C. W.

Gortner

A vatikáni hercegnõ
LUCREZIA BORGIA REGÉNYE
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
THE VATICAN PRINCESS
Ballantine Books, 2017

Copyright © 2016 by C. W. Gortner

Fordította: Pálfalvi Ilona

Szerkesztette: Oláh Ildikó

Hungarian translation © Pálfalvi Ilona, 2018

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2018
Cover design © Tericum Kiadó, 2018
 TARTALOM

I. rész
Elsõ fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
II. rész
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
III. rész
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
 Huszonötödik fejezet
IV. rész
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
V. rész
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
A vatikáni hercegnő történelmi regény, jól ismert történelmi és
közéleti személyek szereplésével. Minden esemény és párbeszéd a
szerző fantáziájának a terméke. Ahol valóságos történelmi vagy
közéleti személyek jelennek meg, ott a helyzetek, események és
párbeszédek teljes egészében kitaláltak, és nem céljuk, hogy az egész
munka fikció jellegét megváltoztassák. Egyéb tekintetben, élő vagy
holt személyekkel való bármely hasonlatosság kizárólagosan
véletlenszerű.
Se gli uomini sapessino le ragioni della paura mia,
capir potrebbero il mio dolor.
(Ha az emberek ismernék a félelmeim okát,
képesek lennének megérteni a félelmeimet.)

– Lucrezia Borgia
 Paris kutyám emlékére
Desidero vobis omnem diem
 1506

Az aljasság pusztán a sors véletlenszerű játéka.

Ezt szokta mondani az apám. Mindezt nevetve mondta, azon a
nyegle módon, ami jellemző volt rá, miközben levegőbe lendítette a
pápai halászgyűrűvel díszített vaskos kezét, mintha egyetlen
mozdulatával eloszlathatná a fejünk felett lebegő veszedelmes vádak
fellegeit, a bűnről, a véres korrupcióról és a szörnyűséges rémtettekről
szóló fojtott suttogásokat.
Hittem neki. Elhittem, hogy mindent tud.
Mára már fellebbent a szememről a köd.
Másképp hogyan is magyarázhatnám meg a ránk törő káoszt, a
feldúlt életeket, a feláldozott ártatlanságot, a kiontott vért? Másképp
hogyan igazolhatnám a saját életem váratlan fordulatait, állandóan a
családi mintázatok könyörtelen labirintusaiban bolyongva?
Ennek nem lehet más oka: az aljasság nem véletlenszerű játéka a
sorsnak. Ez a vérünkben csörgedező méreg.
Ez az ára annak, ha valaki Borgia.
 I. RÉSZ

1492‒1493

A KIRÁLYSÁG KULCSAI

Isten nem kívánja a bűnös halálát,

de azt igen, hogy éljen és megfizessen a bűneiért.

– RODRIGO BORGIA
 Elsõ fejezet

Lucrezia, basta! Ne ölelgesd már azt a mocskos dögöt!

Anyám magasba lendítette a kezét, minden ujját gyűrű ékesítette.
Sikerült megúsznom, hogy megüssön, ösztönösen a kedves macskám,
Arancino fölé hajoltam, aki fújt és lelapította a füleit, összehúzott
szemében ugyanaz a megvetés jelent meg, amit én éreztem. Tudtam,
hogy Vannozza miért jött. Ince pápa nemrég bekövetkezett halála és a
konklávé összehívása óta, hogy megválasszák az új szentatyát,
számítottam anyám megjelenésére a Monte Giordanón lévő Orsini-
palotában, ahol éltem. Fátyolba és fekete szoknyába burkolózott a
nyári hőség ellenére, hogy betelepedjen a mi szobánkba, mint a
végítélet előhírnöke.
Most, hogy itt volt, semmit sem kívántam jobban, mint azt, hogy
elmenjen.
– Kifelé! – toppantott a lábával, hogy Arancinót mozgásra
ösztökélje. A macska leugrott az ölemből, és a nyitott ajtón át
kisurrant a homályos folyosóra.
Addig nem is éreztem, hogy közben megkarmolt, amíg a vér ki nem
serkent a kezemen. A karcolást szívogatva, homlokomat összeráncolva
néztem anyámra, aki ellentmondást nem tűrően hadonászott. –
Őszintén, Adriana – méltatlankodott –, hogy engedheted meg neki,
hogy egy ilyen szörnyet tartson a házban? Ez egészségtelen. A macskák
az ördög fattyai; mindenki tudja, hogy megfojtják a kisbabákat.
– Szerencsére itt nincsenek kisbabák – válaszolt Adriana a székéből,
olyan halk hangon, mint a ruhája selymének suhogása. – És a macska
olykor igencsak hasznos tud lenni – vonta meg a vállát –, különösen
nyáron, amikor tele vagyunk patkányokkal.
– Eh! Kinek van szüksége macskára ahhoz, hogy megszabaduljon a
kártevőktől? Egy kis méreg a sarkokba, és kész. Én is megcsinálom
minden júniusban. Az én házamban nincsenek patkányok.
Összerázkódtam a gondolatra, hogy a macskám a házban a
mindenütt szétszórt mérgeken sétálgasson, de Adriana vontatott
hangon folytatta: – Talán nem tudja, kedves Vannozza, de Rómában a
patkányok sokféle formában és méretben fordulnak elő. – Bár Adriana
nem viszonozta hálás pillantásomat, szavai arról biztosítottak engem,
hogy sose járulna hozzá, hogy a fehér halált gondatlanul szétszórják.
Drága Arancinóm, akit kismacskaként a lovász kezeiből mentettem ki,
mielőtt megfojtotta volna, most biztonságban volt.
Anyám figyelme újból felém irányult, metsző tekintettel mért végig.
Amikor kikerültem a gondozásából, még csak hétéves voltam.
Akkoriban ment másodszor férjhez, és apám áthozatott a Vincoliban
lévő, San Pietro közeli palotájából, hogy itt éljek Adriana de Milával,
a legidősebb bátyja megözvegyült lányával. Adriana felügyelte a
neveltetésemet, amely a San Sisto zárdában tartott tanítási órákat is
magába foglalta. Őt sokkal inkább éreztem anyámnak, mint ezt a
kövér, verejtékező asszonyt. Miközben Vannozza úgy vizsgálgatott,
mintha alkudni akarna rám a piacon, nem először csodálkoztam azon,
hogyan sikerült olyan sok éven át Papa figyelmét lekötnie.
Valahai mesés szépségéből nem sokat láttam rajta. Mostanra, az
ötvenedik évében, a sorozatos gyerekszülésektől és az asztali
gyönyöröktől alakja jelentősen megvastagodott, s egy közönséges
matrónára emlékeztetett; szürkéskék szemeit – amelyeket én is
örököltem, bár az enyémek halványabbak voltak – sötét táskák
keretezték. Véreres orcái és karvalyszerű orra kihangsúlyozták állandó
rosszallását. Bár folyton drága bársonyban járt, de a ruha szabása
divatjamúlt volt, ami különösen feltűnő volt, amikor mindez nehéz
fátyollal díszített főkötővel párosult, amely alatt a valaha ragyogó
aranyfürtjeit már szürke csíkok tarkították.
– Eszik eleget? – kérdezte Vannozza, mintha megérezte volna az én
kritikai véleményemet. – Olyan sovány, mint egy kóbor eb. És milyen
sápadt: az ember azt gondolná, hogy sose látott napot. Gondolom,
hogy még nem jött meg az első vérzése sem, igaz?
– Lucrezia természetes sápadtsága manapság igen divatos – válaszolt
Adriana. – És még nincs tizenhárom éves. Néhány lánynak tovább
tart, amíg kifejlődik.
Vannozza felmordult. – Nincs rá ideje. Már eljegyezték, nem
emlékszel? Csak reménykedhetünk abban, hogy a végén
bebizonyíthatja, érdemes arra a különleges oktatásra, amelyhez
Rodrigo ragaszkodott. Nem mintha érteném, miért van egy lánynak
könyvekre meg ilyesmikre szüksége.
– Én szeretem a könyveimet – kezdtem volna ellenkezni, de a
tiltakozásom félbeszakadt, amikor Adriana megrázott egy kis
ezüstcsengettyűt. Pillanatokkal később a kicsi Murilla sietett be –
kedvenc törpém, akit Papától kaptam a tizenegyedik születésnapomra
– egy kancsóval és egy sajttal megrakott tállal. Tökéletes, ébenfekete
bőrű kis teremtmény volt. Elbűvölt az egzotikussága ‒ főképp, amikor
azt is megtudtam, egy olyan messze földről hozták, ahol a
bennszülöttek meztelenül szaladgálnak –, és hitetlenkedve néztem,
ahogy az anyám úgy hessenti el őt, mint egy szúnyogot. Adriana intett
Murillának, hogy tegyen le mindent az asztalra. Anyám minden
előzetes szó vagy figyelmeztetés nélkül szokott megjelenni, Adrianát
azonban nem érdekelte, ha anyám nyíltan megbámulta a szolgákat,
vagy a falikárpitokat, a frissen vágott virágokkal teli vázákat és a
sarkokban álló szobrokat méricskélte – Papa figyelmének minden
megnyilvánulását, amit valaha ő élvezett.
– Az apácák biztosítottak afelől, hogy Lucrezia kitűnik a
tanulmányaiban – folytatta Adriana. – Kecsesen táncol, és tehetséget
mutat a lantjátékban; csodásan varr, és még a latinban is járatos
valamelyest…
– Latinban? – kiáltott fel Vannozza, szájából röpködtek a morzsák. –
Amellett, hogy a szemét rongálja az olvasással, még prédikálni is tud,
mint egy pap? Férjhez menni készül Spanyolhonba, nem misét
celebrálni.
– Egy Lucrezia státuszában lévő lány a birtokában kell hogy legyen
ezeknek a készségeknek – mondta Adriana –, mert megeshet, hogy
neki kell vezetnie a gazdaságot, amikor a férje távol van. Még maga is
megtanult írni és olvasni, kedves Vannozza, nemde?
– Megtanultam, mert vezetnem kellett a tavernát. Ha nem tettem
volna, a szállítóim kilopták volna a szememet. De Lucrezia? Amikor
született, megcsináltattam a horoszkópját, és a csillagok azt üzenték,
hogy feleségként fog meghalni. Egy feleségnek semmi szüksége latinra
– hacsak Rodrigo nem gondolja azt, hogy majd a tudásával fogja
szórakoztatni a férjét, ha már túl öreg lesz ahhoz, hogy szétrakja a
lábait.
Adriana arcáról lehervadt a mosoly. Rám emelte a tekintetét. –
Lucrezia, kedves, kérlek, mutasd meg Donna Vannozzának azt a
hímzést, amelyen éppen dolgozol! Annyira gyönyörű!
Vonakodva léptem az ablakmélyedésben lévő padhoz, ledöbbenve
anyám könyörtelen megjegyzésétől a halálomra vonatkozóan. Újabb
dühöt váltott ki bennem, amikor megpillantottam a párnákon
Arancino testének a lenyomatát, miközben kezembe vettem a
párnahuzatot, amelyet apámnak hímeztem. A legbonyolultabb minta
volt, amivel valaha is próbálkoztam, valódi arany- és ezüstfonallal
varrtam ki a Borgia-címert – a fekete bikát az eperpiros pajzson.
Meglepetésnek szántam a konklávé befejezésére, és elakadt a
lélegzetem, amikor anyám kiragadta a kezemből, mint egy piszkos
zsebkendőt.
Szándékosan erőszakos mozdulattal simított végig rajta. Egyik
gyűrűje beleakadt egy laza fonálba, meghúzta a szálat, és ezáltal
tönkretette az öltéseket, amelyek tökéletesítésével órákat töltöttem.
– Elfogadható – jegyezte meg. – Bár a bika inkább néz ki Júnónak,
mint Minotaurusznak.
Kikaptam a kezéből. – Soror Constanza szerint az én hímzésem a
legszebb a San Sisto növendékei között. Azt mondja, hogy akár
terítőket is készíthetnék a szegényeknek, és a Szűzanya maga is
meghatottan sírná el magát, olyan szépek lennének.
 Vannozza hátradőlt a székén. – Tényleg? Azt hiszem, a Szűzanya
inkább azon sírná el magát, amilyen szemtelenül viselkedsz a saját
szülőanyáddal.
– Na, na – csitította Adriana. – Ne perlekedjünk! Mindannyian
idegesek vagyunk az örökkévalónak tűnő várakozás miatt, amíg a
konklávé végre meghozza a döntését, és itt ez a szörnyű forróság is, de
semmi szükség arra, hogy egymásnak támadjunk…
– Miért? – kérdeztem suttogva, Adrianát félbeszakítva. – Miért
gyűlöl engem ennyire?
Váratlanul feltörő szavaimra valamiféle érzelem suhant át Vannozza
arcán. Egy röpke pillanatig azt láttam, hogy a vonásai ellágyulnak,
majd a fájdalomtól összerándulnak az arcizmai. De azonnal
visszarendeződtek, csak szája keserű vonala maradt.
– Ha az én felügyeletem alatt volnál még, a fejedet a falba verném,
amíg meg nem tanulod, hogyan kell a szüleidet tisztelni.
Nem voltak kétségeim afelől, hogy meg is tenné. Még emlékeztem
a tenyerei csattanására azokból az időkből, amikor olyan
semmiségeken is feldühödött, mint egy fűpecsétes szoknya vagy
elszakadt ingváll. Legalább annyira féltem a haragjától, mint a jósokkal
és asztrológusokkal folytatott konzultációitól, a minden esti tarot-
kártya-rituáléjától, ami azért kergetett rémületbe, mert
boszorkányságnak tűnt, amit a Szent Egyház tiltott.
Adriana felsóhajtott. – Lucrezia, mi jött rád? Ebben a pillanatban
kérj bocsánatot! Donna Vannozza a vendégünk.
A tönkretett párnahuzatot a mellemre szorítva azt motyogtam: –
Bocsásson meg, Donna Vannozza – majd Adrianához fordultam. –
Elmehetek? – Anyám megmerevedett a székén, tudta, hogy
Adrianához intézett kérésem kihívás volt, annak a kinyilvánítása, hogy
Vannozzának nincs hatalma fölöttem. Engem kárpótolt a dühös
arckifejezése, amikor Adriana így szólt: – Természetesen, gyermekem.
Ez a hőség mindannyiunkat megvisel.
Elindultam az ajtó felé, a hátam mögött Adriana azt suttogta: – Meg
kell bocsátania neki. Szegény gyermek, meg van zavarodva; csak két
nappal ezelőtt hoztam el a zárdából, e miatt a váratlan konklávéügy
miatt kiszakadt a szokásos rutinból. Hiányzik neki az iskola és…
 – Ostobaság – szakította félbe Vannozza. – Tudom nagyon jól, hogy
mindenért az apja a hibás. Mindig is kényeztette őt, hiába mondtam
neki, hogy ez nem bölcs dolog. A lányok felnőnek, otthagynak
bennünket, és férjhez mennek. Saját gyermekeik lesznek, és a család
lesz az első számukra. De Rodrigo meg sem hallotta. Az ő Lucreziája,
az ő farfallinája más. Ő különleges. Senki más nem számított neki,
amióta ez a lány megszületett. Állítom, hogy a fiunk, Juan után ő az
egyetlen, akit igazán szeret.
A hangjából áradó düh körém tekeredett. Vissza se néztem, amikor
kiléptem, de abban a pillanatban, ahogy a folyosóra értem, meg kellett
kapaszkodnom a lépcső korlátjában. Levegő után kapkodtam.
Nem emlékszem olyan időre, amikor az anyám nem gyűlölt engem.
A bátyáim, Juan és Cesare számára mindig volt egy kedves mosolya,
gondoskodás és bátorítás áradt feléjük, különösen Cesare felé. Annyira
imádta, hogy amikor Papa Pisába küldte papnak tanulni, úgy sírt,
mintha megszakadt volna a szíve. Az első és egyetlen könnyek,
amelyeket láttam tőle, ezek voltak. Még a legkisebb fiútestvérem,
Gioffre is, aki semmi különöset nem tett, több figyelmet kapott tőle,
mint én valaha is. Én voltam az egyetlen lánya, akit a szárnya alá
vehetett volna, ehelyett rideg és követelő volt, mintha a puszta
létezésem is sértené. Ezt soha nem értettem, és egész
gyermekkoromban arra vágytam, hogy elmeneküljek tőle. Imáimra
válaszul jött a lehetőség, hogy Adrianánál lakhatok. Ő éreztette velem,
hogy fontos vagyok, imádott, mert, ahogy Papa állította, valóban
különleges voltam.
Abban a pillanatban vágyódni kezdtem Papa után. Amennyire
tehette, gyakran meglátogatott, mert itt, Adriana házában, nem kellett
többé titkolóznia. Az anyám házában a mi kedves nagybácsikánknak
hívtuk, mert Vannozza férjes asszony volt, és adni kellett a látszatra.
De itt nem volt szükség ilyen fortélyokra. Vacsora után Papa hatalmas
karjába vont, a hajamat simogatta, az ölébe ültetett, és meséket regélt
nekem az őseinkről, mert mi nem voltunk olaszok. – Ezt soha nem
szabad elfelejtened – mondta. Bár III. Kallixtusz pápa volt a
nagybátyja, és a családunk generációk óta Rómában élt, mégis katalán
vérből származunk, az aragóniai királyságban, az Ebro zord völgyében
születtünk. „Borja” volt az igazi, spanyol nevünk, és az őseink a
mórok ellen indított keresztes háborúkban harcolva szereztek címeket,
rangokat, földeket és királyi kegyeket, amelyek feljogosítottak
bennünket, hogy az egyház tagjaiként olyan magasba kapaszkodjunk,
hogy meglássuk magát Szent Pétert is.
– De emlékezned kell, farfallinám – szokta Papa mondogatni, így
becézgetve engem –, nem számít, hogy milyen magasra emelkedünk
vagy milyen gazdagokká válunk, mindig oroszlánokként kell egymást
védenünk, mert itt idegenek vagyunk, akiket Itália soha nem fogad be.
– De én itt születtem, és nem úgy nézek ki, mint te – válaszoltam a
magnetikus sötét szemekbe nézve, s kezemmel megérintettem barna
arcát. – Mégis idegen vagyok?
– Borgia vagy, kicsi pillangóm, még akkor is, ha édesanyád itáliai
sápadtságát örökölted. – Kuncogott egyet. – Hála Istennek. Nem
örülnél, ha úgy néznél ki, mint én, egy spanyol bivaly! – Közel húzott
magához. – Az ereidben az én vérem folyik, a Borja sangre. És csak ez
számít. A vér az egyetlen dolog, amiben megbízhatunk, az egyetlen
dolog, amiért érdemes meghalni. A család vére, és la familia es sagrada
(a család szent). – Megcsókolt. – Te vagy a legkedvesebb lányom, egy
igazgyöngy. Soha ne feledd! Egy nap ez a nyomorult föld, amelyik
megvet bennünket, a térdére hullva énekli majd a dicsőségedet.
Mindannyiukat el fogod varázsolni, gyönyörű Lucreziám.
Miközben el nem tudtam képzelni, hogyan sikerül majd Itáliát
térdre kényszerítenem (még a San Sisto apácáit is szörnyen nehéz volt
megnyernem), elnevettem magam, és megcsavartam a csőrszerű orrát,
mert azzal tisztában voltam, hogy más asszonyoktól is vannak leányai,
bár abban biztos voltam, hogy egyikük sem hallott tőle ilyen odaadó
bátorítást. Láttam a pillantásából, fénylő mosolyából, amely szétterült
az egész arcán, és éreztem a szorításának az erején. A hatalmas Borgia
bíboros, akit mindenki irigyelt a gazdagságáért és a szívósságáért, akit a
Római Egyház legállhatatosabb szolgái nagyra tartottak – engem
jobban szeretett, mint bárki mást. Így büszkén biggyeszkedtem az
ölében, mert ez olyan örömmel töltötte el, hogy a nevetése úgy
gurgulázott, mint egy lávafolyam, addig csiklandozta az oldalamat,
amíg akkora hahotázás robbant ki belőle, hogy megrengette a palota
falait – túláradó és büszke, durva, mint a kártolatlan selyem, telve az
élet iránti szenvedélyes örömmel. A nevetéséből kihallottam az
irántam való szeretetét; éreztem, amikor elborított a csókjaival, és
incselkedett velem: – Milyen kis kokott vagy te! Mint az édesanyád
fiatal korában: úgy tudta rám vetni a szemeit, hogy elolvadtam a lábai
előtt.
El sem tudtam képzelni, hogy Vannozza bárkire is így tudja rávetni
a szemeit. Egyetlen pillantása, egyetlen gúnyos mosolya szétzúzta a
bennem lévő örömöt.
De most először megértettem, most már tudtam, hogy anyám miért
gyűlöl engem.
Senki más nem érdekli, amióta ez a lány megszületett…
Nekem volt valamim, amit ő elveszített. Enyém volt Papa szeretete.
Panaszos nyávogásra lettem figyelmes. Lehajoltam, és kicsalogattam
Arancinót a lépcsőforduló egyik törött antik szobra mögül. Amikor a
karomba vettem, a lenti cortile felől lépések hangját hallottam. A
macskával a karomban lekukucskáltam a korlát fölött a belső udvarra,
és megláttam Adriana menyét, Giulia Farnesét, aki sietve lépett be az
épületbe.
Kikapcsolta a köpenyét, és egy szolgálólány felé dobta. Sietősen
végigsimított a frizuráján – a csuklya összekócolta –, majd elindult
felfelé a lépcsőn a piano nobile szintjére, ahol a szobáink voltak.
Izzadtságtól nyirkos korallszínű selyemruhája rátapadt az alakjára.
Orcája kipirult, és annyira igyekezett felfelé a lépcsőn, hogy engem
addig észre sem vett, amíg majdnem a lábamra lépett. Nagy levegőt
véve megállt. Sötét szemei lángoltak.
– Lucrezia! Dio mio, megijesztettél. Mit ólálkodsz itt?
– Pszt! – tettem az ujjam az ajkamra, és a szememmel a felé a szoba
felé intettem, ahol Adriana suttogó hangját anyám időnkénti staccatója
szakította meg.
– Vannozza? – formálta a szót az ajkával. Bólintottam, miközben
magamba fojtottam egy kuncogást. Két éve találkozott először
anyámmal, amikor Vannozza részt vett Giulia és Adriana fiának,
Orsinónak az esküvőjén. A ceremónia után, amit apám celebrált,
Vannozza ragyogva feszített a banketten, amikor is Papa
megajándékozta Giuliát egy rubin nyakékkel. Ahogy apám a nyakába
akasztotta az ékszert, Giulia boldogan felnevetett, nevetése
visszhangzott a teremben. Anyám mellett ültem, és láttam, hogy
elsötétül a tekintete. Amikor Giulia kihívta Orsinót a táncparkettre, a
lány mesterkéletlen bája mellett a fiú még esetlenebbnek tűnt, olyan
volt, mint egy kificamodott marionettbábu, és meghallottam
Vannozza suttogó hangját: – Ezért jöttünk mi ide? El fogsz hagyni
azért a lányért, még mielőtt az a mamlasz hozzáér.
Papa mogorván összeráncolta a homlokát. Azért figyeltem fel rá,
mert a nyilvánosság előtt soha nem mutatott haragot. A fogai között
szűrte a szavakat: – Vannozza, nem számít, milyen magasra emeltelek,
mindig a kanálisban maradsz.
Titkolt elégedettséggel nyugtáztam a Vannozza arcát elöntő
megütközést. Ezután, szolgálatkész férjével a nyomában, hamarosan
eltávozott. Azonban, mielőtt elment, kétségbeesetten pillantott hátra
Giuliára, aki pörgött-forgott a zenére, miközben az apám ragyogó
arccal ütötte a ritmust a kárpitozott széke karfáján, a díszemelvényen.
Most, ahogy Giuliát néztem, és a homlokán gyöngyözött az
izzadság, a szemei pedig elfojtott izgalomtól csillogtak, eszembe jutott,
hogyan időztek Papa kezei a nyakán, miközben bekapcsolta azt a
rubin nyakláncot, és hogyan tükrözte a lány bőre Papa gyűrűs ujjainak
fényét…
Giulia elmúlt tizennyolc éves. Már nem gyerek.
– Hol voltál? – kérdeztem. – Adriana azt hitte, hogy fenn
szundikálsz a szobádban.
Válaszul megragadta a kezemet, és feltuszkolt a harmadik szintre,
ahol a hálószobáink voltak. Arancino hozzám simult, amikor a frissen
felszórt virágokon átlépkedve bementünk a szobámba. A falak a sárga
és a kék árnyalatait hordozták, a kedvenc színeimet. A keskeny ágyam
melletti falfülkében mécses lángja lobogott egy, a Máriát és a kisdedet
ábrázoló bizánci ikon előtt, amit apámtól kaptam ajándékba. A
sarokban egy stóc bőrbe kötött könyv halmozódott, amelyeket Cesare
küldött nekem a pisai egyetemről: Petrarca és Dante szonettjei,
amelyeket késő éjjelig lapozgattam egy gyertya fénye mellett.
 – Krisztus mentsen meg, egy pokol van odakinn. – Giulia a
kisasztalon álló majolikakancsóra és tálra mutatva azt mondta: – Légy
oly kedves, hozz nekem egy nedves ruhát. Esküszöm, hogy mindjárt
elájulok.
Letettem Arancinót, hogy megnedvesítsek és odavigyek neki egy
törlőkendőt. – A piazzán voltál, igaz? – kérdeztem, miközben átadtam
neki a vászondarabot.
Sóhajtott, miközben szempilláit félárbócra eresztve simogatta a
nyakát és a keblét a nedves vászonnal. Türelmetlenül vártam, hogy
végezzen a szertartásos mosakodással.
– Nos? Igen?
A szeme kinyílt. – Mit gondolsz?
Hangosan szívtam be a levegőt. – Engedély nélkül kimerészkedtél,
amikor Adriana határozottan azt mondta, hogy itthon kell
maradnunk?
– Hát persze – válaszolta Giulia, mintha mindennapos tény lett
volna az, hogy egy fiatal nemeslány hölgy kísérő vagy társalkodónő
nélkül egyedül csellengjen az utcákon, mialatt az egész város olyan
volt, mint egy felbolydult méhkas, és arra várt, hogy a konklávé
döntsön végre.
– És… te… láttál valamit? – kérdeztem, miközben a merészsége
miatt érzett félelmem a bennem feltámadó nehezteléssel vívott, amiért
nem hívott magával a tiltott kirándulásra.
– Igen, útonálló hordák masíroznak, és bosszút esküsznek, ha nem
Rovere bíborost választják meg. – Elfintorodott. – Mocskot hagynak
maguk után végig a piazzán, és kirabolják az összegyűlt hívőket. A
pápai testőrségnek kellett őket elzavarni. Ez szégyen.
– Adriana figyelmeztetett bennünket. Azt mondta, hogy mindig
veszélyes a helyzet, mielőtt az új pápát megválasztják.
Giulia hallgatott egy kicsit. – És most Adriana van itt, hogy
prédikáljon? Vagy az én Lucreziámmal beszélgetek? – Amikor
érzékelte a rosszallásomat – mert bár nagyon szerettem Adrianát, de
mégsem akartam olyan lenni, mint ő, még hozzátette: – Persze, hogy
veszélyes volt, de másképpen hogyan jutnánk hozzá a hírekhez? Nem
hiszem, hogy Adriana meg tudná nekünk mondani. – A hangja
felélénkült. – A konklávé még mindig nem döntött. Egyik jelentkező
sem szerzett elég voksot. Holnap már csak kenyeret és vizet kapnak.
Elfelejtettem a bosszúságomat, és felkuporodtam az ágyra. Tudtam,
hogy minél hosszabb ideig tart, amíg a bíborosok döntésre jutnak,
hogy kit válasszanak meg új pápának, a bezártságuk a Sixtus-kápolnába
annál szigorúbb lesz. Elburjánzana a törvénytelenség, ha a pápai trónus
túl sokáig üresen maradna, és azáltal, hogy csökkentik a bíborosok
privilégiumait, gyorsabb szavazásra kényszerítik őket. De már négy
nap telt el bejelentés nélkül, és Rómában mindenki feszült volt.
– Ki kell őket éheztetni – folytatta Giulia –, arról nem is beszélve,
hogy élve megsülnek odabenn, mert az összes ablakot és ajtót
befalazták. De édesapádat kivéve egyik bíboros sem nyerhet, mert ő
meggyőzi és a saját oldalára állítja a bizonytalanokat. – Szavai súlyát
latolgatva rövid szünetet tartott. – Ha minden a tervek szerint alakul,
Borgia bíboros lesz az új szentatyánk.
Megálltam, hogy ne forgassam a szememet. Giulia olyan drámai tud
lenni.
– Papa korábban már veszített – jegyeztem meg. Azt nem tettem
hozzá, hogy valójában kétszer veszített. Még túl kicsi voltam, hogy
tanúja legyek a kudarcainak, de a vereségeit épp elégszer szajkózták a
fülem hallatára. Apám soha nem szűnt meg ismételgetni, hogy egy nap
kiérdemli a megtiszteltetést, hogy néhai nagybátyja, III. Kallixtusz
megszentelt nyomdokaiba lépjen, isten őt úgy segélje. De azóta más
pápák is követték őt, beleértve a nemrég eltávozott Incét, akit Papa
hűen szolgált, bár a lojális szolgálat eddig még nem segítette a saját
előmenetelét.
– Az eddig volt – mondta Giulia. – Most minden más. De tényleg,
Lucrezia, azok az apácák a San Sistóban nem tanítanak nektek semmit
abból, ami a falaikon kívül történik? – A válaszomat meg sem várta, és
tudomást sem vett arról, hogy rossz szemmel nézem, ahogy letépi a
fejéről a hajhálót, és szétrázza a vállán nedves aranybarna hajfürtjeit. –
Hadd magyarázzam meg neked: Firenzében Lorenzo de Medici halott,
és Milánót most a Sforza tirannus kormányozza, Il Moro. Velence
elzárkózik, míg a nápolyi királyi ház ki van téve Franciaország és
Spanyolország csatározásainak, mindkettő jogot formál a trónra. Csak a
pápa képes megelőzni, hogy kitörjön a pánik. Most jobban, mint
bármikor, Rómának olyan vezetőre van szüksége, aki erőt tud
felmutatni, és meg tudja tartani… Ó, ne is törődj vele! – kiáltott fel
ingerülten, mert eluntam a kioktató stílusát, és Arancino felé
fordítottam a figyelmemet, aki egy szúnyogra vadászott a sarokban. –
Nem is tudom, miért magyarázom ezt neked. Még olyan gyerek vagy.
A gyomrom váratlanul összerándult. Eddig a pillanatig soha nem
mertem megkérdőjelezni Giuliát, akit egy sokkal okosabb, bár néha
idegesítő, nagyobb testvérként kezeltem. Az elmúlt öt évben baráti
kapcsolatban éltünk, de ő férjnél volt, és Róma-szerte Bella
Farnesének nevezték – míg én még lapos mellűnek számítottam, aki
még nem ismeri a nőiség misztériumát. De ma valamit megtanultam:
tudtam, hogy van egy olyan adottságom, amit még az anyám is irigyel,
és elhatároztam, hogy nem engedem, hogy Giulia továbbra is úgy
kezeljen engem, mint egy butuska kislányt.
– Ha annyira gyermek vagyok – mondtam –, akkor aligha leszek
hibáztatható, ha kikotyogom, hogy ma engedély nélkül mentél el
itthonról, és megreszkíroztad, hogy a személyed közönséges pletyka
tárgya legyen.
Giulia megdermedt, ujjaival a haját csavargatta. Hosszan nézett rám,
mielőtt elmosolyodott. – Ez valami zsarolásféle, ami elhagyja az
ajkaidat? Ez mennyire borgiás!
Öröm járt át. – Nos, ha az, amit állítasz, igaz, és Papa lesz az új
pápa, bizonyára megérdemlem, hogy megtudjam, ez mennyiben fog
engem érinteni.
– Valóban – nedvesítette meg az ajkait. – Mit kívánsz tudni?
– Mindent. – Legnagyobb meglepetésemre tényleg így gondoltam,
habár nem foglalkoztattak az intrikák. Ritkán tettem be a lábam a
Vatikánba, a tanítási órák a San Sistóban kellőképpen lefoglaltak. De
pillanatról pillanatra nagy változások zajlanak odakinn, és Papa
mindennek a fókuszában volt. Hirtelen az egész jövőm kibillent az
egyensúlyából, és a bekövetkezendő események hihetetlen
lehetőségeket villantottak fel előttem.
Giulia közel hajolt. – Nos, a bíborosok úgy mentek a kápolnába,
hogy biztosak voltak afelől, hogy Rovere bíboros fog győzni. Végül
is, hónapokig kampányolt a pápai hatalomért, és mindenkit, akit
tudott, megvesztegetett, hogy az ő oldalára álljanak. Még azt is
suttogják, hogy Franciaország királya, Károly maga is húszezer dukátot
fizetett, hogy biztosítsa Rovere megválasztását. De miután az
ablakokat becsukták és az ajtókat leláncolták, a dolgok nem mentek
túl simán számára a konklávéban. Della Roverének több ellensége
van, mint gondolta. Például a milánói Sforza bíboros ellene van. Il
Moro nem örvendene, ha egy francia békaevő kerülne a trónra, és…
– Honnan tudod mindezt? – vágtam közbe. Arancino dorombolva a
matracra ugrott. Miközben a bundáját simogattam, Giulián tartottam a
szememet. – Nem tilos, hogy a konklávé bármiféle kapcsolatot tartson
fenn a kinti világgal, hogy a választás folyamata megszentelt maradjon?
Be akartam bizonyítani neki, hogy nem vagyok olyan tudatlan, mint
ahogy gondolta, de ő türelmetlenül hessentette el a szavaimat. – Igen,
igen. Azok számára, akik megtöltik a piazzát, talán, de nem azoknak,
akik belülről ismerik a dolgok működését. Ince pápa hónapokig
betegeskedett; Rodrigónak elég ideje volt, hogy szövetségeseket
gyűjtsön maga köré, bár senki nem gondolta, hogy esélyes lenne. Így
nyerik meg a palio-t. Senki nem veszi észre, ha egy lassú ló
felzárkózik, amíg a finisben át nem szakítja a célszalagot.
Rodrigo…
Ez volt az első alkalom, hogy a nevén emlegette apámat, és a
hangjából kihallatszó intimitás istenkáromlásnak tűnt. Egészen idáig az
apám Borgia bíboros volt számára, ő volt a mi jóságos jótevőnk. A
gyanakvás, ami akkor fogott el, amikor megláttam őt a lépcsőn,
visszatért, és élessé változtatta a hangomat. – Azt akarod mondani,
hogy mindezt Papa mondta el neked? Informált téged a terveiről?
– Nem egészen, de amikor a konklávét elzárják, az inasoknak
továbbra is ki kell szolgálniuk őket. Ki kell üríteniük a serbliket, és
üzeneteket továbbítanak. És a szolgákat, éppúgy, mint a bíborosokat,
meg lehet vesztegetni.
Csend telepedett rám. Ezzel a néhány szóval rávilágított, milyen
keveset tudok valójában.
– És? – kérdeztem végül.
 Giulia feszült lett, a szavai felgyorsultak, ahogy felfedte előttem az
eseményeket, amelyekről minden valószínűség szerint tudnia sem
kellene, hacsak nem zárják be őt is a Sixtus-kápolnába az apámmal és a
többi bíborossal együtt. – A harmadik forduló után világossá vált,
hogy Della Rovere nem tud győzni; Sforza bíborosnak sem volt meg
a kétharmada. Az édesapád tartott egy beszédet, amellyel néhányukat
maga mellé állította, és akkor megtette azt a lépést, hogy felajánlotta
Sforza bíborosnak a saját alkancellári posztját. – Giulia győzedelmesen
mosolygott. – Ez meggyőzte Sforzát; az az ember nyakig ül az
adósságokban, és az alkancellárság a legfényesebb hivatal a Vatikánban.
Holnapra valószínűleg vége lesz a tanácskozásnak. Édesapádnak
mindössze egyetlen szavazatra van még szüksége. Egyetlenre. És
amennyire ismerem őt, mindent megtesz azért, ha valamit meg akar
szerezni.
Hátradőltem a székemen, sebesen járt az agyam. A továbbiakban
már nem érdekelt, hogyan jutott hozzá Giulia ilyen bennfentes
információkhoz, csak egyre tudtam gondolni: csak az apámat láttam a
lelki szemeim előtt fehér és arany öltözékben, Szent Péter, a halász
gyűrűjével az ujján.
– Papa lehet a pápa – mondtam ki hangosan, hitetlenkedve.
Giulia összecsapta a tenyerét. – Gondold csak el! Mennyi mindent
élvezhetünk majd, hajnaltól sötétedésig szórakozhatunk! Te leszel a
legvágyottabb nő az udvarában, őszentsége szeretett leánya. – Felém
nyújtotta a karját, hogy megöleljen. Magához szorított, és azt suttogta:
– Holnap, Lucrezia. Holnap minden megváltozik.
Behunytam a szememet, átragadt rám az izgatottsága, bár szokatlan
borzongás futott végig rajtam. Nem voltam benne biztos, hogy a pápa
leányának lenni olyasmi, aminek örülnöm kellene.
 Második fejezet

Giulia képtelen volt fékezni magát, és vacsora alatt kikotyogta, amit

megtudott, s ezzel begyűjtötte Adriana rosszallását és anyám
helytelenítő morgását, aki kétségkívül nehezményezte, hogy a tarot
lapjai nem jeleztek előre egy ilyen jelentőségteljes eseményt. De a
fontosságát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, Vannozza és Adriana
azonnal a társalgóba vonult, hogy sürgősen megvitassák a
fejleményeket, míg én Giuliával felmentem az emeletre, és egy
nyugtalan éjszaka vette kezdetét.
Amint a konklávé elzárásának az ötödik napja felvirradt, Adriana
bejelentette, hogy el kell mennünk a Vatikánba. Ha apám pápa lenne,
ahogy Giulia állította, ott kell lennünk, hogy a bejelentés tanúi
legyünk. Ám mielőtt elindultunk, Adriana beterelt bennünket –
Giuliát, az anyámat (aki az éjszakát egy vendégszobában töltötte) és
engem – a kápolnába, hogy imádkozzunk apám megválasztásáért.
Miközben az oltár előtt térdeltem, a szemem égett a kialvatlanságtól.
A fülemben még visszhangzott Giulia fecsegése a rengeteg ékszerről,
ruhákról, szőrmékről és más kincsekről, ami hamarosan mind a miénk
lesz. De mélyen bennem valamiféle szorongás lapult, hogy egy áramlás
akár el is söpörhet bennünket, elmerítve a múltat, hogy felfedje a
bizonytalan jövőt.
Nekem nem volt szükségem arra, hogy imádkozzak. Tudtam, hogy
Papa nyerni fog. Ahogy Giulia mondta, mindent el fog követni, hogy
nyerjen. Ezt követően felsorakoztattuk a szolgákat, felöltöttük a
köpenyeinket és fátylainkat, hogy elrejtsük az arcunkat. Annak
érdekében, hogy elkerüljük a feltűnést, le kellett mondanunk a
gyaloghintóról és hordszékről egyaránt. Amint végighaladtunk az
utcákon, s elhajtottuk magunk elől a kóbor kutyákat és a földet túró
disznókat, alig vettem tudomást a lábam alatt sercegő homokról és
hepehupás utcakövekről, és annyira igyekeztem, hogy elérjük a
Vatikánt, hogy még anyám metsző oldalpillantásait is sikerült
figyelmen kívül hagynom.
Te leszel a legvágyottabb nő az udvarában…
A Sant’Angelo hídon átmenve egy keskeny utcácskán vágtunk neki
a Vatikánhoz vezető emelkedőnek. A Vatikánban a téglából épített
Apostoli Palotán kívül, amely a pápa rezidenciája volt, rengeteg kusza
elrendezésben felhúzott belső épület, átjáró, udvar vezetett a Szent
Bazilikához, amely Szent Péter sírja fölé épült, akinek a
mártíromságára alapították az Egyházat.
Róma szívében voltunk, a hitünk ősi talapzatai között. Talán azért,
mert ritkán látogattam el a Vatikánba, megütköztem azon, milyen
sivárnak és lepusztultnak tűnt, a vörös cserepes háztetők és az
omladozó homlokzatok sorát penészfoltos kőangyalok díszítették, és
arctalan szentek meredtek üres tekintettel a kikövezett térre. Onnan,
ahol álltunk, alig láthattuk a hatalmas fenyőtoboz formájú kutat, amely
a palota átriumában ontotta magából a vizet, s a közelben lakókat tiszta
vízzel látta el, és amelybe egyszer gyermekként belelógattam a csupasz
lábamat, de láthattam a kutat körülvevő nyitott oszlopsort is – amely
többnyire zsúfolásig telt zsibárusokkal és a felséges sült ceci babot
árusítókkal –, de most üres volt, s a bejáratot elállták a pápai őrséget
biztosító regimentek.
Még korán volt, a reggeli levegő még hűvös volt, de a köpenyem és
a csuklyám alatt hamarosan izzadni kezdtem. A gyomrom megkordult;
Adriana oly buzgón sürgetett, hogy mihamarabb ide érjünk, hogy
megfeledkezett a reggeliről, és most bármit megadtam volna egy
zacskó sült babért. Arra ügyeltünk, hogy istenfélő jámbor
asszonyoknak álcázzuk magunkat, akik azért jöttek, hogy hamarosan
megláthassák az új Szent Vikáriust, de a tér még elhagyatott volt, az
egyenetlen járdakövek közül pára gomolygott. Észrevettem, hogy a
külső lépcsőkön sok őr lebzselt, a hámladozó falaknak dőltek, s csipás
arcukról lerítt, hogy túl keveset pihentek és túl sokat ittak.
Aztán a nap áttörte a felhőket. Az emberek elkezdtek szállingózni –
fekete köpenybe burkolózó özvegyek morzsolgatták a rózsafüzéreiket;
kimerült anyák húzták maguk után morcos gyermekeiket; férfiak
jöttek hajadonfőtt, kereskedők és házalók érkeztek; és végezetül az
alvilág polgárai, a prostituáltak jelentek meg lenge szoknyákban és
szorosra fűzött dolmányban, pimasz tolvajok és útonállók sorjáztak elő,
akik apró tőreikkel egy szempillantás alatt le tudták nyisszantani a
bugyellárisokat az övekről. Perceken belül lépések zajától
visszhangzott a tér, mert mindenki a Vatikán oszlopsoros bejáratánál
tülekedett, a porladozó bazilika délre néző oldalánál, hogy minél
közelebb kerülhessenek anélkül, hogy zavarnák az őröket. Minden
szem a Sixtus-kápolna ablakára szegeződött, amely egyelőre még azzal
a sietősen felhúzott téglafallal vakoskodott, amelyet úgy terveztek,
hogy könnyen lebontható legyen, amikor az új pápát bejelentik.
Siettünk, hogy csatlakozzunk hozzájuk, miközben a szolgáink
barikádot vontak körénk.
A legtöbb asszony térdelt. Giulia a fátyla alól megrökönyödött arcot
vágva nézett rám, meg akart nevettetni. Aggódott, hogy bepiszkolja a
drága azúrkék köpenyét, amit kimondottan azért vett fel, hogy elejét
vegye annak, hogy Adriana jámbor elhivatottságból megparancsolja
nekünk, hogy mi is térdre essünk. Órák is eltelhetnek, mire a
kihirdetés megtörténik, ha egyáltalán számíthatunk erre. A régi
köveket elnézve, amelyekre évszázadok szutyka rakódott rá, osztoztam
Giulia vonakodásában, bár az én köpenyem egyszerű vászonból volt.
Az éhség és a tér mocska azt váltotta ki belőlem, hogy erősen azt
kívántam, bárcsak otthon maradtam volna, Arancinóval összebújva,
távol a csőcseléktől…
Anyám megragadta a karomat. – Ne gondold, hogy ami itt történik,
bármi módon is megváltoztatja a sorsodat! El vagy jegyezve;
Spanyolországba kell menned, távol Rómától, távol az apádtól. Soha
nem lesz a tiéd.
 Felé fordultam, és láttam, hogy szinte felöklel a szemével. – Ő az
apám – mondtam. – Már az enyém.
Elöntötte a düh, és legörbült a szája széle. – Már nem sokáig. Azt
hiszed, hogy maga körül tarthatja a férjezetlen lányát mindenki szeme
előtt? A fiúk, igen, azok mások. Egy pápa mindig találhat helyet a fiai
számára, olyan posztokra nevezheti ki őket, amelyekkel továbbra is
támogathatják a céljait. De egy lánynak férjhez kell mennie, ha az apja
arra alkalmasnak látja.
Hideg futott végig a hátamon. Adriana és Giulia rosszalló tekintetet
vetettek ránk. Mielőtt beavatkozhattak volna, a tömeg megmozdult,
örömkiáltások közepette egyesült erővel előrelöktek bennünket.
Pillantásommal a magasba mutató ujjakat követtem; egyhangú suttogás
söpört végig a téren, mint egy szélfuvallat: – Habemus Papam!
Ámulattal figyeltem, ahogy a befalazott ablakról lebontották a
téglákat. A vörös porfelhőben feltárult az ablak. Homályos alakokat
láttam a kápolnában. Egyikük az ablakhoz lépett, és egy maroknyi
fehér tollat hintett ki az ablakon. Úgy lebegtek a levegőben, mintha
felszállni akarnának, mielőtt aláhullottak a lenti kövezetre. Az emberek
utánuk kaptak, és amikor Giulia előrevetődött, csak akkor vettem
észre, hogy nem tollak, hanem apró, félbehajtott papírdarabkák voltak.
Giulia most már nem törődött azzal, hogy bepiszkolhatja a ruháját,
egy papírdarabkát szorongatott a kezében. Anyám és Adriana
aggodalmasan kukucskáltak át a válla fölött, amikor széthajtogatta a
papírkát, és hangosan felolvasta: – A valenciai Rodrigo Borgia
bíborost választottuk pápának, mától ő Hatodik Sándor.
– Deo Gratias! – kiáltotta Adriana. A könnyek végigpatakzottak az
arcán. Köröttem a téren az emberek bizonyára lelkes éljenzésben
törtek ki, de én meg sem hallottam a tömeg újabb papírokat követelő
ordítozását, a fájdalmas feljajdulásokat, ahogy a földön térdelők kezeire
rátapostak, és az ujjaik eltörtek.
Majd elért a kántálás hangja: – Deo Gratias, Roma per Borgia!
Az eksztatikus kiáltozás elriasztotta a bazilika párkányán üldögélő
galambokat. Zavartan néztem körül: körben a családom neve zengett.
Giulia izgatottan kiáltott fel: – Nézd! Ott van ő, az ablakban!
 A szolgáink közelebb óvakodtak, ahogy a tömeg hangja magasba
csapott Papa megtermett alakjának láttán. Áldásra emelte a kezét. A
nép térdre rogyott. Mellettem anyám és Adriana is letérdelt, és
hálaimát mormoltak. Giulia megragadta a köpenyem szélét, és azt
mondta: – Lucrezia, le kell térdelned, hogy mutasd az odaadásodat.
Megsüketített az apámat VI. Sándor pápaként, Krisztus új
vikáriusaként első ízben üdvözlő hangzavar, a térdemre rogytam, az
ereimben izgalom lüktetett.
– Roma per Borgia! Róma Borgiáért!
Az emberek hangos kiáltásai túlszálltak a téren, elborították a várost,
biztos voltam benne, hogy egész Itália hallja. Késztetést éreztem arra,
hogy hangosan felnevessek; bár nem láttam Papa arcát, amikor az
ablakban állt kiterjesztett kézzel, de tudtam, hogy egészen biztosan ő is
visszatartja a nevetését.
Győzedelmeskedett.
Pillanatokkal később lópatkó dobogásának zaja ért el hozzánk.
Gyorsan talpra ugrottunk, amint egy csoport férfi Borgia-színekben –
eperszín és sáfrány – begaloppozott a térre az őket felbérelt emberek
vagy csatlósok gyalogos csoportjától követve. Az emberek tömege
szétnyílt, amikor a csoport vezetője egyenesen átvágott közötük, nem
is ügyelve arra, hogy letapossa-e őket, amint ijedten félreugranak az
útjából.
Épp előttünk állt meg, s amikor lekapta a süvegét, láthatóvá vált
sötétvörös hajának zuhataga. Anyám azonnal felismerte, és odarohant
hozzá: – Juan, mio figlio! Miénk ez a nap!
Juan bátyám dölyfös vigyorral nézett rá, zöldeskék szeme ragyogott
barna arcában. Tizenhat évesen már kész férfi volt, bársonyzekéje
ráfeszült izmos mellére. Erőteljes vonásaival és sasorrával nyers
férfiasságot sugárzott; külsőleg ő hasonlított leginkább az apánkra.
– Lehet, hogy megnyertük a mai napot – mondta –, de nem
fogjátok látni a végét, ha továbbra is itt maradtok. Papa gyanította,
hogy azon parancsa ellenére, hogy maradjatok otthon, ide jöttetek.
Azért küldött, hogy azonnal a palazzóba küldjelek benneteket, mielőtt
a csőcselék kiszabadul az ellenőrzésünk alól. Éjfélre nem lesz olyan
hely Rómában, amit ne tarolnának le, és ne fosztanának ki. Már
gyülekeznek is Papa palotája körül, hogy lecsupaszítsák.
Elszörnyedtem. – Az ő palotáját ne! – Egy ősi pénzverde helyén
épült a palota a Via dei Bianchin, és híres volt a fényűzéséről. Az
összes, freskóval díszített teremben flandriai falikárpitok függtek, és a
Forum területén talált antikvitásokkal voltak telezsúfolva; apám itt
nagyköveteket, bíborosokat és királyokat fogadott. Gyakran
mondogatta, hogy a gyerekei után a Borgia Palazzo volt a
legbecsesebb kincse.
Juan megvonta a vállát. – Ezen nem lehet segíteni. Már
intézkedtünk, hogy mentsék, ami menthető, de az a szokás, hogy meg
kell engedni a népnek a szabad rablást. A szentatyának nincs szüksége
világi hívságokra; ő most isten szolgája, és mindazt, amit birtokol, át
kell adnia a népének. – Becsmérlő pillantást vetett a tömegre, senki
nem mert közelíteni. – Micsoda veszteség! Ez a sok nyomorult
mindent aprófává fog aprítani, a drága kárpitokat szétszaggatják
orrtörlőnek a taknyos kölykeik számára.
– Jaj, ne! – Adriana elsápadt. – Azonnal menjünk a házamba!
Juan az embereire mutatott: – Ők elkísérnek benneteket.
Egyikőtöket magam mellé emelem a lovamra. – Amikor Giulia engem
félretolva felé indult, a bátyám szeme elkeskenyedett. – Nem téged.
Giulia megdermedt a fagyos hangtól. Juan magához intett az ujjával:
– Lucrezia, gyere!
Juan és énköztem soha nem volt szoros a kapcsolat.
Gyerekkorunkban könyörtelenül csúfolódott velem, férgeket dugott a
cipőimbe, élő békákat rejtett a párnáim alá, mígnem annyira féltem,
hogy nem akartam felöltözni vagy ágyba bújni. Fivérünk, Cesare azt
mondta, hogy Juan zokon vette a rám irányuló figyelmet, mert
korábban ő volt Papa kedvence.
De abban a pillanatban sokkal jobban ijesztett a tömeg, és fontosabb
volt, hogy elmeneküljek, így nem tiltakoztam, amikor Juan egyik
legénye felkapott, mint egy pelyhet és felemelt a bátyám nyergébe. A
ló hatalmas volt, egy csataló; s amikor én óvatosan átkaroltam Juan
derekát, és igyekeztem minél biztonságosabban elhelyezkedni (lóháton
elég kevés tapasztalatom volt), a bátyám azt suttogta: – Jobban teszed,
ha erősen kapaszkodsz, hugi! –, mielőtt odakiáltotta az embereinek: –
Ültessétek az anyámat és Donna Adrianát egy hordszékbe! Djem, te
ügyelj a Farnesére! – Hallottam anyám örömteli vihogását, amikor
látta, hogy Giulia elsápad.
A Juant körülvevők közül kiemelkedett a török herceg, Djem. Egy
kisebb arab paripán lovagolt, fején a megkülönböztető turbán, s az
ajkain elégedett vigyor ült. Egészen jóképű lehetett volna, a maga
sötét és szögletes fizimiskájával, ha meglepően halványzöld szemei
nem árulkodtak volna gonosz hírnevéről. Menekültként érkezett
Rómába, miután a testvére, a szultán kiűzte őt, és beleegyezett abba,
hogy stipendiumot fizet a Vatikánnak azért, hogy tartsa őt távol a
hazájától. Djem azonban meghökkentette Rómát idegen ruházatával
és tisztességtelen hajlamaival. Elterjedt róla, hogy vita közben számos
embert megölt, majd a holttestükre köpött; mégis ő volt Juan
kedvence, aki soha nem tágult a bátyám oldaláról.
Giulia megdöbbent. – Az én biztonságomat erre a… pogányra
bízod?
– Jobb egy pogány, mint a csőcselék – vágott vissza Juan.
Juan megfordult a lovával. Hangos kurjantással megsarkantyúzta a
lovát, és galoppban kiügetett a piazzáról, az ott álldogálók ijedten
ugrottak félre az utunkból.
Mialatt átvágott a tömegen, és az egybegyűltek nagy reményekkel
néztek a fosztogatás elébe, hátrapillantottam, és láttam, hogy Giulia
mozdulatlanul várja, amíg Djem körülötte köröz, mint egy pikador a
védtelen bika körül.
Ez volt az első megtapasztalása annak a hatalomnak, amit Giulia
elmondása szerint hamarosan gyakorolhatok. Most már a pápa leánya
vagyok, míg ő csak egy Orsini felesége.
Habár nem akartam magamnak sem bevallani, de meglehetősen
élveztem ezt a hirtelen változást.
 Harmadik fejezet

Juannal a többiek előtt értünk Adriana palazzójához, s azzal

szembesültünk, hogy a tömeg már körbevette a tömör kapukat. Juan a
korbácsát suhogtatta, a lovát sűrű csapásokkal záporozva beékelődött a
tömegbe. Erősen csimpaszkodtam belé, arcomat a lapockái közé
szorítottam, attól félve, hogy bármelyik pillanatban valamiféle erőszak
irányulhat ellenünk.
– Marrano! – hangzott fel egy férfi szitkozódása. – Spanyol disznó!
Éreztem, hogy valami átrepül a fejem felett, és nagyot csattan a
kapun. Önkéntelenül is arrafelé fordítottam a fejemet. Egy disznófej
fröccsent szét a palazzo bejáratán. Gyors pillantást vetettem a véres
cafatokra, és a fejemet óvatosan visszafordítva, eltorzult arcoktól
hemzsegő, forrongó tömeget láttam. Mintha ezer kéz nyúlt volna
felénk, hogy lerángassák rólunk, amihez hozzáférnek.
Meg akartak lincselni bennünket. Habár az apánk VI. Sándorként a
város áldott vezetője lett, a lányát és a fiát le akarták rángatni a lóról
és…
Juan a földre ugrott, csizmái hallhatóan nagyot csattantak a
kövezeten. Amint a nyeregre erősített hüvelyből kirántotta a kardját,
azt kiáltotta: – Ki volt az? – A kard pengéjén megvillant a napsugár,
ahogy a tömeg felé szúrt. Akik legközelebb voltak hozzánk,
egyöntetűen hátrébb léptek, sietségükben átestek egymáson. – Mutasd
meg magad! – hívta ki a támadót Juan. – Nyomorult gyáva féreg,
gyere ide és köpj az arcomba, ha mersz!
Egy hatalmas férfi tört előre, sonka méretű kezeit bőrzekéjébe
törölte. Az állán csúf forradás dísztelenkedett, kopasz fejét tetűcsípések
borították. – Én mondtam – mordult fel. – És újra csak azt mondom,
a képedbe is, meg a mocskos seggedbe. Egy katalán zsidó nem lehet a
pápánk.
Megragadtam az odavetett gyeplőt, Juan arca elsötétedett. – Nem
vagyunk zsidók – mondta halotti halk hangon. – Soha nem is voltunk
zsidók. Nemes spanyol vérből származunk. A rokonunk volt a néhai
Harmadik Kallixtusz pápa, te tudatlan senkiházi.
A férfi felröhögött. – Kallixtusz is egy zsidó kinézetű disznó volt,
mint a te fajtád. Csak azért, mert a családod azt hiszi, hogy nemesek,
még nem jelenti azt, hogy azok is vagytok. Szemetek vagytok. Egy
koldus ótvaros kakasa méltóbb arra, hogy a Szentszéken díszelegjen,
mint bárki a Borgiák közül.
A tömeg rekedt morajlással fejezte ki az egyetértését, bár többségük
hátrálni kezdett, és barikádot vont a férfi mögé, hogy elég távolságot
tartsanak, ha bármi történne, és lehetőségük legyen elillanni.
Juan azt mondta: – Sajnálni fogod, amit mondtál. Bárki fizetett le,
hogy ezt mondd, az is bánni fogja!
A férfi arcán gúnymosoly terült el, de láttam, hogy a keze a zekéje
felé mozdul. – Engem lefizetni? Senki nem fizet nekem azért, hogy a
szemedbe mondjam az igazságot, te fattyú…
A hangom félbeszakította a káromlását: – Juan!
A bátyám olyan gyorsan reagált a figyelmeztetésemre, hogy szinte
észrevehetetlen volt. Egyik pillanatban még a férfira meredt, a
másikban már előrelépett, és halálos pontossággal a magasba lendítette
a kardját.
Egy vörös csík szelte ketté a férfi torkát. Levegőért kapkodott, a
szemei kifordultak, a száján vér buggyant ki. A tömeg felsikoltott,
amikor Juan másodszor is belemártotta a kardját, ez alkalommal
egyenesen a férfi mellkasába. A férfi bugyborékoló kiáltással elzuhant.
Juan, kezében a felemelt pengével, rátaposott. Rémisztő ordítással
ismételten beledöfte a kardot a férfiba. Sötétvörös sugár lövellt az ég
felé.
A frissen kiontott vér felingerelte a lovat, és nagyot nyerítve rángatni
kezdte a fejét. Megpróbáltam megfékezni, megragadtam a gyeplőt, és
a lábamat becsúsztattam a kengyelbe, miközben oldalra csúsztam a
nyeregben.
A tömeg fejvesztve menekült. Juan látványa, ahogy démonként
rátapos a holttestre, elfeledtetett velük mindenféle támadást vagy
rablást. A bátyám vérrel volt átáztatva, s kábultan nézett fel, amikor a
társaságunk többi tagja megérkezett. A szolgáink és a felbérelt
csatlósok érkezésére a gyülevész had maradéka is szanaszét spriccelt.
A palota kapuit védő reteszeket elhúzták; a házi szolgánk, Tomasso
odafutott hozzám, még épp időben, hogy megfogja a derekamat,
amikor lefordultam a nyeregből. Juan elkapta a pillantásomat: a lábai
alatt heverő tetemre meredtem. Már egyáltalán nem emlékeztetett
emberi testre.
Vannozza kitekintett a hordszékből, és felkiáltott. Kikászálódott, és
sürgetően kérdezte Juantól: – Mi történt? – kezébe fogta a bátyám
arcát, az sem érdekelte, hogy vér pöttyözte. Gyakorlatilag a holttesten
állt, de úgy tűnt, észre sem vette.
– Ez itt… gyalázkodott – hallottam Juan szavait, de mintha
nehézséget okozott volna neki a beszéd. Még mindig a kardot
szorongatta, amelyről a csizmája felkunkorodó orrára csöpögött a vér.
– Marranóknak nevezett minket.
– És egy kést akart előrántani – szóltam közbe idegesen, bár akkor
már kétségeim voltak afelől, hogy tényleg láttam-e, hogy a férfi készül
valamire. – Én… én láttam, hogy benyúl a…
– Ne is törődj vele! – Anyám hangja félbeszakította a
magyarázkodásomat. Elővett egy zsebkendőt a zsebéből, és
letörölgette az alvadt vért Juan arcáról. – Valaki kutassa át ezt a
valamit! – rendelkezett.
A szolgák egymásra néztek. A gyaloghintóból Adriana azt kiáltotta:
– Vannozza, per favore! Ez nem várhat addig, amíg mindnyájan
bemegyünk?
 – Nem! – Anyám szigorúan nézett rá. – Ezt a kutyát valaki
felbérelte, hogy ugasson. Valami nyilván található nála, ami azonosítja
a gazdáját. Kutassátok át, megparancsolom!
Odamotyogtam Tomassónak: – Jobb, ha azt teszed, amit mond.
Az inas vonakodva megmozdult. Szoknyasuhogást hallottam, és
amikor félig hátrafordultam, Giuliát láttam, aki izzadtan és sápadtan,
de elszántan lépkedett felém. Amikor Tomasso a tetem fölé hajolt, és
óvatosan elkezdte lefejteni a szétszabdalt zekét, megfogta a kezemet.
Tomasso fintorogva próbált benyúlni a zeke alá, vigyázva, hogy ne
kelljen hozzáérnie a halott felmetszett hasából kifordult belekhez.
– Idióta – lökte félre Vannozza. Vonakodás nélkül nekifogott a
kutakodásnak, fekete szoknyája beleért a vértócsába. Megkönnyebbült
sóhaj szakadt ki belőlem, amikor egy vékony tőrt dugott Tomasso orra
alá. Diadalmasan nézett körül, és meglóbált egy bugyellárist. – Eccola!
– Kikötözte a bőrzacskót, és a tartalmát beleborította a tenyerébe – jó
ezüstdukátokat, sokkal többet, mint amennyi egy közönséges
banditánál többnyire található.
– Kitől? – Juan szemei lángoltak.
– Gondolkozz! – mondta Vannozza. – Nyilván nem kell ehhez
látnok. Ki ácsingózott a pápaságra? Ki fizetett ki egy vagyont
megvesztegetésre, akit csak Rodrigo tudott túlszárnyalni? Egy Borgia
nyerte el Szent Péter királyságának a kulcsait. Most az ellenségei
bosszút akarnak állni. Másképpen ez a mocsok nem mert volna veled
szembeszállni. Ez egyike Giuliano della Rovere kutyáinak.
– Volt. – Juan arcára rettenetes vigyor ült, a fogain vérnyomok
látszottak. – Most már csak kutyaeledel.
– Lesznek majd mások. A korcs kutyák falkában járnak.
Adriana felkiáltott: – Nem mehetnénk be végre, mielőtt a csőcselék
visszajön?
Vannozza kurta fejbólintással engedélyezte a bevonulást a palazzo
megerősített falai közé.
Csak Juan, Vannozza, Giulia és én maradtunk mozdulatlanok.
Vannozza az állával intett Tomassónak. – Te: intézd ezt el! Hajítsd
bele a Tiberisbe, a disznófejjel együtt! És mosd le az utat! Ma este
vendégeink lesznek. Nem szeretném, hogy a köpenyük szélét Della
Rovere mocska szennyezze be. – Giulia felé intett: – Vidd fel, és
intézkedj, hogy megfürödjön!
Giulia felvezetett engem a lépcsőkön a szobámba. Ahogy átléptem a
küszöböt, hirtelen rosszullét fogott el. A szobalányom, Pantalisea
segítségével kihámoztak a ruháimból. – Hozz vizet! – parancsolta
Giulia Pantaliseának, aki kisietett a szobából, lágy barna szemei óriásira
kerekedtek. Csak három évvel volt idősebb nálam, egy kereskedő
leánya volt, aki azért kaphatott állást a ház népe között, mert az apja
egyszer szívességet tett az apámnak. Együtt lakott velem, bizonyára
látta a palazzo valamelyik loggiájáról, hogy Juan megölte azt az
embert.
Adriana kétségbeesetten nyögdécselve lépett be a szobámba.
Türelmetlenség tüzelte a hangomat, amikor meghallottam magam: –
Zia, nem kell aggódnod! Nem esett bántódásom.
– Bántódásod? – visszhangozta hitetlenkedve. – Juan halálos bűnt
követett el, pont apád megválasztásának a napján. Ez szörnyű előjel,
egy újabb folt a pápaságán.
– Pont úgy beszélsz, mint Vannozza – mondtam felbőszülten. – Az
az ember inzultált bennünket, és kés volt nála. Juan a becsületünket
védte. Miért büntetné bárki ezért Papát?
– Te ezt nem érted. Az apádnak… – elhallgatott, amikor Pantalisea
visszatért egy lavór hullámzó vízzel. Adriana beharapta a szája szélét, és
összenézett Giuliával. Azonnal felfogtam, hogy valamiféle néma
üzenetet váltottak egymással.
– Kérlek, kísérd Donna Adrianát a lakosztályába! – utasítottam
Pantaliseát, hogy segítsen Adrianának, aki úgy kapaszkodott a lányba,
mintha a világ vége közeledne.
Az ajtó becsukódott, ketten maradtunk Giuliával. Töprengő
pillantást vetett rám, ahogy levetettem az ingemet, és elkezdtem
magam végigdörzsölni. Amikor lenéztem a lábamra, láttam, hogy a
mosdótálban a víz rózsaszínűre színeződött. Nyilván rám is
fröcskölődött vér. Milyen különös! Nem is vettem észre.
– A tiszta ruhád – szólalt meg Giulia – az ágyon van. Vedd fel,
mielőtt megfázol!
 Reszkettem, miközben beburkoltam magam a bársonyba. Bár a nap
égetően tűzött odakinn és izzó sugarakat lövellt be az ablakon, mégis
úgy éreztem magam, mint akit jégbe fagyasztottak.
Csend szállt ránk.
– Nagyon bátor voltál – szólalt meg végül Giulia.
– Bátor? – Egyáltalán nem éreztem így. – Én… én csak
figyelmeztettem Juant. Az az ember … a zekéje felé nyúlt és… – A
hangom elhalt, amikor megértőn bólintott.
– De hát Juan lova sokkal nagyobb, mint amilyenen te valaha is
lovagoltál – mondta –, és a férfi cimborái ott álltak körülötted. Nagy
valószínűséggel megmentetted az életét, amikor figyelmeztetted, de
legalábbis megóvtad attól, hogy megsebesüljön. Méltán lehetsz büszke
magadra! Kevés lányban lett volna ekkora lélekjelenlét, hogy úgy
cselekedjen, ahogy te.
Némán néztem rá. Tisztelet, világosodtam meg – ezt hallottam ki a
hangjából. Meglepődtem. Korábban még butuska, tehetetlen
gyereknek csúfolt volna.
– Mit akart Adriana mondani Papával kapcsolatban? – kérdeztem. –
Mi az, amit nem értettem?
Giulia felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy ez most a legmegfelelőbb
pillanat, Lucrezia.
– Miért nem?
A tükröm felé fordult. – Az a férfi marranóknak nevezte a
családodat. – Elhallgatott, és magát nézegette. – Tudod, hogy az mit
jelent?
– Persze. A megkeresztelkedett zsidókat hívják marranóknak. De mi
nem vagyunk zsidók… vagy igen?
– Nem jobban, mint bárki ezek közül az úgynevezett itáliai
nemesek közül, akik alig viselik el egymás látványát, nemhogy egy
idegenét. Minden spanyolt, különösen egy Borgiát marranónak hívnak
azért, mert az apád nem elégedett meg egy értéktelen földdarabbal és
egy düledező kastéllyal. Ő a Szentszéket akarta, és megkapta. Ezért
inzultáltak benneteket: megvetik a családod ambícióit. Vannozzának
igaza volt, hordákban járnak. Egy erős kéz kell nekik, aki földre
kényszeríti őket. Rodrigo hamarosan rövid pórázra fogja őket,
beleértve della Rovere bíborost is.
Éreztem, hogy valamit még titkol előlem. – De Adriana azt mondta,
hogy egy „újabb” foltot ejtett apám pápaságán. Ez azt jelenti, hogy
több is van. – Álltam a tekintetét, és visszatartottam a lélegzetemet,
mígnem az ajka mosolyra húzódott.
– Az én lennék – mondta ki végül. – Én vagyok a másik folt. –
Mosolya kiszélesedett. – Ha elmondok neked egy titkot, megígéred,
hogy nem adod tovább senkinek?
Rávettem magam, hogy bólintsak, bár nem voltam biztos benne,
hogy tényleg akarom-e tudni.
– Rendben. Nos, Rodrigo és én… – Nevetés csiklandozta a torkát.
– Szeretők vagyunk. Az ő gyermekét hordom a szívem alatt.
Hitetlenkedve kapkodtam levegő után. Mielőtt fékezni tudtam
volna magam, kicsúszott a számon: – De te férjnél vagy!
– És aztán? Azt gondolod, hogy csak azért, mert férjem van, nem
tarthatok szeretőt?
Nem tudtam, mit válaszoljak. Természetesen igaza volt; bár ilyen
dolgokban tapasztalatlan voltam, de feltételeztem, hogy férjezett
asszonyok közül is akad, aki megszegi az esküjét. Már gyanítottam
valami ilyesmit, azóta, hogy mesélt nekem apám machinációiról a
konklávéban, mivel az annyira magánjellegű dolog, amelyről nem
kellene tudnia. De az, hogy bevallotta, nem tette a dolgot kevésbé
nyugtalanítóvá.
– Juan tudja? – kérdeztem hirtelen, mire a félelem árnyéka suhant át
az arcán.
– Miért kérdezed ezt tőlem? – kérdezte éles hangon.
– Nem is tudom. Talán azért, ahogy veled viselkedett a piazzán.
Utálkozó fintort vágott. – Lehet, hogy tudja. Talán Rodrigo
elmondta neki. Ez megmagyarázza, miért viselkedett úgy, mint egy
bugris, amikor annak a vad töröknek a gondjára bízott. A bátyád egy
féltékeny ember; azt akarná, hogy az apátok csak őt szeresse. Meg
aztán egyszer engem is megkörnyékezett, mire én visszautasítottam.
Nem hiszem, hogy valaha is elutasította volna egy nő, ez lehet az oka.
 Újra a tükör felé fordult. Ahogy ott állt, s a derekát kihúzva
vizsgálgatta a pocakját – ami szerintem olyan lapos volt, mint eddig –,
hirtelen rájöttem, hogy nem kedvelem őt.
– De Adriana bizonyára tudja – erősködtem. – Tudnia kell, ha téged
foltnak nevezett.
– Igen, tudja. – Guilia egy csöppet sem tűnt úgy, mintha
szégyenkezne. – Igazából ő segített összehozni a dolgot. Nem sokkal
az esküvőnk után a férjemet, aki az ő fia, elküldte Basanellóba a családi
birtokra – nevetett fel. – Rodrigo ragaszkodott hozzá. Azt mondta,
nem akar egyetlen csipás szemű férjet sem az útjában…
– Hagyd abba! – mondtam fagyos hangon. – Ne beszélj így róla! Ő
a mi pápánk.
Csípőre tett kézzel fordult felém. – Ó, édes gyermekem. A pápa is
csak férfi. Rodrigo nem fog csak azért megváltozni, mert a pápai
gyűrűt viseli. Sőt, ellenkezőleg, azt mondta nekem, hogy az a
szándéka, hogy beköltöztet minket egy új palotába a Vatikán
közelében, így akkor látogathat meg bennünket, amikor csak akar.
– Minket? – visszhangoztam.
– Igen. Minket. Téged és engem. Mondtam már neked, hogy te
leszel a legvágyottabb nő az udvarában, de ha én leszek a
gyermekének az anyja, minden bizonnyal megérdemlek egy saját
palotát, ez a legkevesebb. – Végignézett rajtam. – Pihenned kell.
Nagyon sápadt vagy, és ma este részt kell vennünk az ünnepségen. A
lehető legjobban kell kinézned.
Elindult az ajtó felé. – Ja, és ami azt a spanyol vőlegényt illeti,
felejtsd el! Egy alacsony rendű valenciai nemes már nem felel meg
őszentsége leányának. Már minden itáliai főúri család arra készül, hogy
megkérje a kezed. Tényleg kapós leszel. Újra menyasszony leszel,
mielőtt még tudnál róla. – Amikor mosolygott, kivillant a foga. –
Csak gondolj bele, micsoda esküvő lesz az! Ma este vedd fel a zöld
selyemruhádat! Rodrigo szereti rajtad azt a színt.
Bénultan álltam, amikor kisétált.
Tehát elcsábította az apámat. Én meg azt hittem, hogy én, a
szeretett leánya vagyok az élete értelme, aki hamarosan az udvara
hercegnője lesz, erre ő ellopta őt tőlem. Gyermeket fog neki szülni;
minden lépésemet beárnyékolja majd. Nem számított, hogy férjhez
megyek-e a valenciaihoz, vagy sem. Eléri majd, hogy az ő sarkában
topogjak, amíg egy másik frigy el nem rendeződik számomra.
Tehetetlen düh fortyogott bennem. Még mindig csak egy gyerek
voltam, ugyanolyan tehetetlen, mint eddig.
Csak most egy olyan asszony lekötelezettje lettem, akiben már nem
bíztam többé.
 Negyedik fejezet

Fáklyák lobogtak az esti fuvallatban, citrusillatuk elűzte a

szúnyoghordákat, a nyarak kellemetlen velejáróit. A
fűszernövényekkel pácolt sült bárány, páva, vaddisznó és őz
maradványait, a borokat és a marcipánt, ami egy egész légió számára is
elég lett volna, leszedték az asztalokról; a valaha vakító, de mostanra
már pecsétes velencei terítőket, amelyek a hosszú, összecsukható
asztalokat borították az átriumban, a szolgák összeszedték, hogy
forrásban lévő vizeletbe tunkolva kimossák.
A vendégek nem sokkal napnyugta után kezdtek szállingózni
Adriana palazzójába. Az unokatestvérek és egyéb rokonok, akikről
idáig még nem is hallottam, nemhogy találkoztam volna velük, és
számos nemes valóságos támadást indított, hogy részt vegyenek a
családunk szerencséjének megünneplésében. Most a loggia párnáin
heverésztek, élvezték a Tiberis felől lengedező hűvös szellőt, vagy a
kert sétaútjain bóklásztak.
Dacára annak, hogy nehezteltem Giuliára, megfogadtam a tanácsát,
és a zöld selyem camorámat viseltem, sárga szatén ingvállal párosítva.
Pantalisea gyűrűcskékbe rendezte a hajamat az arcom körül, a súlyos
zuhatagot egyetlen gyönggyel díszített csipke fogta össze. A kötelesség
azt mondatta vele, hogy gyönyörű vagyok; s a tükörbe nézve úgy
döntöttem, hogy hiszek neki. Bár az arcom túl pufók volt és a szám
túl széles, a testem még a gyerekkori duciság nyomait hordozta, a
keblem pedig láthatóan még lapos volt, de vigasztalt az a tény, hogy a
koromnak megfelelően a termetem arányos, és az öltözetem
kárpótolta a hiányosságokat.
Elfoglaltam a helyemet Adriana mellett az előcsarnokban, és
üdvözöltem a vendégeket. Juan Adriana balján állt, addigra már
kimosakodott, és fekete bársonyt viselt ráncolt tunikával és aranybojtos
övvel, amelyről egy török stílusban díszített tőr fityegett. Fogadta a
vendégek ömlengő dicséretét, elbűvölte őket a készséges mosolyával –
amit akkor vett elő, amikor éppen kedve volt hozzá –, mintha nem is
gyilkolt volna meg egy embert a kapuk előtt néhány órával korábban.
Megkönnyebbültem, hogy Giulia nem próbált engem maga mellé
venni, miközben a vendégek között flangált a pazar, piros
selyemruhájában, nyaka körül gyémántokkal. Anyám hasonlóképpen
nem fordított rám figyelmet; egy túl szűk fekete bársonyruhát viselt, és
úgy döntött, hogy a háttérből irányítja a szolgákat, és egyáltalán nem
vett tudomást a férjéről, Signor Canaléről, aki a tízéves öcsémmel,
Gioffréval érkezett.
A kicsi Gioffre aranyvörös hajának egy rakoncátlan fürtje szeplős
homlokára bodorodott, izmos alakján homokszínű zekét és nadrágot
viselt. Amikor meglátott, elvigyorodott, én pedig szeretettel öleltem őt
magamhoz, és magam mellett tartottam, amíg a vendégek elfoglalták a
helyüket.
– Zio Rodrigo eljön? – kérdezte Gioffre izgatottan, és én a
mosolyom mögé rejtettem a fájdalmamat, amit a szavai váltottak ki
belőlem. Ő még mindig Vannozzával lakott, aki nem világosította fel,
hogy szeretett „nagybátyja”, akit istenített, valójában az édesapánk. Ez
elég zavaró lehetett. Hallotta, hogy én „Papának” szólítom Rodrigót,
de soha nem kérdezte meg tőlem, hogy neki miért nem lehet.
Gyaníthatta az igazságot, de feltételezem, hogy Vannessa csak annyit
mondott neki, hogy az édesanyánk ugyanaz, de nem világosította fel
afelől, hogy ki az apja.
– Azt hallottam, hogy hamarosan itt lesz – válaszoltam. – Ezért
elvárom tőled, hogy rendesen viselkedj. Nem üldözheted Arancinót,
és nem etetheted a kutyákat az asztal alatt! Világos?
 Némán bólintott, mindenesetre magam mellé ültettem, hogy
felvágjam a tányérján a húst, és vizet töltsek a borába. Bár Gioffrénak
azt állítottam, hogy Rodrigo biztosan eljön, de az étkezés kezdetekor
még nem jelent meg. Helyette Juant illette a tisztség, hogy tósztot
mondjon az apánk egészségére, majd egy cirkalmas beszédet tartott
arról, hogy új korszak köszönt Rómára, amelyben a múlt korrupcióját
eltörlik, és helyreállítják Krisztus rendelését.
Bár várható volt ez a kijelentés, de ahogy előadta, az megdöbbenést
váltott ki. Juan beszéde közben fenyegető pillantást vetett az
összegyűltekre, mintha az ellenséget kívánná kijelölni közöttünk. Úgy
véltem, néhány vendég összerezzent, tekintve, hogy tudomást
szereztek a kapuink előtt lezajlott tombolásáról. Noha a palazzóhoz
vezető úton már nem lehetett ennek nyomát felfedezni, mert Tomasso
engedelmeskedett anyám parancsának, de kétségem sem volt afelől,
hogy ha Juan saját belátása szerint cselekedhetett volna, a bérenc feje
most az asztalunkat díszítené elrettentő figyelmeztetésként.
Végül, órákig tartó evés-ivás után elbocsátottak bennünket az
asztaltól, és Gioffrét a kertbe vittem, hogy elkerüljük a pletykálkodó
hölgyeket és cselszövő urakat. Éjfél felé Gioffréval egy szökőkút
kávájára ültünk, és a kezünket belemártogattuk a vízbe. Azt játszottuk,
hogy megpróbáltuk elkapni a vízen tükröződő fényeket, amikor
hirtelen csend lett, mintha egy váratlan vihart jelző villám hasította
volna ketté az eget.
Azonnal talpra ugrottam. – Gioffre, gyorsan! Töröld meg a kezed! –
A sajátomat a szoknyámba töröltem, s a ház felé indultam az
öcsémmel. Alighogy elértük a külső teraszt, amikor egy hatalmas alak
tűnt fel a csarnokban, és dörgedelmes hangon azt tudakolta: – Hol van
az én farfallinám?
– Itt vagyok! – lendültem előre, Gioffréval a nyomomban. Papa a
karjába zárt, a ruhájából sós izzadsággal keveredő pézsmaillat áradt. A
közelsége megnyugtatott, csak most engedélyeztem magamnak, hogy
beismerjem, délután mennyire féltem a kapu előtt. Most, hogy Papa
itt volt, nem történhetett semmi rossz. A jelenlétében semmi ilyesmi
nem történhet.
 – Ó, gyermekem! – Olyan szorosan ölelt, hogy a bordáim recsegtek,
és alig kaptam levegőt. – Papa, megfulladok! – Vonakodva engedett
el, összeráncolta napbarnított homlokát. Soha nem viselt kalapot,
habár hatvanegy éves korára már alig volt haja, kopasz kobakja pettyes
volt, mint egy vörösbegy tojása. Apró, sötét szemei méretük ellenére
is élénkek voltak. Alaposan végigmért, nincs-e rajtam látható sérülés.
– Adriana mindent elmesélt. Ha belegondolok, mi történhetett
volna… – Ökölbe szorította a kezét. – Leromboltam volna az egész
várost, hogy a nyomorultakat kézre kerítsem.
– Nem volt semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt. – Juan
kézben tartotta az eseményeket.
– Igen, azt is hallottam. – A homlokát ráncolta. – Kártalanítanom
kell ennek a gazembernek a családját, akárkik is azok, nem is beszélve
arról, hogy a törvénykezésben biztosítanom kell a bíborosokat arról,
hogy a fiam nem szándékos bajkeverő. A megválasztásom estéjén
jóvátételt kell gyakorolnom. Az összes szentekre, Juan túl gyorsan
forgatja a tőrét. Nem tudta volna a hangjával elijeszteni azt a
senkiházit?
– Minket akart megvédeni – mondtam, bár kissé ironikusnak
találtam, hogy azt a bátyámat védem, akit a legkevésbé kedveltem. –
Az a semmirekellő becsmérelt minket. Egy kést akart előrántani.
– Egy kés nem ugyanaz, mint egy kard. A sértés nem más, csupán
szavak. Nem kezdhetjük el lekaszabolni az embereket azért, mert
megsértenek bennünket. – Gúnyosan felnevetett. – Ha ez így lenne,
akkor már nem lenne egyetlen nemesember se életben az egész
országban. A legtöbbjük már többször is becsmérelt bennünket. –
Felsóhajtott. – De az a legfontosabb, hogy nagy baj nem történt,
legalábbis semmi olyan, amit néhány száz dukát a megfelelő kezekben
ne tudna elrendezni.
Hirtelen eszembe jutott az öcsém, és magam elé toltam. – Papa, itt
van Gioffre. Egész éjjel arra várt, hogy láthasson.
Apám üres arckifejezéssel nézte, amint az öcsém nagy
körültekintéssel meghajolt előtte. – Nincs már túl késő ahhoz, hogy te
még fenn legyél? – morogta.
 Gioffre mosolya elhalványult. – De igen, Zio Rodrigo. Csak
Lucrezia… azt mondta, hogy sétálgathatunk a kertben, amíg
megérkezel, és én… én azt akartam…
– Igen? Mit akartál? Ne dadogj, és beszélj hangosan!
– Gratulálni akartam önnek – fakadt ki Gioffréből. – És még azt is
meg akartam kérdezni, hogy mostantól lakhatok-e együtt Lucreziával.
Szörnyen hiányzik, és ő azt mondja, hogy boldogan vigyázna rám.
Apám éles pillantást vetett rám. – Te mondtad ezt neki?
Összeráncoltam a homlokomat, vajon miért helytelenítené. – Igen,
miért? Olyan ritkán látjuk egymást, és arra a következtetésre jutottam,
hogy miután saját palazzóm lesz, rengeteg szobával…
– Helytelen következtetés. – Újra Gioffréra nézett. – Szóba sem
jöhet. Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy elhagyd az édesanyád házát.
Vannozza soha nem engedné meg. Azonkívül Lucreziának hamarosan
fontos kötelezettségei lesznek. – Szavait jobb keze felemelésével
hangsúlyozta, a fáklya fénye megcsillant a harmadik ujját díszítő súlyos
aranygyűrűn. Láthatóvá váltak a keresztezett pápai kulcsok. Tudtam,
hogy amikor egy pápa meghal, akkor a gyűrűjét bezúzzák, és a
követőjének újat öntenek. Papa bizonyára nagyon magabiztos volt,
mivel jóval korábban, mielőtt még megnyerte a szavazást,
megcsináltatta a gyűrűt.
Kinyújtotta a kezét Gioffre felé, s ezzel kötelezte az öcsémet, hogy
megcsókolja a gyűrűt. – Most pedig – mondta –, fuss Vannozzához, és
kérd meg, hogy vigyen haza! Az utcák nem biztonságosak, és nem
akarok újabb összetűzést.
Gioffre kétségbeesett tekintettel nézett rám, mielőtt újból meghajolt,
ezúttal kevesebb odaadással. Botladozva futott vissza a palazzóba,
ahogy egy fiú, aki megpróbálja elkeseredetten visszafogni a könnyeit.
Papa hozzám fordult. – Azt kell kérnem, hogy a jövőben ne töltsd
meg a fiú fejét spekulációkkal. Tudom, hogy jót akartál, de Vannozza
nem díjazná, ha meg kellene válnia az utolsó gyermekétől.
– Ő a te gyereked is! – válaszoltam. Addig még soha nem
ellenkeztem nyíltan apámmal, de nem voltam képes megérteni, miért
kezeli Gioffrét ilyen megvetéssel. – Nem látom okát, hogy Gioffre
miért ne lakhatna velem, amikor tudom, hogy ő közülünk való. Nem
mintha ő foglalkozna ezzel…
– Lucrezia, basta! – Spanyolra fordította a szót, a mi közös
nyelvünkre. Közben hátranézett, tőlünk egy kőhajtásnyira az udvara
bíborosai gyülekeztek a teraszon. – Elég! – ismételte meg halkan. –
Nem tűröm, hogy ellentmondj nekem. Most én vagyok a pápa, és
óvatosságot kell gyakorolnom a cselekedeteimben, különösen, ha a
családom érintett. Van éppen elég gondom-bajom a nélkül is, hogy
egy olyan fiút kényeztessek, akiről nem tudom biztosan, hogy az
enyém-e.
– Nem a tiéd? – Meg voltam lepve. – Mire gondolsz? – Már akkor,
amikor kiejtettem ezeket a szavakat, egy újabb kellemetlen
felismerésem támadt. Úgy látszik, ez a hét tele van ilyenekkel.
Apám elkínzottan felsóhajtott. – Azt hiszem, jogod van a
magyarázatra. – Kezét a karomra tette, és egy távolabbi kőpadhoz
vezetett. – Nem vagyok arról meggyőződve, hogy Gioffre valóban
egy Borgia – mondta végül. – Fáj a szívem, hogy ezt kell mondanom,
de az édesanyád férjnél volt, amikor megszülte őt, és akkor… nos, már
nem voltam olyan szerelmes belé, mint korábban. Hogyan lehetnék
biztos abban, hogy a fiú nem a férjétől való?
Ez volt az oka annak, hogy az édesanyánk nem beszélt Gioffrénak a
Papáról? Ő maga is bizonytalan volt az apa személye felől? Az öcsémre
gondoltam, aki mindig elismerést keresett Papa szemeiben, ahogy
Cesare is az ő korában, és Papa csak Juanra figyelt. De Cesare soha
nem kételkedett abban, hogy ő Papa fia, míg szegény Gioffre…
– De csak rá kell nézned, hogy lásd, ő is egy Borgia! – mondtam. –
Úgy néz ki, mint én.
– Te pedig úgy nézel ki, mint az édesanyád. És itt tartunk.
Természetesen szándékomban áll, hogy úgy gondoskodjak Gioffréről,
mintha az enyém volna; nem szeretném, ha bárki megalázná. De nem
engedhetem őt a te háztartásodba… – Ujját felemelte, hogy
elhallgattassa az ellenkezésemet. – És ez eszembe juttat egy másik
ügyet.
Komor arckifejezést öltött. A pad szélén kuporogtam, és azt
figyeltem, ahogy az alsó ajkát húzogatja. Láthatóan fáradt volt. Sötét
foltok voltak a szeme alatt, és a bőre fakó volt. Sima fekete tunikát
viselt nadrággal, lábikrájáig érő kopott csizmával, úgy nézett ki, mint
mindig, amikor nem hivatalos ügyekben járt el, mint egy egyszerű
kereskedő. Mindig csodáltam őt, mennyire kerüli a kérkedést. A vörös
szaténba bújtatott bíborosok és lilába öltözött püspökök közül
kiemelkedett az egyszerűségével. Mégis, valamilyen
megmagyarázhatatlan módon, most zavarónak találtam ezt az
egyszerűséget, mintha valamilyen csodás átváltozásra számítottam
volna, miután megválasztották a Szentszékre, valamilyen látható jelére
annak, hogy felüláll a többieken, hogy mindenki láthassa a
tévedhetetlenségét.
Eszembe jutott, amit Giulia mondott, hogy egy pápa is férfi, és
megdermedtem, amikor az állát előrenyújtva megszólalt: – Giulia
mesélt nekem a ma délutáni veled való beszélgetéséről. Az a
véleménye, hogy helyteleníted a helyzetet. Sőt, valójában bántotta őt a
hangnemed.
Visszanyeltem a választ, miszerint Giuliának nincs oka panaszra,
tekintve a saját viselkedését. Helyette ezt motyogtam: – Téved. Soha
nem helyteleníteném azt, amit teszel, Papa.
– Nem rólam van szó. – Felemelte a tekintetét. – Azt gondolja,
hogy azt helyteleníted, ami minket érint.
Csendben maradtam.
– Megértem – folytatta. – Nehéz lehetett számodra arról értesülni,
hogy amikor az apádat kinevezik a legfelső főpapnak, Giulia és én…
hogy mi… – elhallgatott. Kínos csend feszült közénk.
– Az igaz? – kérdeztem feszengve. – A te gyermekedet hordja a
szíve alatt?
Apám bólintott. Hirtelen öröm fénylett fel az arcán, a szeme
csillogott, amikor rám nézett. Összeszorult a mellkasom. Apám örült
ennek a ténynek. Akarta ezt a gyermeket. Még akár lány is lehet, egy
kislány, egy másik farfallina…
Annyira belesüppedtem ebbe a fájdalmas gondolatba, hogy majdnem
kiszaladt a számon, ha nem biztos abban, hogy Gioffre az övé, akkor
hogyan lehet biztos abban, hogy Giulia gyermeke viszont igen. Bár a
férje egy távoli vidéken élt, attól még lehet ő a gyerek apja. De
visszafogtam magam, mert volt egy olyan érzésem, hogy bármit is
próbálnék mondani, az csak azt erősítené benne, hogy további okokat
keresek az ellentmondásra.
– Azt hittem, hogy te és Giulia jó barátnők vagytok – mondta
apám. – Azt mondta nekem, hogy a húgaként gondol rád. Nagyon
bántana, ha te nem ugyanúgy éreznél.
– De én is úgy érzek – válaszoltam, miközben kényelmetlenül
éreztem magam, mert nem szerettem hazudni neki. – Csak, amikor
elmondta nekem… – Nagyot nyeltem. Ez volt az első felnőttes
beszélgetésem az apámmal. Még csak néhány napja volt, hogy
párnahuzatot hímeztem neki; most pedig a gyerekeiről és egy nő iránt
érzett szerelméről társalgunk, aki kiszoríthat engem apám irántam
táplált gyengéd érzéseiből. Szerettem volna megállítani, visszaforgatni
az időt tegnap délutánig, amikor a lépcsőfordulón megláttam Giuliát
hazatérni a városból, és mindent elfelejteni, amit azóta megtudtam.
Inkább maradtam volna még gyerek, ha a felnőttség ezt jelenti.
– Lucrezia, én csak meg akarlak téged védeni a világ
kíméletlenségétől, amit egyetlen leánynak sem kellene megtapasztalni
idő előtt – mondta Papa. – De Giulia azt mondja, hogy itt az ideje,
hogy elfogadd, hol a helyed az életben.
– Azt hittem, hogy megvan a helyem. Nem vagyok a te lányod? –
Képtelen voltam uralkodni magamon, hogy a hangom ne remegjen.
Iszonyúan szerettem volna azt hallani tőle, hogy még mindig jobban
szeret bárki másnál, hogy én vagyok a legszeretettebb gyermeke. De
anyám hangja megszólalt a fejemben: – Nehogy azt hidd, hogy ez
megváltoztatja a sorsodat – és szörnyű félelem támadt bennem. Mi
van, ha többé már nem szeret úgy, mint valaha, mert most már ő a
pápa, és el kell küldenie engem messzi földre egy spanyol
nemesemberhez?
Megütközve nézett rám. – Ó, én farfallinám, azt hiszed, hogy
bármikor is megtörténhetne, hogy ne gondoskodjak rólad?
Lesütöttem a szememet. – Nem tudom, Papa. Szereted Giuliát és a
gyermekét. Talán ők már fontosabbak neked.
Tenyerébe fogta az államat. – Ha ezt hiszed, akkor nem vagy olyan
okos, mint amilyennek a San Sisto apácái és Adriana állítják. Soha nem
tudnék mást úgy szeretni, ahogy téged! – Elmosolyodott. – De én
nemcsak az apád vagyok. Férfi is vagyok. És a férfiaknak másfajta
szeretetre is szükségük van.
Ahogy Giulia szavait visszhangozta, úgy hatott rám, mintha egy kést
döftek volna belém. – Én nem vagyok elég?
– Gyermekem, persze, hogy elég vagy. Ebben soha ne kételkedj. De
ez a szeretet tiszta; nincs benne az a szenvedély, mint amikor egy férfi
egy nőre vágyik. Giuliától megkapom ezt a szenvedélyt, és keveset kér
érte cserébe, hasonlóképpen, ahogy Vannozza tette korábban. Örömet
szerez nekem. Azt szeretnéd, hogy boldog legyek, nem?
Nem tudtam egyetérteni. Míg anyám nem érdekelt, addig Giulia
egészen más volt. Azt gyanítottam, hogy Giulia nem lenne elégedett
egy olyan élettel, mint Vannozza, aki a látszat kedvéért távolságot
tartott tőle. De mégsem osztottam meg vele a gondolataimat, mert
még soha nem éreztem azt a szenvedélyt, amiről beszélt. Csak azt
tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy új megvilágításban lássam: ő többé
már nem az állandó védelmezőm, hanem valaki más, olyan vágyakkal,
amelyeket nem értettem, és reményem sem volt rá, hogy
beteljesítsem.
– Giulia azt mondta, hogy megszakítod a spanyol jegyességemet –
szólaltam meg váratlanul.
Amint félrefordította a fejét, visszatartottam a lélegzetemet, és
átöleltem magam, várva a legrosszabbat, a hírt, miszerint úgy döntött,
végül mégis elküld Spanyolországba. De aztán újra felém fordult.
– Azt hiszem, egy napra bőségesen eleged lehetett a
meglepetésekből – mondta gyengéden. – Hadd aggódjak én a jövő
miatt! Amellett az elkövetkezendő napokban épp elég tennivalód lesz,
mert te, Giulia és Adriana átköltöztök Zeto bíboros tőlünk egy
kőhajtásnyira lévő palazzójába, a Santa Maria in Porticóba. –
Elvigyorodott, mint mindig, amikor ajándékot kaptam tőle. –
Elrendeltem, hogy az egész palotát újra rendbe hozzák; hisz csak a
legpazarabb római rezidencia felel meg az én farfallinámnak. Saját
lakrészed lesz, saját szolgálókkal. – Kacsintott, és közel hajolt. – Az
egyik előnye annak, hogy az ember pápa, hogy azt teszem, amit jónak
látok, persze mértékkel. Az új palazzódon kívül a Vatikánban is építek
lakásokat, hogy az összes gyermekemnek legyen elég hely.
Giulia korábban azt mondta, hogy az új palota csak az övé lesz, de
ha saját lakrészem lesz, akkor Papának az a szándéka, hogy engem is
kitüntessen.
– Magammal vihetem Arancinót, a kis Murillát és Pantaliseát? –
kérdeztem.
– A macskádat, a szobalányodat és bármit, amit a szíved óhajt. Csak
szólj, és a tiéd lesz! Még azokat a könyveket is magaddal hozhatod,
amelyekről Adriana elmondta, hogy a szobádban rejtegeted, és
amelyekért Vannozza megrótta őt, amiért megengedi neked, hogy
olvasgasd őket.
Örömömben elnevettem magam, amíg hirtelen eszembe nem jutott
a másik bátyám, a távoli Pisában. Papa megérezte az
elbizonytalanodásomat, és megkérdezte: – Van más is, ami bánt téged?
– Azt mondtad, hogy az összes gyerekednek lesz helye. Ez azt
jelenti, hogy hazahívod Cesarét is?
A mosolya elhalványult. – Majd idejében. Egyelőre be kell fejeznie
a papi tanulmányait. Örömmel fogja szolgálni a Szentegyházat, ahogy
én is, de először az ezzel járó áldozatokat is vállalnia kell. – Mímelt
komolysággal nézett rám. – Ez azt jelenti, hogy semmi titkos levél
nem mehet az itteni hírekről, sem galambokkal küldött üzenetek a
szemináriumába. Tudom, hogy ti ketten olyan közel álltok egymáshoz
gyerekkorotok óta, mintha ikerlelkek lennétek. De Cesarénak a
tanulásnak kell szentelnie magát, semmi nem vonhatja el a figyelmét.
– Csak arról van szó, hogy nagyon hiányzik nekem. Már több mint
két éve nem láttam őt, Papa.
– Tudom, de még mindig küldözget neked könyveket, nem? –
Papa oldalba bökött, mire felnevettem. – Tiltott versesköteteket,
amelyek elborzasztják Vannozzát. – Keményen rám nézett. – A
könyvek és a testvéri odaadás szép dolgok, de bíznod kell bennem, és
azt kell tenned, ami helyes – számára is és számodra is. –
Megsimogatta az arcomat. – Megígéred nekem, farfallina?
Bólintottam. Megcsókolta a homlokomat. – Jó. És kedves leszel
Giu-liához?
 – Igen, Papa – suttogtam, és ő megcsavarta az orrom hegyét.
– És nincs több durcáskodás Vannozzával! Nálam senki nem tudja
jobban, milyen hatékony tud lenni; a semmiből változtatta
aranybányává a kocsmáját. És csak a legjobbat akarja neked. Nem
szeretném azt hallani, hogy nem tiszteled őt eléggé.
Dio mio, Papának mindenütt van szeme és füle?
– Igen, Papa.
– Bien. – Ezzel mindketten felálltunk, és a fáklyákkal kivilágított
palazzóra néztünk, ahonnan nevetés és muzsika hangja hullámzott
felénk. – Meg vagyok lepve, hogy ilyen sokáig békén hagytak.
Esküszöm, egy percem sem volt magamra, még annyi se, hogy
kiürítsem a hólyagomat. – Felém nyújtotta a karját. – Na, adj öreg
apádnak egy puszit! Késő van már, pihenned kell. Hamarosan
találkozunk.
Szorosan magamhoz öleltem, és beszívtam a különleges illatát.
Elsuttogott szavai – Szeretlek, Lucrezia – balzsam volt a fülemnek, és
magára hagytam, hogy felmenjek a szobámba.
Talán a pápa leányának lenni végül is nem olyan rossz dolog.
 Ötödik fejezet

Az elkövetkezendő hetek olyanok voltak, mint a forgószél, ahogy

leszereltük a házat, és mindent ládákba és kofferekbe csomagoltunk a
költözéshez. Adriana intézkedett, ő igazgatta a szolgákat, hogy
óvatosan csavarják fel a faliszőnyegeket, és szalmába ágyazzák a
rengeteg törékeny tálat és szobrot.
Giuliával nem tudtuk elkerülni egymást, a szobákban szanaszét
szórva közös dolgaink voltak. Miközben átvizsgáltuk őket, és
döntöttünk arról, hogy érdemes-e megtartani egy kifakult ingvállat
vagy kitaposott papucsot, a szükséges udvariasságoknál többet nem
beszéltünk – mígnem Adriana bejelentkezés nélkül ránk tört, és
kritikus szemmel pillantott ránk.
– Tettetek levendulát a ruhás ládákba? Ha nem, minden
bebüdösödik és tönkremegy, és… – Felcsapta az első, keze ügyébe eső
koffer fedelét. Egy szőrcsomó ugrott ki belőle, mire nagyot sikoltott.
– Arancino, te kis csintalan! – kiáltottam fel, amikor a macskám
dühösen fújva bebújt az ágyam alá. Bocsánatkérően néztem Adrianára.
– Biztosan rácsapódott a koffer fedele. Fogalmam sem volt róla.
Mögöttem Giulia visszafojtotta a nevetését. Nekem is be kellett
harapnom a szám szélét.
– Fogalmad sem volt? – Adriana a mellére szorította a kezét. – Dio
mio, csak gondold el, amikor megérkezünk a Santa Mariába, és
meglátjuk, hogy ez a szerzet kimúlt a ruháid között!
 – Csak a folyó másik oldalára megyünk – mondta Giulia. – Aligha
múlt volna ki, bár valószínűleg összevizelt volna mindent, akár van
benne levendula, akár nincs. – Savanyú képet vágott, mire minden
figyelmeztetés nélkül mindketten nevetésben törtünk ki. Amikor
Adriana megütközve nézett minket, eszembe jutott, hogy Papa
megkért engem, hogy legyek kedves Giuliához, és odasúgtam: – Ne
haragudj rám.
– Jaj, dehogy! Nekem kell bocsánatot kérnem – mondta. – Az után
a szörnyű eset után Juannal, tapintatlanul viselkedtem.
Adriana megszólalt: – Újra barátok vagyunk, hmmm?
– Igen – jelentette ki Giulia, és belecsapott a tenyerembe.
Beleegyezőleg bólintottam, bár még nem voltam biztos abban, hogy
megbízhatok-e benne.
Adriana ránk parancsolt, hogy azonnal szellőztessük ki a koffert. – És
csomagoljátok el újra a ruhákat levendula közé, és ne macskát tegyetek
bele! – Ezzel kivonult, ránk csukta az ajtót, és otthagyott minket
vihogni.
Augusztus 26-án, Szent Sándor napján a szolgák az utolsó bútorokat
is szekerekre rakták, hogy a Santa Mariába szállítsák, miközben mi
felöltöttük a brokátruháinkat és fátylainkat, hogy a belvárosba
menjünk, és részt vegyünk Papa VI. Sándor pápává avatásán.
A ceremónián nem vehettünk részt, mivel nőknek tilos jelen lenni a
bazilikában a felszentelésen, ami alatt Papának egy speciális ülőkén
kellett ülnie egy ingben. A széken alul egy lyuk van – világosított fel
Giulia –, hogy a férfiasságát igazolják.
– Igazolják? – értetlenkedtem. – Minek? Bizonyára mindenki látja,
hogy férfi.
– Te csak gondolod. De emlékezz csak a la papisa-ra: mindenki azt
hitte, hogy Joan pápa férfi, aztán lásd, hogy mi derült ki! Azóta
minden pápának be kell mutatnia az ő… szóval, tudod – tette hozzá
sietősen, mivel Adriana szigorú pillantást vetett felénk.
– Úgy fogtok fecsegni egész nap, mint a halaskofák? – dörrent ránk
Adriana. – Vagy képesek vagytok odafigyelni a családunk történetének
eddigi legfontosabb eseményre?
 A pillantásomat az alattunk lévő utcára szegeztem. Egy számunkra
kijelölt erkélyen ültünk egy palazzóban, ahonnan figyelemmel
követhettük Papa ünnepélyes menetét a Via Papalén a Lateráni
Palotáig, ahol Róma püspökeként és a pápai állam legfőbb
uralkodójaként trónra emelik.
A látványtól elakadt a lélegzetünk, ahogy a szagoktól is. Állati ürülék
és bőrtömlőkből szétlocsolt bor erjedt szaga terjengett a hőségben,
miközben vidám felvonulók töltötték meg az utcát; a menet a
Colosseum felé vette az irányt, a patkányfogók pórázon vezették a
kutyáikat, akik előrerohantak, hogy megtisztítsák a rágcsálóktól a
mocsaras területet. Az árusok, akik a romok alsó szintjein állították fel
a standjaikat, kibontották a színes lobogókat; és az aréna lerombolt
tömege, ahonnan már régen elvitték a márványburkolatokat és
mészkövet, hogy a nemesi palotákat díszítsék velük, életre kelt,
boltozatos ívei újfent olyan dicsfényben ragyogtak, amilyet a régi
korok óta nem láttak. Megbarnult gipszangyalok tekintettek le az utat
átívelő hatalmas árkádokról. Alig lehetett látni az eget a mi színeinkből
álló zászlók rengetegétől – hatalmas, eper- és sáfrányszínű tengerként
hullámzott a levegő.
Bármerre fordultam, mindenütt a családunk nevét zengték.
Giulia megmutatta nekem a menetben gyalogló legfontosabb
személyeket. – Ott van Ascanio Sforza bíboros – mondta, s rámutatott
egy alacsony, jól ápolt, dülledt szemű férfira, aki hermelinszegélyű
köpenyben lovagolt egy öszvéren tizenkét, karmazsin- és bíborvörösbe
öltözött apród kíséretében. – Az a hír járja, hogy Rodrigo a konklávé
befejeztével hat, színültig töltött láda ezüstöt adományozott neki, de
ez hazugság. Édesapád palotája a Corsón és az alkancellárság bárkinek
elegendő jutalom, még egy ilyen kapzsi embernek is, mint ő.
Amikor Sforza bíboros ellovagolt előttünk a többi skarlátvörösbe
öltözött bíborossal, ki-ki a saját csatlósaival és családtagjaival, eszembe
jutott, amit Giulia mesélt: hogy apámnak mennyibe került, hogy
megszerezze a döntő voksokat. – Azt hittem, hogy a csőcselék
kifosztotta Papa palotáját – jegyeztem meg, és arra gondoltam, hogy
Sforza mekkora pusztítást örökölt.
 Giulia felkuncogott. – A csőcselék még csak a közelébe se jutott.
Amikor Sforza megtudta, hogy a palota az övé, azonnal kirendelte a
csatlósait, hogy megvédjék. Esze ágában sem volt, hogy megengedje,
hogy bárki akár csak egy tányért is elvigyen. Ő a legnagyobb
hatalommal bíró ember a Kúriában, nem is említve, hogy a
leggazdagabb. És rajta keresztül édesapád szövetségese a milánói
Sforzával, ami azt jelenti…
– Elhallgass! – szólt oda Adriana dühösen. – Mindig ostobaságokkal
tömöd a fejét!
Giulia megsértődött. További kérdéseket akartam feltenni neki,
amikor a tömeg zúgása Róma legmegkülönböztetettebb családjainak
az érkezését jelezte. A nép erre a napra félretette az ősi
ellenségeskedést, hogy megmártózzon a közös dicsőségben.
A büszke Orsinik sienai aranyszegélyes bársonyt viseltek, és a család
pátriárkája vezette a csapatot, Virginio Orsini, aki a pápai őrséget
felügyelte. Tisztes távolságban, hasonló pompával és drága bársonyban
Colonna követte, az Orsini família szívós ellenfele. Amikor már a
kísérő szolgák is áttrappoltak a lovak patája által felkavart portengeren,
Giulia hirtelen óvatosan áthajolt a balusztrádon, és kiabálni kezdett: –
Alessandro, nézz fel! Itt vagyunk fenn!
Adriana elszörnyedt. – Minden szentségre kérlek, azonnal fejezd be
ezt a visítozást. Ahogy viselkedsz, majd azt gondolják, hogy nincs jobb
modorod, mint egy cserzővarga feleségének.
Elnevettem magam, amikor láttam, hogy Alessandro Farnese
meglepetten néz körbe, amikor meghallotta a nevét, de nem tudta,
honnan jön a hang. Végül meglátta a magasban integető húgát. Én
csak egyszer találkoztam Giulia bátyjával, amikor meglátogatott
bennünket, mielőtt Pisába ment tanulni. Giuliával összehasonlítva elég
hétköznapinak találtam, bár ugyanolyan hosszú szempillái és hegyes
orra volt neki is. Megdermedtem. – Mikor érkezett meg Alessandro?
– Három nappal ezelőtt. – Giulia rám nézett. – Nem mondtam
neked? Azt hittem, hogy igen. Rodrigo – úgy értem, Őszentsége –
megígérte, hogy… – Elhallgatott, amikor meglátta az arckifejezésemet.
– Még csak eszedbe se jusson! Ő nincs itt. Tudod, hogy Cesarénak
meg van tiltva, hogy Rómába jöjjön.
 Már nem figyeltem rá, a tömeget vizslattam, hátha meglátom a
bátyámat. Itt kell lennie. Hogy is gondolhattam, hogy kihagyja ezt,
akár Papa rendelkezése ellenére is. Többéves vágyakozás után ez volt a
családunk számára a fénypont. Cesare és Alessandro ugyanabba a
szemináriumba jártak Pisában. Ha apám megengedte az eltávozást
Rómába Giulia báty-jának, Cesare bizonyára hallott róla. Azt
gondolhatta, hogy neki is jár ugyanaz a lehetőség.
– Lucrezia! – Giulia megragadta a vállam. – Ott van Juan. Igaz,
hogy egy vadállat, de isten látja a lelkemet, nincs itt ma egyetlen férfi
sem, aki túlragyogná őt.
Elfordítottam a fejem az ismeretlen integető kezekről és kiabáló
arcokról, és a semmiből hirtelen aláhulló rózsaszirmok függönyén át
néztem a menetet. A rózsaszín és fehér felhőben ott lovagolt Juan az
eperszínű bársonyzekében, a hasított ujjak széles sárga csíkjait a fekete
fonallal hímzett, családi jelvényként használt bivalyok díszítették. A
napsugár megbicsaklott a gallérját díszítő drágaköveken. A kezében
egy tollas kalpagot szorongatott, és amikor meglengette, hangosan
felkiáltott a tömeg: „Borgia! Borgia!” Magasba emelte a fejét, haja a
vállát verdeste, mire a kordonokon kívül álló hölgyek elragadtatott
kiáltásokat hallattak. Tőrével nagy körívet írt le előttük a levegőben,
és olyan ügyesen bánt a gyeplővel, hogy a lova alig kavart egy pöffenet
homokot az úton.
Mosolyognom kellett. A köznép szinte megvadult, a kordonokhoz
nyomult. Juan egy vigyorral belenyúlt a derekán függő
selyemerszényébe, és marokszámra szórta az aprópénzt a nép közé.
Miközben az emberek az adományára vetették magukat, a bátyám
továbbügetett, a csatlósai gyalog követték.
Adriana megjegyezte: – Lehet, hogy jóképű, de soha nem tanulja
meg a leckét. Két héttel ezelőtt majdnem megölték a saját kapuim
előtt, mégis megint lökdösődést váltott ki ezzel a teátrális viselkedéssel.
Én, teátrális vagy sem, nagyszerűnek tartottam a bátyámat. Juannak
ösztönösen jó volt a szimata, és Papa többek között ezért is kedvelte
őt. Senki nem tudta nála jobban, hogyan járjon a kedvébe az ingatag
tömegnek, ha úgy tartotta kedve, tökéletesen tudta időzíteni a bájt és a
bőkezűséget, hogy elfedje a benne rejtőző vad hajlamokat, ami a
palazzo előtti brutális gyilkosságot is előidézte.
De a torkom akkor szorult össze igazán, amikor Juan után
közvetlenül az apánk jelent meg egy fehér lepellel letakart fehér harci
ménen. A pápai őrség kísérte. Papa a háromszintes, azúr, tűzzománc
szent tiarát viselte, a könnycsepp formájú gyöngyökkel. Robusztus
alakját elefántcsontszínű miseruha fedte, amely felhőként lebegett
körülötte.
Az emberek letérdeltek. Papa áldásra emelte fehér kesztyűs kezét.
Tollak verdestek a levegőben, amint a mellette gyalogló apródok
kiengedték a galambokat a kalitkáikból. Az asszonyok imádkozni
kezdtek, örvendezés fényesítette gondoktól barázdált arcukat; a férfiak
hódolattal emelték meg a kalapjukat; a gyermekek érdeklődve
forgatták a fejüket a galambok irányába, és az összes közeli
templomban megkongatták a harangokat. Nem kellett hozzá Giulia
suttogása, hogy megértsem apám üzenetét: – Ő egy új kor hírnöke.
Rodrigo Borgia lett az új pápa. Minden változni fog.
Más nemesek, pápai udvaroncok és a személyzetük következtek,
mígnem az egész társaság elmerült a porfellegben. Miután a por
eloszlott a levegőben, Adriana felállt a székéről. – Gyertek, mennünk
kell! Ma éjjel részt veszünk a vatikáni ünnepségen, és már csak néhány
óránk maradt arra, hogy elkészüljünk.
Vonakodva álltam fel, kezem a balusztrádra forrott. Még csak nem is
tudatosult bennem, hogy milyen erővel szorítottam; csak akkor,
miután a durva kő szúrni kezdte a tenyeremet. Utolsó sóvár pillantást
vetettem az őröknek feszülő tömegre, és leküzdhetetlen vágyat
éreztem arra, hogy én is az útra rohanjak, és összeszedjem a leszakadt
gombokat, elveszett kesztyűket, szalagdarabkákat és aranyozott
apróságokat, bármit, amit hazavihetnék emlékül.
A pillantásomat követve Giulia felsóhajtott: – Lucrezia, már
mondtam neked. Ő nincs itt.
– Itt kéne lennie – mondtam anélkül, hogy félrefordítottam volna a
fejem. – Nem értem, hogy Papa miért ragaszkodott ahhoz, hogy
Cesare Pisában maradjon, amikor az egész világ itt van.
 – Azért, mert ha meghívta volna, lehet, hogy Cesare soha nem ment
volna vissza Pisába. Tudod nagyon jól, hogy már az elején is
tiltakozott. – Giulia a nyakláncával játszadozott. – Azonkívül
Vannozza sem kapott meghívást, mégsem csinált felhajtást. Ott vannak
neki a kocsmák, amelyeket igazgatnia kell: a város tele van
látogatókkal, és pénzt kell csinálni.
– Nem ő az, aki az asztalok mellett szolgál ki – replikáztam, habár
örültem, hogy az anyámat kizárták ebből az eseményből.
– Ez igaz. De legalább nincs itt, és nem eszel ki semmi olyasmit,
amivel minket bosszantana. Teljesen maga alatt volt, amikor rájött,
hogy nem tudta megjósolni Rodrigo megválasztását – mondta Giulia
önelégülten, láthatóan eltelve magától, hogy ő volt az első köztünk,
aki tudta a legújabb híreket.
– Szerinted igaz? – kérdeztem elbizonytalanodva, és remegés futott
át rajtam, amikor eszembe jutott, hogy anyám megjósolta a halálomat.
– Tényleg a jövőbe lát?
Giulia megvonta a vállát. – Nyilvánvalóan nem, amikor az apádról
van szó. Vannozza lehet, hogy úgy néz ki, mint egy strega, de amit
jelenleg lát, az csak a saját dühe, amiért a mi időnk jött el, és senki
nem törődik már vele.
Mosolyt erőltettem az arcomra, de nem voltam biztos Giulia
szavaiban. Sokáig együtt éltem az anyámmal, és emlékszem azokra a
téli éjszakákra, amikor kiteregette maga elé a kártyákat. Ha nem is látta
a jövőt, de egész biztosan hitt abban, hogy képes rá.
– Figyelj! – biggyesztette le a száját Giulia. – Csalódott vagy.
Felejtsd el Cesarét és az anyádat, menjünk, nézzük meg inkább az új
palotánkat! Úgy hallottam, gyönyörű, Rómában mindenki minket
irigyel.
Amikor végül megérkeztünk a hintónkkal, úsztunk az izzadságban.
Órákig tartott, amíg átverekedtük magunkat az ünneplő hordákon. De
abban a pillanatban, amikor beléptünk a Santa Maria in Portico
kapuin, a kinti lárma megszűnt. Itt, a megerősített falak között minden
csendes volt, a rácsos ablakokon túli ünneplés zaját elnyomták a vastag
falak és a vakolat.
 A palota hatalmas volt, kétszer nagyobb, mint Adrianáé – egy
fényesre csiszolt fa és rózsaszínű márvány borítású panteon. A
cortiléből, amely a dekoratív szökőkúttal és árkáddal egy belső kertre
nyílt, egy lenyűgöző salába érkeztünk, amelyből minden irányban
magánszobák, camerák ágaztak szét. A holmijaink szanaszét voltak
szórva, és a szolgák sürögve igyekeztek mindent a helyükre rakni. A
még nedves, frissen festett freskókból áradó festékszag csiklandozta az
orromat. Bámulattal meregettem a szememet, s miközben Giulia
felvezetett a piano nobilére, minden egyes új részletnél lenyűgözve
kiáltott fel.
– Ó, nézd csak, Lucrezia: egy klozett kipárnázott ülőkével és
lefolyóval! – A kárpitozott alkalmatosságot vizsgálgatta. – Nincs több
szag, és nem kell kiüríteni az éjjeliedényt. Micsoda luxus!
– Nekünk, többieknek, talán – mondtam, és végigmértem őt. – Te
babát vársz. A nőknek a te állapotodban sokat kell pisilni, nem? Ez
elég nagy séta lenne neked, akárhol is van a lakosztályod.
Belecsípett a karomba. – Insolente! – és felüldözött a harmadik
szintre. Itt még további privát appartamentit találtunk, a szobák
egymásba folytak, faragott cédrusajtók választották el őket, a falakon és
a mennyezeten festmények voltak, az ágyaink, fésülködőasztalkáink és
az egyéb szükséges holmik már be voltak állítva.
Arancinót az arany és kék színűre festett szobámban találtam, a fűzfa
ketrecében nyávogott. Odasiettem, hogy kiszabadítsam. Felcsengett
Giulia hangja: – Lucrezia, ne! El fog szökni! – De már akkor
kinyitottam a zárat. A macska kiugrott, és a simára fényesített padlón
csúszkálva bemenekült az ágyam alá.
Giuliára néztem. – Látod? Tudja, hol a helye.
– Bárcsak ugyanezt lehetne elmondani az új jegyesedről is – vágott
vissza.
Lassan felemelkedtem a ketrec mellől, ahol idáig guggoltam. – Mit
mondtál?
Abban a pillanatban Adriana rontott be. – Ez egy katasztrófa.
Hetekig fog tartani, amíg elrendezzük a dolgainkat, és a közös
helyiségek még nincsenek befejezve. Állványok vannak az
anticamerákban, és munkások járnak ki-be. Mit gondolt őszentsége,
amikor olyan sürgősen ide költöztetett minket? Bizonyára
megvárhattuk volna, amíg minden elkészül.
Giuliára pillantottam. Az arca lefagyott, miközben Adriana folytatta.
– A rengeteg lépcső még egy lovat is kifárasztana, és a festék meg a
por a levegőben – aligha hasznos egy nőnek a te állapotodban.
– Meg tudom ítélni egyedül is, hogy milyen az állapotom – válaszolt
Giulia. – Én tökéletesnek találom ezt a palazzót. De, ha úgy
gondolod, hogy ez annyira kényelmetlen, akkor megkérhetem
őszentségét, hogy járuljon hozzá ahhoz, hogy eltávozz, és visszamenj a
saját házadba a Monte Giordanóra.
Hirtelen megértettem a helyzetet, és összeszorult a belsőm. Adriana
nem akart ide költözni. Ez a csodálatos palazzo Giuliáé, Papa ajándéka
neki. Ő volt itt a háziasszony, nem én.
– És rád hagyjam a gyereket? – kérdezte Adriana. – Isten ments!
Giulia maga elé meredt. Mielőtt megszólalt, gyorsan azt mondtam: –
Ne vitatkozzunk! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan otthon
érezzük majd magunkat. Ezt akarja Papa, nem?
Adriana lesütötte a szemét. – Valóban.
Giulia győzedelmesen felvonta a szemöldökét. Adriana elfordult, és
azt mondta: – Úgy tűnik, legalább ezek a szobák rendben vannak. De
hol van a szobalányod? Kimondottan utasítottam, hogy…
Mintha végszóra érkezett volna, Pantalisea sietett be, a
lépcsőmászástól kipirult orcával, a kezei tele voltak tűzzománc
kazettákkal, amelyek az ékszereimet és a piperecikkeimet tartalmazták.
– Bocsánat, Donna. – Esetlenül pukedlizett. – Eltévedtem. Ez a
palazzo olyan nagy és… – A nyitott ketrecre pillantott. – Ó, ne! Egy
pillanattal ezelőtt hagytam itt, hogy felhozzam a kazettáit… Donna,
bocsásson meg! Attól tartok, valahogy kijutott.
– Semmi baj. Az ágy alatt van.
Amikor átvettem néhány ládikát tőle, Pantalisea felsóhajtott. –
Jobban kellett volna vigyáznom rá, de nem akartam, hogy ezek a
kazetták eltűnjenek.
– Ne aggódj! – nyugtatgattam őt. – Ő egy macska. Azt csinál, amit
akar.
 Giulia ásított. – Bár itt minden elbűvölő, de én kimerültem.
Szundikálnom kell egy kicsit. – Belecsípett az arcomba. – Úgy örülök,
hogy tetszik neked a palotánk! Mondd el Rodrigónak, ha ma este
találkozol vele!
Miközben kiment, apám neve, ahogy ő kiejtette, a levegőben
lebegett. Adriana utána meredt. – Isten mentsen minket! – motyogta.
– A mi palazzónk! És Rómában rajta köszörüli mindenki a nyelvét. –
Megrázta a fejét. – Elég. Neked is pihenned kell a ma esti ünnepség
előtt. Pantalisea majd előkészíti a ruhádat. És te – a szobalányom felé
bökött az ujjával – jobb, ha nem tévedsz el megint! Nem vagy
pótolhatatlan; Rómában vagy száz nemesi leányzó örülne, ha
szolgálhatná őszentsége leányát.
Adriana kimasírozott. Ahogy elment, Pantalisea aggódva kérdezte: –
Ugye nem akarja, hogy más jöjjön helyettem, asszonyom?
– Persze, hogy nem. Ne foglalkozz vele! Tudod, hogy mennyire
felzaklatja a rendetlenség. – Elmosolyodtam. Kedveltem Pantaliseát.
Egyedül engem szolgált, és a lojalitás olyan erény, amit értékelnem
kell, mert nagyon úgy tűnt, hogy mindannyian Giulia Farnese fedele
alatt fogunk lakni.
– Ó, köszönöm, asszonyom. Kiszellőztessem a ruháját?
– Ha megtalálod – feleltem, ahogy a sarkokban felhalmozott ládák
felé fordultunk. Elkezdtük a kipakolást, és elrendeztük a ruháimat a
cédrus és dió cassonékban, amelyek a molylepkéktől és a nedvességtől
védték a finom anyagokat. A kis Murilla akkor érkezett, amikor azzal
küszködtünk, hogy az ágyamra felszerkesszük a baldachint. Együttesen
sikerült felemelni a súlyos damasztot a keretre. Murilla óvatosan egy
zsámolyon egyensúlyozott, amíg fel nem borult vele, és le nem
bukfencezett róla. Nevetve az ágyra ugrottunk, és egymásra hajigáltuk
a párnákat, amíg össze nem gabalyodtunk egy rakásra.
– Éhes vagyok! – szólaltam meg váratlanul, és a feltúrt baldachinos
ágyra meredtem. Murilla elszaladt, hogy valami ennivalót hozzon fel a
konyhából, míg Pantaliseával befejeztük a holmim szortírozását, és
megkerestük a legmegfelelőbb ingvállat az esti öltözékemhez.
 Habár jól mulattam, nem felejtkeztem el Giulia elejtett
megjegyzéséről a jegyesemet illetően, sem a nyugtalanító érzésről,
hogy ismét többet tudott a jövőmről, mint én.
Meddig kell még az árnyékában élnem?
 Hatodik fejezet

A Sala Reale, a Vatikán nagy fogadóterme tele volt vendégekkel,

akik Papa ünneplésére gyűltek össze. Halk lantmuzsika szállt a
vendégek felé, és aranykandeláberek szórták sziporkázó fényüket szerte
a teremben. Ezt az egész álomszerű képet Papa uralta, aki fehér
köntösében ült a dísz-emelvényen, és fogadta a nagykövetek
gratulációit Velencéből, Firenzéből, Nápolyból és Milánóból, valamint
Európa számos országának a királyától. A terem szélén állt őrt a pápai
testőrség, kővé dermedt szemük mintha nem is látná a sunyi
nemességet és családtagjaikat. A terítővel ékesített asztalok roskadoztak
az almaszósszal tálalt és rozmaringgal fűszerezett szaftos, sült
vaddisznóktól; édes krémben buggyantott tojásoktól; szegfűszeggel
pácolt szarvastól és szarvasgombával ízesített fácántól. Apródok
rohangáltak ezüst füleskancsókkal, és festett majolikaserlegekbe
töltötték a lombardiai és toszkánai borokat. Számos nemesasszonyt
láttam, ahogy ezeket a serlegeket szégyenkezés nélkül a szoknyáik alá
dugdosták, hogy emlékként elvigyék.
Papából jóindulat sugárzott. A felszentelésen – a hosszadalmas
rituálén – túl volt, de annyira kifárasztotta, hogy elájult, s ezzel
meglehetős pánikot keltett a hívek között – most azonban körül volt
véve mindazzal, amit az életben a leginkább kedvelt: finom borok és
ételek, zene, nevetés és jó társaság.
 Giulia, vele ellentétben, úgy nézett ki, mint aki soha többé nem
képes mosolyogni. Órákat töltött a tükre előtt, hogy különféle ruhákat
próbáljon fel, mielőtt egy mályvaszínű selyem mellett döntött, s hozzá
rubin ékszert választott. S bár gyönyörű volt, mégis a háttérbe
kényszerült, a kísérőmként kellett tevékenykednie, mialatt Adriana az
idős nemesi hölgyeket szórakoztatta. Nem mintha Giulia sokat
törődött volna velem, le nem tudta venni a szemét az apámról.
Amikor Papa kivonult a teremből, fel-alá járkált addig, amíg apám
vissza nem tért fekete kasztíliai zekében és rakott tunikában, ami
kiemelte az alakját és elbújtatta a pocakját. Giulia szemei rátapadtak,
amikor Juannal együtt berontott a terembe, hátba veregette a
bíborosokat, és a kivételes emlékezőtehetségét felvillantva, név szerint
üdvözölte a vendégeket.
– Most nézd meg! – sziszegte Giulia. – Ott parádézik abban a
spanyol bársonyöltözékben, míg a római anyakocák odaterelik a
lányaikat, mintha éppenséggel háremre volna szüksége.
– Figyelmesnek kell lennie – védtem Papát, aki elnézően bólogatott,
amint a pironkodó áldozatokat a lábai elé lökték, s ahogy leborultak,
selyemtenger borította el a padlót. Az apám oldalán kék damasztban
feszítő Juan is gyakorlott szemmel méregette a lányokat. Mögötte a
kísérője, Djem herceg úgy nyalogatta a száját, mintha azt fontolgatná,
hogy vacsorára elfogyasztja őket.
– Figyelmesnek? – kérdezte Giulia dermesztő nevetéssel. – De most
őszintén, Lucrezia, még te sem lehetsz ilyen naiv!
Homlokomat ráncolva néztem rá, nem voltam biztos abban, hogy
mit ért ez alatt. Számtalanszor láttam már az apámat és a bátyámat,
ahogy bájologva átvágnak a zsúfolt termen. A nők egyféleképp
reagáltak rájuk: hogy is tehettek volna másképp? Giulia azonban
egészen másképp értelmezte a jelenetet, minden figyelmeztetés nélkül
éles hangú nevetésben tört ki, és felkiáltott: – No de Lucrezia, hogy te
mennyire szórakoztató vagy!
Eltátottam a számat. Nem mondtam semmit, ámde az ő kitörése
olyan harsány volt, hogy körülöttünk mindenki őrá bámult. A
tömegen mormogás morajlott végig, s mint egy láthatatlan hullám, a
püspökökön és nemesembereken és zsoldoskapitányokon
végigvágtatva elérte a helyet, ahol apám állt.
Ő felemelte a tekintetét. Juan a homlokát ráncolta, midőn Giulia
meglepetést színlelt, amikor Papa az ujjával magához intette. Én azt
suttogtam: – Azt hiszem, meghallotta a hangod. – Giulia úgy tett,
mintha meglepődne, és megjátszott örömmel megragadta a kezemet,
és odavonszolt az apámhoz. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy
el ne nevessem magam ezen az abszurd viselkedésen. Papa ragyogott,
megcsókolta az arcomat, borszagot éreztem rajta. Giulia felékszerezett
kezét Papa karjára tette, és amint apám elvezette, a fülébe sutyorgott.
Én Juannal rövid távolságot tartva követtem őket.
– Megparancsolhatta volna ennek a szukának, hogy maradjon a
kennelében – morogta a bátyám. – Muszáj nekünk elszenvedni őt a
családunk legnagyobb diadalának éjszakáján?
Djemre pillantottam, aki vészjósló tekintettel viszonozta a nézésem.
– Ezt el lehetne mondani a te töröködről is – jegyeztem meg, az sem
érdekelt, ha a szolgája meghallja.
– Djem a kísérőm – vágott vissza a bátyám. – Ő mindenütt ott van,
ahová csak megyek.
Már éppen azt akartam volna válaszolni, hogy Papa ugyanezt
gondolja Giuliáról, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy egy
alak dől a távolabbi, freskóval díszített falnak, mintha épp akkor lépett
volna le a falfestményről, füstös-sötét ruházatban.
A szívem nagyot ugrott.
Nevetés harsant fel mellettem, túlharsogta a galérián zenélő
kobzosokat. A hall tömve volt, és a vendégek elkezdtek kiözönleni az
udvarra. A hangok úgy értek el hozzám, mintha egy kagylón keresztül
hallanám, a szoknyák és köpenyek ezüstös villanással lebegtek el a
szemem előtt, mintha csak képzelődnék. Aztán újra megpillantottam
azt az alakot, még mindig a falhoz tapadva, egy nagy kalpag árnyékolta
be az arcvonásait. Még mielőtt felnyúlt, hogy felhajtsa a kalpag
karimáját, a neve már az ajkamon volt: – Cesare.
Sarkon fordult, gyorsan eltűnt.
Juan megállt. – Mondtál valamit?
 – Nem. Azt hittem… de semmi, semmi. – A kezemmel
végigsimítottam a homlokomon. – Olyan forróság van itt. Egy
pillanatra kimegyek a kertbe. Elkísérsz?
– Most? – dörrent rám a bátyám. – Nem hagyom egyedül Papát
azzal a nőstény farkassal.
– Akkor mindjárt visszajövök, jó? – Mielőtt visszatarthatott volna,
elvegyültem a tömegben.
Alig láttam, merre megyek. Elhaladtam a pletykálkodó hivatalos
személyek és kapatos nemesek mellett, s a sala egyik dupla ajtaján
kiléptem a fáklyákkal megvilágított átjáróba. Megszaporáztam a
lépteimet, magam előtt láttam a vékony alakot; úgy mozgott, ahogy
mindig is, céltudatosan, így gyakorlatilag futnom kellett, hogy lépést
tartsak vele, a lábam minduntalan beleakadt a szoknyámba.
Átszelte a kerteket, kikerülte a régóta halott uralkodók mohával
borított szobrait, amelyek úgy voltak szétszórva mindenfelé, mintha
csontok lennének. Az Apostoli Palota lópatkó formájú tömbje
mögöttem magasodott, a kiáradó zaj egyre halkabb lett, ahogy
követtem az alakot, aki hosszú léptekkel rótta a kert kavicsos
ösvényeit.
A külső fal közelében, egy széltépázta ciprus lombja alatt
megtorpant. Lekapta a kalpagját, és szembefordult velem. Nem szólalt
meg, úgy nézett rám, mintha egy idegen volnék. A dísztelen ruhában
nagyon vékonynak tűnt, de örültem, hogy látom a vöröses-arany
színű szemöldöke alatti macskazöld szemeit, ívelt száját és hosszú orrát.
Sápadt bőre úgy feszült rá szögletes pofacsontjára, mint fakó selyem.
De ahol valaha dús, rőt hajának zuhataga kunkorodott, most tar
koponya világított.
– Levágattad azt a gyönyörű hajkoronádat! – kiáltottam fel.
– Pisában rengeteg a tetű. – Hangja halk volt, nézése fürkésző. Én
szívem szerint eredetileg kék szatént viseltem volna arany dolmánnyal,
de Giulia ragaszkodott ehhez, így lemondtam a diszkrét, serdülő
lányok által kedvelt alsó ingről, a camiciáról, és a ruha csupasz
kivágásába egy gyöngy nyakláncot akasztottam. Amikor a tükörbe
néztem, úgy véltem, hogy nagyon előkelő a kinézetem, és titkon
örömet leltem abban, hogy a dolmány kihangsúlyozza az alig látható
kebleimet, de most, bátyám alapos szemrevételezése közepette, vissza
kellett fognom magam, hogy ne húzzam feljebb a bő ingvállat.
– Alig ismertelek meg. Hova lett az a petita meva Lucia? – Azt a
katalán becenevet használta, amit akkor adott nekem, amikor még
gyerekek voltunk, s ettől megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az előbb
még olyan dühösnek tűnt, hogy azt hittem, megver.
– Ne butáskodj! Nagyon is megismertél engem, ahogy én is téged.
Az nem volt olyan rég, Cesare.
Közelebb lépett. – De, elég régen volt. Vártam, hogy levelet kapok
tőled. Amikor nem jött, a legrosszabbra gondoltam. Most már látom,
hogy jó okom volt rá.
Felnevettem. – Mitől féltél?
– Hogy Papa megházasított és elküldött Spanyolországba.
– Azt gondolod, hogy elmentem volna anélkül, hogy neked
elmondtam volna? – hitetlenkedtem.
– Miért ne? Amikor a családunkról van szó, úgy tűnik, én vagyok az
utolsó, akit meghívnak – ha egyáltalán meghívnak.
A szemébe néztem. Arra számítottam, hogy fájdalmat találok benne,
valódi szomorúságot, amiért nem törődnek vele és Pisába száműzték,
hogy dohos papírokat böngésszen. Ehelyett azonban ragyogó, a jól
ismert pajkos szemek néztek vissza rám.
– Te ugratsz engem!
Nem tudta elrejteni azt a különös mosolyt, amit csak nekem
tartogatott. Már kisfiúként is keveset mosolygott; Papa gyakran
panaszolta, hogy Cesare sokkal inkább egy fattyú, mint bármelyik fia,
de rám gyakran mosolygott, meleg, barátságos mosollyal. Komor arca
egészen kisfiúsra változott, sokkal fiatalabbnak látszott a tizenhét
événél. Cesare olyan volt számomra, mint egy mágnes, az egyetlen,
akihez fordulhattam, amikor anyám leszidott valamiért vagy Juan
addig rángatta a copfomat, amíg a fejbőröm égni nem kezdett.
– Te komolyan azt hitted, hogy megengedtem volna neki, hogy a
tudtom nélkül férjhez adjanak? – mondta. – Lehet, hogy nem vesznek
rólam tudomást, de vannak forrásaim.
– Igen, Mama kétségkívül az első közülük. – De mosolyogtam,
boldog voltam, hogy újra együtt vagyunk. – Sajnálom, hogy nem
írtam, de Papa megtiltotta. Azt mondta, békén kell hagyjalak addig,
amíg ő magához nem hív téged.
– Megbocsátok – mondta, és a zekéjébe nyúlt, ahonnan előhúzott
egy csomagot. – De ha te semmi olyat nem csinálsz, ami tilos, akkor
azt kell hinnem, hogy ezt sem adhatom oda neked.
Elállt a lélegzetem. – Mi az? Hadd lássam! Újabb Petrarca-versek?
– Jobb – válaszolta, de amikor a csomag felé nyúltam, egy elegáns
mozdulattal hátraugrott, és a magasba tartotta a könyvet. – Ki kell
érdemelned! Emlékszel, hogyan egyezkedtünk mindig, amikor
gyerekek voltunk? Én adtam neked egy könyvet, és te adtál nekem…
Nevetésben törtem ki. – Egy táncot!
– Így van. Pisában a tetvek mellett csak állott kenyér van és imádság,
sok-sok imádság. Alig van valami örömöm az életben, sokkal kevésbé,
mint a csinos kishúgommal. – Két kezét összetéve a mellkasa előtt,
esedező mozdulattal meghajolt. – Táncolsz velem, én Luciám?
– Itt? – kérdeztem, de hátranéztem, azt vizslatva, vajon elég messze
vagyunk-e a palotától, hogy senki se láthasson. – Ha megteszem,
nekem adod a könyvet?
– Igen – ragadta meg a kezemet. – Neked adom, bár se te, se más
tudomást se vett rólam. – A keze a derekamra siklott, és suhanni
kezdtünk a fák alatt, a lábunk a földbe ágyazódott régi kőtörmeléken
taposott, ahogy egy pavane ritmusára vezetett engem. – Senki nem
akadt, aki csak egyszer is gondolt volna rám – panaszolta. –
Bekényszerítettek egy szemináriumba, ahol egy fingós Medicivel kell
megosztanom a cellámat. – Amikor újra felnevettem, megemelte a
hangját: – És azt senki nem ellenezte, hogy apánk bíborossá nevezi ki
Alessandro Farnesét, csak azért, hogy elnyerje a ledér húga kegyeit,
míg én, egy Borgia szülött, el vagyok tiltva attól, hogy betegyem a
lábamat Rómába?
Hirtelen megtorpantam. – Te tudsz… Papáról és Giuliáról?
– Hát persze. Mondtam már, hogy megvannak a forrásaim.
Az arcához értem, hogy megsimogassam a serkenő szakállát. – Zavar
téged?
Elgondolkodva nézett rám. – Kellene?
 – Gondolom, nem – válaszoltam, bár valójában más reakcióra
számítottam. Ha engem zavar, hogyhogy őt nem zavarja?
Cesare átnyújtotta a csomagot. – Nyisd ki az ajándékodat! Pisából
hoztam, és amikor megérkeztem ide, eldugtam még Mama elől is,
pedig átkutatta a csomagomat, ahogy mindig is, és ragaszkodott hozzá,
hogy a piszkos nadrágomat a saját kezével mossa ki.
Azonnal feltéptem a csomagolást, és eldobtam az egyszerű papírt,
hogy megnézhessem a vörös bőrbe kötött könyvet. Kinyitottam a
kezdő oldalon, és suttogva olvastam a címet: Dekameron.
Felpillantottam. – Ez tiltott a zárdában. Az apácák azt mondják, hogy
Boccaccio egy pogány, aki a testi örömöket a szellemi értékek fölé
helyezi.
Cesare elhúzta a száját. – Okkal hívjuk Anyaszentegyháznak.
Csakúgy, mint Vannozza, aki semmi mást nem szeret jobban, mint
eltiltani a tudástól. Legjobb, ha Adriana elől is elrejted, őneki sem fog
tetszeni.
Megöleltem. – Köszönöm, Cesare. Becsben fogom tartani. – Bár
ebben a gúnyában soványnak tűnt, de a ruha alatt éreztem az erős
inakat és izmokat. Az állítólagos pisai unalom ellenére nyilván nem
mellőzi az atlétikai foglalkozásokat.
Az ölelésemben feloldódott, és azt kérdezte: – Semmilyen változást
nem észleltél, ami megváltoztatná a sorsomat? Bár Papa most már
Szent Péter trónján ül, még mindig mindent Juannak akar
ajándékozni, ami engem illetne?
A gyomrom összeszorult. Elengedtem őt. – Ez az oka annak, hogy
ide jöttél? – Amikor nem válaszolt, azt mondtam: – Cesare, ne okozz
bajt Papának! Tudod, hogy mit mondott…
– Igen, igen. A gandiai spanyol hercegség nem az enyém. Izabella
királyné és Ferdinánd király azt az idősebb bátyánknak adományozta a
szolgálataiért, de Pedrót megölték a mórok elleni keresztes háborúban,
és Gandia sorsáról ezek után Papa dönthet belátása szerint. Tudom.
Hallottam róla.
– Igen? Mert soha nem mondtad, hogy egyetértesz.
– Nem is. De Mama azt mondta, hogy Papa kérelmezte Izabella
királynénál, hogy a címet Juan kapja meg. – A hangja
megkeményedett. – Öt éve várok rá, amióta Pedro elhunyt. Papának
öt éve volt arra, hogy eldöntse és elismerje, hogy ami egykor az
elsőszülött fiúé volt, az most rám szálljon mint a második legidősebb
fiára. Nem hajlandó elfogadni, hogy Juan nem érdemli meg, és
ráadásul milyen igazságtalanság az, hogy őbelőle legyen nagyúr, grand
Spanyolországban. Papát csak az érdekli, hogy Juannak kedvezzen,
míg nekem fel kell áldoznom magam az egyház számára. – Tehát azért
vagy itt, hogy megharcolj Juannal a hercegségért – mondtam
csalódottan.
Én se voltam közel soha Juanhoz, de a bátyáim valóságos ellenségek
voltak, az állandó veszekedéseik megmérgezték a gyerekkorunkat.
Cesare kitűnő diák volt, míg Juan, belátva a könyvek iránti
érdektelenségét, a kard és az íj mesterének képezte ki magát. De
Cesare a fizikai kihívásokban is kiváló volt, így egyfolytában
viaskodtak egymással, botokkal vagy birkózásban, amíg a vége mindig
verekedésig fajult, és fekete monoklikkal végződött. Számos
alkalommal anyánknak kellett őket szétválasztani, míg én igyekeztem
semlegesíteni a helyzetet, és könyörögtem, hogy inkább velem
játsszanak. Mindig azt hittem, az én hibám, hogy összeverekedtek.
Utáltam, amikor összekülönböztek, azt hittem, azért, mert Juan tudja,
hogy Cesarét jobban kedvelem. De ahogy cseperedtem, rájöttem,
hogy az ellenségeskedéseiknek mélyebb gyökerük van. Idegenek
voltak egymás számára, minden tekintetben különböztek, olyan
riválisok voltak, mintha nem is ugyanabból az anyaméhből jöttek
volna világra.
Cesare keserűen mosolygott. – Azzal nem érek el semmit, ha
harcolok ellene. Juannak nincsenek igazi ambíciói, a legkevésbé sem
érdekli őt a hercegség. Ha azt tehetné, amit valóban szeretne, akkor
mást sem csinálna, mint szajhákkal henteregne, és eszméletlenre inná
magát. Így csak azt teszi, amit Papa mond neki.
– Tehát nem akarsz bajt csinálni? – Az arcát tanulmányoztam.
Tökélyre fejlesztette azt a képességét, hogy eltitkolja a gondolatait;
hármunk közül Cesare volt az első, aki megtanulta, hogy minél
kevesebbet árul el, annál sebezhetetlenebb. – Tudod, Papa mennyire
utálja, amikor egymás torkának estek. És ő most már a pápa, a legfőbb
főpap. Nem engedheti meg, hogy botrány legyen.
– Annál, amibe keveredett, nagyobb botrány nincs – válaszolt
Cesare, meglepve engem. – És ha már a tárgynál vagyunk, élvezed,
hogy la Farnesével osztod meg a palazzót? Te is annyira várod, mint
Papa, hogy befogadjuk ennek a nőnek a gyerekét a családba?
Tehát tud Giulia terhességéről is. Hát persze, Vannozza elmondta
neki. Nem tudtam elrejteni a hangom élét. – Papa azt mondja, hogy
szereti őt. Azt akarja, hogy nővéremként gondoljak rá.
– Ah. És te?
– Engedelmeskedtem. Csak az elmúlt néhány hétben… Cesare, van
valami zavaró, és nem tudok megbízni benne.
– Nem is kéne. Akármennyire is gondtalannak tűnsz, de mindig is
okos voltál, én Luciám. – Hirtelen felemelte az állát, és mögém nézett.
– Társaságunk akadt.
Ahogy megfordultam, láttam, hogy Juan lépked felénk a hold
fénypászmáiból fel-felbukkanva. Cesare előrelépett. – Testvér, milyen
váratlan öröm!
Juan szemei résnyire szűkültek. Bűzlött a szesztől, mintha fejest
ugrott volna a boroshordóba. – Djem mondta, hogy Lucrezia észrevett
téged a teremben. Először nem hittem neki. Szerencsés vagy, hogy
Papa engem küldött ide, és nem valamelyik csatlósát, hogy
visszavigyem a húgunkat. Igencsak dühös lenne.
– Ki? – adta az értetlent Cesare. – Papa csatlósa?
– Tudod, hogy mire gondolok. Vagy nem kaptad meg Papa
üzenetét, hogy maradj Pisában?
– De, megkaptam. Ám nem láttam értelmét, hogy megfosszam
magam egy látogatástól ilyen remek lehetőség alkalmával. – Mosolya
lehervadt az arcáról. – Bizonyára jó okod van örülni. Apánk most a
pápa, és sejtem, hogy hamarosan Gandia hercege leszel. Gratulálok. Ez
azt jelenti, hogy várhatjuk azt az örömteli eseményt, hogy láthatunk
Spanyolországban?
– Ezt ki mondta neked? – dörrent rá Juan. Majd, látván Cesare
rezzenetlen tekintetét, gúnyosan megjegyezte: – Mama. Soha nem
tudta csukva tartani a száját. Igen, én leszek a herceg, amint a
szerződési okirat megérkezik Spanyolországból. És akkor mi van?
Azért vagy itt, hogy kérdőre vonj?
Ahogy Juan megfeszítette a vállát, az a visszataszító emlék futott át
rajtam, ahogy lekaszabolta azt az embert Adriana palazzója előtt. Juan
magasabb és izmosabb volt Cesarénál. A bátyáim már nem voltak
egyenlő erőben; Cesare rosszul tápláltnak tűnt Juan robusztus alkata
mellett. De, ami Cesarénak hiányzott súlyban, azt kiegyenlítette az
óvatossága.
Már kezdtem azon aggódni, hogy egyikük előhúz egy fegyvert, de
Cesare halkan megszólalt: – Ha Papa azt találta helyesnek, hogy neked
adja a megtiszteltetést, ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem?
Azonnal láttam, hogy a szavai inkább erősítették Juan gyanúját.
Lehet, hogy Juan nemtörődöm és lassú felfogású, de azt nagyon is jól
tudta, hogy a gandiai hercegség volt Cesare utolsó reménye, hogy
elkerülje a papi pályát. A hatalmas birtok a spanyolországi
Valenciában, a családi gyökerek eredője – bárkinek jut a hercegség,
gazdag grand válik belőle.
Juan valamit rágcsált. Egy darab porcogót köpött Cesare lábai elé. –
Azt hiszed, idióta vagyok? Már régen leáldoztak azok a napok, amikor
megtaláltad az összes nyelvtani hibámat. Egy pillanatig se hiszem, hogy
a hosszú évek után könnyedén elengeded Gandiát.
– Higgy, amit akarsz! – válaszolta Cesare. – Semmi szükségét nem
látom annak, hogy magyarázkodjak neked.
Amikor a szemük összeakadt, idegesen közbevágtam: – Nem szabad
verekednetek!
– Nem áll szándékomban, hogy verekedjek – mondta Cesare. –
Nem kívánok felfordulást kiváltani a családunkban, pláne nem ilyen
dicsőséges alkalommal.
– Mintha egy szoknyás pap bármi zavart tudna okozni – vetette oda
Juan a fitymáló megjegyzést.
– Még nem vagyok pap. – Cesare felém fordult. Amikor
megcsókolta az arcomat, jéghideg volt az ajka. – Jó éjszakát, Lucrezia.
– Juanra nézett. – Remélem, biztonságban visszakíséred a húgunkat! –
Nem várta meg a választ. Maga köré vonta a köpenyét, és elment,
felszívódott az árnyékban.
 Elborított az elhagyatottság érzése. Cesare egyedül volt, se szolga, se
egy fáklya nem volt vele, hogy megvilágítaná az utat anyánk
Esquilinén lévő házáig, keresztül a városon, amely hemzseg a
részegektől, tolvajoktól és gazemberektől. Az iránta érzett aggodalom
élessé tette a hangomat, amikor Juan felé fordultam.
– Remélem, elégedett vagy.
Zavaros tekintettel nézett rám. – Mi van?
– Hallottad. Remélem, hogy megelégedettséggel tölt el, hogy
megaláztad őt azzal a hercegséggel. Nem elég, hogy arra van
kényszerítve, hogy pap legyen, és lopva kelljen ide jönnie, ahelyett,
hogy meghívták volna a Vatikánba, hogy velünk legyen, ahogy az
illenék?
– És ez miért az én hibám? Nem én parancsoltam neki, hogy
maradjon távol, ez Papa döntése volt. Arra gondolt, hogy Cesare
megragadja a lehetőséget, hogy abbahagyja a tanulmányait a
szemináriumban. – Juan abba az irányba pillantott, amerre Cesare
eltűnt. – Meg kell vallanom, jól fogadta a helyzetet. Talán a büszke
fivérünk végre rájött, hogy hasonlóan hozzánk, többiekhez, azt kell
csinálnia, amit mondanak neki.
Megálltam, hogy ne forgassam a szememet. Mint mindig, Juan elég
rossz megfigyelő volt. Nem számít, hogy mi volt a látszat, Cesare nem
fogadta jól a helyzetet. Sőt, attól tartottam, hogy az összeszólalkozásuk
egy új fejezetet nyitott a rivalizálásukban, de az aggodalmam köddé
vált, amikor Juan hirtelen rám vetette a tekintetét. Libabőrös lettem. A
szeme hideg volt; mintha egy pillanat alatt kijózanodott volna.
– Nem kellett volna utána jönnöd. Bár Papa úgy határozott, hogy
jelenleg összebútoroz téged a szajhájával, attól még az ő lánya vagy.
Mit gondolna a jegyesed, ha megtudná, hogy kóbor macskaként
kóricálsz a Vatikán kertjeiben?
– Nem történt semmi rossz – vágtam vissza. – Azonkívül már nincs
jegyesem.
– Igen? Bár Papa úgy véli, hogy egy valenciai nemes már nem
megfelelő számodra, de attól még van jegyesed. Giovanni Sforzának
hívják, ő Pesaro grófja.
Megdermedtem. – Ezt… erről még nem hallottam.
 – Gondolom, azért, mert Papán, rajtam és a Farnese lotyón kívül
más még nem tudja. Ez része volt a megegyezésnek, amit Sforza
bíborossal kötöttünk, a konklávéban való támogatásáért cserébe. Övé
volt a döntő voks Papa javára. Viszonoznunk kell a szívességet.
Le voltam döbbenve. Ez volt az, amit Giulia pedzegetett?
– Amíg velem nem közlik, addig nem vagyok eljegyezve. –
Fel-emeltem az állam. Juan mindig élvezettel kínzott engem; még
mindig emlékszem arra a napra, amikor a sarkával rátaposott egy
újszülött kismacskára a jelenlétemben, csak azért, hogy lássa, hogy
sírok. Cesare addig ütötte őt, amíg anyánk futva nem jött oda. Juan
bal szemöldöke fölött még mindig látható az a forradás, ahol Cesare az
öklével felhasította a bőrét.
Juan harsányan felnevetett. – Azt hiszem, a mi kis drága szűz
hugicánk túl sokat képzel magáról.
Megpróbáltam megkerülni. Elém lépett, és elállta az utamat. – Bár
kezdem azt hinni, kevésbé vagy olyan szűzies, mint ahogy hisszük. A
múltkor élvezted, amikor azt nézted, hogy gyilkolok, nem? Bizonyára
felizgatott az a sok vér…
Ebben a pillanatban óriásinak tűnt, egy bástyányi hús emelkedett
közém és a palota közé. Arra gondoltam, hogy egyedül vagyunk,
túlságosan távol, hogy meghallják a sikoltozásomat, és tudtam, ha
félelmet mutatok, azzal csak provokálom őt.
– Papa vár rám. Ő küldött, hogy visszavigyél, emlékszel?
– Hadd várjon! – Elém helyezkedett, keze a csípőjén. –
Megmentettelek téged a csőcseléktől, úgyhogy tartozol nekem valami
jutalommal. Cesare mindig felkért táncolni. Nos, én egy csókot
akarok.
A fenyegető testtartása ellenére megkönnyebbültem, hogy a szokásos
ingerültséget véltem kihallani a hangjából. Egy újabb pont Cesare
javára a folytonos rivalizálásuk folyományaként. Nem szándékoztam
engedni neki. – Egy bugris vagy. – Megfordultam. – Egyedül megyek.
Éreztem, hogy hátulról rám veti magát, a vállamnál fogva megragad,
és erővel megfordít. – Egy csókot! – vicsorgott. – Vagy elmondom
Papának, hogy Cesare itt volt, és te a kedvében jártál.
 Rámeresztettem a szemem. – A leghatározottabban nemet mondok.
Menj, és csókolj meg egy szobalányt, ha ilyesmire vágysz.
Kezei szorosabban markoltak, a fogai kivillantak. Láttam már ezt a
nézését, nem is olyan régen, mielőtt lemészárolta azt az embert. Arra
gondoltam, hogy inkább engedelmeskedek, mint hogy elviseljem a
gonosz bosszúját, összeszorítottam a fogam, és lábujjhegyre állva egy
puszit adtam az arcára. De ő elrántotta az arcát, és borszagú száját az
ajkamra szorította. Dühösen elrántottam a szám. Gondolkodás nélkül,
olyan erősen arcul csaptam, ahogy csak tudtam.
– Szörnyeteg! Ha nem mész innen azonnal, én fogom elmesélni
Papának.
Az ujjaim lenyomata vörösen égett az arcán. Arra számítottam, hogy
nekivadul, de csak félreállt, és rezzenetlen arccal meghajolt. Amikor
elhaladtam mellette, azt mondta: – Nem kellene annyira sajnálkoznod
a fivérünk miatt. Ha Cesare leteszi a papi esküt, Papa neki
adományozza a saját valenciai bíboros rangját. Most, hogy ő lett a
pápa, nem tarthatjuk meg, és kell valaki a családból, aki beszedi ezt a
jövedelmet. Látjuk még Cesarét Spanyolországban.
– Neki nem szükséges Spanyolországba menni ahhoz, hogy bíboros
legyen – válaszoltam fagyos hangon. – Papa sem tett ilyet.
Aztán többet nem szóltam, és elindultam a palotához. Bár nem
néztem hátra, de éreztem, hogy Juan pillantása követ engem, és
hallottam rekedt, gúnyos nevetését.
Abban reménykedtem, hogy téved. Azt reméltem, hogy ő lesz az,
akit Spanyolországba küldenek.
És abban is reménykedtem, hogy soha nem fog visszatérni.
 Hetedik fejezet

Donna Lucrezia, álljon mozdulatlanul! Hogyan igazítsuk magára

ezt a felsőrészt, ha folyton izeg-mozog? – A fővarrónő ajkáról egy
frusztrált sóhaj szállt fel, miközben a két segédjét dirigálta a zsámoly
mellett, amelyen egy szál ingben álldogáltam. Mindegyik leányzó fel
volt szerelkezve a félig kész dolmány darabkáival és egy kis szatén
gombostű-párnácskával.
– Igen – sóhajtott Giulia lemondóan. – Engedd, hogy befejezzék!
Fáj a fejem. – Egy kárpitozott ülőkében foglalt helyet, a közelében egy
dajka szoptatta a két hónapos kislányát, Laurát. Az új év márciusában
adott életet a gyermeknek – egy olyan terhesség után, amely úgy tűnt,
mintha soha nem érne véget. Azóta bágyadtság lett úrrá rajta, amely
bezártságra ítélte őt a Santa Mariába, ahol egyfolytában apám
látogatását várta. Papa napirendje azonban olyan zsúfolt volt, hogy
gyakran csak ajándékokat tudott küldeni maga helyett, hogy azzal
fejezze ki a szeretetét: öveket és cipőket, ingvállakat és ékszereket,
amelyeket Giula szanaszét hagyott a palazzóban, Adriana azonban
emiatt állandóan mogorva volt.
– Már dél van – jelentettem ki. Ahogy a dajka emlőjén csüggő
gyermeket szemléltem, a gyomrom nagyot korgott. – Éhes vagyok.
Azonkívül miért érdekelné Giovanni Sforzát, hogy mit viselek? Már
házasok vagyunk.
 – Ez még csak egy távházasság. A valódi esküvő napja az, ami
számít. Gondolom, hogy szeretnél a lehető legjobban kinézni, már
csak az édesapád kedvéért is. Csak gondold el…! – Giulia rám emelte
a tekintetét. – Ha őszentsége nem egyezett volna meg ebben az új
házasságban Sforzával, lehet, hogy a nápolyi Ferrante király valamelyik
fiával kellene összeházasodnod, és mehetnél a holttestek közé lakni.
Összerázkódtam. A Ferrante király gonoszságáról szóló történetek
elárasztották Rómát, abban a pillanatban, amikor a nápolyi követek
megérkeztek a házassági ajánlattal. A nápolyi uralkodócsalád a spanyol
királyságból származott, amelyet Izabella királyné és Ferdinánd király
igazgatott, akiket Papa nevezett ki az új katolikus uralkodóknak.
Azonban Ferrante király Della Rovere bíborost támogatta apám ellen
a konklávéban, így ellenséggé vált. Ám most, miután Nápoly
megbocsátásért esedezett, Rovere annyira megrémült, hogy a bíboros
elhagyta Rómát, és ostiai kastélyába menekült. Kivándorlását Papa
nagy örömmel fogadta. Azonban az elmondások szerint a nápolyi
Ferrante gonosz ember volt, aki a kivégzett ellenségei bebalzsamozott
holttestét a kastélya alatti pincében tárolta, és kárörvendő élvezettel
látogatta őket. Amikor Giulia kötekedő kedvében azzal az újsággal
traktált engem, hogy Papa fontolóra vette, vajon nem szolgálna-e
bennünket jobban az, ha Nápolyba jegyezne el engem, annyira
megrémültem, hogy azonnal Papához siettem, és berontottam a
dolgozószobájába, ahol a levelezését intézte a délutáni órákban.
– Úgy hittem, hogy egy Sforzához megyek feleségül! – fakadtam ki.
– Most meg azt tervezed, hogy inkább Nápolyba küldesz? És mi van
akkor, ha Ferrantének nem tetszem, és engem zár be a pincéjébe?
Papa felnevetett. – Ó, én farfallinám! Gyere ide! – megpaskolta
térdét, bár túl nagy voltam már az ilyen gyermeki engedelmességhez.
Széles combjára ültem, és bámultam rá, ahogy a nyakláncommal
játszott, és azt mormogta: – Figyelemre se méltasd a pletykákat!
– De mi van, ha ez a közönséges pletyka igaz? Mindenki azt
mondja, hogy holttesteket tart a pincéjében.
– Már megint Giulia piszkált fel? – sóhajtott fel Papa. – A
kisgyermekes nők annyira unatkoznak a bezártság miatt, hogy piti
áskálódással szórakoztatják magukat. Igen, egy Sforzához mész
feleségül. Nem áll szándékomban, hogy Nápolyba küldjelek. Isten
őrizz! Ferrante tényleg egy vén dögkeselyű, aki csak azért keresi a
kegyeinket, mert mi nyertük el a trónt, de azonnal ellenünk fordul, ha
felcsillan előtte valamilyen más lehetőség. Nem szabad idegeskedned!
Előbb csókolnám meg Lucifert, mint hogy egy gyermekemet őrá
bíznám. De ilyen a politika. Fogadnunk kell a küldötteit, már csak a
látszat kedvéért is.
Mégis, mivel emlékeztem arra, hogy az első jegyességemet milyen
könnyen érvénytelenítették, higgadtan kivártam, amíg a varrónő és a
segédei befejezik az esküvői ruhám méretre igazítását. Még mindig
jobb néhány óra hosszat kibírni, amíg böködnek és döfködnek, mint
megreszkírozni, hogy Ferrante király menye legyek.
Odakinn, az ablakon túl, kitört a tavasz. A tél enyhe volt, még úgy
is, hogy a karácsonyi szezont a parázstartó vaskosarak fölött gubbasztva
töltöttük, mivel a palazzo kandallóiról kiderült, hogy csak dekorációs
célokat szolgálnak, s nem a valódi rendeltetésüket. Mialatt Giulia a
díszes lakosztályában téli álmot aludt, én élveztem a távollétét, mert
ezalatt apám leányaként egyedül engem mutattak be a nyilvánosság
előtt.
Anyám korábbi állítása ellenére, hogy egy pápa nem tarthatja maga
mellett a férjezetlen lányát, Papa örömét lelte abban, hogy
felszentelése után egy ideig nem hivatalos nagyköveteként én
tevékenykedtem az eljegyzésem bejelentéséig. Adrianával együtt – aki,
ahogy Giulia terhessége előrehaladt, ismét kezébe vette a
felügyeletemet – én fogadtam a szerte Európából és az itáliai
városállamokból érkező követeket, akik ajándékokkal halmoztak el és
a támogatásomat kérték. Néha egy második fiúgyermek miatt, vagy
egy unokaöcs számára juttatott bíborosi kalapért keresték az egyház
kegyét, mások ítéletre vártak egy földterületet vagy rangot érintő vita
miatt. Természetesen nem állt hatalmamban, hogy bármi felett is
rendelkezzek, de Adriana pontos feljegyzéseket készített, és később
átadta azokat Papának. Hamarosan híre kelt, hogy a Santa Maria in
Portico kapuin keresztül kell átlépniük azoknak, akik őszentsége
kegyeit keresik, és a kincseim olyan mértékben halmozódtak, hogy az
még Giuliát is kimozdította az apátiájából.
 Egy este beszédelgett a salába, ahol Alfonz d’Estét szórakoztattam, a
ferrarai herceg fiát – egy mogorva ifjút, hatalmas orral és durva
fizimiskával, aki egy sólymot hozott nekem ajándékba. Óvatosan
szemléltem a kámzsával letakart, rúdon gubbasztó madarat, amit
kipárnázott bőrkesztyűben egy apród tartott, épp azon
morfondíroztam, hogy egy akkora hatalmas csőr mit művelhetne az én
Arancinómmal, és hogy vajon Lord d’Estének eszébe jutott-e, hogy
bár a nők vadásznak, de az én korombeli lányok még nem. Épp szóval
tartottam a hercegfit, és valamilyen udvarias módját kerestem annak,
hogyan tudnám értésére adni, hogy valószínűleg nem fogadhatom el
az ajándékát, amikor Giulia megérkezett. Hatalmas pocakja
előreugrott, burgundi vörös bársonyt viselt, és a haját felékszerezett
hajháló ékesítette.
Alfonz d’Este szeme kikerekedett. Giulia megállt a rózsaszínű
márványkandalló előtt (egyike azoknak, amelyek éppen működtek), és
úgy tett, mint akit ráz a hideg. – Ó, milyen hideg van! Attól félek,
havazni fog.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy figyelmeztessem, Rómában ritkán
havazik, de a hangom megbicsaklott, amikor levette a hajhálóját, és
leengedte a haját, amely szétterült a vállán. – Ma reggel mostam meg –
mosolygott mesterkélten. – De egy örökkévalóság, amíg megszárad.
Arra gondoltam, mennyire élvezném, ha belelökném a tűzbe.
Adriana a társalkodónőmként egy közeli alkóvban üldögélt, s ekkor
egy meglepett hangot adott ki. Férjes asszonyok, különösen az áldott
állapotban lévők, nem mutogatják a fürtjeiket, mint valami kurtizán.
D’Este lordja csak bámulta. Ahogy megfigyeltem, élénk érdeklődés
jelent meg az arcán, mint amikor egy macska egy ízletes prédára
vadászik – így kimentettem magam. Azért jött, hogy velem
találkozzon. Felcsörtettem az emeletre, hogy Pantaliseával átnézzük a
cassonéimat, és amikor egy órán belül visszatértem, Giuliát egy pohár
bor mellett találtam a hercegfivel kacarászva.
Kimért léptekkel közeledtem, az új ibolyaszínű camorám a bokám
körül örvénylett, vastag szőke fürtjeim szabadon repdestek egy
rubinnal hímzett csipke főkötő alól.
 A hercegfi felsóhajtott. – Nem lehet hold nap nélkül – mondta
váratlan lovagiassággal, és Giulia képe morcos lett. Attól fogva Giulia
ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen velem minden viziten,
akármennyire kimerítő is volt számára, képes volt elviselni az
ajándékok bemutatásának hosszú folyamatát, lett légyen az arannyal
átszőtt végek tömkelege a Szentföldről, Spanyolországból küldött
amontillado vagy friss ponty a Garda-tóból, amíg meg nem indultak a
fájások, és be nem kellett vonulnia a szülőszobába, ha nem akarta,
hogy a gyermeke a vendégek előtt szülessen meg.
– Irigykedik rád – mondta Adriana. – Fél a szépségének és apád
figyelmének elvesztésétől. Most, hogy megszült, ugyanolyan anya lett,
mint Vannozza, míg te, gyermekem, olyan tiszta maradtál, mint egy
angyal.
Sötét szikra parázslott fel bennem a gondolatra, hogy Giulia irigyel
engem. De a Giovanni Sforzával kötött eljegyzésem bejelentésével
Papa a látogatóba érkező követeket a saját irodájába rendelte, mígnem
ebben a jelenlegi helyzetben találtam magam: egy zsámolyon
feszengek, a lábaimat és a karjaimat felsértette a túlbuzgó varrónő a
tűivel, míg Giulia hosszadalmas felgyógyulása ellenére semmi jelét
nem mutatta, hogy csipetnyit is veszített volna a vonzerejéből.
A folyosó felől léptek hallatszottak, s az ajtó felé fordítottam a
fejemet. Mielőtt még átlépte volna a küszöböt, mindannyian tudtuk,
ki közeleg, legfőképpen Giulia, aki gyorsan magához vette gyermekét
a dajkától, és még időben rendbe tette magát Papa fogadására.
Papa egy magánátjárót építtetett a palazzónk és a Sixtus-kápolna
közé, hogy bármikor meglátogathasson bennünket, de már hetek óta
nem használta. A megérkezése olyan volt, mint amikor a nap átragyog
a felhőkön – hermelinnel szegett palástja, cipője, reverendája, és még
az elefántcsontszínű szaténből készült fejfedője is ragyogott, olajbarna
arca pirospozsgás színt öltött, szeme ébenfeketén csillogott.
Rámosolygott az előtte pukedliző varrónőre és a segédeire,
megveregette Murilla turbánba csavart fejét, és lehajolt, hogy
megcsókolja Giuliát, aki felé fordította a kicsi Laurát. Nem éppen jól
időzített mozdulat volt, mert a gyermek felsírt.
– Nagyot nőtt, amióta utoljára láttad – mondta Giulia.
 – Úgy tűnik – hezitált kissé Papa. Elcsodálkoztam, hogy nem
csókolja meg a gyermeket, ehelyett egy bizonytalan áldást osztó
mozdulatot tett fölötte. Ez az érdektelenség meglepett, miután
korábban oly nagyon kihangsúlyozta, mennyire boldog. Talán
megbánta? Talán csalódott, hogy Giulia egy nyivákoló kislányt szült?
Bár nagyon reméltem, mert ez azt jelentené, hogy én maradtam az
egyetlen farfallinája, mégis különösnek találtam; Papának bizonyára
szeretnie kell ezt a gyermeket. Nem először kívántam, bárcsak itt
lenne Adriana, hogy megmagyarázza a helyzetet. De ő nem sokkal a
szülés után visszatért a Monte Giordanóra, mondván, hogy rendben
kell tartania a palazzóját, de nagy valószínűséggel inkább azért, mert
Giulia fárasztotta.
Papa aztán felém nyújtotta a karját. – Mi az? Nem is üdvözlöd öreg
apádat? – mire leugrottam a zsámolyról, és a karjaiba vetettem magam.
– Én farfallinám – mormolta. – Nézd csak: egy menyasszony! Hogy
telik az idő! Mintha csak tegnap lett volna, amikor még kiscicákkal
játszottál. – Míg ölelt engem, az ajtó felé pislantottam, ahol az őt
mindig körülvevő csatlósai gyülekeztek. Különös kifejezés jelent meg
az arcukon. Apám kedvenc kísérője, a sötét szemű, jóképű Pedro
Calderon, akit Papa szívélyesen Perottónak nevezett, előrelépett, hogy
felemelje a köntösömet, amely a zsámoly mellett hevert. A vállamra
terítette.
– Köszönöm, Perotto – mondtam. Amikor apám elengedett, láttam,
hogy Giulia engem néz. Szorosabbra fogtam magam körül a köntöst,
és ügyetlenül összekapcsoltam a csatot a derekamnál.
Úgy értem apámhoz, hogy csak az alsóingem volt a bőröm és az ő
szent személye között.
Az ajtónál Ascanio Sforza szipákolt vörös szaténba öltözve. A
vőlegényem unokatestvére volt, egy simulékony, ravasz ember.
Vékony alakja és közömbös arckifejezése becsapós volt; olyan érzésem
támadt vele kapcsolatosan, hogy brutalitásokra is képes, és világosbarna
szemei többet látnak, mint amennyit elárulnak.
– És minek tulajdoníthatjuk ezt a kegyet? – hallottam Giulia
hangját. Laurát visszaadta a szoptatós dajkának, és csupa mosoly volt,
amikor felállt a székéről, hogy apámba karoljon. – Rég láttuk,
remélem, őszentsége itt tud maradni vacsorára. A szabadban eszünk, a
teraszon. A kertek végre elkészültek, és olyan gyönyörűek, igaz,
Lucrezia? – Beszéd közben nem nézett rám, egész lényével Papára
fókuszált. – Saját szemével kell látnia, hogy a bőkezűsége mit
eredményezett. És van friss dinnyénk és sonkánk, egyenesen önnek
Spanyolországból.
– Ó, csak nem? – Papa megnyalta a száját. – Egy finom sonka
nagyszerű lesz. Bár azért jöttem, hogy lássam Lucreziát. Megígértem
neki, hogy ma sétálok vele egyet.
Semmi ilyesmit nem ígért, és ezt Giulia is tudta. Megdermedt,
mintha Papa épp most jelentette volna be, hogy kilakoltatja. Mielőtt
Giulia megszólalhatott volna, Sforza bíboros közbeszólt: – Nagy
örömmel elkísérem Donna Lucreziát. Így őszentségének nem kell
lemondania a sonkáról. Vagy a szép hölgyről, természetesen – tette
hozzá, és nyájasan bólintott Giulia felé.
– Ez tökéletesen hangzik. – Giulia megszorította Papa karját. –
Lucrezia megérti. Ugye, kedvesem?
Most sem nézett rám. Azon kaptam magam, hogy válaszolok: –
Igen, maradnia kell szentségednek. Nem voltak együtt már…
– Akkor ez elrendeződött. – Csuklójának magabiztos mozdulatával
Giulia mindenkit kiküldött a szobából, kivéve Perottót és engem.
Papa megütközött, megengedte, hogy megcsípjem az arcát. – Később
pótoljuk – suttogta, majd Perotto és én is követtük a többieket a
folyosóra.
Azt mondtam Sforza bíborosnak: – Köszönöm az ajánlatát,
eminenciás uram, de feltételezem, hogy önnek most fontosabb
tennivalói vannak.
– Ó, dehogy – válaszolta. – Ragaszkodom ahhoz, hogy
elkísérhessem. Kérem, hölgyem, öltözzön át olyan ruhába, ami
alkalmas egy rövid kocsikázásra a városon keresztül. Perotto, kérlek,
kísérd el Donna Lucreziát, és gondoskodj róla, hogy találkozzunk az
udvaron! Mondjuk fél óra múlva? – Nem jelent meg mosoly a
szemében. – Őszentsége egy különleges meglepetést készített önnek.
Izgatottan siettem fel a lakosztályomba, hogy átöltözzem. Tudtam,
hogy magammal kell vinnem Pantaliseát is, mert Adriana ragaszkodott
ahhoz, hogy ne merészkedjek ki egyedül a palazzo falain kívülre.
Miután sietősen felvettem egy könnyű selyemruhát és egy kapucnis
köpenyt, Perottóval lesiettünk a cortilébe.
Az Apostoli Palota felől kalapálás és munkások kiabálása hangzott,
ahol Papa elkezdte a felújításokat. Sforza bíboros lóháton várakozott
egy fedett hordszék mellett, a fegyveres kísérőivel. Pantalisea Perottóra
pillantott, mialatt az inas besegített minket az ülésbe. Elkapta az
udvarhölgyem tekintetét, és kócos, fekete haja tövéig elvörösödött.
– Kedvel téged – ugrattam a lányt, miközben elhelyezkedtünk a
párnákon, és a hordszék előrelendült. – Azt hiszem, te is kedveled őt.
Nem az első alkalom, hogy azt látom, a szemeitek egymáséin
csüggenek.
– Nagyon jóképű. – Pantalisea kikukucskált a fülke függönyei
mögül. – Jó házból való?
– Azt hiszem – mondtam szórakozottan, bár fogalmam sem volt. –
Húzd szét jobban a függönyöket. – Én is szerettem volna kilátni, de
nem Perotto érdekelt, aki lóháton lovagolt mellettünk, hanem Róma.
Ritkán volt lehetőségem arra, hogy egyedül mehessek a városba, és
azóta még kevésbé, amióta apám lett az uralkodó.
A Vatikánt elhagyva a párás Tiberis partján haladtunk, és a régi
városfal menti útra kanyarodtunk. Minden sarkon harangtornyok és
hegyes templomtornyok bukkantak fel. Hirtelen hangzavar támadt
körülöttünk, amikor bekanyarodtunk egy keskeny, kikövezett utcába.
Száradó ruhák és kihajló erkélyek képeztek hevenyészett hálót fölénk.
A vágóhídra hajtott állatok bőgése keveredett az ajtók előtti ülőkéken
trécselő asszonyságok fecsegésével, játszadozó gyermekek sikítozásával,
a sarkokon kolduló nyomorultak könyörgésével. Utcai árusok kínálták
a portékáikat, mindenféle ereklyétől kezdve a háztartási cikkekig.
Egyházi emberek és nemesek lóháton, csatlósaikkal körülvéve,
dölyfösen ügettek mellettünk, és nem érdekelte őket, hogy ki kerül az
útjukba. Elvadult kutyák verekedtek az eldobált koncon, míg disznók
turkáltak a vizesárkokban. A szemét bűze és a nyálkás vízfolyások
poshadt kipárolgása orrfacsaró egyveleget alkotott. Zajos, mocskos és
veszélyes volt minden.
Imádtam.
 Róma volt az én városom. Az otthonom.
A nyugati parton álló piac mellett elhaladva behatoltunk a
Trastevere útvesztőjébe, ahol gazdag kereskedők megerősített palazzói
álltak a cserzőműhelyek, ivók, kocsmák és bordélyházak között. A
hordszék imbolygott, ahogy a hordozók a labirintusszerű utcákon át
navigáltak, és Pantalisea megszólalt: – Mi az ördögért jöttünk ide?
Csak zsidók és tolvajok laknak ebben a kerületben.
– És gazdag emberek – mutattam rá. Megálltunk az egyik csipkés
oromzatú palazzo előtt, imponáló tornya volt és rézpálcás kapuja.
Amikor Perotto kisegített bennünket, Sforza bíboros leszállt a lováról,
és a masszív kapuk kinyíltak, felfedvén a bent várakozó apródok hadát,
akik átvették a lovakat, és amíg mi bementünk, ügyeltek a hordszékre.
Egy lilaakáccal körbefuttatott loggia fogta körül a fő cortilét, ahol
cserépdézsákba ültetett, visszametszett fák borítottak árnyékot egy
szökőkút fölé. Hátratoltam a kapucnimat, és körülnézve észrevettem
az árkád alatt lézengő férfiakat. Jó néhányan felénk fordulva bámultak
minket; ránézésre olyan felbérelt csatlósoknak tűntek, mint akik Juant
szokták kísérni, és ez a megfigyelés hamarosan megerősödött bennem,
amikor az egyikük odalépett és meghajolt.
– Donna Lucrezia, benvingut. – Legnagyobb meglepetésemre
katalánul szólított meg. Inas teste volt, és kihívóan öltözködött:
bőrzekéjét derékban egy hurkolt öv fogta össze, amelyről egy tőr
hüvelye és egy bugyelláris lógott, az aprólékos csipkével díszített ing
felfedte a nyakát és a csuklóját, a csizmáját úgy tervezték, hogy kisebb
fegyvereket el lehessen rejteni a szárában. Különös szemei voltak, se
nem kék, se nem szürke, inkább a kettő közötti árnyalat, olyan, mint
az esti szürkület. A süvege alól sötét haj kunkorodott elő. Nem volt
jóképű. Egy nyúlszáj miatti forradás torzította el a felső ajkát, ennek
ellenére volt benne valami báj, amikor megszólalt: – Miguel de
Corella vagyok, nemrég érkeztem Valenciából az uram szolgálatára.
Michelottónak hívhat. Szolgálatára, hölgyem.
Átváltott olaszra, és Sforza bíboros türelmetlenül rádörrent: – És hol
van az úr, könyörgöm? Előre értesítettük az érkezésünkről.
– Odafenn várakozik – válaszolt Michelotto, de amikor a bíboros
elindult a lépcső felé, hozzátette: – Azonban egy percet kér, hogy
kettesben beszélhessen a hölggyel. Eminenciádnak frissítőket
készítettünk be a hallban. – Egy bíboros tapintatosságával Sforza és a
lépcsőfeljáró közé állt, és olyan finoman érintette meg a karomat,
hogy szinte alig éreztem.
Biztatóan mosolyogtam Pantaliseára, és Perotto felé intettem. –
Gondoskodjék róla, hogy ne maradjon egyedül! – A férfi
elvörösödött, most már megbizonyosodtam afelől, hogy gyengéd
érzelmekkel viseltetett a szobalányom iránt.
Michelottóval a hátam mögött felmentem a második szintre, ahol
egy festett párkánnyal szegélyezett galériáról nyíltak a lakószobák.
Látható volt, hogy bárki is lakott itt, csak nemrégen költözhetett be. A
folyosót csomagoláshoz használt szalma borította, tele volt üres
kofferekkel és felfordított ládákkal. A sala falait borító félig feltekert
falikárpitokról és az asztalokon, pohárszékeken átvetett török
szőnyegekről ítélve a lakó meglehetősen gazdag volt.
Michelotto vörösbort töltött egy ezüstkancsóból. Amikor
átnyújtotta nekem a kelyhet, megkérdeztem tőle: – Megtudhatom
végre, hogy kinek köszönhetem a megtiszteltetést?
Grimaszszerű mosolya oldalra húzta a forradását. Enyhe meghajlással
kihátrált a szobából.
– Lucia.
Megperdültem magam körül. Alig hittem a szememnek, amikor
Cesare lépett hozzám.
Ingének kerek nyílása mély volt, fekete bársonyzekéje illett a testére;
azonnal láttam, hogy szedett magára néhány kilót. A haja is kezdett
kinőni. Rövid, sötétvörös fürtök göndörödtek a fején, mint egy
Botticelli-kerubnak.
– Visszajöttél Rómába! – kiáltottam fel. – Miért nem értesítettél?
– Meg akartalak lepni. – Körbemutatott a kezével. – Tetszik az új
palazzóm?
– Még ráfér némi felújítás – hallottam a saját szavaimat, és
összerándultam. Hát nem volt egy Santa Maria in Portico, és ezt neki
is tudnia kellett. A kőlapok a földön néhány helyen töröttek voltak, és
a mennyezet sarkaiban penészfoltok virítottak.
Cesare felnevetett. – Hát igen. Csalódott vagy?
 – Nem – vágtam rá gyorsan. – Nagyon szép. De mióta vagy itt?
– Majdnem egy hónapja… – Elhajolt, amikor felé lendítettem a
kezem. – Na, na – mosolygott. – Hamarabb is elmondtam volna, de
Papa ragaszkodott hozzá, hogy tartsam titokban, amíg el nem
rendeződnek a dolgok.
– Amíg el nem rendeződnek? – toppantottam a lábammal. – Egész
pontosan mi volt olyan titkos, hogy nem tudhattam arról, hogy a saját
bátyámnak van egy palazzója Rómában? – Dühösen meredtem rá, de
a haragom csillapult, amikor lehajtotta a fejét a szemem vonaláig, és
láthattam a kis kopasz foltot a feje tetején.
– Letetted az esküt… – Megmagyarázhatatlan módon szomorúság
járt át.
– Ó, semmi az egész. Meg kellett felelnem a külsőségeknek, hogy
elnyerjem az új érsekséget és Papa valenciai bíborosságát.
Visszatartottam a könnyeimet. – Boldog vagy?
Vállat vont. – Ha a boldogság évi negyvenezer dukát jövedelmet
jelent, akkor aligha panaszkodhatok. És így meg tudtam venni ezt… –
széttárta a karját. – Egy alig használt, de egyébként csodás palazzót
Róma legszínesebb kerületének a szívében, és azt tehetek vele, amit
akarok. Ez már valami, nem? Ez lesz a város büszkesége; ha
befejeződik a felújítás, minden nemes könyörögni fog a meghívásért
Cesare Borgia házába.
– Tehát elfogadtad? – Nem tehettem róla, de kételkedtem a
közömbösségében. Ugyanazt éreztem, mint amikor Juan meglepett
minket a kertben: éreztem, hogy Cesare elrejti az igazi érzelmeit,
hogy megfeleljen a tőle elvárt képnek. – Beleegyezel abba, amit Papa
elvár tőled?
– Aligha van más választásom. – Az asztalon lévő kancsó felé nyúlt,
és töltött nekem is és magának is. – Ez az én sorsom, Lucia. Nem
harcolhatunk Fortuna ellen, csak megpróbálhatjuk kitalálni a
szeszélyeit. És ha szerencsések vagyunk, a magunk akarata alá hajtjuk
őt. – Lehalkította a hangját. – Szándékaim szerint nagyon szerencsés
akarok lenni.
Ez már inkább hangzott úgy, mint amilyen ő volt, bár nem tudtam
elképzelni sem, hogyan kerülheti el az egyház kötelékeit. A bort
szopogatva, amely a fejembe szállt, néztem, hogyan köröz a félig
berendezett szobában, ujjait hogyan húzogatja végig a tárgyakon.
Kedvelte a szép holmikat; tévedhetetlen szeme volt ilyesmire. Meg
akartam kérdezni, hogyan tervezi elviselni a töviskoronát, amit Papa
előírt neki, és hogyan sikerülhet neki, hogy a világ iránt érzett
szenvedélyét elnyomja. Annyi élet volt benne, annyi fiatalság és erő –
nem áldozhatja az életét arra, hogy a Vatikánban küszködjön, a többi
bíborossal együtt mormoljon, és szemet hunyjon a Kúria döntései
felett. A fogadalom volt a legkisebb gond; egyházi embereknek
szeretőik és gyermekeik voltak – apánk példája nem hagyott kétséget
efelől – de Cesarét arra kényszeríteni, hogy betörjön, olyan volt, mint
egy nemes mént arra ítélni, hogy ökörként szántsa a földet.
Mégis hallgattam. Mire volna jó, ha megszólalnék? Igaza volt, nincs
más választása. Egyikünknek sincs. Mi Borgiák vagyunk. Az
igényeinket fel kell áldoznunk a család érdekében.
– Van egy másik meglepetésem is – mondta Cesare, kizökkentve a
gondolataimból. Az ablak mellé állt. A vastag ablaktáblák kevés fényt
engedtek be, de egyébként is olyan piszkosak voltak, hogy nem láttam
át rajtuk. Már azon voltam, hogy a blúzom ujjával tisztára töröljem az
üveget, amikor azt súgta: – Pszt! Nem akarjuk elriasztani a zsákmányt!
– Ezzel megnyomott egy ötletes kis kart az ablakkereten. Az ablaktábla
résnyire nyílt. Élő növényzet illata sodródott felém.
– Van egy kerted is? – kérdeztem elbűvölve. Egyik ujját az ajkához
emelte, majd sürgetett, hogy a figyelmemet a kinti világra fordítsam.
Elsőnek a pillantásomat a Trastevere mozgalmas sziluettje vonzotta
magához, a felhők tarkította eget harangtornyok, őrtornyok és
templomtornyok csúcsai lyuggatták át. Aztán lenéztem, a külső falig
terjedő kertbe, ahol gondozatlan sövény vett körül egy madárfürdőt és
egy kar nélküli Vénuszt, akinek foltos, márványba faragott redők
szolgáltak ruházatul.
És ott láttam meg először őt, amint az ösvényen rója a köröket –
egy férfit, akiről látszott, hogy zavarban van. A fakókék rakott cioppa
combközépig ért, két oldalsó szárnya vissza volt hajtva és az övébe
tűrve, felfedve az alatta lévő zekéjének a hasítékait. A nadrágja szűk
volt, bár nem annyira, mint a bátyámé. De lehet, hogy a lábai nem
voltak elég jó formájúak, a kék csizmája szára sovány lábikrákon
lengedezett. A homlokába egy nevetséges, széles karimájú kúpos
kalapot húzott. Onnan, ahol álltam, bármennyire is meresztgettem a
szememet, nem láthattam az arcát, csak a gesztenyeszínű haját, amely a
vállát verdeste. Ahogy kavicsokat rugdosva kerengett a madárfürdő
körül, egy veréb vágódott a vízbe. A férfi visszahőkölt, és a kezével
csapkodott, hogy elriassza a verebet. A mellkasom már percekkel
korábban összeszorult, mint ahogy Cesare a fülembe súgta volna: –
Giovanni Sforza nem szereti bepiszkolni a ruháit. Kölcsönt kell kérnie
a rokonaitól, hogy vehessen magának másikat. A nyakában lévő
aranygallér az enyém. Kellett valami aranyszínű, hogy ellensúlyozza azt
a szörnyű kéket.
Visszatántorodtam az ablaktól. – Ő Giovanni Sforza, a jegyesem?
Cesare bólintott.
A szoknyámat leszorítottam, nehogy meghallja a suhogását, s még
egy pillantást vetettem felé. Giovanni megállt, hogy felnézzen az
ablakra. Bár megdermedtem, de megkönnyebbüléssel nyugtáztam,
hogy, legalábbis ilyen távolságból, nem tűnt rossz arcúnak vagy
sebhelyesnek, bár az arcvonásait leárnyékolta a kalapja.
A tekintetét a palazzo felé fordította. Sforza bíboros lépett be a
képbe.
Visszaléptem, és becsuktam az ablakot.
Cesare érdeklődve tekintett rám. – Nos?
Nagyot nyeltem. – Miért van itt?
– Azért, hogy feleségül vegyen, mi másért? – Kis szünetet tartott. –
Nem kedvelem őt. – Mielőtt válaszolhattam volna, öklével a
tenyerébe csapott. – Tudtam! Abban a pillanatban, amikor
megérkezett, azt mondtam Papának, hogy ez lehetetlen. Nemcsak
azért, mert csak egy Sforza vérből származó zsoldoskapitány – annak is
meglehetősen szegény –, de ráadásul még nem is él Milánóban. Csak
egy kis grófocska Pesaróban, egy kis halászvároskában, ami milánói
fennhatóság alá tartozik. Azonkívül túl öreg, már özvegyember. De
nem kell aggódnod. Találunk neked valaki mást, jobb lábakkal és jobb
ízléssel, ami a ruhákat illeti.
 Hallgatagon emésztettem a kirohanását, mielőtt megreszkíroztam a
kérdést: – Hány éves?
– Huszonnyolc. Az első felesége a mantovai herceg nővére volt,
gyermekágyban halt meg, és az újszülött is. Még a magja is gyenge.
Azon töprengtem, hogy Giovanni Sforza, Pesaro grófja mit
mondana rólam. Bizonyára ő is megkérdőjelezhetné az én
alkalmasságomat – egy serdülő leány, éppen hogy kikerült a zárdából,
aki nem Gonzaga, d’Este vagy Medici, bár az apám a pápai trónon ült.
Eszembe jutott, amit Papa gyermekkoromban mondott, hogy Itáliában
mindig is spanyol származású idegeneknek fognak tartani minket.
– Mennyit kap?
Cesare kényszerülten nevetett fel. – Számára az egy egész vagyon.
De nem kell aggódnod – ismételte. – Semmi olyan ígéret nem
hangzott el, amit ne lehetne visszacsinálni. Majd megmondom
Papának, hogy alkalmatlannak találtad, és…
– Nem Sforza bíborosé volt az a szavazat, amellyel Papa elnyerte a
trónt? – Az ablak felé pillantottam. – Ez esetben nem hiszem, hogy
pont azt akarná hallani, hogy az unokaöccsét alkalmatlannak találtam.
– Kit érdekel, hogy ő mit akar? Már így is sokkal többet kapott az a
vipera. Az övé a mi korábbi palotánk a Corsón, és az alkancellárság,
nem beszélve egyéb juttatásokról és fiúkról, hogy benépesítsen egy
városállamot. A rosseb ezekbe a Sforzákba!
A bátyám égő szemébe néztem, aztán a kelyhemért nyúltam, hogy
felhajtsam a maradék boromat. – Mégis – mondtam –, talán először
találkoznom kellene vele. Ezért hoztak ide engem, nem?
Cesare szeme elkeskenyedett. – Semmire nem vagy kötelezve. Papa
csak azt kérte, hogy láthassad. Visszatérhetsz a palazzódba anélkül,
hogy sértés esne.
– Ó! Talán mindenki vak? – nevettem fel kínomban. – A bíboros
tudja, hogy itt vagyok, és meg vagyok győződve arról, hogy Giovanni
is meglátott. Gyere, Cesare! – nyújtottam felé a kezemet. – Azt
akarom, hogy te legyél az első, aki bemutat engem a jövendőbeli
férjemnek.
A bíboros és Giovanni Sforza a Vénusz-szobor mellett álltak, halkan
beszélgettek. Nem hallottam, hogy mit mondanak, de fontos dolog
lehetett, mert meglepődtek, amikor Cesare megjelent velem az
emeleti lépcsőn. A bíboros képlékeny arca visszarendeződött a
szokásos merev álarccá. Előrelépett. – Donna Lucrezia, elbűvölőnek
találjuk, hogy csatlakozik hozzánk. – Cesaréra pillantott. – És önnek is
köszönjük, uram – mondta, s a pillantása a bátyám kezére esett, aki a
könyökömet fogta. Gyorsan kiszabadítottam magam, és mosolyt
öltöttem az arcomra, amikor a bíboros hozzátette: – Engedje meg,
hogy bemutassam az unokaöcsémet, Giovanni Sforzát, Pesaro urát.
Már nagyon várta, hogy megismerhesse önt.
A bíboros intett a kezével. Giovanni előrelépett, keskeny válla
megfeszült, mintha megpróbálná megnövelni a mellkasa szélességét a
ruhája redői alatt.
– Uraságod, megtisztelve érzem magam – lesütöttem a szemeimet,
ahogy időnként Giuliától láttam, amikor apámmal beszélt, különösen
akkor, amikor valamilyen szívességet kért. Amikor Giovanni végre
megszólalt, a hangja remegett: – Én is megtisztelve érzem magam…
ööö… hogy megismerhetem… úrnőmet.
Cesare horkantott egyet.
Amikor felnéztem, láttam, hogy Giovanni arcát pír borítja el.
Meglehetősen átlagos kinézete volt, de volt egy mélyedés az állán, ami
ellensúlyozta hatalmas orrát és közel álló barna szemeit. Fiatalabbnak
tűnt, mint amire számítottam, fürkésző pillantása kisöcsémre, Gioffréra
emlékeztetett. A mindkettőnk részéről elhangzott kissé modoros
szavak után már nem tűnt olyan idegesnek. Mégis, a bátyámtól
kölcsönkapott arany nyakláncot babrálta, mintha nem lenne szokva a
súlyához.
Megkönnyebbültem. Egyáltalán nem hasonlított a modoros
rokonához, Sforza bíboroshoz.
– Sétálunk egyet? – javasoltam. Merészség volt részemről, de
kettesben akartam vele beszélgetni, anélkül, hogy Cesare és a bíboros
sólyomként figyelnének minket.
Giovanni kérdően pillantott a bíborosra, aki bólintott, és Cesaréval
visszavonult a galériára. A bátyám sötét tekintettel nézett hátra, amint
Giovannival elindultunk a madárfürdő körül kitaposott ösvényen.
 A kavicsok fülsértő módon csikorogtak a lábunk alatt. Először azt
hittem, hogy Giovanni szó szerint vette a javaslatomat, és úgy
megyünk körbe a madárfürdő körül, hogy egy szót se szólunk
egymáshoz. De, amikor ránéztem, láttam, hogy az ajkát harapdálja. A
hallgatagsága megerősítette a véleményemet. Végül is ezt a házasságot
illetően neki sem volt más választása, mint ahogy nekem sem. Sőt,
neki még kevesebb aggódnivalója volt, hiszen kétlem, hogy az ő
családja megengedné neki, hogy engem alkalmatlannak találjon.
– Uraságod nem számított arra, hogy ma találkozik velem –
szólaltam meg végül.
A szeme kikerekedett. Majdnem elnevettem magam. Azt gondolta
rólam, hogy csak egy gyermek vagyok, aki nem ismeri fel, hogy mi
vár rá? Gyorsan nemet intett a fejével, majd azt motyogta: –
Őeminenciája és őszentsége üzentek, hogy a legjobb formámat
mutassam, és legyek a kertben a Vénusz mellett. De ennek ellenére
nem számítottam rá, hogy találkozunk. Azt mondták nekem, hogy ön
fentről megnéz engem. Ennyi. – Hallgatott egy ideig, mielőtt folytatta
volna. – Több mint egy órája itt vagyok. Nézze… – Lekapta a
kalapját. Az izzadság a koponyájára ragasztotta a haját. A fejtetőn kissé
kopaszodott. Kalap nélkül a korának megfelelőnek látszott. – Azt
hittem, hogy elájulok a hőségtől. Ez az öltözék… nagyon nehéz.
– Sajnálom a kellemetlenséget. – A homlokáról törölgette az
izzadságot. – Bizonyára nincs szokva a római klímához. Még csak
május van. Várja csak meg az augusztust, amikor az igazi hőség
kezdődik! Akinek villája van a hegyekben, elmenekül innen, mielőtt a
szúnyogláz ideér.
– Láz? – bámult rám elképedve. – Szúnyogoktól?
– Hát igen. Nem tudom pontosan, hogyan alakul ki, bár
feltételezem, hogy a csípésüktől. Majdnem egész évben vannak
szúnyogok errefelé a lápvidék miatt, de nincs mindig láz. –
Megvontam a vállam. – Mindenesetre apám orvosa, doktor Torella,
egy zsidó, aki a móroktól tanulta az orvoslást Spanyolországban, így
jártas az ilyen kórokban, úgy véli, hogy bizonyos fajok hordozzák a
lázat. Nyáron egész negyedek áldozatul esnek, és…
 Megtorpantam. Giovanni ijesztően elsápadt. – Rosszul van? –
kérdeztem, arra gondolván, hogy éppen most csípte meg egy szúnyog.
– Én… én soha nem hallottam még ilyesmiről. Pesaróban nincsenek
olyan rovarok, amelyek ragályt hordoznak.
– Nincsenek szúnyogok? – Ezúttal nem tudtam visszatartani a
nevetést. – Milyen szerencsések a pesaróiak! Nekem mindig feldagad a
bőröm, ha egy szúnyog megcsíp; olyan érzékeny. De ez nem pestis, a
legtöbb esetben csak lázzal jár, és ritkán végzetes, kivéve a nagyon
fiatalokat és nagyon öregeket. Ennek ellenére elég kellemetlen. A
bátyám, Cesare egyszer elkapta a lázat, és hetekig tartott, amíg meg
nem erősödött annyira, hogy fel tudjon kelni… – Elhalt a hangom.
Nemcsak azt ismertem fel, hogy üres fecsegés, amit mondok, de azt is,
hogy Giovanni egyáltalán nem megnyugtatásként értékelte. Sőt,
inkább tűnt úgy, mint aki azonnal visszarohan a szúnyogmentes
városkájába, hogy többé vissza se jöjjön.
– Nincs ok az aggodalomra – veregettem meg a karját. – Ahogy
említettem, még csak május van, és…
– Augusztusra már nem leszünk itt. – Elhúzta a karját, mintha
leforrázták volna. Összerezzentem. Hibát követtem el. Már az eléggé
helytelen volt, hogy sétálni hívtam, de az, hogy megérintettem azelőtt,
hogy egy pap megáldott volna bennünket, nagyon azt a képzetet
kelthette benne, hogy, nos… egy spanyol születésű idegen vagyok. –
Az esküvőnk júniusban lesz – mondta. – Így valóban nincs miért
aggódni, mert augusztusban már Pesaróban fogunk lakni.
– Ó. – Nem találtam alkalmasnak a helyzetet, hogy közöljem vele,
ebben téved. Papa soha nem küldene el engem Rómából. Még Juan
spanyolországi távozását is engedélyeznie kell, mondván, hogy a
katolikus királyok késlekednek a grófság elfoglalásához szükséges
kiváltságlevél elküldésével, habár mindenki tudta, hogy az igazság az,
hogy Papa vonakodik Juant elengedni.
Giovanni folytatta: – Pesarót nagyon kellemesnek fogja találni. A
tengerparton van, a Via Flamina közelében; számos gyönyörű
templomunk és piazzánk van. Rendelkezek egy palazzóval, és a
váram, a Rocca Constanza is kényelmes, négy erős tornya van, és
vizesárok veszi körül.
 – Van egy vizesárok? És még sincsenek szúnyogok?
Megdermedt. – Az év legnagyobb részében száraz. Télen megtelik
tengervízzel. Pesaróban nincs szükség védekezésre, mivel hűségesküt
kötöttünk az unokatestvéremmel, Ludovico Il Moróval, Milánó
hercegével, aki sereget küldene a védelmünkre, ha szükséges lenne.
Elköteleztem magam a szolgálatára.
– Értem. – Cesare szegény rokonnak állította be Giovannit, aki
most elkövette azt a hibát, hogy Il Morót hercegnek nevezte, amikor
valójában Ludovico Sforza nem jogosult erre a címre. Csupán
régensként uralkodott Milánóban, a jogos uralkodó, az ő unokaöccse,
Gian Galeazzo helyett, akit fogságban tartott.
De az első találkozás nem éppen az a pillanat volt, hogy ezeket a
bonyolult ügyeket megtárgyaljuk. A menyasszonyok dolga nem az,
hogy olyan aljas cselszövésekről társalogjanak, hogy kapzsi nagybácsik
hogyan vetik börtönbe az unokaöcsöket.
– Biztos vagyok benne, hogy az ön városa kellemes hely –
mondtam. Nyilvánvalóan elvárta az egyetértésemet, mert az arca
felderült, és folytatta a sétát. Lépést tartottam vele, bár hirtelen elegem
lett a társalgásból. Arra vágytam, hogy visszatérhessek a palazzómba
egy kis szundikálásra, és Arancino az oldalamhoz gömbölyödjön,
mielőtt eldöntöm, hogy mit viseljek az aznap esti mulatságra. Ez
eszembe juttatta Giuliát: bizonyára minden részletet hallani akar majd
a találkozásról. Meg kell majd próbálnom elkerülni őt, amíg…
Mintha rendelésre történt volna, Cesare tért vissza a kertbe. – Elég –
és Giovannira bámult. – Őeminenciája várja önt a hallban, signore.
Giovanni ledermedt. Mielőtt Cesare megismételhette volna az
elbocsátó parancsot, a grófhoz fordultam. – Nagy megtiszteltetés volt,
uram. Köszönöm a társalgást és a sétát.
A kezemre hajolt. – Hölgyem, enyém volt a megtiszteltetés. – Majd
óvatosan megkerülte Cesarét, és elsietett, csizmájának a szára lebegett
járás közben.
– Enyém volt a megtiszteltetés – mondta Cesare csúfolkodva. – Az
elviselhetetlen szegénysége mellett magától értetődően híján van
minden eredeti gondolatnak is.
– És a láznak is a városában – mondtam jót szórakozva.
 Cesare rám nézett. – Ezt most miért mondtad?
– Nem érdekes. – Ásítottam. – Fáradt vagyok. Előkerítenéd
Pantaliseát, és hazavinnél?
Kézen fogva vezetett be a házba. – Azonnal rendelkezésedre áll a
kísérőd és… – hirtelen elhallgatott. – Még nem mondtad, mit érzel
most, hogy találkoztál a jövendőbeliddel. – Mélyre hatoló tekintettel
nézett rám, mintha ki tudná fürkészni, ha valamit megpróbálnék
eltitkolni előle.
Hezitáltam. Mit mondhatnék? Úgy tűnt, Cesare azt várja tőlem,
hogy elutasítom a pesarói Giovannit, az igazság azonban az volt, hogy
nem volt rá okom. Lehet, hogy nem különösebben jóképű vagy
szórakoztató, de nem látszott sem gonosznak, sem bugyutának. Sokkal
rosszabbul is járhatnék, gondoltam, és eszembe jutott Ferrante
Nápolyból, meg a pincéje tele hullával, azonkívül, ha
összeházasodunk, természetesen Giovanni megtudja, hogy szó sem
lehet arról, hogy elhagyjuk Rómát. Papa bizonyára jót nevetne még a
gondolatára is annak, hogy elmenjek innen, hogy valami vizesárkot
nézegessek, amíg megtelik tengervízzel.
– Ő lesz a férjem – mondtam végül. – Nem hinném, hogy az
érzelmek számítanak.
Cesare végigmért, mielőtt kényszeredetten elnevette magát. –
Természetesen. Milyen ostobaság is volt ez a kérdés. Valóban ő lesz a
férjed. És a férjek nem jelentenek semmit.
 Nyolcadik fejezet

Még egy hónap se telt el, a június aranyport hintett a Tiberisre, s a

kertjeinkben a gyümölcsfák elhullatták hervadt szirmaikat, midőn a
csarnokban álltam Giuliával és a kíséretemmel, amikor Giovanni
Sforza belovagolt az embereivel, hogy hivatalosan köszöntsön.
Úgy állították be, mintha ez lenne az első találkozásunk, bár nem
láttam értelmét, hogy miért kell alakoskodni. Tisztes távolságot
tartottam Giovannitól, és illedelmesen mosolyogtam, mialatt a lova
nyergében meghajolt felém – azon öt lónak az egyikéből, amelyeket a
családomtól kapott kölcsön – és színpadias mozdulattal megemelte a
kalapját. Teljes pompában mutatkozott, amit kölcsönből fedezett –
ahogy Giulia nem habozott közölni velem azonnal, amikor
visszavonultam a palazzóba, hogy felkészüljek a Vatikánban
rendezendő esküvői ceremóniára.
– Minden, ami rajta van, kölcsönzött. Az a rubin és arany medál az
Gonzaga-örökség, amit a korábbi apósa, a mantovai herceg
őkegyelmessége küldött – csacsogott, miközben leemelt egy lehullott
hajszálat a ruhaujjáról. Mostanra már teljesen megerősödött, pazar,
nektárszínű, az alakjára szabott brokátruhát viselt, amelynek a
hasítékait bordó szaténnal bélelték. – És azt hallottam, hogy Il Moro
kölcsönt vett fel a bankárjaitól, hogy Giovanni kíséretének és
egyebeknek a költségét fedezni tudják. – Nehézkes sóhaj hagyta el a
száját. – Csak remélni tudom, hogy nem kell zsoldoskapitányként
szolgálatba állnia, hogy fenn tudja tartani a közös háztartásotokat.
– Nem kell – szólt közbe Adriana a háttérből, ahonnan Pantaliseát és
az udvarhölgyeimet irányította, akik a fényűző esküvői ruhámat adták
fel rám. Amikor a házasságot kihirdették, visszatért a Monte
Giordanóból, azzal a szándékkal, hogy ő viselje tovább a gondomat. –
Több mint elég jövedelme lesz most, hogy tagja lesz a családunknak.
Őszentsége odaajándékozta Signore Giovanninak saját jól fizető
rangját a pápai hadseregben, és a házassági egyezmény részeként Il
Moro is fenntartja a meglévő condottáját számára a milánói
hadseregben.
– Nahát! – Giulia elmosolyodott. – Ez elég kellemetlen lehet, ha
valamikor majd háborúba keveredünk Milánóval.
– Tartsd a nyelved! Balszerencsét akarsz hozni erre a napra? Lehet,
hogy te nem veszed komolyan a saját házasságod szentségét, de
háborút emlegetni ilyen alkalommal istenkáromlás.
Giulia felnevetett, én pedig megálltam, hogy ne toppantsak
megvetően. A Giulia és Adriana közötti csapásváltások hetek óta
megkeserítették az életemet: Adriana azon mesterkedett, hogy
túlragyogjam apám szeretőjét, és Giulia hasonlóképpen az én esküvőm
napját szemelte ki arra, hogy győzedelmesen visszatérjen a társaságba.
Hetekig visszavonultan élt a zárt ajtók mögött, és különféle
szépítészeti procedúráknak vetette alá magát, ugyanakkor Adriana
azzal kínzott engem, hogy hamuval és citromlével kenegesse a
hajamat, hogy a rézszínű árnyalatból aranyszínűvé varázsolja a
fürtjeimet. Bár biztosított afelől, hogy ami az arcbőrömet illeti, nincs
miért aggódnom, de biztos, ami biztos alapon megtiltotta, hogy fátyol
nélkül hagyjam el a palazzót, de leginkább azt kívánta meg, hogy ki se
tegyem a lábamat. Így aztán a Vatikánba tett látogatásaim alkalmával
főleg a Sixtus-kápolnába vezető átjárót használtam. Azon egyetlen
alkalommal, amikor félredobva az elővigyázatosságot, fátyol nélkül
mentem ki a kertekbe, miután napokig zárt ajtók mögött kuksoltam,
és már fojtogató volt a levegő, Adriana rohamot kapott.
Giulia csak fokozta az elviselhetetlen zűrzavart azzal, hogy mindig
kieszelt valamit, amivel aláaknázta Adriana elgondolásait, míg a házban
már olyan tűrhetetlen volt az ellentét, hogy nekem kellett
beavatkoznom.
– Az esküvőm nem arra való, hogy ünnepeljünk? – kérdeztem egyik
délután, és Giuliára néztem, aki egy fehérítetlen vásznon feküdt
meztelenül, a bőrén rózsaolaj fénylett. Valószínű, hogy a drága olaj,
amit Franciaországból importáltak egekbe szökő áron, azt szolgálta,
hogy felfrissítse a bőrét.
– De igen – mondta. – Miért kérdezed?
– Mert Adriana azt mondta, hogy az udvarhölgyeid tegnap
elkonfiskáltak egy hajórakománynyi alexandriai selymet, ami az én
nászágyamra volt szánva.
A melléről lepöccentett egy hervadt rózsaszirmot. – Természetesen
téved. Azt a selymet Rodrigo nekem vásárolta Velencéből. Saját
szememmel láttam a számlát.
Tudtam, hogy hazudik, de nem találtam érdemesnek, hogy ezen
veszekedjünk. Selymet bármikor lehet rendelni. Azonban, az alkalmat
kihasználva, találnom kellett valamilyen hasznos elfoglaltságot számára,
hogy addig se provokálja Adrianát az őrületbe.
– Nos, jól van. Mivel Adrianának már így is sok dolga van, segítenél
átnézni az ajándékaimat? Tele van velük a hall. Félek, hogy a szolgák
kísértésbe esnek.
Ahogy számítottam, beleegyezett. Az egyetlen dolog, ami fontos
volt számára apámon kívül, az a tekintély tárgyi megnyilvánulása volt,
és tényleg nagy halom ajándék várt arra, hogy átvizsgáljam. Mivel az
esküvő egyéb részletei olyannyira lefoglalták, Adriana ezt a fontos
feladatot ránk hagyta.
Így estefelé leültünk Giuliával, és Murilla segített kibontani a
meglepően sokféle kincset, amelyeket Európa koronás fői küldtek.
Ahogy átvizsgáltuk, találtunk ott aranykanalakat a török szultántól, két
ezüstkelyhet a lengyel királytól, kimunkált kengyelt Spanyolországból
a katolikus királyok ajándékaként, és e tevékenységünk közben
feltettem a kérdést, amit idáig nem mertem megkérdezni.
– Fájni fog?
Giulia egy pillanatra abbahagyta a Párizsból érkezett hímzett
kéztörlők vizsgálatát. – Fájni? – Hallgatott egy kis ideig, mielőtt
folytatta. – Úgy gondolom, igen. De ha Giovanni tudja, hogy mit kell
tennie, akkor nem annyira.
Bár igyekeztem elrejteni az aggodalmamat, a hangomon mégis
érződött. – Mennyire?
Giulia elhessegette Murillát, hogy ne hallja, amit beszélünk. – Az
attól függ – mondta halkan –, hogy meddig tart neki megtenni, amit
tennie kell. A férfiaknak néha fura étvágyuk van.
Hosszan néztem rá. – Azt hittem, te tudod. – Azt nem tettem
hozzá, hogy már nem vagyok teljesen tudatlan afelől, hogy mit várnak
el egy feleségtől – túl sok sugdolózást hallottam magam körül ahhoz,
hogy teljesen ártatlan legyek –, de a részletek, és ezekben az én
részem, idáig messze elkerültek.
– Természetesen tudom. De aligha hiszem, hogy Rodrigo azt várná
el tőlem, hogy… Elhallgatott. – Te! Írd ezt fel a listára, mint a francia
királynő ajándékát – szólt Murillára, és vagy elfelejtette, vagy nem
érdekelte, hogy a törpém nem tud sem írni, sem olvasni. Megtörölte a
kezét az egyik kéztörlőben, mielőtt odadobta Murillának, és a
következő tétel felé nyúlt. – Azonkívül nem fontos.
– Nem? – kételkedtem.
– Nem. Az ilyen kérdések szükségtelenek. Lesznek, akik kézben
tartják a dolgokat. Te jó ég – mondta, miközben felpattintott egy
bársonydobozt –, mit csinált Adriana ennyi idő alatt, hogy nem
világosított fel?
– Ellenőrizte a nászéjszakára előkészített szobát, a ruhámat, az
udvarhölgyeimet. – Vonakodtam elengedni a témát, ha már egyszer
vettem a bátorságot, hogy előhozakodjak vele. – Mit értesz azon,
hogy „lesznek, akik kézben tartják a dolgokat”? Nem értem…
Giulia felsikoltott, és egy pár gyémánt és topáz fülbevalót lengetett
az orrom előtt. – Ó, nézd ezeket! Hát nem különlegesek? A mantovai
márkiné, Isabella d’Este ajándéka, mindenki azt mondja, hogy
tévedhetetlen ízlése van. – A fülébe akasztotta a fülönfüggőket. – Ezek
egyáltalán nem illenek hozzád: a nyakad sokkal rövidebb, mint az
enyém. Mit gondolsz? Jól állnak?
Sóhajtottam. Reménytelen volt a kérdezősködésemet folytatni. –
Tökéletesen. Megtarthatod őket.
 Valószínűleg korábban már úgy döntött, hogy a nyaka körül viselt
gyöngyök is jobban állnak neki, mint nekem, mert gyanúsan úgy
néztek ki, mint amilyeneket Anglia királya küldött nekem. De
túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Örömmel átadtam
volna neki az egész nászajándékomat, ha megválaszolta volna a
kérdéseimet. Ahogy az óra közeledett, az addig mutatott
közömbösségem olvadni kezdett, és ez után az este után az aggodalom
annyira elhatalmasodott rajtam, hogy Pantaliseát kérdezgettem, aki
hosszas zaklatás után, vonakodva mondott valamit arról, amit tudnom
kellett.
– De – tette hozzá, amint magamba roskadva ültem mindattól, amit
hallottam – úgy hallottam, hogy nem teljesen kellemetlen. És ha már
áldott állapotba kerülsz, akkor abbamarad a dolog, legalábbis a
gyermek születéséig. Egyetlen úriember sem merné megalázni a terhes
feleségét. Erre az olyan asszonyok valók, mint La Farnese.
Émelyegni kezdtem. El nem tudtam képzelni, hogy kiterítve
fekszek, amíg Giovanni Sforza … azt csinálja velem. Már majdnem azt
kívántam, bárcsak meg tudnám beszélni ezt a dolgot az anyámmal.
Miután szült néhány gyereket, kellett hogy valami élvezetet találjon
benne. De tudtam, hogy Vannozza csak az arcomba nevetne.
Most, napokkal a beszélgetés után, egy ismeretlen jövő küszöbén
álltam. A mai nap után már nemcsak őszentsége lánya leszek, hanem
Giovanni Sforza felesége, Pesaro grófnője is, és az örököseinek a
jövőbeni édesanyja.
Hozzá fogok tartozni.
– Lucrezia, úgy nézel ki, mint aki beteg – mondta Giulia. –
Használhatnál valami arcpirosítót. Figyelmeztettelek, hogy a
karmazsinvörös szatén nem illik a te arcszínedhez.
– Arcpirosítót egy menyasszonyra? – gúnyolódott Adriana.
Mielőtt újra elkezdtek volna veszekedni, megtántorodtam. A több
száz munkaóra eredményeként, nem is említve a több ezer dukátot, a
ruhám olyan nehéz lett, mint egy páncélzat. A karmazsinvörös és
aranyszegélyű derékrész rubinokkal volt kirakva, a hasított ruhaujjak
mint szárnyak lógtak a vállaimról, az alsóing szúrós selyemből készült.
A hajam egy fonatban lógott a derekamig, s egy gyöngyökkel kirakott
hajháló díszítette. Próbáltam nem odafigyelni, hogy a merev új cipőm
mennyire szorít. Adriana könnyei láttán rájöttem, hogy bár én úgy
érzem magam, mintha gipszbe öntöttek volna, a külső megjelenésem
megnyerő volt.
– Indulhatunk? – kérdeztem Giuliát. Nyoszolyóleányként ő fogja
vezetni a kíséretemet a Vatikánba – ami újabb elégedetlenséget váltott
ki Adrianából, akinek a végén mégiscsak el kellett fogadnia Papa
parancsát. Giulia türelmetlen biccentése láttán elmosolyodtam. A
belőle áradó irigység volt a jutalma a végtelenségig tartó
ruhapróbáknak, az arcomra kent kenőcsöknek és a sok hajpakolásnak,
amit végigszenvedtem.
Ma minden szem rajtam lesz.
Giulia az ajtóhoz lejtett, az udvarhölgyek beálltak a sorba. Adriana
leengedte a fátylamat. Az őrség bokacsattogtatva sorakozott fel a
palazzo folyosóinak mindkét oldalán, amikor felékszerezett pompával
elhaladtunk mellettük, Pantalisea felemelte az uszályomat, hogy ne
kelljen végigsöpörnöm a padlózatot. Kora délután volt; odakinn a
júniusi nap felszippantotta az utolsó tavaszi esőcseppeket, de mivel
napok óta nem voltam kinn az épületből, így a menet a Vatikánba
meglehetősen fárasztó megpróbáltatás volt számomra. De amint
elértük Papa lakosztályát, ahol tömjénfüst lengedezett a parázstartó
kosarakból, egy pillanatnyi pihenőre megálltam, hogy összeszedjem
magam.
Papa abbéli törekvésében, hogy országnak-világnak mutassa a
családunk tekintélyét, nem spórolt a költségeken. A Vatikánba tett
ritka látogatásaim egyikén szemtanúja voltam annak, hogy egy sereg
művész Maestro Pinturicchio vezényletével miként sürgölődött, hogy
befejezze a magasztos freskókat, amelyek most ott ékeskedtek minden
felületen. Giulia nevetgélve kommentálta az idősebb bíborosok
felhördülését, akik pogányságot emlegettek, amikor meglátták, hogy
Isis és testvérszeretője, Osiris vad bikák között pajzánkodnak a
mennyezeten, és a családi címerben szereplő napsugarakat mór
arabeszkek veszik körül. Bár ő is csak rontotta a helyzetet, mert
ragaszkodott hozzá, hogy ő álljon modellt a Szűzanya és a gyermek
ábrázolásához, akiket dicsfény és kerubok vettek körbe.
 Dacolva azzal, hogy a bíborosok mit szóltak mindehhez, Papa azért
ügyelt arra is, hogy a freskókon megjelenítsék a hagyományokat. Tíz
komor pápa meredt rám a Sala dei Pontefici falairól, beleértve az
igazságos III. Miklóst is, a Vatikán alapítóját. Egymást követő képeken
az Ószövetség és az Újszövetség jelenetei voltak láthatók, egy fülke a
családunk portréi számára volt fenntartva a leghagyományosabb
megjelenítésben: szenteknek voltunk felöltöztetve. Én egy ormótlan
koronával a fejemen álltam pózt Pinturicchiónak. Juan és Cesare is
modellt álltak, bár Cesare a szemeit forgatva később azt mondta
nekem, hogy a maestro olyannyira szeretett volna megfelelni Papának,
hogy végül felülmúlta önmagát.
Azt kívántam, bárcsak lenne időm végignézni ezeket a termeket, és
halogatni az elkerülhetetlent, de az udvarhölgyek mögöttem már
szétteregették az uszályomat, hogy előkészítsenek a belépőmre a Sala
Realéba, ahol a pápa udvartartása már várt rám. Egyedül Juan bátyám
hiányzott. Az ő feladata volt az, hogy bekísérjen engem a hallba.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy török csörtetett be.
Adriana felkiáltott, és az udvarhölgyek döbbenten bámultak rá, én a
fátylam mögül meredtem rá. Természetesen Juan volt az, Gandia
kegyelmes urának maszkírozva, bár a hercegi kinevezése még nem
érkezett meg. De nem spanyol grandnak vagy olasz nemesembernek
öltözött, hanem friss szakállt növesztett, hogy összhangban legyen a
szokatlan, bokáig érő, aranyszállal átszövött tunikájával, amit egy
kócsagtollas turbán egészített ki, és egy méretes, arany és zafír
nyakrész.
– Az isten szerelmére, Juan! – kiáltottam fel. – Mi van rajtad? Ez
nem karnevál.
Elhessegette az udvarhölgyeimet, és belém karolt. – Tudd, hogy ez a
gallér önmaga nyolcvanezer dukátba került, többe, mint a te egész
hozományod.
– Mintha bárki is azt számolgatná – válaszoltam, és a torkom
kiszáradt, amint megláttam a tömeget.
Papa a trónszéken ült a miseruhájában, a fején a skarlát süveggel, és
egy fenyegető viharfelhőnek tűnő bojtos brokátbaldachin volt a széke
fölé kifeszítve. A székhez vezető lépcsőkre színes párnákat helyeztek a
lelkes vendégek számára, de Giulia és az udvarhölgyei, kihasználva a
kiváltságot, már elhelyezkedtek ezeken a párnákon, és még csak
semmi tiszteletet sem mutattak őszentsége irányába. Megláttam az
udvari ceremóniamestert, a német Johann Burchardot, ő szokta
levezényelni a hivatalos vatikáni eseményeket. Most elképedt
ábrázattal meredt rájuk, hogy ennyire botrányos módon megszegik az
egyházi etikettet. Juan karján elhaladtam a csicsergő nők mellett, az
uszályom mögöttem hullámzott, amikor fellépkedtem a székhez, hogy
megcsókoljam az apám kezét.
– Én farfallinám – mondta. A lehelete savanyú volt – ami ritkán
fordult elő vele –, és a rendszerint fénylő szemei véreresek voltak. –
Soha nem gondoltam volna, hogy elérkezik a nap, amikor át kell
engednem a legdrágább ékkövemet valaki másnak. – A hangja elakadt.
Egy pillanatra megbénultam, azt hittem, hogy elsírja magát. Papa soha
nem fogta vissza az érzéseit, de soha nem mondott vagy tett olyat, ami
arra utalt volna, hogy a házasságom többnek számítana, mint politikai
szükségességnek, ami a legkevésbé sem változtatja meg a korábbi
életmódomat. Idáig ebből a közömbösségből merítettem erőt, de most
megrökönyödtem, és ijedten fordultam Juanhoz. Amikor a bátyám
előrelépett, s apám arcán halvány mosoly jelent meg, éreztem, hogy
valaki figyel.
A tekintetem a trónszék mellett álló papi méltóságokon túlra, a
falnál strázsáló merev arcú alabárdos őrökön is túlra, a fecsegő
udvaroncokon is túlra vetült, mintha egy láthatatlan kötél húzná a
hatalmas ablakok alatti mélyedésbe, ahol egy magányos alak állt, pont
úgy, mint Papa bankettjének az éjszakáján. Csakhogy ezúttal Cesare
egy fagyott vérből készült szoborra emlékeztetett az új bíborosi
öltözékében.
A szája mozgott. Arra gondoltam, hogy a nevemet mondja.
Burchard összeütötte a tenyerét, hogy mindenki odafigyeljen.
Giovanni Sforzára kellett néznem, aki az emelvény elé lépett.
Hirtelen olyan idegesség fogott el, hogy majdnem hangosan
elnevettem magam, amikor megláttam, hogy a vőlegényem is török
ruhát visel. Juan gúnyos mosolya elárulta, hogy ő vette rá Giovannit
erre, nem kétséges, hogy azért, hogy még mélyebb adósságba verje,
miközben pedig kigúnyolta. Bár Giovanni volt a vőlegény, rajta
nevetségesen állt a ruha, míg Juan elegánsan mozgott benne, annak
ellenére, hogy nem illett az alkalomhoz.
Giovanni mellé léptem. Egy csepp izzadság gördült végig a
homlokán a turbánja alól, amikor Papa előtt térdeltünk, hogy fogadjuk
az áldását.
A pápai őrség kapitánya a kardját fölénk emelte, mintegy
szimbolikus figyelmeztetésként, hogy mi jár annak, aki megszegi az
esküjét, míg Papa nótáriusa megkérdezte a hajlandóságunkat a házasság
szentségének a felvételére. Miután mindketten megerősítettük az
elhatározásunkat, a hivatalát teljesítő püspök egy-egy aranygyűrűt
húzott a bal kezünk mutató- és negyedik ujjára, amelyeknek az erei
egyenesen a szívünkbe futottak. Majd lehajtottuk a fejünket, a kardot
eltávolították, de még térden maradtunk a püspök hosszúnak ígérkező
szentbeszéde alatt, amit a házasság erényeiről tartott, mígnem Papa egy
türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította.
Giulia és az udvarhölgyek felálltak, hogy a párnáik melletti
kosarakból fehér selyemszirmok özönét zúdítsák ránk. A kitüntetett
vendégek, akiket Giulia és az udvarhölgyei kiszorítottak, sértett
arckifejezéssel sorakoztak fel, hogy átadják Giovanninak és nekem a
kötelező ajándékaikat, mielőtt fellépdeltek az emelvényhez, hogy
megcsókolják Papa szaténba bújtatott lábát.
A teremben állók tapsviharban törtek ki.
A férjem mellett állva üdvözöltem a hosszú sorban elénk járulókat,
hogy átadják jókívánságaikat és ajándékaikat. Úgy éreztem, órákig
tartott, mire az udvarhölgyeim összegyűjtötték az ajándékokat (mit
fogok csinálni ennyi mindennel?). Amikor alábbhagyott a nyüzsgés,
azonnal az ablakok alatti sötét fülkét kerestem a tekintetemmel.
Cesare eltűnt.
Juan visszatért mellém. – Itt az ideje a bankettnek. Mindannyian
éhen halunk. – Megfogta a karomat, és amikor ellenkezni próbáltam,
felkuncogott. – Ne várj a másik bátyádra. Cesare elment, amint a
ceremónia megkezdődött. Nem tudta elviselni. Utál mindent: az
esküvőt, a Sforzákat. Mindegyiket. Elveszítette a grófságot, a
szabadságát, és most a szeretett kishúgát is.
 – Engem nem veszített el – vágtam vissza. – Soha nem hagyom
cserben.
– Már megtetted – mondta Juan, miközben a szomszédos terembe
vezetett, ahol abroszokkal terített asztalokat állítottak fel két
girlandokkal díszített díszemelvény előtt. Csendben foglaltam el a
székemet a fő emelvényen Giovanni oldalán. Apám és Giulia ült a
mellettünk lévő emelvényre.
Megkezdődött az ünneplés – végtelen sorokban érkezett a sült fácán,
ibériai füstölt sonka, vaddisznó és őz; friss saláta és gyümölcsök
hegyekben, és mindezt lemosandó a mi libériánkat viselő apródok
boroskancsókat hordtak körbe. A jóllakott vendégek hahotázásától
émelyegni kezdtem. Alig tudtam egy-két falatot lenyelni, egyfolytában
a termet pásztáztam a tekintetemmel, levert voltam, és még mindig
nem tudtam elhinni, hogy nem találkozhattam Cesaréval. Hogy volt
képes arra, hogy ezen a napon elkerüljön engem? Bizonyára tudja,
milyen szükségem van rá, mennyire fontos, hogy tudjam, bármi
történik, semmi nem változik közöttünk.
Órákkal később egy komédiát adtak elő a terem közepén, a
színészek azon küszködtek, hogyan kiabálják túl a lármát, s az
elgyengült vagy legidősebb papi személyek felkeltek és kibotladoztak.
A beszélgetés kevésbé tartózkodó, a vidámság trágárabb lett. Papa
láthatóan megvált a ceremóniát megelőző szomorúságától, és most
Giulia fülébe sugdolózott, s nevetésre késztette Giuliát. Egy közeli
asztalnál Juan ült a túlöltözött banditák csapatával és Djemmel; egy
ízléstelen ruhát viselő nő ült kettejük között, és odaadóan csüggött a
bátyám minden szaván.
Amikor tehettem, lopva Giovannira néztem. Tőlem eltérően nem
veszítette el az étvágyát. Elfogyasztott három sült kappant, zsírfoltos
szalvétáját begyűrte a kölcsönkapott Gonzaga-gallérba, és szakszerűen
fejtette le a húst a csontról. A pohárnoka rendszeresen újratöltötte a
kelyhét. A bor nem volt hígítva, ennek ellenére Giovanni nem tűnt
ittasnak, csak kissé szórakozottnak látszott. Egyszer egy bizonytalan
mosollyal viszonozta a pillantásomat, mintha elfelejtette volna, miért is
vagyunk ott.
 Csodálkoztam a nemtörődömségén. Bennem nyugtalanság
gomolygott, de ő úgy tűnt, teljesen védett mindenféle nyugtalanságtól
azt illetően, ami ránk várt, pedig minden perc közelebb vitt minket
ahhoz a szörnyű órához, amikor meg kell majd osztanunk a nászágyat.
Többet evett, mint amennyi belefér, mégis felélénkült, amikor az
apródok kis ezüstkefékkel leseperték a morzsákat az asztalokról, és
csengőszó jelezte a desszertek megérkezését. Várakozással nézte, amint
egy újabb libériás csapat masírozott be, ezúttal cukrozott mandulával,
marcipánnal és cukrozott gyümölcsökkel megrakott tálakat hoztak be,
mellé pedig hatalmas flaskákban édes madeirai borokat. Hogy
viselkedhet úgy, mintha ez a lakoma örökké tartana, és nem várna rá
más feladat, mint teletömni magát, mintha nem éppen most kapott
volna egy új feleséget?
Megfordultam, amikor meghallottam Giulia sikítását, és
megdöbbenve bámultam rá, ahogy a legtöbben a teremben. Papa
egész ökle, a karpereccel díszített csuklójáig a nő ruhakivágásában volt.
Egy cukorkát halászott ki Giulia keblei közül, amit a szájába dobott,
majd megnyalta a szája szélét, miközben rákacsintott a mellette lévő
asztalnál ülőkre, akiknek mindegyike bíboros volt.
– Egy asszony verejtékénél semmi sem hűti jobban a nyelvet, mi? –
viccelődött. A teremben nevetés tört fel, s az összes bíboros példát
véve róla, cukorkákat dobált a közeli dolmányok kivágásába, s a nők
sikoltozva, de csak óvatosan csaptak a bíborosok csapongó kezeire.
Papa hátradőlt a székén. – A többit adjátok a csőcseléknek –
parancsolta meg Burchardnak, aki csak hápogott, mintha a saját lábát
kellene felszolgálni. A csatlósok kinyitották a terem ablakait, és
beengedték az esti szellő kellemes fuvallatát. A piazzán összegyűlt
emberek egymást taposták, amikor az apródok a kövezetre öntötték a
desszertestálakról a maradékot, a cukorkák záporként zuhogtak.
Papa elkapta a pillantásomat, és rám kacsintott. Majd a színészeket
megszakítva elkiáltotta magát: – Zenét! Itt az ideje a
menyasszonytáncnak. Ki lesz a párja az én Lucreziámnak?
A színészek gyorsan eltakarodtak az útból, s a padlón hagyták a
befejezetlen előadás kellékeit: egy fehér maszkot, néhány kirojtozódott
csipkét, egy hamis aranykardot. A zenészek a hangszereiket hangolták.
Amikor a húrokon egy spanyol morisca dallama csendült fel,
érdeklődéssel néztem Giovannira. Pont erre volt szükség: néhány
mozdulat, hogy elűzze az áporodott levegőt, és megtörje a
tétlenségből fakadó zsibbadtságot. Talán a tánc hevében még sugdos is
valamit a fülembe, hogy feloldja a szorongásomat.
A fejét rázta. – Nem tudok – motyogta, a foltos szalvéta még
mindig a nyakában fityegett.
– Nem tud? – Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Még a
legalacsonyabb sorban lévő nemesember is tud táncolni; ez pont olyan
szükséges dolog volt, mint a lovaglás vagy a kardforgatás.
– Úgy értem, tudok, csak ez a ruha – magára mutatott –, ez a gallér:
túl nehéz. Nem csinálok magamból bohócot.
Ez már a második alkalom volt, hogy a ruhájára panaszkodott.
Kezdtem gyanakodni, hogy nem a súlyával volt a baj, hanem inkább
az aggasztotta, hogy valami kárt tesz bennük. Lehet, hogy vissza kell
szolgáltatnia őket? Így működik a hitelezés?
Egy hang csendült fel: – Majd én vállalom a megtiszteltetést! – és
legnagyobb örömömre Cesare lépett be a terembe olyan lazán, hogy
minden szem ráirányult.
Amint elhaladt a színészek által otthagyott rendetlenség mellett,
lehajolt és felkapott egy fél maszkot, és az arcára erősítette. A sima
fehér anyag elfedte a szemöldökét, a szemeit és az orrát, és
kihangsúlyozta az állkapcsát és érzéki száját. Nadrágra cserélte a
bíborosi köpenyét, ami ráfeszült a combjára, a gatyapőcén ezüstfejű
pöttyök fityegtek, jól szabott bársonyzekéje kihangsúlyozta karcsú
derekát. Az inge olyan sötétvörös selyemből volt, hogy feketének
tűnt, az ing bő ujját spanyol hullámvonalas hímzés díszítette. A
nyakában lógott a papi mellkereszt, ez volt rajta az egyetlen ékszer, az
aranylánc a vállán kígyózott.
Amikor odaért apánk emelvényéhez, meghajtotta a fejét.
Papa merőn nézte. – Eminenciád kihagyta a lakomát.
– Bocsánatért esedezek szentségedtől, de elhívtak, hogy
meggyóntassak egy bűnöst.
Most már értettem, miért öltötte magára a maszkot. Enyhe gúnyból,
így álcázta a másik, nem klerikális arcát. Kihallottam a hangjából a
gúnyt, ahogy Papa is, akinek elsötétedett az arca. – Elég gyenge
kifogás. Mindazonáltal, nem találom helyénvalónak, hogy táncolj a…
A talpamra ugrottam. – Kérem, szentséges uram! Engedje, hogy
szórakoztassuk önt! Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt
táncolhatok a bátyámmal.
– Igen – tette hozzá Cesare mosolyogva –, könnyen lehet.
– Aligha hiszem, hogy ez a helyzet – morogta Papa, de már lejöttem
az emelvényünkről, oda sem figyelve a termen átmorajló suttogásra…
Megfogtam Cesare kezét, és hagytam, hogy a terem közepére
vezessen, a lehullott kard és a letekeredett szalagok közelébe.
Szembeálltunk egymással, olyan közel, hogy éreztem a teste melegét,
tenyerünket összeillesztettük.
– Azt hittem, teljesen magamra hagytál – suttogtam.
Macskazöld szeme megcsillant a gyertyák fényében. – Át kellett
öltöznöm.
– Nem vetettél le mindent – és a pillantásomat a keresztre
szegeztem.
A mosolya szélesebb lett. – A madárfióka sem hullatja el a tollait,
amíg el nem hagyja a fészkét. – Oldalra fordult, csizmás lábait
szétterpesztette, egyik kezét a csípőjére szorította, és megtette a
morisca kezdőlépéseit.
Saját öltözékem súlyát egyáltalán nem éreztem, ahogy együtt roptuk
a bonyolult lépéseket, amelyeket gyerekkorunkban oly sokszor
gyakoroltunk a szülőföldünk zenéjére, amely a Borgiákat összekötötte.
Amikor befejeztük, levegő után kapkodtam, a dolmányomat újra
nehéznek éreztem, mintha vaspántként szorította volna a bordáimat.
Egymás kezét fogtuk még, amikor az emelvény felé fordultunk, és
láttam, hogy apám könnyezik. Giulia gúnyosan vigyorgott, míg Juan,
legnagyobb meglepetésemre, elismeréssel kurjantott. Ő volt az első,
aki összecsapta a tenyerét, ezzel késztetve az összegyűlteket, hogy
hasonlóképpen tapsoljanak, s a nagyobb hatás kedvéért néhány
„Bravissimót” is eleresztett.
Aztán Cesare izzadt keze kicsúszott az enyémből. Az ujjaink váratlan
szétválása arra késztetett, hogy önkéntelenül hozzáforduljak.
Gyengéden azt mondta: – Most már látod, hogy milyen erővel bírsz,
Lucrezia? – Hátralépett, és meghajolt. Majd Juan asztalához ment, ahol
a bátyám megkínálta egy pohár borral.
Cesare felemelte. – Poharam emelem Pesaro urára és úrnőjére!
Éljenek sokáig boldogságban és sokasodjanak. Buona fortuna!
A poharak a magasba emelkedtek, és a vendégek felhörpintették a
borukat. Kissé kábultan tértem vissza Giovannihoz. Az arca zárkózott
volt, egyik kezében a kelyhét szorongatta.
Papa intett a vendégeknek, hogy foglalják el a táncparkettet. Juan
volt az első, felállította a feltűnően öltözött nőszemélyt, s nagy
lendülettel, bár kevésbé kecsesen, elkezdett vele táncolni, s addig
forgatta a fehérnépet, amíg az hisztérikus nevetésben tört ki, s a
hajában lévő hamis gyöngyök szétszóródtak a padlón.
Giovanni csak akkor hajolt hozzám. Hangja majdnem félénk volt. –
Jól táncolsz, feleség.
Az óra éjfélt ütött – az idő, amitől rettegtem, elérkezett. Papa
megtiltott minden sikamlós viccet vagy huncut játékot, ami az
esküvőkön szokásos volt – és ünnepélyes ceremóniával, egy csoport
kiválasztott bíborossal elkísért engem és Giovannit a Santa Maria in
Porticóba.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Azt hittem, elájulok,
amikor beléptem a helyiségbe, ahol a nászágy volt. A palota egyelőre
még üres szárnyában készítették elő a második szinten, és egy hatalmas
baldachinos ágy foglalta el a szoba nagy részét. A baldachin oszlopaira
vörös selyem volt felaggatva, a párnákat selyemszirmok borították.
Aggódva fordultam Papa felé. Az arca érzelemmentes volt; nem
viszonozta a pillantásomat, amikor Giulia egy festett paraván mögé
vezetett. Az udvarhölgyeim követtek, és levetkőztettek. A szalagok
kioldása, a dolmány eltávolítása, a kihámozás a felső- és
alsószoknyákból mintha órákig tartott volna. Senki nem szólt egy szót
sem. Amikor rám húzták a virágmotívumokkal hímzett selyem
hálóinget, a számat harapdáltam, nehogy elsírjam magam.
Giovanni már a takaró alatt várt rám, a hálóingét nem kötötte meg a
nyakánál. Akaratlanul is a fura gumószerű ádámcsutkájára szegeztem a
tekintetem, amikor Giulia utasított, hogy használjam a zsámolyt, hogy
felmásszak az ágynak nevezett túlméretezett monstrumra.
 Egy apród átadott papának egy pohár bort. Papa előrelépett, és a
bíborosok úgy tolongtak körülötte, mint vörös teliholdak. A poharat
odatartotta mindkettőnk ajkához, és intett, hogy kortyoljunk a borból,
miközben egy apród egy kendőt tartott az állunk alá.
A bor savanyú volt. Egy csepp legurult az ajkamról. A kendővel
fel-itatták. Úgy nézett ki, mintha vér lenne.
Papa a kezével a kereszt jelét rajzolta fölénk. – Amit Isten
összekötött, ember szét ne válassza – idézte a mondást, majd minden
előzetes figyelmeztetés nélkül hátralépett, és csettintett az ujjával.
Giulia odajött. – Lucrezia, gyere velem.
Tétováztam, nem mintha maradni akartam volna, hanem azért, mert
össze voltam zavarodva. De amikor Giovannira néztem, ő csak bámult
maga elé, mintha ott se lennék. Kikászálódtam az ágyból, és
összerázkódtam a hidegtől. A padló hűvös volt a talpam alatt. Giulia
egy kendőt borított a vállamra, és letérdelt, hogy papucsot húzzon a
lábamra. Annyira meglepődtem a váratlan fordulaton, hogy még az
sem jutott eszembe, hogy jó éjszakát kívánjak a férjemnek, mielőtt
Giulia kivezetett a szobából. Miközben kiléptem az ajtón,
hátrapillantottam. Giovanni az ágyban maradt. Papa háttal állt nekem,
de a tartásán láttam, hogy feszült, a válla olyan merev volt, mint egy
vár oromzata.
Giulia elkísért a folyosón végig, majd keresztül az udvaron a saját
lakosztályunkba. Pantalisea és a többi hölgy mögöttünk trappolt az
összegyűrt esküvői ruhám darabjaival. Hirtelen felötlött bennem, hogy
fogalmam sincs, hol lehet Adriana. Az esti lakomán nyomát
vesztettem, de egészen idáig nem tűnt fel a hiánya.
– Valami rosszat csináltam? – kérdeztem, amikor már meg mertem
szólalni, a szobáimhoz vezető lépcsőn.
– Nem. – Giulia megállt a hálószobám ajtaja előtt. – Nem.
Legalábbis ami a férjedet illeti. De az a tánc az este Cesaréval… –
rosszalló, harsány nevetése mintha megrepesztette volna a fülemet. –
Nagyon bájos volt, de aligha illendő. Mostantól fogva nagyon
diszkréten kell viselkedned. Bár csak névleg, de mégiscsak férjes
asszony vagy.
 – De ő a bátyám! – Annyira össze voltam zavarodva az események
hirtelen alakulásától, hogy harag öntött el ettől a kétértelmű
feltételezéstől, bár vissza kellett volna vágnom, hogy nem ő az, aki
bármilyen tanácsot is adhatna nekem, miután az estét azzal töltötte,
hogy élvezte, amint a ruhakivágásába cukorkákat dobálnak. – Ő
felkért táncolni, én pedig nem láttam semmi rosszat benne. Giovanni
nem akart táncolni, így… – Elakadt a szavam. Különös arckifejezéssel
méregetett. – Mi az? Mit csináltam rosszul? – Arra gondoltam, hogy a
tánc Cesaréval felbosszanthatta Papát, és ezért távolított el a nászra
előkészített hálószobából, hogy megbüntessen. De ennek nem volt
semmi értelme. Papa bizonyára tudta, hogy ettől csak
megkönnyebbülök. Talán Giovanni panaszkodott? Próbáltam
felidézni, hogy Giovanni megkörnyékezte-e Papát a lakoma alatt.
Nem. Egész idő alatt mellettem volt, kivéve, amikor elmentem
táncolni. De utána még bókolt is.
Giulia hangja megkeményedett. – Őszentsége megkívánja, hogy
engedelmeskedj. Ez… – elhallgatott.
A balzsamos éjszaka ellenére szorosabbra vontam a kendőt magam
köré.
– Rajongás. – A szemembe nézett. – Ez a rajongás – ismételte meg
–, amit te és Cesare éreztek egymás iránt, nem zavarhatja meg a
férjeddel való kapcsolatot. Életbevágó, hogy ne akaszkodjunk össze
Milánóval.
– Összeakaszkodni? – Elöntött a düh. – Akkor meg kellett volna
engedni nekem, hogy ott maradjak a férjemmel. Nem ez a szokás,
miután összeházasodnak? – Mialatt beszéltem, az jutott eszembe, vajon
ő együtt maradt-e Orsinóval az esküvőjük után. Vagy inkább
egyenesen Papa ágyába ment?
Giulia hideg mosollyal válaszolt. – Mit tudsz te az ilyesmiről? Még
csak tizenhárom éves vagy. Addig nem lehet elhálni a házasságot, amíg
nem állsz készen rá. Ez ki van kötve a házassági szerződésedben. Érted
már?
– De ha túl fiatal vagyok feleségnek – mondtam –, miért kellett
egyáltalán férjhez mennem? – Tisztában voltam azzal, hogy
kényszerűségből meg kellett felelni Sforza bíborosnak, hiszen Juan
korábban kifejtette, de elgondolkoztam azon, valóban így van-e. A
drága lakoma, a ruhák, a fanfárok: nekem inkább csak hiábavaló
pénzkidobásnak tűntek.
Ingerülten felmordult: – Látom, hogy egyáltalán nem érted. Még
nem jött meg a vérzésed. Ezért még nem vagy asszony. A házasság
addig elhálatlan marad, amíg őszentsége másként nem rendelkezik.
Megalázva éreztem magam. Az igaz, hogy még nem jött meg az első
vérzésem, de ahogy beszélt, az egy újabb leplezetlen emlékeztető volt
számomra a felettem gyakorolt felsőbbségéről. Úgy hangzott, amit
mondott, mintha élvezte volna, hogy kirángattak a nászágyból, és azt
éreztette velem, hogy én, és nem a férjem az, aki nem áll készen a
házassággal járó felelősség vállalására. Gyűlöltem Giuliát ezért, még
akkor is, hogy jól tudtam, hogy a házasság csak kényszerből jött létre,
a családjaink megegyezése alapján. Ha ebből szerelem lenne, az már
csak ajándék, és nem elvárás. Papa bizonyára szerette valaha az
anyámat, ahogy most minden jel szerint szereti Giuliát, mégis
hozzájárult, hogy Vannozza máshoz menjen feleségül. Persze, ő a papi
esküje miatt nem házasodhatott; mindazonáltal számomra világos volt,
hogy a házasság soha nem vágyból, hanem szükségből fakad – és ez
olyan helyzet, amihez egy nőnek alkalmazkodnia kell. Giulia
kézzelfogható példája volt annak, hogy a házasság milyen keveset ér.
– Fel kellett volna készítened engem – mondtam. – Amikor
megkérdeztelek téged a nászéjszakámról, semmit nem mondtál erről,
pedig bizonyára tudtad.
– Nem tudtam. Még nem volt eldöntve. Őszentségének várnia
kellett a döntéssel az utolsó óráig, mielőtt beillesztette azt a klauzúrát.
Ha a mai éjszaka előtt megjött volna a vérzésed, másképp alakult
volna. Meglep ez a hang, Lucrezia; az ember azt gondolná, hogy
örülsz őszentsége előrelátásának.
– Akkor is elmondhattad volna nekem. Volt rá egy egész nap. –
Szándékosan piszkáltam Giuliát, mert bosszantott az elviselhetetlen
önelégültsége. – És mi történik, ha már elég idős leszek? Ahogy
mondtad, tizenhárom éves vagyok. Biztos, hogy hamarosan elkezdek
menstruálni…
 Giulia felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, és az udvarhölgyeim
felé biccentett. Gyertyák lobogtak a gyertyatartókban, az ágytakaróm
fel volt hajtva. Adriana valószínűleg itt járt. Valamikor az este
folyamán otthagyta a lakomát, hogy előkészítse a hálószobámat a
visszatérésemre.
Tudta, hogy nem maradok Giovannival. Mindenki tudta. Engem
kivéve.
– Amikor vérezni kezdesz, azonnal szólnod kell nekem. – Giulia
olyan közel hajolt, hogy a vonásai elmosódtak. – Csak nekem, és senki
másnak, még Adrianának se. Ez édesapád parancsa.
– És mi van akkor, ha ez akkor történik, amikor Pantalisea van
velem, vagy valamelyik másik…
– Mióta számítanak a szolgák? Ha beszélnek, hamar úgy találják
magukat, hogy a nyelvüket kivágták. Tekintsd magad szerencsésnek,
hogy Rodrigo annyira törődik azzal, hogy jól érezd magadat. Más
apák nem ilyenek. – Áttolt a küszöbön. – Ez egy hosszú nap volt.
Nagyon fáradt lehetsz.
Tényleg kimerültem. Csendben üldögéltem, a feszültség lassan
kiment belőlem, és erőtlen lettem. Murilla kifésülte a hajamat,
Pantalisea szétválogatta a holmimat, az ékszereket egy ládikába tette, az
öltözékem darabjait prés alá tette, hogy a ráncok kisimuljanak, a
kisebb ruhaneműket – harisnyát, ingvállat, fehérneműket –
összehajtogatta, és a cipőimmel együtt a cassonékba rakta. Elcsigázva
térdeltem a Szűz ikonja elé, hogy elmondjam az esti imádságot, bár
úgy tűnt, feleslegesen. A legégetőbb imám meghallgattatott: egyelőre
érintetlen maradtam. Nem volt benne tapasztalatom, hogy
megállapítsam, mit tagadtak meg tőlem, de Giovanninak tudnia
kellett, hiszen ő már volt házas. Mégsem tiltakozott. És ha ő nem
tette, akkor bizonyára nekem sincs rá okom.
Ám dacára a megkönnyebbülésnek, hogy megmenekültem a
nászágyból, mégis haragudtam Giuliára, mert cinkosa volt ennek a
cselszövésnek, és nem úgy tűnt, mint aki tájékoztatni akar róla engem.
Ez újabb emlékeztető volt számomra, hogy ő mindig tudott valami
olyasmit, amit nem kellett volna tudnia, és mindig belekontárkodott a
dolgaimba.
 Amíg Murilla elrendezte a szalmazsákját a padlón, Pantalisea
bedugott a takaró alá. – Maradjak? – kérdezte, megérezve a
nyugtalanságomat. És amikor bólintottam, bemászott mellém az ágyba.
Altatót dúdolgatva a hajamat simogatta, és én hozzá bújva
össze-gömbölyödtem.
Miközben álomba zuhantam, rájöttem, hogy semmi nem változott.
Még mindig a pápa lánya voltam, és nem valaki más felesége – azzal
a kitétellel, hogy elhatároztam, megtöröm Giulia erőszakos
törekvéseit, hogy uralkodjon felettem.
 Kilencedik fejezet

Bár Giovanni továbbra is a belső cortile lakatlan szárnyában

tartózkodott, ritkán láttuk egymást. Legtöbbször reggel találkoztunk,
amikor előjött a termeiből a kíséretével, teljesen felöltözve. Néhány
udvarias szót váltottunk egymással, majd eltávozott vadászni vagy
lovagolni, amennyiben Papa nem kívánta meg a jelenlétét valamely
hivatalos okból kifolyólag.
Épp egy ilyen alkalom volt a királyi követség megérkezése
Spanyolországból. Apám megválasztásának az évében egy genovai
hajós, bizonyos Kolumbusz Kristóf, megszerezte Izabella királynő
támogatását, hogy áthajózzon az óceánon. Győzedelmesen tért vissza,
és bejelentette egy új világ felfedezését. Hallottam erről a felfedezésről,
de kevés figyelmet szenteltem a dolognak, amíg Papa meg nem
követelte a jelenlétünket a spanyol követek fogadásakor, és a régóta
várt kiváltságlevél megérkezésekor, amelyben Juant kinevezték Gandia
hercegének.
Mint mindig, Spanyolország vitában állt Portugáliával, ezúttal ennek
a feltérképezetlen világnak a jogait illetően, ahová a portugál király is
sietve elküldte a saját felfedezőit. Most a spanyol nagykövet Izabella
királynő kérését hozta pápai jóváhagyásra. Mielőtt bárkit is fogadott
volna, Papa aprólékosan tanulmányozta a hevenyészett térképet, amit a
nagykövet átadott, és kijelentette, hogy a Kolumbusz által felfedezett
területektől nyugatra és délre eső rész Spanyolországhoz tartozik, és a
maradék azé, aki először érkezik. A nagykövet láthatóan csalódott
volt, és valami fontosat motyogott Papának, aki félbeszakította.
– Bármennyire is nagyra tartom a katolikus királyokat –
nyilvánította ki Papa –, nem tudom nekik adományozni azt, ami még
nem az övék – és ezzel visszavonult az emelvényére, hogy misézzen
Juan beiktatásának soron következő ceremóniáján.
Volt egy olyan érzésem, ha az ő hatásköre alá esett volna, a
nagykövet megtagadta volna a kinevezést Juantól. De nem ez volt a
helyzet, így csak egyre növekvő ellenérzéssel végignézhette, amint a
bátyám nagy cikornyával alákanyarította a nevét az egyezményre, és
még csak azzal sem bajlódott, hogy elolvassa. El kellett rejtenem a
gúnyos mosolyomat. Gyerekkorunktól fogva Juan gondosan kerülte,
hogy bármit is el kelljen olvasnia, Cesare és az én könyvszeretetemet
„nőies divatmajmolásnak” nevezte. Az alkalom ünnepélyessége dacára
jól szórakoztam, hogy Juan most sem viselkedett másképp. Sőt, már
éppen nagy hangon bejelentette volna magát Kasztília grandjának,
amikor a spanyol nagykövet tömören ennyit mondott: – Őfelsége
Izabella királynő örömmel üdvözölné Don Juan Borgiát, Gandia
hercegét a kasztíliai birtokán. Egy kikötése van csupán.
Csend telepedett a gyülekezetre. Az emelvényen Papa összevonta a
szemöldökét. – Kikötés? Hát nem éppen most adományoztuk
őfelségének az óceánon túli területeket?
– Nagyon hálásak vagyunk szentségednek – válaszolt a nagykövet, és
Cesare, aki mellettem ült, megmerevedett a férfi kenetteljes stílusa
hallatán. – Azonban őfelsége füléhez eljutott az a zavaró szóbeszéd,
hogy szentséged menedéket kíván nyújtani a kiűzött zsidóknak.
Aggodalmát fejezi ki, mivel ezek az emberek megtagadták az ő
parancsát, és elmenekültek, hogy itt keressenek menedéket az ön
felségterületén, annak dacára, hogy ő felajánlotta, hogy visszafogadja
őket, ha teljesítik a kérését.
– Ami azt jelenti, hogy tagadják meg a hitüket – mordult fel Papa. –
Tudatában vagyunk őfelsége kiáltványának, ami bizonyítja dicső
tiszteletét az Anyaszentegyház iránt. Nekem mégis úgy tűnik, hogy
szükséges emlékeztetnem őt arra, hogy nem ő uralkodik itt. Az, hogy
mit szándékozom tenni a zsidókkal a saját területemen, az az én
dolgom.
– De ők eretnekek, ők a felelősek a Megmentő meggyilkolásáért! –
mennydörögte a nagykövet, olyan szenvedéllyel, hogy
végigvisszhangzott a salán. – Szentséged Krisztus kinevezett
helytartója. Nem akarhatja megengedni ezeknek, hogy belépjenek az
Örök Városba!
– Látta őket? – pattant fel a bíborosi palástba öltözött Cesare. A
salában mindenki meglepődött a váratlan felserkenésén, még Papa is,
akinek az arca még sötétebb színezetet vett fel.
A nagykövet szippantott egyet. – Láttam-e őket? – ismételte meg a
kérdést, mintha rosszul hallotta volna.
– Igen – erősítette meg Cesare. – Látta-e őket? Tudja-e, milyen
körülmények között tengődnek? Ha igen, akkor azt is tudja, hogy
őfelségének nincs oka panaszra. Sőt, inkább mi vagyunk azok, akiknek
panaszkodnunk kellene, mert kiűzte őket Spanyolországból, és a mi
küszöbünkre lökte őket. Én meglátogattam a táborukat a Via Appián,
senor; és annál nyomorultabb látványt nem találna sehol. Mint űzött
vadak tengődnek, alig jut nekik valami, hogy életben maradjanak.
Néhányuk már majdnem egy éve itt van, gyalog vánszorogtak ide
Rómába azokból a kikötőkből, ahol egyáltalán megengedték nekik,
hogy kiszálljanak. Mi csak a nyomorúságukat próbáljuk enyhíteni,
mert lázak gyötrik őket, és a hulladék, amit maguk után hagynak,
elszennyezi a vizeket, amelyek Rómába folynak. Vagy őméltósága azt
szeretné, hogy minden itt élő katolikus pestisben pusztuljon el?
– Nem látom be, ez miért lenne őfelsége felelőssége – válaszolt a
nagykövet. – Őszentsége engedte be ezeket a zsidókat. Akkor nem ő a
felelős a jólétükért?
Cesare dühösen előrelépett. – Önnek nagyon jól kell tudnia, senor,
hogy számos követet küldtünk őfelségéhez azzal a kéréssel, hogy vonja
vissza a követelését, és engedje át nekünk a jogot, hogy felvállaljuk a
felügyeletüket. De őfelsége ragaszkodik ahhoz, a saját rendelete dacára,
hogy a spanyolországi zsidók az ő alattvalói maradjanak, és
engedelmeskedniük kell az ő diktátumainak.
 – Őfelségének igaza van – válaszolta a nagykövet, hegyes állát a
magasba emelve. – Azonban, ha ön annyira aggódik, akkor csak vissza
kell küldenie őket hozzánk. Nekünk megvan rá a megoldásunk: ezt
inkvizíciónak hívják, és őszentsége elődje engedélyezte, hogy őfelsége
bevezesse.
Cesare kurtán felnevetett. – És megéget minden lelket, aki nem úgy
cselekszik, ahogy ő kívánja?
Papa elbődült: – Elég! – És amint Cesare megdermedt, Papa a
következő szavakat intézte a nagykövethez: – Attól tartok, valenciai
őeminenciáját az indulatai elragadták. Mondja meg őfelségének, hogy
megfontoljuk az ügyet.
A nagykövet meghajolt. – Köszönöm szentségednek. Az
előzékenységéért cserébe őfelsége ki kívánja terjeszteni az elismerését,
és felajánlja a férje, Ferdinánd király unokatestvérének, Dona Maria
Enríqueznek a kezét Gandia hercegének.
És míg Juan arca felfénylett arra a kilátásra, hogy nemcsak a címet
nyeri meg, hanem egy feleséget is kap hozzá, Cesare elborzadt, és
hitetlenkedve bámult apánkra.
A fogadást követően visszavonultunk, és a család együtt ebédelt.
Amikor az első fogást feltálalták, Cesare megszólalt: – Nem
engedhetjük, hogy az a féreg nagykövet diktáljon nekünk. Izabella
királynő a rendeletében kiűzte a zsidókat. Azoknak, akik megtagadták,
hogy kitérnek a hitükből, megparancsolták, hogy hagyják el az
országot, és csak annyit vihettek magukkal, amennyit elbírtak. Ő
megtartotta a vagyonukat, és szivárgó bárkákban tette őket tengerre.
Itt kell maradniuk a mi védelmünk alatt.
Juan, aki Papa jobbján ült, csodálkozva nézett rá. – Mit érdekelnek
téged annyira azok a zsidók? Úgy szaporodnak, mint a patkányok. Túl
sok van belőlük Rómában, ez az igazság. Ha a királynő azt mondja,
hogy vissza kell térniük Spanyolországba, hát legyen. Kinevezett
grandnak; meg kell felelnünk az elvárásainak. És a zsidók védelme
nem tartozik közéjük.
Cesare Papához fordult. – Megmondanád, kérlek, az idióta
fivéremnek, hogy Róma nem tartozik Izabella királynő vagy egyéb
világi uralkodó alá?
 Papa egy kínos percig némán hallgatott. Aztán azt mondta: – Nem
kedvelem a királyné beavatkozását. Túlságosan is fölényes. Az a
zűrzavar, amit azzal kavart a birodalmában, hogy kiűzte a zsidókat,
mindent befeketít, amit idáig elért. De annak a féreg nagykövetnek,
ahogy te hívod, igaza van: az elődöm, Ince pápa, nyugodjék békében,
inkvizítori jogokat adományozott neki. És a zsidók ellenszegültek.
Ezenkívül – tette hozzá, hangját felemelve, hogy megelőzze Cesarét –
a házasság, amit felajánlott ezzel az Enríquez lánnyal, biztosítja majd,
hogy Juan családi kapcsolatban legyen Izabella hitvesével, magával
Ferdinánd királlyal, akinek az édesanyja egy Enríquez volt. Muszáj
igazodnunk, bármennyire is fáj nekem. Izabella kikötötte, hogy Juan
utazzon Spanyolországba, és vegye át a hercegi jövedelmeit. Nem
engedem meg, hogy a fiam úgy éljen Kasztíliában, mint egy paraszt.
– Kasztíliában mindenki úgy él, mint egy paraszt – vágott vissza
Cesare. Beledöfte a villáját a füstölt sonkába. – Olyan szegények, mint
a koldusok, őfelsége tízéves mórok elleni hadjárata miatt. Láttátok a
spanyol nagykövetet, az inge mandzsettája rojtos volt. Isabellát csak az
mozgatja, hogy feltöltse a kincstárát; ezért támaszt akadályokat a
hercegi jövedelmekkel kapcsolatban. Örömmel látná, hogy mi
támogassunk minden zsidót Európában, ha ez azt jelentené, hogy
Juannak csak a címet kell átadnia. Azért ágál az ellen, hogy mi
menedéket adunk, hogy emlékeztessen arra, hogy lekötelezettek
vagyunk Spanyolország irányában, és közös ellenségünk van
Franciaországban, aki Milánóval konspirál Nápoly közbenjárásával.
Tudja, ha visszavonná a támogatását, akkor a milánói intrikák
célpontjaként sokkal sebezhetőbbek lennénk.
Láttam, hogy Cesare ideges. Papa egy grimasszal kiürítette a serlegét.
Amikor Perotto újratöltötte, düh torzította el az arcát. Vérerek
hálózták be az orcáit, és még Giulia sem volt képes csillapítani a
haragját – aki drága selyembe öltözve és túl sok ékszerrel felcicomázva
a balján ült –, mert amikor odahajolt, hogy a fülébe sugdosson, eltolta
magától. – Te mersz nekem, a szentatyának tanácsot adni, hogyan
kezeljem az ügyeimet? – dörrent Cesaréra.
– Csak akkor, amikor érdemes lenne hallgatni a tanácsomra –
válaszolta a bátyám.
 Úgy néztek egymásra az asztal fölött, mint az ellenfelek, tapintani
lehetett a feszültséget. Idáig azt hittem, hogy miután Cesare elfogadta
a bíborosi kalapot, és nem hadakozott tovább Juannal a hercegség
miatt, az azt jelentette, hogy végül elfogadta a sorsát, de most rá kellett
jönnöm, hogy máris rángatja a zablákat, amelyek akadályozzák őt.
– Gondolkodj, mielőtt megszólalsz! – mondta Papa. – Fenn kell
tartanunk a kapcsolatot Spanyolországgal. Izabella királynő ragaszkodik
hozzá. És ennél még fontosabb az, hogy én ragaszkodom hozzá. –
Egyhuzamban kiitta a serlegét, és újra az apród felé nyújtotta, aki
sietve teletöltötte a flaskából.
Elnyúzottan pillantottam Giovannira. A tányérjába bámult, és
csendben rágta a falatot, mintha nem hallana és nem látna semmit.
Kezdtem azt gondolni, hogy süket.
Aztán Cesare hideg, szándékolt nyugalommal azt mondta: – Tedd
azt, amit a királyné követel, de meg fogjuk bánni. Ő soha nem tartja
be az ígéreteit. A saját palazzómra fogadom, hogy ha Juan elmegy
Kasztíliába a mi kincseinkkel a zsebében, egy hónap elteltével már
pénzért fog kuncsorogni, hogy kifizethesse az adósságát. Őfelsége nem
fogja megengedni, hogy bármennyi jövedelme is legyen a
hercegségből, ha rajta múlik.
– Ó, igen, öcskös – szólalt meg Juan, s a kezében lévő kést markolta
erősen. – Mindnyájan tudjuk, hogy milyen keveset számítanak neked
az ígéretek. Saját papi esküddel azt fogadtad, hogy engedelmeskedsz,
de ennek semmi nyomát nem látom itt – bár az egyházi
javadalmaidból fizeted a drágalátos palazzód felújításait, s ahogy
hallom, nem elhanyagolhatók a költségek. A te szükségleteid
mennyivel fontosabbak, mint az enyémek?
Alig mertem levegőt venni, amikor láttam, hogy Cesare lassan
felméri Juant, és arra gondoltam, mekkora káosz lesz itt, ha elkezdenek
veszekedni apánk magánlakosztályában.
– Az én szükségleteim egészen mások – válaszolta Cesare –, mert
amit én teszek, az mindannyiunk érdekét szolgálja. Az én palotám
növeli a család presztízsét. Én elsősorban Borgiaként gondolkodom, és
nem csak a magam érdekét nézem.
 Papa gúnyosan felnevetett. – Valóban. Majd elfelejtettük az
önzetlenségedet, mialatt nekem időszakosan le kellett állítanom a
felújításokat a Vatikánban, hogy finanszírozni tudjam a bátyád utazását
Kasztíliába. – A szeme résnyire szűkült. – Úgy tűnik, elfelejtetted,
hogy ki a pápa, vagy azt, hogy a palazzo, amelyre oly sok pénzt
költesz az enyémből, végső soron nem a tiéd, ha egyszer úgy
döntenék, hogy elveszem tőled.
Cesare megfeszítette az állkapcsát. – Nem akartam senkit
megbántani, de a jelen helyzetben mindazt a befektetést, ami Juan
érdekeit érinti, jobb lenne, ha a védekezésre költenénk. – Megemelte
a hangját; láttam, hogy elveszti a kontrolt, ahogy korábban a salában is
a nagykövettel szemben, és figyelmeztetőleg megrántottam az inge
ujját. Azzal, hogy meg akarja győzni Papát, az érveléssel valójában csak
még jobban feldühíti, de Cesare már maga is túl volt azon, hogy el
lehessen hallgattatni. – Míg Isabellával alkudozunk, és Juan birtoka
minden egyes dukátot kiszippant a kincstárunkból, az ellenségeinknek
elég idejük lesz, hogy ellenünk konspiráljanak.
– Nos? – szólt Papa. A hangja halálosan nyugodt volt. – Világosítson
fel minket, bíboros uram.
Cesare most sem érzékelte a Papa csalóka hangneme alatt izzó
haragot. – Nagyon jól tudod, hogy amióta della Rovere bíboros
veszített ellenedben, nem hagyta abba a lázítást. Azt állítja, hogy
trónbitorló vagy, aki ellopta azt a trónt, ami az övé. Ebben a
pillanatban éppen Milánóba tart, hogy rávegye Il Morót, hogy
csatlakozzon az ellenünk indított vendettájához; a milánói udvarban
tartózkodó kémem sürgős üzenetet küldött, hogy Károly francia
királyt is beszervezik. Franciaország és Spanyolország huzakodnak
Nápoly felett, és nem lennék meglepve, hogy amint Károly meghallja,
hogy meghajoltunk Izabella előtt, Milánót felbujtva azonnal inváziót
indít azzal a céllal, hogy téged megfosszon a tróntól, és minket
többieket bebörtönözzön vagy megöljön. – Kis szünetet tartott. – Ez
elég felvilágosításnak? Vagy folytassam?
Il Moro nevének említésére Giovanni – aki a rokona – hirtelen
felkapta a fejét. Falfehér volt, de mielőtt egyetlen szót is ki tudott
volna ejteni, Papa nagyot csapott az asztalra, az evőeszközök
csörömpöltek.
– Basta! Hogy mersz engem leckéztetni? Istenem, hát nincs elég
bajom, még a saját fiam is megkérdőjelezi a döntésemet? Valóban túl
sokat gondolsz magadról, Cesare Borgia. Nem te vagy a feljebbvalóm,
és ajánlom, hogy ezt ne felejtsd el! Azonnal takarodj innen! – Juan
kárörvendőn nézte, amint Cesare undorral ellökte magát az asztaltól,
és kimasírozott a teremből. Utána akartam menni. Már eltoltam
magamtól a félig elfogyasztott ételt, hogy elkéredzkedjek apámtól, de
észrevettem, hogy remeg a dühtől, és nem mertem megtenni.
Az étkezés csendben folytatódott. Amint a felszolgálók elvitték a
tányérainkat, Giovanni és Juan együtt távoztak, valamilyen
megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztek egymás iránt. Mielőtt Giulia
felemelkedhetett volna, hogy visszakísérjen a palazzómba, elnézést
kértem, és kisiettem a kertbe.
Cesarét ott találtam, a citrusillatú fáklyák imbolygó fényeket
vetítettek a ruhájára. A papi sapkája a kezében volt, sűrű fürtjei
körülvették hosszúkás, sápadt arcát.
– Olyan, mintha elveszítette volna a józan eszét – fakadt ki, amikor
utolértem. Még alig kaptam levegőt a futástól a hosszú folyosókon át.
– Izabella királynő követel? Az a nő mindent követel, és cserébe
semmit nem ad. Ő nem a barátunk! Juant szívesebben látná bárhol
máshol, mint a birodalmában, és Papa nagyon jól tudja ezt. Az a nő
megveti őt, mert nyíltan támogatja a fattyúit, ahogy bennünket hív,
bár ezt nem meri hangosan kimondani. – Harsányan felnevetett. –
Nem mintha ez érdekelné Juant. Tudtad, hogy engedélyt kért, hogy
Djem elkísérhesse? Azt tervezi, hogy azt a törököt is magával viszi
Kasztíliába. Képzeld magad elé a királynő arcát, amikor a testvérünk
leszáll a hajóról azzal a pogánnyal a sarkában.
– És mi a helyzet a zsidókkal? Miért törődsz annyit velük? –
Kíváncsi voltam a válaszára, mert meglepett az irántuk mutatott
törődése. Idáig sosem említette, hogy bármennyire is érdekelnék őt,
bár arról tudtam, hogy közöttünk élnek, többnyire elkülönülve a saját
kerületükben, és Papa személyi orvosa is egy spanyol áttért, egy
converso volt. De amióta elég nagyok voltunk, hogy megtanuljuk a
katekizmust, mindig azt mondták, hogy kerüljük a zsidókat, akik nem
keresztelkedtek meg és eretnekek, akik keresztre feszítették a
Megmentőt, és pogány rituálékat tartanak.
– Engem nem érdekelnek a zsidók – mondta Cesare türelmetlenül.
– Mindent hallottál, amit a vacsora alatt mondtam? Engem csak az
érdekel, hogy ne alázkodjunk meg Izabella előtt. Ő kiüldözte őket.
Most nem diktálhat, hogy mi történjen velük. Mielőtt észbe kapnánk,
már azt mondaná, hogyan irányítsuk Rómát. Mindenre határozatokat
hozna, és megszorongatna bennünket, hogy kedvezményeket sajtoljon
ki a saját papságának.
– És akkor most mi fog történni velük? – Szokatlan módon
felkavart, ahogy a zsidók szenvedéseit leírta. Nyugtalanított a
gondolat, hogy a városfalak körül tanyáznak, és fenyegetőnek találtam
az általuk terjesztett betegségeket.
– Fizetniük kell a menedékért, ha itt akarnak maradni. Papa a
kisujját sem fogja mozdítani, hogy segítsen rajtuk. Vagy inkább,
nagyon is tartja majd a markát, hogy begyűjtse azt a váltságdíjat, amit
az itteni rabbik felajánlanak, hogy megmentsék a spanyol
hittestvéreiket. Hallottad őt; le kellett állítania a lakosztálya felújítását,
hogy kifizesse Juan kelengyéjét. Azok a zsidók most annyit érnek
aranyban, amennyit a súlyuk nyom, és Papa az utolsó dukátot is
kiszorítja belőlük.
– Kelengyét a lányok kapnak – kuncogtam, mire mogorván rám
nézett. Kijózanodtam, miután felismertem, hogy pocsék hangulatban
van, és úgy látja, hogy megvan rá minden oka. – És ami azt az
összeesküvést illeti della Rovere bíborossal kapcsolatban? –
tudakoltam, visszaemlékezve Giovanni reakciójára. – Tényleg veszély
fenyeget minket a részéről?
– Állandó veszélyben vagyunk. Ezt már tudhatnád, hiszen láttad,
hogy Juan lemészárolta Rovere egyik kutyáját. Bár, azt hiszem,
könnyű ezt elfelejteni a gyönyörű palazzód biztonságában, egész nap
összezárva Adrianával és Krisztus menyasszonyával.
– Így hívod Giuliát? – A körmeimet a tenyerembe kellett
meresztenem, hogy el ne nevessem magam.
 – Tudok rosszabbat is – mondta komoran. – Ez még a legkevésbé
sértő csúfnév, amit Róma népe adott neki. – Újra nekilódult a kert
útjainak, fel kellett kapnom a szoknyám alját, hogy lépést tudjak
tartani vele. – Krisztus menyasszonya. A szent kurva. A Kúria szajhája.
Minden bizonnyal kiérdemelte ezt a megvetést. Néhányan a bátyját,
Alessandrót „Alsószoknya bíborosnak” nevezik, mert a papi fejfedőjét
a húga kegyeinek köszönheti. Papa mégis arra a nőre pazarolja az
idejét és a pénzét, ahogy Juanra is, és figyelmen kívül hagyja azt a
tényt, hogy egy falka farkas üldöz bennünket, hogy ránk vessék
magukat.
Megragadtam a karját, hogy megállítsam. – Cesare, miféle farkasok?
Miről beszélsz?
Árnyék vonult át az arcán. Némán nézett rám, mielőtt válaszolt: –
Amit Papának mondtam, az mind igaz. Tényleg van egy kémem a
milánói udvarban. Ő jelentette, hogy Della Rovere bíboros valóban
konspirál Il Moróval, hogy a franciákat Itáliába csalja, és elmozdítsák
Papát a trónjáról.
Riadalom fogott el. – De hogyan tudják őt elmozdítani? A
Szent-írás szerint választották meg. A konklávé szavazta meg. Isten
akaratából történt meg.
– Della Rovere szerint nem. Azzal vádolja Papát, hogy a Szentszéket
vesztegetéssel szerezte meg. Azt is állítja, hogy Papa bűnös
szentségárulás, atyafiság-pártolás vétségében és… mit is felejtettem
még el? Ja, igen, la Farnesének köszönhetően bujaság vétkében.
Figyelmeztettem Papát, hogy ne bízzon a Sforzákban. Ugyanolyan
hűtlenek, mint a viperák a pajzsukon. Az úgynevezett barátunk, Sforza
bíboros is betegségre hivatkozva kerül már bennünket. Míg a férjed –
nos, elég, ha annyit mondok, hogy ha Il Moro csatlakozik Della
Rovere vendettájához, nem akarnánk azt a gerinctelen férget az
ágyadban.
– Nincs az ágyamban – mondtam, mielőtt rájöttem, hogy mit
beszélek.
Cesare megdermedt. – Mit mondtál?
– Azt, hogy… nincs az ágyamban. – A hangom elbizonytalanodott;
megijedtem a szemében felvillanó mohó fénytől. – Giulia azt mondta,
hogy Papa beillesztett egy záradékot a házassági szerződésünkbe.
Giovanninak várnia kell, amíg Papa ki nem jelenti, hogy már érett
vagyok. – Egy meghatározhatatlan érzelem jelent meg a bátyám arcán.
– Nem tudtad? – kérdeztem tőle. – Te, akinek kémei vannak
Milánóban, és nem kétlem, hogy mindenhol máshol is.
Halvány mosoly fedte fel egy pillanatra a fogait. – Nem tudtam.
Csak annyit hallottam, hogy Papa fontolgatta, amikor megszerkesztette
a házassági szerződést. De arra gondoltam, hogy Sforza soha nem
egyezne bele. – A mosolya szélesebb lett. – Nos, úgy látszik, Papa
nem annyira nemtörődöm, mint amennyire tartottam tőle. Legalább
belevett egy kikötést arra az esetre, ha rossz lóra tettünk.
– Kikötést? – ráncoltam a homlokom. – Giovanni és én házasok
vagyunk. Mit tehetne Papa ebben az esetben?
– A kánonjog szerint, ha nem hálnak el egy házasságot, az alapot
adhat az érvénytelenítésre – világosított fel Cesare, és mielőtt
válaszolhattam volna erre a meglepő kijelentésre, belém karolt, és
visszairányított a palota felé. – De ez ne zavarjon téged. Csak kövesd
az utasításainkat, és…
– Állj! – kirántottam a karomat. – Többé ne kezelj engem
gyerekként! Tudom, hogy mindenki csak meg akar védeni, de amíg
mindenki ezt teszi, én csak névleg vagyok feleség.
A hangja fagyos lett. – Azt hittem, Giovanni semmit nem jelent
neked.
– Nem is. De nyilván nem várhatja senki tőlem, hogy így éljek
örökké.
– Nem, nem örökké – mormolta Cesare. – Ezt megígérem neked.
Nyugtalan voltam, amikor visszatértem a palazzómba. Cesarénak az
a megjegyzése, hogy a házassági szerződésemben lévő záradék többet
jelent, mint egy átmeneti rendelkezést arra, hogy felmentsen a
kötelességem alól, amíg el nem érem a megfelelő kort, legalább
annyira nyugtalanított, mint az a fenyegető lehetőség, hogy a francia
király Milánó közrejátszásával bemasírozhat Itáliába. Több száz éve
nem éltünk meg ilyen inváziót; bár természetesen megvolt a magunk
baja – az állandó torzsalkodások a címek és a földek miatt, az erőszakos
családi viszályok és az ősrégi rivalizálások –, de Hannibál óta idegen
hatalom nem hódította meg sikeresen az Alpok vad hegyeit. És a
történelem azt is feljegyezte, hogy ő sem boldogult túl jól.
Mégis, a gondolat megzavarta a lelki békémet, és nyugtalanná tett.
Amikor végül elaludtam, azt álmodtam, hogy egy végtelen folyosón
szaladok, és vér csöpög a kezeimről. Arra ébredtem, hogy odakinn
hangos mennydörgés jelzi a vihar közeledtét.
A gyomrom émelygett, mintha romlott kagylót ettem volna. Az
éjjeliszekrénykén matattam kovakő és gyertya után, de mind a kettőt
levertem. Pantalisea támolyogva felkelt a mellettem lévő pótágyról,
meggyújtotta a lángot, s az imbolygó fényben fölém hajolt és suttogva
kérdezte: – Asszonyom, rosszul érzi magát?
– Igen, túl nagy a hőség itt, és fáj a gyomrom. – Fellebbentettem a
vékony takarót, és kicsusszantam az ágyból. – Úgy érzem, mintha nem
kapnék levegőt. Azt hiszem, kimegyek levegőzni.
– Ebben az órában? De hiszen éjszaka…
Félretoltam. – Ezen a késői órán senki nem fog meglátni. A loggián
leszek.
Magamra öltöttem a vékony bársonyköntösömet, és a lábam egy
alacsony sarkú papucsba bújtattam, amikor egy újabb fájdalmas görcsöt
éreztem a gyomromban, amikor elhagytam a szobámat.
Gyöngyházszerű gomolygás lebegett a folyosókon és a lenti cortilében.
Ködfelhők terhelték a nehéz levegőt. Az egész napi hőség helyt adott
a párának; még innen is éreztem a Tiberis metsző illatát. Izzadság
gördült végig a bőrömön. Ahogy mélyet lélegeztem, hogy könnyítsek
a gyomromat facsaró nyilallásokon, újabb mennydörgés zúgott fel. Az
alsó árkádok felé pillantottam, hogy lássam az esőcseppek első
fröccsenéseit. Várakozás közben, ahogy a felettem sodródó felhők
dörrenéseit hallgattam, azon kaptam magam, hogy megint Cesare
szavain töprengek.
Ha a kémjének igaza van, és Giovanni családja az enyém ellen
fenekedik, azt a férjem valószínűleg nem tudta. Az ebédnél láthatóan
megütközött. Bár közelről sem váltott ki belőlem semmiféle gyengéd
érzést, és én sem hittem, hogy hasonlót táplált volna irántam, mégis
meglehetősen aggasztó helyzetben lehet. És ha tudott a házassági
szerződésünkben lévő záradékról, akkor bizonyára megvolt minden
oka a rettegésre. Papa elintézheti, hogy semmissé nyilvánítsák a
házasságunkat. Ez számomra semmit nem jelentett, hacsak nem
gondoltam az öreg Ferrantéra Nápolyban, és a hulláira. Nem akartam
volna úgy járni, hogy valamelyik fia felesége legyek. Lehet, hogy
Giovanni Pesaro nem éppen az ideális férj, de legalább lekötelezett a
családomnak, míg egy másik férj különféle egyéb ügyekhez lehet
lojális.
Mostantól fogva diszkréten kell viselkedned! Habár csak névleg, de
mégis, most már férjezett asszony vagy.
Ahogy Giulia figyelmeztetése megszólalt a fejemben, elhatároztam,
hogy beszélek Giovannival. Nem volt hozzám sem durva, sem
udvariatlan, és végül is férj és feleség voltunk. Talán együtt valamiféle
megértésre tudnánk jutni, ami segíthetne kisimítani a családjaink közti
viszályt. Nem kétséges, ő sem kívánja a házasságunk érvénytelenítését
kevésbé, mint én.
Levettem a papucsomat, és lábujjhegyen óvakodtam le a lépcsőn az
árkádsorhoz. Tisztában voltam vele, hogy a hosszas mennydörgés
zaklatott fel, és majdnem visszafordultam, mert megijedtem, hogy
valaki rajtakap, midőn ott lopakodok. Vissza kellene mennem az
ágyba. Bármit is döntenek a házasságomról, el kell fogadnom. Ennek
ellenére, nem törődve a gyomorgörccsel sem, tovább mentem. Csak
egy beszélgetés, mondtam magamnak. Végül is jogom van hozzá,
hogy meghallgassam a férjem véleményét.
Giovanni lakószárnyának a bejáratánál megtorpantam.
Bár a házasságkötésünk óta itt lakott, mégis lakatlannak tűnt, az
üresség felerősítette a festék és vakolat lassan elillanó szagát. A falak
meztelenek voltak. A padló csupasz. Se székeket, se asztalokat nem
láttam, sem gyertyák nem voltak a tartókban. A legzavaróbb a szolgák
hiánya volt. Hol vannak a szalmazsákokon alvó apródok, szobalányok,
akik éjszaka az ajtóknál virrasztanak?
Amikor elindultam a második szintre vezető lépcsőn – ahol
feltételezésem szerint Giovanni magánlakosztálya volt –, a lépéseim
visszhangoztak. Miért nem bérelt szolgákat, vagy hozatott ide valami
bútort? Jobban tetszett neki, hogy hívatlan vendégként éljen itt, vagy
csak szimplán olyan szegény, hogy még az alapvető kényelmet sem
volt képes megengedni magának? Felmerült bennem, hogy ez nagyon
nincs így rendben. Az én hites férjem szűkölködik, míg Giulia
rendelkezik az egész palazzo felett?
Elértem a második szintet, ahol a palazzo felújítása során
felhalmozódott törmelék hevert szanaszét – egy rakás fagerenda, egy
festékes vödör, törött kalapácsok és malteroskanalak. Arra már nem
emlékeztem pontosan, hogy merre van a szoba, ahol a rövid
nászéjszakánk lezajlott, de ahogy – végre – egy pislogó fáklya által
megvilágított folyosóhoz értem, némi emlékfoszlány sejlett fel
bennem, hogy Giulia ezen az átjárón kísért át azon az éjszakán.
Megdermedtem. Mit csinálok? Miközben önnön merészségemet
fontolgattam, fojtott nevetést hallottam egy közeli szobából. Ez
felébresztette bennem a felgyülemlő indulatot, hogy túl sok mindent
titkolnak előlem. Bár felismertem, hogy bölcsebb dolog volna, ha
visszafordulnék, és ameddig csak lehet, maradnék az a tudatlan
gyermek, akinek hittek, mégis továbbmentem.
Eljött az ideje, hogy úgy viselkedjek, mint egy nő, akivé hamarosan
válni fogok.
Az ajtó nem volt bezárva. Benyomtam, és összerezzentem, amikor
az olajozatlan sarokvasak megcsikordultak. Egy sötét szobába léptem,
ahol kevés bútorzat volt. Felismertem, hogy ez az a hely, ahol a férjem
él; kifakult falikárpitok lógtak a falon, nyitott kofferek szanaszét,
székek, egy hosszú asztal, egy kandeláber, amelyben nem égtek a
gyertyák. Egy tegez a nyilaknak, bőr karvédők és egyéb, vadászathoz
szükséges kellékek voltak összehordva egy sarokban.
Újra hallottam a furcsa nevetést, ezúttal hangosabban. Egy bezárt
ajtó felé fordultam, nyilván ez vezetett a hálószobába. Kissé
elbizonytalanodtam, félve attól, hogy mit találhatok odabenn, ha
kinyitom az ajtót.
Idegen leheletet éreztem a tarkómon, amely felborzolta a
hajszálaimat.
– Madonna biztos benne, hogy látni akarja?
Megperdültem magam körül, és elfojtottam egy kiáltást, amikor
Djemmel találtam szemben magam, aki a semmiből tűnt elő. Halvány
szemei csillogtak barna arcában, egész személye olyan sötét volt, akár
az árnyék.
– Maga… Nem tudtam, hogy maga… – kezdtem mondani, de az
ujját a számra téve elhallgattatott. Nem volt agresszív a mozdulat; sőt,
majdnem gyengéd, olyasmi, ahogy Cesare akadályozott volna meg
abban, hogy mondjak valamit, amit nem kéne.
– Ha túl hangosan beszél, meghallják – suttogta. Olyan közel hajolt,
hogy éreztem a kipárolgását, az éjszaka nyirkossága és a szantálfa illata
beette magát a ruháiba. Korábban nem sok alkalmam volt Djemmel
találkozni; ő Juan kísérője volt, mindig az oldalán, mint egy hű kutya.
Nem is tartottam másnak. Most, hogy előtte álltam, láthattam a fogai
vad csillogását széles ajkai között, vádló, csúfolódó kifejezést az arcán,
és rájöttem, hogy nem csak egyszerűen ostoba voltam, amikor egyedül
idemerészkedtem.
Djem hitetlen. Egy török. Az ő fajtája végigrabolta a partjainkat,
vért ontott, nőket és asszonyokat rabolt rabszolgáknak. Ő nem
egyszerűen Juan kutyája. A farkasa volt.
– Mennem kéne – mondtam halkan, és el akartam suhanni mellette.
Figyelmeztetés nélkül elkapta a karomat. Juanon kívül senki nem
merészelt így közeledni hozzám, és amikor rámeredtem, azt mondta: –
Azért jött, hogy lásson. Sokféleképpen megteheti, hölgyem.
Az ajtóhoz lépett, és elmozdított egy kis fémreteszt. Egy fénycsík
tört át az ajtón.
Mintha egy láthatatlan kéz húzna, odaléptem. Egy kémlelőnyílás
volt, amit szemmagasságba fúrtak, hogy az éppen virrasztó szobalány
figyelhessen a pihenő urára.
– Nagyon halknak kell lennie – figyelmeztetett Djem –, hacsak nem
akarja, hogy megtudják, hogy itt van.
Képtelen voltam ellenállni a csábításnak, a hangjából kicsengő titkos
összeesküvésnek, így előrehajoltam, és a szememet a lyukra
tapasztottam.
Először semmi mást nem láttam, mint egy fénykört a sötétségben,
amit a gyertya vetített a szoba mélyére. Ahogy összehúztam a szemem,
részletek emelkedtek ki: egy borosüveg és serlegek az éjjeliszekrényen,
a karimájukon csillogó fény kiemelte a borfoltokat, egy széken egy
részeg alak terült el. Nem, nem ember volt. Levetett ruhák kupaca
volt. A fejemet balra fordítva megláttam a hatalmas ágyat, ahol olyan
rövid ideig feküdtem Giovanni mellett, a vörös drapériát felhajtották,
mintha készültek volna arra, hogy odalopakodok. Egy háromlábú
gyertyatartó világította meg a jelenetet.
Ha Djem nem állt volna olyan közel mellém, hogy érezzem a
fülemen a légzését, elfordultam volna.
Az előttem feltáruló képet nem tudtam értelmezni. Pislogni
kezdtem. Talán egy kis por ment a szemembe, és kicsordult a
könnyem, végigfolyt az arcomon. Ekkor szívszorító világossággal
minden a helyére rendeződött.
Egy meztelen nő térdelt az ágyon, halvány ülepét magasba emelte,
sötét haja az arcába hullott. Mögötte egy férfi állt, azonnal felismertem
benne Giovannit, a megdöbbentő meztelensége ellenére is. Amikor
felismertem a meredező szerszámát, a szám elé kaptam a kezemet,
hogy ne nevessek fel hangosan. Soha nem láttam még addig
férfierekciót. Egy túlméretezett gombára emlékeztetett.
A kezét a nőre helyezte, aki felnyögött, és a gerincét ívbe feszítette.
Giovanni felröhögött. Ezt a hangot hallottam a folyosón, amikor a
szoba felé közeledtem, csak azért nem ismertem fel, mert idáig még
soha nem hallottam nevetni. Az ujjait a nő combjai közé dugta, mire a
nő vonaglani kezdett. Akkor a háttérben valami mozgás vonta el a
figyelmemet.
Elborzadtam, amikor Juan lépett előre. A melle meztelen volt,
minden izom kidagadt a bőre alatt. Hitetlenkedve néztem, ahogy az
orrát Giovanni nyakához dörgölte. A férjem hátravetette a fejét,
amikor Juan keze végigsiklott keskeny mellkasán és csipkedni kezdte a
mellbimbóit. Giovanni felmordult, és még erőteljesebben dörzsölte a
nőt. Juan megharapta a férjem nyakát, és nyersen rámordult: – Mondd
meg, mit akarsz, Sforza disznó!
A nő az ágyon előre-hátra hintázott, mintha keservesen vágyakozna.
– Mi van? – Juan újra beleharapott, elég keményen ahhoz, hogy
meglátszódjon a foga nyoma. – Nem hallottam!
– Téged! – szakadt ki a férjemből a kiáltás. – Téged akarlak, uram!
 Djem halk, kegyetlen nevetést hallatott. Akkor sem tudtam volna
megmozdulni, ha akartam volna, a szemem Juanra tapadt, ahogy
kibontotta a gatyapőcét. Giovanni remegve hajolt a nőre. Most
felvillant a nő alabástrom bőre, arcának íve a hatalmas hajzuhatagon át.
A szemei csukva voltak, mintha extázisban lenne, amikor Giovanni
felrántotta magához, és feltárult előttem a félreismerhetetlen arc.
Elszörnyedtem. Eszembe jutott az a nap, amikor Juan megölte azt az
embert Adriana palazzója előtt, és hogy Giulia féltékenységgel vádolta
meg őt. Emlékeztem arra, amikor szégyenlősen feltárta előttem, hogy
gyermeket vár, és akkor belém hasított a felismerés, amely a bizalmam
utolsó szikráját is felemésztette, eszembe jutott, hogy Papa szinte nem
is vett tudomást a kisdedről, bár az összes gyerekét imádta. Kételkedett
benne, hogy a kislány az övé, ahogy Gioffre apaságát is tagadta, bár
arra nem volt oka, hogy ilyesmit még csak el is képzeljen.
Forrt bennem a düh. Juant egész életében kényeztették, arra
tanították, hogy csak magára gondoljon, és mindig azt tette, ami
magától értetődően fakadt belőle: visszataszító volt. De Giulia –
nekünk köszönhetett mindent! Papának köszönhetett mindent. Semmi
volt nélküle; mindene, amije csak volt, az ő szerelmének volt
köszönhető. És mit adott viszonzásképpen? Hazugságokat.
Hamisságokat. Elárult mindent, amit Papa szentnek tartott, Papa
odaadása hamuvá olvadt Giulia szájában, amikor Papa füleibe
sugdosott, majd otthagyva őt, megcsalta a fiával és a férjemmel.
Fémes gyűlöletet éreztem a számban abban a pillanatban, amikor azt
láttam, hogy Giovanni belemerítkezik Giuliába, miközben Juan a
férjem mögé áll. Giovanni hátranyomta a csípőjét. Azt mondtam
magamnak, hogy ideje elmennem, eleget láttam már, de amikor Juan
elkapta Giovannit, olyan üvöltés szakadt ki a férjemből, hogy hirtelen
úgy éreztem, bárhová is menekülnék, ezt a látványt soha nem tudnám
kitörölni az emlékezetemből. Az érzés olyan mélyre hatolt bennem,
mintha egy penge fúródott volna a lelkem legmélyébe. Forróság
öntött el, amikor Juan az ajtó felé fordult.
A kémlelőnyílás felé nézett. Rám.
Buja vigyor fakadt fel az ajkán. Tudta, hogy ott vagyok.
 Elhátráltam az ajtótól, és nekiütköztem Djemnek. A török azt
mondta: – Asszonyom, néha jobb nem tudni – mire vakon
kirohantam a szobából, végigbotladoztam az átjárón, le a lépcsőn, az
árkádok alá, ahol a párás éjszaka úgy hullott rám, mint egy lucskos
palást.
Villámlott. Az eső ömlött, a víz a szökőkút káváját verte. Mégsem
éreztem semmit sem abból a hatalmas felhőszakadásból, amely
végigmosta a napégetett falakat, gőzt fakasztva belőlük. A lelki
szemeim előtt feltornyosodott a hús a húson, és csak Giovanni
üvöltését hallottam, ami úgy tűnt, inkább gyönyörből fakadt, mint
fájdalomból.
A hasam görcsbe rándult. Olyan erővel, hogy nem kaptam levegőt,
és összegörnyedtem. Nem hallottam, hogy Pantalisea futva szalad
hozzám, és rémülten mondja: – Asszonyom, vérzik!
A kezemre bámultam, csupa vér volt, mint álmomban. A köntösöm
kigombolódott, a hálóingemet átáztatta az eső, a lábamra tapadt. Az
ágyékomból vörös fonal szivárgott, a folt olyan volt, mint egy olvadó
rózsa. Szégyen és megértés töltött el.
– Ha bárkinek is elmondod – mondtam neki –, kivágom a
nyelvedet!
A fejét rázta. – Egy léleknek se. Esküszöm, asszonyom.
Elfordultam, és az esőben trappolva a szobámba mentem. Újdonatúj
asszonyiságom, és mindaz, amit láttam, gyilkos bosszúvágyat élesztett a
szívemben.
 Tizedik fejezet

Szeptemberben összegyűltünk a Szent Péter piazzán, hogy

elbúcsúzzunk Juantól, aki Spanyolországba indult.
Papa úgy felpakolta őt, mintha felkent király lett volna, majdnem
háromszázan kísérték őt, a menet kiegészült még a megpúpozott
szekerekkel, amelyek az évszakoknak megfelelő ruházattal és
szőnyegekkel, tálakkal, kancsókkal, falikárpitokkal voltak megrakva.
Egy különleges gálya tíz fehér paripát fog szállítani Mantovából, dacára
annak, hogy a spanyolok arról híresek, hogy a legnemesebb lovakat
tenyésztik az egész világon.
A Sala Realéban Juan leborult, hogy megcsókolja Papa papucsát.
Apánk nem szégyellte a könnyeit. – Dicsőséget kell hoznod ránk –
mondta vontatottan. – Lovagláskor mindig viselj kesztyűt, mert a mi
népünk nagyra becsüli a szép kezeket. Becsüld a katolikus királyokat,
és légy gyengéd a feleségedhez, mert ő nemesi származású.
– Inkább azt kéne mondania, hogy Ne bánj úgy vele, mintha a
lotyóid egyike lenne! – suttogta nekem Cesare, amikor Juan felénk
közeledett. Hosszú szakállt növesztett, és ezáltal úgy nézett ki, mint
egy szatír valamelyik freskóról, aki túl sok mindent próbált már túl
fiatalon. Miközben félig-meddig szívélyesen megölelte Cesarét, erővel
kellett elhessegetnem annak a szörnyű éjszakának a képét, amikor
Giuliával volt. – Nem kérem tőled, hogy megsirasd a hiányomat –
mondta neki Juan, miközben kiegyenesedett.
 Cesare elmosolyodott. – Az jó, mert utálnék hazudni.
Juan hozzám fordult. Megpaskolta az arcomat, és azt suttogta: –
Nem őrizhetjük a végtelenségig az ártatlanságodat, hugi. Bízom
benne, hogy most már tudod, hogyan lehet a legnagyobb örömet
szerezni a férjednek.
Elhúzódtam tőle. Gúnyos mosollyal arra a mocskos ügyre utalt, mire
én hangosan azt mondtam: – Sevillából olyan csempét kérek, amilyen
Papának van a lakosztályában, és Toledóból borjúbőrt. Nagyon hálás
lennék.
– Csempe és bőr – ismételte meg Juan. – Jó, azt hiszem, menni fog.
– Papához ment, aki már várta, hogy odakísérje őt a díszmenethez. A
bámészkodók között megláttam Djemet, akit majd szétvetett a
visszafojtott düh. Papa parancsára és száműzetése határozatai szerint
Rómában kell maradnia.
Cesare dühödten vicsorgott. – Mit mondott neked az az őrült?
Könnyed hangon igyekeztem válaszolni, bár másra sem vágytam
jobban, mint hogy letöröljem az arcomról Juan ajkának a nyomát. –
Hallottad, mit válaszoltam. Azt kérdezte, hogy kérek-e valamit
Spanyolországból.
Az Apostoli Palota faragott ajtajai kinyíltak. Moraj hullámzott felénk
a piazzáról. A nép a szökőkútba vezetett ingyen bort élvezte.
– Minden jót, bátyám – motyogtam az orrom alatt. – Remélem,
többé nem találkozunk.
ø
Az ősz viharokat és rossz előjeleket hozott. Sienában a Szűz szobra
vért könnyezett. Firenzében egy Savonarolának nevezett aszkéta
dominikánus barát azt prédikálta a szószékről, hogy egy hódító
leigázza Itáliát, anélkül, hogy egyszer is kihúzná a kardját. A mi Örök
Városunkba zavaros felhők hoztak szörnyű villámlásokat, ledöntötték a
templomtornyokat, egyik belecsapott a régi vatikáni bazilikába, mire a
meggyengült tető egy része beszakadt, s ezzel tovább fokozta Papa
rossz hangulatát. Mivel elő kellett teremtenie a javításhoz szükséges
összeget, tovább halasztódott a saját lakosztályának a felújítása.
– Juan távozása óta lehangolt, és most még ezek a bajok is –
sóhajtott Giulia egy díványról, ahová letelepedett az udvarban, míg én
Adrianával az oszlopsor alatti székeken ültem, és a San Sisto zárda –
valamikori alma materem – számára vászonneműt varrogattunk. A
ruháink átizzadtak. Bár a vihar jégesőt hozott és kilyuggatta a tetőket,
de a hőség nem szűnt, a levegő mozdulatlan és fülledt volt, és pestissel
fenyegetett.
– Még a bíborosok is olyan merészek voltak a Kúriában, hogy
kifogásolják Rodrigo döntését Cesare kinevezését illetően.
Elhallgatott, hogy lássa, figyelünk-e rá. Némi éllel a hangomban azt
mondtam: – Nem igazán értem, mi kifogásolnivalójuk támadt. Cesare
már több mint egy éve Valencia bíborosa.
Giulia a ruhája nyakát igazgatta, felfedte a bőrét. – Azért
kifogásolták – magyarázta –, mert a kánonjog tiltja, hogy törvénytelen
fiút nevezzenek ki bíborosnak. Egyedül Costa bíboros elégedett meg
Rodrigo kijelentésével, miszerint Cesare Vannozza és az első férjének
a fia, de a többiek annullálni akarják a kinevezést. Amikor meghallotta
a szándékukat, őszentsége megfenyegette őket, hogy olyan sok új
bíborost nevez ki a helyükre, hogy egész Itália az övé lesz. –
Felnevetett. – Még szerencsésnek számíthatjuk magunkat, hogy a
bíborosok nem tudnak Rodrigo másik, titkos határozatáról, amit
Cesare nógatására hozott, amely szerint ő is egy Borgia.
Legszívesebben az arcába vágtam volna a hímzésemet, vagy lehívtam
volna egy villámot, hogy csapjon le oda, ahol Giulia hevert. Úgy
láttam, Adriana is hasonlóképpen érzett, mert lesújtó pillantást vetett
Giulia felé.
Giulia nem vette észre. – És ha ez még nem elég, az a hír jött
Spanyolországból, hogy Juan még nem hálta el a házasságát. Elhiszitek?
A felesége már több mint egy hónapja epekedik, ő meg az új
barátaival tölti az éjszakákat, és sportból macskákra meg kutyákra
hajigálnak köveket.
Juan említésére összeszorítottam a fogamat. Ezek szerint nem bízott
Giuliában, mielőtt elment, mert úgy tűnt, ő nem tudja azt, amit én
tudok. – Pont úgy viselkedik, amitől Cesare tartott – folytatta Giulia.
– Már minden dukátot elvert, amit magával vitt, és kérnie kellett,
hogy hozzáférhessen a hercegségből származó jövedelméhez, ezt
azonban Izabella királynő megtagadta, és egy levelet küldött
Rodrigónak, amelyben határozottan kiköti, milyen viselkedést vár el
Juantól, ha meg akarja tartani a birtokát.
A hímzőráma megremegett a kezeimben, amikor Adriana kifakadt:
– Dio Mio, figyelsz te egyáltalán a saját szavaidra? Ez az állandó önhitt
fecsegés, őszentsége magánügyeinek a kiteregetése; azt hiszed, ez
minket megörvendeztet? Azt hiszed, mi büszkék vagyunk arra, hogy
egyfolytában semmibe veszed, hogy férjes asszony vagy, nem beszélve
arról, hogy mi maradt a jó hírnevedből?
A vér kiszaladt Giulia arcából. Megálltam, hogy ne nevessek fel
elégedetten. Ő és Adriana már korábban is rossz viszonyban voltak, de
Adriana soha nem beszélt még ilyen nyíltan. Giulia alig találta a
szavakat. Amikor végre rájuk talált, nem tudta palástolni a haragját. –
Hogy… hogy mersz ilyen gonosz dolgokat mondani nekem?
– Valakinek meg kell tennie – mondta Adriana. – Ez az igazság.
– Nem az! – Giulia dühösen felugrott. A szökőkút árnyékába
gömbölyödve feküdt az én Arancinóm, és most egyik mancsát
előrenyújtva kieregette a körmeit. – Nem érdekel, hogy ki mit mond.
A csőcselék nem tud semmit az én szent kapcsolatomról őszentségével.
– Gondolod? – nézett rá Adriana. – Fogadok, hogy nincs senki
ebben a városban, akár magas, akár alacsony származású, aki ne tudna
mostanra már erről az állítólagos szent kötelékről.
Giulia hozzám fordult. Összeszorítottam a fogamat. Még nem jött el
az ideje, hogy szembeszálljak vele, és féltem attól, hogy megérzi
bennem a változást. Eddig még titkolni tudtam, de csak azért, mert
nem tartott képesnek arra, hogy bármit is eltitkoljak előle. Meddig
tudom még magamban tartani?
– És te… milyen tartózkodó és hallgatag vagy – dörrent rám. –
Eltűröd ezt a rágalmazást, azok után, hogy olyan voltam veled, mintha
a nővéred lennék? Vagy csak úgy teszel, mintha jóban lennénk, mert
az apád azt parancsolta, pedig utálsz engem, mert csak magadnak
akarod őt?
Felemeltem az arcomat, és ránéztem. Most először nem tudtam
elrejteni a gyűlöletemet. Bizonyára észrevette, vagy megérezte, de
magasba emelte a fejét, mintha nem érdekelné.
 – Rodrigo szeret engem. A te helyedben vigyáznék, mert most,
hogy Juant elengedte Spanyolországba, nincs más választása, mint
teljesíteni Giovanni Sforza kérését, hogy az év végéig Pesaróba vigyen
téged. Ehhez joga van, hiszen a férjed – tette hozzá –, és azt még
őszentsége sem tagadhatja meg.
Megdermedtem. Giulia megérezte volna, hogy mit titkolok? Pedig
minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne tudja meg. Pantalisea
megtanította, hogyan fogjam fel a vérzést nedvszívó rongyokkal,
amelyeket később elégettünk a parázstartókban, és hogy mivel
illatosítsam magam, hogy elnyomjam az átható szagot. Az első vérzés
mindig a legerősebb, nyugtatott Pantalisea, de idővel majd csökken.
Az ijesztő erősségen és hasi görcsökön kívül egyéb kellemetlenséget
nem éreztem, de mostanában tompa fájdalmat érzek a melleimben, és
láthatóan megnövekedtek, de ezt próbáltam elrejteni az új szabású
ruháim berakásaiban. A szép, új ruhák feltámasztották Giulia
irigységét. Állandóan azt kérdezgette, miért van szükségem annyi új
holmira. Az új öltözékeim egyikében félve kuporogtam a széken, attól
tartva, hogy rám pirít, mert mindenkinek hazudtam, még Papának is,
azáltal, hogy eltitkoltam azt a tényt, hogy nővé értem.
Felhorkantott. – Vagy nem tudtad? A házassági szerződésed
kimondja, hogy egy év házasság után távoznod kell, akár elháltátok,
akár nem.
Megkönnyebbültem ugyan, hogy vélhetőleg nem látott át az én
titkolózásomon, de eléggé megijedtem ahhoz, hogy Adrianához
forduljak. Ő hideg nyugalommal azt mondta Giuliának: – Ennek így
kell lennie. Egy feleségnek oda kell mennie, ahová a férje kívánja – ezt
a tényt te feledni látszol, ahogy érzékelem, mert a saját férjedről, az én
fiamról tudomást sem veszel.
– Mintha az a nyomorék fiad valaha is a férjem lehetne – vágott
vissza Giulia, majd az udvarhölgyeit szólítva elviharzott.
Nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: – Ez igaz? Papának muszáj
engem Pesaróba küldenie?
Adriana elhúzta a száját. – Hogy hihetnénk el akár egyetlen szót is,
ami kijön a száján? Neki kellene vigyáznia magára, különben a saját
nyelve miatt kárhozik el. Gyere, folytassuk a munkánkat! A főnöknő
holnapra várja ezeket a holmikat.
Fonalat fűztem a tűmbe, és próbáltam magam meggyőzni, hogy
Papa soha nem engedné meg Giovanninak, hogy elvigyen magával.
Az óta a szörnyű éjszaka óta egyfolytában viaskodtam magammal,
hogy elmondjam-e neki, amit tudok, és a haragját ráirányítsam-e
Giuliára. Megbüntetné, talán még meg is köveztetné a piazzán; de
bármennyire is élvezném, legyőztem magamban a csábítást, mert
tudtam, hogy várnom kell még. Én akartam az lenni, aki tönkreteszi
őt. Látni akartam a szemét, amikor rájön, hogy én, Lucrezia Borgia, a
lány, akit megvetett és kigúnyolt, megsemmisítette őt.
Ettől függetlenül aggódtam. Ha bárki ismerte apám
gondolkodásmódját, az Giulia volt. Napi szinten élvezte a társaságát,
éjszaka szórakoztatta, és meghallgatta a gondolatait. Elhatároztam,
hogy kiderítem az igazságot, és megparancsoltam Pantaliseának, hogy
hallgatózzon a galérián. Még Cesarénak is küldtem egy kétségbeesett
üzenetet, de azt válaszolta, hogy nem hallott semmi ilyesmit, de ezzel
csak növelte az aggodalmamat, hogy Giulián kívül senki nem tudja,
mi Papa szándéka velem. Aztán üzenet jött, hogy Papa látni kíván.
Azt a zöld színű ruhámat vettem fel, ami a kedvence volt, és
Pantaliseával a Vatikánba siettem. Ahogy áthaladtunk a folyosókon,
észrevettem, hogy a reverendában mellettem elhaladó fiatal papok
lopva elismerő pillantásokat vetnek felém, sőt, még egy-két idősebb
püspök is utánam fordul. Korábban nem néztek így rám, egy kedves
gyermekként kezeltek, de ez a kitüntetett érdeklődés arra
figyelmeztetett, hogy a titkom nem olyan biztonságos, ahogy hittem.
Bár azt nyilvánvalóan nem tudhatták, de a szemükben láttam a
felismerést, hogy már valóban nő vagyok.
A pápai lakosztály bejáratánál kértem Pantaliseát, hogy ott várjon
meg. Az őrök szétnyitották előttem a keresztbe rakott alabárdokat, és
bejutást biztosítottak Papa magánterületére: rengeteg ajtó mögött élt,
amelyeknek a zárjait minden héten lecserélték, és ahol éles pengék
védték és kifinomult ízlelésű ételkóstolók vigyáztak rá.
A fáklyatartók alatt drágakövekkel kirakott ábrázolatok csillogtak.
Maestro Pinturicchio újrakezdte a művét, a pénzügyi alapok hiánya
ellenére is, vagy talán azon a pénzen, amit Papa a római zsidók
adójából szedett be, amit azért fizettek, hogy megmentsék a spanyol
hittestvéreiket, és beköltöztették őket a gettóba, ahogy Cesare előre
megjósolta.
A maestro néhány képe még nem volt befejezve, szénnel rajzolt
élőképek várták a festéket. Ám ahogy egyre beljebb haladtam Papa
szentélyébe, a falakat és a mennyezeteket örvénylő színek töltötték
meg. Krisztus bíborszín köpenybe volt burkolva, míg a gyászoló
apostolok mögött az ég lazúrkékje világított, a kripta előtt virrasztó
Szűzanya pedig feketébe öltözött, míg Bűnbánó Magdaléna kék
köntöst viselt. A kezeik olyan életszerűek voltak, hogy akár
felnyúlhattam volna, hogy megszorítsam őket.
Lelassítottam a lépteimet. A Sala dei Santiban Alexandriai Szent
Katalinként magamra ismertem, aranybilincs volt a kezeimben. Egy
skarlátvörös gyaloghintóban ült Maximus császár, ő Cesare arcképét
tudhatta magáénak. Leomló a la Turca öltözékben Juan volt
megfestve. Mindhármunkat hatalmas tömeg vett körül, majdnem
elvesztünk a vitázó kereskedők, lovasok, pajkos kerubok között,
mégis, én csak a mi szentháromságunkat láttam. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha a festett képeink igazabbak lettek volna valódi
önvalónknál, mintha ragyogó tükörképek lennének.
Megéreztem, hogy valaki jön mögöttem.
– Ennyit a tiszteletre méltó viselkedésről – mutatott Cesare Juan
portréjára. – Ennyi erővel az én legényemet, Michelottót is
elküldhettük volna helyette, még ő is elfogadhatóbban mutatkozott
volna be.
– Ezért hívtak ide bennünket? – érdeklődtem. – Juan miatt?
– Az biztos, hogy engem ezért hívtak. – Egy kis bőrtokot húzott elő
a ruhaujjából. – Papa rám parancsolt, hogy írjam meg neki ebben a
levélben, hogy a rangja szerint kellene viselkednie.
Elmosolyodtam. – Azt kell gondolnom, Juan bárki mástól inkább
hallgatna a tanácsra, mint tőled.
Megvonta a vállát. – Én is ezt mondtam Papának, de ő nem fogja
Juant megfenyegetni. Ráadásul nem arról van szó, hogy túl sokat
várnánk el a bátyánktól. Csak annyit, hogy csináljon gyereket a
feleségének, és ne tékozolja el a hercegséget. Most, hogy ő elment,
Papának szüksége van rám. Mindössze ennyi a kívánságom. – Rövid
ideig hallgatott, kétségkívül megérezte a ki nem mondott
aggodalmamat. – Arra biztatom Papát, hogy egyezzen ki Nápollyal –
tette hozzá.
Pánik lett úrrá rajtam. Hamarosan életbe léptetik a házassági
szerződésem záradékát? Cesare mondta, ha a házasság nem lett elhálva,
az okot ad a felbontásra. Papa már új férjet talált nekem? Kétségek
közt gyötrődtem. Leginkább arra vágytam, hogy Giovanni eltűnjön az
életemből, mert az az undorító esete Juannal és Giuliával feloszlatott
minden reményt, hogy valaha is harmóniában élhessek vele. Azok
után, amit láttam, nem akartam őt a közelemben tudni. De mást se,
különösen nem egy nápolyi herceget.
– Ne aggódj! – szólalt meg Cesare, mintha olvasott volna a
gondolataimban. – Ennek semmi köze hozzád! Ferrante király
haldoklik. Amint elhalálozik, az örököse, Alfonz herceg lép a trónra –
ha megkapja az áldásunkat. Nápoly pápai hűbérbirtok; Alfonznak
szüksége van a mi beavatásunkra. A francia Károly tervei is
hasonlóképpen a mi hozzáállásunktól függenek. Azzal fenyegetett meg
bennünket, ha előnyben részesítjük Alfonz követelését az övével
szemben, meg fogja torolni. Már javasoltam Papának, hogy Gioffre
vegye el feleségül Alfonz nővérét, Sancia hercegnőt. Ha ez
megtörténik, az rászoríthatja Milánót és Franciaországot arra, hogy
újraértékeljék a jelenlegi hozzáállásukat irányunkban.
– Gioffre! De ő még nincs tizenkét éves se!
– Te meg tizenhárom voltál – nyomatékosította Cesare. – Papának
először őt kellett volna megházasítania, inkább, mint hogy
hozzákössön minket a Sforzákhoz. – Közel hajolt hozzám. – Van egy
másik titkom is, amit megosztok veled: meggyőződésem, hogy a férjed
Milánó érdekében kémkedik utánunk. Jaj, ne nézz ilyen ijedten! Meg
fogja bánni, ne félj, de egyelőre nem szabad gyanakodnia, hogy
tudjuk. Szükségem van a segítségedre, Lucia.
– Az én segítségemre? – kérdeztem elhaló hangon. Még csak hallani
is rossz volt. Már éppen elég aggodalom volt az életemben, kezdve
azzal, hogy tartanom kellett a számat arról, hogy mit láttam a férjem
hálószobájában, és a saját titkomról.
Megfogta a könyökömet, és Papa szobája felé irányított. – Giovanni
haladéktalanul vissza akar térni Pesaróba. Arra panaszkodik, hogy
Rómában olyan drága az élet, hogy ebbe tönkremegy, azonkívül a
saját udvartartását kell igazgatnia. Papa nem akarja engedélyezni
számára, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy te vedd rá Papát.
– Hogy elengedje Giovannit? – kérdeztem. – Örömmel.
– Nem csak Giovannit. Azt akarom, hogy arra vedd rá Papát, hogy
te is a férjeddel menj. És még azt is kérd, hogy la Farnese kísérjen el
téged. – Felemelte az ujját, hogy az azonnali tiltakozásomnak útját
állja. – Csak egy rövid időre. Ha Giulia elmegy, már nem fogja
elvonni Papa figyelmét, és elé tárhatom az aggodalmaimat. És
Giovanni, miután szabadabbnak fogja érezni magát, ha már veled
Pesaróban lesz, azonnal el fog árulni minket. Ha mellette lesz a Borgia
felesége, azt fogja gondolni, hogy megbízunk benne. Ám semmi nem
fogja elkerülni a figyelmünket, amit Il Moro mond neki. Ha Milánó
szerződést köt Károly királlyal arról, hogy hozza be a francia
hadsereget, tudnunk kell róla. Nem kétséges, hogy Il Moro elhívja
Giovannit látogatóba, talán még levelezni is fognak. Te lehetsz ott a
szemünk és a fülünk.
– Úgy érted, hogy a te szemed és füled – jegyeztem meg, miközben
a szám kiszáradt arra a gondolatra, hogy elhagyjam az otthonomat, a
városomat, a családomat, hogy egy idegen helyen éljek a férjemmel,
akit legalább annyira megvetettem, mint Giuliát. Anélkül, hogy
felmértem volna, mit teszek, lélegzet-visszafojtva elmeséltem
Cesarénak, amit láttam. Amikor befejeztem, a suttogásom körülöttünk
örvénylett, és kétségbeesve kutattam az arcán az akkori dühömmel és
ellenérzésemmel együttérző valamilyen megnyilvánulást.
Ehelyett tépelődve, mintha csak holmi macskák közti civakodásról
számoltam volna be, ezt kérdezte: – Biztos vagy benne? A szoba sötét
volt, nem? Néha a képzelőerőnk becsap minket.
– Persze, hogy biztos vagyok benne. Miért találnék ki ilyen
iszonyatos történetet?
 – Akkor viszont egyre inkább érdemes megkérni Papát, hogy küldje
el Giuliát veled.
– De épp az imént meséltem el neked, hogy miért nem akarok
Pesaróba menni. Ott újra együtt lesznek! A szemem előtt fognak
megalázni!
– Abban csak reménykedhetünk – mondta szárazon. – Figyelj rám,
Lucia! Nem szabad hagynod, hogy az érzelmeid felülkerekedjenek az
értelmeden. Ez a szituáció nagyon jó szolgálatot tesz nekünk.
Felteszem, azt szeretnéd, ha a házasságodat érvénytelenítenék, igaz?
Nos, én is. Soha nem kedveltem ezt a Giovannit, és most már egyre
kevésbé kedvelem. De el kell szeparálnunk Papát la Farnesétől, hogy
az a nő azt kaphassa, amit megérdemel. Ha Giovanni és ő szeretők, és
te magaddal viszed Giuliát Pesaróba, a saját csapdájába eshet. És
Giovannit magával húzza. Gondold csak el, micsoda csetepaté lesz,
amikor elmondod Papának, hogy nem csak azt fedezted fel, hogy a
férjed ellenünk kémkedik Milánóban, de ágyba bújik a szeretett
Farneséjével is.
Összerázkódtam. – Ez undorító! Miért nem mondhatjuk el
egyszerűen Papának? Láttam őket együtt, Djem is tudja, az a gonosz
török. Miért kell azért Pesaróba utaznom, hogy ezt bebizonyítsam?
– Elmondhatod. De figyelmeztetlek, lehet, hogy nem hisz majd
neked. – A szemembe nézett. – Tudod, hogy Papa mennyire szereti
őt. Nem fog tetszeni neki, hogy a szeretője hűtlenségét tőled, a
szeretett farfallinájától hallja. Giulia természetesen tagadni fogja, sőt,
még azt is elhiteti Papával, hogy te gonoszkodsz.
– Gonoszkodok?! Ez az igazság. A Kúria előtt is megesküszöm, ha
kell.
– Nyugodj meg! – Erősebben szorította a könyökömet, és közelebb
húzott magához. – Igen, láttad őket. Igen, Djem is tudja. De Giovanni
és Giulia tagadni fogják. A te egyetlen állításod áll szembe
kettőjükével. Annyira biztos vagy benne, hogy Papa neked hisz majd?
Gondold végig! – tette hozzá, miközben én a számat harapdáltam. – A
férfiak vakok, amikor szerelemről van szó. Papa sem kivétel. Időre van
szüksége, amit Giuliától külön tölt, hogy visszanyerje a józan eszét.
Talán, ha Pesaróban lehetőséget találnak rá, újra megteszik. Ha valós
bizonyítékot tudsz prezentálni, hogy Giovanni Il Moro kémje, már
egyedül az meg fogja győzni Papát. Dühös lesz majd az árulása miatt,
és mindent el fog hinni, amit mondasz neki. Így mind a kettőjüket
tönkre tudod tenni.
Míg magától az ötlettől a hideg futkározott rajtam végig, a ravasz
fortély tetszett. Lehet, hogy Cesarénak igaza van. Talán ez az én nagy
lehetőségem, hogy támogassam a családomat és bosszút álljak Giulián.
– És hogyan találjak bizonyítékot? Csak egyszer kaptam őket rajta.
Nem hiszem, hogy azóta újra csinálták volna, legalábbis Juan távozása
óta. És ha rajtakapom őket Pesaróban, de arról nincs bizonyítékom,
hogy Giovanni kémkedik, akkor mi van? Hogyan hisz nekem Papa?
Cesare válaszolt: – Kell egy másik tanú is, például Adriana. Neki is
Pesaróba kell mennie; ha Giulia veled megy, semmi nem állítja meg
őt, hogy ne menjen veled. Ő akarja majd felügyelni a háztartásod;
ilyen feladatot biztosan nem hagy Giuliára. És hogy hogyan intézd a
dolgokat? Előttem nem kell titkolóznod. Most már nő vagy, ugye,
annak ellenére, hogy más mit gondol, igaz?
A szívem megállt egy pillanatra. – Te… te tudod?
– Egy ideje. Te okos vagy, de senki más nem lát téged úgy, ahogyan
én. Ezek a csinos új ruhák, és ahogy viseled őket… – a mosolya
elmélyült. – Elég jól rejtegeted a nőiségedet, és továbbra is ezt kell
tenned, mert ez is a mi szándékunkat szolgálja. Gondolja csak
Giovanni továbbra is, hogy túl fiatal vagy a nászágyhoz. Hadd fordítsa
csak minden figyelmét la Farnesére. Állítsd csak fel a csapdát, és
kelepcébe csalod őket.
Haboztam. Arra kér engem, hogy elindítsam saját exodusomat, pont
azt, amitől a legjobban féltem. – Nem hiszem, hogy Papa beleegyezik,
még akkor is, ha én kérem – védekeztem. – Pesaro túl messze van.
– Egy gyors lóval egy nap alatt ott lehetek. Mondj neki bármit,
amivel meg tudod győzni. Mondd neki azt, hogy a francia invázióról
szóló szóbeszéd megijesztett. Tudom, hogy nem annyira figyelmetlen,
mint ahogy mutatja; ő is tart egy küszöbön álló fenyegetéstől. Téged
és Giuliát biztonságos helyen akar majd tudni. – Megsimogatta az
arcomat. – Nem tud neked ellenállni. Egyikünk sem.
 A nyelvem hegyén volt a kérdés, ha Papa nem tud nekem ellenállni,
akkor miért ne hinné el mindazt, amit Giuliáról tudok? De Cesare
már a pápai lakosztály ajtajához kormányzott.
– Gyere! – suttogta, és előretolt. – Légy bátor!
Apánk szobájában fenyőillat terjengett a kandallóban ropogó
fahasábok felől. Spanyolországból hozott réz és üveg kombinációjával
készült mór lámpák függtek a mennyezetről. Megcsapta az orromat a
szobát átjáró áporodott szag és tömjénillat. Papa fedetlen fővel ült a tűz
előtt egy széken, és a lábait egy kárpitozott zsámolyon nyugtatta.
Ritka, szürke haj keretezte a tonzúráját; egyik kezével egy sálat
szorongatott a válla körül, miközben a tűzbe bámult. Fel se nézett,
amikor beléptünk.
Giulia körül suhogott a selyem. Megdermedtem, amikor elhaladt
mellettem, és egy csészét nyomott Papa kezébe. Elhelyezkedett
mellette egy zsámolyon, égszínkék szoknyája szétterült körülötte.
Amikor felemelte a fejét, a tűz fénye visszatükröződött a szemében.
– Rodrigo – szólalt meg. – Lucrezia van itt.
Papa felpillantott. – Ah, az én farfallinám. Gyere ide!
Cesare majd elolvadt, amikor arcon csókoltam apámat. Papa a zárt
ajtók mögött soha nem a szentatyát jelentette nekem. Amikor
megérezte az érintésem, mély sóhaj fakadt fel benne. Közelről
észrevettem egy kisebb, alvadt vérrel borított sebet a fején. – Papa, te
megsérültél!
Összerándult. – Ugyan, ez semmi. Csak egy újabb rosszullét…
– Elájult az egyháztanács alatt. – Giulia köré tömködte a takarót,
mintha apám tehetetlen volna. – Gyűlés volt a bíborosokkal.
Szerencsére Perotto a földre vetette magát, hogy felfogja az ütődést.
Hiába mondogatom apádnak folyton, hogy túl sokat dolgozik. De hát
nincs értelme olyanoknak magyarázni, akik nem akarják érteni. Akár
gyöngyöt is szórhatsz a disznók elé.
– Sforza disznók elé, hogy pontosak legyünk – szólalt meg apám, és
Giulia rám mosolygott. – Erről jut szembe, Lucrezia. Nem is
üdvözlöd a férjedet?
Csodálkozva néztem körül. Legnagyobb meglepetésemre Giovanni
a tálalóasztal mellett álldogált. Cesaréra pillantottam. Az ajtónak dőlt,
karjait összefonta maga előtt, mintha azt várná, hogy az események
kibontakozzanak. Tudomást sem véve a férjemről, újra Papához
fordultam. Papa megszólította Giovannit. – Nos? Elmondanád a
feleségednek, amit akkor mondtál nekem, amikor majdnem szétrepedt
a koponyám, miközben megpróbáltam némi értelmet csepegtetni
azoknak a félkegyelműeknek a fejébe a Kúrián?
– Gyöngyök a disznóknak – mormolta Giulia, én pedig Giovanni
felé fordultam.
– Na, mondd csak el neki! – dörrent rá Papa. – Meséld csak el az én
Lucreziámnak, milyen hálátlan nyomorult vagy!
– Nem vagyok hálátlan. – Giovanni előlépett a tálalóasztal mellől,
hangja megremegett, és ez elvette a tiltakozása élét. A szemem
sarkából láttam Giulia gonosz mosolyát. Mit nem adtam volna, ha
letörölhettem volna az arcáról azt a gúnyos vigyort, hogy véget
vethessek ennek a színjátéknak azzal, hogy Papának felfedem, amit
tudok. Éreztem, hogy a szavak kitüremkednek a számon, erővel
kellett őket visszatartanom. Papa nincs jól. Nem hiányzott neki, hogy
most még azt hallja, hogy az asszony, akit érdemén felül kitüntetett,
megcsalta őt. Emellett, bár még magamnak sem mertem bevallani,
meg akartam tenni, amit Cesare kért tőlem. A család érdekében
teszem. Legalább be tudom bizonyítani a Borgia-ügy iránti
odaadásomat.
– Szentséged nagyon jól tudja, hogy nincs más lehetőségem. –
Giovanni mintegy esedezve nyújtotta előre a karját. – Mindenki azt
beszéli, hogy szövetséget keres Nápollyal a családom ellen. Ha ez
valóban így van, akkor engem lehetetlen helyzetbe hoz, mert én mind
Milánóhoz, mind szentségedhez hűséges vagyok. Csak annyit kértem,
hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba, hogy ne cselekedjek a
kötelezettségeim ellenére…
Valami csattant a földön, és megszakította Giovanni mondókáját.
Megdermedt. Cesare egy bukszát hajított felé a szoba másik sarkából.
– Tessék – mondta a bátyám. – Belefáradtunk abba, hogy állandóan az
úgynevezett kötelezettségeidet emlegeted. Fogd a fizetségedet, és
menj! Pesaróba vagy a pokolba, kit érdekel.
 – Szentséges úr! – kiáltotta kétségbeesetten a férjem, habár a
csizmája hegyével a bukszát tapogatta, mintha megpróbálná felmérni a
tartalmát. Azonnal tudtam, hogy Cesare fel akarja piszkálni, hogy
megalázza, abban a reményben, hogy Giovanni némi büszkeséget
kicsiholva magából előadja az irántam való igényét és a jogot, hogy
visszatérhessen a saját városába.
Apám undorodva horkantott. – Hallottad Valencia eminenciásának a
szavait, Sforza. Tedd, amit akarsz. Senki nem fog visszatartani.
Giovanni váratlanul kiegyenesítette a vállát. – Van itt egy
egyezségünk. Mind a kánonjog, mind a világi jog szerint nem tarthatja
vissza a feleségemet. Még Krisztus papja sem állhat az útjába azoknak,
akiket Isten összekötött. Ha elmegyek Pesaróba, Lucreziának is velem
kell jönnie.
Papa félig felemelkedett a székéből, és ujjával Giovannira mutatott.
– A családod szövetkezik ellenem. Az unokatestvéred, il Moro
behozná a franciákat ide a székesegyházba is, hogy megfosszon engem
a tróntól. A lányom nem megy sehová addig, amíg be nem bizonyítod
a hozzánk való hűségedet.
Giovanni pislogott. Hozzám fordult, és egyenesen a szemembe
nézett, amit az esküvőnk napja óta nem tett, és azt mondta: – Ezt nem
tehetik. Férj és feleség vagyunk, szent kötelék köt össze bennünket.
Senki nem választhat szét bennünket. Mondd meg nekik.
Ha terveztem volna, akkor sem ment volna jobban. Bár nem
mertem Cesaréra nézni, de tudtam, hogy mosolyog. Ám a Giovanni
szavaiban rejlő őszinteség zavarba hozott. Úgy tűnt, komolyan
gondolja, amit mond, annak a perverziónak az ellenére, amit a
kémlelőnyíláson keresztül láttam. Az elhatározásom halványulni
kezdett. Talán nem az ő hibája volt. Talán Juan és Giulia
kényszerítették rá…
Cesare, mintha megérezte volna a hezitálásomat, megszólalt: – Talán
meg kellene hallgatnunk Lucreziát.
– Jaj, dehogy! – mondta Papa. – Lucrezia még gyerek. Még nem
tudja, hogy mit akar. Nem fogom elküldeni őt Pesaróba ezzel a
hitvány alakkal.
 A bizonytalanságomat leküzdve apámhoz fordultam. – Papa,
beszélhetek? – Apám mozgolódni kezdett a székében, és elfordult. –
Papa, kérlek!
Leszegte az állát. – Jól van – mormolta.
– Igaz az, amit a férjem mond? Feleségként az a kötelességem, hogy
elkísérjem?
Apám összeszorította a száját, és ez elég bizonyosság volt. De még
mindig visszakozhattam volna, és hagyhattam volna, hogy a férjem
nélkülem meneküljön el Pesaróba. De nem akartam Cesarénak
csalódást okozni, így megacéloztam magam, és megragadtam apám
kezét.
– Papa, tudom, hogy mindenekfelett neked tartozom
engedelmességgel, de ha ez a kötelességem, talán mégis
megfontolhatnánk. Ez a szóbeszéd a franciákról meg a háborúról…
megijeszt engem. Egy kis időre talán elmehetnék a férjem udvarába.
Tudom, hogy nem akarnád, hogy Rómában legyek, ha bekövetkezne
a legrosszabb.
Apám felmordult. Miközben a válaszára vártam, tudva, hogy milyen
nehéz döntenie, azon morfondíroztam, vajon én mit akarok valójában.
Még soha nem gondolkodtam ezen. Persze, senki nem is kérdezett.
Akarom-e, hogy Papa kijelentse itt, mindenki előtt, sőt Giovanni előtt
is, hogy a házasságom csak egy hazugság volt? Akarok-e én magam
felszabadulni a hazugságom alól, és visszatérni a kényelmes életembe,
megmenekülni egy olyan férjtől, aki nem érdekel? Vagy inkább
szabadjára akarom engedni a bennem halmozódó gyűlöletet, és tönkre
akarom tenni Giuliát, és örökre elűzni őt apám mellől? Az is zavart,
hogy mindennek dacára, nem igazán akartam rosszat Giovanninak, bár
azzal tisztában voltam, ha Cesare terve bejön, akkor az az ő
tönkretételét jelenti. Felismertem, hogy egy gyenge báb, két úr
szolgája: egyik oldalon Milánó, másik oldalon Róma. De éreznie kell
azt is, hogy nincs más választása: végül is vér szerint egy Sforza. Lehet,
hogy kémkedik az unokatestvérének, Il Morónak, de én nem éppen
erre készülök a saját családom javára?
Nem tudtam a választ. Minden olyan zavaros volt, minden olyan
gyorsan történt. Amikor Papa végül rám nézett, a szemében könnyek
csillogtak. – Mit kívánsz tőlem, Papa? – suttogtam. – Mondd el
nekem, bármit megteszek. Az életemet is odaadnám.
– Ó, ne! Soha ne mondj ilyet! De még csak ne is gondolj! –
Megsimogatta az arcomat. – Tényleg ezt akarod, én farfallinám?
Erőltetetten bólintottam.
Nagyot sóhajtott. – Akkor legyen így! Pesaróba mész a férjeddel.
Elgyengültem. Elvégeztetett. A bátorságomat összeszedve azt
motyogtam: – Én… én nagyon szeretném, ha Giulia is velem jönne.
Nagyon örülnék a társaságának. És ha mégis itt maradna, aggódnék a
biztonsága felől.
Giulia hátrahőkölt, amikor apám megkérdezte tőle: – Elmennél?
Nem volt más választása, mint beleegyezni. – Ahogy szentséged
óhajtja.
Papa bólintott, majd Giovannihoz fordult: – Rád bízom őket.
Amikor azt kívánom, hogy visszajöjjenek, azonnal ide kell őket
hoznod. Személyesen kell Rómába kísérned őket.
– Igen, szentséges úr. – Giovanni olyan mélyre hajolt, hogy már azt
hittem, meg akarja csókolni a reverendája szélét. – szentséged olyan
nagylelkű, mint amilyen alázatos. Minden igyekezetemmel önt
szolgálom, és a lánya szerető férje leszek.
Papa a homlokát ráncolta. – Vigyázz, hogy így is legyen! Krisztus
papja nem mer útjába állni azoknak, akiket Isten egyesített, de
Rodrigo Borgia igen, ha okot adsz rá.
Én csak álltam, Giovanni azonban felkapta a bukszát, és zsebre vágta.
Mögöttünk Cesare felvihogott.
Giulia mereven rám mosolygott. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy
azt kívánod, hogy elkísérjelek, Lucrezia. Természetesen nagyon örülni
fogok, amikor téged Signora di Pesaróként mutatnak be.
Én is kínos mosollyal válaszoltam: – Enyém a megtiszteltetés. –
Ezzel megfordultam, és kimentem.
Meg fogja tanulni, hogy akármilyen címem is van, akkor is Borgia
vagyok.
 II. RÉSZ

1494‒1495

AZ IDEGEN PENGE

Hallottam már ezt a szóbeszédet Itáliáról,

de még sohasem tapasztaltam.

– LUDOVICO „IL
MORO” SFORZA
MILÁNÓ HERCEGE
 Tizenegyedik fejezet

1493 hátralévő része, apám pápaságának a második éve, hamar

eltelt. Röviddel vízkereszt után jött a hír, hogy Nápolyban Ferrante
meghalt – sine luce, sine cruce, sine Deo, jelentette a nagykövetünk –,
és a francia király további fenyegetéseket zúdított ránk. Papa semleges
állapotot igyekezett fenntartani, várakozó álláspontra helyezkedett,
míg a dühöngő téli szelek az Apostoli Palota ablakait rázták, s a
szerencsétlen madarakat az üvegtábláknak csapták. Aztán március
elején egybegyűjtötte az egész udvart a Sala dei Pontefici dohos,
fagerendás mennyezete alatt, hogy üdvözöljék a nápolyi követeket.
Engem az a megtiszteltetés ért, hogy apám és Gioffre kíséretének a
tagja lehettem, de a lábam lefagyott a díszes lábbeliben. A savanyú
képű ceremóniamester, Burchard vezényelte le a hosszadalmas rituálét,
amelynek során a pápai bulla odaadományozása révén II. Alfonz király
önállóságot kapott Nápoly felett, ezáltal kinyilvánította
szembenállásunkat Franciaországgal. Cesare közönyösen figyelte az
eseményeket.
Ez volt az első politikai sikere, de nem mutatta ki, nem hívta fel
magára a figyelmet. Bíborszínű köntösében ott ült a többi bíboros
között, csinos arca fegyelmezett volt. Mégis, mosoly bujkált a szája
sarkában, amikor a nápolyi követek a Squillace hercege címet
Gioffrének adományozták, számos földdel egyetemben, és Cesare
kénytelen volt a kezét a szája elé emelni, hogy elrejtse a derűjét,
amikor Papa a legfiatalabb testvérünket „Borgia unokaöcsnek”
titulálta, a néhai bátyjára hivatkozva. Ezt senki nem hitte el,
legkevésbé a nápolyiak. Alig tudták eltitkolni, milyen jól szórakoznak,
amikor Papa lepecsételte a Gioffre származását igazoló dekrétumot egy
hordozható asztalkánál, amit térdelő apródok tartottak, mintha azáltal,
hogy a kézjegyével ellátta a pergament, szavatolná az igazságtartalmát
is.
Mindenesetre Gioffre megpróbált idősebbnek látszani a koránál,
láb-ujjhegyen pipiskedett az azúrkék tunikájában és hetyke kis
kalpagjában, csigás, vöröses haja (félreismerhetetlen Borgia-tartozék)
keskeny vállára omlott. A Vatikán kincstárából kölcsönzött ékszerek
húzták a karját, és meggörnyesztették a hátát. Az én szememben bájos
volt – egy csinos fiúcska, aki népszerű férfivá cseperedik majd – de a
küldöttek bizonyára csak egy kisfiút láttak benne. Ezt az apám is
észrevette, mert azt mondta: – Erősebb, mint amilyennek látszik – és
hátba csapta Gioffrét, amitől szegény öcsém majdnem lerepült az
emelvényről.
A lakomán együtt ültünk. Az én feladatom az volt, hogy ne
engedjem, hogy Gioffre túl sok bort igyon, de ez lehetetlen
küldetésnek bizonyult, tekintve a körbejáró boroskancsók garmadáját.
Szeplős arca hamarosan kipirult az alkoholtól, amikor hozzám fordulva
azt suttogta: – Mit gondolsz, Sancia fog engem annyira szeretni, ahogy
te szereted Giovannit?
Megütközve, némán ültem a helyemen. Miközben megfelelő választ
kerestem, Papa nevetése hangzott fel a saját emelvényéről, ahová
Cesaréval és a követekkel étkezett. Egykedvűsége elmúlt, és tele volt
jó szándékkal, még úgy is, hogy a duzzogó Giuliát ott kellett hagynia a
Santa Mariában, mert ez egyike volt azoknak az alkalmaknak, amikor
tisztelnie kellett a törvényt, és a reverendát viselő férfiaknak tilos volt
megosztaniuk az asztalt az asszonyaikkal.
– Igen – jutottam végre szóhoz egy röpke mosoly kíséretében. –
Melyik feleség nem szereti a férjét? – A gyomrom összeszorult Gioffre
páváskodása láttán. A szavaim legalább olyan hamisan hangzottak, mint
az ő legitimitási dekrétuma, mégis őszintén örült, s a tunikájából
előhúzott egy fekete szaténba csomagolt tárgyat.
 – Ezt Sancia küldte nekem. Hát nem szép?
Egy smaragdszínű ruhába öltözött fiatal nő miniatűr képét mutatta,
aki egy árkád alatt ült, a háttérben a híres Nápolyi-öböl látképe
látszott. A kép elég középszerű alkotás volt, aligha méltó akármelyik
római iskolába járó festőhöz, mégis lenyűgöző volt, főleg a lány
megkapó külseje miatt. Sötét haja kihangsúlyozta szürkészöld szemét;
erős pofacsontja és telt ajka kihívó arckifejezést kölcsönzött neki. Bárki
is festette le Aragóniai Sanciát, hű képet festett, mert bár nem tűnt
szépnek, de vitathatatlan vonzerőt sugárzott, egyike volt azon nőknek,
akik megjelenésükkel nagyobb hatást keltenek, mint arcvonásaik
puszta tökéletességével.
– Nagyon aranyos. – Amikor visszaadtam a kis tasakot Gioffrénak,
meglepődve éreztem, hogy belém nyilall a féltékenység. Talán nem is
hazudtam. Talán Sancia valóban szeretni fogja. Talán az egyik olyan
szerencsés pár lesznek, akik örömüket lelik a házasságukban. Ahogy
ezen a valószínűtlen lehetőségen morfondíroztam, rájöttem, hogy mily
kevés illúzióm maradt, és odanéztem arra az asztalra, ahol a férjem ült
a kölcsönzött cicomáiban. Sápadtsága elárulta a legnagyobb félelmeit.
A szövetségünk Nápollyal most valóban lehetetlen helyzetbe hozta,
csapdába került, hogy Milánóhoz legyen-e hűséges, vagy Papához.
Felsóhajtottam. Nincs értelme a szerelemről lamentálni, nekem más
feladatom van. Fel kell derítenem, végül Giovanni melyik oldalt
választja.
Gioffre egy héttel a szent hét után eltávozott Nápolyba. Addig őt és
a férjemet érte a megtiszteltetés, hogy ők hordják a tálat, amelyben
apám a kezét mosta virágvasárnap. Részt vettünk egy passiójátékban is
a Colosseumban, ahol nemes családok léptek színpadra, hogy előadják
a Megváltó szenvedését, verték a dobokat és csapkodták a
cintányérokat, hogy így imitálják a Golgota fölötti vihart, miközben a
Krisztust játszó szerencsétlen színész kötelekről lógott a kereszten.
Alighogy elbúcsúztattuk Gioffrét, aki Papa bizalmas unokatestvére,
Francesco Borgia bíboros felügyelete alatt utazott el, Vannozza
dörömbölt a Santa María kapuin. Adriana rosszallása közepette
Vannozza kijelentette, hogy azért jött, hogy felügyelje az én
távozásom előkészületeit, és bevette magát az egyik vendégszobába,
onnan irányított. Mindezek mögött Papa intézkedését sejtettem; most,
hogy meghozta a nehéz döntést, hogy engem elenged Pesaróba, meg
akarta előzni, hogy újabb civakodás törjön ki Adriana és Giulia között.
Bár anyám nem vett részt az esküvőmön, most könyörtelen
hatékonysággal felügyelte a stafírungom összecsomagolását, és kidobált
mindent, amit feleslegesnek vélt.
– Nem látom értelmét, hogy olyan dolgokat vigyen, aminek semmi
haszna, vagy később is megvásárolhatja – vágott vissza Vannozza,
amikor Adriana tiltakozott. – Aligha szükséges húsz pár papucs,
amikor tíz pár is elegendő.
Titokban örültem, hogy ott volt. Bár nem kedveltem, de némi
elégtételt jelentett számomra, ahogy Vannozza fel-alá járkált az
aggodalmas szobalányokkal a nyomában, különösen azért, mert a
jelenléte elriasztotta Giuliát. Amikor étkezési időben véletlenül
összetalálkoztak a lépcsőn, Vannozza olyan megvetéssel nézett
keresztül Giulián, hogy la Farnese kétségkívül megsemmisülve érezte
magát. Nem volt kétségem afelől, hogy Giulia sokat panaszkodott
apámnak a zárt ajtók mögött anyám zavaró jelenlétére, de fogalmam
sem volt, mennyit valójában, amíg egy nap Vannozza rám nem rontott
a reggeli fürdésem idején.
– Ez gyalázat! – A hangját visszhangozták a festett falak. – Meg kell
mondanod az apádnak, hogy semmi esetre sem engedheti meg, hogy
az a puttana veled menjen.
Pantalisea és Murilla, kezükben a szappannal átitatott szivacsokkal,
kővé dermedtek a kád mellett. Aggodalmas pillantást vetettem
Pantaliseára, és belemerültem a fürdővízbe, a víz ellepte a
mellkasomat. Anyám egy lépést tett előre. Hirtelen úgy éreztem
magam, mint ahogy egy őz érez, amikor egy tisztáson egy éhes
ragadozó közelít felé.
– Állj fel! – parancsolta Vannozza. – Hadd lássalak!
A szobalányaim összerezzentek. Vannozza csettintett az ujjával, és
kizavarta őket. Nem süllyedhettem tovább a vízbe, mert anyám
megfenyegetett: – Vagy felállsz magadtól, vagy a hajadnál fogva
rángatlak ki! – A lepedőkkel körbevett kád széléhez állt, kezét széles
csípőjére tette. Egy pillantás az érdes, vörös ujjakra – amelyekkel
szőlőt szedett a szőlőskertekben, és megszámlálhatatlan mennyiségű
csirkét fojtott meg, hogy a fazékba kerüljenek – elég meggyőző volt,
hogy elhiggyem, haladék nélkül megteszi.
Nagy levegőt vettem, és felálltam. Az illatos víz patakokban folyt le
rólam, körbevéve rózsaszín mellbimbóimat – amelyek akkortájt
annyira fájtak, hogy az ágyam magányában simogatni szoktam őket –
és végigcsurgott a csípőimen, majd felcsillant a szemérmemen, ami
szintén égni szokott a vágytól, ami csak az ujjaim éjszakai mozdulataira
enyhült.
Anyám tetőtől talpig végigmért. – Mikor kezdtél el vérezni?
Haboztam, de tudtam, hogy nem tudom elkerülni a választ. – Hat
hónapja.
– Olyan régen, mi? – Felhorkantott. – És senki nem tudta. Ej, ej!
Több van benned belőlem, mint gondoltam. – Egy közeli asztalka felé
nyúlt, a stócból kivett egy törölközőt, és odadobta nekem. Az egész
dermesztő beszélgetés a csontomig hatolt, amikor hozzátette: – Nem
rejtegetheted örökké. Rodrigo elküld Pesaróba, mert úgy érzi, az a
legjobb, de ha egyszer már ott leszel a férjed uradalmában,
Giovanninak minden joga meglesz rá, hogy azt tegye, ami neki
tetszik.
Felemeltem az állam. – Nem teheti. Papa egy záradékot foglalt bele
a házassági szerződésbe, ami kimondja…
– Tudom, mit mond ki. Itáliában mindenki tudja, miről szól. Jól
kinevették azt is, meg Giovannit is, hogy beleegyezett. De akkor is
csak férfi, és a férfiak azt tesznek, amit akarnak, ha a vérük pezseg.
Távol leszel Rómától, az apádtól és a bátyáidtól, mindenkitől, aki
megvédene. Akkor mit fogsz csinálni? Megparancsolod a
szobalányodnak meg a törpédnek, hogy zárják be az ajtót? Egy rúgás,
és mindketten melletted landolnak, lábbal a levegőben. Ha akarja,
mind a hármatokat magáévá tesz.
Érzéketlen szavai felhozták bennem annak a hármasnak az emlékét,
amit láttam, és szorosabbra vontam magam körül a törölközőt. – Ő…
ő nem olyan. Giovanni soha nem erőszakolhat meg engem.
– Igazán? Talán már kipróbáltad, hogy olyan jól tudod, hogy mire
képes és mire nem? – Mereven nézett rám. Amikor végre
elmosolyodott, könyörtelen volt. – Lehet, hogy ez az egész a te
ötleted volt? Te akarod, hogy apád elküldje a kurváját veled Pesaróba?
– Nem – mondtam túlságosan gyorsan. Azonnal tudtam, hogy ezzel
elárultam magam.
– Nem? – visszhangozta. – Én meg úgy gondolom, hogy igen. Te
kérted apádat. A kérdés csak az, vajon miért fosztottad meg őt az
ágyasától? Tudom, hogy nem kedveled Giuliát – nincs olyan nő, aki
kedvelné –, de apád nyomorultul fogja érezni magát nélküle. A
franciák az öklüket rázzák, a Sforzák konspirálnak; a római nemesek
fele gyűlöli őt. Ezer baja van, miért vagy olyan kegyetlen, hogy
elcibálod magaddal ezt a némbert Pesaróba, amikor tudod, hogy ez
mennyire fáj neki… – Hirtelen elhallgatott. Hitetlenkedő kifejezés ült
ki az arcára. Fejét hátravetve, rekedt károgással szaladt ki a száján: –
Ma, naturalmente! Szándékosan tetted ezt. Azt akarod, hogy a férjed
helyetted vele üzekedjen!
Sietségemben, hogy kiszálljak a kádból, elhajítottam a törölközőt.
Meztelen lábam megcsúszott a nedves padlón, mire megragadtam a
karját, az ujjaim belemélyültek a húsába. Csinálnom kellett valamit,
bármit, hogy a gyanúját eloszlassam.
– Ha Giovanni így tesz – súgtam –, akkor én biztonságban leszek.
Intacta maradok.
Elhúzta a karját. – Dio mio, túl naiv vagy, ha ilyen játékot játszol. –
Becsmérlően nézett rám, mint gyerekkoromban, amikor egy
felhorzsolt térddel vagy felhasadt körömmel hozzá szaladtam, amíg
meg nem tanultam, hogy az ilyesmik a legkevésbé sem érdekelték őt.
De nem bántam. Sértegessen csak, amíg azt hiszi, hogy én találtam ki
az egész helyzetet, mintsem, hogy rájöjjön a valós okokra. – Azt
hiszed, az a szajha távol tartja majd a férjedet az ágyadtól? – kérdezte
nevetve. – Ha igen, akkor semmit se tudsz az életről. A férjeknek
bőséges magjuk van, hogy szétszórják. – A nevetés lefagyott az arcáról.
– De helyeslem. Itt az ideje. Az a nő nem fogja tönkretenni az alakját,
hogy újabb gyermeket adjon apádnak, és mi sem akarjuk; a két
kezemmel fojtanám meg a fattyát. Mindkettőnek mennie kell, annak
az ostoba Adrianának is, aki hagyta, hogy la Farnese azt tegyen, amit
akar, ahelyett, hogy bezárta volna őt a férjével Basanellóban.
 Ez a megvetés megdöbbentett. Mindig azt hittem, hogy titokban
irigykedik Adrianára, ha másért nem, azért, mert Adriana megtette azt
a szívességet Vannozzának, hogy engem kivett a kezeiből.
Becsmérlő hangon szólalt meg, amikor a falon lévő fogasról levette a
köpenyemet. – Egy másik tékozlás: kinek kell egy egész szoba a
fürdésre, ráadásul belső vízvezetékkel? La Farnese puncijában
bizonyára csengők vannak apád számára, hogy ilyen sokat költött erre
a szentélyre.
Amikor a köntöst megkötöttem a derekamon, hozzátette: –
Feltételezem, az a célod, hogy végezz vele. Apád nem fogja eltűrni,
hogy megcsalják. Ő is csak férfi: azt hiszi, hogy oda teszi, amije van,
ahová csak akarja, de isten őrizzen minket, ha valamelyikünk ugyanazt
tenné.
– Igen – mondtam elgyengülve. – Azt akarom. – És ez igaz volt, bár
az éleslátása annyira megzavart, hogy hirtelen erős késztetést éreztem,
hogy bevalljak mindent. De emlékeztetnem kellett magam, hogy a
kínos egyetértés ellenére soha nem bízhatok meg benne. Ha rájönne,
hogy Cesare arra is rávett, hogy kémkedjek Giovanni után, azonnal
megmondaná Papának. A női intrikák rendben valóak, de a férfiaké
korántsem.
Váratlanul felemelte az államat. – Jobb, ha tudod, mit is akarsz! Mert
ha egyszer már vége, és Giulia kegyvesztetté válik, úgyis be kell adnod
a derekadat. Hallod, amit mondok? Nem maradhatsz szűz! Engedd,
hogy játszadozzon la Farnesével, amíg megszerzed a bizonyságot, aztán
büntesd meg a férjed miatta! Toporzékolj és kiabálj; dobálj mindent
szanaszét, és vágd az arcába az ajtót! De miután ez megtörtént, bocsáss
meg neki! Megbocsátasz, és az ágyadba hívod. Szétrakod a lábad,
becsukod a szemed, és megengeded, hogy annyiszor tegye, amíg
teherbe nem ejt. Csak akkor engedheted el, hogy szabadon
kóboroljon, mert te leszel az anyja az örököseinek, a többiek fölött
állsz, míg a halál el nem választ benneteket. És kit érdekel, merre jár,
hogy kielégítse a vágyát, ameddig nem vágja az arcodba.
Felemelte az államat. Jégkék szemei olyanok voltak, mint az
enyémek, mintha csak a tükörbe néznék, mégis nagyon ijesztőek,
mert semmi részvét nem volt bennük. Olyan dolgok ölték ki belőle,
amelyeket elképzelni sem tudok, áldozathozatal és megalkuvás, és a
naivitás elvesztése.
– Egy fiú az ő magjából. Csak az nyújthat biztonságot neked. Felejts
el mindent, amit esetleg hallhattál a politikáról vagy háborúról;
ezekhez nekünk semmi közünk! Soha nem is volt. Tűrnünk kell. Még
mindig jobb egy olyan ember, akihez hozzámentél, mint egy idegen,
aki ezután jön. – Az ajtó felé indult, de a körme nyomát otthagyta az
államon. – Ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hiszed, különleges vagy
– mondta váratlanul. – Amikor fiatalok vagyunk, azt hisszük, hogy az
életet a kisujjunk köré csavarhatjuk, de az élet tudja, hogyan tanítson
meg arra, hogy ki az erősebb. Végső soron csak egy nő vagy. Ha
elbuksz, senki nem ad második esélyt. Menj Pesaróba, legyél jó
feleség, szüljél gyerekeket, öregedj meg, és halj meg a saját ágyadban!
Soha nem tudhatod, hogy Fortuna mikor fordít neked hátat. A
bölcsek tudják, hogy akkor fogadják el, amit kapnak, amíg még
módjukban áll.
Felrántotta az ajtót, Murilla és Pantalisea, akik ott hallgatóztak a
kulcslyuknál, hátraugrottak. Vannozza elhaladt mellettük, és határozott
léptekkel eltrappolt.
– Mama! – kiáltottam utána, magam is meglepve, hogy mit is
akarok kérni. Megállt. Amikor rám nézett, olyat láttam a szemében,
amit addig még sosem: eltitkolt elismerést.
– Arancinóról van szó – mondtam. – Muszáj itt hagynom őt.
Elvállalnád…?
Kurtán bólintott. – Persze, feltéve, ha távol tartja magát az
éléskamrámtól.
 Tizenkettedik fejezet

Kellemetlen májusi szél közepette hagytuk el Rómát, felfegyverzett

menet kísért bennünket, és az öszvér vontatta szekereken magasra
feltornyozott csomagok, berendezési tárgyak és bőrládák a különféle
holmikkal.
Papa elkísért minket a Porta del Popolóig, a Via Flaminiára vezető
városkapuig. A hivatali emberektől körülvéve, könnyekkel a szemében
leszállt a fehér öszvérről, és szorosan megölelt. Megígértette velem,
hogy minden héten írok neki, már megszervezett egy speciális
futárszolgálatot a levelezésünk továbbítására. Összeszorult a torkom,
amikor Cesare megcsókolta az arcomat; a leheletét a bőrömön
éreztem, amikor azt suttogta: – Bízzál bennem, nem fog sokáig tartani!
A lovammal visszatértem Giulia mellé. Apám mintha éveket
öregedett volna, mialatt minket nézett, ahogy áthaladunk a kapu alatt.
Vissza-visszanéztem rá, és kételkedni kezdtem a döntésem
helyességében, s amikor felemelte a kezét, hogy még egyszer utoljára
integessen, majdnem visszafordultam.
Egy imát mormoltam el a biztonságáért. Aztán az útra fókuszáltam,
csendben ügettem Giulia mellett, amíg meg nem szólalt: – Remélem,
minden butaságot magunk mögött hagyhatunk. Szeretném, ha újra
barátnők lehetnénk. Édesapád is azt akarná; aggódik, hogy
elidegenedünk egymástól.
 – Igen? Hát, emiatt nem kéne. Papának úgyis túl sok aggódni valója
van. – Rávettem magam, hogy kezet nyújtsak neki, hogy bizonyítsam,
nem tartogatok ellenséges érzéseket.
A másik oldalamon Giovanni motyogott valamit az előőrs
ellenőrzéséről, és ellovagolt.
Giulia felsóhajtott. – A férjed igyekszik minden tőle telhetőt
megtenni; örültem, amikor beleegyeztél, hogy vele menj a városába.
Azt szeretné, hogy boldog légy, még úgy is, hogy szembe kell néznie
azzal a nyugtalanító feladattal, hogy egyszerre két urat kell szolgálnia.
Nem mutattam, milyen dühöt váltottak ki bennem a szavai; úgy
beszélt, mintha mindent tudna a férjemről, amit tudni kell – amit
nyilvánvalóan tudott is. – Akkor a pesarói házában vidámságot kell
teremtenünk – sikerült megszólalnom –, hogy a kötelezettségei
elvégzése után nyugalmat találjon.
– Igen! Pesarót úgy kell berendeznünk, hogy méltó legyen a
jelenlétedre. – Olyan bizalmas mozdulattal hajolt hozzám, ami arra az
időre emlékeztetett, amikor még valóban olyanok voltunk, mintha
testvérek lennénk. – Vannozza megpróbált ellopni a hozományodból,
amennyit csak bírt, de Adriana a legtöbbjét visszaszerezte. Van elég
szőrménk, brokátunk és selymünk, hogy akár egy hadsereget is
felöltöztethetnénk – nevetett. – Nagy látványosság lesz, egy új ruha
minden estére, és új szórakozás minden napra. Isabella d’Este is
irigyelni fog.
Az arca kipirult. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy pont a hadsereg
jelentette azt a fenyegetést, amitől féltünk, ha a franciák tényleg
megtámadnak minket, és azt is, hogy otthagyta a szolgák gondjaira az
egyéves kislányát. Csak a szórakozás foglalkoztatta. Arra gondoltam,
hogy emlékeztetem minderre, de az lerombolná az illúzióit. Inkább én
is nevettem, csatlakoztam a tékozló terveihez, bár már alig vártam az
órát, ami megpecsételi a sorsát.
ø
Lehet, hogy Cesare képes megtenni a távolságot Pesaróba egy nap
alatt, de nekünk két nyomorúságos hétbe telt. Az utak borzasztóan
elhanyagolt állapotban voltak, tele gödrökkel, amelyek csapdát
állítottak a szekerek kerekeinek, és lebénították az ökreinket.
Zsoldosok kalandoztak az Appenninek hágóin, ezért éjszaka veszélyes
volt az utazás. Sötétedés előtt el kellett jutnunk a városfalak
biztonságába, és nagy kavarodást keltettünk a városiak körében, mert
nem voltak arra berendezkedve, hogy méltóképpen fogadjanak
bennünket. Végül, június 8-a délutánján, egy felhőszakadás közepén
megérkeztünk Pesaróba, bőrig ázva, s ez arról győzött meg engem,
hogy Giovanni korábbi állítása ellenére bizonyára vannak szúnyogok
az ő városában is.
Giovanni mellett lovagoltam. Körülöttünk az átázott zászlók cafat
rongy-ként lógtak az erkélyekről; a Giovanni palazzójához vezető út
megtelt örvendező, sárral összefröcskölt emberekkel. Nehezen találtam
bármi hiányosságot a lelkesült fogadtatásban, bár, mire beléptem a
palazzo második szintjén lévő lakrészembe, a csontomig hatolt a hideg.
A fogam vacogott, amikor az udvarhölgyeim lehúzták rólam az
átnedvesedett bársonyokat, és Pantalisea megpróbálta elintézni, hogy
hozzanak forró vizet a konyháról.
– Ne! – mondtam elgyengülve, és egy szőrmeköpenybe burkolózva
bemásztam a kárpitozott ágyba. A lepedőket rozmaringágakkal
frissítették fel, de a gyógynövény illata alig nyomta el a penész átható
szagát, és ahogy korábban gyanítottam, az udvarhölgyeimnek
vásznakkal kellett hadonászniuk a levegőben, hogy agyonverjék a
sarkokba menekülő szúnyogokat. – Ez a ház úgy néz ki, mint amiben
évek óta nem laktak – mondtam. – Egy fürdő a halálomat jelentené.
Csak pihenni szeretnék egy ideig.
Azonnal álom nélküli alvásba merültem. Mire felébredtem, eltelt az
éjszaka, és ragyogó napsütés világított be a szobám ablakain. A szörnyű
eső után nagyon jó látvány volt, csakúgy mint a rám vigyázó
udvarhölgyek.
– Donna Giulia már kétszer volt itt – értesültem Pantaliseától,
amikor sziszegve, elmerevedett tagjaimmal kimásztam az ágyból. –
Alig várja már, hogy megtervezze a ma esti festát.
– Egy bált akar ma este? Teljesen megőrült? Annyira el vagyok
csigázva, hogy gondolni se tudok a táncolásra. – Az asztalhoz
botorkáltam, amit az asszonyok már megterítettek friss barna
kenyérrel, egy nagy darab sajttal, hígított borral és egy tál
cseresznyével. Rettenetesen éhes voltam. Amikor megteltem, sokkal
jobban éreztem magam, bár a lábaim még mindig remegtek, és a
napokig tartó lovaglás alatt a combjaimat feldörzsölte a nyereg.
Élénk kopogtatás hangja jött az ajtó felől. Az egyik legújabb
udvarhölgyem, a szép kis szőke Nicola, odament, hogy kinyissa.
Giulia vágtatott be mellette, ragyogott a meggyszínű selyemruhájában,
az ingválla fel volt hasítva és szalagok díszítették. A hajában gyöngyök
és egy patyolat hajháló, mintha épp a Vatikánba indulna látogatásra.
Az ujjain gyűrűk ragyogtak; a fülében az a gyémánt- és topázfüggő
díszelgett, amit tőlem kunyerált el.
– Na végre, felébredtél! – nyilvánította ki. – Már azt hittem, hogy
az egész napot az ágyban akarod tölteni, mint Adriana. Szegény
drágám. Az utazás már nem tesz jót neki az ő korában. Rómában
kellett volna maradnia. – Giulia firtató szemekkel nézett rám. –
Szándékodban áll, hogy felöltözz? Az udvartartásod már várja, hogy
fogadhasson. Giovanni a tanácsadóival van. Az egész házat át kell
rendeznünk. Amit idáig láttam, meglehetősen lehangoló és
elhanyagolt, de ha majd elhelyezzük a te holmidat, azzal rendben lesz,
legfeljebb felfogadunk mesterembereket, hogy kicsinosítsák a falakat.
Az udvarhölgyeid is segíthetnek nekünk.
– Én úgy vélem, asszonyom talán… – Pantalisea tiltakozni próbált,
de intettem, hogy hagyja abba.
– Donna Giuliának igaza van. Én vagyok a signora, és ez az én
otthonom. Hozz ide egy köpenyt! – Mialatt beszéltem, eszembe
jutott, hogy amíg aludtam, Giulia egyedül volt az új udvaromban
Giovannival, de elhessentettem a zavaró gondolatot. Ezt még ő se
merné megtenni, legalábbis nem ennyi idővel a megérkezésünk után.
Miután az asszonyok befonták a hajamat és felsegítették rám a
rózsaszínű bársonyruhámat a hozzáillő ingvállal, Giulia végigkalauzolt
a kétemeletes palazzón, amelyet a férjem nagyapja, egy merész
zsoldoskapitány építtetett, aki a vagyonát Milánó ellenségei ellen
vívott csatákban szerezte. A Santa Maria in Porticóval összehasonlítva
a ház elkeserítően provinciális volt, a férjem szegénysége meglátszott a
dísztelen falakon, amikről még a faliszőnyegek is hiányoztak, amelyek
elfedhették volna a hiányos vakolatot.
 De a sala grandénak csodálatos, bár elhalványult, aranyozott fa
mennyezete volt, és a belső tere egy csinos csarnokkal és egy felső
loggiával dicsekedhetett, és üvegezett ablakokkal, amelyek beengedték
a fényt. Volt egy belső cortile is, és kert szökőkutakkal és ókori
szobrok tűrhető másolataival.
Giulia felsóhajtott. – Attól tartok, a város maga sem sokkal jobb. A
főtér és a katedrális kivételével Pesaróban nem történt renoválás
minimum száz éve.
– De legalább nem esik – válaszoltam, és utasítottam a szolgákat,
hogy rendezzék át a bútorokat a salában, egészítsék ki azokkal,
amelyeket mi hoztunk. Amikor Giovanni karikás szemekkel előkerült
a tanácsából, friss gyertyákat talált a kandeláberekben, a falakon az én
selyem és gyapjú falikárpitjaimat, a padlón az én török szőnyegeimet
láthatta, és rojtos terítők fedték el az összekaristolt asztalokat és
kredenceket.
Nyúzott képpel kérdezte: – Vendégeket várunk?
Megfogtam a kezét. Összerándult. Az esküvőnk óta ez volt az első
alkalom, hogy megérintettem. – Igen – mondtam. – Értesítenie kell a
nemeseket, hogy be kívánja mutatni a feleségét. Hívunk zenészeket, és
lakomát rendezünk, borral és tánccal.
A kandalló felé húzott, tisztes távolságra az udvarhölgyeimtől. – Ezt
én nem engedhetem meg magamnak. A tanács épp most értesített
arról, hogy a kincstáram üres. A Rómában töltött hónapok teljesen
kifacsartak. És az unokatestvérem, Il Moro nem fizet egyetlen dukátot
sem a zsoldomra. – Ebben az utolsó mondatban némi vád jelent meg,
mintha valamiképpen én volnék okolható az ő elszegényedéséért.
Sóhajtottam. – Ez tényleg bajos. De Il Moro és Papa vitáznak
Nápoly és a franciák miatt, így aligha számíthatunk fizetségre addig,
amíg önnek mindkettőjüket szolgálnia kell.
– Mit tegyek? – Az ujjaival végigsimította a haját. – Arra is alig jut,
hogy szolgákat fogadjak, és most, hogy ön itt… – Csüggedten
megrázta a fejét. – Rosszul tettem, hogy idehoztam önt. Rómát el
kellett hagynom, de elmulasztottam, hogy az ön kényelmére
gondoljak.
 Igen, ez teljességgel igaz, gondoltam, és az is, hogy hazudott Pesaro
egészséges klímájáról. De csak annyit mondtam: – Nézzen körül! Hát
nem vagyunk kényelemben? – Hozzáhajoltam, és meglegyeztem az
arcát. Ez volt a második spontán mozdulatom, amellyel a
kedvességemet fejeztem ki, és megdermedt, mintha nem értené a
szándékomat. – És nézzük csak! Írni fogok Papának, hogy bocsássa
rendelkezésünkre azt az összeget, amire szükségünk van. Addig is, én
is hoztam magammal pénzt. És ami az enyém, az az öné is, uram. –
Tartózkodtam attól, hogy megkérdezzem, mit csinált azzal az
erszénnyel, amit Cesare odadobott neki apám szobájában, vagy a
hozományom részeként most megkapott részletfizetéssel, amit már
bizonyára kézhez vett. Papa ugyan nem azért küldött el, hogy én
gondoskodjak magamról, de ezt sem hánytorgattam fel. Giovanni
nyomora adósunkká teszi őt, és ez csak segítette Cesare tervét. Amíg a
férjem buzgón simogatja a kezet, aki enni ad neki, talán kevésbé lesz
hajlandó újra összebarátkozni Il Moróval.
– Üljön le! – Bort töltöttem egy butykosból. – Megkérem Giuliát,
hogy hozasson önnek enni valamit, és utána lepihenhet. – Otthagytam
a tűz mellett – megrökönyödött arccal és egy serleggel a kezében –, és
visszatértem az udvarhölgyeimhez.
Guilia gyanakodva méregetett, ezzel elárulta, hogy hallgatózott. –
Úgy bizalmaskodtál vele, mintha már ősidők óta házasok lennétek.
Ezek után talán nincs is szükséged az én társaságomra.
A szememet forgattam. – Ostobaság! Hogy boldogulnék nélküled?
Még csak az itteni szolgák nevét sem tudom. Elintéznéd, hogy
hozzanak neki valamit enni? Nekem levelet kell írnom Papának. –
Bizalmas suttogássá halkítottam a hangomat. – Úgy látom,
pénzutánpótlásra van szükségünk.
Megfontoltan bólintott, és engem megkerülve Giovanni mellé
lépett. A férjem felnézett rá, a szeme kikerekedett. Még a hall másik
feléből is jól láttam, hogy az arca elvörösödik.
Elmosolyodtam. Cesare bizonyára büszke lenne rám.
Egy héttel később, az én költségemre megtartott tivornyák után,
ahol a vendégek fürjjel tömték degeszre magukat, amit jó vörösborral
öblítettek le (és megtizedelték a különben sem sok pénzemet), megjött
Rómából a válasz, apám titkára, Don Antonio Gacet egy köteg levelet
hozott apámtól. Amikor meghajolt előttem, és mélyen ülő katalán
szemeivel felmérte a környezetemet, egy váratlan ismerőst fedeztem fel
a kíséretében. Michelotto észrevétlen bólintással nyugtázta, hogy
felismertem.
– Őszentsége nagyon hiányolja az önök társaságát – mondta Gacet.
– Amellett felháborodott, hogy ön, Giulia és Adriana úrhölgyek nem
olyan módon vannak ellátva, amilyenhez szoktak. – Átnyújtott egy
nehéz bőrerszényt és egy lepecsételt borítékot. – Ez minden, amit
most hozni tudtam, de a borítékban adóslevelek vannak. A jelenlegi
nyugtalanító helyzetnek betudhatóan a kapcsolatunk a Mediciek
bankjával nem olyan megbízható, mint amilyent szeretnénk, de
őszentségének vannak egyéb befektetései is. Ha szükséges,
felhasználhatja azokat az adósleveleket, hogy hozzájuthasson
őszentsége alaptőkéjéhez.
– Nagyra értékelem. – Átadtam a csomagot Adrianának, aki a
székem mellett őrködött. Felébredt kétnapos ernyedtségéből, és
lecsapott rám, mint egy anyatigris, de azt kellett tapasztalnia, hogy
nélküle is tökéletesen intéztem az ügyeket. Mivel sehogy sem volt
képes hibát találni az udvartartással kapcsolatos intézkedéseimben,
árnyékként követett mindenhová – ez meglehetősen irritáló volt a
részéről, mivel megnehezítette, hogy felfedjem Giovanni titkos útjait,
hiszen állandóan a sarkamban volt. De most, ha csak egy kis időre is,
sürgetővé vált, hogy megszabaduljak tőle.
– Remélem, nem okoztunk őszentségének felesleges aggodalmat! –
mondtam. – Attól tartok, talán félrevezettem őt, és azt gondolja, hogy
itt sokkal kedvezőtlenebb a helyzet, mint valójában. Zia, gyorsan
válaszlevelet kellene írnunk, amelyben megköszönjük őszentsége
nagylelkűségét, és biztosítjuk őt arról, hogy jól vagyunk, bár nagyon
hiányzik nekünk.
Felfénylett az arca a javaslatomra, hogy talán másra is alkalmas,
nemcsak az őrkutya szerepére. – Ragyogó ötlet! De először el kell
olvasnunk a hozzád írt leveleit és…
– Ó, jaj! – egy riadt mozdulattal elhallgattattam. – Teljesen
elfelejtettem, hogy azt ígértem, hogy gondoskodom a most érkezett
látogatók elhelyezéséről. – Bocsánatkérően Gacetra mosolyogtam. – A
férjemuram meghívta az illusztris Caterina Gonzagát és a férjét,
Ottaviano herceget, és azt szeretném, ha minden tökéletes lenne.
Attól tartok, ez a ház sokat szenvedett a női kéz hiányától.
Megkérhetem, hogy intézzék el azokat az ügyeiket Donna Adrianával,
amihez nem szükséges az én jelenlétem?
Gacet beleegyezett, ahogy reménykedtem. – Valóban – fordult
Adrianához –, őszentségének fontos javaslatai vannak az ön számára,
hölgyem.
– Ó, igen? – Adriana úgy nézett ki, mintha örömében mindjárt
összecsapná a kezét. – Akkor azonnal hallani akarom. Jöjjön velem a
dolgozószobába! Lucrezia, azt a levelet majd később…
– Igen, igen. Amint végeztetek Don Gacettel, üzenj értem! – Máris
felkeltem a székről, és intettem az udvarhölgyeimnek. Amikor
elhaladtunk az ablaknál pihengető férfiak mellett, Michelottóra
pillantottam. A kalpagját a hóna alá dugva kikísért a teremből.
Megparancsoltam Nicolának és Murillának, hogy maradjanak a kert
bejáratánál, Michelottót a kaviccsal felszórt ösvényen a gyümölcsfák
sűrűjébe vezettem. Pantalisea mögöttünk lépegetett, mert nem lett
volna okos dolog egyedül maradnom vele. Örültem, hogy Giulia
visszavonult a szobájába, hogy szundikáljon egy kicsit. Fel akart
frissülni addigra, mire Caterina Gonzaga megérkezik, miután hallotta,
hogy Giovanni korábbi sógornője híres szépség. Giovanni sem volt a
palazzóban, elment a hegyekben lévő, városra néző Villa Imperialéba,
hogy megtervezze a vendégeknek szervezett hétvégi vadászatot.
– Ha valaki megkérdezné – tanácsoltam Michelottónak –, azt fogom
mondani, hogy a bátyámtól, Valencia bíborosától hozott nekem
híreket. Feltételezem, hogy így is van…
– Ó, igen. – Különleges palaszínű szemei felragyogtak. –
Őeminenciájának is fontos javaslatai vannak, amelyeket meg kíván
osztani önnel.
Elmosolyodtam. Annyira kirítt Pesaro vidéki környezetéből, a
kétszínű nadrágjában, a személyére szabott tunikájában, széles orrú
csizmájában, hogy senki nem tévesztené őt össze egy helyi lakossal. –
Hogy van Cesare… azaz őeminenciája a bíboros?
 – Én is a saját nevén szólítom, úrnőm. A magánéletben nem
ragaszkodik a ceremóniákhoz. Habár, nincs annyira jól, mint szeretné.
A helyzet egyre nehezedik. A hírszerzőink azt jelentik, hogy a franciák
már előkészületeket tesznek, hogy átszeljék a hegyeket. A fő akadály
idáig az új ágyúikhoz való speciális szállítóeszköz megtervezése volt –
ezek a könnyűsúlyú dragonok vasat köpködnek kő helyett, és
nagyobb a hatósugaruk. Károly király azzal dicsekszik, hogy
lerombolja Nápoly falait, és Alfonzt a füléig betemeti a romokkal.
– Dio mio! – Egy űr hasadt bennem. – Róma is fenyegetett?
– Ki tudja megmondani? A franciák vademberek, ha egyszer ránk
vetik magukat, bármit megtesznek, még azt is, hogy bevonulnak az
Örök Városba. Őszentsége küldött egy szigorú levelet Károly
királynak, megdorgálta, amiért felrúgja a békét, ugyanakkor azonban
elkezdte megerősíteni az Angyalvárt, ha menedéket kellene keresnie.
Uram, Cesare mindent megtesz, hogy a mi ügyünk mellé állítson
mindenkit, akit lehet; a Corpus Christi ünnepén a pápai állam
területén mindenhol prédikációt tartottak, figyelmeztettek mindenkit,
ha a franciák ellenállás nélkül lépnek be Itáliába, azt mindenki
megszenvedi. Idáig csak Nápoly reagált. Alfonz király összehívta a
csapatait, de a középső Romagna régióban a bárók, akik örökre
törvényen kívüliek, csak a saját érdekeiket keresik, míg a többi város
nem kötelezte el magát. La Serenissima* túl erős, hogy félne az
inváziótól. Firenze támogat bennünket, ha tud, de a Mediciek
továbbra is annak az ördög Savonarolának az ostroma alatt állnak, míg
Milánó, tudjuk, hogy hajlandó széttárni a lábait – elnézését kérem,
asszonyom – Károlynak.
– Igen – mondtam –, nem veszem sértésnek. – Eltartott egy ideig,
hogy az ösvényre fókuszálva megpróbáljam túltenni magam azon a
rém-álomba illő képen, hogy a franciák barbárokként elözönlik a
földjeinket.
– Szükség van az ön azonnali segítségére – tette hozzá Michelotto. –
Uram, Cesare úgy véli, hogy amint Signore Giovanni megkapja
őszentsége parancsát Rómából, ön fel tudja majd fedni az igazságot a
Milánóval való ügyleteiről.
– Parancs? – Döbbenten álltam meg. – Milyen parancs?
 – Mivel a férje őszentsége vazallusa a zsoldja által, elvárható, hogy
csatlakozzon Nápoly védelméhez.
Hitetlenkedve nevettem fel. – Az én férjem? Csatlakozzon
Nápolyhoz? Ebbe soha nem fog beleegyezni. Családi kötelékek fűzik
Milánóhoz és… Vagy apám és a bátyám kényszeríteni akarják
Giovannit, hogy válasszon?
– Én nem tudom, hogy mi áll szándékukban, úrnőm. De ön a
kezében tartja a dolgokat, ahogy uram biztosított engem efelől.
Mintha mellettem állna, hallottam anyám hangját: Ne kövesd el azt
a hibát, hogy azt hiszed, különleges vagy… Te csak egy nő vagy.
Becsuktam a szemem, hogy kizárjam a szavait. Tévedett. Én nem
olyan vagyok, mint ő. Fölötte állok, és mindenki más fölött is, mert
én Borgia vagyok.
– Mit kell tennem? – kérdeztem.
Michelotto lehalkította a hangját. – Azt gyanítjuk, hogy lesznek
levelek Pesaro és Milánó között, amelyekben értesítik Il Morót, hogy
Giovanni az ő rendelkezésére áll.
– Levelek? De én hogyan…? – A kérdésem elhalt, amint elővett egy
bőrzacskót a köpenye alól. Kioldoztam a madzagot, és amikor
belenéztem, egy nagy marék csiszolatlan rubint láttam. – Ez egy egész
vagyon!
– Valóban. A drágaköveket nem olyan könnyű megtalálni, és önnek
szüksége lesz rájuk a megvesztegetéshez. A signore egyik magántitkára
jelezte, hogy hajlandóságot mutat.
A zacskót a szoknyám zsebébe rejtettem, és hátranéztem. – Az
emberei évek óta szolgálják – suttogtam, bár senki nem volt a
közelünkben, Pantalisea is leült egy távolabbi padra. – Kétlem, hogy
bármelyikük is rávehető…
– Az említett igen. – Michelotto mosolya széthúzta a forradását. –
Zacapónak hívják. Másolatokat fog készíteni a signore levelezéséről.
Amikor ön megkapja a leveleket, minden fontos hírt továbbítania kell
a szokásos hírvivők révén. Van olyan, akiben itt megbízik? Kerülnie
kell mindenkit, aki hírbe hozható Zacapóval.
– Igen. Pantalisea segíthet. – A zacskó lehúzta a szoknyámat séta
közben.
 Pantalisea felállt. Kinyújtottam a kezemet Michelotto felé. – Kérem,
mondja meg őeminenciájának, hogy megpróbálunk megfelelni az
elvárásainak. Bízom benne, hogy ön biztonságosan hazaér Rómába. –
Majd a beszélgetésünket befejezve elfordultam tőle, de még láttam,
amint kacsint.
* A. m. legderűsebb, azaz a legfenségesebb. A Velencei Köztársaság, kiterjedt államalakulat (a
szerk.).
 Tizenharmadik fejezet

Giulia nevetése csendült fel. Az emelvényemen ültem, és néztem,

amint egy zsámolyt a terem közepére visz, kezében a lantja. Köré
gyűltek a szűk nadrágot viselő ifjoncok, míg Pesaro zsémbes
nemesasszonyai vastag vakolattal az arcukon, a székeiken ülve
bámulták, és a homlokukat ráncolták.
Már két hét telt el azóta, hogy Giovanni korábbi sógora és
sógornője, Caterina Gonzaga hercegnő és a férje, Ottaviano herceg
Pesaróba érkeztek, eloszlatva a Caterina szépségéről szóló
mendemondát, Giulia nagy örömére. Míg a hercegnő modora olyan
kifinomult volt, mint a ruhái, de nem Vénusz volt, hanem sokkal
inkább Hippona: túl magas, szögletes volt az álla, az ajkai vékonyak,
közel ülő szemei és férfias kezei illettek marcona járásához. Amikor
Caterina megérkezett és kiszállt a kocsiból, Giulia úgyszólván
dorombolt; ezek után egyfolytában arra törekedett, hogy túlragyogja a
hercegnőt a saját extravagáns cicomájával, mindegy, hogy éppen egy
vadászaton lovagolt, vagy megajándékozott bennünket a lakoma utáni
zenei közjátékával.
Először azt gondoltam, Caterinának nem tűnt fel, mert nem
zavartatta magát, amikor La Farnese úgy keringett körülötte, mint egy
egzotikus madár, de a hercegnő temperamentuma hamar
megmutatkozott. Amikor néhány napot a Villa Imperialéban
töltöttünk, az összes vadászaton leiskolázta lovagolásban Giuliát – senki
nem üli meg úgy a lovat, ahogy egy Gonzaga, akik ismertek voltak a
terepviszonyoktól független lovaglóművészetükről –, mialatt úgy
intézte, hogy a férje, aki ugyan szinte komikusan alacsonyabb volt,
mint ő, egyébként pedig sötét szemű és férfias, karnyújtásnyira legyen
Giuliától.
Most, amikor Giulia pengette a lantot, édes hangon szerelmes
dalokat énekelt, s a fejét lehajtotta, hogy jól látsszanak az arca körül a
drágakövekkel csinosított fürtjei, Caterina hozzám hajolt, és azt súgta:
– Arra a következtetésre jutottam, hogy egy feleség vagy nagyon
magabiztos, vagy nagyon ostoba, ha egy ilyen nőt fogad a közelébe. –
Mialatt beszélt, a férjeink felé mutatott, akik szemben ültek velünk a
saját emelvényükön, és úgy bámultak La Farnesére, mintha egy földre
szállt angyal lenne.
Megütköztem a kijelentésén, és kézbe vettem a serlegemet. –
Donna Giulia egy kedves barátném. Igazából, amióta Rómában együtt
éltünk, ő olyan hozzám, mint egy nővér. Nincs mitől tartanom.
– Csakugyan? – Caterina mosolya felvillantotta hófehér fogait. –
Még a legszeretőbb nővér is versenyez az elsőbbségért, ha úgy érzi,
hogy nyerhet, mint ahogy tisztán látható, hogy ő is ezt teszi.
A hideg futott át rajtam, amikor magam elé idéztem a képet, amikor
Giovanni az ágyon magához húzza Giuliát. Egy elterelő kuncogást
erőltettem magamra. – Arra céloz, hogy meg merné tenni…?
– Úgy beszél, mintha ez lehetetlen lenne – jegyezte meg Caterina
fagyos hangon. – Abból, amit láttam, a szerető nővére igencsak
szomjúhozza a figyelmet. Nagyon jól ismerem Giovannit, hiszen a
közelében éltem évekig. Végül is a néhai nővérem férje volt. Mindig
nagyon könnyen magával ragadta a kihívás. És, ha nem tévedek, önt
még nem kapta meg. – Nem titkolt őszinteséggel fordult felém. – Túl
egyenes lennék?
Megráztam a fejemet, és Giovannit fixíroztam. Nyugtalannak tűnt,
de hát nem ilyen volt már napok óta? A Gonzagák látogatásának
költsége tönkretette az idegeit. Állandóan a pénz, a franciák és Milánó
miatt aggódott, és emiatt túl sokat ivott. Amennyire én tudtam, és elég
szigorú megfigyelés alatt tartottam, idáig még nem tett semmi kínosat,
minden éjjel részegen tántorgott be az ágyába. Azt is felfedeztem,
hogy az esküvői banketten tett kijelentése ellenére tényleg semmi
érzéke nem volt a tánchoz, és ezeken az eseményeken vonakodva vett
részt, tartva attól, hogy fény derül az ügyetlenségére. Vagy tévednék?
Ő és Giulia mégis találtak módot ara, hogy kijátsszák az éberségemet?
Miközben ezen a nyugtalanító gondolaton rágódtam, Signore
Ottaviano hátratolta a székét, és felállt.
Caterina megdermedt. A férje elsétált mellettünk, megállt ott, ahol
Giulia ült, és megvárta, amíg befejezi az édeskés dalocskát, majd
felkiáltott: – Bravissima! – Tapsolni kezdett, s mindannyiunkat arra
késztetett, hogy csatlakozzunk hozzá. Giulia csókra nyújtotta a kezét.
– Ahogy mondtam – jegyezte meg Caterina –, az ilyen nők nem
tudják elviselni, ha nem ők vannak a középpontban.
– Igen – válaszoltam hűvösen. – Kezdem érteni, amit mondott.
– Tényleg? Nagyon megkönnyebbültem. Már azon a kis
intermezzón tűnődtem, amelynek a tanúja voltam ma délután.
Giuliáról a hercegnőre siklott a tekintetem. – Mit… mit mondott?
– Ó, cara, sok évvel ezelőtt én is voltam új feleség. Azonnal
felismerem, ha valami szerelmi ármányt látok. Az ön udvarhölgye, az a
sötét bőrű, nagy szemekkel: megpróbált elrejteni… egy köteg levelet,
igaz? Ön olyan gyorsan kiküldött a szobából, hogy nem volt rá
eshetőségem, hogy elmondjam, ha ön figyeli La Farnese levelezését,
én egyetértek. Én is azt tenném, ha önnek lennék.
– Az nem… én nem… – Magamban átkoztam az ügyetlenségemet,
és Pantaliseáét is. Nagyon óvatosak voltunk a Zacapóval való
rendszeres találkozásokat illetően, olyannyira, hogy én még csak azt
sem tudtam, hogy néz ki. Pantalisea úgy írta le, hogy egy vékony,
izgága ember, kiguvadt szemekkel és savanyú szájszaggal. És mohó is
volt, zsebre vágott minden ékkövet, amit Pantalisea vitt, még akkor is,
ha semmi jelentenivalója nem volt, azt állítván, hogy nem érkezett
semmilyen fontos levél a férjem irodájába. Minden egyes alkalom,
amikor Pantalisea üres kézzel jött vissza, növelte bennem a kétkedést,
hogy Giovanni valóban ügyködik-e a családom ellen – egészen ma
délutánig. A vadászat után azonban, amikor a szobámba léptem
Caterinával, azon nevetgélve, hogy Giuliát majdnem lebukfenceztette
a lováról, amikor mindketten egy vaddisznót kergettek, ott találtuk
Pantaliseát elvörösödve, és valamit rejtegetett a háta mögött. Még csak
lehetőségem sem volt megnézni, mit hozott. Nagy elnézések
közepette kitessékeltem Caterinát, ledobtam az elpiszkolódott
vadászruhát, megfürödtem és felkészültem a lakomára, közben egész
idő alatt Pantaliseát szidtam az ügyetlenkedéséért. A leveleket az este
folyamán szándékoztam tanulmányozni.
Caterina megtörte zavart hallgatásomat. – Ó, úgy látom, komoly a
helyzet. Lehetek olyan merész, hogy tanácsot adjak? Az egy dolog,
hogy megszabadulunk a riválistól, de a férjet elárulni, az már más. A
férjnek joga van önt börtönbe vetni vagy kivégeztetni, ha úgy találja,
hogy ön a becsületébe gázolt.
Nem tudtam megszólalni, attól tartottam, hogy ez a figyelmes
asszony leleplezett engem.
– De a feleségeknek vigyázniuk kell egymásra – folytatta. – Meg kell
védenünk a közös érdekeinket. Nem szólok egy szót sem erről
senkinek. Cserébe kérhetnék egy kis szívességet öntől?
Megkönnyebbülve bólintottam. – Csak egy szót kell szólnia.
– Ó, rendben. – Caterina a figyelmét a terem közepére fordította,
ahol a zenészek muzsikálni kezdtek, és a férje felkérte Giuliát egy
táncra. – Egy kis időre van szükségem, hogy megfontoljam. Addig is –
úgy állt ott, mint egy torony, a baracksárga camorája fodrai
körüllengték –, azt hiszem, ideje, hogy a saját signorink felé fordítsuk
a figyelmünket.
Előretrappolt, és Giuliát félretolva elfoglalta a helyét a férje karján.
Giovanni felé fordultam, amikor egy ötletem támadt. Giulia
mozdulatlanul állt a terem közepén, dühösen, hogy Caterina
elrontotta a játékát. Giovanni felé intettem, aki vonakodva elhagyta az
emelvényt. Amikor mellém ért, bűzlött a bortól, azt mormoltam: –
Olyan fáradt vagyok. Szeretnék visszavonulni. Nem bánja? Giuliának
nincs partnere, és ön tudja, hogy mennyire szeret táncolni.
– Ha ragaszkodik hozzá – motyogta.
– Grazi, Signore. – Lehajtottam a fejemet, és a szempilláim mögül
figyeltem, hogyan kínálja fel a karját Giuliának, aki ragyogó mosollyal
jutalmazta meg. Elfoglalták a helyüket a Gonzagák mellett a
táncparketten, és Caterina megütközve nézte, hogy az eszmecserénk
után milyen készségesen küldtem a férjemet Giulia ölelő karjaiba.
Figyelmen kívül hagytam feddő pillantását.
Szólítottam az udvarhölgyeimet, eltávoztam a teremből, és a
lakosztályomba siettem.
– Hol vannak? – kérdeztem, ahogy becsörtetem a szobámba,
Nicolát és Murillát a fogadószobában hagytam. Letéptem a zafírral
kirakott hajpántomat, ami egész este összefogta a fürtjeimet, és
szétráztam a hajfonatomat, mialatt Pantalisea a tollmatracok között
kutatott.
– Tudomásod van róla, hogy ez az a hely, ahol elsőként keresik? –
dörrentem rá, de a rosszallásom azonnal elszállt, amikor átadott nekem
egy bőrbe tekert csomagot, amit egy zsineg fogott össze. Kinyitottam,
és az asztalon lévő gyertyához siettem, félrelöktem a hajkeféket,
fésűket, az illatszeres és hajszeszes fiolákat.
Amikor előhúztam a kézírásos lapokat, Pantalisea aggódva figyelt. –
Zacapo azt mondta, hogy a futár csak ma reggel érkezett. A két,
Milánóból jött levelet lemásolta, és a Giulia asszonynak küldött
eredetit mellékelte, mert úgy vélte, azt önnek látnia kellene.
A gyertyát közelebb tartottam, és a kezemben lévő papírra
pillantottam, de megdöbbenésemre csak olvashatatlan jeleket láttam. –
Ez titkosírással van. Odaadta a kulcsot is?
– Nem. Talán nem akarják, hogy ön elolvassa – mondta, miközben
az irattartót kereste.
A szemöldökömet ráncoltam. – Mégis, hogy várható el tőlem, hogy
továbbküldjem Cesarénak, amikor fogalmam sincs, hogy miről szól? –
Megvizsgáltam a többi levelet is. – Várj csak! Ezt itt el tudom olvasni.
– Olvasás közben egyre gyorsabban szedtem a levegőt. – Ez Giulia
férjétől, Orsinótól jött. Giulia bátyja, Angelo… haldoklik a Farnese-
birtokon, Capodimontéban, és a család a betegágyához gyűlt. Orsino
azt parancsolja, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Pantalisea keresztet vetett. – Isten áldja lelkét. Azonnal tudatnia kell
Donna Giuliával!
– Várj! Nem hallottad a többit. Orsino azért ír neki közvetlenül,
mert Giulia bátyja, Farnese bíboros megkörnyékezte az apámat, hogy
adjon neki engedélyt Giulia elvitelére. Papa elutasította. Orsino azt
írja… – A szóban forgó bekezdést hangosan olvastam: – Őszentségét
olyannyira elragadta a düh, amióta ismert, hogy a franciák át akarnak
kelni az Alpokon, hogy elutasítja az utazásodra vonatkozó engedélyt,
és arra figyelmeztet, hogy a távozásod Pesaróból kötelességszegésnek
minősül, és sértés az ő személye ellen. Azonban mind a bátyád,
Farnese bíboros, mind pedig én, a férjed, megparancsolhatjuk, mivel a
pápa ugyan határozhat spirituális ügyekben, de világi dolgokban te
nekünk tartozol engedelmességgel. Ezért mi – győzedelmesen
felemeltem a hangomat – egy héten belül Capodimontéba várunk, és
kíséretet küldünk a biztonságod érdekében, amennyiben Pesaro grófja
nem képes azt biztosítani.
Négyrét hajtogattam a levelet.
Pantalisea azt mondta: – El… el kell mondania neki.
– Nem tehetem. Papa megtiltotta. Miért terheljük Giuliát
olyasmivel, amivel nem tud mit kezdeni?
– Ó, asszonyom. A bátyja haldoklik! Meg kell adni számára a
lehetőséget, hogy…
– Azt mondtam, hogy nem. – Az üres borítékot elé hajítottam. –
Vidd ezt vissza Zacapónak. – Az íróasztalom fiókjából elővettem a
zacskót, és kiráztam belőle hat darab rubint. – Ez elég, hogy saját
birtokot vásároljon belőle. Mondd meg neki, hogy a továbbiakban is
elvárom, hogy minden Giuliának címzett levelet átadjon nekem. Nem
másolatokat; az eredetieket akarom, mint ahogy ezt is. A többi levelet
a következő futárral Rómába küldöm.
– Igen, asszonyom. – Szánalmas arckifejezéssel hagyta el a szobát.
Kezembe vettem Orsino összehajtogatott levelét, és egy darabig
tartogattam.
Mielőtt megkérdőjelezhettem volna a tettemet, odatartottam a
gyertya lángjához, és néztem, amint elhamvad.
 Tizennegyedik fejezet

Elbúcsúztunk Caterina Gonzagától. Az udvaron megölelt a délelőtti

nap fényében, a tenger felől vízszemcséket sodort a szél. – Ne felejtse
el a tanácsomat! – mondta begyakorlott mosolyával, és egy lepecsételt
papírt nyomott a kezembe. – Őszentségének küldi a férjem és én: egy
kis személyes kérés. Remélem, nem túl sok.
– Azonnal elküldöm – biztosítottam őt. – Bár lehet, hogy nem lesz
alkalma intézkedni.
Felsóhajtott. – Ez olyan felháborító, hát nem? Ezek a franciák úgy
özönlenek ide, mint a sáskák. Természetesen őszentségének most van
fontosabb dolga is. De, amikor tud rá időt szánni, nagyon hálás
lennék. – Megcsókolta az arcomat. – Nagyon remélem, hogy
találkozunk még, Lucrezia. Nagy öröm volt számomra.
Nem fog hiányozni, gondoltam, amint felszállt a kárpitozott
hintóba, és a kíséretével együtt elzötykölődtek. Bár egy csipetnyi
barátságosságot hozott, amelyről eddig nem is tudtam, hogy mennyire
vágyom rá, de nem örültem ennek a kicsinyes zsarolásnak. A borítékot
szemléltem, amit átadott, és amin a saját pecsétje volt. Talán egy
bíborosi kalap kell valakinek, vagy valamilyen vitát kell rendezni;
valami rémlett, említette, hogy valaki kiszemelte az egyik kastélyát.
Visszafordultam a palota felé. A helyi nemesség szétszéledt, miután
rájött, hogy nincs több ingyen ivászat. Giovanni elvánszorgott, hogy
tárgyaljon a tanácsával; a szolgák Adriana vezényletével szorgosan
sikálták a padlókat; s Giulia, miután búcsút intett a loggiáról,
visszavonult a lakosztályába, mit sem tudva a testvére közelgő
haláláról.
Elégtételt kellett volna éreznem. Azok után, amiket tett, ez volt a
legkevesebb, amit megérdemelt. Mégis, ehelyett melankólia telepedett
rám. Mit fogok itt csinálni, ezen a helyen, ahol semmi sem az enyém?
Ilyenkor Rómában zúgnak a harangok, a piacokon hemzsegnek az
árusok. Kutyák vonyítanak a teraszokról. Az én Arancinóm bizonyára
egereket kerget a cortilében, míg a Vatikánban Papa éppen a sonkából
és borból álló ebédjét fogyasztja.
Azt kívántam, bárcsak összepakolhatnám a koffereimet, és
távozhatnék. Semmi említésre méltót nem cselekedtem, kivéve azt,
hogy eltitkoltam Giulia elől a bátyja haldoklását. Semmilyen
bizonyítékom nem volt kémkedésről vagy házasságtörésről, és
váratlanul sajnálni kezdtem, hogy engedtem Cesare noszogatásának,
amellyel rávett arra, hogy idejöjjek, és ahogy fellépegettem a lépcsőn a
lakrészembe, minden olyan szürkének tűnt. Egy lehangoló délután
várt rám Róma és a családom nyüzsgése nélkül, az egyetlen
szórakozásom egy nem különösebben kívánatos délután Giuliával,
miután majd felébred a délutáni szunyókálásából, néhány levél
Zacapótól, bár idáig még egyetlen sem bizonyult eseménydúsnak,
tekintve, hogy azzal a megfejthetetlen titkosírással íródtak, amit talán
Papa vagy Cesare alkalmazottai közül valakik át tudnak írni.
A szobámban Nicola és Pantalisea szellőztették a ruháimat. –
Hagyjatok magamra! – küldtem el őket.
Lerúgtam a lábbelimet, és ruhástól az ágyra zuhantam. Behunytam a
szememet, a könnyek égették a szemhéjamat. Tizennégy éves voltam.
Honnan tudhattam volna, hogy ez lesz a legutolsó órám, amit
békében tölthetek? Jajveszékelésre ébredtem.
Az álomtól elnehezedve, kábán feküdtem a párnákon. A szobámban
közben sötét lett. Nagyon kimerült lehettem. A nap már majdnem
lement, átaludtam az egész napot.
Újra hallottam a kiáltást. Nagy nehezen felültem, és a belső udvarra
nyíló ablak felé indultam, amikor Pantalisea berontott, Murilla és
Nicola a nyomában. Egy pillantást vetettem csak rájuk, de azonnal
lefagytam. – Mi… mi ez a szörnyű zaj? – Az álomtól még kába
fejemmel csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a franciák lehetnek.
Ideérkeztek. Átmeneteltek Itálián és a minket Rómától elválasztó
Appenninek vonulatán.
– Zacapo – mondta Pantalisea. – Signore Giovanni átkutattatta az
irodáját. Az isten mentsen minket, asszonyom, tud mindent.
A félelem megfagyasztotta a vért az ereimben. Amikor az ablak felé
fordultam, Pantalisea felkiáltott: – Ne, asszonyom, kérem, ne nézzen
ki! – De én szétrántottam a függönyöket, hogy az ablakszemeken át
kinézzek a lenti eseményekre.
Az éjszaka közeledtével a tenger felől köd kúszott be. A falakon
fáklyák lobogtak; a belső cortilében egyenruhás őrök fogtak le egy kis
vékony embert, aki próbált kiszabadulni, miközben letépték róla az
ingét, derékig lerángatták róla a tunikát, és térdre kényszerítették.
Előtte egy fatönk állt.
Újra felkiáltott, keserves, panaszos hangon. Láttam, hogy Giovanni
előlép az őrök karéjából. Mögötte egy hosszú nyelű bárdot tartó férfi
állt.
Rettentő rémület támadt bennem. Szaggatottan lélegeztem,
miközben idegesen babráltam az ablakkilincsen, hogy megpróbáljam
kinyitni. Az ujjam állandóan lecsúszott. Alighogy sikerült végre
kinyitnom, megláttam, hogy a férjem int a kezével. A Zacapót tartó
őrök a karjait a tőkére feszítették. Kiáltás gomolygott a torkomban,
egy kétségbeesett könyörgés, hogy leállítsam az eseményeket. Zacapo
felüvöltött, az őr megsuhintotta a bárdot, és lecsapott a titkár mindkét
csuklójára.
A vér olyan sugárban tört elő, hogy hátrahőköltem, a rémület és a
fájdalom kiáltása visszhangzott a fülemben. Meg kellett kapaszkodnom
az ablakkeretben, hogy ne essek össze. A Zacapót tartó őrök
visszaléptek, és a férfi elterült a kövezeten, a kézfejétől megfosztott
karjai még rángatóztak. Sötét tócsa gyűlt köré, sűrű és fekete, mint a
tinta.
Amíg megkövülve álltam, Giovanni felemelte rám a tekintetét.
 Eltámolyogtam az ablaktól, a lábaim elerőtlenedtek, s az
udvarhölgyeimhez fordultam. Pantalisea sírt. Murilla a szoknyáját
markolászta, Nicola arca hamuszürkévé vált.
– Nem fogok elájulni – mondtam magamnak. – Nem fogok. Nem
fogok…
Végtelennek tűnő csend után meghallottam a saját hangomat: –
Zacapo beszélt neki rólam?
Pantalisea bólintott. – Giulia és Adriana úrnők csomagolnak. A
si-gnore engedélyezte nekik, hogy eltávozzanak Capodimontéba, és…
A többit már nem hallottam. Figyelmen kívül hagyva a kiáltását,
nem álltam meg, hanem végigvágtattam a szobákon, a folyosón, a
szívem zakatolt, és berontottam Giulia lakosztályába.
A fogadószobában jókora felfordulás volt, az udvarhölgyei két nagy
bőrládába dobálták a holmikat. Egy csuhába öltözött ismeretlen
franciskánus barát úgy állt a kandallónál, mintha őrködne. Amikor
meglátott a küszöbön, az arca jéggé fagyott. Giulia szobalánya, aki a
ruhákat válogatta, felnézett. Ledobta a kezében lévő holmikat, és
odajött hozzám.
– Donna Lucrezia, könyörgök, ez most nem alkalmas időpont.
Asszonyom nagyon dühös, és…
A kezemmel félretoltam. Nem vettem tudomást a bámuló barátról,
a hálószoba irányába mentem. Ahogy közeledtem, észrevettem
Giuliát, aki az ágyon lévő kofferbe dobált mindenféle kenőcsöket és
ékszereket. – Hogy tehette ezt velem? – hallottam a hangját. – A
bátyám meghalt, mielőtt láthattam volna. Soha nem tudtuk volna
meg, ha Fra Tadeo nem hozta volna meg a hírt. És mindez miatta
történt.
– Lehet, hogy a titkár hazudott – mondta Adriana reszkető hangon.
– Talán a saját árulását akarta elfedni azzal, hogy Lucreziát megvádolta.
– Dio mio, hogy vagy képes még mindig védeni őt? Hallottad Fra
Tadeót. Azért jött ide, mert nem érkeztünk meg Capodimontéba,
amikorra vártak. A te saját fiad, Orsino és az én bátyám, Alessandro
küldött egy hírnököt az üzenettel, hogy Angelo beteg. Az a titkár
megkapta a levelet, de nem nekem továbbította, hanem neki. Az
igazat mondta, amikor rákérdeztek. Azt mondta, azért adta oda neki a
levelemet, mert fizetett neki, hogy kémkedjen utánunk.
– De Lucrezia még gyerek. Ő nem tehetett…
– Gyerek? – nevetett fel Giulia harsányan. – Mikor volt valaha is
gyerek egy Borgia? Vannozza méhéből már patásan és szarvakkal
ugrottak elő, mint az ördögök.
Adriana ijedten eltátotta a száját, amikor meglátott, amint átléptem a
küszöböt. Giulia felnézett rám, haja szanaszét állt feldühödött arca
körül.
– Ha mi ördögök vagyunk, akkor te az ördög cselédje vagy. – A
hangom nyugodt volt, magabiztos, annak ellenére, hogy egész belsőm
remegett, annak tudatában, hogy lelepleztek. – Aligha játszhatod meg
az ártatlant, azok után, amit tettél.
Giulia a kezében tartott üvegcsét a falhoz vágta. Darabokra tört, és a
feszültséggel teli levegőt betöltötte a parfüm illata. – Én megbíztam
benned! Megbíztam, és törődtem veled. Húgomként szerettelek – és
ezt így fizetted vissza. – Magasba emelt kézzel indult felém, hogy
megüssön.
Adriana ijedten kiáltott fel: – Ne érj hozzá!
Felemelt állal vártam, hogy megüssön. Néhány centire
megközelített. – Jó lesz, ha vigyázol – mondtam neki. – Még ennél is
többet tehetek. Elmondhatok mindent Papának, amit tudok – rólad,
Juanról és a férjemről.
A szavak kiszaladtak belőlem, mielőtt még leállíthattam volna
magam. Mialatt beszéltem, Giulia elbizonytalanodott, kifutott az
arcából a szín, a bőre olyan sápadt lett, hogy világosan láttam a
homlokán lüktető kék eret.
– Te ostoba, tudatlan lány! – sziszegte. – Nem tudsz te semmit. Te
sem vagy más, mint egy zálog a kezükben, egy élesre fent penge, hogy
a mocskos terveiket segítsd. Ezt Cesare művelte, igaz? Ő bujtott fel
téged, hogy tönkretegyél engem, de te soha nem jelentettél számomra
fenyegetést. Az egyetlen személy, akit megsértettél, az a patetikus
férjed, akinek elfogtad az üzeneteit, és az a mohó patkány titkára, aki
az életét vesztette egy maroknyi selejtes drágakő miatt.
 – Ne merészelj így beszélni a bátyámról! Itt rólad van szó. Tudok
mindent. Ott voltam Giovanni lakosztályában azon az éjjelen a Santa
Mariában. Láttam, hogyan árultad el Papát.
Megdermedt. És hirtelen, legnagyobb elképedésemre, egy
maliciózus mosoly suhant át az ajkán. – Ezt hiszed? Hát akkor hadd
mondjam el neked, hogy állnak a dolgok szeretett édesapád és köztem.
Adriana felmordult. A félelem hirtelen satuként markolta meg a
szívemet.
Giulia beszélni kezdett: – Mindent, amit tettem, azt az ő parancsára
tettem. Rodrigo küldött engem Giovannihoz azon az éjszakán. Igen,
őszentsége, az édesapád, a mi áldott pápánk, azt parancsolta, hogy
szórakoztassam a férjedet. Azt már tudta, hogy Juan és Djem együtt
vannak, és azt is, hogy mi Giovanni kívánsága. Rodrigo engem
használt arra, hogy csapdába csalja a Sforzát – és mindezt azért, hogy
téged védjen.
Mozdulni sem tudtam. Alig kaptam levegőt. Ez az aljas kijelentés
úgy tekergett bennem, mint egy mérges kígyó. – Te… te hazudsz –
suttogtam. – Papa szeret engem. Ő soha nem…
Egy fejrándítással elhallgattatott. – Ó, igen. Szeret téged. La famiglia
az, amit valójában szeret. Én csak egy játékszere voltam. Akkor vett
birtokba, amikor annyi idős voltam, mint te, még mielőtt valaha is
megtiszteltem volna a férjem lepedőit, és kitanított arra, hogy a
kurvája legyek. Csinálj meg bármit, mondta nekem, hogy az én
Lucreziám biztonságban legyen.
Elhallgatott, amikor mozdulatlanul álltam, megdöbbenve mindattól,
amit elmondott, a dolog obszcén szándékosságától. – Vagy azt hiszed,
hogy a házassági szerződésed záradéka elég volt? – kérdezte gúnyos
hangon. – Azt hiszed, hogy Giovanni beleegyezett volna, hogy addig
várjon, amíg megfelelő korba érsz, ha nem ajánlottak volna fel számára
valamilyen alternatívát? A zsarolás, drága Lucrezia, az a legerőteljesebb
ösztönzés, ami létezik. Giovanni soha nem merne egy ujjal se hozzád
nyúlni, amíg Rodrigo megtartja magának az ő piszkos titkát. De ezt te
elrontottad. Azzal a céloddal, hogy bebizonyítsd, mennyire Borgia
vagy, megnyitottad előtte az ajtódat. Remélem, majd úgy ítéled meg,
hogy érdemes volt. Most már nem tudsz elmenekülni tőle. Róma
elesik – és te a Sforzákhoz tartozol.
– Nem – hallottam meg a saját suttogásomat. – Ez nem igaz… – De
a lelki szemeim előtt egyfolytában Juant láttam – ahogy tudni véli,
hogy ott vagyok, és figyel – és hallottam a suttogását, mielőtt elment
Spanyolországba: Most már bizonyára tudod, hogyan szerezz örömet a
férjednek. Ő, aki azt a mocsokságot művelte Giuliával és a férjemmel,
az én házamban; még csak meg sem próbálta elrejteni a romlottságát,
noha több tucat helyre mehetett volna, noha tudnia kellett, hogy ezzel
milyen sokat kockáztat. De azt tudtam, hogy Juan mindenre képes.
Papa viszont nem. Erre nem.
– Mi nem különbözünk annyira, te meg én – folytatta Giulia. –
Mindketten Rodrigo ambícióinak a rabszolgái vagyunk; bár, amíg te
azon munkálkodtál, hogy szánalmas bosszút állj rajtam, én
gondoskodtam arról, hogy a becses szüzességed érintetlen maradjon.
– Hazudsz! – A hangom üvöltéssé változott. – Ez nem igaz! Ti
tettétek ezt: te és Juan!
Az arca kővé meredt. – Te is egy vagy közülük. Megérdemled,
bármi történik veled, mert, mint az összes Borgia, képtelen vagy rá,
hogy felismerd az igazságot. – Egy pattanásig feszült pillanatig állta a
tekintetemet, mielőtt az ágyon lévő kofferhez fordult. – De az, hogy
hiszel-e nekem vagy sem, nem az én dolgom. – A hangja tompán
kongott, minden érzelem nélkül. – Elegem volt belőled és a
családodból! Vége van. Befejezve. Nem leszek újra az ő szajhájuk.
Visszatérek a férjemhez, könyörögni fogok a bocsánatáért, és
meggyászolom a halott bátyámat, akinek az utolsó óráit megtagadtad
tőlem. Vidd innen – mondta Adrianának, anélkül, hogy rám nézett
volna. – Nem akarom, hogy a közelemben legyen. Semmit sem jelent
nekem.
Reszketni kezdtem, még ha kihívó hangon így is szóltam: – Nem
mehetsz el. Megtiltom. Apám megtiltja.
– Nem, gyermekem, hallgass! – Adriana kimerülten állt fel az
ágyról, és hozzám lépett; az arca beesett volt, mintha éveket öregedett
volna. – Mennünk kell. A bátyja halott, és a fiam, az ő férje,
megparancsolta a visszatérését. A barátot küldte, hogy kísérjen el
bennünket. Nagy botrány lesz, ha nem engedelmeskedünk. Gyere,
menjünk vissza a te szobádba! Nincs rajtad se cipő, se harisnya. Ha
halálra fagysz, akkor apád valóban a fejünket veszi.
– Az biztos – fenyegetőztem, és Giulia felé indultam. – Ő soha nem
fogja ezt megbocsátani neked. Amikor elmondom neki, hogy mit
mondtál, soha nem fogja megengedni, hogy valaha is betegyed a
lábadat Rómába.
Giulia nem válaszolt, még csak nem is nézett rám, amikor Adriana
kivezetett, és átkísért a fogadószobán, ahol Giulia udvarhölgyei
megkövülten álltak, és a barát fenyegetően nézett. Pantalisea idegesen
járkált a folyosón. Azonnal a gondjaiba vett. Amikor Adriana éppen el
akart fordulni, megragadtam a ruhája ujját. – Várj!
Megállt. Az arcán kétségbeesés látszott.
– Ez nem lehet igaz – mondtam. – Miért tenne Papa ilyesmit?
Lesunyta a szemét. – Helyette nem tudok válaszolni. Csak azt
tudom, hogy mielőtt elhagytuk Rómát, Rodrigo azt mondta nekem,
hogy ne avatkozzak bele, ha a férjed és Giulia… – elakadt a szava.
Amikor újra megszólalt, a hangjából kihallatszó rezignáltság hallatán
elkezdtem kétségbe vonni mindent, amiben hittem, mindent, amiben
bíztam és amihez ragaszkodtam. Az egész világom mintha összedőlni
látszott volna körülöttem, amikor Adriana azt mondta: – De ők itt
soha nem csináltak semmit. Giovanni soha nem hívatta Giuliát
magához. Azt hiszem, az nem számít, hogy megtehette volna.
Giovanni törődik veled. Cserébe neked is törődnöd kell vele. Tegyél
meg mindent, amit kíván, hogy visszanyerd a bizalmát! A franciák a
nyakunkban vannak. Élvezik Milánó támogatását, és olyan hadseregük
van, ami eltapos bennünket. Most nem szabad elveszítened Giovanni
védelmét. Neked már csak ő van, ha apád elesik. – Hozzám hajolt, és
az arcomra szorította az ajkát. – Isten tartson meg, Lucrezia. Többé
már nem én gondoskodom rólad.
Visszasétált Giulia szobájába. A távozásával az egész gyerekkorom
elveszett, a biztonság törékeny illúziója a darabjaira hullott. Hatalmas
üresség támadt bennem, az a szörnyű érzés töltött el, hogy engem
valamiképpen félrevezettek, egy csalétek voltam a mások által készített
csapdában, olyan okokból, amelyeket nem értettem. Többé már nem
tudtam, vajon Giulia védett-e vagy megcsalt engem; többé nem
voltam biztos abban, hogy barát volt vagy ellenség. Csak azt tudtam,
hogy elveszettnek éreztem magam egy palotában, ami nem az enyém
volt, egy olyan világban, ahol az igazság kifürkészhetetlen volt,
áthatolhatatlan és olyan tünékeny, mint az árnyék.
Pantalisea visszavezetett a lakosztályomba. Mire levetkőztetett, ágyba
dugott és megkezdte a virrasztást az ágy oldalánál, rájöttem, hogy
Giulia egy dologban nem hazudott: Giovanni végül el fog jönni
hozzám.
Isten őrizzen attól, hogy ellenálljak neki.
A napokból hetek lettek.
Elzárkózva éltem a lakrészemben, azt színleltem, hogy a Gonzagák
látogatása alatt lovaglás közben megsérült a karom. Pantalisea és Nicola
lábujjhegyen járkált a palazzóban, és híreket hoztak Giulia és Adriana
hirtelen elutazásáról, amit nemsokára Giovanni elutazása is követett, ő
a vidéki villájába távozott. Az ablakon nem mertem kinézni, bár a
cortilét tisztára súrolták. Zacapo megcsonkított hulláját a sirályok és
hollók martalékául a piazzán akasztották fel, hátborzongató
emlékeztetőül, hogy mi történik azokkal, akik elárulják a signorét.
Életemben először voltam teljesen egyedül, se Adriana, se Giulia, se
senki más nem volt, aki tanácsot adjon nekem. A magány váratlanul
talált rám, először nem tudtam, mit kezdjek magammal. Éjszaka ébren
feküdtem, Giulia szavai gyötörtek, felsejlett előttem apám képe, ahogy
Giuliát Juanhoz küldi, mintha fizetett volna érte, amit, bizonyos
tekintetben, tényleg megtett.
Kételyek gyötörtek. Apám szerette őt. Tudom, hogy igen. Ahogy a
kezdeti sokk alábbhagyott, azt kezdtem gondolni, hogy Giulia csak
azért mondott ilyeneket, hogy fájdalmat okozzon nekem. Mikor
mondott igazat valaha is? Nemcsak hogy sikerült elcsábítania a
férjemet, de Adriana megerősített, hogy ez volt a feladata. Adriana
talán azért figyelmeztetett óvatosságra, mert odakinn idegen erők
gyülekeztek ellenünk, noha korábban számos alkalommal gúnyolta
Giuliát. Azt mondogattam magamnak, hogy semmit nem lehet
elhinni, amit mondtak, és még ha úgy is volt, Papának bizonyára
rengeteg oka volt rá. Mindig a mi érdekünkben cselekedett, a
családjáért, akiket az életnél is jobban szeretett.
Mégsem tudtam elfelejteni, amit Giulia mondott nekem. És amikor
a nyár utolsó fénye őszbe fordult, és a tenger felől szelek törtek be,
hogy a várost lerombolják, és köd ülte meg a palazzót, egy
árnyékvilágban sodródtam, ahol többé semmi sem látszott valóságnak.
Levelek nem jöttek. Nem voltam meglepve. Giovanni kétségkívül
elrendelte, hogy minden levelet neki adjanak át. Mégis, a hírek hiánya
nyugtalanító volt. Fogalmam sem volt, mi történik Pesarón kívül,
vajon Cesare és Papa menedéket kerestek-e az Angyalvárban, amikor a
franciák Nápoly felé vették az útjukat, vajon összecsaptak-e a francia
királlyal, és vajon Nápoly győzött-e vagy elesett.
Nem tarthatott a végtelenségig ez a tompa létezés, vége kellett hogy
legyen. És így is történt, nem sokkal karácsony előtt, amikor
felébredtem az egyik felületes szendergésemből, lópata dobogását
hallottam a cortilében. Pillanatokkal később Pantalisea jött az újsággal.
Giovanni visszatért.
Egy órán belül megfürödtem, megfésülködtem, és milánói divat
szerint szabott rőt selyembe öltöztem, a mellrésznek szögletes kivágása
volt, és hozzáillő világos zöld ingvállt viseltem hozzá. A hajamat
hajháló fogta össze, a csuklómat és az ujjaimat ékszerek ékesítették.
Úgy véltem, kellőképpen prezentálom a szűzies ártatlanságot, bár
forróság hevítette az orcámat, amikor a férjem megjelent az ajtóm
előtt. A csizmáira rakódott sarat már lesikálták róluk. A kezében egy
táskát hozott.
Kiparancsoltam az udvarhölgyeket az első antecamerába, azzal a
szigorú utasítással, hogy maradjanak ott, hacsak nem hívom őket.
Nem akartam, hogy hallják, ha bármi is történik. Amikor
szembenéztem a férjemmel, először voltunk egyedül a Pesaróba való
megérkezésünk és másfél évi házasság óta, és kíváncsi voltam, mit
tervez velem. A félelemtől a pulzusom hevesen vert, de a szememet
nem tudtam levenni a táskáról. Valamilyen fájdalmat keltő eszközt
hozott?
– Jól néz ki – mondta. A tűz elé állított székekhez ment. A köztük
lévő intarziás asztalra Pantalisea egy borosbutykost és serlegeket
készített ki. A butykosban világos frascati bor volt. Hígítatlanul. Ha
muszáj engedelmeskednem, annyira elködösítem az elmémet,
amennyire csak lehetséges.
Öntöttem a butykosból, és igyekeztem nem nézni a táskára, amit a
lábai mellé állított.
A férfiaknak különös étvágyuk van…
Kíváncsi félmosollyal fogta kézbe a serlegét. – Mi van? – kérdezte. –
Úgy értem, jól van? Sajnálom, hogy olyan sokáig távol voltam. Nem
lehetett elkerülni. – Elhallgatott, mintha hangsúlyt akarna adni az ezt
követő szavainak. – Milánóba kellett mennem, hogy üdvözöljem a
francia királyt.
Milánó. Tehát nem a villában volt idáig. Még csak nem is
Pesaróban.
Beharaptam az ajkam, és felemeltem a másik serleget. Nem szóltam.
Ez nem tartozott az én szerepeim közé; valahol hallottam (vagy
olvastam?), hogy a feleség nem kérdezgetheti a férjét. Készen álltam,
hogy figyeljek és engedelmeskedjek.
– A condottám miatt mentem – világosított fel, mintha csak
meghallotta volna a kimondatlan kérdésemet. – És mert Il Moro
magához hívatott. Károly király harmincezer embert hozott magával.
– Hangosan szívtam be a levegőt. – Igen – tette hozzá. – Olyan sokat,
és minden felszerelést, ami egy jól képzett hadseregnek szükséges:
lovak százait és tüzérséget és…
Nem tudtam visszafogni magam: – Igaz az, amit az ágyújáról
beszélnek?
– Ezt honnan tudja? – kérdezte éles hangon. Amikor nem
válaszoltam, miután felismertem, hogy már megint elárultam magam,
a férjem hozzátette: – Tudhattam volna. A Zacapóval történt különös
incidensig ellátták önt információval. Igen, igaz: ezek az ágyúk
semmilyen korábbira sem hasonlítanak. Károly király őfelsége
bemutatót rendezett nekünk Pisán kívül. Nagyon látványos volt. –
Éreztem magamon a pillantását, figyelte a reakciómat. – Annyira
látványos volt, hogy amennyiben őfelsége azt venné a fejébe, hogy
meghódítja egész Itáliát, mondhatom, nincs olyan városállam, amelyik
ellen tudna állni neki.
 Rosszul éreztem magam. Úgy hangzott, mintha csodálná, sőt
üdvözölné az idegen inváziót az országunkban.
– Károly francia király azonban istenfélő – folytatta Giovanni. –
Tiszteli a Szentszéket, és a követelése csak Nápolyra vonatkozik, azt
akarja alaptábornak használni a törökök ellen viselt keresztes hadjárata
során. Azt mondta nekem, hogy nem a pápa, hanem a hitetlenek
jelentik a nagyobb fenyegetést. Ám amennyiben őszentsége nem járul
hozzá a szabad áthaladásukhoz a pápai államon…
– Szabad áthaladás? – szaladt ki belőlem, és elborzadtam a részvétlen
viselkedésén. – Azt hiszi, hogy az apám, Róma uralkodója és a pápa,
szabad áthaladást engedélyez ennek a királynak és a hordáinak, hogy
feldúlják Romagnát? Hogy letapossák a búzaföldeket, ahol a
kenyerünk terem, hogy raboljanak és fosztogassanak, ahol csak tetszik
nekik, hogy Nápolyig letarolják a vidéket, csak azért, hogy elragadják
a koronát a birodalom felkent uralkodójától?
Giovanni kortyolt a serlegéből. – Az nem számít, hogy én mit
gondolok. Ha őszentsége nem engedi meg, akkor Károly királynak
nincs más választása, mint az ágyúit Rómára irányítani.
Úgy gyűlöltem őt abban a pillanatban, ahogy korábban soha még.
Élvezte, sőt mulattatta a mi közelgő pusztulásunk. – Feltételezem,
hogy amit az unokatestvére, Il Moro gondol, annak sincs jelentősége –
mondtam gúnyosan. – Feltételezem, hogy az önök családjában senkit
sem lehet vádolni, noha tudjuk, hogy a francia király és a látványos
ágyúi csakis azért vannak itt, mert a Sforzák behívták.
Rám emelte a tekintetét. Nem tudtam volna megmondani, hogy
megvetést vagy élvezetet láttam az arcán.
– Valóban mi hívtuk be őket – mondta –, mert őszentsége, az apja,
a viselkedésével megszentségtelenítette a trónját. A Szentszéket
korrupcióval szerezte meg, és a magán-itatóvályújává silányította, amit
ki is fog inni szárazra, ha nem állítjuk meg.
– Az unokatestvére, Sforza bíboros nem panaszkodott – vágtam
vissza dühösen, amiért ilyen arcátlanul nyilatkozott az apámról. – Sem
ön, si-gnore, amikor apám felajánlotta önnek a kezemet, hogy vegyen
el feleségül.
 Az arca elsötétedett. – Okosabban tenné, ha vigyázna magára.
Őszentségének nincs többé hatalma felettem. Nincs hatalma senki
felett. Firenzében a Mediciek vesztettek. Savonarola megnyitotta a
városkapukat a franciák előtt, míg Romagna bárói, akiknek a
gabonaföldjei miatt ön most annyira aggódik, kastélyokkal és
személyzettel tüntették ki őket. Ami a nápolyi felkent uralkodót illeti,
Alfonznak meg kell védenie a királyságát. A Borgiáknak nincsenek
szövetségeseik; az ön családja pusztulásra van ítélve.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne köpjek az arcába.
– Lehet, hogy őszentsége hisz abban, hogy győzhet. – Giovanni
harsány, hideg nevetést hallatott. Nem szokott gyakran nevetni; a
hang mögött megbújó nyers elégedettség ráébresztett arra, hogy a
családom valóban súlyos bajban van. – Úgy hallottam, a spanyolok
igen makacs népség, és az apja legújabb levele nem mutat semmi
félelmet. Csak a szajhája miatt aggódik.
Benyúlt a táskájába, és előhúzott egy összehajtott pergament,
fityegett rajta a feltört pecsét. Erősen meg kellett szorítanom a
serlegemet, különben kitéptem volna a kezéből.
– Őszentségétől jött, az ön apjától. – A levelemet az ölembe
hajította. – Látni fogja, hogy sok baja ellenére csak Giulia miatt
dühöng. Miután Capodimontéba ment, az ön apja kiközösítéssel
fenyegette meg. Amikor Giulia megpróbált visszatérni Rómába, a
franciák elfogták. Őszentsége kifizette a váltságdíját – tényleg, a
franciák akár kétszer annyit is kérhettek volna –, és elment a
városkapuhoz, hogy üdvözölje Giuliát. Csakhogy néhány nappal
később Giulia mégis elhagyta őt, és elszökött a férje várába,
Basanellóba. Őszentsége most bennünket vádol, hogy nem tettünk
meg mindent, hogy itt tartsuk őt, akár erőszakkal is. Javaslom, hogy
válaszlevélben írja meg, hogy mi mindent megtettünk, hogy eltérítsük
ettől az őrültségtől.
A székembe süllyedtem, s amint a levélre néztem, elöntött a
megkönnyebbülés. Giulia hazudott. Ha igaz lenne, amit nekem
állított, soha nem kísérelte volna meg, hogy visszatérjen Papához. Papa
soha nem fizette volna ki érte a váltságdíjat, és nem dühöngött volna,
hogy a Pesaróból való távozásával veszélybe sodorta magát. Tényleg
szerette őt. Ami közte és Juan meg a férjem között történt – ahhoz
Papának semmi köze.
Majdnem észre sem vettem, hogy közben Giovanni felállt. Amikor
elmerengve felnéztem, azt hittem, hogy távozni készül. Elmondott
mindent, amit mondani akart. Miután elmegy, végigolvasom Papa
levelét, majd megfogalmazom a válaszlevelet, ami majd megnyugtatja.
Giulia elhagyta őt, ahogy korábban ígérte; Papának tudnia kell arról,
mennyire szeretem, hiszen csak a családjára tud támaszkodni ezekben a
gyötrelmes időkben.
– Azonnal megírom a levelet – mondtam. – Ha szeretné, amikor
elkészül, akkor…
– Majd később megírja. – Lefagyva ültem a székemen, mire
hozzátette: – Vagy azt hitte, hogy megbocsátok magának? – Előhúzott
egy zacskót a zekéjéből, és a tartalmát a tenyerébe öntötte. – Miután a
kedvemre tesz, egy karperecbe foglaltathatja. Kár lenne nem
mutogatni őket, tekintve, hogy milyen sokba kerültek.
Ott állt várakozva, a rubinok mint véres fogtöredékek világítottak a
kezében, aztán félredobta a drágaköveket. – Elveszem, ami az enyém.
Menj az ágyadba!
Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megmozdulni. Olyan
arckifejezéssel állt fölöttem, mint akkor a cortilében, mielőtt
megparancsolta, hogy vágják le a titkára kezeit.
– Tolvaj Marrana – horkantott fel. – Kelj fel azonnal!
Miközben valahogy lábra álltam, azt suttogtam: – A záradék… a
házassági szerződésünkben…
– Azt hiszed, bárkit is érdekel az most? – Kegyetlen vigyorral nézett
rám. – A bátyádat és az apádat hamarosan francia csizmasarkak fogják
eltaposni. Nincs semmilyen záradék. Nincs semmi, ami
megakadályozná, hogy megkapjam a jussomat. – Egy lépést tett felém.
– A hajadnál fogva húzzalak fel?
Szinte vakon, a zsigereim legmélyéből jövő sikítást visszanyelve, a
hálószobámba támolyogtam. Az ujjaim megbénultak, amikor az
ingvállam kötőivel babráltam. – Hívnom kell az udvarhölgyeimet –
motyogtam, miközben mögém jött. – Nem tudok nélkülük
levetkőzni, és…
 – Nem kell levetkőznöd. – Az ágyra lökött. – Térdre!
Háttal neki felmásztam a matracra, a szívem a torkomban dobogott,
és vártam. Görcsös zokogás fogott el, amikor felhajtotta a szoknyámat,
széjjeltárta a lábaimat, hogy durván megtapogasson. Belém nyomta az
ujját. Elfojtott sikolyom úgy hangzott, mint egy rémült állaté.
– Azt hitted, hogy megúszod? – mondta, miközben újra és újra
belém döfte az ujját. Éles, hasító fájdalom hatott át, mintha egy karom
vájt volna a húsomba. – Hogy megalázhatsz és kinevethetsz a
családoddal együtt? Nem beszélsz! Nem mozdulsz! Azt kapod, amit
megérdemelsz.
Hallottam, hogy izgatottan tépi szét a fűzőket, és a nadrágja a földre
hull, a derekamon éreztem a gatyapőc hideg érintését, amikor nagy
erővel hozzám nyomta a csípőjét.
Behunytam a szemem, próbáltam nem remegni, bár a bőröm alatt
reszkettem. Olyan fájdalomra számítottam, mintha felnyársaltak volna,
egy vad, támadó döfésre, de nem éreztem semmit, csak a rám tapadó
ágyékát. Káromkodva hátradőlt, egyik kezét rám nyomta, míg a
másikkal csinált valamit magával. Összeszorított fogakkal lihegett.
Elgyötörten hátranéztem, és azt láttam, hogy gyors mozdulatokkal
ösztökéli a cazzóját, vadul rángatja a petyhüdt hímtagját. Egyre csak
rázta, rázta, végül a tenyerébe köpött, és azt mondta: – Nem állsz
készen. – Újra belém döfte az ujját. Összeszorítottam a fogaimat,
nehogy kiszaladjon rajta a kérdés, vajon szüksége van-e Juan
jelenlétére ahhoz, hogy megkeményedjen a férfiassága. Kirántotta az
ujját, és valami meleget kent a combomra. – De kész leszel. Amikor
úgy döntök, hogy magamévá teszlek, készen állsz, amikor csak
mondom. – Legnagyobb elképedésemre felrángatta magára a
nadrágját, és kimasírozott.
Pillanatokkal később hallottam, hogy becsapódik mögötte az ajtó.
Mozdulatlanul kuporogtam a térdemen, vártam, hogy a fülemben és
a mellkasomban dübörgő zaj csillapodjon. Aztán meghallottam, hogy
Pantalisea szólongat az ajtó előtt. – Asszonyom?
A hangjától felocsúdtam. Felegyenesedtem a térdeimre, zilált
hajamat kisimítottam az arcomból, míg ő a szétgurult rubinokat
kerülgette a szőnyegen. – Az ajtó – mondtam. – Zárd be! – Odajött
hozzám, és a karjában tartott, amíg valami bortól bűzlő vizes epét
hánytam; semmit nem ettem korábban. Az ágyékom fájt. Már
sejtettem, mennyire fog fájni később.
Pantalisea simogatott. – Jól van, jól van. Most már vége.
Amíg le nem néztem, nem jöttem rá, mit hitt, mi történt velem.
Giovanni vérrel kente be a combjaimat.
– Már nem vagyok immacolata – suttogtam, és a kezemet a számra
szorítottam, hogy elnyomjam azt a keserves nevetést, ami azzal
fenyegetett, hogy teljesen elragad.
 Tizenötödik fejezet

Azóta nem volt itt? – kérdezte Pantalisea. – Az óta az éjszaka óta?

Megráztam a fejem, és Nicolára és Murillára pillantottam, akik
pamutgombolyagot gurítottak egy kismacska felé, amit az egyik
istállófiú hozott nekem. A falakon fáklyák hunyorogtak; a Villa
Imperiale fenti lakosztályaiban nem volt kandalló, és számos fáklyát
raktunk szét a szobában, hogy melegen tartsanak minket. – Egyszer
sem – mormoltam.
Ez volt az egyetlen dolog, amiért hálás lehettem; gyászos vége volt
az évnek. Giovanni kerülte a társaságomat, mintha én maga lennék a
pestis, bár nem volt más választásunk, mint jelképesen együtt ülni a
sala grandéban a vazallusaink vízkereszti ünnepségén. Miután
szétosztottuk az ajándékokat, és meglátogattuk a piazzán felállított
jászolt, ahol kopott aranyozású szárnyakat viselő gyerekek
szerenádoztak nekünk, ide vonultam vissza, a Villa Imperialéba, bár a
Pesaro fölé magasodó villa valójában csak egy vadászház volt, és nem
téli rezidenciának szánták. Beköszöntött a január, és fagyos esők
szakadtak ránk, de visszavonultam a falikárpittal kibélelt szobákba,
hogy várjam, jön-e üzenet Rómából.
Csak egyetlen levelet kaptam idáig Cesarétől, amit Giovanni adott
nekem, mielőtt szétváltunk. Sárfoltos volt, és dátum nem volt rajta, de
gyanítottam, hogy hetekkel korábban íródott, mint ahogy
megérkezett. Giovanni idáig titkolta előlem, kétségkívül bosszúból. –
Olvasd csak, hogy a Borgiák büszkesége micsoda eredményt hozott! –
nyomta gúnyos mosollyal a kezembe.
Minden este lefekvés előtt újra és újra elolvastam a szörnyű sorokat:
Szeretett Luciám,
Az Angyalvárból írok, ahol Papa és én álljuk a sarat. Bizonyára
tudod, Papa nem járult hozzá, hogy a franciák végiggyalogoljanak az
államainkon, elítélte Károly király invázióját, és a Nápolyra vonatkozó
követelését. De a franciák most itt vannak. Úgy törtek ránk, mint az
istencsapása. El kellett menekülnünk a castelba, hogy mentsük az
életünket, de nem tudom, meddig tudunk kitartani. Még a falak
között is hallom a pokoli ágyúik hangját; ott vannak mindenhol, és
Róma vérét követelik. Nem tudom, hogy a küldönc valaha is eljut-e
hozzád, de ha igen, tudd, hogy minden gondolatom a tiéd, és ezerszer
is boldogan meghalnék, ha biztonságban tudhatnálak.
Örökre a bátyád,
Cesare
Magamhoz szorítottam a levelet, és sírtam, könnyeimmel eláztattam
a vékony papírt.
Fortuna kereke megfordult. A bizonytalannak látott jövő múltba
fordult, és mindennap rettegve vártam a következő hírnököt, félve
attól, hogy mivel már francia uralom alatt állunk, apámat és a bátyámat
elfogták, bebörtönözték, vagy még ennél is rosszabb történt velük.
Végtelen mennyiségű hímzéssel, Petrarca szonettjeiből vagy Dante
Divina Commediá-jából vett idézetekkel és értelmetlen pletykákkal
próbáltam meg elterelni a figyelmemet, az olyan asszonyok
időtöltéseivel, akik az unalmat vagy a félelmeiket akarják távol tartani.
Aznap este azonban a pletyka nem volt annyira értelmetlen, mert
emlékeztetett a férjem folyamatos – és Pantalisea számára
megmagyarázhatatlan – elmaradására az ágyam mellől.
– De miért? – firtatta. – Csak nem azt gondolja, hogy máris
megfogant?
– Isten őrizz! – Befűztem a tűbe. Próbáltam közönyös maradni.
Cesare levele után Goivanni erőszakos közeledését már nem tartottam
olyan rettenetesnek. Amit elszenvedtem a férjem kezétől, semmi nem
volt ahhoz képest, amit az apámnak és a bátyámnak kell eltűrniük. –
Nem kívánok azon elmélkedni, mi lehet az oka – mondtam. –
Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy úgy döntött, távol marad.
Amikor azonban eszembe jutott, mit művelt Juannal abban a
hálószobában, csak csodálkozni tudtam. Giulia meglehetősen
indiszkrét volt, amikor a vatikáni botrányokról volt szó; élvezte a
bíborosokról szóló leleplező történeteket, amikor in flagrante kapták
őket a ministránsokkal. Úgy látszik, vannak férfiak, akiknek valóban
fura étvágyuk van. Lehet, hogy Giovanni az egyik közülük? Talán
képtelen egy nővel együtt lenni, ha nincs egy másik férfi vele?
Összerázkódtam a gondolatra, de minden bizonnyal ezt igazolta az,
amit láttam. Ezt a gyanúmat mégsem mertem felfedni Pantalisea előtt.
Hadd higgye csak továbbra is azt, hogy átestem a szokásos, bárha
túlságosan erőszakos házastársi tapasztalaton – bár azzal tisztában
voltam, hogy mindaz, amit egy feleségtől elvárnak, nem történt meg
velem.
– Talán szeretője van – jegyeztem meg. – Ez elég gyakori a
férjeknél, nem?
– Van rá valamilyen bizonyítéka? – kérdezte felháborodottan.
– Nincs, de attól még lehet neki. – El kellett fordítanom a
tekintetemet, hogy elrejtsem a keserű örömömet. Nem hittem, hogy
szeretője van, és imádkoztam, hogy bármi késztette is arra, hogy távol
tartsa magát, folytatódjék, mert, ha megint jön a jogait követelni,
akkor csak a könyörületességében bízhatok. Rettegtem ettől, az egész
eljövendő életem lepergett előttem – a végtelen egyhangúság, amit
időnként bukolikus lakomák szakítanak meg, és az időnkénti
gusztustalan, erőszakos közeledések. És gyermekek: nekem kell
kihordanom a gyermekeit. Az isten óvjon tőle!
– Asszonyom, még mostanában is…? – kérdezte Pantalisea óvatosan.
Olyan sokáig titkoltuk a havi ciklusomat, hogy továbbra is csak
suttogva beszéltünk róla, mintha örök titok lenne.
– Miért kérdezed? – Kíváncsiságot mímelve próbáltam elrejteni a
hirtelen rám törő pánikot. Az eset után véreztem, de nem tudtam,
vajon a menzeszem volt-e, vagy a férjem brutalitásának a
következménye.
 – Mert egy nő akkor fogan meg – magyarázta –, ha a hold a
második ciklusában halad, és…
Kopogás szakította félbe. Az inasom, Lucca állt a küszöbön. –
Signora, bocsásson meg, de egy idegen van kinn a kapu előtt.
– Egy idegen? – tettem félre a hímzésemet. – Be vannak zárva a
kapuk?
– Igen, asszonyom. Sötétedéskor mindig bereteszeljük, ahogy ön
parancsolta.
– Akkor küldjétek el! Lehet, hogy egy kém, aki az én hollétemet
akarja kinyomozni. – Ez egyike volt a legijesztőbb félelmeimnek;
mivel Pesaro grófnője voltam, egy Sforza feleség, ha apám és a bátyám
fogságban van, és engem is lefognak, az jelentős váltságdíjat
eredményezhetne. – Várj! Tudod, hogy ki az? – kérdeztem, mert az
elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy potenciális emberrabló egyedül
bukkanjon fel ilyen későn, őt fedező csapat nélkül.
– Nem, asszonyom, de úgy néz ki, mint aki messziről jön. Csak ül a
lován.
Lehet, hogy végre megérkezett a hírhozó? Remény és rossz előérzet
egyaránt elfogott. Felvettem a köpenyemet és a kesztyűimet, majd az
udvarba siettem az udvarhölgyeimmel. Fekete volt felettünk az ég,
hópelyhek kavarogtak a fagyos levegőben. Láttam a saját lélegzetemet,
amikor megparancsoltam, hogy nyissák ki a masszív portálba épített
kiskaput. Egy láncra vert véreb őrködött itt egész évben. A gazdája,
egy valamelyik csatában megsérült félszemű veterán, a kutya nyakörvét
tartotta a kezével, készen arra, hogy elengedje. Amikor az ajtó kinyílt,
arra gondoltam, nem számít, milyen hírt hozhat ez az ember,
Borgiaként fogom fogadni.
Odakinn egy formátlan alak sziluettje rajzolódott ki. Egy fejét
mélyen lelógató lóra roskadt, amelynek minden egyes bordája kiállt.
Egyikük sem mozdult, mintha a sötét éjszaka háttérként szolgált volna
egy vázlatképnek. Előre akartam lépni, de Pantalisea visszatartott.
Helyettem Lucca közelített, a dárdáját lengetve. Szánalmasan
elővigyázatlanok voltunk, bár a férfi úgy nézett ki, mint aki a lovával
együtt rögtön összeesik. Ha valóban egy francia felderítő, Luccán és a
véreben kívül más nem tartja vissza.
 Lucca néhány lépésnyire megközelítette, amikor a férfi lefordult a
lóról. Tompa puffanással ért földet, a köpenye felfogta az esést.
Otthagytam Pantaliseát, és odasiettem, ahol Lucca a földön fekvő férfi
fölé hajolva az arca elé kötött mocskos kendő felé nyúlt. A malaclopó
köpeny alól kilátszó végtagokat szemléltem. A férfi hagyományos
öltözetet viselt – bőrzekét, gyapjúnadrágot és rövid szárú mókusszőr
csizmát –, a kezén rongyos, kötött kesztyű volt, amelynek az ujjvégei
le voltak vágva. A férfi ujjai megkékültek a hidegtől.
– Haldoklik! – kiáltottam fel. – Azonnal be kell vinni – … A szavak
a torkomra forrtak, amikor Lucca lehúzta a kendőt, és felfedte a férfi
hosszúkás, sápadt, finoman faragott arcát, amely olyan volt, akár egy
ikon; a sűrű, rőt szakáll rozsdaként fedte az állát, nehéz szemhéja félig
zárva, ami alól kilátott talán, de nem ismert fel engem.
Mellé omlottam, és megfogtam a kezét. – Cesare! – suttogtam.
Egy egész éjjelt és egy egész napot átaludt. Amikor végre felébredt,
a téli nap sugara áthatolt az ablakon, és fényt vetett a párnájára ‒ a
kifehérített vászon alig volt fehérebb, mint a bőre.
Összerándult. Az ágya melletti zsámolyon ülve kinyújtottam felé a
kezemet, hogy megérintsem az övét, és megkönnyebbülve éreztem
meg a bőre melegét. – Nincs mitől félni – nyugtatgattam. –
Biztonságban vagy.
A szeme szélesre nyílt. A sápadtsága ellenére zöld szemei olyan
élénkek voltak, mint a smaragd kristályok egy alabástrom álarcon. –
Lucia. – A hangja alig volt hallható. – Én mióta…?
– Két éjszakával ezelőtt érkeztél meg. Most már jócskán elmúlt dél.
– A tálalón lévő palack felé nyúltam, és egy adag sűrű fehér folyadékot
öntöttem egy csészébe. Amikor fölé hajoltam, hogy az ajkához
közelítsem, megragadta a csuklómat. Látható törékenysége ellenére
meglepő erő volt benne.
– Mi ez?
– Máriatövis, mézzel és mentával lepárolva. – Gyanakvó szemébe
néztem. – Pantalisea maga főzi; ez az ő gyógyírja lázra és
kimerültségre. Na, idd meg! – A keserű íz köhögésre ingerelte.
Amikor megtöröltem a száját, hogy cserepes ajkáról letöröljem a
maradékot, enyhén elmosolyodott. – Förtelmes, mint a méreg!
Giovanninak kéne adnod belőle.
Megdermedtem.
– Mi az? Mi a baj? – kérdezte reszelős hangon. Nagyon jól ismert
engem. Még most is, amikor a halál széléről tért vissza, megérezte
bennem a nyugtalanságot.
– Semmi. – Magamra erőltettem egy mosolyt, s a levelére
gondoltam, miközben a csészét félreraktam. – Most én vagyok az,
akinek kérdeznie kell. Éjszaka érkeztél, anélkül, hogy előtte értesítettél
volna, nem mondtad meg a nevedet, majd eszméletlenül lefordultál a
lovadról. – A hangom elhalkult. – Azt hittem, véged van.
– Én is azt hittem, hogy végem van. Az a gebe él még?
Megráztam a fejem. – Ki volt éhezve. Az érkezésed után egy órával
kimúlt.
– Szegény pára. – Cesare az ablak felé nézett. A fény kiszínezte az
arcát, rézszínű szakállában arany szálakat izzított fel. – Teherhordó ló
volt. Elloptam, és Velletriből megállás nélkül lovagoltam idáig. Öt
napig tartott. Kész csoda, hogy a ló eddig is kitartott.
– Velletriből? Az mérföldekre van Rómától! Azt hittem, együtt
vagytok Papával.
Komor hangon mondta: – Együtt voltunk.
Váratlanul könnyek szöktek a szemembe. – Te jó ég! És Papa… ő
még… mindig…?
Ülőhelyzetbe tornászta magát, és nekidőlt a párnáknak. – Igen. Ne
aggódj! Életben van. Úgy volt, hogy Peruggiában találkozunk; ebben
még akkor egyeztünk meg, amikor eljöttem Rómából. De először
téged akartalak látni.
Sűrűn pislogtam, hogy ne vegye észre a szomorúságomat. – Nem
értem.
– Nincs is miért értsed. – A hálóinge nyitott kivágásához nyúlt.
Giovanniéiból vettem kölcsön, egy cassonéból ástam elő, mert Cesare
nyeregtáskájában nem volt más, mint piszkos ruhák és morzsák. Lucca
vetkőztette le a bátyámat, megfürdette és lefektette. Az ing szétnyílt,
és felfedte a mellszőrzetét, ami odavonzotta a tekintetemet. Még
mindig úgy gondoltam rá, mint a bátyra, aki öt évvel idősebb nálam,
gyermekkori társam és védelmezőm. El is feledkeztem arról, hogy
Cesare már egy férfi, majdnem húszéves.
Megtörte a csendet. – Paktumot kellett kötni Károly királlyal.
Utálni fognak minket ezért, kétségkívül, átkozni fognak egész
Itáliában, de nem volt más választásunk. Csapdába estünk a castelben.
A franciák megfenyegettek, hogy ránk irányítják az ágyúikat…
– Igen – szakítottam félbe. – Megkaptam az üzenetedet. Még
mindig őrzöm.
– Elért hozzád? – Erőtlen mosoly suhant át az arcán. – Meg kell
jutalmaznom azt a küldöncöt, ha valaha majd látom. A poklot kellett
megjárnia, hogy kijusson a városból, nem is beszélve arról, hogy mit
élhetett át, amíg eljutott Pesaróba. – Újra elhallgatott, s a hálóingével
babrált, mielőtt azt mondta: – Szóval, a Vatikán titkos átjárója
beomlott a zárótűz következtében. Nem volt menekvésünk. Bár a
király megígérte, hogy tisztességesen fog velünk bánni, de abban a
pillanatban, amikor a hadserege rést ütött a falainkon, tombolni
kezdtek. A zsidó negyedet, a Borgo kerületet és palazzókat: mindent
kiraboltak. Mama elmenekült az Esquilinén lévő szőlőskertjébe.
Felgyújtották volna az egész várost és megerőszakoltak volna
mindenkit, ha nem egyezünk meg velük. – Elfintorodott. – Úgy
láttam, hogy még a törökök is jobban visszafogták magukat. A franciák
olyanok, mint az állatok; lepisálták még a Bazilika oltárát is, a
Vatikánban helyezték el a lovaikat, és a szajháikat a pápai lakosztályba
hurcolták.
– Dio mio. – Keresztet vetettem, közben a gyönyörű freskókra, az
aranyozott bútorokra és a falikárpitokra gondoltam, amelyek most
meg-gyalázva, bemocskolva enyésznek. – Milyen egyezményt sikerült
elérni? – kérdeztem, felkészülve a válaszra, hogy most már a francia
király alattvalói vagyunk.
– Azt nem akarod tudni, hogy előtte mi történt? – A hangja
csibészkedős lett, és elmosolyodtam. – Rómában felkelés tört ki. Nem
vesszük jónéven a fosztogatást, hacsak nem mi magunk csináljuk.
Károly megrettent; a katonáit megölték az utcákon, így sürgős
üzenetet küldött a castelbe, és kérte Papát, hogy találkozzanak.
Nagyon királyhoz méltó, nagyon bizalmas megbeszélés volt. Károly a
castelhez lovagolt, és miután megölelték egymást, kettesben sétálgattak
a loggián.
Hozzám hajolt. – Még nem láttál olyan komikus párt, Papa a
camaurójában úgy trappolt, mint egy medve, miközben Károly ott
szökdécselt körülötte, tiszta ideg volt, és nyáladzott. Franciaország
királya egy törpe, Lucia – a bűnnél rondább, és alig ér a vállamig. És
ostoba is: egész Róma a kezében volt. Bármire rávehetett volna
bennünket, de mire Papa befejezte a masírozást, az egyezmény már
megpecsételtetett. Károly engedelmességet fogadott Papának mint a
legfőbb főpapnak, lemondott arról a törekvéséről, hogy támogassa
Papa trónfosztását, míg Papa szentesítette a király törökök elleni
keresztes hadjáratát, ezáltal szabad átvonulást engedélyezett az
államainkon keresztül.
Egy hosszú percig emésztettem mindezt. – Papa miért nem
engedélyezte már korábban is a szabad áthaladást? Mivel ezt
visszautasította, az egész várost veszélyes helyzetbe hozta.
– Soha nem gondoltuk, hogy erre sor kerülhet – húzta el a száját
Cesare. – Vagy legalábbis Papa nem gondolta. Nekem volt olyan
érzésem, hogy ez bekövetkezhet. De igaza volt, hogy először
visszautasította őket. A Romagna területei részei a szent államnak: ha
megengedi Károlynak a szabad átvonulást, azzal azt az üzenetet küldi
minden európai uralkodónak, hogy szabad préda vagyunk. És végül is,
a visszautasítás volt segítségünkre. Romagna báróinak nagy többsége
már addigra megcsókolta Károly culóját, és felajánlották neki az
erődítményeiket, így a visszautasításunk következtében ezek a bárók
most árulóknak számítanak.
– És Nápoly? Gioffre ott van a feleségével, Sancia hercegnővel.
Most veszélyben van?
Cesare bólintott. – Imádkoznunk kell, hogy Nápoly elkerülhesse a
sorsát. De vagy ők, vagy mi. Alfonz lemondott a fia, Ferrantino javára,
aki olyan, mint egy veszett kutya. Nem kétséges, hogy utolsó
leheletéig harcolni fog a franciák ellen. Csak reménykedhetünk, hogy
van elég katonája a győzelemhez.
– Ezért voltál Velletriben? Károly királlyal együtt hagytad el Rómát?
 – Vele és Djemmel együtt. Ahogy már mondtam, Károly egy hülye.
Beleegyezett, hogy Papának fizet ötszázezer dukátot, ha a kíséretében
vagyok. Ha én vele vagyok, azzal pápai fennhatóságot élvez a Nápoly
elleni támadása. Djemnek még többet fizetett volna. Károly azt akarta,
hogy a szultán gyűlölt testvére az ő táborában legyen túszként, mert
azt hitte, hogy amikor majd megkezdi a keresztes hadjáratot, Djem
hasznos zálognak bizonyul. Én mint bíborosi legátus utaztam.
Tizenkilenc ökör vitte az értékeimet. Bizonyára meglepődtek a
franciák, amikor kinyitották a koffereket, és üresen találták
valamennyit.
Átvettem a hangulatát, és felkacagtam. – Semmit nem vittél
magaddal?
– Ó, de igen. Az első két kofferben. Még meg is mutattam
Károlynak a miseruháimat és a kelyheket, mire a szemei még a
szokásosnál is jobban kiguvadtak, amikor meglátta a drágaköveket.
Korrupt haszonleső. Azonban félúton Velletri felé Michelotto
feltartóztatta az ökröket a kofferekkel együtt. Mire én elmenekültem,
már csak a köpenyem és a papi sapkám maradt, amit végül egy
sátorban hagytam. – Hirtelen nevetésben tört ki. – Károly tényleg azt
hitte, hogy betartjuk a szerződés pontjait, és hagyjuk, hogy a mi teljes
támogatásunkkal támadjon Nápolyra.
Jókedvem támadt. A bátyám épp most alakította át a francia
fenyegetést bohózattá.
– Károlynak fogalma sincs, mi vár rá. Nápoly bevétele nem lesz
olyan könnyű, mint ahogy ő gondolja. – Cesare folytatta: – És amíg ő
Ferrantino királlyal próbál egyezkedni, Papa és én megalakítjuk a
Szent Ligát a városállamokkal együtt. Most már tartanak majd tőlünk;
láthatták, hogy mi történik, ha nem ezt teszik. És ekképpen –
győzedelmes vigyorral hajolt hozzám – arra kényszerítjük őket, hogy
meghajoljanak előttünk. A Mediciek már elhagyták Firenzét, az az
ördög Savonarola száműzte őket a saját városukból, aki azt rendelte el,
hogy a sok drága holmit a hívságok máglyájára vessék. Egy nagy család
már elesett; eggyel kevesebb, akikkel hadakoznunk kell. A többieket is
térdre kényszerítjük, és kifacsarunk belőlük mindent, amire
szükségünk van, mindenkit legyőzünk, minden kisszerű hadvezért
vagy gőgös duchét, minden áruló herceget, aki összeesküdött
ellenünk. Vagy a vazallusaink lesznek, vagy karóra kerül a fejük. Eljött
az újkor ideje – a Borgiák kora. És én leszek az ostor. Olyan terrort
vezetek be, hogy már csak a nevünk hallatán is reszketni fognak.
Hangosan felnevettem, részben ezen a drámai kinyilatkoztatáson,
részben az örömtől, hogy az érkezése körülményeinek ellenére az ő
elnyomhatatlan kedve láthatóan nem szenvedett csorbát.
– És Djem? – kérdeztem vidám színezettel a hangomban. – Ő még
mindig a franciák foglya? – Azt gondoltam, legalább ennyit
megérdemel azok után, amiket átéltem azon az éjjelen a palazzómban.
– Ő halott – válaszolta Cesare egyhangúan. – Megöltem. – Amikor
a kijelentésétől meglepetten elakadt lélegzettel bámultam rá,
hozzátette: – Vagy az ő élete, vagy az enyém volt a tét.
Elfogott a bűntudat. – De… de nem kellett volna! Soha nem
mondtam, hogy azt akarom, haljon meg. – Mialatt ezeket mondtam,
elszörnyedtem, vajon Juan miként reagál, ha megtudja, hogy a
szeretett barátja már nincs.
Cesare a homlokát ráncolta. – Nem érted tettem. Az olyan lett
volna, mint megölni egy kutyát, mert a gazdája hagyta, hogy ugasson.
Nem. A szökésünket terveztük, a következőképpen: amikor a franciák
éjszakára letáboroznak, lopott ruhákban kilopózunk, elviszünk két
málhás lovat, és egyenesen Peruggiába lovagolunk, hogy Papával
találkozzunk. De amikor eljött az óra, az a nyomorult török
meghátrált. Elkezdett kiabálni velem, hogy Juan soha nem engedett
volna meg egy olyan megoldást, hogy ő, a herceg, arra legyen
kényszerítve, hogy tolvajként meneküljön. El kellett hallgattatnom őt.
El kellett hallgattatnom. – A hangja hirtelen remegni kezdett. – Attól
féltem, hogy meghallják. Erős volt, nekiesett a torkomnak. Meg
kellett fojtanom őt azzal a dróttal, ami arra az esetre volt nálam, ha
belefutnánk az őrökbe.
Rémült csendben ültem, képtelen voltam megszólalni.
– Vagy az ő élete, vagy az enyém volt a tét – mondta Cesare újra, és
a remegése erősödött. – Nem volt választásom. Hinned kell nekem!
Ha nem teszem meg, mindkettőnket bajba juttat.
 – Igen. Természetesen – suttogtam. – Meg kellett védened magadat.
– De nehezemre esett megszabadulni attól a gondolattól, hogy egy
hirtelen kényszerből elkövetett brutális tett révén tudott csak
elmenekülni. Aztán megláttam, hogy reszket. Nem volt olyan
közömbös számára, amit tett, mint ahogy gondoltam.
– Kérlek! – mondta. – Ne ítélj el! Soha nem tettem volna meg, ha
lett volna más megoldás. De olyan hangosan kiabált, hogy felriasztotta
volna az egész tábort, és meg kellett tennem…
– Ne! Ne beszélj róla többet! Megértem. Cesare, én soha nem
ítélnélek el téged.
A fejét elfordítva felnyögött. – De azt teszed. Hogyan is ne tennéd?
Megöltem egy embert. Nem kellett volna elmondanom neked. Soha
nem kellett volna beismernem. Nem kellett volna idejönnöm.
– Ne mondd ezt! – Az ágy szélére ültem, és gyengéden magamhoz
húztam. Úgy olvadt bele az ölelésembe, mint egy vigasztalan
kisgyermek. Éreztem az izmait. Amikor felismertem, hogy milyen
közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem őt és mindent, amit szerettem,
szorosabbra fűztem a karomat köré, megpróbáltam megosztani vele a
testem melegét, az odaadásomat és a bizalmamat, miközben a melleim
közé fúrta az arcát.
Karjával átölelte a derekamat. – Száz embert is képes lettem volna
megölni, hogy elérhesselek – hallottam a szavait, aztán felemelte a fejét
és a száját az enyémre szorította, a lélegzete olyan nyirkos volt, mint a
nyári alkonyat. Játszadozni kezdett a nyelvével. Amikor megéreztem,
hogy egész testével hozzám tapad, megpróbáltam kiszabadulni az
öleléséből, de a karjai csapdájába kerültem. A számba suttogott: –
Senki nem szeret téged annyira, mint én, Lucia. Senki soha nem képes
úgy – és én kezdtem megadni magam az erejének, a vállai olyan
kemények voltak, mint az elefántcsont, ugyanakkor lágyak is, mint a
szatén, éreztem a bordáit, a lüktető szívét.
Az ajkai elindultak felfelé, a fülcimpámhoz. – Platón szerint minden
ember az elveszett ikertestvérét keresi. De nekünk soha nem kell
keresnünk, Lucia, mert mi mindig megvoltunk egymásnak.
Vágy tüzelte a véremet. Megengedtem, hogy megfogja a kezemet,
és lehúzza a lábai között lüktető keménységre. Ellen akartam állni. Egy
távoli, mélyen elzárt részem azt dübörögte, hogy ez kimondhatatlanul
halálos bűn, megbocsáthatatlan vétek a természet ellen. De olyan
érzések árasztottak el, amilyeneket még sohasem éreztem, nem is
sejtettem, hogy léteznek. A testem akarta őt. A testem tudta, hogy
minden itt volt Cesare karjaiban, ahová én igazán tartozom…
– Ne! – kiáltottam levegőért kapkodva, mintha a tenger mélyéről
emelkedtem volna fel a felszínre, a mellkasának feszítettem a kezeimet,
és hátratoltam. – Nem tehetjük meg.
A kezébe fogta az államat. – Nem tehetjük vagy nem merjük?
– Cesare, kérlek! Te… tudod, hogy ez szörnyű bűn lenne.
A nevetése olyan volt, mint a torka mélyéről jövő dorombolás. –
Mióta számít nekünk a bűn? Borgiák vagyunk. Arra születtünk, hogy
csak egymást szeressük.
– Nem. Engedj elmennem! – Nekifeszítettem a tenyeremet, hogy
távol tartsam magamtól. Éreztem, hogy ellenáll, éreztem a sürgető,
pusztító vágyát. Olyan hatalmas volt, hogy éreztem, hogy felemészt
engem is. Önmagammal küzdöttem, hogy megfékezzem az engem
eluraló sóvárgást, amikor hirtelen elengedett. Még éreztem a bőrömön
a meleg ujjai lenyomatát, amikor a fejével az ajtó felé intett.
– Giovanni – mondta. – Micsoda váratlan meglepetés! –
Megperdültem magam körül. Eddig észre sem vettem, hogy teljesen
felkapaszkodtam az ágyra, s annyira összeforrtunk Cesaréval, hogy egy
bénító pillanatig nem tudtam megkülönböztetni a saját testemet az
övétől. Szertefoszló ködön át láttam, hogy a férjem mozdulatlanul áll a
küszöbön, a markában szorongatott kesztyűjével, miközben a kalapja
alól figyelt minket.
– Azt mondták nekem, hogy bíboros uram itt van, de alig hittem el.
Hogyhogy ilyen messzire eljött, és engem nem értesítettek róla?
– Csak két napja érkezett. – Gyorsan kimásztam az ágyból, a
szoknyámat húzogattam, belül remegtem a hangomból kihallatszó
idegesség miatt, és amiatt, hogy az ajkamról elhangzó átlátszó kifogást
senki, legkevésbé Giovanni fogja elhinni. – Nagyon beteg volt, és
én… én írni akartam önnek, de ápolnom kellett őt. Látja? – A
tálalóhoz fordultam az orvosságos üvegért, de sietségemben levertem
az üres csészét. Amikor a padlón széttört, a hang fülsértőnek hatott,
bántotta a fülemet.
– Nagyon is látom – mondta Giovanni komor hangon. – Látom,
hogy megint én vagyok az utolsó, aki megtudja.
Cesare felnevetett. – Ugyan már! Ne keress hibát ott, ahol nincs! A
húgom igazat beszél. Rettenetes állapotban voltam. Hívattunk volna
hamarosan. – Könnyedén kiugrott az ágyból, mintha soha semmi baja
nem lett volna, és ettől összerázkódtam. A gyűrött hálóing a fényben
átlátszóvá vált, és felfedte kemény férfiasságát. Vagy nem vette észre,
vagy észrevette, de nem érdekelte, odalépett Giovannihoz, és
barátságosan magához ölelte.
Cesare vállai fölött Giovanni pislogás nélkül bámult rám.
– Én… én szólok a szolgáknak, hogy itt van, uram – mondtam, és
gyűlöltem, hogy dadogtam. Amikor az ajtó felé indultam, Giovanni
ellépett Cesare mellől. A bátyámhoz hasonlítva nagyon vézna volt, és
annak ellenére, hogy Cesare sokat fogyott, s hogy a bozontos
szakállára nagyon ráfért már egy kis borotválás, de még abban a
kölcsönvett hálóingben is úgy viselkedett, mintha a legelőkelőbb
udvari cicomát viselné.
– Nézd meg, hogy találsz-e valami megfelelő ruházatot számomra,
amíg odavagy! – mondta Cesare. Giovannira kacsintott. – Talán a
signore tud valamit kölcsönadni? Csak egy szál ingben érkeztem,
úgyszólván. Egy kis csetepaté után a franciákkal. Semmi komoly.
Meglehetős felfordulás volt Rómában, de a legrosszabbnak vége, és
őszentsége hamarosan elrendeli, hogy csatlakozzunk hozzá.
– Természetesen – mondta Giovanni tompa hangon. – Lucrezia,
kérje meg a szobalányomat, hogy hozzon egyet a köntöseimből, és
egy nadrágot őeminenciájának.
A mosolyom olyan merev volt, hogy akár megrepeszthette volna a
számat. – Azonnal intézkedek.
Amint elhagytam a szobát, felkaptam a szoknyám alját, és olyan
gyorsan kezdtem rohanni, ahogy csak tudtam, le az előcsarnokba, és
meg sem álltam, amíg be nem rontottam a lakosztályomba,
megrémisztve a feladataikat végző udvarhölgyeimet. Pantalisea félig
felemelkedett, amikor elrohantam mellette, és bevágtam a hálószobám
ajtaját magam mögött.
A hátamat az ajtónak támasztva a padlóra csúsztam, csont nélküli
kupacként hullottam a földre.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy imádkozzak. Az imént fedeztem fel a
sötétséget önmagamban; most már tudtam, hogy valamilyen tiltott
dolog lappang a szívemben, ami uralkodik a testem felett. Hogy
kerülhetném vagy felejthetném el valaha is azt a rémisztő éhséget,
amikor a saját bátyám iránt érzett vágy megperzselte a lelkemet?
És Giovanni látta. Tudta.
Úgy nézett rám, mintha el lennék átkozva.
 Tizenhatodik fejezet

Pesaróból akkor indultunk, amikor az Appenninek lábainál

megjelentek a korai vadvirágok, és a pásztorok a Via Flaminián
kihajtották a nyájaikat a legelőkre. Az ősi út sziklás szakadékokon és
sűrű erdőkön vezetett át; és az idők során szétmálló macskaköveken
nyolcvan őrrel lovagoltunk, a szekereink kofferekkel voltak megrakva.
Cesare mellettem haladt, csillogott a szeme, amikor megjegyezte: – Ha
a franciák rajtunk ütnének, attól félek, téged vinnének magukkal
túszul, ahogy La Farnesét, mert még mindig úgy lovagolsz, mint egy
velencei, petita meva.
Megrántottam a kancám kantárát, mire az felhorkantott a száját ért
erős rántástól. – Nem sok lehetőségem volt lovaglást gyakorolni. –
Vágtam vissza élesen, amivel éreztettem a neheztelésemet mindazért,
amit elindított köztünk.
– Mondod ezt mindazok után a vidám kirándulások után a
Gonzagákkal? – jegyezte meg. – Olvastam a Papának írt leveleidet;
úgy írtad le magadat, mint vadász Diánát.
– A leveleim magánjellegűek voltak – mondtam. Tudtam, hogy
Gio-vanni buzgón figyel minket, bár mit várt, mit láthat itt útközben,
azt nem tudnám megmondani. Bármi is volt az, Cesare nem
könnyítette meg a dolgát, amikor hozzám hajolva azt suttogta: –
Nagyon jól tudom, hogyan tudsz lovagolni, Lucia.
 A sarkantyúm a kancám oldalába vágtam, részben, hogy elkerüljek
mellőle, részben, hogy elrejtsem az arcomat elöntő forróságot.
A nevetése sokáig csengett a fülemben, és amikor az udvarhölgyeim
mellett ellovagoltam, rettegést véltem felfedezni Pantalisea arcán.
Hetek óta a nyomomban volt azóta, hogy olyan feldúltan rohantam be
a lakosztályomba. Próbálta kiszedni belőlem az okát, de csak annyit
vágtam oda, hogy következő alkalommal nagyra értékelném, ha
figyelmeztetne, mielőtt a férjem rám tör. Megbántódva nézett rám. –
A szolgálattevő udvarhölgyek – mormolta – nem kapnak előzetes
értesítést az úrtól, amennyire én tudom.
– De ugyanez a szolgálattévő udvarhölgy szeretne teljes tájékoztatást
kapni arról, hányszor nem sikerült a signorénak látogatást tennie az
ágyamnál – replikáztam, amellyel véget vetettem a kérdéseinek, ha az
éberségének nem is. De ezúttal megkönnyebbültem. Nagyobb
biztonságban tudtam magam, hogy odafigyel rám; mintha ez
visszatartana engem minden esztelen lépéstől.
De amit én olyan kétségbeesetten próbáltam elkerülni, csak még
jobban feltüzelte Cesarét. A távozásunk előtti hónapokban azt eszelte
ki, hogy a kertben kerülget, még akkor is, amikor Giovanni a
galériáról figyelt. Éjszaka Giulia hátrahagyott lantján kísért szomorú
énekeket, poétikus baritonjától naiv udvarhölgyeim szinte elaléltak,
miközben én ölbe szorított kezekkel ültem.
Egyik éjjel lakomát rendeztünk. Evés közben az asztal alatt az ujjait
a combomra csúsztatta, az érintése szinte átégette a ruhám brokátját,
mialatt Giovanni a friss híreket emésztette, miszerint a fiatal milánói
herceg, akit a nagybátyja, Il Moro évekig rabságban tartott, meghalt,
némelyek szerint Il Moro parancsára megmérgezték. Így most már a
címe szerint is ő volt a herceg, nemcsak gyakorlatban, és könnyedén
félredobta a franciákkal kötött korábbi árulását, és beleegyezett, hogy
csatlakozik apám Szent Ligájához, így a férjemet újabb
bizonytalanságra kárhoztatta.
– Senki nem hibáztathatja Il Morót – jegyezte meg Cesare. – Most,
hogy Milánó hivatalos uralkodója, jóvá kell tennie a korábbi döntését.
Tudja, hogy Károly vállalkozása egy katasztrófa – igaz, hogy a franciák
bevették Nápolyt a látványos ágyúikkal, de úgy tűnik, nem vették
figyelembe a bordélyházak ellenállását. Minek is hívják ezt az új
betegséget? – A bátyám a száját húzogatta. – Ah, igen. Mal de Napoli.
Bár francia betegségnek is hívhatnánk, mert ki tudja, ki adta kinek
először? A nemi erőszakok és a fekélyek megjelenése közötti időben a
franciák visszaéltek a szíves fogadtatással. Már szó sincs a török
keresztes hadjáratról! – Cesare felnevetett. – Most már inkább mindent
elfelejtve legszívesebben hazatérnének. – Kérdő tekintettel nézett
Giovannira. – Vicces, nem gondolod? Most Il Moro az, aki attól fél,
hogy a franciák az Alpokon való átkeléshez az ő uradalmaiban töltik
fel az élelmiszerkészleteiket.
– Mit tehetnék? – Giovanni olyan szórakozott volt, hogy még az is
elkerülte a figyelmét, hogy miközben én a boromat kortyoltam,
Cesare ujjai, mint egy pók, úgy matatnak rajtam. – Levél jött
őszentségétől… – egy papírt vett elő a zekéjéből. – Azt írja, hogy
teljesítenem kell a condotta szerinti zsoldosi szerződésemet a római
liga keretében, ugyanakkor elbocsátást kell kérnem a nagybátyámtól, Il
Morótól, mert neki is tartozom a szolgálatommal. Őszentsége
figyelmeztet, ha el merném utasítani őt, azzal megkockáztatom a
kiátkozást.
– A figyelmeztetése korábban nem akadályozott meg – mondta
Cesare, és amikor Giovanni megdermedt a bátyám gúnyos hangjától,
hátralöktem a székemet, és kimentettem magam.
– Ilyen korán? – kérdezte Cesare. – Milyen kár. Azt reméltem, hogy
táncolhatunk. Olyan régen nem táncoltunk, húgocskám. Azt hiszem,
az esküvőd óta.
– Fáj a fejem – motyogtam, és éreztem, hogy a bűntudat, mint
valami kiütés, megjelenik az arcomon, s a kezének az emléke, mint
egy égési heg, ottmaradt a combomon. Ezúttal Giovanni észrevette a
zavaromat, amikor a bátyám megjegyezte: – Fejfájás a te korodban?
Fiatal feleségek nem szenvedhetnek ilyen kellemetlenségtől. Ha mégis,
akkor az a kedély-állapotuk hullámzásának tudható be, amelynek
egyetlen gyógymódja egy nagy adag szeretet.– Hagyta, hogy a
célozgatása betöltse a teret; nem tudtam megfejteni ezt a hihetetlen
merészséget. Tényleg azt akarja, hogy mindenki megtudja, hogy
engem kíván az ágyába?
 – Mindenképpen. – Giovanni szavai keményen koppantak. – Ezért
kell visszavonulnia, és megvárnia, amíg a férje szolgálni tud az említett
szeretettel.
Cesare hozzá fordult. Bár a hangvétele cseppet sem változott, mégis
fenyegetővé vált. – Én viszont úgy vélem, őszentsége inkább azt
szeretné, ha nem tenné.
Nem vártam meg a végét a szópárbajnak. Amikor kisiettem az
udvarhölgyeimmel, észrevettem Pantalisea szörnyülködő
arckifejezését, miszerint eleget látott és hallott ahhoz, hogy
kikövetkeztesse, mi az, amit nem akartam megosztani vele. Amint
megérkeztem a lakosztályomba, azon töprengtem, vajon
bereteszeljem-e az ajtókat. Giovanni beváltotta a fenyegetését, és
amikor éjfél után megérkezett, bűzlött a túl sok bortól, s én emelt
fővel üdvözöltem. Ezúttal, bármit is tenne, csak úgy tehetné, ha
közben a szemébe nézek.
Legnagyobb meglepetésemre nem lépte át a küszöbömet. Ehelyett
azt mondta: – Maga… maga megaláz engem. Megengedte neki…
hogy megérintse.
– Kinek? – kérdeztem, holott félelem nyargalt az ereimben. Amikor
pislogni kezdett, hogy a borral átitatott agyában valamiféle választ
találjon, hozzátettem: – Azt tanácsolom, signore, függetlenül attól,
hogy ön szerint ki érintett meg engem, ha ön még egyszer meg merné
tenni, értesíteni fogom apámat, hogy ön megszegte a házassági
egyezményünket. Gyanítom, hogy a megalázás lenne a legkisebb oka
az aggodalomra.
Vörös szemei tágra nyíltak, a részegségtől düh égett a tekintetében.
– És ne legyen félreértés, én hasonlóképpen biztosíthatom önt afelől,
ha rájövök, hogy ön másnak adta oda magát, egész Itália hallani fog
róla. Mindenki tudni fog Lucrezia Borgia természetellenes vágyairól.
Soha nem egyeztem volna bele a házasságba, ha tudom, hogy ön
kicsoda, de belőlem nem csinál senki felszarvazott férjet. Ha nekem
ellenszegül, teszek róla, hogy a családja megszégyenüljön. Meg ne
próbálja túlfeszíteni a húrt!
Továbbiak nélkül sarkon fordult, és eltámolygott.
 Becsaptam az ajtót, és bereteszeltem. Nem félemlíthet meg engem.
Fortuna újra a mi családunkhoz szegődött. Giovanni gyűlölhet,
bánhatja, hogy elvett feleségül, de, ha élni akar, lekötelezettje marad a
Borgiáknak, akik enni adnak neki.
De azt is tudtam, hogy mit látott. Tudtam, mire gondolt, hogy mit
látott, és azt is, hogy mire képes, ha sarokba szorítják, láttam, ahogy
elrendelte a titkára kegyetlen kivégzését. És rájöttem, hogy félek attól,
hogy mit csinálna, ha bosszút akarna állni.
Most rajtam állt, hogy megakadályozzam.
Azon este után kerültem a találkozást Cesaréval, ami szerencsére
nem bizonyult nehéznek, mert apámtól parancs jött, hogy menjünk
Perugiába. De most, amikor a kihalt vidéken ügettünk a távoli
városfalak irányába, éreztem, hogy ennek a távolságtartásnak vége
szakadhat. Cesare könnyedén utolért a fekete harci ménen, elkapta a
kantáromat, és megállásra kényszerített.
– Elég! – kiáltottam rá. – Megőrültél, hogy így viselkedsz?
Az arca piros volt, a homlokát veríték borította, úgy látszott, teljesen
felépült a megpróbáltatásokból. Mivel gyerekkorunk óta nem éltem
vele ilyen közelségben, meghökkentem a kimeríthetetlen erejétől.
Pantalisea elmondta, hogy Pesaróban a szolgák azt suttogták, hogy
Cesare Borgia nem olyan, mint a többi férfi, mert csak egyszer evett
naponta, és soha nem itta meg a borát. Akkor aludt, amikor kedve
tartotta, ahogy a macskák, és éjszaka a galériákat járta, mintha prédára
vadászna a holdfényben.
– Igen – mondta. – Őrült vagyok. Te őrjítesz meg. Örökké el
akarsz engem kerülni a miatt az unalmas féleszű miatt?
– Az a féleszű a férjem.
– Nem érdemli meg. – A hangja hirtelen magasba csapott. – Vagy
az övé lettél? Már elvette az első véredet azzal a nyavalyás Sforza
cazzójával?
Állhatatosan néztem rá, lenyeltem az indulatos visszavágást,
miszerint fogalma sincs, mit kellett elszenvednem, vagy mire vagyok
kész elszenvedni a családunk kedvéért; hogy már van tapasztalatom
arról, hogy miféle ízlése van a férjemnek az ágyban, de boldogan
alávetném magam, akár többször is, hogy megvédjem a bátyámat a
rágalmazástól. Az ösztön tartott vissza. Ha elmondanám neki,
Giovanni mivel fenyegetett meg, Cesare megtorolná. Arra a tényre
kellett hagyatkoznom, hogy mindig képes voltam rá, hogy
kiengeszteljem a bátyámat, hogy kiváltsak belőle egy ritka mosolyt, és
rá tudom venni, hogy teljesítse a kérésemet. A férjem most bizonyára
figyel engem; Cesarénak meg kell értenie, milyen lehetetlen a mostani
helyzet.
– Nem szabad így beszélned róla. Lehet, hogy egy ostoba Sforza, de
házasok vagyunk. Azt is tudod, hogy ami köztünk történt, az csak egy
pillanatnyi elgyöngülés volt. Semmi több.
– Elismered, hogy volt egy pillanat, bár bűnösöknek tartasz minket
miatta.
– Cesare – a hangom megbicsaklott. – Könyörgök. Beteg voltál.
Annyira aggódtam érted. Nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Mi…
minket a szeretet vezérelt, amikor hibáztunk.
– Hibáztunk? – visszhangozta. Láthatóan megsértődött. Fájt, hogy
én vagyok az oka, mégis megkeményítettem a hangom. – Igen. Hiba
volt. Nem lett volna szabad megtennünk.
– Ezt te sem hiszed. A szívem mélyén tudom, hogy szeretsz.
– Igen. Szeretlek – ahogy egy húg szereti a bátyját. Cesare, túl
messzire mész.
Akaratlanul visszhangoztam Papa rendreutasítását, ami a Juan miatti
vitájuk során hangzott el, és azonnali hatást váltott ki belőle. Az arca
hamuszürke lett. – Mind ez idáig a tiéd volt a szívem; a legigazabb
önvalómat ajánlom fel neked, és úgy dobsz el, mintha nem
számítanék?
– Nem doblak el! – kiáltottam. De ahogy néztünk szembe
egymással, rájöttem, hogy igenis eldobtam őt: megtagadtam a szívét.
Kétségbeestem, ez az olthatatlan vágyódása nem hagyott lehetőséget,
hogy elmeneküljek, csak megadni tudnám magam.
De arra soha nem lennék képes.
Hátranéztem. A csapat közeledett, pillanatokon belül utolérnek
minket. – Soha nem akarnék fájdalmat okozni neked – mondtam, és
kiömlött belőlem a bennem fortyogó kín. – Senkit nem szeretek
annyira, mint téged – de mi ugyanabból a húsból valók vagyunk,
ugyanaz a vér kering az ereinkben. Cesare, ennél több nem lehetek
számodra. Nem adhatom azt neked, amire vágyódsz. Ha ezt nem
tudod elfogadni, akkor el kell hagynod engem. Most.
Felettünk egy felhő takarta el a napot, árnyékot vetett az arcára.
– Erről soha többet nem szabad beszélnünk – mondtam. – El kell
felejtened, ahogy én már megtettem.
Üresség árasztotta el. Láttam, hogy belül összeomlik, abban a
pillanatban nem egy férfira hasonlított, hanem egy kisfiúra, aki régen a
védelmezőm és társam volt, aki jól érezte magát velem, s az
ikerlelkünk mintha még egy lenne, még nem szakadt volna szét.
Könnyek égették a szememet; bármit megtettem volna, hogy
megvigasztaljam, kivéve azt, amire a legjobban vágyott. Felé
nyújtottam a kezemet, képtelen voltam elviselni a szemében
megjelenő kétségbeesett veszteséget, de elhúzódott tőlem. Vadul
megsarkantyúzta a lovát, megrántotta a zabláját, és elvágtatott. A
távozása láthatatlan szögeket vert a szívembe.
Az udvarhölgyeim értek utol először. Pantalisea a porfelhőt nézte,
amit a bátyám lova kavart. – Hová megy az úr? – kérdezte, olyan
ideges hangon, ami elárulta, hogy tudja, hogy az imént veszekedés
zajlott le köztünk. Megráztam a fejemet. Nem voltak szavaim.
Giovanni kissé távolabb megállította a lovát, visszanézett rám, és várt.
Elfoglaltam a helyemet az oldalán, és elindultunk a hegyoldalban
Perugia felé.
Apám az erőd erkélyén várt bennünket fehér köntösben, s a
hivatalos emberei körében. Az érkezésünk hangos ovációt váltott ki a
városlakókból, akik összegyűltek az üdvözlésünkre, de nem is
hallottam a vidám kiáltásukat, amikor felnéztem.
Papa elhagyta az erkélyt, még mielőtt leszálltam volna a lovamról.
Még levegőt sem vettem, mire már egy hangos „Farfallina” kiáltással
kinyomult az ajtón, és magához ölelt, éreztem az izzadságát és selyem
öltözetének lágyságát. A karjai ölelésében a Pesaróban elszenvedettek,
Cesare erőszakoskodása úgy hullott le rólam, mint egy levetett
öltözék. De a torkom összeszorult, amikor apám arcára néztem.
Éveket öregedett. A bőr lazán lógott az arcán és a nyakán, a szája
köré új mély ráncok vésődtek be, a szeme alatti táskák örökké tartó
álmatlan éjszakákról árulkodtak, mialatt kiutat keresett, hogy kiűzze a
franciákat, és megmentsen minket a pusztulástól. De a szemei még
ugyanazok voltak, még mindig megteltek imádattal irántam, és a
hangom megremegett: – Papa, annyira hiányoztál!
– Nekem is hiányoztál, édes Lucrezia. – Magához szorított. –
Mennyire hiányoztál! Soha többé nem válunk el egymástól;
megesküszöm az összes szentekre.
Nem vette észre, hogy Giovanni csak pár lépésre álldogált. Amikor
Papa az erőd felé vezetett – „Gyere, biztosan kimerültél.
Előkészítettem már egy lakosztályt számodra” –, a férjem előrelépett.
Nagy sietségében alig hajolt meg, máris kiszakadt belőle: – Szentséges
úr, nagyon örülök, hogy biztonságban látom. Azért jöttem, hogy
teljesítsem a condottámat a ligában, amennyiben konzultálhatok az
unokatestvéremmel Milánóban, hogy…
Papa megállt, és úgy nézett Giovannira, mint aki nem érti, hogy
vette a férjem a bátorságot, hogy megszólítsa. – Elkésett, signore. A
liga seregei a mantovai márki vezetése alatt megverték a franciákat a
fornovói csatában. Most, amikor beszélgetünk, Károly és a hadserege
az Alpokon keresztül menekülnek. Így mindenképpen menjen csak,
konzultáljon az unokatestvérével Milánóban. Önre itt nincs
szükségünk.
Giovanni arca megdermedt. A fejemben megszólalt a könyörtelenül
fenyegető hangja: – Ha nekem ellenszegül, teszek róla, hogy a családja
megszégyenüljön…
Megszorítottam apám karját. – Papa…
Ellágyultak a vonásai, amikor meglátta az arckifejezésemet. – Biztos
vagy benne? – tudakolta. – Már nem kötelességed megvédeni őt.
Vannak más eszközeink. Már nem kell kiengesztelnünk a fajtáját
többé.
– Legyen, ahogy lennie kell, de ő még akkor is a férjem. Meg kell
adnunk neki a tiszteletet.
Apám hosszasan nézett rám. Majd bólintott. – Igazad van, ő a férjed.
Egyelőre. – Anélkül, hogy visszanézett volna Giovannira, odamordult:
– Jelentkezzen a titkáromnál, signore. Végül is akad az ön számára is
feladat.
 III. RÉSZ

1495‒1497

A FARKASOK ÉTVÁGYA

Egy farkas hatalmában vagyunk.

– GIOVANNI DE MEDICI
(KÉSŐBBI X. LEÓ PÁPA)
 Tizenhetedik fejezet

Első kézből kaptam bizonyságot a francia hódításról, amikor

októberben Rómába érkeztünk – az utcán bűzös maradékok, a
templomokon füst- és tűznyomok, a pengéktől kivájt falakra rászáradt
vér. A pusztítás mindenütt otthagyta a nyomait, kezdve a fogadók és
kocsmák felgyújtásán, a Ripa Grande mentén lévő malmok és raktárak
kirablásán keresztül állatok és emberek lemészárlásáig. A halottakat a
falakon kívül temették el, mésszel leöntve, hogy a pestis ne törjön ki.
A tolvajok és egyéb csirkefogók, akik a hódítás alatt kihasználták a
helyzetet, most láncokon lógtak az Angyalvár falairól, míg Papa
csapatokat szervezett, hogy fenntartsák a rendet és bebörtönözzék a
bajkeverőket, a lesújtó jelentés ellenére, miszerint a helyreállításhoz
több mint kilencvenezer dukátra lesz szükség.
Az én palazzóm csak kisebb sérüléseket szenvedett. Az udvart és a
földszinti részt istállónak használták, az emeleti szobák barakkok
voltak. Nekiláttam, hogy rendbe rakjam a házat, megkönnyebbülvén,
hogy Giovanni novemberben eltávozott, mint a Szent Liga hivatalos
zsoldoskapitánya. Csatlakozott a mantovai márkihoz, hogy
megtisztítsák a pápai területeket a franciák által felbérelt maradék
zsoldosoktól.
Miután a férjem elment, reményeim szerint hosszú időre, a tavasz
folyamán örömmel tekintettem a római háztartásom újraélesztése és a
tizenhatodik születésnapom megünneplése elé. Aztán Giovanni
unokatestvére, Ascanio Sforza bíboros bejelentetlenül felkeresett.
Illatos, skarlátpiros ruhájában jelent meg a küszöbömön, mosollyal
az arcán, mintha nem esett volna ki a kegyeinkből, miután a családja a
franciákat támogatta. Aligha férkőzött újra Papa kegyeibe.
Távolságtartóan fogadtam, és figyeltem, hogyan simogatja gyűrűs
ujjaival a gyöngyberakásos tölgyfa tálalómat, mintha az értékét
próbálná megbecsülni.
– Giovanni aggódik, hogy ön magányos nélküle – magyarázta
jövetelének okát a kérdésemre. – Azt reméli, ha tanácsra van szüksége,
hozzám fordul.
Úgy tűnt, a férjem egy kémet küldött rám. Igyekeztem, hogy a
megvetést hallja ki a hangomból, amikor így válaszoltam: – Nagyra
értékelem az aggodalmát, de nekem van családom. Ők mindig is
készen álltak rá, hogy vigasztaljanak vagy tanáccsal lássanak el.
– Ah, persze – helyeselt, és megigazította a piros szaténkalapot a
tonzúráján. Egy menyétre emlékeztetett: ravasz, jól táplált és éles
karmokkal rendelkezik. – De néha a család olyan… követelő lehet.
Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha a tartalék gyóntatója
lehetnék. A spirituális tanácsokból soha nem elég, asszonyom,
különösen, ha valaki olyan fiatal, és ki van téve a kísértésnek.
Hideg futkározott a hátamon. Mit mondott ennek Giovanni? Bár a
valóságban semmi további nem történt, mint amit látott, a férjem vette
a bátorságot, és bizalmasan továbbadta a gyanúját?
– Ön lesz az első, aki megtudja, ha ilyesmi előfordulna. – Felálltam.
– És most, ha megbocsát, el kell látnom a kötelezettségeimet. Mint
tudja, őszentsége hazarendelte az öcsémet, Gioffrét, Squillace hercegét
és a feleségét, Sancia hercegnőt Rómába. Hála istennek, túlélték a
káoszt Nápolyban, és alig várjuk már, hogy itt üdvözölhessük őket.
Még sok tennivalóm van a megérkezésükig.
Az arca megkeményedett. Néztem, ahogy távozik, a reverendája
szegélye úgy kavargott utána, mint egy fodrozódó uszály, és
összerázkódtam. Mostantól fogva óvatosnak kell lennem, és kerülnöm
kell vele minden kapcsolatot.
 Hiányzott Adriana. Hozzá mindig fordulhattam tanácsért, de
jobbnak láttam, ha nem hozom őt szóba. Amíg Perugiában voltunk,
megkérdeztem Papát, hogyan boldogul az unokahúga, de csak annyit
vágott vissza: – Többet ne is említsd előttem! Számomra halott.
Gyanítottam, hogy Adriana bujtotta fel Giuliát, hogy bűnbánóan
térjen vissza a férjéhez – és ezt a gyanúmat nem más erősítette meg,
mint Vannozza, aki eljött, hogy visszaadja a macskámat.
Amikor felemeltem a fonott kosár fedelét, azt vártam, hogy egy
tetemet találok benne. Ehelyett Arancino pattant ki belőle dühödten.
Beiramodott az ágyam alá, és azonnal elkezdett az udvarhölgyeim
szoknyája után kapkodni, amikor átsiettek a szobán.
Vannozza meglazította a sárfoltos ruháját takaró köpenyét. Szokása
szerint, amíg keresztüljött Rómán, a lepusztult állapotok ellenére sem
használt hordszéket vagy gyaloghintót. Egy zsíros köpenyt borított
magára, és úgy járkált az utcákon, mint egy takarítónő, csak egy férfi
szolga kísérte, miközben átgyalogolt a sok mocskon. Piszkos öltözéke
ellenére nem nézett ki rosszabbul, mint ahogy ez elvárható. Szinte
megdöbbentem, hogy ez megkönnyebbülést jelentett számomra,
mintha titkon aggódnék a biztonsága miatt.
– Arcátlan teremtmény – jegyezte meg –, mint minden, amit egy
Borgia kedvel. Javaslom, hogy a házban tartsd. Mivel élelemhiány van,
minden életben maradt állatot megnyúznak a levesbe.
Felemelkedtem a kosár mellől. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
– Aligha hallhattam volna ezt tőled, ha nem így teszek. –
Körbenézett a szobámban, ahová felaggattam az új falikárpitokat, és az
ágy oszlopaira az új bársonyfüggönyöket (elrendeltem, hogy bármit,
amit a franciák megérintettek, adjanak oda a szegényeknek), a
kifényesített parázstartó kosarakba illatos szenet hozattam. – Látom,
berendezkedtél. Bizonyára örülsz, hogy újra itthon vagy. Nem mintha
Róma ugyanaz volna. Soha nem lesz újra olyan, azok után, amiket
elszenvedtünk.
– Így van. Sajnálattal hallottam a szerencsétlenségedről.
Felhúzta a szemöldökét. – Miféléről? Még életben vagyok.
– A palazzódra gondoltam. Úgy hallottam, kifosztották.
 – Ugyan! A házakat újra lehet építeni, a tárgyakat lehet
helyettesíteni. Az embereket – mondta, szemét rám függesztve –, az
embereket nem lehet. Ha egyszer eltűntek, akkor örökre eltűntek, ezt
bizonyára megtanultad te is a pesarói tartózkodásod ideje alatt. –
Szünetet tartott, várt, míg az elejtett célzása leülepedik. – Nehogy azt
hidd, hogy azért tartottam életben a macskádat, mert érdekelt. Csak
azért, mert valamiben meg-egyeztünk. Te teljesítetted a részedről. Sőt,
túlteljesítetted a reményeimet, mert, amint látható, La Farnese nincs
sehol.
Nyugtalan pillantást vetettem az udvarhölgyeimre, akik a kofferekbe
pakolták az ágyneműket. Anyám kínos kacajra fakadt. – Még mindig
játszod az ártatlant, mi? – Lehalkította a hangját. – Ó, büszkék
vagyunk rád. Ha valaha is volt némi kétség afelől, hogy mire vagy
képes, most eloszlattad. Megmentettél attól a Farnese puttanától,
anélkül, hogy apád valaha is rájött volna, hogy a te kezed van benne.
– Nekem azt mondták, hogy a saját jószántából hagyta el újra
Rómát – mondtam, és leküzdöttem magamban a vágyat, hogy
Vannozzát kidobjam a szobámból. Ehelyett az asszonyoknak intettem,
hogy távozzanak. Nem akartam, hogy hallják, amint Papa ágyasáról
diskurálunk.
Amikor szép sorban kimentek, Vannozza újra felnevetett. – Nem
szükséges titkot tartani. Mostanra már mindenki tudja, hogyan
lopódzott ki éjnek évadján, bár Rodrigo kinevettette magát azzal,
hogy váltságdíjat fizetett érte a franciáknak, és elment elé, hogy úgy
fogadja őt, mint egy bezsongott kérő, pont akkor, amikor Károly
király éppen Róma ellen indult. Szent Péter biztosan megfordult a
sírjában, amikor meghallotta a turbékolásukat az apostoli hálószobában
azon az éjjelen. De úgy tűnik, a hölgy nem osztozott az örömében az
újbóli találkozásuk okán, mert azonnal elszökött, amikor a franciák
feltűntek a horizonton, és Adrianát is magával vitte, és magára hagyta
apádat, hogy egyedül nézzen szembe azzal a vad hordával. Most meg
nem akar visszajönni Rómába. Először esedezett, hogy apád bocsásson
meg neki, aztán mégis a férjével maradt, hogy jóvátegye a bűneit, és jó
feleség és jó anya legyen. – Felnevetett. – Gondolom, bűnbánatot
gyakorolni jobb későn, mint soha. Ami apádat illeti, csak remélhetjük,
hogy ő is megtanulta, hogy még a szent szenvedélynek is megvan az
ára.
Nem csatlakoztam a kárörvendő nevetéséhez. Nem kívántam Giulia
dicstelenségében sütkérezni. Bár örültem, hogy többé nem kell vele
civódnom, és megkönnyebbültem, hogy úgy döntött, hogy távol
marad tőlünk, mégis éreztem némi sajnálatot iránta. Ami anyámat
illeti, csak ellenérzést váltott ki belőlem, hogy kő volt a szíve helyén.
– Nem a te érdekedben tettem – mondtam hidegen. – Papáért
tettem.
– Természetesen. Te csakis az ő odaadó leánya lehetsz. Magadra
sohasem gondolsz – ami megmagyarázza, hogy nem fogadtad meg a
figyelmeztetésemet. Nem mondtam neked, hogy rendezd be az
életedet Pesaróban, és légy jó feleség? Mégis itt vagy, szemtelen, mint
mindig, és úgy tűnik, a férjed által érintetlenül, aki viszont elment
innen. És itt hagyott téged, mint Évát a paradicsomban, hogy
beleharapj a tiltott gyümölcsbe.
Megdermedtem, és keményen a szemébe néztem. – Fogalmad sincs,
miken mentem keresztül – vetettem oda.
– Igen? Azt képzeled, te vagy az egyetlen asszony, aki olyan
emberhez ment feleségül, akit nem szeret? Hadd biztosítsalak téged
afelől, hogy amit elszenvedtél, az semmi ahhoz, ami még rád vár. –
Egy mozdulatot tett felém, mintha meg akarná ragadni a karomat.
Amikor elhúzódtam, dühösen azt mondta: – Láttam a jövődet a
kártyákban. Tudom, hogy mi fog bekövetkezni. A végén te leszel az,
aki a szégyent viseli. Ezt akarod? Egy fájdalommal és megbánással teli
életet? Mert ez, amit learatsz, az, ha hagyod, hogy a Borgia-véred
kerekedjen felül.
– Én… én nem csináltam semmit! – tiltakoztam, de tudtam, hogy
mire utal, és elszörnyedtem. Valahogy megsejtette, hogy Cesare és én
összekülönböztünk. És az okát is.
– Még nem. De ez a te átkod, a méreg, amit magadban hordozol.
Te és Cesare egymásra hozzátok a pusztulást.
Nem voltam képes tovább elviselni. Nem itt. Nem most. Épp csak
visszatértem Rómába; rég nem láttam Cesarét, és azt sem tudtam,
merre lehet. Szándékosan nem is kérdeztem meg Papától.
Megmondtam a bátyámnak, hogy hagyjon engem békén, és ő így is
tett. És akkor most idejön az anyánk, és emlékeztet engem arra a
kínzó fájdalomra, amit kiváltottam a fivéremben, csak éppen átalakítja
azt valami gonosz dologgá, átokká és méreggé, mikor én tudtam a
szívem mélyén, hogy az a dolog rossz, felfoghatatlan, de Cesarénak
soha nem állt szándékában megbántani engem. Nem tudott másképp
szeretni, nem ismert más megoldást, és pont amiatt nem, ahogy
anyánk nevelt minket.
– Ha ez átok, amit cipelni kell – súgtam reszketve –, akkor ez
miattad van. Menj! Hagyj magamra, és soha többé ne gyere ide!
Akármeddig élek, nem akarlak többé látni. Többé nincs anyám.
A vállára terítette a köpenyét. – Tégy úgy, ahogy akarsz. Az, hogy
innen kitiltasz engem, az rajtad nem segít. Ha nem zárod le az ügyet,
az átok győzedelmeskedik. És ne gyere hozzám, amikor ez
megtörténik! A megbocsátás csak azoknak jár, akiket nem
figyelmeztettek előre. – Miközben az ajtó felé tartott, még visszaszólt.
– Ó, és ha még nem tudnád, ő is itt van. Rómában. Cesare visszatért.
– Ezzel kisétált, én meg ott maradtam megdermedve.
A bátyám a városban volt.
És hirtelen, kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak valahol máshol
lennék.
ø
– Te Deum Laudamus: Te Dominum confitemur. Te aeternum
Patrem omnis terra veneratur. Dicsőítünk Téged, Ó Isten: elismerünk
Téged Urunknak. Az egész világ Téged imád, örökös Atyánk…
A kórus éneke a füstölő illatos felhőivel keveredve magasra
szárnyalt, hogy egyesüljön a bazilika ólomüveg ablakain átszűrődő
felékszerezett fényekkel. Egy színes fénynyaláb apámra vetült, s
megállapodott arany kardíszén. Fehér csipkébe öltözött fiatalok vették
körül, amikor magasba emelte a Krisztus vérét tartalmazó serleget a
főoltár előtt.
Odakinn a piazzán a hívek várták a megjelenését, miután azért
gyűltek össze, hogy megünnepeljék a felszabadulásunkat a franciák
alól. Kimerültek, de bizakodók voltak, mert keményen szembeszálltak
a sorscsapással, ahogy csak a rómaiak tudnak. Amikor az apám
kiterjesztette a karját, és felzengett a kórus, s a szarufák között fészkelő
galambok felrebbentek a fénybe, lebegő sziluettjük mintha árnyékraj
lett volna. Anyám szavaira gondoltam, mígnem már azt képzeltem,
hogy érzem magamban a láthatatlan átkot, ami magával húz a
rabságába.
Ez a te átkod, a méreg, amit magadban hordozol.
Esdekelve hajtottam le a fejemet: – Szentlélek, jöjj a szívembe; vidd
magadhoz a te hatalmaddal, Ó Istenem, és segíts meg engem, szabadíts
meg a gonosztól…
Akkor, váratlanul, megéreztem a jelenlétét a zsúfolt padsorok
túloldalán. Felemeltem a fejemet, s kutató tekintettel pásztáztam a
hatalmas teret magam körül, amit betöltött a jelenléte.
És megláttam őt, persze, hogy megláttam. Félreismerhetetlen
árny-alakként állt a felsorakozó hívek mögött, akik Papa kezéből
akarták megkapni a feloldozást. Bíbor köpenybe burkolózott, és egy
kőből faragott arkangyal szárnyai alatt pózolt.
Mise után, amint Papa fellépett az áldásosztó loggiára, hogy
megáldja a tömeget, Cesare odajött hozzám. – Még mindig haragos
vagy? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejemet. – Tudod, hogy sosem tudnék haragot tartani
veled.
– Ahogy én se. El akartam tőled köszönni, Lucia. Holnap Nápolyba
megyek.
A szívem összeszorult. Elmegy. Nem tudom, hogy amit éreztem, az
megkönnyebbülés vagy szomorúság volt-e, de maga a gondolat mély
üreget vésett belém. Amikor anyám elmondta, hogy itt van, bármerre
elmenekültem volna, csak ne találkozzam vele – de most, hogy itt állt
előttem, most, hogy megláttam őt…
– Azért mész, hogy elhozd Gioffrét és a feleségét? – kérdeztem,
némileg erőltetetten.
– Nem, de nem kétlem, hogy találkozunk útközben. Papa hivatalos
követként, pápai nunciusként küld oda, látszólag azért, hogy királlyá
koronázzam Ferrantinót, de valójában azért, hogy biztosítsam, hogy
Ferrantino tényleg aláírja az új szövetséget és elfogadja a kondíciókat.
Megtanultuk, hogy Nápolyt muszáj a mi oldalunkon tartani.
 – Papa nagyon megbízik benned, ha ilyen feladattal lát el.
Felsóhajtott. – De az is lehet, hogy kezdi belátni, hogy én mindig a
mi érdekünket teszem az első helyre.
Hallottam, hogy mögöttünk a bíborosok sugdolóznak, türelmetlenül
várják már, hogy az áldás befejeződjön, és elindulhassanak ebédelni. A
márványerkélyre vezető árkádon túl Papa felemelte a kezeit, és a
tömeg újra felmorajlott.
– Mama elmondta, hogy meglátogatott – mondta Cesare. – Azt
mondta, veszekedtetek.
– Veszekedtünk? – élesen ránéztem. – Elmesélte neked, mit
mondott nekem? Gonosz volt, megbocsáthatatlan.
– Ne foglalkozz vele! – A hangja nyugodt volt. – A szavai nem
jelentenek semmit.
– Tudja – mondtam, de elbizonytalanodtam, amint valami
titokzatosság villant fel a szemében, valami nyerseség. Nem kellett
volna bevallanom. Ez csak sót szórt a sebre, amely még mindig benne
gennyedt.
Aztán az ujjai megérintették az enyémet. – Csak gyanakszik. És
elfogadom a döntésedet. Soha nem kívánnék szégyent vagy gyalázatot
hozni rád. Inkább ezer halállal halnék. – A torkom összeszorult,
amikor annak a levélnek a zárószavait idézte, amit hónapokkal
korábban írt nekem. – Vigyázz magadra az úton – mondtam végül, és
szememet behunyva, kihúztam a kezemet az övéből. Hagytam, hogy a
tömeg hangja átzúduljon rajtam, s az ő fájdalmát belém temesse, a
kriptába, aminek a szívemben készítettem helyet, hogy mindkettőnket
védjen. Mire kinyitottam a szememet, addigra Cesare eltűnt.
 Tizennyolcadik fejezet

Esővízből összegyűlt pocsolyák fénylettek az úton, visszatükrözték az

ott várakozó küldöttségünk képét, akik azért csoportosultunk oda,
hogy a városkapunál üdvözöljük a vendégeinket. Kétszáz
felfegyverzett ember, az apródjaim, húsz udvarhölgy, valamint fényes
selymekben pózoló bíborosok és nagykövetek sorakoztak mögöttem.
Egy biztos lábú öszvéren ültem, karmazsinszínű lószerszámja egyszínű
volt az én ruhámmal. Idegesen méregettem a felénk közeledő
menetet; köpenyt és tollas kalpagot viselő csinos udvaroncok
emelkedtek ki a szélben lobogó színes zászlók tömegéből, elvonva a
figyelmemet a központi attrakcióról.
Az öcsém, Gioffre egy fehér paripán lovagolt. Ahogy közeledett,
felfedeztem, hogy az arcvonásai szögletesebbek lettek, bár az orrán
még megmaradt néhány szétszórt szeplő. Az arca szélcserzett volt,
szürkés szemei felfénylettek, amikor odakiáltotta. – Lucrezia! – és
olyan természetes eleganciával irányította felém a lovát, hogy csak
irigyelni tudtam.
Arcon csókolt. – Hiányoztál, nővérkém! – mondta, s a hangja elfúlt.
– De micsoda izgalmak voltak Nápolyban! A franciák betörtek, és el
kellett menekülnünk Ischia szigetére, ahol az erődben rejtőztünk el.
Alfonz király szinte megőrült a fájdalomtól, és lemondott, de a fia,
Ferrantino, az új királyunk, összebarátkozott velem, és
fegyverforgatásban kitaníttatott. Látod ezt? – A derekához nyúlt, ahová
egy finoman kidolgozott kardhüvely volt felcsatolva, amelyből egy
drágakő berakásos kardmarkolat villant elő. – Most már lovag vagyok,
és herceg is. Még egy franciát is megöltem.
A tény ellenére, hogy majdnem tizennégy éves volt, és férj,
kihallottam a jól ismert aggodalmat a hencegés mögött, a vágyat, hogy
ő is egy lehessen közülünk. Éppen elmosolyodtam volna, és
válaszoltam volna, amikor egy nő így szólt: – Gioffre, per favore, nem
várhatnak a véres történeteid? Vagy addig ülünk itt, amíg megvárjuk,
hogy ránk zúduljon az eső?
A Gioffre mellett haladó feleségére, Aragóniai Sanciára emeltem a
tekintetemet.
Ahogy már akkor sejtettem, amikor Gioffre először megmutatta
nekem a portréját, a nápolyi hercegnő nem volt szép. Mégis, úgy
viselkedett, mint aki gyönyörű, egyenes derékkal ült a nyeregben,
érzéki alakját dús fekete-ezüst köpeny ölelte. A szemei voltak a
legmegkapóbbak a megjelenésében, sűrű szempillák keretezték. A
színe elképesztő szürkészöld árnyalatú volt, mint a nyugtalan tenger.
Amikor a szemeim összetalálkoztak azokkal a szemekkel, arra kellett
gondolnom, ha csak egy pillanatra is, hogy ő a legelbájolóbb
teremtmény, akit valaha is láttam. De aztán a szemei után felfedeztem
a drágakövekkel kirakott hajhálóval összefogott, vállára omló sötét
haját, görbe orrát és vastag száját, ovális arcát, amelyet szögletes
állkapocs uralt, halvány bőrén egy gyermekkori láz nyomait. Nem,
Sancia nem volt szép. De tagadhatatlan vonzerővel rendelkezett.
– Üdvözöljük Rómában, principessa – mondtam, és meghajtottam a
fejemet. – Az ön szépségének a híre igazolja a valóságot.
Elégedetten elmosolyodott. – Donna Lucrezia, ez számomra túl
nagy megtiszteltetés. – Amikor lehajolt a lováról, hogy arcon
csókoljon, rajtam hagyta a rózsaolaj illatát.
Majd a kíséretére mutatott, és felkiáltott: – Amato fratello, vieni!
Gyertek és üdvözöljétek a sógornőnket, Donna Lucreziát! – Az őt
kísérő nemesek seregéből kiemelkedett egy olyan meglepően jóképű
férfi, hogy számos udvarhölgyem nem tudta visszafogni a csodálatát.
Olyan volt, mint egy kentaur, a teste szinte összeolvadt a lovával,
hatalmas kezében lazán tartotta a kantárt, izmos combjával erősen
szorította fekete lovát, és úgy irányította. A vállai és a mellkasa
szétfeszítették a zekéjét, amelyen jól látható volt a nápolyi kettős
korona. Drágakövekkel kirakott kalpagjának karimája alól sötétarany
haj villant elő, amely napsütötte, bronzbarna arcát keretezte.
Jóképűsége ellenére felfedeztem a Sanciával való hasonlóságot is: széles
pofacsont és széles száj, kiálló orr és mélyen ülő szemek – csak az övé
világos borostyánszínű, a mézhez hasonló árnyalatú volt. És míg a
nővére pazar megjelenése egyértelműen magabiztos volt, ez a férfi
gondtalan közömbösséget sugárzott, mintha nem lenne tudatában a
másokra gyakorolt hatásának.
Sancia megszólalt: – Engedje meg, hogy bemutassam az öcsémet,
Aragóniai Alfonzt, Nápoly hercegét.
– Donna Lucrezia. – Meghajtotta a fejét, hangja kissé rekedtes volt
az út porától. Hatalmas aranyderes lován fölém tornyosult; meg kellett
ragadnom a kantárszárat, mert az öszvérem ijedtében megugrott.
Alfonz csettintett egyet a nyelvével, és a csataló, a patáit finoman
kapkodva, azonnal hátralépett, hasonlót csak Juannál láttam, amikor a
nyergéből irányította a lovát.
– Remélem, nem ijesztettem meg önt! – Mosolya felfedte
elefántcsontszínű fogait. Az orra kissé ferde volt. Ezt az apró
tökéletlenséget olyan elbűvölőnek találtam, mint egész lényét.
Rádöbbentem, hogy nem akarom, hogy ez az ügyes lovas azt
gondolja, hogy bármennyire is félek a lovaktól, és utólag már
sajnáltam, hogy én magam is nem egy kancát vagy egy herélt lovat
választottam. Aztán, miközben azon morfondíroztam, miért érdekel
akármennyire is, hogy mit gondol, azt mondta: – Úgy értem, nem
ijesztettem meg az öszvérét. Azt látom, hogy a hölgyet nem lehet
egykönnyen megijeszteni. – A mosolya elmélyült. – Vagy könnyen
hitegetni – tette hozzá halkan.
Kissé zavarban válaszoltam: – Nos, megyünk a San Giovanniba? Az
önök megérkezésének a tiszteletére szent misét hallgathatunk. –
Beszéd közben Sanciához fordultam:
– Miért ne, kedves Lucrezia – mondta. – Azt kell tennünk, ami
önnek megfelel. Mi vagyunk az ön birodalmában.
 Egy lábzsámoly segítségével leszálltam az öszvérről, és melléálltam,
Gioffre a másik oldalamon foglalt helyet. Amikor Alfonz leugrott a
lováról, és az öcsém bal oldalára állt, felfedeztem, hogy a férfi nem volt
magasabb nálam. Mint ahogyan a ferde orra, az alacsony termete is
csak még vonzóbbá tette.
Miután meghallgattuk a misét Róma püspökének bizánci stílusú
kápolnájában, a tűzmarta pillérek alatt, elindultunk a zászlókkal
feldíszített Via Laternán, ahol az emberek boldog felkiáltásokkal
üdvözöltek bennünket a megszállás keserves ideje után. Elhaladtunk a
Colosseum és a Forum romjai mellett, a Campo de’Fiorin át a Via
Rectára, ami az Angyalvár mellett bevezetett a Vatikánba. Lovaglás
közben megéreztem, hogy Sanciában máris beindul a rivalizálás.
Felvetette a fejét, és az integető tömegre ragyogtatta briliáns mosolyát.
Sokan elbizonytalanodtak, kire nézzenek először: a fényűző sötét
bársonyt viselő, életvidám nápolyi hercegnőre, vagy rám, VI. Sándor
pápa leányára, a drága bíborszínű öltözetben. Felhangzottak a
kiáltások: – Bella signora! Bella principessa! – de vajon melyik szép
hölgyet illették? Sancia természetesnek vette, hogy őrá vonatkoznak,
mert elrendelte, hogy az udvarhölgyei az övükön függő
bársonyerszényekből fémpénzeket szórjanak a nép közé, és nagyokat
nevetett, ahogy a gyermekeket figyelte, akik összeszedegették a
pénzeket.
Egy dologban biztos voltam: amikor az újonnan rendbe hozott Pont
Sant’Angelo hídon átkeltünk, hogy belépjünk a Szent Péter térre, ahol
már zúgtak a harangok, magamon éreztem Nápolyi Alfonz érdeklődő
tekintetét, és ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy legyőzzem a
titkos vágyat, és ne nézzek vissza rá.
Hihetetlen volt, szinte lehetetlen, de az a benyomásom támadt,
hogy egy ilyen férfi, mint ő, el tudná feledtetni velem a Cesare iránt
érzett fájdalmas, bonyolult érzéseimet.
ø
Sancia megérkezése Rómába azonnali botrányt váltott ki.
Attól a pillanattól kezdve, hogy magasra tartott fejjel belépett a Sala
dei Ponteficibe, arcátlan magabiztossággal vonult a pápai emelvényhez,
ahol apám teljes papi díszben ült a trónon, Sancia foglyul ejtette a
zaftos pletykákra éhes vatikáni udvart.
Papa dagadt az örömtől a jelenlétében, az arca kipirult, és miután a
hölgy letérdelt, hogy megcsókolja a lábát, áradozva ölelte magához.
Alig vette észre Gioffrét, amikor azt kérte, hogy Sancia foglaljon
helyet mellette egy erre a célra elhelyezett párnán, pont az enyémmel
szemben. Viccelődött, és megcsipkedte az orcáját a fogadás alatt, és az
azt követő órákig tartó lakomán minden tálról neki kínálta az első
falatot. Mire ő és Gioffre elhelyezkedtek egy palazzóban, amit Papa
kérésére most ürített ki egy mogorva bíboros, Sancia széles körben
elnyerte sokak tetszését és gyilkos irigységét is; azzal a képességével,
hogy egy érintéssel magába bolondította a férfiakat, viszont a
kurtizánjaikat és selyemfiúikat nyílt ellenségekké tette. Lelkes és éles
nyelvű volt, s amikor úgy tartotta kedve, elérte, hogy apám csüggött
minden szaván, olyannyira, hogy még azt a szokását is feladta, hogy
minden étkezésnél sonkát egyen, annak érdekében, hogy felkeltse
Sancia étvágyát a különlegességek iránt. A kérésére apám telehordatta
az új palazzóját – egy dohos építményt – rengeteg bútorral, antik
mellszobrokkal és egyéb szobrokkal, hogy a szolid palazzo méltó
legyen a befogadására. Azt gondoltam, hogy Gioffre talán megorrol,
hogy minden figyelem a feleségére irányul, de amikor láttam őket
együtt valamelyik banketten vagy fogadáson, az én kisöcsém úgy
páváskodott, mintha büszke lenne arra, hogy ilyen körberajongott nő
férje lehet. Ámbár gyanítottam, hasonlóképpen az én házasságomhoz,
az ő frigyük is csak névleges volt. Gioffre még nem volt elég érett,
hogy kedvére tudjon tenni az ágyban egy olyan nyilvánvalóan
tapasztalt nőnek, mint amilyen Sancia volt. Meg kellett volna vetnem
a hercegnőt, mert valamiképpen Giuliára emlékeztetett. Mégis, nehéz
utálni valakit, aki annyira mentes a rosszindulattól. Bár Sancia
versengő volt – és nem lehetett letagadni ezt a tulajdonságát, mert
amint szemet vetett az én egyik ruhámra, egy nappal később már egy
hasonló kreációban jelent meg –, mégis nagylelkűségről tett
tanúbizonyságot. Amikor egyik délután megcsodáltam rajta egy fekete
gyöngysort, levette a nyakából, és nekem adta. – Ne, ne! – nevetett,
amikor megpróbáltam visszautasítani. – Sokkal szebben fog kinézni a
te gyönyörű fehér bőrödön. Az enyémen szinte eltűnik, amilyen sötét
szaracén vagyok.
Megtapasztaltam, hogy még a leglehangolóbb összejövetelt is képes
volt felélénkíteni fesztelen, sziporkázó szellemességével, de miután a
vendégek eltávoztak, és a gyertyákat eloltották, féktelenül szilajjá vált,
képtelen volt önmagát vagy bárki mást túl komolyan venni. Bár
szokatlanul megértő is tudott lenni. Azonban nem sok idő kellett
ahhoz, hogy észrevegye, az én óvatos külsőm titkokat rejteget.
– Mi a baj? Tudom, hogy bánt téged valami – mondta egy reggel,
amikor a nagymisére készülődtünk. Az előző héten sólyomvadászaton
voltunk a Monte Marión, a szakaszosan ránk törő tavaszi záporok
ellenére – ahol mindössze négy galambot és egy megfázást szereztünk
–, utána kereskedőkkel találkoztunk a városban a Via dei Pettinarin,
akik olyan kétségbeesetten áhítozták Sancia patronálását, hogy
odaadták minden árujukat, amit ő vidáman elfogadott. Még arra is
hajlandók voltunk, hogy egy unalmas délutánt azzal töltsünk, hogy
egy csúf firenzei művész, akit Michelangelónak hívtak, vázlatokat
készítsen rólunk. Papa azzal bízta meg, hogy készítsen egy szobrot, és
a mester azt ígérte, hogy Sancia szolgálhat múzsaként a Pietà
megformálásához.
– Nincs semmi baj – mondtam a fátylamat igazgatva. – Bár attól
tartok, hogy elkésünk, ha nem indulunk el azonnal, és tudod, hogy
Burchard mester elítéli a késést.
Pofákat vágott. – Amire szüksége van, az egy nő vagy egy fiú, ha
őket kedveli. Bármi, ami felmelegíti a rideg német csontjait.
– Sancia, per favore, ez egy szent nap! – El kellett rejtenem a
nevetésemet, amikor az udvarhölgyeim hitetlenkedve bámultak rá.
Képtelenek voltak összehangolni a saját megrögzött, illendőségről
vallott felfogásukat ezzel a hercegnővel, aki őszintén azt mondta, amit
gondolt, és cseppet sem érdekelte, hogy ki hallja.
– Nos, szent nap vagy sem, én csak azt állítom, ami nyilvánvaló. Ha
valaki egy ügyet szolgál, sokak tetszését elnyeri. – Sancia egyenesen
Pantaliseára nézett beszéd közben, tisztában volt azzal, hogy az
udvarhölgyem nem kedveli őt. Sőt, Pantalisea figyelmeztetett engem,
hogy nem szabad túl jóban lennem olyannal, aki, mint Sancia, „túl
laza erkölcsökkel” rendelkezik, nehogy a rossz hajlamai lemoshatatlan
foltként rám ragadjanak.
– Gyere – belekaroltam Sanciába, és az ajtóhoz húztam, távol
Pantaliseától, mielőtt még valamelyikük olyat mond, amit később
megbánnak. Pantalisea hátramaradt, hogy kiszellőztesse a szobáimat, de
Sancia nem tudta megállni, hogy ne vessen rá egy megvető pillantást,
miközben kifelé mentünk. A Sixtus-kápolnába vezető átjárót
használtuk, hogy a bazilikába rohanjunk, ahol a sorok már tömve
voltak, Papa az emelvényén volt az udvari méltóságokkal körbevéve,
míg a pap türelmetlenül várakozott a pulpituson.
Papa rám kacsintott, amikor helyet foglaltunk. A szoknyasuhogás
közben Sancia azt suttogta a fülembe: – Nézz csak Burchardra! Hát
nem olyannak látszik, mint aki még sohasem ízlelt édeset?
Odapillantottam, ahol a ceremóniamester állt mereven, hivatali
pálcája a kezében, enyhén kidülledő szemeit maga elé meresztette, és a
száját összeszorította, mintha vissza akarta volna tartani a hányását. A
kedvem felderült. Az ajkamat szorosra zárva visszafordultam a pap felé
– akit aszkéta kinézete és fehér reverendája alapján spanyol
dominikánusnak néztem –, aki most monoton kántálásba fogott arról,
hogyan szállt alá a Szentlélek a mennyekből ezen a napon, hogy
betöltse Urunkat és az ő apostolait Isten fényével.
Sancia oldalba bökött a könyökével.– Nos? Mi a véleményed róla?
Megráztam a fejemet. – Nem tudom – motyogtam, attól félve, ha
túl nagyra nyitom a számat, menthetetlenül kitör belőlem a nevetés.
Honnan tudhattam volna? Még szűz voltam, legalábbis amennyire
mások tudták. Semmit nem tudhattam arról, hogy az ilyenfajta
„édesség” mit jelent.
– Nem tudod? – kérdezte Sancia méltatlankodva. – Hát ez meg mit
jelent? Azt nem tudod, hogy valaha is kóstolt-e valami édeset, vagy azt
nem tudod, hogy mit takar az, hogy édeset ízlelni?
A visszanyelt szégyenlős nevetésem azzal fenyegetett, hogy
megfulladok. Megragadtam a kezét. Elhallgatott. A pap csak egyre
mondta tovább. Sancia hirtelen újra hozzám hajolt. Ezúttal a lehelete
megcsiklandozta a fülemet. – Azt hiszem, tudom, hogy mi bánt téged.
Még te sem kóstoltál semmi édeset, igaz, cara mia?
 Nem tudtam tovább visszafogni magam. Bár a kezemmel eltakartam
a számat, a hónapok óta elfojtott idegesség olyan erővel tört ki
be-lőlem, hogy akkor sem lettem volna hangosabb, ha megkongattam
volna a bazilika összes harangját. A dominikánus rám bámult a
pulpitusról. Burchard mérgesen fordult felénk. Miközben éreztem,
hogy az egész kongregáció – a bíborosok, püspökök, nagykövetek,
udvaroncok és a szolgáik – a nyakukat nyújtogatják, hogy lássák, mi a
csuda szállta meg őszentsége leányát, így tehát megpróbáltam komoly
arcot vágni, mert tisztában voltam azzal, mennyire tiszteletlen,
mennyire udvariatlan voltam.
Sancia kézen ragadott. Levegő után kapkodva és kuncogva siettünk
fel a lépcsőn a márványkarzatra, ahol a kanonokok szoktak
összegyűlni, hogy elénekeljék az episztolát. Az udvarhölgyeink a
szoknyájukat felemelve, és időnként a dühös imádkozók lábaira
taposva, botladozva követtek, a bársony- és selyemruhák úgy
suhogtak, mintha száz madarat eresztettek volna szabadon. Mire
felkapaszkodtunk a lépcsőkön az üres kanonoki székekhez, ahonnan
rálátni a bazilika belsejére, a bordáim fájtak az érzelmeim ilyen
vulkanikus kirobbanásától, amelyekről idáig nem is sejtettem, hogy
mindezeket magamban tartogatom.
– Megtudhatom, hogy mit találtál olyan nevetségesnek? – kérdezte
Sancia, mintha attól tartott volna, hogy elveszítettem a józan eszemet.
– Ez egy szent nap, emlékszel?
– Igen. Emlékszem. – A vállaim rázkódni kezdtek, ahogy egy újabb
nevetési hullámot igyekeztem visszatartani. Lenyeltem az ideges,
majdnem hisztérikus nevetést, és sandán rápislantottam a sápadt
udvarhölgyekre – legalábbis az enyéim sápadtak voltak. Az övéi, úgy
tűnt, élvezik a kilátást, ezt onnan láttam, ahogyan a ruhájuk kivágását
igazgatták a kórus korlátja fölé hajolva, hogy minél jobban látni
lehessen a dekoltázsukat, és ezzel bátorítsák azokat, akik a lenti
sorokból szemeztek velük.
– Igazad van – mondtam hirtelen. Úgy éreztem, hogy egy súlyos kő
gördült le a mellkasomról. – Még soha nem kóstoltam semmi édeset.
A testem olyan érintetlen, mint azon a napon, amikor megszülettem.
 Nem tűnt meglepettnek. – Értem. Mennyi ideje is vagytok házasok?
Három éve? – Amikor bólintottam, felsóhajtott. – És mire vársz? Ha
egy férj nem hajlandó, vagy ha igen, de mi nem, attól még nem kell
cölibátust fogadni. Vannak egyéb lehetőségek is.
– Mégpedig? – Magam sem hittem, hogy ilyen nyíltan ki mertem
fejezni a kíváncsiságomat.
– Például ilyenek. – Sancia a szeméhez emelte a kezét, hogy
áttekintse a terepet. A prédikáció folytatódott, és olyan unalmasnak
ígérkezett, amilyennek gondoltam, a dominikánus beleszerelmesedett
a saját tenor hangjába. Papa mozgolódott a trónján, próbált ellenállni
az elernyedésnek. A bíborosok közül néhányan már megadták
magukat, a fejük a mellkasukra fittyedt, míg a fiatalabb férfiak –
apródok és titkárok, komornyikok és nagyköveti segédek, sőt még
néhány barát is – lopva, az oszlopok árnyékában kockáztak vagy
pletykáltak egymással.
– Melyiket? – kérdezte Sancia. – Ha innen választhatnál egy férfit, ki
lenne az?
Belementem a játékba, már csak a móka kedvéért is. – Egyiket se –
kezdtem mondani, azonban a tekintetem, szinte minden erőlködés
nélkül, megállapodott a Nápolyi Alfonzon. Gioffre és a nápolyi
követek között ült, úgy tűnt, a dominikánus hosszadalmas
szentbeszédét figyeli. Mivel pont felette ültem a karzaton, észrevettem
valamit az ölében. Mi az? Egy zsebkendő? Nem. Egy könyv! Egy
könyv volt nála, amelyikbe időnként belepillantott, az ujjai
könnyedén forgatták a lapokat.
– Olvas – mondtam hitetlenkedve.
Sancia kuncogott. – Igen, az öcsém sokat olvas. Imádja Dantét,
Boccacciót, Petrarcát és az összes klasszikust. Ha bezárnák egy cellába
egy könyvvel, elégedetten halna meg. – Kis szünetet tartott. – Szóval
ő az? Ha lehetne, Alfonzt választanád szeretődnek?
Még soha nem kérdezett senki tőlem ilyesmit. Igazából Cesarén
kívül senki nem kezelt engem úgy, mintha meghallgatásra érdemes
véleményem lenne.
– Nos? – sürgetett Sancia. – A válasz egyszerű: igen vagy nem.
 Újra Alfonzra néztem, figyeltem, ahogy a fény ráhull a csillogó
hajára, ahogy zavartalanul ül és ahogy a könyve lapjait simogatja,
mintha valakinek a bőre lenne.
Hallottam magam, amint felsóhajtok: – Azt hiszem, igen.
– Tudtam! – kiáltott fel Sancia, és kiáltására Burchard és az a néhány
bíboros, aki még ébren volt, felnézett a karzatra. Sancia az ujjával
intett, hogy menjek közelebb. – És ő örömmel üdvözölné a
lehetőséget, efelől biztosítalak. Amióta megérkeztünk, másról sem
beszél, mint arról, hogy nem volt lehetősége veled négyszemközt
beszélni. Elintézzem? Azt hiszem, ez így teljesen rendben van. Egy
fiútestvért egy fiútestvérért.
Az örömöm elhalványult. – Fiútestvért? – Azonnal gyanítottam,
hogy nem Gioffréra gondol.
Meglepetten nézett rám. – Nem tudtad? Pedig én azt hittem, ennyi
küldönccel és kémmel… – Elfogta a nevetés. – Végül is ő is egyike
őszentsége fiainak.
Megkönnyebbülés futott át rajtam. – Ó, Gioffréra gondolsz.
– Gioffre? – A szemeit forgatta. – Egy alkalommal bújtam vele
ágyba, mert a nászéjszakán megkívánták tőlünk, de még nekem is
vannak skrupulusaim. Egy férfit akarok az ágyamba, nem egy kisfiút.
– Akkor te bizonyára… te… – Nem tudtam kiejteni a nevet.
– Igen, a másik fiútestvéred. Ő Cesare Borgia, Valencia bíborosa. –
Amikor még mindig nem tudtam megszólalni, hozzátette: – Amikor
megérkezett Nápolyba, hogy megkoronázza Ferrantinót, felfedeztük,
hogy a vonzalmunk kölcsönös. Annyira sajnáltam, hogy ott kellett őt
hagynom, hogy ide jöjjünk, bár már nem sajnálom annyira, mivel te
meg én barátnők vagyunk. Ő mondta nekem, hogy kedvelni foglak.
Azt is mondta, hogy vigyázzak rád, amíg vissza nem tér, mert te vagy
a legszebb, legkedvesebb nő, akit valaha is ismert. Be kell vallanom, ez
a dicséret féltékennyé tett. Úgy beszélt, mint egy olyan férfi, aki nem
tudja elfelejteni a szerelmét. De most már látom, hogy miért imád
téged.
Mozdulatlanul ültem, és arra vártam, hogy a dühöm kirobbanjon.
Elképzeltem magam, amint arcul ütöm, és puttanának hívom, mert ezt
érdemli, amiért felszarvazta Gioffrét a bátyjával.
 Ehelyett az a megkönnyebbülés, amit korábban is éreztem, olyan
erővel tért vissza, hogy elárasztotta az egész lényemet. Dühösnek kéne
lennem rá, és Cesaréra is. De ő soha nem titkolta az egyházzal
szembeni fenntartásait, mint sok bíboros és püspök, és asszonyok
százai, akiket zárdába kényszerítettek, ő csak azt tette, ami azoknak,
akik nem voltak elhivatottak, természetes volt. De még fontosabb volt
számomra, hogy arra gondoltam, így elkerüljük anyám átkát.
Cesarénak szeretője van. Már nem sóvárog utánam. Komolyan
gondolta, hogy elfogadja a döntésemet.
– Nem vagy dühös? – kérdezte Sancia olyan bűnbánó hangon,
amiről nem gondoltam, hogy képes rá. – Bizonyára elítélsz engem,
amiért férjhez megyek az egyikhez, és ágyba bújok a másikkal.
– Nem – mondtam neki halkan. Ő is csak azt tette, amit
természetesnek tartott. Ha Cesarénak ágyas kell, legalább egy olyan
hercegnőt választott, aki soha nem fog tőle többet követelni, mint
amennyit a bátyám adni tud.
– Szóval? Megteszed? – kérdezte türelmetlenül, hogy végre témát
váltsunk. – Az öcsém néhány hét múlva visszatér Nápolyba. Nem lesz
több ilyen alkalmad, hacsak vissza nem jön.
Egy pillanat alatt döntöttem.
– Igen – mondtam. – Legyen. Diszkréten.
 Tizenkilencedik fejezet

Úgy döntöttem, hogy a Biblioteca Apostolicában, a Vatikán

Könyvtárában találkozom vele, amely a ritka könyveket és kódexeket,
színes iniciálékat rejtő kéziratokat és ősi tekercseket tartalmazó,
felbecsülhetetlen értékű pápai gyűjteménynek adott helyet. Tökéletes
helyszínnek gondoltam, miután egy könyvvel a kezében láttam a
misén – de Sancia megdöbbent.
– Nem egy kert, loggia vagy még inkább egy magánház – kérdezte
–, hanem egy porfészek tele régi papírokkal? Lucrezia, biztos vagy
benne? Aligha mondanám, hogy ideális hely egy romantikus
találkozóra.
– Ha az öcséd az, akinek gondolom – biztosítottam őt –, akkor
megérti.
A kijelölt napon felöltöttem a csuklyás köpenyem, és egyedül
hagytam el a palazzót, azt állítva Pantaliseának és a többi
udvarhölgynek, hogy Papa velem akar vacsorázni.
Valamikor régen, gyermekként rövid látogatást tettem az Apostoli
Palota földszintjén lévő, a Cortile dei Pappagallitól északra eső,
barlangszerű könyvtárban. Még emlékeztem rá. Apám akkor Ince pápa
alkancellárja volt; és kézen fogva vezetett keresztül a félig kész
festményekkel díszített fogadószobán át a négy hatalmas terembe. A
boltozatos mennyezetig értek fel a könyvekkel és papírkötegekkel
megrakott polcok, bámészkodó szemeimmel úgy láttam, mintha le
akarnának dőlni. Különös szag vett körül, a párásság keveredett a
porral, és furcsa, száraz szaga a sivatagra emlékeztetett, bár ott még
sohasem jártam. Amikor szóvá tettem, Papa azt felelte: – Ez, farfallina,
a tudás parfümje.
Most is ugyanez a szag fogadott, amint átléptem a küszöböt, és a
főkönyvtáros sötét köpenyben és sapkában előjött, hogy üdvözöljön.
A csuklyámat hátratolva nézegettem a mostanra már befejezett
festményeket a falakon és a mennyezeten, színes szibillák
papirusztekercseket göngyöltek ki Archimédész és Alexandriai
Ktészibiosz lábainál.
A könyvtáros vastag szemüvegén keresztül fürkészett. Idegesen
közölte: – Őméltósága már megérkezett. Donna, ön titoktartásra kért,
így bezártam a könyvtárat a látogatók elől, azzal az ürüggyel, hogy
leltározni kell egy új szállítmányt. De, könyörgöm, bocsásson meg, az
kell kérnem… azt kell hangsúlyoznom…
Magamba fojtottam a dadogása miatti derültségemet. Ez volt az első
találkozásunk. Ez a kis fontoskodó ember tényleg azt hitte, hogy itt
szándékozom a szeretőmet szórakoztatni a drága pergamenekből
összehordott nyoszolyán?
A karjára tettem a kezemet. – Nem kell aggódnia – mondtam. –
Megígérem, hogy mindent úgy hagyunk itt, ahogy találtuk. Nem lesz
semmilyen helytelenkedés, bár azt kell kérnem, hogy ez az esemény
maradjon kettőnk között. – Egy zacskót vettem elő a köpenyemből. –
A nehézségeire – tettem hozzá, és sápadt arca elvörösödött, amikor
meglátta a megvesztegetésem mennyiségét.
Elhaladtam mellette, a szoknyám a földet söpörte, és a hangja
vissz-hangzott a helyiségben.
A könyvtár, ha egyáltalán lehetséges ezt mondani, zsúfoltabbnak
tűnt annál, amire emlékeztem. A könyvek és irattartók kinőtték az
állványokat, és különféle méretű kupacokat alkottak. Nagy halom
tekercs volt felhalmozva a falak mentén, és egy közeli padon apám
uralkodói jelvényével – a bikával és a pápai kulcsokkal – lepecsételt,
kicsomagolatlan ládák egy piramist képeztek. Ahogy errefelé indultam,
láthatóan a semmiből, egy hangot hallottam: – Megértem őszentsége
szenvedélyét az írott szavak iránt – és amikor megfordultam, Alfonz
bukkant elő a polcok sokaságából.
Egy könyv volt a kezében. Zöld gyapjútunikát viselt és fekete
nadrágot, puha hasított bőr csizmája izmos lábszárára feszült. A haja
zilált volt, finom pókháló és pergamendarabkák tapadtak bele, mintha
a fel-stócolt könyvek között kotorászott volna. Az arckifejezése
megragadott: elvarázsolt mosoly ült az arcán, mintha egy álomba
pottyant volna, amely reményei szerint soha nem ér véget.
– Apám mindig szerette a könyveket – mondtam, s miközben
közeledett, akkor tudatosodott bennem, hogy egyedül vagyunk.
Gyalogosan nem volt olyan kecses, mint lóháton; a járása kissé esetlen
volt, és feszélyezetten mozgott a ruháiban. Felismertem, hogy nem
azért, mert nem volt elegáns, inkább azért, mert nem fordított rá elég
időt, hogy finomítsa a mozdulatait, nem úgy, mint azok, akiket
ismertem. Úgy tűnt, hogy nem illik rá a ruha, de csak azért, mert ez
számára másodlagos volt. Meztelenül nagyszerűen nézne ki,
gondoltam, és elszégyelltem magam a gondolataim miatt, amikor is
mellém ért, és előrenyújtott egy könyvet. – Ezt nézze meg! Ez egy
valódi különlegesség.
A tárgy, amelyet mutatni akart, valójában nem könyv volt, hanem
egy bekötött irattartó, láthatóan régi, ami megmagyarázta azt a
tiszteletet, amivel kézben tartotta. Kézzel fűzött és vízfoltos volt, a
tinta elhalványodott, és egy olyan lapnál volt nyitva, amely egy óriást
ábrázolt egy szélfútta piros köpönyegben, vastag tekergőző kígyók
szorításában, és két rémült kerubot szorított a mellkasához.
– Laokoón – mondtam. – Egy trójai pap volt, aki megpróbálta
felfedni a faló fortélyát, ezért őt és a fiait, Antiphantest és
Thymbraeust, megtámadták az istenek által küldött tengeri kígyók.
– Ismeri a történetet. – A hangja lágy volt, a nélkül a reszelős
felhang nélkül, amit a bevonulásukkor az úton tapasztaltam. Hangja
mélyen a mellkasából rezgett.
– Igen. Ez egy Szophoklész-színdarab, amely szerepel Vergilius
Aeneisában.
– Ez az Aeneis-példány több mint négyszáz éves. – Meglepettnek
tűnt, mint aki képtelen elhinni. – Leghátul találtam, egyéb más kézirat
között, amelyek a Konstantinápolyi Birodalmi Könyvtárból
származnak. Tudta, hogy vannak itt könyvek abból az elesett városból?
– Nem. De ez nem az én könyvtáram. Őszentségéé.
– Igaz. Milyen ostoba is voltam! Honnan is tudná, mi minden van
itt felhalmozva? – A mosolya ráncokat vetett a szeme sarkában. – Attól
tartok, elvesznék ennyi könyv között. Mindenről elfeledkeznék.
– Nekem is úgy tűnik. – Viszonoztam a mosolyát, bár egy lépést
hátraléptem. El tudnék merülni a szemében. Közelről azt láttam, hogy
a Sancia szemében megjelenő nyugtalan zöld és szürke lidércfények az
övében nincsenek jelen. Ehelyett az ő szeme borostyánszínű volt, mint
a turmalinok, a szórt fényben aranynak tűnt. Széles arccsontjával és
rendetlen sörényével egy fiatal oroszlánra emlékeztetett.
Csendben álltunk, bizonytalanul, hogy most mit tegyünk. Aztán
megkérdezte: – Leülünk? – Mire követtem őt a könyvtár mélyére, egy
alkóvba, ahol csinált egy kis helyet a kopott párnák között. Egy közeli
olvasóállványon könyvek és kéziratok voltak felhalmozva. A levegő itt
megszorult, és a homályban az árnyékok megnyúltak, ahogy a nap a
Vatikán fölött elhaladt.
Egy meggyújtatlan kézi lanternára mutatott a padlón. – A
könyvtáros ajánlotta fel; azt mondta, ebben a napszakban nincs elég
fény, de el sem tudom képzelni, hogy itt lángot gyújtsak. Egy kis hiba,
és mindent elpusztít a tűzvész. – Összerázkódott. – Több ezer év
bölcsessége válna hamuvá, mint ahogy Firenzében történik.
– Bizonyára a Savonarola által elrendelt máglyákra gondol. – Odébb
toltam néhány könyvet az alkóvban. Elnézést mormolva elvette őket,
és amikor leültem, arra gondoltam, jobban tettem volna, ha egy
egyszerű ruhát vettem volna fel minden díszítés nélkül, közben ő
óvatosan a földre helyezte a könyveket. Úgy bánt az élettelen
tárgyakkal, mintha éreznének.
– Az rettenetes – mondta –, amit az a barát tesz, mindenkit arra
kötelez, hogy megváljanak a tulajdonukban lévő leggyönyörűbb
holmiktól. Felégette azt az egész világot, amit Medici felépített – az a
sok, pótolhatatlan művészeti emlék örökre elveszett. Azt mondják,
magát Botticellit is arra kényszerítették, hogy a saját munkáit is dobja
tűzre. Hogy rendelhet el valaki ilyen pusztítást?
 – Nem azt prédikálja Savonarola, hogy ha közelebb akarunk kerülni
Istenhez, akkor meg kell szabadulnunk a csábítástól, amely bűnbe
vezetett minket? Nem ő az első, aki meg akarja tisztítani a világot a
bálványoktól; a Sienai Szent Bernardin ugyanezt prédikálta.
Mindketten azt hirdetik, hogy a hiúság az emberiség legszörnyűbb
vétke.– Mialatt beszéltem, örömmel láttam, hogy az arcán egy kis
halvány szín jelenik meg.
– Hisz ebben? – kérdezte.
– Nem gondolom, hogy számít, mit hiszek. Én egy nő vagyok,
Savonarola szerint Isten legalacsonyabb rendű teremtményeinek
egyike. Végignézte, hogy az én nemembe tartozókat megégetik a
máglyáin, vagy megkövezik és felakasztják. Gyerekekből verbuvált
seregei vannak, akik a városban masírozva tisztátalanokat és gonoszakat
keresnek. Művészet vagy hús, számára ugyanazt jelenti.
– De igenis számít, mit hisz. – Közelebb fészkelődött, s rajta is
megéreztem a tudás parfümjét; a por, a régi papírok és az enyhe
izzadság kimondhatatlanul kellemes illatot árasztott. Megfogta a
kezemet, de nem vette észre, hogy milyen remegést váltott ki
belőlem. – A nők nem gondolat nélküli lények, akik a férfi bordájából
azért hozattak létre, hogy befogadják a magját. Ők is meg tudják
ajándékozni a világot tudással és művészettel; a történelem folyamán a
nők ösztökéltek minket a magasabb célok felé.
– Ez így van? – Lenéztem az egymásba fonódott kezeinkre. Az
enyém szinte elveszett az övében, mint vörösesbarna bársonyba
bugyolált, apró, elefántcsont ereklyetartó. Újra a szemébe néztem,
élveztem, hogy a tekintete fizikai hatást gyakorol rám. – Mint például?
– Nos, olyan nők, mint… – beharapta az ajkát. – Athéni Aszpászia –
kiáltott fel –, akit többek között Platón, Arisztophanész és Plutarkhosz
is idézett. Hatással volt a szeretője, Periklész politikai és művészeti
döntéseire, és saját beszédeket írt, bár egyik sem maradt fenn.
– Nem volt kurtizán is? – kérdeztem elpirulva.
– De igen, ugyanakkor korának leghíresebb alakjai is tisztelték;
Athénben ő volt az egyedüli nő, akit meghívtak maguk közé
vitatkozni. És ott van Hüpatia Alexandriából, aki bevezette a platóni
iskolát a szülővárosában. Szókratész szerint mindenkit felülmúlt, ő volt
korának legnagyszerűbb gondolkodója.
– És emiatt a csőcselék halálra kövezte. – Elmosolyodtam, hogy
enyhítsem az arcán átsuhanó fájdalmat. – Tehát egy teljes kört írtunk
le Szent Bernardintól Savonaroláig. Egy nő, aki kifejezi a gondolatait,
az veszélyes lény.
– Számomra nem. – Erősödött a szorítása a kezemen. Az az érzésem
támadt, hogy az ujjaim feloldódnak, amikor közelebb húzott magához.
– Nagyra becsülöm azt a nőt, aki elmondja, amit gondol, aki nem fél
attól, hogy harcoljon a hitéért vagy saját maga akar lenni.
– Egy nő – kérdeztem – vagy egy feleség? – Amikor meglepetten
megdermedt, visszahúztam a kezemet. – Jó uram bizonyára tudatában
van annak, hogy a kettő nem ugyanaz, legalábbis a legtöbb férfi
számára. – Kezdtem felemelkedni.
Rám nézett. – Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi – mondta
–, és biztos vagyok benne, hogy asszonyom mostanra már rájött. –
Nem nyúlt újra a kezemért. Az a távoli benyomásom támadt, ha most
megfordulnék és elmennék, nem próbálna megállítani. Választást
ajánlott fel, és a szívem azt súgta, hogy ő olyan valaki, akitől félnem
kell.
Megvolt benne az erő, hogy felforgassa az egész lényemet.
– Élveztem a délutánt – mondtam, és ellenálltam a késztetésnek,
hogy hamis tartózkodást mímelve lesüssem a szempilláimat. – Hálás
vagyok önnek, Alfonz herceg, hogy felvilágosított olyasmiről, amire
nem számítottam. Mindig emlékezni fogok rá.
Felállt. – Ahogy én is. Csak azt sajnálom, hogy hamarosan vissza kell
térnem Nápolyba; pedig még oly sok mindent felfedezhetnénk együtt.
Írhatok önnek, Donna Lucrezia?
Mielőtt megfontolhattam volna, mielőtt kétely támadt volna
bennem, megcsókoltam. Nem ütközött meg, bár a hirtelen
mozdulatlansága azt sugallta, hogy egy pillanatra meglepődött. Aztán
az ajka engedelmessé vált, egybeolvadt az enyémmel. Amikor
visszahúzódtam, azt láttam, amiben reménykedtem – azt a csodálkozó
pillantást, mintha olyat ízlelt volna, amit valóban soha nem fog
elfelejteni.
 – Igen – mondtam halkan –, írhat nekem.
A fejemre húztam a csuklyát, és elfordultam, tudtam, ha tovább
mernék időzni, könnyen megadnám magam, amire még nem voltam
felkészülve.
Ahogy gyanítottam, Aragóniai Alfonz nem próbált megállítani.
Amikor visszatértem, Pantaliseát a palazzóm udvarán találtam, le s fel
járkált. Amikor beléptem a kapun, egyetlen pillantást vetett rám, és
kifakadt: – Bárhol is volt, imádkozom, hogy az illető diszkrét legyen.
Ez az üzenet jött órákkal ezelőtt a bátyja palazzójából; az apród azt
mondta, hogy sürgős.
Félelem hasított belém, amint kezembe fogtam a papírt. Az
Alfonzzal töltött délután varázsa elillant, mint egy álom.
– Azonnal oda kell mennem – mondtam. – Cesare visszajött. Beteg.
 Huszadik fejezet

Pantaliseával egy hordszékben, két termetes őrrel a Trasteverére

mentünk. Leszállt az éjszaka, ködbe burkolta a várost, de a keskeny
átjárók és piazzák megteltek tolvajokkal, szajhákkal, és parádézó
zsoldoskapitányok kerestek szórakozást az alacsony ereszek alatt.
Fanyar füst szállongott a felfegyverzett inasok fáklyáiból. A kocsmák
ajtajai és zsalugáterei tárva-nyitva álltak, és kihallatszott a harsány
nevetés és a fémkupák csengése.
Cesare palazzójánál az őrök bedörömböltek a kapun. Egy
végtelennek tűnő pillanattal később, mialatt türelmetlenül
összekulcsoltam a kezeimet, és Pantalisea idegesen pillantgatott körbe a
csuklyája alól, mintha attól félne, hogy megtámadnak minket,
hallottam, hogy a retesz elmozdul.
A kiskapu kinyílt. Becsusszantunk, és azt láttuk, hogy a bátyám háza
teljes sötétségbe burkolózott; a belső cortilében egy magányos fáklya
vetett némi fényt a kofferekre és ládákra, amelyek Cesare Nápolyból
való visszatérését jelezték, még a zsinegeket sem bontották le róluk,
úgy álltak az árkád alatt, ahogy odahányták őket.
Az apród, aki beengedett, előttünk állt. Anélkül, hogy vetettem
volna rá egyetlen pillantást is, azt mondtam Pantaliseának: – Várj itt az
őrökkel együtt! – Hátralöktem a csuklyámat, miközben felmentem a
lépcsőn a piano nobilére, majd végigsiettem a loggián Cesare
lakosztályához.
 Egy sötétből előlépő alak láttán ijedten megálltam. – Michelotto! –
A kezemet a hevesen verő szívemre szorítottam, amikor a bátyám
szolgája meghajolt előttem. A homályban alig ismertem rá, és amikor
megszólalt, valami fenyegetőt hallottam ki a hangjából.
– Donna Lucrezia, nem vártuk önt.
– Nem? – Benyúltam a köpenyem belső zsebébe, hogy elővegyem
az összegyűrődött üzenetet. – Ezt az értesítést kaptam. – De csak
akkor jöttem rá, hogy nem tudom, ki küldte. Miközben ezen
töprengtem, Michelotto mögül sietős lépések hallatszottak, és amikor
a csatlós félig megfordult, megláttam Sanciát. A haja zilált volt, a
szemei hatalmasnak tűntek nyúzott arcán. A félelmem egyre nőtt;
amióta csak ismertem őt, mindig tökéletes volt a megjelenése és
viselkedése.
– Lucrezia, hála istennek! – Kitárta felém a karját, és megragadta az
ingvállamat. – Hol voltál? Órákkal ezelőtt küldtem neked egy
üzenetet. Azóta várlak.
– Tudod jól, hol voltam – mondtam. – A könyvtárban. Te magad
segítettél elrendezni…
Michelotto közénk lépett, és erővel rá akarta venni, hogy engedjen
el. – Minden tiszteletem az öné, nagyságos asszonyom – mormolta
San-ciának –, de nem gondolom, hogy az uram látni kívánná a húgát
ebben az időpontban, főleg nem a jelenlegi állapotában.
Mielőtt Sancia válaszolhatott volna, határozottan azt mondtam: – Ha
a bátyámnak szüksége van rám, akár kíván látni engem, akár nem,
nincs jelentősége. – Kikapcsoltam a köpenyemet, és hagytam, hogy a
kövezetre hulljon a lábai elé. – Kérem, álljon félre! – Michelotto
felszedte a köpenyemet. – Ahogy akarja, hölgyem – mondta, és Sancia
egy dupla faajtóhoz vezetett.
Megállt. Az arcát kutattam, mielőtt megszólaltam. – Azt mondtad,
hogy beteg. A láz támadta meg?
Sancia hangja megremegett. – Lehet, hogy láz, de ilyent még
sohasem láttam. Tegnap érkezett meg; nem akarta, hogy bárki is
megtudja. Megkért, hogy jöjjek ide, azt mondta, valami fontosat kell
megbeszélnünk. Természetesen azonnal idejöttem. Azt hittem, azt
akarja…
 – Igen – mondtam egyre növekvő ingerültséggel. – Tudom, mit
gondoltál. Mit mondott?
– Úgy tűnt, jól van – tördelte a kezét. – Jóképű volt, mint mindig, a
naptól jó színe volt, és egyáltalán nem látszott rajta a hosszú utazás
fáradalma, de… de dühös volt. Alighogy beléptem a szobába,
elkezdett tombolni.
– Tombolni? – Meg akartam ragadni, hogy erővel rázzam ki belőle
a szavakat. – Mi miatt?
– Juan miatt – mondta, és megdermedtem.
– Juan miatt? De hiszen ő Spanyolországban van.
– Már nem sokáig. – Sancia szaggatottan vette a levegőt. – Az apád
visszarendelte. A spanyol felesége fiat szült neki, és őszentsége
kijelentette, hogy Juannak vissza kell térnie ide, hogy ő vezesse a
hadjáratot Romagnában az Orsini bárók ellen. Nem akarnak
csatlakozni a Szent Ligához, ezért apád felelősségre akarja vonni az
egész családot, amiért támogatták a franciákat, és az ő trónfosztását
akarták. Őszentségének az a szándéka, hogy kinevezi Juant a pápai
állam zászlóvivőjének.
– Juant? Főkapitánynak? – Ámulatomban majdnem felnevettem. –
Per Dio, ezt nem gondolhatja komolyan! Juan a legkevésbé sem ért
egy hadsereg vezetéséhez.
– Cesare is ezt mondta. – Amikor Sancia újra megérintette a
kezemet, az ujjai jéghidegek voltak. – Lucrezia, teljesen megvadult.
Soha nem láttam még ilyennek őt; és… rettenetes dolgokat mondott.
Elkezdett mindent szanaszét hajigálni, ami csak a keze ügyébe akadt,
olyan volt, mint aki elveszítette a józan eszét. Ömlött róla a veríték.
Olyan fehér lett, hogy azt hittem, delíriumos állapotban van a láztól.
Még mindig azt hiszem. Azt hiszem, nagyon beteg. Azt hiszem…
– Mit? – Olyan erősen szorítottam meg a kezét, hogy feljajdult. –
Mit hiszel, mi baja van?
– A francia betegség. Szifilisz.
Egy bénító pillanatra minden elsötétült előttem.
– Ez lehetetlen! – hallottam a saját hangomat. – Mindig olyan erős,
olyan egészséges volt. Egy gyerekkori mocsárláztól eltekintve Cesare
soha nem volt beteg.
 – Kidobott a szobából. – Félrehúzta a dolmányát, hogy megmutassa
a zúzódást a vállán. – Ezt tette velem a saját kezével. Megpróbáltam
neki elmondani, hogy nem kellene ilyen dühösnek lennie, mert
biztosra veszem, ha elmondja az aggodalmait őszentségének, rá tudja
venni az édesapádat arra, hogy fogadja meg a tanácsát. Még azt is
felajánlottam, hogy én magam beszélek őszentségével – hiszen te is
tudod, mennyire kedvel engem. De Cesare megfenyegetett, hogy
megfojt, ha egy szót is szólok bárkinek. Azután kidobott a szobából,
mint egy kutyát.
A szeme könnyben ázott. Megértettem, hogy Cesare erőszakossága
megrémisztette. Bár nagyvilági dámának tűnt, végül is Sancia alig volt
még tizennyolc éves. Egész életében elkényeztetett hercegnőként élt a
királyi udvarban, és az egy dolog, hogy a hízelgő talpnyalók előtt
megjátszotta a csábító démont, és teljesen más, ha azt tapasztalja, hogy
úgy bánnak vele, mint egy közönséges puttanával.
– Szeretem őt – mondta. – Igazán. Ő a legcsodálatosabb férfi, akit
valaha is ismertem, de ma megrémisztett. Mintha egy őrült szemébe
néztem volna. Volt egy pillanat, Lucrezia, amikor úgy közelített
felém, hogy azt hittem, megöl.
Átöleltem. – Nem szabad ilyesmit gondolnod! Most ki van borulva,
az egyszer biztos. Az, hogy Papa ennyire semmibe veszi, és egy ilyen
megtiszteltetést Juanra ruház – teljesen kiforgathatta önmagából.
Cesare olyan keményen, olyan sokáig próbálta bebizonyítani, hogy
érdemes a figyelemre. Ezt nem bírja elviselni. De abban biztos vagyok
– mondtam, s miközben kisimítottam a haját a homlokából, láttam,
hogy egy rémült gyerek tekintetével néz rám –, hogy nem akart
szándékosan bántani. Meglátod, bocsánatot fog kérni, és jóváteszi.
Sajnálni fogja, amit tett. Már most sajnálja.
– Igen – bólintott kétségbeesetten. – Én is ugyanezt gondoltam.
Ezért hívtalak ide. Te vagy az ő szeretett kishúga; mindig olyan
csodálattal beszél rólad. Nem akartam megszakítani a találkádat
Alfonzzal, ezért küldtem az üzenetet az udvarhölgyednek, de azt
hittem…
 – Megértem. Beszélni fogok vele. – Rámosolyogtam, hogy oldjam a
feszültségét, bár egyre növekvő nyugtalanság fogott el. – Michelotto
hadd kísérjen el a palazzódba. Majd értesítelek.
A hangja megbicsaklott, amikor azt súgta: – Köszönöm, Lucrezia. –
Ezzel lebotorkált a lépcsőn, oda, ahol Michelotto állt, és minket
figyelt.
Amikor Michelotto elvezette Sanciát, az ajtó felé fordultam. Egy
pillanatig haboztam, nem volna-e jobb, de legalábbis bölcsebb magára
hagyni Cesarét, amíg lecsillapodik. De Sancia szavai – azt hiszem,
nagyon beteg – rossz előérzetet váltottak ki bennem, így azon vettem
észre magam, hogy bekopogok az ajtón, és ellentmondást nem tűrő
hangon kiáltom: – Cesare, én vagyok, Lucrezia. Engedj be!
Csend lett. A kiáltásom visszhangja lassan elenyészett a loggián. A
palazzo falain kívülről beszűrődött a kinti dáridó hangja, a nép az
utcákon gondtalanul élvezte az estét.
Aztán megmozdult a kulcs a zárban. Az ajtó nyikorogva kinyílt.
Benyomtam, és beléptem a szobába.
A szemközti ablakon a függönyök félig letépve lógtak a rúdon, s bár
némileg beengedték a kertet ezüstfénybe vonó hold ragyogását, a
szobában mégis sötét volt, ezért csak óvatosan lépkedtem. A cipőm
alatt megcsikordult valami összetört holmi; s ahogy a szemem kezdett
alkalmazkodni, láttam, hogy az egész szoba fel van dúlva – asztalok
oldalra döntve, nehéz székek felfordítva, a tálalóasztalokról le van
rántva a terítő a tálakkal, gyertyatartókkal, borosüvegekkel és
serlegekkel együtt.
– Cesare? – A suttogásom szinte felverte a néma csendet.
Előlépett a sarokban lévő tálaló mellől, de nekem háttal állt. A
letépett függönyű ablak előtt kirajzolódott a sziluettje. Az inge úgy
lógott rajta, mintha egy formátlan kísértet állna ott. A kevés fény
átszűrődött az inge anyagán, és körvonalazta a bátyám alakját.
Odaléptem hozzá. Amikor megérezte az ujjaim érintését a karján,
halk, tompa hangon azt mondta: – Nem kellett volna idejönnöd.
– Sancia üzent értem. Nagyon aggódik miattad. Attól fél, hogy
beteg vagy.
 Nem mozdult. Amikor magam felé akartam fordítani, hirtelen
oldalra lépett, hogy elkerülje az érintésemet, így akaratlanul is felfedte
magát.
Váratlanul ért a sokk. Sovány volt, a Nápolyban töltött idő alatt
fel-szedett bronzszín hamuszürkévé vált. Úszott az izzadságban, a
begombolatlan ing úgy tapadt a mellére, mintha most fürdött volna, és
úgy vette volna fel a nedves bőrére. Újra lenyíratta a haját, talán azért,
hogy jobban tűrje a nápolyi hőséget; a koponyája olyan volt, mint egy
éhező rabé.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Édes Szűzmária, nézz magadra! Beteg vagy. – Kinyújtottam a
kezem, hogy megérintsem a homlokát. Összerándult. – Cesare,
hívnunk kell Papa orvosát, Torellát. Tüzelsz a láztól.
– Ez semmi. – Megint eltávolodott mellőlem. – Harmadnapos lázam
van. Majd elmúlik.
– Harmadnapos lázad van? Akkor ágyban kellene lenned, egy orvos
felügyelete alatt.
– Mondtam már, ez semmiség. Szedek rá már valami vacak
orvosságot. Nincs szükségem rá, hogy te vagy Torella itt
fontoskodjatok. – Megfeszítette a vállát. – Menj vissza a palazzódba!
Menj vissza, és játsszátok csak a buta kis játékaitokat Sanciával! Hagyj
engem békén!
– Hogy mondhatsz ilyet nekem? Ha beteg vagy, ápolni kell;
különben aggódni fogok miattad.
Minden előjel nélkül megragadta a vállaimat, az ujjait belém vájta. –
Már túl késő aggódni – horkantotta. – Vagy nem hallottad?
Cserbenhagytak.
Bár el akartam lökni magamtól, hogy emlékeztessem, nem vagyok
holmi szerető, akivel kénye-kedve szerint bánhat, de megőriztem a
nyugalmamat, mert beláttam, Sanciának igaza volt: Cesare beteg. –
Hallottam. Sancia elmondta. Azt mondta, hogy megfenyegetted, hogy
megfojtod. Papa hazahozatja Juant, hogy ő vezesse a hadjáratot az
Orsinik ellen. Őt fogja kinevezni zászlóvivőnek.
– Igen! Mialatt én Nápolyban az ő lakájaként szolgáltam, Papa azt
találta ki, hogy a bátyánknak ad egy olyan posztot, amivel egész Itália
előtt nevetségessé tesz majd bennünket. Nem számít, hogy a bátyánk
még a kardot is alig tudja kihúzni a hüvelyéből, és azt is csak akkor,
amikor nem részeg, Papa mégis őt látja alkalmasnak arra, hogy a pápai
állam főkapitányának nevezze ki.
– Cesare. – Erőltetnem kellett magam, hogy nyugodt maradjak. –
Papa téged is tisztel. Kinevezett bíborosnak. Téged választott, hogy őt
képviseld Nápolyban. Túl keményen ítéled őt meg, mindazok után,
amiken átment. Mindent megad neked, amit tud…
– Mindent, csak a szabadságomat nem. Mindent, de nem azt, amit
szeretnék. – Nyers hahotájától kirázott a hideg. Sancia nem túlzott.
Tényleg igaz volt, hogy Cesare állatiassá vált. – De természetesen
neked muszáj megvédened őt. A mindig engedelmes jókislány, ahogy
Mama mondja, és miközben a világ előtt őrzöd a drágalátos
szüzességedet, Papa háta mögött a megszentelt ágyadba csalogatod
Sancia faragatlan bátyját.
– Hogy merészeled? – Az öklömet az oldalamhoz kellett
szorítanom, nehogy megüssem. Az egészsége miatt érzett aggodalmam
szétfoszlott a szemrehányása tüzében. – Soha nem tennék ilyesmit. És
ki vagy te, hogy ilyen vádakkal illess, amikor te magad… – amikor
megláttam a gonosz vigyorát, elhallgattam.
– Én magam mit? Miért nem mondod ki, Lucia?
– Nem szükséges. Nagyon jól tudod, hogy mire vágyakoztál.
– Tudom hát. És még mindig vágyakozom. De te elkergettél. Azért
utasítottál el engem, mert meg akarod őrizni magadat valaki másnak,
akit nálam érdemesebbnek ítélsz. Tedd csak! Add oda magadat, akinek
csak akarod, de ne fussál utánam, mert nincs szükségem az
aggódásodra! Nem kell a sajnálatod, se a hamis ragaszkodásod. Többé
nem akarlak, és nincs szükségem rád.
Hátraléptem. A vadság, amitől Sancia megijedt, elborította az arcát,
és a szobába türemkedő hold bizarr fényében úgy látszott, mintha nem
lenne szeme fehérje, a düh olyannyira kitágította a pupilláit, mintha
egy gonosz idegen nézett volna ki rajtuk.
– Cesare – mondtam vontatottan –, kifordultál önmagadból.
Egy rettenetes pillanatig, amíg az ajtóhoz közeledtem a lábam alatt
lévő törmeléken botorkálva, azt hittem, hogy rám támad. Szinte már
éreztem magamon a kezeit, és összehúzódtam az ütése elől. Aztán
elgyötörten felmordult. Megtántorodott, és összegörnyedt. Amikor
felé léptem – úgy meggörbült, mintha belülről összefacsarta volna
valami –, rám kiáltott: – Ne, maradj távol! – Könnyek patakzottak
végig az arcán, összekeveredtek az izzadságával, az inge teljesen átázott
és átlátszó lett, kiemelte a mellkasa körvonalait.
– Hadd segítsek! – könyörögtem. – Szeretlek, Cesare. Nem tudom
elviselni, hogy így lássalak.
Újabb görcs torzította el az arcát. – Nem tudsz segíteni. Senki nem
tud. Nem lehet kikúrálni az ördögöt, amitől szenvedek; hagyni kell,
hogy azt tegye, amit akar. Menj innen! Inkább saját magadat mentsd
meg.
Anyám szavai jutottak eszembe: ez a te átkod, a méreg, amit
magadban hordozol. Szertefoszló meggyőződéssel mondtam: – Nincs
benned semmiféle ördög. Lázad van. Nem tudod, hogy mit beszélsz.
Rám nézett. – Ó, nagyon is tudom. A gyűlölet az én ördögöm.
Amíg Juan él, addig velem lesz. Arra vagyok ítélve, hogy mindig az
árnyékában járjak, soha nem lehetek az, amire képes vagyok.
– És most… mit… mit fogsz tenni? – kérdeztem suttogva.
– Bármit, amit kell. A kocka el van vetve. Fortuna most a kegyetlen
arcát mutatja. És előre figyelmezteti a világot. – Végigsimította a
homlokát, és visszalépett az árnyékba a tálaló mellé. – El kell menned.
Itt kell most hagynod engem.
Csak akkor vettem észre, hogy valaki megjelent az ajtóban – egy
bőrruhába öltözött alak tollas kalpaggal, fekete maszk takarta az arcát,
így szinte nem láttam semmit belőle, csak egy keveset a szeméből és a
fogaiból. Azonnal tudtam, hogy Michelotto az.
– Asszonyom – mondta. – Itt az ideje, hogy visszatérjen a Santa
Mariába. – Hozzám lépett a köpenyemmel, és a vállamra terítette.
Aztán egy másik maszkot húzott elő a zsebéből, és az arcomra
erősítette. Amikor tiltakozni kezdtem, azt mormolta: – Róma nem
biztonságos éjszaka, nem szabad, hogy meglássák. Nem szeretném, ha
valami szerencsétlenség érné.
 A maszkom szemnyílásán át Cesarét kerestem. Alig láttam őt,
mozdulatlanul kuporgott a tálalónál. – Ne hozz magadra több bajt! –
mondtam.
A bátyám nem válaszolt Michelotto elvezetett.
A palazzómba vezető úton, Pantalisea végig szorította a kezemet,
miközben az a győzedelmes kijelentés csengett a fülemben, amit
Cesare Pesaróban mondott nekem, s ami most úgy tűnt, mintha egy
egész élettel korábban lett volna:
Egy új korszak jött el – a Borgiák kora. És én leszek a korbács.
Sancia néhány héttel később meglátogatott. Láthatólag rendbe jött,
nem foglalkozott a magyarázatommal, hogy Cesare valóban beteg
volt, de már gyógyul. Azt gyanítottam, hogy a közömbössége az általa
ismert egyetlen megoldás volt arra, hogy megvédje magát attól a
sérüléstől, amelyet Cesare okozott neki. Igazából egyetlen szót sem
hallottam a bátyám felől, a palazzójába küldött üzeneteim
megválaszolatlanok maradtak. De azt feltételeztem, hogy bizonyára
gyógyul, különben megtudtam volna, ha másképp van.
Azonban Sancia ahelyett, hogy Cesaréről akart volna diskurálni, a
férjemről szóló pletykát akarta kideríteni. – Úgy hallottam, visszajött,
és semmi érdemlegeset nem csinált azon kívül, hogy messziről nézte,
természetesen teljes fegyverzetben, amíg a mi katonáink kiűzték
azokat a szörnyű zsoldosokat Romagnából. Ez igaz? Itt van most?
Bólintottam, és nem tudtam elrejteni a fintoromat. Giovanni
valóban visszatért, és miután betelepedett a palazzóm neki fenntartott
szárnyába, azonnal nevetség tárgya lett, mert széles körben tudott volt,
hogy nem jeleskedett azokban a csatározásokban, amelyek kikövezték
az utat az Orsini bárók ellen hamarosan indítandó hadjáratunkhoz.
Ennek eredményeként állandóan duzzogott. Alig viseltem el még a
látványát is, amikor útjaink keresztezték egymást. Szerencsére csak
ritkán.
– Alig beszéltem vele – mondtam. – Kerül engem.
– Mi mást tehetne? Megalázták. – Kis szünetet tartott, és engem
nézett. – De nem annyira, hogy ne kérelmezte volna őszentségénél a
házasságotok elhálását. Soha nem mondtad nekem, hogy volt egy
záradék a házassági szerződésetekben, én szégyenlős Lucreziám.
 Mintha vádolna emiatt. Vállat vontam, nem volt kedvem elmondani
a mocskos részleteket. – Aligha volt titok. És most már nincs is
jelentősége, hiszen már adott a tény, hogy elértem azt a kort.
– Ez egészen biztos. Nálad fiatalabb nőket is érettnek nyilvánítanak.
Őszentsége azonban nem fogja ezt kijelenteni, mert Giovanni mostani
szégyenletes hadi kudarca után nem hajlandó hozzájárulni, hogy
hasonlót produkáljon az ágyadban is. – Gyanakvás hallatszott ki a
hangjából. – Természetesen Giovanni tiltakozott, arra hivatkozva,
hogy vég nélkül nem lehet kirekeszteni a férji jogai gyakorlásából, de
őszentsége figyelmeztette, ha egy hajszáladhoz is hozzá merne nyúlni,
akkor az Angyalvárba vetteti, hogy a patkányokkal háljon.
Alig lepett meg, hogy Sancia tudott apám és Giovanni
beszélgetéséről. Tökéletes füle volt minden botrány meghallására. A
hírei megnyugtattak, Papa diktátuma Giovannit távol fogja tartani.
Ennek ellenére nem kívántam róla társalogni, így végül erőt vettem
magamon, és meg mertem kérdezni, hogy tud-e valamit Cesaréről.
Sancia felhúzta a szemöldökét. – Nagyon fájlalom, de semmi hírem
róla. Egyszer sem üzent vagy küldött akárcsak egy bocsánatkérést is,
holott te arról biztosítottál engem, hogy majd töredelmesen
megkövet. Csak annyit tudok mondani, hogy remélhetőleg a
várakozásoknak megfelelően jól van.
– Miért mondod ezt? – Hirtelen elakadt a szavam. Még rosszabb
állapotban lenne a betegsége, csak nem értesített engem senki, így azt
gondoltam, hogy már javulóban van?
Vállat vont. – Láttad őt, nem? Amikor egy férfi büszkesége ekkora
ütést kap, csak egyetlen dolgon jár az esze: a büszkeségén.
A szavai visszaidézték bennem a félelmet, amit akkor éreztem,
amikor meglátogattam a bátyámat. Úgy véltem, nem kell aggódnom
Sancia kijelentése miatt, miszerint szifiliszes. Cesarénak csak láza volt,
ahogy állította, amit a csalódottsága csak még súlyosbított; érthető volt,
hogy addig meghúzza magát a palotájában, amíg vissza nem nyeri az
önbizalmát. Azok a szörnyű szavak, amelyeket hozzám vágott, a
szörnyeteg, akit felfedeztem a szemében – Sancia mímelt
közömbösségéhez hasonlóan –, csak egy módja volt annak, hogy
megvédje magát attól a tehertől, amit cipelni kénytelen: a tudat, hogy
amíg őt a papi minősége akadályozta, addig Juan szabadon arathatott
győzelmeket a kardjával. Mindazonáltal a nyugtalanságom megmaradt,
amíg Sancia a szoknyájába nem nyúlt, és az ölembe nem dobott egy
összehajtogatott pergament.
– Alfonztól – mondta, és még Pantalisea is, aki távolabb üldögélt,
élesen ránk nézett. Az udvarhölgyem Cesare meglátogatása után még
jobban figyelt rám. – Várja a válaszodat.
– Mióta válaszolnak férjezett asszonyok olyan levelekre, amelyeket
nem az apjuktól vagy a férjüktől kapnak? – háborodott fel Pantalisea,
és mogorván nézett Sanciára.
– És mióta dorgálják meg a szolgálólányok a feljebbvalóikat? –
vágott vissza.
– Igen, mióta? – kérdeztem, és izgatottan nézegettem a levelet.
Kiküldtem Pantaliseát, mielőtt tiltakozni tudott volna, és az ablakhoz
mentem, hogy feltörjem a pecsétet.
Alfonz kézírása betöltötte a lapot, egy olyan férfié volt, aki mind a
tollforgatásban, mind az irodalomban járatos.
Donna,
Amikor ezt írom, azt kívánom, bárcsak önnel lehetnék. Még nem
érkeztem vissza a szeretett városomba, de már figyelmeztettek, hogy
tele van a franciák által hátrahagyott zsoldosokkal. Ezért
megérkezésem után az lesz a feladatom, hogy összegyűjtsem a
csapatokat, amelyekkel kiűzhetem ezeket a férgeket a birodalmunkból.
Az állandó kötelességek és erőfeszítések ellenére minden napnak
minden órájában önre gondolok. Éjszaka, amikor behunyom a
szemem, látom az ön arcát, és újraélem azt a röpke pillanatot a
könyvtárban. Talán bolondnak tart, hogy feltárom a szívem egyszerű
működését, amely járatlan az udvari ügyeskedésekben, de az ön
emléke tart életben engem, bella signora mia, és a remény, hogy egy
napon még újra láthatom.
A levelet nem írta alá, arra az esetre, ha útközben elveszne. Mégis, a
szavaiban felcsendült a hangja, és elámultam, hogy ez a herceg, akit
alig ismertem, hogyan táplálhat ilyen érzelmeket irántam. Én is
éreztem a mágneses vonzódást közöttünk; én is emlékeztem arra az
idilli órára, amelyet együtt töltöttünk, elveszve a mi külön kis
világunkban, de ez már elhalványult abban a zűrzavarban, amit Cesare
és Giovanni visszatérése előidézett. A levele azonban visszahozta az
emlékeket. Még soha nem kaptam ilyen üzenetet, ilyen szívből jövőt
és őszintét. Miután még egyszer elolvastam, visszaadtam Sanciának.
– Alaposan végig kell gondolnom a válaszomat.
– Ne gondolkodj túl sokáig – figyelmeztetett –, még elpusztul a
bánattól.
De nem volt időm megfogalmazni a válaszomat, mert hamarosan
elkezdődtek Juan fogadásának az előkészületei, és ez mindenkit
lefoglalt. Papa a nyári hőségben heteken át, minden ébren töltött
órájában ezzel foglalkozott, és több ezer dukátot pazarolt a fogadó
ceremóniára. Még a Szent Péter piazza köveit is megtisztították a
mocsoktól, a vándorkoldusokat és kéregetőket börtönbe zárták, hogy
ne piszkolják be az aranyozott diadalíveket, amelyeket az út fölé
építettek, ahol Juan fog belovagolni.
És amikor az augusztusi könyörtelen nap ránk ontotta sugarát, szinte
megfőttünk a cicomás ruháinkban, összegyűltünk a bársonydrapériás
emelvényen, hogy tanúi legyünk a bátyám visszatérésének
Spanyolországból.
A távolban felharsantak a trombiták. Az emelvényről, ahol Sanciával
ültünk a párnákon, megpróbáltam elkapni Cesare tekintetét. Ez volt az
első alkalom, hogy láthattam őt, azóta, hogy meglátogattam a
palazzójában, és ez volt az első hivatalos megjelenése is.
Megkönnyebbülve láttam, hogy láthatóan nem tűnt betegnek. Még
mindig túl sápadt volt, a szeme alatt árnyékok ültek, de egyenesen állt,
elegáns volt a skarlátszínű köntösben, a papi sapkája illett a leborotvált
fejéhez, és felékszerezetlen kezét összekulcsolta a derekát övező széles
derékszalag előtt.
– Jön már – hallottam Papa örömteli suttogását, és hitetlenkedve
figyeltem, amint Cesaréhoz fordult. – Hallom az ujjongókat. Szeretett
Juanunk hazaérkezett!
Kedvem lett volna azonnal felugrani a párnákról: Papa lelkesedése
elkeserített. Egész életemben imádtam még a földet is, amelyen járt.
Mégis ez az érzéketlenség, amellyel figyelmen kívül hagyta a Cesare
fegyelmezett arca mögött rejtőző megaláztatást, arra késztetett, hogy
majdnem felkiáltottam, hogy egész Róma hallja: VI. Sándornak nem
csak egy fia van, és ha nem egyformán kedveli őket, akkor azt
kockáztatja, hogy mindannyiunkat szörnyű kárhozatra ítél…
Üdvrivalgás hangja terelte el a figyelmemet a piazzára érkező
menetre. A libériánkba öltözött inasok sokasága vette körül Juant, aki
egy csengettyűkkel szegélyezett aranyszövettel felékesített lovon ült,
skarlátszínű fövegét és sziénabarna bársonyzekéjét annyi drágakő
díszítette, hogy úgy ragyogott, mint a nap. Egy turbános mórokból,
bukfencező bohócokból és összeillő bársonyruhát viselő törpékből
verbuvált összevissza menet örvénylett körülötte. Szorosan mögötte
Giovanni lovagolt, aki a fogadóbizottság tagjaként elé ment a Porta
Porteséhez, olyan cicomában, amiért, mint rendszerint, mi fizettünk.
Meglepett Giovanni arckifejezése. Soha nem láttam még ekkora
boldogságot az arcán; mintha átváltozott volna, könnyedebb lett, még
valamelyest jóképűnek is tűnt, mintha Juan visszatérése új életet öntött
volna belé. Képtelen voltam hinni a szememnek, elképedve
bámultam, visszatetszéssel gondoltam a Juannal és Giuliával együtt a
palazzómban tartott liaisonjukra, még azt sem éreztem, hogy Sancia
megcsípi a karomat, és sziszegve figyelmeztetett: – Lucrezia, fel kell
állnod. Őszentsége felállt! – Talpra szökkentem, az elbűvölő, bár kissé
gyűrött lila és ezüst camorámat igazgatva, amely izzadságtól csatakosan
tapadt a testemre.
Papa az emelvény széléhez sietett. – Fiam! Juan, hijo mío! –
kiáltotta. A tömeg, akit mindig meghatott fesztelen apai viselkedése,
megvadulva kiabált: Gandia! Gandia! Ez mennydörgött végig az egész
piazzán, és arra gondoltam, hogy a visszhang még ledönti a bazilika
törékeny szobrait.
Juan leugrott a lováról. A csengettyűszó egyre hangosabb lett, ahogy
fellépett az emelvényre, ahol Papa várta. Sancia a fülembe suttogta: –
Isten, ments meg bennünket, még a ruháján is csengőt visel! – Vissza
kellett fojtanom a belőlem előtörő kacagást, amikor meghallottam az
apró ezüstcsengettyűk csilingelését a mór stílusú köpenyén, amit egy
drámai mozdulattal levetett, és nagy csengéssel-bongással maga mögé
hajított.
 A tömeg hangos nevetésre fakadt. Eléggé ostoba módon Juan a
győzedelmes visszatérését komédiává degradálta.
Ismét Cesaréra néztem. Mozdulatlanul állt az üres pápai trónszék
mellett, merev arca semmit nem árult el.
De Papa karjába vonta Juant, a bíborosok tapsoltak, a nép virágot
dobált a levegőbe, a castelből ágyútűz robaja zúgott fel, és akkor
láttam egy jeges mosolyt megjelenni Cesare ajkán.
 Huszonegyedik fejezet

A hadjárat egy katasztrófa!

Amikor meghallottam Cesare hangját, megtorpantam apám
szobájának félig nyitott ajtaja előtt. Odakinn jégeső tombolt, vihar
verte a palotát, és rázta az ablakokat.
Úgy döntöttem, hogy váratlanul meglátogatom az apámat, mert az
elmúlt hetekben nagyon elfoglalta a vízkereszt alkalmával rendezendő
ünnepségekre való felkészülés. Szeptemberben elbúcsúztatta Juant, az
újonnan kinevezett zászlóvivőt, amikor a hadseregünk élén
elmasírozott Rómából. Én alig láttam a bátyámat, a távozása napjáig
Papával, Cesaréval és az ő tanácsadóikkal naponta elvonultak, de nem
hallottam semmiféle villongásról Juan és Cesare között. Karácsonyt
követően az egész pápai udvaron kábultság vett erőt. A Kúria szünetet
tartott, a bíborosok visszavonultak a palazzóikba. Papa bizonyára a jól
megérdemelt pihenését élvezte, de néhány sikertelen kísérlet után,
hogy audienciát kérjek tőle, amelyekre nem válaszolt, végül a titkos
átjárón elindultam a Santa Mariából a Vatikánba.
Most azonban nem tudtam rávenni magam, hogy felfedjem a
jelenlétemet. Elhessegettem az utamból a kőarcú őröket, akik a
folyosón őrködtek, s a félig nyitott ajtóra irányítottam a tekintetemet.
A szobában Cesarét láttam egy asztal mellett, amlyen magasra
tornyozott térképek és egyéb papírok hevertek. Papa merengve ült a
hatalmas székében, őszülő állát az öklére támasztotta. Tudtam, hogy be
kellene jelentenem magam, de ehelyett elbújtam az ajtó mögé, és
kíváncsian lestem, miért tűnnek olyan feszültnek.
– Nem gondolod, hogy még korai ilyen végzetes jövendölést
kijelenteni? – dörmögte apám. – Még nincs vége a háborúnak.
– De hamarosan vége lesz – mondta Cesare, minden panasz nélkül,
annak ellenére, hogy erősen ráncolta a homlokát. – Senki nem hisz
abban, hogy lehetne más opciónk, mint megegyezni az Orsinikkal és
szövetségeseikkel.
– Megegyezni? – kiáltott fel Papa. – Előbb adnám zálogba a
trónomat. Lehet, hogy a bátyád nem jeleskedett idáig, de sikerült
elfoglalnia tizenkettőt az Orsinik váraiból, köztük Scrofanót és
Formellót. Ez nem elég neked?
Visszatartott lélegzettel vártam Cesare válaszát. Eszembe jutottak
azon a rettenetes éjszakán elhangzott szavai a benne lévő ördögről, és a
fagyos mosolya, amikor Juan megérkezett. Míg tudtam, hogy nem
helyes dolog hallgatózni, odaszegezett az előttem zajló esemény, mert
ez volt az első alkalom, hogy a bátyámat és az apámat kettesben
találtam, ahogy olyan ügyeket tárgyalnak, amelyek csak kettejükre
tartoznak.
– Mindketten tudjuk, hogy nem Juan foglalta el az erődítményeket
– mondta végül Cesare. – Lehet, hogy ezt állítja a hivatalos
jelentéseiben, de a valóságban az első tisztje, Urbino ura volt az, aki
azokat az ostromokat végrehajtotta. Sajnálatos módon Urbino
megsérült az utolsó támadásban, és vissza kellett vonulnia a
csatamezőről, így Juanra hagyta az Orsinik főhadiszállásának az
elfoglalását Braccianónál.
– Igen, igen – dohogta Papa. – Mindannyian tudjuk. – Ekkor azt
kívántam, bárcsak több figyelmet fordítottam volna Juan hadjáratára,
ahelyett, hogy hagytam elvonni a figyelmemet Sancia állandó
sürgetésével, hogy írjam már meg a választ Alfonznak. Meghallottam
egy boroskancsó koccanását; Papa kedvenc inasa, Perotto sétált át a
látómezőmön, hogy újratöltse apám serlegét. A jóképű szolga látványa
megerősített engem abban, hogy ez a megbeszélés nyilvánvalóan nem
olyan titkos, hogy Perotto ne lehetne jelen.
Cesare hallgatott.
 – Nos? – dörrent oda apám, de semmi agressziót nem véltem
felfedezni a hangjában, bár megpróbált türelmet erőltetni magára.
– Nos – mondta Cesare. Papírzörgést hallottam. – Itt az áll, hogy
amíg Urbino lábadozott, Juan összezavarta a dolgokat. A viharok miatt
minden csupa sár lett, így nem tudta a lovasságot bevetni, és súlyosan
alulértékelte Donna Bartolomeát, Virginio Orsini feleségét, aki a
család nevében birtokolja Braccianót, és elutasította Juan felszólítását,
hogy adja meg magát. A hölgy makacssága és az időjárás megállásra
kényszerítette a hadseregünket. Aztán a hölgy egy szamarat küldött
Juan táborába egy üzenettel, amely az állat fenekébe volt dugva.
Akarod hallani, hogy mi volt beleírva? – A bátyám elhallgatott.
Papa megkérdezte: – Van más választásom?
Cesare hangja olyan visszafogott, olyan fegyelmezett volt, hogy csak
az, aki jól ismerte, az fedezhette fel benne a csípős felhangot. – Az
üzenet így szólt, idézem: Engedjenek át, mert Gandia hercegéhez
jöttem követségbe.
Visszafojtottam a nevetésem, amikor Papa azt vetette oda: – Az az
Orsini kurva bánni fogja azt az órát, amikor gúnyt mert űzni belőlünk.
– Lehet – válaszolta Cesare –, de jelenleg attól tartok, mi vagyunk
azok, akiknek bánkódni kell, mert miután a nő kigúnyolta, Juan nem
tudott semmit se csinálni. Amikor a nő ellenállása elterjedt a
közkatonák között, az embereink elveszítették a Juanba vetett
bizodalmukat. Mi-alatt Juan megpróbálta fellelkesíteni őket, a
romagnai báróktól erősítés érkezett Donna Bartolomea védelmére, és
az egész seregünket Sorianóig üldözték, ahol megverték. Ez a
legutolsó jelentés magától Urbinótól jött. Azt írja, hogy megpróbált
harcolni, még sebesülten is, de elfogták. Kéri a váltságdíja kifizetését,
mivel ez a szokás. Úgy hallom, Juan is megsérült az arcán. Ha majd
felépül annyira, hogy lóra ülhessen, kérelmezi, hogy ide
visszatérhessen.
– Lehetetlen! – Láttam, hogy Papa felugrik a székéből, és pont
előttem elmenve – azonnal mozdulatlanná dermedtem az ajtónál –
kikapja a levelet Cesare kezéből. Miután elolvasta, harag mélyítette el
a hangját. – Az nem lehetséges! Juan nem hagyhatja el a csatateret!
Még nem mértünk teljes csapást az Orsinikra. Ha ő visszavonul, akkor
valóban veszítünk. Akkor kénytelen leszek békét felajánlani. Egész
Itália rajtunk fog röhögni.
Ez volt az az óra, amelyre Cesare már olyan régen várt: amikor
apánk visszaigazolja Juan alkalmatlanságát. Cesare mégis csak sóhajtott
egyet. – A háborúnak vége. Juan harcképtelen, és a parancsnoka
fogságban van. Le kell nyelnünk a büszkeségünket, fegyverszünetet
kell kérnünk az Or-siniktól és tárgyalnunk kell a váraik visszaadásáról,
mielőtt egész Romagna felkel ellenünk. Azok után, amit azok a bárók
tettek, amikor a franciák lerohantak bennünket, nem tehetjük meg,
hogy tovább folytatjuk ezt a vállalkozást. Talán majd később – tette
hozzá Cesare –, ha már Juan teljesen felépül, újra megpróbálhatjuk.
Ha visszakapják a váraikat és fizetünk, hogy a veszteségeiket
kompenzáljuk, az Orsinik kiengesztelődhetnek.
Meglepődtem a bátyám nagylelkű javaslatán, de apám reakcióján
nem. Elhajította a serlegét. Fémes csattanással csapódott a falnak. Az
utána következő halálos csendben tisztán hallottam apám zihálását.
Aztán azt mondta: – Még mindig ott van az a lehetőség Lucreziával.
Megdermedtem. Cesare egy hosszú percig nem válaszolt. – Igen –
mondta végül –, de azt hiszem, azt el kell halasztanunk. A Giovannival
lefolytatott beszélgetés nem volt túl épületes. Visszautasítja a
házasságuk annullálását azzal az indokkal…
A karomon hirtelen egy szorítást éreztem, és megfordultam. Mielőtt
meglepetésemben felkiálthattam volna, Sancia a másik kezét az
ajkamra szorította. – Pszt – formálta a szájával, majd a folyosóra
húzott.
Dühösen és megszégyenülten rántottam el magam tőle, hogy
rajtakapott az apám ajtaja előtt. Sancia azt mormolta: – Sajnálom, hogy
félbeszakítottam a hallgatózást, mivel tudom, hogy így milyen sok
hasznos dolgot lehet megtudni. De a férjed igen dühös. Azonnal
jönnöd kell, mielőtt szétszedi az egész palazzódat.
Amint felsiettem a lépcsőn a lakosztályomba, kiabálás hangja és
csö-römpölés fogadott, valami felborult a fogadószobában – egy asztal
talán a majolikakancsóval, esetleg a tálaló a tálakkal. Hallottam
Pantalisea sírását: – Signore, per favore! Asszonyom őszentségéhez
ment látogatóba. Közölnöm kell…
 – Menjen az utamból! – ordította Giovanni.
Sancia a köpenyéből előhúzott egy kis tőrt. Az arca komor volt. A
számban a félelem sós ízét éreztem, amikor átléptük a küszöböt. A
fogadószoba romokban, felfordított székek mindenhol. A szőnyeget
összetört porcelánholmik darabkái borították. Az udvarhölgyeim a
hálószoba ajtajánál remegtek. Giovanni feléjük indult, de amikor
meghallotta, hogy Sanciával beléptünk, megfordult, kissé megingott, a
szeme az italtól feltüzelt haragtól összeszűkült.
– Jogom van hozzá – hadarta, és rám mutatott az ujjával. –
Jogomban áll, átkozott!
Hirtelen hűvös nyugalom áradt szét bennem. – Attól félek,
fogalmam sincs, miről beszél, és nem értem az okát ennek az ön által
rendezett felfordulásnak, signore.
– Jobb, ha félsz! – Botladozó lépést tett felém. – Mert nekem van
jogom hozzá, nem pedig a sunyi bátyádnak vagy annak a
vaddisznónak, akit apádnak hívsz! Az én feleségem vagy. Az enyém!
Senki nem állíthat mást. Ne merje senki azt mondani, hogy nem
vagyok férfi!
A szemem sarkából láttam, hogy Sancia kihúzta a tőrt a hüvelyéből,
és a tenyerébe fogta. Imádkoztam, hogy fogja vissza magát. Giovanni,
a fenyegetései ellenére, túlságosan részeg volt ahhoz, hogy bármi kárt
tudjon okozni. – Maga részeg, signore – mondtam. – Majd akkor
beszéljünk, ha kijózanodik.
Pislogott, mintha megütközött volna a jeges tónusomtól. Aztán
felmordult: – Azt hiszed, tanácskozásra van szükségem ebben a
pöce-gödörben? Nemcsak nektek, Borgiáknak van megfizetett
szemetek és fületek; nekem is vannak kémeim, és nagyon jól tudom,
hogy te és az apád mit terveztek.
– Nem kétlem. Mindazonáltal nem érdekel, hogy a kémei mit
mondanak.
Pantalisea Giovanni mögé lépett. – Signore, az asszonyom nem
kívánja a jelenlétét…
Giovanni meglendítette a karját, és arcon vágta. Az ütéstől Pantalisea
a többi udvarhölgynek csapódott, akik felkiáltottak, amikor beléjük
ütközött, vér folyt az orrából.
 – Bruto! – ordította Sancia. – Azt hiszed, hogy nagyon bátor vagy,
ha megütsz egy nőt? – Meglengette a tőrét. – Lássuk csak, milyen
bátor vagy, ha levágom a golyóidat!
Giovanni gúnyosan vigyorgott. – Na, itt van a másik Borgia szajha.
Nagyszerű. Mindkettőtöket megduglak, ahogy Cesare és őszentsége
már megtette előttem!
Mielőtt Sancia felemelhette volna a tőrt, hogy megszúrja, lefogtam a
kezét, hogy megakadályozzam. Giovannihoz léptem, és azt mondtam:
– Azonnal távozzon! Ha nem ezt teszi, és ha bármikor is ki meri
jelenteni ezt a mocsokságot előttem vagy bárki más előtt, elmondom
apámnak és az egész világnak, hogy kicsoda maga. Mindenki meg
fogja tudni, hogy csak akkor tud magáévá tenni egy nőt, ha Juan
bátyám úgy hatol be magába hátulról, mint egy török.
Tátott szájjal bámult rám.
– Igen – folytattam, és véreres szemei tágra nyíltak. – Ott voltam.
Mindent láttam. Arra használtam fel, hogy tönkretegyem Giulia
Farnesét. Ezt fogom tenni önnel is, ha okot ad rá.
A hangja megbicsaklott. – Ez… nem lehet. Én nem… maga nem
tehette…
Elmosolyodtam. – Ó, de megtehettem. Meg is tettem. Vagy
elfelejtette, hogy volt egy lyuk az ajtón? Djem is ott volt, ő mutatta
meg nekem. És bár ő már halott, signore, én nem.
Nem mozdult. Nem szólalt meg. Éreztem, hogy a gyűlölet, amely
mindkettőnket elfogott a másik iránt, magasba csap, még mielőtt azt
suttogta: – Még megbánja ezt!
– Nem hiszem, hogy bármi megbánni valóm is lenne, ami a
házasságunkat illeti – mondtam, és eszembe jutott, amit Papa szobája
előtt hallottam. Giovanni ugyan visszautasította Cesare kérését, hogy
hozzájáruljon az annulláláshoz, de ha megfenyegetem, hogy feltárom
ezt a mocskos titkot, nem lesz többé olyan helyzetben, hogy újra
elutasítsa.
A keze ökölbe szorult. Rájuk pillantottam. – Csak üssön meg –
tettem hozzá –, és megkérem őszentségét, hogy hasson oda, és ön nem
csak azért fog könyörögni, hogy a házassági eskünket ne háljuk el.
 Egy elfojtott morgással, tántorogva nekilendült, hogy az
udvarhölgyeim mellett kiszédüljön az ajtón. Csak akkor éreztem, hogy
az elszántságom meggyengül, amikor Sanciához fordultam. – Soha
nem fog nekem megbocsátani.
– Ha igaz, amit mondtál neki – válaszolta –, nem lesz szükséged a
megbocsátására. Lehet, hogy Giovanni Sforza egy részeges bolond, de
még a bolondok is tudják, mikor kell megadniuk magukat.
ø
A tél már a vége felé járt, és a tavasz már lábujjhegyen besuhant,
éneklő pacsirtákat és rügyeket hozott a fákra a szent hét idejére.
Nagypéntek reggelén Giovanni váratlanul megjelent az ajtómnál.
Hónapokkal korábbi összekülönbözésünk óta nem láttam, és most sem
akartam tudomást venni róla, ahogy a fogadószobában ácsorgott,
fövegével a kezében, sötét tunikában, csizmában és köpenyben.
– Sant’ Onfrino templomába megyek a Megváltó mártíromságának
a dicsőítésére. – Elhallgatott, várta a válaszomat. Elgyötörtnek tűnt. Ha
egy kicsit is érdekelt volna, azt javasoltam volna, hogy a szent
halhatatlan lelkének az állapotára naponta kellene ügyelnie, nem csak
olyan szent napokon, mint ez a mai.
Ehelyett azonban fel sem néztem. A reggeli imádkozás befejeztével
az udvarhölgyeimmel ültem, és hímzéssel töltöttem az időt. – Az jó –
mondtam, miközben azon gondolkodtam, miért érezte szükségesnek,
hogy bejelentse a szándékát, amit korábban sohase tett. – Kívánok
szép napot önnek.
– Velem kell jönnie. Ön a feleségem.
Célzott pillantással néztem Pantaliseára, akinek, miután megütötte,
napok kellettek, hogy elhalványuljanak a sérülései, és így feleltem: –
Ma délután őszentségével megyek a misére, ahogy az be lett tervezve.
Örülünk, ha csatlakozik hozzánk – majd hozzátettem –, férjemként.
Hirtelen mozdulatot tett, de a tekintetemben valami, talán a
leplezetlen megvetés, megállította abbéli szándékában, hogy átlépje a
küszöböt. A zekéjébe nyúlt, és elővett egy összehajtogatott és
viaszpecséttel ellátott papírt. Felemelte a kezét, hogy a lábam elé
hajítsa. Murilla felugrott a zsámolyáról, hogy megakadályozza. A
törpém merészen elé állt, és megakadályozta, hogy közelebb merjen
jönni.
Giovanni szája sarka gúnyosan felhúzódott. Odaadta Murillának a
papírt. Megfordult, és egyetlen szó nélkül elhagyta a lakosztályomat.
Murilla odahozta hozzám az üzenetet. Megvetéssel el akartam dobni,
amikor Pantalisea megkockáztatta: – Talán mégis el kellene olvasnia,
asszonyom, miféle mondanivalója van.
– Ó! Miért érdekelne engem bármi is, amit ő mond? – Mégis
feltörtem a pecsétet, és széthajtogattam a lapot. Néhány
macskakaparással írt szó állt rajta: – Amikor magamhoz rendelem,
jönnie kell.
Összegyűrtem, és a kandallóba dobtam. – Ahogy gondoltam. Semmi
érdekes.
ø
A szent hét ünnepélyes pompával véget ért, bár a váratlan viharok
ingovánnyá változtatták Rómát. Papával és a vatikáni udvarral együtt
részt vettem a feltámadást ünneplő száz fehér galamb felbocsátásán,
majd kimerülten a végtelen körmenetektől és miséktől visszatértem a
palazzómba. Nagy megkönnyebbülésemre azóta nem láttam
Giovannit. Papa miatt aggódtam, aki többször is elájult, nem kétséges,
hogy Juan dicstelen hazaérkezése húsvétvasárnap elteltével csak
rosszabbította az állapotát. A bátyámat mindössze néhányan kísérték, és
az arcát egy kötés csúfította el. Ezúttal nem volt díszes fogadás vagy
diadalívek. A bátyámat azonnal elkülönítették a vatikáni lakosztályban,
hogy Torella kezelje az arcát ért vágást. De tudtam, hogy Papa milyen
lehangolt lehet, mert miután a ceremoniális kötelezettségei véget
értek, ő is visszavonult a lakosztályába, hogy az orvosok alaposan
megvizsgálják, majd ágynyugalmat rendeltek el, amíg a kimerültsége el
nem múlik.
Több mint egy hónap telt el, amikor üzent értem. Hatalmas
megkönnyebbülést éreztem, amikor Papát megláttam a trónon
hiúzprémmel szegett köntösében. Még most is fáradtnak tűnt, de már
volt némi szín az arcán; és azt is észrevettem, hogy a találkozásunk
magánjellegű, mivel csak Perotto volt jelen, akiben megbízott. A
fiatalember kedvesen rám mosolygott, amikor beléptem, mintha
biztosítani akart volna afelől, hogy apám gyengélkedése nem komoly.
– Gyere, ülj mellém, farfallina – mondta Papa. Odasiettem, és a
térde melletti zsámolyon elhelyezkedve megfogtam hatalmas, eres
kezét.
– Papa, jobban érzed magadat?
Egy sóhaj hagyta el a száját. – Testben olyan jól vagyok, ahogy azt
egy magam korabeli férfi remélheti. De a hangulatom mostanában más
kérdés.
– Értem. Sajnálom – motyogtam, tudván, hogy ezúttal nem
tekinthet el attól a csalódástól, amelyet Juan okozott neki, ahogy azt a
múltban oly sokszor megtette.
– Miért kellene sajnálnod? – A tenyerébe fogta az államat. – Nem a
te bűnöd, hogy kénytelen vagyok aláírni egy egyezményt az
Orsinikkal, amelynek révén újra az intrikáik elviselésére
kényszerülünk. Az sem a te hibád, hogy a spanyol katolikus királyok
arról a dicstelenségről panaszkodnak, amit VI. Sándor pápa okozott,
aki a fiát mindenkinél többre becsüli, vagy azért, mert Savonarola a
minket ért szerencsétlenségekben annak a jelét véli felfedezni, hogy
azokat Isten haragjában küldte a Borgiákra. – Ujjaival az arcomat
simogatta. – Ezeket a terheket nekem kell hordozni.
– De nem te vagy okolható Juan kudarcáért – mondtam, ám amint
kiejtettem a szavakat a számon, már meg is bántam. Bár mostanra
Itáliában, és valójában egész Európában is bizonyára mindenki hallott
Juan katasztrofális hadjáratáról, nem akartam sót szórni a fájó sebeire.
Papa keze mozdulatlanná dermedt az arcomon. Megmerevedtem, és
azt hittem, hogy megszid, de csak annyit mondott: – Te ezt nem
érted. Neked nincs fiad. De férjed sem, most, hogy Giovanni
elszökött.
– Elszökött? – kérdeztem meglepetten. Annyira megszoktam már,
hogy kerülöm a vele való találkozást, és ez kölcsönös volt, hogy soha
nem érdekeltek az eltűnései. – Hova ment?
Papa hangja megkeményedett. – Súlyos ügy lehet, ha a feleségét sem
értesítette. Az én információim szerint nem sokkal nagypéntek után
Pesaróba lovagolt. Amire megérkezett, a lova majdnem halva dőlt ki
alóla, és ocsmány vádakat kiabált ellenünk.
Rosszul éreztem magam, de mielőtt összeszedhettem volna a
bátorságomat, hogy kérdezzek, apám hozzátette: – Érdemtelennek
bizonyult minden bizalomra, amit belé vetettem. Írásos magyarázatot
kértem az engedély nélküli távozására, de nem számítok válaszra.
Pesaróban fog kushadni, és Milánó támogatásáért esedezik majd,
ahogy mindig is tette. – Papa kis szünetet tartott, és engem
tanulmányozott. – Úgy tűnik, a házasságod nem éppen boldog.
– Nem az – ismertem el, a tekintetét kerülve. – Nincs semmi
köztünk.
Papa elhúzta a kezét, a tekintete elfelhősödött. – Sajnálom. Abban
reménykedtem, hogy jó feleség és anya leszel. Addig nem is tudhatod,
mi az igazi öröm, amíg nem tartod a saját gyerekedet a karjaidban,
amíg nem figyeled az első éveit, és nem látod felnőni, nem szövögetsz
terveket a jövőjét illetően. Ilyen álmok… – a hangja elhalkult. – Ilyen
álmokat dédelgetünk a bennünket követőkkel kapcsolatban.
Tudtam, hogy Juanra gondol, és láttam, hogyan próbálja
visszatartani a könnyeit, amint a márványkandallóra és a pattogó tűzre
szegezi a tekintetét. Aztán így folytatta: – A dolgok jelenlegi állása
szerint nem halogathatjuk tovább. Döntenünk kell, hogy mit tegyünk.
Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. De mielőtt határozunk, tudni
szeretném, hogy tényleg semmi nincs köztetek? Már majdnem négy
éve házasok vagytok. Még soha nem…?
Tudta jól, hogy Giovanni nem közeledett, hiszen épp ő maga
tiltotta meg neki. Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy valami
egészen mást kérdez tőlem, bizonyságot akar valamiféle gaztettre.
Lehet, hogy valamilyen kellemetlen pletykát hallott Giovanniról?
Azon töprengtem, mennyit fedjek fel, hiszen Giovanni a távozásával
botrányt keltett. Rómából való távozásával mindenki előtt láthatóvá
tette az elidegenedésünket. Kétségkívül kérdések fognak felvetődni,
hogy én miért nem mentem vele, miért érezte olyan sürgetőnek, hogy
elszökjön. Eszembe jutott az üzenete, amely most fenyegetésnek tűnt.
Még úgy is, hogy idáig nem üzent értem, és kihallgattam Papa és
Cesare beszélgetését az annullálásról. Az biztos, hogy minden panasz,
amely a férjem engem érintő rossz bánásmódjára vonatkozik, csak
alátámasztja az ügyet a Kúria előtt. De tudtam Giovanni és Juan
kapcsolatáról is. Az éppen lábadozó bátyámra való tekintettel nem
akartam, hogy Papa arra kényszerüljön, hogy beismerje, miszerint a fia
éppolyan bűnös, mint a férjem. Aztán az is eszembe jutott, amit Sancia
mondott, amikor megfenyegettem Giovannit a titkával. Vajon
csendben maradt, vagy Papa tudja már, és most csak engem vizsgáztat,
hogy elmondok-e neki mindent, amit tudok?
– Nos? – kérdezte enyhe rosszallással. – Közeledett hozzád vagy
nem?
Megráztam a fejemet. – Soha nem érintett meg engem.
Nagyot sóhajtott, de nem tudtam megállapítani, vajon
megkönnyebbült, vagy inkább elkeseredett. – És örülnél annak a
lehetőségnek, ha véget vethetnél a vele való házasságnak? Beszélj
őszintén! Többet nem kérdezem meg.
– Igen, örülnék. Mi… mi nem illünk össze.
Szárazon felnevetett. – Ha jól értem, ez ennél sokkal komplikáltabb.
Cesare szerint Giovanni nem a nőket szereti. – Újra elhallgatott, és az
arcomat fürkészte, mintha meg tudná fejteni a titkot, amit makacsul
elhallgattam. – Láttál vagy hallottál valamit a természetellenes
vágyairól?
– Hát… – nagyot nyeltem. A bennem kavargó gondolatokkal
hadakoztam, és erőlködnöm kellett, hogy elnyomjam a késztetést,
hogy kitörjön belőlem. Mi jó származna abból, ha meghurcolom
Giovannit most, hogy a házasságunk annullálása a küszöbön áll. Csak
visszafordítaná a vádat Juanra, akit már így is meghurcoltak, és az
utolsó dolog, amire Papának szüksége volt, egy újabb megoldandó
probléma.
– Nem tudok ilyenről, Papa. De az biztos, hogy soha nem volt
olyan gyengéd velem, mint amilyennek egy férjnek lennie kellene.
– Igen. Ezt is tudom. Eltiltottam tőled, és hallottam, hogy micsoda
jelenetet rendezett emiatt a lakosztályodban nem sokkal ezelőtt. A
velejéig Sforza, nincs jobb modora, mint egy parasztnak.
Megszabaduljunk tőle?
 A kérdése olyan váratlanul ért, hogy néhány másodpercig tartott,
amíg felfogtam az értelmét. Amikor végre eljutott az agyamig, csomó
szorította össze a torkomat. – El lehet intézni – tette hozzá. – Soha
senki nem fogja megtudni, hogyan történt.
Giovanni sorsa most az én kezemben volt, csak egyetlen szó kellett
ahhoz, hogy megfizessen azért a megalázásért, amelyet elkövetett.
Nyugtalanított, hogy egy sötét helyen legbelül még kívántam is.
Tetszett a gondolat, hogy most megvan hozzá a hatalmam, hogy
előidézzem a bukását.
– Ne. – Elnyomtam magamban a késztetést, hogy örökre
megszabaduljak Giovannitól, és újra megfogtam apám kezét. – Nem
tudnék élni ilyen folttal a lelkiismeretemen.
– Ez nem a te lelkiismeretedet terhelné. Nem azt kérdeztem, hogy
te személyesen akarsz-e megszabadulni tőle, hanem azt, hogy akarod-
e, hogy megtörténjen. Ez nem ugyanaz, és ezt Rómában mindegyik
gonosztevő megerősítheti.
– Nem, nem akarom, hogy őt… – Hátranéztem, ahol a távoli falnál
korábban Perottót láttam. Az árnyak megsűrűsödtek ott. Alig láttam
őt, ahogy mozdulatlanul meghúzta magát a sarokban.
– Ő nem fog beszélni. – Papa hangjára visszafordultam. – A szolgák
sohasem beszélnek, ha sokra tartják az életüket. – Felemelte az állát. –
Jól értem, hogy szilárd az elhatározásod?
– Igen – vágtam rá gyorsan, mielőtt még esélyem lett volna
újragondolni a választ. – Azt akarom, hogy vége legyen a
házasságunknak, de nem akarok bajt hozni rá.
– Azt hittem, hogy bántott téged. Csak azt kapná, amit adott: És a ti
szemetek ne sajnálkozzon, életet életért, szemet szemért, fogat fogért.
Így rendeli Mózes ötödik könyve. – Apám elhallgatott, mintha neki is
tetszene Giovanni halálának a gondolata. Amikor arra gondoltam,
hogy esetleg egy olyan férfi életéért kellene könyörögnöm, akit
megvetek, Papa az ajkát csücsörítette.
– Nos, jól van. Amikor visszatérek Ostiából, kérelmezni fogom a
Kúriánál a házasság annullálását, azzal az indokkal, hogy nem lett
elhálva. Nem lesz könnyű. Giovanni makacs; harcolni fog azért, hogy
megtartson, és a becsületéért. Nem fog magyarázkodni, hanem inkább
majd azt követeli, hogy azonnal küldjelek hozzá. Természetesen ezt
elutasítom. Ha egy Sforza követelni akar valamit, akkor jöjjön
hozzám, és tegye meg személyesen… előttem térdepelve.
– Ezt nem fogja megtenni – mondtam, és tudtam, hogy tényleg
utoljára láttam Giovannit. Ha más nem, a titok, amelyet magamban
őrzök, garantálni fogja. – A becsület többet jelent számára. Ha
biztosítod számára a méltóságot, és nem teszed ki a nevét szégyennek,
azt fogja tenni, amit kívánsz tőle.
Papa felhorkant. – Egy impotenciára alapozott annullálás az eléggé
látványos. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem illetek össze.
Miért vagy olyan biztos abban, hogy ő mit fog tenni?
– Mert tudom, hogy büszke. Ha diszkrécióval kezelik, akkor
engedelmeskedni fog.
Nagy megkönnyebbülésemre apám beleegyezőleg mormogott. A
San-ciával kapcsolatos félelmeim megalapozatlanok voltak, titokban
tartotta a vallomásomat. Ha apám mindenről tudna, nem lett volna
olyan megengedő.
Az arckifejezése távoli lett, a figyelmét már más dolgok foglalták le.
– Találkozunk, ha majd visszajöttem! – mondta, és odahajoltam, hogy
arcon csókoljam. – Csak egy hétre megyek. Cesare már elutazott,
hogy előkészítse az érkezésemet; Juan ragaszkodik hozzá, hogy
elkísérjen, bár még nem gyógyult meg teljesen. Ha bármire szükséged
volna, a személyzetem tud futárt küldeni. Hacsak nem szeretnél te is
hozzánk csatlakozni…
– Nem, Papa. – Egy mosolyt erőltettem magamra. – Sok dolgom
van, most, hogy az esőzéseknek vége. Az a sok víz tönkretette a
kertemet, és a palazzo keleti szárnya beázott.
Amikor eltávoztam, apám a tűzbe bámult. Perotto előjött a tálaló
melletti posztjáról, hogy előkészítse apám esti mosdását. Újra rám
mosolygott. Viszonzásképpen bólintottam. Semmi rossz előérzetem
nem volt, se sejtésem egy közelgő katasztrófáról.
Semmi nem figyelmeztetett arra, hogy minden, amiben addig
bíztam, darabokra fog hullani.
A folyosók mindenütt üresek voltak, eltekintve az ajtók előtt
strázsáló pápai őrségtől és az uruktól feladatokat kapott cselédek,
szolgák serénykedésétől. Miután elhagytam Papa magánlakosztályát, a
visszhangos Sala Realéba tértem be, hogy eljussak a Sixtus-kápolnába,
ahonnan a palazzómba vezető átjáró nyílt. Egyedül jöttem az Apostoli
Palotához, mert nem tudtam, hogy apám mennyi időt szán rám, és
nem akartam, hogy Pantalisea vagy a többi asszony éjszaka a
Vatikánban tartózkodjon. Most már bántam. Ahogy a ruhám alja a
hideg márványpadlót seperte, olyan volt, mintha láthatatlan alakok
suttognának ebben a hatalmas, előttem ásítozó teremben. Régi
illatosítók szaga és doh ingerelte az orromat; s amikor megálltam
tüsszenteni, az ősi teremben visszaverődő hang olyan zajjal járt, mintha
sziklák dőltek volna le, és megijesztett.
Amikor a hang elült, összeszedtem magam. A Sixtus-kápolnába
vezető árkád alatt valamiféle mozgás keltette fel a figyelmemet.
Megálltam. Egy hatalmas alak indult el felém, a köpenye hömpölygött
utána. Először nem éreztem ijedtséget, azt gondolván, hogy egy őr
vagy egy szolga, de ahogy közeledett, az alkata olyan impozánsnak
tűnt, mintha egy szobor lépett volna le az oszlopokról, és hátrálni
kezdtem. Álarcszerű fátyol fedte el az arcát; és már sikítás gerjedt a
torkomban, amikor kesztyűs kezével felemelte az álarcot. Hosszú
vörös seb húzódott végig a jobb orcáján, összegyűrte a szája sarkát, és
elcsúfította a valaha csinos arcot. A bátyám arca nem csak megsérült,
de eltorzult.
Megpróbáltam elrejteni a meglepődésemet, és megszólaltam: – Juan,
te mit csinálsz itt?
– Én is ugyanezt kérdezhetném tőled. – Gúnyos mosolya fintornak
tűnt felsebzett arcán. – Látom, megijesztettelek. Sápadtnak látszol.
– Megleptél, ennyi az egész. Papát látogattam meg. Azt hittem, te
egy…
Oldalra döntötte a fejét. – Mit? Hogy egy merénylő jön
meggyilkolni?
– Ne légy hülye! – vágtam vissza, mire a mosoly eltűnt az arcáról, s
a szemében kíméletlen fény villant. Rájöttem, hogy a nemrég őt ért
fiaskó miatt a sértegetés a legutolsó dolog, amit tennem szabad. – Csak
arra gondoltam, hogy még fekvő beteg vagy. Papa azt mondta, hogy
még nem gyógyultál meg.
 – Nem is. – Az arcára mutatott. – És te olyan nagy távolságot
tartottál tőlem, hogy még nem volt alkalmad megismerkedned az új
kinézetemmel.
– Ez aligha igaz – kezdtem magyarázkodni, de végül is igaza volt. A
körülmények olyanok voltak, hogy nem volt alkalmunk kapcsolatba
lépni, és én sem tettem semmit, hogy kezdeményezzek. Mégis, a saját
bűntudatom, hogy még csak nem is érdeklődtem felőle, azt mondatta
velem: – Hogy lehetnék hibás, amikor csak azért jöttél haza
Spanyolországból, hogy röviddel azután elindulj a háborúba?
– Nem is lehetsz.
Miközben beszélt, váratlan sebezhetőség jelent meg az arcán, mire
megkérdeztem: – Fáj?
– Fájt. Először azt hittem, hogy megőrülök a fájdalomtól, de most
már nem olyan rossz. Azt mondták, megmarad a heg, bár Torella
erősködik, ha minden éjjel használom a kenőcsös borogatását, a
sebhely idővel halványodik. Lehet, hogy olyan szakállt kellene
növesztenem, mint amilyen az öreg zsidóknak van.
– Dr. Torella képzett ember. Meg kellene fogadnod a tanácsát.
Felnevetett. – Mit segíthet egy borogatás? Nézz rám:
tönkrementem.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Nem tudtam, hogy a fizikai
megjelenésére utal-e vagy a hírnevére; bármelyikre is, az igazat
beszélte. Félszegen szabadkozni kezdtem: – Kezd késő lenni. Az
udvarhölgyeim már várnak. Talán találkozhatnánk, miután visszajössz
Papával Ostiából?
Juan bólintott, és oldalra lépett. Amikor el akartam mellette haladni,
éreztem, hogy megérint, tétován megszorítja a karomat. – Lucrezia.
Rápillantottam. Közelről láthattam, hogy a sebe mély, és bár
gyógyult, bizonyára telibe találta a penge, és jól gondolta, hogy nincs
olyan borogatás vagy kenőcs, amely visszaadná a szépségét. A mi férfias
Juanunk, apja szemefénye, élete végéig hordani fogja magán a
megaláztatásának a szemmel látható bélyegét. Arra tudtam csak
gondolni, hogy ez Cesarét bizonyára némi elégtétellel fogja eltölteni.
– A csempék és bőrök, amiket kértél – kezdte mondani. – Hoztam
magammal mintákat Spanyolországból.
 – Ó! – Én már teljesen elfelejtettem. – Majd megnézem, ha
legközelebb meglátogatlak.
Nem vette le a kezét az ingvállamról. – Nem.
– Nem? – visszhangoztam.
– Úgy értem, persze, megnézheted. – Mosolya félénk volt,
majdnem ideges, olyan, amilyet még soha nem láttam rajta. – De
mivel néhány holmimat haza kell hozatnom Kasztíliából ezen a héten
– illetve majd a titkárom elintézi, mert úgy tűnik, hosszabban fogok itt
időzni, mint ahogy számítottam rá, a sebesülés miatt, és… Nem
lehetséges, hogy mégis most nézzed meg, amit hoztam? Ha tetszenek,
akkor a titkárom megrendeli számodra a szükséges mennyiséget. A
feleségem az én holmimmal együtt elküld bármit, amire szükséged
van.
Aggodalom futott át rajtam. – Most?
– Miért ne? Együtt vacsorázhatnánk a szobámban. – Levette rólam a
kezét. – Hozatok a szolgákkal sajtot, kenyeret és sonkát. És bort –
Papának a legjobb jerezi bort hoztam.
Valami habozásra késztetett. Másnak tűnt, mint amilyennek
korábban ismertem: már nem az a tékozló fiú volt, akit az apja
védelmez; a kivételezett, aki beárnyékolta Cesarét, az arrogáns férfi,
aki elzavart a piazzáról, aznap, amikor Papa elnyerte a pápaságot, és
lekaszabolt egy bérencet Adriana palazzója előtt. Hallottam, hogy a
háború megváltoztathat egy férfit. Juant is megváltoztatta?
Valószínűtlennek tartottam, mégis hirtelen úgy éreztem, hogy
kegyetlenség lenne részemről, ha visszautasítanám őt. Változott vagy
sem, az biztos, hogy soha többé nem lesz az az ember, aki volt. A
melléfogásait nem fogja tudni meg nem történtté tenni, és ha eltöltök
vele néhány órát, az csak egy kis kedvesség, amit húgaként adhatok
neki.
Mégis valahogy kellemetlenül éreztem magam, és tartózkodón azt
feleltem: – Ahogy mondtam, már késő van. Az udvarhölgyeim
aggódni fognak.
– Akkor kihagyjuk a vacsorát – győzködött. – Csak gyere és nézd
meg a mintákat! Pusztán egy percig fog tartani. – A könyörgő
hangnem nyilván nem szándékolt volt, de amikor arra a csúf vágásra
néztem, amelyik mindig arra fogja őt emlékeztetni, hogy nem
sebezhetetlen, nemcsak a bőre, de a lelke sem, valami, amit még
sohasem éreztem iránta, felkavarodott bennem.
Sajnálat. Sajnáltam őt. Juannak soha nem volt megengedett, hogy
hibázzon, de nem is győzhetett a saját szabályai szerint. Azért
szenvedett, mert túl nagy volt az elvárás tőle. Nem úgy, mint Cesare
esetében, akinek nem adatott meg a kereszt, hogy apánknak a
valóságtól elrugaszkodott hite miatt ő nem hibázhat.
– Rendben – egyeztem bele –, de csak a mintákat nézem meg.
Tovább nem maradhatok.
– Megértettem. – Megfogta a kezemet, ahogy egy idősebb
fiútestvérnek kell, bár ő sohasem csinált ilyet azelőtt – és magával
húzott a palotán keresztül egy hátsó lépcsőn, a Papa lakosztálya feletti
szintre, ahol Cesarénak is volt egy lakrésze. A falakon lámpások lógtak
a falitartókban, a mennyezet gerendái megfeketedtek a füsttől, mivel a
tető itt alacsony volt. Az ajtóhoz érve Juan a zekéjében kezdett
kotorászni.
– Zárva tartod? – kérdeztem meglepve.
– Itt tartom a mintákat, meg egyéb dolgokat Kasztíliából, valamint a
páncélzatomat és a fegyvereimet is. – Beillesztette a kulcsot a zárba.
Már éppen egy megjegyzést akartam tenni arra, hogy itt nem kellene
rablástól tartania, apánk saját palotájában, amikor az ajtó kinyílt, és
feltárult előttem egy hatalmas szoba.
A szobában áporodott ágynemű és megtelt éjjeliedény, égett viasz és
a kandallóban pislákoló parázs szaga terjengett. A földön szanaszét
dobált ruhák hevertek; összegyűrt nadrágokon, sáros csizmákon,
összegubancolódott csipkés ingvállakon és székekre hajigált
köpenyeken akadt meg a szemem. Mosolyognom kellett. Juan már
gyerekként is úgy viselkedett, mintha a ruhák önmaguktól mennének
a helyükre, soha fel nem vett a földről egyetlen holmit sem, amit
levetett magáról. Amikor anyánk megszidta őt a rendetlenségéért,
mindig azzal vágott vissza: – Nem azért vannak a szolgák? – Bár
látnivalóan mostanság nemigen engedett ide egyetlen szolgát sem.
Annyira szégyellte a képét, hogy még azt sem akarta, hogy egy inas
vagy egy apród meglássa őt?
 De a helyiség maga luxusról árulkodott, a baldachinos ágyat
összegyűrt vöröses brokát díszítette, és hajladozó fákat, gyönyörű eget
és egy ragyogó várost ábrázoló freskó borította az egész falat. Amikor
közelebb léptem, hogy megcsodáljam a falfestményt, hallottam, hogy
Juan azt mondja: – A minták a fogadószobámban vannak. – Akkor
vettem észre, hogy bizonyára a hátsó ajtón hozott be, és nem a
hivatalos bejáraton, ami megmagyarázta, miért nem láttam egyetlen
őrt sem. Újra mosolyognom kellett. Hátsó lépcsők és hátsó ajtók: Juan
tényleg kicserélődött.
Aztán, miközben a falfestményt néztem, megdermedtem. Egy
sivatagi jelenetet ábrázolt, a fehérre meszelt házak délibábként jelentek
meg a horizonton, a látképet egy magas minaret uralta, és hajladozó
pálmafák árnyékolták be. Lassan megfordultam, és az ágy mellett
felhalmozott holmikat vettem szemügyre. Óvatosan elindultam
feléjük, és felismertem köztük egy réginek tűnő lámpást, csúcsos
tetővel, ami nem római jellegű volt, valamint egy foltvarrott
bőrpárnát, amelyen félhold alakú hímzés volt. Egy ugyanilyent láttam
az anyám házában is, amikor Ince pápa török túsza megérkezett,
miután megszökött a bátyjától, a szultántól, és rengeteg ajándékot
hozott magával, amelyeket Papa elkonfiskált Vannozza számára.
Djem. A halott török szobájában voltam.
Amikor a szörnyű felismerés végigsöpört rajtam, az ajtó kinyílt
mögöttem, és meghallottam Giovanni hangját: – Nem megmondtam,
hogy okod lesz a sajnálkozásra?
 Huszonkettedik fejezet

Becsapta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. Amint ott állt,

arcán feszült mosollyal, úgy éreztem, hogy minden idegszálam
zsibongani kezd. Meg kellett kapaszkodnom az ágy oszlopában,
nehogy a lábam kiforduljon alólam. Néztem, ahogy belép, az agyam
képtelen volt befogadni, hogy itt van. Nem lehetséges. Elment
Rómából. Bizonyára képzelődöm.
– Mit… miért van itt? – Minden erőfeszítésem ellenére, hogy
összeszedettnek mutatkozzam, a hangom elárulta az egyre fokozódó
félelmemet. – Nekem azt mondták, hogy elment Pesaróba.
– El is mentem. – Egy lépést tett felém, kezével a gatyapőc
fűzőjéhez nyúlt. – Még mindig a feleségem vagy. Megírtam neked
abban az üzenetben, hogy amikor magam elé rendellek, jönni fogsz,
ha akarod, ha nem.
Kétségbeesett pillantást vetettem az ajtó felé, de Juan eltűnt. – Juan
itt van velem. A másik szobában van. Sikítani fogok, ha…
– Tedd azt. – Giovanni leoldotta a gatyapőcét. Amikor közeledni
kezdett, addig hátráltam, amíg neki nem ütköztem az ágynak. Nem
volt tovább hova visszahúzódni. Bizonyára arra másik ajtóra szegezett
tekintetemből kiolvasta a szándékomat, mert gyorsan egy tőrt vett a
kezébe.
 – Ha ellenállsz – lihegte –, vagy mást teszel, mint amit mondok,
biztos lehetsz benne, hogy ugyanolyan forradás lesz az arcodon vagy
bárhol, ahová ezt a pengét merítem, mint a bátyádnak.
A szeme kifejezéstelen és merev volt, mint a kavics – fénytelen volt,
és nem pislogott. Érzés nélküli. Láttam már ezt a tekintetet, azon az
éjszakán Pesaróban, amikor bejött hozzám. Azon az éjszakán ugyanezt
a megbénító félelmet éreztem, és nem küzdöttem. Felkészületlenül
ért. De a körülmények megváltoztak. Bizonyára menekültként tért
vissza, és úgy lopózott be a városba és a Vatikánba, hogy bárki
észrevette volna. Papa ezért a fejét venné. Ha egy ujjal is hozzám mer
nyúlni, élve soha nem hagyja el Rómát.
Lenyeltem a félelemtől a számat elárasztó fémes ízt, és azt mondtam:
– Sanciának igaza volt. Maga egy brutális állat.
Rám vetette magát, rátapasztotta a kezét a számra, hogy elfojtsa a
kiáltásomat, a másik kezét felemelte. A tőr hideg pengéje
sokkhatásként érte a bőrömet.
Amilyen erősen csak tudtam, beleharaptam a kezébe; éreztem a
számban a vérét, és éreztem, hogy a hozzám tapadó teste visszapattan.
De nem engedett el. Vad mozdulattal rálökött az ágyra, a tőr
markolatát a torkomra szorította, nem kaptam levegőt. Azt hittem,
hogy megöl. Felnyisszant, és itt halok meg, Djem szobájában. Mire
Juan visszajön, akárhová is ment el, itt talál majd a kiontott beleim
tócsájában.
Giovanni felhorkantott: – Ne akard, hogy megtegyem! Ne akard,
hogy elcsúfítsam azt a csinos, hazug arcodat, mert megteszem!
Darabokra szeletellek, mint egy tavaszi borjút.
Erősebben rám nyomta a markolatot. A halántékomon lüktetett a
vér, és a tüdőm levegőért szomjazott, a szoba és a világomat jelentő
minden más elsötétedett, kezdett eltűnni, nem hallottam és nem
éreztem semmit, csak az eltorzult arcát láttam. A másik kezével a
ruhámat cibálta, és felrántotta a szoknyámat.
– Tárd szét a lábadat! Most! Tudom, hogy tudod, hogyan kell.
Tudom, hogy már széttártad Cesare bátyádnak és az apádnak, és ki
tudja még, kinek. Most!
 Levegőért kapkodtam, az orromon szívtam be a levegőt, míg az
ujjával belém döfött, és úgy vájkált bennem, mintha szét akarna
hasítani.
– Száraz, mint a homok – hörögte. A réklimnél fogva megfordított,
és újra az ágyra dobott. Tehetetlen voltam, megpróbáltam
eszméletemnél maradni. Úgy éreztem, hogy a torkom
szétroncsolódott. Tudtam, ha sikoltanék, csak nyüszítésre volnék
képes. De nem akartam megadni magam, nem fogok itt mozdulatlanul
feküdni, nem engedem, hogy megerőszakoljon. Rúgtam egyet a
lábammal, és éreztem, hogy betaláltam, hallottam, hogy hirtelen
felnyögött, amikor a sarkam az ágyékát érte. Valami éles dolgot
szerettem volna a kezembe kaparintani, hogy újra és újra beledöfjem,
amíg vérezve a lábam elé nem hullik.
– Si cagna! – Halántékon vágott. A fülem csengeni kezdett, mintha
a belsejében cintányérok verődnének össze. Az egyik kezével erősen
megszorította a vállamat, és ütlegelni kezdett, ahol csak ért, és
miközben vert, éreztem, hogy felizgul, az általa keltett fájdalmam
gyönyört váltott ki belőle, mire még erősebben küzdöttem, hogy
kiszabaduljak, mert tudtam, hogy mi fog történni, mit fog csinálni
velem…
– Te idióta! Mi ez?
Hirtelen csend lett. Az arcom az ágyra volt szorítva, fuldokoltam.
Ahogy oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőt vegyek, lassú léptek
közeledtek felénk.
Juan. Még időben visszaért. Ő itt volt, és Giovanni halálraítélt lett.
Valamiféle hangot adhattam ki magamból, kétségbeesett
könyörgésfélét, mert Giovanni újra ütött. Miközben azért küzdöttem,
hogy észnél maradjak, ne zuhanjak a fejemben kavargó sötétségbe,
Juan vontatott hangon megszólalt. – Így akarod csinálni? Mindenki
tudni fogja, hogy ellenállt. Olyan zúzódások lesznek rajta, mint egy
trasteverei lotyón egy dulakodás után.
– Nem tudom megtenni – zihálta Giovanni. – Nézd! Nincs
férfiasságom. Ez valamit csinált velem. Ez egy strega. Egy boszorkány.
Megátkozott engem. Elapasztja az erőmet.
 Juan gúnyosan felröhögött. – Nem csoda, hogy megátkozott. Ez
mindened, amit mutatni tudsz, ez a kis petyhüdt féreg? Nézd csak, alig
vagy félárbocon. De én tudok rajta segíteni, hogy felemelkedjen.
Emlékezz csak, hogyan szoktál könyörögni érte.
Giovanni csak mekegett. Hallottam, ahogy lehengeredett rólam,
amikor Juan azt dörmögte: – Hadd mutassam meg neked, hogyan kell
ezt csinálni. Tartsd őt erősen.
Fehéren izzó pánik fakadt fel bennem. Azt reméltem, hogy Juan
meg fog menteni, leüti Giovannit és elvonszolja, hogy tartóztassák le,
vessék börtönbe, végezzék ki a piazzán, mint egy közönséges banditát,
aki volt. De amikor elkezdtem vonaglani, hogy a hátamra forduljak, és
a fogaimmal, a körmömmel, bármivel megállítsam őket, Giovanni
lecsapott rám és mozdulatlanná tett.
– Fordítsuk meg – mondta, de Juan hideg, kegyetlen hangja úgy
hatolt belém, mint egy agyar. – Ne. Nem akarom látni az arcát.
Hátulról teszem magamévá.
Amikor éreztem, hogy a bátyám mögém áll, és szétrúgja a lábaimat,
olyan jajveszékelés szakadt ki belőlem, hogy el se hittem, hogy az én
ajkamról hangzott el, vagy egyáltalán ember adott ki ilyen hangot.
Amikor Juan fölém hajolt, azt suttogta: – Ezt az én Djem barátomért
kapod. Azért, amit Cesare tett vele. – Szörnyű megvilágosodás csapott
belém. Valahogy megtudta, hogy Cesare ölte meg a szeretett társát.
Djem több volt, mint egy pórázra fűzött egzotikus állat, bizonyára
szeretők voltak, ahogy Giovanni, ahogy Giulia is. Djem nem csak
egyszerűen várakozott az ajtónál, azon az éjszakán, amikor rajtakaptam
őket, a török azért volt ott, hogy csatlakozzon hozzájuk.
A lelkem kiszállt belőlem, amikor Juan belém hatolt. Semmit sem
éreztem. Egy burok lettem, egy darab élettelen hús, amikor ütemesen
mozogni kezdett, és Giovanni élvezettel felüvöltött.
Egy rémálomnak tűnő végtelenség után éreztem, hogy Juan
összerázkódik, és belém engedi a magját.
Vakító fájdalmat éreztem, amikor kihúzta a férfitagját. Újra
visszatértem a megkínzott testembe, megbújtam a lényem
legeldugottabb mélyén, és hallottam magam, amint azt suttogom: –
Ne, istenem, kérlek…
 – Engedj oda! – mondta Giovanni Juannak. – Már kemény vagyok.
Látod? Én is hadd csináljam meg!
– Nem. – Juan keze a ruhámon matatott, elrendezgette, simogatta,
helyreigazgatta, gyengéden, mintha egy kisgyerek volnék, aki elesett.
– De azt mondtad… És most mi lesz velem? – Giovanni kiabált. –
Idiótának néznek, a nevemet meghurcolják egész Itáliában! Amint
apád és Cesare visszatérnek Ostiából, kérvényezni fogják a Kúriánál az
annullálást. Ez itt megvádol, hogy nem háltuk el a házasságot. Ő maga
mondta nekem!
– Ez így igaz – mondta Juan, miközben felvett a karjába, mintha
súlytalan lennék, és a lábamra állított. Amikor a ruhám gyűrötten
körém hullott, megszédültem, és gyorsan pislogni kezdtem, mert a
szoba forgott körülöttem. Juan próbált egyenesen tartani. Úgy éreztem
magam, mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék.
– De te azt mondtad, hogy segítesz nekem! Azt mondtad, hogy… –
Giovanni elhallgatott, mert olyat látott Juan szemében, amit én nem,
mert a hajam összegubancolódott függönyként lógott az arcom előtt,
amelyen keresztül csak töredezett részleteket láttam: a gyertyatartóban
pislákoló fényt, egy megtaposott tunikát a padlón, a sarokban lévő
párnán a félholdat.
– Figyelj rám! – Juan monoton hangja apáméra emlékeztetett. – Ma
este eltűnsz innen. Visszamész Pesaróba, és elbújsz a nyomorúságos
palazzódban, amelyik haltól és szegénységtől bűzlik. Rejtőzködsz, és
minden erőddel imádkozol, hogy a húgom azt tegye, amit mondok
neki, és ne akarjon bosszút állni Cesarén, vagy apámon vagy bárkin
keresztül, akit felbérel ellenem. Imádkozz, hogy csak azért vádoljon,
hogy nem háltátok el a házasságot, mert így dicstelen névvel ugyan, de
életben maradsz, és nem kapsz egy Borgia-tőrt az oldaladba. És most
tűnj innen! – mondta Juan. – Addig tűnj el a szemem elől, amíg én
magam nem öllek meg, te nyomorult Sforza! – Giovanni sírva
megfordult, kinyitotta az ajtót, és kidülöngélt.
– Tudsz járni? – kérdezte tőlem Juan. Amikor nem válaszoltam,
hozzátette: – Na, próbáljuk meg – és elengedte a karomat, majd egyik
kezét a derekam köré fűzte. A térdeim remegtek. Rémület futott át
rajtam, olyan mély sötétség örvénylett bennem, mint egy óvóhelyen.
Erősebben szorított. Megpróbáltam utolsó erőmet összeszedve
felegyenesedni.
– Na, állj egyenesen, hadd lássam! – Juan elém lépett, a hajamat
kiseperte az arcomból, és a fülem mögé dugta, hogy látszódjék az
arcom. – Ó, ne! Az az idióta felhasította a szádat. – Megérintette az
ujja hegyével. – Ezt érzed?
Minden egyes részem, minden egyes izom és ideg bennem
összerándult. Meg akartam fordulni, hogy elszökjek, sikoltozva
végigrohanjak a folyosón, mindenkit felriasztva az ágyából, a
kártyaasztaloktól vagy a szeretője karjából, hogy az őrök és
udvaroncok, a bíborosok és apám is futva jöjjenek elő az ajtóik mögül,
hogy felfedezzék, hogy Juan Borgia, Gandia hercege és VI. Sándor
pápa szeretett fia megbecstelenítette a saját húgát.
Ehelyett azonban a nyers ösztön, valami sokkal erősebb, mint az az
esztelen sürgetés, hogy elszökjek, visszatartott, és nyugodtan állva
tűrtem, amíg az ajkamat vizsgálgatta.
– Ha nem érzed – magyarázta –, akkor rosszabb a helyzet, mint
amilyennek tűnik. De majd csinálunk vele valamit. Várj itt. – Majd
elindult. Aztán megállt, és visszanézett rám. – Várj! – ismételte, mintha
egy türelmetlen vadászkutyát vagy valamelyik lovát akarná
fegyelmezni. Amikor látta, hogy nem mozdulok, átment a
fogadószobájába.
A szemem az ajtóra irányult, ahol Giovanni a kulcsot hagyta a
zárban. Láttam magam, hogy odafutok, és szélesre tárom az ajtót.
Hallottam a saját segélykiáltásomat, amely felveri a már elcsendesedett
Vatikánt. Papa még itt volt. Még nem indult el Ostiába, még van
időm, hogy…
Juan visszatért egy mosdótállal és egy darab ronggyal. – Ülj le! –
mondta, és én elhelyezkedtem az ágy szélén. A lábam között tompa
fájdalmat éreztem. Juan elém térdelve megnedvesítette a rongyot, és
letisztította a számat. Amikor a rongyot újra a tálba merítette, vér
kavargott a vízben, rózsaszínűre színeződött.
– És most azt kell tenned, amit mondok – mondta, a szám szélét
nyomogatva. A szemembe nézett, amit erősen rajta tartottam.
Elmosolyodott. – Ó, nagyon jól tudom, hogy mást se akarsz, mint
Papához menni. Tudom, hogy azt akarod, hogy Giovanni és én az
életünkkel fizessünk ezért. Megértem. Nálam senki nem tudja jobban,
mennyire áhítozzuk a bosszút, amikor azt, ami kedves számunkra,
elveszik tőlünk. – Keze, amelyikben a rongyot tartotta, és megtörölte
az arcomat, megremegett. – De senkinek nem szólsz addig, amíg nem
tudjuk biztosan. Vársz, és csendben maradsz, bármi történik.
Megértetted?
A könyörtelen tekintetétől rosszul voltam. Csak nyeltem egyet.
Amikor végül megnyikkantam, a hangom csak suttogás volt: – Miért?
Az ujjaival megveregette a fejét. A mozdulat meglepett. Megint csak
apámra emlékeztetett. Hátborzongató, szörnyű volt, hogy mennyire
hasonlít Papára – és ezért még jobban utáltam őt. Nincs joga, hogy
egy kicsit is hasonlítson arra a férfira, akitől az életünket kaptuk, aki őt
darabokra tépné azért, amit ezen az éjszakán művelt.
– Miért? – A nevetése széthúzta a sebet az arcán. – Mert lehet, hogy
megfogansz. – Rezzenéstelenül állta a szememben bizonyára
megjelenő félelmet. – Megtörténhet. Megtörtént a feleségemmel is. A
magom életképes: egy lökéssel fiat adtam neki. Ha veled is ez
történne, meg kellene magyaráznod, hogy ki az apa. Be kéne
vallanod, hogy velem feküdtél le, vagy azt, hogy Giovanni Sforza volt,
aki megtette veled azt, amit Papa és Cesare annyira szeretnének
állítani, hogy mégsem történt meg. Ez mindent meg fog változtatni az
életedben. Ha kiderül, hogy gyereket vársz, minden tervüket
megsemmisíted.
– Tervüket? – Tompa morajláson keresztül hallottam a szavait,
mintha ezer mérföldre volna tőlem.
– Igen. Egy újabb házassággal kapcsolatosan. Vagy azt hitted, hogy
megszabadítanak Giovannitól, és egyedül hagynak? Túlságosan értékes
vagy az új szövetségeseiknek. De annak érdekében, hogy
felhasználhassanak, szűznek kell maradnod, és – la immacolata Lucrezia
újból aukcióra kerül. Ki adja érte a legmagasabb árat? – Az égető gúny
eltűnt a hangjából. – De ha nem azt csinálod, amit én mondok, vagy
bármi más módon keresztezed az utamat, én fogok beszélni. Azt
fogják hallani, hogy te jöttél hozzám, hogy megnézhesd a mintákat. És
anélkül, hogy én provokáltalak volna, te kezdtél engem fogdosni. És
én csak egy férfi vagyok, akit a vére hajt, akit összezavart a csata és a
sebesülése, egyedül és távol a felesége vigasztaló ölelésétől. Te pedig
olyan édes voltál, hogy vigaszt kínáltál; és azt bizonygattad, hogy ez
kettőnk között nem számít bűnnek. Mea culpa.
A szavai karomként martak belém. – Mit gondolsz, kinek fognak
hinni? – kérdezte. – Őkegyelmességének, Gandia hercegének és fő
zászlóvivőnek, akit őszentsége személyesen nevezett ki, hogy vezesse a
hadseregét? Vagy a szeszélyes lánynak, akitől a saját férje is megszökik,
akit tisztának kell megtartani? Talán még az sem érdekes, hogy ki
okolható. Ez még akkor is vérfertőzés. Téged a halálodig becsuknak
egy zárdába, és miután a botrány elhal, és én megteszem a kötelező
bűnbánatot, még mindig Papa fia leszek.
A számban mintha hamu lett volna. Összegyűjtöttem a nyálamat, és
arcon köptem. A sebét találta el, végigfolyt a sebhedett arcán.
– Ha Cesare megtudja, megöl téged – suttogtam.
– Feltételezem, hogy megpróbálja, ha megtudja. – Juan a sarkára ült,
a rongyot a tálba ejtette. Az arca megkeményedett, és minden Papával
való hasonlósága elenyészett, és a világnak mutatott nemtörődöm álca
alól egy másik arca mutatkozott meg: az, amelyet alvadt vér borított,
Adriana palazzója előtt.
Megragadta a csuklómat. – De hadd figyelmeztesselek most, húgom!
Ha megtudja, akkor csak magadat hibáztathatod. Lelkiismeret-furdalás
nélkül megölöm Cesarét. Ezúttal nem leszek irgalmas. Nem. Ahogy
Cesare sem volt az Djemhez, ahogy nem volt irgalmas hozzám, amíg
felnőttünk, mindig a hátam mögött sugdolózott, és nevetségessé tett.
Bár tudtam, hogy veszélyes, sőt halálos, amit teszek, és az egész
testem bűzlött tőle, és a magja még mindig nedves volt bennem,
mosolyognom kellett. – Ezt azért tetted, hogy megbántsd Cesarét? –
Mintha valami hidegség és kérlelhetetlenség kovácsolódott volna össze
bennem. Éles, mint egy új penge. – Úgy veszel rajta elégtételt, hogy
megerőszakolod a saját húgodat?
– Tökéletes, nem? Cesare olyan aljas, hogy azt meséli be Papának,
hogy én bolond vagyok, egy használhatatlan, kicsapongó alak, aki még
egy várat sem képes elfoglalni attól az Orsini kocától. Azért
ármánykodik, hogy engem megfosszanak a rangomtól és a
hercegségtől, és mindentől, amit ő akart, de Papa nekem adott. Így
most visszafizettem minden olyan sértést, amely miatt úgy éreztem,
hogy nem vagyok méltó arra, hogy Borgiának hívjam magam. Most
elvettem azt az egyetlen dolgot is, amit jobban kíván, mint bármi
mást, de ami soha nem lehet már az övé: téged.
Vegytiszta gyűlölet forrt benne, az az életen át tartó rivalizálás,
amitől soha nem tudott megtisztulni. Egy nagyon régi estére
emlékeztetett, amikor Cesare engedély nélkül lopakodott be Rómába,
és Juan ránk talált, és úgy akart megalázni, hogy azt követelte,
csókoljam meg.
Juan felhúzott az ágyról, a hátam mögött összefogta a kezemet, és az
ajtóhoz lökdösött. – De ezt csak te és én fogjuk tudni. Most már van
egy közös titkunk, Lucrezia. Minden alkalommal, amikor Cesare rád
néz, és azt hiszi, hogy ártatlan, dédelgetett és védett vagy, csak te és én
tudjuk majd, hogy milyen mocskos vagy valójában. – A fülemhez
hajolt. – És ne akarj megszabadulni a magzattól, és nehogy eláruld az
állapotodat az udvarhölgyeidnek! Azok a sikátorban bujkáló vén
banyák a gyógyfüveikkel és amulettjeikkel az esetek többségében
megölik az anyát és a gyermeket is. Mindenesetre kínos halál,
hallottam, hogy a kurvák mérgeket dugnak fel, vagy a saját vérükben
fulladnak meg, mert a kampójuk beakad a méhükbe.
Elengedett. – Nyisd ki az ajtót! – Amikor kinyitottam, előhúzott
egy köpenyt a közeli székre halmozott kupacból, és rám terítette. –
Menj! – Mögöttem maradt; a köpenyen keresztül éreztem a tőre
hegyét, amit a hátamnak szegezett. Mialatt levitt a lépcsőn a kihalt
termekbe, a lépteim keserű gúnnyal visszhangozták az óvatlanságomat.
Készségesen elmentem hozzá. Gyerekkoromtól fogva tudtam, hogy
Juan kicsoda, és mégis hagytam, hogy az együttérzés felülírja az
óvatosságot. Én magam léptem bele a csapdába, amelyet nekem
állított. Ezentúl együtt kell élnem a következményekkel.
A rám települő teljes ködben a Sixtus-kápolnához vezetett, az
ajtóhoz, amely a palazzómhoz vezető titkos átjáróra nyílt, mialatt úgy
véltem, igaza van: a végén mit számít, hogy kinek hisznek.
Amikor a családunkról van szó, az igazság semmit nem jelent.
 Huszonharmadik fejezet

A hálószobámban maradtam, csak Pantalisea viselte a gondomat.

Nem engedtem a közelembe a többi udvarhölgyemet, még Murillát
se, aki panaszosan kopogott az ajtón, és nem akarta elhinni Pantalisea
magyarázatát, miszerint ragályos lázam van, és nem kívánom másokra
is átragasztani.
– De te ott vagy vele benn! – ért el hozzám Murilla tiltakozása az
ágyam menedékében, ahol a meleg tavaszi időjárás ellenére prémek
alatt kucorogtam. Úgy éreztem, soha többé nem tudok felmelegedni.
– Asszonyom miért nem aggódik miattad, ha az a láz olyan fertőző?
– Mert én már elkaptam – vágott vissza Pantalisea. – Azonkívül
semmi közöd hozzá. Állj félre! Ez a tálca nehéz.
– Akkor miért nem hívunk orvost? Ha annyira beteg, hívatnunk
kellene Torellát. – A törpém nagyon kitartó volt, tudta, hogy többről
van szó, mint amit bárki bevallana, és nem azon volt, hogy
megkönnyítse a helyzetünket.
– Madre di Dio! – toppantott egyet Pantalisea a lábával. – Itt kell
állnom egész nap ezzel a tálcával, ami tele van piszkos edényekkel?
Azonnal menj el az ajtóból, és engedj kimennem.
Összeszedtem magam, és félrehajtottam a lepedőket, amelyeket
olyan nehéznek éreztem, mintha gyapjúból lettek volna, és
kikászálódtam az ágyból. A hideg levegő jeges ujjakkal markolta meg a
bokámat. Hallottam, hogy Murilla elképedten kapkodja a levegőt,
amikor Pantalisea mellett bekukucskált. – Madonna felkelt! – Az
edények megcsörrentek a tálcán, amikor Pantalisea megperdült, és
elakadt a lélegzete, amikor meglátott engem. Egyik kezemet
rákulcsoltam az ágy egyik oszlopára, a másikat a hasamra tapasztottam,
mert megszédültem, és megpróbáltam tájékozódni.
Tudtam, hogy szörnyen nézek ki, bár a tükörbe azóta nem mertem
belenézni, hogy azon az éjjelen zúzódásokkal borítva betántorogtam a
palazzómba. Pantalisea nem szólt semmit, miközben levetkőztetett,
megfürdetett, bebugyolált egy köntösbe, és bedugott az ágyba, mintha
tudná, hogy minden kérdés hiábavaló. Talán megsejtette, mi történt
velem. Akaratlanul is meglátta a zúzódásokat; ő törölte le rólam a vért,
és gyógyírt kent az ajkamra, amely annyira megduzzadt, hogy még a
zabkásalevest is alig tudtam kiszürcsölni. Mostanra már a véraláfutások
kezdtek elhalványodni, élénkliláról halványsárgára váltottak; és az
ajkam is majdnem teljesen meggyógyult. Az alsó testrészeim már nem
lüktettek, és fiatal testem többi részének, bár még gyönge voltam, de
már kezdett elegük lenni ebből a magamra kényszerített
hibernációból.
Úgy képzeltem, hogy a barbár tett nyomai bizonyára bélyeget
égettek az arcomra, ahogy a testembe is, és ahogy Pantalisea most
felkiáltott, és a tálcát letette a legközelebbi asztalra, mindent elárult
nekem, amit ő maga nem mondott volna el: – Ó, asszonyom, még túl
korai felkelnie. Nem szabad megerőltetnie magát! – Elkezdett
visszavezetni engem az ágyba, és Murilla becsapta az ajtót az
fogadószobában értetlenül bámészkodó többi udvarhölgy előtt, majd
nekitámaszkodott. Tétova tiltakozó mozdulatot tettem. Olyasmi nem
létezett, amin Pantalisea ne tudott volna felülkerekedni, ha úgy akarta.
Most azonban meg sem próbálta, hogy ne nézzen rám olyan mély
aggodalommal, hogy majdnem elsírtam magam.
– Mennyi ideje…? – suttogtam.
– Majdnem három hete. – Lehalkította a hangját – Nem kell
aggódnia. Őszentsége és a fivérei még nem érkeztek meg Ostiából.
Valami miatt késlekednek, fogalmam sincs, hogy mi miatt, de üzentek
Sancia hercegnővel. – Harag színezte a hangját. – Egy púp volt a
hátamon az a nő, üzeneteket küldözgetett ide minden délután, és
követelte, hogy beszélhessen önnel. Idáig még sikerült őt távol tartani,
arra való hivatkozással, hogy önnek láza van, és nem szabad zavarni.
De nem tudom, mi többet tehetnék még…
Felemeltem az egyik kezemet. – Nem szükséges. Bár szeretném, ha
mégis megtennél nekem egy dolgot.
– Bármit – mondta azonnal, s hirtelen eszembe jutott egy nagyon
régi nap, amikor együtt utaztunk a hordszékben Cesare palotájába, és
Perottóval ugrattam. Ugyanazon a napon láttam meg először
Giovannit, egy emeleti ablakból, amint merev új ruhájában sétálgat a
kertben, miközben Cesare mellettem állt.
– Ő lesz a férjem. Aligha gondolom, hogy az érzések számítanak.
Az emlék elragadott. Próbáltam elfojtani a gyötrődésemet, amikor az
jutott eszembe, ha tudtam volna akkor azt, amit most, a válaszom
egész más lett volna. Az út, amelyet azóta megtettem, bizonyára egy
ismeretlen, de kevésbé nehéz pályára vezetett volna, mint amelyen
most kell haladnom.
– Asszonyom? – szólított meg Pantalisea. – Kérem, mondja meg,
mit tehetek önért!
– El kell tűnnöm innen, mielőtt az apám és a bátyám visszajönnek –
mondtam. – Azonnal üzenj a San Sisto főnöknőjének. Mondd meg
neki, hogy menedéket szeretnék kérni a falai között, amilyen gyorsan
csak lehetséges.
ø
Már el is felejtettem, milyen csöndes itt minden.
Gyerekként sok időt töltöttem itt, a napomat a román kori torony
harangjai osztották be, amely imára hívta az apácákat. A tanítási órák
egymást követték, az orrom mindig egy könyvben volt, belefulladtam
a szavakba, úgy tűnt, hogy az egész világ egy felfedezendő történet,
amely arra vár, hogy forgassam a lapjait.
A San Sisto gazdag zárda volt. Az alapítása óta eltelt évszázadok
során a dominikánusok sokat profitáltak a pápák bőkezűségéből. III.
Ince fizette a restaurálását és a kápolna freskóit, amelyek az
Újtestamentumot ünnepelték. II. Szixtusz földi maradványait a régi
katakombákból átszállították ide, ezzel ide vonzották a zarándokokat
és a felajánlásaikat. Nemes özvegyasszonyok itt kerestek békés végső
megnyugvást, lányok, akiknek a családja nem tudta megengedni
magának, hogy hozományt adjanak, és olyan szerencsétlenek, akiket
leküzdhetetlen sorscsapás ért – mind fizettek a békéért ezek között a
krémszínű téglafalak között, ahonnan a hiúság kiűzetett, és az apácák
lemondtak korábbi neveikről az olyan megnevezések kedvéért, mint
az Annunziata és a Magdalena.
Azonban abban biztos voltam, hogy a San Sisto soha nem látta olyan
valakinek a megérkezését, mint amilyen én voltam. Alig hagytam időt
a főnöknőnek, hogy elmondja az előzetes figyelmeztetéseit, mert máris
a Via Appiára néző kapuk előtt voltam, köpenyembe burkolva,
kézitáska a kezemben, és a szolgálólányom mellettem. A főnöknő
ismert engem, korábban ő felügyelte az itteni oktatásomat. Nagy
önfegyelmet gyakorolva nem mutatott semmiféle megrökönyödést,
most, hogy évek múltán újra felbukkantam, de a testtartásából arra
következtettem, hogy a váratlanul megjelenő vendég ritka volt
errefelé. Előfordult, hogy más zárdák nyitva álltak a látogatók előtt.
Eltorlaszolt homlokzatuk és a rácsos ablakaik csak álcázták a tiltott
bordélyházakat, amelyek úgy árulták az apácajelölteket, mint egy üveg
olívaolajat; de a San Sisto nem ilyen volt. Itt semmiféle illetlenség nem
árnyékolhatta be a ház szent küldetését.
Ezzel tisztában voltam. És számítottam is rá. Itt egyetlen férfi sem,
még az apám sem tud elérni.
– Bízom benne, hogy ezek a szobák megfelelnek – mondta a
főnöknő. Bevezetett minket egy kis lakrészbe, amely egy szegényesen
berendezett szobából állt, egy kis alvóhellyel, amit egy ajtó nélküli
bolthajtás választott le, egy gézfüggöny volt felakasztva rá, így nem
kedvezett semmiféle meg nem engedett szórakozásnak.
– Tökéletes – mormoltam, pedig még Pantalisea is ledermedt. –
Kérlek – mondtam neki –, add oda a főnökasszonynak az ajándékot,
amelyet hoztunk!
– Ó, nem kellett volna, gyermekem! – tiltakozott a főnöknő, ráncos
arca még ráncosabb lett, amikor Pantalisea a kézitáskát az asztalra
helyezte, és elővett egy csomag illatos méhviasz gyertyát.
Visszaemlékeztem az utolsó előtti órára, mielőtt elhagytuk a palazzót,
amikor eszembe jutott Adriana mondása, hogy soha ne látogass szent
helyre üres kézzel. – És a textíliát is – figyelmeztettem Pantaliseát,
figyelmen kívül hagyva rosszalló tekintetét. Nem bántam, hogy a
környezetünk a végletekig dísztelen, hogy pusztán egy szalmazsák
szolgál alvóhelyül, és csak egy darab foszladozó vászon a takaróm. A
biztonságom érdekében határoznom kellett a sorsomról, és ezért fel
kellett áldoznom a luxust.
Pantalisea vonakodva hajtogatta szét az arany gránátalma
motívumokkal hímzett velencei bársonyt, amelyet apámtól kaptam.
– A Szűzanya köntösére – mondtam.
A főnöknő felsóhajtott. – Köszönöm, gyermekem. – Könnyed
mozdulattal odaintett egy apácát a folyosóról, hogy elvigye az
ajándékokat, aki olyan csendben távozott, ahogy megjelent. –
Bizonyára fáradt – mondta a főnöknő. – Magára hagyom, hogy
pihenhessen. De – felemelte a tekintetét, mielőtt Pantalisea
kikísérhette volna – úgy gondolom, először beszélnünk kellene
kettesben.
Bólintottam. Miután Pantalisea kivonult, becsuktam mögötte az
ajtót, és szembenéztem a főnöknővel. – Nem azért jöttem ide, hogy
megnehezítsem az életét – kezdtem –, és nem kívánok tehertétel
lenni.
– És mégis mindkettő lesz.
A torkom összeszorult, – Igen, attól tartok, hogy igen. – Csendben
álltam, kezeimet a ruhám derékrésze előtt összekulcsoltam, a
köpenyem körülölelt. A testtartásom elárulta, amit nem voltam képes
bevallani; láttam a szemén, amely a hasamra szegeződött, aztán lassan
az arcomra emelte.
– Mikor esedékes? – kérdezte. Nem volt ítélkezés a hangjában. Ha
nem ismertem volna, azt hihettem volna, hogy ezt a kérdést már
számtalanszor feltette korábban.
– Lehet, hogy én nem… – Elhallgattam. – Lehetséges, hogy nem az,
amitől félek.
– De mindazonáltal itt van. – Bár nem mosolygott, de az
arckifejezése ellágyult, oly módon, ahogy egy nő, aki bár távol él a
világ zajától, mégsem tudatlan a nehézségeket illetően. – Hogy
menedéket keressen itt, a megszentelt falak között.
 – Igen. – Küzdenem kellett a hirtelen rám törő sürgetés ellen, hogy
mindent elmondjak. – Időre van szükségem egy olyan helyen, ahol
pihenhetek. Hogy meddig, azt nem tudom biztosan. – Mialatt
beszéltem, elcsodálkoztam a saját csalárdságomon. Bár semmi olyan
nem történt a testemben, ami igazolta volna a feltevésemet, és
fogalmam sem volt, hogy egy nő az én feltételezett állapotomban mit
érez, mégis, már olyan biztosan tudtam, mint még soha mást. A
bátyám magja már növekedett bennem.
A főnöknő egy pillanatig hallgatott. Majd bólintott, és elindult az
ajtó felé. Amikor már kezében volt a kilincs, azt mondta: –
Menedéket kért, és nekünk mindent meg kell tennünk, ami tőlünk
telik, hogy ezt megadjuk. Ha, ami idehozta, egy idő után vággyá
alakul, hogy lemondjon a világi életről, és felvegye a fátylat, azt is
támogatjuk, ahogy minden bűnös esetében, aki megváltást keres. De
nem sodorhatjuk veszélybe magunkat. Nem tehetjük ki ezt a házat,
sem a nővéreket semmilyen bántásnak, sem önért, sem másért. De
mindenekfelett meg kell védenünk a hely szent voltát.
– Értem – feleltem.
– Remélem is. Abban az esetben, ha a félelmének okáról, ami
idehozta, kiderül, hogy valóságos, ebben a szobában kell tartózkodnia
és a zárda egy kijelölt részében. Nem lenne jó, ha a többiek abban az
állapotban látnák. Miután a gyerek megszületik, és úgy dönt, hogy itt
marad, a gyermeket fel kell ajánlania. Semmilyen körülmények között
sem maradhat magával. Ha úgy döntene, hogy elmegy, akkor a
gyermekkel olyan hamar el kell távoznia, amennyire csak lehetséges.
Nem engedhetjük, hogy a rend túl sokáig meg legyen zavarva.
Lehetnek köztünk olyanok, akiket a baba hangja és látványa túl
fájdalmasan emlékeztetné arra, amiről lemondtak. A kísértést
mindannyiunk érdekében meg kell szüntetnünk.
Nem várt a válaszomra. Kinyitotta az ajtót, és magamra hagyott,
hogy átgondoljam a választás lehetőségét, amelyek közül egyiket sem
voltam képes végiggondolni.
Pantalisea visszatért. – Maradunk? – A hangjából kihallatszó
aggodalom elárulta, hogy nem volt biztos abban, hogy jó döntést
hozok.
 Még nem azonosította a palazzómból és a családomtól való
eltávolodásom pontos okát, annyit tudott csak, hogy Giovanni
eltávozott Pesaróba, és valami szörnyű, kimondhatatlan dolog történt
velem a férjem távolléte idején.
– Igen – mondtam. – Maradunk. Legalábbis én. Te szabadon
távozhatsz.
– Távozni? Miért mennék el? Itt nem engedik, hogy a szobalányok
szolgálják az úrnőiket?
– Dehogynem, megengedett, ha engedelmeskedsz a szabályaiknak.
Mindkettőnknek be kell tartanunk a rendelkezéseket – sóhajtottam,
miközben kikapcsoltam a köpenyemet, és lehúztam a vállamról, hogy
a két kemény hátú szék egyikére akasszam. A kényelmetlennek tűnő
fonott székre pillantottam. Néhány hónapon belül szükségem lesz egy
párnára, ha azt várják el tőlem, hogy a napjaimat itt töltsem varrással és
várakozással…
Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat. Lesz
elég időm ezen elmélkedni. Inkább azt mondtam: – Azonban, ha
maradsz, akkor tudnod kell az okát. Máskülönben nem lenne sem
tisztességes, sem biztonságos. Amikor Cesare és apám megtudják, hogy
hol vagyok, nem lesznek túl elégedettek. Kérdéseik lesznek – kemény
kérdéseik. Ha engem nem tudnak válaszra bírni, akkor nálad fognak
próbálkozni.
Összeráncolta a homlokát. – De én azt hittem, asszonyom azért jött
ide, mert… – A hangját hirtelen felismerés változtatta meg. – Hát nem
azért, mert a signore elől akart elszökni?
– Nem. – Közelebb hívtam, és megfogtam a kezét. Soha nem volt
lánytestvérem. Soha nem ismertem másik nőt, akiben eléggé
megbíztam volna ahhoz, hogy elmondjak neki bizalmas dolgokat,
pláne nem az igazságot, amit a szívem mélyén rejtegettem. Giulia
példaképből riválissá lett, és Sancia ugyan kellemes, de túlságosan új
barátnő volt. Talán, ha több időt tölthettünk volna együtt, Sancia át
tudott volna segíteni ezen a megpróbáltatáson; nem voltak kétségeim
afelől, hogy benne megvolt hozzá a bátorság és az erő. De ez kritikus
helyzetbe hozta volna a családommal való viszonyában, és ezt nem
kívántam se neki, se másnak. Pantalisea azonban tizenegy éves korom
óta mellettem volt. Ő volt a leghűségesebb szolgálóm, akiben
megbíztam, és mindig is tudtam, ha rábízom a titkomat, bármi áron
megtartja. Vagy legalábbis kétségbeejtően szükségem volt arra, hogy
ezt higgyem. Mert ez a titok mindkettőnk halálát jelentheti. Nem
kételkedtem Juan fenyegetéseiben. Azok után, amit tett, soha nem
szabad megkérdőjeleznem a gonoszsága mértékét.
Mindketten leültünk a székre, és halkan, könnyek nélkül
elmondtam neki mindent. Mire befejeztem, az arca halottsápadttá vált.
Hozzátettem: – Ahogy már mondtam, nem kell maradnod. Tudom,
hogy túl sokat kérek tőled, és azt is, hogy ez milyen veszélyes lehet. –
Felismertem, hogy tompítani próbálom a nyers valóságot, bár ezúttal
az ő kedvéért, nem a sajátomért. – Lehet, hogy nem lesz gyerekem.
Azonban ha mégis, már semmi nem lesz ugyanolyan. Most kell
választanod. Ha maradsz, ha megosztod velem a helyzetemet, akkor
kockázatot vállalsz, Juan részéről egészen biztosan, de lehet, hogy
mások részéről is.
– Mások részéről? – visszhangozta.
– Giovanni – mondtam. – Juan parancsára ment el, de a
házasságunkat még nem érvénytelenítették. Lehet, hogy megpróbálja
megakadályozni Papát, hogy petíciót nyújtson be a Kúriának, azt
állítván, hogy valójában elháltuk a házasságunkat. Egy gyáva
gazember, és ha gyanakodni kezd, hogy gyereket várok, megpróbálja
magának követelni. Minden szükséges lépést meg kell tennem, hogy
megvédjem a gyermeket. Nem engedhetem, hogy Giovanninak akár
csak lehetősége is legyen magának követelni.
– Asszonyom úgy beszél, mintha akarná azt a gyereket. De van más
megoldás is. Itt Rómában bizonyára találhatunk valakit,
megfizethetünk egy bábát, aki tudja, hogyan lehet tőle megszabadulni.
– És azt hiszed, hogy tudunk ilyen bábát találni, anélkül, hogy ne
értesítené Juant, vagy ne terjedjen el a hír az egész városban?
Őszentsége lánya vagyok; nincs annyi pénz, amivel megvásárolhatnám
bárki hallgatását. Nem – mondtam, és abban a pillanatban döntést
hoztam: – Nem fogom őt elpusztítani azért, hogy magam védjem, és
nem fogom Giovannihoz láncolni magam.
 Ez volt az első alkalom, hogy kiálltam magamért, az első alkalom,
hogy teljesen egyedül hoztam döntést, anélkül, hogy bárki rábeszélt
vagy erőszakkal rávett volna. Mindazok után, amiket elszenvedtem,
úgy éreztem magam, mint aki leveti a bőrét, hogy ezentúl másvalaki
legyen.
– Én is Borgia vagyok – mondtam. – Eljött az idő, hogy
megmutassam.
Pantalisea suttogva kérdezte: – És most mit fogunk csinálni?
Az ajkamon megjelenő mosoly olyan hideg volt, mint a szívem,
mert tudtam pontosan, hogy mekkora árat kell fizetnem érte. – Mit
csinálna ilyenkor minden lány? Amikor eljön az ideje, idehívatom
anyámat.
ø
Néhány héttel később Vannozza megérkezett egy divatjamúlt fekete
köpenybe burkolózva, bár a zárda kertjében, ahol találkoztunk, és egy
cukrozott gyümölcsökkel teli tál meg egy kancsó könnyű bor mellett
ültünk egy asztalnál, teljesen idevalónak, bár kissé túlméretezettnek
tűnt az öltözéke, a környezet finom egyensúlyát tekintve. A zárda
pókhálószerű árkádjai körülöleltek minket, és seregélyek ostromolták a
felettünk elnyúló eget.
Először nem szólaltam meg. – Azt hittem, soha többé nem akartál
látni… – kezdte mondani, majd elhallgatott, és alaposan végigmért. –
Dio mio. Te gyereket vársz. – Hogyan jött rá olyan gyorsan,
érdektelen volt; mindig is éles szeme volt. De az is lehet, hogy a
kártyái már előre elárulták neki. Most már ebben sem kételkedtem.
Olyan dolgokat tudott rólam, amit nem tudhatott meg senkitől.
Amikor a gyerekeiről volt szó, tényleg olyan megérzései voltak, mint
egy boszorkánynak. A kancsóért nyúltam. – Lehet.
– Itt nincs semmi „lehet”! – dörrent rám. – Terhes vagy. Látom
rajtad. Voltál rosszul mostanában?
– Rosszul? – Kitöltöttem a bort, s elkezdtem frissítő gyümölcsöket
lapátolni a tányérokra, és igyekeztem megtartani a nyugodt hangomat
és arckifejezésemet. – Hogy érted?
– Ne játszd előttem az idiótát. – A kezét maga elé nyújtva lefogta a
kezemet. – A rosszullét hányingert és hányást jelent, rossz közérzetet.
Az első terhesség idején sok asszony érzi rosszul magát. Én soha, de
gyakran előfordul. Elmarad a vérzés, és jön a rosszullét. Akár bizonyos
ételek szagától vagy ízétől szaladniuk kell a klozettra. Éreztél ilyesmit?
– Nem. – A tányért elé csúsztattam az asztalon. – De azt mondtad,
hogy te soha nem voltál rosszul. Én a te lányod vagyok. – A szemébe
néztem. – Tudni akarod, hogyan történt?
Tudtam, hogy veszélyes így rátörni. A megérkezése előtt napokig
terveztem a találkozásunkat, a legkisebb részletekig kidolgoztam,
hogyan fogok viselkedni, mit fogok mondani, és ami még ennél is
fontosabb, mit nem fogok. Ezúttal okosnak kell lennem, sokkal
okosabbnak nála. Most, hogy itt ült előttem, rájöttem, hogy nem lesz
könnyű, a természetfeletti képességével átlát minden cselszövésemen.
Nevetve bekapott egy kandírozott sárgabarackot. – Feltételezem,
hogy a szokásos módon. Amit viszont tudni akarok, az az, hogy miért
jöttél ide, ahelyett, hogy a palazzódban maradtál volna Rodrigo
visszatéréséig. Apád nagyon boldogtalan. A zárdába vonulásoddal
olyan nyilvános cselekedetet hajtottál végre, ami egész Rómát
felbolygatta. Mára már nincs olyan csavargó az utcákon, aki ne tudná,
hogy a férjed elhagyott, és arra kényszerített, hogy a fájdalmad
enyhítésére itt keress menedéket. – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy
ez volt a terved? Apádnak nem hagytál más választást, mint hogy
elindítsa az érvénytelenítést, nem gondolva a Sforzák fenyegetőzésére?
Folytatta, anélkül, hogy válaszolhattam volna. – Nem mintha
hibáztatnálak. Ha egy asszonyt ennyire elhanyagolnak, hova máshova
fordulhatna, mint a hitéhez? – Kezébe vette a boros serleget. –
Amikor Rodrigo kérvényezi az annullálást, az itteni visszavonulásod,
ha csak időleges is, jobban megtámogathatja azt az állítását, hogy a
férjed képtelen volt úgy teljesíteni, ahogy tennie kellett volna.
Csendben figyeltem, ahogy kiüríti a serleget.
– De azzal bizonyára tisztában vagy – korholt –, hogy ezt már nem
lehet állítani. Egy terhes feleség nem vádolhatja meg a férjét azzal,
hogy elhanyagolja, legalábbis a hálószobában. Amint Rodrigo
megtudja, le kell állítania a folyamatot, és téged Pesaróba kell
küldenie. A rejtőzködéssel csak ezt az időt spórolhatod meg. Amilyen
sovány vagy, néhány hónapon belül megmutatkozik az állapotod, és
maguk az áldott nővérek fognak elküldeni csomagolni.
– Nem hiszem. – Mire végül megszólaltam, a hangom olyan sima
volt, mint a serleg szára, amelyet simogattam. – Megvallottam a
főnöknőnek, és beleegyezett, hogy a gyermek megszületéséig itt
maradhatok. És – tettem hozzá – ez a gyermek, ha valóban létezik,
nem a férjemtől van.
A vallomásomtól megsűrűsödött a levegő. Aztán azt suttogta: –
Puttana. Hanem kitől? Melyik istállófiú vagy apród csalogatott az
ágyába?
Idegességet véltem felfedezni a sértegetés mögött, elfojtott
zaklatottságot. Ennek valójában örültem – mert ezzel elárulta, hogy
teljesen tudatában volt annak, mennyire komplikált a helyzet, és ez
beillett a tervembe –, és azt válaszoltam: – Nem Cesare volt az, ha
ettől félsz.
Félretolta a serlegét. Félig felemelkedett a székéből – Hát akkor kié?
Bárkié is, felzabáltatom ezt a bastardót a kutyáimmal! – A kezét a
levegőbe lendítette.
Mielőtt megüthetett volna, azt mondtam: – Juané. –
Hátratántorodott, és a kezét a mellkasára szorította, mintha halálos
csapást mértem volna rá.
– Bevitt a szobájába – meséltem neki, magam is meglepődve, milyen
érzelemmentesen tudok beszélni róla, mintha egy olyan eseményt
mesélnék el, ami mással történt. – Azért vitt oda, hogy Giovanni
megerőszakolhasson. De amikor a férjemnek nem sikerült, akkor Juan
végezte el helyette. – Láttam, hogy a szín eltűnik az arcáról. – Azért
tette, hogy bosszút álljon Cesarén, hogy biztos legyen abban, hogy
mindannyian viseljük a szégyent. Még mindig megeteted a gyermeket
a kutyákkal – Az unokádat, aki kétszeresen is az?
Vannozza ernyedten dőlt le a székére. Egy röpke pillanatig majdnem
megsajnáltam. Még soha nem láttam ennyire elveszettnek, ennyire
összetörtnek, ennyire öregnek. Az arca olyan ráncos lett, mint egy
repedezett, törékeny pergamen.
– Nem – suttogta. – Ez nem lehet!
 – Ha nem hiszed, kérdezd meg Juantól, bár azt fontolóra kell
venned, hogy azzal fenyegetett meg, hogy mind Cesare, mind én
meghalunk, ha el merem árulni. Azt is mondta, hogy Papa a halálom
napjáig zárdában fog tartani, ami, feltételezem, nem illik apám
terveibe, amelyeket az érvénytelenítés utánra ókumlált ki.
Úgy nézett rám, mintha azt fontolgatná, vajon sikítson vagy inkább
megöljön. – Miért higgyem el mindezt? Azt jól tudom, hogy Cesare
agyalta ki azt a tervet, hogy megszabaduljunk Giuliától, ő maga
mondta el, hogyan vett rá téged, hogy kivitelezd a tervét. Miért
higgyem el azt, hogy most nem arról van szó, hogy kiiktassatok egy
férjet, akit utálsz? A gyermek, akit a szíved alatt hordasz, nem lehet
Juané, inkább valakié, akivel összeadtad magadat, hogy Juant
tönkretedd, és láthasd, hogy Cesare aratja le helyette a győzelmet.
Mosolyogva dőltem hátra a székemben, bár belül próbáltam
legyűrni a félelmemet. Ez egy olyan párbaj, amelyet nekem kell
megnyernem. Csak a saját szavamra hagyatkozhatok. Nem volt rá
bizonyítékom, hogy megerőszakoltak, egyedül Pantalisea
tanúskodhatna, aki látta a sérüléseimet – és őt játszva el tudják
hallgattatni. Vannozza könnyen állíthatja, hogy engem becsaptak, akár
még azt is, hogy megőrültem. Isten a tanúja, hogy mindent megtenne
azért, hogy ellenemben Juant védje.
– Juan nem vitt véghez semmilyen dicső tettet. Visszaélt Papa
jóindulatával, és bebizonyította az alkalmatlanságát – mondtam neki. –
Cesarénak nem kell bosszút állni. Csak annyit kell tennie, hogy elég
időt ad Juannak, hogy felakassza magát.
Vannozza csendben maradt, és komoran nézett maga elé.
– És még ha ez valóban egy cselszövés is, ahogy mondod –
folytattam –, hajlandó vagy kockáztatni? Hajlandó vagy
megkockáztatni, hogy Papa haragja visszahulljon ránk? Mert az
következik, ha elmondom neki az igazat. – A kezemet a hasamra
tapasztottam, bár még a legenyhébb domborulatot sem éreztem. A
kételkedés habozásra késztetett. De félretoltam. – Lehet, hogy
tévedek. Lehet, hogy a havi vérzésem késik. Az is lehet, hogy nem
tévedek, de esetleg elveszítem a babát. Sok asszony vetél el, igaz? De
addig mindketten Rómában vagyunk, én is és Juan is. És bárhol is
lakik, az túl közel van ide.
– Mit akarsz tőlem? – mordult rám anyám. – Juan a fiam. Nem
akarom, hogy megbecstelenítsék miattad. – A hangja élessé vált. –
Elfelejted, hogy tudom, hogy te és Cesare úgy kerülgetitek egymást,
mint a tüzelő kutyák. Elfelejted, hogy tudok a méregről, amit
mindketten a véretekben hordoztok, és ha nem lehet a tiéd Cesare,
bármilyen okból is, miért ne lehetne Juan? Talán elcsábítottad őt.
Talán mindezt magadnak köszönheted.
– Ha így van – válaszoltam hidegen –, bizonyára te lennél az utolsó
személy, akiben megbíznék. Nem – mondtam, és észrevettem, hogy a
két válla megemelkedik, mintha küzdene a késztetés ellen, hogy
megüssön. – Egészen egyszerű dolgot akarok tőled: intézd el, hogy
Juan elhagyja Itáliát. Mondd azt Papának, hogy vissza kell térnie a
feleségéhez és a fiához, ahová tartozik.
Hatalmas nevetés tört ki belőle. – Azt hiszed, hatalmamban áll, hogy
rávegyem a pápát, hogy küldje el a kedvenc fiacskáját?
– Nem. De Juan csúfosan megbukott az Orsinik ellen indított
hadjáratban. Most halálos ellenségei vannak Romagna bárói között,
akik nem fogják könnyedén eltűrni, hogy behatolt a területükre,
függetlenül attól, hogy Papa milyen egyezményt javasol. Juan élete
veszélyben lehet, a bárók kevesebbért is képesek ölni. És amíg neked
nem áll hatalmadban, hogy elküldd, mégiscsak az anyja vagy, Papának
meg kell fontolnia az aggodalmaidat, ha így adod elő. Az alternatív
megoldás természetesen az igazság. Nekem teljesen mindegy, hogy
melyik megoldásra kerül sor, bármelyik súlyosan megbecsteleníti a
nevünket. A pápa lányát megerőszakolta a dédelgetett fia… – A
fenyegetőzésem ott feszült közöttünk. – Nem fogok hazudni.
Elmondok mindent Papának. Nincs veszíteni valóm. Már mindent
elveszítettem.
Az állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította a fogait. – Értem –
mondta végül. – Azt hiszed, meg tudsz engem vesztegetni. Tévedsz
azonban, ha azt képzeled, Rodrigo ilyen könnyen kapitulál. Imádja
Juant. Azt tervezi, hogy idehozatja Dona Mariát és a fiukat, hogy itt
éljenek együtt. Ezt ő maga mondta nekem.
 – A tervek változnak – mondtam lakonikusan.
– Valóban. De nem miattad. Túlbecsülöd apád irántad érzett
szeretetét. Ez nem az első alkalom, hogy egy lány félrelép. Vannak
más lehetőségek is, hogy a szégyent elkerüljük.
Úgy tettem, mintha fontolóra venném, amit mond. – Hát, úgy
tűnik, akkor valaki máshoz kell fordulnom – mondtam, és arcom sem
rezzent, amikor dühösen talpra ugrott, hogy az asztalt megkerülve
elkapja a csuklómat. A fekete szoknyája majdnem lesodort a
székemről. Mintha távolról hallottam volna a felboruló kancsó
nekikoccanását az asztalnak, miután a térdem meglökte az asztalt,
amikor a fogát vicsorítva azt kiabálta: – Te mersz engem fenyegetni?
Hogy merészeled? Ha azt hiszed, megteheted, hadd figyelmeztesselek,
hogy én fogok nyerni. Én mindig nyerek. Én magam fogom kivágni
azt a fattyút a hasadból, unoka vagy sem, ha egy szót is szólsz erről a
gyalázatról Cesarénak.
Hangos nevetés feszített belülről, hogy a saját dühömet az arcába
vágjam. Bekapta a csalimat. Egy pillanatig sem hitte, hogy csak
kitaláltam azt, hogy Juan erőszakolt meg, sem azt, hogy Cesare tud
róla. A fenyegetőzésével már nem tudta elrejteni a félelmét, úgy áradt
belőle, mint a bűz. A hazardírozásom tökéletesen sikerült. Cesare volt
a kulcs. Mindig is ő volt a kulcs. Anyám is nagyon jól tudta, ahogy én
is, hogy ha Cesare megtudja az igazságot, Juan biztonsága, sőt akár az
élete is kockán forog. Cesare soha nem fogja neki megbocsátani, amit
tett. Bosszút áll értem. Juant a saját kezével belezi ki.
Elhúztam a csuklómat. – Tedd azt, amit kértem, és Cesare soha nem
tudja meg. Megesküszöm.
– És ha nem teszem meg? – Nehezen szedte a levegőt. – Mi van, ha
visszautasítom?
– Akkor a te lelkiismereteden szárad. Mindössze csak azt akarom,
hogy soha többé ne találkozzak Juannal. Rád hagyom, hogyan intézed
el, hogy ez biztosítva legyen. Mert ha te nem teszed meg, akkor én
fogom.
Egy lépést hátralépett, a két kezét a csípőjére tette. – Még ha bele is
egyezek, hogy ráveszem apádat, és ő is beleegyezik, ígérem neked,
hogy eljön az ideje a leszámolásnak. Juan apád dinasztiájának a jövője,
a családja dicsősége. Rodrigo nem fogja eltaszítani egy hiba miatt.
Érzéketlen kirohanása az egész belsőmet megcsavarta. – Lesz, ahogy
lesz, nem tudom elképzelni, milyen dicsőség lehet egy vérfertőzési
vádban. És az a hiba lehet, hogy egy fiú lesz. Ha ez igaz lesz, átadom
Papának, amikor jónak látja, hogy nevelje fel, és az új Borgia herceg
majd hírnevet szerez a családnak – feltéve, hogy nem tudja meg, ki az
apja.
Anyám felhorkant. – Azt hiszed, hogy ezt a kardot felakaszthatod a
fejünk fölé? Egy ilyen játéknak soha nincs vége. Egy pillanatnyi békéd
sem lesz. Most még elkerülheted. Még mindig van egy esély, ha azt
teszed, ami elvárható tőled.
– Azt akarod mondani, hogy szabaduljak meg a gyerektől, és tegyek
úgy, mintha semmi sem történt volna? Ez lenne a megoldás? –
Megráztam a fejem. – Soha. Nem vállalom magamra azt a bűnt, hogy
megöljem a saját véremet.
– Akkor örökre átkozott leszel! Én figyelmeztettelek. Megmondtam
neked, hogy egymáséi…
– Elég! – A hangomból kihallatszó harag olyan volt, mint az
ostorcsapás, elhallgattatta őt. – Ne szólj egy szót se! Azt akarom, hogy
Juan és Giovanni eltűnjenek az életemből. Ha többé nem leszek
boldog, ha soha nem lesz egy pillanatnyi békém sem, legalább ne
kelljen elviselnem a jelenlétüket. Ami a gyermeket illeti, ha életben
marad, soha nem cipelheti az én vétkemet. – Felemeltem a kezemet,
hogy elhallgattassam. – Nincs már mit beszélnünk. Kész vagyok rá,
hogy üzenjek Cesarénak, így ajánlom, hogy tedd azt, amit kérek.
Vannozza sarkon fordult, magára tekerte a vállkendőjét.
Elmasírozott, a lépéseinek a hangja hamarosan belesimult a feszült
csendbe.
Lenéztem a kezeimre, és láttam, hogy remegnek. Otthagytam az
asztalon a rendetlenséget, és visszatértem a szobámba, ahol Pantaliseát a
keskeny ablaknál ülve találtam, sötét fejét a varrására hajtotta. Olyan
békésnek tűnt a feladatában elmerülve, mintha még mindig a Santa
Maria in Porticóban laknánk, és ő az egyik ingvállamat javítgatná.
Meg akartam ölelni őt, még soha nem kívántam ennyire, hogy a
jelenléte erőt adjon nekem. Már többször megszegte a szabályokat,
kiment a zárdából, hogy a palazzómból elhozzon némely luxusdolgot:
foltvarrott párnákat a székekre és a keskeny ágyra; pótágytakarókat,
pokrócokat és vászonlepedőt; terítőt az asztalra és szőnyeget a padlóra;
egy kandelábert és szénserpenyőket. Amikor a főnöknő panaszt emelt,
feleselni kezdett: – Asszonyom őszentsége unokáját hordja a szíve alatt.
Nem úgy, mint az Áldott Szűz, neki nem kell egy jászolban szülnie.
A főnöknő csak összeszorította a száját.
Pantalisea most egy új bársonyfüggönyt öltögetett, hogy a
hálószobám előtti boltívbe akassza. A korábbit letépte, mondván, hogy
tele van tetvekkel. A lúgnak a szaga, amivel felmosták a kolostort,
állandó bűzként ingerelte az orrunkat.
– Nos? – kérdezte, amikor beléptem. – Beleegyezett az a vén
satrafa?
– Jobban gyűlöl, mint valaha, ennek ellenére azt fogja mondani
Papának, amit kell, hogy Juant visszaküldje Spanyolországba.
Anyámnak nincs más választása, jobb, ha ő is inkább azt akarja, hogy
Juan elmenjen, mint hogy kiderüljön az aljasság.
Pantalisea kétkedően nézett. – És ha sikerül elérnie? Akkor hogy
folytatódik az ügy? A házasságát érvényteleníteni kellene, amíg itt van,
valószínűleg egy gyermekkel a szíve alatt. Ezt hogyan fogja
megmagyarázni, ha a Kúria elé citálják, hogy bebizonyítsa a
szüzességét?
– Nem tudom. Nem láthatom előre a jövőt. Nem én akartam ezt! –
A hangom megbicsaklott. Minden előjel nélkül a fájdalmam olyan
erővel szakadt fel, hogy engem is majdnem annyira meglepett, mint
Pantaliseát. Eddig a pillanatig nem sírtam, egy könnycseppet se
ejtettem, még akkor sem, amikor egyedül voltam. Mintha az a
kegyetlenség, amellyel Juan megerőszakolt, belém kövesedett volna,
mint egy bűzös gyöngy a kagylóba, de most csak annyit tudtam tenni,
hogy Pantalisea karjába gömbölyödve úgy sírtam, mint akit soha nem
lehet megvigasztalni.
Anyámat kicseleztem. Pedig valójában magam akartam. Azt akartam
színlelni, mintha semmi nem történt volna. El akartam hinni, ha nem
fogadom el az igazságot, akkor el tudom majd hagyni ezt az önkéntes
száműzetést, és új életet kezdhetek.
Ehelyett azonban egyfolytában a hangját hallottam a fejemben:
Pusztulást hoztok egymásra.
Korábban azt hittem, hogy Cesaréra és rám gondolt.
Most már attól féltem, hogy az átka elborítja az egész családunkat.
 Huszonnegyedik fejezet

Madonna, ébredjen! – Asszonyom, fel kell ébrednie!

Mordultam egyet, és még mélyebbre fúrtam a fejem a párnám alá.
Csak néhány héttel anyám távozása után olyan hányingeres rohamok
törtek rám, hogy vadul rohantam a szobámban lévő
porceláncsöbörhöz, amíg a gyomrom megkönnyebbült, a fejem meg
lüktetni kezdett. Csak arra voltam képes, hogy visszatámolyogjak az
ágyba, ezután Pantalisea borogatást tett a homlokomra, és
kamillafőzetet erőltetett belém.
– Most már nem lehet kétséges – jelentette ki szárazon. – A
legnagyobb valószínűség szerint gyermeket vár.
A bizonyság lesújtott. Miután bebizonyosodott, hogy valóban
bennem növekszik Juan magja, sötét bágyadtság hatalmasodott el
rajtam. Összekucorodtam a takaró alatt, alig mozdultam, még akkor
sem, amikor a főnöknő odarendelte Suora Paulinát, a gyógyfüvest, aki
különféle gyógyíreket javasolt, némi könnyű testmozgás mellett –
holott alig tudtam lenyelni az italát, és még kevésbé tudtam
végrehajtani az előírt sétát ebben a kimerült állapotban.
– Kilenc hónap – nyögtem. – Hogy fogom kibírni?
– Ki fogja bírni, mert muszáj – mondta Pantalisea. – Azért, mert a
másik alternatíva szóba sem jöhet. Amellett most, miután már
mutatkoznak a jelei, már azért sem kockáztathatjuk meg, hogy
megszabaduljon a tehertől, mert a kúra, ami segíthetne, önt is
megölheti.
Átkozni kezdtem, mert kimondta a keserű igazságot. Átkoztam őt,
az anyámat és Giovannit – de mindenekelőtt Juant, és azt kívántam,
hogy haljon meg; azt kívántam, hogy pokolra kerüljön, aztán újra
összegörnyedtem, és hánytam.
Most, néhány órával az esti áhítat után, éppen, amikor az álom
végre rám talált, itt volt Pantalisea, a vállamat rázta, és felfoghatatlan
utasításokkal ébresztgetett.
– Azt mondtam, hogy fel kell kelnie. – A sürgetése áthatolt a
nyomorúságomon. – Itt van valaki. Találkoznia kell vele!
Kinyitottam a szememet. Cesare. Fittyet hányva a száműzetésem
szabályaira, eljött hozzám. Nem gondoltam arra, hogy az érkezése és a
titok fellebbenése arról, hogy miért zárkóztam el, katasztrofális lehet,
semmire nem gondoltam, csak arra, hogy itt van végre, és
megvigasztal, mint ahogy korábban annyiszor.
Cesare tudni fogja, mi legyen. Ő mindig tudta, mit kell tenni.
Ám amikor felültem, és pislogni kezdtem, Pantalisea azt mondta: –
Perotto van itt. A kapun dörömbölt, a főnöknő először megtagadta
tőle a belépést, de ő ragaszkodott hozzá, hogy önnek hallania kell a
hírt, amit hozott. Beengedte az udvarra. Csak önnel fog beszélni.
Perotto Papa kedvenc szolgája volt. Félrelöktem a lepedőket, és
amikor a lábammal a hideg padlóra léptem, összerezzentem. –
Gyorsan! – mondtam Pantaliseának. – Hozd a lábbelimet és a
köpenyemet!
A zárda sötét és csendes volt. A falakon konzolokba helyezett
fáklyák sercegtek, az árnyékunk előttünk járt, ahogy az udvarba
siettünk – ami egy aprócska, járólappal kikövezett terecske volt a
kapun belül, szökőkúttal és egy vályúval a lovak számára, ahol a
kereskedők le tudták pakolni a szállítmányaikat. Egy kis szelete volt ez
a külső világnak, amely soha nem hatolt be a San Sisto szívébe.
A főnöknő ott várt, Suora Leocadiával, a zárda kapusával. Suora
Leocadia húsos karját összefonta a melle előtt, amikor a főnöknő azt
mondta: – Attól tartok, ez most különleges helyzet. Valójában ha ön
valaki más lenne, szóba sem jöhetne, hogy ebben az órában látogatót
fogadjon, különösen, hogy férfiról van szó.
Illett volna valami engesztelő szavakat mondanom, de a tekintetem
elsiklott mellette a köpenybe burkolózó alakra. A férfi abbahagyta a
járkálást, megállt a mohával borított vályú mellett, és megfordult a
közeledésünk hangjára. A szívem egyre gyorsabban vert. Milyen
híreket hozott?
– Igen – mondtam, és szerettem volna félrelökni a főnöknőt. –
Értem. Meghallgatom, amit mondani akar, és azonnal elküldöm.
– Így is tegyen! – mondta Suora Leocadia. – Mert amióta
asszonyom ideérkezett, állandó nyugtalanságban élünk, és most ez az
istentelen szóbeszéd…
– Hallgasson, nővér! – A főnöknő szigorúan nézett rám. – A
látogató nem maradhat – mondta. – Nem érdekel, mi a helyzet,
vigyáznunk kell a hírnevünkre.
Bólintottam. Megborzongtam, amikor intett Suora Leocadiának, és
elindultak a zárda épülete felé, és magamra hagytak Pantaliseával és
Perottóval.
Perotto nem mozdult, és a megdöbbenéstől nekem is földbe
gyökerezett a lábam. Aztán felém indult, és meghajolt, mintha térdre
akarna esni. – Asszonyom, Lucrezia, bocsásson meg nekem, de ide
kellett jönnöm.
A kezemet a vállára tettem, bár tudtam, ha Suora Leocadia
meglátna, hogy a megszentelt területen fizikai kontaktusba kerülök
egy férfival, bizonyára könyörtelenül követelné a távozásomat. –
Mondjad csak! – A hangom olyan vékony volt, mintha készülne
cserbenhagyni.
Perotto felemelte gyengéd barna szemét, amelyben könnyek
csillogtak. A torkom összeszorult. – Dio mio, mi a baj? Apám?
Történt valami vele?
– Gandia hercege, ő… ő halott, asszonyom.
Összezavarodva pislogtam. – Gandia? – Aztán, mintha kalapácsütés
érte volna a mellemet, megértettem. Mögöttem Pantalisea elfojtott
egy sikolyt. Hátrapillantottam, a zárda árkádja alatt állt, kezét a szájára
szorította. Egy szót sem kellett szólnia, mert az arcára volt írva. Csak
néhány nappal korábban átkoztam meg Juant.
Visszafordultam Perottóhoz. Könnyek folytak végig az arcán.
Nekem is éreznem kellett volna a fájdalmat. Éreznem kellett volna,
hogy a veszteség belém nyilall. Juan mégiscsak a testvérem volt, egy
húsból és vérből voltunk, annak ellenére, hogy milyen brutálisan
viselkedett. Mégsem éreztem semmit. Amíg apámra nem gondoltam.
– Hol van Papa? – kérdeztem aggódva, tudtam, hogy Juan miatt
érzett fájdalma szörnyű lehet.
– A vatikánbeli lakosztályában. Épp ezért vagyok itt. – Perotto
hangja megremegett. – Miután a herceg halála bebizonyosodott,
őszentsége bezárkózott a szobájába. Senkit nem engedett magához, és
a zokogását, asszonyom, az egész palotában hallani lehetett.
– És most? – Féltem a válaszától.
– Órák óta nem lehet a hangját hallani. Hiába dörömbölünk az
ajtaján, nem hajlandó kinyitni. Gandia ura illő pompával feldíszítve a
castelben fekszik, holnap fogják eltemetni a Santa Maria del Popolo
kápolnájában, ha őszentsége hozzájárul. A bátyja testét a Tiberisből
húzták ki, miután egy egész éjszaka keresték. Félő, hogy miután
sokáig a vízben volt, nem lehet halogatni a…
– Kérlek, ne többet! – Felhúztam a köpenyem csuklyáját. – Azonnal
Papához kell mennem.
A bátyja testét a Tiberisből húzták ki…
Perotto komor szavai kavarogtak a fejemben, amikor átlovagoltunk
a kénes ködön, amely mint bágyadt álcaháló, elrejtette az utcákat,
elnémította a hamis kutyák ugatását, a részegek kurjongatását és a
koldusok rimánkodását, a sovány gyerekek ugrándozását és a
szemétdombon kotorászó rágcsálókat. Az eget mennydörgés rázta
meg; s amikor meghallottam a fémes hangot, amint Perotto kihúzta
tőrét a bőrhüvelyből, kezdtem azt gondolni, hogy a zárdában kellett
volna várakoznom. Ahhoz ragaszkodtam, hogy Pantalisea ott
maradjon a szobámban, arra az esetre, ha meg kellene indokolnia a
távozásom okát, bár a főnöknő nem tiltakozott, amikor tájékoztattam,
hogy miért kell elmennem.
 Ahogy közeledtünk az Apostoli Palota felé, amely úgy emelkedett ki
a ködből, mint egy döglött sárkány csontvázának a maradványa,
megválaszolatlan kérdések özönlöttek el. Juan bátyámat, aki kiváltságos
gyermek, kedvenc fiú és Rómában járatos férfi, holtan találták a
Tiberisben. Csak azokat dobták a folyóba, akik pestis vagy erőszak
által pusztultak el; csak állatok, szegények, bűnözők, a nem kívántak
vagy akik szerencsétlenül jártak, azok végezték a sötét mélyben.
Mi történt vele?
Amikor beléptünk a szolgálók kapuján, már azon voltam, hogy
megállítom Perottót, hogy megkérdezzem, hogyan halt meg Juan, de
nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam volna elviselni a választ,
attól féltem, hogy az engem körülzáró jégtömb elolvad, és elborít az
undor, a fájdalom, és még elmondom véletlenül ennek a hűséges
fiatalembernek, mit tett Juan, és miért menekültem el. És hogy
mennyire félek, hogy valamiképp engem is okolni lehet a halála miatt.
A Vatikánban összegyűlt a papság, hogy imádkozzon. Egy pápa
fiának váratlan halála nagy esemény volt, közülük még a
legközömbösebb is úgy érezte, hogy itt a helye őszentsége közelében.
Perotto vezetésével sikerült átjutni a freskókkal kifestett útvesztőn,
titkos átjárókon és rejtett ajtókon, hogy elkerüljük a spekulációk vad
forgatagát, amit az érkezésem okozna.
Őrök álltak a pápai lakosztály előtt. Apám magánbejárata előtt
bíborosok gyülekeztek, köztük Sforza bíboros is.
Nem láttam őt azóta, hogy Giovanni és én szétváltunk, bár
gyanítottam, hogy a távolból ő továbbra is tudósította Giovannit.
Amikor felém fordult, elrejtettem a felindultságomat.
– Maestro Perotto – mondta –, elég rossz ízlésre vall ilyenkor
idehozni egy kurtizánt.
Mögötte felmordult a testes Costa bíboros. – Rossz ízlés vagy sem,
lehet, hogy pont ezt rendelte az orvos. Végül is, ha egy nő illata nem
tudja felrázni őszentségét, akkor elkezdhetjük fontolóra venni, nem
kellene-e összehívni egy új konklávét, nemde?
A többiek gúnyosan felröhögtek. Látván, hogy mosoly jelenik meg
Sforza bíboros ajkán, felemeltem a kezemet, hogy hátralökjem a
csuklyámat. Meglepett csend támadt. Én azonban csak Sforza bíboros
arcára fókuszáltam, arra kíváncsian, vajon a pillantása egy pillanatra a
hasamra tévedt-e, habár még nem látszott semmi: a ruhám eltakart, a
legújabb divat szerint derékban szabott volt, és lágyan omlott a
bokámig. Mégis, bizonyára hallott arról, hogy váratlanul bevonultam
egy zárdába, és természetesen arról is, hogy Giovanni elhagyott. Talán
a férjem még meg is osztott vele néhányat azokból a mocskos
vádakból, amelyeket Papa emlegetett, mert úgy tűnt, a bíboros
megérezte, végül miért rejtőztem el, mert ezt mormolta: – Micsoda
meglepetés, Donna Lucrezia! Azt hittük, hogy gyengélkedik.
– Az én gyengélkedésem semmi ehhez a tragédiához képest,
eminenciás uram. A bátyámat, Gandia hercegét holtan találták; a
családunk gyászol.
– Valóban – lehajtotta a fejét. – Biztosíthatom önt, asszonyom, hogy
egész Róma gyászol.
Kimért tónusa félreérthetetlen gúnyt hordozott. Teljesen világos
volt számomra, hogy ő és a többiek abban a reményben gyűltek össze
Papa ajtaja előtt, hogy a szeretett fia elvesztése apám ambícióinak, ha
nem az életének is a végét jelzi.
Intettem Perottónak. – Mondd meg őszentségének, hogy itt
vagyok! – Sforza bíboros azt mondta: – Attól tartok, hiába jött ide,
asszonyom. Több mint öt órája vagyunk itt, és őszentsége nem mutat
semmi hajlandóságot, hogy megnyilvánuljon, pedig fontos dolgokat
kellene elintéznie, amelyek közül nem kevéssé sürgős a fia temetése.
– Engem fogadni fog – mondtam, amikor Perotto végigment az
alabárdosok során. Hallottam, hogy bekopog az aranyozott ajtón. –
Bocsásson meg szentséged, de madonna Lucrezia őméltósága van itt.
Kéri, hogy fogadja. – A lélegzetemet visszatartottam, és nem néztem a
bíborosra, bár azt éreztem, hogy ő rám szegezi a tekintetét.
Úgy tűnt, hogy már örök időktől fogva várakozok. Kezdtem a
legrosszabbra gondolni, és olyan félelem fogott el, hogy alig kaptam
levegőt. Apám a fájdalomtól megbetegedett. Senkit nem fog
beengedni, a végén be kell törni az ajtót, de addigra már lehet, hogy
túl késő lesz…
A zár fémes csikordulása hallatán a bíborosok hátrahőköltek. Sforza
bíboros vissza akart tartani. Megdermedtem, amikor rám merte tenni a
pókszerű, gyűrűs ujjait. – Teljes tisztelettel, hölgyem – mondta –,
nekem kéne először bemennem.
– Ugyan miért? – vontam kérdőre. – Ön soha nem kedvelte
őszentségét.
A szeme elhidegült. – És önnek asszonyom, óvakodni kellene –
mormolta olyan halkan, hogy alig hallottam őt. – Az
unokatestvéremmel, Giovannival kötött házasságát még nem
érvénytelenítették.
– Ha máskor mondaná ezt – mondtam –, akkor emlékeztetném az
apámat arra, hogy ön milyen mértékben játszott össze az
unokatestvérével, amikor ezt a házasságot forszírozta, pedig tudta jól,
hogy az illető alkalmatlan.
A bíboros összehúzta a száját. Elsuhantam mellette, az őrök és
Perotto mellett, a félig nyitott ajtón át apám szobájába.
Megtorpantam. A hátam mögött lépéseket hallottam, és egy
méltatlankodó hang szólalt meg: – Beszélnünk kell őszentségével… –
de az ajtó hirtelen becsukódása félbeszakította. Perotto
megakadályozta, hogy a bíboros belépjen.
Lassan kezdtem felismerni a tárgyakat a szobában: az árnyékban
meghúzódó freskókat, a gerendákról mozdulatlanul lelógó mór
lámpákat, a drága török terítőket a nehéz gesztenye és tölgyfa
bútorokon. Apám ágyát bíborszínű és fehér függönyök vették körbe,
olyan volt, mintha egy bárka vitorlái dagadtak volna a szélben.
Elindultam a lábzsámolyos, kárpitozott szék felé, amely a kandalló felé
volt fordítva. A talpam alatt megcsikordult valami, de nem
foglalkoztam vele. A kandallóban nem égett tűz, hanem egy
terrakottaedényben páfrányok voltak. Egyetlen kandeláberben
pislákolt némi fény.
Körülnéztem. – Papa! Papa, hol vagy? – A hangom elhalt a tintakék
homályban. – Papa, kérlek, válaszolj!
– Itt vagyok.
Megfordultam. Fehér köntösében megtörten kucorgott az egyik
nagy ablaknál, amelyik a piazzára nézett. A fakó vászonfüggönyök be
voltak húzva. Elindultam felé, annyira megindított a látványa, de
örültem, hogy él és beszél.
 Figyelmeztetett: – Ne gyere közel. Nem bírom elviselni.
Mégis odamentem hozzá, mire felmordult, és láttam, hogy gyűrött
ingvállas kezét felemeli, hogy eltakarja az arcát. – Ne! Menj el, azt
mondtam! Hagyj engem! – Papa, kérlek! Itt akarok lenni melletted. –
Elé álltam, tétován kinyújtottam a kezemet. De nem vette el a kezét
az arca elől, sírás fojtogatta, amikor azt suttogta: – Nem kellett volna
idejönnöd. Nem kellett volna senkinek érted menni. Itt nincs semmi
számodra. Itt csak halál van.
– Nem hívott senki. Jöttem, mert kellett. Papa, kérlek, nézz rám! –
A vállára tettem a kezemet. Úgy éreztem, mintha csont nélküli massza
lenne.
Tudtam, hogy ez lehetetlen, még csak néhány óra telt el a tragédia
óta, mégis úgy tűnt, mintha a szemem előtt oldódott volna fel, mintha
a robusztus izmai, a legyőzhetetlensége a lábaimnál olvadtak volna
tócsába.
Leejtette a karját. Viaszsápadt volt, beesett arcán könnyek folytak
végig. A tekintete zavaros volt, szemei besüllyedtek a koponyája
üregébe – az egész lénye elesett volt. – Miért? – suttogta. – Miért ver
engem az Isten? Miért vette el Juant? Mit tett, hogy ilyen sors érte?
– Nem tudom – suttogtam, és ebben a rettenetes pillanatban,
amikor látnom kellett a zavarodottságát, felismertem, hogy Vannozza
nem mondta el neki a szörnyűséget. Papa nem tudta, mit tett Juan.
– Nem – válaszolta. – Te nem is tudhatod az okot, de én igen. Isten
azért tette ezt, hogy megbüntessen engem az önteltségemért, a
hiúságomért és arroganciámért, mert azt hittem, hogy egyenlő vagyok
vele. Be kellett bizonyítania, hogy egy semmi vagyok. Mi semmik
vagyunk. Csak por vagyunk a lábai alatt. Por és csont. Felőrölhet
bennünket és a szélbe dobhat, amikor csak akarja.
– Papa, ne! Nem szabad ilyet mondanod. Isten soha nem büntetne
meg téged. Ez baleset volt, egy borzasztó…
– NEM! – Az üvöltésébe beleremegtem. Felállt, és úgy magasodott
fölém, mint egy tömör elefántcsont hegytömb, és az öklével verte a
mellét. – Ez az én hibám. Az enyém! Engem kell okolni, mert nem
engedelmeskedtem a parancsainak. Elfelejtettem, hogy én csak az ő
szolgája vagyok, egy kancsó, amit borral vagy vérrel tölt meg.
Végigtiportam a termeit, a trónján ültem, és tömtem magam… igen,
teletömtem magam, mint egy pogány, az ő javaival. Egy pillanatig sem
mutattam alázatot. Soha nem fejeztem ki felé, hogy csakis az ő
kegyéből lehettem az ő földi helytartója. Most arra emlékeztet, hogy
nekem is fel kell áldoznom magam, ahogy egykor ő tette. Fel kell
ajánlanom azt, amit a legjobban szerettem: a fiamat.
Térdre hullott. A ruháján kiömlött bor szagát éreztem. Azt kérdezte:
– Tudod, hogyan ölték meg? Kilencszer döftek bele. Én magam
számoltam meg a sebeket. Kilencszer. A penge áthasította a köpenyét,
a zekéjét, és úgy hatolt a húsba. Addig szurkálták, amíg már nem
tudott védekezni, és akkor elnyisszantották a torkát. Beledobták a
folyóba, és követ hengergettek rá, hogy a holttest elsüllyedjen. Még
csak nem is csináltak úgy, mintha közönséges útonállók lettek volna,
mert a harminc dukátot otthagyták az erszényében, meghagyták a
tőrét és a kardját is. Azért ölték meg, mert én szerettem őt, és Isten így
kívánta.
– Kik…? – Alig tudtam beszélni. – Kik tették ezt, Papa?
Ismét könnyek csillogtak a szemében. – Akárkik is voltak, akárhol is
bujkálnak, meg fogom találni őket. Levadászom őket. Ó, de nagyon
megfizetik ezt… lenyúzom a bőrüket, és egyenesen a bazilika oltára
fölé akasztom. Nem Isten az egyetlen, aki megtorlást keres.
Kényszerítettem magam, hogy közelebb lépjek – ellenálltam a
sürgetésnek, hogy kirohanjak az ajtón, végig a termeken, csak
rohanjak és sose nézzek vissza, amíg el nem érek a San Sistóba –, és
megöleltem. Amikor megérezte maga körül a karjaimat, közel hajolt
hozzám és azt suttogta: – Vae illi homini qui cupit.
Óvakodj a sóvárgó embertől.
Fogalmam sem volt, mit ért ezalatt, mit próbált nekem elmondani,
de nem volt időm rá, hogy megkérdezzem.
Mögöttünk kivágódott az ajtó. Perotto felkiáltott: – Bíboros uraim,
könyörgök! Őszentségét nem lehet zavarni… – Megfordultam, a
fülemben még zengtek apám baljóslatú szavai, és láttam, hogy a
bíborosok, élükön Sforza bíborossal felénk nyomulnak.
– Szentséges úr, esedezünk a megbocsátásáért. – A bíboros
simulékony modora és arckifejezése elárulta vonakodását, hogy
valójában csak hivatali kötelességének tesz eleget. – De a helyzet nem
várhat tovább. A herceg haláláról szóló hírek terjednek, és a nép
hamarosan összegyűlik a piazzán, hogy őszentségétől hallják a
bizonyságot. Ilyen időkben, mint ez a mostani… fájdalom, túl sokan
vetemedhetnek vandalizmusra és fosztogatásra, ha azt hiszik, hogy
szentségedet összetörte a fájdalom.
Sforzára néztem, és olyan mély gyűlölet fogott el iránta, hogy abban
a pillanatban képes lettem volna megütni. Papa teste megfeszült a
karjaimban. Majd kibontakozott az ölelésemből, és kiegyenesedett.
Bár a ruhája gyűrötten lógott róla, a hangja nem remegett. –
Megfogalmazok egy beszédet, amit majd olvassanak fel a népnek. A
fiam… – Megállt, nyelt egyet. – Gandia néhai hercegének földi
maradványai díszkísérettel szállíttassanak a Santa Maria del Popolo
oltárához, és a rangjának megfelelő szertartással temettessenek el. A
városban harmincnapos gyászt rendelek el. Nem tűröm a
törvénytelenséget: bárki, aki ennek a tragédiának az örvén merészel
bűntettet elkövetni, börtönbe záratik.
– Igen, szentséges úr – reagált Sforza bíboros. Mögötte az
embereken megkönnyebbülés és megdöbbenés elegye látszott, és azok
arcán, akik kevésbé voltak gyakorlottak az érzéseik eltitkolásában,
csalódás.
Sikertelen volt a fellépésük. Papa legyőzhetetlen maradt, de abban a
pillanatban kezdtem megérteni, hányan ócsárolnak bennünket,
mennyien látták volna szívesen a Borgiák bukását.
Amikor a bíboros megfordult, Perotto előresietett, hogy apám
segítségére legyen. Váratlanul felzengett Papa hangja: – Hol van
őeminenciája Valencia bíborosa?
Sforza bíboros megtorpant. – Úgy vélem, Cesare úr a fivére
ravatalánál van. Elküldessek érte, szentséges úr?
Apám megértette a pápára vonatkozó szempontokat, miszerint
személyes fájdalmán felülkerekedve el kell látnia a tisztségét. – Igen.
Mondják meg neki, hogy a húga, Lucrezia, itt van! A parancsolatomra
azonnal vissza kell kísérnie őt a San Sisto zárdába.
– Papa, ne! – kezdtem mondani. – Itt kell maradnom…
 – Elmész. – Nem nézett rám. – Elmész, és ott maradsz. Az én
lányom nem fogja végigszenvedni velem az elkövetkező napokat. Ezt
a keresztet nekem kell viselnem. Ez egyedül az enyém.
 Huszonötödik fejezet

Cesare tiszta feketébe öltözve jelent meg a Vatikánban. Azonnal

észrevettem az arcára vésődött árnyékokat, amelyek kihangsúlyozták
horgas orrát és ívelt száját. Nem szólt hozzám, amikor odakísért a ránk
várakozó lovakhoz és a felfegyverzett kísérethez. Egy ideig én sem
tudtam megszólalni. Úgy éreztem, mintha Juan halála ellopta volna
örökös összetartozásunkat, azt, hogy egymás jelenléte támaszt
nyújtson, akármi is a baj.
Ahogy végiglovagoltunk a Via Appián, a hajnal elűzte a ködöt,
ráolvasztotta a kupolákra és templomtornyokra. Felettünk galambok
gyülekeztek a piazzára, hogy az élelmiszeres szekerekkel érkező
kereskedőket és kalmárokat figyeljék. Ez is csak olyan, mint egy másik
nap, gondoltam magamban. Egy nap, amikor a pápa vesztesége
megfűszerezi a piaci pletykákat, előcsalogatja az asszonyokat a
verandára sutyorogni. Mások összegyűlnek a Piazza San Marcón,
információkat várnak a tragédiáról, és biztosítékot arra, hogy Papa, az
őt elborító szomorúsága ellenére, nem hagyja, hogy Róma káoszba
süllyedjen. Aztán az emberek visszatérnek a saját életükhöz,
veszteségeikhez és fájdalmaikhoz; és elfelejtik ezt a tragédiát. Juan neve
egy újabb szinonimája lesz az Örök Várost sújtó értelmetlen
erőszaknak, egy újabb szerencsétlen kerül fel a napi halállistára.
Igen, mindenki el fogja felejteni – kivéve Papát, akinek a szívébe
berögződik Juan halála, mintha őt magát szúrták volna meg kilencszer.
 Minduntalan eszembe jutott, amit nekem mondott a bíborosok
betörése előtt: Óvakodj a sóvárgó embertől. Akkor azt hittem, hogy
ez egy figyelmeztetés számomra, valami, amit fontos, hogy tudjak. De
most, hogy visszafelé lovagoltam a zárdába, körülöttem az ébredő
Rómával, kétségeim támadtak. Talán olyan szavakat suttogott,
amelyeknek csak számára volt jelentésük. Egy olyan homályos
üzenetet, amely inkább saját maga számára volt figyelmeztetés, mint
valaki másnak. Mert ő sóvárgott: vágyakozott a pápai tiarára és a vele
járó hatalomra, jobban, mint bármi másra. Megtervezte, hogyan jusson
hozzá. Tényleg azt hitte, hogy saját magától kell óvakodnia?
– Te… – szólítottam meg a bátyámat.
Cesare rám pillantott, macskaszeme metszőn villant. Szemöldöke
megemelkedett, várta, hogy megtaláljam a hangomat.
– Juan – nyögtem nehézkesen. Olyan különös érzés volt kiejtenem
a nevét. – Te tudod, hogy mi történt vele?
– Papa nem mondta el neked? – A felkelő nap fénye magába
szippantotta a párát, és ragyogó nyári égboltot terített fölénk. Láttam,
hogy megrándul egy ideg Cesare halántékán. Ez az apró életjel az
egyébként teljesen gyászos megjelenésén megdobogtatta a szívemet.
Azonnal émelygés fogott el. Összeszorítottam a fogamat, és
imádkoztam, hogy ne legyek rosszul, nem itt, nem őelőtte.
– De igen – sikerült megszólalnom. – Elmondta, hogy… hogy nem
tűnik egy szokványos esetnek. De hogy vitték oda? Hogy végezte a
folyóban?
Bár gyászruhát viselt, Cesare arckifejezése elgondolkodó volt,
mintha egy idegen sorsáról elmélkedne. Végül azt mondta: – Juan
velem volt azon az éjjelen.
Olyan erősen szorítottam meg a kantárt, hogy a ló tiltakozásképpen
rántott egyet a fején. – Veled volt…?
Bólintott. – Ez nem titok. Valójában majdnem egész nap együtt
voltunk. Először is Papa hívására, mint mindig, mert… nos, azért mert
Juan szükségét érezte, hogy árnyékként kövessen minket, gyanakodott
mindenre, amit mondtam, másrészt azért, mert most, hogy Ferrantino
király meghalt, nekem kell Nápolyba mennem. – Keserű mosoly
jelent meg az arcán. – Annak a királyságnak a vezetése fáradságos
feladat lehet. Hány nápolyi király volt azóta, hogy Papáé a pápai trón?
Kettő? Három? Mindenesetre Aragóniai Federico fogja örökölni a
trónt – a mi néhai Ferrantinónk nagybátyja –, ki tudja ezeket a
nápolyiakat követni? Papának az a kívánsága, hogy én legyek a követe
a koronázáson.
Hitetlenkedve néztem rá. Úgy beszélt, mintha semmi sem történt
volna, mintha a fivérünket nem szúrták volna le, és nem temetnék el
hamarosan. Ezt szóvá akartam tenni, amikor eszembe jutott, hogy Juan
azt mondta nekem, hogy nem lenne bűntudata, ha megölné Cesarét.
– Szóval – mondtam –, egész nap Juannal voltál, és aztán…?
– Aznap este együtt vacsoráztunk, Monreale bíborossal egyetemben.
Utána Monreale velem együtt visszatért a Vatikánba, de Juan azt
mondta, hogy dolga van valahol. Azt gondoltuk, hogy egy
kurtizánhoz megy, vagy valamelyik nyomorúságos kocsmába, ahová
rendszerint ellátogatott. Figyelmeztettem, hogy legyen óvatos, mert
már késő van. Bizonyára hallgatott rám, mert nála volt a kardja, és vele
ment egy szolga. Egy maszkot viselő társukkal találkoztak a Piazza
degli Ebrein, egy banditával, akit Juan bérelt fel testőrnek. Azt mondta
a szolgájának, hogy várjon rá a piazzán, és elment a maszkot viselő
emberrel.
– A Piazza degli Ebrein? Az nincs közel Sforza bíboros
palazzójához?
– De igen. – Bár Cesare közönyös hangszíne nem változott, mégis
megborzongtam. – Onnan tudjuk, hogy pont az a piazza volt, mert
ott találtuk meg a szolgáját, többszöri késszúrás érte, és a halálán volt.
Ő beszélt a maszkos emberről. Amikor Papa meghallotta, azonnal
minden lehetséges helyen kerestette Juant. Végül egy dalmát hajós
vezetett a holttesthez, aki a Ponte di Ripetta közelében halászott.
Elmondta, hogy valamikor éjfél után látott két embert odaérkezni, és
egy másikat egy lovon, amelynek a farán egy köpenybe burkolt
holttestet hozott. A férfiak belehajították a vízbe, kövekkel a
köpenyén, hogy a test elsüllyedjen. De nem voltak nagyon
körültekintőek. Az őreink apálykor kivonszolták Juant, aki felakadt a
nádasban. Szándékosan akarták, hogy megtalálják, mert a hajós
erősködött, hogy ő már több száz halottat látott ugyanilyen módszerrel
eltüntetni, és idáig egy sem került elő.
Cesare felsóhajtott. – Bárki is tette, azt akarta, hogy megtaláljuk.
Juant hamarosan azután kapták el, miután elhagyta a piazzát;
úgyszólván a sarkában voltak. A gyilkosságot előre kitervelték.
Hideg szaladt végig rajtam. Ki vezényelhetett le egy ilyen tettet? Ki
mert a pápa fia után lopakodni az éjszakában, hogy ilyen kegyetlen
módon ölje meg? Hirtelen eszembe jutott. Kilenc seb. Mint kilenc
hónap, ugyanaz a szám, ami alatt egy terhesség megérleli a
gyümölcsöt…
– Bizonyára tudták, hogy Juan felkeresi azt a kerületet – tette hozzá
Cesare, hangja visszatérítette elkószáló gondolataimat. – Ott
várakoztak rá. Ha Juan azt a férfit azért bérelte fel, hogy megvédje,
akkor az nem sok jót hozott rá. A férfi vagy elszökött a támadás során,
vagy ő is a részese volt.
– Tudja valaki, hogy ki volt ez az ember? – kérdeztem, és egy
emlék futott át az agyamon. Az, amikor meglátogattam a beteg
Cesarét a palotájában. Michelotto viselt maszkot, amikor odajött
értem. De éjszaka rengeteg ember viselt maszkot Rómában; egyaránt
viselték felbérelt gonosztevők, hogy elrejtsék az arcukat, és a gazdagok
is, illatos maszkkal védték a kényes orrukat a bűzös levegőtől. Ez nem
jelentette azt… nem jelenthette azt…
– Bárki lehetett – vonta meg Cesare a vállát. – A városban nincs
hiány bérencekből. Egy álcázott zsoldos, aki a sikátorokban űzi a
mesterségét, ahogy sokan mások, azt színlelte, hogy felbérelhető testőr,
hogy megnyerje Juan bizalmát. A testvérünk mindig gazemberekkel
barátkozott, Róma legszörnyűbb csőcselékével érintkezett. Kétlem,
hogy valaha is megtaláljuk ezt az embert, ha egyáltalán életben van
még, de nem ő az egyetlen, akire gyanakszunk. A vádaskodások már
azelőtt elkezdődtek, mielőtt a víz kivetette a holttestet. – Hideg
mosollyal fordult felém. – Azt hiszem, még a te férjed is szerepel a
lehetséges tettesek között.
Össze kellett szednem magam, hogy ne repdessen a tekintetem,
hogy ne érezze a bennem gerjedő aggasztó gyanút. – Giovanni? Hogy
lehetne ő? Hiszen ő Pesaróban van.
 – Mi másképp hallottuk. Nem olyan régen egyik informátorunk azt
jelentette, hogy láttak egy férfit belopakodni Sforza bíboros
palazzójába, akire ráillett Giovanni leírása. Lehet, hogy Juan oda
tartott, hogy találkozzon vele, az is lehet, hogy Giovanni volt az a
maszkot viselő férfi, noha ez túl kézenfekvő tervnek tűnik, de
lehetséges, hogy ennyi telt az ő korlátozott értelmétől. De, ahogy
mondod, a piazza közel van a Palazzo Sforzához. Ha Giovanni
Rómában bujkál, és nem akarta, hogy bárki is tudjon erről, hol
máshol lakhatna? Mindazonáltal most nincs ott. Átkutattuk a házat.
Elment, nem kétséges, hogy úton van hazafelé, Pesaróba. – Cesare
szünetet tartott, és idegesítő érdeklődéssel nézett rám. – Nem láttad őt
azóta, hogy elment? Sforza bíboros nagyon határozott volt, amikor
arról kérdezték, hogy Giovanni járt-e itt a közelben, amióta olyan
gyáván elmenekült.
– Nem – suttogtam. Nyeltem egyet, és megerősítettem a hangomat.
– Nem. Nem láttam őt.
– Nos, hát ez van. Egy felbérelt informátor jelentése aligha lehet
bizonyíték, és ha senki nem látta őt Rómában abban az időben,
akkor…
– Soha nem tenne ilyet, mint ez. – Önkéntelenül vágtam a szavába,
attól a sürgető érzéstől vezérelve, hogy hitetlenkedést érzékeltessek a
hangommal. – Giovanni és Juan barátok voltak. Kedvelték egymást.
Ezt mindenki tudta. Miért lenne jó Giovanninak, ha megölné őt?
Cesare felnevetett. – Igen, mind a ketten nagyon jól tudjuk,
mennyire kedvelték egymást. Én is erre gondoltam: Juan megbeszélte
a férjeddel, hogy a szeretőjeként találkozzon vele. Bármi lehetséges. –
Megint nyugtalanítóan nézett rám. – De működhet. Ha elmondod
Papának, hogy mit láttál a palazzódban azon az éjszakán közte, Juan és
Giulia között, bizonyára megspórol egy hosszadalmas annullálási
folyamatot. Egyetlen letartóztatással be tudjuk bizonyítani, hogy
Giovanni nem csak egy örömfiú, aki soha nem szeretkezett a
feleségével, de ráadásul féltékeny is volt Juanra, és ezért megölte. Nem
mintha a fivérünk valaha is hűséges lett volna bárkihez is. Fél Rómával
hált, ha hihetünk a szóbeszédnek.
 Le voltam döbbenve. – De Giovanni soha nem… nem volt oka,
hogy…
Fürgén, mint egy ragadozó, Cesare kikapta a kantárszárat a
kezemből, és olyan közel jött, hogy a combja az enyémhez
préselődött. Hallottam, hogy a kengyelek megzörrentek mögöttünk, a
kísérőink valószínűleg hirtelen lefékeztek, hogy tartsák a távolságot.
– Mit tudsz te Giovanniról, vagy arról, hogy mit tesz? – sziszegte. –
Miért véded azt a férget, amikor legszívesebben megszabadulnál tőle?
– Nem védem őt. Nem védek senkit! – Dühös lettem. – Engedj el!
Elengedte a gyeplőmet. A homlokán egy ér lüktetett a bőre alatt.
Valamit titkolt. Tudtam, mert a gyomrom összerándult, és ez
emlékeztetett az elviselhetetlen állapotomra, és rám jött a hányinger.
– Lehet, hogy Giovanni egy féreg, de soha nem merne ilyet tenni –
mondtam, és epét éreztem a számban. – Kétségbeesetten keresi Papa
kegyeit. Soha nem ment volna bele egy ilyen dologba, amíg abban
reménykedik, hogy megmentheti a házasságunkat.
– Ó, igen? – Cesare rám nézett. El akartam fordítani a fejemet, de
tudtam, ha így tennék, azonnal rájönne, hogy valamit titkolok. – Ha
jól emlékszem, a férjed nemcsak megdugta Juant – vagy fordítva volt?
–, de azt is elrendelte, hogy a saját titkárának a kezét levágassa, mert
részt vett a te kis intrikádban, azt nem is említve, hogy azzal akarjuk
megvádolni, hogy az ágyadban impotens. Nekem úgy tűnik, hogy egy
ember az ő helyében bármire képes.
Kétkedés lett úrrá rajtam. Giovanni ellenem elkövetett brutális
erőszakosságára gondoltam, és arra, hogy Juan milyen megvetéssel
szólt a kudarcos erőlködéséről, és milyen fenyegetésekkel zavarta el.
Vajon Gio-vanni engedelmeskedett, vagy csak úgy tett, és a városban
maradt, hogy kitervelje a bosszúját, attól félve, hogy fény derül az én
megerőszakolásomban játszott szerepére? Juan sokszor bebizonyította,
hogy csak magával törődik; azonkívül ő volt a másik tanú. Ha
Giovanni szervezte volna meg Juan halálát, már csak az én szavam
maradt volna ellene. Megakadályozhatná a házasság el nem hálása
miatt benyújtott kérelmemet, ha azt követelné, hogy bábák vizsgálják
meg a szüzességemet, és akkor egész Itália megtudná, hogy én
valójában…
 Ezúttal nem tudtam visszatartani. Oldalra hajolva, az útra hánytam.
Émelyegtem, öklendeztem. Egyik kezemmel a nyeregbe
kapaszkodtam, a másikat a számra tapasztottam, és rémülten néztem
Cesaréra, tartottam a haragjától, hogy valami nagyon fontosat
eltitkoltam előle.
Csendben ült a lován, ez a vészteljes nyugalom az apám és a közte
lezajlott megbeszélésre emlékeztetett, amit kihallgattam, amikor az ő
higgadtsága olyan fegyver volt, amely elől Papa nem tudott kitérni.
– Azt nem kérdezted meg, hogy hol vacsoráztunk aznap este Juannal
– mondta elnyújtva, és benyúlt a zekéjébe, hogy előhúzzon egy vörös
selyem zsebkendőt. Odanyújtotta nekem. Amikor a számhoz
emeltem, és belélegeztem az illatát, bársonyos hangon folytatta: –
Mamánál voltunk az Esquilinén lévő villájában.
A világ megfordult körülöttem. – Vannozzánál voltatok? És ő…?
Előrehajolt a nyergében, és kivette a zsebkendőt a kezemből.
Összehajtogatta, és elkezdte törölgetni az ajkamat. A lélegzetének
szegfűszegillata volt, amikor azt mormolta: – Egy szót sem szólt. Ah,
nem is, várj csak! – Az ujját erősen rányomta a számra, és
elhallgattatott. – Még nem fejeztem be. Tudtam, hogy Mama
meglátogatott téged. Megbíztam Michelottót, hogy figyelje a San
Sistót, és látta, hogy Vannozza feldúlva távozott. Azt is látta, hogy
Pantalisea ágyneműkkel meg takarókkal jön-megy, mintha
hosszadalmas tartózkodásra rendezkednél be. Nem volt szükségem
Mama kártyáira, hogy megjövendöljem, mit hoz a jövő. –
Elhallgatott, a piszkos zsebkendőt a kezében szorongatta.
– Cesare… – A hangom elhalt, amikor csettintett a nyelvével, és
megrázta a fejét.
– Nem, nem. Nem kell mentegetőznöd. Egy léleknek sem
mondom el, bár bizonyára rájössz, hogy egy ponton Papát is értesíteni
kell. Ha minderre fény derül, az lerombolja a terveit. És az csak a
legkevesebb, hogy továbbra nem állíthatja, hogy érintetlen vagy. Ami
a legrosszabb, az az, hogy Giovanni követelni fogja, hogy menj vissza
hozzá, és nekünk engedelmeskednünk kell. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Övé a gyerek?
 Könny égette a szememet. – Nem. Juan. Ő a… – Nem voltam
képes hangosan kimondani a szavakat.
Az arca elsötétedett, és ebből megértettem, hogy nem volt
szükséges, hogy hallja. – Mamának elmondtad? – kérdezte, és amikor
bólintottam, még mindig nem mutatta látható jelét annak, hogy
feldúlt, bár számítottam arra, hogy dühöngeni fog, hogy Juan hulláját
vonszolják végig az utcákon. Ehelyett megnyálazta a zsebkendő szélét,
és letörölte a nyálat az arcomról. – Juan megerőszakolt. Igen?
Összerezzentem a hangjából kihallatszó bizalmatlanságtól. – Azt
hiszed, hogy hazudok? – Nem válaszolt. Megemeltem a hangom,
szinte sikítottam. Annyira felbőszültem, hogy már nem érdekelt, hogy
a minket kísérő őrök meghallják, ha egész Róma meghallja. – Hogy
tehetsz ilyet?
Hátradőlt. Dühösen fújtam ki a levegőt, és már azon voltam, hogy a
lovammal irányt változtok, megsarkantyúzom, hogy elvágtassak a
zárdába, amikor így szólt: – Egy másodpercig sem hittem, hogy valaha
is hazudnál nekem. Ha azt állítod, hogy ezt Juan tette veled, akkor
elhiszem, hogy ő volt. Sejtettem, hogy valami szörnyűség történt
veled. Különben mi másért szöktél volna el a zárdába, amíg mi
Ostiában jártunk?
– És te? – vágtam vissza. – Hazudnál nekem? Nekem nem úgy
tűnik, mintha mindez meglepett volna. – Mialatt ezt mondtam, egy
szörnyű felismerés futott végig rajtam. – Dio mio, Juan volt? Ő
mondta el neked? Eldicsekedett vele neked? – Már maga a gondolat
felszaggatta egész lényem legmélyét. Juan képes volt rá. Elképzeltem,
hogy részegen kötekedett Cesaréval saját anyánk előtt az ő asztalánál,
diadalittasan fitogtatta az erejét, vitézségét, abban a reményben, hogy
veszekedést szít, ahogy olyan gyakran tette. Szinte hallottam, mintha a
kísértete lebegne körülöttem: Ezúttal nem leszek irgalmas. Senkivel…
Visszafizetek minden sértést, minden egyes alkalmat, amikor azt
éreztette velem, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy Borgiának
nevezzem magam.
És cserébe Cesare is megölhette volna őt ezért.
Cesare meglepett, amikor hirtelen hátravetette a fejét, és gúnyos
bölcsességgel színezett, ismerős nevetésével azt mondta: – Te
megsértesz engem. Ha ezzel dicsekedett volna, és én meg akartalak
volna bosszulni, azt hiszed, hogy ilyen mészárlást csináltam volna? –
Az ujjaira tekert vörös selyemmel a combját csapkodta. – Nos? Mit
gondolsz? Persze, hogy nem. Mert nagyon jól tudod, ha én tettem
volna – mondta jeges hangon –, akkor nem lenne bizonyíték – sem
egy haldokló inas, sem egy locsogó hajós. Nem lenne holttest a
Tiberisben. Juan eltűnt volna, és ezt is érdemelte volna –
névtelenséget és egy üres sírt, nem pedig egy mártírnak szervezett
temetést és nyilvános gyászolást. Örökre eltűnt volna, mintha soha
nem is létezett volna.
Megfordult, megsarkantyúzta a lovát. A távolságban a nap fénye
megcsillant a San Sistón. A zárda most már csak a menedék illúzióját
kínálta – a világot, amelyből, ha csak egy kis időre is, ki akartam
vonulni, már nem lehetett kívül tartani a falain.
Óvakodj a sóvárgó embertől.
Amikor Papa rejtélyes szavai felcsengtek a fülemben, felkiáltottam: –
Cesare!
Megállt, és hátrapillantott. A szemét eltakarta a csuklya. – Tessék?
– Én… én örülök, hogy halott – mondtam, és éreztem, hogy a saját
érzéketlenségem miatt érzett ellenérzésem összesűrűsödik bennem,
mint méreg a nyelvemen. – Én megfenyegettem Mamát az igazsággal,
azért, hogy vegye rá Papát, hogy küldje el Juant. Megátkoztam Juant;
a halálát kívántam. Tudom, hogy mindig is meg akartál engem védeni,
így kérlek… mondd el nekem az igazat. Örökre a mi titkunk marad.
Te ölted meg őt?
Lehajtotta a fejét, mintha szórakoztatná, amit mondtam. – Dehogy!
Nem én tettem. De ha tudtam volna, biztosíthatlak, hogy megtettem
volna.
 IV. RÉSZ

1498‒1500

A HÚS KIÁLTÁSA

Per pianto la mia carne si distilla

(A húsom könnyekként párolódik le)

– JACOBO
SANNAZZARO
 Huszonhatodik fejezet

Még egy nyomás, asszonyom – sürgetett Pantalisea. – Most teljes

erőből! – Fölém hajolt. A kárpitozott szülőszékben szétterpesztett
lábbal vajúdtam, a testem fájt, a méhem görcsölt. Suora Leocadia az
ajtónál állt őrt, míg Suora Paulina, a zárda gyógyfüvésze és most
segédbába, a lábamnál térdelt, én pedig felszínesen kapkodtam a
levegőt, megfeszültem, nyomtam, minden izmom sikoltott.
– Nem megy – ziháltam. – Kérlek, ne többet! Hagyj meghalni.
Izzadt fátyol alól hangzottak a szavaim, mert Suora Leocadia
ragaszkodott hozzá, hogy takarjam el magam. Csak neki, a
gyógyfüvesnek és Pantaliseának volt megengedve, hogy jelen legyenek
a szülésnél, ami egy nappal ezelőtt kezdődött egy hirtelen nyilallással és
véres folyadék megindulásával. Most, egy éjszakai agonizálás után
ebben a fullasztó szobában, mialatt a bennem lévő élőlény ellenszegült
minden erőfeszítésnek, hogy előcsalogassuk, az ingem úgy tapadt rám,
mint egy fojtogató második bőr, legszívesebben üvöltöttem volna,
mint egy tébolyult fogoly, akivé váltam.
– Nem fog meghalni – bökött felém a májfoltos állával Suora
Leocadia. – Megtiltom. A Szent Anyánk megtiltja. Először meg kell
szülnie ezt a babát. Világra hozza, aztán várunk a Mindenható
akaratára. És most nyomjon!
A hang, ami ekkor kiszakadt belőlem, olyan volt, mint egy
vágóhídra vitt állat magánkívüli üvöltése, amikor tudja, hogy
pusztulásra van ítélve – félig zokogás, félig sikoltás, tele
kétségbeeséssel.
– Nem bírom!
Amikor Suora Leocadia összerándult, és hátrálni kezdett, Suora
Paulina azt mormolta: – Madonna, nem szabad a fájdalomra
gondolnia. Terelje másfelé a gondolatait, és hagyja, hogy a teste
végezze a munkáját! – Másfelé tereljem a gondolataimat? –
Hitetlenkedve néztem rá, mert korábban még soha nem éreztem
magam ennyire a testem börtönébe zárva. – Mit ajánl, mire
gondoljak?
– Bármire – szólt közbe Pantalisea. – Csak ne küzdjön! – Suora
Paulina újra az elgyötört testrészemhez nyúlt, és fájdalmas felmordulás
hagyta el a számat. Becsuktam a szemeimet, és megpróbáltam magam
máshol elképzelni, mint ebben a rossz szagú szobában, amelyet utáltam
már, és arra gondoltam, hogy szárnyam van, és a kalitkámmá vált zárda
fölé emelkedem.
Először csak azt éreztem, hogy Suora Paulina matat az ujjával.
Összeszorítottam a fogamat, és a gondolataimmal a múltba libegtem,
emlékezve arra, hogy az idő milyen lassan múlt itt, a napjaimat a
kötelező liturgia órái alakították, a hasam felpuffadt, míg többé nem
fértem bele a ruháimba. Pantalisea titkos kirándulásokon anyagot
vásárolt, és nagy méretű ruhákat varrt, amelyek eltakarták a
körméretemet, és kihangsúlyozták a melleimet. Azon a napon, amikor
a Kúria berendelt, hogy kijelentsem, miszerint virga intacta ant, férfi
még nem érintett, e ruhák egyikét adta rám.
Ültem a bíborosok előtt, kezemet álszemérmesen az ölembe
ejtettem, és láttam, hogy a kéjsóvár tekintetük a keblem
elefántcsontszínű halmain pihen, ha nem egyenesen rájuk szegeződik.
Egy olyan beszédet adtam elő, amely engem is meglepett az
őszinteségével. Tudtam a levelekből, amelyeket Pantalisea a zárdába
csempészett – hetente találkozott Perottóval, akit Papa bízott meg,
hogy juttassa el a fontos híreket hozzám –, hogy az érvénytelenítési
procedúra fenyegető fordulatot vett. Giovanni „sok alkalommal”
elháltnak nyilvánította a házasságunkat, és az unokatestvérére, a
milánói Il Moróra támaszkodott, aki nem sokáig halogatta a dolgot, és
rosszindulatúan továbbította a vádaskodását a római követéhez, így
biztosítva, hogy egész Itália halljon róla, miszerint őszentségének más
elmondhatatlan oka van, hogy elválasszon engem a férjemtől.
Remegni kezdtem, amikor ezt megtudtam, és az jutott eszembe, hogy
amikor Cesaréval egymás karjaiban voltunk a Pesaro fölötti villában,
Giovanni ránk nyitott. De a nevünk megbecstelenítésére tett
kísérlettel csak azt érte el, hogy felkeltette Papa haragját.
– Azt beszélik az emberek, hogy az apja is vagyok, meg a szeretője
is? – kelt ki Papa a Kúria előtt. – Hadd higgye a világ ordenáré
csőcseléke a legabszurdabb meséket a hatalmasokról. Olyan
nevetségesek, mint amilyen gyengeelméjűek! A jó vagy rossz
cselekedeteinket egyedül a legfelsőbb hatalom ítélheti meg.
A Kúria tagjait Papa nem hagyta kétségek között a felől, hogy
milyen verdiktet vár el tőlük. Papának nincs türelme arra, hogy
ködösítsen. Reformokkal fenyegetőzött, informált Pantalisea, a
Perottótól hallott pletyka alapján. Papa visszautasított minden kérést,
amelyben egy csepp korrupció is volt; elítélte a
megvesztegethetőséget, és eltörölte a fizetési haladékot. Sőt, olyan
messzire ment, hogy Sanciát és Gioffrét elküldte Cesaréval az új
nápolyi király megkoronozására, hogy azzal bizonyítsa a bűnbánatát,
hogy megfosztja magát a családja által nyújtott vigasztól. Minden
bíborosnak volt valami veszítenivalója Papa új hozzáállása
következtében, egyikük sem engedhette meg, hogy betekintsenek a
magánügyeikbe. Mire én megjelentem a Kúria előtt az új ruhámban,
hogy bizonyítsam a szüzességemet, az ítéletük már előre lejátszott ügy
volt.
Futárok vitték lóháton Pesaróba a Kúria hivatalos döntését,
amelyben felbontották a házasságomat, Papa ultimátumával
egyetemben: Giovanninak vissza kell szolgáltatnia a kelengyémet –
jelentős összeg –, hacsak be nem ismeri az impotenciáját. Mivel már
tárgyalásokat kezdett egy új asszonyról, akit a legelső feleségének a
rokonai, a Gonzagák ajánlottak neki (akiket nem tántorított el a
szégyen), Giovanni elfogadta a feltételt. Juan halála óta először
nevettem – a közeli gyógynövényágyásban dolgozó nővéreket
megbotránkoztatva –, amikor megkaptam a híreket, hogy Papa tisztára
mosta a piszkos múltamat. Nyilvánosan újra immacolata voltam.
– Már majdnem kint van! Nyomjon, asszonyom! Már érzem a feje
búbját.
Suora Paulina izgatott kiáltása visszahozott a testembe. Olyan hangos
sikoltás tört ki belőlem, hogy bizonyára az egész zárdában
visszhangzott, a lábaim széttárultak, és olyan megkönnyebbülést
éreztem, mintha egy áradat zúdult volna végig rajtam.
Levegő után kapkodva elterültem a szülőszékben. Nem tudtam
fel-emelni a fejemet, körülöttem nagy sürgés támadt. Foltokban láttam
csak az elszennyeződött szoknyaszegélyeket, és hallottam, hogy
klumpák kopognak a padlón. Suora Paulina ollóért, varázsdióért és
egy tál vízért kiáltott. Félig csukott szemeimen keresztül egy kékes
zsinórt láttam, ami valamit hozzám kötött. Aztán éreztem, hogy illatos
rózsavízzel locsolnak.
– Életben van? – kérdezte Pantalisea aggódva.
Ijesztő csend lett. Suttogást hallottam, majd egy hirtelen ütést és egy
dühös sírást. Végre kinyitottam a szememet. Suora Leocadia kivágta az
ajtót és kimasírozott, s egy pillanatra behallatszott, hogy az eső veri a
kolostor tetejét. Suora Paulina a lábam mellett térdelt, majd felemelt
egy fehér vászonba bugyolált, kapálózó csomagot.
– Egy fiú, asszonyom – mondta. A gyermeket a még mindig
felpuffadt hasamra helyezte. – Asszonyom, még egy darabig ülve kell
maradnia – tanácsolta. – Még ki kell jönnie a maradéknak. Ha benn
maradna, megbetegedne. Addig hozok egy köpenyt és friss inget.
– És egy felmosórongyot is – motyogta Pantalisea, amikor az apáca
elment. – Ha bármi többre van szükség, mint kamillát főzni vagy
mézet gyűjteni a kaptárból, annyi eszük sincs, mint egy ökörnek.
Nevetni akartam, de fájt mindenem. Félrehúztam a vásznat, és egy
apró, ráncos arcocskát pillantottam meg, a szeme csak egy rés volt,
szája fogatlan. Elképesztően hangos üvöltés tört ki abból a szájból, csak
kapkodtam a levegőt. – Madre di Dio. Úgy néz ki, mint egy
öregember.
 – Úgy néz ki, mint őszentsége – mondta Pantalisea. – És úgy is
hangzik. – Rám mosolygott. – Hogyan fogják hívni? Meg kell
keresztelni.
Mintha valami nehéz ereszkedett volna a mellemre. – Majd még
eldöntöm. Majd Papa kiválaszt valakit, aki felneveli. Nem… nem
maradhat velem, és nem is tudhatja meg soha, hogy én vagyok az
anyja.
– Nem lesz képes megtenni – mondta Pantalisea lágyan. – Még
lehet, hogy nem érzi, de a szemeiben már látni. Ő teljesen a magáé.
Félre akartam fordítani a fejemet, de a baba elkezdett rugdalózni,
sírni és az öklével kapkodni. Ösztönösen felhúztam a mellemre,
szétnyitottam az átnedvesedett ingemet, és kiszabadítottam a mellemet.
A szája rácuppant a mellbimbómra, és fájdalommal keveredő gyönyör
futott végig rajtam.
– Látja? – sóhajtott fel Pantalisea. – Nem tudja megállni.
Átkaroltam a gyermeket. Egy majdnem észrevétlen változást
éreztem a szívemben, valami felfakadt bennem, amit még sohasem
éreztem.
– Az én fiam – suttogtam. – Van egy fiam…
Amikor az ajkammal megérintettem a még puha és formátlan
fejecskét, tudatosult bennem, hogy amit éreztem, nem csak az
olthatatlan szeretet öröme, de az elkerülhetetlen félelem ébredése is
volt.
Egy Borgia, egy duplán az. Milyen sors vár a gyermekemre?
 Huszonhetedik fejezet

Majdnem három hétig egyedül maradhattam vele. Három

végtelennek tűnő, áldott hétig, amely alatt arra ébredtem minden
reggel, hogy a fiam az ágyam mellett álló összetákolt gyerekágyból
pislog rám. A rácsos ablakon át beszűrődő téli napsütés sima bőrét
rózsaszínre festette, kis keze hol kinyílt, hol összezárult, mintha
mutatni próbálna nekem valamit, mielőtt az éhségének olyan hangos
követeléssel adott hangot, ami zene volt füleimnek. Az ágyamba
vettem, amelybe gyapjútakarókat és szőrméket halmoztam, kioldottam
a hálóingemet, hogy hozzáférjen a mellemhez, és olyan erővel szívta,
hogy nem volt kétségem afelől, hogy minden ízében egy Borgia.
Nem akartam nevet adni neki. Azt hittem, akkor már nem tudnám
szeretni. Sőt attól féltem, hogy meggyűlölöm, hiszen egy olyan
erőszak gyümölcse, ami szétroncsolta a hitemet. Azzal győzködtem
magam, hogy boldogan lemondanék róla, hacsak előbb meg nem hal,
ahogy sok újszülöttel megtörténik. Amíg a megszületését vártam,
számtalan alkalommal panaszkodtam Pantaliseának, mennyire
szeretnék már megszabadulni ettől a tehertől. Vissza akartam térni a
palazzómba, a selymeimhez és ékszereimhez; felejteni szerettem volna,
és újra Lucrezia Borgia lenni, a pápa szeretett leánya.
És most itt feküdtem a feltúrt ágyamban, amely enyhe dohszagot
árasztott a nem szűnő esőzések miatt, a gyermekemmel, akit a
testemből tápláltam, s ahogy hozzám simult, melegebb volt, mint egy
kemence. Amikor rövid sötétvörös haját simogattam, azt éreztem,
hogy szívesen így maradnék örökre, el sem tudtam képzelni, hogy
máshol legyek, mint ahol ő van. Amikor Pantalisea visszatért a zárdán
kívüli küldetéseiből, be nem állt a szám, és azzal traktáltam, hogyan
gügyögött vagy hogyan szellentett (– Minden baba azt csinálja –
jegyezte meg); olyan kékek a szemei, mint az enyémek (– Az még
változhat); és hogy azt hittem, már beszélni próbál (– Ebben a
korban?). De ő is teljesen odavolt érte, segített tisztába tenni, az udvari
vályúnál kimosta a piszkos pelenkáit, amit Suora Leocadia ellenvetése
ellenére a főnöknő engedélyével használhatott. Pantalisea egy
szalmazsákon aludt a padlón, és azonnal felpattant a gyermek első
nyöszörgésére.
Boldog kimerültségemben – amelyre az alvás volt a balzsam, és
amikor csak lehetséges volt, szunyókáltam egy kicsit – elfeledkeztem a
főnöknő figyelmeztetéséről: a gyermekem sírása éles szóbeszédet indít
el; a jelenléte arra emlékezteti a San Sisto apácáit, hogy egy bűnben
fogant új élet van a körükben.
Februárban azonban megérkezett az emlékeztető. A kerengőn
ültem, sálakba burkolózva, a gyermek szoptatás után aludt. Én is
majdnem elszenderedtem, amikor lépések riasztottak fel.
Megfordultam, és megláttam a főnöknőt, az apácafátyol alatt
elkomorult arccal. Egy összehajtogatott pergament nyújtott át nekem.
– Őszentségétől.
Mozdulni se mertem, nehogy felébresszem a gyermeket, így
mereven odahajolt hozzám, és a lapot a fenekem alá gyűrte. – Már
elküldtem a választ – közölte, és már fordult is el, amikor halkan
megkérdeztem: – Milyen választ? – bár akkor már sejtettem. Tudtam
és féltem is tőle, mert ez azt jelentette, hogy a haladékom megszűnik.
– Látogatást kíván tenni – mondta a főnöknő. – Azt kérte, hogy
biztosítsunk teljes titoktartást. Megnyugtattam e felől, hiszen
engedelmességgel tartozunk neki. De majd, ha őszentsége eltávozik,
önnek döntenie kell. Ha maradni akar, fel kel vennie a fátylat, és le
kell mondania a fiáról. Ha ezt nem vállalja, akkor mind a kettőjüknek
menniük kell. – Ezzel bólintott, és ugyanolyan közömbös
arckifejezéssel ment végig a kerengőn, mint amilyennel az üzenetet
átadta.
A gyermekemet magamhoz szorítva a sivár téli kertet bámultam.
Meg kell őt védenem, bármi áron.
Ugyanazt a ruhát vettem fel, amelyet a Kúria előtt viseltem, bár
most lazán lógott rajtam. A nyakamban lévő aranykereszten kívül nem
viseltem ékszert. Az utolsó pillanatban felkaptam néhány dolgot, amit
a palazzómból való sietős távozásomkor magammal hoztam – egy
szerény gyöngy karkötőt, egy rubinnal kirakott fésűt és egy zafír
függőt – és Pantalisea kezébe nyomtam. – Zálogosítsd el ezeket.
Helyezd biztonságba a gyermeket, amíg érte nem küldetek.
Szomorúan megrázta a fejét. – Ha nem tudtuk megfizetni a
terhesség megszakítását, mert féltünk, hogy kiderül, hogy képzeli,
hogy most el tudnánk rejteni egy gyermeket? Azonkívül Perotto
figyelmeztetett, hogy az ön bátyja, Cesare a zárda felé vezető úton
minden sarokra kémeket állíttatott; amikor én kilépek a zárda falai
közül, minden alkalommal jelentik neki. Ha elszöknék a gyerekkel,
azonnal megtudná.
Az öklömmel csapkodtam a szoknyámat. Megkötöttem az alkut,
Juan halála megpecsételte. Már nem kell félnem tőle, és már Giovanni
sem a férjem. Miért éreztem mégis olyan elsöprő félelmet, hogy
szükségét éreztem annak, hogy megvédjem a fiamat? Papa soha nem
ártana neki; és Cesare sem, de még anyám sem. Kényeztetnék, hiszen
ő is a mi vérünkből való.
Pantalisea megérezte a nyugtalanságomat, és így szólt: – Egy új
anyuka mindig ilyen ideges; az csak természetes, hogy félti a
gyermekét. És erre önnek a többieknél jóval több oka van. De
őszentsége meg fogja érteni. – Összecsavarta a hajamat a tarkómon. –
Az apja szereti önt. Mondja meg neki, hogy képtelen elengedni a
gyermeket. Mondja el neki, hogy a szívére hallgat, és sajátjaként kell
felnevelnie a fiát.
– Igen. – Ebbe a törékeny reménybe kapaszkodtam. – A családja
vagyunk. Hozzánk tartozik.
Mindazonáltal, amikor beléptem az ebédlőbe, amelynek ólomüveg
ablakai az angyali üdvözletet ábrázolták, s az ablaktáblákat átvilágító
napfény átlátszó színes rombuszokat vetített a lábam elé, mosolyt
kellett kényszerítenem az arcomra. Papa az összekarcolt asztalnál ült,
ahol a nővérek szokták elfogyasztani az ürühúst. Sima fekete tunikát és
nadrágot viselt, vastag lábait lovaglócsizmába bújtatta. Ahogy
közeledtem, láttam, hogy az álla alatt megereszkedett a bőr, ráncok
keretezték a száját, és mély barázdák szántották fel a homlokát, a
fájdalom maradandó jeleket vésett rá. Merengő szeme találkozott az
enyémmel, mielőtt intett, hogy menjek közel. A pápai gyűrű, a főpapi
pompa egyetlen bizonyítéka, megcsillant az ujján.
– Azt gondoltam, jobb, ha kettesben találkozunk – kezdte. – A
Vatikánnal azt közöltem, hogy kilovagoltam. Nem engedhetünk meg
magunknak több botrányt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel
egyetértesz.
A hangjából sütő távolságtartást zavarónak találtam. Aztán azt
mondta: – Cesare elmesélt mindent. Nagyon csalódott vagyok,
Lucrezia.
Nem „farfallina”. Nem „szeretett leányom”.
Elképedtem. – Csak nem gondolod azt, hogy én vagyok a hibás?
– Ezt nem mondtam. Úgy értem, hogy csalódott vagyok, mert nem
bíztál bennem. – Amikor nem szólaltam meg, felsóhajtott. – Gyere
ide. – Egy bizonytalan lépést tettem előre. Megfogta a kezemet, és
rákulcsolta az ujjait. Apró hang jelezte a megkönnyebbülésemet;
hirtelen térdre hullottam előtte, fejemet az ölébe hajtottam. Tenyerét
a fejemre tette, és azt suttogta: – Tudom, hogy ez az én hibám. Te
olyan sebezhető voltál annak a fajankónak a feleségeként, és én
magadra hagytalak, hogy védelmezd meg magadat, mint egy őzsuta,
akit megtámadnak a farkasok.
– Papa…
– Nem. Ne kérj bocsánatot! Egy vén bolond vagyok. Nem akartam
látni. Nem akartam elhinni, hogy Juan cseppet sem tökéletes. Mindig
a legjobbakat gondoltam róla. Azt tudtam, hogy híján van a
tehetségnek, amelynek te és Cesare bőviben vagytok, épp ezért még
kedvesebb volt számomra. Ő… ő saját magamra emlékeztetett, az én
fiatalkori küzdelmeimre, amikor azért munkálkodtam, hogy találjak
egy helyet ebben az átkozott világban, amely az enyém. De Juan nem
olyan volt, mint én; őt nem érdekelte más, csak a saját szórakozásai.
Mégis, neki adtam mindent, amit csak tudtam, mert azt hittem, hogy
meg fog változni. A csalódásaim ellenére azt hittem, hogy idővel majd
olyan emberré válik, amilyennek én akartam, hogy legyen.
Ezt soha nem tudtam. Soha nem foglalkoztatott a gondolat, hogy a
Juanra árasztott túláradó szeretet egy rejtett szándékból fakadt, amit a
fia soha nem volt képes beteljesíteni. Ez sokat megmagyarázott abból,
hogy miért Juant favorizálta Cesare ellenében, s ezáltal
meggondolatlanul csak erősítette köztük az ellenségeskedést. Cesare
mindig is az ő bajvívója volt, lelkes és tehetséges, minden ízében egy
Borgia, míg a halott bátyám – ő csak egy másodosztályú játékos volt,
akit Papa hiába próbált az elvárásainak megfeleltetni.
Megsimogattam az arcát. Éreztem, hogy érdes, mintha napok óta
nem látott volna borotvát. – Papa, nem tudhattad. Nem hibáztatlak.
És már őt sem hibáztatom többé. – Amikor lenyelte a kitörő
zokogását, felálltam és megöleltem. – Papa, kérlek, ne sírj. Gyűlölöm,
amikor sírsz. – Éreztem, hogy a lapockái kiszúrják a gyapjútunikát;
ijesztően sokat fogyott. Minden félelmem, amit a szándékai miatt
generáltam magamban, elolvadt. – Most már elmúlt, Papa. És a
gyermekem, az unokád – olyan gyönyörű. Pont, mint te.
A könnyein keresztül felhorkantott. – Remélem, hogy nem. Én
nem vagyok szép. Sohase voltam az.
– Nekem az vagy. – Felegyenesedtem. – Akarod őt látni?
Bólintott, de amikor megfordultam, hogy idehozzam a
gyermekemet, hallottam, hogy azt mondja: – Mielőtt idehozod őt
hozzám, egyetértésre kell jutnunk.
Megmerevedtem.
– Azt mondtad Vannozzának, hogy le akarsz mondani a fiúról. Még
mindig ezt akarod?
Visszafordultam, és halkan azt válaszoltam: – Nem. Meg akarom őt
tartani.
Elhallgatott. Keménységet véltem felfedezni a szemében, mint oly
sokszor a múltban, amikor olyasmit kértem tőle, amit nem volt
hajlandó megadni.
– Én vagyok az anyja, Papa. Ő hozzám tartozik.
 – Igen. Egy gyermeknek mindig az édesanyjával kellene lennie. De
fel kell ismerned, hogy ez mennyire lehetetlen. – Felemelte a kezét,
hogy leállítsa a tiltakozásomat. – Farfallina, hadd fejezzem be. Nem
azért jöttem ide, hogy megbüntesselek. És azt sem mondom, hogy
soha nem láthatod őt többé, vagy nem lehetsz része az életének. De
nem hagyhatjuk, hogy a világ megtudja az igazat, nemcsak temiattad,
de az ő kedvéért is.
– De ő az én fiam. Ő… Ő a mindenem.
– És mind a ketten tudjuk, hogy ki volt az apja. – Figyelte, hogyan
próbálom legyőzni magam. – Gondolj a jövődre – mondta. – Még
tizennyolc éves sem vagy. Még az egész élet előtted van. Születnek
majd gyerekeid, Isten úgy akarja. Mindent feláldoznál, azt akarod,
hogy életed végéig meg legyél bélyegezve? – Szünetet tartott, a hangja
ellágyult, amikor a szavai egy láthatatlan hurkot vontak a nyakam
köré. – Érvénytelenítettük a házasságodat, a világ előtt szűznek
nyilvánítottunk. Most azt mondanád, hogy becsaptunk mindenkit,
hogy én, a legfelső helytartó, hazudtam? Soha nem élnénk túl. Ez
lenne a végünk – a tiéd, az enyém, Cesaréé. És a gyermekedé.
Alig tudtam levegőt venni. El sem tudtam képzelni, hogy
lemondjak a fiamról, bármi is történt. A gondolat, hogy nem láthatom
mindennap, nem érezhetem a tejszagú bőrét, és nem hallhatom a
sírását, arra késztetett, hogy megragadjam a fiamat, elszökjek
Rómából, és soha többé ne nézzek vissza. – Nem bánom. Mindent
feláldozok, ha kell. Elmegyek vidékre. Kérlek, Papa! Ne vedd el őt
tőlem! – Könnyek mosták el a hangomat. – Nem tudnám elviselni. Ő
minden, amim van.
– Pszt, pszt. – Összefonta maga előtt a kezeit, szemében könnyek. –
Nem kell mindent feláldoznod, kivéve az élete első éveit, és azt, hogy
az édesanyjának hívhasd magadat. Készen állok arra, hogy egyezséget
kössek veled. Ha hallgatsz rám, mindkettőtöknek csak java származik
belőle.
Leküzdöttem magamban a sürgetést, hogy elrohanjak, hogy
belevessem magam az utcai nyüzsgésbe, ahol elveszíthetem magam:
csak egy névtelen nő vagyok egy gyerekkel. Miközben már akkor,
amikor csak elgondoltam, tudtam, hogy ez milyen naiv elképzelés.
Nem volt semmim. Amim volt, az csak a családom miatt adatott meg
nekem. Hogy élhetném túl egy brutális világban, ahová még soha nem
tettem be a lábam, kivéve, amikor kiléptem egy kárpitozott
hordszékből, őrökkel körülvéve? Ha átadom magam az érzéseimnek,
azzal csak veszélyeztetem a gyermekem életét.
– Egyezséget? – visszhangoztam.
– Igen. – Eltűnt a szomorúság a hangjából, felváltotta az a vibrálás,
amely mindig is jellemezte. Fellelkesedett, mint mindig, ha tárgyalásról
volt szó, a téma mindegy is volt. Nem tudta letagadni a benne
megbújó politikust, még akkor sem, ha maga a Jóisten parancsolta.
– Kijelentem, hogy enyém a gyerek – mondta –, egy szerencsétlen
kapcsolat gyümölcse. Hivatalos bullát adok ki, amely kimondja, hogy
az anyja egy férjezetlen nő, aki névtelen kíván lenni a jó híre
megőrzése miatt. A gyermek Vannozza felügyeletére lesz bízva, ő
fogja felügyelni a neveltetését. – Látta, hogy elhúzom a számat. –
Tudom, hogy nem jó a kapcsolatotok az anyáddal, de azt hiszem,
abban mind a ketten megegyezhetünk, hogy a fiadnak úgy kell
felnőnie, hogy Borgia-vér áramlik az ereiben. Csak a valódi szüleit
nem hozhatjuk nyilvánosságra. Egy ilyen bűnben fogant gyermek
egész életében magán hordozná a bélyeget.
Minden sejtem tiltakozott ez ellen. Hogy az anyám nevelje fel a
gyermekemet, azok után, ahogy velem bánt? A fiam úgy nőjön fel,
hogy soha ne tudja meg, valójában én ki vagyok? Elfogadhatatlan
számomra.
– Meglátogathatod – tette hozzá Papa –, észszerű keretek között,
természetesen, és a legteljesebb diszkréció mellett. Imádni fog téged –
az ő gyönyörű nővérét. És olyan bátyjai lesznek, akikre felnézhet –
Cesare és Gioffre –, akik megtaníthatják, hogyan legyen belőle férfi.
Szavamat adom rá, semmiben nem fog hiányt szenvedni.
– Kivéve az igazságot – suttogtam.
Fájdalmasat sóhajtott. – És az mire lenne jó? Mi tudjuk az igazságot.
Ez nem elég? Ez a világ soha nem értené meg. Arra használnák fel őt,
hogy rajtunk üssenek vele; te és a fiad élő bizonyítékai lennétek az
ördögi természetünknek. Tudom, hogy az igazság milyen
következményekkel járhat. Az a legjobb, ha megtartjuk magunknak.
 Nem válaszoltam azonnal. Hagytam, hogy a csend megnőjön
köztünk, hogy ne tűnjön úgy, mintha mérlegelés nélkül kapituláltam
volna. Tudtam, hogy valóban ez a legjobb megoldás, az egyetlen
opció számomra, hacsak nem akarok elkeseredett küzdelmet vívni az
apám akarata ellen, amit egész biztosan elveszítenék. Azt is tudtam a
szívem mélyén, hogy, bár rettenetesen fájt, de ez volna a legjobb a
fiamnak is. Kiváltságos lesz, egy Borgia herceg, és semmi mást nem
kívánhattam számára. Mégis haboztam, nem kívántam megadni
magam, hogy Papa tudja, hogy már nem vagyok az a készséges leány,
aki bármit megtenne, amit kér.
Végül beleegyeztem. – Egyetlen feltétellel: ha anyám bármikor is
bántja, a gyermeket visszakapom, velem kell élnie, és a fenébe az
igazsággal.
– Természetesen. De soha nem tenne ilyet. Ő az unokája is. És ez
mindent jelent Vannozza számára. La familia es nuestra sangre. A
család a mi vérünk. Semmi nem fontosabb.
Visszatartottam egy kesernyés mosolyt. – Akkor hadd hozzam őt ide
hozzád.
Amikor visszatértem a gyermekkel a karomban, aki nyűgös és éhes
volt az alvás után, Papa megdöbbenve állt fel. Először bizonytalan volt,
amikor a rúgkapáló csomagot a kezébe nyomtam, de aztán láttam,
hogy az ösztön úrrá lesz rajta, és hatalmas, eres kezei átölelik a kis
testet, az arcán megjelenő öröm enyhíti a fájdalmát, most újra arra a
robusztus férfire hasonlított, aki soha nem engedte, hogy egy tragédia
vagy kudarc legyőzze őt.
– Micsoda ajándék! – lehelte. – Egy Borgia unoka. Hogy fogjuk
hívni őt?
– Rodrigónak – mondtam halkan, mintha a válasz mindig is
bennem lett volna. – Rólad nevezném el őt, Papa.
…
Tavasszal visszatértem a palazzómba.
Nicola és Murilla nagy izgalommal fogadtak. A lakosztályomban
minden bútort átfényesítettek lenolajjal, minden váza roskadozott a
virágoktól. Még az én tartózkodó Arancinóm is panaszosan nyávogott,
és a bokám körül tekergőzött, amíg fel nem vettem. A karomban
dorombolt, miközben körülnéztem a szobákban. Felkavart a rend,
mintha csak az imént ugrottam volna ki levegőzni. Semmi jele nem
volt annak, hogy majdnem egy éve mentem el, amely idő alatt annyi
minden megváltozott bennem. Hogy is térhettem volna vissza
ugyanazon lányként, aki gondtalanul repkedett a palazzójában,
beleszerelmesedve az életben betöltött helyébe, és fogalma sem volt
arról, milyen barbárság vár rá?
Úgy éreztem, többé már nem tartozok ide. És még ennél is több
megpróbáltatás várt rám: a visszatérésem a társadalmi életbe. Nem
számít, hogy a titkomat hét pecsét őrizte, ennek ellenére széles körben
fogják taglalni a házasságom megsemmisítését, és minden szem rám
tapad majd, a lányra, aki elszökött és hónapokig bujkált, amíg a
házasságát érvénytelennek minősítették.
Mindazonáltal megkönnyebbültem, hogy otthagytam a zárda
szerény körülményeit. Az első fürdőm hatalmas élmény volt; órákig
élvezkedtem, amíg az ujjaim megráncosodtak, és Pantalisea
megszidott, hogy kiszárítom a bőröm. – Mit fognak szólni, ha
meglátják, hogy úgy néz ki, mint egy aszalt szilva?
– Azt, hogy végre tiszta vagyok! – válaszoltam, Nicola és Murilla
pedig kuncogott. – És még mindig szűz, emlékszel? A szüzek örökké
frissek. Emellett – tettem hozzá, közel hajolva – neked kellene
aggódnod a megjelenésed miatt, miután te randevúzgattál a gáláns
Perottóval, amíg be voltunk zárva a San Sistóba.
Nicola nevetésben tört ki; Pantalisea pedig megpróbált úgy tenni,
mintha megbotránkozott volna, de nem sikerült. Ehelyett inkább
elpirult, összeszedte a nedves törölközőket, és kiment.
Murilla azt mondta: – Elég különös, de nekünk ő is hiányzott.
– Nekem pedig te hiányoztál! – A karomba kaptam az aprócska
testet, és megforgattam, amíg sikítani nem kezdett; a fürdőkamrán
körül lévő cselédek szanaszét rohantak, hogy elvigyék a hírt: Madonna
Lucrezia igencsak jókedvű ahhoz képest, hogy azért lépett be a
zárdába, mert az impotens férje elhagyta.
A nevetés gyógyított, a bizalmas udvarhölgyek társasága vigaszt
nyújtott, de minden este, amikor magamra maradtam, az arcom a
párnába fúrtam, hogy elnyomjam a kicsi Rodrigo miatti sírásomat,
mert annyira hiányzott. Állandó űr volt bennem. Sötét éjjel adtam őt
át az anyámnak a San Sisto előtt. A karjába vette, és már elfordult,
amikor megragadtam a karját. – Lehet, hogy abbahagyja a szopást.
Hozzám szokott, nem egy szoptatós dajkához, és…
Nyersen felnevetett. – Hat gyermeket szültem, négyet az apádnak.
Azt hiszem, mostanra már tudom, hogyan kell bánni egy csecsemővel.
Mielőtt azt követelhettem volna, hogy adja vissza a gyermekemet,
amit majdnem megtettem, már be is szállt a gyaloghintóba, és eltűnt,
én meg ott maradtam, dühös könnyekkel a szememben.
– Ő a nagymamája. Úgy fog vigyázni rá, mint egy sólyom –
mondogatta Pantalisea azon az éjjelen, amely az utolsó volt a San
Sistóban, mialatt arra vártunk, hogy a Vatikánból megérkezzen a
kíséretünk. El akartam hinni. Mindazonáltal a következő néhány
hétben, amikor újrakezdtem az életemet a Santa Maria in Porticóban,
Pantaliseát elküldtem egy csomó átlátszó ürüggyel anyám házába. Azt
kértem tőle, hogy legyen a kémem, amíg Vannozza be nem szüntette
a látogatásait, a következőket kijelentve: – Mondd meg a lányomnak,
ha annyira aggódik, eljöhet ő maga is. Különben is megköszönném, ha
nem másokat küldözgetne ide, hogy beleüssék az orrukat az én
dolgomba. Amint látod, a gyerek úgy gömbölyödik, mint egy püspök.
Mondd meg neki, hogy egy cicinek ugyanolyan íze van, mint egy
másiknak, és egyáltalán nem hiányzik neki az anyja.
Pantalisea félrenézett, mialatt átadta az üzenetet, kínosan érezte
magát, de megerősítette, hogy a fiam valóban egészségesnek és
boldognak tűnik. Bántott, hogy ilyen gyorsan elfelejtett engem, de
némi vigasztalást nyújtott az a tény, hogy gyorsan alkalmazkodott a
változáshoz. Bármikor elmehettem volna, hogy meglátogassam,
mostanra már tökéletesítettem a kifogásokat. De amikor már
elhatároztam volna magam, visszavonulót fújtam. Attól tartottam, ha
ránézek, semmi nem fog megakadályozni, hogy ne vegyem újra
magamhoz.
Így átsírtam az éjszakákat, nappal pedig mosolyogtam, és miután
elterjedt a hír, hogy visszatértem, a nemes családok
vacsorameghívásokkal ostromoltak. Minden reggel, amikor
felébredtem, egy újabb meghívás várt, amit addig nem is értettem,
amíg Sancia el nem jött hozzám látogatóba.
Ő és Gioffre nemrég érkeztek vissza két hónapos nápolyi
látogatásukról, amikor zöld bársonyba öltözve berontott a szobámba.
A szemében a tenger színe csillant, szertelen „Cara mia!” kiáltott fel
trillázva, mielőtt megállt. – Ez te vagy? Alig hiszem el.
Megöleltem. Karnyújtásnyi távolságra eltartott magától, és úgy
vizslatott. Mögöttem Pantalisea figyelmeztető köhintése hangzott fel.
Hirtelen felocsúdtam, hogy valójában mennyire megváltoztam, a
lánykori karcsúságom eltűnt, a csípőm kikerekedett, a mellem
fájdalmasan megduzzadt, és még mindig le kellett szorítanom, hogy
elapadjon a tejem. Sancia szemében, aki hónapok óta nem látott,
bizonyára nagyon megváltoztam.
– Nocsak, felnőtt lettél – mondta, majdnem döbbenten. A szeme
összeszűkölt. – Úgy tűnik, a nőknek gyakrabban kellene visszavonulni
egy zárdába, ha ez az eredmény.
A nevetésem túl harsányan csengett a fülemben. – Túlzol. – Én is
jól megnéztem. – Ahogy látom, te még mindig olyan szép vagy, mint
eddig.
Azonnal felengedett, mint mindig, ha bókoltak neki. – A szerelem
legalább olyan jó hatással lehet, mint a zárda – és sokkal élvezetesebb.
– Belém karolt, és hozzátette: – Mindent hallani akarok. Egészen
magam alatt voltam, amikor elmentél. És azok után, hogy Juant holtan
találták… – Abbéli kísérlete, hogy gyászos hangot mímeljen, sikertelen
volt. – Akartam neked írni, de senki nem engedte meg. – Fenyegető
pillantást vetett Pantaliseára. – Mindennap híreket vártam, amikor az a
szörnyű lázad volt. Gondolom, tudsz róla?
– Igen, köszönöm. – Az ajtó felé húztam. – Ígérem, mindenről
beszámolok, de most pihennem kell a hallban rendezendő esti fogadás
előtt, és…
– Ó, persze! Mindenki itt lesz ma este, hogy üdvözöljenek.
A homlokomat ráncoltam. – Mindenki? Nekem azt mondták, hogy
Papával és néhány nemessel fogok vacsorázni.
 – Néhány nemessel? – A szemét forgatta. – Bizonyára tudod, hogy
minden nemes, aki még nem házas vagy nincs a halálos ágyán, már
megkérte a kezedet.
Amikor hitetlenkedve néztem rá, azt mondta: – Hogyhogy nem
hallottad még? Őszentsége azóta sorba küldi vissza az ajánlatokat,
amióta bejelentette az érvénytelenítést. Most te vagy a legkelendőbb
menyasszony Itáliában. Nézzük csak… – feltartott kézzel, a gyűrűkkel
megrakott ujjaival számolgatni kezdte a neveket. – Ott van Antonello
Sanseverino, a salernói herceg fia, bár a családja támogatta a franciákat
az invázió alatt. És Francesco Orsini, Gravina hercege, aki túl öreg. Ó,
és Ottaviano Riaro, Forlí bárónő fia, de ő még gyerek; és Appiani
Piombino, aki túl szegény, és…
Elutasítóan fordultam el.
Sancia megkérdezte: – Mi az? Valami rosszat mondtam?
Megpróbáltam mosolyogni. – Tényleg fogalmam sem volt róla.
– Hát, úgy tűnik. Azt gondoltam… nos, nem érdekes, mit
gondoltam. Világos, hogy rosszul hittem. Jaj, halálsápadt lettél.
Lucrezia, teljesen biztos vagy abban, hogy nem vagy rosszul?
Szédültem. Le kellett ülnöm. Pantalisea egy serlegben vízzel hígított
bort hozott, miközben Sanciára meredt, aki nem vett róla tudomást. A
közeli kárpitozott zsámolyra libbent, és parancsolón intett a
szobalányaimnak. – Hagyjatok magunkra bennünket! – Az asszonyok
vonakodva mentek ki a fogadószobába – kivéve Pantaliseát, aki
lecövekelt mellettem. Sancia rosszalló pillantást vetett rá, majd azt
mondta nekem: – Bizonyára rájöttél, hogy elvárják tőled, hogy
valamikor újra férjhez menj.
Megszorítottam a serlegemet. – Dio mio, csak most szabadultam
meg Giovannitól, és emiatt hónapokat töltöttem elzárva a San
Sistóban, hogy ne legyek szem előtt, amíg nem véglegesítik az
annullálást – mondtam gyorsan, Sancia átható pillantásától zavarba
jöttem. – És a bátyámat is csak nemrég ölték meg. Még nem tértem
magamhoz a megpróbáltatásokból. Nem gondolhatok most egy újabb
házasságra.
– Valóban – mondta Sancia, mintha a szabadkozásom nem
érdekelné. Mindenesetre őszentsége hivatott arra, hogy megfontolja
helyetted a helyzetet. – Figyelmeztetőleg újra Pantaliseára nézett. – És
habár ennek magunk között kellene maradnia, megbízható forrásból
tudom, hogy Cesare kérelmezni fogja a Kúriánál, hogy mentsék fel a
papi esküje alól. Miután Juan elment, Rómának égető szüksége van
valakire, aki megvédi a Szentszék területeit Romagna tartományban,
ahol azok a civakodó bárók továbbra is ellenszegülnek a pápa
fennhatóságának. Ha rajtuk múlna, egy újabb francia behatolással
kellene szembenéznünk, most, hogy VIII. Károly eltávozott az élők
sorából. Nem hagyott maga után közvetlen örököst, így az
unokaöccse foglalja el a trónt XII. Lajosként…
A hangja elhalkult. Még mindig beszélt, de én alig fogtam fel a hírt,
hogy a francia Károly, aki annyi aggodalmat okozott nekünk, nincs
többé. Csak arra tudtam gondolni, hogy Cesare végre elérte a célját,
amire évek óta áhítozott. Juan halála megszabadította őt a béklyóitól.
Megszabadulhat a gyűlölt bíborköpenytől, hogy a védelmünkre
keljen, mert csak ő tölthette be a megüresedett zászlóvivői posztot.
– Figyelsz rám? – dörrent rám Sancia megütközve.
– Bocsáss meg. Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy Lajos király magának követeli Milánót. A
saját házasságát is érvényteleníteni akarja most, hogy a breton Anna,
Károly felesége megözvegyült. Lajos saját felesége, Johanna nem szép,
és nagyon vallásos. Ráadásul meddő is, ami miatt csak egy zárdában
lehet hasznát venni.
A fejem szédült; alig tudtam befogadni ezt a rengeteg információt,
azt pedig még kevésbé, hogy mindez mennyire lehet hatással rám.
Sancia a hallgatásom miatt dobbantott egyet a padlón. – Fel tudod
fogni, hogy mindez mit jelent? Ha Cesare többé nem bíboros, címet
kell kapnia. De Gandia hercegségét nem kaphatja meg, az Juan fiának
jár, és az özvegye minden leheletével harcol érte. Már odáig is elment,
hogy megvádolta Cesarét, hogy benne volt a keze a fivéred
meggyilkolásában.
Drámai szünetet tartott, a reakciómat próbálta felmérni. A szám
kiszáradt. Nem kívántam többet hallani, azt kívántam, hogy menjen
el, bármennyire is kedveltem. Nem akartam arra gondolni, hogy Papa
azért szakított el a fiamtól, mert már egy másik férj volt a láthatáron,
bár mind Juan, mind Cesare figyelmeztetett, hogy ez lesz a sorsom.
– Természetesen őszentsége nem tűri el az ilyen áskálódást –
folytatta Sancia, mert ő mindig ott volt, ahol valami pletyka lábra
kapott. – Követet küldött Spanyolországba, hogy leleplezze az
özvegyet és a vádaskodását. De a katolikus királyok kijelentették, hogy
a hercegség a fiút illeti, és senki nem tehet ellene semmit. Azonban
nem találod különösnek, hogy őszentsége leállíttatta Juan halálának a
kivizsgálását? Még mindig meg akarja bosszulni, de hogyan tudná, ha a
gyilkosokat nem találják meg? Mindenesetre – sóhajtott fel, és
egyértelműen nem várt tőlem választ – Cesarének egy alkalmas
feleségre lesz szüksége, miután feloldozzák az esküje alól. És a francia
király kérésének eleget téve, a házassága érvénytelenítése után a mi
lekötelezettünk lesz, ami megfelel Cesare terveinek.
Végre rájöttem, hogy a csacsogásának mi a célja. – Cesarénak…
tervei vannak? – Már amikor kiejtettem a számon a kérdést, tudtam,
hogy természetesen vannak tervei. Mikor nem voltak?
– Hát persze. Azt tervezi, hogy feleségül vesz.
Döbbent csend következett. Mielőtt megtalálhattam volna a
megfelelő szavakat, hogy válaszoljak, Pantalisea ellenszenvvel csapott a
levegőbe a kezével. – Aligha hiszem, hogy Cesare úr ennyire
lealacsonyodna.
Sancia felhördült: – Hogy merészelsz? – A székem könyöklőjét
megszorítva kiparancsoltam Pantaliseát a szobából.
– El kéne bocsátanod őt – mondta Sancia megvetéssel. – Ez egy
szajha, aki túl sokat gondol magáról. Ha az én szolgálóm volna,
megnyúzatnám.
Visszafogtam magam, mert Sancia nagyra tartotta a rangját. – Ő a
legmegbízhatóbb udvarhölgyem, de biztosíthatlak, hogy megdorgálom
a tiszteletlenségéért.
Sancia mogorván nézett, és most, utólag, én is észrevettem rajta a
változást, ami kevésbé volt nyilvánvaló, mint amit ő látott rajtam.
Valamilyen meghatározhatatlan módon megkeményedett.
– Hogy tudna Cesare feleségül venni téged – kockáztattam meg –,
amikor te már Gioffre felesége vagy?
 A kérdésemre elfordította a fejét, és kezével a szoknyája gazdagon
díszített hímzésével babrált. – Gioffre nem lehet a férjem. Ő… ő túl
fiatal. Cesare szeret engem. Ő maga mondta, amikor Nápolyban
voltunk.
– Tényleg? – Nem voltam meglepve, hogy a bátyám újra az ágyába
vitte, habár kissé érzéketlenségnek tűnt Juan halálára való tekintettel.
De Cesare nem gyászolt. Soha nem tette. Most felfedeztem a gyenge
pontot Sancia elbeszélésében: a változás az az önmaga előtt is rejtett
hazugság volt, amivel saját sebezhetőségét leplezte. Sancia Nápolyból,
az udvari szirén, annyira szerelmes, hogy az időleges kalandját
Cesaréval az állandóság délibábjává alakította. Vajon Cesare is
ugyanúgy érez? Szerettem volna elhinni, mégsem tudtam. A bátyám
életében csak két embert szeretett: Papát és engem. Nem láttam
semmi jelét annak, hogy Sancia többet jelentene neki egy ágyasnál,
akit már egyszer eldobott, és nem kétséges, hogy amikor úgy tetszik
neki, ismét el fog dobni. – Jobban teszed, ha óvatos vagy Cesaréval –
mondtam halkan. – Gyakran ígér olyat, amit nem tud teljesíteni.
Sancia kihívóan kihúzta a vállát. – Ezt az ígéretét meg fogja tartani.
Azt mondta nekem, hogy megmozgatna eget és földet, hogy a felesége
legyek, és megvédi Nápolyt a franciáktól, bár kétlem, hogy bármelyik
ügy is sok erőfeszítést igényelne. A franciák most őfelsége oldalán
vannak. Ami a Gioffréval való házasságomat illeti, nos, őszentsége elég
könnyen elérte a te házasságod érvénytelenítését is, nem?
El kellett nyomnom a feltörő nevetést. Azt gondolja, hogy könnyen
ment? Azt hitte, hogy az annullálás Papának csak egy tollvonásba
került? De hát miért is ne hihetné? Azok előtt, akik nem ismerték a
szörnyű részleteket, a világ legegyszerűbb dolgának tűnhetett.
– Az nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hiszed – mondtam,
és amikor az arckifejezése bizonytalanná vált, hozzátettem: – De lehet,
hogy számodra az lesz. – Megveregettem a kezét. – Örülök neked.
Igazán. Neked és Cesarénak. De most elnézésedet kell kérnem.
Tényleg pihennem kell az esti mulatság előtt, mert, ahogy mondtad,
azt várják tőlem, hogy fél Itáliát szórakoztassam. Ugye nem bánod?
– Ó, nem, nem. Valóban nagy megpróbáltatás vár rád, a kérőid
követeit mind azért küldték, hogy téged elkápráztassanak. – Arcon
csókolt, s az ajtó felé suhant. – Ó! Majdnem elfelejtettem. Van még
valaki, aki szeretné megkapni a kezedet.
Kényszerítettem magam, hogy képes legyek kicsalni egy mosolyt
magamból, miközben arra gondoltam, hogy nem bírnám elviselni, ha
még egy idegen nevét meg kellene hallgatnom. – Ez maradjon
meglepetés – hallottam a saját hangomat.
– Biztos vagyok benne, hogy az lesz – válaszolta, majd kinyitotta az
ajtót, és félig kilépett. – Visszajövök, miután pihentél. Ha az a
boszorka a legmegbízhatóbb szobalányod, akkor szükséged lesz a
segítségemre, hogy kiválaszd a legmegfelelőbb ruhát. A te Pantaliseád
úgy öltözködik, mint egy parasztlány.
A Sala dei Pontefici dugig tömve volt, és a zsúfoltsághoz csak
hozzáadódott a sok álló kandeláberből és a kovácsoltvas
gyertyatartókból felszálló füst. Az emelvény alatt lévő kipárnázott
zsámolyon ücsörögtem, és figyeltem az előttünk parádézó
udvaroncokat, nagyköveteket és nemeseket. Papa egy serlegből
iszogatva járkált közöttük, és egy apród vitte mögötte a kancsót.
Zavart, hogy így látom; Juan halála óta Papa túl sokat ivott, holott
korábban mindig tartózkodott az alkoholtól. Ma éjjel láthatóan spicces
volt, joviálisan integetett, mint egy jóindulatú Bacchus, és
egyfolytában odakiáltott a különféle küldötteknek, és az emelvény lába
felé terelgette őket, hogy köszöntsenek engem. Mereven ültem, feszes
mosoly volt az arcomon, amikor fogadtam a bókjaikat. Sancia igazat
beszélt. Úgy fixíroztak engem, mint egy nyeremény borjút.
– Próbálj meg ne olyan rosszkedvűnek mutatkozni! – mormolta
San-cia mellettem, piros ruhája fedetlenül hagyta a vállát. – Mondtam
már neked, nincs miért aggódnod. Ez csak egy műsor; egyiküknek
sincs akkora tekintélye, hogy elnyerje a kezedet.
Már éppen vissza akartam vágni, hogy semmi értelmét nem látom
ennek a nagy felhajtásnak, ha ez az volt egyáltalán, amikor is hirtelen
Cesare bukkant fel, és egyenesen felénk masírozott.
Nem láttam őt azóta, hogy visszajött Nápolyból. Jól nézett ki, fekete
nadrágja és zekéje úgy tapadt rá, mintha selyemből lenne a bőre. Egy
gránátokkal kirakott ezüstlánc verdeste a mellét. Nagyon
magabiztosnak érezhette magát, hogy lecserélte a hivatalos köpenyét
erre az alkalomra, tekintve, hogy még nem oldozták fel az esküje alól.
Az este folyamán először éreztem őszinte örömöt, amíg közel nem
jött, és meg nem láttam az arckifejezését.
A szeme lángolt. – Hol van? – Néhány lépéssel mögötte Michelotto
meghajolt előttem. Megmagyarázhatatlan módon a főhajtása láttán a
hideg futkározott a hátamon.
Sancia vontatott hangon szólt oda: – Jó uram, így kell üdvözölnie a
húgát olyan hosszú távollét után?
Cesare összeszorította az állkapcsát, és Papa felé pillantott, aki a
nagykövetekkel bocsátkozott beszélgetésbe. – Nem érek rá
játszadozni. Hol van? Azonnal mondd meg!
– Jaj, nekem, micsoda türelmetlenség! – Sancia hozzám fordult. –
Lucrezia, hova tűnt el az a felfuvalkodott szolgálólányod?
Nyilvánvalóan nincs a palazzódban.
– Pantalisea? – A homlokomat ráncoltam. – Azt mondtam neki,
hogy ma este nem kell mellettem lennie. Megkért, hadd sétálhasson a
kertben, és…
Cesare megfordult, és átverekedte magát a tömegen. Csak bámultam
utána. A szívem elkezdett hevesen verni. Amikor felkeltem a párnáról,
hogy utána menjek, Sancia vadul suttogva azt mondta: – Nem szabad
beleavatkoznod. Engedd, hogy a bátyád azt tegye, amit tennie kell.
Papa nevetése váratlanul felharsant a teremben; és ez a hamis jókedv
megfagyasztotta a vért az ereimben. – Beleavatkozni? – kérdeztem
dühösen. – Miről beszélsz?
Abban a pillanatban Papa magához intett. – Lucrezia, gyere,
üdvözöld őexcellenciáját, Signore Capellót Velencéből. – Arra az
elegáns velenceire mutatott, akivel addig beszélgetett, és aki meghajolt
felém.
– Menj! – lökött előre Sancia. Belebotlottam a szoknyám aljába,
amikor apámhoz indultam, és amikor mellé álltam, bár figyelmemet a
nagykövetre fordítottam, mégis alig hallottam, hogy mit mond.
Végeérhetetlenül hosszú időnek tűnt, mire újra meghajolt, és Papa
továbbsétált vele. Gyanítottam, hogy ez valamiféle figyelemelterelés
volt, és mire körülnéztem a salában, sehol nem láttam Cesarét.
Nem érek rá játszadozni. Hol van?
 Rossz előérzetem támadt. A terem túlsó végében lévő, a salából
kivezető ajtók felé igyekeztem, közben mosolyogtam, és elhárítottam
a túlöltözött matrónák és kapatos férjeik kérdéseit, kikerültem a
bíborosokat és a püspököket, de alighogy elértem az ajtókig, valaki
elkapta a ruhám ujját.
Sancia volt az, aki levegőért kapkodva rohant utánam. – Mondtam,
hogy ne avatkozz bele! – szólt rám remegő hangon, mintha attól félt
volna, hogy nem ér utol időben.
– Mi ez az egész? Miért keresi Cesare az én szolgálóimat?
– Nem szolgálókat – helyesbített Sancia, és gyorsan körülnézett,
ezzel csak növelte az aggodalmamat, és úgy éreztem, hogy a fűzőm
kiszorít minden levegőt a tüdőmből. – Csak egyet keres.
– Igen, az én Pantaliseámat. Azért, mert ma megsértett téged a
szobámban? Őszintén, Sancia, ez aligha lehetett ok arra, hogy
Cesarénak panaszkodj, és őt…
Suttogva válaszolt. – Ne légy ostoba! Ez most miattad van. Meg kell
védeniük téged és a fiadat.
Lefagytam. Újra körülnézett, de nem csak egy véletlenszerű
pillantással, hanem mintha azt figyelné, nem hallgatózik-e valaki. –
Lucrezia, nem gondolhatod, hogy engem be tudsz csapni. Lehet, hogy
Rómában mindenkit, de engem soha. Én túl jól ismerlek. Mi másért
szöktél volna el egy zárdába kilenc hónapra? Bár azt kell mondanom,
nagyszerű volt az előadásod a Kúria előtt. Tényleg kár, hiszen ez a te
Pantaliseád nagyon ügyesen bánik a tűvel, mert olyan jól eltüntette a
hasadat. – Szünetet tartott. – Túl sokat tud. Veled volt a zárdában.
Az apám hangját hallottam a fejemben: Tudom, hogy az igazság
milyen következményekkel jár – és a kerti kijárat felé vetettem
magam, Sancia pedig újra elkapott, és közel rántott magához. – Még
mindig nem tanultad meg, hogy bármit teszünk, annak ára van? Egy
új házasságot terveznek számodra. Senki nem tudhat a titkodról.
Senki, érted?
– Nem – mondtam. – Ő egy léleknek sem fog beszélni róla. Előbb
meghalna, semmint hogy engem elárulna. – Amint kiejtettem ezeket a
szavakat, elöntött a rémület. Megszorítottam Sancia kezét. – Meg kell
állítanunk! Nem engedhetjük, hogy megtegye!
 Az ajkába harapott. – Már elvégeztetett. Cesare annyira elszánt…
Félrelöktem, felkaptam a súlyos ruhám alját, és elkezdtem rohanni a
folyosón, a lélegzetem égette a tüdőmet. Elém tárult a fáklyákkal
megvilágított kerti kijárat. A levegő párás volt, jázminillatú. Gyönyörű
éjszaka volt; ilyen éjjeleken semmi rossz nem történhet, gondoltam
kábultan. Eszembe jutott, amikor Papa beiktatási ceremóniájának az
estéjén, Cesare után jöttem ide ki, hogyan táncoltunk a
holdfényben…
Sikoltás hasította ketté a levegőt.
Balra fordultam, egy töredezett szobrokat elkendőző nyírfacsoport
felé, és fura mozgásra lettem figyelmes. Az ösvényen minden egyes
kavicsot éreztem a topánom vékony talpa alatt. Éreztem, hogy valami
szörnyű történik ott, és megpróbáltam szaporázni a lépteimet, a ruhám
lehúzott, mintha kőből lenne, és attól féltem, hogy elesek, még
mielőtt odaérek a fákhoz.
Cesare közeledett ugrándozva felém. Mögötte Michelotto
egyenesedett fel a guggolásból, valami vékony, merev és csillogó
dolog feszült a két keze között – egy drót.
Nem tudtam továbbmenni.
Cesare is megtorpant, amikor meglátott engem, mozdulatlan alakjára
rávetődött a fáklyák fénye. Aztán lassan megindult, és ahogy közelebb
jött, és még közelebb, a fény megcsillant a nyaklánca piros
gránátkövein.
Pont úgy nézett ki, mint a teremben. Nem volt vér sem a ruháján,
sem a kezén, bár, rájöttem, hogy túl sötét volt ahhoz, hogy ebben
biztos lehessek. A megkönnyebbüléstől megrogytak a térdeim.
Összeestem volna az ösvényen, ha nem rohant volna oda hozzám,
hogy a derekam köré csúsztassa a karját.
– Nem kéne itt lenned – mondta. Csípős izzadságszagot éreztem
rajta, és észrevettem, hogy a zekéje eleje el van szakadva, mintha
valaki megragadta volna és…
– Ne! – Viaskodtam vele, a tenyeremmel a mellkasát vertem. –
Látni akarom! – Újra a mellét vertem, ezúttal még erősebben. – Látni
akarom, hogy mit tettél! – De látnom sem kellett. Tudtam, hogy túl
későn érkeztem. Az én Pantaliseám már halott volt.
 – Nem szabad – mondta, szinte sajnálkozva. – Bízz bennem, Lucia!
– Te jó Isten! – A kezemet a szám elé vontam, és eltámolyogtam
tőle, míg ő engem nézett. – Miért? Miért tetted ezt?
– Nem volt más választásom. Ha én nem tettem volna meg, Papa
valaki mást küldött volna. De így legalább nem szenvedtek. Amikor
valakit dróttal fojtasz meg, az gyors és fájdalmatlan.
Mint Djem esetében. Úgy fojtotta meg Pantaliseát is, ahogy
korábban a törököt. Az iszonyat olyan rettenetes, olyan kibírhatatlan
volt, hogy először fel sem tűnt, hogy többes számot használt, amíg azt
nem mondta: – A szobalányod és Perotto túl sokat tudott. –
Visszafojtott sikoltás tört fel belőlem, és elkezdtem visszafelé
bukdácsolni az ösvényen. Mellém rohant, és a karomnál fogva
visszarántott. – Lucrezia, nézz rám!
Lassan felemeltem a tekintetemet. Még mindig a bátyám volt, még
mindig Cesare, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy idegen
– egy rosszindulatú idegen egy elkerülhetetlen rémálomban.
– El kellett őket hallgattatni – mondta. – Rómában elindulhatott
volna a spekuláció, hogy miért maradtál olyan hosszú ideig a zárdában;
lehet, hogy nem hitték volna el, hogy csak azért nem mutatkoztál,
mert Giovanni és az annullálás szégyent hozott rád – de ő mindenről
tudott. Tanúja volt a szülésednek. Perottóval többször is találkozott a
zárdán kívül; lehet, hogy mesélt neki a gyermekről, és arról, hogy ki
nemzette. Megbíztál benne, nem? Mindent elmondtál neki.
– De Perotto Papa kedvenc szolgája volt! Ő soha nem…
Cesare közbe vágott. – Ahogy már mondtam, Papa nem hagyott
választást számomra.
– Választást? – sikoltottam. – Megölted őket!
Összerezzent. – Miattad tettem. Gyűlölj, ha muszáj, sértegess,
hibáztass, ha az megnyugtatja a lelkiismeretedet, de érted tettem. Ezt a
titkot most már csak a családunk tudja.
– Sancia nem tartozik a családunkba. – Könnyek folytak végig az
arcomon. – Ő tudja. Ő mondta nekem. Neki is meg kell halnia?
Hozzam őt ide hozzád, hogy őt is elhallgattasd a drótoddal?
– Sancia családtag: Gioffre felesége. Azonkívül nem fenyegethetjük
meg a nápolyi hercegnőt. Amíg a San Sistóban voltál, Papát
kérdezgette felőled; megsejtette, hogy miért vagy ott, így jobbnak
találtuk, ha beszélünk neki a gyerekről. Nem hagyta volna abba a
kérdezősködést, vagy, ha nem mondjuk el neki, akkor válaszokat
keresett volna. De ez minden, amit tud. Fogalma sincs arról, hogy ki
az apa, és erősen tanácsoljuk neked, hogy ez így is maradjon.
– Mi erősen tanácsoljuk? – Elrántottam a karomat. – Még akkor is,
ha ugyanez a nápolyi hercegnő hamarosan veled fog összeházasodni? –
Amikor az arcán hitetlenkedés jelent meg, kifakadtam: – Igen, ő maga
mondta nekem. Te megszünteted a papi esküdet, és feleségül veszed
őt, mert új címre van szükséged – az öcsénk címére, Squillace hercegi
címére.
– Lucia – mondta akadozva. – Nem szabad mindent elhinned, amit
hallasz…
Nyers, dühtől forrongó nevetés szakadt ki belőlem: – Ezt meséld
Rómának! Mondd el mindazoknak, akik azon tűnődnek, hogy miért
tartózkodtam olyan sokáig a zárdában. Ragassz ki figyelmeztetéseket a
piazzákra: Jaj azoknak, akik kérdezni mernek! Cesare Borgia
mindenkit elhallgattat, aki egy szót is mer mondani ellenünk. – Keserű
elégedettség volt látni, hogy elsápad, amikor elléptem mellőle. Amikor
újra el akart kapni, azt mondtam: – Hozzám ne érj! Soha többé nem
akarlak látni, és nem akarok hallani felőled. Nem kellett volna ezt
tenned. Soha nem bocsátok meg neked miatta.
Szinte megvakulva fordultam meg, nem láttam és nem hallottam,
hogy mi történik körülöttem. Amikor visszamentem a palotába,
mintha teljes ködben járkáltam volna az udvaroncok között.
Kiszédültem a salából, a Vatikánon keresztül kirohantam a fáklyákkal
megvilágított piazzára, végig a palazzómon, fel a lépcsőn a szobámba.
Az udvarhölgyeim vártak rám. – Pantalisea még nem jött meg –
mondta Nicola aggódva. – Órákkal ezelőtt elment, hogy találkozzon
Perottóval. De még nem jött vissza.
Szó nélkül mentem a hálószobámba, és magamra zártam az ajtót.
Addig, amíg nem voltam teljesen egyedül, nem engedtem meg
magamnak, hogy a fájdalom hangja feltörjön a torkomon. Az öklömet
a számba dugtam, és olyan erővel haraptam, hogy felrepedt a bőr, és
megéreztem a saját vérem ízét.
 Arcomat a tenyerembe temettem, és addig sírtam, amíg nem maradt
több könnyem.
 Huszonnyolcadik fejezet

Múltak a napok. Visszavonultan éltem a palazzómban, ahol Nicola

és Murilla körülöttem röpködtek, és megpróbáltak felvidítani
gyümölccsel, szeletelt, érlelt sokával és Kasztíliából származó
manchegóval. Egy falásnyit is alig tudtam lenyelni. Lefogytam,
kedvetlen lettem, a vágy, hogy visszatérjek korábbi életemhez, egy
szörnyű önámítás volt, a sors kegyetlen játéka. Vágyakoztam a San
Sisto-beli békés napirendhez, ahol tudtam, hogy mit várnak el tőlem,
és Pantalisea mindig mellettem volt. Ha tehettem volna, visszatértem
volna a zárdába, lemondtam volna minden világi kényelemről, és
bezárkóztam volna. De itt volt a fiam, most ugyan anyám felügyelete
alatt, és a külvilág sem várt türelmesen.
Sancia egy héten belül eljött, hogy elmesélje, hogy apám kiátkozta a
firenzei barátot, Savonarolát, elrendelte a letartóztatását, és arra ítélte,
hogy máglyán égessék el. Amíg csendesen üldögéltem a székemben, az
asszonyoknak megparancsolta, hogy szellőztessék ki a ruháimat, és
kifényesíttette velük az ékszereimet, közben részletekkel szórakoztatott
a barát rettenetes haláláról, hogy darabokra tépték a strappadón, és így
kényszerítették, hogy eretneknek vallja magát, mielőtt máglyára
vetették és élve megsütötték. Már vártam, hogy Pantalisea
méltatlankodva toppantson, undorral felhorkantson, és az orra alatt
motyogjon holmi frivol hercegnőkről, akiknek túl sok idejük van, de
nincs modoruk.
 De Pantalisea testét a Tiberisből húzták ki, egy zsákba bekötözve.
Néhány nappal később Perotto teste egy rakparton vetődött a
felszínre. Én fizettem ki a temetésüket – Perottót hagyományos sírba
temették, míg Pantaliseát egy helyi templomban helyezték örök
nyugalomra, és Papa kompenzálta a családját a veszteségükért.
Nicola és Murilla elveszettek voltak. Sancia magára vállalta a
magyarázatot, és azt mondta nekik, hogy a szobalányom és a szeretője
a városba mentek, és rablók támadták meg őket. Elég szegényes
magyarázat volt; hiszen Pantalisea soha nem mert volna sötétedés után
odamenni, tudta, hogy veszélyes, Perotto pedig, apám személyes
szolgája, nem is engedte volna. Mindazonáltal a szobalányaim
elfogadták a mesét, annyian haltak meg útonállók és zsiványok
kezétől. Nem hasonló módon tűnt el a saját bátyám is? Ha ilyen
erőszak eshet őszentsége fián, miért ne történhetne meg két szolgával?
Végül Sancia unszolására rászántam magam, hogy kimozduljak. –
Gyere! – sürgetett. – Öltözz fel, és kimegyünk! Elviszlek Vannozza
házába. Jót fog tenni neked.
Akkor tudatosult bennem, hogy az elmúlt szörnyű napok során,
amiket szomorúságba süppedve töltöttem, nem is hiányzott a
gyermekem. A félelem, hogy valahol mélyen talán a fiamat is okoltam
– hiszen, ha megszabadultam volna tőle, ahogy Pantalisea javasolta, a
lány talán életben maradhatott volna –, arra sarkallt, hogy egyezzek
bele Sancia javaslatába. Köpenybe burkolózva mentem vele
anyámhoz, ahol a fiam Vannozza kerítéssel körülvett udvarában egy
takarón játszott.
Gyönyörű volt, a kövér lábacskáival kapálózott, elkapta az ingvállam
fűzőjét, és addig-addig húzogatta, amíg egyik leszakadt, és azt
megpróbálta betuszkolni a szájába. A szomorúságom elmélyült, és
eszembe jutott, hogy Pantalisea mennyit törődött vele. Ahogy a
gyermek fölé hajoltam, majdnem elsírtam magam, ha Vannozza
fenyegetése, mint egy ököl, nem lebegett volna a szemem előtt.
– Semmi sírás a kis Juan előtt. Megérzi a szomorúságodat.
Megütközve fordultam felé. – Rodrigo a neve.
Megvonta a vállát. – Kereszteléskor megváltoztattam. Juan, vagy
olaszul Giovanni a hivatalos neve. Apád a magáénak vallotta a
gyereket; ő soha nem nevezett volna el egy fattyút saját maga után,
tehát a szükség így hozta. Ugyanúgy, mint a szolgákkal való
kellemetlenséget. Biztosítalak, hogy senkinek nem okozott örömet, de
néha a saját természetünk ellenére kell cselekednünk, hogy megvédjük
azokat, akiket szeretünk. – Látta a döbbent hallgatásomat. – De most
már megtörtént, és soha nem szabad beszélnünk róla. – Anélkül, hogy
megvárta volna a válaszomat, visszatért a tennivalóihoz, és ott hagyott,
hogy ringassam a fiamat addig, amíg el nem alszik a karomban.
Akkor Vannozza odajött, és elvette tőlem.
Sancia szokatlanul levert volt, mialatt visszaértünk a palazzómba.
Amikor jó éjszakát kívánt, lágyan azt mondta: – Soha nem akartalak
becsapni. Meghallottam, hogy Cesare mit beszél azzal a kerek szemű
szolgájával, Michelottóval. Megpróbáltam eltéríteni őt, de azt mondta,
hogy ne avatkozzak olyasmibe, ami nem tartozik rám. Azt parancsolta,
hogy tartsalak fel a hallban, amíg ő Michelottóval megtalálja őket.
Soha nem tudtad volna meg. Az volt a szándékuk, hogy eltűnnek, és a
holttesteket csak később találják meg, mintha névtelen akció lett
volna.
– De mégis megtudtam – mondtam, és mérgesen fordultam oda
hozzá. – Ha te méltóztattál volna elmondani nekem még időben,
megakadályozhattam volna. Ehelyett hallgattál, és most mindketten
halottak.
Kétségbeesetten nézett rám. Biztosítani akartam őt afelől, hogy
bármit tettünk volna, nem változtatott volna a helyzeten: még akkor
sem, ha Pantaliseát és Perottót kiszöktetjük Rómából. Apám akkor is
megtalálta volna a módját. De ezt nem mondtam el neki, mert elárult
engem, ahogy Papa és Cesare is, így egyedül mentem be a
palazzómba.
ø
Hetekkel később, amikor a cortilében sétálgattam, nyugtalanul és
saját magammal viaskodva, mert azóta nem voltam hajlandó betenni a
lábamat a Vatikánba, Cesare látogatott meg.
Nem hallottam, hogy közeledik. Egyik pillanatban még egyedül
voltam, és a dézsákba ültetett gyümölcsfákról lehulló szirmokat
rugdostam, a következőben, amikor megfordultam, megláttam, hogy
ott áll az oszlopsor alatt, a pillérek között, mint egy árnyék. Mindenek
ellenére a látványa megmozdított valamit bennem, bár úgy tettem,
mintha nem érdekelne, amikor megszólalt: – Azt mondják, nem
akarod meglátogatni Papát. Azt mondja, úgy viselkedsz, mintha el sem
jöttél volna a zárdából, mert itt is úgy élsz, mint egy apáca.
– És ez meglepi őt? Nem kellene, azok után, hogy megparancsolta
neked azt, amit tettél.
Esdeklő mozdulattal egy lépést tett felém. Felemeltem a kezemet: –
Ha csak azért jöttél, hogy ezt elmondd, most, miután már elmondtad,
akár mehetsz is.
– Lucia – szólalt meg. Megdermedtem. – Lucia – ismételte, és olyan
hirtelen mozdult, hogy csak egy sötét villanás volt, és már előttem
térdelt. – Bocsáss meg! Könyörgök. Mindent megteszek, amit csak
akarsz, de ne tagadd meg tőlem a szeretetedet. Nem tudom elviselni.
Megpróbáltam ellenállni a könyörgésének, a magnetikus
közelségének. A szörnyű éjszaka óta, ami túlment még az én
megbocsátási képességem határán is, megfogadtam, hogy távolságot
tartok tőle. Úgy vadászta le Pantaliseát és Perottót, mint valami
elejtendő vadat, és ráadásul a Vatikán kertjében ölte meg őket. A
csatlósa becsomagolta a hullájukat, és a Tiberisbe hajította. Nem
tudtam összeegyeztetni ezt az elkövetett szörnyűséget azzal a testvérrel,
akit szerettem, akit még apámnál is jobban imádtam. Olyan valakivé
vált számomra, akit valójában nem ismertem, és soha többé nem is
akartam ismerni; és mégis, ahogy itt előttem térdelt, ahogy a fejét
lehajtotta, elfogott a vágy, hogy megsimogassam a tarkóján a rézvörös
fürtöket, hogy bevalljam neki, amit mindenki másnál jobban tudott,
hogy nem számít, mit tett, soha nem tudnám megtagadni tőle a
szeretetemet.
– Nem kellett volna megtenned – súgtam végül.
Felemelte a tekintetét. – Tudom… – A hangja nyugtalanítóan
elhalt. – Ha meg nem történtté tudnám tenni, megtenném. Rá kellett
volna vennem Papát egy másik megoldásra. De ő olyan elszánt volt…
Úgy beszélt, mintha csak egy játékszeremet törte volna el, és nem
két életet semmisített volna meg kegyetlenül. Erővel hátraléptem.
Felállt, lesöpört néhány homokszemet a nadrágjáról. Egy pillanatra a
kisfiút láttam magam előtt a gyerekkorunkból, aki okos, de titokban
bizonytalan, és mindig kész lelkesen teljesíteni Papa követeléseit, hogy
megszerezze az elismerését, amit apánk Juanra tékozolt. Papa
parancsolt, és Cesare engedelmeskedett. Minden elfojtott dühömet és
szomorúságomat valójában apámra kellett volna borítanom, mert neki
tudnia kellett, hogy mi fog történni azon az éjszakán, és még csak nem
is gondolt arra, hogyan fog az engem érinteni.
– Miért vagy itt? – kérdeztem. – Nem csak azért jöttél, hogy
elnyerd a bocsánatomat, vagy megszidj, amiért nem tisztelem meg a
Vatikánt a jelenlétemmel. Bizonyára Papa akar valamit. Mi az?
Felsóhajtott. – Tudod, hogy sokan megkérték a kezedet? – Szünetet
tartott, s amikor nem reagáltam semmit a kérdésére, hozzátette: – Úgy
hisszük, akad egy olyan, aki illik hozzád.
– Valóban? – éreztem, hogy egy mosoly suhant át az ajkamon. – És
akkor mi van, ha nem kívánok újra férjhez menni?
A homlokát ráncolta. – Azt bizonyára tudod, hogy eleget kell
tennünk a kötelességünknek, most inkább, mint valaha is. Papa a
tanácsom ellenére felfüggesztette a vizsgálódást Juan meggyilkolásának
az ügyében. Mondtam neki, hogy meg kell találnunk a tetteseket,
különben a találgatások csak még jobban beárnyékolják a hírnevünket,
de azt mondta, hogy az ügy túl fájdalmas számára, és Juant úgyse
hozza vissza. Az ellenségeink örömködnek a veszteségünk miatt, és
megpróbálják kihasználni. A Romagna régió különösen melegágya a
Milánó által bujtogatott intrikáknak. Nem engedhetjük, hogy az
ellenségeink gyengének lássanak bennünket.
– Igen. – Elfordultam. – Látom, semmi nem változott. Ebben nem
akarok részt venni.
Hallottam, hogy közelebb jön; behunytam a szememet, mintha
fájna, hogy megérinti a vállamat. – Ezért választottuk ezt a kérőt. Azt
hiszem, ő boldoggá tesz téged. – Éreztem, hogy remeg a keze. – Azt
akarom, hogy boldog legyél, Lucia. Ebben hinned kell, ha már semmi
másban nem.
Váratlanul felszínre bukott az a mélyre eltemetett emlék, amikor a
Villa Imperialéban a kezei rám tapadtak, a vágya ereje olyan sürgető
volt, mint az ereimben zubogó tiltott forróság…
 – Kit – hallottam meg a saját hangom. – Kit választottatok, te és
Papa, a számomra?
Egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna: – Aragóniai
Alfonzt.
Mozdulni se tudtam, majd lassan megfordultam, és hitetlenkedve
néztem rá.
– Úgy hallottam, eléggé kedveled – folytatta Cesare. – Sancia
elmondta, hogy amikor elkísérte őt ide, kellemesnek találtátok
egymást. Korban megfelelő, és Federico király beleegyezett, hogy ő
legyen Bisceglie hercege, így még inkább megérdemli, hogy feleségül
vegyen. – Szünetet tartott, és a homlokát ráncolta a hallgatásom miatt.
– Nos, megfelel neked? Papa azt mondja, ez alkalommal nem szabad
téged kényszeríteni.
Nem tudtam, mit mondjak, főleg nem, hogy mit érezzek. Régóta
nem gondoltam már Alfonzra, majdnem idegen volt számomra. Ő a
múlt része volt, a boldog szép napoké, amikor még nem tudtam, mit
jelent Borgiának lenni. Fájdalom nyilallt belém, eszembe jutott,
milyen örömmel találkoztam azzal a férfival, akit az apám vagy a
bátyám mellett szerethetnék, és eszembe jutott a levél, amit nekem írt,
és amire soha nem válaszoltam. Most, annyi minden után, férjhez
menni hozzá – hihetetlennek tűnt. Lehetetlennek. Egy olyan váratlan
ajándéknak, amit már nem érdemeltem meg.
– Alfonznak is megfelel? – sikerült megszólalnom. – Vagy azzal
senki nem törődött, hogy őt is megkérdezze?
Cesare levette rólam a kezét. – Eléggé lelkesnek tűnt a lehetőség
hallatán, amikor Federico udvarában jártam.
– Már Nápolyban megbeszélted vele? – Megdöbbentem. – Mialatt
én a San Sistóban voltam, és vártam, hogy megszüljek? Akkor a
házasságomat még nem is érvénytelenítették!
– És? – tanácstalanul nézett rám. – Papa utasított, hogy tegyek
kezdeményező lépéseket. Mondtam már neked, hogy fontosnak
tartjuk, hogy Nápolyt a mi oldalunkon tudjuk. De nem ígértem
semmit, ha ez aggasztana.
 – Értem. És Sanciával az oldaladon, ami még jobban megerősíti,
hogy Nápoly a mi támogatónk legyen, kettős esküvőt fogunk tartani,
kedves bátyám?
Gúnyosan felnevetett. Aztán, amikor rájött, hogy komolyan
mondtam, azt mondta: – Lehet, hogy meglovagoltam a kancát, de
nem áll szándékomban bevezetni az istállóba. Sancia Gioffre felesége.
Az is marad.
Bár gyanítottam, hogy ez így van, de a közömbössége mégis
meglepett. – Ezt ő is tudja? Mert ő azt hiszi, hogy szereted. Azt
mondta, megígérted neki, hogy akár a földet és eget megmozgatva is
feleségül veszed.
– Csak nem? Akkor félreértette. A szerelem engem nem szolgál.
Azonban másfelől, Federico király igen, ha hozzám adja a lányát,
Carlotta hercegnőt, aki jelenleg a francia király özvegyét, a breton
Annát szolgálja.
– Ő az az özvegy, akit Lajos király kíván feleségül venni – mondtam
felidézve mindazt, amit Sanciától tudtam. – Csakhogy ehhez Lajosnak
is kérnie kell a házassága érvénytelenítését. És Papa az egyetlen, aki ezt
megteheti.
– Látom, nem teljesen felejtetted el a politika művészetét.
– Apám lánya vagyok. Ez nem olyan dolog, amit könnyű elfelejteni
– válaszoltam hideg hangon, miközben Sanciára gondoltam, és hogy
mekkorát tévedett. Nem fogja jól fogadni, hogy hazudtak neki. Bár
Cesarét valószínűleg nem nagyon érdekli, hogy emiatt Sancia az
ellensége lesz.
– Papa tényleg azt mondta, hogy nem akar engem kényszeríteni? –
kérdeztem.
– Igen. Azt mondta, tanult a Sforzák esetéből. Azt akarja, hogy
boldog legyél. Mindketten csak azt akarjuk, hogy boldog legyél,
Lucia.
Figyelmen kívül hagytam a kísérletét, hogy megbékítsen. Még nem
álltam készen arra, hogy visszatérjek arra a biztonságos helyre, ahol
valaha ő volt a védelmezőm és bizalmasom – az én derék bátyám, aki
soha nem csinált rosszat.
 – Akkor mondd meg Papának, hogy imádkozni fogok ezért –
mondtam, és képtelen voltam elrejteni a szavaimból kihallatszó
szarkazmust.
Felhúzta a szemöldökét. – Imádkozni?
– Igen. – A szemébe néztem. – Már elfelejtetted, hogyan kell? Nem
kéne! Túl sok minden van, amiért vezekelned kellene.
Aztán szó nélkül elsétáltam.
ø
Alfonz július közepén érkezett meg, amikor a ponentino nevű szél
felkavarta a borzalmas nyári hőséget. Ezúttal nem volt fanfár, sem
különleges menet vagy trombiták, sem kölcsönkért cicomában való
lovaglás, hogy engem a balkonomon köszöntsenek. A vőlegényem
bejelentés nélkül érkezett a városba, csak egy kis csapat szolgával, a
kapunál Cesare és Gioffre várták, és ők kísérték a Vatikánba, hogy
fogadják őt a pápai lakosztályban.
Talán a környezet volt rám hatással, az ablakokat árnyékolók védték,
s a nyílásaikon átszűrődő fény sáfrányszínűre színeződött. Vagy talán
az, hogy nagyon ügyeltem az öltözékemre, fekete bársonyba öltöztem,
a derékrészt drágakövek borították, az övemet a tisztaságot
szimbolizáló gyöngyök szegélyezték. A hajamat arany hajháló fogta
össze, és nem engedtem Sanciának, hogy kifesse az arcomat. – A zárt
ajtók mögött töltött hetek után olyan sápadt vagy, mint aki beteg! –
kiáltott fel. De elhárítottam, mégpedig azért, hogy a jelöltem ne
gondoljon ledérnek. De tudtam, bármilyen gondosan is készülődtem,
bizonyára még Nápolyban is hallották a szóbeszédet a sikertelen
házasságomról és a zárdába vonulásomról.
Bármi is lehetett az oka, de abban a pillanatban, amikor belépett a
terembe szürke zekében, széles vállúan, a homlokán még fénylett az
izzadság, a magabiztossága miatt alacsony termete magasabbnak
látszott, csak őt láttam, csak őt éreztem.
Semmi mást nem akartam, csak az övé lenni.
Fél térdre ereszkedve megcsókolta Papa lábát. Úgy tűnt, nem sokat
változott az alatt a két év alatt, amíg nem láttuk egymást. Emlékeztetni
kellett magam – miközben Sancia oldalba bökött, és Alfonz a
bíborosokhoz fordult, hogy köszöntse őket –, nem is volt oka rá, hogy
változzon. Hazament, hogy harcoljon Nápolyért, de nem szenvedett
végig egy összeomló házasságot, egy erőszakos támadást, egy
kényszerű száműzetést vagy egy olyan gyermek születését, akit soha
nem mondhat a magáénak…
Aztán elém állt. Az illata – amely a bársony és só, a ruhájára tapadt
ló szagának a keverékéből állt össze – lenyűgözött. A szemei
sötétebbek voltak, mint amilyenre emlékeztem, sötétebb barna volt,
mint az emlékeimben élő mézszín, és rám szegeződtek, én pedig
megigézve beléjük feledkeztem, mígnem Sancia oldalba nem bökött:
– A kezed. Nyújtsd oda a kezed! – Gyorsan odanyújtottam gyűrűtlen
ujjaimat. A bőrömet gyengéden érintő ajka puha és meleg volt, majd
újra a szemembe nézett.
– Hölgyem, Lucrezia – mondta.
– Uram, Alfonz – válaszoltam.
A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, biztosan meghallja.
Az egész teremben hallaniuk kellett ezt a mennydörgésszerű vallomást,
ami elárulta a vágyakozásomat.
– Nos? – mordult fel Papa, és csak akkor tudatosodott bennem,
hogy Alfonzzal egymást bámuljuk, és a kezünk egybefonódott.
Cesare szárazon megjegyezte: – Azt hiszem, őszentsége, mindketten
jóváhagyják.
Papa arca felragyogott. – Jó! Akkor kezdődjék a ceremónia, és utána
a lakoma! Nem látom okát annak, hogy halogassuk azt, amit a
magasságos elrendelt.
Körülöttünk nyüzsgés támadt – a bíborosok és a többiek a dupla
ajtókhoz igyekeztek, hogy biztosítsák maguknak a helyet a
kápolnában. Az ujjaim összeolvadtak Alfonz ujjaival; tudatos
erőfeszítést kellett tennem, hogy ne szorongassam úgy a kezét, mint
egy kisgyerek, akit megtaláltak, miután évekig vándorolt egy sűrű
erdőben.
Ő lehet a megmentőm. Alfonz hálás volt Papának a kiváltságért,
hogy elvehet feleségül, amellett királyi vérből való volt, és Nápoly
hatalma állt a háta mögött. Nem olyan volt, mint Giovanni, akinek a
léte attól függött, hogy a rokonai milyen morzsát szórnak elé. Alfonzt
tisztelték, szerették a családjában. Ő boldoggá tud tenni engem,
gondoltam, és a szemébe nézve a magam tükörképét láttam. De a
boldogságnak már csak a puszta gondolata is megrémisztett. Mert lehet
ugyan herceg a saját jogán, de ez megvédi-e őt a családom
követelőzésétől és szeszélyeitől? Vagy, mint őelőtte Giovanni,
csapdában érzi majd magát, arra kényszerítve, hogy válasszon: vajon a
kedvünkre tesz vagy feldühít minket?
Kényszerítettem magam, hogy félretegyem az első férjemmel
kapcsolatos gondolataimat, s azon gondolkodtam, vajon Alfonz
megérzi-e rajtam a viharos múltamat, amely sötét árnyékként követ?
Nem tudta – és soha nem szabad megtudnia – a nehézségeket,
amelyeken keresztülmentem eddig a pillanatig, de valamit érezhetett,
mert szorosabban fogta a kezemet, és bár nem szólt egy szót sem, a
szorításán éreztem az erejét, a néma megerősítést, ami áradt belőle.
Azt próbálta üzenni, hogy többé már nem vagyok egyedül.
De én is képes vagyok ugyanerre? Cserébe én is tudok neki
biztonságot adni?
Aztán azt kérdezte halk, de határozott hangon: – Biztos benne,
hölgyem?
Választást ajánlott fel. Ha azt mondanám neki, hogy nem, tényleg
elmenne. Semmi nem tudná visszatartani, bármit mondana vagy tenne
Papa. Nem nekem kellene visszaléptetnem őt, mert ő csak akkor
akarná a frigyünket, ha én, és csak én egyedül, beleegyeznék. Ez most
nem családi szövetségekről vagy politikai szükségességből történik:
rólunk szólt – róla és rólam. Megkönnyebbülést éreztem, mert
tudtam, hogy soha nem engedné meg magának, hogy belehajszolják
olyasvalamibe, amire nincs felkészülve.
– Ha ön is – suttogtam.
Elmosolyodott. – Azóta vagyok biztos benne, amióta először
találkoztunk.
A ceremónia egyszerű volt. Miközben Botticelli melankolikus
angyalai a falakról figyeltek bennünket, a gárda spanyol capitanja, Juan
Cervillon a fejünk fölé tartotta a szimbolikus kardot, és mi elmondtuk
az esküt, amely a szent házasság kötelékében ezentúl összefűz
bennünket.
 Végighallgattuk a misét, majd az összegyűltek felsorakoztak a hallban
az esküvői bankettre. Figyeltem Alfonz profilját, erős, kissé ferde orrát
és erős állkapcsát, napszítta haja lazán verdeste a vállait, amelyekre
ráfeszült a zekéje. Eszembe jutott, amikor azt gondoltam, hogy
meztelenül jobban nézne ki, és rájöttem, hogy hamarosan eljön az
alkalom, hogy ezt megállapítsam. Éreztem, hogy az arcomat elönti a
forróság, és akaratlanul is megszoríthattam a kezét, mert felém fordult,
és rám kacsintott.
A társaság a salába tolult, ahol a terítőkkel letakart, összecsukható
asztalokat napraforgókoszorúk díszítették. A beszélgetők morajlása és a
padlón csattogó cipők zaja megsüketített; csak amikor már az
emelvényen voltam, akkor értek el hozzám a hangok.
Felnéztem. A gyomrom görcsbe ugrott, amikor megláttam Sanciát,
aki a hall bejáratánál vitába keveredett Cesaréval.
– Elég! – vicsorogta a bátyám, olyan hangosan, hogy mindenki
meghallotta. – Nem akarok civakodást a húgom esküvőjén.
– De mi lesz velünk? – vágott vissza Sancia, pedig Gioffre ott
toporgott mellette. – Megígérted. Azt mondtad, hogy mi…
Cesare elkapta a csuklóját. – Azt mondtam, hogy elég – de addigra
már mindenki őket bámulta. – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas.
Majd később megbeszéljük.
Alfonz megdermedt mellettem. Sancia a magasba emelte az állát, és
még az előzőnél is hangosabban mondta: – Én meg nem úgy
gondolom. Mi soha többé nem beszélünk. – Az asztalához masírozott,
az udvarhölgyei mögötte futottak. Gioffre nyomorúságos pillantást
vetett Cesaréra, majd a felesége után baktatott.
Cesare unott grimasszal ment vissza az emelvényre, amit Papa
megosztott vele.
Alfonz megjegyezte: – Kíváncsi volnék, mi a baj…
Óvatosan pillantottam rá. Tényleg nem tudja, miután Sancia és
Cesare pont az ő udvarában pajzánkodtak?
Elmosolyodott. – Bármi is az, nem kétséges, hogy Sancia az oka.
Attól tartok, a nővéremnek mindig is rossz természete volt. Bizonyára
felbosszantotta Cesare urat, ő képes minden férfit kikészíteni, ha az
nem az öccse vagy egy szent.
 Azt találtam mondani: – Lehet, hogy éles a nyelve, de jelen esetben
nem hibáztatnám őt. – Azt próbálgattam, vajon hajlandó-e beismerni,
hogy tud Sancia és Cesare bonyodalmas történetéről.
De csak annyit mondott: – Lehetséges – és intett a mögöttünk álló
apródnak, hogy öntsön bort. – De bármi is az ok, a nagyapánk
túlságosan elnéző volt vele. Gyakran mondogatta, hogy egy jó verést
érdemelne, hogy tudja, hol a helye, de nem emlékszem, hogy valaha is
bántotta volna.
– Egyetlen nőt sem lenne szabad megverni, bármilyen éles is a
nyelve – vágtam vissza, de a kezem megremegett, amikor a
serlegemért nyúltam. Egy szemvillanásnyi időre magam előtt láttam
Giovannit, aki az ágyra lökött, és egy kést tartott a torkomhoz.
Aztán azt éreztem, hogy Alfonz megérinti a lábamat az asztal alatt. –
Bocsásson meg nekem – mormolta. – De Sancia az a nő, aki bárki
férfiembernek próbára teszi a türelmét.
– Ő az ön nővére, jó uram. A viselkedésétől eltekintve tisztelettel
tartozik neki.
– Igen – bólintott komolyan. – És meg is adom neki. Nem
magamról beszéltem. – Enyhe mosoly ráncolta napsütötte bőrét a
szeme körül. – Isten óvjon bárkit, aki ostort merne emelni a
nővéremre!
Zavartan nevetgéltem. – Irigylem őt ezért.
Elkezdődött a zene, halk aláfestés a sült húsok, mártásban tálalt
fürjek és cukrozott gyümölcsökkel megrakott tálak felvonultatásához,
bár a mesés kreációknak több mint a felén olyan vastag volt az
aranyozás, hogy amikor Alfonz kérni akart egy adagot, le kellett
állítanom. Összevonta a szemöldökét. – Miért nem szabad?
– Mert az a színezék mérgező – mondtam neki. – A körbehordott
tálak csak mutatóba vannak. Egyszer egy vendég egy Orsini-esküvőn
mindenből evett, ami elé volt rakva, és belehalt. A szolgái pedig
majdnem megölték egymást, mert összevesztek a holtteste felett, ami
tele volt nemesfémekkel. – Láttam, hogy a ráncok elmélyülnek a
homlokán. – Nápolyban nem hordanak körbe feldíszített tálakat?
 Megrázta a fejét, mintha csodálkozna, aztán hirtelen harsányan
felnevetett – olyan hangosan és gátlástalanul, hogy Sanciára
emlékeztetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdeztem, mire azt válaszolta: – Díszes
tálak, amelyek egyszersmind mérgezőek is. Ez meglehetősen
érzékletes, nem gondolja?
Megdermedtem. – A halál lehetőségét érzékletesnek találja?
Hozzám hajolt. – Bizonyára hallotta a szóbeszédet, hogy a Bor-giák
meghívják az ellenségeiket vacsorázni, és titkon mérget szórnak az
ételükbe. Most igazolhatjuk, hogy az ilyen pletykák hamisak. A méreg
valójában egészen jól látható.
Megütközve néztem rá.
A jókedve eltűnt. – Ez csak egy tréfa volt – mondta gyorsan. – Én
soha nem hinném…
– Remélem is. – A hátamat a székhez préseltem, a nemtetszésem
olyan feltűnő volt, hogy láttam a szemem sarkából, amint Papa a
homlokát ráncolja az emelvényen. – Én nem foglalkozok a
rémhírekkel, uram – tettem hozzá fagyosan. – Nem tűröm el a
családom ilyetén rágalmazását. – Még akkor sem, gondoltam
magamban, ha néha megérdemelnék.
Kortyolt egyet a borából. – Igen, ez túl nyers humor volt tőlem.
Úgy tűnhetek fel a szemében, mintha szándékosan tenném tönkre a
mai napot.
Látható bűnbánása láttán megenyhültem. Sanciától tudtam, hogy a
nápolyiak sokkal fesztelenebbül viselkednek, kevésbé adnak a
formaságokra, mint Rómában. Miközben Alfonz azon töprengett,
hogy valami kevésbé sértőt mondjon, felismertem, hogy miután egy
veszélyes udvarban nevelődött, bizonyára megtanulta, hogy egyesek
mire képesek, és meglepő módon mégsem fogta vissza magát.
Hihetetlennek tűnt, de az újdonsült férjem pontosan azt mondta,
amit gondolt.
Felvetődött bennem, hogy egy kellemes délután egy könyvtárban
nem vetítheti előre a jövőt. És ahogy előtte Giovanniról sem, most
sem tudtam jóformán semmit a férfiról, akihez férjhez mentem.
 Megpróbáltam elrejteni a megdöbbenésemet. Szerencsére hallottam,
hogy a zene megélénkül, furulyaszó előzte meg a fehérbe öltözött
táncosok megjelenését, akik nagyszerű hajkölteményeket és mitikus
állatokat formázó maszkokat viseltek. A táncosok a saltarellót járták, a
spanyol udvarban oly kedvelt táncot, és egyszerre csak Cesarét
ismertem fel köztük.
Elefántcsontszínű selyemnadrágja kiemelte szoborszerű combját és
keskeny derekát, bő inge nyitott volt a mellén; piruettezett és előre-
hátra emelgette a lábát. Egy unikornismaszkot viselt, a bársonyszarv
kimeredt a homlokából, a szemei villogtak a gyémántflitterrel kirakott
szemnyílásban. A partnere egy lángszerű frizurát viselő nő volt,
ékkövekkel kirakott dominójelmez volt rajta, és egy griffre
emlékeztetett, a dekoltázsát kihangsúlyozta a mélyen kivágott ezüst
fűző. Ahogy Cesare körül forgott, a szoknyája a karcsú bokája körül
örvénylett, a bátyám elkapta a derekánál, és kétértelműen megcsókolta
a nyakát, miközben egyenesen rám nézett.
Megdermedtem. A tánc folytatódott, végül rá mertem nézni
Alfonzra. Szórakozott mosollyal dőlt hátra a székén, és a ritmust az
ujjaival verte a serlegén. Ha észre is vette Cesare arcátlan viselkedését,
nem mutatta. Amikor körbenéztem a teremben, ahol a vendégek
többsége vígan lakmározott és iszogatott, megláttam Sanciát Gioffréval
a Papa emelvényén lévő asztalnál.
Sancia dühösnek tűnt. Félrehajította a szalvétáját, és felugrott.
Gioffre meglepetten nézett apánkra, láthatóan bizonytalan volt, hogy
kövesse-e a felesége példáját; Papa intett a kezével, azt parancsolván az
öcsémnek, hogy maradjon nyugton. Arcát szántszándékkal elfordította,
amikor Sancia rántott egyet a ruháján, és az udvarhölgyeivel maga
mögött kiviharzott a teremből.
– Nem szereti, ha bolondot csinálnak belőle – jegyezte meg Alfonz,
és a hangja magára vonta a figyelmemet. – Az egyetlen dolog, ami a
temperamentumánál is rosszabb, az a büszkesége. – A keze az ölemben
pihenő kezemre simult, ujjai összekulcsolódtak az enyémmel. – De
nekünk nem muszáj ilyen kirohanások miatt aggódnunk, igaz?
Ezekkel a szavakkal elárulta, hogy tökéletesen tisztában van Sancia és
Cesare civakodásának az okával. Ezzel azt is tudtomra adta, hogy
velük ellentétben nekünk nincs szükségünk se akaratos természetre, se
gőgös büszkeségre.
– Apád kijelentette, hogy az esküvő után egy teljes évig Rómában
kell laknunk – folytatta. – Természetesen beleegyeztem, de miután az
egy év letelik, visszatérünk Nápolyba, és kialakítjuk a saját
háztartásunkat. – Szünetet tartott, s a másik kezét az arcomhoz emelte.
– Persze, csak akkor, ha nem ellenzi.
– Nem – mondtam azonnal, bár a pesarói tapasztalataim alapján
minden okom megvolt rá, hogy közöljem vele, hogy a királysága
összes lova sem elég ahhoz, hogy engem Nápolyba vonszoljanak, ami
meglehetősen nagy távolságra van Rómától. De mégsem tettem. Mert
abban a pillanatban, amikor egyik kezével a kezemet fogta az asztal
alatt, a másikkal az ajkamat érintette, abba is beleegyeztem volna, hogy
a háborgó tengeren át az Újvilágba menjek vele egy szivárgó gályán,
ha arra kér.
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy visszavonuljunk – mondta, és én
hangtalanul bólintottam, amikor talpra segített, és abban a pillanatban
a beszélgetés zaja, a kupák csengése és a táncosok forgása abbamaradt,
mintha egy pantomimjáték szakadna meg a közepén.
Cesaréra pillantottam. A maszkja alól izzadságcseppek gördültek le
az arcán, göndör fürtjei a koponyájára tapadtak; és magamon éreztem
a pillantását, amikor odamentünk Papához, és meghajoltunk előtte.
Papa üdvözült mosollyal bólintott, és intett az őröknek, hogy
kísérjenek minket a palazzómba.
– Senki más nem jön velünk? – kérdeztem Alfonzt, miközben a
terem ajtaja felé tartottunk.
– Őszentségének volt egy kikötése – válaszolta –, és én
beleegyeztem. Nem lesz nyilvános nászéjszaka az elhálás bizonyítására.
Ez az éjszaka, kedves feleségem, csak a miénk.
Senki nem gondolt arra, hogy egy nászlakosztályt készítsen elő
számunkra, de Nicola és Murilla, áldás a szívükre, illatos gyertyákat
gyújtottak a hálószobámban, és kint vártak, majd alig leplezett
vihogással pukedliztek, amikor Alfonzzal elmentünk mellettük.
Korholó pillantást vetettem rájuk; Nicola szemei pajkosan csillogtak,
míg Murilla Alfonzt imitálva kidüllesztette a kis mellét, és pimasz
elismeréssel megemelte a szemöldökét.
Az ajtó kattanva bezáródott. Alfonz mögém állt; éreztem, amint
kemény és lapos hasa a derekamhoz simul. – Végre – lehelte. A szája a
nyakamra tapadt, ujjai a hajamban motoztak, kikötötte a szalagokat,
eltávolította a hajhálót, miközben én mozdulatlanul álltam. Bár
próbáltam elfelejteni, mégis feltörtek bennem annak az éjszakának a
töredezett emlékei, amikor Juan megerőszakolt, és most lebénítottak.
Ez volt az első alkalom, hogy egy férfi így érintett meg, és annyira
rettegtem, hogy alig kaptam levegőt.
Abbamaradtak a mozdulatai. Kínzó üresség támadt bennem, amikor
megfontoltan kissé hátrébb lépett. Féltem az érintésétől, de most, hogy
nem éreztem magamon a kezét, még jobban féltem attól, hogy
elveszítem.
– Nem akarom magam rád erőszakolni – mondta –, ha rosszulesik a
simogatásom.
Túl gyorsan perdültem meg; az arcomon megmutatkozhatott a
félelmem, amikor azt mondtam: – A maga… a te… jólesik a
simogatásod.
– Igen? Mert ha megkockáztathatnék egy sejtést, azt mondanám,
hogy megrémültél.
– Egyáltalán nem. – Megpróbáltam magabiztosnak tűnni. – Ne
feledje el, hogy voltam már férjnél, jó uram. Tudom jól, mit vár el
tőlem.
Felsóhajtott. – És ha jól tudom, nem az vagy, mint aminek
mondanak.
A torkom összeszorult. – Már mondtam, hogy nem érdekelnek a
pletykák. Így fogalmam sincs, hogy ki mit mond – válaszoltam, pedig
jól tudtam. Bár elzártan éltem a csőcseléktől és a gonosz
megjegyzéseiktől, nagyon is gyanítottam, hogy mit beszélnek rólam –
a Borgia lányról, akit elhagyott a férje, aki ráadásul azt állította róla,
hogy a saját apja gerjedelmének a tárgya, és ezen állításáért
megtorlásként őt arra kényszerítették, hogy elismerje az impotenciáját.
Végül Giovanni szégyene sokkal kisebbnek bizonyult, mint az enyém,
mert újranősült, és be tudta bizonyítani, hogy egy másik feleséggel
nem volt tehetetlen, míg én… nekem életem végéig együtt kell élnem
azzal a botránnyal, amit a gyanúsításai okoztak.
– Nincs fogalmad? – Alfonz lepillantott. Amikor felemelte a szemét,
az arca komor volt. – Pedig tudnod kéne. Mindenkinek – de főleg
azoknak, mint akik mi vagyunk – tudniuk kellene, hogy mit
beszélnek róluk.
A szoba atmoszférája megváltozott. Összefontam a karomat magam
előtt, hogy a hirtelen rajtam átfutó hidegség ellen védekezzek. – Én…
én nem akarom tudni. Mi jó származna nekem abból?
Papát hallottam a saját hangomban, a figyelmeztetését a családunkat
megszálló gonoszról, és rettegtem attól, hogy Alfonz mit fog mondani
ezek után. Nem akartam hallani, hogy mit beszélnek rólam
Nápolyban: az ízléstelen spekulációkat, a burkolt, szeméremsértő
célozgatásokat, amelyek az igazság magvait tartalmazhatják.
Alfonz azonban közelebb lépett. – Tudom, hogy az első házasságod
nem a te választásod volt. És azt sem képzelem, hogy kellemes volt. A
részleteket nem tudom, de megígérem neked az életemre, hogy soha
nem fogok fájdalmat okozni neked, és nem foglak bármire is
erőszakkal rávenni. Ha szívesebben maradnál egyedül ma éjjel,
megszégyenülés nélkül távozom. Hajlandó vagyok addig várni, amíg
szükséges, hogy készen állj.
Hála oldotta fel a félelmemet. Nem kérdezte meg, hogy mi az
igazság, bár nyilván sejtette, hogy nem vagyok olyan ártatlan, mint
ahogy apám kinyilvánította, hogy valójában hazudtunk, és talán nem
csak a szüzességemmel kapcsolatban. Várta a választ, de nem követelte.
Eszembe jutott, amikor hirtelen megcsókoltam a könyvtárban, és
közben arra gondoltam, milyen csodálatos lehet szabadon, és nem
kötelességből szeretni. Hallottam magam, amint azt mondom: – Azt
hiszem, mindig is készen álltam számodra.
Azután már nem voltak szavak. A múlt fájdalma feloldódott az új
érzésben, egy lassan felépülő gyönyörben, ahogy lehámozta rólam a
ruháimat, mígnem meztelenül álltam előtte, a hajam a derekamra
göndörödött. Ugyanazzal a csodálattal nézett, mint amikor először
látott a könyvtárban. Mozdulatlanul álltam, mintha csak le akarna
rajzolni, nem emeltem fel a kezemet, hogy eltakarjam a
mellbimbóimat, amelyeket izgatott a tekintete és a bőrömet érő
levegő, nem fedtem el a kezeimmel a lábam közti arany háromszöget,
amit eddig a pillanatig egyetlen férfi sem látott teljesen.
– Istenem, gyönyörű vagy – mondta telt hangon. – Mint egy
Botticelli-festmény; a Vénusz a kagylóban, minden fehér és rózsaszín
és arany, mintha most keltél volna ki a tengerből.
A szám kiszáradt, éreztem, hogy elönt a forróság. Térdre vetette
magát előttem, a tenyerébe fogta a fenekemet, és magához húzott.
Amikor megéreztem a nyelvét, az olyan volt, mintha villám csapott
volna belém, nem tudtam visszatartani a torkomból feltörő nyögést.
Hátrafeszítettem a fejemet. A térdeim remegni kezdtek. Az ujjaim
elvesztek a hajában, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, és
hallottam magam, ahogy levegő után kapkodok, és közben felszakad
belőlem egy kiáltás. A szőnyegre fektetett, az ujjai mindenütt elértek,
a ruhája mintha magától leolvadt volna róla. Ahogy fölém hajolt,
herkulesi mellkasa nagyon különbözött a bátyámétól: Alfonzé széles és
tömött izmú volt, sötétszőke szőr göndörödött rajta, amelynek olyan
tapintása volt, mint a nyersselyemé. A karjai gránitból voltak faragva,
és amikor körbeölelt, hatalmasnak, óriásinak tűntek. A combomon
éreztem, ahogy lüktet a kemény hímtagja. A szemébe néztem, és
odanyúltam, kezembe vettem. Megdagadt a tenyeremben.
– Nem tudok… várni – nyögte.
Felemelte a csípőmet, hogy összetalálkozzunk, és boldogan
fogadtam magamba.
Ahogy belém hatolt, ahogy a szája a számat érte és a légzésünk
egybekeveredett, felfedeztem, hogy valóban szűz vagyok még –
minden tekintetben, kivéve egyetlen dolgot.
 Huszonkilencedik fejezet

A következő heteket nagy boldogságban töltöttük.

Megtanított mindenre, amit tudott, és én buzgón megmutattam
neki, milyen jó tanítvány vagyok. Ügyesnek bizonyulhattam a
nyögései alapján, és ahogy a magja kilövellt. Alfonznak az íze is olyan
volt, mint amilyen a szaga, sós hullámtajték, és az én ízem az ő
szájában olyan volt, mint a porrá tört ánizs, szokta mondani. Miután
megfürödtünk, és hozzáfogtunk az evéshez (miközben az
udvarhölgyeim alig tudták magukba fojtani a kuncogásukat, nem
kétséges, hogy a kulcslyukon keresztül a mi ficánkolásunkkal
szórakoztatták magukat), megesküdött, hogy még mindig érzi magán
az illatomat, mint egy lemoshatatlan parfümöt.
1498 nyara volt a legboldogabb, amire vissza tudtam emlékezni. A
férjem sokkal többet nyújtott nekem, mint a férfi és nő között
meglévő szenvedély és nyíltság. Az ő természetszeretete és a könyvek
iránti érdeklődése, az öröme, amit az egész napi könyvtárban való
búvárkodás után egy délutáni séta jelentett a kertben, vagy lovaglás a
Rómát körülvevő, fenyőkkel borított hegyekben, ahol szeretett
sólymokat röptetni és fürjre vadászni, rádöbbentett arra, hogy egészen
addig nem szerettem igazán, nem tudtam úgy szeretni, mint azok, akik
tudták, hogy dédelgetve vannak. Odáig azt hittem, hogy elég nekem a
családom, amelynek része vagyok, és mi soha el nem válunk
egymástól. Alfonz széttörte ezt a hitemet. Apránként, darabról darabra,
mint egy merev páncélt, amely alatt rugalmas selyem van, amit
kedvére formálhat. Amint kielégülten feküdtünk az összegyűrt
lepedőkön, az ő szemével egy istennő megtestesülésének láttam
magam, és a boldog megkönnyebbüléstől ‒ hogy végre megtaláltam
azt, aki hozzám tartozik, a társamat, aki után évekig sóvárogtam,
anélkül, hogy tudtam volna ‒ majdnem elsírtam magam,.
– A tiéd vagyok – suttogtam a fejemet a vállára hajtva, miközben ő
átölelt. – Örökre a tiéd, ameddig a halál el nem választ.
Mindig gyorsan elaludt, mint egy gyerek, aki nem aggódik. – Az
ágyban ne beszélj halálról! – mormolta, és szorosan magához húzott. –
Nápolyi vagyok, nekünk ez balszerencsét jelent.
Elmosolyodtam. Alig vártam, hogy láthassam Nápolyt. Arra
vágytam, hogy magam mögött hagyjam Rómát és a múltamat, és új
életet kezdhessek. Már majdnem elaludtam, lebegtem az átélt gyönyör
hullámain, elandalított halk horkolása, amikor eszembe jutott a fiam.
Vajon mit csinál ebben a pillanatban, a kiságyában alszik-e, apró kis
ökleit az arcához szorítva, vajon meleg és szerető légkör veszi-e körül
az anyám házában. Szinte bűnnek tűnt, hogy nélküle ilyen
boldogságot érezhetek, és azon merengek, hogy Nápolyba megyek, és
őt itt hagyom. Rettegés fogott el, egy kísértet kelt életre bennem,
amit soha nem tudtam végérvényesen elűzni. Nem tarthatom meg ezt
a titkot örökre. Meg kellene vallanom. El kell mondanom Alfonznak,
hogy amellett, hogy a felesége vagyok, anya is vagyok, akinek
rettenetesen hiányzik a gyermeke.
Igen, el kell neki mondanom. De még nem most.
ø
Augusztusban Papa visszahívta a bíborosokat a nyári pihenőjükről. A
savanyú képük előtt Cesare, pápai jóváhagyással felvértezve, engedélyt
kért, hogy lemondhasson a papi esküjéről. Szimbolikusan levette a
bíborszínű sapkát, és tonzúrás fejét meghajtotta előttük, ezáltal újra
világi férfivá válhatott, aki szabadon élhet testi életet, és akár meg is
nősülhet, ha akar.
– Az szinte természetes, hogy a spanyol nagykövet kifogást emelt –
mondta nekem, miközben egy könnyű vacsorát fogyasztottunk a
palazzómban. Alfonz a testőrével, Tomasso Albanesével a városba
ment, Cesare váratlanul érkezett. Bár egy jó ideje már nem voltunk
kettesben, és én tartottam is tőle, de úgy tűnt, mint aki nem veszi
észre a tartózkodásomat, és megörvendeztetett a rég esedékes
látogatásával. – A nagykövet megfeddte Papát, amiért olyan könnyen
elengedett a nyájból, és amiért lemondok a Krisztus által nekem
adományozott megtiszteltetésről – forgatta a szemét Cesare –, bár én
inkább azt gondolom, hogy a katolikus királyokat kevésbé izgatja a
vallási elkötelezettségem hiánya, mint az, hogy francia feleséget
választok.
– Ezek szerint elveszed feleségül Carlotta hercegnőt? – kérdeztem,
és beleharaptam a füstölt sonkával töltött kenyérbe. Igyekeztem
visszafogott maradni, és nem kimutatni, mennyire érdekelnek az
ügyei. – Papa hozzájárult, hogy elutazz Franciaországba, hogy udvarolj
neki?
Bólintott, az ujjai között forgatta a serlegét. Lazán hátradőlt a
székén, és így észrevettem a kiújuló betegsége nyomait. A szája
sarkában új seb volt, és néhány nemrégen bevarasodott folt a nyakán
és az arcán. A kezei is sebesek voltak, nekem úgy tűnt, mintha a láz
ijesztő erővel tért volna vissza, de ő könnyedén vette: amikor
rákérdeztem, azt mondta, sokkal enyhébb, mint az első rohama volt.
Most is a háromnapos lázként emlegette, de nekem nem tetszett,
ahogy kinézett, és azok a foltok ijesztőek voltak, még akkor is, ha a
kedélye a régi volt.
– Papa el akar küldeni, olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges –
mondta. – A franciák készek a fogadásomra. Lajos király egy birtokot
és Valencia hercegi címét ajánlotta fel nekem, sőt, már Il Valentinónak
hívnak. Jól hangzik, nem? – felhajtotta a borát, és már azonnal nyúlt a
kancsó felé. Már a negyedik pohárnál tartott, alig két óra alatt,
állapítottam meg, pedig régen alig ivott meg eggyel is ennyi idő alatt.
– De azért még van néhány kihívás, amit le kell győznünk. Elsősorban
rá kell vennünk az összes bíborost, hogy pecsétes jóváhagyásukat adják
Lajos házasságának az érvénytelenítésére, és meg kell győzni azt a
sunyi Federicót, hogy teljesítse az ígéretét, és támogassa a házassági
ajánlatomat.
 Nyugtalanság fogott el. – Idáig azt hittem, hogy Federico király már
megnyilatkozott, hogy az ő lányát veszed el.
Cesare elhúzta a száját. – Igen. Akkor azért voltam ott, hogy
megkoronázzam; mi mást mondhatott volna. De most tagadja, és arra
hivatkozik, ha nem rendezzük a vitánkat Romagnában – ami jelenleg
nem áll szándékunkban –, nem támogathatja, hogy a lánya hozzám
jöjjön feleségül. Ezek a nápolyiak mind ilyenek. Nem bízhatsz…
– Valóban? – hallottam Alfonz hangját. Megfordultam a székemben,
és láttam, hogy köpenyben, a szolgája mellett áll a galérián.
– Uram – mondtam zavartan –, nem… nem vártuk, hogy ilyen
hamar visszatérsz.
– Nyilvánvaló. – Alfonz kigombolta a köpenyét, és odanyújtotta
Albanesének, majd a kezével intett, hogy távozhat. Elhelyezkedett az
asztalnál, és olívabogyót, néhány szelet sajtot és hideg csirkét lapátolt
egy tányérra. A kezével evett, jó étvággyal. – Mi ez az ügy, amiért
nem bízol Federico nagybátyámban? – kérdezte Cesarét, aki nem
titkolt megvetéssel illette. – Talán segíthetek.
– Kétlem – válaszolt a bátyám, és lecsapta a serlegét az asztalra.
Alfonz kuncogott. – Mit is pontosan? Azt a képességemet, hogy
hatással lehetek a nagybátyámra, vagy az általános képességemet, hogy
bármit is el tudok intézni?
– Mindkettőt. – Cesare hirtelen felállt. Meglepett vele, mert mindig
nagyon udvarias volt Alfonzzal. Ez a megváltozott magatartás azt
juttatta eszembe, ahogyan Giovanni Sforzával bánt. – Azt hiszem,
kedves uram, hogy az említett nagybátyja félrevezetett, és ön is. Ha
Nápolyban tudtam volna, hogy az ön családja annyi mocskot szór az
arcomba, nem lettem volna olyan lelkes, hogy a húgom ágyába
engedjem.
Alfonz megvonta a vállát. A székem karfáját markoltam, miközben ő
tovább evett, mielőtt megszólalt volna: – Én nem vezettem önt félre,
amikor Nápolyban beszéltünk. Én valóban feleségül kívántam venni
Lucreziát, és azt is hiszem, hogy ő is hozzám akart jönni feleségül,
ami, ahogy azóta kiderült, így is volt. Ami a nagybátyámmal
kapcsolatos ügyét illeti, Federicónak joga van eldönteni, hogy ki illik a
legjobban a lányához, és ebben ön is egyetértene, ha csak egy
pillanatot is szánna rá, hogy figyelembe vegye a nagybátyám
álláspontját, és nem a saját büszkeségén sajnálkozna.
– Azaz? – Cesare hangja feszült volt.
– Azaz, ő törvényes nápolyi hercegnő és…
– És én csak a pápa fattya vagyok. – Cesare felkapta a serlegét, és a
földhöz vágta. – Jól ismerem a nápolyi trükköket, signore. Én férfivá
értem, mialatt a szörnyűséges nagyapja, Ferrante, ármánykodott és
betámolygott a sírjába; és tudom, hogy ön mennyire nagyra tartja
magát. De nehogy elfelejtse, többen azt állítják, hogy maga legalább
annyira fattyú, mint én, és különösen vegye figyelembe azt a tényt, ha
a franciák azt állítják, hogy az a szikla, amit ön királyságnak nevez, az
övék, őszentsége, az apám elintézi nekik.
Alfonz mosolya nem jelent meg a szemében. – Soha nem tagadtam,
hogy az apám házassági kötelék nélkül nemzett, és hogy nincs
törvényes jogom a trónra. – Szünetet tartott. – Viszont úgy tűnik,
hogy ön a Carlottával való házassága révén mégiscsak szívesen jogot
formálna arra a sziklára. Hogyhogy nem látja be, hogy ez a helyzet a
hölgy apját felzaklatná, hiszen vannak saját örökösei, akiket
támogasson?
Cesare arca olyan fagyossá vált, hogy kezdtem felemelkedni a
székemből, és a kezemet felemeltem, hogy távol tartsam. – Ugyan!
Szükséges ez most? Alfonz bizonyára segíthet azzal, hogy legalább ír a
nagybátyjának, és megkéri, hogy fontolja…
– Nem. – Cesare úgy köpte ki az elutasítást, mintha valami a fogába
akadt volna. – Megtiltom. Ha Federico úgy dönt, hogy megszegi az
ígéretét, akkor hadd tanulja meg a leckét, ami ezzel jár. – Alfonzra
meredt. – Megköszönném, uram, ha nem avatkozna bele – ezzel
mereven odabiccentett felém, majd elment.
Hallottam, hogy Arancino dorombolva járkál az asztal alatt. –
Cesare… nem önmaga – mondtam Alfonznak. – Beteg volt, és mégis
egyfolytában Papa mellett van. Nem úgy értette azt, amit mondott.
Alfonz lehajolt, hogy megsimogassa a macskámat, aki, miután soha
nem szerette, ha egy férfi hozzáért, mostanában fura módon felfedezte,
hogy nem tud ellenállni a férjem érintésének. – Én azt hiszem, Cesare
pontosan tudja, hogy mit beszél. Utál engem.
 – Miért mondod ezt? – tiltakoztam. – Hát nem ő tárgyalta le az
esküvőnket?
– De igen, csakhogy most okot keres arra, hogy megbánja. –
Letépett egy falat csirkét, és megetette Arancinóval. – Ha Cesare
Borgia nem kapja meg, amit akar, akkor ez a kötelék, amely összeköt
bennünket, megkeseredhet. – Elgondolkodott. – Ha ez megtörténik,
akkor választanod kell, melyik oldalra állsz.
– Választanom? De ő a bátyám! Őszentsége pedig az apám.
– Én meg a férjed vagyok. – Megtörölte a kezét a használt
szalvétámban. Megkerülte az asztalt, és arcon csókolt. – Ahogy a
nászéjszakánkon mondtam, soha nem kényszerítelek semmire. De
nem is fogok itt ülni és várni, hogy azt tegyék velem, amit a pesarói
Sforzával. Ha arra kerül a sor, akkor harcolni fogok ellenük – veled
vagy nélküled.
Nem várt a válaszomra. Megfordult, és visszavonult abba a szárnyba,
amelyet egykor Giovanni foglalt el, és amelyet azóta Alfonznak
jelöltek ki, bár ő soha nem használta, kivéve, hogy ott tartotta a
holmiját, és a szolgái ott aludtak.
Arancino felugrott az asztalra, és elkezdte a csirkét cincálni.
Hagytam, hogy jóllakjon, miközben Alfonz után bámultam, és
képtelen voltam megfejteni, hogy amit éreztem az, düh volt-e, mert a
férjem kételkedni mert bennem, vagy egy rossz előjel, amelynek akár
oka is lehet.
Az esküvőnk óta először, azon az éjszakán, külön aludtunk.
ø
Amikor az őszi szelek tépni kezdték a címerállatunkat, a bikát
megjelenítő zászlókat a zászlórúdon, amely ki volt téve a nap
szikkasztó sugarainak, összegyűltünk, hogy elbúcsúztassuk Cesarét.
Franciaországba indult, olyan kísérettel, amelyik nem csak felülmúlta
azt a csapatot, amelyik Juant kísérte Spanyolországba, de beszédtéma is
lett Rómában. Az a szóbeszéd járta, hogy Cesare lovainak még a
patkója is színtiszta ezüstből volt, és az apródok libériáján a rojtok
valódi aranyból voltak.
Természetesen ez nem volt igaz. A lovak és apródok, igaz ugyan,
hogy rengetegen voltak, de a szokásos lószerszámot és díszruhát
viselték, bár ugyanezt nem lehetett elmondani a vezetőjükről. Papa
határozott arról, hogy Cesare már úgy érkezzen Franciaországba, mint
egy herceg, akivé később válhat. Ezért, miután lemondott bíborosi
tisztségről, eladta a hozzá tartozó javadalmait, és az ezen nyert
kétszázezer dukátot beforgatta; az így vásárolt drágaköves portékák
megtöltötték Cesare ládáit. A bátyám maga gyönggyel kirakott
damasztot viselt, a pompás bársonyköpeny francia módra omlott le a
válláról, tollas fövegén feltűnő, rubinokkal kirakott karima díszelgett,
amely alatt az arcát finom gézből szőtt félmaszk takarta, hogy elrejtse a
betegsége által keltett sebeket. Ki akartam fejezni az aggodalmamat,
hogy amíg beteg, nem kellene elutaznia, de miután ő és Alfonz
hadilábon álltak egymással, mindenkinek az volt a jobb, ha mégis
elmegy. Cesare, amikor megszorította a kezemet, azt mondta: – Légy
óvatos, Lucia! Csak boldogságról akarok olvasni a leveleidben. –
Közelebb oldalazott. – Nem leszek sokáig távol. Amikor visszatérek,
meglesz mindenem, ami ahhoz szükséges, hogy senki se szegüljön
ellen újra.
A családunk felsőbbrendűségére hivatkozott, amely családnak bár a
férjem is tagja volt, mégis fenyegetést hallottam ki a hangjából.
Elhúzódtam tőle. Csak néhány lépésre álltunk Papától, aki a piazzára
néző emelvényen trónolt. Körülöttünk összegyűlt a pápai udvartartás,
míg a nép a kordonnal jelölt út mentén örvendezett, és ingyen
vörösbort ivott a szökőkutakból.
– Te is vigyázz magadra! – mondtam végül. Amikor a szemébe
néztem, olyanok voltak, mintha a maszkba égetett lyukak lennének. –
Forza e in bocca al lupo (Óvjon a sors, mint farkas a kölykét! [szerk.]).
Mérsékeld magad mindenben, a lelki békénk kedvéért, és a saját
egészséged érdekében! – Elkeskenyedett a szeme. Aztán
elmosolyodott, és lehajolt, hogy egy csókkal köszönjön el. Elfojtottam
a felszisszenést, amikor azt éreztem, hogy beleharap az ajkamba. – Ne
kószálj el túl messzire az akoltól! – suttogta. – Sokkal fájdalmasabb azt
látni, hogy mást szeretsz, mint gondoltam.
Mielőtt válaszolhattam volna, odaperdült Papához, csak úgy
suhogott a köpenye, és letérdelt, hogy megcsókolja a pápai papucsot.
Papa magához ölelte. Amikor Cesare a piazzára tartott, ahol várta már
a mantovai lova, apámra pillantottam. Fagyos elégedettség suhant át az
arcán, meglepő ellentéteként annak a könnyes bánatnak, amit Juan
távozásakor mutatott.
Az a nyugtalanító benyomásom támadt, hogy Papa ahelyett, hogy
azt a fiát ünnepelné, akit éppen most emelt magas rangra, még mindig
azt gyászolta, akit elveszített.
ø
A karácsony, a Megváltó születésének megünneplése szentmisék és
tömjénfüst ködében telt el. Majd köszöntöttük az újévet és a karnevál
eljövetelét, a hedonisztikus élvezetek idejét, ami megelőzte a
hamvazószerdát és a szigorú böjtidőszakot. Alfonzzal és Papával
gyönggyel kirakott maszkban álltunk az Angyalvár erkélyén, hogy
üdvözöljük az ünneplőket. De a tél kemény volt, mardosó szelekkel és
szűnni nem akaró esőkkel érkezett, a Tiberis kiöntött, és kevesen
merészkedtek ki az utcákra, bár több mint egy óráig álldogáltunk a
csöpögő baldachin alatt. Végül bőrig átázva vonultunk vissza a falak
közé.
– A híres római karneválotok némi kívánnivalót hagy maga után –
jelentette ki Alfonz reszketve, amikor, már a lakosztályunkban,
megszabadultunk a ruháinktól, és elmerültünk a hatalmas, vászonnal
körbevett rézkádban, amelyet előkészítettek számunkra. Belemártotta
a fejét a forró rózsavízbe, s amikor újra felbukkant, a haja mint
olvasztott arany tapadt a fejére, újonnan növesztett szakállán ezüstös
virágszirmok csillogtak, és olyan tekintettel nézett rám, amit már olyan
jól ismertem.
Azóta nem hoztuk szóba a vitánkat. Bár hónapok teltek el, továbbra
is nyugtalan voltam a családommal kapcsolatos gyanakvásai miatt.
Most, bár Cesare elment a francia udvarba, és bizonyára hónapokig
távol lesz, ha nem tovább, mégis, nyugtalanság fogott el, amikor
Alfonz az ujjával közelebb csalogatott, és fátyolos hangon azt mondta:
– Gyere ide.
A karjaiba libbentem, s amikor magához húzott, a keménysége riadt
borzongást váltott ki belőlem. – Majd megfagyok. Melegíts fel!
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon hideg lennél. – A tenyeremet a
mellére téve ellöktem magamtól.
 A homlokát ráncolta. – Elutasítod a férjedet?
Az állára mutattam. – Szúr a szakállad. Olyan, mintha egy medvével
csókolóznék.
– Mi ez? Tudatlak, Madonna, hogy a szakáll a legújabb divat az urak
körében. Annak a férfinak, aki szakállt tud növeszteni, van, és az, aki
nem tud…
– Vásárol egy arcparókát? – ugrattam, és Alfonz magához húzott, a
testem olyan síkos volt, mint egy hálóba került angolnáé. – Csókolj
meg! – követelte, és megcsókoltam. Amikor megéreztem a lüktetését
a combomon, végül erőt vettem magamon, és megkérdeztem: – Még
mindig haragszol Cesarére azért, amit a múltkor mondott?
– Már elfelejtettem – válaszolta, de a megfeszülő arca elárulta, hogy
nem így van. – És soha nem is voltam mérges. A bátyád egy Borgia;
túlságosan büszke. Igazából ő és Sancia tökéletes pár lettek volna. –
Felnevetett. – Vagy a végén megölték volna egymást az ágyban.
– Nekem is ugyanolyan Borgia-vérem van – nem tágítottam, mert
hallani szerettem volna, hogy valójában mit gondol. – Ha benne
kételkedsz, akkor bennem is kételkedned kell.
Megfogta a kezemet, és a víz alatt a megkeményedett hímtagjára
vonta. – Ez úgy érződik, mintha kételkednék benned? – Felemelt, és
magára húzott. Egy nyögés fakadt fel bennem. Lökött egyet felfelé. –
Nem kételkedek benned, édes Lucrezia – suttogta. – Akarlak és
kívánlak… örökké.
A víz hullámokban csapott ki a kád széle fölött, a padló csurom vizes
lett. Olyan hangosan nyögött, hogy kacagni kezdtem, kezemet a
szájára tapasztottam, hogy elcsendesítsem, nehogy az ajtó túloldalán a
szolgák meghallják (állandóan hallgatóztak).
Nem érdekelte, és mire befejeztük, akkor már engem se. De azt
megjegyeztem, hogy nem adott kielégítő választ.
ø
A szelek elültek. A tovatűnő felhők mögül kibújt a sápadt nap. Mi
vidékre készülődtünk, egy bíboros villájába, hogy vadásszunk és
lakomázzunk. Alfonz ereje teljében volt, korábban egy pár fürjet és öt
nyulat szedett le a fehér sólyommal, amit Papától kapott karácsonyra –
rendkívüli ajándék volt, Izland északi vidékéről hozták nagy
költséggel. Alfonz azonnal szerelembe esett a sólyommal, elnevezte
Biancának, és egy ezüstkalitkába költöztette a szobánkban. Saját
kezéből etette nyers húsdarabokkal, aranyozott pántokkal díszítette, és
egy zafírokkal kirakott csuklyát is adott rá, ami gyönyörűen kiemelte a
tollazata azúrszínű árnyékát.
– Kezdem azt hinni, hogy azt a madarat jobban szereti, mint engem
– jegyeztem meg Sanciának, miközben a szőlőskertben sétálgattunk.
Összetöpörödött fürtök lógtak a venyigéken a téli hidegben. – Nézz
rá! Nem tudja levenni róla a szemét.
– Mint egy megszállott, nem? – Sancia felnevetett. Visszatért a
vidámsága, odavolt a pletykákért, a ruhákért, és minden férfira nagy
hatást tett, akivel csak találkozott. Volt lehetőségem őt megfigyelni
számtalan lakomán és a Vatikánban tartott ceremónián, és úgy tűnt,
hogy már nem zavarja Cesare hiánya, sem az a megalázás, amiben a
bátyám részesítette, amikor eldobta őt egy másik nápolyi hercegnő
kedvért, akinek a törvényes születése többet ígért, mint amivel Sancia
tudott szolgálni.
– Gioffre is akar egyet. – Nem tudtam megállni, hogy ne
mosolyogjak, amikor az öcsémet figyeltem, amint közel merészkedik
az Alfonz védőkesztyűjén biggyeszkedő fenséges sólyomhoz. – Azt
hiszem, megkérem Papát, hogy vegyen neki is egyet a tizenhetedik
születésnapjára. Hogy hangzik?
Vártam, hogy a javaslatom leülepedjen. Sancia szórakozottan
bólintott. – Amit csak jónak ítélsz.
Sóhajtottam. – Ti még mindig nem…?
Bosszús pillantást vetett rám. – Muszáj ezt megvitatnunk?
– Nos, már öt éve házasok vagytok, és…
– Csak én tudom, hogy milyen hosszú ideje. – Sancia felkapta a
szoknyája alját, és láthatóvá váltak a faklumpák, amelyeket mindketten
azért viseltünk, hogy elkerüljük, hogy a szaténtopánkáink sárosak
legyenek, amikor az eső áztatta ösvényeken sétálgatunk. – Őszentsége
már felvetette a témát. Megszidott, hogy még nem szültem neki
unokákat. – Kihallottam a hangjából az élt. – Gioffre eléggé hajlandó
lenne, de én nem tudnám elviselni, hogy összefogdosson.
– Sajnálom, hogy ezt hallom – motyogtam.
 – Hát igen. Nem mindenkinek lehet olyan nagy szerencséje a
férjével, mint neked. Nos, felejtsük el az én szomorú sorsomat!
Hallottad a legújabb híreket a másik fivéredről? – A hangja
megélénkült. – Nem? Ó, többször kellene kikelned a nászágyadból.
Egész Európa erről beszél! Lajos király kellő pompával fogadta a mi
Valentinónkat, de úgy tűnik, a francia udvar kinevette, mert annyira
kiöltözött. – Kegyetlen élvezettel nevetett, amiért nem tudtam őt
hibáztatni. – És a király, ígérete ellenére, hogy megsürgeti az esküvőt
Carlottával, szórakoztatja ugyan a kedves urunkat, de semmi
eredmény, vélhetőleg a hölgy még csak nem is gondolkodott el rajta.
Amint belülről összerázkódtam, elképzelve, milyen dühös lehet
Cesare, Sancia hozzátette: – Lajos most másik hercegnőt keres
számára, bár aligha hiszem, hogy minden erőfeszítés és költség ellenére
Valentino hajlandó lesz… Nézz a lábad elé!
El akarta kapni a karomat, de már megcsúsztam, a ruhám alja csupa
sár lett, beleakadt a faklumpába, és megbotlottam egy kőben az
ösvényen. Alig éreztem az esést, a ruhám és a köpenyem felfogták az
ütést, de kipréselődött belőlem a levegő, és miközben a hasamon
fekve levegő után kapkodtam, részben jót szórakoztam a saját
ügyetlenségemen, részben megijedtem, amikor kétségbeesett lépéseket
hallottam közeledni.
Alfonz mellém térdelt, az arca falfehér volt. – Amore, megütötted
magadat?
Megráztam a fejemet. – Segíts fel. – Megfogtam a kezét, és
hagytam, hogy talpra állítson. Minden úszott körülöttem, amikor
megpróbáltam összeszedni magam. Alfonz udvaroncai aggódva néztek;
láttam, hogy Papa feláll a székéből a villa teraszán, keze a homlokán.
Mellette Gioffre küszködött, hogy a férjem sólymát, ami félelmetesen
verdesett a szárnyaival, megtartsa a karján.
– Micsoda hűhó! – Alfonzhoz fordultam. – Csak megbotlottam,
és… – Egy hirtelen görcs belém fojtotta a szót, összerándult az arcom
a fájdalomtól, és próbáltam mély levegőt venni. Aztán meghallottam a
saját nyöszörgésem, amit Alfonz sürgető kiáltása követett: – Megsérült!
– És nagy rémületemre azt éreztem, hogy valami forró és nedves
szivárog végig a combomon.
 – Ne, szerelmem! Ne sírj! – Alfonz ringatott a karjában. A villában
feküdtünk egy sietősen előkészített ágyon, amit a bíboros meglepett
szolgái gyorsan megvetettek, mert azalatt, míg Alfonz bevitt a házba, a
mocskos topánkáimról vér csepegett. Miután bevittek az idegen
szobába, Sancia alighogy meglazította a fűzőmet, egy formátlan
ömleny buggyant ki belőlem a padlóra.
– Nem tudtam… – suttogtam. – Ha tudtam volna, megtettem volna
mindent, bármit, hogy vigyázzak a mi… a mi…
Nem tudtam kimondani. Nem akartam elhinni, hogy olyan
könnyen elvetéltem azt, ami olyan becses volt számomra, holott Juan
magját gond nélkül megérleltem. Abban a pillanatban
kétségbeesésemben el akartam mondani mindent Alfonznak, mert
éreztem, hogy a mellkasa megrázkódik, és tudtam, hogy mennyire
szenved, hogy a fájdalmát elnyomja. Biztosítani akartam arról, hogy
már világra hoztam egy gyermeket, és majdnem a fogantatás
pillanatától kezdve éreztem az élet szentségét magamban.
Mégis, mire összegyűjtöttem a bátorságomat, csak egyetlen vallomás
jött ki belőlem, az, amiről nem is tudtam, hogy bennem van, mint egy
gyógyíthatatlan fekély: – Én vagyok a hibás.
Alfonz a tenyerébe fogta az államat. – Az összes szentekre, miért
mondod ezt?
– Mert a családom miatt… isten megátkozott.
– Az ő bűneik nem a tieid. – Magához ölelt. – Hallod, amit
mondok? Megrontottak. Isten nagy együttérzéssel néz rád mindazért,
amit el kellett viselned.
Végül mégis megtudta az igazat? Egy szörnyű pillanatig azt
gondoltam, hogy Sancia mondta el neki bosszúból, mindazért, amit
Cesare tett vele. Sanciának azt is gyanítania kellett, hogy ki nemzette a
gyermekemet, bár a gyilkosságok éjszakája óta egyszer sem említette a
dolgot. Szégyelltem magam, hogy kételkedem benne, mégis ez volt a
helyzet. És amikor Alfonz pillantását kerestem, szörnyű felismerés tört
rám, és nem tudtam hova tenni azt a tényt, hogy amíg tudomásom
volt arról, hogy a bátyám gyerekét a szívem alatt hordom, Alfonzét
nem éreztem. Nem éreztem magamban egyáltalán az új életet.
Azokban a kaotikus pillanatokban, amíg az udvarhölgyeim
megtisztították a padlót a véremtől, Sancia lélegzet-visszafojtva
vigasztalt engem. Azt mondta, hogy nem tudhattam róla, hiszen még
nagyon korai volt; a gyermek még egyáltalán nem volt felismerhető.
De félrefordítottam a fejemet, amikor otthagyott, hogy behívja
Alfonzt, aki odáig idegesen toporgott az ajtó előtt. Mielőtt bejöttek,
hallottam, hogy Sancia mormol neki valamit, és azon morfondíroztam,
hogyan lehettem olyan figyelmetlen, hogy a terhesség semmi jelét
nem fedeztem fel.
Azért nem akartam tudomást venni Alfonz gyerekéről, mert az azt
jelentette volna, hogy az új élet annak a helyébe lépne, akit
elhagytam?
Most, hogy olyan gyengéden bánt velem, s az ujjaival törölte le a
könnyeimet, a romboló kétkedés első jeleit kerestem az arcán, amit
éreznie kellene, ha tudná, hogy becsaptam, mert nem mondtam el
neki, hogy van egy házasságon kívüli gyermekem. De nem tudnám
elviselni a gondolatot, a kérdéseket, amelyek következnének, amelyek
csak még több zavaros hazugsághoz vezetnének, míg ki nem
nyomozná a teljes igazságot.
Megkönnyebbülésemre semmi mást, csak fájdalmat és irántam érzett
aggodalmat láttam rajta. Akkor értettem meg, hogy a valódi oka
annak, hogy nem tudom rávenni magam, hogy bevalljam a titkomat, a
félelmem. Nem mertem megkockáztatni azt, hogy a bocsánatát
kérjem, és a végén elbukjam. Rettegtem attól, hogy idővel
meggyűlöl, hogy ellenem fordul, és soha többet nem néz rám így.
Inkább meghalnék, mint hogy elviseljem az irántam érzett gyűlöletet a
szemében.
– Majd csinálunk másik gyerekeket. – Az ajkát a homlokomra
szorította. – Még fiatalok vagyunk. Ki fogod hordani a gyerekeinket,
ígérem neked. Az első vetélés szörnyű, igen, de nem olyan szokatlan,
édes kis feleségem. Sok asszony szenved ugyanígy, aztán mégis lesznek
egészséges utódaik.
A fejemet a mellére fektettem, és úgy szívtam magamba a szavait,
mint a feloldozást.
Muszáj volt elhinnem. Nem volt más választásom.
El kellett hinnem, hogy a szerelme képes megtisztítani engem.
 Harmincadik fejezet

Nem hiába reménykedtem.

Március elején, a vetélésem után kevesebb mint egy hónappal,
legnagyobb örömünkre felfedeztem, hogy újra terhes vagyok.
Elhatároztam, hogy nem teszek semmi olyat, ami veszélyeztetné a
gyermeket, és bezárkóztam a palazzómba, visszautasítottam minden
társasági meghívást, kizártam minden napi problémát és a kinti világ
intrikáit.
Azonban ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. A hírek szinte
óránként érkeztek Cesare franciaországi bonyodalmairól, ahol bírta
ugyan Lajos király ígéretét, hogy keres neki egy feleséget, ám számos
kiszemelt hölgy, mint korábban Carlotta, visszautasította, mire Cesare
azzal fenyegetőzött, hogy távozik – ezt azonban nem tehette meg a
király engedélye nélkül. Végül Lajos talált egy készséges
menyasszonyt: Charlotte d’Albert hercegnő személyében, Navarrából,
a kis, Franciaország és Spanyolország között a Pireneusokban lévő
birodalomból, ami a két ellenséges állam között védőbástyaként
funkcionált. Spanyolország azonnal tiltakozott, kazalnyi helytelenítést
küldött Rómába, szentségtelennek nevezte Papa kiegyezését a
spanyolok ősi ellenségével, és megfenyegette, hogy szövetséget köt
ellenünk Milánóval, Nápollyal és Velencével – de minden hiába.
A tavasz folyamán Cesare és Charlotte nagy pompával
összeházasodtak, és a házasság sorozatos elhálásának a bizonyítékát
olyan sürgősséggel küldték el Rómába, hogy a futár alatt hat ló múlt
ki, mire megérkezett. Amikor a hír megérkezett, a spanyol nagykövet
az egész udvar előtt konfrontálódott Papával, mire Papa feldühödött,
és azt tanácsolta, hogy sürgősen egyeztessen a katolikus királyokkal,
mielőtt késő lenne.
De leginkább a férjem reakciója lepett meg. Egy júliusi reggelen,
amikor a galérián sütkéreztem, a szemem félig csukva volt és kezeimet
a domborodó pocakomon nyugtattam, megjelent, és a torkát
köszörülte. Összerezzentem. – Amore, ilyen korán megjöttél a
vadászatból? – kérdeztem, de az örömöm elillant, amikor felismertem
a vékony bíborruhás alakot Alfonz mellett.
– Madonna – Ascanio Sforza bíboros hajtott fejet. A szenteskedést
mindig páncélként használta, most is úgy viselkedett, mintha a válásom
Giovannitól nem érdekelné, pedig befeketítette az egész családját.
Fagyos hangon köszöntöttem. – Eminenciás uram. Nem
számítottam önre.
– Nem, én is úgy vélem – mondta, miközben Alfonz a közelben
varrogató udvarhölgyeimre sandított, Arancino pedig az orsóikról
lelógó fonalakkal szórakoztatta magát.
– Kedves feleségem, menjünk a fogadószobába! – javasolta Alfonz. –
Fontos híreink vannak.
Híreink? Sforza bíboros és ő mióta olyan jó barátok? De
visszatartottam az azonnali visszavágást, és intettem az asszonyoknak,
hogy maradjanak. – Hozassak Murillával némi frissítőt? – kérdeztem
Alfonzt, és a hezitálása tovább fokozta az aggodalmamat. Miután
bólintott, leadtam a rendelést, és követtem őket a levegőtlen
fogadószobába. Bár még csak délelőtt volt, a hőség már kibírhatatlanná
vált. Ha nem lettem volna már öt hónapos terhes, ragaszkodtam volna
hozzá, hogy menjünk le vidékre, távol a nagyváros büdös és lázkeltő
posványától.
Murilla hozott egy kancsó almabort; becsuktam az ajtót, és amikor
megfordultam, azt láttam, hogy Alfonz és a bíboros olyan komoran
néznek rám, hogy a szívem elfacsarodott.
– Te jó isten, mi a baj? Valaki meghalt?
 – Ha csak olyan egyszerű lenne! – jegyezte meg Sforza bíboros, és
öntött magának egy kupával.
Alfonz szólalt meg: – Cesare. Visszajön.
– Ennyi az egész? – zavarba jöttem. – De ez várható volt. Ő az,
akiről már négy hete mindenki beszél, és most, hogy már házas, miért
maradna Franciaországban?
A bíboros kortyolt az italából, finom modorossága nem volt
összhangban acélos szemvillanásával.
Alfonz halkan azt mondta: – Nem érted. Most, hogy Lajos király
házassága a breton Annával már biztosított, ő és Cesare közös hangot
találtak. Kihirdették, hogy egyesülnek, és újabb sereget hoznak
Itáliába, ezúttal Cesaréval az élén. Be kívánják venni Milánót.
– Értem – mondtam, és a félelmemet leküzdve, élesen a bíborosra
néztem. – Nem kérheti tőlem, hogy együttérzést színleljek a Sforzák
ügyében.
Volt annyi lelki nyugalma, hogy másfelé nézzen, amikor Alfonz
sürgető hangon megszólalt, aggódás hevítette a hangját. – Nem csak
Milánónak kockázatos a helyzete. Nápoly nem tud ellenállni egy
újabb támadásnak; ez a vesztünket jelentené. Apád folyton azt
mondogatja, hogy soha nem engedné meg a franciáknak, hogy
kifosszák a déli területeket, ám nagy ünnepségeket készít elő Cesare
visszatérésére. Több láda kinccsel kérkedik a spanyol követ előtt, és
kijelenti, hogy Valentino vállalkozására fogja költeni, ezzel azt sugallja,
hogy nem áll sem a bátyád, sem Lajos útjába. Még Sancia is keserűen
kifakadt előtte nemrég, miután a vatikáni őrség letartóztatta Gioffrét
lármázásért.
– Gioffre le volt tartóztatva? – kérdeztem elhűlten. – Mikor?
– Néhány nappal ezelőtt. Nem volt semmi komoly. Részeg volt.
Lucrezia, hallgass meg: amikor Sancia elment őszentségéhez, hogy azt
követelje, hogy büntesse meg az őröket, amiért elfogták a férjét – aki
őszentsége fia is – tudod, hogy apád mit felelt?
Megráztam a fejem, a torkomban csomó keletkezett.
– Azt mondta, hogy Gioffre ugyan a nővérem férje, de nem az ő fia,
és ha nem tetszik Sanciának, ahogy az ő uralkodása alatt Gioffréval
bánnak, akkor visszamehet Nápolyba. Azt is mondta, hogy Cesare
hamarosan itt lesz, hogy elrendezze az ügyeket. A nővérem azt
mondta, hogy ez fenyegetésnek hangzott.
El tudtam képzelni, hogy ez csakugyan így van. Valóban, mindez
elég rossz előjelnek tűnt, és sajnáltam, hogy úgy döntöttem, hogy
bezárkózok a palazzómba, mert tudtam, hogy a családunkban milyen
könnyen válhat egy parányi összezördülés is veszélyessé. Minden
remény, amit magamban dédelgettem, hirtelen szétporladt, mert újra
szembe kellett néznem azzal az elképzelhetetlen helyzettel, hogy az
apám és a bátyám felfegyverkezve a férjemre támad.
– Sancia magánkívül van – folytatta Alfonz. – Ragaszkodik hozzá,
hogy elhagyjuk Rómát, mielőtt Cesare visszatér, és a fejünket tálcán
kínálja Lajos királynak, hogy kárörvendhessen. Úgy véli, Cesare
bosszút fog állni a nagybátyánkon, amiért nem járult hozzá, hogy
elvegye Carlottát, és bármi áron elfoglalja majd Nápolyt.
– És mit vársz tőlem? – kérdeztem, olyan nyugalommal, amilyent
csak magamra tudtam erőltetni. Magamon éreztem a bíboros
tekintetét, és tudtam, hogy valamilyen szándékkal érkeztek. – Nem
tudom megállítani Cesarét…
– Nem Cesarét – szakított félbe Sforza bíboros, mintha egy ostoba
gyermeket igazítana helyre. – Mindannyian tudatában vagyunk annak,
hogy senki nem tudja megállítani, ha valamit a fejébe vesz, de
őszentségét talán meg lehet győzni. Ha ön támogatná az ügyünket,
őszentsége talán ismét fontolóra venné ezt a meggondolatlan
szövetséget Franciaországgal.
– Arra kér, hogy tanácsot adjak őszentségének? – hitetlenkedtem.
– Nem kérnénk, ha volna más megoldás – válaszolta Alfonz, bár
láttam, hogy ő is annyira kellemetlennek találja a kérést, mint én.– De
szükségünk van valakire, akire őszentsége odafigyel. Mindig mindenek
fölé emelte a családját.
Nem mindig, akartam mondani. Ritkán hallgatott meg engem. És
én egy kisbabát váró asszony vagyok, alig húszéves. Hogyan mernék
arra gondolni, hogy politikai ügyekben tanácsot adjak apámnak,
különösen akkor, amikor az Cesaréra vonatkozik?
– Meg kell próbálnod, Lucrezia – sürgetett Alfonz. – Miértünk és a
gyermekünk jövője érdekében. – Most először hallottam igazi félelmet
a hangjában – félelmet, amelyet bizonyára egész mostanáig magában
hurcolt, de megtartotta magának. Idáig csak határozottságot mutatott,
visszacsap, mondta, ha szükséges, de most rájöttem, hogy valóban tart
attól, hogy Nápoly és a népe veszélyben van. A felismerés egész
belsőmet megrengette. Idáig védtem a családomat. Elhárítottam
Alfonz gyanúját, és mindent elkövettem, hogy meggyőzzem, nem
vagyunk olyanok, amit rólunk állítanak. Most, a tervezett akcióval,
Cesare és Papa rám cáfoltak. Bebizonyították, hogy amikor a saját
érdekeikről van szó, minden és mindenki csak másodlagos. Ezt nem
engedhettem meg. Véget kell vetnem ennek az állandó viszálynak,
amely már a házasságomat is fenyegette.
– Rendben – vetettem fel az államat. – Beszélni fogok vele.
Várnom kellett néhány napot, amíg Papa végzett a
kötelezettségeivel a Kúrián, és üzent, hogy tud fogadni.
Vacsoraidőben mentem el hozzá, éppen kedvenc sonkáját tépkedte az
ujjaival, és vastag parasztkenyérdarabkákra rétegezte. Örült az
érkezésemnek.
– Már jó régen volt, amikor kettesben voltál a jó öreg apáddal –
kacarászott. – Olyan elfoglalt voltál a gáláns férjeddel, mi? Bizonyára
boldoggá tesz, és ennek örülök. Az én farfallinám megérdemel minden
boldogságot.
A kezemben forgattam a velencei aranyserleget, a vízzel hígított bor
úgy nyaldosta a szélét, mint egy parányi vörös színű tenger.
Feldühített, hogy úgy tesz, mintha csak az én boldogságommal
törődne, amikor tudtam, hogy Cesaréval nagy felfordulást tervez.
Mégis, ahogy ült előttem a vászonköpenyében, ritkás haja májfoltos
kobakján meredezett, húsos arca kipirult az italtól és az egész napi
munkát lezáró lazítástól, úgy éreztem, mintha újra gyermek lennék, és
össze kellett szednem magam, hogy el merjem rontani a jókedvét.
A hallgatásom azonban elárult. Váratlanul azt kérdezte: – Nos? Csak
itt fogsz ülni és harapdálod a nyelved? – Kortyolt egyet a serlegéből. –
Ha – tette hozzá – azért vagy itt, hogy a férjed megbízásából lebeszélj
a francia szövetségről, egy szavadat se akarom hallani. – A kedélyessége
megszűnt. – Nem akarom hallani, hogy Cesarét ócsárolod, különösen
nem akkor, amikor a férjed helyénvalónak találja, hogy annak a kígyó
Sforza bíborosnak a társaságában ólálkodjon.
A serlegre szorítottam az ujjaimat.
Papa folytatta: – Fontolgatom, hogy bezáratom a bíborost a castelba,
amíg meg nem tanulja, hol a helye. De lehet, hogy barátságot
színlelek, csak azért, mert, ahogy egy híres uralkodó mondta
egykoron: „A bölcs kivár, és hazudik egy olyan ellenségnek, aki
úgysem győzedelmeskedhet felette.” És bár nagyon fájlalom, de a
férjed minden, csak nem bölcs.
Kikerekedett a szemem, mintha meglepődnék, ugyanakkor jeges
kétség járt át. Lehet, hogy Alfonz nem mondott el mindent nekem?
Papa rám nézett. – Zavartnak tűnsz. Lehet, hogy a férjed titkolózik
előtted? Tudott dolog az informátoraim között, hogy amióta szóba
került Cesare visszatérése, Alfonz fejvesztve rohangál összevissza, és
hallgatja – vagy inkább bátorítja – a mérgező szavakat, amelyeket a
bíboros sugdos a fülébe. Mostanra neki és a nővérének, Sanciának
szilárd meggyőződése, hogy Cesare egyetlen célja az, hogy szeretett
Nápolyukat földig rombolja.
– És az? – kérdeztem.
Csend állt be. Amikor Papa megpróbálta félrefordítani a fejét,
dühösen azt mondtam: – Tehát igaz! Az a terved, hogy rajtaütsz
Nápolyon, mert Federico király megtagadta Cesarétól a lányát.
– Ezt soha nem mondtam. És nem is ez a szándékom, és nem
számít, hogy Cesarénak mi az óhaja. Milánó igen. A Sforzáknak meg
kell fizetniük. Il Moro nem fogja többé a fejem felett lógatni a kardját.
És Romagna vérszomjas farkasait is látni akarom megalázva ‒ ami a
legtöbb esetben kínzókamrát vagy akasztást jelent. De Nápolyt nem.
Nincs értelme lerombolni.
Félretettem a serlegemet, és a hasamra szorítottam a kezemet. –
Esküdj meg nekem, Papa! Ennek a gyereknek az életére esküdj meg
nekem, hogy nem engeded, hogy Alfonzt és a birodalmát baj érje.
– Nem hinném, hogy Nápoly az ő birodalma. És nem fog ott
uralkodni – replikázott Papa –, amíg én ülök Szent Péter trónusán.
Kételkedsz a pápai szavamban?
 Olyan mozdulatot tettem, mintha a székről térdre akarnék
ereszkedni. – Esküdj meg nekem, Papa, mindenképpen, a gyermekem
kedvéért, mert ő…
A mozdulatom félbeszakadt, mert kopogtak az ajtón, és azonnal egy
izgatott kamarás jelent meg: – Szentséges úr, bocsásson meg, de
őnagysága, Sancia hercegnő ragaszkodik ahhoz, hogy fogadja és… –
Elsápadt, és ijedten hátrálni kezdett, amikor Papa dühösen felugrott.
A kamarás mögött Sancia száguldott be zilált hajjal. Rám se
pillantott, azonnal Papának szegezte a kérdést: – A lánya tudja, hogy
maga és Cesare mibe fog kerülni neki?
Szédülő fejjel tápászkodtam fel.
Apám kimérten nézett rá: – Ön megszakítja a lányommal folytatott
magánkihallgatást. Azonnal tűnjön el, és majd később megadom az
időpontot, amikor beszélhetünk…
– Később? – Sancia vad nevetésben tört ki. – Nincs olyan, hogy
később, ami Lucreziát illeti. Az az ember már elment maga miatt, és a
miatt a pokolfajzat miatt, akit a fiának hív.
– Elment? – forogni kezdett körülöttem a szoba. – Ki ment el…? –
De már tudtam. Láttam Sancia arcán, és remegve fordultam az
apámhoz. – Ez nem lehet…
Papa a fogai között szűrte a szavakat: – Jól értem, hogy a vejem, a
maga öccse, Alfonz, elhagyta a várost, itt hagyta a saját feleségét, aki
gyereket vár?
– És maga azt képes mondani, hogy nem tudta? – vágott vissza
Sancia. – Isten anyja, hogy lehet maga ilyen fondorlatos? Ez a maga
kívánsága. Mostanra Itáliában már mindenki hallotta, hogy Cesare
több mint negyvenezer franciával és zsoldossal menetel Astiból, nem
beszélve a rengeteg ágyúról, amivel Jeruzsálem falait is le lehetne
dönteni. Franciaországi Lajos kihirdette, hogy se Róma, se más
városállam nem fogja megvédeni Milánót, de Il Moro tartományának
a meghódítása csak egy kis feladat. Tehát – az állát magasba emelte –
Cesarénak mi a szándéka a hadseregével, miután az ilyen kis
feladatokat már elvégezte? Hova vezeti legközelebb a hadseregét, ha
nem Nápoly kapuja ellen?
 – Ide mer jönni az én szent személyem elé, az én saját
rezidenciámba, hogy ilyen istenkáromló kijelentést tegyen? – dörögte
apám. – Tűnjön el a szemem elől! Menjen! Fusson a bátyja után!
Fusson egész Nápolyig, és bújjon el vele a lépcsőfeljáró alatt, és
imádkozzanak Istenhez, hogy Federico nagybácsijuk ne úgy járjon,
mint Il Moro, akin rajtaütünk! – Papa, ne! – kiáltottam, amikor Sancia
összerezzent, de amikor Sancia felé mozdultam, Papa elkapta a
karomat, és visszatartott. – Menjen! – parancsolta neki. – Többé nem
tűröm meg Rómában. Kifelé! Most!
– Nem megyek – mondta Sancia, de a hangja remegni kezdett.
– Ó, dehogynem, menni fog – mondta Papa. – Még ebben az
órában eltűnik, mert ha nem, ki fogom dobatni egy szál ingben a
piazzára, és mehet mezítláb Nápolyig.
Sancia dacos pillantást vetett felém, és az ajtó felé viharzott, a
kamarás döbbenten állt a posztján. – Intézze el, hogy őnagysága
megfelelő kíséretet kapjon! – kiáltott Papa oda a szolgának, amikor
Sancia a közelébe ért. – Gioffre semmilyen körülmények között nem
mehet vele. Ha Nápolynak nem fontos, hogy az ő rokonsága itt
legyen velem, akkor én sem küldöm oda az enyéimet.
Sancia nem fordult vissza. Miután az ajtó bezárult mögötte, Papa azt
motyogta nekem: – Nem tudtam. Alfonz egy gyáva gazember, ha
elhisz ilyen hazugságokat rólunk…
– Rólam nem – suttogtam. – Rólam nem hitt ilyesmit. –
Félretoltam, és elindultam az ajtó felé, ami úgy tűnt, hogy egy
örökkévalóságig tartó távolságra van.
Apám utánam ordított: – Nem teheted! Nem mész utána.
Megtiltom! Hallod, amit mondok? Megtiltom!
Ahogy Sancia az előbb, én sem fordultam vissza.
ø
– Lucrezia, rajtad a sor. Most játszol, vagy nem?
Vonakodva fordultam el az osztott ablaktól az asztalon lévő
elefántcsonttal és drágakövekkel kirakott sakktáblához. Gioffre a
székébe süllyedve huzigálta az alsó ajkát, amíg várakozott. A fehér
királynő felé nyúltam, de rám kiáltott: – Ne oda! Nézd a futómat,
leszedem a királynődet, és elveszíted a játszmát! – Lebiggyesztette az
ajkát, hogy hangsúlyozza a ritka szakállát, amit kétségkívül azért
próbált megnöveszteni, hogy eltakarja az állán megjelenő pattanásokat.
Bár már közeledett a tizennyolcadik életévéhez, még mindig olyan
kinézete volt, mint egy kamaszodó ifjúnak, nem úgy, mint Cesarénak
vagy Juannak az ő korában. – Téged ez nem érdekel. Nem figyelsz.
Azt hittem, hogy egy szórakoztató utazás lesz majd, ha idejövünk
Spoletóba, de te egyfolytában csak sóhajtozol és bámulsz ki az ablakon.
– Ez nem szép tőled – mondtam, pedig volt igazság a szavaiban. –
Papa azért küldött ide engem, hogy felügyeljem a várost, mert a
küszöbön áll egy háború. Ez egy komoly feladat, és teljesítenem kell a
kötelességemet.
Tényleg ez volt a helyzet, elfogadtam Papa kinevezését, hogy én
legyek a kormányzója ennek az umbriai városkának, és hogy a nyár
utolsó napjait a házak fölé magasodó impozáns várban töltsük,
ahonnan végig lehetett látni a hervadó pipacsokkal teli földeken és a
gesztenyeerdőkön. Itt az apám által rám ruházott hatalmat
gyakoroltam, közvetítettem a pápai utasításokat a helyi notabilitások
felé, kivizsgáltam a panaszokat, meghallgattam a petíciókat, miközben
biztosítottam Spoletót Róma védelméről. Audienciákat tartottam a
főudvarban az oszlopcsarnok alatt, el voltam halmozva beszédekkel,
gratulációkkal és bankettekkel. Meghallgattam a tanácsnokok
üdvözleteit, és láttam a kövér feleségek igyekezetét, hogy kedvemre
tegyenek, de egyik sem érdekelt.
Gioffre a szemét forgatta, és a futójával leütötte a királynémat. Ő is
nagyon jól tudta, csakúgy mint én, hogy biztosítékként helyeztek ki
ide bennünket a Nápoly és Róma között dúló harcban – ami akkor
eszkalálódott, amikor Sancia tüzet lehelve megérkezett Federico király
udvarába.
Először nem voltam hajlandó meghallgatni apám magyarázatait.
Bezártam magam a Santa Maria in Porticóba, összetéptem az
üzeneteit, és elküldtem a titkárait, akik a kiengesztelő
folyamodványokat hozták. Tudtam, hogy minden ajtót figyelnek, még
az anyám házában élő fiamat sem tudtam meglátogatni, bármennyire is
vágyódtam utána, s a látása némi vigaszt hozhatott volna a kínzó
felfordulás közepette.
 Ahogy a hasam növekedett, és tudatosult bennem a valóság – hogy
egy elhagyott feleség vagyok, saját palazzóm pazar kalitkájába zárva –,
olyan harag öntött el, hogy amikor Papa elküldte a dekrétumot,
amelyben rám ruházta Spoleto kormányzójának a címét, az egyúttal
valamiféle menekülést is jelentett, így nem haboztam. Papa Gioffrét is
velem küldte, egy kísérettel együtt. Csendben távoztam, félve attól,
hogy Cesare Papa ígéretei ellenére bosszút áll, és elrejtettem a
szomorúságomat, amiért Alfonz szó nélkül elszökött tőlem. A
szobámban sírtam, szidtam és átkoztam a férjemet, az udvarhölgyeim
előtt azzal vádoltam, hogy bolondot csinált belőlem, amikor arra
használt, hogy apámat levegyem a lábáról, közben meg kiosont a hátsó
ajtón. Mégis, nem hagytam fel a reménnyel. Spoleto csak kétnapi
lovaglásra volt Rómától, elég messze, hogy elfelejtsem a
megaláztatásomat, de nem olyan messze, hogy ha a helyzet változna,
ne tudnék gyorsan visszatérni az Örök Városba. Az is megfordult a
fejemben, hogy egyszerűen ellovagolok Nápolyba, és magyarázatot
követelek Alfonztól, de természetesen ez az ötlet legalább olyan ostoba
volt, mint amennyire lehetetlen. Papa még itt is kémekkel figyeltetett.
Ha kitettem volna a lábamat az erődítményből, az informátorai
azonnal a sarkamban lettek volna.
Most azonban már arra gondoltam, hogy a helyzet soha nem fog
megváltozni. Minden este vacsora után, ha nem volt valamilyen helyi
esemény a hallban, visszavonultunk ebbe a toronyszobába, amely a vár
legmagasabb pontja volt, ahol elmerenghettem az ablaknál, hiába
nézegetve, hogy jön-e már egy futár, míg az öcsém ásítozott és
panaszkodott, hogy mennyire unalmas itt minden. Tőlem eltérően,
úgy tűnt, hogy nem hiányzik neki a házastársa, pedig a lovainak és
vadászkutyáinak meg az új sólymának a hiányát elpanaszolta, és
hiányolta a cimboráit is, akikkel Rómában tivornyázott, vedelt és
köveket hajigált a castel őrszemeire, ami a rövid letartóztatását
eredményezte.
– Valld be – szólalt meg a székében hátradőlve, és csizmás lábát az
asztalra rakva –, hogy te is annyira utálsz itt lenni, mint én! Miért nem
kérjük meg Papát, hogy hazamehessünk?
 – Nem – megint az ablakhoz léptem. – Azért küldött ide, hogy őt
képviseljem, és nem akarom, hogy bárki azt mondja, hogy nem
teljesítettem a kötelességemet.
– Senki nem gondolja, hogy nem teljesíted a kötelességedet. A
férjed elszelelt, de te nem.
Hátrapillantottam. – Neked egyáltalán nem hiányzik Sancia?
Megvonta a vállát. – Miért kéne? Én sem hiányzom neki,
biztosíthatlak. – Mintha fájdalom suhant volna át az arcán, de mielőtt
kifaggathattam volna, odakint váratlan mozgás támadt, az terelte el a
figyelmemet. Visszafordultam az ablakhoz, és a szememet
megerőltetve próbáltam átnézni a megvetemedett ablaktáblán.
A várhoz vezető kanyargós útra rátelepedett az esti homály. Amikor
megláttam a lovon közeledő alakot, akkorát kiáltottam, hogy Gioffre
majdnem felborult a székével.
– Gyere! – Megragadtam a kezét, és magammal vonszoltam a
meredek kőlépcsőn, nem hallgattam a figyelmeztetésére: – Légy
óvatos! – Keresztülrángattam a hallon, át a masszív főkapu előtti
helyőrségi udvaron. Egy pillanat múlva a futár megjelent, pont úgy,
ahogy korábbi imáimban elképzeltem: kimerülten, az út pora vastagon
beborította, a Borgia-libéria színei alig látszottak. Amikor leszállt a
lóról, térdre borult, és elővett egy vízhatlan csomagot a táskájából.
– Asszonyom. – A hangja karcos volt az út porától. – Üzenet
őszentségétől.
Gioffre felmordult: – Megölhettél volna bennünket azokon a
lépcsőkön, és miért? Néhány papír miatt, ami Papától jött.
Csalódottan nyúltam a csomag után. Örültem, hogy a sötétség
le-ereszkedett az előkert fölé, habár, most, hogy ott voltam, a szolgák
siettek meggyújtani a fáklyákat. Nem érdekelt, hogy apám szolgái
meglátják a kedvetlenségemet.
Akkor a férfi hátralökte a csuklyáját. Felismertem markáns
arcvonásait, hosszú, hegyes orrát. A mélyen ülő spanyol szemek felett
sós izzadságcseppek borították a szemöldökét – Juan Cervillon, a pápai
őrség kapitánya volt az, aki apám által olyannyira elismert ember volt,
hogy őt érte az a megtiszteltetés, hogy az esküvőnkön a díszkardot
tartsa Alfonz és az én fejem fölé.
 – Cervillon kapitány – mondtam meglepetten. – Milyen okból
küldte önt ide őszentsége Rómából ezen az esti órán, amikor egy
egyszerű küldönc is elég lett volna?
– Nem Rómából jövök. – Ragyogott a mosoly a piszkos arcán. –
Egyenesen Nápolyból jöttem, asszonyom, ahol eltöltöttem egy kis
időt a családomnál.
– Nápoly? – A csomagot a mellemhez szorítottam. – És… és látta a
férjemet?
– Igen. Őszentsége azért küldött oda, hogy tárgyaljak jó uramnak,
Bisceglie hercegének a visszatéréséről. Az a mappa, amely a kezében
van, az ő önnek írt leveleit tartalmazza.
ø
Az udvaron vártam a legcsillogóbb ruhámban – smaragdzöldet
választottam, ami az állhatatosság színe –, a hajamba drágakövek voltak
fonva. Úgy döntöttem, hogy kibontom, habár férjezett voltam és hat
hónapos terhes; a hajam úgy fénylett, mintha egy finom fátyol lebegett
volna a vállam körül. A mellvéden tett délutáni sétáim során ragyogó
aranyszínűvé fényesedett.
Végre meghallottam az útról felhangzó lópaták dobogását. Felálltam
a baldachin alatti székről, és intettem Nicolának, aki fölém tartotta a
vászon napernyőt, hogy védje a bőrömet. Amint előreléptem, a
szeptemberi nap olyan erővel csapott le rám, mint kovács kalapácsa az
üllőre. Feltűnt a közeledő csapat – egy kis csoport, kigombolt
zekében, az ingujjukat lazán feltűrték a karjukon. Akár egy helyi
kereskedőkből vagy béresekből összeverbuvált társaság is lehetett
volna, semmiképpen nem úgy néztek ki, mint egy hercegi kíséret.
A szívem egyre gyorsabban vert.
A kapunál a lovasok megtorpantak. Pajzán nevetést hallottam, amint
az férfiak között szokásos a kocsmában – aztán a vezetőjük leszállt a
lóról, a lova kantárszárát átadta az egyik társának, és hozzám sietett,
izmos lábai hihetetlen gyorsan mozogtak. Egy pillanat alatt ott termett
előttem, áradt belőle az a csípős-szúrós illat, amely annyira hiányzott
idáig, és a kezemet az ajkához emelte.
– Nincs szakállad – fedeztem fel. Annyira örültem, hogy látom,
hogy erre idáig nem is figyeltem fel.
 – Nincs. Úgy hallottam, a feleségem nem kedveli. – Az arca
bronzszínűre barnult a hosszú utazás során, kiemelte a szeme
borostyánszínét és a zilált sörényét.
Meg akartam érinteni az arcát, tudtam, hogy olyan sima,
amilyennek látszik. Ehelyett azonban élesen megjegyeztem: – A
feleséged jobban örült volna a szakálladnak, mint a távollétednek.
Halkan felsóhajtott. – Arról majd…
Mielőtt belekezdett volna egy minden bizonnyal kínos
magyarázkodásba, azt mondtam: – Nem szükséges mentegetőzni.
Olvastam a leveleidet. Az összeset.
– Az összeset?
– Igen. Bár a kezdetben írott leveleid nem jutottak el hozzám. –
Gúnyosan felnevettem. – De Cervillon kapitány gálánsan nemcsak
Nápolyból hozta el a leveleidet, hanem az útja során megállt
Rómában, hogy a többit is megszerezze. Murilla odaadta neki mindet.
Összezárta az állkapcsát. Nem kellett mondania semmit, mindketten
értettük, hogy apám parancsa az volt, hogy nem kaphatom meg
egyetlen levelét sem, amit nekem küldött.
– Azért jöttem vissza, mert ígéretet kaptam a jogaimba való
visszahelyezésre – mondta –, beleértve az udvartartásom és a feleségem
feletti rendelkezés teljes jogát, és kárpótlásként Nepi városát szerződési
okirattal a nevünkre írták. Őszentsége biztosított a felől, hogy miután
a gyermekünk megszületik, ott élhetünk, ahol tetszik, és Nápolyt nem
rohanják le a franciák, de… – Olyan közel lépett, hogy csak egy szellő
tudott volna átsuhanni közöttünk. – Lucrezia, én nem bízom bennük.
Soha többé. Ezt meg kell értened, ha mi… ha a házasságunk neked…
– Elhallgatott. – Nem tudnám elviselni. Isten a tudója, egy órát sem
bírnék ki nélküled.
– Én sem nélküled – suttogtam. A karjaiba olvadva éreztem, hogy
védelmezőn körülzárnak, és fogadalmat tettem, hogy attól a naptól
kezdve semmi nem választhat szét bennünket.
ø
A nyár végét Spoletóban töltöttük, mígnem a falevelek
megbarnultak, és feltámadt az umbriai szél. Október közepén
Gioffréval együtt visszatértünk Rómába, dudaszó és bűvészek,
bohócok bolondozása fogadott bennünket a kapunál, majd elkísértek a
palazzónkba. Itt Papa személyesen köszöntött minket, fekete, spanyol,
papi bársonyruhájában, ápoltabb volt, mint amikor utoljára láttam, az
arca kevésbé volt borvirágos, és amikor felfedeztem egy feltűnő fiatal
hölgyet a kíséretében, vörös szaténben és kérkedő ékszerekkel,
visszafogtam a mosolyomat. La Farnesére hasonlított, ami
megmagyarázta apám megjelenésének rendezettségét.
Alig egy hete voltunk otthon, amikor jött a hír, hogy a francia Lajos
átkelt Olaszországba, hogy csatlakozzon Cesaréhoz, aki egyedül is
győzelmet aratott Lombardia fölött, és bevette Milánót. Az északi
város, a Sforza-birodalom büszkesége, tárt kapukkal várta a hódítóit.
Magára maradva, szövetségesek nélkül, Il Moro Ascanio Sforza
bíborossal átszökött a határon Tirolba, hogy a Habsburg uralkodó
kétes kegyelmére bízza magát.
Milánó most már a franciáké volt, és a bátyám Lajos király mellett
lovagolt keresztül Il Moro meghódított hercegségén, üdvrivalgó
tömeg által körülvéve.
Alfonz elsápadt, amikor elolvasta a nápolyi nagykövet által küldött
jelentéseket. A közeli hercegecskék képviselői rohantak, hogy
tiszteletüket tegyék az új uruknak. Ahogy azt Alfonz megjegyezte, a
méltóság vagy előrelátás sajnálatra méltó hiányával. Összegyűrte az
üzeneteket, majd bedobta a tűzbe. – Nem látják, hogy rossz szelek
fújnak? Mi fogja ezek után megállítani Cesarét, hogy ne úgy döntsön:
ha már szereti az almát, akkor kell az egész fa is?
– Papa megígérte nekünk, hogy nem fog Nápolyhoz nyúlni –
mondtam a székemből, ahol szétvetett lábakkal, esetlenül ültem, a
hasam kétszer akkorára nőtt az elmúlt hónapban. Ügyetlennek,
nehéznek és bevizesedettnek éreztem magam, a nap nagy részében
fáradt voltam, és a közelgő szülés miatt aggódtam. Csak békére
áhítoztam, de tartottam attól, hogy semmi nem változtathatja meg
Cesare becsvágyát.
– Itália soha nem kerülhet egyetlen hatalom irányítása alá – fejtette
ki Alfonz, mire nyugtalanul pillantottam a háttérben lévő szolgáinkra.
– Ez gyávaság, sőt esztelenség, úgy adni át a városállamokat, mint egy
lovagi torna díját. Miért nem látja ezt őszentsége? Ha ez így megy
tovább, még engedi, hogy a bátyád legyen az új uralkodó. Már
kijelentette, hogy mivel Romagna hűbérurai nem hajlandók kifizetni
a pápai tizedet, így ezek a városállamok, mint például Imola, Forlí,
Faenza, Urbino és az első férjed Pesarója, elveszítik a jogaikat. Cesare
azért vonul fel ott, hogy behajtsa rajtuk.
– Igen – motyogtam, és utáltam, hogy újraéled a feszültség a
házasságunkban a családom miatt. – Lehet, hogy mégsem lesz akkora
sikere. Il Moro unokahúga, Caterina Sforza grófnő, aki Imola és Forlí
felett uralkodik, nem azt mondta, hogy egy spanyol zabigyereknél
több kell ahhoz, hogy elűzze őt?
– Legalább benne megvan az a bátorság, ami a többiekből hiányzik.
– A férjem fel-alá járkált a szobában. – Romagna a kapuja az
Appennineknek és Ravenna kikötőjének. Apádnak az a szándéka,
hogy kikanyarítson egy királyságot Cesarénak Szent Péter területéből?
Ezúttal nem tudtam visszafogni magam. – Ha, amint mondod,
Romagna Szent Péter területének a része, akkor pápai fennhatóság
alatt áll, bár az ottani urak ezt nem óhajtják elismerni. Ez esetben
Cesare csak azért megy oda, hogy azt követelje, ami amúgy is a
miénk, nem?
Amint kimondtam, azonnal megbántam. A férjem megállt, és úgy
nézett rám, mintha valami obszcén dolgot mondtam volna. – A
miénk? A Borgiák nem örökösei a királyság kulcsainak. Őszentsége az
általunk kinevezett földi helytartóként elfoglalhatja a Szentszéket, de
amikor meghal, reméljük, addig még sok idő eltelik, nem
hagyományozhatja isten földi tulajdonát az örököseinek.
A homlokomat ráncoltam, és nem tetszett ez a következtetése,
amivel alátámasztotta a kijelentését, bár természetesen igaza volt.
Szentszéket nem lehet örökölni. Mégis, úgy látszott, Alfonz olyan
meggyőződéssel gyanakodik a családom árulására – holott Papa
korábban igyekezett megnyugtatni őt –, hogy abban a pillanatban el
kellett fogadnom, hogy a férjem és a családom közötti ellentét nem
feloldható. Az újonnan neki ajándékozott Nepi nem fogja
kiengesztelni Alfonzt. És az sem nyugtatta meg, hogy a nővére, Sancia
is visszatérhetett Rómába, aki Gioffréval együtt immár az elmenekült
Sforza bíboros kiürített palazzójában lakott.
 Nem szóltam többet. November elsején a házasságom miatti
aggodalmamat görcsök söpörték el, és a szülőszékbe kényszerítettek. A
ház népe pánikba esett, az udvarhölgyeim úgy rohangáltak, mintha
nem erre a pillanatra készültünk volna hónapok óta – és mindez a
pánik hiába volt. Néhány órás vajúdás után egy fiút hoztam a világra.
Alfonz odajött hozzám, és amikor a karjába fogta az üvöltő
csecsemőnket, a szeme könnyekkel telt meg. – Gyönyörű. Olyan
gyönyörű, mint amilyen te vagy.
Felsóhajtottam. Bár a vajúdás rövid ideig tartott, mégis kimerített, és
felkavarta a másik, sokkal kevésbé örömteli szülésem emlékeit:
eszembe jutott a gyermek, akinek a hiányát már kezdtem
természetesnek venni. Már majdnem egy év telt el azóta, hogy utoljára
meglátogattam a fiamat, és Alfonzt nézve, aki le volt nyűgözve az
újszülött fiunktól, erősen kellett fegyelmeznem magam, nehogy végre
bevalljam neki.
Alfonz azt mondta: – Nevezzük Rodrigónak az apád tiszteletére?
Szeretnéd, amore? – Megpróbálta elsimítani a korábbi vitánkat,
annyira boldog volt, hogy ezt javasolta békeajánlatként.
Bólintottam, és azt suttogtam: – Igen. – És lenyeltem a kikívánkozó
vallomást. Ez éppen nem az az időpont volt, ami alkalmas lehetett
volna rá. Majd később, ha baj nélkül átvészeljük az első hónapokat a
közös gyermekünkkel, elmondom neki.
Papa szinte extázisban volt. Odavitette magához a gyermeket a
Vatikánba, a hallban sétálgatott a kezében ringatva a névrokonát, és
üdvözölte a követeket és a bíborosokat, miközben a kis Rodrigo
visszabüfizte az ebédjét. Olyan pazar keresztelőt rendezett, hogy az
már majdnem abszurditás volt.
Frissen szült anyaként negyven napot kellett várnom, mielőtt
megáldottak és feloldoztak a szülés utáni tisztátalanság alól, így én nem
voltam jelen a Sixtus-kápolnában tartott ceremónián. Alfonz mesélte
el, hogy a hermelinbe burkolt kis Rodrigót Cervillon, a pápai őrség
kapitánya vitte az ezüst keresztelőmedencéhez, ahol a kisfiunk
szokatlanul csendben tűrte, hogy a keresztvizet rácsepegtessék. Ám
aztán olyan bömbölést rendezett, amellyel megtörte az áhítatot, és
Alfonz rohanva indult érte. De Papa volt az, aki – majdnem annyi
hermelint és fehér selymet viselt, mint a gyermekünk – odalépett,
hogy megmentse az unokáját, és a karjaiba vette a gyermeket.
Rodrigo azonnal elhallgatott, mintha megérezte volna az őt tartó férfi
erejét.
Alfonz próbálta viccesen kommentálni: – Már most inkább Borgia,
mint az én fiam. – De én kihallottam a feszültséget a hangjából, a ki
nem mondott megbánást, hogy a gyermekünket az én apám után
nevezte el. Nyugtalanságot éreztem újra. Papa pozitív hozzáállásának
meg kellett volna nyugtatnia Alfonzt, hiszen egy unokát adott az
apámnak, és egy Borgiának a család jelentett mindent.
Bár Alfonz nem hitt benne, én bizonyos voltam abban, hogy most
már biztonságban vagyunk, és nem érhet minket semmi baj.
Egy héttel később Cesare úgy lopakodott be Rómába, mint egy
magányos farkas.
ø
Mivel hivatalosan még nem jelenhettem meg a templomban, a
jelenlétem egy bizalmas vatikáni vacsorán Papa lakosztályában, ahol
csak néhány kivételes vendég volt jelen, szigorúan magánjellegű volt.
Sült fácánt, glasszírozott tyúkot és füstölt vaddisznót szolgáltak fel. A
desszert felénél tartottunk, amikor a bíborosok megajándékoztak két
díszes ezüsttállal, amelyekben kétszáz dukát volt. Minden egyes érmét
színes, vékony papírlapba csomagoltak, és úgy nézett ki, mintha
cukorka lenne.
– A fiunk nevében ezt a San Sisto zárda árvaházának adományozzuk
– jelentettem be.
Mellettem Alfonz felemelte a kupáját: – Igyunk a feleségemre! – A
többiek örömmel eleget tettek a felszólításának, míg a bíborosok
mogorván néztek maguk elé, mert nem azért ajánlották fel ezt a nagy
összeget, hogy jótékonyságra továbbadjam, véltem én, hanem inkább a
jövőbeni kedvezmények érdekében: az adósukká akartak tenni vele.
A gyertyafényben csilingeltek a serlegek, amikor egyszer csak a
bátyám jelent meg az ajtóban – feketébe öltözve, sötét rézszínű haja a
vállát verdeste, és egy maszkot viselt, ami nem tudta elrejteni a kilétét.
Az összegyűltekben nyugtalanságot váltott ki a felismerés, a férfiak
elsápadtak, az asszonyok megijedtek, bár ugyanakkor úgy nyíltak ki,
mint virágszirmok az éjféli nap hatására.
Papa úgy viselkedett, mintha Cesare váratlan megérkezése nem
volna fontos, mintha észre sem venné a bátyámat, aki a karját maga
előtt összefűzve a tálalóasztalnak dőlve állt. A szolgák lábujjhegyen
járkáltak körülötte, leszedték a tányérokat és lesöpörték a terítőkről a
morzsákat, a vendégek sietve befalták a desszertjeiket, és úgy széledtek
szanaszét, mint az őzek, amelyek a homályban megérezték a ragadozó
jelenlétét.
Cesare felé fordultam, és vékony alakját, hanyag tartását, bújtatott
mosolyát figyeltem, ahogy a sietve távozó vendégeket nézte. Milyen
elégedett – gondoltam. Kiélte minden ambícióját, bíborosból Papa
tanácsadója lett, aki meghódította Milánót, kicsit több, mint két évvel
Juan halála után. Bizonyára észrevette, hogy az asztalnál ülök, és
nyilván azt is tudta, hogy gyermeket szültem, de nem adta semmi jelét
ennek.
Alfonz kézen fogott. Amikor megcsókoltam Papa arcát, apám azt
mormolta: – Farfallina, fáradtnak látszol. Holnap elrendelem, hogy
függesszék fel a negyvennapos tilalmat, így már mehetsz templomba.
Bólintottam. Még mindig kéz a kézben a férjemmel, a küszöbre
léptem, majd megálltam, csak néhány centiméterre onnan, ahol a
bátyám állt. Végül hozzám fordult, macskaszeme villogott a maszk
alatt. Lehajtotta a fejét, úgy csinált, mintha meghajolna. Már nyitottam
volna a számat, hogy üdvözöljem és gratuláljak neki a házasságához, a
Milánó felett aratott győzelméhez, és a küszöbön álló sikeréhez
Romagnában. De Alfonz szorítása megerősödött, és az ajtó felé
irányított.
– Egy szót se – súgta a fülembe. – Nem is láttad őt. Ma este nem.
– Nem láttam? De hát pont itt állt!
Amíg beszéltünk, az ajtó becsukódott mögöttünk. Meredten néztem
Alfonzra, és elhúztam a kezemet, felrántottam a szoknyám alját, és
végigtrappoltam a folyosón. – Megengedhettél volna nekünk egy
percet – korholtam, amikor mögém ért. – Ő a bátyám. Megérdemlem
a lehetőséget, hogy…
 – Ha ő akart volna üdvözölni téged – szakított félbe Alfonz –, vagy
ha az apád azt akarta volna, akkor nem gondolod, hogy azt mondták
volna, maradjunk?
Duzzogva megpróbáltam kigondolni valami visszavágást, de komor
tekintete lecsillapította a felindulásomat. Igaza volt. Papa úgy tett,
mintha Cesare ott se lett volna.
– Bizonyára sok megbeszélnivalójuk van – hallottam meg a saját
hangomat, valami kifogást keresve, ami még az én fülemnek is gyenge
érv volt. – Tekintve, hogy Cesare hamarosan megkezdi a hadjáratát
Romagnában.
– Igen – mondta Alfonz morcosan. – Most egy egész világot kell
felosztaniuk egymás között.
 V. RÉSZ

1500‒1501

CSÁSZÁR VAGY SEMMI

A pápa szándéka az,

hogy Valencia hercegét nagy emberré
és Itália királyává tegye, ha tudja.

– JOHANN BURCHARD,
A BORGIÁK PÁPAI
UDVARÁNAK
CEREMÓNIAMESTERE
 Harmincegyedik fejezet

Egy váratlan halállal kezdődött.

Egy hűséges szolgát megtámadtak, amikor egy vacsoráról távozott a
barátaival. A torkát átvágták, és hagyták, hogy elvérezzen a mocskos
utcakövön. A végrehajtás kegyetlen módja nyugtalanító emlékeket
idézett fel Juan hasonló haláláról, valószínű, hogy Alfonz azért nem
beszélt nekem a történtekről. Az udvarhölgyeimtől mégis értesültem
róla. Murilla hozta a hírt a reggeli fügéhez és sajthoz mellékelve.
Hozzám hajolt, mialatt egy drágakővel kirakott késsel elkezdtem
felnyitni a levelezésemen a viaszpecsétet, és a fülembe suttogta.
– Cervillon? – ismételtem megdöbbenve. – Cervillon kapitány a
pápai őrségtől? Biztos vagy benne?
Murilla bólintott, sötétbarna, aprócska arcán mély fájdalom ült.
Mögötte, az ajtókeretben a sápadt Nicola és a többi udvarhölgy
egymást támogatták, mintha egy elviselhetetlen botrányról vettek
volna tudomást.
A kezem megremegett. Letettem a levélnyitót, a téli napfény
tompán tükröződött a gyöngyberakásos nyélen. – De hisz nagyszerű
volt Rodrigo keresztelőjén! Családja van, gyerekei… – Amikor
megszólaltam, azonnal fájdalmasan felsejlett, hogy a Cervillon család
Nápolyban lakott. Akkor látogatta meg őket, amikor küldöttségben
volt Federico királynál, hogy egyezségre jussanak Papával, és ennek
következtében tudott Alfonz visszatérni hozzám.
 – Dio mio, kegyelem legyen a lelkének! – mondtam, és keresztet
vetettem. – Jó ember volt, nem érdemelt ilyen borzalmas sorsot.
Ahogy megtudtam, sietősen temették el egy borgói templomban,
közel ahhoz a helyhez, ahol meggyilkolták. Senkinek nem engedték
meg, hogy letakarja a hullát vagy a sebeit megvizsgálja, bár szemtanúk
azt mondták, hogy álarcot viselő gyilkosa olyan hirtelen támadt rá,
hogy esélye sem volt arra, hogy kirántsa a kardját a hüvelyéből.
– Úgy mészárolták le, mint egy vadállatot – mondta Alfonz aznap
éjjel a szobánkban, amikor elmondtam neki, hogy tudomásomra jutott
az ügy. – Azért gyilkolták meg, mert olyan titkokat tudott, ami
tönkretette volna őket.
Lehajtottam a fejemet, levetettem a ruhámat, és bebújtam a hideg
lepedők közé. A tűz égett a kandallóban. A sárgaréz szénserpenyőkben
illatos szén parázslott, flamand szőnyegek tapétázták a falakat, és török
szőnyegek borították a padlócsempéket, a hálószobám mégis olyan
hideg volt, mint egy mauzóleum, láttam a saját lélegzetemet.
Alfonz elfújta a gyertyákat, az ellobbanó lángok sziszegve adták át a
helyüket a csendnek. Pillanatokkal később mezítelenül csúszott
mellém az ágyba. Nem ölelt a karjaiba, ahogy szokta, hanem mereven
feküdt és a mennyezetet bámulta.
– Ez a bátyád műve volt – szólalt meg egy idő után. – Cesare
rendelte el Cervillon halálát, mielőtt eltávozott Romagnába, mert a
kapitány arra kérte őszentségét, hogy engedje őt visszatérni Nápolyba.
Azt mondta, nagyon hiányzik neki a családja, akik olyan távol élnek,
viszont nem akarta őket idehozni. Őszentsége ezt biztosan elmondta
Cesarénak, mert tartott attól, amit Cervillon esetleg elárulhat.
Nem akartam hallani, nem akartam tudni, hogy Cesare újabb
brutális gyilkosságért felelős. Ugyanakkor megrázott Cervillon
meggyilkolása, olyannyira, hogy gyötrő nyugtalanság tört rám, és az az
este jutott eszembe, amikor Cesare jött felém a Vatikán kertjében, és
Michelotto még Pantalisea és Perotto holtteste felett állt.
– Miért félne Papa és Cesare Cervillontól? – nyögtem ki végül. –
Mit gondolsz, milyen titkokat tudott, amelyekkel eldicsekedhetett
volna? – A hangom elhalkult, amikor inkább éreztem, mint láttam,
hogy Alfonz felém fordítja a tekintetét. Az elhamvadó tűz fénye
árnyékokat vetett a falakra.
– Tényleg tudni akarod? – kérdezte. – Cervillon apád bizalmasa
volt, behatóan ismerte őszentsége ügyeit. Azt hiszem, még azt is tudta,
hogy ki ölte meg Juant, de… – nagyot sóhajtott – Cesare nem ezért
ölette meg. Cervillonnak nem lehetett semmi bizonyítéka, különben
már sokkal korábban likvidálták volna. Cesare tervei miatt kellett
meghalnia. A kapitány tudta, hogy mi következik, és ezt nem bírta a
gyomra. Ha visszatért volna Nápolyba, nyilván értesítette volna a
nagybátyámat, aki cserébe riasztotta volna a többi városállamot. Lehet,
hogy jelenleg gyáván lapulnak a falaik árnyékában, de mi
felébreszthettük volna őket a dermedtségükből. Cervillon tudta, hogy
a bátyád többre vágyik, mint Romagna kifosztása.
– Mi jöhet még…? – suttogtam, bár akkor már tudtam. Úgy
hallottam Cesare hangját, mintha közöttünk feküdne, ajkai a fülemen:
– Eljött az új korszak – a Borgiák kora. És én leszek a korbács.
Megremegtem. Alfonz magához húzott. Meleget sugárzott. Amikor
az arcomat a mellére szorítottam, úgy égetett, mint egy kemence.
Nem vette észre, hogy a hideg végigkúszott bennem egészen a
lelkemig.
– Mindent akar – mondta Alfonz. – Egész Itáliát. És megszerzi, ha
tudja. Őszentsége nem képes megfékezni. Az a látogatása a
Vatikánban, amikor azt mondtam neked, hogy nem is volt ott, egy
színjáték volt. Azt akarta, hogy a teremben mindenki lássa. Csak
három napig maradt összezárkózva őszentségével, ami elég hosszú volt
ahhoz, hogy megszerezzen mindent, amire szüksége volt, mielőtt
visszatért a csapataihoz. Most aztán Cervillon halott, és Romagna a
bátyád kardja által fog elesni. Forlí és Imola nagyasszonya elveszíti
majd a birtokait, és csak idő kérdése, hogy megadja magát, vagy
elpusztul az erődítménye romjai között. Faenza, Camerino, Urbino és
a többiek önként vetik alá magukat a kegyeinek. Így fog
győzedelmeskedni, a saját gyávaságukat használja ellenük. Vagy a
vérüket veszi, ha ellenállnak.
– És mi a helyzet a korruptságukkal? – kérdeztem, mert eszembe
jutott, hogy apám hogyan szidta Romagna urait és a vérengző
udvaraikat, hogy a saját, korábbi férjem, Giovanni hogyan állt Pesaro
udvarán, amikor a titkára levágott kezei a lábai előtt rángatóztak. – És
mi a helyzet a kegyetlenkedéseikkel? Nem érdemelték ki az
igazságszolgáltatást?
– Lehet, hogy Cesare azt gondolja, hogy igazságot szolgáltat –
válaszolta –, és talán még hihet is benne, de amire ő valójában vágyik,
az a hatalom. Nem hallottad a mottóját? Így szól: „Császár vagy
semmi!” Úgy viselkedik, mint egy uralkodó. És egy uralkodónak
birodalom kell. Még csak most kezdte el létrehozni.
Nem is hallottam. Behunytam a szememet, és megpróbáltam
biztonságot találni a férjem közelségében, hallgattam a hangos
szívverését. – Mit fogunk csinálni? – kérdeztem végül. A karjai
szorosabban öleltek, és ez arra emlékeztetett, hogy hamarosan
választanom kell, ahogyan korábban már figyelmeztetett: a családom
vagy ő. Eljött az idő.
– Túl kell élnünk – mondta –, bármibe is kerül.
ø
Az 1500-as év sok rossz előjellel érkezett. Egy üstökös gyújtott
fáklyát Umbria egén, Assisiben egy Mária-szobor vért könnyezett.
Mindenütt próféták, jövendőmondók és utcai jósok keresték a jeleket
borüledékekben, és káoszt jövendöltek a hiszékeny népnek, amelyet
már éppen eléggé nyugtalanított Milánó eleste, a háború Romagnában
és a viharos esőzések miatt fenyegető gyenge aratás.
Mindazonáltal a századforduló a pápaság jubileumi éve is volt, és
ezrek vándoroltak Rómába, hogy részt vegyenek a bűnbocsánati
búcsúkon, tanúi legyenek a bazilikákban a szent ajtók szimbolikus
megnyitásának, és tisztelegjenek a szent ereklyék előtt. Így a
vészmadarak elhallgattattak, vagy a ledőlő falak zajától – Papa
elrendelte a város megszépítését –, vagy a kínzókamrákban, ahová
zendülés vádjával zárattak be.
Januárban jött a hír Caterina Sforza elfogásáról. A szóbeszéd szerint
Cesare csapatai megalázták, mígnem a bátyám beavatkozott, és
személyes pártfogásába vette. A grófnőt fogolyként Rómába küldték,
és az Angyalvárban vetették fogságba. Ezt a győzelmet azonban
hamarosan elnémította il Moro váratlan bevonulása Milánóba a
Habsburgok által finanszírozott hadsereggel. Ugyanazok a városlakók,
akik örömmel látták, amikor elhagyta a várost, most tömegével
segítettek neki kiűzni a franciákat. A Sforzák visszavették a városukat,
és Il Morónak a szomszédos városállamokat érintő következő
ellenszegülése az volt, hogy meggyőzze őket arról, hogy egyesítsék az
erőiket a Borgiák zsarnokság ellen, s ez váratlanul megakasztotta
Cesare hadjáratát.
Alfonz hozta a híreket, amikor a kis Rodrigót a kezemben
ringattam.
– Lucrezia – mondta komor hangon –, készülődnünk kell.
ø
A Porta del Popolónál felállított emelvényen gyűltünk össze,
miközben a februári szél felborította a minket védő baldachint, és
eláztatta a sokaságot, akik velünk együtt akartak tanúi lenni Cesare
visszatérésének.
Feszültség töltötte meg a párás levegőt. A Vatikánt napokon át
elárasztották a bátyám romagnai hódításairól szóló beszámolók –
néhányuk meglehetősen túlzó volt, mert csak kevés területet szerzett,
mások inkább fontoskodók voltak, és a Milánó vezette, ellenünk
irányuló koalícióról spekuláltak, de mindezt elfedte egy különös
várakozás. Cesare kevesebb idő alatt sokkal többet ért el, mint Juan
valaha is őelőtte; és senki sem kételkedett, hogy méltán érdemelte ki
az oly nagyon áhított zászlóvivői tisztséget.
Alfonz mereven állt mellettem. Mindennap edzette a fizikai
erőnlétét, délelőttönként íjászattal és sólyomvadászattal, délutánonként
kardvívással. Annyira hozzászoktam a pengék fémes csengéséhez a
palazzo udvarán, hogy ritkán protestáltam, bár Rodrigót és a
gondozóit átköltöztettem egy elkülönített szárnyba, ahol a férjem
gyakorlatozásának a zaja már eléggé halk volt ahhoz, hogy ne zavarja a
gyermekünk nyugalmát.
Alfonz újra szakállt növesztett, sűrű és buja volt, mint az érett kalász.
Nem volt szívem arra kérni, hogy borotválja le, bár azon ritka
alkalmakkor, amikor szeretkeztünk, kidörzsölte az arcomat és a
nyakamat. Zaklatott volt, mindig résen; tudtam, hogy a szakálla azt a
célt szolgálja, hogy elmaszkírozza magát, hogy a kíváncsiskodó
tekintetek elől elrejtse az arcát és a gondolatait.
A tömeg morajlása az előttem zajló események felé terelte a
figyelmemet. A Borgiák bikát és szúró napsugarakat ábrázoló bojtos
lobogói lazán lógtak le a kapuról, az alatta átvezető utat virágszirmok
borították. A tömeg nekifeszült az őrökkel védett kordonoknak,
amikor a menet beért a látóterükbe, és a barátságtalan eső és a szürke
ég, az utcaköveken a mocsok, sőt még Alfonz tűnődő arckifejezése is
jelentéktelenné vált.
Cesaréban mindig is volt drámai hajlam, de korábban még soha
annyira, mint most. Előtte hosszú sorban jöttek a teherhordó öszvérek,
megpakolva a Romagna területén elesett várakból rablott holmikkal,
majd végtelen sorokban katonák és lovászok következtek, az
egyenruhájukon az ő valenciai címere díszlett, s a büszke látvány
elbűvölte a nézőket. A tömeg olyan csendben volt, hogy tisztán
hallottam a díszöltözetek suhogását és az átázott zászlók csapkodását –
és bármerre néztem, csak feketeséget láttam.
Mindenütt feketeség. Minden fekete volt.
A kantároktól kezdve a nyeregtakarókig, a fövegtől a zekéig és
nadrágig, Cesare az egész kíséretét feketébe öltöztette, abba a színbe,
amelyet a jelképeként fogadott: az örökkévalóság és a kaméleon
alkalmazkodóképességének színárnyalatába, amelyik bármelyik színnel
keveredhet, mégis megtartja a saját színét. Az éjszaka folyója
hömpölygött előttünk, egy hatalmas folyékony sötétség, itt-ott villant
fel csak a kifényesített fém csillogása, a drágakövek tüzes sziporkázása
és a Szent Mihály-rend aranya, amely nehéz láncon lógott Cesare
nyakában.
Egyedül lovagolt a menet végén, mereven ült a csatában
megedződött testére simuló bársonyöltözetben, ő maga is egy kardra
emlékeztetett: felegyenesedett a gyönyörű fekete lovon, a szépsége
egyszerre volt lélegzetelállító és szörnyűséges. Amikor ellovagolt az
emelvény mellett, fejet hajtott apánk előtt, aki prémekbe bugyolálva
ült a trónján. Cesare tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel,
de csak egy röpke, szinte lényegtelen pillanatra.
De én láttam, hogy mi parázslott a zöld szemében – s megértettem.
 Visszajött. Többé már semmi sem lesz ugyanolyan.
ø
Cesare nem keresett meg az érkezését követő hideg téli napokon. A
katonai érdemeiért átvette az Arany Rózsa kitüntetést, a főkapitányi és
a zászlóvivői rangot, ahogy azt előre tudni lehetett. Ezek után el nem
maradt apám mellől, és a szolgája, Michelottto, mindig ott volt a
nyomában. Egyik karneváli esemény során, azon alkalomból, hogy az
összegyűlteket emlékeztessük, hogy a Borgia-vérvonal milyen
termékeny, bemutattuk neki Rodrigót, a kisfiamat. Amint alaposan
megvizsgálta a fiam kék szemét, puha barnás haját, ami kezdett
kiszőkülni, Cesare olyan megütközve nézte Rodrigót, mintha valami
kétes származás jelképe lenne. Odahajolt a gyermekhez, hogy arcon
csókolja, és motyogott valamit, amit nem hallottam, majd rám nézett.
– Büszkévé teszel minket, Lucia – mondta. Amikor kiejtette ezeket
a szavakat, tudomást sem vett Alfonzról, aki csak néhány lépésnyire
volt tőlünk Sanciával együtt, aki az orráig türkiz selyembe volt
öltözve. Ezután elvonult, és bennem megint megjelent az az alattomos
félelem.
Magamhoz szorítottam a gyermeket.
– Féltékeny – jegyezte meg Sancia. – Nem tudja elviselni, hogy egy
fiút szültél az öcsémnek, egy nápolyi vérből származó örököst, akiért
őszentsége teljesen odavan. Számára a fiad egy újabb akadály,
fenyegetés a pozíciójára. Addig nem nyugszik…
– Sancia – vágott közbe Alfonz. – Elég. Megrémiszted őt.
– Nem baj – vágott vissza ingerülten Sancia. – Féljen is!
Mindannyiunknak félnünk kell most, miután visszatért.
Legszívesebben holtan látna bennünket.
Alfonz nyugodt hangon azt mondta: – Kézben tartom az ügyeket, és
biztosítalak, semmit sem tud csinálni.
A meggyőződése lecsendesítette a vadul kalimpáló szívemet;
visszaadtam a fiamat a dajkának, és elvegyültünk a mulatozók között.
Erőltetett mosollyal úgy tettem, mintha szórakoztatnának a
zsonglőrök, akrobaták és egyéb cirkuszi mutatványok, miközben
éreztem, hogy Cesare figyel engem.
 A böjt előtti utolsó ünnepségen, miközben átvágtam a tömegen,
hogy megkeressem Alfonzt, akit utoljára Papa közelében láttam,
Cesare mögém lopakodott. Megfordultam, s a drágaköves maszk, amit
az arcom elé tartottam, lecsúszott. Ő is maszkot viselt, s idáig nem
ismertem fel a tömegben, mert fehér ruhát vett fel, mint oly sokan
azon az estén. Most, hogy csak centiméterekre voltunk egymástól,
ráismertem az álruhájára is. Ez volt az az egyszarvújelmez, amelyet az
esküvőmön is viselt.
– Örökké kerülni fogsz? – kérdezte. – Amikor rám nézel, csupa
tartózkodást látok a szemedben. Úgy találod, hogy annyira
megváltoztam, hogy már nem tudsz szeretni?
Dühösen rántottam egyet a fejemen, és elfojtottam magamban a
vágyat, hogy emlékeztessem arra, ha óvatosságot lát a szememben,
azért csak önmagát okolhatja. – Micsoda ostobaság! Semmit nem
változtál. Lehet, hogy nagyszerűnek tartod, hogy a Vatikánban
ólálkodsz, és a püspököket és a bíborosokat ijesztgeted, de én
ugyanúgy átlátok rajtad, mint mindig. Könyörgök, mikor lesz vége
ennek a kitalálósdinak, hogy megtudhassuk, mi a szándékod
valójában?
– Ah, Lucia! Micsoda elme! – Szünetet tartott, és a zekéjén lévő
fűzőket babrálta. – Már majdnem elkaptam. Már csak néhány
kilométerre voltam attól a nyomorúságos halászfalutól, amikor
értesítést kaptam, hogy Milánó újra Sforza kézre került. Ha az a hír
néhány nappal később jön… – Felsóhajtott.
Eltartott néhány másodpercig, amíg rájöttem, hogy kiről beszél.
Akkor a hangom megkeményedett. – Még mindig nem vagyunk túl
rajta? Ha én meg tudom neki bocsátani, és elfelejteni, amit tett, akkor
bizonyára te is.
– Megbocsátani? – A mosolya mint egy penge. – Én szívesen
megfürödnék helyetted a vérében. A pesarói Giovanni Sforza adós
nekünk, és meg is fog fizetni.
– Ne mondd, hogy „nekünk”. – Egy lépést tettem felé, és figyeltem
a hatást, amit a közelségem gyakorolt rá: a pupillái enyhén kitágultak a
maszk mögött, az ajkai szétnyíltak. Megkönnyebbültem, ugyanakkor
felkavart, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rá. – Nem akarok
része lenni a bosszúdnak. Nem fogom az életem további részét azzal
tölteni, hogy egy olyan férfi pusztulását szomjazzam, aki már semmit
nem jelent nekem.
A keze olyan gyorsan mozdult, hogy az ujjai már a karomra
fonódtak, mielőtt reagálni tudtam volna. – Megvetett téged – mondta,
minden egyes szót izzó gyűlölettel hangsúlyozva ki. – Senki – senki! –
sem sértheti meg a húgomat anélkül, hogy ne fizetne meg érte, amíg
élek. – Hallgatott, a szorítása erősebb lett. – Vae illi homini qui cupit
– suttogta.
Óvakodj a sóvárgó embertől.
A szavai úgy hasítottak belém, mintha szilánkok sebeztek volna fel.
Ez ugyanaz a homályos üzenet volt, amit Papától hallottam, azon a
napon, amikor Juan halála után meglátogattam. Elállt a lélegzetem, és
eszembe jutott az is, hogy amikor Cesaréval együtt lovagoltam vissza a
San Sistóba, és megkérdeztem tőle, ő volt-e a felelős a gyilkosságért.
Tagadta, de hazudott. Én meg, abba az illúzióba csimpaszkodva,
amelyben mindig menedéket találtam, miszerint ő még mindig az én
szeretett bátyám, hagytam, hogy becsapjon. Azzal mentegettem, hogy
ugyan zabolátlan és heves, gyakran gátlástalan és nyugtalanító, de
bizonyára félreértem a törekvéseit, amelyekkel az igazát akarja
bizonyítani. Most, ebben a szívszaggató pillanatban, amint a maszk
által kettőbe vágott arcára néztem, s az ujjai úgy tekeredtek a karomra,
mint egy kígyó, végre felismertem a nyers, tagadhatatlan igazságot.
Papa megpróbálta elmondani nekem. A sóvárgó ember Cesare volt,
minden kellett neki, ami Juané volt. És apánk tudta ezt. Attól a
pillanattól fogva tudta, amikor Juan testét kihúzták a Tiberisből. Ezért
zárta le a gyilkosság ügyében megindított nyomozást, hogy
megkíméljen bennünket, nehogy szembesülnünk kelljen azzal, ha
valami bizonyítékot találnának Cesare ellen.
Cesare minden bizonnyal látta az iszonyodásomat. Elengedett, és
néhány lépést hátrált. Az a nemtörődöm kifejezés, amelyet álcaként
viselt, visszatért az arcára. – Már megint ugyanaz a pillantás. Úgy
tűnik, gyönyörű Lucia, újabb közös titkunk van.
Annak a gyermeknek az említése, akit elrejtettem, szándékos volt a
részéről, olyan bizalmasság, amiről úgy gondolta, hogy összeköt
bennünket, de engem már nem érdekelt, hogy a sebeit nyalogassam,
enyhítsem a sérelmeit vagy elviseljem azt, hogy elhanyagol. Azért
tudott idáig elvakítani, mert én így akartam. Azért akartam elhinni a
hazugságait, mert az alternatíva túlságosan borzalmas volt, hogy
tudomásul vegyem, bár egész végig éreztem a benne lakozó démont –
amire ő maga figyelmeztetett, ami most már egy egész élettel
ezelőttinek tűnt:
A gyűlölet az én ördögöm. Amíg Juan él, soha nem tudom elkerülni
őt. Az a sorsom, hogy örökké az ő árnyékában éljek, és soha nem
lehetek az, akinek lennem kéne.
Szabályosan meghajolt, egy elegáns mozdulattal, ami legalább
annyira volt gúnyos, mint az ijesztő gyorsasága fitogtatása. – Jó éjszakát
kívánok.
Még pislogni sem tudtam, és már el is tűnt, elvegyült a csevegő
udvaroncok sűrűjében, mint ahogy a fehér füst oszlik el. Nem
hallottam, hogy Alfonz közeledik, csak a kezét éreztem meg a
vállamon, és összerezzentem. – Mit mondott neked? – kérdezte.
– Semmit – suttogtam. Továbbra is a semmibe bámultam, ahol a
bátyám előzőleg állt, és tudtam, hogy elveszítettem őt abban az
alvilágban, amit lakóhelyül választott magának, ahol semmi sem volt
szent, és mindennek ára volt.
Ekkor Alfonzhoz fordultam. – Vigyél haza.
 Harminckettedik fejezet

Jég és szakadó eső verte az utcákat, és nyári villámok szabdalták az

eget, fehér fénnyel világították be a szobákat, olyan élesen, hogy
Rodrigo sírni kezdett, és elrendeltem, hogy minden zsalugátert
csukjanak be és minden sötétítőt húzzanak össze.
Kora délután volt, de a vihar könyörtelenül tombolt. Beletörődve,
hogy az egész napot a parázstartó vaskosarak közelében kell töltenem,
megpróbáltam Vergilius szonettjeire koncentrálni, bár a tekervényes
körmondatok most csak úszkáltak a szemeim előtt. Éreztem, hogy
kezdődik a fejfájás, ami arra késztetett, hogy a hálószobámba menjek
szunyókálni.
Már éppen azon voltam, hogy az udvarhölgyeimet elbocsássam,
amikor a folyosóról behallatszó hangos kiabálásra lettem figyelmes.
Felkeltem, és kértem Murillát, hogy hallgattassa el, bárki is csap ilyen
pokoli zajt, nehogy felébressze Rodrigót. Alig ért az ajtóig, amikor azt
valaki feltépte. Alfonz rohant be, tetőtől talpig omladékkal borítva.
Az udvarhölgyek felkiáltottak. Egy purgatóriumi szellemre
emlékeztetett Dante poklából, malterdarabok és szétporladt
homokkőfoltok tapadtak rá, tele volt vele a szétzilálódott haja, a
szakálla, az arca, a kezei; kétségbeesett szemei és a fogai résekként
villogtak a sápadt arcára kérgesedett törmelékben. Tétova lépést tettem
felé, egy rettentő másodpercig azt hittem, hogy megsérült,
megtámadták, de aztán majdnem érthetetlen töredék szavak törtek elő
a szájából:
– Őszentsége… az audienciaterem teteje… alá szorult…
A szoknyám szélét felkapva, rohanva hagytam el a szobát, Alfonz
szorosan a nyomomban, a nevemet kiabálta, amikor lerohantam a
lépcsőn, át a galériákon, be a Sixtus-kápolnába vezető átjáróba, majd a
Vatikánba.
Egyszerű udvaroncok, egyházi emberek, alkalmazottak futottak
eszeveszetten apám magánlakosztálya felé, ahol Papa aznap a
küldötteket fogadta. Én is majdnem részt vettem az eseményen, de
végül lemondtam, mivel Rodrigo fél a vihartól, és tudtam, hogy csak
az én jelenlétem tudja megnyugtatni. De Alfonz jelen volt. Most,
amikor elértem a bronz dupla ajtót, amely tárva-nyitva állt, és olyan
porfelhő kavargott kifelé, amilyen a férjemet is beborította, velőtrázó
sikolyt hallottam. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájöttem, hogy
az én ajkaimról hangzott fel.
Amikor be akartam rohanni, Alfonz elkapta a derekamat. A
teremben árnyékalakok mozogtak, mintha jelenések lettek volna. –
Ne! – zihálta, és visszahúzott. – Nem szabad! Nem biztonságos. Egy
gerenda átütötte a tetőt apád trónusa fölött. Minden csupa
kőtörmelék.
– Dio mio, eressz! – Ki akartam tépni magam a szorításából, hogy
berohanjak és segítsek, de nem engedett el, és félrehúzott a távolabbi
fal felé, amíg abba nem hagytam a kapálózást. – Nem tudsz semmit se
tenni, Lucrezia, már dolgoznak azon, hogy kiássák. Csak rosszabb lesz,
ha bemész, és saját magadat is veszélyezteted. Elegen vannak, hogy
megoldják.
– Kiássák őt? – néztem rá értetlenül, mintha egy másik nyelven
beszélne. – Él még?
Magához húzott, és suttogva mondta: – Senki nem tudja. Egyik
pillanatban még mosolygott, és behívta a nagyköveteket, és a
másikban… bizonyára a villámlás lehetett. A tető hirtelen beomlott.
Mindent megtesznek, hogy kimentsék őt.
Nehezemre esett a levegővétel, szaggatottan szívtam be a vakolat,
ízzé-porrá zúzott fa- és festékízű levegőt. Az idő lassan poroszkált.
Férfiakat láttam ki-be járni az ajtókon keresztül. Mindegyiket
elborította az a pokoli törmelék, a hangjuk összekeveredett a
bennlévők hangjával, s visszhangozva halt el a ledőlt kövek között.
Egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire ordítást hallottam, kő
zuhanását, utána ólmos csend következett. Alfonzba kapaszkodva az
ajtó felé fordultam, észre se vettem, hogy fehér porréteg takar engem
is, s napokig tart majd, amíg kisikálom a pórusaimból.
– Itt van! – kiáltotta valaki.
Pislogtam, értetlenül néztem Alfonzra. Bizonytalanul előrelépett. A
karján csüngtem. Aztán kijöttek az ajtón – egy csapat kimerült inas,
bíboros, követ zilált öltözékben –, és egy szakadt vörös bársonyból
rögtönzött hordágyat cipeltek, ami nemrég még a pápai baldachin
volt.
– Papa! – lódultam felé, rettegve attól, amit látok.
Az emberek szétváltak a közeledésemre. Alig bírtam fókuszálni.
Ernyedten feküdt, szilánk és törmelék borította, a homlokán egy véres
seb, hatalmas kezein több kisebb sérülés látszott. A kezei – amelyek
élettelennek tűntek – lazán keresztbe voltak fonva a mellkasán. A
törmelékkel szennyezett köntöse alatt nem észleltem mozgást, semmi
jelét valamilyen mozdulatnak.
– Halott – suttogtam. Ösztönösen elkezdtem keresztet vetni, könny
szivárgott a szememből, amikor egy rekedt hang megszólalt: – Nem
halt meg. Soha ne mondj ilyet! Soha, soha ne mondj ilyet! –
Szédelegve néztem fel. A bátyám állt ott fekete bársonyban, amit sűrű
vakolat borított. Porfelhő vette körül, mint egy szállongó porból
összeállt glória. Úgy nézett ki, mintha őrá is rádőlt volna a tető.
Odatántorgott hozzám, a szemei vörös csíkként világítottak piszkos
arcában. – Él és élni is fog. Isten keze rajta van. Nem engedi meg,
hogy alázatos szolgálója ilyen dicstelenül múljon ki. Árulás, ha valaki
ilyet mond. – Megragadta a vállamat, és megrázott. – Árulás!
Alfonz közénk vetette magát. – Vegye le róla a kezét! – A hangja
halk volt, de testének minden idegszálában nyilvánvaló volt a
fenyegetés. – Most, uram! Elfeledkezett magáról aggodalmában.
Cesare szorítása erősebb lett; megdöbbenést érzékeltem körülöttünk,
a kitapintható félelem hirtelen megemelkedését, és akkor Alfonz
nyugodt hangján azt mondta: – Ezt ön nem akarja. Nem itt. Nem
most. Őszentsége súlyos balesetet szenvedett, és ennek megfelelően
kell viselkednünk, még akkor is, ha egyikünknek sem tetszik.
Nyers hang tört fel a bátyám torkából – részben felszabadult, részben
gunyoros. Megfordult, és durván kiadta a parancsot az embereknek.
Támolyogva elindultak apám megtört testével, aki erőtlenül suttogott:
– Cesare, hijo mío. Gyere ide, fiam…
Cesare a menet mögött ballagott, nem nézett vissza.
ø
– El kell hagynod Rómát, amilyen gyorsan csak lehetséges! – verte a
tálalóasztalt az öklével Sancia. Két hét telt el apám balesete óta, két
kibírhatatlan várakozással teli hét, amíg zárt ajtók mögött lábadozott,
és a körülötte sürgölődő orvosok minden arra irányuló kérésemet,
hogy láthassam őt, visszautasították. Végül ma reggel üzenet jött. Papa
lábra állt, és azt kívánta, hogy az esti vacsorán csatlakozzunk hozzá a
Vatikánban. Meglepett a parancsa, de már nagyon szerettem volna
látni. Addig is azt terveztük Alfonzzal, hogy egy nyugodt délutánt
töltünk együtt a gyermekünkkel. De megérkezett Sancia, egy
forgószélnyi vádaskodással.
– Nővérem, ki vagy merülve – nézett fel Alfonz a székről, ahol
Rodrigót tartotta a karjában, aki a zekéje egyik szalagjával játszott. Éles
lelkiismeret-furdalás hasított belém, amikor eszembe jutott, hogyan
játszott a másik fiam ugyanígy az ingvállammal, amikor utoljára láttam
őt…
Elhessegettem a képet, hogy Sanciára figyeljek, aki azt kiabálta: – Én
jól vagyok, kedves öcsém, de te túlságosan nyugodt vagy. Róma már
nem biztonságos számodra. Cesare a franciák szövetségese, de látja,
milyen törékeny az egész, milyen múlandó. Ha őszentsége elhalálozna,
hol lenne ő? Egy halott pápa zabigyereke, aki kivívta egész Itália
ellenségességét – nem élne túl sokáig. Ezért nem teszi ki magát
Fortuna kegyének. Bármit megtesz azért, hogy megvédje magát.
Alfonz elkapta a szoba másik feléből rá irányuló óvatos
pillantásomat, mielőtt újra Sanciára nézett. – Lehet, hogy védi magát,
de nincs rá ok, hogy azt gondoljuk, hogy ellenem tervelne valamit…
Legalábbis nincs több oka, mint idáig volt. Cesare tudatában van
annak, ha őszentsége váratlanul meghalna, akkor ő elveszít mindent.
Legalább annyira felismerte, mint én, hogy bizonytalan időkben
nagyon fontos az egyensúly fenntartása. Miután Milánó újra Il Moro
kezében van, a francia király, aki olyan kitartóan támogatta Cesarét,
most szükségét látja, hogy újragondolja az elkötelezettségét. Cesare
most nem teheti meg, hogy elidegenítse Nápolyt. Ezért nincs indoka
ellenem fordulni.
– Nincs indoka?! – Sancia hitetlenkedő sikolya megijesztette
Rodrigót, aki tágra nyílt szemekkel fordult felé. Sancia felém perdült.
– Lucrezia, te tudod, hogy az igazat mondom. Mondd meg az
öcsémnek, ha nem megy el innen, akkor akár kitárhatjuk a palazzo
kapuit, és behívhatjuk a farkast.
Alfonz, mosollyal az ajkán, a fiunknak gügyögött.
– Lehet, hogy hallgatnunk kéne a nővéredre – próbálkoztam.
A férjem hirtelen éles pillantást vetett rám. – Miért? Tudomásod van
valamiféle összeesküvésről?
Haboztam. Amióta Cesare visszatért, örökös fenyegetettség alatt
éltünk. A baleset, ami majdnem megölte Papát, csak erősítette a
bátyám babonás oldalát; hallottam, hogy asztrológusokkal és jósokkal
konzultál, ahogy anyánk tette, és fölényesen megjegyezte, hogy egy
próféta arra figyelmeztette, hogy korai halált fog halni. Az okkult
dolgok iránt újonnan kialakult érdeklődésén kívül nem láttam vagy
hallottam semmi mást, ami alátámasztaná Sancia aggodalmát.
– Ami Cesarét illeti – jegyeztem meg –, soha nem szabad őt
alábecsülnünk. Nincs tudomásom összeesküvésről – tettem hozzá, a
hangomat felemelve, mert Sancia egy dühöset fújtatott –, de ez nem
jelenti azt, hogy nincs valami folyamatban. Soha nem gondoltam
volna, hogy ő… – elhallgattam, de Alfonz éles pillantást vetett rám,
így nem volt más választásom, mint folytatni: – Soha nem gondoltam
volna, hogy képes meggyilkolni a szobalányomat, Pantaliseát és Papa
szolgáját, Perottót – mondtam halkan.
– Egy huzallal – tette hozzá Sancia, mire összerezzentem. –
Megtámadott egy védtelen nőt a Vatikán kertjében, míg az ő szolgája,
Michelotto, az, akinek olyan döglött szemei vannak, megölte a pápa
inasát. Nincsenek fenntartásai. A gyilkolás olyan természetes neki,
mint a levegővétel.
Alfonz összeráncolta a homlokát. A körmeim a tenyerembe vájtak.
El kellene mondanom neki minden mást is, amit Juan haláláról
tudtam. El kellene mondanom neki, hogy teljesen tudatában legyen,
milyen messzire képes elmenni Cesare. Fojtogattak a szavak, azonban,
ha hangosan kimondanám őket, azzal lehetetlenné tenném a reményét
is annak, hogy valamiféle megbékélés legyen a férjem és a családom
között.
– Ugyan miért ölte volna meg a szobalányodat és – őszentsége
szolgáját, vagy kit? – kérdezte Alfonz. – Ez meglehetősen abszurd,
még tőle is. Milyen fenyegetést jelenthettek számára?
– Perotto jelentette a fenyegetést – mondtam gyorsan, Sanciát
megelőzve, elkeseredett kísérletet téve arra, hogy elkerüljem a további
kérdéseket, amiktől Alfonz csak belekeveredne az én San Sisto-beli
tartózkodásomat körülvevő összegubancolódott hálóba. – Bizonyára
tudott valamit, mint ahogy szerintünk Cervillonnak is volt tudomása
Papa és Cesare titkos egyezkedéseiről. Perotto Papa lakosztályában
szolgált, és gyakran láttam, hogy jelen volt magánbeszélgetések során
is.
A körülményeket tekintve igyekeztem, hogy a pillantásom
határozott, és a hangom magabiztos legyen. Nem akartam, hogy
Alfonz meg-érezze a bennem támadt pánikot, nehogy rájöjjön, miért
látom szükségét annak, hogy eltereljem a témát, mielőtt egyenesen
rákérdezne, és akkor reményem se lehetne, hogy kitérjek a válaszadás
alól.
Csendben ült, emésztve a hallottakat. Aztán átadta nekem Rodrigót,
és izmos lábaira emelkedett. – Akkor úgy tűnik, itt az ideje, hogy
elbeszélgessek vele.
Vészterhes csend lett, amit Sancia ijedt suttogása tört meg: –
Megőrültél? – Alfonz nem vett róla tudomást, és a köpenyéért nyúlt. –
Alfonz, nem szabad ilyet tenned! Soha nem maradhatsz vele
négyszemközt! Pont ez az, amire vár – a lehetőségre, amit te tálcán
nyújtasz neki.
 Alfonz a válla köré kanyarította a köpenyét, és a derekára csatolta a
széles övét a tőrével és a kardjával. – Fel vagyok fegyverkezve. És
bárhová megyek, az emberem, Albanese velem jön. – Felnevetett. –
Amellett kétlem, hogy Cesare meg merne ölni engem a Vatikán
közepén, amikor ma este vacsorára vagyunk hivatalosak őszentségéhez.
Hogy nézne ki, ha a végén engem szolgálnának fel?
Sancia az ajtó elé állt, megakadályozandó, hogy kilépjen. – Ez
egyáltalán nem vicc. Ha mindenképpen muszáj megtudnod, hogy mit
tervez, ha a konfrontálódás az egyetlen módja annak, hogy
meggyőződhess a helyzetről, akkor inkább Lucreziát küldd magad
helyett. Hadd fedezze fel ő az igazságot, már ha Cesare egyáltalán
képes arra, hogy elmondja.
Alfonz megdermedt. Amikor végül megszólalt, nyers volt a hangja.
– Nem fogom a feleségemet küldeni magam helyett, hogy ő járjon el
az én ügyemben. Akármi is a mondanivalója Valentinónak, azt
mondja a képembe! De a tervem az, hogy visszajövök, és átöltözöm az
esti lakomára. Ha mégsem jövök, akkor tudni fogjátok, hogy halott
vagyok.
– Nem teheted meg… – kiáltotta Sancia, de Alfonz félreállította.
Sancia vonakodva lépett el az útjából. Amikor a férjem átlépett a
küszöbön, megfordult, hogy rám nézzen. Felálltam a székről a
gyermekünkkel a karomban. A zűrzavar ellenére Rodrigo elaludt.
Amikor ránéztem, hirtelen rossz előérzetem lett, és feltámadt bennem
a félelem, hogy könyörögjek, hogy maradjon itt velünk.
– Szeretnék kettesben beszélni veled – mondtam. Rodrigót átadtam
Sanciának, és odamentem a férjemhez, miközben Alfonz
figyelmeztette a nővérét: – Ne ébreszd fel a gyereket a drámázásoddal!
Együtt átmentünk a fogadószobámba, ahol az udvarhölgyeim
üldögéltek, majd a folyosóra. Alfonz szolgája, Albanese, a galérián
álldogált, a keze a kardja markolatán pihent. A látvány azonnal
megnyugtatott, egy ilyen emberrel az oldalán, aki megvédi Alfonzt,
lehetetlennek tűnt, hogy bárki meg merje támadni.
Alfonz halkan azt mondta: – Ne engedd, hogy a nővérem
megfélemlítsen! Sanciának mindig is élénk volt a fantáziája. Egy egész
konspirációs elméletet tud felállítani ostoba szóbeszédből.
 – Aggódik a biztonságodért – mondtam, miközben arra gondoltam,
hogy a bátyám hogyan csúsztatott a saját szerepéről Juan halálát
illetően. – És én is. Ígérd meg, hogy nem mész hozzá egyedül! Nem
lehet bízni benne.
– Efelől nincs kétségem. De a bátyád nem idióta. Nem teheti meg,
hogy eltávolítson engem, amikor mindenki más ellene fordulhat.
Cesare túl sok ellenséget szerzett magának túl rövid idő alatt. A
romagnai hódításaival többeket maga ellen hangolt, valamint
őszentsége balesete óta a viselkedésével is. A penge élén táncol. Nem
lehetek veszélyben, amíg bármikor arra fanyalodhat, hogy nekem
könyörögjön Nápoly támogatásáért.
A tekintetét kerestem. – Akkor is, én még várnék a helyedben.
Talán jobban tennénk, ha inkább Papa engedélyét kérnénk, hogy
elmenjünk Rómából. Az általad megtárgyalt feltételek szerint
megkaphatjuk ezt a privilégiumot.
– Megtennéd értem? Elhagynád a családodat, a városodat?
– Tudod, hogy igen. Bárhová elmennék veled! – És úgy is
gondoltam. Ha erre kért volna, azonnal elrendeltem volna, hogy az
udvarhölgyeim kezdjenek csomagolni. Már semmi nem volt, ami itt
tartott volna – kivéve az eltitkolt kisfiam, de felismertem, hogy
Vannozzára kell bíznom, ha meg akarom védeni Alfonzt és Rodrigót.
Ha megpróbálnám, hogy a kis Giovannit is magammal vigyem, akkor
biztos, hogy apám egyikünket sem engedne el. Soha nem járulna
hozzá, hogy Nápolyban neveljük fel a Juantól származó unokáját.
Alfonz ajkai az enyémhez közelítettek. – Szeretlek, kis feleségem.
Nem fogok egyedül találkozni vele, így nem kell aggódnod. Ígérem,
hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszajövök, így mehetünk együtt a
Vatikánba. Azután meglátjuk, hogy vajon tényleg itt van-e az ideje,
hogy elhagyjuk Rómát, jó?
Mint mindig, a kedveskedő hanglejtése levett a lábamról. Azt
mormolta: – Talán vacsora előtt lesz egy perc, amit kettesben
tölthetünk, ha sikerül rávenned a nővéremet, hogy elmenjen.
Felhúztam a szemöldökömet. – Ha ez a vágya, uram, javaslom,
hogy hozza rendbe a szakállát, mert nincs kedvem fátyolban menni a
Vatikánba.
 Nevetve hátravetette a fejét, majd ellovagolt Albanesével.
Visszamentem a szobámba, a nyugtalanságom szertefoszlott – amíg
be nem léptem, és Sancia, miután visszarakta Rodrigót a kiságyába,
felém nem perdült.
– Megengedted, hogy besétáljon az ördög tanyájára? – esett nekem.
Láttam, hogy az aggodalom elsápasztja. – Megígérte, hogy vigyáz.
Azt mondta, hogy néhány órán belül újra itt lesz, és elkísér minket a
lakomára. – A fiam kiságyához léptem, és lehajoltam, hogy
megigazítsam a takaróját. – Nem hiszem, hogy Cesare bántaná –
tettem hozzá, anélkül, hogy ránéztem volna. – Alfonz megmagyarázta,
hogy Cesarénak szüksége van Nápolyra a maga oldalán.
– Hogy mondhatsz ilyesmit? – A hangja most visszafogott volt, de
épp emiatt sokkal ijesztőbb. – Valaha én is ezt gondoltam róla: azt
hittem, hogy lehet, hogy másokat bánt, de soha nem bántaná a saját
családját. – Hallottam a szoknyája suhogását, amint mellém lépett. –
De őt semmi nem érdekli, ő nem olyan, mint mi. – A hangja
megragadott, ránéztem. – Amikor házasságot ígért nekem, amikor azt
mondta, hogy szeret engem, csak azért tette, hogy úgy dobjon el,
mint egy gyertya-árus kurvát, és rájöttem, hogy soha nem igazodhatok
el rajta, mert senki más sem tud. Ő egy rejtély – miközben úgy néz ki,
és azt mondja, amit mi –, de valójában úgy tud viselkedni bármikor,
ahogy csak mi akarjuk, mert nincsenek érzései. Az ereje abban a
képességében rejlik, hogy becsap mindenkit. Mondd, hogy még
mindig bízol benne! De akkor azt is mondd, hogy biztos vagy benne,
hogy neked soha nem hazudott! – A szavai visszarepítettek a böjt előtti
lakomára, amikor Cesare szemébe néztem, és láttam benne a
sötétséget, a kielégíthetetlen hatalomvágyat. Végtelen üresség van
benne, amit még Juan meggyilkolása sem töltött ki. De mit akarhat,
amit idáig még nem ért el? Papa legbizalmasabb embere volt, az, aki
mindig is lenni akart. Hódítóként éltették, Romagna rettegett tőle.
Lehetetlennek tűnt, hogy valaha is olyan förtelmes cselekedetet
hajtson végre, hogy megfosszon engem a férjemtől vagy a fiamat az
apjától.
– Igen – szólaltam meg végre. – Becsapott engem. De születésemtől
fogva ismerem őt, és hinnem kell abban, hogy még mindig jelentek
számára valamit. – Hátat fordítottam a gyermeknek. – Tudja, ha
valaha is bántaná Alfonzt, az az én végemet is jelentené – suttogtam. –
És Cesare legkevésbé az én halálomat akarja.
Sancia nem válaszolt, a szája szélét harapdálta. Felé nyújtottam a
karomat, és megszorítottam a kezét. – És most, pihenni szeretnék egy
kicsit az este előtt. Menj te is! Majd találkozunk a Vatikánban.
Sancia lehajtotta a fejét, így alig hallottam a mormolását: – Ennyire
biztos vagy benne?
Nem válaszoltam. Abban a pillanatban eszméltem rá, milyen nagyot
változtam. Régen azonnal Cesare védelmére keltem volna, és
mindenkivel szembeszálltam volna, aki meg merte volna kérdőjelezni
a bátyám irántam való elkötelezettségét.
– Már semmiben sem vagyok biztos, kivéve Alfonz szerelmében –
vallottam be halkan. – De ha szükséges lesz, beszélek Papával.
Megkérem, hogy találja meg a módját, hogy… – Elhallgattam, mert
láttam, hogy összeszorítja a száját.
– Nincs más lehetőség – mondta. – Ahhoz, hogy Alfonz életben
maradjon, el kell hagynia Rómát.
Éreztem, hogy a vállaim megereszkednek. Nem tagadhattam a
tanácsában rejlő bölcsességet. Mégis, bár eldöntöttem, hogy
cselekednem kell, ismét a másik kisfiam jutott eszembe, akit itt kell
hagynom. Ha elmennék Nápolyba, mi válna belőle, egy ártatlan
csöppségből? A családom machinációinak a csapdájába esne.
Felsóhajtottam. – Nos, jól van. Ha ez megkönnyebbülést jelent
számodra, ma este beszélek Papával.
Arcon csókolt, s a két tenyerébe vette az arcomat. – Sajnálom, ha
túl sok aggodalmat okoztam neked. Te nem olyan vagy, mint ők,
habár te is Borgia vagy, de a szívedben jóság lakozik. Ezért van, hogy
Alfonz annyira szeret. De az idő kezd kifutni alóla. Cselekedned kell,
mielőtt túl késő lenne. Ígérd meg, hogy lépni fogsz, nem számít, hogy
Alfonz mit beszél! – Megígérem. Cserébe viszont neked azt kell
megígérned, hogy nem fogsz aggódni.
– Én majd csak akkor hagyom abba az aggódást, ha mindkettőtöket
látlak a Nápolyba vezető úton – válaszolta, és az ajtó felé indult. –
Most pedig pihenj! Majd később visszajövök.
 – Ne túl korán – kiáltottam utána. Az ajtó kattanva csukódott be
utána. Rodrigóra néztem. Csukva volt a szeme, a két karját a feje fölé
emelte, ahogy Alfonz is szokta álmában.
Megszületett bennem az elhatározás. Rodrigo kedvéért mennünk
kell. De mielőtt intézkedek, még egy dolgot meg kell tennem.
Magamra kanyarítottam a köpenyemet, és szóltam Murillának, hogy
kísérjen el.
– A gyerek jól van, láthatod – mondta Vannozza. – Erős és
egészséges kisfiú.
Kinn ültünk a kőlappal burkolt teraszán egy jázminlugasban,
amelynek mindent elárasztott az illata, és a kétéves fiacskámat néztem,
ahogy szaladgál és szenvedélyesen dobálja a játékait. Jól megtermett,
hallgatag dajkája a közelben ült egy zsámolyon, figyelte minden
mozdulatát. A kisfiú alig figyelt rám, néhány percig még eltűrte, hogy
csókolgatom, de aztán elmenekült, világos, kékeszöld szemei az apja
kegyetlen szemvillanására emlékeztettek, amikor a dajkájára vetett egy
pillantást, akit láthatóan jobban kedvelt nálam, én csak egy parfümtől
illatozó idegen voltam számára.
Anyám kortyolt a serlegéből. – Az ilyen korú gyerekek azt csinálják,
amit akarnak. Ahogy látod, elég nagy akarata van. Mint egy
Borgiának. – Amikor keményen ránéztem, a mosolya fagyossá vált. –
Úgy nevelem, hogy túlélő legyen ebben a világban.
Összeszorítottam a fogaimat. Ez nem az az alkalom és hely volt,
amikor szembesítenem kellene őt azzal a hírrel, hogy továbbra is az ő
gondozásában maradna a kisfiú, ha cserébe megesküszik, hogy minden
héten ír nekem, hogy tájékoztasson a gyermekről. Azt sem tudtam
elmondani neki, hogy amint letelepedtünk Nápolyban, megtalálom az
alkalmas pillanatot, hogy mindent elmondjak Alfonznak. Ez a döntés
levette a vállamról azt a terhet, amit már nem kívántam tovább
cipelni; nem számít, a férjem hogyan reagál majd, azt akartam, hogy
onnantól kezdve csak az igazság legyen kettőnk között.
Mintha megérezte volna, mi jár a gondolataimban, anyám
megjegyezte: – Mindnyájan nagyon büszkék vagyunk a kis Juanra. –
Elhallgatott, mintha azt várná, hogy kitör belőlem az indulat, amiért
szándékosan a fiam spanyol nevét használta. Amikor mégsem szólaltam
meg, csak a kezemet összekulcsolva Juant néztem, ahogy egy kis
pillangót kerget, hozzátette: – Elmondod, hogy miért vagy itt?
– Hogy lássam a fiamat, természetesen. – Nagy levegőt vettem,
hogy elnyomjam a bennem megjelenő haragot. – Elég a pénz, amit a
gyermek gondozására küldtem?
– Több mint elég. Nincs rá szükségünk. Apád egy vagyont küld
minden hónapban a költségeink kiegyenlítésére, és nekem is van saját
pénzem. A gyermek semmiben sem szenved hiányt. – Letette a
serlegét a köztünk álló asztalra. Idősebbnek látszott, a délutáni nap
árkokat vont a szája köré, mély redőket a szeme alá, és a hajába sűrű
ősz fürtök vegyültek. Semmivel nem próbálta meghosszabbítani a
fiatalság illúzióját. Egy öregasszony lett, minden ízében, és nagy
meglepetésemre rájöttem, hogy nem is bánja. Egy egész élet csábításai
és rivalizálásai megviselték, mégis győzedelmes maradt. Itt, az
Esquilinén lévő villájában, olyan tető volt a feje felett, amiért ő
fizetett, a kofferei tele pénzzel, amit saját munkájával keresett, szabad
asszonnyá vált, aki senkinek sem a lekötelezettje.
– Több mint egy évig nem jártál itt – mondta végül. – Most mégis
előzetes bejelentkezés nélkül jöttél. Valaminek történnie kellett, ami
ide hozott, azzal a törpével a sarkadban. Remélem, tudja, hogyan
tartsa csukva a száját.
– Murillában meg lehet bízni. – A lányra függesztettem a szemem,
amikor anyám a kezét felemelve amolyan gúnyos figyelmeztető
mozdulatot tett, mintha arra akarna emlékeztetni, hogy ugyanezt
gondoltam Pantaliseáról is, aztán mégis hogy végezte szegény. – Az
ok, amiért ide jöttem – mondtam –, az az, hogy aggódom. Papa
balesete és minden más okán, meg akartam győződni arról, hogy jól
van.
– És ez a „minden más”, amire hivatkozol, a bátyádra vonatkozik?
– Most ezt miért mondod? – kérdeztem, és gyanakodni kezdtem.
Cesare mindig bizalmas volt Vannozzával, függetlenül attól, hogy
előttem mennyire becsmérelte. Anyám tud valamit a terveiről?
Anyám megvonta a vállát. – Nincs különösebb oka. Manapság senki
nem mond el nekem semmit, legkevésbé Cesare, de tudom, hogy
mostanában gondjai voltak, miután apád majdnem meghalt, és a sors
Milánót érintő elképzelhetetlen csavarjai miatt. Egyik pillanatban Il
Moro elmenekül a városból, a másikban már visszajön a Habsburgok
hadseregével, hogy kiverje a franciákat, aztán, csak néhány nappal
ezelőtt, újra elfogják. Milánó újra elesett, és a francia Lajosé lett. – A
szemeit forgatta: – Ki tudja ezt követni?
Egy lassan erősödő morajlást hallottam a fülemben. Nem éreztem,
hogy megmozdulok, de hirtelen azt vettem észre, hogy állok,
kezembe veszem a székre dobott köpenyemet, és Murillát hívom.
Aztán szorítást éreztem a karomon. Lenéztem, és láttam, hogy anyám
keze tart vissza. A bőr a kezén meglepően sima volt, gondoltam
szórakozottan, nem úgy, mint az arcán, csak ott lehetett felfedezni a
múlt nyomait.
– Mi az? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mintha magát Lucifert láttad
volna.
– Milánó. Azt mondtad, hogy a franciák újra elfoglalták…
A homlokát ráncolta. – Cesare mondta nekem bizalmasan, bár
egészen biztos vagyok benne, hogy a hír egy héten belül elterjed. De
ez aligha érint téged. Csak azért említette, mert vannak kémei Il Moro
udvarában, így minden elsőként jut a tudomására. Azt mondja, hogy
ezúttal Il Moro élete végéig egy francia várbörtönben fog sínylődni,
mert ez az, amit minden Sforza megérdemel.
Kihúztam a kezemet a szorításából. – Mennem kell. Már… már
késésben vagyok.
A nap, megfosztva korallpiros ruhájától, eltűnt a horizont alá, utolsó
sugaraival még bíborra festette az utcaköveket, miközben a
palazzómba siettem. A Szent Péter piazzán zarándokok készülődtek,
hogy bevackolják magukat a sarkokba és az oszlopsor zugaiba, sőt a
foszladozó takaróikat még az Apostoli Palota lépcsőire is leterítették,
ahol zord őrök figyelték őket az őrhelyeikről. Általában a Vatikán
szentségének ily módon való megsértését nem tolerálták, de Papa
különleges parancsa értelmében, akinek más szállása nem akadt, a
jubileumi év miatt alhatott ott is, bár a jelenlétük vonzotta az
útonállókat és a csőcseléket.
Berohantam a Santa Maria in Porticóba, szóltam az őröknek, hogy
éjszakára zárják be a kapukat, és felszaladtam a lépcsőn a
lakosztályomba. Azon imádkoztam, bárcsak Sancia ne vette volna
komolyan a kérésemet, hogy ne érkezzen túl korán, és ott találnám
türelmetlenül várva rám. Amikor az előszobába értem, Nicola kilépett
a többi udvarhölgy köréből, és azt suttogta: – A signore az ön
szobájában van. Már több mint egy órája itt van. Azt kérte, hogy
Rodrigót vigyem vissza a szobájába.
Alfonz! Elfelejtettem, hogy azt ígérte, hamar visszajön, hogy estére
átöltözzön. A köpenyemet odadobtam Nicolának, és a hálószobámba
mentem.
– Új híreim vannak – mondtam, amikor besiettem a félig nyitott
ajtón. – Milánó elesett.
A piazzára néző ablaknál állt. Meggyújtott néhány viaszgyertyát,
meleg fényük kellemesen felderítette a sötétedő szobát. Egy hosszú
pillanatig nem nézett rám, bizonytalanul megmerevedtem.
– Alfonz! Hallottad, amit mondtam? Anyámat látogattam meg. Ő
mondta, hogy a franciák elfoglalták Milánót, és Lajos király fogságba
ejtette Il Morót. Sancia nem túlzott. A bátyám valóban szervezkedik.
Szándékosan titkolta előttünk ezt a hírt.
– Én már tudtam róla – mondta halkan. – Nem csak Cesarénak
vannak kémei. Persze, nem ő mondta el nekem, de nem is igyekezett
eltitkolni. Milánóban minden informátor jelentette. – Amikor
megfordult, az arcán árnyékok suhantak át, emiatt szakállas orcái
beesettnek látszottak, és eltüntették a fényt a szeméből. Rövidre vágta
a szakállát, az állkapcsán alig volt néhány milliméteres.
– De te még csak nem is említetted korábban – mondtam, és egy
bizonytalan lépést tettem felé. A tartásában valami, egy
meghatározhatatlan távolságtartás, felkeltette bennem a nyugtalanságot.
– Sancia éppen azt hangsúlyozta, hogy veszélyben vagyunk, és ez
nyilván elég ok arra, hogy…
– Miért nem mondtad el nekem?
Lépes közben megdermedtem. – Mit?
– Tudod jól. – A hangja szinte ütött. – A gyereket, akit megszültél,
a fiadat – miért nem beszéltél nekem róla?
 A szám kinyílt, de hang nem jött ki rajta, a torkom gátat emelt,
ahogy rám nézett a minket elválasztó távolságon át, ami hirtelen
akkorára tágult, mint egy szakadék.
– Ez igaz? – kérdezte.
Remegve nyújtottam felé a kezemet. Könnyek égették a szememet.
Az arcán megjelenő fájdalom a zsigerei mélyéről jött, és szinte esedező
volt, mégsem tudtam azt mondani, amit hallani szeretett volna, majd
egy nyögéssel lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát.
– Igen. Van egy másik fiam – suttogtam. – Isten bocsássa meg.
– Isten? – Elnyúzottan emelte fel a fejét. – És mi van az én
megbocsátásommal? Hazudtál nekem. Elárultál engem.
Előre próbáltam lépni, megakadtam a szoknyám aljában. – Nem volt
szándékos. Szégyelltem magam, megalázott voltam és megijedtem.
Nem tudtam, hová forduljak. Mindenki azt mondta, hogy tartsam
titokban, hogy elintéződhessen a Giovanni Sforzával kötött
házasságom érvénytelenítése, és…
– Az ő kedvükért, leginkább… – vicsorogta Alfonz. – A család
kedvéért. Hogy nevethettek rajtam: a nápolyi bolond, akit kelepcébe
csaltak, amíg te és Cesare egy fattyút hoztatok össze, aki a ti mocskos
szerelmetekből született.
Iszonyatos felismerés futott át rajtam. Alfonz szembeszállt Cesaréval
– és a bátyám egy ocsmány hazugságot tálalt elé. – Ez nem igaz.
Bármit is mondott neked, az nem igaz!
– Tényleg? – Néhány centiméterre közelített hozzám. A pillantása
égető volt, az arcát fájdalom gyötörte, mintha éveket öregedett volna.
– Sosincs vége, igaz? Hazugság hazugságot követ, csalás és árulás – ti
Borgiák ebben dagonyáztok. Ti mindannyian azok vagytok, akiknek
mondanak benneteket: szörnyetegek, akik csak egymást képesek
szeretni. Elegem volt ebből. Elegem volt belőled!
Elrohant mellettem, az ajtót szélesre tárva kirontott.
– Alfonz! – sikoltottam. – Alfonz, ne!
Utánafutottam, de mielőtt elkaphattam volna, megállíthattam volna,
hogy maradjon és hallgasson meg, megszólalt, olyan hangon, amit még
sohasem hallottam korábban, olyan kemény és rendíthetetlen volt,
mintha ő maga is kővé vált volna. – Ne érj hozzám! Ne gyere utánam!
Soha többé nem lesz alkalmad újabb hazugsággal tömni.
Nem állt meg, nem fordult vissza, amikor a padlóra rogytam.
Az udvarhölgyeim szedtek össze, és vittek egy székhez, közben
megállíthatatlanul sírtam. Úgy gubbasztottam rajta, mintha tüskékből
lett volna, és a körmömmel legszívesebben az arcomat hasogattam
volna, hogy elöntsön a vér.
Egy egész örökkévalóság elteltével meghallottam a harangok távoli
zúgását, amellyel a kompletórium óráját jelezték, és akkor eszméltem
fel, hogy minket vacsorára várnak Papánál a Vatikánban. Lábra álltam,
és alig hallhatóan megszólaltam: – A ruhámat, az ékszereimet –
hozzátok ide! – Mereven álltam, amíg felöltöztettek a smaragdszínű
ruhámba, amit apám a legjobban szeretett rajtam, és felerősítették rá a
gyöngyökkel kivarrt ingvállakat és a derékrészt, a diadémot a
homlokomra illesztették, a fülbevalókat a fülembe akasztották. Csak
akkor ellenkeztem, amikor ki akarták kapcsolni a nyakamban lévő
keresztet, hogy átcseréljék valamilyen pazar ékszerre, majd a tükörhöz
fordultam, hogy megnézzem az arcomat.
A tükörből visszatekintő arc fehér volt, mint a hamu, néhány
jázminszirom beletapadt a hajamba az anyámnál tett látogatás során.
– Hadd tegyek fel egy kis pirosítót és rúzst, asszonyom! – ajánlotta
Nicola.
Elhessentettem. – Lássanak úgy, amilyen vagyok. Lássák csak a
szeretett Lucreziájukat! – A szoknyám alját felemelve csak az ajtóig
értem el, amikor elkezdődött a sikoltozás.
Sancia volt az, az udvarban jajveszékelt. Amikor lerohantam a
lépcsőn, a szívem a torkomban dobogott, és megláttam, hogy csupa
vér. Sikoltva rohantam hozzá, és segítséget kértem az
udvarhölgyeimtől, amikor zihálva azt mondta: – Alfonz! Azonnal
jönnöd kell!
ø
Papa új tornyának egyik lakrészébe vitték, mondta Sancia; őt, a
szolgáját, Albanesét és az apródjaikat zarándoknak öltözött férfiak
támadták meg, amikor át akartak vágni a Szent Péter piazzán. Az
éjszaka leple alatt körülvették őket. Megpróbálták megvédeni
magukat, de olyan sokan lehettek a támadók, hogy az apródok mind
meghaltak, míg Albanese és a férjem súlyos sebesülést szereztek.
Alfonztól elvágva Albanese egy közeli házban keresett menedéket.
Alfonz az Apostoli Palotába vonszolta magát, a gyilkosai a sarkában.
Ott végeztek volna vele, a pápai rezidencia küszöbén, ha a pápai őrség
elő nem bukkan a zavargás hangjaira.
– De miért voltak a téren? – kérdeztem, miközben
keresztülrohantunk a Vatikánon.
– Téged akartak megkeresni. Alfonz megérkezett a salába a
vacsorára, és látta, hogy nem vagy ott. – Sancia újra elsírta magát. –
Valamit beszélt Cesaréval, azt nem hallottam, hogy mit, de Alfonz
dühös lett. Megfenyegette a bátyádat, hogy az hazudott neki. Aztán
eljött. Valószínűleg vissza akart menni a palazzódba.
Sikítás fojtogatta a torkomat, amikor megkérdeztem: – Cesare…
utána ment?
– Nem, ő visszament a salába – mondta Sancia szaggatott hangon. –
Őszentsége is ott volt, és számos bíboros. Pillanatokkal később
kiáltozást hallottunk az ablakokból; Őszentsége kiküldte az őröket, és
ők… ők… – Egyik kezét a gyomrára szorította. – Azok hozták be. Ó,
Lucrezia, vérben fürdött. Nem fogja túlélni.
– Ne mondj ilyet! – Megálltam, és megszorítottam a kezét. – Fiatal
és erős. Nem fog meghalni. Nem halhat meg. – Ezeket a szavakat
ismételgettem a fejemben, mint egy kétségbeesett litániát, mialatt
végigvonszoltam őt a fáklyákkal megvilágított átjárón a Sixtus-
kápolnába, majd végig a Vatikán folyosóin, alig észleltem, hogy
körülöttünk csoportokba gyűlt udvaroncok sugdolóztak.
Végül elértük az új tornyot, amit Papa nemrégiben építtetett, s ami
még fel sem volt szentelve a korábbi balesete miatt. Elrohantam az
ajtóban rémüldöző bámészkodók tömege mellett, és őrjöngve
kerestem Alfonzt.
Mindenütt férfiak csoportosultak, Alfonz udvartartásának a tagjai, s
az ujjukkal egy zord csatlósokból álló csapatra mutattak, akik Cesarét
vették körül, és azt kiabálták: – Assassini! – amit a bátyám gúnyos
mosollyal nyugtázott. Az apám a bíborosok körében állt, egy
aranyozott fejű botot szorongatott, fehér reverendája lötyögött rajta, a
lábadozásának a nyomai megmutatkoztak elkínzott vonásain. Az egyik
bíboros odahajolt hozzá, mire apám felém fordult. Hirtelen csend lett.
Vércsíkok futottak végig apám köntösén. A háta mögé néztem,
rémület szorította össze a gyomromat, mialatt a padhoz közelítettem,
amit az egyik szomszédos salából húztak oda. Papa azt mormolta: –
Eszméletlen. Számos sebesülést szerzett, de a mi nagyra becsült dr.
Torellánk afelől biztosított, hogy megfelelő ápolással és pihenéssel fel
fog épülni.
Alig hallottam a gyászos hangját, miközben a pad felé közelítettem,
először képtelen voltam felfogni bármit is, amikor Torella félreállt,
kezét egy foltos rongyba törölgette, és az ott kiterített mozdulatlan test
feltárult előttem. Alfonz mintha nem volna valóságos, mintha csak egy
viaszfigura lett volna, mint amilyeneket a lakosság hurcol körbe a
karnevál alatt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha ő a férjem
lenne. A család orvosa megpróbálta letisztítani, a vérzést elállítani;
Alfonz zekéje egy mocskos kupac volt a padlón, az öltözékének
néhány másik darabjával együtt: egy gyűrött kalpag, egy kesztyű, az
öve az üres hüvellyel és a tőr tokjával – mindegyik ugyanazzal a
szörnyű vörös színnel átitatva.
Semmi mást nem láttam, nem hallottam, csak őt, a térdemre
borultam, és kezembe fogtam az élettelen kezét. Le kellett gyűrnöm a
bennem felburjánzó pánikot, amikor megéreztem, milyen hideg. A
szemei csukva voltak, a bőre olyan fakó volt, hogy láthattam az ereket.
Azt nem tudtam felmérni, milyen súlyosak a sérülései – a szúrt sebek –
, amelyeket Torella már ellátott a gyógynövényeivel, továbbá egy
mély vágás húzódott a vállán keresztül, egy másik a fején, és egy, ami,
mintha csontig hatolt volna, a combján, a szorítókötést már újra friss
vér itatta át. Rémülten néztem őt, félve, hogy Sanciának igaza volt,
nincs ember, aki képes túlélni ezt. Azonban a mellkasa lassan
emelkedett és süllyedt.
Életben volt.
Elkezdtem sírni. A kezére szorítottam az ajkamat, és azt suttogtam: –
Szerelmem, itt vagyok. Veled vagyok. – Sancia vérrel áztatott
szoknyája foltot húzott maga után a padlón, amikor mellém jött.
Éreztem, hogy megérinti a vállamat. Felnéztem, és azt láttam, hogy
Papa és a többiek a teremben mozdulatlanul állnak, néhányan
sajnálkozva néznek, mások mindenhová néztek, csak rám nem. A
félrefordított arcokat pásztázta a tekintetem, Cesaréét kerestem
köztük, mert tudtam, ha ő a felelős, azonnal tudni fogom, amint
egymás szemébe nézünk.
Mintha megérezte volna a szándékomat, mozdulatlanul állt, az
orgyilkosaival körülvéve. Végigpillantottam rajtuk, de nem találtam
köztük a kedvencét, Michelottót. Aztán visszatért a tekintetem
Cesaréhoz. Abban a pillanatban mintha az egész terem kiürült volna,
és csak mi ketten maradtunk volna ott, egyedül, ehhez az órához
láncolva, ami születésünktől fogva a sorsunknak rendeltetett.
Viszonozta a pillantásomat, a szemei majdnem olvashatatlanok
voltak.
Majdnem – de nem teljesen.
– Hagyjanak magunkra – hallottam a hangomat. Izgatott mormogás
támadt az emberek között; hallottam, hogy dr. Torella tanácsol
valamit Papának, aki aztán hozzám hajolt. – Hija, nem hagyhatjuk őt
egyedül. Szüksége van a kezelésre; egy tapasztalt orvosnak mellette
kell maradnia, hogy megfigyelje. Belázasodik. A felgyógyuláshoz egy
másik, alkalmasabb helyiségbe kell szállítani.
– Hagyjanak magunkra – ismételtem, anélkül, hogy levettem volna
a pillantásomat Cesaréról. Undor görbítette le a száját. Sarkon fordult,
és megvetően legyintett, miközben kivonult, az emberei szorosan
követték.
Sancia megdermedt. – Majd mi vigyázunk rá – mondtam Papának,
és visszafordultam Alfonzhoz. Csapzott haját kisimítottam a
homlokából. – Csak nekünk és dr. Torellának van szabad ki- és
bejárásunk. Azt akarom, hogy állandóan őrök álljanak az ajtónál.
Intézkedj.
Nem pihentünk. Nem aludtunk, és alig ettünk. Ha Papa parancsára
nem hoztak volna nekünk kenyeret, sajtot és húst, és vizeskancsót
naponta kétszer, olyanok lettünk volna, mint a sivataglakók,
szikkadtak és ösztövérek, ahogy egymást váltva virrasztottunk Alfonz
mellett. A világ körülöttünk megszűnt létezni, minden ébren töltött
pillanat ehhez a magánlakosztályban kialakított toronyszobához kötött,
ahová Alfonzt átszállíttattam.
Delíriumba süllyedt; annyit hánykolódott az ágyában, hogy
felszakadtak a varratai. Nekünk kellett őt lefogni, amíg Torella újra
összevarrta a sebeket, és mákgubó levével itattuk, hogy oldalra tudjuk
fordítani, amikor a genny és izzadság áztatta ágyneműt kellett
kicserélni.
A láz ijesztő volt, éjszaka lángolt fel, éppen akkor, amikor teljesen
kimerülve leroskadtunk a székünkre, hogy magunkba diktáljunk
valami ételt. Sancia mellettem maradt, teljesen átadta magát a
feladatnak, de amikor Alfonz elkezdett nyögni és a fogait csikorgatta, s
az izzadság patakokban ömlött róla, mint folyékony pára, átáztatta az
ingét, és érthetetlen szavakat mormolt, a teste pedig egyszerre lángolt
és lett fagyos, elvonult egy sarokba, és tehetetlenségében imákat
suttogott. Én Alfonz mellé hengeredtem az ágyra, magamhoz húztam,
megpróbáltam felmelegíteni és elűzni az elfertőződést, mert Torella
figyelmeztetett, hogy az a veszte lenne. A sebeknek nem szabad
elfertőződniük, a láz azt jelezte, hogy a szervezete küzd. Ha nem
tudtam átmelegíteni, és reszketése fogcsattogtató hidegrázássá vált, és
elkezdett nyöszörögni, odakiáltottam Sanciának: – Gyorsan, gyere,
segíts! Le kell vetkőztetnünk! – Miután lehúztuk róla az ingét –
figyelmen kívül hagytuk, hogy halovány teste egyre fogy –, meleg
borban áztatott kakukkfűvel és fokhagymával borogattam, apró
fűzfakéreg-, nyírfakéreg-darabkákat és gyöngyvesszőt dugdostam
kicserepesedett ajkai közé, és azt suttogtam a fülébe: – Maradj velem,
amore! Ne menj el! – Amikor a láz végre alábbhagyott, olyan
ernyedten feküdt, mintha már halott lenne. Kétségbeesésemben
odahozattam a kis Rodrigót, és amikor ringattam, a gyermek, nem
törődve haldokló apjával, felkacagott és vidáman nevetgélt.
Megcsiklandoztam pufók hasikáját és kalimpáló lábacskáit, hogy
felnevessen, közben Alfonzt figyeltem, adja-e bármi jelét annak, hogy
meghallotta a gyermekünk kacagását, ami talán kiszakítja őt a halál
ölelő karjából.
Egyik éjjel olyan kétségbeesett voltam, mint egy gyerek. A két
karommal szorosan átöleltem a hasamat, nehogy a belsőrészeim
kiszakadjanak, előre-hátra hintáztattam magam az ágya melletti
zsámolyon, és zokogtam, könyörögtem neki, hogy ébredjen fel.
Sancia néhány pillanattal korábban kiment, hogy könnyítsen magán, és
kiürítse a teli éjjeli-edényt, elintézze, hogy a seb tisztogatására használt
szennyezett vásznakat elégessék, és magunknak tiszta ruhát hozzon. A
szobában megrekedt az elhasznált levegő – három hét telt el a támadás
óta –, és Torella azt javasolta, hogy vigyük át Alfonzt egy másik
helyiségbe, hogy ezt jól át lehessen szellőztetni. És nekitámadtam az
orvosnak, azt sikoltoztam, hogy ha megmozgatnánk, az a halálát
jelentené; hiszen alig van benne élet. Az orvos lemondóan
visszavonult, ettől összeomlottam. Feladta a reményt. Mindent
megtett, amit tudott, Alfonz mégsem tért magához. Mindenki azt
hitte, hogy itt a vég.
És akkor, amikor egyedül sírtam az ágya mellett, és úgy éreztem,
hogy az egész lényem összeomlik, mert a fájdalom, ami ellen olyan
keményen harcoltam, elborít és megfojt, meghallottam a hangját.
Először azt hittem, hogy csak képzelődöm. Megdermedtem. A
könnyeim végigcsorogtak az arcomon, miközben sűrűn pislogtam,
hogy eloszlassam a szemem elől a homályt, hogy tisztán láthassam a
férjemet. Tele voltam kétségekkel.
Összeráncolta a homlokát. A lélegzetemet visszafojtva közelebb
hajoltam. – Alfonz?
Lassan kinyitotta a szemeit. Egy hosszú másodpercig nézett rám,
borostyánszínű szemének pillantása a lelkem mélyére hatolt. Aztán az
ujjai összerándultak, majd kinyíltak, és én, elfojtva a zokogásomat,
megfogtam a kezét.
– Én… szeretlek – suttogta. – Ne… ne hagyj el…
– Soha. – Megcsókoltam a kezét. Sóhajtott, a szeme újra
lecsukódott. Megmerevedtem, azt hittem ez volt a vég, egy utolsó
futam, mielőtt…
Megéreztem, hogy megszorítja a kezemet. A szemei újra kinyíltak.
Mozgott az ajka. Azonban most nem volt annyi ereje, hogy hang
jöjjön ki a száján. Ennek ellenére én meghallottam, mintha egy farkas
üvöltötte volna az agyamban: – Cesare.
 Következő héten már fel tudott ülni. Hamarosan elég erős volt
ahhoz, hogy felkeljen. Mindennap kisegítettem az ágyból, hogy
járkálhasson kicsit a szobában. Gyenge volt, és arra panaszkodott, hogy
a lába annyira fáj, „mintha száz ördög karmolná”. Tudtam, hogy a
fájdalma majdnem elviselhetetlen, mert belém kapaszkodott, az ujjai a
karomba martak, és úgy dülöngélt, mintha mozogna alatta a talaj. De
összeszorította a fogait, és kényszerítette magát, hogy folytassa a sétát,
amíg majd elérkezik az az idő, hogy egyedül tegye meg a rövid
távolságot az ágya és az ablak között. Nem mozdultam mellőle, egy
tábori ágyon aludtam az ágya mellett, a fogadószobában mosakodtam
és öltözködtem, mígnem egy reggel sikeresen teljesítette a nagy
fájdalmakkal járó sétát. Néhány perccel azután, hogy az ágyba
segítettem, az erőfeszítéstől izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
Sancia megérkezett az ebédjével. Miközben én egy halom könyvet
rendezgettem, amiket Alfonz kért, hogy hozzak át a könyvtárból,
hogy elüsse az unalmát, a sógornőm halkan beszélni kezdett
Alfonzhoz. A férjem hirtelen felmordult: – Ezt mondta?
Megálltam, és rájuk néztem. Sancia Alfonz mellett kuporgott,
kezében egy tál leves. – Mi az? – kérdeztem.
– Az apád – válaszolta Alfonz. Megmozdult, mire feljajdult.
Odarohantam hozzá, amikor egy újabb fájdalmas kiáltás hagyta el a
száját. – A fene ezt a lábat! – A kötését vér pettyezte.
– Megerőlteted magadat. – Hátradöntöttem a párnára, hogy
szemügyre vegyem a kötést. – Ezt újra ki kell cserélni. Hozok új
kötszert…
Elkapta a csuklómat. – Ezt hallanod kell. Sancia, mondd el neki! –
Komor arckifejezése megállásra kényszerített. Nem beszéltünk arról,
amit felébredésekor mondott, bár ott lebegett közöttünk a nyers
valóság, amivel szembe kell néznünk. A támadás éjszakáján kirobbanó
elhidegülésünk okát sem említette, bár most már tisztában volt vele,
hogy Cesare félrevezette, hogy szétválasszon minket. Azt
mondogattam magamnak, nem sok értelme volna szóba hozni a felszín
alatt kavargó ügyeket, most a legfontosabb az volt, hogy Alfonz
teljesen rendbe jöjjön. Azonban amikor Sanciára néztem, félelem
fogott el.
 Mozdulatlanul ült, hezitált.
– Gyerünk – mondta Alfonz. – Megérdemli, hogy tudjon róla.
Átöleltem magam. Sancia vonakodása csakis azt jelentheti, hogy
valami szörnyűséget hallott. – A nápolyi nagykövetünktől hallottam –
mondta közömbös hangon, mintha szándékosan ki akart volna zárni
minden érzelmet –, hogy megkérdezte őszentségét, van-e igazság
abban a szóbeszédben, hogy Cesare rendelte el a támadást. Őszentsége
azt felelte, amit korábban is, hogy hisz abban, hogy a bátyád ártatlan,
de ezúttal azt is hozzátette, ha mégis Cesare a felelős, akkor arra jó oka
volt.
Nem voltam képes megszólalni. Nem tudtam levegőt venni. Aztán
hallottam a saját suttogásomat: – Bizonyára félreértette. Papa soha nem
mondana ilyesmit… – A tagadásom elhalt a csendben. Eszembe jutott,
hogy Giuliát is Papa küldte, hogy szórakoztassa Juant és a férjemet, és
ő rendelte el Pantalisea és Perotto halálát is. Akkor azzal áltattam
magam, hogy Giulia bizonyára hazudott, a szolgák halála pedig az én
védelmemet szolgálta, de most már nem tudtam tovább tagadni a
rettentő igazságot, bármennyire is szerettem volna, és már nem tudtam
a gyerekkori emlékeim közé menekülni, amikor még Papa töltötte be
az egész lényemet. Szörnyű dolgokat tett a hatalom nevében. Rablással
és megvesztegetéssel kövezte ki az útját a pápai trónusig, és a
jóllétünket beáldozta az ambíciói oltárán.
És most szabadságot adott Cesarénak, hogy ugyanazt tegye.
Alfonz felháborodottan mondta: – Nem fogom megvárni, amíg újra
lecsapnak rám. Próbáltam visszaemlékezni arra az éjszakára: nem
tudom biztosan megmondani, kik voltak a tettesek. Sötét volt; a
lépcsőkre terített köpenyek alól bújtak elő, és úgy tettek, mintha ott
alvó koldusok lennének. Egy arcot sem ismertem fel, mert maszkot
viseltek. De a közelben várakozhattak a lovaik, meg volt tervezve a
menekülésük útvonala, mert amikor az őrség odajött, azonnal
eltűntek. Vártak rám; ismerték az útvonalat. Először összezavartam
őket, mert amikor elhagytam a Santa Mariát, a Sixtus-kápolnán
keresztül vezető átjárót használtam. Különben soha nem jutottam
volna el a salába, és nem beszélhettem volna Cesaréval. – Kis szünetet
tartott. – Őszentsége semmit nem fog tenni, hogy megvédjen. Az
életem halálos veszélynek van kitéve.
– Akkor nekünk kell először ütni. – Sancia hozzám fordult. –
Cesare megérdemli a halált mindazért, amit tett, és amit még tenni
fog, ha nem állítjuk meg.
Óvakodj a sóvárgó embertől.
Mintha csak a szívem mélyén lakozó félelemből életre kelve a
bátyám suttogna a fülembe, úgy hallottam a szavait – nem is a szavait,
hanem a figyelmeztetését –, és most végre megértettem. Az egyetlen
dolog, amire Cesare ezen a világon vágyott, több volt, mint hatalom
vagy tisztelet, több mint Papa dicsérete: én voltam az. Ugyanazért
kereste az alkalmat, hogy megölje Alfonzt, amiért Juant is megölte.
Nem tudta elviselni, hogy bárki másé legyek.
A mellemet szorító rettegés ellenére megpróbáltam megszólalni. –
Neked és Sanciának itt kell maradnotok. Semmiképpen sem
kockáztathatjátok meg, hogy innen kimenjetek. Hadd beszéljek
Papával! Hadd szerezzem meg az ígéretét, hogy gondoskodik a
biztonságunkról! A lánya vagyok. Nem utasíthat vissza.
Alfonz megrázta a fejét. – Ha ezt teszed, azzal csak előre
figyelmezteted őket. Megkettőzik az őrséget az ajtónk előtt, és akkor
tényleg csapdába kerülünk. – A lepedőivel küszködött, megpróbált
felállni. – Nekem kell menni. Talán ha őszentségét biztosítom afelől,
hogy nem kívánok Rómában maradni, sem Cesarét felelősségre vonni,
kétszer is meggondolja…
Elkezdtem mondani neki, hogy ennek nincs értelme. Mindegy,
hogy mit ígér, én vagyok az, aki miatt Cesare harcol, azért, hogy
megtartson, és akit fél elveszíteni. Megint Alfonzra támad, ha elvisz
engem innen. Én vagyok az egyetlen, akit a bátyám valaha is szeretett.
Én vagyok az egyetlen, aki véget tud vetni ennek az őrületnek, de az
ajtó előtt hirtelen támadt hangzavar véget vetett a rövid
tiltakozásomnak.
A levesestál kicsúszott Sancia kezéből, nagy csattanással a padlóra
esett. Kiabálást hallottam, szaggatott válaszokat a harsogó utasításokra.
Mielőtt az ajtóhoz mehettem volna, Sancia a kezembe adott valamit.
Nem volt rá eshetőségem, hogy megnézzem, mi az, de amikor az
ujjaim a drágakövekkel kirakott markolatra fonódtak, tudtam, hogy ez
az ő tőre, az, amit Giovanni Sforza ellen használt. Játékszernek hatott.
Amikor az ajtó kivágódott, egy férfi alakja derengett fel a küszöbön.
Meghajtotta a fejét. – Madonna. – A szája grimaszra húzódott,
szétnyitva a felső ajka fölötti csúf vágást. – Remélem, jól van.
– Mit… mit csinál itt? – Háttal álltam az ágynak, ahol a férjem
megpróbált felállni, amikor Sancia sürgetőleg azt mondta az öccsének:
– Alfonz, mögém! Maradj mögöttem!
– Őszentsége kéri, hogy jelenjen meg. – Michelotto szemei
villogtak. – Tudni szeretné, hogy még meddig tervezi, hogy itt marad
ebben a szobában, amikor önnek elvégezni való kötelességei vannak,
és egy fia, akit gondozni kell.
– A fiam biztonságban van – mondtam –, azonban a férjem nincs, és
ezt őszentsége nagyon jól tudja.
– Mindazonáltal azt a parancsot kaptam, hogy kísérjem önt
őszentségéhez, és vizsgáltassam át ezt a szobát. Okunk van arra
gyanakodni, hogy összeesküvés készül a gazdám ellen.
Alfonz felkiáltott mögöttem: – Az összeesküvés ellenem folyik, nem
ellene! – Mire én a magasba emeltem az állam.
– Miért nem értesítettek engem erről előre? Azonnal távozzon,
amíg megbizonyosodom…
– Attól tartok, ön az, akinek távoznia kell, asszonyom – szakított
félbe Michelotto. Oldalra lépett, és egy csapat férfi vált láthatóvá
mögötte. A szívem zakatolni kezdett. Cesare csatlósai voltak,
ugyanazok, akiket Alfonz megtámadása után láttam. – Mi majd
intézzük ezt az ügyet – jelentette ki Michelotto.
– Nem. – A tőr jéghideg volt a tenyeremben. Magam mögé
néztem, és láttam, hogy Alfonznak sikerült felkelnie az ágyból, és a
baldachint tartó egyik oszlopba kapaszkodik, míg Sancia a testével
védelmezi őt. – Itt maradunk – mondtam, és ismét a bátyám szolgájára
néztem. – Kutassa át a szobát, ha akarja. Nincs semmi
rejtegetnivalónk.
Michelotto egyet előrelépett – csak egyet, de a hatása azonnali volt,
felhozta azt az emléket, amikor Pesaróban odajött hozzám, hogy
elősegítse a kémkedésemet Giovanni ellen, ami a titkár kivégzésével
végződött. Ordítani kezdtem, és rávetettem magam, megforgattam a
tőrt, és felhasítottam az arcát. – Kifelé innen, vagy megölöm!
Megperdült maga körül, spriccelt az arcából vér. A mögötte
összetorlódó férfiak ránk rontottak. Vadul sikoltozni kezdtem, amikor
hárman rám vetették magukat, és egyikük kiütötte a tőrt a kezemből,
akkora erővel, hogy a karom olyan fájdalommal csapódott fel a
nyakamba, mintha folyékony tűz égetne.
– Ne! – sikítottam. – Ne! – Elkaptak, és az ajtó felé cibáltak,
miközben üvöltöttem és rúgkapáltam, próbáltam kiszabadítani a
kezemet, hogy a körmömmel végigszántsak az arcukon. A folyosóra
vonszoltak. Négyen már ott álltak, és megragadtak. Hallottam Sancia
rettegő kiáltását, hangja túlharsogta a felborogatott bútorok reccsenését
és Alfonz dühös ordítását. Két ember jelent meg a küszöbön, Sanciát
kirángatták a szobából. Miután kilökték az ajtón, nekem csapódott, és
bevágták utána az ajtót. Alfonz hangja hallatszott bentről: –
Követelem, hogy láthassam őszentségét! Igazságot követelek!
A férfiak, akik engem tartottak, elengedtek. Az ajtóra vetettem
magam, a kilincset rángattam, az öklömmel vertem az ajtót, és a
férjem nevét kiabáltam. Sancia szívszaggató sikollyal hullott térdre.
Rémületemre Alfonz kiáltásai elhaltak.
– Ne – suttogtam. – Édes Jézus, ne…
Az ajtó kinyílt. Michelotto jelent meg. Az arca merő vér volt, a
vörös patak a gallérjára csöpögött. A régi sebe fölött vágtam az arcába,
most már egy másikat is viselhet, az én billogommal. Ez mélyebb volt,
mint az előző. Felhúzta a szemöldökét, és az ingvállával törölte meg a
vágást.
Elrohantam mellette, a lábaim összevissza bukdácsoltak, a sarkam
egy összetört szék roncsain csikorgott, átvágtam a szétszórt könyvek
halmazán, át a feltúrt szőnyegen, át a felborogatott zsámolyokon.
Felemeltem a tekintetem. Az ágymennyezet függönyei letépve, félig
az ágyra hajítva. A lepedők és takarók csomóba gyűrve lógtak le az
ágyról, mintha Alfonz az utolsó pillanataiban azokba kapaszkodott
volna, és megpróbált volna átkúszni az ágyon.
 Az egyik karja kicsavarva, szétzúzva. Arccal lefelé feküdt, a feje, a
vállai eltűntek egy párna alatt, amelyen még látszottak Michelotto
fojtogató kezeinek a lenyomatai.
A férjem halott volt.
Egyedül mentem végig a folyosón, Sanciát otthagytam, hogy őrizze
a testet, nem szóltam egy szót sem, és ő csak állt döbbenten és zavartan
a felfordulás közepén. Udvaroncok, titkárok és más alkalmazottak
megálltak és megbámultak, mielőtt elugrottak volna az utamból ‒ egy
olyan világ lakói, ahová többé már nem tartoztam.
Senki nem próbált megállítani, senki se szólt hozzám, amikor
felmentem az apám lakosztályához vezető lépcsőn és beléptem az
ajtaján. Csak akkor, amikor az inasa felém fordult a tálaló mellől, ahol
ügyködött, az ifjú riadt arckifejezéséből értettem meg, milyen képet
mutathatok. A ruhám elszakadt a vállamon, amikor az orgyilkosok
lefogtak, a tenyeremből skarlátpiros cseppek sarjadtak a hiábavaló
erőfeszítéstől, amikor megpróbáltam hasznát venni Sancia tőrének.
Papa az íróasztala mögött ült a kárpitozott széken, két titkár
fontoskodott a közelben, miközben apám egy kazal hivatalos papírral
küszködött. A pápai pecsét egy itatóstömbön volt a keze ügyében, a
kihegyezett tollak és a tinta pedig egy gálya formájúra csiszolt
hegyikristály tartóban.
Megálltam. Apám a háta mögötti, a Vatikán kertjére néző ablakon
beömlő napfényben arctalannak tűnt.
– Miért? – suttogtam.
Megdermedt, és döbbenten nézte a felsebzett kezemtől vérrel
szennyezett, zilált ruhámat, az arcomba lógó, összegubancolódott
hajamat. Aztán intett a szolgáknak, hogy hagyják el a szobát.
Felállt. – Gyermekem, több mint egy órája hívattalak, és vártalak…
Odaléptem hozzá. – Miért? – A harag megkeményítette a
hangomat. – Miért engedted Cesarénak, hogy ezt megtegye?
A vállai összerándultak, mintha meg akarta volna vonni. Nem
tudtam elhinni, amit láttam, amit hallottam, amikor ájtatos
szomorúsággal beszélni kezdett, mintha a Kúria előtt állva tartaná a
védőbeszédet. – Nem lehetett rajta segíteni. Róma olykor
törvénytelen hely. A mi szeretett vejünket tolvajok kerítették be, és
megsebesült, az élete veszélybe került. Mi megtettünk mindent, amit
csak lehetséges, de ő nem hallgatott az orvosunk tanácsára. A sebei
újra kinyíltak. Elfertőződtek. – Felsóhajtott. – Egy szerencsétlenség,
egy tragédia: ezt fogjuk mondani.
Rettentő fájdalom hasított a szívembe. Eszembe jutott, mennyire
szerettem Papát, gyerekkoromban mennyire vártam a látogatásait,
amikor a térdére ültetett és Spanyolországról mesélt, a keresztes
lovagokról és a hegyeken tündöklő csipkézett palotákról. Láttam
magam előtt győzedelmesen a Sixtus-kápolna ablakában azon a napon,
amikor elnyerte a pápaságot, emlékezetembe idéztem a kitörő
nevetését, az élet iránti határtalan lelkesedését és szenvedélyét.
Megpróbáltam magamba zárni a szeretetének az emlékét, és
lepecsételni, hogy el ne szivárogjon, hogy legyen valamim, amiben
megkapaszkodhatok, amikor fekete, zúgó tengereken sodródok.
Őszentsége semmit nem fog tenni, hogy megmentsen.
Olyan érzésem volt, mintha a ködöt akartam volna átölelni. A pára
eltűnt, és én nem éreztem semmit, csak a felszívódása utáni ürességet.
A bízó gyermeket, aki valaha voltam, a rajongó leányt és a csodáló
húgot, aki védte a családját minden rágalmazás ellen – őt is megölték.
Nevetés hangzott fel a kertből. Az egyik ablaktábla nyitva volt, hogy
bejöjjön egy kis szellő. Apám mellett elmenve, aki most mozdulatlanul
ült a székében, odaléptem. Vérrel borított kezemet az ablakpárkányra
helyeztem, és két alakot láttam odalent – egy magasat, fekete
damasztban a rózsaágyak között, míg a társnője körötte pörgött,
csupasz válla kilátszott a mélyen kivágott ruhából. Ő volt az, aki
nevetett – a dallamos, mesterkélt előadásmódja elárulta róla, hogy
kurtizán, akit arra tanítottak, hogy mutasson lelkesedést bármi iránt,
amit a kuncsaft tesz. Miközben az ablak alatt táncikált, felnézett a
kifestett szemeivel. Még ilyen távolságból is gyönyörű volt, olajos bőre
és rózsás ajkai voltak, haja lebegő sörényként fénylett a napsütésben.
Egy pillanatnyi meglepődés suhant át az arcán, láttam, hogy elfordul,
és odaintette Cesarét.
Felnézett. Hidegvérű pillantása összetalálkozott az enyémmel, és egy
végtelen pillanatig elidőzött rajtam. Aztán továbbsiklott, mintha csak
egy szellem lennék. Elfordultam az ablaktól, és azt mondtam: – Amint
eltemetik, azonnal el akarok menni innen. Fogom a fiamat, és
elmegyek Nepibe, a kastélyomba – ha az még az enyém.
– Természetesen a tiéd – mondta Papa hallható sértődéssel. – Neked
adtam. Akkor mehetsz oda, amikor csak kedved tartja.
– Akkor megkaptam őszentsége engedélyét?
Valamit morgott, és lehajtotta a fejét. Ezt megerősítésnek vettem, és
még egyszer elhaladtam mellette.
Lágyan azt mondta: – Farfallina –, mire összerezzentem. – Meg kell
értened. Összeesküvést tervezett ellenünk, ha lehetősége lett volna, ő
ugyanezt tette volna Cesaréval. A férjed áruló volt, nem volt méltó
hozzád.
Ránéztem, elborzadtam ettől az önámítástól. Aztán éreztem, hogy
mosoly suhan át az ajkamon – keserű, mint az iránta érzett szeretetem
utolsó cseppje. – Ő volt a mindenem. Mindenem, és még annál is
több. Örökké gyászolni fogom, és sosem felejtem el, hogy mit tettél.
Aztán továbbmentem az ajtó felé. A következő szavai karomként
vájtak a hátamba.
– Elvetted tőlem Juant.
Megdermedtem. Kényszeríteni kellett magam, hogy visszanézzek.
A szemei olyanok voltak, mint az obszidián: hidegek, mint egy
kígyóé, miután kibocsátotta a mérgét. – Te ölted meg. Juannak
miattad kellett meghalnia; Cesare miattad ölte meg őt. Attól a
pillanattól fogva tudtam, amikor tudomásomra jutott a fattyad, bár
nem akartam elhinni. Próbáltam tagadni, azt mondogattam
magamnak, hogy ez nem lehet. De az tény: a fiam vérét miattad
ontották ki. Szemet szemért, emlékszel? Mindegyikünknek fel kell
áldoznunk mindazt, amit szeretünk, a család kedvéért. Tekintsd ezt a
te felajánlásodnak. Áldozathozatalodnak.
Iszonyat fogott el. Szó nélkül fordultam el tőle.
– Nem fogsz botrányt csinálni! – kiáltott utánam. Hallottam, hogy
az öklével veri az aszalt. – Hallod, amit mondok? Gyászolni fogsz,
ahogy egy feleségnek illik, vonulj vissza egy időre, hogy búslakodj, de
aztán visszatérsz ide hozzánk, ahová tartozol. Nem tűröm, hogy
ellenkezz. Már épp elég bajt okoztál.
 Bár csak egy töredék büszkeségem maradt, egy kis forgácsa csupán,
ami nem hoz vigasztalást, de nem tettem meg neki azt a szívességet,
hogy válaszoljak.
Ennyi büszkeség maradt abból a lányból, aki valaha voltam.
 Harmincharmadik fejezet

A Santa Maria della Febbre kápolnájában helyezték örök

nyugalomra, közel a bazilikához, egy kőlap alatt. A temetési mise és a
gyertyák gúnyt űztek a valódi hitből, amit bemutatni szándékoztak.
Sancia néhány nappal később eljött hozzám elbúcsúzni. A szobákban
a holmijaim már elő voltak készítve az utazásomra. Az udvarhölgyeim
visszavonultak, kettesben maradtunk.
– Mit fogsz most csinálni? – Egy láda mellett guggoltam, majd
felegyenesedve kisimítottam egy izzadt hajfürtöt a homlokomból. A
cassonéba csak vaktában szórtam bele a ruhákat, fogalmam sem volt,
hogy mit pakolok össze, lehet, hogy miután megérkezek Nepibe, egy
nagy halom szőrmét és selymet találok, de semmiféle alsóruházatot.
Nem érdekelt. A palazzo olyan volt, mint egy sírbolt.
– Elutazok Nápolyba. – Fájdalom barázdálta az arcát, megtörte
gyönyörű szeme csillogását, az orcája beesett. – Ők nem akarnak itt
engem, én pedig nem akarok maradni. Gioffre velem jön, vagy
legalábbis ezt állítják. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje.
– Gioffre szeret téged – mondtam. – Ő nem olyan, mint… ők.
– Miattad jobban aggódom. Soha nem eresztenek, akármilyen
messzire menekülsz. Már egy újabb házasságról is suttognak…
Feltartottam a kezemet. – Nem fontos. Gyere! – Kinyújtottam a
karomat, és amikor összeölelkeztünk, azt suttogtam: – Úgy szeretlek,
mintha a testvérem lennél. Ebben soha ne kételkedj! Része vagy az
öcséd fiának, és ugyanúgy része vagy az öcsédnek. Ha bármikor
szükséged volna rám, csak üzenj.
Sokáig öleltük egymást. Majd elhúzódott. A könnyeket törölgette az
arcáról, és elfordult. Kis töprengés után a köpenyéből előhúzta a tőrét,
amit akkor ejtettem el, amikor a bérgyilkosokkal dulakodtam, hogy
megvédjük Alfonzt.
– Ez a tiéd – egy közelben lévő asztalra helyezte. – Használd arra,
hogy elégtételt veszel. – Nem szólt többet, eltávozott.
Az udvarhölgyeim és fegyveresek kíséretében kilovagoltam a Santa
Mariából, a fiam gyapjútakaróba burkolva egy hordszékben utazott a
dajkájával. Felettünk az ég felhőtlen volt, a kékség pedig olyan élénk,
mint a Szűzanya köpenyének a szegélye.
Nem fordultam meg, hogy visszanézzek a palazzómra. Ellovagoltam
a Vatikán erkélye mellett, ahol skarlátszínű kárpit volt kifeszítve, és az
apám összegyűlt a bíborosokkal, hogy elköszönjenek tőlem. Egyenes
gerinccel lovagoltam, a fejemet magasra emeltem, mintha
győzedelmes kivonulás lenne, mintha még mindig szeretett feleség
lettem volna, aki tudja, hol a helye.
Az út szélén összegyűlt tömeg nem ujjongott. Ehelyett Róma
nyüzsgő népe, akik egyaránt képesek a megvetésüket obszcén szavak
gajdolásával kifejezni, máskor meg virággal és énekekkel ünnepelni,
most szánakozással nézett rám. A férfiak levették a fövegüket, az
asszonyok felemelték az ujjaikra csavart rózsafüzért, amikor meglátták
a fekete fátylamat és ruhámat, amelyet semmiféle ékszer nem díszített.
A kesztyűm alatt még mindig viseltem az arany jegygyűrűmet,
éreztem a keskeny fém hidegét az ujjamon.
Hinni akartam, hogy semmit nem hagytam magam mögött, hogy
Rómának, a vad összecsapásaival és halálos titkaival, többé már nincs
hatalma felettem.
De ez önámítás lett volna, és én megtanultam, hogy soha többé ne
hazudjak magamnak.
ø
A gyász önző. Beburkol minket, szikkadt melléhez szorít, mint egy
aggódó anya. Nem akarja, hogy elhagyjuk, bár tudjuk, hogy muszáj,
ha élni akarunk. Akik nem tudják elengedni, azok előtt az őrület áll,
mert a gyász felemészti azokat, akiknek már nincs miért élniük.
Nekem ott volt a gyermekem; és miután visszavonultam Nepibe,
csak neki éltem. Mindennap a karjaimban dajkáltam, butuska
gyermekdalokat énekelgettem neki, csiklandoztam a talpát, és
belefeledkeztem a boldog kacagásába. Körülötte minden az édesapjára
emlékeztetett engem.
– Majd megismered – ígértem neki, és az ajkamat puha arcocskájára
szorítottam. – Büszke leszel rá, mert elmesélem neked, hogy ki volt ő:
a legbátrabb, legnemesebb férfi, akit valaha is ismertem, aki egész
szívével szeretett téged.
Amikor a sötétség leereszkedett, és a szolgák letakarították a vacsora
maradékait az asztalról, s mielőtt magamra hagytak volna a kastély
kutyáival, tűzifát tettek a tűzre, hogy távol tartsák a hideget, amitől
minden éjjel szenvedtem. Visszazuhantam a múltba. Erővel
emlékeztettem magam, bármennyire is fájt, újra át akartam élni
minden percet, attól a naptól kezdve, amikor a nővére társaságában
először láttam meg Alfonzt az úton, és fénylő mosolyával
elkápráztatott mindenkit, aki csak látta. A szememet behunyva átéltem
az első, puhatolózó csókunkat a könyvtárban, hogy mennyire
visszafogta magát, mintha egy törékeny ajándék lettem volna, amit
nem szabad eltékozolnia. Újraéltem az esküvőnket, a nevetést, amikor
a szobánkban lefejtette rólam a ruhát, és az érintésére önkívületben
kiáltottam fel. Úgy tűnt, mintha az örökkévalóságig tartottak volna
azok a napok, amíg szerettük egymást, de amikor abbahagytam a
visszaemlékezést, tudatosult bennem, hogy csak két évig tartott.
Egy rövid szünet volt abban a sivárságban, ami rám várt.
Igen, szenvedtem. Csak Isten tudja, hogy mennyit.
Ugyanakkor várakoztam is, felkészültem rá, mert tudtam, hogy
hamarosan eljön.
Az őszi szelekkel jött, háborút hozott magával a rónaságon, tízezer
katona mennydörgésszerű csörtetéssel szórta szét az útjába kerülő
parasztokat. Visszatért Romagnába, most már magabiztosan a
hatalmában, felvértezve a pápa által adományozott zászlóvivői címmel,
a hit védelmezőjeként, és mellé elég ágyúval, hogy megsemmisítsen
minden ellenállást.
Egy futár hozott tőle előzetesen üzenetet. Sötétedéskor válogatott
kísérőkkel lovagolt fel a kastélyhoz, a felvont csapórács alatt az
udvarba.
Az özvegyi ruhámban vártam a hallban. Csizmás léptei olyan puhák
voltak, mint egy macskáé a járdakövön. Most legalább kettesben
leszünk, az emberei zavaró jelenléte nélkül.
– Húgomasszony – Cesare meghajolt, a tűz fényében kirajzolódott
az alakja. Ő is feketében volt, mint én, de az övé kitűnő szabású volt,
az ingválla csipkéin pici ezüst pontocskák csillogtak, formás lábait
bőrnadrág fedte. Meg se kísérelte, hogy megöleljen, amikor olyan
udvarias közönnyel nyújtottam felé a kezemet, amilyennel egy
hívatlan látogatót fogadnék.
– Bizonyára éhes vagy – mondtam. – Hozassak neked valamit enni?
Feszült mosollyal villantotta ki a fogát. – Majd később. Most csak
bort kérek, ha megkínálsz.
A tálalón álló kancsóhoz fordultam, és öntöttem neki egy serlegbe.
Amikor elvette tőlem, a szeme villant egyet, mint azon a napon a
villában, Pesaro felett, amikor adtam neki egy italt. Ki nem mondott
gyanakvás remegett közöttünk. Majd határozottan, a szemét nem véve
le rólam, az ajkához emelte a serleget. Majdnem felnevettem. Olyan
ostobának hitt engem, aki mérget alkalmaz?
Figyeltem, amikor kihámozta magát a köpenyéből, és a kandalló
közelében az egyik szék hátára terítette. A tűzhöz sétált, s egy
pillanatig ott állt a lángokba bámulva. – Azt hittem, nem gyűlölsz –
szólalt meg végül. – De látom, hiába reménykedtem.
Nem válaszoltam. Nem láttam értelmét. Nem kérdést tett fel.
Sóhajtott. – Papa aggódik. Számos alkalommal írt neked, de egyszer
sem válaszoltál. – Rám pillantott. – Őt is gyűlölöd?
– Teljesen mindegy, hogy én mit érzek – mondtam, összeszedve az
erőmet. Annak ellenére, amit mondott, tudtam jól, hogy miért jött, de
a düh, amire számítottam, nem öntött el. Mégis, az a visszafogott
harag, az elfojtott bűntudat és a szégyen amiatt, hogy hagytam, hogy
minden úgy történjen, ahogy ő tervezte – mert akkor nem ismertem
fel a fenyegetést, amit Cesare valójában jelentett – zsarátnokként izzott
bennem.
Bólintott, mintha elfogadta volna a kijelentésem megkerülhetetlen
voltát. – Hoztam még néhány levelet tőle – mondta, és a köpenyére
mutatott. – Ajánlataink vannak.
– Igen? Olyan sok, hogy apánk kötelezve érezte magát arra, hogy
téged kerítőként küldjön ide? – Megelőztem a válaszát: –
Megspórolhatod nekünk ezt a kényelmetlenséget, és megmondhatod
őszentségének, hogy nem kívánok újra férjhez menni. Ráadásul, ha
elkerülte volna a figyelmét, mindkét férjem szerencsétlenül járt.
Száraz nevetése végigkúszott a gerincemen. – Valóban. De ennek
ellenére meglátod, hogy még mindig hányan akarják magukat a
férjednek hívni, beleértve egy olyan valakit is, akivel korábban már
találkoztál.
Ledermedtem.
– Alfonz d’Este, Ferrara hercege – mondta. – Emlékszel rá?
– Soha nem… – elhallgattam, amint az emlék felszínre bukkant: egy
este az új palazzómban egy komor hercegfi megajándékozott engem
egy csuklyával letakart sólyommal, és ez arra késztette Giulia Farnesét,
hogy leengedje előtte a haját, mint egy szilfid.
Nem lehet hold nap nélkül.
– Ahogy látom, mégis emlékszel – jegyezte meg Cesare. – Egy
özvegy férfi, az első felesége gyermekszülésbe halt bele. A családja
egyike Itália legbefolyásosabbjainak, a nővére a nagyra becsült Izabella,
a mantovai márkiné. A vele való házasság jelentős előnyökkel jár.
– Kinek? Nekem vagy a családomnak? Vagy mi még egy és
ugyanannak számítunk szerinted?
Cesare a tűzbe nézett. – Nemrég még az voltunk.
– De most már nem. – Eleget hallottam.
Megfordultam, hogy elhagyjam a szobát, amikor megszólalt: – Senki
nem fog kényszeríteni. Egyszerűen csak azt kérjük, hogy szánj némi
időt rá, hogy megfontold. Még csak húszéves vagy, nem olyan öreg,
hogy ez a tragédia ne halványodna el az idő múlásával. És még akkor
is, ha nem, még mindig ott vannak a fiaid, akikről gondoskodnod kell.
 Lassan visszafordultam hozzá. – Ez most fenyegetés? A saját
gyermekeimet használnád ellenem?
– Ezt soha nem mondtam. Ők a mi vérünkből valók – legalábbis az
egyikük. A másik… – fintorodott el – kevésbé érdekel. De még akkor
is elvárható némi normalitás, ha el akarják kerülni a mi…
Nem volt ideje befejezni. A kezem előrelendült, és keményen
csattant az arcán. – Szörnyeteg! – ziháltam. A zsebemben Sancia tőre a
combomnak feszült. – Csak próbálj meg bármi módon is ártani a
fiaimnak, a lelkemre esküszöm, hogy meghalsz. Én magam foglak
megölni.
Nem emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcát. – Mama
figyelmeztetett minket. Elmondta neked, hogy mi egymás végzetét
jelentjük. Én csak szeretnélek megkímélni ettől a sorstól, látva, hogy
nem sikerült semmi mástól megkímélni.
– Te nem megkíméltél, hanem éppen hogy te okoztad ezt nekünk –
te, és senki más.
Lehajtotta a fejét. – Nem tagadom. Tudom, hogy én magam
idéztem mindezt elő. Én magam hoztam magunkat ilyen helyzetbe. –
Felemelte a fejét, a szája hűvös mosolyra húzódott: – De azt el kell
ismerned, hogy valamikor én is ártatlan voltam. Csak Papa biztosra
ment, hogy ezt kiölje belőlem. Azt tette, amit az apák mindig is
tesznek, a saját halhatatlanságukat a magzataikon keresztül akarják
elérni. Magára vette annak a terhét, hogy mivé váljunk, mielőtt még
esélyünk lett volna felfedezni saját magunknak. Ő formált minket a
saját illúzióival, a tévedéseivel, és soha nem tudatosodott benne, hogy
amit alkotott, az csak egy torz tükörképe saját magának. Tönkretett
minket. De a te fiaidnak nem muszáj a mi betegségünket
végigszenvedniük.
– A te betegségedet. Nem az enyémet. – Amikor újra elfordultam,
elkapott. Éreztem a savanyú lélegzetét, láttam a véreres szemeit, és
érzékeltem a bársony és bőr álruha alatt rejtőzködő vámszedőt: az őt
felemésztő gyógyíthatatlan betegséget.
– Tudom, hogy haldoklom – mondta, s mint mindig, most is
olvasott a gondolataimban. – Hallottam a jóslatokat, hogy nem sokáig
tengődöm már ebben a földi létben. Ez nem láz, ami bennem bujkál,
hanem a halálom előjele. De addig, amíg itt vagyok, mindent
elveszek, amit akarok. Pengével vagy egyezséggel, akasztófával vagy
lánccal, mindenki meg fog hajolni előttem. Remegni fognak, ha
meghallják a Cesare Borgia nevet, a cserbenhagyott fiúét, akiről senki
nem gondolta volna, hogy több lesz az apja árnyékánál. Nincs senki,
aki megállítana, nincs semmi nagyszerűbb a kardnál, amit forgatok.
Mindent átszabok. Szétzúzom Itáliát, és a magam elképzelése szerint
fogom újraformálni. Ez az én küldetésem.
Hirtelen hozzám hajolt, mintha meg akarna csókolni. Aztán megállt.
Nevetés gurgulázott a torkában. – Sancia tűje az, amit a belembe
mártasz?
Megszorítottam a markolatot. – Azt mondod, hogy nincs nagyobb a
kardodnál. És akkor én mi vagyok?
A szemembe nézett. Az arrogancia elhalványodott az arcán. Egy
bénító pillanat erejéig annak a testvérnek az ábrázatát láttam, akit
valaha imádtam, az életem társát, akinek a létezése annyira
egybeforrott az enyémmel, s a napjaim üresek voltak nélküle.
– A férjedet nem tudod visszahozni – szólalt meg. – Semmit nem
tehetsz, hogy visszahozd. – Felemelte az állát, és felfedte hosszú
nyakát. – Vezeklésképpen feláldozom magam, az én véremet őérte.
Egyszer azt mondtam neked, hogy a biztonságodért ezer halált halnék.
Ahhoz, hogy őt megbosszuld, csak egy halálra van szükséged.
Megérdemled ezt a jogot. Ez az, amit tennünk kell, hogy
bebizonyítsuk az erőnket. Tedd meg! Mutasd meg a világnak, hogy
milyen Borgia vagy!
Elöntött a vágy – forró és vad, féktelen, mint az arénában szabadon
engedett bika, amelyik leszegett fejjel, görbe és hegyes, éles szarvakkal
támad. Arra vágytam, hogy beledöfjem a pengét, hogy a meleg vére az
ujjaimra spricceljen. Látni akartam, hogy meglepődik, s a sokkot, a
szemére boruló homályt és örök sötétséget.
– Tedd meg, Lucia! – suttogta, és végre meghallottam, amire már
régóta vágytam, anélkül, hogy tudatosodott volna bennem: a
kétségbeesett könyörgését, hogy szabadítsam meg attól, akivé vált.
Csak rajtam keresztül találhat valaha is megváltást. Azzal, hogy elvette
tőlem a férjemet, hozzám láncolta magát, amíg fel nem szabadítom.
 Félredobtam a tőrt. – Én nem vagyok olyan, mint ti! És soha nem is
leszek többé.
Egész teste mintha önnönmagába roskadt volna, nyers
csonthalmazzá vált. Mozdulatlanul állt, amíg kihátráltam, és ahogy
egyre nőtt a távolság, átjárhatatlanná lett. Magára hagytam a
veszedelmet, ami pusztítást hozhat a földeken, de a szívemben soha
többé.
Mire másnap reggel felébredtem, a bátyám már elment.
ø
Nem tudom, a jövő mit tartogat számomra. Most, hogy a pecséttel
lezárom őszentségének írt levelemet, bizonytalanság lesz úrrá rajtam.
Hogyan fogok boldogulni, száműzetésben a saját városomból, egy
olyan birodalomban, ahol a múlt bűneit talán el lehet rejteni, de
elfelejteni soha?
Kinézek az ablakon a messzeségbe, hallom, ahogy a fiam egy
játékkal zörög a szőnyegen a hátam mögött, s arra a hercegségre
gondolok, ahol Ferrara hercegnéjeként újjászülethetek, egy idegen
második feleségeként, aki egyszer nekem ajándékozott egy ragadozó
madarat, és akinek az arcára már alig emlékszem. Az én választásom,
ha annak lehet nevezni. Jobb, ha elfogadom ezt az embert, mint hogy
arra várjak, hogy az apám válasszon férjet számomra. Ferrara sok
kilométer távolságra van Rómától, bár semmilyen távolság nem lehet
elég nagy. De ott legalább egy megbecsült nemes feleségeként új életet
kezdhetek, még akkor is, ha az emlékeimtől soha nem szabadulhatok.
Szerelmet vagy reménytelenséget találok? Az új férjem megnyugvást
nyújt, vagy egy újabb purgatóriumot kell elviselnem? Rendbe jön-e az
életem?
Nem tudhatom a választ. Csak akkor találhatom meg a békémet és
bocsáthatok meg magamnak, ha felvállalom az ismeretlent. Apám
egyszer azt mondta, hogy az aljasság a sors véletlen játéka – de az én
meggyőződésem egészen más. Tudom, hogy az aljasság olyan méreg,
ami az ereinkben csörgedezik.
Mégis, minden méregnek van ellenszere.
És én már nem vagyok többé Borgia.
UTÓSZÓ
1502-ben, két évvel második férje meggyilkolása után Lucrezia
feleségül ment Alfonz d’Estéhez, Ferrara hercegéhez. A herceg nem
utazott el Rómába a menyasszonyáért. Helyette Lucreziát a fivérei
kísérték el az új, ferrarai otthonába, a legnagyobb pompával, amit VI.
Sándor pápa nyújtani tudott, dacára annak, hogy Cesare éppen
leigázni készült Romagnát.
Lucrezia férjhezmenetelével a büszke d’Este klán megerősítette a
szövetségét a Borgiákkal, így megmenekültek Cesare indulataitól, bár
Isabella d’Este, a kor divatjának meghatározó alakjaként ismert
huszonnyolc éves mantovai márkiné, Lucrezia új sógornője, durva
sértéssel fejezte ki a véleményét arról, hogy egy Lucrezia-féle a
múltjával és alacsony származásával a családjának egyáltalán a tagja
lehet. Ez a két asszony kezdettől fogva egymás riválisának számított.
Ferrara hercegnőjeként Lucrezia tiszteletet vívott ki magának, és
mihelyst megkezdte élete bonyodalmas, utolsó fejezetét, a családja
machinációitól távol lehetővé vált számára, hogy a művészetek
patrónusaként megcsillogtassa műveltségét. Lucrezia túlélte a Borgiák
bukását, bár a házassága továbbra is politikai érdekeket szolgált. A frigy
ugyan gyümölcsöző volt, ám sem ő, sem a férje nem volt hűséges;
Lucreziának köztudottan legalább három, házasságon kívüli viszonya
volt, beleértve a kapcsolatát magával Isabella d’Este férjével, mantovai
Ferdinánddal. Ennek a szerelmi afférnak fennmaradó bizonyságaként
többek között azok a szenvedélyes szerelmes levelek szolgálnak,
amelyeket Lucrezia és a márki egymásnak írtak. Mindez akkor
fejeződött be, amikor Ferdinánd szifiliszt kapott, ami akkor egész
Európában elterjedt betegség volt, és amiben Cesare Borgia is
szenvedett.
Lucrezia Ferrarában halt meg, 1519. június 24-én, harminckilenc
éves korában, szülési komplikációk következtében. A kislánya is
hamarosan követte. A Corpus Domini zárdában lelt végső
nyugalomra. D’Este hercegtől fogant hét gyermeke közül csak II.
Hippolit érsek, később milánói bíboros (1509‒1572); Leonora, aki
apácának állt (1515‒1575) és Francesco, Massa Lombarda márkija
(1516‒1578) élték túl.
Cesare Borgia hatalmas háborúkat vívott a hatalomért, korának
egyik leghírhedtebb és legnagyszerűbb stratégája volt, a széttöredezett
pápai államból egységes birodalmat épített fel, és kiérdemelte magának
Macchiavellinek is a csodálatát, akinek a reneszánsz államférfiről szóló
értekezése, A fejedelem állítólag Cesare alakját szimbolizálja. Cesare
1502‒1503-ban Leonardo da Vincit is alkalmazta építészként és
mérnökként, ő felügyelte a Cesare területein folyó felújításokat és
építkezéseket. Borgia-védnökség alatt építette Da Vinci a Cesena és
Cesenatico kikötője közti csatornát, ezáltal könnyítve meg a
kereskedelmi javak és a fegyverek szállítását.
A VI. Sándor pápaként ismert Rodrigo Borgia 1503-ban váratlanul,
mérgezés következtében elhunyt. Cesarét is éppenhogy elkerülte
ugyanez a végzet, a lakomán ő is fogyasztott abból a méregből, ami az
édesapját megölte. Hetekig feküdt betegen; amikor felépült, III. Piusz
pápa megerősítette zászlóvivői tisztségében. Piusz azonban mindössze
huszonhét napig ült a pápai trónon, s miután meghalt, a Borgiák ősi
ellensége, Giuliano della Rovere nyerte el a következő konklávé
bizalmát. Della Rovere rászedte Cesarét: azt ígérte, hogy támogatni
fogja a katonai kalandozását Romagnában, azonban az ígéretét azonnal
megtagadta, amikor II. Gyula pápaként őt választották meg a trónra.
Cesarénak szembe kellett néznie mind Gyula pápa ellenségességével,
mind pedig a spanyol király, Ferdinánd gyűlölködésével, aki soha nem
bocsátotta meg neki, hogy szövetkezett a franciákkal. Egy nápolyi
hadjárat során Ferdinánd főkapitánya elárulta és bebörtönözte Cesarét.
A földjeit a Szentszék szerezte meg. 1504-ben Spanyolországba vitték,
először Chinchilla de Montearagón várába; majd később átszállították
a sokkal félelmetesebb, La Mota in Medina del Campo várába. (Ezt a
helyet az olvasóim felismerhetik az elsőként megjelent, Az utolsó
királynő című regényemből.) Egy elképesztő szökés révén Cesare
megmenekült a félelmetes La Mottától, és Pamplonába szökött,
navarrai területre, amelynek a királya az apósa, II. János aragóniai
király volt. A királynak nagy szüksége volt egy gyakorlott
parancsnokra, hogy megakadályozza a kasztíliai betöréseket, és Cesare
navarrai zsoldoskapitányként számos Ferdinánd által irányított várost
elfoglalt.
1507. március 11-én Cesare feldühödött, amiért Viana városa
ellenállt az ostromban, amit az erődítménye ellen folytatott, és
üldözőbe vett néhány lovagot, akik végül csapdába csalták. Az
emberei magára hagyták, dárdáktól átdöfve halt meg. A testét teljesen
lecsupaszították, még a fél arcát és a szifiliszes sebeket takaró
bőrmaszkot is letépték róla. Meztelen teste órákon keresztül feküdt a
csatamezőn.
Ferdinánd király parancsára Cesarét a vianai Santa Maria-templom
mauzóleumában helyezték örök nyugalomra ezzel a sírfelirattal: Itt
nyugszik kevéske földben az az ember, akitől mindenki rettegett, s aki
békét és háborút egyaránt a kezében tartott. Utána évszázadokig vita
tárgya volt, hogy az a Borgia fiú, aki annyi gonosztettet hajtott végre,
megérdemli-e, hogy megszentelt földben nyugodjék.
Alfonz d’Este ragaszkodott ahhoz, hogy Lucrezia mondjon le
Aragóniai Alfonztól származó fiáról, Rodrigóról. Rodrigót anyja
családja nevelte fel, és megörökölte néhai édesapja címeit, de Sándor
pápa halála után elfogták. Anyja kétségbeesett könyörgésére Nápolyba
küldték, hogy a nagynénjénél, Sanciánál élhessen, aki 1506-ban,
huszonnyolc éves korában elhalálozott. Rodrigo tizenkét évesen,
Lucrezia halálát hét évvel megelőzve, súlyos láz következtében
meghalt.
Gioffre Borgia Sancia halála után újranősült, és harcolt a második
francia invázió ellen Nápolyban. 1518-ban bekövetkezett halála előtt
négy gyermeket nemzett. A leszármazottai uralták Squillace városát
1735-ig.
Giovanni Borgia az Infans Romanus – római infánsként volt ismert,
ez a cím a bizonytalan származására utalt. Őt különböző rokonok
nevelték fel – köztük Cesare és Vannozza dei Cattanei, 1518-ban
bekövetkezett haláláig –, és megérte a felnőttkort. VI. Sándor két
külön bullát adott ki, az egyikben felvállalta, hogy a gyermek egy
férjezetlen asszonnyal fenntartott kapcsolatából született, és egy
másikat, amelyben Cesarét nevezte meg a gyermek apjaként. Az első
bulla Lucrezia harmadik házasságának az idején került nyilvánosságra,
ezzel tovább ködösítette ennek a titokzatos gyermeknek a származását.
Giovanni később Ferrarába, Lucrezia udvarába ment, ahol a hercegné
„féltestvéreként” tartották számon. Miután Giovanni szolgált
Franciaországban, majd a Kúria testületében, 1548-ban halt meg,
jelentéktelenül, és a Borgiák a köd homályába vesztek.
Az őket körülvevő mítosz keltette fel először az érdeklődésemet,
ennek a spanyol eredetű családnak üstökösi felívelése és bukása, amely
a Vatikánban oly sok találgatásra adott okot. Évszázadokkal később is
elképesztenek minket a Borgiák, az életet habzsoló szenvedélyeik és
szörnyű tetteik.
Különösen Lucrezia vált a gonosz megtestesítőjévé, amikor hosszú
ideig ‒ tévesen ‒ neki tulajdonították a gonosz csábító szerepét.
Kutatások bizonyítják, hogy még csak nem is hasonlított a
legendákban szereplő méregkeverőhöz. Mint a legtöbb nő az övéhez
hasonló családi kapcsolatokban, csak egy egyszerű bábu volt a
sakktáblán, akit szövetségek megerősítésére használtak, s ebbe nem
volt beleszólása. Mindazonáltal nagy túlélőnek bizonyult, aki konokul,
gyakran szívfacsaróan lépdelt élete zűrzavaros útjain. Ő volt az
egyetlen a testvérei között, aki az érdekein felülemelkedve mély
érzésekről tett tanúbizonyságot. Nem találtam semmi bizonyítékát
annak, hogy bárkit is bántott vagy megmérgezett volna.
Aragóniai Alfonz elvesztése lesújtotta. A harmadik házasságáról folyó
egyeztetések során arról tájékoztatta a ferrarai követet, hogy „Róma
börtönné vált” számára. Az apja és Cesare iránt érzett szeretetétől
függetlenül felismerte az igazi természetüket. Az egyetlen bűne, ha
nevezhetjük így, az volt, hogy olyan sokáig megbízott bennük. De
ezért aligha hibáztathatjuk, tekintve, hogy még nem volt tizenhárom
éves, amikor először kiházasították, és alig volt húsz, amikor Alfonzt
megölték. Fiatalon több tragédiában volt része, mint sokaknak egy
egész élet alatt. Számára a boldogság mindig megfoghatatlan maradt.
Az a kérdés, hogy vajon követett-e el vérfertőzést, ma is legalább
annyira heves vitákat vált ki, mint az élete során. A szóbeszéd, ahogy
ebben a regényben is olvasható, először első házasságának
érvénytelenítésekor kelt szárnyra. Giovanni Sforza gyanúsította meg
egy Il Morónak írt levelében, amely szerint azért vették el tőle a
feleségét, mert Sándor „magának akarta” – ezzel olyan rosszindulatú
lavinát indított el, ami azóta is kísérti Lucreziát. Ez a regény egy
lehetséges teóriát mutat be, de hangsúlyoznom kell, hogy ez fikció,
ahogyan Juan Borgia meggyilkolásának a története is. A szomorú
igazság az, hogy nincsenek megbízható dokumentumok arról, hogy
mi folyt a Borgiák zárt ajtajai mögött. Bár már minden szempontból
feldolgozták a család történetét, a legvitatottabb kérdésekre mégsem
tudhatjuk meg a választ soha. Talán pont ez a rejtély szolgáltat okot a
tartós érdeklődésre.
Mint ahogy már elmondtam, amennyire csak lehetséges, igyekeztem
ragaszkodni a feltárt tényekhez, de ez elég nehéz, amikor sokféle
különböző anyaggal találkozik az író. Bizonyos helyeken
összesűrítettem az időt, hogy könnyebben fogyasztható legyen a
történet, mivel a reneszánsz Itália történései, megtűzdelve sok csavarral
és pálfordulással, könnyen zavarosnak tűnhetnek. Igyekeztem elkerülni
a gyötrelmes mellékcselekményeket, amelyek nem érintették
közvetlenül Lucreziát, ilyenek a Borgiáknak tulajdonított ‒ különféle
rokonokra és ellenlábasokra irányuló ‒ megoldatlan gyilkosságok
rejtélyei.
 Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója

Layout és borító: Pavlov Anna

Elektronikus verzió: Bencze József
Korrektor: Nácsai Katalin

ISBN 978-963-438-073-3

www.tericum.hu