ÖRÖKKÉ PROVENCE

Peter Mayle

ULPIUS-HÁZ
BUDAPEST, 2004
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
PETER MAYLE: Toujours Provence
Fordította
MERÉNYI ÁGNES
Szerkesztette ZSÁMBOKI MÁRIA
Borító TABÁK MIKLÓS
Copyright © Peter Mayle, 1991
Hungarian translation @ Merényi Ágnes, 2004
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004
ISBN 963 9602 83 3
 TARTALOM
ELŐSZÓ
1. Monsieur X, a szarvasgombaárus
2. A St Pantaléon-i éneklő varangyok
3. Fickó
4. Napóleon-aranyak a kert alján
5. Les Invalides
6. Az angol firkász
7. 50 fölött, lassítás nélkül
8. A zsaru
9. Étteremtúra a gourmet-bajnokkal
10. Életképek a ménerhes-i kutyavásárról
11. Benne vagyunk a Vogue-ban!
12. Túlnyomórészt száraz idő, helyi erdőtüzekkel
13. Chateauneuf-du-Pape: köpködni tilos!
14. Vacsora Pavarottival
15. Pastis-lecke kezdőknek
16. Mélyen Avignon gyomrában
17. Nyári képeslapok
18. Tartóztassák le azt a kutyát!
19. Rózsaszínben a világ
 ELŐSZÓ
Barbár britek ötszázezres hordája szállta
meg Provence-t.
Szemtanúk beszámolója
SZOKATLAN LÁTVÁNY VOLT, Ménerbes hosszú történetében talán
egyedülálló. A falu főutcáján egy Rolls-Royce nyomult előre
méltóságteljes lomhasággal.
A helybélieknek ez már csak azért is megért egy pillantást, mert
Ménerbes legtöbb utcája keskenyebb egy Rolls-Royce-nál, s így
egyetlen autóból is tökéletes forgalmi dugó keletkezik. Mások viszont
a Rolls érkezését súlyos és baljós jelentőségűnek vélték; nagyjából
olyan lelkesen fogadták, mint a Fekete Halál újabb támadását, vagy
azt a hírt, hogy a májcirózis fertőző. Egy Franciaországban élő angol
egyetlen kétségbeesett mondatban kommentálta az esetet a Sunday
Times riporterének:
- A Lubéronnak vége.
Aixben lakó, köztiszteletben álló honfitársnője szerint ez még csak
a kezdet. Őszerinte ugyanis brit autóbuszos futballhuligánok tömegei
szállják meg rövidesen Provence-t. Kijelentését az újságírás csodája
azonmód pontos és igen aggasztó statisztikává alakította: a
buszkaravánból sörben tocsogó, ötszázezres barbár horda lett,
melynek tagjai a futballidény kezdetéig részeg randalírozással és más
pusztító szórakozással kívánják elütni az időt. Az sem lehetetlen - így
a köztiszteletben álló aixi hölgy -, hogy minden Franciaországban élő
brit állampolgárt, még a legfeddhetetlenebbet is, kiutasítanak az
országból, a barbár hordák közelebbről meg nem nevezett, ám
szörnyűséges rémtettei következtében. Ezt írta némi kárörömmel a
New York Times.
- Viperák fajzatai! - háborgott Provence egyik nyári „őslakosa” a
romlatlan vidék tönkretételén. Nem egy rémtörténet keringett arról,
hogyan dúlták fel a turisták felbőszült hordái a Lubéron békés
mindennapjait. A rémtörténeteket kivétel nélkül wappingi és egyéb
dél-angliai megfigyelőállásukból írták a szakértők…
Nyár elején újra és újra megjelentek ezek a riasztó híradások. Én
magam a helyszínen, a kavargó örvény középpontjában
tartózkodtam. Keresve sem találhattam volna jobb helyet a
megszállás rémségeinek megfigyeléséhez a Café du Progrès
teraszánál.
Egy egész délelőttöt töltöttem ott rettegésben. Gyötört a
szorongás, miféle szörnyű, vandál jeleneteknek, garázdaságnak és
csoportos erőszaknak leszek szemtanúja. Lelki füleimmel már-már
hallottam a pocsolyarészeg barbárok bömbölését sült krumpliért és
halért, ám a délelőtt legdrámaibb pillanata az volt, amikor egy
holland nyaraló leesett a biciklijéről, mert ki akart kerülni egy
macskát.
Ekkor távolabbra merészkedtem, a szomszédos Goult-ba, Buoux-
ba, Cabrières-be és Bonnieux-be. Ottani barátaim semmiféle
megszállást nem tapasztaltak, pedig némelyikük konyhafőnök, tehát
hivatalból érdeklődik a turizmus iránt. Kissé gyönge a szezon,
vélekedtek, nyilván a recesszió miatt.
Hol voltak hát a barbárok? Minden reggel kikukkantottam a
házból, körülnéztem az úton, amely minden reggel egyformán
néptelen volt, leszámítva egy-egy traktort és a dinnyeföld mellett
parkoló furgont. Sehol egyetlen turistabusz, sehol egy árva huligán.
Talán eltévedtek, vagy beragadtak a Párizs melletti körgyűrűn, és
most ott keringenek, amíg ki nem fogynak a sörből.
Augusztusra föladtam a várakozást. A szorgosabb riporterek
azonban kitartottak. Egy napon tikkadt és döbbent tévéstáb jelent
meg a CBS-tőI a házunknál. Azért jöttek, hogy a turisták hömpölygő
áradatát filmre vegyék, és néhány órát töltöttek Ménerbes-ben.
- Itt mindig ilyen? - kérdezte az egyik.
- Milyen?
 - Hát ilyen néptelen.
Ittak egy sört, aztán szedelőzködtek, hogy a Saint-Tropez-ben
állítólag járványszerűen terjedő illegális nudizmusról tudósítsanak.

Ménerbes, 1991
 1.
Monsieur X, a szarvasgombaárus
A TITKOS AKCIÓ egy londoni telefonnal kezdődött. Frank barátom
hívott, akit egy színes életmódmagazin egyszer remetei magányban
élő mágnásnak nevezett. Én inkább gourmet-bajnoknak neveztem
volna, aki legalább annyira komolyan veszi az evést, mint mások a
politizálást. Frank olyan a konyhában, mint kopó a vad nyomán:
szimatol, fürkészi a sistergő serpenyők tartalmát, és remeg a
1
várakozástól. Egy jó fűszeres cassoulet illatától valósággal transzba
esik. A nejem azt mondja, Franknél hálásabb kosztosa sose volt.
Most viszont aggodalmat hallottam a hangjában. Gyorsan
elmondta, miért hívott.
- Március van - mondta. - Nem hagy nyugodni a szarvasgomba.
Vajon akad még belőle?
Március a szarvasgombaszezon vége. Bár közel vagyunk a legfőbb
szarvasgomba-lelőhelyekhez a Mont Ventoux lábánál, a környékbeli
piacokról már eltűntek a kereskedők. Mondtam Franknek, hogy
szerintem kicsit elkésett a dologgal.
A vonal túlsó végén dermedt hallgatás felelt. Frank nyilván sorra
vette az előtte álló gasztronómiai ínség stációit: az idén tehát nem
2
lesz szarvasgombás omlett, nem lesz szarvasgomba en croûte , és
nem lesz szarvasgombával tűzdelt sertéssült sem. Súlyos, néma
csalódás áradt a telefonból.
- Ismerek egyvalakit - mondtam -, aki talán tud szerezni pár
darabot. Megpróbálom.
Frank elégedetten mormogott.
- Remek, remek. Csak pár kilócskát. Tojástartóba porciózom, és a
mélyhűtőbe teszem.
Szarvasgomba tavasszal, szarvasgomba nyáron… Csak pár
kilócskát…
Két kiló friss szarvasgomba a jelen párizsi árakon több mint ezer
fontba került volna. De még itt lent, Provence-ban, a közvetítők és
kereskedők kiiktatásával, ha az ember maguktól a sáros csizmás,
bőrkesztyűs gombászoktól vásárol, a befektetés akkor is tetemes.
Kérdeztem Franket, komolyan gondolja-e a két kilót.
- Nem hagyhatom, hogy kifogyjon! - felelte. - Mindegy, rád bízom
magam.
Egyetlen kapcsolatom a szarvasgomba-biznisszel egy éttermi
számla hátoldalára firkantott telefonszám volt. Az egyik helyi
étterem séfje írta oda, és azt mondta, hogy az illető szarvasgomba-
3
ügyben un homme sérieux , megkérdőjelezhetetlen tisztességű
személy. Ez nem mindennapos a szarvasgomba-kereskedelem sötét
berkeiben, ahol az aljas kis trükkök oly gyakoriak, mint Aixben a
napsütés. Hallottam már súlynövelés céljából söréttel töltött, sárral
tapasztott szarvasgombáról, s ami még rosszabb, Olaszországból
becsempészett, gyenge minőségű fajtákról is, amelyeket aztán eredeti
franciaként árultak. Megbízható szállító nélkül az ember könnyen
drága és rossz vásárt csinál a szarvasgombával.
Fölhívtam a megadott számot, és a séfre hivatkoztam. A neve jó
ajánlólevélnek bizonyult.
4
- Ah, oui - hümmögött az illető, aztán megkérdezte, miben
segíthet.
- Egy kis szarvasgomba kéne… úgy két kiló…
5
- Oh lá lá! - mondta a hang. - Mi maga? Vendéglős?
- Nem, egy angliai barátom megbízásából vásárolok.
6
- Angol? Mon Dieu!
Monsieur X (nevezzük így) pár percig szívta a fogát, és elmélyedt
annak magyarázatában, mennyire nehéz ilyen nagy mennyiségű
szarvasgombát találni a szezon végén, de aztán megígérte, hogy
kimegy a kutyáival a hegyekbe, aztán majd meglátjuk. Közölte, hogy
idejében értesít, de ne számítsak gyors eredményre. Üljek szépen
nyugton a telefon mellett, és várjak türelemmel.
Eltelt egy hét, majdnem kettő, végül egy este csöngött a telefon.
 - Megszereztem, amit kívánt - mondta a hang. - Holnap este
találkozhatunk.
Azt mondta, várakozzam a carpentrasi úton, a telefonfülke mellett
este hatkor. Milyen színű és gyártmányú az autóm? És legfőképpen:
csekkel ne is próbálkozzam. Csakis készpénzt fogad el. (Mint később
megtudtam, ez a szarvasgombakereskedelem egyik alapszabálya. A
felek nem foglalkoznak papírmunkával, nem adnak nyugtát,
kötelezvényt, és mélyen megvetik a jövedelemadó kisszerű fogalmát.)
Valamivel hat előtt értem a telefonfülkéhez. Az út elhagyatott volt,
engem pedig egyszerre kínosan nyugtalanítani kezdett a zsebemet
húzó pénzköteg. A lapok másról sem írtak, mint rablásokról és egyéb
7
zűrös ügyekről Vaucluse megye néptelen útjain. A voyou-k bandákba
verődve járják a vidéket, a Le Provencal bűnügyi tudósítója szerint
elővigyázatos polgárok jobban teszik, ha otthon maradnak.
Mi a fenét keresek én itt a sötétben egy szalámi méretű köteg
ötszázfrankossal a zsebemben, mint valami kövér csalikacsa?
Kotorászni kezdtem az autóban valami önvédelmi fegyver után, de
egy bevásárlókosáron és egy rongyos Michelin-térképen kívül semmit
nem találtam.
Tíz végtelennek tűnő perc telt így el, aztán megláttam egy autó
reflektorát. Horpadt Citroënfurgon közeledett zihálva a
hegyoldalban, és megállt a fülke másik oldalán. Autóink biztos
fedezékéből lopva szemügyre vettük egymást a sofőrrel. Ő is egyedül
volt. Kiszálltam.
Szúrós tekintetű, megfeketedett fogú, vászoncsizmás öreg
parasztemberre számítottam, ám Monsieur X fiatal, jóképű fickó volt.
Rövid, fekete haja és bajusza divatosra nyírva. Szélesen mosolygott,
míg kezet ráztunk.
- Sose találná meg ebben a sötétben a házam - mondta. - Jöjjön
utánam.
Elindultunk. Hamarosan letértünk a főútról egy kanyargós, köves
ösvényre, amely egyre beljebb és beljebb vezetett a hegyek közé.
Monsieur X úgy vezetett, mintha az autópályán menne, én meg
zötyögve-zörögve a nyomában. Végül behajtott egy keskeny
kertkapun, és megállt egy tölgybokrokkal körülvett, sötét ház előtt.
Kiszálltam az autóból, ekkor egy hatalmas német juhász bukkant fel
a homályból, és elgondolkodva szimatolta a lábamat. Reméltem,
vacsorázott már.
A házba lépve azonnal megcsapott a szarvasgomba illata, az a
jellegzetesen átható, kicsit rothadásra emlékeztető illat, amely az
üvegen és konzervdobozon kívül mindenhová beveszi magát. Még a
tojás is szarvasgomba ízű lesz, ha egy dobozban tárolják vele.
Ott voltak hát a konyhaasztalon egy régi kosárban a csúf, fekete,
mennyei és méregdrága gumók.
8
- Voilá - Monsieur X az orrom alá dugta a kosarat. - A sarat már
lekapartam róluk. De ne mossa meg, csak akkor, amikor elkészíti.
A tálalóhoz lépett, és előszedett egy ősrégi mérleget, amelyet az
asztal fölötti gerendára lógatott egy kampón. A szarvasgombákat
egyenként megnyomkodta, hogy bemutassa, mennyire frissek, majd
belerakosgatta a mérleg megfeketedett serpenyőjébe. Közben új
kísérletéről mesélt. Vásárolt egy vietnami törpedisznót azzal a céllal,
hogy különleges szarvasgomba-keresővé képezi ki. A disznók
szaglása állítólag a kutyáékénál is élesebb, de egy közönséges házi
sertés körülbelül akkora, mint egy kisebb fajta traktor, ezért nemigen
alkalmas útitárs a Mont Ventoux lábainál fekvő szarvasgomba-
lelőhelyekre.
A mérleg nyelve remegett, aztán megállt két kilogrammnál.
Monsieur X vászonzsákba rakta a szarvasgombát, majd hüvelykujját
megnyálazva gondosan megszámolta a pénzt, amit kifizettem.
9 10
- C’est bieng. - Előszedett egy üveg marc-t két pohárral, és
koccintottunk a nagyszabású disznókiképzési tervre. Azt mondta,
jövőre feltétlenül el kell jönnöm egy napra, hogy megtekinthessem a
disznót akció közben. Garantált áttörés lesz a felderítési technikában:
gombakereső szuperdisznó… Távozáskor még a kezembe nyomott
egy marék minigombát, és megadta saját omlettreceptjét, majd jó
utat kívánt Londonba.
Az autóban szarvasgomba-illatfelhő vett körül. Másnap a
kézipoggyászom illatozott, és amikor a gép leszállt Heathrow-n, az
ülés fölötti poggyásztartóból csapott ki a bódító szag. Így igyekeztem
a vámvizsgálat röntgenszeme elé. Utastársaim gyanakodva
méregettek, és elhúzódtak mintha bizony én magam bűzlöttem
volna.
Akkoriban tömeges szalmonellafertőzés söpört végig az országon,
tehát már láttam magam, ahogy a drogkereső kutyák hada körülvesz,
aztán karanténba zárnak, amiért a nemzet egészségét veszélyeztető,
ismeretlen anyagokat hurcolok be az országba. Lassan mentem
keresztül a vámvizsgálati folyosón. Egyetlen orrcimpa sem rezdült. A
taxisofőr viszont annál inkább húzta az orrát.
- A szentségit, mit visz?! - kérdezte.
- Szarvasgombát.
-Aha. Szarvasgomba… Nem tudtam, hogy állatok is megkapják…
Bezárta a válaszfalat, így legalább megszabadultam a szokásos
sofőrmonológtól. Amikor kirakott Frank háza előtt, színpadiasan
kiszállt, és mindkét oldalon kinyitotta a hátsó ablakot.
Maga a remetei magányban élő mágnás sietett üdvözlésemre, és
valósággal rávetette magát a szarvasgombára. Az egyik vászonzacskót
körbeadta a vendégek között. Némelyikükön látszott, fogalma sincs,
mit szagolgat. Utána kirendelte a konyhából házának
főparancsnokát, egy daliás skótot, aki olyan fensőbbséges volt, mint
valami majordomus.
- Szerintem ezeket rögtön gondjaiba vehetné, Vaughan -
mondta.
Vaughan felvonta a szemöldökét, és finnyásan megszimatolta a
gombákat.
- Hmm, remek szarvasgomba! - jegyezte meg. - Jó lesz a holnapi
libamájhoz.
 Szinte láttam, ahogy Monsieur X helyeslőn bólogat.

FURCSA VOLT LONDONBAN majd két év távollét után. Esetlennek,

idegennek éreztem magam, és csodálkoztam, mennyire
megváltoztam. Vagy London változott meg? Másról se hallottam,
mint pénzről, ingatlanárakról, tőzsdéről és mindenféle céges
manőverekről. Az időjárás, az angolok hagyományos panasza, szóba
se került. Igaz, nem is nagyon hiányzott. Az bezzeg nem változott. A
napok esős, csöpörgős szürkeségben teltek, az emberek az utcán
ösztönösen behúzták a nyakukat a fölülről érkező nyirkosság ellen. A
forgalom alig mozdult, de ezt a sofőrök nemigen vették észre, mert
megállás nélkül beszéltek mobiltelefonjaikon, vélhetőleg pénzről és
ingatlanárakról. Hiányzott a fény, a tér, és Provence végtelen kék ege;
egyszeriben rájöttem, hogy semmi pénzért nem költöznék vissza a
városba.
A reptérre menet a taxis megkérdezte, hová utazom. Amikor
megmondtam, bennfentesen bólintott.
- Én is voltam ott egyszer - mondta. - Fréjus-ben, lakókocsival.
Rohadt drága volt.
Ezután elkért huszonöt fontot, jó nyaralást kívánt, és
figyelmeztetett, vigyázzak az ivóvízzel, mert az lett az ő veszte is
Fréjus-ben. Három napot töltött a retyón. Az asszony boldog volt.
A télből egyenesen a tavaszba repültem, és átestem az érkezés
összes tessék-lássék hivatalosságán Marignane-ban. Nem fér a
fejembe, hogy Marseille állítólag az európai drogkereskedelem
felének központja, az utasok mégis lazán, mindennemű vámvizsgálat
nélkül sétálnak ki a repülőtérről, táskájukban hasissal, kokainnal,
heroinnal, angol Cheddar sajttal, és egyéb dugáruval. Pont olyan ez,
mint az időjárás: Heathrow tökéletes ellentéte.

MONSIEUR X NAGYON ÖRÜLT, amikor meghallotta, hogy az

árujának milyen sikere volt.
- A barátja ennyire szereti a szarvasgombát?
 - Ennyire - mondtam -, de az ismerősei nagyon húzták az orrukat!
Szinte láttam, ahogy Monsieur X a vonal túloldalán a vállát
vonogatja. Hát igen. A szarvasgomba illata elég egyedi. Nem
mindenki szereti. Ám akik igen, azok szenvedélyesen. Nevetett, aztán
bizalmasan hozzátette:
- Mutatnék magának valamit. Egy filmet. Én csináltam. Megiszunk
pár pohárka marc-t és megnézzük. Mit szól hozzá?
Mikor nagy sokára megtaláltam a házát, a németjuhász úgy
üdvözölt, mintha valami rég elásott csontot talált volna. Monsieur X
leintette. Rápisszegett, ahogy a vadászok szokták az erdőben.
- Csak játszik - magyarázta. Mind ezt mondják.
Utána mentem a hűvös, szarvasgomba illatú konyhába, ahol
Monsieur X marc-t töltött két öblös pohárba. Megkért, szólítsam csak
Alainnek, amit ő jó provanszál orrhangján csak Alangnak mondott.
Átmentünk a nappaliba, ahonnan a spaletták kizárták a napfényt.
Leguggolt a tévé elé, és egy kazettát tett a videóba.
11
- Voilà - mondta Alain. - Egy barátomnak van kamerája. Nem egy
Truffaut, de azért… Remélem, a következő már sokkal profibb lesz.
Fölhangzott A Paradicsom… zenéje, és elkezdődött a film: Alain
hátulról, amint két kutyával baktat fölfelé a sziklás hegyoldalon,
háttérben a Mont Ventoux fehér szirtjei. Megjelent a cím is: Rabasses
12
de Ma Colline , rabasses provanszál nyelven szarvasgombát jelent.
Az operatőr enyhe kézremegését és egy-egy hirtelen vágást
leszámítva fantasztikus élményben volt részem. A kutyák először
óvatosan szimatoltak, aztán kapartak, majd hevesen ásni kezdtek,
amíg Alain odébb nem taszigálta őket, és bámulatos óvatossággal
maga kezdett a meglazított föld alatt kotorászni. Amikor talált egy
szarvasgombát, a kutyák jutalomfalatot, egy darab kekszet vagy egy
cafatka kolbászt kaptak, a kamera pedig imbolyogva ráközelített egy
földdel borított kézre és benne egy földdel borított gumóra.
Hangalámondás nem volt, Alain élőben magyarázott.
- Az a kicsi, az remekül dolgozik - mondta, amikor a képen egy kis
jellegtelen, keverék kutya jelent meg. Egy tölgyfa tövében szimatolt. -
Sajnos már öregszik. - A kutya ásni kezdett, aztán Alain is feltűnt a
képen. A következő pillanatban egy sáros orr látszott, majd Alain
eltolta a kutya fejét. Ujjával tapogatott a föld alatt, kiszedegette a
köveket, és türelmesen lapátolt, amíg legalább tizenöt centi mély
gödör nem keletkezett.
Hirtelen váltás után a képernyőn egy vadászgörény gyanakvó,
hegyes pofája tűnt fel, mire Alain fölkelt, és előre tekerte a szalagot. -
Á, ez csak egy nyúlvadászat - mondta. - De van itt még valami
érdekes, amit manapság már nem gyakran látni. Ez már majdnem a
múlté.
Lelassította a filmet, amelyen a némiképp vonakodó görényt épp
egy hátizsákba tuszkolták. Újabb váltás következett, a képen egy
tölgyes látszott, ahová kisvártatva bedöcögött egy Citroen 2CV
furgon. Kiszállt belőle egy nagyon öreg ember vászonsapkában és
lötyögő kék zubbonyban, belevigyorgott a kamerába, majd a furgon
mögé ballagott. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett egy nyersfa rámpát.
Még egyszer belenézett a kamerába, vigyorgott, aztán benyúlt a
furgonba. Kezében egy kötél végével fölegyenesedett, újfent
vigyorgott egyet, majd rángatni kezdte a kötelet.
A furgon rázkódni kezdett, aztán az ajtóban lassan-lassan
megjelent egy sáros-rózsaszín disznópofa. Az öreg egyre
erélyesebben ráncigálta a kötelet, a hatalmas jószág meg nehézkesen,
imbolyogva lecaplatott a rámpán. Fülét billegette, hunyorgott. Már-
már azt vártam, hogy gazdáját követve ő is negédes mosolyt villant a
kamerára, de csak állt a napsütésben hatalmasan, rezzenetlenül,
fittyet hányva a világhírnek.
- Ez a disznó a múlt évben vagy háromszáz kiló szarvasgombát
13
talált - magyarázta Alain. Un bon paquet.
Nem hittem a fülemnek. Csak néztem ezt a jószágot, ő többet
keresett az elmúlt évben, mint a fontoskodó ügyvezetők Londonban.
És még mobiltelefonja sincs.
 Az öreg a disznóval együtt elballagott a fák közé, mintha sétára
indulnának. Kerekded alakjukon meg-megvillant a téli napsütés. A
kép ezután elsötétült, a kamera pedig hirtelen egy pár csizmára és
egy földdarabra közelített. Egy ereszcsatorna méretű orr szimatolt
körbe a földön: a disznó munkához látott. Fülét a szemére sunyta,
föl-alá mozgó orra a földet szántotta.
Az eleven bulldózer feje hirtelen megrándult, látszott, hogy az öreg
meghúzta a kötelet. A disznónak nemigen akaródzott elszakadni a
számára mennyei illattól.
- A szarvasgomba illata - magyarázta Alain - a disznó számára
szexuális inger. Ezért nehéz rávenni, hogy otthagyja.
Az öreg tényleg nem boldogult a kötéllel. Lehajolt, vállával
nekifeszült a disznó oldalának. Egy darabig némán birkóztak,
aztán a disznó nagy nehezen engedett. Az öreg a zsebéből kivett
valamit, és a jószág szája elé tartotta. Az befalta. Csak nem
ötvenfrankos szarvasgomba falatkákkal jutalmazta?
- Makk - mondta Alain. - Na, most figyeljen!
A térdelő öreg fölegyenesedett, a kamera felé fordult, és kinyújtotta
egyik kezét. Golflabdánál valamivel nagyobb szarvasgomba volt
benne. Az öreg paraszt szélesen mosolygott, aranyfogai szikráztak a
napsütésben. A szarvasgomba eltűnt egy foltos vászontarisznyában, a
disznó és a gazdája továbbmentek a következő fáig. A jelenet azzal
ért véget, hogy az öreg mindkét kezében jókora kupac sáros göröngy
tornyosult. Igen eredményes délelőtt volt.
Érdeklődéssel vártam, hogyan toloncolják vissza a disznót a
furgonba. Úgy képzeltem, hogy a művelethez sok ravaszságra,
ügyességre és még több makkra lesz szükség, de a film a Mont
Ventoux látképével és A Paradicsom… című filmből való újabb
zenével ért véget.
- Most már láthatja, mi a baj a házi disznóval - mondta Alain.
Láttam. - Remélem, hogy az enyémnek is lesz ilyen szimata, mégsem
foglal annyi helyet. Jöjjön, nézze meg. Angol neve van. Miss Röfinek
hívják.
Miss Röfi egy elkerített kutricában lakott, Alain kutyáinak
szomszédságában. Alig tűnt nagyobbnak egy kövér juhászkutyánál.
Fekete volt, félős és hordóhasú. A kerítésre könyökölve benéztünk
hozzá. Röffentett, hátat fordított, és összegömbölyödött a sarokban.
Alain szerint nagyon barátságos állat. Most, hogy a
szarvasgombaszezon véget ért és ő jobban ráér, el is kezdi a
betanítását.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Türelemmel - mondta. - Betanítottam én a német juhászt is chien
14
truffier-nek , pedig nincs is a vérében. Disznóval sem lesz
boszorkányság.
Mondtam neki, hogy kíváncsi lennék rá munka közben, mire Alain
meghívott, töltsek velük egy napot a télen, amikor szarvasgombát
keresnek a tölgyek alatt. Viselkedése tökéletes ellentéte volt a
gyanakvó és titkolózó vaucluse-i parasztokénak, akik féltve őrzik a
szarvasgomba kereskedelem titkait. Alain megszállott volt, aki
boldogan avatott be mindenkit szenvedélyébe.
Távozáskor megajándékozott egy plakáttal, amely a
szarvasgombászás történetének kiemelkedő eseményét adta hírül. A
Mont Ventoux lábánál fekvő Bedoin faluban világrekord
megdöntésére készültek: a legeslegnagyobb szarvasgombás omlett
elkészítésére, amely szándékuk szerint belekerül majd a Guinness
rekordok könyvébe. Lenyűgöző adatokat láttam: 70 000 tojást, 100
kiló szarvasgombát, 100 liter olajat, 11 kiló sót és 6 kiló borsot
készültek összekutyulni egy 10 méter átmérőjű omlettsütőben,
valószínűleg provanszál óriások. A bevételt jótékonysági célokra
szánták.
- Emlékezetes nap lesz - mondta Ajain. - A tárgyalások már folynak
jó pár vadonatúj betonkeverő beszerzésének ügyében, amelyekben a
kívánt állagúra kavarják a hozzávalókat a legkiválóbb vaucluse-i
szakácsok felügyelete alatt.
Megjegyeztem, hogy nem ilyesfajta esemény jut azonnal az ember
eszébe a szarvasgomba-üzletről. Egy ilyen rekordkísérlet
természeténél fogva a nagy nyilvánosság előtt zajlik, merőben idegen
azoktól a homályos ügyletektől, amelyek állítólag sötét sikátorokban
és piaci zugokban bonyolódnak.
- Ó… hát igen… - bólogatott Alain. - Való igaz, hogy vannak
olyanok, akik kissé… - kígyózó mozdulatot tett a kezével - …
15
serpentin . - Sokat mondóan pislogott és mosolygott. - Legközelebb
majd mesélek egyet-mást.
Búcsút intett, én pedig hazafelé azon töprengtem, vajon rá tudom-
e venni Franket, jöjjön át Londonból, hogy megnézze az omlett
rekordkísérletet. Ha valaki, ő aztán nagyra értékelné ezt a
gasztronómiai különlegességet, és persze Vaughannak, a
majordomusnak is itt lenne a helye. Szinte láttam magam előtt
kifogástalan szarvasgombász öltözékében, amint a szorgosan kavaró
betonkeverők mellől osztogatja utasításait: - Még egy vödör borsot
16
oda, mon bonhomme , ha kérhetném…
Már csak klánjához illő kockás szakácssapkát kellene neki
találnunk, a hozzá való szoknyával. Amikor idáig jutottam, rájöttem,
hogy talán nem kéne délután annyi törkölypálinkát inni. Különös
gondolatokra indítja az embert…

2.
A St Pantaléon-i éneklő varangyok
SOK BIZARR ESEMÉNYT szerveztek már a francia arisztokrácia
tömeges lefejezésének 200. évfordulója megünneplésére, ám a
legbizarrabbról egyetlen árva tudósítás sem szólt. Még a helyi lap
sem írt róla egy sort sem, pedig az időnként címlapon hoz olyan
érdektelenségeket is, mint a Coustellet piac elől ellopott furgon esete,
17
vagy a falusi pétanque-bajnokság részeredményei. Sőt a Le Provençal
sajtóhiénáinak sem sikerült ezt a szenzációt kiszimatolni. Ez tehát
kizárólagos első közlés.
Először tél vége felé hallottam a dologról. A lumiéres-i boulangerie-
18
vel szemközti kávéházban vitatkoztak ketten valami olyasmiről, ami
nekem - bevallom - soha eszembe sem jutott: tudnak-e a varangyok
énekelni?
Kettejük közül a nagyobb darab, akit erős, bütykös keze és poros,
kék overallja alapján kőművesnek gondoltam, úgy vélekedett, hogy
semmiképp sem.
- Hát, ha a varangyok énekelni tudnak, akkor én vagyok
Franciaország elnöke - mondta, és jól meghúzta a kezében tartott
pohár vörösbort. - Igaz-e, madame? - kurjantott a bárpult mögött
foglalatoskodó asszonyra. - Mit gondol?
Madame éppen a padlót söpörte; megpihentette kezét a söprű
nyelén, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen az ügynek.
- Maga aztán nem Franciaország elnöke - mondta -, …de hogy a
varangyok… - vállát vonogatta. - Minden lehetséges. Az élet furcsa.
Volt egyszer egy sziámi macskám, az csakis a toilette-re járt a
szükségét végezni. Van róla színes fényképem is!
A kisebbik darab hátradőlt a székben, mintha bizony neki adtak
volna igazat.
- Na látja? Minden lehetséges. A sógorom mesélte, hogy van egy
fickó St Pantaléonban, aki varangyokat tenyészt. A bicentenáriumra
tanítja be őket.
19
- Ah bon? - kérdezte a nagydarab. És mi lesz a mutatvány? Zászlót
lengetnek? Táncolnak?
- Énekelnek. - A kisebbik kiitta a bort, és hátralökte a székét. -
Július 14-ére tudni fogják a Marseillaise-t, az biztos.
Ekkor a vitát folytatva távoztak, én pedig megpróbáltam
elképzelni, hogyan lehet igen korlátozott hangadási képességgel
rendelkező állatokat betanítani azokra a vérpezsdítő dallamokra,
amelyek hallatán minden igaz francia hazafi keble dagad a
büszkeségtől, mert eszébe jutnak a porba hulló arisztokrata fejek.
Talán nem lehetetlen. Én még csak képzetlen békákat hallottam
nyáron a ház körül brekegni. Lehetséges, hogy a nagyobb, netán
tehetségesebb varangyok több oktávot tudnak kiénekelni, és jobban
kitartják a hosszú hangokat? De hogyan tanítják be őket, és miféle
ember szenteli effajta kísérletezésnek az idejét? Le voltam nyűgözve.
Elhatároztam, hogy megkérdezek erről valakit, mielőtt fölkeresem
a St Pantaléon-i embert. A szomszédom, Massot biztos ért a
varangyokhoz. Ő ugyanis, állítása szerint, mindent tud, amit a
természetről tudni lehet, legyen az az időjárás vagy bármely
Provence-ban jövő-menő, repülő és csúszómászó élőlény. A
politikában és az ingatlanárakban kicsit bizonytalanabb, de
természeti dolgokban utolérhetetlen.
Elsétáltam az erdőszéli ösvényen a nyirkos kis mélyedéshez, ahol
Massot háza kuporgott a meredek hegyoldalhoz támaszkodva.
Három kutyája rám vetette magát, amíg láncaik engedték: hátsó
lábukra ágaskodva hirtelen megtorpantak. Tisztes távolban
megálltam és füttyentettem. Odabent valami leesett, káromkodás
20
hallatszott: - putain! -, majd megjelent Massot csurgó-csöpögő
narancssárga kézzel.
Elém jött, egy rúgással csöndre intette a kutyákat, és kézfogás
helyett a könyökét nyújtotta. Éppen a házat festi, magyarázta, hogy
még vonzóbbá tegye tavaszra, amikor ismét nekidurálja magát a
házeladásnak. Érdeklődött, vajon én is olyan derűsnek tartom-e a
narancssárgát.
Miután kellő elismerésben részesítettem művészi ízlését,
megkérdeztem, mit tud a varangyokról. Mélán huzigálta a bajszát,
amitől az is narancsszínű lett, aztán észbekapott:
21
- Merde! - Egy ronggyal törülgetni kezdte, ettől még tovább
maszatolta a festéket amúgy is élénk színű ábrázatára, amelyet a szél
és az olcsó borok már téglaszínűre árnyaltak.
Elgondolkodva csóválta a fejét.
- Varangyot még sosem ettem - mondta. - Békát igen, de
varangyot? Nem. Az angoloknak nyilván van rá receptjük, mi?
Ellenálltam a kísértésnek, hogy az orra alá dörgöljem: szerte a
világon a franciákat nevezik békaevőnek…
- Én sem akarok varangyot enni. Csak azt akarom tudni, képesek-e
énekelni.
Massot szúrósan nézett rám, mintha azt latolgatná, komolyan
beszélek-e.
- A kutyák tudnak énekelni - jelentette ki. - Az ember csak couilles-
22
on rúgja őket és kész… - Fölemelte a fejét és vonyítani kezdett. -
Lehet, hogy a varangyok is tudnak. Ki tudja? Az állatoknál ez csak
idomítás dolga. A nagybátyámnak Forcalquier-ben volt egy kecskéje,
az rögvest táncra perdült, ha harmonikaszót hallott. Az volt ám a
furcsa szerzet, az a kecske, bár véleményem szerint közelébe sem jött
annak a disznónak, amit egyszer valami cigányoknál láttam, na az
23
aztán nagy táncos volt! Très délicat, pedig mekkora egy állat!
Elmeséltem Massot-nak, amit a kávéházban hallottam, aztán
megkérdeztem, nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki a
varangyokat idomítja.
24
- Non. II n’est pas du coin. - St Pantaléon ugyan csak pár
kilométer, de az N100-as autóút túloldalán, ezért jószerivel
külföldnek számít.
Ezek után valami roppant valószínűtlen történetbe kezdett egy
megszelídített gyíkról, aztán eszébe jutott a festés, újból a könyökét
nyújtotta, és visszavonult narancsszín falai közé. Hazafelé menet
megállapítottam, hogy semmi értelme nem volt a szomszédokat
kérdezgetni ilyen távoli eseményekről. Magamnak kell St
Pantaléonba látogatnom, hogy ott folytassam a kutatást.
St Pantaléon nem nagy, még falusi léptékkel mérve sem. Talán ha
száz lakója van, egy fogadója, meg egy aprócska, tizenkettedik
századi temploma, sziklába vájt ki temetővel. A sírok már évek óta
üresek, de a hantok még megvannak, egyik-másik kisgyerek méretű.
Az egész hely túlviláginak és hidegnek tűnt, misztrál rázta a fák
csupasz, csontvázszerű ágait.
Egy öregasszony söprögetett a háza előtt. A szél a háta mögül fújt,
segített a port és a kiürült Gauloise-dobozokat a szomszédos
lépcsőkre továbbítani. Megkértem, igazítson útba ahhoz a házhoz,
amelyben az éneklő varangyok gazdája lakik. Égnek emelte a szemét,
és becsapta az ajtót az orrom előtt. Láttam, hogy ablakán meglebben
a függöny. Nyilván beszámol majd ebédidőben a férjének az utcán
grasszáló tébolyult külföldiről.
A Monsieur Aude műhelyéhez, a Ferronnerie d’ Art-hoz vezető út
kanyarulata előtt valamivel láttam egy embert. A mopedje előtt
guggolt és csavarhúzóval piszkálta. Megkérdeztem őt is.
25
- Beh, oui - felelte. - Hát Monsieur Salques. Azt mondják, nagy
varangybarát, de személyesen még nem találkoztam vele. A falu
mellett lakik.
Útmutatása szerint haladtam, és el is érkeztem egy kis kőházhoz,
amely az úttól beljebb állt. A kaviccsal felszórt kocsifelhajtó
mintaszerűen elgereblyézve, a postaláda frissen festve, és rajta a
plexivel védett névjegykártyán gyöngybetűkkel a név: Honoré
Salques, Études Diverses. Ez bármely tudományterületet jelenthette.
Elgondolkoztam, vajon mivel foglalkozhat a varangyok kórusvezetése
mellett.
Még csak a feljárón voltam, már ajtót nyitott, és a fejét kidugva
figyelt. Aranykeretes szemüvege mögött csillogott a szeme. Mintha
skatulyából húzták volna ki: nyílegyenesen elválasztott fekete hajától
egészen tükörfényes cipőjéig nett volt és rendezett. Nadrágja éle
frissen vasalva, nyakában nyakkendő. A ház belsejéből fuvolazene
hallatszott.
- Na, csakhogy végre! - mondta. - A telefon már három napja en
26
panne . Rendkívül kellemetlen! - Biccentett felém. - Hol vannak a
szerszámai?
Elmagyaráztam, hogy nem a telefonszerelő vagyok, hanem azért
jöttem, hogy saját szememmel lássam a varangyokkal végzett érdekes
kísérletét. Kidüllesztette a mellét, és tükörsima nyakkendőjét tovább
simítgatta ápolt fehér kezével.
- Ön ugye angol? Megismertem! Nagyon jól esik, hogy tervezett kis
ünnepségem híre egészen Angliáig eljutott.
Nem akaródzott elmondanom neki, hogy valójában a szomszédos
Lumiéres-ben sem akarták elhinni, mivel foglalkozik. Láttam, hogy
sikerült felvidítanom, tehát megkérdeztem, szabad volna-e
megtekinteni a kórust.
Hitetlenkedve cöcögött, és mutatóujjával az orrom előtt
hadonászott.
- Ezek szerint ön semmit sem tud a varangyokról. Ezek az állatok
tavaszig elő sem jönnek. De ha kívánja, megmutatom, hol vannak.
Várjon itt.
 Bement a házba, vastag kardigánt vett a hideg ellen, kihozott egy
zseblámpát és egy óriási, régi kulcsot, amelyen ugyancsak
gyöngybetűkkel ez állt: Studio. Átvágtunk a kerten, és egy sima,
homokkőből rakott, méhkaptár-forma épülethez érkeztünk. Ez a
borie-nak nevezett forma az ezer évvel ezelőtti vaucluse-i építészet
jellemzője volt.
Salques kinyitotta az ajtót és bevilágított. A fal mellett lejtős
homokpad húzódott, középen pedig felfújható gumimedence állt.
Fölötte, a plafonról mikrofon lógott, de az énekművészeknek nyoma
sem volt sehol.
- Alszanak a homokban - mondta Salques, és körbepásztázott a
zseblámpával. - Erre - villantott a baloldali fal mentén lejtő
homokpadra - vannak a Bufo viridisek. Ennek a fajnak a hangja a
kanáriéra emlékeztet. - Összecsücsörítette a száját, és trillázott egyet.
- Ott meg - világított a túlsó homokpadra - a Bufo calamiták. Az ő
hanghólyagjuk óriási méretűre tud tágulni, ezért a hangjuk très, très
27
fort . - Állát szinte a mellébe fúrta, úgy brekegett. - Látja? Óriási
eltérés van a két hang között.
Ezt követően elmagyarázta, hogyan készül zenét előállítani ilyen
reménytelen nyersanyagból. Tavasszal, amikor a bufo előbb-utóbb
fontolóra veszi a párzás gondolatát, lassacskán előbújik a
homokpadokból, és nászi dalt zengve pajkos játszadozásba kezd a
gumimedencében. Az utódnemzés diszkréciója kedvéért mindez az éj
28
leple alatt történik, de pas de problème, mert a mikrofon
segítségével minden egyes madárcsicsergéshez hasonló hang és
férfias brekegés eljut Monsieur Salques dolgozószobájába, a magnóra.
Ő pedig vágja, keveri, újrakeveri, szintetizálja, és az elektronika egyéb
csodáinak veti alá a nyersanyagot egészen addig, amíg valami
Marseillaise-hez hasonló nem kerekedik ki belőle.
És ez még csak a kezdet. Mindjárt nyakunkon 1992, Monsieur
Salques ezért teljesen eredeti zenemű komponálásába is fogott: a
Közös Piac himnuszát készült megírni. Érdeklődött, vajon
izgalmasnak találom-e a tervét.
Cseppet sem találtam annak, sőt súlyosan csalódtam. Igazi, élő
produkcióban reménykedtem, népes varangykórusban, uniszonóban
dagadó hanghólyagokban és abban, hogy Salques karmesteri
emelvényről vezényli őket, a kontraalt sztár megrendítő szólót
énekel, a közönség pedig csüng minden nyekkenésen és vartyogáson.
Az valódi, maradandó zenei élmény lett volna.
De ez az elektronikusan feldolgozott brekegés? Extravagáns, az
biztos, de egy napon sem lehet említeni egy élő varangykórus
páratlan őrültségével. A Közös Piac himnuszával kapcsolatban pedig
súlyos kételyeim voltak. Ha a brüsszeli bürokratáknak évekbe telt
olyan apróságokban megegyezésre jutni, mint az útlevél színe vagy az
egységnyi joghurtban élő baktériumok száma, ki reménykedhet
bármiféle egyetértésben egy dallamról, ráadásul olyan dallamról,
amelyet varangyok énekelnek? És mit szól majd ehhez Mrs.
Thatcher?
Igazság szerint tudtam én, mit szól majd Mrs. Thatcher: - Csakis
brit varangyok énekelhetik a himnuszt. - De nem akartam a
művészetbe politikát keverni, ezért feltettem a legnyilvánvalóbb
kérdést:
- Miért pont varangyok?
Monsieur Salques úgy nézett rám, mintha szándékosan
értetlenkednék.
- Hát, mert ilyen még nem volt - felelte.
Világos.
Tavasszal és koranyáron gyakran eszembe jutott Monsieur Salques
és a varangyai. Vissza akartam menni megnézni, hogyan
boldogulnak, de úgy döntöttem, várok júliusig. Akkorra ígérték
ugyanis a concerto bufót. Kis szerencsével talán még a Közös Piac
himnuszát is meghallhatom…
A házban azonban nyomát sem találtam Monsieur Salques-nak.
Egy asszony nyitott ajtót, arca ráncos volt, mint egy dió. Kezében
porszívócső.
- Itthon van a monsieur? - kérdeztem. Az asszony visszahátrált a
házba, és kikapcsolta a porszívót.
- Non. Elment Párizsba. - Kis szünet után hozzátette: - A
bicentenáriumi ünnepségre.
- Akkor magával vitte a zeneművét is, ugye?
- Azt nem tudom. Én a házvezetőnő vagyok.
Nem akartam teljesen dolgom végezetlenül távozni, ezért
megkérdeztem, láthatnám-e a varangyokat.
- Non. Fáradtak. Monsieur Salques meghagyta, hogy nem szabad
őket zavarni.
- Köszönöm, madame.
29
- De rien, monsieur.
A július 14-e előtti napokban a lapok teli voltak a párizsi ünnepi
előkészületek híreivel: a felvonulási járgányokról, a tűzijátékról, a
látogatóba érkező államfőkről és Catherine Deneuve ruháiról, ám
sehol egyetlen sort sem találtam, még a kulturális rovatokban sem, az
éneklő varangyokról. A francia forradalom kétszázadik évfordulója
egyetlen árva brekegés nélkül múlt el. Monsieur Salques-nak
mégiscsak élő előadást kellett volna rendeznie.
3.
Fickó
A FELESÉGEM ELŐSZÖR a Ménerbes-be vezető úton pillantotta meg
a kutyát. Egy ember mellett baktatott, akinek tiszta, rendes ruhája
éles ellentétben állt az ő siralmas küllemével: csontvázra terített
mocskos szőnyeg volt csupán. Ám hiába a loncsos bunda, a
bogánccsal, toklásszal teli fej, tisztán látszott, hogy ez a kutya az
egyik legkülönlegesebb francia fajta, a hivatalosan griffon
Korthalsnak nevezett drótszőrű griffon egy példánya. A koszlott
30
külső egy chien de race-t rejtett.
A mi egyik kutyánk is griffon Korthals volt, ezt a fajtát nem sűrűn
látni Provence-ban, tehát a feleségem megállt, hogy szóba elegyedjék
a gazdával. Micsoda véletlen, mondta, hogy neki is épp ilyen kutyája
van.
A férfi az állatra nézett, amely e pillanatban szintén megtorpant,
hogy meghempergőzzék a sárban. Aztán önkéntelenül hátralépett,
hogy elhatárolja magát az árokban kavargó szőrös láb- és
fülgomolyagtól.
- Madame, ez nem az én kutyám - mondta -, csak útközben
csatlakozott hozzám. Fogalmam sincs, kié.
A faluból visszatérve a feleségem elmesélte az esetet. Már ekkor
veszélyt kellett volna szimatolnom. A feleségemnek olyan a kutya,
mint más nőknek a nercbunda: sosem elég belőle. Ekkor már két
kutyánk is volt, és én úgy gondoltam, hogy ez tökéletesen elegendő.
Ebben egyetértettünk, bár ő nem sok meggyőződéssel. A következő
pár napban reménykedve nézegette az utat, hátha a jövevény még a
környéken kószál.
A történet itt véget is érhetett volna, ha egy ismerősünk nem
telefonál azzal, hogy a mi egyik kutyánkhoz hasonló állat néhány
31
napja lehorgonyzott az épicerie ajtajánál; nyilván vonzza a házi
sonkák és pástétomok illata. Éjszakánként eltűnik. A faluban senki
nem tudja, kié. Talán elveszett.
A nejemen ekkor szabályosan kitört a kutyamánia. Kinyomozta,
hogy az elveszett vagy elhagyott kutyákat a Société Protectrice des
32
Animaux csak egy hétnél rövidebb ideig veszi gondjaiba. Ha nem
jelentkezik értük senki, elaltatják őket. Képtelenség, hogy ezt tegyék
egy kutyával, főleg egy makulátlan pedigréjű, nemes vérvonalú
állattal!
Fölhívtam a Ligát: semmi. A feleségem órákat töltött a faluban
azzal az ürüggyel, hogy beszalad egy kenyérért. A kutyának azonban
nyoma veszett. Azzal vigasztaltam, hogy biztosan hazatalált: erre a
feleségem úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy süssünk
meg egy csecsemőt vacsorára. Újból fölhívtam a Ligát.
 Két hét telt el. A kutyának színét se láttuk. A nejem búslakodott, az
Állatvédő Liga ügyfélszolgálatosa pedig már nagyon unta napi
hívásainkat. Ekkor ismerősünk az épicerie-ből megrázó hírrel hívott
fel bennünket: a kutya az egyik vevő háza melletti erdőben él, az
illető oda-odalök neki némi maradékot, és megengedi, hogy a
teraszon aludjon.
Életemben nem láttam még nőt ilyen gyorsan akcióba lépni. Fél óra
sem telt belé, jött is vissza a nejem; már a kocsifelhajtóról ragyogott a
mosolya. Az anyósülésen ülőnek csak a hatalmas, bozontos fejét
láttam. A feleségem lelkendezve szállt ki az autóból.
- Mindjárt éhen hal - közölte. - Megette a biztonsági övet. Hát nem
gyönyörű?
A kutyát kicsalogattuk az ülésből. Ott állt, és csóválta fülét-farkát,
mindenét. Rémesen nézett ki. Német juhász nagyságú, szutykos
szőrcsomó volt, gubancos bundájában egy kazalnyi gally és levél
éktelenkedett, csontjai majd kibökték a bőrét, ormótlan nagy barna
orra pedig bajusza aljnövényzetéből szimatolt elő. A kocsi oldalánál
fölemelte a hátsó lábát, aztán a mellsővel gödröt kapart a feljáró
kavicsába, majd hasra feküdt. Hátsó lábát kényelmesen maga mögé
nyújtotta, rózsaszín nyelve (rajta a biztonsági öv darabkái) vagy
félméternyire kilógott a szájából.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte újból a feleségem. Odanyújtottam
a kezem a kutyának. Felugrott, szájába vette a csuklómat és az udvar
felé húzott. Meggyőző erejű fogazata volt…
- Tessék. Látod, hogy szeret téged?
Megkérdeztem, nem kínálhatnánk-e valami mással, és igyekeztem
átharapott csuklómat visszavonni a szájából. Három falásra
eltüntetett egy nagy tál kutyaeledelt, zajosan lefetyelt egy vödörből,
majd a fűre vetette magát szakálltörlés céljából. Két szukám nemigen
tudott mit kezdeni vele. Én se.
- Szegényke - mondta a feleségem. - El kell vinnünk az
állatorvoshoz, és meg kell nyíratnunk.
 Minden házasságban vannak olyan pillanatok, amikor teljesen
fölösleges vitatkozni. Kértem egy időpontot Madame Hélène-től a
33
toilettage de chiens-ben még aznap délutánra, hiszen ilyen
állapotban egyetlen valamire való állatorvos sem nyúl hozzá a
kutyához. Csak reménykedtem, hogy Madame Hélène már
megszokta a vidéki kutyák gubancos szőrének ápolását.
A kezdeti sokk után Madame Hélène valóban derekasan dacolt a
dologgal. Másik vendége, egy barackszínű törpeuszkár viszont
vinnyogva keresett menedéket az újságtartóban.
- Azt hiszem, az volna a legjobb - mondta -, ha őt venném előre.
34
Eléggé …illatos, n’est ce-pas? Merre járt?
- Azt hiszem, az erdőben.
- Hmm - fintorgott Madame Hélène, és fölvett egy gumikesztyűt. -
Akkor jöjjön vissza úgy egy óra múlva.
Vásároltam egy bolhanyakörvet, és ittam egy sört a Café
Robionban. Közben megpróbáltam kibékülni a gondolattal, hogy
mostantól háromkutyás család leszünk. Persze volt rá esély, hogy
mégis előkerül a tulajdonos, és akkor ismét csak két kutyám és egy
mélabús feleségem lesz. Akárhogy is, nem rajtam múlt a döntés. Ha
létezik a kutyák őrangyala, ő majd elrendezi a dolgot. Erősen
reméltem, hogy szemmel tart bennünket.
Amikor visszaértem Madame Héléne-hez, a kutyát a kertben
találtam, egy fához kötve. Láttomra boldogan tekergőzött. Tövig
lenyírták a szőrét, ettől a feje még nagyobbnak tűnt, és a csontjai még
jobban kiálltak. Csak kurta farka úszta meg az alapos kopasztást, de
zászlójából afféle pompon lett. Továbbra is őrületes formája volt,
mint egy gyerek rajzolta pálcika-kutyának, de legalább tisztán
illatozott.
Elragadtatva ugrott be újra az autóba, szálfaegyenesen ült,
időnként odahajolt hozzám, meg-megrágcsálta a csuklómat, közben
halkan nyögdécselt. Én ezt az elégedettség jelének véltem.
Később kiderült, hogy inkább éhes volt, mert valósággal rávetette
magát az ételre, ami otthon várta. Egyik lábát a kiürült tálra rakta,
hogy ne csúszkáljon, míg ő igyekezett a zománcot lenyalogatni.
Nejem olyan pillantással nézte, amelyet a legtöbb nő a jól nevelt,
okos gyerekek számára tartogat. Nagy levegőt vettem, és
kijelentettem, hogy neki kell látnunk a gazdája keresésének.
Vacsora közben is erről tárgyaltunk, eközben a kutya az asztal
alatt, a feleségem lábán aludt. Hangosan hortyogott. Megegyeztünk,
hogy az éjszakát valamelyik melléképületben tölti nyitott ajtó
mellett, hogy ha menni akar, menjen. Ha még reggel is itt lenne,
akkor fölhívjuk a környék egyetlen griffon tulajdonosát rajtunk kívül,
és tanácsot kérünk tőle.
A feleségem már hajnalban fenn volt, s röviddel ezután engem is
felébresztett egy képembe nyomuló szőrös pofa; a kutya ezek szerint
maradt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy esze ágában sincs
távozni, sőt pontosan tudta, hogyan győzzön meg minket arról, hogy
el se tudjuk nélküle képzelni az életünket. Szégyentelen talpnyalónak
bizonyult. Egyetlen pillantásunk elég volt ahhoz, hogy csontos teste
remegjen a gyönyörűségtől, egy simogatástól pedig eksztázisba esett.
Tudtam, még két-három nap, és örökre végünk. Vegyes érzelmekkel
hívtam fel Monsieur Grégoire-t, a környék másik drótszőrűgriffon-
tulajdonosát, akivel nemrégiben Aptban találkoztunk.
Másnap eljött a feleségével együtt, hogy megtekintsék a
vendégünket. Monsieur Grégoire belenézett a kutya fülébe, hogy
megállapítsa, benne van-e a fajtiszta kutyák tetovált azonosítószáma.
Azt mondta, minden komoly kutyatulajdonos beleíratja ezt a kutya
fülébe. A számokat egy párizsi számítógépben tárolják, és ha valaki
egy tetovált fülű kutyát talál, a központi nyilvántartás összehozza a
tulajdonossal.
Monsieur Grégoire a fejét csóválta. Nem talált számot.
35
- Alors, akkor non tatoué - mondta. - És nincs is megfelelően
táplálva. Szerintem elhagyott kutya, valószínűleg karácsonyi ajándék,
amelyik túl nagyra nőtt. Gyakran előfordul az ilyesmi. Jobban jár, ha
maguknál marad. - A kutya a fülét billegette, és hevesen csóválta a
farkát. Nem tiltakozott.
36
- Comme il est beau! - mondta Madame Grégoire, majd olyan
javaslatot tett, amelynek nyomán házunk kutyapopulációja akár
megkétszereződhetett volna… Megkérdezte ugyanis, mit szólnánk a
jövevény és az ő fiatal szukájuk frigyéhez…
Én pontosan tudtam, mit szólnék, de addigra a két asszony már
réges-rég a romantikus eseményt tervezgette.
- Jöjjenek el hozzánk - mondta Madame Grégoire -, iszunk egy-két
pohár pezsgőt, amíg ők… - a kellően illedelmes szót keresgélte - …
odakint vannak.
Szerencsére Monsieur Grégoire ennél gyakorlatiasabb volt.
- Először ki kell derítenünk, rokonszenveznek-e egyáltalán
egymással - mondta. - Azután …nem lehetetlen. - Egy jövendő após
tekintetével méregette a kutyát, aki méretes tappancsát a térdére
37
helyezte. Madame édesdeden gügyögött neki. Fait accompli volt a
javából.
- Csak egyvalamit felejtettünk el! - mondta Madame Grégoire újabb
gügyögés után. - Mi lesz a neve? Valami impozáns hősi név illene rá,
nem? Nézzék ezt a fejet! Mondjuk Viktor vagy Akhilleusz.
A kutya hanyatt hemperedett, négy lába a levegőben kalimpált. A
hősiesség volt az utolsó, ami eszembe jutott volna róla, viszont
szembeötlött roppant férfiassága. Így aztán ott helyben meg is
született a neve.
- Arra gondoltunk, hogy Fickónak fogjuk hívni. Ça veut dire garçon
38
en anglais.
39
- Fickó? Oui, c’est génial! - lelkesedett madame. A kutya tehát a
Fickó nevet kapta a keresztségben.
Megbeszéltük Grégoire-ékkal, két-három hét múlva meglátogatjuk
őket, hogy Fickó találkozhasson a menyasszonyával, ahogy Madame
Grégoire nevezte, de előbb beoltatjuk, beletetováltatjuk a fülébe az
azonosítót, kicsit felhizlaljuk, egyszóval olyan partiképes kérőt
faragunk belőle, amilyet csak Iehet. Az állatorvosnál tett látogatások
és irdatlan méretű étkezések között Fickó nem tétlenkedett:
fokozatosan befurakodott a házba. Az előtte álló nap gondolatától
izgatottan nyüszítve állt az udvarban minden reggel, és az első
kínálkozó csuklót megragadta. A melléképületben leterített takaróról
egy hét alatt beköltözött egy kosárba az udvaron. Tíz nap múlva már
a házban aludt, az ebédlőasztal alatt. A két másik kutya beletörődött
a jelenlétébe. A feleségem teniszlabdákat vásárolt neki játszani,
azokat megette. Hajkurászta a gyíkokat, és fölfedezte a medence
lépcsőjén való hűsölés gyönyörűségét. Egyszóval a mennyekben
érezte magát.
Elérkezett a napja a Madame Grégoire által rendezvous d’amour-
40
nak nevezett találkozásnak. Nekivágtunk a Saignon fölötti festői
domboknak. Grégoire-ék egy kőből épült, régi istállóból átalakított
alacsony házban laktak, amely a völgyre és a távoli St Martin-de-
Castillon falura nézett.
Fickó súlya és bundája valamicskét gyarapodott, de társasági
viselkedése nemigen csiszolódott. Kirontott az autóból és egy frissen
kiültetett palánta fölé emelte hátsó lábát, majd mély barázdát
szántott a zsenge fűben. Madame tündérinek találta. Úgy tűnt,
monsieur kevésbé. Észrevettem, hogy enyhén kritikus szemmel
méregeti Fickót. A kutyájuk viszont rá sem hederített; két másik
kutyánkon próbált sorozatosan rajtaütni. Fickó fölmászott egy
buckára a ház végében, és onnan egyenesen a tetőre ugrott. Mi
bementünk teázni, és rumos meggybefőttet enni.
- Jól néz ki a Fickó - mondta Monsieur Grégoire.
41
- Magnifique - tette hozzá madame.
- Oui, mais… - Valami nem hagyta nyugodni monsieur-t. Fölugrott,
és előszedett egy újságot. A francia Drótszőrűgriffon-tenyésztők
Egyesületének lapja volt, amelyben számtalan fotó volt vadat álló
kutyákról, madarat a szájukban tartó kutyákról, úszó kutyákról vagy
fegyelmezetten a gazdi mellett ülő kutyákról.
 42
- Vous voyez - mutatta monsieur. - Mindegyik klasszikus
drótszőrű, poil dur. Ez a fajta jellegzetessége.
Megnéztem a képeket. Tényleg minden kutya bundája sima
drótszőrű volt. Aztán megnéztem Fickót, aki az ablaküvegnek
nyomta széles barna orrát. A nyírás óta megnőtt szőre szürke és
barna gyűrűkbe kunkorodott, amiről mi úgy gondoltuk, nagyon
elegáns. De nem így Monsieur Grégoire.
- Sajnos úgy néz ki, mint egy bárány - folytatta. - Nyaktól fölfelé
Korthals, nyaktól lefelé birka. Borzasztóan sajnálom, de számunkra
43
ez mésalliance volna.
A feleségem kis híján félrenyelte a rumos meggyet. Madame
elkeseredettnek látszott. Monsieur szabadkozott. Én
megkönnyebbültem. Két kutya meg egy birka, szerintem egyelőre
elegendő.
Fickó, amennyire tudom, máig agglegény.

4.
Napóleon-aranyak a kert alján
A MEDENCE EGYIK VÉGÉBEN a munkások hosszan elnyúló kupacba
halmozták felújítási munkálataik apróbb emlékeit. Törmelék és
repedt járólapok, régi villanykapcsolók, gubancos kábelek,
sörösüvegek és törött csempék hevertek egymás hegyén-hátán.
Megállapodtunk, hogy Didier és Claude majd visszajön egy üres
teherautóval, és elhordják a lomokat. Akkor a kert hibátlan lesz, és
végre elültethetjük a régóta tervezett rózsalugast.
De ki tudja, miért, az a teherautó sosem volt üres, vagy éppen
Claude törte el a lábujját, vagy Didiernek akadt sürgős bontanivalója
a távoli provence-i Alpokban. A törmelékkupac maradt, ahol volt, a
medence végében. Idővel egészen megszépült; mint afféle önjelölt
sziklakert kizöldült, tenyészni kezdtek rajta a gyomok, később pedig
a pipacsok. Mondtam is a feleségemnek, hogy van valami spontán
bája. Nem osztotta a véleményemet. Szerinte a rózsák sokkal
szebbek, mint a sitt és a sörösüvegek. Elkezdtem hát saját kezűleg
felszámolni a kupacot.
Tulajdonképpen élvezem a fizikai munkát, a ritmusát, és azt, ahogy
az elhanyagolt zűrzavarból a kezem nyomán rend támad. Pár hét
alatt a kupac aljára jutottam, és diadalittasan, vízhólyagos kézzel
visszavonultam. A feleségem roppant elégedett volt. Kijelentette,
most már csak két mély árok kell, meg ötven kiló trágya, és
nekiláthatunk az ültetésnek. Beletemetkezett a rózsakatalógusokba,
én meg bekötöztem a hólyagokat, és vásároltam egy csákányt.
Nagyjából egy méter hosszan sikerült fellazítanom a tömör talajt,
amikor a gyomok gyökerei között piszkossárgán megcsillant valami.
44
Nyilván egy rég elhalt paraszt dobott el egy pastisos üveget egy
kánikulai délután, sok-sok évvel ezelőtt. Amikor azonban elsöpörtem
onnan a földet, nem régi üvegkupakot, hanem egy pénzérmét
találtam. Lemostam a slaggal: aranyfényben tündöklött a napon, a
vízcseppek egy szakállas profilon peregtek végig.
1857-es húszfrankos Napóleon-arany volt. Egyik oldalán III.
Napóleon gondosan nyírott kecskeszakállas feje látszott, körülötte
nevének és társadalmi státuszának (Empereur) díszes felirata. A
hátoldalon babérkoszorú, fölötte ugyancsak díszes felirat, amely az
45
Empire Français dicsőségét hirdette. Az érme peremén az a bíztató
kijelentés díszelgett, amelyről minden francia tudja, hogy igaz: Dieu
46
protège la France.
A feleségem legalább annyira izgatott lett, mint én.
- Talán van ott több is - mondta. - Ássál csak tovább!
Tíz perc múlva találtam egy másikat. Még egy húszfrankos aranyat.
Ez 1869-ből származott. A múló évek nemigen hagytak nyomot
Napóleon arcán, leszámítva, hogy babérkoszorú nőtt a fején. Álltam a
frissen ásott gödörben, és gyors fejszámolást végeztem. Még hat
méter hosszú árkot kell kiásnom. Ha úgy harminc centiméterenként
találok egy aranyat, a végére degeszre tömhetem a zsebem, és talán
Beaumaniére-nél is futja egy ebédre Les Baux-ban. Egyre mélyebbre
csákányoztam a földben, amíg véresre nem törte a nyél a kezemet, s a
homlokomról szakadó veríték mögül lestem, mikor kacsint rám
újabb Napóleon.
Újabb aranylelet nélkül, ám egy felnőtt fa elültetéséhez is elegendő
mélységű gödörrel zártam a napot, persze abban a hitben, hogy a
holnap újabb kincseket hoz. Ugyan ki ásna el két nyomorult aranyat?
Ezek csak véletlenül pottyanhattak ki a teli zsákból, amelynek egy-
két ásó-nyomnyira itt kell rejtőznie valahol. Ez lesz szorgos
kertészkedésem jutalma.
A kincs értékének megállapítására föllapoztuk a Le Provençal
pénzügyi rovatát. Ebben az országban, ahol a lakosság
hagyományosan aranyra váltja és matrac alatt őrzi megtakarításait,
biztosan van a lapokban értékárfolyam. Volt is. A kilós aranyrudak és
a mexikói peso között találtam meg: egy Napóleon-arany 396 frankot
ért, sőt, ha az öregfiú profilja újszerű állapotban van, akár többet is.
Ember nem csákányozott még nálam lelkesebben. Nem csoda,
hogy feltűnt Faustinnek. Éppen a szőlőbe indult csatára a szerinte
támadásra készülődő lisztharmat ellen, de megállt nálunk, és
megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, rózsát ültetek.
- Ah bon? Elég nagy rózsák lehetnek, ha ekkora gödör kell nekik.
Talán rózsafák? Angliából? Errefelé nehezen él meg a rózsa.
47
Tetvesedik, tele lesz tache noire-ral .
Fejét csóválta, és láttam, mindjárt számos pesszimista tanácsban
részesülök. Faustin közeli ismeretségben van mindenféle természeti
csapással, és szívesen megosztja kiterjedt ismereteit mindenkivel, aki
elég ostoba bármi jóban reménykedni. Meséltem neki a Napóleon-
aranyakról, hogy felvidítsam.
Leguggolt a gödör szélére, rézgálictól kék sapkáját a feje búbjára
tolta, és feszült figyelemmel hallgatta a híreket.
48
- Normalement ha egy-két aranyat talál az ember, az azt jelenti,
van ott még több is. De ez nem jó rejtekhely. - Barna lapátkezével a
 49
ház felé intett. - A kút, az biztonságosabb. Vagy a cheminée mögött.
Megjegyeztem, hogy talán sietősen ásták el őket. Faustin megint a
fejét csóválta. Rájöttem, hogy a sietség nem tartozik az általa elismert
fogalmak közé, különösen nem, ha több zsák arany elásásáról van
szó.
50
- Egy parasztnak sosem ennyire pressé . Meggondolja, hová teszi a
Napóleonjait. Csakis szerencsétlen véletlen, hogy itt szórta el.
Én azt feleltem, nekem inkább szerencsés ez a véletlen. Ettől
elkomorodott, és ment, hogy a szőlőt sújtó katasztrófát szemügyre
vegye.
A napok teltek. A vízhólyagok gyarapodtak. A gödör nőtt és
mélyült. A Napóleon-aranyak száma viszont makacsul stagnált. Az
egész olyan értelmetlennek tűnt. Nincs az a paraszt, aki arannyal a
zsebében menne ki a földre. Kell itt lennie egy ládának valahol, nem
messze kutatásom helyszínétől, ebben biztos voltam.
Elhatároztam, hogy újból tanácsot kérek a völgy önjelölt bölcsétől,
Provence minden titkának tudójától, a ravasz, alattomos és csavaros
eszű Massot-tól. Majd beleszimatol a szélbe, netán köp egyet a földre,
és ebből máris kitalálja, hová rejtette egy másik agyafúrt öreg paraszt
az összekuporgatott kincsét. Erre nem képes más, csak Massot.
Elsétáltam a házáig az erdőn át, hallottam, hogy a kutyái dühödten
és vérszomjasan ugatnak, ahogy megérezték a szagomat. Egy napon
biztos elszabadulnak, és a völgy összes élőlényét cafatokra tépik.
Reménykedtem, hogy Massot még előtte eladja a házat.
A ház ura kicsámpázott a kopár, kutyapotyadékkal és
kipusztíthatatlan gyomokkal tarkított udvarra, amelyet ő előkertnek
nevez. Naptól és vastag sárga cigarettájának füstjétől hunyorogva
nézett rám.
51
- On se proméne? - mordult felém.
- Nem - feleltem. Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőle. Erre
megint mordult egyet, és a kutyák felé rúgott, hogy nyughassanak.
Egy rozsdás lánc két oldalán álltunk; ez választotta el birtokát az
erdei ösvénytől. Éreztem a testéből áradó fokhagyma és a fekete
dohány szagát. Beszámoltam neki a két aranyról, mire leválasztotta a
cigarettát az alsó ajkáról, és megszemlélte a nyálas csikket. A kutyák
orruk alatt morogva föl-alá futkostak a lánc mentén.
Massot végre sárga bajusza egyik szárnya alá helyezte a cigarettát,
és felém hajolt.
- Kinek beszélt erről? - Körülnézett a vállam fölött, mintha attól
tartana, nem vagyunk egyedül.
- A feleségemnek. Meg Faustinnak. Másnak nem.
- Másnak egy szót se - mondta szutykos ujjával orra oldalát
52
ütögetve. - Biztos van ott még több is. Ez maradjon entre nous .
Visszamentünk az ösvényen, hogy ő is lássa, hol találtam a két
aranyat, közben elmondta saját elméletét az arany iránti nemzeti
szenvedélyről. Szerinte erről is a politikusok tehetnek, és ez is a
forradalommal kezdődött. Utána jöttek a császárok, a háborúk, meg a
rengeteg elnök - csupa húgyagyú, mondta, és nyomatékul kiköpött -,
és a pénzromlás, amely egyetlen nap leforgása alatt 100 frankot 100
centime-má olvasztott. Nem csoda, ha az egyszerű paraszt nem
53
bízott holmi papírfecnikben, amelyeket azok a párizsi salaud-k
nyomtak. De az arany - Massot kezével képzeletbeli kupacot
formázott -, az arany az mindig jó volt, a nehéz időkben meg még
jobb. A legjobb pedig a halottak aranya, mert a halottak nem
vitatkoznak.
- Szerencsénk van, hogy ilyesmi csak úgy az ölünkbe hullott! -
mondta Massot. Úgy tűnt, üzlettársam akadt.
Álltunk a gödörben, Massot a bajuszát húzgálta, és körülnézett. A
talaj sima volt, helyenként fű borította meg némi levendula.
Nyilvánvaló rejtekhely nem kínálkozott sehol, amit ő kedvező jelnek
vélt: a nyilvánvaló rejtekhelyet már ötven évvel ezelőtt felfedezték, és
az „aranyunkat” elvitték volna. Kimászott a gödörből, kimérte a
távolságot a kútig, aztán lekuporodott a kőfalra.
- Erre bárhol lehet - mutatott széles mozdulattal a harminc
 54
négyzetméternyi földdarabra. - Évidemment , ezt maga nem bírja
egyedül fölásni. - Az üzlettársi viszony a fizikai munka megosztására
szemlátomást nem terjedt ki. - Fémdetektorra van szükségünk. - A
műszert utánozva Massot a karját lengette a fű fölött, és ketyegő
hangokat hallatott. - Beh oui. Majd az megtalálja.
55
- Alors, qu’est-ce qu’on fait? - Nemzetközi mozdulattal meg is
mutatta: hüvelykujját és ujjait összedörzsölte. Ideje volt üzleti
megállapodást kötni.
Megbeszéltük, hogy én befejezem az ásást, ő pedig gondoskodik a
szükséges modern technikáról: kölcsönöz egy fémdetektort. Már csak
pénzügyi részvételünk arányát kellett tisztázni. Indítványoztam, hogy
10 százalék méltányos volna a nem túl megerőltető, fémdetektoros
munkavégzésért. Massot ezzel szemben közölte, hogy ő 50 százalékot
tart megfelelőnek. El kell ugye menni Cavaillonba kikölcsönözni a
fémdetektort, aztán ott van maga az ásás, amikor majd megtalálja az
aranyat, és persze a legfontosabb, hogy tökéletesen megbízhatom
tökéletesen megbízható partneremben, aki vállalkozásunk sikerét
nem fogja nagydobra verni a környéken. Tartanunk kell a szánkat,
mondta Massot.
Vigyorogva bólogatott, nekem pedig az jutott eszembe, hogy
nehezen tudnék nála megbízhatatlanabb, simlis vén gazembert
elképzelni, aki a marseille-i börtön falain kívül garázdálkodik. Húsz
56
százalék, mondtam. Hunyorgott, sóhajtozott, grippe-sou-nak
nevezett, aztán kiegyeztünk 25 százalékban. Kezet fogtunk, ő még
nyomatékul beleköpött az árokba, majd távozott.
Napokig színét se láttam. Befejeztem az ásást, bőséges trágyát
szórtam a gödörbe, és megrendeltem a rózsákat. Amikor
kiszállították, az alkalmazott azt mondta, túlságosan mély gödröt
ástam, és megkérdezte, miért, de én tartottam a szám.

PROVENCE-BAN ÁLTALÁNOS népszerűtlenség övezi a társasági

események tervezésének látszatát is. A helyiek inkább váratlanul
beugranak, mint hogy telefonon érdeklődjenek, ráér-e az ember. Ha
valaki beállít, elvárja, hogy nyájasan itallal kínálják, és ráérősen
elbeszélgessenek vele, csakis utána hajlandó rátérni jövetele céljára.
Megdöbben, ha azzal szembesül, hogy a házigazdának sürgős dolga
van. Minek az a nagy sietség? Félórácskán semmi nem múlik. Az
ember legfeljebb késik egy kicsit, de az teljesen normális.
Egyik nap alkonyatkor meghallottuk, hogy a ház előtt zörögve
megáll egy teherautó. Éppen indulófélben voltunk a barátainkhoz
vacsorára Goult-ba, úgyhogy kimentem elhessegetni a látogatót,
mielőtt beteszi a lábát a kapun, és nekem nincs több esélyem.
A furgon két hátsó ajtaja tárva-nyitva állt, és az egész jármű jobbra-
balra imbolygott. Valami puffant a padlón, aztán káromkodás
hallatszott: Putaing! Üzlettársam volt az, aki egy csákánnyal
viaskodott, amely beakadt a vezetőülés mögötti kutyarácsba. Egy
utolsó rántással kiszabadította a csákányt, ő maga pedig a
tervezettnél némileg nagyobb sebességgel kifarolt az autóból.
Terepszínű nadrágot viselt, barnás kardigánnal és dzsungelzöld
katonasapkával. Egyik ruhadarab sem volt újnak mondható. Úgy
festett, mint egy alulfizetett zsoldos. Kirámolta és a földre fektette a
felszerelését: a csákányt, a hosszú nyelű kőműveslapátot, meg egy
ócska, zsákba tekert tárgyat. Gondosan körülnézett, nem figyel-e
valaki, leszedte a zsákvásznat, és a magasba emelte a fémdetektort.
- Voila! Ez itt az haut de gamme, a technika csúcsa! Három
méter mélységig van hitelesítve.
Bekapcsolta, és a szerszámai fölött meglengette a detektort. Az
valóban jelezte is a csákányt és a lapátot, úgy zörgött-csattogott, mint
egy izgatott műfogsor. Massot el volt ragadtatva.
- Vaus voyez? Ha fémet talál, jelez. Jobb, mint az ásás, mi?
Mondtam, valóban nagyon meggyőző, majd jól bezárom a házba
holnapig.
- Holnapig? - hüledezett Massot. - Most rögtön neki kell
állnunk!
 - De hisz egy fél órán belül sötét lesz! - Massot türelmesen
bólogatott, mintha végre nekem is sikerült volna felfognom egy
roppant bonyolult elméletet.
- Pontosan! - Letette a fémdetektort, és megragadta a karomat. -
Maga se akarja, hogy a fél világ minket figyeljen, ugye? Ezt a munkát
57
legjobb éjszaka csinálni. Diszkréten. Allez! Hozza a szerszámokat!
Ekkor felhívtam a figyelmét a másik akadályra: a feleségemmel
éppen indulni készültünk.
Massot megtorpant és rám bámult. A döbbenettől egészen a haja
tövéig felhúzta a szemöldökét.
- Indulni? Ma este? Most?!
A feleségem kikiabált a házból. Máris késésben voltunk. Massot a
vállát vonogatta furcsa szokásaink hallatán, és kötötte az ebet a
karóhoz, hogy csakis ma este alkalmas a dolog. És ha én nem vagyok
hajlandó, akkor neki kell egyedül csinálnia, mondta panaszosan.
Megkérdezte, tudok-e adni neki egy zseblámpát. Megmutattam, hol
van a kerti lámpa kapcsolója a kút mögött, azt be lehet állítani úgy,
hogy a rózsaágyás egész területét bevilágítsa. Ezután otthagytuk tout
58
seul . Morgott is az orra alatt.
A kocsifelhajtó aljáról még visszanéztünk: Massot megnyúlt
árnyéka a fák közt valósággal fürdött a reflektorfényben. A
fémdetektor ketyegése tisztán hallatszott az esti csendben. Kételyeim
támadtak a vállalkozás titkosságát illetően. A kertkapura akár
kiírhattuk volna: KINCSKERESÉS ODAFÖNT.

VACSORÁNÁL MESÉLTÜNK a barátainknak a kincskeresésről, amely

többé-kevésbé az éj leple alatt folyik. A házaspár férfi tagja, aki a
Lubéronban született, és itt is nőtt fel, nem volt túl optimista.
Mesélte, hogy amikor megjelentek a fémdetektorok, a parasztok
körében egyszeriben népszerűbbek lettek még a vadászkutyáknál is.
Valamicske aranyat tényleg találtak is. De mostanra az egész területet
már olyan alaposan átfésülték, hogy Massot örülhet, ha egy rozsdás
lópatkót talál.
Persze két Napóleon-aranyam létét ő sem tagadhatta. Ott voltak
előtte az asztalon. Kezébe fogta és megcsörgette őket. Ki tudja? Talán
szerencsével járunk. Vagy Massot jár szerencsével, és mi meg se
tudjuk, mit talált. Vajon megbízunk benne? Egymásra néztünk a
feleségemmel, és úgy döntöttünk, ideje indulni.
Valamivel éjfél után értünk haza. Massot-nak és a furgonnak már
nyoma sem volt. A kerti lámpa sem égett, de a holdfényben jól
látszottak a hatalmas szétszórt földkupacok reménybeli pázsitunkon.
Úgy döntöttünk, a teljes pusztítással majd reggel nézünk szembe.
Olyan volt, mintha egy gigantikus vakondon klausztrofóbiás roham
vett volna erőt, és miközben a felszínre bukott levegőért,
fémdarabokat köpött szerteszét. Voltak ott szögek, szekérkerék
darabok, egy ócska csavarhúzó, egy fél sarló, egy várbörtön ajtajához
szolgáló kulcs, réz töltényhüvelyek, reteszdarabok, kupakok, egy eke
szétesett darabjai, késpengék, egy szita karimája, bálázáshoz való
drótgombolyagok és azonosíthatatlan rozsdás törmelékek. Arany
sehol.
A legtöbb újonnan ültetett rózsatő megmaradt, és a levendulaágyás
is túlélte az aranylázat. Massot lelkesedése viszont nyilván lelohadt.
Délutánig hagytam aludni, csak akkor mentem át, hogy
beszámolhasson éjszakai munkájáról. Már messziről hallottam a
fémdetektor ketyegését, és vagy kétszer kellett kiabálnom, mire
fölnézett a gyalogszeder borította dombocskáról, amelyet éppen
vizsgált. Jövetelemre barátságosan rám vicsorgott rémisztő
fogsorával. Meglepett, mennyire vidám. Lehet, hogy mégiscsak talált
valamit?
59
- Salut! - Vállára vette a fémdetektort, mint egy gépfegyvert, és
továbbra is szélesen mosolyogva gázolt felém az aljnövényzetben.
Meg is jegyeztem, hogy úgy néz ki, mint aki szerencsével járt.
- Még nem - felelte. Tegnap éjszaka sajnos abba kellett hagynia a
kutatást, mert a szomszédok tiltakoztak a zajongás miatt. Nem
értettem. A szomszéd ház vagy száz méternyire van a kutatás
helyétől. Mit csinálhatott, hogy ébren tartsa őket?
60 61
- Pas moi - mondta. - Hanem Iui - és megveregette a
fémdetektort. - Bárhová mentem, mindenütt talált valamit, és jelzett:
tak, tak, tak, tak, tak.
- De aranyat nem talált - vágtam közbe.
Massot olyan közel hajolt hozzám, hogy egy szörnyű pillanatig azt
hittem, megcsókol. Orrcimpája remegett, és a hangja elfúló
suttogássá halkult.
- Tudom, hol van - egyenesedett föl és vett egy mély levegőt. - Beh
oui. Tudom, hol van.
Bár az erdő közepén álltunk, és a legközelebbi ember tőlünk
legalább egy kilométernyi távolságra volt, Massot félelme a
kihallgatástól ragályosnak bizonyult. Azon kaptam magam, hogy én
is suttogok.
- És hol van?
62
- A piscine végében.
- A rózsák alatt?
63
- A dallage alatt.
- A dallage alatt?
64
- Oui. C’est certaing. A nagyanyám sírjára esküszöm.
Számomra ez nem volt olyan egyértelműen jó hír, mint Massot
számára. A medence körüli dallage ugyanis körülbelül hét centi
vastagságú kockakövekből készült, és ugyanilyen mély vasbetonágyba
volt beillesztve. Komoly bontási munka lenne ott a földig leásni.
Massot megsejtette, mi jár a fejemben, ezért letette a fémdetektort,
hogy két kézzel vehessen részt a társalgásban.
65
- Cavaillonban - kezdte - lehet bérelni marteau-piqueur-t . Az
aztán mindent kilyukaszt! Paf!
Teljesen igaza volt. A miniatűr légkalapács tényleg egyetlen
szempillantás alatt kilyukasztaná a kockakövet, a vasbetont, a
medencét tápláló csöveket és a szűrőszivattyú vezetékeit. Paf! Sőt
talán még boum is… És ha elül a légkalapács kavarta porfelhő,
könnyen lehet, hogy nem találnánk mást, mint egy újabb fél sarlót a
már meglévőkhöz. Nemet mondtam. Mélységes sajnálkozással, de
nemet mondtam.
Massot higgadtan fogadta döntésemet, és megelégedett a
fáradságáért cserébe átnyújtott üveg pastisszal. Időnként viszont
rajtakapom, hogy a házunk mögötti ösvényen áll, a medencét
szemléli, és elgondolkozva rágcsálja a bajuszát. Isten tudja, mire
lenne képes egy részeg éjszakán, ha valaki egy marteau-piqueur-t
ajándékozna neki karácsonyra.

5.
Les Invalides
PATIKÁBA MENTEM APTBA fogkrémért és napolajért, két
teljességgel ártalmatlan és mindennapi portékáért. Amikor
hazaértem, és előszedtem őket a zacskóból, felfedeztem, hogy a
gyógyszerészlány tanulságos, bár némiképp zavarba ejtő ajándékot
csúsztatott a csomagomba. Drága papírra nyomott, színes szórólap
volt. Az elején egy csiga ült a vécén roppant bánatosan, mintha már
hosszú ideje tartózkodna ott minden érdemi eredmény nélkül. Szarva
lekonyult, szeme megtört. A szomorú kép fölött ez a felirat állott:
Székrekedés.
Mivel érdemeltem én ezt ki? Lerí rólam a székrekedés? Netán a
fogkrém- és napolajvásárlás ténye valamiképpen arra utal a szakértő
gyógyszerész számára, hogy valami nincs rendben az
emésztésemmel? Talán ez a lány tud valamit, amit én nem…
Tanulmányozni kezdtem a szórólapot.
„Nincs még egy betegség - kezdődött -, amely oly banális, és oly
gyakori volna, mint a székrekedés.” A brosúra szerzője szerint a
francia lakosság 20 százaléka szenved a ballonnement és a gêne
66
abdominale rémségeitől. És mégis, a laikus szemlélő - mint
jómagam - számára semmiféle árulkodó jele nincs e
kényelmetlenségnek az utca embereinek, a bárok, kávéházak, sőt
éttermek vendégeinek körében, akik pedig napi két kiadós étkezés
fogásait pakolják be kínzó ballonement-juk ellenére… Micsoda
lelkierő, így dacolni a sorscsapásokkal!
Mindig azt hittem, hogy Provence a világ egyik legegészségesebb
helye. A levegő tiszta, a klíma száraz, rengeteg a friss zöldség és
gyümölcs, olívaolajjal főznek, stressz pedig gyakorlatilag nem létezik.
Lehetnek ennél kedvezőbb körülmények? Ráadásul mindenki
remekül néz ki. De vajon ha a pirospozsgás arcok és az emberes
67
étvágyak 20 százaléka a transit intestinal dugulásának szenvedéseit
leplezik, akkor mi mindent leplezhetnek még? Elhatároztam, hogy
közelebbről megfigyelem a provanszál panaszokat és gyógymódokat.
Rájöttem arra, hogy valóban létezik egy helyi nyavalya, amely
azonban kiterjed az egész országra. Ez a hipochondria.
A franciák sosem egyszerűen gyengélkednek; nekik rögtön görcseik
vagy rohamaik támadnak. A legnépszerűbb ezek közül az epegörcs,
amikor a máj és az epe karöltve tiltakozik a nagy mennyiségű pastis,
az ötfogásos ebédek-vacsorák, a törkölypálinka és a nehéz borok
ellen, amit autószalon megnyitóktól kezdve a falusi kommunista párt
éves gyűléséig mindenhol, minden alkalommal felszolgálnak. Semmi
szesz és sok ásványvíz lenne a legegyszerűbb gyógymód, ám ennél
sokkal tetszetősebb megoldás a gyógyszertári konzultáció a pult
mögött álló fehér köpenyes hölggyel, mivel ő nem a mértéktelen
evés-ivás korlátozására int, hanem a betegségtudatot táplálja.
Sokat töprengtem azon, vajon miért van a legtöbb gyógyszertárban
a kötszerek és a narancsbőr elleni csodaszerek között számos szék
elhelyezve. Most már tudom. Azért, hogy kényelmesebben
várakozhassunk, amíg Monsieur Machin sutyorogva, dagadt
manduláit, érzékeny vesetájékát, renyhe beleit mutogatva vagy egyéb
fájdalmas testrészeit masszírozva bőséges részletességgel
elmagyarázza, hogyan is jutott ilyen szánalomra méltó állapotba. A
gyógyszerész, akinek a szakmájához a türelem éppúgy hozzátartozik,
mint a diagnózis felállítása, figyelmesen hallgatja, feltesz pár kérdést,
aztán javasol számos lehetséges megoldást. Dobozok, tégelyek,
ampullák kerülnek a pultra, majd további tárgyalás következik. Végül
megszületik a döntés, és Monsieur Machin gondosan fölnyalábolja az
összes fontos papírt, amelyek segítségével gyógyszerelésének
költségeit jórészt visszaigényelheti a társadalombiztosítótól. Tizenöt-
húsz perc elteltével a sor egy székkel odébb mozdul.
Ezek a gyógyszertári látogatások persze csak a jobb állapotban lévő
betegeknél jöhetnek szóba. Komolyabb betegség - vagy komolyabb
képzelt betegség - esetén a sürgősségi ellátásnak olyan hálózata áll
rendelkezésre még a legeldugottabb országrészben is, hogy ettől a
városi, de főleg a külföldi vendégek elámulnak, ott ugyanis előbb
milliomosnak kell lenni, csak azután lehet nyugodtan beteg az
ember. Minden városnak, de sok falunak is van saját mentőszolgálata,
amely a nap huszonnégy órájában hívható. Az állami egészségügy
ápolónői, sőt orvosok is házhoz mennek! Állítólag Londonban ilyen
már nem létezik.
Tavaly nyár elején rövid, ám beható tapasztalatot szereztünk a
francia egészségügyi rendszer működéséről. A kísérleti alany Benson
volt, ifjú amerikai vendégünk, aki először járt Európában. Amikor
érte mentem az avignoni állomásra, valami köszönésfélét krákogott,
köhögött, és zsebkendőjét a szája elé szorította. Kérdeztem, mi baja.
A torkára mutogatva hörgött valamit.
- Mono – nyögte ki.
- Mono? - Fogalmam sem volt, miről beszél, csak azt tudtam, hogy
az amerikaiak betegségei sokkal bonyolultabbak a mieinknél. A
horzsolás náluk hematóma, fejfájásuk migrén, orrfolyásuk
váladékcsorgás, ezért aztán csak motyogtam valamit, hogy majd a
tiszta levegő meggyógyítja, és besegítettem az autóba. Az úton
értesültem arról, hogy a mono a mononukleózis nevű vírusfertőzés
rövidítése. Ennek egyik tünete a fájó torok.
- Mintha üvegszilánkot nyeltem volna - mondta Benson
napszemüvege és zsebkendője pajzsa mögül. - Fel kell hívnunk a
bátyámat Brooklynban. Orvos.
Amikor hazaértünk, kiderült, hogy a telefon rossz. Épp egy hosszú
hétvége előtt álltunk, tehát három napig semmi kilátás nem volt rá,
hogy megjavuljon. Ezt máskor áldásként fogtuk fel. Most azonban
Brooklynba kellett telefonálni. Létezik egy bizonyos fajta
antibiotikum, egy csúcs-antibiotikum, amely Benson szerint hatásos a
mono minden ismert formája ellen. Lementem a Les Baumettes
melletti telefonfülkéhez, és szorgosan etettem ötfrankosokkal, amíg a
brooklyni kórházban Benson bátyját keresgélték. Ő megadta nekem a
csodagyógyszer nevét. Hívtam egy orvost, és megkérdeztem, ki tud-e
jönni.
Egy órán belül megérkezett, megvizsgálta a beteget, aki továbbra is
napszemüvegben pihegett egy elsötétített szobában.
- Alors, monsieur… - kezdte az orvos, de Benson félbeszakította:
- Mono - mondta, és a torkára mutogatott.
68
- Comment?
- Mondom, mono! Mononukleózis!
69
- Ah, mononucléose. Peut-être, peut-être.
Az orvos belenézett Benson vöröslő torkába, aztán fogott egy
vattás pálcikát. Laboratóriumi tenyésztést akart csináltatni. Utána
megkért, szóljak Monsieur Bensonnak, hogy tolja le a nadrágját.
Fecskendőt vett elő, amelyet Benson gyanakodva nézegetett a válla
fölül, aztán letolta Calvin Klein farmerét a térdéig.
- Mondja meg neki, hogy a legtöbb antibiotikumra allergiás vagyok.
Hívja föl a bátyámat Brooklynban.
- Comment?
Elmagyaráztam a helyzetet. Megkérdeztem az orvost, van-e
véletlenül a táskájában ebből a csodagyógyszerből.
 - Non. - Egymásra néztünk Benson pucér ülepe fölött, amely
minden egyes köhögésre meg-megrezdült. Az orvos azt mondta,
muszáj valami gyulladáscsökkentőt adnia, és hogy ennek az
injekciónak különösen ritkák a mellékhatásai. Elújságoltam a jó hírt
Bensonnak.
- Hááát… na jó. - Előrehajolt, a doktor pedig cikornyás
kézmozdulattal a hátsójába döfte az injekcióstűt, akár egy matador.
- Voilà!
Benson várta, mikor taglózza le az allergiás reakció kábulata.
Ezalatt az orvos elmondta, hogy ideküld egy nővért naponta kétszer
további injekciókra, valamint hogy a laboratóriumi eredmény
szombatra készül el. Akkor azonnal felírja a szükséges gyógyszert.
70
Bonne soirée-t kívánt, és elköszönt. Benson zajosan a zsebkendőjébe
mélyedt. Nem sok esélyt láttam a bonne soirée-ra.
A nővér jött és ment, a laboreredmény elkészült, a doktor pedig
ígéretéhez híven megjelent szombat este. Az ifjú monsieur-nek igaza
lett. Valóban mononucléose-ban szenved, ám ez a francia medicina
segítségével is legyőzhető. Ekkor írni kezdett, mint egy poéta az ihlet
pillanatában. Egyik receptet a másik után kanyarította, szemmel
láthatóan a francia orvostudomány teljes arzenálját igénybe kívánta
venni. Aztán az egész köteg hieroglifát a kezembe nyomta, és bon
weehendet kívánt. Ez sem tűnt esélyesnek.
Franciaországban egy hosszú hétvége vasárnapján nem a
legegyszerűbb dolog nyitva tartó gyógyszertárat találni vidéken.
71
Közel s távol csak a Cavaillon szélén található pharmacie de garde
jöhetett szóba. Már fél kilenckor ott álltam, előttem egy ember, aki
majdnem olyan vaskos receptköteget szorongatott, mint én. Együtt
olvastuk az üvegajtóra ragasztott cédulát: Nyitás csak tíz órakor.
Sorstársam sóhajtott, majd végigmért.
- Maga is sürgősségi?
- Nem, mondtam, egy ismerősnek viszek gyógyszert.
72
Bólintott. Neki a vállában volt súlyos arthrose , ráadásul makacs
lábgombásodás gyötörte. Viszont nem akart még egy másfél órát
álldogálni a napon a gyógyszertár nyitására várakozva. Helyet foglalt
hát a járdán az ajtó mellett, és belemélyedt a recept-eposz első
fejezetébe. Én úgy döntöttem, megreggelizem.
- Jöjjön vissza jócskán tíz előtt - tanácsolta. - Ma rengetegen
lesznek.
Honnan tudta? Vajon a vasárnap délelőtti patikalátogatás
rendszeres ebéd előtti szórakozás errefelé? Megköszöntem, de nem
fogadtam meg a tanácsát, egy kávéházban múlattam az időt a Le
Provençal egy régi számával.
Valamivel tíz előtt értem vissza a gyógyszertár elé, ekkor már
szinte egész Cavaillon ott tolongott. Több tucatnyian álldogáltak
kezükben vaskos receptköteggel, és tüneteiket ecsetelték. Mintha egy
horgászverseny díjnyertes halait hasonlították volna össze. Monsieur
Ulcus a gyomorfekélyével büszkélkedett. Madame Salmonella
letromfolta bélfertőzésének történetével. A bénák és nyomorékok
vidáman fecsegtek, időnként órájukat nézegették, és egyre közelebb
nyomultak a még mindig zárt ajtó felé. Nagy sokára a tömegben
73
mormolás hallatszott: Enfin! és Elle arrive! És a gyógyszertár mögül
megjelent egy lány, kinyitotta az ajtót, félreállt, és a páciensek hada
beözönlött. Nem először jutott eszembe, hogy a fegyelmezett sorban
állás angolszász hagyományának nincs helye a franciák életében.
Vagy félóra is eltelt, mire a tülekedők soraiban kis rés támadt: ezt
azonmód kihasználtam, és odanyújtottam receptjeimet a
gyógyszerésznek. Előszedett egy bevásárlószatyrot, és elkezdte
megtölteni dobozokkal, üvegekkel, közben szorgosan pecsételte a
papírokat: egyet magának, egyet nekem. Amikor a szatyor
pukkadásig megtelt, már csak egyetlen recept maradt. Ekkor a
gyógyszerész vagy öt percre eltűnt, majd csődöt jelentett. Akármi volt
is a recepten, kifogyott a raktárból, másik patikából kell
beszereznem. A helyzet azonban nem volt kilátástalan, mert a
legfontosabb gyógyszerek mind ott lapultak a szatyorban. Nekem úgy
tűnt, egész hadsereget vissza lehet velük hozni az életbe.
Benson derekasan nekilátott: bevette, becsöpögtette, befújta,
beszívta és végigöblögette a zsákmányt. Másnap reggelre már nem
volt fél lábbal a sírban: annyira erőre kapott, hogy velünk jött a
ménerbes-i gyógyszertárba az utolsó receptet kiváltani.
Egy falusi öregember volt előttünk; egy hokedlin üldögélt, amíg
szatyrát a csodaszerekkel töltögették. Kíváncsi volt, miféle egzotikus
betegségeik lehetnek a külföldieknek, ezért ülve maradt, mialatt
minket kiszolgáltak. Ha előrehajolt, jól látta, mit rak a gyógyszerész a
pultra.
A gyógyszerész kinyitotta a dobozt, kivett belőle egy fóliába
csomagolt valamit. Akkora volt, mint egy félbetört pezsgőtabletta.
Benson orra alá dugta.
74
- Deux fois par jour - mondta.
Benson a fejét rázta és a nyakára mutogatott.
- Túl nagy - mondta. - Ekkorát nem bírok lenyelni.
Tolmácsoltunk a gyógyszerésznek, de mielőtt válaszolhatott volna,
az öregből kirobbant a nevetés, vészesen ingott alatta a hokedli,
csorgott a könnye, bütykös kezének fejével törülgette a szemét.
A gyógyszerész mosolygott, és finom mozdulatokat tett a fóliás
csomaggal alulról fölfelé.
75
- C’est un suppositoire.
Bensőn elszörnyedt. Az öreg még mindig hahotázva leugrott a
hokedliról, és kikapta a kúpot a gyógyszerész kezéből.
76
- Regardez - mondta Bensonnak. – On fait comme ça.
Ellépett a pulttól, a kezét a feje fölé tartva előrehajolt, majd széles,
hátsó karlendítéssel a kúpot nadrágja ülepéhez nyomta. – Tok! Vous
voyez? - mondta, és Bensonra nézett.
- Mi? A seggembe? - hüledezett Benson. - Jézusom, hát ilyen nincs!
- Föltette a napszemüvegét, és pár lépést hátrált. - Minálunk ez nem
szokás!
Megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy ez nagyon hatékony módja
a gyógyszer véráramba juttatásának, de nem sikerült meggyőzni. Azt
is mondtuk, hogy ettől legalább nem fáj a torka, de nem találta
viccesnek. Gyakran eszembe jut, mit mondhatott a bátyjának
Brooklynban.
Röviddel ezután találkoztam Massot-val az erdőben, és
elújságoltam neki a végbélkúpos szemléltetést. Különösnek találta,
bár drámaiságban ez az eset meg sem közelítette azt, amikor egyik
ismerőse kórházba vonult vakbélműtét céljából, és az altatásból
amputált lábbal ébredt fel. Beh oui.
Hihetetlen, mondtam, de ő kötötte az ebet a karóhoz.
- Ha én beteg vagyok, csak állatorvoshoz megyek. Azokkal legalább
tudom, hányadán állok. Az orvosokban nem bízom.
Szerencsére Massot francia orvoslásról alkotott nézeteinek
körülbelül annyi közük van a valósághoz, mint egyéb nézeteinek.
Lehet, hogy egyes provence-i orvosoknak szenvedélyük az amputálás,
de mi sosem találkoztunk ilyesmivel. Sőt, a röpke mononukleózis-
epizódon kívül mindössze egyszer láttunk orvost, őt is csak a
bürokrácia elleni csatározás egyik ütközetében.
Ez volt a több hónapos aktatologatás csúcspontja. Az egész
77
eljárásra azért volt szükség, hogy megszerezzük a carte de séjour-t ,
amelyet a Franciaországban letelepedő külföldieknek adnak ki.
78
Jártunk a Mairie-n, a Préfecture-ön, a Bureau des Impôts-ban , aztán
ismét a Mairie-n. Ahol csak megfordultunk, mindenütt azt mondták,
79
szükség van még egy nyomtatványra, amelyet naturellement csakis
máshol lehet beszerezni. A végén, amikor már biztosak voltunk
abban, hogy igazolvány-, bizonyítvány-, tanúsítvány-, nyilatkozat-,
fénykép- és adatgyűjteményünk ennél teljesebb már nem lehetne,
elindultunk a reményeink szerint utolsó, diadalittas látogatásra a
Mairie-re.
Aktáinkat gondos szemek vizsgálták át. Úgy tűnt, minden a
legnagyobb rendben. Nem készültünk a francia államon élősködni.
Nem voltunk büntetett előéletűek. Nem veszélyeztettük a francia
munkavállalók esélyeit. Bon. Az akták átvizsgálása véget ért. Itt
tartózkodásunk már csaknem hivatalossá vált.
A polgármesteri hivatal ügyintézője kedvesen mosolygott, és két
újabb nyomtatványt csúsztatott elénk. Szükséges még egy orvosi
igazolás arról, hogy testileg és lelkileg egészségesek vagyunk,
mondta. Doktor Feneion Bonnieux-ben szívesen áll
rendelkezésünkre. Útra keltünk Bonnieux-be.
Doktor Feneion barátságos volt, és gyors. Megröntgenezett
bennünket, és föltett pár kérdést egy rövid kérdőívről. Elmebetegek
vagyunk-e? Nem. Epilepsziásak? Nem. Kábítószerfüggők? Nem.
Alkoholisták? Nem. Hajlamosak-e az ájulásra? Már-már vártam a
kérdést bélmozgásaink gyakoriságáról, hiszen a válasz függvényében
soroltatunk majd a francia lakosság székrekedéses hányadához, de
ez, úgy tűnt, nem érdekli a bevándorlási hatóságokat. Aláírtuk az
űrlapot. Doktor Feneion is aláírta. Aztán kihúzta a fiókját, és elővett
két újabb űrlapot.
80
- Bien sûr, vous n’avez vas le problème, mais... - szabadkozott
zavartan a vállát vonogatva, majd közölte, hogy az űrlapokkal
Cavaillonba kell mennünk vérvizsgálatra, ő csak utána tudja kiájlítani
a certificats sarataire-ünket, az egészségügyi igazolást.
Megkérdeztük, még miféle speciális vizsgálatnak vetnek alá
bennünket.
- Ah, oui - még jobban zavarba jött, végül kibökte: -… szifilisz-
szűrésnek.
 6.
Az angol firkász
„AZ ÍRÁS KUTYÁNAK VALÓ sors, de az egyetlen, amiért élni
érdemes.” Ez Flaubert véleménye, és nagyjából ki is fejezi, mit érez az
ember, ha munkanapjait szabad akaratából azzal tölti, hogy
mondatokat írkál papírdarabkákra.
Az írás javarészt magányos és monoton tevékenység. Időnként
persze felderíti egy-egy jó mondat öröme, jobban mondva az, amit az
ember jó mondatnak gondol, hiszen nincs senki, aki véleményt
mondana róla. Vannak viszont hosszú, terméketlen szakaszok,
amikor az író azt fontolgatja, hogy valami rendszeres és hasznos
munkába kéne fogni, mint például a mérlegképes könyvelés. Van a
szünet nélkül mardosó kétely, hogy vajon ki a fenét érdekel, amit
irkál, van a pánik a saját maga szabta határidők túllépésétől, és
persze a kiábrándító felismerése annak, hogy ezek a határidők a
világon senkinek sem számítanak. Öt oldal egy nap vagy egy szó sem,
hát nem teljesen mindegy? Az írásnak ez a része tényleg kutyaélet.
Az egyetlen, amiért mégis érdemes ezt az életet élni, az az örömteli
meglepetés, hogy sikerül néhány órára elszórakoztatni teljesen
ismeretlen olvasókat. Ha egyikük-másikuk még levélben is beszámol
erről, az már majdnem olyan, mint a taps. Mindez megéri a sok
gürcölést. Ilyenkor az ember feladja a könyvelői karrier fontolgatását,
sőt homályos terveket sző egy újabb könyv megírásáról.
Első olvasói levelem röviddel az Egy év Provence-ban áprilisi
megjelenése után érkezett. Luxemburgban adták fel, a levélíró
udvariasan gratulált a könyvemhez. Egész nap nézegettem. A
következő héten is írt valaki, és azt kérdezte, hogyan lehet
szarvasgombát termeszteni Új-Zélandon. Ezután lassan, de
folyamatosan érkeztek a levelek Londonból, Pekingből,
Queenslandből, Őfelsége börtönéből Wormwood Scrubsból, a Côte
d’Azur-i angol közösségből, a wiltshire-i vadonból és a Surrey-
dombok közül. Egyesek előkelő, vízjeles, merített levélpapírra írtak,
mások iskolai füzetből kitépett lapra, és jött egy levél a londoni
metrótérkép hátára írva. A címzés gyakran olyan hevenyészett volt,
hogy a posta valóságos nyomozásra kényszerült. De mindig
megtaláltak, akkor is, amikor a borítékon csak ennyi állt: Les Anglais,
Bonnieux, holott nem is Bonnieux-ben lakunk. És megtalált a
81
kedvencem is ezzel a címzéssel: L’Écrevisse anglaise, Ménerbes,
Provence.
A levelek udvariasak és biztató hangúak voltak, örömmel
válaszoltam is rájuk, ha láttam a feladó címét. Azt hittem, ennyivel le
is zárom a dolgot. De gyakran nem így történt. A feleségemmel
hamarosan és érdemtelenül a kihelyezett tanácsadó szerepében
találtuk magunkat a provence-i élet minden területén, a
házvásárlástól a baby-sitter kereséséig. Egyszer telefonált egy asszony
Memphisből, és a Vaucluse megyei betörések számáról érdeklődött.
Egy essexi fotós azt szerette volna tudni, vajon meg tudna-e élni a
Lubéron fényképezéséből. Több oldalnyi kérdést tettek föl
rendszeresen olyan házaspárok, akik Provence-ba szándékoztak
költözni. Vajon be tudnának-e illeszkedni gyerekeik, a helyi
iskolákba? Mekkorák errefelé a megélhetés költségei? Milyenek az
orvosok? Mi a helyzet a jövedelemadóval? Egyedül éreznék-e
magukat? Boldogok lesznek-e itt? Legjobb tudásunk szerint
válaszoltunk, de kicsit kínosan éreztük magunkat, amiért idegenek
személyes döntéseibe kellett beavatkoznunk.
Aztán ahogy eljött a nyár, az addig postán érkező küldemények
személyesen is megjelentek a kertünkben. A levelek helyett jöttek a
feladók.
Forróság volt és aszály. Éppen provanszál módra csákánnyal
gyomláltam a kőkemény földet, amikor megjelent egy autó. A sofőr
széles mosollyal szállt ki, és könyvem egy példányát lobogtatta felém.
- Lenyomoztam magát! - mondta diadalmasan. - Kicsit szimatoltam
a faluban, de egykettőre megtaláltam!
 Dedikáltam a könyvét, és úgy éreztem magam, mint egy igazi
szerző. Amikor a feleségem hazaért Cavaillonból, ő is kellőképpen
megilletődött.
- Egy rajongó! - mondta. - Le kellett volna fényképezned!
Hihetetlen, hogy valaki erre képes!
Pár nappal később már kevésbé volt megilletődve, amikor éppen
vacsorára indultunk, és egy csinos szőkét talált az előkertben a
ciprusfa mögé bújva.
- Maga az? - kérdezte a szőke.
- Igen - felelte a feleségem. - Milyen kár, hogy épp indulunk! - A
szőkék valószínűleg hozzá vannak szokva az ilyesféle válaszokhoz a
feleségektől. El is tűnt rögtön.
- Talán ő is egy rajongó - mondtam.
- Menjen rajongani máshová - mondta a feleségem. - Te pedig
hagyd abba a beképzelt vigyorgást.
Július és augusztus során már szinte hozzászoktunk, hogy
ismeretlen arcok tűnnek fel a kertünkben. A legtöbben udvariasan
szabadkoztak, épp csak egy autogramot kértek a könyvükbe, és
hálásak voltak egy pohár borért vagy pár perc üldögélésért az
árnyékban. Mindannyiukat lenyűgözte a kőasztal, amelyet végül nagy
üggyel-bajjal tettünk a helyére.
- Szóval ez Az Asztal - mondták, körbejárták, és megsimították a
lapját, mintha legalábbis Henry Moore legújabb alkotását látnák.
Nagyon furcsa élmény volt, hogy minket, a kutyáinkat (ők nagyon
élvezték ezt) és a házunkat ekkora érdeklődéssel szemlélik. És persze
elkerülhetetlenül bekövetkezett az, amikor már nem csak furcsa, de
idegesítő s volt, hogy a látogatás megszállás jelleget öltött.
Egy kánikulai délután észre sem vettük, hogy egy férj, a felesége,
meg a feleség barátnője parkolt le a feljáró végében, és feljöttek a
házhoz. Orruk és térdük egyenvörös volt a naptól. A kutyák aludtak,
nem is hallották őket. Amikor bementem a házba egy sörért, egyszer
csak ott találtam őket a nappaliban. Csevegtek és a könyveket, meg a
bútorokat mustrálták. Meg voltam döbbenve. Ők nem.
- Hát itt van? - szólalt meg a férj. - Olvastuk a cikkeit a Sunday
Timesban, gondoltuk, benézünk.
Csak így. A bocsánatkérés vagy a zavar legcsekélyebb jele nélkül.
Fel sem merült bennük, hogy érkezésükre talán nem repesek az
örömtől. Még a könyvemből sem volt náluk egyetlen árva példány
sem. Azt mondták, megvárják, míg megjelenik a puhafedelű változat.
Hiszen a keménykötésű könyvek manapság egy vagyonba kerülnek.
Kiállhatatlan, bennfenteskedő, mégis lenéző modoruk taszított és
felháborított.
Nem gyakran szoktam első látásra utálni valakit, de őket bizony
utáltam.
- Azonnal távozzanak - szóltam.
A férj vörös tokája mélybíborba váltott; gazdája úgy felfújta magát,
mint egy sértett pulyka, aki éppen tudomást szerzett a karácsonykor
bekövetkező tragédiáról.
- De hát ezért jöttünk egészen St Rémyből idáig!
Megkértem őket, hogy menjenek vissza egészen odáig.
Méltatlankodó morgással távoztak. „Hát ezt a könyvet aztán biztosan
nem fogjuk megvenni!”; „Csak meg akartuk nézni a házát, de úgy
félti, mintha a Buckingham Palota lenne!”
A felháborodástól merev nyakkal igyekeztek a Volvójuk felé a
kocsifelhajtón, nekem meg az járt az eszemben, hogy beszerzek egy
Rottweilert.
Attól kezdve a házunkhoz vezető úton lassító és megálló autók
hangját afféle rajongó-riadónak tekintettük.
- Kapd össze magad! - szólt a feleségem. - Azt hiszem, jönnek
fölfelé. Ja, mégsem, megálltak a postaládánál. - Később, amikor
lementem a postáért, ott találtam a könyvem egy példányát
nejlonzacskóba bugyolálva. Dedikáltam és a kút tetején hagytam egy
kő alatt. Másnapra eltűnt; remélem, az vitte el, akinek szántam, aki
olyan tapintatos volt, hogy nem akart bennünket zavarni.
 Nyár végére már nem csak miránk figyelt az olvasóközönség.
Szomszédunkat, Faustint is megkérte valaki, hogy dedikáljon egy
82
könyvet, ami eléggé meglepte, mivel, mint mondta, ő nem écrivang .
Elmeséltem neki, hogy sokat olvastak róla Angliában; erre levette a
sapkáját, a haját gereblyézte, és látható elégedettséggel kétszer is
megkérdezte: Ah bon?
Maurice-nak, a séfnek ugyancsak kijutott a dedikálásból, és azt
mondta, sosem járt még a vendéglőjében ennyi angol. Állítólag
egyesek csodálkoztak, hogy tényleg létezik; azt hitték, én találtam ki.
Mások meg a könyvemmel a kezükben érkeztek, és az utolsó kupica
törkölypálinkáig megrendelték azt a menüt, amelyről olvastak.
Vízvezeték-szerelőnkből, Monsieur Menicucciból is sztár lett. Ő az,
aki oeuvre-jének szüneteiben be-beugrik, hogy megossza velünk
gondolatait politikáról, erdei gombákról, a klímaváltozásról, a francia
rögbicsapat kilátásairól, Mozart géniuszáról meg a szaniteráruk és
fittingek világában végbemenő izgalmas változásokról. Neki is
ajándékoztam egy tiszteletpéldányt, és megmutattam benne azokat a
részeket, amelyekben ő a főszereplő. Azt is elmeséltem, hogy több
vendégünk kifejezetten szeretett volna megismerkedni vele.
Megigazgatta gyapjú fejfedőjét, és lesimította régi kockás inge
gallérját.
83
C’est vrai?
Persze, úgy van, ahogy mondom - feleltem. Még a neve is
megjelent a Sunday Timesban. Fölajánlottam, hogy szervezek neki
egy dedikálást.
84
- Ah, Monsieur Peter, vous rigolez! - De azért láttam rajta, hogy
nincs ellenére az ötlet, és távozóban oly féltve vitte a könyvet, mintha
valami drága és törékeny bidét cipelne.

A TELEFONVONAL TÚLSÓ végéről érkező hang akár Sydneyből is

jöhetett volna, olyan vidor és orrhangú volt.
- Hi, Wally Storer vagyok a cannes-i angol könyvesboltból, millió
itt az angol, és jól megy a könyve. Volna kedve leugrani egy
dedikálásra a fesztivál alatt?
Mindig is kételyeim voltak a filmszakma olvasási szokásait illetően.
Egy Hollywoodban dolgozó régi barátom egyszer bevallotta, hogy hat
év alatt egyetlen könyvet olvasott, és ettől afféle értelmiséginek
tartották. Ha valaki arrafelé Rimbaud-t emlegeti, azt hiszik, Sylvester
Stallonéról beszél. Nemigen reménykedtem tehát tömeges
eladásokban és abban, hogy görcsöt kap a kezem a sok aláírástól.
Csak abban bíztam, hogy azért jól érzem majd magam. Talán látok
majd egy-egy sztárt vagy egy topless sztárjelöltet a Croisette-en,
esetleg egy mosolygó pincért a Carlton Hotel teraszán. Utóbbi volt a
legvalószínűtlenebb.
- Persze - mondtam -, szívesen elmegyek.
Forrón sütött a nap, az ilyen idő nem előnyös a könyvesboltok
számára. A kocsisor lassan kúszott befelé a városba. A
lámpaoszlopokon vadonatúj táblák hirdették, hogy Cannes és Beverly
Hills testvérvárosok. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy a két
polgármester újabb és újabb ürügyeket talál az utazásra a városi
kapcsolatok melegen tartása, és persze az ingyen vakáció céljából.
A Fesztiválpalota környékére kivonult alighanem Cannes teljes
rendőri állománya pisztollyal, rádióadó-vevővel és napszemüveggel
felszerelve. A helyszínen egyik forgalmi dugót a másik után okozták,
és gondoskodtak róla, nehogy bárki elrabolja Clint Eastwoodot. Sok
éves rutinjukkal reménytelen torlódásokba hajszolták az autósokat,
majd dühödten rájuk sípoltak, és ingerült fejmozdulatokkal
továbbküldték őket a következő dugóba. Tíz perc alatt tizenöt métert
tettem meg. Amikor végre elértem a hatalmas föld alatti parkolót,
láttam, hogy a közlekedés egy korábbi áldozata mit írt a falra:
„Cannes csodás hely, de azért nem szeretném a napot itt tölteni.”
Elmentem a Croisette-re kávézni, reggelizni és sztárokat bámulni.
Mindenki ugyanezt csinálta. Még sosem láttam ennyi ismeretlent
ilyen alapossággal egymást vizslatni. Minden lány ajakbiggyesztve
ült, mintha unatkozna. Minden pasas az aznapi filmbemutatók
listáját tanulmányozta, és jegyzetelt a margóra. Croissant-juk mellett
látszólagos hanyagsággal odavetve hevert mobiltelefonjuk, és
természetesen mindenkin ott virított a műanyag névkártya.
Mindenkinél ott volt az elmaradhatatlan Le film français / Cannes ‘90
feliratú táska. Le film américain vagy Le film anglais szóba sem került;
ilyenkor persze a vendéglátók előjoga a táskák közül választani.
A Croisette-en poszterek, hirdetőoszlopok erdeje reklámozta
színészek, rendezők, producerek és még ki tudja, tán fodrászok
nevét. A posztereket a nagy szállodákkal szemben helyezték el,
nyilván azért, hogy az illetők még hagyományos Cannes-i, „ham and
egóból” álló reggelijük előtt megpillantsák nevüket a hálószoba
ablakából. Pörgés volt a levegőben, nagy üzletek és nagy pénz szaga.
A Croisette-en jövő-menő nyüzsgöncök észre sem vették a Hotel
Majestic előtt a járdán üldögélő öreg koldust, és fölfordított, koszlott
kalapjában árválkodó 20 centime-ot.
Saját hírnevem fényében bízva otthagytam a sztárok útvonalát, és
befordultam az angol könyvesboltnak otthont adó keskeny Rue
Bivouac-Napoléonra. Igyekeztem szoktatni magam a kínos
gondolathoz, hogy ülök egy kirakatban, és reménykedem, hátha
valaki - bárki - odajön aláíratni a könyvét. Egy vagy két dedikáción
vettem csak részt korábban. Nagyon kedvemet szegte, hogy a
legtöbben csak biztos távolból méregettek, nemigen merészkedtek
közelebb. Talán azt hitték, harapok? Nyilván fogalmuk sincs arról,
micsoda megkönnyebbülés egy szerzőnek, ha egy bátor olvasó
odamegy az asztalához. Amikor az ember már pár perce ott ül
magában, kész minden szalmaszálban megkapaszkodni, és
könyvektől fényképekig, a Nice-Matin régi számától számlákig bármit
aláírni.
Szerencsémre Wally Storer és a felesége jól ismerték a szerzők
rémálmait, és összetrombitálták a barátaikat és vevőiket. Hogy mivel
csalogatták vagy kényszerítették őket föl a strandról, fogalmam sincs,
de nagyon hálás voltam, amiért lefoglaltak, sőt már kezdtem
megbánni, hogy Monsieur Menicuccit nem hoztam magammal. Ő
sokkal pontosabb válaszokat tudott volna adni arra a kérdésre, hogy
miért viselkednek a francia lefolyók olyan rejtélyesen, és miért
szaglanak úgy, ahogy. Ez a kérdés erőteljesen foglalkoztatta a helyi
angol kolóniát. Nem furcsa, hogy a franciák a csúcstechnikában, mint
a gyorsvasút, az elektronikus telefonrendszer, és persze a Concorde,
az élen járnak, fürdőszobáikban pedig visszatérnek a tizennyolcadik
század megoldásaihoz? Egy idősebb hölgy éppen egy-két napja
újságolta, hogy amikor lehúzta a vécéjét, a kagylóban megjelent az
előző napi vegyes saláta maradéka. Hát nem rémes’? Ilyesmi
Cheltenhamben sosem fordulna elő…
A dedikálás véget ért, mi pedig átvonultunk a sarki bárba. A jelen
lévő angolok és amerikaiak száma meghaladta a helyiekét, de hát
Cannes-ban tulajdonképpen alig vannak helyiek. Állítólag még a
rendőröket is Korzikáról verbuválják.
Ők még mindig a Croisette-en járőröztek, amikor hazafelé
indultam. Araszoltam a sűrű forgalomban, és bámultam a lányokat,
akik az öltözetlenség különféle változataiban riszálták magukat az
utcán. Az öreg koldus sem mozdult állomáshelyéről, a Majestic elől,
és kalapjában ugyanúgy árválkodott a 20 centime-os. Beledobtam pár
pénzdarabot, mire ő minden jót kívánt nekem angolul. Vajon ő is
Beverly Hillsbe készül?

7.
50 fölött, lassítás nélkül
SOSE IZGATOTT KÜLÖNÖSEBBEN a születésnapom, még a kerek
évfordulók sem, amelyek azt jelezték, hogy sikerült életem újabb tíz
évén átevickélnem. Dolgoztam a harmincadik születésnapomon, és
dolgoztam a negyvenedik születésnapomon is, és semmi kivetnivalót
nem találtam abban, hogy dolgozzam az ötvenediken is. De nem
tehettem. Feleségem őnagyságának más elképzelései voltak.
- Fél évszázad nagy idő - mondta. - Ennyi ideje élsz a világon. Ha
meggondoljuk, mennyi bort nyakalsz, ez nem kis teljesítmény. Meg
kell ünnepelnünk.
Ha egy bizonyos vonás megjelenik az állán, fölösleges vitatkozni
vele. Így aztán arról diskuráltunk, hogyan és hol történjék a dolog.
Sejthettem volna, hogy a feleségem már megszervezett mindent;
javaslataimat - hogy menjünk el Aixbe, rendezzünk déjeuner flottant-
85
t a medencében, vagy ruccanjunk le egy napra a cassis-i
tengerpartra - csakis udvariasságból hallgatta végig. Amikor
kifogytam az ötletekből, rákezdte ő.
- Piknikezünk a Lubéronban néhány közeli barátunkkal - mondta.
Így kell tisztességesen megülni egy születésnapot Provence-ban. Lírai
színekkel ecsetelte a napsütötte erdei tisztás fény-árnyék játékát.
Még hosszú nadrágot sem kell vennem. Isteni lesz.
Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne egy piknik isteni. Piknikes
élményeim Angliára korlátozódtak, és nem hagytak túl kellemes
emléket. Csak a nyirkos földről a gerincemig kúszó nedvesség jutott
róluk eszembe, a viaskodás a hangyákkal a szendvicsekért, a langyos
fehérbor és persze a pánikszerű fedezékbe vonulás, amikor az
elkerülhetetlen felhő a fejünk fölé ért és ránk zúdult. Utálom a
piknikeket. Elég udvariatlanul ezt meg is mondtam.
Ez a piknik, mondta a feleségem, más lesz, mint a többi. Ő már
mindent eltervezett. Igazság szerint már régóta folytatta a
tárgyalásokat Maurice-szal, és elképzelése szerint a dolog nem csak
összkomfortos, de roppant festői is lesz. Felér majd egy
glyndebourne-i piknikkel szép időben.
Maurice, a buoux-i Auberge de la Loube séfje és tulajdonosa,
valamint a lovak nagy barátja az évek során összegyűjtött és
restaurált két vagy három tizenkilencedik századi calèche-t, vagyis
fogatot, egy hintót, és egy valódi postakocsit, une vrai diligence-ot.
Kalandvágyóbb vendégeinek fel is ajánlotta, hogy ebéd előtt
kocsikázzanak. A feleségem szerint pont nekem való a dolog.
Minek szálljak szembe a megváltoztathatatlannal, úgyis hiába.
Meghívtuk nyolc barátunkat, aztán szurkoltunk erősen a jó időért,
bár kevésbé, mintha Angliában lennénk. Igaz, úgy két hónapja, április
elején esett utoljára, de Provence-ban a június mindig
kiszámíthatatlan és néha esős.
Ám amikor reggel hétkor felébredtem és kimentem a kertbe, az ég
végtelen kéken nyújtózott, színe akár a Gauloise-dobozé. Meztelen
talpam alatt meleg volt a kockakő, és gyíkjaink már mozdulatlanná
merevedve őrködtek napozóállásukban a ház falánál. Ilyen reggelre
ébredni önmagában felér egy születésnapi ajándékkal.
Egy meleg nyári reggel a Lubéronban, amikor az ember tejszínes
kávéjával, a café créme-mel kiül a teraszra, hallgatja a méhek
duruzsolását a levendulabokrok között, és nézi, ahogy a fény csillogó
sötétzöldre festi az erdőt, ez jobb, mint hirtelen örökséghez jutni. A
meleg engem mindig fizikai jóérzéssel és optimizmussal tölt el. Egy
perccel sem éreztem magam negyvenkilenc évesnél idősebbnek, és
ahogy lenéztem napbarnított, csupasz lábujjaimra, azt reméltem,
hogy a hatvanadik születésnapomat ugyanígy ünnepelem majd.
Valamivel később, amikor a meleg már forrósággá változott, a
méhek zümmögését egy dízelmotor dübörgése nyomta el, és egy
terepszínűre festett, nyitott tetejű Land Rover pöfögött föl a
kocsifelhajtón nehézkesen, majd porfelleget verve megállt. Bennett
érkezett meg barnára sülve, katonai sortban és ingben, harckocsizó
napszemüvegben, mintha a sivatagi hadtest felderítője lenne; a
járgányt pedig elborították a benzines kannák, katonai oldalzsákok és
egyéb felszerelések. Csak a fejfedője, egy Louis Vuitton baseballsapka
szúrt volna szemet El Alameinnél. Az N 100-as főútnál lépte át az
ellenséges vonalakat, sikeresen elfoglalta Ménerbes-et, és készen állt
a végső előrenyomulásra a Lubéronba.
- Te jó isten, de megvénültél! - mondta. - Elintézhetek egy gyors
telefont? Otthagytam a fürdőnadrágomat abban a házban, ahol
tegnap éjjel megszálltam. Khaki színű, mint Noriega tábornok alsója.
Nagyon egyedi, nem szeretném elveszíteni.
Amíg Bennett telefonált, összeszedtük két másik vendégünket és a
három kutyát, és betereltük őket az autóba. A többiekkel Buoux-ban
találkoztunk. Bennett nagy sokára előjött a házból, megigazgatta
baseballsapkájának ellenzőjét, majd végre, elindultunk. Konvojban
haladtunk. A Land Rover és sofőrje tetemes érdeklődést váltott ki az
út két oldalán derékig a szőlőjükbe temetkező parasztokból.
Bonnieux után a táj vadabb és élénkebb színű lett, a szőlők átadták
helyüket a szikláknak, a tölgysövényeknek és a lila
levendulamezőknek. Eltűntek az autók és a házak. Mintha legalább
száz mérföldre lettünk volna a divatos lubéroni falucskáktól. Nagy
megelégedéssel töltött el, hogy létezik még ilyen vad és beépítetlen
vidék. Itt aztán hiába keresne bárki Souleiado-butikot vagy
ingatlanügynöki irodát.
Befordultunk a mély völgybe. Buoux álmosan terpeszkedett. A
Mairie melletti farakás tetején lakó kutya fél szemét kinyitotta,
tessék-lássék vakkantott egyet; egy kölyökmacskát tartó kisgyerek
fölnézett a szokatlan forgalom láttán, szeme két kis fehér csészealj
barna ábrázatában.
A fogadó körüli téren mintha filmforgatás lett volna, ám ennek a
filmnek se a cselekményét, sem a szereplőit, sem a stílusát nem
találták még ki. Volt ott fehér öltöny széles karimájú
panamakalappal, sortok spárgatalpú vászoncipővel, egy selyemruha,
egy mexikói peonöltözék, sálak, élénk színű kendők, többféle színű
és életkorú lapok, egy puccparádéba öltöztetett bébi, és persze Land
Roveréből kiugró, felszerelésellenőrzést tartó sivatagi emberünk.
Maurice előjött a lovak állásai közül. Mosolygott ránk és a csodás
időre. Provence-i ünneplő volt rajta: fehér ing és nadrág, fekete
cipőpertli-nyakkendő, hozzá vörös mellény és egy lapos, régi
szalmakalap. Barátja, aki a másik hintót készült vezetni, ugyancsak
fehérben volt, és ezt remekül kiemelte széles karmazsinvörös
nadrágtartója és őszbe csavarodó bajusza. A megszólalásig olyan volt,
mint Yves Montand A Paradicsom...-ban.
86
- Venez! - mondta Maurice. - Nézzék meg a lovakat! - Átvezetett
bennünket a kerten, és az étvágyunk felől érdeklődött. Az előőrs
tagjai ugyanis már elindultak teherautóval a piknik helyszínére, hogy
mindent elrendezzenek, és nagyjából a teljes falu ellátására elegendő
ennivalót vittek magukkal.
A lovak az árnyékban álldogáltak kipányvázva, szőrük fényesre
csutakolva, sörényük, farkuk megfésülve. Egyikük felnyerített, és
Maurice mellényét szimatolta, kockacukrot keresve. Az apja
nyakában trónoló legifjabb vendég elbűvölten gügyögni kezdett a
hatalmas szörny láttán, előre hajolt, és rózsaszín ujjacskájával
kíváncsian megbökdöste a fenevad fényes barna oldalát. A ló azt
hitte, légy, és csapott egyet-kettőt hosszú farkával.
Maurice és Yves Montand befogták a lovakat a pirossal szegélyezett
fekete, nyitott calèche és a feketével szegélyezett piros, hét üléses
diligence elé. Mindkettő olyan tükörfényesre súrolva, olajozva,
viaszolva ragyogott, mintha vadonatúj lenne. Maurice egész télen
dolgozott rajtuk, ezért voltak ilyen makulátlanok. Az egyetlen
modern felszerelés a hintókon egy kürt méretű és formájú, özönvíz
előtti autóduda volt, hasonló, ám rosszabb állapotú hintók
megelőzésére, illetve könnyelmű csirkék riogatására, ha megfordulna
a fejükben, hogy átszaladjanak az úton.
87
- Allez! Montez!
Beszálltunk tehát, és elindultunk szigorúan betartva a
sebességkorlátozást a falun belül. A kutya a farakáson búcsút
vakkantott, és ezzel kint is voltunk a nyílt vidéken.
Ha az ember hintón utazik, egyszerre sajnálni kezdi, hogy
feltalálták az autót. Hintóból minden másnak látszik: sokkal
erőteljesebbnek és talán érdekesebbnek. A kocsi kényelmesen
ringatózva veszi át a ló járásának ütemét és az út domborulatának
változásait. Régi, kedves, szinte elfeledett zajok hallatszanak: a
lószerszám nyikorgása, a paták dobogása és a kavicsok csikorgása az
acélkerekek alatt az úton. És az illatok: a lovak friss, meleg szaga
összekeveredik a nyeregszappan, a kocsikenőcs és a mezők illatával,
amely ablakok híján akadálytalanul jut el az utas orrába. Na és a
sebesség, vagyis hát a sebesség hiánya, amely időt enged a
nézelődésre. Ha az ember autózik, gyorsan mozgó fülkében ül, csak
elmosódott foltokat lát, elszigetelődik a tájtól. A hintóban maga is
része a tájnak.
88
- Trottez ! - Maurice megsuhintotta a ló hátsóját az ostorral.
Kettes sebességbe kapcsoltunk. - Ez egy lusta, ez, ni - mondta. - És
falánk. Visszafelé szaporábban megy, mert tudja, hogy enni kap.
Tágas, vörös mező bontakozott ki a szemünk előtt az alattunk
fekvő völgyben, telis-teli pipaccsal. Magasan az égben egy
egerészölyv körözött kiterjesztett szárnnyal, mozdulatlanul, a
levegőben egyensúlyozva, majd alábukott. Pár pillanatra felhő takarta
el a napot, s mögüle sötét, majdnem fekete nyalábokban tűztek ki a
sugarak.
Keskeny ösvényre kanyarodtunk az országútról a fák közé. A paták
dobogását elnyelte a vadon növő kakukkfű szakadozott, illatos
szőnyege. Megkérdeztem Maurice-t, hogyan találja a piknikező
helyeket, ő meg elmesélte, hogy szabadnapján minden héten lóháton
járta a vidéket, s néha órákon át egyetlen lélekkel sem találkozott.
- Csak húszpercnyire vagyunk Apttól - mondta -, de ide senki
nem jön fel. Csak én meg a nyulak.
Az erdő egyre sűrűbb, az ösvény egyre keskenyebb lett, a hintó
éppen csak elfért már. Azután elhagytunk egy sziklás kiszögellést,
átférkőztünk egy lomb-alagúton, és meg is érkeztünk. Készen állt
minden, terített asztal és ebéd várt minket.
89
- Voilá! - mondta Maurice. - Le restaurant est ouvert.
A tágas, füves tisztáson egy dús tölgycserje árnyékában tíz
személyre terített asztal állt. Ropogós, hófehér abrosszal, keményített
damaszt szalvétával, jegesvödrökkel. Az asztalon friss virág, tökéletes
étkészlet, körülötte kényelmes székek. Mögötte egy réges-rég üresen
álló homokkő borie állt, amelyet sebtében Rusztikus bárrá
alakítottak. Pezsgők durrantak, poharak csilingeltek. A piknikkel
szembeni aggályaim gyorsan eloszlottak. Itt aztán szó sem volt
nedves fűről és hangyás szendvicsekről.
Maurice kötéllel elkerített egy részt a tisztásból, és kifogta a
lovakat. Azok olyan boldogan hemperegtek a fűben, mint két,
fűzőjétől megszabadított idős hölgy. A delizsánsz függönyeit
behúzták, a társaság legifjabb tagja oda vonult vissza szundikálni, mi
többiek pedig a borie aprócska udvarán ittunk egy pohár frissítő,
jégbe hűtött őszibarackpezsgőt.
Csodás dolog, amikor egy különleges élmény hangulata magával
ragadja az embereket. Maurice keresve sem találhatott volna nálunk
jobb közönséget, de meg is érdemelte. Mindenre gondolt, mindenről
gondoskodott, a tartalékjégtől a fogpiszkálóig. Nemigen fenyegetett
az éhenhalás veszélye. Maurice felszólította a társaságot, hogy
foglaljon helyet, és megkezdte a gasztronómiai idegenvezetést az első
fogással: sárgadinnye, fürjtojás, tejszínes tőkehalpástétom,
vadhúspástétom, töltött paradicsom, fűszeres, marinált gomba, és így
tovább, szinte a végtelenségig. Az árnyas lombok alatt roskadozott az
asztal, akár egy valószínűtlenül tökéletes csendélet azokból a
művészi szakácskönyvekből, amelyeknek vajmi kevés közük van a
konyhához.
Rövid szünet következett, s ekkor megajándékoztak életem
legnehezebb és legtökéletesebb születésnapi üdvözlőkártyájával, egy
közel méteres átmérőjű fém közlekedési táblával, amelyen nagy,
fekete számok idézték eszembe kíméletlenül a múló évek számát: 50.
90
Bon anniversaire et bon appétit!
Hősi mennyiségeket ettünk és ittunk, a fogások között fel-
felálltunk pohárral a kezünkben járni egyet felfrissülésül. Aztán
visszatértünk az asztalhoz folytatni a lakomát. Az ebéd majdnem
91
négy órán át tartott, és mire a kávét és a születésnapi gâteau-t is
felszolgálták, mindnyájan elértük az elégedett ernyedtségnek azt a
fokát, ahol már a beszélgetés is lelassul. A világ rózsaszínben
tündökölt. Nagyszerű életkor az ötven.
A lovak megérezhették utasaik súlynövekedését, amikor elhagytuk
a tisztást, és rátértünk a Buoux-ba vezető útra, ennek ellenére
rakoncátlanabbak voltak, mint reggel, dobálták a fejüket, és remegő
orrcimpával szimatolták a levegőt. Hirtelen szélrohamok kaptak bele
a szalmakalapokba, valahol mennydörgés morajlott. A kék ég percek
alatt fekete lett.
Éppen elértük az országutat, amikor lecsapott a jégeső:
borsószemnyi darabok záporoztak fájdalmasan a fejünkön a nyitott
caléche-ben, és lepattantak a ló széles, vizes hátáról. Nem kellett már
az ostor, a paripa teljes sebességgel, fejét leszegve, gőzölgő testtel
vágtatott előre. Maurice szalmakalapjának karimája gazdája jégverte
fülére tapadt, vörös mellénye pedig vérét ontotta a fehér nadrágra.
92
Maurice nevetett. - Oh, lá lá, le piquenique anglais!
A feleségemmel sátrat csináltunk az egyik úti takaróból, és
hátrafordultunk megnézni, hogyan bírja a delizsánsz a zuhét. A tető
korántsem volt olyan ellenálló, mint kezdetben látszott. Kezek
nyúltak ki a belsejéből, és kalapszámra öntözték ki a becsurgott vizet.
Mire megérkeztünk Buoux-ba, Maurice karja elzsibbadt, lába
elmerevedett, olyan erősen vissza kellett fognia a ló erőltetett
vágtáját. Az állat már érezte az otthon és a vacsora illatát. Pokolba
kívánta az embereket a piknikjükkel együtt.
Az ázott, mégis vidám vendégsereg az étteremben gyülekezett,
hogy teával, kávéval és marc-ral feledtessék a vihar
megpróbáltatásait. Hol voltak már a reggeli elegáns piknikezők?
Csöpögő, csatakos hajú figurák léptek a helyükbe, többé vagy kevésbé
átlátszó ruházatban. Egy valaha fehér és sűrű szövésű nadrág alól
most egy alsónadrág piros betűi kívántak nekünk boldog karácsonyt.
Könnyű, lenge ruháink testünkre tapadtak, a szalmakalapok pedig
úgy néztek ki, mint egy-egy tál ázott kukoricapehely. Mindenki saját,
külön pocsolyájában álldogált.
Madame és Marcel, a pincér, akik a furgonban utaztak visszafelé, a
marc mellé száraz ruhát is osztogattak. A vendéglő öltözővé alakult.
Bennett, baseballsapkájának ellenzője alatt mélázva érdeklődött,
kaphatna-e kölcsön egy fürdőnadrágot: a Land Rover ugyanis elázott;
a vezetőülésen tocsogott a víz.
- De legalább vége a viharnak - mondta, amikor kinézett az
ablakon.
Buoux-ban tényleg vége lett, Ménerbes-ben viszont el sem
kezdődött. A kocsifelhajtó ugyanolyan poros volt, a fű kiégett, az
udvar tűzforró. A háztól nyugatra fekvő ikercsúcsok között a nap
egyensúlyozott egy pillanatig, aztán alábukott a vöröslő égen.
- Szóval - kérdezte a feleségem , megszeretted a piknikeket?
Micsoda kérdés! Mi az, hogy megszerettem! Imádom a piknikeket!

8.
A zsaru
NEM VOLT SZERENCSÉM. Pont aznap nem tudtam aprót dobni a
parkolóórába, amikor a cavailloni közlekedési felügyelet akciónapot
tartott. A felügyelet egészen pontosan két tagból áll: ezek ketten jól
kipárnázott, lassú mozgású emberek, akik mindent elkövetnek, hogy
félelmetesnek tűnjenek csúcsos sapkájukban és napszemüvegükben,
amint nagy elszántsággal haladnak autóról autóra, hogy
93
contravention-ra leljenek.
Végre találtam egy üres parkolóórát, amelybe pénzt dobhattam
volna, ezért bementem egy közeli caféba pár egyfrankost váltani.
Amikor visszatértem az autóhoz, egy kékbe öltözött, tekintélyes alak
gyanakodva vizslatta a parkolóórát. Végigmért, rám villantotta
napszemüvegét, és megkocogtatta a parkolóórát a tollával.
- Lejárt!
Magyarázkodni kezdtem, de nem volt olyan hangulatban, hogy
bármiféle enyhítő körülményt figyelembe vegyen.
94
- Tant pis pour vous - mondta. - C’est une contravention.
Körülnéztem, és láttam, hogy vagy fél tucat autó parkol fizetés
95
nélkül. Egy magon , törmelékkel megrakott teherautója a mellékutca
sarkán állt, teljességgel eltorlaszolva a kijáratot. Az út másik oldalán
egy furgon állt keresztben a gyalogátkelőn. E kirívó
szabálytalanságok mellett az én bűnöm igazán eltörpült, és ezt botor
módon meg is mondtam.
A hatósági személy tudomást sem vett rólam. Ingerült horkantáson
kívül más válasz nem érkezett, és az utak védőszentje megkerült
engem, hogy felírhassa autóm rendszámát. Felütötte noteszát, és az
órájára nézett.
Éppen nekifogott papírra vetni bűneimet - sőt valószínűleg extra
bírságot készült kivetni rám szemtelenségem miatt -, amikor a
kávéházból, ahová pénzt váltani mentem, ordítás hallatszott.
96
- Eh, toi! Georges!
Georges meg én körülnéztünk. Zömök ember igyekezett felénk az
asztalok és a székek között. Egyik ujját felemelve ingatta, ami a
provence-i jelbeszédben a heves tiltakozás jele.
Georges és a zömök férfi vagy öt percen keresztül élénken
gesztikuláltak, vállukat rángatták, és egymás mellkasát bökdösték
zordan, és rólam vitatkoztak. Igenis úgy van, mondta a jövevény, az
úr épp az előbb érkezett, és igenis pénzt váltani ment a kávéházba.
Erre tanúk is vannak. Széles taglejtéssel mutogatott a kávéház felé,
ahol három-négy arc fordult felénk a bár homályából.
- A törvény az törvény - mondta Georges. - Ez egyértelmű
contravention. Különben is, most már elkezdtem kitölteni az űrlapot,
tehát a dolog végjeges és visszavonhatatlan.
97
- Mais c’est la connerie, ça. Töltsd ki a nevet másképp, és add oda
annak a fafejnek, aki ott a teherautójával akadályozza a forgalmat.
Georges meghátrált. Nézte a teherautót, aztán a noteszt, még egyet
horkantott, majd hozzám fordult, hogy az övé legyen az utolsó szó:
 - Legközelebb legyen aprója! - Szigorúan nézett rám, nyilván
emlékezetébe véste bűnös vonásaimat. Jól jön az még, ha netán egy
nap egy gyanúsítottat kell előállítania, azután odébb ment a kőműves
teherautója felé.
Megmentőm vigyorgott és a fejét csóválta.
- Ennek káposztálé lötyög a fejében!
Megköszöntem a közreműködését és meghívtam egy italra.
Bementünk a caféba, és leültünk egy homályos sarokba. Ott
ücsörögtünk vagy két órán keresztül.
Emberemet Robert-nek hívták. Nem is volt annyira alacsony, se
kövér, csak vastag nyaka, széles melle és hordóhasa mutatta
zömöknek. Ha mosolygott, impozáns bajusza alatt és nikotinsárga
fogai közt megvillantak az arany pótlások, barna szemében meg a
vidámság. Valami link báj lengte körül, egy szeretni való csibész bája.
El tudtam volna képzelni, hogy a cavailloni piacon árul garantáltan
örök életű étkészleteket és majdnem valódi Levi’st, vagy bármit, ami
előző este „esett le a kamionról”.
Kiderült, hogy azelőtt rendőrként dolgozott, Georges-zsal még
abból az időből ismerték és utálták egymást. Most egy biztonsági cég
tanácsadója, és riasztórendszereket árul a lubéroni
nyaralótulajdonosoknak. Manapság teli van minden cambrioleur-
98
rel , ezek minden nyitott ablakot és bezáratlan ajtót észrevesznek.
De ez remek az üzlet szempontjából. Meg is kérdezte, van-e
99
riasztóberendezésünk. Nincs?! Quelle horreur! Odacsúsztatta
névjegyét az asztalon, amelyen ott állt a neve és cégének jelmondata:
„A 21. század riasztóberendezései.” Ez furcsa ellentétben állt a cég
emblémájával, amelyen egy ágon gubbasztó papagáj rikácsolta: Au
100
voleur!
Érdekelt a rendőrségnél végzett munkája, meg az is, hogy miért
hagyta abba. Gitane-füstbe burkolózva hátradőlt, meglengette üres
pastisos poharát a bárpult felé, és mesélni kezdett.
Eleinte lassan mentek a dolgok. Várt az előléptetésre, mint
mindenki más, átrágta magát a rutinfeladatokon, az unalmas
papírmunkán, és várta, mikor következik végre valami izgalmas eset.
Aztán egy hétvégén, amikor pár napos szabadságát töltötte Fréjus-
ben, bekövetkezett a fordulat.
Mindennap egy tengerparti kávéházba ment reggelizni, és mindig
ugyanabban az időben jelent meg egy ember a strandon szörfleckét
venni. Robert a nyaralók lusta kíváncsiságával figyelte, hogyan
mászik fel a pasas a szörfdeszkára, esik le, majd mászik fel újra.
Ismerősnek tűnt. Nem találkozott vele soha, ezt biztosan tudta, de
valahol már látta. Nyakán feltűnő szemölcs volt, bal karján tetoválás,
csupa olyan apró jel, amelyek megjegyzésére egy rendőrt kiképeznek.
A szörföző profilja nem hagyta nyugodni Robert gondolatait, meg a
szemölcs a nyakán és az enyhén horgas orra.
Két nap múlva jött rá, miért. Látta már ezt a profilt fekete-
fehérben, alatta egy számmal: szerepelt a bűnügyi nyilvántartóban. A
szörfösnek priusza volt.
101
Robert elballagott a helyi gendarmerie-re , és fél órán belül már az
arcképet tanulmányozta. A szörfös az előző évben szökött meg a
102
börtönből. Veszélyes bűnözőnek számított, a gang de Gardanne
vezére volt. Különös ismertetőjelei között ott szerepelt a szemölcs a
nyakán és a tetoválás a bal karján.
- Csapdát állítottunk neki - mesélte Robert hahotázva. Húsz
fürdőzőnek álcázott rendőr jelent meg másnap kora reggel a
103
strandon, és igyekezett beleolvadni a környezetbe bronzage-uk
feltűnő hasonlósága ellenére. A rendőröknek ugyanis csak az alkarjuk
sül le, egy kicsit a nyakuk, és persze az arcuk, egyébként tetőtől talpig
hófehérek.
Szerencséjükre a szökött bűnöző csakis azzal volt elfoglalva,
hogyan kapaszkodjék fel a deszkára, és nem talált semmi gyanúsat
abban, hogy húsz hófehér bőrű egyén őgyeleg körülötte, egészen
addig, amíg körül nem vették a sekély vízben, és le nem csaptak rá.
Fréjus-i luxuslakásának átkutatása két Magnum 357-es revolvert és
három gránátot eredményezett.
Robert-t előléptették és civil ruhás szolgálatra rendelték a
Marignane repülőtéren, ahol kamatoztathatta megfigyelési
képességeit.
Itt a szavába vágtam, mert engem mindig megdöbbentett a rendőri
készenlét látszólagos hiánya Marseille-ben. Az érkező utasok ott
hagyhatják kézipoggyászaikat a barátaiknál, ismerőseiknél, amíg
elmennek a többi csomagért, ráadásul, ha kézipoggyászon kívül nincs
egyéb csomagjuk, keresztül sem kell menniük a vámvizsgálaton. Ha
meggondoljuk, miféle hírnévnek örvend Marseille, ez a lazaság
meglehetősen furcsa.
Robert félrehajtotta a fejét, és tömpe ujjával az orrát simogatta.
104
Azért a helyzet nem ennyire décontracté , mint ahogy kinéz,
105
mondta. A rendőrök és a douaniers néha üzletembernek, máskor
farmeros, pólós turistának öltözve mindig ott vannak az utasok
között, jönnek-mennek a parkolóban, nézelődnek és figyelnek. Ő
maga is fogott egy-két kisstílű csempészt, ne gondoljak semmi
nagyszabásúra, csak amatőrökre, akik azt képzelték, hogy a
parkolóban már biztonságban vannak, szabadon veregethetik egymás
vállát, és beszélhetnek a dologról. Ostobák.
De voltak hetek, amikor a világon semmi sem történt, és végül az
unalom lett a veszte. Meg a zizije. Vigyorgott, és hüvelykujjával lefelé
mutogatott a két lába közé.
Megállított egy lányt - egy csinos, jól öltözött, egyedül utazó lányt,
ilyen a klasszikus drogfutár -, amikor az éppen beült egy svájci
rendszámú autóba. Föltette neki a szokásos kérdést: „Mióta van az
autó Franciaországban?” A lány először ideges lett, aztán barátságos,
aztán még barátságosabb, majd együtt töltötték a délutánt a reptéri
tranzithotelban. Látták őket együtt kijönni. Ez lett Robert
karrierjének vége. Fini. Különös, hogy ugyanezen a héten a marseille-
i börtön egyik fegyőrét is rajtakapták, amint skót whiskyt adott be
preparált joghurtos üvegekben az egyik elítéltnek. Neki is fini.
 Robert vállat vont. Helytelen és hülyeség is, ám a rendőrök sem
106
szentek. Mindig van néhány brehis galeuse . Poharába nézett, olyan
volt, mint maga a bűnbánat szobra, aki szánja-bánja múltbeli
tévedéseit. Egyetlen botlás, és a karriernek lőttek. Nagyon
megsajnáltam, és ezt meg is mondtam neki. Megveregette a vállamat
az asztal fölött, majd az emelkedett hangulatot tönkretette azzal a
kijelentéssel, hogy még egy ital megvigasztalná. Fölkacagott, én meg
azon töprengtem, vajon mennyi igaz abból, amit mesélt.

PASTISTÓL FŰTÖTT, KEDÉLYES monológja során Robert egyszer

megemlítette, hogy beugrik hozzánk valamelyik nap, és ad néhány jó
tanácsot biztonsági berendezéseink beszerzését illetően.
Kötelezettséggel nem jár a dolog, de ha úgy döntenénk, bebiztosítjuk
magunkat, ő a legmodernebb és legfejlettebb taposóaknákat szereli
be hozzánk prix d’ami, azaz baráti áron.
Megköszöntem, és elfeledkeztem róla. A bárban felajánlott
szívességeket sehol se kell túl komolyan venni, főleg nem Provence-
ban, ahol a legjózanabb ígéret is jó, ha hónapok alatt testet ölt.
Különben is, sokszor láttam, milyen rezzenéstelen arccal hallgatják a
honpolgárok az utcán vijjogó autóriasztókat, tehát cseppet sem
voltam meggyőződve az elektronikus eszközök kellő hatásáról.
Sokkal inkább bíztam egy ugató kutyában.
Meglepetésemre Robert az ígért időpontban megjelent egy ezüst
BMW-ben, amelyből valóságos „antennaerdő” meredezett. Vészesen
szűk nadrág volt rajta, fekete ing és valami pézsmaszagú, bódító
kölnifelhő lengte körül. Parádés külsejét a vele érkező hölgy
indokolta, akit mint a barátnőjét, Isabelle-t mutatott be. Gordes-ba
indultak ebédelni, és Robert úgy gondolta, összeköti a kellemest a
hasznossal. Ez nagyon ígéretesen hangzott.
Isabelle nem lehetett több húszévesnél. Szőke frufruja gigászi
napszemüvegének keretét súrolta, testének viszont elég csekély
hányadát fedte ruha. Az említett toalett ciklámenszínű spandexből
készült, inkább afféle világító cső volt, és nagyjából combtőnél véget
is ért. A lovagias Robert előre engedte Isabelle-t, mögötte jött föl a
házhoz. Minden egyes lépést kiélvezett. Tudta, mitől döglik a légy.
Isabelle a sminktáskájába mélyedt, én ezalatt körbevezettem
Robert-t. Ő pedig sorra vette a lehangoló, ám nem meglepő
lehetőségeket, amelyeket a házunk bármely csavarhúzóval
rendelkező, besurranó hajlamú idiótának kínált. Megszemlélte az
összes ablakot, ajtót és spalettát, majd mindegyiket
107
hasznavehetetlennek nyilvánította. Hát a kutyák? Aucun problème.
Azokat néhány mérgezett húscafattal el lehet intézni, s akkor a ház
teljes egészében a betörők prédája. Robert valósággal sarokba
szorított, átható after shave-je orrba vágott.
- Magának fogalma sincs, mire képesek ezek az állatok.
Hangját bizalmasra halkította. Nem akarta, hogy madame (a
feleségem) meghallja, amit mondani készül, mert nem szalonképes.
- A betörők legtöbbször babonásak - mondta. - Legtöbb esetben -
annyiszor látott ilyet, hogy elismételni is unalmas -, mielőtt elhagyják
a kirabolt házat, a padlóra ürítenek, sőt ha lehet, a szőnyegpadlóra.
Azt hiszik ugyanis, hogy saját balszerencséjüket ott hagyják a házban.
108
Merde partout - folytatta olyan hangon, mintha éppen belelépett
109
volna. C’est désagréable, non? De még menynyire. A désagréable
enyhe kifejezés…
- De az élet néha mégiscsak igazságos - folytatta Robert. Egyszer
egy egész cambrioleur bandának pontosan ez a babona lett a veszte.
A házat kirámolták, a szajrét teherautóra rakták, és már csak a
távozási szertartást kellett elvégezni. A banda vezérének azonban
meglehetős nehézségei támadtak. Megtett minden tőle telhetőt, de
110
sehol semmi. Szegény ember trés, trés constivé volt. Úgyhogy csak
guggolt ott hosszan, káromkodva, még akkor is, amikor a rendőrség
megérkezett.
Biztatónak találtam a történetet, bár jól tudtam, hogy a francia
átlagot alapul véve mindössze egyötödnyi esélyünk van egy
székrekedéses betörő látogatására. Erre mégsem lehet számítani.
Kimentünk a ház elé, és Robert elkezdte felvázolni a tervét, hogyan
lehetne a házunkat erőddé alakítani. A kocsifelhajtó alján
távirányítású vaskaput alakítanánk ki. A ház elé érintés hatására
működésbe lépő fényérzékelőt telepítünk, amely fényárba borít
minden csirkénél nehezebb élőlényt, amely a házhoz közelít. A
betörők rendszerint már ettől hanyatt-homlok elmenekülnek. De
ahhoz, hogy tökéletes nyugalomban hajtsuk álomra a fejünket, teljes
védelemre van szükség, ez pedig nem más, mint - la maison
111
hurlante .
Robert elhallgatott, hogy kifürkéssze, mit szólok ehhez a
rémséghez, és rámosolygott Isabelle-re, aki a körmeit vizsgálgatta a
napszemüvegén keresztül. Ruhájával összhangban e körmök
tökéletes ciklámenszínben virítottak.
112
- Ca va, chou-chou?
Isabelle megvonta mézszínű vállát, Robert-nek pedig szemlátomást
nehezére esett gondolatait visszaterelni a riasztóberendezésekhez.
Alors, a dolog lényege az elektronikus gerenda, amely minden
ajtót, ablakot, egyszóval minden apró hasadéknál nagyobb nyílást
képes megvédeni. Ha tehát egy elszánt és könnyűléptű betörő túl is
jutna a vaskapun, átóvakodna lábujjhegyen a fényérzékelőn, egyetlen
ujjának érintése az ablakon vagy az ajtón aktiválja a riasztószirénát.
113
Bien sûr növelhetjük is a hangerőt, ha a tetőre erősítőt szerelünk,
így a vijjogás, akár kilométerekre is elhallik majd.
És ez még nem minden. A riasztással egy időben Robert partnere,
akinek Gordes melletti háza elektronikus összeköttetésben áll a
riasztórendszerrel, azonnal elindul a helyszínre töltött pistolet-val és
óriási német juhászával. Több frontos biztonsági rendszerem
114
védelmében tökéletesen tranquille lehetek.
Csöppet sem nyugodtam meg. Azonnal eszembe jutott Faustin a
traktorjával, amint reggel hat órakor dörömböl a vaskapun, hogy
bejusson a szőlőbe. És az éjszaka legváltozatosabb időpontjaiban
 115
felgyulladó fényérzékelő, amikor egy-egy róka, sanglier vagy a
szomszéd macska surran át a kocsifelhajtón. És a tévedésből
felvijjogó sziréna, amely után még mentegetőznöm is kell egy állig
felfegyverkezett embernek, nehogy cafatokra tépjen a kutyája… Nem,
ezen a katonai támaszponton folyamatos, pokoli idegfeszültség volna
az élet. Még ha az augusztusi vendéginvázió ellen akarom magunkat
elbarikádozni, akkor sem éri meg a fáradságot.
Szerencsémre Robert nem nagyon erőltette a dolgot. Isabelle
ugyanis, elégedetten körmei szépségével, napszemüvege beállításával
és világító csőruhája testhez simulásával, menetkészen állt.
116
- Bobo, j’ai faim - búgta lovagjának a kerten át.
117
- Oui, oui, chérie. Deux secondes. - Robert visszafordult hozzám,
és igyekezett ismét az üzletre terelni a szót, de saját belső riasztója
megszólalhatott, és azt vijjogta, hogy a mi házunk biztonsága talán
nem a legfontosabb.
Megkérdeztem, hová mennek ebédelni.
- A La Bastide-ba - felelte. - Ismeri? A volt gendarmerie épületében.
Tudja, aki egyszer zsaru volt, örökre zsaru marad…
Persze, hogy ismerem, mondtam neki, de azt is hallottam, hogy
hotel is van az épületben. Robert kacsintott. Hihetetlenül
sokféleképpen tudott kacsintani. Ez a mostani kacsintás kifejezetten
pajzán volt.
- Nagyon is jól hallotta, barátom - felelte.
9.
Étteremtúra a gourmet-bajnokkal
RÉGISRŐL A BARÁTAINKTÓL hallottunk. Meghívták vacsorára, és a
meghívás napján már délelőtt telefonon kérdezősködött, mi lesz a
menü. Ez még Franciaországban is furcsának számít, pedig itt az
emberek a szokásosnál jobban érdeklődnek az evés iránt. Vajon miért
kérdi, kíváncsiskodott a háziasszony. Az étlapon amúgy hideg töltött
 118
moule szerepelt, sertéssült szarvasgombamártással, sajtok és házi
készítésű sörbetek. Talán valamelyiket nem szereti? Allergiás?
Vegetáriánus lett? Csak nem diétázik?!
- Szó sincs róla - felelte Régis. Egyik fogás jobban hangzik, mint a
119
másik. Csak éppen van un petit inconvénient : heves
aranyérbántalmaktól szenved, ezért képtelen végigülni egy teljes
vacsorát. Egyetlen fogást bír csak ki kínlódás nélkül, ezért akarta
kiválasztani a számára legkívánatosabbat. Biztos benne, hogy a
háziasszony együtt érez vele kínos helyzetében.
Mivel Régisről volt szó, a háziasszony természetesen együtt érzett.
Később elmesélte nekünk, hogy Régis teljes életét az asztal
örömeinek szenteli, tudományosan, sőt majdhogynem megszállottan
érdeklődik az ételek-italok iránt. Mégsem falánk, szó sincs róla. Régis
gourmet, akinek történetesen hatalmas és kivételesen kifinomult
étvágya van. Szenvedélyét ráadásul roppant szórakoztatóan tálalja,
olyan nézeteket vall az angolok evési szokásairól, amelyeket mi is
érdekesnek találhatunk. Nem bánnánk meg, ha találkoznánk vele, ha
120
már kigyógyult crise postérieur-jéből .
Néhány héttel később, egy este került sor a dologra.
Sietve érkezett, egy üveg Krug pezsgőt szorongatva a kezében,
amely nem volt még kellően hideg. Az első öt percben a jegesvödörrel
bíbelődött, hogy megfelelő hőmérsékletűre hűtse a pezsgőt,
amelynek 5 és 7 fok között kell lennie. Óvatosan forgatta az üveget a
vödörben, és közben egy előző heti vacsorameghívásról mesélt, ami
valóságos gasztronómiai katasztrófa volt. Az egyetlen élvezetes
pillanat a végén következett be, amikor az egyik vendég hölgy
elbúcsúzott a háziasszonytól.
- Igazán különleges élményben volt részünk - mondta. - A pezsgőn
kívül minden más hideg volt.
Régis egész testében rázkódott a nevetéstől. Olyan finoman húzta
ki a dugót a palackból, hogy a pezsgőnyitást egy halk, szénsavas
sóhajon kívül semmi nem jelezte.
 Nagydarab ember volt Régis, sötét hajú, húsos, de a szeme
mélykéken ragyogott. Meglepő, de ez előfordul olykor a füstös-kreol
provanszál arcok között. Öltözéke is kirítt a többiek hagyományos
ruhái közül, ugyanis pirossal szegélyezett halványszürke melegítőben
volt. Mellén hímzés: Le Coq Sportif. Lábán edzőcipőt viselt, bonyolult
felépítésű holmit, több színű és rétegű gumitalppal, amely
alkalmasabbnak tűnt maratoni futáshoz, mint az asztal alá egy
vacsora során. Meglátta, hogy bámulom.
- Az evéshez kényelmesen kell öltöznöm - jelentette ki.
És nincs kényelmesebb, mint a sportruházat. Ráadásul ráncigálta
meg melegítőnadrágja gumis derekát - itt van még hely a repetának
121
is. Très important - vigyorgott, és megemelte a poharát. - Angliára
és az angolokra, feltéve, hogy megtartják a főztjüket saját maguknak.
A legtöbb francia többé-kevésbé megvetően nyilatkozik a cuisine
122
anglaise-ről , anélkül hogy igazán ismerné. Régis azonban más volt.
Ő alaposan tanulmányozta az angolokat étkezési szokásaikkal együtt
és vacsora közben el is mondta, hol rontjuk el a dolgot.
Szerinte az egész még csecsemőkorban kezdődik. Az angol
csecsemőt ízetlen pempőkkel etetik, olyasféle sans caractère, sans
123
goût táppal, mint egy öntudatlan csirkét. A franciát viszont már
akkor ízlelőbimbókkal rendelkező emberi lényként kezelik, amikor
még foga sincs. Bizonyítékul Régis felsorolta az egyik vezető francia
bébiételgyártó, a Gallia választékát. Szerepelt benne velő, lepényhal,
124
poulet au riz, tonhal, máj, borjúhús, gruyère sajt, levesek,
gyümölcsök, zöldségek, birspuding és fekete áfonya, crème caramel
és túró. Már másfél éves koruk előtt ilyen választékot kínálnak a
kisdedeknek!
- Értik? Az ízlelőbimbókat is tanítani kell. - Elhallgatott, leszegte
a fejét, hogy beszívja az éppen eléje tett tárkonyos csirke illatát, és
melegítője nyakkivágásába gyömöszölte a szalvétát.
Ezután előreugrott néhány évet, amikor az ifjú gourmet
iskolaköteles korba ér. Megkérdezte, emlékszem-e, miket ettem az
iskolában. Hogyne emlékeznék, borzadtam össze, ő pedig megértően
125
bólogatott. Az angol iskolai koszt hírhedten szörnyű. Szürke, trate ,
és gyanús, mivel az ember sosem tudhatja, mit készül leerőltetni a
torkán. Ezzel szemben a falusi iskolában, ahová az ő ötéves kislánya
jár, a heti menüt mindig kiragasztják a hirdetőtáblára, nehogy otthon
véletlenül ugyanazt főzzék. És mindennap háromfogásos ebédet
adnak. Tegnap például a kis Mathilde zellersalátát evett egy szelet
126
sonkás-sajtos guiche-sel, aztán riz au saucisses -t és sült banánt.
Voilá! Mi ez, ha nem az ízlelőbimbók nevelése? Az eredmény pedig
az, hogy a francia felnőtt többet vár az evéstől és jobban értékeli,
mint az angol.
Régis fölszeletelt egy kövér körtét a sajthoz, közben késével vádlón
rám mutogatott, mintha én lennék a felelős a rosszul nevelt angol
ízlelőbimbókért.
- Végül pedig - folytatta - elérkeztünk az éttermekhez. -
Sajnálkozva ingatta a fejét, és széttárt karját az asztalra helyezte,
tenyere fölfelé nézett, mint a mérleg serpenyője. - Egyfelől van az
angol pub - emelte föl a bal kezét. - Festői, de a koszt csak arra való,
hogy fölszívja a sört. Másfelől - emelte a jobbját - vannak a drága
éttermek, a hommes d’affaires, az üzletemberek számára, akiknek
úgyis a cégük állja a számlát.
- És mi van középen? - Régis nézegette az űrt a két keze között,
szája sarka lefelé biggyedt, húsos arcára reménytelenség ült. -
127
Középen pusztaság van, rien . Hol vannak a maguk bistrot-i? Hol
128
vannak a maguk rendes bourgeois éttermei? Hol vannak a maguk
129
relais routiers-i ? A gazdagokon kívül ki engedheti meg magának
hogy jót egyen egy étteremben Angliában?
Szerettem volna vitatkozni vele, de nemigen tudtam. Ugyanazokat
a kérdéseket tette fel, mint mi magunk, amikor vidéken éltünk
Angliában. Választhattunk pubok és puccos éttermek között, ahol az
illem illúziójáért londoni árakat kellett fizetni. Végül feladtuk;
legyőztek bennünket a mikrobán melegített specialitások és a bájos,
de dilettáns Justinok és Emmák által hercig kis kosárkában felszolgált
asztali borok.
Régis a kávéját kavargatta, és ingadozott a Calvados és a karcsú,
hűtött palackban várakozó, az avignoni Manguinből való eau de vie
130
de voires között. Megkérdeztem, melyik a kedvenc vendéglője.
- Hát ott van a Les Baux - mondta. - Persze annak az ára is
hajmeresztő. - Csuklóból meglóbálta a kezét, mintha megégette
volna az ujjait. - Semmiképp se hétköznapokra való. A magam
részéről jobban kedvelem a szerényebb, kevésbé nemzetközi
helyeket.
- Szóval a franciásakat - mondtam.
- Voilá! Hát ez az! Ahol az ember megkapja a pénzéért, ami jár.
Tudja, ez errefelé még létezik. Minden szinten. Alaposan
tanulmányoztam.
Ebben biztos voltam. Viszont a Les Baux-n kívül még egyetlen
nevet sem mondott, azt pedig még halogattuk, amíg meg nem
nyerjük a főnyereményt a lottón. Valami kevésbé előkelőt mondjon,
biztattam.
- Ha van kedve - javasolta Régis -, próbáljunk ki két helyet. Nagyon
élvezetes lesz. Két teljesen különböző vendéglő, de mindkettő remek.
- Töltött még egy korty Calvadost (persze csak az emésztés kedvéért),
és hátradőlt a székében. - Igen ez az! Ez lesz az én hozzájárulásom les
anglais gasztronómiai neveléséhez. Hozza el madame-ot is,
naturellement. - Számomra ez magától értetődött. Régis felesége
viszont sajnos nem jöhetett velünk. Őneki ugyanis vacsorát kellett
készíteni otthon.

AVIGNONBAN BESZÉLTÜNK MEG találkozót, a Place de l’Horloge

egyik kávéházában. Régis azt ígérte, ott árulja csak el, melyik
éttermet szemelte ki. Cuppogva megcsókolta ujjai hegyét a
telefonban, és azt tanácsolta, ne tervezzünk délutánra más
programot. Egy ilyen fajta ebéd után, amely ránk vár, úgyse lesz
másra energiánk, mint digestif-et kortyolgatni.
Elnéztük, ahogy hömpölygött felénk a téren át. Hatalmas termete
ellenére könnyedén lépdelt fekete kosárlabdás cipőjében. Ezúttal
nyilván elegánsan akart megjelenni, mert fekete melegítőben volt,
húsos combján nagy rózsaszín betűk virítottak: UCLA. Karján
bevásárlókosár és olyan cipzáras táska, amilyenben a francia
131
cégvezetők hordozzák irataikat és elsősegély eau de cologne-ukat .
Rendelt egy pohár pezsgőt, és megmutatta az almánál alig
nagyobb, zsenge kis sárgadinnyéket, amelyeket nemrég vett a piacon.
Nincs más teendő velük, mint kivájni őket, megöntözni szőlőlé és
brandy keverékével, és egy egész napra jégbe hűteni. Olyan íze lesz,
bizonygatta Régis, mint egy ifjú leány ajkának. Bevallom, ilyesmi még
sosem jutott eszembe egy dinnyéről, de ez nyilván csak angol
neveltetésem hiányosságainak tulajdonítható.
Egy utolsó szeretetteljes simogatás a dinnyék üdezöld, kerek
fenekére, azután Régis visszatette őket a kosárba, és figyelmét az
előtte álló feladatra fordította.
- Ma az Hiélybe megyünk - jelentette ki. - Nincs messze, ott van a
Rue de la République-en. Pierre Hiély a konyha igazi mestere! Húsz-
huszonöt éve sürög-forog a lábasok között, igazi zseni! Nála sosem
132
éri csalódás! - Régis a magasba emelte az ujját. - Jamais!
A bejáratnál elhelyezett bekeretezett kis étlapon kívül Hiély
nemigen csalogatja mással a járókelőt. A keskeny ajtó szűk folyosóra
nyílik, maga az étterem pedig az emeleten van. Nem más, mint egy
nagy, halszálka-parkettás, visszafogott színekkel kifestett szoba,
amelyben az asztalok egymástól kényelmes távolságra helyezkednek
el. Ahogy a legtöbb jó francia étteremben, itt is ugyanolyan szívesen
látják a magányos vendéget, mint a nagy társaságokat. Az
egyszemélyes asztalokat sem száműzik valami sötét, félreeső sarokba,
hanem például az utcára néző ablakmélyedésbe helyezik. Ezeket már
el is foglalták öltönyös urak, minden valószínűség szerint helyi
üzletemberek, akik kénytelenek szánalmas két órába beszorítani
ebédidejüket, mielőtt vissza kell menniük az irodába. A többi vendég
rajtunk kívül mind francia volt, és kevésbé is öltözött ki.
Emlékszem, egyszer nem engedtek be egy puccos so-merseti
vendéglőbe, mert nem volt rajtam nyakkendő. Ilyesmi nem fordulhat
elő Franciaországban, se velem, sem mással. Régist például a
melegítőjében mintha egyenesen a zsírégető program edzőterméből
szalajtották volna, madame mégis úgy üdvözölte, mint egy uralkodót,
amikor bevásárlókosarával beállított, és megkérdezte, jó formában
van-e Monsieur Hiély. Madame elnézően mosolygott.
133
- Oui, comme toujours
Régis ragyogott, és a kezét dörzsölte, amíg asztalunkhoz kísértek
bennünket. A levegőbe szimatolt, hátha sikerül az illatokból
megállapítania, mi kerül az asztalra. Egy másik kedvenc
vendéglőjében a séf állítólag beengedi őt a konyhába, ő pedig lehunyt
szemmel, csak az orra után választ.
Álla alá gyűrte a szalvétáját, és valamit motyogott a pincérnek.
134
- Un grand? - kérdezte az.
- Un grand - felelte Régis, és egy perc múlva párás, nagyméretű
üvegkancsó állt előttünk az asztalon. Régis hangja tanárossá vált:
lassan nekikezdett az oktatásnak.
- Komoly éttermekben - kezdte - az ember mindig nyugodtan
135
megbízhat a ház borában. Ez egy Côtes-du-Rhône. Santé. Gigászit
kortyolt, pár másodpercig öblögetett, majd elégedetten sóhajtott.
- Bon. Most pedig, ha megengedik, néhány tanácsot adok az
136
étlappal kapcsolatban. Amint látják, van menu dégustation , ez
csodás, de talán kicsit hosszú egy egyszerű ebédnek. Remek az á la
carte választék. De ne feledjük, miért vagyunk itt. - Szúrósan nézett
ránk a borospohár pereme fölött. - Azért, hogy a maximumot kapjuk
a pénzünkért. Bármelyik jó séf jól tartja az embert fejenként 500
frankért. Az igazi próbatétel az, hogy fele ennyiért mit tud kínálni.
 137
Ezért javaslom a rövid étlapot. D’accord?
Részünkről rendben volt. A rövid étlaptól már a Michelin-
étteremajánló íróinak is csurogni kezdett volna a nyála, nemhogy két
angol amatőrnek. Némi nehézség árán választottunk is. Régis
eközben csöndesen dudorászva szemlélte a borlapot, aztán
odaintette a pincért újabb méltóságteljesen motyogó párbeszédre.
- Ezúttal megszegem a saját szabályomat - mondta. - A ház
vörösbora, mondanom sem kell, hibátlan. De itt rábukkantam egy kis
138
kincsre, pas cher, az Aixtől északra fekvő Trévallon borvidékről.
Nem túl nehéz, de magán viseli a nagy borok minden
jellegzetességét. Majd meglátják.
Az egyik pincér eltávozott a pince irányába, a másik pedig
megérkezett egy-két hideg falattal, hogy éhen ne haljunk az első
fogás érkezéséig. Kis tésztakosárkák voltak tejszínes
tőkehalpástétommal töltve, tetejükön apró, tökéletesen megsütött
fürjtojással, fekete olajbogyóval körítve. Régis némán összpontosított.
Hallgattam a parafa dugók nedves nyikorgását, a pincérek halk
párbeszédét és a kések-villák halk csörömpölését a vékony porcelán
tányérokon.
Régis tisztára törölte a kosárkát egy falat kenyérrel: úgy használta a
kenyeret, mint egy evőeszközt, azzal irányította az ennivalót a villára,
aztán töltött még egy kis bort.
139
- Ça commence bien, eh?
Az ebéd, ahogy kezdődött, úgy is folytatódott: bien. A sűrű,
140
csodásan finom erdei gombamártással felszolgált foie gras -t a
sisteroni házi bárányhúsos kolbász követte, hozzá édes lilahagyma
befőtt és egy külön, lapos tálon ropogós, mégis omlós gratinírozott
krumpli, amely nem volt vastagabb, mint a szalvétám.
Farkaséhsége csillapultával Régis képes volt ismét a társalgásra
koncentrálni. Elmondta, miféle irodalmi terveket forgat a fejében.
Olvasta valamelyik lapban, hogy az avignoni fesztivál idején nyitnak
meg egy nemzetközi központot Marquis de Sade műveinek
 141
tanulmányozására. Még egy operát is bemutatnak le divin marquis
emlékére, sőt pezsgőt neveznek el róla. Ezek az események az
érdeklődés megújulását jelzik a vén szörnyeteg iránt, és - mutatott rá
- még a szadisták is esznek. Az az ötlete támadt, hogy saját
receptjeiket ajánlja majd nekik.
142
Az lesz a címe, hogy Cuisine sadique , Sade márki szakácskönyve -
mondta. - Minden hozzávalót klopfolnak, vernek, megkötöznek és
perzselnek. Az ételleírásokban rengeteg fájdalmas kifejezés szerepel
143
majd, biztos vagyok benne, hogy succés fou lesz Németországban.
De Angliával kapcsolatban várom a tanácsaikat. - Előrehajolt, és
bizalmasan lehalkította a hangját. - Mondják, tényleg igaz, hogy
minden angol férfi, aki magániskolába járt, szereti a… comment
144
dirais-je …kis büntetéseket? - Ismét kortyolt a borából, és fölvont
szemöldökkel pislogott, -…a fenekelést…?
Azt javasoltam neki, keressen egy kiadót, aki Etonben végzett, és
találjon ki egy receptet, amelyben szerepel a korbácsolás.
145
- Qu’est-ce que ça veut dire , korbácsolás?
Elmagyaráztam, amennyire tőlem telt. Régis bólogatott.
Ah, out. Talán csirkemellet lehet így készíteni, némi pikáns
citrommártással. Trés bien. - Aprócska, rendezett betűivel jegyzetelt a
146
csekkfüzete hátlapján. - Un bestseller, c’est certain.
A bestsellert félretoltuk, amíg Régis „idegenvezetést” tartott a
sajtok között. Több ízben megállt út közben, hogy kioktasson minket
147
is és a pincért is a kemény és lágy, piquant és doux, friss és száraz
sajtok helyes arányáról. A huszonvalahány sajt közül kiválasztott
ötöt, és gratulált saját előrelátásához, amiért rögtön két üveg
Trévallont rendelt.
Beleharaptam egy borsos kecskesajtba; éreztem, hogy
orrnyergemen, a szemüveg alatt kiütközik az izzadság. A bor úgy
csúszott, akár a selyem. Csodás ebéd volt, minden tekintetben
tökéletes, amelyet könnyedén és biztonsággal szolgáltak föl a
szakmájuk minden csínját-bínját ismerő pincérek. Mondtam
Régisnek, mennyire ízlett minden, de ő meglepetten nézett rám.
- De hiszen még nincs vége! Egy csomó minden hátra van még. -
Apró habcsókkal teli tányért tettek az asztalra. - Hmm… ezek készítik
elő a gyomrunkat a desszertre. Olyan ízük van, mint a felhőknek. -
Kettőt be is kapott gyors egymásutánban, és körülnézett, nehogy
véletlenül a desszertet felszolgáló pincér elfeledkezzen rólunk.
Ezúttal a sajtosnál nagyobb és jóval megrakottabb zsúrkocsi
érkezett az asztalunkhoz. Egy túlsúlyos egyén számára bizony gondot
148
jelentett volna: nagy tálban friss tejszínhab, fromage blanc,
csokoládés trüffeltorta, sütemények, rumos piskóták, lepények,
149
sörbetek, fraises des bois sziruppal leöntött gyümölcsök sorjáztak
rajta. Ez már sok volt Régisnek; nem bírta ülve nézni, tehát felállt, és
körüljárta az építményt, nehogy a friss málnaszemek elrejtsenek előle
valamit.
A feleségem fagylaltot választott helyi mézzel. A pincér kihalászta a
fagylaltos kanalat a forró vizes edényből, és cikornyás
csuklómozdulattal kitálalta a fagylaltot, majd megállt a tányérral és
kanállal a kezében további utasításra várva.
150
- Avec va?
151
- C’est tout, merci.
Régis vett a feleségem helyett is. Több műfajba is belekóstolt: kért
csokoládét, süteményt, gyümölcsöt és tejszínhabot, majd fölgyűrte a
tréningfelsője ujját a könyöke fölé. Azért az ő tempója is kezdett már
lassulni.
Kávét rendeltem. Döbbent csend ereszkedett ránk. Régis és a
pincér rám meredtek.
- Pas de dessert? - kérdezte a pincér.
- A menühöz az is hozzátartozik - mondta Régis.
Kétségbe estek, mintha hirtelen rosszul lettem volna, de nem volt
mit tenni. Hiély kiütéssel győzött.
A számla 230 frank volt fejenként, plusz a bor. Csodásan
ebédeltünk, elképesztően olcsón - Ráadásul a hosszú menu
dégustation is csak 280 frankba került volna.
- Majd legközelebb - mondta Régis.
Igen, majd Iegkölelebb, háromnapos koplalás és tizenöt
kilométeres gyalogtúra után.

GASZTRONÓMIAI OKTATÁSUNK második kurzusát elhalasztottuk,

hogy Régis lebonyolíthassa évi rendes tisztítókúráját. Ilyenkor két
héten át aszkéta módjára étkezik - a szokásos öt fogásos ebédek és
vacsorák helyett beéri három fogásossal - és ásványvízben áztatja
elgyötört máját. Mindez elengedhetetlen szervezetének
megújításához.
Az önsanyargatás végének megünneplésére a Le Bee Fin nevezetű
éttermet javasolta. Azt mondta, legkésőbb háromnegyed
tizenkettőkor kell találkoznunk ott, hogy asztalt kapjunk. Könnyen
odatalálok, biztatott, az étterem az RN7-es út orgoni elágazásánál
van, könnyű felismerni a rengeteg kamionról az autóparkolóban.
Zakó nem szükséges. A feleségem okosabb volt nálam, úgy döntött,
ebben a hőségben inkább otthon marad a medence szélén.
Amikor megérkeztem, az éttermet jószerivel teljesen bekerítették a
kamionok. A fatörzsek mellé préselődtek, nehogy kárba vesszen a
csenevész lombok nyújtotta árnyék. Az út túloldalán vagy fél tucat
autószállító kamion vesztegelt, szorosan egymás mögött a padkán.
Egy későn érkező monstrum döcögött le az útról, valahogy beférkőzött
egy egészen keskeny helyre az étterem mellett, majd hidraulikus
szuszogást hallatva megállt. A sofőr egy percig állt a napon,
nyújtózkodott; gerincének íve pontosan ismétlődött hasának
tekintélyes domborulatában.
A bár teli volt: nagydarab, nagy bajuszú, nagy hasú és nagyhangú
emberek hangoskodtak benne. Régis a sarokban állva, pohárral a
kezében, majdhogynem törékenynek tűnt közöttük. A júliusi
hőségben csak rövidnadrág és ujjatlan póló volt rajta, autóstáskája a
csuklóján himbálódzott.
 - Salut! - Felhajtotta az utolsó korty pastist, és rendelt két újabbat. -
152
C’est autre chose, eh? Pas comme Hiély.
Valóban ég és föld volt a két hely. Madame lendületes,
törlőrongyos mozdulataitól nedvesen csillogott a bárpult. Mögötte
153
nagy felirat állt: DANGER! RISQUE D’ENGUEULADE!
A mosdóba vezető nyitott ajtón másik feliratot láttam: Douche, 8
154
francs. A láthatatlan konyhából lábosok zörgése hallatszott, és a
piruló fokhagyma nyálcsorgató illata szállt.
Megkérdeztem Régist, hogy érzi magát az önkéntes koplalás nehéz
hetei után, mire büszkén oldalt fordult, hogy bemutassa hasának
apadását. A bárpult mögött madame éppen csak fölnézett, miközben
spatulájával lekotorta a habot egy pohár sörről. Megszemlélte a
domborulatot, amely Régis melle alatt kezdődött, és rálógott sortja
derékpántjára.
- No és mikorra várja? - kérdezte.
Átmentünk az étteremrészbe, és hátul találtunk egy üres asztalt.
Rakoncátlan melltartópántját reménytelenül igazgató, alacsony,
kedves, fekete pincérnő jött oda hozzánk, és elmondta a helyi
szabályokat. Az első fogást mindenki magának hozza a büféből,
másodiknak pedig lehet választani marhahúsból, tintahalból vagy
155
poulet fermier-ből . A borlap rövidke volt: vöröset és rosét kínáltak
műanyag dugós, literes üvegben, hozzá egy tálban jégkocka járt. A
pincérnő jó étvágyat kívánt, kicsit biccentett, majdhogynem
pukedlizett, megigazította melltartópántját, és távozott a
rendelésünkkel.
Régis tettetett ünnepélyességgel kinyitotta a bort, és
megszimatolta a műanyagdugót.
156
- Varból való - jelentette ki. - Sans prétention, mais honnête. -
Belekortyolt, majd óvatosan átszűrte a fogai között. - II est bon.
Beálltunk a kamionsofőrök mögé a sorba a büfénél. Valóságos
cirkuszi egyensúlyozó mutatványokat végeztek a tányérjukon. Annyi
mindent tornyoztak föl, hogy az önmagában felért egy étkezéssel:
kétfajta saucisson-t, kemény tojást majonézzel, zeller remoulade-ot,
sáfrányos rizst pritaminnal, cukorborsót sárgarépával, tésztában sült
157 158
sertés-terrine-t , rillettes-et, hideg polipot és friss dinnyeszeleteket.
Régis morgott, hogy kicsik a tányérok, kettőt vett tehát, a másodikat
pincér módjára ügyesen alkarja belső oldalán egyensúlyozta, majd
sorra végigfosztogatta a tálakat.
Rövid pánikhangulat állt be, amikor visszatértünk asztalunkhoz.
Kenyér híján ugyanis még az evés gondolata is képtelenség. Hol a
kenyér? Régis elkapta pincérnőnk pillantását, kezét a szájához
emelte, mintha egy kenyérszeletet harapdálna. A pincérnő a
sarokban álló barna zacskóból előkapott egy baguette-et, majd olyan
sebességgel tolta be a kenyérszeletelő guillotine alá, hogy csak
pislogtam. Amikor elénk tette, a szeletek még össze voltak préselődve
a penge nyomásától.
Említettem Régisnek, hogy esetleg felhasználhatná a
kenyérszeletelőt Sade márki szakácskönyvében. Azonnal abbahagyta
a kolbász harapdálását.
- Peut-être - felelte -, de jobb az óvatosság, főleg az amerikai
piacon. Nem hallotta, milyen gondok voltak a pezsgővel?
Azt olvasta egy újságban, hogy a Sade márki pezsgő állítólag nem
aratott sikert az újvilágban a címkéje miatt, amelyen egy dúskeblű
ifjú hölgy felső teste díszelgett. Ez még nem lett volna baj, csak éppen
a közerkölcsök éles szemű őre észrevette az ifjú hölgy karjainak
helyzetét. Nem volt feltűnő, a rajzon tulajdonképpen nem is
szerepelt, de valahogy valami mégis arra utalt, hogy a lány karját
kikötötték.
Oh lá lá. Képzeljem el, miféle hatást tesz ez a mocsok az ország
romlatlan ifjúságára, nem is beszélve az ingatagabb felnőttekről! A
társadalom szövete felfeslik, és Bostontól Santa Barbaráig pezsgős
orgiákban tobzódik majd a nép. Isten tudja, mi minden történik
Connecticutban…
 Régis folytatta az evést, szalvétáját pólója nyakkivágásába gyűrve. A
szomszédos asztalnál ülő sofőr a második fogáshoz látott.
Kigombolta az ingét, hogy szellőzködjön, miáltal feltárult méretes,
mahagóni színű sörhasa, fölötte bozontos mellén egy aranykereszt.
Elvétve sem akadt olyan, aki csak turkált az ételben. Vajon hogyan
képesek egy ötven tonnás kamion volánjánál éberen figyelni egész
délután?
Kitöröltük a tányérunkat kenyérrel, aztán még a villát és a kést is
letöröltük. Már jött is a pincérnő három tűzforró, ovális acéltányérral.
Az egyiken két csirke volt mártásban, a másikon fokhagymával és
petrezselyemmel töltött paradicsom, a harmadikon fűszerekkel sült
apró szemű újkrumpli. Régis mindent megszimatolt, mielőtt tálalt
nekem.
159
- Mit esznek Angliában a routier -k?
- Szalonnás tojást, sült krumplit, kolbászt, sült babot, egy szelet
sült húst, meg egy liter teát.
- Bort nem? És sajtot? És desszertet?
Azt feleltem, nem hiszem, bár nemigen ismerek sofőröket. Lehet,
hogy megállnak egy-egy pubnál, de az ittas vezetést nagyon
szigorúan büntetik.
Régis töltött még egy kis bort.
- Minálunk az a szabály, hogy a sofőrnek szabad innia egy
aperitifet, fél üveg bort és digestivet.
Mondtam neki, olvastam valahol, hogy Franciaországban a
közlekedési balesetek aránya az európai átlagnál magasabb, az
amerikainak pedig a kétszerese.
- Ennek semmi köze az alkoholhoz - vágott közbe Régis. - Hanem a
160
nemzeti esprit miatt van. Türelmetlenek vagyunk, és szeretjük a
161
sebességet. Malheureusement nem vagyunk mindannyian jó
sofőrök. - Ismét kitörülgette tányérját, és a beszélgetést
nyugalmasabb témákra terelte vissza.
- Remek ez a csirke, nem gondolja? - Kézbe fogott egy csontot, és
próbaképpen megharapdálta. - Jó erős a csontja. Rendes, szabadban
tartott csirke volt. Az ipari keltetőkben nevelt állat csontja olyan,
mint a papiermâché.
Tényleg finom volt a csirkehús, tökéletesen ruganyosra, mégis
puhára főzve, de ugyanilyen volt a krumpli és a fokhagymával töltött
paradicsom is. Nemcsak a konyha színvonala lepett meg, hanem az
adagok bősége is. És sejtettem, hogy az ebéd ára sem lesz
csillagászati.
Régis újfent letisztogatta kését, villáját és intett a pincérnőnek,
hogy hozhatja a sajtot.
- Egyszerű - mondta. - A kamionsofőr jó kuncsaft, hűséges fajta.
Mindig hajlandó még ötven kilométert vezetni, hogy olcsón finomat
egyen, és még szól is a többieknek, ha a vendéglő megéri a kitérőt.
Ha a színvonal állandó marad, nem lesznek üres asztalok. - A villájára
szúrt Brie-vel körbemutatott a vendéglőben. - Voyez?
Körülnéztem, de nem számolgattam. Legalább százan ettek az
asztaloknál, és még vagy harmincan lehettek a bárban.
- Jó és megalapozott üzlet. De ha a séf elkezd spórolni vagy csalni,
ha lelassul a kiszolgálás, a kamionsofőrök elmaradnak. Egy hónapon
belül kikopik mind, és nem marad senki, csak egy pár turista.
Odakint felbőgött egy motor, a helyiséget elárasztotta a napfény,
ahogy a kamion távozott az ablak mellől. Aranyláncos
asztalszomszédunk fölvette a napszemüvegét, úgy fogyasztotta
háromféle fagylaltból álló desszertjét.
162
- Glaces, créme caramel ou flan? - A pincérnő ismét megigazította
a fekete pántot, hogy azonnal újból le is csússzon, ahogy a gazdája
letakarította az asztalt.
Régis apró, gyönyörteljes cuppogásokkal nyelte a karamellkrémet,
majd maga elé helyezte a nekem rendelt fagylaltot. Hiába. Sosem lesz
belőlem kamionsofőr. Nem elegendő hozzá az étvágyam.
Korán volt még, két óra sem lehetett, de az étterem már kezdett
kiürülni. A legtöbb helyen fizettek; hatalmas ujjak kotorásztak
aprócska erszényekben gondosan összehajtogatott bankjegyek után,
a pincérnő pedig pukedlizett, mosolygott és igazgatott, visszajáróért
163
sietett, és mindegyiküknek bonne route-ot kívánt.
Ittunk egy méregerős kávét, barna buborékjai forrón gőzölögtek. A
kávéhoz kis kerek pohárkában Calvadost rendeltünk. Régis
megbillentette a poharát; a legömbölyített oldal az asztallaphoz ért,
és az aranyszínű folyadék a pohár peremével egy szintbe került. A
régiek így ellenőrizték a helyes mennyiséget, mondta.
A számla kettőnknek együtt 140 frank volt. Hiélyhez hasonlóan itt
is hihetetlenül sokat kaptunk a pénzünkért. Amikor kimentünk,
valósággal tarkón vágott a napsütés. Csak azt sajnáltam, hogy nem
hoztam magammal törülközőt, mert akkor lezuhanyozhatnék.
- Talán nem halok éhen estig - mondta Régis. Kezet fogtunk, és ő
kilátásba helyezte a következő tanulmányi kirándulás anyagát: a
164
marseille-i bouillabasse-t .
Visszafordultam a bárba még egy kis kávéért, és úgy döntöttem,
mégis csak kölcsönkérek egy törölközőt.

10.
Életképek a ménerhes-i kutyavásárról
A MÉNERBES-I STADION csak egy tisztás a szőlőtáblák között.
Általában itt zajlanak a falusi futballcsapat zajos és forró hangulatú
mérkőzései. Néhány autó parkol elszórtan a fenyők alatt, és a
közönség megosztja figyelmét a játék és a bőséges piknik között. De
egyszer egy évben, általában június második vasárnapján megváltozik
a helyszín. Az erdei ösvényeket a provanszál öntudatot és bátorságot
jelképező sárga és piros zászlókkal díszítik. A futballpálya melletti
bozóttal benőtt mélyedést megtisztítják parkolónak, az út mentén
pedig ponyvát feszítenek ki, hogy ne láthassa mindenki az eseményt
ingyen. A 15 frankos belépőt mindenkinek meg kell váltani. Nem
165
akármilyen rendezvény a Főire aux Chiens de Ménerbes , alig-alig
marad el az ascoti derbi mögött. Idén korán és hangosan kezdődött.
Valamivel hét óra után kinyitottuk az ablakokat és a spalettákat,
élveztük az egyetlen napot, amikor a szomszéd traktorok ágyban
maradnak. Énekeltek a madarak, sütött a nap, és a völgyben csend
honolt. Béke, tökéletes béke. Ebben a pillanatban, alig egy
166
kilométerre a hegyen túl, a rendezvény chef d’animation -ja
megkezdte a mikrofonpróbát. Az elektromos sivítás ide-odaverődött
a hegyek között, és felébresztette fél Lubéront.
167
- Allo, allo, un, deux, trois, honjour Ménerbes! ~ - Itt szünetet
tartott, köhintett. Úgy hangzott, mintha lavina zúdult volna le. - Bon
168
- folytatta - ça marche . - Egy fokozattal lejjebb vette a hangerőt és
beállította a Monte Carlo Rádiót. A csendes reggelnek ezzel
befellegzett.
Úgy döntöttünk, csak délután megyünk el a kiállításra, amikor a
legizzasztóbb hőség már elmúlt, a zabolátlanabb ebeket
eltávolították, mindenki jól beebédelt, és a tenyésztők legjava áll ki a
megmérettetésre.
Pontosan délben a hangosbeszélő elnémult, és a háttérből hallatszó
aláfestő ugatás egy-egy panaszos vonyítássá enyhült, amellyel a
kutyák beteljesületlen vágyaiknak, illetve unalmuknak adnak hangot.
Máskülönben csend honolt a völgyben. A has örömei egy időre a
kutyákat és minden egyebet is háttérbe szorítottak.
169
- Tout le monde a bien mangé? - harsant fel a hangosbeszélő két
óra múlva. A mikrofonban félig elnyomott böfögés hallatszott. - Bon.
170
Alors, on recommence.
Nekiindultunk a stadionhoz vezető ösvényen.
Az autóparkoló fölötti árnyékos tisztást a kutyakereskedők elitje
foglalta el: speciális fajtákat, más néven keverékeket árusítottak,
amelyek különféle feladatokra, vaddisznó- vagy nyúlvadászatra, fürj-
vagy fajdkeresésre alkalmasak. Cigányképű, fekete bajszos
tulajdonosaikkal együtt úgy sorakoztak a fák alatt, mint valami élő
lánc szemei. Az egyik tulaj észrevette, hogy a feleségem egy fekete-
barna foltos, ráncos kiskutyát csodál. A kölyök méretes hátsó lábával
lustán vakarta a fülét.
171
- II est beau, eh? - kérdezte a gazda bajusza alól ránk villantva
aranyfogait. Lehajolt és marokra fogta a kiskutya lötyögős grabancát.
172
- Van hozzá sac à main is. Gyárilag. Haza is vihetik benne. A
kutyakölyök rezignáltan pislogott, amiért több számmal nagyobb
burkolattal jött a világra, s még a vakarózást is félbehagyta. A
feleségem a fejét rázta.
- Már három kutyánk van. - A bajszos vállat vont, és elengedte a
kiskutya grabancát.
- Három vagy négy, az már igazán nem számít.
Kicsivel odébb a kutyamarketing valamelyest bonyolultabb
fogásaival találkoztunk. Egy rétegelt lemezből és dróthálóból
készített ketrec tetején nyomtatott kártya hirdette: Foxterrier,
173
imhattable aux lapins et aux truffes. Un vrai champion. A zömök,
barna-fehér valóságos bajnok hanyatt fekve hortyogott, négy kurta
lába az égnek meredt. Alig lassítottunk, de ez elég volt a tulajnak.
- Il est beau, eh? - Fölébresztette a kutyát, és kiemelte a ketrecből. -
Regardez! - Letette az állatot a földre, és kivett egy karika kolbászt az
autója csomagtartóján egy kiürült borosüveg mellett álló
pléhtányérból.
174
- Chose extraordinaire - mondta. - Amikor eszik, a világon semmi
más nem érdekli. Egészen megmerevedik. Le is nyomhatják a fejét, a
hátsó lába fölemelkedik a levegőbe. - Letette a kolbászkarikát a
földre, betakarta falevelekkel, hagyta, hogy a bajnok szimatoljon
utána, aztán a lábát a kutya tarkójára nyomta. A kutya vicsorgott, és a
bokájába harapott. Továbbmentünk.
A stadion lassan tért magához az ebédből. A fák alatt a
kempingasztalkákon ételmaradék és üres poharak. Egy spánielnek
valahogy sikerült felugrania az egyik asztalra, és miután mindent
eltakarított, elszenderedett. Álla egy tányérban. A látogatók
komótosan sétálgattak, teli hasuk és a forróság lelassította a
mozgásukat. Fogukat piszkálva nézegették a helyi fegyverkereskedő
kínálatát.
Egy hosszú, kecskelábú asztalon harminc-negyven lőfegyver
sorakozott szép rendben, köztük a legnagyobb érdeklődést kiváltó
legfrissebb szenzáció, egy matt fekete félautomata vadászpuska. Ha
bármikor tömeges lázadás törne ki a vérszomjas gyilkos nyulak
között a vadonban, csakis ez a fegyver alkalmas a
megrendszabályozásukra. A többi fegyver gondolkodóba ejtett
minket. Vajon mihez kezd egy vadász egy sárgaréz boxerrel vagy egy
éles acél dobócsillaggal, amelyet a mellé helyezett kártya szerint a
japán nindzsák használnak? Ez az egész éles ellentétben állt az angol
kutyakiállítások gumicsont és sípolólabda kínálatával.
Ha kutyák és gazdáik tömegesen gyűlnek össze, szinte élő
bizonyítékát kínálják annak az elméletnek, hogy egy idő után
hasonlítani kezdenek egymásra. A világ más részein ez pusztán testi
hasonlóságokban merül ki: öreg hölgyek és tokás basset houndok,
pofaszakállas, bozontos szemöldökű kis emberek és skót terrierek,
vézna zsokék és agarak. De Franciaország itt sem tagadja meg
önmagát: itt a divat segítségével szándékosan hangsúlyozzák a
hasonlóságot, olyan együtteseket választanak, amelyek kutyát és
gazdáját egymással harmonizáló, kiegészítő darabbá varázsolja.
A ménerbes-i szépségversenynek két vitán felüli győztese volt.
Remekül kiegészítették egymást, és mindketten valósággal fürdőztek
a kevésbé divatos nézők elismerésében. A hölgyek közül egy szőkeség
nyert. Fehér sortban, fehér blúzban és fehér westerncsizmában
tipegett végig kényesen a poros ösvényen, egy fehér pórázon vezetett
törpeuszkár kíséretében. A bárpultnál kisujját a pohártól finnyásan
eltartva elszürcsölt egy Oranginát. A kényelmes szoknyát és lapos
sarkú cipőt viselő falubeli nők olyasfajta kritikus érdeklődéssel
méregették, ahogyan a hentesnél a különféle húsokat szokás.
A férfiak mezőnyében egy jó kötésű ember vonta magára a
figyelmet egy derekáig érő német dog társaságában. A kutya egyszínű
volt, csillogó fekete. Gazdája szoros fekete pólót viselt, még annál is
szorosabb fekete farmert és fekete westerncsizmát. A kutya nyakán
nehéz fém fojtópóráz volt. A férfin is nyaklánc csillogott, hajókötél
formájú, rajta nehéz medál, amely minden lépésnél a mellkasának
ütődött, és egy hasonló karkötő. A kutyára, talán tévedésből, nem
adtak karkötőt, ám ettől még roppant férfias párost alkottak a
kifutón. A gazdi igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha csak
erőnek erejével tudná visszafogni a pórázát rángató acsargó bestiát. A
kutya viszont, amely fajtájára jellemzően már-már bambán nyugodt
volt, nem is sejtette, hogy vérszomjasnak vagy éppen szelídnek kell-e
lennie, ezért udvarias érdeklődéssel nézte az alatta jövő-menő kisebb
kutyákat.
Találgattuk, vajon mikor fogy el a türelme, és falja fel a hátsó lába
körül légyként nyüzsgő apróságokat, ekkor azonban lecsapott ránk
Monsieur Mathieu a tombolajegyeivel. Potom 10 frankért pazar
nyereményekhez juthattunk: a helyi kereskedők által felajánlott
kincsekhez, egy kerékpárhoz, mikrohullámú sütőhöz, pisztolyhoz
vagy egy óriáskolbászhoz. Legnagyobb megkönnyebbülésemre
kölyökkutyák nem szerepeltek a nyeremények között. Monsieur
Mathieu rejtélyesen somolygott.
- Nono, ki tudja, mi van abban az óriáskolbászban… - mondta.
Mikor megpillantotta a feleségem arcán a borzadályt, gyorsan
175
megveregette a vállát: - Non, non. Je rigole.
Igazság szerint annyi volt ott a kölyökkutya, hogy több mázsa
kolbászt lehetett volna belőlük készíteni. Kupacban hevertek vagy
kúsztak-másztak majd minden fa alatt, takarókon,
kartondobozokban, házilag eszkábált ketrecekben és kimustrált
pulóvereken. Nagy próbatétel volt számunkra végignézni a százlábú
bundás kupacok tömegét. A feleségem azonmód elgyengül, ha
bármiféle négylábú, nedves orrú élőlény közelébe kerül. A tulajok
pedig szégyentelenül nyomultak árujukkal. Az érdeklődés
legcsekélyebb jelére kimarkoltak egy kölyköt a kupacból, és a
feleségem karjába tették, ahol a kölyök persze rögtön elaludt. „Voilá!
176
Comme il est content!” A feleségem ellenállása percről percre
gyengült.
A hangosbeszélő mentett meg bennünket, amikor bejelentette a
vadászgyakorlatok közvetítését végző szakértőt. Az illető tenue de
177
chasse-t viselt, khakiszínű kalapot, inget és nadrágot.
Elcigarettázott hangon beszélt, és nemigen volt hozzászokva a
mikrofonhoz. Mint afféle provanszál, nem állta meg, hogy ne
gesztikuláljon. Ezért aztán a hangja hullámokban jött és ment, ahogy
a hang gazdája a mikrofonnal hadonászott, miközben a pályán
történteket magyarázta.
A versenyzőket felsorakoztatták a pálya túlsó végén. Soraikban fél
tucat kopót és két sárszínű, meghatározhatatlan pedigréjű keveréket
láttam. Itt-ott lombos ágakból rakott kupacokat helyeztek el a
pályán. Ez volt a bozót, amelybe a vadat rejtették a versenyhez. A rajt
előtt a vadőr magasba emelte az élő csaliként szolgáló fürjet.
178
A chasseur mikrofon technikája valamelyest javult, így
megtudhattuk, hogy a fürjet minden egyes versenyző számára más-
más bozótba kötözik, és azt is, hogy a kutyák nem ölik meg
(legfeljebb halálra rémítik…). Az nyer, amelyik leghamarabb
megtalálja a madár rejtekhelyét.
A fürjet elrejtették, és az első versenyző nekiindult. Két bokrot alig
pár szimatolás után maga mögött hagyott, aztán a harmadik előtt pár
méterre szoborrá merevedett.
179
- Aha! II estfort, ce chien - rajongott a chasseur. A kutyát
megzavarta a hangos szó, egy pillanatra fölnézett, majd folytatta a
cserkészést. Mozgása lelassult, egészen kivételes óvatossággal tette a
földre a lábát, mielőtt a másikat fölemelte. Nyakát és fejét a bozót felé
nyújtotta rezzenéstelenül. Nem törődött a chasseur rajongásával,
amellyel az összpontosítását és mozgásának finomságát illette.
Úgy egy méterre a holtra rémült fürjtől a kutya lecövekelt. Egyik
mellső lába a magasban, feje, nyaka, háta és farka tökéletesen egy
vonalban.
- Tiens! Bravó! - mondta a chasseur, és tapsolni kezdett, elfeledve,
hogy egyik kezében mikrofon van. A gazda elvezette a kutyát.
Diadalmasan kocogtak vissza a startvonalhoz. A magas sarkú cipőben
és rafinált, fekete-fehér fodros ruhában pompázó időmérő hölgy
feljegyezte a kutya eredményét a jegyzőkönyvbe. A vadőr kirohant a
bokorhoz, hogy áthelyezze a fürjet, majd elindították a második
versenyzőt.
Habozás nélkül az imént kiürült bozóthoz ment, és ott megállt.
- Beh oui - jegyezte meg a chasseur. - A szag ott még nagyon erős.
De várjunk csak! - Vártunk. A kutya is várt. Aztán elunta a dolgot,
talán feldühítette, hogy lépre csalták. A bozót mellett fölemelte hátsó
lábát, majd visszakocogott a gazdájához.
A vadőr új rejtekhelyre cipelte a nyomorult fürjet, de nyilván
különlegesen szagos példány lehetett, mert egyik kutya a másik után
állt meg az üres bokroknál félrebillentett fejjel és próbaképpen
fölemelt mellső lábbal, majd föladta. Egy mellettünk álló öregúr
elmagyarázta, mi a probléma. A fürjet zsinegen kellett volna egyik
bokorból a másikba vezetni, hogy szagnyomot hagyjon. Máskülönben
hogyan várhatják egy kutyától, hogy megtalálja? A kutya nem látnok!
Az öregúr a fejét csóválta, és rosszallóan cöcögött.
Az utolsó versenyző, az egyik sárszínű keverék, egyre
izgatottabbnak tűnt. Nézte, hogy versenytársait sorban leléptetik.
Nyüszített a türelmetlenségtől, és a pórázát rángatta. Amikor végre
rákerült a sor, hamar kiderült, hogy teljesen félreértette a
szabályokat. Fütyült a fürjre és a bokrokra, ehelyett teljes sebességgel
körberohanta a stadiont, majd elvágtatott a szőlőbe. Gazdája ordítva
a nyomában.
180
- Oh lá lá! - mondta a chasseur. - Une locomotive. Tant pis.
Napnyugtakor, ahogy az árnyékok megnyúltak, Monsieur Dufour, a
Le Philosophe vadászegyesület elnöke, kiosztotta a díjakat, majd
kollégáival együtt nekiült egy gigantikus paellának. Sötétedés után
még sokáig hallottuk a nevetést és a poharak csilingelését a távolból,
valahonnan a szőlőből pedig a pocsolyaszínű kutyát kajtató gazda
kiáltásait.

11.
Benne vagyunk a Vogue-ban!
FlCKÓ BIZONYÁRA EMLÉKSZIK még korábbi, éhes kóbor kutya
életére, ezért minden alkalmat megragad, hogy megszerettesse
magát. Rendszeresen ajándékokat hoz: lepottyant madárfészket,
szőlőgyökeret, kincsként őrzött, félig rágott vászoncipőt egy falat
erdei aljnövényzetet, és az egész katyvaszt nagylelkűen elhelyezi az
asztal alatt. Nyilván úgy érzi, hogy ezzel a szívünkbe lopja magát. A
házimunkában is részt vesz: levélmaradványokat és sáros
mancsnyomokat hagy maga után a padlón. Segédkezik a konyhában,
mint mobil hulladékfeldolgozó, eltüntet minden lepotyogó morzsát.
Folyton láb alatt van, fél méternél messzebbre sosem tágít, elszántan,
zajosan és esetlenül próbál a kedvünkre tenni.
Nem csak minket igyekszik lekenyerezni a rajongásával. Túláradó
szeretettel igen sajátosan üdvözli vendégeinket is: kipottyantja
hatalmas szája sarkából a féltve őrzött teniszlabdát, és busa fejét az
érkező ölébe fúrja. Ez az ő férfias kézfogása, amit lassacskán
ismerőseink is megszoknak. Olyannyira, hogy már abba sem hagyják
a megkezdett mondatot, Fickó pedig udvariassági gesztusai
végeztével lerogy a legközelebb eső lábra.
Az üdvözlésére adott válaszok nagyjából hűen tükrözik az
évszakok váltakozását. Télen, amikor látogatóink általában lubéroni
helybéliek, megpaskolják az ölükbe fúródó kutyafejet, vagy tudomást
sem vesznek róla, a leveleket, gallyakat csak lesöprik a viseltes
kordbársony nadrágokról. A pohár emelgetését így nem zavarja meg
semmi. Amikor aztán a nemtörődömséget fölváltja a meghökkenés, a
kiömlő italok és a zavart igyekezet, hogy a szimatoló nedves orrot
eltérítsék a tiszta fehér ruháktól, abból már tudjuk, hogy megérkezett
a nyár. És vele együtt a nyári vendégek.
Minden évben egyre többen jönnek. Csábítóan hat rájuk a napsütés
és a táj, mint mindig, de mostanság két újabb tényező is vonzza őket.
Az első a kényelem: Provence egyre közelebb van a világhoz. Az a
hír járja, hogy a TGV gyorsvasút már amúgy is szélsebes, négy órás
Párizs-Avignon menetidejét további félórával csökkentik. Az Avignon
melletti aprócska repülőteret átépítik, és gondolom hamarosan
fölveszi az Avignon Nemzetközi Repülőtér nevet. Fölállították előtte
a New York-i Szabadságszobor nagyméretű mását, az jelenti be
hetente kétszer a New York-i közvetlen járatokat.
A másik, hogy Provence-t ismét fölfedezte a világ, nem csak úgy
általánosságban, hanem a valóságban is: a városokat és falvakat, a
piacokat és a boltokat. Kiszemelt minket a divat.
A szépség és a divat bibliája, a Women’s Wear Daily magazin,
amely kinyilatkoztatja, milyen az egyedül üdvözítő szoknyahossz,
mellbőség és fülbevaló New Yorkban, tavaly egészen St Rémyig és a
Lubéronig merészkedett. Lapjain nemzetközi hírességeket láthattunk
padlizsánt majszolni, kirt szürcsölni, gondosan nyírott ciprusfákat
csodálni, egyszóval elvonulni a világ elől - no persze szigorúan
egymás, és egy elmaradhatatlan fotós társaságában, bien sûr - és az
egyszerű, romlatlan vidéki élet örömeit élvezni.
Athena sztárhoroszkópja és a párizsi étteremkritika közé szorítva
megjelent egy cikk a Lubéronról a Vogue amerikai kiadásában, amely
a világ talán legbódítóbb magazinja, nem képanyaga, hanem
illatmintákkal átitatott parfümhirdetései miatt. A bevezetőben a
szerző úgy írt a Lubéronról, mint Dél-Franciaország titkáról. A titok
egészen két soron át tartott, amikor a Lubéront egyszeriben az ország
legdivatosabb vidékének nevezte. Hogy ez a kettő hogyan fér meg
egymással, csak egy link szerkesztő a megmondhatója.
A Vogue francia kiadásának szerkesztői viszont nyilván már réges-
rég a titok birtokában voltak, ezt cikkük bevezetőjében nem is
késlekedtek az olvasóval közölni. Kifinomult, ám enyhén unott
181
hangvételű írásuk ezzel kezdődött: Le Lubéron, c’est fini. Majd a
folytatásban tettek pár lenéző kijelentést arról, hogy ez a méregdrága,
182
és lényegében démodé vidék csak sznoboknak való.
Tényleg ezt gondolnák? Nem hiszem. A Lubéronnak távolról sincs
vége, sőt kifejezetten vonzza a párizsiakat és a külföldieket, akik a
Vogue szerint gyakran híresek. (Gyakran? És milyen gyakran? Egyszer
egy héten? Kétszer? Erről nem írtak…) Aztán találkára invitálnak.
Tartson velünk, csalogat a Vogue, a híres emberek magánéletébe.
Isten veled, magánélet! A következő tizenkét oldalon a gyakran
híres emberek fotói sorjáznak, gyerekkel, kutyával, barátokkal, netán
úszómedencével. Még térkép is van, amelynek segítségével
eligazodhatunk, merre próbálnak a Lubéron hírességei elrejtőzni
(kevés sikerrel). Tényleg jobb, ha letesznek a rejtőzködésről.
Szerencsétlenek nem ihatnak egy italt, nem úszhatnak egy jót
anélkül, hogy elő ne bukkanna egy fotós a bokorból, és meg ne
örökítené a pillanatot a Vogue olvasóinak szórakoztatására.
Van a színészek, művészek, írók, tervezők, politikusok és
milliomosok között egyvalaki, aki a képaláírás szerint a környék
összes házába bejáratos, akinek egyetlen időpontra három
vacsorameghívása akad. Az olvasó biztosan azt hiszi, az illetőnek
nehéz gyermekkora volt, netán csillapíthatatlan vágyat érez a gigot en
183
croûte iránt. De nem erről van szó. A mi emberünk ugyanis
184
dolgozik. Ingatlanügynök. Au courant kell lennie: ki keres házat, ki
vesz, ki ad el, ennyi mindenhez napi egyetlen vacsora nem is elég.
Ingatlanügynöknek lenni a Lubéronban elég macerás dolog,
különösen most, hogy a vidék divatba jött. Az ingatlanárak úgy
felduzzadtak, mint a provence-i hasak egy háromfogásos vacsora
után. Csak ideköltözésünk óta minden képzeletet felülmúló
áremelkedést tapasztaltunk. Barátainknak 3 millió frankért kínáltak
egy hangulatos romot, amelynek a teteje beomlott, viszont tartozott
hozzá pár hold föld. Más barátaink úgy döntöttek, átalakítás helyett
inkább építenek, és az előzetes költségvetéstől egy hétig nem tértek
magukhoz: 5 millió frank volt az összeg. Parasztház valamelyik
népszerű faluban? 1 millió frank.
Természetesen az ügynöki jutalékokat is a nullák számához
igazítják, bár a százalékokban mutatkozik némi eltérés. Úgy
hallottuk, 3 és 8 között mozog, hol az eladó fizeti, hol a vevő. Mindez
azt mutatja, hogy az ügynökség roppant vonzó keresetet biztosít. A
kívülálló ráadásul azt képzelheti, hogy a pénzkereset módja
ugyanilyen kellemes. Házat nézni ugyanis mindig érdekes, sőt
általában maguk a vevők meg az eladók is érdekesek (nem feltétlenül
becsületesek vagy megbízhatók, mint majd meglátjuk, de sosem
unalmasak). Ingatlanügynöknek lenni tehát a világ valamely vonzó
185
vidékén elméletileg érdekes métier , és jövedelmező módja az idő
eltöltésének két vacsora között.
Persze nehézségek itt is adódnak, már hogyne adódnának! Itt van
például a konkurencia. A Vaucluse megyei telefonkönyvben az
ingatlanügynökök száma és hirdetései vagy hat oldalt tesznek ki.
Stílusos ingatlanok, különleges ingatlanok, exkluzív ingatlanok,
egyedi ingatlanok, garantáltan elbűvölő ingatlanok… az érdeklődőt
zavarba ejti a választék, és elkápráztatja a szakkifejezések özöne. Mi a
különbség a stílusos és az egyedi között? Mit válasszunk, exkluzívat
vagy egyedit? A döntés kulcsa, ha álmainkat és pénztárcánk tartalmát
egy ingatlanügynök elé tárjuk, és eltöltünk egy délelőttöt, egy napot,
186
egy hetet a bastide-ok, a mások, a maisons de charme -ok vagy a
mostanában oly divatos fehér elefántok között.
A Lubéronban éppoly egyszerű ingatlanügynököt találni, mint
187
hentest. A régi szép időkben a falusi notaire tartotta számon, ha
Mère Bertrand árulta a házát, vagy ha haláleset következtében
megürült egy-egy ház. A notaire ingatlanközvetítői feladatát mára
átvették az ügynökök. Majd minden faluban akad egy. Ménerbes-ben
kettő. Bonnieux-ben három. A divatos Gordes-ban a legutóbbi
felmérés szerint négy. (Gordes-ban alkalmunk nyílt a szabadpiaci
versenyt a maga kíméletlenségében megfigyelni. Az egyik
ingatlanügynök a Place du Château-n parkoló összes autó
szélvédőjén elhelyezte a szórólapját. Diszkréten követte őt a másik
ügynök, aki leszedte a szórólapokat, és a magáét rakta a helyükbe.
Sajnos nem tudtuk megvárni, vajon a harmadik és a negyedik ügynök
is ott lapul-e egy-egy oszlop mögött a sorára várva…)
Az ingatlanközvetítők eleinte kivétel nélkül bűbájosak és
segítőkészek. Dossziéjukban lélegzetelállító ingatlanok fotói rejlenek,
és nem egynek az ára a hét számjegyet sem éri el. Ezek természetesen
már elkeltek, de mennyi minden van még! Malmok, kolostorok,
188
pásztorkunyhók, pajták, nagyszabású maisons de maître -ek, tornyos
lugasok, filagóriák és mindenféle méretű, formájú parasztházak!
Micsoda választék! És ez még csak egyetlen közvetítő!
Ám ha az ember ellátogat egy másik, majd egy harmadik
közvetítőhöz, hamarosan határozott déjà vu élménye támad. Több
ingatlan valahogy ismerősnek tűnik. A fotók más szögből készültek, a
dolog mégis egyértelmű. Ugyanazok a malmok, kolostorok,
ugyanazok a tanyaházak, amelyeket az előző dossziéban kínáltak.
Pontosan ez az, ami pokollá teszi a lubéroni ingatlanügynökök életét:
nincs elegendő forgalomképes ingatlan.
A Lubéron legnagyobb részén meglehetősen szigorú az építési
tilalom, és ezt nagyjából be is tartja mindenki a gazdákon kívül, akik
viszont kedvükre építkeznek. Ezért aztán meglehetősen kevés az
189
olyan ingatlan, amelyet az ügynökök beaucoup d’allure-nek
neveznek. Ilyen helyzetben kifinomul a vadászösztön: az ügynökök a
lanyhább téli hónapokban fölkerekednek, és napokig autóznak,
feszülten figyelnek és fülelnek, hátha szemükbe ötlik valami, vagy
fülükbe jut egy kis pletyka egy eladásra váró csodás ingatlanról.
Akinek sikerül ilyet találnia, és elég gyors, az lecsaphat az exkluzív
forgalmazás jogára és a teljes jutalékra. Bár rendszerint az történik,
hogy az eladó két vagy három ügynököt is megbíz, és rájuk hagyja a
jutalék elosztásának kényes kérdését.
Ez újabb nehézségeket támaszt. Ki vezette be az ügyfelet? Ki
kezdte hirdetni az ingatlant? Az ügynököknek együtt kellene
működniük, de a versenyszellem erősebb, és mi sem leplezi le
jobban, mint némi vita a zsákmány elosztásán. Vádak és ellenvádak
hangzanak el, indulatos telefonbeszélgetések, éles megjegyzések
röpködnek etikus és etikátlan magatartásról, majd legeslegutoljára a
vevőt kérik fel bíráskodni. E kínos bonyodalmak tönkreteszik a
vérmes reménnyel kecsegtető kapcsolatokat. Így lesz a cher collègue-
190 191
ből egykettőre escroc. C’est dommage, mais …
Az ingatlanügynöknek más, nehezebb keresztje is van: ez pedig a
vevő és az ő gyakran kiszámíthatatlan, sőt gyanús viselkedése. Mi az,
ami egy jámbor, tisztességes és becsületes pontyot cápává változtat?
Hát természetesen a pénz meg az elszántság, az utolsó leheletig és az
utolsó villanykörtéig tartó alkudozás, ami nem is annyira a pénzről,
hanem a győzelemről, a másik legyőzéséről szól. Az ügynök pedig ott
ragad a küzdők között.
Az árharc valószínűleg az egész világon ugyanúgy zajlik, de a
Lubéronban a zavaros viszonyokat még tovább kutyulja egy helyi
adottság. A leggyakoribb, hogy a reménybeli vevő párizsi vagy
külföldi, míg a reménybeli eladó helybéli. Homlokegyenest
ellenkezően viselkednek az üzleti tárgyaláson, és ez az adásvétel
minden érintettjének kétségbeejtő heteket, sőt hónapokat szerez.
Egy paraszt nemigen éri be egy egyszerű igenlő válasszal. Ha
különösebb köntörfalazás nélkül elfogadják az árat, amelyet az
öreganyja régi parasztházáért kért, szörnyű gyanú éled benne, hogy
elkótyavetyélte az ingatlant. Ez holta napjáig gyötörni fogja, ráadásul
a felesége is örökké szekálja majd, hogy bezzeg a szomszéd jobb árat
kapott az öreganyja házáért. Így aztán, amikor a vevő már-már
birtokon belül hiszi magát, az eladónak fenntartásai támadnak.
Szükség van némi helyreigazításra. A paraszt találkozót beszél meg
az ügynökkel, hogy tisztázzanak bizonyos részleteket.
 Közli, hogy elmulasztotta megemlíteni, hogy a ház melletti mező -
különös véletlen folytán éppen az a mező, amelynek a sarkában a kút,
így a vízellátás is található - nincsen benne az árban. Pas grand
192
chose, de úgy gondolta, jobb, ha megemlíti.
A vevő szörnyülködik. A mező egyértelműen benne volt az árban.
Már csak azért is, mert az az egyetlen megfelelően sík terület a
teniszpálya építéséhez. Aggodalmát tolmácsolják a parasztnak, aki a
vállát vonogatja. Mit érdekli őt holmi teniszpálya? De azért vele lehet
beszélni. Ez ugyan egy csodásan termékeny és értékes földdarab,
amelytől nem szeretne megválni, de talán hajlandó meghallgatni egy
ajánlatot.
A vevők rendszerint türelmetlenek, és kevés az idejük. Párizsban,
Zürichben vagy Londonban dolgoznak, nem szaladhatnak át a
Lubéronba ötpercenként házakat nézni. A parasztnak viszont a
legkevésbé sem sürgős. Ő nem megy sehova. Ha a ház nem megy el
az idén, majd elmegy jövőre.
Folyik tovább az alku, a vevő és az ügynök egyre türelmetlenebb.
De amikor az üzlet végül megköttetik, az új tulajdonos igyekszik
minden sérelméről elfeledkezni. Hiszen ez egy csodás ingatlan, az ő
193
maison de réve-je ! A vásárlás örömére pikniket rendez, és azzal tölti
a napot, hogy föl-alá bolyong a házban és eltervezi az átalakítást.
De valami mégsem stimmel. Eltűnt a csodaszép, oroszlánlábú,
öntöttvas fürdőkád a fürdőszobából. A vevő felhívja az ügynököt. Az
ügynök felhívja a parasztot. Hol a fürdőkád?
A fürdőkád? Az öreganyja családi ereklyének számító fürdőkádja?
A családi örökség? Hogy képzelheti bárki, hogy egy ilyen emlék, egy
ilyen ritkaság beleszámít a vételárba?! Persze ővele lehet beszélni, és
nem zárkózik el egy tisztességes ajánlat elől…
Ilyen és hasonló kellemetlenségek érik a vásárlót azon a rögös
úton, amely végül az adásvételi szerződés aláírásához vezet,
minekutána a házat hivatalosan is a magáénak mondhatja. Jó, ha
ügyvédhez illő ravaszsággal rendelkezik, és leltárt készít a
spalettákról, kopogtatókról, mosogatókról, a fáskamrában
feltornyozott fahasábokról, csempékről, járólapokról és a kerti fákról.
Volt rá példa - a bizalmatlanság csúcsa -, hogy még a többszörös
leltár sem bizonyult elegendő védelemnek az utolsó pillanatban
elkövetett ravasz csűrés-csavarás ellen.
Egyszer egy vevő, a legrosszabbtól tartva, megbízott egy helyi
194
huissier-t azzal a feladattal, hogy minden kétséget kizáróan
igazolja: az eladó az eladott ingatlan területén hagyta a
vécépapírtartókat. Az embernek kedve támad elképzelni kettejüket,
az eladót és a végrehajtót, amint összepréselődnek a vécé szűkös
helyiségében, hogy lebonyolítsák a hivatalos aktust: „Emelje esküre a
kezét, és mondja utánam: Esküszöm, hogy a házban érintetlenül és
működőképes állapotban hagytam az alább felsorolt szerelékeket…”
Megáll az ész.
Ám a százféle buktató ellenére az ingatlanok olyan áron kelnek el,
hogy az tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Nemrégiben
hallottam, hogy egy ügynök elragadtatva „Európa Kaliforniája”-ként
reklámozta Provence-t, nemcsak a klíma, hanem egy igazi kaliforniai
találmány miatt, amely nálunk még elérhetetlen csodaszámba megy:
ez a Lifestyle.
Amennyire tudom, a Lifestyle akkor jön létre, amikor egy
harmonikus vidéki környezetet bonyolult üdülőhellyé alakítanak
annyi városi luxusfelszereléssel, amennyi csak belefér. Ha némi üres
terület is akad, oda menten golfpályát telepítenek. Mifelénk még
nyomát se láttam, ezért megkérdeztem az ügynököt, mi ez az újfajta
módi, és hol látható. Hol van a legközelebbi Lifestyle center?
Úgy nézett rám, mintha legalábbis átaludtam volna az elmúlt
évszázadot. - Nem járt mostanában Gordes-ban? - érdeklődött.
Tizenhat évvel ezelőtt voltam először Gordes-ban, és mondhatom, a
település kiemelkedett a környék meseszép falvainak sorából.
Mézszínű házikói egy hegytetőn kuporogtak, ahonnan csodás kilátás
nyílt a völgybe, egészen a Lubéronig. Valóban az volt, aminek az
ingatlanügynökök nevezték: igazi kis ékszer, megelevenedett
képeslap. Reneszánsz kastélyához keskeny, kockaköves utcák
vezettek, és szerény, falusi szolgáltatásokon kívül nem kínált egyebet.
Volt tenne egy hentes, két pék, egy egyszerű kis hotel, egy lerobbant
kávéház és egy posta, amelynek egyetlen hivatalnokát valószínűleg a
mogorvaságáért alkalmazták. A falu határán túl, a dombon fenyő és
tölgybozótos zöldellt, és terméskőből rakott falak határolták a
kanyargó ösvényeket. Órákig sétálhatott az ember anélkül, hogy akár
egyetlen házat látott volna, csak néha villant meg egy-egy régi
cseréptető a lombok között. Úgy hallottuk, hogy az építést olyan
szigorúan szabályozzák, hogy szinte tilos.
Ez tizenhat évvel ezelőtt történt. Gordes ma is gyönyörű -
legalábbis messziről. Ám a faluba fölvezető út tövében hirdetőtáblák
erdeje fogadja a látogatót. Mindegyikük egy-egy szállodát, éttermet
vagy teázót reklámoz. A nyilvános vécék kivételével a turisták
minden kényelmüket és szórakoztatásukat szolgáló intézményről
tájékozódhatnak.
Az úton egyenlő távolságban egymástól 19. századi utcai lámpák
másolatai világítanak, hórihorgas vastüskéik élesen elütnek a kopott
kőfalaktól és házaktól. A kanyarban, ahol éppen feltűnik a falu,
mindig áll egy autó, amelyből a sofőr és az utasok kiszálltak
fényképezni.
Az utolsó kanyar előtt már egészen nagy területet aszfaltoztak le
parkolónak. Ha az ember ezzel nem törődik, és fölmegy autóval
egészen a faluba, nagy valószínűséggel vissza is fordulhat. A Place du
Château ugyanis, amelyet ma már szintén aszfalt fed, zsúfolásig van
autókkal Európa minden csücskéből.
A régi szálloda megvan még, de a tőszomszédságában épült egy
újabb. Pár méterre tőle tábla hirdeti a Sidney Food gyorséttermet.
Van azután a Souleiado-butik. Az egykor lerobbant kávéház
kiglancolva várja a vendégeket. Egyáltalán, minden és mindenki ki
van glancolva. A gomba pokrócot nyugdíjazták a postáról, a toilette
publiques-et bővítették, és az egész falut átalakították a turisták
számára. Még hivatalos Gordes-pólót is lehet kapni annak
bizonyságául, hogy az ember ott járt.
Egy kilométerrel odébb van még egy hotel, amelyet fal rejt el a
kíváncsi szemek elől. A fal mögött helikopter-leszállóhely. A szigorú
építési szabályokon enyhítettek, és hatalmas tábla hirdeti angolul is a
riasztóberendezéssel, távirányítású kapuval és álomfürdőszobával
ellátott luxusvillákat 2 és fél millió frankért.
Különös, de egyelőre nem jelzi még tábla, merre vannak a Vogue
hírességeinek nyaralói, így a 12. századi Sénanque Apátságba igyekvő
buszkaravánok résztvevői kénytelenek maguk töprengeni azon, kinek
a házát látják menet közben. Eljön majd a nap, amikor egy élelmes
vállalkozó térképet készíttet a hollywoodi sztár-útikönyvek
mintájára, és akkor aztán igazán Kaliforniában érezhetjük magunkat.
De már most sem számít akkora szenzációnak egy-egy kocogó és
jacuzzi, a környező dombok pedig teniszlabda pattogásától és a
betonkeverők álmos duruzsolásától hangosak.
Sokszor és sokfelé megtörtént már, hogy az emberek vonzódni
kezdtek egy vidékhez szépsége és nyugalma miatt, majd a szép,
nyugodt vidéket koktélpartiktól nyüzsgő, riasztóval felszerelt,
terepjáróktól dübörgő méregdrága kertvárossá alakították. Ezek
195
ugyanis a la vie rustique elengedhetetlen kellékei.
Azt hiszem, a helyiek nem bánják, Miért is bánnák? Kopár
földdarabok, ahol azelőtt egy kecskenyáj sem igen élt meg,
egyszeriben több millió frankot érnek. Az üzletek, éttermek és
szállodák virágoznak. A kőművesek, ácsok, kert- és teniszpályaépítők
határidőnaplói zsúfolásig vannak megrendelésekkel, egyszóval a
196
boum mindenkinek kedvez. A turisták megfejése sokkalta
jövedelmezőbb mint a szőlőművelés.
Ménerbes viszont egyelőre érintetlen; legalábbis amennyire én
látom. A Café du Progrès a legkevésbé sem divatos. A két évvel ezelőtt
nyílt apró, puccos vendéglő bezárt, és egy ingatlanközvetítő irodán
kívül a falu főtere most is nagyjából úgy néz ki, mint amikor jó pár
éve először láttuk.
De a változás mégis a levegőben van. Ménerbes elnyerte az Un des
197
plus beaux village de France kitüntető címet, és a lakosság
médiaérzékenysége is fejlődésnek indult.
A feleségem látott három öreg hölgyet, akik egy kőkerítésen
üldögéltek egymás mellett, előttük, szintén egy sorban, három
kutyájuk. Aranyos látvány volt, és a feleségem megkérdezte,
lefényképezheti-e őket.
A legöregebb néni elgondolkozva nézett a feleségemre.
- És kinek lesz az a fotó? - kérdezte.
Úgy tűnik, a Vogue itt is megelőzött bennünket.

12.
Túlnyomórészt száraz idő,
helyi erdőtüzekkel
GAZDÁLKODÓ SZOMSZÉDAINKHOZ hasonlóan mi is előfizetünk a
carpentrasi meteorológiai szolgálat előrejelzésére. Kétszer egy héten
részletes, sokszorosított időjárás-jelentést kapunk. Ez általában
eléggé megbízhatóan jelzi a nekünk jutó napfény- és esőadagot, a
viharok és misztrálok valószínűségét és a Vaucluse-megyei
hőmérséklet ingadozását.
1989 első heteiben az előrejelzések és a statisztikák baljós jelei azt
mutatták, hogy az időjárás a szokottól eltérően viselkedik. Szinte alig
esett az eső.
Az előző tél enyhe volt; a hegyekben olyan kevés hó hullott, hogy a
tavasszal szokásos áradás helyett éppen csak csordogáltak a patakok.
Feltűnt a téli szárazság is; a januárban szokásos 60 milliméternyi eső
helyett csak 9 és fél esett. Február sem hozott változást, majd a
március sem. A nyári tűzgyújtási tilalmat korán bevezették. A
hagyományosan csurgós-csöpögős vauluse-i tavasz éppen csak
nyirkos volt, a koranyár pedig még csak az sem. Cavaillonban a
szokásos 54,6 milliméter helyett májusban pusztán 1 milliméter eső
esett, júniusban meg az átlagos 44-gyel szemben mindössze 7. A
kutak kiszáradtak, és a vaucluse-i forrás vízszintje is jócskán
megcsappant.
Az aszály rémképe fenyegetően nehezedett a lubéroni gazdákra,
mint valami régi lelkiismeret-furdalás. A földeken és a falusi utcákon
rosszkedvűen beszélgettek az emberek, a termés kiégett, a talaj
kérgesen repedezett. Állandó tűzveszély fenyegetett, amire gondolni
is szörnyű, mégsem lehetett róla megfeledkezni.
Nem kell ilyenkor több, csak egy szikra az erdőben, egy óvatlanul
eldobott csikk, egy parázsló gyufa: a misztrál megteszi a többit,
lángba borítja a parazsat, majd erdőtűzzé dagasztja a lángot, amely
villámsebesen harapózik el a fák között. Hallottuk, hogy tavasszal
198
Murs mellett már meghalt egy fiatal pompier . Éppen a lángokkal
viaskodott, amikor talán egy égő fenyőtobozból szerteszét repülő
tűzcsóva hullott a háta mögé, fölgyújtotta a fákat, és elvágta őt a
külvilágtól. Másodpercek alatt történt az egész.
Tragikus, ha véletlenül támad a tűz, de még borzasztóbb, ha
gyújtogatásból ered. Pedig sajnos ez gyakran előfordul. Az aszály
vonzza a gyújtogatókat, akik számára 1989 nyara kitűnő lehetőségnek
199
bizonyult. Tavasszal el is kaptak valakit, aki a garrigue-on
gyújtogatott. Fiatal volt, pompier szeretett volna lenni, de
alkalmatlannak találták. Egy doboz gyufa segítségével állt bosszút.
Július 14-én este láttuk meg először a füstöt. Forró, szeles idő volt.
A misztrál ragyogóra fényesítette a felhőtlen kék eget, ezért még
jobban feltűnt a Roussillon felett terjedő fekete felleg néhány
kilométerre a völgyben. A ház mögötti ösvényről figyeltük. Rövidesen
meghallottuk a gépek búgását. Víztartálytól elnehezült Canadair-
repülők szálltak zárt alakzatban alacsonyan a Lubéron fölött. Aztán
200
helikopterek bombardiers d’eau-val . Bonnieux-ből a tűzoltósziréna
folytonos, rémült sivítása hallatszott. Aggódva nézegettünk a ház
mögé. A kertünktől alig száz méterre kezdődik az erdő, száz méter
pedig semmi egy viharos hátszéllel támogatott erős tűznek.
Aznap este a hasas Canadair-gépek lassan, de megállás nélkül
repültek oda-vissza a tenger és a szárazföld között. Számot kellett
vetnünk azzal, hogy legközelebb akár mellettünk is kigyulladhat az
erdő. Karácsonykor, amikor a tűzoltók ellátogattak hozzánk, és
megajándékoztak bennünket naptárukkal, elmondták, mi a teendő
tűz esetén: ki kell kapcsolni az áramot, bezárni és lelocsolni a fából
készült spalettákat, és a házban maradni. Viccelődtünk, hogy néhány
pohárral és dugóhúzóval a borpincébe menekülünk majd - mégiscsak
kellemesebb részegen megpörkölődni, mint józanul. Ez most nem
tűnt olyan viccesnek.
Az éjszaka beálltával elült a szél, és az izzó derengés Roussillon
fölött akár a pétanque-játékra kijelölt hely kivilágítása is lehetett
volna. Mielőtt lefeküdtünk, még egyszer megnéztük az időjárás-
jelentést. Nem sok jót ígért: Beau temps trés chaud et ensoleillé,
201
Mistral fort.
A Le Provencal másnapi kiadása részletesen tudósított a roussilloni
tűzről, amely több mint 100 holdnyi fenyőerdőt pusztított el a falu
körül. 400 pompier-re, 10 repülőgépre, és a katonaság speciális
alakulatára volt szükség az oltáshoz. A fotókon látszott, amint
biztonságba helyezik a lovakat és a kecskenyájakat, és feltűnt egy
magányos tűzoltó alakja egy hatalmas lángfal előtt. Ugyanabban az
újságcikkben még három másik tűzesetről számoltak be.
Ha nem aznap érkezik a Tour de France esedékes fordulója
Marseille-be, még címlapra is kerül a dolog.
Pár nappal később átmentünk Roussillonba. Ahol azelőtt fenyő
zöldellt üdén, most kopár volt minden, és az elszenesedett csonkok
megfeketedett fogak gyanánt meredeztek a domboldal sárgásvörös
földjéből. Csodálatos módon a hatalmas pusztítás egyes házakat
megkímélt. Megpróbáltuk elképzelni, vajon a lakók odabent
maradtak-e, vagy elmenekültek. Vajon milyen lehetett ülni a sötét
házban, és hallgatni az átforrósodott falakon át a tűz közeledését?
Júliusban 5 milliméter eső esett, de az okosok a kávéházban azt
mondták, hogy az augusztusi viharok majd eláztatják a Lubéront,
202
akkor aztán kedvükre pihenhetnek a tűzoltók. Le quinze août
mondták, kivétel nélkül esőt hoz, elmossa a kempingezők sátrait,
elárasztja az utakat, rázúdul az erdőkre, és ha szerencsénk van,
elsüllyeszti a gyújtogatókat.
Nap mint nap lestük az esőt, de nem láttunk mást, csak napot.
Tavasszal ültetett levendulánk kiégett. A ház előtti fű is föladta, hogy
valaha pázsit legyen belőle, piszkossárga szénává aszalódott. A föld is
kisült: csupa csont és bőr lett, kiütköztek rajta a kövek és göröngyök,
ilyesmi azelőtt sosem látszott. A szerencsésebb parasztok, akiknek
telt öntözőrendszerre, öntözni kezdték a szőlőjüket. A mi szőlőnk
lekonyult. Ezt látva Faustin szomszéd bajsza szintén.
A medence vize átforrósodott, akár a leves. Egyik este a víz szagára
odagyűlt egy csapat sanglier. Tizenegyen jöttek elő az erdőből, és úgy
húsz méterre megálltak a háztól. Az egyik vadkan kihasználta a rövid
szünetet, és meghágott egy kocát. Fickó tőle szokatlan hősiességgel
galoppozott a boldog pár felé. Ugatása egészen elvékonyodott az
izgalomtól. Az összetapadt páros - akár a talicskázó gyerekek -
elkergette Fickót, a kutya az ajtóig hátrált, és onnan már
biztonságban lármázhatott. A vaddisznók szemlátomást mégis
letettek a fürdőzésről, mert egy szőlősoron át elvonultak, és inkább
Jacky dinnyéjéből lakmároztak az út túloldalán.
Le quinze aoôt ugyanolyan szárazon telt el, mint a hónap első fele.
Amikor föltámadt a misztrál, szinte vártuk a szirénák megszólalását
és a Canadair-gépek megjelenését. Egy gyújtogató odáig
merészkedett, hogy fölhívta a tűzoltókat, és újabb tüzet ígért, ha elég
erős lesz a szél. Naponta több helikopteres őrjárat húzott el a völgy
fölött.
Mégsem sikerült elcsípni. A következő alkalommal Cabriéres
közelében jelentkezett. A szél egészen az udvarunkig hordta a
pernyét, a napot elhomályosította a füst. Szaga megrémítette a
kutyákat, minden széllökésnél vonyítottak és ugattak.
Egy Cabriéres-ben nyaraló ismerősünk aznap este átjött hozzánk. A
faluszéli házakat kiürítették, éppen csak az útlevelét hozhatta
magával, és egy váltás fehérneműt.
Több tűzeset nem volt, bár a gyújtogató még többször telefonált.
Csakis a Lubéron vidékét fenyegette. Véget ért az augusztus. Az
ilyenkor szokásos 52 milliméterrel szemben egyetlen csöpp sem esett.
Amikor szeptemberben végre érkezett egy tétova kis eső, kimentünk
a szabadba, és mélyeket szippantottunk a hűvös, nedves levegőből.
Hetek óta először éreztünk friss erdőillatot.
A közvetlen tűzveszély elmúltával a helyiek megkönnyebbültek, és
nyomban az aszály káros gasztronómiai hatásáról kezdtek
panaszkodni. Katasztrofálisnak ítélték a helyzetet, a bortermést
kivéve, amelyről Chôteauneufben csodákat meséltek. A júliusi eső
hiánya azt jelentette, hogy pocsék szarvasgombatermés várható a
télen, kevés gomba lesz, azok is aprók. A vadászok pedig kénytelenek
lesznek sport gyanánt egymásra lődözni, hiszen a vadak
elvándoroltak a fölperzselt Lubéronból. Északra mentek ivóvizet
keresni, és nem valószínű, hogy visszatérnének. Ősszel alig kerül
203
majd valami az asztalra, és ez pas de tout normal .
Tudásunk gyarapodása is megszenvedte az aszályt. Monsieur
Menicucci, akinek számtalan adottsága közé tartozott az erdei
gombák alapos ismerete, megígérte, hogy gombászni visz bennünket,
csak győzzük hazacipelni a zsákmányt. Úgy tervezte, hogy a
konyhában majd egy üveg Cairanne mellett beavat minket titkos
tudományába.
Ám eljött az október, de gombászásról szó sem lehetett, mert az
erdő üres volt, és kopár. Monsieur Menicucci nem is emlékezett
ilyesmire. Egyik reggel megjelent nálunk késsel, bottal és kosárral
felszerelve, szorosra fűzött bakancsban kígyómarás ellen, és vagy egy
órát kutakodott a fák tövében, de hiába.
 - Talán majd jövőre - sajnálkozott. A felesége is csalódott lesz, nem
beszélve a szomszéd macskájáról, aki nagy kedvelője az erdei
gombának.
- A macska?
- Beh oui, ráadásul micsoda orra van! Tökéletes biztonsággal tudja
szétválogatni a mérges gombát az ehetőtől. A természet csodás
titkaira a tudomány nem mindig szolgál kellő magyarázattal.
Megkérdeztem tőle, mit csinál a macska az ehető gombával. Hát
természetesen megeszi, mondta Menicucci, bár nem nyersen.
Olívaolajban párolva szereti, kis petrezselyemmel megszórva. Ez a
204
gyengéje… C’est bizarre, non?

NOVEMBERBEN HIVATALOSAN tűzveszélyes területnek

nyilvánították az erdőt, majd megszállták az Office National des
205
Forêts emberei. Egy sötét, borús reggelen úgy három kilométerre
lehettem otthonról, amikor megláttam egy füstfelhőt, és
meghallottam a bozótnyíró zúgását. Az ösvény végén, egy tisztáson
katonai teherautók parkoltak egy legalább 3-4 méter magas, hatalmas
sárga masina mellett. Olyan volt, mint egy óriástraktor és egy
bulldózer keresztezése. Terepszín egyenruhás emberek jöttek-
mentek a fák között félelmetes sisakban és védőszemüvegben, és az
aljnövényzetet aprították. A levágott, kihúzgált darabokat tűzre
vetették, a friss fa nedvei sisteregtek és füstöltek a lángok között.
A barázdált arcú, szikár parancsnok úgy nézett rám, mintha
birtokháborítást követtem volna el. Köszönésemre éppen csak
biccentett. Mi a fenét keres itt egy civil? Ráadásul külföldi…
Sarkon fordultam, és indultam hazafelé, de még egy pillantást
vetettem a sárga óriásra. Vezetője, aki repedezett bőrkabátjáról és
kockás sapkájáról ítélve ugyancsak civil lehetett, káromkodva próbált
egy megszorult csavart kilazítani. Aztán csavarkulcsát a makacskodó
szerkezetek univerzális provence-i megoldására, a kalapácsra
cserélte. Ez végképp meggyőzött arról, hogy nem a sereg
állományába tartozik. Újabb köszönéssel próbálkoztam; ez valamivel
szívélyesebb fogadtatásra talált.
Emberünk akár a Mikulás kisöccse is lehetett volna, csak a szakálla
hiányzott. Kerek képe piroslott, a szeme csillogott, bajszát pedig
belepte a levegőben szállongó fűrészpor. Meglengette kalapácsát a
fák közt tevékenykedő megsemmisítő osztag felé:
206
- C’est comme la guerre, eh?
Hibátlan, szabatos katonai kifejezéssel meg is nevezte a
207
folyamatban lévő eseményt: opération débroussaillage . A tűzveszély
mérséklésére a Ménerbes-be vezető ösvény mindkét oldalán vagy
húsz méter szélességben meg kellett ritkítani a bokrokat és
kigyomlálni az aljnövényzetet. Neki az volt a feladata, hogy
masinájával kövesse a katonákat, és felaprítson mindent, ami nem
került a tűzre. Megdöngette a sárga óriás oldalát.
- Ez fölzabál akár egy fatörzset is, aztán forgács alakjában köpi ki!
Egy hétbe telt, amíg megtették az utat a házunkig. Jócskán
megnyirbálták az erdőt, a tisztásokon hamukupacok tornyosultak. A
csillapíthatatlan étvágyú sárga szörny pedig lassan őrölte, morzsolta
és köpködte a fát, és egyre közeledett.
Egy este bekopogott hozzánk a vezető, egy pohár vizet kért, de
szívesen elfogadta a pastist is. Elnézést kért, amiért a kertünk
végében parkolt. Nagy gond számára a parkolás, de a masina
csúcssebessége óránként csak 10 kilométer, képtelenség minden este
hazavinni Aptba.
A második pohárnál már a sapkáját is levette. Jólesik végre
beszélgetnie valakivel, hiszen mást sem hall egész nap, mint a motor
dübörgését. Mégis nélkülözhetetlen munkája, annyira el van
hanyagolva az erdő. Teli van száraz, korhadt fával… nem kell más,
csak egy újabb aszályos év jövőre… és pof!
Kérdeztük, elfogták-e már a gyújtogatót, de a fejét rázta.
- Reméljük, jövő nyáron átteszi a székhelyét Cévennes-be az a
gyufás őrült - mondta.
 Másnap este újra meglátogatott bennünket, és egy Camembert-t
hozott ajándékba a hozzá tartozó recepttel. A recept a sajátja volt,
télen szokta készíteni az erdőben, remekül véd a hideg ellen.
- Először is tüzet raknak - kezdte és a képzeletbeli ágakat
rendezgette az asztalon -, és kiszedik a sajtot a dobozból.
Lehámozzák róla a csomagolópapírt, aztán a sajtot visszarakják a
dobozba, d’accord?
Hogy teljesen biztosra menjen, fölemelte a Camembert-t és
megkocogtatta a vékony fadobozt.
- Bon. Ezután a dobozt a parázsba dugják. A doboz elég, a sajt héja
megfeketedik, maga a sajt elolvad, de… - figyelmeztetően fölemelte
az ujját - …a héjon belül marad. Nem folyik a tűzbe.
Meghúzta a pastist, és a keze fejével megtörölte a bajszát.
- Alors, fogják a baguette-et, és hosszában kettévágják. Végül -
208
attention aux doigts - kipiszkálják a Camembert-t a tűzből,
kilyukasztják a héját, és belecsurgatják az olvadt sajtot a kenyérbe! Et
voilà!
Szélesen vigyorgott, szeme szinte eltűnt húsos piros arcában.
Megveregette a hasát. Jó provence-i szokás szerint ezúttal is az enni-
és innivalóknál kötöttünk ki.

AZ 1990-AS ÉV ELEJÉN megkaptuk az előző év időjárási statisztikáját.

A szokatlanul esős novembert leszámítva a szokásos csapadéknak
csak a fele hullott le.
A következő tél is enyhe volt. A vízállás továbbra is alacsony. Az
erdőben állítólag az aljnövényzet harmada kiszáradt. Az első nagy
nyári erdőtűz vagy 6 ezer holdon pusztított Marseille közelében, két
helyen is akadályozta a közlekedést az autópályán. A gyufás őrült
továbbra is szabadon garázdálkodik; hozzánk hasonlóan nyilván ő is
érdeklődve bújja az előrejelzést.
Vásároltunk egy páncéldobozt, hogy abban tároljuk az
okmányainkat: útleveleket, igazolványokat, bizonyítványokat,
tanúsítványokat, szerződéseket, engedélyeket és régi
villanyszámlákat, egyszóval mindazt, ami nélkülözhetetlen
Franciaországban, ha az ember bizonyítani akarja a létezését.
Szörnyű lenne, ha a házunk a lángok martalékává válna, de az
okmányaink elvesztése teljesen lehetetlenné tenné az életünket. A
209
páncéldobozt a cave legtávolabbi sarkába, a châteauneufi borok
mellé helyeztük.
Megtanultunk örülni az esőnek. Szomszédunk, Faustin szerint ez a
legbiztosabb jele annak, hogy maradék angolságunk kezd lefoszlani
rólunk.
 13.
Chateauneuf-du-Pape:
köpködni tilos!
PROVENCE-BAN AZ EMBER augusztusban legjobban teszi, ha
rejtőzködik, hever az árnyékban, lassan jár, és mozgását a
legrövidebb távolságokra korlátozza. A gyíkok ezt pontosan tudják,
követnem kellett volna a példájukat.
Már fél tíz táján harminc fok fölött lehetett a hőmérséklet, és
amikor autóba ültem, azonnal úgy éreztem magam, mint egy piruló
grillcsirke. A térképen olyan utakat kerestem, amelyek kívül esnek a
szokásos turistacsapásokon és a hőguta szélén álló kamionsofőrök
útvonalain, s ekkor egy izzadságcsepp pottyant az orromról
egyenesen úticélomra, Châteauneuf-du-Pape-ra, a nagy borairól híres
kisvárosra.
Hónapokkal ezelőtt, még a télen találkoztam egy Michel nevű
emberrel barátaink eljegyzési vacsoráján. Felbontották az első
borokat, és elkezdődtek a pohárköszöntők. Észrevettem, hogy míg a
többiek csak úgy iszogatnak, Michel minden pohárnál elmélyült
rítust végez.
Mielőtt kézbe vette a poharat, mélyen belenézett, utána a
tenyerébe fogta a kelyhet, és háromszor-négyszer óvatosan
meglötyögtette benne a bort. Ekkor szemmagasságba emelte a
poharat, hosszan nézegette hogyan csurog le a bor a belső falán, majd
kitágult orrlyukkal és remegő cimpával beleszimatolt. Mélyet
szippantott. Egy utolsó lötyögtetés után kortyolt egyet, de csak
próbaképpen.
A nedűnek szemlátomást hosszú próbát kellett kiállnia, mielőtt
Michel leengedte volna a torkán. Néhány másodpercig elgondolkozva
forgatta a szájában. Csücsörített, kevéske levegőt is vett a bor mellé,
és diszkréten öblögetni kezdett. Szemét égnek emelve, felfújt képpel
folyatta nyelve és fogai között a bort, végül úgy ítélte, hogy a nedű
megállta helyét az orális közelharcban, és lenyelte.
Észrevette, hogy figyelem.
210
- Pas mal, pas mal - vigyorgott rám. Újból belekortyolt, immáron
minden hókuszpókusz nélkül, és elismerően bólogatott. - Jó kis
évjárat ez a ‘85-ös.
211
Vacsora közben kiderült, hogy Michel négociant , szőlőfelvásárló
és borkereskedő. Dél-francia borokra specializálódott, a taveli rozétól
(amely szerinte XIV. Lajos kedvenc bora volt) az aranyszínű
fehéreken át a gigondasi súlyos, nehéz vörösekig. Ám óriási
212
gyűjteményének kedvence, a merveille , a Châteauneuf-du-Pape. Egy
pohár Châteauneuf-du-Pape-pal a kezében szeretne meghalni.
Úgy beszélt róla, mint egy asszonyról. Keze lágy formákat rajzolt a
levegőbe. Ujjai hegyét csókolgatva áradozott testességéről, bukéjáról
és erejéről. Azt állította, hogy a Châteauneufnél nem szokatlan a
tizenöt fokos alkoholtartalom sem. Manapság pedig, amikor a bordói
minősége évről évre romlik, a burgundit meg már csak a japánok
tudják megfizetni, a châteauneufi borok tökéletesen megérik az
árukat. Rábeszélt, látogassak el a pincéjébe, és győződjem meg róla
213
magam. Ő megszervezi a dégustationt. Az az idő, amely Provence-
ban valamely esemény eltervezésétől a megvalósításáig eltelik,
gyakran hónapokban, sőt években mérhető. Nem vártam tehát
azonnali meghívásra. A tél tavaszba fordult, a tavasz nyárba, és eljött
az augusztus, amelynek perzselő forrósága kizárja, hogy az ember egy
tizenöt fokos borral kacérkodjék. Ekkor hívott fel telefonon Michel.
- Holnap délelőtt tizenegykor várom a châteauneufi pincémben -
mondta. - Egyen jó sok kenyeret reggelire.
Úgy tettem, ahogy mondta, sőt elővigyázatosságból még egy
evőkanál tiszta olívaolajat is lenyeltem. Egy helyi gourmet ugyanis
felvilágosított, hogy ez jótékonyan kibéleli, kipárnázza a bensőmet a
fiatal, erős borok ismételt támadása ellen. Akárhogy is, határoztam el,
míg a kanyargó, poros vidéki utakat róttam, nem iszom túl sokat.
Úgy teszek majd, mint a szakértők: öblögetek és kiköpöm.
Valamivel tizenegy előtt feltűnt az úton a forróságban vibráló
Châteauneuf. Az egész falu a borászatra épült. Csábító feliratok
mindenütt: kifakult, lepattogzott hirdetőtáblákon, frissen ragasztott
plakátokon, kézzel rajzolt üvegeken, falra ragasztva, a szőlők
214
oldalába támasztva, kertkapukra szögezve. Dégustez! Dégustez!
Áthajtottam a Bessac pincéket a külvilágtól elválasztó magas kőfal
kapuján, leparkoltam az árnyékba, és kikászálódtam az autóból. A
forróság úgy ereszkedett rám, mint egy tüzes abroncs. Csipkés
oromzatú, hosszú épület előtt álltam, amelynek homlokzata pár
óriási dupla ajtótól eltekintve üres volt. Az ajtónyílásban, a pince
sötét háttere előtt, poharat tartó alakok rajzolódtak ki. Az öblös
borospoharakon megcsillant a napfény.
A cave csaknem hidegnek tűnt, a pohár, amelyet Michel a kezembe
nyomott, kellemesen hűvös volt. Soha életemben nem láttam még
ekkora poharat, inkább vödörnek mondtam volna. Öblös hasa a
perem felé valóságos akváriummá szélesedett. Michel szerint
háromnegyed üveg bor is belefért.
A kinti harsány napsütés után lassan szokta szemem a homályt, de
végül észrevettem, milyen hatalmas pince ez. Bármelyik sötét sarka
könnyedén elnyelt volna több ezer üveget. Viszont egyetlen üveget
sem láttam, csak hatalmas hordók végeérhetetlen sorát. Oldalukon
feküdtek, ászokfával megtámasztva, felső ívük legalább öt méter
magasan lehetett a földtől. Előlapjukon krétával ott állt tartalmuk
neve. Életemben először végigmehettem a teljes borlistán: Côtes-du-
Rhône-Villages, Lirac, Vacqueyras, Saint-Joseph, Crozes-Hermitage,
Tavel, Gigondas, és mindegyikből több ezer liter, évjárat szerint sorba
rakva csöndesen érlelődtek.
- Alors - mondta Michel - csak nem fog itt üres pohárral
szomorkodni? Mit inna?
Túlságosan nagy volt a választék. Nem tudtam, hol kezdjem. Miért
nem igazít el Michel? Láttam, hogy a többiek akváriumában már van
valami, én is olyat kértem.
Michel bólintott.
- Bölcs választás - jegyezte meg -, hiszen két óránk van csak, nem
érdemes vesztegetni az időt a fiatal borokra, amikor annyi kincs vár
itt fölfedezésre.
Örültem, hogy lenyeltem azt a kanál olívaolajat. Kincsnek
minősülő borokat nem lehet csak úgy kiköpni. De ha a kétórás
borkóstoló alatt minden egyes kortyot lenyelek, egykettőre úgy
eldőlök, mint a hordók. Megkérdeztem, szabad-e kiköpni a kóstolt
bort.
Michel poharával a Côtes-du-Rhône-sor elejét jelző ki árok felé
intett:
215
- Crachez si vous voulez, mais… - szemlátomást tragikusnak
tartotta, hogy valaki megtagadja magától a kortyolás igazi élvezetét,
az ízek kavalkádját, a lekerekített egyensúlyt és azt a csodás élményt,
amelyik egy igazi műalkotás elfogyasztásából származik.
Megjelent a fakókék vászonzubbonyos, karómerev, öreg maître de
216
chai , kezében egy óriási szemcseppentőre emlékeztető eszközzel. A
majd méter hosszú üvegcső végén egy öklömnyi gumilabdaszerűség
volt. A cső keskeny végét poharamhoz illesztette, és bőséges adag
fehéret töltött bele, közben mormolta a varázsigét:
- Hermitage ‘86, bouquet aux arômes de fleurs d’acacia. Sec, mais
217
sans trop d’acidité.
Lötyögtettem, szimatoltam, öblögettem és nyeltem. Isteni volt.
Igazat kellett adnom Michelnek. Bűn lenne ezt kiköpni. Némi
megkönnyebbüléssel azt láttam, hogy a többiek egy közeli
kecskelábú asztalon álló nagy korsóba öntik, amit nem ittak meg. Ezt
218
az egészet később áttöltik egy mère vinaigre-t tartalmazó edénybe, s
az eredmény kitűnő minőségű borecet lesz.
Lassan haladtunk a hordók közötti utcákon. A maître de chai
minden egyes megállónál fölmászott hordozható létráján a hordó
tetejére, kiütötte a dugót, helyére illesztette a lopót, majd óvatosan
egyensúlyozott lefelé a létrán, mintha töltött fegyver volna nála. A
kóstolás előrehaladtával egyre inkább így éreztem.
Először pár fehéret próbáltunk ki, majd egy-két rozét és néhány
könnyebb vöröset. Ám ahogy egyre beljebb haladtunk a pince
sötétebb mélységeibe, a borok is sötétebbek lettek. És nehezebbek. És
feltűnően erősebbek. Mindegyikhez rövid, ám annál tiszteletteljesebb
szentbeszéd tartozott. A vörös Hermitage, ibolya, málna és eper
219
utóízével vin virilnek számít. A Cötes-du-Rhőne Grandé Cuvée
220
elegáns telivér, nemes és étoffé . A bőséges szókincs legalább
annyira bámulatba ejtett, mint maguk a borok. Húsos, testes, légies,
izmos, jókötésű, érzéki, inas, és így tovább, a maître sosem ismételte
magát. Azon tűnődtem, vajon ilyen lírai leíróképességgel született-e,
vagy ott tartja az éjjeliszekrényén a szinonimaszótárt.
Végre elérkeztünk Michel féltve őrzött kincséhez, az 1981-es
Châteauneuf-du-Pape-hoz. Még sok évig fejlődhet, noha máris igazi
221
remekmű, robe profonde-jával , fűszeres, szarvasgombás illatával,
melegségével és kiegyensúlyozottságával, hogy a tizenöt fok
közelében járó alkoholtartalmáról ne is beszéljünk. Vártam, hogy
Michel fejest ugrik a poharába. Élvezet látni, ha valaki ennyire szereti
a munkáját.
Kelletlenül letette a poharat, és az órájára nézett.
- Mennünk kell - mondta. - Hozok valami innivalót az ebédhez. - A
pince elejéből nyíló irodába ment, és egy tizenkét üveget tartalmazó
rekesszel jelent meg. Mögötte az egyik kollégája, még egyszer
annyival. Nyolcan készültünk ebédelni. Vajon hányan maradunk
talpon?
Kiléptünk a cave-ból, és hunyorogtunk az erős napfényben. Én csak
óvatosan kortyoltam, nem teli szájjal, ennek ellenére lüktetni kezdett
a fejem. Víz. Muszáj vizet innom, mielőtt akár csak beleszagolnék egy
újabb borospohárba.
Michel hátba veregetett.
 - Egy jó kis dégustationtól jön meg igazán az ember kedve az
iváshoz! - mondta. - Ne aggódjon. Van bor bőven. - Te jó ég!
222
Michel egy ferme auberge-et választott félórányira Cavaillontól,
ahol eredeti falusi környezetben, igazi provanszál módra főznek. Azt
mondta, elég eldugott helyen van, nehéz megtalálni, igyekezzem
szorosan követni az autóját.
Könnyű ezt mondani! Adatokkal ugyan nem tudom elméletemet
alátámasztani, de megfigyeléseim és hajmeresztő személyes
tapasztalataim azt mutatják, hogy az éhes francia kétszer olyan
gyorsan vezet, mint a jóllakott (ami persze még mindig jócskán túl
van a józanság és a megengedett sebesség határán). Michellel sem
volt ez másként. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben már
csak egy porfelhő látszott belőle a hőségtől vibráló horizonton.
Beinduló gyomornedvei ösztökélték; leborotválta a száraz fűszegélyt
a kanyarban, és átviharzott a keskeny falusi utcákon az ájult déli
hőségben. Mire az étteremhez értünk elfeledkeztem vízzel
kapcsolatos aszketikus gondolataimról. Innom kellett valamit.
A ferme auberge hűvös volt, és zajos. A sarokban egy televízió
magában zagyvált, mert a publikum másra figyelt. A vendégek zöme
férfi volt, bőrüket barnára cserzette a nap. Régi inget, ujjatlan
mellényt, csupa szabadban végzett munkához való ruhát viseltek,
hajukat lelapította, homlokukat fehéren hagyta a folytonos sapka
viselés. A sarokban falusi keverék kutya hevert, orra álmosan meg-
megrándult a konyhában sülő hús fűszeres illatától. Ráébredtem,
hogy farkaséhes vagyok.
223
Bemutatkoztunk Andrénak, a patronnak , akinek sötét, testes
külseje a délelőtt kóstolt borokhoz illett. Bukéjába fokhagyma,
Gauloise és némi pastis vegyült. Laza inget, rövidnadrágot és
gumiszandált viselt, és megjelenését tekintélyes, fekete bajusz tette
még hangsúlyosabbá. Hangja elnyomta a helyiség zsongását.
224
- Eh, Michel! Qu’est-ce que c’est? Orangina? Coca-Cola? -
Elkezdte kicsomagolni a boros rekeszeket, majd dugóhúzóért nyúlt a
 225
farzsebébe. - M’amottr! Un seau, des glaçons, s’il te plaît.
Kerekded, mosolygós felesége megrakott tálcával jött ki a
konyhából, és lerakosgatta az asztalra a jegesvödröket, több tányér
rózsaszín borsos saucissont, egy tál harsánypiros retket és egy tálban
tapenade-ot, az olajbogyó és szardellakrém keverékét, amelyet fekete
provence-i vajnak is neveznek. André nyitogatta a borokat, mint a
gép, minden dugót megszagolt, és az asztal közepén kettes sorokba
rendezte az üvegeket. Michel felvilágosított, hogy olyan borokat is
hozott, amelyeket nem jutott időnk megkóstolni a pincében, főként
fiatal Côtes-du-Rhône-okat, meg néhány idősebb és jelentősebb
Gigondast a sajtok mellé.
Van valami a francia ebédekben, ami kivétel nélkül legyőzi azt a
kevéske akaraterőt, amellyel rendelkezem. Asztalhoz ülök eltökélten,
hogy ezúttal mértékletes leszek, keveset eszem és iszom, aztán még
három óra múlva is ott vagyok, szopogatom a boromat, képtelen
vagyok ellenállni a kísértésnek. Mohóság volna? Nem hiszem.
Egyszerűen magával ragad az asztal körül ülők hangulata, akik
tökéletesen belefeledkeznek az evés-ivásba. Ráadásul nemcsak teszik
ezt, beszélnek is róla; véletlenül sem kerül szóba politika, sport vagy
üzlet, csakis az, ami a tányéron van. Mártásokat hasonlítanak össze,
recepteket vitatnak meg, emlékezetes fogásokat idéznek fel, és újabb
ebédeket-vacsorákat tervezgetnek. A világ összes gondja-baja várhat,
226
első la bouffe , és az asztal örömei. Ezt ellenállhatatlannak találom.
Kényelmesen láttunk neki az ebédnek, mint a bemelegítő
sportolók. Egy falat, durva sóba mártott retek, tetején behasítva,
benne egy szeletke sárgás vaj; egy karika csípős-borsos saucisson;
szikkadt kenyérből készült kerek pirítós, rajta csillogó, fekete
tapenade. Hűvös fehérborok, rozék. Michel felém hajolt:
- Köpködni tilos!
A vendéglős, aki munka közben egy pohár vöröset kóstolgatott,
szertartásosan az asztalra helyezte az első fogást - már amennyire
rövidnadrágban és gumiszandálban szaladgálva szertartásos lehet
valaki. Felszolgálta tehát a terrine-t, amelynek oldala sötétre,
majdnem feketére sült, és belebökött egy régi konyhakést. Hozott
227
még egy magas üvegedényt tele cornichonnal és egy tál
hagymalekvárt.
228
- Voilá, mes enfants. Bon appétit.
Sötétebb borok kerültek az asztalra, Michel előszedte a fiatalabb
vöröseket is. Másodszor is körbeadtuk a terrine-t. André is előkerült a
kártyázásból, hogy újratöltse a poharát.
229
- Ça va? Ça vous plaît? - El voltam ragadtatva a hagymalekvártól.
Figyelmeztetett, hogy hagyjak helyet a következő fogásnak, amely
igazi csoda - hangos csókot cuppantott az ujjhegyeire -, alouettes
230
sans téte, és maga az isteni Monique készíti nekünk saját kezűleg.
A rémületes név igazándiból vékony marhaszeletbe göngyölt, sós,
darált sertéshúst takar, amelyet fokhagymával, petrezselyemmel
fűszereznek, olívaolajban, száraz fehérborban és húslevesben meg
paradicsom levében párolnak, végül csinosan összekötözve
szolgálnak fel. Mellesleg egyáltalán nem hasonlít pacsirtához, sokkal
inkább egy testes kolbászhoz, de nyilván valami kreatív provanszál
szakács úgy vélte, a pacsirta étvágygerjesztőbb, mint a göngyölt
marhaszelet, tehát a név rajtaragadt.
Monique behozta az alouette-eket, André pedig közölte, hogy
aznap reggel lőtte őket. Az a fajta ember volt, akinek fizikailag is
nyomatékosítani kell egy poént, úgy oldalba bökött tehát, hogy
231
majdnem beleestem egy hatalmas kondér ratatouille-ba .
A lefejezett pacsirta forró volt, és fokhagymafelhőt árasztott.
Michel úgy döntött, ez testesebb bort kíván. Előrehoztuk a sajtok
mellé szánt Gigondast. Az asztal végén már tíznél is több üres üveg
sorjázott. Megkérdeztem Michelt, szándékában áll-e délután még
dolgozni. Meglepetten nézett rám.
- De hiszen most is dolgozom! - mondta. - Így adom el a bort.
Igyon még egy pohárral.
 Hozták a salátát, aztán egy fonott pálcán a sajtokat: kerek, fehér,
friss kecskesajtot, egy enyhébb ízű Cantalt és egy nagy, krémes
auvergne-i St Nectaire-t. Andrénak, aki most már az asztalfőre
telepedett, erről eszébe jutott egy vicc. Volt egyszer egy auvergne-i
kisfiú, akit megkérdeztek, kit szeret jobban, a mamát vagy a papát. A
kisfiú gondolkozik egy darabig, aztán kivágja magát: - A szalonnát! -
André harsányan kacagott. Örültem, hogy nem ültem a könyöke
közelében.
Fagylalt következett, és cukormáz bevonatú almás pite, de én
kidőltem. André észrevette, hogy a fejemet rázom, erre rám dörrent
az asztal túlsóvégéről:
- Muszáj ennie! Erőt kell gyűjtenie! Ebéd után jön a pétanque!
Kávé után megmutatta a kecskéket kint, az étterem melletti ólban.
A melléképület árnyékában hűsöltek. Irigyeltem őket: nekik nem
kellett teli gyomorral pétanque-ot játszani a tűző napon. Nem bírtam
tovább. A szemem káprázott, a gyomrom lehúzott, emészteni vágyott
nyugalomban. Szabadkoztam, kerestem egy füves helyet egy platánfa
alatt, és vízszintesbe helyeztem az ebédet.
André valamivel hat után fölkeltett, megkérdezte, maradok-e
232
vacsorára is. Pieds et paquets lesz, és valami szerencsés véletlen
folytán maradt még két-három üveg Gigondas.
Némi vita árán szabadultam és hazamenekültem.
A feleségem okosan az árnyékban és a medence mellett töltötte a
napot. Végignézett rajtam; elég viharvert látványt nyújthattam.
Megkérdezte, jól éreztem-e magam.
- Remélem, nem maradtál éhen - mondta aggodalmasan.

14.
Vacsora Pavarottival
A REKLÁM HÓNAPOKKAL megelőzte magát az eseményt. Az
újságokban és a plakátokon feltűnt a barrette-tel koronázott szakállas
arc. Tavasz óta Provence-ban mindenki, aki nem teljesen botfülű,
tudta: Pavarotti, a császár - ezzel a címmel a Le Provençal
ajándékozta meg - eljön hozzánk énekelni a nyáron. Életre szóló
élményre készülhettünk, már csak a helyszín miatt is. Nem a
természeti elemektől háborítatlan Avignoni Operaházban, nem is
233
Gordes salle de fêtes-jében készült fellépni, hanem Orange-ban, a
szabadban, a közel kétezer évvel ezelőtt, honfitársai által épített
Római Színházban. Az est minden jel szerint événement éblouissant-
234
nak ígérkezett.
A Római Színház még üresen is fenséges építmény a maga
kolosszális, szinte hihetetlen méreteivel. Alapja D alakú, az egyenes
fal, amely a félkör két végét összeköti, 110 méter hosszú, 40 méter
magas, és tökéletesen ép. Az időjárás majd kétezerévnyi
viszontagságainak nyomát leszámítva akár tavaly is építhették volna.
A fal mögött a természetesen kínálkozó lejtős hegyoldalból kivájt
nézőtéren az ívelt kőpadokból kialakított lépcsőzetes üléssorokba
nagyjából 10 ezer néző fér el.
Eredetileg társadalmi rang szerint ültették a nézőket: elől a helyi
szenátorok és magisztrátusok, utánuk a papok, kereskedők és
kézművesek, majd az átlagemberek és családjuk, végül legfölül, a
tisztességes polgároktól távol, a pullati, azaz a koldusok és kurvák.
1990-re megváltoztak a szabályok: az ülésrend nem a társadalmi
rangtól, hanem a gyorsaságtól függött. A koncert óriási
kasszasikernek ígérkezett, a jegyvásárlás gyors és határozott
intézkedést kíván.
Amíg mi vacilláltunk, Christopher barátunk intézkedett. Ha fontos
eseményről van szó, ő azonnal és katonai pontossággal lép fel.
Mindent megszervezett, majd kiadta a napi parancsot: sorakozó 18.00
órakor, vacsora Orange-ban a magnóliafa alatt 19.30-kor, helyek
elfoglalása a színházban 21.00 órakor. Minden résztvevő párnát kap a
kőülésre, hátsójának védelmében. Italfejadagok kiosztása a
szünetben. Visszatérés a szállásra nagyjából 1.00 órakor.
 Vannak pillanatok, amikor nagy megkönnyebbülés, sőt öröm, ha az
embernek megmondják, mi a teendő. Ez is ilyen volt. Pontban hat
órakor elindultunk, egy óra múlva megérkeztünk Orange-ba. A város
ünnepi hangulatban zsongott. Minden kávéház zsúfolásig megtelt, a
pótszékek és asztalok kilógtak az utcára. A vezetés próbatételét az
állta ki, aki több cikázó pincért tudott kikerülni. Már több mint két
órával az előadás kezdete előtt párnákkal és piknikkosárral felszerelt
tömeg vonult a színház felé. Az éttermek speciális étlappal készültek
235
a Pavarotti soirée-ra. Le tout Orange a várakozás lázában égett.
Ekkor eleredt az eső.
Mindenki az eget kémlelte; pincérek, sofőrök, párnacipelők, sőt
nyilván maga a maestro is, miközben az első cseppek kopogtak a
hetek óta száraz, poros utcákon. Quelle catastrophe! Esernyő alatt fog
énekelni? Hogyan játszik majd a zenekar nedves hangszereken, és
hogyan vezényel a karmester csöpögő pálcával? Amíg a zápor tartott,
szinte érezni lehetett, hogy több ezer ember várakozik
lélegzetvisszafojtva.
Kilenckor azonban már nyoma sem volt az esőnek, a színház
hatalmas falai fölött kigyúltak az első csillagok. Csatlakoztunk mi is a
zenerajongók kavargó tömegéhez, átküzdöttük magunkat a bejárat
mellett árusított Pavarotti-kellékek arzenálján, a cédéken,
kazettákon, pólókon és plakátokon. A popmarketing teljes kelléktára
felvonult, talán csak I love Luciano autós matricákat nem láttam.
A sor folyton megtorpant, mintha valami akadály lenne a bejárat
után. Akkor értettem meg, mi volt az, amikor mi is bejutottunk a
színházba. Mindenki - kivétel nélkül - megállt pár pillanatra, hogy
megcsodálja azt a látványt a színpad elől, amelyet Pavarotti a
színpadról fog látni.
A sötétben derengő ezer és ezer arc elmosódott, félkör alakú
sorokká állt össze, és a sorok szinte feloldódtak a magasban. Alulról
nézve elfogott a fordított tériszony. Az üléssorok képtelenül meredek
szögben sorjáztak egymás fölött. A nézők ebben a veszélyes
magasságban kuporogtak, mintha bármelyik pillanatban
elveszíthetnék egyensúlyukat, és lezuhanhatnának a színpadra.
Hangjuk nyugtalanító morajlásnak hangzott, suttogásnál hangosabb,
beszédhangnál halkabb, folyamatos zsongás, amelyet visszavertek és
fölerősítettek a kőfalak. Úgy éreztem, mintha emberi méhkasba
pottyantam volna.
Fölkapaszkodtunk a helyünkre, legalább 30 méter magasan a
színpad fölött. Pontosan velünk szemközt egy falhasadékban
Augustus császár szobra állt reflektorfénnyel megvilágítva. Karját
üdvözlésre nyújtotta a tömeg fölé. Augustus idejében Orange
lakóinak száma 85 ezer körül lehetett, most alig éri el a 30 ezret. Ezek
viszont mind itt próbáltak szabad ülőhelyet találni ma este.
Egy testes hölgy zihálva rogyott párnájára mellettem, miután
megmászta a lépcsős nézőteret. A műsorfüzettel legyezte magát.
Kerek arcú volt, kedélyes helybeli asszony, aki már sokszor járt a
színházban. De állítása szerint még sosem látott ehhez hasonló
tömeget. Megszemlélte a sorokat, majd közölte, hogy számítása
236
szerint legalább 13 ezer ember van jelen. Dieu merci az eső elállt.
Hirtelen taps tört ki, mert bevonultak a zenekar tagjai a színpadra,
és hangolni kezdtek. A zene foszlányai élesen és tisztán hallatszottak
a várakozó tömeg morajlása fölött. Az üstdobok dübörgése zárta a
hangolást, s ekkor a zenekar és mindenki más is a színpadra emelte
tekintetét. Augustus szobra alatt a középső bejáratot fekete
függönnyel takarták el. Körülöttünk a nézők tökéletesen egyszerre
előrehajoltak, mintha elpróbálták volna. A fekete függöny mögül
pedig előlépett egy fekete-fehér alak: a karmester.
Újabb tapsvihar és éles füttykoncert a fölöttünk elhelyezkedő
sorokból. Madame mellettünk rosszallóan pisszegett. Micsoda
237
viselkedés, c’est épouvantable ! Nem futballmeccsen vagyunk!
Szerintem a füttyögés igazából a hagyományhoz illett, hiszen a
koldusok és kurvák ülőhelyei felől jött, onnan pedig mégsem
várhatunk decens tapsolást.
 A zenekar belekezdett egy Donizetti-nyitányba, a zene áradt és
hullámzott az éjszakában. A tökéletes, természetes erősítésű hang
beburkolta az egész színházat. Az épület akusztikája tökéletes s
egyben könyörtelenül tiszta volt. Ha egyetlen hamis hang elhangzik,
azt egész Orange azonnal meghallja.
A karmester meghajolt és a függöny felé indult. Egy pillanatra -
csak egyetlen pillanatra - mind a 13 ezer ember némaságba dermedt.
A következő pillanatban mennydörgéshez hasonló tombolás
hangjaira megjelent az est hőse: fekete haj, fekete szakáll, frakk, fehér
nyakkendő és a bal kezében lobogtatott, terjedelmes fehér
zsebkendő. Kitárta karját a tömeg felé, és összeillesztett tenyérrel
meghajolt. Pavarotti készen állt a koncertre.
Fent, a koldusok és kurvák helyén ülő nézők viszont még nem
álltak készen. Folyvást fütyültek, élesen, fülsértőn, két ujjal a
szájukban, ahogy egy taxinak füttyentenének a város túlsó végén.
Madame mellettünk fel volt háborodva.
- Operahuligánok! - méltatlankodott. - Cssss! - csitította őket. -
Cssss! - csatlakoztak hozzá több ezren. Újabb fütty a pullati felől.
Pavarotti fejét lehajtva, karját leengedve várakozott. A karmester
fölemelte pálcáját, és az utolsó dacos füttyök mellett beintett a
zenekarnak.
- Quanto é cara, quanto é bella - énekelte Pavarotti könnyedén.
Hangja játszva betöltötte a kőszínházat, akár egy szobát.
Mozdulatlanul állt, súlyát jobb lábára helyezve, bal sarkát egész kicsit
elemelve a földtől. Zsebkendője meg-meglebbent a szellőben -
nyugodt, kiegyensúlyozott, tökéletesen profi előadást láttunk.
Minden darabot ugyanazzal a rituáléval fejezett be: az utolsó
hangnál fölvetette a fejét, szélesen elvigyorodott, kitárta a karját,
majd összezárta két tenyerét és meghajolt, végül a dörgő és a hátsó
falról visszapattanó tapsvihar közepette kezet rázott a karmesterrel.
Az újabb ária után, a karmester kíséretében még a taps elülte előtt
elhagyta a színpadot. Azt képzeltem, ilyenkor hangszálait pihenteti,
és talán lenyel pár kanál mézet. Ám madame-nak mellettünk más
volt a véleménye. Nem hagyott nyugodni a dolog a következő két
órában.
238
- Á mon avis - mondta - az áriák között elfogyaszt egy könnyebb
vacsorát.
- Ugyan, madame! - mondtam.
- Cssss! Hallgassa a fuvolistát!
A darab végén azonban visszatért elméletéhez. Pavarotti nagydarab
ember és híres gourmet. Az előadás hosszú. Úgy énekelni, ahogy ő
239
énekel - comme un ange, tette hozzá - kemény, embert próbáló
munka. Teljesen logikus lenne, ha bekapna pár falatot azalatt, amíg
nincs színpadon. Ha alaposabban áttanulmányozom a programot,
beláthatom, úgy állították össze, hogy elfogyaszthasson közben egy
könnyű, hatfogásos vacsorát, amíg a zenekar szórakoztatja a
nagyérdeműt. Voilá!
Átböngésztem a programot, és el kellett ismernem, hogy madame-
nak igaza lehet. Lehetségesnek tűnt. Elolvastam az áriák sorát, s
közben megjelent előttem egy lehetséges menüsor:

DONIZETTI
(Articsókasaláta)

CILÈA
(Bableves toszkán módra)

KÖZJÁTÉK
(Nyelvhal velencei módra)

PUCCINI
(Gombás, zöldborsós tonhal)

VERDI
(Sajtok)
 MASSENET
(Citromfagylalt)

RÁADÁS
(Kávé és grappa)

Még valami utalt arra, hogy Pavarotti koncertvacsorája nem

pusztán madame képzeletének szülötte. Mint mindenki, én is úgy
gondoltam, hogy a bal kezének ujjai közé fűzött művészies fehér
rongy egy zsebkendő. Holott nagyobb volt, sokkal nagyobb.
Megemlítettem ezt madame-nak, aki bólintott:
240
- Évidemment - mondta -, c’est une serviette. - S ezzel mintegy
bizonyítva látta elméletét, kényelmesen hátradőlt, és élvezte a
koncertet.
Pavarotti feledhetetlen volt, nemcsak énekhangja, hanem a játéka,
a közönséggel való kacérkodása miatt is. Időnként megkockáztatott
némi eltérést a kottától, megveregette a karmester arcát, ha jól
sikerült a dolog, entrée-it és abgangjait is tökéletesen időzítette. Az
egyik hosszabb szünet után nyaka köré tekert, derékig lógó, hosszú
kék sállal jelent meg újból a színpadon. Nyilván az éjszakai hűvös
ellen védekezik, gondoltam én.
Madame persze jobban tudta.
- Nyilván leette magát valami mártással - magyarázta -, a sál csak
arra kell, hogy elrejtse a fehér mellénye éktelenkedő foltot. Hát nem
isteni?
A hivatalos program véget ért, de a zenekar a helyén maradt. A
koldusok és kurvák helyéről újból rázendítet tek:
- Ver-di! Ver-di! Ver-di! - Ezúttal pisszegés helyett az egész
közönség átvette a kántálást, amíg csak meg nem jelent a maestro,
hogy újabb ráadást adjon. Következett a Nessun dorma, az O sole
mio. A közönség tombolt, a zenekar meghajolt, a sztár még egyszer
utoljára megköszönte a tapsot, aztán vége volt.
 Vagy félórába telt, amíg a kijáratig jutottunk, ahonnan két
hatalmas Mercedes fordult ki.
- Fogadjunk, hogy ez ő - mondta Christopher. - Vajon hová mehet
vacsorázni? - Ő persze nem tudhatta, mi zajlott a fekete függöny
mögött, mert nem ő ült madame mellett a koncerten.
Tizenháromezer ember vett részt Pavarotti vacsoráján anélkül, hogy
tudott volna róla. Remélem, újra eljön Orange-ba, és remélem,
legközelebb a menü benne lesz a műsorfüzetben.

15.
Pastis-lecke kezdőknek
BÁDOGASZTALOK ÉS FÉNYESRE koptatott nádszékek a terebélyes
platánfák árnyékában. Délfelé jár; csak a téren átcsoszogó öregember
vászoncsizmája kavar a napfényben élesen kirajzolódó apró porfelhőt
néhány pillanatra. A kávéházi pincér felnéz a L’Équipe aznapi
számából, és előkászálódik, hogy felvegye a rendelést.
Kis pohárral jön vissza, ha nagylelkű, talán negyedéig tölti. Mellette
egy kancsóban gyöngyöző víz. A víztől a pohár tartalma
megzavarosodik, sárgás, párás-szürke színű lesz, és édes ánizsillatot
áraszt.
Santé. Ez a pastis, Provence teje.
Számomra a pastis legfőbb alkotóeleme nem az ánizs, nem is az
241
alkohol, hanem az ambiance , ez határozza meg, hogyan és hol kell
inni. Képtelenség kapkodva pastist inni. Képtelenség egy fulhami
pubban vagy egy New York-i bárban pastist inni, egyáltalán bárhol,
ahol illik zoknit viselni. Az már nem is volna pastis. A pastishoz
meleg kell és napsütés, és az az illúzió, hogy megállt az idő. Pastist
inni Provence-ban kell.
Mielőtt ideköltöztünk, azt hittem, a pastis is egy árucikk,
jellegzetes francia sajátosság, amelyből két ismert, nagy márka
létezik, a Pernod és a Ricard, és kész.
 Később találkoztam csak a többivel: a Casanisszal, a Janot-val, a
Granier-vel, és akkor kezdtem csak sejteni, hányféle marques
létezhet. Az egyik bárban ötöt, a másikban hetet számoltam össze.
Minden provanszál, akit megkérdeztem, természetesen a kérdés
szakértője volt. Mindegyikük más, empatikus és nyilván pontatlan
választ adott, megvetően leszólva egyes márkákat, amelyekből még
az anyósának se adna.
Véletlenül botlottam bele a „pastis professzorába”, és mivel ő
történetesen remek vendéglős, nem esett nehezemre beiratkozni
hozzá.
Michel Bosc Avignon mellett született, de egészen a pár
kilométerrel odébb lévő Cabriéres-ig vetette az élet. Tizenkét éve
vezeti a faluban Le Bistrot á Michel nevezetű vendéglőjét, és a
hasznot minden egyes évben az üzletbe forgatta vissza. Épített már
tágas teraszt, bővítette a konyhát, kialakított négy hálószobát fáradt,
netán elázott vendégei számára, egyszóval a chez Michelt kényelmes
és forgalmas hellyé varázsolta.
De minden fejlesztés, bővítés, és a nyári vendégek időnkénti
rohamszerű megszállása ellenére egy valami nem változott: az
étterem előterében a bár még mindig a falusi ivó. Minden este
találunk ott vagy egy tucat napégette arcú, munkaruhás férfit, akik
nem vacsorázni ugrottak be, hanem hogy a pétanque-ról
vitatkozzanak pár ital mellett. Ez az ital természetesen a pastis.
Egyik este Michelt éppen a bárpult mögött találtuk, hivatalos
dégustationt vezetett. A helyi erők már vagy hét-nyolc márkán túl
voltak, némelyikről még nem is hallottam.
A pastis kóstolás nem az a csöndes, visszafogott, majdhogynem
vallási rituálé, amely a bordeaux-i, burgundi pincéket jellemzi.
Michelnek emelt hangon kellett beszélnie, hogy meghallják a
cuppogás és pohárcsörömpölés közepette.
- Ezt kóstolja meg! - szólt oda. - Ez olyan, mint amilyet anyám
készített. Forcalquier-ben gyártják. - Egy poharat csúsztatott elém a
bárpulton, majd egy izzadó fémtartályból jégkockát dobott bele.
Belekortyoltam. Szóval ilyet készített az anyja? Ha két-három
pohárral bedobok ebből, örülhetek, ha négykézláb fölérek az egyik
emeleti vendégszobába. Elég erősnek tűnik, jegyeztem meg, mire
Michel megmutatta az üveget: 45° alkoholtartalom, ez magasabb,
mint a brandyé, bár nem haladja meg a pastis számára engedélyezett
fokot. Michel azt mondta, ő egyszer már ivott ennél erősebbet is.
Abból két pohár elegendő volt ahhoz, hogy az emberfia üdvözült
vigyorral arcán hanyatt essen. Hunyorításából azt vettem ki, hogy az
valami különleges dolog lehetett, talán nem is teljesen legális.
Hirtelen sarkon fordult és kiment, mintha eszébe jutott volna a
sütőben felejtett soufflé, de gyorsan vissza is tért, és elém tett pár
dolgot a bárpultra.
- Tudja, mik ezek?
Az egyik egy hosszú, spirálmintás pohár volt rövid, vastag száron; a
másik egy kisebb, zömök pohár, nagyjából olyan széles, mint egy
gyűszű, de kétszer olyan magas, és egy kiegyengetett lapos
bádogkanál, amelyet több sornyi, szimmetrikus lyukacsok díszítettek.
Közvetlenül a kanál lapos feje mögött, a nyelén, egy U alakú görbe
volt.
- Ez a hely már jóval az én időm előtt is kávéház volt - mesélte
Michel. - Ezeket akkor találtam, amikor falat bontottunk az átépítés
alatt. Nem látott még ilyet?
- Soha életemben.
- Régen minden kávéház tartott ilyesmit. Abszinthoz valók. -
Mutatóujját orra hegye köré hajlította és megcsavarta. Ez a
franciáknál a részegség jelzése. Aztán kezébe vette a kisebbik
242
poharat. - Ez a dosette , amellyel kimérték az abszintot. - A pohár
tömör volt, kézhez simuló és nehéz, mint egy puskagolyó. Michel
ekkor fogta a másik poharat, a tetejére illesztette a kanalat. A nyél U-
alakú görbülete pontosan illett a peremhez.
- Bon. Ide teszi a cukrot - kocogtatta meg a kanál fejét. - Aztán
vizet önt rá, az lecsöpög a lyukakon át az abszintba. A múlt század
243
végén ez az ital nagyon à la mode volt.
Azt is elmondta, hogy az abszint borból és fehérürömből párolt
zöld színű, keserű és veszélyes szesz volt. Stimuláló és hallucinogén
hatása mellett függőséget is okozott. Hetvenfokos alkoholtartalmú
volt, aki ezt itta, azt a vakság, az epilepszia és az őrület veszélye
fenyegette. Van Gogh állítólag abszint hatása alatt vágta le a fülét,
Verlaine ugyancsak abszintmámorban lőtte le Rimbaud-t. Még egy
betegség is róla kapta a nevét: az abszintizmus. Az abszintfüggő
244
hamarosan kész volt casser sa pipe . Ezért aztán 1915-ben be is
tiltották ezt az italt.
Egyvalaki különösen rossz néven vette ezt: Jules Pernod, akinek
Avignon mellett, Montfavet-ben abszintgyártó üzeme volt. Ám
meghallotta az idők szavát, és némileg átalakította italát; a
törvényesen engedélyezett ánizsból kezdett szeszt főzni, amely
azonmód hatalmas sikert aratott, ráadásul azzal az előnnyel járt,
hogy a vevők életben maradtak, és egyre többet vásároltak.
- Szóval - folytatta Michel - a pastis Avignonban született, akárcsak
én. Na, dobjon be még egyet!
Levett egy üveg Granier-t a polcról. Felismertem: otthon is ezt
ittuk. A címkéjén ez áll: „Granier, Mon pastis”, és Cavaillonban
gyártják. A színe halványabb, mint a Pernod vad zöldje, és az íze is
enyhébb. Különben is inkább a helybéli termékeket támogatom, ha
finomak.
A Granier lecsúszott, de csodák csodája, még mindig biztosan
álltam a lábamon. Ám ahhoz, hogy felsőbb osztályba lépjek, meg
245
kellett kóstolnom egy grande marque-ot . Máskülönben sosem
tanulok meg különbséget tenni ízek, illatok és színek között. Michel
a kezembe nyomott egy Ricard-t.
Ekkor azonban már eléggé nehezemre esett személytelen és
tudományos elfogulatlansággal összehasonlítást tenni pastis és pastis
között. Igazság szerint mindegyik ízlett; finomak voltak, és persze
alattomosan könnyen csúsztak. Az egyikben egy-két cseppel több
ánizs volt, mint a másikban, de a nyelv néhány erősen alkoholos és
fűszeres öblítés után bizony elzsibbad. Kellemes zsibbadás ez, amely
vademberi étvágyat eredményez, de kezdetben talán létező
ítélőképességemet a második-harmadik pohár tájékán erősen aláásta.
Pastis-szakértőként úgy érzem, leszerepeltem. Berúgva, bambán és
boldogan könyököltem a pultra.
- Hogy ízlett a Ricard? - kérdezte Michel. Megnyugtattam, hogy a
Ricard remek, de úgy érzem, egy estére épp elegendő tudást szívtam
magamba.
Utána napokig írtam a kérdéseket, amelyeket fel akartam tenni
Michelnek. Furcsának találtam például, hogy az ital neve olyan széles
körben ismert, annyi emlék és történet fűződik hozzá, eredete mégis
olyan homályos, mint ő maga. Ki találta fel a pastist, mielőtt Pernod
átvette? Miért van az, hogy oly mélyen gyökerezik Provence-ban,
Burgundiában vagy a Loire mentén viszont nyoma sincs?
Kérdéseimmel megkerestem tanítómesteremet.
Ha egy provanszáltól bármikor Provence-ról kérdezősködöm, akár
az éghajlatról, akár a kosztról, akár a történelemről, az állatok
viselkedéséről vagy az emberi furcsaságokról, mindig bőséges
válaszokat kapok. A provanszálok imádnak ismereteket közölni,
persze sok személyes adalékkal, és lehetőleg az asztalnál. Most sem
volt másképp. Michel ebédet rendezett éttermének egyetlen
szünnapján, és összecsődített pár ismerőst, akiket „fontos
embereknek” nevezett, és akik boldogan megosztják velem
ismereteiket.
Tizennyolcan gyűltünk össze az étterem kertjében a nagy fehér
vászonernyő alatt. Michel bemutatott a többieknek. Az arcok és a
titulusok azonmód összemosódtak előttem. Volt egy avignoni
kormánytisztviselő, egy carpentrasi bortermelő, két italgyári vezető a
Ricard-tól, és pár helyi erő Cabriéres-ből. Még egy nyakkendős is
akadt, bár az illető öt perc múlva megszabadult ékességétől, és
ráakasztotta egy zsúrkocsira. Ez volt a formalitások eleje és egyben
vége.
Legtöbbjük osztozott Michel pétanque iránti szenvedélyében. A
carpentrasi bortermelő hozott pár ládával saját, különleges cuvée-
jéből, amelynek címkéjére pétanque-játékosokat nyomtattak. Amíg
hűlt a rosé, és nyitogatták a vörösborokat, bőségesen kóstolgattuk a
246
sportolók szíverősítőjét, le vrai pastis de Marseille, le pastis Ricard-t .
Paul Ricard 1909-ben született, és az egyik gyári vezető szerint mind
a mai napig nem bír nyugton maradni. Sikerének titka a lehetőségek
energikus és intelligens kiaknázása. Apja borkereskedő volt, az ifjú
Paul munkája révén vetődött el Marseille bárjaiba és bisztróiba.
Akkoriban törvény nem szabályozta szigorúan az italkeverést, sok bár
saját pastisát árusította. Ricard elhatározta, hogy ő is megcsinálja a
magáét, ám ő egy olyan összetevőt adott hozzá, amely a többiekéből
hiányzott: a zseniális reklámot. Le vrai pastis de Marseille
valószínűleg nem sokban különbözött a többitől, de jó volt, és Ricard
marketingzsenije csak javított rajta. Nemsokára az ő pastisa lett a
legnépszerűbb, legalábbis Marseille-ben.
Ekkor úgy látta, ideje terjeszkedni. Olyan döntést hozott, amely
megsokszorozta sikerét. Marseille környékén erőteljes volt a verseny.
Ráadásul mindennapos italnak számított a pastis. Marseille viszont
nem örvendett túlságosan jó hírnévnek. (A marseille-ieket mind a
mai napig blagueuröknek, háryjánosnak tartják, akiknek a szavát
fenntartással kell fogadni, mert szívesen lódítanak.)
Északabbra azonban a pastist egzotikumként lehetett tálalni, és a
távolsággal együtt szelídült Marseille híre is. Délies bájjal lehetett
felruházni, mint afféle kicsit korhely, napsütötte, laza helyet, amely
nagy hatást tesz a fagyos telekhez és szürke éghez szokott északiakra.
Ricard tehát észak felé indult, előbb Lyonba, aztán Párizsba, és ötlete
bevált. Ma már elképzelhetetlen lenne Franciaország bármelyik bárja
le vrai pastis de Marseille nélkül.
A Ricard-gyár alkalmazottja, aki ezt elmondta, a főnökéről őszinte
szeretettel beszélt. Szerinte Monsieur Paul roppant original fickó,
olyasvalaki, aki mindenben a kihívást keresi. Amikor megkérdeztem,
hogy sok üzletemberhez hasonlóan ő is foglalkozik-e politikával,
harsány kacaj volt a válasz. Politikusok? Hát azokra nagy ívben tojik.
Ezt megértettem, bár a szívem mélyén valami azt súgta: kár. Tetszett
nekem a gondolat, hogy Franciaország elnöke egy pastisgyáros lehet.
Ráadásul nyilván saját reklámszlogenje alapján választanák meg: Un
247
Ricard, sinon rien.
Persze nem Ricard találta fel a pastist. Pernod-hoz hasonlóan ő
csak palackozott és árusított valamit, ami már létezett. De hogyan
keletkezett? Ki keverte össze először az ánizst, az édesgyökeret, a
cukrot és az alkoholt? Talán egy szerzetes? Ő tette volna ezt a
felfedezést egy istenáldotta napon a rendház konyhájában? A
szerzeteseknek, ki tudja miért, kitűnő érzékük van az alkoholos
újításokhoz, ezt példázza a pezsgő vagy a Benedictine.
Az asztal körül senki nem tudta, hogyan született a pastis, de a
pontos ismeretek hiánya sosem gátol egy provanszált abban, hogy
véleményét tényként, egy legendát történelmi adatként ismertesse. A
legkevésbé hihető, tehát a legnépszerűbb magyarázat a remete-
történet volt. A remeték, ha szokatlan aperitifek kitalálásáról van szó,
majdhogynem fölérnek a szerzetesekkel.
A kérdéses remete a Lubéron oldalában, egy erdei kunyhóban
lakott. Gyógynövényeket gyűjtögetett, és egy hatalmas fazékban
megfőzte őket, olyasfajta katlanban, amelyet boszorkányok, varázslók
és alkimisták használnak. A forralás után megmaradó lötty
különleges adottságokkal rendelkezett: nemcsak a remete szomját
oltotta, hanem meg is védelmezte őt a pestisjárványtól, amely
megtizedelte a Lubéron lakosságát. A remete nagylelkű ember volt,
megosztotta a főzetet a pestisben szenvedőkkel, akik azonnal
meggyógyultak. Késői utódához, Paul Ricard-hoz hasonlóan
megsejtette a csodás italban rejlő korlátlan lehetőséget, ezért ott is
hagyta erdei kunyhóját, és azt tette, amit minden ügybuzgó remete
tett volna: Marseille-be költözött, és nyitott egy bárt.
A kevésbé legendás valószínűbb magyarázat arra, hogy miért
Provence a pastis hazája az, hogy itt minden hozzávaló rendelkezésre
áll. A gyógyfüvek olcsók, mi több, ingyen vannak. A legtöbb paraszt
készít bort, sőt saját kerítésszaggató pálinkáját is maga főzi. Egészen
mostanáig a pálinkafőzés a családok jogai közé tartozott, amely
apáról fiúra szállt. Ezt a jogot majdnem mindenkitől visszavonták,
248
bár akad azért még egy-egy distillateur , akinek van engedélye
249
pálinkát főzni saját használatra, így aztán pastis maison is létezik.
Madame Bosc, Michel felesége Carpentras mellett született, és
emlékszik rá, hogy a nagyapja olyan erős pastist főzött, hogy attól
még a szobrok is táncra perdültek. Egyik nap látogatást tett nála a
250
falusi gendarme . Hivatalos látogatás szolgálati motoron, ez nem jó
jel. A gendarme-ot rábeszélték, igyon egy pohárkával a nagypapa
erőteljes pastisából. Aztán megkínálták még eggyel, majd még eggyel.
A látogatás célja sosem tisztázódott, de a nagypapának kétszer kellett
fordulnia furgonjával a gendarmerie-hez. Először leszállította az
öntudatlan csendőrt és a motorbiciklijét, másodszor pedig a
csizmáját és szolgálati pisztolyát, amelyet később találtak meg… az
asztal alatt.
Azok voltak ám a szép idők! Lehet, hogy Provence egyes tájain el
sem múltak?
16.
Mélyen Avignon gyomrában
A PLACE PIE, AVIGNON központjában lehangoló látványt nyújt a
napkelte előtti vigasztalan szürkeségben. Az egész tér egy építészeti
zagyvalék; két oldalán lepusztult, de hajdan elegáns épületek,
amelyek a modern várostervezés rémisztő bizonyítékával néznek
251
farkasszemet. A beton armé építészeti iskola egyik elszánt híve
kapott itt szabad kezet. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elcsúfítsa
a teret.
Az egyik központi rémség köré durva betonpadokat telepítettek. A
fáradt vándor megpihenhet az ormótlan kőtömbökön, és alaposan
szemügyre vehet egy másik, ha lehet még feltűnőbb rémséget a maga
három emeletével, amelyet hétköznap már reggel nyolckor zsúfolásig
megtöltenék az autók. Az autók és jómagam jelenlétének oka a Place
Pie-n nem volt más, mint hogy másokkal együtt látni akartam a
hajnal rózsapírját a betonon, ugyanis Avignon éléskamrája, a Les
252
Halles ott van az autóparkoló alatt. Itt láthatók és kaphatók a
legcsodásabb ételek, zöldségek és gyümölcsök Avignonban.
Pár perccel hat előtt érkeztem, és a második szinten éppen hogy
sikerült helyet találnom. Lent a téren két hajléktalan ült, bőrük színe
megegyezett a betonpadéval. Egy üveg vörösbort fogyasztottak
közösen, egymás után húzták meg az üveget. Egy gendarme lépett
hozzájuk, odébb zavarta őket, és csípőre tett kézzel várta, hogy
eltűnjenek. Azok csoszogva vonszolták magukat, az olyan emberek
lassúsággal, akiknek nincs miben reménykedniük és nincs hova
menniük. A tér másik oldalán leültek a járdára. A gendarme vállat
vont és elfordult.
A tér csöndes, tompa üressége és a Les Halles belseje közötti
különbség döbbenetes volt. Az ajtón innen még aludt a város, az
ajtón túl éles fények, harsány színek, kiabálás, lárma és nevetés: egy
teljes lendületben lüktető munkanap közepébe csöppentem.
Félre kellett ugranom, nehogy elüssön egy őszibarackos
253
rekeszekkel dugig rakott kocsi, amelyet gazdája Klaxon! Klaxon!
kántálással tolt át egy kanyaron. Több is követte még, rakományuk
vészesen ingott. Néztem, hová rejtőzhetnék a nagy sebességű
254
gyümölcsök, zöldségek elől, szedtem a lábam a buvette felirat
irányába. Ha már mindenképpen elgázolnak, legalább ott történjék a
tragédia.
Beléptem Jacky és Isabelle büféjébe, legalábbis ez állt a cégtáblán.
Inkább ostromlott várhoz hasonlított. Annyian voltak, hogy hárman
olvastak egy újságot közösen, és minden asztalnál reggelizők - vagy
netán ebédelők? - ültek. Az ételről ugyanis ezt nem lehetett
megállapítani. Egyesek croissant-t mártogattak sűrű, gőzölgő café
créme-jükbe, mások karhosszúságú kolbászos szendvicseket
öblítettek le vörösborral, vagy forró, illatos pizzadarabokat sörrel.
Összefutott a nyál a számban a kolbászos szendvics és a vörösbor
láttán, de a hajnali lakoma és ivászat azok jutalma, akik egész éjjel
dolgoztak. Kávét rendeltem, és megpróbáltam valahogy kiigazodni a
környező káoszban.
A Les Halles nagyjából 500 négyzetméternyi területet foglalhat el,
és egyetlen talpalatnyi hely sem vész kárba. Az étaux-kat, a
különböző nagyságú standokat három utca választja el egymástól. A
napnak ebben az órájában nehezen tudtam elképzelni, hogy a
vevők egyáltalán képesek közel férkőzni az áruhoz. Rekeszek,
összetiport kartondobozok, ládák és kusza papírszalma kupacok
álltak a legtöbb pult előtt feltornyozva, a földet vastagon borította az
elhullott salátalevél, összetaposott paradicsom, lepotyogott zöldbab,
csupa olyasmi, ami a szállítás legutolsó szakaszában vált a kapkodás
áldozatává.
Az árusok sietve írták fel a napi árakat és rendezgették árujukat, öt
percre sem értek rá átmenni a kávézóba, ezért időről-időre kávéért
kurjantottak, amelyet Isabelle pincérnője, egy akrobata ügyességű
lány, fel is szolgált nekik a ládák fölött egyensúlyozva a tálcájával.
Még a halaskofák életveszélyes standjainál is biztosan állt a lábán,
pedig ott csúszott minden, mert gumikötényes férfiak lapátolták az
apróra tört jeget a halak alá az acéltálcákra.
Mintha kavicsot lapátoltak volna. Egy ennél is fülsértőbb zaj szinte
kettéhasította a zsongást: a hentesek csontfűrésze jajgatva vágta át a
csontokat, és bárdjuk veszélyesen gyors, határozott mozdulattal
csapott le az inakra. Ujjaik érdekében csak reménykedhettem, hogy
reggelire nem ittak bort.
Fél óra múlva megkockáztathattam a távozást. A ládahalmokat
eltakarították, a targoncákat félretolták, a forgalom most már inkább
lábon bonyolódott, mint keréken. A lehullott zöldséget szorgos
seprűk eltakarították, az árakat műanyag táblácskákra írták, a
pénztárgépeket bekapcsolták, a reggeli kávékat megitták. A Les
Halles készen állt a nyitásra.
Még sose láttam ennyi friss élelmiszert, ilyen változatosságban,
ilyen kis helyen. Vagy ötven standot számoltam össze, közülük nem
egy csak egyetlen fajtát kínált. Két helyen árultak olajbogyót -
kizárólag olajbogyót, de azt minden lehetséges formában. Volt ott
255
olajbogyó à la grecque , olajbogyó fűszerolajban, olajbogyó piros
paprikadarabkákkal keverve, olajbogyó Nyons-ból, olajbogyó Les
Baux-ból és olajbogyó, amely inkább apró fekete szilvának vagy
hosszú szemű zöld szőlőnek látszott. Zömök fahordóban csábították
a vevőket, csillogtak, mintha mindegyiket egyenként kifényesítették
volna. A sor végén volt csak valami más: egy hordó collioure-i
szardella, szorosabban egymás mellé préselve, mint akármilyen
hering vagy szardínia. Lehajoltam, hogy beszívjam az éles, sós illatot.
A pult mögött álló asszonyság bíztatott, kóstoljam meg egy szép nagy
fekete olajbogyóval. Kérdezte, tudok-e tapenade-ot, olajbogyó és
szardellapaszta keveréket készíteni. Ha abból eszem mindennap egy
tállal, meglátom, száz évig fogok élni.
Újabb stand, újabb portéka: baromfi minden mennyiségben.
Megkopasztott, összekötözött galambok, kappanok, kacsamell és
256
kacsacomb, a csirkefajták legjava, poulet de Bresse, nyakukban
piros-fehér-kék címke, akár egy érdemérem, rajta a tanúsítvány:
Légalement contrôlée a Comité Interprofessionel de la Volaille de
257
Bresse által.
Elképzeltem, amint a kiválasztott csirke megkapja az egyesület egy
tekintélyes tagjától a nemzetiszín nyakbavalót, természetesen az
elmaradhatatlan csókkal csőre mindkét oldalára…
És ott voltak a halak, egy teljes oldalon, vagy negyven méter
hosszan csak csillogó pikkelyek, kopoltyúk és még fényes szemek.
Tengerszagú tört jégágyon feküdtek a polipok, a véres tonhalak, a
258 259
rascasse -ok, a loup de mer -ek, a tőkehalak és ráják. Hegyben
álltak a kagylók, csigák, osztrigák, az apró szürke rákok és a garnélák,
a sütni való és levesnek való halak, a sötét acélszínű homárok,
csurgott rajtuk a felpúpozott friss citromok leve, ügyes kezek hosszú
pengéjű késsel vágtak és beleztek, gumicsizmák csikorogtak a nedves
kőpadlón.
Hét óra felé járt, megjelentek az első háziasszonyok, nyomkodták,
forgatták, válogatták mindazt, ami este az asztalra kerül. A piac
260
reggel fél hatkor nyit, de az első fél óra a commerçant-oké és az
étteremtulajdonosoké, bár szeretném látni, kinek van mersze egy
elszánt avignoni asszonyság útjába állni, aki hat óra előtt végezni
akar a bevásárlással. Gyakran mondogatták, hogy ha az ember a
legszebb árut akarja, menjen hajnalban, ha meg olcsón akar
vásárolni, menjen záróra előtt.
De ki lenne képes olyan sokáig várni, amikor csupa ínyencség
kísérti? Képzeletben vagy tucatszor megebédeltem. A barna héjú házi
tojásokból és a szomszéd standról származó bayonne-i sonkából,
261
meg paprikából piperade lett. Beértem ezzel, amíg meg nem
pillantottam a füstölt lazacot és a kaviárt. Aztán ott voltak a sajtok, a
262
kolbászok, a nyúl-, vadnyúl- és sertés-patés a rillettes nagy, halvány
263
színű halmai, a confit de canard - vétek volna nem végigkóstolni
valamennyit.
Kis híja volt, hogy meg nem szakítottam nézelődésemet egy
piknikkel a parkolóban. Minden együtt volt hozzá húsz méteren
belül, frissen és kívánatosan, még a kenyér és a bor is. Ennél jobban
nem is kezdhettem volna a napot. Rájöttem, hogy az étvágyam
alkalmazkodott a környezethez, több órányit ugrott előre. Az órám
csak fél nyolcat mutatott, de a gyomrom már a delet korgatta.
Erkölcsi tartásom megőrzése érdekében még egy kis kávéra volt
szükségem.
 A Les Halles-ban három büfé van: Jackyé és Isabelle-é, Cyrille és
Evelyne-é, és a legveszélyesebb, a Chez Kiki, ahol már jóval azelőtt
pezsgőt mérnek, hogy mások egyáltalán fölkelnének. Láttam két
nagydarab fickót, éppen koccintottak, pezsgőskelyhük vékony szárát
óvatosan tartották vaskos ujjaik közt. Körmük és csizmájuk is csupa
föld volt. Nyilván máris túladtak a salátájukon, ezt ünnepelték.
A standok és a standok közti sorok ekkorra már mind megteltek
vevőkkel. Az arcokon elszánt, kissé gyanakvó kifejezés ült, nyilván
elhatározták, hogy mindenből a legzsengébbet, a legszaftosabbat és a
legjobbat veszik. Egy asszony szemüveget vett föl, úgy tanulmányozta
a karfiolokat, amelyek nekem tökéletesen egyformának tűntek.
Megragadta, méricskélte, nézegette a fehér fejeket, megszagolta,
aztán letette. Ezt háromszor megismételte, csak eztán választott, és
szemüvege fölött szúrósan nézte a zöldségest, nem cseréli-e ki orvul
egy kevésbé tökéletes példányra. Emlékszem, Londonban egyszer
rám szóltak egy zöldségüzletben, hogy ne válogassak. Itt forradalom
törne ki egy ilyesfajta tilalom hatására. Senki nem vesz semmiféle
zöldséget vagy gyümölcsöt tapogatás, válogatás nélkül. Ha egy kofa
ilyenféle tiltással próbálkozna, azonnal kigolyóznák a piacról.
Avignonban 1910 óta működik a Les Halles, bár a parkoló alatti
terület csak 1973-ban nyílt meg. Ennél többet az irodában dolgozó
lány sem tudott mondani. Amikor azt kérdeztem, mennyi élelmiszert
adnak itt el naponta-hetente, csak a vállát vonogatta, és azt mondta,
264
beaucoup .
Ez a beaucoup megfelelt a valóságnak. A rengeteg ennivalót
mindenféle rendű és rangú szállítóeszközbe gyömöszölték, viharvert
bőröndtől egészen a végtelen rugalmasságúnak látszó
bevásárlószatyorig. Egy idős, karikalábú férfi bukósisakban és
rövidnadrágban egészen a bejáratig tolta a motorbiciklijét, majd
fölpakolta rá az aznapi zsákmányt: egy rekesznyi dinnyét és
őszibarackot, két hatalmas, kiszakadni készülő kosarat és egy
vászonzacskót, benne egy tucat baguette-tel. Gondosan elosztotta a
súlyt a motoron. A láda gyümölcsöt műanyagzsinórral erősítette az
ülés mögé, a csomagtartóra, a két kosarat a kormányra lógatta, a
kenyeres szatyrot a hátára vetette. Kifelé tolta a rakományt - vagy egy
hétre elegendő ennivalóval - a piacról, közben odakiáltott az egyik
árusnak:
- À demain! Viszlát holnap!
Utána néztem; lassan beleolvadt a Place Pie forgalmába, aprócska
motorja zihált az erőlködéstől. Fejét a kormány fölé hajtotta, hátán
kövér aranynyílként meredeztek a baguette-tek. Tizenegy óra volt, a
piaccal szemközti kávéház asztalait már ebédhez terítették.

17.
Nyári képeslapok
HÁROM ÉVÜNKBE TELT, míg elfogadtuk, hogy egész évben
ugyanabban a házban, ám mégis két különböző helyen lakunk.
A normálisnak nevezhető élet szeptemberben kezdődik. A vásár
napjait kivéve a városokban nincs tömeg. A mellékutakon nap
közben gyér a forgalom, egy-két traktor, pár furgon, éjszaka meg
szinte semmi. Minden vendéglőben van szabad asztal, talán csak
vasárnap ebédre kell előre helyet foglalni. A társasági élet folytonos
és bonyodalmaktól mentes. A péknél van kenyér, a vízvezeték-szerelő
ráér csevegni, a postás bejön egy italra. A vadászidény első, fülsiketítő
hétvégéje után elcsöndesedik az erdő. Minden dűlőn görnyedezik a
szőlőtőkék között egy-egy magányos figura. Csigalassúsággal halad az
egyik soron fölfelé, majd a másikon lefelé. Déli tizenkettő és kettő
között kiürül, meghal minden.
Azután elérkezik a július és az augusztus.
Régen azt képzeltük, hogy ez is csak az év két hónapja. Kitör a
forróság, de ez nem kíván különösebb alkalmazkodást részünkről,
kivéve, hogy szükségünk van a délutáni sziesztára.
Tévedtünk, júliusban és augusztusban is a Lubéronban lakunk, de
ez a Lubéron nem az a Lubéron. A vakáció ideje alatt ugyanis a
normális élet fenntartására tett kísérleteink csúfos kudarcot vallottak.
Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejünkben, hogy egyszerűen
töröljük a naptárunkból a nyarat, és elutazunk valami szürke, hűvös
és nyugalmas helyre, mondjuk a Hebridákra.
De ha elutazunk, valószínűleg azonnal honvágyunk támad, és
hiányozni kezd az egész, még azok a napok és események is, amelyek
izzadó, ingerült, lihegő és kimerült zombivá változtatnak bennünket
a nyáron. Ezért inkább úgy döntöttünk, beletörődünk abba, hogy
nyáron a Lubéron olyan, amilyen. Úgy teszünk, mint minden más
nyaraló, még képeslapokat is küldünk távoli barátainknak arról,
milyen istenien érezzük magunkat.
Olvassanak el egy párat.

Marignane repülőtér

Délután három óra. Az egyórás gépnek még mindig semmi nyoma.

Amikor telefonon megkérdeztem, idejében érkezik-e, a szokásos
optimista hazugság volt a válasz. Elindultam hát fél tizenkettőkor,
egy forró nap legforróbb óráját autóban töltöttem, és igyekeztem
elkerülni a tragikus véget a hajnal óta a Párizs-Côte d’Azur távolságot
rakétaként végigszáguldó Renault 5-ösök között. Hogy tudnak ezek
kormányozni, ha mind a négy kerekük a levegőben van?
265
Az érkező járatoknál un petit retard olvasható, szinte semmi,
potom negyvenöt perc. Jut idő egy kávéra. Vagy kettőre. Az Oranba
induló járatok is késhetnek, mert a repülőtér várótermét zsúfolásig
töltik a hazainduló arab munkások és a családjuk, a gyerekek a
pukkadásig tömött kék, rózsaszín és fehér csíkos műanyag szatyrok
között kucorognak. A sötét, zárkózott arcokon megadó türelem.
Kérdésemre az információs pultnál dolgozó lány csak a táblára
mutat: negyvenöt perc késés. Amikor felhívom a figyelmét, hogy a
gép már így is több mint egy órát késik, csak a vállát vonogatja, majd
számítógépének kristálygömbjébe bámul. Igen, úgy van, ahogy a
táblán látható: negyvenöt perc késés. Egyáltalán elindult már a gép
Londonból? Természetesen, feleli. Én azonban tudom, hogy minden
szava hazugság. Erre képezték ki.
Közel öt óra van, mire a gép landol, és a sápadt, gyűrött arcú,
ingerült utasok kiszállnak. Vakációjuk első óráit a Heathrow
repülőtér aszfaltján rostokolva kellett tölteniük. Néhányan elkövetik
azt a hibát, hogy türelmetlenül lecsapják az útlevelüket a határőr orra
elé az útlevélvizsgálatnál. Az pedig úgy áll bosszút, hogy minden
egyes útlevelet ujjait nyálazva, oldalanként végignéz, csigalassú,
idegtépő alapossággal.
Végre feltűnnek a barátaim, megviselten, de boldogan. Még pár
perc, összeszedjük a csomagokat, és talán arra is lesz időnk, hogy
ússzunk egyet vacsora előtt. Negyedóra múlva azonban még mindig a
néptelen csomagkiadó előtt álldogálnak. A repülőtársaság ugyanis
más utat szervezett a csomagjaiknak - Newcastle-ba, Hongkongba
vagy ki tudja hova. Beállunk az „Elveszett Csomagok” feliratú ablak
előtt sorakozó páriák közé.
Fél nyolcra érünk haza, pontosan nyolc órával azután, hogy
elindultam.

Saint-Tropez
266
Cheréhez les nudistest Elérkezett a természetimádók és
naturisták hónapja. Valószínűleg jelentős emelkedés várható a saint-
tropez-i rendőrséghez jelentkezők létszámában.
Monsieur Spada, a polgármester ugyanis kijelentette, hogy
biztonsági és higiéniai megfontolásokból nem engedélyezi a
meztelen fürdőzést a közstrandokon.
267
- Le nudisme intégral est interdit - nyilatkozta Monsieur Spada,
aki felhatalmazta a rendőrséget a szabálysértők elfogására és
letartóztatására. Illetve tettenérés esetén 75-től egészen 1500 frankig
terjedő pénzbírság kiszabására. Az utóbbi összegben már a
közbotrányokozás vétségének büntetése is benne van. A helyieket
viszont leginkább az foglalkoztatja, hogy hol tarthat egy nudista 1500
frankot.
A történtek hatására egy csoport harcos szellemű nudista a plage de
la Moutte sziklái mögött ütötte fel táborát. Szóvivőjük kijelentette,
hogy semmilyen körülmények között nem fognak fürdőruhát viselni.
Elérkeztünk az ígéret Földjére.

A dinnyeföld

Faustin bátyja, a hatvan körüli, vékony, de szívós Jacky, dinnyét

termeszt a házunkkal szemközti mezőn. A terület nagy, de csakis
saját maga műveli. Tavasszal gyakran láttam odakint, napi hat-hét
óra hosszat görnyedezett, kapája könyörtelenül csépelte a termést
fenyegető gyomokat. Gyomirtót nem használ, hogyisne, ki a fene
eszik vegyszerízű dinnyét? Az a gyanúm, kifejezetten élvezi, hogy
hagyományos módon műveli a földjét.
Most, hogy érik a dinnye, már reggel hatkor megjelenik. Leszedi az
éppen beérett darabokat, elviszi Ménerbes-be, ahol lapos farekeszbe
csomagolják, majd Ménerbes-ből Cavaillonba, Cavaillonból
Avignonba, Párizsba és ki tudja még hová szállítják. Jacky jót mulat,
ha elképzeli, hogy a puccos éttermekben emberek une petité
268
fortune -t fizetnek ezért a hétköznapi gyümölcsért.
Ha elég korán fölkelek, még elcsípem, mielőtt Ménerbes-be indul.
Mindig akad pár túlérett dinnye, amely nem bírja a szállítást, azokat
eladja nekem pár frankért.
Visszafelé ballagok a házba. A nap egyszer csak kibukkan a
hegytető mögül, és máris forrón süti az arcomat. Kezemet ígéretesen
húzzák le az éjszaka hűvösséget még őrző dinnyék. Tíz perccel
azután, hogy Jacky leszüretelte őket, máris a reggelizőasztalra
kerülnek, frissen és mézédesen.

A pult mögött
 Van egy pont, ahol az úszómedence nem luxus többé, hanem
majdhogynem szükségletté válik. Ez a pont az, amikor a hőmérséklet
eléri a 35 fokot. Amikor valaki tanácsot kér tőlünk, hogy milyen házat
béreljen nyárra, ezt mindig elmondjuk. Néhányan hallgatnak is ránk.
Mások nem. Ezért aztán két nappal érkezésük után telefonon
elmondják nekünk azt, amit mi mondtunk nekik hónapokkal előbb.
Rettenetes a hőség, panaszolják. Túl meleg van teniszezni, túl meleg
van biciklizni, túl meleg, túl meleg… Milyen isteni lenne egy
medence… Milyen jó nektek…!
Itt reménykedve elhallgatnak. Képzelődöm, vagy tényleg hallom a
verítékcseppeket koppanni a telefonkönyvön?
Kissé udvariatlan, de segítőkész választ kéne adnom. Van egy
nyilvános strand Apt mellett, az nagyon jó, feltéve, ha az embert nem
zavarja pár száz barnára sült, kiskorú, vakációzó, üvöltő dervis. A
Földközi-tenger is csak egyórányira van. Na jó, a dugókat
beleszámítva kettő. Nem árt pár üveg ásványvíz az útra, mert a
kiszáradás nem jó dolog.
Persze be lehet zárni a spalettákat és a hűvös szobában tölteni a
napot, és estefelé, a hűvösödő levegőben frissen nekivágni a
vidéknek. Igaz, így nem barnul le az ember csodásan, viszont hőgutát
se kap.
Kicsinyes, sőt utálatos javaslataim még bennem is alig
fogalmazódnak meg, amikor a kétségbeesett telefonálónak remek
mentő ötlete támad:
- Megvan! Mit szólnátok, ha beugranánk kora reggel? Nem
zavarunk, épp csak megmártózunk! Egyet csobbanunk, és már ott
sem vagyunk!
Persze délben jönnek, ráadásul barátokkal. Úszkálnak. Napoznak.
És csodák csodája, megszomjaznak, én tehát a napot a pult mögött
töltöm. A feleségem meg a konyhában. Hat személyre főz ebédet.
269
Vive les vacances!
 Esti séta

A kutyák jól bírják a hőséget; egyszerűen átalusszák. Elhevernek az

udvarban, vagy bekucorodnak a rozmaringsövény árnyékába. Akkor
térnek magukhoz, amikor az alkonyi ég pirosa sötétbe vált,
beleszimatolnak a szellőbe, lábunk alatt lökdösődnek, és várják az
esti sétát. Fogjuk a zseblámpát, és irány az erdő.
Az erdő meleg fenyőtű, átforrósodott, száraz föld és helyenként
kakukkfű illatát árasztja. Apró, láthatatlan élőlények surrognak a
lábunk alatt és a burjánzó vadpuszpáng levelei között.
270
A szél messzire hordja a hangokat: a cigale-ét , a békákét, egy
távoli ház nyitott ablakából dübörgő zenéét és Faustinék teraszáról a
vacsoraedény csörömpölését meg a beszéd foszlányait. A völgy túlsó
felén, az évente tíz hónapig lakatlan hegyoldalt most lámpafény
pöttyögeti tele; ezek augusztus végén kialszanak.
Visszaérünk a házba, lerúgjuk a cipőnket; a kőlapokból áradó
meleg fürdésre csábít. Pár tempó a medence sötét vizében, végül még
egy pohár bor búcsúzóul. Az ég tiszta kékjét csillagok felhői tarkítják.
Forróság lesz holnap is. Lusta, lassú forróság, akárcsak ma.

Apró műszaki probléma

Egy barátnőnk elhatározta, hogy régi autóját újra cseréli. Az

autószalonban a fiatal eladó elszántan végigpróbálta rajta az összes
eladási trükköt. A hőség ellenére kifogástalan öltönyben ágált az új
modell körül, széles taglejtésekkel mutogatta vonzó tulajdonságait,
hogy csak úgy csörömpöltek az ékszerei.
Ismerősünk tűrte a dolgot ameddig tűrhette, majd felvetette, hogy
egy tesztvezetés roppant egyszerűen feltárná az autó összes erényét.
271
- Magától értetődik - mondta az eladó. - Mais attention! –
Fölemelte mutatóujját, sőt még a napszemüvegét is levette a nagyobb
272
hatás kedvéért. - Ez a modell sokkalta nerveuse-ebb , mint az öné.
Amikor tegnap beleültem, még engem is meglepett. Egyetlen érintés
a gázpedálon, és már repül is! Majd meglátja.
A vezetőülés aprólékos beállítása és még egy utolsó figyelmeztetés
után a várható nyaktörő sebességről, a fiatalember végre átadta
ismerősünknek a slusszkulcsot.
A motor köhintett egyet, aztán lefulladt. A második és harmadik
próbálkozás sem járt több sikerrel. A mosoly lefagyott az eladó
arcáról. Sürgős beavatkozásra volt szükség. Ő maga ült a
273
vezetőülésbe, de neki sem sikerült elindítania az autót. Incroyable!
Mi baja lehet? Felnyitotta a motorháztetőt, és belenézett a motorba.
Aztán a műszerfal alatt kotorászott, hátha valami kábel meglazult.
Lehetséges volna, kérdezte ismerősünk, hogy egy kis benzint kéne
tölteni bele? Az eladó alig tudta leplezni megvetését az efféle üresfejű
nők iránt, akik ilyen ostoba kérdéseket képesek feltenni. De hogy a
kedvében járjon, még egyszer elindította a motort, és figyelte a
benzinmutatót. A tank ennél üresebb már nem is lehetett volna. Az
eladó idegesen kipattant az autóból. Sajnos ez egy kis szalon, nem
benzinkút, ezért tartalékbenzin sincs raktáron. A tesztvezetésre
újabb időpontot kell megbeszélni. Vissza tudna fáradni madame
esetleg délután? Nem? Merde.
A fiatalemberben az autó eladásának vágya legyőzte a hőséget és a
megszégyenülést. Elegáns öltönyében vagy egy kilométert kutyagolt
az N100-as autóútig, hogy kölcsönkérjen egy kanna benzint a
legközelebbi kúttól. Ezalatt a vevőre bízta a szalont. Ismerősünk
megnyugtatta, hogy ha legközelebb autót akar vásárolni, majd hoz
magával benzint. Vicce valamiért nem aratott sikert.

Térdig levendulában

Levendulát vagdostam metszőollóval. Ügyetlenül és lassan

haladtam, egy óra alatt alig egy tucat köteget sikerült levágnom.
Amikor Henriette megérkezett egy kosár padlizsánnal, boldog
voltam, hogy egy kicsit abbahagyhatom.
 Henriette megszemlélte a levendulát, megnézte a metszőollót, és a
fejét csóválta tudatlanságomon. Hogyhogy nem tudok levendulát
274
vágni? Mit keres itt az a metszőolló? Hol van a faucille ?
Kiment a furgonhoz, majd visszajött egy megfeketedett sarlóval,
amelynek éles-hegyes végére egy régi parafa dugót húztak.
Meglepően könnyű szerszám volt, és olyan éles, hogy borotválkozni
lehetett volna vele. Suhintottam párat a levegőbe. Henriette ismét a
fejét csóválta. Semmi kétség, ezt még tanulnom kell.
Henriette föltűzte a szoknyáját, és nekiesett a legközelebbi
levendulasornak. Egyik kezével szoros kötegbe markolta a hosszú
szárakat, a másikkal pedig egyetlen könnyed sarlómozdulattal
lenyeste a tövüknél. Öt perc alatt többet vágott le, mint én egy óra
alatt. Pedig olyan egyszerűnek tűnt: hajol, markol, suhint.
Gyerekjáték.
- Voilá! - mondta Henriette. - Kislány koromban, a provence-i
Alpokban több hektár levendulánk volt, gép meg semmi. Mindenki a
faucille-t használta.
Odaadta nekem a sarlót, figyelmeztetett, hogy vigyázzak a
lábamra, aztán ment Faustin után a szőlőbe.
Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek látszott. Első
próbálkozásom egy cafrangos, egyenetlen köteget eredményezett, a
szárakat mintha nem vágták, hanem rágták volna. Rájöttem, hogy a
sarlót jobbkezes levendulaszüretelőkre tervezték, balkezességem
miatt a testemtől elfelé kellett suhintanom. A feleségem is kijött
szólni, hogy vigyázzak a lábamra. Tudja, hogy nemigen lehet éles
szerszámokat a kezembe adni, de amikor meglátta kézmozdulataim
irányát, megnyugodott. Különleges öncsonkító tehetségem így nem
tudott kibontakozni, nem fenyegetett az amputáció veszélye.
Már a legutolsó kötegnél tartottam, amikor visszajött Henriette.
Fölnéztem, elismerésben reménykedtem, és ebben a pillanatban
egészen a csontig belevágtam a sarlót a mutatóujjamba. Csak úgy
dőlt a vér. Henriette megkérdezte, manikűrözök-e. Sajátos humora
van. Két nappal később megajándékozott egy sarlóval, de kikötötte,
hogy csakis akkor szabad használnom, ha kesztyűt húzok.

Iszákos hajlamú darazsak

A provence-i darázs kicsi, de szörnyen csíp. Ráadásul orvul, lesből

támad a medencében. Gyanútlan áldozata háta mögé evickél,
megvárja, míg az fölemeli a karját és zutty! - egyenesen a hóna alá
döf. A csípés több óráig fáj. Azok, akiket ilyesfajta támadás ért, nem
egyszer védőruhát öltenek, mielőtt úszni mennek. Ez a vizes pólós
női szépségverseny helyi változata.
Nem tudom, minden darázs szereti-e a vizet, de a mieink imádják.
Ringatóznak a medence sekély oldalán, szunyókálnak a medence
körül a pocsolyákban, persze közben a szemük sarkából lesik a
kínálkozó hónaljakat és az érzékeny domborulatokat. Egy különösen
balszerencsés nap után, amikor nemcsak a hónom alja, hanem a
combom belső oldala is brutális támadásokat szenvedett (nyilván
egyes példányok visszatartják a lélegzetüket, és a víz alatt is képesek
akcióba lendülni), megelégeltem, és elindultam, hogy darázscsapda
után nézzek.
Találtam is egy droguerie-ben, Cavaillon egy mellékutcájában. Vele
együtt a pult mögött egy darázsszakértőre is leltem. Bemutatta a
legutóbbi darázscsapda-modellt, amely műanyagból készült rokona
annak a régi, függő üvegcsapdának, amelyet itt-ott látni még a
bolhapiacokon. A szakértő szerint ezt kifejezetten medencék mellé
tervezték, és egy kis ügyességgel ellenállhatatlanná tehető a darazsak
számára.
Maga az eszköz két részből áll. Az alja egy kerek, három lapos
lábon álló tálka, amelyből egy cső vezet a tetőre. A tető illeszkedik az
alsó tálhoz, és megakadályozza a darázs szökését, ha már egyszer
megérkezett a csövön.
Persze idáig egyszerű, mondta a szakértő. A találmány igazi
trükkje, sőt művészete a csaliban rejlik. Hogyan lehet rávenni a
darazsat, hogy a hús örömeit otthagyva, fölmásszon egy csövön át a
csapdába? Mivel lehet elcsalni a medencétől?
Ha az ember elég időt tölt Provence-ban, megtanulja, hogy minden
vásárláshoz tartozik egy kiselőadás. Az organikusan termesztett
káposztától (két perc) egészen a franciaágyig (fél óra vagy annál is
több, a vevő hátának állapotától függően). A darázscsapdára tíz-
tizenöt percet számolhatunk. Leültem hát a pult elé egy székre, és
figyeltem.
Megtudtam, hogy a darazsak szeretik az alkoholt. Egyesek úgy
275
szeretik, ha sucré , mások, ha gyümölcsös, de olyan is akad, amelyik
egy csöpp ánizsért bemászik bárhova. Csakis kísérletezésen, az ízek
kipróbálásán és az anyagokon múlik, mondta szakértőm, hogy az
ember rátaláljon arra a kombinációra, amely leginkább megfelel a
helyi darázspopuláció ízlésének.
Javasolt pár alapreceptet: édes vermut mézzel és vízzel, hígított
276
créme de cassis , törköllyel megbolondított barna sör, pastis tisztán.
A cső bejáratát a csábítás fokozására be lehet kenni mézzel, az alsó
tányérba pedig vizet kell önteni.
Szakértőm felállította a csapdát a pulton, és két ujjával utánozta a
sétáló darazsat.
A darázs egyszer csak megtorpan, mert felkelti a figyelmét a
víztócsa. Lassan közelít, majd észrevesz valami íncsiklandót a feje
fölött. Fölmászik a csövön, hogy megkóstolhassa, belepottyan a
koktélba, és voilá! - kimászni mar nem tud, mert túl részeg, hogy
megtalálja a visszautat. Meghal, de legalább boldog véget ér.
Két csapdát vásároltam, és kipróbáltam a recepteket. Mindegyik
működött. Ennek hatására azt a megállapítást tettem, hogy a
darazsak súlyos alkoholfüggőségben szenvednek. Mostanában ha
valamelyik vendégünk mélyen néz a pohár fenekére, azt mondjuk rá:
berúgott, mint a darázs.
277
Maladie du Luhéron
 A nyári, szezonális betegségek kellemetlenek, fájdalmasak, vagy
netán kínosak, mégis kiváltják embertársaink együttérzését. Ha
valaki például a merguez kolbásszal folytatott túlságosan intenzív
kapcsolata után lábadozik, senki nem várja tőle, hogy visszatérjen a
társasági életbe, amíg egészsége teljesen helyre nem áll. Ugyanez a
helyzet a napozás során szerzett harmadfokú égési sérülésekkel, a
rozémérgezéssel, a skorpiócsípéssel, a fokhagyma mértéktelen
élvezetével vagy a francia bürokrácia okozta szédüléssel és
hányingerrel. A beteg szenved, de jogában áll egymagában és
békében szenvedni.
Van azonban egy kórság, amelyet megtapasztaltunk magunkon, és
gyakran láttuk elhatalmasodni Franciaország e csendes sarkának
állandó lakosain is. Rosszabb, mint a skorpiócsípés vagy a
legelvetemültebb kolbász. A tünetek úgy július közepén jelennek
meg és nagyjából szeptember elejéig tartanak: véreres szem, üveges
tekintet, ásítozás, étvágytalanság, ingerültség, levertség, esetenként a
paranoia enyhébb formája, amely abban nyilvánul meg, hogy a
betegen hirtelen erős vágy lesz úrrá, hogy kolostorba vonuljon.
Ez a maladie du Lubéron, más néven kóros társaságkerülés, amely
nagyjából annyi együttérzést vált ki az emberekből, mint a
milliomosok személyzeti gondjai.
Ha közelebbről megfigyeljük a betegeket - az állandó lakosokat -,
rájöhetünk, mi okozza a betegséget. Az állandó lakosoknak megvan
az állandó elfoglaltságuk, helybéli barátaik és saját kényelmes
tempójuk. Azért döntöttek úgy, hogy a Lubéronban akarnak élni,
nem pedig a világ valamelyik metropoliszában, mert ha mindentől
nem is, de a legtöbb dologtól távol kívánják tartani magukat. E
hóbortjukat az év tíz hónapjában mindenki megérti, és tiszteletben
tartja. Nem úgy júliusban és augusztusban. Jönnek a nyaralók, frissen
a repülőről vagy tikkadtan az autópályáról, és majd megvesznek egy
kis társasági életért. Ismerkedjünk a helyiekkel! Pokolba az
olvasgatással és az erdei sétákkal. Pokolba a magánnyal! Emberekkel
akarnak találkozni, ebédidőben, koktélidőben és vacsoraidőben.
Özönleni kezdenek a meghívások, viszontmeghívások, amíg csak a
vakáció minden egyes napjára jut valami társadalmi esemény.
A nyaralás végén, a több fogásos és több palackos búcsúvacsorán
bizony még a nyaralók arcán is feltűnnek a kimerültség jelei.
Fogalmuk sem volt, hogy ekkora élet van idelenn. Amikor pedig
megjegyzik, pihenésre van szükségük, hogy kiheverjék az elmúlt pár
nap viharos élményeit, csak félig viccelnek. Hitetlenkedve
kérdezgetik, hogy mindig így élünk-e, és
hogy bírjuk. Nem élünk így, és rosszul bírjuk. Barátainkhoz
hasonlóan mi is összeomlunk két látogatás között, féltve őrizzük
napjaink ürességét, estéink szabadságát, keveset eszünk, alig iszunk,
és a tyúkokkal fekszünk. És minden évben, romok takarítása közben,
azt taglaljuk a többi elgyötört helybélivel, hogyan lehetne kevesebb
megpróbáltatással megúszni a következő nyarat.
Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a határozottság a megoldás.
Gyakrabban kell igen helyett nemet mondanunk. Meg kell
keményítenünk szívünket, és elküldeni a váratlan vendéget, aki nem
talál szállást, a szegény gyermeket, akinek nem jut úszómedence, és a
pórul járt utast, aki elvesztette a pénztárcáját. Fő a határozottság;
lehetünk segítőkészek, lehetünk kedvesek vagy gorombák, de
legfőképpen határozottaknak kell lennünk.
Persze tudom jól - és tudjuk mindnyájan -, hogy jövő nyáron
kezdődik minden elölről. Biztos azért, mert a lelkünk mélyén
élvezzük. Vagyis élveznénk, ha nem volnánk olyan iszonyú fáradtak.
278
Place du village
A főtérről kitiltották az autókat, és a tér három oldalán standokat
vagy kecskelábú asztalokat állítottak föl. A negyedik oldalon villogó
színes lámpákkal kirakott állványzat támaszt egy deszkából ácsolt
emelvényt. A kávéház előtti egy sor szék és asztal megtízszereződött,
és egy kisegítő pincér próbálja a hentesüzlettől a postáig üldögélő
vendégsereg rendeléseit teljesíteni. A tömegben gyerekek és kutyák
kergetőznek, kockacukrot lopnak az asztalokról, rugdossák az öregek
botját, amit azok műfelháborodással ráznak feléjük. Ma este senki
nem fekszik le korán, még a gyerekek sem, mert ma van a búcsú és a
falubál, a fête votive.
279
Az ünnepség délután kezdődik a pot d’amitié-vel a téren, és a
standok hivatalos megnyitásával. A helyi kézművesek frissen
borotválva, pohárral a kezükben állnak az asztal mögött, vagy az
utolsó simításokat végzik a kirakott árukon. Vannak fazekasáruk,
ékszerek, méz, levendulaolaj és -aroma, kézi szőttesek, vasból és
kőből készült műtárgyak, festmények és fafaragványok, könyvek,
képeslapok, bőrdíszmű áruk, olajfa gyökérből készült dugóhúzók,
hímzett vászontasakokban szárított fűszerek. A pizzaárus asszony
alig győzi a kiszolgálást, ahogy az első pohár bortól beindulnak a
tömeg gyomornedvei.
Az emberek jönnek-mennek, esznek-isznak, visszajönnek. Leszáll
az este, meleg és derűs, a távolban a hegyek sötét kúpjai épp csak
kivehetők az ég előtt. A háromfős harmonikazenekar hangolni kezd
az emelvényen, aztán rázendít a sok paso doble egyikére. Közben az
utánuk következő avignoni rockegyüttes is szorgosan próbál a kávé
házban sörrel és pastisszal.
Megjelennek az első táncosok: egy öregúr a kis unokájával, a
kislány orra egészen a nagypapa nadrágszíjáig felér, lába óvatosan az
öregén egyensúlyoz. Csatlakozik hozzájuk egy mama, egy papa és egy
280
gyerek, ők á trois táncolnak. Az idős párok mereven tartják
egymást, arcukon feszült figyelem, igyekszenek felidézni az ötven éve
tanult lépéseket.
A paso doble cikornyás dallammal és dobszóval ér véget.
Következik a rockegyüttes; elektronikus vijjogással üzemelik be
hangszereiket. A hangok visszapattannak a tér túloldalán álló régi
kőtemplom falairól.
Az együttes énekese, egy telt idomú ifjú hölgy, testhezálló fekete
ruhában és ordító-narancssárga parókában, már a műsor megkezdése
előtt nagyobb tömeget vonz a színpad környékére. Egy sapkáját
orráig húzó öregúr a kávéházból egészen a mikrofon elé vonszol egy
széket. Az első szám alatt pár falusi fiú elősettenkedik az árnyékból,
és felbátorodva a példán az öreg széke mellé áll. Mindannyian
megbűvölten bámulják a fejük felett vonagló fényes fekete csípőt.
A falusi lányok táncpartner híján egymással táncolnak, amilyen
közel csak lehet a hipnotizált fiúk hátához. Az egyik pincér leteszi a
tálcát, és a szüleivel üldögélő csinos kislány előtt kezdi ropni. A lány
elpirul, és behúzza a nyakát, az anyja meg bökdösi, menjen táncolni.
Gyerünk! Mindjárt véget ér a nyári szünet!
Egy óra múlva, amikor a zenétől már-már repedeznek a házak
ablakai a téren, a banda eljátssza az utolsó számot. Az énekesnő
előadja Sinatra My Wayét, nagyjából Piaf átélésével egy őszi éjszakán.
A végén elcsuklik a hangja, a narancsszín paróka ráömlik a
mikrofonra. Az öregúr bólogat és botjával a földet csapkodja. A
táncosok visszamennek kávéházba, hogy megnézzék, maradt-e még
egy kis sör.
A falubál rendszerint a háborús emlékmű mögül fellőtt feux
281
d’artifice-szel zárul, ám ebben az évben tilos a tűzijáték az aszály
miatt. De azért remek fête volt. Látták hogy táncolt a postás?

18.
Tartóztassák le azt a kutyát!
LONDONI BARÁTOM alkalmanként olyan nemzetközi jelentőségű
eseményekről informál, amelyek nem jelennek meg a Le Provençal
című újságban. Ezúttal felkavaró újságkivágást küldött nekem. A cikk
a Timesból származott, és egy rettenetes bűntényről tudósított:
merényletet követtek el a francia polgár anatómiájának
legérzékenyebb pontja ellen.
Egy csapat gazember fehér, máskor ipari gombának is nevezett
szarvasgombát hozott be Olaszországból, ráadásul diópáccal
befestette, és „igazi”, fekete szarvasgombaként adta el. Minden
ínyenc tudja, hogy a feketének sokkal intenzívebb az íze, mint fehér
rokonának, tehát a sokszorosába is kerül. A Times riportere érzésem
szerint súlyosan alábecsülte az árat, ugyanis azt írta, hogy 400 frank
egy kiló. Ez tömegverekedést eredményezne a párizsi Fauchonban,
ahol egyszer 7000 frankért láttam kilóját, a kirakatban darabonként
volt elrendezgetve, mintha valami ékszer lenne.
Persze nem ez a lényeg. A bűntény természete számít. Az, hogy
valaki veszi a bátorságot, és átveri a franciákat, a gasztronómia
önjelölt világbajnokait holmi hamisítvánnyal, megtéveszti
ízlelőbimbóikat, és kifosztja pénztárcájukat. És ami még ennél is
szörnyűbb, a csalás nem a alsóbb rendű hazai szarvasgombán, hanem
a sápkóros ócska olasz fajtán alapult! Olasz szarvasgomba…
kimondani is szörnyű!
Hallottam egyszer, amikor egy francia egyetlen megsemmisítő
mondatban összefoglalta az olasz konyha lényegét: „Tészta, és kész.”
Most pedig több száz, sőt talán több ezer fakó olasz hamisítvány
került igazi francia műértő gyomrokba! Már a gondolat is elég ahhoz,
hogy az ember szégyenében sírva fakadjon, és könnyeivel áztassa a
foie gras-t.
A történetről eszembe jutott Alain, aki egyszer megígérte nekem,
hogy elvisz szarvasgombászni a Mont Ventoux lábához, és bemutatja
újonnan szerzett törpedisznója képességeit. Ám amikor felhívtam,
282
azt mondta, az aszály miatt nagyon gyenge a szezon. En plus a
malaccal való kísérlet sem jött be. Az állat alkalmatlan volt erre a
munkára. Alainnek volt azért pár eladó szarvasgombája, kicsik, de jó
minőségűek. Aptban beszéltünk meg találkozót, oda kellett mennie
valami kutya miatt. Van egy kávéház Aptban, amelyik piaci napokon
zsúfolásig van szarvasgombaárusokkal. Amíg a vevőkre várnak,
hamiskártyázással ütik agyon az időt, meg olyasfajta történetekkel,
hogy miként vágtak meg szemérmetlenül egy átutazó párizsit 15 deka
sárral tapasztott szarvasgombáért. Zsebükben összecsukható
mérleget és ősrégi, fanyelű Opinel zsebkést hordanak. Utóbbival a
szarvasgomba felszínén apró bemetszést ejtenek, hogy bizonyítsák:
nem csak kívül fekete. A kávéházban a kávé és fekete dohány illatába
a koszlott vászonzsákokból áradó dohos földszag vegyül. Már
reggelire rozét isznak, beszélgetésük titokzatos mormogás.
Amíg Alainre vártam, két pasast figyeltem, akik összedugták a
fejüket a poharuk fölött, és minden mondatnál aggodalmasan
körülnéztek. Egyikük előszedett egy törött golyóstollat, és írt valamit
a tenyerébe. Megmutatta a másiknak, aztán a markába köpött, és
gondosan ledörgölte onnan a bizonyítékot. Vajon mi lehetett? A
gomba legújabb ára? A szomszédos bank páncéltermének
széfkombinációja? Figyelmeztetés? „Ne szólj egy szót sem! Az a
szemüveges figyel minket!”
Alain megérkezett. Minden szem rászegeződött, ahogy kezdetben
rám is. Úgy éreztem, mintha nem élelmiszervásárlásra, hanem valami
veszélyes és szigorúan tilos dologra készülnék.
Magammal hoztam az újságkivágást a Tiraesból, de Alain már rég
ismerte. Egy périgord-i barátjától hallott az esetről. Ott is nagy
felzúdulást keltett a dolog a becsületes szarvasgomba-kereskedők
köreiben, és sötét gyanút a vásárlók szívében.
Alain azért jött Aptba, hogy egy új szarvasgombász kutya
vásárlásáról kezdjen tárgyalásokat. Ismerte a tulajdonost, de nem
közelről, ezért számított arra, hogy az üzlet elhúzódik. Az irányár 20
ezer frank volt, ami nem csekélység. Mindent a saját szemével akart
látni. Azt is, hogyan dolgozik a kutya. Meg kellett állapítani a korát
is, ellenőrizni a bátorságát, a kitartását és a szimatát. Az ember sosem
tudhatja.
Megkérdeztem, mi lett a törpedisznóval. Alain vállat vont, és
mutatóujját elhúzta a nyaka előtt. Az a helyzet, mondta, hogy a kutya
az egyedüli megoldás, hacsak nem kész az ember elfogadni a
disznóval járó kényelmetlenségeket. Ám megtalálni a megfelelő
kutyát, amelyikért megéri a testsúlyával megegyező súlyú
bankjegyköteget adni, hát az nem egyszerű.
Szarvasgombász fajta ugyanis nem létezik. A legtöbb, amit én
láttam, kistermetű volt, jellegtelen, ugatós fajta, vérvonalát több
generációval ezelőtt talán valami terrierféle alakíthatta. Alainnek egy
öreg német juhásza volt, amelyik becsülettel szolgált a maga
idejében. Minden egyéni ösztönökön és a betanításon múlik, és senki
se garantálhatja, hogy az a kutya, amelyik dolgozik az egyik
tulajdonosnak, ugyanúgy dolgozik majd a másiknak is. Alainnek
eszébe jutott egy híres történet, és elmosolyodott. Utána töltöttem a
poharát, és már mondta is.
St Didier-ben egy embernek volt egy kutyája, és az a kutya ott is
talált szarvasgombát, ahol semelyik másik nem. A tél folyamán,
amikor a többiek mindössze egy-két marék szarvasgombával jöttek
vissza a hegyoldalból, a St Didier-i ember mindig tömött tarisznyával
állított be a kávéházba. Az a kutya egy merveille volt, és a gazda
megállás nélkül büszkélkedett az ő kis Napóleonjával. Az állat
aranyat érő orra miatt kapta ezt a nevet.
Sokan szerették volna megkaparintani Napóleont, de akárhányszor
ajánlották, hogy megveszik, a gazda hallani sem akart róla. Egy
napon aztán bejött valaki a kávéházba, letett négy brique-et, négy
vastag pénzköteget az asztalra. 40 ezer frank volt. Az elképesztő árat
némi vonakodás után végül a gazda elfogadta. Napóleon új
gazdájával együtt távozott.
A szezon további részében egyetlen árva szarvasgombát sem talált.
283
Az új tulajdonos en colère volt. Visszahozta Napóleont a kávéházba,
és követelte a pénzét. A régi gazda elzavarta, és azt mondta, tanuljon
284
meg rendesen szarvasgombászni. Ilyen imbécile nem is érdemel
olyan kutyát, mint Napóleon. Mindenféle gorombaságot vágtak még
egymás fejéhez, de a pénz visszaadása fel se merült.
Az új tulaj ügyvédhez fordult Avignonban. Az ügyvéd kijelentette,
ahogy ezt az ügyvédek ki szokták, hogy ez egy homályos terület. Nem
volt még rá precedens, azaz a francia jog hosszú és aprólékosan
dokumentált történetében sem akadt eset, amely kötelességét
elhanyagoló kutyákról tárgyalt volna. Ez minden kétséget kizáróan
olyan per, amelyben igen tájékozott bírónak kell majd ítélnie.
Hónapok és előzetes megbeszélések múltával a két peres felet a
bíróság elé idézték. A bíró, alapos és lelkiismeretes ember lévén,
gondoskodott róla, hogy az ügy összes érintettje jelen legyen.
Kiküldtek egy csendőrt a kutyáért is, hogy koronatanúként
elővezesse.
Nem tudni pontosan, mennyire segítette a bírót a kutya jelenléte a
tanúk padján ítéletének meghozatalában, mindenestre a következő
döntés született: a régi tulajdonost kötelezték Napóleon
visszavételére és a vételár felének megtérítésére. A kutya munkájának
kiesése miatt viszont a pénz másik felét megtarthatta.
Napóleon és régi gazdája, immáron újra együtt, elköltöztek St
Didier-ből egy faluba Carpentrastól északra. Két évvel később az eset
megismétlődött, bár az infláció miatt az összeg jelentősen
megemelkedett. Napóleon és a gazdi tehát újból próbálkoztak.
Valamit azonban nem értettem. Ha az a kutya tényleg olyan
világbajnok szarvasgombász volt, a gazdája sokkal többet kereshetett
volna vele úgy, hogy dolgoztatja. Minek kellett eladnia? Még akkor is,
ha visszakapta a kutyát és megtarthatta a fele összeget a tárgyalás
után.
- Hát ez az! - mondta Alain. - Mint mindenki, maga is azt hitte,
hogy azt a rengeteg szarvasgombát a tarisznyában mind Napóleon
találta!
- Non?
285
- Non. (Nem.) A fickó a gombát a congélateur-ben tartotta, és
csak hetente egyszer-kétszer vette elő. Az a kutya még egy szelet húst
286
sem tudott volna megtalálni a charcuterie-ben . Annyi szaglása sem
volt, mint magának.
Alain kiitta a borát.
- Az ember ne vegyen kutyát a kávéházban. Csak ha már látta
dolgozni. - Az órájára nézett. - Van még időm még egy pohárra. Hát
magának?
- Persze - feleltem. - Van még hasonló története?
- Maga író, ezt biztos értékelni fogja - mondta. - Sok évvel ezelőtt
történt, de állítólag igaz.
Egy parasztnak volt egy kis földje a házától messzebb. Nem volt
nagy, alig két hektár, de hatalmas öreg tölgyek nőttek rajta, alattuk
minden télen rengeteg szarvasgomba termett. Annyi, hogy a paraszt
az év többi hónapjában kényelmes tétlenségben élhetett. A
disznójának alig kellett keresgélnie. A gombák évről évre nagyjából
ugyanazon a helyen nőttek. Szinte csak le kellett hajolni a pénzért a
fa alá. Isten jó volt hozzá, gazdag és nyugalmas öregség várt rá.
Képzelheti, mennyire dühös lett, amikor egy reggel frissen feltúrt
földet talált a fák alatt. Valami beszabadult a földjére aznap éjjel,
talán kutya, vagy talán egy elkóborolt disznó. Kicsivel távolabb
észrevett egy cigarettacsikket a földbe taposva. Modern, szűrővel
ellátott fajta volt, nem olyan, mint amilyet ő szívott. Nyilván nem az
elkóborolt disznó dobta el. Aggódni kezdett.
Sorra nézte a fákat, és aggodalma csak növekedett. A földet
mindenhol feltúrták, ráadásul a köveken itt-ott friss karmolásokat
vett észre, amelyek csakis a szarvasgombaásótól származhattak.
A szomszédok nem lehettek; egyikük sem. Mindet gyerekkora óta
ismerte. Csakis valami idegen járhatott arra, aki nem tudta, hogy ez
az értékes föld az övé.
Józan ember volt, be kellett látnia, hogy egy idegen semmiképp
sem tudhatja, hogy az a föld magántulajdon-e vagy sem. A kerítés
meg a táblák sokba kerültek, eddig semmi szükség nem volt rájuk. Ez
az ő földje, és kész; ezt mindenki tudta. De nyilván változnak az idők,
és idegenek is járnak a hegyekben. Aznap délután elment a
legközelebbi városba, és vett egy halom táblát: Propriété privée,
Défense d’entrer, és a rend kedvéért három vagy négy Chien
287
méchant feliratút is. A feleségével sötétedésig dolgoztak, hogy
fölszögeljék mindet a birtok köré.
Eltelt pár nap, a szarvasgombász birtokháborító nem mutatkozott,
és a paraszt kezdett megnyugodni. Talán csak tévedés volt, bár arra
nemigen talált választ, miért keres valaki tévedésből szarvasgombát
éjjel az erdőben.
És akkor újra. A táblákat kikerülték, a földet felforgatták, és isten
tudja hány kövér, fekete drágakövet vittek el az éj leple alatt. Nem
lehetett tovább egy tudatlan szarvasgombarajongó tévedésének
288
tartani a dolgot. Itt bizony braconnier-vel álltak szemben, tolvajjal,
aki egy öregember egyetlen bevételi forrásából kívánt hasznot húzni
éjszaka.
Este, vacsora közben a paraszt megtárgyalta a dolgot a feleségével.
Persze értesíthetnék a rendőrséget… Ám a szarvasgomba - vagyis az
eladásából származó pénz - hivatalosan nem létezik, talán nem
helyes ebbe bevonni a hatóságot, melynek tagjai csak
kérdezősködnének. Érdeklődnének a lopott holmi értékéről, és az
ilyen bizalmas adatokat legjobb bizalmasan is kezelni. Ráadásul az
orvgombászásért kirótt hivatalos bírság, még ha rövid
börtönbüntetéssel jár is, nem pótolja azt a több ezer frankot, amelyet
a vadorzó méltatlanul és becstelenül bezsebelt.
A házaspár tehát valami hathatós és kemény igazságszolgáltatási
módszert igyekezett kieszelni. A férj két szomszéddal is beszélt, és
tanácsot kért tőlük.
Azok megígérték, hogy segítenek. Sok hosszú, hideg éjszakán át
várakoztak a tölgyek alatt, puskával a kezükben. Minden reggel
becsípve jöttek haza, mert a hideg ellen muszáj volt folytonosan
törkölypálinkát inni. Végre egy éjszakán, amikor felhők suhantak át a
hold előtt, és a misztrál az arcukba vágott, megpillantották egy autó
reflektorát. Az autó úgy 200 méterrel lejjebb, egy ösvény végén állt
meg.
A motort leállították, a lámpákat eloltották, az ajtókat halkan
nyitották és zárták. Hangok hallatszottak, aztán zseblámpa villant, és
fénye lassan imbolygott fölfelé.
Először egy kutya szaladt be a fák közé. Megállt, megérezte az
idegenek szagát és ugatni kezdett magas, ideges hangon, de a
vadorzó menten lepisszegte. A férfiak tornáztatták zsibbadt ujjaikat,
hogy jobb fogás essen a puskán, aztán a paraszt a jövevényekre
irányította zseblámpáját, amelyet a rajtaütésre hozott.
A fénysugár a tisztáson világította meg őket: középkorú, jellegtelen
pár volt; az asszony kis zsákot cipelt, a férfi a zseblámpát és az ásót.
Tökéletes tettenérés.
A három férfi fegyverével hadonászva közelített. A vadorzók
fegyvertelenek voltak, és az orruk alá tolt puskák hatására gyorsan
bevallották, ők dézsmálták meg a szarvasgombát.
- És mennyit vittek el? - kérdezte az öreg paraszt. - Két kilót? Ötöt?
Még annál is többet?
A vadorzók hallgattak, és hallgatott a három másik is.
Gondolkoztak, mit kéne tenni. Az igazságnak győznie kell, de ami
még ennél is fontosabb, a pénzt vissza kell szerezni. Az egyik
szomszéd az öreg fülébe súgott valamit; az bólintott. Igen, ez a
teendő. Bejelentette a rögtönítélő bíróság döntését.
Melyik bankban van számlája? Nyons-ban? Ah bon. Ha most
elindul gyalog, nyitásra oda is ér. Kivesz 30 ezer frankot, és idehozza
nekünk. Itt tartjuk a kocsiját, a kutyáját, meg a feleségét, amíg vissza
nem jön.
A vadorzó elindult a négyórás útra Nyons felé. A túszejtők a kutyát
a csomagtartóba tették, az asszonyt a hátsó ülésre ültették. Aztán ők
maguk is bepréselődtek. Hideg volt az éjszaka. Egy-egy korty törköly
segítségével azért valahogy átaludtak.
Eljött a hajnal, aztán a reggel, és a dél…
Alain félbeszakította a történetet.
- Maga író - mondta. - Mit gondol, mi lett a vége? Találgattam
néhány befejezést, de rosszul. Alain nevetett.
- Á, sokkal egyszerűbb, csöppet sem ilyen dramatique - mondta. -
Talán az asszonyt kivéve. A vadorzó elment a nyons-i bankba, kivette
minden pénzét, és – pouf!. - lelépett!
- Soha nem jött vissza?
- Senki nem látta többé.
- A felesége sem?
- Ő a legkevésbé. Nyilván nem szerette a feleségét.
- És a paraszt?
- Haláláig mérgelődött.
Alainnek mennie kellett. Kifizettem neki a szarvasgombát, és
szerencsét kívántam az új kutyához. Hazaérve nyomban félbevágtam
az egyik szarvasgombát, hogy meggyőződjem róla, nem hamisítvány-
e. Alain rendes fickónak tűnik, de az ember sose tudhatja.
19.
Rózsaszínben a világ
BENNSZÜLÖTTÉ VÁLTUNK.
Nem tudom, viccnek, sértésnek vagy bóknak szánta-e kijelentését
londoni barátunk, de ezt mondta. Váratlanul ugrott be, úton a
tengerpartra, és velünk ebédelt. Nem találkoztunk már öt éve,
nyilván kíváncsi volt, milyen hatást tett ránk a provence-i élet.
Alaposan szemügyre vett minket, a fizikai és erkölcsi hanyatlás jeleit
kutatva.
Mi nem érzékeltünk változást, ő viszont meg volt győződve róla,
bár nem tudott pontosan rámutatni mibenlétére. Delírium tremens,
tört angolság vagy agylágyulás és más, nyilvánvaló jelek híján
elhelyezett minket abba a kényelmesen kínálkozó és semmitmondó
skatulyába, hogy „bennszülötté váltunk”.
Amikor beült makulátlan autójába, amelyen az antenna vidáman
hajladozott a szélben, ránéztem kicsi és poros Citroenünkre, amely
mindennemű telekommunikációs berendezést nélkülözött. Igen,
kétségkívül bennszülött autó. Vendégünk Côte d’Azure-i szerelésével
ellentétben én csupa bennszülött ruhát viseltem: ócska inget, sortot,
se cipőt, se zoknit. Eszembe jutott, milyen gyakran nézte az óráját
ebéd közben, mert a barátaival volt találkozója Nizzában fél hétkor.
Nem előbb és nem később, nem valamikor este, hanem pontosan fél
hétkor. Mi viszont már réges-rég leszoktunk az ilyen precíz
időmeghatározásról, és a helyi szokások szerint beszéltük meg
találkozóinkat: „Majd összefutunk!”
Minél többet gondoltam erre, annál inkább ráébredtem, hogy
tényleg megváltoztunk. Bennszülötté talán még nem váltunk, de régi
és új életmódunk között rengeteg különbség van. Nem esett
nehezünkre alkalmazkodnunk a változásokhoz, mert fokozatosan és
kellemesen történtek, szinte észre sem vettük. Különben is, azt
hiszem, mindegyik jófajta változás.
Például nem nézünk tévét. Nem a képmutatás vitt rá bennünket,
hogy helyette valami magasabb rendű intellektuális tevékenységet
űzzünk, egyszerűen csak így történt. Nyáron semmilyen tévéműsor
nem fogható az éjszakai éghez, télen meg a vacsorához. A tévét
elrámoltuk a szekrénybe, így legalább több hely van a könyveknek.
Jobban eszünk, mint azelőtt, és valószínűleg olcsóbban is.
Lehetetlen hosszabb ideig élni Franciaországban úgy, hogy az embert
ne érintse az össznépi rajongás az evés és a gasztronómia iránt. De
miért is kéne érintetlennek maradni? Miért ne lehetne a napi
szükségletből napi élvezet? Észrevétlenül átvettük a provence-iak
gasztronómiai ritmusát, egész évben élvezzük a természet kincseit: a
spárgát, a zsenge, gyufaszálnál alig vastagabb zöldbabot, a széles
lóbabot, a cseresznyét, a padlizsánt, a cukkinit, a paprikát, a sárga- és
az őszibarackot, a dinnyét és a szőlőt, a céklát, az erdei gombát, az
olajbogyót és a szarvasgombát. Minden évszak valami különleges
csemegét kínál. A szarvasgomba kivételével - ami az arany árával
vetekszik - egyik sem kerül többe kilónként pár franknál.
A hús már bonyolultabb dolog, az áraktól is nagyot néz a látogató.
Provence-ban nemigen tenyésztenek marhát, szóval ha egy angol
mindenáron ragaszkodik a vasárnapi marhaszelethez, akkor mélyen
nyúljon a pénztárcájába, és készüljön fel a csalódásra, mert az itteni
marhahús drága, viszont rágós. Ellenben a bárányt, különösen
Sisteron környékén, ahol a birkák legelés közben fűszernövényekkel
ízesítik magukat, vétek volna mentaszósszal leönteni. És mindenféle
disznóhúst is érdemes kipróbálni, nagyon finom.
Ennek ellenére kevesebb húst eszünk. Egy-egy appellation
289
contrôlée bresse-i csirkét, vadnyulat, ha Henriette hoz nekünk a
télen, vagy cassoulet-t, ha nagyon hideg van, és a misztrál süvít a ház
körül, mert a hús időnként nagyon jó dolog. De a mindennapos
húsevés szokása már a múlté. Annyi minden más is van: friss tengeri
hal, tészták, ezer és ezer zöldségrecept, több tucat fajta kenyér, több
százféle sajt.
Talán étrendünk változása, talán a főzés okozza - csakis olívaolajjal
főzünk -, de mindketten lefogytunk. Nem sokat, de annyit mégis,
hogy meglepetést okozzunk barátainknak, akik arra számítottak,
290
hogy szépen dagadó embonpoint-t növesztettünk, ami azért
előfordul, ha valakinek jó az étvágya, és olyan szerencséje van, hogy
Franciaországban ehet.
Többet is mozgunk, bár ez sem saját elhatározásunkból következik.
Ne gondoljanak valami csontsovány, tornadresszes aerobikedző által
vezényelt akrobatamutatványokra, csakis olyan testmozgásra, amely
abból adódik, hogy az ember nyolc-kilenc hónapot tölthet a
szabadban az éghajlat jóvoltából. Szó sincs önfegyelemről, csak a
vidéki élettel járó kisebb kötelességekről: az ember behozza a tűzifát,
gyomlál, gazol, ültet, metsz, hajolgat, emelget. És mindennap,
mindenféle időben, minden körülmények között, sétál.
Sok vendégünk nem hiszi, hogy a séta komoly testmozgás. Nem
látványos erőfeszítés, nem önsanyargatás, nem gyors, nem heves.
Ugyan, sétálni mindenki szokott, mondják. Az nem komoly
testmozgás. Ha ettől nem tágítanak, elvisszük őket esti sétánkra a
kutyákkal.
Az első tíz percben sík terepen megyünk, az ösvényen a hegy
lábánál, ez könnyű, meg sem érzik. Kellemes egy kicsit levegőzni és a
távoli Mont Ventoux-t nézegetni. De testmozgás? Hiszen még a
levegőt sem veszik szaporábban.
Aztán befordulunk, és fölfelé megyünk az ösvényen, amely a
Lubéron gerincén növő cédruserdőbe vezet. A talaj fenyőtű borította
homokról kövesre, helyenként kavicsosra változik. Elkezdünk fölfelé
mászni. Öt perc múlva elmaradnak a nagyképű megjegyzések arról,
micsoda öreges dolog ez a sétálgatás. Tíz perc múlva teljesen
elmaradnak a megjegyzések, csak krákogással vegyes, egyre erősödő
zihálás hallatszik. Az ösvény sziklák körül kanyarog, olyan alacsony
ágak alatt, hogy kétrét kell görnyedni. A hegytető még nyomokban
sem látszik, a látótávolság alig száz méter a keskeny, köves,
meredeken kanyargó ösvényen a következő kiugró szikláig. A
kihagyó lélegzetek között legfeljebb egy-egy káromkodásra futja, ha a
leomló kövektől kibicsaklanak a bokák. Küzdenek a tüdők és a lábak.
A kutyák elől trappolnak, mi pedig egyenetlen sorban utánuk. Akik
legkevésbé bírják, azok görnyedten, kezüket combjukra támasztva
botorkálnak. Büszkeségük nem engedi, hogy feladják, makacsul,
leszegett fejjel, kavargó gyomorral fújtatnak tovább. Soha, soha többé
nem legyintenek rá a sétára.
Fáradságunk jutalma, amikor végre elérjük a hegytetőt, és
megpillantjuk a csendes, néha titokzatosan különleges, és kivétel
nélkül csodás panorámát. A fenséges cédrusok varázslatos látványt
nyújtanak, amikor nagy hópamacsok ülnek rajtuk. Mögöttük, a hegy
déli oldalán a szürke sziklafal meredeken, csipkésen zuhan alá, csak a
kakukkfű és a puszpáng párnázza ki, amely a legmostohább
hasadékban is képes megtelepedni.
Tiszta napokon, amikor elállt a misztrál, és a levegő csillog,
hosszan és élesen ellátni a tenger irányába. Szinte felnagyítva látunk
mindent, s az embernek olyan érzése támad, hogy végtelen messze
van tőle a világ. Találkoztam egyszer egy paraszttal odafenn, azon az
úton, amelyet az erdészet vágatott a cédruserdőn keresztül. Ócska
biciklin ült, a hátán puska, a kutyája mellette loholt. Mindketten
megdöbbentünk a másik láttán. Általában teljesen néptelen a hegy,
csak a szél süvít a fák között.
A napok lassan múlnak, de a hetek száguldanak. Az idő múlását
immár nem a naptár és a fontos dátumok segítségével mérjük.
Februárban virágzik a mandula, ekkor pár hétre erőt vesz rajtunk a
kora tavaszi pánik, és megpróbáljuk elvégezni mindazt a kerti
munkát, amelyről egész télen csak beszéltünk. A tavasz a
cseresznyevirágzás, a százezer gaz és az első vendégek ideje, akik
szubtrópusi időben reménykednek, de rendszerint eső és szél jut
nekik. A nyár néha már áprilisban elkezdődik. Néha májusban.
Biztosak akkor lehetünk benne, ha Bernard megjelenik, hogy segítsen
téli burkától megszabadítani és kipucolni a medencét.
Júniusban pipacsok, júliusban aszály, augusztusban viharok. A
szőlőlevelek rozsdásodnak, előjönnek a vadászok nyári
Csipkerózsika-álmukból; a szőlőt már leszüretelték, és a medence
vize egyre csípősebb, végül már csak egyetlen önkínzó mártózásra
alkalmas délfelé; ezek az október végének örömei.
A tél a fogadalmaké, amelyekből néhányat be is váltunk. Egy
kiszáradt fát kivágatunk, egy falat felhúzatunk, befestjük a régi, vas
kertiszéket, és ha marad időnk, felütjük a szótárt, és folytatjuk
küzdelmünket a francia nyelvvel.
Tényleg ragadt ránk valami. Már nem rémülünk halálra attól, ha
teljesen francia társaságban kell eltöltenünk egy estét. Ám ha szabad
hajdani iskolai bizonyítványaim gyakori kifejezésével élnem, jócskán
van még hová fejlődnünk. Sokat kell tanulnunk. Átrágjuk magunkat
Pagnol, Giono és Maupassant könyvein, rendszeresen olvassuk a Le
Provençalt, hallgatjuk a géppuskanyelvű rádióbemondókat, és nagy
igyekezettel bogozgatjuk a páratlan logikájúnak mondott francia
nyelv rejtélyeit.
Azt hiszem, az előbbi csak legenda, amelyet a franciák kifejezetten
a külföldiek megzavarására eszeltek ki. Kérdem én, hol a logika a
tulajdonnevek és a főnevek nemében? Miért hímnemű a Rhone, és
miért nőnemű a Durance? Mindkettő folyó, és ha már van nemük,
miért nem lehet ugyanaz? Egyszer megkértem egy franciát,
magyarázza ezt el nekem. Tartott egy akadémiai székfoglalót a
forrásokról, patakokról és folyókról, és úgy vélte, ezzel tökéletesen és
persze logikusan megvilágította a problémát. Majd folytatta a
hímnemű óceánnal, a nőnemű tengerrel, a hímnemű tóval és a
nőnemű tócsával. Ebbe maga a víz is belezavarodik.
Előadása semmit nem változtatott elméletemen, amely szerint a
nemek azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. A névelőt
szeszélyes, sőt önkényes módon biggyesztették a szavakhoz,
esetenként az anatómiai részletek nagyvonalú semmibevételével.
Például a vagina franciául vagin. Le vagin. Hímnemű. Hogyan
keressen egy szerencsétlen, összezavarodott nyelvtanuló logikát egy
olyan nyelvben, amelyben a vagina hímnemű? Aztán ott van a
kétnemű lui (ő) névmás, amely oly sok mondat elején áll lesben.
Alapesetben a lui hímnemű. De bizonyos szerkezetekben nőnemű.
Sokszor viszont a sötétben tapogatózunk a lui nemét illetően, és csak
azután tudjuk meg, ha az illetőről már több szó esett. Például: Je lui
291
ai telephoné mais elle était occuvée. Ugyancsak könnyen
megtéveszti a kezdőt, ha a lui keresztneve egy nőnemű és egy
292
hímnemű név kombinációja, például Jean-Marie vagy Marie-Pierre
És ez még nem a legrosszabb. Különös és természetellenes
jelenségek mennek végbe nap mint nap a francia mondattan
területén is. A rocksztár Johnny Hallyday esküvőjéről tudósító
újságcikk a menyasszony ruháját írta le, de közben Johnnyról is ejtett
293
pár dicsérő szót. „II est une grande vedette” - így a cikk, melynek
egyetlen rövid mondatán belül a sztár nemet változtatott. Ráadásul
az esküvője napján.
Nyilván e meghökkentő fordulatok és szóvirágok miatt lehetett
évszázadokon át a francia a diplomácia nyelve, ahol az egyszerűség és
érthetőség nem követelmény, sőt még csak nem is előny. A
többértelmű, szertartásosan homályos, cirkalmas beszéd sokkal
kevésbé hoz kínos helyzetbe egy diplomatát, mint a világos,
egyértelmű szavak. Alex Dreier szerint diplomata az, aki kétszer is
meggondolja, mielőtt nem szól egy szót sem. Az árnyalatok és a
sokatmondó bizonytalanságok a leglényegesebbek, és a franciák
mesterien nevelgetik ezeket a nyelvi gyomokat, amelyek aztán
minden mondatrészben ott burjánzanak.
A francia mindezek ellenére gyönyörű, gazdag és romantikus nyelv,
bár talán túlzás egy francia nyelvtanfolyamot cours de civilisationnak,
civilizációs kurzusnak nevezni, még akkor is, ha nemzeti kincsnek és
egyedüli, kizárólagos példaképnek tekinti valaki az anyanyelvét.
Képzelhetjük a puristák borzadását a hétköznapi francia nyelvet
mostanság tömegével elárasztó külföldi mocsok hallatán!
A hanyatlás valószínűleg akkor kezdődött, amikor a le weekend
kifejezés megérkezett a Csatornán át Párizsba, nagyjából egy időben
azzal, hogy egy lokáltulajdonos a Pigalle-on Le Sexy-nek keresztelte
az intézményét. Ez szükségképpen vezetett a le weekend sexy, a szexis
hétvége izgalmas gyakorlatának bevezetéséhez a párizsi
hoteltulajdonosok legnagyobb örömére, és brightoni, valamint
kevésbé erotikus üdülőhelyen dolgozó kollégáik bánatára.
A nyelvi megszállás nem torpant meg a hálószobában. Beszivárgott
a munkahelyre is. A vállalati vezetőnek ma már nem állása, jobja van.
Nagyon stressé, stresszes számára, ha túlságosan sok a terhelés, és
kimerítőnek találja, hogy un leader, vagyis vezető legyen le marketing
üzleti dzsungelében. A szerencsétlen, agyonhajszolt rabszolgának
még egy tisztességes, három órás ebédre sem jut ideje, be kell érnie le
fast fooddal. Ez valóban a legrosszabb fajta franglaise, vagyis frangol,
amely a Francia Akadémia ősz professzorait az őrületbe kergeti. Nem
294
is ok nélkül. E csodás nyelv megerőszakolása scandaleux , azaz
295
időszerűbben kifejezve les vits .
A frangol terjedését az is segíti, hogy a francia szókészlet kevésbé
gazdag, mint az angol. Ez persze további problémákat vet fel, mivel
“ugyanannak a szónak többféle jelentése lehet. Párizsban például a
„je suis ravi” kifejezés általában azt jelenti: „el vagyok ragadtatva”.
Ellenben a ménerbes-i Café du Progrés-ben a ravi-nak más, kevésbé
vonzó jelentése van, itt a „je suis ravi” azt jelenti: „én vagyok a falu
bolondja”.
Hogy zavaromat leplezzem, és hogy a nyelvi csapdák némelyikét
kikerüljem, én is megtanultam dünnyögni, mint a helybeliek,
elsajátítottam a rövid, de kifejező hangokat - a horkantást, a megértő
296
cöcögést és a motyogó beh oui -t -, amelyek fogódzóként szolgálnak
a társalgási témák között.
Talán a legrugalmasabb, és ezért leghasznosabb kifejezés a rövid és
297
félreérthetetlen ah bon , kérdőjellel vagy anélkül. Régebben azt
hittem, tényleg azt jelenti, amit jelent, ám erről szó sincs. Az alábbi,
rémségekkel tarkított párbeszédben valósághűen fordul elő:
- A Jean-Pierre gyerek most aztán bajban van!
- Oui? Igazán?
- Beh oui. (Na ja.) Kijött a kávéházból, beült az autóba, elütött egy
gendarme-ot, nekiment egy falnak, kirepült a szélvédőn, összetörte a
fejét és a lábát vagy tizennégy helyen.
- Ah bon (Tényleg?)
Hangsúlytól függően az ah bon kifejezhet megdöbbenést,
hitetlenséget, közönyt, ingerültséget vagy örömöt: ami elég nagy
teljesítmény két ilyen nyúlfarknyi kis szótól.
Hasonlóan jól használható teljes párbeszédek lebonyolítására két
másik egytagú szó: ça va. Ez a kifejezés szó szerint annyit tesz: megy.
Provence minden városában és falujában naponta találkoznak az
ismerősök, és a rituális kézfogás után a következő rituális párbeszéd
hallható:
- Ça va? (Jól van?)
- Oui. Ça va, ça va. Et vous? (Igen. Jól vagyok. Jól vagyok. És maga?)
- Bohf, ça va. (Hát, jól vagyok.)
- Bieng. Ça va alors. (Helyes. Akkor minden rendben…)
 - Oui. Oui. Ça va. (Igen, igen, rendben…)
- Allez. Au ‘voir. ( Na akkor viszlát.)
- Au ‘voir. (Viszlát.)
A puszta szavak persze nem adják vissza az igazi jelenetet, amelyet
vállrándítások, sóhajok és jelentőségteljes szünetek tagolnak. Két
vagy három percig is eltarthat, ha süt a nap, és nincs semmi sürgős
tennivaló. Természetesen ugyanez a ráérős és kellemes szomszédolás
a délelőtt folyamán többször megismétlődik.
Ilyen egyszerű találkozások hónapjai után könnyen abba a tévhitbe
ringathatjuk magunkat, hogy kezdünk belejönni a francia
köznyelvbe. Még az is lehet, hogy hosszú estéket töltöttünk el
franciákkal, akik azt állítják: értenek bennünket. Lassanként
ismerősből baráttá lesznek. És amikor elérkezettnek látják az időt,
szóban is megajándékoznak barátságukkal, ami vadonatúj alkalmat
teremt arra, hogy ismét sorozatosan hülyét csináljunk magunkból. A
298 299
vous helyett rátérnek a tu vagy a tor használatára, ami az
300
intimitás olyan foka, hogy külön szavuk is van rá: tutoyer .
Érdemes megjegyezni a napot, amikor egy francia a hivatalos vous-
ról áttér a baráti tu-re. Ezzel ugyanis - hetek, hónapok, sőt néha évek
hosszú kapcsolatával a hátunk mögött - egyértelmű jelét adja annak,
hogy szeret bennünket. Barátságtalan dolog, sőt otrombaság volna
ezt a gesztust viszonzatlanul hagyni. így aztán, amikor már nagyjából
tisztába jöttünk a vous-val és a hozzá tartozó többes számokkal,
egyszerre csak az egyes szám szakadékába löknek minket, ahonnan
nincs visszaút. (Hacsak nem kívánjuk Giscard d’Estaing exelnököt
követni, aki állítólag még a saját feleségével is magázódik.)
De azért araszolunk előre. Rémséges hibákat vétünk a nemekben, a
nyelvtanban, hosszú és keserves körülírásokat alkalmazunk, hogy
kikerüljük a kötőmód ingoványait, és áthidaljuk szókincsünk
szakadékait. Reménykedünk, hogy barátainkat nem háborítja fel
túlságosan, mennyire kerékbe törjük a nyelvüket. Nagyvonalúan azt
állítják, hogy francia nyelvtudásunktól nem leli ki őket a hideg. Én
ezt nem hiszem, de ahhoz kétség sem fér, hogy igazán szeretnék, ha
otthon éreznénk magunkat. Olyan melegség fűti a mindennapi életet,
amelynek semmi köze a naphoz.
Ez legalább a saját, személyes tapasztalatunk. Persze nem általános
érvényű, és van, aki nem is hisz benne, sőt egyenesen visszautasítja.
Megvádoltak minket már túlzott derűlátással, azzal, hogy észre sem
vesszük az apróbb problémákat, sőt szándékosan semmibe vesszük a
provanszálok jellemének közismerten sötét oldalát. A baljós
közhelyet további tulajdonságokkal cifrázzák: jellemtelen, lusta,
fanatikus, mohó és durva. Úgy tesznek, mintha ezek csakis helyi
jellemvonások lennének, amelyekkel az ártatlan külföldi - becsületes,
szorgos, felvilágosult, és egészében hibátlan - életében itt és most
találkozna először.
Persze vannak, hogyne lennének, elvetemült fickók és fanatikusok
Provence-ban, de hát hol nincsenek? Nekünk szerencsénk van,
Provence kegyes hozzánk. Tudjuk, hogy örökre vendégek maradunk
itt, de szívesen fogadtak, és jól bánnak velünk.
Bánatunk nincs, gondunk alig, örömünk tengernyi.
Merci Provence.
Megjegyzések
[←1]
sólet francia módra

[←2]
tésztában sült

[←3]
komoly ember

[←4]
Hát igen!

[←5]
Ejha!

[←6]
Te jó isten!

[←7]
útonállók

[←8]
(Itt:) Tessék!

[←9]
Jól van. (Itt déli kiejtéssel szerepel. Helyesen: C’est bien)

[←10]
törkölypálinka

[←11]
(Itt): íme!
[←12]
Szarvasgomba a hegyeim között.

[←13]
Szép kis mennyiség.

[←14]
szarvasgombász kutya

[←15]
(Itt:) aki kerülő úton jár.

[←16]
barátom

[←17]
pétanque: francia golyós népi játék, petang

[←18]
pékség

[←19]
Tényleg?

[←20]
kurva (a kurva életbe).

[←21]
A francba!

[←22]
tökön

[←23]
nagyon kecses
[←24]
Nem. Ő messze lakik innen.

[←25]
Ja igen.

[←26]
nem működik

[←27]
nagyon, nagyon erős

[←28]
semmi gond

[←29]
Nincs mit, uram

[←30]
fajkutya

[←31]
fűszerüzlet

[←32]
Állatvédő Liga

[←33]
kutyakozmetika

[←34]
nem igaz?

[←35]
Nos… nincs tetoválva.
[←36]
Milyen szép!

[←37]
Megmásíthatatlan tény

[←38]
Angolul: garçon (azaz fiú).

[←39]
Igen, ez nagyszerű!

[←40]
szerelmi légyott

[←41]
csodásan

[←42]
látják

[←43]
rangon aluli házasság

[←44]
pastis: ánizslikőr

[←45]
Francia Császárság

[←46]
Isten óvja Franciaországot.

[←47]
fekete folt
[←48]
általában

[←49]
kémény

[←50]
sürgős

[←51]
Sétálgatunk?

[←52]
közöttünk

[←53]
gazember

[←54]
Nyilvánvalóan

[←55]
Nos, tehát mi a teendő?

[←56]
fösvény

[←57]
Gyerünk!

[←58]
magára

[←59]
Üdv.
[←60]
Nem én voltam

[←61]
ő

[←62]
medence

[←63]
kőburkolat

[←64]
Igen. Ez biztos. (Helyesen: certain)

[←65]
légkalapács

[←66]
felfúvódás… gyomorbántalmak

[←67]
bélcsatorna

[←68]
Tessék?

[←69]
Talán, meglehet.

[←70]
Jó estét

[←71]
ügyeletes gyógyszertár
[←72]
ízületi gyulladás

[←73]
Végre! Jön már!

[←74]
naponta kétszer

[←75]
Ez végbélkúp.

[←76]
Figyeljen csak! így kell ezt!

[←77]
tartózkodási engedély

[←78]
polgármesteri hivatal, prefektúra, adóhivatal

[←79]
természetesen

[←80]
Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk, de…

[←81]
Az angol firkász

[←82]
író (helyesen: écrivain)

[←83]
Ez igaz?
[←84]
Ugyan már, Monsieur Peter, maga csak tréfál!

[←85]
úszó ebéd

[←86]
Jöjjenek!

[←87]
Na! Szálljanak fel!

[←88]
Üget!

[←89]
A vendéglő nyitva van.

[←90]
Boldog születésnapot és jó étvágyat!

[←91]
torta

[←92]
No hiszen, piknik angol módra!

[←93]
szabálysértő

[←94]
Az a maga baja… Ez szabálysértés.

[←95]
kőműves
[←96]
Hé, Georges!

[←97]
De ez hülyeség!

[←98]
rabló

[←99]
Micsoda borzalom!

[←100]
Tolvaj, fogják meg!

[←101]
csendőrőrs

[←102]
Gardanne bandája

[←103]
„lesültségük”, barnaságuk

[←104]
laza, lezser

[←105]
vámosok

[←106]
légy a levesben (kellemetlen személy)

[←107]
Semmi gond!
[←108]
Szar mindenütt.

[←109]
Kellemetlen, nem igaz?

[←110]
nagyon erős székrekedése

[←111]
a vijjogó ház

[←112]
Minden rendben, édes?

[←113]
Természetesen, persze.

[←114]
nyugodt

[←115]
vaddisznó

[←116]
Bobo, éhes vagyok.

[←117]
Igen, igen, drága, egy pillanat.

[←118]
kagyló

[←119]
egy kis kellemetlenség
[←120]
altáji bántalom

[←121]
nagyon fontos

[←122]
angol konyha

[←123]
kb: se íze, se bűze

[←124]
rizses csirke

[←125]
lehangoló, szomorú

[←126]
kolbászos rizs

[←127]
semmi

[←128]
polgári

[←129]
országúti vendéglő

[←130]
körtepálinka

[←131]
Kölni
[←132]
Soha!

[←133]
Igen, mint mindig.

[←134]
Nagyot?

[←135]
Egészségünkre!

[←136]
kóstoló menü

[←137]
Rendben?

[←138]
Nem drága.

[←139]
Jól kezdődik, mi?

[←140]
libamáj

[←141]
az isteni márki

[←142]
Szadista konyha

[←143]
őrült siker
[←144]
hogy is mondjam…

[←145]
Mit jelent az, hogy…

[←146]
Bestseller lesz, az biztos

[←147]
erősen fűszeres… lágy

[←148]
túró

[←149]
erdei szamóca

[←150]
Mivel?

[←151]
Csak így (szó szerint: ez minden), köszönöm.

[←152]
Ez más, mi? Nem olyan, mint Hiély.

[←153]
Vigyázat! Itt megkaphatod a magadét.

[←154]
Zuhany, 8 frank.

[←155]
falusi csirke
[←156]
Nem nagy szám, de korrekt.

[←157]
pástétom

[←158]
fűszeres disznóhúspástétom cseréptálban

[←159]
gépkocsivezető

[←160]
szellem

[←161]
Sajnálatos módon

[←162]
Fagylalt, karamellkrém vagy puding francia módra?

[←163]
jó út

[←164]
halleves

[←165]
ménerbes-i kutyavásár

[←166]
főanimátor

[←167]
Halló, halló, egy, kettő, három, jó reggelt, Ménerbes!
[←168]
működik

[←169]
Mindenki jóllakott?

[←170]
Akkor folytatjuk.

[←171]
Szép, ugye?

[←172]
táska

[←173]
Foxterrier, nyúlvadászatban és szarvasgombászásban verhetetlen. Valóságos
bajnok.

[←174]
különös dolog

[←175]
Ugyan, ugyan, csak viccelek!

[←176]
Tessék! Milyen elégedett!

[←177]
vadászöltözet

[←178]
vadász

[←179]
Aha! Ez aztán az ügyes kutya!
[←180]
Hű! Mint egy gyorsvonat! Annyi baj legyen.

[←181]
A Lubéronnak vége.

[←182]
divatjamúlt

[←183]
tésztában sült ürücomb

[←184]
Értesülve

[←185]
mesterség

[←186]
parasztházak, tanyaházak, nyaralók

[←187]
jegyző

[←188]
saját tulajdonú ház

[←189]
jó megjelenésű, szép külsejű

[←190]
kedves kolléga

[←191]
szélhámos. Sajnálatos, de hát…
[←192]
nem nagy ügy

[←193]
álomház

[←194]
bírósági végrehajtó

[←195]
a rusztikus élet(forma)

[←196]
fellendülés

[←197]
Franciaország egyik legszebb falva

[←198]
tűzoltó

[←199]
fennsík

[←200]
vízágyú

[←201]
Napsütés, kánikula, viharos erősségű misztrállal.

[←202]
augusztus 15-e

[←203]
egyáltalán nincs rendjén
[←204]
Különös, nem?

[←205]
Nemzeti Erdőgazdaság

[←206]
Akár a háború, mi?

[←207]
bozótmentesítő hadművelet

[←208]
az ujjakra vigyázni

[←209]
pince

[←210]
Nem rossz, nem rossz!

[←211]
nagykereskedő

[←212]
csoda

[←213]
borkóstolás

[←214]
Kóstolja meg!

[←215]
115 Köpjön csak, ha akar, de…
[←216]
pincemester

[←217]
Hermitage, ‘86-os évjárat, akácvirágos aroma, száraz, de nem túlságosan
savas.

[←218]
ecetágy

[←219]
férfias bor

[←220]
testes

[←221]
mély színe

[←222]
falusi fogadó

[←223]
tulajdonos

[←224]
Ejha, Michel! Mi ez? Orangina? Coca-Cola?

[←225]
Angyalom! Egy jegesvödröt, meg jégkockát, légy szíves!

[←226]
evés, kajálás

[←227]
apró savanyú uborka
[←228]
Tessék, gyermekeim. Jó étvágyat!

[←229]
Minden rendben? Ízlik?

[←230]
lefejezett pacsirták

[←231]
lecsóhoz hasonló dél-francia étel

[←232]
speciális provence-i egytál, fő alkotóelemei a birkaláb (pieds) és birkabélbe
töltött kolbászkák (paquets)

[←233]
rendezvényterem

[←234]
káprázatos esemény

[←235]
Az egész

[←236]
Hál’ istennek

[←237]
rettenetes, borzalmas

[←238]
Véleményem szerint

[←239]
mint egy angyal
[←240]
Nyilvánvalóan… ez egy szalvéta.

[←241]
környezet, légkör, hangulat

[←242]
mérce

[←243]
divatos

[←244]
földobni a talpát

[←245]
híres márka

[←246]
a hamisítatlan marseille-i pastist, a Ricard-t

[←247]
Egy Ricard, vagy semmi.

[←248]
pálinkafőző

[←249]
házi pastis

[←250]
csendőr

[←251]
vasbeton
[←252]
vásárcsarnok

[←253]
Vigyáztam! Vigyáztam! (Szó szerint: autóduda, kürtölés)

[←254]
büfé, söntés

[←255]
görög módra

[←256]
csirke

[←257]
Hivatalosan ellenőrizve (a) Bresse-i Szárnyastenyésztők Egyesülete (által).

[←258]
sziklahal

[←259]
tengeri márna

[←260]
kereskedő

[←261]
rántotta

[←262]
pástétom

[←263]
zsírban eltett kacsahús
[←264]
sokat

[←265]
egy kis késés

[←266]
Keresd a nudistát! Tilos a teljes nudizmus.

[←267]
Tilos a teljes nudizmus!

[←268]
egész kis vagyon

[←269]
Éljen a vakáció!

[←270]
tücsök, kabóca

[←271]
De vigyázat!

[←272]
Itt: érzékeny

[←273]
Hihetetlen!

[←274]
sarló

[←275]
cukrozott
[←276]
feketeribizli likőr

[←277]
Lubéron-betegség

[←278]
A falu főtere.

[←279]
áldomás

[←280]
hármasban

[←281]
tűzijáték

[←282]
202 ráadásul

[←283]
magánkívül

[←284]
idióta, hülye

[←285]
mélyhűtő

[←286]
hentesüzlet

[←287]
Magánterület, Belépni tilos. Harapós kutya.
[←288]
vadorzó

[←289]
különleges minőségű

[←290]
pocak

[←291]
Telefonáltam neki, de foglalt volt. (Itt csak a második tagmondatból derül
ki, hogy az illető nő — elle)

[←292]
János-Mária, Mária-Péter (Az első név igazít el az illető neméről: Jean-Marie
férfi. Marie-Pierre pedig nő.)

[←293]
Ő (egy) nagy sztár. (II = ő, hímnemben. Une grandé = egy nagy, nőnemben.
Sztár = vedette nőnemű szó.)

[←294]
botrányos

[←295]
gáz

[←296]
na ja, hát igen

[←297]
aha, tényleg

[←298]
maga, ön, maguk, önök
[←299]
te (hangsúlytalan és hangsúlyos helyzetben)

[←300]
tegeződni