Öldöklő harcok a pompás városban!

A Medici és a Pazzi család háborúja folytatódik.

A tét: Firenze jövője, amelyet Lorenzo
igencsak másképpen képzel el, mint Jacopo de' Pazzi.
Jacopo és támogatói megszállottan gyűlölik a Medici családot és
mindazt, amit képviselnek, és nem rettennek vissza a legsúlyosabb
bűntől sem: gyilkosságra szövetkeznek.
Lorenzónak és Giulianónak meg kell halnia,
méghozzá ugyanazon a napon, helyen és órában!
Az összeesküvésbe belekeverednek a pápai udvar hatalmasságai, sőt,
maga a pápa is.
Lorenzo felesége, Clarice merész utazásra vállalkozik,
Lucrezia, az "örök szerelem" pedig sorsdöntő tettre szánja el magát.
Giuliano élete is fenekestül felfordul, egy tragédia után nem találja a
helyét, teste-lelke romokban hever, s mikor végre úgy érzi, megtalálta a
neki rendeltetett utat, Firenzében elszabadul a pokol.
 Irta: Michele Gazo
A mű eredeti címe: I Medici. Lorenzo il Magnifico Vol. II.
A művet eredetileg kiadta:
Mondadori Libri S.p.A.
Copyright © 2018 Mondadori Libri S.p.A., Milano

A történet a fantázia műve.

A regény cselekménye néhány ponton eltér a valós történelmi eseményektől.
Fordította: Tálos-Nezdei Adrienn
A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 775 1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa

Készült a Generál Nyomdában, Szegeden

Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Családomnak
 Harmadik rész

HARCOLÓ VÁROSOK
(1473-1478)
 10
AZ ÚR KONTÓJA

A NAGYTEREM TENGERKÉK BOLTÍVÉT geometrikus formák végeláthatatlan

sokasága díszítette. Főként csillagok, de csillagképeket jelképező állatok is
ékesítették a mennyezetet, a Viscontik címerével felváltva. Mintha egy
csodálatos kaleidoszkóp lebegett volna az ünnepélyesen megterített esküvői
asztalok körül ülő vendégek felett a plafonon.
Lorenzo magába szívta a csodás látványt, és az evőeszközökkel babrált.
Tudta, hogy a paviai Visconti kastély kifinomult udvarnak ad otthont,
ahol kedvelik a művészeteket, de csak ekkor, Galeazzo Sforza vendégeként
élvezhette személyesen az udvari loggia, a hatalmas ikerablakok és a
freskók szépségét; mindegyik a nemesi udvarházban folyó, színvonalas
művészeti tevékenységről tanúskodott.
– Biztos voltam benne, hogy le fogja nyűgözni a kastély, messer –
mondta neki Sforza herceg, mialatt az egyik pohárnok bort töltött a
poharába. – Ön mindig is sokkal inkább a művészet, mintsem a politika
embere volt.
Lorenzo udvariasan elmosolyodott.
– Azon a napon, amikor a művészet és a tudomány lesz az ember
egyedüli vágya, a világ megleli a helyes utat, és a politika végre az
intrikákkal és a problémákkal együtt háttérbe szorulhat.
Galeazzo összenézett feleségével, majd szórakozottan felnevetett.
– Sajnos azonban a valódi világ túlzottan messze áll az ön által annyira
kedvelt Platón ideáinak világától, messer Lorenzo – vágott vissza,
miközben tört egy falat kenyeret. – Már Firenzében is mondtam önnek és
emlékeztettem, hogy a hatalom lángjával nehéz úgy ügyeskedni, hogy az
ember ne égesse meg magát. És a tavalyi volterrai események sajnos ezt
mindannyiunknak megtanították… – mondta, és bekapta a kenyeret.
Lorenzo elkomorult. A tragikus volterrai napok borzalmai még
túlságosan élénken éltek az emlékezetében.
 – Bíznunk kell az Úrban, messer – vetette közbe Bona Sforza. – Önnek
is vannak gyermekei: mi más bizonyíthatná jobban, hogy az élet megy
tovább.
Lorenzo homloka kisimult. Gyermekeinek gondolata megnyugtatta.
– Erre kell gondolnunk – szólt egyetértően a herceg. – Családjainkra és
az új… szövetségekre – villájával a központi asztalnál ülő ifjú pár irányába
mutatott.
Lorenzo tekintete megállapodott Caterina Sforzán, az alig tízéves
gyermek menyasszonyon. Újdonsült férje, a harmincéves Girolamo Riario
jobbján ülve a viselkedése, csakúgy, mint bájos kecsessége, szinte már
asszonyinak hatott.
– Az ön leánya még oly fiatal… – állapította meg Lorenzo. – Sokszor a
jövő miatti aggodalmunkban siettetjük az eseményeket…
– Caterina törvénytelen gyermek – magyarázta Galeazzo ridegen. – A
pápa unokaöccsével frigyre lépni több, mint amiről valaha is álmodhatna.
– Van úgy, hogy a szívet alá kell vetni az értelemnek, messer – tette
hozzá Bona Sforza, és tekintetét a tányérra szegezve nagy műgonddal
falatokra vágta a szarvassültet –, hogy életben maradjunk ezen a világon.
Néha pedig erővel kell fellépnünk, hogy érvényre juthasson a harmónia. –
Tekintetét felemelte, egyenesen Lorenzóra nézett. – Nem tudtam nem
észrevenni, hogy az ön kardja le van kötözve. Bármilyen ok késztette is
erre, azt javaslom, oldja fel fogadalmát.
– A szalag minden egyes nap arra emlékeztet, hogy a küzdelem előtt
mindig a békés megoldásra kell törekedni.
Bona finoman összerezzent, majd megint tányérja tartalmát
tanulmányozta.
– Kérje meg a férjemet, mesélje el önnek, hogyan oldotta meg az
Imolában kitört válságos helyzetet. És akkor talán megérti, hogy néha a
békéhez egyedül a kardok párbeszédén át vezet az út.
Galeazzo felesége nyíltsága hallatán elmosolyodott.
Lorenzo falatozás közben biccentett, hogy mesére bátorítsa.
– Imola egy féktelen város, akár egy zabolátlan csikó – kezdett a
történetbe Galeazzo. – A város ura, Taddeo Manfredi pedig nem tudta
eléggé kordában tartani. – Szünetet tartott, gondosan megrágta, majd
lenyelte a falatot. – Amikor pedig gyengeségét a családjában dúló belső
viszály is súlyosbította, a városban eluralkodott a káosz. – Miután a falatot
egy pohár pavese borral leöblítette, folytatta a történetet: – Imola a Milánói
Hercegség védelme alatt állt. Muszáj volt közbeavatkoznom.
 – Néhány hónapja már – vetette közbe Bona –, hogy férjem elfoglalta a
várost, és utasította Manfredit, hogy engedje át Imolát Milánó közvetlen
irányítása alá.
Lorenzo egyetértően biccentett.
– Akkor végre béke uralkodik Imolában? – kérdezte.
Bona akár érezte, akár nem a Lorenzo szavaiban megbúvó gúnyt,
elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– A belső feszültség továbbra is fennáll, de a vasmarok
megakadályozza, hogy kitörjön.
– A vasmarok, ami – gondolom – aranyárban van… – jegyezte meg
Lorenzo.
A herceg letette az evőeszközt.
– Mégis mire céloz, messer?
– Ajánlatot akar tenni Imolára, ez a napnál is világosabb – mondta a
felesége.
Galeazzo kérdően nézett rá.
Lorenzo is letette az evőeszközt, és kezét összekulcsolta az álla alatt.
– Igaza van, madonna. Azonban nem irányítani, hanem megvásárolni
szeretném…
A herceg és a neje dermedt csendben figyelte.
– …hogy a kedvükre tegyek – tette hozzá Lorenzo, és folytatta a
lakmározást.
– Hogy miben tegyen a kedvünkre? – vonta kérdőre Bona. – Mire
gondol?
– Köztudomású, hogy a város nehezen irányítható – pontosított
Lorenzo.
– Ha fellázadnak, leverjük a lázadást – közölte Galeazzo felvonva a
szemöldökét, és ismét a tányérja fölé hajolt.
– Talán igen – vette vissza a szót Lorenzo. – Azonban nem kis anyagi
ráfordítás Imola védelme. – Szünetet tartott, és hagyta, hogy Galeazzo
végiggondolja a hallottakat. – Ahogy most én látom, ezzel csak jól
járnának, én pedig fontos stratégiai csomópontot nyerhetnék a velencei
kereskedelmi kapcsolatok megszakadása után, mielőtt még másvalaki tesz
önöknek ajánlatot, és megszerzi a várost, és északkeleti irányból elzárja
Firenzét.
Galeazzo hosszasan rágta a falatot, emésztette a hallottakat, majd
feleségére nézett.
Bona nyelt egyet, majd sóvár tekintettel Lorenzo szemébe nézve csak
ennyit kérdezett:
 – Mennyi?
2

Jacopo éppen akkor lépett a Pazzi-palota fogadótermébe, amikor egy dörgés

rázta meg az éjszakai eget.
Salviati ijedten rándult össze, és a szívéhez kapott; mellkasához
szorított hosszú ujjai reszkettek.
– Talán fél, kegyelmes uram? – ugratta Jacopo sátáni kacajjal.
Salviati, észrevéve, hogy már nincs egyedül, igyekezett visszanyerni
önuralmát.
– Jacopo! Sokat kockáztattam azzal, hogy idejöttem. Ha ez a szentatya
tudomására jut, mivel magyarázom, hogy eljöttem Pisából? – emlékeztette
az érsek. – Mi az a fontos információ, amit nem lehetett küldöncre bízni?
Jacopo lassan átsétált a termen, közben pedig az ablakokon végig-
csorgó, szűnni nem akaró esőt figyelte, ahogy árvízként próbálja elárasztani
Firenzét.
– A hír, amit régóta várunk – felelte. – Itt az alkalom, hogy végre
meggyengítsük a Mediciek hatalmát. – Elégedetten bólogatott. – Galeazzo
Sforza megszerezte az uralmat Imolában.
Megfordult, és elégedetten nyugtázta a Salviati alattomos arcán
megcsillanó érdeklődést.
– Imola… a pápa már régóta meg akarja szerezni a város irányítását…
– Ez magától értetődik. Ha a Pápai Állam megszerezné Imolát,
bezárulna a kör Firenze körül, és megszakadna a város kereskedelme
Velencével – sóhajtott fel Jacopo. Végigmérte Salviatit, és nem rejtette véka
alá az iránta érzett undorát.
– Mind tudjuk, hogy Galeazzo Sforza kapzsi ember, és habozás nélkül
átadja Imolát a legmagasabb árat kínálónak. Azonban – tette hozzá ujját
felemelve – Lorenzo de’ Medici nem hagyhatja, hogy Szixtusz szerezze
meg a várost.
– Ez tökéletes alkalom arra, hogy megszakadjon a Mediciek és a Pápai
Állam közötti jó viszony… – sipította Salviati.
Újabb dörgés hallatszott, ez alkalommal azonban az érsek meg sem
rezzent.
– …úgy kell intéznünk, hogy a Pazzi-Bank húzzon belőle hasznot –
tette hozzá Jacopo.
Salviati meglepődött a hallottakon.
– Meg akarja szerezni a pápai számlát a Mediciektől?
Jacopo hagyta, hogy mosolya feleljen helyette.
 – Számolj be Szixtusznak Imoláról! Intézd úgy, hogy belássa, milyen
fontos, hogy megszerezze a várost!
Amikor a következő villám nappali fénybe borította a szobát, Salviati
gúnyos mosolya csak úgy ragyogott.

– Sforza herceg elfogadta az ajánlatomat – mondta Lorenzo a fogadóterem

asztalára támaszkodva. – Megvettem Imolát.
– Tökéletes – felelte Giuliano mérsékelt lelkesedéssel.
Felfogta Lorenzo diplomáciai lépésének horderejét, azonban be kellett
vallania magának, hogy a politikai és gazdasági ügyek untatták. Sandro
hamarosan végez a festménnyel, és valami mást kell kitalálnia, hogy
továbbra is láthassa Simonettát. Számára most csak ez volt igazán fontos.
– Imolában mindig sok volt a lázadás… – emlékeztette anyja.
Giuliano gondolatai máshol kalandoztak, egyre csak Simonettán járt az
esze: felidézte az arcát, a mosolyát, a meghitt, titkos pillanatokat, amiket
együtt éltek meg az utóbbi csodás évben, a Mars és Vénusz vándoraiként,
akár egy álomban.
– Valóban így van, ezért is gondoltam arra, hogy egy kivételes
személyre bízom a város kormányzását. Olyasvalakire, akinek a hűségéhez
kétség sem férhet – mondta Lorenzo.
Giuliano csak akkor tért vissza a valóságba, amikor érzékelte, hogy a
szobára csend ereszkedik, és fivére és anyja is őt bámulja.
– Hogyan? – ocsúdott fel. – Ekkora felelősséget bíznál rám?
– Az egyetlen fivérem vagy, Giuliano – felelte Lorenzo szeretetteljes
mosollyal arcán.
Lorenzo őszintesége szíven találta, de ugyanakkor aggodalom töltötte
el. Nem akart csalódást okozni testvérének, de nem hagyhatja el Firenzét,
most semmiképpen.
– Megtisztelő… az ajánlatod, Lorenzo, de vissza kell utasítanom.
– Mégis miért? – kérdezte Lorenzo.
– Akkor el kellene hagynom Firenzét… és titeket is – magyarázta, és
tekintetével szinte magához ölelte őket.
Kellemetlenül érezte magát. Az ismeretlen érzés, amit Simonetta
ültetett el a szívében, úgy elhatalmasodott rajta, hogy minden porcikájában
lüktetett, nem hagyva teret más érzelemnek.
 – Bocsássatok meg, de most indulnom kell. Botticelli már vár, és nem
késlekedhetek.
– Még mindig Vespucci nejét festi? – gonoszkodott Lorenzo.
Giuliano úgy érezte, mintha kicsúszott volna lába alól a talaj. Várható
volt, hogy Lorenzo átlát a szitán.
Zavartan előbb Lorenzora, majd anyjára nézett. Nem szívesen beszélt
az érzéseiről, hiszen még magának sem vallotta be azokat.
– Simonetta az igazi ok, ami miatt Firenzében akarsz maradni? –
nógatta Lorenzo. – Miatta mondtál nemet a Foscari lányával kötendő
frigyre?
Volt a hangjában valami idegesítő.
– Szóval erről van szó – vágott vissza. – Egy pillanatra azt hittem, az
érzéseim miatt aggódsz. De mit érdekel az téged? Neked már van családod.
Feleséged, két gyermeked és egy újdonsült fivéred, Francesco de’ Pazzi.
Talán inkább őrá gondoltál, amikor egyetlen testvéredet említetted.
– Na de Giuliano! – dorgálta anyja.
– Miért is nem kínálod fel neki Imolát? – folytatta Giuliano ügyet sem
vetve anyjára, miközben felugrott az asztaltól. – Végül is őt kérted fel
keresztapának Piero keresztelőjén, nem?
– Giuliano… – igyekezett lecsillapítani fivérét Lorenzo.
– Ne feledd, hogy ő Pazzi. Jobban tennéd, ha a politika helyett inkább
miatta aggódnál.
Meg sem várva, hogy mit felelnek, kiment a teremből, őrjöngve
átviharzott a Medici-palotán, és Sandro műterme felé vette az irányt.
Napról napra egyre biztosabban tudta, hogy vágyának tárgya ott van, a
valóság és a művészet közötti határmezsgyén.
Ahol Simonetta várja.

– Á, érsek úr! Jöjjön, erre, erre! – kiáltotta Szixtusz pápa mosolyogva,

amint meglátta közeledni őt.
Salviati vigyorogva, fejbiccentéssel válaszolt.
– Szentatyám…
A pápa intett a körülötte rajzó, tervekkel felfegyverkezett építészeknek,
akik úgy döngicsélték körül, akár a méhek a mézet, hogy mehetnek, majd a
vendége felé indult.
 A kúria kertjében egész évben béke honolt. Ahogy az utazástól
kimelegedve, szapora léptekkel, zihálva haladt a termeken keresztül,
Salviati úgy érezte, mintha megtörné a virágágyások, Szűzanya és
puttószobrok, a színesre festett, csicsergő madarakkal ékesített szökőkutak
csobogásának csendjét és nyugalmát.
Térdre rogyott a pápa előtt, és megcsókolta a halászgyűrűt.
– Álljon csak fel, Salviati – sürgette a pápa, miközben intett, hogy
kövesse.
Az érsek mellé lépve engedelmeskedett, hátát pedig kissé meghajtotta,
hogy Szixtusz magasabbnak látszódjék.
– Mi újság Pisában? Jól érzi ott magát? – kérdezte a pápa.
– Nagyszerűen, Őszentsége! Pisa városa…
– Most mégis Firenzéből érkezett.
Salviati feszengve tétovázott.
– Így igaz, Szentatyám… ellenőriznem kellett valamit, ami fontos lehet
a Pápai Állam érdekei szempontjából.
– Akkor mondja… miről van szó?
– Imoláról. Amint tudja, nemrég Milánó hercegének uralma alá
került… Most azonban úgy tűnik, hogy a firenzei Lorenzo de’ Medici
megegyezett Sforzával a város irányításának átvételéről…
A pápa megállt, és felé fordult. Csalódottnak látszott.
– Á, értem… És hogy áll most a megállapodás? – kérdezte ujjaival
végigsimítva ajkait.
Salviati fejbiccentéssel jelezte, hogy egy út még kínálkozna, akármilyen
keskeny ösvény is.
– Nem gondolom, hogy a Mediciek már kifizették a herceget.
Azonban… talán még időben vagyunk ahhoz, hogy meggyőzzük őt, hogy
változtasson a döntésén, és a várost bízza inkább a veje, az ön által is hőn
szeretett Girolamo Riario gondjaira.
A szeme sarkából lopva felpillantott, és látta, hogy Szixtusz elégedetten
mosolyog. Nagyon jó, tetszik neki az ötlet.
– Imola, persze, nagyszerű nászajándék lehetne! – szólalt meg a pápa
elégedetten, miközben felszegte a fejét. Majd azonnal eszébe jutott
tisztsége, és igyekezett ennek megfelelően viselkedni. – Természetesen a
város érdeke kívánja így.
– Az anyaszentegyház közbenjárása bizonyosan békét hoz a
hányattatott sorsú város életébe… – válaszolta Salviati sűrű bólogatá-sok
közepette.
Szixtusz ujját a magasba emelve jelezte döntése véglegességét.
 – Haladéktalanul tájékoztassa Galeazzo Sforzát az ajánlatomról. Már ha
még nem késtünk el… – tette hozzá bizonytalanul.
– A herceg bizonyára nagyon boldog lesz, hogy az Egyház érdekében
cselekedhet még akkor is, ha vissza kell utasítania a Mediciek ajánlatát –
vonta fel Salviati a szemöldökét.
Szixtusz elégedetten vigyorogva folytatta sétáját a kerten keresztül.
Salviati a nyomába szegődve a csörgedező szökőkutak felé indult, és
alig bírta elrejteni elégedettségét, kis híján fülig ért a szája.

Az asztaltársaságnál helyet foglalva Lorenzo lopva Claricére pillantott.

Felesége a fényűző, dionüszoszi lakomától oly idegen méltósággal és
visszafogottsággal mosolygott rá.
Az asztalnok éppen befejezte az asztalon sorakozó, ínycsiklandó ételek
bemutatását, a pohárnokok pedig már a pince legkiválóbb borait szolgálták
fel az asztal körül.
– Nos, uraim… mit gondolnak a javaslatomról? – kezdett a
mondandójába Lorenzo.
– Nagyon hízelgő – felelte a mellette ülő Francesco de’ Pazzi –, de
biztosan vannak sokkal járatosabbak is, akik nálam alkalmasabbak lennének
Imola kormányzására.
– Ne becsülje alá magát, Francesco! Évek óta nagybátyjával együtt
vezeti a Pazzi-bankot, és sok üzleti úton vett részt: jól ismeri a világot, és
azt is, mi működteti. Imola javára válna az ön jelenléte – vágott vissza
Lorenzo.
Figyelte, ahogy Francesco a hallottakon töpreng, míg az asztalmesterek
egy egész szarvast szolgáltak fel, amelyet úgy rendeztek el az óriási tálcán,
mintha éppen a sövény mögül készülne előugrani. Amikor előhozták,
meglepett és csodálkozó ujjongás fogadta, az asztalnál ülők tapsolni
kezdtek.
– Előtte a fivérének, Giulianónak ajánlotta fel a tisztséget? – kérdezte
végül Francesco.
– Természetesen, hiszen ő a fivérem. – Tekintete testvérére siklott, aki
az asztal másik oldalán, Sandro Botticelli mellett, Vespucci priorral és
feleségével átellenben ült.
Tekintetük egy pillanatra találkozott, és szomorúan nyugtázta a színlelt
távolságtartást fivére szemében, amelyet talán csak Simonetta közelsége
váltott ki.
Az asztalnok nekilátott felszeletelni a szarvas zamatos húsát, amely
műveletet valóságos késbemutató előzött meg.
– Francesco, választ várok öntől! – sürgette Lorenzo.
Francesco elgondolkodva majszolt egy kenyérdarabot. A szolga
hozzálátott a szervírozáshoz, és előbb Lorenzo, majd Clarice elé helyezett
egy-egy bőségesen megrakott tányért.
Lorenzo a sajátját udvariasan Francescónak kínálta fel, és türelmesen
várta a következő adagot, közben pedig felé hajolt.
– Imola a kulcs ahhoz, hogy javítsuk Firenze és Velence kapcsolatát. Ha
nyitva tartjuk ezt a kereskedelmi utat a Serenissimával… az városunk és
bankjaink számára is nagyobb stabilitást és biztonságot jelent. – Szünetet
tartott, és egyenesen a szemébe nézett: – Fogadja el az ajánlatot!
Francesco a mellette ülő feleségére nézett. Lorenzónak feltűnt Novella
megindítóan kérlelő tekintete.
– Ajánlata talán nagybátyám ön iránti ellenkezését is megváltoztatná…
Hát legyen. Újítsuk meg és tegyük naggyá együtt Firenzét! – mondta végül
Francesco.
Lorenzo szívét az öröm hulláma árasztotta el. Claricéhez fordult, és az
asztal alatt megszorította a kezét, felesége pedig szeretetteljes mosollyal
viszonozta.
Ösztönösen Giuliano felé fordult, és elcsípte a fivére, Sandro és
Simonetta férje közötti beszélgetés foszlányait.
– Botticelli mester – mondta éppen Vespucci –, éppen egy évvel ezelőtt
bíztam meg a festmény elkészítésével. Mikor engedi végre szabadon a
feleségem?
– Hát, az ár nem az idő függvénye. Jól mondom, mester? – vágott
közbe Giuliano, és Lorenzo túlságosan is egyértelműnek találta Simonettára
vetett pillantását.
– Természetesen – értett egyet Sandro, miközben jókora adagot vett a
szolga által kínált, szaftban ázó sültből.
– Tehát – fordult Giuliano Vespucci felé – Botticelli mester minél
később fejezi be a képet, a megbízatás annál gyümölcsözőbb befektetéssé
válik, messer!
– Bocsássanak meg, egy kis levegőre van szükségem… – szólalt meg
zavarában Simonetta.
Vespucci kihúzta neki a nehéz széket, majd figyelte, ahogy távolodik.
– Még most is nehezemre esik elhinni, hogy hozzám jött feleségül… –
mormogta.
 Lorenzo látta, hogy Sandro az étkezésbe temetkezve próbálja elrejteni a
helyzet miatti zavarát, amelynek kialakulásában ő is ludas. Giulianót
meglepte Vespuccinak a felesége iránt tanúsított gyengédsége. Elköszönt, és
magára hagyta az asztaltársaságot. Lorenzo tekintetével végigkísérte, amíg
elhagyta a termet, és lelépett a színről.
– Mégis, hová megy? – tudakolta Vespucci.
Lorenzo pontosan tudta a választ a kérdésre, és hogy elterelje a
figyelmet és megelőzze az esetleges kellemetlenségeket, villájával a
kristálypoharakat megkocogtatva figyelmet kért.
Az éles csilingelés odavonzotta a meghívottak figyelmét, és rövidesen
csend ereszkedett a teremre.
Amikor már mindenki csak rá figyelt, Lorenzo belekezdett a
mondandójába.
– Bianca húgom és Guglielmo de’ Pazzi házassága segítségünkre lesz a
város egyensúlyának a megteremtésében. Firenzének pedig arra kell
használnia a befolyását, hogy egyesítse a körülötte lévő városokat. –
Szünetet tartott, végignézett a jelenlévőkön, és tekintete arra az asztalra
vándorolt, ahol Ardinghelli prior és felesége ült, majd megállapodott
Lucrezián. Azonban a lány tekintetében nem azt a cinkosságot látta, mint
máskor. Egy ideje már elég távolinak érezte őt… Valahogy megbomlott az
összhang közöttük, és attól félt, hogy ennek a Claricével kötött házassága az
oka.
– Firenze lehet az a világítótorony, amely utat mutat a többi város
számára. Ez az álmom, amelyet régóta magaménak érzek, egy olyan
nagyszerű férfiú álma is volt egyben, akinek mindannyian sokat
köszönhetünk, Cosimo de’ Medicinek.
Szavait tapsvihar fogadta.
Lorenzo felemelte a poharát, és a teremben lévők mind követték a
példáját.
– Családom tagjai pontosan értik ezeknek a szavaknak a jelentését.
Rajtuk kívül azonban még valaki átérzi a jelentőségüket, mégpedig
Francesco de’ Pazzi. Ezért bízok rá egy nemes feladatot, Imola
kormányzását.
Francescóhoz fordult, és a magasba emelt pohárral köszöntötte:
– A barátomra.
Újra taps töltötte be a termet, majd további pohárköszöntők
következtek.
Az asztalnokok leszedték a koszos terítéket, majd rendbe tették az
asztalt. A bejárati ajtó mellett kétoldalt két trombitás állt. Megszólaltak a
fanfárok. A teremben lévők az ajtó felé fordultak: négy szolga hozott be egy
asztalnyi nagyságú tálcán tornyosuló vaddisznósültet, amiből három nyíl áll
ki: egy a Mediciek színeiben, egy a Pazzik színeiben, egy pedig Firenze
színeiben pompázott.
A kitörő tapsot vicces, meglepődött és elismerő kiáltások harsogták túl.
Mind közül a leghangosabb Sandro örömujjongása volt.
Lorenzo visszaült a helyére, és szabadkozva Sandróra mutatott.
– A lakomákon mindig ez van – mondta Claricének.
Sandro türelmetlenül várta a következő fogást.
– Itt érkezik Botticel’, és hazamegy majd tele bendővel! – szavalta,
karjával pedig hordóhasat mímelt magának.
A meghívottak mind nevettek, ahogy Lorenzo is, a felszolgálók pedig
minden kívánságukat teljesítették.
Amikor az ételektől roskadozó tál éppen elérte az asztalt, egy szolgáló
hajolt Lorenzóhoz.
– Uraságod elnézését kérem, ez az üzenet érkezett Rómából… –
mondta, és egy ezüsttálcán nyújtotta át neki a levelet.
Lorenzo elvette a pápa pecsétjével lezárt papírt.
Zaklatottan tépte fel a pecsétet, kinyitotta és olvasni kezdte.
– Mi van a levélben? – kérdezte Clarice nyugtalanul.
Lorenzo összehajtogatta a levelet, és gondolataiba merült.
– A pápa kölcsönt kér a bankomtól…
– Hogy befejezze valamelyik Róma környéki építkezését? – faggatta a
felesége.
Lorenzo megrázta a fejét.
– Hogy megvásárolja Imolát.

A sötétben megbújva Giuliano Simonettát leste, aki háttal állt neki, és

Lorenzo beszédét hallgatta.
Amikor a beszéd véget ért, és mindenki a magasba emelte poharát,
Giuliano előrenyúlt, a karjánál fogva megragadta Simonettát, és a súlyos
függöny mögé húzta.
A lány ijedtében felsikoltott – amit szerencséjükre elnyomott a
tapsvihar hangja –, és meglepetten fordult a fiú felé.
– Giuliano! – kiáltott, ahogy felismerte őt.
A fiú nevetve átölelte a lány derekát, felemelte és hevesen megcsókolta.
 Simonetta viszonozta a csókot, majd kilesett a bizonytalan
rejtekhelyről.
– Őrültség, amit csinálunk – motyogta feddőleg. Majd így folytatta: –
Mégis, mi jött rád, hogy gúnyolódsz a férjemmel?!
– Amikor a közelemben vagy, semmitől sem félek, és legyőzhetetlennek
érzem magam – vágott vissza Giuliano olyan vadító mosollyal, aminek a
lány nem tudott ellenállni. – Ezért nem mehettem Imolába sem.
Keze a lány domborulatait simogatta, de Simonetta leállította, és
meglepetten nézett rá.
– Lorenzo neked ajánlotta fel Imola kormányzását, mielőtt Francescót
felkérte?
Giuliano szelíd mosollyal felelt a kérdésre.
– És te visszautasítottad… miattunk – folytatta meglepetten a lány.
A fiú nem felelt, hanem ajkaival gyengéd csókokkal borította el
kedvese nyakát, hófehér bőrét. Fürtjeinek mézédes illata oly hódító volt,
akár a virágportól illatozó fuvallat. Érezte, hogy a lány ellenállása
feloldódik, karja elernyed, lélegzete pedig méllyé, egyenletessé válik.
– A mi szerelmünknek nincs jövője, Giuliano. Nagy hibát követünk el –
suttogta.
– Az lenne a hiba, ha nem követnénk el – felelte a fiú.
7

– Köszönöm, hogy fogadni tudott lenyűgöző kastélyában, Sforza herceg –

mondta Salviati érsek.
Galeazzo úgy érezte, hogy modellt állni Piero del Pollaiolo mester előtt
anélkül, hogy bármit is csinálna, nem csupán kínszenvedés, hanem
időpocsékolás is. Ezért is döntött úgy, hogy szívesen fogadja a hívatlan
pisai vendéget. Ez egyébiránt remek alkalom arra is, hogy egy egyházi
előkelőségnek fitogtassa gazdagságát: a kék liliomos brokátot és a francia
katonai uniformist. Ezenkívül szabadkozás nélkül gyorsan el is küldheti a
festőt, hiszen a vendég megjelenése kizökkentette a koncentrációból.
– Senki sem mondhatja, hogy Milánó hercege ne fogadna bármikor
szívesen egy érseket, méltóságos úr… – válaszolta anélkül, hogy éreztette
volna, mennyire taszítja Salviati reszketeg hangja. – Bocsássa meg, hogy
megelőzöm, de ahogy látja, magam is igyekszem támogatni a művészi
alkotások születését.
– Tökéletesen megértem, hercegem. Ne aggódjon emiatt. A mester
végezze csak a lehető legkiválóbb munkát!
 A lámpások fénye, amelyeket Piero del Pollaiolo a megfelelő világítás
érdekében helyezett el a szobában, elvakította Galeazzót, és nem látta
rendesen Salviatit, aki úgy nézett ki az árnyékban, mint egy rovar.
– Bocsássa meg kegyelmességed, ha azonnal a tárgyra térek – folytatta.
– Pollaiolo mester munkája különösen kényes: táblaképportrét készít rólam
a flamandok stílusában. Mondja, milyen fontos ok űzte Milánóba?
– A Szentatya üdvözletét hozom, nemes úr. Őszentsége áldását küldi
önre és a családjára, különösen az ifjú párra.
– Megtiszteltetés számunkra, kegyelmes úr.
– Nemrég tudomására jutott legújabb szerzeménye… Imola, amihez
szintén gratulál: a város a pápa tervei között is szerepelt…
Galeazzo megigazította az ujjasát.
– Szívesen fogadtam volna a Szentatya ajánlatát, és természetesen
prioritást élvezett volna. Azonban sajnos már a szavamat adtam Lorenzo
de’ Medicinek. Ő pedig hálája jeléül elküldte hozzám Piero del Pollaiolo
mestert: azt ígérte, hogy portrémat a szobájában függeszti majd ki. Neki
adom el Imolát.
Érzékelte, hogy az érsek még hátrébb húzódik, az árnyékba.
– Igazán kár… pedig Őszentsége az ön lányának és az ő
unokaöccsének, Girolamo Riariónak szánta nászajándék gyanánt. Cateri-na
számára igen előnyös lenne ez a frigy – siránkozott Salviati.
– A leányomnak mindene megvan, amire szüksége van. Kérem önt,
hogy tolmácsolja a Szentatyának bocsánatkérésemet, de Milánó és Firenze
szövetségesek.
A szavait követő csendben nem lehetett mást hallani, mint az
ecsetvonások neszét a táblaképen.
– Mondja nekik, hogy meggondolta magát – vágott vissza Salviati a
félhomályból.
Galeazzo érezte, ahogy megy fel benne a pumpa. A pózból kilépve az
érsek felé fordult, és szúrós tekintettel bámult rá, nem törődve a lámpák
vakító fényével.
– Nem tűröm, hogy pap vagy akárki más megmondja nekem, hogy mit
tegyek a saját házamban! – mennydörögte.
Salviati még hátrébb húzódott, a sötétség biztonságába.
– Nem megfelelő hangnemben beszéltem önnel, kérem, nézze el
nekem. Én csak önt és Milánó népét igyekszem megóvni.
– Megóvni? Az ég szerelmére, mégis mitől? – horkant fel Galeazzo.
– Őszentségének nagyon fontos az unokaöccse…
 Galeazzo kővé dermedve hallgatta. Piero del Pollaiolo abbahagyta a
festést, és nyugodtan, ecsettel a kezében figyelte a beszélgetést, azonban
ábrázatán látszott, hogy megértette a burkolt fenyegetést.
– A pápa nem átkozna ki egy várost ilyesmi miatt!
– Rossz oldalról közelíti meg a kérdést – válaszolt a sziszegő hang a
sötétből. – Ahelyett, hogy a Szentatya lehetőségeit fontolgatja, inkább azt a
kérdést tegye fel magának, hogy mit hajlandó kockára tenni.

A feltépett levél a tanácsterem asztalán hevert.

Lorenzo a levél előtt ült. Könyökével az asztalra támaszkodott, és ujját
a szája elé biggyesztve gondolkodott.
– Olvassák csak el, uraim… – mondta vendégeihez, Soderinihez és
Francesco de’ Pazzihoz fordulva, de közben anyjára sandított, aki velük
együtt ült az asztalnál. – A pápa kölcsönt kér, hogy meg tudja vásárolni
Imolát. Salviati érsek már úton is van a pénzért.
– Sforza becsapott minket… – mondta Francesco, miközben a szeme
villámokat szórt.
– Ez nem igaz. Nem volt választása. A pápa nagyon meggyőző érveket
sorakoztatott fel… – csóválta a fejét Lorenzo.
– Szixtusz a szövetségese, nem tudna beszélni vele? – kérdezte Soderini
ökölbe szorított kézzel. – Az új timsóbányának köszönhetően az utolsó
fillérig vissza tudta fizetni neki atyja adósságát, továbbá a volterrai
eseményekkel megvédte az érdekeit, biztosan nem feledkezik meg az ön
becsületességéről és hűségéről…
Lorenzo Soderinire, majd anyjára, végül pedig Francescóra nézett.
– Azt gondolja bárki, hogy alkudozni szeretne? – kérdezte állával a
levélre bökve.
– Nem engedhetjük, hogy a Pápai Állam megszerezze Imolát – szólalt
meg az anyja. – Körbezárna és elvágna minket.
– De hogy akadályozhatnánk meg ebben? – vetette fel Soderini.
Lorenzo felállt az asztaltól, és a szélesre tárt ablakhoz lépett.
Kívülről a nyár édes illata és a firenzei háztetőket benépesítő verebek
csicsergése áradt a szobába. Lorenzo felidézte Careggit. Régen ez volt a
vidéki kirándulások ideje, távol a gondoktól, problémáktól, aggodalmaktól.
Le temps revient.
 Lucrezia… mióta nem találkozott vele? Felrémlett a lány idegen
tekintete a banketten, alig egy hónapja. A Clarice iránti érzései
eltávolították Lucreziától, és talán ez a baj. Kibillent az egyensúly.
A nyár és a szerelem is elveszett. Úgy érezte, tartozik magának. Az
élettel. A fiatalságával.
Visszafordult, és újra az asztalhoz lépett.
– Nem adom meg neki a kölcsönt – jelentette ki végül.
– Akkor Salviati más bankokhoz fog fordulni – emlékeztette anyja.
Lorenzo Francescóra és Soderinire nézett.
– Ezért van szükségem az önök segítségére is. A többi banknak is
vissza kell utasítania a kérést – mondta.
Soderini idegesen fészkelődön: a széken.
– Ha visszautasítjuk a pápa kérését, az felér egy háborúval.
– Van más ötletük? – kérdezte Lorenzo. – Francesco?
– Egyetértek önnel, messer, de csupán a magam nevében beszélhetek.
Nagybátyám a Pazzi-bank fő részvényese.
Lorenzo ökölbe szorította a kezét. Ha Jacopo nem tagadta volna ki
Guglielmót a Biancával való szökésük után, a két fivér már többséggel
rendelkezne.
– Nagybátyja meg fogja adni a kölcsönt Szixtusznak hálából –
feltételezte. – Majd pedig lépéseket tesz, hogy megszerezze tőlem a pápai
bankszámlát, és a Pazzi-bankba viteti át.
– Nem veszíthetjük el a pápai számlát – emlékeztette anyja. – A pápai
timsó több nyereséget termel, mint az összes többi üzletünk együtt.
Soderini a fejét fogva gondolkodott.
Lorenzónak villámgyorsan járt az esze, miközben az ablakon bámult
kifelé. Felötlöttek korábbi gondolatai arról, amivel saját magának tartozik.
És ettől hirtelen ötlete támadt. Lassan a többiek felé fordult.
– Minden banknak vannak adósságai, jól mondom? – intézte a kérdést
Francescóhoz. – Használhatnánk a Pazzi-bank kölcsöneit a
meggyengítéséhez?
Anyja büszkén mosolygott, Francesco arca viszont megdermedt.
– Ez a lépés az egész bankot a tönk szélére sodorná – felelte
bizalmatlanul. – És ellehetetlenítené a legfőbb riválisát – folytatta vádlón.
– Ha csak magamra gondolnék, megadnám a kölcsönt, nem gondolja? –
vetette fel Lorenzo.
Francesco nem tudta, mit feleljen.
– Ez Firenze érdekét szolgálná. Az emberek érdekét.
 – Mindig… – felelte végül Francesco, és ujjával egy képzeletbeli
vonalat húzott az asztallapon, majd Lorenzóra nézett – mindig erre
hivatkozik.
– Nem kényszeríthetem, a döntést önnek kell meghoznia. Azonban
Firenzére nézve súlyos következményei lesznek, ha a Pápai Állam
megszorongat minket.
Próbált rájönni, mi jár Francesco fejében. Az egyensúly ironikus módon
egyedül a fiú ingatag jellemétől függ.

Sandro műtermének festékillatát belélegezve próbált megnyugodni. Eljött

az igazság pillanata.
Vespucci a Vénusz és Mars előtt állt mozdulatlanul, és apró
gyíkszemével vizslatta a festmény vonalait és színeit.
A kérdés nem az, hogy jól sikerült-e a festmény, hiszen Sandro tudta,
hogy egy mestermű. A probléma csak az, hogy ez a korlátolt, a művészetről
és a szépségről mit sem tudó fajankó feléri-e ésszel a mű erejét és
nagyságát.
– Hát ez… – kereste a szavakat Vespucci.
Sandro úgy látta, hogy a férfi gyanakvóan szemléli a képet, és ez még
feszültebbé tette a várakozást.
– …teljesen más, mint a korábbi munkái…
– És ahogy azok, ez is Istent dicséri. Angelo Poliziano egyik
költeménye ihlette, megkeresem önnek.
A kisasztalhoz ment, ahol azok a papírok, feljegyzések, iratok hevertek,
amelyeket akkor kezdett el tanulmányozni, amikor Simonettát először
megpillantotta. A nagyrészük antik, pogány szerzők műve volt, akikre soha
nem gondolt volna.
Heves mozdulatokkal, idegesen kutatott a papírcsomóban. Túlzott
igyekezetében levert egy köteget, és a padlón szanaszét terültek a
Simonettáról készített portrévázlatok.
Azonnal lehajolt, és elkezdte összeszedni, de Vespucci gyorsabb volt
nála. Felvette az egyik rajzot.
– Ezek meg mik?
– Vázlatok egy másik festményhez.
– Az engedélyem nélkül használja egy másik festményéhez a
feleségemről készített vázlatokat?! – kérdezte Vespucci a dühtől
paprikavörös fejjel.
– De az ő szépsége…
– Szóval erről van szó! Nem a művészet érdekli! – kiáltozott Vespucci,
és a Simonettáról készített vázlatokra mutatott. – Maga teljesen a
megszállottja lett a feleségemnek!
Belemarkolt egy másik papírkötegbe, és elborzadva nézte a vázlatokat.
– Uramisten, ha belegondolok, hogy hányszor engedtem őt ide!
Sandro rájött, hogy mire célozgat, és hevesen tiltakozni kezdett.
– Messer, valamit félreért! Én festő vagyok!
– Az volt félreértés, hogy megbíztam önt, Boticelli!
Vespucci Sandróhoz vágta a vázlatokat. A rajzok szanaszéjjel repültek,
majd ismét a földre hullottak.
– Felejtse el, hogy még egyszer ideengedem a feleségemet! – jelentette
ki határozottan, ujját a magasba emelve.
Behúzott nyakkal, sietve indult a kijárat felé.
Sandro lehajolt, és lassan összeszedte a vázlatokat. Halálosan fáradtnak
és üresnek érezte magát, mint akit kizsigereltek.
Összerendezte és az asztalra tette a lapokat.
Csak akkor ocsúdott fel, amikor kopogtattak az ajtón.
Giuliano lépett be a szobába mosolyogva és lelkesen, mint minden
alkalommal, amikor Simonettával együtt állhatott modellt Sandrónak.
– Jó napot, Botticelli mester! – köszöntötte széles mosollyal.
Sandro egy biccentéssel viszonozta a köszönést, de továbbra is az
asztalt bámulta.
– Ne várjon rá – mondta, és érezte Giuliano zavarát. – Vespucci többé
nem engedi, hogy idejöjjön.
– Micsoda?! – kiáltott fel rémülten Giuliano.
– Gyanú ébredt benne, hogy a felesége esetleg megcsalja – mondta, és
Giulianóra nézett.
Az nem felelt, hanem sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– Hová megy? – ragadta meg Sandro a barátja karját.
Giuliano megfordult. Próbálta türtőztetni dühét.
– Csak rontana a helyzeten – győzködte Sandro. – Vespuccinak fogalma
sincs az ön szerepéről. Azt gyanítja, hogy a felesége velem csalja meg!
Giuliano most már semmit sem értett.
– Mivel téved, és olyan őrülten szereti a feleségét, Simonetta biztosan
meggyőzi majd arról, hogy közte és köztem soha semmi nem történt –
nyugtatta Sandro.
 – De az is lehet, hogy nem így lesz! Nem veszíthetem el őt, értse meg!
– válaszolta Giuliano, és kiszabadította magát Sandro szorításából.
– Ahogyan én sem, ezért kérem, hogy gondolkodjék hideg fejjel! –
folytatta Sandro ingerülten. – Ön elveszíti a szerelmét, majd talál egy
másikat. De én a múzsámat veszítem el, és mi lesz akkor a
művészetemmel?
Hátrafordult, és a visszautasított remekművet figyelte. Mitévő legyen
most, amikor végre megtalálta azt az ihletforrást, amiből művészete
töltekezhet?
– Hogy hasonlíthat össze egy félbehagyott festményt két összetört
szívvel? – fakadt ki Giuliano dühösen.
– Miről beszél? Ez a festmény a világ teljességét jelképezi!
Giuliano haragja egyre nőtt.
– Ez a festmény? Ez a festmény egy nagy nulla!— sziszegte, és mielőtt
még Sandro közbeléphetett volna, felkapta a képet az állványról, és a
földhöz vágta.
– Látja? Csupán egy darab fa és egy kis összekent vászondarab!
Sandro elvesztette a fejét, és Giulianóra vetette magát, majd a falhoz
szorította.
Giuliano csuklón ragadta, és úgy próbálta kiszabadítani magát Sandro
szorításából, majd teljes erőből arcon vágta.
Az ütéstől Sandro megtántorodott, hátrált kissé, megrázta a fejét, és az
asztalon heverő vázlatokra köpte a szájában összegyűlt vért. Látta, hogy
Giuliano ismét nekilódul, de ő előbb eszmélt, és arcon találta.
Giuliano megingott, előredőlt és karjával lesodorta az asztalon heverő
könyveket és vázlatokat. A lapok szétszóródtak a levegőben, és a lebegő
papírok között Giuliano ismét ellene rontott, üvöltve.
Összekapaszkodva dulakodtak, végül felborították a festőállványokat a
képekkel együtt.
Giuliano a földhöz vágta Sandrót, aki alatt darabokra tört a zsámoly.
Sandro fájdalmak közepette, levegő után kapkodva hevert a földön,
Giuliano pedig zihálva feküdt rajta. Felkászálódott, majd dühösen
kiviharzott a műteremből.
Sandro lehunyt szemmel próbált lélegzethez jutni.
Hallotta, ahogy az ajtó becsapódik.
Előbb Simonettát veszítette el, most pedig Giulianót.
Mihez kezd most?
 10

Francesco letette a dossziét, majd egy újabbat kezdett lapozni, az utolsót.

Ha ebben sem lesz benne az információ, amit keres, akkor nem kutat
tovább.
Elszántan lapozgatott a gyertyafényben. Keze alatt pörögtek a
számlákkal, nevekkel, elismervényekkel, nyugtákkal teleírt lapok.
Jól tudta, hogy amit tesz, helytelen, bűntudata pedig kísértetekkel
népesítette be a bank üres helyiségeit. Igyekeznie kell. Alig várta, hogy
visszatehesse a dokumentumokat a helyükre, kimehessen az éjszakába, újra
otthon legyen, és megbékéljen tettével.
– Mit keresel?
Francesco kővé dermedt.
Lassan fordult meg, és igyekezett természetesnek tűnni.
Nagybátyja, Jacopo áll mögötte. A sötétben valóságos lidércnek tűnt.
Amikor tekintetük találkozott, Francesco meglepődve látta, hogy
nagybátyja nem vádlón, hanem cinkosan néz rá.
– Nagybátyám… – köszöntötte ijedelmét meglepődésnek álcázva
Jacopót.
– Látom, nem csak én dolgozom hajnalig – válaszolt nagybátyja, és
mielőtt még felelhetett volna neki, folytatta: – Ugye tudod, hogy ez remek
alkalom…
– Hogy megszerezzük a pápa bankszámláját a Mediciektől? – kérdezte
Francesco, és természetességet színlelve visszatette a dokumentumokat az
asztalra.
Nagybátyja fürkésző tekintete mintha a szándékait kutatta volna.
Mosolya lassanként szemrehányó fintorrá változott.
– Először a volterrai timsó külföldi eladására vonatkozó ajánlat, majd
Imola vezetésének felkínálása… Ennyi elég, hogy megvásároljanak, és a
saját családod ellen fordulj? – Behunyta a szemét, aztán kimutatta foga
fehérjét. – Vagy… talán a feleséged mondja meg, hogy mit tegyél?
– Mire céloz? – vágott vissza Francesco határozottan.
Nagybátyja felvonta szemöldökét.
– Hát, nem akarok beleavatkozni…
– Beszéljen már!
Pazzi arca hirtelen elkomorult, és belekezdett:
– Engem nem érint a dolog, azonban… Néhány napja felkerestelek.
Rendbe akartam hozni köztünk mindent, Francesco. Te Lorenzónál voltál,
ezért a feleségeddel beszéltem. Novella hajlandónak mutatkozott a
társalgásra, és kérdezgetni kezdett.
Francesco egyre idegesebbnek érezte magát.
– A bankról, az üzleti ügyeinkről, a családunkról – folytatta nagybátyja,
s közben lassan fel-alá sétált a szobában ki-be az árnyékba. – Ki gondolta
volna, hogy valaki előnyt kíván kovácsolni ezekből az információkból.
Megállt, megfordult, és egyenesen Francescóra nézett. – Olyasvalaki,
mint Lorenzo…
– Nem mond igazat – mondta Francesco határozatlanul.
– Én nem mondok igazat? – kérdezte nagybátyja keserű mosollyal. –
Egyszer még Lorenzo mondta, hogy azért hívta meg a feleségedet Bianca
esküvőjére, mert az Angelo da Forli esküvőjén való találkozásuk után
nagyon jó barátnők lettek.
– És aztán?
Jacopo előlépett a gyertyatartóhoz. A fényben hirtelen úgy tűnt, sokkal
közelebb volt hozzá, mint Francesco hitte.
– A feleséged nem volt ott Angelo esküvőjén.
Francesco önkéntelenül hátrálni kezdett.
– Én ön ezt honnan tudja?
– Ő maga mondta. Novella nem Bianca, hanem Lorenzo meghívására
érkezett Firenzébe – fintorgott elégedetten, mint aki fontos csalásra derített
fényt. – Tényleg véletlennek hiszed, hogy Clarice de Medici közvetlenül az
ideérkezése után össze tudott hozni egy esküvőt?
Francesco tanácstalan volt. Összezavarodott, és időre volt szüksége,
hogy feldolgozza a hallottakat.
– Kérd meg a feleséged, hogy cáfolja meg! – bátorította nagybátyja,
majd megfordult, és távolabb lépett.
Francesco a hallottaktól letaglózva mozdulni sem bírt. Jacopo kihúzott
egy fiókot, és elővett egy iratköteget, majd a paksamétát az asztalra dobta.
– Ez itt bankunk adósságlistája – mondta egyszerűen.
Francesco zavarában és a bűntudattól mozdulatlanul állt.
– Azt akarja tőled Lorenzo, nem? Én is ezt tenném, ha a helyzet ezt
kívánná – lépett közelebb. – Ha átadod neki, tönkre tud tenni minket. – Még
egy lépést tett, és egyenesen unokaöccse szemébe nézett. – De én bízom
abban, hogy nem teszed meg – mondta halkan. – Most menj!
Francesco zavartan összekapkodta a papírokat, és lassú léptekkel, az
iratokat kezében szorongatva indul kifelé a szobából.
Csak egyszer fordult hátra. A gyertyával megvilágított helyiség egyre
kisebbnek tűnt a háta mögött, akár egy színpadi előadás díszlete. Ő pedig
egyre mélyebbre hatolt a sötét homályába.

11

– Nagy hibát követ el – mondta Salviati érsek.

Az asztal másik oldalán helyet foglaló Lorenzo bizalmatlanul méregette
őt.
A Medici-palota nyitott ablakain keresztül beáramló lágy fuvallat
enyhítette a tikkasztó nyári hőséget. Az élénk, vibráló szellő némiképp
enyhítette a Salviatiról áradó verejték szagát.
– Több évtizede töretlen a Pápai Állam és a Mediciek közötti jó
kapcsolat. Jóval korábbi, mint mióta ön képbe került, ha megengedi. Nem
tehetjük ezt tönkre egy kis kölcsön miatt.
– Őszentsége számára ez jóval több, mint egy kölcsön. Nászajándéknak
szánta Imolát unokaöccse esküvőjére.
Volt valami nyugtalanító Salviatiban: ahogy kezét az asztalon fektetve
tartotta mozdulatlanul, ujjbegyeit az asztallapra támasztva, szorosra zárt
ujjakkal, úgy festett, akár egy albínó denevér.
– Ön is tudja, hogy tárgyalásokat folytatok Milánóval a város
megszerzéséről. Tehát nem fogja meglepni, hogy visszautasítom a kölcsön
folyósítását ahhoz, hogy a pápa megvásárolja Imolát – jelentette ki
határozottan.
– Ahogy önt sem lepi meg ezek szerint, ha elveszíti a pápai
bankszámlát – vágott vissza Salviati.
Lorenzónak arcizma sem rezdült.
– A volterrai események után Szixtusz biztos lehet abban, hogy nem
talál az enyémnél megbízhatóbb és hűségesebb bankot. Ezt nem tenné meg.
– „Ezt nem tenné meg”… – apám is ugyanezt mondta, amikor
meghallotta, hogy az önök bankja visszakéri a kölcsönöket.
– Nagyon sajnálom, ami a családjával történt, de nem tartozom
számadással azért, amit elődeim tettek.
– A saját tetteiért viszont ön a felelős – válaszolta Salviati. – Higgye el,
én csak a javát akarom! Ez lesz a Mediciek bukásának kezdete.
– Bankom a pápai számla nélkül is boldogul, ha emiatt aggódna.
– Kívánom, hogy így legyen. Ahogy azt is, hogy az ön szavahihetősége
és hatalma megmaradjon még akkor is, ha a pápa úgy dönt, hogy nem tart
többé igényt a szolgálataikra.
 Lorenzo állta Salviati tekintetét, aki arcán mosollyal biccentve köszönt
el tőle.
– Kellemes napot kívánok uraságodnak! – mondta távozóban.

12

Lucrezia de’ Medici majd kicsattant a boldogságtól: a nehézségek ellenére,

amiken az utóbbi időben keresztülmentek, végre egy meghitt, családi
vacsorát tartottak a Medici-palotában.
Volt még valami, ami örömmel töltötte el, a legcsodálatosabb
várakozás: Bianca gyermekének érkezése.
Ahogy leányára pillantott, akinek férje segített leülni, elérzékenyült a
gömbölyödő pocakja láttán.
– Jól érzed magad? – tudakolta aggódva Guglielmo. – Ha inkább a
szobában vacsoráznál…
– Mindig jól érzem magam, ha olyan emberek között ülhetek, akiket
szeretek – válaszolta Bianca.
– Giuliano nem tudott eljönni? – kérdezte az üres székre mutatva.
Lorenzo az asztalfőnél ülve lesütötte a szemét és felvonta a
szemöldökét.
– Váratlan elfoglaltsága akadt… – mentegette fivérét. Majd arca
teljesen megváltozott, és szívélyes lett. – Húgomra és mindazokra, akiket
szeret! – emelte a magasba poharát.
Mind követték a példáját, Lucrezia pedig megszorította Bianca kezét.
Az utóbbi időben megsokasodó nézeteltérések Lorenzo és Giuliano között
elgondolkodtatták, azonban leánya boldogsága minden aggodalomért
kárpótolta.
Éppen felhörpintették az italt, amikor hirtelen kivágódott az ajtó.
Lucrezia felpattant.
Francesco de Pazzi állt a küszöbön. Ábrázata, mint mindig,
megijesztette az asszonyt. Guglielmóval ellentétben Francesco szemében
volt valami különös, valami megfoghatatlan, pontosan meghatározhatatlan,
ami nyugtalanította Lucreziát.
– Francesco! – üdvözölte vidáman Lorenzo. – Micsoda kellemes
meglepetés! Kérem, üljön ide hozzánk!
Válaszként Francesco felmutatta a kezében tartott papírköteget.
– Itt vannak a dokumentumok, amiket tőlem kért, Lorenzo.
 Lucrezia egyikükről a másikukra nézve igyekezett megérteni a
helyzetet. Érezte a Francesco szavaiban megbúvó feszültséget, amit
Lorenzo is észrevett, és Lucrezia remélte, hogy Lorenzo ura a helyzetnek.
– Foglaljon helyet – kérlelte Lorenzo az érkezőt a Clarice melletti
székre mutatva –, egyen csak! Később majd beszélünk. Ne keverjük össze a
családot és az üzletet!
– Miért ne? – fakadt ki Francesco. – Akkor bezzeg nem aggódott
emiatt, amikor a feleségemet rávette, hogy kémkedjen magának.
Lucrezia aggódva Biancára nézett. Azt kívánta, bárcsak ne lenne most
itt.
– Mégis miről beszél? – kérdezte Lorenzo.
– Francesco… elég ebből! – kiáltott fel Guglielmo, öklével az asztalra
csapva.
Lucrezia ismét Lorenzót figyelte. Úgy látta, csak ő érti, hogy mire céloz
Francesco.
– Nem tudom, miről beszél, kedves barátom – szólalt meg –, azonban
attól tartok, hogy nagybátyja állt elő valamilyen képtelen ötlettel.
– Lorenzónak igaza van, Francesco – szólt közbe Guglielmo. –
Felismerem, ahogy nézel, amikor nagybátyánk befolyása alatt vagy.
Francesco elfintorodott.
– Ő csak felnyitotta a szemem! A Mediciek csak kihasználnak! Neked
is észre kellene venned!
Guglielmo készült felállni, de Lorenzo az egyik karját megragadva
próbálta csitítani.
– Ha ez igaz lenne, akkor miért ajánlanám fel önnek Imolát? – kérdezte.
– Hogy eltávolítson engem innen, amíg tönkreteszi a Pazzi-bankot! –
válaszolta Francesco tajtékozva. – De tudja, mit mondok? Majd én
keresztülhúzom a számítását!
Mielőtt Guglielmo megállíthatta volna, felemelt egy gyertyatartót az
asztalról, és a papírokhoz tartotta. Az iratok lángra kaptak.
– Ne! – kiáltotta talpra ugorva Lorenzo.
Bianca felsikoltott, összegörnyedt és előredőlt. Belemarkolt Lucrezia
kezébe, az asszony pedig lehajolt hozzá.
– Bianca! – kiáltott fel Guglielmo aggodalmasan, átölelve kedvese
vállát. – Megindult a szülés?
Bianca nem tudott válaszolni.
– Hívják a bábát! – utasította a szolgákat sietve Clarice.
A férfiak sietve elhagyták a helyiséget, Lucrezia, Clarice és Guglielmo
pedig felemelte a székről a fájdalmában jajgató Biancát.
 Francesco hagyta, hogy a félig elszenesedett papírok az asztalra
hulljanak, majd távozni készült, ám Lorenzo megragadta, nem engedte.
– Nemsokára világra jön az unokaöccse. Maradjon!
– Azalatt pedig ön meggyőzhet arról, hogy tévedek, ugye? És azt
kellene tennem, amit ön javasol. – Ábrázatára kiült a keserűség. –
Természetesen csakis Firenze érdekében, ugye? – gúnyolódott.
Kitépte magát Lorenzo szorításából, és bizalmatlanul méregette.
– Ha beszélni óhajt velem, ne Imolában keressen, hanem itt,
Firenzében. Nagybátyámmal együtt fogom irányítani a Pazzi-bankot, és
kezelni a pápai számlát.
Sarkon fordult, és határozott léptekkel kimasírozott a teremből. Nem
nézett senkire. Fivérére és sógornőjére sem.
Lucrezia Lorenzóra tekintett. Fia az asztalon heverő, feketén füstölgő
papírhalmot figyelte.

13

Giuliano gyomra görcsbe rándult.

A mogyoróbokor ágai közt megbújva a kápolna bejáratát leste. A
várakozás teljesen kikészítette. A napfénytől áthevült levelek és a fakéreg
illata betöltötte az estét, belélegezte a nyár színeit, Giuliano lelke
örömmámorban úszott. Simonetta titokzatos, csodálatos, ugyanakkor
félelmetes varázsereje teljesen áthatotta a testét, már a lelkéig hatolt, mintha
bájitalt ivott volna.
Kinyílt a kis kápolna ajtaja, a hívek egymás után léptek ki rajta.
Élvezték a kellemes, langyos, esti levegőt.
Giuliano aggódva figyelte a kifelé áradó emberek közt a férfiakat, de
Vespuccit nem látta köztük. Majd a hölgyek között végre feltűnt Simonetta
udvarhölgyei kíséretében.
Habozás nélkül félretolta az ágakat, és feléjük indult.
Simonetta nagyon meglepődött, amikor közeledni látta.
– Menjenek, azonnal jövök én is! – mondta sietve udvarhölgyeinek,
akik továbbmentek. – Giuliano! – rótta meg az ifjút, amikor egymás mellé
értek. – És ha a férjem is itt lenne? – nézett körbe nyugtalanul.
– Botticelli mondta, hogy a férjed nem enged többé a műhelybe jönni.
Simonetta szerelme szemébe nézett. Tekintetéből szomorúság áradt,
ami egyáltalán nem illett a nyári este várakozásaihoz.
– Akkor felejts el engem – mondta végül.
 – Mikor találkozunk?
Giuliano a lány keze felé nyúlt, de ő elhúzta.
– Soha többé, Giuliano – válaszolta lesújtva.
– Mikor? – erősködött a fiú.
Simonetta egy pillanatig habozott, majd lehajtott fejjel elindult.
– Várj! – fogta meg Giuliano a karját.
– Hagyj menni! – szabadította ki magát a fiú karjából Simonetta.
– Miért? Azért, mert a férjed gyanakszik Sandróra?
– Nem. Azért, mert nem hagyhatom, hogy eldobd miattam az életed. Te
egy Medici vagy. Nevetek tisztelete miatt kormányozhatjátok Firenzét. Nem
hagyhatom, hogy lemondj minderről egy olyan vágyálom miatt, aminek
nem lehet jövője.
– Számodra tehát csak ennyi, ami köztünk van? Csupán egy vágyálom?
– mondta Giuliano megsemmisülten.
Simonetta a szemébe nézett. Giuliano elveszett a lány varázslatosan
tündöklő szemében, ami a kápolnára helyezett fáklyák fényében ezer
színben pompázva ragyogott, akár a virágszirmok a tavaszi szellőben.
– Te mondtad, hogy a szerelem csak illúzió. Lehet, hogy te vagy az, aki
csak képzelődik – válaszolta.
Giuliano szorítása elernyedt, Simonetta könnyedén visszahúzta a kezét,
és lehajtott fejjel elsétált.
Giuliano mozdulni sem tudott. Az éjszakában lángoló fáklya tüzét
bámulta, de tekintete üres volt.
Minden megszűnt körülötte. A nyár tovatűnt.

14

Francesco lassan, sietség nélkül sétált keresztül otthonuk szobáin, arcáról

keserűség és elszántság áradt.
Novella ajtajához érve kopogás nélkül benyitott.
Novella hálóingben állt a hatalmas tükör előtt, éppen hosszú haját
készült megfésülni.
– Francesco? – fordult meglepetten hirtelen betoppanó férje felé.
– Óriási szerencsém volt, hogy éppen a megfelelő pillanatban jöttél
Firenzébe – mondta a férfi, és mosolya gúnyos fintorrá változott. – Micsoda
véletlen egybeesés, ugye?
Novella, kezében a fésűvel, döbbenten figyelte.
– Vagy a végzet… – provokálta nejét.
 Milyen bájos, gondolta cinikusan Francesco a lányt figyelve.
– Bianca de’ Medici nagyon jó barátnőd, igaz? – kérdezte közelebb
lépve.
– Jól tudod, hogy az…
Francesco a lány mögé lépett, és ujjai közé fogta egyik hajtincsét.
Érezte Novella növekvő feszültségét, akár egy vadászeb, aki kiszagolja a
prédát. Egyre jobban eluralkodott rajta ez az érzés, táplálta, egyre
csillapíthatatlanabbá vált.
– Mióta? Azóta, hogy először találkoztatok, Novella? – arcához emelte
a hajfürtöt, és belélegezte bódító illatát.
– Már nem emlékszem – mondta hangjában vibráló félelemmel.
– Lorenzo azt mondta, hogy Angelo da Forli menyegzőjén
találkoztatok. Igaz ez? – kérdezte.
– Angelo da Forlinál? Nem, én nem…
Francesco érezte, hogy karja előrelendül, mielőtt még gondolkodhatna.
Az arcán, az állkapcsa felett találta el ökle a lányt, aki hatalmas
puffanással a földre repült.
Novella fájdalmasan felnyögött. Egyik kezével a földre támaszkodva
megpróbálta feltolni magát, de izmai nem engedelmeskedtek, és a karja
összecsuklott.
Francesco rávetette magát.
A hajánál fogva megragadta, húzta, rángatta. A lány nyöszörgött, de
Francesco meg sem hallotta, akár egy eszelős, hidegen mosolyogva
kirángatta a szobájából, és a lakáson végighúzva a lépcsősor tetejéhez
vonszolta.
A legfelső foknál megállt, és egy rúgással legurította a lépcsőn a
feleségét.
Novella végiggurult a feljárón, de a lépcsőforduló megállította.
Nyögdécselve, kicsavarodva feküdt a földön.
A lármára egy szolgáló és egy cseléd rohant ki a folyosók melletti
szobákból.
– Mit állnak ott, mint aki karót nyelt, szerencsétlenek? – süvöltött rájuk.
– Nem látják, hogy a feleségem legurult a lépcsőn?
A két szolgáló pillanatnyi zavar után észrevette a földön fekvő lányt.
Francesco többé ügyet sem vetett rájuk. Azonnal visszatért a felesége
lakosztályába, bedobálta Novella ruháit az utazóládájába, majd a lépcsősor
tetejéhez rángatta a ládát.
– A feleségem éppen Velencébe indult. Gondoskodjanak arról, hogy ne
feledkezzen meg erről!
 A bőröndöt végiglökte a lépcsősoron, egyenesen a két szolgálóra, akik
aggódva hajoltak Novella fölé.
Választ nem várva nagybátyja lakosztályába sietett, és bekopogtatott az
ajtón.
– Tessék! – hangzott a válasz bentről.
Francesco belépett.
Jacopo csodálkozva, szándékait kutatva nézett rá.
– Hívja ide Salviatit! – mondta Francesco.
Nagybátyja némán figyelte, majd lassan elmosolyodott. Gúnyos
mosolyát a fiú a sajátjához hasonlónak képzelte.
Jacopo odalépett hozzá, átölelte a vállát, és olyan szeretetteljesen vonta
magához, mint ahogy az apa öleli keblére tékozló fiát, aki végre hazatért.

15

– Hát… nem igazán tudom – mondta Nori a jegyzeteléshez használt füzetet

és tollat szorongatva a kezében. – Mióta a Medici-palotában szolgálok, erre
még soha nem volt példa!
– Mindig van egy első alkalom – vágott vissza Lorenzo, és nagyapja
gyűrűjének kövét babrálta a kezén.
A velük átellenben lévő szobából szabályos időközönként Bianca
jajgatása és sikoltozása hallatszott. Guglielmo fel-alá járkált a folyosón,
egyik kezével a könyökét szorította, másikkal pedig a száját birizgálta.
Hatalmas termetével úgy festett, akár a bika a karámban.
Hirtelen felpattant az ajtó.
Lorenzo felpillantott, és anyját látta kiviharzani a szobából; majd
szétrobbant a feszültségtől.
– Hogy halad a szülés? – tudakolta Lorenzo.
– Korai még bármit mondani – válaszolta az asszony.
– Hogy van Bianca? – visszhangzott Giuliano hangja az előtérből,
amire mindketten megfordultak.
Lorenzo elmosolyodott a sietve közeledő fivére láttán.
– Azt mondták a szolgák, hogy itt az idő.
Anyja intette, hogy legyen halkabb.
– Giuliano – hívta magához Lorenzo. – Találtam megoldást a pápai
számlával kapcsolatban.
Fivére kezdeti mosolya hirtelen megvetéssé változott.
 – Húgunk nagy fájdalmak között éppen gyermekének ad életet, és te
másra sem tudsz gondolni, mint a bankra!
Anyja kezét a karjára helyezve jelezte, hogy beszéljen halkabban.
– Ne most, Giuliano! Ne itt! – kérte.
Lorenzo a felelősség és a bűntudat között őrlődött. Üzlet és érzelmek:
bármelyiket is helyezi előtérbe, ugyanúgy végzetes lehet.
– Giuliano, semmit sem tehetünk Biancáért. A pápai számla kérdésének
megoldása viszont sürgető: minden perc életbevágóan fontos lehet –
mondta.
Mintha Lorenzo szavaira válaszolna, a korábbiaknál jóval hangosabb,
szívszaggatóan fájdalmas üvöltés hallatszott a szobából. Guglielmo nem
tudta tovább türtőztetni magát, és öklével hatalmas ütést mért az
ablakpárkányra.
– Lorenzo, hagyjuk most ezeket a kérdéseket! – kérlelte anyja.
– Ha azt akarjátok, hogy megnyugodjak, és fegyelmezetten ülve várjam
az unokaöcsém megszületését, akkor győzzétek meg Norit, hogy tegye,
amit mondtam.
Anyja kérdően nézett a könyvelőre.
– Lorenzo le akarja választani a timsóból származó nyereséget a
tizedről a pápai számlán – magyarázta Nori zavartan.
Lorenzo várakozásteljesen fordult anyjához. Látta, hogy tetszik neki az
ötlet, ugyanakkor nyugtalanítja is.
– A tűzzel játszol, Lorenzo – mondta végül az asszony.
– Hozzanak még tiszta kendőket! – hangzott a bába kiáltása.
A szoba ajtaja kivágódott, és egy cseléd sietett ki rajta. Be is csukta
azonnal, mielőtt még Guglielmo beleshetett volna. Majd szinte rohanva
indult meg a folyosón.
– Évtizedekkel ezelőtt kaptuk meg a timsó-kereskedelmi engedélyt a
pápától, ugye?
– Pontosan.
– És ezzel az engedéllyel, ami persze a számlától független, jogunkban
áll továbbra is megtartani a timsó-kereskedelmet. Vagy tévedek?
– Hát… azt hiszem, nem… – hezitált Nori. Lorenzo észrevette, hogy a
könyvelő anyja tekintetét keresi.
Az asszony Lorenzóhoz lépett, és kezét a fia karjára helyezte.
– Még ha nincs is rá bizonyítékom, biztos vagyok abban, hogy Jacopo
mindent megtett azért, hogy folyósítani tudja a kölcsönt – érvelt Lorenzo –
annak biztos tudatában, hogy így nem csupán a pápai számlát szerzi meg,
hanem azzal együtt a timsó-kereskedelem jogaiból származó jelentős
profitot is…
– Hallgass rám, Lorenzo! – sóhajtott az anyja. – Ha megvalósítod, amit
elterveztél, a Pazzi-bank még talpra állhat, de neked a Pazzik és a Mediciek
kibékítéséről szőtt minden ábrándod odavész.
Lorenzo elgondolkodott. Pontosan értette, hogy anyja mire céloz.
Örökre lemondana az egységes és békés Firenzéről szőtt álmairól. A
háborúskodás nélküli világ vágyáról, amelyben a szépség termékeny talajra
lelhet.
– Nincs más választásom – mondta fogcsikorgatva.
Anyja a szemébe nézett, bólintott. Mellette állt.
Lorenzo a könyvelőhöz fordult.
– Nori! Álljunk készen! Ezzel a lépéssel nyerhetünk – mondta.
Mintha csak szavait akarták volna alátámasztani, a szemben lévő ajtó
kinyílt, és Clarice lépett ki rajta mosolyogva, kezében feszületet
szorongatva.
– Minden rendben! – kiáltotta. – Leány – fordult a boldogságtól sugárzó
Guglielmóhoz.
16

– Salviati érsek úr, ön azt tanácsolja, hogy hozzam el a számlát a Medici-

banktól? – tudakolta a pápa.
A szék karfái között pöffeszkedő, az érseki ruha redői közt eltűnő
Salviati mohón figyelte az előtte álló pápát, aki bánatosan bámult kifelé az
eső áztatta kúriakertbe, ahová így most nem mehetett ki.
– Ez az egyetlen helyes lépés, Őszentsége!
A pápa elfordította a fejét, és Salviati látta tekintetében a fájdalmat.
– Lorenzo de’ Medici nem csupán visszautasította a kölcsön
folyósítását – mondta ujjait az arca előtt összeillesztve –, hanem az összes
firenzei banknak is megtiltotta ezt. Pedig azt hittem, hogy céljaink közösek.
Hogy együtt fogunk dolgozni… – A pápa fejét ingatva egy verebet figyelt,
amint az röptében valamit a csőrébe kap, majd tovaszáll. – Milyen szomorú
nap!
– Egyedül a Pazzik szálltak szembe Lorenzo de’ Medici akaratával, és
hajlandóak folyósítani a kölcsönt.
– Kizárólag azért, hogy hozzájuk vigyem át a számlámat a Medici-
bankból – vágott vissza a pápa.
Salviati az ajkába harapott. Szixtusz nem ostoba.
– Mindenesetre… – kezdett bele óvatosan.
 A pápa lassan, töprengő ábrázattal fordult felé, majd bólintott.

17

– Mégis, hogyan lehetséges ez? – háborodott fel Francesco.

Jacopo nem bírt egy helyben maradni. Tehetetlen oroszlánnak érezte
magát, és fel-alá mászkált a dolgozószobában.
Francesco a főkönyv fölé görnyedve igyekezett értelmezni a számlákat.
Természetesen csak azt értette meg a számokból, ami nyilvánvaló volt.
– Megtartotta magának a timsót! – kiáltotta. – Ez csak a pápai tized!
Jacopo megállt az üvegablak előtt. Az ablakrács árnyéka kalitkaként
vetődött arcára.
– Ebben a könyvben feketén-fehéren láthatod, hogyan cselekszenek a
Mediciek, gyermekem. Most már végre számodra is világos.
Háta mögül morgást hallott, ami fokozatosan üvöltéssé erősödött.
Francesco a polcokhoz vágta a könyvelést, a dossziék pedig a földre
hulltak.
Jacopo megfordult.
– Lorenzo! – süvöltötte Francesco, magasba emelve remegő öklét.
Szeme vérben forgott.
– Lorenzo hitvány csaló – tette hozzá Jacopo, saját dühét a nyugalom
álcája mögé rejtve. Francescóhoz lépett, mit sem törődve annak
dühkitörésével. Vállon ragadta, és mélyen a szemébe nézett. – Mindig
emlékezz erre!
Francesco őrülete lassanként hideg számítássá szelídült.
– Így lesz – biztosította nagybátyját. – És tudom, mit kell tennem.
 11
CITTÀ DI CASTELLO

M IKÖZBEN A SÖTÉT ÉJSZAKÁBAN a Medici-palota előtt álló fáklyás alak

felé közelített, Galeazzónak eszébe jutott az öt évvel korábbi este, amikor
Piero de’ Medici találkozóra hívta Careggibe. A körülmények kísértetiesen
hasonlóak, mégis úgy érezte, hogy teljesen más lesz a találkozó kimenetele.
Ügetésből visszavette lépésbe a lovát, így haladt tovább. Négytagú
kísérete szintén lelassított.
Amint a kapuhoz ért, rögtön felismerte a fáklyás alakot. Nem szolgáló
fogadta, hanem maga Giuliano de’ Medici.
– Isten hozta, herceg! – köszöntötte a fiatalember.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, messer – válaszolta Galeazzo. –
Biztosan nagyon sürgető a kérdés, ami miatt ilyen gyorsan Firenzébe kellett
jönnöm.
– Kérem, kövessen! Az emberei pedig a szalonban várakozhatnak:
bizonyára megéheztek és megszomjaztak.
Galeazzo megállt az istállóknál, ahol két ügybuzgó lovászinas
gondoskodott hátaslováról, elvette fegyverzetét, majd a palotába lépve
követte Giulianót az emeletre.
– Erre parancsoljon!
Giuliano kitárta az ajtót, és előreengedte.
Galeazzo egy meghitt helyiségben találta magát, a falakon körben a
Mediciek őseit ábrázoló portrék lógtak. Egy aprócska kandallóban tűz
pislákolt, ami melegséggel űzte el a tavaszi éjszaka hidegét, a szoba fényét
pedig a kovácsoltvas csilláron két körben elhelyezkedő gyertyák
biztosították.
A helyiség közepén elhelyezett, az év utolsó narancsaival megrakott
tálat tartó asztalnál ült Lorenzo de’ Medici egy másik férfi társaságában,
akinek gazdagon hímzett öltözéke idegenül hatott.
 Galeazzónak eltartott egy ideig, amíg felismerte. Azonban amikor
ráismert, összerándult.
– Messer Lorenzo! – kiáltotta a házigazdához fordulva. – Mégis, mit
jelentsen ez?
– Nyugodjon meg, herceg – csitította Lorenzo kezét felemelve.
– Ez egy diplomáciai megbeszélés – tette hozzá Giuliano helyet
foglalva. – Sejtettük, hogy így fog reagálni, ezért eltitkoltuk ön elől, hogy
más vendégünk is van. Bocsássa meg nekünk, de nem volt más
választásunk.
– Tudják, mi történne, ha kitudódna, hogy a velencei dózséval
találkozom titokban?
– Biztosíthatom önt, hogy Velence népe ugyanazt gondolná az önnel
való találkozásomról – felelte Niccoló Marcello.
– Uraim, kérem… – mondta Lorenzo. – Sforza herceg, kérem, tiszteljen
meg minket azzal, hogy helyet foglal a körünkben!
Galeazzo Lorenzóra nézett. Firenze urának tekintete udvarias, de
ellentmondást nem tűrő volt.
A herceg kelletlenül kihúzott egy széket és helyet foglalt, azonban
kezét nem vette le a kard markolatáról.
– Nem vagyok biztos abban, hogy kedvemre való lesz, amit kiötlött,
Lorenzo – tette hozzá.
– Attól tartok, én is hasonlóképpen gondolom – mondta Marcello. – Azt
hiszem, a herceg és én is megértettük, mit szeretnének javasolni, Medici
urak. Azonban közlöm önökkel, hogy a nemes Andrea Foscari óva intett
attól, hogy meghallgassam az önök szövetségre vonatkozó javaslatait. Önök
a Pazzi család egy kegyetlen tagjához adták feleségül a lányát, aki
mindenféle indok nélkül felbontotta a házasságot. Hovatovább garantálták,
hogy a Medicieket és a Pazzikat vérségi kapcsolat köti össze, ami, mint
megtudtam, nagyon távol áll a valóságtól. Nekem olybá tűnik, hogy az önök
szavára nem lehet adni.
– Mindezek ellenére eljött ide – mondta Lorenzo elmosolyodva.
– Ezt akarta javasolni? Szövetséget Milánó, Firenze és Velence között?
– tudakolta Galeazzo.
Lorenzo határozottan bólintott.
– Pontosan ezt, uraim. Olyan korban élünk, amikor az állandóság
bizonytalan dolog. Azonban Imola megvásárlása után Szixtusz pápa olyan
mértékű terjeszkedésbe kezdett, ami veszélyes lehet. – A kezébe vett
néhány narancsot, és félkörben maga elé helyezte őket. – Fő célom, hogy
biztosítsam a békét, uraim. A hosszú és gyümölcsöző békét. És az egyetlen
mód, hogy kivédjünk egy esetleges fenyegetést – folytatta, és elvette az
acéltálcát az asztal közepéről –, az, ha létrehozunk valamit, ami megvéd.
Függőlegesen az asztalra állította a tálcát, mintha pajzs lenne, majd felé
gurította a narancsokat. A gyümölcsök nekiütődtek a tálcának, ami fémesen
megkondult.
– Azt javaslom, hozzunk létre egy szövetséget, uraim. Kölcsönös
védelmen alapuló szövetséget, amely biztosítja városaink védelmét.
– Megértem a mellette szóló érveket, Lorenzo – szólalt meg Galeazzo,
miközben egy feléje guruló narancsot próbált elkapni. – Azonban nem
léphetek önnel szövetségre. Az most nem számít, hogy az egyezség a
biztonságot szolgálja: Szixtusz fenyegetést látna benne. Milánó pedig nem
kockáztathatja, hogy magára haragítja a pápát, ahogy én sem. Mégiscsak a
vejem az unokaöccse…
– De a három erős város szövetsége sokkal erősebb lenne, mint a Pápai
Állam – emlékeztette Giuliano.
– Nem lenne félnivalónk – állapította meg Lorenzo. – Sforza herceg,
talán vitatja, milyen előnyökhöz juttathatná Milánót a Velence által
biztosított korlátlan hozzáférés a tengeri kereskedelmi utakhoz?
Galeazzo felvonta a szemöldökét, miközben tovább játszadozott a
naranccsal. Természetesen ennek az előnye vitathatatlan.
– Dózse – fordult Lorenzo Marcellóhoz –, a pápa bármikor lezárhatja
Imola kapuit, meghiúsítva ezzel a városaink közti kereskedelmet. De lenne-
e bátorsága így tenni, tudván, hogy a milánói hadsereg kész a segítségünkre
sietni?
A dózse egyik kezével az arcát simogatva elgondolkodott a hallottakon.
Néhány pillanatig mind hallgattak. Galeazzo Lorenzo és Giuliano a
dózsét figyelte.
– A firenzei Signoria elfogadná a szövetséget? – kérdezte végül
Galeazzo.
– Erről én gondoskodom, herceg – felelte Lorenzo. – Adja
hozzájárulását, én pedig elintézem, hogy Firenze is elfogadja!
Galeazzo az este során először Marcellóra nézett.
– Nos, uraim… – sürgette őket Lorenzo. – Miként döntöttek?

Lucrezia összegyűrte és a hátsó falat díszítő Ardinghelli-címer alatti

kandallóba dobta a levelet.
 A lángok martalékában olyan volt, akár egy izzó rózsa.
Hihetetlen arcátlanság, hogy Lorenzo ennyi idő elteltével újra találkára
hívja!
Pedig ő világos jeleit adta annak, hogy mi nem működött közöttük: mi
zavarta, dühítette Lucreziát. Lorenzónak meg kellett volna értenie, mielőtt
még a dolgok rosszra fordultak.
Egyik kezét a csípőjére, a másikat az arcára téve nagyot sóhajtott,
miközben a tűzben égő levelet figyelte.
Vagy az is lehet, hogy Lorenzo megértette, nagyon is jól értett mindent,
de arra sem méltatta, hogy beszéljen erről a lánnyal, hanem inkább
visszahúzódott az új, békés családi életébe a klastrom-szökevény
feleségével.
Megfordult és a tükörhöz lépett, ami oly sok szerelmes órájuk néma
tanúja volt. Csak ő ismerte az igazságot, az ö igazságukat. Bárcsak
kérdezhetné, mint egy mesében…
Kigombolta a ruháját, és hagyta a földre hullani. Meztelenül szemlélte
magát a tükörben.
Gyönyörűnek látta magát. Ellenállhatatlannak. Különlegesnek.
És teljesen feleslegesnek.
Az ágyra rogyott. Méhének tompa fájdalma egyre erősebb lett, mint
mindig, a vérzés előtti napokban. Teste minden holdcikluskor eszébe
juttatta termékenységét, női létének lényegét. De élete sohasem teljesedhet
ki, mivel egy játék, egy ábránd, egy megvalósíthatatlan szerelem rabja. Az
élete csupán színjáték. Férjére gondolt, és az elmaradó gyermekáldásra, a
társadalmi kirekesztésre, amiben már évek óta része volt… Tudta jól, mi
ennek az oka: a teste Lorenzóhoz tartozott. Csak neki tudna gyermekeket
szülni, ha ő akarná, ha lehetőségük lenne rá.
Csakhogy neki mástól vannak gyermekei.
Észrevette az asztalon heverő kártyát. Felmarkolta és szétszórta a
szobában. Érezte, hogy szeme megtelik könnyel.
A kártyalapok szanaszéjjel hevertek a földön. Némelyik a színét
mutatta, néhány lefordulva feküdt. Lucrezia fejét a kezébe temetve az ujjai
között ránézett a lapokra.
Tekintete megállapodott a Főpapnőn.
Tényleg ő volt, Clarice! Ö volt az a befolyásos nő, aki az életükbe lépve
belülről bomlasztotta meg a köztük lévő titkos egyensúlyt.
Hangosan szipogva felkelt, és próbálta visszanyerni méltóságát.
Nem. Mindenről Lorenzo tehet. Ő választott. És ő az élet derűs oldalát
választotta: a munkát, a politikát és a családot. Teljesen feleslegesen
küldözget most neki leveleket ennyi idő elteltével, és írja, hogy szüksége
van rá. Hogy merészeli?
Egyesével szedte fel a lapokat. Egymásra tette, majd visszahelyezte a
paklit a polcra. Ekkor pillantotta meg Marsilio Ficino Corpus
Hermeticumának kéziratát, amit Lorenzótól kapott. Olyan erővel szorította
meg, hogy ujjhegyei elfehéredtek. Majd a lángok közé vetette. A tűz
emészteni kezdte, a pokol karjai lassan körbeölelték.
Mi haszna már ennek a könyvnek? Mióta megjelent nyomtatásban, a
félsziget és a világ legnagyobb számban eladott könyvévé vált. Mi maradt a
titokból, miután mindenki előtt felfedték? És mi marad az érzelmekből, ha
már megélte őket?
A szoba ajtaja kinyílt.
Lucrezia megfordulva a férjét pillantotta meg a bejáratban, aki
döbbenten figyelte.
Első gondolata az volt, hogy eltakarja magát. Ehelyett azonban kihúzta
magát férje előtt, állát felemelte, és elé tárta melle szépségét.
Látta, hogy férje habozik, de a szeme tetőtől talpig végigméri.
Lucrezia hozzá lépett, és lerohanta ellenállhatatlan szépségével. Arcát
keze közé fogva megcsókolta, azzal a szenvedéllyel, amivel idáig kizárólag
Lorenzót ajándékozta meg.
Hagyta, hogy a férfi az ágyhoz vezesse, és átengedte magát férje
szenvedélyének. Hagyta, hogy a tükör tanúja legyen első félrelépésének,
amivel Lorenzót csalta meg.

– Megcsináltuk! – kiáltott fel boldogan Giuliano, miután Sforza herceg, a

dózse és Marcello távozott, ők pedig kettesben maradtak Lorenzóval.
– Még nem… – csitította fivérét Lorenzo, miközben egy narancsot
dobált egyik kezéből a másikba. – Meg kell győznünk Firenzét is, és ez nem
lesz egyszerű. Most, hogy elvesztettük a pápai számla kezelését, a
pozíciónk is meggyengült… A Pazzik szünet nélkül támadni fognak, és
mások is ellenünk fordulnak. Soderini például a Biancával kapcsolatos
botrány után nem hiszem, hogy mellénk állna.
Giuliano szólásra nyitotta a száját, ám ekkor valaki kopogtatott a
dolgozószoba ajtaján.
A két testvér összenézett.
– Tessék – mondta Lorenzo.
 Egy szolgáló lépett be.
– Bocsássanak meg, uraim: az imént érkezett egy futár. Sürgős üzenetet
hozott.
Giuliano átvette a levelet, és elbocsátotta a szolgálót.
– Città di Castellóból érkezett – mondta a pecsétviaszra pillantva.
Feltörte a pecsétet, és széthajtogatta a levelet.
Lorenzo figyelte, ahogy fivére olvas, majd ránéz és átadja neki.
– Azt írják, hogy zavargások törtek ki.
– Hallottam elégedetlenkedésről, de Vitelli, a város gonfalonieréje
mindent tagadott – vette át Lorenzo az írást, majd elolvasta annak tartalmát.
– Ellenőrizhetem, hogy igaz-e – ajánlkozott Giuliano.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Lorenzo.
– Nem te vagy az egyetlen Medici – mondta Giuliano és úgy tett,
mintha el akarná hajítani a narancsot.
– Másról van szó – ellenkezett Lorenzo. – Vitelli egy könyörtelen
zsarnok, ráadásul veszélyes is. Emlékezz csak a 68-as mészárlásra, amikor
megölette riválisait. Egyébként is – szúrt oda öccsének – azt hittem, nem
akarsz elmenni Firenzéből.
– Egyáltalán nincs ínyedre, hogy én is tegyek valamit a Köztársaságért,
ugye? Csak a háttérből támogassalak.
Lorenzo közelebb lépett testvéréhez.
– Sandro szerint beleszerettél Simonetta Vespucciba – súgta.
– Ki tudja már azt… ha mindegyik szeretőm nevére emlékeznék, olyan
páratlan memóriám lenne, mint Pico della Mirandolának – horkant fel
Giuliano.
Lorenzo próbált fivére tekintetében olvasni, azonban Giuliano elfordult.
Kivonta vésőjét, és a héjából hosszú spirált vágva meghámozta a narancsot.
– Majd értesítelek, Lorenzo! – mondta a dolgozószobából kilépve.
Amikor egyedül maradt, Lorenzo Giulianóra és Simonettára gondolt,
erről pedig eszébe jutott Lucrezia.
A távolság és az azóta eltelt idő miatt a lány hiányát egyre nehezebben
viselte. Mi történt velük? Biztos volt abban, hogy Lucrezia észrevette a
közeledését Clarice felé. A gyermekek érkezése megbontotta harmonikus
kapcsolatukat, és ennek jelentőségét nem mérte fel. Az irántuk érzett
szeretet két szállal kötötte Claricéhez és a mindennapi élet eseményeihez, és
ez óhatatlanul háttérbe szorította személyes érdekeit és a művét.
De valóban ez az igazság? Ezt csak egy módon tudhatja meg, ha újra
találkozik Lucreziával, és beszél vele.
 Felvett egy narancsot, és egyik kezéből a másikba dobálva játszadozott
vele.
Vajon megkapta az üzenetét? És eljön a találkára?
Aggodalmasan sóhajtott.
Ekkor kopogtattak az ajtón.
– Tessék!
Clarice lépett be.
– Bocsáss meg, de alig bírtam megvárni a Sforza herceggel és a
dózséval való találkozásod végét.
Lorenzo az asztalnak támaszkodott.
– Jól ment, sikerült meggyőznünk őket. Most már csak Firenzét kell
jobb belátásra bírnunk.
Clarice közelebb lépett hozzá.
– De valami más is aggaszt, ugye? Látom a szemedben.
– Giuliano miatt aggódom. Nem hiszem, hogy… érti, mire gondolok –
sóhajtotta Lorenzo.
Clarice habozott, majd a tekintetét kerülve az ablakhoz lépett.
– Ilyen a szerelem, Lorenzo – mondta. – Szenvedünk tőle. De ez a
szenvedés közelebb visz Istenhez.
Lorenzo lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, mit érez iránta
Clarice, és pontosan tudta, mit érez iránta ő.
Felidézte Marsilio Ficino gondolatait a szerelemről. Platón elképzelése
szerint ez az erő teszi lehetővé az ember számára, hogy kiteljesedjen és
újraegyesüljön a másik felével.
És ha az ellenkezője az igaz? Hogy az ember már önmagában teljes, és
a szerelem az, ami kettétöri?

A kés hegye lassan forgott, és belevájt az asztalba.

Jacopo a késhegyet figyelte. Keze alatt égett a munka. Kavargó
gondolatai közepette úgy dolgozott, akár egy megszállott.
Szeme sarkából látta, ahogy Francesco kifizeti a kémet.
– Az, hogy Nicolo Marcello és Galeazzo Sforza együtt érkeztek a
Medici-palotába, csak egy dolgot jelenthet – mondta Jacopo, amint az
informátor elhagyta a szobát. – Lorenzo szövetséget szeretne Firenze,
Milánó… és Velence között.
 – Ezt a Nápolyi Királyság és a pápa nem nézné jó szemmel – mondta
Francesco, és leült vele szemben. – De Lorenzo mindig azt mondta, hogy ha
a városállamok békében élnek egymással, és a tökéletes köztársaság
megvalósulásához erre lesz szükség, ő félreáll.
– És te hiszel neki? – tudakolta Jacopo.
– Szerintem ez a rögeszméje – töprengett Francesco. – Legfőbb célja a
művészet és az emberi tehetség dicsőítése. A politika sohasem érdekelte.
Úgy tűnt, mintha csak leküzdendő akadályt látna benne.
– Ha meg is tudná valósítani ezt a tökéletes köztársaságot – ellenkezett
Jacopo – az itt élő emberek fele ostoba, a másik felének egyetlen törekvése
csak az, hogy megtömje a zsebét. Ez csak anarchiát szülne. Emellett az is
fontos, hogy Firenze a pápa szövetségese maradjon. De most mi vagyunk a
bankárai. A szentatya az egyház, nem pedig az istenkáromlók oldalán áll.
– Akkor meg kell akadályoznunk a szövetséget.
Jacopo bólintott, és egyre erősebben szorította a kés markolatát.
– Mi lovagok leszármazottai vagyunk, Francesco. Nem hagyhatjuk,
hogy egy felkapaszkodott senkiházi káoszba döntse a városunkat. Meg kell
állítanunk, és visszaszereznünk azt a tiszteletre méltó helyünket, ami
Firenze vezetésében megillet minket. – Hirtelen mozdulattal belevágta a
kést az asztalba, és unokaöccse szemébe nézett. – Kuzinom, Salviati
befolyással bír Rómában a pápára, és a Cittŕ di Castellóban nemrég történt
események a malmára hajtják a vizet. Imola és a pápai számla elvesztése
után mindenki tudja, hogy a Mediciek nem legyőzhetetlenek, ahogy
egyesek hitték. Itt az ideje, hogy legyőzzük őket.
– Van már terve? – kérdezte Francesco.
Jacopo elmosolyodott.

Az Ardinghelli-vadászterületet betöltötte a mindent elborító gyöngyvirág

illata, a fák lombkoronája pedig zöld felhőként lebegte be az eget. Szajkók
és csiripelő verebek cikáztak fel s alá.
Lorenzo szíve szaporán vert, miközben lova, Pacio patái felkavarták a
tavalyi őszről maradt száraz leveleket.
Vajon Lucrezia eljön? Mit mondanak majd egymásnak?
A kanyar utáni hosszú ösvény végén feltűnt titkos templomuk.
A természet nem pihent: a növényzet az utóbbi hónapokban szorosan
körbenőtte az épület homlokzatát. Az északi oldalon a vadszeder felkúszott
már egészen a rózsaablakig, szúrós karjai szorosan fonták körül, dúsan
burjánzó levelei pedig tündöklőén ragyogtak a délutáni napfényben.
Lorenzo haladt tovább az úton. Elért a keresztelőkútig, ami a
tövishalom alatt alig észrevehetően feküdt. Elért oda, ahová a lovaikat
szokták kikötni, és leszállt a nyeregből. A szárat a szokásos ághoz kötözte.
Körülnézett, de Lucreziának semmi nyoma nem volt. Belépett a templomba,
és mélyen beszívta a virágpor illatát. Elhagyatott, mámorító vadság áradt
mindenből.
Várt. Egy varjú suhant át hirtelen a romok alatt, és rozsdás csíkot húzott
az égboltba.
Az ezt követő, üvöltő csend beigazolta, amitől annyira félt.
Lucrezia nem jött el.

A pápa, kezében rózsafüzérrel, lassan sétált fel és alá a kúria

különtermében.
– A Giustinik frakciója Città di Castellóból kérte, hogy avatkozzak be a
Vitellik erőszakos fellépése ellen, Salviati érsek. Azonnal útnak indítok egy
nunciust, hogy közvetítsen a felek között.
Salviati a pápa mellé lépett. Gondosan megválogatta a szavait, mielőtt
megszólalt.
– Szentatyám… ez most nem a békítés ideje. Città di Castellót nem sok
választja el a katasztrófától… Csak a leghatározottabb fellépés segíthet.
– Küldjék hadsereget a városra? – nézett kérdőn Salviatira.
Az érsek nem szólt, csupán lehajtotta a fejét.
– És miből fizetem ki? – folytatta a pápa. – A Pazzi-bank kölcsönével
megvásároltam Imolát, és ki kell fizetnem még a megkezdett építkezéseket
is. Továbbá, ahogy bizonyára ön is tapasztalta, a rokonaim folyamatosan
pénzért és karrierjük előmozdításáért zaklatnak. Még azok is, akiknek a
létezéséről nem is tudtam!
– Használja ezt ki! – csapott le Salviati azonnal a kínálkozó alkalomra.
– Bízza a sereg vezetését bíboros unokaöccsére, Giuliano Della Roverére.
Amikor pedig Città di Castello elesik, túl azon, hogy a Giustiniknek
köszönhetően szentatyám irányítása alá kerül, a bíborost és a hadsereget is
meg kell fizetniük.
A pápa elgondolkodott a hallottakon. Arcán Salviati csodálkozást vélt
felfedezni, de valami mást is. Egy csipetnyi… félelmet.
 Ez pedig szinte megrészegítette.
A pápa fél tőle.
Majd felrobbant belülről, lelke mélyén vad öröm tombolt.

Niccolo Vitelli nevetése harsogta be Città di Castello fogadótermét, és

visszhangzott a boltívek alatt.
Giuliano komor arccal figyelte, ahogy rázkódik a nevetéstől: arca
vöröslött, szeme vérben forgott.
Vitelli látta, hogy Giulianót nem hatja meg a jókedve, és igyekezett
türtőztetni magát. Nevetése előbb köhögésbe váltott, majd vicsorrá
változott, végül haraggá alakult.
– Messer de’ Medici, nem tudom, kitől hallotta ezek a képtelenségeket
– fakadt ki. – Maga is láthatja, hogy Città di Castellóban nincs semmiféle
zavargás.
Karosszékéből felkelve a piactérre néző ablakhoz lépett.
Giuliano mellé állt.
Egy fecskeraj húzott keresztül az azúrkék égbolton a dóm melletti
jellegzetes, henger alakú harangtorony mellett. A távolban magasodtak a
várost védő falak, amiket Vitelli védelmi célokra emeltetett: kell ennél jobb
bizonyíték? Alant, kicsit közelebb, a téren és az épületek között kanyargó
girbegurba sikátorokon különféle színű, kifeszített vásznai alatt álló árusító
pultok előtt néhány lakos sereglett össze. A portékájukat kínáló árusok
kurjantása és a nép hangoskodása valóban nem utalt sem vitatkozásra, sem
lázongásra.
– Messer Vitelli – mondta Giuliano, miközben a kezében szorongatott
kesztyűjével csapkodta a tenyerét –, az utolsó váltás óta megtett út
meglehetősen hosszú volt. Nem bánná, ha sétálnék egyet, hogy
kinyújtóztassam a tagjaimat?
Kérlelve nézett Vitellire, hogyne tagadja meg tőle ezt a szívességet.
– Erre parancsoljon! – dünnyögte Vitelli egykedvűen.
A lépcső felé menet Giuliano észrevette, hogy Vitelli összenéz az egyik
szolgával, aki nagy sietve előttük hagyja el a helyiséget.
– Egy kis türelmét kérem, messer de’ Medici – szólalt meg Vitelli a
feljáróhoz érve. – A fájó lábam miatt egyszerre csak egy lépcsőfokot tudok
megtenni.
 Giuliano elfintorodott. Nem valami nagy alakítás, azért egy ilyen
dörzsölt üzletembertől ennél többet várt.
Eltartott egy ideig, amíg eljutottak az ajtóhoz, és amint kiléptek, az
épület melletti lépcső közelében csoportosuláshoz értek. A kereskedők
mellett szorosan fegyveres őrök álltak.
Vitelli rendkívül elégedettnek látszott.
– Rajta! Kérdezze csak meg ezeket a kereskedőket, ha nekem nem hisz!
– bátorította.
Giuliano válaszra sem méltatta, hanem egyenesen átsétált a tér másik
végére.
– Jöjjön csak, messer Vitelli! Inkább a pultoknál árusítókkal beszélnék.
Vitelli vonakodva lépkedett utána, és intett az őröknek, hogy kövessék
őket.
Giuliano kíséretével együtt a piacon összesereglett tömeghez lépett.
Minden normálisnak látszott, mégis… mégis volt valami fura a levegőben.
Eltartott néhány pillanatig, amíg rájött, mi az: senki sem fordult feléjük.
Túlságosan közömbösen, mesterkélten viselkedett mindenki.
Végigment a pultokkal szegélyezett úton: megnézte a lábuknál fogva
fellógatott fácánokat, a cserzettbőr-halmokat, a szövetekkel megrakott
ládákat, a fémeszközöktől, edényektől, fazekaktól, kősótól és fűszerektől
roskadozó szekereket. Hétköznapi férfiak és nők mászkáltak fel s alá a
portékákat vizsgálva, válogatva, és próbálták a legkedvezőbb árat kialkudni.
Ahogy Giuliano haladt előre a forgatagban, nyomában a mindinkább
vonakodó Vitellivel és kíséretével, a zajongás egyre halkabbá vált, végül
pedig teljesen elült.
Egy ószeres pultja mellé érve Giuliano megállt. A hirtelen támadt,
valószínűtlen csendben körbefordult, végül tekintete Vitellin állapodott
meg. A zsarnok arca ingerültségtől reszketett, de emellett Giuliano
határozottan félelmet is látott rajta.
Giuliano próbálta volna kideríteni az okát, azonban a tömegből valaki
egy tojást vágott Vitellihez. A tojáshéj szétrepedt, és a díszes, fekete zekét
sárgás folttal borította be, ami szépen lassan lefelé kezdett csúszni.
Vitelli megdöbbent, az őrök pedig odaugrottak.
Az emberek közé csörtetve kiemelték a tömegből az elkövetőt. Giuliano
nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lássa. Egy rongyokba öltözött, középkorú
férfi volt, csálé fejfedője az arcába lógott.
Asszonyok sikoltoztak.
– Engedjék el, hagyják! – kiáltotta egy tagbaszakadt férfi az őröknek
feszülve.
 Több kereskedő is csatlakozott hozzá.
– Állj! – üvöltötte el magát Vitelli.
Az őrök kivonták kardjukat, de a piacon tartózkodó polgárok elkapták
és karjaikat hátracsavarva lefogták őket.
Giuliano fémes csengést hallott. Az egyik fegyverest találták sisakon.
Alig ocsúdott fel, máris további kövek záporoztak, a tömegből pedig
méltatlankodó, gyűlölködő kiáltások hallatszottak.
– Elfogni! – rikácsolta Vitelli, és ijedten hátrált.
A fegyveresek felemelt kardokkal estek a tömegnek, amire a nép üvöltő
robajjal válaszolt.
– Halál a Vitellikre!
– Hatalmat a Giustiniknek!
Giuliano érezte, hogy zsigerein úrrá lesz a pánik, és egy csapásra élénk
emlékként törtek rá a volterrai emlékek.
Kísérete körbevette, és hátrálni kezdtek, a palota irányába. Giuliano
gyorsította lépteit, miközben a fejét próbálta védeni a kőzáportól és a többi
feléjük hajított tárgytól.
A felfegyverzett katonák védelmében látta, hogy a pocakos Vitelli a
palota lépcsőjén próbál felkapaszkodni.
Körülötte mindenhonnan üvöltés és küzdelem hangja hallatszott, de
végül elérte a kaput, és a hatalmas, díszveretes ajtószárnyak becsukódtak
mögötte.
Giuliano egy oszlopnak vetette a hátát, levegőért kapkodott.
Vitelli kipirult képpel, zihálva fújtatott vele szemben.
8

– Fivérem most tért vissza Città di Castellóból – mondta Lorenzo a

Signoria-palotában összegyűlt többi priornak, egyik kezét Giuliano vállára
téve.
A teremben mindenki feszülten figyelt.
– A hír igaz, valóban vannak zavargások. A Vitelli-ellenes csoport
vezetője, Giustini a pápa közbelépését kérte. Mind tudjuk, hogy ez mit
jelent. Szixtusz már rátette a kezét Imolára. Ha Cittŕ di Castellót is
felszabadítja a Vitellik uralma alól, akkor de facto kormányozná is,
irányítása alatt állna a terület, és az umbriai oldalról is elzárna minket.
A termen izgatott morajlás futott végig.
– Rendet! – parancsolta Petrucci.
– Teljesen világos, hogy a pápa terjeszkedni akar, akár a többi
városállam kárára is – vonta le a következtetést Lorenzo.
 – Salviati érsek arról tájékoztatott, hogy a pápai sereg már a város felé
vonul – vetette közbe Francesco de’ Pazzi. – Talán akkor kellett volna
közbeavatkoznia Giuliano de’ Medicinek, amíg a városban volt.
Újabb riadt kiáltozás kezdődött. Lorenzo végigtekintett a sorokon, látta
Vespucci, Soderini és Ardinghelli riadt tekintetét. Lucrezia férje eszébe
juttatta szerelmét, és ettől rosszul érezte magát.
– Csendet! – rendelkezett Petrucci. – Mégis mit tehetett volna Giuliano
de’ Medici azon kívül, hogy tisztázza a helyzetet?
Jacopo de’ Pazzi felugrott és előrelépett.
– Petrucci gonfaloniere! – kiáltotta. – Önnek nem kellene pártatlannak
lennie?
– Messer de’ Pazzi! – vágott vissza Petrucci. – Azonnal vonja vissza a
vádjait!
– Nem áll szándékomban! Ellenkezőleg: indulni fogok ön ellen a
következő választáson.
A priorok Jacopót éltették vagy korholták, Lorenzo a döbbenettől
kábultan ajkába harapott. Giuliano feldúlt arcát figyelte.
– Válasszunk olyan gonfalonierét, aki nem a Mediciek, hanem a város
érdekeit tartja szem előtt – tetézte Francesco.
Lorenzo felállt.
– Uraim! – üvöltötte mindenkit túlharsogva. – Figyeljenek rám!
A priorok lassanként elcsendesedtek, és ránéztek.
– Egy köztársaságban bárki szabadon elmondhatja a véleményét. De
jelenleg ennél sokkal sürgetőbb kérdésben kell döntenünk. – A terem
közepére sétált, és körbefordult, hogy mindenki lássa. – A pápa
terjeszkedésbe kezdett, és körbezár minket. Bár most békében élünk, nem
tudhatjuk, mit hoz a jövő. Ezért azt javaslom, hogy hozzuk meg a szükséges
óvintézkedéseket, a város és kereskedelmünk szabadságának és
biztonságának megóvása érdekében. – Szünetet tartott, jelezve, hogy nincs
más választásuk.
– És ön mit javasol, messer de’ Medici? – kötözködött Jacopo.
Lorenzo feléje fordult, de mindenkihez szólt.
– Van egy javaslatom. Szerezzük meg azoknak a támogatását, akik
hajlandóak velünk együttműködni, és hozzunk létre egy városállamok
közötti szövetséget, ami biztosítja a hatalmunkat és a biztonságunkat.
Egyikük már szövetségesünk, a Milánói Hercegség, a másik pedig… a
Velencei Köztársaság.
A testület fele hitetlenkedve és meglepetten ugrott fel.
 – Már beszéltem Sforza herceggel és a velencei dózséval. Vázoltam
nekik, hogy a szövetség milyen előnyökkel járhat mindnyájunkra nézve, és
egyetértettek velem. Most rajtunk a sor. Firenzének kell döntenie.
– Szálljunk szembe a pápával? – hitetlenkedett Jacopo, és közelebb
lépett hozzá, mintha rá akarna rontani. – Ez nem csupán istenkáromlás,
hanem őrültség! Azt akarja, hogy Firenzét kiátkozzák? – Látványosan
keresztet vetett, és sokan követték a példáját.
Mindenhonnan morgolódás és ellenkezés hallatszott.
– Éppen ellenkezőleg: el kell kerülnünk, hogy bárkinek ki legyünk
szolgáltatva – emelte fel Lorenzo a kezét. – És hogy mindaz, amit eddig
elértünk, elpusztuljon.
– Csak a maga nevében beszéljen, Lorenzo! – fintorgott Jacopo. –
Firenzének semmi szüksége sem a felforgató, pogány eszméire, sem az ön
által elképzelt köztársaságra. Maga még nagyon fiatal, és mások életét
kockáztatja! Én nem értek egyet önnel! Tudja meg, hogy Firenze sem áll a
maga pártján!
– Rendet a teremben! – üvöltötte Petrucci a karosszékéből, és vadul
rázta a csengőt. – Csend legyen!
Lorenzo állta Jacopo tekintetét, és most végleg megértette, hogy soha
nem lesznek egy véleményen.
– Bocsássuk szavazásra messer Lorenzo javaslatát! – folytatta Petrucci
a priorokat túlkiabálva. – Három nap múlva ismét összeül a tanács, és
döntést hoz.
Jacopo hátrafordult, és családtagjaira nézett.
Lorenzo továbbra is őt figyelte. Talán Jacopónak igaza volt a
vesztőhelynél. Ők ketten tényleg jobban hasonlítanak egymásra, mint
gondolta.
Sokatmondóan nézett fivérére: a kocka el van vetve.
– Jól figyelj, Giuliano – mondta fivérét félrehúzva –, sok dolgunk lesz.
Meg kell győznünk a priorokat egyesével, hogy szavazzanak a szövetségre.
Egymás után, érted? Biztosnak kell lennünk híveink támogatásában, és meg
kell szereznünk azok bizalmát, akik ellenünk vannak.
– Persze, mondanod sem kell: minden világos – felelte Giuliano.
– Kivel szeretnéd kezdeni? – kérdezte Lorenzo.
– Marco Vespuccival – húzódott mosolyra Giuliano szája.
– Teljesen biztos vagy benne?
– Nem kell aggódnod – bólintott Giuliano.
– Legyél nagyon óvatos! – egyezett bele Lorenzo. – Én Ardinghellit
veszem célba.
 Nem vallhattak kudarcot.

A Vespucci-palota előtt állva Giulianónak eszébe jutott a nap, amikor

először jártak itt Sandróval.
Azon a napon egyikük sem gondolta volna, hogy itt, az épület előtt
találják meg azt, amit keresnek… hogy aztán együtt el is veszítsék.
Állát előreszegezve mélyet lélegzett. A palotában komoly próba vár rá.
Annak bizonyítéka, hogy sikerült túlélnie élete mindent elsöprő viharát, és
nem vész oda. Meghajlik ugyan, de el nem törik.
Végigment az úton, egészen a lépcsősorig, majd elindult felfelé.
Vajon látja őt? Találkozik vele?
A bejárati ajtóhoz érve megragadta a kopogtató nehéz fémgyűrűjét, és
kétszer erősen odacsapta.
A súlyos ajtószárny kinyílt, és egy ügybuzgó, öreg szolga arca tűnt fel
mögötte.
– Lenne olyan szíves jelenteni messer Vespuccinak, hogy Giuliano de’
Medici szeretné tiszteletét tenni?
A szolgáló felismerte, és udvarias hajlongás közepette betessékelte.
A társalgóba vezette, majd eltűnt.
Giuliano leült a hosszú asztal mellé, és mélyeket lélegezve próbálta
csillapítani izgalmát. A bútorok fájából áradó, enyhe méhviaszillat
Simonetta hajának mézillatát idézte fel benne, ami arról tanúskodott, hogy
Simonetta itt van valahol a palotában. Közel voltak egymáshoz, de a termek
labirintusának két ellentétes végén, akár Thészeusz és Ariadné.
Az ő fonalukat azonban elvágták.
– Messer Giuliano! Isten hozta! – hozta vissza Vespucci hangja a
valóságba.
Amint a házigazda belépett, Giuliano illedelmesen felállt.
Vespucci odalépett, és kezet fogott vele. Nyomában egy szolgáló jött. A
kezében lévő tálcán egy kancsó bort és két poharat hozott.
– Nagyon örülök a látogatásának – szólalt meg Vespucci – de igazán
nem kellett volna…
A szolga kitette a két poharat az asztalra, és látványos mozdulatokkal
bort töltött. Majd letette a kancsót, és elhagyta a helyiséget.
– Az önök családjához való hűségem megkérdőjelezhetetlen. A
szövetségre fogok szavazni – biztosította Vespucci, és megemelte borral teli
poharát.
Giuliano szívélyes mosollyal nyugtázta a hallottakat, majd
felhörpintették a pohár tartalmát.
– Nagyon hálás vagyok önnek, messer Vespucci: Firenze nehéz
időszakot él át, és megnyugvással tölt el a gondolat, hogy olyan biztos
szövetségesekre támaszkodhatunk, mint ön.
– Semmiség, messer. A velencei kereskedelmi út páratlan üzleti
lehetőség számomra… Nem hagynám ki azért, hogy pápai tizedet fizessek,
ami aztán Imolába vagy Cittŕ di Castellóba vándorol. Ez nem lenne okos
ötlet.
Mialatt iszogattak és a legkülönfélébb témákról társalogtak, Giuliano
próbálta úgy alakítani a beszélgetést, hogy szóba kerüljön Simonetta.
Amikor megértette, hogy a látogatás már a végéhez közeledik, de még csak
nem is láthatta, szétfeszítette az elviselhetetlen vágy, hogy legalább halljon
felőle.
Váratlanul azonban maga Vespucci nyújtott neki mentőövet.
– Messer, lenne még valami… – Mintha zavarát próbálná leplezni,
mutatóujját az orra alá helyezte. – A képpel kapcsolatban, amit messer
Botticelli készített számomra…
– Mondja csak, kérem!
– Lenne valamilyen mód arra, hogy eljusson hozzám? Volt egy kisebb
vitám a mesterrel, és még nem volt módomban elhozni az elkészült művet.
Természetesen haladéktalanul kifizetem az árát.
Giuliano mosolygott, és érezte, hogy enyhül a feszültsége.
– Természetesen, messer. Biztos vagyok abban, hogy Sandro boldogan
eljuttatja önhöz.
Vespucci arca egy pillanatra elkomorult, majd újra szívélyes lett, és
kezet nyújtott.
– Adja át üdvözletemet a fivérének!
– Ön pedig a feleségének – rázott kezet vele Giuliano.
Vespucci megint elkomorodott.
– Valami baj van? – kérdezte Giuliano.
– Semmi… feleségem sajnos ma gyengélkedik, csupán ennyi.
Giulianót valósággal letaglózta a hír.
– Remélem, semmi komoly.
– Bízom benne, hogy nem. De azért hívattam egy orvost Padovából.
Nem szeretnék kockáztatni.
– Ez természetes. Adja át a legőszintébb jókívánságaimat a feleségének,
mielőbbi gyógyulást kívánok neki!
 – Köszönöm, messer Giuliano.
Vespucci megrázta a csengőt, mire egy cseléd jelent meg az ajtóban.
Giuliano követte a szolgálólányt, aki a kijárat felé vezette, amikor
Simonetta egyik társalkodónőjét látta belépni az egyik szobába, kezében
egy kancsó vízzel.
A szíve hevesen kezdett verni, és mintha a társalgóban érzett hódító
illat erősödött volna, az a láthatatlan szál, ami Simonetta felé vezeti.
Néhány forduló után megállt a folyosón.
– Bocsásson meg – fordult a szobalányhoz –, úgy tűnik, hogy a
kesztyűmet az asztalon felejtettem. Visszamegyek érte, ha megengedi.
Várjon csak meg itt nyugodtan!
Választ nem várva visszasietett. Elért az ajtóhoz, amin az imént a
társalkodónőt látta bemenni. Lenyomta a kilincset, és belépett.
És akkor meglátta.

10

– Messer Lorenzo! – köszöntötte a terembe lépve a házigazda, Niccolo

Ardinghelli.
Lorenzo ellépett a csodálatos falikárpitoktól, mosolyogva a házigazda
felé indult, amikor észrevette, hogy Ardinghelli mögött Lucrezia is belépett.
– Bocsássa meg, hogy megvárakoztattam! – szabadkozott Ardinghelli.
– Én kérek öntől elnézést, messer, hogy hívatlanul érkeztem – fogott
kezet a férfival Lorenzo, majd a feleségére mosolygott.
Lucrezia pukedlizve viszonozta a mosolyt.
– Madonna Lucrezia, mindig örömmel tölt el, ha láthatom. Hogy van? –
tudakolta.
– Kiválóan, messer! Remélem, ön is hasonlóképpen!
Tekintetük csak egy pillanatra találkozott anélkül, hogy megállapodott
volna egymáson, ahogy oly sokszor régen is, amikor Lucrezia férje jelen
volt.
Lorenzót boldogsággal töltötte el, hogy ebben a közönyben abszurd
módon cinkosok, de nem tagadhatta le, mennyire megérintette Lucrezia
szépsége. Ilyen hosszú ideig tartó távollét után lelkét szinte megfojtotta
Lucrezia szépsége.
Miért nem voltál ott a szentélyünkben? – kérdezte a tekintete.
Magadtól kérdezd a választ, felelte a lány szeme.
 Lorenzo erőlködött, hogy ne bámulja olyan feltűnően, és igyekezett
elhallgattatni szívének hevességét, és próbált észszerűen viselkedni.
– Azt gondolom, tudom, hogy miért van itt… – kínálta hellyel
mosolyogva Ardinghelli.
Leült vele szemben, felesége pedig mellé állt.
– És mi a válasza? – kérdezte Lorenzo helyet foglalva.
Ardinghelli habozott, és hátrafordult, hogy Lucreziára nézzen.
Majd visszafordult Lorenzóhoz, és határozottan kijelentette:
– A válaszom: nem.
Lorenzo továbbra is Ardinghellire nézett, mintha magyarázatot várna
tőle.
– Velence beleavatkozott a Konstantinápollyal való kapcsolatomba, és
ezt az üzleti ügyeim is megsínylették.
– Értem.
Lorenzo lopva Lucreziára pillantott. Csak egy pillantás volt, Lorenzo
mégis mindent megértett. Ahogy máskor sem, nem kellett beszélniük
ahhoz, hogy tökéletesen értsék egymást. Elképesztő hatással volt rá.
Neheztelt rá, ennek oka pedig bizonyosan Clarice. Clarice és az új
családjuk.
– Azonban engedje meg, messer Ardinghelli, hogy emlékeztessem:
üzleti ügyei elsősorban Firenze biztonságától függenek. A szövetség pedig
ebben az értelemben egy új, legyőzhetetlen hatalmi erőt képviselne. Velence
pedig ellenségből szövetségessé válna.
Lucrezia egyik kezét a férje vállára helyezte. Lorenzo érezte magán a
lány tekintetét, de nem ingott meg, és nem engedett a kísértésnek, hogy
ránézzen.
– Nem fogok maga ellen szavazni, messer – mondta Ardinghelli. – De
mellette sem. Tartózkodni fogok. Ez minden, amit felajánlhatok.
Lorenzo bólintott.
Még egyszer Lucreziára nézett.
Olyan bűnért akartál megbüntetni, amit nem követtem el. Ha tényleg azt
hiszed, hogy elmentem a találkozóra, nagyon tévedsz, mondta Lorenzo
tekintete.
Csak remélte, hogy ahogy mindig, Lucrezia most is kitalálja a
gondolatait.

11
Giuliano megállt a küszöbön.
Simonetta széles kendőbe burkolózva ült az ablaknál. Egy szobalány
feltűnő előzékenységgel éppen vizet töltött neki a kanoséból.
Mindketten mozdulatlanná dermedtek, ahogy meglátták őt.
– Giuliano! – kiáltott fel Simonetta, és szemérmesen a kendőbe
burkolózott, hogy felkeljen.
– Várj! Kérlek, ne kelj fel! – Giuliano nagy lendülettel hozzá lépett.
Simonetta visszaereszkedett. Szemét lesütve kissé oldalra fordult, hogy
a fiú ne láthassa az arcát: biztos volt abban, hogy árulkodik hogylétéről.
– Hagyj magunkra! – utasította szobalányát, aki megvető pillantást
vetett Giulianóra, majd rosszalló tekintettel az arcán elhagyta a szobát.
– Kérlek, Giuliano – szólalt meg Simonetta, amint egyedül maradtak. –
Nem szabadna itt lenned. Hogy kerülsz ide?
A fiú próbált közönyösnek mutatkozni.
– Azért jöttem, hogy üzleti ügyben egyezkedjek a férjeddel…
politikáról van szó.
Simonetta összeszedte a bátorságát, és megfordult.
Elgyengült, de Giuliano így is látta rossz egészségi állapotának a jeleit.
– Örülök, hogy elfoglaltad a helyed a fivéred mellett a Medici
családban – mondta Simonetta.
Giuliano térdre ereszkedett előtte, és megfogta a kezét.
– Lehetek teljes jogú Medici és szerethetlek is, a kettő nem zárja ki
egymást, Simonetta!
A lány felállt, és a fiút is erre késztette. Kedvesen elhúzta kezét
Giuliano kezéből.
– És ez lenne a célod? Hogy ezt bebizonyítsd nekem?
– Nincs más célom, mint hogy veled legyek, hogy biztosan tudjam:
bármi is legyen, az enyém vagy.
Simonetta küzdött magával.
– Ez nem lehetséges, Giuliano, te is tudod. Miért nem fogadod el
végre?
– Neked okoz nehézséget, hogy megértsd a… mérhetetlen jelentőségét
annak, ami köztünk van. Hogy vagy képes elfelejteni azt, amit átéltünk?
Hogyan lehetséges, hogy nem akarod újra és újra átélni, egészen az
örökkévalóságig?
Simonetta hosszan, csendben figyelte Giulianót. Orrcimpái reszkettek,
mélyet lélegzett, és mellkasa megemelkedett. Tekintetében a fiú meglátta
azt a finom kis csodálkozást, amelyet annyira szeretett. De a fény kialudt a
szemében. Simonetta a távolba bámult, hangja pedig érzéketlenné vált.
 – Csak egy kis játék volt – mondta tagoltan. – Nem volt köztünk
semmi. Semmi – nézett a fiú szemébe.
Azt ezt követő dermedt csendben Giuliano érezte, ahogy a világ
meghasad és darabokra hullik, akár egy tökéletes festmény, amely
felrobbanva elveszíti minden színét, végül pedig az üres és halott vászon
marad csupán.
– Most menj – utasította Simonetta.
Giuliano felszegett állal, neve tekintélyének tudatában állt előtte.
– Rendben van, madonna. Bocsásson meg, hogy zavartam!
Az ajtó felé fordult, és határozott léptekkel indult kifelé. Végigment a
folyosón, ahol ismét a labirintus bolyongó foglyának érezte magát, akárcsak
a palotába érkeztekor.
A bejárati ajtóhoz ért, ahol az őt kísérő szobalány várta Simonetta
cselédjével együtt.
Tudomást sem véve róluk kilépett a palotából… és átadta magát a
fájdalomnak.

12

Az oroszlánüvöltés megrázta a levegőt a kőfal menti úton, és Francesco

bordáiban visszhangzott, mintha mellkasából szakadt volna ki sokkal
inkább, mint a fenevad torkából.
Francescót teljesen lázba hozta az erőfitogtatásnak szánt esemény. A
ketrecben fel-alá sétáló vadállat nemességét és félelmetességét csodálta.
– Mi jelképezhetné hívebben Firenze városát? – kérdezte nagybátyja.
– Jól mondja, messer… – értett egyet Bernardo Bandini, és gyűrűkkel
borított, vaskos ujjával végigsimította a felső ajkát. – Nemes, erős, félelmet
keltő állat. Akárcsak az önök nemesi családja, messer de’ Pazzi.
Francesco büszkén húzta ki magát.
– Messer Bandim, számíthatunk a támogatására? – tette fel a kérdést
nagybátyja.
– Természetesen, messer. Jól tudják, hogy miután Lorenzo de Medici
letartóztatta a fivéremet Pisában, minden árunkat elkobozták. Ha ön nem
folyósítja azt a kölcsönt, most nagy bajban lennék…
Francesco nagybátyjára nézett, aki helyeslőén bólintott.
– Köszönöm, messer. A kereskedők tették naggyá a Köztársaságunkat.
Bandini fejbiccentéssel búcsút vett tőlük, és szokásos bumfordi
járásával elindult a kőfal mentén.
 – Uraim!
Az utca túloldaláról hangzó kiáltásra mindketten megfordultak, és
Soderini priort látták közeledni.
– Isten hozta. Épp önt vártuk – köszöntötte Jacopo, kézfogás után pedig
átnyújtotta neki a megtömött bugyellárist.
Soderini előbb a pénzre, majd rájuk pillantott.
– Már értem! Tehát ennek köszönhetem az invitálást! Azt gondolják,
hogy engem csak úgy meg lehet vásárolni? Kínáljanak bármennyi pénzt,
nem fogom elárulni a Medicieket – rázta meg a fejét.
– Valóban, messer? – kérdezett vissza Jacopo felé fordulva.
– És a Piero de’ Medici elleni merénylet? – vetette közbe Francesco. –
Ami önnek komoly anyagi haszonnal járt…
Soderini falfehér lett.
– Talán elfelejtette? – kérdezte Jacopo, és egyik kezét a férfi vállára
helyezve arra késztette, hogy néhány lépést hátráljon az oroszlán ketrece
felé.
– Hogyan… erre nincs semmiféle bizonyítékuk… – védekezett
Soderini.
– Ha maga mondja… – Jacopo felszegte az állát, felhúzta szemöldökét
és kibiggyesztette ajkait, de a mosoly nem tűnt el a szeméből.
– Biztos vagyok abban, hogy az ön jó barátja, Lorenzo semmit sem tud
a dologról – mondta Francesco.
– Ha azt kívánja, hogy továbbra is titokban maradjon, akkor a szövetség
ellen szavaz – bökte ki végül Jacopo.
Leengedte az állát, és Soderini szemébe bámult. Anélkül, hogy tudta
volna, ugyanazt a pózt vette fel, amit a háta mögötti ketrecben a fenevad.
– Megkapja a szavazatomat – válaszolta Soderini. – De tartsa meg a
pénzét.
Jacopo felnevetett, az oroszlán pedig velőtrázó üvöltést hallatott.
Erejétől megrengett talpuk alatt a föld.
13

A hintóban utazó Clarice magához szorította a füzetet.

Talán amit tenni készül, éppen ellene fordul majd, de egyáltalán nem
érdekelte. Sokat gondolkodott rajta, és Istenhez imádkozott, hogy mutassa
meg neki a helyes utat, és amikor Lorenzo két nappal ezelőtt beszámolt
arról, hogy Ardinghelli prior nem támogatja a szövetséget, megértette, hogy
az Úr az ő kezébe adta a lehetőséget, hogy a helyes irányba terelje az
események alakulását.
 A hintó lassított, majd megállt.
A kocsis leszállt, és lesegítette előbb őt, majd a szobalányát.
Clarice felpillantott: az Ardinghelli-palota magasodott előtte a
fátyolfelhőkkel borított égbolt előtt.
Az időjárás megváltozott. Ez is egy jel.
A bejárati ajtóhoz értek, és a szobalány bekopogtatott.
Néhány pillanatot várni kellett, mire az egyik szolgáló ajtót nyitott.
– Clarice de’ Medici vagyok. Találkozóm van Lucrezia Ardinghellivel.
A szolgáló beinvitálta őket.
– Foglaljon helyet, madonna, azonnal szólok az asszonyomnak!
Elsietett, Clarice pedig leült a szalonban. A helyiség dekorációja az
Ardinghelli család kereskedelmi tevékenységéről tanúskodott.
Rövidesen Lucrezia tűnt fel az ajtóban.
– Madonna Clarice – köszöntötte hűvösen.
Clarice felkelt, hogy viszonozza a köszöntést. Nem tudta figyelmen
kívül hagyni Lucrezia díszes ruháját. A ruha szabása, ahogy mindig,
kendőzetlenül láttatta a formáit. A homlokát ékesítő, rubinokkal kirakott
diadém csillogása pedig megsokszorozta igéző tekintetének ragyogását.
Clarkét mindig felzaklatta Lucrezia megjelenése: mintha a világ minden
kísértése benne öltene testet.
– Köszönöm, hogy fogad, madonna Lucrezia.
– Ne tegyünk úgy, mintha barátnők lennénk.
– Én soha nem játszom meg magam – válaszolta kimérten –, mint
például ön a menyegzőmön, amikor felettébb szívélyesnek mutatkozott.
Lucreziát megrázták Clarice szavai, de gyorsan visszanyerte önuralmát.
– Nyugodtan mondja meg Lorenzónak, hogy a férjem nem gondolja
meg magát.
– Nem Lorenzo küldött ide.
Lucrezia felvonta a szemöldökét, szája pedig gúnyos mosolyra
húzódott.
– És azzal akar a kedvében járni, hogy megalázkodik az előtt, akit a
férje becsapott?
– Lorenzo nem hazudott. Tényleg szerette önt! – bámult rá. – Önt
tekintette asszonyának. Csak a város érdekében vett nőül engem, ezt maga
is tudja. Miért feledkezik meg erről?
– Nem feledkeztem meg róla. Azonban ahogy önt nem szereti,
megértettem, hogy engem sem szeretett soha. Ha ezt mondta magának,
akkor tudja meg, hogy hazudott.
– Nem ő mondta – vágott vissza Clarice.
 Felemelte a füzetet, amit a kezében szorongatott, és Lucreziának
nyújtotta.
– A breviáriuma? Mit kezdjek vele?
– Nem breviárium. Olvasson csak bele!
Lucrezia próbált higgadt maradni, de legyőzte a kíváncsisága, és elvette
a füzetet. Hosszú, ápolt ujjaival úgy fogta, mint egy kismacskát, majd
kinyitotta és gyorsan végiglapozta.
– Mintha… költemények lennének – mondta meglepetten.
– Daloskönyv a menyegzőnk tiszteletére rendezett torna Királynőjének.
– Clarice a lányt figyelte, aki összeszorított szájjal, döbbenten állt. – És
maga a Királynő, madonna Lucrezia. A maga neve tűnik fel egyre a
rímekben, a szimbólumokban és szójátékokban.
Csend támadt a szobában. Clarice pedig türelmesen, csendben várt.
– Miért… mégis miért adja át nekem? – kérdezte végül Lucrezia.
– Mert ha ön is annyira szerette őt, mint ő magát, akkor tudnia kell,
hogy az ő leghőbb vágya mindig helyes volt. Hatalmas áldozatot hozott,
amikor lemondott önről. Lemondott az életéről és a fiatalságáról egy sokkal
nagyobb jó érdekében: egy új és jobb világ reményében. Kérem önt, hogy
ne akadályozza meg ebben! A szövetség a nép érdekeit szolgálja, Istenét…
és mindannyiunkét.
Pukedlizve búcsút vett tőle, és szobalánya kíséretében kifelé indult.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Lucrezia hangja megállította.
– Önnek igaza van, madonna Clarice.
Clarice nem fordult meg.
– Gyermekeiknek köszönhetően Lorenzo végre minden értelemben
kiteljesedett, és igazi királlyá vált. Fogadja elismerésemet ezért.
Clarice bizonytalankodott, hogy hátraforduljon-e, de végül szó nélkül
elhagyta a helyiséget.

14

A két hordár rendkívül óvatosan lépett be a Vespucci-palota ebédlőjébe,

kezükben a becsomagolt festménnyel, amit függőlegesen állítva hoztak át
az ajtón.
Sandro minden egyes mozdulatukra ügyelt, és aprólékos utasításokat
adott, merre forduljanak, nehogy a bútorokban megbotolva megsérüljön a
műalkotás.
 Miközben a kiválasztott falhoz navigálta őket, végig magán érezte
Vespucci nyálkás hüllőtekintetét.
– Most pedig távozzék, Botticelli mester! Személyesen fogom átadni a
fizetségét messer Lorenzónak.
– Nem arról van szó, amire gondol – szólalt meg nagyot sóhajtva
Sandro, mialatt a hordárok végeztek, és kimentek a teremből. – Kérem,
higgyen nekem! – folytatta a szemébe nézve. – A feleségével kapcsolatos
szándékaim tisztességesek voltak. – Kezével a hajába túrt. – Kérem,
engedje meg, hogy újra lefessem!
A kijelentést hallva Vespucci mozdulatlanná dermedt, akár egy hideg
vérű állat.
– Nem, ezt nem fogom hagyni!
Sandro szólni készült, de nem tudta, mit mondhatna.
– Végre elkészült – hallatszott egy ismerős női hang meglepett kiáltása
a háta mögül.
Vespucci szeme kikerekedett, Sandro pedig megfordult.
Ahogy megpillantotta a lányt, az első érzés, ami elöntötte, a
csodálkozás volt. Ott állt előtte személyesen a múzsája, Simonetta. Mindaz,
amit megtestesített számára, ott volt a szeme előtt… mégis, az a fény, ami a
lényéből áradt, az a ragyogás, ami tavaszi szellőként élesztett fel mindent,
most mintha kihunyt volna, fényét vesztette.
Bizonytalan járása és arca sápadtsága kétséget sem hagyott afelől, hogy
Simonetta nincs jól.
– Pihenned kell, szerelmem! – szólalt meg Vespucci tőle szokatlan
gyengédséggel.
– Láthatnám a képet, Botticelli mester? – kérdezte a lány közelebb
lépve.
Még mielőtt Vespucci ellenkezhetett volna, Sandro gyorsan kioldotta a
csomagolást rögzítő zsineget, és láthatóvá vált a festmény.
Simonettára nézett, és amit az arcán látott, az büszkeséggel és örömmel
töltötte el.
Múzsájának elállt a szava. Úgy nézett a képre, mintha jelenést látna.
– Mester… ez… olyan… – sóhajtott csodálattal hangjában – erre
nincsenek szavak.
Sandro könnyűnek és boldognak érezte magát. Az jutott eszébe, hogy a
boldogság nem lehet másmilyen, mint amit most érez. Művészetét annak a
szépségnek a méltatása szentesíti, aki ihlette.
– Nos? – szólt közbe Vespucci türelmetlenül, és igyekezett Sandrót
távozásra bírni.
 – Ügyelnem kell, miként akasztják fel.
– Marco, légy szíves! – szólalt meg Simonetta.
– Jól van – egyezett bele hűvösen egy kis hezitálás után Vespucci. –
Megyek, hozok egy kis előleget. De aztán távozzon…
Ismét feleségére pillantott, majd fenyegetően Sandróra nézett, és
kiviharzott a szobából.
Sandro visszahívta a hordárokat, és a képre mutatott.
– Arra a falra tegyék, igyekezzenek! – utasította őket.
Figyelte, amint a festményt a falhoz rögzítik, közben pedig érezte, hogy
Simonetta őt figyeli.
Sokáig ellenállt a kísértésnek, de végül megfordult. A lány elmélyülten
tanulmányozta a képet. Tekintetét követve észrevette, hogy Simonetta
Marsot, azaz Giulianót nézi a műalkotáson.
– Nincs jól, madonna? – tudakolta halkan.
Simonetta mosolyt erőltetett az arcára.
– Semmi komoly, mester – felelte, és ismét a festményt nézte. – Semmi
olyan, amit ennek a képnek a látványa ne enyhítene. Sajnálom, hogy a
férjem a mi vétkünk miatt önt bünteti – tette hozzá halkan.
Sandro közelebb lépett hozzá.
– Nem akadályozhatja meg, hogy újra lefessem önt. Képmását itt
hordom – mondta egyik kezét a szívére téve.
Simonetta arcán egy pillanatra ismét feltűnt az a ragyogás, amelyet
Sandro úgy várt, akár egy csodát. A lány éppen válaszolni készült, de egy
hirtelen jött köhögési roham megszédítette, és elveszítette egyensúlyát.
Sandro elkapta a karját. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáért, az érzés
pedig egyszerre volt eksztatikus és szentségtörő.
– Istenem… önnek orvosra van szüksége! – mondta aggodalmasan.
– Ígérje meg, hogy nem mondja el Giulianónak – kérlelte Simonetta
erőlködve.
Sandro meghallotta Vespucci idegesen közelítő lépteit.
Elengedte Simonetta karját, de nem elég gyorsan, és Vespucci
észrevette a mozdulatot.
A férfi előbb Sandróra, majd Simonettára vetett dühös tekintetet.
– Fogja – mondta, és egy duzzadó bugyellárist nyomott a mester kezébe
–, és soha többé ne jöjjön ide!

15
A gyertyafény kiemelte a papír ráncait és a hosszú sorokban kígyózó
elegáns írás tintáját.
Lucrezia megbűvölve nézte Lorenzo írását: érzéseket és vágyakat
idézett fel benne, amelyek a füzet rabságában rekedtek.
Ahogy végigtekintett a sorokon, úgy érezte, mintha egy titkos, jól
ismert, bensőséges világba lépett volna, amely az ő szívére és lelkére épül.
Olvasás közben ösztönösen megrázkódott: a füzet felzaklatta és
megindította, és úgy érezte, mintha hangszer lenne, amin egy láthatatlan kéz
játszik csodás dallamot.
Öröm és hála… de egyszersmind szomorúság is, amiért elvesztette a
kulcsát egy olyan életnek, amely az övé lehetett volna. Elöntötték az
érzések, és túlcsordultak benne, majd könnycseppek formájában öltöttek
testet.
Mert ha ön is annyira szerette őt, mint ő magát, idézte vissza Clarice
andalító szavait, akkor tudnia kell, hogy az ő leghőbb vágya mindig helyes
volt. Hatalmas áldozatot hozott, amikor lemondott önről. Lemondott az
életéről és a fiatalságáról egy sokkal nagyobb jó érdekében: egy új és jobb
világ, reményében.
Lapozgatta a füzetet, feltöltekezett a rímekkel, és felidézte a közösen
átélt pillanatokat, a titkos helyeket, amelyek tündérmeséjük csodás
helyszínei voltak. Azokat a tereket, amelyek közös életük óráinak és
napjainak tanúi voltak.
Le temps revient… Vajon visszatér még az az idő?
Ez Lorenzótól függ, de Lucreziától is. Nem tehet neki szemrehányást
azért, hogy újdonsült apaként kevéske szabadidejét inkább gyermekeinek,
nem pedig neki szenteli.
A közösen átélt idő csodálatos, egyedülálló és ámulatba ejtő volt. De
van néhány nehézség, amit le kell küzdeni, mielőtt ismét egymáséi
lehetnek, és azokat együtt kell leküzdeniük.
Kérem önt, hogy ne akadályozza meg ebben! A szövetség a nép érdekeit
szolgálja, Istenét… és mindannyiunkét.
Lucrezia a füzet végére ért. A torony harangja hosszasan kongott. Már
későre járt: a sötét éjszaka, akár a legsötétebb tenger.
Mélyet lélegzett, és újra önmagára talált.
Már pontosan tudta, mit kell tennie.

16
A címerek alapján tájékozódott.
Miközben a város utcáit átszelve ügetésben haladt, Lorenzo figyelte az
utcák sarkait, az épületek kiszögelléseit, a családok területeinek határait.
Az emblémák pajzsként virítottak egymással szemben az utcák, terek,
sikátorok egyik oldaláról a másikra. Végeláthatatlan, föld alatti, belülről
emésztő háború jelképei, amelyek nap mint nap szüntelen azon
munkálkodnak, hogy bentről mardossák szét Firenzét, akár egy kis patak,
amely utat váj magának a földben, de egy idő után leomlasztja a hegyeket.
Nem sokkal a Santa Maria dél Fiore után az agyonhajszolt kereskedők
és mesteremberek között két ismerős alakot látott az úton.
– Messer Soderini! – szólította meg, és megállította Paciót.
Képtelenségnek tűnik, de mintha Soderini és a fia nem hallotta volna
meg a köszöntését. Mintha gyorsabban is haladnának.
– Messer Soderini! Messer Bastiano! – kiáltott, és ügetésre váltva
igyekezett utolérni őket.
Az utcán sétálók közül többen megfordultak, végül pedig a két Soderini
is így tett.
– Á, messer de’ Medici…! – köszöntötte az idősebb zavartan.
Lorenzo gyanút fogott.
– Mi történt, messer? – kérdezte.
– Semmi. Miért? – védekezett Soderini. – Csak a mindennapi ügyeket
intézem. Ha megbocsát. – Karon ragadta fiát, és távozni készült.
Lorenzo eléjük került, lovával elállta az útjukat, majd leszállt a
nyeregből.
– Bízzon bennem, messer, ön a barátom.
Soderinit megérintették Lorenzo szavai. Félrenézett és beleharapott az
ajkaiba.
– Ahogy atyámnak is jó barátja volt – folytatta Lorenzo.
Bastianónak is feltűnt apja zavara.
– A szövetség ellen fogok szavazni – bökte ki végül Soderini.
– Hogyan? – hitetlenkedett Lorenzo.
Soderini nem szólt semmit. Csak félszegen mosolygott egyet
zavarában, és próbált elsétálni.
Lorenzót elöntötte a düh.
– Akiket most támogatni készül, nem haboznának elvágni a torkát
hasonló esetben – kiabálta.
Néhány járókelő meglepetten nézett Lorenzóra, aki mélyet lélegezve
próbált megnyugodni.
 Lehunyta a szemét és koncentrált. A város felszíne alatt működő
földalatti áramlatok örvényeket okoztak, amiket néha lehetetlen volt
leküzdeni. Soderinit is magukkal sodorták.
– Szavazzon úgy, ahogy helyesnek véli – mondta végül már sokkal
halkabban. – Én nem haragszom önre, bármi is legyen az indoka.
Felpattant a nyeregbe, megsarkantyúzta lovát, majd visszanézés nélkül
elvágtatott.
Úrrá lett rajta a fájdalom és az aggodalom, majd egyszerre a Palazzo
della Signoriánál találta magát.
A lépcsőn Jacopo de’ Pazzi állt, oldalán Francescóval. Jacopo Vespucci
priorral beszélgetett, unokaöccse pedig figyelmesen hallgatott valamit, amit
a prior szobalánya mondott neki.
Egyikük sem vette észre, és ennek kifejezetten örült.
Semmi kedve nem volt újabb vitába bonyolódni.
A Medici-palotához érve Paciót az istállómesterek gondjaira bízta, és
belépett a házba.
Levetette kesztyűt, és a hajába markolt.
– Mi történt? – kérdezte elébe siető anyja.
Lorenzo odanézett. Anyja mögött Clarice is megérkezett.
– Soderini becsapott minket, a szövetség ellen fog szavazni.
– De a támogatása nélkül veszíthetünk – morfondírozott Lucrezia. –
Vespucci támogatja, Soderini ellene van, Ardinghelli tartózkodik. Mi és
Davanzati megszavazzuk, Jacopo de’ Pazzi és Bandini biztosan ellene
voksol. Petrucci mellettünk lesz, de minden egy hajszálon függ.
Lorenzo lehunyta a szemét, és megszorította orrnyergét.
Kimondhatatlanul fáradt volt.
– Nem – szólt közbe Clarice. – Van még, aki támogathat minket.
– Ugyan ki lenne az? – szólt lemondóan Lorenzo.
– Kell, hogy legyen hitünk, drága uram. Isten nem hagyja el a helyes
úton járókat.
– Lorenzo – szólalt meg anyja egyik kezét a karjára téve. – Most
fontosabb dolgunk van. A pápai sereg most ér Città di Castellóba.
Lorenzo újra azt érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj. A volterrai
borzalmak emlékképei jelentek meg előtte.
– Azonnal indulok – mondta határozottan.
– De most pihenned kell… – tiltakozott anyja.
– Most nem lehet! – válaszolta, és kesztyűjét felvéve az istálló felé
indult. – Ez most élet-halál kérdése.
 12
HA ELHAL A TAVASZ

A SZOBALÁNY KINYITOTTA a Vespucci-palota ebédlőjének ajtaját, és

Francesco belépett.
Először a hátsó fal közepére, a megterített asztal fölé akasztott
festményt pillantotta meg.
Vénusz és Mars: annak az istenkáromló Sandro Botticellinek a
festménye.
Francesco előbb az istennőt szemlélte meg a képen, azután pedig az
istenséget. Hunyorított, hogy jobban ki tudja venni a körvonalaikat. Igen…
valóban igaz volt!
A festmény alatt ült Vespucci a feleségével, Simonettával, akin bár
látszott, hogy gyengélkedik, messze földön híres szépségéhez kétség sem
fért. A sans par… hiszen így hívták a firenzei szalonokban.
– Messer Vespucci, madonna Simonetta – köszöntötte a házigazdákat
fejbiccentéssel. – Bocsássák meg, hogy alkalmatlankodom.
– Mit óhajt? – tudakolta mogorván Vespucci, és folytatta az étkezést.
Francesco megállt néhány lépésnyire tőlük.
Francesco tekintetével jelezte, hogy négyszemközt kíván beszélni vele.
Vespucci szúrós tekintettel felelt. Úgy tűnt, mintha nem akarná
megérteni a néma kérést.
Azonban Simonetta megértette a helyzetet.
– Bocsássanak meg, elég fáradt vagyok, most inkább visszavonulnék –
mondta, és felállt.
Odalépett Vespuccihoz, egy csókot nyomott ráncos homlokára, majd
bizonytalan, de kecses léptekkel kifelé indult a szobából.
– Ha azért jött, hogy meggyőzzön arról, hogy a nagybátyjára szavazzak,
akkor feleslegesen fáradt – mondta Vespucci, amint magukra maradtak.
Francesco elvigyorodott. Ki nem állhatta Vespuccit, és kéjes örömet
érzett annak gondolatára is, amit hamarosan feltár előtte.
 – Amint elmondom önnek, amit megtudtam, egyáltalán nem lesz
szükség arra, hogy győzködjem.
Vespuccin látszott, hogy zavarban van. Letette a nyársat, amivel az
előbb elvett a tálcáról egy nyúlcombot.
– És mindez a maga szeme előtt történt – vigyorgott Francesco.
Vespucci hitetlenkedve nézett rá, nem értette, miről beszél.
Francesco tekintetét lassan az asztal felett függő képre emelte.
Amikor ismét Vespuccira nézett, látta, hogy a férfi megfordul, és a
képet figyeli. A felismeréstől először elsápadt, majd elvörösödött, akár egy
izzó farönk, ami mindjárt felrobban.

Amikor az ajtó hirtelen kinyílt, Simonetta éppen a kertben gyönyörködött a

szobája ablakából.
Az ablakot keretező és a palota falát borító jázmin illata a nyár
teljességéről és öröméről beszélt. Arról a nyárról, amit ugyan megfigyelhet,
de megélni nem tud, mivel fogságban tartja és napról napra jobban
felemészti a betegség. Vajon ez a büntetése, amiért visszautasította
Giulianót? Azért, mert megtagadta saját magát és az érzéseit? Vajon nem
helyes okból tett így? Nem áldozta fel a szerelmet egy fontosabb dolog
érdekében? És hogyan vélekedik minderről Isten?
Az ajtó éppen ekkor nyílt ki, és a kérdései megválaszolatlanul maradtak
a szobát elárasztó melegben és pollenáradatban.
Simonetta azonnal megfordult.
Férje haragos tekintettel állt az ajtóban, majd szétvetette a düh.
– Marco… Mi történt? – tudakolta.
Harag, fájdalom és zavarodottság látszott férje ábrázatán.
– Viccesnek találsz, ugye? – kérdezte. – Egy férfi, akit kinevethetsz,
akivel játszadozhatsz!
– Mégis, miről beszélsz?
Simonetta kezét a mellkasához kapta. Rossz előérzete támadt.
– Giuliano de’ Medici – süvöltötte a férje, és beljebb lépett a szobába.
Simonetta összezavarodott. Félelmei valósággá váltak.
– Ez már régi történet – védekezett. – Köztünk már mindennek vége.
Férje még közelebb lépett.
– Szereted őt? – kérdezte, és olyan fürkészőn nézett a lányra, mintha a
szívébe szeretne belesni a kulcslukon keresztül.
 Simonetta állta a tekintetét, de nem szólt. Szorítást érzett a
mellkasában, de vissza tudta tartani a köhögést.
– Megbocsátok neked – folytatta a férje, megfogva a kezét. – De csak
akkor, ha megesküszöl, hogy nem szereted.
Simonetta nem vette le róla a szemét. Figyelte a férfit, aki gondoskodott
róla, megvédte, táplálta, aki mellett úgy élt, akár egy királynő. És akit ő
megcsalt.
– Nem tehetem – mondta végül, és szemét könnyek öntötték el.
Nem tudta visszatartani a fullasztó köhögést.
Férje szánalommal, fájdalommal és haraggal tekintett rá. Megfordult, és
néhány fáradt, szomorú lépést tett az ajtó felé. Majd hirtelen megfordult,
karon ragadta a feleségét, és magával vonszolta.
– Mit csinálsz, Marco, várj! Ez fáj…
– Közel sem annyira, mint amilyen fájdalmat te okoztál nekem!
Túl erős volt a szorítása ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni, így
Simonetta nem tehetett mást, mint hogy követte. Próbált a férfi tempójához
igazodni, ahogy az a palota termein keresztülvonszolta.
A lépcsőhöz értek. A férje odahúzta, és kényszeríteni akarta, hogy
menjen le a lépcsőn.
– Ne, Marco, hagyd abba! Hová viszel?
Arcán patakokban folyt a könny, torka lángolt, mellkasa pedig a
zokogástól és a köhögéstől rázkódott.
Megkapaszkodott a korlátban. Marco azonban dühösen rángatni kezdte.
Simonetta elengedte a korlátot, megtántorodott, és elveszítette az
egyensúlyát. Férje derékon ragadta, felemelte, és könnyedén levitte a
földszintre, ahol szélesre tárta a pincébe vezető ajtót. Kezébe kapott egy
fáklyát, és a csigalépcsőn át alászállt a palota földalatti labirintusába.
Hosszú ideig vonszolta a lányt, ügyet sem vetve siránkozására és
könyörgésére.
Egy fából készült ajtóhoz cipelte, és egyik lábával berúgta az ajtót.
A földre dobta Simonettát, aki egy sötét helyiség döngölt padlóján
találta magát.
Az eséstől újabb köhögés jött rá.
– Addig maradsz itt, amíg el nem döntöm, mi lesz a sorsod – nézett rá
őrjöngő tekintettel a férje.
A fáklyával meggyújtotta az egyik fali lángot, majd sarkon fordult, és
rázárta az ajtót.
A fáklya fényében Simonetta látta, hogy a falon ott lóg Botticelli
festménye, amit a szolgák Marco kérésére hoztak le.
 Rémülten bámulta a képet. A pokol rabjaként arra ítélték, hogy
vétkének bizonyítékát nézze.
Újra köhögnie kellett, és érezte, hogy valami nyálkás önti el a kezét.
Kinyitotta a tenyerét, hogy megnézze, mi az.
A keze véres volt.

– Apám, mi késztette arra, hogy megváltoztassa a szavazatát? – kérdezte

Bastiano, amikor a Soderini-palota lépcsőjéhez értek. Tommaso
meglepődött.
Megállt és megfordult.
Bastiano az előcsarnokon keresztül közelített felé.
– Elítélheti Lorenzót a húgával meghiúsult házasságom miatt, de ön is
tudja, hogy ő mindig a város érdekeit tartja szem előtt. Éppen ön tanította
nekem azt, hogy mindig Firenze legyen az első helyen. Most viszont nem
értem önt. Lemondana egy ekkora lehetőségről, a Milánóval és Velencével
kötött szövetségről?
Tommaso a fiát figyelte, válla fölött a háttérben a Soderini-címer
látszott. Bastianóban megtestesült mindaz, amit tanított neki egész életük
során. Gondolatainak és saját magának tükörképét látta benne.
Elhatalmasodott rajta a Jacopo de’ Pazzival a kőfalnál történt találkozás
óta belülről mardosó bűntudat.
Kinyújtotta a kezét, és Bastiano vállára tette.
– Jó fiú vagy, és igazad van, Lorenzo helyesen cselekszik… – Kereste a
szavakat. – Van úgy, hogy az élet arra kényszerít, hogy a jó ügy érdekében
rosszat kell tennünk. Azonban amikor biztosak vagyunk abban, hogy jót
cselekszünk, akkor nem hibázhatunk többé – mosolygott fiára. – Most
mennem kell, valamit meg kell oldanom. Te maradj itt, hamarosan
visszatérek.
Látta Bastiano kíváncsi tekintetét.
– El kell intéznem valamit, nem tart sokáig.
Bastiano bólintott, és szája halvány mosolyra húzódott.
Tommaso megsimogatta a fia arcát, mint amikor az még gyermek volt,
és neki a munkával kellett foglalkoznia, majd megfordult, és elhagyta a
helyiséget.
Amint kilépett, mégis visszafordult.
– Tudd, hogy szeretlek, fiam!
 Látta, hogy fia mellkasa dagad az örömtől, és ez őt is boldogsággal
töltötte el.
Rámosolygott, majd sebes léptekkel elindult.
Útközben morfondírozott, próbálta kordában tartani érzéseit. A
szavakat ízlelgette, amelyeket mondani készül, és a következményeit
találgatta annak, amit tenni fog.
Megérkezett úti céljához, de erre csak akkor döbbent rá, amikor már az
épület bejáratánál állt.
Kopogtatás előtt felpillantott a palotára. A Pazzik családi címere nézett
le rá a bejárat fölötti boltozatkőről.
A szolgáló ajtót nyitott, beengedte, és a palota termein keresztül egy
sötét színű, bibliai jelenetekkel faragott faajtóhoz vezette.
Tommaso kopogtatott, és Jacopo de’ Pazzi hangja beinvitálta.
Jacopo egy hatalmas íróasztal mögött ült, amit beborítottak a
könyveléssel kapcsolatos papírok, amiket elmélyülten tanulmányozott. Háta
mögött az iratok fölé hajolva, az asztalra támaszkodva állt Francesco.
– Messer Soderini… – köszöntötte Jacopo hátradőlve a székben, és
kezeit összekulcsolta a hasán. – Isten hozta! Köszönöm, hogy ilyen
pontosan érkezett!
– Én köszönöm önöknek, hogy fogadnak!
Jacopo hellyel kínálta, ő pedig leült.
– Tessék, hallgatom! Mit óhajt közölni velem?
– Nem árulhatom el Lorenzo de’ Medicit – mondta kertelés nélkül.
Hirtelen csend lett.
– Mégis miért? – tudakolta Francesco. – Hiszen az apját is elárulta.
– Piero de’ Medici gyenge ember volt, én pedig aggódtam a városért.
De Lorenzo erős. Voltak köztünk nézeteltérések, de azt gondolom, hogy az
ő irányítása alatt Firenze ismét felvirágzik. És ehhez hozzájárul az a
szövetség is, amit most készít elő.
– És úgy hiszi, hogy megbocsátja önnek a vétkeit, ha megtudja az
igazságot? – kérdezte Jacopo megvetően.
Tommaso sokáig nem felelt.
– Amilyen Lorenzo, talán igen. – Felidéződött előtte Bastiano mosolya.
– De nem is ez a fontos. Az életben egyedül az fontos, hogy ne hibázzunk.
És hogy helyesen cselekedjünk.
– Maga! – lépett előre Francesco vicsorogva, akár egy vérszomjas
vadállat.
Tommasót reszketés öntötte el: a fiú szeme hirtelen haraggal telt meg,
és gyűlölettel bámult rá.
 – Francesco! – avatkozott közbe Jacopo higgadtan, türelemre intve
unokaöccsét. – Kérlek, nyugodj meg! Akárhogy is, messer Soderini a
vendégünk.
A szék karfájára támaszkodva felkelt, közben pedig nagyot sóhajtott.
– Rendben – mondta, és kimért léptekkel körbesétálta az asztalt. A háta
mögé ért, és Tommaso megnyugodott: szerencse, hogy Jacopo is itt van, és
féken tartja a félbolond unokaöccsét…
– Csodálom magát, Soderini. Becsületesen és erényesen cselekszik.
Maga tisztességes ember, és ez ritka manapság – mondta Jacopo, és még
mindig mögötte állva kezét a vállaira helyezte. – Nem mindenki képes
belátni a saját hibáit, és jóvátenni a vétkeit, hogy megtisztulhasson.
Tommaso kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni. Jacopo ujjai
egyre erősebben szorították a kulcscsontját.
– Azonban úgy áll a helyzet… – folytatta Jacopo.
Mielőtt a mondatot befejezte volna, kezeit Tommaso nyakára szorította
olyan erővel, mint egy acélfogó szorítása.
Tommaso a nyakához kapott, és megpróbálta letépni magáról Jacopót,
de meg sem tudta mozdítani erős kezeit. Megpróbált felállni, torkát pedig
érthetetlen kiáltás hagyta el, de nem tehetett semmit: Jacopo ahhoz az
átkozott székhez szorította.
– … nincs veszélyesebb, mint egy becsületes ember egy bűnöző
befolyása alatt – fejezte be a mondatot az erőlködéstől összeszorított foggal.
Tommaso levegő után kapkodott. Nem bírt sem lélegezni, sem beszélni.
A feje irtózatosan fájt. Úgy érezte magát, mintha egy nagy hólyag lenne,
ami egyre nagyobbra duzzad, amíg végül szétpukkan. Látása elhomályosult,
füle zúgott.
Körmeit Jacopo kezébe vájta, de a szorítás nem gyengült. Újra
megkísérelt felállni, de megint visszanyomták.
Bastiano arca jelent meg előtte, ahogy fia az otthonuk ajtajában áll.
Aztán jött a sötétség.

Lorenzo megsarkantyúzta Paciót, hogy gyorsabb vágtára ösztökélje.

A ló patái alig értek a sima és csúszós úthoz, mégis az az érzése támadt,
hogy lassan, túlságosan lassan halad.
Megpillantott egy ösvényt, ami a balján vitt felfelé, és úgy irányította
lovát, hogy lassítania se kelljen.
 Átküzdötte magát a vadszeder tövisein és a cserjéken, és a magaslaton
ért ki. Innen az egész völgyet belátta.
Lorenzo megállította Paciót, és mélyeket lélegzett.
Már jól látszott Cittŕ di Castello erdőktől és búzamezőktől övezett,
négyszög alakú városa, ami mostani alakját a Vitellik által emelt
városfalnak köszönhette.
Nagyméretű sereg vette körül a települést, már javában tartott az
ostrom.
Volterra emléke élénken élt emlékezetében, a zsigereiben is érezte.
Megsarkantyúzta lovát, és a legszélesebb ösvényen sebesen
leereszkedett a völgybe.
Az erdő helyét lassanként mezők és legelők vették át, az ösvény pedig
köves útban folytatódott, és egy hídban végződött.
A hídon túli réten sorakoztak a hadsereg sátrai. Lorenzo odaért, és
lassítás nélkül vonult végig a katonai díszsátrak között. Néhány őr amint
meglátta, alabárdját felemelve próbálta feltartóztatni.
– Megállni! – üvöltött rá valaki.
Megtorpant, amikor meglátta, hogy néhány katona számszeríjat vesz a
kezébe. Ez itt nem Volterra, és ha meg akarja akadályozni, hogy az ottani
események megismétlődjenek, uralkodnia kell magán.
Pacio hátrahőkölve felágaskodott.
Lorenzo felismerte a bíboros címerét az egyik sátron, és gyors
ügetésben arrafelé vette az irányt. Tudta, hogy az őrök mindjárt utolérik.
– Eminenciás uram! – szólította hangosan. – Della Rovere bíboros úr!
A bokájánál fogva ragadták meg, arcában pedig egy alabárd hegyét
érezte. Valaki megragadta lova kantárját, és szorosan tartotta.
– Beszélnem kell Della Rovere bíborossal! – kiáltotta olyan hangosan,
hogy a sátorban hallani lehessen. – Lorenzo de Medici vagyok!
Az őrök lerángatták a nyeregből.
Lorenzo megbotlott és a földre esett. Karját hátracsavarták, és egy
térdet érzett a lapockájánál.
– Bíboros úr! Della Rovere bíboros! Lorenzo de’ Medici vagyok –
kiabálta.
Megpróbálta kiszabadítani magát, de csak annyira tudta megemelni a
fejét, hogy lássa, amint valaki kilép a sátorból.
A tagbaszakadt test, a sötét mellvéd és a fekete köpeny összhangban
volt a kemény, négyszögletes arccal, az apró szemekkel és tulajdonosának
egyenes tekintetével.
Amint megjelent, a katonák ijedten csendesedtek el.
 A férfi közelebb lépett, és intett az őröknek, akik azonnal elengedték
Lorenzót, majd készségesen vigyázzállásba vágták magukat.
Lorenzo felegyenesedett, és megmozgatta elgémberedett tagjait.
– Lorenzo de’…
– Pontosan tudom, hogy kicsoda ön – vágott a szavába a férfi durva
hangján.
– Én azonban nem tudom, hogy ön kicsoda.
A férfi szúrós tekintettel nézett rá.
– Giovan Battista, Montesecco grófja, a pápai seregek parancsnoka
vagyok.
Mielőtt még bármit hozzátehetett volna, Lorenzo mozgást látott a
kapitány mögött. A sátor bejáratánál, a két őr között feltűnt a bíboros alakja.
– Eminenciás uram! – szólította meg Lorenzo.
– Messer de Medici! – köszöntötte Della Rovere. – Kérem, bocsássa
meg az urak nyers modorát, de végtére is katonákról van szó!
Nemes vonásai és átható kék tekintete volt. Hangjának finomsága
szöges ellentétben állt Montesecco durvaságával.
– Eminenciás uram, hadd beszéljek Vitellivel! Ráveszem, hogy nyissa
ki a városkaput, mielőtt megkezdődne az ostrom – mondta Lorenzo.
– Attól tartok, hogy túl késő tárgyalni, messer – válaszolta Della
Rovere. – Vitelli nem akarja megadni magát, és semmilyen érvre nem
hallgat.
– Méltóságos úr, ön nem volt tanúja két éve Volterra ostromának, én
igen… Valódi mészárlás volt, maga a földi pokol. – Keresztet vetett, ezzel
próbálva jobb belátásra bírni a bíborost.
– Vitellinek volt lehetősége meggondolni magát. Egyébiránt
irgalmasságot gyakorolni irányában nem volna helyes, hiszen egy
erkölcstelen bűnöző, ön is tudja.
– De nem bűnhődhet a város és lakosai az ő vétkei miatt! Tartóztassuk
le, és ítéljük el bírósági tárgyalás során!
– Megígértem az embereimnek, hogy a város javait hazavihetik a saját
családjuknak – rázta meg a fejét Della Rovere.
Lorenzo nagyot nyelt, és érezte a por ízét a szájában.
Mit tehetne?
Megfordult, és Cittá di Castello falait figyelte: akár egy hatalmas
sírkamra falai.
– És ha Vitelli váltságdíjat fizet a városért? – fordult vissza Della
Roveréhez. – Akkor az emberei küzdelem nélkül is hozzájutnak a
jutalmukhoz. ..
 A bíboros arca keserű mosolyra húzódott.
– Ebbe Vitelli sohasem egyezik bele. Tudja, hogy a Szentatya meneszti
a város éléről, hogy visszatérjen a béke, és elégtételt vesz rajta a
jogtalanságokért és a bűneiért.
– Engedje, hogy beszéljek vele! – kérlelte Lorenzo. – Egyedül megyek
be, és megpróbálom jobb belátásra bírni!
Nemes határozottsággal nézett Della Rovere bíborosra.
Pillanatnyi csend után a bíboros felemelte gyűrűkkel sűrűn díszített
ujját.
– Egy órát kap.
Lorenzo ránézett, majd bólintott.
5

Bastiano lélekszakadva futott a gyapjúárusok sikátora felé, a lovászinasok

alig tudtak lépést tartani vele.
Nem lehet igaz, ismételgette magában.
De mellkasában hevesen kalapáló szíve azt súgta neki, hogy az.
A sikátorba befordulva meglátta az út közepén összesereglett tömeget,
és felgyorsította lépteit.
– Igen, ez Soderini prior! – suttogta valaki.
– Mégis, ki tehette? – kérdezte valaki más.
Bastiano a csoportosuláshoz ért. Megragadta a legközelebb álló vállát,
és arrébb rángatta. Közé és a szomszédja közé Kirakodott, félrelökte őket,
átverekedte magát két másikon, és végül túljutott a kíváncsiskodók
csoportján.
Valóban az apja volt, ő feküdt a földön.
Jobb lába kissé kifordulva, egyik keze a hasán, a másik pedig a teste
mellett.
Arcát eltorzította a szenvedés, szemei fennakadtak, a szája nyitva volt.
Nyakának szederjes színe kétséget sem hagyott afelől, hogy mi okozta a
halálát.
Bastiano térdre rogyott a holttest mellett. A futástól kimerültnek érezte
magát, és mióta meghallotta a hírt, feszültsége egyre csak fokozódott, ezért
most keserves zokogásban tört ki.
Levette a zekéjét, és apja arcára terítette. Keresztet vetett, és
összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett úgy, ahogy apja tanította sok-sok
évvel ezelőtt gyermekkorában, az ágy mellett, ahol anyja feküdt élettelenül.
Térdre rogyva imádkozott, bár nem templomban volt, hanem a
gyapjúárusok mocskos sikátorában.
 Szívből imádkozott, de tudta, hogy még Isten sem tudja visszaadni neki
apját.
6

Lorenzo behunyta a szemét, hogy kizárja a tömeg őrjöngését, amit a város

falain belül tapasztalt.
– Mit akar itt? – üvöltött az arcába egy ragyás képű alak.
– A pápa csatlósa menjen csak vissza oda, ahonnan jött! – kiáltotta
másvalaki.
Mindenféle, hirtelenjében fegyverré alakult eszközzel hadonásztak
előtte: kaszák, sarlók és villák kezdtek veszélyes táncba.
Lorenzo igyekezett megőrizni hidegvérét, és haladt tovább.
Katonák kiabáltak, fegyvereikkel hadonásztak és próbálták
feltartóztatni vagy feloszlatni a tömeget.
Utat nyitottak neki. Két fegyveres utolérte, és karon ragadta.
– Ezt a hadsereget küldi Firenze a megsegítésünkre? Egy Medici egy
szál magában, kíséret nélkül? – hallotta meg Vitelli hangját, aki a tömegben
közeledett felé őrei kíséretében.
Lorenzo egy rántással kitépte magát a katonák szorításából.
– Firenze többet kínál önöknek, mint a hadseregét. A békét ajánlom fel.
– Fogalmam sincs, miről beszél, messer! – felelt Vitelli. – Csak azt
tudom, hogy a szavak ideje lejárt. Ha meg akarják szerezni Città di
Castellót, állunk elébe: jöjjenek, és vegyék el.
A tömegből újra zaklatott üvöltözés hallatszott. A katonák ismét
csillapítani próbálták a kedélyeket.
Lorenzo megpillantott egy szekeret, és támadt egy ötlete. Amíg az őrök
nem figyeltek rá, odasietett, felugrott rá.
– Città di Castelló-i emberek, figyeljenek rám! – kiáltotta el magát
hangosan. – Vitelli csatát emleget, mert tudja, hogy nincs vesztenivalója. De
önök is elmondhatják ugyanezt?
A tömeg elcsendesült és Lorenzóra figyelt, aki körbepillantva
tanácstalan arcokat látott.
– A kapu erős ugyan, de előbb-utóbb engedni fog. A bíboros katonái
bemennek a házaikba, meggyilkolják, megkínozzák önöket. Könyörtelenül
megbecstelenítenek és megcsonkítanak mindenkit: férfit, nőt és gyermeket.
Holttestüket pedig karóba húzva hagyják megrohadni a napon. Saját
szememmel láttam ugyanezt két éve Volterrában.
A szekér megbillent, és Lorenzo látta, hogy Vitelli próbál felkászálódni
két katonája segítségével.
 – …és ha kinyitjuk a kaput – üvöltötte Vitelli, mellé állva – a katonák
ugyanezt fogják tenni.
– Akkor fizesse meg őket! – provokálta Lorenzo hangosan.
Vitelli gúnyos mosollyal fordult felé.
– Maga nem akar minket megmenteni, Medici. Maga csak meg akarja
akadályozni, hogy a pápa egy újabb városra tegye rá a kezét, az ön kárára.
Magam is üzletember vagyok, messer. És régebb óta, mint ön.
Lorenzo szólni készült, de a tömeg üvöltése miatt szavai nem
hallatszottak.
– Nem értik? Ez nem igaz! Nem látták, mi volt Volterrában! – kiabálta.
Két katona mászott fel a szekérre, megragadták és lerángatták.
– Tegyen úgy, messer, ahogy érdekében áll – javasolta Vitelli színlelt
nyájassággal hangjában, majd közelebb lépett hozzá. – Térjen vissza a
bíboroshoz. És ha már úgyis ott van, mondja meg neki, hogy Cittá di
Castello nem hajol meg előtte.
Lorenzo összeszorított foggal próbált kiszabadulni.
Vitelli a füléhez hajolva súgta:
– És hogy ezek a jó polgárok lesznek az én pajzsom, amíg csak folyik a
küzdelem.
Lorenzo gyűlölettel nézett rá, és szabadulni próbált.
Vitelli csak mosolygott, és intett az őröknek, hogy vihetik.
A kapuig vonszolták Lorenzót, és épp csak résnyire nyitották ki, hogy
kiférjen.
– Ne, Vitelli! Maga őrült! Egy eszeveszett gyilkos! – kiáltotta Lorenzo.
De senki sem figyelt rá.
Az őrök kidobták, a kapu bezárult mögötte.

– Meggyilkolták Soderinit?!
Lorenzo hitetlenkedve nézett előbb fivérére, majd anyjára, akik őt
figyelték, ahogy a hosszú lovaglás után felfrissíti magát, és megtörli vizes
arcát és a tarkóját.
Most ért vissza Città di Castellóból, lelkileg és testileg is kimerült volt,
és még ez is!
– És az emberek azt hiszik, te öletted meg – mondta Giuliano.
Lorenzo kérdően nézett anyjára.
 – Többen hallották, ahogy néhány napja megfenyegetted az utcán –
mondta Lucrezia.
Lorenzo emlékezett a dühkitörésére, amikor Soderinivel és a fiával,
Bastianóval találkozott, és elkeseredésében behunyta a szemét.
– A fenébe!
Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Ingerülten vette le az ingét, a
szolgának adta, és egy tisztát vett el tőle. Felvette, kiküldte a szolgákat, fel s
alá járkált a szobában, és az armilláris gömbhöz érve kezével meglökte az
egyik elakadt gyűrűt.
– Mi volt Città di Castellóban? – kérdezte anyja sürgetőbb kérdésre
terelve a beszélgetést.
Lorenzo felé fordult.
– Az az ostoba Vitelli nem hallgat semmilyen érvre. Kidobatott a
városkapun.
– Ez esetben a pápa erőszakkal szerzi meg a várost – aggodalmaskodott
Giuliano.
Lorenzo előbb rá, majd anyjára nézett, és megrázta a fejét.
– Nem, találtam más megoldást. Mielőtt visszatértem Firenzébe,
egyezségre jutottam Della Rovere bíborossal.
– Miféle egyezségre? – tudakolta anyja.
– Váltságdíjban egyeztünk meg a városért. A pápa irányítása alá kerül a
város, de a pénzért cserébe a bíboros megakadályozza a vérontást – felelte
végül Lorenzo.
– És Vitelli fizetni fog? – lepődött meg Giuliano.
– Nem. A mi bankunk fog fizetni, nem hivatalosan.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, Giuliano tátott szájjal meredt rá.
– Lorenzo, ezt nem fogja túlélni a bankunk! – tiltakozott anyja.
– Ez volt az egyetlen módja, hogy elkerüljük a mészárlást, nehogy
megismétlődjön, ami Volterrában történt – felelte. – Amíg nem kötjük meg
a hármas szövetséget… El kell, hogy viseljük az ehhez hasonló helyzeteket,
ha már elkerülni nem tudjuk.
Elgondolkodva tett néhány lépést a szobában.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – folytatta –, de Soderini
elvesztése eggyel kevesebb szavazatot jelent ellenünk.
– Ez igaz… – értett egyet Giuliano. – És még egy támogató szavazattal
számolhatsz: Vespucciéval – jelentette ki büszkén.
Lorenzo elégedetten bólintott.
– Giuliano… – szólalt meg anyja.
Mindketten Lucrezia felé fordultak.
 – Mondja, anyám.
– Nyugodt körülmények között szerettem volna elmondani,
négyszemközt, de a helyzet alakulását látva úgy helyes, ha most azonnal
megtudja Lorenzo is.
– Bízzon bennem! – bátorította Giuliano kíváncsian.
– Azt a hírt kaptam, hogy Vespucci a javaslatunk ellen készül szavazni.
– Hogyan? – háborodott fel Giuliano. – Mégis, miért?
Anyja komolyan nézett rá.
– A feleségével folytatott viszonyod miatt.
Lorenzo látta, hogy Giuliano a hír hallatán nem tudja, mitévő legyen.
– Micsoda? – kérdezte végül. – De ki…? Honnan tudta meg? – tette
hozzá azonnal indulatosan.
Lorenzónak eszébe jutott az a nap, amikor látta Jacopo és Francesco de
Pazzit Vespuccival és az egyik szolgálójukkal beszélni a Palazzo della
Signoria előtt. Ugyanazon a napon történt, amikor összetalálkozott
Soderinivel.
– Istenem! – értette meg Giuliano elkerekedett szemmel. – Mit tehetett
vele?
Lorenzo lehajtotta a fejét, nem tudta, mit feleljen fivérének.
Giuliano öklével az asztalra csapott, és olyan vehemenciával kelt fel,
hogy felborította a széket, és elrohant.
– Giuliano! – szólt utána anyja talpra ugorva.
– Giuliano! Állj meg! – visszhangozta Lorenzo is. – Mit akarsz tenni?
De testvére rohant semmivel sem törődve, és bevágta az ajtót.
Lucrezia megragadta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és Giuliano után
eredt.
– Mennyi sorscsapás… – szitkozódott Lorenzo, amikor egyedül maradt.
Lehajolt, hogy felemelje a feldőlt széket, és látta, hogy egy árny suhan
el az ablak előtt. Figyelmesebben megnézte, és amikor megértette, miről
van szó, szíve hevesebben kezdett verni.
Egy galamb ült az ablakpárkányon. Egy postagalamb, amit jól ismert,
egy üzenettel a lábán.
Visszatette a széket, az ablakhoz lépett, kinyitotta, kezébe vette a
madarat, és kioldotta a zsinórt.
Kiszabadította az állatot, visszazárta az ablakot, és remegő kézzel
hajtotta ki az üzenetet.
Lucrezia találkozni akart vele.

8
Giuliano megfogta a kopogtatót, és teljes erejével a Vespucci-palota
ajtajához vágta.
A vére valósággal forrt, de örült ennek: erős akart lenni, amikor
szembeszáll Vespuccival.
Az ajtó kinyílt.
Giuliano nem várta meg, amíg az eléje siető szolgáló beengedi, hanem
benyomta az ajtót, és belépett.
– Messer! – mondta a szolgáló. – Messer, hová megy? Nem lett
bejelentve!
Emlékezett az ebédlőig vezető útvonalra, és biztos volt abban, hogy
Vespucci és Simonetta e pillanatban az asztalnál ülnek.
Végigment a folyosón, és egy pillantást vetett arra a szobára, ahol
utoljára találkozott Simonettával. A szoba üres volt.
Gyors léptekkel haladt tovább, nyomában a szolgálóval.
– Messer! Messer!
Végre az étkezőbe ért. Vespucci az asztalnál ült, és az előtte tálcákon
sorakozó ínycsiklandó ételeknek készült hódolni.
Simonetta nem volt vele.
Giuliano reszketve állt meg. Vespucci ránézett, majd folytatta az étel
felszeletelését.
– Menjen innen! – mondta.
– Ő hol van?
– Az nem tartozik önre – mondta Vespucci, és szúrós tekintettel nézett
Giulianóra. – En vagyok a férje.
Giuliano az asztalhoz lépett, és lesöpört róla mindent: tányérokat,
poharakat, tálcákat, evőeszközöket és ételt. Az asztalon fekvő tárgyak nagy
csörömpöléssel hullottak a földre.
Vespucci a dühtől paprikavörösen ugrott fel.
– Megölöm, ha bántotta őt – mondta Giuliano, és előhúzta a vésőjét.
Vespucci alig bírta türtőztetni magát.
– Magasságos ég! – kiáltotta a küszöbön álló szolga, és indult, hogy
hívja az őröket.
Vespucci intett neki, hogy maradjon, majd lassan bólintott.
– Elviszem hozzá – sziszegte. – És tudja, hogy miért? Mert szeretem. És
mert tudnom kell. Látnom kell önöket együtt, hogy megtudjam, hogy érez
Simonetta.
Giuliano igyekezett értelmezni Vespucci gondolatmenetét. Bármi is
történt, ezt a férfit megsebezték, ő csak egy áldozat.
 – Azután pedig börtönbe csukatom önt – tette hozzá Vespucci
gyűlölködve.
Választ nem várva megtörölte a száját, a szalvétát az asztalra dobta, és
elindult kifelé.
Giuliano szorosan követte.
Vespucci egy ajtóhoz vezette, ahonnan egy csigalépcső indult lefelé a
sötétségbe. Giulianót rémület kerítette hatalmába. Simonetta ott van lent?
Vespucci elvett a falról egy fáklyát, és mutatta az utat.
Giulianónak úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az út lefelé. Végül a
lépcsősor véget ért, és sötét, sivár helyre értek.
Vespucci egy hosszú kulccsal babrált, kinyitotta az ajtót, félreállt, és
bevilágított a helyiségbe.
Giuliano benézett.
A fáklya fényében a Vénusz és Mars körvonalai és tökéletes színei
sejlettek fel a sötétből, akár egy elátkozott festő álma. Előtte pedig…
Simonetta feküdt a földön mozdulatlanul.
Giuliano hozzá rohant, Vespucci a nyomában.
– Simonetta! – kiáltotta a fiú. Karjaiba vette és felemelte a fejét. A lány
végtagjai reszkettek, Giuliano pedig meg sem tudott szólalni, csak
felnyögött.
– Ó, szentséges ég! – kiáltotta Vespucci kétségbeesetten.
Giuliano megfogta Simonetta homlokát: tűzforró volt.
Végül a lány nagy nehezen kinyitotta a szemét. Elmosolyodott, amikor
meglátta Giulianót.
Giuliano rettegéssel a szemében viszonozta mosolyát. Vespucci-hoz
fordult, arca eltorzult a haragtól.
– Mit tett? – förmedt rá.
– Én mit tettem? – védekezett Vespucci felesége siralmas állapotán
meglepődve. – Csak annyit kértem tőle, hogy mondja azt, hogy nem szereti
magát! Minden a maga hibája! A maga vétke!
– Azonnal küldessen orvosért! – üvöltött Giuliano.
Vespucci habozott, nem tudta, mitévő legyen, de végül
engedelmeskedett, és kirohant a teremből.
Giuliano érezte, ahogy Simonetta erőtlenül megszorítja a kezét, és
megint ránézett.
– Már túl késő… – suttogta a lány elhaló hangon.
– Ne! – Kezével a tarkójához nyúlt, és kedvese arcát az övéhez
közelítette. – Miért nem mondtad, amit hallani akart?
– Képtelen voltam rá.
 Giuliano még egyszer belenézett a ragyogó szempárba, amiben az őket
összekapcsoló szerelem ragyogása legyőzte a betegséget, és szavai elálltak,
mintha csodát látna.
– Miért löktél el magadtól? – kérdezte, és gombócot érzett a torkában.
– Te Medici vagy, Giuliano… Te elsősorban Firenzéhez tartozol.
Mindörökre.
– Nem… – ellenkezett, és szeme könnybe lábadt. – Én hozzád
tartozom.
– Most menj, Giuliano, és foglald el a téged megillető helyet Lorenzo
mellett.
És ahogy a csillag fénye meghal a kegyetlen reggeli napfényben,
Giuliano tanúja volt a legrettenetesebb misztériumnak: lanyhult, majd
pislákolni kezdett a Simonetta szemében égő tűz, az isteni és felfoghatatlan
fény, ami miatt Sandro mindent kockára tett, Giuliano szívét pedig lángra
lobbantotta… most pedig a szeme láttára hunyt ki.
Giuliano gyötrelmesen szorította magához a lányt, de érezte, hogy
végérvényesen elveszítette.
Az utolsó tavaszt örök tél követte.

Tücsökciripelés töltötte be a langyos esti levegőt.

A nap már a látóhatár alá ereszkedett, de az égbolt kékjén még
látszottak a fák körvonalai, és megvilágította az Ardinghelli-vadászterület
szívében megbúvó tisztást.
Lorenzo az alkony és a szürkület leheletvékony határmezsgyéjén
lovagolt Pacio nyergében. Lépteik nyomán susogtak a magasra nőtt
fűszálak.
Megpillantotta az ellentétes irányból felé igyekvő, lóháton ülő alakot,
és eléje sietett.
A szentjánosbogarak felrepültek körülöttük, és arany fénnyel hímezték
ki az esti mezőt.
Ahogy közelebb ért, egyre jobban kirajzolódtak Lucrezia vonásai,
hajkoronája pedig valósággal lángolt a nappal és az éjszaka határán gyúló
mágikus fényben.
Ha nem viselte volna homlokán a királyi külsőt kölcsönző diadémot,
szépsége akkor is kitűnt volna a repülő fények mágikus táncának
varázslatától övezve.
 – Lucrezia… – köszöntötte, mikor mellé ért.
Mindketten meghúzták a gyeplőt.
– Lorenzo…
Lorenzo kérdezni szeretett volna tőle, hogy mindent tisztázzon,
azonban Lucrezia felemelt kezével csendre intette.
– Szükségtelen, hogy bármit is mondjunk.
Lorenzo habozva figyelte. A lány mézbogyóillata keveredett a mező
illatával.
– Akkor… mi végre ez a találkozás?
Lucrezia hátrafordult a nyeregben, a nyeregtáskában kutatott, majd egy
könyvecskét húzott elő.
– Csak vissza szerettem volna ezt adni – és átnyújtotta a füzetet.
Lorenzo meglepődve ismert rá a verseire.
– Hogy került hozzád? – kérdezte, miközben átvette.
– Claricétől kaptam.
Lorenzo lesütötte a szemét.
– Fontosnak tartotta, hogy tudjam, hogy tényleg szerettél.
– Édes istenem… – motyogta Lorenzo a szentjánosbogarak táncába
bámulva meredten. – Nekem nem szólt semmit.
– Szerencsés vagy, hogy ilyen feleséget találtál. Megértem a döntésedet,
hogy a közelében akarsz lenni, még ha ez el is távolít tőlem… és a titkos
nászunktól – tette hozzá keserű mosollyal.
– De én nem mondtam le rólad, Lucrezia! Tudod, hogy rengeteg
akadállyal kell megküzdenem, a művem még nincs befejezve. Túl sok a
küzdelem, túl sok veszély fenyeget. A pápa megszerezte Imolát és Città di
Castellót is. A Firenze, Milánó és Velence közti szövetség még nem jött
létre. Hogy állhatnék meg éppen most? Hogyan szentelhetném magam a
gyönyöröknek, amikor a világ éppen darabokra készül hullani? – Leszállt a
nyeregből, és Lucrezia mellé lépett. –Tudod jól, hogy szeretlek. De
hűséggel tartozom Claricének mindazért, amit tett és folyamatosan tesz
értem – és felmutatta a füzetet. – Ezért nem feleltem az üzeneteidre, ezért
nem mentem el a találkozókra.
– Bezzeg amikor te hívtál engem, azt vártad, hogy én azonnal
szaladjak… – mondta szemrehányóan.
Lorenzo megrázta a fejét, és végiggondolta ezt a képtelen helyzetet.
– Bolondok voltunk, Lucrezia, de most rendbe hozhatjuk. Rendbe kell
hoznunk.
Lucrezia csendben figyelte, majd leszállt a nyeregből.
 Ujjaival gyengéden végigsimította a daloskönyvet, amit Lorenzo a
kezében szorongatott.
– Holnap a férjem a szövetség mellett fog voksolni, Lorenzo. Rád. Most
csak ennyit mondhatok.
Lorenzót végtelen hálaérzet öntötte el. Hálás volt Lucreziának és
Claricének is.
Kezét a lány álla alá tette, felemelte a fejét, és mélyen a szemébe nézett.
– Akkor talán sikerülni fog. Együtt meg tudjuk csinálni. – Szeméből
csak úgy áradt a hála. – Köszönöm.
Lucrezia megölelte és erősen magához szorította, és Lorenzo ekkor
vette észre.
Mellei megnőttek és duzzadtak, és a hasa is kidomborodott.
Lorenzo hátrébb lépett, és a szemébe nézett.
Lucrezia bólintott.
– Gyermeket várok a férjemtől, Lorenzo.
A világ a feje tetejére állt.
– Szívből gratulálok, Lucrezia – mondta kissé kelletlenül. – Ez
csodálatos dolog, ám ha azt hiszed, hogy ez bármit megváltoztat köztünk,
akkor tudd meg, hogy nem így van. Nekem és Claricének is vannak
gyermekeink, de mégis… itt vagyunk. Ide térek vissza mindig, ezt tudnod
kell. A mi összetartozásunk a világ záróköve.
Lucrezia hitetlenkedve nézett rá.
– Egy nőnél ez máshogy van. A gyermek teljesen felemészti majd
minden energiámat. Sok idő telik majd el, mielőtt…
– Az idők visszatérnek, Lucrezia – mondta, és tekintete a nő leikéig
hatolt. – Ezt tanítottad nekem.
Lucrezia hallgatott, és a szentjánosbogarak fényében csak nézték
egymást csendben, akár egy csodás, ismeretlen végzetet.

10

Amikor Lorenzo belépett a Mágusok kápolnájába, a szívében még tombolt

a vihar.
A Lucreziával való találkozás mélyen felzaklatta. Úgy érezte, el kell
vonulnia egy nyugalmas, csendes helyre. A szent helyre, lelkének sancta
sanctorumába, hogy megnyugtassa érzéseit, és megtalálja a belső fényt,
amely segít neki szembeszállni mindazzal, ami holnap vár rá a Signoriában.
Később még találkozik Claricével és a gyerekekkel: vágyott rá, hogy velük
töltse az idejét, és köszönetét mondjon a feleségének.
Éppen meggyújtott egy gyertyát, és világos lett, amikor furcsa hangra
lett figyelmes: mintha valaki zokogna.
Meggyújtott még három másik gyertyát, és a padok irányába nézett.
Volt valaki a térdeplőn.
Biztosan Giuliano, gondolta.
Lorenzo arrafelé indult.
Testvére halkan sírdogált, és belülről rázta a fájdalom.
Lorenzo fél térdre ereszkedett, és átölelte a vállát a jobb kezével.
Giuliano a karjába borult, arcát pedig a vállára hajtotta. Végre kitört
belőle a benne dúló vihar, és keservesen zokogott.
Lorenzo magához ölelte, és nem szólt semmit. Ráér később megtudni,
mi történt. Most csak az a fontos, hogy érezze a szeretetét.
Eszébe jutott, hogy nem sokkal ezelőtt Francesco de’ Pazzi irányában
mutatott ilyen figyelmet, majdnem azt kívánta, hogy az átkozott átvegye
fivére helyét mellette.
Milyen ostoba volt… ostoba és vak.
Hiszen csak egyetlen testvére van, akit szeret, és akit senki sem
pótolhat. Szentséges ég! Mi más számít, mint a legőszintébb érzelmek azok
között, akik egy vérből valóak?
Miközben Giulianót ölelte, akit majdnem örökre elveszített, de végül
ismét megtalált, felpillantva meglátta a Mágusok kíséretét.
A gyertyafényben úgy tűnt, mintha Cosimo de’ Medici vigyázó szeme
őrködne felettük.

11

A tanácsteremben elfoglalt helyén Jacopo csendben leste a hevesen

vitatkozó priorok csoportosulását.
Megfontoltan tanulmányozta a tömeget, és igyekezett kiszűrni azokat
az apróságokat, amik hasznára lesznek. Mint például Soderini üres székét.
Vagy a jóval aggasztóbb összenézéseket Ardinghelli és Lorenzo között.
Francesco tekintetét érezte magán, de ügyet sem vetett rá. A feszültség
tapintható volt, és mindenképpen összpontosítania kell. Petruccit ismét
gonfalonierének választották, és ha Lorenzo szövetségre vonatkozó
javaslatát elfogadják, Firenze még távolabb kerül az elképzeléseitől, és
talán végérvényesen eltávolodik a pápától, az egyháztól és Istentől.
 – Uraim! – intette csendre a csengőt rázva Petrucci a teremben lévőket.
A hangos beszéd lassanként zsibongássá csendesük, majd elfoglalva
helyüket mind elhallgattak.
A gonfaloniere a napirendet ismertette, mikor Giuliano de’ Medici
belépett a terembe, és a helyére ment. Összenézett fivérével. Tekintetükből
Jacopo eltökélt határozottságot olvasott ki.
– Köszönöm, hogy mind itt vannak – kezdett bele a mondandójába
Petrucci. – A mai napon a Lorenzo de’ Medici által köztársaságunk, a
Milánói Hercegség és a Velencei Köztársaság között védelmi céllal kötendő
szövetség javaslatát tárgyaljuk meg.
– Vagyis nem vitatjuk meg előtte Tommaso Soderini halálának
körülményeit – mondta Jacopo, miközben egyenesen Lorenzóra nézett –,
akit egy ismeretlen elkövető gyilkolt meg.
A teremben morajlás támadt.
– Vagy a Città di Castellót érintő válságot? – folytatta Jacopo.
Megfontolt lassúsággal állt fel a helyén. – Ameddig Firenze a Mediciek
uralma alatt marad – folytatta –, tovább gyengül majd hatalma, és másokkal
is konfliktusba kerül, például szeretett pápánkkal.
– Messer de’ Pazzi, legyen szíves! – szakította félbe Petrucci. – Csak
azután beszéljen, ha szót kap!
– Rendben van, gonfaloniere. Csak azt kérem, hogy Lorenzo de’
Medici vagy a fivére, Giuliano cáfolja meg az állításaimat.
– A szövetségnek köszönhetően, aminek a megkötésére készülünk –
mondta Lorenzo –, Firenze sokkal biztonságosabbá válik. Szixtusz
megszerezheti Imolát, Città di Castellót, Faenzát, de mi már nem leszünk
veszélyben. – Felállt, és a terem közepére sétált. – Kereskedelmünk
biztonságban, városunk ellátása és az export pedig biztosított lesz. Többé
nem kell rettegnünk semmitől, és csak arra kell figyelnünk, hogy minél jobb
termékeket állítsunk elő. Az ember zsenialitását végre valóban Isten
szépségének szolgálatába tudjuk majd állítani.
A teremben sokan helyeseltek, de többen voltak, akik nem értettek
egyet Lorenzo szavaival. Lassanként azonban mindenki elhalkult, amikor
meghallották Jacopo ütemes, gúnyos tapsát.
– Gratulálok, Lorenzo! Nagyszerű! És annak a néhány priornak is, akik
támogatják! – tekintett körbe a teremben. – Nagyon is jól teszik, hogy
igazat adnak neki! Íme egy újabb varázslat. Újabb szemfényvesztés, amivel
a mi mágusunk megvásárolta magukat. – Ismét Lorenzóhoz fordult, és ujját
fenyegetően szegezte neki. – Ám mindazok, akik velem együtt régebb óta
járnak ebbe a terembe, mintsem maga megszületett, jól tudják, hogy egy
szövetség csak addig áll fenn, amíg az azt megkötők támogatják… vagy
amíg érvényben van. – És miután ezt mondta, megállt, és egyik kezét a
Soderini széke előtti rúdra helyezte.
A jelenlévők a meggyilkolt prior iránt érzett rokonszenvük jeléül
tapsolni kezdtek.
– Emiatt a szövetség semmit sem szavatol! – Jacopo üvöltött, hogy
túlharsogja a tapsvihar hangját. – Hacsak nem a pápa rosszallását!
Visszatért a helyére, és magabiztosan foglalta el a székét.
Petruccira nézett. Az a nyomorult láthatóan feszengett. Jól van.
– Messer de’ Pazzinak igaza van – mondta a gonfaloniere. – Nem
vettük figyelembe Soderini barátunk halálát. Javaslom, hogy rá való
tekintettel halasszuk el a szavazást.
Méltatlankodó és tiltakozó kiáltásokkal telt meg a terem, mindenhol
dühösen pattantak fel a priorok.
– Csak azért mondja, mert tudja, hogy a Mediciek javaslata megbukna!
– kiáltotta felugorva Jacopo.
– Az ülést elnapolom… – kezdett bele Petrucci tudomást sem véve
Jacopóról.
– Ne! – harsogta Lorenzo.
Síri csend támadt a teremben.
Meglepett és várakozó tekintetek szegeződtek a Mediciekre.
Lorenzo a Soderini család helyéhez, a prior fia mellé lépett.
– Nem adózhatunk Soderini emlékének annál nagyobb tisztelettel, mint
ha a fiának ajánljuk fel a helyét – mondta a fiú felé fordulva. – Bastiano
tudom, mit jelent egy apa korai elvesztése, és ha a kelleténél nagyobb
felelősség szakad az emberre. Ettől függetlenül ezt kérem öntől.
Megtisztelne minket azzal, hogy átveszi atyja helyét a Signoriában?
Mindenki csendben várta a fiú válaszát.
– Részemről a megtiszteltetés, messer Lorenzo.
A tanács tagjai megindultan tapsolni kezdtek.
– Fiatalember, tudja, ki ölte meg az apját – mondta Jacopo. – Szavazzon
ennek megfelelően.
– Igen, tudom – válaszolta Bastiano, amivel mindenki figyelmét magára
vonta. – És az illető nem Medici volt.
A tömeg felmorajlott. Jacopo nem tehetett egyebet, mint hogy dühösen
bámult az ostoba fiúra. A fiú állta a tekintetét.
– A szövetséget fogom támogatni – jelentette ki.
A teremben izgatott kiáltások, kurjantások hangzottak fel.
 – Akkor, uraim, szavazzunk! – kiáltotta Petrucci örömittasan. Jacopo
csalódottan rázta meg a fejét, elvonta tekintetét Bastiano Soderiniről, és a
páholyukhoz visszatérve helyet foglalt.
– A kocka el van vetve, nagybátyám – mondta Francesco. – Nekem úgy
tűnik, hogy egyértelmű a szavazás kimenetele.
– Egy vaknak is világos lenne, Francesco – válaszolta Jacopo,
igyekezve megemészteni a sokadik vereségét. – De ez a szövetség nem lesz
hosszú életű.
– Hogy lehet ebben ennyire biztos?
– Mert már tudom, kihez forduljak, hogy meggyorsítsam a bukását –
vigyorgott Jacopo.
12

Galeazzo felemelte a kezét, és jelezte a menetnek és az őröknek, hogy

pontosan a Santo Stefano-templom előcsarnoka előtt álljanak meg. A
szentnek járó tisztelet megadása december 26-án olyan hagyomány volt,
amiről a Milánóra szakadó bőséges hó miatt sem volt hajlandó lemondani.
Az emberek engedelmeskedtek, Galeazzo pedig megfogta felesége
kezét, jobbjával pedig fia tarkóját simogatta meg.
– Gyere csak, Bona. És te is, Gian. Mielőtt belépünk a szentmisére,
imádkozzunk közösen a védőszenthez.
– És adjunk hálát azokért az anyagi javakért, amikre az utóbbi két
évben a szent szövetségnek és Lorenzo de’ Medicinek köszönhetően szert
tettünk – tette hozzá felesége Gianra mosolyogva.
Galeazzo elégedetten mosolyodon el. Bár fia még csupán hétéves volt,
mégis szívesebben foglalkozott politikai, stratégiai kérdésekkel, mint
gyermekjátékokkal.
– Meg kell hagyni, amikor először beszélt a szövetségről, nem hittem,
hogy lehetséges – mondta Galeazzo kezét imára kulcsolva, a szent freskóját
ábrázoló szentély előtt.
– Nem értékeltük kellőképpen – mondta Bona Gian fejfedőjét levéve,
és jelezte, hogy kulcsolja össze a kezét.
– Ha Lorenzo képes volt egyesíteni Milánót és Velencét – vette vissza a
szót Galeazzo –, ki tudja, milyen csodákra lesz még képes.
Fejét meghajtotta, és imához készült, de érezte, hogy valaki hátulról
közelít felé.
Későn vette észre, hogy a közeledő léptek túlságosan nagy lendülettel
közelítenek. Késve értette meg, hogy valami nem stimmel.
 Megfordult, és látta, hogy egy alak már nagyon közel ért hozzá, és
Giovanni Andrea Lampugnani arcát ismerte fel, mellette pedig két másik
férfit, Girolamo Olgiatit és Carlo Viscontit. Ijedtében kővé dermedt. Ott állt
előtte az a három milánói nemes, akik a legjobban gyűlölték, és ez
megrémítette. Kezét a kard markolatára helyezte.
De mielőtt még bármit tehetett vagy mondhatott volna, Lampugnani
térdre ereszkedett előtte.
– Tiszteletem, Sforza herceg! – mondta a nemes.
Galeazzo válaszolni készült, de Lampugnani nem hagyott rá időt.
Azonnal felemelkedett, és alulról szúrta belé a kést. A penge a
markolatig hatolt a bal combjába.
Galeazzo üvöltve görnyedt össze.
Lábából heves sugárban tört elő a vér, és szétfolyt a templom
előcsarnokának kövezetén.
Galeazzo Bona és Gian sikoltását hallotta.
Lampugnani úja döfött, ezúttal a gyomrába.
Galeazzo heves fájdalmat érzett, ami elhomályosította a látását.
Megingott, majd hátraesett a földre.
– Meghalok… – kiáltotta fájdalmas felismerésében.
Kiáltást hallott, de nem tudta megállapítani, ki kiabál: Bona, saját maga
vagy valaki más a kíséretéből.
Aztán már csak az ő teste kiáltott. Minden szúrásnál iszonyú fájdalom
öntötte el, előbb a torkában, majd a bal szemében, a halántékán, a fejében.
És elérte a végzete.
 Negyedik rész

A PAZZI-ÖSSZEESKÜVÉS
(1478)
 13
A KÉM

–Ó VATOSAN, LUCREZINA, VIGYÁZZ! – szólalt meg Clarice.

Lorenzo a virágzó cseresznyefa árnyékában, a padon ülve figyelte
elsőszülöttét, ahogy kezében tartotta a pólyába tekert kis Giovannit, és
vidáman lépkedett vele a szökőkútig, ahol Piero várta.
A hatéves gyermek a hosszú fehér ruhában, vállán a papi jelmezhez
használt fekete vászondarabbal, nevetésre sarkallta, és kiszakította a
gondolataiból.
– De Piero, ez egy dominikánus reverenda! – szakadt ki a nevetés
Claricéből, és kezét a szája elé kapta.
Lorenzo szórakozottan rázta meg a fejét.
Lucrezia még egy lépést tett az ivókút felé Giovannival a kezében, aki
minderről tudomást sem véve békésen aludt a pólyában.
Piero keresztet vetett, és megáldotta a nővérét és az öccsét.
– Várj, Lucrezia! – szólította Clarice nevetve, és a segítségére sietett,
mielőtt leánya véletlenül beleejti a kicsit a vízbe.
Lorenzo megvárta, amíg a keresztelős játék befejeződik, majd vidáman
tapsolni kezdett.
Clarice kezében Giovannival visszament férjéhez, Piero pedig levetette
rögtönzött reverendáját, és Lucreziát kergette a szobrok között.
– Ragyogó ötlet volt tőled, hogy megvásároltad ezt a kertet – mondta
Lorenzo, figyelve az őket körülvevő csodákat a babérok, lombok,
rózsabokrok és liliomágyások között.
– Ezt már ezerszer mondtad! – mosolygott Clarice vidáman. – Tőled
volt ragyogó ötlet, hogy létrehoztad ezt a szabadtéri múzeumot.
– Még nagyszabásúbb terveim vannak… ki szeretnék alakítani egy
művészeti akadémiát. Olyan szabadtéri műtermet, ahol a szobrászok és
tanoncaik szabadon alkothatnak és dolgozhatnak.
– Művészeti akadémiát itt, a San Mareo kertben. Ragyogó ötlet! –
mondta Clarice.
– És gondolkodtál már azon, hogy ki fogja vezetni? – hallotta anyja
hangját.
 Lorenzo arrébb húzódott a padon, hogy Lucrezia le tudjon ülni mellé.
– Szívesen bíznám Bertoldo di Giovannira, Donatello egyik
tanítványára – válaszolta.
Az anyja gondosan eligazgatta a szoknyáját, és leült mellé.
– Nagyszerű választás. Jobb, mint az a döntésed, hogy Rómába mész a
pápával diskurálni.
– El kell mennem, anyám. Helyre kell hoznunk a kapcsolatunkat, és
meg kell mutatnunk, hogy a Pápai Állammal szembeni szándékaink
békések. Aztán végre elkészül – sóhajtott Lorenzo.
– A műved…
Lorenzo körbenézett. Még soha nem beszéltek nyíltan arról a feladatról,
amit nagyapja bízott rá.
– Azonban most – folytatta Lucrezia – a helyzet elég bizonytalan.
Sforza kegyetlen ember volt, de erős. Az ő vezetésével Milánó és a szent
szövetség megvédett minket. De most egy kilencéves fiúval vagyunk
szövetségben.
– Bona okos asszony, tudja, hogyan irányítsa. Vannak nagybátyján…
– Sok is – szakította félbe anyja. – Akik egymás riválisai, és
kétségkívül manipulálni próbálják a hatalom birtokosát, hogy ők
irányíthassanak, mind így tesznek. Velence pedig hozzánk hasonlóan
kétségek közt vergődik, miután ebben a két évben volt alkalma
meggyőződni arról, hogy Galeazzo halálával mennyire megváltozott a
helyzet.
– A szövetség erős, anyám! Mindhárom város tiszteletben tartja a
szabályokat. A velencei dózse éppen arról tájékoztatott, hogy elfogadta
kérésemet, és szabadon engedte Marzio Galeotto asztronómust, akit írásai
miatt vettetett börtönbe a Serenissima. Felfogja ennek a jelentőségét?
Szembeszállt az inkvizícióval, hogy a kedvemre tegyen. A szent szövetség
stabil, nem fenyegeti veszély.
– Törd csak ki a szék egyik lábát. A szék ugyan nem dől el, de ki ülne
rá?
Lorenzo keserűen elmosolyodott. Anyjának igaza van.
– Nem az ifjú Gian Galeazzo Sforza az egyetlen, aki bölcs anyát
mondhat magáénak – jegyezte meg Clarice.
Anyósa azonban észre sem vette a hízelgést.
– Egy okkal több, hogy a pápa szándékait kipuhatoljuk.
Ebben a pillanatban Piero és Lucrezia Lorenzóhoz futott, és megfogták
a kezét.
– Jöjjön, atyám! – kérte a csöpp kislány.
 – Találtunk egy kétfarkú gyíkot. Jöjjön, nézze meg! – lelkesedett Piero.
Lorenzo elképedve nevetett, majd felkelt, és hagyta, hogy gyermekei
elvonszolják, és egy kis időre megfeledkezzen a gondokról.

Lapo előrébb lépett az árnyékban, és kilesett az ablakon keresztül a pápai

kúria fáklyákkal megvilágított külső árkádsorára.
A Mediciek szolgálatában álló informátornak mindig résen kell lennie,
és ebben a pillanatban úgy érezte, hogy most kifizetődött az igyekezete.
Az ablakon túl látta Salviati érsek és Francesco de’ Pazzi alakját, akik a
friss tavaszi éjszakában csupán lenge köpenyt viseltek, és lopva méregették
az utcát.
Bár nem tudta pontosan kivenni a szavaikat, jól hallotta a közeledő
patadobogást. A ló nyergében fekete köpenyes, tagbaszakadt katona ült.
Francesco de’ Pazzi a magasba emelte a fáklyát, és Lapo megláthatta az
arcát: Giovan Battista di Montesecco, a pápai testőrség vezére érkezett
hozzájuk.
Lapo döbbenetében a szájához kapott. Egyre érdekesebben alakul: a
Medicieknek sokat fog érni ez az információ.
Montesecco leszállt a nyeregből, és egy vasgyűrűhöz kötötte a lovát.
Az érsek jelzésére a három férfi megfordult, és az ajtó felé indult.
Lapo visszahúzódott a sötétbe, az ajtó mögé.
Az ajtó kinyílt, és a kis csoport belépett.
– Köszönjük, hogy eljött, kapitány – szólalt meg Francesco de’ Pazzi.
– Kíváncsi vagyok, vajon mit akarhat egy érsek és egy bankár egy
katonától – válaszolta Montesecco.
A lépcsők felé haladtak.
Amikor Francesco köpenyének szegélye eltűnt a lépcsősor tetején,
Lapo előbújt rejtekhelyéről, és a lépcsőhöz lopakodott.
Fülelt egy kicsit, majd teljes csendben felosonva követte a három férfit.
Ahogy felért, kilesett a folyosóra.
Számtalan ajtó nyílt mindkét oldalon.
A három alak éppen egy jobb oldali ajtón lépett be.
Amint becsukódott, Lapo nesztelen léptekkel a nyomukba eredt. Fülét
az ajtóra tapasztotta, ám nem hallott semmit. A szomszédos helyiség
ajtajához lépett, és lenyomta a kilincset: nyitva volt.
 Lapo belopódzott a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Poros,
üres helyiségben találta magát, amit az ablakon beáramló holdfény világított
meg.
Egy másik ajtót is látott, ami a valószínűleg a szomszédos szobára nyílt,
ahol a három férfi tartózkodott.
Lapo fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott. Hallotta a beszédet, de nem
tudta pontosan kivenni, hogy miről beszélnek.
Óvatosan lenyomta a kilincset, és lassan, résnyire benyomta az
ajtószárnyat.
A résen egy gyertya fénye szűrődött be, és végre értette a beszédet,
ahogy hármójuk közül valaki lázasan magyaráz.
– Lorenzo de’ Medici Milánóval és Velencével arra szövetkezett, hogy
megtámadja a Pápai Államot… – magyarázta Francesco de’ Pazzi.
Lapo bekukucskálva látta, hogy a három férfi az asztal körül ül.
Montesecco éppen vele szemben ült, és egy fémserlegből kortyolgatott. A
ráeső fény kiemelte nyers, durva arcvonásait.
– Azonnal értesítem a pápai testőrséget! – kiáltotta Montesecco.
– Türelem! Mi nem katonai beavatkozást várunk öntől – csitította
Francesco.
– Hanem mit?
– Jó okunk van azt feltételezni, hogy a Mediciek a pápa megölését
tervezik. Meg akarják mérgezni – sziszegte Salviati.
Montesecco letette a poharat, és lassan keresztet vetett.
– És én mit tehetek? – kérdezte. – Tudják már, hogy mikor és hol kerül
sor a merényletre?
Egy pillanatra csend támadt. Lapo arrébb húzódott, hogy jobban
láthasson.
– Lorenzo de’ Medicinek és fivérének, Giulianónak meg kell halnia,
mielőtt még módjukban állna megvalósítani a tervüket – jelentette ki
Francesco. – És ugyanakkor, egyszerre kell meghalniuk.
Montesecco hallgatott. A gyertya fényét bámulva gondolkodott.
– Mert ha az egyikük túléli – mondta végül –, bosszút fog állni… És
Firenzét önök ellen lázítja.
– Firenze alig várja, hogy elbukjanak a Mediciek – mondta elégedetten
Francesco de’ Pazzi a széktámlára dőlve. – De ha akár az egyikük is életben
marad, akkor semmit nem érünk el, és a másikat még nehezebb lesz
eltávolítani.
– Sok támogatónk van – bizonygatta Salviati.
 – Azt nem kétlem – mondta Montesecco. – Csak azt nem értem, hogy
az én szerepem mi lenne ebben az ügyben.
Lapo még jobban hegyezte a fülét, hogy minden egyes szót jól értsen.
Feltűnt neki, hogy Montesecco folyamatosan a szobát bevilágító gyertyát
bámulja. Vajon miért?
– Lorenzo de’ Medicit még húsvét előtt Rómába hívatja a Szentatya –
szólalt meg Salviati. – Fegyveres katonák kísérik majd.
– Mialatt önök vagy szövetségeseink ártalmatlanítják Lorenzót, emberei
fedeznek minket – magyarázta Francesco. – Én Firenzében leszek, és
megölöm Giulianót.
Ekkor Lapo rémülten vette észre, hogy az ajtó melletti gyertya a résen
behúzó fuvallat miatt pislákol.
Szóval ez keltette fel Montesecco érdeklődését!
Felnézett, és látta, hogy a pápai testőrség hadvezére hirtelen felugrik, és
felborítja a széket.
– Átkozott kém! – üvöltötte.
Magában szitkozódva Lapo talpra ugrott, és nekiiramodott a kijárat
felé, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy Montesecco kilökte az ajtót.
Kiszaladt a folyosóra, és végigrohant a folyosón két döbbenten álló pap
között.
– Állítsák meg! – hallotta Montesecco üvöltését.
Lapo leviharzott a lépcsőn, átugrotta az első lépcsősort, és egyenesen a
lépcsőfordulóba érkezett. Attól félt, hogy elveszti az egyensúlyát. Folytatta
a menekülést, két-három lépcsőfokot lépett egyszerre.
A háta mögül egyre közelebbről hallotta Montesecco katonai
csizmájának dübörgését.
Leért a lépcsősoron, ráfordult a feljáró melletti folyosóra, és eltűnt egy
ajtó mögött. Egy tömjénillatú, a szűzanyát és különféle szenteket ábrázoló
szobrokkal teli raktárban találta magát.
A szobrok között lavírozva egy kis hátsó ajtó felé indult, és imádkozott,
hogy legyen kijárata.
Éppen akkor ért oda, amikor Montesecco berontott a helyiségbe.
Lapo feltépte az ajtót, és gyorsan hátrapillantott: Montesecco gyorsan
közeledett felé, és lelökte az útjába kerülő szobrokat, amik nagy
csörömpöléssel törtek szét a földön.
Lapo behúzta maga mögött az ajtót. A kulcs a zárban volt, kétszer
ráfordította.
Az ajtószárny hatalmas dörrenéssel rengett meg, de nem tört össze.
Porfelhő szállt fel a réseken.
 Lapo megfordult: a külső loggiához vezető folyosón volt.
Eszeveszett gyorsasággal nekiiramodott, a háta mögött az ajtó viszont
már nem állt ellen az ütéseknek, és kinyílt.
Lapo elkeseredetten és dühösen nyögött fel. Befordult a loggia sarkán,
és bemászott az egyik bíboros szobra mögötti fülkébe.
Néhány pillanat múlva Montesecco haladt el előtte. Szinte tajtékzott
dühében.
Lapo kiugrott, és az ellenkező irányba rohant.
Igaz, hogy lerázta az üldözőjét, de Montesecco meglátta az arcát. El
kell tűnnie, Rómában kémként nincs maradása. Előtte azonban beszélnie
kell Carlo de’ Medici atyával, és mindenről be kell számolnia neki.
Nincs vesztegetni való ideje.
3

Carlo lapozgatott.
Mindig megterhelőnek érezte Szent Ágoston olvasását, és az álmosság
és fáradtság még inkább megnehezítette a dolgát.
Közelebb tette a gyertyát a szöveghez, amikor a könyvtár ajtaja hirtelen
kitárult és megrázkódott. Néhány csepp forró viasz spriccelt az
inkunábulumok értékes rajzaira.
Carlo előrehajolt, hogy a könyvespolcok között megnézze, ki rontott be.
Egy fújtató alak lépett elő a sötétből.
Carlo felemelte a gyertyát, és felismerte a férfit.
– Lapo! – suttogta rémülten. – Mi történt?
– Csapda… – szakadt ki a kémből, miközben levegő után kapkodott. –
Lorenzónak… Salviati érsek idehívatja… Montesecco gróf megöli…
Francesco de’ Pazzi pedig Giulianót gyilkolja meg Firenzében.
Carlo megdöbbent. Várható volt, hogy Lapo Salviati valamilyen
szövevényes cselszövéséről számol majd be, de az igazat megvallva soha
nem gondolta volna, hogy az érsek ennyire elveti a sulykot.
Egyik kezét Lapo vállára helyezte, és már válaszolni készült, amikor
léptek közeledő hangjára lett figyelmes.
Lapo egy polcsor mögé húzódott, Carlo pedig visszaült az íróasztalhoz.
Kezébe vette az olvasmányt, és úgy tett, mintha most emelné fel a tekintetét
a könyvről.
Az árnyékból Montesecco fenyegető alakja tűnt elő.
– Bocsásson meg a zavarásért, atyám – mondta a hadvezér. – Az imént
megpróbálták meggyilkolni Salviati érseket. Nem látott véletlenül valakit
berohanni ide tőrrel a kezében?
 – Tőrrel felfegyverzett embert? Nem… senkit sem láttam… – és
keresztet vetett.
Montesecco előrébb lépett, kesztyűs kezével az asztalra támaszkodott,
és apró szemével, szúrós tekintettel nézett rá.
– Teljesen biztos benne?
– Teljesen.
Montesecco váratlanul felemelte a lábát, és felrúgta az egyik
könyvespolcot, ami darabokra tört, a könyvek pedig tompa puffanással
zuhantak a földre. Mögötte Lapo rettegő alakja tűnt elő.
– Talán túlságosan elmerült az olvasásban? – kérdezte Montesecco
gúnyolódva.
– Ő biztosan nem az, akit maga keres. Neki nincs is tőre! – válaszolta
Carlo felpattanva.
– Lássuk!
Montesecco kivonta a kardját.
– Itt nem viselhet fegyvert! – háborodott fel Carlo.
Montesecco felemelte a kardját, és Lapo gyomrához szegezte. Carlo
kővé dermedt a félelemtől.
Lapo kezével megragadta a pengét, és remegve a föld felé irányította.
Arcán aggodalom és fájdalom tükröződött. Felnyögött, talán mondani akart
valamit, de nem tudott.
Montesecco újra megforgatta a kardját, mélyebbre süllyesztette.
– Az ég szerelmére, elég legyen! – kiáltotta Carlo, és félrenézett.
Montesecco kihúzta a pengét, nyomában pedig vércsík hullott a padlóra.
Lapo még rándult egyet, összegörnyedt, és holtan esett a földre.
Montesecco elővett egy tőrt az övéből, és Lapo kezébe tette.
– Ön is láthatja, atyám – mondta elégedetten mutatva a kést. – Ahogy
látja, tévedett.
Majd Carlo felé fordult, és ráirányította a véres pengét.
– És most… mi történjen a merénylő bűntársával?
4

Lorenzo körülnézett Sandro műtermében.

Simonetta Vespucci arca tekintett rá mindenhonnan: minden papírról,
vázlatról, rajzról. A koszos ablakokon beszűrődő napsütés lágy fénybe
vonta a portrékat, és szinte mágikus glóriát rajzolt a feje köré.
Középen pedig Sandro feküdt kimerülten a díványon, elcsigázottan,
borostásan, rendetlen ruhában.
 Lorenzo felvett egy lapot az asztalról, és közelebbről is szemügyre
vette.
A rajz technikája, mint mindig, most is hibátlan.
Sőt, mi több: egyenesen formabontó.
Felidézte Vespucci feleségének az arcát: a portré őt ábrázolta,
ugyanakkor volt benne valami többlettartalom, valami kimondhatatlan, ami
Sandro portréin mindig megjelenik.
A fenséges.
Épp Sandróhoz készült szólni, amikor kinyílt az ajtó.
– Végre, Giuliano – mondta, miközben megfordult.
Fivére belépett, gyors pillantást vetett rájuk, majd az asztalhoz lépett,
amin egy kancsó bor és néhány pohár állt.
Teletöltötte a poharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát.
– Mondd csak! – szólt határozottan. – Miért vagyunk itt?
Lorenzo előbb Giulianóra, majd a semmibe meredő Sandróra nézett.
– A Szentatya beszélgetésre hívott Rómába, virágvasárnapra.
– Jó utat – válaszolta Giuliano. – Nem értem, hogy mi közöm nekem
ehhez: nem te vagy a Mediciek vezetője? – tette hozzá Lorenzo értetlenkedő
pillantását látva.
Lorenzo figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Teljesen kizártnak tartom, hogy őszinte békülési szándék áll a
meghívás mögött ennyi év ellenségeskedés után, hiszen mióta a szent
szövetséget megkötöttük, a feszültség csak nőtt…
– Carlo mit mond? – kérdezte Giuliano kedvetlenül.
– Várom az üzenetét. De arra gondoltam, hogy te menj Rómába –
mondta fivére reakcióját lesve.
Giuliano elmosolyodott, és rápillantott.
– Botticelli mester pedig elkísérhetne téged. Felajánlhatnánk a
Szentatyának a legnagyobb élő művész szolgálatait.
Sandrón nem látszott, hogy felfogta volna a bókot. Lorenzo odament
hozzá, és keresztbe tette a kezét.
– Festhetne valamit személyesen a pápának…
– Soha többé nem festek semmit – jelentette ki ellentmondást nem
tűrően Sandro. – A múzsám halott.
Giuliano gúnyosan felhorkant.
Sandro zaklatottan felugrott.
– Hogy merészel kinevetni? – ordította. – Egyáltalán nem érzi magát
vétkesnek ebben?
Giuliano földhöz vágta a kezében lévő poharat, és az darabokra tört.
 – Vespucci tehet róla!
– Senki sem tehet róla! – mondta Lorenzo kitárt karokkal, mintha szét
akarná őket választani. – A tüdőbaj ölte meg.
– Mert a fivére képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy mindenki
feleségét elcsábítsa!
– Még mindig jobb, mint ha csak az ecsetbe lennék szerelmes –
válaszolta Giuliano közelebb lépve.
– Mindenről maga tehet! – mennydörögte Sandro paprikavörösen. – A
maga vágyai és Vespucci őrültsége!
– Csak féltékeny vagy. Féltékeny és irigy, mert én igazán szerethettem!
Lorenzo megragadta az ingüket, de nem tudta megakadályozni, hogy
egymásnak essenek.
Sandro nyakon ragadta Giulianót, Giuliano pedig Sandro csuklóját, és
letépte magáról.
– Abbahagyni! – kiáltotta Lorenzo. – Most már elég!
Sikerült szétválasztania őket, és mindhárman csendben álltak, és
dühösen néztek egymásra.
– Nem vigasztal a tudat, hogy Sandro képeinek hála Simonetta örökké
élni fog? – fordult Giuliano felé Lorenzo.
– Ezekre a firkálmányokra gondolsz? – kérdezte Giuliano gúnyos
mosollyal. – Még csak nem is hasonlítanak rá. Nem jobban, mint ez… – és
az ecsetet kezébe véve húzott egy vonást a festőállványon álló hófehér
vászonra. – Vagy ez! ~ mondta a második, harmadik vonásnál, és dühösen
mázolt tovább.
– Bárki húzhat néhány ecsetvonást egy vászondarabra, és mondhatja,
hogy jelent valamit – fordult végül Sandróhoz. Lemondóan rázta meg a
fejét. – De az az igazság, hogy a művészet semmit sem jelent. Csupán a
fantázia szüleménye. A szerelem viszont valóságos. Simonetta önnek
csupán egy tárgy volt, nekem viszont ő jelentett mindent. A művészet soha
nem kerülhet olyan közel a szépséghez, mint a szerelem.
Hozzávágta Sandróhoz az ecsetet, sarkon fordult, és kiment.
Lorenzo látta, hogy Sandrót megsebezték Giuliano szavai.
Egyik kezét barátja vállára tette engesztelőén, Giuliano pedig bevágta
az ajtót.
– Csak dühös volt – mondta. – Kérem, ne vegye a lelkére…
rettenetesen szenved.
– Nem volt más célom, csak hogy a művészetemen keresztül jelenítsem
meg isten dicsőségét…
 – És ezt meg is tette! Kedves barátom, ki alkotott még olyan
maradandót, mint ön?
– Az volt az álmom, hogy megragadom az Isten által teremtett
szépséget… Simonettának köszönhetően annyira meg tudtam közelíteni az
isteni szférát, mint korábban soha. De az Úr elragadta tőlem… Vajon azért
tette, mert a művészetem istenkáromló?
– Döntsék már el végre: a művészet értelmetlen vagy istenkáromló? –
próbált viccelődni Lorenzo.
Sandro szomorúan rázta meg a fejét, és visszadőlt a díványra.
– Bármi legyen az igazság, Lorenzo, én nem tudok többé festeni. Ha
festőt keres a pápa számára, próbálkozzon Verrocchiónál… Nagyon
sajnálom.
Lorenzo csípőre tett kézzel állt, és nagyot sóhajtott.
Mindig is úgy érezte, hogy a politika csak akadályozza a műve
megvalósításában, de lám, a szerelem és a művészet is félelmetes
ellenségek lehetnek.

– Kegyelmességed… – szólalt meg az érsekség őre.

Salviati felnézett a misekönyvből.
– Azt mondta, érsek úr, hogy értesítsem, amikor megérkezik Rómába a
Mediciek kocsija – mondta az őr az ablak felé mutatva. Salviati letette a
könyvet, felállt, és az ablakhoz lépett.
Látta, amint a Medici-címeres, zárt kocsi végigszáguld az úton, és
áthalad a kapun.
Nagyszerű, gondolta.
Összedörzsölte izgalomtól izzadt tenyerét, majd megfordult, és kisietett
a szobából.
Reverendáját felemelve lesietett a lépcsőn, és végigfutott a folyosón a
kúria lépcsőjéig. A friss tavaszi levegő kellemesen simogatta arcát, ő pedig
folytatta az útját a falig.
– Érsek úr! – hallotta a háta mögül.
– Orsini! – üdvözölte megfordulva a padon ülő bíborost. – Lorenzo de’
Medici elé igyekszem. Most láttam megérkezni a kocsiját…
Orsini szólni készült, de egy másik hang felelt.
– Lorenzo Firenzében van, kegyelmes uram.
Salviati megfordult, és egy nőt látott kísérete élén közeledni.
 – …és a kocsijával az unokahúgom érkezett Rómába – kiáltotta Orsini
kitörő örömmel, miközben Clarice elé sietett.
Salviati összehúzta a szemöldökét, és zavarba jött Orsini és Clarice
öröme láttán.
– Clarice de’ Medici vagyok, kegyelmes uram – mutatkozott be azonnal
a hölgy. – Lorenzo de Medici felesége.
– Megtisztel, madonna Medici… – mondta Salviati odanyújtva a
pásztorgyűrűt. – De a pápa csalódott lesz, hogy a férje nem tudott eljönni…
– Lorenzo nagyon sajnálja – felelte Clarice a pukedlit követően. – Nem
tudott eleget tenni a meghívásnak, mert korábban már elkötelezte magát
erre az időpontra milánói és velencei vendégeinek.
– Tudhatná, hogy a hármas szövetség nem más, mint provokáció –
támadt Salviati, ügyet sem vetve Orsini zavarára.
– Nem ez a célja.
– Jöjjenek, kérem, menjünk beljebb! – morogta Salviati.
A szalonba vezette Claricét és Orsini bíborost, és a nagy asztalhoz
invitálta őket, majd Claricével szemben foglalt helyet.
– Lorenzónak itt kellene lennie. Mégis, mitől fél? – kérdezte.
– Nem fél semmitől. Különben nem a feleségét küldte volna. Nem
gondolja? – válaszolta Clarice. – Milyen veszély fenyegetné a Szentatya
hajlékában?
– Ez így igaz, kegyelmes úr – szólt közbe Orsini. – Unokahúgom
jelenléte jóhiszeműségének a jele.
– Üzenetet hoztam tőle – jelentette ki Clarice. – A levélben az áll, hogy
támogat minden törekvést, ami segít helyreállítani a Firenze és Róma közti
jó viszonyt. Továbbá felhatalmazza nagybátyját, Carlo de’ Medicit, hogy
képviselje őt a tárgyalásokon.
Intett kísérete egyik tagjának, hogy adja át a levelet.
Salviati bizalmatlanul méregette. Látta a Mediciek pecsétjét az íráson.
– Erről jut eszembe – mondta Clarice, míg ő a levelet bontotta fel –,
nem tudja, hol találom Carlo atyát?
– Jómagam is napok óta keresem – felelte Orsini. – A lakosztályában
nincs, és a könyvtárban sem láttam egy ideje.
Salviati felvonta a szemöldökét, és színlelt érdeklődéssel elmélyedt a
levél olvasásában.
– Úgy tudom, hogy elvonult kissé… a böjt idejére – válaszolta.
– Az utolsó levelében semmi ilyesmiről nem szólt – lepődött meg
Clarice.
Salviati gyanakvást érzett a hangjában, és alig tudta visszatartani dühét.
 – Talán hirtelen döntésről van szó – jegyezte meg nagyot sóhajtva, és
összehajtogatta a levelet.
– Vissza kell térnie még a béketárgyalások megkezdése előtt –
emlékeztetett Orsini.
– Én pedig addig el nem megyek, amíg nem találkoztam vele – jegyezte
meg Clarice.
Salviati nevetett, izzadt ujjai pedig a levélhez ragadtak.
– Vasárnap lesz a pápa unokaöccsének, Raffaele Riariónak a bíborosi
kinevezése, Carlo atya onnan nem marad távol – biztosította őket.
Felkelt, és ingerültségét leplezni sem próbálva távozott.
6

– Nos, kedves Poliziano barátom – sürgette Lorenzo a Medici-palota

szalonjába lépve –, miről óhajt beszélni velem? Sajnos meglehetősen
szűkös az időm és…
Az asztalnál ülő Polizianón kívül egy másik férfi is volt a szobában, aki
az armilláris gömböt tanulmányozta elmélyülten. Ruházata a velencei divat
stílusát idézte.
– Örömömre szolgál, hogy bemutathatom önnek a tudós kozmográfust,
Galeotto Marziót – mondta Poliziano nem leplezett csodálattal a hangjában.
– Az ön közbenjárásának köszönhetően nemrég szabadult a velencei
börtönből.
A férfi kezében a fejfedőjét szorongatva közelebb lépett Lorenzóhoz, és
meghajolt.
– Hódolatom, kegyelmes uram. Köszönöm önnek a szabadságomat!
Lorenzo fejbiccentéssel válaszolt.
– Kérem, messer Marzio… – nyújtott kezet. – Számomra megtisztelő,
hogy segítettem igazságot szolgáltatni egy szabad gondolkodónak.
Marzio hálásan szorított kezet.
– Még úgy is, hogy a tanait eretneknek tartják?
– Poliziano javaslatára elolvastam a szóban forgó művét, a De
incognitis vulgót. Kifejezetten merész és… ötletes írás. Megtisztelő, hogy
vendégemként üdvözölhetem újplatonista akadémiám következő
összejövetelén.
– Nahát, végre egy újabb találkozó! Már ideje volt! – lelkendezett
Poliziano.
– Részemről a megtiszteltetés, messer Lorenzo! Engedje meg, hogy
elkezdjem törleszteni a tartozásomat.
– Hallgatom.
 – Messer Poliziano mutatott néhány régi arab és görög kódexet,
amelyekben régmúlt idők görög feltalálóinak gépei és szerkezetei vannak.
Arra kért, hogy próbáljam meg modern eszközökkel létrehozni ezeket.
Sajnos a mechanikai ismereteim hiányosak, a bonyolult szerkezetekkel
kapcsolatos tudásom pedig nem elegendő ahhoz, hogy ezt megtegyem.
Mindazonáltal észrevettem, hogy az armilláris gömbje nem működik.
Kozmográfusként meglehetősen nagy jártassággal rendelkezem e téren, és
ha megengedi, kijavíthatom az ekliptika és a nap-éj egyenlőségi colure
armillárisainak refrakciós szögét, hogy a gyűrűk forgása újrainduljon.
– Ha jól értem, megjavítaná – mondta Lorenzo nevetve, majd
megszorította a kezét. – Végtelenül hálás lennék érte, messer. És ne
aggódjon a Poliziano által említett szerkezetek miatt: biztosan találunk
valakit, aki jártasabb a témában.
Marzio meghajolt.
– Örömömre szolgál, hogy önt segíthetem, messer. Tekintse úgy, hogy a
gömböt már meg is javítottam.
Lorenzo rájuk nevetett.

A pápa az oltárhoz lépett.

Clarice a mellette felsorakozott magas rangú bíborosokat figyelte.
Közöttük volt nagybátyja és a sunyi Salviati. Soha életében nem látott még
senkit, akihez ennyire nem illett a reverenda.
Megfordult, és óvatosan a templom oldalhajójára pillantott. A fiatal
Raffaele Riario bíborossá szentelésén rengeteg egyházi személy jelent meg.
– Úgy tűnik, hogy Carlo atya az egyetlen egyházi ember Rómában, aki
nincs itt… – suttogta társalkodónőjének.
Onnan, ahol ő ült, a női szárny első sorából, nem láthatta a hátul
állókat, de biztos volt abban, hogy a pápai főjegyzőnek, Carlo de Medicinek
az első sorok egyikében kellene helyet foglalnia, ha nem egyenesen a
többiekkel együtt az oltár mögött.
A nem sokkal távolabb, a szentélyben álló nagybátyjára nézett.
Meghúzta a vállát, jelezve, hogy sehol sem látja Carlo atyát.
Nagybátyja értette az üzenetet, és a jobbján álló Salviati felé fordult.
Clarice le tudta olvasni nagybátyja szájáról, hogy mit mond.
– Semmi hír Carlo atyáról?
Salviati tanácstalanul tárta szét a karjait.
 – Nagyon sajnálom, talán majd üzen… – válaszolta, és kezével úgy tett,
mintha írna.
Clarice elkomorodott. Ha a pápa szándékai komolyak azzal
kapcsolatban, hogy húsvétkor tárgyalni szeretne a Mediciekkel, nehezen
érthető, hogy Carlo pont aznap miért marad távol.
A kórus énekelni kezdett.
Nagybátyja aggodalmas pillantást vetett felé, majd csatlakozott az
éneklő tömeghez.
Megkezdődött a fiatal Riario bíborosi szertartása.
Amikor Salviati Clarice felé fordult, arckifejezése nem leplezte
megvetését.

Valaki kinyitotta cellájának az ajtaját.

Carlo próbálta kinyitni a szemét, és igyekezett felülni. Kezével
végigsimította arcát, és érezte a borostát.
Már megismerte a küszöbön feltűnő alak körvonalait.
Montesecco lépett a cellájába, néhány ütést mért az oldalára, és felülről
bámulva rá nagyot sóhajtott.
– Én is hívő ember vagyok. Jobb katonává tesz. A hívő emberek nem
félnek a haláltól.
Kihúzta a kardját, ami vészjósló hangot hallatott.
Carlo azt várta, hogy félni fog, de nem így történt. Közeledő halálának
biztos tudatában nem érzett semmit, és arra gondolt, hogy ezt tanulta meg a
sokévi imádságból és a papi életből. Ez a hit titka.
Maga elé meredt, és fennhangon a Miatyánkot kezdte imádkozni.
– Szívesen feláldozná a saját életét Lorenzo és Giuliano de’
Mediciért… Igazam van? – kérdezte Montesecco.
Carlo válaszra sem méltatta.
– De mire lenne képes azért, hogy megmentse Lorenzo de’ Medici
feleségének, az ön imádott Claricéjének az életét? – folytatta mondandóját.
Carlo Montesecco szemébe nézett. Ez már félelemmel töltötte el, és a
félelem a leikéig hatolt.
– Miről beszél?
– Clarice Rómában van, és önt óhajtja látni. Ha megengednénk, hogy
találkozzon vele, akkor ön elmondana neki mindent, amit tud, akkor pedig
kénytelen lennék ártalmatlanítani őt. És a végén Loren-zo és Giuliano így
is, úgy is meghal egyaránt.
Carlo állta Montesecco tekintetét.
– És ha semmit sem mondok neki? – kérdezte végül.
Montesecco megengedően bólintott.
– Nem lenne okunk, hogy megöljük a hölgyet – mondta, és megvonta a
vállát.
Carlo próbálta józanul átgondolni a dolgot. Vajon megbízhat bennük?
Salviatiban és Francesco de’ Pazziban egészen biztosan nem… de
Montesecco megbecsült katona. O értékes ember, még ha olyan megvetésre
méltó embereket szolgál is, mint Salviati. Egyébként pedig… nincs más
választása.
– Bízhatok a szavában?
– Bízhat. Garantálom, hogy Clarice de’ Medici életben marad.
– Özvegyként – pontosított Carlo.
– Öné a választás: özvegy legyen, vagy hulla.

– Káprázatos ceremónia volt, Szentatyám! Az unokaöccséből valóban áldott

bíboros lesz… – nyávogott Salviati a pápa nyomában lihegve és ügyelve
arra, nehogy akadályozza őt a mozgásban, amit a szertartáshoz viselt ruha
ünnepélyessé, egyszersmind nehézkessé is tett.
– Nincs sok időm, érsek, ezért arra kérem, azonnal térjen a tárgyra –
mondta Szixtusz a lakosztályába lépve. – Öt percet kap.
Salviati igyekezett tartani vele a lépést.
– Lorenzo de Mediciről van szó.
– Tudtam, hogy a hármas szövetség, amit ő szent szövetségként
emleget, még álmatlan éjszakákat fog okozni nekem – mondta a pápa.
– Azonban mi nem azért vagyunk itt, hogy problémákról beszéljünk
önnek, Szentatyám, hanem hogy megoldást kínáljunk.
A pápa Salviatihoz fordult.
– Miért beszél többes számban?
Éppen befejezte a kérdést, amikor észrevette, hogy valaki belép a
szobába. Salviatinak meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, Montesecco áll
a háta mögött.
– Őszentsége… – köszöntötte a katona. Térdre borult a pápa előtt, és
megcsókolta a pásztorgyűrűt.
 – A pápai testőrség kapitányának jelenléte is annak az óvintézkedésnek
a része, ami miatt a meghallgatást kértem… – magyarázta Salviati.
– Ne beszéljen rébuszokban! – válaszolta ingerülten Szixtusz felvont
szemöldökkel. – Meg akarja támadni a hármas szövetséget?
Salviati lehajtotta a fejét.
– Nem pontosan, Szentatyám… A legjobb az lenne, ha gyökerestől
szüntetnénk meg a problémát, jobban mondva a csúcsánál ragadnánk meg.
Szixtusz először Salviatira, majd Monteseccóra nézett.
– Nem süllyedek gyilkosságig – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Nem, persze hogy nem – vágott vissza Salviati. – A gróf csak
személyes testőrömként van jelen.
– És miért van erre szüksége? Talán valaki megfenyegette? –
érdeklődött Szixtusz, miközben a pápai süveget az asztalra tette.
Salviati nagy levegőt vett, és gyors pillantást vetett Monteseccóra.
– Néhány napja – kezdett a mondandójába az érsek az ujjait
morzsolgatva – valaki megpróbált megölni.
A pápa díszes ruhájától próbált megszabadulni, de ezt hallva megállt, és
meglepetten nézett rá.
– A gróf az egyik tanú, aki látta a merénylőt menekülni – folytatta
Salviati. – Egészen a könyvtárig követte…
– …ahol Carlo de’ Medici atyával találkozott – fejezte be Mon-tesecco.
A pápa döbbenten nézett rá.
– Carlo atya? Szentséges istenem! Mégis miért törne az ön életére?
– Ön engem nevezett ki Pisa érsekévé – magyarázta Salviati. – Lorenzo
a saját emberét szerette volna a helyemen látni. A Mediciek gyilkos
kereskedők, akik erőszakkal távolítják el azt, akit nem tudnak befolyásolni.
Megölették Soderinit Firenzében és Galeazzo Sfor-za herceget
Milánóban…
A pápa lassan levette a díszes ruháját.
– Sforza herceg a szövetségesük volt – vitatkozott –, és Lorenzo
barátja.
– De Lorenzo akarata ellenére önnek adta el Imolát. Sforza herceg a
végsőkig hűséges volt az egyházhoz, és rokonságba került önnel. –
Szomorúan hajtotta le a fejét. – Utódja egy kilencéves gyermek…
Örömmel látta, hogy a pápa megérti mondandójának a lényegét.
– Lorenzo teljes hatalmat szeretne Firenze, Milánó és Velence felett.
Aztán majd a Szentszék ellen fordul. Attól tartunk, hogy… – szünetet
tartott, és Monteseccóra nézett – meg akarja mérgezni önt.
 A pápa tágra meredt szemmel nézett rá. Megszokott mozdulattal tette
ruháját a köpeny mellé.
– Nekünk kell előbb cselekednünk – vonta le a következtetést Salviati.
– Én hivatalosan nem engedélyezhetek egy gyilkosságot – mondta a
pápa.
Salviatinak erőlködnie kellett, hogy vissza tudja fogni az elégedett
vigyorgást.
– Persze hogy nem. Ide figyeljen: azért hívtuk meg Lorenzót Rómába,
hogy a békéről tárgyaljunk vele, ő pedig a feleségét küldte el maga helyett.
Mi másról tanúskodik ez, ha nem a tisztelet hiányáról? De mi – tette hozzá
gyorsan – ezt nem vesszük sértésnek.
Szixtusz arckifejezéséből ítélve ő viszont egyértelműen annak vette.
Tökéletes, ez volt a cél.
– Mivel úgy döntött, hogy nem jön el hozzánk, amivel alázatosságát
bizonyítja, mi keressük meg pápai küldöttön keresztül.
– Kire gondolt? – kérdezte a pápa.
Salviati érezte, hogy a markában tartja.
– Az új bíborosra, Raffaele Riarióra.
– Maga teljesen megőrült?
– Mivel szeretett unokaöccséről van szó, annak a bizonyítéka ez, hogy
ön igyekszik békés megoldást találni.
– De Raffaele csupán tizenhét éves.
Salviati mosolygott, és úgy tördelte az ujjait, mintha azt üzenné
Monteseccónak, hogy most jön a terv legjobb része.
– Éppen ezért lesz szüksége valakire, aki vigyáz a testi épségére. Egy
erős segítőre, aki méltó a pozíciójához és a békeküldetés fontosságához. Jól
képzett kíséretre, akik mindenre fel vannak készülve.
A pápa ismét Monteseccóra tekintett. Salviati leolvasta arcáról, hogy mi
jutott eszébe.
– Mindenre fel vannak készülve?
– Firenze lakosainak nagy része gyűlöli a Medicieket – felelte Salviati
döbbenten tapasztalva, hogy milyen játszi könnyedséggel tudja irányítani a
beszélgetést. – Ha unokaöccse békítő szándéka meghiúsulna, kétségem
sincs afelől, hogy a város fellázad, és örökre elveszi a hatalmat Lorenzótól,
valamint felbontja a Milánóval és Velencével kötött szövetséget.
A pápa hosszasan eltöprengett.
– De tudniuk kell arról, hogy számíthatnak az ön támogatására,
Szentatyám – tette hozzá Salviati.
 Szixtusz lassú és megfontolt mozdulatokkal igazgatta a ruhát és a
reverendát, miközben a hallottakon töprengett.
Salviati ismét összenézett Monteseccóval, aki úgy érezte, hozzá kell
szólnia.
– Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Mediciek
nem adják fel harc nélkül, Szentatyám – mondta. – Mozgósítani fogják a
szövetségeseiket. Hogy urai legyünk a helyzetnek, legalább hatszáz
felfegyverzett, jól képzett katonára van szükségünk.
– Ilyen nagy kíséretet kíván küldeni? – tudakolta Szixtusz.
– Áldását adja arra, hogy megtegyük a szükséges lépéseket? – kérdezett
vissza Montesecco.
Salviati feszülten figyelte a pápát. Eljött az igazság pillanata.
Hosszú csend után Szixtusz leült egy székre, és bólintott.
Salviati elvigyorodott.
Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a pápa szinte teljesen levetkőzött előttük,
és alsóneműben ül velük szemben.

10

Amilyen gyönyörű ez a tavaszi nap, olyan rettenetes is, gondolta Carlo.

Claricét várta a római kúrái kertjében a padon ülve, és azon az
ellentmondáson morfondírozott, ami a virágzó tavasz és nehéz helyzete
kilátástalansága között feszült.
Néhány lépésre tőle Montesecco szerzetesnek öltözve, fejét kapucnival
takarva úgy tett, mintha egy könyvet olvasna. Minden szót hallani akar,
amit a pap és Clarice váltanak.
Carlo végigsimította arcát. Végre megengedték, hogy borotválkozzon,
hogy ápoltabb külsőt mutasson, de az utóbbi napok hányattatásai nyomot
hagytak az arcán. Talán ábrázata is elegendő lesz ahhoz, hogy gyanút
ébresszen Claricében.
Mintha csak gondolatai idézték volna meg, Lorenzo felesége megjelent
a kert bejáratánál.
Amint meglátta, arcán örömteli mosoly tűnt fel.
Nyilvánvalóan aggódott Carlo miatt, aki felállva várta.
– Atyám! – köszöntötte Clarice hozzá futva. – Azt hittem, halott!
Szorosan magához ölelte.
– Hová tűnt? – kérdezte.
– Egy monostorban voltam, gyermekem.
 Annyira közel voltak most egymáshoz, hogy akár a fülébe is suttoghatta
volna az igazságot. De Clarice mögött Montesecco ugrásra készen állt.
Apró, fekete szemeivel a pap ajkait figyelte.
– Miért nem szólt róla? Annyira aggódtunk önért! – mondta Clarice.
– Sajnálom, belső kín gyötört…
– Hitbéli kérdések?
Carlo mosolyogva rázta meg a fejét.
– Most már itt vagyok – felelte.
Clarice újra magához ölelte, és ettől a szíve szakadt meg. Eltolta a lányt
magától, Clarice pedig az arcát figyelte.
– Nagyon megviselt az arca.
– Elég sokáig böjtöltem.
– Értem. Van kedve sétálni kicsit? – kérdezte az ösvényre mutatva. – A
kerti levegő jót fog tenni.
Carlo lopva Monteseccóra sandított.
– Kissé még gyenge vagyok, kedvesem. Inkább leülnék – javasolta a
padra mutatva, és helyet foglalt. – Rendben?
Clarice Monteseccóra pillantott.
– Leone atya süketnéma, ne aggódj! Előtte nyugodtan beszélhetünk.
Clarice tanácstalannak tűnt, végül mégis leült mellé.
Montesecco továbbra is a könyvbe temetkezett, de világos volt, hogy
semmit sem mulaszt el a beszélgetésükből.
– Lorenzo híreket vár öntől. Atyám, őszinte a pápa békeajánlata? –
kérdezte Clarice.
Carlo a lány szemébe meredt, talán túlságosan is hosszú ideig lavírozott
az igazság és a hazugság határmezsgyéjén.
– Igen, persze – mondta végül.
Montesecco arcán apró, elégedett mosoly futott át.
– Diplomáciai céllal Firenzébe küldi Riario bíborost. Lorenzo fogadja
jó szívvel őt és kíséretét.
– Biztos ebben?
– Igen, teljesen biztos vagyok, de most jobb, ha távozik. Dolgom van a
kúriánál – mondta udvariasan, de határozottan.
Továbbra is abban reménykedett, hogy szokatlan viselkedése gyanút
ébreszt Claricében. És valóban látta Clarice arcán, hogy valamit különösnek
talál, valami nem olyan, mint lennie kellene. Azt is látta, hogy
Monteseccóra pillantott, és szíve mélyén azért imádkozott, hogy semmi
olyan ne történjen, aminek végzetes következménye lehet Claricére nézve.
– A krízis, amin keresztülment… – érdeklődött a lány.
 – Ha nem bánja, inkább nem beszélnék erről. Én is a bíborossal tartok
Firenzébe, és akkor majd hosszabban társaloghatunk.
– Megígéri?
Carlo mosolygott, és próbált bizakodónak tűnni.
– Kérem, most menjen!
Clarice habozott kicsit, majd újra megölelte. Carlo szorosan magához
ölelte. Mérhetetlenül tisztátalannak és szomorúnak érezte magát.
– Viszontlátásra, Clarice! – köszönt el, és elhúzódott mellőle.
– Hamarosan találkozunk, Carlo atya.
Clarice vonakodva állt fel, kétségek gyötörték, de végül elindult.
Carlo a tekintetével kísérte, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
– Legyen büszke magára! Most mentette meg az életét – hallotta
Montesecco durva hangját a kapucni alól.
– Most majd azt várja, hogy a bíborossal együtt Firenzébe menjek.
Megtehetem? – kérdezte a pap.
Elég volt Montesecco arcára pillantania, hogy tudja a választ.
– Akkor majd levélben mentem ki magam.
Montesecco gyanakvóan nézett rá.
– Természetesen előtte elolvashatja a levelet – felelt a gyanúra Carlo.
Ha újra eltűnne, az felkeltené a Mediciek gyanúját, ezt mindketten
tudták.
Carlo tudta, hogy meg fogja írni azt a levelet, és el fogják olvasni,
mielőtt elküldi.
Mindettől függetlenül valamit ki kell találnia.
 14
HALÁLOS LAKOMA

K ATONÁIN VÉGIGNÉZVE Montesecco elégedetten bólintott. A kocsik

hadrendben álltak a pápai testőrség gyakorlóterén, készen arra, hogy
elinduljanak Rómából Firenzébe. Ahogy parancsolta, a katonák láncban
álltak fel, és egymásnak adták a kopjákat, a hosszúíjakat és számszeríjakat,
és a dupla fenekű padló alá rejtették.
A fa és a fém lázas munkát kísérő koccanásának hangja betöltötte a
fehér eget.
Montesecco körülnézett, és befejezte a szemlét.
Egy másik csoport a jobbján sorban állt egy nyitott tetejű szekér előtt,
amin két katona sürgölődött. A két férfi nagy hévvel osztogatta a sorban
állóknak a papi reverendát.
Monteseccótól nem messze egy öttagú csoport tagjai már át is öltöztek.
Nevetgélve obszcén megjegyzéseket kiabáltak egymásnak.
Montesecco odament hozzájuk, és megállt az egyikük háta mögött.
A többiek észrevették a hadvezért, és abbahagyták a nevetést. Amikor
az ötödik katona megfordult, Montesecco hatalmas pofont kevert le neki
vaskesztyűjével.
A katona rémülten esett a földre, szájából vér csörgött.
– Tiszteljék a reverendát, amit viselnek! – pirított rájuk, egytől egyig
végigmérve őket. – Ha nem is szerzetesek, küldetésüket a mi Urunk
nevében teljesítik. Ezt véssék jól az eszükbe!
– Igenis, kapitány! – kiáltotta a négy férfi egyszerre.
Montesecco lassan bólintott, és folytatta a sétáját.
A San Pietro harangjai elütötték a három órát: közeleg az indulás
időpontja.
Csakúgy, mint Lorenzo és Giuliano de’ Medici végzetének a napja.

2
Szixtusz hallotta, ahogy a San Pietro harangtornya három órát üt.
Az ablakból látta, ahogy Montesecco kiadja az utolsó utasításokat egy
csapat katonának, míg a többiek éppen szerzetesi ruhát öltöttek magukra.
Zavartan lépett el az ablaktól. Képtelen volt tovább nézni.
Unokaöccsére, Raffaelére nézett, aki peckesen viselte díszes bíborosi
ruháját, és Salviati érsekre, aki kissé arrébb állt hosszú, fehér ruhájában.
Csuklói mintha a mellkasából nőttek volna ki.
– Gondterheltnek tűnik, nagybátyám – szólalt meg Raffaele. – Talán
meggondolta magát?
– Ne hívja Őszentségét nagybátyámnak! – utasította rendre Salviati.
– Bocsásson meg! – kért elnézést alázatosan Raffaele, fejbiccentéssel
kísérve. – Kérem, Szentatyám, ne aggódjon! – folytatta. – Majd úgy
intézem, hogy a Mediciek elfogadják akaratunkat, és békét kötünk.
Megígérem önnek.
Szixtusz a fiút figyelte. Raffaele tényleg nagyon fiatal. És annyira
naiv…
Nagyot sóhajtott, és az unokaöccse háta mögötti falon függő feszületre
emelte a tekintetét.
– Ideje indulni – jelentette ki Salviati. – Be kell végeznünk Isten
akaratát.
Az érsek szavai megrendítették.
Úgy nézett Salviatira, mintha most látná először. Visszataszító alak, és
mégis képes volt véghez vinni, amit eltervezett, és olyan irányba vitte,
amire ő nem is gondolt. Úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. Megrázta
a fejét, és visszatért a jelenbe.
– El sem hiszem, hogy ilyen fontos küldetést bíz rám – mondta a fiú, és
az ajtó felé indult.
– Hamarosan küldünk híreket, Szentatyám – mondta Salviati Raffaele
után eredve.
– Nem akarok tudni részleteket – zárta le a kérdést Szixtusz. –
Vigyázzon unokaöcsém biztonságára. És nagyon kérem, kerülje el a
felesleges vérontást! – Miközben ezt mondta, átérezte kijelentése
abszurditását.
Salviati kiment, és az ajtó bezárult mögöttük.
Szixtusz ismét az ablakhoz lépett, és a teret figyelte.
Nemsokára Raffaele és Salviati is megjelent. Váltottak néhány szót
Monteseccóval, majd beszálltak az egyik kocsiba. A katonák indulásra
készen álltak.
 Montesecco a menet élére ment, felállt egy emelvényre, felemelte a
karját, és jelet adott az indulásra.
A kocsik elindultak, a gyalogosok pedig szorosan a nyomukban haladva
követték őket.
A Firenzébe tartó békemenet elindult.
Szixtusz felemelte ökölbe szorított kezét, és beleharapott.
A feszület felé fordult, és térdre borult. Kegyelemért könyörgött, de
választ nem kapott.

Jacopo az asztalra könyökölve összeérintette az ujjbegyeit, és a Paz-zi-

palota szalonjában, az asztal körül összegyűlt férfiak arcát figyelte.
Girolamo Riario gróf Imolából; Antoni Maffei Volterrából; Bandini
prior, Vespucci prior és természetesen Francesco.
Jacopo érezte, hogy a gyűlölet szinte tapintható a levegőben, és ez
boldogsággal töltötte el.
A jelenlévők közül mindenkinek volt valami személyes oka arra, hogy
Lorenzo és Giuliano halálát és a Mediciek bukását kívánja. Ida ez ráadásul
a Pazzik hatalomra emelkedését eredményezi, az csak örvendetes részlet.
– A pápa felhatalmazta bankunkat, hogy anyagilag támogassuk a
Montesecco gróf által vezetett hadsereget, ami jelen pillanatban Firenze felé
tart – mondta.
– Ha a hadsereg belép a városba – vetette ellen Vespucci aggodalmasan
–, egy vérfürdőhöz asszisztálunk.
– Természetesen ez így van, de csak egy szűk csoport, ötven
kiválasztott katona lép majd be Firenzébe, Lorenzo meghívott
vendégeiként.
– Micsoda? – lepődött meg Maffei, és idegesen csavargatta a száját
pulykaorra alatt.
– A pápai küldött kíséretének álcázva érkeznek szerzetesi reverendában,
Raffaele Riario bíboros vezetésével – magyarázta.
– A hadsereg többi része pedig velem tart Imolába – tette hozzá
Girolamo Riario gróf.
Jacopo a széktámlára támaszkodott, és elégedetten szemlélte őket a
szeme sarkából.
– A bíboros érkezésének a tiszteletére rendeznek egy lakomát. Ünnepi
vacsorát, ami a Medici fivérek számára nem lesz könnyen emészthető.
Amint meghalnak, a Signoria palotáját elfoglaljuk a nép nevében.
– Embereim pedig rögtön utána bejönnek a városba – folytatta Riario és
minden ellenállást megtörnek.
– És a pápa ezzel egyetért? – kérdezte Maffei hitetlenkedve.
Jacopo széttárta a karját.
– Ő ugyanannyira meg akar szabadulni a Mediciek elnyomásától,
akárcsak mi. Ha nem lett volna elég a pogány tanok követése és az
istenkáromló művészet támogatása, az úgynevezett szent szövetség
megértette a pápával, hogy Lorenzo és követői veszélyeztetik a rendet, és
fenyegetést jelentenek az egyházra nézve.
– Akkor – szólalt meg Vespucci vigyorogva –, nincs más hátra, mint
hogy koccintsunk!
Jacopo felemelte a poharát, a többiek pedig követték.
Mielőtt beleivott az italba, végigtekintett vendégein, és biztos volt
abban, hogy ez alkalommal minden úgy alakul, ahogy tervezte. A
bizonytalankodás, esetlegesség ideje véget ért: most erővel kell fellépniük,
és végleges megoldásra van szükség.
Mind fenékig ürítették a poharat.
– Nagybátyám – szólalt meg Francesco, miután mind letették poharukat
az asztalra, a többiek pedig élénk beszélgetésbe kezdtek. – Nem kellene
értesítenünk Guglielmót arról, hogy a feleségével együtt találjon valamilyen
lefogást arra, hogy távol maradjanak a lakomától?
Jacopo csodálkozva nézett rá.
– Miért szólnánk neki? A fivéred nem Pazzi többé. Vagy már
elfelejtetted?
Francesco elkapta a tekintetét, és újra megtöltötte a poharát.
Jacopo is így tett, nagy lendülettel gurította le a pohár tartalmát, és nem
csupán a szemét hunyta be, de a szívét is bezárta minden régi, jelenlegi és
réges-régen elveszett szeretet előtt.
A bor gyümölcsös ízével együtt lenyelte a múltat is.

Lorenzo intett a szolgáknak, és kinyitották a Medici-palota ajtaját.

Hat őr lépett be az udvarba alakzatba rendeződve, a Rómából érkező,
bíborosi címeres kocsi előtt haladva.
Őket földes és poros reverendájú szerzetesek követték. Alakzatban
haladtak, akár a katonák.
 – Többen vannak, mint vártam – jegyezte meg a jobbján álló anyja.
– De Carlo atyát nem látom – mondta Clarice.
Lorenzo hunyorított, hogy jobban lásson.
Lehetséges, hogy nem jött el? Carlo szavatartó ember…
A kocsi megállt az udvaron. Két őr állt oldalra, egyikük pedig segített
kiszállni Raffaele Riario bíborosnak.
Még csak gyerek volt, de fiatalabbnak látszott a koránál.
Lorenzo Giulianóval együtt eléje sietett. Mögöttük Lucrezia, Clarice,
Bianca és Guglielmo jött.
– Isten hozta, eminenciás uram! – köszöntötte karját szélesre tárva.
– Örülök a találkozásnak, messer Lorenzo de’ Medici – válaszolta a
bíboros, miközben Lorenzo kezet csókolt.
– Remélem jól utazott.
– Tökéletesen, messer. Azonban nem mondhatom el ugyanezt a
kíséretemről: néhányan közülük gyalogosan tették meg az utat, és
meglehetősen elfáradtak.
Lorenzo újra végignézett a szerzetesek és őrök seregén.
– Palotánk minden szobája az önök rendelkezésére áll. Azonban a nagy
számuk miatt, attól tartok, néhányuknak az istállóban kell éjszakáznia. ..
– Akárcsak urunknak… – mosolyodott el gúnyosan a bíboros.
Lorenzo kedélyesnek mutatkozott, de arcára fagyott a mosoly, amikor
meglátta Salviatit előkászálódni a kocsi hátsó részéből.
– Micsoda megtiszteltetés – köszöntötte anélkül, hogy zavarát láthatták
volna. – Csak Riario bíborosra számítottunk.
– Mivel Firenzében születtem, és a pápa bizalmát élvezem – felelte
Salviati –, úgy véltem, hogy segíthetek a két álláspont közelítésében.
– Bocsásson meg, eminenciás uram – szólította meg Clarice Rinariót –,
Carlo atya nem kísérte el?
Úgy tűnt, mintha kicsúszott volna a talaj a bíboros lába alól.
– A pápa más feladatot adott neki – vágta rá Salviati villámgyorsan. –
Carlo atya elnézést kér.
A ruhájából előhúzott egy levelet, és átnyújtotta Claricének.
– Érezze magát otthon, eminenciás uram! – mondta Lorenzo a
bíborosnak, és átsiklott a kellemetlenség felett, hogy Riario ne
nyugtalankodjék. – A feleségem és anyám megmutatja önöknek a
szállásukat, este pedig lakomát rendezünk az ön tiszteletére.
– Alig várjuk! – mondta a bíboros fiatalos lelkesedéssel, ami egyáltalán
nem illett a helyzethez.
Lorenzo elmosolyodott, és anyjához fordult.
 – Erre parancsoljon, eminenciád – mondta ő is mosolyogva.
Lorenzo meghajolva búcsút vett tőlük, és figyelte, ahogy anyja és
Clarice a palotához kíséri a fontos vendéget. Salviati Lorenzóra ügyet sem
vetve követte egy csoportnyi emberével együtt.
Mit jelenthet, hogy Carlo helyett Salviati jött el? Vajon miért maradt
távol az atya? Lorenzónak eszébe jutott a levél, amit az érsek nyújtott át
Claricének, és nagyon szerette volna tudni, mi áll benne. De most várnia
kell: előbb a vendégekkel kapcsolatos házigazdái feladatait kell teljesítenie.
Világos utasításokkal Lorenzo a szolgák tudtára adta, hogy kísérjék a
többieket a szállásukra, ők pedig készségesen engedelmeskedtek.
– Hogy vetted rá őket, hogy eljöjjenek? – kérdezte Giuliano, amikor
egyedül maradtak. – Tényleg Botticelli festményének ígérete vonzotta ide
őket?
– Azért jöttek el, mert félnek tőlünk, Giuliano. Léinek a szent
szövetségtől. A félelem néha meggyőzőbb, mint az erőszak. És éppen erre
számítottam.
– Jó neked.
Giuliano sarkon fordult, arcán keserűséggel vegyes gúny érződött, és
elindult az árkád alatt.
Lorenzo ingerülten utánarohant.
– Nem tűröm, hogy most eltűnj, ahogy azt sem, hogy elítélj!
Giuliano megállt, és fivérére nézett.
– Azt hiszed, hogy művészettel és politikával le tudod győzni az
ellenségeidet. De a világ egy százfejű fenevad, ami újra és újra belénk mar.
– Csalódottan rázta meg a fejét. – A Pazzik generációk óta ellenünk
szövetkeznek. Naponta igyekszenek elpusztítani mindazt, amit próbálunk,
és elsősorban te próbálsz létrehozni. Soha nem bocsátották meg, hogy
kiemelkedtünk, ahogy azt sem, hogy hatalmat szereztünk a
városvezetésben. Ők lovagok – emlékeztette gúnyolódó gesztusokkal, hogy
kiemelje ennek a ténynek az abszurditását –, de még a saját árnyékuktól is
megijednek. Mit gondolsz, ki akarta megölni atyánkat akkor régen? Vagy
gondolj Francescóra, akit fivéredként fogadtál otthonodba!
Lorenzo ellenkezni próbált, de Giuliano folytatta:
– Ő talán nem próbált meg meggyilkolni engem sok éve, amikor a
nagybátyja rám támadt, és véletlenül megsebesítettem? – Újra megrázta a
fejét. – És te még békítgetni akarsz!
Lenézően nézett fivérére, ami Lorenzo szívébe mart.
– Akkor te voltál, aki az életére tört.
 – Megölni vagy megöletni egyre megy, a lényeg mit sem változik. Mind
a halál áldozatai vagyunk! – tört ki Giuliano. – És minden egyes nap táncba
hív minket, várva, hogy a zene véget érjen, és az örök csend árnyékként
boruljon ránk.
Lorenzo csendben hallgatta fivérét.
– Mind bűnösök vagyunk, és kárhozottak – mondta Giuliano. Felnézett,
majd körbetekintett, mintha a világ teljességét kívánná magához ölelni.
Majd ismét Lorenzóhoz fordult, és reszkető, halk hangon hozzátette:
– Az egyetlen útja annak, hogy boldoguljunk a bűn irányította valódi
világban, ha Cosimo nagyapánkhoz hasonlóan viselkedünk: ha
kíméletlenebbek vagyunk, mint ellenségeink.
Ujjával fivére mellkasára bökött, majd megfordult, és gyors léptekkel
elviharzott.
Lorenzo szomorúan figyelte, ahogy távolodik.
Lenézett a nagyapjától kapott rubinos gyűrűre, majd a szalaggal átkötött
kardmarkolatra.
A rajta eluralkodó keserűség eszébe juttatta, milyen mélyen szereti
Giulianót.
Az ismerősök, szövetségesek és még a barátok is jönnek-mennek az
életben, de a testvér örök kötelék. Azon töprengett, hogy bár ő és Giuliano
ugyanabban a családban születtek, ugyanúgy nőttek fel, a sors mégis
különböző utat jelölt ki számukra, eltérő akadályokat gördített eléjük, más
örömöket és más fájdalmakat. A Lucreziával kapcsolatos félreértésektől
ugyan szenvedett, de volt ideje és módja, hogy visszaállítsa a harmóniát.
Giulianóval más a helyzet: ő Simonetta elvesztése után magára maradt a
kétségbeesésével.
Valamit tennie kell a fivéréért.
És ahogy eszébe jutott Simonetta, már tudta, hogy kitől kérjen
segítséget.

Sandro belépett Lorenzo dolgozószobájába. Lorenzo az ablaknál állt, és

kifelé bámult.
– Hívatott – mondta.
A Lorenzo iránt érzett tisztelet és elismerés ellenére rezignált volt,
semmi sem tudta kizökkenteni a fásultságból, ami már hetek óta kínozta, és
megakadályozta, hogy a fizikai szükségletein kívül bármi mást csináljon.
 Lorenzo megfordult. Arckifejezéséből Sandro megértette, hogy nem
festhet túl jól.
– Szeretném, ha eljönnél ma este a római vendégeink tiszteletére
rendezett lakomára – jelentette ki Lorenzo.
– Téved, ha azt hiszi, hogy rávehet művészetem lealacsonyítására azért,
hogy elnyerje ellenségei jóindulatát – válaszolta, és félretolt arcából egy
koszos tincset.
– Akkor másik festőnek kell felajánlanom a kúria freskóinak
elkészítését – mondta Lorenzo karba tett kézzel, az ablak belső párkányán
támaszkodva.
Sandro nem szólt. Nem volt ostoba, és pontosan tudta, mire megy ki a
játék. És talán igaza is van Lorenzónak. Talán a szakmai féltékenység az
egyetlen erő, ami ki tudja mozdítani, és le tudja győzni az őt megbénító
fájdalmat.
– Nem tudom, mit vár tőlem – mondta a szobában sétálgatva. – Többé
nem vagyok művész, már mondtam. – Ujjaival végigsimította az asztalon a
tökéletes vázák között sorakozó maketteket.
Lorenzo közelebb lépett hozzá.
– Sandro, a legjobb módja a fájdalom elűzésének, ha beleveti magát
valami másba. Simonetta halott, de a múzsája nem! A múzsa tovább él
önben, a fenébe is! Még mindig nem érti?
Sandro kíváncsian nézett Lorenzo ra.
– Simonetta csupán tükör volt, amin keresztül láthatóvá vált a
képessége. A tehetség, a géniusz itt van bent, Sandro! – és ujjával barátja
homlokára bökött. – És itt – érintette meg a mellkasát. – És itt – mondta, és
megszorította Sandro kezét.
Sandro elgondolkodott. Lehetséges, hogy Lorenzónak igaza van?
– És a legjobb módja annak, hogy Simonettával együtt ne temesse el az
önben lakozó múzsát is, ha fest! A szenvedés tagadása ellenében a
cselekvés igenlését állítsa szembe. Ez a kulcs.
Sandro nem szólt. Zavartan húzta el a kezét Lorenzo kezéből, és
végigsimította saját arcát. Csak most tűnt fel neki, hogy milyen régen
borotválkozott, és kényelmetlenül érezte magát.
– A lakomával kapcsolatban pedig… – folytatta Lorenzo – tegyen úgy,
ahogy helyesnek véli. De kérnék öntől valamit, egy személyes kérést.
Kérem, legyen segítségemre Giulianóval kapcsolatban. Legyen mellette.
Szüksége van ránk, azoknak a támogatására, akik szeretik. Jobban, mint
valaha.
Sandro küszködve nézett a szemébe.
 – Sandro, ön a legjobb barátja – tette hozzá Lorenzo. – Béküljenek ki
egymással. Hogyan teljesedhet ki a művészet, ha nem vagyunk
harmóniában azokkal, akiket szeretünk?

Giuliano hörpintett egyet a poharából.

Gyermeki arca, amit a kápolna freskóján látott, egyáltalán nem
hasonlított rá. Ahogy az a sors sem illett hozzá, amit családja neki szánt.
Lehajtotta a fejét, és ujjaival a hajába túrt.
– A fivérednek szüksége van rád ma este – hallotta anyja hangját a háta
mögül visszhangozni, a kápolna boltíve alatt.
– Mit kíván, mit tegyek? – kérdezte anélkül, hogy felnézett vagy
megfordult volna. – Szórakoztassam a bíborost? Vagy vegyem el a pápa
egyik unokahúgát?
Érezte anyja tétovázását és csalódottságát, és ez kedvére való volt.
– Már kisgyermekkorod óta tudod, hogy Lorenzo a kiválasztott –
mondta Lucrezia.
Giuliano keserűen ült le a padra.
– Ezért érzed, hogy nem bíztunk rád felelősségteljes teendőket –
mondta. – Ez azonban nem mentség arra, hogy ne vállalj semmilyen
felelősséget.
Giuliano felnézett. Az előtte lévő freskót, a Mágusok kíséretét nézte:
saját magát és Lorenzót figyelte rajta.
Észrevette, hogy még mindig a poharat szorongatja, és felhajtotta a
bort.
– Mi történt a lábaddal? – kérdezte Lucrezia a kötésre mutatva, ami
átütött a harisnyáján.
– Megsebesültem, amikor leestem a lóról.
– Mikor? Hogy történt?
– Ma hajnalban, az erdőben. Sebesen vágtattam, remélve, hogy a ló
ledob magáról, és nyakamat töröm. De csak egy ág vágott meg – sóhajtott.
– Orvosnak mutattad?
– Meg akarok halni – vonta meg a vállát Giuliano. – Most azonnal
eldobnám az életemet, ha tudnám, hogy újra találkozhatok vele. Sajnos a
kardhüvely állandóan hozzáér a sebhez, ezért a vésőmet a szobámban
hagytam. Máskülönben már… – és úgy tett, mintha felvágná az ereit.
– Az öngyilkosság halálos bűn, Giuliano. Ne mondj ilyet!
 – A házasságtörés is – vágott vissza a fiú. – El tudom viselni a
kárhozatot – folytatta Giuliano anyjához fordulva. – Egy örökkévalóság a
pokolban kevésbé lenne gyötrelmes, mint egyetlen földi nap nélküle.
Anyja már fel volt öltözve a lakomához, hosszú, arannyal és ezüsttel
hímzett ruhát viselt, ami úgy csillogott a gyertyák fényében, mint a kápolna
aranydíszítései.
– Giuliano, kedves fiam, kérlek, ne gondolj ilyesmikre. Együtt lesztek
majd a mennyországban. Bánd meg a bűneidet, élj becsületesen, és egy nap
újra láthatjátok egymást a paradicsomban.
– Én nem Lorenzo vagyok, nem hiszek a békében – vágott vissza. –
Nem hiszek a feltámadásban. Nem hiszek ebben az egészben! – üvöltötte.
Felállt, és továbbra is a freskót nézte; az átkozott festményt, amelyen
Gozzoli látnokként mindannyiuk életét egy olyan sorsba zárta, ami
béklyóként már előre elrendelte az életüket. És nem számolt a halállal.
– Atyámnak igaza volt, amikor azt mondta nekünk, hogy ne
vesztegessük el a fiatalságunkat, nehogy később visszasírjuk, ahogy ő is
tette. A fiatalság boldogsága csupán illúzió. A Krisztushoz vezető út
zsákutca.
A csendben érezte anyja megbotránkozását, és ez boldogsággal töltötte
el.
Leejtette a földre a poharat, ami darabokra tört.
– A fivérem nélkülem is remekül fog boldogulni – mondta végül.
– Ahogy mindig.

A szobalány megigazította a mellfátylat, és Clarice futó pillantást vetett

magára a tükörben.
Nem tudta kiverni Carlo atyát a fejéből.
Miért nem jött el? Már a római találkozásuk során látott benne valami
furcsát, és az indokolatlan távolmaradása még inkább megerősítette a
kételyeit.
Tekintete az asztalon fekvő levélre tévedt.
A választ a sorok rejtik, és egyszerűen meg lehetne tudni, ha értene
latinul.
Nagyot sóhajtott, és azon tanakodott, hogy a szolgáló, akit érte küldött,
vajon megtalálta-e Lorenzót. Mégis mennyi idő kell a férjének, hogy
ideérjen? Majd meghalt a kíváncsiságtól, annyira szerette volna tudni, hogy
mi áll az üzenetben.
Mintha csak kitalálták volna a gondolatait, valaki kopogott az ajtón.
Clarice intett a szobalánynak, aki azonnal ajtót nyitott.
Lorenzo az, végre, a vacsorához öltözve. Tökéletesen fest a sötét
zekéjében, aranylánccal a nyakában, pávatollal a mellkasán.
– Itt vagyok! – mondta. – Jöttem, amint tudtam. Hol van a levél?
Clarice felvette és izgatottságát nem leplezve nyújtotta át a férjének.
Lorenzo felbontotta az írást, és gyorsan végigolvasta a tartalmát.
Clarice férje arcát fürkészte, hátha sikerül leolvasnia róla Carlo atya
üzenetének tartalmát. Majd szétfeszítette az aggodalom.
– Elnézést kér – kezdett bele Lorenzo. – Azt írja, hogy nagyon elfoglalt,
és kéri, hogy gondoskodjunk a bíboros kényelméről. És még azt írja, hogy
imádkozik értünk.
– Ennyi az egész?
Lorenzo bólintott, és visszaadta a levelet.
Clarice elgondolkodva, mechanikus mozdulattal vette el tőle.
– Jól tudja, hogy nem értek latinul. Mégis, miért írt nekem ezen a
nyelven?
Lorenzóra nézett, és saját kételyeit látta az ő szemében is.

– Méreg – mondta Salviati.

Montesecco őt figyelte. Az istállóban lógó lámpások fényében az érsek
fényesen csillogó arca eldeformálódott az árnyékok mozgásában, de
ébernek és határozottnak tűnt.
Montesecco mögött az emberei a fegyvereket pakolták ki a dupla
fenekű kocsikból, és a reverendák alá rejtették azokat.
– De hogyan csempésszük bele csak az ő italukba? – kérdezte kétkedve.
Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet. A mérgezés gyáváknak való.
– Drága, jó kapitányom! – sziszegte Salviati. – Nem azon kell
aggódnunk, hogy a méreg csak az ő italukba kerüljön, hanem hogy a mi
hasunkba ne jusson.
Eltartott egy darabig, amire Montesecco megértette.
– A lakoma minden vendégét meg akarja mérgezni?
Válaszként Salviati felé hajolt, és elkezdte beavatni a tervbe.
 – Egyik emberünk belopódzik a konyhába, ahol belecsempészi a
korsókba a mérget. Az egyetlen dolgunk az lesz, hogy a lakoma során úgy
tegyünk, mintha innánk a pohárköszöntőknél. Ehhez csak be kell
nedvesítenünk az ajkunkat. A korsók fémből vannak, senkinek sem tűnik
majd fel, hogy nem fogy belőlük a bor.
Montesecco nem tudta elrejteni undorát: nem Krisztus földi helytartója
állt előtte, hanem Júdás papja!
– Kegyelmes uram! – szólalt meg az egyik emberük aggodalmasan
közelítve. – A konyha zárva van, és őrzik. Nem lehet bejutni. Mit tegyünk?
Montesecco morgott, és megköszörülte a torkát.
– Akkor úgy csináljuk, ahogy én mondom! – jelentette ki Salviatira
nézve. – Becsületesen, karddal, ahogy férfihoz illik.
Salviati bizonytalankodott, majd bólintott.
– Kapitány úr, készen vagyunk! – mondta az egyik katona papi
reverendában.
Montesecco határozottan bólintott, és bizalmatlanul méregette Salviatit.
– Hát legyen – egyezett bele végül az érsek.
Felemelte fehér, reszkető kezét, és keresztet vetve csendben megáldotta.
Montesecco a szemébe nézett, és végiggondolta az előttük álló
eseményeket.
Megértette, hogy most ítélte magát örök kárhozatra.

Jacopo megigazította zekéjének szegélyét, hogy rendezettebb legyen.

Amikor legutóbb a Medici-palotában járt, Lorenzo csillaga
emelkedőben volt. Most azt kívánta, hogy ez legyen a csillaghullás kezdete.
Nagy levegőt vett, és hátratekintett Francescóra és Salviatira. Átlépte a
küszöböt, a bejáratnál álló őrök közé lépett, és elindult a zsúfolásig megtelt
udvar felé.
Egy csapat zenész kellemes muzsikát játszott, ami remek aláfestésként
szolgált a kedélyes beszélgetéshez.
Jacopo a vendégek között felismerte a korrupt Petruccit, és megrázta a
fejét. Ezzel a botránnyal az ő csillaga is leáldozik majd.
Azután a szerzeteseket figyelte, akik határozott séma alapján szóródtak
szét a teremben a vendégek között. Csak egyikük viselte a kapucniját, és
nem tartott sokáig, míg Jacopo felismerte, ki az.
Montesecco.
 Követte a tekintetével, ahogy egyre mélyebbre hatolt a tömegben, majd
megállt Lorenzo háta mögött.
Ott van az ősellensége a feleségével, ahogy éppen Riario bíborosnak
mutatja be az egyik művész barátját, Botticellit. Az alkalomhoz illően,
elegánsan öltözött fel, és a szokásosnál alaposabban fésülködött, de érthető
módon kissé vonakodva beszélget a papi méltósággal.
Jacopo elhúzta a száját, majd intett a pohárnoknak, hogy hozzon egy
kupa bort.
Francesco és Salviati felé fordult.
– Jobb, ha most mész – mondta az érseknek, akiről szemlátomást
ömlött a víz az izgalomtól. – Készülj, hogy ki kell vinned a bíborost, amikor
itt az idő.
Salviati mélyet lélegzett, egy kendővel megtörölte izzadságtól
gyöngyöző homlokát, és elindult.
– Én pedig biztonságban kiviszem majd Guglielmót és a nejét – mondta
Francesco, leplezve, hogy ellentmond neki.
Jacopo nem szólt semmit.
A Medicieket védő őröket leste, akik az udvar széléről figyeltek. Majd
meglátta Bandinit és Vespuccit elmélyülten beszélgetni. Összenézett
Bandinivel, aki egyetértően intett.
– Gyere! – mondta Jacopo Francescónak.
Udvariasan átfurakodott a tömegen a vendégek között, amíg oda nem
ért a bűntársaihoz.
Vespucci a bíborost figyelte, pontosabban Botticellit bámulta
gyűlölettel a szemében.
– Nem muszáj itt maradnia – mondta neki Bandini.
– Látni akarom, ahogy Giuliano meghal – válaszolta Vespucci haragtól
eltorzult arccal éppen akkor, amikor Jacopo odaért hozzájuk. – És azt is
látni akarom, ahogy a festő végignézi Mars isten halálát.
– Beszéljen halkabban, és viselkedjen természetesebben! – utasította
Jacopo. – És próbálja megtalálni Giulianót. Sehol sem látom. És ha nincs
jelen mindkét fivér, akkor el kell halasztanunk mindent. Ezt ne felejtse el!
Bátorításként megszorította a kezét, majd Francesco után ment, aki
Guglielmo és felesége felé indult.
– Köszönöm, hogy eljött, Francesco – köszöntötte Bianca de’ Medici. –
Nagyon sokat jelent ez nekünk és a családjainknak.
Jacopo melléjük ért.
– Mindkettejüknek köszönöm, hogy itt vannak – szólt Bianca Jacopóra
nézve.
 – Részünkről az öröm – felelte Jacopo. – A mai nap fontos Firenze
életében, és nem maradhattunk távol.
Guglielmo egyik kezét a karjára tette.
– Végtelenül hálás vagyok önnek, nagybátyám – mondta. – El sem
tudja képzelni, milyen sokat jelent nekem a jelenléte.
Jacopo mosolygott, és atyaian bólintott.
– Fontos, hogy római vendégeink lássák, hogy nincs köztünk széthúzás.
– Alig várom, hogy bemutassam a leányunkat – mondta Guglielmo.
– Az unokáját – pontosított Bianca mosolyogva.
Jacopo zavartan elmosolyodott.
– Remélem, hogy a tárgyalások véget vetnek a múltbéli ellentéteknek –
lelkesedett Guglielmo.
– Biztos vagyok abban, hogy fivéreim nem feledkeznek meg arról,
hogy eljött ma este, messer Jacopo – tette hozzá Bianca.
Jacopo lehunyta a szemét, és mosolyt erőltetett az arcára. Amikor
kinyitotta a szemét, meglátta Lorenzót.
– Végre látom a fivérét, madonna. Ha megengedi, nagyon szeretném
üdvözölni.
– Természetesen! – mondta Guglielmo.
Bianca pukedlizve búcsúzott el tőle.
Jacopo Francescóra nézett, majd arrébb ment.
– De hol van a másik fivére, Giuliano? – kérdezte Francesco Biancától.
A zene miatt Jacopo nem hallotta a választ. Egyre közelebb ért a
bíboroshoz és Botticellihez, akik nem messze álltak Lorenzótól.
– Jelenleg a pápa hány unokaöccse bíboros? – kérdezte a festő.
– Azt hiszem, én vagyok a hatodik – felelte Riario kedélyesen. De
rögtön utána észrevette a kérdésben rejlő burkolt célzást, és mosolya
lehervadt.
– A Szentatya rendkívül istenfélő családból származik – sietett a
segítségére Lorenzo.
– Bizonyos értelemben az egyház a családja – vágott vissza a bíboros a
helyzetet mentve.
– Az ő családja pedig az egyház – kommentálta Lorenzo felesége.
Jacopo úgy vélte, hogy ideje véget vetni a kellemetlen jelenetnek, és
előlépett.
– Messer de Medici – köszöntötte fejbiccentéssel, miközben a bíboros
Lorenzo mögött állt.
Lorenzo egy pillanatig habozott, amit a fiatalember üdvözlő mosollyal
nyugtázott.
 – Messer Jacopo, kettős öröm, hogy vendégül láthatom otthonomban –
válaszolta.
– Nagyon örülök neki. Hadd gratuláljak önnek. Kibékítette Firenzét,
Velencét és Milánót, amivel nehéz helyzetbe hozta a pápát, ő pedig
küldöttet indított önhöz, hogy Pápai Állammal is megkezdje a
béketárgyalásokat. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.
Lorenzo a dicséretet hallva lesütötte a szemét.
– Ön talán sokkal felvilágosultabb, mint képzeltem – folytatta Jacopo. –
Nehéz kimondanom, de mivel lovagok leszármazottja vagyok, és
becsületem úgy kívánja, őszintének kell lennem, és be kell vallanom, ha
tévedtem. Firenze az öné, messer. Firenze önt jelenti. – Majd szórakozottan
hozzátette: – Még az ön által építtetett, új paloták építészeti megoldásait is
elnézik önnek.
– Szavai túlságosan is hízelgőek, messer – válaszolta Lorenzo. –
Szeretném azt hinni, hogy a szívéből szólnak. De senki sem veszít: a
békével mind nyerünk. És remélem, hogy a harmónia átélése meggyőzi
majd, és ismét otthonában fogadja unokaöccsét, Guglielmót. Nagyon
örülnék neki.
Jacopo habozott: óriási sértés, hogy egy kézműves családból származó
ficsúr arra merészkedik, hogy megmondja neki, hogyan viselkedjen családi
ügyekben.
– Remek tanács, messer – válaszolta mosolyogva. – El fogok
gondolkodni rajta.
Lorenzo Jacopót figyelte, majd felhajtotta a kupa bort.
Jacopo is így tett, és észrevette hátul Monteseccót kapucniban, aki
feszülten figyelte a beszélgetést.
Lorenzo anyja is őt figyelte gyanakvó arccal.
Kortyolt még a borból, és látta, hogy Lucrezia közelebb hajol, hogy
jobban belásson a reverenda kapucnija alá.
A pokolba!

10

– Miért ilyen félénk, testvér? – tudakolta Lucrezia a szerzetestől.

Clarice is kíváncsi volt: nyugtalanítónak találta, ahogy ez a barát
körülöttük sündörög fején a kapucnival.
Anyósa lehajtotta a fejét, hogy beleshessen a fejfedő alá, de a szerzetes
visszahúzódott, egyik kezét pedig a reverendába rejtette.
 – Mit rejteget? – tette fel Lucrezia a kérdést, ami Clarkét is
foglalkoztatta, és jelzett az őröknek.
– Nem fog válaszolni – szólalt meg egy reszketeg hang a hátuk mögött.
Clarice összerezzent, megfordult, és Salviati érsek visszataszító arcát
látta meg.
– Némasági fogadalmat tett – világította meg a kérdést Salviati.
A szerzetes a tömegbe vegyülve eltűnt.
Clarice biztos volt benne, hogy most találkozott vele először, de úgy
érezte, mintha már látta volna valahol.
– Arra is fogadalmat tett, hogy felszívódik a tömegben? – kérdezte
Lucrezia csípősen.
– Ezek egyszerű emberek – vágott vissza Salviati. – Kérem, madonna,
értse meg!
– Érsek úr! – szólította a feléjük közelítő Riario bíboros derűsen. –
Jöjjön, kérem, és biztosítsa arról Lorenzót, hogy Firenzének semmi oka
arra, hogy aggódjon Imola megvásárlása, sem a… hogy is hívják? Città di
Castellóban történtek miatt.
– Szívesen – felelte Salviati –, de kérem, kegyelmes uram, egy ilyen
különleges napon ne beszéljünk politikáról!
Clarice Lorenzót látta közeledni.
– Csak nem a nevemet hallottam? – kérdezte mosolyogva, és
csatlakozott hozzájuk.
– Messer Lorenzo, hadd gratuláljak: ez a fogadás valóban rendkívüli –
hízelgett Salviati.
Clarice azon tűnődött, hogy a hangjában és a viselkedésében van
valami, ami még egy dicséretet is taszítóvá tud tenni.
– Én köszönöm kegyelmességednek. Boldog vagyok, hogy itt láthatom
önöket, főleg azok után, amik az utóbbi időben történtek. Remélem, hogy
ez egy új kezdet: a kölcsönös tisztelet kezdete.
– A fivére is csatlakozik hozzánk? – kérdezte Salviati erőltetetten
udvariaskodó mosollyal.
– Giuliano elnézésüket kéri, de üzleti ügyei elszólították – szólt közbe
Lucrezia.
– Ó, milyen kár… – Salviati arcáról lehervadt a mosoly, helyét pedig
mérhetetlen csalódás vette át, amit Clarice kissé túlzásnak érzett. – Tényleg
nagy kár.
– A vasárnapi misén találkozhat vele, kegyelmes uram – tette hozzá
Lucrezia.
 Clarice nem tudott Giuliano utazásáról, és Lorenzo arcán látta, hogy
számára is újdonság.
Sok furcsaság történik az utóbbi napokban…
És mind közül a legkülönösebb Carlo atya latin nyelvű levele.
Maga sem értette, hogy miért, de végigfutott a hátán a hideg.

11

– Meg kellett volna ölnünk Lorenzót, amíg volt rá lehetőségünk! – morgott

Antonio Maffei, miközben a többiekkel együtt a Pazzi-palota
fogadótermébe lépett.
Jacopo a fotelre hajította kesztyűjét, és dühösen gombolta ki zekéjét.
Felesége képmása felé fordult, és hallgatott.
Figyelmesen hallgatott.
– Egyszerre kell meghalniuk – szólalt meg Francesco. – Ebben mind
egyetértettünk.
– Félek, hogy gyanút fogtak – sipította Salviati. – Az a rengeteg őr!
Lucrezia de’ Medici majdnem leleplezte Montesecco grófot.
– És ha mostantól kezdve nem mutatkoznak együtt nyilvánosan? –
kérdezte Vespucci idegesen.
– Vasárnap együtt lesznek – felelte Jacopo.
Mindenki elnémult mögötte, ő pedig lassan megfordult.
Úgy tűnt, mindenki érti, mire gondol.
– Ezt nem mondhatja komolyan – szólalt meg Vespucci nyugtalanul.
– Miért ne? – vágott vissza Jacopo.
– A misén? – kérdezte Bandini elborzadva.
– Ott senki sem számít rá – magyarázta Jacopo, és az asztalra
támaszkodott. – Lehet, hogy ez az utolsó alkalmunk.
– Nem, csak türelmesnek kell lennünk – vetette ellen Bandini.
– Riario gróf emberei már elindultak Imolából – mondta Jacopo.
– Nem táborozhatnak le a városon kívül, azt várva, hogy megtaláljuk a
legalkalmasabb időpontot a támadásra. Vasárnap kell cselekednünk, a
misén.
Végigtekintett a jelenlévőkön.
– Én nem értek egyet – jelentette ki Montesecco. – Elveim vannak –
magyarázta –, nem gyilkolok megszentelt földön.
Jacopo a hadvezér felé fordult.
– Legyen őszinte: a pénzről van szó?
 – Nem, ez erkölcsi kérdés! Vannak szabályok. Becsületkódex. Az ég
szerelmére, katona vagyok!
– Halljam, mennyit akar? – erősködött Jacopo.
– Nem vagyok Júdás, messer! Nem ölök templomban, ahogy az
embereim sem. Elfoglalom önnek a Signoriát, de ha a dómban akar
gyilkolni… azt magának kell megtennie.
Az asztalra tett egy tőrt tokkal együtt, felállt és távozott.
A teremben lévők tanácstalanul néztek egymásra.
– Van valami abban, amit mond… – szólalt meg Vespucci.
Jacopo keze ökölbe szorult. Elképzelhető, hogy senki sem érti, senki
sem látja ennek az alkalomnak a szimbolikusságát?
– Éppen a hely szentsége, ahol ellenségeinket eléri majd a végzete, lesz
a bizonyítéka, hogy Isten akaratából és a pápa áldásával cselekszünk –
magyarázta. – Montesecco az embereivel elfoglalja a Signoriát, mi pedig
abban a pillanatban jelentjük be az új kormányt, amikor a zsarnokok élete
véget ér a templomban.
– Most vagy soha! – kiáltotta Francesco szikrázó tekintettel.
– De kinek a kezében lesz a tőr? – tudakolta Vespucci.
– Vaccariért és a volterraiakért én ölöm meg Lorenzót – mondta
Antonio Maffei.
– Stefano da Bagnone, a Szent Apostolok templomának presbitere a mi
ügyünket támogatja – mondta Jacopo. – Megtiszteltetésnek veszi, hogy
segíthet nekünk.
Maffei elvette az asztalon hagyott tőrt.
– És Giuliano? – kérdezte Jacopo körbetekintve.
Mindenki Vespucci felé fordult, aki kényelmetlenül fészkelődön; a
székben, de nem szólalt meg.
– Majd én megteszem – mondta végül Bandini. – A város
felszabadítójaként szeretnék bevonulni Firenze történetébe.
– Én pedig segítek önnek – szólalt meg Vespucci. – Együtt visszük
véghez.
Jacopo az árnyékba húzódott. Vetett egy pillantást Salviatira, aki
kenetteljesen keresztet vetett, a többiek pedig követték a példáját.
– Kell egy jel – hívta fel a figyelmüket Maffei –, hogy mikor
támadjunk.
– Amikor Riario bíboros a magasba emeli a szent ostyát az oltárnál –
mondta Jacopo, és a lelkében elragadtatást érzett, mintha maga az Úr
áldotta volna meg a tervet. – Isten vezesse a pengéinket! – kiáltotta poharát
a magasba emelve.
Mind követték a példáját, és kiitták a pohár tartalmát.
A gyertyák fényében a bor úgy ragyogott, akár a vér.
 15
1478. ÁPRILIS 26.

A DÓM HARANGJA ZÚGOTT A PAZZI-PALOTA FÖLÖTT. Francesco azonnal

felébredt. Itt az idő.
A tőrre nézett. Egy napsugár futott végig a pengén, mintha megélezné
és megáldaná. Határozott mozdulattal dugta a tőrt a hüvelybe, majd zekéje
nyakkivágásába rejtette, a titkos zsebbe, amit külön erre a célra varratott, és
tétovázás nélkül indult el.
A folyosóra érve találkozott nagybátyjával. Jacopo elegánsan festett
karmazsinvörös ruhájában, tollakkal ékesített fejfedőjében, mellkasát pedig
az arannyal hímzett családi címer díszítette. Egymásra néztek, de nem
szóltak semmit.
Nagybátyja elindult a folyosón, ő pedig követte.
Maffei is csatlakozott hozzájuk.
Kiértek az útra, és a Szent Apostolok-templom irányába indultak. A via
dei Leonira érve találkoztak Vespuccival és Bandinivel. Jelentőségteljes
pillantást vetettek egymásra, és a két férfi is csatlakozott hozzájuk.
Méltóságteljesen vonultak végig az utcán, a ketrecben lévő oroszlánok
egyike pedig hatalmas üvöltéssel köszöntötte őket. Egy másik, majd még
egy további csatlakozott hozzá, egyre hangosabb bömbölésük félelmetes
erőt árasztott.
Francesco mélyet szippantott a vadállatok illatából, és erőt merített
belőle: legyőzhetetlennek érezte magát. Lépteik nyomán rengett a föld:
Firenze üvöltött, készen arra, hogy emelt fővel visszaszerezze büszke
nemességét.
Semmi kétség: a Mediciek kora véget ér ezen a győzedelmes napon.

2
– A Szentföldre irányuló első keresztes hadjárat idején – magyarázta
Salviati behunyt szemmel, hogy a dóm előtti térre eső tavaszi napfény ne
bántsa a szemét – a Pazzi család nemes ősatyja, Pazzino de’ Pazzi volt az
első, aki megmászta Jeruzsálem falait, és Palesztinát a keresztényeknek
követelte.
Riario bíboros láthatóan ideges volt a hamarosan celebrálandó
istentisztelet miatt, mégis olyan elragadtatással hallgatta Salviatit, akár egy
gyermek.
Az érsek ettől nagyon boldog lett. A Pazzik hősi múltjának ismerete
megkönnyítette annak elfogadását, ami nemsokára történni fog.
– Cserébe – folytatta a történetet – három apró követ kapott Krisztus
sírjából, amiket visszahozott Firenzébe, és attól kezdve hagyománnyá vált,
hogy minden évben a Szent Apostolok templomának plébánosa ezzel a
három kővel csiholja a húsvéti gyertyát lángra lobbantó szikrát.
– Ez csodálatos történet, kegyelmes uram! – lelkendezett a bíboros. –
Micsoda megtiszteltetés, hogy ilyen nemes alkalomból celebrálhatom a
szentmisét Firenzében!
Salviati bólintott.
– Mostanra Jacopo de’ Pazzi, a Pazzi család feje valószínűleg már
csatlakozott családtagjaihoz a Szent Apostolok templomában, ahonnan a
menettel idáig kísérik a szent gyertyát.
Riario nagyot sóhajtott. Mosolyogni próbált, de látszott rajta, hogy
nagyon feszült.
Salviati azon morfondírozott, vajon mit fog tenni, amikor elkezdődik a
támadás.
– Amikor a kocsi a dóm elé érkezik, egy íjász tüzes nyilat lő a kordéra,
és kezdetét veszi a tűzijáték. Majd meglátja, igazi látványosság! Már több
mint tíz generáció óta vezetik a Pazzik a szent tűz körmenetét.
– Mondhatjuk, hogy ők Firenze legelőkelőbb családja! – ujjongott
elragadtatottan Riario.
– Az egyik legősibb… és ha Isten is úgy akarja, az egyik leghosszabb
életű is – bólintott egyetértőén Salviati.

A Szent Apostolok temploma előtt gyülekező firenzeiek sűrű tömege a

Pazzikat éljenezte: elragadtatott taps kísérte útjukat a Szent Apostolok
templomáig.
 Jacopo integetve fogadta a térről feléjük érkező köszöntéseket.
Észrevette családtagjait, akik tiszteletteljesen várakoztak a templom
főbejárata előtt, és Francesco, Bandini, Maffei és Vespucci kíséretében
odament hozzájuk.
Jacopo kísérőinek családjai is csatlakozni készültek a menethez.
Jacopo látta Stefano da Bagnonét négy ministráns társaságában. A férfi
a tekintetét kereste.
A pap mögött a szekér már készen állt: színes kankalinokkal és
rózsákkal ékesített virágfüzérek díszítették a kocsit, amelyet fehér ökrök
vontattak.
A plató közepén, a virághalomban, a tűzijátékhoz előkészített lőporos
hordó mellett magaslott a szent gyertya a Pazzik családi címerével:
ikerdelfinek a tűzserleg két oldalán.
Jacopo diadalittasan mosolygott, és a menet elejére állt, közvetlenül a
szekér mögé.
Kihajolt oldalra, és intett a fejével Stefano da Bagnonénak, aki
elindította a körmenetet.
Ahogy az ökrök megindultak, a tömeg is rákezdett a szent énekekre.
Jacopo jobbra és balra integetett, és elégedetten bólogatott.
Ez a Pazzik napja, az ő napja.
Miközben a menet élén haladt, le sem vette a szemét a szent lángról, és
követte, akár a siralomvölgyből kivezető fénysugárt. Visszagondolt Pazzino
de’ Pazzira, az eltelt évszázadokra, az addig élt generációkra, a
történelemre, ami mintha értékes szőnyegként gördült volna végig, amíg
meg nem állt őelőtte ezen a győzedelmes napon, amikor a Pazzik végre
visszaveszik megérdemelt helyüket Isten színe előtt.
A menet végigvonult a szokásos útvonalán, és követte a dóm
harangjainak hívó szavát.
A Santa Maria del Fiore impozáns épülete kitűnt a paloták közül. A
templom előtti téren hatalmas tömeg sereglett össze.
Az ütemes dobpergés diktálta az utolsó lépések ritmusát, amíg a
bejárathoz értek.
Jacopo meglátta Riario bíborost, mellette Salviatit, és nem sokkal
arrébb Lorenzót.
Íme, itt van hát az ellenfele.
Elegáns zekéjében peckesen állt a bíboros mellett, mögötte pedig a
Medici család tagjai sorakoztak.
Ahogy egyre közelebb ért, egyesével figyelte az arcukat.
– Nem látom Giulianót! – morogta.
 – A fenébe! – mondta Francesco. – Ha ma sem jön el, mindennek
lőttek.
Jacopo egyik kezével végigsimította arcát.
– El kell menni hozzá. Valamilyen ürüggyel egyikünknek el kell
mennie a Medici-palotába, és ott kell véghez vinni, aminek a templomban
kellene megtörténnie.
– Én megyek – szólalt meg Francesco.
– Elkísérem – mondta mögötte Bandini.
Jacopo kissé oldalra fordult anélkül, hogy megállt volna, és bólintott.
Néhány lépéssel később a szeme sarkából látta, ahogy Francesco és
Bandini kiválnak a menetből, és eltűnnek oldalt a tömegben.
A zenészekről levált a dobosok egy kisebb csoportja: kezdetét vette a
hagyományos tűzijáték.
Az utolsó, amit Lorenzo látni fog.

Lorenzo keresztbe tett karral várta az előadást.

A dobosok félkörbe álltak a tömeg előtt, és egyre nagyobb hangerővel
ütötték a taktust.
A dobpergés tetőfokán egy íjász felajzotta tüzes nyilát, és kilőtte a
szekér felé.
Ahogy a nyíl a lőporhoz ért, a por meggyulladt, sercegve szikrázni
kezdett, amit durranások követtek gyors egymásutánban.
A tömeg ujjongott, boldogan szemlélte a jól ismert előadást, ami ismét
elkápráztatta a várost.
A levegőben égett salétrom és kén szaga keveredett, Lorenzo pedig
feleségét figyelte, aki megigézve és elragadtatva bámulta a jelenetet.
Lorenzo kedvesen elmosolyodott, majd a tűzijátékkal megrakott kocsin
túlra nézett, a füstön és a lángokon túlra, ahol meglátta a családja élén álló
Pazzit.
Jacopo ügyet sem vetett a látványosságra, csakis őt figyelte.
Lorenzo sem tett másként. Mintha a láng és a robbanások nem is a
tűzijáték miatt keletkeznének, hanem kettejük összecsapásából, abból a
gigászi küzdelemből, amit Firenze és a világ egyensúlyában képviselnek.
Talán az állandó harc itt és most véget ér, az utolsó robbanásokkal
együtt ez is elcsendesül. Ez a nap talán tényleg a béke időszakának a
kezdete lesz.
 – Messer Lorenzo!
A hang hallatára hátrafordult.
Bastiano Soderini állt előtte.
– Messer Bastiano! – köszöntötte őszinte meglepődéssel.
– Tudomásomra jutott, hogy egy hadsereg indult el Imolából – mondta
aggodalmasan –, és talán ide tartanak.
Lorenzo arcáról lehervadt a mosoly. Egy hadsereg Imolából… egy
sereg, ami talán Firenze ellen vonul? Mit jelenthet ez?
Ujjaival lassan forgatni kezdte a nagyapjától kapott gyűrűt, és a Carlo
atyától kapott levél, valamint Clarice szavai jutottak az eszébe.
Jól tudja, hogy nem értek latinul. Mégis, miért írt nekem ezen a
nyelven?
Ez csak az első furcsaság volt a Medici-palotában, mióta Riario bíboros
megérkezett Salviati szokatlan kíséretében.
Ismét Jacopóra nézett, a lángfüggönyön túlra, majd magához intette
Bastianót, és száját eltakarva a fülébe súgott valamit.
– Megtenne nekem valamit, messer? – kérdezte tőle.
– Természetesen, Lorenzo. Mondja csak!
Gyorsan ellátta utasításokkal, megbizonyosodott arról, hogy Bastiano
mindent megértett, majd egyik kezét felemelve csettintett.
Két fegyverhordozója átfurakodott a tömegen, és egy pillanat alatt ott
termettek.
– Messer Bastiano, ezek itt hű fegyverhordozóim, Andrea és Lorenzo
Cavalcanti – mutatta be őket Lorenzo. – Uraim, ismerik Soderini priort.
– Természetesen. Tiszteletem, tekintetes uram – mondta Andrea.
– Azt kérem önöktől, hogy álljanak rendelkezésére – folytatta Lorenzo
–, útközben elmagyarázza, miről is van szó. A húsvéti szentmise alatt nincs
szükségem sem önökre, sem a szolgálataikra.
A fivérek bólintottak, és Bastiano mellé álltak.
Az ifjú prior hálásan biccentett, majd a két fegyverhordozó kíséretében
elindult.
Lorenzo figyelte, ahogy távolodtak, és nagyot sóhajtott.
Itt összegyűlt családjára nézett, és csak ekkor tűnt fel neki, hogy valaki
hiányzik. Az anyjához fordult:
– De hol van Giuliano?
Amikor Giuliano meglátta a két közeledő alakot, nem ismerte fel őket
azonnal.
Túlságosan lefoglalták a gondolatai és a fájó lába ahhoz, hogy a két
díszesen öltözött emberrel foglalkozzon.
 Anyjával a kápolnában folytatott beszélgetése még mindig
visszhangzott a fejében. De nem a szavai hagytak mély nyomot benne.
Valami más, amiről először tudomást sem vett, ami a kimondott szavakon
túl volt. Ebben a fájdalmas pillanatban anyja ott volt a közelében.
Ugyanazt érezte, amit végérvényesen elveszített Simonettával, és ami
még élénken élt benne. Ami a számára fontosakon keresztül gondoskodott
róla.
A szeretetet.
És nem csupán az anyja iránta táplált szeretetét, hanem Lorenzo
szeretetét is. Csak most ébredt tudatára, milyen közel is áll hozzá a fivére.
– Messer Giuliano! – köszöntötte az egyik alak.
Felnézett: Francesco de’ Pazzi üdvözölte.
Giuliano meglepődött.
– Francesco… maga nem a misén van?
Felismerte a másik férfit is: Bandini priort.
Meglepetése bizalmatlansággá változott. Mióta Lorenzóval bevádolták
a fivérét a kereskedelmi bíróságnál, Bandini mindig kerülte, és ő is így tett.
Mit keres most Francesco és Bandini együtt ezen a kihalt úton?
Ösztönösen a vésőjéhez kapott, de aznap nem viselte a fegyverét. Ha a
kardhüvely nem zavarta volna a fájós lábát, ezen a nemes napon sem hagyta
volna otthon.
– Üdvözlöm, Bandini prior! – köszöntötte.
– Úgy látom, mind a hárman késésben vagyunk – szólalt meg
Francesco. – A ceremónia már elkezdődött. Jöjjön, menjünk együtt!
– Hogy mi együtt sétáljunk? – kérdezte meglepetten s egyszersmind
gunyorosan Giuliano.
– A mai szent nap – mondta Francesco. – Amit családom mindig is
tisztelt. Ma félre kell tennünk a versengést és a neheztelést, egyetért velem?
Békülő szándékkal szenteljük meg a húsvétot. Például menjünk együtt egy
darabig a dóm felé vezető úton.
– Rosszul van? – kérdezte Bandini Giuliano lábára nézve.
– Csak egy régebbi sérülés, ami nem hagy nyugodni – legyintett
Giuliano. – Szóra sem érdemes.
– Rendben, akkor jöjjön, igyekezzünk! – nógatta Francesco.
Giuliano túlzott udvariasságot érzett ebben az igyekezetben, de nem
tehetett mást, mint hogy beleegyezik.
Halkan sóhajtott, igyekezett gyorsabban haladni, és próbálta
elhessegetni, hogy mennyire zavarja a két alak közelsége. Majd a
templomban csatlakozik a családtagjaihoz.
 Végtére is nem ez számít igazán?
Befordultak a sarkon, és ütemesen lépkedtek az égboltot betöltő
harangzúgás ritmusára.
6

Végre itt vannak.

Amint Jacopo meglátta Francescót és Bandinit Giulianóval, tudta, hogy
Isten velük van. Ha van bármi értelme az életében átélt rengeteg
szenvedésnek és mérhetetlen magánynak, akkor az a mai bosszú miatt érzett
elégtétel.
A három férfi a templomtérre ért, és Jacopótól nem messze álltak meg.
– Messer Giuliano – szólalt meg Bandini, mielőtt szétváltak –, ezen a
szent napon szeretném elmondani önnek, hogy nem neheztelek sem önre,
sem Lorenzóra fivérem sorsa miatt. Hibázott, és helyénvaló, hogy ennek
megfizette az árát.
Giuliano Bandinire nézett, szemében bizalmatlanság látszott.
– Hadd nyújtsak önnek békejobbot – tette hozzá Bandini, majd
megölelte, és erősen magához szorította.
Giuliano zavarában lehunyta a szemét. Megpaskolta Bandini hátát,
majd elhúzódott tőle.
– Áldott húsvétot, messer Bandini – mondta végül.
Francesco is közel lépett hozzá.
– Giuliano, sajnálom, ha megbántottam. Kérem, bocsásson meg!
Giuliano a szemébe nézett, és nem tudta, mitévő legyen.
– Én is sajnálom – felelte.
Francesco kezet szorított vele, és átkarolta a hátát.
Giuliano zavartan vett búcsút tőlük, majd a Mediciek felé indult.
Francesco Jacopo mellé állt.
– Nem visel védőmellényt a ruhája alatt – mondta nagybátyjának.
Jacopo nem mozdult, csak némán bólintott. Észrevette, hogy Giuliano
fegyvertelen, és húzza a lábát.
Nagyon jó.
Francesco kíséretében a teret átszelve a Mediciek felé indult.
Salviati is ellépett a bíboros mellől, és csatlakozott hozzájuk, Lorenzo
pedig ezt látva eléjük sietett.
– Giuliano! Hiányoltuk tegnap este – szólalt meg Salviati.
– Most már itt vagyok – zárta rövidre a társalgást Giuliano.
– Messer Lorenzo – köszöntötte Jacopo. – Kár lenne tagadni, hogy
voltak köztünk nézeteltérések. Ahogy egyetlen háborúban, nálunk is voltak
tisztességtelenségek… Azonban remélem, hogy mától kezdve félretehetjük
a sérelmeket, és tiszta lappal kezdhetünk mindent újra. Mindenki érdeke ezt
kívánja.
– Mindig hittem abban, hogy van békés megoldás – felelte felcsillanó
tekintettel Lorenzo. – Kértem, hadd olvassak fel a mise alatt egy
igeszakaszt a Bibliából, a kolossébeliekhez írt levélből: „Titeket is, kik
hajdan elidegenültetek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben
gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett.”
– Gyönyörű igeszakasz – értett egyet Jacopo.
Lorenzo kezet nyújtott neki, ő pedig megszorította.
– Áldott húsvétot, messer Lorenzo.
– Áldott húsvétot, messer Jacopo. Ez a nap talán nem csupán urunk,
hanem Firenze feltámadását is magával hozza.
Jacopo biccentett, és visszatért a családjához.
A harangok ismét megszólaltak, és a tömeg a tér két oldalára húzódva
utat nyitott nekik.
A hagyománynak megfelelően Jacopo sétált elsőként a dóm
főbejáratához, unokaöccsei és családtagjai kíséretében.
– Nem tudjuk, hogy Lorenzo visel-e páncélt a ruhája alatt –
emlékeztette Francesco halkan, miközben a templomhajóban lépdeltek. –
Vele kapcsolatban mi legyen?
Jacopo felnézett az oltárra eső fény forrása felé.
A fény bevilágított a pogány templomok mintájára kialakított boltív
résein, amit Cosimo de’ Medici gyalázatos építésze tervezett. Ezt a pogány
kupolát romboltatja le elsőként, amint hatalomra kerül.
– Vágd el a torkát – felelte.

– Hol a csudában voltál? – kérdezte Lorenzo Giulianótól, a főhajóban

lépkedve. – Attól féltem, már nem is jössz. Mi történt a lábaddal? Sántítasz.
A Pazzik már helyet foglaltak, velük együtt ült Guglielmo és Bianca is,
a család hölgytagjai között. Lorenzo örült, hogy Jacopo visszafogadta a
családjába Guglielmót.
– Csak elestem, semmi komoly – válaszolta Giuliano. – Döntésre
jutottam. Igazad volt, neked és anyánknak is. Felelősséget kell vállalnom.
És Simonettával kezdem. Rendbe fogom hozni a vétkeimet, és becsületesen
fogok élni: ha létezik a mennyország, altkor ő biztosan ott van, ott kell,
hogy legyen, és az egyetlen reményem, hogy ott újra találkozhatok vele.
Lorenzo a fivére felé fordult. Odanyújtotta a kezét, a fivére pedig
mosolyogva megszorította.
– Többé nem kell miattam aggódnod – tette hozzá Giuliano.
Lorenzo mélyet sóhajtott, és a tömjénnel együtt életörömöt is merített
belőle.
– Keresd meg a mise után Sandrót, és békülj ki vele – javasolta.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy hagyjuk a barátainkat ellenségekké
válni.
– Igazad van, ezt fogom tenni. – Elhallgatott, majd hozzátette:
– Hiba lenne, ha a szerettünk elvesztése miatti bánat elnyomná az élők
iránti szeretetet.
Lorenzo érezte, hogy elérzékenyül. Hirtelen eszébe jutottak az együtt
töltött évek, amelyeket Giulianóval közösen éltek át gyermekkoruktól
kezdve nagyapjuk, Cosimo, és apjuk, Piero óvó szárnyai alatt. És ez a két
fontos személy nincs többé. Arra gondolt, hogy ő és a fivére megtanultak a
saját lábukon állni, és hogy őket is az a szeretet köti össze, ami a Medici
családot egyben tartja.
Előrementek a szentélyig, az illusztris személyeknek fenntartott
padokig, amik az oltárral szemben helyezkedtek el.
A Pazzik a második sorban ültek, az elsőt szabadon hagyták a Mediciek
számára. Lorenzo kérdő pillantást vetett Jacopo felé, amire a Pazzi család
feje mosolygott, és jelezte, hogy nyugodtan foglaljanak helyet elöl.
Lorenzo kissé habozott, nem értette a hirtelen jött udvariasság okát.
Folyamatosan az járt a fejében, vajon Jacopónak van-e köze az Imola felől
közeledő hadsereghez. De lehet, hogy tényleg csak igyekszik. Talán a
megszokás, hogy mindig résen legyen, megakadályozza, hogy elfogadja,
hogy a békét csak együtt hozhatják létre.
Homloka elernyedt, és fejbiccentéssel mondott köszönetet Jacopónak,
majd helyet foglalt, és Giuliano is követte a példáját.
Később Bandini és Vespucci is leült a Pazzik mellé. Ahogy Lorenzo
hátrafordult, látta, ahogy Marco Vespucci rosszalló pillantást vet
Giulianóra. Ez egyáltalán nem tetszett neki, de lesz még idő és mód, hogy
elsimítsák a nézeteltérést.
Egymás után érkeztek a többiek is: Ardinghelli, Davanzati és az összes
többi prior, Bastiano Soderini kivételével. Lorenzo bűntudatot érzett, hogy
éppen a mise előtt kérte meg, hogy teljesítse a kérését, de a város
biztonsága mindennél fontosabb.
 A priorok nyolcszög alakban ültek az oltár körüli padsorokban, és
elfoglalták az utolsó szabad helyeket is.
A geometrikus rend, ami uralta a dóm felépítését, sorsszerűnek tűnt.
Lorenzo felidézte Giuliano szavait, amik tökéletesen kifejezték az
utóbbi évek csatáinak értelmét. A diplomáciát, aminek során kizárólag a
szavakat, az intellektust, a józan észt és a művészetet használta fegyverként.
Azonban az emlékek áradata előhozta Lucrezia szavait is.
Nigredo, albedo és végül rubedo… Műved beteljesedik, és végre az
álmodnak szentelheted magad, vagyis a szépség és az ember
megdicsőülésének.
És végül a számára legfontosabb mondat: Le temps revient.
Észre sem vette, de a hölgyek padsorát figyelte, hátha meglátja
Lucreziát.
Ott van, illedelmesen ül, és tökéletesen játssza az istenfélő hívőt.
Lorenzo mosolyogva idézte fel, mennyire becsüli Lucreziában azt a bájos
szarkazmust, amivel a lány az élet minden egyes pillanatát kigúnyolja,
mintha a világ szokásai közül egyik sem vonatkozna igazán rá.
Mintha megérezte volna, hogy mi jár Lorenzo fejében, Lucrezia
megfordult, és udvariasan felé biccentett. A köszönés azonban nem neki,
hanem Claricének szólt, aki visszamosolygott a lányra.
Újabb jele a megbékélésnek.
Lorenzo végigtekintett a jelenlévőkön: látta anyját, Polizianót, Sandrót,
Marsilio Ficinót. Rajtuk kívül Braccio Martellit, a Pulci fivéreket…
Verrocchiót, Ghirlandaiót, Filippo Lippit és a fiát, Antoniót, valamint Piero
del Pollaiolót… Valóban mindenki jelen volt.
Felnézett. A kupola tetején lévő, Verrocchio által készített, aranynyal
bevont rézgolyó jutott eszébe, ami a tökéletességet és a befejezett munkát
jelképezte számára. És bevillant egy másik gömb is, a Medici-palota
termében lévő armilláris gömb, ami gyűrűinek forgásával a világ és az ég
állandó változásait jelezte. A kozmográfus, Galeotto Marzio megjavította,
ahogy ő is véghez tudta vinni nagyapja, Cosimo álmát, amikor
helyreállította az emberek és a városállamok közötti egyensúlyt.
Elvégeztem a feladatom, nagyapám. Az idő visszatért, gondolta.
A kezére nézett.
És még fiatal vagyok.
Beléptek a firenzei polgárok is. Beáramoltak a főhajón keresztül, és
eloszlottak a padsorokban.
 Amikor a dóm már annyira tele volt, hogy az az érzése támadt, mintha
egész Firenze a katedrálisban lenne, csend ereszkedett a templomra.
Riario bíboros lépett színre Becchi püspök kíséretében és egy tucat
tömjénnel felszerelkezett egyházi emberrel.
Álomszép ének hangzott fel a dómban, és a mise kezdetét vette.
Lorenzo a többi vendéggel együtt felállt. Ekkor vette észre, hogy egy
görnyedt alak suhan el a szentély mögött lopva, akár a hajó oszlopai között
rebbenő árnyék, és távolodott.
Salviati, ismerte fel az alakot. Vajon hová oson?
Újra magával ragadta az aggodalom.

Salviati nagy léptekkel haladt, lihegve és izzadtan ért a Signoria terére. A

ruhájától nehezen mozgott.
A tér kihalt volt. Salviati azonnal észrevette Monteseccót és embereit,
akik már nem viselték a papi reverendát: éppen most értek a térre a Medici-
negyedből.
Salviati letörölte homlokáról az izzadságot a kendőjével, és intett
Monteseccónak, ezután pedig mindketten a Signoria felé vették az irányt.
A hatalmas bejárati ajtó előtt álltak, és szó nélkül köszöntötték egymást.
Salviati a bejáratot vigyázó őrökhöz lépett, akik megriadtak a feléjük
közelítő csapattól.
– Francesco Salviati vagyok, Pisa érseke. Haladéktalanul beszélnem
kell Petrucci gonfalonierével. Üzenetet hoztam neki a pápától.
Az egyik őr intett, hogy várjon, majd eltűnt az épületben.
Salviati még mindig az izzadságát törölgette.
Monteseccóra nézett, aki közönyösen állt, és nagyon határozottnak tűnt.
Az őr visszatért.
– Kegyelmes uram, kérem, fáradjon beljebb, Petrucci gonfaloniere már
várja.
Salviati átfurakodott a bejárati ajtón, nyomában Monteseccóval és az
embereivel. A többi katona addig az épület előtt várakozott.

Francesco meglehetősen ideges volt.

 Hallgatta ugyan a bíboros hangját, de nem jutottak el hozzá a szavai. A
latin szöveg meghatározhatatlan kántálássá mosódott össze, az apszis és a
kupola alatt visszhangzott. Látta, ahogy Maffei feltűnés nélkül előhúzta a
tőrt a ruhája alól; látta Vespuccit, aki mellette ült izzadságtól csapzottan,
kiguvadt szemmel bámulta Giuliano nyakát, és a kés markolatával
játszadozott; a Medici fivéreket figyelte, akik jó ministránsként követték a
misét, miközben a fiatal bíboros az oltárnál folytatta az érthetetlen kántálást.
Az úrfelmutatás egyre közeledett.
Francesco a tőrre helyezte a tenyerét.

10

– Kegyelmes úr! – köszöntötte Petrucci.

Miközben Salviati Montesecco és katonái kíséretében végigment a
Signoria folyosóján, a gonfaloniere leért a lépcsőn, és meglepett,
elgondolkodó arckifejezéssel méregette.
– Petrucci gonfaloniere, fontos üzenetet hozok a pápától – jelentette be
Salviati.
– Jöjjön, beszéljünk nyugodt körülmények között. Emberei addig a lenti
szalonban várhatnak.
Petrucci az előcsarnok végéről nyíló helyiség ajtajára mutatott.
Montesecco intett az embereinek, akik megálltak, és a mutatott irányba
indultak.
– Kérem, jöjjenek! – Petrucci végigvezette őket fel a lépcsőn, majd
végigmentek az irodák között kanyargó folyosón.
A dolgozószobához érve előreengedte őket, majd becsukta az ajtót
maga után.
Egyszerűen berendezett szobában találták magukat, amin látszott, hogy
hivatali ügyek intézésére szánták. Néhány polcon papírkötegek és
dokumentumok hevertek, az íróasztalt iratok, tintatartók, tollak borították, a
falon pedig a firenzei gonfaloniere képe függött.
Petrucci leült, arrébb tolt néhány papírt, hogy hellyel tudja kínálni őket,
majd a vele szemben lévő székre mutatott.
– Kérem, foglaljon helyet, kegyelmes úr!
Salviati leült, Montesecco pedig karba tett kézzel mögé állt.
A Petrucci mögötti kisablakon át látszott a dóm kupolája, aminek láttán
Salviatit megint kiverte a víz.
 – Hallgatom, kegyelmes úr – szólalt meg Petrucci érdeklődve. –
Bizonyosan fontos üzenetről van szó, ha nem tudott miatta részt venni a
bíboros úr által celebrált misén…

11

Riario bíboros belekezdett az offertóriumba.

Lorenzo a többiekkel együtt felállt.
Érzékelte a mozgást maga mögött, elfordult kissé, és a válla fölött
hátranézett.
Francesco jobb oldalra húzódott, Vespucci elé furakodva.
A helyét azonban azonnal átvette egy másik pap. Lorenzo kissé jobban
elfordította a fejét, és látta, hogy Stefano da Bagnone, a Szent Apostolok
templomának plébánosa az.
Egy másik pap is csatlakozott az elsőhöz, de Lorenzo nem látta jól az
arcát, mert éppen mögötte volt.
Visszanézett az oltárra, és magában a nagy jövés-menés okán
morfondírozott.
A bíboros kinyitotta a Sancta Sanctorumot, és elővette a megszentelt
ostyákat.
Lorenzo kezdte kellemetlenül érezni magát.
Eszébe jutott Carlo atya latinul írt levele. És Salviati, aki sietve
távozott. Jacopo szokatlan és túlzó előzékenysége.
A mozgás a háta mögött.
Ismét hátrapillantott. Francesco éppen Giuliano mögött ült.
A bíboros letérdelt az oltár előtt, és megcsókolta a stólát, majd a kezébe
vette az ostyát.
Lorenzo gondolatai kavarogtak.
Giuliano mögött közvetlenül Francesco de’ Pazzi, Vespucci és Bandini
ült: azt a három személy, akik a legjobban gyűlölték.
Az a három ember, akik Jacopóval együtt a leginkább halottnak
szeretnék látni.
A bíboros az ég felé emelte az ostyát.
„Accipite et manducate ex hoc omnes” – kántálta.
Erre a jelre ezernyi hívő emelkedett fel a padok közül, ennek hangja
betöltötte a katedrálist.
„… hoc est enim Corpus meum”- folytatta Riario.
Lorenzo villanást látott a szeme sarkából.
 Éppen csak megfordult egy negyed fordulatot… és elborzadt.
Francesco vicsorogva, őrült lánggal a szemében Giuliano fölé
magasodott. Felemelte a karját, amiben Lorenzo egy fénylő tőrt pillantott
meg.
„… quod pro vobis tradetur. ”
Francesco szúrt, és Giuliano hátába döfte a pengét.
Az idő lelassult és képlékennyé vált, akár egy lidérces álomban.
Újabb tőrt látott, ezúttal Bandini kezében. A kereskedő is a magasba
emelte, majd Giulianóba mélyesztette fegyverét.
Lorenzo szíve összeszorult.
A mögötte ülő két pap felállt, és hadonászni kezdett.
Lorenzo hallotta, hogy a templom csendjét vérfagyasztó sikoly rázza
meg. Lucrezia kiáltása.
A sikoltásra ösztönösen arrébb húzódott, de így sem kerülhette ki a
torkára irányított pengét.
 Ötödik rész

A BÉKE ÁRA
(1478)
 16
RETTEGÉS A KATEDRÁLISBAN

A Z EGÉSZ PILLANATOK ALATT TÖRTÉNT.

Lorenzo megingott, hátrébb botorkált, és a kezével próbálta elszorítani
a sebet a torkán.
A mögötte ülő pap sebezte meg…
Antonio Maffei Volterrából!
A gonosztevő jelenléte annyira nem illett ide, hogy azonnal megértette,
összeesküvés áldozata.
Levette a köpenyét, és maga elé tartotta, akár egy hálót, amit
támadójára vethet.
Maffei és Stefano da Bagnone közelített, mindkettőjük kezében kés
volt.
Tehát ő is!
A vér továbbra is folyt a sebből, de Lorenzo tudomást sem véve róla
védte magát. Az érzékei kiélesedtek a rémülettől, és teljesen világosan
érzékelte a körülötte zajló eseményeket.
A dómban kitört a pánik, a jelenlévők üvöltözve menekültek a
padsorokból, a székeket, térdeplőket felborítva rohantak kifelé, miközben
egymást taposták. A templomhajóban és a kupolában a kiáltásokat
felerősítette a visszhang.
Giuliano sebesülten a szentély felé botladozott. Ruháján vércsík
húzódott végig, és látványos tócsában gyűlt össze a padlón.
Francesco vadállati gyorsasággal vetődött át az előtte lévő padon,
feldöntötte Vespuccit, aki a székbe huppant. Az ifjú Pazzi őrjöngő fúriaként
vetette magát Giulianóra.
Lorenzo látta fivérét a földre rogyni. Francesco pedig ráugrott, és szúrt:
egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Minden szúrás után vér csörgött
végig a pengén. Vadállati, kegyetlen hévvel döfött.
– Giuliano! – üvöltött Lorenzo. Érezte, hogy rémülete haraggá válik.
 A hatodik szúrásnál Francesco elvétette a célt, és a saját combjába
szúrta a kést. A fájdalomtól és a dühtől felüvöltött. Dühöngése nem emberi
volt… aztán újra Giulianót szurkálta.
Lorenzo Stefano da Bagnone felé hajította a köpenyét, és a karja köré
tekerte, majd meghúzta. A támadó nagyot nyögve előreesett, megbotlott, és
végigterült a földön.
Maffei ismét rá akarta vetni magát, de elbizonytalanodva megállt, és
félelmet sugárzó arccal oldalra lépett.
Lorenzo üvöltve nekilódult.
Maffei ijedten menekült, végigfutott a templomhajón, Stefano da
Bagnonéval a nyomában.
– Giuliano! – szólongatta ismét fivérét Lorenzo.
Testvére felé fordult, de Bandinivel találta magát szemben, aki
malacszemében gyilkos tekintettel közelített felé. A kereskedő vicsorogva
emelte szúrásra a fegyverét.
Lorenzo látta, ahogy a penge éle közeledik. Nem volt elég ideje, hogy
hárítsa a szúrást.
Ekkor a semmiből feltűnt Nori, és Lorenzo és a penge közé vetette
magát.
Bandini a markolatig szúrta a fegyvert.
– Nori! – üvöltötte Lorenzo.
Bandini visszahúzta a pengét, a Mediciek hűséges embere pedig
elfojtott kiáltást hallatott.
Lorenzo megragadta az összecsukló Norit, és mindketten a földre estek.
Vér folyt az arcán, és eszébe jutott, hogy megsebezték a nyakát.
A szédülés ellenére oldalra tudott gördülni, mielőtt Bandini pengéje
célba talált volna, és nagyot szikrázott a kövezeten.
Lorenzo egyik kezét a nyakán tartva a földön vonszolta magát. Az
egész katedrális forgott körülötte.
– Öljék meg! – visszhangzott Jacopo hangja. – Öljék meg Lorenzót!
Homályos tekintetével Lorenzo még látta Riario bíborost, ahogy az
oltár mögött összekuporodva reszket; látta Vespuccit, aki a rémülettől
mozdulni sem bír, úgy figyelte a szentély szélén lévő székek mögül a
jelenetet; végül látta Francescót is közeledni. Egyik kezét sérült lábára
szorította, a másikban pedig a véres tőrt szorongatta.

2
– Azonnal ki kell mennünk innen! – mondta Guglielmo a nők padsoraihoz
érve.
Bianca ellenkezni próbált.
Az üvöltözés és sikítozás közepette felismerte az egyik kiáltást.
– Várj! Ez anyám hangja! – kiáltotta.
– Mennünk kell! Gyere! – erősködött Guglielmo. Karon ragadta és
kivonszolta.
Vonakodva ugyan, de Bianca engedelmeskedett, nehogy elsodorja a
felbolydult tömeg, ami áradó folyóként döntötte fel a padsorokat.
Mialatt Guglielmo utat tört, válogatás nélkül lökve félre mindenkit, aki
útban volt, Bianca a fivéreit keresve hátrafordult az oltár irányába.
De a tömegtől nem látott jól.
Elérték az oldalsó bejáratot. A tömeg hulláma nyomta őket előre. Az
ajtófélfához préselődtek, és Bianca úgy érezte, menten összeroppan.
Azonban Guglielmo karjaival a falnak támaszkodott, mintha pajzsot tartana.
Megfeszített erővel hátranyomta magát, amivel annyira el tudta
távolítani a tömeget, hogy Biancával együtt ismét a kijárat felé sodorja
tovább a forgatag.
Bianca lehunyta a szemét, és csak hagyta, hogy vigye az áradat, közben
pedig azon aggódott, vajon mi lehet Giulianóval, Lorenzóval és anyjukkal.
A sors kegyetlenségét átkozta.

– Szóval, kegyelmes uram? – tette fel a kérdést ismét Petrucci.

Idegtépő volt a Signoriában uralkodó tökéletes csend és nyugalom.
Salviati ismét az ablak felé nézett. A dóm kimagaslott a tengerkék
tavaszi égbolt némaságába és nyugalmába. Egy galambpár repült át a
kupola és a harangtorony között.
Salviati megnedvesítette száraz, ragadós ajkait.
– Kaphatnék valamit inni, mielőtt belekezdek a mondandómba? –
tudakolta.
Petrucci habozott. Gyanakodva méregette Monteseccót, aki összefont
karral álldogált az érsek mögött.
Salviati tudta, hogy kérése nyilvánvalóan ellentmond az üzenet
sürgősségének, amit át kell adnia, de ez most nem érdekelte. Nemsokára
már semmi jelentősége sem lesz.
Ahogy Petrucci életének sem.
4
Lorenzo továbbvonszolta magát előre, miközben kezével a nyaksebének
vérzését próbálta csillapítani.
Érezte, ahogy a meleg és nyúlós vér az ujjai között csorog, de most nem
eshet pánikba.
Megfordult: Bandini és Francesco már kis híján utolérte.
Lorenzo a könyökére támaszkodva próbálta felnyomni magát, de
elcsúszott, és a hátára esett.
Francesco az ép lábán ugrálva közeledett felemelt kézzel, Bandini pedig
két kezét a feje fölé emelve készült lecsapni.
Lorenzo elborzadva fogta fel, hogy innen nincs menekvés.
Jobb oldalról mozgást érzékelt: Poliziano állt fel, és az egyik padot
állványnak használva nekirugaszkodott, és kitárt karokkal felugrott.
Francescóra és Bandinire érkezve a földre rántotta őket.
Bandini kezéből kiesett a tőr, és csörögve ért földet.
Lorenzo az oldalára fordulva megragadta a fegyvert.
Feltérdelt, majd felállt.
Onnan, ahol állt, belátta a teljes főhajót.
A tömeg még nem tudott kimenekülni a templomból. Mindenhonnan
kiáltások hangzottak.
Úgy tűnt, mintha a katedrálisban a pokol kapui tárultak volna fel, és az
elkárhozott lelkek hömpölyögnének mindenütt.
Akár az utolsó ítélet napján.
Poliziano arrébb gurulva Lorenzo mellé érkezett, és felállt.
– Az őrök nem jöttek be! – kiáltotta. – És a kiáramló embertömeg miatt
nem tudnak bejutni!
Francesco felpattant. A fegyvertelen Bandini biztonságos távolságba
húzódott.
– Menjen innen gyorsan! – kiáltotta Poliziano Lorenzónak, és
zekéjének az ujjánál fogva meghúzta maga felé. – Anyját és nejét Sandro a
sekrestyébe vitte.
– Maga fegyvertelen – felelte Lorenzo –, menjen utánuk, gyerünk!
– Hiszen ön megsérült – ellenkezett Poliziano.
– Lorenzo! – kiáltotta egy női hang, Clarice hangja.
– Zárkózzatok be! – kiáltotta a feleségének, miközben nem tévesztette
szem elől Francescót, akihez Maffei és Stefano da Bagnone is csatlakozott.
Vespucci még mindig megbénulva állt a padok között, maga előtt
tartotta, szorongatta kezében a tőrt.
Bandini odament hozzá, kitépte a kezéből a fegyvert, és csatlakozott
Francescóhoz.
 – Menjen! – kiáltotta Lorenzo, véres kezét Poliziano mellkasára
helyezte, és hátralökte.
Poliziano megtántorodott, fegyvert keresve nézett körbe, de hasztalan.
Francesco készült rávetni magát.
– A fenébe! – átkozódott Poliziano tehetetlenül.
Sarkon fordult, és elmenekült.
Lorenzo, akár egy arénában, magára maradt a nyolcszögletű térben
négy ellenfelével.
– Vége van, én ellenségem – hallotta Jacopo halk, kísérteties suttogását.
Lorenzo a szeme sarkából látta, hogy a férfi még mindig a padon ül. El
sem mozdult onnan, és méltóságteljesen figyelte az eseményeket, mintha
egy nehéz, de felettébb fontos feladatot kellene elvégeznie.
Francesco a tőrrel hadonászva támadt Lorenzóra.
Lorenzo hárította a csapást, azonnal visszatámadva kicsavarta a
csuklóját, és megsebezte Francesco karját.
Maffei üvöltve vetette rá magát.
Lorenzo ki tudott térni előle, és egy ugrással a legközelebbi pad
támláján termett, ahonnan azonnal átugrott a másik támlára, és így
távolodott tovább gyors szökkenésekkel a padsorok tetején.
– Ne hagyják megszökni! – mennydörögte Jacopo.
A tömeg már szinte teljesen kimenekült a templomból, Jacopo hangja
pedig visszhangzott a hatalmas templomban.
Lorenzo látta, hogy Maffei szintén a padsorok tetején ugrálva igyekszik
elé kerülni, és elvágni az útját: átszökkent az első, a második, majd a
harmadik padra, de a negyediket elvétette, és hassal a pad háttámlájára
esett, ami összetört a súlya alatt.
Lorenzo az utolsó padsorhoz ért, és a földre ugrott.
A sekrestye ajtaja még nyitva állt.
Poliziano kihajolt, mögötte Sandro és Clarice leselkedett.
– Gyerünk, Lorenzo! Jöjjön már! – üvöltötte.
Lorenzo futva közelített az ajtóhoz, aztán hirtelen megtorpant.
Nori még életben volt. A padlón vonszolta magát, vérvörös csíkot
húzva maga után.
Lorenzo lehajolt, és a hónaljánál fogva megragadta.
Magával húzta, olyan gyorsan hátrálva, amennyire csak tőle tellett.
Francesco megkerülte a padsorokat, és sántikálva ugyan, de gyorsan
közelített. Mintha egy lidérces álomból lépett volna elő véres ábrázatával.
Poliziano és Sandro előfutott a sekrestyéből.
Sandro karon ragadta Norit, Poliziano pedig Lorenzót támogatta.
 Egyszerre értek az ajtóhoz, beléptek a sekrestyébe, de Francesco
vérszomjtól hajtva a nyomukban volt.
Amint Nori átlépte a küszöböt, Clarice becsapta a bronzajtót, ami
hatalmas puffanással záródott be, majd azonnal rátolta a reteszt.
Rettentő ütés rázta meg az ajtót a másik oldalról, és megrengette a
sekrestyét is. Majd egyre újabb ütések következtek.
Lorenzo a földre rogyott. Kezével a vérző sebet próbálta elszorítani, és
levegő után kapkodott.
Anyja átölelte a vállát, Clarice pedig megfogta a kezét.
Megmenekültek.
5

Francesco a tőr markolatával püfölte az ajtót.

Érezte, hogy lassanként elfogy az ereje, ezzel együtt pedig dühe is
alábbhagyott.
A lábában lüktető fájdalom egyre erősebb lett.
Ellökte magát a bronzajtótól, megfordult, hátával nekitámaszkodott,
majd lecsúszott a földre.
Nagybátyja még a helyén ült, mintha eddig a pillanatig a saját miséjét
figyelte volna. Egy ördögi misét.
Francesco látta, hogy Giuliano de’ Medici holttestét bámulja, aki egy
vértócsában feküdt.
– Megvágtam Lorenzo nyakát… – mondta Maffei kegyetlen gőggel. –
Halálos sebet szerzett.
Francesco látta, hogy nagybátyja végre felkel.
– Győződjön meg róla, hogy meghalt – mondta, és a kijárat felé indult.
Francesco csak ekkor vette észre, hogy a dóm szinte teljesen kiürült,
igyekeznie kellett, mielőtt bejönnek az őrök.
– A Signoriában megtalálnak – mondta végül a nagybátyja, hátra sem
fordulva, és az utolsó menekülők után eredt.
Francesco szemét lehunyva mélyet lélegzett. Szerencsére nagybátyja
mindig tudja, mit kell tenni. Eszébe jutott, milyen ostoba és őrült volt ő,
hogy hagyta magát elkábítani Lorenzo mesterkedéseitől. Az átkozott azért
is megfizet, mert a romlás útjára akarta taszítani, és rávenni, hogy tagadja
meg a saját családját.
Hirtelen nagyra meresztette a szemét.
– Maffei! – kiáltotta.
A pap odasietett hozzá.
 – Hozza ide azt a padot, gyerünk! – parancsolta neki. – Betörjük vele az
ajtót.
Maffei engedelmeskedett. Megragadta a legközelebbi padot, a vállával
nekifeszült, és egészen Francescóig tolta.
Ketten megragadták a padot, és nekirontottak vele az ajtónak. A
bronzos koppanás visszhangja betöltötte a templomhajót.
– Senki sem jön, hogy megmentse, Medici! – kiáltotta Francesco. –
Nagybátyám, Salviati érsek és egy hadsereg, amit Giovan Battista di
Montesecco vezet, átvették a Signoria irányítását. Több száz katona érkezik
Imolából, Sienából, Nápolyból… Urbinóból! A maga istenkáromló
uralmának egyszer s mindenkorra vége!
Maffeijel együtt újra nekirontottak az ajtónak a paddal.
– Hallja, amit mondok, Lorenzo? – kérdezte még hangosabban. –
Jobban teszi, ha megadja magát!
Nem jött válasz.
Újabb dörrenés.
– Válaszoljon, Isten nevében követelem!
És újra és újra az ajtónak rontottak.

– Magára hagytad Giulianót! – suttogta anyja, a rémségek közbeni

üvöltözéstől berekedve. – Otthagytad egyedül!
– Sajnálom. – Lorenzo csak ennyit tudott felelni.
Clarice letépett egy szövetdarabot köpenyének az ujjáról, és a férje
nyakán lévő vérzést próbálta csillapítani vele.
– Menj! Menj, és mentsd meg! – követelte anyja.
Lorenzo úgy érezte magát, mintha egy rossz álomba került volna,
annyira valószerűtlen volt minden körülötte. A sekrestye körvonalai
elmosódtak, minden bizonytalannak tűnt, mintha hullámzott volna.
– Azt hiszem, már halott… – szólalt meg, de mintha egy idegen hangját
hallotta volna.
Sandro és Poliziano nem szólt semmit. Norinak próbáltak segíteni, aki a
földön feküdt. A fejét megtámasztva igyekeztek elállítani a vérzést.
Az ajtóra mért újabb ütés magához térítette.
– A dóm tele volt emberekkel – folytatta Lucrezia. – Több száz ember
volt itt… és senki sem tett semmit, csak néztek!
Lorenzo elgondolkodott anyja szavain.
 – Féltek – mondta Clarice.
– Öt embertől? – vágta rá dühödten Lucrezia.
– Pánikba estek, és elmenekültek – mondta Sandro.
– És minket itt hagytak meghalni? Mindazok után, amit értük tettünk? –
suttogta az asszony alig hallhatóan.
– Nem azért jöttek, hogy a békéről tárgyaljanak – mondta Lorenzo. –
Mindvégig ez volt a tervük. Elrontottam. Mindent én rontottam el.
Clarice megsimogatta az arcát, és elsimította véres tincseit a
homlokáról. Igyekezett megnyugtatni a férjét.
Lorenzo próbálta összerakni magában a történteket. Minden egyes
mozaikdarab a helyére került, Jacopo és bűntársainak gyilkos kirakós játéka
most már összeállt előtte.
Most, amikor már túl késő.
Hirtelen hatalmába kerítette a bűntudat. Hullámként öntötte el a testét,
és szétáradt minden porcikájában, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta,
még nem. Most tiszta fejjel kell gondolkodnia. Gondolkodnia kell, mielőtt
cselekedne.
– Az utóbbi időben Giuliano és köztem nem volt teljes az összhang.
Kérlelhetetlen volt. És én nem hallgattam meg. Próbáltam jót tenni, és
mindenáron meg akartam győzni arról, hogy igazam van. De a jó szándék
rosszat szült. Ha meghallgattam volna, még ma is élne…
– Ki kell mennünk hozzá! – Anyjuk újra a sírás határán állt.
Félre akarta húzni a reteszt, de Sandro elállta az útját.
– Túl késő! – kiáltott fel Clarice. – Nem tud segíteni rajta. Meghalt!
Lucrezia az ajtónak támaszkodott, majd a földre rogyott.
– Nem… Nem! Nem! Nem lehet! – Hangja érthetetlen jajgatásba
fordult.

„Túl késő! Nem tud segíteni rajta. Meghalt!”

„Nem… Nem! Nem! Nem lehet!”
Francesco feszülten figyelt, és egyik kezével jelezte Maffeinek, hogy ne
mozogjon.
– Maga is hallotta? – kérdezte.
– Igen – kiáltott fel Maffei örömittasan, és olyan erősen szorította a pad
háttámláját, hogy elfehéredtek az ujjai. – Mondtam, hogy halálos sebet
ejtettem rajta! Csak idő kérdése volt!
 – Meghalt? Vége van? – tudakolta Vespucci tanácstalanul. Továbbra is
a bejárati ajtót nézte, készen arra, hogy szükség esetén meneküljön.
Francesco megvetéssel figyelte.
– Elvérzett – mondta Maffei. – Vagy ha még nem, akkor hamarosan
elvérzik.
– Ahogy maga is, Francesco – mondta Bandini a lábára mutatva –, ha
nem kezelteti gyorsan azt a sebet.
Francesco lenézett a combjára. A vágásból még mindig szivárgott a vér.
Most már legalább tudja, miért érzi, hogy fogytán az ereje. Amint tudatára
ébredt állapotának, eluralkodott rajta a fájdalom, és összeszorította a fogát.
Meglazította övsálját a derekán, és látta, hogy a sál is csupa vér, aminek
egy része már meg is száradt, és a lábára kötötte, kicsivel a vágás fölé.
A vérzés csillapodott.
– Menekülnünk kell, minél előbb! – aggódott Vespucci. – Nincs
vesztegetni való időnk: már a Signoriában kellene lennünk, ahol bejelentik
az új vezetőt, az ön nagybátyját.
– Nagybátyám azt kérte, hogy győződjünk meg Lorenzo haláláról –
vágott vissza Francesco összeszorított foggal, és a templomot elhagyó
utolsó híveket figyelte. Néhány pillanat, és bejönnek az őrök.
– Ezt az ajtót akkor sem tudjuk betörni, ha napokig ostromoljuk! -
jelentette ki lemondóan Maflfei.
– Ki kell mennem innen – mondta Vespucci.
Bűnbánó tekintettel nézte a feszületet. Úgy érezte, mintha hallu-cinálna,
és hátrálni kezdett.
– Meghalt – szólalt meg Maffei a sekrestye ajtajára mutatva hallják?
Bentről továbbra is Lorenzo anyjának zokogása hallatszott.

– Hall valamit? – kérdezte Petrucci, és hallgatózva állt meg kezében a

pohárral.
Salviati abbahagyta az ivást, és kihúzta magát.
Kintről, a dóm felől halk, de folyamatos morajlás hallatszott, mintha
egy földalatti folyó zúgását hallanák.
A morajlás egyre hangosabbá vált. A zavaros robajból időnként
világosan ki lehetett venni kurjantásokat, sikításokat, segélykiáltásokat és
kétségbeesett kiáltozást.
 – Mégis, mi történik itt, Isten nevében? – Petrucci felugrott, és kinézett
az ablakon.
Salviati is felkelt lassan. Alig tudta türtőztetni magát. Petrucci mellé
lépett, és ő is a dóm irányába nézett.
– Amit hall, messer Petrucci, az új köztársaság megszületése.
Petrucci feldúltan fordult meg, és falfehérré vált.
Salviati hallotta, ahogy Montesecco kihúzta a kardját a hüvelyből, és a
fém megcsikordult.
A tengerkék áprilisi égbolt alatt a menekülő tömeg hangzavara gyorsan
közelített a Signoriához.
És ezzel együtt közeledett az igazság pillanata is.
Majd feltűntek.
A saroktól kezdve a tömeg beözönlött a térre, néhány pillanat alatt
benépesítette, és színes forgatagként egészen a palotáig nyomult előre.
Salviati közembereket, kézműveseket látott, de voltak nemesek és
tehetős polgárok is.
A palotához érve meglátták Montesecco hadrendben felsorakozott
katonáit a bejáratnál, és lassítottak.
Tanácstalanul az emeleti ablakra néztek.
Salviati Petruccira pillantott, és megnedvesítette bortól pirosló ajkait.
– Nemsokára ideér a pápai hadsereg. De ha együttműködik, messer
Petrucci, nem kell még több vérnek folynia.
– „Még több vérnek”? – riadt meg Petrucci. Homloka izzadság-
cseppektől gyöngyözött.
Montesecco föléje magasodott, akár a lesújtani készülő isteni
igazságszolgáltatás.

– Igyekeznünk kell! – kiáltotta Guglielmo.

Bianca nem bírt már lépést tartani vele. Hiába igyekezett egyre
nagyobbakat lépni, nehogy felbukjon, tudta, hogy mindjárt ösz-sze fog
rogyni.
– Várj, Guglielmo!
A férje meg sem hallotta.
– Mondtam már, hogy várj! – kiáltotta hangosabban.
Megragadta az egyik karját, és visszahúzta mindkét kezével. Az
utcakövekbe akasztotta a sarkát, és úgy próbált meg lecövekelni.
 Nem járt sikerrel, de Guglielmo legalább megfordult.
– Biztos vagy abban, hogy most a Pazzi-palota a legbiztonságosabb
hely? – kérdezte.
Guglielmo elbizonytalanodva lassítani kezdett.
– Contessina a Medici-palotában van – folytatta Bianca. – És ha ostrom
alá veszik…
– Ostrom alá? – kérdezte a fiú feldúltan.
– Nem tudom! Ha történne valami… bármi… a gyermekemmel
szeretnék lenni! Te nem?
Guglielmo megállt.
Bianca előrebukott, és levegő után kapkodott.
A kiabálás és a tömeg zaja egyre távolodott. Mind a Signoria és a
kormányzópalota felé vonultak.
– Menjünk! – mondta Guglielmo határozottan.
Karon ragadta a lányt, és ismét húzni kezdte. Ezúttal azonban a Medici-
palota irányába.
Amerre haladtak, emberek özönlöttek az utcákra. A történtek és a
jelenleg is zajló események híre gyorsan végigsöpört a városon.
Befordultak a via Largán, és még gyorsabban szedték a lábukat.
A Medici-palota előtt Bianca őrök és szolgák csoportját látta ösz-
szeseregleni. Úgy sürögtek-forogtak, akár a hangyák, amikor észrevették
őket.
– Madonna Bianca! – köszöntötte az őrök vezetője. – Megsérült? Mi
történt?
– Befelé! – felelte a lány. – Torlaszolják el az ajtókat és az ablakokat!
Hamar!
Csak akkor vette észre, milyen hevesen kalapál a szíve, amikor már a
belső udvarban voltak.
A kapu becsukódott mögöttük, az árkádok alatt gyors utasítások
hallatszottak.
Bianca kimerülten dőlt egy oszlopnak.
Az iménti események teljesen a hatásuk alá vonták.
Giulianóra gondolt.
Kétségbeesetten kapott a homlokához.
Azonban most nem adhatja át magát a keserűségnek.
Fejét felszegve összeszedte az utolsó erejét, gyorsan a lépcsősorhoz
sietett, Guglielmo pedig követte.
Felértek a lakosztályukba, és berontottak az ajtón.
 Contessina a szőnyegen ülve békésen játszott, és három szolgáló
vigyázott rá.
– Anyám! – kiáltott fel, amint meglátta őket.
Bianca odarohant a kisleányhoz, letérdelt hozzá, és kézen fogta.
Contessina a nyakába ugrott, és szorosan ölelte. Guglielmo is lehajolt
hozzájuk, és átkarolta őket.
Bianca pedig sírva fakadt.

10

Clarice otthagyta Lorenzót, és anyósához lépett, aki elcsigázottan dőlt az

ajtónak.
– Miért kockáztatná az életben maradt fia életét azért, aki már meghalt?
– kérdezte tőle.
Úgy tűnt, hogy Lucrezia végre felfogja Clarice szavait. Sírástól vörös
szemét Lorenzóra emelte.
Clarice is férjére nézett.
Lorenzo térden csúszott Norihoz, a feje alá tette a kezét, és átvette
Poliziano helyét.
– Sajnálom. Minden az én hibám – mondta.
– Földművesek fia vagyok – felelte Nori. – Olyan embereké, akik
senkinek sem számítanak. Az ön nagyapja azonban észrevette, hogy jól
bánok a számokkal, és lehetővé tette számomra, hogy tanuljak, apja felvett
a bankjába… ön pedig könyvelőjének választott. Boldog vagyok, hogy az
életemet áldozhattam önért.
Nori behunyta a szemét, és elernyedt Lorenzo karjaiban.
Clarice a férjére nézett, és mintha rá sem ismert volna. Arca feszült
volt, tekintete üres, mintha egy másik világban lenne, látomások között.
Kábultan, legyőzötten ült.
Szótlanul Nori fölé hajolt, és egyik kezét a homlokára tette.
És ekkor kopogtattak az ajtón.
Clarice és a többiek is a hang irányába fordultak.
– Uraim! Most már kijöhetnek! – mondta egy férfihang. – Elmentek.
– Ki maga? – tudakolta Clarice.
– Egy testőr, madonna. Lorenzo de’ Medici testőrségéből.
Lucrezia Claricére nézett. Szemében gyanakvás és remény keveredett.
– Lehet, hogy ez is csapda… – szólalt meg Clarice.
 De mielőtt még befejezhette volna a mondatot, egy hangot hallott
hátulról.
Lorenzo ott állt mögöttük. Sápadt volt, nyakát pedig a véres kelme
takarta, de szemébe visszatért a fény. Határozottan, küzdelemre készen állt.
– Ha itt maradok, ellenségeimnek elég ideje lesz, hogy ellenem
fordítsák a várost.
Feleségére, anyjára, majd Polizianóra és Sandróra nézett.
– Mennem kell – jelentette ki.
Felvette a tőrt, és az ajtóhoz indult.
Poliziano és Botticelli elé állt, de végül félrehúzódtak.
Lorenzo elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.
Clarice összekulcsolt kézzel halkan imádkozni kezdett.
Lorenzo kitárta az ajtót, és meglátta a Mediciek címerét viselő őröket.
– Nagyon sajnálom, kegyelmes úr – mondta az első katona –, nem
tudtuk elfogni a merénylőket: eltűntek a Signoria felé tartó tömegben.
Az őrök mögött a hatalmas dóm üres és elhagyatott volt: a padok
összetörve, egymásra haj igáivá, kupacokban hevertek, akár a gátak
fahordaléka az Arno levonulása után. Cipők, stólák, fejfedők, különböző
tárgyak mindenütt.
– Hogy van Riario bíboros? – tudakolta Lorenzo.
– Az őrök átkísérték a Medici-palotába, kegyelmes úr.
– Jól van – válaszolta Lorenzo. – Ketten rohanjanak át a palotába, és
adjanak utasítást a bíboros őrizetbe vételére. Nem hagyhatja el a szobáját.
Világos voltam?
– Igen, méltóságos úr! – Az őr intett két másik fegyveresnek, akik
habozás nélkül elindultak.
– A többiek velem jönnek a Signoriába – folytatta az utasításokat
Lorenzo.
Sietve hagyta el a sekrestyét, anyja, Poliziano és Sandro pedig azonnal
a nyomába eredtek.
Clarice is követte őket: tudta, hová tartanak.
– Giuliano! Giuliano! – kiáltotta Lucrezia fia felé rohanva.
Clarice látta, hogy a fiú mozdulatlanul, egy vértócsában hever a padlón,
és érezte, hogy elkéstek. Az oltárra nézett, keresztet vetett, amiből erőt
merített ahhoz, hogy a többiek után eredjen.
Lucrezia a földre rogyott. Ruhája úgy fodrozódott körülötte, akár egy
nemes virág arannyal hímzett szirmai.
Kinyújtotta a kezét, de nem merte megérinteni a fiát, mintha a halál
még szentebbé tette volna.
 Keserves sírása szenvedéssel töltötte be az üres katedrálist.
Sandro is térdre rogyott a holttest mellett. Egyik kezét a mellkasára
tette, a másikkal pedig a hajába túrt. Nem tudott megszólalni.
Lorenzo fél térdre ereszkedve nézte fivére holttestét.
– Igazad volt. Hallgatnom kellett volna rád – mondta.
Clarice részvéttel és aggodalommal figyelte a férjét. Volt benne valami
szokatlan, amit most látott először rajta. Valami, ami félelemmel töltötte el.
A fájdalom és az őrület olyan emberré változtatta, amilyen sohasem volt
korábban.
Lorenzo felállt, és megszorította a tőrt.
– Ezért megfizetnek – mondta olyan hangon, amit. Clarice még
sohasem hallott tőle. Majd felnézett az oltárra, ahogy egy perccel korábban
a felesége is, és hozzátette: – Isten színe előtt fogadom, hogy megfizetnek
ezért.
 17
DAMNATIO MEMORIAE

–N EM MEHET ODA, KOMOLY A SÉRÜLÉSE – mondta Sandro. Lorenzo rá

sem hederített.
A templom főbejárata felé tartott, a fény irányába, őreinek kíséretében.
Teljesen új érzés hevítette. Hosszú évek óta most először hagyta, hogy a
dühe átvegye fölötte az irányítást. Hagyta eluralkodni ezt az érzést: nem
nyomhatták el sem a szokások, sem a diplomácia, sem hazugságok.
Hiszen így élte minden napját, mióta átvette az apja helyét. Önámítás,
ami a politika, az érdekek és az előnyök miatt háttérbe szorította az
érzelmeket. Gondolni sem akart arra, hogy kitől tanulta mindezt. Az apjától,
a nagyapjától? Már ez sem számít. Az egyetlen fontos dolog, hogy hibázott,
és a fivére fizette meg az árát, halála pedig pótolhatatlan veszteség.
Nem vét több hibát. Itt az ideje, hogy kijavítsa a tévedéseit. Clarice
utolérte, próbált elébe kerülni, és megragadta az egyik karját.
– Menjünk haza! Gondolj a gyerekekre, haza kell mennünk hozzájuk!
Lorenzo mintha meg sem hallotta volna.
– Ha szembe akarsz szállni velük, először erőre kell kapnod!
– Az én erőm Firenzéből származik.
– Hiszen mindenki elmenekült!
– Segítségért mentek. Vezetőt kerestek. És ez a vezető én vagyok:
tudniuk kell, hogy életben vagyok.
Megállt, és Claricéhez fordult. Megfogta az egyik csuklóját.
– Mert ha én életben vagyok, Firenze is élni fog.
Otthagyta a feleségét, és a főbejárat felé indult.
– De így nem fogsz sokáig életben maradni! – hallotta a háta mögül a
felesége hangját. – Élned kell, ha azt akarod, hogy Firenze is fennmaradjon,
ha továbbra is harcolni akarsz érte!
Ahogy végigsietett a főhajón, hallotta, ahogy Clarice Sandróhoz és
Polizianóhoz fordul.
– Kérem, kísérjék el! Győzzék meg, hogy ne csináljon őrültséget!
 Lorenzo közben az ajtóhoz ért, és kilépett a fénybe.

Salviati kihajolt az ablakon.

A hatalmas tömeg benépesítette az egész teret. Az emberek egyre csak
jöttek, az ijedt polgárok csoportokban gyülekeztek.
És most mind ott vannak a lábai előtt.
Felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mint amivel a Szentatya
áldja meg a híveket.
– A pápai kúria üdvözletét hozom, és őszentsége, IV. Szixtusz
békeüzenetét.
Szünetet tartott, és a térre leszállt csendet hallgatta.
– Jacopo de’ Pazzi és azok a bátor hazafiak, akik ma megdöntötték a
Mediciek uralmát, a pápa teljes támogatását élvezik.
Tudatában volt annak, hogy a firenzeiekre nagy hatással van érseki
titulusa, de ugyanakkor sokuk arcán hitetlenkedést látott. Azonban
Montesecco katonáinak jelenléte a palota előtt elbátortalanította őket
annyira, hogy ne forduljanak ellenük.
Nagy levegőt vett, hogy folytassa a beszédet, de elekor a tér oldalánál
meglátta Jacopo de’ Pazzit, aki lóháton közelített a palotához.
A tömeg szétnyílt előtte, és utat nyitott a palotáig.
Az épület előtt Jacopo megfordult a lovával, és a tömeghez szólt.
– Közel négyszáz évvel ezelőtt – kezdett a beszédbe elragadtatott
hangon, a nyeregből kiemelkedve – egyik ősöm, Pazzino de Pazzi vezette a
Jeruzsálemet felszabadító sereget. Ma én és a családom ugyanezt tesszük
Firenzéért. A priorok többé nem lesznek Lorenzo de’ Medici bábjai. Többé
már nem lesznek hatalmon megvesztegetett politikusok. Eljött a megújulás
ideje. Itt az idő, hogy ismét a keresztény értékek irányítsák Firenze életét, és
hogy megint a firenzeiek kormányozzák a várost és a saját életüket. Most
visszakapják a szabadságukat. Szabadságot a népnek! Halál a Mediciekre!
Éljen a szabadság!
– Éljen a szabadság! – hallatszott néhány kósza kiáltás a tömegből.
– Szabadságot a népnek! – ismételte meg Jacopo, és a magasba emelt
tőrén megcsillant a fény.
– Szabadságot a népnek! – hallatszott a tömegből néhány tétova hang.
Jacopo de’ Pazzi folytatta a tömeg felbujtását, Salviati pedig örömmel
konstatálta, hogy a fegyveres katonák jelenléte mennyivel meggyőzőbbé
teszi Jacopo mondandóját.
Egy néhány főből álló csoport ért a tér széléhez. Salviati hunyorított,
hogy jobban lásson.
Francesco de’ Pazzi sántikált látványosan Vespucci és Bandini
kíséretében.
Maffei és Stefano da Bagnone nem volt sehol: vagy megölték őket
Lorenzo őrei a dóm előtt, vagy elmenekültek.
Francesco és a két másik Jacopóhoz lépett, a jelenlévők csodálkozó és
ijedt tekintetétől kísérve.
– Sokáig éljen Jacopo de’ Pazzi! – kiáltotta Francesco.
Társai is csatlakoztak hozzá, és így tettek a tömegből is többen.
Salviati visszahúzódott az ablakból éppen csak annyira, hogy lássa
Petruccit.
Montesecco sakkban tartotta a kardjával, és nem úgy tűnt, hogy a
gonfaloniere bármit is tenni készülne.
Salviati ismét az ablakhoz lépett.
– A gonfaloniere, Cesare Petrucci áldását adta arra, hogy Jacopo de’
Pazzi vegye át a hatalmat.
Az ablaknál maradva megfordult, és intett Petruccinak, hogy menjen
oda hozzá.
Montesecco elvette a kardot a gonfaloniere mellkasáról, és a nyakához
helyezte.
– Mondja a tömegnek, hogy Jacopo de’ Pazzi a város bölcs vezetője
lesz!
Petrucci azonban meg sem mozdult.

Salviati bejelentése valósággal felvillanyozta Jacopót. Újfajta energiával

töltötte fel. Mintha a tavaszi szellő átfújt volna a lelkén, és szinte
szétfeszítette.
Leszállt a lováról, a palota felé fordult, majd intett a társainak, hogy
kövessék.
Végigment Montesecco helyőrsége előtt, és a főbejárathoz indult, ami
éppen ebben a pillanatban csapódott be az orra előtt.
Jacopo döbbenten torpant meg.
Meghallván az ajtószárnyak puffanását és bent a retesz csattanását,
Montesecco katonái a palotához mentek.
 Jacopo magán érezte Francesco, Vespucci és Bandini kérdő tekintetét.
Határozottan a bejárati ajtóhoz lépett.
Felemelte a kopogtatót, és többször is az ajtóhoz ütötte.
– Én vagyok az új gonfaloniere! Az új priorok is velem vannak!
Nyissák ki! Firenze nevében kinyitni!
Semmi sem történt.
Jacopo érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül az arcán, és szúrós
tűként a nyakába hullik.

Bastiano a lehető legóvatosabban ment fel a Signoria legfelső emeletére a

két fegyveressel együtt.
A lépcsősor tetejére érve kihajolt az oszlop mögül, és a folyosót
kémlelte.
Sehol senki.
Csörgött róla az izzadság, tagjai elzsibbadtak.
Tudatában volt, hogy Firenze sorsa most az ő kezében van, és csodálta
Lorenzo de’ Medici előrelátását: ha nem mondta volna neki, hogy vigyen
magával harminc fegyverest, és zárkózzanak be a Signoriába, akkor a
kormányzóépület a felkelők kezére került volna.
Intett az őröknek, hogy kövessék, elsőként lépett ki a folyosóra, és a
kancellária ajtaja felé indult.
Az út felénél megállt, a falhoz lapult és fülelt. A szalonból Monte-secco
katonáinak a beszélgetése hallatszott ki, akiket körülbelül egy órája látott
belépni a palotába, amikor kilesett az ablakon.
Bastiano körbenézett.
Észrevett szemben egy bezárt ajtót, valamilyen tárolóhelyiséget
rejthetett.
Odament, és óvatosan kinyitotta, ügyelve, nehogy zajt csapjon.
Találnia kell valamit, amivel eltorlaszolhatja a kancellária ajtaját, hogy
a katonák ne tudjanak kijönni.
Megfogott egy seprűnyelet, majd tekintete egy régi asztal falhoz
támasztott darabjaira tévedt a fali polc mellett, amelyen vödrök és rongyok
sorakoztak.
A kezével jelezte az egyik őrnek, hogy segítsen.
Megfogta az asztallapot tartó tengely egyik végét, a katona pedig a
másikat.
 Olyan óvatosan emelték fel, mintha kristályból lenne, és kivitték a
folyosóra.
Bastiano a kancellária ajtaját figyelte, és nagyot nyelt.
Nesztelen léptekkel, óvatosan az ajtóhoz osontak. Lassan keresztbe
fordították a rudat: egyik végét a kilincs alá, a másikat pedig a falhoz
támasztották.
Éppen végeztek, amikor belülről megpróbálták lenyomni a kilincset.
– Bezártak minket! – kiáltotta valaki.
Majd ütések záporoztak az ajtóra. A tengely azonban nem engedett:
innen senki sem juthat ki.
– Messer Petrucci irodájához menjünk? – kérdezte halkan az őr.
– Ne, a gonfalonierét túszul ejtették, inkább ne hívjuk fel magunkra a
figyelmüket! – válaszolta suttogva Bastiano. – Jöjjön, menjünk le!
Visszatértek a másik őrhöz, aki a folyosó végén maradt őrködni, és
lesiettek a lépcsőn.
Bastiano először Montesecco két katonájának a holttestét látta meg a
földszinten, akik valószínűleg a bejárati ajtót őrizték.
Világos volt mi történhetett: Lorenzo két fegyverhordozója rajtuk ütött,
majd megölte őket.
A Cavalcanti fivérek éppen befejezték a főbejárat eltorlaszolását
belülről.
Bastiano Jacopo de’ Pazzi hangját hallotta kintről, amint azt kiáltja,
hogy nyissák ki az ajtót, és engedjék be.
– Montesecco emberei a kancelláriában vannak? – tudakolta Andrea
Cavalcanti, miközben ruhája szegélyével letörölte kardjáról a vért.
– Bezártuk őket! – vágta rá Bastiano büszkeséggel a hangjában,
miközben fentről jól hallatszott a foglyul ejtett katonák dörömbölése.
– Kiváló, kegyelmes uram! – felelte Lorenzo Cavalcanti. – Most legyen
szíves, menjen fel a torony tetejébe, verje félre a harangokat, és tartsa
szemmel a kint lévőket!
Bastiano megfordult, és jelzett az őröknek, hogy menjenek visz-sza a
lépcsőn.
A katonák engedelmeskedtek, ő pedig csatlakozott hozzájuk.
– Engedjenek be! – hallatszott Jacopo de’ Pazzi kiáltása kintről. Nincs
vesztegetni való idejük.

5
– Mi ez a lárma? – kérdezte Salviati feszülten.
Montesecco idegesen lépett az ajtóhoz, miközben a kardot továbbra is
Petruccinak szegezte.
Dühös dörömbölés hallatszott a folyosóról: a kancelláriában lévő
embereik! Vajon mi történik?
– Talán azt gondolták, hogy nincsenek őrök a palotában? – kérdezte
megvető mosollyal a gonfaloniere. – Ma reggel a mise előtt, amikor
Lorenzo tudomására jutott, hogy Imolából és más városokból is fegyveres
csapatok indultak el, ideküldte az embereit, illetve a városkapukhoz. Hibát
követtek el, amikor alábecsülték őt.
Salviati dühödten fújtatott. Monteseccóra nézett, és rettenthetetlen
arcán most először látott félelmet.
– Inkább Lorenzo becsült alá minket – válaszolta az érsek. – Mostanra
már halott a fivérével együtt. Ne kövesse el ön is ezt a hibát, Petrucci.
Egyenesen a szemébe nézett: látta rajta, hogy megijedt, de még nem
tört meg.
Montesecco óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett.
Egy másodperccel később gyorsan visszazárta, és elfordította a kulcsot
a zárban.
Salviatira nézett.
– Bezárták az embereimet a kancelláriába!
Salviati ereiben megfagyott a vér.
Montesecco Petruccira nézett.
– Amíg ő velünk van, nem bánthatnak minket – jelentette ki, mintha
olvasna a gondolataiban.
Salviati az ablakhoz lépett, és nagyot nyelt.

Jacopo homlokráncolva állt, miközben tőrét az ajtónak szegezte.

Senki sem nyit neki ajtót, biztosan történt valami, amire nem
számítottak.
Talán az őrök rajtaütöttek Monteseccón és az emberein… nem lehet
más magyarázat.
Micsoda istencsapás!
Ha a dolog így áll, mielőbb vissza kell foglalnia a Signoria épületét.
Megoldás után kutatva körbenézett. Francesco egy kőpadon ült, és egy
darab kelmét igyekezett a combja köré tekerni, hogy megállítsa a vérzést.
Társai körülötte álltak.
Montesecco katonái az őket falként körülvevő tömeg felé fordították
felajzott íjaikat.
Jacopo meglátott valamit, ami jól jöhet: egy kőfaragó szekerét, tele
durva kövekkel. Az az ötlete támadt, hogy faltörő kosnak használja a kocsit.
Intett négy fegyveresnek, hogy kövessék, és határozott léptekkel a
szekérhez masírozott.
A tömeg feszülten figyelte minden lépését. A kocsihoz érve hamar
rájött, ki lehet a tulajdonosa: egy szegényes ruhába öltözött, középkorú
férfi, karjában nyolc-kilenc év körüli gyermekével, aki apjához hasonló
ruházatot viselt.
– Hé, te! – förmedt rá az emberre. – Én vagyok az új gonfaloniere.
Szükségem van a szekeredre.
– Úgy hallottam, Lorenzo de’ Medici uraság meghalt… – válaszolta a
kőfaragó.
– Így van! – kiáltotta Jacopo ingerülten.
– De akkor… az ott kicsoda? – folytatta a férfi, és felemelt ujjával a
zsúfolásig megtelt tér másik végére mutatott.
Jacopo azonnal megfordult.
Ez lehetetlen, gondolta.
Lorenzo de’ Medici közelített barátai, Poliziano és Botticelli, valamint
egy csapat testőr kíséretében.
Ingének a gallérjába gyűrve egy csupa vér szövetdarabot látott, de nem
csupán életben volt, hanem energikusnak és elszántnak is tűnt.
Hát legyen, mondta Jacopo nagyot sóhajtva.
Pokolba a hazugságokkal és a hatalmi játszmákkal. Most majd mi
ketten pontot teszünk a végére, egész Firenze előtt.
Lorenzo a palota bejáratához ment, nem messze állt meg Francescótól,
Bandinitől és Vespuccitól.
Az őt letaglózva figyelő tömeg felé fordult, a csönd még a korábbinál is
nagyobb lett.
– Jó polgárok, ezek az urak nem mondanak igazat! – kiáltotta Lorenzo
Francescóékra mutatva. – Kegyetlenül meggyilkolták fivéremet, Giulianót.
A dómban celebrált húsvéti szentmise alatt támadtak rá!
Jacopo lassan Lorenzo felé fordult. Nem veszítette el higgadtságát,
erejét a nyilvános összecsapásra tartogatta.
– Hívő emberek vagyunk! – szállt szembe vele Salviati az ablakból,
kezét ismét áldásra emelve. – Mellettünk áll Isten és a Szentatya is!
 – Salviati! – üvöltötte Lorenzo lentről. – Szégyellnie kellene magát,
hogy ezt a szent ruhát viseli, és ilyen szavakat ejt ki a száján!
– A Mediciek uralma véget ért – mondta Jacopo, ahogy eléje ért. – A
nép ismét magára talált: önök már nem uralkodnak a város felett.
Lorenzo tudomást sem vett róla, és továbbra is a tömeghez szólt.
– „Hívő embereknek” mondják magukat, de éppen most szegték meg az
ötödik parancsolatot. Éppen erről mondja az írás, hogy „Az ártatlant s az
igazat meg ne öld”, ezt kell elvetemültségük ellen felhoznunk. Olyan
emberek, akik összeesküvést szerveztek, hogy megöljenek engem és a
fivéremet, és bűnös szándékuk részben teljesült is. A firenzei dómban, a
húsvéti szentmise alatt!
Hevesen gesztikulálva reszkető kezét a magasba emelte, mintha
nyomatékosítani szeretné a mondandóját.
Jacopo továbbra is mosolygott, de közben kétségbeesetten kereste a
szavakat, amikkel visszavághat majd Lorenzónak, aki viszont nem hagyott
erre időt neki.
– Ez nem a családom, hanem Isten ellen való vétek! – mondta dühtől és
haragtól feldúltan. – Az ég szerelmére, a fivérem halott!
Nagyot nyelve fel-alá sétált a palota előtt, kezével pedig mintha
gondolatait és érzéseit igyekezett volna összerendezni, ami azonban nem
sikerült maradéktalanul.
– Giuliano… Giuliano halott, hátba szúrták, miközben Istenhez
imádkozott… – morogta.
Jacopo kezdte kellemetlenül érezni magát: úgy tűnt, hogy a tömeget
meghatja Lorenzo mély fájdalma.
Lorenzo hirtelen megtorpant. Felemelte a fejét, mintha megtalálta volna
a keresett egyensúlyt, és kihúzta magát.
– De én… én még életben vagyok. Isten akarta így. És ha értelmet
szeretnénk találni a felsőbb hatalom akaratában, akkor meg kell büntetnünk,
aki ezt a szentségtörést puszta hatalomvágyból elkövette.
– Nem Isten kímélte meg az életét, hanem én – lépett elő Jacopo. –
Éppen a keresztény értékeink érdekében cselekedtem így. Bíróság előtt kell
felelnie az erkölcs és a köztársaság ellen elkövetett vétkeiért, de ha most
azonnal nem adja meg magát, nem leszünk irgalmasak! Íjászok!
Montesecco emberei felemelték íjaikat: Lorenzót, Polizianót és
Botticellit vették célba. A tömeg ijedten húzódott vissza, és segélykiáltások
hallatszottak.
Jacopo a kőfaragó szekere mellett álló katonákhoz fordulva jelt adott a
kezével, és a főbejárat felé mutatott.
 A jelre a katonák nekiveselkedtek a kocsinak, miközben a kőfaragó,
gyermekével a karjában, hátrálni kezdett.
– Nem azt mondták, hogy maguk képviselik a firenzei nép hangját? –
kérdezte valaki a tömegből.
Jacopo azonnal megfordult.
A hang Ardinghelli prior nejétől, Lucreziától jött.
– Akkor az íjászaik miért vannak fegyverben? – fejezte be a kérdést
szemöldökét kérdőn vonva fel, szája szegletében pedig gúnyos mosoly
bujkált.
A tömegből egyetértő megjegyzések hallatszottak, és a duruzsolás
körbefutott a téren.
– A Mediciek alatt mindig jól ment az üzletem – szólalt meg
Ardinghelli Lucrezia mellett. – A gyermekeimnek tele a pocakja! – kiáltott
fel arrébb egy polgár.
– Lorenzo de’ Medici kölcsöne megmentette az életünket! – szólalt meg
egy asszony.
– Lehetőséget teremtett, hogy dolgozzunk! – értett egyet egy paraszt.
– Kenyeret adott nekünk! – kontrázott rá egy másik.
– …és elhozta a költészetet! – szólalt meg ismét Lucrezia.
Jacopo tekintete a lányról Lorenzóra siklott, és mélységes hálát látott a
férfi szemében.
– Sokáig éljen Lorenzo de’ Medici! – kiáltotta Ardinghelli prior,
miközben magához ölelte feleségét.
– Éljen sokáig Lorenzo, il Magnifico, Lorenzo, a Nagyszerű! – kiáltotta
Lucrezia is még hangosabban, és öklét a magasba emelte.
– Éljen sokáig Lorenzo, il Magnifico! – hangzott a tömegből is.
– ÉLJEN SOKÁIG LORENZO, IL MAGNIFICO! – kiáltották egyre
többen.
A kiáltások sokasodtak, egyre hangosabban szóltak, és az emberek, az
egész város akaratát és bátorságát hirdették.
– Me-di-ci! Me-di-ci! Me-di-ci! – kántálták, akár egy lovagi tornán.
– A pápai sereg errefelé tart! – ordította Jacopo. – Aki Isten akarata
ellen fordul, annak vége! Nem félnek attól, hogy mindez mészárlásba
torkollik?
– Firenze népe! – ciripelte Salviati a magasból. – Kerüljék el a
vérontást! Ne szegüljenek a pápa ellen! Isten nevében parancsolom, hogy
engedelmeskedjenek! Most már mi irányítjuk a Signoriát!
A torony tetején félreverték a harangokat: zúgásuk betöltötte a teret.
 – Maguk irányítanak? – kérdezte egy kézműves a harangokra mutatva,
amelyek eszeveszetten kolompoltak. – Nekem nem így tűnik!
Jacopo tekintete villámokat szórt, tehetetlenül rázta az öklét.
– A gonfaloniere nekem adta a hatalmat! – ordította.
– De még csak be sem tud jutni az épületbe! – nevette ki gúnyosan egy
asszony.
– Megkongattuk a vészharangokat a városban – szólalt meg Lorenzo
kezét a magasba emelve, hogy az emberek rá figyeljenek. – Az őrök
bezárják a kapukat, és az ellenséges csapatok nem tudnak bejutni.
A tömeg ujjongott.
Valami átsuhant az égen: egy kő.
Jacopo felnézett, és látta, ahogy a gonfaloniere irodája melletti ablak
darabokra törik.
Salviati azonnal eltűnt az ablakból, akár a pók, amikor visszahúzódik a
repedésbe, ha veszélyt sejt.
Újabb kő repült, és néhány arasznyira Jacopótól a falon koppanva
darabokra hullott.
Ő pánikba esve húzódott félre.
További kövek záporoztak a palotára, a tömeg szitkozódása és
gyalázkodása közepette. És még egy… majd újabbak.
Jacopo Francescóra nézett, és felé közelített.
– Bírod még? – kérdezte a lábára mutatva.
– Igen.
Jacopo Montesecco katonáinak vezetőjéhez fordult. Határozott
mozdulattal jelzett neki. A kapitány értette a célzást.
Felemelte egyik karját, majd azonnal le is engedte.
Az íjászok lövéshez készülődtek.
Nyílzápor hullott a tömegben első sorban állókra, férfiakat, nőket,
gyerekeket és időseket sebezve meg.
Az emberek üvöltöttek, hátrébb húzódtak, menekülni próbáltak.
Kitört a pánik.
– Megállni! Megállni! – kiáltotta Lorenzo a katonák felé lépve.
A fegyveresek már éppen újabb vesszőt húztak elő a tegezükből,
amikor többen is összeestek közülük: nyílvessző végzett velük.
Jacopo felnézett: a palota tetejéről néhány íjász lőtt Montesecco
embereire.
Lorenzo az épület falához rohant, hogy fedezéket keressen.
A tömeg szétoszlott.
Itt az idő, gondolta Jacopo.
 Karon ragadta Francescót, és segített neki elmenekülni.
A palotához közel húzódva menekültek, Vespucci és Bandini pedig a
nyomukban loholt.
A tömeg mozgása miatt szét kellett válniuk, hogy el tudjanak vegyülni.
Jacopo szem elől tévesztette Francescót, de meglátta a saját lovát, ami a
pániktól ijedten rúgkapált. Sikerült elkapnia, mielőtt még megszökhetett
volna, nyeregbe pattant, és megsarkantyúzta a lovat. Az emberek
szétugrottak előtte.
Hamarosan eltűnt a kíváncsi szemek elől, elmenekült a csődülettől.

Bianca kinyitotta szobája ablakát.

A Signoria harangjai kitartóan kongtak, a harangzúgás nem akart
abbamaradni.
Guglielmóhoz fordult, aki félelmetes gyorsasággal pakolt tele egy
nyeregtáskát ruhákkal és személyes holmikkal.
– Nem hagyják abba a harangozást! – mondta aggodalmasan. Volt
ebben a hangzavarban valami vészjósló, mintha egy hatalmas bronzkutya
ugatna dühösen, őrült indulattal az égbolton.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez jó jel, vagy sem.
– Én sem – válaszolta Guglielmo, és a hangjában érzékelhető
aggodalom megijesztette a lányt, nem tudta hová tenni. – De jobb, ha
felkészülünk arra, ha sietve kell menekülnünk innen. Menj Contessináért!
Bianca tétovázott.
– Mégis miért? Itt biztonságban vagyunk, nem?
– Ami a dómban történt, csak a lázadás kezdete. A Signoria harangjai
jelzik, hogy Firenze a káosz martalékává vált. – Abbahagyta a pakolást,
felkelt, odament a kedveséhez, és megfogta a karját. – Bianca, te és én
vagyunk a kapcsolat a között a két család között, akik ma háborút hirdettek
egymás ellen. Függetlenül attól, hogy mi lesz a végkimenetele, jobb, ha
semlegesek maradunk. Neked is, nekem is, és a gyermekünknek is.
Valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. A kopogtató ütései
visszhangoztak a kihalt via Largán.
– Nyissák ki! Nyissák ki az ajtót!
Glarice hangját hallották.
– Hazaértek! – kiáltott fel Bianca.
 Fellelkesült, ugyanakkor érezte, hogy elhatalmasodik rajta a pánik,
tudni akarta, mit történt Lorenzóval és Giulianóval, ugyanakkor félt is attól,
mit fog hallani.
Guglielmo tanácstalanul nézett rá, és ez bátorsággal töltötte el.
Kiszaladt a folyosóra.
– Bianca, várj! – próbálta visszatartani Guglielmo, és a nyomába eredt,
de a lány tudomást sem vett róla.
Lesietett a lépcsőn, át az előcsarnokon, ki a kertbe.
Éppen akkor ért a főbejárathoz, amikor a szolgák beengedték Claricét.
Lorenzo felesége feldúlt volt, és levegő után kapkodott.
– Egyedül van? – kérdezte Bianca. – Anyám és a fivéreim hol vannak?
Clarice próbált lassabban lélegezni, és leült egy kőpadra. Bianca még
sohasem látta sógornőjét ennyire csapzottnak, ez pedig növelte az
aggodalmát.
– Anyja a templomban maradt… Giulianóval – felelte Clarice.
– Giulianóval? Miért?
Clarice fáradtan emelte rá a tekintetét. Bianca látta rajta, hogy igyekszik
összeszedni minden erejét, hogy felálljon és odamenjen hozzá. Megfogta a
kezeit, és gyengéden, ugyanakkor méltóságteljesen nézett a lányra.
– Mert a fivére, Giuliano meghalt, madonna.
Bianca úgy érezte, mintha megmozdult volna a föld, az árkádok
meginognának, lába alól pedig kicsúszna a talaj. Clarice elkapta, magához
húzta, és szeretetteljesen megölelte. Bianca csak ekkor omlott össze, és
patakokban hullottak a könnyei.
– Fivére imádkozás közben halt meg – suttogta Clarice Bianca fülébe,
és gyengéden ringatta. – A húsvéti szentmise alatt, a firenzei dómban. Az
Úr már magához vette, ne féljen.
Bianca képtelen volt abbahagyni a zokogást.
– És Lorenzo? – kérdezte.
– Megsérült, de életben van, és jól van. A Signoriába ment, hogy
megnyugtassa az embereket.
– Ki tette? – kérdezte Bianca, és elhúzódott, hogy Clarice szemébe
tudjon nézni.
A kövezeten koppanó léptekből tudta, hogy Guglielmo utolérte. Clarice
a fiúra nézett, mielőtt felelt.
– Francesco és Jacopo de’ Pazzi – válaszolta hidegen Clarice. –
Bűntársaik is voltak.
Bianca Guglielmóhoz fordult.
– Te tudtál erről? – kérdezte feldúltan.
 Guglielmo bizonytalanul, zavartan rázta meg a fejét.
– Nem! Én… hogy tudhattam volna?
Bianca méregette egy ideig, zokogása lassanként alábbhagyott. Vajon
hihet neki?
– Semmit sem tudtam az egészről, Bianca – felelte őszinte tekintettel
Guglielmo, amikor magához tért. – Megesküszöm erre Isten színe előtt.
Bianca kezével letörölte a könnyeit.
– Biztos, hogy Lorenzo nincs veszélyben? – kérdezte sógornőjét.
Clarice nagyot sóhajtott.
– Nem, nem vagyok biztos benne. Talán mind veszélyben vagyunk –
felelte, és a két szolgálóhoz fordult.
Bianca meglepődötten hátrált.
Guglielmo átölelte felesége vállát, de ő ellökte magától.
– Miért menekültünk el? Miért nem segítettünk a fivéremen? – vonta
kérdőre a fiút. – Miért nem akartál a padokhoz menni?
– Mert nem tudtam, mi történik – válaszolta a fiú határozottan. –
Honnan is tudhattam volna? Ha tudni szeretnéd az igazat, amikor
elszabadult a pokol, azt gondoltam, hogy a kupola fog beomlani! – kiáltotta
keresztet vetve. – Az egyetlen dolog, amire gondoltam, hogy biztonságban
tudjalak. Ha nem védtelek volna a testemmel, elsodort volna a tömeg,
Bianca.
A lány elgondolkodva a szemébe nézett. Őszintének látszott, de… És
ha mindaz, amit eddig őszinteségnek vélt, hazugság volt?
Clarice hangja térítette magához.
– Fogjanak egy szekeret, tiszta ruhát, és vigyenek magukkal annyi
fegyveres katonát, amennyit csak tudnak – mondta a szolgálóknak. –
Siessenek a dómhoz, és hozzák ide: a kápolnában ravatalozzuk fel Giuliano
holttestét.
A szolgálók engedelmeskedtek az utasításnak.
– És legyenek óvatosak! – tette hozzá Clarice Bianca és Guglielmo felé
fordulva. – Nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk meg ebben a
kavarodásban.

Bastiano a Cavalcanti fivérek segítségével szabaddá tette a Signoria

kapuját.
A fegyverhordozók kinyitották az ajtószárnyakat.
 Hatalmas volt a tömeg a téren. A lenyilazott testek körül gyűltek össze.
Közelebb is hevertek holttestek a földön: Montesecco katonái, akiket a
palota tetejéről kilőtt nyilak terítettek le.
És a drámai jelenet közepén állt Lorenzo de’ Medici.
Fekete zekéje nemes külsőt kölcsönzött neki, de egyúttal félelmet is
keltett.
Aranyláncát vér borította, de ahogy a nap rásütött, így is vakító
szikrákat szórt széjjel. Szeméből pedig harcos düh áradt. Bastiano még
sohasem látta ilyennek.
Lorenzo habozás nélkül lépett a palotába Poliziano, Botticelli és az
őrjöngő tömeg kíséretében.
Bastianóra nézett, és egyik kezét elismerően helyezte a fiú vállára.
Ugyanilyen elismerésben részesítette fegyverhordozóit is, majd felment a
lépcsősoron, az első fordulóig.
A tömeg benyomult a palota előcsarnokába, és pillanatok alatt ellepte.
Lorenzo a lépcsősor tetejéről visszanézett. Felemelt kezével csendet
kért, a firenzeiek pedig kisvártatva elhallgattak, és mind rá figyeltek.
– Amikor átvettem apámtól a család és a bank irányítását, és
elfoglaltam a helyét a Signoriában – kiáltotta tisztán és határozottan –,
feltett szándékom volt, hogy tartom magam a nagyatyám, Cosimo által rám
bízott feladathoz: hogy békét teremtsek a firenzei családok, illetve Firenze
és a világ többi állama között. – Szünetet tartott, és figyelmesen végigmért
mindenkit a helyiségben. – Csalóka ábrándot hajszoltam: szerettem volna
újra megtalálni fiatalságom derűjét, azt a termékeny talajt, amelyből
gondolatok, intuíció és… a művészet születhet. Azzal a nagyszabású tervvel
indultam útnak, hogy megvalósítsam a platóni tökéletes köztársaságot, az
ideális világot, amelyben az ember és az emberi géniusz végre újjászülethet
a sötét évszázadok után, ami az antikvitástól elválaszt minket.
Bastiano csodálattal figyelte Lorenzót, a lépcső tetején állva olyan volt,
akár azon szobrok egyike, amelyekért olyannyira lelkesül. Kétségei voltak
azt illetően, hogy a tömeg maradéktalanul megérti-e Lorenzo szavait,
azonban értette, hogy ebben a pillanatban az ifjú Medici sokkal inkább
magához szól, mint a hallgatóságához. De ez talán nem is volt baj. Bastiano
ahogy hallgatta és bámulta, egyre inkább meg volt győződve arról, hogy
Firenze valamiképpen őt jelenti.
– Hű akartam maradni mindenáron ehhez a célomhoz, ezért mindent,
mindent el is követtem, és kerültem az ellenségeskedést, a vitákat, a
háborúkat és a vérontást. Arra törekedtem, hogy egyensúlyt teremtsek. Én
szerettem volna a mérleg nyelve lenni az államok között. Ezért fogadalmat
tettem, hogy soha többé nem vonom ki a kardomat a hüvelyéből. – Ismét
szünetet tartott, és lassan megrázta a fejét.
Szemében a tűz egyre perzselőbbé vált.
– Azonban a hosszú évek alatt volt, aki mindvégig azon mesterkedett,
hogy a világot a káoszba taszítsa. A szépség ígérete, ami az embert az isteni
szféra közelébe emelhette volna, istenkáromlásnak számított a szemében.
Rosszindulatú, megvetésre méltó férfiak munkálkodtak ezen, így minden
igyekezetem hiábavalónak bizonyult, az őrület pedig a mai napon tetőzött.
A mai napon megszegem az eskümet. Eljött az ideje, hogy végérvényesen
kiűzzük a rosszat a városunkból és a jövőnkből.
Felemelte az állát, és olyan erősen szorította felemelt öklét, hogy az
szinte reszketett.
– A teljes Pazzi családnak vesznie kell – jelentette ki. – Az összes
címerüket le kell venni a palotákról, az utcákról, javakról,
dokumentumokról, pénzről és minden tárgyról. Az antik világban ezt a
gyakorlatot damnatio memoriae névvel illették. És ez vár a Pazzi névre is,
amikor kitörlöm a történelemből.
A tömeg magasba emelt kézzel éljenzett: Lorenzót éltették, a Paz-zikat
pedig átkozták.
Azonban Bastiano nem tudott elhessegetni egy gondolatot, ami
félelemmel töltötte el: ahogy Lorenzo mindannyiuk fölé magasodott,
mintha pont olyan kegyetlen zsarnok lenne, amilyennek az ellenségei
mindig is mondták.
9

Montesecco a köpeny szegélyével a székhez kötözte Petrucci csuklóját.

Ellenőrizte, hogy a csomók elég erősek-e, majd az ajtóhoz ment.
Hallotta a tömeg üdvrivalgását a földszintről, de semmi hang nem jött a
folyosóról. Persze lehettek őrök az iroda előtt, akik teljes csendben
várakoznak arra, hogy kidugja a fejét, és rajtaüthessenek. De kockáztatnia
kell.
Összenézett Salviatival, aki gyorsan mögé lépett fedezéket keresve.
Montesecco kinyitotta az ajtót, és karddal a kezében kiugrott a
folyosóra. Jobbra és balra tekintett.
Sehol senki.
Jelezte Salviatinak, hogy szabad az út, ő pedig kisurrant. Gyors
léptekkel a szalonhoz mentek, ahová az embereik be voltak zárva.
Az ajtó és a fal közé egy rudat feszített valaki: Montesecco egy rúgással
elmozdította a fát, és kinyitotta az ajtót.
 – Mozgás, kifelé! Harcolnunk kell, hogy megtisztítsuk a menekülés
útját! – parancsolta.
Emberei egymás után rontottak ki a szobából, és ügyet sem vetettek a
reszkető Salviatira.
Montesecco a padlóra köpött, és még erősebben markolta a kardját.
Eljött a pillanat: vagy ők ölnek, vagy őket ölik meg.
Mindig eljön ez a pillanat.

10

– Madonna Clarice – szólította meg az egyik őr. – Messer Botticelli

megérkezett.
Clarice nem vesztegette az időt. Felkelt a térdeplőről, és kezében a
rózsafüzért szorongatva a bejárathoz rohant.
Sandro a kertben várt. Gondterheltnek és csüggedtnek tűnt. Lorenzo
nem volt vele.
– Messer Botticelli! – kiáltotta Clarice elébe sietve. – A férjem hol van?
A festő bizonytalankodva válaszolt, annyira elmerült gondolataiban. A
háta mögött Clarice Biancát és Guglielmót látta közeledni.
– A Signoriában van – mondta Botticelli.
– Hála a magasságos istennek! – mondta Clarice lehunyt szemmel. –
Életben van!
Botticelli a szemébe nézett.
– Életben? Igen, hogyne. És most erősebbnek is tűnik. A hatalma…
most már mindenre kiterjed.
– Akkor tényleg vége? – tudakolta boldogan Clarice.
Botticelli megrázta a fejét.
– Az összeesküvők, kihasználva, hogy a tömeg szétoszlott,
elmenekültek. Lorenzo parancsot adott, hogy zárják be a város kapuit, és
keressék meg őket. Elrendelte azt is, hogy értesítsék Velencét és Milánót, és
embereket vezényelt a városfalakra, hogy visszaverjék az érkező seregeket.
– Guglielmóra nézett. – Továbbá utasítást adott, hogy öljék meg a
merénylőket és a Pazzi család minden tagját, és töröljék el a föld színéről a
létezésük minden bizonyítékát.
Clarice látta, hogy Guglielmo falfehér lesz.
– Hogy érti, hogy a létezésük minden bizonyítékát? – kérdezte Bianca
hitetlenkedve.
Clarice egyik kezét Bianca karjára tette.
 – A húgát biztosan nem értette ez alatt… – nyugtatgatta.
– De a sógorát beleértette, ugye? – mondta Guglielmo megvetően. – És
gondolom, az unokahúgát is.
– Guglielmo! – kiáltott fel Bianca, de nem tudta, mi egyebet
mondhatna.
– Nem tudom, mit mondhatnék önöknek – szabadkozott Botticelli.
Megcsóválta a fejét, és tett néhány lépést az ajtó felé.
– Teljesen… másnak tűnik – folytatta. – Mintha többé nem lenne benne
már könyörület.
Clarice szeme elkerekedett.
Hogyan lehetséges ez?
– Egyedül, csupán a puszta jelenlétével képes volt megvédeni Firenzét
és az igazságot – mesélte Botticelli. Majd megállt, és hármójukra nézett. –
De lehet, hogy most saját magától kell megvédeni.
 18
AZ ÍTÉLET NAPJA

F RANCESCO ÉREZTE, hogy egyre csak közelednek felé, miközben ő

továbbra is sántikálva igyekezett menekülni.
Érthetetlen beszédük akár a tenger zúgása.
Ő pedig már teljesen kimerült.
Bántotta a friss, tavaszi levegő, már teljesen kiszárította a torkát, ahogy
zihált. Lángoló fáklyaként lüktetett lábában a fájdalom: már nem is bírt
ráállni, csak húzta maga után.
A harisnyaszárat és a cipőjét teljesen átáztatta a vér. Mennyi vért
veszíthetett? Csak Isten tudhatja…
Befordult egy kereszteződésbe, ami végtelennek tűnt.
A város mintha megsokszorozódott volna: sokkal nagyobbnak érezte,
az utcák összekeveredtek, és hihetetlen alakzatokban keresztezték,
metszették egymást.
Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, ő pedig összeszorított foggal
folytatta útját a Pazzi-palota felé, hazafelé. A tömeg harsogása egyre
közelebb ért. Tudták, hogy hová tart, de talán ha elbarikádozza magát a
palotában, nem sikerül elkapniuk. Ha időben elér a bejárathoz.
Befordult az utolsó sarkon.
Már látja a Pazzi-palotát.
Az ajtószárnyak zárva, és nem őrzi senki az épületet.
Egyszerre csak egy problémával foglalkozz, nyugtatta magát.
A földre köpött, hogy erőt gyűjtsön, és az utolsó szakaszt olyan gyorsan
tette meg, amennyire csak tőle tellett.
A bejárat egyre közelebb került, az egyetlen biztos pont ebben a
kaotikus városban, ahol mintha minden koordináta összekeveredett volna.
Végre odaért.
– Kinyitni! – üvöltötte. – Nyissák ki, én vagyok az, Francesco!
Felemelte a kopogtatót, és többször is az ajtóhoz ütötte.
A mögüle érkező robaj zajára megfordult.
 A tömeg épp most fordult be az utcába. Észrevették, és rohanni kezdtek
felé.
– Kinyitni! NYISSÁK KI!
A tömeg felé hömpölygött, és már-már elérte, akár egy megállíthatatlan
hullám. Bűneinek mindent elsöprő hulláma.
Hallotta, amint belülről elhúzzák a reteszt.
Az ajtó kinyílott.
Francesco nagy nyögéssel nekirugaszkodott, hogy beugorjon, ám ekkor
kezek ragadták meg a vállát, a ruháját, a karját, a fejét, és visz-szahúzták.
Ki, az épület elé.
Francesco felüvöltött.
A sokaság elragadta.

Jacopo ismét nagyot rúgott a ló oldalába.

Szélsebesen száguldott a köves utcán, és közben hátra-hátranézegetett a
nyeregben. Senki sem követte. A tömeg veszélyes, de ostoba is, főként
pedig lassú. Jelentős előnyre tett szert, és ez most kifizetődött.
Mostanra Lorenzo biztosan észrevette a szökését, és valószínűleg már
utasítást adott az elfogatására, de a városkapuk nincsenek mesz-sze, és
amint kijut innen, kereket oldhat. Elég, ha eljut Sienába, ahol a pápa
védelmét kéri.
Lelki szemei előtt a San Gallo-kapu mintha a mennyország kapuja
lenne.
Ismét megsarkantyúzta a lovát, nem foglalkozva a ló szűkölésével.
A kapu melletti toronyból egy tucatnyi alabárdos hajolt ki.
– Nyissák ki a kaput! – kiáltotta Jacopo. – Én parancsolom, Jacopo de’
Pazzi prior!
A kapunál a szélsebesen vágtázó hátasló hirtelen fékezni kényszerült.
Patái csikorogtak a kövezeten, a ló megbicsaklott, Jacopo pedig kirepült a
nyeregből.
Az oldalára esett, és végiggurult a földön.
Fájdalomtól dühösen pattant fel, de a ló a földön maradt.
Kétségbeesetten nyerített, a zablán tajték vetett habot, hátsó lábaival pedig
rúgkapált. Egyik mellső lába eltörött.
– Mondtam, hogy nyissák ki! – üvöltötte dühödten és kétségbeesetten.
 – Nem tehetjük, kegyelmes úr: egy hadsereg közelít felénk! – válaszolt
egy őrszem a toronyból. – Megsérült a lova… – tette hozzá aggodalmas
hangon.
Jacopo érezte, hogy elhagyja az ereje: Riario serege rosszabbkor nem is
érkezhetett volna.
Körbenézett, és mérlegelni próbálta a helyzetét.
Átlépett a rúgkapálva szenvedő lován, és gyalog menekült tovább a
bódékkal övezett sikátorokban.

Carlónak nehezére esett felemelnie a kezét a pápai börtön cellájának rácsain

beáramló fény felé.
A láncok napról napra egyre nehezebbnek tűntek.
Hagyta, hogy keze visszahulljon a földre, és tarkóját a hideg falnak
támasztotta. Nagyot sóhajtva hunyta le a szemét.
A zárszerkezet fémes kattanása magához térítette, és újra kinyitotta a
szemét.
A veretes, nehéz ajtó kinyílt, és a legváratlanabb látogató állt előtte.
– Őszentsége! – kiáltott fel Carlo, miközben próbált lábra állni. Nem
sikerült neki, ehhez túl gyenge volt.
A pápa belépett a cellába, és az orrfacsaró bűztől elhúzta az orrát:
kényelmetlenül érezte magát ezen a mocskos helyen.
– Tudnom kell az igazat – mondta. – Miért küldött Lorenzo de’ Medici
orgyilkost Salviati bíboros megöletésére? Miért akarta halottnak látni?
Carlo tanácstalannak látszott.
– Én… nem értem miről beszél, Szentatyám.
– Ne hazudjon nekem!
– Nem… Lorenzo sohasem tett ilyet.
– A tanúk arról számoltak be, hogy maga bújtatta a gyilkost. Tudni
akarom, hogy mi az oka ennek az összeesküvésnek.
Carlo elgondolkodott, összerakta a mozaikdarabokat, és megértette, mi
történt. Szomorúan és lemondóan rázta meg a fejét.
– A férfi, akiről beszél, nem gyilkos volt, Szentatyám, hanem csak egy
kém.
– Kém?!
– A Mediciek és a Pazzik mindig is versengtek egymással. Nem titok,
hogy mindkét család szeretett volna tudni a másik lépéseiről, hogy elkerülje
a merényleteket és gyilkosságokat. A szóban forgó kém éppen kihallgatta,
ahogy Salviati érsek összeesküvést szőtt valakivel, hogy megölessék
unokaöcséimet, Lorenzót és Giulianót. Montesecco kapitány utolérte, és a
szemem láttára gyilkolta meg, majd a kezébe tette a tőrt.
– Ön hazudik! – kiáltott fel Szixtusz. Egy őr jelent meg a cellánál, de a
pápa egy kézmozdulattal intett, hogy elmehet. Közben le sem vette a szemét
Carlóról. – Éppen hogy a Mediciek szövetkeztek, hogy… megöljenek
engem!
Carlo nagyot nyelt. Ha a pápa nem hajlandó hinni neki, számára nincs
menekvés.
Kivéve, ha…
Carlo keresztet vetett.
– Oldozzon fel, Szentatyám, mert vétkeztem – mondta.
A pápa megértette a szándékát, és megdermedt. Jól tudta, mit jelent ez.
– Már nem tudom megmondani, hány napja, hogy utoljára gyóntam –
folytatta Carlo. – Szükségem van arra, hogy megnyissam a szívemet az Úr
előtt.
Szixtusz nem tudta, mitévő legyen. Majd felemelte a kezét, és
megáldotta az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
– Hallgatom. Beszéljen nyugodtan!
Carlo nagy nehezen feltérdelt, kezeit pedig összekulcsolta a mellkasán.
– Vétkes vagyok hazugságban – mondta, és érezte a pápa
megkönnyebbülését, amiért nem igaztalanul vádolta meg az imént.
– De nem ön ellen, Szentatyám – folytatta.
Szixtusz továbbra is feszültnek tűnt.
– Clarice de’ Medicinek hazudtam, Lorenzo unokaöcsém feleségének.
Azt mondtam neki, hogy Salviati érsek azért kíséri el Riario bíborost
Firenzébe, hogy elősegítse a béketárgyalásokat… azonban tudtam, hogy ez
nem igaz.
Szixtusz arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– Montesecco gróf megfenyegetett, hogy megöli Claricét, ha elmondom
neki az igazságot. Ezért hazudnom kellett neki. És még csak azzal sem
mentegethetem magam, hogy egy nagyobb bűn megakadályozása
érdekében hazudtam, mert a döntésemmel halálra ítéltem Lorenzót és
Giulianót. – Lehajtotta a fejét, hogy arcát a kezébe rejtse, de a láncok nem
engedték. – Bűnös vagyok harag vétségében is – folytatta nagyot sóhajtva.
– És hogy elcsüggedtem. Néha pedig irigykedtem az unokaöcsémre. –
Felemelte a fejét, és egyenesen Szixtusz szemébe nézett. – Őszintén
megvallottam minden vétkemet.
 Carlo elhallgatott. Érezte, hogy a pápa magában őrlődik a gyónása
hallatán, melyet kétségkívül őszintének tart. Szixtusz elkapta a tekintetét, és
összeszorította az ajkait.
– Rója ki rám a legsúlyosabb penitenciát, amit szükségesnek vél,
Szentatyám – tette hozzá Carlo, bízva abban, hogy a pápa bátorságot merít a
beszédhez.
– Ön hazudik nekem – sziszegte Szixtusz. – Gyónása hamis, ahogy ön
is álnok.
De Carlo és Szixtusz számára is egyértelmű volt, hogy nem ő hazudott.
– Miért hazudnék gyónás alatt, Szentatyám? Hiszen halálos bűnt
követnék el. Miért akarnám megmenteni az életemet, ha ezzel a lelkemet
örök kárhozatra ítélném? – kérdezte.
Szixtusz nem tudta, mit mondjon. Úgy tűnt, mintha meginogna ekkora
felelősség súlya alatt.
– És arról van tudomása, hogy ki küldte a merénylőket az
unokaöccseire? – kérdezte.
– A kém Salviati érseket, Montesecco grófot és Francesco de’ Pazzit
nevezte meg.
– Mást nem? Nem irányítja őket valaki? Nem áll mögöttük más, aki
kiötlötte a merényletet?
Carlo csalódottan rázta meg a fejét.
– Az informátoromnak csak arra volt ideje, hogy felfedje előttem ezt a
három nevet, Szentatyám. Sajnálom. – Majd erőt vett magán, ismét
összekulcsolta a kezeit, és könyörgő hangon folytatta: – Ha gyorsan
cselekszik, talán még megmentheti őket.
Szixtusz nem felelt. Mozdulatlanul állt, és gondolkodott. Carlo úgy
érezte, Isten hatalmas homokórájában kegyetlenül pereg a homok.
A pápa végül megszólalt.
– Őrség!
Carlo összerezzent.
Két őr rontott be.
Szixtusz egy pillanatra Carlo szemébe nézett, ami az atyának egy
örökkévalóságnak tűnt.
A pápa rámutatott.
– Vegyék le róla a bilincset.

4
Úgy közelednek, akár a pokol kutyái, gondolta Montesecco: a palota öt őre
és négy, a Mediciek címerét viselő fegyveres sietett fel a lépcsőn nagy
csörtetéssel, kardokkal és alabárdokkal felszerelkezve.
A látvány már önmagában elrettentett volna bárkit, de tudva, hogy ez az
egyetlen menekülőút, Montesecco minden energiáját ösz-szeszedte, hogy
szembeszálljon velük.
Mély levegőt vett, magasra emelte a kardját, és csatakiáltásba sűrítve
minden haragját, kirontott.
Emberei üvöltve követték, és az ellenfélre vetették magukat.
A két lépcsősor közötti fordulóban találkoztak össze.
Montesecco kardlappal arrébb tolt két alabárdost, előrelendült, és az
első sorban állókon ért földet.
Azok a testének súlyától hátraestek, és rázuhantak a mögöttük szorosan
sorakozókra. Fémes csattanások, meglepett és dühös üvöltések
hallatszottak.
Sikeresen felpattant, tőrével megsebzett egy katonát, magasba emelte a
kardját, és mindenre elszántan markolta.
Széthasított egy sisakot a benne lévő koponyával együtt, majd újabb
csapásra készült.
Emberei szorosan követték átdöfve, megcsonkítva és visszaverve az
elébük kerülő katonákat és fegyvereseket.
A lépcsősor szélessége arra kényszerítette őket, hogy szorosan
összezárva haladjanak, így minden mozdulat végzetes lehetett, de
ellenségeik így nem használhatták az alabárdokat.
Vér spriccelt Montesecco arcára és szemébe, ami megnehezítette a
látást. Szitkozódva, lendületből újra lesújtott. Nem látta tisztán, inkább csak
érezte, ahogy az ellenséges katonák sorra hullanak a döfései nyomán.
Leterített négy katonát, egyet pedig kardélre hányva maga előtt tolt,
akár egy faltörő kost, hogy áttörjön az ellenséges vonalon, és utat nyisson
magának.
Két katonát letaszított a lépcsősoron. Másik kettőt átlökött a korláton.
Montesecco a barikád másik oldalán lyukadt ki. A szusszanásnyi
időben kitörölte a vért a szeméből, így végre megint jól látott.
Hátrafordult: öt katona tápászkodott fel azok közül, akik túlélték az
iménti ámokfutását, és összecsaptak az embereivel. Ijesztő volt a
felfordulás.
Üvöltések és kardcsapások hallatszottak, és újabb ellenséges katona
bukott át a korláton. Szabad az út.
 Salviati lemaradt. Montesecco felnézve látta, ahogy a lépcsőfordulóból
kukucskál védtelenül, akár egy meztelencsiga. Az ördögbe is, menjen a
pokolba, ahonnan jött!
– Gyorsan, ide! – kiáltotta.
Patakokban folyt a vér, a lépcső csúszott, így óvatosan, figyelve arra,
hová lép, Montesecco felrohant, hármasával szedte a fokokat.
A lenti zajok újabb csapat érkezését jelezték.
Montesecco megfeszítette állkapcsát, és úgy szorította a kard
markolatát, mintha össze akarná törni.
– Az ördögbe is! – átkozódott összeszorított fogakkal.
A magasba emelte a kardját és a szabad kezét.
– Én vagyok a pápai testőrség kapitánya! – mennydörögte. – A pápát
képviselem!
Az őrök lefegyverezték őt és életben maradt katonáit is.
Majd elvonszolták őket a végzetük felé.

Lorenzo a gonfaloniere székében ülve szorongatta a karfát díszítő

oroszlánfejeket, és nagy levegőt vett.
A tanácsteremben tapintható volt a feszült csend.
Senki sem beszélt: Petrucci, Poliziano, Bastiano, Soderini és a priorok
is hallgattak.
Mind felsorakoztak Lorenzo karosszékének két oldalán, de ő csak a
terem közepén álló négy alakra figyelt: Monteseccóra, Francesco de’
Pazzira, Bernardo Bandinire és Salviati érsekre.
A férfiak is őt figyelték: Montesecco gőgös fensőbbséggel; Francesco
bizalmatlanságnak álcázott aggodalommal; Bandini gyűlölettel; Salviati
pedig félelemmel.
– Az ítélet kihirdetése előtt megvallhatják bűneiket – szólalt meg
Lorenzo.
– Még csak peres eljárást sem óhajt lefolytatni? – kérdezte Francesco.
Lorenzo az ifjú Pazzi lábán éktelenkedő, hatalmas kötésre nézett,
amivel elfogása után kötözték be a sebét. Eszébe jutott, Francesco hogyan
szerezte a sebesülését dühödt, gyilkos őrjöngése közben.
– A fivéremnek sem adatott meg – felelte lenézően.
– Én bevallom, hogy katonaként viselkedtem – szólalt meg
Montesecco. – Egész életemben és a pápai testőrség szolgálatában is.
 Lorenzo végigmérte. Felidézte azt a napot, amikor találkoztak Città di
Castellónál, a városon kívül. Akkor ő volt kiszolgáltatott helyzetben, és
Montesecco irányított. Mostanra fordult a kocka.
– A feleségem gyanakodott – mondta Lorenzo. – Nagybátyám, Carlo
de’ Medici atya próbált figyelmeztetni minket. Mi lett vele?
Montesecco elfintorodott, de nem válaszolt. Még kínvallatás alatt sem
mondana semmit, ez nyilvánvaló.
– Óvintézkedéseket kellett volna tennem a mise előtt – folytatta
Lorenzo. – Én pedig csak annyit tettem, hogy katonákat küldtem ide és a
városfalakhoz. De soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemednek.
Lassan, undorodva rázta meg a fejét. Sokkal jobban haragudott magára,
mint a merénylőkre.
– Nincs joga elítélni minket! – rikácsolta Salviati. – A Mediciek
számtalan alkalommal követtek el gyilkosságot és a legsúlyosabb bűnöket!
Az ön családja egyetlen tollvonással tett engem árvává!
– És ez feljogosítja arra, hogy gyilkosságot kövessen el húsvétkor a
templomban? – ugrott fel dühösen Lorenzo.
Salviati remegett. Arca, ami rendszerint a viaszra hasonlított, most a
haragtól és a félelemtől sötét, groteszk maszknak tűnt.
– Én elleneztem ezt a szentségtörést – szólalt meg Montesecco.
Lorenzo lassan visszaült a helyére.
Egyenesen Francesco szemébe nézett. Hosszasan gondolkodott ezen a
furcsa fiún, a gyengeségein, amik nagybátyja marionettbábujává tették. A
fiún, akit belül démonok kínoznak, és visszafoghatatlan dührohamokra
ragadtatják. Emlékezett, hogyan vetélkedtek az esküvő tiszteletére rendezett
lovagi tornán, és később hogyan tudta maga mellé állítani, kivonva Jacopo
bűvköréből. Majd eszébe jutott a nap, amikor Francesco eljött hozzá a
vacsora alatt. Felidézte a gyertya fényében vibráló tekintetét, miközben a
Pazzi-bank adósságainak listáját égette el. Végül azt a pillanatot, amikor
vadállatként vetette magát Giulianóra, és olyan hévvel döfködött a tőrrel,
hogy még a saját lábát is megsebezte.
Megérintette és körbeforgatta az ujján lévő gyűrűt.
Az idő megállt, minden megfagyott.
És ebben a mozdulatlanságban emlékeiből felsejlettek Giuliano szavai.
Az egyetlen útja annak, hogy boldoguljunk a bűn irányította valódi
világban, ha Cosimo nagyapánkhoz hasonlóan viselkedünk: ha
kíméletlenebbek vagyunk, mint ellenségeink.
Lehunyta a szemét, nyelt egyet, majd ismét kinyitotta.
 – Akasszák fel Francesco de’ Pazzit, Bernardo Bandinit és Salviati
érseket a palota falára, hogy mindenki jól láthassa őket – parancsolta. –
Giovan Battista di Montesecco kapitánynak megengedjük, hogy katonaként,
kard által haljon meg.
Az idő homokja ismét peregni kezdett, a jég megtört.
Az őrök megragadták Francescót, Bandinit és Salviatit, és az
ablakokhoz vonszolták őket.
A három elítélt kétségbeesetten próbált szabadulni. Francesco
tekintetéből csak úgy sütött őseinek minden gyűlölete. Bandini a padlóra
köpött.
Salviati nagy szemeket meresztve levegő után kapkodott.
– Nem! Álljanak meg, én bíboros vagyok! – rikácsolta, és próbált
kiszabadulni a szorításból. – Megállni! Ez szentségtörés! Ezért a pápa
kiátkozza magukat!
A katonák letekertek egy, a szoba sarkában heverő kötelet, felemelték a
végére kötött hurkot, és Salviati nyakára húzták. – Lorenzo de’ Medici,
ezért a pokol tüzében fogsz égni! A pokolban!
Lorenzo hidegen és üresen bámult rá.
– Ha megölsz engem, Carlo is meghal Rómában! – fenyegetőzött
Salviati.
– Addig nem, amíg a pápa unokaöccse a túszom.
– Az isten verjen meg, Lorenzo! Az isten verjen…
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert a katonák a kötéllel
együtt kidobták az ablakon.
Amikor a lezuhanó testtől megfeszült, majd kiegyenesedett a kötél, egy
reccsenés hallatszott, mintha egy faágat törtek volna le.
A térről éljenzés zaja szállt fel. A terem másik oldalának ablakából
Francesco és Bandini is az ablakban lógott már. Csak egy kis nyögést
hallattak, és többé meg sem mukkantak.
A tömeg újabb örömittas éljenzése után csend ereszkedett a teremre.
Montesecco ridegen bámult rá.
– Vigyék a tömlöcbe – mondta Lorenzo. – Hajnalban végrehajtjuk rajta
az ítéletet.
Az őrök megragadták a kapitányt, és az ajtó felé vonszolták.
Éppen a kijárathoz értek, amikor feltűntek a Cavalcanti fivérek Sandro,
Braccio Martelli és Luigi Pulci társaságában.
Barátai láttán Lorenzo örömöt és hálát érzett. A régi barátai nem
feledkeztek meg róla akkor sem, amikor sokáig elhanyagolta őket, mert
ostoba diplomáciai kérdésekkel és azzal foglalkozott, hogy szembeszálljon
Jacopo és Francesco de’ Pazzival.
De az idő visszatért… Örömmel vette, hogy igaz barátai várnak rá, és
mindig rendelkezésre állnak, ha szüksége van rájuk.
A kis csoport csak egy pillanatra állt meg, amikor észrevették a
himbálózó köteleket, aztán Lorenzo székéhez léptek.
– Antonio Maffeit és Stefano da Bagnonét meglincselte a tömeg,
kegyelmes uram – szólalt meg Andrea Cavalcanti. – Vespucci prior
megszökött a városból, Jacopo de’ Pazzit pedig a San Gallo-kapunál látták.
Úgy tűnik, miután a lova levetette a nyergéből, most gyalog menekül a
város külső részének bódéi között.
Lorenzo bólintott.
– Elhozták, amit kértem?
A fivérek egymásra néztek.
Andrea átnyújtotta neki a páncélingét és a kardját, aminek a hüvelyén
még mindig ott ékeskedett a Lucreziától kapott szalag.
A másik fegyverhordozó tisztelettel nyújtotta át neki Giuliano vésőjét,
amit fehér gyolcsba tekertek.
Lorenzo először a tőrt vette el.
Azon morfondírozott, hogy a tárgyak, bár csekély spirituális értékkel
bírnak, mégis túlélik a tulajdonosaikat. Mintha a halálban nem az örök
lélek, hanem az üres test maradna életben.
Kihúzta néhány ujjnyira a hüvelyből, és a penge ragyogását figyelte.
A visszatükröződő fényben mintha Giuliano képmását látta volna, akár
egy látomásban. Eszébe jutott az ünnepség Careggiben, ahol fivére
Perszeuszt játszotta. Felidézte a nevetését, tréfáit, vicceit. Eszébe jutott,
hogyan vetette magát Luigira és Braccióra a palota lépcsőiről a lovagi torna
után. Felidézte a vitákat, a versengést, a veszekedéseket. Eszébe jutottak
Giuliano szeretetteljes szavai nem sokkal halála előtt, amik annyira
feldúlták.
Teljesen kihúzta a vésőt a hüvelyből.
Megfogta a saját kardját, és Giuliano fegyverét a szalagcsomó alá tette.
Maga előtt látta, ahogy Francesco eszeveszetten döfködi Giulianóba a
tőrét.
Összeszorított foggal, de határozott mozdulattal átvágta a Lucreziától
kapott szalagot, és kivonta a kardját.
A tőrt átadta Andrea Cavalcantinak, majd a barátaihoz fordult.
Azokhoz, akik a fiatalságát jelentették.
– Menjünk, és kapjuk el – mondta.
 6

Jacopo megragadta a fadeszkát, és rángatni kezdte. Fogait csikorgatta az

erőlködéstől.
A rozsdás szögek, amik az ablakkerethez rögzítették, engedtek, így
levette a deszka egyik végét.
Megfordult: a via Calimalán mintha elszabadult volna a pokol. A házak
ablakaiból lángok csaptak ki, és az utcákon összedobált máglyák lángoltak.
Az erkélyekről kihajigált bútordarabok hevertek a kövezeten és a sárban.
Két kitört kerekű szekér hevert elhagyottan mindkét kereszteződésben.
Kiáltások, robbanások és dörrenések hallatszottak szünet nélkül, és ez az ő
malmára hajtotta a vizet: amíg a csőcseléket lefoglalja a felfordulás, senki
még csak rá sem hederít.
Lehajolt, belesett a lyukon: az elhagyott kovácsműhely sötét volt és
csendes.
Még egyszer hátranézett, bedugta a lábát a nyílásba, majd lehajolt, és
átbújt a lyukon. Úgy illesztette vissza a deszkát, hogy a szögek
visszamenjenek a helyükre, mintha senki sem bolygatta volna az
ablakkeretet.
Pinceszagú, dohos, sötét helyiségben találta magát.
Óvatosan feltérképezte a helyiséget. A kovácspult mögé ment, és
elrejtőzött a sötétben. Hagyta, hogy a sötétség beburkolja, akár az anyaméh.
Lehunyta a szemét.
Retináján lepergett az élete, akár egy körhinta, ami képeket és érzéseket
rejt.
Öröm és szenvedés, vereség és győzelem követte egymást mágikus
táncban, amiből kiemelkedett gyermekeinek emléke: egy olyan szerelem
gyümölcsei, ami pusztulásra volt ítélve. Ki rendezte ezt így? Ki ítélte
magányos életre és kényszerítette arra, hogy vesztes ügyért küzdjön? Isten?
Vagy saját maga? És ha Isten rendezte így, vajon miért tette? Hogy mártírt
csináljon belőle? Vagy hogy próbára tegye?
Utóbbi esetben kudarcot vallott.
Szomorúan mosolyodott el.
És most? Mi fog történni? Lorenzo kardélre fogja hányni, ez biztos.
Győzedelmeskedett a gonosz. Megrázta a fejét, és homlokát a tenyerébe
hajtva a hajába túrt.
Majd keresztet vetett, és imára kulcsolta a kezét.
Istenhez imádkozott. Megvallotta a bűneit, és rábízta magát.
 Elmesélte neki az életét, ezt a szomorú mesét, és csak egy kívánságot
fogalmazott meg: egy utolsó lehetőséget, hogy bosszút állhasson. Egy
végső összecsapást az ősellenségével, mindannak a megtestesülésével, ami
ellen egyenes jellemével mindig is küzdött: az istenkáromló pogányság
megtestesülésével.
Amikor végzett, újra keresztet vetett, és mozdulatlan maradt az
elhagyott műhely csendjében. Hallotta szeretett városa pusztulásának
hangjait, a városét, amit mindig oly nagyra becsült.
A Földön kezdetét vette a végítélet. Másrészről viszont egy ember
életének a vége nem jelenti a világ végét is.
Egy hangos reccsenés magához térítette.
Kinyitotta a szemét, és még inkább meglapult a sötétben: valaki
belerúgott a műhely lezárt ajtajába, és kinyitotta.
Lassan kilesett az erkélyen túli sarokra.
Elég volt a körvonalait látni, hogy a hihetetlennel szembesüljön. És
akkor megértette, hogy van remény, hogy nincs minden veszve, hogy talán
van egy lehetőség, hogy megbosszuljon mindent. És talán még győzhet is.
Életében először Isten meghallgatta, és megadta azt, amit kért.
Az ember ugyanis, aki karddal felszerelkezve belépett a műhelybe, ősi
ellensége volt, a gonosz megtestesülése.
Lorenzo de’ Medici.
Jacopo megnedvesítette ajkait. Megrendítette és felvillanyozta a
kínálkozó alkalom. Úgy tűnt, hogy Lorenzo egyedül van. Hogy léphetett be
éppen abba a bódéba, amiben ő rejtőzött el? Talán meglátta? Az lehetetlen.
Jacopo lassan megrázta a fejét, és rendkívül óvatosan, hogy ne keltsen
zajt, kihúzta a kardját.
Nem. Teljesen más okból van most itt Lorenzo.
A végzet akarta így.
Felpattant, nekikészülődött a támadásnak, és lecsapott.
Egy fénysugár esett a kardjára, ami megcsillant a fémen.
Lorenzo azonnal észrevette, megfordult, és felemelte a kardját. A két
fegyver kék szikrákat szórva összecsapott.
Jacopo felüvöltött, visszalépett a sötétbe, majd ismét támadott.
Lorenzo újra hárított, de nem hátrált, az ereiben lüktető dühtől
ösztökélve inkább előretört.
Összevillant a szemük. Pillantásukból sütött a gyűlölet. Újra
összecsaptak. Lorenzo felkiáltott, és egy mellkasra irányzott rúgással
ellökte Jacopót.
Jacopo átbukfencezett egy asztalon, és elnyelte a sötétség.
 Lorenzo szaporán félrerúgta a bútort, és utat tört magának az összetört
berendezés törmelékei között.
Amint Jacopo lába földet ért, nesztelenül arrébb csúszott. Óvatosan
mozogva bebújt az asztal alá. Vele van az Isten: nem borított fel semmit, és
a padlódeszkák sem nyikorognak.
Átkúszott az asztal másik végéhez, nagy levegőt vett, és előugrott.
Látta, hogy Lorenzo megzavarodott: nem tudja, hová tűnhetett. Nagyon
jó.
Jacopo állati üvöltéssel, lesből csapott le rá. Fejre támadt, de Lorenzo
karját érte a vágás: elszakította a zekéjét, és a kezéből kieső kard nagy
puffanással hullott a deszkapadlóra.
Jacopo teljes súlyával neki ugrott, és átdobta egy zsámolyon, amely
hatalmas robajjal hasadt ketté.
Majd Lorenzóra vetette magát.
– A te családod kezdte ezt a háborút! – sziszegte, és Lorenzo szívének
szegezte a pengét. – De én fogok véget vetni ennek. Itt és most!
Karja halálos döfésre lendült.

Lorenzo felüvöltött. Látta lesújtani Jacopo kardját.

A penge hegye a mellkasához ért… majd fémes csörrenéssel elakadt a
zekéje alatt viselt páncélingen.
Jacopo szeme elkerekedett a döbbenettől.
Meglepetése csak egy pillanatig tartott, máris kész volt újra lecsapni,
ezúttal ellenfele arcát célozta meg.
Soha ne hagyd, hogy a félelem kibillentsen az egyensúlyodból, Lorenzo.
Lorenzo fejében nagyapja szavai visszhangoztak, és cselekvésre
késztették. Magához ragadta az irányítást.
Egyik lábát Jacopo bokájához tette, a másikkal pedig megrúgta a lábát a
térde felett.
Jacopo háttal a padlóra esett.
Lorenzo hátragurult, és megragadta a kardot.
Jacopo talpra ugrott, és újra támadni készült.
Lorenzo feltérdelt, vízszintesen maga elé kapta a kardját épp időben,
hogy kivédjen egy vágást.
Egy kontrával hárított.
Kék szikrák cikáztak a sötétben.
 Lorenzo végre fel tudott állni, és szembefordult ellenfelével.
A deszkák között átszűrődő fényben Jacopo alakja elmosódott, és nem
látta, pontosan hol is van, sem azt, hogyan támad. De ez Lo-renzóra is igaz
volt.
Kívülről a káosz martalékává vált város zajai szűrődtek be.
Jacopo kétszarv állást vett fel, és átlósan rögtön szúrt, két kézzel
markolva a kardot.
Lorenzo csuklóból hárított, és visszatámadt, de Jacopo kivédte.
Lorenzo üvöltve, egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyva ellenfelének
dühösen újra nekirontott, de Jacopo ügyesen hárított. Fogát vi-csorgatva
védekezett, mígnem Lorenzo lábon rúgta, ekkor egyensúlyát vesztve kinyílt
a védőállása.
Itt az idő!
Lorenzo vállon szúrta Jacopót, de a kard csak súrolta.
Csak egy karcolás volt, de Jacopo elejtette a kardját. A fegyver tompa
puffanással repült be valahová a poros bútorok közé a sötétbe.
Lorenzo először nem értette, miért reagál ilyen hevesen Jacopo egy
karcolásra, aztán minden világos lett: éppen a régi sebénél találta el, amit
Giuliano ejtett rajta évekkel azelőtt a Francesco elleni küzdelem során, a
Pazzi-palotában.
Lorenzo Jacopo nyakának szegezte a kardját, és kifulladva megállt.
– Csináld csak! – hörögte Jacopo. Nyakán kidülledtek az erek, karjával
a sebét markolászta. – Inkább haljak meg mártírként, mint hogy
legyőzöttként éljek egy olyan világban, amit te alkottál a saját képedre!
Valaki lihegve futott be a műhelybe.
– Lorenzo! – kiabálta Poliziano.
Szapora léptek közeledtek: a többi barátja is ideért.
– Nem, nem fogsz itt meghalni – felelte Lorenzo halkan, miközben
végig Jacopo szemébe nézett.
A barátaihoz fordult.
– Vigyék a Signoriába – utasította őket, és leeresztette a kardját.
Visszadugta a hüvelybe, majd megfordult.
Az árnyékban tekintete találkozott Polizianóéval, Sandróéval, Ligiéval
és Braccióéval, de nem szólt hozzájuk semmit.
Azonnal ki akart jutni a sötétségből.

8
Jacopo Salviati érsek holttestét látta meg először.
A Signoria ablakából lógott lefelé, s kötélen himbálózott a tér felett.
Jacopo összeszorított foggal próbált erőt venni magán, míg Lorenzo
barátai kíméletlenül taszigálták előre a folyosón, amit a tömeg nyitott
előttük.
Az emberek sértegették, fenyegették és átkozták. A szavak hangzavarrá
folytak össze, egyre kevésbé tudta kivenni a jelentésüket. Nőttön-nőtt
körülötte az üresség, ami mindig is körülvette, amit mindenáron enyhíteni
igyekezett, és ami hajthatatlanul és kegyetlenül mindig visszatért, hogy
összecsapjon a feje felett, akár egy gonosz, sötét tenger hullámai.
Amikor az akasztottak alá ért, Jacopo felnézett.
Salviati teste forgott, ahogy a tavaszi szellő játszadozott vele.
Felpuffadt, megdagadt arca Jacopo felé fordult, mintha ránézne kiguvadt
szemével, és őrá öltené szederjes nyelvét.
Jacopo elborzadt. Próbálta elkapni a tekintetét a szörnyű látványról, de
csapdába került, és Bandini hasonlóan eltorzult, maszkszerű arcát látta,
szeme fennakadva, szája rémült grimaszba torzulva… És végül meglátta
Francescót.
Jacopo összetört.
Arcát a tenyerébe temette. Akit jóban és rosszban saját fiaként szeretett,
aki tragikus életének egyetlen öröme volt, élettelenül himbálózott a feje
felett.
A mozdulatlan, felkoncolt test láttán végérvényesen megértette, hogy
mindennek vége.
Tovább menetelt az istenkáromló és felforgató fiatalok között, és nem
foglalkozott a rá záporozó sértésekkel.
Elértek a bejárathoz, és beléptek.
Ahogy felment a lépcsőn, úgy érezte, mintha egy álomban lenne, ahol a
színek összemosódnak, a részletek eltűnnek, a kontúrok megszűnnek
létezni.
Egyik lábát a másik elé téve haladt, amíg fel nem értek a tanácsterembe,
és csak akkor nézett fel, amikor megálltak.
Lorenzo már ott volt.
Már várta. A gonfaloniere székében ült, hat fegyveres őr gyűrűjében.
Friss kötés fedte a nyaksebét, és be volt kötve a karja is.
– Hagyjanak magunkra minket – parancsolta.
Az őrök és Lorenzo barátai szó nélkül kimentek a teremből.
Jacopo hallotta, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.
A csend sűrű ragacsként ereszkedett a helyiségre.
 Jacopo felidézte, hányszor járt már ebben a teremben a priorok
társaságában. A zaj akkor fülsiketítő volt. Látta a saját székét, ahonnan
annyiszor figyelte az eseményeket a gyűléseken és megbeszéléseken.
Mindez már a múlté.
Az ürességé.
Lorenzo mozdulatlanul ült, akár egy király a trónján. Székének két
oldaláról három vastag kötél indult, kettő jobbra és egy balra, a falakon lévő
vasgyűrűn átfőzve, az ablakon kifelé lógva folytatódtak.
Kintről, elképzelhetetlen messzeségből a tömeg zsibongása és a
városban továbbra is pusztító rombolás hangja szűrődött be. A szoba
valószerűtlen csendjében a kötelek tekeredésének, csikorgásának,
súrlódásának hangja felerősödött.
– Mit jelent számodra a gyűlölet? – kérdezte Lorenzo. – Hiszen ezt
választottad a béke helyett, amit ajánlottam neked. Miért?
Jacopo gúnyosan felnevetett.
– Aki itt gyűlöl, az te vagy, Lorenzo. Gyűlölöd a vallást és az erkölcsöt.
Felforgatod a szokásokat, az eszméket és a törvényeket egy romlott és
istenkáromló ideálért. Döntéseidből és tetteidből látszik családod alacsony
származása. Nézz ki az ablakon, és lásd, mivé züllesztetted Firenzét. – A
fejét ingatta. – Nem lehet békét teremteni olyanok között, akik nemesi
származásúak, felmenői pedig a Szentföld felszabadításáért küzdöttek, és
azok között, akik szerencséjük érdekében lepaktáltak az ördöggel.
Lorenzo hitetlenkedve nézett rá, mintha a lelkébe akarna látni.
– Ha azt hiszed, hogy bírod az Úr áldását, és az ő nevében cselekszel,
nem kell tartanod tőlem. Én azonban félelmet látok a szemedben. És most
megértettem, hogy mindig is ezt láttam benne. Most már értem. A félelem a
kulcs, hogy megértsük a hozzád hasonlók tetteinek mozgatórugóját. Attól
való félelmetekben, hogy becsapnak, másokat csaptok be. Attól való
félelmetekben, hogy eltipornak, másokat tiportok el. Attól való
félelmetekben, hogy megítélnek, másokat ítéltek el. – Szünetet tartott, és
mélyet lélegzett. – És abbéli félelmetekben, hogy megölnek… ti gyilkoltok
meg másokat.
– Mindig helyesen cselekedtem, Isten és az emberek támogatását
élvezve. És sosem féltem.
– Helyes volt talán megöletni atyámat? És megkísérelni megöletni
engem? Helyes volt meggyilkoltatni a fivéremet?
Jacopo megvárta, amíg Lorenzo szavainak visszhangja elül.
– Igen – felelte.
Lorenzo nem válaszolt, csak gyűlölettel nézett rá.
 – Kik vettek részt az összeesküvésben?
– Jól tudod.
– Guglielmo is benne volt?
– Nem! – vágta rá sietve Jacopo.
Jól tudta, hogy a Lorenzo húgával kötött frigy megmentheti Lorenzo
féktelen haragjától Guglielmót, ha nem bűnrészes. Ő pedig továbbviheti a
Pazzi nevet.
– Erre megesküszöm.
– Egy összeesküvő szava éppen annyit ér, mint egy csalóé.
– Akkor soha nem fogod megtudni, és egész életedben kétségek közt
őrlődsz.
Lorenzo belső vívódása kiült az arcára is.
– Mindent megtettem, hogy elkerüljem, hogy ide jussunk – mondta
vigasztalanul, majd felkelt a székből, és Jacopo mellé lépett. – Mindenáron.
De amikor valakinek pontosan ellentétes elképzelései vannak arról, hogy mi
a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz… A rend, a harmónia és az
egyensúly létrehozására tett törekvések a káosz martalékává válnak. Ennek
a káosznak. – Az ablakok felé intett, amelyeken beszűrődött a városban
tomboló zűrzavar. De az is lehet, hogy csak a hullák súlya alatt nyikorgó
kötelekre mutatott, amiknek hangja mintha kárhozott lelkek jajszava lett
volna.
– Itt az ideje, hogy befejezzük a játszmát, Jacopo. Itt és most – mondta
ugyanazokkal a szavakkal, amiket Jacopo is használt a kovácsműhelyben.
Jacopo felemelte fejét.
– Azzal vádoltál, hogy félek. Akkor most bizonyítsd be, hogy bátor
vagy.
Lorenzo határozottan nézett a szemébe, majd a helyiség egyik sarkába
ment. Megragadta az egyik feltekert kötél végét, az utolsóét. Az egyik
vasgyűrűhöz rögzítette, majd hurkot csomózott a másik végére.
Ahogy végzett, visszament Jacopóhoz.
– Sok évvel ezelőtt Galeazzo Maria Sforza herceg figyelmeztetett,
milyen küzdelmek várnak rám, és milyen szörnyűségeket kell majd
megtennem, ha átveszem atyám helyét. Anyám, feleségem és fivérem is
arra biztatott, hogy legyek könyörtelen. Nem hallgattam rájuk, Giuliano
pedig halott. De igazuk volt. Mert a kígyót csak úgy pusztíthatjuk el, ha
levágjuk a fejét.
Lassú, kimért mozdulatokkal Jacopo nyaka köré tette a hurkot, és
megszorította a csomót.
 – A gyűlölet nem bizonyult biztos menedéknek, én ellenségem –
mondta kajánul. – Mindent elvesztettél miatta.
– Én csak azt veszítem el, ami hátravan még az életemből. Én mártír
leszek, aki az Úr ügyében szenvedett vértanúságot. De feltetted már
magadnak a kérdést, hogy veled mi lesz?
Lorenzo megragadta Pazzi karját, és magával húzta az utolsó szabad
ablakig.
Jacopo érezte Lorenzo félelmetes erejét, bár az is eszébe jutott, hogy
talán inkább ő gyengült el túlságosan. A szíve hevesebben vert, a torka
égett, de nem tört meg.
Lorenzo megragadta a zekéjénél fogva, és kényszerítette, hogy felálljon
a párkányra.
Egy galambpár szállt el néhány méterre az ablaktól. Könnyedén
lebegtek a félelmetes magasságban és az égszínkék égbolton, amit a tüzek
fekete füstje csíkozott be.
– Nézd! – mondta Jacopo a palota homlokzatán billegve, és állával a
haldokló város borzalmas látványára mutatott. – Itt van, amit te elvesztettél.
Mindazt, amiért küzdöttél. A jövődet és a lelkedet.
Egymás szemébe néztek, majd Lorenzo letaszította őt a mélybe.

A Pazzik címerét hat földtől és füsttől koszos kéz ragadta meg.

Lerángatták és letépték a palota homlokzatáról, és dühösen hajították el.
Sandro látta, ahogy a három férfi diadalittas kiáltással hajítja a földre a
törmelékkupac tetejéről a nemesi címert, a lent összegyűlt tömeg
ovációjától kísérve.
Az ikerdelfinek és a tűzserleg darabokra tört a kövezeten.
Sandro lassan megfordult, tekintetével magához ölelte a jelenlévők
túlzottan elragadtatott arcát.
Kétségbeesett kiáltások vonzották a figyelmét a Pazzi-palota bejáratára.
A földön heverő értékes ajtószárnyakat csákány és bárdnyomok
csúfították el.
Egy szolgáló rohant ki fejét fogva, sikoltozva a palotából, nyomában
egy csapat egyszerű ember, akik könyörtelenül püfölték botjaikkal.
Sandro elhátrált, és végigbotladozott az úttesten szanaszéjjel heverő
törmelékek és bútordarabok között.
 Szemébe beleégtek a véres és kegyetlen jelenetek, mintha tűzzel az
ördög vásznára festették volna őket. Az erőszakos, szinte szemérmetlen
színek mély nyomot hagytak lelkében, akár az ostorcsapások.
Villámcsapásként hasított belé egy gondolat, ami félelmet ültetett a
szívébe.
Megfordult, és futni kezdett.
Elhaladt egy kereszteződés mellett lángoló, hatalmas máglya mellett,
amit részeg csőcselék és asszonyok táncoltak körbe. Egy lángoló szekér
zötyögött az úton, amihez egy embert kötöztek, majd megbotlott egy pap
holttestében, akinek a hátából kés állt ki. Elborzadva kerülte meg a hullát,
és rohant tovább, elszaladt egy szökőkút mellett, amiben egy asszonynak és
leányának a holtteste hevert. Fejük a víz alatt, lábuk pedig felfelé meredt.
Úgy érezte, mintha egy őrült, elkárhozott festő legszörnyűbb rémálmába
került volna, ahonnan nem tud szabadulni, előbb alá kell szállnia lelke
legmélyebb bugyraiba, hogy felemelje az, ami számára a legkedvesebb.
Befordult az utolsó sarkon, és megérkezett a Vespucci-palota elé.
Szorongva állt az épület előtt.
A felső emeleti ablakokon lángnyelvek csaptak ki, és feketére festették
a homlokzat ragyogó párkányát és díszeit.
A főbejáraton és a lenti ajtókon eszeveszett, őrjöngő csőcselék
szaladgált ki-be, tárgyakat és mindenféle bútort, ezüstneműt,
evőeszközöket, gyertyatartókat, faragott ruhásládákat, értékes ruhákat
hurcolászva, miközben egymást és a Vespuccikat szidták, és torkuk
szakadtából röhögtek.
Sandro összeszedte a bátorságát, és a palotához rohant. Elhaladt két
ember mellett, akik egy értékes, aranyhímzéses falikárpiton civakodtak, és
belépett az épületbe.
Az épületben gomolygó füsttől csak nehezen tudott lélegezni.
Sandro próbált visszaemlékezni az étkezőbe vezető útra.
Gyorsan lépdelt, és amennyire csak lehet, igyekezett elkerülni a
fosztogatókat. Figyelmen kívül hagyta az őt sértegető mocskos, csapzott nő
szidalmait, és sietett tovább a folyosókon és termeken keresztül. A
szanaszéjjel heverő bútorok és tárgyak rengetegében észrevette a kalitkát,
ami most üresen állt, és nem volt benne a madárka, amiről olyan
elmélyülten vitázott Simonettával.
A gyomra összerándult.
Végre az étkezőhöz ért. Fejvesztve rohant be, és felnézett a falra.
– Az ördögbe is! – kiáltott fel dühösen, kétségbeesetten.
A kép nem volt ott.
 Körbenézett, de a festménynek nyomát sem lelte.
Átszaladt a szomszédos szobába: semmi. A mellette lévőbe: ott sincs.
A füst egyre elviselhetetlenebbé vált.
Sandro szédülni kezdett. A fejét fogva, kétségbeesetten elindult kifelé,
mielőtt még a palota összedől, és maga alá temeti.
A belső udvarra vezető előcsarnokban észrevett egy újabb kupacot,
amit máglyának hordtak össze.
És végre meglátta.
Vénusz és Mars.
Simonetta és Giuliano.
Múzsájának és a legjobb barátjának a portréja.
Sandro azonnal a máglyához rohant, de az egyik fosztogató sátáni
kacajjal éppen ekkor repített égő fáklyát a halomra, ami azonnal lángot
fogott, mivel olajjal és éghető anyagokkal öntötték le.
– NE! – üvöltötte Sandro, és felemelte a kezét, mintha ki szeretné
ragadni a lángok közül a festményt, de végül csak a hajába túrt
kétségbeesetten.
Végül eluralkodott rajta a zsibbadt kiábrándultság.
Kezét leengedte, és nézte, ahogy a máglya felemészti mindazt, ami ő
volt, és amit ő képviselt. A festék a vásznon forrni kezdett, a színek
elveszítették varázslatos árnyalatukat, majd egyenletes, sötét masszává
álltak össze.
Ebben a színtelenségben semmivé lett legkedvesebb barátjának és
annak a nőnek az emléke is, aki az általa hőn áhított isteni szépség földi
megtestesítője volt. Semmivé foszlott az élete, és ami még rosszabb, a
művészete is, az egyetlen dolog, ami értelmet adhatna mindannak, ami
megmaradt.
A tűz egyre hevesebben lángolt, spirál alakú csóvák fonták körül a
vásznat: összegyűrték, elégették, izzó fogaikkal szétmarcangolták. A festék
sűrű, fekete füstöt bocsátott ki áthatolhatatlan felhőt képezve, ami
hamarosan a kép még látható részét is elrejtette a szeme elől.
A tűz vörösének és aranyának káprázata után Sandro úgy érezte, mintha
sötét árokban botorkálna.
És a szakadék mélyén meglátott valamit.
Felemelte a fejét, és lábujjhegyre állt, mint amikor régen,
gyermekkorában örömtüzeket néztek.
Szemei előtt táncot járt a füst, gyűrűi összekapcsolódtak, majd
eltávolodtak egymástól, és meghatározhatatlan formákat rajzoltak ki.
Sandro szemét csípte a füst, de nem akarta becsukni, mert a füstben
meglátta egy tökéletes kép görbe és kidolgozott vonalait: a Vénusz és Mars
képét.
A látomás pedig, akár egy villámcsapás, eszébe juttatta Lorenzo
szavait.
Simonetta halott, de a múzsája nem! A múzsa tovább él önben.
Ebben a pillanatban Sandro megértette, hogy Lorenzónak kétségtelenül
igaza van. Ő semmit sem veszített: Giuliano és Simonetta tovább él benne,
ahogy az imént a tűz martalékává vált festmény is.
Újrafestheti. Újra kell festenie.
Csak így nem merül feledésbe, így győzheti le a halált. Azzal, amit
Lorenzo mindig a leghatalmasabb mágiának tartott: a művészettel.
Sandro felnézett, tekintetével követte a palota belső kertjének egére
felfelé gomolygó füstoszlopot, ügyet sem vetve a körülötte fosztogatók
kiáltásaira és üvöltéseire.
Most már világosan látott, tudta, mit kell tennie.
Giulianóért és Simonettáért. Lorenzóért, Firenzéért és a világért.
És saját magáért is.
Újra festenie kell.
Körülötte folytatódott a pokol rombolása, de ő csak nevetett, és végre el
tudott szakadni az őrült tombolástól.

10

Giuliano méltóságot árasztott a ravatalon fekve.

Minden vérfoltot lemostak róla, a haját megfésülték. Legszebb ruhájába
öltöztették, és a mellkasán összekulcsolt kezébe a vésőjét csúsztatták.
Lorenzo úgy vélte, hogy annyira szép és tiszta, mintha a koporsóban
nem is a halandó teste, hanem a romlatlan lelke nyugodna.
Négy őrszem vigyázott rá mozdulatlanul, tisztelettel állva mellette.
A családi kápolna hűvöse elmélyedésre késztetett, de Lorenzo nem bírt
imádkozni. Túlságosan nagy fájdalom emésztette.
Csak beszívta a tömjén- és viaszillatot. Úgy érezte, ebben a pillanatban
még az emlékek számára sincs hely a szívében, mert nem volt hely az
időnek.
Hallgatott. Hallgatta a csendet, a gyertyaláng rebbenését, a Giuliano
koporsója előtt térdeplő anyja reszkető fájdalmát és az imént a kápolnába
érkezők lépéseinek neszét.
Bianca és a férje, Guglielmo de’ Pazzi lépett be a kápolnába.
 – Az az intézkedés, amit a Pazzi család tagjaira vonatkozóan hoztál…
ugye nem érvényes Guglielmóra? – kérdezte Clarice halkan, megszakítva a
rózsafüzér imáját.
A pár a térdeplőkig sétált előre, és helyet foglalt anyjuk mellett.
– Ön is részt vett benne? – kérdezte Lorenzo hangosan, ellentmondást
nem tűrően.
– Nem, messer – felelte Guglielmo. – Isten színe előtt esküszöm.
– Ha a fivérem és én is halottak lennénk, ki vette volna át a Medici-
bank irányítását? Ki más lenne erre alkalmasabb, mint aki már korábban is
bankárként dolgozott, ráadásul húgunk férje?
– Messer, én igazán…
– Egyébként – folytatta Lorenzo tudomást sem véve róla –, ha az
összeesküvés meghiúsult volna, Jacopo és Francesco kegyvesztettek
lennének. Ki vette volna át a Pazzi-bank irányítását onnantól kezdve?
– Messer Lorenzo, biztosíthatom arról, hogy…
– Ön hol tartózkodott a katedrálisban? – szakította félbe Lorenzo.
– A padsorok között ültünk! – felelte felháborodottan Bianca.
– A Pazzik között ültél… – morfondírozott Lorenzo. – Neked már ők a
családod…
– Mit akarsz mondani? – szólt közbe anyjuk. Könnyeivel küszködött,
miközben hitetlenkedve nézett fiára.
– Te tudtál róla, Bianca? – vonta kérdőre húgát Lorenzo.
– Persze hogy nem! – szakadt ki Claricéből. – Lorenzo! – mondta
szemrehányóan. – Giuliano előtt!
– Hogy juthat eszedbe ilyesmi? – kérdezte Bianca.
Lorenzo ügyet sem vetett a felháborodásukra. Józannak, közönyösnek
kell maradnia. Tartozik ennyivel Giulianónak.
– Messer, megesküszöm rá, hogy semmiről sem tudtam – szólalt meg
Guglielmo. – Sem én, sem a húga. Mindenesetre megértem, hogy az én
felelősségem lett volna észrevenni, hogy mi készül. Észre kellett volna
vennem, és megállítani a rokonaimat… Ezért pedig elnézését kérem. De ha
úgy érzi szükségesnek, ítéljen el. Csupán azt kérem alázatosan öntől, hogy
kímélje meg Biancát és a gyermekünket.
Clarice és anyja keresztet vetett.
– Ha úgy döntesz, hogy megölöd Guglielmót – mondta Bianca
majdnem sírva –, akkor engem és a leányunkat is meg kell ölnöd!
– Bianca, miket beszélsz?! – csattant fel Guglielmo. – Ne is hallgasson
rá, messer! Ő… és a gyermek…
– Őrök! – szólalt meg Lorenzo.
 Érezte, hogy a kápolna levegője megfagy, amíg az őrök fémes
kattanással beléptek.
– Zárják a húgomat, a férjét és a gyermeküket a lakosztályukba!
Az őrök Biancához és Guglielmóhoz léptek, és megvárták, hogy
felkeljenek a térdeplőkről.
Bianca zokogott, Guglielmo pedig láthatóan feldúlt volt.
Az őrök kikísérték őket a kápolnából.
– Nem akarhatod tényleg Guglielmo életét venni! – háborodott fel
Clarice.
Lorenzo ránézett, majd zavartan és hitetlenkedve sütötte le a szemét.
– Azt hittem, neked az igazság a legfőbb jó.
– Az isteni igazság, nem pedig az emberi.
Egymásnak feszültek néhány pillanatig: a férfi érzései és a nő hite.
– Az isteni igazság is lehet kegyetlen – mondta Lorenzo. – Emlékszel,
hogy mit mondtál Bernardo Nardi kivégzésekor?
– Én is így gondoltam, de ez az isteni igazságszolgáltatás volt az
emberek szemén keresztül. Azóta sok év eltelt már. Mióta Firenzében
vagyok, megéltem melletted ennek a köztársaságnak a rejtélyes
kormányzását. Sok mindent láttam, hallottam, és számos másban is részt
vettem, ami a művészetről alkotott elképzelésedhez és az élethez
kapcsolódik, amit te a müvednek hívsz. És a kettőnk kapcsolatát. Olyan
dolgokat, amik nem mindig tükrözik az Úr szavát, és amik egyes esetekben
eltérhetnek az ő akaratától. Először elítéltem ezeket, majd gondolkodtam és
imádkoztam. Megtanultam megérteni és elfogadni ezeket az emberi
tehetség kifejeződéseként, annak az embernek, aki Isten gyermeke. És
ezáltal megértettem, hogy az egyetlen égi igazságot könyörületnek hívják.
Elhallgatott.
Szavainak visszhangja egy pillanatig még ott lebegett a kápolnában és
Lorenzo lelkében.
– Firenze a káosz martalékává vált – folytatta Clarice. – A város
polgárai a legaljasabb ösztöneiket élik ki: elvesztették a józan eszüket.
Gyilkolnak, pusztítanak, gyalázatos dolgokat követnek el – tette hozzá
keresztet vetve.
– Jól tudom – felelte Lorenzo. – Mindennek vége, Clarice. Azt hiszed,
hogy én nem tudom? A béke álmát hajszoltam évekig, most pedig a fivérem
halott, és a Földön elszabadult a pokol. Már nincs mód a könyörületre. Most
a bosszú ideje jött el – rázta meg a fejét.
Clarice egyik kezében a rózsafüzért szorongatta, mintha abból remélne
erőt meríteni, a másikkal pedig megfogta Lorenzo karját.
 – Mit gondolsz, az emberek miért támogattak mindvégig, miért hittek
benned? Az irántuk tanúsított kedvességed és nagylelkűséged miatt. A sok.
jó cselekedeted miatt. Ez az a fénysugár, ami képes visz-szavezetni őket az
értelemhez és a szépséghez, amit annyira áhítasz. A szeretet és a
harmónia… egyetlen szóban: erény.
Lorenzo elhúzta a karját, és zavartan felkelt.
Clarice is felállt, nem hagyta, hogy férje megfutamodjék.
– De a fájdalom és a harag elhomályosította a látásodat… és szabadjára
engedtél egy szörnyeteget.
Lorenzo szeme villámokat szórt.
– Most pedig meg kell állítanod – fejezte be Clarice egyenesen a
szemébe nézve.
– Nézz fel, Lorenzo! – szólalt meg anyja.
Könnyei már elapadtak, és komolyan, keserű nyájassággal nézett
gyermekére.
– Figyeld meg a Mágusok dicséretét!
Lorenzo a felvonulást figyelte: apja és nagyapja arcát, majd a sajátját.
Eszébe jutottak Jacopo de’ Pazzi utolsó szavai.
De te feltetted mdr magadnak a kérdést, hogy veled mi lesz?
– Családunk vezetésének hála – folytatta anyja –, Firenzében a
harmónia és a szépség uralkodott.
– Legyél igaz vezető, Lorenzo: mutass könyörületet – vette vissza a
szót Clarice. – Menj ki az utcára, és használd a hatalmadat az öldöklés
megfékezésére… És kíméld meg unokahúgod apjának az életét.

11

Jacopo de’ Pazzi élettelen szeme a kopja tetejéről figyelte a Firenzén

eluralkodó földi poklot.
Egy csapat szerencsétlen flótás hordozta körbe a Signoria előtti téren a
kopját a rátűzött levágott fejjel, mint az ember lealjasulásának szimbólumát.
Lorenzo nyelt egyet, és próbált bátorságot gyűjteni.
Az egyensúlyt szerette volna visszaállítani, és nem hagyhatta, hogy a
félelem megakadályozza ebben.
Intett a kíséretének, hogy kövessék, és a Signoria épülete felé indult.
Ismét.
Amint fegyveres kíséretével elhaladt mellettük, a csőcselék abbahagyta
a pusztítást, gajdolást, érthetetlen üvöltözést.
 Lorenzo az épület elé ért, a tömeg összetömörült mögötte, és
elcsendesedve, tanácstalanul leste, mit keres itt a katonáival.
Felnézett: az akasztottak testét már levették. Hatalmas vértócsák
hevertek ott, ahová estek. Ott helyben darabolhatták fel őket, mielőtt
testrészeiket trófeaként körbehordozták a városon.
Lorenzo előrébb ment egy nagy, padokból összehordott rakásig, amit
talán azért emeltek, hogy meggyújtsák.
Felmászott majdnem a tetejére.
– Firenze polgárai, figyeljenek rám! – kiáltotta hangosan.
A zsibongás elhalkult. Csak a máglyák tüze pattogott tovább a tér egyes
pontjain, és tízek, százak fordultak felé kíváncsian és félelemmel.
– Úgy rendelkeztem, hogy töröljék el a Pazzi család minden nyomát a
föld színéről, és úgy látom, az utasításomat szó szerint vették.
Szünetet tartott, és tekintetét végighordozta a tömegen.
– De mi értelme van megszabadulni attól, aki a káoszba akart taszítani
minket, ha végül mi magunk ítéljük pusztulásra a várost? Amit magam
körül látok, mind értelmetlen. Bezártuk a városkapukat, hogy megvédj ük
magunkat az ellenségtől, ami kész volt lerohanni minket. Túszul ejtettük a
pápa unokaöccsét, hogy biztosítsuk a sértetlenségünket. Értesítettük a
milánói és velencei szövetségeseinket, hogy segítsenek a védekezésben, és
ennek következtében az ellenséges hadsereg visszavonult. Erre belülről, a
saját kezünkkel rombolunk le mindent? Mondják meg, ennek mi értelme
van? Ha fel akarjuk virágoztatni a várost, és javítani szeretnénk az
életkörülményeinken, akkor azt együtt, közösen kell megtennünk.
Mindenkinek megvan a saját feladata a köztársaságunkban, hogy minden
rendben működjön. A munkával és a kereskedelemmel kell foglalkoznunk –
mondta, és a levegőbe mutatott, mintha különböző tudományágakra
mutatna. – A tudománnyal, a költészettel és a filozófiával. De legfőbb
célként mindig a jóra kell törekednünk. A növekedésre és a termékenységre.
Nem pedig a megsemmisülésre. Különben a Pazzik győztek. Bár a sírból,
de győztek, és minden küzdelem hiábavaló volt.
Megállt, és újra végignézett a tömegen, hogy lássa a reakciókat.
Elcsípett néhány halk mormogást, de most a suttogás, az elejtett mondatok
és az arckifejezések inkább felbátorították.
Szándékosan színpadias mozdulattal megrázta a fejét.
– Nem szabad nyerniük. Még a halálból sem. Nekünk kell győznünk, és
Firenzének. Az értelem erejének kell győzedelmeskednie, lángelménk
erejének. Városunk csak így virágozhat fel újra. Az ember csak így
születhet újjá. És végre új korszak kezdődhet számunkra, és a világ számára
is.
Lelkesedése és a nép helyeslő morajlása arra késztette, hogy egyre
feljebb másszon, egészen a farakás tetejéig.
Felállt, megrázta az öklét, és olyan hangosan kiáltott fel, ahogy csak a
torkán kifért.
– Firenze, szüless újjá!
A tömeg tetszését kifejezve ujjongott. Karok emelkedtek a magasba,
fejfedők szálltak az égre, tapsvihar zúgott fel, és ezernyi hang skandálta
Lorenzo nevét, akár egy imádságot.
Lorenzo magához térve a tavaszi égboltra nézett.
Fájdalma nem tűnt ugyan el, de képes volt mosolyogni.
Már csak egy kérdést kell megoldani.
A legnehezebb kérdést.

12

Bianca megszorította Guglielmo kezét, és a férje is megszorította az övét.

Mély levegőt vett, és hosszan a szemébe nézett.
Az utolsó héten úgy képzelte el ezt a pillanatot, hogy megcsókolják
egymást. De csak összeölelkeztek, és ez még felkavaróbb volt, mert
olyasvalamit közvetített, ami több, mint a házastársi kötelék. Az emberi
kapcsolat jele, a mély szereteté két ember között, akik találkoztak az élet
kertjében, és elhatározták, hogy közösen sétálnak végig az ösvényen,
egészen a végéig.
Szorosan ölelték egymást, és ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt,
bár túlságosan rövid ideig tartott.
Elváltak, de továbbra is egymást nézték, majd Guglielmo megragadta a
kilincset, és kinyitotta az ajtót.
Mindenki ott volt.
Nem csupán anyja és Clarice, de a család többi tagja is: unokatestvérek,
nagybácsik. Azok, akik velük éltek, és akik sietve tértek vissza Firenzébe,
amikor értesültek az eseményekről, hogy közel legyenek hozzájuk, és jelen
legyenek Giuliano temetésén.
Bianca nem tudott mosolyogni.
Hagyta, hogy Guglielmo bevezesse. A lábát gyengének érezte, egyik
lépést a másik után tette meg, amíg el nem érték az asztal végén lévő
helyüket.
 Az egyik szolgáló, aki addig a fal mellett állt, kisurrant a teremből.
Bianca jól tudta, hová igyekszik.
Lorenzót hívja.
Amikor leült, Bianca összeszedte a bátorságát, hogy az asztal körül
ülőkre nézzen.
Az ajtó hirtelen feltárult.
Bianca összerezzent, amikor Lorenzo belépett a terembe, és magabiztos
léptekkel a hosszú asztal másik vége felé tartott.
A szolgáló kihúzta neki a széket, ő pedig leült.
Bianca úgy érezte, a torkában dobog a szíve, és enyhe hányinger
kerülgette. A padló képlékennyé válva hullámzott, és erősen kellett
kapaszkodnia a szék karfájába és Guglielmo kezébe, nehogy leszédüljön.
Lorenzo komolyan, tekintélyt parancsolóan nézett maga elé.
Szemöldökét kissé felhúzva az asztal fényes lapját nézte egy darabig.
Nyakán nagy kötés éktelenkedett, és eltakarta a gyógyulófélben lévő sebet.
Várt néhány pillanatot, majd egyenesen Guglielmo szemébe nézett.
– Életben hagyom – mondta végül.
Bianca eddig úgy érezte, hogy menten elájul, azonban hirtelen olyan
könnyű lett, akár egy galamb, ami szárnyalni készül.
– Mérhetetlenül hálás vagyok önnek, kegyelmes úr! – szólalt meg
Guglielmo. – Köszönöm, Isten megjutalmazza ezért!
– De száműzöm – folytatta Lorenzo. – Soha többé nem találkozhat sem
Biancával, sem a leányával.
Bianca ismét úgy érezte, mintha álmodna. Jól hallotta?
Arcára kiülhettek az érzései, mivel anyja előrehajolt, és magyarázni
kezdett neki.
– Ez nagylelkű és könyörületes ajánlat.
Nem, Bianca egyáltalán nem érezte annak.
– Ha a férjemet száműzik, akkor én és a leányunk is vele megyünk.
Érezte, hogy Guglielmo megfogja a kezét, és ő is megszorította a férfi
kezét.
– Anyánk egy hete veszítette el az egyik gyermekét – mondta Lorenzo.
– Most pedig arra kényszerítenéd, hogy a leányát és az unokáját is
elveszítse?
– Nem! – vágott vissza Bianca. – Te kényszeríted erre!
– Ha tovább feszegeted a kérdést, mindkettőtöket kivégeztetlek. –
Lorenzo hangjának ridegsége minden jelenlévő ereiben megfagyasztotta a
vért.
 Teljes képtelenség, hogy ez az ember előtte Lorenzo legyen! Mit tett
vele az összeesküvés? Nem csupán Giulianót ölték meg, de tulajdonképpen
őt is. A lelkét gyilkolták meg.
Azonban valahol mélyen, a fájdalom és a harag alatt ott dobog a fivére
szíve, és neki ezt kell megérintenie.
– A végzet már gyermekként összekötötte Guglielmo életét az
enyémmel. Mindig is szerettük egymást, de titkolnunk kellett egész
életünkben. Mostantól kezdve vagy együtt élünk, vagy együtt halunk meg –
jelentette ki elszántan.
Érzékelte anyja, Clarice és a jelenlévők rémületét. Látta a tekintetekben
az aggodalmat: „Ne provokáld Lorenzót!”
Ő azonban egy cseppet sem félt. Már nem.
– Ne! – vágott közbe Guglielmo, és a másik kezét is a kezére tette. –
Elfogadom a rám kirótt büntetést! Egyedül megyek, és még ma indulok.
– Vagy együtt élünk, vagy együtt halunk meg! – ismételte meg Bianca
dühösen, és Lorenzo szemébe nézett. A politikai csatározásokon, a
hajthatatlan, dühös hatalmasságon túl ő mégiscsak az a fiú volt, aki
megtanította húgát a versek és a szépség szeretetére. A fivére volt, aki
mindig szerette és védelmezte őt, bármi történt is.
Ezt a tekintetet kereste Lorenzo szemében. Azt a Lorenzót kereste, aki
harmóniát teremtett Firenzében az előző hét pusztításai után. Azt a
Lorenzót, aki maga köré gyűjtötte kora legkiválóbb elméit, aki a szeretetet
helyezte a gyűlölet elé.
Tudta, ha azokba a szemekbe nézhetne, megszabadíthatná fivérét a
kegyetlen zsarnok szerepétől, amibe az események kényszerítették bele.
Az idő pillanatról pillanatra vánszorgott, és feszültséggel volt tele.
– Akkor menjetek – szólalt meg végül Lorenzo. – Haladéktalanul
induljatok.
Bianca sűrűn pislogott, elszántsága könnyekben csörgött végig az
arcán.
Lorenzo felkelt, és ugyanazzal a tekintélyt parancsoló arckifejezéssel
hagyta el a szobát, amivel belépett, de Bianca a saját érzelmeit látta fivére
szemében is.

13

Lorenzo Sandrót figyelte, ahogy felemelte a vásznat, és a festőállványra

tette.
 Amikor barátja arrébb lépett, hogy kezébe vegye a festőpalettát,
Lorenzo látta, hogy a fehér háttéren már ott virít néhány ecsetvonás.
Összeszorult a szíve, amikor felismerte a vonásokat: ezeket húzta
dühében Giuliano azon a réges-régi napon, amikor utoljára hárman együtt
voltak a festőműhelyben.
Lorenzo közelebb lépett, hogy jobban megvizsgálja.
Sandro sötét festékbe mártotta az ecsetet, majd végighúzta az egyik
vonalon. Újra átfestette, ami így hangsúlyosabbá vált, majd tovább húzta a
vonalat. Majd így tett egy másik vonallal, és a következővel is.
Lorenzo lenyűgözve figyelte.
A kusza, elnagyolt ecsetvonásokból lassanként egy kép bontakozott ki,
egy arc képmása.
Simonetta Vespucci arca.
– Nem is találhatott volna jobb módot arra, hogy visszatérjen a
festéshez – szólalt meg Lorenzo. – Tényleg nagyon örülök.
Sandro hátrapillantott a válla fölött. Nem mondott semmit, csak lázasan
dolgozott.
– Újraalkotja a Mars és Vénuszt? – tudakolta Lorenzo.
– Majd igen, de nem most. Elvállaltam a kuzinja, Lorenzo di
Pierfrancesco megbízását erre a festményre. – Egy kendővel letörölte az
ecsetet, majd gyengéden újra a festékbe mártotta. – Ezt a művet
meghatározónak tartom, az új korszak megtestesülésének, amit önnel együtt
kezdtünk el megalkotni. A szépség legigazabb esszenciáját mutatja meg
Simonettán keresztül. És a szeretet legvalódibb esszenciáját Giuliano
alakjában. – Hangja szokatlanul gyengéden szólt. – A jelenet egy időn és
téren kívüli narancsosban játszódik. A képen szereplő kilenc alak körül
virágok és gyümölcsök virítanak, és kellemes tavaszi szellő fúj dogál. A
szél Zephír, aki szerelemre lobban Khlórisz nimfa iránt, magáévá teszi és
teherbe ejti, házasságuk után Flóra istennő alakja lesz. Cupido könnyedén
szálldos a levegőben, és a három grácia felé lődözi nyilait, akik íriszek,
búzavirágok és boglárkák között lejtik táncukat a tisztáson. Nekik
ajándékozza a szerelmet, hogy el tudják vinni az emberekhez a természet
szeretetével együtt. Végül pedig Merkúr… a jó Merkúr, aki botjával a tudás
és a halhatatlanság gyümölcseit szüreteli. Elsősorban a szerelmet, de a
szépség leleplezését is. Hiszen természetesen Vénusz is itt van, és figyeli,
ami a szemei előtt zajlik… mindazt, ami az ő nevében történik.
Lorenzo szóhoz sem jutott. De amit nem tudott kifejezni szavakkal, azt
szíve adta vissza megindultságával.
 – Sandro, amit megalkot, egyszerűen fenséges. Az ön művészete felér
az isteni szférához, és méltó arra, hogy örök legyen, és arra is, hogy
elmesélje mindazt, amik vagyunk, és amit képviselünk.
– Köszönöm, Lorenzo. De én mindent önnek köszönhetek. Önnek,
Polizianónak és… természetesen Giulianónak. – Szünetet tartott, és
tökéletesítette Simonetta arcának körvonalait, majd felé fordult.
– Fontos, hogy tudja: ön előtt is szeretnék tisztelegni. Abból a levélből
merítettem az ötletet, amit Marsilio Ficino írt önnek. A levélből, amiben
arra buzdította önt, hogy cselekedetei alapja a születéskori csillagállása,
amit a Vénusz és a Merkúr határoz meg.
– Emiatt mindig hálás leszek önnek, Sandro. Már tudom, hogy soha
nem kell letérnem arról az ösvényről, amit Isten jelölt ki számomra.
Lorenzo mély levegőt vett, és érezte, ahogy elérzékenyül: felolvadt
szíve körül a jég. Sandro szavai megértették vele, hogy a műve nem ment
veszendőbe, ellenkezőleg: túlélt mindent és mindenkit. Őrá várt.
Itt az ideje, hogy visszatérjen őhozzá.
– Jó munkát, Botticelli mester – mondta. Először szólította így,
tisztelettel és csodálattal.
Sandro félbehagyta a munkát, és megfordult, hogy a szemébe nézzen.
Hálásan bólintott.
Lorenzo kisétált a műhelyből a meleg szélbe. A zefír erősen fújt, és az
újrakezdés illatát hozta magával.
Érzelmei teljesen elragadták, amikor egy hang a nevén szólította.
Felnézett.
Egy nála nem sokkal fiatalabb férfi sétált felé, az út másik oldaláról.
Feltűnő ruházatot viselt, hatalmas fejfedője és a kendője végigfutott hosszú
haján. Lorenzo avatott szeme azonnal felismerte benne a művészt.
– Megbocsát egy szóra, kegyelmes uram? – érdeklődött az ifjú.
– Természetesen, messer – felelte megállva.
A fiatalember átadott neki egy lapot. Lorenzo tüzetesen megvizsgálta.
A Signoriára felakasztottak egyikét ábrázolta, Bernardo Bandinit.
Lorenzo tekintete elkomorult.
– Mit jelentsen ez?
– Úgy tudom, ön olyan művészeket és feltalálókat vesz a szárnyai alá,
akik kiteljesíthetik az emberi tehetséget. Szeretném felajánlani önnek a
szolgálataimat.
Lorenzo ismét a vázlatot nézte. A kidolgozása zavarba ejtő tudásról
tanúskodott. A test arányai, az arckifejezések, a ruhák redői tökéletesek
voltak.
 Arcvonásai kisimultak, és megigézve bámulta a szépséget.
– Ön festő? – tudakolta.
– Igen, messer. És mérnök, valamint feltaláló. Jelenleg Verrocchio
műhelyében dolgozom.
Lorenzo hunyorított, és alaposabban szemügyre vette.
– Gépezetekkel foglalatoskodik?
– Ó, igen, messer.
Lorenzo bólintott, és eszébe jutottak az antik kéziratok, amikben
gépekről írnak, és amikről Poliziano mesélt neki abbéli reményében, hogy
jön valaki, aki megérti.
– Úgy gondolom, hogy együtt nagy dolgokat vihetünk véghez – mondta
mosolyogva, és kezet nyújtott a férfinak. – Ön nem Firenzéből való, ugye?
Honnan származik?
A fiatalember kezet szorított vele.
– Vinciből, messer Medici.
 UTÓSZÓ
A VILÁG SZÍVE

A NAP MÁR LENYUGVÓBAN VOLT, fénye arany függönyként ragyogta be a

látóhatárt, aranyba vonta a háztetőket, felmászott a loggiákra, az erkélyekre,
beborította a teraszokat, megölelte a harangtornyokat, és bronzfényű
ragyogással verődött vissza a harangokról. Megölelte a dóm hatalmas
kupoláját, vakító fénybe öltöztetve az aranygolyóbist az épület tetején.
Idővel sugarai lejjebb húzódtak, és aranyos fénnyel verődtek vissza az Arno
vízéről a templomok és paloták ablakaira.
Lorenzo érezte, ahogy megsimogatják az arcát, miközben lassan
lépkedett felfelé a lépcsőn.
Napsugár kísérte az útja során, és milliónyi apró részletet táncoltatott a
virágillatú levegőben.
Lorenzo a több évtizedes használatban kissé már megkopott kőlépcsők
láttán visszagondolt az elmúlt időkre. Végiggondolta a múltját, amely során
lassan, de könyörtelenül kibontakozott a sorsa, az a történet, amit nap nap
után írt.
Felért a lépcső tetejére. A naptól kísérve végigment a hosszú folyosón,
látta saját körvonalait kibontakozni a fény és az árnyék játékában.
Elért a nagy könyvtár ajtajához.
Megállt, mielőtt belépett.
Érezte a loncillatot, amit az előtte haladó titokzatos alak hagyott, és
elmosolyodott.
Kitárta az ajtót, és belépett.
Vele együtt beáradt a fény is, és beragyogta az óriási könyvespolcokat,
a falra akasztott fenséges képeket, a terem főbb pontjain elhelyezett
szobrokat, a térképeket és tudományos eszközöket. Végigcikázott a hosszú
olvasóasztalok tetején, borostyánmezővé változtatva azokat, aranyozott
örvényként ölelte körbe a szoba közepén álló ar-milláris gömböt, és
glóriával vonta be az egyik ablak előtt álló nőalak körvonalait.
Lorenzo lépésről lépésre közelített felé, közben pedig újra átélte az
utóbbi kilenc év történéseit, akár egy titokzatos, felfoghatatlan, de mégis
varázslatos zarándokutat.
 A kezére pillantott.
A sok hányattatás és küzdelem végén a fiatalság várt rá.
Lorenzo az ablak előtt álló alak felé indult, ugyanakkor, amikor az őfelé
indult.
A szoba közepén találkoztak, éppen az armilláris gömb mellett, ami
megannyi egymásba fonódó gyűrűből álló napként ragyogott, mintha a
végzet szférái fonódtak volna egybe benne.
Lucrezia szótlanul nézett rá, szeme pedig drágakőként ragyogott.
Lorenzo tekintetével végigsimogatta minden egyes arcvonását, és
ahogy mindig, most is megcsodálta annak szépségét, és elveszett a még
rájuk váró örömök ígéretében.
Kinyújtotta a kezét, és a gömb gyűrűire téve enyhén meglökte a
gépezetet. A gyűrűk forogni kezdtek.
De ahelyett, hogy lassultak volna, a csillogó gyűrűk most tökéletes
egyensúlyban voltak. Egyre gyorsabban forogtak, és a napfényt
megsokszorozva, ezerfelé szórták széjjel. A ragyogás megvilágította az
inkunábulumok és antik kódexek gerincét, visszaverődött a festmények és a
freskók festékein és színein, az emberi és isteni alakokon, a szobrok
domborulatain, a bútorok, az oszlopok és a mennyezet finom faragásain, és
fénykavalkádban egyesítették az emberi géniusz által alkotott csodálatos
alkotásokat, élettel töltve meg őket.
Mennyire élettel teli most Firenze, morfondírozott Lorenzo. Egy
hatalmas, élő festmény, ami a korszakok során folyamatosan alakult és
változott, és mindig új és mindig más színét, formáját és alakját mutatta
meg.
Lucreziára mosolygott, és a nő visszamosolygott rá.
Ahogy mindig, a vonzalom most is erős volt közöttük, akár a mágnes,
és Lorenzo ugyanazt az erőt érezte ebben a vonzásban, mint ami műve
megalkotására ösztökélte. Csakis ez az energia képes beragyogni a földet,
és felszabadítani az igazi újjászületést a maga nagy-szerűségében.
– Nigredo, albedo… rubedo – suttogta Lucrezia.
Lorenzo bólintott.
– Most kezdődik az idő – felelte.

– VÉGE –