M. W.

CRAVEN

Budapest, 2020
 A mű eredeti címe:
M. W. Craven: The Puppet Show
Copyright © M. W. Craven, 2018

Fordította: Sipos Katalin

Magyar kiadás © 2020 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borítóterv: Sean Garrehy – LBBG
Háttérkép © Shutterstock
Borító: Bárdosi Gábor

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5685-25-5 (epub)

ISBN 978-615-5685-26-2 (mobi)

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –

elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban –
sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye
nélkül.
 Ajánlom ezt a könyvet feleségemnek, Joanne-nek
és drága megboldogult édesanyámnak, Susan
Avison Cravennek.
Nélkülük nem született volna meg ez a könyv.
Immolation
[im-uh-ley-shuh-n]
1. vallási áldozat
2. megölés (főleg tűzzel)
Ősi, nyugalmas helyszín a kőkör, ez a monumentális,
őskori építmény. Kövei néma őrszemek. Közönyös
szemlélők. Gránitjuk a hajnali harmattól csillog. Ezer
meg ezer tél múlt el fölöttük, és noha koptak, porladtak
közben, nem adták meg magukat sem az időnek, sem az
évszakoknak, sem az embernek.
A kör közepén, árnyaktól övezve idős ember áll
egymagában. Arca mélyen barázdált, kopasz fején egy-
egy ősz hajszál. Halálosan sovány, ösztövér testén
görcsös rángások futnak át. A feje lecsüng, a válla
előreesik.
Meztelen, és a halálra vár.
Erős dróttal van kikötve egy vasoszlophoz, a drót a
húsába mélyed. Nem reagál rá, annyira megkínozták.
Sokkos állapotban van, és azt hiszi, már nem képes
fájdalmat érezni.
De téved.
– Nézz ide rám!
Kínzójának hangja tompán kong.
Az idős ember be van kenve valami zselészerű,
petróleumszagú anyaggal. Fölemeli a fejét, és ránéz az
előtte álló csuklyás alakra.
Kínzója egy amerikai Zippo öngyújtót tart a kezében.
 A rémület, a tűztől való ősi rettegés egyszerre a
hatalmába keríti az öreget. Tudja, mi következik, és azt
is, hogy nem akadályozhatja meg. Lihegni kezd,
kapkodja a levegőt.
Az öngyújtót a szeme elé tartják. Az idős ember látja
letisztult szépségét, az egyszerű vonalakat, a szerkezet
tökéletességét. Száz éve nem változott semmit ez a
dizájn. Egy csattintással felnyílik a teteje. A hüvelykujj
megpörgeti a kereket, ami súrolja a tűzkövet. Szikrák
pattannak ki, és fellobban a láng.
Kínzója lejjebb ereszti a Zippót. A gyúlékony anyag
tüzet fog. Az éhes lángok fellobbannak, majd terjedni
kezdenek lefelé, a karján.
A fájdalom azonnali: szeme az iszonyattól kidülled,
minden izma megmerevedik. A keze ökölbe szorul.
Próbál kiáltani, de a hang elfúl a szájába tömött valamin.
Szívszorító látvány az elnémított ember, ahogy a saját
vérétől fulladozik.
Húsa úgy serceg és sistereg, akár a forró sütőben sülő
hús. Karján egyszerre csorog vér, zsír és víz, ami az
ujjain csöpög le.
Elsötétül előtte minden. A fájdalom múlófélben. Már
nem liheg, nem kapkod levegőért.
Az idős ember meghal. Nem tudja, hogy a zsírja még
sokáig fogja táplálni a tüzet azután, hogy a gyúlékony
anyag már elégett. Nem látja, ahogy a lángok
megperzselik és eltorzítják, amit a mellkasára véstek.
Csak megtörténik.
 ELSŐ FEJEZET

Egy héttel később

Tilly Bradshaw egy problémával találta szemben magát.

Pedig a lány nem szerette a problémákat. Rosszul tűrte
a bizonytalanságot, ideges lett tőle.
Körülnézett, hogy volna-e valaki, akivel megoszthatná,
amire rábukkant, de a súlyos bűnügyek felderítésére
szakosodott Kiemelt Ügyek Osztálya néptelen volt. Az
órájára nézett, és látta, hogy már majdnem éjfél. Ismét
tizenhat órát dolgozott egyfolytában. Rögtön SMS-t
küldött az anyjának: bocsánatot kért, hogy nem hívta fel.
Visszafordult a képernyőhöz. Abban biztos volt, hogy
az ott látható eredményt nem működési hiba okozza, de
ilyen jelentős dolog esetében mindig elvárás, hogy
többször is ellenőrizzék. Elindította megint a programot,
amit írt.
Készített egy gyümölcsteát, majd megnézte, mennyi
idő van még hátra a programból. Tizenöt perc.
Bradshaw felnyitotta a saját laptopját, bedugta a
fülhallgatót. Másodperceken belül teljesen belemerült a
Dragonlore online szerepjátékba.
A háttérben közben a program a betáplált adatokon
dolgozott. Bradshaw egyszer sem nézett oda a céges
gépre.
Ő ugyanis nem szokott hibázni.

Tizenöt perc elteltével a képernyőn megjelentek az

előzőleg is látott eredmények. Bradshaw kilépett a
játékból.
Két lehetőség jöhetett szóba. Vagy pontosak az
eredmények, vagy egy matematikailag valószínűtlen
véletlen történt. Amikor először meglátta ezt az
eredményt, kiszámolta a véletlen előfordulás
valószínűségét: egy a nagyon sok millióhoz lett.
Ellenőrzésként betáplálta a matematikai problémát a
saját készítésű programjába, és lefuttatta. Az kiadta az
eredményt, ami a megengedett hibahatáron belül volt.
Nem tudta eldönteni, hogy mi is a következő lépés.
Közvetlen főnöke, Stephanie Flynn főfelügyelő általában
kedvesen bánt vele, csakhogy épp a héten volt egy
beszélgetésük arról, mikor indokolt otthon felhívni a
főfelügyelőt és mikor nem. Tillynek akkor azt mondta a
főfelügyelő, hogy csak tényleg fontos ügyben hívhatja.
No de ha Flynn főfelügyelő dönti el, mi fontos és mi nem,
akkor Tilly azt honnan tudhatja anélkül, hogy
megkérdezné tőle? Zavarba ejtő volt ez az egész.
Bárcsak inkább egy matematikai feladvánnyal lenne
dolga, gondolta Bradshaw. Mert a matekot jól értette.
Flynn főfelügyelőt azonban nem.
 Aztán döntött.
Újra átfutotta, amit talált, és fogalmazni kezdte, hogy
mit fog mondani.
Amire rábukkant, annak a legutóbbi gyanúsítotthoz
volt köze, egy férfihoz, akit a sajtó úgy emlegetett: „a
Tüzes Hóhér”. Nem tudták, ki ő, de szemlátomást nem
szerette a hatvanas-hetvenes éveikben járó férfiakat.
Olyannyira nem, hogy felgyújtotta őket.
Bradshaw ezúttal a harmadik, a legfrissebb áldozat
adatait tanulmányozta. A Kiemelt Ügyek Osztályát a
második ilyen eset után vonták be a nyomozásba. A
sorozatgyilkosok és sorozatos erőszaktevők azonosítása
mellett az osztály feladata volt az is, hogy elemző
munkájával támogasson minden rendőri szervet, amely
látszólag indíték nélküli gyilkossági esetekben
nyomozott. A Tüzes Hóhér teljes mértékben beleillett az
osztály profiljába.
Az áldozatok holttestét a tűz annyira elemésztette,
hogy már nem is nagyon hasonlítottak testhez, ezért a
Cumbriai Főfelügyelőség rangidős nyomozója más
irányba is elindult, és segítséget kért tőlük. A Kiemelt
Ügyek Osztálya a halottkém vizsgálata után a testet
komputertomográfiai vizsgálatnak vetette alá. Az MSCT
kifinomult orvostechnikai eljárás, mely röntgensugarat
használ és egy kontrasztanyagot, melyek segítségével
elkészíti a test háromdimenziós képét. Eredetileg
betegek vizsgálatára találták ki, de halottak esetében
éppoly hatékony volt.
A bűnügyieknek nem volt saját MSCT-készüléke, de
szerződést kötött egy vizsgálati hellyel, ahol időpontot
biztosítottak, ha a szükség úgy kívánta. S mivel a Tüzes
Hóhér a helyszíneken, illetve az emberrablások közben
semmiféle nyomot nem hagyott, a cumbriai rangidős
nyomozótiszt kész volt mindent bevetni a nyomozás
sikeréért.
Bradshaw nagy levegőt vett, és tárcsázta Flynn
főfelügyelőt.
Öt csengetés után álmos hang szólt bele.
– Halló?
A lány az órájára nézett, hogy lássa, hogyan kell
köszönnie:
– Jó reggelt, Flynn főfelügyelő! Hogy van?
Egy hete a főfelügyelő ugyanis nemcsak a megfelelő
időpontban való telefonálást taglalta neki, de arra is
buzdította Bradshaw-t, hogy legyen udvariasabb a
kollégáival.
– Tilly… – motyogta Flynn. – Mit akar?
– Az esetről szeretnék magával beszélni, Flynn
főfelügyelő.
Flynn sóhajtott.
– Nem tudna esetleg Stephanie-nak szólítani, Tilly?
Vagy Stephnek? Még azzal is kiegyeznék, hogy főnök.
– Természetesen, Stephanie Flynn főfelügyelő.
– Jaj, nem… úgy értettem, hogy… Na mindegy.
 Bradshaw megvárta, míg Flynn befejezi, s csak akkor
szólalt meg:
– Megengedi, hogy elmondjam, mit találtam?
Flynn felnyögött:
– Hány óra van?
– Éjfél múlt tizenhárom perccel.
– Akkor halljam! Mi olyan fontos, ami nem várhatott
reggelig?
Flynn végighallgatta Bradshaw-t, föltett néhány
kérdést, majd lerakta a telefont. Bradshaw
elmosolyodott. Jól tette, hogy telefonált. És ezt maga
Flynn főfelügyelő mondta.

Flynn fél órán belül megérkezett. Szőke haja csupa kóc,

az arca nem volt kifestve. Igaz, Bradshaw-nak sem, de
nála ez elvi kérdés volt. Fölösleges ostobaságnak
tartotta.
Bradshaw megnyomott pár billentyűt, és a gép kiadott
egy képsorozatot a komputertomográf által készített
szeletekről.
– Ezek a testről készültek – mondta.
Azután elmagyarázta, hogy mire jó az MSCT.
– Azonosítani tud olyan sebeket és töréseket,
amelyeket a halottkém esetleg nem vesz észre. Ez éppen
az erősen megégett holttesteknél nagyon hasznos.
Ezt Flynn is tudta, de hagyta Bradshaw-t beszélni.
Úgyis csak a maga tempójában hajlandó kiadni az
információt, nem lehet siettetni.
– Ezek a szeletek nem túl sokatmondóak, főfelügyelő,
de nézze meg ezt!
Bradshaw előhívott egy összeillesztett képet, ami
fölülnézetben mutatta a testet.
– Hát ezek…? – kérdezte Flynn a képernyőre meredve.
– Sebek – felelte Bradshaw. – Rengeteg seb.
– Azaz a halottkém nem vett észre egy csomó vágott
sebet?
Bradshaw a fejét ingatta.
– Én is így gondolom.
Megnyomott egy gombot, és a szemük előtt megjelent
az áldozat mellkasán lévő sebek 3D-s képe. A program
addig rendezgette a látszólag véletlenszerű vágásokat,
amíg összeállt az egész.
Csak bámultak. Mert amit láttak, az egyáltalán nem
volt véletlenszerű.

– Mit csinálunk most, főfelügyelő?

Flynn csak némi szünet után reagált:
– Felhívta már az édesanyját, hogy szóljon, miért nem
ért még haza?
– SMS-t küldtem neki.
– Küldjön neki még egyet! Tudassa vele, hogy ma nem
alszik otthon.
 Bradshaw pötyögni kezdte az üzenetet a mobilján.
– És mit írjak, miért?
– Írja meg, hogy ki kell rángatnunk az ágyból a
nagyfőnököt.
 MÁSODIK FEJEZET

Washington Poe napja kifejezetten kellemesen telt a

kőkerítés javításával. Ezt a mesterséget is azóta tanulta,
hogy visszaköltözött Cumbriába. Elfáradt, de arra
gondolt, az esti sör meg a pástétom annál jobban esik
majd. Felpakolta a szerszámait meg a néhány kimaradt
követ a quad utánfutójába, aztán füttyentett a
spánieljének, Edgarnak, és elindult vissza a farmjára. A
farmot határoló külső kőfalon dolgozott, körülbelül két
kilométerre a háztól, aminek Herdwick Croft volt a
neve. Mintegy tizenöt perc az út hazáig.
A tavaszi nap már alacsonyan járt. A levegőben pedig
korai virágok illata szállt. Poe élvezettel szívta be
vezetés közben.
Ezt meg tudná szokni.
Azt tervezte, gyorsan lezuhanyozik és átmegy a
hotelba, de ahogy közeledett a házhoz, már
kívánatosabbnak tűnt egy fürdő a kádban, egy jó
könyvvel. Felkapaszkodott az utolsó emelkedőre, és
megállt. A háza előtti asztalnál ült valaki.
Elővette a távcsövét. A magányos alakra irányította.
Állított a nagyításon, és keserűen elvigyorodott, amikor
felismerte a hosszú, szőke hajú nőt.
 Hát mégiscsak utolérték végül.
Elindította a quadot, hogy üdvözölje korábbi
őrmesterét.

– Rég láttalak, Steph – mondta Poe. – Mi hozott ide, a

messzi északra?
Edgar, ez a bundás áruló úgy sündörgött Flynn körül,
mintha rég elvesztett barátját üdvözölte volna.
– Miattad jöttem, Poe – vallotta be Flynn rögtön. – Jól
áll a szakáll.
Poe odanyúlt az állához, és megdörzsölte. Mostanában
leszokott a mindennapos borotválkozásról.
– Ismersz, a bájcsevegés nem fekszik nekem, Steph.
Flynn bólintott.
– Elég nehéz idetalálni.
Tengerészkék nadrágkosztümben volt, és izmosan
vékony, ruganyos alakjából ítélve biztosan nem hagyott
még fel a harcművészeti edzésekkel. Az irányításhoz
szokott ember magabiztosságát sugározta. Az asztalon
egy dosszié mellett összecsukott olvasószemüveg:
mintha épp dolgozott volna, mielőtt Poe ideért.
– Úgy látszik, mégsem elég nehéz – felelte Poe. –
Miben segíthetek, Flynn őrmester?
– Most már Flynn főfelügyelő vagyok, nem mintha ez
bármit is számítana.
Poe felhúzta a szemöldökét:
 – Az én korábbi posztomat kaptad meg?
Flynn bólintott.
– Meglep, hogy Talbot ezt hagyta – jegyezte meg Poe.
Amikor Poe a Kiemelt Ügyek Osztályának
főfelügyelőjeként dolgozott, Talbot volt a nagyfőnök.
Kicsinyes pasas, aki Flynnt is legalább annyira hibáztatta
azért, ami történt, mint Poe-t. Sőt, talán még inkább,
mert Poe eltűnt onnan, Flynn meg ottmaradt.
– Edward van Zyl lett helyette. Talbot sem élte túl a
felfordulást.
– Ő legalább jó ember, kedvelem – morogta Poe.
Amikor Van Zyl még az Északnyugati Speciális
Különítménynél volt, egyszer együttműködtek egy
terrorizmusellenes akcióban. A július 21-i robbantás
tetteseit a Lake District területén képezték ki, és a helyi
rendőrségnek kulcsszerepe volt abban, hogy a
hírszerzési munkát megszervezzék.
– És Hanson?
– Még mindig ő a helyettes nagyfőnök.
– Kár – mondta Poe.
Hanson ügyes diplomata volt, Poe nem is volt
meglepve, hogy neki sikerült valahogy átvészelnie a
történteket. Ha egy vezetőt kénytelenek voltak
elbocsátani, mert egy döntést nagyon nem jól mérlegelt,
általában a rangban utána következőt szokták kinevezni
a helyére. De Hansont nem nevezték ki nagyfőnöknek,
szóval mégsem jött ki a legjobban belőle.
 Poe maga előtt látta Hanson kárörvendő vigyorát,
amikor közölte vele a felfüggesztését. Poe azóta nem is
beszélt senkivel a Kriminalisztikai Intézettől. Nem
hagyta meg senkinek az új címét, és amennyire tudta,
Cumbriában egyetlen adatbázisban sem szerepelt.
Ha Flynn mégis vette a fáradságot, és lenyomozta őt,
az azt jelentette, hogy döntés született az ügyében. És
mivel Hanson még ott van a helyén, a döntés aligha
lehet kedvező. De mindegy is, Poe már hónapokkal
ezelőtt lerendezte magában a dolgot. Ha Flynn most
azért jött, hogy közölje vele, többé nem áll a
Kriminalisztikai Intézet alkalmazásában, neki úgy is jó.
Ha pedig azért jött, hogy megmondja: Hanson
megtalálta a módját, hogy bűnvádi eljárást indítson Poe
ellen, akkor azt is végig fogja csinálni.
A hírnököt mindenesetre nincs értelme lelőni. Poe úgy
sejtette, hogy Flynn nem a maga jószántából van itt.
– Kérsz egy kávét? Én iszom egyet.
Nem várt választ, bement a házba. Becsukta maga
mögött az ajtót.
Öt perc múlva visszajött egy fém kávéfőzővel meg egy
kancsó forró vízzel. Két bögrét megtöltött.
– Még mindig tej nélkül iszod?
Flynn bólintott, és megkóstolta. Elmosolyodott, és
elismerően megemelte a bögréjét.
– Hogy találtál rám? – kérdezte tőle Poe komoly
arccal.
 – Van Zyl tudta, hogy Cumbriába fogsz visszatérni, és
azt is, hogy körülbelül hol laktál. A kőbányában
kérdezősködtem az emberektől, tőlük tudom, hogy
valaki egy régi juhásztanyára költözött a semmi
közepén. Látták, hogy renoválgatod a tanyát.
Flynn úgy nézett körbe, mintha ennek nyomait
keresné.
Herdwick Croft úgyszólván a földből nőtt ki. A
vakolatlan falak akkora kövekből álltak, amelyeket egy
ember nem is bírt volna fölemelni és a helyére rakni, és
szinte észrevétlenül simultak bele az ősi állapotában
megmaradt fennsíkba. Alacsony, csúnyácska épület volt,
de Poe imádta.
Flynn újra megszólalt:
– Már itt várok néhány órája…
– Na és mit akarsz?
Flynn a táskájából elővett egy vastag dossziét. De nem
nyitotta ki.
– Gondolom, hallottál a Tüzes Hóhérról.
Poe erre felkapta a fejét. Erre nem számított.
Persze hogy hallott a sorozatgyilkosról. Még itt, a
semmi közepén is hírértéke volt a gyilkosnak, aki
Cumbria egyik-másik kőkörét használta, hogy áldozatait
ott égesse meg. Három áldozat volt eddig, hacsak el nem
kerülte Poe figyelmét egy negyedik. A sajtó persze
mindenféle spekulációkba bocsátkozott, de a hírekben
azért ott voltak a tények, ha az ember tudott olvasni a
sorok között.
Tény, hogy egy sorozatgyilkos van a megyében.
Tény az is, hogy a cumbriai rendőrség a Kiemelt
Ügyek Osztályának segítségét kérte, Poe azonban
jelenleg fel van függesztve az állásából, mert belső
vizsgálat folyik ellene, sőt, panasz érkezett a rendőri
intézkedése ellen, amit ki kellett vizsgálni. Poe ugyan
tudta magáról, hogy minden nyomozás jól járna vele, de
azt is tudta, hogy nem pótolhatatlan. A Kiemelt Ügyek
Osztálya tovább működött nélküle.
De akkor Flynn mit akar itt?
– Van Zyl hatályon kívül helyezte a felfüggesztésedet.
Azt akarja, hogy ezen az ügyön dolgozz, az én
irányításom alatt.
Poe arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de az agya
gyorsabban járt, mint egy komputer.
Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Flynnt
nemrég nevezték ki főfelügyelőnek. A legkevésbé sem
vágyhat arra, hogy a saját régi főfelügyelője legyen a
beosztottja, és folyamatosan aláássa a tekintélyét már
csak azzal is, hogy ott van. Miért akarná Flynn ezt a
faramuci helyzetet?
Nyilván őt is utasították.
Poe figyelmét nem kerülte el, hogy a rendőri
intézkedése elleni panasz kivizsgálásáról Flynn nem
szólt – ami nyilván azt jelentette, hogy az továbbra is
folyik. Felállt, és összeszedte a bögréket.
 – Ez engem nem érdekel – jelentette ki.
Flynn szemlátomást meglepődött. Poe nem értette
pontosan, hogy miért, hiszen a Kriminalisztikai Intézet
mosta kezeit, amikor ő bajba került.
– Nem is akarod megnézni, hogy mi van a
dossziémban? – kérdezte Flynn.
– Nem érdekel – felelte Poe.
Nem hiányzott neki az osztálya. Sokáig tartott, amíg
megszokta ezt a lassabb tempójú életet a cumbriai
dombságon, de már nem szívesen adta volna fel. Ha
Flynn mégsem azért jött, hogy őt kirúgja az állásából, őt
a maga részéről más nem érdekli, amit Flynn mondhat.
A sorozatgyilkosok kergetése immáron nem része az
életének.
– Hát jó – nyugtázta Flynn. Felállt. Magas nő volt, a
szemük egy vonalba került. – Akkor még két papírt kell
aláíratnom veled.
Elővett egy vékonyabb dossziét, majd átnyújtotta.
– Ez mi?
– Mondtam, ugye, hogy Van Zyl hatályon kívül
helyezte a felfüggesztésedet?
Poe bólintott, és elolvasta a dokumentumot.
Á, szóval így állunk.
– Akkor tudnod kell, hogy amennyiben szolgálatra
behívható rendőrként nem jössz be dolgozni, az a
kirúgásoddal járhat. De hogy ne kelljen ezt
végigcsinálni, felhatalmaztak, hogy elfogadhatom a
lemondásodat itt és most. Vettem a bátorságot, és a HR-
esekkel megírattam ezt a dokumentumot.
Poe átolvasta az egyoldalas nyilatkozatot. Ha ezt most
aláírja, akkor nem lesz rendőr többé. S noha egy ideje
készült erre, most mégis nehezebbnek érezte a búcsút,
mint gondolta. Ha tényleg aláírja, azzal végleg lezárja az
eltelt tizennyolc hónapot, és új életet kezdhet.
De soha többé nem viselhet rendőrjelvényt.
Edgarra nézett. A spániel a nap utolsó sugarait
élvezte. A környező vidék nagy része Poe birtoka volt.
Képes-e mindezt eldobni magától?
Poe vette a tollat, és aláírta a nevét a papíron.
Visszaadta, hogy Flynn is lássa: nem azt írta oda, hogy
„Menjetek a francba!” vagy hasonlót.
Flynn most, hogy a blöffje nem jött be, egy kicsit
elbizonytalanodott. A dolog nem a terv szerint alakult.
Poe bevitte a bögréket és a kávéskannát. De egy perc
múlva kijött megint. Flynn nem mozdult.
– Mi van, Steph?
– Mit művelsz, Poe? Te imádtad a munkádat! Mi
változott?
Poe erre nem felelt. Meghozta a döntést, és már csak
azt akarta, hogy Flynn elmenjen.
– És hol a másik papír?
– Tessék?
– Azt mondtad, két papírt kell aláíratnod velem. A
felmondásomat aláírtam, és ha nem abból van még egy
példányod, akkor kell lennie egy másik papírnak.
Flynn megint munka üzemmódba kapcsolt. A dossziét
kinyitva kivette a második iratot. A Kriminalisztikai
Intézet hivatalos pecsétje volt az első lap tetején.
Flynn betanult szónoklatba kezdett. Poe is ezt mondta
el mindig, amikor kellett.
– Washington Poe, kérem, olvassa el ezt a
dokumentumot, majd írja alá annak igazolására, hogy
tájékoztattuk.
És átadta a vaskos paksamétát.
Poe ránézett a fedőlapra.
Egy valódi Osman-figyelmeztetés volt.
A rohadt életbe…
 HARMADIK FEJEZET

Amikor a rendőrségnek tudomására jut, hogy valakit

azonnali súlyos veszély fenyeget, kötelességük
tájékoztatni az adott személyt. Ezt nevezik Osman-
figyelmeztetésnek. Egy 1998-as eset áldozatáról
nevezték el. A potenciális áldozatok ilyenkor
mérlegelhetik, hogy elfogadják-e a rendőrség által
ajánlott védelmet, vagy, ha ezzel nincsenek
megelégedve, gondoskodhatnak a saját védelmükről.
Poe átfutotta a legelső oldalt, de ott csak a szokásos
hivatalos blabla volt. Nem írták meg, hogy ki fenyegeti
őt.
– Mi ez az egész, Steph?
– Azt csak akkor mondhatom el neked, ha gyakorló
rendőrtiszt vagy, Poe.
Azzal Flynn odanyújtotta az épp most aláírt
felmondását.
Poe nem vette el.
– Poe, nézz rám! – Flynn állta Poe tekintetét, és a férfi
nem látott mást a nő szemében, mint őszinteséget. – Bízz
bennem! Szükséged van rá, hogy lásd, mi van ebben a
dossziéban. De ha mégsem akarod csinálni, e-mailen
elküldheted a felmondásodat Hansonnak később is.
 És Flynn Poe kezébe nyomta a felmondást.
Poe bólintott, és összetépte.
– Akkor jó – reagált Flynn. Átadott neki néhány színes
fotót. Egy bűnügyi helyszín képei voltak. – Ez ismerős?
Poe alaposan megnézte a fényképeket. Egy holttestet
mutattak, ami teljesen fekete volt, mert szénné égett. Föl
sem lehetett könnyen ismerni, hogy ember.
Összezsugorodott – ezt teszi a nagy hő mindennel, ami
alapvetően folyadékból áll.
– Tudod, hogy ez melyik eset volt? – kérdezte Flynn.
Poe nem felelt. Átnézte az összes fotót, hátha talál
valami fogódzót. A legutolsó örökítette meg a helyszínt
teljes egészében. Felismerte a kőkört.
– Ez itt a Long Mag! Akkor ő… – mutatott a legelső
fényképre – nem más, mint Michael James, a tory
önkormányzati képviselő. Ő volt a harmadik áldozat.
– Tényleg ő az. Kikötötték a kőkör közepén, bekenték
gyúlékony anyaggal, és felgyújtották. Több mint
kilencvenszázalékos égési sérülést szenvedett. Tudsz
még róla valamit?
– Csak amit olvastam. Gondolom, a rendőrséget
meglepte a helyszín, mert nem annyira eldugott, mint a
két korábbi.
– Azon sokkal jobban meglepődtek, hogy a gyilkosnak
sikerült kikerülnie minden megfigyelési pontot, amit
felállítottak.
Poe bólintott. A Tüzes Hóhér minden alkalommal más
kőkört választott a tettéhez. Nem találtak azonban
semmiféle indítékot, az esetekben a közös pont csak az
áldozatok megölésének módja volt. Poe arra gondolt,
hogy a rendőrség nyilván figyeltette az összes kőkört. De
aztán jobban meggondolva rájött, hogy az lehetetlen…
hiszen annyi a kőkör Cumbriában! S ha hozzávesszük
még a sírdombokat, a magányos állóköveket, az
majdnem ötszáz megfigyelendő helyszín. Ehhez pedig
alsó hangon is csaknem kétezer fő kellene. És
Cumbriában összesen ezer hivatásos rendőr dolgozik.
Csak azt tehetik, hogy találomra választanak, hová
rendelik ki a rendelkezésre álló embereket.
Poe visszaadta a fotókat. Egy különösen rémes esetről
szóltak, de nem világították meg a számára, hogy Flynn
miért tette meg ezt a hosszú utat északra.
– Még mindig nem értem, ennek mi köze lehet
hozzám.
Flynn a kérdést válasz nélkül hagyva így szólt:
– A második eset után vontak be minket, vagyis a
Kiemelt Ügyek Osztályát a nyomozásba. A helyi erők azt
kérték, hogy készítsük el a gyilkos profilját.
Poe arra gondolt, hogy ez logikus lépés volt, hisz a
Kiemelt Ügyek Osztályának ez az egyik fő specialitása.
– Meg is csináltuk – folytatta Flynn. – De semmi
használhatóval nem tudtunk szolgálni, csak a szokásos,
korcsoport meg etnikum szerinti besorolással,
ilyenekkel.
 Poe tudta, hogy ezek a profilok segíthetik a
nyomozást, de csupán egy több szálon folyó munka
részeként. Most sem gondolta, hogy egy egyszerű profil
miatt beszélgetnének.
– A komputertomográfiás eljárással találkoztál már,
ugye?
– Igen – hazudta Poe.
– Az eljárás azt tudja, hogy a testet nagyon vékony
szeletekben fotózza le, nem egészben. Drága módszer,
de néha azonosítani lehet vele olyan sérüléseket,
amelyek a halál előtt vagy azt követően keletkeztek, és a
hagyományos igazságügyi orvos szakértői vizsgálat nem
vett észre.
Poe-t alapvetően az szokta érdekelni, hogy mire jó
egy-egy eljárás, a dolgok működési elve nem annyira. S
ha Flynn azt mondta, ez lehetséges, akkor ő el is hitte
neki.
– Az orvos szakértő nem talált semmit, de az MSCT
igen.
Flynn újabb fotókat vett elő, és odatette Poe elé az
asztalra. Találomra ejtett vágások komputeres képei
voltak.
– Ezek a harmadik áldozaton voltak? – kérdezte Poe.
Flynn bólintott:
– A mellkasán. Ettől a gyilkostól nem idegen a
hatásvadászat.
A Tüzes Hóhér egy szadista. Poe erre a gyilkos
tudományos módszerekkel összeállított profilja nélkül is
rájött. Sorban megnézett minden képet, amit Flynn
mutatott neki. Majdnem húsz darab volt, de a legutolsót
meglátva megállt benne az ütő.
A képen a korábbi képek összesített eredménye volt. A
komputeres képen rendszerezve látszottak a korábban
találomra ejtettnek hitt vágások, látszott a teljes kép,
amit a néző szemének szántak. Poe kinyitotta a száját, de
alig tudta kinyögni:
– Mi?
Flynn megvonta a vállát:
– Azt reméltük, te majd tudod a választ.
És bámulták azt az utolsó fotót.
A gyilkos két szót vésett az áldozat mellkasába.
Washington Poe
 NEGYEDIK FEJEZET

Poe lerogyott a padra. Az arca elfehéredett. Homlokán

lüktetni kezdett egy ér.
Csak bámult a neve komputergrafikával kirajzolt
képére. Ráadásul nem csupán a neve állt ott: az ötös
szám is oda volt vésve fölé.
Ez már nem jó… Nagyon nem jó.
– Tudni szeretnénk, miért érezte szükségét, hogy a
nevedet az áldozat mellkasába vésse.
– Nem csinált ilyet korábban? Esetleg csak
elhallgatták a sajtó elől?
– Nem. Utólag az első és a második áldozat
maradványait is alávetettük a CT-vizsgálatnak, és
azokon nincs semmi.
– És mit jelent az ötös szám?
Erre mindössze egy valószínű válasz lehetett, és Poe
tudta, hogy Flynn is arra gondolt. Nyilván ezért adták ki
az Osman-figyelmeztetést.
– Úgy gondoljuk, téged szemelt ki ötödik áldozatának.
Poe kézbe vette az utolsó fotót. Az ötös számot a Tüzes
Hóhér megpróbálta kerekítve kivésni – borzasztó! –, de
utána a betűkhöz csak egyenes vágásokat használt.
Jóllehet ez számítógépes grafika volt, Poe azonban
ebből is látta, hogy a betűk nem szikével készültek,
ahhoz túl elnagyoltak. Az pedig, hogy az MSCT ki tudta
mutatni a szöveget, két dolgot jelentett: egyrészt hogy a
halál beállta előtt keletkezett (mert ha nem, a halottkém
észrevette volna), másrészt pedig hogy a vágott sebek
mélyek voltak, hiszen a felületes vágásokat a tűz
megsemmisítette volna. A szerencsétlen áldozat utolsó
percei pokoliak lehettek.
– De miért pont én? – kérdezte Poe.
Igaz, a hivatása révén szerzett ellenségeket magának,
de ennyire beteg elmével egyik esetében sem
találkozott.
Flynn csak a vállát vonogatta.
– Gondolhatod, hogy ezt a kérdést már más is föltette
előtted.
– Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy csak azt
tudom, amit az újságok megírtak.
– Tisztában vagyunk vele, hogy amikor Cumbriában
dolgoztál rendőrként, hivatali minőségben nem volt
dolgod egyik áldozattal sem. Gondolom, nem hivatalosan
sem találkoztál velük…
– Nem tudok róla. – Poe a ház és a környező fennsík
felé intett. – Mostanában ezen a helyen töltöm az időm
nagy részét.
– Mi is így gondoltuk. Nem hisszük, hogy az áldozatok
révén kapcsolódnál az esetekhez. Inkább azt hisszük,
hogy a gyilkos révén.
 – Úgy vélitek, hogy ismerem a Tüzes Hóhért?
– Úgy véljük, hogy ő ismer téged vagy tud rólad. Nem
valószínű, hogy te ismered.
Poe tudta, hogy ez a beszélgetés csak az első a jövőbeli
számtalan hasonló beszélgetés és értekezlet sorában, és
hogy akár akarja, akár nem, most már belekeveredett.
De hogy milyen minőségben fog részt venni a
nyomozásban, az még a jövő zenéje.
– Valami első benyomás? – kérdezte Flynn.
Poe újra megnézte a vágásokat. Ha az összevissza
kanyarított ötös számot nem számolta bele, összesen
negyvenkettő volt. Negyvenkét vágás kellett, hogy
kijöjjön a „Washington Poe”. Negyvenkét különálló
pokoli fájdalom.
– Csak annyi, hogy az áldozat bizonyára jobban
szerette volna, ha Bobnak hívnak.
– Szükségem van rád a munkában – közölte Flynn.
Végignézett a néptelen fennsíkon, ami most Poe otthona
volt. – Vissza kell térned az emberek közé.
Poe felállt, és már esze ágában sem volt felmondani.
Csak egyetlen dolog volt fontos: hogy a gyilkos itt jár
valahol, és most választja ki negyedik áldozatát. Ha Poe
akar még valaha nyugodtan aludni, akkor meg kell őt
találnia, mielőtt eljut az ötödikig.
– Melyikünk kocsijával megyünk? – kérdezte.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Cumbriát elhagyva a táj ellaposodott, és az M6-os

autópálya úgy nyúlt el előttük, akár egy reptéri
kifutópálya. A tavasz már-már nyárnak képzelte magát,
és Poe-nak muszáj volt bekapcsolnia Flynn kocsijának
légkondiját. Csorgott a hátán az izzadság. Bár ennek nem
sok köze volt a hőmérséklethez.
Kínos volt a csönd. Amíg Poe átvitte Edgart a
legközelebbi szomszédhoz, Flynn átöltözött: az élére
vasalt nadrágkosztümöt farmerre meg pulóverre
cserélte, de csak az öltözéke lett lezserebb, ő
szakadatlanul hosszú hajtincseit csavargatta az ujja
körül, míg szemét az útra szegezte.
– Gratulálok a kinevezésedhez – szólalt meg Poe.
Flynn odafordult.
– Én nem akartam a te posztodat. Ugye tudod?
– Igen. És ha számít a véleményem, szerintem nagyon
jó főfelügyelő leszel.
Poe megjegyzéséből hiányzott minden rosszindulat.
Flynn megkönnyebbülten felelte:
– Köszönöm. Bár nem éppen így képzeltem az
előléptetésemet, a te felfüggesztésed árán.
– Nem volt más választásuk.
 – Lehet, hogy nem volt, amikor téged felfüggesztettek
– mondta Flynn –, de bárkivel előfordulhatott volna,
hogy elköveti ugyanazt a hibát, amit te.
– Nem számít – felelte Poe. – Tudjuk mindketten, hogy
az én hibámtól egyenes út vezetett mindahhoz, ami
történt, Steph.

Flynn az utolsó közös esetükre utalt. Poe utolsó esetére.

Egy őrült fickó a Temze-völgyben elrabolt és megölt két
nőt, ráadásul egy tizennégy éves lány, Muriel Bristow is
eltűnt. A Kiemelt Ügyek Osztálya kezdettől rajta volt az
ügyön. Összeállították a lehetséges elkövetők profilját és
feltérképezték az összes előfordult bűncselekményt, de
végül a földrajzi profil vezette el őket a fő
gyanúsítotthoz, Peyton Williamshez, egy parlamenti
képviselő tanácsadójához. Minden stimmelt: a férfit
korábban már elítélték zaklatás miatt; mindig a
környéken járt, amikor a nőket elrabolták, és egész sor
sikertelen párkapcsolata volt.
Poe szerette volna őrizetbe venni és kihallgatni, de a
főnöke, Talbot hírszerzési igazgató ezt nem hagyta.
Éppen az általános választások előtt álltak, és ha
bizonyítékok nélkül letartóztatták volna egy parlamenti
képviselő tanácsadóját, arra könnyen rásüthették volna,
hogy a választásokat akarják ezzel befolyásolni. Talbot
legalábbis ettől tartott.
 „Keressenek valami kézzelfoghatót!” – ezt az utasítást
adta az embereinek.
Talbot közölte Poe-val, hogy a szóban forgó képviselőt
tájékoztatni fogja a stábja egy tagját érintő nyomozásról.
Poe kérte Talbotot, hogy ezt ne tegye. Talbot nem
hallgatott rá. Az eredmény az lett, hogy a képviselő
kirúgta a tanácsadóját.
Azt is megmondta neki, hogy miért.
Poe dühöngött. Peyton Williams így egész biztosan
nagy ívben kerülni fogja a helyet, ahol Muriel Bristow-t
rejtegeti. Hisz minden szem rá szegeződik! Ha a lány
egyáltalán még életben van, hamarosan meg fog halni.
Mert nem kap inni.
Poe nem az a fajta zsaru volt, aki a kellemetlen
feladatokat átpasszolja a kollégáinak. Maga ment el a
lány családjához. Előtte kinyomtatott egy, a családnak
szóló, erősen cenzúrázott összefoglalót a nyomozás
állásáról. Beszámolt Bristow-éknak mindarról, amiről
beszámolhatott, majd átadta nekik az összefoglalót, hogy
tanulmányozhassák.
De még aznap elszabadult a pokol.
Poe ugyanis elnézett valamit. Nagyon. A családnak
szóló összefoglalóval egy időben nyomtatta ki azt a fájlt
is, ami a saját, legfrissebb verziója volt a nyomozásról.
És az nem volt cenzúrázva. Tartalmazta az összes
gyanúját és minden kételyét.
A két papírt pedig elcserélte: nem azt adta oda a
szülőknek, amit kellett volna… Bristow-ék tehát mindent
megtudtak Peyton Williamsről.
Muriel Bristow apja nyakon csípte és megkínozta
Williamset, az pedig elárulta Muriel tartózkodási helyét,
így a lány épségben visszakerült a családjához. Csakhogy
felmerült a kérdés, hogy Bristow-ék honnan a csodából
szereztek egyáltalán tudomást Peyton Williamsről.
Poe tévedésére hamar fény derült, és bár kezdettől
fogva neki volt igaza, és annak ellenére, hogy egy
ártatlan kislányt visszaadhattak a családjának, azonnal
felfüggesztették az állásából. Peyton Williams pedig
néhány hét múlva belehalt a sérüléseibe.

– Nem is köszöntél el akkor – mondta Flynn.

Poe-nak volt egy kis lelkifurdalása emiatt. A
felfüggesztésekor egyszerűen nem foglalkozott a sok-sok
SMS-sel és hangpostaüzenettel, amelyek mind a vele
rokonszenvező emberektől érkeztek. Valakit
megkínoztak, és ezért egyedül őt terhelte a felelősség.
Meg kellett tanulnia együtt élni ezzel. Úgyhogy
hazament Cumbriába. Elbújt a világ elől.
– Maradjon köztünk – folytatta Flynn –, de Van Zyl azt
mondta nekem, hogy szerinte a rendőri intézkedésed
elleni panaszt vizsgáló bizottság bizonyítékok hiányában
hamarosan lezárja az ügyet. Nem lehet bizonyítani, hogy
te tetted a rossz dokumentumot a családnak szánt
dossziéba.
Poe-t ez a hír sem villanyozta fel. Lehet, hogy már
túlságosan is megszokta a remeteéletet? Kinyitotta a
Tüzes Hóhér feliratú dossziét, és olvasni kezdte, amit a
kollégái összeszedtek róla.
 HATODIK FEJEZET

Bőséges dokumentum volt a három gyilkosságról, Poe

azonban már épp elég ilyen anyagot látott ahhoz, hogy
ki tudja szűrni belőle azt, ami fontos. Rögtön a rangidős
helyi rendőrfőfelügyelő jelentését nézte meg az első
gyilkosság helyszínéről.
Ezek a legelső benyomásokat rögzítő jelentések
szoktak a leghasznosabbak lenni. A későbbi jelentések
higgadtabbak, és sokféle szempontot mérlegelve
születnek.
A jelentést egy Ian Gamble nevű főfelügyelő írta. Az
ehhez hasonló súlyos eseteknél rendszerint az erőszakos
bűncselekmények felderítésére szakosodott csapatot
szokták bevetni, de mivel ők éppen egy másik nyomozás
közepén voltak, Gamble – aki amúgy a Bűnügyi Nyomozó
Hatóság főnöke is – saját magát állította az esetre, ami,
tekintettel a nagy médiafigyelemre, bölcs döntésnek
bizonyult.
Gamble csupán egyszerű detektív volt, amikor Poe
együtt dolgozott vele. Megbízható zsaru, aki
fegyelmezetten, bár kissé fantáziátlanul nyomozott. Az
első helyszínen ő érezte meg annak a vegyi anyagnak a
szagát, ami a benzinen kívül jelen volt. És jól gondolta: a
Tüzes Hóhér házi készítésű gyújtószert használt. Nem
csoda, hogy a testek ennyire elszenesedtek.
– Ijesztő, mi? – szólt Flynn. – Egyszerűen elkészíthető:
addig kell adagolni a benzinhez a feldarabolt
habszivacsot, amíg feloldódik benne. A laborosok szerint
az eredmény egy zselészerű anyag, ami olyan hőfokon
ég, hogy kiolvasztja a zsírt. És amikor ez bekövetkezik, a
test maga táplálja tovább az égést, míg végül nem
marad semmi a húsból és a csontokból.
– Te jó isten! – suttogta Poe.
Az első áldozatot négy hónappal ezelőtt gyilkolták
meg. Graham Russellnek hívták, aki egy helyi
szennylapnál kezdte újságírói pályáját negyven évvel
ezelőtt, de hamarosan egy országos bulvárlap
szerkesztője lett. A lapját komoly kritikák érték
telefonos lehallgatások miatt. Ő személy szerint nem
volt részese a visszaélésnek, de a botrány után
mindenesetre nyugdíjba ment, és nyugdíját élvezve
Cumbriába vonult vissza. A Tüzes Hóhér innen, a vidéki
birtokáról rabolta el. A helyszínen dulakodásnak nem
volt nyoma, és Russell testét nemsokára a Keswick
melletti Castlerigg kőkör közepén találták meg. Mielőtt
ropogósra sütötték, meg is kínozták.
Poe a homlokát ráncolta, látva, hogy a nyomozás
kezdeti szakaszában merre indultak el.
– Ezeknek csőlátásuk volt? – kérdezte Flynntől.
Elő szokott fordulni, hogy egy tapasztalatlan rangidős
tiszt olyat is lát, ami nincs is ott, és bár Gamble nem
zöldfülű, gyilkossági nyomozásban már jó ideje nem vett
részt.
– Mi is erre gondolunk, habár ők persze tagadják –
felelte Flynn. – Gamble főfelügyelő azonban azon az
állásponton volt, hogy ez az első eset egy, a lehallgatási
botrányhoz köthető bosszú.
A második áldozat, Joe Lowell testét egy hónappal
később találták meg, és a nyomozók csak ekkor álltak le
a telefonos lehallgatások áldozatainak megfigyelésével.
Lowellnek ugyanis soha semmi köze nem volt a
médiához. Földbirtokos családból származott, ősei hét
generáció óta Cumbria déli részén gazdálkodtak. A
Lowellek köztiszteletben álló tagjai voltak a helyi
közösségnek. Joe Lowellt a családi fészekből, Lowell
Hallból vitték el. Holttestére a Swinside kőkörben
találtak rá, a dél-cumbriai Broughton-in-Furness
közelében.
Ekkor a nyomozás komolyabbra fordult, elindult a
sorozatgyilkos utáni hajtóvadászat.
Poe a dossziéban most a kőkörökre vonatkozó
információkat kereste. Mivel a gyilkosnak köze volt
ezekhez, egészen biztos, hogy Gamble minden
információt összeszedett, amit csak tudott.

Nagy-Britanniában a legtöbb kőkör Cumbriában

található. Mind teljesen egyedi, és a legkülönbözőbb
korszakokban keletkeztek a korai neolitikumtól egészen
a bronzkorig. Voltak köztük kör alakúak és oválisak is.
Néhány kőkörnek belső, kisebb kövekből álló köre is
volt, de a legtöbbnek nem. Gamble még azt is megtette,
hogy tudós előadókat hívott, akik a nyomozóknak a
kőkörök valószínűsíthető funkciójáról beszéltek – de
ennek sok értelme nem volt. Számos elméletről
hallottak: lehettek ezek a körök halotti szertartási
helyszínek, kereskedelmi útvonalak állomásai, esetleg
csillagászati célú építmények.
Mindössze egyetlen dologban értettek egyet a
tudósok: hogy történetük során a kőkörök soha nem
szolgáltak rituális gyilkosságok színhelyéül.
Na jó, gondolta Poe, de a holnap történelme ma
íródik…
 HETEDIK FEJEZET

Poe már a harmadik gyilkosságról szóló anyagot olvasta

(a két hete meggyilkolt Michael Jamesről, a tóvidék déli
körzetének önkormányzati képviselőjéről, akinek Poe
nevét vésték a mellkasába), amikor kezébe akadt egy
irat, amin hangosan fölnevetett. A jelentés az egyik
nyomozó őrmestertől származott, éspedig az egyetlen
embertől, aki megengedte magának, hogy a bűntény
helyszínén érezhető szagról így fogalmazzon: „miazmás
jellegű”.
Az őrmester született tréfacsináló volt, ugyanakkor a
legintelligensebb fickó, akit Poe ismert. Kylian Reidnek
hívták, és Poe egyetlen barátja volt Cumbriában. Még
tizenévesen ismerkedtek meg, és azóta is szoros kötelék
fűzte össze őket. Poe-ban feltámadt a lelkifurdalás, mert
még nem kereste meg Reidet, mióta visszajött, annyira
lefoglalta a saját baja. Elkérte Flynn telefonját, és
kikereste az értelmezőszótár applikációt. Beírta, hogy
„miazma”. Azt adta ki, hogy „szerves anyag bomlásából
származó fertőző kipárolgás”. Nyilván nem Poe volt az
egyetlen, aki a jelentést olvasva kénytelen volt
utánanézni a szó jelentésének. Reid tipikusan így
működött: minden alkalmat megragadott, hogy
megfricskázza a feletteseit: érezzék csak hülyének
magukat! Nem csoda, hogy soha nem léptették elő.
Poe mindjárt más érzéssel fog hozzá a munkához, ha
ők ketten megint együtt dolgozhatnak. Tovább is
olvasott.
A második áldozat megtalálása és a Kiemelt Ügyek
Osztályának bevonása után Flynn neve is kezdett
megjelenni a jelentésekben. A második áldozat váltotta
ki a versengést a médiában, hogy ki adjon nevet a
gyilkosnak. Végül, mint mindig, a szennylapok
ragasztották rá a Tüzes Hóhér nevet.
Miután végzett, Poe a dossziét a hátsó ülésre dobta.
Hamarosan újra átnézi majd. A Kiemelt Ügyek Osztályát
ritkán vonták be rögtön egy ügybe, úgyhogy már nagy
gyakorlata volt a jelentések olvasgatásában. Ilyenkor
nem csupán a bizonyítékokat kellett újra megvizsgálni,
arra is figyelni kellett, hogy a korábban nyomozó csapat
nem követett-e el hibákat.
– Első benyomások? – kérdezte tőle Flynn, amikor
befejezte az olvasást.
Poe tudta: ez a teszt. Egy évet kihagyott, és Flynn-nek
és Van Zylnek tudnia kell, hogy ugyanolyan friss-e az
agya, mint korábban.
– A kőkörök és a tűzzel való kivégzés alighanem
zsákutca lesz. A gyilkosnak persze jelentenek valamit, de
hogy mit, azt nem fogjuk megtudni, míg el nem kapjuk.
Biztosan van egy terve, de ha akadályba ütközik, vagy
valami nem úgy alakul, ahogy tervezte, akkor hajlandó
változtatni.
– Ezt hogy érted?
– Az első áldozatot megkínozta, a másik kettőt nem. Az
valamiért nem hozta számára azt az eredményt, amire
számított. Úgyhogy felhagyott vele.
– Michael James mellkasába a te neved volt belevésve.
Nekem ez kínzásnak tűnik.
– Nem, azt még nem tudjuk, hogy miért véste oda. Az
okozott fájdalom csak járulékos volt. Graham Russell
fájdalmait szándékosan idézte elő.
Flynn bólintott, hogy folytassa.
– Mindegyik férfi ugyanolyan korú, és mindannyian
tehetősek. De nem találtatok semmi arra utalót, hogy
ismerték volna egymást.
– Gondolod, hogy találomra választja ki őket?
Poe nem így gondolta, de még nem tudta, hogy miért
nem. Több információ kellett.
– Mindenesetre azt akarja, hogy mi ezt higgyük.
Flynn bólintott, de nem szólt semmit.
– És egyikük eltűnését sem jelentették? – kérdezte
Poe.
– Nem. Mindegyiküknek megvolt az oka, hogy miért
megy el hazulról. Csak miután meghaltak, akkor derült
ki, hogy a Tüzes Hóhér milyen gondosan ügyelt rá, hogy
ne jelentsék az eltűnésüket.
– De hogyan?
 – Graham Russell kocsiját regisztrálták egy
Franciaországba tartó kompon, és a családja e-maileket
kapott, miszerint oda ment üdülni. Joe Lowell
Norfolkból küldött SMS-eket a családtagjainak, hogy
vöröslábú fogolyra ment vadászni. Michael James
egyedül élt, így nem kellett attól tartani, hogy azonnal
keresni kezdik, de a számítógépén még így is
megtalálták, hogy egy szervezett whiskykóstoló túrára
készült a skót szigetekre.
– Azaz egyiknél sem lehet biztosan tudni, hogy mikor
rabolták el?
– Nem, nem igazán.
Poe arra jutott, hogy ez is csak megerősíti, amit már
eddig is tudott. Hogy a Tüzes Hóhér módszeres ember.
Ezt a véleményét Flynn-nel is megosztotta.
– Hogyhogy? A tetthelyek mind szörnyű kaotikusak.
Poe a fejét rázta. Flynn még mindig őt teszteli.
– Ellenőrzés alatt tart mindent. Nem improvizál. Az
emberrablások helyszínén és a tetthelyen sem hagy
semmiféle nyomot, mert tudja, hogy ha véletlenül
otthagy bármit, akár csak egy hajszálat, egy szövetszálat,
azt biztosan megtaláljuk. Ez igencsak figyelemreméltó. A
harmadik gyilkosság idején már a kőköröket is figyelték,
igaz?
– A legtöbbet igen. A Long Meg nevű szikláktól épp
előtte vonták vissza a megfigyelőket.
– Szóval a megfigyeléssel is számolt – jegyezte meg
Poe.
– Van még más is?
– Igen. Az anyagból hiányzik valami. Valami miatt a
rangidős nyomozó nem beszél mindenről a médiának.
Mi az?
– Honnan tudod?
– A gyilkos nem feltétlenül szadista, de szadisztikusan
cselekszik. Lehetetlen, hogy épen hagyja a testeket.
Flynn a hátsó ülésen lévő táskájára mutatott.
– Van ott még egy dosszié.
Poe hátranyúlt, és elővette. Az állt rajta: TITKOS.
Valaki ráírta: „Betekintés kizárólag Gamble
főfelügyelő írásos engedélyével.” Poe nem nyitotta ki.
– Hallottál már a „metszési szezonról”? – kérdezte
Flynn.
Poe a fejét rázta.
– Az egészségbiztosítótól származó szleng. Az évnek
arra az időszakára vonatkozik, amikor fiatal lányokat,
néha egészen kicsiket, kivisznek az országból,
hivatalosan rokonlátogatásra. De igazából azért viszik
őket, hogy a nemi szervüket megcsonkító műtéten
essenek át. A nyári szünetben mennek, mert így van
ideje begyógyulni a sebeknek, mielőtt visszatérnek.
Poe hallott már erről az iszonyatos gyakorlatról, hogy
egyes vallási csoportok eltávolítják a kislányok nemi
szervének bizonyos részeit, hogy ne élvezhessék a
szexet. Úgy tartják, ezzel biztosítják a hűségüket és a
tisztaságukat. A valóságban azonban az áldozatok
élethosszig tartó fájdalomra vannak ítélve, és
mindenféle betegségekkel küszködnek.
Poe csak most kezdte kapiskálni, miért beszél Flynn
erről.
– Akkor kasztrálja is az áldozatait?
– A szó szoros értelmében nem. A herékkel együtt
levágja a péniszt is. Egyszerre, érzéstelenítő nélkül.
– Trófeagyűjtő – nyugtázta Poe. – A sorozatgyilkosok
elég nagy százaléka megtartja magának az áldozatok
egyes testrészeit.
– Nem az. Nézz bele a dossziéba!
Poe megtette, és majdnem viszontlátta az ebédjét. Az
első fénykép rögtön megmutatta, miért nem hallotta
senki az áldozat sikolyát.
Betömték a száját.
A fotó közelről mutatta Graham Russell száját: a saját
nemi szerveit tömték bele.
A következő fotókon a pénisz látszott, a herék és a
herezacskó: még egyben voltak, miután kivették a
szájból. Ahol érte a tűz, ott megfeketedett, de
meghökkentően ép maradt a másik felén. Poe átpörgette
a többi képet, de nagyjából ugyanilyen volt mind.
És most ő lenne a kiszemelt ötödik?
– El fogjuk kapni, Poe, mielőtt még a közeledbe
mehetne.
 NYOLCADIK FEJEZET

Flynn otthon töltötte az éjszakát, Poe pedig kivett egy

hotelszobát.
Pocsék éjszakája volt. Visszatértek a rémálmai, mint
korábban, amikor dolgozott: a halottak mindig vele
voltak. Belemásztak az álmaiba, és nem hagyták békén.
Most, hogy visszatért Hampshire-be, a régi sebek
kiújultak. Mert akármilyen bűnt követett el Peyton
Williams, nem lett volna szabad meghalnia. Poe-nak a
vizsgálat során megmutatták a fotókat Williams
sérüléseiről, amelyeket Mr. Bristow okozott. Fogóval
kihúzott fogak, spirális törések mindegyik ujjon, és a
megrepedt lép, ami végül a halálát okozta. Poe hat
hónapig egyetlen éjszakát nem tudott végigaludni.
És a rémálmok visszatértek. Talán örökre…

Hampshire mélyén, a régi Bramshill Rendőrtiszti

Főiskola terjedelmes parkjában található a Foxley Hall.
Most ez az épület ad otthont a Kiemelt Ügyek
Osztályának. Reggel nyolc óra volt, és Poe-t úgy vezették
be a Foxley Hallba, mintha valami hivatalos látogató
lenne. A recepcióslány unott arckifejezése egy csapásra
kedvessé változott, mihelyt meglátta Flynnt, a főnökét.
Készségesen odaadta neki a postáját, Poe-ra vetett
pillantásában viszont nyoma sem volt udvariasságnak.
– Maga meg kicsoda? – nézett vissza Poe ugyanúgy.
Lehet, hogy most farmert visel, és inkább hegyi
embernek látszik, mint zsarunak, de ez a kislány
kénytelen lesz megtanulni, hogy ő újra az egység tisztje.
– Én a maga helyében nem szórakoznék vele, Diane –
figyelmeztette Flynn, miközben átnézte a kapott
leveleket. – Bemutatom Poe őrmestert, és jobb, ha tőlem
tudja: nem fogja hagyni, hogy szarozzon vele.
De Diane csak vigyorgott önelégülten, és így szólt:
– Hanson igazgatóhelyettes úr már várja önt az
irodájában.
– Máris? – sóhajtott Flynn. – Jobb, ha te elkerülöd őt,
Poe. Még mindig téged okol azért, hogy nem ő lett a
nagyfőnök.
Hanson soha nem vállalta a hibáiért a felelősséget.
Úgy élte meg, hogy előléptetésének elmaradása
mindenképpen valaki másnak a hibája kellett hogy
legyen, vagy pedig egy szélesebb, ellene irányuló
összeesküvés része.
– Boldogan elkerülöm – válaszolta Poe.
Flynn Diane-hez fordult:
– Menjen, és hozzon Poe őrmesternek egy kávét! Ha
megteszi, egy életre a barátja lehet.
Poe és Diane összenéztek. Ezt egyikük sem tartotta
valószínűnek, de Poe-nak semmi kedve nem volt
csatázni kora reggel. Flynn elment Hansonhoz, Diane
pedig átkísérte Poe-t az egyterű irodahelyiségen a
konyharészhez. Kávét töltött neki, Poe pedig
megszemlélte az irodát, aminek régen ő volt a vezetője.
Történtek változások. Középen egy rendezett,
kerékagyszerű rész körül ültek az elemzők. Néhányukat
ismerte Poe, a legtöbbjüket azonban nem. A kerékagyat
az elemzőkkel küllőszerűen a szakértők bokszai kötötték
össze. Tompa zsongásba olvadt össze a
telefonbeszélgetések hangja, a billentyűk csattogása és a
papírok zizegése.
Az Egyesült Királyság hatalmas térképe megmaradt a
falon, amit még ő rakott fel. Poe odalépett hozzá, és
megvizsgálta. Különféle színű jelzések mutatták rajta,
hogy hol történtek bűnesetek. Ha a jelzéseknek azonos
volt a színük, az a meglévő bizonyítékok alapján azt
jelentette, hogy az eseteknek valószínűleg közük van
egymáshoz. Az elemzők folyamatosan figyelték a média
és a vidéki parancsnokságok bejelentéseit, és igyekeztek
felrajzolni a lehetséges összefüggéseket, illetve a
lényeges eltéréseket. A Kiemelt Ügyek Osztálya
munkájának része volt, hogy azonnal farkast kiáltson, ha
az esetek között valamilyen összefüggést véltek
felfedezni.
Cumbria területén három piros jelzés mutatta, hogy a
Tüzes Hóhér esetén még dolgoznak.
A teremben csend lett, amikor az emberek rájöttek,
hogy ki lépett be. Poe hallotta, hogy itt is, ott is a nevét
suttogják. Nem reagált. Utált a figyelem középpontjában
lenni, de tudta, hogy hírhedt ember lett. Nemcsak
amiatt, hogy a nevét belevésték egy ember mellkasába,
aki már a carlisle-i halottasház egyik hűtött fiókjában
pihen, hanem amiatt is, ahogyan ezt az ügyosztályt
vezette, amikor még ő volt a főnök.
Meg persze amiatt is, ahogy távozott innen.
A beállt csendben feltűnő volt a hirtelen felhangzó,
tompa kiabálás. Poe régi irodájából jött, ami most már
Flynn irodája. Poe odaballagott.
A kiabálást alapvetően nem lehetett érteni, de Poe
időnként kihallotta belőle a saját nevét. Kinyitotta az
ajtót, és belépett.
Hanson Flynn íróasztalának támaszkodott.
– Megmondtam világosan, Flynn, és nem érdekel, hogy
a nagyfőnök mit mondott: nem lett volna szabad
visszahelyeznie!
Flynn nyugodtan reagált:
– Gyakorlatilag Van Zyl igazgató úr vette vissza, és
nem én.
Hanson fölegyenesedett:
– Csalódtam magában, Flynn.
Poe köhintett.
Hanson megfordult.
– Poe! Nem tudtam, hogy maga már vissza is jött Flynn
főfelügyelővel.
 – Jó reggelt, uram! – köszönt Poe.
Hanson nem vett tudomást Poe kinyújtott kezéről.
A helyettes főnök megveti őt, Poe tudta ezt, de
könnyebb volt így, hogy ő erről nem vett tudomást. Ha
az ember nem kapaszkodik az állásába, a hatalommal
rendelkezők hamar rájönnek, milyen kevés befolyással
bírnak rá.
– Mosolyogjon csak, Poe! Van Zyl hibát követett el,
amikor magát visszavette. Mert maga megint el fog
cseszni valamit, és akkor ő is mehet az előző nagyfőnök
után! – Aztán Flynnhez fordult: – És amikor őt
menesztik, akkor itt nagy változások várhatók, Flynn
főfelügyelő!
Egy szót sem szólt többet, kiment. Kedvelte a
hatásvadász gesztusokat, s most sem tudta megállni,
hogy be ne vágja maga mögött az ajtót.

Flynn odahívott egy HR-est, mert minél hamarabb

elintézik hivatalosan is Poe visszavételét, annál
hamarabb mehetnek mind a ketten vissza, Cumbriába.
Leültek hát egy kisebb konferenciaasztalhoz, és vártak.
Poe azzal töltötte a várakozás perceit, hogy felmérte,
mit változtatott Flynn az ő korábbi irodájában. Amikor
belépett, rögtön látta az ajtón a fényes réztáblát Flynn
nevével. Poe idejében itt egy A4-es lap lógott, rajta a
neve és a beosztása, mégpedig filctollal írva.
 A Poe-ra jellemző, kaotikus munkahelyet nyugodt,
rendezett környezet váltotta fel. A polcon ott sorakoztak
a rendőri évkönyvek. Mellettük rögtön Flynn sokat
forgatott Nyomozótisztek kézikönyvének példánya. Poe-
nak is megvolt egyszer ez a kiadás (minden nyomozónak
megvan), de miután átolvasta, megszabadult tőle.
Hasznos könyvnek találta, de középszerűnek. Nagyon
logikus és alapos nyomozási metódust jelölt ki a
nyomozótisztek számára. Egyedül az volt a gond, hogy
emiatt mindenki pont ugyanúgy nyomozott minden
ügyben. És bár Poe nem vitatta, hogy szükség van
általános szabályokra, a kézikönyv abban nem segített,
ha egy különleges gyilkost kellett elkapni.
Körülnézett az irodában. Minden nagyon hivatalos.
Sehol egy személyes tárgy.
Flynn asztala szinte üres volt. Mindössze egy
számítógép meg egy jegyzettömb, a tetején üres lappal.
Megcsörrent Flynn telefonja. Kihangosította és
felvette. Diane hangja szólt bele:
– A HR-es Ashley Barrett van itt.
– Köszönöm – felelte Flynn –, küldje be!
Barrett mosolyogva érkezett, makulátlan hivatali
öltözékben, kezében barna bőr aktatáska. Leült az
asztalhoz.
– Ne haragudjon, hogy belevágok a közepébe, Ashley –
jelentette ki Flynn –, de lehetne gyorsan végezni ezzel?
Vissza kell mennünk Cumbriába.
 Ashley bólintott, rápillantott Poe-ra, és elővette a
papírokat a táskájából. Halkan megköszörülte a torkát,
majd belefogott egy előre megfogalmazott beszédbe.
Mintha robotpilóta üzemmódba kapcsolt volna.
– Mint azt ön is tudja, Poe őrmester, a felfüggesztés
semminemű hátrányt nem okoz a munkavállalónak, és a
munkaadó dönthet arról, hogy a továbbiakban is
indokoltnak látja-e. A tegnapi napon Van Zyl hírszerzési
igazgató úgy döntött, hogy bár a rendőri intézkedés
elleni panasz kivizsgálása tovább folyik, a belső vizsgálat
lezárásával meg kell szüntetni az ön felfüggesztését.
Barrett kikereste a megfelelő, egyoldalas papírt, és
odaadta Poe-nak.
– Ez az írásos megerősítése mindennek. Aláírná,
kérem?
Poe aláírta. Az asztalon keresztül visszacsúsztatta a
lapot.
Megszólalt a telefon, és Flynn felállt, hogy fölvegye.
Halkan beszélt bele, Barrett pedig Poe-t kérdezgette
közben: van-e szüksége bármilyen, az alkalmazottakat
megillető segítségre, tanácsadásra például, vagy egy
gyors kurzusra, amivel felfrissíthetné az informatikai
rendszerre vonatkozó ismereteit. Poe mindenre
nemmel válaszolt, amit előre tudtak mindketten.
Kipipálván mindezt a HR-es szabályzatban, Barrett
végre odaért a jó részhez. Aktatáskájából sorban
elővette Poe munkaeszközeit. Először is egy céges
mobilt. Barrett elmagyarázta, hogy már benne van
néhány kontakt, amire szüksége lehet, és hogy
szinkronizálták az online naptárját a mobillal. Ez azt
jelentette, hogy bárki, aki jogosult volt betekinteni az e-
naptárjába, beírhatott neki találkozókat, programokat.
Poe fejben felírta magának, hogy ezt a funkciót ki kell
kapcsolnia, mihelyt rájön, hogyan kell.
– A mobilon ott a Protect applikáció, és be is van
kapcsolva – mondta Barrett.
Poe értetlenül nézett rá.
– A segítségével egy website-on meg lehet nézni az ön
hollétét.
– Maguk kémkednek utánam?
– Sajnálom, de Hanson igazgatóhelyettes úr
ragaszkodott hozzá.
Poe zsebre rakta a mobilt. Majd ezt is kikapcsolja rajta
később.
Barrett odaadott egy kis méretű fekete tárcát is,
benne Poe rendőrjelvényével és igazolványával.
Poe kinyitotta, megnézte, aztán a belső zsebébe tette.
Kezdte embernek érezni magát.
Ideje volt újra munkához látni.
Odanézett Flynnre, aki erősen ráncolta a homlokát,
miközben a vonal túlsó felén lévő beszélőt hallgatta.
– Az ön felfüggesztése alatt Flynn őrmestert
előléptették: megbízott főfelügyelő lett a Kiemelt Ügyek
Osztályán – folytatta Barrett. – Van Zyl igazgató úr
kijelentette, hogy ezen nem is kíván változtatni. Az ön
felfüggesztését azzal a feltétellel tudjuk megszüntetni,
hogy a munkába érdemben őrmesterként tér vissza.
– Nem gond – válaszolta erre Poe.
Flynn letette a telefont, és Poe-hoz fordult. Az arca
hamuszínűvé vált.
– Van egy újabb áldozat.
 KILENCEDIK FEJEZET

– Hol?
– Egy túrázó bukkant rá egy Cockermouth nevű
városka közelében. Ismered a helyet?
Poe bólintott. Kicsi vásárváros Nyugat-Cumbriában.
Meglepődött, hogy a Tüzes Hóhér máris szakított eddigi
módszerével.
– Biztos, hogy ott?
Flynn igennel válaszolt, majd megérdeklődte, miért
kérdezi.
– Mert Cockermouthnál nincsen kőkör. Én legalábbis
nem tudok róla.
– Cockermouth – ellenőrizte Flynn a jegyzettömbön a
nevet. – Ezt mondta a helyi nyomozó.
Poe felállt:
– Akkor gyerünk!
Nem volt mire várni: ha a negyedik áldozatot már
megtalálták, ő az ötödik a futószalagon.
– Mielőtt munkába állna – állította meg őket Barrett –,
nekem még kötelességem egy reorientációs
tájékoztatót…
Attól, ahogy mindketten ránéztek, a HR-es elakadt a
mondat közepén.
 – …de, azt hiszem, az adott körülmények között ez
várhat – fejezte be.
– Maga rendes ember – nyugtázta Poe. – Akarok
magunkkal vinni egy elemzőt is. Olyat, aki mindenhez
ért. Van egy ötletem, hogy honnan kéne elindulni, de
egy rakás adatra lesz majd szükség. Ki volna a legjobb?
Flynn eltűnődött, s közben lassan visszatért a szín az
arcába.
– Jonathan Pierce.
– Biztosan ő a legjobb?
– Hát, hivatalosan Tilly Bradshaw a legjobb. Neki
olyan sokrétűek a képességei, ami egyedülálló. Ő volt az,
aki abból a rengeteg orvosi adatból kikotorta a nevedet.
Poe-nak mintha rémlett volna a lány neve.
– Akkor mi a gond vele?
– Az, hogy ő az egyik speciális munkatársunk. Nem
hajlandó elhagyni az irodát.
Poe elmosolyodott:
– Flynn főfelügyelő, jelentem, itt pont rá van szükség!
 TIZEDIK FEJEZET

Poe kimasírozott a nagy irodahelyiségbe, és elkiáltotta

Tilly Bradshaw nevét. Egy alacsony, sovány nő állt fel.
Félénk volt, afféle könyvmoly típus, aki a számítógép
mögött érzi jól magát.
Poe hátranézett Barrettre.
– Tudna még maradni egy kicsit, Ash? Lehet, hogy kell
majd egy kis segítség.
Poe annak idején nagyon szeretett őrmester lenni.
Most már látta, hogy nem is kellett volna elvállalnia a
főfelügyelői állást. Több adminisztrációval járt, mint
amennyi jólesett neki. Ő nyomozónak volt jó, és ahogy a
Kiemelt Ügyek Osztályán most a dolgok állását nézte,
hát, túl régóta nélkülöznek egy rátermett nyomozót…
– Miss Bradshaw, az irodámba!
Bradshaw görnyedten, lassan indult a helyiség felé.
Poe leült az íróasztalhoz.
Bradshaw nem csukta be az ajtót maga mögött, de ez
jól is volt így. Nem árt, ha az osztályon dolgozók
belehallgatnak egy kicsit, hogyan is fog ezentúl menni itt
a munka. Odaintett a másik székre, és a lány fél fenékkel
leült a szélére.
Poe jól megnézte magának. Az őrmesteri munka
kilencven százalékát az tette ki, hogy mindenkivel
megfelelően kellett bánni. A lány nem festette az arcát,
és az aranyszínű Harry Potter-szemüveg mögül
rövidlátó, szürke szempár nézett ki. Színes pólóján a
Szellemirtók lányos remake-jének logója látszott. Keki
színű vászonnadrágján hatalmas oldalzsebek.
Szerelőnadrágnak hívják az ilyet, gondolta Poe. A
lánynak hosszú, finom ujjai voltak. A körmei teljesen
lerágva. S bár az előbb, amikor Poe szólította, dacosnak
mutatkozott, most szemlátomást meg volt ijedve.
– Tudja, hogy én ki vagyok?
A lány bólintott.
– A neve Washington Poe. Harmincnyolc éves, a
cumbriai Kendalban született. A Cumbriai
Rendőrkapitányságról került a Kiemelt Ügyek
Osztályához, és feltételezhető, hogy egy alkalommal
hibát követett el, ami közvetlenül egy gyanúsított
megkínzásához és halálához vezetett. A rendőri
intézkedése elleni panasz kivizsgálása most is tart.
Jelenleg fel van függesztve az állásából.
Poe csak bámult a lányra. A gúnyolódásjelzője nem
csipogott, szóval a lány minden szót komolyan gondolt.
Egyszerűen így szokott beszélni.
– Téved. Öt perce – nézett Poe az órájára –
Washington Poe őrmester vagyok. És mostantól fogva ha
kérek magától valamit, azt maga megcsinálja. Világos?
– Stephanie Flynn főfelügyelő szerint csak azt kell
megcsinálnom, amit ő mond.
– És ez vonatkozik mostanra is?
– Igen, Washington Poe őrmester.
– A Poe elég lesz.
– Igen, Poe.
– Úgy értem, hívjon Poe őrmesternek… vagy hát…
hívjon, aminek akar! – mondta Poe, mert rájött, hogy
nem akarja a megszólítási formulák értelmetlen
megvitatására fecsérelni az energiáját. – És miért
mondta ezt magának Flynn főfelügyelő?
– Az emberek néha szeretnek engem megtréfálni.
Olyasmikre utasítanak, amiket nem kellene
megcsinálnom – felelte a lány, s közben visszatolta a
szemüvegét az orrára, és egy elszabadult, vékony kis
hajtincset a füle mögé simított.
Poe kezdte már érteni.
– Oké. Mostantól én vagyok az új őrmestere, ezért meg
kell tennie, amit kérek – közölte vele.
A lány csak meredten nézett rá.
Végül Poe így szólt:
– Várjon itt!
Bement Flynn irodájába. Flynn éppen Barrett-tel
beszélgetett.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Flynn Poe-nak.
Poe meg mert volna esküdni rá, hogy Flynn elnyomott
egy mosolyt.
– Átjönnél az irodámba, és megmondanád Miss
Bradshaw-nak, hogy azt is meg kell csinálnia, amire én
utasítom?
– Persze – követte Flynn máris a másik irodába.
– Tilly, ez itt Washington Poe. Ő az új őrmesterünk.
– Azt akarja, hogy Poe-nak szólítsák – felelte erre
Bradshaw.
Flynn Poe-ra nézett, aki tanácstalanul megvonta a
vállát.
– Akárhogy is, de mostantól engedelmeskedned kell
neki is. Oké?
Bradshaw bólintott.
– De senki másnak, Tilly! – tette hozzá Flynn, mielőtt
magukra hagyta őket.
– Most, hogy ezt tisztáztuk, Tilly, azt szeretném, hogy
menjen haza, pakoljon be egy bőröndbe, és egy óra
múlva itt találkozik velem és Flynn főfelügyelővel –
közölte Poe. – Pár napos autós túrára megyünk.
– Én nem mehetek – vágta rá rögtön a lány.
Poe felsóhajtott:
– Várjon itt!
Egy percen belül visszatért, kezében egy hivatalos
munkaszerződéssel. Odacsúsztatta Bradshaw-nak az
asztalon.
– Mutassa meg, hol van ebben ez a kitétel, mert én
csak azt a bekezdést találtam meg, amiben az áll, hogy:
„A rendőrség alkalmanként kötelezheti a munkavállalót
arra, hogy szokatlan munkaidőben, illetve az irodai
munkahelyétől távol dolgozzon.”
Bradshaw oda sem nézett a szerződésre.
Poe folytatta:
– Én bizony nem találok benne semmit, ami arra
vonatkozna, hogy Tilly Bradshaw kivétel ez alól.
Bradshaw lehunyta a szemét, úgy válaszolta:
– A harmadik rész második bekezdésének hetes
alpontja kifejti, hogy egyes megítélhető engedmények –
az én esetemben az, hogy nem dolgozom az irodán kívül
– a munkaszerződés jogerőre emelkedő részeivé
válhatnak, ha bevezetésük után hosszabb időn keresztül
fennállnak. A jogi terminus erre a „szokások és
gyakorlatok”.
Poe-nak rémlett valami erről a HR-es szabályról, hogy
ha valaki elég sokáig csinál valahogy valamit, azt
tekinthetik a munkája szerves részének, még ha szöges
ellentétben áll is a munkaszerződésével. Nagyon hülye
szabálynak tűnt, mégis előfordult, hogy a munkaügyi
bíróságok komoly pénzeket ítéltek meg embereknek e
szabályt alkalmazva.
Poe leesett állal meredt a lányra.
– Maga fejből megtanulta a munkaszerződést?
Bradshaw összehúzta a szemöldökét.
– Elolvastam, mielőtt aláírtam.
– Az mikor volt?
– Tizenegy hónapja és tizennégy napja.
Poe ismét felpattant.
 – Várjon itt, kérem.
Átment Flynn irodájába.
– Jonathan Pierce örül majd, ha néhány napra
elszabadulhat az irodából – jegyezte meg Flynn.
Poe azonban ilyen könnyen nem adta fel.
– Százas ez a lány?
– Abszolút – felelte Flynn. – Csak burokban nőtt föl, és
emiatt könnyű átverni. Mindent szó szerint vesz, és
hajlamos mindent elhinni, amit mondanak neki.
Amennyire tudok, igyekszem odafigyelni rá. Ha rájössz,
hogyan kell bánni vele, valóságos kincs lesz a kezedben.
– De nem egy gyakorlatias elme, ugye?
– Az IQ-ja kétszáz körül van, de valószínűleg nem tud
megfőzni egy tojást.
– Ash, van valami jogi akadálya annak, hogy elvigyem
magunkkal? – tette fel a kérdést Poe.
– Ha esetleg a „szokások és gyakorlatok”-ra
hivatkozna, mi azt kivédenénk a bíróságon, és ő
veszítene.
Poe Barrettre nézett. „Igen”-t vagy „nem”-et várt
válaszként.
– Nem, nincs akadálya – felelte Barrett. – A munkajog
ebben nem ad neki segítséget.
– Akkor ez megoldódott – nyugtázta Poe. – És ami azt
illeti, tavaly ilyenkor még én sem tudtam megfőzni egy
tojást.
Poe visszament az irodájába, és leült. Bradshaw arcát
figyelte. Most azt fogja kipróbálni Tillyn, amit Flynn vele
csinált előző nap, és remélte, hogy Tillynek nem lesz
kedve átverni őt.
– Két dolog közül választhat. Az első, hogy most
hazamegy, és megfelelő ruhákat csomagol a cumbriai
tavaszra, a második pedig, hogy itt és most elfogadom a
felmondását.
Bradshaw szemlátomást még idegesebb lett.
Van valami, amit nem tudok, gondolta Poe.
– Mi a baj, Tilly? Miért nem tudja elhagyni az irodát?
A lány nem válaszolt, csak felállt, könnyben úszó
szemmel. Kicsörtetett az irodából, és vissza sem nézett.
Poe figyelte, ahogy visszatér az asztalához. Beült a
gépe elé, fejhallgatót vett, és pötyögni kezdett valamit.
Poe utánament. Talán a lány nem fogta fel, hogy a
dolog milyen sürgős?
– Miss Bradshaw, nekem Flynn főfelügyelő azt
mondta, hogy maga a legjobb elemzőnk. Szükségem van
magára Cumbriában. Ha az íróasztala mögött marad,
nem tud a hasznomra lenni.
– Ó – felelte a lány –, hát nem látja, mit csinálok?
Egy közelben ülő, arrogáns külsejű fiatal fickó erre
pimaszul felvihogott. Poe szúrós pillantást vetett rá.
Aztán elolvasta, hogy mit írt Bradshaw a keresőmezőbe:
Mit csomagoljak tavasszal egy cumbriai kirándulásra?
– Maga most viccel? – kérdezte.
A lány felnézett rá. Látszott rajta, hogy ez nem vicc.
 Az íróasztalán semmilyen személyes holmi nem volt.
Flynn kipucolta az egész irodát, mióta Poe elment, de
azért mindenki igyekezett némileg otthonossá tenni a
munkahelyét legalább egy bögrével („A világ legjobb
apukájának”), a barátnő vagy a gyerekek bekeretezett
fényképével, vagy egy oda nem illő, pikáns naptárral.
Bradshaw előtt nem volt az égvilágon semmi.
– Maga csak mostanában költözött ehhez az asztalhoz,
Tilly?
A lány zavartan nézett:
– Nem. Itt dolgozom már majdnem tizenkét hónapja,
Poe.
– Akkor hol vannak a dolgai?
– Milyen dolgaim?
– Hát tudja: a bögréje, a plüssállatkája, a kedvenc tolla
– sorolta Poe. – Más szóval, hol vannak a mütyürjei?
– Á – értette meg Bradshaw. – Régebben hoztam be
egy-két holmit, de az emberek tréfából elszedték őket.
Sosem kaptam vissza.
Poe-ban megállt az ütő.
– Nézze, egyszerűen pakoljon úgy, hogy néhány napig
lesz távol: pár váltás ruhát, tisztálkodószereket, ilyesmit.
És az összes kütyüt is mind el kell hoznia, amivel segít
nekem elfogni egy sorozatgyilkost – folytatta Poe. – És
gyorsan csomagoljon! Már volt egy negyedik gyilkosság.
– Nem is sejti, mekkora gondban vagyok – motyogta
Bradshaw.
Ezt Poe egy óra múlva fogta csak fel.
Bradshaw már elment csomagolni, amikor Diane, a
recepcióslány odalépett Poe-hoz. Szélesen mosolygott, és
Poe rögtön tudta, hogy ez rossz jel.
– Telefonon keresik – közölte Diane. – Idekapcsolom az
irodájába.
Poe fölvette, és beleszólt:
– Itt Poe őrmester. – Furcsa érzés volt, hogy a neve
mellé megint rang társul. – Miben segíthetek?
– Halló, Poe őrmester, én Matilda édesanyja vagyok.
Azzal elhallgatott. Poe megszólalt:
– Ne haragudjon: biztosan jó számot hívott? Nem
ismerek semmilyen Matildát.
– Tillyként ismeri, ő Tilly Bradshaw – magyarázta a
mama. – A lányom épp most telefonált, hogy haza kellett
mennie becsomagolni egy bőröndöt, de nem talált
sátrat. Azt akarja, hogy most rögtön hagyjam itt a
munkámat, és vegyek neki egy sátrat. Szerinte konzerv
is kell meg egy konzervnyitó. És azt akarja, hogy ezt
mind azonnal vigyem oda a munkahelyére. Maga
rettenetesen felizgatta őt, Poe őrmester.
– Hogy… sátor? Meg konzervek? Már bocsánat, Mrs.
Bradshaw, de fogalmam sincs, hogy Tilly miről beszél.
Abban a szállodában fog ő is megszállni, ahol a csapat
többi tagja. Én úgy gondoltam, ez egyértelmű.
– Hát ez már jobban hangzik, az tény. De egyáltalán
miért utazik Cumbriába? Az egy rémes, kietlen vidék.
 – De kérem, én ott születtem! – tiltakozott Poe.
– Ó, bocsánat… De valóban zord helynek mondják.
Poe-nak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy „Mert
kurvára az!”, de inkább nem mondta ki. Megelégedett
ezzel:
– Tilly egy gyilkossági nyomozásban fog ott segíteni.
– És nem lesz veszélyes?
– Nem, hacsak a Tüzes Hóhér úgy nem dönt, hogy
felgyújtja a hotelt.
– És lehet erre számítani?
– Nem. Vicceltem – közölte Poe. De legalább rájött,
honnan örökölte Bradshaw a sajátos kommunikációját. –
Teljes biztonságban lesz. Elemző tevékenységével fogja
támogatni a nyomozást. Valószínűleg nem is fogja
elhagyni a szállodát.
Ez érzékelhetően megnyugtatta a mamát.
– Oké, akkor elengedem, de csak egy feltétellel.
Poe megint lenyelt egy szarkasztikus megjegyzést.
Bradshaw-ra gondolt, hogy mennyire izgulhatott amiatt,
hogy az anyja nem fogja elengedni. Szóval emiatt
akadékoskodott.
– Mi a feltétel?
– Hogy minden este hazatelefonál!
Adott esetben ez nem is rossz ötlet.
– Megegyeztünk – jelentette ki Poe.
– Viszont van néhány dolog, amit tudnia kell
Matildáról, Poe őrmester.
 – Hallgatom.
– Először is tudnia kell, hogy csodálatos ember és
fantasztikus gyermek! Nem is kívánhatnék nála jobbat.
– De…?
– De eddigi élete a világtól meglehetősen elzártan
folyt. Már akkor egyetemre járt, amikor még kint kellett
volna ugrálnia és játszania a szabadban. Első oxfordi
diplomáját tizenhat évesen kapta meg.
Poe füttyentett.
– Aztán szerzett két doktorátust, az egyiket
informatikából, a másikat matematikából vagy miből.
Arra számítottunk, hogy egész életét ott fogja tölteni
Oxfordban, és egyik kutatói ösztöndíjat kapja majd a
másik után. Mert már akkor is csak úgy hajigálták utána
a pénzeket.
– Akkor hogy került…?
– Hogy lett a Kriminalisztikai Intézet munkatársa? Én
is csak annyira tudom erre a választ, mint maga,
őrmester, de gyanítom, hogy kiütközött rajta az apjától
örökölt önfejűség. Egy este, amikor hazajött az
egyetemről, közölte, hogy jelentkezett egy állásra.
Viszont nem volt hajlandó elárulni, hogy hová, mert
tudta, hogy megakadályoztuk volna.
– És miért tették volna ezt vele?
– Találkozott vele, őrmester. Matilda intellektusa
egyszerűen elképesztő. Az egyik professzora eljött
hozzánk, amikor Matilda mindössze tizenhárom éves
volt, és szerinte emberöltőnként csak egy ilyen születik.
De ennek a hátulütője, hogy mivel soha nem élt a való
világban, nem is fejlődtek ki azok a képességei, amelyek
magától értetődőek a maga vagy az én szememben.
Gondolom, azért, mert nála az agyi fejlődés volt a
prioritás. A mindennapos helyzeteket nagyon nehezen
kezeli, és ez a mai napig sok problémát jelent neki.
Poe kezdett tisztábban látni. Flynn-nek igaza volt,
hogy talán mégsem Bradshaw a megfelelő ember erre a
munkára. Poe már épp készült megmondani a
mamának, hogy ne aggódjon, a lánya hamarosan hazaér
uzsonnázni, amikor Bradshaw belépett az ajtón. Még
most is ijedt képet vágott, de valami más is látszott rajta.
Nagy izgatottság áradt belőle. Most, hogy már látta, el
fog utazni, alig várta az indulást. Az asztalához lépett, és
kezdte elcsomagolni a laptopját.
– Én fogok rá vigyázni, Mrs. Bradshaw, ígérem önnek –
mondta Poe a telefonba, majd letette.
Elindult a lány felé, hogy segítsen neki, amikor az a
fickó, aki korábban vihogott, úgy döntött, hogy elsüt
néhány poént az összegyűltek kedvéért. Azt viszont nem
vette észre, hogy Poe ott áll mögötte. Felállt, és
megszólalt:
– Nézzenek oda, a kis Miss Fogyi kiruccanásra készül!
Kevés kuncogás jött válaszul, mert az emberek zöme
látta Poe-t, és azt is, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó.
Bradshaw szemében kihunyt az izgatottság.
Elvörösödött, és lesütötte a szemét. Poe megint a
jellegtelen íróasztalra nézett, és hirtelen megértett
mindent.
Ezt a lányt itt terrorizálják.
És mielőtt bárki egy szót szólhatott volna, ott termett a
vihogó fickó mögött, megragadta a zakója hátuljánál
fogva, átvonszolta az irodán, és a fejét jól odaverte a
falhoz.
– Neve? – üvöltött rá Poe.
Csend.
– NEVE!
– Jon… Jon… Jonathan – hebegte a fickó, akinek az
arca valósággal kővé vált a rémülettől.
– Ashley Barrett! Flynn főfelügyelő! Jöjjenek ki,
kérem!
Flynn kirohant. Mögötte a HR-es vezető.
– Ismételje meg, legyen szíves, Flynn főfelügyelőnek
is, amit az imént mondott!
Jonathannek csak úgy jojózott a szeme, ahogy azon
agyalt, hogyan úszhatná ezt meg. Poe valósággal satuba
fogta a nyakát, és odafordult a teremben lévőkhöz.
– A legtöbben még nem ismernek engem. Washington
Poe őrmester vagyok, és tudniuk kell rólam, hogy nem
tűröm, ha bárkit terrorizálnak.
Igazat mondott. Az ilyet nem tűrte. Ő, aki ezzel a fura
névvel és anya nélkül nőtt föl, volt viszont egy igencsak
formabontó apja, mágnesként vonzotta iskolásként a
szekálást. Hamar rájött: csak úgy fogja ezt túlélni, ha
komolyan visszavág azoknak, akik kipécézik. A
gúnyolódók is hamar rájöttek, hogy Poe visszaüt, nem
hátrál meg, és a harcot nem adja föl. Ha valaki kikezdte
Poe-t, arra számíthatott, hogy addig kell verekednie, míg
valamelyikük eszméletlenül ott marad. Poe-t nemsokára
nagy ívben elkerülték a kekeckedők.
– Úgyhogy most jól nézzék meg a barátjukat,
Jonathant – folytatta –, mert többé nem fog ebbe az
irodába belépni.
Erre mindenkinek leesett az álla.
– Van esetleg valaki, aki úgy gondolja, hogy
igazságtalan vagyok?
Nem volt jelentkező.
– Mindenki hallotta, hogy Jonathan minek nevezte az
egyik kollégájukat?
Úgy látszott, hogy mindenki hallotta.
Poe rámutatott valakire:
– Maga, mi a neve?
– Jen.
– Jen, mit is mondott Jonathan?
– Fogyatékosnak nevezte Tillyt, uram.
Poe Flynn és Barrett felé fordult.
– Megfelelőnek tartják az eljárásomat?
Flynn Barrettre nézett, és így szólt:
– Én igen. Ash?
Barrett egy kicsit tétovázott, majd így szólt:
 – Én jobban örültem volna, ha Poe őrmester nem
inzultálja…
– Egy toll volt a kezében – vágott közbe Poe. – Tartani
lehetett tőle, hogy fegyverként fogja használni.
– Akkor nekem sincs kifogásom – mondta Barrett. –
Jonathan Pierce, ezennel hivatalosan felfüggesztem
elfogadhatatlan viselkedés miatt. Ön terrorizálta egy
kollégáját és sértő kifejezést használt rá. Kérem, adja ide
az okmányait, mert meg kell szerveznünk egy fegyelmi
tárgyalást, ahol önt minden bizonnyal hivatalosan el
fogják bocsátani a Kriminalisztikai Intézettől.
– Na de… őt mindenki így nevezi! – tiltakozott
Jonathan.
Poe hallani vélte, ahogy a terem egy emberként
szisszen fel. Jonathan megbocsáthatatlan bűnt követett
el: beköpte a kollégáit, hogy mentse a bőrét.
– Van más is, aki elfogadhatatlanul viselkedett? –
kiáltotta el magát Poe.
Senki nem moccant. Akadt pár ember, aki
szégyenkezve félrenézett, de nem sietett senki önként a
kardjába dőlni.
– Nincsen? Akkor csak maga maradt, Jonathan –
közölte Poe. Odahajolt hozzá, és ezt súgta neki: – És ha
meghallom, hogy még egy szót szól a barátomra, Tillyre,
akkor levadászom magát, és egyenként letöröm az
összes ujját. Megértette? Bólintson, ha igen!
Jonathan bólintott.
 – Jó – mondta Poe. – És most húzzon a picsába!
Elengedte Jonathant, aki lehuppant a padlóra.
Poe odafordult Bradshaw-hoz, és így szólt:
– Nem lesz szüksége sátorra, Tilly. Flynn
főfelügyelővel egy szállodában fog lakni. A többi holmija
össze van készítve?
Tillynek sikerült bólintania.
– Akkor mire vár? Menjünk, aztán fogjunk magunknak
egy sorozatgyilkost!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Poe arra számított, hogy felváltva vezetnek majd

útközben. Amikor Bradshaw bejelentette, hogy „Vécére
van szükségem”, megálltak egy benzinkútnál Cheshire-
ben, de utána, amikor Poe odadobta neki a kocsikulcsot
azzal, hogy az utolsó szakaszon Tilly vezessen, a lány
közölte, hogy nincs jogosítványa, majd azt is
elmagyarázta, hogy mindig elöl utazik, mert a
statisztikai adatok szerint ez a legbiztonságosabb.
Poe még soha nem látott ilyen embert, mint Tilly. Úgy
tűnt, mintha a lány a társadalmi érintkezés szabályait
egyáltalán nem ismerné. Az agya és a szája között nem
létezett semmiféle szűrő, így aztán azonnal kimondott
mindent, amit gondolt. Ugyanakkor kerülte a
szemkontaktust, viszont ha megszólította Poe-t, és ő nem
reagált, akkor addig ismételgette Poe nevét, amíg nem
válaszolt.
Egy idő után elhallgatott.
Poe belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglátta,
hogy Flynn alszik.
– Megtenne nekem egy szívességet, Tilly? – kérdezte.
Zakója belső zsebéből kivette a mobilját, és odaadta. –
Van ezen a telón egy e-naptár meg valami nyomkövető
app. Ki tudja kapcsolni ezeket?
– Igen, Poe.
De nem mozdult.
– Kapcsolja ki, legyen szíves!
A lány tétovázott:
– Kötelességem megcsinálni?
– Igen – hazudta Poe.
A lány bólintott, és babrálni kezdte a telefont.
– Ám ha Flynn főfelügyelő kérdezi, ne árulja el neki! –
tette hozzá Poe.

– Szeret a Kriminalisztikai Intézetnél dolgozni, Tilly? –

kérdezte Poe öt perccel az után, hogy a lány visszaadta a
mobilját.
– Jaj, nagyon! – ragyogott fel Tilly arca. – Remek
munka! Mert nem mindenütt van arra lehetőség, hogy
az elméleti matematikát valós helyzetekre
alkalmazhassa az ember.
– Tiszta sor! – értett egyet Poe.
Most látta Tillyt először mosolyogni. Egészen
megváltozott tőle az arca.
A lány munkája után az oxfordi éveiről beszélgettek. A
beszélgetés valójában teljesen egyoldalú lett, mert Tilly
mesélt, Poe-nak pedig halvány fogalma sem volt, hogy
miről. Őt a matematika elég hamar elveszítette. Az
azonban világos volt, hogy Flynn igazat mondott:
Bradshaw tényleg valóságos kincs. A profilkészítés
minden csínja-bínja a kisujjában volt, de a legfőbb
erőssége abban állt, hogy azonnal az egyes esetekre
szabott programokat tudott írni, ha arra volt szükség.
Flynn mesélte is, hogy Tilly programja rakta össze a
vágott sebekből Poe nevét. Poe most meg is köszönte
Tillynek, hisz valószínűleg az életét mentette meg ezzel.
Tilly elpirult.
– És maga miért Washington, Poe? – kérdezte meg
néhány perccel később, aztán szégyenlősen
elmosolyodott, mert rájött, hogy milyen furán hangzik a
kérdés. Át is fogalmazta: – Miért kapta a Washington
keresztnevet?
– Nem tudom. Kérdezzen valami mást! – felelte Poe.
– Miért nem szeretik magát? – kérdezte a lány.
Poe odanézett. Nem szándékos udvariatlanságból
kérdezte. Csak nem ismerte a könnyed csevegés íratlan
szabályait, s ha kérdezett valamit, akkor tényleg arra
volt kíváncsi.
– Maga aztán nem lacafacázik, igaz?
– Bocsánat, Poe – motyogta Tilly. – Stephanie Flynn
főfelügyelő is mindig mondja, hogy a társas érintkezés
finomításán még dolgoznom kell.
– Engem nem zavar, Tilly, sőt, üdítően őszintének
találom – jegyezte meg Poe. – Egyébként nem vettem
észre, hogy annyira népszerűtlen volnék.
– Pedig az. Hallottam, ahogy Justin Hanson helyettes
hírszerzési igazgató és Stephanie Flynn főfelügyelő
magáról beszélgettek.
– Hanson engem hibáztat azért, hogy őt nem léptették
elő – közölte Poe.
– Miért, Poe?
– Egy csomó ember nem akarta, hogy Peyton Williams
után nyomozzak, Tilly. Ő egy képviselő tanácsadója volt,
és Hanson meg más vezető rendőrtisztek attól féltek,
hogy ebből botrány lesz. De ha rögtön rám hallgattak
volna, Peyton Williams most nem volna halott.
– Á! – nyugtázta Tilly. – Én nem nagyon kedvelem
Justin Hanson helyettes igazgatót. Szerintem nem
tisztességes ember.
– Ezt egészen pontosan látja – helyeselt Poe. – De
biztosan nem ma délelőtt hallotta őket. Még én sem
értettem, mit beszéltek, pedig közelebb voltam Flynn
irodájához, mint maga.
– Nem ma – ismerte el Tilly. – Hanem amikor
megmutattam az MSCT-eredményeket Justin Hanson
helyettes igazgatónak, Stephanie Flynn főfelügyelőnek
és Edward van Zyl igazgatónak a konferenciateremben.
Azt hiszem, egy idő után elfeledkeztek arról, hogy ott
vagyok.
Poe erre nem reagált. Megint belenézett a
visszapillantóba. Flynn most ébredt fel. A szeme vörös
volt és duzzadt. Kocsiban aludni nem olyan jó, mint
ágyban.
 Bradshaw hátrafordult hozzá, és megkérdezte:
– Ugye maga sem kedveli Poe-t, Stephanie Flynn
főfelügyelő?
– Miket hord itt össze, Tilly? – kiáltott fel Flynn. De
látszott, hogy feszeng. – Persze hogy kedvelem Poe
őrmestert!
– Ó… – keseredett el Tilly. – Amikor Edward van Zyl
igazgató arról beszélt, hogy a Kiemelt Ügyek
Osztályának azért kell Poe, mert „enciklopédikus tudása
van a sorozatgyilkosokról”, és erre ön azt felelte, hogy
„viszont mikroszkopikus tudása van arról, hogyan ne
legyen seggfej, uram”, én azt gondoltam, azért mondja,
mert nem kedveli őt…
Poe-n olyan röhögés vett erőt, hogy kiköpte a kávét,
amibe éppen belekortyolt.
– De Tilly! – mondta megszégyenülve Flynn.
– Igen?
– Privát beszélgetések részleteit soha ne idézze mások
előtt!
– Ó!
– Nem volt szép, hogy ezt elárulta. Senkire nem vet jó
fényt – jelentette ki Flynn.
Bradshaw ajka remegni kezdett, mire Poe
közbelépett:
– Ne is törődjön vele, Tilly! Hogy kedvelik-e az embert
vagy sem, annak fontosságát általában túlértékelik.
Tilly elmosolyodott:
 – Akkor jó, mert engem sem szeret senki.
Poe megint odanézett, hogy vajon ironizál-e. De nem.
Poe Flynnre nézett, aki zavarában egészen
elvörösödött. Poe rákacsintott, hogy jelezze: egyáltalán
nem haragszik.
Kezdte megkedvelni Matilda Bradshaw-t.

Nem sokkal este hét után érkeztek a Shap Wells Hotelba.

Flynn és Bradshaw bejelentkeztek, Poe pedig elkérte a
postáját. A hivatalos lakcíme ugyan nem ez volt, de nem
várhatta el a postástól, hogy szelje át a dombságot
Herdwick Croftig, és a szállodában megengedték, hogy a
küldeményei a recepción maradjanak.
Nem volt sok. A visszavonult élet járulékos előnye,
hogy az ember kevés reklámot és szórólapot kap.
Közben a felügyelőnő és Tilly elfoglalták a szobáikat.
– Itt is vagyunk – sóhajtott Flynn. – Tilly ragaszkodott
olyan szobához, ami közelebb van a vészkijárathoz,
ezért kellett csereberélni egy kicsit, de mostanra
elégedettnek tűnik. Mondtam neki, hogy egyen valamit,
és korán feküdjön le.
– Akkor mi menjünk, nézzük meg a négyes számú
áldozatot!

A Long Meg nevezetű kőkör, a harmadik gyilkosság

helyszíne és Castlerigg, az első tetthely volt a környék
két legfestőibb kinézetű történelmi emlékhelye.
Cumbriában azonban számtalan más, évezredes
kőépítmény létezett, köztük nem egy annyira lekopott,
hogy csak fentről, a levegőből volt észrevehető.
Cockermouth környékén azonban Poe nem tudott
ilyenről. Úgy vélte: vagy a Tüzes Hóhér, vagy a
rendőrség ott is kőkört látott, ahol nincsen.
A cumbriai dombok zöme tele van
sziklakiszögellésekkel és olyan kőcsoportokkal,
amelyekről, ha az ember beáll közéjük, nem nehéz
elképzelni, hogy egykor a kőkori civilizáció emberei
stratégiai megfontolásból rakták oda őket sok ezer évvel
ezelőtt.
Poe ezúttal tévedett.
Tényleg áll egy kőkör Cockermouth mellett.

Poe vezetett az egyre keskenyebbé váló helyi utakon.

Jobbra fordult Dubwathnál, ennél a Bassenthwaite-tó
partján álló kis falunál, és öt perc múlva már a
rendőrautók villogó kék lámpái mutatták, hová kell
menniük.
Leparkolt. Egyenruhás állt egy kapunál, elkérte az
igazolványukat, és gyanakodva méregette Poe-t, mikor
felírta a nevét.
– Van odafent kőkör? – kérdezte Poe.
 Az egyenruhás bólintott.
– Az Elva Plain. Feltételezik, hogy a neolitikumban
szerepe volt a kőbalták kereskedelmében.
– Ez a külső kordon? – kérdezett rá Poe.
– Ja – felelte a rendőr. – A belső odafent van.
A meredeken emelkedő, széljárta domboldal felé
mutatott. Poe nem látott arra senkit, csak hangokat
hallott.
Felfelé szembetalálkoztak egy másik egyenruhással, s
tőle megtudták, hogy már nem kell sokat mászni.
Mentek még egy kicsit, aztán meglátták a helyszínt.
A kőkör az Elva Hill déli lejtőjén, egy vízszintes
fennsíkon volt. Most erős lámpák világították be. Tizenöt
szürke kő alkotott egy csaknem negyven méter átmérőjű
kört. A legnagyobb közülük alig egy méterre emelkedett
ki a földből, és voltak köztük olyanok, amelyeket alig
lehetett látni.
A helyszínelők fehér kezeslábasba öltözve jöttek-
mentek. Néhányan a földön térdelve dolgoztak, a
többiek viszont egy sátor körül csoportosultak, amit a
kör közepén állítottak fel.
A rendőrségi szalaggal jelzett belső kordonnál Poe és
Flynn bemutatkoztak egy másik őrnek.
– A főnök nemsokára kijön ide – mondta a zsaru. – Az
engedélye nélkül nem engedhetem be magukat.
Poe bólintott. Ha a helyszínen nagy a fegyelem, az azt
jelenti, hogy a rangidős tiszt érti a dolgát. Lehet, hogy
Ian Gamble-t nem jellemzi az a fajta kivételes intuíció,
ami a lehetetlen esetek megoldásához szükséges, de
megteszi, ami tőle telik.
Flynn odafordult Poe-hoz:
– Vajon adhat-e bármi pluszt, ha bemegyünk? A
fényképeket úgyis meg fogjuk kapni, ha kész lesznek.
– Én azért gyorsan körülnéznék, ha nem bánod.
Szeretném, ha ráérezhetnék a rohadékra.
Flynn bólintott.
Az egyik fehér ruhás felnézett, és meglátta őket.
Abbahagyta a beszélgetést, és odajött. Csak akkor vette
le a maszkot az arcáról, amikor a kordonon kívülre
lépett. Ő volt Ian Gamble, a nyomozást vezető rangidős
tiszt. Kezét nyújtotta Poe-nak.
– Jó, hogy újra látom, Poe – üdvözölte. – Van valami
tippje, hogy miért volt a neve az előzőnek a mellkasán?
Poe nemet intett. Gamble nem szerette az üres
fecsegést, rögtön a tárgyra tért:
– No nem baj, majd kiderül később. Akar bent
körülnézni?
– Csak hogy legyen valami saját benyomásom.
– Jogos – bólintott Gamble, aztán odaszólt egy
embernek, aki a felszerelést tartalmazó ládánál állt: –
Boyle! – kiáltotta. – Adjon Poe őrmesternek egy göncöt!
Poe nevének hallatán egy másik fehér ruhás is levette
az arcmaszkot.
Kylian Reid volt az.
 És olyan bődületes hangerővel, hogy zengett az egész
hegyoldal, Reid bejelentette:
– Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy
bemutassam a kollégái által félreértett, a vezetői által
mellőzött, de mindenki más számára nélkülözhetetlen,
nagy Washington Poe-t!
Poe elvörösödött.
Barátja nagy léptekkel odajött, átugrotta a kordon
kapuját – Gamble csak pislogott –, és addig rázta Poe
kezét, míg megfájdult.
– Már látom, mi van – vigyorgott Reid. – Csak
vészhelyzetben lehet veled találkozni. Igaz? Ha nagy a
szívás valahol.
Poe vállat vont:
– Szia, Kylian!
Lesz még idejük, hogy felvegyék a fonalat.
Reid odafordult Flynnhez:
– Maga is ismeri ezt a magányos farkast?
Poe bemutatta őket egymásnak:
– Flynn főfelügyelő, ez Kylian Reid, a barátom. Több
súlyos bűncselekmény felderítésében vett részt.
– Máig részt veszek súlyos bűncselekmények
felderítésében – javította ki Reid. – Úgy hallom, a Shap
Wellsben szálltatok meg. Kiveszek ott egy szobát
valamelyik nap, és ihatunk egyet együtt.
– A legjobb esténk lesz – közölte Flynn merev arccal.
Poe úgy vélte, a kapcsolatfelvétel Reiddel még várhat.
 – Na és mi van odabent? – tette fel a kérdést Gamble-
nek.
Mert ugyan Reid az egyetlen barátja a rendőrség
soraiban, de a gyilkossági helyszín mégiscsak Gamble-é.
– A 9-es szabály megvan?
Poe bólintott. Ennek segítségével állapították meg az
égés súlyosságát. A fej és a kar egyenként a test 9%-át
tették ki, a láb, valamint a törzs elülső és hátsó része
egyenként 18%-ot. Összeadva ez már 99%, a maradék 1
százalék jutott a nemi szervekre.
Gamble folytatta:
– Az emberünk fejlődik. Az első áldozatnak, noha őt
kínozta meg a legjobban, csak a lábán és a hátán voltak
égések. Elöl csak egész kevés, a karja nem is égett meg
egyáltalán. A második áldozat már inkább, a
harmadiknál pedig körülbelül 90%-os volt az égés.
– És ennél?
– Jöjjön, és nézze meg!
Poe belebújt a kezeslábasba.
Flynn nem ment velük – ő a harmadik áldozatnál a
helyszínen járt –, és a kordonon kívül maradt Reiddel.
Poe elindult Gamble után azokon a fapallókon,
amelyeket a helyszínelők raktak le a közlekedők
számára, nehogy eltapossanak bármilyen fontos
bizonyítékot.
A sátortól öt méterre már nagyon erős volt a bűz.
Tévhit, hogy az égő emberi testnek olyan a szaga, mint
a disznóhúsnak. A halálukat a tűzben lelők teste nem
olyan, mint a mészárszéken megölt állatoké. Nincs
kieresztve a vér, és a belső szervek sincsenek eltávolítva.
A testben ott a teljes emésztőrendszer a benne lévő
táplálékkal és bélsárral együtt.
A vérben sok a vas, és Poe halványan érezte is a fémes
szagát. Mindezeken túl érződött még a benzin
összetéveszthetetlen szaga is.
A bűz bekúszott Poe orrába, torkába. Napokig fogja
még érezni. Öklendezni kezdett, és majdnem el is
hányta magát, de sikerült visszatartania.
Gamble fölhajtotta előtte a sátorlapot. Poe belépett. A
testen még dolgozott az igazságügyi orvos szakértő.
A holttest az oldalán feküdt, természetellenesen
kicsavarodott helyzetben. A szemgolyói kifolytak, majd
megszáradtak, s a szája nyitva volt, mintha az áldozat
sikoltozva halt volna meg. Poe tudta, hogy a hő különös
dolgokat művel a testekkel, szóval az is elképzelhető
volt, hogy a száj már a halál beállta után nyílt ki. A
kézből a tűz csak csonkokat hagyott, az a bizonyos egy
százalék pedig Poe szerint egész biztosan hiányzott róla,
amit a vizsgálat minden bizonnyal meg fog majd
erősíteni. Az egész holttest olyan színű és állagú volt,
mint a fekete nyersbőr. Mintha belemártották volna
forró lávába, majd kemencében kiszárították volna.
Kivételt képezett a talpa, ami megdöbbentően
rózsaszínű maradt.
 A szakértő felnézett, és valami köszönésfélét
motyogott.
Poe megkérdezte:
– Maga szerint ugyanazt az anyagot használta az
égéshez?
– Ez egyértelmű – felelte a férfi. Idősebb volt és
sovány, a fehér kezeslábas úgy lógott rajta, mint egy
leeresztett hőlégballon. Odamutatott az áldozat
combjára. – Látja ott azt a hasadást? A University of
West Florida már évek óta folytat egy erre vonatkozó
kutatást, aminek során kimutatták, hogy legelőször a
külső hámréteg sül meg, majd leválik. Utána kell öt perc,
míg a vastagabb bőrszövet összezsugorodik és
széthasad, s mivel a benzin önmagában csak egy-két
percig ég, itt mindenképp valami adalékot kellett
használni.
Poe nem akarta megtudni, hogy a floridai egyetem
vajon miért végez ilyen kutatást, azt pedig még kevésbé
akarta tudni, hogy hogyan.
– Ha megnézi itt – mutatott most a szakértő a fenékre
és a deréktájra –, látni, hogy a zsír teljesen kiolvadt. Az
emberi zsírszövet jól ég, de kell valami, ami kanócként
működik. Itt most egy meztelen embert látunk, szóval
tudjuk, hogy ez a valami nem a ruhája volt. Többet
tudok majd mondani, ha feltettem a vizsgálóasztalra, de
addig is az a gyanúm, hogy valahányszor a tűz elaludni
készült, a gyilkos mindig tett rá az adalékból.
 – Meddig tarthatott?
– Amíg meghalt?
Poe a fejét rázta:
– Amíg a test ennyire elégett.
– Becslésem szerint öt-hét óráig. Az izmok
összezsugorodtak és megfeszültek, ez okozza ezt a furcsa
testhelyzetet, amiben van. Ehhez idő kellett.
– És a talpa?
– Egész végig álló helyzetben volt. A talpát a talaj
védte meg – válaszolta, azzal visszafordult a test felé.
Gamble megszólalt:
– Most nem látszik, de van egy kisebb lyuk a holttest
alatt. Ott állt a rúd, amihez oda volt kötözve. A gyilkos
kezdettől fogva minden áldozatát így kötötte ki.
– Azt hiszem, tudom, hogy ez az áldozat miért égett
meg jobban az előzőeknél – jelentette ki Poe. –
Gondolom, ön egész nap itt volt fenn.
Gamble bólintott:
– Reggel tíz óta.
– Akkor nem tudhatja, hogy az útról ezt az egészet
egyáltalán nem látni. A lámpákat is alig lehet
észrevenni. A kőkör addig rejtve van, míg az ember ide
nem ér, s mivel ezt az utat főleg azok használják, akik a
golfpályára járnak, a golfklub épületéből eljövők maguk
mögött hagyják ezt a helyet Cockermouth felé tartva.
– Szóval a gyilkosnak itt több ideje volt – jegyezte meg
Gamble.
 Poe bólintott.
– Ha megvárta, amíg az utolsó golfozók végeztek a
tizenkilencedik lyuknál, akkor gyakorlatilag nem
láthatta meg őt senki.
Azt eddig is tudták, hogy a gyilkos nagyon
körültekintő.
– Van valami meglátása? – kérdezte Gamble.
– Csak annyi, hogy ha a floridai egyetemről barbecue-
meghívást kapnék, hát nem fogok elmenni…
Gamble bólintott, de nem nevetett.
Elhagyták a helyszínelő sátrat és a belső kordont, és
csatlakoztak Flynnhez és Reidhez. Poe megkönnyebbült,
amikor levehette a fehér kezeslábast.
– A sajtónak nem szóltunk róla, hogy Poe őrmesternek
is köze van az esethez, főfelügyelő – szólt Gamble. –
Abban állapodtunk meg, hogy ha netán jelentkezne
valaki, aki vállalja a bűncselekményeket, ez az
információ döntheti el, hogy igazat mond-e. Csak igen
szűk körben ismert, ezért kérem, semmilyen
dokumentumban ne szerepeltessék.
– Teljesen jogos – bólintott Flynn. – És azt is jónak
látnám, hogy mi ne is vegyünk részt a hivatalos
nyomozásban, uram. Tartsuk távol Poe-t az egésztől.
Mostantól a szállodában fogunk dolgozni.
Gamble bólintott. Poe-nak volt egy olyan érzése, hogy
Gamble megkönnyebbült, hogy Flynn hozta ezt elő.
– Reid őrmester szemlátomást kedveli Poe őrmestert,
úgyhogy lehetne ő a kapcsolattartójuk. Mostantól maguk
mellé rendelem. Ő gondoskodik róla, hogy meglegyen
mindenük, ami kell – tette hozzá Gamble. – Kérhetem,
hogy a Kiemelt Ügyek Osztálya az elemző támogatás
mellett menjen rá a névre? Próbálják meg kitalálni, mi
köze van Poe-nak az egészhez. Jó lesz így?
– Remek – reagált Flynn.
Poe és Flynn elindultak vissza a kocsihoz.
Amikor hallótávolságon kívülre kerültek, Flynn
odaállt Poe elé:
– Ez meg mi volt?
– A kapcsolattartós dolog?
– Igen, az! – mondta mérgesen Flynn. – Nem bíznak
bennem?
Poe vállat vont.
– Nem te vagy, akiben nem bíznak, Steph. Hanem én.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Shap Wells patinás szálloda. Ugyanúgy kiesik a fő

útvonalakból, mint Herdwick Croft, s csak másfél
kilométeres vezetéssel lehet elérni a létező
legkeskenyebb utakon. A második világháborúban a
szövetségesek ki is használták, hogy ez a hely ennyire
félreeső: lefoglalták az épületet Lonsdale grófjától, és itt
rendezték be a tizenötös számú hadifogolytábort. Vagy
kétszáz foglyot tartottak itt, főként német tiszteket.
Dupla szögesdrót kerítést húztak a hotel köré, és
őrtornyokból figyelték a terület minden
négyzetcentiméterét. A valamikori őrtornyok
betonalapja még ott van, ha az ember tudja, hol kell
keresni. És Poe tudta: ismerte a hotelt, akár a tenyerét.
A kocsija állandóan ott parkolt, használta az ingyenes
wifit, ha valamit meg akart nézni a neten – és hetente
legalább kétszer ott evett az étteremben.
Másnap reggel Poe beadta a kutyáját, Edgart Thomas
Hume-nak, akitől egy évvel ezelőtt a házat és a környező
földet vette. Azóta összebarátkoztak, és néha
kisegítették egymást. Poe megengedte Hume-nak, hogy
a birkáit a földjén legeltesse, és besegített neki, amikor a
kerítést kellett javítani, Hume pedig vigyázott a kutyára,
amikor Poe elutazott valahová.
Poe általában gyalog tette meg a három kilométert a
hotelig, de ezen a reggelen a quadjával ment. A
recepciós, egy mosolygós új-zélandi lány, odaadta a
postáját, aztán Poe elment megkeresni Flynnt és
Bradshaw-t.
Épp akkor végeztek a reggelizéssel, és Poe is töltött
magának egy kávét. Flynn most fekete
nadrágkosztümben volt. Bradshaw ugyanazt a zsebes
nadrágot viselte és ugyanazt a tornacipőt, de másik
pólót, most éppen a Hihetetlen Hulk kifakult képével és
egy felirattal: „Ne dühíts fel!”
Poe csodálkozott is, hogy Flynn ezt megengedi. De
aztán belátta: ha az ember vezető, muszáj kerülnie a
fölösleges csatározásokat.
Öt perc múlva Kylian Reid is megérkezett. Flynn
bosszúsan ráncolta a homlokát, de azért kezet fogott
vele. Reid elmondta nekik, hogy mi a helyzet a negyedik
áldozattal. Még nem azonosították, de a testet már
elszállították, most készítik elő a boncolásra. Gamble
kérdezi, hogy ezen is el akarja-e végeztetni a CT-
vizsgálatot a Kiemelt Ügyek Osztálya. Flynn igenlő
választ adott.
Flynn-nek sikerült elérnie, hogy használhassák a
szálloda egy kisebb tárgyalótermét, amíg itt lesznek. Poe
örült, hogy nem kell együtt dolgozniuk a többi
nyomozóval. Ő soha nem örvendett nagy
népszerűségnek a cumbriai rendőrök körében, nyilván
mert nem tett lakatot a szájára. Tudta, hogy amikor
felfüggesztették az állásából, a régi kollégái közül sokan
dörzsölték kárörvendően a tenyerüket. Ez őt nem
izgatta különösebben, de nem akarta, hogy bármilyen
ellenségeskedés hátráltassa a jelenlegi munkát.
Egy ilyen korú és történelmi hírű szállodához képest
az a szoba, amit használtak, modern volt és jól felszerelt.
Az asztalokat átrendezve kialakítottak egy
tárgyalósarkot. Arra nem kaptak engedélyt, hogy a
falakra bármit feltűzzenek vagy felragasszanak, ezért
Flynn kért néhány fehér műanyag táblát.
Minden nagyobb ügyet egy ilyen helyiségből
irányítottak, és Poe most, hogy berendezték, ismerős
izgalmat érzett.
Ez most más lesz, mint a korábbi esetek, amelyekben
Poe részt vett. A Carleton Hall-beli, hivatalos nyomozati
helyiségben Gamble-nek egész hadsereg áll a
rendelkezésére: titkárnők, akciócsoportok, bűnjelkezelő
tisztek, házról házra kérdezősködő nyomozók, sajtós
tisztek és profilozók.
Shap Wellsben viszont csak ők vannak négyen.
Amikor Bradshaw bekapcsolta a gépeket, elkezdték.
– Javaslom, hogy legelőször azt próbáljuk meg
kideríteni, miért Poe neve volt Michael James mellkasán
– kezdte Flynn. – Van ellenvetés?
Poe várta, hogy valaki megszólal, de nem szólt senki.
 Kezét fölemelve jelentkezett:
– Nekem volna egy meglátásom.
Mindannyian ránéztek.
– Szerintem legalábbis kezdetnek érdemes volna azt
feltételezni, hogy ez csak egy elterelés. Egyik áldozatot
sem ismerem, viszont biztosan tudom, hogy Gamble
főfelügyelő az összes régi esetemet átnézeti, hátha
megtalálja azt, akire ráillik egy sorozatgyilkos profilja.
Vajon mit tehetnénk mi ehhez hozzá?
– Akkor van másik ötleted, hogy miből induljunk ki? –
kérdezte Flynn.
Poe bólintott.
– Van egy ennél sokkal fontosabb kérdés, amire még
nem ismerjük a választ.
– Azaz…? – kérdezte Reid.
– Hogy az első és a második eset között miért telt el
viszonylag hosszú idő, és a második, a harmadik és a
negyedik között miért olyan kevés?
Flynn bosszús képet vágott, és Poe azt is tudta, miért.
Általános tapasztalat volt, hogy a sorozatgyilkosok lassan
indulnak be, de aztán felgyorsulnak.
Mielőtt Flynn elkezdhette volna lekezelően kioktatni,
Poe folytatta:
– Tudom, most ki akarsz okosítani a sorozatgyilkosok
természetéről, hogy az első gyilkosság után hogy kapnak
vérszemet, és hogy egyre gyakrabban kell gyilkolniuk.
Ugye így van?
 Flynn bólintott.
– És jelen esetben az áldozatok nem ismerték egymást,
ugye?
Erre Reid válaszolt:
– A nyomozás nem talált semmilyen kapcsolatot
közöttük. Persze a negyedik áldozatról még nem
mondhatok semmit, mert nem ismerjük a
személyazonosságát.
– Hová akarsz kilyukadni, Poe? – kérdezte Flynn.
– Oda, hogy te úgy gondolkozol, mint aki nem ismerős
Cumbriában. Tény, hogy ez Anglia harmadik legnagyobb
megyéje, de nagyon gyéren lakott vidék.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Hogy statisztikailag nem valószínű, hogy ne ismerték
volna egymást.
Flynn és Reid csak néztek. Bradshaw viszont, akire a
„statisztika” szó valósággal startpisztolyként hatott,
azonnal pötyögni kezdett a gépén.
– Én idevalósi vagyok, meg Kylian is, és nekünk
elhiheted, itt mindenki mindenkit ismer – folytatta Poe.
– Ez azért még nem túl izmos érv – jegyezte meg
Flynn.
– Igaz – ismerte el Poe. – De ha azt is hozzáveszed,
hogy az összes áldozat azonos korcsoportba tartozott, és
a társadalmi és vagyoni helyzetük is hasonlított, akkor
még kevésbé valószínű, hogy ismeretlenek lettek volna
egymásnak. Cumbria nem Knightsbridge. Ennek a
megyének egyes részein a GDP alacsonyabb, mint a Cseh
Köztársaságban. Szerinted hány milliomos él itt?
Egyedül Bradshaw billentyűzetének csattogása
hallatszott.
– De hát megbizonyosodtunk róla, hogy nem ismerték
egymást – kötötte az ebet a karóhoz Flynn. – Vagy azt
állítod, hogy valamit nem vettünk észre?
– Még az is lehet – vont vállat Poe. – De a lényeg az
előbbi kérdésem: miért telt el annyi idő az első és a
második áldozat között? – Elhallgatott. – Mi van akkor,
ha ezek az emberek ismerték egymást, de mindent
megtettek, hogy ez titokban maradjon? És mi van, ha
rájöttek, hogy valaki kipécézte őket? És csak ők tudták,
miért. Amikor Graham Russellt megölték, azon nem
különösebben csodálkozott senki. Russell
végigasszisztálta, hogy az országban mindenfelé
gyilkosságok és pedofil támadások áldozatainak
hekkelték meg a telefonjait, szóval végtelen számú
rosszakarója lehetett. És mindegy, hogy most mit
mondanak erről hivatalosan, mi tudjuk, hogy Gamble is
ebben az irányban kezdte a nyomozást. Ha nem
csalódom, elképzelhető, hogy a többi áldozat eleinte
egyszerűen arra gondolt, hogy Russellnek nem volt
szerencséje. De amikor a második áldozatot is
meggyilkolták, mégpedig ugyanúgy, akkor közülük a
legoptimistábbnak is látnia kellett, hogy mi történik.
Onnantól a Tüzes Hóhérnak nem volt mire várnia, sőt,
ha egy lista szerint működik, akkor minden oka megvan
rá, hogy minél hamarabb végezzen.
Flynn a homlokát ráncolta:
– Ha tudták, hogy rájuk szállt ez a fickó, miért nem
mentek a rendőrségre?
– Nem tehették – válaszolta Reid. – Ha Poe okfejtése
helyes, akkor valami olyan köti őket össze, amiről nem
beszélhetnek.
– Ami minden bizonnyal valami illegális, ha azt
vesszük, hogy mindegyiknek tekintélyes vagyona van –
tette hozzá Poe.
– Viszont egyik áldozatról sem tudjuk, hogy mikor
rabolták el – jegyezte meg Flynn. – Az is lehet, hogy
mindegyiket begyűjtötték, még mielőtt bármelyikük
meghalt volna.
– Három egész hat tized százalék – szólalt meg
Bradshaw, és felnézett a számítógépéről.
Értetlenül bámultak rá.
– Egy programmal, amit most írtam, kiszámítottam
annak a valószínűségét, hogy három, ilyen társadalmi
rétegből való férfi egy olyan megyében, aminek a
népsűrűsége négyzetkilométerenként 73,4 fő, ne ismerje
egymást. Ennek valószínűsége 3,6%. Van ugyan néhány
változó, amelyek levihetik ezt az eredményt akár 2%-ra
is, és fel is tornázhatják 3,9%-ra, de a számítás teljesen
megbízható.
Reid leesett állal hallgatta:
 – Maga hirtelen megírt egy programot? – Az órájára
nézett: – Öt perc alatt?
Bradshaw bólintott.
– Nem volt nehéz, Reid őrmester. Csak egy, már létező
megoldást kellett a helyzetre alkalmaznom.
– Akkor ezt el kell fogadnunk – állt fel Poe. – Nem
szállunk vitába Tillyvel és a matematikával.
Bradshaw félénken, de hálásan nézett Poe-ra.
– Na, akkor fogjunk dologhoz! – indítványozta Flynn.

Tizenkét órával később az egész csapat pocsék

hangulatban volt.
A legcsekélyebb nyomát sem találták annak, hogy az
áldozatok ismerték volna egymást. Nem jártak
ugyanabba a golfklubba, nem voltak tagjai
ugyanazoknak a jótékonysági szervezeteknek, és amikor
véletlenül ugyanabban az étteremben ettek, akkor is
más-más időpontban. Bradshaw megszerezte még a
szupermarketes törzsvásárlói kártyájuk adatait is, de
még csak nem is ugyanazokban az üzletekben
vásároltak. Reid felhívta Gamble-t, aki megígérte, hogy
újra kikérdezik az áldozatok szomszédait, hátha
elsiklottak valami fölött, de Poe elmélete nem látszott
alátámaszthatónak.
Ráadásul a tárgyaló, amit berendeztek maguknak,
nem vált be. Állandóan rájuk nyitottak, úgyhogy
semmilyen bizalmas információt vagy ábrát nem
lehetett jól láthatóan kitenni. A hotel alkalmazottai
kedvességből teát, kávét hoztak, az egyik szervező be-
bejött megkérdezni, hogy van-e szükségük valamire, és
háromszor is betévedtek a hotel vendégei, mert azt
hitték, az az étterem.
Ez volt a legelső alkalom, hogy le tudtak ülni együtt,
mégis teljes csüggedés vett erőt a csapaton.
Kopogtak az ajtón, és a szervező bedugta a fejét:
– Tudom, azt mondták, hogy ne zavarjunk, de muszáj
megkérdeznem, hozassak-e önöknek egy vacsoramenüt,
az étterem ugyanis nemsokára bezár.
– Volna egy javaslatom – rukkolt elő Poe, miután a nő
elment. – Holnaptól átcuccolhatnánk az én házamba. A
földszint kábé ekkora, mint ez a szoba. Én nem tiltom
meg, hogy a falra bármit kitűzzetek, és ennél a helynél
biztonságosabb. Plusz az idő nagy részében én
mindenképpen ott vagyok.
– Hát nem is tudom, Poe – reagált erre Flynn. – Ne
feledd, hogy állítólag te leszel az ötödik áldozat!
– Akkor meg direkt jó, hogy nem kell mindennap
bejönnöm a hotelba meg hazamenni innen. Ha bárki el
akarna rabolni, a legkönnyebben akkor tehetné, amikor
egyedül vagyok a dombok közt.
Egy percig csend volt, amíg Flynn ezt mérlegelte.
– Tilly? – szólította meg. – Lesz ott fent számodra
használható jel?
 – Ha nem, majd összedugom a telefonomat bármivel,
amin keresztül bejön az internet.
– Na és mi hogy fogunk naponta odajutni? – kérdezte
Flynn Poe-tól. – Mert egyszer, kivételesen szívesen
kisétáltam oda, de ezt nem fogom megtenni minden
egyes nap.
– Itt hagyom neked és Tillynek a quadomat.
– És velem mi lesz? – kérdezte Reid.
– Veled? Te majd jól kisétálsz, haver! – közölte Poe.
Reid elvigyorodott.
Mindenki Flynnre nézett, várták, miként dönt.
– Nos, egy próbát megér. Mert a mai nap katasztrófa
volt.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Poe elhozta a szomszédtól a kutyát, majd visszavitte a

quadot a szállodába. A séta Herdwick Croftba egészen
felfrissítette. Az alkony egyre fogyó fénye mindent
gyönyörű bordó árnyalatúra festett.
Otthon egyszerű vacsorát rakott össze magának:
sajtos, savanyú uborkás szendvicset egy bögre erős
fekete teával. Tény, hogy a mai nap nem volt
eredményes, de Poe biztos volt benne, hogy jó nyomon
jár: a Tüzes Hóhér nem csupán az életkor és a vagyon
alapján választja ki az áldozatait. Újra átgondolt
mindent. Nagyon remélte, hogy igaza van. Mert ha nem,
akkor egy módszeres, technikás sorozatgyilkos sétál
szabadon errefelé, aki ráadásul képzett a törvényszéki
orvostanban, és abban leli örömét, hogy kasztrálja és
elégeti az embereket.
Nem mellékesen Poe-t szemelte ki következő
áldozatának.
Ha éjszaka bárki megközelítené a házat, Edgar
üvöltene, mint a farkas, Poe most mégis – először,
amióta itt lakik – bezárta az ajtót, és az ablaktáblákat is
becsukta. Aztán viszont meglepően jól aludt. Rémálmok
nélkül.
Felébredve rögtön látta, hogy újabb, pompás tavaszi nap
vár rájuk. Tojást főzött, megsétáltatta Edgart, és várta a
csapatot. Reid érkezett meg elsőként. Flynn és Bradshaw
pár perccel később jöttek a quaddal.
Bradshaw örömmel kiáltott fel, amikor meglátta
Edgart:
– Nem is mondta, hogy van kutyája, Poe!
Munkáról persze az ezt követő tíz percben szó sem
lehetett, amíg Bradshaw és Edgar megbarátkoztak
egymással. Edgar, aki imádott a figyelem
középpontjában lenni, le nem szállt Bradshaw-ról.
Bradshaw hangosan nevetett, és a kutya nyakát
ölelgette. Poe odaadott Tillynek pár finom falatot Edgar
számára, és ezzel a barátság egyszer s mindenkorra
megpecsételődött.
– Tilly, később még játszhatsz Edgarral – szakította
félbe a játékot Flynn. – Most folytatnunk kell a munkát.
Poe kitárta az összes ablakot, s a tavaszi napfény
akadálytalanul áradt be. Herdwick Croft alsó szintjén
elöl két nagy ablak nyílt, hátul egy sem. Poe elmesélte a
többieknek, hogy sok-sok évvel ezelőtt, zord teleken ez
egy juhász tanyája volt, aki a felső szinten lakott, míg a
birkák idelent, ebben a helyiségben. A ház védte őket a
hideg ellen, ők meg a testük melegével fűtötték a házat.
A falak belül is ugyanúgy néztek ki, mint kint: nyers,
durván megmunkált kövekből álltak.
Poe kitett az asztal közepére egy kanna kávét, és
dolgozni kezdtek. Mivel Poe vetette föl ezt a
kiindulópontot a nyomozásban, Flynn engedte, hogy az
első szeánszot ő vezesse.
– Akkor elevenítsük fel az eddigieket! Én azt kértem,
hogy tegyük fel: ezek az emberek valamikor biztosan
ismerték egymást. Talán titkolják ezt a tényt, de nekünk,
nyomozóknak épp az a feladatunk, hogy kiderítsük a
dolgokat.
Bradshaw föltette a kezét.
Poe elhallgatott, várt, de a lány nem szólalt meg.
Ránézett, mert nem értette, mi van, aztán eszébe jutott,
hogy a lány nagyjából egy évvel ezelőttig minden idejét
osztálytermekben és előadókban töltötte.
– Tilly, itt nem kell jelentkeznie. Mi az?
– Én nem nyomozó vagyok, Poe. Igaz, én is a
Kriminalisztikai Intézetnél dolgozom, de nekem nincs
jogom letartóztatni embereket, ahogy magának, Reid
őrmesternek és Stephanie Flynn főfelügyelőnek.
– Ööö… köszönöm, Tilly, hogy erre rámutatott. Jó
tudni.
Bradshaw bólintott.
A következő négy órában beleásták magukat Graham
Russell, Joe Lowell és Michael James életébe és halálába.
Délben csengett Reid telefonja.
– Megvan a negyedik áldozat neve: Clement Owens.
Hatvanhét éves volt, nyugalmazott ügyvéd. A
magánszektorban praktizált, banki ügyeket intézett.
Vagyonos volt ő is, de ezt leszámítva egyelőre semmivel
nem köthető a többi áldozathoz. De hamarosan majd
többet fogunk tudni.
Flynn szünetet rendelt el. Mind megéheztek, ő meg
hozott magával szendvicseket. Poe azt javasolta, hogy
egyenek odakint.

Poe a cumbriai tél kemény szépségét is nagyon szerette,

leginkább mégis a tavaszt kedvelte itt. A tél minden
életet legyalult a dombvidékről, leszámítva persze a
mindig jelen lévő birkákat. A tavasz azonban valódi
feltámadást hozott. A napok hosszabbak lettek, s az alvó
növények zöld hajtásokként bukkantak ki a melegedő
talajból. A haragos, fagyos szelek illatos szellőkké
szelídültek. Ebben az évszakban lehetett igazán
értékelni a cumbriai vidéki élet szépségét és kényelmes
tempóját.
Míg Flynn elvonult telefonálni, Bradshaw pedig
Edgarral szaladgált a dombokon, Poe odafordult
Reidhez:
– Jó, hogy megint találkoztunk, Kylian. Mikor is láttuk
egymást utoljára?
– Öt éve – motyogta Reid a sonkás-tojásos falaton át.
– Már öt éve? Az nem lehet. Legutóbb az…
– Az anyám temetésén – pontosította Reid vádlón.
Poe-nak az arcába szökött a vér. Reid anyja többévnyi
betegeskedés után halt meg. Reidnek igaza volt,
legutóbb a temetésén találkoztak ők ketten.
– Sajnálom, haver. Apád hogy van?
– Ismered őt, Poe. Csak azért ment nyugdíjba, mert
anyám azt mondta neki. Időnként most is dolgozik egy
istállónak Lancashire-ben. Még az sem biztos, hogy ezért
megfizetik, de csinálja, hogy addig se unatkozzon. Ha
meg nem ott van, akkor a kandalló előtt szunyókál vagy
lóversenyekről szóló könyveket olvas.
Reid apja nagy tekintélyű állatorvos volt, aki
versenylovakra specializálódott. Poe gyerekkorában
imádott átmenni George Reid állatorvosi rendelőjébe,
ahol mindig voltak állatok.
– És a te apáddal mi van? – kérdezte Reid, és
elmosolyodott. – Még mindig a hippikorszakban él?
Poe is elmosolyodott. Ez nem is állt messze az
igazságtól. Apjának az utazás volt az élete, és csak ritkán
jött haza az Egyesült Királyságba. Életében egyszer
maradt csak huzamosabb ideig egy helyen, amíg Poe-t
fölnevelte. Poe anyja ugyanis elhagyta őket, nem tudta
elviselni a mindennapi élet egyhangúságát. Poe apja
akkor ideiglenesen félretette nomád hajlamait, és
egyedül nevelte fel a fiát. De amint Poe belépett a
hadseregbe, a skót királyi ezredbe, az apja már el is
utazott. E-mailben tartották a kapcsolatot, de már vagy
három éve nem is találkoztak. Poe úgy tudta, az apja
most éppen Brazíliában van valahol. Hogy ott mit csinál,
arról gőze sem volt. Talán bevette magát az esőerdőbe,
de lehet, hogy politikai ambíciói vannak – nem lehetett
tudni. Poe nagyon szerette, de az apja soha nem volt
„normális” szülő.
Poe anyja egy évvel ezelőtt halt meg. Poe ezt utólag
tudta meg az apja e-mailjéből, aki csak a hamvasztás
után öt héttel írt neki. Elszomorította az anyja halála, de
nem rágódott rajta sokáig. Az anyja elég korán
meghozta a maga döntését, hogy a fia igényei helyett a
saját igényeit részesítse előnyben.
– Nem jársz valakivel? – kérdezte Reid.
Poe megrázta a fejét. Mindig nehezen ment neki, hogy
tartós kapcsolatot alakítson ki. Hampshire-ben azért volt
pár barátnője, de egyik sem tartott néhány hétnél
tovább. Ha elmegy egy pszichiáterhez, az nyilván azt
mondta volna neki, hogy az anyja miatt mélyen
beágyazott félelem él benne: attól tart, hogy elhagyják.
– Hát te? – kérdezte Reidet.
– Semmi komoly.
– Két ilyen elbaszottul ábrándos faszt…! – mosolygott
Poe.
Flynn visszajött a telefonálásból.
– Most beszéltem Van Zyl igazgatóval – jelentette be. –
Azt mondta, maradnunk kell, amíg csak tart a nyomozás.
Informáltam róla, hogy új vonalon kezdtünk nyomozni,
és ő is úgy gondolja, hogy ebből kisülhet valami.
Lehuppant, kávét öntött magának, és elvett egy
szendvicset. Nyúzottnak látszott, és Poe tudta, hogy a
nyomozás készíti ki. Sehogy sem akart összeállni a kép, s
különösen Poe-nak az üggyel való kapcsolata volt
teljesen érthetetlen. A Kiemelt Ügyek Osztályától
azonban mindenki válaszokat várt, és nem azt, hogy
újabb kérdéseket tegyen fel.
Ragyogott a nap, és a kilátás lélegzetelállító volt.
Minden irányban kilométerekre el lehetett látni a
hullámzó vidéken. Edgar megpróbált kaját kunyerálni
Flynntől, de Flynn immunisnak tűnt a szomorú szemű,
éheskiskutya-féle produkcióra. Nem így Bradshaw, aki
szinte az egész ebédjét nekiadta.
Flynn pár morzsát sepert le a blézeréről. Az a
nadrágkosztüm volt megint rajta, ami az első nap,
amikor idejött. Bradshaw a szokott vászonnadrágban és
pólóban volt. Reidet mintha skatulyából húzták volna ki:
mindig hajlott a piperkőcségre, és soha nem öltözött
lezserül. Régebben, amikor Poe-val együtt jártak
különféle helyekre, Reid mindig öltönyben jelent meg,
és Poe tudta is, hogy az ő nemtörődömségét az
öltözködésben Reid egy kicsit cikinek érezte. Poe most is
ugyanabban a göncben volt, amiben előző nap, és erről
eszébe jutott, hogy a tegnapi postája még bontatlanul ott
lapul a zsebében.
Elővette a paksamétát, és átnézte. Jött egy levél a
gázszolgáltatótól, egy garancialevél a cégtől, amelyiktől
a szivattyút vette. És jött még egy sima, barna boríték. A
neve nyomtatva volt rajta, és helyi bélyegzővel adták fel.
Késsel felvágta, és kirázta a tartalmát.
Egy képeslap pottyant ki. Rajta egy csésze kávé képe.
A kávé tetején lévő habra valami ábrát rajzolt valaki,
akinek több ráérő ideje volt a kelleténél. Latte art –
alighanem így hívják ezt. De ilyen úri huncutságokkal
csak Londonban foglalkoznak, itt, Cumbriában nem.
Poe megfordította a lapot. Meglepetésében hirtelen
nagy levegőt vehetett, mert Flynn, Reid és Bradshaw is
odanéztek rá.
– Mi az, Poe? – kérdezte Flynn.
Poe nekik is megmutatta a képeslap hátoldalát, hogy
lássák, mi van odaírva.
Egy jel és két szó.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Mi a fene…? – motyogta Flynn. Poe-ra meredt: – Mi ez?

Poe le nem vette a szemét a képeslapról. Végül
sikerült annyit kinyögnie:
– Fogalmam sincs.
Világos volt, hogy más sem tudja.
– Mi a nyavalya az a fordított kérdőjel? – kérdezte
Flynn.
Reid felhívta Gamble-t, aki megígérte, hogy átküld
valakit, aki megnézi, hátha van rajta ujjlenyomat, de sok
reményt nem fűztek hozzá. A Tüzes Hóhér nem hagyott
semmilyen nyomot a bűntényei helyszínén, nem volt
tehát valószínű, hogy akkor hibázzon, amikor még csak
sietnie sem kell.
Bradshaw vagy tíz percen át csak a tabletjét bámulta:
néha megérintette a képernyőt, és ujjaival kinagyított
valamit. Motyogni kezdett, és a homlokát ráncolta.
– Mi az, Tilly? – kérdezte Flynn.
– Még utána kell néznem – felelte, és szó nélkül felállt.
Nemsokára a nyitott laptopja előtt találták, keresett
valamit. Poe-hoz fordulva megkérdezte:
– Volna egy fehér lepedő, amit a falra tehetnénk, Poe?
Volt, és szerencsére tiszta is. Reid segített Poe-nak
fölerősíteni, amíg Bradshaw beállította a projektort,
amit magával hozott.
Mire a lepedő a helyére került, Bradshaw is elkészült.
Ráirányította a képet a lepedőre. A Google-ba beírta,
hogy „szokatlan írásjel”. Nem történt semmi, mire
elnézést kért a lassú internetkapcsolatért.
Végre előjött egy kép. Ugyanaz a szimbólum volt, a
fordított kérdőjel. Alatta a meghatározás:

A szokatlan írásjel, amit sokszor iróniajelnek is

neveznek, egy kevéssé ismert írásjel, amit akkor
használnak, ha egy mondatot retorikai
túlzásként, ironikus vagy szarkasztikus
állításként kell érteni. Használják akkor is, ha egy
mondatnak nem csak egyetlen jelentése van.

– Tilly, mit akarsz ezzel… – kezdte Flynn.

– Hadd mondja el, főnök – szólt közbe Poe. – Azt
hiszem, én sejtem.
Bradshaw hálásan nézett rá:
– Köszönöm, Poe. Szeretném megmutatni, Stephanie
Flynn főfelügyelő, hogy ha ezt csinálom vele – és addig
babrálta a projektort, míg a kép elmosódott –, akkor
mihez hasonlít az az írásjel…
Poe hunyorított, de közben rájött. Nézte, hogy Flynn is
látja-e már.
– Az ötös számhoz – felelte Flynn.
 Bradshaw izgatottan bólogatott:
– Azt feltételeztük, hogy a gyilkos egy ötöst vésett
Michael James mellkasába, de mi van, ha ez puszta
apofénia volt, vagyis…
– Tilly, ismerjük a szót – vágott közbe Flynn.
– …hogy ott is mintát véltünk felfedezni, ahol nincs –
fejezte be Bradshaw, amit elkezdett. – Mi van, ha csak
azért láttuk bele az ötös számot, mert arra voltunk
kondicionálva, hogy számokat keressünk? Az általam
írott program a valószínűséget veszi alapul, ezért nem
ismerhette fel a jelet, hanem behelyettesítette a hozzá
leginkább hasonlóval.
– Az ötössel – szúrta be Poe.
– Igen, Poe – helyeselt Tilly. – A program
referenciapontjai szerint a legközelebbi megfeleltetés
az ötös szám volt. Az utána következő meg az S betű.
– Meg tudjuk újra nézni az eredeti sebeket? –
kérdezte Poe.
– Igen, Poe. A laptopomon megvannak a képek.
Tilly néhány gombnyomással kivetítette Poe nevének
3D-s képét a falra.
– Tudná külön mutatni azt a jelet? – kérdezte Poe.
Fejben már ki is zárta az ötös számot.
Bradshaw tovább pötyögött. Összesen ötven kép állt
rendelkezésre a jelről, mind egy kicsit más mélységű. Az
égett húsban lévő vágások az első pár képen valóban az
ötös számhoz hasonló alakot mutattak. De minél
mélyebben mutatta meg a sebeket, a vágások alakja
annál jobban kivehetővé vált.
– Ott van, tessék! – kiáltott Reid.
Bradshaw megállította a vetítést.
A képre meredtek. Amiről korábban azt hitték, hogy
az ötös szám alsó része, az valójában egy különálló, bár
kis méretű seb volt. A Tüzes Hóhér egy külön szúrt sebet
ejtett az iróniajel görbülő része alatt, a pontot
ábrázolva. Valószínűleg odaszúrta, majd megforgatta az
eszközt, hogy mélységet és kivehető alakot adjon neki. És
amikor a hús a tűzben meghasadt, azzal ez az alsó seb
egybeolvadt a jel felső részével. A CT-n a jel tényleg
ötösnek látszott, de a mélyebb rétegeket ábrázolókon
már nem. Poe arra gondolt – bár ez sem volt éppen egy
minden igényt kielégítő magyarázat –, hogy miközben a
gyilkos azon igyekezett, hogy a vonagló, sikoltozó áldozat
mellkasába véssen egy szimbólumot, egyszerűen nem
tudott ennél jobbat.
És most, miután kiderült számára, hogy mindenki
elnézte a jelet, helyreigazításul küldött egy képeslapot.
Ha így van – és Poe meg volt erről győződve –, akkor
mégsem ő a tervbe vett ötödik áldozat. Ami jó hír. A
rossz hír viszont az, hogy a Tüzes Hóhér ismeri Poe
lakhelyét.
– Hát, főnök, nem tudom, te mit gondolsz, de ha
fogadnom kéne rá, én arra tennék, hogy az ott mégsem
egy ötös, hanem egy szokatlan írásjel – magyarázta
Bradshaw.
– Egyetértek – bólintott Flynn. – Nem valószínű a
véletlen egyezés.
Poe izgatott lett. Bradshaw azt mondta, hogy az
iróniajelet akkor használják, ha egy mondatnak vagy
szövegrésznek van másik jelentése is. Kezébe vette a
képeslapot.
– Akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy ezt
azért küldte, mert az első üzenetét rosszul értelmeztük?
Flynn kis gondolkodás után így felelt:
– Nem gondolhatunk mást.
– És az első két áldozaton semmilyen felirat nem volt?
– kérdezte Poe.
– Semmilyen – felelte Reid. – Utólag azokat is
megvizsgálták.
– És a Kiemelt Ügyek Osztályát a második áldozat után
vonták be a nyomozásba, mégpedig a halottszemle után?
Flynn bólintott.
– Ezek szerint kijelenthetjük, hogy ha és amennyiben
üzenni akart a Kiemelt Ügyek Osztályának, akkor inkább
a harmadik áldozatot kellett használnia, és nem az elsőt.
– Ez logikus, vitathatatlan – helyeselt Flynn. – Mi a
következő lépés?
– Szerintem újra át kell tanulmányoznunk Michael
James mellkasát – közölte Poe. – Az összes róla készült
felvételt, és nem csak a legjobbakat. És most aztán
igyekezzünk jól felkötni a gatyánkat!
 Bradshaw kivetítette Poe nevének 3D-s képét.
– Nincs ebből még másik is, Tilly? – kérdezte Reid.
Mint előzőleg, Tilly most is egy sor képet vetített le
nekik. A legutolsó egy mélyebb rétegből való volt, és a
Washington Poe betűit alkotó sebek egyes részleteit
mutatta. Azokat, amelyek elérték a bordákat. A legtöbb
vágás nem volt ilyen mély. A képek zömén nem találtak
semmi újat, ezért Tilly visszatért ehhez.
Öt percig mindenki némán figyelte a ház falára
vetített képeket. Tilly annyi ablakot nyitott meg,
amennyi csak odafért a lepedőre, és különböző képeket
tett föl.
– Van ötlete valakinek? – kérdezte Flynn.
Poe olyan erősen nézte a képeket, hogy könnyezni
kezdett a szeme. A felső rétegekről készült képeken
eléggé roncsolódtak a betűk.
Bradshaw még több képet nyitott meg.
Másmilyeneket, mint az előbb, a mélyebb rétegekről,
ahová a tűz nem tudott úgy behatolni, ahol a sebek
élesebb körvonalakkal látszódtak. Egészen élesen.
Poe közel hajolt, hunyorított az egyik kép előtt, és
megszólalt:
– Ezek a betűk másfélék, mint a többi. Vagy csak én
látom így?
Először Bradshaw reagált:
– Igaza van, Poe! Más a betűk dőlésszöge, és a
betűközök is változnak.
 Elővarázsolt egy zseblámpát, és a lepedőre
irányította:
– Az egyetemen törvényszéki írás szakértői
ismereteket is hallgattam, és azt hiszem, a Washington
második, harmadik és negyedik betűjét meg a Poe első
betűjét bal kézzel írták. A szóközökben a változás
szintén arra utal, hogy ezeket a jobb kézzel írt betűk
előtt írták.
Poe Flynnre nézett:
– Steph, te mit mondasz? Te vezeted a nyomozást.
Flynn felállt, és a hevenyészett vetítővászonhoz ment.
Kezével követte az említett betűket. Megfordult, és azt
mondta:
– Igazatok lehet. A négy betű szerintem is másmilyen,
és azt gondolom, ez biztosan jelent valamit. Sajnos
mégsem visznek minket előre.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Poe-t mintha leforrázták volna. Várta, hogy Flynn

megmagyarázza, amit mondott.
– Ez egy anagramma – közölte Flynn.
Poe soha nem volt otthon a szójátékokban. Reid ezen a
téren még őt is alulmúlta, ami egy ilyen szókinccsel
rendelkező valaki esetében meglepő volt. Bradshaw
viszont ugyanolyan sebességgel fejtett meg
anagrammákat, mint amilyennel megoldotta a bonyolult
egyenleteket.
De azért egy négybetűs szót még Poe is össze tudott
rakni.
Flynn viszont nem hagyott neki időt a gondolkodásra.
– SHAP – ez jön ki. A szállodánk neve. Ezért
másmilyenek a betűk. Be akarta biztosítani, hogy az
itteni Washington Poe-ra gondoljunk.
Poe megint fellelkesült, mert tudott valamit, amit
Flynn nem. Egymásra néztek Reiddel. Megkérdezte:
– Steph, te rákerestél már magadra a neten?
Flynn egy kicsit elpirult, majd azt felelte, hogy nem.
Dehogynem, gondolta Poe. Mindenki megteszi.
Poe-t a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, hogy
ki mit gondol róla, de egyszer ő is rákeresett magára.
Peyton Williams halála után valaki – bizonyára Hanson
igazgatóhelyettes – kiszivárogtatta Poe nevét a sajtónak,
és az azzal lett tele, hogy Poe-t önbíráskodással vádolták;
ő ekkoriban fel sem ment az internetre. Nem kellett
hozzá különösebb önmegtartóztatás, mert addigra már
fel volt függesztve az állásából, és Herdwick Croftban
élt, ahol nem is lehetett azzal múlatni az időt, hogy a
neten szörfözik az ember. De fura dolog a kíváncsiság.
Egy este a Shap Wells Hotel bárjában iszogatott, és,
kihasználva az ingyenes wifit, bepötyögte a nevét a
Google keresőjébe.
Meghökkent azon, amit talált. Hihetetlen, milyen
gyűlölettel viszonyultak hozzá az emberek. Az a Peyton
Williams elrabolt és megölt két nőt, sőt egy harmadikat
is majdnem, és mégis rengetegen voltak, akiknek
szemében Poe volt a gonosz.
Poe még emlékezett a régi szép időkre, amikor az
emberek nem díjazták, ha valaki olyasmiről formált
véleményt, amiről semmit sem tudott. Mára azonban a
tények nem számítanak. A populizmus meg az álhírek a
fél lakosságot agyatlan trollokká változtatták.
Viszont még valamit megtudott, amikor rákeresett
magára: hogy csak egyvalakinek volt vele azonos neve,
egy Georgia állambeli amerikai politikusnak, aki 1876-ig
élt.
Poe azért el tudta képzelni, hogy a tengerentúlon
vannak még többen is ilyen keresztnévvel, de abban
biztos volt, hogy Gamble-nek fölösleges a helynév ahhoz,
hogy beazonosítsa, a gyilkos melyik Washington Poe-ra
gondolt.
– Ha csak azért rejtette a Shap nevet az üzenetbe,
hogy biztosan eljussatok hozzám, ám legyen, de azért
Shap vonatkozásában egy más irányú kutakodás sem
árthat – mondta Poe, és várt, hogy Flynn meghozza a jó
döntést.
Nem is csalódott benne.
Flynn bólintott, és Reidhez fordult:
– Testhezálló feladatot adok a mi kapcsolattartó
tisztünknek. Bele tudna nézni a cumbriai titkosszolgálati
nyilvántartásba? Meg kellene nézni, hogy nem történt-e
errefelé valami furcsaság a közelmúltban.
– Mint például?
– Valami, ami sehogy sem áll össze. Nem stimmel –
szólt közbe Poe. – Ráismersz majd, ha látod.
– Szóval valami, ami nem stimmel – ismételte meg
Reid. – Oké, bemegyek Kendalba, és megnézem a
SLEUTH-ban.
A SLEUTH a cumbriai rendőrség titkosszolgálati
nyilvántartásának a neve volt. Ha bármi történt a
vidéken, akár bűntény, akár bármi más, aminek
titkosszolgálati vonatkozása lehetett, azt itt rögzítették.
Reid azt is megígérte, hogy felhívja Gamble-t, és
beszámol neki a fejleményekről.
Miután elment, Poe Bradshaw-hoz fordult:
 – Amíg ő távol lesz, Tilly, megpróbálna esetleg előásni
erről valamit?
– Nem mehetnék vissza a szállodába, Poe? Ott jobb a
wifi.
– Elviszem… hacsak nem szeretné megtanulni vezetni
a quadot!
Bradshaw izgatott lett, és kérdőn Flynnre nézett:
– Szabad, Stephanie Flynn főfelügyelő? Kérem, szépen
kérem…
– Megengeded neki? – kérdezte Flynn Poe-tól.
– Hasznos lenne – felelte Poe. – Nem tudhatjuk, hogy
meddig kell itt maradnunk, és fontos, hogy mindannyian
tudjunk jönni-menni.
– Akkor rajta, Tilly! – biztatta Flynn. Poe-ra nézett,
majd hozzátette: – Csak az anyjának el ne mondd!
Bradshaw-nak a számítógépes autós játékokon kívül
semmiféle vezetési tapasztalata nem volt, de a quadot
könnyű volt kezelni, és Bradshaw gyorsan tanult. Poe
megmutatta neki, hogyan kell beindítani és leállítani,
hogyan kell kiengedni a kéziféket és hogyan kell vezetés
módba tenni. Bradshaw végig nevetett vagy mosolygott
az oktatás alatt.
Öt percig felügyelet mellett gyakorolt, de utána már
elég magabiztosan vezetett, hogy elindulhasson
önállóan.
Úgy néztek utána, mint a jó szülők az egyetemre
induló lányuk után.
 – És vigyázzon az országútnál! – kiáltott utána Poe.
Most, hogy a fele csapat megbízatásokkal távozott,
nekik pedig semmi tennivalójuk nem maradt, míg azok
vissza nem térnek, Flynn és Poe elmentek Edgarral
sétálni egyet. A délután közepén jártak, és úgy érezték,
hogy aznap sikerült némi haladást elérni. Az idő most is
csodás volt.
Flynn arról kérdezte Poe-t, hogyan kötött ki itt,
Herdwick Croftban.
– Kellett hozzá egy kis szerencse – mesélte Poe. –
Miután eladtam a lakásomat, azonnal venni akartam
valamit. Elmentem a kendali önkormányzathoz, hogy
megtudjam, jogosult vagyok-e lakhatási támogatásra, és
véletlenül épp ennek a háznak a tulajdonosa mögött
álltam. Ott veszekedett előttem a szerencsétlen
ügyintéző csajjal. Sikerült lecsillapítanom, és meghívtam
egy sörre. Elmesélte, hogy elég nagy területei vannak a
Shapi-dombságon – itt, ahol vagyunk –, és valami
nagyokos a területi adóügynél kisütötte, hogy Herdwick
Croft után adót kell fizetnie.
Flynn visszanézett az épületre, amit már rendesen
maguk mögött hagytak.
– Nem nagy épület, sok adót nem lehet kivetni rá.
Miért nem fizette be inkább?
– Nos, lehet, hogy nem nagy, de közel van Kendalhoz,
ami annyit jelent, hogy magas adóbesorolású. És a tulaj
még csak le sem bonthatta, mert rajta van a védett
épületek listáján.
– És te felajánlottad, hogy megveszed tőle?
– Még aznap megkötöttük az üzletet. Készpénzben
fizettem ki a házat és a földet. Húsz hold köves, puszta
fennsík. Költenem kellett még valamennyit egy
megbízható generátorra, meg arra, hogy fúrjanak
nekem ide egy kutat.
– Most meg visszaszippantott téged a nagyvilág.
– Ideiglenesen igen. De a rendőri intézkedésem elleni
panasz kivizsgálása még tart, úgyhogy ez a helyzet
könnyen változhat.
Flynn nem reagált erre semmit. Nem szolgálhatott
Poe-nak semmi biztatóval, és Poe hálás volt azért, mert
nem akarja hitegetni.
Egy hete még örömmel fogadta volna a
munkaviszonya megszüntetését. Az szépen pontot tett
volna addigi életére, de most, zsebében újra a
rendőrigazolvánnyal, már nem volt annyira biztos
benne, hogy szívesen abbahagyná a rendőri pályát.
Meglepően könnyen visszazökkent „zsarumódba”.
Egyvalamit viszont biztosan tudott: most már Herdwick
Croft az otthona. Innen soha nem fog elköltözni, mert
szereti ezt a vidéket és az egyedüllétet, nagyon is.
Megcsörrent Flynn telefonja. Beszélt valakivel, majd
így szólt:
– Tilly volt az. Nem talált semmit.
A fenébe!
 Ha Bradshaw semmit nem talált, valószínűleg Reid
sem fog.

Visszasétáltak Herdwick Croftba. Velük egy időben ért

oda Bradshaw is. A quad farolva fékezett, és Tilly széles
mosollyal ugrott le róla. Az izgalomtól egészen ki volt
fulladva, és Poe először arra gondolt, talán mégis talált
valamit, de aztán rájött, hogy csak a vezetés okozta
izgalom látszott rajta. Tilly odaszökdelt Edgarhoz, és egy
ötéves gyerek ravaszkodásával suttyomban
odacsúsztatott neki egy szelet húst, amit nyilván a
szálloda konyháján kunyerált.
Egy óra múlva megjött Reid is. Szereznem kellene még
egy quadot, gondolta Poe. Reid komoly kilométereket
gyalogolt aznap.
– Talált valamit? – kérdezte Flynn.
– Semmi fontosat. Évek óta nem történt gyanús
haláleset, és a nyilvántartásban semmi olyan furcsaság
nincs, amit a Tüzes Hóhérhoz lehetne kötni.
Poe valahogy érezte, hogy mindjárt jön a „de”.
– De – tette hozzá Reid –, és ezt kicsit röstellem is
elmesélni, távozás előtt még elkurjantottam magam az
irodában, hogy nem tudnak-e valami fura helyi ügyről.
– És? – kérdezte Poe.
– És valaki megszólalt, egy shapi lakos, hogy
dehogynem, itt van a tollundi férfi esete, akit errefelé
találtak meg.
Poe ezt végképp nem értette. A történelem nem volt
az erőssége, de arra még ő is emlékezett, hogy mi volt a
tollundi férfi több mint kétezer éves, mumifikálódott
testének sztorija – amit Dániában találtak meg, nem
Cumbriában!
– Már persze nem arról a tollundi férfiról van szó –
pontosított Reid. – Hanem arról az ismeretlen valakiről,
akit tizenkét hónapja találtak egy sóraktárban. A sótól
szinte zörgős hüvellyé változott, de teljesen
megőrződtek a vonásai. Az eseten dolgozó rendőrök
nevezték el tollundi férfinak, és ez rajta ragadt. Teljes
balfaszkodás jellemezte az egész történetet a kezdetétől
a végéig. A markolót kezelő ember kanalazta föl a testet,
de pánikba esett, amikor a haverja lentről meglátta,
hogy kilóg a kanálból egy kéz. Ijedtében a kanál egész
tartalmát ráejtette a lent állóra, aki erre szívrohamot
kapott, és meghalt.
Poe erről nem is hallott, de miért is hallott volna? Az
elmúlt másfél évben úgy élt, akár egy remete.
– Ki volt, akit megtaláltak?
– Nem sikerült azonosítani. Látható sérülései nem
voltak, és a patológus véleménye szerint valószínűleg
természetes halállal halt meg. A mostani hivatalos
álláspont szerint alighanem összeesett, amikor odament
sót lopni, és vagy azonnal meghalt, vagy halálra fagyott.
A téli hóesés fehér lepellel takarhatta el a holttestet, és
amikor jöttek a sószóró autót megtölteni, észre sem
vették.
– A sószórót azért biztos eltömítette volna, nem?
– Nem kellett feltétlenül oda kerülnie. A Hardendale
Sóraktárban bukkantak rá, tudod, abban a hülye külsejű
épületben az M6-oson, a 39-es kereszteződésében.
Poe persze ismerte a Herdwick Crofttól mindössze
néhány kilométernyire álló épületet. Kupola alakú teteje
miatt egy ideig azt gondolta, hogy valami légvédelmi
célú létesítmény. Élénken emlékezett rá, milyen
csalódást érzett, amikor rájött, hogy ilyen hétköznapi
dologra használják.
– Van egy szerződése az autópálya-fenntartó cégnek a
helyi önkormányzattal, hogy a sóraktárat mindig
teljesen feltöltve kell tartani – folytatta Reid. – Így aztán
amikor az önkormányzat felszámolt néhány kisebb
sóraktárat, a só nagy részét a Hardendale raktárba
szállították át. Valószínűsítik, hogy a tollundi férfi
valamelyik kisebb telepről akart lopni, amikor meghalt,
aztán egyszerűen átszállították a Hardendale raktárba a
sóval együtt valamelyik teherautó platóján. Ha az előző
tél nem ilyen brutálisan hideg, akkor a só nem is fogyott
volna le annyira, hogy a testet megtalálják.
– És biztos, hogy természetes halált halt? – kérdezett
rá Flynn.
– A patológus szerint igen.
– És az a másik férfi miben halt meg, amikor a testet
megtalálták?
– Nyilván egy hirtelen szívrohamban. A faszfej, aki a
markolót kezelte, felmondott, mielőtt kirúghatták volna,
de senki nem gondolt másra, mint balesetre.
– És miért nem azonosították az előkerült holttestet?
Valakinek csak hiányzott…
– Nem volt nála semmi, és ahogy tudod, a só miatt a
patológus azt sem tudta megmondani, mióta halott –
válaszolt Reid. Jegyzetfüzetet vett elő a belső zsebéből. –
A hivatalos jelentés szerint annyit sejtenek, hogy a
halálakor a negyvenes évei elején járhatott.
– És az eltűnt személyek nyilvántartása régebben nem
volt még ilyen jó, mint ma – jegyezte meg Poe.
– Hát ez az.
Bradshaw a változatosság kedvéért megint a
számítógépével volt elfoglalva. Igaz, hogy ez a tollundi
férfi nem tűnt fontos szálnak, de Tilly meg volt bántva,
amiért imádott internete előzőleg cserben hagyta.
Poe hallotta, hogy a nyomtató kattogva beindul.
Bradshaw elvette a lapokat, és szétosztotta. Egy cikk volt
a helyi újságból, a Westmorland Gazette-ből ezzel a
címmel:

Azonosítatlan holttest megtalálása közben

meghalt egy ember a Hardendale Sóraktárban

A sajtó összefoglalta, amit az esetről tudtak, ami

kevesebb volt, mint amit Reid elmondott nekik,
javarészt puszta találgatás.
Némán olvasták végig.
Poe odaért a patológus jelentéséhez. Az állt benne,
hogy ahhoz, hogy az azonosítatlan férfi teste ennyire
kiszáradjon, legalább három éven át kellett a sóba
temetve lennie, de a rajta lévő ruhák alapján
feltételezhető, hogy harminc éve ott lehet.
Poe nem fogadta el, hogy a halál időpontját ennyire ne
lehessen pontosítani.
– Őt kerestük – jelentette be. – Ő az, akire a Tüzes
Hóhér mutat nekünk.
Állítását nagy csönd fogadta.
– Ezt magyarázd el! – kérte Flynn.
– A kabátja – kezdte Poe – nem volt drága darab. Nem
olyan, amit az ember hosszú éveken át hordani tud.
Flynn bólintott.
– Ami azt mutatja, hogy inkább harminc éve, és nem
három éve halt meg. Egyetértetek?
Flynn megint bólintott:
– Lehet. Na és?
– Na, Poe, oszd már meg velünk, amit tudsz! – sürgette
Reid.
– Megmondom, hogy ez miért fontos, főnök. Mert ha
ez az úgynevezett tollundi férfi még élne, egykorú volna
a Tüzes Hóhér többi áldozatával…
 TIZENHATODIK FEJEZET

– Na nem, ezt nem veszem be, Poe – vágta rá Reid. – Ez

véletlen egybeesés. Azzal körülnézett, hogy ki ért még
egyet vele. – Mi más lehetne?
– Egyetértek Reid őrmesterrel – mondta Flynn. – Nem
látom be, ez miért volna releváns, Poe. Még ha igazad is
van a halál időpontjával kapcsolatban, az akkor is csak
feltevés marad, és ne feledd, hogy természetes halált
halt!
Poe maga is csak a legvégső esetben fogadta el a
véletlen egybeeséseket, de erről most nem volt hajlandó
egykönnyen lemondani. Itt voltak Shapben, ahol
mindössze tizenkétezren laknak. Shapben, ahol soha
nem történik semmi. Az a szokatlan írásjel biztosan a
tollundi férfira utal. Vagy legalábbis érdemes ebben az
irányban tovább vizsgálódni. Poe-t rettenetesen
zavarták az ilyen elvarratlan szálak és
megmagyarázatlan részletek.
– Ez mind jogos – ismerte el –, de mivel semmink
nincs, amin továbbmehetnénk, akár ezt a szálat is
megpiszkálhatnánk egy kicsit. Hátha elvezet valahová…
Benne vagytok?
Flynn bólintott, de Poe látta rajta, hogy nincs
meggyőzve.
– Jó, megvizsgáljuk ezt is, de nem szeretném, ha bármi
mást elhanyagolnánk miatta – jegyezte meg Flynn.
– Én miben segíthetek? – kérdezte Reid. Felállt, és
kinyújtózott. – Előkereshetném például az esetről szóló
anyagot, valahol benne kell lennie a rendszerben.
– A quaddal menj a kocsidhoz, Kylian – szólt oda Poe.
Amikor Reid elment, Bradshaw felnyitotta a laptopját,
de nem kezdett pötyögni rajta.
– Poe, rákereshetek az eltűnt személyek
adatbázisában?
– A francba, erről el is feledkeztem, Tilly – felelt Poe. –
Csinálja, persze!
Amikor a Kriminalisztikai Intézetet 2013-ban
megalapították, az új szervezet alá került az Eltűnt
Személyek Nyilvántartó Hivatala, ahol utána lehetett
nézni minden eltűnt személynek és minden
azonosítatlan holttestnek. A tollundi férfiról kell hogy
legyen náluk feljegyzés.
– Mennyi időbe telik ez, Tilly?
Havonta vagy tizenöt azonosítatlan holttestet szoktak
regisztrálni, és egyszerre körülbelül ezer ilyet dob ki a
rendszer, így hát egy bizonyos holttest megtalálása nem
megy hamar. Minden testet azonosítószámmal láttak el,
és a megtalálásukhoz szükséges adatok a nyilvánosság
számára is elérhetők voltak.
– Már meg is találtam, Poe – felelte Tilly. – A 16-004528
azonosítószámú eset. Kinyomtatok egy példányt.
A nyomtató egy kétoldalas dokumentumot köpött ki.
Bradshaw odaadta Poe-nak.
Fénykép nem volt hozzá, ahogy sok más, a rendszerbe
bevitt esetnél sem. A vonat elé ugró öngyilkosok nagy
részét soha nem azonosították, mert a testük
felismerhetetlenül roncsolódott, és még több volt a
száma a tengerparton talált, szétázott holttesteknek.
Néha igénybe vették egy rajzoló segítségét, aki készített
egy skiccet arról, hogyan is nézhetett ki az elhunyt, de az
összeszáradt, mumifikálódott, szinte megkövesedett
tollundi férfi esetében Poe nem látta volna értelmét sem
a fotónak, sem annak, hogy megpróbálják kitalálni,
milyen volt azelőtt, hogy a só minden csepp nedvességet
kiszívott a testéből.
A jelentésben leírtak zömét Poe már olvasta az
újságcikkben. Ezek a jelentések rendszerint közlik a
személyleírásban fontos adatokat: a becsült életkort, a
magasságot, a testalkatot és a halál idejét. De ezen a
lapon, amit a kezében tartott, minden rubrikában ez
szerepelt: ISMERETLEN. Kivétel a hajszíne volt: barna. A
ruháit felsorolták, de csupa mindennapos holmi volt.
Semmi olyan, amit látva valaki felkiálthatna: „De hisz ez
az öreg Jim! Ő hordott mindig keménykalapot és zöld
körgallért!”
Semmilyen személyes tárgy nem volt feltüntetve.
Bradshaw bejelentkezett az adatbázisba, és előhívta a
nem publikus adatokat is, de attól sem lettek okosabbak.
A csak a Kriminalisztikai Intézet dolgozóinak szánt
oldalon volt egy fotó is, de azon valami horrorfilmkellék-
szerű dolgot láttak: semmiféle emberi lényre nem
hasonlított. Poe nem is remélte, hogy bárki felismerheti.
– Meg kéne néznünk valamikor – indítványozta Poe.
Flynn felnézett rá.
– Nem hiszem, hogy ezt kihagyhatnánk – erősködött
Poe. – Ha köze van az esethez, akkor valószínűleg az ő
halála sem volt baleset. Meg kell vizsgáltatnunk a testét
azzal a masinával. Hogy megtudjuk, mi történt
valójában.
– Az MSCT-re gondolsz?
– Arra.
– Van róla fogalmad, milyen drága egy ilyen vizsgálat?
– kérdezte Flynn.
Poe-nak tulajdonképp tudnia kellett volna. Nem is
olyan rég még ő vezette azt az osztályt, amely
megrendelte ezeket a vizsgálatokat. Tagadóan rázta a
fejét.
– Időpontot kell egyeztetnünk a kórházzal. És a
törvény úgy szól, hogy az élő betegeknek elsőbbségük
van egy holttesttel szemben. Túlórapénzt kell fizetni az
orvos szakértőnek, a radiológusnak és az összes többi
segítőnek, akikre szükség van ehhez. És mindezt éjszaka.
Poe-t nem érdekelte, hogy mennyibe kerül. Ha kell, ő
kifizeti.
 – Nagyjából húszezer font a költség – közölte Flynn.
Akkor talán mégsem…
– És nem vagyok hajlandó a teljes nyomozási
költségvetésünket rááldozni egy kósza ötletre.
– Nem hinném, hogy csak egy kósza ötlet – motyogta
Poe. – Biztos, hogy van köze az ügyhöz…
Flynn érezte, hogy Poe elkedvetlenedett.
– Nem te mondtad mindig, hogy tudni kell elválasztani
a tényeket a vélekedésektől és a találgatásoktól? –
folytatta harciasan Flynn. – Ez csak egy találgatás, Poe,
semmi több. És találgatásokra nem szórhatom a pénzt.
Poe-nak már a nyelve hegyén volt a mondat, hogy „Ne
idézgesd nekem, amit tőlem hallottál!”, de inkább
mégsem mondta ki. Tudta jól, hogy a főfelügyelő dolga
néha lelohasztani a beosztottak túlbuzgóságát, viszont
hogy a tollundi férfi most mennyi idős lenne, azt Poe
nem tudta figyelmen kívül hagyni.
– Azt kell tennünk, ami a helyes, és nem azt, ami
könnyen megy – jegyezte meg.
– Tessék? – kérdezett vissza dühösen Flynn.
Azt is tudta Poe, hogy néha az a legjobb húzás, ha az
ember visszavonul. S még jobb, ha a száját is befogja.
Még akkor is szikrázott körülöttük a levegő, amikor
Reid megjött. Az őrmester azonnal észrevette, hogy
valami nincs rendben:
– Mi van veletek?
– Semmi! – vágta oda Flynn.
 – Csak egy kis nézeteltérés – válaszolta Poe.
Reidet ilyesmivel egyáltalán nem lehetett zavarba
hozni. Mintha mi sem történt volna, elővette a
hátizsákjából a dossziét, és letette az asztalra.
– Nem volt időm elolvasni.
Flynn nem mozdult, hogy elvegye.
Poe kezdte olvasni az összefoglaló szöveget. Volt a
dossziéban néhány helyszíni fotó a testről – ezeket majd
megnézi később. Az utolsó oldalakon kronológiai
sorrendbe szedték, hogy milyen lépésekkel haladt a
nyomozás. A kendali rendőrfelügyelő szignálta az
anyagot. A legutolsó bejegyzés kevesebb mint egy
hónapja született.
– A nyavalyába…
– Mi az? – kérdezte Flynn, bár nem készségesen.
Poe nem vett tudomást róla, Reidhez fordult:
– Nem az a protokoll Cumbriában, hogy az
azonosítatlan holttesteket egy évig őrzik, mielőtt
megszabadulnának tőlük?
– Eddig ez volt, de épp most megváltozott. Ha
hamvasztják a testet, akkor előtte tizennyolc hónapig
őrzik, ha meg eltemetik, akkor csak kilencig.
Poe jelentőségteljesen Flynnre nézett.
– Ne is álmodj róla! – robbant ki Flynnből.
– Pedig csak így szerezhetünk biztos információt –
ellenkezett Poe.
– Mondd, mégis miről? Még ha volna is kedvem
tönkrevágni a karrieremet, a halottkém természetes
halált állapított meg, és exhumálásra csak az ő
nyavalyás szervezetük adhat engedélyt! Mit akarsz? Azt
hiszed, csak úgy besétálhatunk hozzájuk azzal, hogy
tévedtek, mégpedig azért, mert mostanra a tollundi férfi
már öregember lenne? Poe, ezek tényekkel dolgoznak,
nem pedig összeesküvés-elméletekkel!
– Kell az az exhumálás – kötötte az ebet a karóhoz Poe.
– Kell a fenének! – vágott vissza Flynn. – És nem is
fogjuk kérni, úgyhogy ezt jobb, ha most rögtön
elengeded. Nem fogom az intézetben azzal borzolni a
kedélyeket, hogy engedélyt kérek egy exhumálásra,
mert nem fogják megadni, hiszen nincs rá szükség. A
döntésem végleges.
Poe hallgatással reagált. Flynn-nek igaza volt: hacsak
Gamble főfelügyelő nem hajlandó a két esetet
összefüggésbe hozni egymással – és az ő nyomozási
módszereit ismerve erre a legkisebb esély sem volt –,
akkor tényleg reménytelen az exhumálásért
folyamodni.
Poe mégis meg volt arról győződve, hogy az eseteknek
közük van egymáshoz. A neve nem véletlenül került
Michael James mellére. Cseppenként adagolja számára
valaki az információt, és ő nem volt hajlandó lemondani
a legfrissebb adagról. Most ugyan enged Flynn-nek, de
ha ismét zsákutcába jutnak, ő újra próbálkozni fog.
Végül Flynn majdcsak belátja, mi a teendő.
 Újra visszatért a dossziéhoz, és elolvasta még egyszer
az eset összefoglalóját. A markolót egy fiatal srác
kezelte, akinek az apja szerezte ezt az önkormányzati
állást. Amikor a holttest láthatóvá vált a markoló
kanalában, a srác bepánikolt, és ahelyett, hogy a kanalat
leeresztette volna a földre, az egész tartalmát
ráborította a kollégájára, akit Derek Bailiffnek hívtak.
Bailiff a hirtelen stressz miatt szívinfarktust kapott, és a
helyszínen meghalt.
– Akkor szeretnék engedélyt kérni, hogy beszélhessek
a tanúval – jelentette ki Poe.
– Milyen tanúval? – kérdezte Flynn.
– Francis Sharplesszal. Aki véletlenül a munkatársa
halálát okozta, amikor rábukkantak a holttestre. Ha már
a testet nem vizsgálhatom meg, legalább hadd beszéljek
azzal, aki látta. Esetleg mond valami olyat, ami akkor
nem tűnt fontosnak, de most az lehet. – Poe most aztán
ütötte a vasat keményen: – Gyerünk, Steph, ha főnök
vagy, akkor azt is tudnod kell, hogy mikor van szükség
kompromisszumra!
– Hát jó – egyezett bele végül Flynn. – De én is veled
megyek.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Bradshaw boldogan ott maradt Herdwick Croftban,

úgyhogy Poe-nak nem kellett átvinnie a szomszédhoz
Edgart. Bradshaw szentül megígérte, hogy nem fog a
kutyának túl sok jutalomfalatot adni.
Reid SMS-ben elküldte Poe-nak Sharples címét. A
Hardendale Sóraktárban történt eset után a srác a
szülei házából egy carlisle-i lakásba költözött. Hogy
miből él, nem tudta senki.
Poe ismerte a címet, ezért az ő kocsijával mentek.
Néhány kilométer után odaértek az M6-os lehajtójához,
de Poe ahelyett, hogy észak felé fordult volna, áthajtott
egy hídon az autópálya fölött, és leparkolt egy
kovácsoltvas kapu előtt. A motort leállítva így szólt:
– Ez itt a Hardendale Sóraktár. Ahol rátaláltak az
úgynevezett tollundi férfira.
Kiszálltak a kocsiból, és közelebb mentek a raktárhoz,
ami csupán egy kőhajításnyira volt az autópályától. A
kupolás épületről akár azt is lehetett hinni, hogy
planetárium vagy modern koncertterem. Autósok
tízezrei haladtak el itt, találgatva, hogy vajon mi lehet. A
fémből készült kapuk zárva voltak, Poe nem is gondolta,
hogy nyitva lenne, de nem véletlenül tette ezt a kis
kitérőt.
– Én ott lakom – mutatott arrafelé, amerről jöttek. –
Légvonalban tizenhárom kilométernél is közelebb.
– Ez semmit nem jelent, Poe – ellenkezett Flynn. – Reid
őrmester szerint az az ember nagy valószínűséggel nem
is itt halt meg.
Poe erre nem szólt semmit.

Negyven perc elteltével Poe megállt Francis Sharples

lakóhelye előtt, ami egy felújított házban volt
Stanwixben. Felkapott környék volt, tele
csemegeüzletekkel és divatos pubokkal.
– A folyó északi partja – jegyezte meg Poe. – Nagyon
flancos hely.
– Igen? – kérdezte Flynn.
– Nem olyan gazdag település, mint az Eden-völgyben
vagy a nemzeti park területén lévő városok, de azért
elég menő.
Flynn kezével beárnyékolta a szemét, és nyakát
hátravetve felnézett a házra.
– Szerinted Sharples miből él?
– Tudja isten. Filozófia szakon végzett, felteszem, hogy
munkanélküli.
Flynn mosolygott, és megnyomta a gombot a
kaputelefonon, ami mellett nyomtatott betűkkel ez állt:
Sharples. Poe meglátta, hogy mellé golyóstollal oda volt
írva ez is: BPhil.
Elhaló hang felelt a csengetésre:
– Eh?
Egymásra néztek. Flynn a mikrofonhoz hajolt, és jól
érthetően beleszólt:
– Mr. Sharples, a Kriminalisztikai Intézettől jöttünk.
Szeretnénk önnel beszélni.
Jelentőségteljes csönd volt a válasz. Ez szokott lenni,
ha bemutatkoztak. Akkora respektjük talán nem volt,
mint amerikai megfelelőjüknek, az FBI-nak, de az intézet
nevétől így is megilletődtek az emberek. Az ajtó
hamarosan kattanva kinyílt.
Sharples lakása a felső szinten volt, és ő az ajtóban
várta őket. Nem kérte az igazolványukat, de felmutatták.
Rájuk sem nézve megfordult. Bementek utána.
Az épület talán György korabeli lehetett, de a belseje
teljesen huszonegyedik századi. A hatalmas nappaliban
csillogott a tölgyfa padló. A meszelt falakon modern
képek. A szoba csupa ablak oldalát nagy méretű
íróasztal uralta egy Apple laptoppal. A könyvespolcon
mindenféle magasröptű irodalom: Tolsztojtól a Háború
és béke, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés, egy óangol
nyelvű Beowulf kiadás. A könyvek gerince mind teljesen
ép volt, és Poe valahogy azt érezte, ez itt csak kirakat.
A házigazda kezet nyújtott nekik:
– A barátaim Frankie-nek szoktak szólítani.
Miután Poe végignézte a szoba többi részét is,
megszólalt:
– Megkérdezhetem, hogy mit csinált, amikor
megjöttünk?
– Dolgoztam – felelte Sharples.
Poe ebben kételkedett. A laptop alvó üzemmódban
volt, viszont egy Transformers játék tokja nyitva hevert
az asztalon egy csésze kávé mellett, a nagy tévé előtt.
Poe nem várta meg, míg hellyel kínálják, leült a
dióbarna bőrkanapéra.
Sharples mérges tekintettel nézte. Nagyon fura
külsejű pasas volt. Állát gyenge szőrszerű képződmény
fedte, ádámcsutkája annyira kiállt, mintha egy
háromszögvonalzó akadt volna a torkán. Gyér haját apró
lófarokba fogta. Sortot, pólót és bőrszandált viselt. A füle
mögött, a csont fölött fekete tetoválás látszott.
Hogy lehet, hogy egy ilyen nyüzüge faszfej valaha is az
önkormányzat útkezelő osztályán dolgozott? Amit Poe
látott, az sehogy sem utalt arra, hogy ez a srác életében
valaha is fizikai munkát végzett volna.
Flynn közben elmondta, miért jöttek, és a srác
megmerevedett. Az emlék, úgy tűnt, elevenen élt benne.
Odanyúlt a füléhez, amikor Flynn azt kérdezte, nem tud-
e valamit, ami a segítségükre lehetne. Poe látta, hogy a
srác az ujjaival a tetoválást babrálja. Amíg elmesélte
nekik, ami a Hardendale Sóraktárban történt, végig azt
piszkálta.
Elmondta, hogy kieresztette a markoló kanalából a
sórakományt, ahelyett hogy leengedte volna a földre.
Derek Bailiff a barátja volt, ő tanította be neki a munkát.
Teljesen kikészült attól, hogy ő okozta a halálát. És nem,
sajnos nem emlékszik semmi különösre a holttesttel
kapcsolatban, amit már ne mondott volna el a
rendőrségnek. Nem sokat látott belőle egyébként.
Először csak a kéz állt ki a sóból, és amikor Sharples
véletlenül rászórta a kanál tartalmát Bailiffre, a holttest
nagy részét akkor is betemette a só. Sharples nem volt
jelen, amikor a holttestet elvitték. Felmondott, mielőtt
kirúgták volna.
Látszott, hogy a sztorit már jó sokszor előadta. Nem
kellett gondolkodnia a részleteken. Mintha betanulta
volna. Poe mégis úgy érezte, nem mond el mindent.
Tudta jól, hogy a szemtanúk sokszor így viselkednek:
igyekeznek magukat a lehető legjobb fényben
feltüntetni, és egy ilyen Sharples-féle majom még
inkább.
Meg kellett akasztani valahogy ezt a begyakorolt
szónoklatot.
– Mi van odatetoválva, Mr. Sharples?
Sharples úgy fordult, hogy megmutassa a tetoválást.
Flynn odahajolt:
– Körnek látszik.
– Egy uroborosz. Kígyó, amelyik a saját farkába harap.
Az élet ciklikusságát szimbolizálja. Azt jelenti, hogy…
– Tudom, mit jelent – vágott közbe Poe.
 – Az eset után csináltattam. Emlékeztetőként, hogy az
élet mennyire sebezhető.
– Én valahogy nem emlékszem, mi az én filozófiám –
jegyezte meg Poe. Muszáj volt ezt a pasast kibillentenie
a világából. Kellemetlenkedni kellett vele, hogy végül
gondolkodás nélkül beszéljen. – És az a tetoválás
kurvára nem privát emlékeztető. Azért van a füle
mögött, hogy az emberek rákérdezzenek. Mert maga
imád erről az esetről beszélni. Alighanem azért, mert
életében nem történt ennél izgalmasabb dolog.
– Ez nem igaz!
Nem szabad, hogy biztonságban érezze magát, tovább
kell piszkálni.
– Maga mit csinál, Mr. Sharples?
– Ahogy mondtam, épp dolgoztam.
– Na de miből él? Mi a foglalkozása?
– Író vagyok. Arról írok, hogy a filozófiának hogyan nő
meg a jelentősége egy zsugorodó világban.
– Kiadták?
– Még nem. De a kézirataimat nagyon jól fogadták, a
kiadók érdeklődnek.
– Láthatnám?
– Mit szeretne látni?
– A kiadóktól és ügynökségektől kapott leveleket.
– Ön nyilván nincs otthon a könyvkiadók világában,
Poe őrmester. Manapság minden ilyen kommunikáció
szóban zajlik.
 – Aha… Maga most hazudik – közölte Poe. S mielőtt
Sharples tiltakozhatott volna vagy Flynn közbelép,
megkérdezte: – Mi az, amit nem mond el nekünk?
Sharples elsápadt, és Flynnre nézett. Flynn keményen
nézett vissza rá.
– S….s …semmi – motyogta a srác.
– Mióta lakik itt?
– Kábé három hónapja – válaszolta.
– És hol lakott előtte?
– Otthon.
– Na és mit nem mond el nekünk? – kérdezte újra Poe.
– Tudja, hogy úgyis rá fogunk jönni.
Sharples azonban nem engedett. Poe úgy sejtette, a
srác kockáztat ugyan, de az nagyon megéri neki. Poe
sajnálta, hogy nem volt kéznél egy erős bot, pedig az
ilyen nyápic alakokat nem túl nehéz megtörni, elég rá
fél órácska. Ezt Sharples is érezte, felállt hát, és így szólt:
– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de most már
folytatnom kell a munkát.
Poe ülve maradt, miközben Flynn köszönetet mondott
a srácnak, és megvárta, amíg Poe csatlakozik hozzá.
– El tudtam volna kapni a grabancát – mondta Poe,
ahogy lefelé mentek a lépcsőn.
– Lehet. De az a helyzet, hogy ő nem gyanúsított. Az
meg, hogy téged egy ilyen lila ködös entellektüel
mértéktelenül fel tud bosszantani, még nem jelenti azt,
hogy feltétlenül titkol előled valamit.
 Poe erre nem szólt semmit. Flynn beletrafált: ettől a
Sharplestól tényleg minden haja szála az égnek állt.
– Na gyere – unszolta Flynn. – Mára végeztünk, oké?
Poe máskor meghívta volna Flynnt egy indiai
étterembe, de ma már csak haza akart menni. Jó néhány
dolgot át kellett gondolnia. Érezte, hogy a nyomozással
egy helyben topognak. A Tüzes Hóhér túl okos és nagyon
jó szervező, ezért nincs is esélyük elfogni, ha a
gyilkossági nyomozás szokásos protokolljánál maradnak.
Gamble és Flynn kezében azonban nem volt más, csak ez
a protokoll, valamint az erre alapozott, jól kiszámítható
nyomozási stratégiák.
Poe-nak muszáj lesz valahogy változtatnia ezen.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Amikor Poe hazaért Herdwick Croftba, Bradshaw-t a

számítógépbe feledkezve találta. Edgar a lány lábához
kuporodva horkolt. Bradshaw sajnos nem talált újabb
információt a tollundi férfiról. Poe biztos volt benne,
hogy szívesen folytatná a kutatást, de ragaszkodott
hozzá, hogy hazavigye a lányt a szállodába. Nem mintha
ellenére lett volna a társasága, de gondolkodnia kellett.
Amikor visszaért a házba, füttyentett Edgarnak, és
hosszú sétára indult vele: ez volt a legjobb módja, hogy a
feje kitisztuljon.
Eleinte erős tempóban ment, meg is izzadt, de aztán
lelassított: ezt a tempót akár órákon keresztül is tudta
tartani. Úgy saccolta, hogy még két óra hosszat fent lesz
a nap. Egy sziklacsoporthoz érve talált egy lapos követ,
és leült. Húsos pitét húzott elő a zsebéből, amit kettétört.
Beleharapott az egyik felébe, a másikat odanyújtotta
Edgarnak. A kutya egy szempillantás alatt eltüntette a
kaját.
Poe jól ismerte a helyet. Ez volt a kedvenc
elmélkedőhelye. A dombságnak ezen a részén két birtok
határjelző kőfala találkozott egymással. A két falat más-
más kéz építette, ami jól látszott, de mindkettő masszív
volt és gyönyörű.
Poe elnézte a vele szemben lévő falat. Afféle terméskő
fal, amely minden kötőanyag nélkül készül, olyan, mint
egy hatalmas, háromdimenziós kirakós. A két fal közti
rést kisebb kövekkel töltötték ki. Poe eltűnődött azon,
hogy a két fal akár a bonyolult gyilkossági nyomozás
kétféle megközelítését is jelképezheti.
A fal egyik oldala volt Gamble és Flynn, akik
módszeresen építették fel az esetet, kőről kőre.
Körültekintően és gondosan. A másik oldalon álltak
viszont a Poe-hoz és Reidhez hasonló figurák, akik
inkább az ösztöneikre hagyatkoztak: ők találomra
köveket dobáltak a résekbe, és addig forgatták őket,
amíg pontosan bele nem illettek. Poe tudta, hogy a
falnak ez az oldala, amit ő épít, Flynn és Gamble fala
nélkül összeomlana, de azzal is tisztában volt, hogy az ő
megközelítése nélkül bizonyos eseteket soha nem
lehetne megoldani.
És volt még valami, amiben a falak és a nyomozás
hasonlítottak, mégpedig az átnyúló „keresztkövek”,
amelyek mindkét fal részei voltak, összekapcsolva a fal
két oldalát. Poe is valami ilyet keresett: valami olyan
bizonyítékot, ami a nyomozás kétféle megközelítését
összekapcsolhatná.
Nagyon is azt érezte, hogy az a sóraktárbeli holttest
egy ilyen összekapcsoló elem, egy ilyen keresztkő. Most
vagy módot kéne találnia, hogy megnézze a testet, vagy
engedélyt kapnia, hogy Sharplest alaposan
megszorongathassa.
S ha egyiket sem teheti, akkor a Shap-nyommal
zsákutcába jutottak. És nincs hová tovább.
Kivéve, ha…
Ez először akkor ötlött föl benne, amikor Carlisle-ból
vezetett hazafelé Flynn-nel. Alig látott a pipától, mert
sarokba szorítva érezte magát a hazudós tanú és az
akadékoskodó főnök között – és ez tűnt a logikus
lépésnek. A hűvösödő esti levegőben nem is látott más
megoldást.
Poe-nak rendőrként megvolt az a híre, hogy egy
bizonyítékért képes bármeddig elmenni. Ha úgy
gondolta, hogy neki van igaza, akkor személyiségének
önpusztító oldala kerekedett felül.
Poe arca megkeményedett. Ki, ha ő nem? Valakinek
muszáj néha felpörgetnie az eseményeket. Bevállalni,
amit senki nem szeret – mások helyett.
A zsebébe nyúlt, és megnézte a mobilt, hogy van-e
térerő, majd felhívott egy számot. Reid a harmadik
csengetésre fölvette.
– Kylian, egy szívességre kérlek, de erről senkinek
nem beszélhetsz.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Poe visszament Herdwick Croftba. Fogott egy újabb

pitét, megint elfelezte Edgarral, és leült. Nem kellett
soká várnia, fél óra múlva Reid már hívta is.
Megszerezte, amit Poe kért, aki megosztotta vele, mire
kell. Poe leírt valamit, megköszönte Reidnek, és letette.
A mobiljában kikereste Van Zyl számát. Több
változatot is átgondolt, hogy mit mondjon neki, de végül
úgy döntött, egyszerűen az igazat.
Van Zyl az első csengetésre fölvette, és Poe elmondta,
mit akar. Az igazgató nem tett úgy, mintha
felháborodott volna – eszes volt, és remek rendőr.
Kérdezett néhányat Poe-tól, és ő a lehető legőszintébben
felelt neki.
Amikor befejezte, Van Zyl hallgatott egy darabig. Pár
perc múlva szólalt csak meg:
– Teljesen biztos benne, hogy ezt meg kell lépni, Poe?
– Nem teljesen, uram.
Van Zyl felhorkant:
– De biztos benne valamennyire?
Mennyire lehet ő biztos ebben? Vajon némileg
megalapozott feltevés ez a részéről, vagy éppen a
választási lehetőségeitől megfosztott ember utolsó,
kétségbeesett próbálkozása? Fejben újra végigvette
mindazt, amit tudott.
– Poe… – sürgette Van Zyl.
– Uram – szólalt meg végül Poe –, valamennyire biztos
vagyok benne.
– És más megoldás nincsen?
– Nem hiszem, uram.
– Hát jó – sóhajtott az igazgató. – Akkor lássuk a
papírmunkát!
– Ez egy húszoldalas nyomtatvány, uram – közölte Poe.
– Kitöltöm, aztán e-mailben elküldöm önnek.
– Most otthon van, ugye?
– Igen, uram.
– Mire beér abba a szállodába, hogy a wifit használja,
máris elvesztegetett fél órát – jegyezte meg Van Zyl. –
Ugye azt szeretné, ha ez minél hamarabb meglenne?
– Igen, uram!
– Akkor majd én kitöltöm. Úgyis kell magának a
szignóm, és ha ezt gyorsan le akarja bonyolítani, akkor
az a fél óra nekem kell, arra, hogy a szükséges
embereket kiugrasszam az ágyukból.
– Én miben segíthetek, uram?
– Javaslom, hogy aludjon egyet, Poe. Ha kell még
valami információ, majd hívom.
Már letette, amikor Poe rájött, hogy Van Zyl egyszer
sem említette Flynnt.
Poe megörült. Így nem kellett hazudnia.
 És ugyan résen kell lennie, de ha minden jól megy,
úgy tud odamenni, hogy senki észre sem veszi.

Eltelt két óra, és Poe-t nem hívta senki. Úgy döntött, hogy
bemegy a szállodába, és ott vár. Idegesen remegett a
gyomra a tettvágytól, és a regény, amit olvasott,
egyszerűen nem tudta lekötni. Az alvás szóba sem
jöhetett.
Korai lett volna az e-mailt várni, de azt megnézheti,
hogy Bradshaw ébren van-e még. Ha igen, talán
hajlandó lesz valami szaftosat kikurkászni Sharplesról.
Poe-nak továbbra is a bögyében volt az a majom.
Belebújt a kabátjába, és megkérdezte Edgartól:
– Na, van kedved meglátogatni Tillyt?
A spániel csóválni kezdte a farkát. Szemlátomást volt
kedve.

Poe szólt a recepción, hogy egy e-mailt vár. Megkérte a

recepcióslányt, hogy csöngesse meg Bradshaw szobáját.
Nem vette föl. Poe megnézte a szemben lévő órán az
időt: tíz óra volt, és gyanította, hogy a lány félretette a
telefont, úgy alszik. Csak mert ő maga épp
álmatlanságban szenved, mások azért még szoktak
aludni. Már épp azon volt, hogy kér egy kávét, amikor
Darren, az egyik pultos futva érkezett a recepcióhoz.
 – Hol az ügyeletes menedzser? – kérdezte.
– A fürdőházban van a vendégekkel – felelte a
recepciós. – Miért?
A szálloda Régi Fürdőház nevű része az volt, aminek
mondta magát: fürdőház. A szálloda frontjánál állt ez a
különálló épület, amit azok a vendégek használtak, akik
pluszdiszkrécióra tartottak igényt.
Darren láthatóan ideges volt.
– Mi van? – kérdezte a recepciós.
– Van egy kis balhé a bárban.
Poe már nem tartozott a helyi rendőrkapitányság alá,
de szívében közrendőr maradt.
– Hadd nézzem! – mondta olyan hangon, ami kizárta a
vitát.
Követte a pultost a bárba. Régimódi helyiség volt,
kicsit lepukkant, olyan, mintha valami munkásklub
lenne, ahol fura, vegyes közönség jön össze.
– Szóltam nekik, hogy hagyják békén a lányt – mondta
Darren –, de elküldtek a picsába.
Poe odanézett, ahová a pultos mutatott. A lélegzete
felgyorsult. Az alvó vadállat, ami benne lakott,
mocorogni kezdett. És Bradshaw csak most kezdett el
kibújni a csigaházából…

A lány az ablaknál ült, és játszani próbált a laptopján;

Poe látta, hogy az a fülhallgató van rajta, amit más
játékosokkal való beszélgetésre használt. Három férfi
állt körülötte. Kitűzőt viseltek, rajta a nevük. Poe
gyűlölte az ilyen konferenciázókat, mert mihelyt
elszabadultak hazulról, azt képzelték, hogy rájuk a
társadalmi szabályok már nem is vonatkoznak – és
ezeken a jampikon itt észrevehető volt, hogy reggel óta
piálnak. Poe látta, hogy az egyik leveszi a fejhallgatót
Bradshaw fejéről, és valamit súg a fülébe.
– Hagyjon békén! – kapott utána Bradshaw.
A szeme kerekre tágult, ahogy a laptopjára meredt. A
pasas, aki az előbb leszedte róla a fülest, most megint
lekapta róla. Bradshaw újra visszaszerezte. A három
pasi röhögött.
A másik most sörösüveget tolt a lány szájához, és meg
akarta itatni. Bradshaw a fejét rázta, és a sör a pólójára
fröccsent. Azok megint kiröhögték.
– Hívjam a rendőrséget, Mr. Poe?
– Ezt én intézem, Darren.
Odament. Az egyik férfi észrevette, súgott valamit a
másik kettőnek, mire megfordultak. Bradshaw látszólag
kicsi volt és törékeny… de állta a sarat. Nem sírt, nem
kezdett segítségért kiabálni. Szembenézett velük.
– Na mi van, fiúk? – kérdezte Poe.
Nyugodt volt a hangja, de nem lehetett kérdés, miért
szólítja meg őket. Amikor Bradshaw meglátta őt, arcán
azt a megkönnyebbülést Poe soha nem fogja elfelejteni.
Amelyik a fejhallgatóval szórakozott, megszólalt:
 – Csak eljátszadozunk itt egy kicsit Egérkével.
Déli akcentusa volt, és a részegségtől összefolytak a
szavai.
Poe rá sem hederített.
– Jól van, Tilly?
A lány bólintott. Arca a szokásosnál is sápadtabb volt,
de tartotta magát. Kemény csaj, azt meg kell hagyni. Poe
ismert nem egy zsarut, aki már bepánikolt volna hasonló
helyzetben.
– Tilly? Hát ez a hugyosjóska tudja a nevedet, te meg
nem akartad a jó öreg Karlnak elárulni? – kérdezte a
részeg. – Mindjárt megsértődöm, hogy nem kedvelsz.
Nem szeretem, amikor valaki nem kedvel engem!
Jézus…
– Menjen a bárhoz, Tilly, és várjon meg ott, jó?
Mindjárt megyek én is – utasította Poe.
Bradshaw megpróbált felállni, de a magát Karlnak
nevező férfi a vállára tette a kezét, és visszanyomta:
– Te nem mész sehová, drágaságom.
A Poe-ban eddig kushadó vadállat most talpra ugrott.
Tudta, hogy elejét veheti a további balhénak, ha előveszi
és megmutatja az igazolványát. De azt is tudta, hogy
nem fogja elővenni, mert van olyan lecke, amit csak a
fizikai fájdalom juttat célba.
– Semmi baj, Tilly – mondta. – Ezek az emberek már
mennek is.
– Tényleg? – kérdezett vissza Karl.
 Kihúzta magát, hogy látsszon, milyen magas és testes.
És elvigyorodott, amikor meglátta, hogy Poe felméri őt.
– Mi a faszér’ nem lépsz innen a picsába, haver? –
kérdezte Karl. – Én nem megyek innen, míg ki nem
derítem, hogy ez a frigid kurva lenyeli-e vagy kiköpi!
És a nyakánál fogva magasba emelt egy üres üveget.
Egyértelmű volt, hogy ez fenyegetés.
Poe szembefordult vele, de mindhármukhoz beszélt:
– Tegyék le az italokat! Távozzanak! És ne is jöjjenek
vissza!
A három közül az, aki a legkevésbé tűnt részegnek,
most megszólalt:
– Gyertek, menjünk!
Poe látta rajta, hogy ha részeg kollégái még nem is, de
ő már sejti, ebből baj lesz.
– Ülj le! – sziszegte oda Karl. – Nem megyünk sehová!
Most móresre tanítom ezt az északi köcsögöt.
Poe csak udvariasan mosolygott.
– Figyelj, te köcsög, hánynom kell tőled! Menj a
picsába!
Poe továbbra sem szólt semmit. Csak mosolygott.
Karl homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság.
– Ez az utolsó esélyed – mondta Karl. – Most még
elmehetsz.
Hogyhogy az utolsó? Hát az első mikor volt?
– Most ötig számolok – szólalt meg Poe. – Annyi idejük
van.
 – Karl! – szólt rá az egyik haverja. – Menjünk innen!
Karl azonban már nem tudott visszatáncolni.
– Mér’, mi fog történni öt után?
– Egy – kezdett hozzá Poe.
– Mindjárt összeszarom magam – horkantott Karl.
– Tudom – felelte Poe. – Kettő.
Az ilyen Karl-féléknek ritkán van B tervük.
Poe csak számolt:
– Három… négy…
Karl összehúzta a szemöldökét. Poe sarokba szorította.
Most már verekedni fog.
Jó.
Igaz, Poe magasság és súly tekintetében némileg
hátrányban volt, de majdnem egy évtizedet töltött a
cumbriai rendőrségnél. A küzdősport jól ment neki, és
pontosan tudta, mit kell tennie, ha valaki törött
palackkal akar nekiesni. Az izmai gyorsabban
mozdultak, mint a gondolat, és megragadta Karl kezét.
Az meg még erősebben fogta a palackot.
Ami hiba volt.
Poe nem akarta őt lefegyverezni. Sőt azt akarta, hogy
Karl fogja a palackot. Poe megemelte Karl kezét, és a
palackot odacsapta az asztal széléhez.
Az szétrobbant.
Üvegcserepek záporoztak az asztalra. Csak Bradshaw
mozdult: arrébb húzta a laptopját, hogy ne legyen
útban. Az a néhány ember, aki még a bárban
tartózkodott, megbámulta őket. De aztán visszafordultak
a poharukhoz, amikor Poe jelentőségteljesen rájuk
nézett.
Poe továbbra is erősen markolta Karl kezét. A férfi
remegni kezdett. Arcán a dühöt felváltotta az éles
fájdalom kifejezése. Elfehéredett. Nyöszörgésben tört ki.
A filmekben látható jelenet, hogy egy palackot eltörve
fegyverként használnak, a valóságban másként fest.
Hogy a palack nyaka szépen megmaradjon, szilánkos
peremével pedig jól meg lehessen támadni, na, az nem
szokott sikerülni. Mint azt most Karl is megtapasztalta:
az üveg törékeny, ám egyben kiszámíthatatlan is. Az
embernek nincs rá befolyása, hogy mennyire törik össze.
Karl szándéka szerint egy halálos fegyvert ragadott fel,
most viszont egy csomó borotvaéles üvegcserepet
szorongatott a markában. Ujjai közül vér csordogált.
Poe még egy kicsit megnyomogatta a kezét.
Karl visított.
Poe tudta, hogy ennek a pasasnak jó esélye van rá,
hogy a keze maradandó károsodást szenvedjen, de nem
érdekelte: az ilyen Karl-félékkel az ember nem
mérlegel. És meg kellett értetnie ezekkel, hogy ha netán
megtorláson törnék a fejüket, az nekik még rosszabb
lenne, mert az életük addigi folyását súlyosan
megváltoztató reakcióval járna.
Poe most lehúzta a kezét, mélyre. Karl térdre rogyott,
mint akit meglőttek. Megint felvisított. Poe a szabad
kezével elővette az igazolványát, és kinyitotta.
– Jó estét, urak! – mondta. – Poe őrmester vagyok, és a
hölgy, akit az előbb molesztáltak, a barátom. Mindketten
a Kriminalisztikai Intézetnek dolgozunk. Egyetértünk
abban, hogy maguk jó nagy szarban vannak?
A legkevésbé részeg pasas bólintott.
Poe odahajolt a kitűzőjéhez, és elolvasta.
– MWC Computer Engineering? Sosem hallottam róla.
– Olyan cég vagyunk, ahol…
– Nem kérdeztem, faszfej – közölte Poe. – Viszont ha
Karl még szeretné használni a kezét, akkor azonnal
kórházba kell mennie. És nem ér rá reggelig, amikorra
kijózanodnak.
A csöndet csak Karl hüppögése törte meg.
– És most, kérem, takarodjanak ebből a szállodából.
Azzal kivezette őket a recepcióhoz, továbbra is fogva
Karl sebesült kezét. A legkevésbé részeg pasas a lépcső
felé indult.
– Maga meg hova a francba megy? – kérdezte Poe.
– A táskámért.
– Nem, fiam – rázta a fejét Poe. – Azt mondtam, hogy
takarodjanak, és ez azonnali távozást jelent, nem azt,
hogy majd amikor magának megfelel.
– De a cuccunk… A számítógépeim odafent vannak…
Poe tekintetére elhallgatott.
Poe odaszólt a recepcióslánynak:
– Zoe, hívnál egy taxit az uraknak? Mondd meg a
taxisnak, hogy nem kell bejönnie ide, a szállodához,
mert ez a három idióta kimegy elé az A6-osra. Rájuk fér
a friss levegő.
A három férfi felé fordult:
– A taxi elviszi magukat a kórházba. És jó lesz indulni,
mert a főút vagy másfél kilométer séta innen.
Poe elengedte Karl kezét, és azok hárman
kitántorogtak a parkolóba.
– De mielőtt elindulnának: mennyi pénz van
maguknál?
– Még ki is rabol minket? – kérdezte a legjózanabb.
– Karl vére foltot hagyott a bárban a szőnyegen.
Szerintem a tisztítása nem a szálloda költsége. Maguk
szerint?

Bradshaw még a bárban volt. Remegett, de mosolygott

is, amikor Poe visszament. A lány Edgart simogatta, aki
az egész balhé alatt csöndben meghúzódott. Poe italt
kért mindkettejüknek. A pultos nem akarta elfogadni
tőle a pénzt.
– Jól van, Tilly? – kérdezte Poe. – Sajnálom, hogy ezt
végig kellett néznie.
– Maga miért ment meg mindig engem, Poe? Ez már a
második eset.
Poe elnevette magát. Bradshaw nem. A lány komolyan
kérdezte.
 – Nem nevezném én ezt életmentésnek – felelte. –
Csak utálom az erőszakoskodást.
– Á! – mondta a lány.
Egy kicsit csalódottnak látszott.
– Meg aztán, bár a kapcsolatunk kicsit zötyögősen
indult, barátok vagyunk. Ugye ezt maga is tudja?
Bradshaw nem felelt, és egy pillanatig Poe már arra
gondolt, hogy valami rosszat mondott. Egy könnycsepp
gördült le ugyanis a lány arcán.
– Tilly…
– Nekem még soha nem volt barátom – közölte a lány.
Poe azt sem tudta, mit szóljon erre.
– Hát most már van.
– Köszönöm, Poe.
– De legközelebb maga jön, hogy engem megmentsen.
– Meg is fogom – ígértw Tilly, majd homlokráncolva
megkérdezte: – Poe, mit értett az az ember azon, hogy
„lenyeli-e vagy kiköpi”?
Poe-t a recepciós érkezése mentette meg attól, hogy
erre felelnie kelljen: a lány egy csomó papírral jött a bár
felé. Megjött a várt engedély Van Zyltől. Poe elolvasta a
legfelső lapot.
Valami okból a dolgot hajnali öt óra tizennyolcra
tűzték ki, de az előkészületek már elkezdődnek a
következő órákban. Neki nem kellett volna kezdettől ott
lennie, de oda akart menni.
– Nekem most el kell mennem, Tilly. – Poe felállt, és
teljesen kiment a fejéből, hogy Tillyt ráállítsa Francis
Sharplesra. – Maga ellesz itt, igaz?
– Igen, Poe.
Poe habozott, de aztán csak megszólalt:
– Ezek miatt az idióták miatt ne idegeskedjen, Tilly!
Ha nem magát találják meg, akkor valaki mást. Nézze
ezt onnan, hogy maga rendőr. Képzelje el, milyen lett
volna ugyanez egy olyan nőnek, aki nem! Ez
tulajdonképpen a félig teli pohár esete.
Bradshaw levette a szemüvegét, és megtörölgette egy
spéci ronggyal, amit a táskájában tartott. Amikor
visszavette a szemüveget, a füle mögé simított egy
hajtincset, és így felelt:
– Az a pohár se nem félig teli, se nem félig üres, Poe.
– Hanem?
Tilly elvigyorodott:
– Kétszer nagyobb a kelleténél.
Tillyt nem kellett félteni.
 HUSZADIK FEJEZET

A Parkside temető a kendali önkormányzat által

felügyelt két temető egyike. Poe járt már ott
temetéseken, nem kellett keresgélnie az oda vezető utat.
Hatalmas területen, a Parkside Road mindkét oldalán
terül el, és a temetőparcellák vallás és felekezet szerint
vannak beosztva.
Poe a K parcellát kereste. Ez volt a legtávolabb a
parkolótól.
Több macerával járt megtalálni a sírt, mint amire
számított. A felhők szinte teljes sötétségbe borították a
temetőt. Poe szidta is magát, amiért nem gondolt arra,
hogy kellene egy zseblámpa.
Fél óra botorkálás után végül rábukkant a K
parcellára.
Poe olvasgatni kezdte a neveket a köveken. Régi sírok
voltak itt, rajtuk kopott feliratok. Nevek, dátumok, néha
egy katonai rendfokozat. Végül megtalálta, amit
keresett.
A terület fölé belógott egy juharfa. Poe lenézett, és
meglátott hét fatáblát szép sorban egymás mellett.
A logika azt diktálta, hogy a sor legvégén kell kezdeni.
Érezte is a frissen megbolygatott föld illatát, és amikor a
legszélén lévő fatáblára világított, már meg is találta,
amiért jött.
„Ismeretlen férfi” – csak ennyi állt a táblán. A temetés
ideje kisebb betűkkel szerepelt, és ott volt még az a
nyolcjegyű szám, amit Reid diktált le neki. Ez a szám állt
a faxon is, amit Van Zyl küldött.
Poe megszemlélte a környezetet. Nem tudta, hogy mi
az, amit keres, de nem látott semmi különöset. Emiatt
akart idejönni, még mielőtt az önkormányzati csapat
kivonul; látni akarta a helyszínt, mielőtt felforgatják.
Hogy vajon nem piszkálta-e meg valaki a sírt. Nem úgy
nézett ki egyébként: a tollundi férfi sírja friss volt, de
azért nem teljesen.
Ha van itt mit keresni, az a föld alatt lesz.
Poe leült. Megnézte az óráját. Már nem kell sokáig
várnia.

A közegészségügyi felügyelőt Freya Ackley-nek hívták.

Dús vörösesszőke haja volt és newcastle-i akcentusa.
Megkönnyebbültnek tűnt, amikor látta, hogy várja
valaki.
– Poe őrmester?
Poe megmutatta az igazolványát, és megkérdezte:
– Sok mindent kell még csinálnia, mielőtt a cirkusz
elkezdődik?
A nő bólintott.
 – Igazából ötnapi munka lenne mindent tisztességesen
ellenőrizni. De most két órával ezelőtt vert fel a körzet
közegészségügyi igazgatója azzal, hogy az igazságügyi
minisztérium számára el kell végezni egy sürgős melót.
Nem nyafogott, ideges volt. Poe látta rajta, hogy még
soha nem felügyelt exhumálást. Táskájából nagy
dossziét vett elő, és az összefoglaláshoz lapozott benne.
– Meg kell találnom a sírt – mondta.
– Ott van – mutatta meg Poe. – Az a friss hant a szélen.
Ackley kivett egy iratot a dosszié belső rekeszéből.
Ugyanazt, mint ami Poe-nál is volt. A nő a sírhoz ment, és
zseblámpájával rávilágított a fatáblára. Háromszor is
ellenőrizte, majd odahívta Poe-t.
– Igazolom, hogy ez az a sír, amire az exhumálási
engedély vonatkozik.
– Egyetértek – szólt Poe.
– Megerősítené nekem az exhumálás indokát?
Poe leolvasta a kezében tartott faxról:
– Elő kell segíteni vele egy súlyos bűnügy folyamatban
lévő nyomozását.
– És mi indokolja a sürgősséget?
Ugyanaz az indok szerepelt itt is. Poe elismételte.
Ackley megint az iratot bújta.
– Mivel a holttest egy azonosítatlan férfié, ezért nincs
szükség engedélyre a családjától, és kijelentem, hogy a
temetőnek ez a része nem megszentelt terület és nem
hadisírkert. Megállapítom, hogy a holttest kihantolható
anélkül, hogy mások földi maradványait bolygatnánk, és
megállapítom azt is, hogy a temetőt felügyelő szervnek
nincs kifogása a kihantolás ellen.
– Akkor készen állunk?
– Igen, Poe őrmester. Az embereim hamarosan itt
lesznek. Öt óra tizennyolckor kezdünk.
Poe kérdőn nézett rá. A fura időpont az exhumálási
parancson már korábban szöget ütött a fejébe.
– Ez a mai napkelte időpontja. Ha nappal csináljuk,
nincs szükség külön világításra. Nem kell a generátort, a
lámpaállványokat és a kábeleket átvizsgáltatnom.
Kevesebb a papírmunka és kisebb a stáb, amelyiknek itt
kell lennie.
Egy önkormányzati tisztviselő, aki nem szereti a
bürokráciát? Poe-nak máris tetszett Freya Ackley.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Fél ötkor megérkeztek a sírásók. Hárman. Gyakorlottan

mozogtak. A sírról átrakták máshová a virágokat, és kék
ponyvából takarást készítettek köré. Ezt elvégezve
eltűntek, majd védőruházatot hoztak mindenkinek. Nem
vártak már senkit: a holttestet annak idején alapos
törvényszéki vizsgálatnak vetették alá, ezért nem volt
szükség helyszínelőkre – de Poe nem is vágyott a
társaságukra. Ez az exhumálás arról szólt, hogy az ő
kíváncsisága kielégüljön: ha bármi rendelleneset lát,
azonnal leállnak, és felhívja Flynnt.
Az exhumálási engedély csak arra vonatkozott, hogy a
sírnál lehet megvizsgálni a maradványokat, ezért két
sírásó elment a tollundi férfi új koporsójáért: a
„kagylónak” becézett, nagy méretű koporsó fából
készült, s belül kátránnyal volt kikenve. A tollundi férfi
maradványai a koporsójával és minden mással együtt,
amit még a sírban találnak, ebbe a kagylóba fog kerülni,
azután lepecsételik, és újra eltemetik az eredeti sírba.
Készen álltak. Már csak a napvilágot kellett megvárni.
Ackley arra használta a rendelkezésre álló időt, hogy
megtartsa a kötelező tájékoztatót. Az ő felelőssége volt
ügyelni a halottakat megillető kegyelet megtartására.
De ennél még lényegesebb, hogy az exhumálás során
figyelnie kellett a közegészségügyi előírások
betartására. Ezért tájékoztatta Poe-t és a sírásókat, hogy
az emberi maradványok, illetve a velük érintkező föld
fertőzés forrásai lehetnek. Az eltemetett holttest
megfertőzhette az élőket a Creutzfeldt–Jakob-
szindrómával, tetanusszal, sőt még himlővel is: ezek a
kórokozók még ilyenkor is veszélyesek lehettek. Ackley
mindezt egy lapról olvasta fel, és Poe pont annyira nem
figyelt rá, mint egy repülőút elején az utaskísérő
biztonsági demonstrációjára.
Poe az órájára pillantott. Hivatalosan már reggel volt,
5.18 elmúlt. Lehunyta a szemét, és próbált lenyugodni.
Próbált nem gondolni a másnapi újságok címoldalán
megjelenő szalagcímre:

SÍRGYALÁZÓ LETT A VOLT RENDŐR

Ekkor valaki odahajolt hozzá, és ráförmedt:

– Mit képzelsz, Poe? Mi a szart művelsz itt?
Flynn állt mögötte, a szeme valósággal szikrázott. Még
soha nem látta ilyen dühösnek.
Poe már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de
Flynn letorkolta:
– Hogy merészelted…?
– Figyelj, Steph…
– Poe, nem! – csattant fel Flynn. – Ne is próbálkozz!
 Poe mégis megpróbálta:
– Van Zyllel beszéltem az éjjel. Ő hatalmazott fel, és ő
riadóztatott mindenkit, hogy gyorsan meg lehessen
csinálni. Sajnálom, de már itt vagyunk.
– Átnyúltál a fejem fölött? – kérdezte halkan Flynn.
Poe vállat vont:
– Én nem így fogalmaznék.
– Akkor hogyan?
Poe-nak nem volt erre válasza, és nem is akart üres
frázisok mögé bújni. Flynn helyében most ő is
dühöngene, csakhogy a Tüzes Hóhér nem Flynn nevét
véste egy ember mellkasába, hanem az övét.
– Ez a gyilkos engem vett célba, velem packázik,
Steph! Nem veled és nem Gamble-lel. Ismersz jól, tudod,
hogy Van Zyl miért akart pont engem ráállítani az
ügyre: mert mindig a bizonyíték után megyek. És az
most idehozott.
– Menj a francba, Poe! – morogta Flynn. – Ez nem
méltó hozzád! A dolgokat lehet helyesen intézni, de
lehet helytelenül is, és ez itt most abszolút helytelen!
Szerinted hogy fog Gamble főfelügyelő reagálni, ha
megtudja, hogy a Kriminalisztikai Intézet exhumáltatott
egy hullát az ő nyomozása kapcsán, de erről őt nem
értesítették? El fog durranni az agya!
– Fogjál rám mindent! – felelte Poe.
– Fogjam rád… Miért, szerinted ki másra foghatnám?
Flynn-nél volt a pont. Már megint ott tartottak, ahol a
Peyton Williams-eset kapcsán: hogy amikor Poe-nak
igaza van, akkor sincs igaza. Odaadta Flynn-nek a faxon
jött exhumálási parancsot.
– És Van Zylben föl sem merült, hogy ezzel kihagy
engem a saját nyomozásomból?
Flynn mostanra kissé lenyugodott. Talán belátta, hogy
mindenképpen exhumálni fogják a testet, akár akarja,
akár nem. És szakmai kíváncsisága felülírta a
sértődöttségét.
– Steph, én komolyan azt hiszem, hogy Van Zyl erre
nem is gondolt. Szerintem feltételezte, hogy a te
utasításaidat követem.
Poe mindent hitt, csak ezt nem. Van Zylt intelligens és
gyakorlatias embernek ismerte, s ha nem említette meg
Flynnt, az azért volt, mert nem akarta megemlíteni. Van
Zyl nem akarta Poe-t hazugságra kényszeríteni. Biztosan
rájött, hogy Poe a saját szakállára szervezkedik, és
alighanem már annak is örült, hogy Poe nem állt neki
minden szó nélkül kihantolni a sírt. Azonban nem fogja
aláásni a rangsort Poe kedvéért, úgyhogy lesznek még
ennek következményei. Ha a holttest visszakerül a
földbe, Van Zylnek muszáj lesz Flynn oldalára állnia.
– Van Zyl telefonált neked? – kérdezte Poe.
Flynn bólintott.
– Azt mondta, hogy az exhumálási parancs, amit
kértem, a recepción vár. Képzelheted, hogy
meglepődtem.
 Poe ezt nagyon jól el tudta képzelni. Elnyomott egy
mosolyt. Még nem jött el a kibékülés ideje, Flynn-nek
most még egy ideig haragudnia kell rá.
– Nézd, Poe, ha ennek az egésznek vége lesz, simán
lehet, hogy visszakerülsz a régi beosztásodba. És ha igen,
akkor jó, boldogan leszek megint a beosztottad. De amíg
erre sor kerül, az ég szerelmére, volnál szíves
respektálni engem, ahogy én tettem veled?
Szóval Flynn igazából ezt hiszi róla. Hogy azért nyúlt
át a feje fölött, mert nem tiszteli? Hogy nehezére esik a
korábbi beosztottjának engedelmeskedni? Poe remélte,
hogy nem ezt hiszi, mert ez nem is lehetett volna
messzebb az igazságtól. Flynn pocsék volt őrmesternek,
de már látszott, hogy príma főfelügyelő lesz belőle. Poe
kinézte Flynnből, hogy élete legjobb főnöke lesz. Aki
viszont most joggal dühös rá.
Ezt mind el is mondta Flynn-nek, és örült, amikor
látta, hogy elpirul.
– Szóval ez az én saram, Steph. Amikor Gamble rájön,
jelentkezni fogok nála. És mondd neki bátran, hogy
ebből kihagytalak.
– Baszd meg, Poe… – sóhajtott Flynn. – Most már
együtt ülünk ebben a szarban. – Órájára nézve így szólt:
– Na gyerünk, idő van!

A talaj puha volt, nedves, és a sírásók mintha minden

erőfeszítés nélkül ástak volna. Gyors, takarékos
mozdulatokkal hányták ki a földet. Tíz perc ásás után a
sírásók ledobták az ásókat, az egyikük beugrott a
gödörbe, ahonnan már kézzel kotorta ki a maradék
földet. Pár perc múlva látszott a koporsó fája. A kötelek,
amelyekkel a temetéskor leengedték a gödörbe a
koporsót, nedvesek voltak és földesek, de még épek
(hiszen nem régóta voltak a földben), és a kötélvégeket a
sírásó felnyújtotta a kollégáinak.
– Ki fogjuk emelni, és egyenesen a „kagylóba”
helyezzük, Poe őrmester – mondta Ackley. – Akkor
leveheti a födelet, és megvizsgálhatja a koporsó
tartalmát. Amikor pedig végzett, egy kissé kiszélesítjük a
sírgödröt, és visszatemetjük.
A sírásó, aki lepucolta a koporsóról a földet, most
elkapta az egyik kollégája kezét, hogy kimásszon a
sírból. Közben valamelyik kötél a lábára tekeredett,
megcsúszott, és visszaesett a koporsó széléhez.
A födél megmozdult.
Ez különös volt. A koporsókra a födelet nem csak
simán ráteszik, mint egy Pringles chipsesdobozra a
tetejét. Be szokták szögezni, nem?
– A födél. Billeg – jegyezte meg Poe.
Mindenki bekukkantott a sírba. És megcsapta az
orrukat a bomlás émelyítő, édeskés bűze.
– Mi ez? – fintorgott undorodva Flynn, azzal a
zsebéből előkapta a zsebkendőt, és a szája meg az orra
elé tartotta.
Ez a bűz nem stimmelt.
– Nos, én nem tudom, de ez nem olyan hullától
származik, amelyik jó harminc évet töltött a sóban –
jegyezte meg Poe. – Mert ez túl… organikus bűz.
A gödörben lévő férfi lenyúlt, hogy levegye a
koporsófödelet.
– Megálljon! – kiáltott rá Poe. Lenyúlt, megfogta a
sírásó kezét, és kihúzta onnan. Rájuk nézett. – Vegyék az
ásóikat, és tegyék le a védőruhát! – A közegészségügyi
felügyelőhöz fordult: – Maga is, Freya! Ez innentől már
nem exhumálási helyszín, hanem egy bűntény helyszíne.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A koporsóban nem annak az azonosítatlan férfinak a

kiszáradt holtteste feküdt, akire számítottak, hanem a
Tüzes Hóhér újabb áldozata. Ugyanolyan súlyosan
megégett, mint az a holttest, amit Poe a Cockermouth
melletti kőkörben látott, de míg annak a tetemnek
undorító, de friss szaga volt, addig ennek itt oszlásról
árulkodott a bűze.
– Ez az ötödik – mondta Poe. – Vagy amelyiket
ötödiknek találtunk meg.
Flynn tekintetét fogva tartotta a sírban fekvő,
megfeketedett hulla.
– Most már elhiszed, ha azt mondom, van köze az
ügyhöz?
– Mi folyik itt, Poe? És hol a fenében van a tollundi
férfi?
Erre Poe sem tudott felelni.
De Flynn kérdése fején találta a szöget: az ugyanis,
hogy az új áldozatot itt találták meg, véletlen volt, és az ő
szempontjukból viszonylag érdektelen. Ez Gamble-re
tartozott, az ő nyomozása volt. Poe-nak kétsége sem volt
afelől, hogy a Tüzes Hóhér nem pusztán fityiszt mutatott
nekik a holttestek kicserélésével, hanem el akarta
kerülni, hogy Poe rájöjjön, ki is a tollundi férfi.
Akkor meg mi a nyavalyáért vezette őt ide…?
Hacsak… hacsak nem arra számított, hogy Poe-nak
hosszú időre lesz szüksége, míg hozzáfér a koporsóhoz.
Poe egyenesen Van Zylhez fordult a szokásos
bürokratikus út helyett, és ezzel elérte, hogy nem
heteket kellett várnia az exhumálási parancsra, csak
órákat. Talán nem várt előnyt jelenthet most nekik az,
hogy ő megkerülte Flynnt.
És ezzel Poe egy lépéssel közelebb juthat az
igazsághoz. Már csak meg kellett találnia a módját.

Egy órán belül megérkezett a temetőbe a cumbriai

nyomozók csapata. Elöl jött Gamble és Reid, teljes
menetfelszerelésben. Mögöttük a törvényszéki orvos és
a helyszínelők. A sír fölé gyorsan sátrat húztak.
Amikor Gamble rájött, hogy mi történt itt, először
teljesen vörös lett a feje a dühtől. De Flynn odaállt elé.
Megmutatta neki az exhumálási parancsot. Gamble ettől
sem lett jobb kedvű. Kikapta Flynn kezéből, és
odacsörtetett Poe-hoz.
– Mi a fasz ez?
Poe most nézte meg a parancs első oldalát. Két
aláírást látott rajta: az igazságügyi minisztérium vezető
halottkémének, valamint az önkormányzati
temetőfelügyelet igazgatójának szignóját. Az exhumálás
indokaként ez szerepelt:
„Sürgősen szükséges a koporsó tartalmának
megvizsgálása.”
Még mást is írtak, de a lényeg az volt, hogy a
Kriminalisztikai Intézetnek oka van feltételezni, hogy a
koporsó lényegi információt tartalmazhat, amely
segíthet egy sorozatgyilkos elfogásában. Aláírás:
„Edward van Zyl titkosszolgálati igazgató”.
– Ez egy exhumálási parancs, uram.
– Ezt én is pontosan tudom, Poe! – horkantott Gamble.
– De miért nincs rajta Flynn főfelügyelő neve? Miért a
maga neve szerepel a „kérelmező” rubrikában?
Flynn most odajött.
– Talán én meg tudom magyarázni. Azt már
említettem, Ian, hogy tegnap Poe képeslapot kapott, és
amiatt gondoltuk úgy, hogy ebben a sírban fontos
bizonyíték lehet. Próbáltam telefonálni, de nem volt
térerő. De tudtam, hogy maga is azt akarná, hogy minél
előbb járjunk ennek a végére, ezért a saját főnökömet
kerestem meg gyorsított engedélyért.
Gamble tisztában volt vele, hogy Flynn hazudik, és
látta, hogy kicselezték.
– Micsoda bagázs… – Keményen így szólt: – Délre
teljes jelentést kérek magától, Flynn főfelügyelő. – Poe
felé fordult: – Őt pedig távolítsák el a nyomozásom
környékéről!
Miután eltávolodott, Flynn odaszólt Poe-nak:
 – Sajnálom, Poe!
– Te miről beszélsz? – kiáltott fel Poe. – Gamble nem a
főnököm!
– Az igazgató rendelkezése. Most beszéltem Van Zyllel.
Te megkerültél engem, és megkerülted Gamble-t is. Van
Zyl nem rúghatja össze a port a cumbriaiakkal, szóval
most nem ragaszkodhat ahhoz, hogy téged továbbra is
megtűrjenek itt.
Poe telefonja csengett. Van Zyl igazgató jelentkezett.
Ha Poe arra számított, hogy most valami álszent
kioktatást fog kapni arról, hogy mi is a szervezeti
felépítés értelme, hát nagyon tévedett.
– Tegnap beszéltem a HR-rel, Poe őrmester – kezdte
Van Zyl. – Azt mondták, hogy mivel maga nem vette fel a
kapcsolatot senkivel a felfüggesztése alatt – illetve, és ez
lényegesebb, senki nem vette fel a kapcsolatot magával
–, magának egy évre szóló, ki nem vett szabadsága gyűlt
össze. Ha akarja, ezt pénzen is megválthatjuk, de ha
netán így szóban szabadságot kérne tőlem, én azt
kedvezően bírálnám el.
Poe csak ennyit bírt kinyögni:
– Ööö… mi?
– Akar most kivenni szabadságot? – kérdezte Van Zyl.
– Mert vagy ez lesz, vagy még ma visszajön Hampshire-
be.
– Ööö… akkor… igen.
– Jó, ezt megbeszéltük. Azonnali hatállyal egy hónap
szabadságra megy.
– De miért, uram? – kérdezte Poe.
Van Zyl válasz helyett letette.
Poe bután meredt a telefonra a kezében. Flynn
odasündörgött. Nyomában Gamble.
– Ez miért van még mindig itt? – harsogta Gamble.
– Poe őrmester megbízatását megerősítették, uram –
felelte Flynn. – De ahogy hallom, most szabadságot vesz
ki. Így van, Poe?
Poe bólintott. Gamble elégedett horkantással
odébbállt. Flynn meg az igazgató olyan furfangos
megoldást eszeltek ki, amitől Gamble-nek nem kellett
pocsékul éreznie magát, Poe mégis Cumbriában
maradhatott. Azt akarták, hogy Poe továbbra is az ügyön
dolgozzon – de mostantól nem hivatalosan fogja csinálni.
Jobbat el sem tudott képzelni.
Már tudta is, mi a teendője. Elővette a telefonját. Noha
még mindig nagyon korán volt, a hívott fél azonnal
felvette. A hangja egy csöppet sem tűnt álmosnak.
– Mit szólna egy kis valódi terepmunkához, Tilly?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Miután Poe beadta Edgart a szomszédhoz, a hotelhoz

ment Bradshaw-ért. Le sem állította a motort. Bradshaw
– aki kezdte felvenni a ritmust – felfogta, hogy Poe éjjel
is dolgozott, ezért készített neki tojásos szendvicseket, és
hozott egy jó adag kávét. Poe megette a zsömléket, majd
gyorsan megitta a kávét is.
Az M6-oson alig félórás volt az út. Reggel nyolckor
már Stanwixben voltak. Poe leparkolt, és már mentek is
fel a ház kapujához. Poe odamutatott a Sharples neve
mellett álló kiírásra, amit a múltkor is észrevett: BPhil.
– Maga tudja, ez mit jelent, Tilly? – kérdezte a lánytól.
– Hogy filozófiát végzett az egyetemen: Bachelor of
Philosophy.
Poe csak a fejét rázta erre:
– Ez azt jelenti, hogy egy pöcs.
Megnyomta a kapucsengőt, és el sem engedte, amíg
egy álomittas hang bele nem szólt:
– Igen?
Poe elmondta Sharplesnak, hogy ki keresi, majd nem
vett tudomást a tiltakozásról, miszerint lábbal tiporják a
jogait, és végül bemehettek. Sharples a lakás előtt várta
őket. Vagy eleve sortban aludt, vagy már felöltözött,
mire ők felértek a lépcsőn.
Poe nem látta értelmét, hogy udvariaskodjon. Addig
nem fog innen elmenni, míg Sharples el nem mond neki
mindent.
– Az az információ, amit maga elhallgat előlünk, részét
képezi egy gyilkossági ügynek.
– De én nem hallgatok el…
– Fogja be! – szólt rá Poe. – Tizenöt éve végzem ezt a
munkát, és még nem láttam magánál rosszabb
hazudozót.
– Kikérem magamnak!
– Csak tessék.
Poe nem tudta eldönteni, hogy Sharples mitől hökkent
így meg: attól, hogy kemény hangnemben szóltak hozzá,
vagy attól a ténytől, hogy valaki nem hisz neki.
– Felőlem játszhatja a sértődöttet, ahogy akarja,
Frankie, de én azért jöttem, hogy letartóztassam, mert
bűnsegédként asszisztál egy elkövetőnek, valamint
akadályozza az igazságszolgáltatást. – S mielőtt Sharples
ez ellen is tiltakozhatott volna, hozzátette: – A nyomozás
jelen állása szerint maga az egyetlen, az üggyel
kapcsolatba hozható személy, akiről tudjuk, hogy nem
mond igazat, ezért hivatalból közlöm magával, hogy
jelenleg gyanúsítottnak tekintjük öt rendbeli gyilkosság
elkövetésében. A legkevesebb, hogy tettestársként
fogják elítélni.
Blöff volt, persze, de Poe arra számított, hogy ő többet
tud az igazságszolgáltatásról, mint Sharples.
– Na öltözzön, velem jön.
Sharples most már egész testében reszketett.
Poe körülnézett. A pasas előző este a könyvén
dolgozott. Vagy legalábbis ezt a látszatot akarta kelteni.
Laptopja mellett szép rendesen összerakva egy stósz
teleírt lap, a kézirata. Poe azt is észrevette, hogy pont
oda volt készítve, ahol mindenki jól láthatja. Mintegy
hetven oldal. Poe fölvette a címlapot:
A filozófia növekvő fontossága egy szűkülő világban.
– Milyen remek számítógép, Mr. Sharples! – jegyezte
meg Bradshaw, látván az Apple laptopot. –
Csúcskategóriás.
Amíg ők a számítógépekről beszélgettek, Poe felmérte
a puccos városrész puccos lakásának puccos
belsőépítészeti megoldásait. Már előző alkalommal is
kedve lett volna megkérdezni Sharplestól, hogy egy
kiadatlan filozófus-író hogy engedhet meg ilyen lakást
magának.
– Miből fizette ki ezt, Mr. Sharples?
A férfi lesütötte a szemét.
– Mr. Sharples, én néhány órán belül ide tudok hívni
egy törvényszéki könyvvizsgálót. Ő mindent fel fog itt
mérni, de konkrétan, az utolsó szöget is. Jobban jár, ha
nekem most elárulja.
Sharples motyogott erre valamit, de túl halkan. Poe
nem értette. Bradshaw viszont igen:
 – Azt mondja, hogy elvett valamit a holttestről.
Poe bólintott:
– Mi volt az?
– Egy óra – nyögte ki Sharples.
Poe nem volt egy divatguru, de még ő is tudta, hogy
léteznek hihetetlenül sok pénzt érő órák.
– Gyártmány, modell?
– Egy 1962-es Breitling 765. A szíja alighanem akkor
szakadhatott el, amikor véletlenül Derekre esett a
holttest. Én nem is gondolkodtam akkor, csak zsebre
raktam. Hogy ne kallódjon el.
– Hogy ne kallódjon el.
– Igen.
– Aztán mi történt, megfeledkezett róla?
– Igen. Amikor később előkerült, már attól féltem, a
rendőrség azt hiheti, hogy elloptam.
– Még ilyet… – mondta Poe. – Na és most hol van?
Sharples nem válaszolt. Poe biztosra vette, hogy
eladta. A pasas egyre csak bámulta a padlót.
– Azt kérdeztem…
– Már nincs meg!
– Kérem az óra sorozatszámát, és fotót is róla –
mondta Poe.
Bradshaw-hoz fordult, mint rendesen, ha arra volt
szüksége, hogy valamit ellenőrizzenek az interneten.
Bradshaw máris nyomogatta a telefonját.
– Mennyit ér? – kérdezte Poe.
 – Egy 1962-es Breitling körülbelül tízezer fontba kerül
– felelte a lány.
Szemlátomást élvezte élete első terepmunkáját. Poe-
nak idővel majd fel kell a lányt világosítania arról, hogy
ők most nem hivatalosan ténykednek. Hadd döntse el
Tilly, hogy akarja-e ezt tovább folytatni vagy nem. De ez
még korai volna.
Poe Sharpleshoz fordult, és megkérdezte:
– Kinek adta el?
– Vádalkut akarok.
Poe felhorkant. De még Bradshaw is kuncogott egyet.
– Túl sok szar tévéfilmet néz, Mr. Sharples – mondta
Poe. – Ez itt nem Amerika. Nem lesz vádalku. Csak
enyhítő körülményekről lehet szó, ha megtalálom azt a
kurva órát. De most mondja meg, hogy kinek adta el!
– Fogalmam sincs – suttogta Sharples. – Egy órákra
specializálódott oldalon adtam el egy névtelen amerikai
gyűjtőnek.
– Tilly…?
– Kérem, legyen szíves arrébb menni, Mr. Sharples! –
mondta a lány. Kikerülte a pasast, és bekapcsolta a
Macet. – A jelszót, legyen szíves!
Sharples megmondta.
Amíg Bradshaw a gépen turkált, Poe megkérdezte:
– Mennyit kapott érte?
– Hát nem tízezer fontot! – felelte Sharples.
Bosszúsnak látszott, hogy rossz üzletet csinált. – Ötezer
dollárt kaptam, ami alig több háromezer fontnál. –
Idegesen figyelte Bradshaw-t: – Mit csinál?
Poe felelt:
– A legtöbb ember nem tudja, hogy hiába töröl bármit
a gépén, mindent vissza lehet hozni. Tilly most mindent
előszed, amit maga arról a Breitlingről írt. Mennyi idő
még, Tilly?
– Megtaláltam, Poe – jelentette ki a lány. – Van
nyomtatója, Mr. Sharples?
A pasas kinyitott egy szekrényt, és megnyomott egy
gombot. Zöld fény gyulladt, a nyomtató surrogni-
burrogni és csilingelni kezdett.
Bradshaw kinyomtatott néhány oldalt, és anélkül,
hogy odanézett volna, átnyújtotta Poe-nak.
Poe átnézte őket.
A vásárló pontosan tudni akarta, hogy mit vesz.
Sharples hat színes fotót küldött el, oldalanként hármat.
Az ötödik fotó mosolyt csalt Poe arcára.
Az óra hátlapja volt.
Rajta pedig remekül olvashatóan az óra egyedi
szériaszáma.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Sharplest nem vitték magukkal, de ráparancsoltak, hogy

maradjon, ahol van. Mert egyenruhások fognak érte
jönni. Ez persze talán majd így is lesz, valamikor, de nem
most, és addig biztosan nem, amíg Poe ki nem deríti, ki
volt az óra eredeti tulajdonosa.
Poe ezután mondta el Bradshaw-nak, hogy ő
hivatalosan már szabadságon van, úgyhogy Tillynek
vissza kellene mennie Shapbe – de a lány nagyon
kíváncsi volt, hogy hová fog vezetni ez az új Breitling-
szál. Poe végül beadta a derekát.
Beültek a Sainsbury’s kávézójába. Poe a hagyományos
angol reggelit választotta, Bradshaw pedig ennek a
vegetáriánus változatát.
Közben arról beszélgettek, hogyan kéne lenyomozni
az óra tulajdonosát. Bradshaw szerint Poe-nak
egyenesen a Breitling céghez kellene mennie, mert
biztosan van valami központi nyilvántartásuk, Poe-nak
azonban kételyei voltak. A cég elég nagy, és világszerte
vannak kuncsaftjai, akik közül jó néhány rettenetesen
gazdag. A Breitling nem fogja megszegni az üzleti
titoktartást, csak mert valami hülye nyomozó azt kéri.
Poe ehelyett inkább arra gondolt, hogy megkeresi a
megyében a nagy értékű órákkal kereskedőket, és rájuk
ijeszt, amíg ki nem adják neki a szükséges infót. Nem
voltak sokan, s ha a tollundi férfi Cumbriában élt, lehet,
hogy itt vásárolta valahol.
– Miért pont most ment szabadságra? – kérdezte
váratlanul Bradshaw.
– Egy kis időre van szükségem, Tilly.
– Biztosan nem énmiattam, Poe?
– Mi? Nem, dehogy! Miért kéne maga miatt?
– Mert az emberek ki szoktak akadni tőlem.
– Hát ha ez így van, akkor hülyék – közölte Poe. – Nem,
a valódi ok az, hogy tegnap Gamble főfelügyelő megkért,
hogy ne vegyek részt tovább a nyomozásában.
– Akkor Stephanie Flynn főfelügyelő ezért hívott fel
engem azzal, hogy segítenem kell magának, ha megkér
rá?
– Nem tudtam, hogy felhívta.
– Azt mondta, hogy magának ne szóljak róla.
– Akkor…?
– Az ember nem hazudhat a barátjának.
Poe elgondolkodva bólintott.
– Na gyerünk, fejezze be azt a fűrészport! Hamarosan
nyitnak az üzletek.
Amíg beszélgettek, Bradshaw kihasználta, hogy a
kávézóban ingyenes a wifi. Hogy egyszerűsítse a
keresgélést, összeszedte azokat az ékszerkereskedőket,
akik jó ideje a szakmában voltak. Készített róluk egy
listát, majd átváltott az egyik hírcsatornára. Kilenc óra
volt, és jöttek a legfrissebb híradások. Bradshaw szája
tátva maradt, ahogy a képernyőre meredt.
– Na nem, nem… ez nem lehet igaz! – kiáltott fel.
– Micsoda? – nézett fel Poe szórakozottan.
– Ezt nézze, Poe! – fordította el a lány a tabletet, hogy
mind a ketten láthassák.
Egy csomó kamera és hatalmas mikrofonok közepette
ott állt Gamble tiszta öltönyben, mint aki nem is előtte
töltött el három órát egy kendali sírkertben. A
műsorvezető ezzel vezette föl a tudósítást:
– A rendőrség tájékoztatása szerint a ma hajnalban
egy kendali sírban megtalált holttestről elképzelhető,
hogy a Tüzes Hóhérként ismert sorozatgyilkos újabb
áldozata. Most élőben kapcsolunk Cumbriába, ahol Ian
Gamble főfelügyelő egy rövid közleményt fog
elmondani.
– A cumbriai nyomozók kivételes rendőri munkáját
követően a nyomozást végző csapat kérelmezte egy
holttest exhumálását a kendali Parkside temetőben.
Okunk volt feltételezni, hogy azt a koporsót, amelyben a
Hardendale Sóraktárban előkerült, azonosítatlan
holttestnek kellett volna lennie, valaki megbolygatta. A
feltételezésnek megfelelően az eredeti holttest eltűnt a
koporsóból. A helyén egy másik, ez idáig szintén
azonosítatlan férfi holtteste volt, akiről azt hisszük, hogy
a Tüzes Hóhér áldozata.
 Gamble közleménye összeszedett volt, jól megírt,
egyetlen hazugságot sem tartalmazott – de nagyrészt
mégis kamu volt. A Kriminalisztikai Intézet nem mer
ellentmondani neki, mert ők sem szeretnék fölfedni a
repedéseket a saját rendszerükben. Amelyeknek a
meglétéről Poe gondoskodott.
– Micsoda seggfej – morogta Poe. – Na menjünk!

Noha tudta, hogy azt az órát bárhol vásárolhatták, Poe

mégis úgy gondolta, ha már Carlisle-ban vannak, először
itt nézzenek körül.
Mindössze néhány kereskedő foglalkozott drága
órákkal – mindenesetre ellenőrizniük kell majd azokat
is, akiknek csak régebben volt ez a profiljukban, de ma
már nincs. Ám még ezzel a néhány üzlettel is hamarosan
meggyűlt a bajuk.
A kereskedők többsége szívesen megengedte
Bradshaw-nak, hogy belenézzen az eladásokba, és az az
egy, amelyik ezt nem engedte, bizonyítani tudta, hogy
soha nem árult Breitling órákat, sem újat, sem
használtat.
A szériaszám, a BR-050608, sajnos egyetlen
számítógépes adatbázisban sem szerepelt. Az üzletek
zöme azonban nem vitte be a nyilvántartásait a
számítógépbe, a régi főkönyvek lapozgatása pedig lassan
ment és nehézkes volt.
 Az egyik ékszerboltos egyenesen vigyorogva csapta ki
a pultra a tíz darab szuper vastag főkönyvet. Poe fel is
nyögött ezt látva, csak Bradshaw nem rettent meg
semmitől. Az ő analitikus agya direkt örömöt talált az
ilyesmiben.
De az erőfeszítés nem hozta meg a gyümölcsét, nem
találták nyomát a Breitlingnek.
Poe és Tilly átsétáltak egy régi típusú kávézóba, amit
Poe nemrégen fedezett föl Carlisle-ban. A Coffee Genius
nevezetű hely a Saint Cuthbert Lane-en működött, a
középkori városfal közelében. Odabent magas pult,
krómozott kávégépek és rengeteg házi készítésű torta és
sütemény. Mindenki magának pörkölte a kávészemeket
– valóságos paradicsoma volt ez a kávésznoboknak. Poe
már az illatoktól teljesen megszédült: a frissen főzött
kávé kesernyés aromája, a meleg karamella és a
csokoládé édessége meg egy gondolatnyi fahéjillat…
Ahogy belépett, már csorgott is a nyála.
A kávézót az ebédidőben szokásos tömeg töltötte meg,
de azért találtak helyet az egyik ablaknál. Poe egy
hosszan készülő perui feketét rendelt, valamint a napi
szendvicset tarjával és karamellizált hagymával.
Bradshaw forró csokit kért, majd megkérdezte Poe-tól,
hogy eheti-e a napi menüt: levest és szendvicset.
– Egyen, amit akar, Tilly! Meghívtam.
Tilly boldog képpel bólintott, és megrendelte. Szeme,
akár az ágról ágra röppenő madárka, ott volt mindenen,
csak úgy itta be az új élményeket. Poe hallotta Tilly
anyjától, hogy a lány burokban élt, mielőtt a
rendőrséghez jött dolgozni, de nem is sejtette, hogy
ennyire.
Míg a megrendelt ételt-italt várták, Bradshaw
megkérdezte Poe-tól, hogy mit gondol a délelőtti
kutatásukról.
– Szerintem hiába ugrottunk bele – felelte Poe.
Már nem volt biztos benne, hogy jó irányt vettek.
– Nem így van, Poe – ellenkezett Tilly. – Csak kell még
rá idő. Ha bárhol bármi nyoma van az órának, én meg
fogom találni.
Azzal megkérdezte a wifi jelszót a baristától, és
elővette a tabletjét. Pár másodperc múlva már bele is
merült valamibe. Poe tudta, hogy innentől egy szót sem
fog kihúzni belőle, amíg a kaját meg nem hozzák.
A szendvicsek tíz perc múlva jöttek. Bradshaw
lefényképezte az ebédjét, és elküldte a mamájának a
fotót.
– Szereti tudni, hogy mit csinálok – magyarázta.
Poe már kezdett hozzászokni Bradshaw különös
szokásaihoz. Nem is szólt semmit most sem. A lány
hosszan igazgatta a szalvétát, majd beleharapott a
szendvicsébe.
– Milyen kellemes itt, Poe, igaz? Én rendszerint
egyedül ebédelek.
Poe azért is kedvelte ezt a helyet, mert a személyzet
mindig szívesen elegyedett szóba a vendégekkel. Mialatt
Bradshaw a netet bújta, Poe és a barista kitárgyalták,
milyen jó az, ha az ember szemes kávét vásárol, és maga
darálja otthon.
– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a barista.
Poe megválaszolta, de nem ment bele a részletekbe.
– Ma egy régi óra gazdája után nyomozunk.
A barista odaült hozzájuk, és Poe elmesélte a lényeget,
de elhallgatta a gyilkossági üggyel való kapcsolatot.
– Mintha egy tűt keresnének a szénakazalban, igaz? –
jegyezte meg a barista.
– Ne is mondja…!
A barista nevetett.
– És akkor még nem beszéltünk azokról az üzletekről,
amelyek mára megszűntek. Ezeket online meg sem lehet
találni.
A barista közelebb húzódott Poe-hoz.
– Van egy vendégünk, aki hetente többször is jár ide a
feleségével. Nyugdíjas, de biztos, hogy az
ékszerészszakmában dolgozott. Onnan tudom, hogy
most volt az eljegyzésem, és ő adott tippeket, hogy
melyik ékszerészhez menjek, ahol nem fognak átverni.
– Tudja a nevét?
– Charles. A feleségét pedig, azt hiszem, Jackie-nek
hívják. – Hátrafordult. – A főnök asszony bent van most,
lehet, hogy ő tudja. Megyek, megkérdezem.
Két perc múlva egy cetlivel jött vissza.
 – Charles Nolan. A főnök azt mondja, szinte minden
szerdán és szombaton bejönnek. Szerinte akkor, amikor
a Marks and Spencerben vásárolnak. Ha meghagyja a
nevét és a számát, én átadom nekik az üzenetet.
Poe megköszönte, de nem élt az ajánlattal. Nem volt
ideje várni. Elnézést kért, és kiment telefonálni.
Kylian Reid azonnal fölvette.
– Hé, hahó! Itt a sorozatgyilkosok irodája, tessék! –
mondta minden köszönés helyett.
– Haha, nagyon vicces – felelt Poe. – Fáj, hogy nem
avattalak be, mi? Láttam ma reggel, ahogy Gamble a
tévében illegette magát. Tudja, hogy tettem neki egy
szívességet.
– Mintha ez bármit is számítana! Még mindig tüzet
okád rád.
– Nekem viszont kellene még egy szívesség – közölte
Poe.
– Oké – felelte Reid. – De te nem vagy szabadságon?
Hallhatóan elbizonytalanodott egy kicsit. Ha Gamble
rájön, hogy Reid adta ki Poe-nak az információt az
exhumáláshoz, az az állásába kerülhet.
– De igen. Ez most csak egy mellékszál, amit szeretnék
felgombolyítani. Semmi olyasmi, ami nemtetszést
válthatna ki.
– Nekem ennél több infó kéne, haver.
Poe viszont nem akart ennél többet elárulni neki. Igaz,
Reid és ő barátok, de Reid nagyon jó rendőr is. Ha úgy
ítélné meg, hogy az ügyön dolgozó nyomozók csapatának
jobb esélyei vannak az előrelépésre, gondolkozás nélkül
nekik segítene az infóval, és nem Poe-nak.
– Jobb, ha ezt nem tudod, Kylian.
– Mekkora pöcs vagy! – csattant fel Reid. – Úgy értem:
annál kell többet tudnom, hogy „kellene még egy
szívesség”. Szerinted kurvára megálmodom majd, hogy
mi az, amit kérsz?
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Egy óra sem telt bele, és Reid e-mailben elküldte Poe-

nak a listát az összes C. Nolan, Charlie Nolan és Charles
Nolan nevű vállalkozóról, akik regisztrálva voltak a
cumbriai adófizetők között. Tizennégy név szerepelt a
listán. Poe odaadta Bradshaw-nak, aki megkérdezte,
milyen szempontok szerint szűkítse a keresést.
Nem volt nehéz.
Cumbriában mindössze négy Marks and Spencer üzlet
van, az autópályák mellettieket leszámítva. Poe azt
mondta Bradshaw-nak: dobja ki mindazokat, akik
Nyugat-Cumbriában vagy az Eden-völgyben laknak,
mert az ottani emberek a Workingtonban, illetve a
Penrith mellett lévő szupermarketbe járnak
bevásárolni. Ugyanilyen okból kizárhatták a megye déli
részét, azt ugyanis a kendali szupermarket szolgálja ki.
Így csak Carlisle környéke maradt, és ezzel a lista
négyre zsugorodott. Az egyik Nolan a város
központjában lakott, s őt Poe szintén kizárta, mert a
nyugdíjas ékszerészek jellemzően inkább az ezer és egy
festői kis falu egyikében élnek Cumbria-szerte, nem egy
piszkos város kellős közepén.
A második Bramptonban lakott, a másik kettő pedig
tényleg falun: Warwick Bridge-ben, illetve
Cumwhintonban. Akármelyikük lehetett a keresett
ékszerész, úgyhogy Poe azt gondolta, a legközelebb lakó
Nolant keresik fel először, aztán mennek messzebbre. A
Warwick Bridge-i C. Nolan lesz tehát az első, ebben a
kedves faluban Carlisle határában. Utána mennek majd
Cumwhintonba, s végül Bramptonba.

Már elsőre szerencsével jártak.

Az ajtót nyitó férfi igazi úriember volt. A hatvanas
évei elején járt. Kardigánja kopott, a mosolya széles. A
felesége azonnal teavizet tett fel, és ragaszkodott hozzá,
hogy teázzanak velük.
– Washington? Hát, ha nagykövetnek való név létezik,
ez az… Bizonyára érdekes története van a nevének…
– Maga erről nem is tud semmit, igaz, Poe? – kérdezte
Bradshaw, akaratlanul is Poe segítségére sietve.
Poe elmosolyodott, és tagadóan rázta a fejét:
– Így van, Tilly, tényleg nem tudok róla mesélni.
– Á! – reagált Nolan, majd megkérdezte: – Szóval,
miben segíthetek?
– Egy órát próbálunk lenyomozni – válaszolta Poe.
– Tehát nem magas diplomáciai küldetésben?
– Abszolút nem. A főnököm szívesen ecsetelné önnek,
hogy mennyire nem erősségem a diplomácia – jelentette
ki Poe, és beleharapott egy fantasztikusan finom
süteménybe.
Vázolta Nolannek, hogy mi járatban vannak.
– Gondolom, ezt az órát ellopta valaki…
– Úgy valahogy – felelte Poe.
– És a Kriminalisztikai Intézet foglalkozik lopási
ügyekkel is? – kérdezte Nolan, némi kaján csillogással a
szemében.
Poe erre nem válaszolt semmit.
– Bocsánatot kérek! Természetesen segítek, ha tudok.
Három boltom volt annak idején, és szeretem azt
gondolni, hogy a jobb üzletek közé tartoztak.
– Mi lett velük?
– Az ízületeim, sajnos… Az ékszerészek végzetes
betegsége. Egy idő után már nem tudtam kézbe fogni
semmit, ami kisebb volt, mint az egypennys. Aztán a
szemem is megromlott. Az egyik boltom helyén működik
most a Coffee Genius, azért is járunk oda. – Felsóhajtott.
– No de beszéljünk erről az óráról, amit keresnek!
Bradshaw átadta neki a fotót a Breitling
szériaszámával.
– Ez az – mondta Poe. – Kell a modell és az évszám is?
– Ha megvan – bólintott Nolan. – Bár a Breitlingeknél
egyediek a szériaszámok. Másként fogalmazva: nincs két
különféle modelljük ugyanazzal a számmal. De azért ha
tudjuk a modellt, az segítheti az emlékezetet.
Poe megkönnyebbülten lélegzett föl. Jó volt végre
olyan emberrel beszélni, aki átlátta, hogy miről van szó.
 Nolan folytatta:
– Felhívok pár embert, és meglátjuk, mire jutok. Van
még néhány kapcsolatom a szakmában.
– Nagyra értékelem a segítségét – mondta Poe.
Ráírta a nevét és a számát arra a cetlire, amin a
szériaszám is volt, és felállt, hogy megrázza Nolan kezét.
– Jelentkezni fogok, Poe őrmester – ígérte Nolan.
A felesége kísérte ki őket.
– Ez legalább elfoglalja ma délután. Mióta nyugdíjba
ment, nemigen tud mit kezdeni magával.
– Na és most? – kérdezte Bradshaw a kocsihoz
visszaérve.
– Várunk – közölte Poe.

Nem kellett sokáig várniuk. Nolan két órán belül

telefonált:
– Azt hiszem, találtam magának valamit, Poe
őrmester.
Nolan azzal kezdte, hogy felhívta mindazokat, akiknek
az övéihez hasonló ékszerüzletei voltak. Ezek többsége
nem árult ilyen drága órákat: ezzel túl sok pénzt kötött
volna le a tulaj hosszú távra olyan árura, amit talán el
sem tud adni.
– Ez a mesterség is kihalófélben van – sajnálkozott
Nolan. – Ma már számítógéppel tervezik az ékszereket.
Az eredmény hibátlan, de ha engem kérdez, az ilyen
terméknek nincsen lelke.
Poe szerette volna, ha Nolan gyorsabban a tárgyra tér,
mégsem szólt közbe, nehogy megzavarja.
– Mindenesetre az egyik barátomnak eszébe jutott egy
új és antik órákkal foglalkozó ügynök, aki anno
körbejárta a boltokat, és szórólapokat hagyott ott a
vásárlóknak. Az összes nagyobb óragyártónak ő
dolgozott. A boltok intézték az eladást némi részesedés
fejében. Ezt az ügynököt Alastair Fergusonnak hívják, és
már ő is nyugdíjas.
– És?
– És épp most beszéltem vele. El is indult ide.
Edinburghból jön, ezért néhány órát várni kell rá. Ha
Miss Bradshaw és ön visszafáradnának hozzánk, még
teázhatnánk egyet, amíg ő ideér.
– És ő tud valamit?
– Nos, a szériaszámról nem állt rendelkezésre
feljegyzése, de azt gondolja, hogy ismeri a kérdéses órát.
– Hogyhogy?
– Amikor ugyanis megemlítettem neki a Breitlinget,
azt mondta, hogy erre a telefonhívásra vár huszonhat
éve…
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Alastair Ferguson erős skót tájszólással beszélt. Apró

ember volt, aki hibátlan eleganciával, háromrészes
öltönyben jelent meg: egy olyan nemzedék képviselője,
amelyik még azt tartotta, hogy a találkozókra ki kell
öltözni. Kapott Nolantől egy pohár whiskyt, majd
elkezdte mesélni, amit tudott.
A keresett órát, amire gondol, egy olyan kereskedés
adta el, amely már nem működik.
A tulajdonost egy vásárló megkérte, hogy szerezzen
neki egy Breitlinget, és a kuncsaftnak volt rá bőven
pénze. Ferguson akkor leautózott Edinburghból a
kereskedőhöz egy kisebb páncélszekrénnyel, ami teli
volt órákkal, a szép jutalék reményében.
– Emlékszik rá, hogy ki volt a kuncsaft? – kérdezte Poe.
Ferguson bólintott:
– A carlisle-i püspök.
Percekig hallgatott mindenki. Bekúszik az ügybe a
politika, gondolta Poe.
– De nem magának vette – tette hozzá Ferguson. –
Teljesen korrekt üzletkötés volt. Az egyház csekkjével
fizetett, és ragaszkodott a szabályosan kiállított
számlához.
 – Tudja, hogy kinek a megbízásából vásárolta? –
kérdezte Poe.
Ferguson erre elővett egy újságkivágást a zsebéből. Az
eltelt idő ugyan megsárgította, de jó állapotban volt.
Poe-nak adta oda. A News & Star újságból vágták ki. Nem
a fő hírek közt volt, egyetlen kis hasáb a 8. oldalról.
Alighanem csupán az érintettek érdeklődésére
számíthatott. A tetején ott szerepelt a dátum: huszonhat
évvel ezelőtt jelent meg.
Poe elolvasta, majd lefotózta a mobiljával. Átadta
Bradshaw-nak. A lány pötyögött valamit a tabletjén,
majd beszkennelte. Poe egy pillantást vetett az így nyert
képre: príma, éles volt.

A Rose Castle-beli ünnepségen a carlisle-i püspök egy

karórát ajándékoz Quentin Carmichaelnek,
Derwentshire esperesének, elismerésül a lelkipásztor
kimagasló jótékonysági tevékenységéért.

Quentin Carmichael azzal szerzett nevet magának, hogy

a Keswick mellett elterülő Derwentwater tavon
jótékonysági hajókázásokat szervezett. Negyvenöt éves
volt akkor, és szép egyházi karrier várt rá.
Poe ránézett Bradshaw-ra, hogy vajon a lány is
kiszúrta-e a lelkész életkorának fontosságát. Nyilván
igen, mert Bradshaw már várta a pillantását. Huszonhat
évvel ezelőtt Quentin Carmichael negyvenöt éves volt.
Épp az a korcsoport, amit a Tüzes Hóhér célba vett.
Poe gyanúja kezdett beigazolódni.
Ha Carmichael érintett ebben a bűnügyben, akkor
Poe-nak igaza lesz: a Tüzes Hóhér nem találomra
választja ki az áldozatait. Adott célpontjai vannak. Már
csak ki kell találni, miért pont ezeket az embereket veszi
célba, és akkor Poe közelebb kerül a gyilkoshoz.
Poe Fergusonhoz fordult:
– Amikor előzőleg Charlesszal beszélgettem, ő azt
mondta, hogy maga erre a telefonhívásra vár huszonhat
éve.
Ferguson bólintott, és elővett egy újabb újságkivágást
a zsebéből. Poe elolvasta azt is.
Ez is Carmichaelről szólt. A hangvétel azonban már
nem volt olyan hízelgő.

Megszökött az országból a botrányba keveredett

egyházi tisztségviselő, Quentin Carmichael. Gyanít​-
ható, hogy sikkasztási ügyben érintett.

A cikk csupa szokásos újságírói fordulattal élt:

„állítólag”, „hiteles források szerint”, de a pap elleni vád
lényege kiderült belőle: Carmichael azért menekült el
az országból, mert sikkasztásért bíróság elé akarták
állítani. Az igazságszolgáltatás előli elmenekülésének –
kissé gyenge – bizonyítéka az volt, hogy eltűnt az
útlevele és a csekkfüzete is. Más érdekeset nem
tartalmazott a cikk, és Poe megjegyezte magának, hogy
meg kellene szereznie az erről szóló rendőrségi aktát.
– Tehát ön azért várta a rendőrség felbukkanását,
mert Mr. Carmichaelt sikkasztással vádolták? – kérdezte
Poe.
– Nem egészen. Azért tartottam meg ezeket az
újságcikkeket, mert azt éreztem, hogy valami nincs
rendben vele. Miután megkapta az órát, nemsokára
találkozni akart velem. Az ilyesmi elő szokott fordulni,
mert a megajándékozott vagy köszönetet akar nekem
mondani, vagy, ami még jobb, egy gyűjtő, aki szeretné a
gyűjteményét gyarapítani.
– De Carmichael nem emiatt kereste önt?
– Nem, uram. Őt kizárólag az érdekelte, hogy
mennyibe került az óra. És meglehetősen bosszús lett,
amiért ezt én nem árulhattam el neki. Azt is felajánlotta,
hogy visszavehetem tőle annak kétharmadáért, amit a
püspök fizetett érte. Az ajánlatát el kellett utasítanom,
mivel az órák, amelyeknek az eladásában segédkeztem,
nem voltak a tulajdonomban. Azt mondtam neki, hogy
szívesen leszek a közvetítője, erre dühösen otthagyott.
– Akkor a sikkasztási vádat ön is abszolút jogosnak
gondolta?
– Ó, igen. Az az ember csak azt nézte, hogy járhat jól.
Bejött tehát az anyagi érdekeltség is az ügybe. Most
Poe-nak ezt a szálat kell finoman húzogatnia, hogy
kiderüljön valami.
 – Megbocsátanak egy pillanatra? – kérdezte, és a nagy
méretű nappali egy távolabbi sarkába ment. Reidet
hívta. Elmesélte neki, hogy mit találtak. – Mindent
tudnom kellene a nyomozásról Carmichael sikkasztási
ügyében. Huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt történt –
suttogta Poe a telefonba.
Nem szerette volna, ha Nolan és Ferguson rájön, hogy
jelenleg nincs felhatalmazása lekérdezni az információt
a hivatalos csatornákon.
– Egyházi ember? Te, nincs még elég bajod?
– Kérlek, Kylian!
– Elég nehéz lesz megszerezni az infót anélkül, hogy
valaki fel ne kapná a fejét, Poe. Te is tudod, hogy az
összes rákeresésnek nyoma marad a rendszerben.
– Hát mondd el Gamble-nek! Én is fel akarom Flynnt
hívni.
– Tényleg?
– Persze – hazudta Poe.
– Akkor majd visszaszólok – azzal Reid letette.
Poe visszaült a társasághoz, és megitta a teáját. Még
feltett néhány kérdést Fergusonnak, de látszott, hogy az
egykori óraügynök már mindent elmondott, amit tudott.
Megköszönték Mrs. Nolannek a vendéglátást, majd
elbúcsúztak.
A kocsi felé tartva Poe felhívta Flynnt, és
megkönnyebbült, amikor a hangpostája jelentkezett.
Gyorsan összefoglalta neki a fejleményeket, aztán
kikapcsolta a telefonját. Ezt most a maga szája íze
szerint fogja intézni, és nincs szüksége rá, hogy közben
megzavarják.
Még ki sem értek Warwick Bridge-ből, amikor
megszólalt Bradshaw telefonja. Halkan beleszólt, majd a
homlokát ráncolva azt mondta:
– Magát keresik, Poe.
Poe lehúzódott egy buszmegállóba, és elvette a lánytól
a telefont.
– Tessék, itt Poe.
– Gamble főfelügyelő vagyok, Poe. Már megint miben
mesterkedik? Hát nem szabadságolták?
Néha az a legcélravezetőbb, ha az ember mindent
letagad. Most éppen ez az eset állt fenn.
– Nem tudom, miről beszél, uram.
Gamble zsörtölődve folytatta:
– Reid szerint maga rájött, ki ez a tollundi férfi.
– Quentin Carmichael, uram. Nagyjából huszonöt
évvel ezelőtt tűnt el.
– És úgy gondolja, hogy köze van a Tüzes Hóhérhoz?
– Igen, uram.
– Mi köze van hozzá?
Poe-nak erről még fogalma sem volt, és ezt nem is
titkolta. Gamble hangja arról árulkodott, hogy
elégedetlen a csekély eredmény miatt.
– És hogy jött rá a személyazonosságára? – kérdezte
Gamble.
 – Flynn-nak elküldtem a részletes jelentésemet, uram.
Azt gondolom, hogy a legjobb, ha tőle kapja meg a
részleteket.
Gamble vagy nem vette észre, hogy lerázták, vagy
nem érdekelte.
– Egész világosan akarok fogalmazni, hogy megértse:
nem mehet egyetlen egyházi ember közelébe sem!
Világos, Poe? A nyomozócsapatom el fog indulni a
megfelelő csatornákon, és ha szükséges, ők majd
beszélnek, akivel kell.
Poe nem reagált.
– Hallja, Poe? Nagy ívben kerülje el az egyházat!
– Sajnálom, uram, nem jól hallom, szakadozik a vonal.
Poe megnyomta a „Hívás vége” gombot, és visszaadta
Bradshaw-nak a mobilját. A lány nézegette, próbálta
megbabrálni.
– Nincs vele semmi baj, Tilly. Csak be akartam fejezni
a beszélgetést. Néha könnyebb úgy, ha ezt mondja az
ember.
– Á! – nyugtázta Tilly. – Miért, mit mondott, Poe?
– Semmit.
– És most hogyan tovább?
Poe gondterhelten ráncolta a homlokát. Mindig is azt
vallotta: ha valaki mindenáron el akarja érni, hogy ne
csinálj valamit, akkor biztosan jó úton jársz, de… de nem
akarta magával rántani Bradshaw-t is. Mert noha a lány
elég félszeg, azért szép karrier állhat előtte. Közölte
vele, hogy innentől egyedül fogja tovább csinálni.
Ám a lány hallani sem akart erről.
Poe próbált rájönni, hogy vajon tényleg ennyire akar
segíteni? Vagy valami frissen meglelt, rosszul
értelmezett lojalitásból követi őt vakon? Akárhogy is
van, csak eltökéltséget látott a lányon. Nagyot sóhajtott,
majd arra gondolt: miért is ne? Hisz ő most szabadságon
van, és mi kivetnivaló volna abban, hogy új barátját
elviszi magával a Lake District látványosságaihoz? S ha
közben véletlenül Keswickbe vetődnének el, a carlisle-i
püspöki rezidenciához, hát azzal sem lehet semmi baj…
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A carlisle-i püspökök rezidenciája 1230-tól 2009-ig a

Dalston falu mellett álló Rose Castle volt. A hatalmas
területen fekvő épület az egyház birtokában lévő
ingatlanok egyik gyöngyszeme volt. A legutolsó püspök
azonban úgy határozott, hogy kiköltözik onnan, mert
tarthatatlannak érezte, hogy ilyen fényűző
környezetben lakjon, miközben mások, köztük a saját
egyházközségének lelkészei, szegénységben élnek.
Mindez szerepelt az újságok címlapján, Poe is olvasott
róla. Bradshaw gyorsan rákeresett az interneten a
püspök új címére. Keswickbe költözött, a Bishop’s House-
ba. Poe nem ismerte az épületet, de az utcát igen.
Húsz perce autóztak, amikor Bradshaw telefonja
megint megszólalt. Ezúttal Flynn volt, hogy
figyelmeztesse őket, nehogy megkörnyékezzék az
egyházat.
– Mondja meg neki, hogy vezetek, és nincs szabad
kezem – súgta Poe, amikor Flynn beszélni akart vele. –
Majd felhívom valahonnan, ha lesz térerő, de most épp a
nemzeti parkba tartunk befelé, fagyizni, és ott a hegyek
miatt elég rossz a lefedettség.
Poe hallotta, ahogy Flynn káromkodik a telefonban.
Hát ezen most nem lehet segíteni. Különben meg nem
kéne hívogatnia, elvégre Poe szabadságon van.
Volt azért egy gondja, mert Bradshaw változatlanul
vele tartott. Az egy dolog, hogy Poe nem bír megülni a
fenekén, őt nem is érdekelték az elkerülhetetlen
következmények, de amikor a nagykutyák egymásnak
esnek, mindig a kicsik járnak pórul. Ezt meg is mondta
Bradshaw-nak azzal, hogy kiteszi valahol, ahonnan
hazautazhat.
Ám ő nemet mondott, karba fonta a kezét, és addig
tudomást sem vett Poe-ról, amíg nem visszakozott. Poe
megpróbálta ecsetelni a lánynak a várható
következményeket, de ő hajthatatlan maradt.
Hát jó.
Igaz, Bradshaw nem az a gyakorlatias típus, aki a jég
hátán is megél, de mégiscsak felnőtt, akinek joga van
hozzá, hogy meghozza a maga rossz döntéseit. És bár
furcsa volt, de el kellett ismerni, hogy jól tudtak együtt
dolgozni.
Tilly telefonja megszólalt.
– Megint Stephanie Flynn főfelügyelő az – szólt a lány
a kijelzőre pillantva.
– Vegye fel! Maga ne keresse a bajt!
Tilly lenémította a telefont, és zsebre tette:
– Nincs térerő.
Poe megdöbbenve látta, hogy milyen hatással van
Tillyre. Ebből mi lesz?
A jelenlegi püspök valóban szerényebb helyre költözött
Rose Castle-ből, de azért nem egy nyomortelepre. A
Bishop’s House a tóvidékre jellemző épület volt, de
nagyon is impozáns. Egyholdnyi kert övezte. Poe nem
látott behajtót, ezért elindult parkolóhelyet vadászni az
utcán.
Végül szerencsésen beállt egy épp megüresedett
helyre a nem túl messze eső Blencathra Streeten.
Visszasétáltak Bradshaw-val a kavicsos gyalogúton, és
bementek a Bishop’s House-hoz. Poe becsengetett.
Fogalma sem volt, hogy van-e egyáltalán itthon valaki.
Egy perc várakozás után úgy gondolta, talán több
szerencséje lesz a méretes kopogtatóval. Megemelte és
ráejtette a fémlapra, ami hatalmasat döndült.
Poe és Bradshaw összenéztek: akár a holtakat is
felébreszthette volna ez a hang. Néhány másodperc
múlva a nagy kapu ki is nyílt.
Pocakos férfi lesett ki rájuk. A hatvanas éveiben járó
ember kardigánban volt, nyakában egy bőrszíjon
olvasószemüveg lógott. Kíváncsi mosollyal fogadta őket.
Bradshaw idefelé jövet talált egy nem túl régi fotót a
püspökről, úgyhogy Poe tudta, hogy maga a főtiszteletű
Nicholas Oldwater püspök áll előttük.
– Maga bizonyára Poe őrmester – üdvözölte a püspök.
– Szóltak, hogy esetleg meg fog látogatni. – A homlokát
ráncolta: – De azt mondták, hogy egyedül jön.
Mielőtt Poe leállíthatta volna Bradshaw-t, a lány
előrelépett és pukedlizett egyet:
– Matilda Bradshaw vagyok, szentatyám.
Poe pislogott, de Oldwater nevetett, és így szólt:
– Szólítson nyugodtan Nicholasnak, Matilda. Na,
jöjjenek be! Nem tudom, mi járatban vannak, de
izgalmasnak ígérkezik: nekem még soha nem volt közeli
kapcsolatom a rendőrséggel. Ma azonban a helyi
rendőrkapitány már kétszer hívott, és egy negyedórával
ezelőtt valami Stephanie Finn nevű hölgy is telefonált a
Kriminalisztikai Intézettől.
– Stephanie Flynn főfelügyelő, Nicholas. Ő vezeti a
súlyos bűnügyeket elemző és értékelő részleget –
magyarázta Bradshaw. – És az ügyosztály része a
Kriminalisztikai Intézetnek, ugye, Poe?
Poe bólintott.
– Így van, Tilly.
– Mindenesetre nagyon győzködtek, hogy ne mondjak
maguknak semmit – árulta el Oldwater. – Miről van
tehát szó?
Átvezette őket két szobán és egy hosszú előszobán,
mielőtt a dolgozószobájába értek. Égett az olvasólámpa,
és több könyv hevert nyitva az asztalon.
A püspök visszaült a könyvekhez, és odaintett a
szobában körben álló székekre.
– A feleségem ma Londonba ment, a házvezetőnő
pedig szabadnapos. De ha szomjasak, egy kávét én is el
tudok készíteni.
 Poe amúgy nem kért volna, de most szerette volna, ha
ilyen informális marad a beszélgetés.
– Én kérek egy kávét, ha lehet. Maga, Tilly?
– Van esetleg valamilyen gyümölcsteája, uram?
– A feleségem néha iszik egy kis édesgyökérteát, az
megfelel?
Bradshaw rázta a fejét:
– Nem, köszönöm, az édesgyökértől hasmenésem lesz.
A püspök elmosolyodott.
– Valóban serkenti az emésztést, ifjú hölgy. De persze
az én koromban már nem egészen így működnek a
dolgok.
– Pontosan, Nicholas. Az idősebb korosztály körében
elég gyakori panasz a szorulás.
Poe Tillyre meredt, mert nem hitt a fülének.
– Mi az? – kérdezte Bradshaw, amikor meglátta az
arckifejezését. – Tényleg ez a helyzet. A szépkorú
lakosság harminc százalékának hetente nem egészen
három alkalommal van széklete.
Poe fogta a fejét. A püspökhöz fordult, és ezt mondta:
– Tudja, Nicholas, Tilly nem szokta magában tartani,
amit gondol.
Szerencsére Oldwater igen mókásnak találta a dolgot,
és nagyot nevetett rajta.
– Szenzációs! Hozhatok akkor önnek egy pohár vizet,
hölgyem?
Tilly így felelt:
 – Igen, legyen szíves, Nicholas!
A püspök elment az italokért. Poe hallotta, ahogy még
a folyosón is nevetgélt magában. Poe Tillyre nézett, a
hüvelykujját felfelé tartva megdicsérte, és bólogatott
neki, hogy csak így tovább.
– Jól csinálja!
– Mit, Poe?
– Nem érdekes.
Öt perc múlva már jött is vissza a püspök. Kezében
megpakolt tálcán a kávé, a víz és egy tányér keksz. Poe
elvett egyet, és élvezettel kóstolt bele a remek kávéba.
Közben körülnézett. Ritkaságoknak látszó könyvek és
kéziratok hevertek mindenfelé.
Oldwater látta, hogy Poe a könyveket nézi.
– Hamarosan beszédet tartok a parlament
felsőházában arról, hogy a menekültválságban milyen
szerepet kell vállalnia az egyháznak. Azzal
foglalatoskodtam éppen, hogy precedenseket próbáljak
előásni. Meglátjuk, sikerül-e annyira rápirítanom a
kormányra, hogy hajlandóak legyenek azt tenni, ami
nem népszerű, de helyes, ahelyett, hogy népszerű, de
rossz döntést hozzanak.
– Akkor igyekszem egészen rövidre fogni a
mondandómat – jegyezte meg Poe. – Quentin
Carmichael miatt vagyunk itt.
– Miért, találtak valamit róla?
Ezt nem védekezésből kérdezte, és Poe tisztában volt
vele, hogy nem is volna jó taktika védekezésbe
kényszeríteni. Ha sikerül jól forgatni a szót, a püspökből
kiváló szövetséges lehet. Eredetileg azt tervezte, hogy
nem fog mindent elmondani neki, de néha mégis
érdemes az embernek a megérzéseire hagyatkozni…
– Nézze, elmesélek egy történetet egy eltűnt óráról,
Nicholas. Kérem, hogy lehetőleg hallgasson végig.
Oldwater elmosolyodott:
– Úgy sejtem, az estém izgalmasabb lesz, mint
gondoltam.

Amikor Poe befejezte a történetet, Oldwater előrehajolt,

és egymáshoz támasztotta az ujjait. Föltett pár kérdést,
amelyekből kiderült Poe számára, hogy teljesen
megértett mindent, és hogy amit most hallott, az néhány
régóta megválaszolatlan kérdést is tisztázott.
– Azt ugye tudják, hogy Carmichaelnek azt az órát az
elődöm elődje adta? Az árát azok a jótékonysági
szervezetek adták össze, amelyekkel a lelkész
együttműködött. Az egyház nem szokott ilyen sok pénzt
költeni csecsebecsékre.
Poe bólintott.
– Azt is nyilván tudják, hogy sem a rendőrség, sem az
egyházi vizsgálat nem talált arra semmilyen
bizonyítékot, hogy a tiszteletes sikkasztott volna.
Poe hallgatott. Alapból azt feltételezte, hogy a dolgot
az egyház olyan jól eltussolta, hogy a rendőrség már
képtelen volt rátalálni bármire is.
– Ó… – szólalt meg Oldwater –, maga arra gondol,
hogy az egyházunk a reputációját félti?
– Megfordult a fejemben.
Oldwater előszedett egy vékonyka dossziét a
szekrényből. Kinyitotta, és megmutatta Poe-nak.
– Tessék, Poe őrmester, ezek itt az egyház anyagi
javai.
Egy igényes kivitelű, nyomtatott könyvelői táblázat
volt. A legalján egy hihetetlenül nagy összeg.
Fontmilliárdok. Poe nem is tudta, hogy az egyház ilyen
gazdag.
– Szeretné tudni, hogy ezt miért mutatom meg önnek?
Poe már épp rá akarta vágni, hogy a püspök azt akarja
demonstrálni, milyen nagy hatalmú az a szervezet,
amelyhez tartozik, de meggondolta magát. Oldwater
ugyanis nem látszott dühösnek. Lehet, hogy mégis más
miatt mutatta meg a táblázatot.
– Nem azt akarom ezzel mutatni, hogy milyen
befolyásosak vagyunk, ha erre gondol.
Ki ez az ember, hogy így olvas a gondolataiban…?
– Ez eszembe sem jutott.
– Hanem azt, hogy milyen igényesek vagyunk. Az
ország legkiválóbb könyvelőit alkalmazzuk. A papjaink
nem kapnak nagy fizetést, és egyikük-másikuk néha
elcsábul, letér az igaz útról. Csak azt akarom ezzel
mondani, hogy mi erre mindig rájövünk. És amikor azt
mondom önnek, hogy az az egyházi vizsgálat valóban
vizsgálat volt, és nem az eset eltussolása, akkor azt
tényként kezelheti. Az egyház féltékenyen őrzi minden
befektetését.
Poe újra a táblázatra nézett. Úgy vélte, a püspök
igazat beszél. A nagyon gazdagok általában minden
fillérjükről tudják, hogy hol van, sokkal inkább, mint a
magafajta csórók.
– Rendben, de akkor árulja el nekem, amit tud! Hogy a
sajtó miért hitte azt, hogy egyházi pénzt sikkasztott?
Oldwater most valamin elgondolkodott.
– Ön valóban rendőr, Poe őrmester?
– Igen, miért?
– Mert úgy tűnik, hogy nem olvasta a rendőrségi
jelentéseket.
– Mi a Kriminalisztikai Intézettől vagyunk, Nicholas.
Az együttműködés a többi rendőri szervvel nem mindig
zökkenőmentes. És jelenleg éppen… nos, kommunikációs
nehézségeink vannak.
Oldwater bólintott. Poe mérget vett volna rá, hogy a
ravasz püspök sejti, hogy több is lehet itt, mint amiről őt
tájékoztatták, de úgy látszott, így is szívesen segít nekik.
– Poe őrmester, amikor Mr. Carmichael eltűnt,
félmillió font volt a bankszámláján, de azt nem tőlünk
sikkasztotta el. A mai napig nem tudja senki, hogy a pénz
honnan származott.
Poe előrehajolt:
– Mondjon el mindent! – sürgette a püspököt.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

– Quentin Carmichael igen derék tagja volt

egyházunknak – fogott bele Oldwater. – Ambiciózus
ember, de ez nem feltétlenül elmarasztaló jelző.
A püspök előhozott egy nagy dossziét a másik
szobából.
– Nem egyszerű pap volt, igaz? – kérdezte Poe.
Oldwater bólintott:
– Ő volt a derwentshire-i esperes, Allerdale
legnagyobb része hozzá tartozott. Igen tehetős vidéke a
megyének.
– És milyen jótékonysági tevékenységet végzett,
amiért megkapta azt az órát?
– Teljesen hivatalos volt minden, amit tett. A vizsgálat
során bebizonyosodott, hogy amit jótékony célra kapott,
abból a pénzből semmi nem ment olyan bankszámlára,
amihez ő hozzáférhetett.
– És nem lehet, hogy esetleg stikában valamennyit
visszaadtak neki a jótékonysági szervezetek? Tudja,
afféle „adj nekem egy keveset, és én tízszer annyit
kalapozok össze neked” üzlet?
– A nyomozás kiterjedt erre is. Mindegyik szervezet
becsületesen működött, és az elszámolásaikba sem
lehetett belekötni. Nem tőlük kapta a pénzt.
– Az elszámolásokat meg lehet hamisítani – jegyezte
meg Poe.
– Ez igaz. De a szervezetek könyvelését a rendőrség
szigorú, kék ruhás könyvvizsgálói nézték át. Csak nem
azt akarja nekem mondani, hogy több mint húsz
jótékonysági szervezetnek sikerült orránál fogva
vezetnie az igazságügy revizorait?
– Ez valóban nem látszik valószínűnek.
– De mivel Carmichael jól ismert személyiség volt, és a
pénzt hamar megtalálták a számláján az eltűnése után, a
sajtó összerakta az információkat, aztán pedig sablonos
vádat akasztott a nyakába.
– Na és mi lett a pénzzel? – kérdezte Poe.
Mert ha a pénz volt az indíték, akkor az közvetve vagy
a gyilkoshoz juthat el, vagy legalább kiderítheti, hogy mi
köze volt Carmichaelnek a többi áldozathoz.
– Arról hallott, hogy a gyerekei mit mondtak róla? –
kérdezte Oldwater.
– Hogy elhívást kapott, és misszionáriusnak állt
Afrikában?
– Igen.
– Maga ezt bevette? – kérdezte Poe.
– Akkor nem, és most sem hiszem – felelte Oldwater.
– Azt is mondták, hogy maláriában vagy valami
hasonlóban halt meg, ugye?
– Dengue-lázban. Amire nem volt semmi bizonyíték.
 – De a pénzét a bíróság átadta nekik.
– Igen – sóhajtott Oldwater. – Nézze, a gyerekek
szempontja is érthető volt. Az apjuknak nyoma veszett,
és volt egy rakat pénze a bankban. A nyomozás nem
hozott olyan eredményt, hogy nem egyenes úton
szerzett pénz lett volna, és a törvény szerint ilyenkor a
végrendelet nélküli öröklés szabályai alkalmazandók. A
felesége már nem élt, úgyhogy mihelyt Carmichaelt
holttá nyilvánították, a pénz a gyerekeire szállt.
– Szóval hazudtak a haláláról?
– Ezt nehéz eldönteni. Tudjuk, hogy amikor a sajtó
Carmichael sikkasztásáról kezdett írogatni, a gyerekeit
is kikezdték az iskolában. Nem lep meg, hogy olyan
sztorit adtak róla elő, ami megmagyarázta az eltűnését.
De nem tudom, ekkor gondoltak-e arra, hogy hozzá
kellene jutniuk a pénzéhez.
– Gondolja, hogy ők dugták el az útlevelét és a
csekkfüzetét?
– Az is lehet. És ha már hazudtak egyet, ahhoz
következetesen ragaszkodniuk kellett.
Nem jellemző, hogy három gyerek egyformán
hazudjon, amikor rendőrök faggatják őket. Inkább az
történhetett, hogy csak az egyiknek a műve volt az
egész, aki aztán a másik kettőnek is hazudott.
– Én olvastam a gyerekek tanúvallomásait – folytatta
Oldwater –, és egyszer sem állították feketén-fehéren,
hogy az apjuk elhagyta az országot. Csak azt, hogy ők úgy
gondolják, elhagyta az országot.
– És ha valaki azt mondja a rendőröknek, amit gondol,
az nem bűncselekmény – vonta le a következtetést Poe. –
Hát a Dengue-lázban elhunyt személy? Azt azért
lehetett volna ellenőrizni, nem?
– Nagyon sok misszionárius megy Afrikába, és sokan
nem térnek onnan vissza soha. Háború, bűntények és
fertőző betegségek, ez a három tizedeli őket –
magyarázta Oldwater. – De ha ezt a gyerekek találták ki,
nagyon ügyesek voltak.
– Hogyhogy?
– Tudja-e, Poe őrmester, hogy mi az a Dengue-láz?
Poe a fejét rázta.
– Két dolgot kell tudni róla: borzalmas halálnem és
rendkívül fertőző. Ha valaki annak idején Afrikában
ebben halt meg, azonnal elégették a testét.
– Azaz…
– Azaz a gyerekeknek csak egy megfelelő korú fehér
férfiról kellett bemutatniuk valami jelentést, aki ott
meghalt, és elkezdhették a holttá nyilvánítási eljárást.
Afrikában, különösen a háborús övezetekben
gyakorlatilag nem létezik semmiféle nyilvántartás.
Poe hallgatott.
– És azt se felejtse, hogy akkor már évekkel azelőtt
eltűnt. A gyerekek a bírósághoz fordultak, bemutattak
valamiféle közvetett bizonyítékot, és 2007-ben
megkapták az apjuk halotti anyakönyvi kivonatát. Övék
lett a vagyon, amivel azt kezdhettek, amit akartak.
– És mit kezdtek vele, elszórták?
– Ó, dehogyis.
– Hát akkor…?
Oldwater szemlátomást valamilyen döntésre jutott
magában.
– Poe őrmester, maga aztán nem szereti elereszteni,
amit megfogott!
– Valóban nem erről vagyok híres, Nicholas – ismerte
be Poe.
– Nagyon helyes – nyugtázta Oldwater.
– Ezt miért mondja?
– Mert most jókor van jó helyen – vigyorodott el a
püspök. – Tud valahonnan szerezni magának egy
öltönyt?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Amikor Poe kitette Bradshaw-t a Shap Wellsnél,

Cumbria éppen kezdte az igazi kemény arcát
megmutatni: a keleti szél fenyegető orkánná készült
erősödni. Edgar is megmorogta a sötét fellegeket, de egy
séta mégiscsak farkcsóválásra késztette.
Poe vékony kabátján átfújt a szél, úgyhogy inkább
visszafordult. Ekkor jelzett a telefonja, új SMS-t kapott.
Flynn írt:
„Úton vagyok oda, Poe. Beszélnünk kell.”
Nem kellett találgatnia, hogy Flynn mit akarhat. Poe
eljátszott a gondolattal, hogy ha volna elég ideje egy
vizesárkot húzni Herdwick Croft köré, akkor Flynn nem
tudná megközelíteni. A házban már égett a lámpa,
ahogy Poe közeledett. És Poe bekopogott – pedig a saját
otthona volt.
Flynn tajtékzott:
– Hol a fenében voltál?
Poe elsétált mellette, meggyújtotta a tűzhelyen a
lángot, és vizet tett fel melegedni, csak azután fordult
vissza Flynnhez.
– Tessék? Ugye nem akarod nekem megszabni, hogy
mit tehetek és mit nem, amikor szabadságon vagyok?
 Flynn nem jött zavarba, de Poe erre nem is számított.
– Ne gyere nekem ezzel a dumával, Poe! Te minden
felhatalmazás nélkül felkerestél egy tanút!
– Melyiket is? – csúszott ki Poe száján, még mielőtt
meggondolhatta volna, mit mond.
Szerencsére Flynn úgy vette, hogy Poe csak
bosszantani akarja.
– Tudod te azt nagyon jól, hogy kire gondolok! Francis
Sharples betelefonált a carlisle-i rendőrségre, hogy
megkérdezze, mikor mennek őt letartóztatni.
A francba… erről a Sharplesról teljesen megfeledkezett.
Poe elnyomott egy mosolyt.
– De ez nem vicces, Poe! Hülyét csináltál az ottani
csapatból!
– Hát hülyék is.
– Nem, Poe, ez nem igaz! Egy lehetetlen feladaton
dolgoznak, a média árgus szemmel figyeli minden
mozdulatukat, és azonnal félreértelmez mindent, amit
csinálnak. Gamble nem engedheti meg magának, hogy
valaki csak úgy összevissza beállítson a tanúkhoz!
– De Van Zyl…
– Van Zyl azért akarta, hogy itt legyél, hogy segíts a
stratégia felállításában, Poe. Mert neked eszedbe jut
olyasmi is, ami másnak nem – felelte Flynn. – De nem azt
akarja, hogy a saját szakálladra intézkedj! Egy teljes órát
kellett telefonon beszélnie a cumbriai területi
főkapitánnyal.
 – Nagyon sajnálom – mondta erre Poe. – Nincs
mentségem, igazad van. Szólnom kellett volna előbb
valakinek.
Ez hatott.
– Na meséld el, mire jutottál! Az az üzenet, amit
hagytál a karóráról, nem volt túl részletes.
Poe beszámolt Flynn-nek a napjáról, bár a püspöknél
történt látogatást elhallgatta. Flynn semmiképp nem
hunyhatna szemet afölött, hogy Poe egy parancsot nem
vett figyelembe. Különösen miután egyszer már átnyúlt
a feje fölött, az exhumálásnál. Lehet, hogy Bradshaw
később elmondja Flynn-nek, mert Poe nem szólt neki,
hogy tartsa titokban – bár azért remélte, hogy nem fog
beszélni.
A vízforraló fütyült, és készítettek egy kávét. Poe
kiment körülnézni, hogy minden rendben van-e. A házat
nem féltette, az évszázadok óta itt áll, és a múltbeli
építőmesterek értették a dolgukat. Kint csak egyetlen
birkát látott, egykedvűen legelte a füvet, és
szemlátomást nem zavarta a szélvihar. Miért is zavarná?
Ez a fajta rendkívül szívós. Azt mesélték, hogy ezek a
birkák képesek a hófúvásban is megélni hetekig úgy,
hogy a saját gyapjukat eszik. Bement, és becsukta az
ajtót maga mögött.
Flynn kortyolgatva nézte a falon a táblát. Nem került
rá semmi azóta, hogy utoljára itt járt.
– Egy kicsit szeles odakinn – jegyezte meg Poe, amikor
letette a kabátot.
– Mondd, mi lesz a következő megmozdulásod? –
kérdezte Flynn.
– Biztos, hogy tudni akarod?
– Nem. De azért avass be!
– Tilly meg én egy jótékonysági estre látogatunk el a
carlisle-i püspökkel.
Flynn a fejét fogta, és felnyögött.
 HARMINCADIK FEJEZET

Poe visszavitte Flynnt a Shap Wellsbe, majd otthon

előszedte és felpróbálta a régi öltönyét. Gyűrött volt,
fényes a kosztól és nagyon bő. Nem is tudta, hogy ilyen
sokat fogyott, mióta visszaköltözött Cumbriába, de az
öltöny, ami annak idején szűk volt rá, most úgy lógott
rajta, mint tehénen a gatya. Nyilván a sok fizikai
munkától fogyott le, amit az elmúlt évben végzett
Herdwick Croft körül.
Nem volt kérdés, új öltönyre van szüksége. Még
szerencse, hogy a jótékonysági gálaest másnapra volt
kitűzve. Egy teljes napja van, hogy vegyen magának
valamit. Felhívta Bradshaw-t, hogy megkérdezze, neki
van-e mit fölvennie.
A lány azt mondta, hogy nincs ruhája.
– Kendalban biztosan találunk valamit – mondta Poe. –
Tízkor fölveszem, jó?
– Igen, Poe. Ebédelhetünk megint együtt?
– Ööö… persze.
– Akkor jó.
– Beszélt már Flynn főfelügyelővel? – kérdezte Poe.
– Még nem. Később fogunk teázni.
– Ne feledje: bármit kérdez, maga ne hazudjon!
 – Nem fogok – ígérte Bradshaw.

A viharos idő ellenére Poe az egész éjszakát végigaludta.

Amikor felébredt, a vihar mintha csak a képzeletének
szüleménye lett volna.
Kinyitotta a spalettákat. A nap előbújt, s ragyogva
kéklett az ég. A levegő olyan meleg volt, akár a frissen
sült kenyér.
Gyorsan kiment, hogy megnézze, nem okozott-e
valami kárt odakint a vihar. Elégedetten biccentett. A
ház egy karcolás nélkül megúszta.
Poe kézbe vette, amit tegnap este jegyzetelt, és
újraolvasta, hátha friss szemmel valami még eszébe
ötlik. De nem jött új ötlet, úgyhogy nekifogott reggelit
készíteni magának. Máskor Edgar meg ő a Shap Wellsbe
mentek át reggelizni, de most nem szeretett volna
Flynn-nel találkozni. Előző este békében váltak el
egymástól, és Poe nem akarta volna ezt elrontani.
Egy óra múlva már a Shap Wells előtt várta
Bradshaw-t.

A vásárlást ki-ki magának intézte, de megbeszélték, hogy

ebédnél találkoznak. Poe a legelső boltban, ahová
bement, megvett egy öltönyt. Megfordult a fejében,
hogy valami nagyon elegánsat vesz, de végül győzött
mostani takarékos életvezetése, és egy praktikus,
mosógépben mosható öltönyt választott.
Maradt egy órája a Bradshaw-val megbeszélt
találkozóig, úgyhogy beugrott a kendali
rendőrkapitányságra, hogy megnézze Reidet.
Reid nem volt bent, így Poe sétált egyet a városban.
Ebédnél Bradshaw megmutatta neki, mit vett. A ruha
piros volt meg aranyszínű meg zöld. Amikor közelebbről
is megnézte, kiderült, hogy igazából képregénycímlapok
mozaikja. Illett Bradshaw-hoz.
– Nagyon klassz, Tilly! Jó színes – dicsérte meg Poe.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Poe még sosem járt ebben a színházépületben, a

Theatre by the Lake-ben. Kortárs építész alkotása volt,
és úgy nézett ki, mint valami hivatal. De a csodálatos
környezet kárpótolta a látogatót a fantáziátlan
épületért. Keswick városka határában, a Derwentwater
tó partján állt, a Nyugati Dombvidék aljában.
Cumbria színe-java – vagy legalábbis aki oda
tartozónak gondolta magát – hosszú sorokban tódult a
színház felé. A férfiak fele a fekete öltönyös-nyakkendős
trendet képviselte, a másik fele viszont a szivárvány
színeiben pompázó trendi öltözékben érkezett.
Ezt a sok elbaszott művészlelket, gondolta Poe, hogy
mindig különbözni akarnak, aztán pont ettől lesznek
egyformák.
A meglehetősen eklektikus öltözködési stílusok
ellenére Poe és Bradshaw öltözéke mégis kirítt a
tömegből. Poe tudta, hogy az öltönye nem illik az
alkalomhoz. Olcsó öltöny benyomását keltette, mert az is
volt. Még a beengedő ember is elegánsabb volt, aki a
meghívókat ellenőrizte.
Szarok rájuk. Poe nem barátkozni jött ide, hanem egy
sorozatgyilkost próbált elkapni.
 Bradshaw ruhája már inkább elment. A
képregénydizájn valamennyire érdekessé tette a
viselőjét. S mert a frizurájára is fordított némi gondot
(most kibontva hullott a vállára, s nem a szokott szigorú
lófarokba volt fogva), és az örökké viselt Harry Potter-
szemüveg helyett kontaktlencsét vett, egyes férfiak
elismerő pillantása kísérte. Ezt viszont ő egyáltalán nem
vette észre.
Poe meglátott valakit a távolban.
– Kezdődik – szólt oda Bradshaw-nak. – Megjött a
püspök.

Amikor Nicholas Oldwater azt mondta Poe-nak, hogy

jókor van jó helyen, erre a jótékonysági gálaestre
gondolt, amelyet Westmorland megye hátrányos
helyzetű gyermekei javára rendeztek. Az est házigazdái
ugyanis Quentin Carmichael örökösei voltak.
Ezzel felelt a püspök arra a kérdésre, hogy mit
kezdtek a megörökölt vagyonnal: létrehozták belőle a
Carmichael Alapítványt.
– 2007-ben mindegyik Carmichael gyerek kivett
magának százezer fontot, a többit pedig beletették ebbe
a nonprofit szervezetbe – magyarázta a püspök még a
Bishop’s House-beli látogatáskor.
– Ez roppant nagylelkű dolog – jegyezte meg erre Poe.
– Annyira azért nem. 2007-ben a háromszázezer font
fölötti örökség után negyven százalék örökösödési adót
kellett fizetni. Azzal, hogy fejenként csak százezret
vettek ki, a többi meg ment az alapítványhoz, kikerülték
az adófizetést.
– Feltételezem, hogy mindegyikük benne van az
alapítvány kuratóriumában. Sőt, talán ők vezetik.
– Ráadásul szép fizetést is kapnak érte – fejezte be a
püspök. – No persze nem lehet őket hibáztatni.
Gyerekként eleget szenvedtek az apjuk miatt. Ahogy
lehet, igyekeznek megvédeni, ami az övék. És az
alapítvány valóban folytat hasznos tevékenységet.

A gálaesten a főtiszteletű carlisle-i püspök nem volt

szolgálatban, nem papi öltözékben érkezett. Régi divatú
öltönyben jött, de még így is hússzor elegánsabban
nézett ki, mint Poe.
Oldwater odakacsintott nekik, s ha kiábrándítónak is
találta a ruhájukat, ennek semmi jelét nem adta.
Odalépett hozzájuk, és így szólt Poe-hoz:
– Maga olyan pontos, ahogy egy igazi exkatonához
illik!
Hát ez érdekes…
A püspök utánanézett Poe múltjának. És mégis odajött
hozzájuk. Poe eltűnődött: netán új szövetségesre akadt?
Oldwater a belső zsebéből vette elő az aranyszegélyes
meghívót:
 – No, akkor menjünk be!
A gálaesten az alapítvány tízéves fennállását
ünnepelték. Poe-ban felötlött: vajon mit szóltak volna
Westmorland megye hátrányos helyzetű gyermekei, ha
látják ezeket a közprédára kitett szendvicshegyeket és a
pezsgődömpinget? Ő mindenesetre kényelmetlenül
érezte magát.
– Hát nem vérlázító látvány? – kérdezte Oldwater.
Poe bólintott.
– Azért ne ítéljen elhamarkodottan! Ezek az emberek
– intett körbe a püspök – nem szeretnek megválni a
pénzüktől, csak ha kényeztetik őket egy kicsit. Ez bevált
jótékonysági módszer. Azt sugallják az embereknek,
hogy az alapítványnak annyi a pénze, hogy csak nagy
adományok jöhetnek szóba. Azaz minél több pénzt ad ki
az alapítvány ínyencfalatokra és kaviárra, annál
nagyobb lesz a bevétele.
Ha így van, hát így van. Poe általában nem sok időt
szánt jótékonykodásra. Igaz, a hadsereg jótékony
szervezetének, a Royal British Legionnek rendszeresen
utalt pénzt, és a fölöslegessé vált ruháit mindig beadta a
helyi adományboltba, de efféle gálaestekre nem járt.
– Most kezet kell ráznom jó néhány emberrel, aztán
pedig beszédet fogok tartani – közölte Oldwater. – Utána
találkozzunk a bárnál egy whiskyre, jó? Akkor be tudom
mutatni magukat mindenkinek, akivel beszélni
szeretnének. Ez körülbelül egy óra múlva lesz, addig
meg azt javaslom, hogy élvezzék a Carmichael család
vendégszeretetét.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Bradshaw-val a bár felé vették az irányt. Poe kért egy

Cumberland sört, Bradshaw pedig egy pohár
ásványvizet.
Kezükben az itallal elindultak megnézni a színházat. A
színpadon egy pódium volt felállítva, a nézőtér szélén
pedig, a falnál leterített asztalok álltak. A bal oldali
asztalsornál az adományokat lehetett leadni, a jobb
oldalra üvegvitrineket helyeztek, bennük pedig
mindenféle relikviákat állítottak ki, amelyek Quentin
Carmichaelnek és a róla elnevezett alapítványnak az
érdemeit dokumentálták.
Poe bal felé vette az irányt, s ott felvett egy üres
borítékot, amit az adományokhoz készítettek oda. Egy
húszfontos bankót csúsztatott a borítékba, majd
leragasztotta. A nevét sem írta rá. Egy szmokingos pasas
állt mellette, aki látta, mennyit tett a borítékba, és jól
megnézte Poe-t.
– Valami gond van? – kérdezte Poe.
Addig bámult az emberre, amíg az elvörösödve
eloldalgott.
Ez is egy pöcs.
Poe érezte, hogy valaki más is nézi a terem túlfeléről.
Már épp készült, hogy azt is ugyanígy elhajtsa, de akkor
felismerte.
– A francba – motyogta.
– Mi a baj, Poe? – kérdezte Bradshaw.
– Ott a cumbriai megyei rendőrfőnök.
– Ó… Na és?
– Utál engem.
– Á! És most ki fog nyerni?
Hű, ez a pimasz nőszemély meg kicsoda?
Bradshaw most először cukkolta Poe-t. Poe
elvigyorodott, hogy mutassa: ő aztán nem bánja.
– Ez egy rosszindulatú idióta. Azt akarta, hogy
Cumbriában maradjak, és megpróbálta megfúrni a
Kriminalisztikai Intézethez való átigazolásomat. – Poe
elhallgatott, aztán megjegyezte: – A francba, idejön…
A rendőrfőnök egyenruhája tele volt érdemérmekkel,
amelyekről Poe biztosan tudta, hogy nem tett értük
semmit.
– Poe! – szólt oda.
– Leonard! – viszonozta Poe.
– Magának „rendőrfőnök úr”!
Poe mondhatta volna erre azt, hogy neki már nem a
főnöke, de nem akart vitába bonyolódni. Ezt az újonnan
szerzett bölcsességet Bradshaw hatásának
tulajdonította.
– Mit keres maga egy ilyen gálaesten? – kérdezte
Leonard Tapping, és hozzátette: – Úgy tudtam,
Carmichaeléknél van egy bizonyos színvonal.
– Láthatja, hogy nincs – felelte Poe. Ivott egy korty
sört, és folytatta: – Tilly és én vendégek vagyunk itt.
Bradshaw kezet nyújtott a rendőrfőnöknek, de az rá
se nézett.
– Melyik barom hívta meg magát, Poe? Mindjárt
beszélek a fejével…
– Tegyen úgy, uram – mondta Poe, és Bradshaw-hoz
fordult: – Tilly, megnézné, hogy a püspök úr épp szabad-
e most?
Tapping arcából kiszaladt a vér.
Tilly bólintott, és megkérdezte:
– Megmondhatom neki, hogy miről van szó, Poe?
– Természetesen. Mondja, hogy a cumbriai
rendőrfőnök úr szeretne beszélni a fejével.
Tapping még sápadtabb lett. Odanézett Bradshaw-ra,
majd vissza Poe-ra.
– Nem meri! – sziszegte. – Magának megtiltották, hogy
fölkeresse a püspököt!
– Á, szóval ezt akarta Gamble főfelügyelő mondani a
telefonba? Sajnos épp nem volt térerő.
Bradshaw elindult a püspök felé.
– Az érsekre is elég nagy befolyása van a carlisle-i
püspöknek, ugye, uram? Nem tudom, mit fog szólni
ahhoz, hogy ön baromnak nevezte.
Tapping álla megfeszült.
– Az érsek úr pedig tagja annak a tanácsadó
testületnek, amelyik javaslatot tesz a fővárosi
rendőrkapitányság megüresedett helyettes vezetői
tisztségére, ugyebár?
Tapping ambícióját mindenki jól ismerte. Nem akart ő
Cumbriában maradni.
– Megálljon! – kiáltotta el magát.
Az emberek odanéztek rájuk.
Bradshaw Poe-ra nézett, hogy most mi legyen. Poe
hallgatott.
– Kérem… – nyöszörögte Tapping.
– Tilly! – szólt oda Poe.
– Tessék, Poe?
– Ha megkérte a püspök urat, hogy jöjjön ide, egyúttal
hozzon nekem a bárból még egy sört!
– Rendben, Poe – azzal Bradshaw megfordult, és
egyenesen elindult a püspök felé, aki egy pillanatra épp
társaság nélkül maradt.
Poe-ék némán nézték, amint odalép Nicholas
Oldwaterhez. Tilly megérintette a karját, és a püspök
megfordult. Lehajolt Bradshaw-hoz, hogy hallja, mit
akar, aztán Tilly meg ő odanéztek Poe és Tapping felé.
Poe intett nekik, Bradshaw és Oldwater elindultak
feléjük.
– Bassza meg, Poe! – morogta Tapping félhangon. –
Bassza meg!
– Szerintem kábé harminc másodperce maradt –
közölte Poe.
 – Harminc másodpercem mire? – próbálta Tapping
leplezni a rátörő pánikot.
– Hogy meggyőzzön engem.
– Miről?
Tapping le nem bírta venni a szemét a közeledő
püspökről.
– Hogy ne mondjam el a püspöknek, maga sértegette a
vendégeit, őt pedig baromnak nevezte.
– Mivel győzzem meg? – kérdezte sürgetően Tapping.
– Helyezzen vissza a Tüzes Hóhér ügyére.
Újabb két másodperc telt el. A püspök egyre közelebb
ért.
– Oké!
– Azt akarom, hogy még ma este kapjak egy telefont a
főfelügyelőmtől, miszerint Cumbriában meggondolták a
dolgot. És ugyanolyan felhatalmazást kapok, mint
ezelőtt.
Tapping a fogát csikorgatta:
– Jó.
– A maga helyében én mosolyognék, Leonard. Maga is
tudja, milyen befolyásos ember a püspök…

– Ez vicces volt! – mondta Poe Bradshaw-nak, amikor a

püspök magukra hagyta őket, hogy átnézhesse a beszéde
szövegét, Tapping pedig elment telefonálni.
– Na gyerünk – szólt Poe –, derítsünk ki valamit
ezekről a Carmichaelekről! Az este folyamán beszélni
akarok mind a hárommal.
Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint
megvalósítani. A carlisle-i püspök mellett a
Carmichaelek voltak az est sztárjai. Sorban álltak
hozzájuk a hízelgők. Amíg Poe és Bradshaw a kedvező
alkalomra vártak, az időt elütni átsétáltak a nézőtér
másik felére, a vitrinekben kiállított dolgokhoz.
Az első kiállított dokumentum a mai estére szóló
meghívó volt. Az ezt követő tárlókban a Carmichael
testvérek fotói szerepeltek különböző rangos
személyiségek, illetve celebek társaságában, hol egy
óriási csekket, hol pezsgőspoharat tartva.
Poe már csaknem végignézte ennek az évtizednek a
dokumentumait, amikor valaki udvariasan megfogta a
könyökét. A püspök volt az.
– Poe őrmester, bemutathatom Jane Carmichaelnek?
Magas, negyvenes nő állt előtte. Szőke haját
méhkasszerűen felpakolták a feje tetejére, visszafogott
eleganciájú ruhakölteménye pedig valószínűleg többe
került, mint Herdwick Croft a hozzá tartozó birtokkal
együtt.
Az örökösnő udvariasan mosolygott és a kezét
nyújtotta, de nem a szokásos kézfogásra, hanem
tenyérrel lefelé, mintha a királyi család tagja lenne. Poe
elnyomta magában a késztetést, hogy meghajoljon
előtte. Könnyedén megrázta a nő ujjait, aki
keresztülnézett Bradshaw-n. Tilly nem törődött az
udvariatlansággal, és egyszerűen odébb ment.
– Örvendek – szólt a Carmichael örökösnő. – Minek
köszönhetjük, hogy eljött az estélyünkre, Poe őrmester?
Poe nem válaszolt. Bradshaw-t figyelte.
A nő köhintett. Nyilván nem tetszett neki, hogy most
őróla nem vesznek tudomást, de ezzel mostantól együtt
kell majd élnie. Bradshaw valamit nagyon nézett az
egyik tárlóban, és az arca jól láthatóan falfehér lett. És
odanézett Poe-ra.
Tilly meglátott valamit.
– Mi történt, Washington? – kérdezte Oldwater.
– Elnézésüket kérem – mondta Poe, és odament
Bradshaw-hoz. A püspök is követte. – Mi az, Tilly? –
kérdezte Poe, mihelyt odaért.
Ekkor szólalt meg a mobilja is. Megnézte: Flynn volt
az. Poe lenémította a telefont.
Bradshaw még mindig megbabonázva meredt az
egyik fotóra a vitrinben. Egy hajó volt rajta, egy gőzös,
ami sétahajóként járt a turisták által kedvelt tavakon.
Poe odahajolt, és jól megnézte. A homlokát ráncolta.
Nem látott rajta semmit, amitől Bradshaw-nak ennyire
ki kellett akadnia.
A püspök is odahajolt.
– Mi van a fotón, Tilly? – kérdezte Poe. – Mondja el,
mit látott meg!
– Oda nézzen, Poe! – mutatott valahová Tilly, de nem a
képre, hanem az alatta lévő meghívóra.
Az is egy jótékonysági rendezvényre szólt, egy
sétahajózásra az Ullswater-tavon. Ez még az alapítvány
előtti időszakból származott, alighanem az utolsó
alkalmak egyike volt, amit még Quentin Carmichael
szervezett.
Poe megint odahajolt, és elolvasta a meghívót. Pont
úgy nézett ki, mint a mai napra szóló, csak huszonhat
évvel korábbi kiadásban (Poe megnézte rajta a
dátumot). Egy jótékonysági árverésre szólt a helybéli
gyermekotthon javára, és a rendezvény címe ez volt:
„Szerencsésnek érzed magad?” Teljesen szokványos
jótékonysági est, amilyet számtalanszor rendeznek
országszerte. Az ételt-italt a rendezők viszik, és
különböző cégek ajánlanak fel bizonyos dolgokat,
amelyekre aztán a jelen lévő gazdagok licitálhatnak,
kétszemélyes vacsora egy drága étteremben, hétvégi
üdülés, ilyesmik. Poe-nak még csak meg sem dobbant a
szíve az ilyesmitől.
A kártyán ez állt: „Belépés csak meghívóval”.
– Mit lát, kis hölgyem? – noszogatta Tillyt Oldwater.
És mint amikor a felhők mögül hirtelen kisüt a nap,
Poe-nak is kinyílt a szeme. Már tudta, hogy mit vett
észre Bradshaw.
A rendezvény címét, a „Szerencsésnek érzed
magad?”-at. Ő az előbb úgy olvasta el, hogy meg sem
látta.
 – A mindenit…! – súgta Poe.
A mai gálaesten affektáló csevejre és sznobériára
számított csak, de arra nem, hogy ilyesmit is talál.
– Mi az, Washington? Mit lát? – kérdezte Nicholas
Oldwater.
– Most már mindent, Nicholas – felelte halkan Poe. –
Mindent.
Ugyanis a „Szerencsésnek érzed magad?” nem
kérdőjellel végződött.
Hanem azzal a bizonyos iróniajelnek is nevezett
szokatlan írásjellel, a fordított kérdőjellel.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Poe eleinte úgy gondolta, a Quentin Carmichael

koporsójában megtalált áldozat fogja őt elvezetni a
teljes igazsághoz. Nos, tévedett. Mert mint arra rájött, a
Tüzes Hóhérnak volt fontos, hogy Poe-t minden
nehézség dacára odavezesse a kendali temetőbe. Talán
nem számított rá, hogy Poe ilyen gyorsan odaér, de arra
igen, hogy mindenképpen oda fog menni.
Poe úgy érezte, a gálaestig minden, amire addig
rájöttek, meg volt rendezve. De akármilyen eszes is a
sorozatgyilkosuk, azt nem kalkulálhatta be, hogy
Bradshaw azon a huszonhat évvel korábbi meghívón
meglátja az írásjelet. S ha ez nem volt a tervében, akkor
a nyomozás során most először nem a Tüzes Hóhér járt
előttük egy lépéssel. Poe még nem tudta, hogy a gyilkos
vajon véletlenül hibázott-e. Mindenesetre elég közel járt
hozzá.
A gálaest tárlóiban lévő minden egyes kiállított tárgy
innentől bizonyítéknak számított, és Poe megkérte a
rendőrfőnököt, hogy tekintélyét latba vetve jelentse be,
ez most már rendőrségi helyszín. De amíg Tapping
látható eredmény nélkül, kapkodva próbált valamit ez
ügyben elérni, Jane Carmichael odahívta a bátyját,
Duncant, és emelt hangon adta a tudtára, hogy Poe
tönkreteszi az estélyüket.
A kövér férfinak jelentős méretű pofazacskója volt.
– Tudja, hogy ki vagyok én? – tette föl Poe-nak a
kérdést.
Poe begurult. Tisztában volt vele, hogy ezt most nem
kellene, de odaszólt Bradshaw-nak:
– Tilly, kérem, hívja ki a pszichiáterteamünket! Van itt
valaki, aki nem tudja, hogy ki ő.
– Igen, Poe.
És Poe a szeme sarkából látta, hogy a lány tényleg
előveszi a tabletjét, és bekapcsolja.
– Tilly!
– Igen, Poe?
– Tegye el a tabletet!
– Oké, Poe.
Addigra már odaért Patricia Carmichael is, és a
három Carmichael leszármazott kórusban kérte ki
magának, hogy Poe tönkretegye az évfordulós
rendezvényüket. Poe azonban nem engedett.
– A fenébe is, maga egy ócska, pitiáner kekeckedő! –
mondta Duncan Carmichael.
Poe úgy sejtette, fog ennél még erősebbet is kapni az
este folyamán. Most Flynnt próbálta hívni. A telefonjára
mutatott, és csendre intette a vele veszekedőket:
– Cssst!
– Nekem elegem van ebből az utálatos fickóból! –
nyafogott Patricia Carmichael. – Megyek, és megkérem
Nicholast, hogy vessen véget ennek az ostobaságnak.
– Ő hívott meg – közölte Poe, de a testvérek már
mentek is a püspökhöz.
Oldwater megtett minden tőle telhetőt, hogy
megnyugtassa őket, de nyilvánvaló volt, hogy Poe-t
támogatja. Valahogy megbízott az ítéletében.
Végül aztán a rendőrfőnök is Poe mellé állt. Nagy
karrierista volt, az igaz, de nem hülye. Amikor Poe
közölte vele, hogy a Tüzes Hóhér személyazonossága
talán e tárlók tartalmában rejlik, és hogy a
Carmichaelek társasága politikai szempontból talán
mégsem lesz annyira kedvező a számára, Tapping
rászánta magát, hogy tegye a dolgát, és erősítést hívott.
És amikor a Carmichaelek tovább forszírozták a balhét,
rájuk szólt, hogy letartóztatja őket.
Aztán odalépett Poe mellé, és a fülébe súgta:
– De aztán kurvára magának legyen igaza, Poe!
Bradshaw máris kezdte lefotózni a tárlókban lévő
anyagokat, hogy a bizonyítékokból legyen saját
példányuk, és ne kelljen Gamble-éktől elkérni mindent.
Mindez azonban nem számított. Poe érezte, hogy
mindennek a kulcsa az az egyetlen furcsa írásjel lesz.
Maga a jel teljesen ártalmatlan volt, és egy jótékonysági
árverés kontextusába bele is illett. Csakhogy az első
ilyen jel sötét helyekre vezette őket. És Poe érezte, hogy
itt is tartogat még valamit.
Azt nem tudta, hogy egy huszonhat évvel korábban
lezajlott jótékonysági rendezvényről honnan lehet
információt szerezni, de azt igen, hogy ha van róla
bármi az interneten, azt Bradshaw meg fogja találni. A
Carmichael testvérek segítségére nem számított: nekik
sok vesztenivalójuk volt. Igaz, akkoriban még gyerekek
voltak.
Ismerős, rekedtes hang ütötte meg a fülét.
Megérkezett Gamble főfelügyelő, s vele jött Reid is.
Gamble rá sem nézett Poe-ra, egyenesen odacsörtetett a
rendőrfőnökéhez. Poe nem hallotta, mit beszéltek, de
Gamble élénk gesztikulációjából sejteni lehetett, hogy
nem kapta meg a főnökétől, amit szeretett volna.
Gamble utána rögtön lerohanta Poe-t.
– Nem tudom, hogy csinálta, Poe, de a főnök közölte,
hogy teljes jogkörrel vissza kell vennem a nyomozásba –
miközben annyira összeszorította száját, hogy az ajka
egészen eltűnt.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Poe tudta,
hogy Gamble tulajdonképpen nem őrá haragszik. Igaz,
dühös, de most Poe-n vezeti le az elégedetlenségét, hogy
a saját emberei ennyire nincsenek képben.
Poe nem akart Gamble-lel veszekedni, ezért a legjobb
húzásnak azt ítélte, ha felajánlja neki a békepipát:
– Uram, én jól tudom, hogy ez az ön nyomozása.
Boldogan segítek, amiben csak tudok, de elsősorban azt
javaslom, hogy továbbra is használja a Kiemelt Ügyek
Osztályát az eredeti elgondolás szerint: elemzésre és
tanácsadásra.
– Helyes – felelte Gamble, és odaintette Reidet: – Reid
őrmester, maga továbbra is kapcsolattartó lesz a
Kiemelt Ügyek Osztályánál. Ezúttal viszont rendes
munkát várok!
– Uram – mondta Reid bűnbánó arckifejezéssel.
Pedig semmiképp nem lehetett neki felróni, hogy Poe
exhumált egy holttestet, valamint egy gálaestre is
betolakodott. Reid ugyanakkor bölcsebb volt annál, hogy
a kapott fejmosásból ügyet csináljon.
Bradshaw szólt közbe:
– Poe, mindent beszkenneltem.
– Akkor gyerünk innen!
– Hová? – kérdezte Reid.
– A kocsmába – felelte Poe. – Muszáj innom valamit.

A keswicki Oldfellows Arms pubban még ételt is lehetett

rendelni, mégpedig tisztességes ennivalót, úgyhogy
leültek az egyik asztalhoz a sörkertben, ami egy
parkolóra nézett. Poe hatalmas, báránnyal töltött
Yorkshire pudingot rendelt Reidnek és magának,
Bradshaw-nak pedig zöldséges lasagnét.
– Mi legyen a következő lépés? – tette fel a kérdést
Poe.
– Te, haver, én már azzal sem vagyok tisztában, hogy
most hol járunk – jegyezte meg Reid.
– Jogos – ismerte el Poe.
Ezért a következő fél órában elmesélték a legfrissebb
fejleményeket Reidnek.
Éppen végeztek az evéssel, amikor Bradshaw, aki
azóta, hogy leültek, a tabletjén lógott, megszólalt:
– Huszonhat évvel ezelőtt két hajózási cég volt,
amelyik az Ullswater-tavon sétahajózásokat szervezett.
Az egyiket évekkel ezelőtt felszámolták. A tulajdonos
meghalt – s még mielőtt megkérdeznék: természetes
halállal –, a gyerekei pedig nem akarták továbbvinni a
vállalkozást. A másik hajózási cég ma is sikeres, sőt már
százötven éve az.
– Oké – nyugtázta Poe –, ha úgy gondoljuk, hogy a
sétahajócég fontos lehet, akkor mind a kettőt le kell
ellenőrizni.
– Én ezt vállalom – mondta Reid. – Nekem van
hozzáférésem az Eden-völgyi körzet nyilvántartásaihoz.
Ha van valami, amit le kell nyomozni, rá tudok állítani
néhány detektívet.
Poe bólintott.
– Azt gondolod, hogy történt valami azon a
sétahajózáson? Egy baleset talán? – kérdezte Reid. – Ha
valami nagy hülyeséget csinálnak a vastag bukszájúak,
azt eléggé el szokták bénázni. Az első gondolatuk mindig
az, hogyan lehetne eltitkolni.
De Poe a fejét rázta:
– Ha bármi történt ott, a meghívón lévő fordított
kérdőjel azt jelenti, hogy az előre meg volt szervezve. És
legalább egy ember már tudott róla az esemény előtt.
– Quentin Carmichael? – kérdezte Reid.
– Valószínűleg. De ez nem biztos.
– Akkor mi a meglátásod? – tudakolta Reid.
– Hogy a legtöbb gyilkosság vagy a pénz, vagy a szex
miatt történik, és jelenleg nem látok okot arra, hogy
ennél távolabb keressük az indítékot. Amikor Quentin
Carmichael meghalt, majdnem félmillió font volt a
bankszámláján. Olyan pénz, amiről soha nem derült ki,
hogy honnan van.
– Vagyis?
– Vagyis azt hiszem, el kell látogatnunk abba a
hátrányos helyzetű gyermekek otthonába, és
megkérdezni valakitől, hogy kaptak-e egyáltalán valamit
abból a jótékonysági árverésből.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Másnap reggel Bradshaw, Reid és Flynn nyolcra mentek

Poe-hoz Herdwick Croftba. Flynn-nek délelőtt
Hampshire-be kellett mennie, mert kitört a politikai
vihar Quentin Carmichael körül. Nem volt benne semmi
különös, hogy a gyerekei kirobbantották a botrányt:
semmiképp nem akarták, hogy a nyomozásban az apjuk
érintve legyen. Voltak kormányközeli kapcsolataik, és az
egyik fiatal miniszter behívatta magához a
Kriminalisztikai Intézet igazgatóját. Ő pedig Flynnt is
magával akarta vinni.
Flynn szerette volna, ha Bradshaw visszatér a Kiemelt
Ügyek Osztályára, de a lány továbbra is ellenállt.
– Tilly, nem tudjuk tovább megindokolni a hotelszoba
költségét – érvelt Flynn. – Az irodában ugyanolyan
hasznos lenne a munkád.
– De a szálloda helyett maradhatnék Poe-nál és
Edgarnál, nem igaz, Poe? – ellenkezett Bradshaw.
Még mielőtt Poe magyarázni kezdhette volna, miért
nem volna jó ötlet, ha egy naiv fiatal nő egy rigolyás,
középkorú férfihoz költözne be szállóvendégként, Flynn
égnek emelte a tekintetét, és beadta a derekát:
– Na jó, akkor még pár éjszaka…
 Flynn azt kérte, hogy amíg ő távol lesz, folytassák a
nyomozást, de ha lehet, ne borítsanak ki mindenkit,
akivel találkoznak.
Poe vigyorgott, és azt felelte, hogy ezt nem tudja
garantálni.

Bradshaw fél éjszaka az internetet bújta, és meg is

találta, amit keresett. A jótékonysági árverés
meghívóján szereplő kedvezményezett, a Seven Pines
Gyermekotthon már nem létezett. Egy cumbriai egyházi
szervezet tulajdonában volt, mint az összes többi
gyermekotthon, viszont a helyi önkormányzat
felügyelte.
Poe-nak rögtön gyanús lett, hogy az otthon megszűnt.
Felhívta a Carlisle-i Gyermekjóléti Szolgálat ügyeletesét.
– Cumbriában ma már nem is nagyon van
gyermekotthon, Poe őrmester – magyarázta készségesen
a fiatal nő. – A legtöbb gyereket, akiről gondoskodunk,
nevelőszülőknél helyezzük el. Ez olcsóbb megoldás, és
sokkal jobb környezetet jelent a gondozottaknak.
– Értem – mondta Poe. – Ha én a Seven Pines otthonról
szeretnék kérdezősködni meg egy jótékonysági
eseményről, amit sok évvel ezelőtt az otthon javára
tartottak, akkor kivel volna legcélszerűbb fölvennem a
kapcsolatot?
– Ez még az én időm előtt történt – válaszolta a nő.
 Ugyanakkor nem volt elutasító, és megígérte, hogy
beszél valakivel, aki régebb óta dolgozik ezen a
területen. Elkérte Poe számát, és megígérte, hogy
visszaszól.
Amíg a hívásra vártak, Poe odatett az asztalra egy
kanna erős kávét, és mind ittak egy csészével, még
Bradshaw is. Reid hozott nekik fánkot, továbbá egy nagy
zacskó frissen őrölt kávét is ahelyett, amit az elmúlt
napokban megittak. Poe megszimatolta, és jólesően
felsóhajtott. Finom guatemalai kávébabból volt, és
kézzel pörkölték abban a kávéüzletben, ahol Poe
törzsvevő volt.
Reid nemcsak fánkot és kávét hozott, hanem elhozta a
Quentin Carmichael-dossziét is, és vagy fél órát töltöttek
azzal, hogy megismerjék a tartalmát. Semmi kirívót nem
láttak benne, és Poe elégedetten konstatálta, hogy az
eredeti nyomozás nem hagyott ki semmi lényegeset. A
pénz eredetéről nem tudtak számot adni, de semmi nem
utalt arra, hogy illegális volna.
Megszólalt Reid telefonja. Ránézett, majd ujját a szája
elé kapva azt súgta:
– Gamble főfelügyelő az – majd fölvette: – Reid
őrmester, tessék!
Poe épp hallgatózni kezdett, amikor az ő telefonja is
hívást jelzett. A szám a carlisle-i terület kódjával
kezdődött.
– Poe őrmester?
 – Én vagyok, tessék!
– A nevem Audrey Jackson, és én vagyok az állami
gondozott gyerekekért felelős helyettes igazgató. Úgy
hallom, nemrég beszélt az egyik ügyeletesünkkel. A
Seven Pines Gyermekotthonról kérdezte őt, ugye?
Poe ezt megerősítette.
– Elmondaná, kérem, hogy milyen ügy miatt érdekli
önt a gyermekotthon?
– Egy gyilkossági nyomozás kapcsán vetődött fel.
– Értem – felelte a nő, de hallatszott, hogy nem erre
számított. – Úgy sejtem, ön nem a cumbriai rendőrség
tagja.
Miután Poe erre azt válaszolta, hogy a Kiemelt Ügyek
Osztálya egy cumbriai gyilkossági ügyön dolgozik, a nő
megkérdezte:
– El tudna jönni esetleg Carlisle-ba? Ha délre oda tud
érni a Carlisle Civic Centre-be, ott találkozhatunk.
Addigra az otthonra vonatkozó archív anyagot is el
tudom kérni.
– Vannak benne gazdasági kimutatások is? – kérdezett
rá Poe.
– Én még nem láttam ezt az anyagot, ezért nem
tudom. De mihelyt leteszem a telefont, rákeresek a
gazdasági kimutatásokra… meddig visszamenőleg?
– Huszonhat évvel ezelőttről volna szó – felelte Poe.
Mire Poe befejezte a telefonálást Audrey Jacksonnal,
Reid is letette a mobilt.
– A főnök volt az – közölte. – A Carmichael
koporsójában lévő holttestet azonosították, a
hatvannyolc éves Sebastian Doyle volt. A szomszédai
mind azt hitték róla, hogy kiköltözött a családjához
Ausztráliába, ezért nem is jelentették az eltűnését.
– Másban is hasonlított a többi áldozathoz? – kérdezte
Poe.
– Többet még nem tudok. Gamble azt ígérte,
napközben majd folyamatosan közli velem, ami kiderül.
Poe nem szólt semmit. Ez az áldozat is idős férfi volt,
és jelen pillanatban minden a Quentin Carmichael
szervezte jótékonysági sétahajózás felé mutat. Felállt.
– Na nyomás! Rá kell kapcsolnunk, ha oda akarunk
érni arra a déli találkára.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A sokemeletes Carlisle Civic Centre valószínűleg

Cumbria leglehangolóbb épülete volt. Egy tizenkét
szintes, lélektelen torony. Poe nem értette: abban a
megyében, amely megihlette William Wordsworthöt és
Beatrix Pottert is, hogy lehetett építési engedélyt adni
erre a borzadályra, ráadásul a város történelmi
központjában?
Bevezették őket egy teljesen jellegtelen
tárgyalóterembe, amelyben egy hosszú asztal állt,
mellette műanyag székek.
Audrey Jackson pontban délben érkezett, egy
szemüveges férfi társaságában. Poe bemutatkozott,
aztán mindenki más is. Jackson leült, de Poe felfigyelt rá,
hogy az asztal másik felét választotta, mint ahol ők
voltak. A szemüveges is Jackson mellé telepedett.
A másik, amit Poe észrevett, hogy egyikük sem hozott
magával iratokat.
A szemüveges kezdett beszélni.
– A nevem Neil Evans, és az önkormányzat jogi
osztályán dolgozom, Poe őrmester. Meg kell kérnem,
hogy pontosan mondja el nekünk, mi köze a Seven Pines
Gyermekotthonnak az önök gyilkossági nyomozásához.
 – Elmondtam Mrs. Jacksonnak a telefonban – felelte
Poe.
– Most pedig, attól tartok, nekem is el kell mondania –
jelentette ki a szemüveges. – Mert bár az a
gyermekotthon nem az önkormányzaté volt, a Cumbriai
Megyei Önkormányzat kötelessége, hogy gondoskodjon
minden, a Seven Pinesban élt gyermekről. Ezek a
gyerekek ma ugyan mind nagykorúak, de bizonyos
dolgokhoz ma is joguk van, például hogy bizalmasan
kezeljük az adataikat.
– Mi egy gyilkosság ügyében nyomozunk – mutatott rá
Poe.
– Az lehet – szólt közbe Jackson. – Az állami
gondozottakkal szemben azonban vannak bizonyos
előítéletek, Poe őrmester. Láttunk már ilyet. Idejött a
rendőrség nyomozni, de ahelyett, hogy a bizonyítékokat
keresték volna, egyszerűen fölmérték a neveltjeinket, és
megnézték, hogy melyikükre illik leginkább a
gyanúsított profilja.
Poe erre nem reagált.
– Szóval hogyha hasonló módon csak válogatni jöttek,
Mr. Evans majd gondoskodik róla, hogy semmilyen
presszióra ne adjuk ki a neveltjeink nevét – közölte
Jackson.
Poe válaszul összefoglalta nekik, hogy mi az, amit
tudnak és hogyan jutottak el ide, az állami
gondozottakért felelős helyettes igazgatónőhöz.
 – Mrs. Jackson, engem a Seven Pines otthon
gondozottai nem érdekelnek. Jelen pillanatban egyedül
az a sétahajózás érdekel, mert az egyetlen ember, akiről
biztosan tudjuk, hogy ott volt a fedélzeten, halott.
Quentin Carmichaelről van szó, hallottak már róla?
Abból, ahogy egymásra néztek, Poe rögtön látta, hogy
igen. De nem is akarták letagadni.
– Nagyon sajnálom, Poe őrmester, az ön kérése
azonban nem meríti ki az „észszerűség” jogi
követelményeit – kezdte a mondókáját Evans. – Én
pedig nem tehetem ki az önkormányzatot annak a
kockázatnak, amit az jelent, ha ön betekint az
iratainkba. Értékelem az őszinteségét, és tanúsítom,
hogy nem akart semmibe belenézni, ami a
gyermekotthon korábbi lakóival kapcsolatos, de ha meg
szeretné tekinteni az otthon archív anyagát, ahhoz
hivatalos végzést kell bemutatnia.
Korábban ha ilyenbe belefutott, Poe a falat verte
mérgében, de Evansnek igaza volt.
– Mondja, megéri az az anyag nekem, hogy szerezzek
egy végzést? – kérdezte.
Evans mereven nézett vissza Poe-ra. Majd alig
észrevehetően bólintott.
Poe Reidre nézett:
– Mennyi idő, amíg a csapatotok szerez egyet?
– Gamble jó parancsnok, viszont nagyon körültekintő.
Nem sieti el a döntéseket.
 Poe éppen ettől tartott. Neki viszont nem volt sem
ideje, sem kedve, hogy folyton arra várjon, Gamble
mikor éri őt utol. Kiment a szobából, és felhívta Flynnt.
Beszámolt neki arról, hogy milyen jogi akadályba
ütköztek, és arról, hogy szerinte azokban az iratokban
biztosan van valami, amit érdemes kiásni.
– Egy betekintési végzés kellene nekem, Steph, de
nem tudok Gamble-re várni. Meg tudod kérni Van Zylt,
hogy írjon alá egyet? Ha elküldi, akkor Reid őrmester
egyenesen átmasírozik vele az út túloldalára, a
bíróságra, ahol két percen belül alá is írják.
– Biztosan nem adják ki az anyagot nektek e nélkül?
– Kizárt. Félnek, hogy jogi következményei lehetnek.
– Miféle következmények?
– Azt én sem tudom – felelte Poe.
– Na, akkor ezt bízd rám! – szólt Flynn.
Poe visszament a terembe, és elmondta, mi a helyzet.
Evans beleegyezett, hogy várjon.
– A bíróságon szívesebben tárgyalnak egy cumbriai
zsaruval, Kylian. Neked kéne lemenned, és megvárnod a
faxot.
– Akarod, hogy Gamble-nek szóljak róla?
Poe nemet intett. Elsőnek ő akarta tudni, hogy mi van
azokban a papírokban, akármi legyen is.
– Majd akkor szólunk neki, ha találtunk valamit.
– Őrült dühös lesz – jegyezte meg Reid –, már megint.
– Ja – biccentett Poe.
 Ez őt nem érdekelte. Ahogy szemlátomást Reidet sem.
Lement a recepcióra, hogy bevárja a végzést.
Poe közben feltett néhány kérdést a gyerekotthonról.
– Ha egy egyházi szervezet volt a fenntartó, akkor
miért önök őrzik az iratanyagot?
– Mert a törvény így rendelkezik – válaszolta Evans,
most már biztosabb talajra érve. – Mi nem
megvásároljuk a helyeket a magánintézményekben,
hanem hivatalos partnerségi viszonyba lépünk velük. Ez
azt jelenti, hogy minden anyagi támogatást igazgatói
szinten kell aláírnunk.
– Ezzel be van biztosítva, hogy az önkormányzat
felelős a magánotthonok elcsavargott gyerekeiért is –
tette hozzá Jackson. – Nem szolgáltatást vásárolunk, és
ha a pénzt odaadtuk, még nem pipálhatjuk ki a
teendőket. Továbbra is közünk van a dolgaikhoz.
Ennek volt értelme.
– Ki volt az otthon vezetője huszonhat évvel ezelőtt? –
kérdezte Poe.
Jackson ránézett Evansre. Az bólintott.
– Egy Hilary Swift nevű hölgy. Annak idején csak
szociális munkási végzettséggel lehetett valaki egy
gyermekotthon vezetője.
– Még önöknél dolgozik?
– Nyugdíjba ment.
Poe ennél többet várt volna: hogy mesélnek valami
jellemzőt, legalább azt, hogy mik voltak a hibái.
Ritkaság, hogy egy régi kolléga említésekor ne
hangozzék el semmi ilyesmi. Valami okból hallgatnak
róla.
– Tudja, Poe őrmester, minden jelenlegi és régebbi
munkatársunknak egyformán védjük a személyes
érdekeit – magyarázta Evans.
Nyílt az ajtó, megjött Reid. Odatolt egy papírt Poe elé,
aki átnézte. A hivatalos végzés felhatalmazta őket, hogy
minden, a Seven Pines Gyermekotthonra vonatkozó
dokumentumot megkaphassanak harminc évre
visszamenőleg. Poe odaadta Evansnek. Az átolvasta,
majd így szólt:
– Ez így tökéletesen rendben van. Az összes
dokumentum elő van készítve az irodámban.
Számítottam rá, hogy eljutunk ide. Kellene nekem egy
kis segítség, ha valakit megkérhetek…
– Kylian? – nézett rá Poe.
– Máris – állt fel Reid. – Mutassa az utat, Mr. Evans!
Evans odaszólt Jackson igazgatónőnek, mielőtt kiment
volna a tárgyalóból:
– Audrey, nekem most már semmi kifogásom az ellen,
ha beszélni szeretne Poe őrmesterrel.
Poe ránézett az igazgatónőre, aki máris lazább
testtartásba helyezkedett.
– Van egy történetem a maga számára, Poe őrmester.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

– Hilary Swiftet saját kérésére nyugdíjaztuk – árulta el

Audrey Jackson. – És nem „hosszú, elkötelezett
szolgálatának elismerése mellett”, hanem „ha nem
kéred a nyugdíjazásodat, akkor ki leszel rúgva”. Az egész
pont azzal a jótékonysági eseménnyel kezdődött.
Poe szíve gyorsabban kezdett verni. Közelebb hajolt.
– Az ullswateri hajókirándulással?
Bradshaw rákeresett a tabletjén lévő képek között a
meghívóra, és a róla készült legélesebb fotót
odatartotta.
Jackson igazgatónő épp csak odapillantott:
– Igen.
– Biztos benne?
– Igen. Mégpedig azért, mert az eset után tagja voltam
a vizsgálóbizottságnak.
Poe zavartan nézett a nőre.
– Miért önök végezték a vizsgálatot? Ha a támogatások
hűtlen kezelésére gyanakodtak, akkor inkább az
önkormányzat gazdasági vagy jogi szakembereire
kellett volna bízni, nem?
Jackson igazgatónő a homlokát ráncolta.
– Én az esettel kapcsolatos összegekről semmi
pontosat nem tudok, Poe őrmester – felelte. – A
kimutatásokat nem láttam, de Mr. Evans arról számolt
be, hogy hűtlen kezelés gyanúja nem merült fel. Én úgy
tudom, hogy a Seven Pines elég jól járt ezzel az
árveréssel.
Most Poe ráncolta a homlokát. Az elmélete léket
kapott.
De ha egy ajtó bezárul, szokott nyílni máshol egy
újabb…
– Nos, én az esemény után történtek vizsgálatában
vettem részt – jegyezte meg az igazgatónő.
– Kérem, magyarázza el! – szólt Poe.
Jackson belefogott:
– Azt nem tudhatják, mert a meghívóra nem írták rá,
hogy a Seven Pines nemcsak az árverés
kedvezményezettje volt, hanem a házigazdája is.
Bradshaw megint keresgélni kezdett a kiállításon
lefotózott anyagban. Poe-ra nézett, és tagadóan intett.
– A lényeg – folytatta Jackson –, hogy Hilary Swift volt
a lebonyolítás megszervezésének főfelelőse. Az
eseményre alapvetően csak a hajót bérelték ki, és
minden mást önerőből oldottak meg, ezért az otthonból
négy fiú pincérkedett, hogy ezzel is csökkentsék a
költségeket. Ők vitték ki a frissítőket és ők kínálták
tálcákon a szendvicseket, ez volt a dolguk.
– Ez gyermekmunkának hangzik – szúrta közbe Poe.
– Nem egészen… Az otthon évente többször is
rendezett hasonló alkalmakat, és ezek igazából
pénzkereseti lehetőséget jelentettek a srácoknak.
– Hogy lehet az, Audrey? – kérdezte meg Bradshaw.
– Mert tisztában voltak vele, hogy minél kedvesebben
viselkednek és minél szebben néznek az
adományozókra, annál több borravalót kapnak tőlük.
Ezek mind dörzsölt gyerekek voltak, akik jól tudták,
hogyan kell meghatni az embereket. Amikor az árverés
után rákérdeztem, Hilary Swift azt mondta, hogy
szerinte aznap ötszáz fontnál is többet keresett
mindegyik fiú.
– Ennyi borravalót kaptak? – hüledezett Poe.
Huszonhat éve ez borzasztó nagy összeg volt egy
gyereknek.
– Ennyit – erősítette meg Jackson. – Ha belegondol, ez
nem is különösebben meglepő. A vendégek a
gyerekotthont támogatni mentek oda. Miért ne adhattak
volna egyenesen a srácoknak?
– Én azért tudnék erre néhány ellenérvet – válaszolta
Poe. – Hány évesek voltak a srácok?
– Tíz, illetve tizenegy évesek – felelte Jackson
igazgatónő.
– Na tessék! – Poe Bradshaw-hoz fordult: – Mennyit ért
ötszáz font huszonhat évvel ezelőtt, Tilly?
Bradshaw rákeresett, és már felelte is:
– A Bank of England inflációs kalkulátora szerint ma
csaknem kétezer fontnak felelne meg, Poe.
 Poe Jacksonra nézett:
– Hány ilyen korú gyerek tudná, különösen ha
hátrányos környezetből jön, hogy mit kezdjen egy
ekkora összeggel, ha az ölébe pottyan?
– Egy kicsit zavarba hoz, hogy a saját véleményemet
szegezi nekem…
– No és, mi történt?
– Maga szerint?
Nyilván drog. Pia. Semmi jó. Poe újra átgondolt
mindent. Eredetileg azt tételezte föl, a pénz lehetett az
indíték, de nem zárhatott ki minden mást, ami
szembejött, hiszen egy nyomozás útja csak ritkán
nyílegyenes. Ha másfelé kanyarodik, mint amerre
gondolta, hogy haladni fog, hát legyen.
– Mrs. Jackson, beszélnem kell majd ezekkel a fiúkkal.
Hátha tudnak valamit mondani, amiből kiderül, hogy mi
történt aznap este. Gondolom, a nevük ott szerepel a
papírokban.
– Ezzel lesz egy kis gond.
– Hogyhogy?
– Azért, Poe őrmester, mert az árverés másnapján
mind a négyen vonatjegyet vettek Londonba, és
leszámítva néhány kezdeti képeslapot, azóta sem hallott
róluk senki.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Poe a gondolatait rendezte éppen, amikor Reid és Evans

visszajöttek. Nagy rakás dossziét cipeltek mindketten.
Reid meglátta Poe arcát, és rögtön megkérdezte:
– Mi újság? Baj van?
Poe nem válaszolt. Idegenek előtt nem akart új
teóriákat gyártani. Mintha Reid kérdését nem hallotta
volna, Jackson igazgatónőtől kérdezte meg:
– Szóval mi történt pontosan? Gondolom, emiatt volt
az a vizsgálat is.
– Részben igen. A hajón utazó férfi vendégek azt
mesélték, hogy a fiúk ittak. Hogy minden italból, amit
kivittek, titokban kortyoltak egyet. Olyan játékot találtak
ki, azt hiszem, hogy ki tud jobban berúgni.
– Gondolom, ez főbenjáró vétség lehetett.
– A legnagyobb mértékben – ismerte el Jackson. – Itt a
nagy különbség az állami gondozás és a családban
nevelkedés között. Az állam nem viselkedhet egy ilyen
helyzetben elnézően.
Ez abszolút érthető volt. Az állam nem tolerálhatja,
hogy rakoncátlan gondozottai bármit megtegyenek, ha a
kedvük tartja. Ha az állam az alkoholfogyasztás fölött
szemet huny, akkor már a füvezést is hagyni kell, és ott
van még a szexuális cselekményeknél megszabott
beleegyezési korhatár…
– Hilary Swift nem lépett közbe?
– Ő nem volt jelen. Ott kellett volna lennie, mert a
szabályzatunk egyértelmű: semmilyen tevékenység nem
lehet felügyelet nélkül.
– Hát akkor…?
– Hogy miért nem volt ott? Gondolhatja, Poe őrmester,
hogy a mi vizsgálatunknak is fontos részét képezte ez a
kérdés. Azt mondta, a lánya váratlanul belázasodott, és
mivel aznap este a gyermekotthoni fiúk fele a
hajókiránduláson volt, az otthon dolgozóiból is sokan
kimenőre mentek, és nem volt, aki helyettesítse. Több
beszélgetést is folytattunk vele a vizsgálat során, és az
egyikben azt mondta, hogy a hajón lévő férfiak a
társadalom köztiszteletben álló tagjai voltak, s hogy
ilyenformán a fiúk semmiféle veszélynek nem lehettek
kitéve.
Reid közbeszólt:
– Ez mellébeszélés.
– Mi is így gondoltuk, Reid őrmester – bólintott az
igazgatónő. – Mindezek miatt Hilary végül kénytelen
volt a nyugdíjazását kérni. Előfordul, hogy az állami
gondozottak megszöknek a nevelőszülőktől vagy a
gyermekotthonból, s néha sikerül egészen addig
bujkálniuk a hatóságok elől, amíg nagykorúak lesznek,
de nekünk vannak protokolljaink, amelyekkel
minimalizálni igyekszünk ennek eshetőségét.
– És ön lépett az ügyben?
– Nos, nem én személyesen indítottam el az
intézkedést, de igen, léptünk – válaszolta Jackson. –
Rendőrségi nyomozás indult, de azért tudnia kell, hogy
abban az időben ez nem volt ugyanaz a történet, mint
amikor egy középosztálybeli család kislánya
elcsavargott, mert akkor mindenki pánikba esett, de ha
a mi gyerekeink közül egy eltűnt, akkor mindössze azt a
választ kaptuk: „Miért, mire számítottak? Mind ezt
csinálják.”
Poe tudta, hogy az igazgatónő igazat beszél. Ma a
rendőrség sokkal gondosabban nyomoz az eltűnt állami
gondozottak után, de Poe beleborzongott, vajon hányan
nem kerültek elő. Még inkább beleborzongott, ha arra
gondolt, hogy hány veszélyes ragadozó les pont az efféle
gyerekekre, mint azok a fiúk a Seven Pinesból. Csak
remélni tudta, hogy élnek és jól vannak. Épp
nemrégiben olvasott arról, hogy egy tizenhat évesen
prostitúcióra kényszerített srácon a futtatója több mint
kétszázezer fontot kereshet, mielőtt a gyerek túlkoros
lesz, és már nem vonzza a kuncsaftokat. Egy ilyen
srácnak több tonna perverzet kell kiszolgálnia, amíg ki
nem öregszik és félre nem dobják.
– Emlékszem, én is olvastam ezekről a fiúkról – szólalt
meg Reid. – A nyomozók komolyan vették az esetet. A
vonatjegyeik a legelső, Carlisle-ból induló vonatra
szóltak a hajóút utáni napon. A cumbriai nyomozók
felvették a kapcsolatot a Fővárosi Rendőr-
főkapitánysággal, és megkérték őket, hogy figyeljék, hol
bukkannak föl.
– Mi is értesítettük mind a harmincnégy londoni
önkormányzatot – tette hozzá Jackson. – Tudattuk velük,
hogy négy gondozottunk eltűnt, és ha jelentkeznének,
hogy segítségre van szükségük, azonnal értesítsenek
minket. Eltelt pár hónap a szökés után, amikor egyszer
csak Hilary képeslapokat kapott tőlük. Azt írták, nagyon
jól érzik magukat Londonban. Ettől persze a kutatást
nem zártuk le, de a dolog onnantól már nem lett olyan
sürgős.
– Ennyi? – kérdezte Bradshaw. – Az nem lehet, Poe…!
Ugye nem?
– Az állami gondozott gyerekek nem mindig döntenek
helyesen, Tilly – magyarázta Poe. – Néha veszélynek
teszik ki magukat. És a Mrs. Jacksonhoz hasonló
emberek mást nem tehetnek értük, mint amit hallott.
Jackson igazgatónő bólintott.
– Úgy gondoltuk, hogy majdcsak felbukkannak valahol,
de soha nem kerültek elő. Vagy sikeresen alakult az
életük, vagy…
– Vagy nem – fejezte be Poe.
Bradshaw meredten bámult Poe-ra. A szeme
könnyben úszott. Felzaklatta a történet, és Poe nem
tudott neki semmi megnyugtatót mondani. A társadalom
elvárása, hogy ha egy gyerek eltűnik, azonnal lármázzon
egy riasztó, csakhogy itt nincs ilyen riasztás, de még ha
lenne is, az ilyen gyerekek nagyon gyakran ennél sokkal
rosszabb helyzetekből szöknek meg. Nem is mindig az a
legjobb forgatókönyv, ha mindenáron visszarángatják
őket.
El van ez cseszve…
– A vizsgálatunknak az lett az eredménye – folytatta
az igazgatónő –, hogy Hilary Swift több protokollt is
figyelmen kívül hagyott, amelyek betartásával a
gyerekek szökését meg lehetett volna előzni. Lehetővé
tette számukra, hogy igyanak, és azt is, hogy nagy
összegű készpénzhez jussanak.
– És aztán mi lett? – kérdezte Poe.
– Végül oda jutottunk, hogy Hilary különben sem a
legmegfelelőbb személy volt a gyermekotthon
vezetésére. Őt legfőképpen az ezzel járó szereplési
lehetőség érdekelte. Persze tény, hogy a vezetőnek
láthatónak kell lennie, mert az otthon legalább annyira
az adományokra van utalva, mint az önkormányzati
támogatásra, de a vizsgálat ebben az esetben azt
derítette ki, hogy Hilary túlságosan is kedvelte a
partikat. És ha a hajókiránduláson – ahol néhány gazdag
és befolyásos ember azzal szórakozott, hogy berúgassa a
gyerekeket – Hilary ott is lett volna, az volt az általános
meggyőződés, hogy nem állította volna le őket.
Poe-nak haladnia kellett. A Londonba elszökött
gyerekek lehetnek fontosak is meg nem is az ügy
szempontjából, de az asztalon lévő dossziék átnézése
biztosan az.
– Ugye ön tudja, hogy mi van ezekben a dossziékban? –
fordult Evanshez.
– A betekintési végzés dacára minden egyes iratot át
fogok vizsgálni, mielőtt odaadom.
– Akkor kérem, mutassa nekem azt, amit ön szerint
meg kell néznem – mondta Poe.
Evans egy vékony dossziét rakott legfelülre. Ezzel
csúsztatta oda Poe-nak:
– Lefénymásoltam néhány iratot, amiről úgy
gondolom, hogy biztosan érdekli. – Az órájára nézett: – A
bíróság még nyitva van. Ha átvizsgálja a legfelső lapot,
lehet, hogy még egy végzésre lesz szüksége.
Poe a dossziét kinyitva egy A4-es lapot vett ki. A Seven
Pines Gyermekotthon huszonhat évvel ezelőtti
számlakivonata volt. Ugyanolyan hétköznapi tételek
sorakoztak itt, mint mindenkinek a havi kiadásaiban:
élelmiszer, tévé-előfizetés, közművek. Ezek az összegek
mind a papír jobb oldalán álltak. Balra egy másik
számsor volt, kevesebb tétel, de nagyobb összegek. A
bevételek. Arra a hónapra ezek három különböző
helyről érkeztek. Egy szemlátomást havonta állandó
nagyságú támogatási összeg az egyházi szervezettől,
amelyiké a Seven Pines volt; egy befizetés a helyi
önkormányzattól, amelynek összege kissé változott
havonta, attól függően, hogy épp hány férőhelyet
használtak.
Poe a harmadik összegre meredt. Csekkes befizetés
volt.
Megnézte az Evans által szintén odakészített
főkönyvben a csekket. Quentin Carmichaeltől jött. Az állt
mellette:
A „Szerencsésnek érzed magad” árverésből származó
adomány.
Kilencezer fontról szólt.
És ott állt mellette Carmichael számlaszáma is.
Mi a szar ez…?
Poe lélegzete felgyorsult.
– Mi történt, Poe? – kérdezte Bradshaw.
Most már gyakorlottabban olvasott Poe
arckifejezéséből. Poe odatolta elé a papírt. A lány csak
nézte, de nem látta meg rögtön, amit Poe.
– Ugye, Tilly, megvannak magánál a fotók, amelyek a
Carmichael bankszámláján talált pénzről készültek a
nyomozás során?
A lány bólintott.
– Vesse össze őket ezzel a számlaszámmal, ahonnan ez
a csekk jött!
Poe-nak azonban erre az összevetésre már nem volt
szüksége. Megvolt az a képessége, hogy a memóriája
megőrizte a fontosabb adatokat.
Bradshaw bekapcsolta a tabletjét, és keresgélni
kezdett rajta. A szokásosnál most lassabban dolgozott.
Végül zavart képpel nézett fel:
– Ezt a számlaszámot nem találom – felelte.
– Hát ez az – nyugtázta Poe. – Quentin Carmichael ezt
a befizetést egy olyan számláról küldte, amelyről senki
nem tudott.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Poe-nak nem sok fogalma volt arról, hogy az

ügyfélkapcsolati menedzser mit csinál egy banknál, de
most, miután a bankfiók igazgatója kézhez kapta a
második, beszerzett végzésüket, és a bankvezetés is
visszaigazolta a végzés érvényességét, mindhármukat
rábízta egy bizonyos Miss Jeffersonra. Poe-nak az volt az
érzése, hogy a fiók vezetője nem azért tett így, mintha
nem érdekelte volna az ügy (látszott rajta, hogy érdekli),
hanem azért, mert ő maga nem mozgott teljesen
otthonosan a saját bankja nyilvántartási rendszerében.
Miss Jefferson viszont (aki azt kérte, szólítsák
Rhonának) megtalálta az ismeretlen bankszámlát a
számítógépén. És rögtön homlokráncolás következett.
– Ez furcsa – jegyezte meg. Kinyomtatott néhány lapot,
és összetűzve odaadott nekik egy példányt. – Mint látják,
Mr. Carmichael annak az évnek a májusában nyitotta a
számlát, de egy hónap múlva már meg is szüntette.
A saját példányában odalapozott, és mutatta, hol kell
nézni.
Poe megvizsgálta a számlatörténetet. Úgy látta, hogy a
hajóút előtt meglehetősen nagy volt a forgalom a
számlán. Hat külön befizetés érkezett, egyenként
huszonötezer font, amelyeket a hajóút utáni napon
három újabb befizetés követett: az egyik százezer
fontról szólt, a másik kétszázötvenezerről, a harmadik
pedig háromszázezerről. Összesen nyolcszázezer font.
– A kivétekről is van valami papír? – kérdezte Poe.
– Második oldal – felelte Rhona.
Poe lapozott, és tovább olvasott. Két kivétet látott: egy
kilencezer fontról szóló csekket, amelyet a Seven Pines
Gyermekotthon kapott, valamint egy
hétszázkilencvenegyezer fontos készpénzeset, amit
maga Quentin Carmichael vett fel. A számlán az összeg
így nulla lett, úgyhogy meg is szüntették.
Vajon mi a fenére készülhetett a pasas?
– Rhona, én azt látom, hogy erre a számlára az összes
befizetés vagy csekken jött, vagy banki átutalással –
mondta Poe. – Tudna esetleg egy listát adni a
befizetőkről?
Rhona határozatlanul nézett:
– Ellenőriznem kell, hogy az önök végzése erre is
kiterjed-e.
– Tegyen úgy – bólintott Poe.
Mint szabálykövető alkalmazott, Rhona lezárta a
számítógépét, mielőtt kiment volna a helyiségből. Poe
elmosolyodott. Mintha megsejtette volna, hogy Poe
azonnal maga felé akarta fordítani a monitort, mihelyt ő
kihúzza a lábát.
Nem mintha Poe-nak most erre szüksége lett volna. A
bankfiók igazgatója megkérdezte a bankfőnökséget, és
ott megmondták, hogy igen, a végzés alapján kiadhatják
azoknak a nevét, akik befizettek arra a bankszámlára.
Csak akkor lesz szükség újabb végzésre, ha Poe-nak bele
kellene néznie ezeknek az embereknek a saját
számláiba.
Rhona újabb papírt nyomtatott.
Nevek szerepeltek rajta.
A helyiségben megállt a levegő. Poe ránézett az első öt
névre a listán. Fejben mindegyikhez egy helyszínt
társított:

Graham Russell – Castlerigg kőkör, Keswick

Joe Lowell – Swinside kőkör, Broughton-in-Furness
Michael James – Long Meg kőkör, Penrith
Clement Owens – Elva Plain, Cockermouth
Sebastian Doyle – a Quentin Carmichael koporsójában
talált holttest

Öt férfi. Öt áldozat.
Poe számára kezdtek a dolgok összeállni.

Mind az öten huszonötezer fontot fizettek be Carmichael

számlájára a sétahajózás előtt, és hárman még egy-egy
nagyobb összeget is az esemény után. A legnagyobb
összeget, a háromszázezret Sebastian Doyle adta, akit
Poe Quentin Carmichael koporsójában talált; a
legkevesebbet, csupán százezret, Michael James.
Clement Owens befizetése, a kétszázötvenezer a kettő
között volt.
A listán hatodikként Montague Price szerepelt. Joe
Lowellhez és Graham Russellhez hasonlóan ő is
befizetett huszonötezret előzetesen, de azután már
semmit.
Flynn-nel ellenőriztetni kell a cumbriaiak
adatbázisában, gondolta Poe, bár szinte biztos volt
benne, hogy Price neve még nem került elő a nyomozás
során. Igaz, a többiek is csak akkor kerültek elő, amikor
már elégették őket.
Poe és Bradshaw döbbenten, némán néztek egymásra.
Reid még a listát tanulmányozta. Poe kezdettől fogva
nem nagyon akarta elfogadni, hogy az áldozatokat
találomra választották volna ki, de legvadabb álmaiban
sem merte remélni, hogy ilyen megdönthetetlen
bizonyítékot talál az elméletére.
Egy halállistát tartott a kezében.
Reid komor képpel bámult a papírra.
– Ez hihetetlen! – ámuldozott. – Megtaláltad!
Bradshaw izgatottnak látszott, és egy kicsit meg is
ijedt. A nehéz eseteknél nagyon intenzív élmény, amikor
végre bekövetkezik az áttörés.
– Mit gondol, Poe, ez most mit jelent? – kérdezte a
lány.
Poe újra átolvasta a listát. E szerint aznap este ezek
hatan felszálltak arra a hajóra. És öten közülük halottak.
– Ez két lehetőség közül csak egyet jelenthet, Tilly –
válaszolta –: vagy Montague Price a következő áldozat,
vagy…
– Vagy?
– Vagy ő a Tüzes Hóhér.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Poe innentől boldogan engedte át az ügyet Gamble-nek.

Ha egyszer egy gyilkosról kiderült, hogy kicsoda, a
megtalálásához már nem kell gondolkodó fej, csak egy
megbízható véreb. Azonnal fel is hívta Gamble-t, és
jelentette neki, hogy megtalálták a kapcsolatot az
áldozatok között. Gamble becsületére legyen mondva,
nem is vitte túlzásba az ordibálást.
Flynn is visszaért Cumbriába, és kérte, hogy neki is
feltétlenül számoljanak be. A Shap Wells bárjában
találkoztak, és Flynn szemlátomást nagyon örült a
távollétében elért eredményeknek. A Kiemelt Ügyek
Osztálya végül is emelt fővel jött ki az ügyből.
Bradshaw részletekbe menően adta át a banki
információkat Flynn-nek, aki jegyzetelt közben. Neki
kellett megírnia a hivatalos jelentést, mégpedig egészen
aprólékosan, mert a jelentésnek szerepe lesz a későbbi
vádemelésben. Reid közben beballagott a bárba, de
megvárta az információcsere végét.
– Mi hírt hozott nekünk, őrmester? – kérdezte Flynn,
jelezve, hogy visszatért, és megint ő a főnök.
Ez a dolgok rendje: a főfelügyelő rendezi az előadást,
az őrmester pedig levezényeli.
 – Meglépett – közölte Reid.
– Montague Price? – kérdezte Poe.
– Ja. Ott voltam a rajtaütéskor. A háza üres volt, de
szemlátomást elég sietősen távozott.
– És?
Reid mindig visszatartotta a slusszpoént.
Showmannek született.
Most elvigyorodott:
– És… ő az. A ruháin találtak vérnyomokat, a DNS-t
most nézik. Volt ott egy üres üveg, amiben szerintünk az
égést segítő anyag lehetett, meg egy üvegcse, benne
ismeretlen folyadék. Valami vegyszer. Beküldtük a
laborba.
Reid most megrázta Flynn kezét:
– Tisztem, hogy hivatalosan köszönetet mondjak
önnek, főfelügyelő. Gamble főfelügyelő ragaszkodott
hozzá, hogy ez elhangozzék, bár ő most a rengeteg
teendője miatt ezt személyesen nem tudja megtenni. De
tisztában van vele, hogy a Kiemelt Ügyek Osztálya nélkül
nem jártunk volna sikerrel. – Reid Poe-hoz fordult: – És
neked is köszöni, Poe. Azt mondta, hogy bár még mindig
úgy gondolja, egy idióta vagy…
– Szóval idióta. Biztos, hogy idiótát mondott?
– A saját szavaimmal foglalom össze a mondandóját. Ő
a „kibaszott nagy faszfej” kifejezést használta, de itt
most hölgyek is vannak.
Bradshaw kuncogott. Még Flynn is elmosolyodott.
 Poe jól ismerte ezt a lelkiállapotot, amikor végre
lezártak egy ügyet. Ilyenkor virágos jókedve van
mindenkinek. Bolondoznak, nevetgélnek. Price-t ugyan
még nem kerítették kézre, de csak idő kérdése. Gamble
mindent be fog vetni, ami csak a rendelkezésére áll. Még
ma nyilatkozni fog, és biztos, hogy Montague Price
fényképét kiadta a sajtónak. Poe is ezt csinálná:
szűkítené Price körül a kört. Higgye csak azt, hogy
mindenhol szemek és fülek figyelik, hogy nincs hová
elbújnia. Biztosan nagyon intelligens a maga módján, de
még nem tudja, hogy perceken belül ő lesz az országban
a legismertebb pasas.
Poe a bárhoz sétált. Most igazán mindannyian
megérdemeltek egy italt. Amíg a pultosra várt,
megfordulva a barátait nézte. Nevetve viccelődtek. A jól
végzett munka örömét élték meg.
Ő miért nem érez ugyanígy?
Jól tudta, mi a baj. Úgy idegesítette őt Carmichael
pénze, mint Borsószem királykisasszonyt a matrac alatt
az egyetlen szem borsó.
Mert amit kivett a titkos bankszámláról, az nem
egyezett a hivatalos számláján talált összeggel. A
sétahajózáson részt vett hat férfi nyolcszázezer fontot
adott Carmichaelnek. De ebből csupán ötszázezer lett
meg. És ha a Seven Pines Gyermekotthonnak juttatott
kilencezer fontot nem számítjuk, akkor majdnem
háromszázezer font a semmiben lebeg.
 Ahogy továbbra sem lehet tudni, Poe neve miért
szerepelt az egyik áldozat mellkasán.
Poe nem szerette az elvarratlan szálakat. A
rendetlenséget.
És amíg mindenki más ünnepelt, Poe csak töprengett
és tűnődött.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Poe és Reid sokáig fennmaradtak. Flynn korán elment

megírni a jelentést. Bradshaw hajnali egyig kitartott
velük, de végül elköszönt, mondván, még dolga van.
Reid felhúzta a szemöldökét, hogy a lány elment:
– Ugyan, mi dolga lehet még ilyen későn?
– Szerintem játszik a gépen – felelte Poe.
Reid úgy döntött, a szállodában alszik. Kivett egy
szobát, és hajnalig együtt whiskyztek és szivaroztak.
Kitárgyalták, hogy Gamble hogyan fogja kézre keríteni
Montague Price-t. Megnézték a tízórás híreket, benne
Gamble első nyilatkozatát (Poe biztos volt benne, hogy
lesz több is). Maguk között Gamble köszönetet mondott a
Kiemelt Ügyek Osztályának, de ezt a nyilvánosság előtt
elfelejtette megismételni. Ha az ember készpénznek
vette, amit a tévében mondott, az ügy megoldása
kizárólag az ő határozott és következetes vezetői
munkájának, valamint tehetséges nyomozóinak volt
tulajdonítható.
Mindegy, Poe úgysem szerette, ha szembedicsérték.

Ha az ember este sokáig és sokat piál, abból nem

következik reggeli üdeség. Poe-t nyolckor ébresztette
Edgar.
A férfi nyögve kikászálódott az ágyból, és kitárta a ház
ajtaját. Nem fogadta éles napsütés, amire pedig
számított. Helyette vastag ködfoszlányok kúsztak be a
házba. Ócska edzőcipőbe bújva kibotorkált, hogy
megnézze, mekkora a köd. Shap környékén az év
bármely szakában ki tudott alakulni olyan sűrű köd, ami
csapdába ejtette a dombokat. A mai egyszerűen
gyönyörű volt: mintha egy felhőben repülne az ember.
Edgar kirohant, és azonnal eltűnt a végtelen
fehérségben. Mindössze néhány méterre lehetett
ellátni; a köd mint valami óriási radír, minden látnivalót
kiradírozott a környéken. Poe nem látta a Shap Wells
szállodát. A saját kezét is alig.
Nem tervezte, hogy kimozdul, amíg a köd el nem
oszlik, veszélyes lett volna. Sütni kezdett pár szelet
bacont, hozzá kenyeret pirított. Edgar a szag után majd
hazatalál.
Reggeli közben jött Flynn hívása.
– Jó reggelt, főnök.
– Meglett.
Poe gyomra meglódult, de nem a másnaposság miatt.
– Price?
– Ja.
– Hol?
– Nem elfogták, háromnegyed órával ezelőtt besétált a
carlisle-i rendőrőrsre az ügyvédjével.
 Poe elképedt ettől a nem várt helyzettől, hogy a Tüzes
Hóhér feladja magát, és csak annyit tudott kinyögni:
– Hogy az a…!
– Bizony – nyugtázta Flynn.
– És mit mond?
– Egyelőre semmit. Be vannak egy szobába zárkózva
az ügyvédjével. Gamble kérdezi, hogy ott akarsz-e lenni,
amikor beszélni kezd.
Poe nem akart ott lenni, és szerencsére remek indoka
volt rá: Cumbriában mindenki jól ismerte a shapi
ködöket. Gamble is meg fogja érteni.
– Egy kicsit tényleg nagy a köd – ismerte el Flynn,
miután Poe udvariasan kimentette magát. – Akkor majd
én elmegyek, és képviselem az érdekeinket. Itt még épp
ki tudom venni, merre vezet az út.
– Rendben, főnök. Majd beszámolsz?
– Persze.

Reggeli után Poe kiült a ház elé a kávéval, míg Edgar a

reggeli testmozgását végezte. Úgy tíz óra tájban, amikor
a nap kezdte átfúrni a ködöt, úgy látta, biztonságban
elsétálhat a szállodába megnézni, hogy Reid feltámadt-e
már.
Épp félúton járt, amikor megint hívta valaki. Londoni
szám volt. Felvette. A hírszerzési igazgató, Edward van
Zyl kívánt neki jó reggelt.
 – Mondja, Poe, maga most kivel beszél? – kérdezte Van
Zyl.
Poe megtorpant, zavartan megnézte a kijelzőt, s csak
azután felelt:
– Ööö… önnel, uram. Van Zyl hírszerzési igazgatóval.
– Maga most téved, Poe – felelte Van Zyl. – Legutóbb
akkor beszéltünk, mielőtt maga szabadságra ment.
– Rendben…
– Hallotta, hogy Price őrizetbe került?
– Igen, uram.
– És mi a véleménye?
Poe összeszedte a gondolatait, mielőtt válaszolt:
– Nyugtalanít, hogy a pénzösszegek nem stimmelnek,
uram. Mintegy háromszázezer font szőrén-szálán eltűnt.
Van Zyl egy kicsit hallgatott, majd megkérdezte:
– Poe, maga is úgy gondolja, hogy Price a gyilkos?
Poe sem felelt rögtön.
– Lehet, hogy ő az, uram.
– Csak lehetséges?
– Lehet, hogy találtak tárgyi bizonyítékokat, uram, de
én indítékot nem fedeztem fel. Elképzelhető, hogy a
pénz miatt volt, de akkor miért várt mostanáig?
Szerintem meg kell várnunk, amíg kihallgatják, uram.
– Hmmm… Igen, ezt valóban meg kell várni, Poe.
Beszélt már Flynn főfelügyelővel a miniszternél tett
látogatásunkról?
– Még nem, uram.
 – Hát ne is! Nézze, az a lista, amit maga megszerzett a
bankból, valóságos bombaként robbant itt bizonyos
körökben. Nem egy befolyásos személy most azon
kezdett idegeskedni, hogy maga még mit fog kiásni. Azt
akarják, hogy az ügyet gyorsan és csöndben zárjuk le,
Poe.
Poe nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most
fenyegetés-e vagy biztatás.
Van Zyl folytatta:
– Quentin Carmichael több jótékonysági partit is
szervezett, és akik ott anno részt vettek, néhányan
jelenleg kormányzati pozíciókban vannak. Nem akarnak
semmibe belekeveredni. Ezért néhány nyugalomba
vonult, tapasztalt köztisztviselő átnyálazta az ügy
aktáját, és arra jutottak, hogy miután Montague Price
már őrizetbe került, mindenkinek azon kell dolgoznia,
hogy őt elítéljék. Az ügyészségnél is latba vetik a
befolyásukat, hogy ez történjen, és aki az útjukba áll, azt
el fogják taposni. Az lesz a hivatalos álláspont, hogy
Quentin Carmichael Price-nak egy korai áldozata volt.
– Szóval ezt állítják, uram?
– Ezt, Poe. A mi kételyeink dacára ők Montague Price-t
akarják. Ezzel számukra az ügy kényelmesen lezárulna.
– Az igazgató egy darabig hallgatott. Végül így szólt: – De
mi nem így szoktuk intézni a dolgokat, ugye, Poe?
– Nem, uram, nem így.
– És most, hogy az ügyet lezártuk, s a Kiemelt Ügyek
Osztályának nincs vele dolga tovább, biztos vagyok
benne, hogy maga szívesen maradna továbbra is
szabadságon.
– Igen, uram, és köszönöm.
– Mit köszönget nekem, Poe? Ne feledje, mi régen
beszéltünk egymással…

Bradshaw már ébren volt: fülhallgató a fején, szeme a

tabletre tapadt. Odaintett Poe-nak, amikor meglátta. De
Reidnek nem volt semmi nyoma. Poe megszerezte egy
hordártól a szobaszámát, és bekopogott.
– Menj a …csába!
Poe újra kopogott.
Nyílt az ajtó, és Reid véreres szeme kikandikált a
résen. Poe csak remélte, hogy jobban érzi magát, mint
ahogy kinéz.
– Na gyere! – mondta neki Poe. – Veszek neked valami
kaját.
– Én föl nem kelek… – közölte Reid, s áporodott
lehelete whiskytől bűzlött.
– Montague Price őrizetbe került. Ma reggel föladta
magát.
Reid szeme kipattant:
– Tíz percet kérek!
– Legyen tizenöt – válaszolta Poe. – De moss fogat is!
Húsz perc múlva egy frissen lezuhanyozott Reid
csatlakozott hozzájuk az étteremben. Bradshaw még
mindig a tabletjéhez volt ragadva. Poe nem tudta, hogy
most valami manós szerepjátékot játszik, vagy dolgozik:
mindkettőt ugyanolyan odaadással művelte. Poe forró
italokat töltött mindenkinek, Reidnek pedig odadobott
egy doboz paracetamolt.
Reid csak úgy szárazon elropogtatott pár tablettát,
amíg a kávéja hűlt. Hosszú percekig csak bámult a
levegőbe. Némán. Már-már sok is volt ez a némaság egy
olyan nyomozótól, aki megtudta, hogy az egyetlen
gyanúsítottjukat lefogták. Odafordult Poe-hoz, és így
szólt:
– Szerinted ez így kerek?
Reid príma rendőr volt jó ösztönökkel. S ha már ők
mindketten kényelmetlenül érzik magukat Price miatt,
gondolni kell arra is, hogy mi a teendő, ha a dolgok
mégsem úgy mennek, ahogy azt Gamble eltervezte. Van
Zyl azt mondta Poe-nak, maradjon szabadságon. Poe
eltűnődött: nem volt ez esetleg elhamarkodott döntés?
– Szerintem most két lehetőség van – latolgatta Reid –:
vagy az, hogy a valódi gyilkos Price-t tolja előtérbe maga
helyett, vagy…
– Vagy Price a gyilkos, és azt gondolja, hogy
megúszhatja – fejezte be Poe. – És ha azt gondolja, hogy
megúszhatja, akkor fel kell tételeznünk, hogy erre reális
esélye van. Akárhogy is, szerintem mi ezt még nem
zárhatjuk le.
– És mivel folytatjuk?
– Azzal, amit már tegnap meg kellett volna ejtenünk –
felelte Poe. – Meglátogatjuk Hilary Swiftet.
– Nem tudom, jó ötlet-e, Poe – aggodalmaskodott Reid.
– Nem hallgathatunk ki olyasvalakit, aki talán a vád
legfőbb tanúja lesz. Ezzel legalább addig várni kéne,
amíg Price-t kihallgatják.
Poe jelentőségteljesen Reidre nézett.
Reid felsóhajtott.
– Felhívom Gamble-t. Végül is ez az ő nyomozása.
Reidnek persze igaza volt. Ebben a rangidős
főfelügyelőnek kellett döntenie, nem neki.
– Na jó, majd én hívom – ajánlotta föl Poe.
– El fog küldeni a picsába.
Poe az ablakhoz ment, mert ott jobb volt a térerő, és
hívta Gamble-t. Az rögtön fölvette.
– Uram, tudom, hogy a Kiemelt Ügyek Osztályának
aktív részvétele lezárult, de Reid őrmester és én arra
gondoltunk, hogy elmegyünk Hilary Swifthez, és
beszélünk vele.
– Az isten szerelmére, minek?
– Némi háttér-információt szerezni. Hogy néhány
szálat még el tudjunk varrni. A hölgy ugyan nem volt ott
a hajón, de arról esetleg tudhat, hogy Price oda akart-e
menni.
– Poe, várják meg, míg beszélünk Price-szal! Az
ügyvédjével éppen most találják ki, hogyan kössenek
vádalkut.
– Vádalkut?
– Igen, hát nem hihetetlen? – tudakolta Gamble. – Joga
van megpróbálni. Majd ha meghallgattuk, amit mond,
utána az ügyészség egy életre bevarrja.
– Remélem, uram – válaszolta Poe.
– Nincs erről meggyőződve?
– Ahogy ön is említette, meg kell hallgatni, hogy mit
mond.
– Poe, dacára a kettőnk közti súrlódásoknak, én tudom
és elismerem, hogy maga nélkül nem kaptuk volna el –
jelentette ki Gamble.
Poe-nak nem tömjénezésre volt most szüksége, hanem
arra, hogy engedélyt kapjon a nyomozás folytatására.
Kénytelen volt Gamble játékát játszani.
– Ez kedves öntől, uram, de nem tettem mást, mint
hogy más szempontból közelítettem meg az ügyet. Végül
önök is ugyanerre az eredményre jutottak volna.
– Menjenek akkor, és beszéljenek azzal a nővel! De
vigye magával Reidet is, és a beszélgetés csak a háttér-
információkra irányulhat. Ha találnak valamit, ami
használható Price ellen, azt azonnal tudni akarom.
Poe köszönetet mondott, azzal visszament Reidhez és
Bradshaw-hoz.
– Mehetünk – jelentette be.
– Igent mondott? – nézett rá csodálkozva Reid. – Nem
veszed rossz néven, ha ezt csekkolom?
– Rossz néven veszem, de csekkold nyugodtan!
– Jól van, megbízom benned, Poe! – Reid az órájára
nézett. – Igyunk még egy kávét indulás előtt! Szerintem
egyikünk sincs olyan állapotban, hogy vezessen.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A gyermekotthont már évekkel korábban eladták, de a

nyilvántartás szerint Hilary Swift továbbra is a Seven
Pinesban lakott.
A Seven Pines egy keskeny utca végén állt, kilátással
egy tóra. Panzió méretű, csodaszép épület volt. A
gerendaváz külső részét a tóvidéken szokásos módon
színesre festették.
Poe antennái jeleztek. Odanézett Reidre, és ugyanezt
látta rajta is. Mindketten tisztában voltak a helyi
ingatlanárakkal, amelyek ugyanazon a szinten
mozogtak, mint Londonban.
Mielőtt kiszálltak a kocsiból, Poe SMS-t küldött
Bradshaw-nak. Megvárták, míg válaszolt, és amikor Poe
elolvasta, elégedetten morgott.
Most már tudta, mivel kezdje a beszélgetést.

Előzetesen idetelefonáltak, úgyhogy Hilary Swift várta

őket, bár azt nem árulták el neki, milyen ügyben
keresik. Poe és Reid végigsétáltak a házhoz vezető,
frissen gereblyézett ösvényen, és bekopogtak. Az ajtó
azonnal kinyílt. Megmutatták az igazolványaikat,
amelyeket a nő gondosan megnézett.
 Hilary Swift beszéde a lehető legválasztékosabb volt.
Utánozta a felső tízezer beszédmódját, amit nyilván
hosszú éveken át gondosan gyakorolt. Poe gyanította,
hogy máris többet tud a nőről, mint az szeretné. Nem
bánta, ha valaki arra törekszik, hogy különbbé váljon –
végtére is ez viszi az emberiséget előbbre –, de szerinte
ezt nem sznobériával lehetett elérni.
Hilary Swift térdig érő szoknyát és hozzá illő blézert
viselt. Poe tudta, hogy a hatvanas évei közepén járhat,
de nyugodtan letagadhatott volna vagy tíz évet.
Bevezette őket a nappaliba. Nyilván ez a helyiség
töltötte be a házban a kirakat szerepét. A kiugró
ablakfülkékből elképesztő kilátás nyílt: fák alagútja
vezette a tekintetet a tó felé. A szoba belseje nem volt
összhangban a kinti látvánnyal, a berendezés azt
mutatta, hogy jó ízlést pénzért nem lehet venni. Swift a
belsőépítészet terén nem hitt a minimalista dizájnban –
Poe még életében nem látott ennyi bútort egyetlen
helyiségben. Számtalan asztalon lámpák, tálak és órák
zsúfolódtak össze. A falak mentén egymást érték a
könyvszekrények és állványok, amelyek mind drága
külsejű limlommal voltak megpakolva. Mintha a
tulajdonosnak az lenne a filozófiája: ha valami fényes,
akkor meg kell venni.
Ezt egy szociális munkás fizetéséből messze nem
lehetett finanszírozni.
– Attól tartok, hogy sok időt nem tudok önökre szánni
– kezdte a hölgy. – Az unokáimmal jöttem haza
Ausztráliából, és a lányom csak két hét múlva
csatlakozik hozzánk. Most épp szépen játszanak odafönt,
de nem tudom, hogy ez meddig tarthat. Mindenesetre
hozok egy teát.
– Hadd segítsek, Mrs. Swift! – ajánlkozott Reid.
Poe tudta, hogy Reid azért megy a nővel, hogy ő
ezalatt körül tudjon szaglászni. Poe az ablakhoz ment, és
megszámolta a fenyőfákat, amelyekről a ház a nevét
kapta. Csak öt volt. Még akkor is a hiányzó kettőt
kereste, amikor Reid és Swift visszajöttek egy jól
megrakott tálcával. A nő látta, hogy Poe mit néz.
– A Henry vihar pusztítása – magyarázta. – Két
fenyőfát az csavart ki 2016 februárjában.
– Elmondaná nekem, hogy került ön ide lakni, Mrs.
Swift? – kérdezte meg Poe.
– Átfogalmazhatom a kérdését, Poe őrmester? –
mosolygott a nő. – Mert azt hiszem, valójában azt akarta
kérdezni: Hogy engedhetem meg, hogy itt éljek? Jól
gondolom?
– Igen.
– Amikor a jótékonysági szervezet bezárta az otthont,
az ingatlan eladásakor elővásárlási jogot kaptam.
– Engem jobban érdekelne, hogy…
– Hogy hogyan fizettem ki?
– Igen – válaszolta Poe.
Bradshaw SMS-e arról szólt, hogy a házon nincs
jelzálog. A Seven Pines teljesen Swift tulajdona volt.
A nő szeme felvillant:
– Megboldogult férjem révén. Jól értett hozzá, hogy
mikor és mibe fektesse a pénzünket, Poe őrmester.
Poe előzetesen tájékozódott a férjről, aki egy penrithi
könyvelőcégnél dolgozott – de ez a válasz akkor sem volt
túl meggyőző. A könyvelők jól keresnek, de nem
kiugróan jól. Poe mindenesetre úgy döntött, ezzel most
nem foglalkozik. Az emeleten valami zaj támadt, majd
egy gyerek felsírt. Swift felállt, odament az ajtóhoz.
Megemelt hangon felszólt:
– Annabel! Jeremy! A nagyi idelent beszélget. Nem
lehetne csöndesebben?
– Bocs, nagyi! – felelte az egy gyerek.
Poe fülét megütötte, hogy amikor Swift rászólt a
gyerekekre, a választékos kiejtés lehullott róla, és
előbújt belőle a vidéki lány.
– Tudja-e, hogy miért jöttünk önhöz, Mrs. Swift? –
kérdezte meg, amikor a nő visszaült a helyére.
– Ha muszáj válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy
biztos valamelyik neveltünk követett el valami
disznóságot, és önöknek némi háttér-információ kellene
róla. Ez szokott történni. Én ugyan jó ideje nyugdíjba
vonultam, de ma is tartom a kapcsolatot nem egy
gyerekkel, akit gondoztam.
– Emlékszik egy bizonyos Quentin Carmichaelre? –
kérdezte Poe.
 A nő szeme összeszűkült.
– Hát akkor ezért jöttek! Ami az Ullswateren történt.
De miért most? Hisz annak már több mint huszonöt éve!
– Előkerült valami új – felelte Poe.
– Az elszökött fiúkkal kapcsolatban? Vagy a hajóútról?
Poe nem felelt. Néha hagyni kell a tanúkat, hogy ők
vigyék a társalgást abba az irányba, amiről azt hiszik,
hogy a kérdezőt érdekli.
Swift arcvonásai megkeményedtek, ahogy a távolba
nézett.
– Azok az átkozott kis kölykök!
Poe várta, hogy kifejtse.
– Poe őrmester, én több mint száz gyereket neveltem
itt az évek során, és nem túlzás, ha azt állítom, hogy nem
kis hatással voltam az életükre. A gyerekek hálásak
voltak az otthonért, amit vezettem, hálásan fogadták az
általam szabott határokat, és nagyra értékelték, hogy itt
megkapták azt a segítséget, amire az életkezdéshez
szükségük volt.
– Tehát ön volt ennek a közösségnek a tartóoszlopa –
foglalta össze Poe.
– De az a négy fiú… vannak gyerekek, akiken
egyszerűen nem lehet segíteni. Remek alkalmat
teremtettem nekik, hogy megismerkedhessenek kiváló
emberekkel. Ha azt tették volna, amit kértem tőlük, ezek
az ismeretségek jó álláslehetőségeket jelenthettek volna
nekik, mihelyt befejezik az iskolát. Azok a meghívottak
nagyon jó kapcsolatokkal rendelkező emberek voltak, és
hajlandóak voltak segíteni, amiben csak tudtak. Én
csupán azt kértem a fiúktól, hogy viselkedjenek
rendesen. És mi történt? Mihelyt rájöttek, hogy nem
felügyeli őket senki, leitták magukat. Mint a közönséges
huligánok! Nem törődtek sem az otthon jó hírével, sem
az enyémmel.
– Elég hálátlanság – vélte Poe.
– Ugye? Nos, még azt is elárulom magának, hogy
rendesen lekaptam őket a tíz körmükről, amikor
visszajöttek. Majdnem az egész otthon felébredt rá.
– Igazán? – kérdezte Poe, aki már sok ilyen
beszélgetésen volt túl, és pontosan tudta, mikor hazudik
valaki; Swift mérge most megjátszott volt.
– Igen, így volt – felelte a nő.
– Ezért aztán megszöktek?
– Igen. Elvitték a holmijukat meg a borravalóként
kapott pénzt, és elstoppoltak a carlisle-i állomásra.
– De miért Carlisle-ba? – kérdezte Poe. – Penrith
közelebb van.
Swift azt felelte: ő nem tudja. A rendőrségtől hallotta.
Poe odanézett Reidre, hogy neki nincs-e kérdése.
Mióta segített behozni a teát, Reid egyet sem kérdezett a
nőtől. Hihetetlen, de szinte bóbiskolt. Mennyit ihatott
vajon tegnap?
Poe is kezdett elbágyadni. A szobában meleg volt, és
tegnap nagyon sokáig fennmaradtak. No de… egy tanú
szeme láttára elaludni, az azért még nem fordult vele
elő. A telefonja le volt némítva, ami most vibrált a
zsebében. Megkérdezte Swiftet, hogy megengedi-e, hogy
fölvegye, ám még mielőtt az bármit szólhatott volna, ő
már megnyomta a gombot. Flynn volt az.
– Hol vagy?
Poe Swiftre nézett, aki mosolygott. Poe érezte, hogy
elnehezedik a szemhéja. Ha nem vigyáz, ő is elalszik,
mint Reid.
– Mrs. Swift otthonában. Reid őrmesterrel úgy
negyven perce érkeztünk, miért?
– Poe, most nagyon figyelj! Elmondok valamit, de nem
reagálhatsz rá, érted?
Poe azt felelte, hogy érti. Észrevette, hogy nem tisztán
ejti a szavakat, és a nyelve mintha megnőtt volna.
Odanézett Reidre, aki mélyen aludt. Folyt a nyála is.
Mi a franc…?
– Montague Price vallomást tett. Tagadja, hogy ő a
Tüzes Hóhér – közölte Flynn.
– Pedig ő az – felelte Poe, akinek a gondolatai is
kezdtek összekuszálódni.
– Furán beszélsz, Poe. Be vagy rúgva? – kiabálta Flynn
a telefonba.
Poe nem felelt. Korábban tényleg be volt rúgva. De
most már nem.
Flynn nem várta meg, amíg Poe összeszedi a
gondolatait.
 – Nem érdekes, erre most nincs időm. Csak hallgass
meg: Price beismerte, hogy ott volt a hajón, de ott nem
hétvégi üdülésekre licitáltak.
– Hanem?
Poe alig értette már, hogy Flynn mit beszél.
– Hanem a gyerekekre, Poe – felelte Flynn. – A
gyerekeket árverezték!
Na, ezt még Poe is megértette. A kurva életbe…!
Poe Swiftre nézett, aki különös tekintettel állta a
pillantását.
– És Hilary Swift mégiscsak ott volt a hajón!
Kurva élet, kurva élet…
– Ő és Carmichael szervezték meg az egészet.
Poe próbálta szemmel tartani a vele szemben ülő nőt.
Addigra azonban a látása is elhomályosult, és rájött:
ennek nincs köze a másnapossághoz, sem ahhoz, hogy
keveset aludt.
Ez valami más.
– Mivel nincs emberünk a környéken, neked és Reid
őrmesternek kell őt letartóztatnotok. Menni fog, Poe?
Az őrmester mostanra felismerte az altató kezdeti
hatását. Próbált küzdeni ellene, de semmi esélye nem
volt: akármit kapott, az mindjárt le fogja gyűrni.
– Steph… – motyogta nagy nehezen –, beadott nekünk
valamit.
Próbált állva maradni, de hanyatt lehuppant a
kanapéra. A telefont is elejtette. Még halványan hallotta
Flynn kiabálását a mobiljából:
– Poe! Poe! Jól vagy?
A hang végül elúszott, Poe szeme pedig felakadt. Tíz
másodperc múlva minden elhomályosult.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Poe több ízben is megpróbált magához térni. Csak

sokadszorra sikerült teljesen. Fogalma sem volt, mennyi
ideig tartott, napokig-e vagy percekig. Amikor sikerült
kinyitnia a szemét, igyekezett felismerni a körülötte álló
embereket.
– Jézusom, mi történt? – hallotta meg Reid hangját. –
Száraz a szám, mint a sivatag!
Poe-nak is irdatlanul kiszáradt a torka. A feje
lüktetett.
Próbálta összerakni, mi történt. Kis idő múltán az
emlékfoszlányok kezdtek összeállni. Hilary Swift
mindkettejüknek beadott valamit. Ahogy körülnézett, az
ízléstelen bútorokból azonnal tudta, hogy még ott
vannak, a nő házában. Akkor pedig nem sok időt
tölthettek eszméletlenül. A nappaliban most vagy húsz
ember nyüzsgött, jó páran közülük az orvosi
különítmény zöld ruhájában. Poe a karjára nézett, a
vérnyomását mérték. Ráadásul valaki éppen a fülébe
akart dugni valamit, mire ő elkapta a fejét.
– Poe, ne csináld, hadd mérje meg a lázadat!
Flynn volt az.
– Steph? – Poe csak károgni tudott.
 – Reid őrmestert és téged valamivel elkábítottak.
– Erre én is rájöttem – morogta mérgesen Poe. Új
gondolat formálódott a fejében: – Hol van Swift?
– Lelépett. Gamble főfelügyelő emberei most kutatják
át a házat, de úgy néz ki, hogy nagyon sietve távozott. És
valaki felvehette kocsival, mert az ő autója odakint áll.
– És az unokák?
– Milyen unokák?
– Voltak gyerekek is a házban.
– Ez biztos? – kérdezte sürgetően Flynn.
– Hallottam őket.
– Reid őrmester – kiáltotta el magát Flynn –, Poe azt
állítja, hogy gyerekek is voltak itt.
– Kettő, azt hiszem – erősítette meg Reid.
Flynn Gamble-ért kiáltott, aki bosszús képpel sietett
oda.
– Reid és Poe őrmester egybehangzóan állítja, hogy
gyerekek is voltak a házban, amikor ők megérkeztek,
uram. Azt hiszem, a nő a gyerekekkel együtt menekül.
– Kurvára csak ez hiányzott! – dörmögte Gamble. Az
egyik nyomozójához fordult: – Hívja a határőrséget!
Mondja meg nekik, hogy a nő esetleg gyerekekkel utazik.
– Gamble Reidhez fordult: – A gyerekek kora? Neme?
Személyleírása? Bármi, ami segíthet?
– Nem láttam őket, főnök – felelte Reid. – Az emeleten
voltak. Ha jól emlékszem, a nő Annabelnek és Geoffrey-
nak szólította őket.
 – Jeremynek – javította ki Poe.
– Igen, Annabel és Jeremy – helyeselt Reid. – Az,
amelyik nagyinak nevezte Swiftet, egész kicsi gyereknek
hallatszott.
– A büdös francba! – ordította Gamble.
Poe értette, mitől ilyen dühös. Ha a határőrségnek
előzetesen azt mondták, hogy egy egyedülálló nőt
keressenek, akkor idáig nemigen figyeltek azokra, akik
gyerekekkel utaznak. S ha Swift átjutott a határon,
bottal üthetik a nyomát.
– Főnök, én felveszem a kapcsolatot Hilary Swift
lányával, és kérek tőle néhány fotót a gyerekekről e-
mailben – ajánlotta Reid.
Gamble-nek szemlátomást nagy kedve lett volna
leállítani Reidet, hogy ne csináljon semmit. Helyette
csak annyit mondott:
– Legalább megpróbálhatja kimagyarázni, amit
elcseszett! Hogy a maga orra elől rabolták el a
gyerekeket!
Reid elvörösödött, és bólintott.
Pedig ez igazságtalanság volt Reiddel szemben. Poe
egyelőre nem látta tisztán, hogy Swift gyors távozása
mennyiben fontos, de az a tény, hogy a nőnél kéznél volt
a drog, azt jelentette, hogy vaj van a fején. Hallotta is,
ahogy Gamble egyik nyomozója megfogalmazta: a Tüzes
Hóhér egy nő, és most már őt keresik. Ez már-már
általánosan elfogadott álláspontként hangzott el.
 Az ismert tényekhez mindenesetre jól illeszkedett. És
Gamble összes kérdésére is megadta a választ.
Ami mind szép és jó, gondolta Poe, csak épp ő nem
kapott választ az összes kérdésére. A fő kérdés továbbra
is kérdés maradt.
Az, hogy: miért?
Nem érdekelte, hogy a többiek mit gondolnak. Neki
Swifttel mint gyanúsítottal ugyanaz volt a baja, mint
Price-szal. Nem értette, minek várt ennyi ideig. Most
persze egy sereg bizonyíték utal Swiftre, tehát
elképzelhető, hogy ő a sorozatgyilkosuk, és talán világos
magyarázattal is tudna szolgálni, miért csak most tette
el láb alól a bűntársait. Poe viszont nem akart várni erre
a ki tudja, mikor elhangzó magyarázatra. Egyszerűen
nem tudott nyugodtan aludni, míg meg nem érti a nő
indítékát. Vagy azt, hogy mi köze neki, Poe-nak az
ügyhöz.
Bradshaw szavajárásával élve: több információra volt
szükség.
És meg is volt, hogy hol lehet információt beszerezni.
Montague Price vallomásából.
Poe megpróbált felállni, de mintha rongyból lett volna
a lába. Nem tartotta meg.
– Hé! – kiáltott rá egy zöld ruhás. – Maga nem megy
innen sehová, míg egy orvos meg nem vizsgálta.
– Ezt veheti parancsnak, Poe őrmester – szólt oda
Flynn a szoba másik sarkából.
 Poe-nak ez egyszer nem volt szándékában az
engedetlenség.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

A nyomozati helyiség tele volt emberekkel. A rendőrök

ócska műanyag székeken ülve dolgoztak. Ételszag és
kávéillat töltötte meg a levegőt. A mennyezeti lámpa
egyik izzója vibrált. Olyan volt, mint a rendőrségi szobák
általában. De Poe-ra mindez most kifejezetten
megnyugtatóan hatott. Újra munkába állt.
Hátul ácsorgott, onnan hallgatta, amint Gamble
megosztja a Hilary Swift után nyomozó csapatának
legújabb eredményeit a többiekkel. Két nap telt el azóta,
hogy a nő altatóval elkábította Poe-t és Reidet, és
megszökött. Eddig nem bukkantak a nyomára. Vagy már
sikerült kiszöknie az országból, vagy még meg sem
kísérelte.
De nemcsak Swiftet kereste Gamble, hanem azokat a
fiúkat is, akikről Price a vallomásában azt állította, hogy
az aukción árverezték el. Gamble úgy vélte: ha a
vonatjegyeket hamis nyomnak szánták, hogy a
rendőrség azt higgye, a fiúk Londonba szöktek, akkor a
fiúknak valahol másutt kellett lenniük. Gamble erősen
hitte: ha csak egyet megtalálnak közülük, a kirakós
többi, hiányzó darabja szépen a helyére kerül.
Poe szerencsét kívánt nekik, de nem igazán hitt a
dologban. Lehetséges lenne, hogy ezek a fiúk huszonhat
éven át hallgattak? Még így is, hogy a Tüzes Hóhér
áldozatai ekkora sajtónyilvánosságot kaptak
mostanában? Legalább egyiküknek jelentkeznie kellett
volna. Ha másért nem, csak hogy megtudakolja,
mekkora kártérítésre tarthatnának igényt.
Ezért Poe szerint a fiúk hallgatásának Gamble
olvasatához képest jóval egyszerűbb volt a magyarázata.
Az, hogy már nem élnek.
De ezt a meggyőződését nem kezdte hangoztatni.

Poe-t az előző éjszaka még benn tartották a kórházban,

de Bradshaw azalatt is beszámolt neki arról, hogy
milyen fejlemények történtek a távollétében. Swift egy
propofol nevű szert használt Poe és Reid elaltatásához. A
Montague Price házában talált bizonyítékok vizsgálata
befejeződött. Az ott előkerült üvegcse is propofolt
tartalmazott.
A propofol széles körben használt altatószer. Gyorsan
hat, szájon át be lehet venni, és hamar kiürül a
szervezetből. Szigorúan ellenőrzött szer, amihez nem
lehetett könnyen hozzájutni, és Gamble már meg is
bízott négy detektívet, hogy kutassák föl, Swift honnan
szerezte.
Jóllehet nem tudták, hogyan jutott hozzá, de az, hogy a
birtokában volt, máris választ adott az egyik, eddig
függőben lévő kérdésre, hogy miként lehetett elrabolni
öt férfit anélkül, hogy a helyszíneken a küzdelemnek
bármi jele lett volna. Minden bizonnyal őket is
bealtatózták, és akkor vitték el, amikor már nem voltak
maguknál. Gamble most úgy gondolta, hogy Price és
Swift vagy tettestársak, vagy Swift tette, és be akarja
mártani Price-t. S hogy ilyen módon a „Hogyan?”
kérdésre választ adott, Gamble úgy érezhette: a
„Miért?” még várhat.
Mindegyik áldozatnak üres volt a gyomra, ami
alátámasztotta az elméletet, hogy propofolt adtak nekik
az elrablásukkor. Gamble szerint Swift nem akarta, hogy
a módszerére fény derüljön, ezért fogságban tartotta
őket, amíg a propofol kiürült a szervezetükből, ami –
mint az orvos szakértőtől megtudták – legalább két
napot jelentett. Ezért rögtön keresni kezdték azt a
helyet, ahol ezalatt fogva tarthatta az áldozatokat.
Míg Gamble csak mondta-mondta, Poe elkapta
Bradshaw tekintetét, és integetett neki, hogy jöjjön oda
hozzá hátra.
– Mi a véleménye, nekünk milyen megbízatás jöhet ki
ebből? – tette fel a költői kérdést. – Vajon visszaküldenek
a Shap Wellsbe nyomozni?
– Már vártam, hogy ezt a kérdést feltegye, Poe.
Poe tudta, hogy Flynn jelen volt Montague Price
kihallgatásán, és hogy az erről készült videót már át is
küldte Bradshaw-nak.
 – Poe, maga elhiszi, hogy Hilary Swift a Tüzes Hóhér?
Engem nagyon meglepne, ha ez derülne ki.
– Miért mondja ezt, Tilly?
– A statisztikai adatok miatt. A sorozatgyilkosok
nyolcvanöt százaléka férfi.
– Azért még ott az a tizenöt százalék – jegyezte meg
Poe.
– És a nőnemű gyilkosok kevesebb mint kettő
százaléka használt tüzet a gyilkossághoz.
– Folytassa!
– Mit folytassak?
– Tudom, hogy megcsinálta a matekot. Mekkora a
valószínűsége annak, hogy egy női sorozatgyilkosunk
legyen, aki ráadásul tűzzel gyilkol?
– Ez statisztikailag valószínűtlen, Poe.
Poe nagyot sóhajtott. Nincs meg az indíték, ráadásul
itt van Bradshaw matekja is. Poe-t nem érdekelték
Gamble hipotézisei, a megérzése azt súgta neki, hogy
nem Swift a gyilkos, bár valamilyen módon ő is benne
volt.
– Jöjjön, nézzük meg Price vallomását!

Szerencsére a videó jó minőségű volt. A

kihallgatóhelyiség, amit Gamble választott, kicsi volt,
odabent nem volt más, csak székek és egy asztal.
Montague Price hetvenes, sovány férfi volt. Mintha
skatulyából húzták volna ki a makulátlan
tweedöltönyben, mellényben, nyakkendőtűvel: minden
ízében annak a vidéki úriembernek látszott, akinek
mindenki gondolta.
A vadásztársadalom jeles tagja volt, korábban Nagy-
Britannia színeiben indult az agyaggalamb-lövészet
világversenyén is.
A videón láthatóan reszketett. Poe úgy ítélte meg,
ennek inkább egészségügyi oka lehet, semmint a
félelem. Az ügyvédje, Bartholomew Ward egyenesen
Londonból utazott fel ide, és azt beszélték, hogy Price-
nak napi háromezer fontjába kerül.
A nyomozást vezető Gamble főfelügyelő magas rangja
miatt nem szokott személyesen kihallgatásokat
lefolytatni, de Price és az ügyvédje beleegyeztek, hogy
most ott legyen, ezzel is mutatva együttműködési
készségüket. Flynn volt még bent a Kriminalisztikai
Intézet képviseletében, valamint egy nyomozó, akit Poe
nem ismert.
A bemutatkozások után Bartholomew Ward kezdett
beszélni.
– Uraim – vágott bele, tudomást sem véve arról, hogy
Flynn is a szobában van –, fel fogom önöknek olvasni
ügyfelem előre megírt nyilatkozatát. Kérem, vegyék
jegyzőkönyvbe, hogy önként jelentkezett önöknél.
Gamble felhorkant:
– Tele voltak a képével az újságok!
 – Akkor is.
– Feljegyezzük – közölte Gamble.
– És elfogadják a tényt? – kérdezte Ward.
Gamble nem felelt rögtön.
– Kérem, hogy azt is vegyék jegyzőkönyvbe, hogy az
ügyfelemet semmivel nem vádolják.
– Elfogadjuk, az ön ügyfelét nem vádoljuk semmivel…
most még – mondta Gamble.
A két megnyert pont után Ward így folytatta:
– Ügyfelem nagyon szégyelli, hogy azon a huszonhat
évvel ezelőtti szörnyű eseményen ő is részt vett, noha a
szerepe elhanyagolható volt. Beismeri, hogy emiatt már
korábban meg kellett volna keresnie a hatóságokat, de,
mint majd látják, ő sem a történtek kitervelésében, sem
a végrehajtásában nem vett részt.
S miután az enyhítő körülményeket elsorolta, Ward
átadott Gamble-nek egy szöveget.
A következő öt percben nem szólalt meg senki.
Gamble időnként felnézett, mint aki nem tudja elhinni,
amit olvas. Price és Ward arca rezzenéstelen maradt.
Gamble végül letette a vallomást, és így szólt:
– Úgy gondolom, a videó kedvéért, továbbá a jelen
lévő kollégáim számára hasznos volna, ha ezt
összefoglalnám.
Ward bólintott.
– Az ön ügyfele egyike volt annak a hat embernek,
akiket meghívtak egy jótékonysági árverésre az
Ullswater tavon. Ügyfele tudta, hogy ott valami illegális
fog történni, mert a meghívón ez kódolva volt.
Gamble most felnézett, és bár már tudta a választ,
megkérdezte:
– Miként volt kódolva?
Price most először szólalt meg:
– A meghívón a rendezvény megnevezésében
szerepelt egy régen használatos különleges írásjel.
Iróniajelnek is nevezik, és azt jelenti…
– Tudom, hogy mit jelent: hogy az előtte álló mondat
mögöttes jelentést hordoz.
Price és Ward egymásra néztek. Ward szólalt meg:
– Megkérdezhetem, hogy ezt honnan tudja? A jel mára
nem használatos.
– Nem kérdezheti meg – felelte Gamble, majd
folytatta: – Ügyfele úgy gondolta, a sétahajózás
valójában egy felnőtteknek szóló parti lesz
luxusprostituáltakkal és korlátlan mennyiségű
kokainnal. Jól értettem?
– Igen – válaszolta Ward.
– És erre hajlandó volt befizetni – hozzáteszem: előre!
– huszonötezer fontot?
– Igen, és meg is tette.
– Huszonötezret pár kurvára és kokóra? Kicsit túlzás,
nem?
– Ügyfelem nem volt tisztában az efféle dolgok árával.
A naivitás nem bűn.
 Le a kalappal Gamble előtt, hogy meg tudta őrizni a
nyugalmát. Poe csak egy kis laptop képernyőjén nézte a
felvételt, mégis erősen viszketett a tenyere. Price egész
vallomása azt célozta, hogy minél kisebb támadási
felületet hagyjon. Beismerte, amit bizonyítani lehetett,
de amit nem, azt tagadta.
– Csak a fedélzeten jött rá, hogy nem kokain van ott és
prostituáltak, hanem gyerekek, akiket meg lehet
vásárolni?
– Így volt.
– Az a négy fiú volt, akiket Hilary Swift vitt oda, hogy
pincérkedjenek?
Price megpróbált egy önkéntelen mosolyt elnyomni.
Poe látta rajta, hogy még ennyi idő után is begerjed a
gondolattól.
– Hatan voltunk ott, de csak három fiúra lehetett
licitálni. Carmichael egyet magának tartott meg. Azt
akarta, hogy egymásra licitálva verjük fel az árat –
magyarázta.
Ward a vállára tette a kezét:
– Majd én beszélek. Mint ahogy előzetesen az
ügyfelem sem volt ezzel tisztában, a fiúk sem tudták,
hogy ők az este sztárjai, és mire Mr. Price rájött a
dologra, a hajó rég kint járt a vízen. Nem tehetett mást,
el kellett fogadnia a helyzetet.
– Miért?
– Féltette az életét – jelentette ki Ward. – A félelme, és
ezzel önök is egyetérthetnek velem, teljesen jogos volt,
ha a mostani körülményeket nézzük.
Gamble nem kapta be a horgot. Tovább folytatta a
nyilatkozat ismertetését:
– A fiúkat alkohollal itatták az aukció előtt, majd
Hilary Swift egyesével megjáratta őket mindenki előtt.
Miután néhányszor le-föl sétáltak, és a férfiak
megszemlélték az árut, elkezdődött a…
– Várjon! – vágott közbe Flynn. – Azt állítja, hogy
Hilary Swift ott volt a hajón?
– Természetesen. Ő és Carmichael szervezték az
egészet – magyarázta Ward. – Valami gond van ezzel?
Gamble és Flynn összedugták a fejüket, és valamit
sutyorogtak. Flynn kiment a helyiségből. Indult felhívni
Poe-t, hogy megkérje, tartóztassa le Hilary Swiftet.
Ward nem zavartatta magát, miután Flynn kiment,
mondta tovább a magáét:
– Magától értetődik, hogy ügyfelem elborzadt attól,
ami ott folyik, és nem vett tovább részt az
eseményekben.
– Magától értetődik – ismételte pókerarccal Gamble. –
A licitálás után a hajó kikötött a parton, és az emberek
eltűntek azzal, amit megvásároltak?
Ward a fejét rázta:
– Nem, előbb még Quentin Carmichael megmutatott
egy videót, amit ott, az egész eseményről készített,
mondván, ez a biztosíték mindenki számára.
 – És azután…?
– Azután már nem volt semmi. Ügyfelem soha többé
nem látta azokat az embereket. Minden kapcsolatot
megszakított velük.
– És mit tud a fiúk sorsáról?
– Semmit. Azt kéri, hogy vegyék jegyzőkönyvbe:
reméli, hogy nem esett semmi bajuk.
A Poe számára ismeretlen nyomozó, aki addig
csöndben ült, most ordítva pattant fel a székéről:
– Rohadt hazug állat!
Meg akarta ütni Price-t, de Gamble lefogta, és
segítségért kiáltott. Két egyenruhás szaladt be, és
kivitték a kapálózó nyomozót.
Ward széttárta a karját, mintha azt mondaná: „Na
tessék!”
– Emiatt nem jelentkezett idáig az ügyfelem.
– Csak várjon, míg bekerül a börtönbe! – mormolta
Gamble. – Kibaszott kedvence lesz a bentieknek.
– Ó – hüledezett Ward. – Azt hiszem, ezzel lesz egy kis
gondunk. Ugyanis ha azt szeretnék, hogy ügyfelem
tanúskodjon a valódi bűnösök, Hilary Swift és Quentin
Carmichael ellen, akkor biztosítékot kell adniuk arra
nézve, hogy őt pusztán bűnsegédként fogják vádolni.
– Ezt baszhatják – jegyezte meg Gamble. – Ebből nem
fog ilyen könnyen szabadulni. Én jórészt előre tudtam,
mi lesz ebben a nyilatkozatban. Ja, és Quentin
Carmichael kábé negyed évszázada halott, ami már csak
feleolyan jó egyezkedési pozíció maguknak.
Ez újdonságként érte őket. Izgatott sugdolózás
kezdődött. Price Wardra mutogatott. Most először
látszott idegesnek.
Az ajtó ekkor felpattant, és Flynn rontott be. Odahajolt
Gamble-höz, és a fülébe súgott valamit.
– A kihallgatást felfüggesztem – közölte Gamble.
Ward és Price ránéztek.
– Kurvára nincs szerencséjük, Hilary Swift eltűnt.
Mint a székes játékban, Mr. Price: a zene elhallgatott, és
maga szék nélkül maradt!
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Flynn a Shap Wellsben találkozott Poe-val és Bradshaw-

val. Reidnek most nagyobb hasznát tudta venni Gamble,
ezért őt visszahelyezte a saját csapatába.
– Ugye milyen rémes helyzet? – kérdezte Flynn.
– Az nem kifejezés – felelte Poe. – Price hol van most?
– Még a carlisle-i őrsön egy cellában. Gamble
hamarosan találkozik az ügyészség képviselőjével, hogy
megtudja, mivel lehet megvádolni. Van annyi a rovásán,
hogy az előzetesből ne engedjék ki. A teljes vádiratot a
nyomozás befejezése után lehet majd összeállítani.
– Mi a helyzet a házában talált bizonyítékokkal?
– Úgy tűnik, hogy Swift ezekkel akarta rákenni a
dolgot. A bizonyítékok lehetnek valódiak, de Price-nak
betonbiztos alibije van az utolsó két gyilkosság idejére.
Bizonyítani tudja, hogy Londonban bujkált. Gamble arra
gondol, és én is egyetértek vele, hogy Swift ezzel
magának akart időt nyerni. Bizonyára nem számított
arra, hogy Price ilyen hamar feladja magát.
Poe most nem reagált a feltevésre, hogy Swift bűnös.
Swift benne volt, de ez nem azt jelenti, hogy mindenért ő
a felelős.
– Ha Price bujkált, és az igazi Tüzes Hóhér bűnjeleket
hagyott a házában, nem lehet, hogy ezzel épp ki akarta
őt ugrasztani a bokorból?
Flynn a homlokát ráncolta:
– Gondolod, hogy őt is áldozatul szemelte ki?
– Miért ne? – kérdezett vissza Poe. – Azon a hajón volt
az összes eddigi áldozat. Mitől lenne ő más? És akárki is
követte el a gyilkosságokat, ha őt is sikeresen elrabolta
volna és csöndben eltünteti, vajon mi nem csak erre az
újabb áldozatra figyeltünk volna?
– De, valószínűleg igen – ismerte be Flynn. – De te azt
mondtad, hogy a „Tüzes Hóhér”, és nem azt, hogy
„Swift”. Értsem ezt úgy, hogy nem vagy meggyőződve a
nő bűnösségéről?
– Az nem vitás, hogy együttműködik a
sorozatgyilkosunkkal; hogy propofolt használt, azt nem
lehet figyelmen kívül hagyni. Az sem kizárt, hogy ő
hagyta Price házában a bizonyítékokat. De hogy szokott-
e embereket égetni, az más kérdés. Tillynek vannak
adatai, amelyeket talán látnod kellene.
– Azt majd megnézem később. Van még valami, amit
mondani akarsz?
– Hát… idáig csak az anyagi indítékra gondoltunk –
hozakodott elő Poe. – Ami valahogy nem stimmel. Nem
igazán. Kasztrálás? Égetés? Pénz miatt? Nem hiszem.
– Akkor?
– Még nem tudom – ismerte be Poe.
Pedig már tudta, csak nem akarta kimondani.
Bradshaw előtt nem…
Flynn egymáshoz támasztotta az ujjait és lehunyta a
szemét. Egy perc múlva felnézett, és Poe felé hajolt:
– Jó, akkor tegyük azt, amiért minket fizetnek! Gamble
hajszolja csak Swiftet, mi viszont tudunk olyat is, amit a
többiek nem.
Bradshaw helyeslően bólintott. Aztán Poe is.
Megszólalt:
– Kezdjük az áldozatok ide-oda szállításának
felderítésével! Öt emberrablással van dolgunk, és mivel
az áldozatokban nem volt nyoma propofolnak, biztosra
vehetjük, hogy valahol fogva tartották őket, mielőtt
megölték. Ez azt jelenti, hogy voltak még útjaik,
amelyekről eddig nem tudtunk.
– Vagyis a gyilkosnak először el kellett autóval mennie
az emberrablás helyszínére, onnan arra a helyre, ahol
az áldozatokat tartotta, majd onnan a gyilkosság
helyszínére – foglalta össze Bradshaw. – Poe, ez
rengeteg adat lesz.
– Én úgy vettem észre, maga kedveli az adatokat.
– Imádom őket! – felelte Bradshaw mosolyogva. Máris
bepötyögött a gépbe valamit, és a nyomtató hamarosan
dolgozni kezdett. – Bemegyek az automatikus
rendszámfelismerő rendszerbe, és belehúzok!
Poe arrébb vitte Flynnt, ahol Bradshaw már nem
hallhatta őket, és elmondta neki, amit korábban is akart:
– Azt hiszem, abból kell kiindulnunk, hogy azok a fiúk
már nem élnek.
– Ezt én is kitaláltam – bólintott Flynn szomorúan. –
Van valami elképzelésed?
– Van. Azt hiszem, a huszonötezerért a fiúkhoz való
jogot vették meg.
– És az a három, aki a hatjegyű összegeket is befizette?
– Azt gondolom, hogy azokat a nagyobb összegeket a
meggyilkolásukért fizették.
– Én is ezt gondolom – értett egyet Flynn.
Sajnos egyikük sem vette észre, hogy a nyomtató nem
surrogott tovább, és Bradshaw meghallotta, amit
beszéltek.
– Jaj, ne! – kapott a szájához.
A szemét elöntötték a könnyek, és zokogni kezdett.
Flynn odaült mellé, és átkarolta a vállát.
Bradshaw már egy éve a legborzasztóbb ügyeken
dolgozott, amelyek az országban előfordultak, eddig
mégis bizonyos távolságból látta mindezt. Amikor a
Michael James mellkasába vésett felirattal foglalkozott,
ott is a számítógépes képeket nézegette, és nem a
valóságos hullát. De most a terepen Bradshaw pont
ugyanúgy belevetette magát mindenbe, mint Poe.

Bradshaw-nak több mint egy óra kellett, hogy

lecsillapodjon, és folytatni tudja a munkát. Poe úgy
érezte, ebben ő a hibás. Ha nem ragaszkodik hozzá a
legelején, hogy Tilly jöjjön velük Cumbriába – és csak ő
érvelt emellett –, Tilly ezt megúszhatta volna.
Flynn csöndesen így vigasztalta Poe-t:
– Te meg Tilly jól tudtok együttműködni. Annak
ellenére, hogy most így kiborult, nagyon jól hatott rá,
hogy kipiszkáltad az irodából.
Poe odanézett új barátjára. Épp feltolta a szemüvegét,
és az összpontosítás jeleként a nyelvét picit kidugta. A
könnyek nyoma még ott látszódott az arcán. Poe hirtelen
melegséget érzett a szívében: szerette volna Tillyt
megvédeni. Évben nem volt túl sok kettejük között, de
élettapasztalat terén évtizedek is. A lány naivitása és
ártatlansága éles kontrasztban állt Poe borús
természetével, sok tekintetben mégis hasonlítottak:
mindketten a munkájuk megszállottjai voltak, és
mindketten idegesítették a többi embert.
Poe-nak most, hogy gondolatban Bradshaw-val
foglalkozott, eszébe jutott valami. Bradshaw elemezte ki
az MSCT-adatokat, amelyekből kiderült, hogy Poe neve
volt Michael James mellkasán. És még mindig nem
lehetett tudni, hogy Poe-nak mi köze lehet az egészhez.
Hilary Swift nyilvánvalóan benne volt az ügyben, de Poe
biztosra vette, hogy a nő nem ismerte fel őt, sem a neve
nem volt neki ismerős. Azaz ha Swift a sorozatgyilkos
segítője volt is, mindenbe nem lett beavatva. Gamble
egyik nyomozója továbbra is Poe múltjában kutakodott,
mert azt remélték, hogy majdcsak előkerül egy név, ami
segíthet. Idáig azonban semmit nem találtak.
Poe nem is hitte, hogy a múltjában volna a válasz. A
Peyton Williams-esetig neki elég sima volt a pályája.
Lecsukatott jó pár rosszfiút, de közülük senki sem
szabadult ki az elmúlt egy évben. Mégis Poe nevét
vésték a harmadik áldozat mellkasába. Ez tény, és a
tények makacs dolgok.
Ami azt jelentette, hogy még mindig nem tudnak
mindent.
Poe odanézett Bradshaw-ra. A nyomtató most már
sorra köpte ki a lapokat, és Bradshaw kezdte felrakni a
legelsőket a falra. A brit automata rendszámfelismerő
rendszer a legnagyobb ilyen típusú adatbázis volt a
világon. Rengeteg adat lesz, amit át kell majd nézniük.
– Mit saccol, Tilly, mennyi ideig tart, míg átrágja
magát ezen a káoszon? – kérdezte Poe, és egy
karmozdulattal a különböző papírkupacokra mutatott.
Bradshaw abbahagyta, amit éppen csinált. Poe szinte
hallotta, ahogy fejben számol – mert Tilly nem szokott
találomra nyilatkozni.
– Négy óra és harminc perc lesz, Poe – felelte végül. –
Azt hiszem, addigra tudok valami relevánsat mutatni.
Poe Flynnre nézett:
– Főnök, nekünk valami másféle indítékot kéne
találnunk.
– Hallgatlak – mondta Flynn.
– Tehát azt gyanítjuk, hogy azok a pasik, akik hat
számjegyű összegeket fizettek be, a pénzt azért adták,
hogy az áldozataikat megöljék, igaz?
Flynn bólintott.
– És ha ez volt a helyzet, akkor azt is sejthetjük, hogy
haláluk előtt a fiúk borzalmas szenvedéseken mentek
keresztül.
Flynn megint bólintott.
– Mi van akkor, ha erről valaki tudomást szerzett? –
tette fel a kérdést Poe.
– Akkor valamiféle igazságtételről volna szó?
– Ez megmagyarázná a gyilkosságok kíméletlenségét.
– Lehet, hogy az egyik fiú, aki életben maradt…? –
kérdezte Flynn.
Poe a fejét rázta:
– Akkor ezek hatan sokkal óvatosabbak és
gyanakvóbbak lettek volna. Nem. A gyilkos ismeretlen
volt a számukra. Ráadásul itt van az is, hogy az a fiú
miért várt volna huszonhat évet?
– Mégis ki lehet? Már mindenkit azonosítottunk.
– Biztosan? – kérdezett vissza Poe. – Tudom, ezek a
fiúk nevelőotthonban laktak, de azért lennie kellett
valamiféle családjuknak. Mi van, ha valakiben mégiscsak
felébredt a szülői felelősségérzet?
Flynn szemlátomást nem volt meggyőzve.
– Nézd, el kell ütnünk ezt az ötórányi időt valamivel.
Akár dolgozhatunk is, nem?
– Mire gondolsz?
 – Szerintem vissza kell mennünk a kezdetekhez.
– Hogy hogyan került Carmichael a sóraktárba?
Annak most már nincs jelentősége, nem?
– Korábbra kell visszamennünk – magyarázta Poe. – A
Seven Pinesra vonatkozóan mi kaptuk a végzést, és nem
a cumbriai rendőrség, és az a végzés továbbra is
érvényes. Én azt mondom, menjünk vissza a
gyermekjóléti szolgálathoz, és nézzük át azoknak a
gyerekeknek az életét. Legelőször is arra vagyok
kíváncsi, hogy miért kerültek a Seven Pinesba.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

– Miben segíthetek? – kérdezte Audrey Jackson, amikor

Flynn és Poe megérkeztek a Carlisle Civic Centre-be.
Miután Poe-nak sikerült Flynnt meggyőznie, hogy
használják ki az érvényes betekintési végzésüket, Steph
hozzáállása megváltozott: egészen eltökélt lett. Úgy
látszik, megunta, hogy folyton Gamble asszisztense
legyen.
– Háttér-információkat szeretnénk a négy fiúról –
felelte Flynn.
– Meg a családjaikról – tette hozzá Poe. – Meg az
otthonban dolgozókról és a többi gyerekről, aki
ugyanakkor lakott ott, amikor ők.
– Ez elég hosszú lista lesz. Az otthon ugyanis rövid
távú elhelyezésre is szolgált. A helyeken meglehetősen
gyorsan cserélődtek a gyerekek.
Poe-ék nem szóltak erre semmit. Flynn összefonta a
karját.
– Jó, megnézem, mit tudok előásni – jelentette ki
Jackson.

A négy fiúról szóló papírokkal tért vissza. Poe sejtette,

hogy nemrég Jackson is átnézhette őket. Az asztalra
tette a szánalmasan vékony dossziékat.
Négy dosszié volt, mindegyik fiúról egy. Négy srácról
szóltak, akiknek semmi jót nem dobott a sors. Állami
gondozásba kerültek, mert a szüleik nem tudták, nem
akarták nevelni őket – vagy mert a gyereknevelésre
alkalmatlanok voltak. A Seven Pines a fiúk menedéke
kellett volna hogy legyen. Ahol a sebeik
begyógyulhatnak, ahol megtanulhatják, hogyan kell
szeretetet adni és elfogadni. Ahol megint bízhatnak a
felnőttekben.
Ehelyett pénzért kiszolgáltatták őket gazdag, unatkozó
férfiaknak.
Poe eltökéltsége még inkább megerősödött. Nem
érdekelte, ha büntetésül a következő tíz évben irodai
munkát végeztetnek vele; ha a válasz ezekben a
dossziékban van, meg fogja találni.
Mind a négy dossziét kinyitotta, és egymás mellé tette
az iratokat.
Michael Hilton.
Mathew Malone.
Andrew Smith.
Scott Johnston.
Négy kioltott élet. Ivott egy kortyot a kávéból, amit
Jackson hozott nekik, és olvasni kezdett. Flynn az otthon
többi gyerekének anyagát kezdte nézegetni.
Eltelt egy óra, és Poe egyre sötétebben látott. Az egyes
dossziék borzalmas részleteikben különböztek ugyan,
mégis rettenetesen hasonlóak voltak.
Michael Hilton: a gyereket olyan szinten
elhanyagolták, hogy kilencévesen kisebb volt a testsúlya,
mint egy átlagos ötévesnek. Amikor a szociális
munkásoknak sikerült végül elhozniuk a családból, a
gyerek már legyeket evett, hogy ne haljon éhen. A
szülőket egy-egy évre lecsukták. Poe remélte, hogy a
börtönben rovarokkal etették őket. Michael bekerült a
gyermekjóléti rendszerbe, de hátrányos életkezdése
miatt viselkedészavarai voltak, s emiatt sehol nem
tudott megállapodni. A Seven Pines volt az utolsó esélye,
és szemlátomást tíz körömmel kapaszkodott, hogy ott
maradhasson.
Andrew Smith: eminens tanulónak indult, de a jegyei
egyszer csak romlani kezdtek. Amikor egy nap arra
kérték, maradjon bent az iskolában megbeszélni, hogy
mi ennek az oka, a gyerek kiborult. Közölte, ő erre nem
ér rá, mert dolgozni megy. A tanárok nem értették, és
kihívták a rendőrséget, akik a gyerek iskolatáskájában
heroint találtak. Az apja a gyereket használta
drogfutárnak. A szülők ekkor Spanyolországba szöktek,
és úgy tűnik, ma is ott élnek. Minden évben küldtek egy
születésnapi üdvözletet a gyermekjóléti szolgálatnak
meg némi pénzt. Ezekből néhány a dossziéban maradt,
mivel nem tudták továbbküldeni Andrew-nak.
 Scott Johnston volt az, akit a leggyakoribb indok miatt
emeltek ki a családjából: az anyja párkapcsolati erőszak
áldozata volt, de nem akarta elhagyni a partnerét. Poe
nem volt meglepve, mert ez igen gyakran előfordul. A
nők sokszor nem képesek otthagyni a bántalmazójukat,
akármi is ennek a következménye. Amikor a
gyermekjóléti szolgálat tudatta az anyával, hogy az
otthonuk nem biztonságos a kis Scott számára, és hogy
választania kell a partnere és a gyereke között, ő a
partnerét választotta. A fiúval foglalkozó szociális
munkás megpróbálta felkutatni a biológiai apát, de
sikertelenül. Scott állami gondozott lett, és az is maradt.
Poe felírta magának az apa nevét, később majd ráállítja
Reidet. Eddig ő volt az egyetlen, akinek lehetett valami
indítéka.
És végül Mathew Malone. Az övé volt talán a
legszomorúbb történet, mert egy normális,
kiegyensúlyozott brightoni családba született. Csakhogy
az anyja korán meghalt, és – lám, milyen törékeny tud
lenni egy család! – az apja fölszedett egy zaire-i,
heroinfüggő nőt. A nő egy hónapon belül annyira
eladósodott a szer miatt, hogy Brightonból el kellett
költözniük Cumbriába. Eltelt még egy hónap, és a nő
ráfogta Mathew-ra, hogy megszállták a démonok. Az apa
– aki addigra szintén naponta felszippantotta a maga
nyolcvan fontba kerülő adagját – vagy oda sem figyelt
erre, vagy egyszerűen ráhagyta a nőre. Az viszont a
fejébe vette, hogy a fiúból ki kell űzni a démonokat, és
erre szerinte a legalkalmasabb a fájdalom volt. Mathew-
t egy kemény támlájú székhez kötözte, és
cigarettacsikkeket nyomott el a karján és a testén.
Mathew nem volt hülye, hogy ezt huzamosabb ideig
tűrje, és amint alkalma adódott, bemenekült a
workingtoni rendőrőrsre. Az apját, aki engedte, hogy ezt
tegyék a fiúval, négy évre ítélték. Két év után
kiengedték, és a dossziéban találtak szerint a
szabadulása napján túladagolta magát. Ez sem volt ritka
történet, amikor a kábítószerfüggők alábecsülték az
„utcai” heroin és a „sittes” heroin ereje közti
különbséget. A nő szándékosan okozott súlyos testi
sértés miatt kilenc évet kapott, de már az első évben
meghalt a börtönben.
Poe végigolvasta az összes feljegyzést és jelentést,
amelyet az évek során szociális munkások, családügyi
bírók és kinevezett gyámok írtak a fiúkról. Ezekből
világosan látszott: a srácoknak semmi esélyük nem volt a
sikeres életre.
Scott Johnston apját leszámítva nem tűnt úgy, hogy a
fiúk családtagjai valahol lappangva bosszút forraltak
volna. A családtagok vagy nem éltek, vagy börtönben
voltak, vagy tojtak a fiúk sorsára.
Poe talált egy fényképet, ezen a négy fiú együtt volt. A
rossz minőségű felvétel valószínűleg egy Seven Pines-
kiránduláson készült, a tengerparton. A fiúk
mosolyognak a napsütésben. A melegben mind
félmeztelenek, és Smith egy focilabdát tart a kezében.
Boldogoknak tűnnek. A régi fotó gyenge minősége
ellenére is jól látszanak Malone karján és mellkasán a
cigarettacsikk okozta sebek. Poe óvatosan letette a
képet. Nedves lett a szeme, de megtörölte, mielőtt a
könnyek kicsordultak volna.
– Miért nem adták egyiket sem nevelőszülőkhöz? –
kérdezte. – Tudom, hogy Hiltonnak viselkedészavarai
voltak, de a másik három szemlátomást szeretett a
Seven Pinesban lenni. Azért maradtak mind ott, mert
nem akarták őket szétválasztani?
Jackson a fejét rázta:
– Michaelt leszámítva, aki, mint maga is megjegyezte,
súlyos pszichológiai gondokkal küzdött, a többi három
későbbi életszakaszban került hozzánk, és ilyen idősen
gyakorlatilag már nem lehet a gyerekeket örökbe adni.
Éppen azért lettek ők barátok, mert nem kerültek ki
családokhoz. Valamiféle véd- és dacszövetséget alkottak
annak alapján, hogy „minket senki sem szeret, de mi
tojunk erre”.
Nem volt valami szívderítő válasz, és Poe visszatért a
dossziékhoz. Amikor mindent elolvasott, letette őket.
Friss levegőre vágyott, mielőtt még jobban elmélyed
bennük. Flynn, aki a többi gondozottról olvasott ezekhez
igen hasonló rémtörténeteket, csatlakozott hozzá. Pár
perc múlva Jackson is kiment hozzájuk.
 – Maga hogy bírja elviselni, hogy nap mint nap ilyen
rémségekkel foglalkozik? – kérdezte Poe.
Jackson vállat vont:
– Ha én nem, akkor ki fog vele foglalkozni?
Ez is egy válasz volt. Mindenesetre nem olyan, ami
beszélgetésre ad okot. Jackson rágyújtott egy cigire. Öt
perc múlva visszamentek. Poe megint kinyitotta a
dossziékat, eltökélten, hogy mindenképp talál bennük
valamit.
Megszólalt Flynn telefonja. Odamutatta Poe-nak a
hívót: Gamble volt.
– Uram?
Flynn arca elborult, ahogy hallgatta Gamble-t.
– A fenébe! – tört ki végül. – Ez biztos?
Poe kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Hilary Swift lánya most szállt le a repülőről.
Megerősítette, hogy az anyja Ausztráliában tartózkodott,
amikor Clement Owenst meggyilkolták Cockermouthnál.
Poe szíve gyorsabban kezdett verni:
– Akkor valaki mást kell keresnünk…
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Gamble aznap délutánra rendkívüli értekezletet hívott

össze, és mivel a Seven Pines-i gyerekekről szóló
anyagban Poe-ék nem találtak semmi nyomot, amin
elindulhattak volna, visszatértek a Shap Wellsbe.
Jackson minden iratot lemásolt nekik, és Poe
megfogadta, hogy később újra átolvassa. Nyugodtabb
körülmények között az agya sokszor jobban működött.
Bradshaw nem lazsált, amíg ők távol jártak.
Papírhegyek tornyosultak körülötte. A szálloda gyors
internetkapcsolatára volt szüksége, ezért most megint
ideiglenes nyomozati helyiségükben voltak, akármilyen
alkalmatlan volt is erre. Pont annyira volt benne
szanaszét minden, mint Poe fejében. Bradshaw kissé
aggodalmasan nézett fel:
– Stephanie Flynn főfelügyelő, azt hiszem, az összes
pénzünket elköltöttem színes nyomtatásra.
– Ne izgulj, Tilly, a buksza nálam van…
Flynn jól megnézte a rengeteg papírt:
– Ööö… hány lapot is nyomtattál ki?
– Nyolcszáznégy darabot – felelte Tilly.
Flynn egy picit mégis idegesnek tűnt. Bradshaw
azonban tovább rontott a helyzetén:
 – A szállodától kétszer is új festékpatront kellett
kérnem.
– Főnök, ha ennek segítségével rátalálunk valamire,
akkor ez még olcsó is – szólt közbe Poe. – Most, hogy
megtudtuk, új játékos lépett színre, az automatikus
rendszámfelismerő rendszer segíthet a legtöbbet.
A rendszer minden olyan jármű rendszámát leolvassa,
ellenőrzi és eltárolja, amelyik elhalad az Egyesült
Királyság területén elhelyezett nyolcvanezer darab fix
vagy mobil kamera egyike előtt. Az országban több mint
negyvenötmillió autó közlekedik, úgyhogy a
felismerőrendszer kamerái napi szinten
huszonhatmillió fotót készítenek, és mivel a rendszer
adattárában minden egyes fotót két évig tárolnak, egy
adott időpontban egyszerre tizenhétmilliárd fotó van az
archívumban. Poe tudott arról, hogy Gamble is kért
mobil kamerákat a fontosabb kőkörök környékére
vezető utakra, de aztán ezzel a szállal nem foglalkoztak
tovább.
– Mije van számunkra, Tilly? – kérdezte Poe.
Bradshaw még nem lehetett biztos benne, hogy most
vajon megszidják-e vagy sem, ezért idegesen köhécselt,
és úgy válaszolt:
– Miután lekértem a szükséges kamerák adatait a
rendszerből, átfuttattam őket egy olyan programon,
amelyen már hónapok óta dolgoztam a szabad időmben.
Véleményem szerint ez az adatsor kaotikus
rendszerként írható le, ezért adaptáltam rá a Kuramoto-
modellt, hogy megállapítsam a szinkronizációs
sorrendet.
Úgy nézett rájuk, mint aki valami olyat mondott,
amitől nekik azonnal leesik a tantusz.
– Butítsa le egy kicsit, Tilly! – kérte Poe, de nem
gorombán.
– Jól van, Poe, tehát alapvetően arról van szó, hogy
megfelelő feltételek mellett a káosz spontán átalakul
lockstep rendszerré.
Flynn és Poe továbbra is bután néztek ki a fejükből.
– Na jó, szóval újradefiniáltam a paramétereket –
sóhajtott Bradshaw.
Még mindig semmi reakció.
– Ez most komoly? – kérdezte Bradshaw a fejét
ingatva. – Jézusom, maguk ketten hol élnek?
– Tessék? – kérdezte Poe.
– Lefuttattam egy programot, és összeállítottam vele
egy listát, amelyen rendszámok vannak.
– Á, egy lista! Hát miért nem ezzel kezdte?
Bradshaw kiöltötte a nyelvét Poe-ra, majd maga elé
húzott egy stósz papírt.
– A Tüzes Hóhér által megtett utakra igyekeztem
koncentrálni. Az emberrablás helyszínétől az áldozatok
elrejtésének helyéig, majd onnan a bűntény helyszínéig.
Poe bólintott, mert ezt értette.
– Négy áldozatról tudjuk, hogy mikor ölték meg őket,
és ezt összefésültem az otthonaik közelében lévő
kamerák képeivel.
Ez jó módszernek tűnt. Olyan járműveket keresett,
amelyek feltűntek a gyilkosságok helyszínéhez közeli
kamerák előtt, és az emberrablások környékén is
lefotózták őket.
– Viszont öt áldozatunk van – jegyezte meg Flynn.
– Igen, Stephanie Flynn főfelügyelő, de az elemzés
kiindulási szempontja miatt a Quentin Carmichael
koporsójában talált férfit ki kellett vennem. Róla
ugyanis nem tudjuk, mikor került a koporsóba, sem azt,
hogy hol és mikor ölték meg.
Bradshaw szünetet tartott, hogy követni tudják. Poe
észrevette: Tilly szokásos félszegsége eltűnik, ha
adatokról beszél.
– No persze nem Londonban vagyunk, itt nincs olyan
sok kamera, és ami van, az legfőképpen az M6-os
autópályán, valamint a főutakon található. De
kikalkuláltam, hogy az emberrablások mindegyikénél el
kellett haladni legalább egyszer valamelyik kamerák
előtt: az M6-oson lévőknél, illetve azokon az utakon,
amelyek keresztezik az M6-ost.
Poe ezzel egyetértett. Az M6-os olyasféle volt, mint
egy nagy folyó: kettéválasztotta középen az országot.
Kizárt, hogy a gyilkosuk legalább egyszer át ne ment
volna rajta. Sőt nagyon valószínű, hogy átment fölötte is,
alatta is, és többször magán az autópályán is haladt.
 Bradshaw folytatta:
– De a rendszámfelismerő rendszerből ennek alapján
még mindig túl sok adat érkezett. Hatjegyű volt a szám.
– Vidéken az emberek gyakrabban használják az
autójukat – jegyezte meg Poe.
– Miután az adatokat átfuttattam a programomon, a
lista kicsit kezelhetőbb lett. Akkor háromfelé osztottam
az adatokat. Az első csoport a legvalószínűbb járművek
csoportja. Összesen nyolcszáznégy darab – mondta
Bradshaw. – Ezek azok, amelyeket kiszíneztem.
A rendszámfelismerő rendszer nemcsak regisztrálta,
hogy hol és mikor járt egy autó, hanem a kamerák két
fotót is készítettek minden járműről: egyet a
rendszámról és egyet az egész kocsiról. Amikor
Bradshaw úgy fogalmazott, hogy „kiszínezte” a
legvalószínűbb autókat, úgy értette, hogy letöltötte és ki
is nyomtatta a róluk készített fotókat.
De ez a költség nem volt ablakon kidobott pénz.
Bradshaw két doktori diplomát szerzett, tagja volt az
Oxfordi Egyetem Matematikai Intézetének, és magasabb
IQ-val rendelkezett, mint bárki, akit Poe ismert. Ha ő azt
állította, hogy a gyilkos ott van valahol ebben a nagy
kupac papírban, Poe hitt neki.
Úgyhogy neki is ült a papíroknak. Flynn is.
Bradshaw pedig elmosolyodott.
A nyomozóknak nagy segítséget jelentett az automata
járműfelismerő rendszer, ha tudták, hogy pontosan mit
keresnek. Viszont ha valaki nagy merítésből keresgélt
valamit, ami nem volt pontosan behatárolva, akkor
szinte használhatatlan volt. Mert a kivetett háló kivétel
nélkül mindenkit befogott, és Poe már látta is, hogy
Gamble miért ejtette korábban ezt a módszert.
Bradshaw-val ellentétben Gamble nyomozóinak nem
lett volna rá módjuk, hogy ezt a szűkített listát
kimazsolázzák abból a hat számjegyű adatból. Mert
Gamble detektívjei nem voltak matematikai zsenik,
Bradshaw viszont igen.
Ez a kisebb lista is rengeteg átnézendő adatot
jelentett, de Poe nem veszett el bennük. Tökéletesen
megbízott Bradshaw-ban: a keresett válasznak itt kellett
lennie. Miután egy oldalt elolvasott, Bradshaw elvette
tőle, és feltűzte a falra valami olyan rendszer szerint,
amit csak ő tudott. Így együtt nézve a képeket a
perspektíva más lett, mint ha egyenként nézték őket. Na
persze a szállodaigazgató óhatatlanul dühbe gurul majd,
ha észreveszi, mit műveltek a frissen festett fallal – de ez
még a jövő zenéje volt.
Poe egy kis szünetet tartott, hogy kinyújtóztassa a
lábát, közben felvette az egyik filctollat, a falhoz ment,
és piros kereszttel kezdte megjelölni azokat a
járműveket, amelyeket biztosan ki tudott zárni.
A 804 jármű közül 30 autóbusz volt, tele emberekkel.
Ezekre rögtön piros keresztet rajzolt, mert nem hitte,
hogy a Tüzes Hóhér közönséget is vitt volna magával,
körbetáncolni a máglyáit. Kizárta a motorokat is:
bárhová eljut velük az ember, de nem alkalmasak az
áldozatok, valamint égésgyorsító folyadék és fémoszlop
szállítására. Négy minibuszról is készültek fotók, és bár
picik voltak a képek, az azért látszott, hogy ezekkel
fogyatékos felnőtteket szállítottak. Piros kereszt került
rájuk is.
Akadtak más járművek is, amelyeket Poe örömmel
zárt ki. A rendőrségi járőrkocsik. Bár nem állíthatták,
hogy nem rendőr a sorozatgyilkos, de ezeket az autókat
soha nem egyvalaki használta: egy műszak nyolc-tíz órás
volt, és ha az lejárt, máris újabb két rendőr ült be és
ment ki az útra. Poe ugyanezen okból a mentőautókat is
kiikszelte.
Következtek a rabszállító autók, a GU Security cég
furgonjai, amelyek a bíróságok és a megye egyetlen
börtöne között közlekedtek. De ezek is műszakokba
voltak beosztva. Poe mindre piros ikszet tett.
A nagyobb teherautókra is piros jel került. Ezekkel
kiválóan lehetett volna a holttesteket és a többi holmit
szállítani, de az egyes gyilkossági helyszínekre olyan
keskeny, kanyargós utak vezettek, hogy az kizárta
ezeket a járműveket.
Még ezután is kezelhetetlenül sok kép maradt. Poe, a
vádliizmait nyújtandó, többször is lábujjhegyre állt a
képek előtt, és azon agyalt, hogy milyen szempont
segítségével csökkenthetné tovább a lehetséges
járművek számát.
Megint odament a falhoz, és egy hirtelen
dührohamban minden autót bepirosozott, amit túl
kicsinek ítélt ahhoz, hogy kényelmesen beleférjen egy
sofőr, egy hulla meg egy kanna benzin. Amikor
befejezte, frusztráltan a földhöz csapta a filctollat.
– Bocs – mondta, de inkább Bradshaw-nak, mint Flynn-
nek.
– Minden rendben? – kérdezte Flynn.
Poe bólintott.
– Akkor folytasd! Szerintem jó nyomon vagy.
Poe most egy zöld filcet vett föl. Ezzel azokat a
járműveket jelölte meg, amelyek szerinte valószínűek
lehettek. A dobozos kisteherautókat mind. A kombikat, a
négykerék-meghajtású kocsikat és az egyterűeket. Egy
halottaskocsira két zöld ikszet tett.
Végül már minden jármű képén szerepelt valamilyen
jelölés, vagy piros, vagy zöld. Néhány esetben némi
egyeztetés után változtattak a besoroláson, de egy óra
múlva konszenzusra jutottak.
Poe ide-oda gördült a talpán a fal előtt.
Biztosan tudta, hogy a válasznak ott kell lennie. Csak
egy parányi szikra hiányzott, a megvilágosodás, hogy
rátaláljon.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Egész estig bámulták a falon a képeket. Poe elszaladt

Kendalba, hogy az indiai étteremből vigyen maguknak
dobozos kaját. Épp megrendelte a vajas csirkét Flynn-
nek, a zöldséges baltit Bradshaw-nak és a
báránymadrast magának, amikor a telefonja SMS-t
jelzett. Reid írt, hogy járt Herdwick Croftban, és
kérdezte, hol van Poe. Poe válaszul megírta neki, hogy a
hotelban vannak, s hogy menjen oda ő is. Aztán rendelt
egy báránymadrast Reidnek is.
Amint Reid megérkezett, enni kezdtek. Vacsora után ő
is odalépett a falhoz. A kései óra és a nagy meleg
ellenére most is, mint mindig, kifogástalanul volt
öltözve. Poe bezzeg már órákkal ezelőtt ledobta a
zakóját és felgyűrte az inge ujját.
– Hallottad, hogy mégsem Hilary Swift az elkövető?
– Azért benne volt ő is – felelte Poe.
– Nem is kérdés – bólogatott Reid. – Szerinted
dolgozott valakinek? Vagy valaki neki?
Poe vállat vont.
– Amikor odamentünk, nem ismert föl engem. Ha
együttműködik is a Tüzes Hóhérral, ő valószínűleg csak
a segítője.
 Reid sem tudta a választ. Még nem volt meg a válasz.
Swiftnek szerepe volt, csak még nem lehetett tudni,
micsoda. És amíg el nem fogják, ebben nem lesz
változás.
– Mit tudtatok meg a szociális munkástól? – kérdezte
Reid, hogy továbblépjen. – Ugye abból indulsz ki, hogy a
fiúk már nem élnek?
– Te ezt gondolod? – kérdezett vissza Poe.
– Nehéz lenne máshogy megmagyarázni. Abból, hogy
megint elmentetek a gyermekjóléti szolgálathoz, arra
következtetek, hogy utánanéztetek a családoknak.
– Igaz, viszont eddig senkit nem találtunk, aki
feltűnően, le-föl ugrálva azt kiabálja: „Hé, kapjatok el!”
Lefogadom, hogy még életedben nem hallottál ezeknél
ellenszenvesebb fazonokról. A srácokat magasról
leszarták, míg éltek, és most sem látom, hogy feltámadt
volna bennük a lelkiismeret.
– Akkor újfent egy ismeretlen gyanúsítottat keresünk.
Aki még nem csapta fel a kártyáit.
Reid leült.
– Ha már Hilary Swift szóba került: Gamble megkért,
hogy mondjam el nektek, nincs semmi bizonyíték arra,
hogy elhagyta volna az országot. A határőrizeti
pontokon nem haladt át senki az ő nevét használva, vagy
aki megfelelt volna a személyleírásnak. Gamble úgy
hiszi – és én is egyetértek vele –, hogy valahol itthon
rejtőzik.
 Poe rosszkedvűen morgott.
Reid felállt.
– Na, úgy látom, épp benne vagytok valaminek a
közepében, úgyhogy én búcsúzom, és lelépek. Holnap
hívlak, ha lesz valami új hír.
– Mindenképp hívj, Kylian – kérte Poe. – Akkor mi is
be tudunk számolni, ha találtunk valamit.
Reid bólintott, majd elment.
– Mit szólna, ha egy harmadik színt is használnánk,
Poe? – pattant fel váratlanul Bradshaw. – Azokhoz a
járművekhez, amelyeket már kizártunk, de még egyszer
át akarjuk gondolni.
Poe fölvett egy kék filcet, és így szólt:
– Na gyerünk, csináljuk!

Egész éjszaka dolgoztak, és felváltva aludtak pár órát

egy kanapén, amelyet a portás behozott nekik.
Reggel kilencig még négy színt használtak jelölésre, és
már annyit nézték a fényképeket, hogy szinte úgy
érezték, kifolyik a szemük.
– Hát ez nem működik! – csattant fel végül Poe. – Tilly,
volna szíves hasznossá tenni azt a szenzációs agyát?
Találjon nekem valamit, amire ráismerek, mert most
szart sem látok!
Bradshaw hátrahőkölt. Poe erre bocsánatot kért. Erről
a helyzetről nem Bradshaw tehetett.
 – Semmi baj, Poe – nyugtatta meg Bradshaw. – Most
menjenek el reggelizni Stephanie Flynn főfelügyelővel.
Én meg kipróbálok egy bevált fogást, amit az egyetemen
tanítottak: ha nem látod valamiben a rendezőelvet,
keress másik nézőpontot!
Nem fejtette ki bővebben, és engedélyre sem várt,
csak odament a falhoz, és kezdte leszedni a képeket. Poe
már máskor is látta így beindulni egy feladatra, és tudta,
most úgyis hiába szólna hozzá, meg sem hallaná.
– Gyere, főnök, veszek neked egy baconös szendvicset!

Amikor visszaértek, a képek újra a falon voltak, de

ezúttal négy külön csoportban. Piros ikszek és zöld pipák
vegyesen. Poe kérdőn nézett Bradshaw-ra. A nyomtató
pattogott, ahogy hűlt. Bradshaw ezek szerint újabb
fotókat nyomtatott ki.
– Még több járművet kellett hozzáadnunk, Tilly? –
kérdezte Poe.
Ha igen, az nem vinné őket előre.
– Nem adtam újakat hozzá, Poe. Csak átrendeztem a
fotókat, úgyhogy most az egyes áldozatok
meggyilkolásának napjai szerint vannak fent. Minden
képcsoport egy-egy nap. S mivel minden járműről csak
egy fotóm volt, azokból, amelyek egynél több napon
lettek lefényképezve, másik példányt kellett
nyomtatnom.
 Bradshaw mindegyik fotócsoport mellé felírta a
dátumot és az áldozat nevét. Poe a szemét jártatta az új
elrendezésen.
– Amíg nézegeti, Poe, én elmegyek egy
keménytojásért – mondta Bradshaw. Az órájára nézett: –
A csudába! Tízig volt reggeli. Pont lecsúsztam róla.
– De csak szerdán és vasárnap, Tilly! Azok a sült húsos
napok, akkor a konyhának el kell készítenie a sülteket.
Ma tizenegyig van a reggeli, úgyhogy menjen csak
nyugodtan azért a…
A mondat vége elhalt a száján.
– Mi az, Poe? – kérdezte Bradshaw.
Poe nem felelt, csak odalépett a második gyilkosság
napjának képeihez. Joe Lowellt a Broughton-in-Furness
közelében lévő Swinside kőkörben égették meg.
Miközben Poe a szálloda reggelijéről beszélt Bradshaw-
nak, valami motoszkálni kezdett az agyában. Már a
nyelve hegyén volt. Majdnem kimondta – de mégsem.
Poe úgy bámulta azt a rengeteg járművet, hogy
valósággal beégtek a retinájába. Vagy húsz percig csak
nézett, de már nem látott semmit.
Ötször nézte át a járműveknek ezen csoportját.
Hatodszorra látta meg a fotót, ami mindent
megváltoztatott.
Mert ott volt. Feketén-fehéren. Az anomália. A jármű,
amelynek ott semmi keresnivalója nem volt. Poe érezte,
hogy libabőrös lett.
 Hát ez ilyen egyszerű?
– Poe? – szólította meg Flynn.
Poe-nak kellett még egy perc, hogy meg tudjon
szólalni.
– Tilly, fel tudna menni a bíróságok és törvényszékek
weboldalára, és megnézné, mely cumbriai bíróságoknál
volt tárgyalás aznap, amikor Joe Lowellt meggyilkolták?
A prestoni bíróságot is nézze meg!
Bradshaw Poe-ra nézett, aztán Flynnre, bizonytalanul,
hogy most mit tegyen.
Flynn bólintott:
– Tegye, amit kér, Tilly!
Vártak, amíg Bradshaw belépett a weboldalra. És Tilly
öt perc múlva jött is az eredménnyel:
– Aznap, amikor Joe Lowellt meggyilkolták, egyetlen
bíróság sem ülésezett. Lévén hogy vasárnap volt.
Poe bólintott. Jól gondolta. Ujjával rábökött egy
járműre a Joe Lowellhez csoportosított képek közül,
utána pedig ránézett Bradshaw-ra és Flynnre.
– Akkor mi a faszt keres itt a GU Security rabszállító
furgonja?
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Poe tisztában volt vele, hogy a rabszállítást 2004-ben jó

pénzért kiszervezték multinacionális cégekhez. Ezek a
cégek pedig úgy tekintettek a rabszállításra, ahogy
mindenre: minél több profitot akartak belőle kipréselni.
A rabszállító autókban fél négyzetméteres cellákba
tették a foglyokat, és bevezették, hogy menet közben
nem állnak meg, még akkor sem, ha a foglyoknak vécére
lett volna szükségük. Kénytelenek voltak a szűkös
cellában elintézni a dolgukat. A törvények szerint még a
vágóhídra vitt állatokat is jobb körülmények között
kellett szállítani. Mire a minisztériumban rájöttek, hogy
hibát követtek el, már késő volt, a szerződéseket
aláírták. A kormány azt tette, amit minden kormány
ilyen helyzetben: hazudott, és manipulálta a
statisztikákat.
Még egy dologra nem gondoltak: mi lesz, amikor az
első szerződések lejárnak és esetleg más nyer a
tenderen? Senki nem gondolt arra, szabályozni kellene,
mi lesz az eredetileg szerződött cégek járműveivel, ha
már nem lesz rájuk szükség.
Bár a Daily Mail felhívta rá a figyelmet, hogy ez
visszaélésekre adhat alkalmat, a kormány nem állította
le a folyamatot. Így néhány ezer fontért bárki
beszerezhetett olyan járművet, amelyben mobilbörtön
volt berendezve.

Az a rabszállító, amit Bradshaw a vasárnapi

fotócsoportba tett, a kisebbek közé tartozott. Négy cellát
tartalmazott. Ez a kisebb kocsi bárhová befért, és
mindegyik helyszínre könnyen el lehetett jutni vele,
ahol a Tüzes Hóhér járt.
A kocsiról készült képek egyikén sem lehetett a sofőrt
látni. A szélvédőt nyilván lesötétítették. Poe nem
lepődött meg.
Volt néhány azonnali teendőjük. Flynn felhívta
Gamble-t, hogy elújságolja, mire jöttek rá, Bradshaw
pedig belenézett a rendőrségi nyilvántartásába.
Megtalálta a rendszám alapján a kocsit, ami még mindig
a GU Security tulajdonában állt. Felhívták a cég
telefonos ügyfélszolgálatát, ahol meglepően
segítőkészek voltak: elmondták, hogy ez a jármű valóban
az ő egyik négycellás szállítókocsijuk, de soha nem járt
Cumbriában. A 236-os számú jármű, ahogy ők nevezték,
az ország délnyugati részén teljesít szolgálatot. Ezt
bizonyítani is tudják, mivel minden járművük fel van
szerelve műholdas nyomkövetővel, úgyhogy a központ
mindig tudja, hol járnak.
– Poe, mit jelent ez? – kérdezte Bradshaw.
 – Azt, hogy a gyilkos egy létező rendszámot használ
egy ugyanolyan típusú kocsin.
– Te jó ég, milyen agyafúrt!
Az bizony.
– És mivel a GU-é az északnyugati vidékre vonatkozó
rabszállítási szerződés is, folyton itt járnak az útjainkon,
olykor még este is. Annyira hozzá van szokva mindenki,
hogy már észre sem veszik.
A Tüzes Hóhér tehát végig itt bujkált a szemük előtt.

Gamble sürgősen magához hívta Flynnt, hogy kitalálják,

hogyan kutassák fel a GU szállítóautóját.
Poe ránézett Bradshaw-ra, aki levertnek látszott. A
felfedezés izgalma kifújt, ahogy az információt átadták
Gamble-nek. Tilly az elmúlt napokban komoly
változáson ment keresztül. Egy hete az adatokat még
egyszerűen egy rejtvény részeiként fogta fel, s mihelyt a
talányt megoldotta, átadta Flynn-nek, s talán el is
felejtette. Poe tudta, hogy eddig soha nem kellett
belegondolnia, az általa feldolgozott adatok mögött
milyen emberi sorsok vannak. De most, hogy a dolognak
ez a része megérintette, elemzőként is jobb lett.
– Csak nem hiszi, hogy végeztünk, Tilly? – kérdezte
mosolyogva Poe. – Helyezkedjen el kényelmesen, mert
dolgunk van!
Bradshaw valósággal tapsikolt örömében. Azonnal
felnyitotta a laptopot, és várta az instrukciókat.
Poe odaült mellé, és sorolni kezdte:
– Gamble főfelügyelő kezdi leellenőriztetni az ilyen
járművek adásvételeit, Tilly. Ehhez kérnie kell egy
végzést.
A lány várta, hogy Poe mit akar ezzel mondani.
– De ha a Tüzes Hóhér olyan intelligens, mint ahogy
gondoljuk, akkor a járművásárlását nem lehet majd
felderíteni. Biztosan nem bankkártyával fizetett érte.
Ráadásul az is valószínű, hogy a GU nem közvetlenül
adta el ezeket a vásárlóknak, hanem egy
autókereskedőnek… szóval érti, ugye?
– Nem biztos, Poe.
– Azt akarom kihozni, Tilly, hogy gyorsabb módszert
kellene keresnünk. Csinálja csak Gamble a kutatást az
összes papírmunkával együtt! A végén ő is kideríti az
igazságot, de amíg ő ezen dolgozik, én azt akarom, hogy
maga találjon ki valami mást, amivel hamarabb elkapjuk
ezt a bitangot…
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Bradshaw szégyenlősen elmosolyodott:

– Poe, emlékszik, mit mondtam pár nappal ezelőtt?
– Nem – felelte Poe, mert nem akart találgatni. – Talán
hogy ma már több számítógépes játékot adnak el, mint
zenét?
– Az adatpontokról – segített Bradshaw.
Poe-nak rémlett, hogy volt erről is szó, de nem mindig
fogta fel Bradshaw hosszas értekezéseit a káoszelmélet
valamelyik technikai részletéről.
– Lehet, hogy egyes részleteket elfelejtettem – vallotta
be.
– Azt mondtam, hogy kellő mennyiségű adatpont
birtokában bármiben meg tudom találni a mintát.
– És?
Poe-nak volt egy olyan érzése, hogy a lánynak
továbbra is frusztrációforrás az ő tájékozatlansága a
statisztika terén.
– És – mutatott a lány a fényképekkel borított falra –
amikor ezeket letöltöttem, kizárólag a gyilkosságok
napjaival foglalkoztam.
Poe-nak kezdett már derengeni.
Hát persze!
 Most, hogy már ismerik a járművet, megszerezhetik
az összes, rá vonatkozó adatot az automata
járműfelismerő rendszerből. Valahányszor elhaladt a
gyilkos mobilbörtöne egy kamera előtt, azt meg lehet
keresni.
Bradshaw rögtön bent volt az adatbázisban. Percek
múlva a nyomtató már köpte is ki egymás után a
lapokat.
– Ez aztán a jó példa az Edward Lorenz-féle
pillangóeffektusra, igaz, Poe? – folytatta a lány.
– Hmm? – morogta Poe, akinek a feje tele volt
autókereskedésekkel és az autóflották más módon való
értékesítésével.
– A pillangóeffektusra.
– Ezt most nem egészen értem, Tilly.
– Egy apró, látszólag lényegtelen esemény képes olyan
lavinaszerű következményekkel járni, mint amikhez
eljutottunk.
– Magyarázza ezt el!
– Hát hogy ez itt mind – mutatott körbe az asztalokon
és a falakon –, és mindaz, amire maga meg én
rátaláltunk, abból az egyetlen kis dologból következett. –
Úgy ingatta a fejét, mint aki ámul ezen. – Abból eredt
kivétel nélkül mindez.
– Nos, igen – ismerte el Poe –, szerencsénk volt azzal a
sóraktárban megtalált holttesttel.
– Gondolja, hogy az volt az? Szerintem még korábbra
megy vissza. Egy véletlenül elejtett megjegyzésre.
– Milyen véletlen megjegyzésre gondol, Tilly?
– Amikor a kendali rendőrőrsön valaki emlékeztette
Kylian Reidet a sóraktárban talált holttestre. Mert ő már
elfelejtette az esetet, maga pedig nem is tudott róla. A
jelentés nem bűntényként könyvelte el, így én meg sem
találtam volna a nyilvántartásban. Gondoljon csak bele:
minden azzal az elejtett megjegyzéssel kezdődött!
Bradshaw-nak igaza volt. Mondjuk. Poe azért inkább
arra hajlott, hogy azzal kezdődött minden, hogy egy
pszichopata rávéste az ő nevét valakinek a testére – de
Tillynek lényegében igaza volt. Ha a Kendalból
visszatérő Reid akkor nem hozza szóba a tollundi férfit,
most nem tartanának itt.
Bradshaw úgy értelmezte Poe hallgatását, hogy nem
ért vele egyet, ezért győzködni kezdte. De Poe már nem
figyelt rá. A kezében a legutolsó lapot tartotta, amit a
nyomtató kiköpött. Poe nem számított arra, hogy szemet
szúr neki valami – ez inkább Bradshaw specialitása volt
–, de a lap közepén két adat megragadta a figyelmét. És
a szívébe rettegés költözött. A gyomra megfájdult, a
szája egy csapásra kiszáradt.
A lapon, amit nézett, az A591-es út egyik kamerájától
származó adatok voltak. Ezeket a kamerákat azért
helyezték oda, hogy segítsenek lefülelni a Lake District
területére drogot szállító bandákat. Ha bárki Ambleside-
ba vagy Windermere-be igyekezett akár Keswick, akár
Kendal felől, annak el kellett haladnia az A591-es út
valamelyik kamerája előtt – hacsak nem ismerte nagyon
jól a helyi kerülő utakat.
És nem csak Ambleside és Windermere felé vezetett
az A591-es.
Több kisebb falu is volt erre.
Grasmere például, ahol a Seven Pines épülete áll.
És stimmelt a dátum. Meg az időpont is.
Ha Poe saját jegyzetei pontosak voltak – és tudta, hogy
igen –, a rabszállító furgon tíz perccel korábban haladt
el az automata járműfelismerő kamera előtt, mint Reid
meg ő. Akkor pedig Hilary Swift egyáltalán nem a Tüzes
Hóhér segítője. Hanem a következő áldozata.
Elrabolta a nőt.
És vele az unokáit is.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

– A Tüzes Hóhérnál vannak a gyerekek is! – üvöltötte

Poe a telefonba.
Bár szakadozott a térerő, Flynn megértette az
üzenetet. Flynn után Poe felhívta Reidet is, de ő
hangpostára volt kapcsolva. Üzenet hagyott, és lerakta.
Mindent megtett, hogy az információ célba érjen. Flynn-
nek elküldte e-mailben azt a lapot, amin ott volt, hogy a
sorozatgyilkos kocsija Grasmere környékén járt aznap,
amikor Swift és az unokái eltűntek.
Poe megkísérelte lecsillapítani vágtázó gondolatait. A
dolgoknak így máris több értelmük lett. Az, hogy Swiftet
elrabolta a Tüzes Hóhér, sokkal logikusabb volt, mint az,
hogy a nő is részese lett volna a gyilkosságoknak. És
sokkal jobban illett Poe új elméletéhez is, miszerint a
gyilkosságokat a bosszú motiválja, és nem a pénz. Akárki
is a Tüzes Hóhér, módszeresen dolgozik, és nem hagy ki
senkit, aki jelen volt azon a jótékonysági hajóúton. Csak
Montague Price kerülte el a sorsát, aki azonnal
elrejtőzött, mihelyt rájött, hogy mire megy ki a játék.
Poe-t bosszantotta, hogy nem tudta, mi módon
sikerülhetett a gyilkosnak ellopnia Swiftet két gyakorlott
zsaru orra elől. Hogyan adta be nekik az altatót a Tüzes
Hóhér? Vajon már akkor a házban volt, amikor ők
odaértek? Vagy akkor osont be, amikor Swifttel
beszélgettek, és akkor tette a propofolt az italukba? Egy
ilyen terv, amelynek a sikere azon múlt, hogy a gyilkos
tudja-e, mikor fognak a rendőrök teázni, túl gyönge
lábakon állt a Tüzes Hóhér eddigi gyakorlatához képest,
hiszen idáig semmit nem bízott a véletlenre. Jellemző
volt erre az esetre, hogy valahányszor valami haladást
értek el, azonnal több új, megválaszolatlan kérdéssel
találták magukat szembe.
Bradshaw továbbra is a járműfelismerő rendszernek
a rabszállító kocsira vonatkozó adatait szedegette elő,
hátha talál bennük valami olyan mintát, ami segíthet. A
nyomtató folyamatosan dolgozott. Végül Bradshaw
befejezte.
– Most kell nekem egy óra, hogy átnézzem az egészet.
Addig szerezne nekem egy Cumbria-térképet, Poe?
Minél nagyobb, annál jobb.
Poe-nak már a nyelvén volt, hogy elküld valakit érte,
de aztán rájött, hogy Bradshaw valószínűleg tőle akar
megszabadulni, hogy nyugodtan dolgozhasson.
– Rendben – válaszolta.

Egy óra alatt meg is járta. A térképet feltették a falra, és

Bradshaw telitűzködte. Ha volt is valamiféle rendszer a
pontok között, azt Poe egyelőre nem látta. Csak piros és
kék fejű rajzszögeket, csoportokban. A több rajzszögből
álló, sűrűbb csoportok a megye főbb útjai mellett voltak:
az M6-oson, az A66-oson és az A595-ösön. Kisebb
rajzszögcsoportok jelezték az ismert emberrablások
helyszíneit. A Long Meget leszámítva a kivégzéseknél
használt kőkörök túl félreeső helyeken voltak, s ott
nemigen szereltek fel kamerákat.
Bradshaw úgy fintorgott a térkép előtt, mint akinek
valami nem tetszik.
– Mi az, Tilly?
– Ennek nincs értelme, Poe – felelte a lány.
– Hogyhogy?
– Nem passzol a modellemhez.
– Magyarázza el, de becsüljön nagyon alá!
Bradshaw az ilyesmin mostanában általában
elmosolyodott, ezúttal azonban nem.
– Tudja, az efféle profilkészítés abban segít, hogy
megértsük a gyanúsított térbeli preferenciáit.
– Még egy kicsit egyszerűbben, Tilly!
– A gyanúsítottak természetes averzióval viseltetnek
az iránt, hogy az otthonukhoz közel kövessenek el
bűntényeket – jelentette ki Bradshaw.
Poe úgy fogalmazott volna, hogy nem szarnak a saját
fészkükbe, de már értette, Bradshaw mire gondol.
– Viszont van egy úgynevezett komfortzónájuk is, ahol
biztonságban érzik magukat. Általában az a környék,
amit jól ismernek. Minél messzebb van valaki a szokásos
tevékenységei helyszínétől, annál kevésbé valószínű,
hogy valami bűntényt követ el.
Ez is logikusan hangzott. Poe biztosra vette, hogy a
Tüzes Hóhér ismerte a környéket, ahol működött, mert
csak ezzel lehetett magyarázni, hogyan tudott olyan sok
állandó kamerát kikerülni az utakon.
– Azt már tudjuk, hogy nem találomra választotta ki az
áldozatait. Egy lista volt a kezében. Nem volt befolyása
arra, hogy hol laknak – jegyezte meg Poe.
– A modellembe ezt is beépítettem.
Persze hogy beépítette.
– Akkor mi az, ami nem stimmel?
– A gyilkosságok helyszínei. Azokat nem tudom
értelmezni. Minden gyilkosságnál van három változó:
ahonnan elrabolja az áldozatot, ahol tartja és ahol
megöli.
Poe már kezdte kapiskálni, Tilly mit akar kihozni, de
hagyta, hogy végigmondja.
– Az emberrablások helyszíneire nincs befolyása, s ha
feltételezzük, hogy ahol tartja őket, az egy állandó hely,
akkor már csak a gyilkossági helyszín az, amit
valamilyen módszer szerint megválaszthat.
– És nem lát benne semmilyen mintát?
Bradshaw a fejét rázta:
– Kellene lennie valamilyen mintának, legalább
abban, hogy milyen úton megy oda, de nem látok semmi
ilyet.
 – Talán az a minta, hogy nincs minta.
Alighogy Poe ezt kimondta, Bradshaw felkapta a fejét,
és felpattant:
– Hogy én milyen buta liba vagyok, Poe! Azt mondta,
ugye, hogy hatvanhárom kőkör van Cumbria területén?
A gyilkos négyet használt ebből – de vajon hol
helyezkedik el a többi ötvenkilenc?
– Szanaszét – válaszolta Poe. – Így kapásból fogalmam
sincs…
De Bradshaw ujjai máris olyan száguldásba kezdtek a
billentyűzeten, mintha megszállta volna valami. Húsz
másodperc telt csak el, és máris kibújt a nyomtatóból a
lap, amin a megye összes kőköre fel volt tüntetve. A
következő harminc percben sárga rajzszögekkel
ezeknek a helyét jelölték be a térképükön.
Végül Poe hátralépett. Bradshaw is.
– Én megmondtam, Poe: az adatok soha nem
hazudnak, és mindig van egy minta.
Nem néztek egymásra, de a tenyerüket összecsapták
minden szó nélkül.
Nem volt rá szükség, hogy Bradshaw bármit
elmagyarázzon. A Tüzes Hóhér által követett minta csak
akkor lett látható, ha a nem használt kőkörök
összefüggésében nézték.
Három áldozatát a három nagy kőkörben égette meg:
a Long Magben, a Swinside-ban és a Castleriggben. Ezek
kiemelt fontosságú, nemzetközileg ismert helyszínek
voltak. Nagy és impozáns kőkörök. Ha egy testet ezeknek
a kellős közepén éget meg, az nagyot szól. De azután
Elva Plain következett Cockermouthnál. Miért? Ennél
sokkal jelentősebb körök is léteztek, amelyeket még nem
használt. Elva Plain alig volt kőkörnek nevezhető. Sokan
a létezéséről sem tudtak.
Miért nem a sok sárga rajzszög jelölte helyszínből
választott inkább? Azok közül, amelyek a Shapi kőút
néven ismert területen vannak? Számtalan körből
választhatott volna, amelyek ráadásul egész közel voltak
ehhez a helyhez is. Néhány közülük eldugott helyen áll,
de jól ismert. Még az M6-osról is jól megközelíthetőek.
Mi más kellhetett a sorozatgyilkosuknak?
Poe a Bradshaw által említettekre gondolt. Talán a
Tüzes Hóhér azért nem Shap környékén követte el a
gyilkosságokat, mert a közelben lakik? Lehet, hogy
egészen idáig rossz helyen keresték, holott itt volt az
orruk előtt?
A tarkója izzadni kezdett. Poe levetette a zakóját, a
szék támlájára rakta, és felgyűrte az inge ujját. Érezte,
hogy nagyon közel jár a megoldáshoz. Minden válasz itt
van, csak egy másik lencsén keresztül kell néznie őket.
Hintázni kezdett a széken, és próbált valami újat
kitalálni. A hintázástól a zakója leesett a földre. Lehajolt
érte.
És megdermedt.
Visszafojtotta a lélegzetét. Eddig minden megérzése
azt súgta, hogy a múltban fogják megtalálni a megoldást.
És hogy amikor Price lett a fő gyanúsított, majd aztán
Swift, az nem volt más, mint figyelemelterelés. Ismerve
Price és Swift képességeit, egy percig sem hitte, hogy
bármelyikük lehetne a szuperintelligens Tüzes Hóhér.
Most a földre esett zakóról az egyik kitűzött fotóra
vándorolt a pillantása. A négy fiúra, akik a napsütésben
félmeztelenül, jókedvűen düllesztik ki sovány
mellkasukat.
Felállt, és visszatette a zakóját a székre. Ránézett: a
zakó egészen át volt izzadva, és formátlanul lógott, akár
egy vizes zokni a zuhanyozóra akasztva.
Agya egész sor képet vetített elé. Emlékképek sorát,
amelyek között azt kereste, amelyik ellentmondana
egyre izmosodó gyanújának. De nem talált ilyet.
Pislogott egyet, mire a képek eltűntek.
A zakó.
A fénykép.
Volt a kettő között kapcsolat.

Gondolatai visszatértek ahhoz, amit Bradshaw mondott

nemrég. Pedig akkor nem is nagyon figyelt, de nyilván
érlelődött benne, mert most ott ugrált az agyában.
Bradshaw a pillangóeffektusról beszélt. Azt mondta,
az volt a nyomozásuk katalizátora, amikor valaki szólt
Reidnek, hogy a tollundi férfit tőlük alig nyolc
kilométernyire találták meg; az volt a brazíliai pillangó,
amelyik a szárnyait megrebbentette, s ezzel hurrikánt
okozott Texasban. A tollundi férfi nélkül nem találták
volna meg a megbolygatott koporsót, és valószínűleg
nem kerül eléjük az ellopott Breitling. Akkor Quentin
Carmichaelről még mindig úgy tudnák, hogy Afrikában
van eltemetve, és a hajón zajlott árverés valódi mivolta
is titokban maradt volna.
De mi van, ha…
Poe agya próbálta feldolgozni az információkat, és
villámgyorsan összekötni az egymástól távol eső
dolgokat. Rettenetes gyanú kezdett növekedni benne,
ami a gyomrát szorongatta, és marta, marta…
A kirakós eddig szanaszét heverő darabkái most
összeálltak és a helyükre kerültek. A sok kérdésre
meglettek a válaszok.
Poe már nagyjából értette is, talán az egészet.

Arra senki nem tudott válaszolni, miként volt képes a

Tüzes Hóhér ilyen sokáig bújócskázni velük. No persze
manapság bárki áttanulmányozhatta a rendőrségi
eljárásokat, hiszen a szabad információszerzésről szóló
törvény azzal is járt, hogy a legtöbb rendőrségi
kézikönyv hozzáférhető lett. Ezekből egy intelligens és
óvatos ember meg tudta tanulni, hogyan ne hagyjon
nyomokat maga után. De vajon miként kerülte ki a
Gamble által felállított mobilkamerákat, a kőkörök
megfigyelésére kiküldött rendőröket és járőröket? Csak
egyetlen módon tehette. Úgy, hogy naprakész
információi voltak ezekről az intézkedésekről.
Poe lépésről lépésre közeledett ahhoz, hogy
megbizonyosodjon az elméletéről. Közben sorra vett
mindent, amit ebben a két hétben föltártak. Ránézett a
zakójára, és máris korrigálta magát: messzebbre kell
visszamennie. A jótékonysági hajóút estéjéig és egy
olyan tervig, aminek a megvalósításához csaknem
huszonhat év kellett.
A logika szerint a Tüzes Hóhér csak egyvalaki lehetett.
Ám ettől a felismeréstől Poe-nak majd megszakadt a
szíve.
– Tilly, előkerítené nekem a propofol leírását?
A lány megkereste és odaadta. Poe nem az első oldalt
nézte meg, hanem azt, ahol a használati területekről van
szó. Ujjával követte a felsorolást, és meg is találta, amit
keresett.
A picsába…
Fölpillantott. Látta, hogy Bradshaw őt nézi.
– Még valamit nézzen meg nekem, Tilly!
– Mi az, Poe?
Amikor Poe közölte vele, a lány összehúzta a
szemöldökét.
– Biztos ebben? – kérdezte halkan.
Poe-nak nem jött ki hang a torkán. Csak bólintott
válaszul.
Amíg Bradshaw lefuttatta a Poe-tól kapott adatokat,
Poe le-föl járkált a szobában. Soha nem érezte még ilyen
szarul magát egy eredményre várva. Imádkozott, hogy
bár ne lenne igaza – de tudta, hogy igaza van.
Az eredmény megjelent Bradshaw képernyőjén. A
lány megfordult és bólintott. Könnyes volt a szeme.
Nem csak neki.
Poe már tudta, ki a Tüzes Hóhér.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Poe a telefonját nézte, rajta a kiválasztott számot. Ha

felhívja, már nincs visszaút. Tétovázott az ujja a Hívás
ikon fölött. Végül megérintette. Csukott szemmel várt.
Lehet, hogy Flynn nem is fogja fölvenni. Biztosan az
elrabolt gyerekek után nyomoz, meg a rabszállító kocsi
tulaját próbálja azonosítani. Legelőször neki kell
elmondania. Meg kell őt győznie.
Nyolc csengetés után, amelyeket Poe egyre nehezebb
szívvel számolt, Flynn fölvette.
– Poe – súgta a telefonba –, most nem tudok beszélni.
Gamble főfelügyelő épp tájékoztatót tart.
– Oda kell hozzá menned, Steph, mert beszélnem kell
vele.
– Ezzel várnod kell. Nekem…
Poe nagyon határozottan közölte:
– Oda kell menned, és szólnod kell Gamble
főfelügyelőnek, éspedig azonnal!
– Ennél többet kell tudnom – felelte Flynn némi
hallgatás után.
Úgyhogy Poe elmondta.

Három vagy négy percbe telt, míg Flynn átverekedte

magát a tájékoztatóra összegyűltek között.
Poe némiképp visszhangosan ugyan, de hallotta a
beszélgetést.
– Poe őrmester van a vonalban, uram. Azt mondja,
beszélnie kell önnel.
– Ó, tényleg? – reagált Gamble. – Hát akkor szépen ki
fogja várni a sorát. Ha itt végeztem, a rendőrfőnök úrral
együtt jelenésem van a kriminalisztikai
kormánybiztosnál. Lebaszásra vagyunk hivatalosak.
– Feltétlenül beszélnie kell vele, uram, Kérem, bízzon
bennem!
Poe hallotta, ahogy Gamble felsóhajt:
– Nézze, tudom, hogy besegített egy kicsit ebbe a
nyomozásba, de nekünk itt most eltűnt gyerekek után
kell nyomoznunk. Tényleg nincs időm meghallgatni az új
elméleteit.
Flynn nem szólt erre semmit.
– Na jó – engedett Gamble. – Menjünk az irodámba!
Egy perc múlva Flynn kihangosította a mobilt.
– Ki vele, Poe! – szólt rá keményen Gamble.
– Már tudom, hogy ki a Tüzes Hóhér, uram, és azonnal
cselekednünk kell.
– Maga már tudja, na persze! – morgott Gamble
szkeptikusan.
Poe nem törődött a gorombasággal. Gamble hatalmas
nyomás alatt volt.
– Végül is egy zakóról van szó egy meleg nap végén,
uram – folytatta Poe. – Egy zakóról és egy pillangóról,
ami megrebbenti a szárnyát.
– Maga meg miről hadovál? – csattant fel Gamble.
– Kylian Reid az, uram. Kylian Reid a Tüzes Hóhér.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Poe-nak Bradshaw mutatta meg az utat, ami elvezette

idáig. Amikor arról a hülye pillangóról fecsegett, ami
képes hurrikánokat előidézni. A lány azt mondta: az eset
megoldásának kezdete az a holttest volt, amelyet a
sóraktárban találtak meg. A kezdőlökést – a pillangó első
szárnyrebbentését – az jelentette, hogy valakinek
eszébe jutott megemlíteni a tollundi férfit. E nélkül, ami
a kendali rendőrőrsön véletlenül elhangzott, ők sehová
nem jutottak volna.
Ám mi van, ha ez nem egy szerencsés véletlen volt?
Ha szándékosan hozták a tudomásukra? Azt leszámítva,
hogy a jótékonysági gálára váratlan szerencse folytán
jutottak el, mindent a Tüzes Hóhér irányított. Akár egy
bábművész, ő mozgatta az összes szálat.
De miért engedte nekik, hogy a nyomozásban egyáltalán
jussanak valamire?
Csak az lehet a magyarázat, hogy le akarta Poe-t
foglalni, ráadásul nem is úgy, hogy túlságosan
lemaradjon mögötte. És mihelyt Poe ennek fényében
szemlélte az esetet, mint ködön át a világítótorony
fénye, máris felfénylett, hogy ő személy szerint milyen
módon kapcsolódik az egészhez.
 A Tüzes Hóhérnak ugyanis nem az volt a célja, hogy
elkerülje az igazságszolgáltatást – hanem éppen az, hogy
igazságot szolgáltasson.
Azt akarta, hogy a történetét megismerjék, de csak
miután az összes szereplő megbűnhődött. S mivel a
nyomozás eleinte igen akadozott, a Tüzes Hóhér
megszervezte, hogy az ügyre ráállítsák az egyetlen
embert, aki átláthat ezen a zavaros helyzeten. Poe a
maga eszelős „menj el a bizonyítékért bárhová”
alapállásával része lett a gyilkos tervének.
Poe kezdettől fogva az indítékot kereste, mert ha az
indíték megvan egy ilyen esetben, akkor megvan
minden: hogy ki a gyilkos, hogy mi történt valójában
azon a hajóúton, és mi alapján választották ki az
áldozatokat. Poe-nak már arra is volt tippje, hogy miért
úgy ölt a Tüzes Hóhér, ahogy.
Minden beleillett egy feszes, borzalmas logikába. A
Tüzes Hóhér szempontjából mindenképpen.
Egy perverz, szexuális élvezettel gyermekeket
gyilkoló bűnbandával bánt ő el, amelynek tagjai a
cumbriai elit köreibe tartoztak. Akadt közöttük
földbirtokos, ügyvéd, médiacézár, önkormányzati
képviselő és pap. A Tüzes Hóhér sorban meggyilkolta a
csoport tagjait, de ez csupán a történet egyik fele volt,
mert azt is akarta, hogy lelepleződjenek.
Azonban nem bízott abban, hogy a saját rendőrsége
megtenné, amit kell. Tudta, hogy a megyei
rendőrfőnöknek Cumbrián túlmutató ambíciói vannak, s
hogy ennek érdekében hajlamos lesz agyonhallgatni a
kasztrálások és égetések valódi okát. Emiatt pusztán a
gyilkosságokra fogja irányítani a figyelmet, semmi több.
És akkor a Tüzes Hóhér történetét senki nem fogja
megismerni.
Itt jött be Poe a képbe. A Tüzes Hóhérnak szüksége
volt az ő makacs kopótermészetére, hogy mindig mögé
néz mindennek, és az igazságnál kevesebbel soha nem
elégszik meg.

Reid kezdettől fogva tevékenyen részt vett a

nyomozásban, figyelte a haladásukat, és a helyes
irányba terelte őket, ha elakadtak. Reid küldte a
képeslapot is. Reid beszélt a sóraktáros történetről, és
Poe mostanra abban is kételkedett, hogy valaki más szólt
volna erről Reidnek, sőt az is meglehet, hogy Reid akkor
be sem ment a kendali rendőrőrsre. Hanem visszajött
Herdwick Croftba egy olyan válasszal, amelyről tudta,
hogy Poe ráharap.
Ráadásul Reid Kendalban lakik, ami beleillik
Bradshaw-nak az ütközőzónáról és a komfortzónáról
alkotott modelljébe.
Poe azt is értette, hogyan tudta Reid elrabolni Hilary
Swiftet.
Mindez erősítette a gyanút, de végül is csak közvetett
bizonyítékként jöhetett szóba.
Mi volt hát az indíték? Miért tette ezeket a borzalmas
dolgokat? Reid, a kitüntetett rendőrtiszt, tizenöt év
mintaszerű szolgálat után miért döntött úgy hirtelen,
hogy sorozatgyilkossá válik?
A válasz az volt, hogy nem hirtelen döntötte el. Hanem
sokkal régebben.
Poe-nak a zakó adta meg a hiányzó információt.
Reidnek nem számított, milyen volt az idő, a zakóját
soha nem vette le. Éveken át folyamatosan cukkolta Poe-
t, hogy nem képes elegánsan megjelenni. Mert Reid,
akár dolgoztak, akár szórakozni mentek, mindig
kifogástalanul öltözött. Amióta ismerték egymást, Poe
egyszer sem látta ing, zakó vagy pulóver nélkül. Rövid
ujjú pólóban egészen biztos nem, még kamaszkorukban
sem.
A fiúkról készült közös képen jól látható nyomai voltak
az egyik fiú borzasztó életkezdésének. Mathew Malone
felsőtestén és karján mindenhol cigarettától származó
égési sérülések voltak. Mély sebek, amelyek sohasem
fognak begyógyulni.
Kylian Reid mindig takarta a karját.
Kylian Reid volt Mathew Malone.
És Mathew Malone sorban meggyilkolta azokat az
embereket, akik megölték a barátait.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

– Bassza meg, magának elment az esze! – rikoltotta

Gamble. – De most teljesen, bassza meg!
Poe mindent elmondott, de Gamble nem hitt neki.
– Ez azért egy kissé túl kacifántos, Poe – reagált Flynn
is.
Poe-nak most azt kellett, hogy higgyenek neki, és ez a
hitetlenkedés – noha nem lepődött meg rajta – nem vitte
előre a dolgokat.
– Tilly! – szólt oda a lánynak higgadtan. – Megosztja
Flynn főfelügyelővel és Gamble főfelügyelővel, hogy mit
talált?
– Igen, Poe – válaszolta a lány. Odahajolt a telefonhoz,
és belekezdett: – Poe őrmester arra kért, hogy
ellenőrizzek minden járművet, ami a nyilvántartás
szerint a Scafell Állatorvosi Csoport tulajdonában van.
– Az meg mi a nyű?
– Egy állatorvosi vállalkozás, amelynek elég sok
járműve volt. Főleg négykerék-meghajtásúak és Land
Roverek. De amióta a vállalkozás szünetel, nem
vásároltak semmit.
– Tilly, rátérne a…
Bradshaw olyan fürgeséggel vágott a főnöke szavába,
amire egy hete még képtelen lett volna:
– Egészen tíz hónappal ezelőttig, amikor két autót is
vettek egy árverésen Derbyshire-ben.
Ezt csönd fogadta. A telefon végén lévők pontosan
tudták, hogy a GU Security központja Derbyshire-ben
van.
– Ezzel azt akarják mondani, amire gondolok? –
kérdezte Flynn.
Gamble-nek elakadt a szava.
– Könnyű volt lenyomozni – jelentette ki Poe. – A
pénzmosásra vonatkozó törvények szerint a cégeket,
amelyek autóárverésekkel foglalkoznak, mint nagy
értékű áruk kereskedőit regisztrálni kellett a
cégbíróságon. Ez azzal jár, hogy tízezer fontnál több
készpénzt nem fogadhatnak el egy adásvételnél,
úgyhogy…
– Úgyhogy ezeket a kocsikat banki átutalással kellett
kifizetni – vágott közbe Gamble. – Tudom, hogy hogy
működik a kibaszott pénzmosási törvény, Poe! De még
mindig nem látom, mi köze ennek az egyik legkiválóbb
rendőrömhöz!
– A GU-nál nagyon segítőkészek voltak, uram –
folytatta Poe. – Tájékoztattak, hogy az árveréssel
foglalkozó cégnek többek között négycellás és tízcellás
rabszállító kocsikat is eladtak. Az árverező cég pedig
megerősítette, hogy a Scafell Állatorvosi Csoport
mindkét típusú furgonból vásárolt egyet-egyet. El is
küldtem önnek az erről szóló e-mailt.
– De…
– Uram, a Scafell Állatorvosi Csoport Kylian Reid
apjának a vállalkozása.

Gamble-nek további tíz percre volt szüksége, hogy el

tudja fogadni: az egyik nyomozója lehet a sorozatgyilkos.
Tíz körömmel kapaszkodott abba az egyetlen ténybe,
amit Poe szerinte nem tudott megmagyarázni:
– Ez kizárt, Poe. Hiszen őt is bealtatózták ugyanakkor,
amikor magát.
– Ez igaz, uram – helyeselt Poe.
– Hát akkor?
– Mit tud a propofolról, uram?
– Hogy altatószer – válaszolta Gamble.
– Így igaz, uram. Tillynek köszönhetően én többet is
megtudtam róla. Elég sokrétű a használata. Alkotórésze
az amerikai halálraítélteknek beadott halálos
injekciónak, de használják a kényesebb ízlésű drogosok
is, pihenésül. Sőt még…
– Bassza meg, térjen már a tárgyra, Poe!
– …az állatorvoslásban is használatos! – szólalt meg
Bradshaw. – Ott is altatásra használják!
– Azt akarják mondani, hogy…
– Tavaly a Scafell Állatorvosi Csoport vásárolt
propofolt, uram – fejezte be Poe Gamble mondatát. – A
propofol fokozottan ellenőrzött szer, és a
gyógyszergyártónak pontos nyilvántartása van minden
eladásról. Az erről szóló e-mailt is elküldtem önnek.
Gamble hallgatott, majd elölről kezdte:
– Ez még nem magyarázza meg, hogyan tudta
bealtatózni saját magát és ugyanakkor elrabolni Hilary
Swiftet, Poe!
– Mert nem is ő rabolta el, uram – felelte Poe.
– Ezt nem értem…
– A Tüzes Hóhér nem egyetlen személy, uram, hanem
kettő – vágott közbe Poe. – Reid bealtatózta saját magát,
nehogy gyanússá váljon, majd az apja elrabolta Hilary
Swiftet meg az unokáit.
Flynn kezébe vette az irányítást:
– Oké, Poe. Uram, azt hiszem, már eleget hallottunk.
Mindenesetre vizsgálati fogságba kell vennünk Reid
őrmestert, amíg tisztázni tudjuk, mi is történt. És
javasolhatom, hogy valaki győződjön meg róla,
Montague Price valóban ott van-e, ahol lennie kell?
Erre már Gamble is felkapta a fejét. Mert az még csak-
csak előfordulhat, hogy a belső ellenséget nem veszi
észre az ember, no de hogy egy vizsgálati fogságban lévő
gyanúsítottat kilopjanak az őrizetből…?!
– Ezt nem tudom elhinni, Flynn főfelügyelő –
hüledezett Gamble, aki közben nyilván előreszaladt
gondolatban.
Az a rendezett világ, amit ismert, készült a fejére
omlani.
– Steph! – szólt közbe Poe. – Ha Gamble főfelügyelő
nem, akkor te tudsz intézkedni? Arról a hajóról Price az
utolsó, aki még életben van. Kyliannek ő is kelleni fog.
– Bízd csak rám!

Tíz perc múlva jött az SMS Flynntől:

„Reid nincs a cumbriai kapitányságon. Nem látta

senki. Gamble totál szétesett. Ötlet, hogyan tovább?”

Poe válaszolt, hogy egyelőre neki sincs ötlete, de

Bradshaw-t majd ráállítja.
Kylian biztos nem hagyott sehol pontos útmutatásokat
a hollétére vonatkozóan, Poe-nak mégis muszáj volt
valamit csinálnia. Miután meggyőződött róla, hogy
Bradshaw tisztában van azzal, mit kell keresnie, be
akart menni Kendalba, és ott átvizsgálni Reid lakását,
még mielőtt rendőrségi helyszínné nyilvánítják és
lezárják. Reid bizonyára nem a lakásában tartotta az
áldozatokat, de talán lesz ott valami, ami segít.
Épphogy elküldte az üzenetet Flynn-nek, máris
megszólalt a telefonja. Flynn hívta.
– Na, mi újság, Steph?
Flynn mintha épp futás után lenne, úgy lihegett:
– Poe, Reid két órával ezelőtt elvitte Montague Price-t
a carlisle-i rendőrőrsről!
A picsába!
– És személyesen szállította be egy…
– …négycellás, GU Security jelzésű rabszállító
furgonba – fejezte be Poe Flynn helyett.
– Pontosan. Gamble a kapitányságon van, onnan
koordinálja Reid felkutatását, de minden spiritusz
kiszállt belőle. Jómagam csak most látom, mennyire az
erdőben voltunk. Szóval szerintem jelen pillanatban
egyedül te és Tilly vagytok képben, hogy mi folyik itt.
– Jelenleg azt próbáljuk kideríteni, milyen címet
használt a vállalkozás. Biztosan nem Reid lakását vagy az
apja címét. Ezek túlságosan szem előtt lévő helyek. Reid
lakása Kendal központjában található, és bár az apjának
van egy kis vidéki háza, de a két gazdasági épületet
átépítette és eladta, úgyhogy lett két szomszédja.
– Gondolod, hogy a Scafell Állatorvosi Csoportnak
létezik valahol egy ingatlana, amiről nem tudunk? –
tette fel a kérdést Flynn.
– Tilly épp nézi, de a vállalkozásnak gyakorlatilag már
nincs semmije. George Reid az összes vagyontárgyat
eladta, leszámítva a két szállítókocsit.
– És most mi fog szerinted történni?
– Fogalmam sincs, Steph – válaszolta Poe. – De az
biztos, hogy évekig készültek erre, ezért nem fogjuk őket
fülön csípni egy sima közműszámla alapján.
– Azt én sem hiszem, de…
 Poe nem tudta meg, hogy mit akart mondani, mert
ebben a pillanatban megszólalt Flynn másik telefonja.
– Tartsd, Poe – kérte. – A privát mobilom az.
A beszélgetésből Poe csak azt hallotta, amit Flynn
mondott. De az sem hangzott túl biztatóan.
– A kurva életbe! – kiabálta Flynn. – Azonnal szólok
neki, hogy menjen oda. – Megpróbált összeszedetten
beszélni Poe-hoz. – Poe, most menj, kérlek, és ellenőrizz
le valamit. Bejelentést kaptunk egy vonat utasától,
miszerint valakit felgyújtottak egy mezőn.
– Hol? – kérdezte Poe, bár tulajdonképpen sejtette.
– Nem messze tőled. Tillynek megküldtem a
koordinátákat. Menj, nézd meg, és reménykedjünk, hogy
csak gyerekek játszottak előrehozott halloweent.
Poe a térképre nézett Bradshaw képernyőjén. Azt
látta ott, amitől tartott.
– A picsába! – káromkodott ő is.
– Mi a baj, Poe? – kérdezte Flynn.
– Ezek a koordináták azt a helyet jelölik, ahol a West
Coast Mainline vasútvonal átszeli a Kemp Howe nevű
kőkört. A sínek kurvára a kör közepén mennek át. Ha a
vonaton valaki égni látott valamit a kőkörben, az csak
néhány méterre volt tőle. Ilyen távolságból nehéz egy
égő testet összekeverni egy felgyújtott szemeteskukával.
– Ó, a fenébe – sóhajtotta Flynn.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Egyenruhás rendőrként szolgálva Poe sokszor érkezett

elsőként egy bűntény helyszínére. Általában a helyi
rendőr az, aki elsőnek látja az érthetetlen és a
természetes haláleseteket meg az öngyilkosságokat. A
rokonok, ha pánikba esnek, mert megtaláltak egy
holttestet, vagy amikor a szomszédok valami gyanúsra
lesznek figyelmesek, elsőként rögtön a 999-et hívják.
Ezért Poe megtanulta, hogyan kell egy helyszínt
biztosítani.
Később, amikor már a kiemelt bűnügyeken dolgozott,
és ügyeletbe osztották be, volt nála mindenféle
összekészített cucc: egy kis hátizsák, benne a helyszínt
jelölő szalag, zseblámpa elemekkel, egy mobiltöltő,
védőruházat és több meleg ruha. A kocsija mindig tele
volt tankolva.
Ezúttal azonban csupán egy zöldfülű elemzőt vitt
magával, akinek ez volt élete első helyszínelése.
Mert Bradshaw kerek perec kijelentette, nem marad
a szállodában.
– Magával megyek – közölte, és Poe-nak ezúttal drága
volt az ideje, nem akarta olyan vitára pazarolni, amiben
úgyis alulmaradna.
 Már úton voltak, amikor Poe felhívta Flynnt, hogy
megkérdezze, a szemtanú az észak felé tartó vonaton
volt-e. A választ hallva elégedetten mordult fel. Jó
oldalán voltak a sínnek, azaz nem kellett hosszú kerülőt
tenniük.

Tíz perccel később értek oda ahhoz a nem túl széles

földsávhoz, amelyen a Kemp Howe kőkör megmaradt
része volt. Poe leállította a kocsit, de sebességben
hagyta, amíg meggyőződött arról, hogy nem látja-e
valamerre Reidet vagy az apját. Tulajdonképpen nem
számított rájuk. Price elrablására valójában műsoron
kívül került sor: a váratlan alkalmat, hogy Reid teljessé
tehesse az áldozatok listáját, Gamble teremtette meg
azzal, hogy az összes nyomozót lefoglalta a
tájékoztatójával. Price megölésével sietni kellett, nem
volt idő körültekintő rendezésre vagy rituáléra. Miként
az sem számított, ha valaki meglátja Reidet. Hisz már
mindenki tudta, ki ő.
Price megölése viszont még nem a végjáték volt, ezért
nem volt valószínű, hogy Reid ott várakozik. Kiderült:
Reid személyiségének van egy olyan része, amit még
Poe sem ismer, ezért nem akart fölöslegesen kockázatot
vállalni. Kiszállt a kocsiból, felmászott a motorháztetőre,
onnan pásztázta végig a környéket. Látszólag tiszta volt
a hely.
 A Kemp Howe kőkört is jól megnézte. Talán a
legkülönösebb kőkör volt egész Cumbriában. Az
átmérője több mint húsz méter, csakhogy kettévágták
még a viktoriánus korban, amikor a vasútvonalat
ideépítették. A körnek több mint a fele a töltés alá
került. Az ezen az oldalon megmaradt hat rózsaszínű
gránitszikla hatalmas volt, és jól látható az útról és a
vasútról egyaránt.
A kövek között valami parázslott.
Poe leugrott a tetőről, beszállt a kocsiba, és elállta vele
az utat, hogy senki ne jöhessen át. Az autó tetejére
felcsapta a kék villogót.
– Amíg én mást nem adok utasításba, maga lesz a
külső kordonért felelős tiszt – szólt Bradshaw-nak. – Ez
azt jelenti, hogy senki nem léphet be a helyszínre az
engedélyem nélkül. Megértette?
– Számíthat rám, Poe – bólintott Bradshaw.
– Tudom, Tilly. Hamarosan jön majd segítség is. A
legelsőnek érkező rendőrautót parkolják le ott –
mutatott feljebb az úton –, és akkor teljesen le lesz zárva
az út. És ha bárki baszakodna magával, csak kurjantson
nekem!
Bradshaw ellépett az autótól, és arccal az út felé
fordult. Igencsak elszántnak tűnt.
Poe tudta, ideje megnézni, hogy mi égett ott: vajon
egy birka-e (mert a cumbriai rosszcsont gyerekek néha
csináltak ilyet), vagy egy pedofil.
 Reid számára ezúttal a gyorsaság fontosabb volt, mint
a kidolgozás. Poe úgy gondolta, hogy egyenesen a
mezőre hajthatott, közvetlenül a kőkörhöz. Poe a fal
mellett közelített.
Még legalább negyven méterre lehetett, amikorra ki
tudta zárni annak lehetőségét, hogy valaki halloweeni
tüzet gyújtott itt, habár néhány hónappal korábban a
kelleténél.
Mert látta, hogy emberi test az.
Óvatosan közelítette meg. Az áldozat sérülései
kizárták annak lehetőségét, hogy még éljen. Füstöltek az
elszenesedett maradványok. A hőtől a bőr kirepedezett.
A hús helyenként vörösen izzott. Csípős szag terjengett.
Poe a nyelvébe harapott, hogy ne kezdjen öklendezni.
Összeszedettnek kellett maradnia. Hiszen most csak rá
számíthattak.
A test karja mozgott, és Poe egy döbbent pillanatig azt
hitte, hogy mégis él. Már épp oda akart szaladni, hogy…
– bár nem is tudta, mit tenne –, de aztán rájött, hogy az
izmok a hőtől húzódnak össze.
A holttestet majd a DNS-vizsgálat és a fogak vizsgálata
után lehet csak hivatalosan azonosítani, de Poe biztos
volt benne, hogy Price az. A teste nem égett meg
annyira, mint az, amelyet az Elva Plainen találtak.
Látszott, hogy Reid nagyon sietett, mert nem kötözte ki
alaposan az áldozatát. Alighanem csak arra volt ideje,
hogy lekenje az égésgyorsító anyaggal és felgyújtsa.
 De ahogy Poe közelebb ment, módosította ezt a
megállapítását, mert Reid ezen az áldozaton is otthagyta
a szignóját. Price nadrágja ott lógott a térdénél. Reid őt
is kasztrálta. A füvön lévő vér mennyiségéből ítélve
viszont Price még élt, és nem is volt megkötözve, amikor
a nemi szerveit levágta. Poe körülnézett, ám nem látta a
hiányzó testrészt. Gyanította, hogy oda került, ahová a
többieknél: az áldozat szájába.
Visszapillantott Bradshaw felé – nem szerette volna,
ha a lány ezt látja. Megkönnyebbült, mert az még
mindig arccal az út felé állt, ahol hagyta. Poe-nak
megcsörrent a telefonja, fölvette, de a szemét nem bírta
levenni az elé táruló szörnyű látványról.
– Poe – szólt bele.
– Ian Gamble. Odaért már?
– Igen, uram.
– És?
– Rossz hír, uram. Azt hiszem, Montague Price. Sajnos
már halott.
– Szűzanyám, irgalmazz… – suttogta Gamble. – Mit
tettem…?
Poe teljes mértékben átérezte a helyzetét. Gamble
helyezte vizsgálati fogságba Price-t, aki mostanra halott.
És Gamble beosztottja a gyilkos. Ezt komoly vizsgálat
fogja követni, és nem lehetetlen, hogy Gamble elveszíti
az állását miatta. De az biztos, hogy nem maradhat meg
eddigi magas beosztásában. Poe részvétet érzett iránta.
Egy ilyen esetre senki nem készülhet föl. Hogy pont az
eseten dolgozó nyomozócsoport egyik tagja a
sorozatgyilkos? Poe még életében nem hallott ilyet. Reid
ismerte a nyomozás minden szálát. Részt vett a stratégia
kialakításában. Egyes részfeladatoknak ő volt a felelőse.
Tudta, hová telepített Gamble mobilkamerákat. Tudta,
melyik kőköröket vonták be éppen a megfigyelésbe.
Ismerte a rendőrség minden mozdulatát. Mindenről
tudott.
Hogy lehetett volna ezt kivédeni?
Igaz, Gamble is követett el hibákat. Montague Price
őrizetét azonnal meg kellett volna erősítenie, mihelyt
kiderült, hogy a Tüzes Hóhér milyen járművel szállította
elrabolt áldozatait.
És igen, hallgatnia kellett volna Poe-ra, ahelyett hogy
minden lépését blokkolni próbálta. Utólag persze
könnyű megmondani, mit kellett volna csinálni.
– Uram, mit kíván, mit tegyek? – kérdezte Poe. – Jelen
pillanatban én biztosítom a helyszínt, és Tilly a külső
kordonom. Jól jönne némi erősítés.
– A kollégáim hamarosan odaérnek, Poe. Ők fogják
biztosítani a helyszínt, de rájuk nézne? A közbiztonsági
csoportból is átirányítottam oda egy őrmestert. Ha
odaért, adja át neki a felügyeletet! Majd ő intézi tovább,
és bevár mindenkit.
– Igen, uram.
– És Poe…
 – Uram?
– Elnézést kérek.
– Miért, uram?
– Mindenért.
Poe erre nem azonnal reagált.
– Uram, próbálja nem túlaggódni! Ne feledje, hogy
erre még nem volt precedens. Még soha nem volt olyan,
hogy egy rangidős rendőrtiszt nyomozócsapatában ott
ült volna a sorozatgyilkos.
– Köszönöm, Poe.
Azzal letette.
Poe odanézett Bradshaw-ra, aki erősen integetett
feléje. Poe meglátta a közeledő kék villogókat.
Megjött a nehézlovasság.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Poe és Bradshaw hamarosan fölöslegessé váltak a

kőkörnél. A gyilkossági helyszínelés olajozott gépezete
beindult, és a legelső odaérkező nyomozó illetéktelenül
ott tartózkodó személyeknek nevezte őket, akiknek
semmi keresnivalójuk a kordonon belül. Poe egyáltalán
nem sértődött meg ezen, mert ha maga a megyei
rendőrfőnök lett volna a helyükben, őt is kizavarták
volna.
Egyre több rendőr érkezett. Mindenki fehér
védőruhába öltözött, és a mező úgy nézett ki, mintha
mozgó, fehér gombák lepték volna el.
Poe és Bradshaw felajánlották a segítségüket, de
köszönhetően a civil ruhának és annak, hogy senki nem
tudta, kik ők, lerázták őket azzal, hogy a rendőrség
kézben tart mindent. Aztán jött egy mogorva, idős
nyomozó, akivel Poe néhány éve összekapott valami
apróságon. Ő nagyon határozottan kijelentette: Poe-nak
itt nincs több teendője. Beültek hát Poe kocsijába, hogy
ne legyenek láb alatt.
Sokkal többre mentek volna most, ha visszamennek a
Shap Wellsbe, hogy kitalálják, hol van Reid búvóhelye,
de Poe tudta, a legjobb, ha itt bevárja Flynnt. Mert a
nyomozóknak egyszer csak vele is beszélniük kell majd.
Most, hogy Reidet azonosították mint a Tüzes Hóhért,
kiderült az is, miért került Poe neve Michael James
mellkasára s hogy mi köze van az esethez. Nyilván
érdekli majd őket mindaz, amit ő tud. Olyan információk
birtokában volt, amelyekre szükség lesz a
bűnbakkereséshez. Mert valaki biztosan el fogja vinni
ezt a balhét.
Poe a lehetséges politikai következményekkel nem
foglalkozott, csak azt gondolta át, ami történt. Nem
tartott attól, hogy Reid meggyilkolná Hilary Swift
unokáit, mert a cselekedetei ugyan pszichotikus
jellegűek voltak, de mindeddig hideg fejjel és
kiszámítottan viselkedett. Oka volt minden tettének. Poe
úgy gondolta, a gyerekeket taktikai megfontolásból
rabolta el: ha netán korábban rábukkannak, mint ahogy
a dolgát elvégezte volna, a gyerekekkel sakkban
tarthatja őket.
Poe abban is biztos volt, hogy Reid valahol a közelben
tartózkodhat. A carlisle-i rendőrőrsről egyenesen
Shapbe ment Price-szal, nem állt meg a közben található
kőköröknél. Poe úgy hitte: Reid előbb felgyújtotta
Montague Price-t, azután rögtön a búvóhelyére hajtott.
Errefelé kell lennie valahol.
Az viszont sajnálatosan kevés volt, hogy ugyanaz az
irányítószám itt is meg ott is, mert a Shapi-dombság
hatalmas, és tele van eldugott helyekkel. Reid bárhol
lehet.
– Poe! – szólalt meg Bradshaw, az alsó ajkát
harapdálva, ami nála annak a jele volt (Poe már
kiismerte), hogy valami aggasztja.
– Mi a baj, Tilly?
– Ha Reid azonos Mathew Malone-nal, akkor milyen
kapcsolatban áll George Reiddel?
Tényleg, milyen kapcsolatban?
Mi a szerepe a történetben George Reidnek? Miként
lett Mathew Malone-ból Kylian Reid? És nem csak
ezekre a kérdésekre nem ismerték még a választ.
Hogyan élte túl Reid Quentin Carmichaelt és a
haverjait? Mikor döntött úgy ő és George Reid, hogy
megtorolják a múltban történteket? Miután Reid beállt
rendőrnek? Vagy még előtte? Lehet, hogy Reid azért lett
rendőr, hogy ezt véghezvihesse?
Rengeteg információ hiányzott.
De azt már tudta Poe, hogy Reidben micsoda fájdalom
lakozott, amióta csak ismerték egymást, oly sok éven át.
Poe nem is értette, hogy volt képes mindezt eltitkolni.
Vajon találkozik még a barátjával? És vajon tényleg a
barátja volt?
Netán Poe is kezdettől része volt Reid grandiózus
tervének?
Gondolataiból egy SMS érkezése riasztotta fel. A
kijelzőre nézett: arra számított, hogy Flynn írt valamit.
De ismeretlen szám volt, és nem is Gamble-é. Poe
megnyitotta az üzenetet. A döbbenettől leesett az álla.

Egyedül gyere, és a gyerekek életben maradnak. Ha

Gamble-lel jössz, égni fognak. Amikor a GPS szerint
itt vagy, még nem vagy itt. Menj tovább nyolcszáz
métert, aztán az első kereszteződésnél balra.
Kilencven méter után látsz egy Black Hollow Farm
táblát. Gyere egészen az út végéig. A kocsit tedd le,
és gyalog közelítsd meg a házat.
Kylian

A szöveg a GPS-koordinátával végződött.

Poe-nak lüktetni kezdett egy ér a halántékán. Íme a
vég kezdete. Reid őt hívja, és Poe tudta, hogy odamegy
hozzá.
A szíve mélyén mindig is sejtette, hogy végül egyedül
fog szembenézni a Tüzes Hóhérral. Egyetlen szót írt
válaszul: Oké – és elküldte.

Zsebre vágta a telefont, és azon gondolkozott, mit lépjen

most. Nem maradt sok ideje, mert Flynn hamarosan
ideér, és aztán már sehogy nem tud majd elszabadulni
innen. Ha menni akar, azonnal indulnia kell. Bradshaw
valahogy furcsán nézett rá. Néma kérdésként billentette
félre a fejét.
– Csak el kell gyorsan intéznem valamit, Tilly. Maga
maradjon, és gondoskodjon róla, hogy Flynn főfelügyelő
minden információt megkapjon.
– Hová megy, Poe? Kitől jött az SMS?
– Megbízik bennem, Tilly?
A lány fürkészőn nézett rá, a szeme szinte perzselt a
szemüveg mögül. Bólintott:
– Igen, Poe.
– Most meg kell valamit tennem, de nem árulhatom el,
hogy mit.
– Maga a barátom. Engedje, hogy segítsek!
Olyan őszintén kérte, hogy Poe majdnem beadta a
derekát.
– Most nem, Tilly. Ezt egyedül kell elintéznem.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

A Reid által megadott cím az M6-os másik oldalán volt,

de Poe a GPS segítségével megtalálta, hol lehet a
közelben átmenni az autópálya alatt. Poe nemigen
ismerte a Shap falun túli vidéket, mert ha északra volt
dolga, az autópályát használta, nem az A6-ost. Itt szinte
rögtön a dombok közé vitt az út.
Cumbriában általános volt, hogy ha az ember akár
csak néhány száz méterre eltávolodott az autópályától, a
keskeny alsóbbrendű úton máris teljesen néptelen
vidékre ért. Poe nem hitte, hogy bármilyen jármű
szembejönne vele. Akik ezt az utat használják, itt élnek.
Az út valószínűleg egyszer csak véget ér valahol.
Szabadon legelésztek a birkák, kerítéseknek híre-hamva
sem volt. Ez már a Langdale-i-domb. Baljóslatúan
kezdett leereszkedni a köd. Hamarosan az orráig sem
fog látni. A GPS szerint még nyolc kilométert kellett
megtennie. Átkapaszkodott a Langdale-en, és a
túloldalán ráfordult egy másik, kisebb útra. A GPS
működött, a Ravenstonedale Commonra ért, Cumbria
leginkább isten háta mögötti részére. Soha nem járt
erre.
A rossz út és a köd miatt lassan haladhatott. Követte a
GPS instrukcióit, és amikor az közölte vele, hogy elérte
úti célját, Poe semmi jelét nem látta annak, hogy lakott
vidéken lenne. Még a birkák is felszívódtak.
Úgyhogy megállt, és megnézte még egyszer, Reid mit
írt.
A távolban a csipkézett hegyormok úgy meredtek a
köd fölé, akár a sírkövek. De egyre inkább elmosódtak a
ködben. A Ravenstonedale Common területén nem volt
más, mint kövek, törmelékes lejtők és elő-előbukkanó,
kemény gránitsziklák. A domboldalon fütyült a szél, és
Poe valami vízfolyás hangját hallotta.
Mást semmit.
Hátborzongató volt. A fennsíkok és a dombok
rendszerint segítettek neki, hogy tisztán lássa a
dolgokat, de most nyomasztó bezártságot érzett. A köd
teljesen leszállt, és olyan volt, mint valami álomban. Poe
azt érezte, hogy teljesen magára maradt.
Elindult Reid útmutatása alapján. A következő bal
oldali lehetőségnél elfordult, és nem egészen száz méter
után meglátta a Black Hollow Farm táblát, ahogy Reid
írta. A kocsiúton nagy sziklák, mellette pedig mély árkok
tették lehetetlenné, hogy járművel be lehessen hajtani a
gazdaság területére. Frissen bolygatott, nedves föld
látszott, amerre a sziklákat húzták, szóval a
hevenyészett útzár nemrégiben készülhetett. Vajon
miért dolgozott ezzel Reid?
Az útnak vége lett. Poe leállította a motort, és
felmérte, hová is jött.
A gazdaságot találóan nevezték Black Hollow-nak,
azaz Fekete völgynek. Nyomasztó hangulata volt:
félelem, kétségbeesés és harag érződött a levegőben. A
ház egy mély medencében állt. Alacsony, masszív épület
volt, amelyet úgy építettek meg, hogy ellenálljon az
itteni ádáz teleknek, és nem sokat törődtek azzal, hogy
szép is legyen.
A főépület oldalánál kőből rakott juhkarám látszott,
ahová a birkák behúzódhattak, ha vad vihar tombolt.
Általában kör alakú vagy ovális építmények voltak ezek,
körülbelül egy méter magas fallal és egyetlen keskeny
bejárattal. A Black Hollow oldalánál lévő egy kissé
másként festett. A bejáratot kiszélesítették, és föléje
terítettek egy nagy, katonai álcahálót.
Alatta állt a tízcellás rabszállító, amelyet eddig sehol
sem találtak.
Az épület mellett három másik jármű parkolt: a
négycellás rabszállító, amelynek képeit Poe hosszú
órákon át nézegette, Reid öreg Volvója és egy rozoga
Mercedes, alighanem George Reid saját kocsija.
Poe elővette a mobilját. Hihetetlen, de volt térerő.
Csak most, hogy ideért, mérte fel, milyen vakmerőség,
amit csinál. Senki nem tudja, hol van, de ha megtudnák
is, negyven percnél rövidebb idő alatt semmilyen
segítség nem tud ideérni.
Miért jött hát ide?
 A szabályos az lett volna, ha felhívja Gamble-t, és
rábíznak mindent egy túsztárgyalóra vagy egy
fegyveres elhárító csapatra. Minden más értelmetlen
vakmerőség. Csakhogy Reid a barátja. Olyan, akinek
súlyos titkai vannak – de akkor is a barátja.
Nem tudta, mitévő legyen.
Megint SMS-t jelzett a telefonja. Ugyanarról a számról
jött, mint az előző. Rövid, négyszavas üzenet volt:

Nem vagy veszélyben, Poe.

De azért még mindig nem mozdult. Ha kiszáll a kocsiból,

és a sáros ösvényen a házhoz megy, azzal
tulajdonképpen vége is a karrierjének. Mert utána
bármi lesz, mindenki azt fogja mondani: várnia kellett
volna.
Eszébe jutott az a kisfiú a fényképről, aki tele volt
sebekkel. Aki túlélte a szörnyűségeket, noha erre nem
sok esélye volt. A barátja. Mert Reid – mindegy, hogy
mostanra mi lett belőle – tényleg jó barátja volt, régóta.
A barátságot nem lehet megjátszani ilyen hosszú ideig.
Tartozott neki azzal, hogy meghallgassa a történetét.
Újabb SMS jött:

Nem lesz semmi baj, Washington.

Poe állkapcsa megfeszült.

Lenyelte a nyelőcsövébe feljött epét, kiszállt a
kocsijából, és elindult a pokol felé.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Ami a köd fogságába került napfényből megmaradt, az a

ház mögé szorult. S noha egyre hűvösebb lett, Poe
izzadt, csorgott a hátán a verejték.
A háztól mintegy hatvanméternyire megállt. Előtte,
félúton a ház felé nagy, szögletes tárgyakat látott a
földön. A mély árnyékok miatt nehéz volt megítélni, mik
azok. Nyilván szándékosan kerültek ide, jól láthatóan,
akár a színházi kellékek. Közelebb ment.
Koporsók voltak. Három darab.
Csak nem…?
Homloka mély, görcsös ráncba merevedett. A
koporsók tiszta takarókon feküdtek. Poe végigfuttatta
ujjait a legelső fenyőfa koporsó oldalán. Ragyogtak rajta
a kifényesített rézszerelvények.
Poe bekapcsolta a telefonja zseblámpa funkcióját, és a
koporsókon lévő réztáblákra világított. A szíve majd
megszakadt, ahogy elolvasta őket.
A nevek, amelyek örökre belevésődtek a szívébe.
Michael Hilton.
Andrew Smith.
Scott Johnston.
A három eltűnt fiú, íme, megkerült.
 Poe készített néhány fotót, aztán megint a fenyegető
külsejű, néma épületre nézett.
Ott várt rá a negyedik.

A vastag, robusztus bejárati ajtó tölgyfából készült.

Hatalmas, kovácsoltvas zsanérokon nyugodott: olyan
korban készítették, amikor a mesteremberek az
örökkévalóságnak dolgoztak. Az ablaktáblák is
ugyanebből a nehéz faanyagból voltak.
Inkább látszott erődítménynek, mint vidéki
lakóháznak.
Ahogy Poe közeledett, ismerős szag csapta meg az
orrát.
Benzin…
A gyomra felkavarodott. Olyan átható volt a
benzinbűz, hogy nyilván egy nagy gyújtóbomba az egész
épület. Most kellene ész nélkül elszaladni, de a két
gyereket mindenképpen meg akarta találni előbb. A
tízcellás szállítókocsi felé nézett: a kerekei le voltak
szerelve. Ha a ház felgyullad, a kocsinak is vége.
Talán abban vannak a gyerekek?
Elindult a kocsi felé.
A ház egyik ablaktáblája kinyílt.
Reid tűnt fel az egyik emeleti ablakban.
– Ez a mi privát Délidő-sztorink,{1} Kylian? – kérdezte
Poe. – Vagy hívjalak inkább Mathew-nak?

{1}
A Délidő egy 1952-es amerikai, fekete-fehér filmdráma egy
városi rendőrbíróról és egy bűnözőbandáról. Négy Oscar-
díjat nyert.
 Azzal továbblépdelt a rabszállító felé. Meg kellett
találnia Swift unokáit, mielőtt baj történne.
Reid megszólalt:
– Gondolom, akkor sem állsz meg, ha megkérlek rá.
Poe bement a juhkarámba, és felment a mobilbörtön
vaslépcsőjén. Megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt.
Egy fekete billentyűzet ezüstszámokkal odabent
tartotta, aki be volt zárva.
Reid odakiáltott:
– A kód egy, kettő, három, négy. Itt várlak, ha végeztél.
Siess!
Poe beütötte a számokat, és a zár kattanva kinyílt.
Belépett.
Olyan borzalmas bűz csapta meg az orrát, amilyet
még soha nem érzett. Bekúszott az orrlyukaiba, és még a
benzinbűzt is elnyomta. Széklet, vizelet és hányás
keveredett benne a savanyú verejték és a mosdatlan
testek szagával. A szenvedés és a halál szaga volt. A
középen lévő folyosón barna folyadék úszott.
Ahogy a folyosóra lépett, a szag még
elviselhetetlenebb lett. Mindkét oldalon öt-öt cella volt.
Poe mindegyikbe benézett a vastag megfigyelőablakon,
de nem látott bennük mást, csak a hosszú és borzalmas
tartózkodás nyomait.
Az összes cella üresen állt.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Poe kikászálódott a rabszállító hátuljánál, és mélyeket

lélegzett. Átment az épület frontjához, és próbálta
kinyitni az ajtót. Nem engedett. Megkísérelte erővel
benyomni, de ettől csak a válla fájdult meg.
– Hol vannak a gyerekek? – kiáltotta el magát.
– Tudod-e, hogy ők a Gonosz ivadékai?
Te jó isten… Mit tettél?
– Hol vannak, Kylian?
– Nincs semmi bajuk. A Whinfell Forest
Látogatóközpontban üdülnek egy barátommal. Ma
reggel kérdeztem meg, marha jól érzik magukat. Úgy
tudják, hogy az anyjuk lepte meg őket ezzel.
A Whinfell Forest körülbelül öt kilométerre van a
cumbriai rendőrség főhadiszállásától, Carleton Halltól.
Ha Reid igazat mond, a gyerekek végig ott voltak a
szemük előtt. Nem a repülőtereken és a
kompkikötőkben kellett volna keresni őket, hanem az
uszodában.
– Ezt megírom Flynn-nek.
Reid bólintott.
Poe-nak pötyögés közben eszébe jutott valami:
– A fényképeiket elküldtük mindenhová. Lehet, hogy
valaki felismerte őket…?
– Te tudod, hogy néznek ki?
– Persze.
– Honnan?
– Én is láttam a fotókat… – Poe ekkor jött rá: –
Kicserélted a képeiket! Gamble-nek te ajánlottad, hogy
megszerzed a fényképüket az anyjuktól, és más
gyerekek fotóit adtad oda!
– A kollégáim két amerikai srácot keresnek, akiknek a
Facebookról szedtem le a képét.
– Akkor meg…
– Akkor meg minek vacakoltam azzal, hogy elhozzam
a srácokat? Miért nem hagytam őket a Seven Pinesban?
Poe bólintott. Ezt akarta kérdezni.
– Mert biztos akartam lenni abban, hogy eljössz.
Sejtettem, hogy valószínűleg magadtól is eljönnél, még
ha nem is kérlek rá, de erre a gyerekek voltak a
garancia.
Poe-t már megint behúzta a csőbe.
– Nyilván vannak kérdéseid – jelentette ki Reid.
– Miért vagyok én itt, Kylian?
– Mennyit tudsz mostanra? – kérdezte Reid.
– Tudom, hogy a jótékonysági árverés után négy
fiúnak kellett volna meghalnia, de csak hárman haltak
meg. Tudom, hogy a negyedik valahogy megúszta, és
azóta bosszút áll értük. – Poe egy másodperc hallgatás
után folytatta: – Akkor most Kyliannek hívjalak, vagy
szólítsalak Mathew-nek?
Reid bólogatott. Potyogni kezdtek a könnyei.
– Mathew Malone meghalt azon az estén. Már Kylian
Reid vagyok.
– Oké, Kylian – szólt Poe. – Hol van Hilary Swift?
Reid eltűnt a ház belsejében. Poe hallotta, hogy
valamit odavonszol az ablakhoz. Az ablakban megjelent
Swift. A fején alvadt vér és véraláfutások, de élt. A szája
ragasztószalaggal be volt tapasztva, és rémültnek
látszott. Reid letépte a szájáról a szalagot, és így szólt
hozzá:
– Üdvözöld újra Poe-t, Hilary!
– Segítsen! Segítenie kell nekem! – visította a nő.
– Neked segíteni? – kérdezte Reid, aztán behúzott
egyet az arcába. – Poe nem azért van itt, hogy neked
segítsen, Hilary.
Poe látta, hogy Hilary Swift meg fog halni. És ő semmit
nem tehetett, hogy megmentse. Ez a nő huszonhat évvel
ezelőtt eladta a lelkét az ördögnek, és az árát most
kellett megfizetnie. Poe-nak eszébe jutott még valami:
– Hol van Quentin Carmichael holtteste? – kérdezte.
Reid a fejével intett valami felé, amiről Poe addig azt
gondolta, kidobott zsák. Odalépett, cipőjével megemelte
a zsák száját, hogy belenézzen. Ott volt a töpörödött
holttest, ami harminc éven át be volt temetve sóval.
Körülbelül egy éve ki volt téve a nedvességnek, ezért
bomlásnak indult. A holttest kéz- és lábujjai hiányoztak.
Valószínűleg patkányok műve.
Poe ismét Reid ablakához ment. Swift már eltűnt szem
elől.
– Biztos, hogy hallani akarod az egészet, Poe?
Poe egyáltalán nem volt biztos benne, mégis bólintott.
– Nem muszáj – engedett Reid. – Minden bizonyíték,
amit az évek során összeszedtem, és a vallomások,
amelyeket rögzítettem, mind ott vannak egy
páncéldobozban a rabszállítóban.
Poe így szólt:
– Mondd el nekem, hogy mi történt, Kylian!
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

– Olvastam a Seven Pinesról írott jegyzeteidet, Poe –

kezdett bele Reid. – Tudom, hogy Audrey Jackson
elmesélte neked és Flynn főfelügyelőnek, hogy olyan
szoros barátságban voltunk mi négyen, ami állami
gondozottaknál egészen kivételes. Imádtuk Hilary
Swiftet. Mindenki imádta. Kedvesnek és elhivatottnak
mutatkozott. Ha a barátaimat a testvéreimnek éreztem,
akkor őt az anyámnak. Amikor megkérdezte, hogy nem
akarunk-e egy kis pénzt keresni, azonnal lecsaptunk a
lehetőségre. Miért ne tettük volna? Azt mondta, ha jól
viselkedünk, elvisz majd minket Londonba, hogy
elkölthessük. Még meg is íratta velünk a londoni
képeslapokat, hogy ott ne ezzel teljen az idő.
Szóval így születtek a képeslapok. Ezért keresték lenn,
délen a fiúkat, és nem északon, pedig itt kellett volna. A
képeslapokat különböző időben adták postára,
valószínűleg amikor valamelyik férfinak Londonban
akadt valami dolga. A kézírások és az ujjlenyomatok
stimmeltek. Miből sejthette volna bárki, hogy ez
mégsem az, mint aminek látszik?
Poe intett neki, hogy folytassa. Reid újra beszélni
kezdett:
 – Te rájöttél, Poe, hogy mi történt aznap este, és
hozzáteszem: egy kicsit korábban is, mint amire
számítottam, Montague Price-tól pedig megtudtátok a
többit. Tényleg miránk licitáltak akkor. Carmichael
szervezte közösen a pótanyánkkal. Amíg mi
idétlenkedtünk a hajón, és általában úgy viselkedtünk,
mint minden kisfiú, ha izgatott, azok a férfiak egymásra
licitáltak, hogy melyiküké legyünk.
A nap mostanra szinte teljesen elbújt, az árnyékok
eltűnőben voltak. A telihold sápadt, túlvilági fényében
Poe jól látta, micsoda kínt okoz Reidnek újra átélni a
lidérces emlékeket.
– Carmichael kikötötte a kuncsaftoknak, hogy az egyik
„díjat” magának fogja megtartani. Agyafúrt pasas volt.
Három fiú, hat pedofil. A kereslet-kínálat törvénye.
Pedig Swift biztosan tudott volna több gyereket
szerezni, legfeljebb ha mindenkinek jutott volna egy,
nem lehetett volna felverni az árakat.
Montague Price is célzott erre.
– Ti rájöttetek, hogy mi folyik? – kérdezte Poe.
– Valamit megéreztünk. A pasasok egyre többet
vihogtak, és fogdostak minket. De egyébként nem
tudtuk, mi ez. Azt gondoltuk: a gazdag emberek ilyenek,
ha be vannak rúgva. Csak amikor később elmentünk
valami házba „bulizni”, akkor derült ki, hogy mi az ábra.
Nyilván el tudod képzelni, mi folyt ott.
– Jézusom – suttogta Poe. – És Price? Tényleg olyan
gáncs nélküli lovag volt, mint állította?
– Dehogy – válaszolta Reid felhorkanva. – Azért égett
el ő is a többiek után.
Poe erre számított, de a szíve majd megszakadt, ahogy
Reid elmesélte.
– És azok, akik az árverésen a nyerők lettek, elvitték
magukkal a saját szerzeményüket?
– Igen. Engem Carmichael vitt el. Leitatott és
bedrogozott. A következő heteket egy szobában
töltöttem valahol. Carmichael néha pasikat hozott oda,
hogy „játsszanak” velem, de a legtöbbször ő jött egyedül.
Gondolom, a barátaimnak is hasonló sors jutott.
– Akkor a hajóút utáni buli volt az utolsó alkalom, hogy
láttad őket?
– Bár úgy lett volna – nyögte Reid. Lenézett, és
valamire többször rátaposott. Swift felnyögött, majd a
hangja hörgésbe csapott át. – Nem, mert ezek szadisták
voltak, Poe. Nem elégedtek meg azzal, hogy hetekig
használtak minket. Amikor eljött az ideje, hogy meg
kellett szabadulni a bizonyítékoktól, még egy utolsó
alkalommal összejöttek. Hogy mindannyian egyek
legyenek a gyilkosságban. Kitalálod, hogy hol végezték ki
a barátaimat?
Poe-nak nem kellett találgatnia:
– Egy kőkörben. Ott végezték ki őket.
 HATVANADIK FEJEZET

– Igen, egy kőkörben – erősítette meg Reid. – Egy

félreeső kőkörhöz vittek minket, ami nincs messze
innen. Végig kellett néznem, ahogy a barátaimat egymás
után felgyújtották. Nem hiszem, hogy mindegyik pasas
szívesen csinálta ezt, de akkor már nem tudtak kiszállni,
és átbillentek önigazolásba. Hiszen Carmichael
levideózta őket a hajón, épp azért, hogy senki ne
hátrálhasson ki, és nyilván úgy gondolta, hogy minél
szörnyűbbek a gyilkosságok, annál nagyobb
biztonságban vannak mindannyian. Semmi nem köti
össze olyan erősen az embereket, mint az együttes
kegyetlenkedés.
Poe annak idején azzal a gyanúval fogott hozzá az
ügyhöz, hogy egy szörnyeteget keres, aki ártatlan
embereket gyilkol. Amit Reid tett, azt talán soha nem
tudja neki megbocsátani, mégis meg tudta érteni. Azok a
férfiak csináltak belőle szörnyeteget – és meg is
érdemelték, amit kaptak.
– Te hogyhogy életben maradtál, Kylian?
Mindenki biztonsága érdekében az összes fiúnak meg
kellett halnia. Egyet életben hagyni rosszabb volt, mint
ha az összes élve marad.
 – Carmichael akarta – felelte Reid. – A többiek
unszolták, hogy engem is öljenek meg, de ő nem
engedte. Azt mondta: „Ez az enyém.” Így beszélt rólam,
hogy „ez”, Poe…
– Na és aztán?
– Végül vagy rám unt, vagy, és inkább erre gondolok,
meggyőzték a többiek, akik a hajón voltak. Miért is
hagyna életben? Túl nagy kockázatot jelent. Egy nap
korán felvert – töksötét volt, és hullott a hó –, és
Keswickbe vitt kocsival. Azt mondta, felmegyünk gyalog
a Castlerigg kőkörhöz. Szerintem izgalmasnak találta,
ahogy a többiek csinálták, a szabad ég alatt.
– Elmenekültél?
– Nem. Átmentünk egy önkormányzati tulajdonú
telepen, és később rájöttem, hogy arra lehetett levágni
az utat a kőkörhöz. Így Carmichaelnek nem kellett túl
közel parkolnia. Épp az egyik sóhegyen másztunk át,
amikor Carmichael hirtelen összerogyott. Rögtön
meghalt. Szerintem túlságosan felizgatta, amire készült.
A logikus az lett volna, ha Reid akkor azonnal a
hatóságokhoz fordul, ami viszont nem történt meg.
– Tudni akarod, miért nem szaladtam a rendőrségre?
Poe nem szólt erre semmit. Tényleg ez járt a fejében,
de sejtette, hogy Reid számára, aki súlyos terheket
cipelt, nem lehetett ilyen egyszerű a dolog.
– Úgy emlékszem, két okom is volt rá – válaszolta Reid.
– Az egyik pasas, aki Carmichael vendégeként
megerőszakolt, azt állította, hogy rendőr. Fogalmam sem
volt, hol dolgozhat. Az én fejemben akkor, tizenegy
évesként, a rendőrök mind olyanok voltak, mint ő.
Rettegtem tőlük.
– És a másik ok?
– Carmichael azt sulykolta belém, hogy bűnrészes
vagyok mindabban, ami történt. Mert én élek, míg a
barátaim meghaltak. Elhitette velem, hogy ha bárki
rájön bármire, én is megyek a börtönbe velük együtt.
Ilyen idős korban, ráadásul ennyi bántalmazás után
egy kisgyereknek bármit be lehet adni. Carmichaelnek
túl szép halál volt az a szívroham. A gátlástalan
mocsadék!
– Ezért aztán azt tettem, ami egyedül eszembe jutott:
elvettem Carmichael iratait és pénzét, és elfutottam.
– És mit csináltál Carmichaellel?
– Otthagytam, ahol összeesett. Utána biztosan belepte
a hó.
Ez összevágott az eddigi információkkal. Havazott
tehát, vagyis az utakon dolgoztak a sószórók. Poe
valószínűtlennek tartotta, hogy a sószállító kocsikat
megrakó munkások eltakarították volna a havat a só
tetejéről. Carmichael testét egy markoló felkanalazta a
sókupaccal együtt, amin feküdt, és teherautóval
beszállították a Hardendale Sóraktárba, az M6-oshoz,
hogy legyen bőséges sótartalék. A holttest
negyedszázadon át ott is maradt.
 – Aztán pedig azt csináltam, amiről azt állították, hogy
már hetekkel korábban megtettem – folytatta Reid –:
felszálltam egy Londonba tartó vonatra. Majd egy
másikra, Brightonig, ahol megkerestem a nénikémet.
– Ez nem igaz – jegyezte meg Poe. – Átnéztem a
személyi anyagodat. Brightonban nem élt nagynénéd.
Nem volt egyetlen rokonod sem, akinél ellakhattál volna.
– Poe, ne akadj fenn egy ilyen apróságon! Hát nem
északiak vagyunk mindketten? Ahhoz, hogy valakit
nénének vagy néninek hívjál, nem kell, hogy a rokonod
legyen! Az anyám legjobb barátnőjéhez mentem,
Victoria Reidhez. Mindig nagyon kedves volt hozzám, és
én bíztam benne. Úgy gondoltam, ő majd tudni fogja, mi
a teendő.
– És tudta?
Poe elfogadta Reid magyarázatát. Gyerekként Reid
anyukáját ő is Victoria néninek szólította, az apját pedig
George bácsinak. Ez volt a szokás.
– Nemigen. Honnan is tudhatta volna? Azt sem tudta,
hogy állami gondozásba kerültem, mert apám
mindenkivel megszakította a kapcsolatot, amikor
ideköltöztünk. Én meséltem el nekik mindent. Tényleg
mindent. George azon a véleményen volt, hogy azonnal
szólni kell a rendőrségnek, de Victoria főleg velem volt
elfoglalva, és nem azokkal, akik meggyilkolták a
barátaimat. Ő kognitív viselkedésterápiával foglalkozó
terapeuta volt, aki a poszttraumás stresszre
specializálódott. Ezt a jelenséget éppen csak
azonosították akkoriban, és ő úgy gondolta, a
rendőrségtől nem kapnám meg azt a segítséget, amire
szükségem van. Úgy ítélte meg, hogy az
igazságszolgáltatás rendszere nagy eséllyel felzabálna
és kiköpne engem, és utána még annál is
szerencsétlenebb lennék, mint akkor voltam.
– Végül mi lett?
– Meggyőzte George-ot, hogy ne szóljon senkinek,
amíg ő ki nem találja, hogy mi volna a legjobb megoldás.
A legjobb nekem. Hosszú ideje nem történt olyan, hogy
valaki az én érdekeimet a magáé elé helyezze. Nagyon
megörültem neki.
– És ő segített?
– Igen, Poe. Nem volt könnyű, de értette a dolgát, és
egy szent türelmével rendelkezett. Hamar felismerte,
hogy egy ördögi körbe vagyok bezárva, mert újra és újra
átélem, amin keresztülmentem. Ez a poszttraumás
stressz kulcsproblémája, és neki ezt a körforgást kellett
megszakítania. Hogy képes legyek emlékezni rá anélkül,
hogy újra átélném.
– Aztán ideköltöztetek északra?
– Ezt már tudod, Poe. Együtt jártunk suliba.
Victoriának és George-nak nagyon tetszett a Lake
District, és Victoria azon volt, hogy menjünk el azokra a
helyekre, amelyekhez az emlékeim kötődtek: az
Ullswater tóhoz, a kőkörhöz, ahol a társaimat
meggyilkolták no meg Carmichael házához. Hogy lássam
és megértsem: vége van. Victoria a Westmorelandi
Kórházban helyezkedett el viselkedésterapeutaként,
George pedig itt indította be az állatorvosi praxisát.
Victoria Reid képes volt szakítani addigi életével egy
kisfiú kedvéért, aki nem is az ő gyereke volt. A férje
pedig támogatta ebben. Poe nem túl gyakran találkozott
jó emberekkel – amikor mégis, mindig azt érezte, hogy ő
viszont álszent –, és most sajnálta, hogy nem töltött több
időt Reid nevelőszüleivel.
– Lassan javult az állapotod?
– Eltartott egy ideig, de igen, jobban lettem. Már nem
vizeltem az ágyba. Nem riadtam meg minden egyes
alkalommal, ha valaki túl közel jött vagy megérintett.
Már nem éltem át újra és újra.
– És Kylian Reid lettél.
– Akkoriban mindenki elhitte, hogy az vagy, akinek
mondod magadat. Az iskolába a saját gyerekükként
írattak be. Ott találkoztam veled. Senki nem
kérdőjelezte meg a múltamat. És mivel Victoria az
egészségügyben dolgozott, nem volt nagy ügy
becsempésznie egy új születési anyakönyvet.
Poe nem tehetett mást: hitt Reidnek, akinek ilyen sok
szenvedésen kellett keresztülmennie rövid idő alatt.
Lélekemelő volt, hogy utána mégis esélyt kapott az
életre. Az emberi kitartás győzelme.
– No de akkor mégis mi történt? – tette fel Poe a
kérdést.
– Hogy miért nem élveztem az életemet a szüleimmel,
akik szerettek?
Poe-nak könnyes lett a szeme. Nem hitte, hogy képes
lenne most szólalni.
– Tudod, szerintem meg is tehettem volna. Tényleg.
Igaz, mindig is az volt a terv, hogy amikor majd erre
készen állok, elmegyek a rendőrségre. Vallomást teszek,
és meglátom, hogy mit dob ki az igazságszolgáltatás
gépezete. De aztán amikor már készen álltam, rájöttem,
hogy ezt nem akarom meglépni. A bosszúnál
vonzóbbnak éreztem a békében, két jó ember
társaságában élt életet.
– Akkor mi történt?
– A sors közbeszólt, Poe. Apámmal egyszer elmentem
egy állatorvosoknak rendezett fogadásra. Tudod, afféle
kapcsolatépítő alkalom volt. Egy vacsora, meg utána pár
ital. Ulverstonban rendezték, a Masonic Hallban, és lám
csak, mit gondolsz, ki volt ott?
Poe nem felelt.
– Nem más, mint az a kibaszott Graham Russell.
Kövérebb volt, mint valaha, ott röhögött és poénkodott,
és a brandy folyton az ingére csöpögött.
Bassza meg…
– Victoria segített, hogy ne kelljen folyton mindent
újraélnem, ami a múltamban történt, de amikor ezt a
dagadt, petyhüdt mocsadékot megláttam, valami
megpattant bennem. Már nem a Masonic Hallban ültem,
hanem Carmichael házának pincéjében voltam, és az
izzadt Russell rajtam élvezkedett.
– Ekkor döntöttél úgy, hogy megölöd őket?
– Nem – rázta a fejét Reid. – Victoria terápiája még
akkor is megtartott.
– Hát akkor?
– Az a mocskos állat odajött, és bemutatkozott
apámnak. Ott csevegtek, miközben nekem elállt a
szavam a félelemtől. Csak hallgattam, ahogy összevissza
fecsegett. Hogy ő milyen befolyásos ember. Hogy noha
már visszavonult, mennyire tartanak tőle a gazdagok és
a hatalom emberei is. Azt mondta, tudja ő, hol vannak a
hullák elásva. George úgy értelmezte, hogy a pasas a
médiában eltöltött idejéről beszél, mindazokról a
botrányokról és titkokról, amelyeket annak idején a
sajtóban megszellőztettek, amikor lehallgatták a gazdag
és befolyásos embereket. Én viszont tudtam, hogy a
barátaimra célzott. Egyszerűen elborította az agyamat a
gyűlölet, Poe. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy
akkor és ott el ne vágjam a torkát. Több mint egy percen
át néztem a steakkésemet, latolgatva, hogy megfelel-e a
célra. Nem érdekelt a börtön, az kismiska lett volna a
bosszú öröméhez képest.
– De…?
– De belül valami mégis megálljt parancsolt. A
kezemet lefogta a józan logika. Mert semmi értelme
nem volt megölni egyet közülük.
Reid most Poe-ra meredt.
– Amikor megtehettem, hogy mindegyiket megölöm.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

Még ugyanabban az évben Victoria Reidnél

idegrendszeri betegséget diagnosztizáltak, és Reid
megesküdött magának, hogy amíg Victoria él, ő nem fog
semmit elkövetni, annyira szerette az asszonyt.
Közben azért készült. Akkor gondolta át, hogy sikerre
akkor van a legtöbb esélye, ha belép a cumbriai
rendőrséghez. George ennek nem nagyon örült (ő azt
szerette volna, ha Reid az állatorvosi praxisában segít
neki), de Victoria támogatta a döntését, mert úgy
gondolta, ha Reid másokon segít majd, az a lelki
gyógyulás újabb lépcsőfoka lesz. Reid le akarta tenni a
nyomozói vizsgát, hogy azután a nagyobb bűnügyeken
dolgozhasson. És amikor tényleg odakerült, tett róla,
hogy ne is mozdítsák el onnan. Poe annak idején nem is
értette, miért nem volt hajlandó elmenni a felügyelői
képzésre, és nem érdekelték más, izgalmasabb
beosztások sem. Mostanra világossá vált: Reid
mindenképpen benne akart lenni a saját bűntetteiről
szóló nyomozásban, hogy finoman abba az irányba
vihesse el, ami neki kell, és mindig pár lépéssel a
nyomozás előtt járhasson.
Így aztán Gamble-nek nem sok esélye volt a sikerre.
 Poe részt vett Victoria Reid temetésén, és noha utólag
mindig könnyű okosnak lenni, úgy emlékezett, hogy
Reiden nem az elvárható gyász látszott, hanem
valamiféle erős eltökéltség. Ebben azonban akkor nem
látott semmi baljóslatút, hanem annak tudta be, hogy
Reidnek tehetetlenül néznie kellett, hogyan ment
tönkre, akit szeretett, és már hónapokkal korábban fel
kellett készülnie arra, hogy Victoria meg fog halni.
– Név szerint ismerted az összes pedofilt? – kérdezte
Poe.
– Egyedül Russellt. Őt akartam elkapni, és kiszedni
belőle a többiek nevét, de óvatosságból egyelőre
várakozó állásponton maradtam. Nem álltam készen. A
legjobb az lett volna, ha van még egy évem a
készülődésre.
– De akkor megtalálták Carmichael holttestét…
– Az jelentette számomra a startpisztolyt. Ha esetleg
nála maradt volna valami, ami alapján beazonosíthatják
– noha addigra a gyerekei klasszul meggyőztek
mindenkit, hogy külföldön van eltemetve –, a többi pasas
bizonyára jobban kezdett volna vigyázni magára. De
fölöslegesen aggódtam, mert Carmichaelt nem
azonosították. Csak amikor te beléptél a képbe.
– Szóval korábban kezdtél bele, mint ahogy akartad?
– Néhány dolgot azonnal megléptem. Megvettem a
járműveket és pár felszerelést. Kellett egy hely, ahol
előkészülhettem. Apám említette ezt a helyet, és azt
mondta, itt már évek óta nem gazdálkodik senki. Egy-két
hónappal a kezdés előtt egy betöréses ügyben nyomozva
elcsórtam néhány személyi iratot, és arra a névre
kértem egy útlevelet, hátha szükségem lesz valamilyen
hivatalos igazoló iratra. Azzal béreltem ki ezt a házat, és
egy évre előre kifizettem, készpénzben.
Akkor Bradshaw ezért nem akadt a nyomára. A farm
nem a saját nevén futott.
– Amikor nagyjából készen álltam, nekiindultam.
– Akkor raboltad el Graham Russellt?
– Igen. Aki egy kis rábeszélés után kiadott mindenkit,
Montague Price-t kivéve, mert ő soha nem a saját nevét
használta. Csak Carmichael tudta, ki ő, és Carmichael
több mint huszonöt éve halott volt. Én is csak akkor
tudtam meg, amikor te előkotortad azt a banki
kimutatást. Price azonban addigra rájött, hogy mit
tartogatok neki, és elrejtőzött előlem.
Ez megmagyarázta, miért csak Russell testén találtak
kínzásra utaló nyomokat.
– Azután sorra megkerestem őket.
– Mennyi ideg tartott?
– Nem sokáig. Megöltem Graham Russellt, amivel
elértem, hogy beindult egy nagyszabású nyomozás.
Ezáltal én is joggal keresgélhettem olyan
adatbázisokban, amelyekkel előzőleg gyanúra adtam
volna okot. Hamar rátaláltam az embereimre, és
mindegyikről összeállítottam egy dossziét. Majd egymás
után elraboltam őket.
– Hogyan?
– Ugyan már, Poe, te is tudod, hogy a
rendőrigazolvány milyen könnyen kinyit minden ajtót!
Miközben elbeszélgettünk a személyi biztonságukról,
teát iszogattunk, abba belekerült egy jó adag propofol,
és már mentek is a furgonba. Könnyű volt.
A gyilkosság tényleg könnyű annak, aki tudja, mit
csinál. Mindig a kapkodós gyilkosok kerülnek kézre.
– És mi a helyzet George-dzsal? Ő nem pszichopata, és
biztosan nem akart ebből részt vállalni. Hacsak nem
kényszerítetted.
– George? Te azt hiszed, neki is köze volt ehhez?
– Ezt nem tudtad egyedül végigcsinálni, Kylian. Kellett
hogy legyen egy bűntársad. – Poe ezt tényként közölte,
és a két rabszállító felé mutatott: – Ezeket a Scafell
Állatorvosi Csoport vásárolta meg.
– Apám egy évvel ezelőtt meghalt, Poe. Egy este
kinyitott egy könyvet, de sosem jutott a végére. Azt
hiszem, Victoria halála után már nem érdekelte az élet.
Neki semmi köze nem volt ehhez.
Poe nem szólt.
– Lehet, hogy elfelejtettem bejelenteni a halálát –
tette hozzá Reid.
– Nagyon sajnálom, hogy meghalt – mondta Poe
őszintén, mert George jó ember volt.
Reid a torkát köszörülte, és Poe tudta, milyen nehéz
most összefüggően beszélnie:
– Itt temettem el a birtokon, nem messze innen. A
síron csak egy rakott kőoszlop áll. A boncolás majd
kimutatja, mikor és miben halt meg. George nem vett
részt semmiben, infrastuktúrának használtam a
vállalkozását.
– De nem egyedül csináltad – jelentette ki Poe.
Előzőleg nagyon elszomorította a gondolat, hogy
George segítője volt egy sorozatgyilkosnak, és most
megkönnyebbült, hogy nem ez történt. Ugyanakkor
minden arra mutatott, hogy kellett lennie még
valakinek. Ha nem George volt, akkor kicsoda?
– Tényleg nem egyedül csináltam, valaki segített.
Hogy ki, az most nem fontos, és nem is fogok róla
beszélni. De hogy ne furdaljon örökké a kíváncsiság, az
infó ott van a bizonyítékok mellett, a négycellásba tett
dobozban.
– Feldobod a bűntársadat?
Reid vállat vont. Ezt szemlátomást nem tartotta fontos
kérdésnek.
– Mihelyt hatott az altató, a társam idehozta őket a
négycellás szállítókocsival. Sikerült elérnem, hogy az
elrablásuk idejét ne lehessen pontosan megtudni. Azt
már előzőleg elintéztem, hogy Graham Russellről azt
higgyék, Franciaországban van. Joe Lowellt Norfolkba
küldtem, Michael Jamest pedig egy whiskykóstoló túrára
Skóciába. E-maileket és SMS-eket írtam, amennyit csak
kellett, így elértem, hogy a család nem kereste őket.
Tovább tartottam a farmon őket, mint ahogy bárki
gondolta volna, és még te sem tudtál erről, Poe. Lowell,
James, Owens és Doyle egyszerre voltak itt.
Elképesztő volt ez a tervezés és előkészítés. Poe most a
nyakát kezdte masszírozni. Már vagy húsz perce nézett
fölfelé Reidre.
– Szóval itt voltak mind a négyen, szépen,
biztonságban a tízcellásban. De a célom nem pusztán a
megölésük volt. Beismerő vallomásokat akartam, hogy a
hiányzó információkat megkapjam, és ennél is fontosabb
volt, hogy megtudjam, hol vannak eltemetve a barátaim.
– És meg is mondták? Csak így?
– Először nem, mert féltették a hírnevüket. Aztán
rájöttem: ahhoz, hogy beszéljenek, példát kell
statuálnom egyikükkel.
– Sebastian Doyle – suttogta Poe.
Talány volt előtte, hogy Doyle holtteste miért került
Carmichael koporsójába, miért nem maradt
közszemlére téve valahol, mint a többieké.
– Igen, Sebastian Doyle – helyeselt Reid. – Rajta
mutattam meg a többieknek, hogy mi történik, ha nem
akarnak beszélni. Amíg végig nem nézték, hogyan ég el
Doyle, szerintem azt hitték, valamiképp kivásárolhatják
ebből magukat. És azért tettem Doyle testét Carmichael
koporsójába, hogy el ne veszítsd az érdeklődésedet.
Hogy biztosan tovább nyomozz.
 Poe-ban több kérdés is mocorgott azzal kapcsolatban,
hogy őt miért hozta Reid kapcsolatba az egésszel, de
most úgy tűnt, egyszerűbb, ha kronológiai sorrendben
végigmennek az eseményeken.
– Akkor aztán mindent bevallottak?
Reid bólintott:
– Ha hiszed, ha nem, egyik beteg állat sem akart
teljesen elszakadni a maga trófeájától! Mindegyik a
lakóhelyéhez közel temette el. James még azt is
bevallotta, hogy havonta legalább egyszer elment a
sírhoz.
– Kiástad őket?
– Egyszerre mindig csak egyet. Óvatosan csináltam.
Hiszen a barátaim testéről volt szó.
– És Swift?
Reidnek a haragtól eltorzult az arca.
– Mindig is azt terveztem, hogy őt ölöm meg utoljára.
Az ő árulása volt a legmocskosabb, belőle ugyanis
hiányzott a pasasok beteges hajlama, őt csakis a
kapzsiság vezette. Akarod tudni, hová lett Carmichael
hiányzó háromszázezer fontja? Az volt Swift
honoráriuma.
Poe ezt eddigre sejtette. A nő olyan szinten volt
részese a történteknek, hogy csakis ez lehetett az
egyetlen észszerű magyarázat.
– De miért nem raboltad el őt is, amikor a többieket?
Gyanút kellett fognia, mikor megtudta, mi folyik, nem?
 – Ő volt az egyetlen, akinek az elrablását nem tudtam
titokban megoldani. Mire beindultam, ő már lefoglalta
az ausztráliai utazását. Ha nem ért volna oda, azonnal
nyomozni kezdenek az eltűnt személy után, de azt nem a
súlyos bűnügyeket nyomozó részlegre bízzák, ezért nem
lett volna rá semmi befolyásom.
– Hogy lehettél biztos abban, hogy nem fog meglépni?
Nyilván sejtette, hogy mi van.
– Mindig is tagadta, hogy ott lett volna a hajón,
emlékszel? Úgy tudta, aki ezen állítását cáfolhatná, az
mind halott. Ha elszökik, azzal épp a bűnösségét igazolta
volna annak szemében, aki a gyilkosságokat elköveti.
Poe értette ezt a csavaros, perverz logikát.
– Nekem kellett volna szólnod, Kylian – mondta
halkan. – Gondold csak el, milyen hatékonyan a végére
járhattunk volna együtt! Igazságot szolgáltathattunk
volna a barátaidnak. A mocskoknak esélyük sem lett
volna velünk szemben.
– Poe, ez nem az igazságszolgáltatásról szólt. Egy
percig sem. Hanem a bosszúról.
Bosszú… Poe-nak eszébe jutott a kínai közmondás:
„Aki bosszút akar állni, két sírgödröt ásson: egyet az
ellenségének, egyet magának.” Kitalálta Reid
történetének befejezését – Reid nem akarta elhagyni a
Black Hollow Farmot. Az épületet szánta a saját sírjának.
Poe felnézett, és farkasszemet nézett Reiddel. Föltette
a kérdést, ami kezdettől fogva kínozta. A kérdést, ami
egyedül számított:
– Ha nem az igazságot akartad, Kylian, akkor engem
minek kevertél bele?
Reid lenézett rá, és mosolygott.
– Három dolog miatt is. Először, mert te vagy a legjobb
nyomozó, akit ismerek. Intuitív vagy és kérlelhetetlen,
és nem félsz megtenni, amit kell. Nem érdekel, ha
valakit megbántasz, és nem vagy hajlandó elfogadni az
első, kézenfekvőnek látszó magyarázatot. A nyomozást a
korai szakaszban ugyan félrevittem, de aztán arra volt
szükségem, hogy felgyorsuljanak az események.
Csakhogy hiába lett egy második áldozat, a cumbriai
rendőrség képtelen volt messzebbre nézni egy
bármilyen sorozatgyilkosnál. Nem jutott eszükbe, hogy
az indítékot keressék, megelégedtek a szokásos
pszichológiai süketeléssel.
– És arra számítottál, hogy majd én…?
– Azt feltételeztem, hogy ha ezek a bűntények itt
történnek, ahol felnőttél és dolgoztál, és ahol most is
élsz, a Kiemelt Ügyek Osztálya azonnal megszünteti a
felfüggesztésedet. – A mosoly eltűnt az arcáról. –
Azonban úgy látszik, hogy délen is sikerült éppen annyi
ellenséget szerezned magadnak, mint idefönn, Poe.
Amikor nem hívtak vissza szolgálatba, kézbe vettem a
dolgot. Üzentem nekik.
– Belevésted a nevemet az egyikük mellkasába.
– Azt kapta, amit érdemelt. És mert arra is gondolnom
kellett, nehogy gyanúsítottként jöhess szóba, Clement
Owenst akkor öltem meg, amikor te lenn jártál
Hampshire-ben.
– Kösz – fintorgott Poe. – Gondolom, a képeslapot is te
küldted nekem.
– Ja. Nem hittem volna, hogy a lángok olyan nagy kárt
tesznek Michael Jamesben. Az iróniajel szinte teljesen
megsemmisült. Muszáj volt valami jelzést adnom neked,
amikor megtudtam, hogy az MSCT-ről szóló jelentés
szerint a neved alatt egy ötös szám áll. Rá kellett hogy
vegyelek, vizsgáljátok meg újra, vegyétek észre a Shapre
való utalást, miként azt sem akartam, hogy azt hidd, te
leszel az ötödik áldozatom.
– Ez kedves tőled – jegyezte meg Poe.
– A második ok, amiért belevontalak, az volt, hogy
nem tudtam, ki lehetett a hatodik pasas. Aki csak
Carmichaelnek adta meg a nevét. Tudtam, egyedül
akkor van esélyem rá, hogy kiderüljön, ki ő, ha téged
rászabadítalak.
Jézus…
Poe-ban ez eddig fel sem merült. Hogy amikor
megtalálta azt a banki papírt, azzal adta Reid kezébe
Montague Price-t. Ez már majdnem ugyanaz volt, mint
ha ő maga, Poe ölte volna meg a saját kezével. Nem
nagyon tudta sajnálni azt az embert, aki bűnrészes volt
gyerekek megerőszakolásában és megölésében, de Poe-
nak be kellett látnia: megint hibát követett el. Báb lett
Reid kezében.
– Price addigra elrejtőzött. A rajtaütés során
elhelyeztem a lakásában a bizonyítékokat, hogy Gamble
őt higgye az első számú gyanúsítottnak, és országos
körözést adjon ki ellene. Szinte biztos voltam benne,
hogy amikor rátalálnak, addigra neki
megkérdőjelezhetetlen alibije lesz minden gyilkosság
idejére, és óvadékot tesz majd le. De mihelyt idáig
jutnak a fejlemények, ő már az enyém lesz. Csak ki
kellett várnom.
– De nem fogták el, hanem önként jelentkezett, és
megpróbált alkut kötni.
– Ami viszont azt jelentette, hogy gyorsan lelepleződik
Hilary Swift hazugsága, miszerint ő nem is volt a hajón,
és őt is le fogják tartóztatni. S ha mindketten őrizetben
lesznek, egyiket sem fogják óvadék ellenében elengedni,
mert a teljes sztori kezd majd összeállni. Volt egy
tartalék tervem, hogy a kisebb szállítóautót használva az
egyiket elrabolom az őrizetből, de ezt a trükköt csak
egyszer lehetett bevetni.
– Tehát Swiftet még az előtt kellett elrabolnod, hogy
Price beszélni kezdett volna.
– Amikor a Seven Pinesba indultunk a Shap Wellsből,
felhívtam… a segítőmet, hogy induljon a kocsival. Már
tudta a címet. Akkorra nálam voltak a propofoldózisok.
A teába én raktam bele, és Swiftnek csak egy kisebb
adagot adtam, hogy álmos legyen ugyan, de maradjon
ébren. A segítőm bejött, kivitte Swiftet, aztán visszajött a
gyerekekért.
– Mi fél órával ez után ébredtünk fel. A nő eltűnt, és te
ugyanúgy áldozatként hevertél ott, mint én – fejezte be
Poe Reid helyett. – Zseniális húzás volt, igazán.
– Ez szusszanásnyi időt hagyott nekem. Tudtam, hogy
már nagyon közel jársz a megoldáshoz, és abból, ahogy
Tilly felrakta a falra a Shap Wellsben a képeket,
kiderült, hogy rá is fogsz jönni. Ha nincs az a kibaszott
pénzmosási törvény… Tudtam, ha a rabszállítót sikerül
azonosítani, a kocsi papírjai előbb-utóbb el fognak
vezetni hozzám, de ezt a rizikót bevállaltam a tervem
sikeréért, ami sokkal fontosabb volt. Szerinted tényleg a
kocsi segített neked összerakni a dolgokat?
– A vasárnapi emberrablás szúrt szemet. Nem
ülésezett bíróság soron kívül, egyébként pedig a
rabszállítást szigorúan csak hétfőtől péntekig
engedélyezik.
– Jézusom, hogy te milyen egy rafkós fazon vagy, Poe!
Azta! Azután a kocsit lenyomozva megtaláltál? Szép
munka volt és gyors. És én még azt hittem, tovább fog
tartani, míg kiderítitek, ki vásárolta meg a
rabszállítókat. A GU Security cég az elmúlt években több
mint kétszáz járművet adott el, és nektek nem volt meg
a kocsi eredeti rendszáma.
– Nem csak a rabszállító segített – jegyezte meg Poe.
– Hát? – tudakolta Reid.
 – Te soha nem szoktad levenni a zakódat.
– Én soha nem…? – kérdezett vissza Reid, de aztán
rájött, Poe mire gondol.
Percekig nem szólt semmit. A könnyek, amelyek
mostanra épp felszáradtak, újra potyogni kezdtek a
szeméből.
– A forradásaim…
– Amióta megismertelek, soha nem láttam a karodat.
Egyszer sem – közölte Poe.
Mostanra szinte mindent tudott. Csak éppen volt még
valami, amit Reid nem árult el neki. Amit eddig hallott
tőle, azt hallhatta volna telefonon is vagy elküldhette
volna e-mailben. Mégis azt akarta, hogy Poe idejöjjön.
– Azt mondtad, Kylian, három okod is volt, hogy
engem bevonj az ügybe – folytatta Poe. – De csak kettőt
mondtál el. Mi a harmadik?
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

Reid merőn nézett Poe-ra, aztán szigorúan:

– Előbb meg kell tőled kérdeznem valamit. És nagyon
őszinte választ várok.
– Nincs titkolnivalóm – felelte Poe.
– Biztos?
Poe elbizonytalanodott:
– Biztos.
– Mi történt a Peyton Williams-ügyben?
– Tudod jól! – vágta rá Poe.
– Ezt a te főfelügyelőd kérdezte meg tőlem. Nem
értette, miért nem maradtál, hogy védekezz a vádak
ellen. Hogy miért feküdtél le, és miért hagytad, hogy
mindenki beléd törölje a cipőjét!
– És te mit feleltél neki? – kérdezett vissza Poe, de a
hangja már nem volt olyan magabiztos.
– Hogy küzdesz azzal, hogy feldolgozd: hibáztál, ami
egy ember életébe került.
Poe bólintott.
– Persze hazudtam neki – tette hozzá Reid, azzal Poe
szemébe nézett. – Igazából mi történt, Poe?
– Hibáztam.
– Te nem szoktál hibázni – jelentette ki Reid
nyomatékosan. – Neked is van egy sötét oldalad, Poe!
Olyan erővel sóvárogsz az igazságosság után, hogy az
már túlmegy a normális határon. Ahogy bennem
megvan ez, úgy benned is. Ezért is vagyunk ilyen régóta
barátok.
Poe nem reagált. De nem állhatta tovább Reid
tekintetét.
– Tilly elmesélte nekem, hogyan verted meg azt a
faszit a hampshire-i irodában, aki gúnyolódott vele.
– Ez most hogy jön ide?
– És azt is, amikor a Shap Wellsben súlyosan
megsebesítettél egy részeget.
Poe nem szólt semmit. Tudta ő, hogy mindkét esetben
eljárhatott volna másképpen is. Az a Jonathan egy népes
irodában, számos fültanú előtt nevezte fogyatékosnak
Bradshaw-t, amiért úgyis járt a kirúgás, azok az idióták
meg a bárban azonnal abbahagyták volna kisded
játékaikat, ha megvillantja nekik a jelvényét.
Ehelyett ő mindkét esetben az erőszakot választotta.
Reidnek igaza volt. Poe-ban szüntelenül parázslott a
harag, és ez már a Peyton Williams-ügy előtt is így volt.
A hadseregben, a Black Watch-ezredben le tudta vezetni
a dühét, de a katonaságnál kevesellte az intellektuális
kihívást. Hamar beleunt. Soha nem volt hozzá bátorsága,
hogy ennek a haragnak az indítóokát felkutassa. Inkább
felhasználta. Még előnyére is vált. Ennek segítségével
tudott meglátni bizonyos dolgokat a sötét árnyak között
is. Képes volt olyasmire, amire mások nem voltak
hajlandók. Életeket mentett vele.
De milyen áron?
– Amíg nem nézel szembe a benned tanyázó
démonokkal – jelentette ki Reid, és Poe fejére mutatott
–, addig azok folyton egyre meredekebb tettekre fognak
sarkallni. És lesz egy pont, ahol a dühöd átfordul valami
borzasztóba. Nekem elhiheted, tudom, miről beszélek…
– Na de… – tiltakozott volna Poe.
– Menj, és beszélj apáddal, Poe!
– Az apámmal? Miért tenném? Neki mi köze az
egészhez?
– Tedd félre a hatalmas büszkeségedet, és kérdezd
meg tőle, miért lett a neved Washington! Az majd segít,
hogy megértsd.
Poe-nak már a nyelvén volt, hogy Reid menjen a
picsába, hiszen semmit nem tud Poe életéről. De ez nem
volt igaz. Reid annak idején hosszú napokat töltött Poe-
val meg az apjával. Poe Kendalban lakott, Reid meg a
várostól nem messze, úgyhogy a két fiú sokszor járt át
egymáshoz, és a családdal voltak. Reid igazából mindent
tudott Poe életéről.
– Te bennem nem láttad meg, milyen sötétséget
hordozok, mert a saját sötétséged eltakarta előled. De
apád tudta, hogy valami lakik bennem. És hogy segítsen
megszabadulni tőle, időnként mesélt nekem dolgokat.
Talán előbb veled kellett volna ezeket megosztania –
tette hozzá Reid.
– Mit mesélt neked, Kylian?
Poe nem volt egészen biztos benne, hogy hallani
akarja, amit Reid tud.
– Az anyádról mesélt.
– Az anyámat kurvára hagyd ki ebből!
Léteztek azért tabutémák köztük is, még egy ilyen
helyzetben is. Poe nem akart az anyjára gondolni, és
még kevésbé beszélgetni róla. Ő rég lerendezte
magában, hogy neki nincs anyja.
Reid ezt elengedte a füle mellett.
– Menj csak el az apádhoz, és beszélj vele! Kérdezd
meg tőle! Semmi sem az volt, aminek hitted, Poe.
Poe erre nem reagált.
– Ne nekem kelljen elmondanom – közölte Reid. – Az
apádtól kell hallanod. De annyit azért mondhatok, hogy
az anyád egyáltalán nem gyűlölt téged, Poe.
– Elhagyott. Önző ribanc volt, aki utált engem.
– Ez nem igaz, Poe – ellenkezett Reid. – Anyád
szeretett téged. Nagyon is.
– Baromság!
– És éppen azért kellett elmennie, mert nagyon
szeretett.
Mit tudhat Reid, amit ő nem?
– Most vagy elmondod az egészet, Kylian, vagy
azonnal itt hagylak. Betelefonálok, aztán lássuk, mire
mész azzal, aki elsőnek ideér ezen az úton.
 – Nem mondhatom el neked, Poe. Az apádtól kell
hallanod.
Poe habozott. Ha az apja tényleg tud valamit az
anyjáról, amit nem mondott el Poe-nak, akkor valóban
beszélniük kellene. De… Reidnek miért mondta el? Nem
értette. Vagy talán azért, mert…
– Apám nem valami bátor ember, Kylian – jegyezte
meg. – Te is ismered. Ha valami kellemetlen dologról
beszélnie kellett volna nekem, amit későbbre
halaszthatott, akkor biztos, hogy elhalasztotta, tudod jól.
Akár a végtelenségig halogatta. Az nem jutott eszedbe,
hogy azért mesélte el neked, mert arra számított, hogy
te majd elmondod nekem? Mert tudta magáról, hogy ő
erre képtelen?
Ezúttal Reid esett gondolkodóba.
– Hát ha gondolod, Poe…
Poe bólintott.
– Tudtál arról, hogy apád és anyád életében volt egy
olyan időszak, amikor volt más kapcsolatuk is?
Poe nemet intett. De nem lepődött meg. A szülei
hedonisták voltak. Poe sosem gondolta, hogy a
monogámia beleillik a profiljukba. Mindig is azt
feltételezte róluk, hogy a házassági esküjüket
nagyvonalúan kezelték.
Reid folytatta:
– Apád azt mesélte, hogy majdnem tizennyolc hónapot
töltöttek egymástól távol. Ő Keletre ment holmi
misztikus tanokat tanulmányozni, anyád pedig
Amerikába a nukleáris leszerelésért küzdő aktivisták
egy csoportjával.
Poe arról sejtett valamit, hogy az apja Indiában egy
gurunál tanult, ugyanis Angliában nem tanították azokat
a röhejes jógapozitúrákat, amelyeket az apja állandóan
gyakorolt. Azt viszont nem tudta, hogy az anyja volt
Amerikában. Nagyon keveset tudott róla.
– Apád elmesélte, hogy anyád egy levélben írta meg
neki, hogy bajba került, és hogy apádnak haza kell
jönnie Angliába. Meglehet, akkor épp nem voltak együtt,
de azért szerették egymást. Apád vissza is repült,
mihelyt tudott. Amikor találkoztak, anyád két hónapos
terhes volt.
Mintha kalapáccsal csapták volna fejbe Poe-t. Az apja
nem az apja… Annyi éven át nevelgette másnak a
gyerekét. Egyedül. Ez az ember egy szent. Na de… ez
mégsem stimmel! Mert ha ez az igazság, ugyan miért ne
lehetett volna elmondani neki? Ha az ember anyja
lefeküdt mással is, attól még nem esik ki a világ feneke.
És nem volt az szégyen már akkoriban sem, ha valaki
másnak a gyerekét nevelte. Kellett itt még lennie
valaminek. Valami rosszabbnak.
– Folytasd – kérte Reidtől.
– Amikor anyád Amerikában volt, a csoportjuk egyik
tagja elérte, hogy behívták egy rövid meghallgatásra a
brit követségre, aztán az egész csoportot meghívták egy
koktélpartira. Ahogy apád mesélte, az egészet csak azért
szervezték, hogy mindenki rajtuk mulasson. Tudod,
„röhögjünk egy jót a hippiken”.
– Washingtonban?
– Tessék?
– A brit nagykövetség Washingtonban van.
– Igen.
– Szóval akkor mi is az, amit el akarsz mondani? Az
apám diplomataféleség volt?
Reid késlekedett a válasszal.
– Mi van, Kylian? – kérdezte Poe. – Ki az apám?
Reid azonban még mindig nem szólalt meg.
– Kylian! – emelte föl a hangját Poe. – Elmondhatod.
Nem leszek dühös.
Reid lenézett. A szemében könnyek fénylettek.
– Anyádat megerőszakolták, Poe – mondta halkan. –
Azért ment el arra a partira, hogy tiltakozzon a
nukleáris fegyverek ellen, és ott valaki megerőszakolta.
Poe elméje semmi mást nem regisztrált, csak azt, hogy
meg van döbbenve. Az éles fájdalom, amit eddig a
cserbenhagyottság miatt érzett, elmúlt, de valami sokkal
rosszabb lépett a helyére: a bűntudat. Ő annyi éven át
gyűlölte az anyját! Mennyi elvesztegetett idő! Vajon mit
gondolhatott róla az anyja? Mintha Poe bensőjében
valaki lekapcsolta volna a világítást, azt érezte, hogy
teljesen elborítja a sötétség. Ott állt, és azon igyekezett,
hogy felfogja, mit is jelent ez az egész.
 Az anyját megerőszakolták?
Hát miért nem szóltak neki erről? Hiszen rendőr.
Valamit csak tehetett volna… Most viszont a jövője olyan
útnak tetszett, ami járhatatlan. Ugyan hová mehetne
innen? Tehet-e egyáltalán bármit is?
– Azt hiszem, most elmegyek – és már indult is.
Egy csapásra elfelejtette az egész nyomozást,
mindent.
– Várj! Még nem hallottál mindent. Hogy milyen jó
dolog sült ki ebből a szörnyű helyzetből.
Bassza meg!
Még mindig nem hallotta, hogy miért nevezték el a
városról, amelyikben az anyját megerőszakolták. Le van
szarva az a jó dolog, de erre a kérdésre választ várt.
Visszafordult.
– Anyád eleinte nem bírta elviselni a gondolatot, hogy
kihordjon téged, Poe. Nem akart téged – ebben neked
volt igazad –, de nem azért, amire te gondoltál. Azért jött
vissza az Egyesült Királyságba, hogy elvetesse.
– Hát ez kurva jó… – horkantott Poe.
Kezdte vörösen elborítani az agyát a düh. Már ez
irányította minden gondolatát. Hamarosan teljesen a
hatása alá kerül.
– De amikor odaért a klinikára, nem tudta megtenni –
folytatta Reid. – Apáddal – mert az igazi apád tényleg ő –
arra gondoltak, hogy valami jót kell ebből a helyzetből
kihozni. Apád szerint anyád föltette neki a kérdést, hogy
hajlandó-e téged fölnevelni. Mert anyádnak az volt a
terve, hogy megszül téged, de utána rögtön elhagyja az
országot.
– És tényleg ezt tette? – kérdezte Poe. – Megszült,
majd elhajított? Azt hinné az ember, hogy legalább egy
ideig…
– Anyád azt hitte, hogy gyűlölni fog téged, de azonnal
erősen megszeretett. Apád szavai szerint „izzó”
szeretettel. Erre a kettőtök közt spontánul létrejött erős
kapocsra egyikük sem számított.
– És…?
– Apád szerint anyád azt akarta, hogy soha ne tudd
meg, hogyan kezdődött az életed. És tudta, ha marad,
eljön majd az az idő, amikor hasonlítani kezdesz ahhoz,
aki őt megerőszakolta. Nem akarta ezt megvárni, előbb
kellett elmennie. Nem akarta, hogy akkor meglásd az
arckifejezését. Attól megszakadt volna a szíve. El kellett
mennie. De nem tudott. Ahhoz túlságosan szeretett
téged. Kellett neki valami, ami megkönnyíti a távozását.
Ami eszébe idézi, hogy miért kell elmennie. Erővel rá
kellett segítenie, mielőtt túl késő lett volna. Különben
folyton csak halogatta volna.
– Ezért adta nekem a Washington nevet, örök
emlékeztetőül – fejezte be Poe.
Valahányszor kimondta valaki ezt a nevet, az az
anyjának mindig tőrt döfött a szívébe. Állandóan azt
juttatta az eszébe, hogy kicsoda Poe.
 – A város nevét adta nekem, ahol megerőszakolták,
hogy legyen ereje elmenni.
– Igen – ismerte be Reid.
– Olyan volt neki a nevem, mint az egészségügyi
figyelmeztetés a cigarettadobozokon – gúnyolódott Poe.
– Ne szeresd nagyon, mert úgyis olyan lesz, mint az apja.
– Én nem így fogalmaznék.
– Hát hogyan?
– Árnyaltabban – felelte Reid.
Poe dühe elszállt. A neve volt az, ami képessé tette az
anyját erre a nagy áldozatra. Ő meg világéletében
rühellte a nevét. De ennek vége: mostantól büszkén
fogja viselni.
Ezt a témát most már félre tudja rakni. A
származásával majd később foglalkozik. Ha él még az az
ember, aki megerőszakolta az anyját, hát ő fel fogja
kutatni. Lehet, hogy hónapokba fog telni, lehet, hogy
évekbe, de valamikor a jövőben ő és az „apja” biztosan
találkozni fognak.
Előbb azonban még más dolga volt.
Mielőtt továbblépnének, Reid kérdezett tőle valamit,
amire választ várt. És Reidnek járt ez a válasz. Reidet
megerőszakolták. Poe anyját is megerőszakolták. Nem
csoda, hogy Reid és Poe barátok lettek. Úgyhogy ha Reid
az igazat akarja hallani Peyton Williamsről, hát Poe
most elmondja neki.
Poe visszaidézte azt a napot, amikor ellátogatott Muriel
Bristow családjához. Semmi biztatót nem tudott
mondani nekik. Volt már gyanúsítottja, de nem
árulhatta el nekik, hogy ki az. És ami még rosszabb volt:
Peyton Williams megsejtette, hogy a sarkában vannak.
Tehát ha Muriel még életben is volt, egy héten belül
biztos halál várt volna rá amiatt, hogy senki feléje sem
néz és nem kap inni. Poe-nak választania kellett a lány
élete és a saját karrierje között.
Persze előre látta, hogy mi fog történni. Hát hogy is
ne? Muriel apja tagbaszakadt, erős munkásember volt,
aki a dolgokat ököllel szokta elintézni. És a testvérének
volt egy garázsa valahol az isten háta mögött.
Poe úgy adta oda nekik Peyton Williams nevét, hogy
tudta, el fogják rabolni, és addig kínozzák, míg el nem
árulja Muriel tartózkodási helyét.
Előre tudta, és mégis megtette.
– Nem tévedés volt – ismerte most el Poe. –
Szándékosan adtam nekik oda a másik jelentést.
Reid bólintott, mint aki ezt kezdettől fogva tudta.
Nyilván, hiszen mindenkinél jobban ismerte Poe-t.
– És miért tetted?
Nem is volt olyan egyszerű ezt megválaszolni. Persze
most is fel tudta sorolni mindazt, amivel annak idején
győzködte magát, hogy végül is a jó oldalon állt. Hogy
kényszerítőek voltak a körülmények. Meg hogy sürgette
az idő, és nem volt más választása.
 Flynn azt vetette Poe szemére, amikor a temetőben
találkoztak, hogy bináris a gondolkodása – de az igazság
ennél bonyolultabb volt. Poe továbbra is hitte, hogy
helyesen cselekedett, mert hiszen ha választani kell,
hogy az ember egy gyilkos vagy egy ártatlan áldozat
jogait helyezze-e előtérbe, az nem is kérdés. Ha
visszamehetett volna az időben, megint ugyanúgy
cselekedett volna. Mert az, hogy a lánynak esélyt adott
arra, hogy ne haljon meg, az, hogy a Tillyt Hampshire-
ben szekáló munkatársat meg azokat az idiótákat a
bárban elintézte, és az, hogy sokszor figyelmen kívül
hagyta az utasításokat (amiben mások az önpusztításra
való hajlamának jeleit látták), az mind szerves része volt
Poe egyéniségének. Annak, aki mindig is volt.
Igazság szerint mindezt azért csinálta, hogy a bűnösök
megbűnhődjenek.
Hogy sajnálta-e, hogy Peyton Williams meghalt?
Persze.
És mégis megtenné újra?
Gondolkodás nélkül.
– Nem, ne is válaszolj, Poe – vágta rá Reid. – Már
tudom, miért csináltad. Mostanában azon
morfondíroztál, hogy vajon nem vagy-e szociopata. Nem
vagy az. A rémálmaid ékesen mutatják, hogy van
benned empátia. Azt szoktad mondani magadról, hogy
nem tűröd el, ha bárkit terrorizálnak, de ez csak a
dolgok felszíne. Amit te nem tűrsz el, az az
igazságtalanság. Ezért volt épp rád szükségem.
– Ezt nem egészen tudom követni – válaszolta Poe.
Zúgott a feje. Teljesen letaglózta, amit az anyjáról
megtudott, amire még az is rátett egy lapáttal, hogy
szembesülnie kellett a Peyton Williams megkínzásában
és halálában játszott szerepével. Reid előtt nem maradt
semmilyen titka, olvasott benne, akár egy nyitott
könyvben. Poe-ban felötlött: lehet, hogy mindig is ez volt
a helyzet?
– Mit gondolsz, miért tartottam eléd olyan sok karikát,
hogy átugord, Poe? – kérdezte Reid. – Ott volt a holttest
a temetőben, aztán meg az utasítás, hogy a püspökhöz
ne közelíts, amiről persze tudtam, hogy nem fogod
betartani. Szerinted miért nem hagytam neked
egyszerűen egy üzenetet valahol? Miért nem úgy öltem
meg őket, hogy aztán mindent elmondok neked, amit
tudok, majd csendben felszívódom?
Poe fölfogta: Reid a legépeszűbb eszement, akivel
valaha dolga volt, mégis komplett őrült, akárhonnan is
nézzük.
– Mert látnom kellett, hogy ugyanaz az ember
maradtál-e, Poe. Itt az életművem sorsáról van szó,
szóval ha nem lettél volna hajlandó felvenni a kesztyűt
az egyházzal szemben, vagy ha nem vagy kész
megbolygatni egy sírt, akkor arra sem lennél alkalmas,
amire most meg kell hogy kérjelek.
– Szóval ezek próbatételek voltak? De miért?
 – Azért, Poe, mert neked kell majd elbeszélned a
történetemet.
– Akkor ez az egész csak arra ment ki, hogy én legyek
a kibaszott életrajzíród? – tudakolta Poe.
Komoly erőfeszítésébe került, hogy tartsa magát. Ez
már túl sok volt. Arra lett volna szüksége, hogy legalább
egy hetet töltsön egy sötét szobában. Vagy hogy
beszéljen az apjával.
Reid hallgatott.
– Választhattál volna mást, akárkit – folytatta Poe. –
Valakit, aki jobban ért ehhez. A fenébe, miért nem
teszed fel az egészet az internetre? Hadd dolgozzanak
az összeesküvéselmélet-gyártók!
Reid vállat vont:
– Nekem nincsenek meg egyes dokumentumok. A
banki kimutatás, amire te találtál rá. A jótékonysági
árverés meghívója. A Breitling karórával kapcsolatos
papírok. Jó pár dolog, ami megerősíti a pasasok videóra
vett vallomásait.
Reidnek igaza volt. Ők ketten osztoztak a kirakós két
felén. Poe bizonyítékai nélkül a vallomásokról azt
lehetett állítani: a megfélemlített emberek azt vallották,
amit a kínzójuk akart. A vallomások nélkül viszont
legfeljebb közvetettnek lehetett tekinteni a
bizonyítékokat. Poe most értette meg, miért pont őrá
volt Reidnek szüksége. Nemcsak mert képes megtenni,
amit kell, de hajlandó is lesz rá.
 – Tudod, az a pap már előttünk is rendezett olyan
„bulikat” – közölte Reid.
– Carmichael?
– Igen. Nem tudom, hogy azok az alkalmak is a
miénkhez hasonlóan ocsmányak voltak-e, de abban
biztos lehetsz, hogy ott sem történt semmi jó. Tudom,
hogy néhányan azok közül, akik akkor jelen voltak, ma
magas beosztású emberek. És ezek a körök mindig védik
a tagjaikat. Ezt nem szabad elfelejtened.
Megmondta Van Zyl is: odafönt, Westminsterben azt
akarják, hogy az ügyet taktikusan, csöndben oldják meg.
Poe szinte hallotta, ahogy ott sutyorognak a cumbriai
rendőrfőnök fülébe: „Az érintettek közül ma már egyik
sem él. Minek kavarnánk fel az állóvizet? Amit egy őrült
tett, annak nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani.
Apropó: hogy áll a kinevezésed ügye? Kérlek, hogy szólj,
ha bármiben segíthetek! Van néhány lekötelezettem…” Ha
ezeken múlik, a teljes igazság soha ki nem derül. Mert a
média, az ügyészség, a bíróságok és a rendőrség vezetői
mind úgy táncolnak, ahogy azok odafönt fütyülnek. A
liberális sajtó bizonyára meg fogja sejteni, hogy van
valami, amit elhallgatnak, de Poe segítsége nélkül
semmit nem találnának.
– Te mindig azt vallottad, hogy bárhová elmész a
bizonyítékért – folytatta Reid. – Hát én most azt
kérdezem tőled: ha a kezedbe adom a bizonyítékokat,
vállalod-e, hogy napvilágra kerüljenek? Megismerteted-
e a történetünket a világgal, Poe? Jár ennyi a
barátaimnak.
– Vállalom, Kylian. Semmi nem marad titokban.
– Köszönöm, Poe.
Váratlanul egy jármű hangját verték vissza a
környező sziklák.
– Mondtam, hogy ne szólj senkinek! – kiáltotta Reid.
– Nem is szóltam senkinek – válaszolta Poe.
Fölnézett, de Reid már eltűnt az ablakból. Amikor
visszatért, nem egyedül jött. Vele volt a félig eszméletlen
Hilary Swift is. Egymáshoz voltak bilincselve. Reid
öngyújtót tartott a kezében.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

A közeledő jármű fényszórója megvilágította Poe

kocsiját.
– Ki az?
– Gőzöm sincs – felelte Poe. – Hidd el, én nem szóltam
senkinek. Ha szóltam volna, már rég itt lennének.
Poe úgy saccolta, nem telik bele tíz perc, hogy
ideérjen, akárki is az. Légvonalban nem lehetett
messzebb kétszáz méternél, de az úton még vagy egy
kilométert kellett kanyarognia. Mindketten tudták,
akárki is az, hozzájuk jön.
– Most már nem is érdekes – jelentette ki Reid. –
Befejeztem, amit akartam.
Reid szerepe a történetben a végéhez közeledett.
Most adta át a stafétát Poe-nak.
– Nem kéne ezt csinálnod – mondta Poe.
– Swiftnek is ugyanazt a fájdalmat kell átélnie, amit a
barátaim éltek át.
– Hát veled mi a helyzet? Nem a legszebb módja az
emlékezetük ápolásának, ha te viszont öngyilkos leszel!
– Igazad van! Kérlek, gondoskodj róla, hogy engem ne
melléjük temessenek! És vigyázz a bizonyítékokra,
amiket adtam! Megtiszteltetés volt, hogy a barátod
lehettem, Poe.
Hüvelykujjával meggyújtotta az öngyújtót, és
hátradobta a válla fölött. Ahogy leesett, azonnal
narancsszínű láng öntött el mindent.
Reid lehunyta a szemét, és eltűnt szem elől.
Hilary Swift sikoltozni kezdett.
 HATVANNEGYEDIK FEJEZET

Poe-nak fogalma se lehetett, Reid mennyire preparálta

ki a házat éghető anyagokkal, de az látszott, hogy vett
leckéket gyújtogatásból. Egy percen belül sűrű füst
gomolygott ki a nyitott ablakon.
Poe nem sokat törődött azzal, hogy Reidnek mi volt a
terve, ő nem volt kész hagyni, hogy a barátja meghaljon.
Egyelőre arra sem, hogy letartóztassa, de ennek
latolgatására ráér majd később.
Be kellett jutnia a házba. A masszív ajtót méregette.
A filmekben olyan játszi könnyedséggel rúgják be az
ajtókat. A valóságban a rendőrség nehéz, faltörőkos-
szerűségeket használ, amelyekkel az ajtó gyengébb
pontjait veszik célba, általában a zárakat és a
zsanérokat. Ám ha az ember csak a vállát használhatja,
az korlátozza a lehetőségeket.
Poe nekirohant az ajtónak, de lepattant róla, akár egy
gumilabda.
A vállából izzó fájdalom lövellt végig a karján az ujjai
hegyéig. Próbálta megmozdítani a karját, de az ujjai alig
mozogtak. Valamije megsérülhetett.
Az ablakokat vasrács is védte, ott nem lehetett bejutni.
Swift még sikoltozott, de egyre gyengült a hangja. Poe
kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit is tehetne.
A négycellás rabszállítóra esett a pillantása.
Azonnal odarohant. Az ajtaja nyitva állt, benne a
kulccsal. Elfordította, és a dízelmotor morogva életre
kelt. Poe a másik ülésre nézett. Ott hevert a
páncéldoboz, benne Reid bizonyítékaival. Később majd
erre is sor kerül. Poe hátramenetbe kapcsolt, és irányba
manőverezte a kocsit. Ráugrott a gázra, és
megrohamozta az épület bejáratát.
Több dolog is történt egyszerre: a kocsi nekiment az
ajtónak, a légzsák pedig Poe arcába csapódott, olyan
erővel, hogy a műanyag fedőlemez, ami a légzsákot a
kormánykerékben tartotta, eltörte Poe orrát. A
megsérült motor irtóztató hangon hörgött. Poe
kitántorgott a kocsiból, és látta, hogy az ajtó betört.
Poe-t az ellenségei sem vádolták soha
cselekvésképtelenséggel. Most átmászott a kocsi
motorháztetején, úgy ment be az égő épület bezúzott
ajtaján.
Amikor bejutott, az ajtónyíláson át friss oxigént
kaptak a benti lángok, amitől úgy fellobbantak, mintha
egy kazán robbant volna fel.
Iszonyú volt a hőség.
És semmit nem lehetett látni.
Poe nem tudott lélegezni, és azt sem tudta, merre
kellene mennie.
De megacélozta az erejét. A barátja van az emeleten.
 Eszébe jutott valami, amit még kiscserkészként
tanítottak neki a tűzről: a füst fölfelé száll, ezért minél
lejjebb van az ember, annál frissebb és hűvösebb a
levegő. Térdre rogyott, majd kúszni kezdett. A füsttől
folyni kezdett a könnye, alig tudta nyitva tartani a
szemét.
Tapogatózva próbálta kiismerni magát a házban, és
rögtön ki is tapintotta a lépcsőt. Felállt, a korlátba
kapaszkodott, nem törődve a hőtől olvadozó lakkozással,
ami a tenyerébe ragadt, és kettesével szedte a lépcsőket.
Már vagy harminc másodperce nem vett levegőt, és
odafent semmi esélye nem volt a lélegzetvételre. Vagy
nagyon gyorsan kellett végeznie idefönt, vagy kész,
annyi.
Swift már nem sikoltozott, így Poe azt sem tudta,
merre lehetnek.
Úgy saccolta: ha Swift és Reid egymás mellett
fekszenek, akkor mintegy másfél méternyi szélességet
foglalnak el. Egy kicsit jobbra mozdult el, ahol a keze egy
öntöttvas radiátorhoz ért. Forróbb volt, mint egy
sisteregve fröcskölő serpenyő. Poe elkapta a kezét.
Érezte, hogy nagyon megégette, de tovább kellett
haladnia.
A szoba közepe táján rájuk is talált. Két testre. Feléjük
nyúlt: egyes részeik még égtek, más részeik ropogósra
sültek. Reid nyilvánvalóan mindkettejüket lekente az
égésgyorsító anyaggal.
 Már nem éltek.
Poe benyúlt kettejük közé – még mindig egymáshoz
voltak bilincselve. Összeláncolva halálukban, akár az
életben. Vajon Reid kezdettől fogva így tervezte ezt is?
Nem tudta ott hagyni, ahol volt. Igaz, azt kérte, hogy
ne temessék a barátai mellé – de azért neki is lesz
temetése. Még akkor is, ha senki más nem megy el rá,
csak Bradshaw és ő.
Poe húzni kezdte a két testet a lábuknál fogva, de elég
lassan ment, lévén csak egy ép karja volt, és a bent
tartott levegője is fogyott. Felnyögött az erőfeszítéstől.
Végre elért a lépcsőig.
Le kellett dobnia őket. Szétpattanni készülő tüdejével
mit sem törődve odarángatta őket a lépcső széléhez.
Már majdnem sikerült. Tényleg.
Ám az efféle öreg épületek tetőgerendázata száraz, és
gyorsan ég.
Fülsiketítő reccsenés hallatszott, amit szikraeső
követett. Poe felnézett, és látta az eget. A tető egy része
beszakadt. Az eddig oxigénhiányos tűz új erővel lángolt
fel. Poe megpörkölődött bőrét még erősebben sütötte a
hő. A lángok kicsaptak a tető nyílásán, fel az ég felé.
Még egy reccsenés, és az egész tető lerogyott.
Lángoló deszkaeső hullott Poe-ra. Ijedtében levegőért
kapkodott. Érezte, kezdi elveszíteni az eszméletét, és
tudta, már nincs sok ideje menekülni. A karja
elnehezült, de nehézkes mozdulatokkal kiszabadult az
égő deszkák alól. A lépcső felé kezdett mászni, ám keze-
lába mintha ólomból lett volna.
Már csak aludni szeretett volna.
A tűz harsogásán emberi hang tört át:
– Poe! Poe! Hol van, Poe?
Valami megfogta a lábát. Odanézett, és ösztönösen el
akarta kapni. Most már biztosan hallucinál. Mi más
lehetne ez? A lábát egy sárszörnyeteg tartotta a
markában, aki éppen azon volt, hogy lerángassa a
pokolba.
Poe pánikba esve kapkodott levegőért, amitől a
tüdejében tárolt parányi tartalék is elszállt. A szoba
forogni kezdett vele. A gólem el fogja kapni, már érezte
is, ahogy a lábát rángatta. Poe szeme kimeredt, ahogy
levegőt próbált kapni. Rájött: már nem érdekli többé
semmi. Washington Poe megégett kezébe hajtotta a
fejét, lehunyta a szemét, majd elájult.
 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Poe hangokat hallott. Egy ideje ott zsongtak körülötte

ezek a hangok, csak ő nem volt még annyira magánál,
hogy azonosítsa őket. Ki akarta nyitni a szemét, de
mintha le lett volna ragasztva.
Vajon hol lehet?
Valami sípolt, valami pittyegett, és emberek
beszélgettek halkan. Poe ágyban feküdt. A tiszta lepedő
érdes tapintású volt, a levegő fertőtlenítőillatú.
Poe felismerte, hogy kórházban van.
Újra megpróbálta kinyitni a szemét, de megint nem
sikerült. Most az ujjait akarta segítségül hívni, de
vastagon be voltak pólyálva valami puha anyaggal,
nyilván gézkötéssel. Mindkét keze fájdalmasan lüktetett,
biztosan az égő korláttól. Vagy az égő holttestektől. Vagy
a berogyott tető égő deszkáitól. Letett róla, hogy
használja a kezét. Nem törődve a rettenetes
fájdalommal, erőlködve kinyitotta a szemét. Annyira
fájt, hogy felordított. A fény elvakította, akárha olvadt
fémet öntöttek volna az agyába.
Megpróbált felülni, de túl gyönge volt hozzá. Ránézett
a kezére, és látta, hogy tényleg be van kötözve. A kötést
sárga folyadék színezte el. Bizonyára jód.
 Mi a szar történt?
A nyugtatóktól azonban elnehezedett a feje, nem
tudott gondolkodni. A párnába hanyatlott, és lehunyta a
szemét.

Amikor fölébredt, már kevésbé fájt a feje. Próbálta újra

kinyitni a szemét, és ezúttal sikerült. Felmérte az
állapotát. A teste nagy részét kötés borította, de ahol
szabadon hagyták, ott is vörös volt. Az orrán
rögzítőkötés. Fölpillantott a feje fölötti állványra. A
sóoldatos zacskó félig. A kórtermi lámpák alig
világítottak, kint pedig sötét volt. Poe egyedül feküdt egy
kétágyas kórteremben.
Vajon mióta lehet itt?
Rettenetes szomjúságot érzett, de a vizespoharat nem
tudta elérni. Megmarkolta a nővérhívót, és megnyomta
a gombot. Nyílt az ajtó, és egyenruhás nő lépett be
mosolyogva.
– Ledingham nővér vagyok. Hogy érzi magát?
A nővérnek pirospozsgás arca volt, és skót módra
ropogtatta az „r” hangot.
– Mi történt? – krákogta Poe.
Nem ismert rá a saját hangjára. Mintha egy nagy
kupac kavics alól beszélne.
– A Különleges Ellátási Osztályon van a Westmorland
Kórházban, Mr. Poe. Ön megégett egy tűzben.
Szerencséje, hogy életben maradt. Nincs életveszélyben,
de az égési sebek könnyen elfertőződnek, ezért ezen a
helyen tudjuk a steril körülményeket biztosítani, amíg a
bőre gyógyulni nem kezd.
– Mióta fekszem itt?
– Majdnem két napja. Odakint egész sor látogató vár
magára, ha kész őket fogadni.
Poe felült, és erősen küzdött a hányingerrel, de
bólintott.

A látogatók sora helyett, akiket Ledingham nővér

bezengett, csak egyvalaki lépett be az ajtón: Stephanie
Flynn.
Újra a hivatalos kinézetű, kétrészes
nadrágkosztümben jelent meg. Iszonyú fáradtság
látszott rajta, legalább olyan, mint amilyet Poe érzett.
– Hogy vagy, Poe?
– Mi történt, Steph?
Poe hangja alig volt több suttogásnál. Kezével a víz
felé intett. Flynn töltött neki a műanyag itatópohárba.
Beletett egy szívószálat, majd odatartotta Poe-nak, hogy
a szájába tudja venni. Poe még soha nem ivott ilyen jót
életében.
– Mire emlékszel? – kérdezte Flynn.
Poe emlékezett arra, hogy Reid mondott egyet s mást
az anyjáról, és emlékezett az égő szobára. Halványan
arra is, hogy megpróbálta kirángatni Reid és Swift
holttestét az égő házból. Valami sárszörnyeteg is
felbukkant az emlékeiben, de úgy döntött, arról nem
tesz említést.
– Nem sokra – felelte. Voltak emlékképei, de csak mint
az üvegcserepek, összevissza dobálva. – A gyerekek…?
– Élnek és virulnak, és ott voltak, ahol mondtad. Most
már az anyjuk vigyáz rájuk, és sejtelmük sincs arról,
hogy bármi szokatlan történt volna.
– És a pasas, aki elrabolta őket?
– Baseballsapkát viselt és napszemüveget.
– A francba…
– Ja. Egy rendőrségi rajzoló leült a gyerekekkel, de
semmi használhatót nem tudtak mondani róla. Az a nő,
aki a Whinfell Forest Látogatóközpontba vitte őket,
hivatásos bébiszitter. Reid fogadta föl, azt a látszatot
keltve, mintha az anyjuk intézte volna. Az e-mailben az
állt: legyen ez az üdülés jutalom a gyerekek számára és
egy kis kikapcsolódás a nagyinak, mielőtt az anyuka
repülője megérkezik az Egyesült Királyságba. A
gyerekek Reid lakásában voltak, amíg át nem vette őket
a gyerekcsősz. Ő aztán egyenesen az üdülőközpontba
ment velük, szóval semmi köze az egészhez, ártatlan.
Ez teljesen beleillett a képbe. Reidnek az kellett, hogy
Poe azt higgye, a gyerekek veszélyben vannak. De ő
maga pontosan tudta, milyen az, ha egy gyerek
szörnyetegek kezébe kerül. Semmiképp nem akart nekik
ártani.
– Volt ott egy doboz. Egy fémdoboz az első ülésen…
– A rabszállítóban, amivel berontottál az égő
épületbe?
– Mi lett a dobozzal?
– Ami a kocsival. Feketére égett – felelte Flynn. – Nem
tudom, mi lehetett benne, de bizonyára valami fontos,
mert amikor a helyszínelők megtalálták, a rendőrfőnök
személyesen vitte el.
– És?
– A hivatalos jelentés szerint ami benne volt,
megsemmisült. Minden elégett. Kértük, hogy hadd
nézzük meg, de udvariasan csak annyit feleltek rá, hogy
ez innentől már cumbriai hatáskörbe tartozik.
Poe a kezébe temette az arcát. Elfojthatatlan zokogás
vett rajta erőt.
Flynn a nővérért kiáltott. Egy orvos jött. Igazított az
infúzión, amitől Poe sírása lassan csillapodni kezdett, és
elaludt.

– Gyilkos volt, ez igaz, de megvolt rá az oka, Steph –

magyarázta Poe három órával később, amikor
szomjasan és farkaséhesen újra fölébredt.
– Mi volt abban a dobozban, Poe? – kérdezte Flynn. –
Mi lehet az, ami ennyire izgalomban tart mindenkit?
A következő fél órában Poe elmesélte Flynn-nek, hogy
milyen beszélgetést folytatott Reiddel a farmon. Csak az
anyjáról és a keresztneve eredetéről szóló részt
hallgatta el.
Flynn néhányszor közbekérdezett, és amikor Poe
megemlítette George Reid sírhelyét, gyorsan felhívott
valakit, de különben hagyta Poe-t beszélni.
– Vallomást akarok tenni – közölte Poe, amikor
befejezte. – Tudom, hogy végül mendemondának fogják
titulálni, de tartozom vele Kyliannek, hogy a történet az
ő oldaláról is napvilágra kerüljön.
– Elég sok ember és szervezet van, Poe, akinek és
amelynek ez nagyon kellemetlen volna. És mivel
nincsenek tanúk, és nincs szinte semmilyen perdöntő
bizonyíték, valamint az összes kulcsfontosságú szereplő
meghalt, az ügyészség be is jelentette, hogy nem lesz
per. Nincs ki ellen vádat emelni.
– Hát Montague Price vallomása?
– Arról már nem lehet beszélni.
– Hogyhogy?
– Gyakorlatilag a vádalku reményében mondott el
dolgokat, és mivel Reid még az előtt rabolta el Price-t,
hogy vádat emelhettek volna ellene, a családjuk
ügyvédje azt mondta: ha nem semmisítenek meg Price-
ról minden felvételt és feljegyzést, akkor pert fognak
indítani. A cumbriai rendőrség ma délelőtt már át is
adta nekik a vallomás leiratát és a videót. Nekünk is jött
az utasítás, hogy semmisítsük meg a mi példányunkat.
 – És mi a helyzet Reid barátainak holttestével?
– Őket mind Reid számlájára írták. Az a jelenlegi
álláspont – ami ráadásul jól beleillik az egész mesébe –,
hogy még gyerekként ölte meg a barátait, és ezekkel a
mostani gyilkosságokkal csak fel akarta eleveníteni az
akkori élményeit.
– A kurva anyjukat! – suttogta Poe.
– Tényleg eltussolásszaga van – ismerte be Flynn. – Én
is kutakodtam egy kicsit, és jó néhányan azok közül, akik
annak idején Carmichael vendégei voltak, nos, ma
befolyásos emberek, hogy mást ne mondjak. No meg ha
Carmichael képes volt egy jótékonysági eseményhez
külön számlát nyitni, ugyan miért ne tette volna ezt meg
korábban is? Azt pedig, hogy bárki elkezdjen ebbe az
irányba keresgélni, senki nem szeretné.
– Pedig nem ártana – vélte Poe.
– Amíg te itt hevertél, az igazságügyi minisztérium
államtitkára nyilatkozott. Köszönetet mondott a
cumbriai rendőrségnek és különösen a megyei
rendőrfőnöknek, hogy ebben a „nehéz időszakban” ilyen
kemény és professzionális munkát végeztek.
Bejelentette, hogy a Tüzes Hóhér egy mentálisan beteg
rendőrtiszt volt, és biztosította az áldozatok családjait,
hogy imádkozik értük. Külön kiemelte Quentin
Carmichaelt, mondván, ez az ember csodálatos példája
volt annak az önzetlenségnek, ami naggyá tette ezt az
országot, blablabla.
 Poe hitetlenkedve meredt Flynnre. Nem hitt a
fülének.
– Gyakorlatilag semmit sem tehetünk. Még ha kész is
vagy rá, hogy vallomást tegyél, aminek nyoma marad, és
elismételd mindazt, amit Reid mondott neked, akkor
sem fog történni semmi. Meghagyták, hogy szóljak
neked: ha bármi olyat mondasz, ami a hivatalos
állásponttal ellenkezik, ki fognak rúgni. Nemcsak az
állásodat meg a nyugdíjadat fogod elveszíteni, hanem
rád fog szállni néhány igen befolyásos és kiváló
kapcsolati rendszerrel rendelkező család is. És
kiperelnek mindenedből.
Poe belátta, Flynn-nek igaza van. Széllel szemben
pisálni hülyeség, a bizonyítékok nélkül úgysem megy
semmire. Beismerő vallomások hiányában a Poe-nál lévő
dokumentumok értéktelenek. A történet fele ugyan
megvolt nála, de a kevesebbet érő fele.
– Mi tudjuk az igazságot, Poe – tette hozzá Flynn. –
Azért az is valami.
– Kylian nem ezt érdemli, Steph.
– Tudom, de nem tehetünk semmit.
Ha Poe nem bírna magával, elérhetné persze, hogy
interjút adjon egy bulvárlapnak, de tudta jól, hogy akik a
nyomozásuk tényeit elhallgatták, ugyanazok, mint akik a
médiát irányítják. Az interjú soha nem kerülne
nyomtatásba.
Lehet, hogy még meggondolja, de most úgy érezte,
nem akar többé a rendőrségnek dolgozni. Eljön tőlük, és
egy ideig önállóan fog kutakodni. Hátha talál valami
konkrét bizonyítékot valahol. Ennyivel tartozott a
barátjának. Szüksége volt egy kis időre ahhoz is, hogy
átgondolhassa, mit is kezdjen az anyjáról hallottakkal.
Először is beszélni akart az apjával, és őt felkutatni sem
kétperces feladat.
– Lassan ki kell mennem, hogy felhívjam Van Zylt, Poe,
de mielőtt mennék, van még valami, amit tudni
szeretnél?
– Van, Steph – felelte Poe. – Ami azóta nem hagy
nyugodni, hogy magamhoz tértem.
Flynn kérdőn félrebillentette a fejét.
– Hogy a faszban maradtam életben?
 HATVANHATODIK FEJEZET

Flynn-nek először telefonálnia kellett néhányat, Poe-nak

pedig cserélni kellett a kötéseit. Megegyeztek, hogy egy
óra múlva folytatják a beszélgetést.
Amikor Flynn visszajött, Poe így szólt hozzá:
– Akkora volt a hőség, hogy megolvadt az üveg és
megrepedeztek a kövek. – Megemelte a kezét: – Csak
attól, hogy megfogtam egy holttestet, harmadfokú égési
sérülésem lett.
– Erről tudunk – bólintott Flynn. – Én is láttam az
előzetes szakértői jelentést. Az egész ház át volt itatva
azzal az égésgyorsító szerrel. Mire a tűz kialudt,
nemigen maradt más, csak a falak.
– Szóval a tűz magától kialudt?
– A riasztás után fél órán belül ott voltak a tűzoltók, de
nem tudták megközelíteni a házat, mert…
– …ott voltak azok a sziklák az úton. – Szóval Reid
ezért húzta oda őket. – De ki hívta ki a tűzoltókat? És ha
fél órán át kellett ott hevernem az égő épületben, az egy
kicsit túl hosszú időnek tűnik…
– Mit gondolsz, ki hívta ki őket?
Poe elgondolkozott. Nem hitte, hogy Reid lett volna az.
Neki az volt a terve, hogy ott válik hamuvá, a saját
katlanában. Arról pedig, hogy Poe hová készült, nem
tudott senki.
Vagy mégis?
Eszébe jutott a fényszóró, ami a farm felé kanyargott
a ködben. Poe nem látta, ki vezette a járművet, mert
Reid azonnal felgyújtotta a házat, mihelyt az autót
meghallották. De valaki közeledett az épülethez.
Bradshaw-t leszámítva mindenki másnak azt kellett
gondolnia, hogy Poe, miután Montague Price
meggyilkolásának helyszínét elhagyta, visszament a
Shap Wellsbe. De Bradshaw nem találhatta ki sehonnan,
hogy Poe hová ment.
Vagy igen?
Poe vállat vont.
– Nem más hívta ki a tűzoltókat, mint aki téged is
kirángatott onnan a nyakadnál fogva: Tilly. A mi
ügyeletes hősünk!
– Na de… honnan tudta, hol keressen?
– A telefonodról.
A kis bitang! Amikor Poe-nak Ashley Barrettnél alá
kellett írnia, hogy átvette a mobilt, ő közölte, hogy a
nyomkövető be van benne kapcsolva. És miközben
Cumbriába autóztak, Poe megkérte Bradshaw-t, hogy
ezt a funkciót kapcsolja ki. Tilly azt mondta, hogy
kikapcsolta.
– Amikor megkérted Tillyt, hogy kapcsolja ki, még
nem nagyon ismert téged, ezért erről inkább hazudott.
Hála istennek, hogy nem tette meg! Mert amikor rájött,
hogy valami hülyeségre készülsz, követni tudott.
– De hogy jutott el a farmig? Hiszen nem tud vezetni!
– Azt hiszem, a te engedetlenséged őt is megfertőzte.
Felhívott, hogy neked hirtelen elszállt az agyad. Én erre
azt feleltem, hogy mindjárt megyek, ne mozduljon. Mire
ő: de ez sürgős. És az egyenruhásokkal elvitette magát a
szállodába, aztán a saját telefonját használva
megkereste a tiédet, úgy talált oda. Szerinte kábé fél
órával járt mögötted.
– Még mindig nem értem, hogy…
– A quad, Poe. A te quadoddal ment!
Jézus!
Poe-nak most aztán elállt a szava. Aztán csak annyit
nyögött ki:
– És ő jól van?
– Igen, jól. A tüdejének kellett némi idő, amíg
kitisztult, mert ő is belélegezte a füstöt, a kezén is
keletkeztek kisebb égési sérülések attól, hogy téged
kirángatott onnan, de őt már kiengedték a kórházból. Az
anyja eljött érte, hogy hazavigye, ő viszont nem volt
hajlandó vele menni.
– Nem, ez sehogy nem áll össze! A tető beomlott, és
tombolt a tűz, Steph. Akkorra senki nem jöhetett fel a
lépcsőn profi légzőkészülék és védőruha nélkül!
– Tilly nem hülye, Poe! Veled ellentétben ő nem ugrott
fejest a tűzbe minden átgondolás nélkül.
 – Hát akkor hogyan?
– Ráguglizott, hogy mi a teendő.
– Viccelsz?
– Volt benne annyi hidegvér, hogy egy percet
rászánjon a tájékozódásra. Talált egy oldalt a neten, ahol
azt tanácsolták: a testét takarja be valami vizes dologgal.
Ott vizes pokrócot ajánlottak, de az nem állt a
rendelkezésére, ezért improvizálnia kellett, és végül…
– Sarat használt! – kiáltott fel Poe.
Tilly sárral kente be magát! Szóval nem hallucinálta a
sárszörnyeteget – Bradshaw volt az. Poe érezte, hogy
könnyes lett a szeme, de nem akart Flynn előtt sírni.
Bradshaw jelent meg a szeme előtt, a lány, aki zavartan
fogadja ezt a számára új világot. Poe felidézte, ahogy ott
ült a Shap Wells szálloda alsó szintjén, és azok a részeg
barmok kekeckedtek vele. Akkor Bradshaw kifejezetten
bátornak mutatkozott. Poe simán el is zavarhatta volna
azokat a fazonokat, akik éppen azért viselkedtek úgy,
ahogy, mert Tilly keményen elutasította őket. Akkor
mutatkozott meg először, hogy Tilly esetlensége mögött
mégiscsak van valami más, valami különleges.
– Hogy tudnám ezt megköszönni neki?
Az ajtó felől zajt hallottak, és odapillantottak mind a
ketten. Bradshaw állt ott félszegen mosolyogva.
Odaintett Poe-nak. Neki is be volt kötve mindkét keze.
Most is a szerelőnadrágját viselte, ezúttal azonban nem
a szokásos filmes vagy szuperhősös pólóval, hanem
azzal, amit Poe vett neki Kendalban. Amikor meglátta,
hogy Poe a pólót nézi, mindkét hüvelykujjával felfelé
mutatott.
– Helló, Poe! Hogy van?
Poe-nak megeredt a könnye, és nemsokára már
kendőzetlenül sírt. Most jött ki belőle minden feszültség.
Nem is csak Bradshaw és a bátorsága hatotta meg
ennyire, hanem siratta Reidet is, meg a saját kudarcát,
hogy nem tudta az igazságot diadalra juttatni.
Flynn csendben felállt, és távozott.
Bradshaw odaült az ágy mellé a székre. Várta, hogy
Poe abbahagyja a sírást.
– Bocsánat – mondta Poe a szemét törölgetve.
– Semmi baj, Poe – felelte Bradshaw. – Stephanie
Flynn főfelügyelő elmesélte nekem, amit Kylian Reid
mondott magának. Nagyon szomorú történet, és én
nagyon sajnálom Reid őrmestert.
– Én is, Tilly.
Poe-nak most eszébe jutott valami. Valami, amit ő
mondott, amikor elzavarta a bárból azokat a részegeket.
– Tilly! Ugye nem azért szaladt be utánam az égő
házba, mert én egyszer azt mondtam, hogy legközelebb
maga ment majd meg engem?
Tilly azzal a vesébe látó pillantással nézett Poe-ra,
amit ő általában elég zavarónak érzett. Most azonban
állta Tilly tekintetét.
– Úgy gondolja, azért tettem, Poe?
 – Őszinte legyek, Tilly? Már nem is tudom, mit
gondoljak. A legjobb barátomról kiderült, hogy
sorozatgyilkos, úgyhogy jelenleg nem érzem magamat
nagyon okosnak.
– Pedig maga nagyon okos, Poe! Hiszen annyi
mindenre rájött!
– Közösen jöttünk rá, Tilly.
– Jó, akkor közösen rájöttünk. De nem, nem amiatt
követtem, amit a bárban mondott. Akkor épp zavarban
volt, amit pimaszsággal próbált palástolni. Szokott néha
így viselkedni.
– Igen?
– Igen, Poe.
– Akkor miért…?
– Hisz már mondtam korábban. Maga a barátom.
Erre nemigen volt mit válaszolni.
Flynn egy óra múlva benézett hozzájuk. Édesdeden
aludtak mindketten.
 HATVANHETEDIK FEJEZET

Poe kénytelen volt még néhány napot a Westmorland

Kórházban tölteni, mielőtt hazaengedték. Az orvosok
először attól is tartottak, hogy a torka maradandó
károsodást szenvedett, de amikor gyógyulni kezdett,
örömmel engedték el. A körzeti ápolónőt rendelték ki
hozzá, hogy naponta kötözze át a sebeit. Poe ehelyett
felajánlotta, bemegy inkább a járóbeteg-rendelésre. Úgy
gondolta: senkit nem lehet arra kötelezni, hogy naponta
három kilométert gyalogoljon a fennsíkon, kezében egy
kötszerrel megtömött táskával.
Az elkövetkező napokban rengetegen hívták fel
telefonon. Van Zyl igazgató köszönetet mondott neki, és
dacára mindannak, amit Poe művelt, felajánlotta, hogy
visszatérhet a régi felügyelői posztjára. De Poe ezt
elhárította:
– Flynnt kellene véglegesítenie, uram. Ő sokkal jobb
felügyelőnek, mint én valaha voltam. Ezt az ügyet is
azért tudtuk megoldani, mert ő képes volt elérni, hogy
fegyelmezetten tegyük a dolgunkat. Én csak a fákat
látom meg, de ő az egész erdőt.
Ebben Van Zyl egyetértett Poe-val. Poe sejtette is,
hogy csak azért ajánlotta fel neki a felügyelői állást,
mert tudta, hogy nem fogja elfogadni.
– Van még valami, amit el akar mondani, Poe
őrmester? – kérdezte végül az igazgató.
Poe tudta, hogy Reid vallomására céloz. Van Zyl tudni
akarta, Poe tervez-e valamit ezzel kapcsolatban.
– Nincs semmi, uram – felelte Poe.
Tulajdonképpen szerette volna elmondani az
igazgatónak, hogy a Peyton Williams-ügyben szó sem
volt hibázásról. Hogy szándékosan adta a család kezébe
a cenzúrázatlan jelentést, tudván, az mit eredményez
majd. Poe kész volt elfogadni, amivel ez a bejelentése
jár. Mert lehet, hogy megmentette Muriel Bristow
életét, de a döntése miatt egy ember mégis meghalt.
Már látta, hova vezet, ha valaki megpróbálja magában
tartani a sötét titkokat, és ő nem szerette volna úgy
végezni, mint Reid. Végül azonban nem mondott Van
Zylnek semmit. Ez a mostani beismerés elég önző dolog
volna. Újra kellene nyitni miatta a már lezárt ügyeket.
Jönnének sorra a fellebbezések. Megkérdőjeleznék a
szavahihetőségét és a becsületességét. És szabadon
járkálhatnának a gyilkosok.
Ezt a terhet Poe-nak egyedül kell hordoznia.
Felhívta Hanson helyettes igazgató is, mondván,
szeretne bocsánatot kérni, amiért úgy megnehezítette
Poe dolgát az elmúlt időszakban. Rövid, kínos,
semmitmondó beszélgetés után Hanson irányt váltott
afelé, amiért igazából telefonált. Sok közhely és
általánosság következett: hogy nem kell feltétlenül
mindent nagydobra verni, hogy kár volna karriereket
tönkretenni, és hogy nem kell piszkálni az alvó
oroszlánt. Végeredményben Hanson is arra volt
kíváncsi, hogy Poe-nak mik a szándékai.
Poe úgy tett, mint aki nem veszi a lapot, Hansonnak
pedig nem volt annyi vér a pucájában, hogy egyenesen
rákérdezzen. Végül Hanson ennyit bökött ki:
– Az az… állítólagos vallomás, Poe őrmester, csak egy
elmeháborodott téveszmés dühöngése volt, ugye tudja?
Semmi több.
Jelentkezett a carlisle-i püspök is Poe-nál, és Poe
rokonszenvvel fogadta ezt az embert, aki olyan sokat
segített nekik. Oldwater azt akarta megtudni, hogy
szeretett egyházát vajon mennyire fogja hátrányosan
érinteni ez az egész. Búcsúzóul Oldwater azt tanácsolta
Poe-nak, hogy kövesse a lelkiismerete szavát.

Poe két héten át csak pihent, és Edgarral hosszú sétákat

tett. Sérült hörgői lassan kitisztultak, és a hangja is
visszatért. A keze begyógyult. Néha telefonált neki
Flynn. Színleg azért, hogy rendszeresen tájékoztassa
Poe-t az újabb fejleményekről, de valójában azért, hogy
hallja a hangját, és hogy meggyőződjön róla, jól van-e.
Poe ezért nagyon hálás volt, de ezt nem volt képes
szavakba önteni.
 Bradshaw naponta húsz-harminc e-mailt írt neki. Poe-
nak mindegyik mosolyt csalt az arcára. Bradshaw
megírta, hogy kezd visszarázódni a rendes
kerékvágásba, de alig várja, hogy megint terepre
mehessen Poe-val. Vezetni tanul, és azt tervezi, hogy
mihelyt levizsgázik, meglátogatja Poe-t és Edgart. Most,
hogy Reid meghalt, Poe-nak Bradshaw lett a
legközelebbi barátja. A természetük szöges ellentéte
volt egymásnak – a lány derűs lénye és az ő kesernyés
habitusa –, de néha épp az ilyen barátságok a
legerősebbek. Bradshaw megkérdezte Poe-t, mikor
megy vissza dolgozni.
A férfi erre nem tudott választ adni. Azt sem tudta,
hogy visszamegy-e egyáltalán. Először megpróbál eleget
tenni Reid kívánságának. Aztán beszélnie kell az apjával.
Már írt neki egy e-mailt, amelyben megkérte, hogy
keresse meg, ha legközelebb az Egyesült Királyságban
jár. Eddig nem jött válasz, de ez nem volt gond: ha Poe
ilyen sokáig várt, tud még várni egy kicsit. De eljön majd
a leszámolás ideje: egy napon kettesben lesz egy
szobában azzal az emberrel, aki az anyját
megerőszakolta. Washingtonban nem sok olyan
diplomáciai fogadás lehetett, ahol egy csapat hippi is
jelen volt. Valaki csak emlékszik rá. Poe-nak soha nem
kellett túl sok ahhoz, hogy egy nyomozást elkezdjen, és
korábban nem is egy nemi erőszak ügyében ennél is
kevesebből indult ki.
 A Black Hollow Farmon talált bizonyítékokat
mostanra analizálták. A nagyobbik rabszállító celláiban
megtalálták Reid minden áldozatának DNS-ét. A cellák
zömében találtak vizeletet, hányást, vért és ürüléket. De
valami okból egyetlen cella gondosan fertőtlenítve volt.
Gamble elfogadta tényként, hogy a farm volt az a hely,
ahol az áldozatokat tartották végső útjuk előtt. George
Reid sírját is megtalálták az épülettől néhány száz
méterre, ott, ahol Reid mondta. És nem hazudott, a
halottkémi vizsgálat igazolta, hogy az apja jóval a
gyilkosságok kezdete előtt halott volt. A halálát stroke
okozta. A cumbriai rendőrök még keresték azt a
másikat, aki segített a gyilkosságokban, Reid titokzatos,
ismeretlen társát. Poe meglehetősen valószínűnek
tartotta, hogy nem fogják megtalálni, mert az ő
személyazonosságára vonatkozó adatok is
megsemmisültek a többi bizonyítékkal együtt, és másból
nem lehetett kiindulni. Tovább fogják keresni – mert
muszáj nekik –, de Flynn négyszemközt beismerte, hogy
nem fűznek hozzá sok reményt.
DNS-vizsgálatokkal azt is igazolták, hogy a kiégett
épület emeletén Swift és Reid holttestét találták meg.
Gamble most az egyszer azonos véleményen volt Poe-
val. A főfelügyelő, amilyen sokat mérgelődött Poe
módszerei miatt, olyan jól ismerte Reidet, és teljes
mértékben hitelt adott Poe beszámolójának a farmon
lezajlott eseményekről. Meg is tett minden lehetségest,
hogy kiderítse az igazságot. A Reid által kiásott három
fiú holttestén a megyei rendőrfelügyelő kérését
figyelmen kívül hagyva elrendelte a halottkémi
vizsgálatot. Sajnos azonban az eltelt évek és a tűz
Gamble ellen dolgoztak. A patológus nem talált semmit,
ami arra utalt volna, hogy a fiúk Reid bármelyik
áldozatával testi kapcsolatba kerültek. A halottkémi
szemlébe tehát ezt írták: ismeretlen tettes vagy tettesek
által elkövetett gyilkosság.
A fiúk ugyanabba a temetőbe kerültek, ahol Poe az
exhumálást vezette. A temetéseket nagy közérdeklődés
övezte, és a média is sokat foglalkozott velük.
S mivel az esetet már csaknem teljesen lezárták, Reid
áldozatainak holttestét – melyekért egyébként a
halottkém felelt – átadták a családjuknak. Poe is látta a
grandiózus temetéssorozatot a tévében. De nem volt
kedve mindet végignézni. Carmichael temetésére még a
belügyminiszter is elment. Mint mondták, ők ketten régi
ismerősök voltak. Egy jótékonysági eseményen
ismerkedtek meg…
Reid temetése egészen másként zajlott. Mivel Poe nem
volt családtag, kérése ellenére végül egy szociális
koporsóban temették el. Poe, Flynn és Bradshaw voltak
jelen, a cumbriai rendőrségtől pedig mindössze Gamble.
Poe furcsa módon semmiféle érzelmet nem mutatott.
A temetés után Gamble odalépett hozzá, és közölte
vele, hogy ő már nem tud többet tenni az ügy
érdekében. Hamarosan nyugdíjba készül, és örül, ha
megtarthatja az állását, ráadásul a gyerekei még nem
fejezték be az egyetemet. Poe megértette a
szempontjait. Azok a perverzek már épp elég ártatlan
életet tettek tönkre.
A média és a hivatalból megszólalók azt tették, amire
utasították őket: még sokkal feketébbre festették Reidet,
mint amilyen volt. Elferdítették a tényeket, és úgy írták
át a történteket, hogy Reid ezekkel a gyilkosságokkal a
gyerekkorában elkövetett gyilkosságait akarta újra
átélni. Poe-t nagyon bosszantotta, milyen meggyőző
történetet találtak ki. Aztán egyszer csak mindenki
elhallgatott. A bulvársajtónak nyilván többet is megért
volna egy rendőrtiszt, aki befolyásos embereket
kasztrált és égetett el. Világos, hogy a médiát utasították,
ne foglalkozzanak vele tovább.
A liberális sajtó ugyan kiszagolta, hogy nem teljesen
tiszta az ügy, de nem találtak bizonyítékot.
A Carmichael család egyenesen perrel fenyegette a
cumbriai rendőrséget és a Kiemelt Ügyek Osztályát. Van
Zyl fel is hívta Poe-t, hogy megnyugtassa:
– Csak a szájuk nagy, szóval ezt nem fogják meglépni.
Ők is tartanak az öltönyösöktől, akik a passzátszelet
fújják, nem csak mi. Duncan Carmichaelt lovaggá fogják
ütni a jótékonysági tevékenységéért, hogy befogják a
száját. Ezekben a körökben így szokás megvásárolni a
hallgatást.
 Poe-nak hányingere volt az egésztől. Rájött, hallani
sem akar erről többet. Volt egy különösen kiborító
telefonbeszélgetése Flynn-nel, amikor Steph elújságolta
neki, hogy Leonard Tapping, a cumbriai rendőrfőnök
esélyes a fővárosi rendőrkapitányság helyettes vezetői
posztjára. Poe ekkor döntötte el, hogy nem dolgozik
tovább ezen az ügyön. Nem volt már értelme. A
bizonyíték elégett. Vagy később megsemmisítették.
Mindegy, az eredmény ugyanaz.
Amikor elhatározta, hogy mindent leszed Herdwick
Croftban a falról, amit odatűztek, akkor fogta fel, hogy
vége. Eddig azért hagyta fent, hátha még eszébe jut
róluk valami. De hiába nézte olykor órákon át őket.
Keresett egy üres dobozt, és kezdte leszedegetni a
munkájuk eredményeit. Fényképeket, térképeket,
szakértői jelentéseket. Ott voltak Bradshaw elemzései és
különféle cetlik mindenkitől: minden, amire a nyomozás
során fényt derítettek.
Legutoljára az a képeslap került le a falról, amit Reid
küldött Poe-nak a Shap Wellsbe: az, aminek a hátulján a
fordított kérdőjel volt. Ez vezette el őket oda, hogy
Michael James mellkasán is ugyanezt a jelet fedezzék
fel.
Ez a képeslap indította be az egész nyomozásukat.
Poe a doboz tetejére hajította.
A képeslap megpördült a levegőben, és a képes felével
fölfelé landolt.
Poe odanézett.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

Poe halványan emlékezett a képre, de mivel a számukra

szükséges információ a hátulján volt, erre akkor
nemigen figyeltek. Nem volt fontos. Most azonban már
nem volt olyan biztos ebben.
Egy teli csésze kávét ábrázolt a képeslap. A barista
nyilván nagyon ráért, mert a tejhab tetejére mutatós
mintát készített.
Poe most jobban megnézte.
Egy galamb volt. A béke nemzetközi jele. A barista
alighanem kakaóport szórt a fehér habra, azzal formálta
meg középen a fehér madarat.
Poe-ban hirtelen megállt az ütő. Ezt a lapot Reid
küldte neki, és Reid nem csinált semmit véletlenül.
Mindenhol jeleket hagyott neki és megoldandó
rejtvényeket. Ez is egy újabb ilyen volna?
Poe tovább bámulta a fotót, hátha még több
információt is ki tud belőle facsarni. Ott volt a galamb,
amiről a békére asszociálunk. És egy csésze kávé. Úgy
kezdte mondogatni magában, mint egy mantrát.
Galamb.
Béke.
Kávé.
 Galamb.
Béke.
Ká…
Bassza meg!
De hiszen Reid hozott akkor neki egy zacskó kávét!
Poe a konyhába sietett. A vízforralója fölötti polcról
ledobált mindent, ami útban volt. Reid azzal adta át,
hogy ezt igya majd, ha elfogyott, amit akkor ittak. Poe
meg is találta. Barna zacskó, tele frissen őrölt kávéval.
Poe vadul keresni kezdett egy nagyobb lyukú szitát,
de szinte sejtette, hogy ilyet nem talál a házban, így
aztán megelégedett egy nagy serpenyővel. Feltépte a
zacskót, és beleborította. Fémes koppanás jelezte, hogy
jól sejtette: nem csak kávé volt a zacskóban. Kis
kotorászás után meg is találta.
Pontosabban: megtalálta mind a két tárgyat.
Az egyik egy pendrive volt, a másik egy fémkitűző.
Poe az asztalához ment, és bekapcsolta a laptopját.
Csatlakoztatta a pendrive-ot. A feljövő ablak különböző
mappákat mutatott. Úgy tűnt, hogy Reid minden
áldozatának külön mappája van. És volt egy névtelen
mappa is. Poe sorban megnyitotta a névvel rendelkező
mappákat. Mindegyik tartalmazott videókat,
hangfájlokat és beszkennelt dokumentumokat. Minden
ott volt, amivel Reid vádolta őket. Minden, amit kicsikart
belőlük. Az általa összegyűjtött összes bizonyíték, amit ő
már nem tudott nyilvánosságra hozni.
 Poe elmosolyodott. Reid nem bízott a rendőrségben.
És volt olyan agyas, hogy ne bízzon semmit a
szerencsére.
Naná, hogy dupla mentést csinált!
Poe most a fémkitűzőt nézte meg alaposan.
Zománcozott jelvény volt, váll-lapra való. Poe felismerte
a nyomozás során már látott cégjelzést: annak a
hajótársaságnak a jelét, amelyik az Ullswater tavon
sétahajójáratokat üzemeltetett, és azóta megszűnt. Ez a
cég biztosította a hajót a „Szerencsésnek érzed magad”
rendezvényhez.
A hajós cég jelzése fölött egy szó is állt:
Kapitány.
Poe nézte-nézte, aztán rájött.
A hajón utazó férfiak vezető beosztású emberek
voltak, Hilary Swift szociális munkás, a többi utas meg
gyerek.
De ki vezette a hajót?
A rendezvényen ugyan igyekeztek saját erőből
megoldani mindent, de a hajót valakinek irányítania
kellett a tavon, azt nem csinálhatták maguk. Hatan
voltak a licitálók, ott volt Carmichael és Swift meg a
négy fiú.
És a hajó kapitánya.
Neki látnia kellett mindent, mégsem szólt egy szót
sem. Akkor pedig Reid szemében ő is bűnös volt, akár a
többiek.
 Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott eszébe senkinek?
Reidnek bezzeg igen. Meg is szerezte a kapitány
jelvényét.
Hol lehet most ez az ember?
És ki ő?
Nem a hajós cég tulajdonosa, az biztos. Bradshaw
utánanézett: a tulaj évekkel ezelőtt meghalt,
természetes halállal.
Volt még egy mappa, amit nem nyitott meg: a név
nélküli.
Egy videót talált benne. Két férfi látszott rajta, az
egyik maszkot viselt. Poe úgy gondolta, Reid azért
rejtette el az arcát, ha netán a terveit mégis
keresztülhúznák valahogy. A másik férfit Poe nem
ismerte. A nyomozásban egyáltalán nem került elő.
Ötvenes-hatvanas ember volt, arca cserzett barna.
Egészséges, erős ember benyomását keltette, aki egész
nap a szabadban dolgozik.
Poe rányomott a lejátszásra. A videó majdnem
egyórás volt. Ez az ember vezette a hajót az Ullswater
tavon. A kamerának elmondta, hogy előzetesen nem
tudta, mi fog történni a „Szerencsésnek érzed magad”
sétahajózás közben, de az árverés alatt rájött, hogy mi
zajlik. A hallgatását tízezer fonttal vásárolták meg,
ráadásul meg is fenyegették, hogy rosszul fog járni, ha
egyes befolyásos emberek megharagszanak rá. Emiatt
azután egy szót sem mondott soha senkinek.
 Miután az ember mindent bevallott Reidnek, ők
ketten alkut kötöttek. A hajós segített Reidnek. Főleg
vezetnie kellett, de mindig a rabszállítóban maradt, és
csak akkor hagyta el a kocsit, amikor Reid kisebb
feladatokat adott neki. De semmi olyat, ami nagyon
illegális volna.
Poe úgy vélte, ez a pasas vihette Graham Russell
kocsiját Franciaországba, és hagyta ott. Meglehetősen
biztos volt benne, hogy ő volt az az ismeretlen, aki
elrabolta Hilary Swiftet és az unokáit. A férfin látszott,
hogy már nem fiatal, de az, hogy egész életét a vízen
töltötte, megacélozta az izmait, úgyhogy könnyűszerrel
elbánhatott a fél adag altató hatása alatt lévő Swifttel.
Az volt az alku, hogy ha minden feladatot rendben
elvégez, soha nem fog napvilágra kerülni a videóra vett
vallomása, vagyis hogy ő is szerepet játszott a fiúk
tragikus sorsában. Viszont ha nem engedelmeskedik
Reidnek, két dolog fog történni: neki is az lesz a sorsa,
mint a többieknek, és a neve besározódik. A hajós
gondolkodás nélkül beleegyezett a feltételekbe. Úgy
tűnt, nagyon fog igyekezni.
Poe ezek szerint megtalálta Reid segítőjét.
Ugyanakkor még valami bevillant az agyába. A
nagyobbik, tízcellás rabszállító egyik celláját gondosan
fertőtlenítve találták. Vajon oda zárta be ezt a férfit
Reid, amíg a segítője volt? Korábban oly sok
megválaszolatlan kérdésbe ütközött Poe, amikor
megpróbálta újra áttekinteni az ügyet, mintha egy olyan
könyvet olvasna, amiből itt is, ott is kitépték a lapokat.
Mostanra sokkal jobban értett mindent.
De miért volt az az egy cella fertőtlenítve?
Miért döntött Reid úgy, hogy Swifttel együtt ég el?
És miért nem akarta, hogy a barátai mellé temessék?
Ha Reid segítője netán mégsem volt annyira
készséges, az egészen más megvilágításba helyez
mindent.
Vajon végül tényleg beváltotta Reid, amit ígért?
Elengedte a pasast, miután az eleget tett az alku rá
vonatkozó részének, vagy megölte őt is?
Mit lehet tudni valójában arról, hogy mi történt aznap
este az árnyékokkal teli sziklán álló házban? A hivatalos
jelentés Poe vallomásából származott, hiszen ő volt a
szemtanú. De ő az eseményeket csak a maga
szemszögéből látta. Ami nem feltétlenül jelenti, hogy az
volt a teljes igazság.
Mert mi van akkor, ha az egész csak szemfényvesztés?
Amikor Reid az égő öngyújtót maga mögé dobta és
ellépett az ablaktól, Poe feltételezte, hogy elesett, és úgy
várta a halált. Csakhogy Reid akkor még helyet
cserélhetett valakivel. Nem volt rá sok ideje, de azért
meg lehetett csinálni.
És a Black Hollow Farmnak volt egy hátsó ablaka is.
Poe ezt akkor látta, amikor a tűztől beomlott a háztető.
Az effajta trükkök nyomai a cselekmények után még
sokáig megtalálhatók. Általában. Mivel azonban itt az
épülethez vezető út el volt zárva, a tűz nagyon sokáig
égett…
A rendőrség minden nyomozótól bekéri a DNS-
mintáját, hogy az felismerhető legyen, és ne vegyék
számításba, ha egy bűntény helyszínén dolgozva
otthagyják. De ha Reidnek volt egy segítője, akitől DNS-
mintát vehetett, a fene tudja, hogy valójában mit adott
le. Poe egy percig sem kételkedett benne, hogy Reid
simán meghamisíthatta a DNS-mintákat. Poe azt is
hallotta, hogy Gamble és csapata Reid lakásából is vettek
ilyen mintákat: hajat, fogkefét. Mind azonos volt a Reid
által a nyomozás kezdetén leadott DNS-mintával. Ami
megdönthetetlen bizonyítékul szolgált arra, hogy a
Black Hollow Farmon Kylian Reid őrmester holttestét
találták meg.
Igen, de miért volt az az egy cella a rabszállítóban
fertőtlenítve?
Elképzelhető, hogy Reid mindenkivel a bolondját
járatta?
Poe elgondolkodott a hajós emberen. Vajon Reid
tényleg hajlandó lett volna elengedni őt, hogy
visszatérjen addigi életéhez? Ez az ember tudta, hogy mi
történt, és lefizették, hogy ne beszéljen. Poe nem hihette
komolyan, hogy Reid egy ilyen fickót életben hagyott.
Aki benne volt, annak meg kellett halnia. Ez az ember
biztosan közreműködött Reid tervének végrehajtásában,
de lehet, hogy Reid végül a holttestét is odacsempészte,
hogy őt helyettesítse? És akkor Poe ennek a férfinak a
holttestét akarta élete kockáztatásával kirángatni az égő
házból, és nem Reidét? Ez persze nem volt több
elméletnél, amit Poe soha nem fog tudni bizonyítani.
Ezzel ugyanakkor valahogy mégiscsak bezárult Poe
számára a kör: visszajutott a galambhoz.
Vajon a barátjának sikerült végül megbékélnie?
Vajon odakinn van valahol a nagyvilágban?
Napfényben fürdik, és pincérlányoknak teszi a szépet?
És emeli poharát a barátaira?
És boldog?
Ezt muszáj Flynn-nel megosztania. Poe már nyúlt is a
mobiljáért. De az ujja tétovázott a Hívás ikon fölött.
Flynn-nek erről tudomást kell szereznie. Ő majd tudja,
mi a teendő.
Tényleg? Tudja-e majd bárki, mi a teendő?
Poe ledobta a telefont.
Hanson helyettes igazgatótól nemrég olyan tanácsot
kapott, amit ez egyszer hajlandó volt megfogadni: nem
kell piszkálni az alvó oroszlánt.
 HATVANKILENCEDIK FEJEZET

Poe egy kávézóban üldögélt az M5-ös autópálya mellett.

Tömegközlekedéssel utazott, először délre, aztán
elkötött egy kocsit egy parkolóból, ahol hosszabb távra
lehetett letenni az autókat. Ha szerencséje van,
hamarabb visszaviszi, mint hogy a tulaj észrevenné,
hogy a kocsi nincs ott. Teát iszogatott, kezében olcsó
tablet. Használtan vette egy készpénzes boltban. Nem
volt vele tisztában, hogy egy IP-címet milyen könnyen
lehet lenyomozni, és nem akart kockáztatni. Bradshaw-
tól ugyan megkérdezhette volna, hogyan tüntesse el a
nyomait a virtuális térben, de az nem tett volna jót a
barátságuknak. Nem akart senki mást belekeverni abba,
amire most készült, mert nem tudhatta, nem jár-e majd
valami kellemetlen következménnyel.
Már három órája ült itt, a képernyőt bámulva.
Poe a Reid által összegyűjtött bizonyítékokat egyetlen
fájlba tömörítette, amit el lehetett küldeni
csatolmányként. Mindent beletett, kivéve a Reid
segítőjéről szóló mappát.
Az esetre vonatkozó néhány fontos dokumentum sem
volt benne ebben a csatolmányban: a bankszámlákról
szóló információ és a Montague Price-szal készített videó
még hasznos lett volna (amiben Price vádalkuról akart
egyezkedni), de ezek nem voltak elérhetőek, amikor
Reid a bizonyítékokat összeszedte. Mégis, ez az anyag,
amit Poe most készült elküldeni, annak a kirakósnak a
másik fele volt, amiről Flynn beszélt, és ezúttal a jó fele.
Az e-mail címzettjei közt ott volt minden
lapszerkesztő, lapszerkesztő-helyettes, szabadúszó
riporter és blogger, akit Poe csak talált az Egyesült
Királyságban. Sőt a Londonban dolgozó külföldi
újságírók is. Összesen majdnem száz címzett.
Nem fogják tudni rábizonyítani Poe-ra, hogy ő küldte.
Mert hiszen ez kizárt. Ő eszméletlen állapotban hagyta
el a Black Hollow Farmot egy mentőautóban. A ruhái
egy része szétégett, a másik részét elvitték törvényszéki
vizsgálatra. A cumbriai rendőrség pontosan tudja, hogy
Poe semmit nem hozhatott el onnan. Mindenki azt fogja
feltételezni, hogy az ismeretlen bűnsegédtől jött az e-
mail. Hivatalosan egyedül ő maradt életben az eset
szereplői közül. A cumbriai rendőrök még mindig
nyomoztak utána, de Poe tudta, csak a saját farkukat
kergetik. És ő nem világosíthatja fel őket, mert be kell
tartania, amit Reidnek ígért.
Ha rányom a Küldés ikonra, öt percen belül majdnem
száz ember látni fogja ezeket a bizonyítékokat, és
holnapra ez a szám több ezerre emelkedik.
És akkor vizsgálat indul. Muszáj lesz, mert a
közvélemény követelni fogja. És Poe nyugodtan
hátradőlhet, mert mindazt, ami a közös nyomozás során
kiderült – Carmichael és Swift sétahajókázása, a
Breitling óra, a titkos bankszámlák és Reid szóbeli
vallomása –, mindazt Poe-nak törvényi kötelessége lesz
átadni a vizsgálathoz. A cumbriai rendőrségnél pedig
biztosan akad valaki, aki kiszivárogtatja a Montague
Price-szal folytatott beszélgetést. Túl sokan látták,
nemigen maradhatott titokban. Poe-t tanúként fogják
beidézni. Eskü alatt kell majd vallania.
Erre már fel fognak figyelni az emberek.
Poe beváltja a barátjának tett ígéretét.
Ha elküldi az e-mailt.
Az ujja mégis tétovázott. Az volt a gond, hogy nem
tudhatta, mi minden fog történni utána. A fejében a
Bradshaw által emlegetett pillangó járt. Hogy biztosan
lesznek olyan következmények, amelyeket nem láthat
előre. A tévében két kormánytag is azt nyilatkozta, hogy
Reid őrültsége nem vezethető vissza semmiféle
korábban történt bűncselekményre. Ezt az ügyet még
egyszer nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A
közfelháborodás akár megmozdulásokat is
eredményezhet. A demokrácia csak akkor működik, ha
hagyják működni.
Nagy vakmerőség szétküldeni ezt az e-mailt.
De… Poe Reidre gondolt, és arra, hogy a barátja
megbízott benne. Flynnre és Bradshaw-ra gondolt, az
általuk beletett sok munkára, hogy kiderítsék, mi történt
huszonhat évvel ezelőtt. Meg arra a sok emberre is
gondolt, akik mind részt vettek abban, hogy elhazudják
és elkendőzzék, ami valójában történt. A gátlástalan,
simlis politikusokra gondolt, akik egymással versengve
pocskondiázták a barátját. Ha nem küldi el az e-mailt,
újra ezek nyernek. Edmund Burke mondása szerint: „A
gonosz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a
tisztességes emberek ne tegyenek semmit.”
Ráadásul az a Duncan Carmichael „ócska, pitiáner
kekeckedőnek” nevezte Poe-t. És Poe nem az az ember,
aki egy ilyen sértést szó nélkül lenyel.
– Tessék, Kylian – súgta maga elé.
Poe megnyomta a Küldés ikont, majd hátradőlt.
Jöjjön, aminek jönnie kell.