EMILY BRIGHTWELL

MRS. JEFFRIES
FŐZNI KEZD
 A mű eredeti címe:
Mrs. Jeffries Plays the Cook

Copyright © Cheryl Arguile 1994

Fordította: Rudas Tamás, 2018

Magyar kiadás © 2018 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – sem

elektronikus, sem mechanikus úton vagy fénymásolatban –
nem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Borítóterv: David Wardle
Illusztráció: tryck
Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-85-7 (epub)

ISBN 978-615-5733-86-4 (mobi)
 A fontosabb szereplők:

Mrs. Jeffries:
Witherspoon felügyelő házvezetőnője
Gerald Witherspoon:
felügyelő a Scotland Yardnál
Mrs. Goodge:
Witherspoon felügyelő szakácsnője
Betsy:
Witherspoon felügyelő szobalánya
Smythe:
Witherspoon felügyelő kocsisa
Wiggins:
Witherspoon felügyelő inasa
Lady Cannonberry:
Witherspoon felügyelő szomszédasszonya
Minerva Kenny:
Lady Cannonberry barátnője
Luty Belle Crookshank:
amerikai hölgy, a Witherspoon-ház személyzetének
jóbarátja
Hatchet:
Luty Belle Crookshank lakája
Mr. William Barrett:
gazdag befektető
Reginald Hadley:
Mr. Barrett lakája
Mr. Adrian Spears:
Mr. Barrett szomszédja
Mr. Owen Washburn:
Mr. Barrett üzleti partnere
Mrs. Eliza Washburn:
Owen Washburn húga, William Barrett
exmenyasszonya
Mr. Thornton Astley:
Mr. Barrett egykori üzlettársa
Mrs. Maud Astley:
Thornton Astley felesége
Neville Sharpe:
Mr. Astley személyi titkára
Hálával és szeretettel
Beryl és Gladys Lanhamnek,
két embernek, akik valóban
jobb hellyé teszik a világot.
 Első fejezet

– Mielőtt bármit is mondanék – szólt Lady Cannonberry komoly

hanghordozással –, egy kéréssel fordulnék önökhöz. Mindent,
amit elmesélek, a lehető legnagyobb titoktartással kell hogy
kezeljék. Egy szót sem szólhatnak róla senkinek, különösen a
felügyelőnek.
A konyhaasztalnál ülők mind meredten bámultak rá. Az
Upper Edmonton Gardensben található házban, Gerald
Witherspoon felügyelő otthonában élő és dolgozó személyzet
hozzá volt szokva a különös vendégekhez. Ez azonban még az ő
különösen szabados mércéjükkel mérve is meghökkentő volt.
Szomszédjuk, Lady Cannonberry néhány perccel korábban
bukkant fel a küszöbön, mikor a személyzet és közeli barátaik,
Luty Belle Crookshank és a lakája, Hatchet éppen a felügyelő
egyik bonyolult gyilkossági ügyének lezárását ünnepelték.
Betsy, a bájos, szőke hajú szolgálólány kérdőn tekintett a
házvezetőnőre, Mrs. Jeffriesre. A szakácsnő, Mrs. Goodge szeme
kidülledt szemüvegének lencséje mögött. Smythe, a kocsis
felvonta egyik sötét szemöldökét. Luty Belle Crookshank, a
hatlövetű pisztolyokért rajongó és egy borbély borotváját
megszégyenítő élességű elmével megáldott amerikai hölgy le
volt nyűgözve. Hatchet, mint mindig, most is közömbös maradt.
Ellenben Wiggins, az inas olyan nagyra tátotta a száját, hogy ha
november helyett július lett volna, fennállt volna a veszélye,
hogy belerepülnek a legyek.
 – Lady Cannonberry… – szólt vonakodva Mrs. Jeffries.
– Kérem, szólítsanak Ruthnak – mondta a vendég sietve,
megvillantva elbűvölő mosolyát, amely évekkel fiatalította meg
középkorú arcát. – Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy a
formaságokkal bajlódjunk.
Mrs. Goodge felsóhajtott. Egy előkelő úr özvegyét a
keresztnevén szólítani annyira illetlennek és
elképzelhetetlennek tűnt számára, mint kilógó alsószoknyával
vásárolni a főutcán.
Lady Cannonberry azonban, úgy tűnt, nem vette észre a
szakácsnő reakcióját.
– Nem tartom helyesnek, hogy azért, mert valaki szolgáló,
ragaszkodnia kelljen ezekhez a nevetséges titulusokhoz –
folytatta derűsen. – Mindig is túl merevnek tartottam a Lady
Cannonberry megszólítást. A Ruth sokkal kedvesebbnek
hangzik. Barátságosabb is. Márpedig én barátként jöttem
önökhöz, nem Ladyként, ezért úgy gondolom, mellőzük ezt a
címet.
– Természetesen, öhmm, Ruth. Úgy szólítjuk, ahogy ön óhajtja.
– Mrs. Jeffries nem igazán tudta, mit mondjon. Egyrészről
természetesen segíteni akart az asszonynak. Másrészről viszont
nem szerette volna, ha a szükségesnél többen tudják meg a ház
személyzetének titkát. A tény, hogy Ruth egyenesen hozzájuk
jött, azt sugallta, tisztában van vele, hogy többek ők a Scotland
Yard egyik felügyelőjének szolgálóinál. – De nem tudom, mit
tehetnénk önért.
– Csak hallgassanak meg! – kiáltott fel Ruth. – Segíthetnének
egy rászorulón.
 Mrs. Jeffries kissé összevonta a szemöldökét. A lelkiismerete
összecsapott benne az óvatosság szükségével. Végül a
lelkiismeret kerekedett felül.
– Természetesen meghallgatjuk, amit mondani kíván. Ami azt
illeti, nagyon megtisztelő, hogy éppen hozzánk fordult. De
őszintén nem értem, miért gondolja, hogy…
– Megígérem, hogy semmit sem mondok Geraldnak – vágott
közbe Ruth, megrázva fejét. Egy magányos szőke tincs hullott ki
a kalapja alól, és a füle köré csavarodott. – Tudom, hogy
segítettek neki megoldani az ügyeit.
Smythe, aki éppen akkor kortyolt egyet a teájából,
felköhögött.
Betsy elejtette a kezében tartott kanalat.
Mrs. Goodge szeme ismét elkerekedett, Luty Belle Crookshank
pedig felkuncogott.
Hatchet, mint mindig, nyugodt maradt.
– Honnan a pokolból támadt ez a gondolata? – motyogta maga
elé alig hallhatóan Mrs. Jeffries.
De a titok kitudódott, és ezt ő is tudta.
A reakcióikból még egy féleszű is kitalálta volna, hogy Ruth
fején találta a szöget. Valóban, segítettek a felügyelőnek
megoldani az ügyeket. És valóban, ő erről nem tudott. És nem is
volt szabad megtudnia.
– Ne tépje már a száját feleslegesen, Hepzibah! – kacarászott
Luty a térdét csapkodva. – Ruth ugyanúgy jött rá a dologra, mint
én: figyelt és hallgatózott. – Luty vigyorogva fordult a vendég
felé. – Kitaláltam, miben mesterkednek, mikor a szomszédomat
megmérgezte valaki.
 – Valóban? Melyik eset volt az?
– Azt a Slocum nevű szélhámost gyilkolták meg pár éve.
Kiszúrtam Hepzibah-t és a többieket, amikor a környéken
szaglásztak, és kérdezgettek mindenkit. Én mondom, ügyesen
csinálták! De én csak rájöttem. Magának hogy sikerült?
– Már egy ideje gyanítottam. A viselkedésük, a
kupaktanácsaik fölöttébb különösek – felelte Ruth bocsánatkérő
mosollyal.
Mrs. Jeffries magában sóhajtott, és azt kívánta, bár
óvatosabban járt volna el az ügyeikkel kapcsolatos
kérdezősködést illetően. Talán nem kellett volna ilyen sok
embert bevonni a személyzetből. De mindenkinek hasznát
vette, sikeresen megoldották az eddigi eseteket, és egyedül ez
számított. Most azonban ki kellett találni valamit erre a
helyzetre.
– Milyen leleményes! – mormogta Mrs. Jeffries.
Ruth kissé elpirult.
– Sajnálom. Általában nem vagyok ilyen vakmerő, de van egy
barátom, aki komoly bajba került. Nem tudtam, ki máshoz
fordulhatnék. Mindazonáltal megígérem, hogy pecsét lesz az
ajkamon. Egy szót sem szólok az önök tevékenységéről.
Mrs. Jeffries habozott a válasszal. Nem tudta, mitévő legyen,
és hogy vajon megbízhatnak-e a szomszédjukban.
Lutynak láthatóan nem voltak ilyen fenntartásai.
– Ha megígéri, hogy nem árulkodik a felügyelőnek – mondta
lassan –, akkor szerintem bízhatunk benne.
– Nos, hölgyem – szólalt meg Hatchet kissé nagyképűen –, azt
hiszem, aligha az ön tiszte ezt mindenki nevében eldönteni.
 – Semmi baj, Hatchet – szólt a házvezetőnő Lady
Cannonberryre mosolyogva. Bízott Luty ítélőképességében. –
Lutynak igaza van. Biztos vagyok benne, hogy hihetünk Lady
Cannonberrynek, és ő megtartja, amit ígért.
– Valóban így van – helyeselt gyorsan Ruth. – Soha életemben
nem éltem vissza senki bizalmával.
Wiggins megköszörülte a torkát.
– Egy kicsit télleg segítünk a felügyelőnek – jegyezte meg,
komoly kifejezéssel ártatlan, kisfiús arcán. – De a legtöbb dó’got
maga intézi. Okos embör ez a mi felügyelőnk.
– Mi mindig csak egy kicsit körbeszaglászunk – szólt közbe
Betsy. – A többit a felügyelő úr egyedül csinálja.
Mrs. Jeffriest mélyen megérintette, hogy a személyzet tagjai
mennyire igyekeztek öregbíteni a felügyelő hírnevét.
Mindannyian rendkívül hűségesek voltak. Persze
mindegyiküknek jó oka van rá, hogy elkötelezetten szolgálja
Gerald Witherspoont, gondolta.
Betsy, a huszadik életévében járó, pirospozsgás arcú, tiszta,
kék szemű, egészséges fiatal nő kiéhezett utcagyerek volt,
amikor a ház ura befogadta, és munkát adott neki. Smythe és
Wiggins korábban mindketten a felügyelő azóta elhunyt
nagynénjénél, Euphemiánál dolgoztak. Halála után
Witherspoon továbbra is alkalmazta őket, bár csak nagy ritkán
vette igénybe a hintót, és annyi szüksége volt egy képzetlen
inasra, mint egy lyukra a fejébe. De akkoriban nem volt könnyű
munkát találni. Így a felügyelő, miután megörökölte az őt illető
szerény vagyont és a gyönyörű, nagy házat, úgy döntött, inkább
továbbra is alkalmazza a két férfit, ahelyett hogy az utcára
tenné őket. Mrs. Goodge-nak, aki a kora miatt veszítette el
korábbi állását, szintén otthonra volt szüksége. Gerald
Witherspoon meg is adta neki.
Természetesen Mrs. Jeffries is hűséges volt a felügyelőhöz.
Őszinte csodálattal tekintett munkaadójára. Witherspoon az
általa ismert valódi úriemberek egyike volt. Emellett
alkalmazottjaként Mrs. Jeffriesnek lehetősége nyílt rá, hogy
kamatoztassa nyomozói képességeit. Összességében véve ez volt
a legkedvezőbb helyzet mindannyiuk számára. Mrs. Jeffriest
azonban nyugtalanította, hogy az utóbbi időben mennyien
jöttek rá a személyzet titkára. Ezek után sokkal óvatosabbnak
kell lenniük. Fontolgatta, hogy miután Lady Cannonberry
megosztotta velük, mi bántja, összehív egy megbeszélést a
probléma orvoslására.
– Betsynek teljesen igaza van – jelentette ki nyugodt
mosollyal. – Witherspoon felügyelő rendkívül jó nyomozó.
Egyenesen kiváló.
– Természetesen – értett egyet Ruth.
Mrs. Jeffries úgy gondolta, jobb lenne pontosan
meghatározni, hogyan jött rá Lady Cannonberry a titkukra.
Egyetlen kihallgatott beszélgetés semmiképp sem lehetett
elegendő bizonyíték.
– Tudom, hogy aznap hallott minket dr. Bosworthszal –
kezdte. – De ez minden? Úgy értem, látott, tapasztalt bármi
mást, ami nyomra vezette?
– Ó, egyértelmű volt azóta, hogy meggyilkolták azt az undok
nőszemélyt az irodalmi egyletemből – felelte Ruth őszintén. –
Talán emlékszik, hogy én is érintett voltam az ügyben.
Természetesen csak tanúként. De nem tudtam nem észrevenni,
hogy éppen ön, Mrs. Jeffries, mennyit kérdezősködik. Hiszen
mindennap, amikor sétálni vittem Bodaceiát, ön ott volt.
Mrs. Jeffries azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.
Éppen ő leplezte le magukat! Jó ég, hogy lehetett ilyen
felelőtlen!
– Mindig annyira csodáltam önöket! Mindannyiukat –
folytatta Ruth. – Olyan lebilincselően érdekes, amit csinálnak.
Sokkal izgalmasabb, mint az unalmas, divatjamúlt teadélutánok
vagy a vásárlás a Regent Streeten. Annyira vágytam rá, hogy
részt vehessek egy nyomozásban!
– És csak ennyiből rájött? – kérdezte Wiggins.
– Nos – felelte Ruth elgondolkozva –, azt is észrevettem, hogy
sokat téblábolnak fel-alá a környéken. Soha nincsenek itthon, és
nem csinálják azt, amit egy személyzet általában szokott. Az
igazat megvallva többet futkosnak, mint bármelyik személyzet,
amelyet valaha láttam. De csak akkor, amikor a felügyelő
valamilyen ügyön dolgozik. Máskülönben olyanok, mint
bármelyik másik cselédség. De amint rájöttem, hogy segítenek a
felügyelőnek, felötlött bennem, hogy talán a barátnőm bajára is
találnának megoldást.
– Arra, amelyiket valamiért nem akarja, hogy megosszunk a
rendőrséggel? – emlékeztette halkan Smythe.
A kocsis nagy termetű, tagbaszakadt férfi volt kemény
arcvonásokkal, fekete hajjal, vastag szemöldökkel és a
földkerekség legkedvesebb barna szempárjával.
– Úgy van – bólintott Ruth. – Meg kell ígérniük, hogy ez a
dolog nem jut ki a szoba falain kívülre.
 Az asztalnál ülők mind a házvezetőnőre pillantottak. Mrs.
Jeffries zavarban volt. Nem kívánta elutasítani Lady
Cannonberry kérését. Ugyanakkor ha az asszony valami komoly
bűntényről számolna be, aligha hallgathatják el, amit
megtudnak.
– Meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozott bennünket.
– Ne aggódjon, nem tettem semmi törvénybe ütközőt –
jegyezte meg Ruth komoly hangon. – Amint mondtam, a
barátnőmnek lenne szüksége segítségre. Amit ő tett… Nos,
helytelen, de szintén nem törvénybe ütköző. Vagyis hát nem
annyira törvénybe ütköző. Tudják, szegény Minerva nem tehet
róla. Emellett később mindent visszatesz a helyére, tehát nem is
lehet lopással vádolni. De tényleg ne szóljanak a felügyelőnek.
Végtére is ő rendőr. Nem hiszem, hogy úgy ítélné meg Minerva
helyzetét, ahogy én.
– Rendben van – válaszolta óvatosan Mrs. Jeffries –, nem
beszélünk Witherspoon felügyelőnek. – Azt azonban nem tudta
megígérni, hogy amennyiben a Ruth által közöltek túlságosan
durvának bizonyulnak, nem értesíti Barnes közrendőrt, a
felügyelő jobbkezét. – Kérem, mondja el, mi bántja.
Amennyiben tudunk, feltétlenül segítünk önnek.
Ruth mélyet sóhajtott.
– Van egy nagyon kedves barátnőm, Minerva Kenny. Nagyon
szép asszony. Egy korombeli vénkisasszony. Odaát lakik a
Markham Place-en. Kedves teremtés. De nem túl… életrevaló,
ha értik, mire gondolok.
– Magának való, ugye? – kérdezte Mrs. Goodge.
– Egyáltalán nem. Minerva nagyon is társasági ember.
Elemében van mások közelségében – magyarázta Ruth. – „A
nem életrevaló” alatt azt értem, hogy sokszor nincs tisztában
vele, néha milyen kegyetlen és kemény tud lenni ez a világ.
– Akkor inkább ártatlan? – kérdezte Smythe.
– Pontosan erről van szó – bólintott Ruth. – Ártatlan.
– Ha tényleg annyira ártatlan, hogy került bajba? –
érdeklődött tovább a kocsis.
– Sajnos… – Ruth szünetet tartott, és megköszörülte a torkát –
Minervának van egy meglehetősen sajátos betegsége. De ez
tényleg nem az ő hibája. Egyszerűen nem tudja megállni.
– Mit? – sürgette Mrs. Goodge.
A szakácsnő nem a türelméről volt híres.
– A lopást – felelte Ruth. – De igazából ez nem is valódi lopás.
Később mindent visszavisz.
– Tehát enyveskezű? – kérdezte Wiggins.
– Nem. Általában csak meglát dolgokat, legtöbbször
csecsebecséket vagy csillogó tárgyakat mások otthonaiban –
magyarázta sietve Ruth –, és nem bír magával. Zsebre teszi őket,
egy-két napra hazaviszi, hogy… nos, játsszon velük, majd
valahogy mindig visszajuttatja őket. Az emberek a legtöbbször
észre sem veszik, ha valami eltűnik. Astley-ék biztosan nem
jöttek rá, amikor elveszett a festett kék madaruk. Istenem, annyi
kacat van felhalmozva a társalgójukban, valószínűleg az sem
tűnne fel nekik, ha a felének lába kelne.
– Akkor most mi volt a gond? – kérdezte Smythe előrehajolva.
– Valaki meglátta, amikor elemelte a madarat?
– Ó, nem! Az a rettenetes ember nem akkor csípte el, amikor
elvitte. Akkor kapta rajta, amikor megpróbálta visszatenni.
– Matilda! – szólította meg Adrian Spears a szobalányt. – Nem
látta valahol Kinget? – A középkorú férfi kissé összeráncolta a
homlokát, amint lehajolt, és belesett a kerevet mögé. King
olykor befészkelte magát oda, ha egy jó kiadós alvásra vágyott.
Most viszont nem látszott a fekete-fehér szőrgombolyag. – Ebéd
óta nem lelem.
– Nem láttam, uram – válaszolt a szobalány.
A nagy diófa asztal melletti szőnyegre pillantott. A kutya
általában Mr. Spears mellett feküdt, ha a férfi a
dolgozószobában tevékenykedett. Kövér testét összetekerve
horkolt a kandalló előtt. Most azonban a szőnyeg üres volt.
Matilda letette az ezüst teatálcát a kerevet mellett álló
asztalra. A tálcán egy kancsónyi tea, tej, cukor, egy csésze, egy
kanál és egy tányér hevert, négy darab süteménnyel. Kettő Mr.
Spearsnek, kettő Kingnek. A King Charles spániel imádta az
uzsonnát.
– Ez furcsa, uram. Egész délután nem láttam.
– Talán valaki a személyzetből kiengedte a kertbe, hogy egy
kis friss levegőt szívjon – vetette föl Spears. – Legjobb lesz, ha
megnézem. Nem akarom, hogy az a szörnyű ember megint
bántsa a kutyámat.
– Biztosan nem engedte ki senki. Kiváltképp azután, ami
tegnap történt. Pembroke azt mondta, hogy csak akkor mehet ki
King, ha valaki elkíséri. Az egyik inas kivitte ebédkor, de utána
láttam, hogy visszahozta.
– Volt valaki, aki kiment vagy bejött a házba? – kérdezte
Spears. – Lehet, hogy King kiszökött?
Matilda nyelt egyet. Nem akarta elárulni munkaadójának,
hogy Janie, a mindenes nyitva hagyta a hátsó ajtót. Janie a
barátnője volt, és Matilda tudta, ha Kingnek valami baja esett,
Spears habozás nélkül kirúgja a lányt.
– Nem, uram – hazudta a szobalány. Talán valaki más majd
elárulja, de ő egy szót sem fog kinyögni. Mr. Spears jó
munkaadó volt. Isten lássa a lelkét, volt már dolga sokkal
rosszabbakkal is, de a férfi egyszerűen bolondult a kutyájáért. –
Nem hiszem, uram. Mind nagyon óvatosak vagyunk azután,
ami tegnap történt. Biztosan bezártunk minden ajtót.
Spears ajka lebiggyedt az undortól.
– Remélem is. Ilyen szomszédok mellett, mint Barrett,
biztosnak kell lennünk, hogy minden ajtó be van zárva. Utálatos
teremtmény! Most mondja meg, kövekkel hajigálni egy ártatlan
állatot?!
– Nem túl kedves ember, uram – felelte Matilda, miközben a
dolgozószoba kijárata felé kezdett somfordálni.
Figyelmeztetni akarta Janie-t, hogy siessen, és próbálja
megtalálni azt a rühes kutyát.
– Barrett egy brutális, érzéketlen barom – jelentette ki Spears
keményen. Aggódott a kedvencéért. – Mindenesetre nem
hagyom, hogy zaklassa a kutyámat. Nem hagyom, hogy bárkit
megfélemlítsen ennél a háznál, beleértve Kinget is. Ugyanannyi
jogunk van használni ezt a kertet, mint neki, és ha még egyszer
kővel dobálja Kinget, velem gyűlik meg a baja!
King nem bukkant fel gazdája újabb hívására sem.
Spears dühében összehívta a cselédséget, és együtt kezdték
átfésülni a közös kertet.
Spears Barrett házának irányába kémlelt, szemével
hunyorogva, hogy jobban lásson a gyengülő fényben. Egy
pillanatra azt hitte, hogy hangokat hallott az átjáró felől.
– King! – szólítgatta a kutyát. – King, merre vagy, kicsim?
Az egyik inas hirtelen felkiáltott:
– Uram, jöjjön ide!
Spears sarkon fordult, és meglátta az inast a Barrett háza
mögötti parcellát borító vastag növényzetben.
– Mi az? – kiáltotta. – King az? Megsérült?
Az inas felé rohant, ágak elől elhajolva és magas bokrokon
áttörve. Az inas sápadt arcát látva megállt, és lenézett. A fekete-
fehér test láttán összeszorult a szíve. King összegörnyedve
feküdt, egyik mancsa az orrán nyugodott. Mindent vér borított.
– Istenem! – sóhajtott fel Spears.
Térdre ereszkedve gyengéden fölemelte a kutya fejét. De a
nagy, barna szemek örökre lezárultak. A bánat és harag
könnyei szöktek Spears szemébe. King halott volt. Betörték a
fejét.
– Nézze! – azzal az inas egy néhány méterrel arrébb levő
pontra mutatott, ahol egy véráztatta kalapács hevert a
levélkupac tetején.
A cselédség többi tagja is odagyűlt. Matilda figyelmeztetően
pillantott Janie-re, aki az ajkát harapdálta és a kezét tördelte. Jó
ég, ha Spears rájön, hogy Janie hagyta nyitva az ajtót, és hogy ő,
Matilda falazott neki, mindkettejük szűrét kiteszi.
Spears feltápászkodott, a Barrett-ház felé fordult, és dühében
ordítani kezdett a nyitott hátsó ajtó felé:
– Barrett, maga rohadék! Jöjjön ki, és nézzen szembe velem
férfihoz méltón!
 – Uram… – szólt Pembroke, Spears lakája, habozva.
Adrian Spears azonban szóra se méltatta.
– Maga szörnyeteg! – üvöltötte megint. – Követelem, hogy
jöjjön ki, és nézzen szembe velem!
A Barrett-ház személyzete ekkorra már kezdett összeseregleni
az ablaknál és a nyitott hátsó ajtónál. Spears továbbra is
magából kikelve ordított. Még az emeleten dolgozó szobafestők
és az ácsok is kitódultak a kert felé néző teraszra.
– Mi folyik itt? – tudakolta William Barrett. Félretolt útjából
egy cselédet. – Mit művelnek maguk itt, emberek? Az a parcella,
amin állnak, magántulajdon! Takarodjanak innen, most
azonnal! Tönkreteszik a növényeimet!
– A pokolba a nyamvadt növényeivel! – kiabálta Spears dühtől
remegő hangon, miközben a bokor felé mutatott, amelynél
halott kedvence feküdt. – Maga megölte a kutyámat!
– Először is, hálás lennék, ha nem beszélne velem ilyen
hangon – közölte Barrett. – Másodszor: fogalmam sincs, miről
beszél. Vigye innen a háznépét!
– Nem hagyom, hogy ezt megússza! Megölte a kutyámat!
– Semmi közöm sincs a tetves kutyájához! – szólt megvetően
Barrett. – Mindenesetre tartsa távol azt az állatot a kertemtől!
Spears haragos üvöltéssel nekiugrott szomszédja torkának.

A kert másik végénél, a megrökönyödött Mr. Spearstől távol,

Mr. Thornton Astley fel-alá járkált dolgozószobájában. Arrébb
rúgott egy zsámolyt az útjából, majd vészjóslóan az ajtó melletti
kicsiny íróasztalnál ülő fiatalemberre pillantott.
– Mi az ördögért kellene ejtenem a vádat az ellen a nyomorult
ellen? – csattant fel. – Hiszen meglopott!
– Viszont ezt nehéz lesz bizonyítani – mondta Neville Sharpe,
Astley személyi titkára. – Barrett nagyon jól elvarrta a szálakat.
Nincs bizonyítéka ellene.
– Mennyi bizonyítékra lehet még szükségem? – kiáltotta
Astley. Felkapott egy köteg papírt az íróasztalról, és
meglobogtatta őket a levegőben. – Ezek semmit sem
bizonyítanak! Annak alapján, amit tudunk, maga Barrett is
hamisíthatta őket!
– De lehetnek hitelesek is – mutatott rá Sharpe. – És ezek
alapján a túlfizetések egyszerű elírások miatt történtek, így a
túlfizetett számlák egy véletlen hibából erednek. Elliot szerint a
felelős hivatalnokot kirúgták.
– Biztos vagyok benne, hogy Barrett vette rá, hogy ezt
mondja! – kiáltotta Astley. – Tudom, hogy az az ember egy
tolvaj! Megkérdeztem néhány ismerőst Mr. William Barrett-tel
kapcsolatban. Nem ez az első eset, hogy ilyesmit csinált.
Belegondolni is borzasztó, hogy voltam olyan ostoba, és üzletet
kötöttem vele! Vak voltam, hogy nem láttam, miféle ember is
valójában.
Sharpe az órájára pillantott.
– Sajnálom, Mr. Astley, de tényleg mennem kell. Kínoz a
fogam – jegyezte meg, kezét arcára szorítva. – Ha nem érek oda
öt előtt, lehet, hogy a doktor már csak holnap tudja majd
megnézni.
– Menjen csak, menjen! – mondta Astley. – Nincs szükség rá,
hogy szenvedjen. Hány óra van pontosan?
– Négy óra harminc, uram.
 – Maud késik – morogta Astley ingerülten. – Rendben –
folytatta elgondolkodva, amíg a titkár elpakolta az iratait. –
Talán megfontolom, hogy ejtsem az ügyet.
– Bölcsen tenné, uram.
Sharpe betette fekete tollát a tolltartójába, majd becsukta a
főkönyvet.
– De istenemre mondom, szörnyen dühös vagyok! – Astley
ismét járkálni kezdett. – Évek óta nem volt bennem ennyi
harag. Gondoskodom róla, hogy ez az ember London egyetlen
valamirevaló klubjába se kapjon bebocsátást. Csak figyeljen!
Senki nem ússza meg büntetlenül, ha meglop!
– Azt fogja állítani, hogy Elliot növelte meg az összeget a
számlákon – mutatott rá Sharpe. – És akkor Mr. Elliot szava
állna szemben Barrettével, ha bíróság elé kerül a dolog.
– Mondtam már, hogy ejtem az istenverte vádakat! Ne
feszegesse tovább a dolgot, Neville! De nem hagyom, hogy az az
ember megússza! Majdnem csődbe vitt, mikor még partnerek
voltunk, most pedig bizonyítékom van rá, hogy az orrom előtt
lopta a pénzem. Nem úszhatja meg, érti? Nem úszhatja meg!

Az asszony szorosabbra húzta kabátját a szélben. Azon

tanakodott, vajon látta-e valaki, ahogy távozik. Aztán arra
gondolt, hogy úgysem számít. Ha valaki észrevette, ő majd azt
fogja mondani, hogy sétálni ment. Abban nincs semmi
kivetnivaló.
Örömtelen mosollyal tartott a nagy vörös téglaház felé. Végre
a saját kezébe vehette a dolgokat.
Barrett egy vadember.
 És csak egyféleképpen lehetett gondoskodni arról, hogy az
ilyen vademberek ne okozzanak több bajt.
Aznap este akarta kivitelezni a tervet. A vacsora előtt. Nem
bírta elviselni a gondolatot, hogy a férfi vele szemben üljön,
arcán az ocsmány, sokat sejtető vigyorral, amint egymás után
falja fel a levest, a húst és a halat. Nem, ez már túl sok volt.
Egyetlen nő sem érdemli, hogy ilyen szenvedésben legyen
része.
És nem is szándékozott tovább tűrni egyetlen pillanattal sem.
Ott terpeszkedne, mintha ő volna a walesi herceg, miközben
éppen hogy neki kellene szégyenkeznie!
Az az ember egy szörnyeteg. Egy hideg, érzéketlen gazember.
Mégis az asszony volt az, akinek el kellett viselnie a fájdalmat, a
megaláztatást, a bizonytalanság rémes kínját, hogy a férfi mikor
fog kitálalni.
Mert egyszer ki fog. Az asszony biztos volt ebben.
Olyannyira tudatában volt ennek, mint a saját nevének. A
William Barrett-félékre senki titkát nem lehetett rábízni.
Ökölbe szorította a kezét, és egy mély, súlyos lélegzettel
teleszívta a tüdejét friss levegővel. A fogai kissé vacogtak, de
ennek semmi köze nem volt a hideg, párás novemberi időhöz.
Az idegeim, gondolta magában, ahogy szorosan összepréselte az
ajkát. Csak az idegeim. De nemsokára vége lesz.
Már majdnem besötétedett, pedig még négy óra sem volt. Egy,
az utcán lefelé haladó konflis patadobogását hallva lebukott egy
sövényfal mögé, és ott is maradt, míg a jármű eltávolodott.
Nem tenne jót, ha most meglátnák. Senkinek sem kívánt
magyarázatot adni az ittlétére. Addig nem, amíg nem járt
Barrettnél.
Ökölben tartotta a kezét, hogy elejét vegye a reszketésnek. A
térde kocsonyaként remegett a félelemtől, a bensője rázkódott.
De nem volt választása. Kilépett a sövény mögül, és elindult a
sétányon.
A bejárati ajtót tárva-nyitva találta. Barrett mintha csak
számított volna rá…

– Szóval rajtakapta, amikor vissza akarta hozzája vinni? –

mormogta Wiggins. – Jókora egy balszerencse!
– Valóban az volt – értett egyet vele Ruth. – És ami még
rosszabb, az a szörnyű ember azonnal kitépte Minerva kezéből
a madarat, és zsebre tette.
– Úgy érti, ő is tolvaj? – érdeklődött Mrs. Goodge.
– Nem, nem! Úgy értem, azért vette el, hogy kínozza szegény
Minervát. Megragadta, és azt mondta, magánál tartja, ameddig
el nem dönti, mitévő legyen. – Az asszony szomorúan megrázta
a fejét. – Szerencsétlen Minerva magánkívül van. Ha az a
borzalmas ember bármit is elmond Astley-éknek, azzal
tönkreteszi. Teljesen.
Mrs. Jeffries rájött, hogy jobb lenne további információkat
kicsikarni.
– Először is, miért nem árulja el nekünk, ki ez az ember, és
hogy mindez mikor történt?
– Ó, elnézést! Azt hiszem, ez valóban hasznos lehet. A férfi
neve William Barrett. Afféle üzleti munkatársa Thornton
Astley-nek. A dolog tegnap délután történt az Astley-házban,
Kildare Gardensnél.
 – Olybá’ tűnik, hogy Miss Kenny nem sok időre… ömmm…
vette el a madarat, vagyis hamar megpróbálta visszavinni? –
Mrs. Jeffries világéletében azon a véleményen volt, hogy az
ember sohasem rendelkezhet elegendő adattal.
– Ó, igen! – Ruth szája szomorú mosolyra húzódott. – Minerva
és Maud nagyon jó barátnők, annak ellenére, hogy Minerva
évekkel idősebb. Minerva gyakori vendég náluk tea- és
vacsorapartikon és ilyesmiken. Ott látta meg azt a nevetséges
porcelánmadarat, és azonnal belehabarodott. Sajnálatos módon
Mr. Barrett éppen a társalgóban ült, amikor Miss Kenny
megpróbálta visszavinni a helyére. Astley-ék egy magas polcon
tartották. Minerva éppen egy széket akart odahúzni, hogy
feltegye, amikor Mr. Barrett betoppant. Minerva először észre
sem vette. Azt állította, végig az ajtót figyelte, a szolgálóktól
tartva. Barrett azonban mögé lopakodott, és kikapta a kezéből a
madarat.
– Astley-ék otthon voltak? – kérdezte Smythe.
Ruth megrázta a fejét.
– Ó, nem! Minerva tudta, hogy Maud és Thornton akkor nem
tartózkodnak a házban.
– A személyzet mér’ engedte be? – kérdezte Betsy kíváncsian.
– Mármint ha a felügyelő nincs itthon, mi se hagyjuk, hogy
bárki csak úgy tébláboljon a társalgóba’.
– Remek indoka volt – felelte Ruth. – Azt mondta a
felszolgálólánynak, hogy előző nap leesett egy gyöngyház gomb
a ruhaujjáról. Akkor, amikor egyébként elvitte a madarat is. A
felszolgálólánynak sok dolga volt, nem akart sokat vesződni. Így
aztán beengedte Minervát a szobába, hogy megkeresse a
gombját.
– Ez tényleg beválhatott volna – mondta Smythe
elgondolkozva. – De Barrett miért volt ott?
– Astley titkárát akarta felkeresni – vont vállat Ruth. –
Legalábbis szegény Minervának ezt mondta. Nagyon
megrémült attól, hogy rajtakapták. Nem gondolt arra, hogy
kérdőre vonja Barrettet.
– Talán Astley-éknek is akkortájt kellett volna megérkezniük –
vetette fel Mrs. Jeffries.
Még ha szokatlan is volt, hogy a férfi a házban tartózkodott,
ez lehetett rá a magyarázat.
– Ó, nem! – tiltakozott Ruth gyorsan. – Minerva a közelébe se
ment volna a háznak, ha a családból bárki is ott lett volna. Meg
is mondták neki, hogy aznap nem lesznek otthon.
– Értem.
Ruth zavart pillantással mérte végig az asztal körül ülőket.
– Tudom, hogy nagyon furcsa történet, de Minerva Kenny az
egyik legkedvesebb ember a világon. Kérem, segíteniük kell
neki! Nincs senki más, akihez fordulhatna, és már fogytán van
az ideje!
Mrs. Jeffries bágyadtan mosolygott Lady Cannonberryre. Jó
ég, micsoda galiba! A házvezetőnő rossz szemmel nézte a
lopást, már amennyiben lopásnak lehetett nevezni azt, amit
Miss Minerva Kenny csinált. Ugyanakkor Mr. Barrett
viselkedését is visszataszítónak találta. Elképzelni is szörnyű,
hogy valaki ily módon kínozzon egy szerencsétlen nőt. Ha ez a
Mr. Barrett valóban olyan nagyon ellene lett volna a lopásnak,
azonnal beszámolhatott volna Astley-éknek Miss Kenny
viselkedéséről. Nem, Mrs. Jeffries számára úgy tűnt, a férfi
valami mást forgat a fejében. Talán zsarolásról lehet szó.
– Nos, nem igazán tudom, mit mondhatnék – kezdte a
házvezetőnő bátortalanul.
– Kérem, segíteniük kell a barátnőmnek! – könyörgött Ruth. –
Lassan eszét veszti, nem értik? Ha Barrett kitálal, azzal
tönkreteszi Minervát. Olyasvalaki számára, mint ő, a halál is
megváltás lenne egy ilyen helyzetben.
– Az az asszony egy tolvaj – jegyezte meg csöndesen Mrs.
Goodge.
– Hát éppen ez a lényeg: nem az! Mindent visszatesz a
helyére, miután elvette.
– Azér’ ettől még elveszi, nem-e? – kérdezte a szakácsnő
makacskodva.
– De nem tehet róla! – erősködött Ruth. – Kérem, figyeljenek!
Önök szerint fel kellene akasztani valakit kenyérlopásért,
amikor a tolvaj csak azért lopott, mert éhes volt?
Az asztal körül ülők szájából rendre „nem”-et vagy
„természetesen nem”-et mormogó válaszok érkeztek.
– Tehát úgy vélik, hogy bizonyos esetekben a lopás
elfogadható – folytatta erősködve Ruth.
– Ezt egy szóval se állítottuk – javította ki Luty Belle.
– De ez a lényeg, nem? Olykor a törvényben van a hiba.
Tudom, hogy nem helyes, amit Minerva tesz, de őszintén
hiszem, hogy nem tehet róla. Nem bűnöző, csak beteg. A kórság
viszont nem a torkában vagy a mellkasában van, hanem a
fejében! – kiáltotta szenvedélyesen Ruth. – Minerva Kenny
csodálatos teremtés! Önök is tudnák, ha ismernék.
 – Tehát azt akarja mondani, Lady Cannonberry – kérdezte
Hatchet, aki akkor sem szólított volna egy előkelő hölgyet a
keresztnevén, ha kést szorítanak a torkához –, hogy ön szerint
azért kellene segítenünk a barátnőjén, mert beteg?
– Igen, pontosan erről beszélek. – Ruth óvatos pillantással
mérte végig az asztal körül ülőket, ügyelve rá, hogy
mindegyiküknek a szemébe nézzen. – Itt az igazságról van szó.
Nem helyes, ha egy Minervához hasonló nőt tönkretehet egy
olyan szörnyű ember, mint ez a Barrett. Ő a legkevésbé sem
törődik az ügy erkölcsi oldalával. Csak azzal, hogy a markában
tarthassa Miss Kennyt. William Barrettet egyáltalán nem
érdekli, hogy Minerva lopott, csak az, hogy ennek tudatában
tönkreteheti az életét. Ez teljességgel elfogadhatatlan. Nem
lenne szabad, hogy bárkinek is ilyen hatalma legyen
embertársai felett.
Mrs. Jeffries ezzel egyet tudott érteni.
– Nos, mit gondolnak? – kérdezte körbetekintve. – Segítsünk
neki?
Betsy szólalt meg elsőnek.
– Én segítenék annak az asszonnak. Isten lássa a lelkem, én is
kerű’tem már slamasztikába az életben!
– Én is – helyeselt Wiggins. – Ez a Mr. Barrett ölég nagy
lókötőnek tűnik.
– Számíthatnak rám! – kiáltott fel Luty. – Nem tűröm, ha
valaki másokat zaklat.
– Mivel asszonyom már igent mondott – szólt lassan Hatchet
–, így kénytelen vagyok én is csatlakozni.
– Szamárság! – Luty szúrós tekintettel meredt a lakájra. –
Maga is épp annyira szereti beleütni az orrát mások dolgába,
ahogy mi.
– Nem szokásom, ahogy kegyed fogalmazott, beleütni az
orrom olyasmibe, ami nem tartozik rám – felelte Hatchet. –
Kivéve, természetesen, ha ez magasztosabb célokat szolgál.
Például igazságot szolgáltat. Ebben az esetben nagyon is úgy
tűnik, hogy ezt a hölgyet rendkívüli igazságtalanság érte. Lady
Cannonberry – hajolt meg szertartásosan –, állok
rendelkezésére!
Luty felhorkant:
– Smythe?
A kocsis lassan bólintott.
– Felőlem kezdhetjük. Az ilyen Barrett-féléktől mindig a hideg
futkos a hátamon.
– Mrs. Goodge?
– Nos – mondta vonakodva a szakácsnő –, ahonnét én jövök,
ott a lopás, az lopás. De őszintén nem hiszem, hogy amit Miss
Kenny csinál, az is az. Az ördögbe is, persze hogy segítek!
– Jól van – Mrs. Jeffries széles mosollyal fordult Lady
Cannonberry felé –, akkor megegyeztünk.
– Hogy értette, hogy fogyóban van Miss Kenny ideje? –
kérdezte Smythe.
– Minerva hivatalos egy ma esti vacsorára Astley-ékhez.
Barrett is ott lesz. Minerva kétségbe van esve, hogy magával
hozza a madarat, és mindent elmond a házigazdának. Nagyon
sok embert hívtak meg. Minerva leginkább attól tart, hogy
Barrett megvárja, míg mindenki leül a vacsoraasztalhoz, és
akkor megvádolja lopással.
 A többiek összenéztek.
– Ölég kevés idő maradt segíteni néki – adott hangot a
véleményének Wiggins, és a többiek ugyanezt gondolták. –
Estenem, hát nem sok mindent tudunk csinálni pár óra alatt.
– Jó ég! – mormogta Mrs. Jeffries.
– Sajnálom – Ruth lesütötte a szemét. – Nem is értem, hogy
gondolhattam, hogy bármit is tehetnének ilyen rövid idő alatt.
Tudják, én is csak ma ebédnél bírtam kiszedni az egész
történetet Minervából. Reménytelen helyzet, nem igaz?
– Nem tudom – felelte őszintén Mrs. Jeffries. – Ha egy kicsit
több információval tudna szolgálni… – Gyors pillantást vetett az
órára. – Talán tehetünk valamit. Először is, hol lakik ez a Mr.
Barrett? Nem tudja véletlenül?
– Kildare Gardensben – válaszolta Ruth.
– Házas? – kérdezte Smythe. – Mármint, egyedül él, vagy van
családja?
– Agglegény – válaszolta Ruth. – Vettem a bátorságot, hogy egy
kicsit én magam is kérdezősködjem. Barrett egyedül él, a
személyzetet leszámítva. Az viszont meglehetősen kis létszámú.
Úgy tűnik, nehezen tudja sokáig magánál tartani őket.
– Hol dó’gozik? – kérdezte Wiggins. – Napközben távol van?
Mindannyian rázúdították kérdéseiket, Lady Cannonberry
pedig tőle telhetően igyekezett mindegyikre választ adni.
Azonban nyilvánvaló volt, hogy nincs sok megosztandó
információ birtokában.
– Tehát tudjuk aztat, hol lakik, és hogy sokszor tartózkodik az
irodájában – zsörtölődött Wiggins. – Hát ezzel mán nem sokra
megyünk. Még mindig nála van Miss Kenny madara.
 – Úgy érted, Astley-ék madara – javította ki Betsy.
A szolgálólány igazat adott Wigginsnek. Nem gondolta, hogy
sokat tehetnek Minerva Kennyért. Akkor nem, ha Barrett aznap
este elárulja a titkát. Holnap reggelre Minerva Kenny London-
szerte pletyka tárgya lesz.
– Rendkívül nehéz – morogta Mrs. Jeffries.
– Nem, nem az – vágta rá Smythe.
Minden arc felé fordult, mire ő kaján vigyort villantott
feléjük.
Betsy szeme rosszat sejtőn összeszűkült.
– Vagyis ön szerint van megoldás?
– Persze hogy van – válaszolt a kocsis. – Barrettnél van a
madár, ugye? És ez az egyetlen bizonyítéka Miss Kenny ellen. A
nélkül semmit se ér, amit mond. Az ő szava áll a kisasszonyé
ellen, amikor ma este kitálal Astley-éknél. A megoldás egyszerű,
mint a faék. – Smythe összefonta a karját a mellén, hátradőlt a
székében, és így szólt: – Visszalopjuk a madarat az orra előtt.
 Második fejezet

– Szerintem e’ nem fog működni – mondta Betsy. Fölemelt egy

nehéz, fekete gyapjúkabátot, és még egyszer szemügyre vette a
néhány pillanattal korábban helyreállított varrásokat. – Ostoba
terv ez! Túl könnyen rajtakaphatják.
– Ne aggódj, kislány! – mondta Smythe nyugodtan.
Elfintorodott a fölemelt kabát láttán. Évek óta nem hordta.
Remélte, hogy még jó lesz rá. De akár szűk volt vállban, akár
nem, szüksége volt rá. – Tudom, mit csinálok.
– Nem mintha lenne más ötletünk – mutatott rá Wiggins.
– Attól tartok, egyet kell értenem Betsyvel – mondta Mrs.
Jeffries. Általában nyájas arcát most az aggodalom ráncai
borították. A kocsisra nézett. – Teljesen biztos benne, hogy a
kapott információ helyes?
Lady Cannonberry távozása után Smythe és Wiggins tettek
egy kis körutat, hogy többet megtudjanak Barrettről.
– Amennyire csak lehet – felelte a kocsis. – Építőmunkások
voltak ma Barrettnél, tőlük tudom, hogy valami puccos
vacsorára megy este Thornton Astley-hez. Simán bemegyünk és
kijövünk. Csak meg kell győznöm az egyik szobalányt, hogy el
kell hoznom pár szerszámot, amit az egyik társam otthagyott.
– A személyzet nem ostoba, ugye tudja? Azonnal tudni fogják,
hogy maga akkor délután nem volt a munkások közt! – csattant
fel Mrs. Goodge. – És még ha sikerül is behízelegnie magát
valamelyik szobalánynál, valakit biztosan felküldenek magával,
hogy szemmel tartsák, mit csinál.
– Ez legyen az én gondom – jelentette ki Smythe.
– De még mindég nem értem, hogyan csinálná. Barrett is ott
lesz azon a vacsorán este. Mi van, ha má’ elment, és elvitte a
madarat is?
Smythe-ot meghatotta Betsy aggodalma.
– Ne légy már olyan rémült! A fickó egy sétányira lakik a
Gardens másik végétől. Nem fog olyan hamar elindulni. Még ha
tényleg el is akarná vinni magával a madarat, besurranok, és
lenyúlom, mielőtt elmenne a vacsorára.
Mrs. Jeffriesnek nagyon rossz érzése volt az egész akciót
illetően. Bárcsak ne kellett volna beleártaniuk magukat ebbe az
ügybe!
– És hogy akar kijutni a házból, amíg Barrett is ott van? –
tudakolta.
Smythe magabiztosan elmosolyodott.
– Barrett nem fog a dolgozószobájában felöltözni egy puccos
vacsorára, nemde?
A terv rendkívül merész volt, és a kocsis maga sem volt
teljesen biztos benne, hogy működni fog. De egy próbát megért.
– Még most se teccik a dolog – mormogta Betsy.
– Munkásruhában leszek – felelte Smythe. – Abban az öreg
kabátban mindenki azt fogja gondolni, hogy az egyik nyavalyás
festő barátja vagyok, és csak egy szerszámot jöttem elvinni. A
személyzet már holtfáradt lesz. Senki se akar majd fölcaplatni
utánam a harmadik emeletre, a tetőtérbe, és szemmel tartani.
– De mi van, ha valaki mégis magával megy? – erősködött
Betsy. – És tudja egyáltalán, merre keresse azt az átkozott
madarat, amikó’ má’ bent van?
– Betsynek igaza van – értett egyet sietve Mrs. Jeffries. –
Barrett bárhova eltehette a szobrocskát. Magának nem lesz
ideje az egész házat átkutatni.
– Nem is kell – közölte Smythe. – Lefogadom, hogy az
íróasztala egyik fiókjába dugta. A felügyelő is mindig oda teszi
azt, amit nem akar elveszíteni, nem?
– Nos, igen – felelte a házvezetőnő vonakodva. – De ez nem
jelenti, hogy Barrett is így tett. Annak alapján, amit tudunk,
bedughatta az ágybetéte alá vagy akár az egyik kis szekrénybe
az étkezőben.
– Nem, az íróasztalfiókban lesz. Na, ne aggódjanak már
annyit. Csak felosonok a hátsó lépcsőn, besurranok a
dolgozószobába, elemelem a szobrocskát, aztán kinn leszek,
mire maguk egyet pislognak.
– Még mindig nem teccik – kötötte az ebet a karóhoz Betsy. –
Ha rajtakapják, kihíjják a rendőröket.
Smythe mindig utálta, ha félelmet kellett látnia Betsy szép kék
szemében. Ha rajta múlt volna, a világért sem hagyta volna,
hogy a lány miatta rémüldözzön és tördelje a kezét. De
sajnálatos módon nemigen volt választása. Ha tényleg segíteni
akarnak Minerva Kennynek, kockázatot kell vállalniuk. Sokkal
jobb lesz megpróbálni bemesélni az egyik szobalánynak, hogy
itt felejtett valami szerszámot, mint éjszaka belopódzni.
– Minden rendben lesz, Betsy.
– Szerintem veled kéne mennem – jegyezte meg Wiggins. –
Várhatok rád itten, kint a hintóval, ha esetleg gyorsan kéne
lelépni.
 – Wiggins… – kezdte Mrs. Goodge.
– Ragyogó ötlet! – szakította félbe Mrs. Jeffries. – Sokkal
nyugodtabb lennék, ha ketten mennének, mint ha Smythe
egyedül lenne.
– Eh – horkant fel halkan a szakácsnő. – Nem értem, miért
kellett nekünk belekeveredni ebbe az egészbe. Nem is ismerjük
azt a nőt. Egyébként az se biztos, hogy nem érdemli meg, hogy
Barrett kitálaljon róla.
– Senki sem érdemli meg, hogy kínozzák – közölte Betsy. – És
azé’ keveredtünk bele mindnyájan a dologba, mer’ félünk, hogy
ha nem segítünk, Lady Cannonberry „véletlenül” kikotyogja,
hogy segítünk a felügyelőnek megó’dani az ügyeit.
– Ugyan, Lady Cannonberry nem tenne ilyetet! – mondta
Wiggins méltatlankodva. – A szavát adta.
– Hát persze hogy nem – vetette közbe Mrs. Goodge.
Mrs. Jeffries szerette volna azt hinni, hogy Ruth nyelve nem
jár el. De a következő negyed havi bérében azért nem fogadott
volna rá. Nem tetszett neki a gondolat, hogy csak az legyen az
oka, hogy segítenek valakinek, hogy le ne bukjanak.
Ugyanakkor azt is számításba vette, hogy ha elutasítják a kérést,
Lady Cannonberry bizony megorrolhat rájuk.

Barrett Kildare Gardens-i házának alaprajza majdnem

pontosan ugyanolyan volt, mint a felügyelőé Upper Edmonton
Gardensben. Smythe-nak így nem esett nehezére
meghatároznia a szobák elhelyezkedését. Elhajtott a magas,
vörös téglás épület mellett, megkerülte a házakat, és ismét
keresztülhajtott a Kildare Terrace-on. Végül a St. Stephen-
templom előtt parkolta le a hintót.
Átadva a gyeplőt Wigginsnek, leugrott a bakról.
– Épp most lesz negyed hét. Barrett most már biztos
készülődik. Reméljük, hogy az öregfiú éppolyan beképzelt, mint
amilyen hitvány, és jó sokáig tart neki kicicomázni magát!
– Remélem is, üssön belé a ménkű! – markolta idegesen
Wiggins a gyeplőt.
Nyíl és Íj, a felügyelő két lova, csendesen horkantottak és a
fejüket rázták.
– Ha fél órán belül nem vagyok itt – szólalt meg Smythe,
miközben megsimogatta Nyíl orrát –, fogd a hintót, és tűnj el
innen!
– Hogy én hajtsam aztat a hintót?! – kiáltott fel Wiggins. –
Eddig csak egyszer csináltam! Messze vagyunk a felügyelő
házától! Nem, nem, nekem ez, istenemre, nem menne!
– Ne bolondozz, fiam! – sziszegte Smythe. – Ha nem jövök
vissza, nincs más választásod. Kevesebb mint negyedórányira
van a ház. Ha valami balul ütne ki, fordulj az Uxbridge Roadra.
Íj és Nyíl onnantól tudják az utat.
– Uramisten, kérlek tégedet, gyere vissza! – könyörgött
Wiggins.
A puszta gondolattól is rémület fogta el, hogy neki kell hazáig
vezetnie a felügyelő hintóját London utcáin keresztül.
– Tervezem – csattant fel Smythe.
Aggodalommal töltötte el, hogy Íj és Nyíl, a szeme fényei, egy
ilyen ideggyenge fickó kezébe kerüljenek. Még utoljára
megpaskolta a lovakat, majd a Gardens felé fordult.
Az utca néma volt, akár egy kripta. A lámpák már égtek, de
fényüket elhomályosította a folyó felől gomolygó sűrű köd.
Smythe a ház oldala felé indult. Csendes osonását nemsokára
megszakította, tekintetét megragadta egy ablakból kiszűrődő,
ragyogó fénysugár. Továbblopakodva a konyhaablakhoz ért, és
betekintett az üvegen keresztül.
Számos felszolgálólány, szobalány és egy egyenruhát viselő
inas sürgött-forgott a fényesen kivilágított konyhában. A hosszú,
kecskelábú asztal végén Smythe az esti étkezés nyomait látta. Az
egyik felszolgálólány egymásra pakolva vitte el a tányérokat,
míg egy másik ételmaradékokat dobált egy, a padlón lévő
szemetesvödörbe.
Smythe továbbsettenkedett a sikátorban. Befordult egy
sarkon, egyenesen a hátsó ajtóhoz.
A kilincsért nyúlt, magában imádkozva, hogy a kapu ne
legyen zárva. Szerencséjére csendesen kitárult. Belesve látta,
hogy egy hosszú, sötét folyosóra nyílik. Lélegzet-visszafojtva
besurrant, és becsukta maga mögött az ajtót. A ház másik
részében található konyhából hangokat hallott.
– Akkor mégis mikor kellett volna elmennie? – kérdezte egy
női hang.
– Magának mégis mi köze hozzá? – kérdezett vissza egy férfi.
– Ez nem a maga dolga.
Smythe lábujjhegyen elosont a félig nyitott ajtó előtt. Talán ez
a hűtőkamra, gondolta. Őszintén remélte, hogy senkinek nem
jut eszébe éppen most indulni ide valamiért. A folyosó végét
elérve kis híján diadalmasan felkacagott. Ahelyett ugyanis, hogy
keresztül kellett volna mennie a konyhán, és behízelegnie
magát, hogy felmehessen az emeletre, egy másik ajtóba botlott,
amely közvetlenül a hátsó lépcsőkhöz vezetett.
– Figyelj má’, mi’csinálsz! – kiáltott egy szobalány.
Nevetés és csörömpölés hangjai szűrődtek ki a konyhából,
amikor valami fémes tárgy a földre zuhant. Smythe fülelt, hogy
nem hall-e további neszeket, majd fellépett az első lépcsőfokra.
Megnyikordult. Hangosabban, mint egy vénasszony csontjai.
A kocsis tett egy újabb lépést felfelé. A nyikorgás
megismétlődött. Smythe megállt, várva, hátha valaki a
konyhában meghallotta lépteinek zaját. De senki sem jött.
Lélegzet-visszafojtva felsietett. Amint a lépcső tetejéhez ért,
lépteket hallott.
Az utolsó két fokot átugrotta, majd balra pillantott. Látva,
hogy tiszta a levegő, előresietett, a második, felső emeletre
vezető lépcsősor felé. Éppen sikerült elérnie a gyengén
megvilágított folyosót, mielőtt a léptek elértek a sarokhoz, és
felbukkant az inas. Smythe megvárta, amíg a férfi legyalogol a
lépcsőkön, majd folytatta útját. Baj nélkül ért fel a következő
emeletre, és csak egy pillanatba tellett, hogy megtalálja Barrett
dolgozószobáját.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. Tüzet látott a kandallóban. Egy
párnázott hátú szék állt a kandalló mellett, közvetlenül az
íróasztalnál. A falakat könyvespolcok szegélyezték. Smythe
kimeresztette a szemét, hogy könnyebben hozzászokjon a
félhomályhoz. A szeme sarkából ezüstös csillogásra lett
figyelmes. Oldalra pillantott, és egy kardot, valamint annak
hüvelyét látta egy hosszan elnyúló asztal felett.
De a szoba üres volt. Smythe megkönnyebbült sóhajjal csukta
be maga mögött az ajtót, és könnyű léptekkel az íróasztal felé
indult. Fél szemmel az ajtót figyelve megkerülte a bútort, és
kihúzta annak legfelső fiókját. Csak papírokat talált. Tett egy
próbát a következő fiókkal. Még több papír. Végigtapogatta a
polc hátsó részét. Semmi.
A harmadik fiók nyikorogva nyílt. Smythe összerezzent. Még
több papír, ugyanakkor hallott valamit zörögni a hátsó részben.
Benyúlt, és ujjai hamarosan porcelán felszínét tapintották ki.
Diadalittas mosollyal húzta ki a tárgyat.
A gyér fényben nehezen tudta kivenni a körvonalait, ezért
közelebb hajolt a tűzhöz. Egy kék madár volt. Smythe
vigyorogva bámulta az állatszobrot.
Fölegyenesedve ismét valami ezüstös csillogásra lett
figyelmes. Fölemelte a fejét, hogy jobban lássa a kandalló
mellett álló hatalmas, párnázott széket. Mintha valami kiállt
volna a támla kárpitjából. A kocsis kíváncsian közelebb lépett.
Rémülten pislogni kezdett, hogy megbizonyosodjon róla, nem
a félhomály játszik az érzékeivel. Jó isten!, gondolta magában,
amint szemügyre vette a hajlított markolatot. Ez olyan, mint
azoké a puccos kardoké! Visszanézett a falra. Ekkor vette észre,
hogy az asztal felett csak egy üres kardhüvely lóg.
Smythe nyelt egyet, közelebb hajolt, és átnézett a szék felett. A
látványtól, ami fogadta, kis híján viszontlátta a vacsoráját.
Egy férfi ült ott, akár egy dísztűre tűzött bogár. Tágra meredt
szemmel bámult maga elé. A kard hegye közvetlenül a mellkasa
közepéből állt ki.
A kocsis tudta, hogy a férfi halott. A mellkasa nem mozgott, és
mivel a szeme úgy dülledt ki, mint egy pár főtt tojás,
nyilvánvalóan már nem lélegzett. Biztosra akart menni, ezért a
férfi csuklójához kapott, hogy kitapintsa a pulzusát. Semmit
sem érzett.
– A szentségit! – morogta. – Szép kis zűrbe keveredtem.
Abban is biztos volt, hogy tudja, ki a fickó. William Barrett.
Valaki nyársra húzta a rohadékot.
Smythe egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Azután
föleszmélt, kabátja zsebébe dugta a porcelánmadarat, és az ajtó
felé osont. Kitárva ellenőrizte, hogy a folyosó üres-e. El kell
tűnnie innen, méghozzá villámgyorsan.
Ugyanazon az úton igyekezett kifelé, amelyiken bejött.
Amikor a konyhához vezető lépcső aljára ért, megállt, és
hallgatózni kezdett.
– Mr. Barrett meghagyta, hogy senki se zavarja – mondta
valakinek a lakáj. – Tehát nem fogjuk. Aligha a mi dolgunk
emlékeztetni, hogy vacsorára hivatalos. De mivel valószínűleg
nemsokára megéhezik, azt javaslom, hozza ki azt az egybesültet
a kamrából, és készítse elő. Arra az esetre, ha Mr. Barrett úgy
döntene, hogy mégsem megy el. Vannak néhányan, akiknek a
modortalanság legmagasabb fokát jelenti, ha késve kell
betoppanniuk egy vacsorára.
Hirtelen súlyos léptek zaja hallatszott a földszinti folyosó
felől, elzárva Smythe útját a hátsó ajtóhoz.
A fenébe! Arra ezek szerint nem mehet. Úgy hangzott, mintha
egy istenverte hadsereg masírozott volna a konyhában, és most
a szakácsnő is a kamránál matat.
Smythe végigosont a folyosón, amíg egy ajtót pillantott meg.
Azt kinyitva egy kis nappaliba ért. Az ablakhoz sietett. Jókora
mélység választotta el a talajtól, de úgy gondolta, megér egy
próbát. Az ablakot szélesre tárva átvetette lábát a párkányon,
vett egy mély lélegzetet, és ugrott. Csak akkor döbbent rá, mit
tett, amikor az utcára érkezett. A nyitva hagyott ablakot látva a
rendőrség azt fogja hinni, hogy a gyilkos azon át menekült el.
Smythe visszarohant oda, ahol Wigginst és a hintót hagyta,
gondosan ügyelve rá, hogy senki se lássa meg.
– Minden rendben ment? – kérdezte Wiggins, őszintén
megkönnyebbülve, amikor meglátta a közeledő kocsist.
– Megvan a madár – felelte Smythe, amint felkapaszkodott a
bakra, és kezébe vette a gyeplőt. – De van ennél nagyobb
gondunk is.
– Valaki meglátott tégedet?
– Nem, senki. – Smythe csettegő hangot adott fogához szorított
nyelvével, mire a lovak nagy elánnal elindultak. Sohasem
használt ostort. – Viszont egy hulla van William Barrett
dolgozószobájában.

– Biztos benne, hogy halott volt? – kérdezte Mrs. Jeffries.

– Olyan biztos, mint hogy most itt vagyok – válaszolta Smythe.
– Egy kard állt ki a szívéből, pulzusa nem volt, és úgy meredt ki
a szeme, mintha a pokol fenekét bámulta volna. Remélem, jól
tettem, hogy visszajöttem. De ilyen körülmények közt nem lett
volna szerencsés, ha ott találnak.
– Igaza van, Smythe – felelte Mrs. Jeffries összeszorított
ajakkal.
– Elmondjuk néki, a felügyelőnek? – kérdezte Wiggins.
A házvezetőnő megrázta a fejét.
– Nem. Közvetlenül nem.
 – Mégse hagyhatjuk, hogy a hulla ott heverjen egész éjjel! –
Mrs. Goodge-ot a puszta gondolat is felkavarta.
– Mér’ nem? – morogta Wiggins. – Nem mintha sokat
számítana nékije.
– Természetesen szólunk a rendőrségnek – jelentette ki Mrs.
Jeffries sietve. – Csak ki kell találnunk, hogy mondjuk el úgy,
hogy mi ne keveredjünk bele az ügybe.
– Jó ég! – sikkantotta Lady Cannonberry. – Mindez az én
hibám!
– Ostobaság! – vágta rá a szakácsnő. – Csak a barátnőjének
akart segíteni.
– Hál’ istennek Smythe-ot nem kapták el! – kiáltott fel Betsy.
A szobalány az asztalnál ült, az arca sápadt volt, kezét az
ölében szorosan összefonta.
Mrs. Jeffries hirtelen felkapta a fejét, és Lady Cannonberryhez
fordult.
– A felügyelő ismeri az ön kézírását?
– Nem. Miért?
– Jól van. Várjanak itt mindannyian. Mindjárt visszajövök.
A házvezetőnő nemsokára visszatért egy tiszta, fehér
papírlappal, egy tollal és egy borítékkal. Miután átnyújtotta
ezeket Lady Cannonberrynek, így szólt:
– Le tudná írni, amit diktálok? Értesítenünk kell a
rendőrséget, anélkül hogy mi is belekeverednénk.
Mrs. Jeffries kimért pontossággal diktálta le az írás tartalmát,
majd Wigginshez fordult.
– Menjen a bejárati ajtóhoz, és dörömböljön rajta olyan
hangosan, hogy a felügyelő biztosan meghallja! Hagyja a
borítékot a küszöbön! Amint meghallja a lépteimet, igyekezzen
eltűnni, mielőtt az ajtóhoz érnék!
Wiggins megragadta a borítékot, és a bejárati ajtó felé sietett.
A többiek idegesen és aggódva néztek Mrs. Jeffriesre.
– Reméljük, ez beválik. Most mindenki menjen, és csináljon
úgy, mintha csak a maga dolgával törődne!
Lady Cannonberry a többiekkel együtt indult meg.
– Nem, nem, Ruth! – jegyezte meg a házvezetőnő. – Nem
akarok udvariatlannak tűnni, de szerintem a tervünket sokkal
nagyobb eséllyel koronázza siker, ha ön most távozik.
– Ó, persze! – A hölgy kissé elpirult. – Igaza van. Már itt sem
vagyok. Értesítsenek a fejleményekről! Nagyon hálás vagyok a
segítségükért. – A személyzet tagjaira mosolyogva felmutatta a
porcelánmadarat. – Talán nincsenek is tisztában vele, de
megmentették Minerva életét. Őszintén hiszem, hogy ha az a
szörnyű ember megvádolta volna, másnap leugrott volna egy
hídról.
Senki sem mondta ki, de persze mind arra gondoltak, hogy „a
szörnyű ember” már halott, és hogy Minerva is gyanúsított
lehet.
Lady Cannonberry búcsút intett, és távozott. Néhány pillanat
múlva kopogás hallatszott a bejárat felől.
Mrs. Jeffries várt egy kis ideig, mielőtt az ajtó felé indult
volna. Megállt az első lépcsőfoknál, majd mikor ismét hallotta a
dörömbölést, folytatta útját. Olyan hangosan csapta a lábát a
padlóhoz, amennyire csak merte. Ahogy a szoba végébe ért,
meglátta Witherspoon felügyelőt, amint a bejárati lépcsősoron
haladt lefelé.
 – Istenemre! Ki csap ekkora lármát?
A felügyelő kékesszürke szeme összeszűkült szemüvegének
lencséje mögött, hosszú, csontos arcát elborították az
aggodalom ráncai. Ritkuló fekete haja helyenként felállt, mintha
éppen most ébredt volna. Nem viselt mellényt. Bár még csak
nyolc óra volt, látszott, hogy a felügyelő aznap este hamar
szeretett volna lefeküdni.
– Fogalmam sincs, uram – felelte Mrs. Jeffries, miközben
végigtrappolt a szobán, és a kilincsért nyúlt.
– Ugyan, hagyja csak, Mrs. Jeffries! – mondta Witherspoon. –
Majd én elintézem. Mindig is gyanúsak voltak nekem azok, akik
ilyen kései órán háborgatják az embereket. Különösen akkor, ha
úgy dörömbölnek, hogy a halottak is felkelnének tőle.
– Természetesen, uram – a házvezetőnő visszalépett.
Witherspoon kitárta az ajtót. Hideg, nedves fuvallat járta át a
helyiséget.
– Az ördögbe! Nincs itt senki.
Mrs. Jeffries hirtelen mellette termett.
– Nézze uram! Egy boríték! – az asszony a küszöbre mutatott.
A felügyelő lehajolt, és felkapta.
– Nekem címezték.
Mrs. Jeffries gyors mozdulattal becsukta az ajtót, szemmel
tartva a felügyelőt, miközben a férfi föltépte a borítékot.
Witherspoon zavart arckifejezéssel olvasta a papír sorait.
– Jó ég! – mormogta. – Igazán különös… – Újra a kilincsért
nyúlt, kitárta az ajtót, és kirohant a bejárat előtti lépcsőkhöz.
Jobbra fordult, majd balra, szeme végigpásztázta a sötét
éjszakát. – Senki sincs itt. Vajon ki hozhatta ezt?
 – Megkérdezhetem, mi áll a levélben? – érdeklődött finoman
Mrs. Jeffries.
– Persze, természetesen. Nagyon furcsa. – A férfi
megköszörülte a torkát, majd felolvasta a levél tartalmát. –
Witherspoon felügyelő! Van egy holttest a Kildare Gardens 15-
ös szám alatt található ház dolgozószobájában, a Talbot
Roadnál. Karddal szúrták át a szívét. Kérem, jöjjön mielőbb!
Aláírás: egy aggódó polgártársa.
A felügyelő egy pillanatig meghökkenten bámulta a levelet,
majd Mrs. Jeffriesre nézett.
– Gondolja, hogy ez valami ostoba tréfa?
– Nos – felelte a házvezetőnő óvatosan –, lehetséges, uram.
Eléggé szokatlan dolog levélben értesíteni a rendőrséget egy
gyilkosságról. De, őszintén megvallva, önnek nincs egyetlen
barátja vagy ismerőse sem, aki ilyesmire vetemedne. Talán
jobban tenné, ha utánajárna a dolognak.
– De hát olyan furcsa az egész! – tiltakozott Witherspoon.
Nemrég oldott meg egy gyilkossági ügyet, és semmi kedve nem
volt máris egy másikkal foglalkozni. – Úgy értem, ha gyilkosság
történt, miért nem egy közrendőrt értesítettek róla? Miért
hozna bárki idáig egy levelet erről?
Mrs. Jeffries úgy döntött, minden képességét latba veti.
– Ne szerénykedjen, uram! Szerintem nyilvánvaló, miért ide
hozta a levelet az írója, ahelyett hogy a rendőrkapitányságra
ment volna vagy egy közrendőrt hívott volna.
A felügyelő értetlenül bámult rá.
– A hírneve miatt, uram. El kell ismernie, híressé tette önt,
hogy a legrejtélyesebb eseteket is képes megoldani.
 Witherspoon felügyelő elmosolyodott, mellkasa enyhén
kidülledt. Ó, a drága Mrs. Jeffries! Mindig tudja, kinek mit kell
mondani.
– Persze, igaza van. – A felügyelő színpadiasan felsóhajtott. –
Azt hiszem, jobb lesz, ha körülszaglászom egy kicsit, és
kiderítem, van-e valami alapja a levélnek. – A férfi már elindult
a lépcső felé, amikor hirtelen megtorpant, és visszafordult. –
Wigginsszel küldessen Barnes közrendőrért, Mrs. Jeffries!
Üzenjen neki, hogy találkozunk a Kildare Gardensnél. Ha ez
valóban nem csak egy rosszízű tréfa, szükségem lehet a
segítségére.

– Közvetlenül a bejárati ajtóhoz megyünk? – kérdezte Barnes

közrendőr.
Magas ember volt, rendőrsapkája alatt vastag, szürke haj
lapult, megjelenése gyakorlatias és kedves volt.
– Igen. Nincs más választásunk – felelte Witherspoon, amint
felsietett a bejárathoz vezető lépcsőkön. Az ördög vigye,
gondolta. Milyen kínos! Ha valójában nincs holttest a házban,
sokat kell majd magyarázkodnia. Megmarkolta a
bronzkopogtatót, és bekopogott. – Ha csak itt ólálkodunk, és azt
próbáljuk kideríteni, hogy tréfa volt-e a levél, annak nem lesz jó
vége.
Az ajtó kitárult, és egy magas, kopasz, lakájegyenruhát viselő
férfi dugta ki a fejét.
– Jó estét! – köszönt kicsit megszeppenve, amint meglátta
Barnest.
– Jó estét! – viszonozta a köszönést a felügyelő. –
Megmondaná, kérem, ki ennek a háznak a tulajdonosa?
Witherspoon úgy gondolta, jobb, ha előbb a gazda után
érdeklődik. Ha kiderül, hogy később bocsánatot kell kérnie,
legalább tudni fogja, kitől.
– Ez Mr. Barrett otthona, uram – felelte a lakáj egyre
zavartabb arckifejezéssel.
– Mr. Barrett itthon van?
– Igen. Megkérdezhetem, ki keresi?
A felügyelő bemutatkozott, és azonosította Barnest is.
– Tudom, a helyzet meglehetősen… kínos – magyarázta –, de
beszélnünk kell Mr. Barrett-tel. Bizonyos híresztelések szerint
van egy holttest a ház dolgozószobájában.
– Ez képtelenség. Hatalmas tévedésben vannak. Mr. Barrett
jelenleg is a szobában tartózkodik. – A lakáj horkantott egyet. –
És egészen biztos vagyok benne, hogy észrevette volna, hogy
egy holttesttel van egy légtérben.
A férfi már éppen becsukta volna az ajtót, de Barnes az
ajtófélfának támasztotta a tenyerét, és visszatolta azt.
– Ez esetben bizonyára be tudna engedni minket, hogy mi is
meggyőződhessünk erről.
Bár az arca megmerevedett, a lakáj intett a fejével, hogy
kövessék. Sarkon fordulva magyarázta:
– A kérdéses helyiség erre található. Mr. Barrett viszont
nagyon dühös lesz. Nem szereti, ha munka közben zavarják.
Az ajtó egy tágas, fekete-fehér kőlapokkal kikövezett
előszobába nyílt. Egyik falán díszes aranykeretben egy
hatalmas tükör függött, vele szemközt egy fényes lánggal égő,
elegáns gázlámpa. A falakat fehér-arany csíkos tapéta borította,
rajta vadászjeleneteket ábrázoló festmények, vörös ruhás,
kutyák társaságában kilovagoló előkelőségeket megörökítve. A
lépcső mellett egy mahagóniasztal állt, azon egy cserepes
növény. A lépcsőn túl hosszú folyosó vezetett a ház egyéb
részeibe, oldalán ajtók sokaságával.
A lakáj félhangosan mérgelődve felcaplatott a lépcsőn.
Végigvonultak egy hosszú folyosón, melynek padlóját vastag
szőnyeg borította. A lakáj egyszer kopogott, majd megszólalt:
– Mr. Barrett! Elnézést a zavarásért, uram! A rendőrség
keresi. – Közben megvető pillantást vetett a két rendőrre. –
Mindenképpen beszélni akarnak önnel.
Nem érkezett válasz.
A lakáj elfintorodott. Még egyszer kopogott.
– Mr. Barrett! Uram!
Felelet most sem érkezett.
Witherspoon és Barnes összenéztek, és közelebb léptek az
ajtóhoz.
– Mr. Barrett! – próbálkozott ismét a lakáj, most már éles és
rémült hangon. – Kérem, uram! Jól érzi magát?
– Menjünk be! – utasította Witherspoon.
A lakáj biccentett, megragadta a rézkilincset, és kinyitotta az
ajtót. A három férfi belépett.
A szoba félhomályba burkolózott, a kandallóban éppen csak
pislákoló tűz volt az egyetlen fényforrás. A lakáj az elhagyott
íróasztal felé meredt, és közelebb lépett.
– Mr. Barrett! – mondta halkan.
– Elnézést a zavarásért – szólt Witherspoon –, de egy
rendkívül különös üzenetet kaptunk, és…
 – Kihez beszél? – kérdezte Barnes. A közrendőr
körbepillantott a sötét szobában, azon tanakodva, mit vehetett
észre a felügyelő, amit ő nem. – Én nem látok itt senkit.
– Talán a székben – felelte a felügyelő.
A lakáj nyomban odarohant, majd elfordította fejét, hogy
jobban szemügyre vehesse a széket. Különös, fuldokló hangot
hallatott. Barnes és Witherspoon nyomban ott teremtek.
Barnes szólalt meg elsőként.
– Úgy tűnik, nem tréfa volt a levél – jegyezte meg halkan. – A
szerencsétlent teljesen átszúrták.
Megragadta a férfi csuklóját, annak pulzusát tapogatva.
Azután belenézett Barrett tágra nyílt, üveges szemébe.
– Halott, uram. A vér már alvad a seb környékén. Azt
mondanám, egy-két órája nyírhatták ki.
Witherspoon erőt vett magán, és odanézett. Mindig is utálta a
holttestek látványát. De hiába a gyenge gyomor, a kötelesség az
kötelesség. Az ördög vigye! Miért mindig vele történnek
ilyesmik? Ráadásul éppen vacsora után!
– Ömm, igen. – A felügyelő nyelt egyet, és megtörölte az arcát,
amint tekintete az áldozat mellkasából kiálló kardvégre
szegeződött. – Mindenképpen… nos, halottnak tűnik. Biztos,
hogy nem önkezűség okozta.
– Jó ég, Mr. Barrett az! – kiáltott fel a lakáj. – És nyársra
húzták, mint egy sült csirkét!
Witherspoon Barnesra nézett.
– Jobb lenne, ha segítséget hívna.
Barnes rendőr bólintott.
– Elmegyek a Gardens végibe, és megfújom a sípot. Néhány
közrendőr sétálgat errefele, talán meghallják.
Barnes távozott, a felügyelő pedig a rémült lakáj felé fordult.
Még a halvány fényben is tisztán látszott, hogy az arca
krétafehérre sápadt.
– Azt hiszem, ki kellene mennünk a folyosóra.
– Nem hagyhatjuk csak úgy itt! – morogta a lakáj.
– Nos, most már nem megy sehová. Örülnék, ha senki sem
nyúlna hozzá, amíg az orvos szakértő megérkezik.
A lakáj bólintott, majd elcammogott az ajtó felé. Amint kiértek
a folyosóra, Witherspoon megkérdezte:
– Esetleg leülhetnénk valahol?
– Van egy kis társalgó a következő emeleten.
A lakáj megfordult, és a lépcső felé indult. Mereven mozgott,
mintha minden pillanatban azt várta volna, hogy egy kemény
ütés éri.
A felügyelőben sajnálat ébredt a szerencsétlen iránt, amint
csendesen követte. Azonban mire elérték a kis társalgót, a lakáj
valamelyest megnyugodott. Betessékelte Witherspoont az ajtón,
és már majdnem becsukta azt maguk mögött, amikor a rendőr
megállította.
– Hagyja csak nyitva! Nem akarjuk, hogy a személyzet más
tagjai is felmenjenek a szobába, igaz?
– Igaz, uram.
– Miért nem foglal helyet? – mutatott Witherspoon a
kanapéra.
A felügyelő észrevette, milyen hideg a kicsi szoba.
A lakáj leült. Arca némiképp visszanyerte korábbi színét.
– Ez a legrosszabb, ami valaha történt itt – mondta csöndesen.
– Sosem dolgoztam még olyan háznál, ahol megöltek valakit.
– Hogy hívják?
A felügyelő úgy vélte, a lakáj ismét rossz idegállapotba került.
Most már magában motyogott. Minden bizonnyal nagyon
megrázó lehet, ha valaki karddal átszúrt szívvel találja a
munkaadóját. Meg tudta érteni a lakáj érzéseit. De a
megrázkódtatás elleni legjobb orvosság az, ha másra tereli a
szerencsétlen figyelmét. Kérdések, ez az! Rengeteg kérdés.
– Hadley, uram. – A lakáj reszketett. – Reginald Hadley.
– Rendben van, Hadley. Mondja, mennyi is pontosan a
személyzet létszáma?
– Jelenleg nincs betöltve minden állás, uram. – A lakáj nagyot
nyelt. – Itt vagyok én, természetesen. Aztán itt van két
konyhalány, egy felszolgálólány, egy szobalány, egy inas és egy
szakácsnő.
– Házvezetőnőjük nincs?
– Nincs, uram, azóta, hogy Mrs. Pretman elhunyt. Mr. Barrett
próbált másikat találni, de egyik sem volt kedvére való.
Válogatós volt. Nagyon válogatós.
– Tartózkodik bárki más a házban? Vendégek vagy
ismerősök?
Hadley megrázta a fejét.
– Mr. Barrettnek nincsenek rokonai, és nagyon ritkán hívott
meg itt éjszakázó vendégeket. Csak a személyzet tartózkodik
itthon.
– Egész este itt volt a személyzet minden tagja?
– Igen, uram. De ilyen késői órán a többségük már befejezte
az aznapi munkát, és visszavonult a szobájába. – A lakáj remegő
kézzel megtörölte az arcát. – De egyikünk sem vetemedett volna
ilyesmire.
– Nem gyanúsítok senkit – nyugtatta meg Witherspoon. –
Csupán felteszek néhány nagyon szokványos kérdést. Mikor
látta utoljára élve Mr. Barrettet?
– Öt óra tájban, uram. Azt mondta, elvonul a dolgozószobába,
és meghagyta, hogy senki se zavarja. Ekkor láttuk őt utoljára.
– Vacsorázni sem akart?
– Ó, dehogynem, uram! Hivatalos volt egy rendezvényre ma
estére.
– Értem – felelte a felügyelő. – Mikor kellett volna elindulnia?
– Hétre kellett volna megérkeznie az Astley-házhoz, uram.
– Senki sem ment fel kopogni az ajtón, amikor látták, hogy
késő van, és még mindig nem jött le? – kérdezte a felügyelő. –
Elmúlt nyolc óra. Biztosan rájöttek, hogy már késésben van.
– Tudtuk, uram, hogyne. De az állásomba került volna, ha
emlékeztetem. Amikor azt mondta Mr. Barrett, ne zavarjuk, úgy
értette, hogy ne zavarjuk. Ha érti, mire gondolok.
Witherspoon megértette. A néhai Mr. Barrett nem lehetett
túlságosan kedves munkaadó.
– Mr. Barrett várt ma estére látogatókat?
– Nem, uram.
– Volt hívatlan vendég a háznál? Bárki ismeretlen?
– Ismeretlen? Nem, nem mondanám. Néhány munkás jött-
ment egész nap. Mr. Barrett rendbe hozatta az épületet.
– Az ajtók zárva voltak?
– Nem, uram. Majdnem egész nap nyitva voltak. Mr. Barrett
szerette volna, ha jár egy kicsit a levegő. Ön is érzi, gondolom.
 Hadley kissé megborzongott. Az egész ház kihűlt. A november
nem éppen a festésre legalkalmasabb hónap, de ha egyszer Mr.
Barrett a fejébe vesz valamit, már nincs mit tenni.
– Volt oka a személyzet bármelyik tagjának, hogy a
dolgozószobába menjen?
– Nem uram. A személyzet hatkor vacsorázott, befejezte
aznapi teendőit, majd mindenki visszavonult a saját szobájába.
Amikor Mr. Barrettnek távoznia kellett volna, senkinek nem
volt oka rá, hogy fennmaradjon, jómagamat kivéve.
– Ki kell kérdeznem a teljes személyzetet – mondta
Witherspoon. – Tudna szólni nekik, hogy gyülekezzenek?
– Itt, uram?
A felügyelő már majdnem igennel felelt, amikor észbekapott,
és rájött, hogy melegben, kényelmes körülmények között sokuk
valószínűleg jóval közlékenyebb lesz. A társalgó átkozottul
nyomorult hely volt. Witherspoon érezte, amint a lábát átjárja a
hideg.
– Mit szólna a konyhához? – kérdezte végül. – Ha nem bánja,
esetleg megkérhetnénk a szakácsnőt, hogy főzzön nekünk egy
kis teát. Szörnyű megrázkódtatás ez. Biztos vagyok benne, hogy
a személyzetnek is szüksége lenne egy kis frissítőre.
– Ebben biztos lehet, uram – értett egyet Hadley fellelkesülve,
amint felállt a díványról. A szoba másik végében lévő függönyt
egy pillanatra meglibbentette egy fuvallat. Hadley egy pillanatig
zavart fintorral bámulta. – Valami itt nincs rendjén – motyogta.
– Nézze, uram! Ennek az ablaknak nem kellene nyitva lennie.
– Biztos benne? Azt mondta, hogy minden ajtó nyitva volt a
keringtetés miatt. Lehet, hogy valaki ezt az ablakot is nyitva
hagyta.
– Valóban nyitva volt, uram, de emlékszem, hogy én magam
csuktam be. Éppen azután, hogy a munkások távoztak.
 Harmadik fejezet

– Maga szerint meddég lesz távol a felügyelő? – kérdezte

Wiggins.
– Több óráig, legalább – felelte Mrs. Jeffries. Gondoskodott
róla, hogy minden asztalnál ülő csészéjében legyen tea, mielőtt
magának is töltött. – Fel kell vennie a személyzet vallomásait, és
meg kell várnia, míg az orvos szakértő a helyszínre ér.
– Akkor reméljük, hogy az öreg dr. Potter lesz az – jegyezte
meg Smythe. – Még az is órákba telik neki, hogy megállapítsa,
hogy az áldozat él-e egyáltalán.
Mindenki fölnevetett. Dr. Potter sok más ügyben is próbált a
segítségükre lenni, de sem a felügyelő, sem a személyzete nem
tartotta sokra a szolgálatait.
– Mrs. Jeffries – mondta Betsy –, ugyi a felügyelőnek adják az
ügyet?
– Már miért is ne kapná ő? – vetette közbe ingerülten Mrs.
Goodge. – Ő a legjobb emberük.
– Igen, de ottan van még az a Nivens felügyelő is –
magyarázta Betsy. – Emlékeznek, hogy vise’te magát a mú’tkor?
Alig várta, hogy végre kapjon egy gyilkossági ügyet. Nem
gondó’ják, hogy a főfelügyelő inkább rá bízza ezt a mostanit?
Mrs. Jeffries enyhén megborzongott. Nigel Nivens felügyelő
régóta szálka volt a szemében. Witherspoon kollégája nemcsak
hogy megvetéssel tekintett a felügyelő közelmúltbeli sikereire,
de több alkalommal is hangot adott azon nézeteinek, amelyek
szerint Witherspoon titkos segítséget kapott a nyomozásai
során.
Persze Mrs. Jeffries senki lelkesedését nem akarta letörni.
Nem mintha ő maga örült volna, hogy gyilkosság történt.
Természetesen nem örült. Azonban bizonyos mértékű
elővigyázatosságra minden új esetnél szükség volt.
– Bízzunk benne, hogy nem így lesz – válaszolta. – Végtére is a
mi felügyelőnk fog rábukkanni a holttestre. Hamar a helyszínen
volt, hogy úgy mondjam. Nem sok értelme lenne egy másik
felügyelőnek adni az ügyet, kockáztatva, hogy kihűl a nyom.
A házvezetőnő reménykedett benne, hogy a főfelügyelő is így
látja.
– Nos – mondta Betsy nyersen –, végül is nem érdekel, melyik
felügyelő kapja meg az esetet. Így is, úgyis nyomoznunk kő’. Ha
valaki látta Smythe-ot eljönni a házbó’, akkó’ nagyon nagy
bajba kerül. Meg kő’ találnunk az igazi gyilkost. Nem vóna
tisztességes, ha olyasmiér’ vádolnák meg Smythe-ot, amit el se
követett.
Smythe hitetlenkedve nézett a lányra. Betsy olyan ádáznak
tűnt, akár egy kölykeit védelmező nőstény oroszlán. Nem tudta,
hogy megsértődjön vagy inkább bóknak vegye a szobalány
szavait, de abban biztos volt, hogy furcsa melegséggel töltötte
el, hogy a szobalány így aggódik érte.
– Már mondtam, kislány – szólt szelíden –, senki se látott meg.
A személyzet a konyhában volt.
– Na és amikor kiugrott az ablakon? – kötötte az ebet a
karóhoz Betsy. – Akkó’ megláthatta valaki.
– Természetesen utánanézünk ennek is – jegyezte meg
határozottan Mrs. Jeffries. – Végtére is ez a mi gyilkossági
ügyünk. Ha pedig Smythe azt mondja, nem látták, akkor
hihetünk neki, hogy így is van. Ne aggodalmaskodj már annyit,
Betsy! Senkinek nem tesz jót.
A szobalány válaszra nyitotta a száját, de valami furcsa érzése
támadt attól, ahogy a kocsis ránézett, és inkább hallgatott.
Wiggins hangosan ásított.
– Mit akar, mivel kezdjük? – kérdezte, álmos szemét a
házvezetőnőre szegezve.
– Amivel mindig kezdeni szoktunk – válaszolta Mrs. Jeffries. –
Mindent meg kell tudnunk az áldozatról, amit csak lehet.
Smythe, nem jut eszébe semmi érdemleges vele vagy a
dolgozószobával kapcsolatban?
Smythe arca elkomorult, amint gondolkodni kezdett.
– Nem igazán. Csak gyorsan bementem, aztán kijöttem. Azon
kívül, hogy láttam a kardot kiállni Barrett szívéből, nem igazán
vettem észre semmit.
– Meséljen el mindent a holttestről.
Mrs. Jeffries nem volt biztos benne, hogy az áldozat valóban
William Barrett volt, noha valószínűtlennek tűnt, hogy bárki
más legyen.
– Középkorúnak látszott – kezdte Smythe. – A haja fekete volt,
és a feje tetején kopaszodott. Amikor átnéztem a szék fölött, egy
akkora kopasz foltot láttam a feje búbján, mint Mrs. Goodge
teasüteményei.
– Az öltözéke milyen volt?
– Mint egy városi uraság. Fekete öltöny és mellény, fehér
inggel.
 – És a gyilkos fegyver? – faggatta tovább Mrs. Jeffries. – Biztos
benne, hogy egy kard volt, és nem valamilyen hosszú kés?
– Kard volt az, én mondom! Olyan puccos markolata is volt –
folytatta Smythe. – Egyébként meg egy üres kardhüvely is lógott
a falról.
– Egy mi? – kérdezte Wiggins.
– Egy kardhüvely – magyarázta a kocsis. – Az az izé, amibe a
kardokat teszik, amikor épp nem használják őket. – Az inas
továbbra is kérdőn bámult rá. Smythe sóhajtott. – Tudod, az a
nyomorult izé az övön, amibe beleteszik őket, amikor háborúba
mennek vagy képet festenek róluk.
Wiggins álmosan bólintott.
Mrs. Jeffries végighúzta az ujját csészéje peremén. Sokkal
több adatra volt szüksége.
– Bármi egyéb?
– Nem nagyon van. A szoba olyan sötét volt, hogy az orromig
alig láttam, és amint rájöttem, ki ül abban a székben, csak azon
járt az eszem, hogy kijussak onnét.
Mrs. Jeffries meg tudta érteni. Smythe első látásra hatalmas,
mackós férfinak tűnt, és többször be is bizonyította már, hogy
ha szükséges, meg tudja védeni magát. De a marcona külső
rendkívül érzékeny lelket takart. Egy holttest megtalálása pedig
nagy megrázkódtatás bárkinek. Az információgyűjtéssel
várhatnak holnapig. A házvezetőnő elhatározta, hogy aznap
este fent marad, hogy megtudja, mit látott a felügyelő. Nem kell
tovább faggatnia Smythe-ot.
– Szóval nézzek körül a kocsmákban?
– Ó, igen – válaszolta Mrs. Jeffries. A kocsis felemelkedett
ültéből, de a házvezetőnő intett neki, hogy visszaülhet. – De ne
ma este. Még túl veszélyes lenne.
– Veszélyes? – Smythe felvonta a szemöldökét. – Mrs. Jeffries,
több százszor voltam már éjszaka a kocsmában.
Betsy gúnyosan felhorkant.
– Ha éppen azon az éjszakán indul el, amelyiken Barrettet
megölték, bajba kerülhet – magyarázta Mrs. Jeffries. – Betsy
aggodalmai megalapozottak. Valaki megláthatta, amikor
kiugrott Barrett házának ablakából. Ha így volt, és utána
rájönnek, hogy mindenfélét kérdezgetett a helyi kocsmában a
halottról, nos…
– Értem, mire céloz – mondta Smythe sietve. Betsyre
pillantott, aki ismét elsápadt. – De nem hiszem, hogy bárki
meglátott volna. Akkor azt szeretné, hogy egyáltalán ne
kérdezősködjek ebben az ügyben?
– Természetesen nem erre gondoltam – felelte a házvezetőnő
nyugodtan. – De kellene néhány nap, amíg megbizonyosodom,
hogy a rendőrségnek nincs olyan tanúja, aki látta magát kijönni
Barrett házából.
– Hó’napig csak tud várni, nem? – szólt közbe Betsy.
– Jó, legyen – állt rá a kocsis. – Ha a hölgyeknek így tetszik,
akkor addig nem teszem ki a lábam ebből a házból, amíg azt
nem mondják.
– Jó. – Betsy rámosolygott a kocsisra, majd a házvezetőnő felé
fordult. – Az én dó’gom mi lesz?
– Beszéljen a környékbeli boltosokkal. Tudjon meg minél
többet Barrettről és a személyzetéről.
Mrs. Jeffries Wiggins felé fordult. Az inas könyökével az
asztalra támaszkodott, álla a kezén pihent. A szeme csukva volt.
– Elaludt? – kérdezte Mrs. Goodge. – Ébresztő, fiú! Nem érünk
rá egész éjszaka.
– Nem aludtam – mormogta Wiggins egy újabb ásítás közben
–, csak pihentettem a szemem. Mellesleg, má’ tudom, mit kell
tennem. Beszéljek Barrett személyzetéből valakivel, ugye?
– Igen – hagyta rá Mrs. Jeffries.
– Én pedig megyek, és szóra bírom a besúgóimat – közölte
Mrs. Goodge. – Persze akkor korábban kell kelnem, hogy süssek
egy kis kalácsot. Az emberek mindig könnyebben beszélnek teli
gyomorral.
Mrs. Goodge-nak egész informátorhálózat állt a
rendelkezésére, amely a kifutófiúktól a konyháján átcsörtető
kéményseprőkig minden alsóbb rétegbelit érintett. Elhalmozta
őket forró teával, friss kaláccsal és süteménnyel. Cserébe az
utolsó cseppig képes volt kicsikarni belőlük minden pletykát
London bármely lakójáról. Ehhez jött még hozzá számtalan,
szolgálattal eltöltött év és az ezek alatt megismert
házvezetőnők, inasok, lakájok és cselédek hosszú sora.
Végeredményben Mrs. Goodge-ot egy egész hadseregnyi besúgó
támogatta.
– Igaza van, mint mindig, Mrs. Goodge – vélte Mrs. Jeffries.
– Mi lesz Lutyval és Hatchettel? – érdeklődött Smythe. –
Lutyra rá fog jönni az ötperc, ha megtudja, hogy nem kapott
feladatot. Tudja, mennyire utálja, ha kimarad valamiből.
– Luty? – tiltakozott Betsy. – Na és Hatchet. Ő se különb.
– Nem mondtam én, hogy az – felelte a kocsis.
– Holnap mindkettejüknek lesz dolga – nyugtatta meg őket
sietve Mrs. Jeffries.
Nem akart további problémákkal bajlódni. Mégis volt egy
olyan érzése, hogy mindannyiuknak együtt kell dolgozniuk az
ügyön. Már persze ha egyáltalán van ügy. Nagyon is
lehetségesnek tűnt, hogy Mr. Barrettet a személyzetének egyik
tagja nyársalta fel, akiben felülkerekedett a lelkiismerete, és
azóta mindent bevallott a rendőrségnek.
A házvezetőnő azonban nem hitt ebben. Egy, a szék
háttámláján keresztüldöfött kard nem éppen hirtelen
felindulásból elkövetett gyilkosságról árulkodott. Sokkal inkább
arról, hogy valaki előre kitervelten lopózott az áldozat háta
mögé, hogy annak sejtelme se lehessen a rá leselkedő
veszélyről.
– Ha Wiggins esetleg tudna egy üzenetet hagyni a
Crookshank-háznál elfele menet, holnap találkozhatnánk ott
ebédidőben. Akkor csatlakozhatna Luty és Hatchet is.
– Maga még fennmarad megvárni a felügyelőt? – kérdezte
Betsy.
– Igen. – Mrs. Jeffries felállt. – De jobb lesz, ha maguk most
nyugovóra térnek. Szükségük lesz az erejükre holnap.

A Barrett-ház konyhája fényárban úszott. A személyzet a

kamrában zsúfolódott össze, a kihallgatásukat várva,
szüntelenül egymás közt sugdolózva. Az orvos szakértő és az
egyenruhás rendőrtisztek az emeleten vizsgálták a holttestet és
kutatták át a dolgozószobát.
Witherspoon Barnes felé biccentett, és egy pillanattal később
a közrendőr már be is kísérte Hadley-t a meghitt helyiségbe.
 – Kérem, üljön le! – mondta a felügyelő, ügyelve rá, hogy
megnyugtassa a szerencsétlen lakájt. Nem akarta, hogy az ismét
elkezdjen motyogni. Nagyon zavaró volt. – És kérem, töltsön
magának egy csésze forró teát.
– Köszönöm, uram – felelte Hadley mélyet sóhajtva, amint
leült, és a teáskannáért nyúlt. – Szörnyű megrázkódtatás volt ez
mindnyájunknak, uram. El sem tudja képzelni, mennyire
szörnyű. Mr. Barrett az emeleten egy karddal a szívében,
mindenütt rendőrök, a ház pedig olyan, akár egy jégverem.
Iszonyatos, uram.
Egy pillanatig szünetet tartott, hogy kortyoljon egy hosszút a
teájából.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy mindannyian igencsak
feldúltak. – Witherspoon megköszörülte a torkát. Utálta ezt a
részt. Belekezdeni a legnehezebb. Eldönteni, hogy kérdezzen,
vagy inkább mégse. Nem tudta volna megmondani, miért, de
nagyon utálta ezt. – Mikor látta utoljára élve a munkaadóját?
– Ahogy már elmondtam önnek, uram, amikor elvonult a
dolgozószobájába, úgy öt óra tájban.
– Később nem látta?
– Nem, uram. Amint korábban említettem, Mr. Barrett nem
szerette, ha zavarják. Utasított, hogy hozzam el a pecsétnyomóit
és az írószereit, majd becsukta az ajtót, és azt mondta, csenget,
ha szüksége lesz rám.
– Teljesen biztos benne, hogy a házban nem voltak látogatók
vagy hívatlan vendégek?
– Teljes mértékben, uram.
– A bejárati ajtó egész nap nyitva állt, nemde? – érdeklődött
Witherspoon.
– Igen, uram.
– Akkor hogy lehet ilyen biztos benne, hogy Mr. Barrettnek
nem volt látogatója? – kérdezte a felügyelő. – Nem lehetséges,
hogy valaki bejött, és felment Mr. Barrett dolgozószobájába
anélkül, hogy a személyzet tagjai látták volna?
– Lehetséges, uram – ismerte be Hadley. – Tudja, mivel nyitva
volt a bejárati ajtó, meglehetősen hideg volt. A nap nagy részét
a földszinten töltöttem.
– Pontosan hol tartózkodott?
– A konyhában – mondta Hadley. – A legtöbben ott voltunk.
Mint már korábban említettem, Mr. Barrett a ház összes ajtaját
és ablakát kinyittatta, és nagyon hideg volt. Csak a konyhában
lelt az ember valamicske meleget.
A felügyelő elfintorodott.
– Mr. Barrett azért nyittatta ki az ajtókat és az ablakokat, mert
az emeletet újrafestették, ugye?
– Valamint beónoztatta a plafont, és egy kis ácsmunkát is
végeztek a tetőn – bólogatott lelkesen Hadley. – Mr. Barrett
elvonult a dolgozószobájába, a munkások fel-alá mászkáltak a
lépcsőkön, és mindig láb alatt voltak. Úgy gondoltuk, inkább a
konyhában maradunk. Kivéve persze Fannyt, aki a társalgót
takarította.
Witherspoon sóhajtott. Bárki bejuthatott a házba, és
felmehetett az emeletre anélkül, hogy a személyzet észrevette
volna. A szobalány a társalgóban biztosan becsukta az ajtót,
hogy kint tartsa a hideg novemberi levegőt. Ördög vigye! Nehéz
ügynek néznek elébe!
 – Voltak Mr. Barrettnek ellenségei?
– Nem tudok róla – válaszolt kisebb habozás után Hadley.
– Történt vele valami furcsa vagy szokatlan mostanában?
– Hogy érti, hogy „szokatlan”?
– Névtelen levelek, őt ért fenyegetések, ilyesmi.
– Nem tudok róla, uram – mosolygott Hadley bocsánatkérően.
– Mr. Barrett nem az a fajta ember volt, aki szívesen beszélt a
magánéleti dolgairól.
– A háznép kedvelte?
A felügyelő emlékezett arra, amit egyszer a házvezetőnője
mondott neki: úgy lehet igazán jó bepillantást nyerni valakinek
a személyiségébe, ha azokat kérdezzük, akik tőle függenek.
– Kedvelte-e? – Hadley ismét habozott. – Nem mondanám,
uram.
– Nézze – unszolta Witherspoon –, nem kérem, hogy rosszat
mondjon a halottról. De itt most rendőrségi nyomozás folyik.
– Nem közöttünk van a gyilkos! – vonyította Hadley. –
Egyikünk sem ment volna be a dolgozószobába, miután Mr.
Barrett meghagyta, hogy ne zavarjuk.
– Nem vádolom önt gyilkossággal. Pusztán tudni szeretném,
hogy Mr. Barrett jó munkaadó volt-e, vagy esetleg…
– Egy igazi vén barom volt – bukott ki Hadley-ből. Az ajtó felé
tekintett, mintha attól tartana, hogy valaki más is meghallja. –
Keveset fizetett, kutyába sem vett minket, mindig perlekedett
mindenkivel. A szomszédai ki nem állhatták. Nem volt sok
barátja, és ami engem illet, egyetlen könnycseppet sem fogok
ejteni a temetésén.
A felügyelő meglepetten nézett a lakájra. Hadley arca kipirult,
a keze remegett, és úgy kapkodta a levegőt, mintha versenyt
futott volna.
Jó ég!, gondolta Witherspoon.
– De ez nem jelenti, hogy közülünk ölte meg valaki – folytatta
a lakáj. – Mind a konyhában voltunk majdnem este nyolcig.
– A kard… ömm… Mr. Barretté volt?
Hadley lassan bólintott.
– Arról van szó, amelyet az íróasztala fölé akasztott, ugye?
Úgy tett, mintha családi ereklye volna, pedig csak nemrég vette
azt a vackot. Attól a családtól vásárolta meg, amelyiket kitett az
otthonukból.
Ez jó nyomnak ígérkezett.
– Melyik család volt ez?
– Benningtonék, uram. De nem ők a tettesek. Miután Barrett
elkobozta a házukat, Kanadába költöztek a rokonaikhoz.
– Mire gondolt pontosan, amikor azt mondta, hogy Barrett
sokat veszekedett a szomszédaival? – kérdezte Witherspoon.
– Pontosan arra, amit mondtam. – Hadley ismét belekortyolt a
teájába. – Annyira volt szívesen látott szomszéd a környéken,
mint a tífusz. Mr. Barrett sokszor igen goromba volt. Olykor
egyenesen sértő. Nem akarok egy szomszédot sem megvádolni,
de nem igazán kedvelték. Volt egy elég csúnya összezördülése
az egyikükkel, éppen ma délután. – Hadley azonnal rájött, mit
mondott, és bűnbánóan elvörösödött. – Bocsásson meg,
felügyelő! Tudom, hogy kérdezte, hogy történt-e ma valami
szokatlan. De ez annyira… nos, méltatlan. Nem igazán szeretem
az ilyen incidenseket felhozni. Hogy egy olyan embernek, mint
én, egy olyannál kellett munkát vállalnia, mint Barrett… – A
lakáj fejét rázta utálatában. – Megalázó, uram. Tudta, hogy
valamikor Lord Lynfield fiatalabbik fiánál dolgoztam?
– Nem, eddig még nem említette – felelte Witherspoon. – De
kérem, mesélje el, mi történt Barrett és a szomszédja között!
– És Lord Lynfield házában taníttattak, uram. Úgy bizony! –
kiáltotta Hadley, a karját lengetve, hogy nyomatékot adjon a
szavainak. – De elmúltak már azok az idők, uram. Most
kénytelen vagyok odáig lealacsonyodni, hogy olyanoknak
dolgozzam, akik ölre mennek a szomszédaikkal. – A lakáj
sóhajtott. – Mr. Barrett összekapott Mr. Spearsszel. A szomszéd
házban lakik. Spears kutyáját holtan találták Mr. Barrett
parcelláján ma délután. Mr. Spears megvádolta a szomszédját,
hogy ő ölte meg az állatot. Szó szót követett, és végül
összeverekedtek.
Witherspoon döbbenten nézett Hadley-re.
– Mikor történt ez?
– Úgy fél öt, háromnegyed öt tájban. – A lakáj leszegte a fejét,
mintha ő lenne a felelős munkaadója tetteiért. – Szégyenletes
volt, uram. Szégyenletes!
A felügyelőnek még szándékában állt volna feltenni néhány
kérdést, de valamilyen rejtélyes okból Hadley úgy döntött, elege
van. Semmi egyebet nem tudott kiszedni belőle. Witherspoon
jobbnak látta, ha inkább Fanny Flannagannel, a szobalánnyal
folytatják a kihallgatást.
Az említett lány alacsony, sötét hajú volt, tizenkilenc-húsz év
körüli lehetett. Emellett nagyon csinosak tűnt a nagy, kék
szemével, a kicsi, egyenes orrával és tökéletes bőrszínével.
Witherspoon kedvesen mosolygott, amint a lány pukedlizett
előtte, és intett neki, hogy foglaljon helyet a lakáj által nemrég
üresen hagyott székben.
– Kérem, üljön le, és igyon egy kis teát, Miss Flannagan! –
kínálta a felügyelő.
– Köszönöm, uram! – a lány hangja lágyan és dallamosan
csengett.
– Nos, úgy tudom, ön ma késő délután a társalgót takarította.
Így volt?
– Igen, uram – felelte a lány, teáscsészéjének szélével
játszadozva.
– Különös időpont a takarításhoz, nem gondolja?
Witherspoon nem emlékezett rá, hogy a saját személyzete
bármikor is takarított volna ilyenkor. Az efféle munkákat
inkább reggel végezték.
– Általában reggel csinálom, uram – válaszolta komótosan
Fanny –, de ma reggel nem lehetett. Így aztán vacsora előtt
csináltam meg.
– Miért nem tudott reggel takarítani?
– Mr. Barrett használta a szobát. Vendége volt. Egy hölgy előtt
mégse lehet port törölni meg fényezni.
– Egy hölgy előtt… – ismételte Witherspoon. – Nem tudja
véletlenül az illető hölgy nevét?
– Nem, uram. Sosem láttam azelőtt.
A lány leszegte a fejét, és az ajkába harapott. Láthatóan ideges
volt.
– Volna esetleg valami, amit el szeretne mondani nekem? –
vetette fel lágyan a felügyelő.
– Nos, nem tudom, szabad-e. – Fanny felnézett, a szeme
könnyben úszott. – Uram, nem gondolok semmi rosszat a
halottról, és rossz lány sem vagyok, de véletlenül meghallottam,
mi történik a társalgóba’.
– No, no… – a felügyelő gyengéden megveregette a lány vállát.
A fenébe, mi lesz, ha elsírja magát? – Biztos vagyok benne, hogy
ön nem tett semmi rosszat. Előfordul olykor, hogy lehetetlen
bizonyos dolgokat nem meghallani. Miért nem mondja el
inkább, pontosan mit hallott?
A lány megtörölte a szemét, és még egyszer megvillantotta
szép mosolyát.
– Tizenegy óra tájban jöttem le takarítani, uram. Mr. Barrett
nem mondta, hogy vendégei lesznek. Honnan tudhattam vó’na,
hogy lenn lesz?
– Nem, persze hogy nem tudhatta – motyogta együttérzőn a
felügyelő. – Mi történt?
– Kinyitottam az ajtót, és benéztem. Mr. Barrett hirtelen rám
üvöltött, hogy tűnjek el. A kandalló előtt állt. Egy nő is állt ott,
de nekem háttal, így nem láttam, ki az. De szerintem sírt. A válla
remegett, és össze vót görnyedve.
– Az arcát egyáltalán nem látta?
– Nem, uram.
– Csak ennyi történt? – csodálkozott a felügyelő.
Az ördögbe! Bár látta volna a nő arcát!
– Igen, uram.
– Ó, de kár, hogy nem látta az arcát!
– Igen, uram, az.
– Nem látott valakit kimenni vagy bejönni a bejárati ajtón,
miközben a társalgót takarította?
 – Azt hiszem, hallottam az egyik munkást legyönni a lépcsőn
háromnegyed hat körül.
– A munkások nem a hátsó lépcsőt használták? – kérdezte
Witherspoon.
– Ilyenkor nem, uram – felelte Fanny vigyorogva. – Tudja, a
festők összeba’héztak az ácsokkal. Folyton csak marták
egymást, és az őrületbe kergettek minket. Végül Mr. Barrett azt
mondta, hogy a festők használják a bejárati ajtót, a többi
munkás meg a hátsót. Ezé’ nem lepődtem meg, amikó’ lépteket
hallottam a folyosóró’ ma este. – A szobalány vállat vont. – Az
ajtót meg becsuktam a hideg miatt, úgyhogy senkit se láttam.

– Mrs. Jeffries, ön egy igazi angyal! – mondta a felügyelő órákkal

később.
A pohárka sherryért nyúlt, amit a házvezetőnő a kedvenc
széke mellé helyezett, és készen állt, hogy kiöntse a szívét. A
drága házvezetőnő éppen azzal várta, amire szüksége volt: egy
pohár jó Harvey’szel és a társaságával.
– Ezek szerint valóban volt egy holttest a dolgozószobában –
jegyezte meg halkan Mrs. Jeffries.
– Sajnos igen. – A felügyelő kortyolt egyet a sherryből. – És
nem hiszem, hogy könnyű eset lesz.
Witherspoon sóhajtott, és elmesélt mindent, ami aznap este
történt. Jólesett neki, hogy volt valaki, akivel beszélhetett az
ilyen nehéz ügyekről.
Mrs. Jeffries biccentett, és együttérzőn elmosolyodott, amint a
felügyelő beszámolt neki a holttestről, a szívéből kiálló kardról,
és arról, hogy bárki, akárki elkövethette a rémes gyilkosságot.
Az ajtók csaknem egész délután nyitva álltak, és a teljes
személyzet a szobalány kivételével a konyhában volt.
– Jó ég! – hüledezett a házvezetőnő.
– Pontosan – hagyta rá szenvedő hangon a felügyelő. –
Fogalmam sincs, hogy fogom ezt az ügyet megoldani.
– Talán nem is kell, uram – vélte Mrs. Jeffries. – Végtére is
Nivens felügyelő is… Nos, követeli már a maga részét, hogy úgy
mondjam.
– Valóban – felelte leverten Witherspoon. – De van egy olyan
érzésem, hogy ezt most rám osztják.
Witherspoon jól ismerte a főnökét, a főfelügyelőt. Tudta, hogy
most még nem akarja Nivenst bevonni. Őszintén, jelenleg nem
vágyom jobban semmi másra, mint hogy Nivens felügyelő
tegyen egy próbát az esettel – gondolta magában. Tudta, hogy
átkozottul nehéz dolga lesz. Bárki lehetett a gyilkos.
A felügyelő folytatta a beszámolóját. Elmesélte, hogy bár a
személyzet nem kedvelte, Barrett nem tűnt rosszabbnak a
londoni munkaadók többségénél, és hogy a szomszédai körében
sem volt kimondottan népszerű. Mrs. Jeffries megborzongott,
amikor Witherspoon elmondta neki, hogy Mr. Spears hogyan
vádolta meg a későbbi áldozatot a kutyája megölésével.
– De hát ez rettenetes, uram!
– Az – értett vele egyet a felügyelő.
– A közrendőrök találtak bármi érdemlegeset a ház átkutatása
során?
– Semmi szokatlant – felelte Witherspoon, belekortyolva a
sherrybe. – És a szomszédok sem láttak vagy hallottak semmit.
A gyilkos vagy rendkívül okos, vagy rendkívül szerencsés volt.
 Mrs. Jeffries megkönnyebbülten dőlt hátra a székében. Eddig
senki sem beszélt arról, hogy látta volna Smythe-ot kiugrani az
ablakon.
– Megértem, miért gondolja, hogy nehéz lesz elkapni a tettest
– válaszolta végül. – Akkor senki sem vallotta magát bűnösnek?
– kérdezte lélegzet-visszafojtva.
A felügyelő megrázta a fejét.
– Nem. Ilyen az én formám.
– Ha a személyzet egyik tagja sem kedvelte…
A házvezetőnő habozott. Nem akarta azt a benyomást kelteni,
hogy Barrett dolgozóinak valamelyikét gyanúsítja. Ha azonban
tényleg nem kedvelték Barrettet, úgy most letaglózhatja őket a
bűnbánat és a megrázkódtatás. Ebben az esetben könnyű lenne
szem elől téveszteni fontos részleteket. A felügyelő
félbeszakította a gondolatmenetét.
– Nem valószínű, hogy közülük tette valaki – mondta
egykedvűen Witherspoon. – Mind a konyhában voltak a
gyilkosság időpontjában.
– Tudja, hogy pontosan mikor ölték meg Barrettet?
– Nem, pontosan nem. Ma délután öt órakor látták utoljára
élve. Viszont tudjuk, hogy kiabált a munkásokkal háromnegyed
hat körül, tehát akkor még biztosan életben volt.

– Tudtam, hogy végül én kapom meg – zsörtölődött halkan

Witherspoon.
Kinézett az ablakrácson, hogy biztos lehessen benne, Nivens
felügyelő nem ólálkodik a közelben.
– Ne aggódjon, uram! – mondta Barnes. – Tiszta a levegő.
Nivenst ma reggel egy betöréshez hívták.
– Hála az égnek! – A felügyelő lenézett a lépcsősoron. – Nem
mintha félnék szembenézni vele, de valahogy lelkiismeret-
furdalást ébreszt bennem.
Barnes felhorkant. Nem tartotta túl sokra Nivens felügyelőt.
Az egyenruhások közül senki más se.
– Nem a maga hibája, hogy erősségei a gyilkossági ügyek, nem
igaz? Ha Nivens felügyelőnek nem tetszik, hogy nem ő kapta ezt
az esetet, akkor a főfelügyelővel kell lerendeznie a dolgot, nem?
– Nos, azt hiszem, igaza van – Witherspoon hangjában még
mindig érződött a kétség. – De most dolgunk van. Jöjjön, Barnes,
keresünk egy konflist!

Luty Belle és Hatchet jó fél órával ebéd előtt érkeztek meg.

– Nem tudtam megállítani – magyarázta Hatchet, amint
átnyújtották nehéz kabátjaikat Mrs. Jeffriesnek. – Amint
meghallotta, hogy „gyilkosság”, minden igyekezetével azon volt,
hogy ideérjen.
– Az isten szerelmére, Hepzibah! – jajdult fel Luty. – Mi az
istennyiláért nem küldetett értünk már tegnap este?! A gyilkos
most már félúton lehet New Yorkba!
– Csak ha szárnyakat növesztett, és elrepült – mondta Hatchet.
– Kérem, üljenek le! Mindent elmesélek önöknek, amíg a
többiek ideérnek.
Mire Smythe bebaktatott, hogy részt vegyen a déli étkezésen,
Luty és Hatchet már tökéletesen tisztában voltak mindennel,
ami előző este történt. Mrs. Goodge, aki Mrs. Jeffries
beszámolója alatt gyorsan megterített, gyakran hozzáfűzte a
saját véleményét a történtekkel kapcsolatban.
Ezt követően Betsy és Wiggins futottak be, és mire a
szakácsnő a húst és a zöldségeket az asztalra rakta, már mind
helyet foglaltak, türelmetlenül várva, hogy végre elkezdődjön a
tanácskozás.
– Hallom, micsoda kalandban volt része tegnap este! – szólt
Luty Smythe-hoz.
– Inkább megpróbáltatás volt, mint kaland – felelte a kocsis
hetyke mosollyal. – Örültem, amikor megtudtam Mrs. Jeffriestől,
hogy egyik szomszéd se látott este kiugrani Barrett ablakán. –
Smythe szája lebiggyedt. – De kicsit utánajártam annak a
veszekedésnek Barrett és a szomszédja közt. Volt néhány
részlet, amiről a felügyelő nem tudott.
– Mrs. Jeffries má’ elmesélte, hogy a szomszédai nem
kedvelték Barrettet – mutatott rá Betsy.
Kicsit ideges volt. Egész áldott reggel fel-alá futkosott a
környék főutcáján, és egy árva pletykát se sikerült elcsípnie.
Most, hogy Smythe-ot már biztosan nem viszi el a rendőrség,
mert betört a halott házába, a szobalány nem bánta, hogy egy
kicsit letörheti a kocsis szarvát. Nehogy aztán túltengjen az
önbizalma…
– Nekem is van ám fülem, kislány. De az, hogy valakit nem
kedvelnek, még nem jelenti, hogy azzal fenyegetik, hogy
megölik.
– Valaki tán megfenyegette? – kiáltott fel Wiggins.
– Egy Adrian Spears nevű alak. Agglegény, Barretté mellett
van a háza.
– Mrs. Jeffries má’ ezt is elmondta – szólt közbe Betsy.
 – Tudom, kislány. De csak azért ismétlem meg a dolgokat,
hogy Luty és Hatchet is mindenről tudjanak. Szóval, azt
akartam mondani, mielőtt félbeszakítottak… – Betsy halkan
horkantott egyet, de Smythe, ügyet sem vetve rá, folytatta –,
hogy úgy tűnik, nem Barrett ölte meg Spears kutyáját. Barrett
csak elkergette és kövekkel dobálta. Azt mondta, hogy a kutya
mindig feltúrta a parcelláját. Tegnap Spears sehol sem találta az
állatot. Ő és a személyzete kimentek, és átkutatták a kertet.
Barrett háza előtt találták meg a kutyát. Fejbe volt verve egy
kalapáccsal. Spears dührohamot kapott. Követelte, hogy Barrett
jöjjön ki, és nézzen szembe vele. Mivel, ugyebár, Barrett
házának minden ajtaja és ablaka nyitva volt, az egész cselédség
kijött megnézni, mi ez a perpatvar. Amikor Barrett is megjelent,
Spears nekiment. Ott helyben megfojtotta volna, ha a cselédek
szét nem választják őket. De hallották, hogy Spears még
megfenyegette Barrettet. Azt mondta, ha rájön, hogy ő ölte meg
a kutyát, kitekeri a nyakát.
– Micsoda rémes alak! – sóhajtott fel Betsy.
– Melyik? – kérdezte Smythe kíváncsian. – Barrett vagy
Spears?
– Hát persze hogy Barrett! Aki képes betörni egy ártatlan
kutya fejét egy kalapáccsa’, megérdemli, amit kap.
– De nem tudjuk, hogy Barrett ölte-e meg – mutatott rá
Smythe tárgyilagosan. – Más is lehetett.
– Nagyon furcsa… – vélte Mrs. Jeffries.
– Mégis mi? – érdeklődött Mrs. Goodge.
– Amikor Barrett lakája beszámolt a felügyelőnek a
történtekről, nem említette, hogy Spears fenyegetőzött volna.
Sokkal hétköznapibbnak írta le az esetet, mint Smythe.
– Talán a lakáj nem hallotta a fenyegetést – vetette fel Hatchet.
– Vagy talán olyan szinten sokkos állapotba került, hogy
elfelejtett beszámolni róla. Mi is a neve?
– Hadley – válaszolta Mrs. Jeffries. – Reginald Hadley. Esetleg
ismeri?
– Nem. – Hatchet kissé elfintorodott. – Nem hiszem, de
körbekérdezősködöm, és meglátjuk, mit tudok meg róla.
Smythe előrehajolt.
– Megtudtam mást is. Úgy tűnik, Barrett és Spears már
hónapok óta perlekedtek. Nem kedvelték egymást. Persze,
ahogy hallom, a szomszédai közül egy se igazán volt oda érte.
Mrs. Jeffries elgondolkodott.
– Van bármi sejtése arról, mi volt a nézeteltérés tárgya?
– Nem volt időm minden részletet elkapni – ismerte be a
kocsis. – De rajta vagyok az ügyön.
– Nagyszerű, Smythe.
A házvezetőnő Betsy felé fordult.
– Nem tudtam meg az égvilágon semmit se! – ismerte be
őszintén a lány, puplinruhájának szoknyájával babrálva. –
Egyik bó’tos se tudott semmit. A bótok mind forgalmasak vó’tak
ma reggel, úgyhogy nem sok segédde’ tudtam beszé’ni.
– Semmi baj – szólt a házvezetőnő kedvesen –, fiatal még a
nap.
– Ne aggódjál már itten, Betsy! – nyugtatta a lányt Wiggins is.
– Én se tudtam meg semmit. Barrett cselédei ki se dugták aztat a
nagy orrukat a házból! – A fiú Mrs. Jeffriesre pillantott. –
Folytassam?
 – Természetesen, Wiggins. – Mrs. Jeffries úgy vélte, a
szobalánynak és az inasnak egyaránt elkél egy kis bátorítás. –
Maga is, Betsy is folytassák a kutatást. Mindketten túl okosak és
túl értékesek, hogy most feladják.
– Én megtudtam valamit – jelentette be Mrs. Goodge.
Megvárta, míg minden tekintet rá szegeződik. – Úgy tűnik, a mi
Barrettünk nem volt éppen egy úriember.
– Persze hogy nem – szólt közbe Wiggins. – Az úriemberek
nem vernek agyon kutyákat kalapáccsal, az egyszer tuti.
Lehajolt, hogy megsimogassa Fredet, a keveréket, akit néhány
hónappal korábban fogadtak be. Fred farka a földet verdeste.
Mrs. Goodge rosszat sejtetően hunyorgott.
– Ha mindenki befejezte, folytatnám. Amint mondtam,
rájöttem, hogy Barrett nem volt igazán úriember. – Szünetet
tartott, és megvárta, míg teljes csend telepszik a szobára. Még
Fred is abbahagyta a farokcsóválást. – A legrosszabb dolgot
cselekedte, amit egy férfi egy nővel megtehet.
– Megölt egy nőt? – kérdezte Luty.
– Megerőszakolta? – tudakolta Wiggins.
Mrs. Goodge a fejét rázta, majd diadalmasan elmosolyodott.
– Cserben hagyta az oltár előtt.
– A mindenségit! – kiáltott fel Luty. – Csak ennyi? Rengeteg
rosszabb dolog van annál, mint hogy valakit ott hagynak a pap
előtt. Az embert megskalpolhatják, elhurcolhatják egy hajóra,
elkaphatja egy hóvihar, és megfagyhat…
– Azt hiszem, értjük, asszonyom – szakította félbe nyugodtan
Hatchet.
– Szerintem semmi se rosszabb annál, mint ha az embert
otthagyják az oltárnál egy templomnyi ember előtt! – csattant
fel Mrs. Goodge. – Csak gondoljanak bele: a fájdalom, a
megaláztatás, a szégyen…
– Szégyen? – horkant fel Luty. – Miért a nőnek kéne
szégyenkezni, amikor Barrett volt a szégyentelen, semmirekellő
görény!
– Azt hiszem, egy efféle nyilvános sértés adhat azért indítékot
egy gyilkosságra – tűnődött el Mrs. Jeffries.
– Gyilkosság? Ugyan! – kiáltotta Luty. – Ha az a nő tényleg
kardot döfött annak a senkiházinak a szívébe, az nem
gyilkosság. Az igazságszolgáltatás!
 Negyedik fejezet

Witherspoon sokért nem adta volna, ha Adrian Spears

abbahagyja a járkálást. De ezt persze nem mondhatta ki nyíltan.
Végül is Spears otthonában voltak.
– Kérem, Mr. Spears! – kezdte immár harmadjára. – A
Gardens minden lakóját kikérdezzük.
Spears megállt, és a felügyelőre meredt. Alacsony, középkorú
ember volt, itt-ott ősz szálakkal tarkított dús, fekete hajjal,
sötétbarna szemmel és nagy, deformált orral, amely úgy festett,
mintha egyszer-kétszer már eltört volna.
– Nem hiszem, hogy sokra mennének vele. Az emberek
természetüktől fogva szűkszavúak, ha egy halott viselt dolgairól
van szó. Különösen úgy, hogy most egy gyilkossággal van
dolguk. De afelől nyugodt lehet, felügyelő úr, hogy nem csak én
gyűlöltem Barrettet, akármit mondjon is a többi szomszéd.
– Tisztában vagyunk vele, hogy nem volt népszerű –
válaszolta a felügyelő. – Ezt a saját cselédsége is elismerte. De…
– Szomszédok! – vágott közbe Spears. – A szomszédai
jelentették számára a legkisebb problémát. Barrettet
gyakorlatilag mindenki beperelte, akivel valaha is üzleti
kapcsolatba került. A maga helyében nem vesztegetném az
időmet holmi utcai veszekedésekre, hanem azokat kérdezném,
akiknek valódi indítékuk volt megölni őt.
– És mégis kik azok? – tudakolta szelíden Barnes.
– Ott van például Thornton Astley – felelte Spears, és megint
járkálni kezdett. – Ő is perelt. Barrett átverte egy üzleti ügyben.
Elsikkasztotta a pénzt.
– Miért ölné meg ez a Mr. Astley Barrettet, ha éppen bíróság
elé akarta vinni az ügyüket? – kérdezte a felügyelő.
Spears fintorgott.
– Hogy megspórolja magának az ügyvéd költségeit. Nincs
kétségem afelől, hogy amint meghallotta, mennyi pénzbe
kerülne bíróság előtt elintéznie az ügyet, úgy döntött, inkább
saját kezébe veszi a dolgokat. – Spears hirtelen elhallgatott,
behunyta a szemét, és felsóhajtott. – Bocsásson meg, felügyelő
úr! Nem úgy értettem. Thornton Astley tisztességes ember.
Ismerem őt különböző rendezvényekről. Sohasem vetemedne
gyilkosságra, még ha annak tárgya meg is érdemelné.
Witherspoon meglepetten nézett a férfira. Megérdemelné?
Nem hitte, hogy bárki is megérdemli, hogy meggyilkolják, és
nagyon megdöbbent, hogy egy látszólag tiszteletre méltó
embertől ilyesmit kell hallania.
– Mondana valamit a Barrett-tel való veszekedésükről?
– Melyikről? – kérdezte Spears. – Barrett szálka volt mindenki
szemében, azóta, hogy a Gardensbe költözött. Mindenkiében.
Witherspoon magában megjegyezte, hogy jobb, ha erre
később még visszatér. De most egy másik incidens érdekelte.
– A kutyája halálára gondolok.
– Úgy érti, a meggyilkolására – pontosította Spears elcsukló
hangon. Pislogni kezdett, hogy visszatartsa a könnyeit. –
Szerencsétlen King… Esélye sem volt. Barrett lemészárolta a
kutyámat, felügyelő úr. Már csak ezért is örülök, hogy a vén
patkány halott. Bárki, aki képes megölni egy ártatlan állatot,
halált érdemel.
Witherspoon sem helyeselte a kutyák megölését. Meg tudta
érteni Mr. Spears érzéseit, de nagyon remélte, hogy a férfi képes
magán uralkodni. Nehéz lenne kihallgatni egy siránkozó
embert. Nagyon nehéz.
– Öhm… Tudja, miért ölte meg Barrett a kutyát?
Spears hátat fordított, és a faragott márvány
kandallópárkányon álló réz gyertyatartóra meredt. Hosszú,
mély lélegzetvétel után szólalt csak meg:
– Sosem szerette Kinget – felelte halkan. – Palántákat
ültettetett a háza előtti ágyásokba. Azzal vádolta Kinget, hogy
kikaparta őket. Az állította, hogy a kutya egész nap ugat, és hogy
csak a baj van vele. De ez nem így volt. King igen jól nevelt volt.
– Spears megpördült, és erősen gesztikulálni kezdett. – Igen,
néha ugatott. Melyik kutya nem teszi? De a közelébe sem ment
Barrett átkozott növényeinek.
– Az ágyások fel voltak túrva? – Witherspoon biztos volt
benne, hogy ennek semmi jelentősége, de kíváncsi volt, és
beszéltetni akarta Spearst.
– Persze hogy nem – kapálózott az említett türelmetlenül. –
Igaz, néhány helyen itt-ott a föld kissé meg volt mozgatva. De ez
nem jelenti, hogy King tette volna. A kert tele van kutyákkal és
macskákkal.
– Úgy tűnik azonban, Barrett meg volt róla győződve, hogy
King a bűnös – fűzte tovább a felügyelő. – Miért? Miért pont a
maga kedvencét pécézte ki?
– Mindig is utált engem. Csak ürügy kellett neki, hogy
valamivel árthasson nekem.
 – És mégis miért, uram? – tudakolta Barnes, a
jegyzetfüzetéből felpillantva.
– Mert az orra elől vettem meg ezt a házat – jelentette ki
Spears némi diadalittas csengéssel hangjában. – Barrett
ajánlatot tett rá, de csak utánam, én pedig hajlandó voltam
többet fizetni érte. Barrett dühöngött. Perrel fenyegette az
ingatlanügynökséget és engem is. Természetesen nem sok
jogalapja volt rá. Végül az enyémmel szomszédos házat vette
meg, de sohasem bocsátotta meg, hogy nem az övé lett ez a ház.
Spears szünetet tartott, és körbepillantott a nappaliban,
önelégültséget sugárzó kifejezéssel az arcán. A felügyelő
tökéletesen meg tudta érteni ezt a büszkeséget.
Vastag, sötét faburkolat fedte a falak alsó felét, felső részük
levélzöldre volt festve. A díszítés férfiasan kemény jellegét az
angol vidéket ábrázoló festmények és nagy gonddal elkészített
portrék oldották. Ellentétben sok más nappalival, ez nem volt
túlzsúfolva bútorokkal. Egy kanapé, néhány kényelmes szék,
egy-két asztal, de semmi több. Egy faragott márvány
kandallópárkány és a csiszolt deszkapadló a gazdagság és
méltóság légkörét kölcsönözte a különlegesen berendezett
szobának. Olyasféle hangulatot, amely feltűnően hiányzott
Barrett házából.
– Barrett – folytatta Spears, miután befejezte a szobája
mustrálását – nem az a fajta ember volt, aki könnyen
megbocsátott és felejtett. Miután ideköltözött, nem voltunk
igazán jószomszédi viszonyban. Próbáltam udvarias lenni,
természetesen. Sokszor jelentünk meg ugyanazokon a
társadalmi eseményeken.
 – Együtt jelentek meg? – érdeklődött a felügyelő kissé
bizonytalanul. Mostanra már csak találgatott, de olykor azon
kapta magát, hogy a találgatásai nagyon kifizetődőnek
bizonyultak. – Ez kissé zavaros. Azt állította, hogy Barrettnek
szokása volt a kellemetlen viselkedés…
– Sohasem mutatta ki a foga fehérjét, amikor vendégségben
volt – felelte Spears. – Én mondom, az az ember borzasztóan
képmutató volt. Képes volt bárkit bűntudat nélkül hátba szúrni,
majd egy pillanattal később úgy tenni, mintha az illető rég
elveszett barátja lenne. Visszataszító volt. De ami még
szörnyűbb, hogy mennyire sikeres volt ez a színjáték. Vegyük
például Astley-éket: éppen perelték Barrettet, de neki ennek
ellenére szándékában állt megjelenni az általuk szervezett
vacsorán.
– Miért hívták meg? – kérdezte Witherspoon.
– Régebben kapta a meghívást. Maud Astley már hónapok óta
tervezte ezt a vacsorát. Természetesen a per indításakor azt
hitték, Barrett majd közli, hogy mégsem tud ott lenni. Nemcsak
hogy nem így lett, de Barrettnek még volt képe megüzenni
Maudnak, hogy alig várja, hogy láthassa – azzal Spears
megvetően csóválta fejét.
– Értem – mondta a felügyelő halkan.
Barnes megköszörülte a torkát.
– Tehát ott tartottunk, hogy éppen beszámolt a tegnap
délutánról – címezte Spearsnek. – Arról, ami a kutyájával
történt.
Spears szemében bánat csillant, és gyorsan elfordult.
Witherspoon hálásan biccentett a közrendőr felé. Kihallgatás
közben olykor hajlamos volt megfeledkezni róla, miről volt szó
korábban.
– Délután észrevettem, hogy King eltűnt. – Spears olyan
halkan beszélt, hogy mindkét rendőrnek közelebb kellett
hajolnia, hogy hallják. – Aggódni kezdtem.
– Volt valami konkrét oka az aggodalmának? – kérdezte a
felügyelő. – Vagy csupán az, hogy Barrett általában annyira
rosszindulatú volt?
– Volt konkrét okom. Barrett egy nappal korábban kövekkel
hajigálta meg a szerencsétlen kutyát. Az egyik eltalálta a mellső
lábát. Ezek után aggódtam, hogy védtelenül kiment. – Spears
szomorú mosolyra húzta a száját. – King annyira kedves
teremtmény volt, hogy akkor sem futott volna el, ha Barrett
kijön, és elkezdi bántalmazni. Visszatérve, a cselédség egyik
tagja sem látta a kutyát, szóval hívattam néhányukat, és együtt
kezdtük átkutatni a kertet. – A férfi hangja suttogássá halkult. –
Tudják, végül hogy találtam meg. King ott feküdt a
növényzetben Barrett háza mögött. A fejét betörték egy
kalapáccsal.
– Nem azt mondta az előbb, hogy Mr. Barrett háza mögött
virágágyások vannak?
– Volt abban mindenféle. Minden házhoz két ágyás tartozik,
amelyeket a közösségi kertekhez vezető ösvény szel ketté. A
legtöbb tulajdonos beleegyezett, hogy ugyanolyan növényeket
ültessen, hogy egységes hangulatot kölcsönözzön a kertnek. De
Barrett nem így tett. Még két hete sem lakott itt, de már
utasította a kertészeket, hogy ültessenek rekettyést az egyik
ágyásba, és azokat az istenverte palántákat a másikba. Ez volt
az egyik ok a sok közül, amiért senki se szerette. Fittyet hányt
arra, mit akartunk mi, többiek. Ott volt az a két nyavalyás
ágyása, és istenemre mondom, azt rakott bele, ami neki tetszett.
Nem érdekelte, hogy mennyire elcsúfítja ezzel a kertet. – Spears
hangja szarkazmustól csöpögött. – Higgye el, felügyelő úr,
nagyon is elcsúfította. Nem mintha Barrettnek lett volna elég
ízlése, hogy észrevegye. Ami azt illeti, még büszke is volt a
művére. Tegnapelőtt is kérkedve mutogatta azokat az ostoba
ágyásait az egyik ismerősének. Akkor dobálta meg szegény
Kinget is. A kutya csak barátkozni akart. Én mondom, Barrett
borzalmas ember volt. Borzalmas.
– Kellemetlen – mormogta a felügyelő.
Furcsának találta Spears viselkedését, ugyanakkor nem tudta
elképzelni, hogy egy virágágyások miatt kirobbant vita
gyilkosság indítéka legyen.
– Mikor indult el megkeresni a kutyáját, uram? – kérdezte
Barnes.
– Késő délután, fél ötkor vagy ötkor. Nem emlékszem
pontosan. De már sötétedett.
– Azonnal Barrett házához ment?
– Nem – ismerte be Spears. – Annyira dühös voltam, hogy csak
ott álltam, és magamból kikelve ordítottam a gazembernek,
hogy jöjjön ki, és nézzen szembe velem. A nyomorultnak volt
képe követelni, hogy takarodjunk az ágyásairól!
– Barrett dühös volt?
– Ő mindig az volt – jelentette ki Spears. – De most én voltam
felháborodva. Amikor félrehúztam a bokrok ágait, és
megmutattam neki szegény King holttestét, úgy tett, mintha az
egész az én hibám lett volna! Tagadta, hogy bármi köze lenne az
állat halálához. Persze tudtam, hogy hazudik. Összekaptunk.
– Úgy tudjuk, több volt az, mint szimpla szóváltás – jegyezte
meg Witherspoon szárazon. – Több tanú is állítja, hogy ön
rátámadt Mr. Barrettre.
– Így volt – vallotta be Spears. – És egy cseppet sem sajnálom.
Witherspoon csendesen sóhajtott. Ez az eset percről percre
nevetségesebb lesz. Nem mintha ne tudta volna felfogni, mit
jelent egy szeretett kedvenc halála. Ő maga is nagyon dühös lett
volna, ha valaki bántotta volna Fredet. Az viszont
megdöbbentette, ahogy a két, látszólag felnőtt ember viselkedett
a történtek alatt.
– Látta valaki Mr. Barrettet a kertben? Vannak tanúi rá, hogy
tényleg ő ölte meg Kinget?
– Barrett az állította, hogy egész nap el sem hagyta a házát. –
Spears gúnyosan felkacagott. – De hát mi mást is mondott
volna? Nyilván nem akarta mindenki előtt beismerni, hogy
képes ilyen vadállati kegyetlenségre. A személyzetem, az ő
személyzete, néhány szomszéd, sőt néhány munkás is kijött,
akik a házát felújították.
– Fenyegette őt azzal, hogy megöli, uram? – kérdezte a
felügyelő.
Bosszú egy háziállat haláláért. Egyeseknek talán kissé
túlzásnak hatott volna mint indíték egy gyilkosságra, de
Witherspoon rendőrként jól tudta, hogy még olyan tehetős,
intelligens emberek is, mint Adrian Spears, képesek borzalmas
bűncselekményeket elkövetni, ha kellőképpen feldühítik őket.
Márpedig Spearst feldühítették, ez bizonyos. De vajon eléggé
ahhoz, hogy gyilkoljon?
– Persze nem gondoltam komolyan – motyogta Spears. – De
igen, valóban megfenyegettem. Pembroke-nak, a lakájomnak
volt annyi lélekjelenléte, hogy közbeavatkozzon, mielőtt
elfajultak volna a dolgok. – A férfi arcán szomorú mosoly jelent
meg. – Pembroke régóta dolgozik nálam. Tudta, milyen sokat
jelentett nekem King.
– Értem. Ekkor látta utoljára Mr. Barrettet? – kérdezte a
felügyelő.
– Hála az égnek, igen. Legalább a vacsoraasztalnál már nem
kellett eltűrnöm a jelenlétét.
– Hol volt tegnap délután hat és hét óra között?
Spearst láthatóan meglepte a kérdés.
– Sétálni voltam. Az isten szerelmére, alig néhány órája
találtam rá a kutyámra betört fejjel!… Ki kellett szellőztetnem a
fejem. Ezért aztán elmentem, hogy egy kicsit egyedül legyek, és
körülbelül hat óra húsz perckor értem vissza. Hét órára
hivatalos voltam Astley-ékhez.
– Hová ment sétálni? – unszolta tovább a felügyelő.
Spears rövid habozás után válaszolt:
– Nem igazán tudom… Fel voltam dúlva, felügyelő úr. Ha jól
emlékszem, megkerültem a kerteket a Kildare Terrace felé, és
onnan a Talbot Road irányába mentem.
– Látta valaki?
– Természetesen nem. Akkor már eléggé sötét volt. Úgy egy
órát sétáltam, utána hazajöttem, töltöttem magamnak egy
pohár jóféle whiskey-t, és előkészültem a vacsorára. Amikor
utoljára láttam William Barrettet, ép volt és egészséges.
– Ó, most mit csináljak? – kesergett Mrs. Goodge. Búsan rázta a
fejét, ahogy a kezében tartott táviratot nézte. – Most nem
utazhatok el! Egy gyilkossági ügy közepén vagyunk.
– El kell mennie – erősködött Mrs. Jeffries. – Különben később
sohasem fog tudni megbocsátani magának, ha a nénikéje… nos,
eltávozik, és ön nem ment el meglátogatni.
– Az isten szerelmére! – kiabált Mrs. Goodge, aki ez egyszer
olyannyira fel volt dúlva, hogy nem érdekelte, ki hallja meg, mit
mond. – Miért éppen most? Elberta néni soha életében nem volt
beteg!
– Nos – csitította a házvezetőnő –, felette is eljárt már az idő.
És mostanság rettenetesen hideg volt. Nem csoda, hogy szegény
idős asszony megfázott.
– Mennem kell, igaz? – Mrs. Goodge megrázta a fejét, és
kötényének zsebébe gyűrte a táviratot. – Nyolcvanöt éves lesz,
ha megér még egy napot. Mit gondol, mit fog mondani a
felügyelő, ha visszajön, és nem talál itthon? Maga szerint dühös
lesz?
– Biztosan meg fogja érteni – nyugtatta meg Mrs. Jeffries. –
Ami azt illeti, ő lenne az első, aki javasolná, hogy menjen. Végül
is lehet, hogy haldoklik a kedves nagynénje. Witherspoon
felügyelő sohasem bocsátaná meg magának, ha miatta nem
tudna ott lenni a betegágyánál.
– Ön szerint indul még vonat? – kérdezte Mrs. Goodge,
idegesen az órára pillantva. – Már elmúlt kettő.
– Pakoljon össze – utasította Mrs. Jeffries. – Ellenőrzöm a
menetrendet, és megnézem, mikor indul a következő vonat
Devonshire-be.
 – De ki fogja összeszedni a tudnivalót Barrettről? – siránkozott
Mrs. Goodge. Szomorú arckifejezéssel nézett a konyhaasztalon
lévő, nemrég elkészült, tálnyi illatos kalácsra. – Ki fogja
kikérdezni a hírhozókat? Fél London hivatalos ide ma
délutánra és holnapra.
– Ugyan, ugyan! Ne aggódjon! – mondta Mrs. Jeffries,
miközben a lépcső felé tessékelte a szakácsnőt. – Majd én
gondoskodom a hírhozóiról. Pakoljon csak össze! Egészen biztos
vagyok benne, hogy indul még vonat késő délután. De
igyekezzen, ha nem akarja lekésni!
Halkan motyogva bogaras öreg hölgyekről, akik a legjobbkor
tudnak megbetegedni, Mrs. Goodge elballagott a szobájába.
Mrs. Jeffries mulatságosnak találta, hogy a szakácsnőt az
egyáltalán nem érdekelte, ki fog főzni rájuk a távollétében.

Betsy rámosolygott a mellette sétáló fiatalemberre. Nem

lehetett több tizenhat évesnél, vörös haja volt, sápadt bőrét
szeplők borították. Kabátja alatt inasegyenruhát viselt.
– Hallottam, hogy gyilkosság történt anná’ a házná’ – mondta
a lány, fejével Barrett háza felé bökve. – Estenem, kiráz a
lúdbőr, hacsak erre gyüvök!
Szándékosan torzította el még jobban amúgy is hibás
beszédstílusát, és úgy mosolygott, hogy az arca belesajdult. De
nem engedhette meg magának, hogy elszalasszon még egy
lehetőséget. A halárus segédje erre a fiúra mutatott. Spears
házában dolgozott. Amikor Betsy meglátta, hogy őt nézi,
meglibbentette a fürtjeit, és kivillantotta legmerészebb
mosolyát. Hadd higgye, hogy egy könnyűvérű lánnyal van
dolga. Most nem érdekelte. Csak az, hogy az inas a Barrettével
szomszédos házban dolgozott. Persze jobb lett volna, ha az
ottani cselédség egy tagjával találkozik, de most a fiú is
megteszi.
– Ne aggódjon, kisasszon’! – nyugtatta az, mellét kidüllesztve.
– E’kísérem az ucca végéig. Senki se fogja bántani, amíg velem
van.
– A közelben dó’gozik? – kérdezte Betsy újabb mosolyt
villantva.
– Épp a ház mellett, ahó’ a gyilkosság történt – mondta az inas.
– Ó, maga biztos nagyon bátor! – felelte a lány. – Én aludni se
tudnék úgy, hogy valakit meggyilkó’tak a közelbe’.
Sosem árt kicsit megpuhítani őket, gondolta. Már sokszor
feltűnt neki, hogy a férfiak a legelrugaszkodottabb bókokat is
minden további nélkül elhiszik.
– Egyá’talán nem zavar – válaszolta a fiú, lelassítva a lépteit,
ahogy a házhoz közeledtek.
– De mi van, ha ez is egy olyan tébolyult? – faggatta tovább
Betsy.
– Nem, csak valaki, aki út’á’ta Mr. Barrettet – vélte az inas
könnyedén. – Nem hiszem, hogy visszagyön, és mást is megöl.
– Má’ mér’ nem?
– Barrettet akarta. Nem is tú’ meglepő. Ha bárki
megérdemelte, hogy kinyírják, na, az épp Barrett. Mr. Spears is
összekapott vele a minap. Nem mintha bárkit is meg tudna ölni,
de jó’ mutatja, miféle alak vót ez a Barrett. Egy nagy barom, ha
engem kérdez.
Mivel Betsy már tudott Spears és Barrett nézeteltéréséről,
erre nem volt kíváncsi. Valami új hírrel akart visszatérni Upper
Edmonton Gardensbe.
– Sok ellensége vót?
– Mindönki, aki ismerte. – A fiú fejével a senkinek sem
hiányzó Barrett háza felé bökött. – A gazdám út’á’ta. Persze
megértem. Megölte Mr. Spears kutyáját. Kedves jószág vót,
nagyon barátságos öreg fickó. Mindenkit feldühített a dolog.
– Hát, állatokat megölni ronda dolog – mondta a lány sietve –,
de…
– Ó – folytatta az inas élénken –, nem csak azé’ van úgy oda
mindenki, mer’ King e’patkó’t. Janie, az egyik szobalyány fél,
hogy kiteszik a szűrét, és Matilda is remeg, mint a nyárfalevél.
Persze mondtam nekik, hogy ha meghúzzák magukat, senki se
fog rágyünni, hogy Janie nyitva hagyta a hátsó ajtót. Tudod,
King így szökött e’.
A szobalányt nem érdekelte, hogy jutott ki a kutya. Több
adatra volt szüksége.
– És nem…
De a fiú folytatta, mintha mi sem történt volna. Betsyben
felötlött, hogy talán süket.
– És Mathilda, az egyik emeleti szobalyány most cidrizik, hogy
nehogy őt is kipenderítsék, amié’ nem szó’t Mr. Spearsnek, hogy
Janie nyitva hagyta az ajtót.
– A gyilkosságró’ nem tudsz valamit? – szakította félbe Betsy,
mit sem törődve azzal, hogy a fiú esetleg udvariatlannak
nézheti; már majdnem elérték az utca végét, és sürgette az idő.
– Mi? – a fiú olyan meglepetten nézett rá, hogy a szobalány
először azt hitte, hatalmas hibát vétett.
 – Mármint ne haragudj, hogy közbeszó’tam, de olyan okosnak
tűnsz. Azt gondó’tam, rágyütté’ valamire, amire még a rendőrök
se.
– Hát… – a fiú egész valójában elvörösödött. – Mindig büszke
vótam arra, hogy tudom, mi micsoda, ha érted, mire gondolok.
– Értem – Betsy maga sem tudta elhinni, de a fiú minden
szavának hitelt adott.
– Magáró’ a gyilkosságró’ nem t’ok sokat – közölte az inas. –
De azt t’om, hogy összekapott valami hő’ggyel a halála előtt.
Nem hiszem, hogy az asszon’ ölte meg, de jó’ mutatja, hogy nem
vót éppen egy úriember.
– Miféle asszon’? – kérdezte kedvesen Betsy.
Óvatosnak kellett lennie. A fiú végre kibökött valami
hasznosat. Most nem volt szabad hibázni.
– Nem t’om a nevét – válaszolta az inas. – De ő és Barrett
nagyon összezördültek tegnapelőtt. Hallottam űket kiabá’ni,
mikor kivittem a hamutartót a szemeteshe’.
– Talán csak a feleségive’ veszekedett – vetette fel Betsy.
– Barrett nem vót házas.
A lány szippantott egyet a levegőből.
– Na, akkó’ igazad van. Egy úriember sose veszekszik az
uccán.
– Nem vótak az uccán – mondta a fiú nevetve. – Ezé’ is vót
olyan furcsa. A kertbe’ vótak, és már elmú’t nyó’c óra. De ők ott
vótak a bokrok közt, és fújtak egymásra, mint két dühös
macska.
– Azt nem hallottad, mirő’ beszí’tek?
– Nem, de a’ biztos, hogy veszekedtek. Barrett nem csókot
lopni akart attó’ az asszon’tó’.
– Vajon ki lehetett az a nő? – tanakodott Betsy. – Hát, most má’
úgyse tuggyuk meg. Így, hogy Barrett meghótt, csak valaki
nagyon okos tudná kibogozni, mirő’ veszekedtek.
A fiúra tekintett megrebegtetett szempillái mögül, remélve,
hogy az bekapta a csalit. Elgondolkodó arckifejezését látva úgy
tűnt, igen.
– Hát, valaki talán kibogozza – válaszolta az inas lassan. – De
ez mér’ é’dekel tíged ennyire?
Betsy vállat vont.
– Egy gyilkosság mindenkit é’dekel. Ezé’ is kerű’t be az
újságokba. Csak kíváncsi vagyok, ennyi.
Elértek a Kildare Terrace végéhez. Betsy kitekintett a Talbot
Roadra. Érezte magán a fiú tekintetét, és kényelmetlenül
feszengett. Kedves fiú volt, és ő most csúnyán kihasználta
információszerzés céljából.
– Ömm, és te a közelbe’ dó’gozol? – kérdezte az inas
bátortalanul.
– Nem messze – felelte a lány.
A fiú hirtelen körbepillantott.
– Jobb lesz, ha visszamegyek. Csak egy újságé’ kűdtek ki.
– Ó! – A szobalánynak sikerült elérnie, hogy
elszontyolodottnak tűnjön. – Nagyon kedves vót tülled, hogy
elkísérté’ idáig. Á’talába’ nem tévedek el. – Elmondott valami
ostoba kis mesét arról, hogyan próbált kerülő utat tenni,
miközben valami megbízást teljesített a munkaadója számára. –
De azt kő’ mondjam, sokka’ biztonságosabb vót így, hogy velem
vótá’. Köszönöm.
 – Ömm… Ha megkérdezhetem… – az inas ismét elvörösödött,
és mély lélegzetet vett.
– Igen? – kérdezte Betsy.
Tudta, hogy lelkiismeret-furdalása lesz emiatt. A fiú
nyilvánvalóan belehabarodott. De túl fiatal volt hozzá, és a lány
nem viszonozta az érzelmeit. Itt azonban gyilkosságról volt szó,
így hát Betsy sem volt rest latba vetni kissé a bájait, hogy
megszerezze a szükséges adatokat.
A fiú szóra nyitotta a száját, de a mellettük elrobogó hintó
egyik kereke olyan hangosan zörgött, hogy a lány egy kukkot
sem értett.
– Ömm, ha megkérdezhetem – ismételte meg az inas, újfent
elvörösödve –, talá’kozhatnánk kísőbb?
– Hogyne – felelte Betsy, elnyomva magában lelkiismerete
hangját. – Kedves kis legénynek tűnsz. Tudod, mit? Eljövök ide
hó’nap ugyanebbe’ az időbe’. Talán ki t’ok surranni, és akkó’
beszé’hetünk megint.
– Hó’nap? – nézett rá csodálkozva az inas. – De hát aszontad,
csak azé jötté’ erre, mer eltévedté’.
Betsy gyorsan átgondolta, mit fog mondani.
– E’tévedtem én! – nevetett kacéran. – De minden nap el kő’
mennem, hogy hozzak a nagy’sasszonnak csokoládét. Csak
frissen szereti. Majd gondoskodom rúla, hogy hó’nap megint
errefele tévedjek e’.
Az inas ajka elégedett mosolyra húzódott. Betsy nem hitt a
szemének. A férfiak tényleg minden ostobaságnak bedőltek, ha
az ember hízelgett nekik. A lány egy pillanatig nem is tudta
eldönteni, hogy megcsavarja-e a fiú fülét, amiért képes volt
beugrani egy ilyen átlátszó mesének, vagy hálát adjon az
égieknek, amiért az inas ennyire hiszékeny.
– Nos, akkó’ azt hiszem, találok majd kifogást, hogy
kigyühessek. Egyébként Noah-nak hí’nak. Noah Parnellnek.
– Akkó’ hónap talá’kozunk, Noah. – Betsy átszaladt az utcán,
majd megtorpant, és visszanézett. – És télleg nagyon okos dolog
vót, hogy ennyi mindent kiderítetté’ a gyilkosságról.
– Hónapra majd többet is tudok – ígérte a fiú.
Betsy továbbrohant az úton, majd befordult a sarkon.
– Hé! – kiáltott utána Noah. – Hogy hí’nak?

Thornton Astley az ötvenes éveiben járó férfi volt, aki annak

ellenére megőrizte fiatalos megjelenését, hogy sötétvörös
hajába már több helyütt is ősz szálak vegyültek. Az arca simára
volt borotválva, a szeme tiszta, hideg szürkeséggel csillogott.
Bár nem sok ráncot lehetett felfedezni rajta, az álla alatt már
látszódott kialakulóban lévő tokája.
Felesége, aki mellette ült a párnákkal tömött, bordó színű
kanapén, elragadóan gyönyörű volt, férjénél jó harminc évvel
fiatalabb. Az alacsony, szőke hajú, kék szemű Maud Astley arra
a porcelánbabára emlékeztette a felügyelőt, amelyet egy, a
Regent Streeten található bolt kirakatában látott.
– Nem hiszem, hogy sokat segíthetnénk önnek ebben a
sajnálatos ügyben – vélte Thornton Astley. – Egy ideje nem
láttuk Barrettet.
– Úgy tudom, vacsorára volt hivatalos önökhöz tegnap estére
– jegyezte meg Witherspoon.
– Igen, de végül nem jött el – felelte Mrs. Astley hűvösen. –
Vártunk a vacsora elkezdésével, ameddig tudtunk, de a
szakácsnő kezdett mérges lenni, úgyhogy elkezdtük Barrett
nélkül.
– Nem furcsállották, hogy nem jelent meg? – kérdezte
Witherspoon. – Biztosan kíváncsiak voltak, miért maradt távol
az egyik meghívottjuk.
Astley vállat vont:
– Nem mondanám. Barrettet nem sokan tartották
úriembernek.
– Akkor miért invitálták meg vacsorára az otthonukba?
Astley-ék gyors pillantást váltottak.
– Üzleti kapcsolatban álltunk vele – válaszolta Astley. – Egy
ideje már halogattuk a meghívást, de tovább nem lehetett. Ha
Barrett nem is volt úriember, én az vagyok.
– Mikor döntött úgy, hogy bepereli Mr. Barrettet?
Witherspoon közelről nézte, de Astley arckifejezése nem
változott. A felügyelő rájött, hogy a férfi valószínűleg számított
a kérdésre. A fenébe! Nagyon remélte, hogy meglepheti. Olykor
nagyon sokat meg lehet tudni egy ember váratlan kérdésre
adott reakciójából.
– Tehát tudnak a dologról – felelte Astley. – Nem vagyok
meglepve. Sohasem rejtettem véka alá, mit gondolok Barrettről.
Természetesen reméltem, hogy ha már bepereltem azt a
nyomorultat, lesz benne annyi méltóság, hogy távol marad a
házamtól. De még ahhoz is volt képe, hogy üzenetet küldjön a
feleségemnek, miszerint alig várja, hogy láthassa. Hallatlan, én
mondom. De sajnos Barrett ilyen ember volt. Ami a per kezdetét
illeti, néhány hete történt. – Astley a titkárához fordult. – Nem
emlékszik, pontosan mikor, Sharpe?
– Két hete kereste fel az ügyvédjét, uram – felelte a titkár. –
Úgy negyedike vagy ötödike táján.
– Így igaz – értett egyet vele Astley. – Azonban tudnia kell,
felügyelő úr, hogy úgy döntöttem, ejtem a vádakat. Sokkal többe
került volna nekem egy ilyen per, mint amennyit valaha
visszanyerhettem volna Barrett-től.
Witherspoon mostanra meglehetősen összezavarodott.
– Pontosan mit követett el Barrett ön ellen?
– Nagy összegű pénzt lopott. – Astley grimaszra húzta a száját.
– És az egész az én hibám volt. Tudja, jó ideje hallottam már a
pletykákat erről az emberről. De nem törődtem velük.
Egyáltalán nem adtam nekik hitelt.
– Túl szigorú vagy magadhoz, drágám – szólt közbe Mrs.
Astley. – Nem is vehettél volna komolyan puszta híreszteléseket.
– Igaz, de óvatosabbnak kellett volna lennem – válaszolta a
férje. – Társra volt szükségem az egyik üzleti vállalkozásomhoz.
Egy építővállalathoz. Elég sok hasonló cégem van, és gyakran
társulok másokkal. Nem tudnám mindet egyedül irányítani.
– És Barrett felelt az építővállalatért? – vetette fel a felügyelő.
– Ó, igen. Nem volt kimondottan nyereséges, de ez eleinte
nem zavart. Új és fejlődő vállalkozás volt. Aztán a titkárom – a
mögötte ülő fiatalemberre pillantott – felhívta a figyelmemet
bizonyos számlákra. Olyanokra, amelyek a cég kiadásait
tartalmazzák. Azt tanácsolta, nézzek utána a dolognak. Így
tettem. Barrett nem létező számlákra utalt összegeket. Mint
kiderült, ezt a cég alapítása óta csinálta.
– Ezért aztán a bírósághoz akart fordulni – szólalt meg Barnes
halkan.
– Igen, amilyen bolond vagyok. – Astley megvetéssel rázta a
fejét. – Tudtam, mit beszélnek az emberek Barrettről. Hallottam
a pletykákat. De rákényszerültem az együttműködésre.
Barrettnek volt tőkéje a vállalkozás elindítására, én pedig értek
a cégek irányításához. Jó lehetőségnek ígérkezett, nem akartam
elszalasztani. Ezért aztán ahelyett, hogy utánanéztem volna a
kiadásoknak, szemet hunytam a dolog felett.
A felügyelő együttérzőn bólintott.
– Mégis miféle pletykákat hallott, uram?
– Nos, lássuk csak… – Astley elfintorodott. – Otthagyott egy
szerencsétlen nőt az oltár előtt.
– Thornton, kérlek! – szólt közbe a felesége halkan. – Nem
hiszem, hogy a felügyelő urat effajta pletykák érdeklik.
– De jól jellemzi Barrettet – érvelt Astley. – Jól mutatja, mire
volt képes. Aztán ott van az a szörnyű eset azzal a szegény
fickóval, aki felakasztotta magát. Persze az már tizenöt éve volt.
Mi is volt az illető neve? Blumm? Borden?
– Blunt, uram – mondta Neville Sharpe. – Thomas Blunt.
– Ó, igen! – bólintott Astley. – Ezen kívül mindenféle
szóbeszéd járta Washburnről.
A felügyelő rendkívül összezavarodott, de elszántan küzdött,
hogy ez ne látszódjon rajta.
– Washburn?
Astley ismét fintorgott.
– Barrett jelenlegi üzleti partnere. Az egyik oka az volt, amiért
elindítottam a vállalkozást Barrett-tel, hogy akkor már egy
másik, jól menő vállalkozást vezetett, a Washburn and Tate-et.
Szintén építésziroda, de nem Londonban tevékenykednek, így
nem kellett attól tartani, hogy a cégek konkurensekké válnak.
Azután hallottam Owen Washburnről.
– Mit hallott róla?
Witherspoon őszintén remélte, hogy Barnes gondosan
jegyzetel. A történet ugyanis egyre keszekuszább lett.
Astley egy pillanatig habozott.
– Néhányan állítják, hogy Barrett megzsarolta őt, hogy együtt
indítsák el a vállalatot.
– Az ég szerelmére, Thornton! – Maud láthatóan kínosan
érezte magát. – Vigyázz, mit beszélsz!
– Miért? Egy halott már nem perel be senkit sem
rágalmazásért. Ha pedig Barrett nem lenne halott, a rendőr
urak sem lennének itt.
– Úgy értem, hogy mit mondasz Mr. Washburnről – javította
ki magát Mrs. Astley. – Elég szégyen jutott már annak a
családnak.
– Szégyen? – érdeklődött Witherspoon.
– Igazán, nem szeretnék többet mondani – közölte Mrs. Astley,
porcelánszín arcán égővörös pírral. – Nagyon udvariatlan
lenne.
A felügyelő megértően mosolygott.
– Értékelem a diszkrécióját, Mrs. Astley – szólt szelíden. – De
gyilkossági ügyben nyomozunk.
Maud a férjére pillantott, aki bátorítóan bólintott.
– Nos, legyen hát. A nő, akit Mr. Barrett faképnél hagyott az
oltárnál, Mr. Washburn testvére volt. Szörnyen megalázó volt
szerencsétlen nőnek. Barrettbe még annyi méltóság sem
szorult, hogy legalább ő maga menjen el a templomba. Csak egy
hintót és egy üzenetet küldött. Szegény Miss Washburn ott
helyben elájult. Ráadásul éppen a püspök előtt.
– Borzasztó! – szörnyülködött Witherspoon.
Néha bizony nagyon nehéz volt együttérezni egy gyilkosság
áldozatával. William Barrett rendkívül visszataszító alak
lehetett. Elképzelni sem tudta, hogy hagyhat valaki csak úgy ott
egy szegény nőt minden rokona, barátja és ismerőse előtt.
– Valóban az volt – erősítette meg Mrs. Astley. – Borzasztó.
Senki sem értette, hogy Mr. Washburn hogyan maradhatott
ezután továbbra is üzleti kapcsolatban Barrett-tel. De ha
hihetünk a pletykáknak, nem volt sok választása.
– Dehogynem volt – javította ki Thornton Astley. – Teljesen el
kellett volna határolódnia attól a vadállattól. Én így tettem,
amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg meglop. Azonnal
akcióba léptem.
– Mégis hogyan, uram? – kérdezte igen kíváncsian
Witherspoon.
Astley zavartan pislogott. Neville Sharpe válaszolt a kérdésre:
– Mr. Astley utasította az ügyvédeit, hogy bontsák fel a
partneri viszonyt.
– Értem, de ez pontosan hogyan zajlik? – erősködött a
felügyelő.
Fogalma sem volt róla, hogy mennek az ilyen procedúrák,
főleg ha pénzről volt szó.
– Az ügyvédeim papírokkal hivatalosan felbontották a
viszonyt – felelte Astley mereven. – A cég rám eső részét áruba
bocsátották.
 – Vagyis Barrett kivásárolta magát? – kérdezte Barnes.
Astley arca megkeményedett.
– Végül ez lett volna a vége, igen.
Witherspoon előrehajolt.
– Ha nem akarta beperelni, hogyan akarta rávenni, hogy
vásárolja ki magát?
– Barrett nem tudta, hogy ejteni akarom a vádakat –
magyarázta Astley. – Eléggé meg is haragudott. Gyanítom, ezért
szándékozott eljönni a vacsorára. Tudni akarta, hányadán áll
velem. Higgye el, felügyelő úr, addig nem hagytam volna békén,
ameddig nem fizet.
– Értem – nyugtázta Witherspoon felügyelő, bár nem mert
volna megesküdni, hogy valóban érti. – Mr. Astley, hol volt ön
tegnap délután hat és hét óra között?
Astley szája tátva maradt.
– Felügyelő úr! – szólalt meg Sharpe indulatosan. – Ugye nem
arra céloz, hogy Mr. Astley…
– Nem célzok semmire – felelte Witherspoon.
Jó ég, de fárasztó! Mégis mit gondolnak, hogy oldjon meg a
rendőrség gyilkossági eseteket, ha nem tehet fel néhány
egyszerű kérdést?
Astley becsukta a száját.
– A városi irodámban dolgoztam.
– Látta önt ott valaki?
– Nem, az alkalmazottak addigra már mind hazamentek. Én
csaknem egész délután itthon dolgoztam, és körülbelül fél hatra
értem be. Talán ha fél órát voltam el, azután hazajöttem
vacsorára.
 – Mr. Sharpe önnel volt?
– Nem.
– Én fogorvoshoz mentem – magyarázta a titkár sietve. – Mr.
Astley volt olyan kedves, és elengedett, hogy kezeltessem a
fogam. Már kínzott egy ideje.
– Mióta dolgozik Mr. Astley-nek?
Sharpe kissé elmosolyodott.
– Hat hónapja. Előtte Birminghamben volt állásom.
– Biztosíthatom – csattant fel Astley –, hogy a titkárom alig
ismerte William Barrettet. Az ő magánélete nem tartozik a
Scotland Yard hatáskörébe.
– Azért elmondhatom – szólt Sharpe gyorsan. – Örömmel
megosztom önökkel a fogorvosom nevét. Pellman. A Richmond
Roadon van rendelője.
– Köszönjük, Mr. Sharpe. – Witherspoonnak volt egy olyan
érzése, hogy valamit elfelejtett megkérdezni. De ha megfeszült,
akkor sem tudott rájönni, mi az. – Mrs. Astley, a többi vendég
tudta, hogy William Barrett is meg van híva a vacsorára?
– Mi köze ennek bármihez is?! – kérdezte ingerülten Astley.
– Csak érdekelne, hogy a többi vendég aggódott-e, amikor Mr.
Barrett nem érkezett meg.
A felügyelő tudta, hogy egy látszólag értelmetlen kérdést tett
fel, de ahogy Mrs. Jeffries gyakran mondogatta, olykor éppen az
ilyen kérdések vezetnek el a megoldáshoz.
Maud Astley tanácstalanul vállat vont.
– Nem tudom, mit mondhatnék, felügyelő úr. Egyáltalán nem
érdekelt senkit, hogy nem jött el. Miért is érdekelte volna őket?
Egyikük sem volt túlzottan oda Barrettért, és biztosan tudom,
hogy Minerva Kenny gyűlölte őt.
 Ötödik fejezet

Smythe hátranézett a válla fölött, remélve, hogy senki ismerőse

nem lép be a bankba.
– Ha nem gond, Mr. Pike – fordult ismét az ősz hajú
bankárhoz –, egy kissé sietős a dolgom. Tudna iparkodni egy
kicsit?
Mr. Bartholomew Pike szeme összeszűkült. Nem volt olyan
ideges természetű, mint elődje, akire Smythe könnyedén rá
tudott ijeszteni, hogy békén hagyja. Mr. Pike-ot nem lehetett
megrémiszteni. Komoly dologról volt szó. Pénzről. Döntést
kellett hozni.
– Ez az ügy rendkívül fontos, Mr. Smythe – közölte Pike
nyugodtan. – Hatalmas mértékű nyereséget halmozott fel az
amerikai tehénfarmokban lévő részesedéseinek eladásából.
Valamit kezdenie kell vele.
– Nem hagyhatná a pénzt egyszerűen a számlámon? – A franc
essen bele!, gondolta a kocsis. Nem ezért vannak ezek a
nyavalyás bankok? Hogy pénzt tartsanak bennük? – Most nincs
időm döntést hozni. Éppen egy… – Hirtelen elhallgatott. Már
majdnem kibökte, hogy egy gyilkossági ügyben nyomoz. A fene,
meg is ütötte volna a guta, ha ez kitudódik. – Fontos dolgom
van.
Pike látszólag meg sem hallotta.
– Ha szabad megjegyeznem, ilyen mennyiségű pénzt parlagon
heverni hagyni egy számlán nagy ostobaság volna. Számos
különböző fajta befektetés közül választhat.
– Én meg már megmondtam, hogy nincs erre időm – csattant
fel Smythe, türelmének határához érve. Ez a pénzügy egyre
idegesítőbb lesz. Bosszantó púp a hátán. Nem elég, hogy el
kellett rejtenie az egész világ elől, hogy gazdag ember, de még
ez a nyomorult bankár is nyaggatja minden egyes apró
részlettel! – Eljövök a jövő héten, és akkor majd mindent
megbeszélünk.
– A múlt héten is ezt mondta – emlékeztette Pike. – Mr.
Smythe, körülbelül harmincezer fontról beszélünk. Ez minden
becslés szerint egy kisebb vagyon.
– Tudom, hogy mennyi! – csattant fel Smythe idegesen. – És
most, ha megbocsát, elvinném azt a pénzt, amit kértem, hogy
készítsen elő.
Pike szája vékony, egyenes vonallá szűkült, majd fölemelte a
kezét, és intett a fiatal banki alkalmazottnak. Az nyomban
odasietett, és átadta a kezében lévő táskát a makacskodó
bankárnak.
– Íme, Mr. Smythe! – nyújtotta át a táskát Pike. – Küldök egy
levelet jövő héten, emlékeztetőül, hogy jöjjön el. Megbeszélünk
egy önnek megfelelő időpontot.
Smythe a kabátja alá tömte a táskát. Nem volt biztos benne,
hogy ez a levélküldés jó ötlet. Habár, végtére is, manapság
mindenkinek a nevén volt bankszámla. Még Wiggins is
nyittatott magának egyet.
Mrs. Jeffries azonban már gyanakodni kezdett. A kocsis látta a
szemében minden alkalommal, amikor valami kis meglepetést
hozott a háziaknak. Nem mintha sejtették volna, hogy az adott
ajándék tőle származik. Fogalmuk sem volt róla, és Smythe
örült volna, ha ez így is marad. De Mrs. Jeffries már forró
nyomon volt.
– Az jó lesz, Mr. Pike.
Smythe végig a pénzügyi problémáin tanakodott, amíg
kisietett a bankból. Elfordult a Bishopsgate metrómegálló
irányába, kikerülve egy kádár kocsiját és egy utcai árust,
miközben átkelt az utcán. Tudta, hogy egy nap el kell mondania
a barátainak az igazat. De még nem. Nem állhatta a gondolatot,
hogy másként bánjanak vele. Hogy nem közéjük tartozónak
tekintsék.
Minden Euphemia hibája volt, isten nyugosztalja. Sohasem
kellett volna elkísérnie az asszonyt, kocsisnak tettetve magát,
amikor visszatért Ausztráliából. De akkor jó ötletnek tűnt. Aztán
mielőtt az öreg hölgy feldobta a talpát, megígértette Smythe-tal,
hogy vigyázni fog az unokaöccsére, Witherspoon felügyelőre.
Euphemia meg volt róla győződve, hogy valami jósnő vagy más
szélhámos el fogja szakítani az ő szeretett Witherspoonját az
örökségétől. Így aztán Smythe a felügyelőnél maradt, nem
csupán azért, hogy vigyázzon rá, hanem hogy biztosítsa
Wiggins helyét a személyzetben. Mire rájött, hogy a felügyelő
bár jóhiszemű, de nem ostoba, megérkezett Mrs. Jeffries, Mrs.
Goodge és Betsy. És onnantól kezdve együtt nyomoztak a
gyilkosságok után, és vigyáztak egymásra. Olyanok voltak, mint
egy család. Nem volt kész mindezt feladni. Még nem. Addig
nem, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy neki és Betsynek
van reményük a közös életre.
– Ön nem túl tapintatos, asszonyom! – sziszegte Hatchet, amint
egyedül maradt a munkaadójával. – Az ilyesmihez finomság és
diszkréció szükségeltetik.
– Bőven van bennem tapintat – vágott vissza Luty. Szúrós
szemmel méregette a lakájt. – Maga csak féltékeny, mert én rá
tudtam venni a vén Tilbertet, hogy elkotyogja, mit tud, maga
pedig még semmit se talált.
– Nem neveznék „elkotyogásnak” egy véletlenül elejtett… –
Hatchet kénytelen volt félbeszakítani a mondandóját, ugyanis
az ajtó kitárult, és egy idős úr lépett be rajta, hóna alatt nagy,
kötözött csomaggal.
– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, Luty – szólalt meg. – De
beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hova tegyem.
– Esetleg segíthetek, uram? – kérdezte Hatchet.
Lutyval ellentétben ő nem a teázóasztalnál ült, hanem
mereven állt az asztal mellett. Csak így hallhatott mindent, ami
a házban történik. A lakájokat a legtöbben a személyzeti
folyosóra száműzték társasági események idején, de Luty
különc amerikaiként ragaszkodott hozzá, hogy Hatchet mindig
a közelében maradjon. A legtöbb gyakori vendége már
hozzászokott a lakáj jelenlétéhez.
Az öreg Tilbert letette a kezében cipelt nehéz csomagot.
– Ha lenne olyan kedves, és kiterítené a kanapéra, Lutynak
nem kellene felkelnie. Tudja, ezt mind én vágtam ki –
mosolygott büszkén. – Évek óta gyűjtöm ezeket. Mi is volt az
illető neve? Parrett?
– Barrett – javította ki Luty. – William Barrett.
Az idős úr valaha fontos személynek számított a Cityben. De
az már évekkel ezelőtt volt. Mostanra megöregedett, egyedül
maradt, és idejének java részét azzal töltötte, hogy
újságcikkeket vagdosott ki bárkiről és bármiről, ami a londoni
üzleti élettel volt kapcsolatos. Ha az üzleti közösségben, vagy
ahogy annak tagjai olykor nevezték, a Cityben terjengő
pletykákról volt szó, mindenki biztos lehetett benne, hogy
Tilbert képben van.
– Hallott róla, Tilbert?
– Nem kell folyton ismételnie magát, Luty – mondta Tilbert
türelmesen. – Még nem ment el teljesen az eszem. Emlékszem,
mit kérdezett. Amint mondtam, ismerősen cseng a név. Adjon
egy-két percet, megpróbálok visszaemlékezni. Addig nézegesse
csak a kivágásaimat. Talán talál bennük valami hasznosat.
Luty bólintott. A háta mögül hallotta, ahogy Hatchet elfojtja a
kuncogását. Szerencsére Tilbert kissé nagyot hallott, így nem
vett észre semmit. Luty előrehajolt, és kezdte lapozgatni a
gyűjteményt.
– Barrett, Barrett, Barrett… – motyogta halkan Tilbert. – Azt
hiszem, szállítmányozó lehet. Az egyik dél-amerikai cégnél.
Vagy az egy másik Barrett volt?
Luty tovább lapozgatott, a szeme részvényárakról,
kötvényárzuhanásokról, malajziai teaültetvényekbe történő
befektetési lehetőségekről és csődhírekről szóló cikkeken futott
át.
– Nem, nem, azt hiszem, William Barrett lesz az! – mondta
fennhangon Tilbert. – Igen! Társult egy liverpooli szállítócéghez
néhány éve. Igen, igen, most már emlékszem. Barrett eladta a
részesedését, mielőtt a cég süllyedni kezdett volna. – Az öregúr
hangosan felnevetett. – Ó, milyen elmés. „Süllyedni”… És egy
hajókkal szállító cég volt. Süllyedő hajók!
Luty erőltetetten elmosolyodott. A szentségit, Tilbert egyre
rosszabb lesz. Persze mindig is rémes viccei voltak.
– Nagyon elmés, Tilbert. Tehát azt mondja, William Barrett
eladta a részesedését, mielőtt a cég beadta volna a kulcsot?
– Így van. Az a szóbeszéd járta, hogy Barrett lopott a cégtől. De
senki se tudott rábizonyítani semmit. Aztán egy időre eltűnt.
– Ki volt még annál a vállalatnál? – tudakolta Luty.
Talán valaki a régi sérelmei miatt nyársalta fel Barrettet. Nem
ez lenne az első eset, hogy valaki vár egy kicsit a bosszú előtt.
Tilbert szomorúan elmosolyodott.
– Sajnálom, Luty! Nem emlékszem az érintettek nevére. De
azt tudom, hogy az a pletyka járta, miszerint Barrett kivette a
pénzét, majd hagyta, hogy a társai állják a költségeket, hogy úgy
mondjam.
– Szóval először kiszipolyozta a céget, aztán lelécelt a
pénzzel? – kérdezte Luty.
A háta mögül hallotta, ahogy Hatchet megköszörüli a torkát.
Luty elvigyorodott. A lakáj csaknem megfulladt, amiért nem
szólhatott közbe.
Tilbert ráncos arcán elgondolkodó kifejezés jelent meg.
– Hát, többen ezt állították – felelte. – De ne feledje, ez már
nagyon régen volt. – Az öregúr hirtelen fölegyenesedett. –
Chidwick! – kiáltott fel.
Luty gyors pillantást vetett Hatchet felé a válla felett.
– Tessék?
– Lester Chidwick! – kiabált Tilbert izgatottan. – Most hogy
beszélünk róla, beugrott minden! Így hívták az egyik
tulajdonost, aki csődbe jutott. És volt még valaki más is… –
Elhallgatott, ismét a gondolataiba mélyedt. Néhány pillanattal
később lehuppant az egyik székbe. – Nem emlékszem a nevére.
De azt hiszem, az egyik tulaj teljesen tönkrement. Történt egy
öngyilkosság is. Igen, az egyikük levetette magát egy hídról.
– Ez mikor volt pontosan? – kérdezte Luty fölélénkülve.
– Sok évvel ezelőtt – legyintett Tilbert. – Legalább tizenöt éve.
Ahogy mondtam, Liverpoolban történt. Mást nemigen tudok
Mr. Barrettről, azon kívül, hogy sok vállalkozásban vett részt.
Lássuk csak… Társtulajdonos egy-két építőipari cégnél, és
részesedései vannak egy vasöntödében meg egy gumigyárban. –
Tilbert megrázta a fejét. – Sok vasat tart egyszerre a tűzben, ha
szabad ilyen kifejezéssel élnem – azzal ismét fölnevetett.

Owen Washburn alacsony, vékony testalkatú ember volt, sötét

hajjal és bajusszal. Intett Witherspoon felügyelőnek és Barnes
közrendőrnek, hogy foglaljanak helyet az íróasztala előtt álló
két, egyenes támlájú székben.
– Mit tehetek önökért, felügyelő úr?
– Felteszem, hallott már a társa, William Barrett haláláról.
– Úgy érti, a meggyilkolásáról – mosolygott alig észrevehetően
Washburn. – Persze hogy hallottam. Tele vannak vele az
újságok.
Witherspoon bólintott.
– Úgy tudom, önök üzlettársak voltak.
– Igen. Ahogy már említette, társak voltunk.
– Mióta állt üzleti kapcsolatban Mr. Barrett-tel?
 Washburn hátradőlt székében.
– Úgy hat hónapja. A volt partnerem, James Tate tavaly hunyt
el. Nem volt hozzá kellő tőkém, hogy megvásároljam a
részesedését az özvegyétől. Ezt Barrett tette meg.
– Mr. Barrett aktívan részt vett az üzlet irányításában?
– Igen – felelte Washburn. – De sokfelé volt részesedése.
– Mikor látta utoljára Mr. Barrettet? – kérdezte Witherspoon.
Az ördögbe, most aztán óvatosnak kellett lennie! De nagyon
érdekelte, mi mondandója van Washburnnek. Hogy
maradhatott üzleti kapcsolatban azzal az emberrel, aki
nyilvánosan megalázta a nővérét?
– Tegnapelőtt délután – felelte Washburn azonnal. –
Megálltam a házánál, hogy elvigyek neki néhány papírt,
amelyeket alá kellett írnia.
– Amikor ott járt, történt bármi szokatlan? – kérdezte a
felügyelő.
– Szokatlan? Nem igazán. – Washburn egy pillanatra
eltűnődött. – Az egész ház kissé fel volt bolydulva. Munkások
dolgoztak az emeleten, és olyan lármát csaptak a
kalapálásukkal meg a csörömpölésükkel, hogy végül ki kellett
mennünk a kertbe beszélni.
– Történt valami, míg a kertben voltak?
Washburn ismét elgondolkodott.
– Ó, igen! A kutya! Úgy tudom, hallottak már az esetről. Az a
fekete-fehér spániel átjött, miközben a teraszon álltunk.
Barátságos kis jószág volt. Barrett a kezébe vett egy marék
kavicsot, és elkezdte hajigálni a kutyát. Visszataszító, én
mondom! Az állat nem is csinált semmit. De Barrett azt állította,
hogy tönkreteszi a virágágyásait. – Washburn ajka megvetően
lebiggyedt. – De hát Barrett nem volt egy kimondottan kedves
ember.
– Mr. Washburn, elnézést, ha fájó vagy kellemetlen témát
hozok fel, de…
– Tudom, mit akar kérdezni – vágott közbe a férfi. – Barrett
halálának semmi köze ahhoz, hogy milyen rémesen bánt a
testvéremmel. Ő tegnap egész nap otthon tartózkodott.
– Nem vádolom a testvérét, uram – mondta a felügyelő. – Azt
akartam kérdezni, hogy miért maradt üzleti kapcsolatban
Barrett-tel az után, amit tett.
– Sajnálatos módon nem volt választásom – felelte Washburn.
– Amikor Barrett csatlakozott a céghez, tetemes mennyiségű
működő tőkét hozott magával. Miután a másik társam, Tate
meghalt, bizonyos hitelezőink, tartva attól, hogy az üzlet Tate
nélkül már nem lesz olyan sikeres, azonnali törlesztést
követeltek. Ez elég rossz hatással volt a cég megrendeléseire.
Szükségem volt Barrett pénzére, hogy életben tartsam a
vállalkozást.
– Tehát végső soron Mr. Barrett befolyása volt a legnagyobb a
cégnél? – találgatta a felügyelő.
Washburn szemében dühös fény csillant.
– Senkinek sem volt nagyobb befolyása a többiekénél –
makacskodott. – Üzlettársak voltunk. Emellett sikerült elég
pénzt összegyűjtenem, hogy kivásároljam Barrettet. Ezért is
látogattam meg néhány napja. Elvittem neki a szükséges
dokumentumokat, hogy elindítsuk a műveletet. Nem terveztem
továbbra is kapcsolatban maradni azzal az emberrel.
 – Megmondaná, hol volt tegnap délután hat és hét óra között?
A felügyelő azonnali tagadásra és felháborodásra számított.
Mindig így történt. Azonban a velük szemben ülő férfi meglepő
módon habozás nélkül válaszolt:
– Itt voltam a dolgozószobámban. Dolgoztam.
– Látta önt itt valaki?
– Nos, a személyzet délutáni kimenőn volt, de a testvérem
itthon volt.
A felügyelő ujjaival dobbantott néhányat a szék karfáján.
– Beszélhetnénk esetleg a testvérével?
– Szeretném, ha inkább nem tennék – tiltakozott Washburn. –
Eliza nagyon ideges. Borzalmasan feldúlt a lefújt esküvő és
Barrett meggyilkolása után.
– Miért? – kérdezte gyorsan a felügyelő. – Még mindig
gyengéd érzelmeket táplál iránta?
– Egyáltalán nem! – csattant fel Washburn. – De mégiscsak
jegyben jártak. Az ég szerelmére, egy hónappal ezelőtt
majdnem egybekeltek! Lehet, hogy Barrett szégyenletesen
viselkedett, de a húgom nem egy lelketlen szörnyeteg. Biztosan
nem gyűlölte azt az embert annyira, hogy a halálát kívánja.
– Mr. Washburn – szólt Witherspoon szelíden. – El tudom
képzelni, mennyire feldúlt lehet most a húga. De jól tudja, hogy
Barrettet brutálisan meggyilkolták. Beszélnünk kell Miss
Washburnnel. Ígérem, olyan tapintatosak és óvatosak leszünk,
amennyire csak lehetséges.
Washburn néhány pillanatig dühösen méregette a két
rendőrt, majd röviden bólintott, és megrántotta a háta mögött
lógó csengőzsinórt.
 Néhány pillanattal később egy szobalány sietett be. Fehér
fejkötője és köténye ide-oda lengett futtában.
– Igen, uram? Csengetett?
– Szólna, kérem, Elizának, hogy csatlakozzon hozzánk? –
utasította Washburn. – És hozzon egy kis teát is, kérem.
Amint a szobalány távozott, Washburn visszaült a székébe.
– Hat hónapja ismerte Mr. Barrettet, igaz? – kérdezte
Witherspoon.
Nem jutott eszébe semmilyen egyéb kérdés, és néha
hasznosnak bizonyult, ha annyi háttér-információt gyűjtöttek
össze, amennyit lehetséges.
– Nem. Azt mondtam, hogy hat hónapja állok vele üzleti
kapcsolatban – helyesbített Washburn. – Kicsivel több mint egy
éve találkoztunk először.
– Mégis hol?
– Astley-éknél. Mrs. Astley és a húgom jó barátnők. –
Washburn egy pillanatra lehunyta a szemét. – Thornton Astley
és Barrett éppen akkor lettek üzlettársak. Barrett tiszteletre
méltó embernek tűnt, akiben kiváló lehetőségek rejlenek. Nem
volt kifogásom az ellen, hogy udvarol a húgomnak. – A férfi
szomorúan mosolygott. – Bemutattam a húgomnak, és én
javasoltam neki azt is, hogy lépjen kapcsolatba James Tate
özvegyével, hogy bevásárolhassa magát a cégbe. Istenem,
milyen bolond voltam! Az az ember csupa keserűséget okozott
nekünk.
Witherspoon gyors pillantást vetett az ajtó felé. Még egy
dolgot akart kérdezni Miss Washburn érkezése előtt.
– Mivel magyarázta Barrett azt, amit az ön húgával tett?
 Washburn szintén az ajtó felé nézett.
– Azt mondta, rájött, hogy nem szereti.
– És Miss Washburnnak is ezt mondta?
– Dehogy! Az üzenetben, amit küldött, csupán annyit írt, hogy
Elizából nem lenne jó feleség, és hogy nagy hibát követnének el,
ha összeházasodnának. – Washburn az asztalra csapta a
tenyerét. – A nyomorult! Örülök, hogy meghalt.

Mrs. Jeffries kimerült volt. Fél tucat emberrel kellett

foglalkoznia, akik bemasíroztak a konyhába, hogy fecsegjenek
egy kicsit Mrs. Goodge-dzsal, segítsenek a szakácsnőnek
leballagni a Paddington Stationre, és még mindig nem tudta, ki
fogja elkészíteni mostantól az ételt.
Ijedtében felugrott, amikor lépéseket hallott az előszoba felől.
Lady Cannonberry feje bukkant elő a sarkon.
– Üdvözlöm, Hepzibah! Remélem, nem zavarok. Bejöhetek?
– Természetesen, Ruth – a házvezetőnő már készült felállni,
de vendége intett neki, hogy ne fáradjon.
– Csak azért jöttem, hogy beszámoljak önnek – jegyezte meg
Ruth, amint elegánsan leült az egyik székbe.
– Beszámoljon? – Mrs. Jeffries ijedten nézett az asszonyra.
Jó ég, hát már mindenki nyomozónak akar állni Londonban?
– Barrett meggyilkolásáról. Sok mindent megtudtam. – Ruth
vidáman elmosolyodott. – Először is, Minerva is ott volt Astley-
ék vacsoráján tegnap este. Barrett természetesen nem jelent
meg. Persze ezt ön is tudja. Akkorra már halott volt. De ami
érdekesebb, hogy senki, de senki nem említette őt egy szóval
sem! Nagyon furcsa, nem gondolja? Úgy értem, ha egy
vacsoravendég csak úgy elmarad, én biztosan szóvá tenném.
– Azt hiszem, ez valóban különös.
Mrs. Jeffries az órára pillantott. Szent ég, tényleg ilyen késő
van már?
– Én is pont így gondoltam – folytatta Ruth. – Annak alapján,
amit Minerva elmondott, úgy tűnt, mindenki kerülte, hogy
beszélnie kelljen Mr. William Barrettről. Minerva szerint rémes
este volt. Mindenki ideges volt és nyugtalan. Mr. Spears folyton
elejtette az evőeszközeit, mindenkinek meg kellett ismételnie
mindent, amit Mr. Astley-nek mondtak, mert az látszólag
senkire sem figyelt, Mrs. Astley pedig ráöntött egy pohár
vörösbort a drága damasztterítőjére. Minerva szerint ez volt a
legrosszabb vacsora, amin valaha részt vett.
– Kik voltak ott? – kérdezte Mrs. Jeffries.
Igazán nem akart modortalannak tűnni, de még rengeteg
dolga volt.
– Adrian Spears. Ő a Barrettével szomszédos házban lakik –
magyarázta Ruth. – És Minerva szerint gyűlölték egymást.
Mrs. Jeffries ezzel már tisztában volt, úgyhogy nem szólt, csak
bólogatott.
– És még?
– Az Astley házaspár és a titkáruk, Neville Sharpe. Eredetileg
Owen Washburn is a meghívottak között volt, de lemondta. A
húgát, Elizát is meghívták, de Minerva szerint ő mostanság nem
jár sehova, úgyhogy nem igazán számítottak rá.
Mivel a házvezetőnő már tudott Eliza Washburnről, nem
kívánt további értékes időt fecsérelni rá.
– És a többiek? – kérdezte gyorsan, mielőtt Ruth megoszthatta
volna a pletykát arról, hogyan hagyta Barrett faképnél Miss
Washburnt az oltárnál.
Ruth szünetet tartott.
– Nos, ott volt még Minerva és egy idős úriember
Ausztráliából. Azt gondoltam, megnyugtatja majd, hogy
Minervának van alibije.
– Alibije?
– Vásárolni volt. – Ruth arca ragyogott a büszkeségtől. – Egész
délután vásárolt, majd ivott egy teát a Lyonsban. Majdnem hét
óra volt már, mire hazaért. A szobalánya nagyon
bosszankodott. Sietve kellett előkészítenie Minervát a
vacsorára. Persze nem kérdeztem rá nyíltan, hol járt. Nagyon
tapintatos voltam.
– Biztos vagyok benne, hogy az volt – nyugtázta Mrs. Jeffries. –
Nem foglalkoztatta, hogy került önhöz az a porcelánmadár a
halottól?
– Nem igazán – felelte Ruth. – Azt mondtam neki, hogy egy
barátom segített.
Mrs. Jeffries behunyta a szemét, ahogy rátört a felismerés.
Hatalmas hibát követtek el. Sohasem lett volna szabad
hagyniuk, hogy Lady Cannonberry visszaadja azt az átkozott
porceláncsecsebecsét Minerva Kennynek. Addig nem, amíg meg
nem oldják ezt az ügyet.
– Jó ég! – suttogta.
– Mi az?
– Nagy ostobaságot csináltunk, és az egész kizárólag az én
hibám.
Ruth riadtan nézett a házvezetőnőre.
 – A maga hibája? Miről beszél?
– Figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne adja vissza a
madarat Miss Kennynek.
– Ugyan miért?
– Mert a rendőrség őt is ki fogja hallgatni. Ha bármi keveset is
elejt arról, hogy Barrettnél volt az a csecsebecse aznap, amikor
megölték, mind nagy bajba kerülünk.
– Csak ezért aggódik? – kacagott halkan Ruth. – Minerva egy
szót sem fog szólni, ezt megígérhetem. Inkább meghalna,
semmint hogy az emberek megneszeljék a betegségét.
Nyugodjon meg, nem fog beszélni a madárról.
– De mi lesz, ha más igen?
– Ki más tudhatna a dologról? – kérdezte Ruth nyugodtan. –
Minerván kívül csak William Barrett tudta, hogy Minerva
ellopta, ő viszont már halott.
Mrs. Jeffries őszintén reménykedett benne, hogy Ruthnak
igaza van. Tudta, hogy nem Smythe ölte meg Barrettet, de
pillanatokkal azelőtt már a házban volt, hogy a gyilkosság
megtörtént volna. És lopni ment be. Talán jó cél érdekében, de a
házvezetőnő nem hitte, hogy ez meghatná a hatóságokat.
– Beszélhetnék esetleg Miss Kennyvel?
– Természetesen – felelte Ruth. – Már várja, hogy
találkozzanak. Rendkívül hálás a segítségükért. Persze most azt
kell kitalálnia, hogyan csempéssze vissza a madarat Astley-ék
házába.
– Biztos vagyok benne, hogy kieszel valamit – jelentette ki
Mrs. Jeffries.
Ismét az órára pillantott, és rájött, hogy ideje teát készítenie. A
személyzet fél óra múlva érkezik, és most neki, Mrs. Jeffriesnek
kellett főznie valami vacsorát.
Lady Cannonberry, olvasva a házvezetőnő arckifejezéséből,
felállt.
– Mennem kell, Hepzibah. De majd tájékoztasson az
eseményekről. Én is nyitva tartom a fülem. Sosem lehet tudni,
hol hall az ember ezt-azt.
– Köszönöm, Ruth! – Mrs. Jeffries bágyadtan mosolygott. –
Nagy segítségemre volt.
Megvárta, míg a vendége távozik, aztán azonnal akcióba
lendült. A munka a következő fél órában teljesen lefoglalta.
Akarva-akaratlanul eltűnődött, miközben kenyeret szelt, hogy
ha a nőknek nem menne el naponta három-négy órája a háziak
ellátásával, mennyivel több mindenre lennének képesek.

Witherspoon felügyelőt meglepte Eliza Washburn kinézete.

Rendkívül bájos teremtés volt. Alacsony, sötét hajú, olyan tiszta,
kék szempárral, amilyet a felügyelő még sohasem látott. Nem
tudta, miért nyűgözte le ennyire a lány megjelenése. Talán
azért, mert az összetört nőkről alkotott képe olyannyira eltért
az elegánsan öltözött, kecsesen mozgó hölgyétől, aki a kanapén
ült és teát töltött.
– Miss Washburn – kezdte –, öhm… szeretnék feltenni önnek
néhány kérdést.
– Sejtettem, felügyelő úr. Teát? – Eliza felvonta egyik tökéletes
ívű szemöldökét, és mikor Witherspoon bólintott, átnyújtotta
neki a teli csészét. – William meggyilkolásáról akarnak velem
beszélni, ugye?
 – Igen – erősítette meg a felügyelő.
Talán mégsem lesz ez az ügy olyan bonyolult. A lány nem
pirult el, és nem is került hisztérikus hangulatba Barrett
nevének hallatán. Jó kezdet.
– Nem tudok sokat – folytatta, ahogy átnyújtott egy másik
csészét Barnes közrendőrnek. – Azóta nem léptem vele
kapcsolatba, hogy felbontotta az eljegyzést.
– Ez pontosan mikor történt, kisasszony? – kérdezte Barnes.
– A múlt hónapban. – Eliza megbillentette a fejét, és
elmosolyodott. – Felteszem, ismerik a történetet. William
Barrett faképnél hagyott az oltárnál. Megalázott mindenki előtt.
Őszintén, nem is igazán bánom, hogy megölték.
– Eliza! – sóhajtott fel döbbenten Owen Washburn. – Ne
beszélj ilyeneket!
– Miért ne? – vont vállat a lány. – Ha egyszer így van.
Faragatlan gazember volt, aki ráadásul megcsalt. Végül utolérte
az isteni igazságszolgáltatás.
Witherspoon meglepődött: a lány törékeny, gyengéd
teremtésnek tűnt. Mi több, egyáltalán nem tűnt olyan
ideggyengének, mint amilyennek a bátyja leírta.
– Elmondaná nekem, hol volt tegnap délután? – kérdezte a
felügyelő.
– Itthon voltam.
– Egyedül?
– Nem. Owen is itt volt. A dolgozószobában tett-vett, én pedig
aludtam.
– Úgy tudom, a személyzet kimenőt kapott – erősködött
Witherspoon.
 Sohasem árt, ha az információikat megerősítik.
– Igen – helyeselt Eliza. – De Mrs. Gantry, a szakácsnőnk egész
délután itt volt.
– Ezt nem is tudtam! – kiáltott fel Owen. – Én azt hittem, ő is
elment.
Eliza a bátyjára mosolygott.
– Nem érezte jól magát, Owen. Azt hiszem, valami csúnya
influenzája volt. Egész délután a szobájában pihent.
– És pontosan hol található a szobája? – tudakolta a felügyelő.
Annyival egyszerűbb lenne minden, ha a szakácsnő
tanúsítaná, hogy Washburnék otthon tartózkodtak a gyilkosság
idején.
– A harmadik emeleten – válaszolta Owen. – A szobalánnyal
osztozik a helyiségen.
– Beszélni szeretnék a szakácsnővel – közölte határozottan
Witherspoon, azzal a mellette lévő asztalra tette a teáscsészéjét,
és felállt.
– Idehívom – jegyezte meg Owen, aki szintén felállni készült.
– Nem szükséges – felelte a felügyelő sietve. – Ha lenne olyan
kedves, és megmutatná, merre található a konyha, váltanánk
vele pár szót.
A felügyelő nem akarta, hogy az egyik tanú jelen legyen,
amikor a személyzete egyik tagja alibit biztosít neki. Nem
mintha Washburn komoly gyanúsított lett volna. Sajnálatos
módon, gondolta Witherspoon, jelenleg egyetlen komoly
gyanúsított sincs. Csupán számtalan ember, aki mind gyűlölte
az áldozatot.
– Rendben – vont vállat Washburn. – A konyha lent található.
 – Menj velük, Owen – korholta a bátyját Eliza. – Mrs. Gantry
halálra fog rémülni, ha két rendőr váratlanul betoppan a
konyhába.
Mielőtt a felügyelő vagy Barnes tiltakozhatott volna, Owen
Washburn már mutatta is az utat a konyha felé.
– Mrs. Gantry – szólt, amint beléptek a konyhába. – Ezek az
urak szeretnének feltenni néhány kérdést. A Scotland Yardtól
jöttek. Ő Witherspoon felügyelő, ő pedig Barnes közrendőr.
– Zsaruk? – Mrs. Gantry, egy magas, szakácskötényt viselő,
szürke hajú nő letörölte a lisztet a kezéről. – Mit akarnak egy
magamfajtától?
– Csupán néhány kérdést szeretnénk feltenni.
Witherspoon gyomra megkordult, az ízlelőbimbói reszkettek.
Neki és Barnesnak csupán néhány falatot volt idejük bekapni
ebédidőben, és a meleg hús ínycsiklandó illata eszébe juttatta,
mennyire éhes.
– Felteszem, egyedül szeretnének beszélni Mrs. Gantryvel –
szólalt meg Washburn. – Jöjjenek fel mindnyájan az emeletre,
ha végeztek.
Witherspoon mosolyogva bólintott, aztán a szakácsnőhöz
fordult:
– Tegnap egész délután itt volt?
– Ó, igen. – Mrs. Gantry ismét nekiállt dagasztani az előtte
levő tésztát. – Kimenőm vót, de olyan hitványú’ éreztem
magam, hogy inkább maradtam, és aludtam egy jót.
– És most hogy érzi magát? – kérdezte udvariasan a felügyelő.
Sokszor tapasztalta, hogy célravezető, ha az emberek
beszélhetnek kicsit magukról.
 – Ó, sokkal jobban. – A szakácsnő egy utolsót ütött a tésztára,
majd fölemelte, és betette egy edénybe. – Miss Washburn
ragaszkodott hozzá, hogy igyak egy jó pohárka sherryt. Nagyon
kedves tőle, gondó’tam. Azonna’ el is aluttam. Éppen erre vót
szükségem. Úgy keltem fő’ ma regge’, mintha kicserí’tek vóna.
– Meg tudja erősíteni, hogy Mr. és Miss Washburn tegnap
délután itthon voltak? – kérdezte reménykedve a felügyelő.
– Miss Washburn e’vonú’t aludni, miután megittam a sherryt,
Mr. Washburn meg a dó’gozószobába’ vót – jelentette ki Mrs.
Gantry. – És mindketten itthon vótak, mikó’ fölébredtem.
– És az mikor történt? – Witherspoon hangosan beszélt, a
gyomra ugyanis egyre kellemetlenebb hangokat adott ki.
– Úgy fél hét körű’. Dulcie, a szobalyány ébresztett fő’, mikó’
bejött.
Witherspoon bólintott.
– És mikor ment aludni?
– Úgy fél háromkó’. Úgy aludtam, mint a bunda, míg Dulcie be
nem jött.

– Aztat meg hogyan érti, hogy Mrs. Goodge elment? –

jajveszékelt Wiggins. – Akkor ki fog itten főzni?
– Férfiak! – csattant fel Betsy. – Mindig csak a hasukra
gondó’nak. És mi lesz Mrs. Goodge nénikéjéve’? Szegény asszon’
nem akart megbetegedni. Mrs. Goodge-nak muszáj vót mennie.
– De ki fog főzni ránk? – erősködött az inas. – Éhen veszünk,
ha nem jön vissza hamarost.
– Ne sopánkodjon, Wiggins! – mondta Mrs. Jeffries nyugodtan.
– Biztos vagyok benne, hogy egy felnőttekből álló háztartás
valahogy gondoskodni fog magáról.
– Átküldök egy kis harapnivalót – ajánlotta Luty gyorsan –,
majd Antoine készít valamit.
Smythe elvigyorodott.
– Én is főznék egy kicsit. Hát te, Betsy?
Betsy felsóhajtott.
– Miért is ne? Csináltam má’ azelőtt. Persze nem valami
ínyencséget, de tudok beefsteaket sütni.
– Köszönöm, Smythe! – mondta Mrs. Jeffries nyugodtan. – Ami
a mai vacsorát illeti, már elkezdtem készíteni. Valaki esetleg
segítene?
– Örömmel – szólt halkan Betsy.
– Rám ne nézzenek, hallják! – szólt Wiggins. – Én még tojást se
főztem soha életembe’. – Lenyúlt, és megveregette Fredet, aki
mellette aludt a saját székében. – És nem hiszem aztat, hogy
most akarok megtanulni – motyogta a kutyának.
– Eleget karattyoltunk már az ételről! – jelentette ki Luty. –
Mivel Mrs. Goodge elment, rengeteg jó forrást vesztettünk.
Átvállalom a helyettes szerepét. Ez megfelel mindenkinek?
Mrs. Jeffries elmosolyodott.
– Csodás ötlet, Luty. Mrs. Goodge forrásai már többször is
fontosnak bizonyultak.
– Nem mondom, hogy leszek olyan jó, mint ő – figyelmeztette
őket Luty. – De megteszem, ami tőlem telik. Na, el is árulom, mit
tudtam meg ma!
– „Tudtam?” – kérdezte Hatchet ravaszkásan. – Úgy érti,
inkább „tudtunk”.
Luty leintette.
 – Jó, legyen: tudtunk meg. Nem mintha hallottam volna, hogy
bármit is kérdez, Hatchet. – Luty, figyelemre sem méltatva a
lakáj horkantását, folytatta. Mindent elmesélt az
egybegyűlteknek, amit barátjától, Tilberttől megtudott. –
Nagyjából így történt. Nekem úgy tűnik, ez a Barrett fickó nem
több egy magát jó színben feltüntető semmirekellőnél.
Szerintem nem árt, ha tovább szaglászom utána.
– Szerintem se – értet egyet Mrs. Jeffries. Ő is elmondott
mindent Lady Cannonberry látogatásáról, ügyelve arra, hogy
semmilyen részlet ne maradjon ki. Azután Betsyhez fordult: –
Megtudtál valamit?
Betsy sóhajtott:
– Nem sokat. Beszí’gettem az egyik inassa’ a Spears-házbó’.
Nagy szószátyár vót, annyi szent! Csak beszí’t és beszít arró’,
hogy Mathilda és Janie mennyire fé’nek, hogy e’kűdik őket,
mert ők hagyták nyitva azt a nyavalyás ajtót, amin Spears
kutyája kiszökött. De végű’ csak kiszedtem belűle valamit. Látta
Barrettet a kertben a gyilkosság előtti éccakán, amint valami
asszonnal perlekedett. Noah nem hallotta, mirű’ vót szó.
– Noah? – szólt közbe halkan Smythe.
– Igen, Noah – felelte türelmetlenül Betsy, akit zavart, hogy a
mondandóját félbeszakították. – Ez a neve. Szóva’ nem hallotta,
mirű’, de veszekedtek. Aszonta, úgy fújtak egymásra, mint két
mérges macska. És igyekeztek, hogy senki se lássa űket. Noah
aszonta, a bokrok mögött bújtak el.
– Érdekes… – vélte Mrs. Jeffries.
– A fiatalember nem látta véletlenül, hogy nézett ki az az
asszony? – kérdezte Hatchet.
 Betsy a fejét rázta.
– Nem mondta, de biztos vót benne, hogy nem egy szomszéd
vót. Hó’nap is e’megyek Noah-hoz, és megpróbálom kideríteni,
mit tud még.
– Ne fáradj! – mondta Smythe gyorsan. – Ha nem szomszéd
volt, megkérdezem az egyik fogatvezetőt.
– De nem tudhatjuk, hogy nem gyalog vót-e – tiltakozott Betsy.
– És Noah még sok mindent tudhat.
A szobalány szúrós szemmel nézett a kocsisra.
– Én csak időt akartam spórolni neked – mondta Smythe
védekezően.
– Akkó’ köszönöm szépen, de én magamtó’ is szeretnék
nyomozni.
– Betsy – szólt közbe Mrs. Jeffries –, Smythe csak segíteni
akart. De azt hiszem, igazad van. Talán megint beszélned
kellene ezzel a fiatalemberrel. – A házvezetőnő a kocsishoz
fordult. – Ön megtudott valamit?
Smythe, miután abbahagyta a fintorgást, válaszolt.
– Nem sokat. De az biztos, hogy jó pár hintó járt fel s alá a
Kildare Gardensnél tegnap.
– Több, mint általában? – kérdezte Mrs. Jeffries.
– Nehéz megmondani – ismerte be a kocsis –, de egy
bérkocsistól megtudtam, hogy ő is beszélt néhány társával, akik
váratlan fuvarokat kaptak. Gondoltam, megéri utánanézni. Azt
terveztem, hogy ma este elmegyek, és felderítem a környék
kocsmáit, hogy megtudjam, amit lehet.
– Ez egy nagyon jó gondolat, Smythe – biztatta Mrs. Jeffries. –
És beszéljen azokkal a kocsisokkal. Az egyikük talán tud
valamit.
– Én nem tudtam meg semmit se – panaszkodott Wiggins. –
Fred és én egész délután próbálkoztunk találni valakit a
Barrett-háztól, akivel beszé’hetünk. De ottan senki még az orrát
se dugta ki!
– Korai még bánkódni, Wiggins – szólt Mrs. Jeffries. – Emellett
más feladatom van a maga számára. Szeretném, ha
megpróbálná kideríteni, hogy a Barrett-házban dolgozó
munkások közül hallott vagy látott-e valaki valamit.
– Ez nem a rendőrök dó’ga? – kérdezte Wiggins.
Ugyanakkor láthatólag örült, hogy feladatot kapott.
– Valószínűleg már eleget is tettek neki – magyarázta a
házvezetőnő. – De lehetséges, hogy amit egy munkás egy
rendőrnek elmond, az merőben különbözik attól, amit magának
mondana el. Tudja, mire gondolok, Wiggins. Vegye rá őket, hogy
beszéljenek. Derítse ki, hogy van-e valami apró részlet, amelyet
elfelejtettek megemlíteni.
– Mi lesz Minerva Kennyvel? – kérdezte Hatchet,
elgondolkodó arckifejezéssel. – Nem akarok tiszteletlen lenni
Lady Cannonberryvel szemben, de meggyőződésem, hogy
ellenőriznünk kellene, hogy Miss Kenny valóban vásárolni volt
tegnap délután.
– Maga szerint lehet, hogy ő volt a tettes? – kérdezte Luty.
– Semmi olyasmire nem gondolok, ami a lehetőségek határain
kívül esne – magyarázta a lakáj. – Lady Cannonberry már
elmondta nekünk, hogy Miss Kenny inkább meghalna, semmint
hogy hagyná, hogy valaki rájöjjön, hogy…
– Lop – fejezte be Luty.
 – Nos, igen. – Hatchet előrehajolt. – Érdekelne, hogy vajon
akár a gyilkolásra is késztetést érezne-e, ha ezzel megőrizheti a
titkát.
– Mindenképpen érdemes utánajárni – értett egyet Mrs.
Jeffries. A házvezetőnő az órára pillantott. – Ha nincs más,
akkor legjobb lesz, ha nekiállok vacsorát készíteni.
– Maga főz? – kérdezte reménykedve Wiggins.
Mrs. Jeffries bólintott. Szegény Wiggins, hogy szereti a hasát!
Milyen sajnálatos, hogy Mrs. Jeffries olyan rossz szakács…
 Hatodik fejezet

– Szegény Mrs. Goodge! – kiáltott fel a felügyelő együttérzőn. –

Milyen megrázó lehet a számára! Bizonyára szörnyen aggódik a
nénikéjéért. Nem marad már sok családtagja, ugye?
– Nem, uram. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy menjen. –
Mrs. Jeffries kissé füllentett. Valójában Mrs. Goodge-nak
London-szerte voltak rokonai, elsősorban unokatestvérek. –
Remélem, helyesen tettem, uram. De akkor és ott nehéz lett
volna önt felkutatni, hogy úgy mondjam. Emellett nem akartam
a cselédség gondjaival terhelni, amikor egy gyilkossági
nyomozás közepén van. Úgyhogy vettem a bátorságot, hogy én
magam küldjem el Mrs. Goodge-ot. Őszintén szólva, figyelembe
véve Elberta néni korát, arra gondoltam, legjobb lesz, ha
mihamarabb útjára bocsátom az unokahúgát.
– Ne tépelődjön tovább, Mrs. Jeffries! – mondta Witherspoon,
majd a széke melletti asztalon lévő pohárka sherryért nyúlt. –
Teljes mértékben igaza volt, amikor elküldte Mrs. Goodge-ot a
nagynénjéhez. A család fontos dolog, és ha az a szegény asszony
valóban haldoklik, akkor egy darabig a szakácsnőnk nélkül kell
boldogulnunk. – A férfi szünetet tartott, homlokára kiültek az
aggodalom ráncai. – Talán körbe kellene kérdeznem az egyik
munkaközvetítő céget, hogy van-e átmenetileg elérhető
szakácsnőjük.
– Ó, ne, uram! – tiltakozott Mrs. Jeffries sietve. A felügyelő
meglepett arckifejezését látva mosolyt erőltetett az arcára. –
Nem szükséges. Ön most sokkal elfoglaltabb annál, mint hogy
ilyesmikkel törődjön. Ne foglalkozzon szakácsnőkkel, amikor
egy borzalmas gyilkossági ügyet kell felderítenie. A személyzet
és én megleszünk. Mindannyian önként vállaltuk, hogy
kivesszük a részünket a vacsorakészítésből.
– De önöknek is van dolguk bőven – tiltakozott Witherspoon. –
Nem terhelem önöket azzal, hogy még főzniük is kelljen.
A felügyelő figyelmessége olykor meglepően zavaró tudott
lenni.
– Igazán, uram…
– Nem. Ragaszkodom hozzá – felelte Witherspoon.
A házvezetőnő rémülten bökte ki:
– Akkor legalább hadd érdeklődjek én az ügynökségnél,
uram! Ön most nagyon elfoglalt. Ne járjon az esze olyan
semmiségeken, mint a konyhai dolgozók.
Mrs. Jeffries képtelen lett volna elfogadni, hogy egy idegen
vegye át Mrs. Goodge helyét. Hiszen éppen egy gyilkossági ügy
közepén voltak! Túl veszélyes lett volna, ha egy kívülálló van
jelen a konyhában, és kihallgatja a beszélgetéseiket. Már így is
túl sokan ismerték a titkukat.
– Megtenné? – kérdezte Witherspoon. Végigmérte a
házvezetőnőt a szemüvege fölött. – Valóban megtakarítana
nekem egy kis időt. Holnap egész nap dolgoznom kell.
– Természetesen, uram. Most pedig csupa fül vagyok. Haladt
valamennyit a nyomozással? – Mrs. Jeffries helyet foglalt a
felügyelővel szemközt, és nyájasan elmosolyodott.
– Nem túl sokat – ismerte be Witherspoon óvatosan. – Az
biztos, hogy se szeri, se száma azoknak, akik gyűlölték William
Barrettet, de egyelőre nincs perdöntő bizonyítékunk egyikük
ellen sem.
– Borzalmas lehet, ha az embert ennyien megvetik, uram –
motyogta Mrs. Jeffries együttérzőn.
– Igen, elég megdöbbentő – vélte a felügyelő. – Belegondolni is
rossz, milyen lesz Barrett temetése. Talán senki sem lesz a
templomban a lelkészen kívül.
– Mi a helyzet a családjával, uram?
– Amennyire tudjuk, nem volt családja. Nos, ahogy a Szentírás
mondja: „Ki mint arat, úgy vet.” Vagy talán fordítva? – A férfi
vállat vont. – Nem számít, érti, mire gondolok. Ami a mai
napomat illeti… – Witherspoon részletesen beszámolt a
házvezetőnőjének mindenkiről, akivel beszélt.
Mrs. Jeffries figyelmesen hallgatta. Megvárta, míg
munkaadója befejezi a beszámolóját, csak utána tett fel
kérdéseket. Mire Betsy megjelent a társalgó ajtajában, közölve,
hogy a vacsora tálalva van, Mrs. Jeffries már pontosan tudta,
mit fog tenni másnap.
– Hideg vacsora… – szólt a felügyelő, amint végigmérte a
cheddar sajttal, hideg marhahússal, ecetes hagymával és friss
kenyérrel megrakott asztalt. – Jól néz ki.
– Túl elnéző, uram – mondta Mrs. Jeffries hálásan. – Jól
tudom, hogy ez nem rendes vacsora, de attól tartok, hogy amíg
Mrs. Goodge odavan Paddingtonban, nem tudunk jobbal
szolgálni.
Bár borzasztóan éhes volt, Witherspoon nem akarta, hogy a
házvezetőnője kellemetlenül érezze magát.
– Teljesen megfelel, Mrs. Jeffries.
 A marhahús megcsúszott a tányér szélén, és egy jelentős része
a fehér asztalterítőre került. Mrs. Jeffries gyorsan előrenyúlt,
felkapott egy tálalókanalat, és megmentette a felügyelőnek
szánt húst.
– Tessék, uram!
– Köszönöm. A többiek mit esznek ma?
– Hideg vacsorát, mint ön, uram – ismerte be Mrs. Jeffries.
Nem fárasztotta a felügyelőt azzal, hogy megossza vele, hogy
elküldetett a pékségbe egy kevés húsos pitéért és süteményért.
Volt egy-két dolog, amit tisztázni akart a gyilkossággal
kapcsolatban. De óvatosnak kellett lennie. – Beszélt valakivel
azok közül a munkások közül, akik tegnap Barrett házánál
dolgoztak?
Talán ki tud húzni a felügyelőből egy nevet. Wigginsnek még
jól jöhet.
– A kollégák már felvették a vallomásaikat – felelte
Witherspoon. – De egyikük sem hallott vagy látott semmi
különöset a gyilkosság napján. Valamelyikük elvesztette a
sapkáját az előző nap, a másikuk pedig egy szerszámot, de
ennél fontosabb információval nem szolgáltak.
A felügyelő megpróbált a villájára tűzni egy ecetes hagymát,
de elvétette, és a zöldség kirepült a tányérból, aztán a
vizespoharában kötött ki. Mrs. Jeffries kihalászta, és a tányérba
helyezte.
– Miért kérdezi? – nézett rá a felügyelő kíváncsian. – Ön
szerint beszélnem kellett volna velük?
Mrs. Jeffries szélesen elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy a beosztottai remek
munkát végeztek. Csupán… csupán… – a házvezetőnő
szándékosan harapta el a mondatot.
– Mi az?
– Nos, nem igazán tudom, hogy mondjam el…
– Kérem, beszéljen csak! – unszolta Witherspoon.
A házvezetőnőnek megvolt az a szokása, hogy rámutatott a
lényegre. Úgymond helyes irányba terelte a nyomozást. Az
elmúlt két évben a felügyelő megtanulta tiszteletben tartani az
asszony megérzéseit.
– Nem feltételezem, hogy a rendőrök hanyagul jártak el – szólt
kimérten Mrs. Jeffries. – Csupán arra gondolok, hogy ön mindig
a megfelelő kérdéseket teszi fel.
Witherspoon egy pillanatig meredten nézett az asszonyra,
majd így szólt:
– Mégis miféle kérdéseket?
– Tudja, mire gondolok, uram. Jó érzékkel veszi rá az
embereket, hogy beszéljenek. Ne legyen ilyen szerény, uram!
Velem nem kell annak lennie. Mindketten tudjuk, hogy ez az
egyik, ha szabad így mondanom, titkos fegyvere.
– Úgy véli? – nézett rá reményteljesen a felügyelő.
– Természetesen, uram. És ez azért van, mert tisztelettel bánik
mindenkivel. Önnek mindegy, hogy egy mosónővel vagy egy
nemessel beszél. – Mrs. Jeffries zavartan vállat vont. – Jó ég, de
rosszul fogalmaztam! De azt hiszem, ha kikérdezné a
munkásokat, más válaszokat kapna, mint a közrendőrök.
Olyasmiket kérdezne tőlük, mint például hogy nem hallottak-e
valami különöset azon a délutánon.
Witherspoon összeráncolta a homlokát, amint a házvezetőnő
tanácsát fontolóra vette.
Mrs. Jeffries egy szörnyű pillanatig azt hitte, hiábavalóak
voltak az erőfeszítései, de a felügyelő végül elmosolyodott.
– Természetesen igaza van. Valóban feltettem volna ezt a
kérdést. Ez valóban fontos.
Ugyan nem tudta volna megmondani, pontosan miért is az, de
nem hagyta, hogy ez nyugtalanítsa. Az ilyesmik mindig
elrendeződnek maguktól is. Ahogy Mrs. Jeffries gyakran
mondogatta neki, olyan volt az agya, mint egy szivacs. Felszívott
mindenfajta információt, azután, mintegy varázsütésre, előállt
a megoldással.
Mrs. Jeffries megnyugodott. Bár a munkások valószínűleg
nem hallottak semmit, de legalább a felügyelő most már
mindegyiküket személyesen kikérdezi. Ki tudja, miféle
érdekességekkel fognak szolgálni?

Smythe remélte, hogy egy kis ital enyhíti majd az égő érzést a
gyomrában. Könyökével tört magának utat a kocsmai
tömegben. Azok az átkozott sütemények és húsos piték mintha
ólomból lettek volna, és a gyomra kellős közepét ülték volna
meg. Rendelt egy pohár szárazat, majd körbepillantott a
helyiségben.
A kandallóból felszálló füst keveredett a sör, a gin és a
mosdatlan testek nehéz szagával. A fal mellett férfiak és nők
ültek, italaik felett nevetgélve és beszélgetve. A kerek, durván
faragott asztalok egyikénél sem volt hely.
A kocsis figyelmesen szemlélte a kocsma közönségét, míg ki
nem szúrt egy rozsdavörös porkpie-kalapban, rövid, kockás
mellényben, fehér ingben üldögélő testes férfit, aki nyaka körül
élénkvörös sálat viselt. Az illető felnézett, és elkapta Smythe
pillantását. Poharát felemelve intett a kocsisnak, hogy
csatlakozzon.
– Üdv, Smythe! – kurjantotta, majd böfögött egyet.
– Üdv, Blimpey! – A kocsis fejével egy üres sarok felé bökött. –
Menjünk oda!
– Megvan a lé? – kérdezte Blimpey, aki ritkán fecsérelte az
időt formaságokra, ha pénzről volt szó.
– Megvan a füles? – kérdezett vissza Smythe.
– Ne, mégis mit gondó’sz? Naná hogy megvan. Ezér’ fizecc
nekem, nem?
Blimpey megtörölte az orrát a kabátujjával, megfordult, és
elkezdett a sarok felé cammogni. Smythe követte.
Két munkás állt fel egy asztaltól, amint a sarok felé
közeledtek. Blimpey leült, mit sem törődve a fájdalmas
recsegéssel, amit ez a művelet a székből kicsalt. Smythe
óvatosan helyet foglalt vele szemben. Nem volt olyan súlyos,
mint Blimpey, de pehelysúlyúnak sem volt nevezhető, a székek
pedig olyan roskatagnak látszottak, mintha Cromwell idejéből
maradtak volna itt.
Amint leültek, Blimpey nyomatékosan Smythe hosszú
kabátjának zsebére meredt.
– Vertelek én már át téged? – tudakolta Smythe, akit egyre
inkább idegesített Blimpey leplezetlen mohósága.
– Csak óvatos vagyok, pajtás. – Blimpey hízelgő mosolyt
villantott a kocsis felé. Ami kevés foga megmaradt, mind szuvas
és sárga volt. – Mostanság sose lehessen tudni. Nehéz idők
járnak.
– Mindig nehéz idők járnak – vágott vissza Smythe. – De én
még sohase csaptalak be, és nem most akarom elkezdeni. Na,
mit tudtál meg?
– Hát, három hintó volt, ami érdekelhet tíged. Mármint
akkortájt, amikorra mondtad. Mind járt ott fél hat és fél hét
közt. Rongyosra köllött beszí’nem a szám, hogy ezt megtudjam…
– Mondd tovább!
Blimpey nem pusztán kapzsi volt. Egy farönkbe is lyukat
beszélt volna, ha ezzel pénzt kereshet. De a kocsisnak akkor este
nem fűlött ehhez a foga. Haza akart menni. A gyomra
összerándult, amint megérezte egy olcsó cigaretta szagát, amely
a mellettük levő asztalnál ülő társaság egyik tagjától
származott.
– Várjá’ má’ egy percet! – mondta Blimpey. – Nem köll sietni.
Az első hintó a Talbot Road végénél állt meg, a Kildare
Gardenstől nem messze.
– És ez miért izgasson engem? Azért fizetlek, hogy megtudd,
ki ment akkor abba a rohadt Kildare Gardensbe.
Az isten verje meg!, gondolta Smythe, ahogy ismét elfogta a
hányinger. Soha többé nem eszik húsos pitét, legyen
akármilyen éhes!
Blimpey ravaszkásan mosolygott.
– Mert az asszon’, aki benne utazott, azt kérte, hogy vigyék a
Kildare Gardens 15.-be. De aztán meggondolta magát.
– Nő volt?
– Méghozzá igen csinoska! – bólogatott lelkesen Blimpey. –
Igazi úrihölgy, aszonta a kocsis.
 – Hol vette fel? – kérdezte Smythe.
– A Regent Streeten, és dupla viteldíjat ajánlott. Tán sietett.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Smythe.
Egy személyleírás jól jött volna.
– Fiatalka volt és sudár, de az arcát nem lehetett látni. El volt
fátyolozva.
– Akkor honnan az ördögből tudta a kocsis, hogy csinos volt? –
csattant fel Smythe.
Ez volt a legnagyobb baj, amikor Blimpey Grogginstól kellett
megtudni valamit. Sosem állta meg, hogy ne költsön hozzá
valamit az igazsághoz. A fickó egy született mesemondó volt.
Smythe elnyomott magában egy újabb hányingerhullámot.
– A hangjából és az alakjából gondó’ta – magyarázta Blimpey
sietve. – Na, akarod hallani a többit?
– Mondd!
Smythe úgy döntött, inkább meghallgatja, mi mondandója
van a vén lókötőnek. Aztán majd fizet, feltéve ha kap valami
hasznosat cserébe.
– Jóvan, jóvan, ne kapd fel mingyá a vizet! – Blimpey kortyolt
egyet a söréből. – A második, na az még furább volt! Egy másik
nő volt. Aszonta a kocsisnak, hogy vigye a Kildare Gardensbe,
majd fizetett. Amikor a kocsis má’ hajtott volna tovább, megin’
leintette, és aszonta, vigye a Royal Oak Sationhöz.
A testes férfi kiürítette a poharát, majd kérdőn nézett Smythe-
ra. A kocsis bólintott, és odakiáltott a csaposnak:
– Még egy korsóval ide, pajtás! – Smythe is ivott egy kortyot,
de meg is bánta, mert a keserű ital elkeveredett a gyomrában
lévő emésztetlen húsos pitével. – A másodikat hol szedték fel?
 – A kocsis aszonta, hogy a Richmond Roadnál szállt föl. –
Blimpey szünetet tartott, amíg megköszönte a sörét a
felszolgálónőnek. – De nem tudta, hogy nézett ki a nő. Az az
asszon’ is fátyolt viselt és egy nagy gyapjúköpenyt. A kocsis azt
se tudta, öreg-e vagy fiatal. Úgy össze volt kucorodva, mint a
legnagyobb téli hidegbe’ szokás. De én megkérdeztem a kocsist
– rázta meg ujját Smythe felé. – Ne mondhasd, hogy hiába
fizetsz engem!
– És a harmadik kocsi? – tudakolta Smythe, ellökve magától
félig telt korsóját.
Ha nem jut ki nyomban a friss levegőre, rosszul lesz.
– Az egy férfi volt. Piperkőc, jól öltözött, cilinderbe’ meg drága
köpenybe’. Úgy negyed hatkor vette fő’ a kocsis a Great Western
Terminusnál, majd azonnal a Kildare Gardensbe vitte.
– Azt nem látta, hogy a férfi bement-e a házba? – kérdezte
Smythe, szája elé kapva kezét, amint halkan böffentett.
Blimpey megint elvigyorodott.
– Látta bémenni, hogyne! A ficsúr úgy sietett, hogy be se
csukta az ajtót. Ezért aztán Roland, a kocsis le köllött hogy
másszon a bakról, hogy becsukja. Mikor megin’ fő’mászott, látta
a fickót bémenni. Azt gondolta, biztos ott lakik. Bement, minden
teketória né’kül. A bejárati ajtó télleg nyitva volt, de ez az alak
úgy ment be, mintha az övé vóna az egész ház.
Smythe a zsebébe nyúl, és jegyzetlapokat húzott elő.
Átnyújtotta őket Blimpey-nek, továbbá egy fonttal többet a
beígért árnál.
– Hogy hívják ezeket a kocsisokat és hol találom őket?
– Mr. Spears a társalgóban várja önöket – szólt Pembroke, a
lakáj.
Witherspoon és Barnes követték a férfit végig a folyosón.
Barnes suttogni kezdett a felügyelőnek:
– Furcsa. Mintha tudta volna előre, hogy jövünk.
– Talán Mr. Spears gyanította, hogy visszatérünk, mivel nem
volt alibije a gyilkosság idejére.
Adrian Spears a kanapén ülve várta őket.
– Kérem, foglaljanak helyet, uraim! – mutatott az előtte álló
székekre. – Gondolom, további kérdéseket akarnak nekem
feltenni.
– Köszönjük!
A felügyelő nagyon vágyott már egy csésze teára. A reggeli
valahogy megülte a gyomrát. Szó se róla, Mrs. Jeffries remekül
tette a dolgát. De a férfinak fogalma sem volt róla, hogy a
kolbász lehet ilyen tömény is. És a tojás! Te jó ég! Kőkemény
volt, és tocsogott a zsírban! Remélte, hogy drága házvezetőnője
hamarosan talál egy ideiglenes szakácsnőt.
– Először is, Mr. Spears, szeretnénk, ha megosztana még
néhány részletet az áldozattal való nézeteltérésével
kapcsolatban.
– Részletet? – fintorodott el kissé Spears. – Attól tartok, nem
értem.
– Nos… – kezdte Witherspoon. Nem volt benne biztos, mit is
kérdezzen. De a reggelinél Mrs. Jeffries azt mondta, mennyire
kapóra jött a gyilkosnak, hogy az áldozat szomszédja
megfenyegette Barrettet, hogy megöli. Vajon mire akart
kilyukadni? A felügyelő hirtelen ráeszmélt: – Úgy értem, arról,
amikor megvádolta Barrettet, hogy megdobálta a kutyáját a
gyilkosságot megelőző napon…
– Nem csupán megvádoltam – szólt közbe Spears. – A saját
szememmel láttam, hogy így történt.
– Hogyne, hogyne, biztos vagyok benne – nyugtázta
Witherspoon. – Arra lennék kíváncsi, hogy akkor is
megfenyegette?
Spears hitetlenkedve nézett rá.
– Úgy érti, fizikailag bántalmaztam-e?
Witherspoon a fejét rázta.
– Úgy értem, szóban.
– Nem hinném, hogy köteles lennék erre válaszolni! – emelte
fel a hangját Spears. – Nincs jogom ügyvédhez?
– Senki sem vádolja önt gyilkossággal, uram – szólt Barnes
szelíden. – Mindössze tudni szeretnénk, hányan hallhatták a
szóváltást ön és az áldozat között a gyilkosság előtti napon.
– Vagy úgy! – Spears visszaült a székébe. – Úgy vélik, hogy
valaki hallotta a veszekedést, aztán miután ráordítottam arra a
gyászhuszárra, hogy megölöm, az a valaki úgy döntött, megteszi
ő maga?
– Nos, igen – értett egyet Witherspoon.
Kissé feszengett, ugyanis a gyomrában égő érzés támadt.
– Nos, akkor beismerem – vont vállat Spears. – Valóban
megfenyegettem. Azt mondtam neki, hogy ha nem hagyja békén
a kutyámat, kitöröm a nyüves nyakát. De az ég szerelmére, nem
gondoltam komolyan!
Witherspoon lépteket hallott a folyosó felől. Reménykedve
pillantott fel, hátha a szobalány érkezett meg egy kis teával. De
a lakáj volt az, aki azonnal el is sétált az ajtó mellett. Istenem,
nehéz koncentrálni, amikor így ég az ember gyomra!
– Uram? – kérdezte Barnes.
A felügyelő megköszörülte a torkát.
– Szóval hallotta bárki, ahogy ön megfenyegeti Mr. Barrettet?
– kérdezte. – Úgy értem, voltak mások is akkor a kertben, akik
hallhatták?
– Elég sokan – ismerte be Spears. – Meglehetősen kínosan
éreztem magam az eset után, hogy ekkora jelenetet rendeztem.
Őszintén szólva nem tudom, pontosan kik voltak még ott… –
szünetet tartott, arcára elgondolkodó kifejezés ült ki. – Lássuk
csak: Owen Washburn, Barrett üzleti partnere hallotta. Ő ott
volt Barrett-tel. Astley-ék és Minerva Kenny éppen velem
teáztak, amikor az egész hacacáré megtörtént. Thornton kijött
velem, és biztos vagyok benne, hogy utána mindent elmondott
Maudnak. Miss Kenny kedves hölgy, de eléggé kíváncsiskodó.
Biztos vagyok benne, hogy kiszedte a dolgot Maud Astley-ből.
Witherspoon egy pillanatra megfeledkezett rossz
közérzetéről. Döbbenten nézett Adrian Spearsre.
– Mr. Spears, miért nem mondta ezt el nekünk tegnap?
Spearst látszólag meglepte a kérdés.
– Nem kérdezték. A barátaim gyakran jönnek át hozzám
teára. Emellett nem tartottam fontosnak megemlíteni.
– Volna esetleg más is, amiről megfeledkezett?
– Felügyelő úr! – ugrott talpra Spears. – Semmi szükség a
modortalanságra!
– Elnézését kérem, uram! – Witherspoon halkan sóhajtott.
Milyen érzékenyek olykor egyesek. – Nem szándékoztam
megsérteni.
Spears behunyta a szemét.
– Semmi baj, uram. Sajnos mostanság nem vagyok önmagam.
Nem túl felvillanyozó egyazon napon elveszteni egy szeretett
háziállatot és egy gyilkossági ügy gyanúsítottjává válni.
Ezúttal Barnes szólalt meg:
– Astley-ék és Miss Kenny tudtak arról, hogy Barrettnél
munkások futkosnak fel-alá?
Spears fáradtan mosolygott.
– Igen. Barrett állandóan az otthona felújításával hencegett.
Biztos, hogy Astley-ék is tisztában voltak a dologgal, mivel
Thornton egyszer azt mondta nekem, hogy mekkora bolond ez
a Barrett, amiért ősszel áll neki renováltatni a házát. Nagyon
sokáig tart, mire a festék megszárad ebben a nyirkos időben.
– És Astley-ék tudták, hogy a bejárati és a hátsó ajtót nyitva
tartották? – tudakolta Witherspoon.
– Meglehet – sóhajtott Spears. – Nehéz volt nem észrevenni,
hogy nyitva vannak. A festők teleszórták a szerszámaikkal
Barrett házának bejáratát.
– Értem – mondta lassan a felügyelő. Nem igazán tudta, mihez
kezdjen az új információval. De emiatt ráér később is aggódni. –
Mr. Spears – szólalt meg hirtelen –, biztos benne, hogy senki,
akit ismer, nem látta önt elmenni sétálni a gyilkosság idején?
Spears a fejét rázta.
– Egy munkás, aki éppen akkor jött le, látott, amikor
elmentem otthonról. De fogalmam sincs, melyik. Ennél több
adattal nem szolgálhatok.
– És ez öt óra tájban történt? – kérdezte Barnes.
 – Ha jól emlékszem, de jusson eszükbe, hogy nagyon feldúlt
voltam. Lehetett háromnegyed öt, de akár negyed hat is. Nem
néztem az órára akkor, csak később, a sétám közepén, és akkor
is csak azért, mert tudtam, hogy vacsorára vagyok hivatalos. Ha
nem lettem volna az, talán egész éjjel az utcákat róttam volna.
– Bárcsak látta volna önt valaki, uram! – sóhajtotta
Witherspoon elgondolkodva. – Nagyban megkönnyítené a
dolgunkat.
– Biztos vagyok benne.
Spears hirtelen felállt, és az ablakhoz sétált. Egy pillanatig
csak állt, az utcát fürkészve.
Barnes és Witherspoon zavart pillantást váltottak.
– Mielőtt bármi mást kérdezne, felügyelő úr – nyögte ki
Spears halkan, habozva –, valamit el kell mondanom. Valamit,
ami talán fontos lehet.
– Mi lenne az, uram?
Spears megfordult, és a rendőrökre nézett. Arca aggodalmat
és feldúltságot sugárzott.
– Nos… Ez meglehetősen nehéz számomra. – A férfi tekintete
a padlóra szegeződött, majd fölkapta a fejét, és a felügyelőre
nézett. – Nem szeretek pletykákat terjeszteni, és egy pillanatig
sem bánom annak a borzalmas embernek a halálát, de ez most
egy gyilkossági ügy.
– Igen, uram. Valóban az.
Spears megköszörülte a torkát.
– Jól tudom, hogy nagy valószínűséggel gyanúsított vagyok.
Valóban megfenyegettem Barrettet, hogy megölöm, de az csak a
pillanat hevében történt.
 Witherspoon inkább nem emlékeztette, hogy karddal átdöfni
valakit szintén eléggé dühtől vezérelt cselekedetek tűnik.
– Ezt már említette, uram.
– Miután ráleltem King holttestére, úgy döntöttem, sétálni
megyek – folytatta Spears. – Ez az igazság. De amit nem
mondtam el, az az, hogy a kertből kifelé menet láttam valakit.
Valakit, akinek szintén nyomós oka lehetett végezni Barrett-tel.
Witherspoon előrehajolt.
– Ki volt az, uram?
Spears ismét lesütötte a szemét, majd egy pillanat múlva
megint felnézett.
– Ez nehezebb, mint gondoltam. Talán nem kellett volna
mondanom semmit. Talán volt rá más oka is, hogy aznap
délután meglátogassa Barrettet.
– Kérem, Mr. Spears! – mondta türelmesen a felügyelő. –
Amint ön is rámutatott, ez egy gyilkossági ügy. Bármilyen
undorító ember is volt Mr. Barrett, senkinek nem volt joga
elvenni az életét. Tehát, kit látott?
– Ami azt illeti, nem láttam a kisasszonyt bemenni a házba –
beszélt mellé kissé Spears. – De a kocsi éppen a bejáratnál állt
meg, és láttam őt elindulni a bejárat felé.
Witherspoon felegyenesedett.
– Kisasszonyt?
A férfi bólintott. A szeme szomorúan és gondterhelten
csillogott.
– Igen. Az illető egy hölgy volt. Valaki, akiről tudom, hogy egy
kedves, szeretetre méltó teremtés, aki senkinek sem tudna
ártani. Semmivel sincs benne több hajlandóság a gyilkosságra,
mint bennem.
– Ki volt az? – unszolta a felügyelő. – Kérem, árulja el!
Spears hosszú, mély lélegzetet vett, majd megszólalt. A hangja
alig volt erősebb a suttogásnál.
– Minerva Kenny.
– Minerva Kenny? Neki mi oka lett volna, hogy utálja William
Barrettet?
– Azt nem tudnám megmondani, miért utálta – felelte halkan
Spears. – De tudom, hogy gyűlölte.
– Honnét tudja, uram? – kérdezte Barnes.
Spears vállat vont.
– Mivel ő maga vallotta be nekem.

– Mondtam, hogy itt leszek – mosolygott Betsy a fiatalemberre,

és ismét feltámadt benne a lelkiismeret-furdalás.
Vajon helyes dolog így megvezetni a fiút, még ha gyilkossági
ügyben nyomoznak is?
– Én meg mondtam, hogy e’mondok még pár dó’got arró’ a
házró’ – felelte büszkén Noah. A lány mellé lépett. – De nincs
most sok időm. Éppenhogy kisurrantam, mikó’ a lakáj hátat
fordított. Ha e’kap, nekem annyi.
Betsyt kis híján fojtogatta a lelkiismerete. Vagy az a borzalmas
kolbász, amit Mrs. Jeffries reggelire etetett velük.
– Nem fognak kirúgni, ugyi? – kérdezte riadtan. – Nem
akarom, hogy bajba kerülj.
– Á, a vén Penbroke folyton a zsaruk beszédit hallgatja a
kú’cslyukon keresztű’. Észre se veszi, hogy e’tűntem.
– Mit keres nálatok a rendőrség?
 Noah bólogatott, és elvigyorodott.
– Azt hiszik, talán Mr. Spears a tettes. De ebbe’ nincs igazuk.
Mr. Spears télleg rühellte a Barrettet, de senkit se bántana. Oka
persze lett vóna. Hónapok óta marták má’ egymást. De Barrett
egyik szomszédjáva’ se vót jóba’. Senki se szerette.
Betsy úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna.
– Szörnyű lehet, ha valaki folyton csak veszekszik a
szomszédokka’. Ez a Barrett egy igazi vén gazember lehetett.
– Az vót – fintorgott Noah. – Persze nem t’om, hogy télleg
annyira szörnyű vót-e, mint ahogy mondják.
– Hogy érted?
– Barrett fura egy alak vót. Mindig úgy tett, mintha útá’ná a
kutyákat meg a macskákat, főleg Kinget. De szerintem nem
ú’tá’ta űket, és a kutyát se ő ő’te meg.
Betsy zavartan pislogott.
– Még mindig nem értem.
– Hát – mondta Noah elgondolkodva –, ott vótam, amikó’
Barrett meghanyigálta a kutyát. Télleg így vót. De az a furcsa,
hogy úgy tűnt, mintha nem is akarná e’talá’ni. Igazábó’ láttam
máskó’ is Barrettet a kertben Kinggel. Amikó’ azt hitte, senki se
figyel, simogatta, és játszott vele. Aztán ha arra gyött valaki,
mindig elzavarta a szegény párát. Fura vót, de azt gondó’tam,
hogy Barrett biztos magányos lehet. Tudom, ostobán hangzik.
– Szerintem nem. – Betsy egy újabb ragyogó mosollyal
jutalmazta a fiút. – Az emberek sokszó’ furábbak, mint e’sőre
tűnnek. Ha érted, mire gondolok.
– Én aztán értem. Ott van Mr. Spears. Bolondú’t a kutyáér’,
úgy bánt vele, mint egy családtagga’. Persze nem csoda. A
felesíge néhány éve meghótt, és sose lettek gyerekeik. Ezért
cidrizik most Janie.
– Janie a szobalyány? – kérdezte Betsy, amint átkeltek a
Kildare Terrace felé vezető úton.
A lány próbált komótosan menni, de ha még lassabban sétál,
már a saját lábán taposott volna.
– Ja, és még mindig fé’, hogy Mr. Spears rágyön, hogy ő hagyta
nyitva az ajtót, és King így szökött ki akkó’ délután. Má’ két
napja ezen siránkozik. Persze kicsit butácska ez a Janie.
Aszongya, csak egy kis friss levegőt akart a konyhába, de persze
mind tudjuk, hogy az a munkás csalogatta ki a kertbe.
Betsy általában imádta mások szerelmi történeteit hallgatni.
De most nem ez volt az helyzet. Annyi adatot akart kiszedni
Noah-ból, amennyit lehetett.
– Jó’ meg tudod íté’ni az embereket, hallod-e.
Noah arca kipirult, a mellkasa kidagadt.
– Hát, valahogy megy ez nekem. Azt is megtudtam, ki vót az
az asszon’, akive’ Barrett veszekedett, mielőtt megő’ték.
– Tudod a nevét? – kérdezte Betsy őszinte csodálattal.
Meredten bámult a fiúra, a pupillája szélesre nyílt a
döbbenettől. Jobban ment, mint remélni merte volna. Smythe
sárgulni fog az irigységtől, gondolta. Azután észbe kapott, hogy
nem azért csinálja ezt az egészet, hogy felvághasson a kocsis
előtt, bár az sokszor az idegeire ment. Persze nem mindig. Volt,
amikor furcsán kellemes érzés támadt benne a közelében. A
lány gyorsan elhessegette magától a gondolatot. – Nagyon okos
vagy.
– Á, dehogy! – A fiú arca teljesen elvörösödött, és Betsyt ismét
gyötörni kezdte a lelkiismerete. Noah csak egy fiatal fiú volt.
Nem volt helyes, hogy így kihasználta az érzéseit, még ha
gyilkosságról volt is szó. – Csak jó’ tudok ha’gatózni – folytatta
az inas. – De nem csak én láttam űket veszekedni. Janie is ott
vót, és elég köze’, hogy felismerje az asszon’ hangját. – A fiú egy
pillanatra elhallgatott, és körbetekintett. – Mr. Spears egyik
barátjának a felesíge vót. Maud Astley-nek híjják.
– Jó ég! – kiáltott fel Betsy. A lelkiismerete azonnal
elhallgatott. – Mit csinálhatott egy tisztességes asszon’ akkor
este odakinn?
Noah felkacagott.
– Azt én nem t’om, mennyire tisztességes. Nem hiszem én,
hogy Janie csak friss levegőt szí’ni ment ki. Szerintem csókot
lopott attó’ a festőtő’. De azt hallotta, hogy Barrették valami
levél miatt zördű’tek össze.

– Wigginsnek hívnak, ő itten meg Fred – mutatkozott be az inas

a magas, sötét hajú fiatalembernek.
– Örvendek – felelte az. Egy pillanatig méregette Wigginst és a
kutyát. – Behí’nálak, de az asszon’ nem tűr állatot a házba’.
Egy kicsiny, szürke ház keskeny lépcsőjén álltak Brixtonban. A
környék szegény munkások lakóhelye volt. A házak kicsik
voltak, és zsúfoltan helyezkedtek el. Többségüket további
lakásokra osztották, amelyekben egész családok húzódtak meg.
Az út kövezetlen volt, a levegő pedig rothadó szemét, mocsok
és főtt káposzta bűzétől terhes. De Wigginsnek feltűnt, hogy ez a
ház szépen ki volt festve, a lépcső pedig tisztára volt súrolva. Az
őt oly kíváncsian méregető fiatalember tiszta, de kopottas inget
viselt. A haja sötétbarna volt, mogyorószín szeme mélyen ült
szögletes, intelligens arcában.
Wiggins rámosolygott.
– Ne haragudj már meg, hogy zavarlak, de a gazdám
ideküldött. A Barrett-házban dolgoztál, ugyi?
– Zsaru vagy? – kérdezte a fiatalember dühösen. – Mer’ ha
igen, akkó’ jobb lesz, ha e’húzod a csíkot. Má’ mindent
e’mondtam. Nem t’ok többet.
– Nem vagyok zsaru. – Bár utált hazudni, Wiggins azt is
rühellte, hogy ő volt a cselédség egyetlen tagja, aki nem visz ma
haza semmilyen istenverte adatot. Persze ha sikerül szóra
bírnia ezt a fickót… – Ahogy aztat mondtam, a gazdám küldött.
Látta, hogy ölég jó munkát végeztetek ottan. Azt gondó’ta, mivel
most úgyse dolgoztok, esetleg dó’gozhatnátok kicsit az ő házán
is.
A fiatalember megenyhült.
– Az má’ más. Gyere be, beszí’j a bátyámma’. Együtt
dó’gozunk. – Lepillantott Fredre, aki abban a pillanatban
oldalra billentette a fejét, és illedelmesen leült. – Aranyos kis
fickó vagy, igaz-e? Nos, anya e’ment egy időre. Azt hiszem,
bejöhettek mindketten. Micknek és nekem jó’ jönne a munka.
Davidnek hí’nak. David Simmsnek.
– Nem fejezitek be Barrett házát? – kérdezte Wiggins, amint
követte a munkást a lakásba.
– Nem tudjuk – felelte David kurtán. – A rendőrök nem
engednek minket oda, mer’ átkutatják a helyet. És egyébként is,
ki fizetne? Remé’tük, hogy a Barrett-ház festése után tudjuk
fizetni a lakbért erre a hétre. Isten tudja, mikó’ szánják rá
magukat az ügyvédek, hogy kiperká’ják a pénzt, amive’
tartoznak.
Az útjuk egy kicsi, meglehetősen sötét szobába vezetett. Bár a
levegő érezhetően hűvös volt, a kandallóban nem égett tűz. Az
ablakokat vastag, barna függönyök takarták. A dívány egy
deformált szürke valami volt, a padlószőnyeg pedig több helyütt
is foszlott. De a szoba tiszta volt, és enyhe szappanszag
terjengett a levegőben.
– Várj meg itt! – utasította David. – Csak fő’megyek, és
lehozom Micket.
Mikor egyedül maradt, Wiggins megdermedt, ahogy hirtelen
megrohanták az emlékek.
Emlékek egy kicsiny szobáról, pont olyanról, mint
amilyenben most is állt. Emlékek egy karcsú, csinos arcú nőről,
akinek sötétbarna haja volt, telt orcája és a legszebb kék szeme,
amelyet az inas valaha látott. A nő előtte térdelt, és a
zsebkendőjével törölgette le a könnycseppeket Wiggins arcáról.
Még mindig látta maga előtt azt a rongyot. A sarkába rózsaszín
fonállal voltak beleszőve a nő nevének kezdőbetűi.
– Ne aggódj, édesem! – mondta. – Nemsokára együtt leszünk.
Csak addig várj, amíg találok egy állást, ahol velem lehetsz.
Wigginst átjárta a borzongás, és hevesen pislogott, hogy
visszatartsa a könnyeit. Fred, megérezve, hogy valami nincs
rendben, halkan nyüszített, és megnyalta az inas kezét. Wiggins
szipogott, és megtörölte a szemét, mielőtt a könnycseppek
lejjebb gördülhettek volna az arcán. A torka belesajdult, ahogy
a sírás fojtogatni kezdte.
A szoba a gyerekkorára emlékeztette. Olyannyira, hogy már
pusztán attól, hogy ott állt, úgy tetszett, mintha csak tegnap lett
volna…
Nyolcéves volt, amikor utoljára látta őt. Kicsi volt, amikor az
anyja elküldte a rokonaihoz, amíg ő állást talál. Aznap
megígérte neki, hogy nem tart sokáig, és hogy hamarosan érte
megy. Wiggins aznap látta az anyját utoljára.
 Hetedik fejezet

Miss Minerva Kenny kis termetű, vékony testalkatú nő volt,

fényes zöld szempárral és sötét, ősz tincsekkel sűrűn tarkított
hajjal. Witherspoonnak egy kis veréb jutott róla eszébe.
Mivelhogy bronz és barna csíkokkal díszített köpenyt viselt, a
hasonlóság még nyilvánvalóbb volt.
– Foglaljanak helyet, uraim – szólt a nő, kezével két kemény
hátú szék felé mutatva. – Felteszem, csengetnem kellene teáért –
motyogta, inkább magának, mint a vendégeinek. – De talán ez
nem is olyan szigorú előírás.
– Nem, asszonyom – szólt Witherspoon sietve. – Valóban nem
az. De egy csésze tea nagyon jólesne.
– Természetesen – azzal az asszony az ajtó felé sietett. –
Mindjárt szólok a szobalánynak.
Witherspoon megragadta az alkalmat, hogy körbenézzen. A
szoba kicsi és zsúfolt volt. Minden szabad felületet
porcelánfigurák, finom horgolt terítők, kristályvázák és
berakásos dobozok foglaltak el. Elég holmi van ebben a
szobában, hogy Miss Kenny boltot nyithasson, gondolta a
felügyelő.
Barnes közrendőr megköszörülte a torkát, és előkapta a
jegyzetfüzetét, amikor Miss Kenny visszajött.
– A tea néhány percen belül elkészül – jelentette be a nő,
amint leült az egyik magas támlájú székre, és a felügyelőre
szegezte a tekintetét.
 – Köszönjük, asszonyom – mosolygott udvariasan
Witherspoon. Miss Kenny tovább bámulta. – Szeretnénk néhány
kérdést feltenni…
– Mr. Barrett halálával kapcsolatban, ugye? – vágott közbe
Minerva.
– Attól tartok – ismerte be Witherspoon. – Mint bizonyára
tudja, meggyilkolták…
– Nem tudok semmit az ügyről – vágott közbe ismét Miss
Kenny. – Tehát amint megitták a teájukat, megkérném önöket,
hogy távozzanak.
– Távozzunk? Kérem, ez lehetetlen! Mindenképpen fel kell
tennünk a kérdéseinket – próbálkozott újfent a felügyelő.
– Miért? Nem tudok semmit – mosolygott Minerva
udvariasan.
Witherspoon türelmesen bólintott.
– Miss Kenny, nem tudhatja, mennyit tud.
– Amennyiben nem tudhatom, hogy mennyit tudok, úgy nem
értem, miben segíthetnék – közölte az asszony észszerűen.
– De éppen ez a lényeg – vágott vissza Witherspoon. A feje
megfájdult, és a gyomra ismét figyelmeztette emésztetlen
reggelijére. – Nem tudhatja, mit tud, míg meg nem válaszol
néhány kérdést.
Miss Kenny oldalra billentette a fejét és keresztbe fonta a
karját.
– Felügyelő úr, már elnézést, de semmi értelme annak, amit
mond.
Witherspoon halkan sóhajtott. Valóban nem volt sok értelme
a dolognak, de annak se, amit a hölgy csinált. A felügyelő
azonban túlságosan udvarias volt, semmint hogy ezt nyíltan
szóvá tegye.
– Elnézést, asszonyom – szólt ismét türelmesen mosolyogva. –
Csak azt akartam mondani, hogy értékes információi lehetnek
számunkra anélkül, hogy tisztában lenne vele. Tudok róla, hogy
meglátogatta Mr. Spearst a gyilkosságot megelőző napon –
hadarta, esélyt sem hagyva az asszonynak, hogy félbeszakítsa. –
Ahogy arról is, hogy tanúja volt egy Mr. Spears és Mr. Barrett
közötti incidensnek.
– Nos – dőlt hátra a székben Miss Kenny –, valóban megittunk
egy csésze teát Mr. Spears házánál, ez tény. Ugyanakkor nem
emlékszem semmilyen vitára. Mr. Spears mindig is úriember
volt. Aligha szokása, hogy jelenetet rendezzen az udvarban a
szomszédaival.
Barnes felpillantott a jegyzetfüzetéből.
– A felügyelő nem említette, hogy nyilvános veszekedés volt –
jegyezte meg szelíden. – Csak azt, hogy volt egy „incidens”.
Miss Kenny a szája elé kapta a kezét. Egy pillanatig hallgatott,
majd összeszedte magát, és kiegyenesítette a hátát.
– Felteszem, erre gondolt. Vannak másféle „incidensek” is?
A felügyelő magában sóhajtott. Ez nem lesz könnyű.
– Miss Kenny, azt hiszem, pontosan tudja, miről van szó.
Addig nem megyünk el, amíg nem válaszolt a kérdéseinkre.
Az asszony hosszú, számító pillantást vetett rá, majd így felelt:
– Akkor, azt hiszem, elmondhatom. Én magam persze nem
láttam. A társalgóban voltam Mrs. Astley-vel. De Maud később
beszélt róla.
– Mit mondott önnek Mrs. Astley?
 A felügyelő remélte, hogy a szobalány gyorsan kihozza a teát.
– Azt mondta, hogy Mr. Spears látta, amint az a szörnyű Mr.
Barrett kövekkel dobálja a kutyáját. Ő és Mr. Astley előzőleg
kimentek, hogy elszívjanak egy szivart. Barrett persze nem látta
őket. De amikor King a virágágyásaihoz ért, Barrett elkezdte
kövekkel hajigálni szegény állatot.
Miss Kenny szünetet tartott, amíg a szobalány behozta a teát
egy tálcán. A rendőrök türelmesen várakoztak, míg Minerva
teát töltött. Witherspoon észrevette, hogy a hölgy remegő kézzel
nyújtotta át neki a csészét.
– Felteszem, Mrs. Astley a férjétől tudta meg, mi történt –
folytatta Witherspoon, amint a szobalány elhagyta a szobát.
– Nem. – Miss Kenny erőltetetten mosolygott. – Az az igazság,
hogy Maud az egész incidenst látta az ablakból. Amint hallotta,
hogy valaki felemeli a hangját, sietve kinyitotta az ablakot.
Pembroke, Adrian lakája teljesen fel volt dúlva. Természetesen
nem utasíthatta, hogy üljön vissza a székébe, mintha csak egy
rendetlen iskolás volna.
– Értem. – Witherspoon kortyolt egyet a teájából. Az ital
kellemesen nyugtatta égő gyomrát. – Ön is felállt, és az ablakhoz
ment?
Minerva a fejét rázta.
– Nem, én ott maradtam a díványon.
– És így, hogy nyitva volt az ablak, hallotta, mi történik
odakinn?
– Nem állítanám. Maudot is hiába kérdeztem róla. – A nő zöld
szemében megcsillant a felidézett felindultság. – Mindig csak
csitított, amikor kinyitottam a számat.
 – Mikor mondta el önnek, mi történt?
Witherspoon megpróbálta magában elképzelni az
eseményeket. Pokolian nehéz volt.
– Éppen azelőtt, hogy Adrian és Thornton visszajöttek a
házba. Azt mondta, hallotta, amint Adrian azt kiabálja
Barrettnek, hogy ha még egyszer bántani meri a kutyáját,
kitekeri a nyüves nyakát.
Witherspoon teljesen biztosra akart menni, hogy mindent jól
értett.
– Tehát Mrs. Astley határozottan azt állította, hogy hallotta,
amint az ön vendéglátója megfenyegeti William Barrettet. Így
volt?
– Igen.
Barnes és a felügyelő futó pillantást váltottak.
– Miss Kenny – szólt a felügyelő szelíden. – Megmondaná
nekünk, miért ment át William Barrett házába tegnap délután?

Wigginst súlyos léptek zaja térítette magához.

– Semmi baj, kispajtás – suttogta Frednek. – Csak eszembe
jutott itten pár dolog, ennyi.
A kutya kedvesen nézett rá nagy, barna szemével. Wiggins
egy pillanatra elhitte, hogy az állat mindent ért. Úgy sugárzott a
szeméből az együttérzés és az odaadás, mintha pontosan értette
volna, milyen szomorú volt az inas, mikor kisfiúként
elveszítette az anyját.
– Ő itt a bátyám, Mick – mutatta be David a férfit, akinek a
társaságában besétált a szobába.
Mick szakasztott olyan volt, akár David, nagyobb, idősebb és
keményebb formában. Wiggins udvariasan mosolygott.
– Én Wiggins vagyok, és ez itten meg Fred.
Mick biccentett, de nem szólt semmit. Keresztbe fonta a karját
a mellén. Wiggins idegesen nyelt egyet, amint meglátta a
dagadó izmokat a vékony, kék ing alatt. Ekkora kézzel egy
ember fejét is összezúzná, gondolta az inas.
– A munkaadóm küldött.
– És az ki vóna? – kérdezte Mick.
Wiggins egy pillanatig szótlanul meredt maga elé. Egyelőre
semmiképp sem mondhatta el az igazat. Volt egy olyan érzése,
hogy az előtte tornyosuló fickó nem kedveli a Scotland Yard
felügyelőit.
– Egy amerikai hölgy. Luty Belle Crookshanknek híjják. Látta,
milyen munkát végeztetek a Barrett-háznál, és gondó’ta, hátha
néki is besegítenétek kicsit. A legutóbbi bagázstól égnek állt a
haja.
– Egy nő? – kérdezte David gyanakvóan. – Amikó’ elősző’
mondtad, úgy hangzott, mintha férfi lenne.
– A lakáj utasított éngemet, hogy jöjjek el – magyarázta
gyorsan Wiggins.
Mick fintorát gyanakvó pillantás váltotta fel.
– Nem hiszem, hogy szívesen dó’goznánk bárkinek, aki
barátja vót annak a féreg Barrettnek.
Wiggins néhány pillanatig csak pislogott, annyira
megdöbbentette a férfi emelt hangneme. Fred hegyezni kezdte
a fülét.
– Nem mondanám aztat, hogy a barátja…
– Ott vót a házába’, nem? – vágott közbe Mick.
 – Mert oda köllött mennie! – kiáltotta Wiggins.
Kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit is mondjon.
– Nézd, talán jobb lenne, ha lekopná’ – azzal Mick közelebb
lépett, és ismét összefonta a karját.
Fred torkából mély morgás tört fel. Wiggins megsimogatta a
kutya fejét.
– Nyugalom, kispajtás. Csak beszélgetünk itten.
– Adjá’ má’ egy esélyt szegény fiúnak! – szólt David. – Lehet,
hogy ki se fizetnek a Barrett-munkáér’, és köll a pénz.
– Nem dó’gozunk többet egy Barrett-félének! – kiabált Mick,
még egy lépést téve Wiggins felé.
Fred kettejük közé ugrott, vadul vicsorogva, lábait
szétterpesztve. Egy pillanatig mereven nézték egymást. A kutya
hátraszegte a füleit, a hatalmas férfi meredten bámulta,
Wiggins pedig azon tanakodott, vajon megfutamodjon, vagy
inkább maradjon.
Mick hirtelen nevetésben tört ki. Visszalépett, kezét békítően
maga előtt tartva.
– Jó’ van, pajtás! Nem bántok én senkit.
Wiggins megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és megragadta
a kutya nyakörvét.
– Vissza, Fred! – nyugtatta az állatot.
Fred azonnal lefeküdt, és széles kutyavigyorra húzta a száját.
– Jó barátod van neked – mondta Mick. – Ügyelj rá, hogy
mindig jó’ bánj vele!
– Ügyelni fogok – felelte Wiggins. Érezte, hogy a férfi csupán
azért lépett vissza, mert szerette az állatokat, és nem akarta
fejbe rúgni Fredet, ha az esetleg rátámadna. – És a munkaadóm
nem barátja néki, a Barrettnek – folytatta felbátorodva. – Csak
azért vót nála, mert előzőleg be akarta perelni a fickót.
Ez végül is nem volt nagy hazugság. Úgy tűnt, mindenki, aki
ismerte Barrettet, meg akarta verni, be akarta perelni vagy
kardot akart döfni belé.
– Megértem. – Mick fejével a kanapé felé bökött. – Ülj csak le,
és beszíjj errő’ a munkáró’!
Wiggins a púpos kanapéhoz vánszorgott. Fred szorosan a
nyomában volt. Most, hogy Barrettre terelődött a szó, nem
akarta elszalasztani az alkalmat.
– Látom, nem komáljátok Barrettet.
– Még hogy nem komá’juk! – horkant fel Mick. – Az a szemét
csak bosszantott minket. Má’ az e’ső nap, mikó’ ráripakodott
Davey-re, amié’ teaszünetet akart tartani. Pedig akkó’ má’
fe’vittük a nyavalyás festéket. Tudtam, ha nem fejezzük be a
munkát, egy fityinget se kapunk a fáradozásunkér’.
– A mindenségit! – lepődött meg őszintén Wiggins. – Barrett
nem engedte, hogy szünetet tartsatok?
– Egy percre se tűrte, hogy abbahagyjuk a munkát –
magyarázta David. – És e’várta, hogy egész héten dó’gozzunk.
Ezt nem tudtuk e’viselni. Anyánk nem hagyta, hogy sábeszkó’
dó’gozzunk. Barrett se tudott rákényszeríteni. Addigra a
társainknak is e’mondtuk, milyen kiá’hatatlan fickó. Barrett
tudta, hogy ha minket kirúg, nem talál majd senkit helyettünk.
Ezé’ aztán vasá’napra szabadnapot adott. Nagyon sürgős vót
neki, hogy befejezzük a munkát.
– Vajon osztán miért? – Wiggins előrehajolt, és megvakargatta
Fred füle tövét.
 – El akarta adni a házat – felelte Mick. – Ezé’ dó’goztatott
bennünket napi tizenkét órát, és küldte oda egy időbe’ az
ácsokat is. Az is micsoda ostobaság vót! Állandóan útba vótunk
egymásnak. Végül a vén Barrett előá’t egy megódássa’: az ácsok
haszná’ták a hátsó lépcsőt, mi meg az elülsőt. Egy darabig
működött.
– A fenét működött! – motyogta David. – Az egyik nyavalyás
ács meglovasította a kalapomat meg a kabátomat.
– Aszonták, nem ők vótak – vont vállat Mick. – Simán lehetett
Barrett is.
– Ugyan má’! Minek köllene neki egy munkás kalapja és
kabátja? – kérdezte észszerűen Dave. – Nagy gazember vót, de
mi haszna lett vóna belőle, ha e’viszi a kivénhedt kabátom és
kalapom? De az ácsoknak biztos jó’ jött. Vissza akartak vágni,
mer aszitték, lenyúltam a nyamvadt kalapácsukat.
– Ööö… ott voltatok a gyilkosság napján? – kérdezte Wiggins.
Jól tudta, milyen piti összezördülések lehetnek azok között,
akiknek kényszerből kell együtt dolgozniuk. Erre most nem
akart időt fecsérelni.
– Há’ hogyne! – mondta Mick kurtán. – Persze nem láttunk
semmit.
Wiggins kétségbeesetten próbált előrukkolni valami hasznos
kérdéssel.
– Hát, tudod – folytatta Mick, akinek láthatóan kedvére volt,
hogy beszélhetett –, nem csodá’kozom, hogy valaki kardot
döfött Barrettbe. Pont ilyen alak vót, ha érted, mire gondolok.
Sok mindenbe’ benne vót a keze, rengetegen ugráltak a
parancsaira, és sokakat rángatott dróton.
 – Eztet hogy érted?
– Olyan vót, mint egy gyerek, aki a tűzze’ játszik. – A hangja
bizalmas suttogássá halkult. – Egyá’talán nem érdeke’te, kit
dühít fő’. Vót nála valami szerencsétlen nő aznap. Sírt. Sírva
könyörgött Barrettnek, amikó’ lementem festékér’.
– Ez mikor történt? – érdeklődött Wiggins. – Aztat nem is
mondtátok, hogy volt nála egy nő.
– Kiment a fejembő’ – mondta Mick. – Aznap regge’ történt. Az
a szegény teremtís ott ült Barrett nappalijába’, és az a gazfickó
fenyegette valamive’. Az asszon’ könyörgött neki, hogy ne
beszéljen, hogy valamit adjon neki vissza…
– Micsodát?
Mick vállat vont.
– Nem t’om. Akkó’ má’ nem hallottam űket jó’. A lakáj éppen
akkó’ gyött le a lépcsőn, és úgy trappolt, hogy a halottakat is
fölugrasztotta vóna.
– A szentségit! – rikoltotta Wiggins. – Akkor nem Lu… Mrs.
Crookshank volt az egyetlen a környéken, aki utálta őtet.
Mick a fejét hátravetve nevetett.
– Hát nem, pajtás! Ahogy mondtam, több ellensége vót, mint
ahányszor te meg én meleget ettünk. Az ember aszinné, hogy
valakinek, akit ennyien utálnak, van annyi esze, hogy nem
akaszt egy kardot a szobája falára. A gyilkosnak nem is köllött
fegyvert vinnie.
Wiggins a szeme sarkából észrevette, hogy David gyanakvóan
méregeti őt. Ideje volt témát váltani.
– Ó, akkor érdekel titeket a munka?
– Ez a Mrs. Kurshank…
 – Crookshank – javította ki Wiggins.
– Tisztességes asszon’? – kérdezte David. – Úgy értem,
hajlandó fizetni?
– Hogyne! – felelte őszintén az inas. – És nem is fog éjjel-
nappal hajszolni titeket, meglássátok. Tisztes nőszemély az!
Wiggins magában fohászkodott, hogy Lutynál tényleg legyen
valami festeni való. Nagyon megkedvelte a két munkást.
– Akkó’ rendben – nyugtázta Mick. – Mikó’tó’ kezdődne a
festés?
– Ó, még egy-két hét – felelte gyorsan Wiggins. – Mrs.
Crookshank csak azért küldött mostan, hogy puhatolózzak
kicsit, hogy érdekelne-e titeket a meló.
– Persze hogy é’dekel. – Mick talpra ugrott. – Csak szó’j, és
mondd, hová menjünk.
A két testvér elkísérte az inast és a kutyát az ajtóig.
Wigginsben minden egyes lépéssel nagyobb lett a szomorúság.
Ezeknek az embereknek tényleg munka kellett, és lehet, hogy ő
most hiába hitegette őket. Az ördög vigye, ahogy Smythe
mondaná.

– Valaki látni akarja önt, uram – szólt a fiatal közrendőr, amint

Witherspoon és Barnes visszaértek az őrsre.
Witherspoon vágyakozva pillantott a második emeletre és a
kantinhoz vezető lépcsősor felé. Pokolian éhes volt.
– Ki az? – kérdezte.
– Egy kocsis, uram. Roland Moodie-nak hívják. Azt mondja,
mondanivalója van a Barrett-gyilkossággal kapcsolatban.
Witherspoon sóhajtott.
 – Menjen csak! – fordult Barnes felé. – A legjobb lesz, ha
kiderítem, mit akar a fickó.
Roland Moodie egy egyenes támlájú széken ült a felügyelő
íróasztalával szemben. Kerekded, kopasz ember volt,
tyúklábmintás kabátban, nyakában többrétegnyi sállal, ölében
egy sokat látott keménykalappal.
– Maga az a zsaru, aki abban a Kildare Gardens-i ügybe’
nyomoz? – kérdezte, amint meglátta a közeledő Witherspoont.
– Én vagyok, uram – felelte a felügyelő, amint helyet foglalt az
asztalnál.
– Roland Moodie-nak hí’nak – mutatkozott be a kocsis. – És
vóna önnek egy kis mondanivalóm, ami talán hasznos lehet. –
Egyik kezét a zsebébe csúsztatva megsimogatta az ökölnyi
pénzköteget, amit az a fura fickó fizetett neki, hogy jöjjön ide.
Moodie-nak általában nem sok haszna volt a zsarukból. Mindig
lerázták az embert, ha az fuvart kínált nekik. De az a fickó és a
társa meggyőzték, hogy jöjjön el, és beszéljen arról a Kildare
Gardens-i fuvarról. – Vót egy fuvar arra a gyilkosság napján.
Gondó’tam, tán é’dekelné.
– Nagyon figyelmes öntől! – kiáltott fel Witherspoon őszinte
örömmel. – Jó látni, hogy egyes polgártársak teljesítik
állampolgári kötelességeiket. Meg lenne döbbenve, ha tudná,
hányan hallgatnak el nagyon fontos információkat. Borzasztó,
hogy az emberek mennyire nem akarnak belekeveredni az
ilyen ügyekbe!
– Hát, ja. – Moodie maga se nagyon akart belekeveredni, de az
a nagydarab ember, aki egész reggel kérdezgette, nagyon
makacskodott. Bár igaz, ami igaz, megfizette Moodie
fáradozásait, aki úgy döntött, inkább nem szól semmit a nagy
termetű alakról. Nem akarta, hogy azt higgyék, pusztán azért
jött be hazudozni, mert megkenték egy kis pénzzel. Meg persze
azért, mert a fickó adott egy kis ráadást is, a hallgatásáért
cserébe. Tisztes fazonnak látszott, de roppant nagydarab volt, és
az igazat megvallva, kicsit ijesztő is. – Csak a kötelességem
teljesítem.
– Biztos vagyok benne, uram. – Witherspoon elhallgatott,
hogy kitalálja, mit is kérdezzen először. Végül az első dolgot
bökte ki, ami az eszébe jutott. – Honnan értesült a
gyilkosságról?
– Benne vót az újságba’ – felelte Moodie, aki kicsit furcsának
tartotta a kérdést. – És mikó’ láttam, hogy hol történt, eszembe
jutott, hogy épp aznap délután volt arra egy fuvarom.
– Nő vagy férfi volt az utasa?
– Férfi. Méghozzá igazi ficsúr.
Witherspoon bólintott
– Hogy érti, hogy „igazi ficsúr”?
– Tudja, afféle piperkőc – magyarázta türelmetlenül Moodie. –
Nagy cilinderbe’ vót, a csizmája ragyogott, mintha akkó’ kenték
vóna át, és drága ruhákba’ vót. Meg tudom íté’ni, tudja. Sok ilyet
veszek fel.
– Értem – préselte össze az ajkát Witherspoon. – Hol szállt be
az az ember?
– A vasútállomásná’.
Witherspoon az ujjaival dobolt az asztalon.
– Melyiknél? Londonban számos vasútállomás van.
– A Great Westernnél.
 Lehet, hogy azért jött be, hogy beszéljen a zsarunak, de azért
nem fizették, hogy mindent megkönnyítsen neki. Dolgozzon
csak meg a hírekért!
– Mikor történt ez?
Witherspoon gyomra megkordult. Nagyot nyelt az étkezde
zsíros ételeire gondolva. Remélte, hogy Mrs. Jeffriesnek azóta
sikerült találni egy szakácsot. A személyzet megtett mindent,
ami tőle telt, de a felügyelő aznap éjjel rosszul aludt, és a reggeli
csaknem ehetetlen volt.
Moodie kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Mélyen
ülő szemével hunyorgott, majd megvakarta az orrát.
– Úgy negyed hat körű’.
– És hová vitte ezt a férfit?
– Mondtam má’, a Kildare Gardensbe.
– Nem emlékszik, melyik házhoz? – kérdezte Witherspoon,
minden erejét latba vetve, hogy ne tűnjön türelmetlennek.
– Dehogynem! – kiáltott fel Moodie. – A 15-öshöz. Anná’ a
házná’ történt a gyilkosság, ugyi? Maga szerint mi a fenéér’
vagyok itt?
Witherspoon egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Persze. Le tudná írni nekem azt a férfit?
– Mondtam má’, egy ficsúr vót drága ruhákba’.
– Ez csak az öltözéke, uram. – A felügyelő eltűnődött, hogy
vajon csak neki tűnik úgy, vagy ez az ember valóban ennyire
nehéz felfogású. – Írja le nekem magát az embert. Milyen színű
haja volt?
– Talán sötétvörös, de vót benne sok ősz haj is. Tudja,
cilinderbe vót, és nem sokat láttam a hajábó’. Lehetett akár tar
kopasz is – magyarázta Moodie.
Witherspoon fölegyenesedett. Sötétvörös haj?
– És milyen idős volt az a férfi?
Moodie vállat vont.
– Úgy ötven, ötvenöt éves.
– Milyen magas?
– Talán úgy 180 centi. – Moodie úgy fürkészte a plafont,
mintha a válasz oda lett volna felírva. – Vagy 2-3 centivel
alacsonyabb.
A felügyelő azon nyomban megfeledkezett üres gyomráról és
az étkezdéről.
– Látta bemenni a házba?
Moodie vigyorogva bólintott.
– Úgy sétált be oda, mintha övé lenne a ház. Azt gondó’tam,
télleg ott lakik. Bár nyitva vót az ajtó, ez a ficsúr még csak nem
is kopogott. Csak úgy bement.
– Értem.
Witherspoon föltett még néhány kérdést, aztán felírta a kocsis
lakásának címét. Tudni akarta, hol találja, ha majd bíróság elé
kerül az ügy.
Mire Mr. Moodie végzett a vallomásával, Barnes visszajött az
étkezdéből. Kíváncsian méregette a kocsist, de nem szólt
semmit, míg az el nem hagyta a helyiséget.
– Ki volt ez, uram? – kérdezte Barnes. Lesöpört egy
kenyérmorzsát a ruhaujjáról. – Egy tanú?
– Méghozzá egy nagyon fontos tanú, azt hiszem – mormogta a
felügyelő. – Egy Roland Moodie nevű kocsis. Volt egy fuvarja a
Barrett-házhoz a gyilkosság éjszakáján. Az utas egy férfi volt,
Barnes. Az egyik gyanúsítottunk.
– A kocsis tudta a nevét? – kérdezte Barnes kíváncsian.
– Nem. De a leírása alapján nem kérdés, ki volt az. –
Witherspoon hatásszünetet tartott. – Thornton Astley.
Aztán mindenről részletesen beszámolt, amit a kocsis
elmondott neki.
Barnes megvakarta az állát.
– De miért menne Astley kocsival Barrett házához? És miért
épp a vasútállomásról? Miért nem sétált át egyszerűen?
– Hogy félrevezessen bennünket – magyarázta Witherspoon. –
Nem kockáztathatta, hogy valaki meglássa arrafelé sétálni.
Sokkal biztosabb, ha elmegy otthonról, úgy téve, mintha az
egyik városi irodájába indulna, majd fog egy kocsit hazafelé
jövet.
– Értem, mire gondol, uram – felelte Barnes, de az
arckifejezése mást sugallt. – Végül is csak Astley állítása
támasztja alá, hogy ejteni akarta a vádakat. Talán úgy vélte,
pénzpocsékolás lenne, és inkább bebiztosította magát azzal,
hogy megölte Barrettet. Nem ez lenne az első gyilkosság, ami
mögött pénz áll.
– Igaz – válaszolta a felügyelő. – Persze nem tudhatjuk
biztosan, hogy valóban Astley ült-e a kocsiban, de logikus
következtetésnek tűnik. De ne ítéljünk elhamarkodottan! Nem
csak Astley látogatta meg az áldozatot. Miss Kenny is járt nála
aznap.
Barnes vállat vont.
– De azt állítja, nem ő volt. Azt mondja, Mr. Spears tévedett.
– Ezért küldtem el néhány fiút körülszaglászni a Kildare
Gardensbe – folytatta türelmesen Witherspoon. – Az ég
szerelmére, biztos látta más is Miss Kennyt Adrian Spearsen
kívül. Ugye elküldte már a közrendőröket, Barnes?
– Még nem, uram. Gondoltam, tea után megteszem. – Barnes
halkan böfögött. – Elnézést, uram! Az a felvágott…
Az étel nevének hallatára Witherspoon szájában összefutott a
nyál.
– De elküldöm őket most azonnal – szólt Barnes. – Még
egyszer leellenőriztetem velük a szomszédokat, a helyi
boltosokat és a kocsisokat. Ha Miss Kenny vagy Mr. Astley
elment a Barrett-házhoz, valaki biztosan látta őket. – A
közrendőr felpattant, majd megtorpant. – Visszamegyünk
Astley-ékhez?
A felügyelő egy pillanatra fontolóra vette a dolgot. Tépelődött,
hogy a kötelességének tegyen-e eleget, vagy megtöltse valamivel
üres gyomrát. A kötelességérzet kerekedett felül.
– Igen, Barnes, küldje el a közrendőröket. A földszinten
találkozunk. Meglátjuk, mit mond maga Thornton Astley.
Barnes bólintott, és ismét elindult.
– Majd elfelejtettem, uram! Az egyik fiú az étkezdében
mondott valami érdekeset. Úgy tűnik, Astley titkára, az a Mr.
Sharpe, aki aznap délután állítólag fogorvosnál volt…
Micklewhite szerint ez nem igaz.
Witherspoon nem értette, miért lenne ez fontos. Nem hitte,
hogy Neville Sharpe-nak lett volna oka megölni William
Barrettet. De nem akart faragatlan lenni.
– Kiváló, Barnes. Adja át köszönetemet Micklewhite-nak is.
Miért gondolta, hogy ellenőrzi a titkár alibijét?
 Barnes elvigyorodott.
– Nem gondoltam, uram. De Micklewhite vette fel tegnap Mr.
Sharpe vallomását, és feltűnt neki, hogy ugyanahhoz a
fogorvoshoz járnak. Micklewhite anyósának fájt a foga tegnap
este, és el kellett menniük az orvoshoz. Ott kikérdezte a doktort.
Az soha semmilyen Neville Sharpe-ról nem hallott, és biztos
benne, hogy sohasem járt nála.
– Különös – nyugtázta Witherspoon. – Vajon hol lehetett akkor
a titkár? Még ma délután kikérdezzük őt is.

Betsy úgy bámult a sütőre, mintha az egy kígyó lett volna. Nem
sokat konyított a főzéshez, az tény. De aznap este ő volt a soros,
és megígérte a többieknek, hogy elkészíti a vacsorát. Az órára
pillantva megállapította, hogy lassan itt a teázás ideje. Ismét a
sütőre nézett. Biztos, hogy jól csinálta? Mielőtt berakta az
egybesültet, jól megsózta, ahogy Mrs. Goodge-tól látta. Talán túl
sok volt a só, gondolta. De talán nem. Na és a sült krumpli?
Vajon azt megsózta? Nem emlékezett.
Betsy megtöltötte az edényt, és feltette forrni a nagy lábasnyi
káposztát is, mielőtt betette volna a húst a sütőbe. Sült hús és
krumpli káposztával. Nem hangzott rosszul. Vetett egy
pillantást a bugyborékoló fazékra, amelyből sűrű gőz szállt fel.
Vajon megsózta? Nem volt benne biztos, de a biztonság
kedvéért adott hozzá egy kicsit.

Smythe áthajolt a kocsis mellett, és az Astley-ház irányába

igyekvő nőre mutatott.
 – Ő volt az?
A kocsis hunyorogva nézett az asszonyra.
– Hát, lehet. Má’ mondtam, hogy nem láttam jól az arcát.
Fátyó’t viselt.
– De legalább a haja színét biztos kiszúrtad – erősködött
Smythe. – Ha olyan színű haja lett volna – mutatott az utcán
sietősen haladó nőre –, akkor észrevetted volna, nem?
– Talán… – válaszolta a kocsis bizonytalanul. Elfintorodott,
amint a távolodó alakot figyelte. A nő haja világosszőke volt. Ezt
még azzal a hatalmas kalapjával együtt is látni lehetett. De
abban nem volt biztos, hogy ő volt-e az a bizonyos hölgy. Hiába
hozta ide ez a fickó, és fizetett neki külön azért, hogy
körbenézzenek, nem akart olyasmit mondani, amiben nem volt
biztos. – Nem t’om megmondani – szólt végül. – Be vót ború’va
délután, amikó’ felvettem azt az asszon’t. Feleannyi fény se vót,
mint most.
Smythe sóhajtott. Nem volt értelme tovább nyaggatni a
kocsist. Annak fogalma sem volt, hogy Maud Astley-t fuvarozta-
e vagy sem.
– Azt nem tudod, mit viselt a nő?
Ezúttal a kocsison volt a sóhajtás sora.
– Nézd, pajtás, nem érek rá egész nap.
– Fizetek neked! – csattant fel Smythe.
– Jó’ van, jó’ van. Sötét kalapja vót, nagy fátyolla’. Fekete vót a
kalap, ha jól rémlik. Egy nagy köpenybe vót beburkolózva.
Tengerészkék köpenybe. Erre tisztán emlékszem.
Smythe megfordult, amint meghallotta egy másik kocsi
kopogását a hátuk mögött. Egy pillanattal később a fogatajtó
kinyílt, és egy karcsú, idősebb hölgy lépett ki rajta légiesen.
Fizetett a kocsisnak, majd fürgén végigsétált az Astley-házhoz
vezető sétányon.
– Gondolom, ezt a nőt se ismerted föl – próbálkozott Smythe.
– Sose láttam azelőtt – mondta a kocsis. – Mér’?
– Csak reméltem, hátha ismerős lesz.
– Most má’ mehetek?
Smythe a zsebébe nyúlt, és kiemelte a beígért összeget. Átadta
a kocsisnak, és leugrott az útra.
– Kösz a segítséget! – kiáltotta.
A kocsis suhintott a gyeplővel, aztán kissé megemelte a
kalapját, és elhajtott. Smythe fintorgott. Ez az eset rengeteg
pénzébe került. Nem mintha bánta volna költeni, de mostanság
elég sokat kiadott, és szinte semmit se kapott cserébe. Ekkor
váratlanul egy másik kocsi fordult be a térre.
Smythe átkelt az úton, hogy a jármű utasai ne vegyék észre.
Nem lenne jó, ha az arca ismertté válna a környéken, amíg a
rendőrök itt nyomoznak.
Szemmel tartotta a kocsit, míg ő maga a Kildare Square felé
vette útját. Talán teaidőre hazaér a többiekhez. Érdekelte, ők
vajon mit tudtak meg.
A lovas fogat közvetlenül Barrett háza előtt állt meg. Smythe
látta, amint az ajtó kitárul, és egy egyenruhás közrendőr lép ki
rajta. Amint látta, hogy ki ül a kocsiban, azonnal elbújt egy
lámpaoszlop mögé, és oldalra fordult. Egy pillanattal később a
felügyelő is előlépett a járműből.
Smythe visszafojtott lélegzettel figyelt, és imádkozott, hogy
egyik rendőr se nézzen az oszlop irányába. Sosem tudná nekik
megmagyarázni, miért bujkál itt, egy istenverte lámpa mögött.
De a rendőrök Astley-ék házába mentek, anélkül hogy
átnéztek volna az utca túloldalára.
– Ez pokolian közel volt! – morogta magában Smythe, amint
mozgásba lendült.
Nincs értelme kísérteni a sorsot. Ha a felügyelő meglátja az
utcán téblábolni, mind nagy pácba kerülnek.

Mrs. Jeffries besietett a konyhába, ledobva kabátját és kalapját

egy üres székre.
– Visszaért már valaki más, Betsy? – kérdezte.
– Néhány percen belű’ megjönnek – felelte a szobalány,
miközben felkapott egy tálcát, és odavitte a konyhaasztalhoz. –
Merre járt? Vót itt valaki a gázosoktó’, és beugrott a
gyümölcsárus is. Mindketten Mrs. Goodge-ot keresték. Biztos
e’híresztelte, hogy új értesülésekre van szüksége.
– Igen – motyogta Mrs. Jeffries, akinek látszólag máshol járt az
esze. – Biztosan így tett. A látogatók mondtak valamit?
– Nem igazán – felelte Betsy, közben levette a kendőt a péktől
hozott Madeira tortáról. – Csak valami pletykát adtak tovább
Maud Astley-rő’. E’mondjam most, vagy megvárjuk vele a
többieket?
Mrs. Jeffries egy pillanatra elgondolkodott.
– Legjobb lesz, ha várunk.
Meghallották, amint Wiggins és Fred megérkeznek a hátsó
ajtón.
– Gyere, pajtás! Nézzük meg, mi van itten uzsonnára! Helló,
helló! – köszönt Wiggins, ahogy az asztalhoz sietett, és
megnyalta az ajkát. A mosolya azonban lehervadt, mikor nem
látott mást az asztalon, csak kenyeret, vajat és néhány szelet
Madeirát. – Ennyi összvissz?
– Ez rengeteg! – tiltakozott Betsy. – Jó sokat készítek ma estíre.
Nem akarom, hogy addigra senkinek se legyen étvágya.
– Mi lesz máma vacsorára? – kérdezte gyanakodva Wiggins. –
Remélem, nem kolbász. A reggeli még mindig üli a gyomrom.
– Nem kó’bász. – Betsy szúrós szemmel nézett rá, és fejével
Mrs. Jeffries felé bökött, jelezve az inasnak, hogy vigyázzon, mit
mond. – Egyíbkínt meg, nem is vót rossz az a reggeli.
– Persze hogy nem – értett egyet Smythe, ahogy betoppant a
szobába. – Egy tetves sivatagban tévelygő éhes vándor biztos
szívesen megette volna – morogta a bajsza alatt.
– Mind itt vagyunk? – Mrs. Jeffries próbált úgy tenni, mintha
nem venne tudomást a megjegyzéseikről.
Isten látta a lelkét, tudta ő, hogy nem egy mesterszakács, és a
többiek összességében véve nem kezelték rosszul a helyzetet.
Végül is igazán nem akarta odaégetni azokat a kolbászokat.
– Nem várjuk meg Luty Belle-t és Hatchetet? – kérdezte Betsy.
A kenyér mellé letette a nagy, barna teáskannát.
– Azt mondták, csak vacsora után jönnek át – mondta Mrs.
Jeffries. – Mellesleg Betsy, valaminek nagyon jó illata van.
Betsy elmosolyodott.
– Csak egy kis egybesű’t disznóhús meg néhány szem krumpli
– mondta. – De szerintem finom vacsora lesz belűle.
Kivette a káposztát hűlni. Remélte, hogy azzal, hogy hagyta
kicsit a saját levében főni, kissé gusztusosabb lett. Vicces,
gondolta. Sosem hitte volna, hogy a káposzta megpuhul és
kizöldül, ha megfőzik.
– Nagyszerű – örvendezett Mrs. Jeffries. – Akkor kezdjük,
rendben? Először is, történt valami. Ma délután átmentem
Minerva Kennyhez.
– Ő az a kicsi, idősebb hölgy, akinek már őszül haja? –
kérdezte Smythe, magában visszaidézve az asszonyt, aki
kilépett a kocsiból.
– Ami azt illeti, igen. Honnan tudta?
– Szerintem először nekem volt hozzá szerencsém – válaszolta
a kocsis a teáskannáért nyúlva.
– Valóban? – Mrs. Jeffries kétkedő arcot vágott. – Hol?
– Láttam bemenni Astley-ék házába.
– Jó ég, ettől tartottam! Nem volt otthon, amikor felhívtam, és
a szobalány nem tudta, hová ment.
– Mit aggódnak annyira? – kérdezte Betsy, akinek nem tetszett
a házvezetőnő gondterhelt arca. – Mi baj van azza’, ha e’megy
meglátogatni a barátait, így, hogy gyilkosság után ő is ideges? Mi
olyan szörnyű abba’, hogy e’megy Maud Astley-hez?
– Nincs benne semmi szörnyű, kivéve hogy Mrs. Astley nem
volt otthon – vágott közbe Smythe. – Épp akkor ment el, amikor
Miss Kenny megérkezett.
– Jó ég! – motyogta Mrs. Jeffries. – Micsoda csapás!
– Mi ebben a csapás? – tudakolta Wiggins, csak hogy elkapja a
beszélgetés fonalát.
A kenyérszeletek, amiket Betsy vágott, elképesztően
vékonykák voltak. Ezeken a nyavalyás szeleteken keresztül
újságot lehetne olvasni!
– Attól tartok, hogy Miss Kenny azért ment oda, hogy
visszategye azt az ostoba porcelánmadarat a helyére – felelte
Mrs. Jeffries. – Erre a legkevésbé sem volt szükségünk. Ha
valaki meglátja, az csak tovább bonyolítja a helyzetet.
– A fenébe! Reméljük, nem így lesz. – Smythe a fejét rázta. –
Ha a felügyelő besétál, és rajtakapja, amint kiveszi a madarat a
zsebéből, és leteszi az asztalra, sokat kell majd magyarázkodnia.
– A felügyelő?! – kiáltott fel Mrs. Jeffries.
– Attól tartok, igen. Láttam bemenni Astley-ékhez, közvetlenül
Miss Kenny után.
 Nyolcadik fejezet

– Mér’ olyan borzasztó, ha Miss Kenny visszateszi aztat a

madarat? – kérdezte Wiggins. – Nem valószínű, hogy elkapják,
ugyi? Mármint, jó ideje emel mán el dó’gokat a barátaitól, de
eddig mindég visszatette őket. És még egyszer se nem kapták el.
Mindannyian az inasra meredtek.
– Tudja, Wiggins – felelte Mrs. Jeffries elgondolkodva –, azt
hiszem, igaza van. Úgy tűnik, eddig nagyon sikeresen… űzte ezt
a tevékenységet. Ahogy rámutatott, már évek óta.
– Így van – értett egyet Betsy. – Akkó’ meg minek aggódni?
Miss Kennyt nem…
– Nem feledkeznek meg itten mindnyájan valamirő’? – vágott
közbe Wiggins. – Nekem úgy tűnik, az öreglányra mostanság
rája jár a rúd. A legutóbb, mikó’ elcsórt valamit, rajtakapták. És
az ember, aki rajtakapta őtet, most halott. Átdöftek egy tetves
kardot a szívén.
Senki sem szólt. Wiggins törte meg a csendet egy hangos
nyögéssel. Betsy visszahuppant a székére. Még Mrs. Jeffries is
csalódottnak tűnt.
– Akkor reménykedjünk, hogy ma délután helyén lesz az esze
– jegyezte mg Mrs. Jeffries halkan. – Különben lesz mit
megmagyaráznunk a felügyelőnek.
– Maga szerint e’mondana mindent, hogy hogyan kapta vissza
a madarat? – kérdezte Betsy. Gyors, aggódó pillantást vetett a
kocsisra. – Nem vóna tisztességes, ha Smythe bajba kerű’ne.
Mind benne vótunk a dologba’.
– Minden napnak megvan a maga baja – felelte Mrs. Jeffries.
– Ez mit jelent? – kérdezte Wiggins.
– Azt – felelte Smythe –, hogy ne keresd a bajt.
– Így van – bólintott a házvezetőnő. – Továbbá ha Miss Kenny
el is árulja a felügyelőnek, hogy valaki visszahozta neki a
madarat, nem tudja pontosan megnevezni Smythe-ot. Ruth
egyikünk nevét sem árulta el neki.
– De ha beszél neki Lady Cannonberryrő’ – vágott vissza Betsy
–, honnan tudjuk, hogy ő nem mond semmit? A felügyelő biztos
kikérdezi.
Mrs. Jeffries a legmegnyugtatóbb mosolyával nézett rájuk. Ő
maga is aggódott, de olyasmin rágódni, ami még meg se történt,
energiapocsékolásnak tűnt.
– Imádkozzunk, hogy Miss Kenny bejusson Astley-ékhez, és ki
is jusson onnan anélkül, hogy bármi kellemetlenség történne.
Most pedig térjünk a tárgyra! Ki akarja kezdeni?
– Jobb lenne, ha én lennék az első – mondta Smythe. – Lehet,
hogy ki kell surrannom vacsora előtt, és beszélnem kell egy
kocsissal.
– Jól van – bólintott Mrs. Jeffries. – Kezdje hát!
Maga a házvezetőnő nem sok újdonsággal szolgálhatott, és
reménykedett benne, hogy a cselédség valamelyik tagja
megtudott valami hasznosat.
– Kiderült, hogy három kocsi is ment a Kildare Gardens 15.-be
akkor délután. – Smythe sorra elmondott mindent, amit
megtudott, ügyelve arra, hogy ne említse Blimpey Grogginst.
Úgy adta elő, mintha ő maga beszélt volna a kocsisokkal. Ami
végül is részben igaz volt, így legalább ebben az esetben
nyugodt volt a lelkiismerete. – Szóval így tudtam meg, hogy
Miss Kenny az Astley-házban van – fejezte be a mondandóját.
Betsy gyanakodva méregette.
– Úgy érti, hogy rávett egy kocsist, hogy menjen e’ egészen a
Kildare Gardensig, és aztán csak ott űjjenek, és várják, míg
Maud Astley kigyün?
Smythe számított a kérdésre.
– Egyedül mentem oda, úgyhogy fizettem a fuvart.
– Ó, drága Smythe! – csettintett nyelvével Mrs. Jeffries. – A
kocsifuvarok borzalmasan drágák! Tudom én, hogy mindent
megtenne a felügyelőért, de azért ez túlzás. Senki sem várja el
öntől, hogy erre költse a nehezen megkeresett pénzét, csak
azért, hogy megtudjon tőlük valamit.
Smythe szelíden mosolygott.
– Már sajgott a lábam, Mrs. Jeffries, és nagyon rühellem, ha a
tömegen kell átfurakodnom magam az omnibuszhoz vagy a
földalattihoz. Egyébként is, nem sok egyébre szoktam költeni a
béremet. Tehát most már tudjuk, hogy legalább egy lovasfogat
Barrett házához ment. A kocsis biztos volt benne, hogy a férfi
volt az. Persze, ahogy én látom, bármelyik bemehetett a házba,
és megölhette Barrettet.
– Ezt mibő’ gondó’ja? – kérdezte Betsy
– Először is, az a nő, aki a Talbotnál szállt le, simán
besurranhatott anélkül, hogy kiszúrták volna – magyarázta
Smythe. – Úgy látszik, ezért tette ki ott a kocsi, ahol. Nem akarta,
hogy bárki is rájöjjön, hogy köze van Barretthez.
– De a második nő a Royal Oak Stationre ment – mutatott rá
Mrs. Jeffries.
– Ami kevesebb mint tíz perc sétára van a Kildare Gardenstől
– vágott vissza Smythe. – Talán ezért is pattant vissza a kocsiba.
Rájött, hogy a kocsis esetleg megjegyzi, hogy Barrett házához
vitte.
– A férfi az meg vajon ki lehetett? – tanakodott Wiggins.
Közben csúsztatott egy falatnyi süteményt Frednek az asztal
alá.
– Ma estére megtudjuk – mondta Smythe, majd kis híján
leharapta a nyelvét. Mindenki rábámult. – Mármint
meggyőztem a kocsist, hogy menjen el a rendőrségre.
– Nagyon jó, Smythe! – dicsérte Mrs. Jeffries. – És felteszem,
arról is gondoskodott, hogy ez a kocsis ne említse, hogy beszélt
önnel.
– Persze – Smythe visszasüllyedt a székébe.
Mrs. Jeffries körbepillantott.
– Ki a következő?
– Leszek én – ajánlkozott Wiggins kenyérrel teli szájjal.
Beszámolt nekik a Simmséknél tett látogatásáról. – A’ biztos,
hogy öléggé utáltak Barrettnél dó’gozni – fejezte be. – Maguk
szerint kifizetik őket valaha?
– Én őszintén remélem – válaszolta Mrs. Jeffries. – Volt bármi
fogalmuk róla, ki volt az az asszony Barrett dolgozószobájában?
Akit hallottak sírni?
– Egyikük sem nézte meg jól őtet – felelte Wiggins. – De
holnap elmegyek az ácsokhoz. Mick szerint egyikük tán látta.
– Úgy tűnik, ez ugyanaz a nő, akit a szobalány látott Barrett
nappalijában sírni – vélte Smythe.
 – Ölég biztos. Még egy olyan szívtelen alak, mint Barrett se
tudott volna két nőt egy napon megríkatni. Senki se ilyen
gonosz.
Wiggins egy másik darab süteményre meredt. Nem igazán
ízlett neki, de olyan éhes volt, hogy már kopogott a szeme.
Kinyúlt a tálcán lévő szeletért, azután gyorsan visszakapta a
kezét. Nem, megvárja a vacsorát. Betsy valami istenit főz nekik,
és nem akar előtte jóllakni.
– Barrett nem bánt jól a nőkke’, mi? – kérdezte Betsy, szelíden
mosolyogva a kocsisra. Az visszamosolygott rá, azzal az öntelt
vigyorával, ami mindig kihozta a szobalányt a sodrából. Na,
csak lássa meg, mit tudott meg ő! Az majd letörli azt a bamba
vigyort a képéről. – Noah megtudta, hogy híjják a nőt, akive’
Barrett veszekedett a gyilkosság előtti éccakán. – Betsy
körbetekintett. – Maud Astley vót az.

Miss Kenny! – szólította meg a felügyelő a hölgyet. – Ön szerint

biztonságos ráállni arra a székre?
Az asszony rémülten fordult meg, ijedtében el is vesztette az
egyensúlyát, és előrebillent. Witherspoon éppen akkor
rugaszkodott el, amikor a szék kicsúszott Minerva lába alól.
– Au! – nyögött fel a felügyelő, ahogy Miss Kenny súlya
mindkettejüket elrántotta, és hangos puffanással a szőnyegre
estek.
– Egek! – kiáltotta Miss Kenny.
Megpróbált oldalra vetődni, ennek következtében belenyomta
a könyökét a felügyelő kitátott szájába.
– Jó ég! – kiáltott fel Barnes, amint a két, padlón lévő, látszólag
élet-halál harcot vívó ember felé sietett.
Witherspoon megpróbált a lábával megtámaszkodni a
padlón, hogy félrelökje Miss Kennyt, de a csizmája beleakadt a
nő terebélyes szoknyájába. Nem kérhette a közrendőr
segítségét, mivel Miss Kenny könyöke a szájában volt. A
karjával kinyúlt, és keményen megpaskolta Barnes lábát. A
közrendőr, aki éppen föléjük hajolt, és próbálta megragadni
Miss Kenny karját, elvesztette az egyensúlyát, és előreesett, Miss
Kennyt és Witherspoont egyaránt a padlóhoz szögezve.
– Óhhh – sikoltott a nő, amint Barnes teljes súlyával ráesett.
– Uhhh – nyögött fel Witherspoon is, akiből immár
másodszorra szorult ki a szusz.
– Mi az ördög folyik itt? – mennydörögte Thornton Astley
megbotránkozott hangja.
Barnesnak végül sikerült oldalra gurulnia és talpra állnia.
Sikerült megragadnia Miss Kenny derekát, majd leemelte az
asszonyt a felügyelőről.
– Szent egek! – motyogta lélekszakadva Miss Kenny, amint
megigazította a kalapját.
– Jól van, Miss Kenny? – kérdezte a felügyelő, amint talpra
evickélt.
– Az ég szerelmére! – üvöltötte Thornton Astley. – Valaki
megmagyarázná végre, mi folyik itt?
– Jól vagyok, felügyelő úr – mondta Minerva Kenny, ügyet sem
vetve dühöngő vendéglátójára. – Bár egy kicsit megijesztett.
– Fogadja bocsánatkérésemet, asszonyom! – válaszolta
Witherspoon. – De amikor láttam önt azon a széken, féltem,
hogy megsérülhet.
 – Széken? – ordította Astley. – Miféle széken?
– Miss Kenny lezuhant egy székről – magyarázta
Witherspoon. – Megpróbáltam elkapni, és sajnos mindketten
elestünk. Barnes közrendőr is próbált segíteni, de ő is
elvesztette az egyensúlyát, és előreesett. Ezért voltunk
mindannyian a padlón, amikor ön bejött.
Astley hitetlenkedve nézte őket. Végül odasétált a
csengőzsinórhoz, és megrántotta. A lakáj, akiről Witherspoon
biztosra vette, hogy végig hallgatódzott, azonnal megjelent.
Astley teát rendelt.
– Azt hiszem – szólt komótosan lassan, amint a lakáj távozott
–, a legjobb lesz, ha leülünk.
Witherspoon Miss Kenny felé fordult.
– Biztos, hogy jól van?
– Semmi komoly, köszönöm – felelte a nő udvariasan.
– Jó nagyot zuhant ám! – aggódott Barnes. – Megmondaná, mit
keresett azon a széken?
Miss Kenny úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
– Igen, azt hiszem, leülök. Kicsit megszédültem.
– Jobb lesz, ha mindannyian helyet foglalunk – jelentette ki
Astley hangosan.
Witherspoon egyetértett. Fájt a farkcsontja, és a térde is
lüktetett. Elbicegett egy kényelmesnek tűnő karosszékig, és
óvatosan lerogyott. Barnes a kanapé szélén foglalt helyet, Miss
Kenny pedig a kanapé másik oldalánál álló székben. Olyan
messze a két rendőrtől, amennyire csak lehetett.
Kínos csend telepedett a szobára. Witherspoon megköszörülte
a torkát. Ostobán érezte magát. Mit gondolhat róla Astley? De
hát mégsem állhatott ott, és nézhette tétlenül, amint egy idős
hölgy leesik a székről!
Barnes a zsebébe nyúlt a jegyzetfüzetéért. Közben
megérkezett a szobalány a teástálcával.
Astley mindenkinek átnyújtott egy csészét, majd visszaült. Az
arckifejezése még mindig zavart volt.
– Minerva – szólt szelíden –, elárulná, mit csinált azon a
széken?
Az asszony lenézett a csészéjére.
– Én… ööö… meg akartam nézni közelebbről azokat a
porcelánmadarakat a felső polcon – felelte végül, olyan halkan,
hogy a felügyelőnek közelebb kellett hajolnia, hogy jól hallja.
– Értem – mondta Astley. – Nos, legközelebb szóljon a
személyzet egy tagjának, és ők majd leveszik önnek, amit
szeretne. Túl kedves barátom ön ahhoz, hogy elveszítsem egy
székről való leesés miatt. – A férfi a felügyelőhöz fordult. –
Maguk miért jöttek?
– Néhány további kérdést szeretnénk feltenni – felelte
Witherspoon.
Azon tűnődött, vajon Barnes közrendőr is látta-e, amit ő. Hogy
Minerva Kenny nem a porcelánmadarakat nézte, hanem elővett
egyet a zsebéből, és akkor történt a baleset, amikor a felső polc
felé nyúlt. Miért volt Mr. Astley egyik madara a zsebében?
De ez még várhat. Majd kikérdezik Miss Kennyt, amikor
egyedül vannak.
– Már elmondtam önöknek mindent, amit Barrett
meggyilkolásáról tudok – közölte Astley.
– Maud itthon van? – tudakolta Minerva Kenny.
 Astley rámosolygott.
– Nincs, elment. Megmondjam, hogy kereste?
Minerva bólintott, és visszatette a csészéjét a tálcára.
– Sajnálom ezt az egész zűrzavart – szabadkozott, ahogy
talpra állt. – Legjobb lesz, ha elmegyek. Azért mondja meg
Maudnak, hogy kerestem.
– Megmondom.
Astley szintén felemelkedett.
Miss Kenny megfordult, és a két rendőrre nézett.
– Jó napot, uraim!
Astley kikísérte őt az ajtóig, halk, nyugtató hangon csitítgatva.
Amint elhagyták a szobát, Barnes a felügyelő felé hajolt.
– Miss Kenny hazudott – suttogta. – Határozottan úgy láttam,
hogy kivesz valami a zsebéből. Valamit felrakott a polcra.
– Egyetértek – válaszolt Witherspoon, szintén suttogva. – De
szerintem jobb lesz, ha akkor kérdezzük ki, amikor egyedül
vagyunk vele.
– Igaz.
Barnes sietve visszaült a helyére, amint meghallották Astley
lépteit közeledni a folyosó felől.
– Felügyelő úr! – szólt Astley hirtelen. – Kérem, magyarázza el,
mi folyik itt!
– Amint már mondtam, uram – felelte türelmesen
Witherspoon –, szeretnénk feltenni néhány kérdést.
– Nagyon felkavaró nap volt a mai – Thornton Astley
végighúzta tenyerét a haján, ahogy leült.
A felügyelő figyelmesen végigmérte. A férfinak sötét karikák
éktelenkedtek a szeme alatt, az arca megnyúlt, mintha nem
aludt volna.
– A gyilkosságok általában felkavaróak, Mr. Astley. De
tudomásunkra jutott, hogy látták önt bemenni Barrett házába a
gyilkosság délutánján.
Astley felkapta a fejét, a szája kissé kitárult.
– Fogalmam sincs, miről beszél – tiltakozott.
A hangja azonban halk volt, hiányzott belőle mindenfajta
meggyőző erő.
– A kocsis, aki elvitte önt a házhoz, már vallomást tett –
jegyezte meg Witherspoon. Sokszor kifejezetten kínos volt
nézni, ahogy egyesek hazugsággal próbálják leplezni a
helyzetüket. – Ezért kérem, árulja el nekünk az igazságot.
Astley egy pillanatig csak meredten bámult, aztán visszaült a
kanapéra.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb rájönnek – kacagott fel kínjában.
– Igen, elmentem Barretthez aznap délután.
– Be is ment a házba – jelentette ki a felügyelő.
– Elismerem, felmentem a dolgozószobába. De nem én öltem
meg! – kiáltotta Astley. – Amikor bementem, Barrett már halott
volt.
– Mikor történt ez? – tudakolta Witherspoon.
– Fél hat tájban. Talán háromnegyed hatkor. Nem néztem az
órámra.
– Látott bárkit is, ahogy bement vagy kijött?
A felügyelő kicsit megzavarodott. Úgy tűnt, Astley az igazat
mondja, azonban az egyik munkás azt állította, hogy hatkor
még látta Barrettet élve.
– Nem. – Astley a fejét rázta. – Hallottam a festőket és az
ácsokat dolgozni a harmadik emeleten. Csupa kalapálás és
kiabálás.
– És a személyzet?
– Senki – válaszolta Astley. – Kivéve persze a kocsist.
– Biztos benne, hogy Barrett halott volt? – kérdezte Barnes.
– Igen. Tény, hogy nem volt jól kivilágítva a szoba, a tűz már
csak pislákolt, és a gázlámpák sem voltak bekapcsolva. De
halott volt, annyi bizonyos. Ellenőriztem a pulzusát. – Astley
felsóhajtott. – Hát sosem lesz vége a szenvedésnek, amit az az
ember okozott? Még holtában is képes kínozni minket!
– Miért látogatta meg Mr. Barrettet? – kérdezte a felügyelő.
– Hogy megmondjam neki, ejtem a vádakat – magyarázta
Astley. – Tudom, hogy különösen hangzik, de Maud meggyőzött.
Azt mondta, hónapokba telne lefolytatni a pert, és így, hogy
Barrett eladja a házát, és elköltözik, valószínűleg sosem fogom
viszontlátni az ellopott pénzt.
– Tehát Mrs. Astley beszélte rá, hogy ejtse a vádakat? –
kérdezte Witherspoon. Biztos akart lenni benne, hogy mindent
jól értett. – Így volt?
– Éppen most mondtam el! – csattant fel Astley. – A feleségem
nagyon okos asszony. Valószínűleg nem nyertük volna meg a
pert. Sharpe, a titkárom olyan papírokra bukkant, amelyek
egészen más megvilágításba helyezik az ügyet. Úgy tűnik,
Barrett mégsem rabolt ki. Látja, felügyelő úr, nem volt okom
meggyilkolni azt az embert.
– Mr. Astley – kérdezte Barnes halkan –, honnét tudta a neje,
hogy Barrett el akarja adni a házát?
Luty Belle Crookshank kitöltött egy csészényi Earl Grey teát, és
átnyújtotta a vendégének. Ő maga sokkal jobban örült volna
most egy pohár jóféle whiskey-nek, de muszáj Myrtle-t
beszéltetni, mert Luty szerette volna, ha kifecsegi a pletykáit.
Nem mintha olyan nehéz lenne, gondolta, amint szomszédja
nagy óvatossággal elvett egy teasüteményt. Myrtle volt London
legnagyobb pletykafészke.
– Azt mondod, Barrett? – Myrtle Buxton megrázta a fejét. –
Sosem hallottam róla.
– Nem olvasol újságot? – kérdezte Luty. – Néhány napja
felnyársalták egy karddal.
– Ó! – Myrtle meglepett arcot vágott. – Az a Barrett! Nem, így
sem ismerős. Végül is, kereskedelemben utazott.
– Mi bajod a kereskedőkkel? – csattant fel Luty.
A szeme sarkából látta, hogy Hatchet megvetően elfintorodik.
Myrtle felkacagott:
– Jaj, ti, amerikaiak olyan naivak vagytok! Magával a
kereskedelemmel semmi baj. Csak azok, akik abban utaznak,
általában nem túl…
– Tudom ám, mire akarsz kilyukadni! – vágott közbe Luty.
Érezte, hogy ha elkezd erről vitatkozni Myrtle-lel, egész este itt
fognak ülni. Márpedig erre nem volt ideje. – És nem értek egyet.
Úgyhogy hagyjuk is ennyiben a dolgot. Szóval azt mondod, hogy
nem is hallottál a fickóról, amíg nem olvastál róla az újságban?
Myrtle hamiskásan mosolygott.
– Hát most, hogy így említed, emlékszem egy botrányra.
Hallottad, hogy faképnél hagyott egy szerencsétlen nőt az
oltárnál?
 Hatchet köhintett egyet. Luty gyors, szúrós pillantást vetett rá.
A lakáj vigyorgott. Luty pontosan tudta, mire gondol. Semmit
sem fog tudni kiszedni Myrtle-ből régi pletykákon kívül.
– Hallottam, hogy otthagyta azt a Washburn lányt az oltárnál
– felelte. – A helyében lepuffantottam volna azt a görényt. De
felteszem, ti, angolok nem így rendezitek a dolgaitokat.
– Mi egy cseppet civilizáltabbak vagyunk – mosolygott Myrtle.
– Persze, Eliza Washburn teljesen összeomlott. Octavia Haines
azt mesélte, Miss Washburn annyira feldúlt és zaklatott volt a
nyilvános megaláztatás után, hogy a bátyja rászokott, hogy
azóta altatót csempésszen a kisasszony sherryjébe.
– Úgy tűnik, nem viselte volna meg ilyen nagyon a dolog, ha
golyót röpített volna abba a görénybe – válaszolta Luty.
A legszívesebben felpofozta volna az Eliza Washburnhöz
hasonló nőket. Bárki, aki nem tud kiállni magáért, és hagyja,
hogy egy Barretthez hasonló gazember keresztbe tegyen neki,
megérdemli a sorsát.
– Ne beszélj ostobaságokat, Luty! – Myrtle ismét elvett egy
teasüteményt az előtte lévő ezüsttálcáról. – Eliza Washburn egy
úrihölgy. Persze hogy gyakorlatilag elbujdosott a történtek után.
Mindenki azt hitte, hogy külföldre utazott.
– Nem utazott el – mondta Luty komoran.
Myrtle már vagy fél órája ott ült, és még egyetlen istenverte
hasznos dolgot nem tudott mondani. Hatchet biztos jól
szórakozik. Aznap reggel elment körbeszimatolni, és úgy jött
vissza, mint egy róka, ami az egész éjszakát a tyúkólban töltötte.
És el kellett menniük Upper Edmonton Gardensbe vacsora után.
Luty nem akart üres kézzel megérkezni.
 – Tudom – felelte Myrtle türelmetlenül. – Csak azt mondtam,
mindenki azt gondolta, hogy elutazott.
Luty megújult érdeklődéssel nézett a barátnőjére. Hallotta,
ahogy a háta mögött Hatchet közelebb lopakodik a kanapéhoz.
A vén kecske biztosra akart menni, hogy mindent halljon.
– Hogy érted?
Myrtle feléjük villantotta jól ismert, fontoskodó, idegőrlő
mosolyát.
– Úgy, hogy Eliza Washburnt látták néhány nappal ezelőtt.
Mármint Henrietta Oxton, a barátnőm szerint. Talán hallottál
már róla. A nénikéje udvarhölgy volt az egyik hercegnőnél.
Nem emlékszem, melyiknél. – Myrtle elfintorodott. – Elég sokan
voltak közülük a Buckinghamben, mielőtt megházasodtak
volna.
– A lényegre, Myrtle! – sürgette Luty. Amint Myrtle elkezdett
az előkelő barátairól és azok előkelő címeiről locsogni, be nem
állt a szája. Ez alapvetően nem zavarta volna Lutyt, de most azt
akarta, hogy a barátnője Eliza Washburnről vagy William
Barrettről beszéljen, ne valami vézna előkelőségről, aki egy
napot sem bírna ki a prérin. – Mit is mondtál a Washburn
lányról?
– Ó, igen! Nos, Henrietta nagyon meglepődött. Éppen a
Richmond Roadnál járt, mikor meglátta Eliza Washburnt, amint
leint egy hintót. Nekem nem tűnik olyan furcsának. Végül is,
Washburnék is kereskedelemben utaznak. Mi mást várhat tőlük
az ember?
– Mikor volt ez?
– Kedden – vágta rá Myrtle gyorsan. – Emlékszem, hogy
szerda reggel találkoztam Henriettával, és első dolga volt, hogy
közölje, miszerint előző nap látta Eliza Washburnt.
– Nem mondta, pontosan mikor?
– Hogyhogy mikor? – kérdezte Myrtle zavartan.
– Melyik napszakban látta a Washburn lányt? – magyarázta
Luty.
– Vagy úgy! Késő délután. Henrietta éppen hazafelé tartott a
Lady Worthingtonnál töltött teadélutánról. – Myrtle összevonta
a szemöldökét. – Mégis mi az ördögért akarod tudni?
– Csak kíváncsi vagyok – mosolygott Luty. Myrtle-ben az volt a
jó, hogy elvárta, hogy mindenki olyan pletykás legyen, mint ő
maga. – Szeretnék mindent tudni.
– Értem, mire gondolsz – nevetett Myrtle. – Én is mindig
ragaszkodom hozzá, hogy kiderítsem az összes részletet.
Luty az ezüsttálca felé intett. Antoine igazán kitett magáért.
Mindenféle teasütemények, finom krémesek… Még jó, hogy a
szakács annyira szeretett sütni. Luty a puffancsok felé mutatott.
– Vegyél egyet Antoine töltött puffancsaiból!
– Nem szabadna… – de hájas kezével Myrtle már nyúlt is az
édességért.
Luty nem volt benne biztos, de úgy rémlett neki, hogy a
gyilkosság délutánján Eliza Washburn a szobájában aludt.
Kezdett érdekessé válni az ügy…

Neville Sharpe mereven állt a kandalló előtt.

– Nem tudom, miről beszél – közölte Witherspoonnal. –
Fogorvosnál voltam.
Witherspoon a fejét rázta.
 – Tudjuk, hogy nem volt ott, Mr. Sharpe. Megkérdeztük a
doktor urat. Sohasem hallott önről.
Sharpe a társalgóba nyíló ajtó felé tekintett. Thornton Astley
visszavonult a dolgozószobájába, és a személyzet sem
ólálkodott a közelben.
– Rendben, de kérem, ne említse a dolgot Mr. Astley-nek. Nem
akarom elveszíteni az állásomat.
– A munkaadója nem fog többet megtudni, mint amennyi
feltétlenül szükséges – biztosította a fiatalembert a felügyelő. –
Nos, hol volt kedd délután?
– Sétáltam. – Sharpe vállat vont. – Tudja, azt mondtam Mr.
Astley-nek, hogy fogorvoshoz megyek. De ez nem volt igaz.
Azon gondolkodtam, hogy új életet kezdek, uram. Lehetséges,
hogy lenne lehetőségem kivándorolni, és sok mindent át kellett
gondolnom. Ki kellett jutnom abból a házból. Így aztán
megkértem Mr. Astley-t, hogy engedjen el aznap délutánra.
Általában fél hatig vagy hatig dolgozom, de aznap fél ötkor
távoztam.
– Látta valaki? – kérdezte Barnes. – Úgy értem, bárki, aki
ismeri?
– Attól tartok, nem.
Witherspoon nem látta értelmét, hogy tovább faggassák a
titkárt. Neville Sharpe-nak nem volt oka meggyilkolni William
Barrettet. Hiszen alig ismerte.
– Rendben, Mr. Sharpe. Egyelőre ennyi.
– Ugye nem szólnak Mr. Astley-nek? – kérdezte
aggodalmaskodva Sharpe. – Úgy döntöttem, nem hagyom el
Angliát, és nagyon nem szeretném elveszíteni ezt az állást. Mr.
Astley nem fogadná örömmel, ha kiderülne, hogy hazudtam
neki, hogy engedjen el korábban.
A felügyelő elmosolyodott.
– Semmi okunk arra, hogy beszámoljunk a tevékenységeiről
Mr. Astley-nek. Viszont úgy tudom, bizonyítékra bukkant, hogy
Mr. Barrett mégsem lopott Mr. Astley-től.
– Úgy érti, nem lopott a vállalkozástól. – Sharpe bólintott. –
Igen, találtam ilyen bizonyítékot.
– Pontosan mit is?
– Számlákat – felelte Sharpe. – Úgy tűnik, azt a pénzt,
amelyről azt hittük, elsikkasztotta, Barrett valójában a
vállalkozásnak szánt javakra és szolgáltatásokra költötte. Nem
túl sokra, teszem hozzá. De ahhoz elégre, hogy kétségessé váljon
a meglátásunk, mely szerint Barrett ezzel a módszerrel
sikkasztott a cégtől.
– Mikor lelt rá ezekre a számlákra?
– Kedd reggel. Azonnal megmutattam őket Mr. Astley-nek.
Witherspoon és Barnes nem sokkal a kihallgatás után
távoztak. Barnes megvárta, míg kijutnak a házból, és csak utána
kérdezte meg:
– Mit gondol Astley történetéről?
A felügyelő sóhajtott.
– Nem tudom, mit gondoljak. Beismerte, hogy Barrett
házában járt.
– De tudjuk, hogy Barrett hatkor még életben volt –
emlékeztette Barnes. – Az egyik ács hallotta a hangját. Astley
mégis azt állítja, hogy addigra már halott volt.
– Igen, eléggé rejtélyes.
 A felügyelő valóban nem tudta, mit gondoljon. Borzasztóan
éhes volt, a feje fájt, a térde sajgott. Talán jobb lesz vacsora után
visszatérni az ügyre. Akkor majd leül, és mindent alaposan
végiggondol.

– Nos, Mrs. Jeffries, sikerült egy ideiglenes szakácsot találnia? –

nézett Witherspoon reménykedve a házvezetőnőre.
– Nem, uram. – Mrs. Jeffries sóhajtott. – Attól tartok, nem. Az
ügynökség megtesz minden tőle telhetőt, de legkorábban a jövő
héten tudnak találni valakit.
– A jövő héten?! – nyögött fel a felügyelő. A tányérjára nézett.
Nagyon utált másokat kritizálni. Betsy minden tőle telhetőt
megtett, és végül is, ha az ember sokat ivott és gyorsan evett,
nem is volt olyan rossz a vacsora. Persze a hús el volt sózva, a
krumpli pedig kissé kemény volt. A főtt káposzta sohasem volt a
kedvence, így hát nem is hibáztatta Betsyt, amiért nem ízlett
neki. – Nos, ha egyelőre ennyit tudnak tenni, akkor bele kell
nyugodnunk!
– Ön nagyon megértő, uram!
Witherspoon a vizespoharáért nyúlt, és nagyot kortyolt
belőle.
– Rettentően fáradt vagyok – közölte, amint letette a poharat.
– Azt hiszem, most rögtön lefekszem. Múlt éjjel nem aludtam
jól.
Mrs. Jeffries megértően bólogatott. Nagyon rosszul érezte
magát, amiért hazudnia kellett ennek a kedves embernek, de
nem volt mit tenni. Nem engedhették meg maguknak, hogy egy
idegen szakács legyen a háznál, amíg nyomoznak.
 – Felteszem, azért, mert annyi minden jár a fejében, uram. Ez
az egész Barrett-ügy borzasztó. Csodálom, hogy egyáltalán
képes elaludni. Persze olykor elfelejtem, hogy ön nem olyan,
mint mi, többiek.
A felügyelő kíváncsian fürkészte a házvezetőnőt.
– Hogy érti ezt?
– Nos, uram, amint egyszer nyomra bukkan, a zseniális agya
éjjel-nappal működik. Nem lenne meglepő, ha alvás közben
jönne rá a megoldásra.
Witherspoon szerényen mosolygott.
– Ugyan, Mrs. Jeffries! Ennyire nem vagyok különleges.
Azért jólesett neki a bók. Olykor úgy érezte, legyűri a
felelősség. De minden egyes alkalommal, amikor attól tartott,
sohasem fog kiderülni, mi történt, a megoldás, mintegy
varázsütésre, bevillant az elméjébe.
– Ön túl szerény, uram. – Mrs. Jeffries ivott egy korty vizet. –
Hogy haladt ma? Fogadok, óriási mennyiségű információt
gyűjtött össze.
– Ami azt illeti… – a felügyelő töltött magának még egy pohár
vizet, jó ég, milyen szomjas ma este! –, valóban.
– Biztos voltam benne, hogy így lesz, uram.
Witherspoon leült, és sorra elmondott a házvezetőnőjének
mindent, amit megtudott. Sokszor úgy érezte, hogy ha Mrs.
Jeffrieszel beszélget, az segít neki tisztán gondolkodni. A
házvezetőnő valahogy mindig megtalálta a módját, hogy
olyasmiket fűzzön hozzá az elmondottakhoz és olyan
kérdéseket tegyen fel, amelyekkel új irányba terelte a
nyomozást.
 – Felteszem, nem sikerült beszélnie azzal a két munkással,
akik akkor a Barrett-háznál dolgoztak – szólalt meg Mrs.
Jeffries, amint a felügyelő befejezte a beszámolóját.
– Még nem. De holnap ez lesz az első dolgom. – A felügyelő
szünetet tartott, és nagyot ásított. – Azt hiszem, le kellene
feküdnöm.
– Tegyen úgy, uram! Egy jó éjszakai alvás mindent megoldhat.
Amint a felügyelő felment az emeletre, Betsy és Mrs. Jeffries
rendet raktak, és a földszintre siettek. Smythe, Wiggins, Luty
Belle és Hatchet már vártak rájuk.
– E’nézést az ételér’ – mondta Betsy, amint helyet foglaltak
szokásos helyükön.
– Nincs miért, kislány – mondta Smythe kedvesen, bár a torka
csontszáraz volt. – Nagyon jó kis vacsorát dobtál össze.
Nem bánta, ha egy kicsit élcelődik a lánnyal a nyomozásról,
de a világért sem gúnyolódott volna a főztjén. A nők általában
érzékenyek erre. Habár a vacsora valóban borzalmas volt. Az
őrlőfogai még mindig sajogtak a kemény sült krumpli után. Ez
egyszer hálás volt, hogy sok pénze van. Ha valóra válik az álma,
és ő és Betsy egybekelnek valaha is, lesz majd pénze, hogy
megfizessen egy szakácsot.
– Ez kedves, Smythe. – Betsy lesütött szemmel nézte az asztalt.
– De télleg szörnyen sikerű’t. Láttam, hogy mindenki vedelte a
vizet, hogy lenyomja a sós húst a torkán. A sű’t krumplinak meg
puhának kéne lennie belül, nem kőkemínynek.
Wiggins bűnbánóan nézett maga elé.
– Nem volt azér’ olyan rossz, Betsy – hazudta.
– Nagyon jó munkát végeztél – simogatta meg a lány kezét
Mrs. Jeffries. – Isten látja a lelkem, biztosan jobb volt, mint
bármi, amit én főztem volna.
– Úgy látszik, maguk közül senki se tud tisztességesen főzni –
szólt közbe Luty. – Hozok majd valamit holnap vacsorára. Nem
akarunk egész este az ételről beszélni, ugye?
Mrs. Jeffries bólintott, megkönnyebbülve, hogy témát
válthatnak. Még Wiggins is, akinek majd kiugrott a szeme az
éhségtől, alig tudta megenni Betsy főztjét.
– Lutynak igaza van. Ideje továbblépni. – Gyorsan elmondott
mindent, amit a felügyelőtől vacsora közben megtudott. – Amint
látják, legalább az egyik gyanúsítottunk beismerte, hogy járt a
házban. De azt állítja, Barrett már halott volt, amikor odaért.
– Különös – jegyezte meg Hatchet. – De azt hiszem, végül rá
fogunk jönni a megoldásra. Eddig mindig sikerült.
– Én folytatom a sort! – jelentette be Luty. Nem akarta, hogy a
lakája elhappolja előle a dicsőséget. Beszámolt Myrtle
látogatásáról. – Azt mondta, a barátnője biztos benne, hogy
Eliza Washburnt látta a Richmond Roadon. Nem lehetett otthon,
ha közben odakünn integetett a kocsisoknak.
– Kalapban és köpenyben volt? – kérdezte Smythe.
Luty vállat vont.
– Myrtle ezt nem tudta. Nem kérdezte Henriettát, hogy mit
viselt a Washburn lány.
– Akkor nem tudhatjuk biztosan, hogy ő volt-e az a nő, aki
kocsival ment Kildare Gardensbe – tanakodott Mrs. Jeffries.
– De azt se, hogy nem ő volt – erősködött Luty. – Azt biztosan
tudjuk, hogy akkor nem volt otthon.
Lutynak nem volt további hozzáfűznivalója. Megfordult, és
megbillentette a fejét, Hatchetre nézve.
– Hadd legyen Hatchet a következő. Tudom, hogy talált
valamit, mert ma reggel elment, és úgy jött vissza, mint aki
megdézsmált egy mézesbödönt.
– Soha életemben nem hasonlítottam a medvékre – jelentette
ki a lakáj sértődötten. – De ami azt illeti, valóban rájöttem
valami fontosra.
– Akkor ki vele! – sürgette Luty. – Ne várakoztasson minket!
Nem érünk rá egész éjjel, és kell idő a többiek mondandójára is!
– Asszonyom, ön rémesen türelmetlen! – Hatchet mély
lélegzetet vett. – Amint bizonyára tudják, számos ismeretségem
van városszerte. Egyiküknek véletlenül éppen van kapcsolata
Astley-ék házában. Mint kiderült, Maud Astley azért győzte meg
a férjét, hogy ejtse a William Barrett elleni vádakat, mert
Barrett zsarolta őt.
– Zsarolta? – kérdezte Smythe? – Mivel?
Hatchet köhintett egyet.
– Nos, nem vagyok biztos benne, hogy elárulhatom… – nézett
Wiggins és Betsy felé.
– Jaj, ne játssza már a megilletődött vénasszonyt! – ripakodott
rá Luty. – Senki füle nem fog leesni, ha elmondja! Mindannyian
felnőttek vagyunk.
Betsy kuncogott, Wiggins elvigyorodott.
– Rendben. Barrett zsarolta Mrs. Astley-t, mert megtudta,
hogy az asszonynak viszonya van Neville Sharpe-pal, Mr. Astley
titkárával. Emellett a birtokában volt néhány
szerelmeslevélnek, amelyeket Sharpe küldött Mrs. Astley-nek.
– Hogy jött rá minderre? – tudakolta Luty.
 Bosszantotta, hogy ez a vén, vasalt arcú lakáj mindig előtte
jár. Neki az egész városban voltak forrásai, Lutynak viszont
csak az öreg Tilbert és az a pletykás Myrtle jutott.
– Azzal ne törődjön! – felelte Hatchet. – A lényeg, hogy ha ez
igaz – márpedig a forrásom biztos benne, hogy az –, akkor úgy
fest, hogy Mrs. Astley-nek és Neville Sharpe-nak egyaránt
nyomós oka volt végezni Barrett-tel.
– A felügyelő ma este elmesélte, hogy Sharpe nem fogorvosnál
volt a gyilkosság idején – tette hozzá Mrs. Jeffries. – És ha
hozzávesszük, hogy Mrs. Astley a kertben veszekedett Barrett-
tel a gyilkosság éjszakáján…
– De rengetegen fenték a fogukat Barrettre – vágott közbe
Smythe. – És ön már elmondta, hogy Mr. Astley beismerte,
miszerint járt Barrett házában. Amennyire tudjuk, ő lehet a
gyilkos.
– Amennyire tudjuk – vágta rá Betsy keményen –, a fél
istenverte London lehetett a gyilkos. Úgy látszik, mindenki, aki
ismerte, hóttan akarta látni Barrettet.
 Kilencedik fejezet

Mrs. Jeffries szorosabbra húzta a vállkendőjét, és kényelmesen

hátradőlt karosszékében. A kandallóban pislákoló tűzre nézve
felsóhajtott. Ez az eset annyira bonyolult volt, hogy úgy érezte,
sohasem fognak a végére járni. Pedig mindenki nagyon
igyekezett.
A házvezetőnő megrázta a fejét. Nem adhatta fel. Megoldják
ezt is, ahogy előtte annyi másikat. A Barrett-ügy nagyon
összetett volt, valaki mégis besétált abba a dolgozószobába, és
kardot döfött az áldozat szívébe. És biztos, hogy ez a valaki
valahol hibázott, és hagyott valamilyen nyomot.
Mrs. Jeffries elfintorodott. Volt valami ebben a gyilkosságban,
valami abban, ahogy az egész történt… Próbált tiszta fejjel
gondolkodni, rájönni arra a bizonyos rejtélyes részletre, vagy
valamire, ami a kezdetektől fogva ott motoszkált benne.
Milyennek tűnt a gyilkosság? Hidegvérűnek? Számítónak? Igen,
ez az! Ez nem hagyta nyugodni. Ez nem hirtelen felindulásból
elkövetett tett volt. Volt itt valami, ami előre kitervelt
szándékról árulkodott.
Az égő szén fényesen parázslott, sercegő sziszegéssel töltve
meg a szobát. Mrs. Jeffries a vízért nyúlt, amelyet nagy
előrelátással odakészített magának, és kortyolt egyet. Szegény
Betsy! Az a szerencsétlen lány olyan nagyon próbálkozott, hogy
jó vacsorát főzzön! Talán azért is haladnak ilyen lassan a
nyomozással, mert mindenki farkaséhes. Nehéz volt így
gondolkodnia, de muszáj volt.
Behunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy még
egyszer végiggondoljon minden megszerzett információt.
Először is: mennyire ismerte valójában Lady Cannonberry
Minerva Kennyt? Ruth beismerte, hogy Minerva inkább
meghalna, semmint hagyná, hogy bárki is rájöjjön különös
állapotára. Talán inkább ölne, mint hogy meghaljon. Miss
Kenny ott volt a Barrett-házban a gyilkosság napjának
délutánján. És lehet, hogy ő volt az az asszony, akinek
siránkozását a festők hallották kiszűrődni a társalgóból. Teljes
mértékben elképzelhető, hogy Minerva először kérlelte
Barrettet, és amikor rájött, hogy a fájdalma nem hatja meg a
férfit, később visszatért, és megölte. Volt indítéka. Ha mint
feltételezett tolvaj pletyka tárgyává válik, az tönkreteheti egy
asszony életét.
Persze vannak egyéb lehetőségek is, ismerte be magának Mrs.
Jeffries. Betsynek teljesen igaza volt: valóban úgy tűnt, hogy fél
London Barrett halálát kívánta.
És úgy nézett ki, senki sem mond igazat. Fölegyenesedett
ültében, amikor lépések zaja ütötte meg a fülét a lépcső
irányából. Azután hallotta kinyílni a mellékhelyiség ajtaját, és
visszasüppedt a székbe. Szegény Witherspoon felügyelő,
gondolta szomorú mosollyal. Amennyi vizet benyakalt Betsy
vacsorájára, valószínűleg még sokszor kell megtennie ezt az
utat az éjszaka folyamán.
Mrs. Jeffries figyelte, ahogy a fénylő parazsak lassan
elhalványulnak. Neki is le kellett volna feküdnie, de egyáltalán
nem érezte magát fáradtnak. Annyi mindent kellett magában
végiggondolnia. Hatchet forrása azt állította, hogy Maud Astley-
nek viszonya van Neville Sharpe-pal. Mrs. Astley-t hallották
Barrett-tel veszekedni a gyilkosság estéjén, a titkár pedig nem
fogorvosnál volt, mint azt korábban állította. De elegendő
indíték mindez egy gyilkossághoz? És miért pont Barrett lett az
áldozat? Mrs. Jeffries számára észszerűbbnek tűnt, hogy
amennyiben valamelyik szerető valóban képes lenne gyilkolni,
úgy inkább Thornton Astley-vel kellett volna végezniük. Akkor
Maud gazdag, fiatal özveggyé volna, és elküldhette volna
Barrettet a pokolba. És persze Adrian Spearsről és
Washburnékről sem lehetett megfeledkezni.
A házvezetőnő kortyolt egyet a vizespoharából. Spears
magányos, egyedülálló férfi volt, aki odavolt a kutyájáért. Mrs.
Jeffries tisztában volt vele, hogy effajta brutalitás kihozhatott
gyilkosságra való hajlandóságot a férfiból. És ki tudhatta nála
jobban, hogy a bejárati és a hátsó ajtó tárva-nyitva lesznek, és
hogy a munkások kopácsolnak az emeleten? Ki tudhatta nála
jobban, hogy a személyzet tagjai mikor lesznek egytől egyig a
konyhában, hogy megvacsorázzanak, míg Barrett egyedül van a
dolgozószobájában? Ki tudhatta nála jobban, hogy ha Barrett
segítségért kiált, azt úgyis elnyomja a fűrészelés és a kalapálás
zaja? Adrien Spearsnek mindezzel tökéletesen tisztában kellett
lennie.
Emellett alibije sem volt. A felügyelő szerint a rendőrök senkit
sem találtak, aki látta volna Spearst állítólagos sétája közben.
Mrs. Jeffries ásított. Washburnék körül sem volt minden
tiszta. Luty barátja szentül meg volt győződve, hogy Eliza
Washburn leintett egy kocsit a Richmond Roadon a gyilkosság
délutánján. Ugyanakkor a lány azt állította, hogy ekkor otthon
aludt. A Richmond Road nem volt messze a Kildare Gardenstől.
„A pokol haragja semmiség a megbántott nő dühéhez képest” –
ugrott be Mrs. Jeffriesnek az idézet, miközben a kihunyóban
lévő tüzet nézte. Nem, Miss Washburnt semmiképpen sem
lehetett kizárni. Ami azt illeti, a bátyját sem. Ha ő maga nem
volt otthon akkor délután, aligha szolgáltathat alibit a
bátyjának.
A házvezetőnő felállt, és kinyújtózott. Minerva Kenny volt az
egyik, Thornton Astley a másik. De még mindig nem tudták, ki
lehetett a harmadik. Csupán annyit tudtak róla, hogy nő volt. De
vajon ki? Maud Astley vagy Eliza Washburn? És ami még
fontosabb: vajon a három látogató egyike volt a gyilkos?

Sistergő marhahús szaga fogadta Mrs. Jeffriest, amikor másnap

reggel lement a konyhába. Döbbenetében földbe gyökerezett a
lába, és csak bámulni tudott. Smythe ott állt a sütő felett, egyik
kezében egy hosszú villával, a másikban egy bögre teával.
– Reggelt, Mrs. Jeffries! – köszönt a kocsis.
– Mégis mit csinál maga?
A házvezetőnő közelebb lépett, és elnézett Smythe széles válla
mellett.
– Beefsteaket készítek – felelte az. – Gondoltam, összeütök
valamit magunknak. Van még egy kis tojás is.
– Mégis honnét szerzett beefsteaket? Biztosan tudom, hogy
nem volt a kamrában, és a hentesszállítmány csak délutánra
esedékes.
– Kisurrantam érte korán reggel – válaszolta a férfi, miközben
villájával megforgatott egy szelet húst.
– Smythe… – Mrs. Jeffries hangja kissé elcsuklott. – Nem kell a
pénzét a cselédség ellátására költenie. – A házvezetőnő lesütötte
a szemét. – Engedje meg, hogy felmenjek, és megtérítsem az étel
árát!
– Semmi szükség rá – tiltakozott Smythe, miközben
szakavatott módon megforgatta az utolsó néhány darab steaket.
– Nem került olyan sokba, és nem bánom, ha segíthetek, hogy
kerüljön valami a gyomrunkba.
Mrs. Jeffries már majdnem tiltakozni kezdett, de azután
meggondolta magát. Biztos volt benne, hogy Smythe nem
szenved pénzhiányban, és erős vágy fűtötte, hogy a
segítségükre legyen. De ezzel majd máskor foglalkoznak. Egy
nap majd leülnek kettesben, és szépen elbeszélgetnek. Talán
megbeszélik azoknak a rejtélyes ajándékoknak az eredetét,
amelyeket mindannyian kaptak időről időre. Vagy
megtárgyalják a banktól kapott számos levelének tartalmát. De
most nem volt alkalmas az idő erre. Most el kellett kapniuk egy
gyilkost.
– Valaminek nagyon jó illata van. És még jó’ is néz ki! – lépett
be Betsy. A lány megtorpant, amint meglátta, hogy a nagy, vállas
kocsis reggelit készített. – Maga tud főzni? – kérdezte
hitetlenkedve.
– Jó is lesz. – A kocsis gyors mosolyt villantott a lány felé,
azután egy nagy, barna tojásért nyúlt. – Figyelj csak!
Egy kézzel törte fel a tojást, aztán egy serpenyőbe helyezte.
Betsy felnevetett:
– Még szít se esett a sárgája!
 – Ne légy úgy lenyűgözve, kislány! – válaszolta Smythe,
miközben egy másik tojásért nyúlt. – Ennyi az összes
tudományom.
Betsy gyanakodva méregette a férfit.
– Hó’ tanú’ta ezt?
Mrs. Jeffries megtorpant, miközben a rózsaszín-fehér
porcelánkannáért nyúlt.
– Itt is, ott is. – Smythe vállat vont. – Egy ideig egyedül éltem
Ausztráliában. Néha megkívántam valami mást a sózott
marhahúson és a sörön kívül, hát megtanultam kicsit sütni.
– Ez sokkal is jobb, mint amit én csiná’nék – ismerte be Betsy
őszintén.
– Nem csak főzésből áll az élet – jelentette ki a kocsis. – Sok
más dologban jó vagy.
– Persze, lépcsőtisztításba’ meg padlósúrolásba’! – A lány
hangja morózusan csengett. – Még sose talá’koztam olyan
férfiva’, akinek inkább tiszta ház köllött vóna, mint egy jó
vacsora.
Mrs. Jeffries érdeklődve hallgatta a társalgást. Végre
olyasmikről beszéltek, amik mindkettejük életét nagyban
meghatározhatták. A házvezetőnő óvatosan tette le a
teáskannát, nehogy megzavarja őket.
– Mióta érdekel az téged, hogy mit gondolnak a férfiak?
Házasságon töröd a fejed? – érdeklődött a kocsis, olyan halkan,
hogy Mrs. Jeffries alig hallotta.
A házvezetőnő oldalra billentette fejét, miközben egy
teáscsészéért nyúlt.
– Mér’? – kérdezte Betsy. – Egyszer minden lyány férjhez akar
menni. Nem mintha sürgős vóna nekem a dolog. Ami jó is,
amilyen szörnyen főzök.
– Ne aggódj már annyit a főztöd miatt, kislány! – mondta
Smythe aggódóan. – Rengeteg férfi van, aki megengedheti
magának, hogy felfogadjon erre valakit, mint mi Mrs. Goodge-
ot.
– Az ördögbe! Micsuda illatok! – kiáltotta Wiggins, ahogy
berontott a konyhába.
Fred ott loholt a nyomában. Mindketten azonnal Smythe
mellé siettek.
Betsy, arcán enyhe pírral, gyorsan elfordult, és kezdte
előszedni a tányérokat a tálalószekrényből.
Mrs. Jeffries felsóhajtott, amint befejezte a felügyelő
reggelijének előkészítését.
– Felviszem a felügyelő teáját – szólt Smythe-nak –, aztán
visszajövök a reggelijéért is.
A felügyelő az étkezőasztalnál ült. Szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek, az arca nyúzott volt, a haja zilált.
– Most csak egy csésze jó forró teát kérnék! – szólt Mrs.
Jeffriesnek.
– De uram – a házvezetőnő az asztalra tette a csészét –,
Smythe igazán remek reggelit készített!
– Smythe?! – kérdezte rémülten a felügyelő.
– Igen, uram… – és Mrs. Jeffries folytatta volna, de
Witherspoon félbeszakította.
– Ne is fáradjon, hogy hoz belőle! – azzal felkapta a csészéjét,
és nagyot kortyolt. – Rengeteg a dolgom ma. Igazán nincs időm
reggelizni. Tényleg nincs.
 – De uram… – próbálkozott ismét a házvezetőnő.
– Igazán mennem kell! – Witherspoon felpattant, és ivott még
egy gyors kortyot. – Biztos vagyok benne, hogy Smythe remek
reggelit készített, de nekem indulnom kell. – Az igazat
megvallva úgy érezte, a Királyi Gárda egy egész ezrede sem
tudta volna rávenni, hogy akár egy falatot is egyen bármiből,
amit a cselédség tagjai készítettek. – Találkoznom kell Barrett
bankárával és ügyvédjével, utána pedig beszélnem kell az
ácsokkal és a festőkkel. – A felügyelő gyorsan az ajtó felé
oldalazott. – És Miss Kennyt és Mr. Spearst is ki kell hallgatnom
még egyszer.
A mozgása szelíd futássá gyorsult. Felkapta a kabátját és a
kalapját, és már viharzott is a bejárati ajtó felé.
– De uram! – kiáltott utána a házvezetőnő. – Biztos vagyok
benne, hogy ezúttal ízlene önnek a reggeli!
Witherspoon kitárta a bejárati ajtót.
– Adja át elismerésemet Smythe-nak! Biztos vagyok benne,
hogy a főzőtehetsége bámulatos. – A felügyelő megborzongott. –
Délután esetleg beugrom teára. Majd akkor beszámolhatnak
róla.
– Ne feledje, hogy Luty hoz ma vacsorát! – kiáltott utána Mrs.
Jeffries, amint a felügyelő lefelé rohant a lépcsőn. – Jóféle
mexikói recept!
De a szeretett felügyelő már ott sem volt.

Mrs. Jeffries elmosogatta az utolsó koszos tányért is, majd

betette az edényeket egy faállványba száradni. Később
elrakodja őket, ha lesz rá ideje. Ma reggel mindenki sokkal jobb
hangulatban volt. Látszott, hogy egy jó étkezés mennyit javíthat
az ember közérzetén. Smythe reggelije pedig nagyon jó volt.
Igazán nagyon jó.
Mostanra mindenki nyomok után kutatott és adatokat
gyűjtögetett. Smythe valami titkos találkozóra ment, amelyről
senkinek sem volt hajlandó beszélni. Betsy a Washburn-házhoz
indult, hátha megtudhat valamit Eliza Washburn hollétéről a
gyilkosság napján. Wiggins pedig a Kildare Gardens felé vette az
útját.
Mrs. Jeffriesnek fogalma sem volt, Luty és Hatchet miben
mesterkednek. De minden oka megvolt rá, hogy bízzon benne,
sikerül valami érdekessel előrukkolniuk. Mrs. Jeffries levette a
kötényét. Most, hogy nem kellett aggódnia az aznapi vacsora
miatt, neki magának is volt lehetősége kicsit körbeszaglászni.
Nem is tartotta teljesen tisztességesnek a helyzetet. Túl sok időt
töltött a ház falai között, ahelyett hogy az utcákat rótta volna,
mint a „vadászataik” során általában.
– Üdv! – szólalt meg Ruth hangja a hátsó ajtó felől.
Mrs. Jeffries sóhajtott. Bármennyire is kedvelte Lady
Cannonberryt, most egyáltalán nem fűlött a foga a vele való
csevegéshez.
– Jó reggelt, Ruth! – köszönt vissza.
– Remélem, nem zavarok – azzal Ruth belibegett a konyhába.
– De rájöttem valamire, és azt gondoltam, önnek is hallania kell.
– Nos, éppen menni készültem – próbált ellenállni a
szóáradatnak Mrs. Jeffries.
– Nem fog sokáig tartani. – Ruth a konyhaasztal felé vette
útját, sötét rózsaszín szoknyája suhogott, ahogy helyet foglalt. –
És ez most fontos.
A nő kék szeme csillogott, az arca pedig kipirult az izgalomtól.
Mrs. Jeffries elnyomott egy újabb sóhajt. Lady Cannonberry
kétségkívül megint körbeszaglászott valahol. Vajon ezúttal
mivel áll elő? A szegény nő valóban nagyon próbálkozott, de
eddig semmi hasznossal nem tudott szolgálni. Persze ezt
egyikük sem vetette a szemére nyíltan. Mrs. Jeffries azonban
aggódott, hogy barátnője lelkesedésében véletlenül felfedi a
titkukat. Az indiszkrét kérdések olykor feltűnőek voltak.
– Biztos vagyok benne, hogy az. Nos, árulja el, kérem, mit
tudott meg!
– Először is el kell mondanom, hogy véleményem szerint a
felügyelő túlságosan keményen bánt Minervával. – Ruth
szünetet tartott. – Nem mintha brutalitással akarnám vádolni.
– Brutalitással? A felügyelőt?
– Persze nem szó szerint értem. – Ruth elfintorodott. – Csupán
arra célzok, hogy Minerva rettenetes állapotban van. Biztos
benne, hogy a felügyelő arra készül, hogy letartóztassa. Tud
valamit tenni ez ellen?
– Ruth – szólt Mrs. Jeffries szelíden –, tudom, hogy aggódik a
barátnőjéért, de ez egy gyilkossági ügy. Witherspoon felügyelő
csak a kötelességét teljesíti.
– Természetesen, és biztos vagyok benne, hogy teljes
mértékben úriemberként viselkedett Minervával szemben. –
Ruth bánatosan rázta fejét. – De szegény Minerva nagyon
ideges. Főleg azóta, hogy a felügyelő rajtakapta, amint
visszateszi azt a nyomorult porcelánmadarat a helyére.
– Hallottunk a dologról. – Mrs. Jeffries az órára pillantott, és
türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. – De még ha a
felügyelő látta is, ahogy visszateszi, ebből még nem következik,
hogy le fogja tartóztatni gyilkosságért.
– Természetesen igaza van. Mindenesetre Minerva napok óta
roppant ideges – mondta Ruth aggodalmasan.
– Úgy tűnik, a szokása, hogy… „kölcsönvegyen” dolgokat,
meglehetősen rossz hatással van a szegény asszony idegeire –
felelte Mrs. Jeffries. – De talán végül is jó vége lesz a dolognak.
Hátha az, hogy Barrett akkor rajtakapta, végül segít neki úrrá
lenni ezen a különös szokásán.
– Őszintén remélem. – Ruth összeszorította az ajkát. – Nézze,
biztosra veszem, hogy Minerva tud magán segíteni. Képzelje,
elmesélte nekem, mennyire dühös volt, amikor Barrett
ráordított aznap, amikor Minerva ellopta néhány papírját.
Megérdemelte a gazember, ha engem kérdez!
Mrs. Jeffries tátott szájjal meredt a barátnőjére.
– Aznap? Mégis melyik nap?
Ruth zavartan pislogott.
– Hát a gyilkosság napján, természetesen.
– A gyilkosság napján?! – sóhajtott fel Mrs. Jeffries. – Úgy érti,
elmondta önnek, hogy ott járt? – Mrs. Jeffries esküdni mert
volna rá, hogy olykor végtelen türelem szükséges Lady
Cannonberryhez. – Ezt azonnal meg kellett volna osztania
velük.
– Ó, igen, tegnap délután, miután a felügyelő közölte vele,
hogy látták bemenni Barrett házába, Minerva megtört, és
beismerte, hogy ott járt – magyarázta Ruth. – De nem ő ölte meg
Barrettet. Csak azért ment, hogy könyörögjön neki, hogy adja
vissza a madarat. Nagyon feldúlt volt, de Barrettet ez nem
érdekelte. Még ki is vette a madarat a fiókjából, és gúnyolni
kezdte Minervát. Enyveskezű tolvajnak és egyéb szörnyűségnek
nevezte. Olyasmiket is a fejéhez vágott, amiket Minerva nem
volt hajlandó megismételni.
– Szörnyű lehetett. Kérem, folytassa! – unszolta Mrs. Jeffries.
– Nos, Minerva annyira dühös lett Barrettre, hogy
megpróbálta kikapni a kezéből a madarat, és eközben levert
néhány papírt az íróasztaláról. – Ruth felhorkant. – Barrett tőle
várható módon nagyon dühös lett. Rácsapott a kezére, és
ügyetlen tehénnek nevezte. El tudja ezt képzelni? Milyen
szörnyű egy alak! Nem csoda, hogy meggyilkolták.
– És utána mi történt? – kérdezte Mrs. Jeffries.
– Utána az egyik munkás véletlenül hozzáütött az ajtóhoz egy
deszkát, és ettől Barrett újfent méregbe gurult. – Ruth
előrehajolt. – Felkelt, és kinyitotta az ajtót, hogy üvöltözzön a
munkással. Minerva annyira feldühödött, hogy felkapott párat a
lelökött papírok közül, és a zsebébe gyűrte őket. Utána távozott.
– A madarat miért nem vitte el? – tudakolta Mrs. Jeffries
kíváncsian.
– Mert Barrett a kezében tartotta.
– Értem. Milyen papírok voltak ezek?
– Semmi különös – válaszolta Ruth. – Csak levelek a banknak.
– Minerva felnyitotta őket?
– Természetesen nem. – Ruth hangjában őszinte döbbenet
csengett a kérdés hallatán. – Minerva sosem bontaná fel valaki
más leveleit.
– Mikor ment át Barretthez? – kérdezte Mrs. Jeffries.
 – Nem tudja pontosan – felelte Ruth. – Amint mondtam,
borzasztó idegállapotban volt. De talán úgy öt óra körül.

Witherspoon a szája elé kapta kezét, hogy elrejtse az ásítását.

Iszonyúan fáradt volt. Semmit sem aludt előző éjjel. Az a sok
járkálás a mellékhelyiségre… De legalább aznap estére jó
vacsorának nézhet elébe. Luty Belle Crookshank szakácsát
London legjobbjai között tartották számon. Hála az égnek, Mrs.
Crookshank hajlandó volt megszánni őket. Nagy bánatára Mrs.
Jeffriesnek továbbra is gondot okozott, hogy szakácsot találjon.
– Ezek itt Ted Metcalf és Eric Honts.
Barnes az említettek felé biccentett, amint a felügyelő
íróasztalához kísérte őket.
– Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott Witherspoon az asztal
melletti székre. – Közrendőr, ha lenne szíves, hozna egy másik
széket?
Amint a két ács elhelyezkedett, Witherspoon így szólt:
– Elnézésüket kérem, hogy csak úgy idehozattam önöket!
Tisztában vagyok vele, hogy már tettek vallomást, de szeretnék
még feltenni néhány kérdést.
– Semmi gond – felelte Metcalf, a rosszkedvűnek látszó,
ritkuló barna hajú, himlőhelyes arcú férfi. – Ma úgyse volt
melónk. De nem t’om, mit mondhatnánk még. Semmit se
láttunk, mikó’ megölték a vén Barrettet.
Honts felhorkant.
– Nem láttunk semmit, és nem is tudunk semmit se. Minek
ráncigá’tak akkó’ ide bennünket?
A felügyelő Hontsra nézett. Zömök, szőke ember volt, mélyen
ülő, mogyoróbarna szemmel és cserzett bőrrel.
– Mindketten a harmadik emeleten dolgoztak aznap délután,
igaz?
– Igaz – válaszolta Metcalf. – A festők is ott vótak, és mindig az
utunkba kerű’tek.
– Nem találták furcsának, hogy Barrett egy időben
foglalkoztatta az ácsokat és a festőket?
Ezúttal Honts válaszolt:
– Sietett eladni a házát. Elég ostoba vót. Nem akart nekünk
időt hagyni, hogy rendesen végezzük a melót. Amint
befejeztünk egy szobát, má’ hozatta is a festőket, hogy fessék is
be azonna’. Nem lehetett visszamenni, és ellenőrizni semmit.
Barrett tajtékzott vóna.
Witherspoon, amellett, hogy iszonyúan éhes és fáradt volt,
most már össze is volt zavarodva.
– Miből gondolják, hogy Barrett sietett eladni a házat?
A felügyelő nem gondolta, hogy ez igaz. Aznap reggel beszélt
Barrett ügyvédjével, aki határozottan tagadta, hogy bármi
tudomása lenne arról, hogy az ügyfele el akart költözni.
Azonban a festők ugyanazt állították, mint az ácsok.
– Hallottuk, amint eztet mondja annak a Mr. Washburnnek,
hogy eladja – válaszolta Metcalf. – És biztos, hogy így is vót,
mer’ ugyanezt mondta Miss Washburnnek is aznap regge’.
– Miss Washburnnek? – sóhajtott fel a felügyelő döbbenten. –
Biztos benne?
– Teljesen. Aznap regge’ átgyütt.
– Honnan tudták, kicsoda a kisasszony? – unszolta őket
tovább a felügyelő.
 – Barrett a nevin szólította – mondta Metcalf olyan
hangsúllyal, amellyel egy gyengeelméjű gyermeknek szoktak
elmagyarázni valamit. – Ott á’tam a lépcső tetejin, amikó’
belibegett az ajtón. Barrett kérdezte tőle, mit keres itt, mire ő
aszonta: „Igaz ez? Eladja a házat, és elköltözik?” Aztán Barrett
meglátott, és betere’te a kisasszon’t a tá’salgóba.
– És mégis miért nem mondta el mindezt a rendőröknek? –
tudakolta Witherspoon.
– Nem kérdezték – vont vállat Metcalf. – És ez órákka’ az előtt
vót, hogy Barrettet megő’ték.
– Valami mást nem hallott?
– Nem, visszamentem az emeletre dó’gozni.
– Mondd el, hogy hallottuk, ahogy Mr. Washburnne’ beszíget!
– kérte Honts.
– Kihallgatták Mr. Barrett és Mr. Washburn beszélgetését?
– Kihallgattuk?! – kacagott fel Metlaf. – Nem ha’gattunk ki
mink semmit. Washburn és Barrett torkukszakadtábó’
üvő’töztek. Még egy süket is hallotta vóna őket.
– Ez mikor történt?
Metcalf az állát dörzsölgette.
– Tán néhány nappa’ azelőtt, hogy Barrettet megő’ték.
– Dehogy! – javította ki Honts. – Legalább egy hétte’ korábban
vót. Emlékszem, mer’ a déli falná’ dó’goztunk, amikó’ hallottuk,
és azt legalább tíz napja fejeztük be.
– Bárcsak megemlítették volna ezeket a részleteket hamarabb
is – jegyezte meg Witherspoon aggodalmaskodva.
Ezek kétségkívül fontos információk voltak. Persze nem
tudott azonnal rájönni, miért, de majd rájön. Legalábbis
remélte.
– Senki se ké’dezte – mondta Metcalf.
– Minden zsaru azt ké’dezgette, mit csiná’tunk a gyilkosság
idején – vetette közbe Honts. – Más nem érdekelte űket.
Witherspoon lassan bólintott. Mrs. Jeffriesnek teljesen igaza
volt. Jó ötlet, hogy ő maga is elbeszélget a munkásokkal,
ahelyett hogy a közrendőrökre hagyatkozott volna.
– Van bármi más, amit esetleg fontosnak tartanának
megemlíteni?
Metcalf és Honts zavart pillantást váltottak, mint akik nem
szoktak hozzá, hogy a véleményüket kérik valamiben.
– Hát – motyogta Metcalf –, biztos hallotta azt a csetepatét Mr.
Spears kutyája körű’. A kövekke’ meg minden.
– Az a gyilkosság előtti nap vót – tette hozzá Honts. –
Emlékszem, mer’ aznap fújta meg az a festő a kalapácsom,
utána meg vót képe azza’ vádó’ni, hogy elloptam a nyüves
kabátját meg a kalapját.
– Én is ezt mondom, te féleszű! Megsüketű’té’ vagy mifene? –
Metcalf szúrós szemmel nézett a barátjára. – A gyilkosság előtti
napról beszílek, amikó’ Mr. Washburn ott vót, és ők ketten
kövekke’ dobá’ták Mr. Spears kutyáját.
– Tudom, mirő’ van szó! – vágott vissza Honts. – Én csak
próbálom tisztán magyarázni a dó’gokat.
– Mindent összezavarsz! Ha csendbe maradná’, és hagynád,
hogy befejezzem…
Witherspoon lehunyta a szemét. Ölni tudott volna egy csésze
teáért. A két ács már csaknem késhegyre menő vitát folytatott
arról, hogy mi mikor történt.
 – Te meghibbantá’, ember! – kiabált Metcalf. – Tudom, mikó’
mi történt, és a kalapácsod a gyilkosság előtti napon tűnt e’.
– Én hibbantam meg?! – kiáltotta Honts. – Neked még ahho’ se
vót eszed, hogy begyere az esőrű’! És nagyon jó tudom, mikó’
nyúlták le a kalapácsom!
– Uraim, kérem! – üvöltötte Witherspoon felügyelő.
Mindketten elhallgattak. – Kezdjük elölről, rendben?

– Hazajött má’ a felügyelő? – kérdezte Betsy, amint az utolsó

simításokat végezte a terítésnél.
– Egy pohár sherryt iszik éppen a nappaliban – felelte Mrs.
Jeffries. – Szegény annyira kimerült, hogy nem fogok tudni
semmi érdemlegeset kiszedni belőle reggelig. Túl fáradt volt,
hogy sokat mondjon, de néhány dolgot megtudott. Barrett el
akarta adni a házát. Owen Washburn és a húga tudtak erről.
Eliza Washburn volt a rejtélyes nő, akivel Barrett a társalgóban
veszekedett.
– Eliza Washburn! Ő vót az? Ez elég meglepő. Vajon mit akart?
– Nem tudom – ismerte be Mrs. Jeffries. – Majd meglátjuk,
mennyi információt szedek ki a felügyelőből, miután kialudta
magát.
Hirtelen lépteket és hangokat hallottak a hátsó ajtó felől.
– Juhú, megjöttünk! – kiáltott Luty Belle.
Egy pillanattal később felbukkant élénk akvamarinkék
ruhában és egy óriási, tollakkal és csipkével díszített kalapban.
Hatchet szorosan követte, egy nagy, fekete lábost cipelve.
– Jó estét! – köszönt Hatchet.
– Meghoztuk a vacsorát! – jelentette be Luty vidáman. – És
várjanak, amíg megkóstolják. Én magam készítettem! Tegye
csak az asztalra! – mondta Hatchetnek. – Megesszük egyszerűen
a bográcsból. Nem kell itt úriasnak lenni!
– Nagyon kedves öntől – hálálkodott Mrs. Jeffries.
Mint mindenki más az asztalnál, az ő szeme is az ételre
szegeződött.
Hatchet leemelte az edény tetejét. Mindenki közelebb hajolt,
hogy jobban szemügyre vehesse a lábos tartalmát. A konyha
különös, egzotikus illatokkal telt meg. Az edény belsejében
húsdarabok úszkáltak élénkvörös szószban.
– Különleges receptet használtam – magyarázta Luty. – Jó,
hogy múlt nyáron hazautaztam Amerikába, és hoztam
magammal rendes chilit. Nagyon jól eláll.
– Kivéve azon a néhány ponton, amelyeket ki kellett belőle
vágnia – fűzte hozzá Hatchet. Bár az arca rezzenéstelen maradt,
a szeme ragyogott. – Alig várom, hogy a barátaink megkóstolják
a főztjét, asszonyom. Mind a tíz ujjukat megnyalják majd utána!
– Hatchet szélesen elmosolyodott. – Asszonyom egész délután
ezen dolgozott. Kérem, lássanak hozzá!
Wiggins szája tátva maradt.
– Az ördögbe, nézzék! Az egész tiszta vörös!
– Ez egy különleges recept! – büszkélkedett Luty. – Az egyik
szomszédomtól tanultam még Coloradóban. Rosa Herrera
istenien főzött ám! Antoine majd leült a csodálkozástól! Nem
szereti, ha a konyhában kotnyeleskedem, de ezt magam
akartam megfőzni.
– Felviszek egy tányérral a felügyelőnek – azzal Mrs. Jeffries
egy tálért nyúlt. – A többiek egyenek nyugodtan. Sok mindenről
kell ma este beszélnünk.
Mrs. Jeffries otthagyta a Luty főztjére váró társaságot, és
felsietett a lépcsőn, kezében egy tálcán a felügyelő vacsorájával.
A folyosón találkoztak össze.
– Ez a vacsora? – kérdezte Witherspoon reménykedve.
– Igen, uram. Luty főzte ma délután, és el is hozta nekünk.
Mrs. Jeffries a felügyelő étkezőjébe sietett, Witherspoon
szorosan a nyomában volt.
– Nos – szippantott Witherspoon a levegőbe, miután Mrs.
Jeffries levette az ezüstfedőt a tálról –, különös illata van. Egész
tetszetős, ami azt illeti.
– Mexikói recept, uram. És biztosan nagyon ízletes.
Beismerem, egy kicsit furcsának tűnik, de csak mert nem
vagyunk hozzászokva az egzotikus ételekhez.
– Nos, az illata kétségkívül jó. – A felügyelő felemelte a villáját,
és megpiszkált vele egy darab marhahúst. – Mrs. Crookshank itt
van még?
– A személyzettel vacsorázik.
A felügyelő hatalmasat harapott a húsból. Rettenetesen éhes
volt.
– Ha nem bánja, uram… Mivel Mrs. Crookshank volt olyan
kedves… – A házvezetőnő rémülten szakította félbe a
mondandóját. – Jó ég, uram! Jól érzi magát?
Witherspoon szeme kidülledt, az arca feldagadt, és olyan
vörös lett, mint a tányérján lévő szósz.
– A szám… vizet! – sietve kapott a pohara után.
– Egek! – Mrs. Jeffries egy pillanatra lehunyta a szemét.
A felügyelő egyből felhajtott félpohárnyi vizet, majd köhögni
kezdett. Mrs. Jeffries hátba veregette.
Miután ismét levegőhöz jutott, Witherspoon felsóhajtott:
– Ön szerint meddig lesz még távol Mrs. Goodge?

Néhány perccel később Mrs. Jeffries visszament a konyhába.

Szegény felügyelő hatalmas dilemmában volt. Nem akarta
megsérteni Luty érzéseit, de a főztje olyan csípős volt, hogy a
felügyelőnek felhólyagzott tőle a nyelve. Amikor Mrs. Jeffries
távozott, a férfi éppen a szószt szedte le a húsról, és minden
harapás után nagyokat kortyolt.
Amikor a házvezetőnő visszatért a konyhába, észrevette, hogy
Hatchet kaján vigyorral nézi, amint a többiek enni próbálnak
anélkül, hogy egy falat ételt is a szájukba kellene venniük.
Wiggins szaporán kortyolta a vizet, Smythe próbálta
egyszerre a húst rágni és a levegőt visszatartani, Betsy arca
pedig lángolt. Luty ellenben jó étvággyal falatozott.
– Kérem, üljön le, és egyen! – unszolta Hatchet, gonosz vigyort
villantva Mrs. Jeffries felé.
– Köszönöm! Biztosan nagyszerű.
Az igazat megvallva a házvezetőnő kedvelte a fűszeres
ételeket. Néhai férje igen jó barátságban volt egy indiai
úriemberrel, és gyakori vendégek voltak annak a házában. Mrs.
Jeffries szedett magának egy keveset.
– Nos, hogy ízlik? – kérdezte Luty ragyogó arccal.
– Nagyon finom – motyogta Betsy. A lány a villája élével
igyekezett olyan kicsiny darabokra vágni a húst, ami jó esetben
egy egérnek lett volna elegendő. – De mostan nem vagyok olyan
éhes…
 – Rajta, egyél csak! Egy ifjú hölgynek szüksége van az erejére!
– kuncogott Luty. – Különösen amikor gyilkossági ügyben
nyomozunk. Na és maga, Smythe? Hogy ízlik?
– Ööö… – Smythe halványan mosolygott. – Igen finom lett,
Luty! Évek óta nem ettem hasonlót.
Azóta nem, amióta sült gyíkot kellett kóstolnia az ausztrál
bozótosban. Nemcsak undorító volt, de úgy égett tőle a szája,
mintha égő szenet rágcsált volna.
Luty Wiggins felé sandított, aki még mindig nagyban
kortyolta a vizet.
– Kicsit csípős, nemde?
– Egy kissé… – nyögött fel a fiú.
Mrs. Jeffries megkóstolt egy falatot. Kicsit valóban égette a
nyelvét, de az étel íze nagyon jó volt. Lassacskán rágta a húst.
– Nos – mondta –, miközben eszünk, megbeszélhetjük a mai
nap eredményeit.
Ezzel lehetőséget teremtett a többieknek, hogy lassabban
falatozzanak, és ha szerencséjük van, eltereli a figyelmet a
hatásról, amelyet Luty főztje gyakorolt a személyzet tagjaira.
Betsy letette a villáját.
– Én kezdem!
– Rendben – bólintott Mrs. Jeffries. – Mire jöttél rá ma?
– Hát… izé… – A lány szándékosan nem sietett a
beszámolójával. Nem volt értelme, különben még többet kellett
volna ennie abból a szörnyű ételből. – Nem sokra. De beszé’tem
a fűszeres segédjéve’. Nem messze van a bó’tjuk a Washburn-
háztó’.
– És? – tudakolta Mrs. Jeffries.
 Betsy vállat vont.
– Nem mondott sokat. Vót egy rendelésük a Washburn-házbó’.
De amikó’ kopogtatott náluk, senki se nyitott ajtót.
– És ebből milyen következtetést vontál le?
Mrs. Jeffries eltűnődött, vajon mindegyikükből harapófogóval
kell-e kihúznia az információkat. Egész éjjel itt fognak ülni…
– Azt gondó’tam, nyilván senki se vót otthon.
– Nem vagyok biztos benne – szólt Mrs. Jeffries
elgondolkodva. – Ha emlékszel, Lady Cannonberry beszámolt
nekünk a pletykákról, melyek szerint Owen Washburn
nyugtatót adott a húgának az idegeire. Eliza talán aludt. A
személyzetnek kimenője volt, és a szakácsnő is szunyókált.
Talán ezért nem hallotta senki a fiú kopogását.
– Na és Owen Washburn? – erősködött Betsy. – E’vileg a
szobájába’ dó’gozott. És mi van azza’, hogy látták Elizát, amint
leint egy kocsit a Richmond Roadon?
Mrs. Jeffries hirtelen nem tudta, mi gondoljon.
– Jogos. Igazad van. Talán tovább kellene kérdezősködnöd
afelől, hol voltak Washburnék aznap délután. – A házvezetőnő
Luty felé fordult. – Teljesen biztos benne a barátnője, hogy Eliza
Washburnt látta aznap?
Luty bólintott.
– Nekem ezt mondta. De megtudtam valami nagyon érdekeset
Mr. Owen Washburnről. A barátom, Tilbert átjött ma délután,
miközben főztem.
– Mikor? – vonta össze a szemöldökét Hatchet. – Erről egy szót
sem szólt nekem.
– Nem kell minden apróságról tudnia! – csattant fel Luty. – Na,
amint mondtam, Tilbert átjött, és felvilágosított.
– Mit mondott? – kérdezte Mrs. Jeffries.
– Úgy tűnik, Owen Washburn nem csak üzleti kapcsolatban
volt William Barrett-tel. Igazából Barrett irányította az egész
hóbelevancot. Fizette a beszállítókat, a munkásokat és a
sofőröket, meg féken tartotta Washburn hitelezőit.
– És most, hogy Barrett halott, hogyan tovább? – kérdezte Mrs.
Jeffries.
– Valószínűleg rá fog járni a rúd Washburnre mostanában –
felelte Luty. – Barrett nélkül el fog fogyni a pénz.
– És ki örökli Barrett pénzit? – kérdezte Wiggins.
Bár nem nagyon foglalkoztatta a dolog, de a kérdezősködés jó
ürügyként szolgált, hogy ne kelljen tovább tömnie a száját a
raguval, amitől már felhólyagzott a mandulája.
– A felügyelő szerint a nagy részét valami külföldön élő
unokatestvére kapja – válaszolt Mrs. Jeffries. Ez volt a kevés
érdekesség egyike, amit megtudott, miközben a felügyelő a
sherryjét kortyolgatta. – A vagyon többi része jótékony célokra
megy.
– Jótékony?! – kiáltott fel Betsy. – Egyá’talán nem vallana
William Barrettre.
– Valamit kezdenie kellett a pénzével – vont vállat Mrs.
Jeffries. – Talán így akarta jóvátenni mindazt a szenvedést, amit
életében okozott.
– Szóval ha Barrett pénze eltűnik… – tűnődött fennhangon
Smythe.
– De még nem tudhatjuk biztosan, hogy el fog – szólt közbe
Luty. – Rengeteg vállalkozásnak van utódlási záradéka a
szerződésében. Vagyis Washburnnek még joga lesz használni
azt a pénzt, amit Barrett működő tőkeként a vállalatba fektetett.
– De ha nem volt ilyen megállapodásuk – jegyezte meg Mrs.
Jeffries –, az azt jelentené, hogy bár Washburn és a húga
gyűlölték Barrettet, nem lett volna szerencsés megölniük őt.
Sokkal hasznosabb volt nekik élve.
 Tizedik fejezet

Witherspoon nem tudta, meddig fogja tudni ezeket az

állapotokat elviselni. Rosszabbul érezte magát, mint előző nap.
Gyomrát markolva vonszolta le magát a lépcsőn az étkezőbe,
próbálva nem is gondolni semmiféle ételre. Fogalma se volt, az
emésztőrendszere valaha is kiheveri-e a megrázkódtatást, de
abban biztos volt, hogy a szájpadlása még mindig lángolt. Ki az
ördög enne szívesen ilyen fűszeres ételt? Biztos nem
önszántukból eszik. Bár kedves volt Mrs. Crookshanktől, hogy
vacsorát főzött nekik, a felügyelő őszintén remélte, hogy többé
nem teszi.
Megállt az étkező ajtaja előtt, megemberelte magát, és
belépett.
– Jó reggelt, uram! – köszöntötte vidáman Mrs. Jeffries. –
Remélem, jól aludt.
– Ami azt illeti, nem állítanám – ismerte be a felügyelő
őszintén, tekintetét az asztalra szegezve. Megkönnyebbülten
látta, hogy szép barna pirítós, főtt tojás és három szép szelet
szalonna várta. – Istenem, ez aztán jól néz ki! Ki készítette?
Őszintén remélte, hogy nem a házvezetőnő vagy Betsy.
– Smythe, uram – felelte Mrs. Jeffries. – Tudja, egy ideig
egyedül élt Ausztráliában. Jól kiismeri magát a konyhában.
Képzelje, miket mesélt nekünk tegnap este Luty!
Witherspoon kirántott egy széket, leült, és azonnal nekiesett a
reggelijének.
 – Miket? – mormogta, amint a szájába vett egy falat tojást.
A szeme becsukódott a gyönyörtől, ahogy az étel lecsúszott a
torkán. Csodás volt, ízletes. Nem főtt túl, nem volt elsózva vagy
túlfűszerezve. Istennek hála!
– Ön is tudja, mennyire csodálja önt – emelte meg kissé a
hangját Mrs. Jeffries. A felügyelő olyannyira belefeledkezett az
evésbe, hogy félő volt, nem hallja meg, mit mond a
házvezetőnő. – Minden ügyét nyomon követi. Természetesen
megemlítettük neki ezt a mostanit is, és kiderült, hogy hallott
már William Barrettről.
Mrs. Jeffries szünetet tartott, hogy lássa, a munkaadója
hogyan reagál. Az egyszerűen biccentett, és tovább tömte a
szájába a tojást.
– Persze – folytatta a házvezetőnő – egy szót sem szóltunk
magáról a gyilkosságról, de ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy
Luty egyik barátja tudott egyet s mást Barrett korábbi üzleti
tevékenységeiről. Ez a bizonyos barát, aki feltehetően korábban
a Cityben volt vállalkozó, elmondta, hogy Barrett nem csupán
Owen Washburn partnere volt, hanem ő biztosította a pénzt a
cég működéséhez.
– Érdekes – felelte Witherspoon. – De Washburn azt állítja,
hogy ki akarta vásárolni Barrettet.
– Ön szerint lehetséges, hogy Washburn hazudott?
A felügyelő kortyolt egyet a teájából.
– Lehetséges. Talán utána kellene járnom.
Miután éppen azt hallotta, amit hallani akart, Mrs. Jeffries
megkönnyebbülten töltött magának egy csésze teát, és leült
szokásos helyére. Sok mindent kellett megemlítenie anélkül,
hogy a felügyelő gyanút fogna. Bízott benne, hogy mire a férfi
feláll az asztaltól, sikerül elültetnie a fülébe a bogarat az ügy
számos részletével kapcsolatban. Witherspoon felügyelőnek
nagyon zsúfolt napja lesz. Az előző esti találkozó sok érdekes
lehetőséget vetett fel.

Smythe idegesen morogva sétált a bank felé. Annak az átkozott

Pike-nak van képe az ostoba leveleivel zaklatni! Egy újabb
érkezett a reggeli postával. Szerencsére Smythe is a közelben
volt, mikor bedobták a postaládába. Lesz egy-két keresetlen
szava ahhoz a nyamvadt bankárhoz, csak kerüljön a szeme elé!
Az ördögbe is, hát nem megmondta korábban, hogy a jövő
héten elmegy hozzá? Ennek elégnek kellett volna lennie. De
nem, az a makacs, vén kecske két levelet is írt neki, hogy
emlékeztesse! Smythe úgy döntött, megálljt parancsol a
dolognak. Nem fogja hagyni, hogy a pénz tönkretegye az életét,
és azt sem, hogy egy bankár tegye ugyanezt.
Elérte a bank főbejáratát, kitárta az ajtót. A váróterem végén
Pike az íróasztalánál ült. Mintha csak valami belső hang súgta
volna neki, a bankár éppen abban a pillanatban nézett fel.
Smythe megállt az ajtóban, és szúrós szemmel meredt rá. Pike
erőltetetten mosolygott.
– El az utamból! – hallatszott egy dühös kiáltás abban a
pillanatban a háta mögötti utcáról. Smythe megfordult, hogy
lássa, mi folyik ott. Egy négykerekű kocsi haladt egy lassan
mozgó szekér mögött. A kocsi sofőrje torkaszakadtából ordított.
Smythe elvigyorodott, amint meglátta, hogy a szekér kocsisa
durva kézjellel válaszol a sofőr üvöltözésére. – Aszontam, el az
útbó’! – üvöltötte a sofőr magából kikelve. – Vagy én teszlek
arrébb!
– Te egyedű’? Na, azt megnézem! – kiáltotta vissza a szekeres.
Jó kis perpatvarnak néznek elébe!
Smythe mosolya lehervadt, amikor meglátott egy ismerős
alakot sétálni a szekér túloldalán. A szeme összeszűkült. Mit
akarhat ő itt? Figyelte a férfit, amint az elsiet az utca végéig,
majd befordul a sarkon. Smythe habozott egy pillanatig.
Elengedte az ajtót, amely nagy zajjal becsukódott mögötte.
Leugrott a kőlépcsőről, melynek következtében majdnem
összeütközött egy nővel.
– Elnézést, hölgyem! – morogta, amint próbálta megkerülni a
terjedelmes asszonyságot.
– Jobban is teszi, ha elnézést kér! – csattant fel a nő.
– Mr. Smythe! Mr. Smythe! – kiabálta Pike az ajtó felől. – Nem
jön be?
– Később! – kiáltotta vissza a kocsis, amint az utcasarok felé
rohant, ahol Owen Washburnt látta.
Még mindig hallotta maga mögött a bankár zagyválását,
amint befordult a sarkon. Washburn éppen akkor tűnt el egy
másik bankban.
Ez egy nagyobb és puccosabb bank volt annál, mint ahol
Smythe tartotta a pénzét. Léptei márványlapokon koppantak,
ahogy végigment az előcsarnokon. Számos hivatalnok nézett föl
vagy lassította le lépteit.
Az ajtótól legtávolabb eső ablaknál állt Owen Washburn egy
idősebb férfival. Smythe úgy vélte, biztosan az igazgató lehet.
Ugyanolyan nyársat nyelt és rideg volt, mint a vén Pike.
 – Segíthetek, uram? – kérdezte egy fiatal hivatalnok, saját
kalitkájából kihajolva.
– Ööö, azon gondolkodtam, hogy nyitnék itt egy számlát –
válaszolta Smythe gyorsan.
Nem akarta, hogy valami hivatalnok kidobja, mielőtt
megtudhatná, mit keres itt Washburn.
A hivatalnok megköszörülte a torkát.
– Folyószámlát?
A hangjából csak úgy sütött, hogy nem hiszi, hogy Smythe
egyáltalán tudja, mi az a folyószámla, nemhogy pénzt tudjon
elhelyezni rajta.
A kocsis bólintott.
– Igen.
A szeme sarkából látta, hogy Owen Washburn és az igazgató
úgy tereferélnek, mintha jó barátok lettek volna.
– Volna itt néhány hivatalos irat, amelyeket ki kellene töltenie
– mondta orrát fennhordva a hivatalnok. – Szüksége van
segítségre?
– Már miért lenne?
– Úgy értem, hogy elolvassa őket.
Smythe kirántott egy köteg bankót és egy rakás fémpénzt a
zsebéből. Az érmék megcsörrentek, amint a hivatalnok orra elé
csapta őket.
– Tudok írni és olvasni is, te ostoba fajankó! Na, ide azokkal a
papírokkal!
A mellettük levő ablakban ülő hivatalnok kuncogni kezdett, a
Smythe előtt ülő pedig elvörösödött.
– Igen, uram.
 Smythe visszafordult Washburn felé, míg a hivatalnok a
kalitka másik oldalán a papírokkal babrált.
Az igazgató eltűnt. Washburn leült, de a háta olyan egyenes és
merev volt, mint egy lámpaoszlop, és Smythe még ilyen
távolságból is meg tudta állapítani, hogy tördeli a kezét.
– Tessék, uram! – A hivatalnok papírokat csúsztatott Smythe
elé. – És kérem, bocsásson meg! Én nem úgy gondol…
– Pontosan tudom, mire gondolt! – csattant fel Smythe, akit
mindig zavart, ha lenézték a munkásembereket, bárhol
legyenek is. Csak azért, mert nem járkálnak puccos
ficsúrruhákban, még nem kellene úgy bánni velük, mint egy
rakás szeméttel! – Elviszem őket oda, hogy kitöltsem. – Smythe
fejével a bank másik oldala felé bökött. Egy hosszú,
derékmagasságig érő fal választotta el a nyilvános és az
alkalmazottaknak fenntartott területeket. Onnan könnyebb volt
szemmel tartani Owen Washburnt. – Nem szeretem, ha mások
meglesik, mit írok.
– Nyugodtan hozza vissza, amikor majd végzett, uram – felelte
a hivatalnok idegesen.
Smythe az elválasztóhoz sétált, ráhelyezte az iratokat egy
pultra, és úgy tett, mintha olvasná őket. Innen még leszegett
fejjel is jól látta, mi történik. Washburn és az igazgató mintegy
négyméternyire voltak tőle. Smythe kissé elfordította a fejét,
hogy jobban hallja, miről folyik a szó.
Az igazgató visszajött, és egy nagy, lapos vászonzsákot adott át
Washburnnek. Még néhány másodpercig beszélgettek, de
Smythe nem hallotta, pontosan miről. Végül Washburn fogta a
zsákot, és távozott. Smythe várt egy kis ideig, majd követte. A
papírokat az elválasztón hagyta.

– Uram! Mrs. Astley kívánja látni! – jelentette Barnes. – Kint

várja. Beinvitáljam?
A felügyelő feltekintett a tizedszer átolvasott vallomásokból.
– Mrs. Astley? Itt?
– Igen, uram. – Barnes vállat vont. – Nekem nem mondja el,
mit akar. Ragaszkodik hozzá, hogy önnel beszéljen.
– Kísérje be! – Witherspoon sietősen kezdte rendezgetni az
íróasztalát. – És hozzon magának egy másik széket!
Maud Astley, nyomában Barnes közrendőrrel, odalépett
Witherspoon asztalához.
– Jó reggelt, felügyelő úr! – köszöntötte. – Beszélni szeretnék
önnel, ha nem bánja.
– Kérem, foglaljon helyet, Mrs. Astley! – mutatott a felügyelő
egy, az íróasztala mellett lévő székre. – Miről van szó? –
kérdezte, amint az asszony kényelmesen elhelyezkedett.
Mrs. Astley az esernyője fogantyújával babrált.
– Nem is tudom, hogy mondjam el. – A hangja halk és
határozatlan volt. – Hátba szúrásnak tűnik, hogy idejöttem.
– Felteszem, amit el akar mondani, annak köze van a Barrett-
gyilkossághoz.
A nő bólintott, és lesütötte a szemét.
– Nagyon nehéz helyzet ez. De úgy éreztem, el kell jönnöm. A
lelkiismeretem nem hagyott nyugodni.
– Kérem, Mrs. Astley! – Witherspoon semmit sem akart
ráerőltetni az asszonyra, de aznap még rengeteg dolga volt.
Reggeli óta számtalan ötlete támadt az üggyel kapcsolatban, és
mindnek utána akart járni, mielőtt elfelejtené őket. – Csak
mondja el, amit tudnom kell.
Mrs. Astley mély lélegzetet vett, felemelte bájos állát, és
egyenesen a felügyelő szemébe nézett.
– Minerva Kennyről lenne szó. Nagyon kedves hölgy, és
nagyon jó barátom, de az a helyzet, hogy tudom, hogy
meglátogatta William Barrettet a gyilkosság napján.
– Ezzel tisztában vagyunk – válaszolt a felügyelő. –
Megkérdezhetem, ön honnan tudta meg?
A kijelentés meglepte Maudot, de gyorsan összeszedte magát.
– Adrian Spearstől hallottam. Eljött meglátogatni tegnap,
miután önök beszéltek vele. Megemlítette, hogy Minerva járt
Barrett házában.
– Értem. – Witherspoon kissé elfintorodott. – De ha tudta,
hogy Mr. Spears már megosztotta velünk ezt az információt,
miért jött most el hozzám?
– Mert van itt még valami, amit tudnia kell. – A nő beharapta
az ajkát. – Minerváról, Miss Kennyről.
– Mégis mit?
– Jó oka volt, hogy ne kedvelje William Barrettet.
– Mr. Spears ezt is elmondta – jegyezte meg a felügyelő. – De
arról hallgatott, mi volt a pontos ok. Ön sejti esetleg?
A felügyelő egészen biztos volt benne, hogy az asszony tudja,
különben miért fáradt volna azzal, hogy bejön?
– Azért gyűlölte, mert Barrett rájött, hogy Minerva szeret…
szeret… elvenni dolgokat. Barrettet ismerve az az ember
bizonyára arra készült, hogy felfedi Minerva titkát a világ előtt.
Szegény asszonyt tönkretette volna társadalmi értelemben.
 Witherspoon tátogott.
– Elvenni dolgokat? Mégis miket?
– Ó – az asszony a fejét rázta –, nem jól magyarázom! Mind
ismerjük Minerva szokásait már egy ideje. Nos, a nők,
legalábbis. Mi olykor jobb megfigyelőképességgel rendelkezünk,
mint a férfiak, ilyen körülmények között. Mindenesetre
Minervának… problémái vannak. Igazából ez egyfajta
szenvedély. Bemegy valaki házába, meglát valami csecsebecsét,
zsebre teszi, és hazaviszi. De később mindig visszateszi. Amint
mondtam, számos barátnője tisztában van ezzel a szokásával.
De szemet hunytunk felette. Végül is olyan ártatlan, gyerekes
dolog! – Mrs. Astley sóhajtott. – Talán mégis szólnunk kellett
volna neki… Ráébreszteni, mit csinál. William Barrett akár most
is élhetne, ha Minerva barátnői akkor nem hunynak szemet
efölött.
– Arra céloz, hogy Miss Kenny ölhette meg William Barrettet?
– kérdezte Witherspoon.
Az arckifejezése sötét volt, a hangja komor. Ez nagyon súlyos
vád volt. Nem szeretett belegondolni, hogy egy úrihölgy is képes
lehet gyilkosságra, de az évek során megtanulta, hogy a
legkedvesebb álarc rejti olykor a legördögibb lelket.
– Nem tudom, mit gondoljak – motyogta Mrs. Astley. – De
tudom, hogy Barrett rájött, hogy Minerva olykor elemel
dolgokat.
– Ezt ön honnan tudja?
Mielőtt bárkit bármivel megvádolt volna, a felügyelő szeretett
tisztában lenni a tényekkel.
– Ő maga mondta el. Elmesélte, hogy rajtakapta szegény nőt. –
Az asszony arca elvörösödött szégyenében. – Minerva
megpróbálta visszatenni a madarat, amelyet a nappalinkból
hozott el múlt héten. Barrett rajtakapta. Azt hiszem, valamilyen
módon kínozni kezdte Minervát. Szegény asszony azóta
borzasztóan ideges és feldúlt. Amikor legutóbb teáztunk Mr.
Spearsnél, megpróbáltam megtudakolni tőle, mi bántja, de úgy
tett, mintha semmi baja nem lenne. Minerva gyakran
álomvilágba menekül. Mintha ameddig úgy tenne, hogy minden
rendben lenne, addig valóban úgy is lenne.
– És ezt miért osztotta meg önnel Mr. Barrett? – kérdezte
halkan a felügyelő.
– Nem baráti gesztus volt – jelentette ki Mrs. Astley. –
Borzalmasan összevesztünk. Barrett veszekedés közben
elvesztette a fejét, és véletlenül kibökte.
– Miss Kennyről veszekedtek?
– Igen – felelte Mrs. Astley határozottan. – Gyanítottam, hogy
Barrett áll Minerva hirtelen kedélyállapot-változása mögött, így
hát szembesítettem a tényekkel.
– Mikor történt ez a veszekedés?
– Egy nappal az előtt, hogy megölték. Estefelé. Találkoztam
vele a kertben.
Az ördögbe!, gondolta a felügyelő. Ez egyike volt azoknak a
részleteknek, amelyekről aznap még kérdezősködni akart.
Persze nem szándékozta konkrétan Mrs. Astley-t felkeresni, de
azt tervbe vette, hogy visszatér Kildare Gardensbe, és kikérdezi
a többi ház személyzetét, hogy láttak vagy hallottak-e valamit
Mr. Barrett-tel kapcsolatban a gyilkosságot megelőző hetekben
vagy napokban. Az ötlet akkor fogant meg benne, amikor aznap
reggel a házvezetőnőjével beszélgetett.
– És Barrett ekkor ismerte be, hogy felfedezte Miss Kenny…
öhm… tevékenységeit?
– Bevallotta, hogy zsarolja szegény asszonyt, felügyelő úr! –
Mrs. Astley rózsaszín ajka undorral biggyedt le. – A szóváltás
meglehetősen elfajult. Barrett gyűlölte a nőket. Örömét lelte
benne, hogy talált valamit, amivel a markában tarthatta
Minervát. Közöltem vele, hogy nem érdekel az az ostoba
porcelándarab, de azt felelte, ez nem számít. Azt mondta, hogy
egyetlen tisztességes ház sem fogja szívesen látni többé
Minervát.
– Ön szerint Miss Kenny végzett vele?
A felügyelő óvatosan méregette Mrs. Astley-t. Végtére is, így,
hogy Barrett meghalt, senki se volt, aki megerősíthette volna az
állításait. Mindezek alapján a történet akár egyszerű
koholmány is lehetett.
– Nem tudom, mit gondoljak. – A nő összecsapta a tenyerét. –
Minerva nagyon kedves teremtés. Nem szeretek belegondolni,
hogy képes lehetett ilyesmire. De ott volt akkor, és volt oka,
hogy Barrett halálát kívánja. Az az ember tönkre akarta őt
tenni. Nem hiszem, hogy szegény Minerva ezt el tudta viselni. A
társasági helyzete nagyon fontos a számára.

– Nahát, felügyelő úr! – döbbent meg Mrs. Jeffries. – Nem

vártam, hogy hazajön ebédre.
– Nem is terveztem, de a környéken jártam, így hát,
gondoltam, beugrom egy csésze teára.
Witherspoon borzasztóan fáradt volt. Szeretett volna kicsit
pihenni, de ezt aligha tehette meg a rendőrőrs étkezdéjében.
Emellett az ottani étel majdnem olyan ehetetlen volt, mint amit
mostanság itthon kapott.
Mrs. Jeffries erőltetetten mosolygott. A fene egye meg!,
gondolta. Lehetne ez a nap ennél is rosszabb? Nem volt mit
enniük, Lady Cannonberry bármelyik pillanatban betoppanhat,
és egyenesen belefut majd a felügyelőbe.
– Szép napunk van ma, nem igaz, uram? – kérdezte a
házvezetőnő lelkesen. – Miért nem foglal helyet kint, a kertben?
Mindjárt viszek egy kancsó teát. Egyebet nem kér esetleg?
Mondjuk, egy kis vajas kenyeret?
Mrs. Jeffries remélte, hogy munkaadója visszautasítja az
ajánlatot. Már csak alig kétszeletnyi kenyerük maradt.
Witherspoon hálásan mosolygott. Egy kancsó tea és egy
rövidke alvás a napon? Kívánhatna ennél többet?
– Ez nagyon jó ötlet. Őszhöz képest valóban szokatlanul meleg
van ma, és talán ki is használom ezt. A tea elég lesz, Mrs.
Jeffries. Mostanság gondok vannak a gyomrommal, úgyhogy
nem kérek semmit enni. – A felügyelő elindult a folyosón, majd
hirtelen megtorpant. – Felteszem, az ügynökségnek azóta sem
sikerült szakácsot találnia.
– Attól tartok, nem, uram.
Witherspoon csendesen sóhajtott.
– Értem. Biztosan megtesznek minden tőlük telhetőt. Ó, igen,
mielőtt elfelejtem: Barnes közrendőr hívni fog fél kettőkor.
Kérem, kiáltson majd!
– Igen, uram.
Mrs. Jeffries sietve készített egy kancsó teát. Magában
fohászkodott, hogy ha Lady Cannonberry valóban a fejébe
vette, hogy most hozza el a bundás almát, amit neki ígért,
nagyon ügyelni fog rá, miket mond a felügyelő jelenlétében.
Tíz perccel később Mrs. Jeffries felkapta a megrakott tálcát, és
kisétált a novemberi napsütésbe. Óvatosan egyensúlyozva a
vállával kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a szabadba. Döbbent
sóhajjal reagált az őt fogadó látványra. Witherspoon felügyelő
felsőteste és feje az asztalon pihent, karja az oldalán lógott, a
szeme csukva volt.
– Felügyelő úr! – kiáltott a házvezetőnő rémülten, amint a
férfi felé rohant. – Witherspoon felügyelő úr!
– Mi… mi az? – A felügyelő megpillantotta házvezetőnőjét egy
teli teáskannával feléje rohanni, és azonnal fölegyenesedett. –
Az ég szerelmére! Mi történt, Mrs. Jeffries?
– Hogy mi történt?! – ismételte a házvezetőnő lélekszakadva. –
Az asztalon feküdt, felügyelő úr! Azt hittem, meghalt!
– Ó… ó! Szörnyen sajnálom! – mosolygott a férfi zavartan. –
Annyira fáradt vagyok, gondoltam, néhány pillanatra
pihentetem a szemem. Biztosan elszundítottam. Jó ég, milyen
ostoba vagyok! Nem akartam megijeszteni.
– Semmi baj, uram. – Az asszony mély lélegzetet vett, és letette
a tálcát az asztalra. – Nem kellett volna ennyire megrémülnöm.
– Semmi gond, Mrs. Jeffries. – A felügyelő ásított. – Mostanság
nem alszom jól, és egyikünk sem evett… – itt gyorsan
félbeszakította a mondandóját, amikor rádöbbent, mit is akart
mondani.
– Nyugodtan mondja csak ki, uram – szólt rezignáltan a
házvezetőnő. – Mostanság egyikünk sem eszik rendesen. Ez
valóban megviseli az idegeket.
– A mai reggeli nagyon jó volt – mutatott rá Witherspoon,
nem kívánva, hogy Mrs. Jeffries rosszul érezze magát. – Annyira
jó, hogy rá is jöttem néhány dologra reggel. Egy kicsit ugyan a
szerencse is közrejátszott. Találtunk egy szomszédot, aki
emlékezett rá, hogy látta Minerva Kennyt Barrett házába
belépni a gyilkosság napján.
– Valóban? Teljesen biztos benne, hogy Miss Kennyt látta? –
kérdezte a házvezetőnő kíváncsian.
– Igen. Teljesen – felelte a felügyelő. – És nem csak erről
kaptunk ma megerősítést. Maud Astley bejött az őrsre, és
elmondta, miért gyűlölte Miss Kenny William Barrettet. Elég
szomorú történet. Annak a szegény asszonynak szokása…
– Üdvözletem! – csendült fel Lady Cannonberry vidám hangja.
– Őszintén remélem, nem zavarok.
– Egyáltalán nem, drága hölgyem. – Witherspoon felügyelő
lovagiasan talpra állt. – Csak teáztam. Kérem, csatlakozzon!
Lady Cannonberry egy kicsiny, kendővel letakart kosarat
tartott a kezében.
– Köszönöm! Örömmel. – Ruth átnyújtotta a kosarat Mrs.
Jeffriesnek. – Mrs. Jeffries elmondta, hogy a szakácsnőjük
jelenleg távol van, így készítettem egy kis bundás almát. Nem
kér a teája mellé, Gerald?
– Hozok egy másik csészét és néhány tányért – mondta Mrs.
Jeffries.
Kíváncsi volt, vajon Ruth mennyit hallott a beszélgetésükből.
Rosszabbkor nem is zavarhatta volna meg a társalgást.
– Köszönöm, Mrs. Jeffries! Remek lenne. – A felügyelő Lady
Cannonberryhez fordult. – Bundás alma… Attól tartok, nem
teljesen értem, mi az.
Ruth félrehúzta a kendőt, és a levegő megtelt a sült alma és a
fahéjas cukor édes illatával. Több tucat sötétbarna, kerekded
édesség hevert a kosár fenekén.
– Töltött alma palacsintatésztában sütve – magyarázta az
asszony, Witherspoon felé nyújtva a kosarat. – Kóstolja meg!
Magam készítettem. Egy barátom küldte a receptet Amerikából.
Witherspoon kinyúlt az egyik barna gombócért, remélve,
hogy az íze is olyan jó, mint az illata. Harapott egyet, és
majdnem fulladozni kezdett, ahogy a szája megtelt nyers
töltelékkel.
– Nos, milyen? – tudakolta Lady Cannonberry.
– Hmmm – motyogta a felügyelő.
Hát senki sem tud főzni Londonban?
– Nagyon örülök, hogy ízlik önnek – mosolygott büszkén Ruth.
– Nem voltam biztos benne, meddig kell sütni, és hogy a zsír
elég forró lett-e.
Képtelen lévén rávenni magát, hogy megsértse az asszony
érzéseit, a felügyelő nagy nehezen lenyelte a falatot.
– Isteni… – motyogta a teáscsészéjéért nyúlva.
– Ó, Gerald, igazán köszönöm! Egyáltalán nem voltam biztos
benne, hogy jól fog sikerülni. A szakácsnőm kicsit sem volt
segítőkész. Eléggé rosszul viselte, hogy a konyhában ügyködöm.
De ezt mindenképpen el akartam készíteni önöknek. Szegény
Mrs. Jeffries! Ő és a többiek nagyon igyekszenek. A főzés és a
sütés kemény munka!
– Igaz – helyeselt sietve a felügyelő. – Mindent megtesznek.
 – A többit nem kéri? – kérdezte a nő, a felügyelő kezében lévő,
félig megevett sült almára pillantva.
Szerencsére Mrs. Jeffries éppen akkor tért vissza a
tányérokkal és a szalvétákkal.
– Tessék, uram! – szólt. – Attól tartok, nem sokáig élvezheti az
evést. Barnes közrendőr most érkezett meg. Szükség van önre
az őrsön.
Witherspoon felpattant székéből.
– Akkor mennem kell.
– De Gerald, még a teáját sem itta meg! – tiltakozott Lady
Cannonberry. – És a sült alma? Nem viszi magával?
– Most nem. Nem várathatom meg a feletteseimet. – A
felügyelő a hátsó ajtó felé sietett. – Biztos vagyok benne, hogy
Mrs. Jeffries félretesz nekem néhányat vacsora utánra. – A
gondolattól, hogy még egy vacsorát kell elköltenie Upper
Edmonton Gardensben, hirtelen megtorpant. – Lady
Cannonberry! Megtisztelne ma este azzal, hogy elkísér
vacsorázni? Miután olyan kedvesen megkínált a… desszertjével,
nagyon örülnék, ha velem tartana a Simpson’sba.
Lady Cannonberry egy pillanatig döbbenten bámulta a
felügyelőt, majd széles mosolyra húzta a száját.
– Örömmel, Gerald.
– Nagyszerű! Elküldetek önért fél nyolckor.

– Semmit se tudtam meg! – panaszkodott Luty, amint lehuppant

Betsy mellé.
Upper Edmonton Gardensben ülték körül az asztalt. A
vacsora, már ha annak lehetett nevezni, már véget ért.
 – Ne bánkódjon itten! – motyogta Wiggins. – Én se. Az egész
istenverte napot azzal tő’töttem, hogy Washburnék házát
figyelem, és csak annyi történt, hogy Miss Washburn kihajított
valamit a szemetesbe!
Mrs. Jeffries körbepillantott. A társaság lelkesedése fölöttébb
lelohadt. Ennél kacifántosabb üggyel még nem volt dolguk. A
házvezetőnő tudta, hogy valami elkerülte a figyelmét, valami
apró, de fontos dolog, ami ott volt az orra előtt. De ha az élete
múlott volna rajta, akkor sem tudott volna rájönni, mi az.
– Nos, a felügyelő ma délben hazajött teára, és elmondta, hogy
Maud Astley kitálalt Minerva Kennyről. A rendőrség már tudja,
hogy eltulajdonít dolgokat.
– Maud Astley honnan jött rá? – érdeklődött Luty.
– Nem tudom. És nem is fogom tudni megkérdezni a
felügyelőt holnapig. Olyan későn ért haza ma este, hogy éppen
csak átöltözni maradt ideje, mielőtt elvitte volna vacsorázni
Lady Cannonberryt.
– Rosszul áll Miss Kenny szénája, ugyi? – kérdezte Wiggins.
Mrs. Jeffries nem tudta, mit feleljen.
– Lehetséges – szólt óvatosan. – Sajnos nemcsak hogy Maud
Astley beszámolt a rendőrségnek Miss Kenny állapotáról, de egy
szomszéd látta őt elmenni Barrett házához.
– Ön szerint le fogják tartóztatni? – tudakolta Hatchet.
– Nem tudom. A felügyelő mindig nagyon, de nagyon
óvatosan jár el, mielőtt valakit letartóztatna.
Mrs. Jeffries tanácstalan volt. Meglehet, hogy fél London
gyűlölte William Barrettet, de a többségük nem látogatta meg őt
közvetlenül a gyilkosság előtt.
 – És mi a csuda van Thornton Astley-vel? – kérdezte Betsy. – Ő
is ott vót.
– Valószínűleg éppen ezért döntött úgy Mrs. Astley, hogy
elárulja a barátnőjét – felelte Mrs. Jeffries. – Adrian Spears
kétségtelenül elmondta Mrs. Astley-nek, hogy látta Miss Kennyt
akkor délután. És mivel Thornton Astley-t is látták akkor
bemenni, biztos vagyok benne, hogy Maud Astley úgy döntött,
odadobja a szerencsétlen nőt a rendőrségnek, hogy elterelje a
gyanút a férjéről.
– Indítékot szolgáltatott – motyogta Smythe. – Okos.
Ez volt az egyetlen dolog, ami még hiányzott a rendőrségnek.
Amennyire ők tudták, Minerva Kenny ugyan nem kedvelte
Barrettet, de a halálát nem kívánta.
– Érdekes, hogy fé’tette a férjét – mondta Betsy. A lány
összeszorította az ajkát. – Miután viszonya vót a titkárra’.
– Annak vége – tette hozzá Hatchet. – Neville Sharpe
felmondott, és távozik az ismeretlenbe.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte Luty.
Hatchet szerényen mosolygott.
– Megvannak a forrásaim, asszonyom. Bár fáj, hogy ezt kell
mondanom, de megígértem, hogy ezek a források névtelenek
maradnak.
– Valaki megtudott esetleg valami egyebet? – kérdezte Mrs.
Jeffries.
Az ő nyomozása is eredménytelenül zárult.
– Beszí’tem Spears szobalyányáva’, Janie-ve’ – felelte Betsy. –
De semmit se tudott. Nagyon szomorú szegény, hogy a
munkások elmentek. Összemelegedett az egyikke’, és még
mindig rosszú’ érzi magát a kutya miatt.
– Mér’? – kérdezte Wiggins. – Nem az ő hibája volt, hogy
Barrett fogott egy kalapácsot, és beverte szegíny pára fejit.
– Mer’ ő hagyta nyitva az ajtót, mikó’ aznap kiment. A kutya
miatta szökött ki – magyarázta Betsy. – Azt hitte, David Simmset
látta a kertbe’, ezé’ kirohant, hogy beszíjjen vele. De mire kiért,
má’ nem vót ott senki.
Kalapács. Kutya. Valami motoszkálni kezdett Mrs. Jeffries
fejében. A házvezetőnő elcsendesedett, próbálva elkapni a
kósza gondolatot, és elég ideig észben tartani, hogy elemezni
tudja.
– Hát nekem se ment jobban, mint maguknak – ismerte be
Smythe. – De láttam Owen Washburnt a banknál… – Gyorsan
elhallgatott, amikor rájött, mit is mondott. – Úgy értem,
követtem a bankhoz. De csak egy táskát vett át, semmi több
nem történt.
– Azután merre ment? – érdeklődött Mrs. Jeffries.
Az ötlete egyre világosabban körvonalazódott előtte. Még nem
látta át teljesen, de érezte, hogy közel jár.
– Elment a cége egyik irodájába. Ott volt pár percig, majd
hazaindult – felelte a kocsis. – Én még egy kicsit maradtam, és
figyeltem, de nem jött ki. Sötétedésig vártam.
– Mostanába’ olyan korán sötétedik! – panaszkodott Betsy. –
Annyira utálom!
– Milyen kár, hogy a felügyelőnek nem volt alkalma
kideríteni, volt-e utódlási megállapodás Barrett és Washburn
között! – szólt Luty elgondolkodva.
– Nem volt – súgta halkan Hatchet.
 – Ezt meg honnan a fenéből tudja?! – nézett szúrós tekintettel
Luty a lakájára.
Ez már túl sok volt neki. A vén kecskének talán
kristálygömbje van?!
– Mint már említettem, asszonyom, megvannak a forrásaim. –
Hatchet nem tudta elnyomni a mosolyát. – De a tisztesség
kedvéért elárulom, honnan tudtam meg. Barrett lakája árulta
el.
– Barrett lakája honnan tudott erről? – kérdezte Mrs. Jeffries.
Úgy tűnt, Luty mindjárt megfojtja a lakáját.
– Egyszerű – magyarázta Hatchet –: Hadley hallotta, amint
Barrett és Washburn a problémáról vitatkoznak. Washburn
azzal érvelt, hogy egy partnere már meghalt, ami komoly
pénzügyi nehézségeket okozott a cégnek. Ő hajlandó lett volna
aláírni az utódlási záradékot, de Barrett nem.
– Mikor volt ez a veszekedés? – kérdezte Smythe.
– Amennyire Hadley vissza tudta idézni, talán egy hete vagy
tíz napja. – Hatchet hátradőlt a székében. – Ha jól értettem,
hangos szóváltás lehetett.
– Bárki lehetett a tettes – mondta Betsy rosszkedvűen. –
Szerintem most se vagyunk közelebb a megó’dáshoz, mint
korábban. Semminek sincs értelme! Mindenki utá’ta az
á’dozatot, aki ismerte, és fél London ki-be járt a házában akkó’
délután!
– Ja, bárki belevághatta azt a kardot – értett egyet Wiggins.
– Nem. Nem lehetett bárki – jelentette ki határozottan Mrs.
Jeffries. – Ez az ügy nem megoldhatatlan. Nem hirtelen
felindulásból elkövetett gyilkosság volt. Valaki előre kitervelte,
és jól meg is valósította.
– Akkor ki volt? Van valami ötlete? – kérdezte Luty.
– Igen – felelte Mrs. Jeffries. – Ami azt illeti, csupán egyetlen
ember volt, aki megölhette Barrettet. Csak egyvalakinek volt
indítéka, eszköze és lehetősége rá.
– Kinek? – tudakolták mindannyian.
A házvezetőnő csak a fejét rázta.
– Mielőtt ezt elmondanám, megkérném Wigginst és Smythe-
ot, hogy tegyenek meg valamit.
– Mondja csak! – szólt Smythe.
– Szeretném, ha átkutatnák Washburnék szemetesét.
Amennyiben az elméletem helytálló, egy munkáskalapot fognak
találni.
– Azt akarja, hogy mostan menjünk oda?! – nyüszített
Wiggins. – Késő éjjel?
– Gyerünk, fiam! Én is ott leszek. – A kocsis már talpon is volt.
– Egy órán belül érjünk vissza, igaz?
– Itt várjuk önöket – biztosította őket Mrs. Jeffries.
– Utálom, mikó’ éccaka mennek e’ – jegyezte meg Betsy,
amikor Smythe hallótávolságon kívül volt. – Mindég úgy
aggódom!
– Egyet se félj! – nyugtatta Mrs. Jeffries. – Smythe tud magára
vigyázni, és ami azt illeti, Wigginst sem ejtették a fejére. Nem
lesz semmi baj. Kér valaki egy kis teát? Itt van még Lady
Cannonberry sült almája is.

– Maradj csöndben! – sziszegte Smythe. – Olyan lármát csapsz,

hogy felvered a fél utcát! – Wigginsszel a nyomában lelassított
az utcasarkon. – Hol a szemetes?
– Ottan – mutatott Wiggins a ház oldala felé. – Itt álltam a
sarkon, mikor láttam, hogy kidobott valamit.
– Maradj itt! – utasította Smythe. – És ha bárki jönne, húzzál
nyúlcipőt, érted?
– Jóvanna. De légy óvatos! Itt maradok, és sasolok.
Smythe átvágott a ház előtt elterülő kicsiny pázsiton.
Lehajolva surrant végig a kikövezett sétányon, fejét végig
alacsonyan tartva, nehogy valaki meglássa az előtérben lévő
szobából. Ugyan nem hallott hangokat, de ez még nem
jelentette, hogy a szoba üres volt. Amint elérte a téglaépület
sarkát, fölegyenesedett, és belesett az ablakon. A lámpák erős
fénnyel égtek, és tűz lobogott a kandallóban, de maga a szoba
üres volt.
Az épület oldalánál osonva lehajolt egy másik ablak alatt,
lelassítva lépteit, ahogy elérte a szemetest.
A láda fémből volt, oldalán horpadás éktelenkedett. A tetejét
nem fedte semmi. Smythe felnézett, hogy megbizonyosodjon,
nem figyelik a szomszédos ház ablakából. Csak ki kellene
pillantaniuk, és máris lebukna. De senkit sem látott.
Meggyújtott egy gyufát, és a szemetes fölé tartotta. Abban egy
pár konzervdoboz, egy üres, a Salesburytől vásárolt
levendulaszagú kölnisüveg és egy halom újságpapír alól
kikandikálva valami sötét szövet volt. Smythe benyúlt, és egy
lapos, gyapjúból készített munkássapkát húzott elő. Fejét rázva
elvigyorodott, és a zsebébe gyűrte a sapkát. Ez a Mrs. Jeffries
még mindig meg tudja lepni! De honnan az ördögből tudhatta,
hogy a sapka éppen ott lesz, ahol mondta?
– Vissza kell vinniük! – utasította őket Mrs. Jeffries, amint
mindenki megvizsgálta a sapkát.
– Hogy mi? Ma éjjel?! – Wiggins nem hitt a fülének. – Meg
lehet fagyni odaki’, és hótfáradt vagyok!
– Mi is visszavihetjük – jelentkezett Luty.
– Dehogy – tiltakozott gyorsan Smythe. – Nekem nem baj, ha
visszamegyek. A fiú maradhat. Ehhez nem kellünk ketten.
– Attól tartok, muszáj visszakerülnie – szabadkozott Mrs.
Jeffries. – Csak akkor lesz hasznos bizonyíték, ha a felügyelő
Washburnék szemetesében találja meg.
– Tehát Eliza Washburn nyírta ki Barrettet? – kérdezte
reménykedve Luty.
– Ó, nem, Luty! – rázta meg a fejét Mrs. Jeffries. – Nem Eliza
Washburn tette. A bátyja volt az, Owen. De nehéz dolgunk lesz,
ha azt akarjuk, hogy a felügyelő a megfelelő embert tartóztassa
le, anélkül hogy felfednénk a szerepünket a nyomozásban.
Nagyon nehéz.
 Tizenegyedik fejezet

Mrs. Jeffries hirtelen elbizonytalanodott. Mi van, ha téved?

Lehetett más oka is annak, hogy a sapka Washburnék
szemetesébe került. Nem, rázta meg magát kissé, nem lehet más
oka. Összevetve mindazzal, amit eddig megtudtak, csak
egyetlen lehetséges megoldás jött számításba.
– Luty, kölcsönkérhetném Antoine-t holnap reggelre? –
kérdezte Mrs. Jeffries. – Lényegbevágóan fontos, hogy itt tartsuk
Witherspoon felügyelőt, ameddig csak lehet.
Luty, aki éppen a kabátját igyekezett felhúzni, kíváncsian
nézett a házvezetőnőre.
– Persze. Antoine valószínűleg nem bánná.
Mrs. Jeffries egy biccentéssel megköszönte, majd pedig
Smythe felé fordult.
– Ön szerint mennyi időbe fog telni, míg visszaviszi a sapkát
Washburnékhez?
– Nem kell több egy óránál.
– Owen Washburn… – mormogta Hatchet. – Mégis miért hiszi,
hogy ő végzett Barrett-tel?
– Holnap mindent elmesélek – ígérte Mrs. Jeffries. – Nagyon
hosszú időbe telne most elmagyarázni, és nekem mennem kell.
– Mennie?! – kiáltotta Smythe és Betsy egyszerre.
– Igen, igen – vetette el aggodalmaikat a házvezetőnő. –
Tudom, mit akarnak mondani, de feltétlenül beszélnem kell
Lady Cannonberryvel, mielőtt ma este nyugovóra tér.
 – Itt hagyhatom Hatchetet, hogy magával menjen – javasolta
Luty.
– Elkísérem őtet én – mondta Wiggins. – Hatchetnek magára
kő’ vigyáznia.
Luty megveregette a szőrme kézmelegítőjét.
– Amíg itt van az én kis aranyoskám – veregette meg a muffot
ismét –, addig nekem nincs félnivalóm!
Az asztalnál ülők mindegyike felsóhajtott. Tudták, hogy Luty
egy 45-ös coltot hordott a szőrmemuffjában. Mindenki biztos
volt benne, hogy egyszer véletlenül lelövi magát, vagy, ami még
rosszabb, közülük valakit.
– Ugyan, asszonyom! – szólt Hatchet fagyosan. – Ez nem a
vadnyugat. Semmi szükség rá, hogy egy olyan civilizált
városban, mint London, fegyvert hordjon.
– Wiggins elkísérhet Lady Cannonberryhez – mondta sietve
Mrs. Jeffries. – Holnap viszont szükségem lesz a segítségére,
Luty. Ön szerint tudna maradni, miután eljön Antoine-nal?
– Tűzvész se tudna távol tartani! – felelte Luty. – Tudja,
szeretek részese lenni az eseményeknek. Ha a felügyelő tényleg
letartóztatja Washburnt, itt akarok lenni, hogy lássak minden
szaftos részletet! Mikorra kellene megérkeznünk?
– Korán. Már hétre, ha lehetséges.
Mrs. Jeffries még beavatta az asszonyt néhány részletbe, majd
Luty és Hatchet távoztak.
Smythe nem sokkal később szintén elment.
Betsy Mrs. Jeffrieshez fordult:
– Szeretné, ha magáva’ mennék Lady Cannonberryhe’? –
kérdezte.
 – Nem. Te maradj itt, arra az esetre, ha a felügyelőnek
szüksége lenne valamire. Valószínűleg gyanút fogna, ha látná,
hogy a személyzet egyetlen tagja sincs itthon.

Wiggins és Mrs. Jeffries az árnyak közt megbújva álldogáltak

Lady Cannonberry háromemeletes háza előtt az Upper
Edmonton Gardens végében. A hátsó ajtóhoz vezető
oldalfolyosó mellett lapulva tisztán ráláttak az utcára.
Mrs. Jeffries szorosabbra húzta magán a kabátot. A szövet
zörgése különösen hangosnak tűnt az éjszaka csendjében.
Wiggins, aki még mindig szomorkodott, amiért a házvezetőnő
nem engedte neki elhozni Fredet, előregörnyedt, kezét a melle
előtt összefonva próbálta fölmelegíteni magát.
– Ölég hűs van, maga szerint meddig tart még? – kérdezte
tenyerét lehelve az inas.
– Remélem, nem sokáig.
A házvezetőnő lába is kezdett átfagyni.
Hallották, amint egy hintó befordul a sarkon. A lovak egy
pillanattal később fel is bukkantak, és Witherspoon felügyelő
lépett ki a kocsiból. Egy újabb másodperccel később Lady
Cannonberry is megjelent. Witherspoon karon fogta, és
elkísérte a hölgyet egészen a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőig,
míg ki nem értek Wigginsék látóteréből.
– Most! – szólalt meg Mrs. Jeffries.
Csendesen végigosontak az oldalfolyosón, egészen a kertekre
nyíló kapuig.
Amikor elértek a kertbe, Wiggins felkapott egy marék
kavicsot. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig kell várniuk, mire végre
fény gyúlt a második emeleten. Mrs. Jeffries az inas felé
biccentett, aki elhajította az első kavicsot a fényes ablak felé. A
kődarab halk koccanással csapódott az üveghez.
Vártak. Semmit sem történt.
– Az ördögbe is beléje! Vajon odabent van egyáltalán?
– Próbálja újra!
Wiggins eldobta a második, majd a harmadik követ. Ruth
Cannonberry feje hirtelen bukkant elő az ablakban. Mrs.
Jeffries meglengette a karját, abban reménykedve, hogy a
barátnője felismeri őt a sápadt holdfényben.
Ruth egy pillanatig csak bámult, majd kitárta az ablakot.
– Hepzibah? Mi történt? Jól van?
– Minden rendben – suttogta félhangosan Mrs. Jeffries –, de
kérem, jöjjön le! Beszélnünk kell.
Percek múlva résnyire nyílt a kicsiny hátsó ajtó. Ruth kilépett.
– Szent ég, de megijedtem! Mi a gond?
– Tudom, hogy ki a gyilkos – szólt Mrs. Jeffries –, viszont csak
úgy kaphatjuk el anélkül, hogy felfednénk magunkat, ha ön
meggyőzi Minerva Kennyt, hogy vigye el azt a levelet, amit
Barrett irodájából ellopott, Witherspoon felügyelőnek.
– Ki az? – kérdezte kíváncsian Ruth.
– Owen Washburn. De nagyon nehéz lesz bizonyítani.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Minerva hajlandó lesz
együttműködni – suttogta Ruth.
– Muszáj lesz – felelte határozottan Mrs. Jeffries. –
Amennyiben nem teszi, a felügyelő le fogja tartóztatni Barrett
meggyilkolásáért. El kell vinnie neki azt a levelet holnap reggel,
amilyen hamar csak lehet!
 – Átmegyek hozzá holnap reggeli után, és beszélek vele.
– Akkor már túl késő lesz – vélte Mrs. Jeffries. – Hajnalban
keresse fel. El kell juttatnia azt a levelet a felügyelőhöz, mielőtt
ő befejezi a reggelit.

Betsy idegesen járkált fel-alá a konyhában, mikor visszaértek.

– Mi tartott eddig? A felügyelő má’ lefeküdt!
– Jó. – Mrs. Jeffries levette a kabátját, és a székre rakta. –
Menjen nyugodtan aludni, Wiggins, Betsy és én megvárjuk
Smythe-ot.
Az inas először kétkedve nézett rájuk. De az ördögbe is,
átfagyott, és fáradt volt! Ma már úgyse tehet semmi egyebet.
– Jó, de ébresszenek ám fő’, ha Smythe nem jön vissza
hamarost!
Amint az inas felment, Mrs. Jeffries feltett forrni egy kancsó
vizet. Tudta, hogy Betsy ki se fog mozdulni a konyhából, míg
Smythe haza nem ér. Legalább ihatnak egy csésze teát, amíg
várnak.
Öt perccel később már mindketten a konyhaasztalnál ültek,
kezükben egy-egy bögre teával. Betsy folyamatosan az órára
tekingetett. Mrs. Jeffries elmosolyodott. A lánynak a kocsis iránt
táplált érzelmei a napnál is világosabbak voltak, ahogy Smythe
Betsy iránti érzelmei is.
– Maga szerint jól van? – kérdezte Betsy idegesen. – Má’mint
Smythe tud magára vigyázni, biztos nem lesz baja…
– Nagyon is tud magára vigyázni.
De Betsy elsősorban saját magát akarta meggyőzni, nem a
házvezetőnőt.
 – Minden kakaskodása e’lenére okos ember ő! Nem csinál
majd semmi ostobaságot, miután visszatette a sapkát.
– Biztos vagyok benne, hogy nem.
– De azé’ hideg van odakünn, meg sötét! Akármi
megtörténhet! – a lány beharapta az ajkát, és ismét az órára
nézett.
Mrs. Jeffries tudta, hogy a szobalány nagyon aggódott Smythe-
ért. Olyasfajta félelem kerítette hatalmába, amit egy nő akkor
érzett, ha a szeretett férfi valami olyasmit csinált, ami miatt
nagy bajba kerülhetett.
– Egyet se félj, nincs baja! – nyugtatta meg Mrs. Jeffries
határozottan. – Nem akarod hallani, hogyan jöttem rá, ki a
gyilkos?
Remélte, hogy ezzel egy időre lefoglalja a lány gondolatait.
Betsy látszólag meg se hallotta.
– Az is igaz, hogy Smythe okos ember! Ha e’kapják, ami persze
nem fog megtörténni, majd kimagyarázza magát valahogy!
Mrs. Jeffries megadóan belekortyolt a teájába. A következő
egy órában Betsy fel-alá járkált, és az órát figyelte. Végül,
mielőtt a házvezetőnő is aggodalmaskodni kezdett volna,
meghallották, hogy nyílik a hátsó ajtó.
– Mi az ördög tartott ilyen soká?! – fakadt ki Betsy, amint
Smythe megjelent.
– Nyugalom, kislány! – mondta a kocsis halkan. – Kicsit körbe
kellett szaglásznom.
– Mi történt? – kérdezte Mrs. Jeffries.
Smythe helyet foglalt a házvezetőnővel szemben, és töltött
magának egy csésze teát.
 – Visszatettem a sapkát, de van egy kis gondunk. Leginkább
azért maradtam ilyen sokáig, mert belestem az ablakon,
megnézni, mi folyik odabenn.
– Belesett az ablakon? – sziszegte Betsy. – Mégis minek? Mi
meg má’ lejárká’tuk a lábunk, halálra aggódtuk magunkat, hogy
mi tő’tént magával, maga meg végig Washburnék ablakába’
leskelődött?!
– Igen – nézett a kocsis gyanakodva. – Leskelődtem, és milyen
jól tettem! – Smythe Mrs. Jeffriesre nézett. – Amint megiszom a
teát, azt hiszem, visszamegyek, és szemmel tartom a Washburn-
házat.
– Miért? – Mrs. Jeffries tudta, hogy valami szörnyű dolog
történt.
– Mert Owen Washburn és a húga csomagolnak. Láttam,
amint kihordják a bőröndjeiket. Le akarnak lécelni.

Az arrogáns, francia és láthatóan sértődött Antoine Lutyval és

Hatchettel együtt érkezett meg másnap korán reggel. Mrs.
Jeffries halkan felvilágosította őket a legújabb fejleményekről,
miközben a szakács körbejárta a konyhát, olyan nagy zajt
csapva, amekkorát csak lehetséges, nemtetszését kifejezendő.
– Szóval Smythe szemmel tartja Washburnéket? – kérdezte
Luty.
– Egész éccaka ott vót – felelte Betsy. A lány kíváncsian nézett
a fekete hajú francia szakácsra. – Mi baja a szakácsának? –
suttogta.
– Ó, semmi! – válaszolta Luty. – Ő mindig ilyen.
Mrs. Jeffries eligazította a vendégeit, majd Betsyvel együtt
felsietett az étkezőbe.
Witherspoon épp időben érkezett meg.
– Én mondom, valaminek nagyon jó illata van!
A felügyelő elismerően szippantott bele a levegőbe.
– Firenzei módra készült posírozott tojás. – Mrs. Jeffries
fölemelte az edény fedelét. – Luty átküldte a szakácsát, hogy
készítsen önnek egy nagyon különleges reggelit.
– Istenem! – mosolygott szélesen Witherspoon. – Milyen
kedves tőle!
– Azt gondolta, bizonyára szüksége lenne egy finom reggelire
– szólt Mrs. Jeffries, miközben kioldalazott a konyhából a
folyosóra.
A felügyelő boldogan falni kezdte a tojást.
Amíg Betsy fogások egész hadát szervírozta a konyhából az
étkezőbe, a házvezetőnő a bejárati ajtó előtt várakozott. De
Minerva Kenny még sehol.
Mrs. Jeffries visszament a felügyelőhöz, aki éppen akkor ette
meg sós heringje utolsó falatjait.
– Azt hiszem, végezte…
– Antoine készített még egy kis croissant-t! – tiltakozott Mrs.
Jeffries.
– Egy falattal sem tudnék többet enni – mondta Witherspoon.
– De meg kell jegyeznem, minden nagyon finom volt.
Abban a pillanatban kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Nyitom! – Mrs. Jeffries valósággal végigrepült a folyosón,
imádkozva, hogy Miss Kenny legyen az.
Kitárta az ajtót.
Fohásza meghallgatásra talált. Középkorú nő állt az ajtóban,
vastag köpenyt és sálat viselt.
– A nevem Minerva Kenny. Beszélhetnék, kérem, Witherspoon
felügyelővel?
– Természetesen. Jöjjön be! – Mrs. Jeffries bekísérte az
asszonyt az étkezőbe.
– Jó ég! – lepődött meg Witherspoon. – Ön mit keres itt?
– Szeretnék átadni valamit. – Minerva átnyújtott egy
borítékot. – Elhoztam ezt a levelet William Barrett
dolgozószobájából a gyilkosság napján, de nem én öltem meg.
Gondoltam, hátha fontos. Most pedig távozom.
Azzal sarkon fordult, és elsietett.
– Miss Kenny! – ugrott fel a felügyelő, és már majdnem rohant
is a nő után.
– Hagyja most, uram! – kérte Mrs. Jeffries. – Végtére is, ha
szüksége van rá, tudja, hol találja. Miért nem olvassa el inkább
a levelet?
– Ön szerint el kellene?
– Bizonyíték, nem?
– Persze. – Witherspoon feltépte a borítékot, kirántotta a
levélpapírt, és olvasni kezdett. – Jó ég! – kiáltotta néhány
pillanattal később. – Még nem tudom pontosan, mit jelent ez, de
az az érzésem, hogy nagyon fontos. – A férfi a házvezetőnőre
nézett. – Barrett írta a banknak. Utasítja a bankot, hogy azonnal
szüntessenek be minden átutalást Owen Washburn vagy a
Washburn and Tate bármely képviselője részére.
Mrs. Jeffries megnyugodott. Nem tévedett. A levélben éppen
az állt, amire számított.
– Úgy érti, elvágta őket a pénzforrásoktól, uram?
 Most nem volt idő kertelésre. Biztos akart lenni benne, hogy a
felügyelő olyan gyorsan felfogja a lényeget, amennyire gyorsan
csak lehetséges.
Witherspoon elfintorodott. Meglehetősen zavartnak tűnt.
– Nagyon úgy tűnik. Azt hiszem, amint Barnes ideér,
ellátogatunk Washburnékhez, és megkérdezzük, mit tudnak
erről.
Ez bizony nem volt elég. Mrs. Jeffries mély lélegzetet vett, és
beszélni kezdett. Ha jól számította, öt perc elegendő lesz, hogy
kis utalásokban rávezesse a felügyelőt a megoldásra.

– Okos dolog volt öntől, hogy gondolt erre, uram – mondta

Barnes elismerően, amint kiléptek a kocsiból Washburnék háza
előtt.
Witherspoon szerényen mosolygott.
– Ugyan! Csupán a logikus gondolkodás helyes alkalmazásáról
van szó. De az mindenesetre feltűnt, hogy a gyilkosságot
valószínűleg előre kitervelték. Már csak az volt a kérdés, kinek
volt erre lehetősége. – A felügyelő a sétány felé pillantott. – Az
egyetlen lehetséges válasz Mr. Washburn volt. Tudja, ő volt ott
aznap, amikor Barrett megdobálta a kutyát.
Barnes ugyan nem volt biztos benne, hogy valóban érti,
mindenesetre bólintott. Witherspoon megmarkolta a
rézkopogtatót, és bekopogott.
Vártak. Tovább vártak.
A felügyelő ismét kopogott. Hirtelen kinyílt az ajtó. Owen
Washburn meglepetten bámult a két rendőrre.
– Mit akarnak itt? – kérdezte gorombán.
 A haja csapzott volt, az inge gyűrött.
– Bejöhetünk? – kérdezte Witherspoon udvariasan.
– Van házkutatási parancsuk?
– Nincs – felelte Witherspoon őszintén. – De egy órán belül
szerezhetünk.
Washburn egy hosszú pillanatig bámulta őket, majd kitárta
előttük az ajtót. A két rendőr belépett.
Kézitáskák, útitáskák és bőröndök sorakoztak az előszobában.
Witherspoon Barnesra pillantott.
– Elutaznak valahová? – tudakolta Witherspoon szelíden.
Washburn válasz nélkül a társalgóba sietett. Húga éppen
könyveket gyömöszölt be egy táskába.
Eliza Washburn ijedten felsóhajtott, és elejtette a kezében
tartott könyvet.
– Mit keresnek maguk itt? – kiáltotta rémülten.
– Attól tartok, el kell halasztaniuk az utazást – mondta
udvariasan Witherspoon. – Néhány fontos részletet tisztáznunk
kell.
– Nem akadályozhatják meg, hogy elmenjünk! – csattant fel
Washburn.
Witherspoon átnyújtotta neki a levelet.
– Meg tudná ezt magyarázni, Mr. Washburn?
A férfi ujjai remegni kezdtek, amint meglátta a papír elején
lévő címzést. Kitépte a borítékot a felügyelő kezéből, és gyorsan
elolvasta.
– Ez semmit sem bizonyít – közölte, miután végzett. –
Mondtam már: Barrett és én fel akartuk bontani a partneri
viszonyt. Ki akartam őt vásárolni.
 – De nem tudta volna, uram – ellenkezett a felügyelő. – Nincs
rá pénze. A hitelezői már most türelmetlenek, és ha Barrett
megvonta volna a támogatását, ön tönkrement volna.
– Ez nevetséges!
– Attól tartok, nem az. – Witherspoon Eliza Washburnhöz
fordult. – Barrett az ön pénzügyi helyzete miatt bontotta fel az
egyezségüket, igaz?
– Egyáltalán nem – tiltakozott a nő.
– Mr. Washburn! – mondta Barnes. – Hívom a rendőröket,
uram. Átkutatjuk a házát.
– És mégis, mit remélnek, mit találnak majd? – sziszegte
Washburn.
Witherspoon szomorúan mosolygott.
– Egy munkáskabátot és egy munkáskalapot, uram. De ha
nem is találnánk meg őket, elegendő bizonyítékunk van rá,
hogy letartóztassuk.

– Láttam, amint megtalálják David Simms kalapját – mondta

Smythe. – Eliza Washburn irtó nagy patáliát csapott, amikor
elvitték a bátyját.
– Jól van! – csapott a tenyerével az asztalra Luty. – Most már
elmondja az egészet? – kérdezte a házvezetőnőt.
– Persze, már csak Smythe-ra vártunk. – Mrs. Jeffries aprót
kortyolt a teájából. – Nos, rájöttem, hogy a gyilkosságot előre
kitervelték. Ezért aztán mindössze egyetlen ember jöhetett
szóba, aki minden körülménynek megfelelt.
– Miféle körülményeknek? – kérdezte Wiggins. – Nekem
öléggé úgy tűnt, csak egy karddal átdöfött hó’ttestünk van, és
hogy fél London hó’tan akarta látni a fickót.
– Elsőre talán így tűnhetett, Wiggins – magyarázta Mrs.
Jeffries –, de az igazság kissé bonyolultabb. Miután megtudtam,
hogy Barrett eladja a házát, és, amennyire tudjuk, nem tervezett
másikat venni Londonban, azt a következtetést vontam le, hogy
el akarja hagyni a várost. Azt gondoltam, hogy az ügy legtöbb
gyanúsítottja számára éppen ez lett volna a legjobb eshetőség.
Miss Kenny szerette volna, ha nem tálal ki a lopásról, Maud
Astley és Neville Sharpe a hátuk közepére kívánták azt az
embert, és Adrian Spearst is biztosan örömmel töltötte volna el,
ha nem kellett volna többé a szomszédai között tudnia
Barrettet. Ugyanez igaz Thornton Astley-re is, különösen úgy,
hogy tudta, a pere időpocsékolás lenne. Egyetlen ember volt,
akinek kára származott volna Barrett távozásából. Az, aki a
pénzétől függött. Miután erre rájöttem, minden a helyére került.
– Még mindig nem értem – zsémbeskedett Hatchet.
– Pedig egyszerű – mosolygott Mrs. Jeffries. – Mint mondtam,
a gyilkosság részletesen meg volt tervezve. Egyetlen ember
tervelhette ki: Owen Washburn. Valószínűleg már régebben
eldöntötte, hogy Barrettnek meg kell halnia. Gyanítom, Barrett
azért bontotta fel az eljegyzését Eliza Washburnnel, mert tudta,
milyen közel áll a bátyja a csődhöz. Szerintem Washburn akkor
jött rá, hogy ez tökéletes alkalom arra, hogy végezzen Barrett-
tel, és meg is ússza, amikor Barrett megdobálta Spears kutyáját.
Amikor Spears torkaszakadtából ordította, hogy megöli
Barrettet, ha az még egyszer hozzáér a kutyájához. Spears
nagyon kézenfekvő gyanúsítottá vált.
– Úgy érti, az a Washburn ölte meg a kutyát? – kérdezte Betsy.
 – Így van – felelte Mrs. Jeffries. – Így jöttem rá, hogy ő követte
el a gyilkosságot. Éppen ezért lopta el az ács kalapácsát. Tudta,
hogy a festés miatt a Barrett-báz bejárati és hátsó ajtaját nyitva
tartották. Washburn egy nappal a gyilkosság előtt lopta el David
Simms sapkáját és kabátját, valamint a kalapácsot. És éppen
azért ölte meg a kutyát, hogy mindenkit kicsaljon a kertbe, és
legyen lehetősége észrevétlenül besurranni. Csak Washburn
lehetett a tolvaj. A többi gyanúsított akkor nem volt Barrett
házában. A gyilkosság napján belógott a kertbe, megvárta, míg
az a szegény kutya kijön, és megölte. – Mrs. Jeffries egy
pillanatra lehunyta a szemét. Nem tudta elképzelni, miként
vetemedhet bárki is arra, hogy ilyen brutálisan kihasználjon
egy szerencsétlen, védtelen állatot. – Washburn tökéletesen
tisztában volt vele, hogy Sharpe keresni fogja a kutyáját. Így,
mivel minden ajtó és ablak nyitva volt, biztos lehetett, hogy
nagy felhajtás lesz a dologból.
– Ezér’ hitte Janie, Spears szobalyánya, hogy Davidet látta a
kertbe’! – kiáltott fel Betsy. – Washburnt látta David sapkájába’!
– Pontosan. Ezért kellett Washburnnek a sapka. Afféle
álcának. – Mrs. Jeffries ismét belekortyolt a teájába. – Miután
végzett a kutyával, felteszem, elrejtőzött valahová, és megvárta,
míg a Barrett-ház teljes cselédsége kivonul megnézni a
csetepatét. Azután besurrant, és elrejtőzött az egyik második
emeleti szobában. Minerva Kenny néhány perccel később
megjelent, összeveszett Barrett-tel, és elvette a levelet.
– Maga szerint Washburn tudta, hogy Barrett megírta az a
levelet? – kérdezte Smythe, akinek eszébe jutott, hogy látta
Washburnt a bankban.
 – Szerintem remélte, hogy nem – válaszolta elgondolkodva
Mrs. Jeffries. – Gyanítom, hogy ezért ment el a bankba tegnap.
Biztos akart lenni benne, hogy Barrett pénze még elérhető a
számára. De szerintem tudta, hogy a pénz elapadása
elkerülhetetlen. Washburn azt állította, hogy a gyilkosság előtti
napon átvitt néhány papírt Barretthez, hogy aláírassa őket. De
nem így történt. Szerintem Barrett kezdeményezte a találkozót.
Valószínűleg elmondta, hogy utasította a bankot, hogy
függesszék fel a pénz utalását. Ezért akart Washburn végezni
vele, méghozzá gyorsan.
– A lényegre! – sürgette Luty.
– Ó, elnézést! Mint mondtam, Minerva Kenny megérkezett, és
Washburnnek rejtve kellett maradnia, míg a nő ott volt. Ekkor
követte el a legnagyobb hibát. Egy hibát, amely az első perctől
kezdve nyilvánvaló volt, mi mégsem jöttünk rá.
– Mit? – kérdezte Betsy.
– A szoba sötét volt – felelte Mrs. Jeffries. – Ezt azonnal észre
kellett volna vennünk. Smythe és a felügyelő egyaránt azt
mondták, hogy egyik lámpa sem égett. Ha Barrett hatkor még
életben lett volna, nem a sötétben találták volna meg a
holttestét, mert addigra felkapcsolta volna a lámpákat.
– De hát Barrett hatkor még életben volt! – ellenkezett
Hatchet. – Rákiáltott az egyik munkásra, mikor azok távoztak.
– Washburn kiáltott rá a munkásra – javította ki Mrs. Jeffries.
– Barrett valószínűleg Miss Kenny távozása óta halott volt.
Washburn akkor azonnal besurrant a dolgozószobába, fogta a
kardot, és átszúrta a széken. Olyan gyorsan történt, hogy
Barrettnek még kiáltani sem volt ideje. Ezután Washburn a
szobában várakozott, míg eléggé tiszta nem lett a levegő, hogy
távozzon. Tudta, hogy a személyzet hatkor lemegy vacsorázni.
Ugyanakkor a munkások is ekkor távoztak. Így hát ott ült a sötét
szobában, és várt. Néhány perccel hat után kilépett az ajtón. A
biztonság kedvéért David Simms kabátját és sapkáját viselte.
– És ki vót az a nő a nappaliba’, akit a munkások sírni
hallottak? – kérdezte Betsy. – Úgy értem, tudjuk, hogy Maud
Astley veszekedett a kertbe’ Barrett-tel egy nappal korábban, de
a másik nő ki vót?
– Eliza Washburn – mondta Mrs. Jeffries. – És Eliza Washburn
jött vissza azon a délutánon az egyik kocsiban. De valamiért
nem volt bátorsága hozzá, hogy bemenjen a házba.
– Mér’ akarta látni Barrettet? – kérdezte Wiggins. – Úgy tűnt
nekem, ő volt az utolsó ember a fő’dön, akivel beszélni akart.
Faképnél hagyta őtet az oltárnál.
– Valószínűleg a bátyja ügyében jött – vont vállat Mrs. Jeffries.
– Csak találgatok, de szerintem tudta, milyen kétségbeesett
helyzetben van a fivére. Owen bizonyára elmondta neki, hogy
Barrett meg akarja vonni a cégtől a támogatását. A nélkül
Washburnék tönkrementek volna.
– Nem sok értelme vót könyörögnie – rázta a fejét Betsy. –
Mér’ próbá’kozott egyáltalán? Tudta, hogy Barrett egy szívtelen
fráter.
– A súlyos helyzet súlyos megoldást követelt tőle – vélte
szomorúan Mrs. Jeffries. – Talán úgy hitte, Barrett még érez
iránta valamit.
Ekkor meghallották, ahogy kinyílik a bejárati ajtó.
– A felügyelő hazajött. – Mrs. Jeffries talpra állt. – Meglátom,
mit tudhatok meg tőle.

Witherspoon felügyelő belekortyolt a sherryjébe.

– Nem fog vallomást tenni. És még így, a sapka és a kabát
birtokában sem lesz egyszerű rábizonyítani a dolgot.
Mrs. Jeffries elmosolyodott. Már vagy egy órája beszélgettek,
és a házvezetőnő elégedett volt. A felügyelő ugyanis most már
azt hitte, ő jött rá a megoldásra, amely végül Washburn
letartóztatásához vezetett. Egész nap emiatt aggódott.
Annyira kevés idejük volt ma reggel, amikor Mrs. Jeffries
elejtette azokat az apró utalásokat az üggyel kapcsolatban. De
talán alábecsülte a felügyelőt. Talán egyedül is rájött volna a
gyilkos kilétére. A házvezetőnő őszintén reménykedett ebben.
– De van egy kevés közvetlen bizonyítéka. A sapkát és a
kabátot megtalálták Washburnék házában.
– Igen, nagy ostobaság volt Owen Washburn részről, hogy
nem szabadult meg tőlük. De hát mit lehet tenni? – sóhajtott
Witherspoon. – Még a legokosabbak is követnek el olykor hibát.
– Emellett megvan még Barrett levele, amelyet a banknak írt –
fűzte hozzá Mrs. Jeffries. – Valamint a Kildare Gardens néhány
lakójának vallomása. Az az eset a kutyával és a kalapács
ellopása bizonyítja, hogy Washburn jó előre kitervelte a dolgot.
Ha ehhez még hozzávesszük a pénzügyi helyzetét, már az
indíték is megvan. Ha az esküdtek végighallgatják, biztos
vagyok benne, hogy Washburn nem kerüli el az ítéletet.
– Reménykedjünk benne. De a bizonyítékok nagy része akkor
is csak közvetett, Mrs. Jeffries – válaszolta Witherspoon. – De
emiatt aggódjon majd az ügyész. Én megtettem a
kötelességemet. Tudom, hogy a tettest tartóztattam le.
– Valóban, uram.
A házvezetőnő kortyolt egyet a saját sherryjéből.
– De valami még nem hagy nyugodni.
– Mi az, uram? – a házvezetőnő visszafojtott lélegzettel várt,
remélve, hogy ha a felügyelő kényelmetlen kérdést tesz fel, tud
rá megfelelő választ adni.
– Ki küldte azt az üzenetet arról, hogy Barrett holtteste a
dolgozószobában van? – A felügyelő az ujjaival dobolt a széke
kartámaszán. – Régóta rágódom már rajta, de csak nem tudok
rájönni, ki lehetett.
– Talán Barrett személyzetének egy tagja, uram. Ön is tudja,
mi mindent meg nem tesznek egyesek azért, hogy ne legyen
dolguk a rendőrséggel – mondta gyorsan Mrs. Jeffries. – Vagy
talán az egyik munkás lehetett?
– Mindegy – legyintett Witherspoon. – Felteszem, ez egyike
azon apró rejtélyeknek, amelyeket sohasem fogunk megoldani.
De milyen lenne az élet az ilyen kicsiny rejtélyek nélkül?
– Így van, uram.
– Öhm, Mrs. Jeffries…
A házvezetőnő felkészült egy újabb kellemetlen kérdésre.
– Igen, uram?
– Mit eszünk ma vacsorára?

Másnap reggel mindenki összeült a konyhaasztal mellett, hogy

megbeszéljék a nyomozás következményeit. Luty és Hatchet
közvetlenül reggeli után érkeztek meg, kétkosárnyi
elemózsiával, Antoine jóvoltából.
 – Gondoltam, még szükségük lehet némi harapnivalóra –
magyarázta Luty, amint Hatchet az asztalra helyezte a
kosarakat. – Hoztam egy kis füstölt sonkát, szeletelt marhahúst,
Antoine híres croissant-jait… Meg a fene se tudja már, mit, de
két napra biztos elég lesz.
– Talán mire fogyatkozóban lesznek a készleteik, Mrs. Goodge
is visszatér – tette hozzá Hatchet.
– De ha még az előtt fogyna el – huppant le Luty Betsy mellé –,
csak üzenjenek, és hozok még.
– Nagyon kedves öntől, Luty. – Mrs. Jeffriesnek nem volt
szokása, hogy az ajándék ló fogát nézze.
Akármi is volt a kosarakban, biztosan ízletesebb, mint amit ők
össze tudnának ütni.
– Asszonyom igencsak nagylelkű. – Hatchet felvonta egyik
szemöldökét, amint a munkaadójára nézett. – Olykor talán
túlságosan is az.
– Jaj, szálljon már le a magas lóról, Hatchet! – mutatott rá
vádlón Luty. – Ki volt az, aki elhozta hozzánk Jont, amikor nem
volt hová mennie?
Jon egy fiatal fiú volt, akit egy korábbi nyomozásuk során
ismertek meg. Jelenleg a Crookshank-házban lakott, és Hatchet
maga felügyelte a taníttatását.
– Biztosíthatom, hogy senkit sem hoztam csak úgy, kérdezés
nélkül a házba – érvelt rezignált hangon Hatchet. – Csupáncsak
azt javasoltam, hogy taníttassuk ki a fiút inasnak. Ön
ragaszkodott hozzá, hogy mást is tanuljon. Ez azonban semmi
ahhoz képest, amit asszonyom jelenleg csinál.
– Mér’, micsinál most? – kérdezte Betsy.
 – Még hogy mit?! – horkant fel Hatchet. – Azt fontolgatja, hogy
pénzt ad a gyilkos húgának, hogy máshol új életet kezdhessen.
– Kisegítené Eliza Washburnt? – kérdezte hitetlenkedve
Smythe. – De hát miért?
– Mert otthagyták az oltárnál, mert szerencsétlennek nincs
vér a pucájában, hogy Londonban bárhol is mutatkozzon, és
mert mi másra költeném a pénzem? – Luty szúrós szemmel
nézett a társaságra. – Egy szót se halljak erről többet! Arra a
szegény lányra nagyon rájárt a rúd mostanság, és még a bátyját
is fellógatják! A legkevesebb, amit tehetek, hogy segítek neki
valahol új életet kezdeni.
Senkinek nem volt mersze ellenkezni. Kivételesen Hatchet is
hallgatott.
– Ami azt illeti, Luty – szólalt meg szelíden Mrs. Jeffries –,
szerintem csodálatos, amit csinál. Ha több ilyen ember élne a
világban, az mindannyiunk számára sokkal jobb hely lenne.
Luty arca elvörösödött.
– Köszönöm, Hepzibah!
– Üdvözletem! – csendült fel Lady Cannonberry hangja. –
Bejöhetek?
– Kérem! – hívta be Mrs. Jeffries.
Mindenki köszöntötte az újonnan érkezettet, majd a
következő fél órában az ügyről beszélgettek. Ruth folyamatosan
cöccögött és a fejét rázta, amint végighallgatta a gyilkosság
részleteit és annak megoldását.
– Nos – mondta végül –, jó, hogy mindannyian hozzájárultunk
ennek a borzalmas bűnténynek a felderítéséhez. Ha nem tettük
volna, szegény Minervát valószínűleg már letartóztatták volna.
 A többiek egymásra néztek, nem igazán tudva, mit is
mondjanak. Mrs. Jeffries szélesen elmosolyodott.
– Teljesen igaza van, Ruth. De ugye tisztában van vele, hogy
soha, de soha nem tudathatjuk a felügyelővel, hogy segítettük a
nyomozást?
– Természetesen – nevetett Ruth. – Amikor a Simpson’sban
vacsoráztunk, néma voltam, mint a sír.
Luty szeme gyanakodva összeszűkült.
– Maga meg a felügyelő feltűnően jó kijönnek egymással.
– Valóban – értett egyet Ruth, aki úgy elpirult, mint egy
kislány. – Csodálatos társaság! Vasárnap elmegyünk vonatokat
nézni! Hát nem izgalmas?
Éppen annyira tűnt izgalmasnak, mint azt nézni, hogy nő a fű,
de Luty nem akarta megsérteni az asszonyt.
– Igazán jól hangzik – helyeselt az amerikai.
– Jut eszembe: Minerva szeretne mindnyájuknak köszönetet
mondani a segítségükért – folytatta Ruth. – Rendkívül hálás
azért, amit érte tettek. Ne aggódjanak, sejtelme sincs róla, hogy
a gyilkosság ügyében is nyomoztunk. Amint már mondtam, ezt
illetően ajkamon pecsét. Minerva vesz Mr. Spearsnek egy
kiskutyát! Hát nem kedves tőle?
Ebben mind egyetértettek. A társalgás folyt tovább. Mindenki
megjegyzéseket fűzött az ügyhöz s kérdezgetett. Mindenki,
kivéve Wigginst.
Az inas nem tudta kiverni a fejéből a Simms testvéreket.
Talán azért, mert éppen olyan körülmények között éltek, mint
valaha ő is, mielőtt az anyja tífuszban elhunyt volna. Talán
azért, mert a fivéreknek égető szükségük volt valami új
munkára. De mindenképp úgy érezte, fel kell tennie a kérdést.
Wiggins megköszörülte a torkát.
– Luty! Nincs a házában valami szeglet, mit tudom én, amit le
köllene festeni?
– Festeni?
– Ja. A festőknek, akik Barrett házán dó’goztak, e’ké’ne valami
munka.
– Lássuk csak! – motyogta Luty elgondolkodva. – Az előszobát
most csináltattam meg, szóval oda nem kell semmi. De talán Jon
unja már azt a rózsaszín-sárga tapétát bámulni, szóval azt
hiszem, ott elkelhet egy kis festés. Mondd meg a fiúknak, hogy
jöjjenek át ma délután. Majd találok nekik valamit, amit
festhetnek. Sok víz lefolyik majd a Temzén, mire az ügyvédek
kifizetik őket a Barrett-házon végzett munkáért.
– Nagyon köszönöm! – Wiggins hátratolta a székét, és felállt. –
Öléggé fognak örülni! Átugrom, és megmondom nekik, rendbe’?
– Menj csak, fiam! – mondta Mrs. Jeffries.
– Gyere, pajtás! – szólt Wiggins Frednek, amint kisietett a
konyhából.
– Ez igazán nagylelkű öntől, Luty! – jegyezte meg Ruth
Cannonberry, miután az inas és a kutya távoztak. – Talán ha
önnél végeztek, átküldhetné őket hozzám is.
Nem sokkal ezután a társaság szétszéledt. Luty és Hatchet
hazafelé vették az útjukat, Lady Cannonberry az egyenjogúsági
gyűlésre ment, Mrs. Jeffries pedig az emeletre, hogy kitakarítsa
a társalgót. Betsy kezdett elpakolni a teaparti után. Smythe egy
pillanatig nézte őt. Eszébe jutott az az apróság, amit Mrs.
Jeffries aznap korán reggel megosztott vele. A lány aggódott
érte, mikor múlt éjszaka elment, ami azt jelentette, hogy érez
iránta valamit. De mi van, ha csak barátként tekint rá?
– Kéri még eztet a pár csepp teát? – emelte föl a kannát felé
Betsy.
– Nem – válaszolta, majd nagyot nyelt. – De kérdeznék
valamit.
– Mit? – a lány letette a kannát a mosogatóba.
– Nem jönnél el velem sétálni ma délután? Azt gondoltam,
elmehetnénk.

Mrs. Goodge másnap teaidőben érkezett vissza. A szakácsnő

besietett a konyhába, és a földre ejtette az útitáskáját.
– Hála az égnek, hogy visszagyött! – kiáltotta Wiggins. – Majd
éhen haltunk, míg távol volt!
– Hogy van a nénikéje? – kérdezte Mrs. Jeffries.
– Jól – felelte Mrs. Goodge. – Nem megfázás volt, csak
hörghurut. Már gyógyulófélben volt, amikor eljöttem.
Smythe elvigyorodott.
– Mindannyian örülünk, hogy látjuk. Antoine nélkül éhen
haltunk volna.
– Mind csak a hasukra tudnak gondolni?! – kérdezte
felháborodottan Mrs. Goodge, amint elfoglalta szokásos helyét.
– Kutakodnunk kell. Siettem vissza, ahogy csak tudtam. Na,
mondják, mit tudtak meg azóta? El kő’ kezdenem sütni a
kalácsokat a hírhozóknak…
– Mrs. Goodge! – vágott közbe szelíden Mrs. Jeffries. – Attól
tartok, kicsit elkésett.
– Elkéstem? Hogy érti?
 – Mi már megoldottuk az ügyet.
A szakácsnő felháborodott ordítását az egész utcában hallani
lehetett.