ékszereit is viselte a banketteken és lakomákon. Hát
nem tudta, hogy csak ez a pár hónapja maradt arra, hogy meggyőzze
az apját, hogy meg lehet benne bízni? Nehezemre esett megérteni
Alekszej pimaszságát és fafejűségét. Az igaz, hogy nem sokkal azelőtt,
hogy a döntésének ideje közeledett, írt nekünk, bár azt kívánom,
bárcsak ne tette volna: szavai olyan voltak, mint egy szikla, amely
leesik a hegy pereméről, és csak gurul és gurul lendületet gyűjtve, míg
végül mindent összezúz, ami az útjába kerül.

Épp a mecklenburgi várban öltözködtem, amikor Péter meglátogatott.

A magas ablakok nyitva álltak, és a friss levegő elárasztotta a szobát. A
finom selyem fátyolfüggönyök libegtek az őszi szellőtől. Honvágyam
volt, és magányos voltam: pár nap múlva Pjotr Petrovics, egyetlen
még életben lévő fiam első születésnapját ünnepli. Jaj, de szeretném
megpuszilni rózsás arcocskáját, és látni, hogyan rajzol mintákat a kis
lábaival a havas parkba! Vagy még jobb lenne vele hógolyót dobni a
mit sem sejtő szolgálókra, majd utána elbújni a hófödte szobrok mögé,
és kuncogva visszaszaladni a palotába, ahol már várna ránk a forró
csokoládé. Itt az erdők lassan aranyszínbe mentek át, de a szépségük
hidegen hagyott.
Péter érkezése a szobámba olyan volt, mint amikor róka jár a
tyúk-ólban. A dámáim szétrebbentek, majd újra csoportokba
tömörültek, de ő nem törődött velük. A szél összeborzolta a haját,
ami csomókban jött ki Blumentrost higanytablettáinak hatására, és sár
tapadt a csizmájára a reggeli katonai gyakorlat miatt. Nem tudtam
olvasni az arcáról, de amikor megcsókolt, sör ízét éreztem a száján.
– Péter, nélkülem ittál. Ez nem szabályos – nevettem, de ő nem
szólt semmit, csak leült mellém a tükröm előtti párnázott padra, és két
levelet húzott elő viseltes kabátjából. A pecsét viasza már törékennyé
vált, a papírt sokszor szétnyitották, elolvasták és újra összehajtották.
Letettem az ezüstnyelű hajkefém, és a szívem hevesen verni kezdett.
– Mi az? – kérdeztem riadtan. – A fiunkról hallottál hírt?
– Pjotr Petrovics jól van, hála istennek. De ez a két levél ma
érkezett Szentpétervárról, és nincs semmi értelmük. – Péter
elkomorult. – Az egyik Menysikovtól érkezett. A cárevics ezer
dukátot kért kölcsön, hogy csatlakozhasson itt hozzánk a finn
kurvájával. Nem sokkal azelőtt kétezer rubelt kölcsönzött a
szenátustól, ugyanezzel az indokkal.
– Az jó sok pénz egy ilyen rövid utazásra, még ha valaki úgy is
utazik, ahogy Alekszej szokott – mondtam. A cárevics könnyen túltett
Menysikov költekezésén utazás közben. – És? Elindult már
Szentpétervárról?
Péter az alsó ajkát rágta.
– Úgy tűnik. Állítólag a várost Afroszinjával, a lány fivérével és
három szolgával hagyta el.
– Alekszej ilyen kicsi kísérettel utazna? Általában egy lépést sem tesz
a papjai, az énekesei, szakácsai, írnokai, borbélyai, szabói és bohócai
nélkül.
– Nekem is gyanúsnak tűnt. De ezt hallgasd meg: a másik levél
Maria féltestvéremtől van, aki Alekszejnek és az anyjának is barátja.
Azt állítja, hogy találkozott a cáreviccsel útban hazafelé Karlsbadból,
ahol Alekszej hajóra szállt, és hozzánk igyekszik.
Odanyújtottam a hajkefét Péternek. – Hát akkor minden rendben
van, sztarik, gyere, tedd magad hasznossá, ahelyett, hogy Alekszej
utazási kiadásain berzenkedsz.
Szépen és erősen fésülte a hajam, a fejbőröm bizsergett, és elűzte a
sötét megérzéseket és a félelmet. Majd leállt, és a saját tükörképére
meredt komoran. – Valami nincs rendben ezzel a történettel. Karlsbad
nincs túl messze innen, ha valóban ott volt, már rég velünk lenne.
Nem. Biztos vagyok benne, hogy a cárevics megszökött.
 Interregnum, 1725

Alekszej. A fejemben a mostohafiam borongós arca összeolvadt a

haldokló éjszaka árnyaival. Az új nap már az égre lopakodott
Szentpétervár felett, és hamarosan a hajnal ránk dobja ezüst fátylát.
Nem hallatszott hang a könyvtáron kívülről. Hol volt az a több száz
udvaronc, akik talpon töltötték az éjszakát? Újra az ablakpárkánynál
álltam: rémült, feszült csend telepedett a Téli Palotára, de az
előudvaron észrevettem, hogy emberek gyülekeznek: kocsik és
hordszékek érkeztek. Vajon köztük van Ostermann és Tolsztoj? Ebből
a távolságból olyan vak voltam, mint azok a vakondok, akiket
gyerekkorunkban kifüstöltünk az üregeikből, majd megöltük és
megnyúztuk őket. Az utazó kereskedők szép pénzt fizettek puha,
csillogó bundájukért, amiből sapkát vagy gallért varrtak, vagy a
gazdagok kabátját bélelték vele.
A hideg levegő bekúszott az ablakkeret résein keresztül, és a szoba
még fagyosabbá vált, mert a tűz már leégett. Jelizaveta elaludt;
belefáradt, hogy a Titkos Tanácsra és a döntésükre várakozzon. Feje
oldalra billent, rózsaszín ajkai egy kicsit szétnyíltak. Irigyeltem a
nyugalmát. Hát, ő úgy döntött, visszavonul a hatalomért és túlélésért
folyó játéknak ebből a köréből. Számomra viszont ez volt az utolsó
alkalom, amikor kijátszhatom a lapjaimat.
– Mire gondol, cárnő? – Menysikov olyan könnyedén használta a
megszólítást, mint Feofan Prokopovics csak pár órával korábban.
Megfordultam. Milyen furcsa. Számtalanszor láttam már ezt a férfit, de
mégsem tudtam igazán leírni. Hirtelen felemelkedése a pékinasból, aki
pirogot árult az utcákon Oroszország leggazdagabb és legbefolyásosabb
emberéig. A lenyűgöző Alekszandr Danyilovics Menysikov folyton
változtatta a kinézetét, mert a nyers vonásai, amelyek valaha egy fából
faragott arcra emlékeztettek engem, tükrözték minden friss bűnét és
fogyatékosságát. Ujjaival végigsimította a haját, amelynek még mindig
olyan színe volt, mint a nedves homoknak a Finn-öböl partjainál.
Tudtam, hogy Menysikov képes kivárni a megfelelő pillanatot,
mielőtt lecsap: jobb, ha figyelek hátrafelé is.
– A cárevicsre gondoltam – feleltem.
– A fiára, Pjotr Petrovicsra? – Menysikov a kandalló felett lógó
festményre pillantott, Jelizaveta pedig felsóhajtott álmában, majd újra
elhelyezkedett. Amikor a kis hercegem ágyba került magas lázzal,
szörnyű cserét ajánlottam Istennek, és arra kértem, vegye magához
élő, egészséges lányaimat a fiú helyett. De az egek kinevették
elkeseredésemet, és gyors, kegyetlen kézzel büntettek. Pétert és
engem is.
– Nem, Alekszejre. Nem a te feladatod lett volna cárt nevelni
belőle?
Jelizaveta cuppantott álmában. Menysikov elgondolkodva nézett rá.
Mit látott vajon benne? Oroszország trónját? Vajon határtalanok
voltak az ambíciói?
– Cárt? Hogy lehetne egy bolond, gyáva és iszákos emberből cár? –
kérdezte. – Emlékszik, amikor visszatért Drezdából a tanulmányaiból,
és Péter meg akarta tudni, megtanult-e térképet rajzolni?
– Igen.
– Annyira félt az apja véleményétől, hogy a saját kezébe lőtt.
Hallottuk a durranást, majd előbotorkált a szobájából, vérzett és
zokogott, mint egy gyermek. Bolond, gyáva és iszákos – ismételte.
– Talán csak túlságosan bízott? – Menysikov megvonta a vállát, de
még nem végeztem vele. – És kiben bízott volna meg Alekszej, ha
nem benned? Kinek a példáját követte volna, ha nem a tiédet? De
ráhagytad őt a gyenge, kegyetlen tanítókra, és utána egy öreg orosz
pap elég okos volt ahhoz, hogy szeretetet, melegséget és tiszteletet
kínáljon neki – mondtam.
Menysikovnak összeszűkült a szeme. – Bizalomról beszél? Tudja,
hogy kihez menekült Charlotte, amikor Alekszej először megverte, és
senki sem tudhatta meg? Hozzám jött, a vén gonosz Alekszandr
Danyilovicshoz. – A mellkasára csapott. – Az én orvosom fogta össze
a törött vállát és gyógyította meg a széthasadt bordáit. Istenemre,
csoda, hogy a gyerekei egészségesen születtek. Alekszej jobban
megverte, mint a kutyáit. A vajúdást is az ő rúgásai indították be.
Nem egyszer, hanem kétszer.
Felemeltem a kezem. – Ezt nem akarom hallani. Legalábbis nem
most.
Menysikov meghajtotta a fejét. – Rendben van, cárnő. Nem
mondok semmi újat, nem igaz? Tudott a szánalmas levelekről, amit az
a szegény gyermek írt haza. Milyen furcsa, hogy a szülei sosem
válaszoltak… vagyis nem olyan furcsa, mert a levelek sosem jutottak el
Brunswickba, ugye? Charlotte úgy lődörgött a folyosókon, mint egy
kikötői lány, aki a kedvesét várja; fel-alá járt az ablakok alatt, és a
nyugatról érkező küldöncöt várta. De az apja sosem válaszolt neki. És
ő még bízott önben!
Ennyit a finomkodásról.
– Ez elkerülhetetlen volt – sziszegtem. – Ha az orosz
koronahercegnő arról ír haza Brunswickba, hogy milyen borzasztó az
élete itt, az az egész birodalomra rossz fényt vett. Ez nem történhet
meg. A cárevics felesége már nem lánya az apjának, nem húga
bátyjainak, Menysikov. Ő csak Oroszországhoz tartozik.
– Hát persze. Úgy legyen, császárnőm. – A reggel világos fénye
elhomályosította a vonásait, és nem tudtam a gondolataiban olvasni,
ahogy az ablaknál tűnődött. Hirtelen tisztára törölte a bepárásodott
ablaküveget.
– Jekatyerina Alekszejevna – szólított meg. – Jöjjön, és nézze!
Sietve csatlakoztam hozzá: lovasok ügettek be a Téli Palota
udvarába. Kalapjuk mélyen a szemükbe húzva, szőrmegallérjuk pedig
felhajtva volt. Az őr követte őket; az egyenruhák császári zöldje és a
váll-lapok és a gombok aranyszála csillogott a lanyha reggeli fényben.
A patadobogás robaja visszaverődött a palota homlokzatáról.
Leküzdöttem gyerekes vágyam, hogy az öklömet a fülemhez
szorítsam.
– Kik ezek? – suttogtam.
Menysikov azt felelte: – Látja köztük Petruskát? Én nem.
– Velük kell lennie, ha minden oroszok cárjának akarják kikiáltani?
 Menysikov habozott. – Nem. Nem feltétlenül. De jobb, ha az új
cárnak mindenki személyesen esküszik hűséget, ott helyben. –
Átgondoltam a szavait, majd folytatta. – De sokkal fontosabb, hogy
minket elfogjanak. Még Szibériában is túl veszélyesek lennénk rájuk.
Vallásos életet élhetünk, ha kegyesek hozzánk; de ha nem, mehetünk
a Trubeckoj-bástyába, és a halál vár ránk.
A férfiak leszálltak a lovaikról, és az izzadó állatok zabláit az odafutó
istállófiúknak dobták. Az őr felnézett Péter szobájára, és három ujjal
keresztet vetett. A szellő belekapott a kétfejű sassal díszített császári
zászló anyagába, ami még mindig a pózna tetején táncolt: Oroszország
nagy része számára a cár még élt. A szél összejátszott a
hazugságunkkal, a szeretetünkkel és a reményeinkkel. Egy ember
különvált a többiektől, és intett nekik, hogy kövessék. Vajon
Dolgorukij herceg volt az, Petruska tanácsadója? A vér kifutott a
fejemből. Nem szabad elájulnom, itt az igazság ideje.
– Sajnálom – mondtam.
Menysikov csak legyintett. – Ne sajnálja. Mindent megtett, amit
lehetett. Most már Isten kezében vagyunk, és az ő könyörületéért
imádkozhatunk.
Egyetlen lélegzetvétellel később egy ököl dörömbölt az ajtón.
Puskalövésként visszhangzott a fülemben, és valaki azt kiáltotta: –
Kinyitni, a cár nevében! – Melyik cár? Ezen tűnődtem, amikor
Jelizaveta felébredt, megdörgölte a szemét, kinyújtózott, mint egy
macska, és kérdőn nézett rám és Menysikovra.
– Mi történt? – kérdezte. – Ki az?
Menysikov kihúzta magát, kiegyengette a kabátját, megkötötte
csipkezsabóját, majd a kezével újra végigsimított a haján. Pillantásomra
megvonta a vállát. – Legalább nem fogok úgy kinézni, mint egy
senkiházi, amikor letartóztatnak.
Pár lépéssel az ajtónál termett, és kinyitotta.
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

Péter dühöngött. Először erre-arra forgatta a borítékot, majd kitört

belőle: – Az a kutya! Becsapott. Vajon ki küldte el a nevében ezt a
levelet? Megfizet érte. És hol van most Alekszej?
Próbáltam elvenni tőle, de nem engedte, összehajtotta és a zsebébe
rejtette. – A trónörökös elmenekült a birodalmamból. Egész Európa
szemében bolondot csinált belőlem. Nézzétek! A cár olyan szörnyű,
hogy a saját fiának is féltenie kell az életét, és szaladnia kell, mint egy
nyúlnak. Ó, hogy nevetnek majd Párizsban, Londonban, Bécsben és
Madridban. Idáig, Mecklenburgig hallom a nevetésük! – mondta, és
az ajkába harapott. Aztán engem győzködött: – Ezt senki sem tudhatja
meg, Katyerinuska. Ez a mi titkunk. Ó, micsoda szégyen. Ha
elkapom, levágom, mint egy üszkös végtagot.
– Ne mondj ilyet – kértem.
– Tudod, mit írt az anyjának a zárdába? Hála istennek, Makarov
minden fontos levelet lefülel. Alekszej azt mondta, ha végre hatalomra
kerül, minden tettemet visszacsinálja: eltörli Szentpétervárat, a
flottámat tűzifának használja, és visszaállítja a régi szokásokat.
Leültem; megdöbbentem Alekszej szavainak őrültségén. Péter a
szobában járkált. – Hol lehet most? Ki ad egy ilyen gyávának
menedéket?
– Nem tudom, cárom. Barátok? Vagy rokonok? – gondolkoztam.
– Oroszországban Alekszejt csak hajbókolók veszik körül. Ki
nevezne egy ilyen fogyatékost a barátjának? És nincs más családtagunk
Európában, csak Jekatyerina itt Mecklenburgban. – Az ablak előtt
tűnődött, majd visszafordult felém. – Ó, Katalin. Ez borzalmas. Szóval
azt mondod, rokonok? – Vörös foltok jelentek meg elszórva az arcán,
ahogy felrántotta a hallba vezető ajtót. A szolga, aki addig
odatámaszkodott, küzdött, hogy megőrizze az egyensúlyát. Péter
félretolta. – Mozdulj, ha a buta fejedet a nyakadon akarod tartani.
Hívasd ide Pjotr Andrejevics Tolsztojt. Aztán hozz tollat, papírt és
tintát. Gyorsan, gyorsan!
Péter olyan kegyetlenül elszántnak tűnt, hogy nem mertem
közbeavatkozni. Járkált, miközben várt, magában morgott, és a kecses
bútorokat rugdosta. Végül búskomor csöndbe burkolózva leült.
– Miért hívattad Tolsztojt? – merészeltem végül megkérdezni.
– Mert ő a legjobb véreb a birodalomban, természetesen. Ha egy
prédát üldözőbe vesz, az nem éli túl.
Kopogtak az ajtón. Péter kinyitotta, és megláttam látogatónk
ismerős, széles alakját.
– Tolsztoj, nyergeld a lovad. Egy árulót kell megtalálnod, aki
elmenekült Oroszországból. Diktálok neked egy levelet, ami korlátlan
tőkét és szabad utat biztosít.
Tolsztoj azt hitte, a cár viccel. – Korlátlan tőke és szabad út? Ez
rengeteg minden. Hová tűnhetett el a vad, cárom? – kérdezte
nevetve.
– Bécsbe, Tolsztoj. Bécsbe – válaszolta Péter, majd kilökdösött a
saját öltözőszobámból, és becsukta az ajtót az orrom előtt. Még
hátrafordultam, és láttam, hogy Tolsztoj a felismeréstől döbbent
arckifejezése átváltozik elszántsággá.
A hálószobámba menekültem. Esőcseppek csapódtak az
ablaktábláknak. A vár buja kertjében a sétálók sietve kerestek
menedéket a közelgő vihar elől. A fiatal fák meghajoltak a szélben, és
villám szelte át az eget, amitől Mecklenburg tetői olyan fénybe
borultak, mintha egy nyári nap lenne. Bécsbe, ezt mondta Péter. Mi
fog történni?

Péter utálta a vadászatot. Nem volt kutyafalkája, és a fegyvert csak a

csatában használta. De az Alekszej utáni vadászatot megdöbbentő
elszántsággal és elkötelezettséggel követte. Tolsztoj hatékonyan jutott
a nyomára. A cárevics hamis néven egy éjszakát töltött az úgynevezett
feleségével és egy szolgával az Odera menti Frankfurtban, ahol barna
bársony férfiruhát vásárolt Afroszinjának. Prágában Tolsztoj megtudta,
hogy Alekszej egy lengyel kereskedő nevét használta. Mire Bécshez
értek, Péter apró tűkkel bejelölte az útjukat az európai országok
térképén. Dohányfoltos ujját Bécsre helyezte.
– Tudtam! – jelentette ki büszkén. – A fiam olyan könnyen
kiismerhető. Micsoda szégyen, hogy egy hülyét nemzettem.
– Hogy találta meg Tolsztoj olyan könnyen? – kérdeztem.
Péter felnevetett. – Alekszej akárhova megy, mindig lerészegedik,
ezért mindenki emlékszik rá, főleg a számlákra meg a rendetlenségre,
amit maga után hagy. Még egy vak ember is a nyomába tudott volna
szegődni ennek a szerencsétlennek.
Bécs! Alekszej elkeseredettebb lehetett, mint gondoltam. Tényleg a
császárnő kegyeiben bízott, aki szegény Charlotte testvére volt? Vagy
ő nem tudott róla, mennyit szenvedett a kishúga Alekszejtől
Szentpéterváron? Sosem adtam volna menedéket annak az embernek,
aki halálra verte a húgomat. De a livóniai izbák nem készítettek fel az
európai palotákra.
Péter felolvasott nekem egy titkos jelentést arról, hogyan érkezett
meg a koronaherceg éjszaka Bécsbe. „A kancellárt álmából verték fel
éjfélkor, mert a cárevics meghallgatást kért. Az orosz koronaherceg
térdre vetette magát, és védelmet kért saját maga és a társa számára.”
Ekkor hosszan és szorosan kellett ölelnem Pétert, hogy eléggé
megnyugodjon, és tovább tudja olvasni a jelentést: a cárevics térdet
hajtott egy külföldi kancellár előtt! Péter még mindig remegett a
dühtől, amikor folytatta: „Alekszej Petrovics Romanov arra kéri a
császárt, védje meg trónigényét és a gyermekei jogait, de VI. Károly
békét szeretne Oroszországgal, és nem kíván beleavatkozni a cári
család belviszályaiba. Bécs attól tart, Oroszország támadást indíthat
Szilézia és Bohémia ellen, ezért arra kérte Alekszej herceget és a
társait, hogy maradjanak a város közelében, és ott várják meg a
döntést.”
Péter olyan erősen szorította a levelet, hogy az ujjpercei
elfehéredtek. – A döntés, fiam, Szentpétervárról jön, nem Bécsből.
Várd csak ki a végét! – morogta, és a dubinájával egy székre csapott,
aminek összetörte művészien hajlított támláját.
 Beköszöntött a tél. Azt reméltem, hogy a testemben növekvő
gyermeket nem bántja majd a körülöttünk lévő keserűség és
gyűlölködés. Péter dilemmája egyértelmű volt: azt szerette volna, ha
egy nyugati birodalom méltó uralkodónak tartja, de el is akarta kapni
Alekszejt, és meg akarta büntetni. A jelenlétemben karácsonyi
jókívánságokat küldött Bécsbe, és csak a legutolsó lapon, Makarov
formális szavai alá írta: „Kérem, küldje vissza hozzánk a fiunkat!
Szerető szívvel vezetjük majd vissza a helyes útra; egy atya szívével. A
legkedvesebb kuzinod: Péter”. Érkezett is válasz, amely az osztrák
uralkodó pimaszságáról tanúskodott egészen döbbenetes módon. Az
újévi fogadásán Károly császár azt állította az orosz követnek, hogy
„tudomásunk szerint Oroszország cárevicse sosem lépett be a
birodalmunkba”. Péter forrt a dühtől, és az ország orosz
nagykövetének két zsák aranyat küldött. Az érmék csillogása sok
nyelvet megoldott Bécsben a császári háztartásban. Alekszejt először
egy tiroli várba vitték, ami úgy ült fent a hegyen, mint egy sas fészke,
de onnan az egyik este eltűntek Afroszinjával. Azóta senki se látott
vagy hallott semmit. Vagy csak nem akartak semmit mondani. De a
cárevics aligha utazott északnak az apja felé, ezért Tolsztoj a lovát
Itália felé irányította. Levadássza Alekszejt, és visszahurcolja
Oroszországba, még ha vért is kell izzadnia ezért.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

A nedves és hideg Mecklenburgban hiányozni kezdett a

szentpétervári száraz, rejtélyes tél és a fagyos balti levegő. Azt
kívántam, bárcsak a Nyevszkij sugárúton lehetnék, érezném a hó
illatát a kristálytiszta levegőben, és a jégfoltokat lesném a Néva
felszínén. A téli rövid nappalok a paloták és a házak falait minden
korábbinál gazdagabb árnyalatokra festették, és az emberek szőrmékbe
burkolózva jártak, kihasználták a pár órányi világosságot, hogy
elintézzék az ügyeiket. A korai alkonyat varázslattal töltötte meg a
várost és a hangjait: a gesztenyeárusok kiáltásait, a csengők csilingelését
a kabakok bejáratánál, a hó ropogását a léptek alatt és a szánok
suhanását útban hazafelé. Éles fémtalpuk alatt szikrázott a jég, és a
felverődő cseppek már a levegőben megfagytak, mintha
kristálycsillagok lettek volna.
És Istenem, úgy hiányoztak a gyerekeim! A kis Pjotr Petrovics
újszülöttből totyogóvá vált, anélkül, hogy ezt a szülei láthatták volna.
Anna és Jelizaveta leghűségesebb társa a magány volt: a nagy északi
háború alatt nem jöhettek velem a csatamezőre és a táborokba, ahol
mindig Péter mellett voltam. Ehelyett gondoskodtam róla, hogy
biztonságban legyenek valahol máshol. Először a saját, hatalmas,
roskadozó palotámban Kolomenszkojében, és később Praszkovja
szedett-vedett háztartásában. Éltek, és jó egészségnek örvendtek; úgy
éreztem, ez Isten ajándéka – valamit biztosan jól csináltam. Most úgy
kell megszülnöm a következő gyermekem, hogy távol vagyok a
szeretteimtől.

Egy nyirkos januári napon megszültem a fiamat, Pavel Petrovics

Romanovot. Egy fogadóban szálltam meg egy északnémet államban.
Könnyű és gyors szülés volt: kétórányi fájdalom után az erős kisfiú a
combjaim közt feküdt a lepedőn. A bába megmosdatta, és a hirtelen
felvett szoptatós- dajka megetette a herceget. A küldönc elindult
Amszterdamba a hírrel, ahova Péter már továbbindult.
Postafordultával gratulált, büszke volt az újabb kis katonára, közben
bejelentette Pavel születését a londoni, párizsi és madridi udvaroknak
is. De mielőtt azok a levelek megérkeztek volna, a fiunk már meghalt
a túl sok ember, csomag, nedves kabát, jeges huzat és túlfűtött
kandallók kavarodásában. A kisfiam kedves arcvonásai még
hónapokkal azután is előtörtek az emlékezetemben, hogy a koporsója
fedelét a helyére szögelték.
A cár írt nekem Karlsbadból, miközben lábadoztam: „Ez a hely
annyira vicces, mint egy börtön; a dombok olyan magasak, hogy alig
látom a napot, és a sör, ha egyáltalán találok, meleg és hab nélküli, az
íze meg, mint a tehénhúgy. De a legrosszabb, hogy mindennap
beleáztatnak ebbe a piszkos vízbe, mint egy lovat.”
Amikor újra találkoztunk, vacsorával ünnepeltünk, és rám
mosolygott: – Annyira örülök, hogy hamarosan hazamegyünk. Ne
maradjunk túl sokáig Berlinben. Különben Pjotr Petrovics felnő,
mielőtt újra látnánk. – Aztán belekiabált a részeg tömegbe: –
Poharakat megtölteni! Háromszoros hurrá Pjotr Petrovics egészségére;
igyunk a cárevicsre!
A vendégeink mind tudták, hogy a törvényes cárevics, Alekszej, aki
egy felnőtt, egészséges, ép testű férfi, menekül a saját apja elől,
eszeveszettül retteg, és a halállal néz szembe. Mégis engedelmesen
ittak egy gyermek egészségére, aki még csak az első lépéseit tette meg.

Tudta vajon Alekszej, milyen vérebet állított a sarkába az apja? Érezte

Tolsztoj izzadságának keserűségét; érezte lábai fájdalmát, miután
hetekig kutatott fáradhatatlanul? Tolsztoj gyűlölete, elszántsága és
megvetése beleférkőztek az álmaiba, és megmérgezték a meleg olasz
szelet, amikor Alekszej fent állt a St. Elmo oromzatán Nápoly mellett.
Afroszinjával ebben az erődben kerestek menedéket; itt az árnyas
kertben mandula- és narancsfák illata terjengett, és a kilátás messze
elnyúlt a Nápolyi-öbölbe. Tolsztoj megtudta, hogy Afroszinja
gyermeket vár, és hogy Alekszej maga már félőrült volt, annyira félt az
apjától.
– Megtalálták őket! – Péter arca elsápadt a feszültségtől, de
győzedelmesen szorította ökölbe a kezét. – A császár szerint Alekszej
biztonságban van St. Elmóban, de igazság szerint csapdába esett ott,
mint egy piszkos kis patkány. Azonnal írok Bécsbe. Az a boltos az
osztrák trónon be akar csapni, de majd én megtanítom kesztyűbe
dudálni. Látogatást teszünk Olaszországba, és magammal viszek
negyvenezer katonát is, csak hogy legyen társaságom. Talán őfelsége
egy kicsit beszédesebb lesz. – Kinyitotta az ajtót, és átvakkantott a
szemben lévő dolgozószobába, ahol a kabinettitkár a legutóbbi
beszámolókat olvasta a nagy északi háborúról, ami már második
évtizede tartott. A svédek nem könnyen mondtak le a Baltikum
irányításáról Péter birodalmától nyugatra. – Makarov, mozgasd a
segged, vagy karóba húzom – kiáltotta Péter. Viccelt? Nem. Ezekben
az időkben a hangjában nem volt könnyed felhang. Ki akartam
menni, de visszatartott: – Ne, maradj!
Péter türelmetlenül intett az asztal felé, amikor Makarov bejött,
egyik kezében a tiszta papírtekerccsel, a másikban tollal és tintával.
Először vettem észre az ezüstös szálakat a kabinettitkár halántékán, és a
táskákat a szeme alatt. Lehetetlenség volt lépést tartani Péterrel az ő
fizikai ereje nélkül.
Péter diktálni kezdett: „Kuzinom, fájdalommal hallom, hogy
szeretett fiam, aki az engedélyem nélkül hagyta el Oroszországot, a
birodalmadban van. Kérjük felségedet, hogy adja meg a megfelelő
engedélyt, és elküldjük érte Pjotr Andrejevics Tolsztojt, aki ismeri a
cárevics tartózkodási helyét, és nagyra becsülné, ha találkozhatna vele.
Nem szenvedhetünk ez ügyben semmilyen ellentmondást, mert Isten
és a Természet törvényei is a mi oldalunkon állnak. Oroszország
következő lépése a kezedben van. Felséged legszeretőbb kuzinja,
Péter.” Figyelte, ahogy Makarov tolla a papíron repdes, majd homok
szóródott a tintára, és olvadt viasz zárta le a levelet.
– Igen, ez jó lesz. Az a gazfickó majd ért ebből… – motyogta Péter.
– Melyik gazfickó? – kérdeztem meglepetten. – Alekszej?
 Péter elmosolyodott. – Nem, butus. Természetesen az osztrák
császár.
A császár Bécsben valóban megértette. Mérlegre tette Alekszej
jólétét egy lehetséges orosz támadással szemben Szilézia és Bohémia
ellen, és Tolsztoj hamarosan újra délre utazott, de ezúttal a császári
zászló alatt. A császár maga azt kérte, legyen Tolsztoj megértő a
cáreviccsel. Mialatt Tolsztoj Nápolyba utazott, hetekig esett az eső,
mintha az ég is Alekszej lelkéért sírna.
A cárevics remegő szívvel, de bátor tekintettel várt Nápolyban.
Tolsztoj ajkán a megbocsátás szavaival, de lelkében árulással
közeledett. Megígérte Alekszejnek, amit hallani akart: igen, a cár
szereti a fiát, és megbocsát neki, igen, Alekszej reménykedhet szabad
eltávozásban Szentpétervárról; feleségül veheti a szeretőjét, amint
megérkeznek Oroszországba, és vele együtt élhet békében és
nyugalomban, ahol csak akar. Amikor Tolsztoj azt írta: „Lenyűgöző,
mennyi igaz szerelmet és törődést mutat a koronaherceg e lány iránt”,
Péter undorodva felhorkantott. Hát igen, gondoltam magamban,
Alekszej sem más, csak egy emberi lény.
 HATVANNEGYEDIK

Augusztusban értünk Berlinbe. A táj buja és termékeny volt. Tavak

csillogtak a mezők közt: hűvös, árnyas erdők adtak helyet a tiszta,
rendezett falvaknak. Péter lovával a kocsim mellett ügetett. Időről
időre bekukucskált a homályos, párás belső részbe, és csókokat dobott.
– Hogy tetszik Poroszország? Minden egy kicsit túl tiszta, nem?
– Igen – feleltem. – Beleőrülnék, ha ilyen rendezetten kellene
élnünk.
Felkacagott. – Igaz. Oroszországban ekkora gazdagság és
elégedettség felkeléshez vezetne.
A parasztok abbahagyták a munkát a földeken, amikor az ezer
kocsiból álló menetünk porfelhőbe és zajba burkolózva elhaladt
mellettük; utánuk ugyanannyi lovas érkezett, majd a szolgálók gyalog.
A magunk mögött hagyott terület letarolva feküdt, mintha sáskajárás
pusztított volna ott. Az izgatott falusi gyerekek és lányok mellettünk
szaladtak, bámulták a kíséretünk utolsó csoportját, ami olyan magas
férfiakból állt, hogy a lábuk alig fért el a kengyelben. Péter egész
Oroszországból válogatta őket élő, lélegző ajándékként a porosz
királynak, aki szerette a magas katonákat a seregeiben. Frigyes Vilmos
király elég bölcs volt ahhoz, hogy támogatta a külföldiek letelepedését
az országában, így érkeztek luthe-ránus menekültek a Pfalzi
Palotagrófságból, Frankóniából, Türingiából és Ausztriából, ahogy
hugenották is Franciaországból. Péter féltékeny volt. Berlin páratlan
maradt, mint város, neki pedig minden tehetséges külföldit drágán
meg kellett fizetnie, hogy eljöjjenek Szentpétervárra.

Amikor megláttam Berlint, természetesen eszembe jutott a jóképű

Andreas Schlüter, akit sok évvel korábban üdvözöltem a Néva
mólóján. Fáradhatatlanul épített Poroszországban, amíg egyszer nem
sikerült megfelelő alapot szerkesztenie egy toronynak, aminek a
felhőkig kellett volna érnie. Kegyvesztett lett itt, majd bekövetkezett
korai halála. Mit adhatott volna Schlüter Szentpétervárnak, ha életben
marad? Berlin új városa levált a valaha koszos, bűzös faluról, ami volt,
ahogy a pillangó elválik a bábjától. Magas hársfák vetettek hűvös
árnytócsákat az alattuk sétálókra; az emberek kávéházakban találkoztak
vagy a vándorkereskedők portékáit tanulmányozták. Impozáns
lakóházak emelkedtek a Spree folyó partján; a városi vár és a
Charlottenburg palota is lenyűgöző volt fényűzésükben és
méretükben egyaránt.
– Péter, orosz kuzinom. Végre! – kiáltott a király, amikor üdvözölt
minket.
A két nagydarab férfi összeölelkezett, míg mi a királynéval finoman
bókoltunk egymásnak. – Húgom, üdvözöllek Berlinben – üdvözölt. –
Hogy van az unokahúgod Mecklenburgban? Elhoztad a bájos
kislányaid portréit? A mi Frigyesünk hamarosan házasulandó korba ér.
Kimerültnek tűnt. Nemhiába hívták a férjét katona királynak;
szerette a spártai életmódot, folyamatosan utazott, hogy ellenőrizze és
javítsa ötvenezer aktív főből álló hadseregét.
– Azok az udvarhölgyeid? – kérdezte a királyné óvatosan a
mögöttem álló nőket figyelve. Elpirultam szégyenemben: Péter a vicc
kedvéért lecserélte a nemes orosz udvarhölgyeimet durva
parasztlányokra, akiknek se rangja, se jómodora nem volt. Amikor
meglátta a szerencsétlen nőket foltos sminkben és slampos ruhájukban,
csak úgy dülöngélt a nevetéstől. Az igazi udvarhölgyeim valószínűleg
otthon voltak a gyerekeikkel.
Ekkor a fiatal Vilma hercegnő meghúzogatta a ruhám szegélyére
varrt számos ikon egyikét. – Miért lógnak ezek a színes képek a
ruhájáról? Les images font beaucoup de bruit8 – jegyezte meg.
– Ez a szentpétervári divat, Vilma. Más helyeken máshogy
öltözködnek – szidta meg a királyné a lányát, de én megsimogattam a
fejét.
 – Ezek az ikonok távol tartják a gonoszt és a balszerencsét, hercegnő
– feleltem neki. Alig lehetett idősebb Jelizavetánál, és kíváncsinak és
intelligensnek tűnt.
A király furcsán szaggatottan beszélt, mintha időt és levegővételt
akarna spórolni.
– Ha túléljük azt az átkozott állami vacsorát ma, gyertek el holnap a
lakosztályomba. Egyszerű fogások lesznek… borsóleves és sült malac
tepertővel. – A cár bordái közé szúrt. – És a finom német sör,
természetesen. Szükséged lesz rá, ha Hollandiából jössz. Azzal a
főzettel még a virágokat sem lehet meglocsolni. Olyan az íze, mint a
húgynak. – Péter élvezettel bólintott, Frigyes Vilmos pedig kedvesen
rám nézett. – Nem tudom, a cárica hogy van vele, de ha egy
udvaronc hajlong előttem, azonnal seggbe akarom rúgni. Nincs jobb,
mint egy egyenes, őszinte junker, akiben megbízhatok.
A királyné még hozzátette: – A fiam, Frigyes gyönyörűen fuvolázik.
Adhatna holnap este egy kis koncertet nekünk.
– Fuvola! – horkant fel a porosz király. – Frigyes koronaherceg
inkább eddzen vagy tanuljon a fuvolázás helyett. Ki fogom verni
belőle ezt a gyerekességet.
Vilma komoran nézett az apjára, de Péter felnevetett.
– Tudom, miről beszélsz, királyi testvérem. Már előre várom a
közös vacsoránkat.
Péter ajándékai, a magas orosz férfiak, úgy üvöltöttek, mint a
kutyák, amikor elbúcsúztak a katonatársaiktól, de Péter nem figyelt
rájuk, miután először találkozott a porosz királyi párral.
– Frigyes herceg fuvolázik, az én fiam meg megszökik, és részegen
randalírozik egész Európában a kurvájával. Hát, jól fogunk holnap este
szórakozni – jegyezte meg, amikor beszállt a kocsiba, és az ezüstbotja
fogójával megütötte a hátsó ablakot, jelet adva az indulásra. A
vendégszállásunk, a Mon Bijou palota, a királyné kedvenc háza volt,
és felajánlotta, hogy használhatjuk, amíg Berlinben tartózkodunk. Az
odaúton próbáltam felvidítani Pétert, de ő komor maradt, és a
gondolataiba merült. Kibontott egy üveg rajnai bort, és az utolsó
cseppig kiürítette.
Akárhol is voltunk, úgy tűnt, Alekszej hosszú árnyat vet ránk.
– Istenem, életemben nem láttam még ilyen gyönyörűséget. Valóban
emberi kéz alkotta? – Péter ujjbegyeivel végigsimította a szoba falait,
ami az arany, a rozsda és a méz árnyalataiban tündökölt. – Hogy lehet
egy ennyire törékeny holmit így megdolgozni? Schlüter valódi mester
volt – folytatta csodálkozva. A Berlini Városi Palotában, a
Stadtschlossban lévő egész szobát átmenet nélkül borostyánnal
burkolták be, a gyertyafény életre keltette a mozaikképeket, és több
tucatnyi irányba szórta szét az arany árnyalatot. Engem is lenyűgözött
a szépsége és ragyogása.
A királyné büszkén nevetett. – Minket is minden alkalommal
elkápráztat Schlüter Borostyánszobája. Az egész világon nincs semmi
hozzá fogható.
– Ó, tényleg? Semmi? – kérdezte Péter újonnan ébredt
érdeklődéssel figyelve a falakat. Azt hittem, tudom, mire gondol, és
reméltem, hogy tévedek.
– Semmi – erősítette meg a királyné. – Ez a szoba az örömöm és a
büszkeségem. Eredetileg Mon Bijouban akartam rakatni, ott tartok
mindent, ami számomra fontos.
Borsólevest ettünk kenyérrel, majd újra a palota köztermeiben
sétáltunk, amíg arra vártunk, hogy elkészüljön a ropogós, édes húsú
sült malac. Ezután fog majd a fiatal Frigyes herceg fuvolázni nekünk.
– Mi van amögött? – bökött meg Péter egy függönyt, ami az egyik
falat takarta.
Frigyes Vilmos felnevetett, majd meghúzott egy zsinórt. – A
gyűjteményem büszkesége. – A függöny szétnyílt, és a király magasan
a feje fölé tartotta a gyertyát. – Nézzétek!
Egy emelvényen álló szobrot láttam meg. Péter éljenzett, a királyné
kuncogott a legyezője mögött, de én mélyen elpirultam: egy undorító
öregembert ábrázolt, aki félig elfordult tőlünk, és túlméretezett farkát
a kezében tartotta.
– Ez biztosan egy termékenységi isten. Csókold meg, Jekatyerina
Alekszejevna! – utasított Péter szárazon.
– Mi? – suttogtam döbbenten.
– Csókold meg. Hallottad, amit mondtam. A segítségével még több
gyermekünk lehet. Fiúk természetesen.
 – Nos, nem tudom, hogy egy csók egy pogány szobornak segít-e
ebben az ügyeben – jegyezte meg a királyné feszengve.
Frigyes Vilmos sietve igyekezett behúzni a függönyt, és így szólt: –
Visszatérünk az asztalhoz?
De Péter megfogta a karját, és egyenes kezét elhúzta a torka előtt. –
Csókold meg, Katalin! – parancsolta. A vendégeink a sokktól
elnémultak, miközben Péter sötét, komoly arckifejezését figyelték,
ahogy lefejezéssel fenyeget. Nem kockáztatná, hogy veszít a
tekintélyéből, ezt tudtam, ezért odahajoltam, és megcsókoltam a
szobor hideg kövét. – Így is van, ez egyszerű volt! – Péter Frigyes
Vilmos vállára csapott. – Testvérem, ha ez a legnagyobb kincsed itt
Berlinben, szívesen elfogadom ajándékként, és magammal viszem
Szentpétervárra.
A királynak elállt a szava, és féltem, mi történik ezután. A dán király
nem akart egy ritka, Afrikából származó mumifikált testet Péternek
adni ajándékba, mire Péter annyira felmérgesedett, hogy letörte a
múmia orrát, és az orrot a kezében fogva sugárzó mosollyal fordult a
királyhoz: – Most már megtarthatod a múmiád.
De az udvariasság megtiltotta a porosz királynak, hogy megtagadja
Péter kívánságát. – Hát persze. Kérsz még esetleg más emléket is
Berlinből? – próbált viccelni Frigyes Vilmos. – Porcelánt talán? Vagy
pár hordó savanyított heringet?
– Nem, köszönöm, abból elég van otthon is. – Péter a királynéra
nézett, gombszemében mohóság és öröm csillogott. – De ha már
kérded, szeretném elvinni a Borostyánszobát. A legszebb kastélyomba
rakatom, a bimbózó porosz–orosz szövetség jelképeként. Tartson
sokáig!
– Én nem is tudom… – kezdte a királyné elsápadva, ahogy
körülnézett varázslatos, arany árnyalatú szobájában, ami az
iparosmunka és a szépség egyedi csodája volt.
– Megsérülne úgy, kuzinom, ha szétszedik. És rengeteg helyre is
szükség lenne a szállításhoz. Legalább negyven ládára vagy még többre
– tette hozzá a király, és a könyökénél megtartotta a feleségét. Az
asszony úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Sajnáltam.
 – Ugyan! Kicsiség! Ha eltörik, majd kijavíttatom. Végül is újra
hozzáférek a legjobb borostyánlelőhelyhez Gdanszknál. És ne aggódj a
hely miatt a menetben. Itt hagyok még több embert, nem csak a
magas férfiakat, akiket felajánlottam. Végül is ők voltak a
legnagylelkűbb ajándékom neked. – Péter elmosolyodott, és se a
királynénak, se a porosz királynak nem volt lehetősége arra, hogy
visszautasítsa.

Két nappal később indultunk el Mon Bijouból. Újra megsajnáltam a

porosz királynét, amikor végigsétáltam a kis palotája valaha tökéletesen
kialakított szobáin. A magas, csiszolt ablakok közül sok betört, és
üvegszilánkok hevertek mindenfelé. A perzsa szőnyegeket
összetaposták, és égett foltokat is észrevettem rajtuk, amiket szivarok
vagy egy-egy figyelmetlenül megrakott tűz okozott. A belga
damasztfüggönyök csíkokban lógtak, és az aranyozott falberakást az
egyik szobában teljesen tönkretették. A cseh üvegből készült
csillárokat és az elefántcsont gyertyatartókat összezúzták; a delfti
csempe törötten hevert, és hamu borította a szép parkettát. A
bútorokon valaki a faragótudományát gyakorolta. Az aranykeretes
portrékon némelyik arcot számtalan penge szabdalta szét. Ó, igen,
Péter emberei otthon érezték magukat Berlinben. Kétlem, hogy újra
meghívnak minket ide.
Az Oroszországba induló csomagszállító menetünk hat kocsival
bővült. A Borostyánszoba borostyánlapjait sietve lehámozták a
falakról, és negyven dobozba csomagolták, pont ahogy a király
megbecsülte. Péter kétszer is felnyittatta őket, hogy ellenőrizhesse a
tartalmukat, majd a paneleket maga jelölte és számozta meg, és
kezében kalapáccsal, fogai közt szögekkel egyedül zárta le a
dobozokat. Oroszországban megkérte a mesterembereit, hogy nézzék
meg Schlütel remekművét, és javítsanak rajta. Lehetetlen volt. Péter
ezután elvesztette iránta az érdeklődést, a dobozokat elvitték, újra
leszögelték, és a Téli Palota raktárába helyezték, ahol csak porosodtak.
Az undorító pogány isten azonban Péter kérésére az én kocsimban
utazott. A farkára akasztottam a köpenyem, de lehet, hogy működött
szörnyű mágiája, mert mire az első őszi viharokra Szentpétervárra
értünk, újra gyermeket vártam.
Néha, amikor ébren feküdtem éjszaka, és hallgattam, ahogy Péter
álmában motyog vagy átkozódik, Willem Mons jutott az eszembe, és
a tiszta aranyból készült gyűrűje: olyan értékes és elpusztíthatatlan,
mint az igaz szerelem.

8 A képek zajt csapnak

 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Alekszej a zord tél közepén tért vissza Moszkvába. Az út mentén,

ahol érkezett, az orosz parasztok térdre vetették magukat, szentnek
nevezték, és a jólétéért imádkoztak. Lehetetlen volt a szökését
titokban tartani, és számukra a cárevics a remény szimbólumává vált.
Valaki elég bátor volt, és fellázadt a mindenható és gyakran érthetetlen
uralkodó ellen – és nem csak egy akárki: a cár saját fia.
Péter a Kreml falain járt, és a Vörös teret figyelte: Alekszej azon
keresztül érkezik hozzá. A cár megesküdött, hogy megbocsát a fiának
és kedvesen fogadja, amikor visszatér Oroszországba. Megesküdött
Istenre, a keresztény hitre és a Szentlélekre.
A saját lelkére esküdött.
A jeges moszkvai fagy bevonta Alekszej szívét, amikor végül átlépte
a város határát; a félelem megbénította, és fogalma sem volt, mi vár rá.
A nem tudás önmagában büntetés. Afroszinja Bécsben maradt, már
előrehaladott a terhessége, és folyamatosan ételszállítmányokat
követelt: friss kaviárt, füstölt lazacot és zsákszámra a kukoricadarát a
kásához.
Négy nappal azután, hogy Moszkvába érkezett, Péter egy külön
összehívott tanács elé hívatta Alekszejt. Nekem nem engedte, hogy
részt vegyek rajta, attól tartott, enyhítő befolyással lennék. Igazság
szerint örültem, hogy nem kell látnom ezt a színjátékot.
A meghallgatás estéjén Alekszandra Tolsztaja a lakosztályomba jött
egy tálcával, amin forralt bor és ízletes sütemények sorakoztak, de
nem volt étvágyam.
– Mit mondott a cár? – kérdeztem.
– Mondott? – A füléhez nyúlt, mintha fájna. – Nem mondott
semmit, ordított. Egész délután, egész este, amíg le nem szállt az éj.
Amíg a hangja el nem ment. A tanács tagjai megsüketültek, és a
cárevics előttük térdelt órákon át, hallgatta, sírt és az életéért
könyörgött.
– Mivel vádolták Alekszejt?
– Szinte mindennel – felelte Alekszandra Tolsztaja egyszerűen, majd
belekortyolt a forralt borba, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – A
tanulmányai hiányosságával, gyenge egészségével, gyávasággal,
Charlotte halálával, a paráználkodással Afroszinjával, az anyja
választásával…
– Az anyja választásával? – kérdeztem izgatottan.
– Igen. Bocsásson meg. Csak a bátyám tud erről a tanácstagokon
kívül, és most már mi is. Legalább ebben a szobában nincs a falnak
füle.
– Mondd el – suttogtam.
A félelem könnyei szöktek Alekszandra szemébe, amikor rekedten
megszólalt: – Elkezdődött a boszorkányüldözés, cárica. Bárki, aki
valaha kapcsolatban állt a cáreviccsel vagy az anyjával, most féltheti az
életét.
– De Jevdokija már évek óta be van zárva. Végül felvette a fátylat,
és most már Jelena nővérként ismerik.
– A cárt nem érdekli. Máris a Szuzdal-összeesküvésről beszél a
kolostor neve után. Feltehetőleg a szegény párának szeretője volt ott,
egy Sztyepan Glebov nevű férfi. Állítólag Alekszej leveleket írt neki,
és meg is látogatta. Ezért Jevdokija bűnös abban, hogy Alekszej
megpróbált elszökni az országból. Szerintem meg fogja még azt is
bánni, hogy valaha megszülte.
A szél a csukott ablaktáblákat rázta; alattuk lángok lobogtak a
kandallóban.
– Mivel vádolják még Alekszejt?
– Felségárulással – Alekszandra Tolsztaja szeme kitágult és
elszomorodott.
– Felségárulással? – csodálkoztam. – De ez azt jelenti… Nem
teheti…
A lány összegörnyedt, és idegesen sírt, szinte hang nélkül. – A saját
fiát!
 Mellé térdeltem, és megöleltük egymást. – Nincs remény
kegyelemre? – kérdeztem suttogva.
A szobában imbolygó árnyak finom arcát beesetté és öreggé
varázsolták, miközben felelt: – A cár egyetlen feltétellel bocsát meg.
– Mi az?
– Alekszejnek meg kell neveznie minden szövetségesét. Mindenkit,
egymás után, senkit sem hagyhat ki. A bátyám szerint a cár
mindannyiukat megöleti.

Csak pár nappal később a fiatal fiamat, Pjotr Petrovicsot, aki megfázott
és lázas volt, cárevicsnek és trónörökösnek kiáltották ki. Nem
tágítottam mellőle most, hogy végre újra együtt voltunk, de Péter a
keserű hideg ellenére bemutatta őt a hadseregnek a Vörös téren.
– Nem várhatunk? – könyörögtem, ahogy fogtam a fiút, éreztem
finom súlyát, beszívtam az illatát.
– Nem, nem lehet – felelte Péter egyszerűen. – Most vagy soha.
Lecsapok Alekszejre forróbb vassal, mint amilyet valaha is tapasztalt.
Az udvar legszebb öltözékében áradt a Kremlből a Megváltó
Krisztus-székesegyházba. Pszkovi érseki címének köszönhetően
Feofan Prokopovics vezette a szertartást. Alekszej hamuszürke arccal
csókolta meg féltestvére dundi kezét, és remegett a térde, amikor
hűséget esküdött a fiamnak. Megcsókolta az arcomat háromszor a
béke jeleként, de nem nézett a szemembe. Biztos azt gondolta, hogy
mindig is ezt akartam. Igazság szerint reméltem, hogy ennyi elég lesz
Péternek. De Alekszandra Tolsztaja figyelmeztetése üldözött: „Cárica,
higgye el, még el sem kezdődött!” A szónokok a Vörös tér négy
sarkából üvöltötték Alekszej bűneit az embereknek: „Erényes, szerető
felesége még élt, amikor ő egy alantas származású lénnyel
paráználkodott!” Micsoda képmutatás! Mit gondolhatott Péter?
Éreztem, hogy a gyermekem megmozdul: kisöccse lesz majd a
cárevicsnek, a fiamnak? Még soha nem éreztem magam ennyire
biztonságban, ugyanakkor ennyire fenyegetve Péter oldalán.
Az évek alatt, amiket a cárral töltöttem, sok rémtettnek voltam a
szemtanúja. Férfiak kalapját a fejükhöz szögelték, mert nem kapták le
elég gyorsan Péter érkezésekor. Szerzeteseknek és apácáknak ontották
ki a belét, mert istenkáromlónak merték nevezni a cár döntéseit. A
régi vágású moszkovitákat, akik megkérdőjelezték az irányt, amerre
Péter az országot vezette, úgy ölték meg, hogy olvasztott fémet
öntöttek a torkukba. De a halálos ítéletek legkegyetlenebb fajtáját – a
karóba húzást – csak egy emberre rótta ki.
Semmi sem készített fel arra, mit jelent a karóba húzás. A férfi
sikoltásai belehasítottak a hideg moszkvai nap levegőjébe, majd
alkonyatra halk vinnyogássá halkultak a fájdalom végtelen órái után.
Sötét vére tovább csorgott a Vörös tér köveire, ami hű lett a nevéhez
aznap, a haldoklása bűze pedig beszivárgott a Kremlbe is, és fojtogatta
a lelkem. Miért kellett ennek a férfinek ilyen sokat szenvednie? Az
őrség egyik tisztje, akinek a nevét egyikünk sem hallotta korábban:
Sztyepan Glebov. A válasz szinte vicces lenne, ha nem volna olyan
szomorú.
A boszorkányüldözés során Péter megtudta, hogy első felesége,
Jevdokija a zárdai elvonultságában nem csak titokban találkozott
Alekszejjel, hanem egy ártatlan kis szerelmi kalandba is bonyolódott.
Sztyepan Glebovot bízták meg a cárica őrzésével, de azt megindította
annak szomorú sorsa. A sajnálatra Jevdokija annyi szenvedéllyel
válaszolt, amennyi csak felgyülemlett a szívében a kolostor börtönében
töltött évei alatt. A tűz még parázslott benne, nem oltotta ki a hideg,
az éhezés és a végtelen imádkozás. Glebov a kínzásai során nem
nevezett meg senki mást, de Péter megtalálta volt felesége gyöngéd
leveleit, melyekben a férfit lapuskának, nyuszimancsnak hívta. Nem
ugyanezt a becenevet suttogta Péter fülébe is azon a pár gyöngéd
éjszakán, amit együtt töltöttek? Glebovnak ezért meg kellett fizetnie.
Miután az összes csontját összetörték, és a húsát tüzes fogókkal
lehántották a testéről, Péter azt parancsolta, hogy húzzák karóba. A
hegyes karót átszúrták a szerencsétlen férfi belein a mellkasáig.
Jevdokija addig üvöltött, amikor ezt megtudta, amíg el nem ment a
hangja. Ezután nem volt hajlandó beszélni, és úgy hallottam, az elméje
olyan világba költözött, ami a szörnyű valóság és az őrültség meg
felejtés kegyes fátyla közt lebeg. Hiába kért volna bocsánatot, ezt ő is
tudta. Egyetlen bűne az volt, hogy hozzáment Péterhez, de nem
sikerült kielégítenie.
Azokban a napokban nem tudtam Péterhez közel kerülni. Ezután ő
maga sem volt többé ugyanaz az ember. Az éjszakáit rémálmok
gyötörték, még a nevetése is kísérteties és erőltetett volt. Minden
lakoma, minden ital elátkozott kísérlet volt arra, hogy felejtsen.

Azon az estén, amikor Glebov büntetése elkezdődött, odamentem

Péter bezárt dolgozószobájának ajtajához. Még ébren volt: a
gyertyaláng bizonytalan fénye átszűrődött az ajtó alatti hasadékon.
Kopogtam, és a lépései közeledtek, de nem nyitott ajtót. Mégis
éreztem a szívverését a fán keresztül: egyenletes volt, és jéghideg.
– Mit akarsz? – kérdezte gorombán.
Kezemet könyörgően összekulcsoltam, mintha látna.
– Kérlek, bátyuska! Vessünk végre véget ennek az őrültségnek,
szerelmem. Miért üldözöd szegény Jevdokiját? Nem bűnhődött meg
már eléggé azért, hogy életet adott Alekszejnek? Itt vagyok neked én,
a gyermekeink és a néped szeretete. Boldogok vagyunk. Légy hozzá
kegyes, szerelmem. Mit árthat ő neked, nekünk?
Péter felnyitotta az ajtót, én pedig rémülten hátratántorodtam:
puszta őrület ült ki az arcára.
– Kegyelmet kérsz Jevdokija számára? Hát, ha ennyire számít neked
a sorsa, osztozz benne: már holnap megkopaszthatlak, és elvitethetlek
egy zárdába. De nem Szuzdal lesz az, ahol ő volt, ahol édes a levegő,
és a nap melegen süt, abban biztos lehetsz.
Valahonnan messze a palotából lépéseket hallottam közeledni, aztán
az illető megállt, majd elsietett a másik irányba. Az ellenkező falhoz
dőltem. Csak azoknak a lelkéért imádkozhattam, akik kedvesek voltak
a számomra. A cár már a féltestvérét, Mariát is Schlüsselburg nyirkos
celláiba vitette. Bárki lehetett a következő, én vagy a gyermekeim is.
– Csak egy ártatlan kis szerelembe keveredett. A férfi megszánta őt.
Kérlek…
 Péter átlépett a folyosón, és megfogta a könyököm. Az arcát az
enyémhez nyomta. Éreztem keserű leheletét, de nem rezzentem
össze, és a szemébe néztem. Nem volt értelme a menekülésnek.
– Á. Szóval azt a kanos kecskét véded, aki megdugta Jevdokiját?
Mondok neked valamit, és jól figyelj: egy cárica örökké a cár felesége
marad, más férfi nem érhet hozzá. Szeretnéd, hogy átgondoljam
Glebov ítéletét? Jó sokáig életben marad még, ugye tudod? Nem
zsíroztattam meg a karót.
Nagyot nyeltem, igyekeztem összeszedett és bátor maradni. Még
sosem láttam ilyen fenyegetőnek.
– Igen. Légy kegyes! Kérlek! – feleltem.
Péter habozott. Bűzlött a kínzókamrákban töltött hosszú estéktől, a
nyirkosságtól és a félelemtől. Ki tudtam venni az erős, olcsó vodka
szagát is, amit hordószámra ittak a társaival. Megragadta a hajam, és
hátrarántott. Nyüszítettem a fájdalomtól, és a szívem zakatolt: ennyi
volt?
– Katyerinuska. Csak hogy a kedvedre tegyek, galambom,
átgondoltam Glebov ítéletét. Szeretnéd hallani a döntésem?
– Igen – Visszatartottam a lélegzetem; tudtam, hogy nem
mutathatok félelmet.
– Akkor itt van. Szőrmekabátba burkolom, zoknit húzunk a lábára,
és kalap lesz a fején.
– Mi a fenének?
Visszaszorított a falhoz, és két kezébe fogta a fejem. Olyan érzés
volt, mintha össze akarná törni a koponyám.
– Butus! Hát minél inkább melege van egy embernek a karón,
annál tovább él, és annál tovább szenved. – Hirtelen élesen
felnevetett, és próbált megcsókolni, de undorodva ellöktem
magamtól. Hátrébb állt, és a levegőt kapkodta.
– Mi bajod van, kis cáricám? Általában nem vagy ilyen finnyás, nem
igaz? – Gúnyolódott, miközben felém nyúlt.
Megtapogattam az ujjait, amelyek olyan gyakran cirógattak, és
amelyek úgy döntöttek, mindennel szembemenve az összes többi nő
fölé emelnek. Mire is tettem magamnak esküt akkor? Nem fogok
félni, akkor se, ha fáj. Nem fogok félni, az ő kedvéért.
 – Bűzlesz a kezedhez tapadó vértől. Ne merészelj hozzám érni! –
mond-tam szinte könnyek közt, és letöröltem Péter ízét az ajkaimról.
– Engedj el!
Kihúztam a kezem a kezeiből. Rám meredt. A csend jobban
megrémített, mint a dühe.
– Bátor vagy, ahogy mindig is, Jekatyerina Alekszejevna.
Néma dühében elfordult, és becsapta maga mögött a dolgozószobája
ajtaját.
Sokáig tartott, amíg el tudtam indulni a fal mellől.
Végigbotorkáltam az üres folyosókon a fiunk szobájáig. A bölcsőjében
aludt, mellette a dajkája, és a kezében fogta a nő egyik ujját.
– Menj aludni – mondtam, miután finoman megráztam, és
elfoglaltam a helyét. – Most én jövök.
A kis Pjotr Petrovics arca rózsaszín és kerek volt, és alvás közben a
szempillái árnyékot vetettek rá. Neki legalább nem kellett végignéznie
ezt az őrületet.

Alekszej nem sokat gondolkozott azon, kit áldoz fel, csak hogy
mentse a saját bőrét. A nevek úgy ömlöttek a szájából, mint a víz a
patakból. Nagy részük megdöbbentően ismerős volt számomra.
Köztük voltak Péter régi barátai, és a féltestvére, Maria is; Jevdokija
családja és egy öreg moszkovita püspök; ez utóbbi habozás nélkül
bevallotta, hogy minden éjjel Péter haláláért imádkozik. Számára csak
Alekszej lehetett a jogos trónörökös, ő született az Isten által
megáldott házasságból. Tudtam, hogy vallásos körökben nincs egyedül
ezzel a véleményével, de az Orosz Egyház nem emelte fel a hangját,
hogy megvédjék őt. Inkább a püspököt nyúzza meg Péter, ne őket.
A következő hetek és hónapok a sok kegyetlenséggel mocsárba
húzták a szívünk; jegesek és sötétek voltak, mint a téli Néva. Úgy
döntöttem, nem akarom tudni, látni vagy felidézni azoknak az
időknek az eseményeit. Amikor a csontok törtek a keréken, Péter régi
barátai azt harsogták: – Despota! Az elmének szabadon kell
szárnyalnia, hogy fejlődhessen, nem lehet láncon vonszolni.
Megfojtasz minket a rabságban és a rettegésben. – Péter megdöbbent,
elnémult, de fortyogott a dühtől. Mások büntetése ostorcsapás volt,
vagy nehéz fizikai munka a bányákban vagy a csatornaépítésnél.
A püspöknek, mielőtt kerékbe törték, és meghalt, még arra is volt
ereje, hogy megátkozza Pétert: – Te ördög fattya, átok vagy az
országunkon. Ha kezet emelsz a fiadra, a vére visszaszáll rád és a
tieidre, a legutolsó cárig! Tűz és halál a dinasztiádra! Isten
kegyelmezzen Oroszországnak! Átok a Romanovokra!
Alekszejnek végig kellett nézni hűséges barátai szenvedéseit, és
ennek eredményeként nem tudott se enni, se inni. Alig aludt, mióta a
tanács elé vitték. A szövetségesei fejét póznákra tűzve tették ki
közszemlére a Vörös térre; üres, rettegő szemük az arra járó tömeget
figyelte. Közöttük a bitófán lógott Sztyepan Glebov, Jevdokija
szeretőjének holtteste, még karóba húzva. Varjak vájták ki a szemét.
Éjszaka vad kutyák tépték le a végtagjait, és sikátorokba vonszolták
azokat.
Ellenálltam a gonosz sötét hívásának, de tehetetlenül figyeltem,
ahogy bekebelezi Pétert, és a szívét kővé dermeszti.

Pár nappal Glebov halála után egy fiatal apróddal hagytam el a

lakosztályomat. Még mindig nem szerettem a Kreml sötét folyosóit: az
árnyak és a falakon lógó ikonok hideg tekintete megrémített.
Hegyeztem a fülem: lépések közeledtek felém? Megálltam, és
fegyverek csattogását hallottam. A szívem zakatolt. Újra letartóztattak
valakit? Menysikov indult el medvevadászatra, vagy csak az őrség
járőrözik szokásához híven? Azokban a napokban minden hang,
minden mozdulat a halált jelenthette. Próbáltam tovább hallgatózni,
amikor az őrök egy osztaga fordult be a sarkon, amit meglepetésemre
Antonio Devier, Rajsza Menysikova férje, Péter titkosrendőrségének
a feje vezetett. Meghajolt előttem, a katonák pedig fegyvereik ellenére
letérdeltek. Csak ekkor vettem észre egy nőt közöttük: egy vékony
alak feketében, lefátyolozott fejjel. Biztos apáca volt, hosszú köpenyét
durva, sötét anyagból varrták.
– Cárica – köszöntött Devier, a nő pedig felemelte a fátylát, és
hideg tekintettel méregetett.
 – Kivel beszél? – kérdezte a nő, és ekkor felismertem a magas,
lekerekített homlokot és az egészségtelenül csillogó szénfekete
szempárt. Hosszú, keskeny orra és finom, vértelen ajka volt.
Egyértelmű volt, hogy viaszos bőre nem érintkezik a napfénnyel, és
leborotvált fejét kelések és fagydaganatok borították. Ujjai a fátyla
szegélyét szorították, mintha meg akarna ragadni valamit vagy valakit.
Észrevettem piszkos, meztelen lábát a viseltes bőrszandálban; a
lábkörme hosszú, hajlott és elszíneződött volt. Igen, úgy nézett ki,
mint Alekszej, vagyis Alekszej nézett ki úgy, mint ő: Jevdokija vagy
Jelena nővér, ahogy mostanában szólították. A tekintete égetett, ahogy
mindent megfigyelt rajtam: a sötét, csillogó hajamba font szürke
gyöngyöket, a cobollyal bélelt kék bársonyköpenyemet, a hímzett
bőrből készült meleg csizmám. Szégyelltem magam; neki kellene a
ruháim viselnie, neki kellett volna Péter további gyerekeit kihordania,
neki kellene látnia, ahogy a fia a trónra lép.
A folyosón a csend elviselhetetlenné vált. Nehezen kaptam levegőt.
Devier egyikünkről a másikra nézett, nem tudta, mit tegyen. Ez nem
Isten akarata, gondoltam. Sajnáltam elvesztegetett életét, ezért
biccentettem, és azt mondtam: – Légy áldott, Jevdokija!
Tekintete rólam az üres folyosók sötétjébe veszett; nem volt már
élet a szívében, se tűz az elméjében.
Devier megköszörülte a torkát.
– Menjünk!
Hamarosan Jevdokija lépései elhalkultak a Kreml dohos hidegében,
és a feledés elnyelte őt. Péter átköltöztette egy, a Ladoga-tóhoz közeli
zárdába. A beszélgetés, de még a levélírás is tilos volt számára. Úgy
élte az életét, mint egy árny, és Péter büntetése számára az idő volt: a
végtelen, üres, lassan csordogáló idő, évek, évtizedek. Próbáltam nem
gondolni rá; az ő sorsa rettenetesen megrémített.
De ő legalább szeretett még egyszer, igazán szeretett. Mert mi
történt az én érzéseimmel Péter iránt? Azok is áldozatául estek a
boszorkányüldözésnek Alekszej és a szövetségesei után? A poklok
tüzében égtem azokban a napokban, és amikor kiemelkedtem, olyan
üresnek éreztem magam, mint soha korábban. Hogy élhetek tovább
vele, hogy szerethetem még úgy, ahogy kellene?
Meg kell próbálnom.
 HATVANHATODIK FEJEZET

Húsvétig Moszkvában maradtunk. Péter festett tojást cserélt minden

udvaronccal, és átadták egymásnak jókívánságaikat. Az asztalok a
Kremlben roskadoztak az ételektől: volt rajtuk kulics, egy édes, sok
tejjel készült húsvéti kalács, és az ínycsiklandozó paszka is, a friss
túróból és kandírozott gyümölcsből készült sütemény.
Alekszej az asztalnál ült, de nem evett; olyan sovány volt már, hogy
lötyögött rajta a ruha. Úgy nézett ki, mint egy üvegből készült férfi,
aki egyetlen érintéstől szilánkokra törne. Úgy gondoltam, Péter még
messze nem végzett vele.
– Ha az összes unalmas szertartásnak vége, meglátogathatlak ma
este? – kérdezte tőlem, és zavartalanul ette tovább a paszkát.
Beleegyeztem, és próbáltam elfelejteni az elmúlt hetek borzalmait,
miközben ő szorosan hozzám bújva aludt egyik kezét növekvő
hasamon nyugtatva. Reggel egy kis csövön át meghallgatta a meg nem
született gyermekem szívverését.
Másnap véget ért az ünnep, és Péter megparancsolta a vendégeknek,
hogy takarítsák le a Kreml parkjának ösvényeit, hogy mi ketten ott
sétálhassunk egyet egy újabb pihentető kis alvás előtt. Mindketten
nagyot nevettünk a vendégek sápadt arcán, ahogy igyekeztek
mihamarabb ellapátolni a havat a lépteink elől.
Anna, Jelizaveta és a kis Pjotr Petrovicsom hógolyóval dobálták
őket, és vidáman ujjongtak, amikor telibe arcon találták a
bolondomat, az öreg Anasztázia Golizinya hercegnőt.
– Talált, süllyedt! – örvendezett Péter, és vadul pörögni kezdett a
fiunkkal. – Gyere, repülj velem, fiam!
 Tapsoltunk és éljeneztünk, amíg mindketten a hóba nem estek.
Mindketten hóangyalt kezdtek csinálni, de a cár rosszul lett, és a hóba
hányt.
Esett az eső húsvéthétfőn, és a zivatar lemosta Glebov vérét és a hó
maradékát is a Vörös térről. Azt hittem, vége a borzalmaknak.

A nagy északi háború már majdnem húsz éve tombolt. Végre úgy
tűnt, hogy a svédek megadják magukat, és a Baltikum uralmáért
folytatott küzdelem Oroszország javára dől el. Mindenki elfáradt: a
tábornokok, akik évek óta utazgattak Európán és Oroszországon
keresztül; a katonák, akik a családtagjaik arcát is már elfelejtették; a
nemesek, akik a fiaiknak azt tanácsolták, meneküljenek el, ahelyett
hogy egész életükben a cár seregében szolgáljanak; a kisebb
földbirtokosok, akiket megbénított a sok adó; a jobbágyok, akik még
csak nem is álmodhattak arról, hogy kiváltják a szabadságukat; maga
Péter is, aki csak akarta, hogy végignéz a Finn-öblön Peterhofból, és
kijelenti: „Ez itt Oroszország, örökké!” De legfőképpen a svédek,
akiknek egy dukát sem maradt a kincstárukban, és elegük volt már a
királyuk őrületéből, aki a saját népét sem ismerte. 1718 májusában
Pjotr Safirov, James Bruce tábornok és Ostermann báró az Åland-
szigetekre utazott, hogy béketárgyaláson vegyen részt. De a háború
olyan régóta tartott már, hogy senki sem emlékezett a valódi okára,
ezért lehetetlen volt kiegyezni. Safirov és a társai üres kézzel tértek
vissza Szentpétervárra. A háború folytatódott, de kizárólag svéd
földön.

A tavasz a Finn-öböl partján fekvő Peterhofba májusban érkezik. Az

utolsó jég és a piszkos, kásás hó maradványai addigra elolvadnak, és az
enyhe levegő elűzi a hideg emlékét is. A szökőkutak csobognak;
csövek, csatornák és fúvókák lenyűgöző rendszere pumpálja fel a sós
tengervizet az öbölből a kertekbe, ahol a víz csillogva táncol a mi
kedvünkért. A fiatal fák, amelyeket télen a melegházban ápoltak, itt
már bimbóznak és gyümölcsöt hoznak, és a tenger csillog a hosszú
teraszok alatt. Szürke márványlépcső vezet a parkba, amit maga Péter
tervezett, és meg lehet róla pillantani a két épületet: a Marlyt, a
szigorú, klasszikus szépségű márványházat, és a Mon Plaisirt, ami egy
egyszerű építmény és az első igazi házunk Peterhofban. Milyen
sokszor vártunk ott a szentpétervári hajó érkezésére!
A legtöbbször az utasok bőrig áztak a Finn-öböl feletti hirtelen
zivatartól. A hölgyek sminkje végigfolyt az arcukon, a zenészeknek
pedig ki kellett rázni a vizet a hangszereikből. Péterrel könnyesre
nevettük magunkat őket látva, miközben mi bent ültünk a száraz,
meleg Mon Plaisirban.
De azoknak a boldog napoknak örökre vége szakadt egy májusi
reggelen, amikor az erősödő fényben Alekszej érkezésére vártuk.
 HATVANHETEDIK FEJEZET

Kitekintettem a háborgó vizekre, csak hogy ne kelljen Afroszinjára

néznem. Egy alacsony zsámolyon ült, az arca nyugodt volt, de hosszú,
kiengedett haja úgy repdesett körülötte, mint a pokolbéli tűz lángjai.
Pár nappal korábban szült. Péter azonnal megölette a gyermeket.
Sokat pislogtam, hogy gátat szabjak a könnyeimnek, és a tenger
sósságát éreztem az ajkaimon.
A kavics csikorgott a katonák talpa alatt, amikor Alekszejt a ház felé
hozták. Afroszinja hangosan kifújta a levegőt. Nem látta Alekszejt,
amióta elváltak egymástól Velencében pár hónappal korábban. Az
érkezésünkkor Péter a Trubeckoj-bástyába vitette a fiát a Péter-Pál-
erődben. Megborzongtam. Az ottani cellákban uralkodó vaksötét úgy
megbomlasztja a rabok elméjét, hogy hamar a halálba vagy az
elkeseredésbe menekülnek. Azokat a kínzókamrákat senki sem hagyta
el egy darabban vagy élve; de ha mégis, akkor csak azért, hogy a
bitófáig eljusson.
Péter a szoba közepén állt, kezét összekulcsolta a háta mögött.
Meghallottuk a kopogást az ajtón. Afroszinja kihúzta magát. Az
ablakpárkányba kapaszkodtam, és kipillantottam, hogy meggyőződjek
róla, van még élet és szépség odakint. Ha egyet Péter felé léptem
volna, úgy éreztem, elesek, és darabokra török.
– Hozzátok az árulót! – kiáltotta, és a katonák az ajtó jobb és bal
oldalára álltak, miközben két bivalyszerű férfi bevonszolta Alekszejt.
Mögöttük még két katonát láttam. Alekszej közömbösen
lehorgasztotta a fejét. Még annál is soványabb lett, mint amilyen volt.
Vajon tudna még állni segítség nélkül? A fény elvakította. Egyik kezét
gyengén a szeme elé emelte. Afroszinja hidegen figyelte a szeretőjét,
Péter pedig legörbítette a száját.
 – A fiam tényleg annyira veszélyes, hogy hat embernek kell őt
őriznie? Nézzétek, úgy remeg, mint a kocsonya. Menjetek ki!
Alekszej összegörnyedt, arcát csontos kezeibe temette. – A fény…
Nem bírom elviselni. Apám, könyörgök! – esedezett.
– Fogd be a szád! – felelte Péter. – Én döntöm el, mikor
beszélhetsz.
Az ujjaimmal az ablakpárkányon doboltam. Zokogás rázta meg
Alek-szej kimerült testét.
– Nézz fel! – utasította Péter. – Nézd meg, ki van itt!
Alekszej végre észrevette Afroszinját. Levegő után kapkodott, és
olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni a lányt, de Péter
durván hátralökte. Alekszej megtántorodott, és Péter elkapta a
könyökét: biztos nem akarta, hogy a fia elessen, és meghaljon egy
buta balesetben. Nem, nem úszhatja meg ilyen könnyen.
A lány kérdőn nézett Alekszejre, aki Péter szorításában zokogott.
– Afroszinja! Jól vagy? – A lány testére nézett, aki még túlsúlyos
volt, de egyértelműen nem terhes már. – Mi történt a
gyermekünkkel?
A lány vállat vont, arcán komor arckifejezéssel. Péter félbeszakította
Alekszej kérdezősködését.
– Ne fáraszd magad! A gyermeked megfojtottam, mint egy őszi
kiscicát, Afroszinja pedig bebizonyította, hogy őszinte és hűséges
alattvalója az Orosz Birodalomnak.
Alekszej a szeretőjére meredt. Szörnyű volt figyelni, ahogy sötét
szemében felcsillant a megértés. Ő, a szeszélyes, változó hangulatú,
gőgös cárevics, tényleg, valóban szerette ezt a lányt. Az, hogy látja
Afroszinját, ahogy nyugodtan ül köztünk Mon Plaisirban, jobban
gyötörte, mint bármelyik korábbi kihallgatás. A lány árulásának súlya
alatt összeroppant. Egész lénye felolvadt a tavaszi napsütésben. Úgy
éreztem, megfulladok, és keresztbe tettem a karom, nehogy Alekszej
felé nyúljak vigasztalóan.
– Add oda a leveleket, Afroszinja – parancsolta Péter. A lány a
fűzőjébe nyúlt egy szalagokkal átkötött csomagért, és mosolyogva
átadta Péternek. Legszívesebben megütöttem volna.
 – Jekatyerina Alekszejevna, kedves mostohaanyám – kiáltott
Alekszej. A kíméletlenül fényes napsütésben a bőre sárgán és
viaszszerűen tapadt a koponyájára. Láttam a kiálló bordáit, ahol az
inge el volt szakadva; az arca és a nyaka felduzzadt, és zúzódások
borították mindenhol. Próbáltam bátorítóan rámosolyogni, de nem
sikerült. Könnyek folytak végig az arcomon.
Péter a szeme sarkából figyelt minket, és a levélköteget lengette.
– Alekszej Petrovics Romanov, te írtad ezeket, és te kérted
Afroszinját, hogy égesse el?
A rab félve bólintott.
– De ehelyett ő az árulásod bizonyítékát megőrizte a két melle
között. Közel a meleg, puha húsához. – Péter az orrához emelte a
köteget, és eltúlzott lelkesedéssel szippantott egyet.
Alekszej szipogott.
– Miért vagy ilyen kegyetlen, apám? Hogyan tettem valaha is rosszat
neked, attól eltekintve, hogy a fiadnak születtem?
Afroszinja fagyosan ült a zsámolyon, de Péter Alekszejhez lépett, és
olyan erősen belerúgott, hogy a fiú a márványpadlóra esett.
– Igazságos ítéletet hozok rólad. Ne merészelj bármi mással vádolni.
Alekszej összegörnyedt a fájdalomtól.
– Elvesztem – zihálta.
A nap felmelegítette az ujjaim. Közel kell maradnom a fényhez,
gondoltam elkeseredetten, és megnyaltam sós ajkam, miközben Péter
úgy körözött Alekszej körül, mint egy sas az egér körül. Elolvasta az
első levelet, és megrázta a fejét.
– Minden erőnk ellenére, amit arra fordítottunk, hogy művelt
legyél, a helyesírásod még mindig pocsék, a külalak pedig még annál is
rosszabb.
Afroszinja röviden felnevetett, miközben Alekszej arcán néma
könnyek csorogtak végig. Péter végiglapozta a leveleket.
– Á, itt egy levél a bécsi császárnak. Lássuk, mi mondanivalód volt
annak a fajankónak. „Ahogy azt Felséged hallotta, a fattyú fiú, akit a
mosónő szült az apámnak, lázas beteg. Az apám azt tesz, amit akar, és
Isten is azt tesz, amit akar.” Mit gondolsz erről, mosónőm? –
gúnyolódott Péter, és rám nézett. Tudta, mennyire bánt, hogy ezt
hallom. – Alekszejnek mi a véleménye, mit akar Isten tenni a „fattyú
fiunkkal”? Hagyja elpusztulni talán?
Már a légzés is fájt. A levegő sértette a tüdőm, a gyűlölet szétáradt a
vénáimban, és megmérgezte a szívem. Alekszej gyűlölte a fiam; azt
akarta, hogy meghaljon. Nem néztem könyörgő tekintetébe. Vannak
dolgok, amiket nem tudok megbocsátani. Ezt Péter is tudta. Olyan
volt, mint egy bábjátékos, ő mozgatta a szálakat.
Nem várt a válaszomra, hanem felnyitotta a következő levelet.
– Á, ez az unokatestvéredhez szól, Jekatyerina Ivanovnához
Mecklenburgban. Ezt hallgassátok, nagyon szórakoztató: „Remélem,
felkelnek az orosz csapatok Mecklenburgban, és véget vetnek az apám
uralmának.” Péter szünetet tartott.
Alekszej halálosan elsápadt.
– Apám, kérlek. Nincs erőm a játékaidhoz.
Pétert továbbra sem hatotta meg Alekszej esdeklő hangja.
– Csak még egyet, a móka kedvéért. Jaj, ez Oroszország
szenátusához íródott. Csodálatos! Figyeljetek! „Az apám kegyetlensége
elűzött az országból. Engem miért gyűlöl, és miért szereti a második
felesége gyermekeit? A féltestvérem, Pjotr Petrovics gyenge és
jelentéktelen. Bármikor meghalhat, és maga a cár is bármelyik
pillanatban elhagyhat minket. Az a sorsom, hogy uralkodjak
Oroszország felett. Ne adjanak át a feledésnek. Ez önöknek sem lenne
az érdekében.”
Péter szünetet tartott, majd hangosan tovább olvasott, lassan és
tisztán: „Ha én leszek a cár, örökre elhagyom Szentpétervárt, és
visszatérek Moszkvába. Felégetem a flottát, feloszlatom a hadsereget,
és elűzök minden idegent az ország határain kívülre. Tisztelni fogom
Istenünk egyházát.”
Az ezt követő csend fülsüketítő volt. Tudtam, hogy miután ezeket a
szavakat leírta, Alekszejnek nincs esélye. Ez a harc élet-halálra szól,
amit a sors szeszélyesen két férfire rótt ki: apára és fiára. Alekszej a
földön feküdt, mintha meghalt volna, és Péter fölé tornyosult.
Afroszinja a karjaiba temette a fejét. Nem mertem megmozdulni.
 – Ülj fel, Alekszej Petrovics Romanov – parancsolta Péter. Alekszej
ülésbe kényszerítette magát. Péter fennkölten folytatta: – Minden
oroszok cárjaként felségárulással vádollak. Beismered a bűnöd?
Visszatartottam a lélegzetem. Alekszej Afroszinjára nézett, de nem
láttam gyűlöletet vagy haragot a szemében, csak fájdalmat és
veszteséget. A lány visszanézett rá, most már sírva. Alekszej sápadt arca
összerándult szégyenében.
– Igen, cárom és apám – suttogta, de a szavait majdnem elmosta a
kavicsokra zubogó hullámok hangja a Mon Plaisir alatti parton.
Abban a pillanatban két részre szakadtam. Az egyik felem Péter
mellett maradt hűséges feleségeként az elmúlt hónapok gyűlöletes
eseményei ellenére is. Ez a nő mindig az övé lesz, és szeretni fogja őt a
boldog emlékekért. Ugyanazt a levegőt szívja majd, és megosztja az
ágyát is vele, ha kéri még. Péter fényében tündökölt ő is, így senki
sem merte őt megközelíteni; senki sem hallotta a szívverése ürességét.
A másik nő viszont kiszabadult a látszat mögül, amit Péterrel
óvatosan fenntartottunk, és csendben mélyre visszavonult. Péter többé
nem kapja meg, nem, soha, mert hangtalanul a lelkem legbelsejébe
telepedett. Úgy sodródott oda, mint egy kormány nélküli hajó, az
életem folyamán elveszve, míg egy nap egy másik férfi szerelme
lehorgonyozza utolsó kikötőjébe. Egy szépséggel és hittel,
szenvedéllyel és békével teli helyre, amit azelőtt elképzelni sem tudott.
Egy nap.
Vannak pillanatok, amikor még mindig az ajkaimon érzem a Mon
Plaisir fűszeres levegőjét, és hallom, hogy Peterhofban a szél bölcs
gondolatokat súg a hó színéről, a könnyek ízéről és a tenger
végtelenségéről.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

Azon a reggelen, amikor Alekszej sorsát el kellett dönteni, valaki

finoman megérintette a vállam. Azokban a napokban egyébként is
elég éberen aludtam.
– Cárica! Látogatója van – suttogta Alice.
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Egy látogató semmi jót nem
jelent a nap eme istentelen szakában.
– Ki az?
– Borisz Petrovics Seremetyev. Azt mondtam, még túl korán van
ahhoz, hogy fogadni tudja. Még nem megfelelő a kinézete.
Kimásztam az ágyból, és felnevettem. – Ha van olyan ember, aki
látott már meglehetősen nem megfelelő kinézettel, az Seremetyev.
Azonnal jövök.
A rakparton és a folyón át a Péter-Pál-erőd sötét, magasan
tornyosuló falai felé pillantottam. Egy gyönyörű júniusi nap hajnala
közeledett: csónakok táncoltak a zöld hullámokon, és a korai, világos
napfényben a folyó csillogott, amikor a Néva-kapu kinyílt. Láttam,
hogy egy csoport férfi elhagyja az erődöt, és a rájuk váró bárkákba lép.
Elkomorodtam. – Nem kellett volna Borisz Petrovicsnak már
elfoglalnia a helyét Alekszej bírái közt?
Alice szótlanul bólintott.
– Add a köntösöm. Siess! – Úgy döntöttem, csak az ujjaimmal
simítom végig a hajam fésű gyanánt.
Seremetyev az előszobám ablakánál állt, keskeny válla lehorgasztva,
a nyaka meghajolt. Kicsinek és nagyon magányosnak látszott. A
szívem megszakadt érte: milyen lenne az élete, ha a dolgok más
mederbe kerülnek? Szerette Alice-t, de kénytelen volt túladni rajta.
Amikor a közelébe értem, sóhajtva térdelt le: a köszvénye kínozta.
Felhúztam a talpára, és háromszor arcon csókoltam a béke jeleként.
Elpirult, és megigazította a kabátját.
– Cárica, köszönöm, hogy ilyen korai órán fogad…
Alice megpiszkálta a parazsat a kandallóban, és igyekezett közben
nem nézni Borisz Petrovicsra. Seremetyev közelebb somfordált a
lángokhoz, azt remélve, hogy nem veszem észre.
– Nem tudom, hogy van vele, de én manapság eléggé fázom.
Jöjjön, üljön mellém – mondtam, és a kandalló melletti kanapéra
telepedtem. Hálásan mosolygott rám – a lángokból áradó meleg
enyhítette duzzadt végtagjai fájdalmát, de tudtam, hogy még
segítenem kell neki.
– Olyan rég nem láttam, Borisz Petrovics. Az én régi barátom csak
akkor látogat meg, amikor a bánat sújtja? De figyelmeztetem, ha a fia
szakállt akar növeszteni, vagy a lánya bricseszt akar viselni, abban nem
segíthetek. Vagy olyan birtokra vágyik, ami most Menysikové?
Felejtse el azt is. – Végre, sikerült megmosolyogtatnom.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
– Miről van akkor szó? – kérdeztem, és megfogtam a kezét.
– Cárica – mondta –, egész életemet a cárnak szenteltem, és ez így
is lesz az utolsó leheletemig; harcolok Péterért, lovaglok, hajózok,
ölök – fájdalmas mosolyra húzódott a szája –, ahogy már annyiszor
megtettem. – A mondatok közt zihálva lélegzett. – De nem
nézhetem, ahogy egy apa elítéli a saját fiát. Azt ugye tudja, hogy az
ítélet Alekszejről már végleges.
Ha Seremetyev, egy becsületes ember ezt állította, akkor annak
igaznak kellett lenni. Az ajkamba haraptam.
– Mondja meg, hogyan segíthetek.
– Kértem, hogy mentsenek fel a bírói kötelességem alól a
tárgyaláson, de a cár megverte a küldöncömet a dubinájával. – Öreg
barátom a tenyerébe temette a kezét; a haja fehér volt, mint a hó, és
vékony, mint a pókháló. Amikor felnézett rám, könnyek csorogtak a
szeméből. – Ezt a terhet én képtelen vagyok cipelni. Az ítélet Isten és
a természet minden törvénye ellen van. Egy apa, aki bíróság elé állítja
a saját fiát, és az egyház és a bíróság segítségét kéri ebben… Nem
halhatok meg békében, ha ennek a részese leszek. Nem szeretem
Alekszejt. Oroszország összes rossz embere közül talán ő a legrosszabb.
De akkor is…
Elgondolkoztam a szavain.
– Menj haza a palotádba, otyec. Elrendezem.
Közelebb hajoltam hozzá, belélegeztem a kor és a közelgő halál
keserű illatát.
– Biztos benne, hogy az ítéletet már meghozták? – suttogtam, mert
akkoriban a falaknak is füle volt.
Rám nézett, szeme elhomályosodott.
– Talán az egyház és a bíróság még nem. De a cár a szívében igen.
Biztos vagyok benne.

Amikor elment, újra a túlpartra pillantottam: a hajók még kieveztek

az erődből az Admiralitás felé, ahol Alekszej tárgyalása zajlott. A
révészek az utcalámpának dőltek, dohányt rágtak, és az arra haladó
lányokat figyelték, fütyültek és utánuk szóltak. Gyerekek gyűltek
köréjük, a sok bárkát figyelték, és kérdésekkel zaklatták a férfiakat.
Elléptem az ablaktól. Amíg élnek olyan emberek, mint Borisz
Petrovics Seremetyev, még van remény Oroszország számára.
De a cár szívében csak halál lakozott.

– A cár szívét Isten vezeti; csak ő tudja az igaz választ minden kérdésre
– írta az Orosz Egyház ítélőszéke, miután nem voltak hajlandóak
elítélni Alekszejt. Számukra az Ótestamentum, amelyben az apa
megbünteti megfontolatlan és tévelygő fiát, ellentétben áll az
Újtestamentummal, ami a megbocsátásról és a szeretetről prédikál.
Péter tajtékzott, és összehívta a világi törvényszéket; százhuszonhét
orosz főméltóság gyűlt össze Szentpéterváron. Én magam azokban a
napokban csak egyszer láttam. Meglepett, hogy bejött Pjotr Petrovics
gyerekszobájába. Egy kis facsónakot toltam épp a parkettán keresztül,
a fiam pedig a szél, a hullámok és a vihar hangját utánozta.
– Bumm! – kiáltotta, és tapsolt, miközben én fellöktem a hajót,
mintha eltalálta volna a villám. A fiú ujjongott, én pedig megöleltem;
a hajában a júniusi napfény és a kora nyári almák illatát éreztem.
Olyan kevés időt töltöttem vele kettesben, az élete annyi szakaszát
rabolták el tőlem. Még szorosabban öleltem, de ficánkolni kezdett, és
felkiáltott: – Apám! Bátyuska!
Nem vettem észre, hogy Péter Alekszandr Menysikovval együtt az
ajtóban áll, csizmában, indulásra készen. A bőröm lúdbőrözött, amikor
Péter felemelte a fiunk: milyen kicsi és törékeny volt az apja kezei
közt. Vajon így fogta és csókolta Alekszejt is egykor?
– Látom, megnyertél egy tengeri csatát, cárevics – jegyezte meg
Péter. A fiunk bólintott, arcát elöntötte a büszkeség pírja, és kezét
bizalommal apja mellkasára helyezte. – Nagyon büszke vagyok rád.
Menjünk el hamarosan Peterhofba, ott választhatsz magadnak igazi
hajót.
Felálltam, és kényszeredett jókedvvel kérdeztem: – Hova mentek
ilyen korán reggel?
– Az erődbe. A bíróságnak több bizonyítékra van szüksége Alekszej
árulásáról – felelte Péter közönyösen.
– Több bizonyítékra? – A hasamon összefontam a kezem. Már csak
pár hét volt hátra, és újra szülök. Menysikov felnevetett, és játékosan
belecsípett Pjotr Petrovics arcába. – Harminc ostorcsapás minden
nyelvet megold.
A gyomrom összerándult, és odaléptem Péterhez, készen, hogy
könyörögjek neki. Megsimogatta a hajam: – Semmi olyan, amiért a te
állapotodban lévő nőnek aggódnia kellene – mondta, de az ujjai után
nyúltam, hogy kihasználjam ezt a ritka közeli pillanatot.
– Péter, könyörgöm – suttogtam. – Ne tedd ezt! Ne piszkold be a
dicsőséged a saját véred vérével. Ne kínozd a húst a húsodból. Üldözd
el. Küldd a dologházba vagy a bányába vagy egy kolostorba. De ne
hagyd, hogy a halála átkot szórjon rád és a gyermekeinkre.
Péter arckifejezése kiismerhetetlen volt.
– Menysikov, hívd a cárica hölgyeit. Nincs jól, pihenésre van
szüksége – parancsolta. Mielőtt elment, a fiunk újra hozzábújt, és
Péter gyengé-den megcsókolta. Nem nézett rám többé, a szívem
pedig összeszorult a félelemtől.

Miután a cár először kikérdezte, Alekszejnek három napig kellett

pihennie, mesélte Alekszandra Tolsztaja. Csak akkor lett ahhoz elég
erős, hogy újra szembenézzen az apjával. A gonoszság és a
kegyetlenség sötét ölelésükbe zárták Pétert, aki a kínzókamrában
megrészegült a hatalmától és az izzadság, a tűz és a vér bűzétől. A
Trubeckoj-bástyában töltött hosszú órák mintha elködösítették volna
az elméjét. Akármit mondott Alekszej, Péter felhasználta ellene. Csak
akkor állt le, amikor nem volt már újabb beismerendő gaztett.
Még egy nappal és Alekszej számára számtalan szenvedéssel teli
órával később Péter meggyőzte a törvényszéket, hogy a fia felségáruló:
Alekszejt nyilvánosan ki fogják végezni. Nem Péter maga mondta ki a
halálos ítéletet, ráhagyta azt a bíróságra, amit azért hívott össze, hogy
elítéljék a fiát.
Alekszandr Danyilovics Menysikov herceg volt az első, aki egy
kereszttel a neve mellett aláírta az ítéletet. Péter keze tiszta maradt. De
mi van, ha még nem tudott mindent? Talán Alekszej még nem
könnyítette meg teljesen a lelkét, minden kínzás ellenére, amit ki
kellett állnia? Valahol Péter hatalmas birodalmában lehetett egy csapat
összeesküvő, akik csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy
kiszabadíthassák Alekszejt. A sirályok vijjogtak a Trubeckoj-bástya
felett, majd egy szellő a Finn-öböl felé lendítette őket, amikor Péter
utoljára szállt fel a bárkára a Nyári Palota mólójáról; azon a délutánon
hozta meg a törvényszék az ítéletet.
Mindannyiukat ismertem. Pjotr Safirov már a csónakban ült, és a
vízbe bámult, miközben Trubeckoj herceg beszélgetett vele. Tolsztoj
és Menysikov együtt utaztak a cárral, aki a hajón egyensúlyozott
szétvetett lábakkal, mint egy tengerész. Miért mentek el újra
meglátogatni Alekszejt? Mi volt az oka? Már mindent bevallott. Az
ítéletet meghozták.
Amikor az erőd csillag alakú falainak sötétsége elnyelte Pétert és az
embereit, letérdeltem a Szűzanya kis ikonja elé. Az ujjaim remegtek,
ahogy összekulcsoltam őket, és kerestem a szavakat az emlékeim közt,
mialatt Alekszej lelkéért imádkoztam. Alice kevert nekem egy italt
forralt borból, orbáncfűből és ópiumból. Pár órányi nyugtalan álmot
hozott, amelyet rémálmok tűzdeltek meg. Álmomban egy
szörnyetegnek adtam életet, akit Péter gondolkozás nélkül ölelt
magához gyermekeként.
 HATVANKILENCEDIK FEJEZET

Amikor egy ököl éjfél körül dörömbölni kezdett a hálószobám

ajtaján, hirtelen felültem. Úsztam az izzadságban. Még mindig
álmodtam volna? Alice arca holtsápadt volt. – Ki lehet az, asszonyom?
– kérdezte idegesen suttogva. – Értünk jöttek?
Mozdulni sem tudtam a félelemtől, majd újabb koppanás hangzott
az ajtón; erős és követelőző. A félelmem helyébe düh költözött: ha
maga az ördög áll is az ajtó előtt, megkínálom vodkával, mielőtt
elvisz.
– Meglátjuk – feleltem, és keresztülevickéltem a szobán, hogy ajtót
nyissak egy ismerős alaknak. Csípőre tettem a kezem, úgy vontam
kérdőre: – Alekszandr Danyilovics, ezt meg hogy értsem?
Menysikov nekidőlt az ajtókeretnek, nehezen állt a lábán. Egy
nyomorék őr állt esetlenül mögötte, és egy lámpást tartott. Egyenetlen
fényt vetett, az árnyékuk megnőtt a falon. Nem láttam az őr arcát a
csuklyás kabátja miatt, de talán jobb is volt így. Menysikov
megragadta a derekam.
– Jekatyerina Alekszejevna, jöjjön velem, kérem. Most azonnal.
Megőrült – dadogta. Izzadságtól és vértől bűzlött, szeme mélyen az
üregébe süllyedt, az arcát és a karjait sötét foltok pettyezték.
Kiszabadítottam magam a szorításából, és ujjamat végighúztam a
bőrén, majd megszagoltam.
– Ez vér? Verekedésbe keveredtél? Történt valami a cárral? –
kérdeztem.
Válasz helyett a nyomorék feltartotta a lámpáját, és én
visszafojtottam egy sikolyt. Menysikov egész köpenye vérben ázott.
– Jöjjön, könyörgöm – suttogta. – Jöjjön gyorsan.
 – De nem egyedül – feleltem gyanakodva. – Alice, vedd fel a
köpenyed – utasítottam a lányt, miközben én a csizmámba bújtam.
Követtük Menysikovot és az őrét a folyóhoz. Az éjszaka fehér
óráiban pára fátyolozta a Névát, ami köddé sűrűsödött a túlparton.
Amint beszálltunk a lapos aljú bárkába, harmatos tócsák kavarogtak a
bokám körült, és eláztatták a hálóingem szegélyét. De az éjszaka
varázsa már nem érintett meg.
Alice csúszkált a deszkákon, miközben a nyomorék egyenletes
csapásokkal hajtotta előre a bárkát, és a víz csendben utat engedett
nekünk. Menysikovval egymás közelében álltunk; az ujjait forgatta,
hogy ne remegjenek. Egyikünk se beszélt. Amikor elértük a Néva-
Kaput, Safirov lépett elő az árnyékból, és kisegített, miközben
Menysikov Alice-t emelte a rakpartra. Keskeny sikátorokon át
haladtunk, be a Trubeckoj-bástya sötétjébe; víz csepegett a durván
felhúzott falakon, és tócsákba gyűlt az egyenetlen padlón. Kátrány
csepegett sziszegve a fáklyákból, és patkányok futkostak az árnyékban.
A hely vértől és haláltól bűzlött. Alice úgy szorította az ujjaimat, mint
egy fuldokló a deszkát, míg végül megálltunk egy vasszegekkel kivert
tölgyfa ajtó előtt. A rajta levő kis ablakot beszögelték. Csapda talán?
Mi van, ha már Menysikovban sem bízhatok?
Szorosabbra fogtam a köpenyem a nyakam körül, miközben a
nyomorék megfordította a kulcsot a zárban, és visszahúzódott az
árnyékba. Az ajtó nyikorgott a zsanéron, de felemeltem a fejem, és
előreléptem. A piszkos, ablaktalan cella sarkában egy férfi feküdt egy
padon. Aludt, a takarót felhúzta az álláig. A szemem még csak szokta a
halvány fényt, amit két gyertyaláng vetett, amikor egy alak rám
vetette magát a sötétből, és átkulcsolta a térdem. Megtántorodtam, de
Menysikov elkapott.
– Menysikov, segíts! – kiáltottam, majd felismertem Péter sötét
fejét. Az arcát a köpenyembe temette, zokogott, és már amúgy is
nedves hálóingemet eláztatta a könnyeivel, izzadságával és vérrel.
– Katyerinuska – nyögte. – Hála istennek! Nem csináltam semmit,
hallod? Nem én voltam, bármit is mondjanak. Segíts! Nem az én
hibám – kiáltozta, és könyörgése visszhangzott a cella csupasz falairól.
 – Segíts, segíts, segíts! – Előredőlt, rázkódott és üvöltött, mint egy
állat.
– Segíts, Menysikov! – mondtam, és Pétert egy székhez vonszoltuk.
Átkarolta a derekam, éreztem forró leheletét a ruhámon keresztül.
– Most, hogy itt vagy, minden rendben lesz. Nem csináltam
semmit. Nem az én hibám – dadogta újra.
Alice letérdelt, megfogta Péter kezét, én pedig a padhoz mentem.
Csak ekkor vettem észre a mellette ülő férfit, aki arcát a kezébe
temette. Megérintettem a vállát. Tolsztoj volt az, üres arckifejezéssel
bámult előre. A vér megfagyott az ereimben, és olyan előérzet tört
rám, hogy legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elmeneküljek.
Ehelyett a pad fölé hajoltam, és közelről is megnéztem az alvó férfit.
Alekszej volt az, de mégsem. A bőre elfeketedett, a szeme kiguvadt; a
szája nyitva, álla törötten, lazán lógott, fogait összetörték vagy
kiverték. Felduzzadt nyelvét kitépték, és kilógatták az egyik oldalára.
Az orrát laposra verték, megvastagodott, a fülét félig letépték a fejéről.
Nem aludt, nem: halott volt.
– Alekszej – suttogtam döbbenten, és miközben próbáltam lecsukni
a szemhéját, küzdöttem a feltörő hányingerem ellen. De nem
csukódott le, csak bámult rám; halálával mindannyiunkat vádolt.
Amikor megpróbáltam lehúzni a takarót a testéről, Tolsztoj
visszafogott.
– Az isten szerelmére, ne, cárica – könyörgött. – Ön gyermeket vár.
Leráztam magamról, de Alekszej állapotát látva elborzadva
hőköltem vissza, bár Pjotr Andrejevics figyelmeztetett. Menysikov
szorosan fogott, amíg a fejem már nem szédült, és a hányinger is
alábbhagyott. Alekszej húsát égő kampókkal tépték le a végtagjairól,
és minden csontját eltörték. Recés, éles végük átszúrta a bőrét, amit
égésfoltok feketítettek be, és ostorcsapások csíkozták a térdénél, a
csípőjénél és a mellkasán. Még egy csatamezőn se láttam ilyet; egy
vadállat sem bánt volna így az áldozatával.
– Édes Istenem! – lihegtem.
Péter felemelte a fejét Alice öléből.
– Semmit sem tettem, hidd el! – Alice szorította őt, miközben Péter
úgy zokogott, mint egy gyerek a lány mellei közt.
 Legyőztem az undorom és borzongásom, és megsimogattam
Alekszej vékony szálú, kócos haját.
– Most már békére leltél – suttogtam. Tolsztoj a fogát szívta, amikor
Alekszej feje elmozdult a testétől, és oldalra gurult, mint egy labda.
Lefejezték! Elborzadva szorítottam a kezem a szájam elé, de
Menysikov megakadályozta, hogy elfussak.
– A cár tette – suttogta. – Péter magánkívül volt, amikor Alekszej
meghalt a második kínzás közben. Csoda, hogy a fiú ilyen sokáig élt,
Isten vagy az ördög segítségével. Péter annyira dühöngött, hogy
felkapott egy kardot, és lefejezte Alekszejt. Teljesen megőrült. –
Hallottam Menysikov szavait, de nem értettem. A fogam vacogott, és
szúró fájdalmat éreztem a hasam alsó részén. Itt fogok elkezdeni
vajúdni, a szörnyűségek közepette?
– Katalin, mit tegyünk? – sürgetett Menysikov. – Alekszejt be kell
mutatnunk kiterítve, különben pletykálkodni kezdenek, hogy a cár
ölte meg.
– Pletyka? Mi más történhetett? – kérdeztem elfulladva.
Menysikov megvakarta véres haját, és elgondolkodott.
– Talán agyvérzés. Vagy a gyenge tüdeje? Mindenki tudja, hogy
milyen beteges volt… – A hangja elhalt. Ha ő maga sem volt biztos,
hogy remélhette Oroszország, hogy becsaphatja egész Európát?
Addig haraptam az ajkam, amíg meg nem éreztem a vér ízét, és
erősen gondolkoztam. Alice-ra pillantottam. Péter még mindig sírt, és
eláztatta a szoknyáját.
– Menysikov, hozd ide a katonaorvost. Mondd neki, hogy hozza a
gyógyszereit és az orvosi eszközeit – parancsoltam. Percekkel később
visszatért a férfival, akit nyilvánvalóan az ágyából keltettek ki, mert
még hálósipkáját viselte, és a köpenye alatt megláttam mezítelen lábát
és talpát. Meghajolt, és a padon fekvő holttestre pillantott. – Adjon
ide mindent, ami sebek ellátására használható – mondtam, és elvettem
az orvosi táskáját. – Alkoholra is szükségünk lesz. Sokra. Most
elmehet, de felejtse el, amit látott, ha kedves az élete.
Menysikov kilökdöste, én pedig kinyitottam a vodkásüveget, és egy
durva cérnát fűztem a tű széles lyukába. Ezután odamentem Alice-
hoz, és kezét a kezembe vettem. Éreztem, hogy remegnek az ujjai.
 – Alice, arra kérlek, tegyél meg valamit nekem. Borzalmas dolog,
de sem a cár, sem én nem fogjuk soha elfelejteni, hogy ma este
segítettél nekünk.
– Mi lenne az, asszonyom?
A szívem dübörgött a félelemtől és az undortól, miközben
elmondtam a kérésem: – Kérlek, mosd le Alekszej testét a vodkával;
tisztítsd meg, és helyezd vissza a csontjait a helyükre. Újra embernek
kell kinéznie. – Fel akart állni, és odalépni a holttesthez, de
visszafogtam. – Alice, vissza is kell varrnod a fejét a helyére. – Nagyon
halkan beszéltem, mint ha magam sem akartam volna hallani ezeket a
borzalmas szavakat. A cella homályos fényében Alice némán bólintott.
Odanyújtottam neki a tűt és a cérnát. Odalépett Alekszej padjához,
suhogott a hálóruhája, a válla előregörnyedt, és megragadta a vodkát,
egy rongyot és a tűt. Tolsztoj hang nélkül felállt, és helyet adott
Alice-nak a holttest mellett.
– Segítsenek, férfiak – suttogta, miközben leült.
Tolsztoj és Menysikov úgy fordította Alekszejt, hogy a válla Alice
térdén feküdjön, a feje lazán görgött az ölében. A lány belenézett
Alekszej szélesre tárt szemeibe. Öklendezett, de megtette az első öltést
az elfeketedett bőrön át, és a nyakánál varrta a törzséhez, minden öltés
után csomót kötött, és elvágta a cérnát az orvosi táskából elővett
késsel. Minden egyes öltéssel kevésbé remegtek az ujjai, és csendben
dolgozott, miközben mi néztük. Néma könnyek folytak végig az
arcán, és forrón csepegtek Alekszej halott arcára. A gyertyafényben
Alice olyan szelídnek és szomorúnak tűnt, hogy körülötte a férfiak
lesütötték a szemüket szégyenükben.

A nap első színei megtöltötték a fehér éjszakát, amikor Péterrel

visszamentünk a bárkán a Nyári Palotába. A víz üres csobbanással
nyelte el az evezőt. Péter némán szorongatta a kezem, az ujjaim
elzsibbadtak. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor elértük a palota
gyaloghídját.
– Mondd, hogy nem vagyok állat, Katyerinuska, mondd! – suttogta,
ahogy a reggeli fény belevilágított vörös, kimerült szemébe. – Mondd,
hogy mindig velem maradsz! – kérlelt, és a szoknyám szegélyét
szorongatta, miközben a hullámok a csónak oldalának csapódtak. Míg
kerestem a szavakat, ő felpillantott a fakó égre.
– Tudod, mire esküdöztek a kínvallatók a bástyában? Hogy Alekszej
lelke holló képében távozott a testéből. – Összeroskadt, arcát a kezébe
temette. Amikor vigasztalni akartam, talpra ugrott. A kis bárka
imbolygott, miközben Péter az égre emelte az öklét: – Elkaplak!
Meglásd! Mindannyiótokat…
Nehéz, fájdalmas légzése megtöltötte köröttünk a csendet. A Néva a
Finn-öböl felé áradt. A sápadt éjszaka ellibbent, és a fényes napba
olvadt. Az első napsugár felmelegített az után a borzalom után,
aminek a szemtanúja voltam. Pétert a hídon várakozó két inashoz
segítettem, és a hálószobájában erős altató főzetet adtam neki.

Másnap este Péter a poltavai győzelem kilencedik évfordulóját

ünnepelte. Többet nevetett és éljenzett, mint valaha, és még több
embert kényszerített rá, hogy segítsenek távol tartani a rossz álmait és
a démonjait puszta jelenlétükkel. Melegem volt a nehéz ruhák,
ékszerek és a pasztaszerű festék alatt, amelyet Péter parancsára kentem
magamra. Péter úgy ivott, mint egy gödény, egyik sasos kupát
döntötte le a másik után, de én titokban minden második pohár
tokajit kiöntöttem. A poltavai lakomák összeolvadtak Péter névnapi
ünnepségével, és az azt követő napokban hosszú miséket, vacsorákat,
tűzijátékokat, parádékat és ivós játékokat kellett eltűrnöm. Az egész
Európából érkező követeknek megtiltották, hogy említést tegyenek
Alekszejről: árulóként halt meg, és senki sem gyászolhatta. Láttam,
hogy a francia nagykövet, Campredon lelkesen jegyez le mindent a
kis füzetébe.

Alekszej bebalzsamozott teste nagy pompa közepette feküdt egy

emelvényen a Szentháromság-templomban. A koporsót egy magas,
tagbaszakadt katona őrizte, akinek az volt az igazi feladata, hogy
megakadályozza, hogy bárki is túl közel menjen. Egy csodás perzsa
sálat tekertek Alekszej nyaka köré; senki sem láthatja többé Alice
öltéseit. Az emberek tompa, buta bámulattal haladtak el a volt cárevics
mellett, halkan imádkoztak, és a könnyeiket törölgették. Maga az
udvar még mindig ki volt ütve az elmúlt napok lakomáitól.
Menysikov felém hajolt, és azt suttogta: – A fejemben ivós dalok
keverednek a himnuszokkal, úgyhogy jobb, ha befogom a szám.
A mise alatt Péter könnyekben úszott, kezeit imára kulcsolta.
Amikor Feofan Prokopovics felolvasta Absalom fiú történetét, aki
elárulta az apját, a cár figyelmesen hallgatta. Amikor a mise véget ért,
odalépett Alekszej koporsójához: megtántorodott, és a szélébe
kapaszkodott, amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát annyira, hogy
megcsókolja Alekszej hideg ajkát, ami soha többé nem fogadja
kétkedéssel az apja munkáját Oroszországban. Ezután a cár
felegyenesedett, az arca elpirult, de a szeme csillogott és fókuszált.
Előretekintett messze a tömeg feje felett, a jövőbe.
 HETVENEDIK FEJEZET

Tolsztoj grófi címet kapott jutalomból azért, hogy levadászta

Alekszejt. Az egyetlen ember pedig, akinek azt kívántam, korbácsolják
és kínozzák meg, egy karcolás nélkül megúszta: Afroszinja feleségül
ment egy tiszthez, és nyugodt, gazdag életet élt. Azt reméltem, a
pokolban majd elnyeri méltó büntetését a szívtelenségéért. Két
hónappal Alekszej halála után egy lánynak adtam életet.
– Legközelebb fiú lesz, Katyerinuska – mondta Péter könnyedén,
amikor a kis Natalja cárevna megszorította az ujját. – Erős, mint a
medve.
Alice lett Natalja első számú udvarhölgye. Deres csíkok jelentek
meg hamuszőke hajában. Még nem volt harminc. De Alekszej
halálának éjszakája elrabolta a fiatalságát.

Az első hópelyhek azon az éjszakán kezdtek hullani folyamatosan az

égből, amikor Szent András napját ünnepeltük Menysikov palotájában
a Vaszilijevszkij-szigeten, ami csak az ő tulajdona volt. Éppen lerakták
az asztalokra a tálakat, amikor az aranyozott terem dupla ajtaja
feltárult, és egy küldönc osont be. Rászáradt a sár, és alig tudta
leküzdeni a fáradtságát, hogy beszélni tudjon.
Menysikov felállt, és odament, miközben Péter a színes, beszélő
madarakkal társalgott, amiket Abraham Petrovics Hannibal, a mór
rabszolga mutatott neki; Péter úgy bánt a férfival, mintha családtag
lenne, és még Párizsba is elküldte tanulni.
– Adj egy italt! Adj egy italt, te szerencsétlen gazember! – kiáltotta
az egyik madár.
– Pofa be, húgyagyú! – válaszolt a másik.
 Péter dülöngélt a röhögéstől, és a madarak tálkáját vodkával töltötte
meg. – Ettől még beszédesebbek lesznek!
Menysikov odaért a küldönchöz, meghallgatta, és a csodálkozástól a
szája elé kapta a kezét. A szeme Pétert kereste, aki az egyik madár
piros és kék tollait tapogatta. – Milyen gyönyörű ajándék! Köszönöm!
Majd Mon Plaisirben tartom őket – mondta. Abraham meghajolt
előtte, és ahogy az izmai megmozdultak sötét, bársonyos bőre alatt, az
őt figyelő hölgyek felsóhajtottak.
A küldönc szomjasan beleivott egy pohár sörbe, és egy
disznócsontot kezdett rágcsálni, miközben Menysikov átverekedte
magát a tömegen Péterhez, aki végre felnézett rá.
– Miért vágsz ilyen savanyú képet, Alekasa? – kérdezte vigyorogva.
– Féltékeny vagy a madaraimra?
Alekszandr Danyilovics meghajolt.
– Cárom. Az ellenséged, XII. Károly, Svédország királya halott.
Péter tovább simogatta a vállán ülő madár színes tollait.
– Halott? A svéd Károly? Az lehetetlen.
– Egy norvég erődöt ostromolt, amikor eltalálta egy golyó. A
katonái napokig cipelték, de a seb elfertőződött.
Péter odaadta a madarat Abrahamnak, a terem felé fordult, és lassan
tapsolt: egyszer, kétszer, majd háromszor. A zene abbamaradt, a
hangok elhalkultak.
– Kuzinom, a svédek királya, elhalálozott – kiáltotta, majd az
öklével győztesen a levegőbe csapott. – XII. Károly halott.
Oroszország ellensége nincs többé.
A szavai úgy hullottak közénk, mint kövek egy tóba, és meglepett
csendből álló körök képződtek utánuk. Károly olyan régóta volt már
része az életünknek, elképzelhetetlen volt a világ nélküle. Péter két
kezébe fogta a sasos kupáját.
– A sötét fellegek eloszlottak; éljen soká a világosság! – kiáltotta, és a
szájához emelte a poharát.
De mielőtt a vendégek csatlakozhattak volna a tószthoz és
osztozhattak volna örömében, valaki elkeseredetten felzokogott. Péter
megperdült, arca elsötétedett, én pedig visszatartottam a lélegzetem.
Egy hozzánk közeli asztalnál ült a legszebb nő, akit valaha is láttam.
Sírt, de a könnyei nem halványították el mandulavágású, borostyán-
és aranypettyes szemeit; súlyos, mézszőke tincsei kibomlottak, és telt
mellei emelkedtek és süllyedtek a bánattól.
– Miért sírsz, te lány, amikor a hon legnagyobb ellensége meghalt?
Gyászolod azt a kutyát? – mennydörögte Péter, de a lány a félelem
minden jele nélkül állta haragtól tüzes tekintetét.
– Nem gyászolom az ellenségünk. Épp ellenkezőleg – felelte, olyan
kellemes hangon, mint egy bronzharang.
– Akkor miért búsulsz? – tornyosult fölé Péter, de a lány felállt, nem
hagyta, hogy uralkodjanak felette. A tekintetük összekapcsolódott.
– Azért sírok, mert a béke most még messzebb van, mint valaha.
Csak zűrzavar és a hatalomért folyó harc követheti Károly halálát,
cárom.
Péter elgondolkozott. Láttam, hogy megenyhül. – Mi a neved? –
kérdezte, és letörölt egy könnycseppet a lány arcáról.
– Maria Kantemir, Moldávia hercegnője.
Péter megcsókolta az ujjait.
– Hercegnő, a szépséged felülmúlja a bölcsességed, vagy fordítva? –
A lány hosszú fekete szempillái beárnyékolták arca pírját, miközben
figyeltem őt. Péter nem engedte el a kezét, és így kiáltott: – Igyunk
Moldávia hercegnőjének bölcsességére! És sírjunk a békéért, ami még
sosem volt ennyire csalóka!
Mindenki engedelmesen a kupájába zokogott, és ivott, én viszont
Maria Kantemirt méregettem. Jól emlékeztem rá a Prut folyóhoz
vezető hadjáratunkról annyi évvel korábbról. Akkoriban hihetetlenül
gyönyörű gyermek volt, de az ilyen ígéretes külsőt könnyen
tönkreteszi egy betegség vagy a korai halál. Ezen az estén Abraham
madarainak tollai elhalványultak a hercegnő szépsége mellett, fénylő
bőre a vadméz színében játszott.
– Isten védjen meg minket, és adjon békét! – emelte poharát
Péterre, és egyszer sem vette le róla a szemét. A színpompás madarak
felrikoltottak: hangjuk sértette a fülem, elnyelte a zenét, a tömeg
kiáltozását és nevetését. Még sosem tartottam Péter többi szeretőjétől,
még az unokahúgától, a kis Jekatyerina Ivanovnától sem. De azt
tudtam, hogy ez a nő még szenvedést fog okozni nekem.
 HETVENEGYEDIK FEJEZET

Isten megadta nekünk a békét, de csak a hatalomért folyó versengés

után, amit Maria Kantemir előre megjósolt: az új svéd királynő,
Ulrika Eleonóra először az angolokhoz fordult segítségért. Norris
admirális kötelességtudóan megtámadott pár orosz bástyát Svédország
déli partjainál, de a csetepaté egyetlen áldozata egy kóbor kutya volt,
ezenkívül egy fürdőház gyulladt ki. A történetet hallatán Menysikov
és Péter is könnyesre röhögte magát. Az Alekszej halála utáni első
tavaszon megkezdődött a második Åland-szigeteki békekonferencia.
A szívemben mégsem volt béke: míg az ottyepel felolvasztotta a
földet és az elméket, a kisfiam belázasodott. Egy nappal azután, hogy a
mérges skarlátvörös foltok megjelentek a bőrén a füle mögött és végig
a karján, a kis Pjotr Petrovics elvesztette az eszméletét. Nem
tágítottam az ágya mellől, letáboroztam a gyerekszobában, beszéltem
hozzá, lemostam forró bőrét, csókoltam az arcát és az ujjacskáit, és
legyeztem hűvös levegővel. Amikor kimerültem, a matracomra
rogytam a padlóra; imádkoztam, és csendben egy elkeseredett üzletet
ajánlottam Istennek. Mindent elvehet, amim volt, vagy amit valaha is
akarhattam, csak hagyja meg nekem a kisfiamat. Hallottam magam
olyan megvetendő szavakat suttogni, amelyek talán még inkább
ellenem hangolták a Mindenhatót. – Vegyél magadhoz engem! Vedd
el Annát, Istenem. Vedd el Jelizavetát. Vedd el mindkettőjüket,
mindannyiunkat, de kérlek, hadd éljen a fiam. – A fiam apró, lázas
testének látványától elvesztettem az eszem; azokban az órákban egy
pillanatra sem apadtak el a könnyeim.
A cár hazafelé tartott Peterhofból: imádkoztam, hogy hamarosan
velem legyen, és segítsen elviselni ezt a megpróbáltatást. A következő
éjszakán folyamatosan imádkoztam, de amikor felkelt a nap, a fiam
már nem hallott engem. A tekintete üveges volt, és úgy hunyorgott,
mintha bántaná a szemét a fény. A bőre olyan piros volt, hogy
minden érintésem fehér nyomot hagyott forró, puha testén. Se a
szavaim, se a szeretetem nem ért már el hozzá; kicsiny ujjai ernyedten
feküdtek a tenyeremben. Blumentrost eret akart vágni; Menysikov
fogott vissza, nehogy megkorbácsoljam a kuruzslót.
Este a kisfiam utoljára vett fájdalmak közt levegőt. Pjotr Petrovics, a
cárevics, meghalt. Amikor keskeny mellkasa nem emelkedett és esett
le többé, hallottam, hogy valaki felordít. Úgy hangzott, mint egy állat
a mészárszéken. Csak később jöttem rá, hogy ez én voltam. Másra
nem emlékszem, arra sem, hogy véresre kapartam az arcom, vagy
hogy csomókban téptem ki a saját hajam. A kezem és a karom tele
volt vérfoltokkal, mert az öklömet a falba vertem, összetörtem a
tükröket, és megvágtam magam a szilánkokkal, mindenhol a
testemen, hogy tompítsam a fájdalmat.
Péter térített magamhoz a saját fájdalmával és bánatával: képtelen
volt megnyugvást találni abban a gondolatban, hogy ez volt Isten
akarata; a veszteség mértéke túlságosan is hatalmas volt. A fiunk teste
mellett feküdtem, öleltem, simogattam és csókolgattam. Az ajtó
kitárult. A cár még sáros csizmáját viselte, arcát az esővíz és a kosz
feketére festette.
– Fiam! – kiáltotta, és mindkettőnket a karjába kapott, és olyan
szorosan ölelt, hogy levegőért kapkodtam, majd átadtam magam
közelségének és a fájdalomnak. Amikor Péter elengedett, olyan
óvatosan emelte fel a fia testét, mintha üvegből lett volna. Könnyek
patakzottak végig az arcán, és könyörgött: – Mondd, hogy élsz,
kicsiny angyalom. Ne hagyd el az apád. Szükségem van rád. Cárevics.
Mondj valamit. – A bánat fojtogatta, úgy állt, és nézett le a
halottsápadt kis arcra: a fiunk úgy nézett ki, mintha elefántcsontból
faragták volna. A cár magához vonta, és kis testét hatalmas
mellkasához szorította, majd felnézett az egekre, és akkorát üvöltött,
hogy a pap a sarokban összekuporodott, és félelmében hányta a
kereszteket.
Hosszú ideig ültünk, öleltük egymást, öleltük a gyermekünket.
Nem mozdultam, belélegeztem Pjotr Petrovics hajának édes illatát. A
bőre halványulni kezdett, majd viaszossá vált, én mégis szorongattam
apró ujjait, és reménykedtem, hogy válaszol. Hiába. A cárevics
meghalt, és vele együtt minden reményünk.
Órák teltek el, de meglehet, egy egész nap is; Menysikov volt az,
aki végül el merte tőlünk venni a kisfiunkat. Ütöttem, karmoltam és
haraptam, de ő nem engedte el. Végül a cár vezetett el a
lakosztályomba, ahol a hölgyeim már vártak feketébe öltözve és
teljesen lefátyolozva.
Péter maga nem maradt; hogy hova ment, nem tudtam.
Alekszandr Danyilovics Menysikov és Pjotr Safirov intézkedett a
cárevics temetéséről. A cár, hallottam később, amikor az őrület
felszállt az elmémről, napokra bezárkózott a szobájába, egyik üveg
konyakot vagy vodkát itta a másik után. A bánat madarai a lelkem
minden szegletében megtelepedtek. Többször is gondoltam rá, hogy
véget vetek az életemnek. Miért nem hagyta meg Isten nekem ezt az
egy gyermeket, csak ezt a fiút, akinek az élete többet jelentett
Péternek és nekem is, mint az egész ország és számtalan lakosa.
Oroszországnak örökösre volt szüksége.

Hetekkel később egyik reggel későn ébredtem fel, és zajt hallottam a

dolgozószobámból. Amikor mezítláb, még hálóingemben átsétáltam,
Péter az ablaknál állt. A szívem megdobbant: még velem volt.
– Szerelmem? – szólítottam meg halkan.
Megfordult, én pedig megdöbbentem: Péter volt az, de mégsem ő
volt. Az arca felpüffedt, a szeme véreres és pupillái olyan aprók, mint a
gombostű. Látszott, hogy részeg vagy valami másféle kábulatban van.
Keserűen felnevetett: – Ne aggódj, Katyerinuska. Mindketten olyan
rondák vagyunk, mint az éjszaka. Pjotr Petrovics minden szépséget
magával vitt a sírba. – A kezemért nyúlt. – Gyere ide!
Igaza volt, tudtam: én is csak vodkával tudtam kordában tartani a
bánat madarait, és rengeteget kellett belőle meginnom, hogy
visszakapaszkodjanak sötét fészkükbe, és engem békén hagyjanak.
Odaléptem hozzá az ablaknál, és megfogtam a kezét. Az ujjai
rákulcsolódtak az enyémekre; olyan érzés volt, mint a régi időkben.
– Mit nézel? – kérdeztem.
 – Őket – felelte. – Alekszej gyermekeit.
A rózsabokrok közt Alekszej fia, Petruska játszott a nővérével: a
gyerekek egy kötelet feszítettek ki két szobor közé, és azon átugráltak,
majd lovagoltak és kártyáztak. Milyen egészségesnek tűntek: nevettek,
és az arcuk kipirosodott a friss levegőn. Péter ugyanarra gondolt, mint
én; hogy eközben a mi fiunkat a kukacok eszik.
– Miért olyan erős és jóképű az unokám? – suttogta. Alekszej halála
óta senki sem mert róla beszélni vele. – És nézd a nővérét, csinos.
Annak a vézna kis német macskának a lánya, de a haja csillogó és a
fogai egyenesek.
Hozzábújtam. – Ne gyűlöld őket, csak azért, mert az ő gyerekei –
suttogtam. – Neveld őket úgy, hogy jó gyerekei legyenek a házadnak;
nem hibásak abban, hogy ki volt az apjuk.
A gyerekek jókedve engem vigasztalt, de Péter elutasítólag rázta a
fejét.
– A születésnapjuk sosem kerül bele az udvari kalendáriumba.
Petruskából sosem lesz cárevics, pláne nem cár. Elég, ha megtanul
írni-olvasni, ennél több oktatás szükségtelen. Alekszej fia sosem fogja
uralni Oroszországot – jelentette ki olyan arckifejezéssel, amit nem
tudtam értelmezni. Kiszabadította magát az ölelésemből, és ellépett.
– Péter… – kezdtem, de megrázta a fejét.
– Isten túlságosan is megbüntetett ahhoz, hogy kiegyezzem vele.
Peterhofban leszek, ha keresni óhajtanál.
A hangjában lévő fájdalom betöltötte a szívem még sokkal azután is,
hogy elment. Behúztam a függönyöket, kizártam a ragyogó tavaszi
fényt, de a textíliák nem némították el teljesen a gyermekek örömteli
kiáltásait. Jó sok ópiumot kanalaztam a meleg borba, és visszabújtam
az ágyba a nap közepén. Álmomban a bánat madarai vijjogása úgy
hangzott, mint a gyermeknevetés.

Péter alig említette a kisfiunk halálát az Európába szétküldött heti

leveleiben, de a hír mégis futótűzként terjedt. Természetesen tudta,
ahogy mindenki más is, mit gondoltak Oroszországban és Európában:
szemet szemért, fogat fogért, fiút fiúért. A világ úgy látta, hogy a mi
kis Pjotrunk halála büntetés Alekszej szenvedéseiért. És őszintén: így
láttuk mi magunk is. Persze senki sem merte ezt hangosan kimondani,
kivéve egy szerzetest, aki Menysikov egyik monostorában élt. A férfit
elevenen megfőzték egy óriási üstben. De ez a kegyetlen büntetés
nem rejtette el a keserű igazságot.
A cárevics halála után Péter elmenekült Szentpétervárról. Tudtam,
hogy nem egyedül tölti az estéit, de még sosem féltem ennyire attól,
hogy mindent elveszítek, ami számomra fontos volt.

Az ősszel az Åland-szigeteki tárgyalásoknak másodszorra sem sikerült

véget vetni a nagy északi háborúnak. Pavel Jagusinszkij, James Bruce
és Ostermann a svéd Ulrika Eleonóra királynőt okolták.
– Nem is akar békét, és olyan makacs, mint egy parasztlány –
mondta Jagusinszkij a vacsoránál. – Egy nő a trónon, micsoda
gondolat! A férjét kellett volna megkoronáztatnia.
Játékosan megütöttem a legyezőmmel.
– Nem értem, miért uralkodna egy nő rosszabbul, mint egy férfi.
Jagusinszkij megrázta a fejét. – Már elnézést, cárica, de a nők nem
tudják összeszedni a gondolataikat. Szétszórtak; a nők olyanok, mint a
csirke, amelyik egyszerre öt magszem után ugrik.
Péter rám kacsintott a bárányragu felett, és csettintett az ajkával. –
Te mit gondolsz, Ostermann? – kérdezte a kancellárját vidáman.
A német lesütve tartotta a tekintetét. Sosem nézett senki szemébe,
nehogy elárulja valós gondolatait és érzéseit.
– Egyetértek. A nők nem tudják megkülönböztetni a fontos
ügyeket a triviálisoktól. Férfiként az ember elhatároz valamit, és azt
sikerre viszi. Ezért a cár a cár.
Nem akartam elrontani a jókedvüket, de éreztem, hogy mind
ugyanarra gondolunk. A cár a cár, de három egészséges lánya van, és
egyetlenegy fia sincs.

Péter unokahúga, Jekatyerina Ivanovna hercegnő elmenekült

Mecklenburgból a brit csapatok érkezésekor a kicsi lányával együtt.
Hallottam, hogy a férje rendszeresen verte és megerőszakolta, ezért a
támadó hadsereg jó ürügy lett az elmenekülésre. Amikor boldogan
visszaköltözött az anyjához, Praszkovja cáricához, a kis mecklenburgi
hercegnőt együtt neveltettem a lányaimmal. Így köszöntem meg
Praszkovjának, hogy ő mindig vigyázott Annára és Jelizavetára,
amikor nekem Pétert kellett követnem.
Nem sokkal ezután egy rövid magánceremónia keretében az apjuk a
cárevna címet adományozta a két lánynak. Nataljának még várni
kellett a sorára, amíg felnőttkorba nem lép. A szívem velük szárnyalt,
ahogy minden oroszok koronahercegnői lettek. Anna csupa sötét
göndör fürt, és kék szemű, mint az apja; rám kacsintott, amikor több
mint egy pár csepp könnyet töröltem le az arcomról. Jelizaveta
mosolygott; fogai úgy csillogtak, mint egy gyöngysor, a tekintete
pedig olyan élénk volt, mint egy madárkáé. Péter levágta a
hajszálvékony fátylat a vállukon lévő köpenyről, és így nyilvánította
ki, hogy ők már felnőtt nők. Persze mind tudtuk, hogy csak kitöltik
az űrt, amíg egy újabb kisöccsük nem születik, de ragyogó arcuk és
büszke viselkedésük láttán végtelenül boldog lettem.

A következő májusban Anglia végleg visszavonult a Balti-tengerről, és

harmadszorra is megkezdődtek a béketárgyalások a finn Nystad
városában. Ekkor már egyhuzamban három hónapja nem véreztem:
talán a sietős összetalálkozásaink, amikre Péter alig talált időt és vágyat,
újra áldott állapotba juttattak? Számoltam az ujjaimon; igen, úgy tűnt,
ősszel egy gyermek fog születni. El kellett mondanom Péternek a jó
hírt – nevetünk majd és mulatunk együtt, ahogy régen! Megráztam az
ezüstcsengőt az ágyam melletti asztalon, és Agneta sietett be, az arca
kipirosodott, a szeme csillogott. Lábamat lelendítettem az ágy egyik
oldalán.
– Agneta, egyre lustább vagy. Ha a halott anyád ezt tudná,
büntetésül ki kellene seperned a tűzhelyet.
Agneta kuncogott, és valamit a ruhája redőibe rejtett.
– Mi az ott?
Elpirult. – Semmi, cárica. Csak egy kis könyv.
Kinyújtottam a kezem. – Piros vagy, mint a cseresznye, úgyhogy
annyira nem lehet ártatlan. Add ide, még ha nem is tudok olvasni.
Átadta a könyvet, amit gyönyörű vörös bőrbe kötöttek.
– Hát, van benne sok színes kép is – kuncogott.
 A borítónak jázmin- és szantálfaillata volt, és amikor felnyitottam az
első oldalakat, láttam, hogy a képek több mint színesek. Erre-arra
forgattam a könyvet, és jól mulattam. – Ó, ez nagyon nehéznek
tűnik. Az emberek tényleg csinálják ezt? Hol szerezted?
– Kínából érkezett, és a Gosztinij dvorban annyit ér, mint a súlya
aranyban. Ezt nézze, cárica! – Felnyitotta a könyvet egy képnél, ahol
egy férfit éppen két lány elégített ki egyszerre.
– Ezt meg kell mutatnom a cárnak. El lesz ragadtatva. Utána
azonnal visszaadom.
– Felöltöztessem, cárica?
– Elég a köpenyem. Úgyis el kell neki mondanom valamit.
Tekintete a hasamra siklott, és felragyogott az arca.

Végigsétáltam a privát folyosón, ami Péter szobájába vezetett, és

újabb képeket néztem meg a bűnös könyvben. Hihetetlen, ezt ki kell
vele is próbálnom! Amikor az előszobája titkos ajtaját kitártam, egy
inas, aki addig a cár küszöbén aludt összegömbölyödve, mint egy cica,
megdörgölte a szemét, és zavartan vigyázzba állt.
– Cárica! Nem hiszem, hogy a cár fogadni tudná – dadogta. A
vállára csaptam nevetve. – Fiú, gyakran láttam én már a cárt nem
fogadóképes állapotban, úgyhogy mozdulj innen, menj, egyél forró
kását a konyhában!
De ő elállta Péter hálószobája ajtaját, és elpirult.
– Cárica, könyörgöm. Jöjjön vissza egy óra múlva.
Fojtott csend állt be. Hangokat hallottam Péter szobájából: nevetést
és halk beszélgetést. Péter beszélt vagy valaki más? A szívemet mintha
jeges kéz markolta volna meg.
– Lépj félre. Hallom, hogy ébren van – utasítottam röviden.
A fiatal férfi válla összegörnyedt, ahogy engedelmeskedett. Mi mást
tehetett volna? Egy lökéssel kinyitottam a nehéz faajtót, a szívem
hevesen vert. A szoba sötétbe burkolózott, az arannyal hímzett
sötétzöld bársonyfüggönyök magukba szívták a fényt. Egy pillanatig
eltartott, míg a szemem hozzászokott a félhomályhoz: hallottam, hogy
Péter suttog, és lábujjhegyen odaosontam az ágyhoz.
Aranyszínű combok vonták körbe Péter erőlködő csípőjét, és kezek
ölelték a nyakát. Az egész teste emelkedett és zuhant; morgott és
lihegett. A nő olyan becéző szavakkal biztatta, amitől égett a fülem.
– Bátyuska! – szólítottam meg. Előző este sietős és szórakozott volt
velem, de azt gondoltam a sok teher nyomja a vállát, pedig igazából
meg akarta őrizni az erejét valaki másnak.
– Péter! – szóltam ez alkalommal hangosabban, mire megpördült, és
lelanyhult, amikor meglátott. Jó kis lecke neki is meg a kurvájának is!
– Katyerinuska! Ki engedett be? – kérdezte, és tehetetlennek tűnt.
Mintha zavarban lett volna. Maria Kantemir feszes combjait még a cár
hátán hagyta időzni egy kicsit, miközben ujjaival a cár göndör, őszülő
mellszőrzetével játszott. Rám mosolygott, telt ajkai szétváltak, és
különleges aranypettyezésű szemét összehúzta, mint egy macska.
Mézszínű tincsei úgy terültek szét a kikeményített vászonpárnán, mint
a napsugarak; a melle telt, magas és kerek volt.
Nem is próbálta elfedni magát, hanem pimaszul azt mondta: –
Cárica, öné örökké tartó hűségem és rajongásom. Bátyuska, te óriás
férfi, összenyomsz. Hadd mozduljak meg.
– Hát persze, hercegnőm – dadogta Péter. Kikászálódott az ágyból,
magára dobta régi zöld köntösét, és hozzám lépett.
– Matka, miért látogatsz meg ilyen korán? – kérdezte szomorúan,
amikor meglátta a könnyeket a szememben.
– El akartam mondani neked valamit, cárom – feleltem, és
elfojtottam a bánatom. Az egyik ablakhoz vezetett.
– Mi az? – Visszapillantott az ágyára, ahol Maria Kantemir felhúzott
szemöldökkel figyelt minket. Közelebb hajoltam hozzá.
– Újra terhes vagyok, egy cárevics születik majd a birodalom
számára.
Megszorította a karom. – Ez csodálatos, Katyerinuska. Pompás.
Meg-ünnepeljük este? – Rámosolyogtam, de ő így folytatta: – Van
még más is, amit mondani akartál?
– Nem, de…
– Hát akkor.
 Maria Kantemir a hasán feküdt, arcát a tenyerébe támasztotta.
Lustán lengette a lábát, és minket figyelt.
– Este találkozunk az asztalnál – mondta Péter, és a rejtekajtó felé
tolt: elbocsátott. Az arcom égett a szégyentől. A szemem sarkából még
láttam, ahogy a férjem az ágyhoz lép, Mariát a hátára fordítja és
felemeli a csípőjét.
Az ajtó becsukódott mögöttem, és azt kérdeztem a fiatal inastól: –
Ki adta a parancsot, hogy ne engedjenek be engem? A cár vagy
Kantemir hercegnő?
– Kantemir hercegnő.
– És engedelmeskedtél néki?
Nem mert se válaszolni, se rám nézni.

Csak amikor visszaértem a folyosóra vettem észre, hogy a kezemben

még mindig a pajkos kínai könyvet szorongatom. A térdem
megrogyott, a földre süllyedtem, és törölgettem az arcomról a
könnyeket. Eszembe jutott az este, amikor elmenekültem Vaszilij
házából. Az igaz, hogy az ingem most selyemből készült, nem durva
gyapjúból, és a padló a lábam alatt finom fából állt csupasz föld
helyett. De ezenkívül kevés dolog változott számomra az utóbbi húsz
évben. A sorssal szemben tehetetlen voltam. A fiam meghalt, és egy
fiatalabb nő feküdt a férjem ágyában. A múltnak vége, és nem volt
számomra jövő. A folyosó árnyai életre keltették a színes képeket a
könyvben: a lobogó gyertyafényben a nők teste olyan friss, feszes és
csillogó volt, mint az aranyhuzal. A könyvből lassan kitéptem egyik
lapot a másik után, és darabokra szaggattam őket.
 HETVENKETTEDIK FEJEZET

A különösen hideg tavasz elhozta a négy évig tartó jégesők, pusztító

viharok és éhínségek első évét Oroszországba. Sáska járt a földeken,
elpusztítottak minden gabonát, és még a tarlót is. A falusiakat éhes
farkasok és medvék támadták meg, és a falusi tanácsoknak szigorú
ételadagolásra kellett felkészülniük őszre és télre. Az országban
mindenhol látták Alekszej szellemét. Amerre járt, úgy hallottuk,
virágok nyíltak, és gabona fakadt. Péter megkorbácsoltatta vagy
megölette azokat, akik ilyen badarságokat terjesztettek.

A fiam új korszakba fog születni. 1721 szeptemberében Andrej

Ostermann-nak végre sikerült békét kötni Oroszország és Svédország
között, ami a Baltikumra vonatkozó minden további
ellenkövetelésnek örökre véget vetett.
Amikor Péter visszaérkezett Oroszországba, egyenesen a
hálószobámba szaladt, felrázott, és örvendezve kiabált: – Katyerinuska,
ébredj! Tudod, mi történt?
Fel-alá ugrált a matracomon, mint egy gyerek, és érződött rajta az
izzadság, a tenger és a szél szaga. Még félálomban dörgöltem a
szemem.
– Mi az, sztarik? – kérdeztem boldogan. Felhúzott a térdemre a
gyűrött lepedőn.
– Figyelj – mutatott fel egyik ujjával, miközben magához szorított.
Visszatartottam a lélegzetem, amikor a város első harangjai kongani
kezdtek az éjszaka fekete nyugalmában. A hang megtöltötte az eget
Szentpétervár felett, ahogy újabb harangok csatlakoztak. Jókedvük a
szívemben visszhangzott.
 – Ezek a béke harangjai, matka. A nystadi békéé. A háborúnak
vége!
Zokogni kezdtem. A háború egész eddigi életemben tartott.
– Béke! – kiáltotta Péter. – Mir!
Leugrott az ágyamról, az ajtóhoz rohant, és feltépte. Kint a fiatal őr
a földre akarta vetni magát, amikor meglátta a cárt, de Péter elkapta. –
Te, add ide a fegyvered, aztán majd letérdelhetsz. Nincs rá már
szükséged, mert béke van!
Péter az ablakhoz rohant, a fegyvert fogta, és a függönnyel
küszködött. Nevettem, amikor láttam, mennyire belegabalyodik a
nehéz anyagba, és a segítségére siettem. Együtt kitártuk az ablakot, és
Péter egyik lövést a másik után engedte a városa bársonyos egébe.
Emberek gyűltek a rakpartra, és félve, de meglepetten néztek fel a
Téli Palotára, ahol Péter még több lőszerért kiáltott, de a hangja
elcsuklott a zokogástól: - Béke! Mir! Mir!
Újratöltött, és egy újabb sorozatot lőtt ki. A derekánál tartottam,
hogy a fegyver visszaütését tompítsam, és osztoztam vele a nevetésben
és a könnyekben.
– Ne féljetek, ti barmok! – nevetett a lenti embereknek integetve. –
Béke, béke van! A nagy északi háborúnak vége! – jelentette ki, és a
szavait elnyomta a sok sortűz, ami az övére válaszolt a város minden
szegletéből. Oroszország templomtornyai messzire vitték a hírt az
országon át. Az emberek a hálóruhájukban rohantak az utcára,
táncoltak, nevettek, és összeölelkeztek. Bármit a kezükbe vettek, amit
csak találtak, hogy hatalmas zajt csapjanak: dobok peregtek, mellettük
az edények zörögtek, és kardok, sarlók és kaszák csattogtak. Egy
pillanattal később tűzijáték jelent meg Menysikov palotája felett. Péter
nedves szemmel figyelte. – Az én Alekasám! Menjünk át hozzá! Most
azonnal!
A rakparton zenészek játszottak, és akik csak meglátták Pétert,
letérdeltek, és próbálták megcsókolni a lábát. Ebben az őrjöngő
embertömegben szálltunk komphajóra a Vasziljevszkij-sziget felé. A
Néva vize tükrözte a máglyák lángjait, amiket a partja mentén
gyújtottak. Nem csoda, hogy az oroszok a békét és a világot
ugyanazzal a szóval illetik: mir. Az emberek öröme a nystadi béke
felett hangosabb volt, mint bármilyen csatakiáltás, de édesebb, mint
bármilyen dal.

Péternek három teljes napjába telt, hogy kijózanodjon, és elkezdjen

gon-dolkodni a nystadi béke méltó megünnepléséről Szentpéterváron
és Moszkvában. Az ujja még fekete és hólyagos volt a tűzijátéktól,
amit ő maga küldött az égbe, a karja fájt, annyit verte lankadatlanul a
dobot az ünneplés jegyében, és sétált fel-alá a város sugárútjain. Mégis
papírért és tintáért nyúlt.
– Vágjunk bele! Csak új ötleteket akarok hallani. Végül is ez a nagy
északi háború vége – parancsolta.
Maria Kantemir besurrant a szobába, és mellé ült. Az országa
szokásai szerint öltözött fel, és a szűk tunikák és a hímzett fej nélküli
harisnyák jól álltak neki, ahogy a nehéz ezüst ékszerek is. A belőle
áradó pézsma és pacsuli illata elhomályosította a jókedvem. A dámáim
arról sutyorogtak, hogy a parfümjébe keveri a saját nedvét is, hogy
még hódítóbb legyen. Péter kezét a lány térdére helyezte, és átadta
neki az ötletek listáját: – Nézd csak meg, és mondd el, mit gondolsz.
A lány átolvasta, és egy ideig töprengett.
– Ez mind helyénvaló, de még nem elég. Egy olyan uralkodónak,
mint te, erős, szinte isteni felhangot kell megütnie.
Aranypettyes borostyánszínű szeme mintha kihívta volna Pétert.
- Mit javasolsz? – sürgette Péter, mintha a bölcsesség gyöngyei
hullanának telt ajkai közül. Szempilláim alól tanulmányoztam a többi
jelenlévőt: Péter barátai, tanítványai és tanácsadói voltak ott, akik az
én életem társai is voltak. Ott volt persze Menysikov. A megmentőm,
Seremetyev gróf és Tolsztoj gróf, akivel annyi évvel ezelőtt együtt
néztem szembe a sorsommal, és akinek a haja azóta fehérré vált, mint
a hó. Mit gondoltak ezek az emberek Maria Kantemirről? Mind
együtt harcoltunk és ünnepeltünk; sokszor mentettem meg őket a
durva büntetéstől, amit Péter olyan könnyen rótt ki haragjában. Hála
nekem, a birtokaik nem lettek elkobozva, ők maguk megúszták a
száműzetést Szibériába, és elkerülték a halált a bitófán. De a hála és a
hűség könnyen kopik a közeledő hanyatlás első jelére, gondoltam.
Mellőznek engem, és lelkesen isszák Maria szavait? Jelenleg a combjai
közt tartotta fogva a cárt. A többiek egyetértően bólintottak a szavaira,
de vajon félelem, udvariasság, diplomatikusság vagy igazi csodálat állt e
mögött?
– Jöjj, mint Poszeidón, a tengerek istene! Hajózz a flottával, amit
létrehoztál a városba, amit te alapítottál! Ünnepelj meg mindent, amit
elértél, cárom! Moszkvával később is foglalkozhatunk – tanácsolta.
Péter rámosolygott. – Gyönyörű Mariám, milyen okos vagy. –
Megcsókolta a lányt, de az ellökte magától, bár a mosolya tele volt
ígérettel. – Később, cárom – suttogta, és lehunyta sötét szempilláit.
Körmeimet a tenyerembe vájtam, és kipréseltem magamból egy
mosolyt. Ez a nő veszélyesebb, mint a jégeső, a tűz és a pestis
együttvéve. Kezemet felduzzadt hasamra helyeztem, és a meg nem
született gyermekem egy apró rúgással válaszolt. Akármit is tervezett
Maria Kantemir, és voltam várandós a jövendő cáreviccsel. Ha most
tiltakozom, az féltékenységnek tűnik, és még inkább a karjai közé löki
Pétert. Csak a legnagyobb öröm tudná visszahívni mellém.
Imádkoztam Istenhez, hogy egészséges fiam szülessen.

Nem találtam hibát abban, amit Maria Kantemir tervezett a nystadi

béke megünneplésére. Úgy hajóztunk fel a Néván, mint egy álomkép:
a habzó szürkészöld vízen csillogott a több száz hajó vitorlájának
vakító fehérsége. Ezer és ezer színes zászló, lobogó és szalag lobogott a
szélben; a part feketéllett az emberektől. Úgy néztem ki, mint egy
igazi cárica, kékes--zöld, csillogó selyemruhát viseltem, fényes, sűrű
hajam feltornyozták és smaragdfésűkkel rögzítették. Egy súlyos, a
fésűkhöz illő nyakpánt fogta körbe a nyakam. A mellem alatt
smaragdokból és zafírokból álló övet viseltem, hogy eltereljék a
figyelmet már méretes hasamról.
– Úgy tündökölsz, mint a nap, Katyerinuska. Nem csoda, hogy
még a szarkák is irigyek – viccelődött Péter a szentmise után, amikor
egész este a városon át lovagoltunk, majd visszatértünk a palotába egy
maszkabálra. Holland parasztlánynak öltöztem, a hajamat virág
díszítette, a ruhám pedig kék-fehér mintás volt. Péter fríz
tengerésznek öltözött. Így keveredtünk a bolondok és tündérek,
pásztorok és perzsa hercegek közé a hajnali órákig. Boldognak és
erősnek éreztem magam, amíg Péter egy díványra nem kényszerítette
Maria Kantemirt a trónom mellett, feltolta a ruháját meztelen
csípőjéig, és széttárta a combjait. A bokáján és a csuklóján viselt kis
csengők finoman csilingelni kezdtek, miközben Péter kinyalta. A lány
az ujjaival Péter sűrű hajába túrt; úgy néztek ki, mint a mérges kígyók
a magas fűben; a fejét hátravetette, a szemét lehunyta. Miután a lány
felkiáltott, Péter megfogott egy üveg vodkát az egyik kezével, a
másikkal a lányt dobta a vállára. Maria olyan ernyedten lógott rajta,
mint egy kismacska, amikor eltűntek a palota folyosóin.

Egy héttel a nystadi ünnepségek után egyik kora reggel vérezni

kezdtem, és a kisfiam halva született október első napjaiban. Péter arca
holtsápadt volt, amikor meglátogatott. Miután a testem megtört, a
szívem is megszakadt, hogy ilyennek látom.
– Mi történt, Blumentrost? – kérdezte az orvost, és kerülte a
tekintetem.
Blumentrost tehetetlenül vállat vont. – Nem tudom, cárom.
Egészséges, erős fiú volt, de a köldökzsinór a nyakára tekeredett.
Megfulladt az anyja testében. Ezért indult be a szülés olyan korán.
Péter egy rövid időre a kezébe temette az arcát, és a válla
meggörnyedt. Nem nézett rám, csak felállt, mint aki eleget hallott.
Blumentrost azonban visszatartotta.
– Cárom…
– Igen, mi az? – kérdezte Péter türelmetlenül. Hova ment ilyen
sietve? Maria hívatta, ő pedig itt hagy engem, gyengén, egyedül a
szülés után? Éreztem, hogy a bánat madarai újra rám szálltak, a
karmaik élesen vájtak belém. A jövőképemtől meghasadt a lelkem.
Blumentrost felsóhajtott. – Nehéz szülés volt, cárom. A cárica sok
vért vesztett… – Jobb szerettem volna nem hallani a szavait, de túl
gyenge voltam ahhoz, hogy befogjam a fülem. – Azt hiszem, jobb, ha
a cáricának nem születik több gyermeke.
Felismertem, mennyire komoly, amit most mondott; minden egyes
szó egy újabb kő volt azon a magas falon, ami gyorsan nőtt köztem és
a cár között. Isten tizenkétszer adott arra lehetőséget, hogy
Oroszországnak örököst szüljek. Tizenkétszer buktam el. Hallottam,
hogy azon az éjjelen Péter egy mulatságon vett részt Péter palotájában
Maria Kantemirral. Menysikov díszhelyet készített nekik egy kis
sátorban a tömegtől távol, ahol Maria a cár poharából ivott, és Péter a
saját tányérjáról etette finomságokkal.
 HETVENHARMADIK FEJEZET

Pár nappal később, épp, amikor öltözködtem a Szentháromság-

templomban tartandó misére, amivel a békét ünnepeljük meg, Péter
bejött a lakosztályomba. Még mindig gyenge voltam, úgyhogy a
hölgyeim körbeugráltak, és a kinézetem minden részletével
foglalkoztak.
– Csak folytassák, dámák! Azt szeretném, hogy ma a cárica olyan
gyönyörű legyen, mint soha korábban – biztatta őket a cár. Kacsintott,
és titokzatosan rám mosolygott.
– Nem vagyok elég gyönyörű a békeszerződés felolvasásához? –
kérdeztem, próbálva vidámságot erőltetni a hangomba. Megpuszilta az
arcom.
– Sosem tudhatod, mit hoz ez a nap – felelte. – Agneta, ékesítsd fel
a cáricát azzal a nyaklánccal, amit az esküvőnk napján adtam neki. –
Meglepődtem ezen a parancson, de maga Péter csatolta a nyakam
köré a nehéz pántot; a gyöngyök lehűtötték a bőröm, és az orosz
kétfejű sas szárnyában a színes drágakövek tündököltek a ki nem
mondott megmérettetés előtt.
Péter oldalra billentette a fejét. – Nem rossz. És most a vörös
bársony-köpenyt.
A birodalmi zöld selymet akartam felvenni, de Péter felemelte a
kezét.
– Csendet! Ne merj velem a hölgyeid előtt ellenkezni, különben
megkorbácsoltatlak, matka – viccelődött. – Ez jó. Mehetünk is.
Levezetett az udvarra, ahol már vártak a szánok. A korai fagyban a
szolgák egyik lábukról a másikra ugráltak. A hintóban Péter azt
kérdezte: – Szerinted szükségem van erre a parókára? – Találomra a
fejére helyezte, és a saját, szürkével csíkozott haja kilógott itt-ott alóla
a fülénél és a homlokán. Bólintottam, ő pedig megvonta a vállát. –
Hát jó. Legyen. De úgy érzem magam benne, mint egy majom.

Péter képtelen volt végighallgatni Prokopovics hálaadó miséjét, és a

lábával dobolt a padlón. Kérdőn néztem Alekszandr Menysikovra, de
ő csak megvonta a vállát. A gondolataimat visszatereltem Feofan
szavaira, melyek olyanok voltak, mint gyöngyök egy zsinóron, és a
Szentháromság-templom arannyal bevont mennyezetéről
visszhangoztak. – Remélem, mindannyian megértettük, mit tett
értünk a cárunk… Mert szeretnénk, hogy Oroszországnak ugyanaz a
sors jusson, mint a görögöknek és a királyaiknak? – Megráztam a
fejem, bár nem tudtam, mi lett a sorsuk. Alekszandr Danyilovics is így
tett, én pedig visszafojtottam a nevetésem. Olyan egyszerűek voltunk
mindketten.
De pont, amikor a tömeg letelepedett egy utolsó imára,
Prokopovics jelt adott Pjotr Safirovnak a mellén függő panagia
megérintésével. Safirov felállt; a valaha cingár kis ember mostanra egy
hatalmas, önkényeztető herceggé vált. Kék selyemkabátja nem is
próbálta elrejteni kiterjedését és súlyos lábait. Bár a cipője orrán lévő
masniktól úgy nézett ki, mint egy bolond, veszélyes ember volt: öt
lánya az ország legjobb családjaiba házasodott be, virágzó üzleteket
bonyolított le Menysikovval, és állítólag egy csodálatos zafír
nyakláncot kínált Maria Kantemir-nak. Amikor Safirov elővett egy
tekercset a ruhája ujjából, Péter talpra húzott engem is.
– A cár dicsőséges cselekedeteinek hála magunk mögött hagytuk a
sötétség korszakát, és Oroszország megtalálta a helyét a világ színpadán
– hallottam Safirov szavait.
Péter megszorította az ujjaimat. Szemem összetalálkozott
Menysikov meglepett tekintetével. Alekszandr Danyilovics
egyértelműen megértette, hogy valami nagyon fontos történik, és azt
is, hogy Pjotr Safirov megelőzte őt. Kihúztam magam, mert a hátam
még mindig fájt a több-órás vajúdástól, ami újra csak hiábavaló volt.
Safirov megköszörülte a torkát.
 – A szenátus kéri a cárt, hogy fogadja el a császári címet. A Keletről
emelkedett fel, legyen most a Nyugat uralkodója! Péter cár, legyen
Első Péter. Péter cár, legyen Nagy Péter, az ország atyja, minden
oroszok császára.
Az utolsó szavait elnyelte az azonnal kitörő éljenzés. Feofan a
kereszt jelét rajzolta Péter fejére. Péter Safirovnak békacsókot adott,
meglepettnek és zavartnak tűnt, majd felemelte a kezét. A templomra
csend hullott.
– Nem tehetek mást, elfogadom ezt a megtiszteltetést – kiáltotta, és
éreztem, mennyire büszke és boldog. A cár a keleti uralkodók régies
elnevezése volt, olyasmi, mint egy király. Ő ezen rangban és
hatalomban felülemelkedett már, és Oroszországot Nyugat felé terelte.
– Vivant Oroszország császára és császárnéja! – dübörögtek a hangok
ezerszeresen át a templomon, ki a térre, és beleolvadtak a Néván úszó
hajók ágyújából kilőtt több száz ünneplő sortűz zajába, majd a víz
messze-messze vitte a hírt a világba.
Most már Oroszország császárnéja lettem. Imperatrica.

A következő hetekben a Néva emelkedni kezdett. A víz először a

kikötő lépcsőit érte el, majd felért a rakpartig. A következő reggelen
se a lovak, se a kocsik nem tudtak keresztülhajtani az elárasztott
utcákon. Mire leszállt az éj, a Téli Palota udvara és a vár alsó szintje
teljesen víz alá került. Az inasok és szolgálók homokzsákokkal
barikádozták el az épületet, de már pár órával később is érezhető volt
a penészszag. Sötét felhők gyűltek a látóhatáron, és esni kezdett. A
tenger tombolt a folyóban; házakat döntött le, és falakat vitt magával.
Hamarosan az állatok és az emberi lények felpuffadt holttestei
sodródtak az elárasztott utcákon; a betegségek és a pestis gyorsan
terjedt. Péter védőgátakat építtetett. Az emberek úgy szabadultak meg
a házaikat elöntő víztől, hogy hosszú láncokat alkottak, és kézről kézre
adták a teli vödröket és bármilyen edényt, amit találtak. Mégis
ragaszkodtak a megszokott életükhöz, és a házaik tetején kártyáztak, és
a combmagas vízen is átgázoltak, hogy elérjék az elárasztott
kabakjukat.
 A városát ért károk ellenére Péter szokás szerint az első hóeséskor
ünnepelte meg a Szent András-napot. Újra Menysikov hívott meg
minket a palotájába, mert Péter imádta a fényűzést és a
látványosságokat, főleg, ha nem neki kellett fizetnie értük. Este a
szánjaink átsiklottak a városon, a lovak fel-felhorkantottak, és csengők
csilingeltek a kantárjaikon. Hó hullott a fénylő lámpások előtt. Péter
minden reménye és álma az Új Jeruzsálemről valóra vált: a koszos kis
fabódékat, amik valaha itt álltak, felváltották a tornyosuló paloták és a
kereskedők házai; mind három- vagy négyemeletes, és úszik a
fényben. A templomtornyok az éjszakai égboltig nyúltak. A rakpartok
és hidak mentén álló oszlopokat és rudakat hó födte; a révészeknek le
kell cserélniük a bárkáikat szánokra, mert beköszöntött a tél. A
sorompókat minden szélesebb úton és sugárúton felemelték, így
mindenki ment erre-arra, szőrmékbe burkolózva. A levegőben sült
gesztenye, grillhús és forralt bor illata terjengett. Büszke fregattok
imbolyogtak a Néva acélszínű hullámain a széles gerendájú bárkák
mellett. Az árukat lepakolták, új javakat rakodtak be a nagyobb hajók
fedélzetére. Oroszország és Európa összes nyelvén lehetett
utasításokat, vicceket és sértéseket hallani, így sosem felejtettük el,
hogy a város jégmentes kikötője micsoda értéket jelent az országunk
számára.
Péter mellettem ült; nem fáztunk a medvebőröknek köszönhetően,
amit a szolgák a szán ajtajától jobbra és balra lógattak fel. Láttam, hogy
ragyog az arca, ahogy magáévá teszi ezt a lenyűgöző látványt. Ő
teremtette ezt a gyönyörű helyet a semmiből, gondoltam, és én
mellette voltam, amíg épült. Én, más senki, legkevésbé Maria
Kantemir. Ezt senki sem veheti el.
Azonban Menysikov palotájába érve elpárolgott ez az érzés, mint a
lélegzetünk és a nedvesség a szőrméről a tűz és a gyertyák hirtelen
melegénél – több ezer volt belőlük. Maria Kantemir közel hajolt
Péterhez, miközben ettek, és szórakoztató történeteket mesélt az
áradásról. Péter annyit nevetett, hogy végül kegyelemért könyörgött,
ezért Maria előkapta az ostorát, és talpra verte Péter bolondjait. –
Nem látjátok? A cár nevetni akar az áradásokon. Szálljatok hajóra,
vagy megtanítalak benneteket kesztyűbe dudálni!
 A bolondok sietve felfordítottak egy kis asztalt, és beleugrottak; úgy
néztek ki, mint két hajótörött a Néván. Maria Kantemir körülöttük
körözött ostorral a kezében, és olyan veszélyesnek tűnt, mint a hazája
hegyei közt a vadmacskák. Minden alkalommal, amikor a hajó
közelébe ért, a két bolond elfehéredett a félelemtől, és még vadabbul
kezdett színészkedni.
Csak amikor Péter felemelte a kezét, és azt lihegte: – Elég, elég,
nem tudok többet nevetni, – csak ekkor engedte el őket. Amikor
dölyfösen mosolyogva leült, Menysikov megcsókolta az ujjai hegyét.

Amikor visszatértem a szobámba, Agneta észrevette, milyen

rosszkedvű vagyok, és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna,
kisegített nehéz ruhámból, alsószoknyáimból és alsóneműimből. Nem
volt rá szükség. Mindenki tudta. Amikor levette az ékszereket a
fülcimpámból, a nyakamról és a csuklómról, megkönnyebbülten
sóhajtottam fel. A csempézett kandalló kellemesen felmelegítette a
szobát, és csupasz, gyönyörű testemet néztem, miközben Agneta
rózsavízzel tisztogatta az arcom. Néztem az ágyat, amit Péter került a
legutóbbi szülésem óta. Semmi oka nem volt már, hogy ott
találkozzunk. Tőlem nem születhet fia, de az a szóbeszéd járta, hogy
Maria Kantemir szerelmi bájitalokkal kötötte magához Pétert, amit
vagy egy afrikai állat porrá zúzott szarvából, vagy egy indiai tigris
kiszárított és összetört férfiasságából készített, így egyetlen éjszaka
háromszor-négyszer is magáévá tehette. Azt is hallottam, hogy az
utóbbi hónapokban nem vérzett, amitől a félelemtől megfagyott az
ereimben a saját vérem.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a novemberi holdfény a
szívembe férkőzzön. Agneta azonban mást is hallott.
– Császárné – mondta mosolyogva. – Az emberek szerint a
legutóbbi áradás a moldáv boszorkány műve. – Jázminolajjal
masszírozta a vállaim, és belélegeztem a nehéz illatot. – Állítólag
Kantemir hívta a vizeket. Amikor múlt héten a bárkájával áthajózott a
Téli Palotához, az emberek lószarral dobálták meg.
Hosszú idő óta először nevettem, és Agneta csatlakozott hozzám. A
vidámságtól nagyobb kedvet kaptam szembenézni a világgal. Hogy
Maria Kantemir elfoglalja a helyem Péter ágyában és szívében? Nem
hagyhattam, és nem is fogom hagyni.
 HETVENNEGYEDIK FEJEZET

Ausztria kivételével egész Európa elismerte Péter új császári címét.

Bécs még nem felejtette el, hogy együttérzett a mostanra halott
cáreviccsel, és hogyan alakult végül a fiú sorsa a cár jóvoltából.
De Péter tekintete kelet felé fordult, amikor az iszfaháni nagykövet,
Volinszkij herceg felszólalt a szenátusban. Lehetetlenül jól öltözöttnek
tűnt az itt lévő legtöbb szenátor mellett. Gyakran lehetett olyat látni,
hogy egy szenátor valódi haja kócosan kikandikál a parókája alól, a
bőre eres és vörös, nyíltan piszkálja az orrát, és amit talál, azt a
Szenátus terme minden sarkába szétdobálja. Ezzel szemben Volinszkij
sötét, olajos haja a vállára omlott, mindig frissen borotvált volt, és a
körmei is makulátlanok és rövidek voltak. Mellette a többi szenátor
vadembernek tűnt.
– Üdvözlünk itthon, Volinszkij. Úgy festesz, mint egy igazi perzsa.
Disznót ugye eszel még? Ha nem, megveretlek! – Tudtam, hogy
Péter csak félig viccel, de a Szenátus engedelmesen felnevetett. – Mi a
helyzet Perzsiában? Mesélj el mindent Iszfahánról!
Volinszkij habozott.
– Vannak jó híreim. Egyre több kereskedelem folyik Oroszországon
keresztül, és nagyjából sikerült visszaszorítanunk a kozák törzsek
támadásait a folyók partjánál. Így biztonságban vannak a
tokhalhalászok és a kaviárszállítmányok is.
– És mi a rossz hír? Vagy meddig akarsz még a haltojásokkal untatni
minket?
Volinszkij arckifejezése elkomorult.
– Orosz kereskedőállomásokat támadtak meg, és az egész országban
zűrzavar uralkodik. Örülök, hogy egyáltalán átjutottam a határon.
Azóta megtudtam, hogy a perzsa sahot megdöntötték…
 – Miért nem mondtad hamarabb? – kiáltotta Péter, és felé csapott az
ostorával. Elszakította a követ selyemből készült perzsa kabátja ujját, és
Volinszkij arcából kifutott a vér. – Ki kezdte a lázadást, és mikor?
– Afgán felkelők foglalták el Iszfahánt. Mindent felégetnek,
fosztogatnak, lopnak, ölnek. Vad szokásaik terjednek az egész
vidéken, és a törvénynek nincs szava; már senki sem tudja, hogy mi a
helyes és a helytelen.
Perzsia fontos volt számunkra, ezt tudtam: arany, ezüst, réz, ón,
olajok, festékanyagok, kasmír, gyapjú, selyem, gyümölcsök és fűszerek
– ezeket mind ott rakták uszályokra, majd az áru nyugat felé hajózott,
és ott jó áron eladták. Soha jobbkor megtámadni a legyengült
országot, és Oroszország értékes szerzeményekkel térhet vissza.
Péter végigsimított a bajszán, és elvigyorodott.
– Nem érdemelted meg a csapást, Volinszkij. Vedd a szeretetem
jelének. Ha legközelebb meg akarlak fenyíteni, szólj, hogy már
megtörtént.
Ezután elkomorult. – Rendben! Szedjük össze magunkat! Hol
tartózkodnak a felkelők? Csak Iszfahánban vagy az egész országban?

Egy hónappal később Oroszország hadat üzent Perzsiának. Péter saját

országa még ki volt merülve; a hercegek átkozódtak, hogy újra el kell
hagyniuk a családjukat és a birtokukat. Egyedül én úsztam a
boldogságban. A hadjárat miatt elhagyhatom Szentpétervárt, ahol
mindenki engem figyel, és csak arra vár visszafojtott lélegzettel, hogy
véglegesen elűzzenek, és ne csak kikerüljek Péter kegyeiből. A
csatamezőn egyszerű életet éltünk, és az mindig közelebb hozott
minket egymáshoz. Biztos voltam benne, hogy Maria Kantemir ott
nem tud nekem ártani. Elgondolkoztam Blumentrost
figyelmeztetésén, miközben arra utasítottam Alice-t, hogy
csomagoljon könnyű, csipkés alsóneműt és hálóinget is. A fenébe vele!
Újra teherbe esek, és minden rendben lesz. A kedvem szárnyalt,
amikor a ládáimat végre bepakolták. Ez egyszer nem kell egy kisbabát
itt hagynom. A lányaim közül Anna és Jelizaveta már fiatal hölgy volt
mostanra, a kis Nataljánk pedig erős és egészséges.
Azon az estén, mielőtt elindultunk Moszkvából, meglátogattam Annát
és Jelizavetát, hogy elbúcsúzzak tőlük: néha úgy éreztem, mást se
teszek velük. A szobájuk a béke szigete volt. Natalját éppen a dajkája
szoptatta telt kebléből. A gyermek arca rózsás volt, a haja vastag és
sötét. Hamarosan négyéves lesz.
Anna a hímzésén dolgozott, a nyitott ablak mellett ült, és a saját
girbegurba öltéseit hasonlította az udvarhölgye egyenes munkájához.
Amikor észrevett, repült hozzám: – Anya, de csodás, hogy eljöttél.
Mióta csak hallottam a perzsa hadjáratról, azt hittem, nem látlak
többé. – Enyhén elpirult. – Tudod, annyi mindenről kellene
beszélnünk.
Megöleltem. Miért nőnek fel a gyerekek olyan gyorsan? Hát nem
csak most született meg, egy évvel a poltavai csata előtt? Már
tizennégy éves volt, és Péter fényes kék szemét örökölte, ahogy
világos bőrét és sötét haját is. Tudtam, miről szeretne beszélni: a fiatal
Holstein herceg kérte Pétert, hogy adja hozzá az egyik lányát. Anna a
legidősebbként úgy érezte, ő jogosult erre a házasságra, bár tudtam,
hogy a herceg Jelizavetába szeretett bele. Legutolsó látogatásakor fel és
le hajózott a Néván, remélve, hogy megpillantja, de én minden
alkalommal Annát küldtem ki az erkélyre. Végül maradt az
ajánlatánál, hogy feleségül veszi az egyik hercegnőt.
– Hadd nézzelek meg! – mondtam, és derekánál fogva
megpörgettem Annát. Ruhája rózsaszín muszlin, finom fátyolrétegei
úgy szálltak, mintha Annának szárnyai nőttek volna. A hölgyek
nevettek és tapsoltak. Jelizaveta felnézett a Willem Monsszal folytatott
sakkpartiból. A férfit körüllengő vidámságot és könnyedséget az
udvari légkör sem tudta tönkretenni. A sok utazás és egyéb
elfoglaltságom miatt már rég nem láttam. A szívem nagyot dobbant.
– Ugyan, Anna, amilyen buta vagy, még egy izbában lakó paraszt
sem venne feleségül, nemhogy egy herceg! – becsmérelte Jelizaveta a
nővérét, én pedig összevontam a szemöldököm.
Mons Jelizavetára nézett a kis asztal felett, ami tele volt a levett
sakk-figurákkal. Így szólt: – Ugyan, cárevna. Hát mi nagyobb öröme
lenne egy fiatal hölgynek, mint hogy hozzámenjen egy nemes és
vagyonos fiatalemberhez?
 Vajon cukkolta? Jelizaveta elpirult, és az ujjai csendben csavargatták
az egyik leütött parasztot a táblán.
Alaposan megfigyeltem őket, ami nem esett nehezemre – egész nap
el bírtam volna nézni Willem csinos arcát, remélve, hogy rám néz
vagy mosolyog. Nem csoda, hogy az udvarban sokan azon élcelődtek,
hogy a lányom milyen közel áll hozzá. Eddig rá se hederítettem, de
nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
– Nem is búcsúzol el tőlem, mielőtt elutazom Perzsiába, Jelizaveta?
– kérdeztem, és próbáltam nem figyelni Willemre, aki felállt, és
meghajolt felém. Az idő nem fogott rajta, ha mégis, inkább még
jobban nézett ki. Mindössze egy-két nevetőránc jelent meg a szeme és
a szája sarkában. És most, ahogy elmosolyodott, kivillant az a foga,
amelyiknek letört a sarka. Vajon mi okozhatta: egy veszekedés, vagy
egy kavics az ételben?
– Cárica. Még sok éven át süssön önre és az ön boldogságára a nap!
– mondta. Annyi melegséget és megértést láttam a szemében, hogy a
lelkem és a szellemem kitárult előtte. De csak röviden bólintottam, és
hátat fordítottam neki.
Jelizaveta minket figyelt, majd komoran felállt, hogy pukedlizzen
nekem.
– Szívesen üdvözöllek, anyám. De nincs szükség búcsúzkodásra;
mindenki azt mondja, hogy itt maradsz Szentpéterváron.
A szavai olyan erősen sebeztek meg, mint egy nyílvessző.
– Ki mondja ezt? – kérdeztem, és igyekeztem összeszedett maradni.
Jelizaveta megvonta a vállát.
– Mindenki. Apám és az udvar.
Előrenyújtotta a nyakát, és sietve pukedlizett még mélyebbre, mint
korábban. Megfordultam. Péter állt a küszöbön együtt Maria
Kantemir-ral. Az utóbbi napokat Peterhofban töltötték – a mi
Peterhofunkban –, és a hadjáratot tervezték. A nő úgy festett, mint
egy gyönyörű vadember. Hímzett hasított bőr tunikát viselt, alatta
mintás, fej nélküli selyemharisnyát. A szűk tunikát a melle alatt vágás
hasította fel, ami látni engedte finoman ívelt hasát. Egy súlyos ezüstöv
fogta össze a ruhát. A vastag karkötőkben, amiket egymásra tornyozva
viselt, a csuklója túl vékonynak tűnt. Nem festette fehérre az arcát; a
bőre csupasz volt, és kissé barna. Egy kis majom ült a vállán, amit
dióval és aszalt gyümölcsökkel etetett. Darja Menysikova azt mesélte,
hogy a hercegnő meztelenül szokott fürdeni a Finn-öbölben, majd
hagyja, hogy a nap szárítsa meg a kavicsokon Mon Bijou előtt. A víz
– a szürke, vad ég tükre – állítólag megszelídül a jelenlétében. Még a
hullámok is engedelmesen verdesték a lábujjait.
– Cárica – szólt hozzám Péter finoman. – Micsoda szerencse! Most
egyszerre búcsúzhatok el minden hölgytől, aki kedves a szívemnek.
Jelizaveta tapintatosan lesütötte a szemét. Úgy éreztem, csak egy
szívdobbanásnyira állok Willem Monstól. Nem néztem rá, de teljes
valómmal éreztem a jelenlétét, és ez összetartott. Anna megsebzettnek
tűnt. Nem volt meg benne a húga ellenállóképessége, és velem együtt
szenvedett a vereségtől.
– Elbúcsúzni? Miért? A ládáim készen állnak… – kezdtem, de Péter
gyorsan közbevágott.
– A te korodban egy ilyen utazás már nem helyénvaló egy nőnek.
Te leszel itt a méltó helytartóm. Ki más szolgálna ilyen hűségesen? –
Puszit nyomott az arcomra, de a bajsza és a szája alig érintette a
bőröm. Jelizaveta megölelte, Anna pedig pukedlizett, majd Péter
felemelte Natalját. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ha elmegy
Perzsiába Maria Kantemirrel az oldalán, akár most azonnal
leborotváltathatom a fejem; készülhetek a zárdába, amit majd választ
nekem visszatértekor.
– Egy ideig távol leszek. Tarts meg a szívedben és az imáidban,
császárné – zárta le Péter hivatalosan, majd megcsókolta a kezem, és
elindult.
Ekkor a majom leugrott Maria Kantemir válláról, és megragadta
Jelizaveta sakkfiguráit; megrágta a királynőt, de csalódottan felvisított,
amikor rájött, hogy a fa ehetetlen, és a figurát a földre dobta. Maria
Kantemir hangja keresztülsüvített a szobán: - Gyere ide! – A majom
visszalendült a vállára, Péter pedig szájon csókolta a gazdáját.
– Hogy tudsz parancsolni, hölgyem – gügyögte kedveskedve. Maria
rám nézett; a szeme úgy parázslott, mint a vadállatoké, amelyek a
sötétben ólálkodnak a tábortűz körül. A fenyegetés egyértelmű volt:
visszatértekor Péter már nem lesz a férjem. Mélyebbre ereszkedtem a
pukedlizés közben, mint bárki más, amikor együtt elhagyták a szobát.
Nem volt vesztegetni való időm.
 HETVENÖTÖDIK FEJEZET

A cserkesz szolgálóm, Jakovlevna megértette a parancsot: késői órán

küldettem érte, titokban. Felten konyhájából jött a szobámba. Ősz
haja összekócolódott, mert a tűzhely meleg hamuja mellett aludt, de
előrehaladott kora ellenére a bőre sima és világos volt. Ez a törzse
jellegzetessége, ezért a világos bőrű lánygyermekeiket a legmagasabb
áron adták el az isztambuli udvarban. A népe megszelídítette a himlőt:
az apák kisbaba lányaik bőrét megkarcolták, majd a tehénhimlővel
fertőzött vércseppet kentek a vénáikba. A betegség, amit a kisbaba
ezután elkapott, sokkal enyhébb volt, mint a himlő, és egész életükre
megóvta őket ettől az elcsúfító, gyakran halálos kórtól. Jakovlevna
sosem akart mást, mint Felten konyháján dolgozni, de én gazdagon
megjutalmaztam a sok további szolgálatáért az évek alatt: nem csak a
lánya oktatását fizettem ki, de még további költőpénzt is kapott; a két
fia pedig tiszt lett Péter hadseregében.
– Perzsia – mondta a szolgálóm, mérlegelve a szót, majd még azon
az éjjelen elindult bepakolni a kevés holmiját, amije volt. Elosont, egy
újabb sötét árny a városom fényes éjszakájában, könnyedén siklott a
világok közt, mint a titok, ami puszta léte is volt.

A rakparton a nap fényesen és kéken indult, vijjogtak a sirályok, és

gazdag fogásban reménykedtek. A levegőben ott vibrált Péter
hatalmas birodalmának minden nyelve. A háromárbócos hajónknak
hosszú teste és alacsony gerince volt, így könnyebben utazott a
Kaszpi-tengerhez, anélkül, hogy a folyamokban a rengeteg zátony és
homokpad feltartott volna minket. A zászlók lobogtak a szélben: őrök
vigyázták a rakományt, és a zsúfolt mólók zsibongtak. Tengerészek
lendültek egyik árbócról a másikra, a feleségeik a parton siránkoztak, a
gyermekeik pedig sápadtan és szomorúan figyelték őket. A hajóinasok
utolsó parancsokat teljesítettek rohanva; színes madarakkal és
majmokkal játszó mutatványosok kéregettek vagy csentek el ételt és
erszényeket. Házalók árultak edényeket, késeket, kötelet,
szerszámokat, talizmánokat, ikonokat és tengeribetegség elleni és
egyéb gyógyfőzeteket, hajlított tőröket és kardokat. A színes jövés-
menésen keresztül messziről észrevettem Pétert a lován; egy térképet
tanulmányozott a kozák vezetőjével, miközben Menysikov
parancsokat kiabált.
Péter nem vett észre, amíg egész közel nem értem hozzá.
Közönyösen fogadta a látványt. Az arca megrándult, ami bármit
jelenthetett: haragot és örömet is. Vajon a tengerészek hirtelen
lassabban kezdtek el berakodni? Mintha megállt volna a levegő
körülöttünk, mert mindenki visszatartotta a lélegzetét, és figyelt.
Megzaboláztam a kancám, és Péter csődöre mellé léptettem. A lovak
összedörgölték az orrukat, és egymás zabláját rágcsálták. Menysikov
egy köhögéssel rejtette el mosolyát, Péter pedig a dubinájáért nyúlt. A
tekintetét kerestem, majd halkan, hogy csak ő hallja, azt mondtam: –
Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy hagylak egyedül menni
Perzsiába?
Az ujjai lecsúsztak az ostor nyeléről.
– Nem. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam. Előbb hiszek a
fekete hóban.
Mosolyogtam, és hangosan azt kérdeztem: – Cárom, bocsásd meg a
késlekedésem és lassúságom. Hova tehetik be a ládáimat?
Péter intett Volinszkij nagykövetnek, aki szorgosan lovagolt fel s alá
a rakparton. Szép arab telivére szenvedett a májusi reggel fojtogató
levegőjében; az orrlyuka habzott, és szúnyogok támadták finom bőrét
a szeme körül.
– Volinszkij! Tegyék fel a cárica csomagját a fregattomra. És
gondoskodjanak róla, hogy mindene meglegyen, amire szüksége lehet
a kabinjában – utasította Péter.
Volinszkij bölcsen elrejtette a meglepetését, de pont, amikor készen
álltam egy utolsó viccre Péterrel, egy festett fából készített hordszék
állt meg mellettünk, amelynek a tetején Moldávia zászlaja lengett. Egy
keskeny kéz félrehúzta a függönyt. Péter feszengve rágta a bajszát,
Maria Kantemir pedig meglepetten nézett rám, miközben Péter
lehajolt, és megcsókolta.
– Vigyázz magadra, kedvesem! – suttogta, majd felém fordult. –
Matka, találkozunk a fedélzeten.
Elvágtatott, Menysikov pedig rám kacsintott, meghajolt
mindkettőnk felé, és követte Pétert. A lova patája szikrákat vert a
reggeli levegőben.
Maria Kantemirral ott maradtunk egymással szemben a tömegben.
Felálltam a nyeregben.
– Miért érkezik hordszéken? Még a császárnője is lóháton jött –
mondtam röviden.
Gúnyosan nézett rám, amikor kisimította szétbomlott, mézszínű
haját a homlokából.
– Császárnőm, hát nem tudja? Micsoda szégyen! – felelte. A
napsütés ellenére fagy költözött a szívembe. Előre rettegtem a
szavaitól. – Minden oroszok cárjának a fiát hordom a szívem alatt. A
cár nem szeretné, ha lovagolnék.

Nagyon figyeltem, hogy sokat forgolódjak a fedélzeten, és

mindenkihez legyen egy kedves szavam; legyen az egy alacsonyrendű
matróz vagy a flotta admirálisa. Elfoglaltam a helyem a hadjárat
vezetői asztalánál Péter és Volinszkij mellett, és figyeltem a térképen,
hogyan haladunk Perzsia felé. A Moszkva folyó belefolyt az Okába; ez
a folyam olyan széles, mint a tenger, a partjai sűrűn lakottak,
mögöttük pedig, buja, termékeny földek terültek el. Akárhol
horgonyoztunk le, a falusiak zenészekkel és olyan ajándékokkal
köszöntötték a hajóinkat, mint frissen levágott marha és szárnyas,
hordónyi sör és konyak, kemencemeleg kovászos kenyér, tojás és
zöldségek. Péter hálával a szemében fogadta az ajándékokat, és
kegyeiről biztosította az embereket. Ők maguk már a második nyáron
át éheztek, és a sápadt, vézna falusi gyerekek éhes tekintete követett
minket utunkon.
Amikor elértük Nyizsnyij Novgorodot, Iszfahán felé délnek
fordulva, zátonyra futottunk a Volga homokpadjain. A még nyári
levegőn a hajóink vesztegeltek a szélcsendben. A parton Péter tatár
felderítőket vett észre; komor arcukon mélyen ültek a szemek,
arccsontjuk magas volt, sima hajuk fekete, akár a holló szárnya.
Hosszú nyilakkal teli tegezek lógtak átvetve a vállukon, és azt
hallottam, hogy a pónijaikon addig lovagoltak, amíg puha nem lett a
húsuk, aztán megették őket. Ismert vadászok voltak, ezért Volinszkij
megkettőzte az őrséget a fedélzeten.
Maria Kantemir hihetetlen hűhót csapott a terhessége körül. Ha
ránéztem, megijedtem, mert egyértelműen várandós hasa inkább volt
hegyes, mint kerek, a bőre pedig foltos és pattanásos, ami azt jelezte,
hogy fiút vár. A tengeri úttól kétszeresen is rosszul volt; imádkoztam
egy viharért, hogy kihányja sötét lelkét a testéből. De Péter annyira
aggódott érte, hogy odafigyeltem, hogy mindennap érdeklődjek az
egészsége felől.
– Hogy van Moldávia hercegnője? Volt már ma levegőzni? Hadd
küldjem el hozzá a cserkesz szolgálómat. Ismer minden gyógynövényt
és főzetet.
De Maria Kantemir nem akarta. – Tényleg azt hiszed, hogy bármit
is megiszok, amit a cárica küld? – vetette oda, és Jakovlevna csupasz
lábára öntötte a forró főzetet. Csak akkor volt hajlandó elfogadni a
segítséget, amikor a rosszullétei nem hagytak alább, és egy idő után
még küldetett is a teáért.
Kazany után a víz folyása felgyorsult; az áramlatok vitték a
hajóinkat, de mivel arra jártak a kozákok és a kalmukok is, a folyópart
elhagyatott volt. Lehorgonyoztunk egy félszigetnél Caricin városa
mögött. Poharamat már a pereméig megtöltöttem, amikor Péter
kilépett Maria Kantemir kabinjából. Az éjszakai levegő olyan forró
volt, mint az ördög lehelete, így lemostam magam langyos vízzel,
hogy felfrissüljek. A bőrömet rózsavízzel és jázminnal illatosítottam,
ezt a keveréket Jakovlevna állította nekem össze.
Péter úgy jött ki, hogy az övét csatolta épp be, majd végigsimított
ujjaival izzadt haján; Maria mögötte lépett a fedélzetre. Láthatóan
utálta, hogy ebben a melegben és ilyen állapotban is szeretkeznie kell
Péterrel. A telihold halvány fényénél láttam, mennyire beesettek a
szemei. Péter és közém ült le, és egy komor fejrázással utasította el a
gyümölcsöt, amivel megkínáltam. Péter egy akkora szem szőlőt
erőltetett a tenyerébe, mint egy dió.
– Edd meg! Itt. A szemem előtt! – fenyegette. – Egészséges fiút
akarok. A gyerekek akkor születnek egészségesnek, ha az anyjuk jól
eszik – viccelődött, és megpuszilta az arcom. – Amikor Jelizavetát
vártad, úgy ettél, mint egy ló, nem igaz, Katyerinuska? Úgyhogy
igyunk arra a fess új kadétra, akit a mi gyönyörű Mariánk fog szülni.
Egy erős fiút Oroszországnak.
Nagyot kortyolt a friss, habzó sörből, és böfögött. Maria elsápadt, és
a tenyerét a szájához szorította.
– Hercegnő, a tea, amit Jakovlevna főzött, nem segített? –
kérdeztem aggódva és kedvesen. Maria bólintott, de újra öklendezni
kezdett.
– Gyógyszert küldesz neki az egyik hölgyeden keresztül? – kérdezte
Péter, én pedig lesütöttem a szemem.
– Igen, cárom. A szolgálómnál senki sem tudja jobban, hogyan kell
egy egészséges szülést előkészíteni. És egy ilyen nehéz utazáson nem
szabad kockáztatni.
– Ó – mondta Péter, és újra böffentett. Kihúzott egy szálkát a fogai
közül, majd puskaportól és dohánytól foltos körmeit kezdte vele
tisztogatni. Maria Kantemir kedvetlenül piszkálgatta a halat, amit
Felten emberei fogtak nekünk délután. – Úgy gondolod, az utazás
nem tesz jót a hercegnő terhességének?
A szemem könnyekkel telt meg.
– Azok után, amiket én kiálltam, tudom, milyen megterhelő lehet
egy hadjárat egy terhes nőnek – feleltem vontatottan. – Ezért
szerettem volna, ha Jakovlevna gondoskodik Kantemir hercegnőről.
Oroszország érdeke ez.
Péter megcsókolta a kezem.
– Ne sírj, és ne aggódj, te csodálatos Katyerinuskám. A gyermek jó
egészségben születik majd meg.
Maria Kantemir olyan szemeket meresztett rám, mint egy veszélyes
kígyó, de Péter már döntött: – Kedvesem, amint elérjük Asztrahánt,
ott letáborozol, és ez a Jakovlevna lesz a szolgálód.
 Maria ellenkezni akart, de megelőztem, és felkiáltottam: – Ne,
cárom, szükségem van Jakovlevnára. A gyógyteája nélkül nem tudok
aludni. Ne vedd el őt tőlem, könyörgöm.
Péter habozott, de Maria Kantemir azt mondta: – Rendben.
Letelepszem Asztrahánban Jakovlevnával. A főzete tényleg segít.
Forró kátrány csepegett a fáklyákból és sziszegve hullottak a víz
fekete felszínére. Péter röviden megpaskolta a kezem.
– Nem tudsz aludni? Ne aggódj! Amint újra a csatatéren leszünk,
olyan fáradt leszel, hogy nem lesz többé szükséged Jakovlevnára és az
italaira. Most a cárevics egészséges világrajövetelét kell biztosítanunk.
– A cárevics. A szívem nagyot dobbant, Maria pedig felállt, és
megcsókolta a cárt egy sunyi, nekem szánt oldalpillantással.
– Hadd vonuljak vissza, cárom. A hercegnek pihennie kell –
mondta, és vékony kezét a hasára helyezte. Hol járhatott? Negyedik
vagy ötödik hónapban volt?
Péterrel csendben ültünk egy ideig. A fáklya fénye arany árnyakat
vont a bőrömre, és közelebb húzódtam hozzá, hogy belélegezhesse
ismerős illatomat. Amikor megtöltöttem a poharát, a hajam kibomlott,
és csillogva omlott meztelen karjára. Szemei felragyogtak a
holdfényben.
– Ki gondolta volna, Katyerinuska, hogy megint együtt leszünk a
csatamezőn? – kérdezte, és hátrafésülte a tincseimet, kezei
végigsiklottak a nyakamon, le a mellemig; a hús rózsaszínen áttetszett
a ruhám finom anyagán. Kicsusszantam a székemből, és elé térdeltem;
felsóhajtott, amikor a számba vettem, majd felmásztam rá. Először
lassan lovagoltam Péteren, majd egyre gyorsabban, és egy visszafojtott
kiáltással elélvezett, a fejét hátravetette, tekintete a holdat és a
csillagokat kereste.
Utána rám emelte a poharát: - Fiú lesz, nem igaz, Katyerinuska?
– Hát persze, cárom. A cárevics egészségére – köszöntöttem. A hold
elé úszó felhők elrejtették a tekintetemet.

Az én Jakovlevnám hátramaradt Maria Kantemirral Asztrahánban, az

ezer torony, az illatos gyümölcsök és az imbolygó holdfény városában.
Háromszor csókoltam meg az öregasszonyt az arcán a béke jeleként,
amikor elbúcsúztunk.
– A béke legyen veled, anyám – ismételtem a perzsa üdvözletet,
amit a nagykövet tanított.
– És veled is. Isten mutasson neked és a tieidnek utat, cárica. Jó
asszony vagy – felelte, és a vállára vette a két nyeregtáska aranyat.
Gazdag nőként vonulhat vissza. Jakovlevna nem fordult meg, hogy
visszanézzen, amikor elment. Tudtam, hogy soha többé nem látom.
 HETVENHATODIK FEJEZET

Asztrahán falai alatt állatokat vágtunk le, ott sütöttünk, ott főztünk
sört. Az orosz kereskedők, akik a jelenlétünktől biztonságban érezték
magukat, dinnyét, almát, sárga- és őszibarackot és szőlőt küldtek
nekünk. Nagyjából huszonháromezer gyalogos csatlakozott hozzánk a
gőzölgő júliusi forróságban, amikor Derbent felé vonultunk a Kaszpi-
tengerhez. Több mint százezer ember követett minket az ország többi
részéről. De a fáradtság, a hő, az éhség és a szomjúság megfosztotta
őket az érzékeiktől, és az utánpótlás túl kevés volt mindannyiunknak,
még ha minden adagot el is negyedeltünk, mert egy tucat lapos aljú
szállítóbárkánk elsüllyedt egy viharban a Kaszpi-tengeren. Feltennel
felügyeltük több ezer éhező ló lemészárlását. Borzalmas volt, de kevés
húsuknak köszönhetően az embereinknek volt erejük tovább vonulni
Bakuba.
Este, miután már leápoltam az utolsó napszúrást és leégett bőrt is, a
sátramba kérettem Péter olasz borbélyát.
– Mit tehetek önért, cárica? Friss hintőporra lenne szüksége? Még
van egy kis porom. Sajnos a grasse-i parfümje kiszáradt. – Örömmel
szürcsölt a hideg aludttejből, amivel megkínáltam.
– Nem erről van szó, maestro. Vágja le a hajam – parancsoltam.
– Elnézést, hogy mondta, cárica? – Az ő szemében egy nő hosszú,
dús lobonc nélkül nem is volt igazi nő, ezt tudtam.
– A hajam hátráltat ebben a hőségben és a napon. A fejbőröm
felforr. Le vele! – feleltem. Habozott, majd felkelt, és a vizeskorsóért
akart nyúlni.
– Nem – határoztam el. – A víz túl értékes. Vágja le szárazon,
ahogy van. – Ujjaival végigsimított a fejbőrömön. – Kezdje el! –
biztattam, és a képünkre mosolyogtam a tükörben. Felemelte a
tincseimet, és a pengét a nyakszirtemhez helyezte, ahol éreztem a
hűvös, erős fémet. Minden nyisszantást élveztem, amivel egy-egy tincs
a sátor puszta földjére hullott, míg végül a borbély megtisztította a
pengéjét, és visszacsomagolta a bőrtokba. Mint a hegyi asszonyok, én
is egy sálat tekertem megnyírt fejem köré egy turbánba, így az egész
napot kint tölthettem a csapatokkal.
Estére Péter tekintete kiüresedett, még a megváltozott kinézetemet
sem vette észre.
– Nem mehetünk tovább Bakuba, matka – jeleltette ki fáradtan. –
Az emberek nem élik túl a harmincnapos gyaloglást. Térjünk vissza
Asztrahánba – döntötte el. – Mariával lehetek a cárevics születésekor.
– A cárevicsra és az anyjára, Kantemir hercegnőre – emeltem a
poharam, és egyetlen húzásra kiittam.

Az asztraháni házat baljós csend vette körül. Nem játszott egy gyerek
se a lapos tetőn; nem ültek nők párnákon az udvaron teát szürcsölve
és beszélgetve. Nem szaladtak a szolgák elintézni a feladataikat, ami
közben a levegő megtelt meztelen talpuk csattanásának és a
bokájukhoz kötött ezüstcsengettyűk hangjával. Még a hercegnő
hűséges moldáv katonákból álló őrsége sem volt sehol.
Péterrel belovagoltunk az árnyas udvarra, utánunk jött Felten, a
szakácsunk, és a két törpe szamárháton. Madarak röpködtek a
levegőben; a szárnyuk érintésétől megzizzentek a szederlevelek. Víz
csöpögött a színes, csillogó kövekkel kirakott medencébe. Aranyhalak
úszkáltak benne, de a felületét zöldes hínár borította. Az udvar sarkán
álló forralóserpenyőkben a hamu kihűlt.
– Halló! – kiáltott Péter, de minden csendes maradt. Leszálltam a
lovamról. A medencében lemostam az arcomról a hosszú lovaglás
porát és izzadságát, bár a víz szaga savanyú volt. Hirtelen úgy éreztem,
hogy figyelnek, és felnéztem az emeleti teraszra. Vajon egy vékony,
lefátyolozott alak épp most surrant be az egyik oszlop mögé?
– Maria? – szólította Péter, amint leszállt a lóról, és bement a házba.
Követtem őt az elsötétített szobákon át, és a lépései a szívemben
visszhangoztak. Belökte a szoba ajtaját, ahol csak pár héttel korábban
olyan gyöngéden búcsúzott el Maria Kantemirtől. Az izzadság és a
kámfor fullasztó bűzétől elállt a lélegzetem. Péter visszahőkölt, és
eltakarta a száját és az orrát. Körülnéztem: a párnák szétszórva
feküdtek egy kilim szőnyegekkel letakart díványon, és egy alacsony,
elefántcsont-berakásos asztalon ezüsttálca állt egy csésze mentateával.
Az italba mártottam az ujjam: hideg volt, és olajos réteg fedte a
felszínét. A márványpadlót selyemszőnyegek takarták, és egy paraván
előtt sárgás nyálkával teli tálat vettem észre. Piszkos lepedőket dobott
le valaki az üres ágyról, mintha sietve állt volna fel. Péter levegőért
küzdött, majd újra kiáltott: – Maria? Hol vagy, szerelmem?
A bőröm borsózott a félelemtől és óvatosságtól, amikor zajt
hallottunk, és hátraperdültünk: egy nő lépett elő a paraván mögül.
Sűrű fátyol borította, és halkan azt mondta: – Itt vagyok, cárom!
A fátyol tompította a hangját. Amikor Péter odalépett hozzá
örömteli arckifejezéssel, és fel akarta emelni a fátylat, Maria
megragadta a csuklóját.
– Hagyd azt. Egyedül is megy. Mostanra már hozzászoktam –
mondta fenyegető nyugalommal. Az árnyékban maradtam; a szívem
hevesen vert, amikor Maria Kantemir ledobta a fátylait, és meztelenül
lépett a könyörtelen perzsa reggel fényébe. Péternek elállt a lélegzete,
és visszahúzódott; én is éppen csak vissza tudtam fojtani az undorom,
amikor megláttam, mit ért el Jakovlevna.
A himlő teljesen tönkretette Moldávia hercegnőjének lenyűgöző
szépségét. Mézárnyalatú haja kihullott, csak egy pár kócos tincs
maradt, csupasz fejbőrét foltok és sebek tarkították. A bőre szürke és
sápadt volt, valaha tökéletes vonásait mély, kráterszerű sebek
csúfították el. A vékony, halovány ajkai alig fedték fogínyét, ahol
valaha kívánatos, telt szája volt. A himlő a testén is tarolt: a melle
laposan lógott hegyes, kiálló bordáira; a karjain a betegség még
megmaradt – oda sem figyelve vakarta a hólyagokat és pattanásokat –
és a lábán a hamuszínű bőr fájdalmasnak tűnt hosszú csontjain.
– Mi történt veled, Maria? A gyermekünk… – kezdte Péter, és a
derekát vizsgálta. Összeszorítottam az öklöm: a hasa lapos volt. Maria
Kantemir elvesztette a gyermeket, amit a férjemtől várt, a gyermeket,
ami véget vetett volna a boldogságomnak és az életemnek, amilyen
eddig volt. Péter elhűlve állt, mintha villám csapott volna belé. Maria
hirtelen felém vetette magát, mint egy vadmacska. Az egyik katona
éppen csak visszatartotta, de küzdött a szorításában, köpködött és
harapott dühében, miközben én röviden azt parancsoltam: – Vigyétek
ki innen a cárt. Nem fertőzheti meg a himlő.
Felten és a katonák kivonszolták Pétert a házból. Az ajtóban
visszafordult, és láttam a tekintetében a puszta borzongást: de rám
nézett, és nem Mariára. Mit láthatott? Egy magas, erős nőt tüskésre
vágott rövid hajjal: a gyermekei anyját, sokévnyi társát, a birodalma
császárnőjét. Magamra hagyott.
– Fogd! – utasítottam a katonát hidegen. Ő megragadta az egyik
lepedőt, és belecsavarta a hercegnőt. Hozzá léptem. Megnyertem a
játékot, amit ő olyan nagy biztonsággal játszott.
– Hercegnő – kérdeztem vidáman –, mi lett a szépségeddel? És a
cárevics, a gyermek, akibe annyi reményt fektettünk? Milyen
borzasztó! Ki gondolta volna, hogy Asztrahánban tombol a himlő?
Felém köpött, de visszahúzódtam, éppen elkerülve a mérgező
nyálat.
– Te ördögi nő! Tudom, hogy a szolgálód adta nekem a betegséget!
Egy nap eret vágott, utána belázasodtam, és himlős lettem. Te vagy a
hibás! – visította, majd fojtogatni kezdte a zokogás. – A fiamnak
kellett volna uralnia Oroszországot.
– Hátrébb az agarakkal! – feleltem. – Még ennyit sem érdemelsz.
Ha Jakovlevna hibája, akkor megkínoztatjuk, amíg vallomást nem
tesz. Hol van most?
Maria Kantemir felordított, és még egyszer meg akart ütni, de a
katona visszatartotta.
– Elszökött, ahogy mindenki más is, amikor beteg lettem. Egyedül
szültem meg halott gyermekem. Senki sem akart segíteni nekem –
sikoltotta. – Nézz csak rám!
– Téged nézlek – feleltem. – Hát nem ezt a sorsot szántad nekem?
Hogy dobjanak félre, felejtsenek el?
A katona ellökte, és aggódva és undorodva törölgette a kezét, mi
pedig kisiettünk: Maria Kantemir sírása és átkozódása baljósan
visszhangzott a boltíves emeleten, miközben távoztunk.
 Péter már visszatért a hajóra; az udvar üres volt. Én magam zártam
be Maria házának ajtaját, a kulcsot a zsebembe ejtettem, ahol majd el
is felejtem. Volinszkij segítségével felbéreltem egy öregasszonyt, és
arra utasítottam, hogy a bejárati kapu kis felhajtható részén egyszerű
ételt és vizet toljon be, mintha egy macskát etetne. Ha a tálak több
napon át érintetlenek maradnak, a házat fel kell gyújtani.
De nagyon reméltem, hogy Maria Kantemir még sokáig életben
marad.
 HETVENHETEDIK FEJEZET

A Perzsia elleni háború a következő ősszel ért véget. Egy hírnök

szakította félbe Alekszandr Danyilovics Menysikov egyik fényűző
álarcosbálját a hírekkel a bakui győzelemről. Mielőtt éjfélt ütött volna
az óra, több mint ezer üveg habzóbor ürült ki.
Elkezdődött Péter uralkodásának egyetlen békés éve.

Nagyon szerettem volna felismerni a férfit, de ennyi év után ez szinte

lehetetlen volt. Térdelt, ezért csak görbe hátát és kérges kezeit láttam.
Részben kopasz volt, a szandálját szalmával tömte ki, mert nem volt
rendes cipője.
– Nézz fel! – mondtam, és ő a félelemtől remegve
engedelmeskedett. Péter ujjaival a széke karfáján dobolt.
– Na? Az igazat mondta? Ha ez a kutya hazudott, kitépetem a
nyelvét.
A férfi felnyögött, és még jobban összehúzta magát.
– Hadd nézzelek meg! – Leléptem a trónomról, és fölé hajoltam. Az
őrök, Péter, Anna, Jelizaveta és Willem Mons – nélküle a lányom egy
lépést se tett – nem vették le rólunk a tekintetüket. A férfi úgy
remegett, mint a kocsonya, de a szemembe nézett. Vékony szőke haja
az apáméra emlékeztetett, de a mostohaanyám mélyen ülő szemét és
vékony ajkát örökölte.
– Az igazat mondod, te fickó? – A hangomon kiütköztek az
érzelmeim.
Amikor beszélt, láttam, hogy a szájában a fogak helyén rohadt sárga
csonkok állnak.
– A Mindenható Istenre esküszöm, Marta: a bátyád vagyok, Fjodor.
 Egy kocsis segítőjeként dolgozott Szentpétervár és Riga között; a
kocsi tetejére kötözve utazott, vigyázott a csomagokra, és figyelte,
vannak-e haramiák vagy akadályok az úton. Szép időben tűzött rá a
nap, de rossz körülmények között elázott az esőben vagy lefagyott a
hátsója. Amikor egyik nap egy utas veréssel fenyegette, azt kiabálta: –
Én a császárnőnk fivére vagyok. Ha megüt, megfizet érte! –
Vakmerőségéért, még mindig kábulatban, Szentpétervárra hurcolták,
hogy számot adjon a kijelentéséről.
– És hogy van Christina? Él még? – kérdeztem. A kérdésbe régi
idők íze keveredett.
– Á, Herr Gott, csak szégyent hozott ránk. Anyám rajtakapta egy
férfival, ezért jól elverte. Elszökött otthonról, és most kurva Rigában.
– Úgy láttam, köpni akar egyet, de a Téli Palota fényűző
márványpadlóját látva meggondolta magát.
– Mi történt a család többi tagjával?
Elhúzta a száját.
– Margrete egy cipészhez ment hozzá Rigában. Sok pénzt keres a
férje, de rám szabadítja a kutyákat, ha meglát.
– Hogy halt meg apánk? – kérdeztem.
– Az új gazdánk megölte az első éhínség után.
Szegény apám. – És Tánya? – A hangom berekedt. – Az anyád?
Fjodor elvigyorodott. – Odaköltözött az új gazdához. Megtetszett a
férfinak, pedig nem volt már fiatal.
– Még mindig nem tudom, hogy higgyek-e neked – folytattam az
arcát vizsgálva. Még egy kérdés, hogy minden kétség elmúljon. –
Milyen állat támadt meg minket, aminek a fejét egy kővel összetörted?
Erősen elgondolkodott, mély árkok szántották vörös homlokát.
Csend telepedett a kis trónteremre. Majd felengedett az arca, és azt
mondta: – Egy kígyó volt az, húgom.

Péter kegyes volt; Fjodor és Margrete járadékot kapott, de Christina

érdekében hiába kértem, a könyörgésem süket fülekre talált. Kajánul
rám mosolygott, amikor a katonák kivezették Fjodor Skawronskit. –
Egy kurva Rigában? Nem, ugyan, Katyerinuska – gúnyolt. – Zárdába
küldetem, ahol gondját viselik. És most bocsáss meg, de az a gazember
Menysikov megint megpróbálta becsapni a császári vásárlókat. Ezt el
kell rendeznem. – Kiment, vidáman csapkodta ostorával a csizmája
szárát, mintha készen állna rá, hogy Menysikov hátán használja. Anna
is elköszönt; tekintetem összetalálkozott Willem Monséval, amikor
meghajolt és követte Jelizavetát. Gyorsan elnéztem. Miután elmentek,
közelebb intettem Jegusinszkijt.
– Pavel Ivanovics, igaz, hogy Jelizaveta cárevna mindig együtt van
Monsszal? A kapcsolatuk bensőségesnek tűnik?
– Nem csak tűnik bensőségesnek, hanem az is, császárnő – felelte
Jagusinszkij óvatosan.
Elgondolkodtam a szavain, felálltam, és lesimítottam a szoknyám.
– Hálás vagyok a szolgálataiért – döntöttem el. – De Jelizavetának
olyan háztartást kell fenntartania, ami egy felnőtt cárevnához illik.
Mons mostantól az én kancellárom lesz. Az én koromban már minden
gyanú felett állok. – Játékosan Jagusinszkij vállára csaptam a
legyezőmmel. – És most menj, a cár már vár rád. Ne aggódj, a dubina
elég elfoglalt ma már.
Figyeltem, ahogy kimegy, és összeszorult a szívem. Vajon a saját
bukásom idézem elő? Ugyan. Willem Mons a fiam is lehetne: a
jóképű, egészséges fiam.

A Péter szobájából kihallatszó üvöltözést és kiabálást húsz méterről is

hallani lehetett; hallottam, hogy Menysikov tiltakozik, és
közbeékelődik Pjotr Safirov magas hangja is. Felgyorsítottam a
lépteimet; Alekasa ezúttal túl messzire ment volna? Bent Menysikov
és Safirov a földön gurult, rugdosták, ütötték és harapták egymást,
mint két részeg egy kabakban; öklök hadonásztak és csontok
recsegtek. Maga Péter a két férfi körül körözött, és a dubinájával
odacsapott, ahol érte őket.
– Abbahagyni, gazfickók! A cár előtt verekedtek, mintha az egyik
kurvátok lenne, hogy merészelitek? – dörögte, amikor Menysikov
megragadta Safirov haját, az pedig beleharapott a karjába.
Péterre vetettem magam, hogy visszatartsam.
– Sztarik! Mi a baj?
 Safirov szipogott, miközben gazdagon hímzett kabátja szakadását
ellen-őrizte, Menysikov pedig lihegve leült. Gyöngyök és ezüstszálak
hevertek mindenfelé a szobában, a parókája pedig tönkrement.
Péter a fejét a mellkasomon nyugtatta, és levegőért kapkodott.
– Mindkettő hazug csaló, Katyerinuska! – mondta. – Hála istennek,
benned mindig megbízhatok. Menysikovot már rég kerékbe kellett
volna törni a hazugságai és a csalásai miatt.
Menysikov, aki keresztülutazhatott Péter birodalmán Rigától
Derbentig úgy, hogy minden éjjel a saját birtokán aludt, talpra állt.
Minden orosz ismert egy újabb történetet a mohóságáról, mert
jutalmat követelt minden szolgálatáért, legyen az rubelben,
kopejkában, egy nemes ló az istállójába vagy egy gyönyörű lány az
éjszakára. Több címe és titulusa volt, mint ahány hajszál a fején,
francia szakácsok készítették az ételét, költséges kocsiját tíz telivér
húzta, és Darja néha fényűzőbb ékszereket viselt, mint én.
Azonban én sosem feledkeztem el a barátról, aki jót tett velem.
Szentpéterváron az ember vagy a hóhér, vagy a vádlott volt. Ha
Menysikov kegyvesztett lesz, és ehhez mérten megbüntetik, egyikünk
sincs biztonságban Péter dühétől.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Menysikov az orosz csapatoknak állott kenyeret és híg levest adott
el. A megfelelő ételre szánt pénz gyémánt formájában lóg a kövér
felesége nyakában. Ami még rosszabb, elvett tizenötezer jobbágyot a
kozákoktól, és most meg kell fékeznünk a felkelést. – Péter dühösen
köpött.
– Hát, rosszabbat is hallottam már. Menysikov már csak Menysikov
marad, nem igaz? – emlékeztettem, és Alekszandr Danyilovics
megkockáztatott egy mosolyt, de Péter nagyon mérges volt, és az
ajtóra mutatott. – Kifelé! Mindketten! Safirov, ellenőrzöm az
üzleteidet. Ha el mered hagyni a várost az engedélyem nélkül, azonnal
kivégeztetlek a családoddal együtt. És te… – Alekszandr Danyilovicsra
mutatott a dubinájával. – Menysikov! Az a rongy anyád bűnben és
szégyenben fogant meg veled, és te is bűnben és szégyenben halsz
meg. Igen, ott végzed, ahol kezdted!
 HETVENNYOLCADIK FEJEZET

Darja Menysikova még aznap este eljött hozzám, amikor az

udvarhölgyeimmel és Willem Monsszal a felolvasómat hallgattuk a
kandalló mellett. A könyv megkérdőjelezhető tartalmán a fiatalabb
hölgyeim kuncogtak. Péter betegsége megakadályozta, hogy
megismerje őket, ahogy a korábbi években tette volna, gondoltam.
Az utóbbi hetekben rosszabbodott az állapota, felduzzadt teste miatt
szenvedett, és néha felüvöltött a fájdalomtól.
A tekintetem Willem Monsra tévedt; képtelen voltam nem nézni
rá. Egy heverőn feküdt, és a lángokba bámult, amitől a bőre
aranyszínű árnyalatot kapott. Hosszú, formás lábát kinyújtotta és
keresztbe tette. Vajon a felolvasó szavaitól gyorsabban vert a szíve,
ahogy nekem is? Amikor mosolyra könnyen húzódó ajkai egy nő
szájához érnek, vajon puha vagy követelőző az érintésük?
Megmozdult, kezét a feje mögött összekulcsolta és felsóhajtott,
miközben a lángokat nézte. Milyen lenne, ha ezek a hosszú, vékony
ujjak cirógatnának, és azok a feje mögött lazán összekulcsolt kezek
simogatnának? Megint csak könnyű volt őt elképzelni a szabadban,
ahogy a csillagos ég alatt alszik, vagy elégedetten ül a tábortűznél.
Kényszeredetten elfordítottam róla a tekintetem, amikor Agneta a
fülembe súgott: – Darja Menysikova várja a kínai szalonban, cárica.
Felsóhajtottam. Hát persze. A túlélésért való küzdelemben
Menysikov a legerősebb fegyverét használja fel: a fiatalságom emlékét
és a barátságomat Darjával. Ha manapság találkoztunk, kandírozott
ibolyát ettünk, elképzelt házassági terveket szőttünk az élő
gyermekeink számára, és sirattuk a holtakat. Ahogy felemelkedtem,
Willem Mons felült.
– Kövess! – mondtam röviden.
 Éreztem, hogy szorosan mögöttem jön. Ha megállok, összeérne a
testünk? De inkább siettettem a lépteim. Ez nem történhet meg.
A kínai szalonban a gyertyafény életre keltette a festett madarakat a
selyemtapétán. Darja járkált a kis szobában. Amikor meglátott, a
lábaim elé vetette magát, és átkulcsolta ujjaival a bokám, de én
felemeltem, és megöleltem.
– Willem, add oda Menysikova hercegnőnek a zsebkendőd. Egy
nőt sem szabad sírni hagyni – szidtam meg játékosan. Darja hangosan
tüsszentett, mint egy paraszt felesége a selyemanyagba; a haja
összekócolódott, és a könnyek borzalmas nyomokat hagytak fehér
krémes sminkjében, amit még mindig Velencéből rendelt.
– Ülj le! – mondtam, miközben Willem egy törékeny,
selyembevonatú széket tolt közelebb. Talpra segítette Darját, és a szék
megnyikordult a súlya alatt. Darja a dekoltázsában kutatott, és egy kis
tekercset adott át.
– Alekasa nem árulta el, mi folyik. Darabokra törte a zöld
szalonunkat, és a szakács élete legnagyobb verését kapta. Amikor
eljöttem, a delfti csempéknek kezdett neki a dolgozószobájában,
egyesével törte őket össze a botjával. Ezt neked küldte. – Kibontottam
a tekercset, amin csak egyetlen mondat állt, a tintát könnycseppek
mosták el.
– Olvasd fel nekem! – kértem Willemet, aki a kandallóhoz lépett,
hogy a lángok valamennyire megvilágítsák az írást.
– „Mit tegyek?” – olvasta hangosan, és csodálkozva nézett fel.
Darjával a hitetlenkedésünk szinte tapintható volt. Egymásra
bámultunk: a hatalmas Menysikov herceg összeomlott. Darja
megragadta a kezem, és azt mondta: – Kérlek, Jekatyerina
Alekszejevna, mindenre, ami valaha összekötött minket, amit valaha is
szerettünk, segíts nekünk!
– Hogy mit tegyen a férjed, Darja? – kérdeztem kuncogva egy
pillanatnyi csend után. Willem engem figyelt, halvány mosoly játszott
puha, telt ajkai sarkában. Olyan egyszerűen dőlt a selyemfalnak,
mintha egy istállóban lenne. A jelenlétében könnyed, majdnem vidám
lett a kedvem. Azt mondtam: – Hát, nagyon egyszerű, Menysikovnak
követnie kell az ura parancsát, és azzá válnia, ami korábban volt.
Holnap este vacsora, velem és pár baráttal. Csatlakozol hozzánk? –
kérdeztem Darját, de közben egyenesen Willemre néztem.
Darja magával vitte a szavaim a fagyos téli éjszakába.

A vacsora egyszerű volt – töltött káposzta krémes gombaszósszal –, és

Péter komor csendben evett. Több pénzre volt szüksége, de levette
már az egy tized részt még a halászok szakadt hálójából is, amit az
orosz vizeken használtak, akár nagy, akár kicsi volt a merítésük.
– Nem jut eszedbe valami, amit még nem adóztattam meg? –
kérdezte idegesen.
– Hadd gondolkodjak. Házak, szarvasmarha, fa és tégla, háztartási
holmik, étkészlet, evőeszköz, szán, kocsi, méhkas, tó, folyó, malom…
– még a bányákat is megadóztattad.
– Igen, mindent megadóztatok, amit csak meglátok, amikor
keresztülmegyek az országon – ismerte be morcosan.
Kanalamat a levesbe merítettem, és káposztát és savanyú uborkát
halásztam ki. – És mit szólsz ahhoz, ha megadóztatjuk a levesben
lebegő zöldséget? – kérdeztem, de Péter azt felelte:
– Már megtörtént. Az egyetlen, ami még nem adóköteles, a levegő,
amit belélegzünk.
– Hát akkor… – mondtam, és visszatartottam a lélegzetem.
Péter felnevetett, és feltartotta a poharát. – Rád, és arra, hogy
mindig meg tudsz nevettetni.
Szeme nedves volt; a gyertyafény elrejtette a deres csíkokat a
hajában, és kisimította a mély vonalakat püffedt arcán. Willem, aki
felszolgált nekem, újratöltötte a kupámat, hogy illő módon felelhessek
Péternek, amikor zajt hallottunk kintről: dörömböltek, majd egy
ismerős hang azt kiáltozta: – Pirogot! Forró, friss pirogot!
Péter meglepetten hallgatta, miközben az ajtó kitárult, és
begyalogolt Menysikov rongyokba öltözve, mezítláb a hideg ellenére.
Egy nagy, túlméretezett pékinassapka csúszott a szemébe, miközben
egy hatalmas tálcáról süteményeket kínált hatalmas hasa előtt.
 – Pirogot! Pirogot! Vegyenek a pékinas Menysikovtól! – A tálcát
Péternek nyújtotta. – Egyél, kicsi herceg. Mindenki tudja, hogy az a
boszorkány féltestvéred, Szofja nem ad neked rendesen enni. De egy
nap megmutatjuk neki, együtt, te és én!
Visszatartottam a lélegzetem. Péter tekintete a barátja arcáról a
gőzölgő, illatos pirogra szállt, majd vissza. Megkóstolt egyet.
– Mm, még mindig olyan jó, mint régen. Menysikov, te gazember!
– nevetett, Alekszandr Danyilovics pedig letérdelt elé, és könnyek
szöktek a szemébe.
– Megbocsátasz nekem, kedvesem? – suttogta. – Ártottam neked.
De ha megkorbácsoltatsz és lefejeztetsz minden gazfickót a
birodalmadban, hamarosan nem marad több alattvalód.
Péter a sütemény maradékát a kutyáknak dobta, akik rávetették
magukat, miközben megölelte Menysikovot egyszerre sírva és
nevetve.
– Ne húzz velem még egyszer ujjat, Alekasa, vagy el kell látnom a
bajod, még ha nem is szeretném.
Menysikov leült, és a két férfi úgy beszélgetett, ivott és nevetett,
mintha mi se történt volna. A székem mögött éreztem Willem
közelségét, belélegeztem mirha- és szantálfaillatát. Olyan
tehetetlennek éreztem magam, mint egy őzike, aki érzi a vadász
közeledtét. Ezért alig hallottam, amikor Menysikov azt mondta
Péternek: – De szemmel kell tartanod azt a csaló Safirovot…

Másnap reggel egy bájos fiút küldtek a szobámba: a bőre olyan volt,
mint a csokoládé, és Menysikov címerét hímezték bíbor
bársonyköpenyébe. Meghajolt, és felnyitotta a nehéz ékszeresdobozt,
amit hozott: benne egy tiara, egy nyaklánc és egy fülbevaló akkora és
olyan csillogó hibátlan gyémántból, aminek nem volt párja Péter
kincstárában. A gyermek tört oroszsággal csiripelte: – Hálával és
csodálattal Alekszandr Danyilovics Menysikovtól.
Szívesen fogadtam el Menysikov csodás ajándékát. Végül is annyi
mindent adott nekem, miért ne adná ezeket a köveket is, hogy
megemlékezzünk erről a pillanatról az életünkben? A fiút elküldtem
Abraham Petrovicshoz, Péter mórjához, ahol majd nevelésben
részesül, és nem szenved hiányt semmiben.

Egy pár héttel később Peterhofban Péter küldetett értem, és együtt

töltöttük a délelőttöt.
A teknőctarka istállói macska kicsinyeket szült, és a kis Nataljánk
teljesen odavolt a vak, ügyetlen szőrcsomókért. Péter térdén ült, és az
apja azt kérdezte: – Melyiket szeretnéd, kislányom?
A reggeli napsütésben Natalja barna göndör fürtjei lángvörösen
ragyogtak, és a szívem csordultig telt az iránta érzett szeretettől. Ősszel
megkezdi a tanulást.
– Nem tarthatom meg mind? – kérdezte meglepetten, Péter pedig
az öt cicát hatalmas kezébe fogta.
– Hát persze, kisangyalom, megtarthatod mindent. De talán a
nővéreid is szeretnének egyet.
Natalja egy kicsit elgondolkodott.
– Rendben. De csak egyet.
– Nyisd ki az inged, beletesszük őket. De vigyük magunkkal az
anyamacskát is. A kiscicáknak szükségük van rá – mondta Péter. A
macska a kezébe vájta a karmát, amikor Péter felém fordult, és azt
kérdezte: – Jössz?
– Majd később. Jelizaveta betör egy csődört, amit a francia király
küldött neki. Megyek, megnézem.
– Remélem, nem töri ki a nyakát, mielőtt férjhez adjuk Párizsban –
kuncogott Péter, és Nataljával együtt kilépett az istálló sötétjéből a
fényes tavaszi napsütésre. Alice már várt rájuk. Megfogta Natalja
szabad kezét, és a kislány velük ugrált: eltűntek a fényforgatagban.
Jelizaveta egy udvarias biccentéssel jelezte, hogy észrevette a
jelenlétem az iskolában. Figyeltem, hogyan erőlteti az akaratát a
csődörre, és tudtam, hogy még nem bocsátotta meg, hogy elvettem
tőle Willemet. Jó királyné lesz Franciaországban, még ha Versailles
furcsán el is csendesedett az utóbbi hónapokban.

Péter és Feofan Prokopovics várt rám. A pap a dolgozószobája egyik

falának dőlt, sötét ruhája beleolvadt a burkolatba. A szoba por-,
papír-, tinta- és dohányillatába sós szellő vegyült, és a napsugarak
mintákat rajzoltak a perzsa szőnyegekre. Megcsókoltam Feofan
panagiáját, ő pedig megáldott a kereszt jelével. Milyen feladat hozta
Feofant Peterhofba? Sokféle tehetsége mindig lenyűgözött;
színdarabokat írt, és a nagy északi háború történetén is dolgozott
Péterrel együtt, minden szombat délelőtt. Olyan tudósok munkáit
olvasta, akik nevét ki se tudtam ejteni a saját nyelvükön: Spinoza,
Descartes, Bacon és Leibnitz, csak hogy egy párat megnevezzek, amire
emlékszem. Minden munkája a császár tiszteletére és dicsőségére
szolgált, aki a haza atyjává tette őt.
Péter felnézett a tekercsből, amit olvasott, és gyengéden rám
mosolygott.
– Matka, gyere, ülj a két öregember közé. Beszélgessünk
semmiségekről.
Magamon éreztem Feofan tekintetét, de lezártam az arcom, ahogy
azt csak mi, jobbágyok tudjuk.
– A szabadságról beszélgettünk – mondta Feofan.
– Szeretek erről beszélni! Volja! Azt teheted, amit akarsz: hát nem
ez mindannyiunk álma? – nevettem.
Feofan megszidott: – Cáricám, úgy beszél, mint a jobbágy, aki
valaha volt. De a szabadság nem azt jelenti, hogy azt tehet, amit akar,
hanem azt, hogy megszabadul azoktól a gondolatoktól, amelyek
hátráltatják a lelke jólétét.
Péter sáros csizmáját feltette az asztalra. Elkomorodtam: miről beszél
Feofan? Óvatosan válogatta meg a szavait.
– Vannak a szívnek és a természetnek is törvényei. Isten dönt róluk,
vagy a választott uralkodó. A cár apja a népének. Isten segedelmével
meghozza a döntést, amit most még nem látunk át.
– Térj a tárgyra, tiszteletre méltó Feofan! – kérte Péter.
– A cárnak nincs fia – folytatta a pap. – Ezért dönteni fog, mert
dönteni kell az utódlásáról, ha eljön a napja.
– Legyen az a nap minél messzebb – szóltam közbe.
– Úgy legyen – kuncogott Péter, majd felállt a lábát lerázva. –
Köszönjük, Feofan Prokopovics. Elmondom a cáricának, amit el kell
neki mondanom, amikor kettesben vagyunk. De utat mutatott
nekem.
Amikor Feofan kiment, megszorítottam a székem karfáján az
oroszlánfejet, Péter pedig csendben rám nézett. Alig tudtam magam
visszafogni: melyik fattyát fogja örökösének megnevezni? A
házasságon kívül minden bizonnyal egy seregnyi fia született. A
szívem olyan hevesen vert, hogy az már fájt. Hogy elvonjam róla a
figyelmemet, felálltam, és az ablakhoz léptem. Nem hallatszott más
hang, csak a szobában az órák kattogása, amelyeket úgy állítottak be,
hogy egyszerre verjenek.
Odakint a terasz fényes kavicsán Jelizaveta Willem mellett állt, arca
kipirult a lovaglástól. A férfi udvariasan nevetett, bármit mondott is a
lányom, de észrevettem, hogy tartotta a távolságot. Tekintetem
végigpásztázta a park fáinak tetejét és szökőkútjait, amelyek vize a
szivárvány színeiben csillogott, majd kisiklott az ónszínű tengerre a
Finn-öbölben. Péter mögém lépett, megölelt, és orrát a nyakamhoz
dörgölte.
– Katyerinuska. Megtanultam, hogy a női test nem
engedelmeskedik a parancsaimnak – mondta szomorúan, és a szavai
pengeként hasítottak a lelkembe. – Isten megtagadta tőlem az erős,
egészséges fiúgyermeket. Nem lehetek rá mérges, ne tegye tönkre a
harag az utolsó éveimet. De te és én, mi mindig összetartottunk.
Hűséges voltál hozzám mindig, a szavadban meg lehetett bízni, ahogy
a kedvességedben és a kegyelmedben is.
A hangja elcsuklott. A vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a
szemem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim, amiket már éreztem
érkezni. Próbálta megédesíteni számomra a keserű pirulát?
– Meg akarom köszönni neked – lehelte a fülembe. – Készen állsz?
Felnyitottam a szemem, és a fény bántva áradt bele. – Készen?
Mire?
– Hogy megkoronázzanak. Jövőre, Moszkvában, amint meleg és
napos lesz az idő. Ha idő előtt meghalok, te folytathatod a munkám –
mondta tekintetét folyamatosan az arcomon tartva. – Készen állsz?
Mindketten öregek vagyunk. Szeretnék mindent megköszönni neked.
 Mindketten öregek vagyunk. Szavai belefészkelték magukat a
lelkembe, de mielőtt fájni kezdett volna, bólintottam. Vidáman
felnevetett, és játékosan a nyakamba harapott.
– Olyan büszke vagyok rád! – mondta.
Willem felnézett az ablakunkra. Éreztem magamon a tekintetét,
mintha simogatott volna, és elléptem a látóteréből. Még nem vagyok
olyan öreg. Péter felemelte az állam, és megcsókolt.
 HETVENKILENCEDIK FEJEZET

Pjotr Safirov úgy remegett, mint a kocsonya, amikor felment a

bitófára mezítláb, egy vékony ingbe öltözve: bűnösnek találták
árulásban és a közvagyon elsikkasztásában. A több hét koplalás után a
börtönben újra úgy nézett ki, mint az a fess fiatalember, mielőtt a
mohóság eluralkodott volna rajta. Alekszandr Danyilovics mellettem
ült, sétabotjának gyémántgombját forgatta. Korábbi jóbarátja
lefejezésének napját egy új parókával és egy lenyűgöző vörös kabáttal
ünnepelte.
Áprilishoz képest a moszkvai levegő fülledt volt, és egy kisebb
tömeg gyűlt össze a Vörös téren. Háromévnyi éhség után az emberek
lesoványodtak: a szemük mélyen ült, a fejük koponyaszerűvé vált.
Hallottam a suttogásuk: Isten megbünteti a gyilkost Oroszország
trónján. Mi fizetünk a cár bűneiért. A Moszkva folyóban alig volt víz.
Oroszország bizonyos részein az utazókat figyelmeztették, ne töltsenek
el egyedül egy éjszakát egy fogadóban, mert könnyen ízletes ragu
válhat belőlük. Safirov zokogott, amikor meglátta öt hercegnő lányát,
amint könnyeikkel eláztatják a zsebkendőiket. Hiába kerestem Péter
tekintetét. A tömeget fürkészte, majd az eget, ahol összegyűltek a
nagy hasú felhők.
Előző este átkutattam a fiókjaimat a kis bőrerszényért, amely az
övemen lógott a pruti hadjárat alatt. Abban lapult a gyűrű, amit Péter
még akkor adott nekem, amikor Safirov életét tette kockára a cárért és
Oroszországért, és követségbe ment a nagyvezír táborába.
– Sose felejtsük el, ami ma történt – mondta akkor Péter.
Amikor a gyűrűt az asztalára tettem, elkomorult.
– Ez micsoda? – Előre-hátra forgatta a gyűrűt, így a tűz felragyogott
a hibátlan rubintkőben.
 – A gyűrű, amit a Prutnál adtál nekem tizenkét éve –
emlékeztettem. – Azt mondtad, segítsek eszedbe juttatni, mit tett
Safirov Oroszországért.
Péter régi zöld köntöse zsebébe csúsztatta a gyűrűt, és azt mondta: –
Menj vissza aludni, Katyerinuska. Elég nehéz napunk lesz holnap.
Mindannyiunknak.

Péter odaállt a bitófához, az arckifejezése semmit sem árult el.

Kegyetlen tréfaként az őrök elrántották Safirov lábát, amikor próbált
letérdelni, így előrebukott, mint Natalja egyik játéka a pocakjára, vagy
ami még megmaradt belőle. Az emberek gúnyosan felnevettek, a
hóhér pedig megigazította vörös csuklyáját, hogy jobban kilásson a
szűk szemréseken keresztül. A balta pengéje megcsillant a reggeli
napfényben; Safirov ajka néma imát rebegett, a felesége, a vékony és
savanyú Safirova báróné pedig elájult, amikor a fém egy ívben
lecsapott.
Lehunytam a szemem – hallottam, hogy a tömeg felhördült.
Amikor ki mertem nyitni egy kicsit a szemem, láttam, hogy a balta a
fába csapódott Safirov feje mellett. Ő összekucorodott a hóhér tönkje
mellett, arca hamuszürkévé vált a puszta félelemtől, de még élt.
Menysikov az ujjaiba fújta az orrát, és mérgesen felmordult: – Ugyan
már, ez a Safirov még egy jó hóhért sem engedhet meg magának?
Fajankó.
A bitófán Makarov átadott Péternek egy tekercset, és a Kreml falai
visszhangozták hozzánk a császár szavait: Safirov kegyelmet kapott.
Sóhajtás futott végig a tömegen; Safirova báróné magához tért.
Safirovon az orvosa kétszer is eret vágott, hogy valóban úgy érezhesse,
visszatért az élők közé, mikor a halál már készen állt, hogy magával
ragadja.
Este a pruti gyűrűt a parfümösüvegcséim, festékeim, hajkeféim és
fésűim közt találtam. Péter soha többé nem tett említést róla, soha.

A nyár hosszú, világos napokat hozott, és egyedül tértem vissza

Peterhofba. Péter besegített a vitorlás hajómba, megcsókolt, és a régi
beceneveimen nevezett, amikor pár napra elváltunk egymástól.
Mintha megújult volna a szerelme irántam húsz év után. Ahogy a szél
belekapott a hajóm vitorláiba, láttam, hogy beleolvad a Nyári Palota
mólójának szürke kövezetébe, miközben integet nekem.
Szentpéterváron kellett maradnia, de noszogatott, hogy élvezzem
addig is a vidéki levegőt. Azt a békét és biztonságot éreztem, amire
mindig is vágytam, de motoszkált bennem valami nyugtalanság és
vágyakozás valami többre is. Talán az a másik nő mocorgott mélyen a
belsőmben? Azt akartam, hogy maradjon csendben.

Tudtam, hogy Peterhofban Willem Mons vár rám.

A városi hőség után a puszta földek és a kiéhezett vidék látványa
fájdalmasan nyilallt belém: már sorban a negyedik éve álltak üresen a
tárolók, és éhező testek hevertek az út mentén, mert már senkinek
sem volt elég ereje, hogy eltemesse őket. Peterhof ezzel ellentétben
egy csendes kis paradicsom volt: a fák koronája a palota teteje fölé
nőtt már, a szökőkutak messziről csillogtak, színes madarak szelték a
levegőt, pillangók repkedtek a nádasban, és hallottam a kismajmok
visongását, akiket Marlyban tartottam.
Amikor kiszálltam a mólón, Willem Mons már ott volt, hogy
üdvözöljön. Megcsúsztam a nedves deszkákon, és ő elkapott; az ujjai
szorosan az enyémekre kulcsolódtak és a négy kabalagyűrűje a
tenyerembe nyomódott. Az ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel.
Édes fájdalom társult amellé, amire a leginkább vágytam: a keze
érintésére. Amikor zavartan felnéztem, a tekintete mélyebb volt, mint
körülöttünk a tenger. A hálálkodó szavak elhaltak az ajkamon; valami
rég elfeledett érzés bukkant fel a szívemben, és a puszta erejétől elállt a
lélegzetem. A másik felem, a nő, amely a szívem mélyén rejtőzött
azóta, hogy Péter kivallatta Alekszejt, kikelt a lelkem árnyékából, és
mielőtt megállíthattam volna, a napfényre lépett, és teljes szívéből
válaszolt Willem vágyakozására.
Semmi más nem történt, csak az ujjaink értek össze, de az érintése
égette a bőröm. Felmentem a palotába, és nem néztem rá: nem, még
nem.
Aznap este érkezett meg hozzám a városból egy küldönc a sok közül.
Péter úgy írt nekem, ahogy már évek óta nem tette: „Matka, hol
vagy? A palota üres nélküled, és senki sem nevettet meg. Mindennap
játszom Nataljával, mert a lányaink közül benne találom meg a te
lelked, humorod és szépséged. Milyen herceg lesz hozzá elég jó majd
egykor? Máskülönben egyik szobából a másikba járok, de sehol se
talállak. Pihenj nagyot Peterhofban: csodálatos együtt megöregedni
azzal, akit szeretünk…”
Leállítottam a küldöncöt. – Elég volt, hosszú lovaglás áll mögötted.
A vadász galambokat hozott fel a házhoz, menj, és egyél!
Átadta nekem a gyűrött levelet, és meghajolt.
– Küld a cárica választ őfelségének?
– Talán majd holnap – feleltem, és megvártam, hogy a lépései
elhaljanak.
A könyvtár kandallója elé térdeltem, ahol égett a tűz, hogy legyőzze
az éjszaka hidegét. Péter levelét a lángokba tartottam: éhesen
nyaldosták a száraz papírt. Először az utolsó mondatot emésztette el a
tűz: ’együtt öregedni meg’. A fekete írás még mozgott és küzdött a
lángokkal, de én leguggoltam, és türelmesen, mint egy parasztlány,
figyeltem ahogy a papír hamuvá esik szét. Hirtelen nevethetnékem
támadt. Nevettem és nevettem, és a hangomtól minden épeszű ember
megborzongott volna. Jekatyerina Alekszejevna nem öreg, Péter.
Fiatal, erős és gyönyörű: aki szeret, az él, férjem. A nevetés hirtelen
sírásba fordult át, és a szőnyegen összekucorodva bőgtem, zokogtam
és tépdestem a körmeimmel a rojtokat, ahogy rám tört a múlt minden
elkeseredése és megrázkódtatása. Addig sírtam, míg végül
összegömbölyödtem ott a kandalló előtt, pont úgy, mint Natalja egyik
cicája. Amikor felébredtem, összeborzongtam. Egy nyári vihar belökte
az ablakokat; az esővíz tócsákban állt a padlón, és a hideg, sós levegő
betöltötte a szobát. A szőnyegem átázott, és világossárga selyemruhám
a testemhez tapadt. Próbáltam magam felhúzni egy székre, de
megbillent és nagy zörgéssel felborult. Az ajtó felpattant, és megláttam
azt a férfit, akit vágytam és akitől tartottam is.
– Cáricám! – szólt Willem bizonytalan hangon. – Zajt hallottam.
Megsérült?
 Vajon egész éjjel őrizte az ajtót, és vigyázott rám? Hogy máshogy
lett volna itt ilyen hamar? Pár lépést tett csak, és ott termett
mellettem; a hajam kilazult, és kócosan omlott csupasz vállamra, mert
nyugtalan álmom közben lecsúszott róla a ruha.
Willem mellém térdelt; ujjai végigsimították az arcom, és
megérintették a szám, mint egy pillangó szárnyai. Mohón zártam az
ajkaim köréjük, és megízleltem a könnyeim sósságát. Megcsókolta
nedves arcom, és azt suttogta: – A hó színe, a könnyek íze és a tenger
végtelensége.
Lehunytam a szemem, és visszafojtottam a zokogásom.
Megölelt, magához szorított. Mióta vártam már erre a pillanatra?
Talán amióta először találkoztunk?
– Nem szabad… – kezdtem, mert éreztem a veszélyt, az őrületet
ebben az egészben.
– Tudom – felelte, és a ruhám sárga selyemanyaga száraz papírként
szakadt szét. Tenyerébe fogta telt melleim, majd elkezdte kibontani a
fűzőm. A mellbimbóim megkeményedtek, ahogy nyelvével és ajkaival
ingerelte őket, a testem fájt, annyira vágyta becézését. Hátrahajoltam,
a padlóra csusszantam, szétvetettem a combjaim, és feltárulkoztam. A
szoknyáim suhogtak, ahogy feltolta őket a derekamra. A nyelve
hegyével izgatott, lassan és puhán, hagyott időt magának megízlelni
engem, és nekem megtalálni az élvezetet. Felkiáltottam, hátrafeszülve,
anyaszült meztelen feküdtem a ragyogó napfényben. Nem engedte,
hogy befedjem magam.
– Olyan gyönyörű, Katyerina Alekszejevna. A legszebb nő a nap
alatt, olyan telt, puha és meleg.
A szavaitól megnyugodtam; az ajkai megtalálták a testem minden
szegletét, egyetlen részem sem hagyta figyelmen kívül; nyelve puha és
nedves volt, az ujjai finomak és a keze erős, miközben a csípőmet
maga felé emelte. Még szélesebbre és szélesebbre tártam a lábam,
mohón nyomakodtam felé és a hímtagja felé. Olyan nagy és kemény
volt, hogy felszisszentem, amikor sikamlós húsomba hatolt. Már
teljesen kitöltött, nyílt és nedves voltam, de még magára húzott,
miközben ő térdelt. Elfojtott nyögés tört fel belőlem, mert olyan
mélyen járt bennem, mégis éreztem, hogy még növekszik, de kezét a
számra tette.
– Mozogjon! – suttogta.
– Nem tudok – szuszogtam, de ő kényszerített, lassan, erősen, és
egy újfajta kéj járt át, ahogy meglovagoltam, amíg már fájt a gyönyör.
Tenyerébe fogta a fenekem, és közelebb lökött magához, ujjai a
húsomba vájtak, ahogy másodszor is elélveztem. Felsikoltottam, és az
eksztázisban véresre haraptam az ujjait a négy gyűrűvel, mert így
próbálta tompítani a hangom. Úgy nyaltam le a vörös édes levet a
húsáról, mint egy kiscica a tejszínt. A karjaiban újra nő voltam, nem
csak egy császárné. Minden fegyveremet feladtam a vereségben, ami
édesebb volt, mint bármilyen győzelem valaha is lehetett volna.

Késő délután mezítláb léptem az ablakhoz, hogy becsukjam. Újra esett

az eső, és az ablak lengett a szélben. Milyen vakmerőek voltunk; be se
csuktuk, mielőtt szeretkeztünk. Ez őrültség volt: ha Péter megtudja,
végünk mindkettőnknek. Már kínzott, csonkított és ölt meg
embereket jóval kevesebbért is, mint ez az árulás. Megfordultam, a
szívem hevesen vert, és esőcseppek áztatták az arcom. A testem fájt,
ahol Willem megszorított, mégis újra többre vágytam. Úgy éreztem,
mintha hozzá tartoznék.
A szőnyegen feküdt, és aludt; puhán lélegezett a kielégültségtől: az
arca kipirult, az ajkai szétnyíltak. A falhoz guggoltam a kandalló
mellett, majd leültem, és őt figyeltem: ő volt a férjem, a fiam, a
fiatalságom, a szerelmem, az életem. A kandalló melletti kosárból
kivettem egy kis faforgácsot, és felélesztettem a lángokat, ahogy
kislány koromban tanultam. A szikrák felfalták a száraz szalmát, amit a
hasábok közé tömködtem, visszaültem a sarkamra, és egy kis dalt
dúdolva vigyáztam Willem álmát. Milyen csodálatos az élet. Nem
akartam se aludni, se felöltözni, se enni. A szerelmem megújított,
melegített és táplált. Tudtam, hogy ez soha többé nem fordulhat elő.

A következő hónapokat Willemnek adtam. Nem is tudom, hogy

élhettük meg a szerelmünket ennyire teljesen. Egy különleges istenség
védi a szerelmeseket; megosztottunk egymással minden szívdobbanást,
minden gondolatot, minden reményt és minden félelmet. A csodálatos
peterhofi hajnalokon a tengerhez mentünk a parkon át, egymást
kergettük vagy bújócskáztunk. Fröcskölve és nevetve fürödtünk az
öbölben. A fák közé sétáltunk, amíg azok teljesen körbe nem vettek; a
tengeri szellő kiszárította a sót a bőrünkön, és kék felhők gyülekeztek
a horizonton, miközben mi belekortyoltunk az illatos nyári esőbe. A
fák közt a puha földön Willemmel egy lénnyé váltunk, amelynek két
feje, négy karja és négy lába van. Úgy hangzik, mint egy szörny Péter
Kunstkamerájából, de ez volt a leggyönyörűbb állapot, amit valaha is
megtapasztaltam. A peterhofi nyár lett a világunk, és ez a világ
nagyszerű volt.
Jelizaveta került engem. A testvéreivel étkezett a lakosztályukban, az
udvarhölgyei társaságát kereste, és amikor találkoztam velük a
parkban, ő odébbsétált. A tengeri szellő szivárvánnyá változtatta a
szökőkutakból repülő cseppeket színes szoknyája előtt, aztán ezek
elhalványultak a fák közt, ahogy otthagyott engem.
Az egyik reggel meglátogattam az iskolateremben. A kék
selyemfüggönyöket elhúzták, és a könyvek kifényesített bőrkötése
csillogott a napfényben. A terem egyik sarkában egy üvegből készült
ember állt, ezt használták a lányok az anatómiai tanulmányukhoz.
Kancsal volt, mert az egyik kerámiaszeme rám meredt, a másik
lebámult a lábára. Jelizaveta egyszer kitépte, és a nevelője, Madame de
la Tour rosszul csavarta vissza. A német gyártású zongora mellett
megpillantottam Anna ezüst zeneállványát. Énekleckéket vett, hogy
Holstein hercege kedvére tegyen. A szél meglobogtatta a lapokat, bár
az elefántcsont kampók leszorították a papírt.
A hang nem zavarta meg Jelizavetát: a feje szorgosan előredőlt,
miközben írta a jegyzetet. Mögé lopództam; pár szőke tincs
kiszabadult a fonatokból, és a nyakszirtje meghatóan gyerekesnek tűnt.
Mielőtt tudtam volna, mit teszek, megsimogattam a fejét, több
gyöngédséggel, mint amennyit valóban valaha is éreztem iránta.
Jelizaveta összerezzent.
– Te vagy az? – sziszegte, és a tekintete, fürge mint egy madáré,
élesen belém döfött.
 Azért barátságosan kérdeztem: – Mit csinálsz, Jelizaveta? Milyen
szorgos vagy, hogy maradtál, miután Madame de la Tourral véget ért
az órád.
– Már régóta nem írtam a naplómba, az idő pedig nem elég jó a
lovagláshoz – felelte.
Kinéztem, ahol könnyű szél söpört végig a fák tetején. Mit
mondhattam volna neki? Egyértelműen azt akarta, hogy menjek el.
Így csak egy pillantást vetettem az előtte heverő oldalra, és bár olvasni
nem tudtam, észrevettem, erős betűi milyen szépen dőltek. Ez nem
egy gyermek írása volt, hanem egy nőé.
 NYOLCVANADIK FEJEZET

Péter egyik levelet küldte a másik után Peterhofba, és minden soruk

szerelemről és vágyakozásról beszélt: „Sajnos nem lehetek veled,
Katyerinuska. A régi betegségem jobban rám tört, mint valaha, és csak
annak örülök, hogy megkíméllek a látványtól. A hasam felpuffadt,
mint egy lónak, a fájdalom vaspántokkal szorítja a mellkasom. A
lábamon lévő fekélyektől minden lépés kínszenvedés. Legalább
Alekasa adott nekem egy pompás csődört. Ezért iszom, hogy
elfelejtsem a fájdalmat, és lovagolni megyek; még ha három inas is kell
hozzá, hogy a nyeregbe emeljenek.”

Amikor a nyár a nedves őszbe fordult, nehéz szívvel tértem vissza

Szentpétervárra. Legalább Willem velem volt a visszafelé úton.
Megkértem a matrózokat, hogy kössék ki a bárkát egy rejtett kis
öbölben még jóval a város előtt. Két óra eltávozást adtam nekik, és
újra kettesben maradtam Willemmel. – Ez lesz az utolsó alkalom –
mondtam, miközben ő az ujjait már belém csúsztatta, mielőtt időm
lett volna levetkőzni. – Ha ezt Szentpéterváron is folytatjuk, a cár
mindkettőnket megöl.
– Ha meg kell halnom, érted halok meg, veled. – Csak ennyit
válaszolt.
Az ágyra lökött, és megfordított; felemelte a csípőm, hogy belém
hatolhasson. Lefogott, és összezárta a lábam, miközben lökött, így
több erőm lett, mint amit lehetségesnek gondoltam. A párnába
haraptam, hogy ne adjak ki hangot, pedig még többért kiáltoztam
volna legszívesebben minden leheletemmel.
Pont amikor az is boldoggá tett volna, ha egy tűz körül ülhetek
Willemmel egy kis izbában, a koronázásomat kellett megtervezni.
Mégis csak egy jobbágy voltam legbelül? Szörnyen féltem; korábban
még egyetlen cáricát sem koronáztak meg. A moszkvai ceremónia
mindenki számára egyértelművé teszi Péter lépésének fontosságát,
legyen az egy vagyonos herceg vagy egy koldus ebben a tágas
birodalomban. Az eszem, a testem és a lelkem rettegett a korona
súlyától, és Péter biztosan megérezte a nyugtalanságomat, amikor
magához vont egyik nap a dolgozószobájában a Téli Palotában.
– Ne aggódj! – mondta. – Melletted leszek, az út minden részén. –
Elmosolyodott félreértve az érzéseimet. Elhúzódtam, mert annyira
vágytam Willemre, és el akartam kerülni Péter érintését. De aztán
megadtam magam, és megcirógattam a férjem kócos haját. Az asztalt
ruhák, egyenruhák és ékszerek rajzai borították.
– Nézd csak! Menysikov házából hajtunk a Kremlbe, keresztül a
Vörös téren, ami tele lesz zászlókkal. Nem hosszú az út az
Uszpenszkij-katedrálisba, de minden ember látni fog téged, és ennek
felejthetetlen látványnak kell lennie – Dohányfoltos ujjaival
átböngészte a papírokat. – Itt van: itt a lista azokról, akik az uszályodat
fogják vinni. Persze gondoltam Seremetyevre is…
Ha valaki megérdemelte, hogy azon a napon velem legyen, akkor
valóban, Borisz Petrovics volt az, gondoltam, és azt kérdeztem: – És
cárom, ki fog engem megkoronázni? Feofan Prokopovics?
Péter ledobta a tekercset, kezét meztelen vállamra helyezte, és
megcsókolta a homlokom. A hangja megremegett, amikor megszólalt:
– Nem, Katyerinuska. Én magam foglak megkoronázni, senki más.

Azon az éjszakán a hálószobaablakom széles párkányán ültem: a

sötétség függönyként hullott a csodás városomra a hóban. Willem
lehúzta meztelen testemről a földig érő cobolykabátot, az
ablaktáblának nyomott, szétnyitotta a combom, és belém hatolt. A
vádlim a vállának nyomódott, és az ablaknak feszítettem magam,
amelyről csöpögött a leheletünk, az izzadságunk és a kéjmámorunk.
Willem mélyebbre tolt a bársonyfüggönyök közé, hogy elfojtsa a
sóhajaim, nyögéseim és végül a kiáltásom. Szívünk egyszerre vert, és a
szája nevetésre húzódott, amikor a saját ízét csókolta le a számról.
Szégyentelenül éltük meg a szerelmünket, mintha nem lenne holnap:
a rajtakapástól való félelemben az érzéseink még erősebbé váltak, a
vágyunk még hevesebb lett. De ez a felfokozott élet és öröm olyan
mámorító volt, amilyenre egy hosszan tartó boldogság nem képes.

Péter a koronázás napját május végére tűzte ki. – Nincs ennél a

hónapnál csodálatosabb ahhoz, hogy megünnepeljük ezt a napot –
fejtette ki az egyik étkezéskor, amikor a két törpéje birkózott, és a
mór Abraham Petrovics volt a bírájuk. Sok kaviárt ettem, mert
Willem azt mondta, fokozza a szerelmi vágyat. Amikor felnéztem, épp
gyengéden rám mosolygott, és ezt Péter is észrevette. A vérem
megfagyott, amikor a férjem mintegy mellesleg azt kérdezte: – Hogy
viselkedik a fiatal Mons az udvartartásodban?
– Nagyon jól. Még nem hallottam rá panaszt – feleltem, és füstölt
tokhallal töltött blincsikivel kínáltam Pétert.
– Mmmm, csodás. – Csettintett a szájával, és megszívta az ujjam,
majd citromlevet spriccelt a nyakamra, és lenyalta a bőrömről.
Hirtelen abbahagyta, amikor észrevette a gyémánt nyakláncom:
Menysikov ajándéka volt az. Elkomorult.
– Az ilyen kövek ritkák a birodalmamban. Kitől kaptad?
– Alekasától. Nagyon hálás volt a tanácsomért – feleltem vidáman,
de Péter rosszallóan rázta a fejét.
– Matka. Neked, mindenek felett, nem szabadna ajándékokat
elfogadnod, különösen nem Menysikovtól. A botrány szele sem
sározhat be téged, érted? Egyetlen embernek kell lennie a
birodalmamban, aki megvesztegethetetlen marad, és az te vagy. –
Mérgesnek tűnt.
– Hát persze. Milyen meggondolatlan voltam! De hagyjuk ezt,
sztarik, ez az este nem a szigorú leckékről szól. Igyál velem! – A
kedvességem megnyugtatta. A pereméig töltöttem a poharát. A testem
Willemre vágyott, aki mögöttünk állt. De ma este Péter feleségének
kellett lennem.
A koronázásomhoz a ruhák és egyenruhák Párizsból érkeztek, de a
koronámat Szentpéterváron készítették; a Nyevszkij sugárutat friss hó
borította, amikor először meglátogattuk ott az ékszerészt. Péter nem
akarta, hogy az értékes munkájával utaznia kelljen. Az apró férfi és a
segédjei meghajoltak, és behátráltak a kis boltba, miközben az őrök az
ajtót felügyelték. Péterrel finom kis porceláncsészékből vodkás teát
kortyolgattunk, amikor egy dobozt helyeztek elénk.
– Tedd le a csészét, mert kiöntöd – figyelmeztetett Péter
gyengéden.
Az ékszerészről csak úgy sütött a büszkeség alkotása felett. – Készen
állnak, legkegyesebb felségek?
Péter bólintott, és a férfi kifújta arcából a levegőt, miközben
kinyitotta a dobozt, majd azt parancsolta: – Gyújtsatok még több
gyertyát! Azt akarom, hogy úgy csillogjon, mint a nap, a hold és a
csillagok. – Majdnem felnevettem, annyira le volt nyűgözve a
munkájától.
– Több mint egymillió rubel, csak a koronádért – suttogta Péter, és
megcsókolta az ujjaim. Lúdbőrözött a karom: egymillió rubel
elképzelhetetlenül nagy összeg volt, több generációnyi oroszt lehetett
volna etetni belőle a kis piszkos, büdös izbájukban. Elpislogtam a
könnyeimet; ez a korona maga volt a csoda, és annyira különbözött a
felékszerezett félgömböktől, amiket addig ismertem. Egy sor gyémánt
csillogott körbe az alsó szegélyen; minden kő akkora, mint egy
mogyoró. Egy hermelin-pánton nyugodott, hogy ne nyomódjon bele
a homlokomba. Szürke, rózsaszín és fehér gyöngyök váltakoztak
gyémántokkal az íveken, ez adta a korona felső részét, köztük pedig
zafírok, smaragdok és megint csak gyémántok ragyogtak. A pompát
egy rubintkereszt tetézte; a közepén az ékkő akkora volt, mind egy
galamb tojása, sugárzó karmazsinvörös színű arany szikrákkal.
– Felpróbálhatom? – kérdeztem rekedten, de Péter elszörnyedve
nézett rám.
– A korona nem egy sapka vagy kalap, Jekatyerina, nem
próbálhatod fel. Ez Isten erejének szent jele, amit az ő kegyelméből
rád testál. Viselheted majd, ha fel lettél kenve. Nincs víz a világon,
ami lemoshatná az áldott olajat a homlokodról: de csak akkor leszel
készen a koronára.

Amikor újra a szánunkban voltunk, és az alkonyat elfojtotta a kora

délután fényét, Péter a cobolymuffomba dugta a kezét, és ujjait az
ujjaim közé fonta.
– Köszönöm, hogy velem vagy. Nem volt mindig könnyű.
Remélem, ezzel kárpótolhatlak.
Gyertyák égtek az ablakok mögött a Nyevszkij sugárúton és a
csatornák menti lámpásokban is. A hó ragyogott a tiszta, csillagos ég
alatt, olyan fényesen, mint Willem szeme szeretkezés után.
Remélhettem, hogy örökkön örökké így fog rám nézni? Ezer szempár
figyelte a cár feleségét. Sztyepan Glebov a legmagasabb árat fizette
azért, hogy szerette Jevdokiját, pedig ő csak egy eldobott zavaró teher
volt Péter számára, miközben engem olyan megtiszteltetésben részesít,
amilyent korábban még egyetlen cár sem osztott ki. Nem volt
érdemes még elgondolkodni sem azon, hogy mit tenne, ha leleplezne
bennünket. És mégsem tudtam elengedni Willemet. Azon az estén a
palotába hívattam Duval mestert a Gosztinij dvorból; áttette a
székhelyét Szentpétervárra. Minden ruhát Franciaországban
készítettek, de Péter koronázási kabátját én magam akartam megvarrni
öltésről öltésre. Több arsinnyit rendeltem a Párizsból érkező égszínkék
taft anyagból, és ezüstzsinórt választottam a térdig érő kabát
szegéséhez. Kacérságból vörös selyemszálat választottam a harisnyához.
A fejem is beleszédült az árba, amit Duval mester mondott; egyetlen
ezüstfonal két évig fedezné egy dragonyos fizetését. De nem
haboztam, amikor Duval mester elővette a rendelési könyvét, és azt
mondtam Willemnek: – Írd alá a nevemben, jó?

Március végén a szentpétervári nemesi családok elindultak Moszkva

felé. Az utolsó jégcsapok még a Nyevszkij sugárutat övező fákról
lógtak, de az enyhébb levegő és az első napsugarak a közelgő tavaszról
beszéltek. A hintók és kocsik végtelen sora szelte át a vidéket:
harmincezer ember indult útnak. A hajók kihasználták az ottyepel
korai érkezését, hogy Moszkvába hajózzanak, és a gyerekek a part
mentén rohangásztak, amikor a császári jármű elindult; integettek és
éljeneztek. Felhők gyülekeztek, a szél elfújta az aggodalmat és a
szégyent a szívemből, és szétszórta őket a birodalom hatalmas
területén.
Vissza kellett vonulnom a fedélzet alá, hogy elgondolkozzak azon,
ami történni fog. Huszonöt évvel ezelőtt egy férfi megvett egy
ezüstpénzért. Most megkoronáznak minden oroszok cáricájának.
Willem merészen besurrant a kabinomba, szorosan átölelt, és
semmiségeket sugdosott, amíg újra lélegezni nem tudtam. A félelmem
tükröződött a szemében, de addig csókolt, amíg erős, egyenletes
szívverése megnyugtatott engem is. Hogy leszek meg nélküle? Ő
támogatott, és együttérzett velem, ahogy férfi még korábban sosem.
Volt rá reményünk, hogy valaha együtt boldogok leszünk? Erre
gondoltam, amikor megpillantottam Moszkva ezernyi különböző
alakú és színű tornyát. Nem az én városom volt, de ez lesz a
legcsodálatosabb órám helyszíne. Mégis a legfényesebb napsütés veti a
legsötétebb árnyékot.

1724 májusában bemásztam az aranyos hintóba Alekszandr

Danyilovics Menysikov házának legbelső udvarán. Maga Péter
egyenesített fel a nehéz ruhámban. A kezem remegett, amikor
ujjaimat az övéibe helyeztem.
– Húzd ki magad, Katyerinuska. Ne félj! – nyugtatott, de én
szédültem, és a bársonyruhám súlya alatt összeroskadtam. Péter
ragaszkodott a meleg anyaghoz, és a magas nyakú ruha olyan merev
volt az arany-hímzéstől, mint egy deszka. Az uszályom hordására
kijelölt tizenkét apródból négy felemelte a ruhadarabot, hogy be
tudjak szállni a kocsimba. A fiúk, mind Péter leghűségesebb
bizalmasainak fiai, elbűvölően néztek ki a zöld bársonyban és a
hozzáillő kalapban, amit fehér strucctollak díszítettek. Levegőért
kapkodtam a gyémántpántok hirtelen szorításától a nyakamon, de
ekkor felzengtek az ágyúk, és megszólaltak a város harangjai. A kapu
kitárult, és amikor a császári hintó a Vörös térre gördült, az éljenzés és
a tapsolás felhangosodott. Az őrök vigyázz-ban álltak, és megfújták a
trombitáikat. A dobosok gyors, vidám ritmust vertek. Péter két
regimentjének zenészei egymással vetélkedtek. Két fecske repült el a
hintóm mellett, gombszemük engem gúnyolt. A hintómat húzó
tizenkét kanca visszahőkölt, és a kocsis káromkodott ezüstszín
egyenruhájában. A kezem magától mozgott. Mosolyogtam és
integettem. Nem volt visszaút.
Az Uszpenszkij-katedrális előtt az újonnan létrehozott Lovas
Testőrség várt rám, amihez Alekszandr Danyilovics is tartozott.
Seremetyev kinyújtotta a kezét, és megszorított. Azt suttogta: –
Annyira örülök, asszonyom, meg tudnék halni.
Hirtelen a színek még élénkebbek, a zene még vidámabb lett.
Lépésről lépésre haladtam előre a katedrális főhajójában. Az
udvaroncoknak előre jegyet kellett venni az alkalomra. Egy tengernyi
ismerős arc fordult felém, de én egyenesen előrenéztem, ahol James
Bruce tábornok állt, és a koronámat tartotta egy bársonypárnán;
izzadság gyöngyözött a felső ajkán. Nehézkesen ültem le Péter mellé a
merev ruhámban, de igyekeztem tükrözni az ő nyugalmát és
méltóságát. Röviden rám kacsintott, aztán az arca mozdulatlanná vált,
és egyenesen előrenézett.
Novgorod érsekeként Feofan Prokopovics tartotta a misét. A
lovagjaim segítségével elé térdeltem. A hangja visszhangzott a
katedrális csendjében. Ha korábban elviselhetetlen forróságot éreztem,
most hideg futott végig a bőrömön. A tizenkét fiatal apród a
homlokát a katedrális hideg kőpadlójára szorította. Csend uralkodott a
szent helyen kívül és belül. A meleg, illatos olajjal Feofan Prokopovics
keresztet rajzolt a homlokomra, és elsuttogta az áldást.
A világ megperdült: csak Péter maradt egy helyben: ő volt a
nyugalom a vihar közepén. Akkor értettem meg, hogy egész életében
nem csinált még ehhez hasonlót, amikor felemelte a koronát.
Drágakövein megcsillant a fény, és inkább csak éreztem Pétert, mint
láttam. A tömeg vágyakozva felsóhajtott; a vér a fülembe tolult,
amikor a korona súlyától éles fájdalom hasított feszült nyakamon át
megmerevedett vállaimba. Ujjaimat Péter kezébe helyeztem. Meg
akartam csókolni a lábát, de nem engedte. – Sztarik – suttogtam, és a
fájdalom elillant, amikor felálltam, és zene töltötte meg a katedrálist.
Talán csak ekkor értettem meg, mit volt hajlandó megosztani velem.
Könnyek patakzottak végig az arcomon, és nyomokat hagytak vastag
fehér sminkemen. Péter a jogart a melléhez szorította, és felemelte
kezem a kezében; együtt éltünk és szerettünk, együtt uralkodunk.
Az udvar felállt az utolsó áldásra, és a kórus hangja kivitte hálámat a
város tereire. Aztán felragyogtak Menysikov aranyai, amikor a
tömegbe dobta őket, és a szökőkutak vörös- és fehérbort köptek
bugyborékolva. Ezután az egész udvar szolgástul, családostul, állatostul
és csomagostul újra visszament Szentpétervárra, ahol Péter a Néván
tervezte megünnepelni a névnapját vízi játékokkal és újabb
mulatságokkal.
 NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET

– M ost már tényleg elég volt – borzongott meg Péter. – Amint túl
vagyok az egyik féle fájdalmon, száz másik támad fel bennem. – Az
arca egészségtelenül kipirult, mert az utóbbi négy hónapban ágyhoz
volt kötve. Blumentrost odahívatott más orvosokat is, hogy adjanak
tanácsot, és ez aggasztott. Ha egy kuruzsló beismeri saját
hasztalanságát, akkor tényleg komoly baj lehet. Bidloo doktor
Moszkvából érkezett, de végül Horn doktor volt az, aki lecsapolt
majdnem egy liter vért, vizeletet és gennyet Péter hólyagjából.
Willem felidézte nekem a szabadságot, a szelet és a napfényt; mókás
történeteket mesélt a birtokról az ötszáz jobbággyal, amit én
adományoztam neki. Számára tíz nap elég volt, hogy egy életre elég
élményt halmozzon fel.
– Alig várom, hogy gyere és meglátogass a dácsámban – mondta.
Így nevezte a kis birtokot a Finn-öböltől nem messze, mintha csak
egy kunyhó lenne. – Tudod még, hogy kell egy tojást kivenni egy
tyúk alól? Jól tudsz fejni? – gúnyolódott.
– Már mindent elfelejtettem – nevettem.
– Akkor elölről kell velem kezdened mindent az állatok körül –
jelentette ki, én pedig kuncogva térdre ereszkedtem, és kibontottam a
bricseszét. Éreztem, hogy habozik.
– Gyerünk – suttogtam. – Parancsolom.
A szeme ékkőként csillogott, miközben én, Oroszország császárnéja
lassan, mélyen a számba vettem, mintha csak egy szolgáló lennék. Az
ő élvezete volt az egyetlen birodalom, ami felett uralkodni szerettem
volna.
Egy őszi estén Péter azt kérte, hogy a vacsorát a lakosztályomban
szolgálják fel. A kedvenc ételét kértem Feltentől – disznókolbászt
savanyúkáposztával, friss laposkenyeret és hideg sört –, és a Nyári
Palota kertjéből származó örökzöldekkel díszítettem fel az asztalt.
Péter Jagusinszkij, Makarov és Menysikov társaságában érkezett.
Willem csatlakozott hozzánk, ahogy Darja Menysikova és Agneta is;
minél többen vagyunk, annál jobb, gondoltam. Egyszerű sötétzöld
pamutruhát viseltem, de felvettem Menysikov nyakláncát, hogy
hízelegjek neki. Amikor Péter bejött a szobába, sötéten nézett rám.
– Fájdalmaid vannak? – kérdeztem, de nem válaszolt, ezért csurig
töltöttem a tányérját, és feltörtem a kenyeret. Nem köszönte meg.
Egyre lázasabban igyekeztem csevegni. Aztán egy óra néma rágás és
komor pillantások után Péter felmordult: – Cárica, mennyi az idő?
Az asztal furcsán elcsendesedett, ahogy a finom kis óra után
nyúltam, ami egy aranyláncon lógott a nyakamban; Pétertől kaptam
ajándékba, még Berlinben vette nekem.
– Még csak kilenc óra, sztarik, van még idő enni és mulatni.
De Péter hozzám ugrott, és letépte az órát a nyakamból.
Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy a láncszemek elszakadtak, a
hölgyeim pedig felsikítottak. Péter az óra gyémántmutatóit olyan
durván tolta előre, hogy az egyik eltört.
– Tévedsz, Jekatyerina Alekszejevna! – kiabálta. – Már éjfél van, és
mindenki elmegy, kivéve engem, téged és őt – mutatott Willemre.
A szívem hevesen vert, és izzadság folyt végig a nyakamon és a
hón-aljamon. Mégis elmosolyodtam, és azt feleltem: – A kívánságod
parancs számunkra. Jó éjt, barátaim! – Tapsoltam, mintha ez egy
rutineljárás lenne, de amikor megláttam a rettegést a vendégeink
szemében, én is elgyengültem a félelemtől. Willem mozdulatlanul állt,
mint egy szobor, arca elsápadt. Egy szék háttámlája segítségével
kihúzta magát, az ujjpercei elfehéredtek közben. Csak a tűzön fekvő
hasábok ropogása hallatszott, miközben Péter sötét tekintete rólam
Willemre vándorolt, majd róla vissza rám. Újra leültem, és kortyoltam
a poharamból. A nyugalmam felbőszítette Pétert, és el is
bizonytalanította, pont ahogy reméltem. Egy levelet húzott elő a
mellkasán lévő zsebéből; a papírt sokszor olvasták és hajtották össze, és
a széles, dőlt betűk némelyikét könnyek mosták szét. Péter megvető
arckifejezéssel nézett rám, majd a levelet Willem felé dobta.
– Sajnos egy oktalan mosónőt vettem feleségül. Olvasd el, te hiú
majom! – mennydörögte.
Willem ujjai remegtek, miközben hangtalanul olvasott, majd
felnézett. Térdre hullott, levegő után kapkodott, felkapta a kezét, és
dadogni kezdett: – Cárom. Ez egy szégyentelen, rosszindulatú
hazugság.
Péter nem hagyott neki több időt a tiltakozásra, hanem
összeszorított öklével arcon csapta Willemet, és leverte a lábáról.
Elborzadva felkiáltottam, és talpra ugrottam, de Péter megragadott, és
rázni kezdett, amíg a fogaim is vacogtak már, majd ellökött, és merő
gyűlölettel meredt rám.
– Feleségül vettelek, császárnévá tettelek, megkoronáztattalak, és így
hálálod meg? Rothadt vagy a lelked velejéig, és még merészeled
mutogatni a megvesztegethetőséged jeleit előttem?
Rám vetette magát, és letépte Menysikov nyakláncát a nyakamból;
a drága gyémántok a szőnyegekre záporoztak, mint egy csillogó
zuhatag. Péter a fal burkolatának lökött. Willem odamászott hozzá,
csókolta a csizmája durva bőrét, zokogott és könyörgött.
– Cárom, mindarra a szeretetre és megbecsülésre, amit a családom
önnek köszönhet, kérem, ne higgye el, ami abban a levélben áll.
Sohasem piszkítanám be a cárica nevét, sosem árulnám el önt!
– Te rohadt szemétláda! – Péter többször arcon, mellkason és hason
rúgta Willemet, akinek megreccsentek a bordái, az arccsontja, és
összetört szép erős fogazata is. Willem felnyögött, és vért köpött.
Összegörnyedt a fájdalomtól. Nem mozdultam, a falhoz lapultam.
– Ne merészeld a cárica nevét összemosni az átkozott fajtáddal. Az
egész Mons család megfizet ezért!
Dühében felkapott egy porcelánvázát, és a felbecsülhetetlen értékű
velencei tükörnek csapta, ami darabokra tört: lebuktam, mert a
szilánkok mindenfelé repültek. – Ez történik majd veled is,
Jekatyerina Ivanovna és a tieiddel! – kiáltotta.
 Keresztbe tettem a karom.
– Gratulálok. Megsemmisítetted az egyik legkülönlegesebb
műtárgyat a palotádban. Most jobban érzed magad?
Tudtam, ha félelmet mutatok vagy könyörgök, azt a bűnösség
jelének venné. A szemébe néztem, miközben magához húzott, és
láttam a tekintetében megcsillanni a kételyt; ez megmenthet engem,
ha Willemet már nem is.
– Átkozott légy, te is meg a hidegvéred, asszony! – sziszegte, mielőtt
az ajtó felé fordult. – Őrök, hozzám! – Négy magas férfi robogott be a
szobába. Biztosan odakint várakoztak a jelre várva.
Péter az összegörnyedt, vérző Willemre mutatott.
– Tartóztassák le azt a férfit! – parancsolta levegőért kapkodva. –
Vessék a Trubeckoj-bástyába. Kínozzák meg, amíg be nem vallja,
hogy lopott és sikkasztott a cárica kincstárából. Meglesz a szükséges
bizonyíték.
- Ne! – sóhajtottam, és Péter elkapott, amikor elájultam.
 NYOLVANKETTEDIK FEJEZET

Willem kivégzésének a napján tettem róla, hogy együtt lássanak a

lányaimmal, ahogy együtt gyakorlok velük és a párizsi tánctanárukkal.
Rettegésemet festett arcom és csillogó ékszereim alá rejtettem.
– Hallottam egy új menüettet Párizsból, azt a táncot tanítsa meg
nekünk!
Tapsoltam, és cukrozott ibolyát ettem, hogy az ajkam mosolyra
kényszerítsem. A tanár megmutatta nekünk a lépéssorozatot,
miközben Jelizaveta folyamatosan rám pillantgatott. A dőlt betűs írásra
gondoltam, ami megpecsételte Willem sorsát, de nem, mondtam
magamnak, ez lehetetlen. Ő a lányom. Amikor Willemet a
Trubeckoj-bástyából a bitófához vitték, a fényre léptem, együtt
lebegtem a dallammal, és végigtáncoltam összetört szívem darabkáin.
Egyszer csak Péter őrei beléptek a bálterembe: részt kellett vennem
a kivégzésen.

A tömeg baljós csendben állt, miközben az egész Mons családot a

kivégző tönkje közelébe vezették, hogy Willem halála egyetlen
részletéről se maradjanak le. Willem már nem tudott járni. Durva
kezek egy rohadt szalmával bélelt szánra dobták, majd a hóhér emelte
széles vállára. Péter le nem vette rólam a szemét, de én
rámosolyogtam, és még több cukrozott ibolyát ettem, amíg a fogaim
és az arcom is már fájni nem kezdett.
– Nos, Jekatyerina Alekszejevna, most mit érzel? – kérdezte
kutakodó tekintettel. Szorosabbra húztam a szőrmegalléromat a
nyakamon, és megvontam a vállam.
– Megbízható alkalmazottnak tartottam. Ha tényleg ellopta az
ékszereimet, akkor megérdemli a büntetést – mondtam, de Willemre
nézve majdnem elájultam. Hiába kértem Istent, hogy adjon erőt
szembenézni ezzel a pillanattal. A szerelmem már nem egy férfi volt,
hanem egy szerencsétlen húsdarab, akit a bitófához vonszoltak.
Felsóhajtott, amitől friss vér folyt belőle. Tudtam, hogy nem árult el
se engem, se a szerelmünket annak ellenére, hogy Péter vallatói a
legjobb tudásuk szerint alkalmazták rajta kegyetlen mesterségüket.
– Ó, igen – gúnyolódott Péter. – Megpróbálta zsebre tenni a
koronaékszereket, ahogy azt jól tudod. És bizonyítékom is van rá,
hogy sikkasztott a vagyonodból.
Egy darab papírt nyomott a kezembe. Szipogtam egyet, amikor
kihajtottam. Ezen rendeltem meg az anyagokat Péter koronázási
palástjához, amit Willem a nevemben, a parancsomra írt alá. A
ruhákat, amit a saját kezemmel varrtam a férjem iránt érzett
szerelmem és hálám jeleként.
– A saját bukását írta alá a fiatal Mons – mosolygott Péter. – Nézd
csak! Nézd meg jól, Katyerinuska! – Willem nyögdécselt, én pedig
mélyen a tenyerembe vájtam a körmöm. Szerettem őt, túlságosan is
szerettem, és vajon mégsem szerettem eléggé? Miért nem tettem
vallomást, és csatlakoztam hozzá a bitófán ott rögtön? Valaha
megvetettem Afroszinját, amiért feláldozta Alekszejt, ezért a saját
hallgatásom halálom napjáig üldözni fog.
Péter talpra rántott, és közelebb lökdösött a bitófához.
– Innen nem látsz elég jól – vicsorogta, én pedig odabotladoztam a
tönkhöz, ahol Willem teste lógott. Már nem tudta többé felemelni a
fejét, aminek örültem, mert nem tudtam volna a szemébe nézni.
Péter megcsókolta az arcom, és azt kiáltotta: – A cárica közelről
szeretné látni, ahogy a közönséges tolvaj Willem Mons, a bizalmának
megcsalója felett beteljesedik az ítélet.
A nézők suttogni kezdtek; mindenki nagyon jól tudta, miért kell
Willemnek így szenvednie. Péter jelére az emberei nekikezdtek, és én
nem voltam már képes visszafogni magam. A könnyeim szabadon
hulltak, és elrejtették Willem halálának szörnyű valóját. Tudom, hogy
kerékbe törték; felvágták a hasát, kitépték a beleit, nyárson
megsütötték, és a hollókat etették velük a szeme láttára; majd végül
lefejezték. Péter vasmarokkal fogott, és hagyott zokogni, amíg
Willem, az én csodálatos Willemem, aki valaha tele volt élettel,
szerelemmel és vággyal, nem volt többé.
 NYOLCVANHARMADIK FEJEZET

Ó igen, Péter tudta, mit tesz. A következő napokban újra és újra a

bitófához kényszerített. A szánunk megállt ott, ahol Willem teste még
mindig lógott. A végtagjait már letépték a vadkutyák.
– Gyere, Katyerinuska, nyújtózunk egyet! – mondta Péter vidáman,
és olyan közel vezetett Willemhez, hogy a szoknyám súrolta
felkoncolt testét. Engedelmeskedtem, de közönséges dolgokról
csevegtem, amíg már Péternek is elege lett belőle. – Te meg az az
átkozott bátorságod. Ha a tábornokaimba egy kicsike is szorult volna
belőle, több háborút nyertem volna meg – morogta, és visszalökdösött
a szánunkba.
Utolsó pillantást vetettem Willem lefejezett testére, és elbúcsúztam a
szívemben maradt összes szeretettől. A szán előrelendült,
ezüstcsengettyűi csilingeltek a fagyos levegőben, és egy jeges széllökés
friss porhófelhőbe temette a bitófát.
Aznap este a Péter lakosztályában elfogyasztott vacsora után korán
elhagytam az asztalt. A szívem az éjszaka nyugalmára vágyott. Minden
erőmre szükség volt az elkövetkező napokra. Péter már megtiltotta a
minisztereinek, hogy bármilyen parancsomnak engedelmeskedjenek,
és lezárta a kincstárnokom irodáját. Nem volt több pénzem, és
tartozásom az udvarhölgyeim felé kezdett felhalmozódni.
A hálószobámban Alekszandra Tolsztaja meglazította a hajam,
kikapcsolta az ékszereim és kibontotta a ruhám. Pár gyertya égett. Járt
már itt valaki? Kecses kis éjjeliszekrényemre támaszkodva kibújtam
puha cipőmből, amikor a kezem valamilyen üveghez ért. Rendeltem
volna altatót? Felemeltem az éjszakai gyertyámat – és felsikoltottam; a
gyertya kicsúszott az ujjaim közül, és a lángok a lepedőbe kaptak.
Alekszandra Tolsztaja beszaladt. – Asszonyom, mi történt? – A
lepedőket elrángatta az ágyamtól, és rájuk taposva eloltotta a lángokat.
Zokogtam és fuldokoltam, az éjjeliszekrényre mutogatva.
– Ó, Istenem, az az állat! – suttogta.
Az ágyam mellett egy magas befőttesüveg állt, az a fajta, amiben
almákat szoktak vodkába áztatni a télre. De ebben nem gyümölcs
úszott, hanem szeretett Willemem feje. Kék szeme tágra volt nyitva,
ajkai hátrahúzódva az ínyéig a fájdalomtól és a félelemtől. Rám
meredt; a tekintete könyörgött, de nem vádolt. Az undortól és a
könnyektől öklendezni kezdtem.
– Vidd ezt ki, Alekszandra – dadogtam.
Remegő kézzel emelte fel az üveget, de amikor megfordult, Péter
állt az ajtóban, és fölénk tornyosult. Mindketten rettegve
visszahúzódtunk. Péter nagyot húzott konyakosflaskájából, közben
megtántorodott.
– Olyan csupasz a szobád, Katyerinuska. Miért lenne baj, ha egy kis
üveget tartanál az ágyad mellett? – A hangja kásás volt, de így is
fenyegető. – Alekszandra Tolsztaja, aki elmozdítja ezt az üveget, az
életével fizet. Az eddigi hűséges szolgálataid elismeréseként
megengedem, hogy visszatedd oda, ahova való, és nem lesznek
következményei. Ez egyszer.
Alekszandra rám nézett. Mit tehettem volna?
– Tedd le, Alekszandra – motyogtam, és pukedliztem a
látogatómnak. – Milyen kedves a cártól, hogy ezt a dísztárgyat hozatta
a szobámba.
Ennyi volt? Nem büntetett meg még eléggé? Nem. Péter felém
bökött az ujjával.
– Ez még csak a kezdet. Jekatyerina Alekszejevna, még
gondolkozom rajta, mi legyen veled.
Hideg, kemény tekintetébe beleborzongtam. Ő már nyert, én
mindent elvesztettem, mit akarhatott még? Alekszandra altató italt
készített nekem, de rémálmaimban Willem szeme betöltötte az
égboltot, akár a csillagok.
Az udvarban egy kopejkát sem tett volna senki arra, hogy a jövőm
Péter mellett folytatódik majd; a sorsom megpecsételődött. Az
egyetlen kétséges dolog az volt, hogy pontosan mi fog történni?
Melyik zárdába kell elvonulnom, megkopasztva, magányosan? Vagy
elő van készítve egy cella a Péter-Pál-erődben, ahol majd megkínoz,
és megöl, ahogy Alekszejjel tette? A korbács első csapására mindent
bevallok, amivel vádolnak, még hozzá is teszek szívesen. A
szüléseimkor is szenvedtem, de a szándékosan okozott fizikai fájdalmat
nem tudom elviselni. Emlékszem, ahogy ellenkezés nélkül megadtam
magam Vaszilijnek. Csak Menysikov nem hagyott el, és titokban
leveleket és apró ajándékokat küldött, hogy jobb kedvre derüljek.
Agneta könnyekkel a szemében ismételte el, mit mondott Péter a
szenátusban: – Azt teszem vele, amit az angol Henrik király is tett
Boleyn Annával.
– Mit tett azzal az Annával? – kérdeztem szomorúan. – És mi volt a
vád?
– Házasságtörés, cárnő – suttogta, majd egyenes tenyerét végighúzta
a torka előtt.

Már majdnem éjfél volt, mikor átmentem a sötét, titkos folyosón, ami
Péter lakosztályát összekötötte az enyémmel. Az éjszakai fények éppen
csak segítettek eligazodnom anélkül, hogy belebotlottam volna az alvó
inasba. Fülemet Péter ajtajához tapasztottam: Tolsztojjal volt bent és a
kancellárjával, Ostermann német báróval. A hangjuk fojtottan
hallatszott.
– Cárom, ne cselekedjen elhamarkodottan. Kérem, gondoljon Anna
cárevna eljegyzésére Holstein hercegével – suttogta Ostermann.
– Én nem látok itt semmiféle összefüggést a cárica bűnével. Csak
arra válaszoljatok: zárda, száműzetés vagy halál? – kérdezte Péter
mérgesen. Az ujjaimat rágtam, és visszatartottam a lélegzetem. A fény
a lábaimnál imbolygott.
– Hát – mondta Ostermann – a herceg felbonthatja az eljegyzést, ha
a menyasszony anyjának rossz a hírneve. Minden tisztelettel, az
európai udvarok már így is eleget beszélnek a cáricáról. Ha
megvádolják házasságtöréssel, és lefejezik, az a lányai számára minden
házassági tervnek véget vet.
Ez egyszer úgy éreztem, megcsókolnám a ravasz németet, aki
általában senkinek sem volt a barátja.
 – Ostermann-nak igaza van. Nem csak Anna Petrovna eljegyzését
kockáztatjuk itt, de nem találunk új kérőt Jelizaveta cárevna számára
se, ha Versailles elutasítja – tette hozzá Tolsztoj.
Hallottam, ahogy fa reccsen, és Péter káromkodik. Mit rúgott meg
és tört össze mérgében: az asztalát vagy a székét? Egy pillanatnyi csend
állt be.
– Hogy állnak a házassági tervek a franciákkal? – kérdezte Péter.
– Sehogy – felelte Tolsztoj. – Lajos király csendben van, már sértő
módon. A Duc de Chartres, aki lehetséges kérő volt eddig, pár hete
feleségül vett egy német hercegnőt, anélkül, hogy nekünk elmondta
volna. Vajon elfogad egy király olyan feleséget, aki nem kell egy
hercegnek se?
Olyan erősen nyomtam a fülem az ajtónak, hogy már fájt.
– Legyen. Akkor várunk. De Katalin órája hamarosan ütni fog. –
Hideg düh hallatszott ki Péter hangjából. Lábujjhegyen
visszalépdeltem a szobámba, a szívem hevesen dobogott, és izzadság
csorgott végig a nyakamon a folyosó hidege ellenére. Mit ígértem
magamnak azon az éjszakán a Nyári Palotában, amikor házasságot
említett nekem? Hogy nem fogok félni.

Két héttel Willem kivégzése után hivatalosan bejelentették a

legidősebb lányom, Anna Petrovna eljegyzését a fiatal Holstein
herceggel. A herceg koncertet adott a Téli Palota ablaka alatt, és a
zenészek ujja és ajka a hangszereikhez fagyott. Később szánon
átkeltünk a Néván, és misét hallgattunk a Szentháromság-
templomban. Feofan Prokopovics megáldotta a gyűrűket, és Péter
maga húzta őket a fiatal pár ujjára. A lakoma, a bál és az azt követő
tűzijáték után utolsó erőmmel játszottam a sugárzó cáricát mindenki
előtt. De az elmém nem tudta elfeledni Willem megcsonkított
testének emlékét, sem Jevdokija szomorú sorsát.

A palota hazug békességbe burkolózott a nap első, sötét óráiban:

mióta térdelhettem a hideg pompában a folyosón Péter ajtaja előtt? Az
öklömről lejött a bőr, annyit kopogtattam, a gyomrom korgott, a
hajam összekuszálódott, és az arcom megkarcolódott és vérzett.
Rekedtre sírtam és könyörögtem magam, míg végül hallottam, hogy
mozgás támad a túloldalon.
– Mit szeretnél, Katyerinuska? – kérdezte fáradtan. Felültem.
Legalább így nevezett.
– Bocsáss meg nekem, cárom, bátyuska! – A sírás fojtogatott. –
Térden állva könyörgöm. Sztarik, kedvesem, életem szerelme, kérlek!
Mindenre, ami kedves nekünk. A gyerekeinkért, Oroszországért,
mindenért, amin keresztülmentünk. – Az ajtó egy résnyire kinyílt, és
Péter lenézett rám.
– Becsaptál – mondta keserűen. Letöröltem az arcomon végigfolyó
könnyeket, tehetetlenül, mint egy gyermek, és felültem: igaz volt.
– Igen. Tudom. Bocsáss meg. Nem akarok veszekedni veled,
szerelmem. Boldoggá akarlak tenni, ahogy mindig is. Hiányzol –
mindened hiányzik. Vegyél vissza az életedbe, a szívedbe. Csak oda
tartozom. Te vagy a férjem, a fivérem, az apám, az otthonom…
Egy kicsit jobban kinyitotta az ajtót, kinézett, és megláttam az arcát.
A bőre sápadt volt, a szeme bedagadt.
– Nem tudom, Katyerinuska – mondta habozva. A
döntésképtelensége jobban megrémített, mint bármilyen, dühöngő
mérgében kiejtett ítélet. A takony és a könnyek folytak az arcomon,
és remegtem a hidegtől és a fáradtságtól.
– Gyere be – sóhajtott Péter, majd talpra rántott, be a szobájába. A
függönyök behúzva lógtak, és a levegő alkoholtól, izzadságtól és
füsttől bűzlött. A kedvenc széke a kandalló elé volt tolva. Vajon ott
ült, lába a meleghez közel, és hallgatta, ahogy az ajtó túloldalán
könyörgök órákon át? Újra leült, én pedig egy párnára kuporodtam a
lábainál. Péter rám nézett, míg én csak figyeltem, hogy ne szakítsam
félbe a gondolatait. Az arca kiolvashatatlan volt, az árnyak táncában
folyton változott.
– Mi van veletek, nőkkel? – kérdezte, és a fejét rázta. – Anna Mons
bolondot csinált belőlem. Jevdokija még a zárdában is megcsalt, ahova
zárattam, közben pedig a leveleivel zaklatott. Legalább te nem tudsz
írni, Katyerinuska. Ettől meg leszek kímélve. Maria Kantemir nem
tartotta be nagyravágyó ígéretét, hogy örököst szül Oroszországnak. –
Visszatartottam a lélegzetem, miközben ő kezét sötét, csillogó
fürtjeimre tette, és egyiket az ujja köré csavarta. – De te, Katalin,
akkor árultál el, amikor megadtam neked a lehető legnagyobb
ajándékot. Miért csináltad? – Megszagolta a hajam. – Még mindig
gyönyörű vagy. Hányszor is estél teherbe? Tizenkétszer, ha nem
tévedek. – Kinyitotta a konyakosüveget, ami mellette állt a földön, és
húzott belőle egyet. – Tizenkét gyermek, és még mindig olyan
lenyűgözően szép vagy. De mit tesz majd veled a zárda hűvöse? Hogy
fogsz kinézni kopaszon és soványan? – Ivott egy nagy kortyot. – És
ami a legrosszabb, hogy végül még te sem értettél meg engem igazán.
Nem tudod, milyen magányos egy uralkodó; mennyire hideg a trón a
seggem alatt, és mennyire távol vagyok még azoktól is, akik a
legközelebb állnak hozzám?
– Én mindig veled voltam. Mindig veled vagyok. Mindig is veled
leszek – suttogtam. A lángok megmelegítették a csupasz karjaim,
mégis lúdbőrözött az egész testem. – Nem tudsz nekem
megbocsátani? – Én egyszer követtem el azt, amit ő ezerszer is. Az
orosz mesékben a házak három lábon állnak. A szerelmünk palotáját
hogyan tarthatja csak egyetlen oszlop: az én szerelmem és hűségem?
Péter a kandallóba bámult.
– Nem. Nem tudok megbocsátani. De még nem döntöttem el, mit
tegyek veled. Menj az ágyadba, matka!
Kezeim közé szorítottam hideg kezét.
– Tizenkét gyermeket szültem neked, Pjotr Alekszejevics
Romanov. El tudod képzelni, milyen tizenkétszer szülni? Egyik
katonád sem szenvedett annyit, vagy kockáztatta annyiszor az életét,
mint én. És tudod, miért tettem? A szerelemért, cárom.
Némán bámult a lángokba. Elengedtem az ujjait, és elernyedt keze
az ölébe hullott. Másnap délben Pavel Jagusinszkij elvette Willem fejét
az éjjeliszekrényemről, és a Kunstkamerába vitte, ahol a jövőben
tárolják majd.

A gonosz lelkek és emlékek jobban kísértették Pétert, mint valaha; a

féltékenység széthasította a lelkét, ami miatt nyugtalanul járta
birodalmát. Minden nap, amit karcolás nélkül megéltem, azt
jelentette, hogy van még remény, de a múló idő bizonytalansága
büntetés is volt. Mindennap újabb, vad történetet hallottam a
dámáimtól.
– Képzeld, a cár elment egy ház mellett, ahol esküvőt tartottak.
Bekopogott, az asztalhoz ült, és mindenkinél többet ivott.
– Tegnap a cár a Ladoga-csatornát látogatta meg, és hajnalig ivott az
építészekkel.
– Nem, az olonyeci kovácsműhelynél van, ahol elkergetett egy
kovácsot az üllőjétől, és maga dolgozott meg hatszáz fontnyi vasat. Azt
kérte, hogy fizessék ki a munkáját, és a piacon vett egy pár hosszú
harisnyát.
Mindenhol ott volt egyszerre, csak Szentpéterváron nem, velem
nem.

Péter januárban tért vissza a városunkba. A régi lázas betegsége

erősebben gyűrte le, mint valaha, és még engem sem ismert fel az ágya
mellett. Kevés embert engedtek be hozzá, és azt külön
megparancsoltam, hogy Petruska, Alekszej fia ne jöhessen ki a Téli
Palotába a keresztapja, Dolgorukij herceg házából. Nagyon felzaklatná
Pétert, ha meglátná a fiút. A parancsaimat újra betartották. Ott
térdeltem óráról órára, vagy Péter mellé feküdtem, szorosan
hozzásimultam, és emlékeket suttogtam a fülébe. Ilyenkor
elcsendesedett, és a légzése egyenletessé vált. Megöleltem, és ő elaludt.
Menysikov egyik nap a kora reggeli órákban bejött a betegszobába,
és kinyitotta az ablakot. Amikor a tiszta téli levegő beáradt a
helyiségbe, Péter lázasan forgolódni kezdett, de a súlyommal
leszorítottam.
– Mitől esett vissza ilyen hirtelen? – kérdeztem.
Menysikov megtöltötte hosszú pipáját, és meggyújtotta.
– Hát, én nem hívnám ezt hirtelennek, cárica. Amikor elindultunk
az olonyeci kovácsműhelyekből, a cár már fázott, az újonnan szerzett
harisnyái ellenére. – Mindketten elmosolyodtunk, majd Menysikov
komolyan folytatta. – De ő folytatta az utat, egyenesen
Szentpétervárra. Zuhogott az eső; a partvonalat követtük, hogy ne
tévedjünk el a viharban, és a víz felől kiáltásokat hallottunk. –
Menysikov pár karikát fújt a levegőbe, vékony füstrétegük feloszlott.
– Pár tengerész bajban volt. Mielőtt visszatarthattam volna, a cár már
le is ugrott a lováról.
– És utána?
Menysikov megvonta a vállát. – Ugyan mi? A cár beugrott a jeges
vízbe a legkevésbé sem gondolva a saját biztonságára vagy egészségére,
és odaúszott, hogy megmentse a férfiakat. Amint partra húzta a
hajójukat, ittak, mint a gödény egyik kört a másik után a forró
szeszből, míg végül a cár visszaszállt a lovára. A vihar még tombolt, de
tovább lovagoltunk. Már lázas volt, mielőtt elértük a város első
vonalait.
Blumentrost lépett a szobába.
– Cárica, talán jobb lenne, ha egy időre elhagyná a szobát. A
higanykezelés nem a felséged szemének való.
Nem engedelmeskedtem. – Maradok, Blumentrost. Valakinek
fognia kell a kezét, és vigasztalnia.
Menysikov elmosolyodott. – Valódi császárnő, mint mindig.
Amikor Blumentrost felhajtotta Péter takaróját, kezemet a szám elé
kaptam, hogy visszanyeljem a torkomba toluló epét. Péter felduzzadt
hasán a bőr megfeketedett, mintha rothadna. Foltok és fekélyek
borították az ágyékát, és amikor az orvos megnyomta az oldalát,
akármilyen finoman is, Péter felüvöltött a fájdalomtól, és felébredt
lázas álmából.
– Vesekövei vannak, felség – suttogta Blumentrost. – Együtt kell
dolgoznom Paulsennel és Hornnal.
Péter felpuffadt testének látványától és a szobában terjengő bűztől
öklendezni kezdtem, de mély levegőt vettem, és gyengéden
felemeltem Péter fejét. – Készen állok!
Blumentrost a higanyos kenőcsért és a tablettákért nyúlt.

– Hogy van most? – Menysikov pár óra alvás után visszasurrant a

szobába. Mit mondjak? Péter hetekig lebegett élet és halál közt.
Hatalmas teste elgyengült a rengeteg küzdelemtől: cár atyánk, a
védelmezőnk, pont, ami lenni akart, úgy tűnt, kész elhagyni minket.
 Makarov összetöpörödöttnek látszott fekete kabátjában, miközben
közelebb intettem magamhoz, az ablak mellé.
– Makarov, attól tartok, Blumentrost megöli a cárt – suttogtam. –
Kérem, küldjön követet Berlinbe. A porosz királynak van egy híres
orvosa, Herr von Stahl, akiről Péter gyakran beszélt. Hozza ide, bármi
áron!
Beállt az éj, és a szolgák összezárták a függönyöket elrejtve Péter
szenvedéseit a város elől. Gyertyákat gyújtottak, és a méhviasz meleg
illata meg a gazdagon fűszerezett perzsa füstölőé, amelyek égő
serpenyőkben parázslottak, tompították a betegség bűzét. Péter
számára a szoba árnyai tele voltak azokkal, akik elkísértek minket
hosszú utunkon, és már előre mentek a másvilágra. Hallottam, ahogy
motyog: – Anyám, ne sírj! Jövök. Szofja, hagyj engem! És Alekszej, te
haszontalan fiú… – Felnyögött, és meg akart fordulni, de Blumentrost
nem engedte. Péter újra a hátára gördült. Összehúzta a szemét, és
felnézett a levegőbe. – Seremetyev! Hát itt vagy. Igazából minden a te
hibád.
Zokogtam, amikor Feofan Prokopovics egy egyszerű pappal a
szobába lépett. Péter harmadjára kapta meg az utolsó kenetet az
utóbbi napokban.
Annyit sírtam, hogy többször elájultam a félelemtől vagy a bánattól.
Egyik érzéssel sem bírtam.
Amikor a cár már túl gyenge lett a beszédhez, Feofan Prokopovics,
Menysikov és én szoros kört alkottunk az ágya körül. Újra
letérdeltem, hogy a közelében legyek. Péter tekintete elsiklott
felettem. A harangok zúgni kezdtek, és az emberek a csatornák
partjára és a Nyevszkij sugár-útra gyűltek, hogy imádkozzanak. Mit
kívánhattak? A halálát vagy a gyógyulását? És én vajon tudtam,
melyiket remélem?
Péter még egyszer kinyitotta a szemét, és a tekintetemet kereste.
– Szeretsz engem, ugye? Mondd, hogy szeretsz, örökké – suttogta
kiszáradt, cserepes ajkain keresztül.
Bólintottam, és könnyek csorogtak végig az arcomon. – Jobban,
mint az életemet!
Felsóhajtott. – Jól teszed.
 Elmosolyodtam, és ujjamat az ajkára helyeztem. – Ne beszélj,
kedvesem. Minden rendben lesz.
Az orvosok, Blumentrost, Paulsen és Horn jelentőségteljes pillantást
váltottak egymással. Péter suttogott valamit, és Feofan Prokopovics
bólintott, bár a mozdulat közben elkomorult.
– Mit akar a cár? – kérdeztem akadozó hangon.
– Őfelsége papírt, tintát és tollat kért – felelte Feofan. Menysikov
keresgélt az asztalon. Talán tévedek, vagy hosszabb ideig tartott neki,
mint szükséges lett volna? Itt most az ő jövője is a kockán forgott.
Végül Feofan Péter ujjait a toll köré fonta. Fekete tinta folyt a
keményített lapokra. Hallottam, ahogy a toll a papírt karcolja, és Péter
fojtott hangját: – Anna Petrovna cárevna. Hozzátok ide az én
Annuskámat, legkedvesebb, legidősebb gyermekem.
Anna? Hogy tudná ő kezelni a kis Petruska követelését, és féken
tartani a keresztapját, a mohó Dolgorukij herceget? A cár halála azt
jelentette, hogy a múlt és a jelen mérlegre kerül. A szél felerősödött,
és a Téli Palota falai körül fütyült. Végül is ki hallotta a szavait? Se én,
se Menysikov nem teljesítettük a parancsát. Feofan tekintetét az
enyémbe mélyesztette, majd csendben keresztet vetett.
Péter ujjaival próbálta kitekerni a papírt, de a tekercs kicsúszott a
kezéből. Egész Oroszország visszatartotta a lélegzetét.
– Ó, Istenem! – együtt mondtuk ki utolsó szavait.
 Interregnum, 1725

Amikor Menysikov kinyitja az ajtót, a kis dolgozószoba előtti folyosó

tele van emberekkel. Észreveszem a Zsinat, a Szenátus és az
Admiralitás tagjait is. Egyetlen éjszakára becsaptuk őket és
Oroszországot is. Felállok, és várom, hogy Dolgorukij herceg
orrhangján letartóztat minket Petruska, minden oroszok új cárja, II.
Péter nevében. Csendes imára kulcsolom a kezem, és lehunyom a
szemem. A fény olyan erős, hogy átszűrődik a szemhéjamon. Talán
már halott vagyok?
– Cárnő – szól rekedten Menysikov, és felnézek. A Titkos Tanács
előttem térdel: Ostermann, Tolsztoj és Jagusinszkij – mindannyian.
Menysikov véreres szemekkel bámul rám, és olyan gazembernek
tűnik, mint amekkora valóban.
Felegyenesedem. A ruhámon lógó ikonok csilingelnek, és az
ékszereim csillognak a gyertyafényben, miközben beszélek.
– A nagy és kegyes cár, I. Péter császár eltávozott. A gyász megtört
és a fájdalom elzsibbasztott minket. Mert mi, Jekatyerina
Alekszejevna, minden oroszok császárnője és cárnője tisztában
vagyunk a felelősséggel, amit Isten a vállunkra helyezett. – A hangom
megtölti a szobát, amikor felemelem a jobb kezem. – Megesküszünk,
hogy Isten kegyelmét szem előtt tartva minden oroszt úgy szeretünk,
mint saját gyermekeinket. Igazságosan fogunk uralkodni, és bízunk
tapasztalt tanácsotokban és iránymutatásotokban. – Belenézek a Titkos
Tanács tagjainak szemébe, egyik férfiébe a másik után. Ők döntenek:
uralkodnak velem, vagy velem együtt elkárhoznak.
Menysikov dönt először, mindig is gyors és ravasz volt. Ha a
hercegek, a bojárok vagy legfőképp az egyház körében elégedetlen
suttogás üti fel a fejét, ő még mindig segítségül hívhatja a hadsereget; a
felszegett bajonettek látványa elhallgattat mindenkit, aki ellenállásra
buzdítana, és a kétkedőket heves támogatókká változtatja.
– Éljen Jekatyerina Alekszejevna, minden oroszok cárnője! Éljen a
cárnő! – zengi Menysikov, és a tanács csatlakozik az éljenzéshez.
A kiáltás végigfut a folyosón, az udvaron, a városunkon és végül az
egész országon. A Téli Palota kapuja felett a kétfejű sasos zászlót
félárbócra eresztik. A Péter-Pál-erődből százegy ágyúlövés hasít a
reggeli levegőbe. A Szentháromság-Katedrális harangjai komoran
szólalnak meg, majd a város összes temploma követi: A cár halott!
Éljen a cárnő!
Feofan Prokopovics pont időben tért vissza, szokása szerint.
Megcsókolja az ujjaim, és hűséget fogad nekem; Makarov elém
görgeti a sietve megírt ukázt, ami Oroszország uralkodójának nyilvánít
engem. A Dolgorukij hercegek Petruska kezét szorongatva jönnek be
a szobába. Biztosan álmából verték fel a fiút, mert a fiatal herceg a sok
gyertya fényében zavarodottan pislog. A haja kócos, és mezítláb van.
Nem sajnálom: Alekszej fia olyan fiatal, eljön még az ő ideje. A
palotaőrség biztosítja a lépcsőket és a lépcsőházakat, és több száz hang
üvölti: – Éljen Katalin! Éljen a nemzet anyja, éljen a cárnőnk!
A tábornokok letérdelnek; számtalanszor ültem velük a tábortűznél,
ünnepeltük a győzelmet vagy búslakodtunk a vereségek felett.
Poltavánál elláttam a sebeiket, és híg levest kanalaztam a tányérjukba a
forró perzsa nap alatt. Mindig ott voltam, amióta csak az eszüket
tudják. Megvédtem őket, a javaikat és a családjukat Péter haragjától. A
férjem mellett megtanultam, mit jelent uralni Oroszországot. Így
kellett lennie: Péter halott. Szeretett férjem, minden oroszok hatalmas
császára és cárja meghalt, és egy pillanattal sem korábban, mint kellett
volna.
Részletek Jean-Jacques Campredon naplójából, aki
francia nagykövet volt Szentpétervár császári
udvarában, 1727. május 16.

A palotából tértem vissza, ahol Menysikov herceg a cárnő romló

egészségi állapotáról tájékoztatott bennünket. Azokban az években,
amelyeket a francia király legkegyesebb fensége megbízásából
Oroszországban töltöttem, még nem láttam ennyi bánatot az emberek
arcán. Még Menysikov is letört, és jobban teszi, ha a saját jövőjére
gondol. Mert mi fog vele történni, ha a cárnő eltávozik mindössze két
évvel a nagy Péter cár halála után? Menysikovnak több az ellensége,
mint ahány hajszál van a fején, de nagyzásával és ambíciójával ezt a
tényt teljesen figyelmen kívül hagyja. A lányát eljegyezte Petruska
cáreviccsel, de az eljegyzéseket felbontják. Ó, sok mindenről fogok
írni a következő hetekben, abban biztos vagyok.
A cárnő haldoklik, mégis csak csodálni lehet azt az isteni akaratot,
ami ilyen magasra emelte fel, elképzelhetetlenül magasra a
születéséhez képest. Még az én királynőm is, aki a szerény
Lengyelországból érkezett Mária hercegnőként, le van nyűgözve, bár
sosem ismerné el. A cárnő a saját lányát, Jelizaveta cárevnát szerette
volna feleségül a francia királynak. De hogy egy mosónő lánya legyen
Franciaország trónján? Mon Dieu.
A nagy cár temetésén Katalin azzal nyerte el a trónt, hogy nyíltan
kimutatta a gyászát és az elkeseredését. Hogy lehet egy asszonynak
ennyi könnye – vagy csak már nem találkozunk tisztességes
asszonnyal? Péter cár szerette őt. De vajon ő is szerette annyira a cárt,
lehet hinni a könnyeinek? A cár túlságosan rettegett volt. Csak pár
hónappal korábban Willem Monst lefejezték, és kétségtelen, mi volt
az igazi bűne. De minden feledésbe merült a cár temetésén: a sűrűn
lefátyolozott arcú udvarhölgyek próbálták visszatartani, de a cárnő a
földre vetette magát, a két koporsót markolászta, és üvöltött, mint egy
sebzett fenevad.
Hetekig tartott, míg megengedte Feofan Prokopovicsnak, hogy
egyáltalán lezárja a halott cár koporsóját. Ott feküdt a nagyságának
jelképeivel körülvéve. Utána, csak öt héttel a cár halála után a kis
Natalja cárevna is hirtelen meghalt, mindössze hétévesen. Az Úr ad,
az Úr elvesz. A fiatal udvarhölgy, Alice Kramer Natalja halálának
áldozatává vált: az elméje elhomályosult, és elbocsátást kért. Az udvar
napokig arról pletykált, milyen jelentős összeget fizetett neki a cárnő.
Mi volt az igazi szolgálata a cárnak és a cárnőnek?
1725. március 10-én a fiatal Natalja hercegnőt és az apját, az orosz I.
Pétert a Péter-Pál-Katedrálisban temették el Szentpétervár nagyszerű
városában. Több tízezer, minden regimentből való katona gyűlt össze
hajnalban a Néva jegén: háromezer-kétszáz nemes lovat pányváztak ki
köréjük, amelyek ezüst zablájukat rágták. Tizenkét tiszt vitte Péter
koporsóját, és nyolc tábornagy tartotta a zöld bársony aranyrojtos
baldachint, ami a koporsót védte a hótól. Péter legközelebbi barátai és
a birodalom legmagasabb tisztségviselői a koporsólepel egy-egy
darabját fogták, a hópelyhek a könnyeik közé keveredtek.
Amikor a temetés véget ért, visszatért a mindennapi élet. A cárnő
megtörte az udvari gyászt, és a lányát, Anna Petrovnát Holstein
hercegéhez adta egy lenyűgöző esküvőn. Jelizaveta cárevna még nincs
férjnél, és mindent megtesz, hogy tönkretegye a jó hírét. Gyönyörű –
parbleu! Sosem láttam ilyen dekoltázst, még Versailles-ben sem –
egyetlen hibája a viselkedése és a természete. Sajnos túl öreg vagyok,
és nem is őr, ezért rám se néz. Igazam volt, amikor lebeszéltem a
királyom, hogy ezt a hercegnőt vegye feleségül. Az erkölcse még
Versailles-t is meglepte volna.
Menysikov azt állítja, hogy a cárnő tüdeje megduzzadt. Pedig
mindössze két héttel ezelőtt, az olvadás első jeleinél kilovagoltam vele,
és alig tudtam tartani a lépést, ahogy átvágtatott az erdőn. A folyónál
leszállított minket. Hátramaradtunk, amikor ő lesétált a partra, és
kibújt a cipőjéből. Figyeltük, ahogy kavicsokat szed, és magában
beszél. Kezét a hideg vízbe mártotta, majd mezítláb belesétált. Ezután
elkomorodva felénk fordult, és azt kérdezte: – Hallják a lovakat az út
felől? Vajon mit akarhatnak ezek az emberek? – Megfordultam, de
semmi sem látszott.
Még mindig szép nő: kecses a mozgása, az elméje tiszta, és mindig
jó hangulatban van. Nem csoda, hogy az emberek szeretik: a cárnő
sosem felejtette el, honnan jött, de szerintem unatkozik a cár nélkül.
Reggelente köztudottan öt meleg perecet áztat egy jó adag forró
burgundiba, hogy felviduljon. Április elsején megszólaltatta a tűzjelző
harangokat, és figyelte, ahogy az emberek az éjjeli ingeikben rohantak
az utcára, bár nem volt se tűz, se áradás. Hogy a csínyért bocsánatot
nyerjen, mindenkinek vodkát osztogattak, és senki sem mehetett
vissza az ágyába délig, mintha Péter cár még élne. Istenem, mennyire
féltem, és gyűlöltem a cár lakomáit: a sasos korsó még mindig
megjelenik rémálmaimban. Sokszor imádkoztam, hogy őfelsége Lajos
király hívjon vissza Párizsba. Miért is tanultam meg oroszul?
A fények nyugtalanul kóborólnak a Téli Palota ablakai mögött.
Menysikov, aki nagyon is jól tudja, hogyan vessen és arasson,
hamarosan hívathat minket.
Lovasok vágtatnak ki a palota kapuján. A cárnő nem viselt háborút,
nem fosztogatott és nem törölt el se városokat, se országokat. Ez az
utolsó kettő jó év volt Oroszországban; boldogan éltünk, és új
örömök születtek. Blumentrost, a kuruzsló a tudományos akadémián
tanít most, és a Szentpétervári Gimnázium egész Oroszországból várja
a tehetséges gyermekeket. A múlt évben Vitus Bering folytatta az
utazásait. Csak maga a cárnő nem tanult meg soha írni és olvasni.
„Egy öreg öszvér nem változik lóvá, Campredon” mondta nekem.
Skawronszki gróf kocsija behajt a Téli Palotába: vajon tényleg ők a
cárnő igazi elveszett családja? Mindenki tartozni akar valahová, és még
a cárnőnek sem szabad egyedül meghalnia. Tizenkét terhesség után
csak egy lánya és egy feltételezett fivére fogja a kezét legutolsó
óráiban. A fájdalom hullámokban érkezik, és néha olyan erősen, hogy
szinte megfojtja.

Vacsora után
 Május hava hozza el az első fényesebb estéket Szentpétervárra, és a
sötétség tejszerűvé válik; ez a látvány mindig lenyűgöz engem. A
város ébren van, a palotát kivilágították. Ha ma este később azt kell
jelentenem Párizsba, hogy a cárnő eltávozott, akkor újra Péter cárunk
lesz, Petruska, a szerencsétlen, üldözött Alekszej kisfia. Amikor a
fiókban pecsétviaszt kerestem, egy régebbi lap akadt a kezembe:
„Örökkön-örökké dicsérhetik a halott Péter cár erényeit, uralkodása
nagyságát, egyediségét és bölcsességét. De a munkája fájdalmat
okozott minden embernek, aki a közelébe került. Felkavarta a
birodalma békéjét, megszakította a virágzását és megosztotta az erejét.
Megsértette az alattvalói méltóságát, jogait és jólétét. Mindenféle
ügybe sértőn beleszólt: a vallástól kezdve a családon át a Szent
Egyházig. Lehet egy ilyen despotát szeretni? Nem, soha. Egy ilyen
uralkodó csakis gyűlöletes lehet.”
Kopognak az ajtón. Biztosan az udvar küldönce: a cárnő nem
asszonyként hal meg, hanem uralkodóként. Felkészülök az indulásra.
Észrevettem valaha már a selymes kék ködöt, ami a Névát
alkonyatkor elválasztja a partjától? Ma este a szentjánosbogarak csak a
cárnőnek táncolnak. A kötelesség hív, de mielőtt elmegyek, még
egyszer átfutom a lapot.
Lehet egy ilyen despotát szeretni? Nem. De egy olyan férfit, aki
éppenséggel a cár is?
A cárnő rég meghozta döntését.
 Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
www.tericum.hu
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója

Layout és borítóterv: Pavlov Anna

Elektronikus verzió: Bencze József

Korrektor: Nácsai Katalin

ISBN 978-963-438-112-9

www.tericum.hu