Thomas Brezina

Hét tappancs gazdája, Penny

Szerelmes koalák

Silvia Christoph rajzaival

Napsugár és Holdsugár Kiadó

TARTALOM
 Egy furcsa érzés
A jegesmedve a napon lustálkodott, bundás kicsinyei
pedig a sziklákon játszadoztak egymással.
- Hé, vigyázz, mert még lebarnulsz! - kiáltotta oda az
egyik kölyök a jegesmedvemamának. Ez természetesen
ügyet sem vetett a csúfolódásra, csak helyzetet vál-
toztatott, hogy még kényelmesebben feküdjön.
Henry, a jegesmedvék gondozója, elvegyült a kerítés
előtt tolongó látogatók között. Büszkén viselte a zöld
kertésznadrágot, melyről azonnal föl lehetett ismerni a
bingenstadti állatkert gondozóit. Szívesen és nagy türe-
lemmel válaszolt az emberek kérdéseire.
Egy alacsony nő, akinek szemeit fölnagyította vastag
szemüvege, fölfelé pislogott a magas Henryre.
- Állatgondozó úr, kérem, megsimogatta már a kis
jegesmedvéket? - tudakolta.
 Henry fölkacagott:
- Hölgyem, akkor most nem állnék ön előtt.
Egy szeplős, fagylalttól maszatos képű fiúcska izga-
tottan furakodott Henry közelébe.
- Ezek bestiák? - kérdezte, és feszülten pillantott az
állatgondozóra, mintha hátborzongató választ remélne.
- Nem! - válaszolta határozottan Henry. - Nem, a je-
gesmedvék nem bestiák. Egyetlen állat sem gonosz, vagy
gyilkos, ahogy például a cápákról feltételezik.
- Anna, Lena, vissza! - mondta egy fiatal anya, és
visszahúzta a kislányokat a vaskorláttól.
- Nem kell aggódnia - nyugtatta meg Henry a fiatal nőt
-, a jegesmedvék nem tudnak kijönni a ketrecükből. Az
állatok éppen olyan biztonságban vannak, mint a lá-
togatók. - Ismét a maszatos képű fiúhoz fordult. - De
térjünk vissza a kérdésedre: a jegesmedvék a területüket,
és elsősorban a kicsinyeiket védik. Olyan erő lakozik
bennük, amit mi el sem tudunk képzelni. Én etetem
őket, mégis betolakodónak néznének, és
megtámadnának.
- Megölnék magát a jegesmedvék? - kérdezte a fiú, akit
leginkább a vérfagyasztó részletek érdekeltek.
Henry komolyan bólintott:
- Nemigen lenne esélyem. Ezért zárjuk be a jeges-
medvéket, ha a ketrecüket tisztítom, vagy ennivalót
hozok nekik. Nagyon-nagyon ügyelünk a biztonságra,
elhiheted nekem.
 A fiún csalódottság tükröződött. Egy horrortörténetre
számított, amivel eldicsekedhetett volna az iskolában.
- Vissza kell mennem, hogy előkészítsem az ennivalót
- mentette ki magát Henry. Föltette olívzöld sapkáját
vörös, szalmaszerű hajára, és búcsút intett.
A köréje gyűlt kis csoport lassan szétszéledt. Annyi
állat volt még a bingenstadti állatkertben, melyeket min-
denképpen meg akartak nézni az emberek.
Valaki, aki nem szórakozásból jött az állatkertbe,
észrevétlenül a látogatók közé vegyült. Mivel néhány
állatgondozó már jól ismerte az arcát, nagy napszemüve-
get és hamvasszőke parókát viselt. Még a legjobb barátai
sem ismertek volna rá, akkor sem, ha szemtől-szemben
áll velük.
Elégedetten bólintott, és végigjáratta tekintetét a je-
gesmedvék messzire nyúló sziklás területén. A területnek
két, erős vaskapuval ellátott bejárata volt. Mögöttük
feküdt az a belső tér, ahol a jegesmedvék rendszerint az
éjszakát töltötték.
- Még hogy nagyon biztonságos - mormolta maga elé
az ismeretlen. - Az ember soha ne érezze magát teljes
biztonságban. - A szája ismét vigyorra húzódott, mely-
ben egy csepp kedvességet sem lehetett fölfedezni.
Ezután a beöltözött ember az új koalaház felé indult.
Nemsokára megérkeznek a kis mackók. Ők lesznek a
nagy szenzáció. Minden újságban megjelenik majd a
képük, és a látogatók kígyózó sorokban fognak
várakozni, hogy láthassák a mókás kis állatokat.
A parókás ismeretlennek esze ágában sem volt mó-
kásnak találni a koalákat. Egyáltalán nem érdekelték.
Mint ahogy nem érdekelték a vízilovak, a pingvinek, a
rozmárok, tevék, elefántok, orángutánok, és a flamingók
sem. Kizárólag a terve érdekelte. Mikor eszébe jutott,
nagy örömöt és elégedettséget érzett. Már látta maga
előtt gondolatban, mi minden fog történni az
állatkertben, az elkövetkező hetekben.
Eddig mindig csak örömódákat zengtek a bin-
genstadti állatkertről, de ez most másként lesz. Arról
majd ő gondoskodik.

- Bárcsak minden így maradna! - Penny elégedetten

sóhajtott, és nyújtózott egyet. Elvisnek dőlve ült egy
erdei padon, és a fejét egészen hátradöntötte.
A kék égen fehér, különböző méretű és formájú felhők
úsztak. Elvis két hosszúkásra mutatott, melyek szorosan
egymás mellett lebegtek, majd lassan egymásba olvadtak.
A körvonalaik két álló emberre emlékeztettek.
- Ezek mi vagyunk - mondta, és mosolygott magában.
Penny még hátrább hajtotta a fejét, a fiú szemébe
nézett, és viszonozta a mosolyát.
Robin, Penny berni pásztorkutyája eddig a fákon
átszűrődő délutáni napon feküdt. Most azonban - félté-
kenységtől hajtva - nagy nehezen föltápászkodott,
nyújtózott egy nagyot, majd a gazdájához trappolt.
Hatalmasat fújt, aztán Penny ölébe ejtette nehéz fejét.
Emberi nyelvre lefordítva ez annyit jelentett: „Most én
következem. Simogatni, vakargatni, dicsérni! Teljes
kiszolgálást kérek!"
Penny természetesen megértette, és Robin meg is
kapta, amire vágyott. Ettől azonban Milli, a kis fekete
terrier, nem volt elragadtatva. Eddig ő is a napon
sütkérezett, ám most idegesen föl-alá tipegett a pad
előtt. A bozontos kutyalány elrugaszkodott, és Penny
kinyújtott lábaira ugrott. Fölegyensúlyozott rajtuk, mint
egy cirkuszi kutya, és befurakodott Penny és Robin feje
közé. Utána két lábra állt, és elkezdte nyalogatni a
gazdája arcát.
- Hát ez meg mi? Gondolod, ma még nem mosakod-
tam? - nevetett Penny.
Most Elvis jelentkezett hátulról. Finoman harapdálta
Penny fülcimpáit, és tettetett féltékenységgel így szólt:
- A kutyák mindig fontosabbak, mint én. Sokkal többet
foglalkozol velük, mint velem. Engem csak háttámlának
használsz. És soha nem vakargatod a fülem tövét.
Penny ismét egészen hátradöntötte a fejét. Elvis föléje
hajolt, és gyengéden megcsókolta.
Fölöttük a madarak kora tavaszi vidám dalaikat csi-
cseregték. Béke és nyugalom töltötte be az erdőt.
Mikor Penny ismét fölnézett az égre, a szél éppen
szétfújta a két emberalakot. Szinte brutálisnak tűnt,
ahogy az imént összeolvadt felhőket elszakította
egymástól.
Rossz előjel! - gondolta Penny, de aztán félresöpörte
ezeket a gondolatokat, és keresett magának egy másik
felhőt, melybe kellemesebb dolgot tudott beleképzelni.
Elvis bal nadrágzsebéből pityegés hallatszott.
- Vissza kell mennem - mondta szomorúan. - A
dokinak sürgősen szüksége van rám. Még négy műtét vár
ma ránk. Néhány hete csak úgy özönlenek az emberek a
rendelőbe.
Penny felült, és ujjaival beletúrt hosszú, szőke hajába.
- Apu biztosan örül neki. A januári és februári pangás
után eléggé gondterhelt volt.
Penny apja, dr. Matthias Moosburger, állatorvos volt.
Elvis állatgondozóként és asszisztensként dolgozott a
rendelőjében. Velük is lakott a család hangulatos, régi
parasztházában, mely egykor egy kovácsműhelyhez
tartozott.
A két felhő, mely először egymáshoz simult és össze-
fonódott, majd szétszakadt, nyugtalan érzéseket keltett
Pennyben. Millit letette a földre, és eltolta Robint, hogy
vegye ki a fejét az öléből.
- Gondolod, hogy mindig ilyen csodálatos lesz minden,
mint most? Úgy értem, köztünk - bukott ki belőle a
kérdés csak úgy, ok nélkül.
Elvis meglepődve nézett rá oldalról. Sötét, szinte
fekete, tüskés haja az égnek meredt. A szemeiben vidám
csillogás bujkált.
 - Honnan jött ez a gondolat?
- Nem is tudom.
- Hát persze! - Elvis egyik karjával átölelte Penny
vállát, és magához húzta. - Természetesen ilyen csodála-
tos marad minden. Tőlem nem szabadulsz egykönnyen.
Pennyt, nem tudta miért, de kellemetlen érzés
kerítette hatalmába. Vajon azért, mert mostanában
hihetetlenül jól érezte magát, és félt, hogy ennyi
boldogság és öröm nem is járna neki?
Gyorsan elhessegette a nyomasztó gondolatokat.
 Egy álom valóra válik
Moosburgerék „kovácsműhelye" egy gödörben ülő
fekete-fehér nyuszira hasonlított, ha az ember az erdő
felől jött. A ház alsó része fehérre volt festve, a felső részt
pedig sötét fával burkolták be. Szemben, a domboldalon
lecsordogáló patak mellett állt közvetlenül az az épület,
melyben régen a kovácsműhely működött. Ma istállók és
egy garázs volt benne.
A ház mögött két karámban állatok éltek, melyek
különböző okokból kerültek Moosburgerékhoz. Volt itt
két szamár, az egyik süket, a másik vaksi, néhány páva,
melyek a farkukat ugyan nem nyitogatták, viszont annál
hangosabban rikoltoztak, valamint egy egyfülű nyuszi.
Itt randalírozott még négy kecske, és kapirgált öt tyúk is,
melyek közül négy sántított, de tojást egyik sem tojt.
A kavics megzördült egy kicsi, narancssárga autó
kerekei alatt, mely a bekötő úton gurult a ház felé. Penny
hevesen integetett. Az autó az anyjáé volt, aki egy hétig
Németországban tartózkodott. Penny örült, hogy végre
hazaért.
- Sietnem kell a dokihoz. A várót lassan be kell zárni
túltelítettség miatt! - Elvis a rendelő előtti parkolóban
szorosan álló autókra mutatott.
Moosburgerné kiszállt, mélyet szippantott a meleg,
friss levegőből, és alaposan kinyújtóztatta tagjait a
hosszú út után. Penny meglepetésére hozott magával
valakit. Az első ülésről egy zömök, sima ősz hajú férfi
szállt ki.
- Szia, anyu! - Penny az anyjához szaladt, és nagy
puszit nyomott az arcára.
- Jól viselkedtek a férfiak? - kérdezte viccesen az anyja,
és fejével a ház felé intett.
- Hát, mondjuk rá!
Kinyílt a ház ajtaja, és Kolumbus lépett ki a szabadba,
Penny bátyja, aki nemrég fejezte be sikeresen a
gimnáziumot. Azóta nagyon felnőttnek érzi magát, és
úgy bánik a húgával, meg a család legfiatalabb tagjával,
Romeoval, mint egy csecsemővel.
Penny első pillantásra észrevette, hogy Kolumbus
valami különleges eseményre készül. Ennyire kiöltözve
még sosem látta. Rengeteg zselével hátrasimította amúgy
rakoncátlan fürtjeit. Kigombolt, világos lenvászon inge
alatt fehér, V-kivágású pólót viselt. Fekete nadrágján egy
gyűrődés sem volt.
- Új barátnő? - Penny gúnyosan mosolygott.
Kolumbus lenézően elhúzta a száját. Bár igen meleg
volt, fekete bőrkabátját lazán a jobb vállára vetette.
Pennyt fotómodellre emlékeztette, aki épp most lépett ki
egy divatkatalógusból. Azok is mindig egy ujjal tartották
a kabátjukat, bár ez hosszú távon elég fájdalmas lehetett.
- Hé, bökd már ki, miért csípted ki magad ennyire!? -
firtatta tovább Penny.
A házból egy elálló fülű, nyolcév körüli kisfiú viharzott
ki.
- Teljesen belezúgott! Teljesen belezúgott! - kiabálta
vigyorogva.
Kolumbus lehajtotta a fejét, és sötét tekintettel nézett
rá.
- Mától felejtsd el a tévét a szobámban, világos?
A kisfiú riadtan a szája elé kapta a kezét, nehogy még
egy szó kijöjjön rajta.
- Most játszod a kemény férfit? - Penny nem bírta
megállni, hogy ne húzza föl a bátyját.
Moosburgerné mosolyogva hallgatta a gyerekei
szópárbaját. Az autókulcsot kinyújtott ujjai közé fogta,
magasba emelte, és megcsörgette, mint egy csengőt. Épp
nyitotta a száját, hogy elmondja intelmeit, mire
Kolumbus könyörgő képet vágott.
- Ne félj, nem fogom ezt a guruló szardíniásdobozt az
első lámpaoszlopnak vezetni, sem a folyóba borítani. Egy
csöpp alkoholt sem iszom, és bekötöm a biztonsági övet.
Az előadásodat megtarthatod magadnak.
Az anyja viccesen nyaklevessel fenyegetőzött, majd
odaadta neki a kulcsot.
A férfi, aki Moosburgernéval jött, kinyújtózott, és
élvezettel beszívta a tiszta levegőt.
- Szép helyen laktok - állapította meg elismerő bó-
lintással.
Kolumbus beindította az autót, és felbőgette a motort,
mintha egy Forma-1-es futam rajtjánál állna. Anyja
elképedt pillantását figyelemre sem méltatta. Kavicsok
röpködtek, és porfelhő kavargott, mikor sebesen kilőtt az
udvarról.
- Miért is hagyom magam mindig rábeszélni? - só-
hajtotta Moosburgerné. A férfihoz fordulva így szólt: - Ő
volt a legidősebb gyermekem, Kolumbus, ő pedig Penny.
Penny kezet nyújtott a vendégnek.
- Tényleg nagyon örülök, mert már sokat hallottam
rólad és a kutyáidról.
Penny kérdőn az anyja felé fordult.
- Nos, le kellett adnom egy kisebb önéletrajzot rólad,
mikor jelentkeztem a nevedben egy állatgondozói
állásra.
Penny szóhoz sem jutott örömében. Romeo, aki
mellőzve érezte magát, előrelépett, és megszólalt:
- Szuper! Szerintem Pennyből jó majomgondozó
lenne. Azok közé illik a legjobban.
 Romeo kivételesen büntetés nélkül megúszta ezt a
megjegyzést. Penny teljesen megfeledkezett a körülötte
lévő világról. Tényleg teljesül leghőbb vágya?
Moosburgerné bevezette vendégét a házba. Az elő-
szobából jobbra és balra is nyílt egy ajtó. A baloldali az
összekötő ajtó volt a rendelőbe, a jobboldali mögül pedig
edénycsörömpölés hallatszott és fűszeres illat áradt
kifelé.
- Azt hiszem, a hosszú út után mindkettőnknek jól
jönne egy kis frissítő - állapította meg Penny anyja, és
benyitott a konyhába.
A tűzhelynél egy fekete bőrnadrágos, fekete pólós,
izmos fiatalember állt. A fehér kötény, amit magára kö-
tött, nem igazán illett hozzá. Megfordult, és vidáman
üdvözölte Moosburgernét.
- Mit ábrázol az új frizurád, Ivan? - érdeklődött az
asszony mosolyogva.
- A június hónapot a mosómedvék hónapjának nyil-
vánítottam, és új külsőmmel ezeket az állatokat
dicsőítem - magyarázta Ivan, és közben erőteljesen
kavart valamit egy serpenyőben.
Moosburgerék már hozzászoktak Ivan állandóan
változó hajszínéhez és frizurájához. Tavasszal füves rétet
varázsolt a fejére, hajába font százszorszépekkel, múlt
ősszel pedig sakktáblát. A bal fülcimpájában lógó füg-
gönykarika már rég nem tűnt föl senkinek, ahogy a jobb
szemöldökébe fűzött ezüst fémpöcök sem.
 A vendég a szája sarkában bujkáló mosollyal méregette
a tűzhelynél álló csodabogarat.
- Ő Ivan, a házvezetőnk - mutatta be Penny anyja. -
Nélküle valószínűleg éhen halnánk, és félmeztelenül
futkosnánk a házban. Nemcsak kitűnő szakács, de reme-
kül kézben tartja az egész háztartást.
Az ajtóban álló ősz hajú férfi mintha kételkedett volna.
Ivan észre is vette a pillantásán, ezért visszafojtott
mosollyal magyarázta:
- Csak éjszaka változom vámpírrá, és akkor hódolok a
szenvedélyemnek.
Most már a férfi is nevetett, akiről Penny még mindig
nem tudta, hogy kicsoda. Moosburgerné hellyel kínálta a
nagy, pácolt faasztalnál, ahol a Moosburger család
étkezni szokott. Penny kissé zavartan állt mellette.
- Ülj csak le - mondta neki az anyja.
Penny szemével a vendég felé intett, és az anyja értett
a jelzésből.
- Bocsáss meg, Arthur. Még be sem mutattalak. Penny,
ő Arthur Friedmann, a bingenstadti állatkert igazgatója.
Penny már hallott erről az állatkertről. Igen jó híre
volt, és különösen, mióta az új igazgató átvette a vezeté-
sét, sorra épültek a modern, állatbarát ketrecek.
- Édesanyád volt a tanácsadónk az új orángután-
otthon tervezésénél - mesélte Friedmann úr. - Margit és
én állatvédő-konferenciákról ismerjük egymást, és
nagyon örülök, hogy végre együtt dolgozhattunk.
 - Ez alkalomból meséltem Arthurnak, hogy mennyire
szeretnél egyszer a nyári szünetben állatgondozóként az
egyik állatkertben dolgozni - folytatta Moosburgerné,
miközben ásványvizet vett elő a hűtőszekrényből. - Most
pedig Arthur, te következel.
Ilyen csöndes ritkán volt Penny. Leült egy székre, és
várakozással tekintett az állatkert-igazgatóra.
- Általában nem veszünk föl iskoláskorúakat gya-
kornoknak - kezdte. Margit Moosburgerra pillantva,
mosolyogva folytatta. - Ám ebben az esetben szívesen
teszek kivételt. De ne várj túl sokat.
Ez meg mit jelentsen? Miért ne várjak túl sokat? - tette
föl a kérdést magában Penny.
- Az állatgondozók nálunk többéves képzésen vesznek
részt. Saját állatgondozó-képzőnk van. Ha négy-hat hétig
dolgozol nálunk, természetesen csak kisegítő munkákat
láthatsz el, és feltétlenül követned kell a gondozók
utasításait.
- Világos, megértem - Penny bólintott.
- Sokat meg fogsz tudni az állatkerti állatokról. És arról
is, mi mindent teszünk manapság azért, hogy olyan
környezetet teremtsünk az állatoknak, mely megfelel
eredeti életmódjuknak.
- Ez érdekel! - Penny lelkesedése egyre nőtt.
- A fizetés elég alacsony - mondta szinte bocsánat-
kérően Arthur Friedmann.
- Ki fogom bírni - biztosította Penny. Hevesen vert a
szíve, mert nem számított arra, hogy nyári munkát talál
egy állatkertben.
Az anyja mindenkinek töltött, aztán leült.
- Már azt is tudom, hol fogsz lakni.
- Aha. Hol?
- Morris bácsinál. Emlékszel még rá?
Penny tudta, hogy egyszer már találkozott ezzel a
nagybácsival. Hirtelen dohos szagot érzett az orrában, és
lelki szemei előtt megjelent egy összekent ing és egy
foltos nadrág.
- Ő festő, vagy ilyesmi, ugye.
- Így van, szobrász! És bevallom, kissé különc.
Beszéltem vele telefonon, és beleegyezett, hogy nála lakj.
Penny nem tudta, örüljön-e neki. A legtöbb időt úgyis
az állatkertben fogja tölteni. Majdnem mindegy, hogy
hol alszik. Legszívesebben éjszaka is az állatokkal
maradna.
Kinyílt a konyhaajtó, és Elvis lépett be rajta. Kissé
meghajolva járt, és úgy tett, mintha teljesen ki lenne
merülve. Üdvözlésül fölemelte a kezét, majd Pennyhez
fordult.
- Megtennél nekem egy nagy szívességet?
- Mi van?
- Natter asszony a váróban ül Erasmusszal. Evelyn már
tapogatózott nála. Erasmus biztosan nem beteg, csak
ismét van valami dilije!
Penny sejtette, mi vár rá, és fölállt.
 - A doki kiborul, ha ez a nő rászabadul, és egy óráig
beszél hozzá, mert... - Elvis majmolta az asszony siránko-
zó hangját - „az én drága Erasmusomnak mindig reszket
a bal füle, ha a postás öt perccel később jön."
Elvis szavaira Arthur Friedmann kérdő pillantást vetett
Moosburgeméra.
- Erasmus az az óriási vörös kandúr, igaz? - kérdezte
Penny anyja Elvistől.
Az állatgondozó bólintott:
- Egy macskaszörny, akinek folyton bebeszél valami
dilit a gazdája. Van egy olyan érzésem, hogy szerelmes a
dokiba, és minden alkalmat megragad, hogy lássa. Az ön
helyében résen lennék, Moosburger asszony - Penny
anyjára kacsintott, majd visszament a rendelőbe.
Penny követte.
 A tudathasadásos kandúr
- Köszönöm, Penny - mondta üdvözlésül az apja.
Épp egy dobermannal volt elfoglalva, amely egyáltalán
nem volt vad, ahogy általában erről a fajtáról állították.
Reszketve kuporgott a vizsgálószoba egyik sarkában, és
panaszosan nyüszített. Matthias Moosburger a háta
mögött dugdosta az injekciót, melyet be kellett adnia
neki.
Penny átment a műtőn és a betegszobán, és belépett
egy kis szobába, ahol egy vizsgálóasztal, néhány gyógy-
szerekkel teli szekrény, a mérleg és a röntgengép állt.
Az ok, amiért Moosburger doktor a lánya segítségét
kérte, kézenfekvő volt: Penny volt az egyetlen személy,
aki gondozhatta Erasmust, ha a gazdája egy hétre eluta-
zott. A lány közvetlennek és vidámnak ismerte meg a
kandúrt. Erasmus átlátott a gazdáján, és tudta, mit kell
tennie, hogy még a szokottnál is több gondoskodást és
kényeztetést kapjon. Pennynek néha az volt az érzése,
hogy a tigriskölyökre emlékeztető kandúr minden héten
újabb dilit talál ki magának.
Penny mély levegőt vett, és kinyitotta a váró ajtaját.
Minden széken ült valaki. Penny első pillantásra négy
kutyát és négy macskát számolt össze a különböző ko-
sarakban. Egy fiatal nő madárkalitkát tartott az ölében,
melyben két hullámospapagáj röpködött, egy kislány
tengerimalacot szorított magához, és simogatva nyug-
tatgatta.
Középen trónolt Natter asszony, aki nemcsak test-
méretei alapján vívott ki magának tekintélyt az emberek
körében. Nagyon jól értett a fontoskodáshoz, és ahhoz,
hogyan kerüljön rögtön a középpontba.
- Penelope, köszönj szépen Erasmusnak, nagy szük-
sége van most rá! - kiáltotta, mihelyt megpillantotta
Pennyt. Lehajolt a kosár ajtajához, és úgy beszélt a kan-
dúrhoz, mint egy csecsemőhöz: - Nézd csak, Erasmus,
Penny néni van itt. Intsél pá-pát neki.
Penny elég nehezen tudta visszafojtani a nevetést.
- Kérem, fáradjon be, Natter asszony - mondta, és a
nyitott ajtóra mutatott.
Natter asszony fontoskodó képpel fölemelkedett, és
átsuhant a várószobán. A többieknek hirtelen össze
kellett húzniuk magukat, hogy elférjen. Penny becsukta
mögötte az ajtót, és az asszony letette a kosarat a
vizsgálóasztalra. Kutatva körülnézett.
- Hol van az apád?
- Mindjárt jön - nyugtatta meg Penny a macskatu-
lajdonost. - Mi van Erasmusszal? Nagy a baj?
Natter asszony lebiggyesztette az orcáját alkotó zsír-
párnácskákat. Penny fölkészült a legrosszabbra.
- Attól tartok, tudathasadása van.
Penny első pillanatban azt hitte, esetleg félrehallott
valamit.
- Hogyan?
- Erasmusnak tudathasadása van - ismételte meg az
asszony, és bólogatással meg is erősítette a kijelentését.
- Aha... - Pennynek gondolkodnia kellett, hogy valami
okosat tudjon kérdezni. - És ez miben nyilvánul meg? -
tette aztán hozzá.
- Úgy viselkedik, mint egy kutya!
A kosárból unott nyivákolás hallatszott. Erasmust két-
ségtelenül zavarta, hogy állandóan cipelik. Natter
asszony kinyitotta az ajtócskát, és kihúzta az állatot. A
kandúr komoran hunyorgott, de nem zavarta az
ismeretlen környezet.
Penny az orra elé nyújtotta a kézfejét, amit a macska
rögtön meg is szagolt. A farka ide-oda járt.
- Na látod! - Erasmus ijedten összerezzent gazdája
hangos és éles hangjától. - Csóválja a farkát, mint egy
kutya. Örül neked, és csóválja a farkát. Mert kutyának
hiszi magát.
 Penny tapasztalatból tudta, hogy nem lenne okos
dolog, ha azonnal bebizonyítaná Natter asszony tévedé-
sét. Ettől legföljebb duzzogni kezdene.
- Megismeri az autóm hangját, és újabban a garázs
előtt vár rám - folytatta. - Mikor múlt héten nyári
influenzával az ágyat nyomtam, egész idő alatt őrzött. Az
ágyam előtt ült, és fújt az orvosra. És újabban lefejezett
egereket hoz a házba. - Natter asszony megrovóan nézett
a kandúrra. - Fúj, fúj, fúj, Erasmus! Ezt nem szereti a
mami. Jóravaló macska nem tesz ilyet.
Penny úgy tett, mintha ki kellene fújnia az orrát.
Elfordult, és egy papír zsebkendőbe temette az arcát,
hogy Natter asszony ne lássa, hogy majd megszakad a
nevetéstől. Mikor sikerült végre komolyságot erőltetni
magára, ismét a macskatulajdonoshoz fordult.
Megsimogatta Erasmus nagy, kerek fejét, és
gondolkodott, milyen magyarázattal nyugtathatná meg
Natter asszonyt.
- Gyógyítható? - kérdezte a nő aggódva. - Lehet rajta
segíteni?
Most az volt a fontos, hogy ne mondja ki az igazságot.
Az igazság ugyanis az volt, hogy Erasmus egy teljesen
normális kandúr. Nem csóválta a farkát, hanem
idegességében csapkodott vele ide-oda. Az, hogy meg-
hallotta a gazdája autóját közeledni, azt bizonyította,
hogy Erasmus intelligens macska. Biztosan enni adott
neki, mikor megjött, ezért várta már. A leharapott fejű
egerek pedig azt bizonyították, hogy nem becsüli valami
nagyra a gazdáját. A macskák ugyanis általában élő
egeret hoznak, mert élvezik, hogy eljátszanak velük, és
ebben az élményben akarják a gazdájukat is részesíteni.
Ám ha az az érzésük, hogy a gazdájuk ezt a szokásukat
nem értékeli, és nem ismeri, megelégednek azzal, hogy
táplálékot hoznak neki. Élvezet nélküli táplálékot, úgy-
mond.
Egyértelmű, hogy Natter asszony az összes magya-
rázatot elutasította volna, mert jelenlegi vesszőparipája
az volt, hogy Erasmusnak tudathasadása van, és ezt ke-
zeltetni akarta.
Natter asszony szorongva várta Penny válaszát.
- Biztosan nem tudathasadásról van szó - kezdte
Penny.
Natter asszony már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon,
de Penny nem adott alkalmat rá.
- Inkább azzal a jelenséggel állunk szemben, hogy
Erasmus érdekessé akarja tenni magát. Leleste a kutyák
viselkedését, így akar több figyelmet kicsikarni öntől.
Talán nem törődött vele eleget az utóbbi időben.
Natter asszony azonnal bűntudatos képet vágott.
- Az lehet. Sajnos nekem is dolgoznom kell, és estén-
ként gyakran fáradt voltam, és hamar lefeküdtem.
- Igen, az lehet - erősítette meg Penny is.
- Többet fogok foglalkozni Erasmusszal. Azt mondja,
ha több figyelmet kap, ismét normális kandúr lesz? -
Natter asszony szinte könyörögve nézett Pennyre.
- Azt mondanám, hogy akkor nem fog még jobban
igyekezni, hogy kutyává változzon.
- Vagy úgy. Értem. Tehát az én hibám. - Jól meg-
vakargatta Erasmus füle tövét, mire azonnal elkezdett
varrógép zümmögéséhez hasonló hangon dorombolni.
Miután visszadugta a kandúrt az utazó-szállító ketrecbe,
Natter asszony megszeppenve elköszönt.
- Gondolod, zokon veszi, hogy az utóbbi időben olyan
sokat aludtam? - kérdezte Pennyt.
- Nem, nem. Meg fogja önnek bocsátani.
Natter asszony megkönnyebbült sóhajtással hagyta el
a vizsgálót.
Penny becsukta az ajtót, nekidőlt, és jó mélyeket lé-
legzett. Elégedetten mosolygott magában. Elintézte,
hogy Erasmusnak - akinek eddig is jó dolga volt -
mostantól még jobb élete legyen.
Remélem, nem jön vissza Natter asszony már a jövő hé-
ten, mert Erasmus bujkál előle - gondolta.
A gazdi szeretete néha nyomasztó tud lenni.

A vacsora igen későre esett. Moosburger doktornak fél

kilencig akadt tennivalója a rendelőben. Kimerülten és
sápadtan lépett be a konyhába. Elvis követte, szintén
elég kókadtan, és leroskadt Penny mellé a padra.
Margit Moosburger bemutatta egymásnak az állatkert-
igazgatót és a férjét.
 - A szünidőben dolgozhatok egy hónapig mint állat-
gondozó-segéd - újságolta Penny, és várakozással nézett
az apjára, aki nem nagyon örült a hírnek.
Elvis sem mutatott semmilyen reakciót.
- Mint állatgondozó? Hm... - Moosburger doktor na-
gyot kortyolt az ásványvízből. - Csak úgy eldöntöttétek? -
Pennyről az anyjára vándorolt a tekintete.
- Van valami kifogásod ellene? - Margit Moosburger
nem értette a férje hűvös reakcióját.
- Majd később megbeszéljük - adott kitérő választ
Moosburger doktor.
Ivan ezúttal „California" pizzát sütött Pennynek és
Romeonak, mert ezt nagyon szerették. Ám Pennynek
ezen az estén nem igazán ízlett a pizza. Folyton oldalra
pillantott Elvisre, aki kétségtelenül érezte a pillantásait,
de nem viszonozta őket.
Vacsora után Romeo fölment. Mivel másnap ünnep-
nap volt, és iskolai szünet, még nem kellett lefeküdnie.
Penny ott maradt a szüleivel és a vendéggel. Félve
várta, hogy az apja megmagyarázza kétes viselkedését,
ám erre semmi jel nem mutatott. Élénk beszélgetést
folytatott Arthur Friedmannal az állatbarát ketrecek
létrehozásáról és az állatkert új szerzeményeiről: a két
koaláról.
- Margit az autópályán szedett föl. Lerobbant az autóm
- mesélte Arthur Friedmann. - Itt, Salzburgban van
találkozóm egy koalaszakértővel. Egy konferencián vesz
részt, és remélem, ellát néhány tippel és tanáccsal,
hogyan tudjuk a lehető legkellemesebbé tenni a koalák
életét.
- Ha jól emlékszem, a koalák elég érzékenyek - mondta
Matthias Moosburger.
- Így van. Érzékenyek, falánk természetűek, lusták. A
nap nagy részét átalusszák. Néhány órán keresztül
eukaliptuszleveleket rágcsálnak, melyek más állatokra
nézve mérgezőek. A mozgás nem az erősségük. Eltelik
úgy nap, hogy el sem mozdulnak az ágról, amelyen ül-
dögélnek.
Elvis nem tudott elnyomni egy hatalmas ásítást, el-
nézést kért és fölállt.
Penny kiment utána az előszobába.
- Hé, nem örülsz velem együtt? - kérdezte.
Elvis nagyon fáradt, kivörösödött szemekkel nézett rá.
Szomorú volt a pillantása.
- Dehogynem - mondta végül -, csak semmi kedvem
ahhoz, hogy egy egész hónapig ne lássalak.
- Eljöhetsz meglátogatni. Nincs olyan messze az az
állatkert.
- Annyi munka van itt. Ki tudja, eljutok-e.
Penny csípőre tette a kezét.
- Te, szerintem eléggé önzőn viselkedsz. Nem a
háziállatod vagyok, aki otthon várja, míg megjössz és
megsimogatod.
- Lehet, hogy igazad van - Elvis fölment a lépcsőn az
első szintre, ahol a szobája volt. Nyújtózkodott egyet,
ismét ásított egy jó nagyot és hangosat. - Holnap vagy
holnapután beszélünk. Most el kell tennem magam hol-
napra.
Penny követte, de pár lépcsőfokkal alatta megállt, és
utána nézett. Nem tudott felhőtlenül örülni. Dühös volt
Elvisre.
Minek tartja őt? Derék háziasszonykának, aki a tűz-
hely mellett várja szerető férjurát?
Lehet, hogy csak fáradt - próbálta aztán megnyugtatni
magát.
 Nyári munka
Penny fel akart menni a második szintre, mely kizá-
rólag Romeo, Kolumbus és az ő lakrésze volt. Felnőttek
csak vészhelyzetben és betegség esetén léphettek be ide.
A Moosburger ifjak örültek, hogy saját birodalmuk van.
Ez azonban pluszmunkát is jelentett, mert így a taka-
rítást, ágyazást és rendcsinálást maguknak kellett elvé-
gezniük.
Penny lába már az első lépcsőfokon volt, mikor meg-
hallotta, hogy Romeo az első szinten lévő nappaliból ki-
abál. A hangokból ítélve az öccse már megint a tévé előtt
ült.
- Gyorsan, gyertek gyorsan! - kiáltozta.
Penny bedugta a fejét az ajtónyíláson, és rögtön meg-
látta, hogy miért volt olyan izgatott Romeo. Kolumbus
volt az oka. Ott szerepelt a tévében. Másokkal együtt egy
színpadon ült. A képernyő alsó szélén megjelent egy kék-
sárga sáv, melyen ez a szöveg volt olvasható: „Kolumbus
Moosburger - a nőknek erős férfikéz kell."
- Nyomorult macsó - morogta Penny.
- A húgomnál is ezt tapasztaltam - hallgatta Kolumbus
elbeszélését -, aki igen kötözködő tud lenni. Olyankor
többnyire elég, ha egyszer ráordítok. Attól helyreállnak a
meglazult csavarok az agyában. A barátnőim is szeretik,
ha világosan megmondom nekik, merre-meddig, hány
méter.
Penny döbbenten rogyott le Romeo mellé a puha
kanapéra. Kolumbus általában normális volt. Még soha
nem hallotta így beszélni. Mi ütött belé?
Az adás két műsorvezetője egy Kolumbusszal egyidős,
talpraesett srác és egy lány volt, akit Penny azonnal
megirigyelt szépen omló hajáért. A fiatalember vigyor-
gott, a lány pedig nekiesett Kolumbusnak.
- Adj neki! - suttogta Penny.
Ám Kolumbusról leperegtek a műsorvezetőnő
szemrehányásai. Rezzenéstelen arccal ült, és fölényesen
vigyorgott. Mikor a nő befejezte a mondandóját,
Kolumbus megismételte, amit az imént mondott, és még
rá is tett egy lapáttal:
- A nők alapvetően mindig alá voltak rendelve a
férfiaknak. A gondolkodást nyugodtan ránk bízhatják,
mert ez - valljuk be - nem az erősségük. A hisztérikus
nőszemélyek még több katasztrófát okoznának, ha mi,
férfiak, nem zaboláznánk meg őket.
- Neked teljesen elment az eszed? - üvöltött rá Penny a
tévében ülő bátyjára.
Romeo Pennyhez vágott egy párnát.
- Nem is hall téged.
Ez nem érdekelte Pennyt.
- Te tudtad, hogy Kolombus mit tervez? - tudakolta
Romeotól.
- Nem. Nekem nem mondott semmit.
- Csak jöjjön haza! - Penny fenyegetően meglengette a
kezét. - Majd én megmutatom neki!
Az öccse úgy tett, mintha el kellene bújnia veszélyes
nővére elől, és magára húzott egy díszpárnát a
kanapéról.
- Férfiak! - mondta megvetően Penny, és kitrappolt a
szobából.
Ezen az éjszakán Kolumbus nem jött haza. Telefonált,
és közölte az anyjával, hogy másnap délelőtt majd vissza-
kapja a kocsiját, mert egy barátjánál alszik.
Arthur Friedmann megkérte Margit Moosburgert,
hogy hívjon neki taxit. Foglalt magának egy hotelszobát,
mert másnap korán akart találkozni a koalaszakértővel.
Mikor nyugalom lett a házban, Penny keresni kezdte
az anyját, és meg is találta a konyhában. Segített neki
bepakolni a mosogatógépbe.
- Miért van apunak ellenére a nyári munka? -
puhatolódzott.
 Moosburgerné bátorítóan nézett Pennyre.
- Ne aggódj emiatt! Sejtem az okát, és nem lesz nehéz
meggyőzni. Menni fog.
Penny halványan elmosolyodott, de azért aggódott.
Mivel nem tudott elaludni, füttyentett a kutyáknak, és
elindult velük egy esti sétára.
Milli és Robin lelkesen követte.
Ugyanazt az utat választotta, amit Elvisszel tettek meg
délután.
A felhők, melyek délután beborították az eget, mos-
tanra felszakadoztak, és a hold átsütött a fák ágai között.
Penny figyelte az árnyékokat, melyeket a fák vetettek a
halvány holdfényben. Eszébe jutott a rossz előérzet, mely
a hazaúton tört rá.
Kicsit úgy érezte, elrontották az örömét, amit az
állatkerti állás jelentett neki. Miért viselkedett így Elvis?
Hiszen ő nem a tulajdona!
- Férfiak! Néha tényleg nem lehet rajtatok kiigazodni -
morogta rosszkedvűen Penny.
Ezen az éjszakán rosszul aludt. Robinról álmodott, aki
hevesen rázta a fejét. A pofája csak úgy csattogott tőle.
Ráadásul az apja hangján szólalt meg, és egyfolytában ezt
hajtogatta: „Nem, nem, nem!"
Odakint már pirkadt, mikor Penny verejtékezve föl-
ébredt. Hajtincsek ragadtak a homlokába, és belelógtak a
szemébe.
A lábánál kis, szőrös test mocorgott, és utat tört a
fejéhez. Milli érezte meg mindig elsőként, ha Pennynek
gondjai voltak, és azonnal jött utánanézni a dolgoknak.
- Minden rendben - súgta oda neki Penny. - Csak
rosszat álmodtam.
Fölrázta a párnát, és ismét magára húzta a takarót.
Milli az oldalához simult, és élvezettel elnyújtózott.
Ilyenkor hihetetlenül hosszú lett a teste.
Az előszobából nesz hallatszott. Penny tudta, hogy
ilyenkor csak egyvalaki lehet ébren. Kilódult az ágyból, s
közben hajszál híján lelökte Millit. Mielőtt a bozontos,
fekete kutya legurult volna az ágyról, Penny még épp el
tudta kapni. Milli szemrehányó pillantásokat vetett rá a
szeme elé lógó, hosszú szőrcsomói mögül.
- Sajnálom - kért bocsánatot Penny, majd letette Millit
a padlóra, belebújt a papucsába, magára terítette puha,
fehér fürdőköpenyét és kilépett a folyosóra.
A konyhából egészen halk edényzörgés hallatszott.
Letapogatódzott a lépcsőn, és - ahogy gondolta -, tényleg
az apját találta ott.
Matthias Moosburger épp teát készült főzni magának.
Hitetlenkedve nézett a lányára.
- Ünnepnap van! Mit keresel itt ilyenkor?
- És te? - kérdezett vissza Penny, és kivett magának
egy csészét a szekrényből.
- Szerencsére nincs szükségem sok alvásra. A betegeim
ugyanis úgysem hagynának - magyarázta Moosburger
doktor, és kezébe vette az elektromos vízforralót,
melyben már zubogott a víz. - Kutyaelléshez kell
mennem. A tulajdonosnő komplikációktól tart.
- Aha! - Penny belelógatott egy teafiltert a csészéjébe,
és az apja forró vizet öntött rá. Mikor befejezte,
Moosburger doktor hosszan a lányára nézett.
- Aggódsz, mert nem örülök az állatkerti nyári
munkádnak, igaz?
Penny nyelt egyet. A szíve szaporábban vert. Az apja
tétovázott, mintha nagyon meg akarná gondolni, amit
mondani fog.
- Félek, hogy ott akarod hagyni utána az iskolát. Ahogy
ismerlek, ráérzel a dolog ízére, és majd állatgondozó-
képzőt akarsz végezni.
- Nem, dehogyis!
Moosburger úr fölemelte a kezét, hogy fékezze Pennyt.
- Ne bizonygasd ennyire! Két esetet is ismerek, mikor
pontosan ez történt. Az egyik nálunk lakik, és Elvisnek
hívják.
- De Elvis később elvégezte az iskolát! - vetett közbe
Penny.
- Igen, de milyen erőfeszítésébe került. Sokkal
egyszerűbb lett volna, ha annak idején a gimnáziumban
marad.
Nem is volt olyan légből kapott Moosburger doktor
félelme. Az utóbbi időben nem sok örömet szerzett
Pennynek az iskola. A jegyei átlagosak voltak. Az osztá-
lyukból ebben a tanévben ketten is otthagyták az iskolát,
és szakképzésbe fogtak. Többen irigyelték őket, mert
hamarosan saját keresetük lesz.
- Tudod, hogy a pénz nem érdekel - biztosította Penny
az apját.
Moosburger doktor bólintott:
- Hát ez az. Tudom, mennyire fog tetszeni az állatok
gondozása. De belőled kitűnő állatorvos vagy zoológus
lehetne. Később talán viselkedéskutató leszel, mint az
anyád. Ehhez azonban be kell fejezned a gimnáziumot,
és tovább kell tanulnod. Nem szeretném, ha eljátszanád
ezt a lehetőséget. Megértesz? - megfogta a lánya vállát,
és mélyen a szemébe nézett.
- Ha megígérném, hogy ősszel egészen biztosan
folytatom az iskolát? Akkor elfogadhatom az állásaján-
latot? - Penny szívhez szólóan pillogott az apjára, és elő-
vette legbájosabb mosolyát. Ezek az eszközök általában
hatásosnak bizonyultak.
- Hiába tiltanám meg, úgyis megteszed - nevetett
Moosburger úr. - De emlékeztetni foglak az ígéretedre,
ha mégis másképp döntenél.
Pennynek nagy kő esett le a szívéről. Átölelte az apját,
és puszit nyomott az arcára.
- Köszönöm!
Moosburger doktor hozzátöltött egy kis hideg vizet a
teájához, hogy hamarabb meg tudja inni, sebtében el-
búcsúzott Pennytől, és elindult a kutyaelléshez.
Penny magában megsajnálta az apját. Mielőtt
visszament volna aludni, valamit gyorsan ellenőrizni
akart. Föltárcsázta az apja mobiltelefonját. Csörgés
hallatszott a vezetékes telefon mellett lévő faragott
gyümölcstartóból. A mobiltelefon a banánok között
hevert. Ez jellemző az apjára.
Penny hirtelen elálmosodott, és visszament a szo-
bájába. Összehúzta a függönyöket, hogy ne süssön be a
nap, és lefeküdt az ágyába.
Azt még érezte, hogy Milli odabújik hozzá, de aztán
rögtön elaludt.
 Rossz hírek
Ünnepnapokon legtöbbször nem terítettek reggelihez
Moosburgeréknál. A családtagok csak dél körül kezdtek
gyülekezni a konyhában. Mivel Ivan szabadnapos volt,
maguknak kellett az ennivalóról gondoskodniuk.
Moosburgerné nem szeretett főzni, ezért mindent
kipakolt a hűtőszekrényből, ami egy „ebédlihez" illett. Az
„ebédli" kifejezést Romeo találta ki, és minden ilyen
alkalommal emlékeztetett is rá. A konyhaasztal hama-
rosan megtelt lekvárosüvegekkel, sajttal, ecetes uborká-
val, mogyorókrémmel, olajbogyóval, paradicsommal,
sonkával, tojással, kígyóuborkával, eperszósszal és más
finomságokkal.
Az volt a klassz az ebédliben, hogy minden kom-
bináció megengedett volt. Mindenki vett magának egy
szelet kenyeret, és azt rakott rá, amihez kedve volt. Senki
sem húzta el a száját, mikor Romeo a sonkás-ecetesu-
borkás kenyerét leöntötte eperszósszal. Mindent szabad
volt, ami ízlik.
Elvis szemei még nem nyíltak ki egészen az álmos-
ságtól, és egyre ásítozott egy szalvéta mögött.
- Hol van tulajdonképpen Kolumbus? - érdeklődött
Moosburger doktor.
A felesége épp szájához emelte a tojásos-sajtos ke-
nyeret, de erre a kérdésre leengedte a kezét.
- Éjjel visszahozta az autómat, de nem maradt itthon,
ugye? - kérdőn nézett Pennyre és Romeora.
- Az ágyában mindenesetre nem aludt - jelentette
Romeo, aki szeretett Kolumbus szobájában matatni.
- Aha, és hol lődörög? Ez a ház nem szálloda, ahol az
ember úgy jön-megy, ahogy a kedve tartja - Moosburger
doktor rosszallóan csóválta a fejét.
- Mit szólnál egy kis úszáshoz? - kérdezte Penny Elvist.
A vonakodásából tudta, hogy rosszkedve van. Néha
mintha kicserélték volna, laza, vidám stílusa eltűnt, és
egy magába forduló, zárkózott emberré változott, akihez
jobb nem is szólni.
- Felőlem... - dörmögte végül.
Penny legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy
szívesen lemond a társaságáról. Valahogy azonban sike-
rült visszanyelnie a megjegyzést.
Két óra már elmúlt, mikor kerékpárral megérkeztek a
Schotterteich nevű tóhoz. Milli a kormányra erősített
kosárban trónolt, Robin pedig mellettük futott a járdán.
Igen meleg nyári nap volt, és csak néhány magányos bá-
rányfelhő úszott a szikrázóan kék égbolton.
Penny és Elvis kedvenc helye a tónál egy keskeny
földnyelv volt, mely benyúlt a vízbe, és a partjait derék-
magasságú bokrok nőtték be. A földnyelv bejáratát so-
rompóként zárták el a jobbról-balról behajtó tüskés
indák. A kutyák már ismertek egy átjárót a bokrok alatt,
ahol nagyobb karcolás nélkül kúszhattak át. Penny és
Elvis nem jutott ilyen könnyen előre. Folyton tüskék
akadtak be a pólójukba, és előbb ezektől kellett óvatosan
megszabadulniuk.
Végre megérkeztek a homokos talajra, ahol a bokrok
megvédték őket a kíváncsi tekintetektől. Úgy érezték
magukat, mint a saját kertjükben.
Penny már otthon fölvette a bikinijét. Lehúzta a sortját
és a pólóját, és betömte őket a strandtáskájába. Elvis
leterített egy plédet, és lezavarta róla a kutyákat, akik
azonnal el akarták foglalni. Aztán fölöltözve leült a ta-
karó egyik sarkára, mintha tisztes távolságban akarna
maradni Pennytől.
Penny fejét csóválva ült le mellé.
- Megmondanád, mit művelsz?
- Mit? - Elvis úgy tett, mintha nem értené.
- Miért játszod a sértődöttet?
Elvis várt a válasszal. Elég sokáig. Végül valami
ilyesmit dörmögött:
 - Nem akarom, hogy olyan hosszú ideig távol légy.
Tegnap te magad mondtad, hogy bárcsak minden úgy
maradna, mint most.
Penny öklével dühösen a plédre csapott. A száraz
tarack átfúrta a takarót, és megszúrta a bőrét.
- Ez hihetetlen! Legszívesebben pórázon tartanál, igaz?
Elvisnek még tetszett is az ötlet.
- Hé, nem is rossz ötlet. Praktikus és biztos megoldás
lenne.
- Úgy tűnik, Kolumbus megfertőzött a macsó gon-
dolkodásával. Minek képzeled magad? Pasának? Én
ugyan nem leszek a háremhölgyed.
Elvisnek nevetnie kellett Penny dühkitörésén.
- Csak vigyázz, ki ne dobjalak a hárememből! - gú-
nyolódott.
Penny erre beszaladt a vízbe, lehajolt és lefröcskölte
Elvist. Mivel a fiú még mindig ruhában ült ott, fölugrott,
és megpróbálta védeni magát a takaróval.
- Hagyd abba! Elég! - kiáltotta.
Milli és Robin is belelkesedett kettejük játékától, és
hangosan ugatva csatlakozott hozzájuk. Robin elkapta a
takaró szabad végét, és húzni kezdte, méghozzá erősen.
Ha Elvis nem akarta, hogy a takaró szétszakadjon, el kel-
lett engednie. Erre Penny azonnal a nyakába lapátolta
két tenyerével a vizet.
Milli és Robin begázolt a gazdihoz a vízbe. Nekik is jót
tett egy kis hűsítő.
 Most már Elvis is be akart ugrani a tóba, hogy bosszút
álljon. Épp a farmerja gombjával küszködött, mikor a
kutyák kijöttek a vízből, fölsorakoztak mellette jobbra-
balra, és egyszerre megrázták magukat. Finom záporeső
permetezte Elvist. A gomb továbbra sem akart kinyílni,
ezért a fiú legyintett, és pólóban, nadrágban rohant a víz-
be, ahol ráugrott Pennyre.
A kutyák azonnal a gazdi mellett termettek, mert nem
tudták pontosan, hogy tréfáról vagy komoly dologról
van-e szó.
- Minden rendben - nyugtatta meg őket Penny ne-
vetve, mielőtt Elvis újra magával húzta a víz alá. Mikor
fölbukkantak, szorosan tartották egymást, és mélyen
egymás szemébe néztek. - Tényleg minden rendben? -
kérdezte Penny.
Válasz helyett Elvis gyengéden megcsókolta.

A szünidő kilenc nappal később, pénteken kezdődött.

Penny bingenstadti utazása mindjárt vasárnapra volt
tervezve.
A lány már szombaton csomagolni kezdett. Legalább
négy hetet fog Bingenstadtban tölteni, ezért sok ruhára
lesz szüksége. Előhúzogatta a nadrágokat és pulcsikat a
szekrényéből, maga elé tartotta őket, és a tükörben
méregette magát. Ekkor bejött hozzá Romeo a szobába.
Szomorú képet vágott.
- Ne utazz el! - nyafogott.
 - Miért? Néhány napja még azt mondtad Markus ba-
rátodnak, hogy legszívesebben fellőnél engem a holdra.
Romeo széttárta, majd újból leengedte a karjait.
- Az néhány nappal ezelőtt volt. És akkor fölbos-
szantottál, mert elárultad anyunak, hogy nem fürödtem.
De ha elmész, itthon dögunalom lesz.
- Hiszen szünet van!
- Pontosan. Szünet. És nekem egész nyáron itthon kell
lennem. Nélküled és Kolumbus nélkül!
A tévéadás óta Kolumbus nem jött haza. Kétszer te-
lefonált, és közölte, hogy Klausszal, a legjobb barátjával
Görögországba utazik. A szülők dühösek voltak, amiért
így fölszívódott. Penny sejtette, hogy valami más van a
dolog mögött, de nem mondta ki hangosan a gyanúját.
Nagy lendülettel kinyílt a szobaajtó, és Milli meg
Robin trappolt be rajta. Túl késő volt. Azonnal kiszúrták
az ágyon a nyitott bőröndöt, és rögtön tudták, hogy mit
jelent: a gazdi elutazik, számukra pedig elkezdődik a
szorongó várakozás, hogy magukkal viszi-e őket vagy
sem. Milli bekuporodott az egyik sarokba, és úgy festett
ott, mint egy rakás szerencsétlenség, Robin pedig leült a
bőrönd mellé, és szemrehányó pillantásokat lövellt
Penny felé.
Kopogtak, és Elvis lépett be. Egy újságot tartott a
kezében.
- Na, olvastad már? - kérdezte. Valami volt a hang-
jában, amit Penny nem tudott mindjárt hova tenni.
 Kivette a nyitott újságot a fiú kezéből, és meglátott egy
fotót, mely egy elefántot ábrázolt letört, vérző agyarral.
Szörnyű kép volt, libabőrös is lett tőle.
Kínzás a mintaállatkertben - így festett a főcím. A cikk
a bingenstadti állatkertben dolgozó egyik elefántgondo-
zóról szólt, aki fölmondott, mert már nem bírta elviselni
a katasztrofális körülményeket.
Egy interjúban így nyilatkozott: „Az elefántokat
rendszeresen leláncolják, és még verik is őket. Egy ilyen
verési akciónál az elefánttehén a vaskapunak ütközött, és
letört az egyik agyara. Az állatorvos nem látta el a
sérülést, ezért az hamarosan elgennyesedett. Friedmann
igazgatót ez abszolút nem érdekli. Mindenhol nagy
állatbarátnak tüntetik föl, valójában pedig csak egy
szemfényvesztő."
Penny lassan ingatta a fejét:
- Ezt nem hiszem.
- Akkor sem, ha az újságban áll? - Elvis kihívóan nézett
rá.
Még mindig nem békült meg igazán azzal a helyzettel,
hogy Penny elfogadta a nyári munkát. Most már a lány is
tudta, mit jelentett belépéskor a hangneme. Az orra alá
akarta dörgölni, hogy milyen állatkínzó intézménybe
készül.
- Egy okkal több, hogy a bingenstadti állatkertben
dolgozzam - közölte vele tényszerűen. - Úgy tűnik, va-
lami nem stimmel ott, és biztos lehetsz benne, hogy
mindent meg fogok tenni azért, hogy kitaláljam, mi az.
A szeme sarkából látta, ahogy Elvis leengedte a vállait.
Tényleg azt remélte, hogy ez a cikk majd elriasztja?
Akkor elég rosszul ismeri.
- Hé, most ne vágj olyan képet, mint egy kutya, mikor
elveszik a kedvenc csontját! - Penny átölelte és magához
szorította a fiút. Először érzett egy kis ellenállást, de
aztán Elvis is fölengedett, és viszonozta az ölelését.
- Nem akarom, hogy odamenj - mondta halkan.
Penny nem szólt erre semmit. Csak álltak ott, szorosan
összefonódva. Igaz, nem sokáig, mert Milli és Robin,
mint mindig, most is közéjük furakodott.
- Vidd el őket - tanácsolta Elvis. - Először is, nem
bírjuk majd egy nap után a vonyítást hallgatni, másod-
szor pedig vigyáznak rád.
- Tudok magamra vigyázni! - vágott vissza Penny.
- Tudom, hogy tudsz. De mégis jobb érzés, ha a kutyák
veled vannak.
Ez a dolog a vonyítással a legújabb szokásuk volt. Ha
Penny egy napnál hosszabb időre egyedül hagyta őket,
leültek az előszobába, hátravetették a fejüket, és
idegborzoló vonyításba kezdtek. Senki és semmi nem
tudta megállítani őket.
- Jól van, jöttök velem - mondta Penny a kutyáknak,
akik azonnal hegyezni kezdték a fülüket. Elhangzott a
„jöttök" varázsszó, minek hatására a következő pillanat-
ban már önfeledten tomboltak a szobában.
 - Csak én nem mehetek - mondta komoran Elvis.
- Jaj ne, kérlek, ne kezdd újra! - kiáltotta Penny.
- Csak vicceltem! - válaszolta nevetve Elvis.
Később, mikor Penny lejött, az anyja épp telefonált, és
intett neki, hogy várjon. Befejezte a beszélgetést, aztán
kilépett Pennyvel a ház elé, a napra.
- Biztosan hallottál már erről a szörnyűségről
Friedmann állatkertjében! Épp most beszéltem vele.
Arthur magánkívül van. Az egész történet az első betűtől
az utolsóig szemenszedett hazugság. Az elefántgondozó
nem önszántából hagyta el az állatkertet. Fölmondták
neki, mert rosszul végezte a munkáját, és többször is ré-
szeg volt.
Penny figyelmesen hallgatta.
- A kép az újságban egy műtétet mutat. Lolának, az
elefánthölgynek tényleg begyulladt az egyik agyara, és az
állatorvos megoperálta. Innen származik a vér és a seb.
- Az állatgondozó bosszút akart állni - következtetett
Penny abból, amit az anyja elmondott.
Moosburgerné fújt egyet:
- Arthur magánkívül van, mert pontosan ez az, ami
nem igaz. Az elbocsátott állatgondozó Ausztráliába
repült a nővéréhez. Ennek már több mint hét hete, és két
barátja biztosította Arthurt, hogy nem ő áll a cikk
mögött. A férfi ugyanis belátta, hogy maga volt az oka a
felmondásnak. Úgy döntött, hogy egy évig Ausztráliában
dolgozik a nővére farmján, hogy összeszedje magát, és
jobb útra térjen.
- Fura egy helyzet - mormolta Penny.
- Mindenesetre az állatkertben égnek a telefonvonalak,
a riporterek az ajtó előtt tolonganak, és Arthur
Friedmann a céltábla. Elhiheted nekem, én nagyon kriti-
kus vagyok, ami az állatkerteket illeti. De az ő állatkertje
csúcsformában van. Ezt tényleg nem érdemelte meg.
Pennyben olyan gondolat támadt, amitől megijedt:
- De azért mehetek?
- Igen, természetesen. De Arthur nem tud várni a
vasútállomáson, ahogy megbeszéltük. Kérlek, taxival
menj el Morris bácsihoz, aztán hétfőn reggel nyolckor
jelentkezz az állatkert igazgatóságán.
- Rendben - Penny számára ez nem volt probléma.
 Kint maradnak!
A vasárnapi ebéd után megkezdődött az utazási láz.
Mindenki ki akarta kísérni Pennyt a pályaudvarra.
Moosburger doktor terepjárója igen szűknek bizonyult,
még a kutyáknak sem jutott elég hely, akik pedig a rako-
dótérben utaztak, mint mindig. Pennynek egy bőröndje
és egy nagy utazótáskája volt. A szülők ültek elöl, a hátsó
ülésen pedig Romeo, Penny és Elvis szorongott. Pennyt
és Elvist egyáltalán nem zavarta, hogy szorosan egymás
mellett ülnek.
Meglepően nagy volt a forgalom, így csak öt perccel a
vonat indulása előtt értek a pályaudvarra. Penny
föltérdelt a hátsó ülésre, úgy csatolta föl a kutyáknak a
szájkosarat, amit Milli és Robin személyes sértésnek vett,
és csak hosszas rábeszélésre engedélyezett.
Moosburger úr a bőröndöt cipelte, Elvis az utazótáskát
vonszolta, Penny Millit vitte a karjában, Moosburgerné
pedig Robint hajszolta. Így loholtak keresztül a
csarnokon a vágányokig. A hangosbeszélő már bemondta
a vonat indulását.
Moosburger úr mindjárt az első kocsinál megállt, és
betolta a bőröndöt. Elvis ugyanígy tett a táskával. Hosszú
búcsúzkodásra már nem jutott idő. A szülők és Elvis kör-
beállták Pennyt, hogy megöleljék és megcsókolják, mi-
előtt beszáll Millivel.
Romeo kicsit távolabb állt, és valami olyasmit dör-
mögött magában, hogy örül, hogy nem kell részt vennie
ebben a nyalakodásban.
A vonat zökkent egyet, és elindult. Penny lehúzott egy
ablakot és integetett. Elvis puszit dobott neki.
Mikor a vonat elhagyta a pályaudvart, Penny becsukta
az ablakot. Semmi kedve nem volt a kutyákkal
végigvonulni az összes kocsin, ezért leült mindjárt az
első üres fülkébe. Robin lekuporodott a lábához, Milli
pedig meg volt sértve, hogy nem ugorhat föl az ülésre.
Kívül tájak suhantak el. Penny kis bizsergést érzett
azért a gyomrában, főleg azért, mert nem tudta, mi vár
rá.
Moosburgerék még vettek maguknak fagyit, aztán
hazatértek a „kovácsműhelybe".
- Nagy a csönd Penny és a kutyák nélkül - állapította
meg Moosburger doktor.
Romeo megvigasztalta:
 - Ha nagyobb lármát akarsz, majd én gondoskodom
róla.
Moosburgernét is elszomorította a búcsú. Hogy
elterelje a gondolatait, fogta az előszobai parasztládán
lévő gyümölcsöstálat, és bevitte a konyhába. Gondolta,
kitisztítja, és megnézi, jók-e még a gyümölcsök. Ivannak
- aki egyébként mindig alapos munkát végzett -, mosta-
nában nagyon sok dolga volt, ezért mindig csak a tetejére
rakta a friss gyümölcsöt. Az alsó darabok már kezdtek
megrohadni.
A gyümölcsök között valami mást is fölfedezett
Moosburgerné. Egy barna borítékot Bingenstadtból. A
postai bélyegző szerint pár nappal ezelőtt küldték el.
Valaki a gyümölcsök közé dugta, hogy azonnal feltűnjön,
de valahogy mélyebbre csúszott.
Morris bácsitól jött a levél. Moosburgerné szeme vé-
gigsiklott a kézzel írott sorokon, majd fölsóhajtott:
- Jaj ne, szegény Penny!
Megpróbálta mobiltelefonon elérni a lányát, de si-
kertelenül.
Pennyre nem vár kellemes fogadtatás, ez már biztos
volt.

Az út Bingenstadtba négy órán át tartott. Mivel a

kutyák aludtak, Penny olvashatott, így az idő gyorsan
elröpült.
Kicsit szemerkélt az eső, mikor a vonat befutott a
bingenstadti vasútállomásra. A csarnok íves üvegtetejét
díszes oszlopok tartották. Ezzel a régebbi résszel kont-
rasztot alkottak a modern jelzőtáblák és a padok, melyek
akár egy űrállomásról is származhattak volna.
Az egyik plakáton egy jegesmedvemama képe dí-
szelgett a két kicsinyével. Nagy sárga betűk hívogattak a
bingenstadti állatkertbe. Valaki méregzöld színnel a
plakátra fújta, hogy Állatkínzók!
Penny nehezen boldogult a csomagjaival és a ku-
tyákkal. Félt, hogy valamelyikük elkeveredik az ember-
tömegben. Millivel már történt ilyen más alkalommal.
Először az utazótáskát dobta le a peronra, majd levitte a
kis terriert. Robin követte őket, és Penny parancsára
engedelmesen leült.
- Jó erősen tartsd! - utasította, és átfűzte a pórázt a
szájkosáron. A berni pásztorkutya engedelmesen tartotta
a pórázt a pofájában. Penny lehozta a bőröndjét, és meg-
könnyebbülten föllélegzett. Egyik kezébe vette a táskát, a
másikba a bőröndöt. Robin megfontolt léptekkel
elindult. Nagyon komolyan vette a feladatát: neki kellett
pórázon vezetnie Millit. Penny menet közben
dicsérgette, és nem tévesztette szem elől.
Rajtuk kívül csak kevesen szálltak ki. Úgy nézett ki,
mintha sokkal több ember utazna el, mint amennyi
érkezik. Penny és a kutyák egy nagy üvegajtón keresztül
hagyták el az épületet. Magukra vonták az emberek
pillantásait. Néhányan ujjal mutogattak a kutyákra, és
jóízűen nevettek rajtuk.
A pályaudvar előtt a taxik hosszú sorban várakoztak,
de csak a negyedik sofőr volt hajlandó elvinni Pennyt a
két kutyával. A taxi egy kombi autó volt, nagy
csomagtartóval, ahol a kutyák rögtön kényelmesen el-
helyezkedtek.
- Nem nagy kutyabarátok a kollégái - panaszkodott
Penny az ősz hajú taxisofőrnek.
A férfi a visszapillantó tükörből ránézett, és bocsá-
natkérően mondta:
- Rossz tapasztalataik vannak a rosszul nevelt ku-
tyákkal. Meg kell értened.
- Szerencsére megtaláltam magát - mondta Penny, és
megadta Morris bácsi címét.
A sofőr csodálkozva fölvonta bozontos szemöldökét,
mely középen szinte össze volt nőve.
- Mit keresel te ott?
- Ott fogok lakni. Miért?
- Lakni? Az öreg Morrisnál? - úgy csóválta a fejét,
mintha valaki arra kérte volna, hogy vigye föl a taxiján a
Mount Everestre. - Ismered a vén bolondot?
- A nagybátyám! - válaszolta már-már sértődötten
Penny.
- Bocsánat, nem akartalak megbántani! - a sofőr in-
dexelt és besorolt a forgalomba.
Eltelt néhány szótlan perc, és Penny nem tudta vis-
szafojtani a kíváncsiságát.
 - Mit tud a nagybátyámról? Miért gondolja, hogy nem
tudok nála lakni?
- Már rég nem láttad, ugye?
- Több éve.
A sofőr bólintott.
- A különc enyhe kifejezés rá. Jobb, ha a jelenlétében
sisakot és lovagi páncélzatot visel az ember.
- Azt meg minek?
- Nos, hogy is mondjam, az utóbbi években a kü-
löncsége üldözési mániává fajult, és állandóan azt gon-
dolja, hogy valaki a nyomában van, és bántani akarja.
Néhány hónappal ezelőtt taxit hívott, és én jöttem érte.
Mivel a csöngetésre nem nyitott ajtót, benyitottam. Az
ajtó nem volt bezárva. Egy kalapács röpült felém. Egy
nehéz kalapács, amilyet a szobraszkodáshoz használ.
- Szép kilátások! - sóhajtotta Penny.
Röviddel a cél előtt Pennynek eszébe jutott a mobil-
telefonja. De miért nem szólalt meg egyszer sem? SMS-t
sem kapott. Elvis még mindig dühös rá? Mikor a telefont
kivette a zsebéből, megállapította, hogy lemerült.
Elfelejtette feltölteni.
A taxi egy halványsárga ház előtt állt meg, mely
közvetlenül az út mellett épült. Az ablakok berácsozva,
az íves kapu bezárva. Penny ott állt előtte a bőrönddel, a
táskával és a kutyákkal, és nézett a távolodó taxi után.
Nem volt csengőgomb, csak egy zsinór, mint a régi pa-
rasztházaknál. Penny erősen meghúzta, és hallotta a ház
belsejéből a harangozást. Hangos és kellemetlen volt a
hangja.
Nem nyitottak ajtót neki. A második és harmadik
csöngetés sem hatott. Penny megpróbálta kinyitni az aj-
tót, de zárva volt.
Robin hirtelen ugatni kezdett, és a jobb oldali ablakra
szegezte a tekintetét. Penny látta, hogy a függöny
meglebbent. Valaki figyelte őket.
- Morris bácsi! Hahó! Én vagyok az, Penny, az uno-
kahúgod! - kiáltotta.
Az üveg csörömpölt, és az ablak kinyílt. Egy ráncos arc
bukkant föl a keskeny résben.
- A kutyák be nem teszik a lábukat a házamba!
Megírtam anyádnak! - rikácsolta egy vékony, magas
hang. - És csak egy táska jöhet, mert nincs hely. Utazz
haza! Nem maradhatsz itt.
Pennynek rémületében kiment az erő a lábaiból.
Egyedül volt egy idegen városban. Amennyire tudta,
aznap már vonat sem ment vissza, tehát minden körül-
mények között neki itt kell maradnia.
Az ablakot erőteljesen becsukták.
- Morris bácsi, kérlek, nyisd ki! Beszéljük meg a dolgot.
Nem tudtam, hogy nem szereted a kutyákat.
Mivel a nagybácsi nem reagált, Penny rázni kezdte a
csengőzsinórt. Nem, nem hagyja magát így lerázni. Újra
és újra megrántotta a zsinórt. Eltartott egy darabig, mire
kivágódott az ablak, és a bácsi kivisított:
 - Csöndet! Vagy hívjam a rendőrséget?
- Igen, hívd csak! Szívesen elmondom nekik, hogy
éjszakára az utcára tetted az unokahúgodat! - vágott
vissza Penny.
- Nem tartottad magad a megegyezésünkhöz - védte
magát a nagybácsi.
- Nem tudok semmiféle megegyezésről.
Szó nélkül bevágódott az ablak. Penny már nyúlt a
zsinór után, mikor bentről csoszogó lépteket hallott. A
kulcs körülményesen forgott a zárban, és a kapu kinyílt.
Morris bácsi alacsonyabb volt Pennynél, és olyan
sovány, hogy egy fuvallat elfújhatta volna. Földig érő,
fehér lepelben volt, mely régimódi hálóingre emlékezte-
tett. Kevés ősz haja égnek állt.
Undorodva méregette a kutyákat.
- Utálom a kutyákat. Ide nem jönnek be.
- Először is, jó napot, Morris bácsi - mondta Penny, és
nagy erőfeszítéssel tudott csak nyugodt maradni. - Anyu
és apu üdvözletüket küldik.
- Tényleg?
- Kérlek, legalább egy éjszakát hadd alhassak itt!
Holnap kezdem a munkámat az állatkertben, és biztosan
lakhatok ott valahol.
- Nem!
Penny mélyen beszívta a levegőt az orrán keresztül.
Legszívesebben megrázta volna ezt a kis emberkét a ne-
vetséges hálóingében.
 - Jó, de akkor mondd meg, hová menjek!?
Morris bácsi hallgatott. A tekintete a lányról a ku-
tyákra vándorolt, és vissza.
- A kutyák bolhát és piszkot hoznak a házba. Nem
alhatnak kint?
- Nem. Nincsenek hozzászokva, és valószínűleg egész
éjjel vonyítanának. Azonkívül egyik kutyám sem bolhás,
mindkettő nagyon tiszta - magyarázta Penny magára
erőltetett nyugalommal.
- Egy éjszakát... - a bácsi végre kinyitotta a kaput
annyira, hogy Penny bemehessen. A kocsibejárón át egy
kövezett belső udvarra lépett. Balra volt a bejárati ajtó. -
Nem, nem itt! - Morris bácsi becsapta az ajtót, és elindult
az udvaron át.
Jobbra egy pavilon állt, melynek üvegablakain bepil-
lantva Penny kőszobrokat látott. Mögötte egy deszkából
épített fészer állt. Nagy megdöbbenésére a bácsi ponto-
san abba az irányba vezette őket. Kinyitotta az ajtaját, és
befelé mutatott.
- Régebben mindig itt aludt a segédem. Nektek is meg
fog felelni.
 Kibékítők
Penny nyelt egyet, és bedugta a fejét a sötét nyíláson.
Szerszámokkal megrakott polcok, egy széthasadt
nyugágy, egy kampón lógó leeresztett gumicsónak, és
egy matrac a földön: ez volt a berendezés. A fogast egy
szög jelentette a falban.
Milli és Robin befurakodott Penny mellett, és végig-
szimatolta a helyiséget. Milli, mint egy hercegnő, kinyúj-
tózott a matracon.
- Van fürdőszoba is? - kérdezte Penny, akinek két-
ségbeesésében könnyek szöktek a szemébe.
- Igen, de a kutyák...
-A kutyáknak nem kell, nekem kell!
Morris összerezzent.
- Ha itt maradnak, megmutatom neked.
Penny megnyugtatta Millit és Robint, akik aggódva
méregették a gazdit. Penny a biztonság kedvéért bezárta
őket, mert különben biztosan utána futottak volna.
A nagybátyja előrement a házba, két lépcsőfok vezetett
az előszobába. Savanyú szag csapta meg Penny orrát. A
szemének hozzá kellett szoknia a félhomályhoz, amelybe
az előtte fekvő helyiség burkolózott. Lassan fölismerte az
árnyékokat, és hitetlenkedve rázta a fejét. Még soha nem
látott ilyet!
Az egész földszint egyetlen nagy helyiségből állt. Még
a fürdőszobát és a vécét leválasztó fal is le volt rombolva.
A falból kilógott egy zuhanyrózsa, ott állt mellette egy
fürdőkád, mellette pedig egy megviselt mosdó lógott
ferdén. A vécé magányosan állt a helyiségben.
Morris bácsinak csak kevés bútora volt, ám ez nem
nagyon látszott, mert piszkos ruhák, üres konzervdobo-
zok, mirelitétel-csomagolás, régi újságok és hosszú pa-
pírcsíkok hevertek szanaszét.
A papírok és a kartonok belseje is vad ecsetvonásokkal
volt telefestve. Penny azoknak a figuráknak a körvonalait
vélte fölfedezni bennük, amelyeket előzőleg a műterem
ablakából látott.
A nagybácsi érezte Penny döbbenetét, amit a káosz
látványa idézett elő. Nem lehetett nem észrevenni, hogy
a levegőben terjengő kellemetlen szagtól egyfolytában az
orrát fintorgatja.
- Büdös van? - kérdezte Morris bácsi.
Válasz helyett Penny rápillantott.
 - Én nem érzek semmit. Az ízeket sem érzem. Öt évvel
ezelőtt megműtötték a torkomat, azóta se íz, se szag -
mentegetőzött a nagybácsi.
- Te jól érzed itt magad? - bukott ki Pennyből.
A következő pillanatban elszégyellte magát a kérdés
miatt. Semmi köze hozzá. Végül is ez a nagybátyja háza,
és úgy él benne, ahogy neki tetszik. Hallotta, amint az
öreg drága takarítónőkről és nem kívánatos idegenekről
motyog valamit az orra alatt.
Pennynek sürgősen vécére kellett mennie, ám a ma-
gányos vécécsésze a helyiségben nem volt valami csábító
látvány. És hol zuhanyozzon? A nagybácsi szeme előtt? A
puszta gondolattól is végigfutott a hátán a hideg.
Morris zavartan köhécselt, és így dörmögött:
- Én akkor kint várok, ugye - ezzel visszavonult, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Penny még mindig megkövülten állt ott. Végül aztán
erőt vett magán. Mikor a kezét mosta, öblös ugatást
hallott az udvar felől. Rögtön tudta, hogy mire vélje a
dolgot. Robin figyelmeztetett valakit. Fenyegető ugatás
volt, mely semmi jót nem ígért. Gyorsan kiszaladt, hogy
utánanézzen, és ott találta Morris bácsit - a kapunak ne-
kipréselve.
A bácsi úgy emelte föl a kezét, mintha pisztollyal
fenyegetnék, és rekedt hangon ezt ismételgette:
- Tűnj el!
Robin tornyosult előtte, és fenyegetően ugatta. A
bozontos Milli Robin tappancsai között futkosott, és
magas hangon vakkantott hozzá. Penny nem
csodálkozott azon, hogy kiszabadították magukat a
fészerből. Robint filmforgatásra képezték ki, és számos
trükköt ismert. És mivel ezen felül még rendkívül
tanulékony is volt, mindig új mutatványokat sajátított el.
- Hívd el innen! - jajveszékelt a bácsi.
Elég volt egy halk csettintés, és Robin elnémult.
Bárányszelídséggel ült le a gazdija mellé, szépen
egymás mellé tett mancsokkal. Milli követte a példáját.
Gyakran utánozta Robint, mert ő volt a nagy példaképe.
- Nem gonoszságból tették. Engem kerestek - mondta
bocsánatkérő hangon Penny. - A kutyáim mindig
vigyáznak rám.
- Csak a bosszúság van velük. Csak a bosszúság! -
zihálta a nagybátyja.
- Nem, ez nem igaz! - fortyant föl Penny. Oltalmazóan
Robin fejére tette a kezét. - Mindketten nagyon jól nevel-
tek. Ám ha bosszantják őket, megvédik magukat.
Mint ellenséges harcosok, úgy álltak szemben, Penny a
kutyákkal - és a nagybácsi. Egyikük sem mozdult, mintha
a legkisebb rezdülés is megadást jelentene.
Milli nem szeretett sokáig egy helyben ülni, ezért
fölállt, megrázta magát, amitől még bozontosabbnak és
bolyhosabbnak nézett ki, majd odatipegett Morrishoz, il-
ledelmesen leült a lába elé, és fölemelte az egyik
mancsát. Olyan volt, mintha fölajánlaná neki a
barátságát.
Penny nagybátyja zavartan járatta köztük a tekintetét.
- Mit... mit akar tőlem?
- Köszönni akar neked. A mancsát nyújtja.
- El kell fogadnom?
-Milli nem harap, ez egy barátságos gesztus.
Penny nagybátyja kelletlenül lehajolt. Óvatosan
előrenyújtotta csontos kezét, mintha legalábbis tigrissel
volna dolga.
Milli a tenyerébe ejtette a mancsát. Megható pillanat
volt, ahogy Morris és Milli szemtől szemben állva kezet,
illetve mancsot rázott.
Milli üdvözlése nyomán kicsit fölengedett a jég. Morris
bácsi az orra alatt motyogva étellel kínálta Pennyt.
Hirtelen az is kellemetlen lett neki, hogy a fészerben
akarta Pennyt elhelyezni. Odavezette egy keskeny,
meredek lépcsőhöz, mely a padlástérbe vezetett. Penny
meglepetésére két, egész csinosan berendezett kis
manzárdszoba volt fönt. A régi bútorok nehéz fából
készültek, az ablakokon csipkével körbehorgolt
függönyök lógtak, a fapadlón pedig poros
rongyszőnyegek feküdtek.
Még egy aprócska fürdőszoba is volt itt. Annyira kicsi
volt, hogy az embernek a zuhanytálcába kellett tennie a
lábát, mikor a vécén ült. A bútorokat és a padlót szürke
porréteg borította. Teljesen érintetlen volt, ami arra en-
gedett következtetni, hogy a manzárdszobákba nagyon
rég nem lépett be senki.
- De a kutyáknak... - kezdte Morris bácsi.
Penny azonnal felkapta a táskáját, és közölte:
- Ha nem alhatnak itt velem, akkor én is a fészerben
alszom.
- Akkor maradjanak - mormolta Morris, és legyintett
egyet.
Penny vödröt, súrolókefét, porszívót, és tisztítósze-
reket kért. Sok dolga volt, mielőtt beköltözhetett a man-
zárdszobába.
Két órával később teljesen kimerülve, tetőtől-talpig
koszosan befejezte a takarítást. Mielőtt beállt a zuhany
alá, sokáig folyatnia kellett a vizet, mert először rozsdás
lé folyt a zuhanyból.
Elállt az eső, és hirtelen kikerült az udvarra egy
dülöngélő asztal és két roskatag szék. A fel-fellobbanó
fényt egy petróleumlámpa biztosította.
Morris nagybácsi egy bódéból kolbászt és kenyeret
hozott, currys szósszal. Az étel még a zörgő papírba cso-
magolva feküdt az asztalon.
- Én nem eszem húst - mondta Penny, és gyorsan
hozzáfűzte: - De nem tudhattad. Nem is gond. Megteszi
a kenyér meg a currys szósz.
- Cseréljünk. Én megkapom a kolbászodat, te pedig a
kenyeremet - javasolta Morris bácsi.
Mikor Penny mobiltelefonja ismét fel volt töltve, ha-
zatelefonált, hogy tudassa, szerencsésen megérkezett.
 - De Morris bácsi nem engedi be a kutyákat - mondta
az anyja. - És mindenféle őrült szabályt küldött levélben.
Elég különös figura lehet.
- Ne aggódj, majd csak kijövünk valahogy - nyugtatta
meg Penny.
Utána fölhívta Elvist a mobilján, de csak a postafiók
jelentkezett. Mikor Penny ismét az otthoni számot
tárcsázta, Romeo vette föl. Az öccse közölte, hogy Elvis
nincs otthon. Azt nem mondta meg, hová ment.
Mikor Penny befejezte a beszélgetést, komoran nézett
maga elé. Nem tetszett neki a dolog. Érezte, hogy
belülről rágni kezdi a féltékenység.
 Séta az elefántokkal
Hétfő reggel Penny már korán fölébredt. Megdörzsölte
a szemeit és ráhunyorgott az órájára. Még csak fél hat
volt.
Milli és Robin azonnal fölpattant és élvezettel ki-
nyújtózott. Hatodik érzékükkel mindig megérezték, mi-
kor Penny fölébredt. A lány követte a kutyák példáját, és
szintén jó nagyot nyújtózkodott. Hatalmasat ásított,
majd kipillantott a kis padlásablakon. A nap ígéretesnek
indult.
Penny meglehetősen izgult első állatkerti munkanapja
előtt.
Miután megmosakodott és fogat mosott a mini für-
dőszobában, szoros lófarokba fogta a haját. Kényelmes
farmert és rövid pólót húzott, majd vidáman leszaladt a
lépcsőn a kutyákkal.
 A nagybátyja szobája üres volt. Az egyik sarokban egy
matrac feküdt, rajta egy piszkos takaró, hanyagul
rádobva.
Mikor a kocsibejáróhoz ért, kalapálást hallott a mű-
teremből. Kíváncsian közelebb ment, és az egyik ablakon
keresztül meglátta Morris bácsit egy akkora kő előtt
állni, mint ő maga. Akkora erővel és energiával munkálta
meg a követ vésőjével és kalapácsával, amit Penny ki sem
nézett volna a cingár emberkéből. Már föl lehetett
ismerni a kőtömbben egy valamit átölelő kart.
Penny bekopogott az ablakon, de a bácsi nem vette
észre. Integetett, de azzal sem ért el semmit. Végül
benyitott, és a nevén szólította. A férfi annyira megijedt,
hogy feléje hajította a kalapácsot. Egy méterrel Penny
lába előtt landolt.
- Soha többé ne tedd ezt! - visította vékony hangján
Morris.
- Bocsánat, de nem reagáltál.
- Soha sincs senki körülöttem. És ez így jó. Hagyj
békén! - elhessegető mozdulatot tett, és épp olyan eluta-
sító volt, mint a lány érkezésekor.
Mivel a házban biztosan nem volt semmi reggelire
emlékeztető dolog, Penny hívta a kutyákat, és elment.
Míg a kutyák minden villanyoszlopot megszaglásztak és
megjelöltek, Penny fölhívta Elvist. Alig múlt hat óra, és
általában még aludt ilyenkor, de Penny nagyon szerette
volna hallani a hangját.
 Elvis három csörgés után fölvette. A hangjából ítélve,
mely mély és rekedtes volt, nagyon álmosnak tűnt.
- Szia, én vagyok az!
- Tudod, hány óra? - mordult rá.
- Sokáig kimaradtál, ugye? - mondta tréfásan Penny.
- Igen - hangzott a szűkszavú válasz.
- Hol voltál? - tudakolta azonnal Penny, és a következő
pillanatban legszívesebben a nyelvébe harapott volna.
-Táncolni, ha tudni akarod.
Penny hallgatott.
- Nem kell megsértődnöd. Nem fogom magam négy
hétig a pincébe zárni, csak mert nem vagy itt.
- Remélem, jól szórakoztál - válaszolta nagyon me-
reven Penny.
- Igen, nagyon. Sokat nevettem és táncoltam.
- Az remek. Legyen szép napod! - befejezte a beszél-
getést, és dühösen nézett a mobiltelefonjára.
- Férfiak! A legjobb, ha virslit csinálunk belőlük -
mondta a magáét olyan hangosan, hogy egy arra járó
fiatalember azt hitte, hozzá beszél, és csodálkozva nézett
rá.
Még korán volt, ezért gyalog tette meg a jó hosszú utat
az állatkertig. A kutyák örültek a kiadós sétának.
Az állatkert főbejárata sárgásszürke terméskőből és
csillogó acélból épült. A modern szerkezet nagy ívet
alkotott, mely alatt forgókapuk sorakoztak. Balra állt egy
karcsú épület négy pénztárral.
 Ebben a korai időpontban csöndesen árválkodott a
bejárat. A kapu mögül föl-fölhangzott egy-egy állat
hangja. Leghangosabban a madarak csicseregtek, ame-
lyek az állatkert bejáratát határoló fák terebélyes koro-
náiban turbékoltak.
A bejárat és a kasszák is természetesen zárva voltak.
Penny úgy döntött, megkeresi a gazdasági épületekhez
vezető bejáratot. Az élelmet biztosan nem a főbejáraton
keresztül szállítják. Az állatkert hátsó oldalánál egy so-
rompóhoz ért. Egy tábla a mögötte álló mérlegre
mutatott, mely a földbe volt építve, hogy lemérje a
teherautókat szállítmányukkal együtt.
A sorompó melletti kis házban egy ősz hajú, vidám
tekintetű úr ült. Azonnal kijött, mikor meglátta Pennyt
és a kutyákat.
- Ha itt akarsz bemenni az állatkertbe, az sajnos nem
lehetséges.
- Én vagyok az új állatgondozó - magyarázta Penny.
A portás eltűnt a házában, és egy listával a kezében
tért vissza.
- Penelope Moosburger?
Penny bólintott.
- Aha, az új gyakornok - kihangsúlyozta a gyakornok
szót, hogy helyreigazítsa Pennyt. - Túl korán jöttél, és
kutyákat nem lehet bevinni az állatkertbe.
- Jaj, ne! - sóhajtotta Penny. Hát semmi sem megy
simán?
 A portás hangnemet változtatott: a szigorúan
hivatalosról áttért az apai gondoskodóra.
- Valami baj van? Segíthetek?
- Talán...
- Gyere, mit szólnál egy teához? - hívta meg a
házikójába, ahol a munkaasztalát szépen -
asztalterítővel, tányérokkal és evőeszközökkel -
megterítette reggelihez.
Penny elmesélte az érkezését, és a gondjait a nagy-
bátyjával. A portás elgondolkodva nézett a kutyákra, akik
Penny lábánál feküdtek.
- Jól neveltnek néznek ki. Most elsőre itt maradhatnak
nálam.
Ez nagy megkönnyebbülés volt Pennynek. Titkon
ugyanis ebben az ajánlatban reménykedett.
Egy rövid hajú, energikus léptű nő haladt el kívül a
portásfülke előtt, és köszönésképpen integetett.
- Jó reggelt, Alma! - kiáltotta a férfi utána.
A nő visszajött, és fölvonta a szemöldökét. A portás
bemutatta Pennyt, és barátságosan megkérdezte:
- Nem tudnád már most magaddal vinni? Bár nem
tudom, kihez fogja beosztani a főnök.
- Dehogynem. Elkísérhet. Mostanában jó korán
kezdem a terhességi tornát Lolával, különben valahol
mindig ott leselkedik egy riporter-héja.
- Terhességi torna? - Penny nem tudta mire vélni a
dolgot.
 - Alma vagyok! - az elefántgondozó kezet rázott vele,
és mindjárt magával is húzta. Bevezette egy öltözőbe,
ahol zöld kertésznadrágba bújt. A ruharaktárból
Pennynek is hozott egy ugyanolyat, meg egy pár zöld
gumicsizmát. Mivel Pennynek még nem volt saját szek-
rénye, Alma fölajánlotta, hogy pakoljon be az övébe.
Úton az elefántházba, a nő elmondta, mit jelent a
terhességi torna.
- Lola várandós, és ha minden jól megy, három héten
belül világra hozza kicsinyét.
- Klassz lenne, ha én is láthatnám még - mondta
reménykedve Penny.
Alma kinyitott egy vaskaput, mely a magas épít-
ményben, ahol az elefántok laktak, törpe méretűnek
tűnt.
- Harald Pilz, a zoológusunk találta ki az elefánttornát.
Terhes nők is végzik, így készítik föl a szervezetüket a
szülésre. Tehát úgy gondolta, hogy ez a mi elefántjaink-
nak is csak hasznára válna. Ez okból kifolyólag minden
nap egy órára elvisszük Lolát sétálni.
- Mint egy kutyát? - Penny csodálkozott.
- Igen, mint egy kutyát. Pórázon. De nem egyedül
megy ám. Momba, a legjobb barátnője, mindig elkíséri.
Fölmentek néhány lépcsőfokot, és egy galériára értek,
amely az elefántház egész hosszában elnyúlt. Penny
kihajolt a korláton, és meglátta maga alatt a fél futballpá-
lya nagyságú területet. Három elefánt állt és szundikált
egymás mellett.
- Ez itt a három hölgyeményünk. Van még egy bikánk
is, de az néha nem bír magával, ezért elválasztva kell
tartanunk - magyarázta Alma, aki odaállt Penny mellé.
- És mi van az újságban megjelent rágalmakkal?
Egy pillanatra úgy látszott, hogy Almát feldühítette a
kérdés, de uralkodott magán, mély levegőt vett, és
válaszolt.
- Ami az újságban volt, az az első betűtől az utolsóig
hazugság! Nagyon felizgattuk magunkat rajta. Egy éve
nyílt meg az új elefántház. Előtte hatalmas szabad tér
terül el. Kevés állatkertet ismerek, ahol olyan jól tartják
az állatokat, mint nálunk.
- Nem akartalak megsérteni - mondta gyorsan Penny.
- Nem számít. Csak mindig felizgatom magam. Mert
mindenki elhiszi, amit az újságok kinyomtatnak, még
akkor is, ha hazugság.
Penny bólintott. Neki is voltak rossz tapasztalatai
komolytalan újságcikkekkel.
- De most gyerünk! - Alma Penny lelkére kötötte, hogy
maradjon mögötte, ha belépnek az elefántok helyi-
ségébe. - Előbb meg kell ismerniük. Az elefántok nagyon
érzékenyek, sőt néha ijedősek. Lola pedig, így röviddel a
szülés előtt, egyenesen mimóza.
Mikor Alma elindult a vastagbőrűek felé, mindhárman
azonnal felé fordultak. Megpaskolta a fejüket, és az egyik
kövér tehenet a kijárat felé vezette. Erre a jelre a második
elefánttehén az ormányával megfogta Lola farkát, és
megkapaszkodott benne. Mint két játszadozó gyermek,
elindultak a gondozónővel. A biztonság kedvéért
mindegyikük bal mellső lábára rátettek egy könnyű
bilincset, melyre erős kötelet rögzítettek. Alma Lolát ve-
zette, Penny pedig Mombát kísérhette.
Békésen baktattak az elefántok, mint két engedelmes
kutya. A séta nemcsak az állatkerten keresztül vezetett,
hanem egy harmadik kijáraton át kimentek az
állatkerttel határos lombos erdőbe.
Egy kocogó, akinek fülhallgató volt a fején, majdnem
hanyatt esett, mikor meglátta a kis karavánt.
Tiszteletteljesen behátrált a bokrok közé, és utat
engedett az elefántoknak.
Penny izgatott volt, és arra összpontosított, hogy
mindent jól csináljon. Egyenletes, nyugodt lépésekkel
haladt, nehogy megijessze Mombát. Az elefánthölgy
egyfolytában rá sandított apró szemeivel, és Penny úgy
érezte, mintha minden mozdulatát figyelné.
Már nyolc óra volt, mire visszaértek az állatkertbe.
Minden jól ment.
Az állatkert-igazgató nagyon fáradtnak látszott, mikor
egy titkárnő bevezette Pennyt az irodájába.
- Ne izgassa föl a főnököt - súgta a fülébe figyelmez-
tetően a titkárnő -, már így is elég baja van.
Arthur Friedmann fölállt a székéből, és kezet nyújtott
Pennynek az íróasztal fölött.
 - Üdvözöllek. Hallom, máris szorgoskodtál!
- Igyekeztem hasznossá tenni magam - Penny sze-
rényen lesütötte a szemét.
- Azonban meg kell mondanom, hogy nem értek egyet
az akcióval - tette hozzá azonnal. - Alma elővigyázatlan
volt. Az elefántsétáltatás nem újoncoknak való feladat.
- De... - Penny közbe akart szólni, hogy neki már van
tapasztalata az elefántokkal, de az igazgató arckife-
jezésének láttán jobbnak látta tartani a száját.
- Nem akarom, hogy csalódott légy, de a mi állatkerti
gondozóink mind több éves képzésen vettek részt. Jó
néhánnyal együtt fogsz dolgozni, és érdekes tapasz-
talatokat gyűjthetsz. De a munkád csakis a kisegítésre
korlátozódik.
Penny komolyan bólintott.
- És még valami. Nem számítottam rá, hogy magaddal
hozod a kutyáidat. Természetesen problémát jelent, ha
nem tudod őket elhelyezni. Az állatkertbe azonban
mégsem engedhetem be őket.
Penny elmesélte, milyen gondjai vannak a nagy-
bátyjával, és Arthur Friedmann megértéssel fogadta.
- Én és a feleségem csak kétutcányira lakunk az
állatkerttől. A feleségem biztosan szívesen vigyázna a
kutyákra. Fölhívom, hogy vegye magához őket. Biztos
lehetsz benne, hogy jó kezekben lesznek.
Penny nem igazán örült a javaslatnak, de mi mást
tehetett?
 Friedmann asszony csöndes, visszahúzódó nő volt.
Már tíz perccel a telefon után megjelent az irodában, és
barátságosan üdvözölte Pennyt. A férje röviden elmond-
ta, miről van szó, és Friedmann asszony azonnal
beleegyezett. Penny kikísérte a portásfülkéhez, ahol Milli
és Robin boldogan megszaglászták a gazdájukat. Az
elefántok szaga még érződött a ruháján, és a kutyák ezt
nagyon izgalmasnak találták.
Penny leguggolt közéjük, és a lelkükre beszélt. Mikor
Friedmann asszony kezébe nyomta a pórázokat, a kutyák
végigmérték az idegent, és kérdőn néztek Pennyre.
Miután a lány jelezte, hogy vele kell menniük, elindultak.
Milli tipegve, Robin pedig farát ringató mozgásával.
 Marlon
Az igazgatósági épület előtt egy óriás növésű férfi várta
Pennyt. Legalább két méter magas volt, vörös képű, és
olyan széles, mint egy szekrény. Zöld kertésznadrágot
viselt.
- Lars - mutatkozott be, és Penny felé nyújtotta a
kezét, melyben két tengerimalac kényelmesen elfért
volna. A kézszorítása szándékosan óvatos volt. Penny
csodálkozó pillantására ezt mondta: - Egyszer egy kol-
léganőnek majdnem összeroppantottam a kezét. Azóta
vagyok ilyen óvatos. A főnök azt mondta, ma te fogsz
nekem segíteni.
Lars elindult, és Penny alig tudott lépést tartani vele.
Míg a fiúnak egyet, Pennynek legalább kettőt kellett lép-
nie, azt is nagyon gyorsan.
- Milyen állatoknál dolgozol? - kérdezte.
 - A púpos tevéknél. Három van, két nőstény és egy
bika, amely mostanában nagyon nyugtalan, ezért szem-
mel kell tartanom.
- Ez azt jelenti, hogy én fogom a nőstényeket gon-
dozni?
- Igen is, meg nem is! - hangzott a válasz, mellyel
Penny édeskeveset tudott kezdeni.
A púpos tevék ketrece messzire nyúló terület volt,
melyet vékony fatörzsekből épített dupla kerítés
határolt, így a látogatók sem simogatni, sem etetni nem
tudták az állatokat.
Penny már messziről mély bőgést hallott, melyet nem
tudott hová tenni.
- A bikánk - mondta Lars. - Nem akar egyedül lenni.
De a nőstények közelében úgy viselkedik, mint egy őrült,
ezért nem engedhetjük közéjük.
A két sárgás púpos teve egy elválasztott karámban állt
és szénát ropogtatott. A karám nagy része üres volt.
- Söpörj ki, és szedd össze a teveürüléket - adta ki az
állatgondozó Pennynek a feladatot.
- Söpörjek ki? Az több órai munka!
- Nem olyan vészes. Egy óra alatt el lehet végezni -
söprűt és lapátot nyomott a lány kezébe, és kinyitotta a
kaput.
Pennynek lankadt a buzgalma. Nem így képzelte az
állatkerti munkát. Hiszen ő nem takarítónő! De nem volt
más választása, ki kellett söpörni a homokos talajú
karámot, és eltüntetni a nagy rakásokat, melyeket a
tevék pottyantottak el. Penny megdöbbent, milyen
nehéz az ürülékük.
Meleg volt, a nap forrón sütött az égről.
Penny izzadt, és szidta az állandóan felkavarodó finom
port. A két nőstény teve a kerítésnél állt, és minden
mozdulatát figyelte. Mintha Pennyt akarnák kinevetni,
egyfolytában mozgatták az állkapcsukat. Az ember azt
hihette volna, hogy egymással beszélgetnek.
Pennynek két és fél órába telt, mire az utolsó sarkot is
kitisztította. Amibe belefogott, mindig alaposan elvé-
gezte. Lars fölbukkant és elismerően bólintott. A nad-
rágzsebe mélyéből elővett néhány almát, és odaadta őket
Pennynek.
- Talán el akarod kicsit kényeztetni a két újdonsült
csodálódat.
A púpos tevék rögtön odahajoltak hozzá, és széles,
puha ajkaikkal kivették az almát a kezéből. Ropogott az
alma, ahogy szétharapták.
- Menj ki, én meg visszaengedem a két hölgyet -
mondta Lars. - Legközelebb a menedéket vedd sorra -
egy négy oszlopon álló fatetőre mutatott. Alatta piszkos,
összenyomott szalma volt.
Penny már délre eléggé elfáradt.
- Tarts szünetet, és nézd meg az állatkertet - javasolta
Lars. - Elég, ha két óra múlva jössz vissza. Tényleg
gyorsan dolgoztál. Gyorsabban nem is lehetett volna
végezni vele.
A dicséret jólesett. Penny az elefántokhoz ment, ahol
Alma épp Lolát mosta le. Elkérte Almától a szekrénye
kulcsát, mert le akart zuhanyozni, és átöltözni. A ker-
tésznadrág biztosan bűzlött, és Penny nem akart ebben a
szerelésben lődörögni az állatkertben.
Miután megmosakodott, belebújt a saját cuccaiba, és
elindult. Az egyik bódénál vett magának perecet és
limonádét, majd ketrecről ketrecre járni kezdte az állat-
kertet. Legnagyobb hatást a ragadozó állatok lakhelyei
tették rá. Ezek gigantikus acélketrecek voltak. A tigrisek
és párducok jól érezték magukat, ezt első pillantásra
látni lehetett. A hím tigris egy mászófa tetejére épített
lapos pihenőhelyen trónolt előkelően. A farka lustán járt
föl-le, résnyire szűkített szemeivel pedig a látogatókat
figyelte. Ha valaki jobban megcsodálta, a tigris
kinyújtózott neki, mint egy fotómodell.
Egy hosszúra nyúlt új épület előtt, melyről már csak a
vakolat hiányzott, hatalmas tábla díszelgett, a következő
felirattal: 7 NAP MÚLVA MEGNYIT A KOALAHÁZ!
A 7-es számot egy külön papírra festették, és rára-
gasztották az előző napi számjegyre. Megkezdődött hát a
visszaszámlálás, hogy még izgatottabbá tegyék a láto-
gatókat.
Penny kíváncsian nyújtogatta a nyakát. A koalaház
bejárata nyitva állt, és egy munkás épp a kapu festésével
volt elfoglalva. Mikor Penny közelebb ment,
előrenyújtott tenyérrel közölte:
- Tilos a belépés!
- De én az állatkertben dolgozom.
A férfi végigmérte.
- Aki itt dolgozik, az zöld egyenruhát hord.
- Átöltöztem, mert szünetet tartok.
- Ez a legjobb kifogás, amit eddig hallottam - a férfi
letörölte az izzadságot a homlokáról, és hátat fordított
Pennynek.
- Ezt nevezik hajthatatlanságnak - szólalt meg valaki a
háta mögött.
Penny megfordult, és meglátta magát egy
napszemüveg lencséjében. Meglepődve lépett hátra.
- Ne félj, nem harapok, veszett sem vagyok, egyébként
pedig jobb vagyok a híremnél - a napszemüveges srácnak
kis huncutság bujkált a mosolyában. Nagy lendülettel
levette a napszemüvegét, mely mögött felbukkantak kék
szemei és hosszú szempillái.
Penny tizenhét évesnek saccolta. Fehér pólót és na-
gyon bő farmert viselt, melyen egy csomó zseb volt.
- Marlon - mutatkozott be a fiú, és meghajolt.
- Marlon? - ismételte meg hitetlenkedve Penny.
- Milyen név ez?
- Az anyám a híres színész, Marlon Brando rajongója.
Klassz pasi volt, Harley Davidsonnal, meg ilyesmi. Az
utolsó filmjeiben viszont úgy nézett ki, mint egy mocsári
béka, ami épp most toccsant bele a terráriumba.
 - Aha... - Pennynek nem jutott más eszébe.
- És téged hogy hívnak? - Marlon lazán, karba tett
kézzel nekidőlt egy fának.
Penny később sem tudta megmagyarázni, hogy miért,
de hirtelen rávágta:
- Marlene. Azért jutott eszébe a név, mert látott egy
filmet a tévében Marlene Dietrichről, a nagy filmsztárról.
Igaz, ez már elég régen volt.
- Szép név - Marlon bólintott. - Marlon és Marlene.
Úgy hangzik, mintha egymásnak lennénk teremtve.
- Gondolod? - Pennynek mosolyognia kellett Marlon
pimaszságán.
- Mit szólnál, ha találkoznánk ma este? - javasolta a
fiú.
Penny vonakodott, bár Elvis miatt nem kellett lelki-
ismeret-furdalásának lennie. Ő is azt tette, amit akart. És
mi rossz van abban, ha elmegy egy kicsit?
- Hová mennénk? - kérdezte.
- Hm, sok lehetőség lenne - Marlon hirtelen ellökte
magát a fától, és mintha kicserélték volna. - Add meg a
telefonszámodat - kérte, és hirtelen eléggé hajszoltnak
tűnt.
Azt nem akarta Penny.
- Hé, ne tétovázz! Hol érhetlek el?
Mikor Penny még mindig vonakodott, legyintett egyet,
és elment.
A lány fejcsóválva nézett utána. Mi ütött belé?
Megfordult, mert feltételezte, hogy Marlon mögötte
meglátott valamit, ami hirtelen elűzte. De ott nem volt
semmi.
Mit gondoljon róla?
Délután az állatkonyhán dolgozott, ahol az ennivalót
keverték és készítették az állatoknak. Penny majomsü-
teményt sütött. A majmok egy finoman illatozó,
zamatos, puha süteményt kaptak, mely csak abban
különbözött a közönséges süteménytől, hogy hiányzott
belőle a cukor.
Az állatok okosabbak, mint mi. Nekik így is ízlik a süti -
gondolta Penny, míg a tésztát gyúrta.
Az állatkerti körséta maradéktalanul meggyőzte
Pennyt, hogy a rágalmak légből kapottak voltak.
Különösen sokáig állt az üvegfalú pingvinmedence mel-
lett. Hét különböző pingvinfaj élt itt együtt, és úgy tűnt,
nagyon élvezik az életet. A vastag üvegen keresztül meg
lehetett figyelni, hogyan úsznak és merülnek. A kis álla-
tok nagy sebességgel szelték a vizet, mint a rakéták, majd
a felszínre bukkantak, és kicsúsztak a medence mögé
épített sziklákra. Még keltető barlangokat is építettek ne-
kik, és Penny megtudta az egyik állatgondozótól, hogy
jelenleg négy pingvin költ. Ezt a munkát, mint a termé-
szetben, a hímek végezték. A nőstény tojta a tojást, a hím
pedig a lábai között lévő redőben tartotta és melengette.
Penny első napja az állatkertben öt órakor ért véget.
Másodszor is lecserélte az olívzöld kertésznadrágot a
farmerjára, és elindult Friedmann igazgató háza felé. Az
igazgató titkárnője elmondta, hogyan talál oda.
Az állatkert-igazgató és a felesége olyan házban lakott,
mely egyáltalán nem illett az utcájukba. A többi ház
mind régi, kis villa volt, Friedmannéké pedig parasztház.
Friedmann asszony kinyitotta az ajtót, és hátravezette
Pennyt, ahol nemcsak udvar terült el, hanem egy kert is,
melynek nem is látszott a vége.
Voltak itt birkák, két póni és egy világoskék szemű,
puha, fehér szőrű szamár. Az udvar közepén, egy vastag
dúcon, kis faház trónolt. Több boltíves nyílása volt, a
nyílások előtt kis ülőrudakkal. A galambok turbékolva
röpködtek rajtuk ki-be.
- Mi nem tudunk állatok nélkül létezni - mondta
szinte bocsánatkérően Friedmann asszony.
- Ez nálunk sincsen másképp - válaszolta Penny.
Milli és Robin hancúrozva jött a kert hátsó feléből, és
boldog farkcsóválással körbetáncolta a gazdit.
- A kutyáid példamutatóan viselkedtek - dicsérte őket
Friedmann asszony. - Ám enni már nem kell adnod
nekik. Milli az összes macskatápot befalta, Robin pedig a
konyhámban szolgálta ki magát. Ő az első kutya, amely
szereti a zöldséges pitét.
Penny nevetett. Már úgysem lett volna értelme meg-
szidni a kutyákat, mert nem értették volna, miért kapják
a büntetést. Túl sok idő telt el az esemény óta.
- Még egyszer nagyon köszönöm. Holnap is
elhozhatom őket?
Friedmann asszony mosolygott.
- Természetesen. Arthur mesélte, hogy egy egész
hónapig leszel gyakorlaton az állatkertben. Addig
szívesen vigyázok rájuk napközben.
Penny megkönnyebbült, hogy ez a probléma is meg-
oldódott, elbúcsúzott, és elindult Millivel és Robinnal. A
szájkosarakat otthon felejtette, ezért nem mehetett
busszal. Elég hosszú séta állt előtte.
A munka jobban kimerítette, mint gondolta volna.
Már alig várta, hogy jól lezuhanyozzon és megvacsoráz-
zon.
Vacsora? Ismét eszébe jutott Morris bácsi. Biztos
megint currys kolbász lesz, vagy valami hasonló. Penny
kinyitotta a pénztárcáját, és megnézte, mennyi pénz van
nála. A következő élelmiszerbolt előtt leültette a kutyá-
kat, és tejet, tojást, lisztet, lekvárt, néhány almát és
cseresznyét vásárolt. A főzés nem tartozott a
szenvedélyei közé, de meg akart próbálni palacsintát
sütni. Nem lehet olyan nehéz.
Majd fölhívja Ivant, és ő mindent elmagyaráz.
 Robin rendet tesz
Morris bácsi ajtajára egy darab karton volt rajzszöggel
felerősítve. Ákombákom írással, de nagyon stílusos
betűkkel ez állt rajta: Penelope! Rajta ül. Én alszom.
Penny halkan sóhajtott, és a szemét forgatta. Ez már
megint mit jelentsen? Morris bácsi rejtvényfeladványa? Az
üzenet vége érthető volt: Morris bácsi alszik. De mit je-
lentett a közepe?
Penny lenyomta a kilincset, és rögtön rájött, hogy az
ajtó be van zárva.
A kulcs! Talán a kulcsra gondolt! - ugrott be Pennynek.
Körülnézett, és a magas fűszálak között fölfedezett egy
dús keblű női szobrot, mely olyan volt, mintha duzzogva
kuporogna a rejtekhelyén. Penny óvatosan előrebillen-
tette a szobrot a fejénél fogva, és a feneke alatt valóban
megtalálta a nyelves kulcsot.
 Hogy följusson a szobájába, keresztül kellett mennie a
bácsi lakószobáján. Az öreg a hátán feküdt egy matracon,
és nyitott szájjal, hangosan horkolt. A kutyák óvatosan
közeledtek felé, kíváncsian megbámulták, és oldalra
billentett fejjel hallgatták a horkolását. Mikor Penny ma-
gához hívta őket, a bácsi fújt egyet, és fölpattant.
- Hány óra? - ezek voltak az első szavai.
- Hat óra múlt - válaszolta Penny.
- A fiataloknak enniük kell. Hozok kolbászt - jelentette
be.
- Nem szükséges! - Penny meglóbálta a bevásár-
lószatyrot. - Majd főzök valamit. Kutatva körülnézett. -
Hol lehet itt egyáltalán főzni?
A bácsi álmosan dörzsölgette a szemeit, és egy szakadt
műanyag függönyre mutatott. Mikor Penny félrehúzta a
függönyt, végigfutott a hideg a hátán. Egy kis
konyhafülke volt mögötte, benne két főzőplatni, egy
mini hűtőszekrény és egy mosogatótálca, melyben éppen
elfért néhány kávéscsésze.
Minden ragadt az ételmaradékoktól.
Penny mély levegőt vett.
- Na jó! Van egy serpenyőd?
A válasz egy néma bólintás volt.
Az öregember kicsit emlékeztette Pennyt Romeora, az
öccsére. Mikor Romeo kétéves volt, ő is mindig így
kuporgott a takaróján, és dörzsölte a szemét, mint
Morris bácsi az imént.
 Penny fölszaladt, hogy kezet mosson, és telefonon
tanácsot kérjen Ivantól.
- Halihó, párduccsókoló hercegnőm! - üdvözölte a
házvezető.
- Ha az lennék, már megszabadultatok volna tőlem -
közölte hűvösen Penny. Megkérdezte a palacsinta re-
ceptjét, melyet Ivan álmából fölrázva is kívülről fújt.
- Elvis ott van a közelben? - kérdezte Penny, mikor
Ivan befejezte.
- A doki operál, Elvis pedig asszisztál - rímelt Ivan.
- Megmondanád neki, hogy mindenképpen hívjon föl
még ma?
- Bízhatsz a titkárodban.
- Mi történt veled? Szerelmes vagy?
- Így is mondhatjuk. Száz lóerős a kicsike, és végre az
enyém!
Penny értette. Ivan már régóta vágyott egy motorra.
Sok hónapon át spórolt rá. Úgy látszik, a kívánsága végre
teljesült.
Lentről Morris bácsi izgatott kiabálása hallatszott.
- Hagyd azt, add ide! - hallotta Penny az üvöltését.
Gyorsan elköszönt, a mobiltelefont a zsebébe tette, és le-
szaladt a bácsihoz.
Morris bácsi ott toporzékolt, mint egy dühös kisgye-
rek, a hosszú, fehér hálóingében, és Robinra mutatott,
aki farkát csóválva állt előtte. Penny most először vette
észre, hogy milyen erősek a nagybátyja kezei. Nem is
illettek ehhez a vézna testhez.
- Mondd meg neki, hogy adja vissza az ingeimet! Ezek
nem játékszerek. Tönkreteszi őket!
Penny először ki akarta venni a ruhadarabot a kutya
pofájából, de aztán fölegyenesedett. Megértette ugyanis,
mit csinál Robin. Az egyik mutatvány, amit tudott, a
rendrakás volt. Megtanulta ugyanis a dolgokat szortí-
rozni. Külön az ingeket, a nadrágokat, a cipőket, és más
dolgokat is. Ha hasonlóak voltak, Robin egy helyre tette
őket. Az ajtó mellett már egész rakás piszkos ing tor-
nyosult.
- Morris bácsi, megmagyarázom - kezdte Penny.
A bácsi figyelt, de a szemét le nem vette Robinról.
Minél tovább magyarázott Penny, komor ábrázata annál
barátságosabb lett. Végül kacagni kezdett.
- Tényleg? Rendet tesz? Egy kutya, amelyik rendet
tesz!?
Döbbenten nézte, ahogy a pásztorkutya most az üres
csomagolásokat vette sorra, és új rakást hordott össze az
ingek mellé.
Penny undorodott a konyhafülkétől. Mielőtt elkezdte
a főzést, egy kefével hadat üzent a piszoknak. Sok helyen
késsel kellett lekaparnia az odaszáradt maradékokat.
Kilenc óra volt, mire nekiláthatott a palacsintatészta
kikeverésének és a sütésnek.
Morris bácsi zavartan fölbukkant mögötte, mint
Romeo, mikor valami rosszban sántikál. Az égett
serpenyő által kibocsátott füstgomolyag nem zavarta.
- Kint eszünk - mondta.
- Kivinnéd a tányérokat és az evőeszközöket? - kérte
Penny.
A bácsi kinyitott egy keskeny szekrényt a hűtőszek-
rény mellett, és kivette az edényeket, melyeket szürke
porréteg lepett be. Penny mosolyogva elvette tőle, és ala-
posan elmosogatta őket.
Mire Penny röviddel ezután kilépett az udvarra egy kis
rakás palacsintával, a régi faasztalt már fehér terítő fedte
be. Egy virágcserépben gyertya égett. Még virágot is
szerzett Morris bácsi, melyeket egy üres üdítősüvegbe
dugott. Penny a szomszéd kertjében látott hasonlókat.
- Szépen megterítettél - mondta elismerően a lány.
Bár a palacsintában akadtak tojáshéjak, és némelyikük
túl sötét lett, mégis finomra sikerültek. Penny négyet
nyomott le, Morris bácsi pedig a maradék hetet. Penny
még szívesen evett volna egyet, de a nagybátyja gyorsabb
volt nála. Elégedetten simogatta a hasát.
A főzés és az evés végképp kimerítette Pennyt. Már
nem tudta elnyomni az ásítozást, annyira álmos volt, és
hamarosan elbúcsúzott.
- Majd én elmosogatok - dörmögte Morris bácsi.
Penny azonnal beleegyezett. Az utóbbi órákban annyira
elfoglalta a főzés, hogy nem is gondolt Elvisre. Egy
pillantás a mobiltelefon kijelzőjére azonban elég volt,
hogy lássa, a fiú nem hívta föl. Megnyomta a gombot,
amelyre elmentette Elvis számát. Ismét csak a postafiók
jelentkezett. Penny először rá akart beszélni, de mikor
érezte, milyen dühös a fiúra, inkább hagyta a dolgot.
Vajon miért ilyen konok? Miért viselkedik így velem?
Csak mert elvállaltam egy nyári munkát?
Penny fáradtsága erősebb volt, mint a gyötrő gon-
dolatok.

Másnap reggel minden úgy indult, mint az előző na-

pon. Morris bácsi már a műtermében kalapált.
Időközben a másik kar is felismerhetővé vált a szobron,
és egy tarkó is kirajzolódott lassan.
Pennynek jól az agyába vésődött a bácsi előző napi
figyelmeztetése, és a kalapács repülése, ezért most nem
ment be hozzá, a világért sem akart megint ráijeszteni.
Már épp elfordult, amikor mozgást észlelt. Mikor
visszapillantott, a bácsi intett neki, de nem jött az
ajtóhoz, hanem tovább dolgozott.
Penny ezúttal teát készített reggelire, melyet a boltban
vásárolt. Megrakott egy kenyérszeletet sajttal, kockára
vágott egy paprikát, rászórta, és egy másik kenyérszeletet
borított rá. Utána elindult az állatkertbe. Nyolc óra előtt
nem sokkal ért az igazgató házához, ahol Friedmann
asszony már az előkertben várta, és elvette tőle a kutyá-
kat. Utána Penny elindult az állatkertbe.
Ott átöltözött, és bebújt a zöld kertésznadrágba.
Közben már saját szekrényt is kapott. Miközben a sortját
akasztotta föl, a mobiltelefonja a kezébe esett. Még
mindig semmi életjel Elvistől! Penny féltékenysége
dühbe csapott át. Röviden fölhívta az anyját, de
visszafogta magát, és nem kérdezősködött Elvis felől.
Otthon minden rendben volt, az állatorvosi rendelő
zsúfolásig telve, Romeo pedig rövidzárlatot okozott,
mely minden biztosítékot kivágott.
Alma integetett Pennynek, mikor elhaladt az ele-
fántház előtt. Az állatgondozónő egy betonteknőt tisztí-
tott, melybe a vastagbőrűek a táplálékukat kapják.
- Á, Penny, hát itt vagy! - Friedmann igazgató jött
serényen elébe. Átadott neki egy csatos mappát papírok-
kal és színes ceruzákkal. - Ma különleges feladatom van
számodra.
- Mit kell tennem? - A mappa felső lapjára az elefántok
lakhelyének vázlata volt fölrajzolva a nagy szabad
területtel és a házzal.
- Egész nap figyelni fogod az elefántokat. Rajzold be
nagyon pontosan, hogy merre járnak. Mindegyik
elefánthölgyhöz más színt használj. A megfelelő kódot
följegyeztem a papír tetejére. Pontos feljegyzésre van
szükségem, hogy mekkora utat tesznek meg az elefántok
egy nap.
Penny csalódottan nyelt egyet. A feladat mindennek
tűnt, csak izgalmasnak nem. Az elefántok a legtöbb időt
nem álldogálással töltik?
Friedmann úr látta Penny arcán a csalódottságot.
 - Ez nagyon fontos. Az ostoba újságcikk óta csak úgy
záporoznak a még ostobább rágalmak. Az egyik szerint
az elefántokat túl kicsi helyen tartjuk.
Penny szeme végigsiklott a futballpályányi területen.
Ehhez jött még az elefántház, mely szintén nem a
legkisebb volt.
- Pontosan akarom tudni, hogy ezeknek az okos-
kodóknak és becsmérlőknek az orra alá dörgölhessem a
számokat! - magyarázta Friedmann.
Ez már jobban hangzott.
Alma kinyitotta a magas fémkaput, és a három ele-
fánthölgy kivonult. Azonnal az itató felé indultak. Penny
csak bámult, hogy milyen gyorsak, és pirossal, zölddel,
kékkel bejelölte az útvonalat.
Alma és a többi gondozó kidolgozott egy programot,
hogy az elefántok ne unatkozzanak: néhány óránként
mindig jött egy új attrakció. Egyszer egy rakás friss szé-
na, aztán egy rakomány faág, mellyel játszhattak, később
almát kaptak a karám hátsó részében. Zuhanyozni ismét
bevonultak az elefántok a házba.
Délig Penny három lapot rajzolt tele vonalakkal. Ki
kellett cserélnie a lapokat, különben az egyes vonalakat
nem lehetett volna megkülönböztetni egymástól.
Egy órakor Alma odajött hozzá, és egy pillantást vetett
Penny vállán keresztül a rajzokra.
- Én is pont így gondoltam - mondta elégedetten.
 - Csak a szokásos programot végezzük ma, semmi kü-
lönöset, mégis sokat vannak úton az elefántok.
Penny kinyújtózott. Már órák óta egy gesztenyefa ár-
nyékában ült, kezében a mappával. Megfájdult a háta.
- Hozok valakit, aki fölvált, mi pedig tartunk egy kis
szünetet - javasolta Alma.
A váltás egy fiatal, Jannis nevű gyakornok személyében
érkezett, aki idősebb volt Pennynél, és állatorvosnak
tanult.
Penny barátságosan köszönt neki, aztán követte Almát
a gondozók társalgójába. Egy tálcán kihozták maguknak
a napi menüt a konyhára nyíló ablakból.
- Nemcsak az állatok kapnak itt finom ételt - mondta
nevetve Alma.
Grillezett zöldség volt tésztával, desszertnek pedig
meggyes pite. Penny nagyon éhes volt. Egy nyitott ajtó a
teraszra vezetett, ahol a napernyők alól az egész állat-
kertet be lehetett látni. Először csöndben ültek és ettek.
Penny éhsége nagyobb volt közlékenységénél.
Mikor végeztek, Alma papír zsebkendő után kutatott a
nadrágzsebében. Azt nem talált, viszont előhúzott egy
virító narancssárga színű cetlit.
- Láttad már? Ma reggelre a koalaház környékén
minden fa és útlezáró deszka ezzel volt teleragasztva -
átnyújtotta Pennynek a cetlit.
Penny tekintete végigfutott a sorokon. A következő
pillanatban érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik.
Remélhetőleg Alma nem vette észre.
 Szerelmes koalák
A cetlin a következő szöveg állt:

SZERELMES KOALÁK
Koalafiú keres koalalányt, aki Marlene névre hallgat.
Hívj föl!

Ott volt alatta a telefonszám, egyértelműen egy mo-

biltelefoné.
- Ez vajon mit jelenthet? - kérdezte fátyolos hangon
Penny. Visszaadta Almának a papírt, de az állatgondo-
zónő legyintett:
- Nyugodtan eldobhatod. - Közben megtalálta a
zsebkendőjét, és nagyokat trombitált bele.
Penny az asztal alatt összehajtotta a cetlit, és a ke-
zében tartotta.
 Alma elmesélte, mennyire várják már az elefántbébi
születését.
- Egy újszülött elefánt szenzációnak számít az ál-
latkertekben. Ha egészségesen jön a világra, már csak
egy akadályt kell leküzdenie: hogy vajon elfogadja-e az
anyja.
Penny szórakozottan bólogatott, és úgy tett, mintha
odafigyelne, de a gondolatai Marlonnál jártak. Az volt az
érzése, hogy a szíve hevesebben ver, ha rá gondol.
A nap hátralévő része gyorsan elröpült. Penny újból
átvette az elefántok mozgását ábrázoló rajzokat, és este
nyolcig ott maradt miattuk. Tizenkét órán keresztül
minden lépésüket feljegyezte. A színes vonalak kusza-
ságából sejteni lehetett, hogy az elefántok sokkal többet
mozogtak, mint amennyit gondolni lehet. A következő
nap majd kiértékeli a vonalakat.
Milli és Robin barátságosan, de nem viharosan üd-
vözölte Pennyt. Friedmann asszonynál vidám, változatos
volt az életük.
Morris bácsi egy nyitott kartondobozú pizzával várta
Pennyt a háza udvarán.
- Ez jó lesz? - kérdezte szinte félve. - Nincs rajta hús,
csak zöldség és sajt.
- Igen, fantasztikus. Köszönöm. Kopog a szemem az
éhségtől.
Bár a pizza már eléggé szikkadt volt a hosszú állástól,
Penny nem szólt semmit. Nem akart csalódást okozni a
nagybátyjának, aki úgy igyekezett, hogy a megfelelőt
rendelje neki.
Mivel elkezdett esni, nem tudtak sokáig kint ülni.
Penny gyorsan elköszönt és fölment. Fáradtan beesett az
ágyába, ahol Milli gyorsan társául szegődött. Odasimult
a lábaihoz, és elégedetten sóhajtott.
Penny az éjjeliszekrényre tette a mobiltelefont.
Fáradtsága ellenére sem tudott elaludni. Újra és újra kö-
nyörögve nézett a kis türkizkék készülékre. Elvis hallga-
tása egyáltalán nem tetszett neki. Tíz óra előtt járt az
idő, és ilyenkor mindig elérhető volt. Megragadta a
telefont, tárcsázta a számát és mély levegőt vett. Három
csörgés után tovább irányították a postafiókhoz.
Pennynek hirtelen az az érzése támadt, hogy maga
előtt látja Elvist, amint leolvassa a telefonja kijelzőjéről,
hogy ő hívja, kicsit kétségek között hagyja, aztán ki-
nyomja a telefont.
- Lassan elegem van - morogta Penny -, ne feszítsd túl
a húrt! - Dérrel-dúrral kikapcsolta a készüléket, a fal felé
fordult, és hamarosan elaludt.

Penny a szerdai napot egy kis irodában töltötte az

állatkert igazgatósági épületében. Egy különleges ceru-
zával végigment az előző nap rajzolt vonalakon. A ceruza
hegyén egy apró kerék volt, mely átszámolta a vonalakat
arra a távolságra, amit az elefántok valójában egy nap
alatt megtettek.
 Délután Penny bekopogott az igazgató irodájába.
Arthur Friedmann a szemüvege fölött mosolyogva pil-
lantott rá, mikor belépett.
- És? Mire jutottál?
- Az lehetséges, hogy a készülék nem jól működik? -
Penny föltartotta a ceruzát.
- Általában a túraútvonalaink hosszát szoktam lemérni
vele. Miért?
Penny kétkedve nézte a ceruza lapos oldalán lévő
mutatókat.
- Jól van beállítva a méretarány?
- Igen, a terület tervei 1:250 méretarányban készültek.
Tehát egy centiméter a papíron megfelel két és fél
méternek a valóságban. De miért kételkedsz ennyire?
Penny szó nélkül letette az értékelést az íróasztalra.
Arthur Friedmann megnézte a számokat, és fölvonta a
szemöldökét.
- Sokkal jobb, mint gondoltam. Nekem teljesen hi-
hetőnek tűnnek a számok.
Ezen csodálkozott Penny. Soha életében nem gondolta
volna, hogy az elefántok naponta több mint öt ki-
lométert megtesznek.
- Senki sem hányhatja a szemünkre, hogy az állatok
keveset mozognak. A természetben sem mennek többet!
- mondta Friedmann elégedetten. Megdicsérte Pennyt a
lelkiismeretes munkáért, és a gondos kiértékelésért. - A
nap hátralévő részében szabad vagy - ajánlotta föl az
igazgató.
Ismét meleg lett, és néhány bárányfelhőtől eltekintve,
kék volt az ég. Penny elfogadta az ajánlatot. Elhozta a
kutyákat Friedmann asszonytól, és megkérdezte az utat
egy város környéki tóhoz. Jót fog tenni neki egy pihen-
tető délután.
Visszatért Morris bácsi házába, és a szobájában
összepakolt egy kis táskát: fürdőruhát, könyvet és két
almát vitt magával, melyeket hazafelé vásárolt.
Morris bácsi észre sem vette, hogy hazajött. A műter-
mében állt, és teljesen belemélyedt a munkájába. Mikor
Penny elfordult, hogy menjen, egyszer csak kijött az aj-
tón. Egyik kezében egy nehéz kalapácsot, a másikban egy
vésőt tartott.
- Ezek a formák... nem úgy sikerülnek, ahogy sze-
retném. Szükségem van egy modellre - panaszolta.
Penny már hallott róla, mit kell tennie egy festő- vagy
szobrászmodellnek. Többnyire nők szoktak lenni, és ott
állnak vagy ülnek meztelenül. Penny ösztönösen maga
elé kapta a strandtáskáját, mintha védeni akarná magát.
- Nem ismersz egy izmos férfit, aki modellt állna
nekem? - kérdezte Morris bácsi.
Penny - mivel nem nőt keresett - megkönnyebbülten
engedte le a táskáját, és megrázta a fejét.
- Kár! - mikor ezt kimondta, a bácsi sarkon is fordult,
és visszatért a műtermébe.
Penny keresett magának egy nyugodt helyet a tónál,
kiterítette a törülközőjét, és kifeküdt a napra. Milli és
Robin egy fa árnyékát választotta.
Pennynek egyre Elvis járt a fejében. Még mindig nem
jelentkezett a fiú.
Ismét megpróbálta fölhívni, és most sikerült is elérnie.
Hajszoltnak tűnt.
- Igen, szia! - üdvözölte szűkszavúan.
- Hé, Elvis, mi ez a cirkusz? - fortyant föl Penny.
- Nem tudom, miről beszélsz!
- Játszod itt a sértődöttet, nem hívsz föl, és állandóan
ki van kapcsolva a telefonod.
- Tévedés. Be van kapcsolva, csak nincs mindenhol
térerő, mint tudod.
- Te ezt viccesnek találod? - fújt Penny.
- Nem vicc, hanem ez a tény.
- Hol jársz te, ahol nincs térerő? - Pennynek épp ezt a
kérdést nem szabadott volna föltennie, de egyszerűen
kibukott belőle. Mihelyt kimondta, meg is bánta.
- Egyszer itt csajozok, aztán ott, valahogy elütöm az
időt! - vágott vissza hasonlóan csípősen Elvis.
- Undorító vagy!
Elvis kis szünet után válaszolt:
- Kösz a bókot. Legalább tudom, mit gondolsz rólam.
Van még valami?
Penny érezte, hogy túl messzire ment, de nem akarta
bevallani.
- Idegesít ez a cirkusz!
 - Akkor örülj, hogy messze vagy. Ott biztosan vannak
olyanok, akik nem undorítóak és idegesítőek. És most
dolgom van! - Elvis köszönés nélkül letette.
- Hülye! - szidta Penny. Nem tudta, és nem akarta
megérteni, miért viselkedik így Elvis.
Dühösen behajította a mobiltelefont a táskájába,
fölpattant és belegázolt a vízbe. Milli és Robin lelkesen
követte. A kutyák a part közelében maradtak, de Penny
kiúszta magából a feszültséget. Erős csapásokkal szelte a
vizet egyik parttól a másikig, ide-oda és körbe-körbe.
Zihálva jött ki a partra, és elnyúlt a napon.
Szerelmes koalák - jutott eszébe. Mégis megtartotta a
narancssárga cetlit! Fölhívja Marlont? Kedve lett volna
elmenni valahová.
De Elvis... - szólalt meg belül egy figyelmeztető hang.
A dac győzött. Penny szétnyitotta a papirost, és be-
ütötte a számot a mobiljába.
Marlon az első csörgés után fölvette. Örült, mikor
meghallotta Penny hangját.
- Sajnálom, hogy olyan hirtelen leléptem. Később majd
elmondom az okát. De most beszéljünk fontosabb
dolgokról: Találkozunk?
- Igen! - hangzott Penny válasza.

Valaki nagy megelégedéssel nézegette a bingenstadti

állatkert elefántjainak állítólagos kínzásáról szóló új-
sághíreket. Gondosan kivágott és összegyűjtött minden
cikket. Videóra vette az összes ezzel kapcsolatos tévémű-
sort, és számtalanszor lejátszotta őket magának.
Mióta az első botrányjelentések nyilvánosságra ke-
rültek, nem mert minden nap megjelenni az
állatkertben. Bár állandóan váltogatta a parókáit, öt
különböző napszemüveg közül is válogatott, és ügyelt rá,
hogy az öltözéke ne legyen feltűnő, mégsem vállalta a
rizikót, hogy esetleg fölismerik.
Az állatkerti látogatásait heti három alkalomra kor-
látozta. Mindig ugyanaz volt a célja: az elefántkarám, a
koalaház és a jegesmedvék barlangja. Az első csapásra
bőven hagyott időt magának. Most el kellett telnie egy-
két hétnek, hogy megnyugodjanak a kedélyek, annál
hatásosabbak lesznek a következő támadások.
Az ismeretlen még nem döntötte el, melyik állatokkal
kezdje. Attól tette függővé a dolgot, hogy mikor
érkeznek meg a koalák, és mikor születik meg az elefánt-
bébi. Miután végrehajtotta a tervét, annyi biztos, hogy az
állatkertnek és az igazgatónak befellegzett.
Arra a szőke lányra gondolt, akit már többször
megfigyelt az állatkertben. Gyakornok volt, és láthatóan
élvezettel végezte a munkáját. Ehhez jött még, hogy egy
fiatalember koslatott utána. A lány nem sejtette, kivel
van dolga, de sokáig úgysem maradhatott titokban. Ha
kiderülne, az csak jól jönne az ismeretlennek.
A szőke lány fontos személy lesz, és már ki is gondolta,
hogyan vonja be a terveibe. Ő lesz az áldozat, terveinek
legutolsó és legszörnyűbb részében.
Ám az még odébb van.
Az ismeretlen nem kapkodott el semmit. A legna-
gyobb örömet az állatkert-igazgató figyelése jelentette
számára. Kihallgatta a beszélgetéseit otthon a
feleségével, és gyönyörködött a kétségbeesésében.
Úgy kell neked - gondolta közben - ezt aztán igazán
megérdemelted.
 A modell
- Nem leszel itt? Elmész? - Morris bácsi úgy állt Penny
előtt, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc
játékát.
Penny az udvarra kivezető átjáróban találkozott vele,
mikor megjött a fürdésből. Tévedett, vagy tényleg
megpróbálta a bácsi elállni előle az utat?
- Ezt nem teheted - nyafogott a nagybátyja. - Ma este
nem.
Penny érezte, hogy a bácsi titkol előle valamit.
- Mi történt, Morris bácsi? - kérdezte.
Az öreg oldalra lépett, és Penny meglátott az udvaron
egy kis, nádfonatos kerti ülőgarnitúrát. A székek és az
asztal fehérre voltak festve, és narancssárgán világítottak
a lemenő nap fényében.
- Te vetted? - kérdezte meglepődve Penny.
 - Nem vettem. Lomtalanításnál szereztem. Nincs annyi
pénzem... - Morris bácsi sértődöttnek látszott, mert
Penny pénzkiadással gyanúsította.
A lány közelebb ment, és megszemlélte a bútorokat,
melyek újnak néztek ki.
- Jól lelocsoltam - mondta gyorsan Morris bácsi -,
minden tiszta.
Penny végigsimította a fonatot. Szép volt.
- Be kell avatnunk a kerti bútort - közölte határozottan
a nagybátyja. - Ezért nem tudsz ma elmenni - vára-
kozással nézett rá.
Pennynek nem volt nagy kedve még egy estét
kettesben tölteni bogaras bácsikájával, de úgy nézett ki,
nem volt más választása. Nehéz szívvel hívta föl Marlont,
aki ugyanolyan csalódott volt, mint ő maga.
- Holnap biztosan összejön - ígérte meg Penny.
- Nagyon remélem - mondta Marlon megjátszott
fenyegetéssel a hangjában.
Penny visszahúzódott telefonálni a padlásszobájába.
Mikor lejött, a nagybátyja épp egy nagy terítőt dobott az
asztalra. Penny nem tudta eldönteni, hogy asztalterítő-e
vagy lepedő.
A bejárati ajtó hosszú nyikorgására hirtelen hátrakapta
a fejét. Nagyra kerekedtek a szemei meglepetésében,
mikor meglátta, hogy zavartan vigyorogva ki lépett be az
ajtón.
- Te? Itt? - még mindig nem fogta föl a helyzetet.
 - Gondoltam, megnézem, hogy vagy, hugicám.
A váratlan látogató Kolumbus volt, Penny bátyja. Elég
jól ismerte ahhoz, hogy tudja, a látogatás nem neki szólt.
Valami más volt mögötte.
Kolumbus úgy vigyorgott, mintha begörcsöltek volna
az arcizmai. Próbált lazán kérdezősködni, s közben a
belső udvarra mutatott:
- És? Minden rendben van itt, Morris bácsinál?
- Miért jöttél valójában? - kérdezte szenvtelenül
Penny, karba tette a kezét, és kihívóan nézett rá.
- Gondolod, maradhatnék pár napot? - Kolumbus
zavartan az övtartójába dugta az ujjait.
Penny nem tudta visszafojtani a mosolyát.
- Mi történt? Miért tűntél el olyan hosszú időre?
- Mit hordasz itt össze megint? - förmedt rá hirtelen
Kolumbus.
Morris bácsi, aki még mindig kezében tartotta a fehér
terítő - valójában lepedő - egyik sarkát, odajött
megnézni, mi történik. Nem ismerte föl Kolumbust, és
elutasítóan biccentett, mikor Penny bátyja
bemutatkozott. Mikor Kolumbus megkérte, hadd
maradjon néhány napot, Morris bácsi kérdőn pillantott
Pennyre.
- Fönt van még egy szoba - mondta a lány. - Ott
alhatna.
Látszott a bácsin, kevéssé tud az új vendéggel
megbarátkozni. Kolumbus nem vett tudomást a
vonakodásáról, és kintről behozott egy dugig tömött
hátizsákot. Penny a kapun keresztül meglátott egy klassz
motort.
- Ez a tiéd? - tudakolta.
Kolumbus sóhajtott:
- Sajnos nem. Ivané. Kölcsönadta. Vagyis kölcsön
kellett adnia.
Penny fölvezette a bátyját a padlástérbe, és megmu-
tatta neki a szobáját. Becsukta maga mögött az ajtót, és
nekidőlt.
- Így. Most pedig tudni akarom, mi történt! - követelte
Penny.
Kolumbus, ismerve Penny makacsságát, nem keresett
további kifogásokat.
- A tévéműsorról van szó, amiben szerepeltem.
- Vagy úgy. Emlékszem! - Penny fölvonta egyik
szemöldökét. Megint eszébe jutott, hogy mit mondott
róla Kolumbus az adásban. - Azért jöttél, hogy
megszorítsd a meglazult csavarokat az agyamban?
Kolumbus hirtelen kiborult:
- Azok ott a tévénél átvertek engem! Nem úgy gon-
doltam az egészet. Adás előtt odajött hozzám egy alak,
aki szerkesztőnek nevezte magát. A számba rágta, hogy
mit kell mondanom. Állítólag a többi vendégnek is pon-
tosan megmondták, hogy mit válaszoljanak.
Egy sajnálkozó fintornál többre azonban nem futotta
Pennytől.
 - Senki nem lehet annyira ostoba, hogy ilyen süket
dumát etessenek meg vele.
- Hát én ilyen ostoba vagyok! - Kolumbus szinte
üvöltött. - Csak azért mentem el a felvételre, mert egy
pofa megszólított a diszkóban és meghívott. Larának
meg imponál az ilyesmi. Úgy értem, ha szerepelek a té-
vében.
Penny könnyen kikövetkeztette, hogy Lara nem lehet
más, mint Kolumbus új fellángolása.
- Aha. És bejött?
Kolumbus leverten rázta a fejét.
- Lara azóta bedilizett. Minden barátnőjét mozgó-
sította, hogy indítsanak macsó-vadászatot ellenem. Még
soha nem volt ennyi lány a nyomomban.
- Akkor biztosan remekül szórakozol - gúnyolódott
Penny.
- Záptojással és paradicsommal dobálnak, ha meg-
látnak. A fagyizóban Lara egyik barátnője felszolgálónő,
és ráborított az új fehér farmeromra meg az ingemre egy
fagylaltkehellyel teli tálcát. Már sehová sem mehetek el
anélkül, hogy valamelyikük ne bántana.
- Ó, te szegény... - mondta Penny, de szemernyi
együttérzés sem volt a hangjában.
- Kérlek, ne rendezz cirkuszt, csak mert néhány napig
itt szeretnék maradni - dörmögte Kolumbus.
- Morris bácsi kezében a döntés - válaszolta Penny,
majd elhagyta a szobát, és lement. A szája sarkában
ördögi mosoly bujkált.
Az udvaron találkozott a nagybátyjával, aki épp
sajttányért helyezett az asztalra.
- Morris bácsi - kezdte. A tekintete a magas ablakokon
keresztül a bácsi szobrászműhelyébe vándorolt. -
Meglenne a férfi modell, akit keresel.
A szikár öregember fölegyenesedett, és várakozással
teli képet vágott.
- Ki az? Jó testfelépítésű fickóra van szükségem, és a
következő napokban néhány órán keresztül modellt kell
állnia nekem. Természetesen meztelenül. Vázlatokat kell
készítenem. Csak utána tudok tovább dolgozni az új
művemen.
- Kolumbus biztosan szívesen megteszi - magyarázta
Penny.
Morris meglepődve méregette.
- Természetesen először restellni fogja magát, hogy
meztelenül kell modellt állnia előtted, de mondd meg,
ezt kéred cserébe azért, hogy itt lakhasson nálad. Akkor
biztosan hajlandó lesz rá.
- Te egy kincs vagy! - ujjongott Penny bácsikája, és
boldogan tapsikolt a tenyerével. Ebben a pillanatban lé-
pett ki Kolumbus a házból, és a bácsi elégedetten bólin-
tott. - Tökéletesen megfelel.
- Evés közben közöld vele - súgta még oda a lány a
nagybátyjának, mielőtt Kolumbus hallótávolságon be-
lülre került.
 Minden pont úgy zajlott, ahogy Penny elképzelte.
Kolumbus előadta a kérését, hogy pár napig itt
lakhasson, mire Morris bácsi megkérte, hogy cserébe
álljon modellt neki az új szobrához.
Penny még sosem látta így elvörösödni a bátyját.
- Én? Hogy én ott álljak...? - Kolumbus szégyellte
kimondani is a szót.
- Meztelenül. Természetesen. Ne játszd meg magad -
utasította rendre a nagybátyja. - Ti akartok lenni a mo-
dern ifjúság, és még a ruháitokból sem mertek kibújni.
Kolumbus nyelt egyet. Kényszerhelyzetbe került. Már
minden létező barátját végigjárta. Morris bácsi volt az
utolsó menedéke.
- Föl fognak... ismerni? - kérdezte dadogva.
Morris bácsi nevetett:
- Ha jól eltalállak, biztosan fölismernek a lányok, akik
láttak már meztelenül.
Penny kárörvendően figyelte a bátyját, aki szégye-
nében legszívesebben a mélyen lelógó asztalterítő alá
bújt volna.
- Minden reggel fél hatkor kezdek dolgozni, addigra
legyél kész - közölte pattogósan a bácsi. Kolumbus két-
ségbeesetten keresett valami kifogást. Penny nem
segített neki. Megjátszott rajongással csak ennyit
mondott:
- Morris bácsi, igaz, milyen klassz bátyám van? Igazi
haver, és olyan segítőkész. De mindenekelőtt nyitott és
modern.
Kolumbus megadta magát.
Másnap reggel, mikor Penny bepillantott a poros
ablakon, meglátta Kolumbust, amint egy kőtalapzaton
áll meztelenül. Egy összecsukott napernyőt tartott a ke-
zében, hogy Morris bácsi le tudja rajzolni a megfelelő
kéztartást. A bácsi egy háromlábú széken ült, és gyors
vonásokat vetett egy vázlatfüzetbe.
Kolumbus egyre a nagy ablakok felé pislogott. Félt,
hogy valaki beles rajtuk. Penny nevetve integetett neki,
mire lerántotta a szék karfájáról a pólóját, és védekezőn
maga elé kapta.
- Maradj nyugton! Teljesen mozdulatlanul kell állnod!
- szidta meg Morris bácsi.
Penny bosszúhadjáratának még nem volt ezzel vége.
Kivette a fényképezőgépét a táskájából, és kattogtatott
párat az ablakon keresztül. A fotókat majd jól megőrzi,
és ha Kolumbus megint fölbosszantja, az orra alá dugja
őket.
Elégedetten indult Millivel és Robinnal az állatkert
felé.

Az igazgató épp a háza előtt állt, és szeretettel meg-

csókolta a feleségét. Penny elfordult, és úgy tett, mintha
nem nézne oda. A kutyák azonban másképp cselekedtek.
Boldog farkcsóválással és ugatással ugrottak oda
„óvónénijükhöz". Milli Friedmann asszony
nadrágszárába kapaszkodva két lábra állt, Robin pedig
olyan hangos vakkantással üdvözölte, mely gyakran
megrémítette az idegeneket.
- Jó reggelt, Penny! - üdvözölte az állatkert-igazgató. -
Ma nagy nap van. Fontos eseménynek leszel szemtanúja.
- Megszületik az elefántbébi? - kérdezte izgatottan
Penny.
- Nem, nem úgy néz ki. De dél körül megérkeznek a
koaláink. Elkísérhetsz a repülőtérre.
Penny lelkesen elfogadta a meghívást.
A délelőttöt azzal kezdte, hogy segített az akvárium
kitisztításában. Fél tizenkettőkor a hangosbemondón ke-
resztül az igazgatói irodába hívták. Penny még soha nem
látta ilyen kapkodónak és izgatottnak Friedmann urat.
- A gép egy órával előbb érkezik. Sietnünk kell!
A repülőtérre vezető úton elmesélte Pennynek, hon-
nan jönnek a koalák.
- Mindketten a San Diegó-i állatkertben nőttek föl.
Natu, a hím négyéves, Sin Lu, a nőstény pedig ötéves.
Nem volt könnyű koalákat szerezni az állatkertnek.
Cserébe részt kell vennünk a tenyésztési programban, és
mindent meg kell tennünk, hogy utódok szülessenek. A
koalák ugyanis veszélyeztetett állatok.
Penny ezt el sem akarta hinni.
- De miért?
- A koalák kizárólag Ausztráliában élnek, és csak
eukaliptuszfákon. Minden időben a fákon ülnek, nincs
szükségük barlangra vagy odúra. Csak az a fontos nekik,
hogy az élelmük közelében legyenek. Az eukaliptusz
minden más állat számára mérgező. A koalák száma
erősen lecsökkent, és ennek az erdőtüzek és a szárazság
az oka. Ehhez jön még, hogy az ausztráliai nagyvárosok,
Sydney, Melbourne és Brisbaine, olyan területeken épül-
tek föl, ahol korábban a koalák fő életterei voltak.
Penny sóhajtott. Nyomasztotta a gondolat, hogy az
emberek állandóan az állatok kárára terjeszkednek.
- Régebben vadászták is a koalákat tömör bundájuk
miatt, de ennek már vége - folytatta Friedmann igazgató.
- Mégis, még ma is az ember a koalák legnagyobb ellen-
sége, mert utakkal és villamos vezetékekkel átvágja az
eukaliptuszerdőket. Ezért az állatkertekre hárul a feladat,
hogy megteremtsék a feltételeket a koalák szaporodásá-
hoz. Csak így lehet megakadályozni a kihalásukat.
Penny izgatottan jobbra mutatott:
-Itt kell lekanyarodni a repülőtér felé!
Friedmann úr még épp el tudta kapni a kormányt, és
besorolt a jobbra kanyarodók közé.
 Az érkezés
A repülőgép már landolt. Egy komoly, fontoskodó
reptéri alkalmazott Friedmann igazgatót és Pennyt az
üres folyosókon át egy kisbuszhoz vezette, mely a géphez
szállította őket.
A férfi egy adóvevőn keresztül beszélt a pilótával, majd
Friedmann úrhoz fordult:
- Az állatok még a fedélzeten vannak. Sürgősen várják
önöket! - a késés miatti szemrehányást nem lehetett nem
észrevenni a hangjában.
A busz egy nagy utasszállító gép előtt állt meg. Az
állatkert-igazgató fölsietett a lépcsőn, szorosan mögötte
Penny. A gép nyitott ajtaja mögött egy mosolygós légi-
kisasszony várt.
- Bárcsak mindig ilyen kellemes utasaink lennének -
mondta üdvözlésül.
 A koalák valóban nagyon rendesen viselkedtek az
úton. Első osztályon repültek. A kis utasrészben viszony-
lag kevés tágas, párnázott ülést helyeztek el. Az ablakok
mellett kettesével voltak az ülések. Az egyik sorban egy
gondozónő ült, mellette egy műanyag szállítóketrec.
Mögötte egy gondozó ült kényelmesen, aki mellett egy
ugyanolyan szállítóbox volt az ülésre rögzítve.
A gondozónő, egy pufók, pirospozsgás fiatal nő,
óvatosan fölemelte a kendőt, mely a szállítódoboz rácsos
ajtajára volt akasztva. Mögötte föltűnt a koala puha,
kakaóbarna bundája. Egy vastag ágat ölelgetett, mely úgy
bele volt erősítve a dobozba, hogy ne tudjon elmozdulni.
A koala szeme be volt csukva. Penny az olvasmá-
nyaiból tudta, hogy ez jó jel, mert az alvás különösen
fontos ezeknek az állatoknak.
A másik koala is jól érezte magát. A gondozója, egy
izmos karú férfi, szűk pólóban, szélesen mosolygott, mi-
kor az igazgatóval együtt egy pillantást vetett a boxba.
- I call him Sleeping Beauty - mondta. Lefordítva ez
annyit jelent: Csipkerózsikának hívom, az alvó szép-
ségnek.
Még egy másik férfi is elkísérte a koalákat az Egyesült
Államokból. Segített a boxok átrakásánál a repülőgépből
a kisbuszba. Penny hasznossá akarta tenni magát, amiért
a gondozónőtől szúrós, elutasító pillantás volt a jutalma.
- Regina lesz a felelős az állatkertünkben a koalákért -
magyarázta Friedmann igazgató Pennynek. Hangosan
kellett beszélnie, különben nem lehetett volna hallani a
repülőgépek zajától. - Két hétig San Diegóban volt, hogy
pontosan megismerje két új lakónk szokásait. Frank - az
izmos férfira mutatott - gondozta őket eddig. Pár napot
itt marad, hogy segítsen, ha problémák lennének az át-
állással.
- Dolgozhatok én is a koaláknál? - buggyant ki
Pennyből.
Friedmann igazgató úr rövid gondolkodás után
beleegyezett.
A másik férfi az állatkert-igazgató elé lépett és kezet
rázott vele. Sam Strinner néven mutatkozott be, és ő volt
a San Diegó-i állatkert állatorvosa.
A koalák szállításakor előírás, hogy egy állatorvosnak
el kell kísérnie őket.
Penny a kisbusz hátsó ülésén ült, és Reginát figyelte,
aki úgy őrizte a koalákat, mint egy kotlós a kiscsibéit.
Mikor a boxokat átrakták az állatkert-igazgató kombijá-
ba, ismét gorombán elutasította Penny segítségét. Penny
kételkedni kezdett benne, hogy tényleg olyan jó lesz-e a
koalaházban dolgozni.
Az állatkert-igazgató szinte lépésben vezetett. Mikor
megérkeztek az állatkertbe, a látogatók által használt
aszfaltjárdán hajtott végig a koalaházig. Óvatosan vitték
a szállítóketreceket az autóból a házba.
Mindkét koalának külön birodalma volt.
- A koalák mindig magányosan élnek - magyarázta
Friedmann úr -, csak párzáskor jönnek össze.
Frank, aki Penny meglepetésére szinte folyékonyan
beszélt németül, egyetértően bólogatott. Az egyik
ketrecre mutatott:
- Úgy néz ki, hogy Sin Lu hamarosan készen áll a
párzásra. Egy kicsit korán ugyan, de fogságban az állatok
gyakran másképp viselkednek, mint a természetben.
A koalák ketrece terméskő burkolatot kapott. A földre
plafonig érő fatörzseket rögzítettek, melyek szerteágazó
gallyaikkal a koalák új tartózkodási helyei lesznek.
Mielőtt az állatokat kiengedték a szállítóboxból,
Regina lelkiismeretesen leellenőrizte a lakhelyüket.
Frank segített neki. Megvizsgálta a sok vékony tartót,
melyeket oldalt a fatörzsekre erősítettek, és Pennyt
hosszú, keskeny vázára emlékeztették. Tévedett, vagy
tényleg vizet tartalmaztak a kis edények?
- Beledugunk néhány eukaliptuszlevelet, melyeket San
Diegóból hoztunk magunkkal - magyarázta Frank.
- Közte lesz az az eukaliptusz is, amit a jövőben
fogyasztani fognak.
- Nem egyszerű dolog friss élelmet szerezni a ko-
aláknak - sóhajtott Friedmann igazgató. Megmutatta
Pennynek a ketrecek mögött elhelyezkedő hűtőkamrát,
amelyben az asztalon egymástól elkülönítve vastag eu-
kaliptuszlevél-kötegek sorakoztak.
- Ez négy különböző fajta eukaliptusz, mert a koa-
láknak igen kényes az ízlésük. Mindegyik csak egy fajtát
hajlandó megenni a kemény levelekből. Dél-Angliából
kapjuk a táplálékot, háromszor egy héten, repülővel.
Szerencsére a légitársaság szponzorálja a szállítást,
különben megfizethetetlen lenne.
Regina gondosan kihúzott egy-egy ágat a kötegekből,
és a ketrecbe vitte, ahol Frank már vázába dugdosta a
San Diegó-i eukaliptuszt.
- Jegyezd meg pontosan, melyik fajtát hová tetted -
kötötte a lelkére Reginának -, csak így fogod megtudni,
melyik az, amelyiket mindkét kincsünk szívesen
fogyasztja.
Végre eljött az idő. A ketrecek be voltak rendezve, és
Regina egy asztalra helyezte a szállítóboxokat. Az asztal
a folyosón állt a ketrecek háta mögött, ahová a látogatók
nem láthattak be. A gondozónő kérdőn nézett
Friedmann igazgatóra, aki beleegyezően bólintott.
Regina kinyitotta a rácsos ajtót, és óvatosan a bundás
állat után nyúlt. Sin Lu kinyitotta a szemét, és
hatalmasat ásított. Készségesen hagyta, hogy elhúzzák az
ágtól, és Reginába kapaszkodott. Látszott a gondozónőn,
hogy a koalának megvan a maga súlya.
Megható pillanat volt. A koala gondozónőjéhez simult,
mintha össze akarna bújni vele, és úgy méregette a
környezetét, mint egy kisbaba. Nagy sötét szemeiben
azonban volt valami kritikus is.
Friedmann igazgató észrevette Penny vágyakozó
tekintetét, és Frankhoz fordult. Valamit odasúgott neki,
mire az amerikai gondozó végigmérte Pennyt, majd bó-
lintott és odaintette magához. Penny tétovázva tett egy
lépést előre.
Az amerikai megkérte, hogy segítsen neki fölemelni a
másik szállítóboxot. Frank kivette belőle Natut, a hímet,
majd Penny felé nyújtotta.
Penny az első pillanatban meglepetésében hátrahő-
költ.
- Nem akarod? - kérdezte csodálkozva Frank.
- Dehogynem! - Penny hevesen bólogatott, és
izgalmában az alsó ajkát harapdálta.
Frank a fejével jelezte, hogy tegye szét a karjait, és
arccal Penny felé fordította a koalát.
A mókás kis fickó azonnal belekapaszkodott Penny
pólójába és kertésznadrágjába. Penny érezte a vastag
bundát a kezeiben, mely olyan volt, mint egy puhaszőrű
kefe. A koala elég nehéz volt. Penny úgy tíz kilósnak
saccolta. Vékony pólóján keresztül érezte az állat
szívverését. Fújtatva lélegzett, és körülnézett. A
pillantása rosszkedvűnek tűnt Penny számára. Vagy
tévedett?
Leírhatatlan érzés volt a koalát tartani. Az izmos test
tapintása puha volt, mint egy játék mackóé, csak sokkal
de sokkal nehezebb. Mikor Penny kimondta ezt az
érzést, az igazgató szinte megrovóan közölte:
- A koalák nem mackók, Penny de ezt neked is tudnod
kellene.
 - Tudom is - vágta rá gyorsan Penny -, hanem
erszényesek.
Frank hüvelyk- és mutatóujját babszem nagyságúra
nyitotta.
- Körülbelül ekkora egy kölyök, mikor megszületik, és
csupasz. De már erős mellső lábai vannak, és egyedül
küzdi be magát az anyja szőrzetén át az erszénybe. Ott
rászívja magát a cicijére, és a következő öt hónapban
abból áll az élete, hogy szopik és növekszik. Mikor kinő a
szőre, akkor kukucskál ki először az anyja erszényéből.
Nehéz volt elképzelni ezeket a dolgokat, ha az ember
ránézett erre az esetlen, nehéz állatra Penny karjában.
Natu nyugtalanul tapickolta Pennyt a mancsával, és ku-
tatva forgatta a fejét.
- Be kell mennie a ketrecébe enni - magyarázta Frank.
Néhány lépés, és Penny átlépett a keskeny vasajtón.
Tanácstalanul állt a törzsek és ágak előtt, és Frank felé
fordult segítségért.
- Tedd le a földre - javasolta az állatgondozó.
Mikor Penny letette, a koala kissé körülményesen
elindult a következő törzs felé, és fölmászott rajta. Az
első ágon megpihent, ide-oda riszálta a fenekét, hogy
még kényelmesebben üljön, majd elkezdte rágni az eu-
kaliptuszlevelet, mely szinte a szájába lógott. Frank arca
megelégedettséget tükrözött. Natu gyorsan megszokta
az új helyét.
A mellette lévő ketrecben a koalahölgy is talált
magának egy helyet, ahol jól érezte magát, de nem ment
olyan gyorsan a dolog, mint Natunál. A nőstény nem volt
elégedett az első fatörzzsel, ezért a következőhöz vitette
magát Reginával.
- Mind a ketten megeszik az itteni eukaliptuszt - ál-
lapította meg elégedetten Frank. - Nem gondoltam
volna, hogy ilyen hamar elfogadják. A koalaház csak
hétvégén fog megnyílni. Az első napokban semmi sem
zavarhatja a beszoktatást.
- Gyertek velem, mutatok nektek valamit - mondta
Friedmann igazgató. Regina intett, hogy ő inkább a koa-
lákkal marad. Ha valamelyik állat mégsem érezné olyan
jól magát, segítenie kell rajta.
Penny hátra maradt, hogy még egy pillantást vessen a
mókás állatra, melyet az imént még a karjában tartott.
Soha nem fogja elfelejteni a koala súlyát és puha bun-
dáját.
Regina hátulról odalépett Pennyhez. Izzadságszaga
volt, és nagyokat szipogott.
- Szerintem túl sokat fontoskodsz itt! - sziszegte oda
mérgesen Pennynek.
Penny riadtan fordult oda hozzá. Regina
visszautasítóan meredt rá.
- Bocsáss meg, nem az én ötletem volt. Friedmann úr...
Regina élesen félbeszakította.
- Teszed itt a jó kislányt, csak mert az anyád a ta-
nácsadója. Ha itt akarnál dolgozni, csak hogy tudd... nem
kívánatos személy vagy!
- Penny, hol maradsz? - hallatszott kintről az állatkert-
igazgató hangja.
A két lány ellenségesen nézett egymásra. Nem, Penny
nem hagyhatja ilyen egyszerűen lerázni magát. Megállta,
hogy visszanyelveljen, sarkon fordult, és elhagyta a
gondozók területét.
Friedmann úr, Frank és az állatorvos a hosszú üvegfal
előtt állt, ahonnan meg lehet majd csodálni a faágon
csücsülő koalákat.
- Lármázzatok egy kicsit! - kérte őket az állatkert-
igazgató. A többiek nem egészen értették, mire gondol,
és vonakodtak a kérést teljesíteni, erre maga kezdett el
hangoskodni és tapsolni.
A hangosbemondóból egy barátságos, de határozott
női hang utasította rendre:
- Csöndet kérünk, a koalákat nem szabad zavarni.
Húsz óra alvásra van szükségük naponta - figyelmeztette
a hangoskodót.
- Kopogj az üvegen - mondta Friedmann igazgató úr
Pennynek.
A lány megtette neki, amire kérte, mire ismét meg-
szólalt a hang:
- Kérem, ne kopogjanak az üvegen, mert a zaj zavarja a
koalákat. Ha túl keveset alszanak, megbetegedhetnek.
- Jó kis rendszer! - dicsérte Penny.
- A legjobb érzékelők! - magyarázta büszkén
Friedmann úr.
- Egyáltalán, miért kell olyan sokat aludni a koalák-
nak? - kérdezte érdeklődve Penny.
- Mert az egyetlen táplálék, amit magukhoz vesznek,
csak kevés energiát biztosít számukra - magyarázta
Frank. - Az eukaliptuszlevelek annyira elegendőek, hogy
tovább tudjanak enni, egy kicsit mozogni és szaporodni.
Még a szükséges vízmennyiséget is a levelekből kapják.
Túl fárasztó lenne nekik elmenni egy tóhoz vagy vala-
milyen vízforráshoz.
Friedmann úr bólintott.
- A természet olyan táplálékot adott a koaláknak,
melyet csak ők tudnak elfogyasztani és megemészteni,
ezért nem kell érte más állatokkal megküzdeniük.
Másfelől ez a táplálék csak egy nagyon nyugodt, egyhan-
gú élethez elegendő.
Frank hatalmasat ásított.
- Azt hiszem, most utánozni fogom a koalákat -
mondta. - Kifárasztott a hosszú repülés és az időelto-
lódás.
 Egyszerűen jellemtelen
Pennynek teljesült az álma, hogy a koalaházban dol-
gozhasson, mégis alig várta az estét. Már előre örült a
Marlonnal való találkozásnak. A hazaúton egy gondolat
foglalkoztatta, mely egyáltalán nem tetszett neki: Most
Marlonnak örülök, vagy annak, hogy bosszút állok
Elvisen?
Elhessegette a gondolatot, és adós maradt a válasszal.
Miután lezuhanyozott és hajat mosott, tanácstalanul állt
a ruhásszekrény előtt. Különböző nadrágokat, blúzokat
és pólókat halászott elő és tartott maga elé, de nem
tudott dönteni. Végül kiválasztott egy szűk, világos
lenvászon nadrágot és egy rövid fehér pólót. Kolumbus
szekrényében talált egy fehér férfiinget, amely csak eny-
hén gyűrődött össze, és kabátként azt vette magára.
Kolumbus a kertben ült és megpróbált olvasni, de nem
tudott koncentrálni. Mindig fölpillantott, és elka-
landoztak a gondolatai. Fogolynak érezte magát. Penny
rábízta a kutyákat, és elköszönt. Kolumbus irigykedve
nézett utána. Ő is szívesen elment volna, de a
tévéműsort, mint kiderült, sok-sok ember látta. Sehol
nem érezte magát biztonságban. A legtöbb lány
fölismerte, és azonnal tudatta vele, mit gondol a
dumájáról.
Marlon egy szökőkútnál várta Pennyt a piactéren. A
kőmedence szélén ült. Mögötte vízsugár szökött a ma-
gasba. Mivel pontosan előtte ült, úgy nézett ki, mint egy
bálna, mikor a levegőbe fújja a vizet.
- Miért nevetsz így? - tudakolta Marlon, mikor Penny
közeledett felé.
A lány elmesélte neki, milyen asszociációi támadtak,
mikor meglátta. A fiú elegánsan fölugrott a szökőkút
széléről. Penny üdvözlésül kezet nyújtott neki, de
Marlon figyelmen kívül hagyta. Helyette gyengéden
megfogta a vállát, és csókot lehelt az arcára.
- Gondoltam, először talán eszünk egy pizzát. Igaz,
Bingenstadt egy unalmas kisváros, de a pizzát remekül
készítik itt. Tudtad, hogy sehol máshol nincs ennyi piz-
zéria, mint itt?
Csevegve lődörögtek az utcákon. Sok régi ház volt,
melyek kissé előredőltek, mintha az utca túloldalán álló
háznak akarnának valami bizalmasat odasúgni. Marlon
átkarolta Penny vállát, és gyengéden magához húzta.
Penny nem tiltakozott.
A levegő langyos volt, és nyár illata terjengett.
Marlon kis városnézést tartott Pennynek. Mint egy
gyakorlott idegenvezető, mesélt a házak és templomok
történetéről, valamint a csínyekről, amiket kisfiúként a
barátaival elkövetett.
A pizza kitűnő volt az Antonio pizzériában, és mivel
Penny nagyon éhes volt, elfogyasztott még egy adag
tiramisut is. Utána Marlon fölajánlotta, hogy menjenek
táncolni, és Penny beleegyezett.
De az Elvis körül forgó gondolatait nem sikerült
egészen elfojtania.
Újra és újra megszólalt benne a figyelmeztető hang.
Penny bosszankodott rajta, és bebeszélte magának, hogy
Elvis nem érdemel mást.
- Mire gondolsz? - kérdezte evés közben hirtelen
Marlon.
Pennyn látszott, hogy rajtakapták, megrázta a fejét és
zavartan mosolygott.
- Semmire - adott kitérő választ -, ez... egy gyönyörű
este.
A tánc jót tett. Penny remekül mozgott a zene rit-
musára, és számos csodáló tekintetet vonzott magára.
Marlon mindig közelebb furakodott Pennyhez, hogy a
többiek értésére adja, nincs esélyük. Penny - hogy elte-
relje a gondolatait - egészen átadta magát a zenének, és
elképzelte, hogy a villogó színes fények minden komor
gondolatot kiűznek a fejéből. Ezen elsősorban az
Elvisszel kapcsolatos gondolatait értette.
Lassú számok következtek. Penny és Marlon körül
egymáshoz simultak a párok, és lassan, szerelmesen
siklottak a szűk táncparketten. Marlon megfogta Penny
csípőjét, és magához húzta. Penny nem ellenkezett.
Fölemelte a fejét, és Marlon kék szemébe nézett. A fiú
előrehajolt, és óvatosan megcsókolta. Penny érezte a
visszautasítástól való félelmet a fiúban, de viszonozta a
csókot, és még szorosabban hozzásimult.
Mikor Penny először ránézett az órájára, megrémült.
Már hajnali egy óra múlt. Teljesen megfeledkezett az idő
múlásáról. Marlon megértette, hogy gyorsan haza akar
menni, de arról nem engedte magát lebeszélni, hogy ha-
zakísérje.
- Mikor először láttalak, egyszer csak eltűntél. Azt
mondtad, majd máskor elmondod az okát - mondta
Penny a hazaúton Morris bácsi házához.
- Á, Marlene... - kezdte zavartan Marlon.
Penny úgy döntött, felvilágosítja a valódi nevéről.
Marlon döbbenten lesett, mikor elárulta neki, hogy is
hívják igaziból.
- Ilyen még soha nem történt velem. Miért mutat-
koztál be más néven?
Egészen pontosan nem tudta megmondani Penny. Úgy
érezte, Elvis miatt. Neki Penny volt, Marlonnak pedig
Marlene, egy másik lány, így nem csalhatta meg Elvist.
Legalábbis ezt próbálta bebeszélni magának.
- Őszintén szólva a Penny jobban tetszik, mint a
Marlene - mondta Marlon. - Mindenesetre jobban illik
hozzád. A Marlene kicsit suta.
Elérték Morris bácsi halványsárga házát. Mikor egy-
más előtt álltak, egyikük sem tudta, mit mondjon. Végül
Marlon előrehajolt, és ismét megcsókolta Pennyt.
- Találkozunk még valamikor? - kérdezte ártatlan
pillantással. Erőt kellett vennie magán, hogy ki merje
mondani a kérdést.
- Én... majd fölhívlak - adott kitérő választ Penny.
- Add meg a mobilszámodat - kérte Marlon.
Penny egy pillanattal tovább tétovázott a kelleténél.
Marlon hátralépett, mintha Penny leszidta volna. Mély
levegőt vett, kicsit benntartotta, majd csalódottan így
szólt:
- Értem. Nem kell mondanod semmit. - Ezután sarkon
fordult, és nagy léptekkel elsietett.
Penny zavartan állt ott. Kinyitotta a száját, hogy utána
kiáltson, de nem jött ki hang a torkán.
Hirtelen olyan szörnyen jellemtelennek tűnt magának.
Marlon nemcsak jól nézett ki, de ritka kedves egyéniség
is volt. Penny mégsem érezte azt a bizonyos bizsergést a
gyomrában, ha vele volt. Csók közben sem álltak föl a
szőrök az alkarján. El kellett ismernie, hogy sokkal
inkább Elvisre gondolt, mint Marlonra. Állandóan
összehasonlította Elvisszel, és az összehasonlítás Elvis
javára dőlt el.
Csak kihasználtad - rótta föl magának. Soha nem
Marlonról volt szó, hanem csak Elvis megbosszulásáról.
Annyira mardosta a rossz lelkiismeret, hogy azonnal bo-
csánatot akart kérni Marlontól. Még el volt mentve a szá-
ma a mobiltelefonjában, de a fiú nem volt kapcsolható.
Mikor ki akarta nyitni a kertkaput, nagy rémületére
megállapította, hogy elfelejtett kulcsot vinni magával.
Csak remélni tudta, hogy nincs bezárva. Sajnos a
legrosszabb sejtései beigazolódtak: a kapu nem nyílt, és
ezúttal a női szobor feneke alatt sem volt kulcs.
Penny fölvett néhány kavicsot, hátralépett pár lépést,
és megdobálta Kolumbus szobájának ablakát. Az első
négy kavics nem talált, csak a következők zörgették meg
az ablakot. Kolumbus azonban nem ébredt föl rá. Penny
új kavicsokat keresett, és tovább próbálkozott, de hiába.
A kapu mögül kaparászást és nyüszítést hallott.
Robin tehát észrevette. Nem tudta, van-e értelme most
ezzel kísérletezni, de Robin ismert egy parancsot, amire
ki tudta nyitni az ajtót. Pennynek csak imádkoznia kel-
lett, hogy sikerüljön.
- Kilincs, Robin! - sziszegett át az ajtó és a fakerítés
közti keskeny résen.
Hallatszott, hogy Robin a fát kaparja a karmaival.
Fölugrott, és megpróbálta lenyomni a kilincset.
Hallatszott valami rövid kattanás, de az ajtó zárva
maradt. Robin tovább próbálkozott, ismét fölugrott, és
megint kattant a zár, ezúttal erőteljesebben. Az ajtó
végre kinyílt.
A berni pásztorkutya nagy feje megjelent az ajtónyí-
lásban, és várakozással tekintett Pennyre. A lány meg-
simogatta Robint, megvakarta a füle tövét, és többször
megdicsérte a teljesítményéért. Milli féltékenyen furako-
dott közéjük, és ő is megkapta a simogatást.
A nagybátyja lakásának ajtaja is nyitva állt. Robin
bizonyára fönt aludt, meghallotta a gazdit és leszaladt.
Penny fáradtan és leverten vonszolta föl magát a
lépcsőn. Ledobta a ruháit, és bebújt a takaró alá. Ritkán
érezte magát ilyen nyomorultul. A fáradtságához társult
még a lelkiismeret-furdalás Elvis és Marlon miatt. Milli
ott volt mellette, és odasimult hozzá. Penny már
becsukta a szemeit, mikor eszébe jutott, hogy be kell
állítania a vekkert. Már majdnem két óra volt.
Óracsörgés nélkül biztosan elaludna reggel.

Mikor aztán a kis úti vekker hétkor pityegni kezdett,

Penny úgy érezte, hogy még csak most aludt el. A szája
kiszáradt, a haja dohányfüsttől bűzlött. Nagy nehezen
sikerült csak kinyitnia a szemét. A feje zúgott, mikor
fölült. Fáradtan vonszolta ki magát a fürdőszobába. A
tükörből egy szürke arc nézett vissza rá, karikás szemek-
kel. Máskor csillogó szőke haja fakónak és ápolatlannak
tűnt.
Egy jó kiadós zuhanyozás után Penny felöltözött, de
nem törődött vele, mi akad a kezébe. Még Kolumbus
látványa a műteremben sem tudta jókedvre deríteni.
Nemcsak fáradt volt, hanem levert is. Az állatkertbe ve-
zető úton megpróbálta fölhívni először Marlont, aztán
Elvist. Egyikük sem vette föl a telefont.
Egy felhő sem volt az égen, és minden ember derűsnek
látszott, Penny mégis úgy érezte magát, mint egy szürke,
novemberi napon.
 A nagy bizonytalanság
Miután belepréselte magát a zöld kertésznadrágba,
elindult a koalaházhoz. Regina már az ajtóban várta, és
szemrehányóan nézett rá. Ujjával a karóráján dobolt.
- Késtél.
- Neked is jó reggelt - morogta vissza Penny.
Regina kisimított egy nedves hajtincset a homlokából.
Már most erősen verejtékezett.
- Én elleneztem - mondta, s közben ajkai úgy elvé-
konyodtak, mint a giliszták.
Penny nem értette, mire gondol.
- Elleneztem, hogy ma egyedül dolgozz itt.
- Miért, egyedül kell lennem? - az újság meglepte
Pennyt.
- Az igazgató döntött így, ugyanis beteg lett a pápa-
szemes medvék gondozónője, és nekem kell helyettesí-
tenem. Régebben ott dolgoztam, és az új ketrecben még
nem minden megy úgy, ahogy kellene.
Penny mély levegőt vett, és egy csapásra elmúlt a
fáradtsága.
- Azt hiszem, menni fog. Nincs itt olyan sok teendő,
ugye?
- Nagyon tévedsz. Ti gyakornokok, mindig azt hiszitek,
hogy mi gondozók, csak lógatjuk a lábunkat egész nap,
de ez nem így van.
Efféle prédikációkhoz nem sok kedve volt Pennynek
ezen a reggelen.
- Inkább mutasd meg, hogy pontosan mit kell tennem
- kérte, és hangsúlyával éreztette, hogy Regina előző
megjegyzései meglehetősen untatták.
Regina előrement a koalaházba, és beavatta Pennyt a
legfontosabb teendőkbe. Végül közölte:
- Frank csak délután jön. Beteg. Romlott ételt ehetett.
Ha a leghalványabb kétséged is van afelől, hogy helyesen
teszel-e valamit, inkább ne tégy semmit. A koalák
nagyon érzékenyek.
- Már egész más állatokkal is elboldogultam - mondta
feldühödve Penny.
Regina összeszorított ajkakkal nézett rá. Előrehajolt,
és olyan halkan mondta, hogy csak Penny hallhatta:
- Természetes, hogy a főnök fiának a csaja kapja a leg-
édesebb gyümölcsöt. Csak ezért akaszkodtál rá, igaz?
Penny zavartan rázta a fejét.
 - Hogyan?
- Ne játszd az ártatlant. Senki nem veszi be neked. Az
állatkertben biztosan nem. Mindannyian tudjuk, miféle
csaj vagy - Regina a karjával letörölte az ajka fölött
gyöngyöző izzadságcseppeket. Utána megfordult és el-
trappolt.
Mit is mondott Regina éppen? „A főnök fiának a csaja?"
Ez azt jelenti, hogy Marlon Friedmannék fia? Miért
titkolta ezt el előle?
Penny hirtelen még rosszabbul érezte magát, mint
reggel. A szemei égtek a fáradtságtól és a dühtől. Mit
művelt? Micsoda slamasztikába került saját maga miatt?
Reginából simán kinézte, hogy elterjeszti a többi
gondozó között, hogy mi a véleménye Pennyről. Egy
ilyen pletyka gyilkol, mint a méreg.
Penny már látta maga előtt, hogy a többiek kiutálják
az állatkertből.
Nem, nem tehetitek meg velem - mondta szigorúan
magának. - Nem hagyom, hogy kikészítsetek, erre mérget
vehettek.
Azonkívül el kellett végeznie a feladatát, méghozzá
lelkiismeretesen. Csak ne lenne olyan fáradt!
Legszívesebben lekuporodott volna az egyik sarokba
aludni egy órát. Háromszor is egymás után hatalmasakat
ásított. Utána odalépett a mosogatóhoz, megnyitotta a
hideg vizet, és addig folyatta, míg jeges nem lett, aztán
az arcába fröcskölte. Ettől felfrissült egy kicsit.
 Munkára! - parancsolta magának. Először föl kellett
szedni a kis fekete ürülékeket, amiket a koalák potyog-
tattak maguk alá. Meg kellett számolni és mérni őket,
hogy ellenőrizzék, eleget esznek-e az állatok.
Penny óvatosan kinyitotta Natu ketrecének vasajtaját.
Lábujjhegyen beosont, hogy ne ébressze föl. A koala
ugyanazon az ágon ült, mint előző nap, és elégedett állat
benyomását keltette. A szemei csukva voltak, bundás
pofija pedig a nagy fekete orral megelégedettséget tük-
rözött.
A fatörzs mellett Penny megtalálta a száraz, kemény
ürüléket, és betette egy kis műanyag zacskóba. Sin Lu
ketrecében ugyanezt tette. Mikor elhagyta a nőstény
koala ketrecét, volt egy olyan érzése, hogy figyelik.
Ledermedt, majd hirtelen mozdulattal sarkon fordult.
Az üvegen át kilátott a keskeny folyosóra, ahol nap-
közben a látogatók sétálnak majd.
Ezek szerint tévedtem - gondolta, és a fáradtságra
fogta. Ilyesmi nem történhet vele többet. Még mindig
dühös volt magára.
Rátette az ürülékes zacskót a mérlegre, és följegyezte
az értékeket egy listára. A súlyuk nagyon különböző volt,
és hirtelen kétségei támadtak, hogy nem cserélte-e föl a
zacskókat. Penny érezte, hogy kiveri a veríték. Mi van ma
vele?
Egy kis helyiségben tartózkodott, melyben egy ér-
zékeny mérleg állt, amelyen épp dolgozott, mellette
pedig egy babamérleg. Mögötte, a szolgálati folyosó
végén, mintha kattant volna valami. Olyan volt, mint egy
ajtó kattanása, mikor valaki vigyázva csukja be, hogy ne
csapjon zajt.
A szíve majd kiugrott a helyéből. Kiugrott a folyosóra,
mely - ahogy várható volt - üresen tátongott. Nagy
lépésekkel a szabadba kivezető ajtónál termett, és föltép-
te. Kint vakító napfény és a madarak vidám csicsergése
fogadta. A távolban egzotikus madarak rikoltoztak.
Valahol egy vadmacska üvöltött.
Lassan bedilizel. Teljesen becsavarodtál! - szidta magát
Penny. A térdei reszkettek, a tenyere izzadt. Úgy érezte,
mindent rosszul csinál. A következő feladata az volt,
hogy lemérje a koalákat, de nem mert visszamenni a
ketrecbe.
Nem az állatok miatt aggódott, hanem azon, hogy
milyen hibát követhet el. Ha elejti valamelyiket, az el-
pusztul. Legszívesebben odament volna Reginához, és
megkérte volna, hogy vegye át tőle a feladatot, de ezt az
elégtételt nem akarta megadni a gondozónőnek.
Jó mélyeket lélegzett, megfeszítette a vállát és belépett
Sin Lu ketrecébe. A nőstény koala épp ébren volt, és az
utolsó levelet tépte le az egyik eukaliptuszágról. Penny
megvárta, míg Sin Lu megrágja és lenyeli a falatot, aztán
óvatosan levette az ágról. Sin Lu elégedett sóhajjal Penny
mellkasára hajtotta a fejét.
Penny vigyázva átvitte az állatot a mérőhelyiségbe, és
a mérleg fénylő teknőjébe tette. Azonnal följegyezte,
amit a kijelzőről leolvasott. Sin Lu súlya nem változott.
Penny remélte, hogy ez jó jel.
Miután visszatette a nőstényt az ágra, elfogta a féle-
lem, hogy a koala már nem akar ott ülni. Az aggodalma
alaptalannak bizonyult. Sin Lu fészkelődött egy kicsit a
hátsó felével, majd ismét kényelmesen elhelyezkedett.
Natu mérése szintén problémamentesen zajlott.
Penny lassan visszanyerte az önbizalmát. Az utolsó
feladata az volt, hogy friss eukaliptuszágakat tegyen a
vázákba. A közelükben lévő leveleket már mindketten
elfogyasztották.
Penny csak most értette meg, hogy miért van mindig
olyan friss és kellemes illat a koalaházban. Egész idő alatt
azon gondolkodott, mire emlékezteti ez a szag. A
köhögés elleni cukorka illata volt az, amely köztudottan
eukaliptuszolajat tartalmazott. Mosolyogva lépett be a
hűtőházba, ahonnan jeges levegő áramlata csapta meg.
Előtte egy hosszú asztalon öt köteg eukaliptuszlevél
feküdt. Mindegyik alá cetlit tettek, melyen rendetlen
kézírással egy név állt. Penny igyekezett kibetűzni az
írást, szerinte sikerrel. Mégsem tudta pontosan, melyik
eukaliptuszfajtát kell a koaláknak adnia. Két név is na-
gyon ismerősnek tűnt neki. Hiába törte a fejét a pontos
elnevezésen. A levelek elég egyformának látszottak. Az
egyik fajta lédúsabbnak és zöldebbnek tűnt.
Penny hirtelen biztos volt benne, hogy ez lesz a
megfelelő eukaliptusz. Elvette a csokrot és elhagyta a
hűtőházat. Regina utasítását követve kicsit fölmelegítette
odakint. Mikor elérte a szobahőmérsékletet, akkor kap-
hatták meg a koalák.
Már tíz óra volt, mire Penny elkezdte az ágakat bele-
tűzdelni a vázákba. Legnagyobb csodálatára nem figyelte
egyetlen látogató sem.
Hiszen még ki sem nyitott a koalaház, jutott eszébe.
Hatalmasat ásított. Natu, aki mellette ült, kinyitotta az
egyik szemét, és szintén ásított.
- Szervusz, pajtás, irigyellek! - mondta mosolyogva
Penny.

Az ismeretlen elégedett volt. Beindult a bosszúhad-

járat következő része. A koalák már másnap halottak
lesznek. A kezében egy altatófegyvert tartott, melyre a
következő tervéhez volt szüksége. Erre lehet, hogy sokáig
kell várnia, de fel volt készülve rá. Több müzliszelet és
egy üveg ásványvíz is volt a táskájában. Sikerült találnia
egy nagy csövet az elefántházban, melyen keresztül
tulajdonképpen víznek kellett volna jönnie egy forrásból.
A cső hatalmas méreteinek és vastagságának köszönhe-
tően kényelmesen bele tudott mászni. Az elefántházba
eső vége csak néhány deszkával volt lezárva, amelyek
fedezéket adtak, ha mögöttük feküdt, de a fegyver csövét
könnyedén át tudta dugni köztük.
Nem az volt a célja, hogy a terhes elefánttehenet
elkábítsa. Ellenkezőleg. Az ampulla, amit a fegyverbe
töltött, olyan hatóanyagot tartalmazott, mely nagy belső
fájdalmakat okoz az elefántnak, és bevadítja. A szülés
után egy ilyen roham halálos veszélyekkel járhat az új-
szülöttre.
Az ismeretlen gyűlölete nem ismert határokat.
 A nagy felelősség
Miután a koalákat ellátta, Penny tanácstalanul álldo-
gált a ketrecek mögött húzódó szolgálati folyosón. Most
mit tegyen? A feladatokat, amelyeket Regina adott neki,
mind elvégezte.
Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, olyan érzés,
mely megrémítette. Penny fenyegetve érezte magát, de
nem tudta megmondani, mi volt ez a fenyegetés, honnan
jött, és mi volt a célja. Olyan volt, mint akkor Elvisszel,
az erdei úton. Először kitűnően érezte magát, aztán
fölbukkant ez az érzés, és beigazolódott. Már nem volt
felhőtlen a kapcsolatuk. Sőt. Ilyen csúnyán nagyon-
nagyon régóta nem vesztek össze.
Penny lelke mélyén egy gonosz hang azt súgta, hogy
soha többé nem fog eltűnni a szakadék köztük.
Penny - hogy elterelje a gondolatait - bedugta a fejét
a koalák ketrecébe. Semmi nem változott. Mindketten az
ágacskáikon ültek és szundikáltak.
Penny hangos kattanást hallott, és összerezzent. A
szíve vadul kalapált, és a fülében lüktetett.
- Bocsáss meg, Penny, nem akartam rád ijeszteni -
Friedmann igazgató lépett be a koalaházba, és elégedett
bólintással körülnézett. - Jól boldogultál? Regina
biztosan mindent elmagyarázott, rendkívül
lelkiismeretes gondozó.
- Remélem, mindent jól csináltam. Az igazgató
csodálkozva nézte.
- Miért ne?
- Csak úgy. Mert... mert én... á, nem is tudom.
- Van valami? Kérlek, mondd el, mert a koalák nagyon-
nagyon érzékeny állatok, és katasztrófa lenne, ha az
egyik állat a mi hibánkból betegedne meg.
- Nem, nem, biztosan nem! - bizonygatta hevesen
Penny. Szinte meg volt sértve, hogy az igazgató olyan
gyorsan elvesztette a belevetett bizalmát.
- Rendben! - az igazgató kiengesztelően a vállára tette
a kezét. - Tudod, hogy olyat tettem, amit nem lett volna
szabad.
Penny először nem értette, hogy Friedmann úr mit
akar ezzel mondani.
- Más gyakornokra nem bíztam volna a koalák gon-
dozását. De te már az első napokban nagyon ügyesnek
bizonyultál, Alma pedig a legnagyobb elismeréssel
beszélt rólad.
Mivel Penny nem tudta, mit mondjon, zavartan
bámulta a piszkos edzőcipőjét.
- Kérlek, mindent pontosan úgy tégy, ahogy Regina
mondta - figyelmeztette az igazgató -, különben nagy
bajba kerülhetünk, elsősorban én.
Penny hevesen bólogatott. Tovább mardosta az a
bizonyos kellemetlen érzés. Valamit rosszul csinált. De
talán mégis tévedett. Még egyszer mindent leellenőriz,
addig nem szól semmit.
- A feleségem azt üzeni, hogy ebédelj ma nálunk. A
fiunk is hazajött a szünetben.
Penny riadtan kapta föl a fejét. Nem a meghívás
riasztotta meg, hanem az igazgató hangja. Teljesen meg-
feledkezett róla tépelődése közben.
-A fiuk? Marlonnak hívják? - bukott ki belőle.
Friedmann igazgató bólintott.
- Honnan tudod? Már ismered?
- Nem, nem - tagadta le Penny. - Csak hallottam róla.
És ma délben... köszönöm, nem. Már megbeszéltem...
Almával.
Az igazgató gyanakvóan ráncolta a homlokát.
- Almával? Hogy együtt ebédeltek?
- Ööö... igen - dadogott Penny, és érezte, hogy fülig
elvörösödik.
- Alma szolgálatban van, és nem szabad elhagynia az
elefántházat. Minden pillanatban megindulhat a szülés,
és két gondozónk beteg. Ezért a korlátozás.
- Majd vele tartok - vágta rá Penny.
- Kár, a feleségem nagyon csalódott lesz, és Marlon is.
Ugyanis eléggé unatkozik. Két hét múlva utazik
Angliába, de addig magunknál akarjuk tartani. Egész
évben internátusban él.
- Aha... - mondta bágyadtan Penny. Magán érezte az
igazgató fürkésző pillantását, és a földet bámulta.
- Valahogy más vagy ma - mondta elgondolkozva
Friedmann úr. - Remélem, nem leszel beteg. Ez a nyári
influenza tizedeli a gondozóimat.
- Minden rendben, kitűnően érzem magam - bi-
zonygatta Penny sietve.
Friedmann úr elment, de Penny érezte, hogy nem
győzte meg. Miután az igazgató becsukta maga mögött
az ajtót, Penny belülről nekidőlt, és mélyeket lélegzett.
Ezzel bebizonyosodott, hogy mire gondolt Regina.
Marlon Friedmannék fia, és Regina vagy más gondozók
bizonyosan látták vele.
Na és? Nincs megtiltva - gondolta. Regina egyszerűen
dühös, mert Penny gondozhatta a koalákat. A nagyorrú
majmoknál biztosan sokkal nehezebb a munka, így oda
tapasztaltabb ember kellett. A koalák mérését, az ürülék
fölszedését, és új eukaliptuszágak vázába rakását szükség
esetén még egy olyan újoncra is rábízhatják, mint Penny.
Még egyszer megnézte a koalákat, akik most is
szundikáltak, mint addig. A friss eukaliptuszágak
lédúsnak látszottak, de a koalák még nem kóstoltak bele
az új levelekbe.
Mivel Pennynek nem volt több tennivalója, elhagyta a
koalaházat. Az egyik büfében, melyből több is volt az
állatkertben, vett magának két nagy mogyorós perecet,
és elindult az elefántházhoz. A kinti karámban csak az
elefántbika tartózkodott. A látogatófolyosóra vezető
üvegajtón egy tábla lógott Zárva felirattal.
Penny megkereste a hátsó ajtót, amelyen első nap
lépett be a házba. Sem kilincs, sem csengő nem volt
rajta. A kilincsgombot sem lehetett elforgatni. Az ajtó be
volt zárva. Penny öklével ütni kezdte. Néhányszor meg
kellett ismételnie a zörgetést, mire Alma végre
kinyitotta.
- Jó, hogy jössz - üdvözölte Pennyt egy halvány
mosollyal az arcán.
Penny elment mellette, és a szemének először hozzá
kellett szoknia az elefántház félhomályához.
- Minden jel arra mutat, hogy Lola hamarosan
megszüli a kicsinyét, de nem történik semmi - mesélte
Alma két mély sóhajtás között. Egy tágas fülkéhez ve-
zette Pennyt, mely ki volt bélelve szalmával. Egy vastag
üvegen keresztül látni lehetett az elefánttehenet.
- Hol van a másik kettő? - kérdezte Penny.
- A mellette lévő helyiségben. El kellett különítenünk
őket. Ha megszületik az elefántborjú, először Lolának
kell elfogadnia. A többiek majd ezután szoknak hozzá.
 - Mit mond az orvos, mikor fog elleni?
Alma vállat vont.
- Ő sem tudja pontosan megmondani. Egy óra múlva
megint eljön. Ma már háromszor volt itt. - A gondozónő
kinyújtózott, és megropogtatta az ujjait. - Szükségem van
egy hideg zuhanyra, különben nem fogom kibírni.
Penny, helyettesítenél félórára?
- Nem tudom...
- Nem kell mást tenned, csak figyelned Lolát. Ha
bármi jelét észleled az ellésnek, fölhívod az igazgatósá-
got, és értesíted az állatorvost. Fölírom a telefonszámát.
Mielőtt Penny tiltakozhatott volna, Alma fölfirkan-
totta a számot egy cetlire. Fáradt mosollyal megköszönte
a helyettesítést, és eltűnt.
Penny állt az üvegablak előtt, és benézett Lolához, aki
egyik lábáról a másikra állt. A főépületből, ahonnan első
nap figyelte az elefántokat, koppanás hallatszott. Olyan
volt, mintha valami magasról leesett volna. Penny
gondolkodott egy pillanatig, aztán elment utánanézni.
Egy rövid deszka feküdt az aszfaltozott földön. A két
elefánt már a terület két különböző sarkába menekült.
Úgy tűnt, megijedtek. Penny tekintete a deszkáról lassan
fölfelé vándorolt. Csak onnan jöhetett.
Körülbelül két és fél méter magasságban volt egy
nyílás a betonfalban, amelyet több deszkával zártak le.
Az egyik levált, és keskeny rést hagyott.
A földön fekvő deszkából egy hosszú, hegyes szög állt
ki. Nagyon rosszul verhették be, mert különben sosem
esett volna le a deszka magától. Mivel fennállt a veszély,
hogy valamelyik elefánt belelép, és megsérül, Penny úgy
döntött, hogy kiviszi a deszkát a ketrecből.
Mint minden más ketrecnél, az elefántházban is volt
egy hátsó folyosó, melyről a gondozók minden helyiséget
elérhettek. Penny megkereste az ajtót, és kinyitotta.
Az elefántok nyugtalannak tűntek. Az ormányukkal és
nagy fülükkel legyeztek, és megpróbáltak minél távolabb
maradni attól a helytől, ahová a deszka esett.
Miután Penny néhány percig figyelte őket, nyugodt
léptekkel belépett a ketrecbe, és a deszka felé vette az
irányt. Ahogy lehajolt, rövid motoszkálást hallott a feje
fölött, mely ismét megriasztotta az elefántokat. Az egyik
elefánttehén elhagyta a sarkot, amelyben állt, és Penny
mellett átrohant a másikhoz.
Penny lassan fölemelkedett, és fölnézett a beszögezett
nyílásra.
Vajon patkányok szaladgálnak ott? Kutatva körülné-
zett, és felfedezett egy traktorgumit, mely az elefántok
játékszere volt. Miután sikerült fölállítania és a lyuk alá
gurítania a nehéz kereket, fölmászott rá, és bekémlelt a
deszkák között. Az a kevés fény, amely a repedéseken és
réseken beszűrődött, nem hatolt messzire a csőben.
Aztán ismét meghallotta a rövid motoszkálást.
- Valaki mászik a csőben? - mormolta csodálkozva
Penny. De miért tenné?
 Egy tompa puffanás hallatszott Lola ketrecéből, mely
visszazökkentette gondolataiból. Leugrott a gumiról, és
visszasietett az üvegablakhoz.

Az ismeretlen dühöngött. Olyan alaposan és pontosan

eltervezett mindent, és kiderül, hogy az elefánttehenet
egy másik helyiségben helyezték el. A csőből oda nem
tudott belőni.
Ez a dolog a deszkával egy kellemetlen epizód volt.
Akkor vált le, mikor megtámasztotta a puskacsövet. Egy
pillanatra akkor úgy nézett ki, hogy az elefántok köze-
lebb jönnek, és esetleg letépik a többi deszkát is, de in-
kább visszahúzódtak a gyáva vastagbőrűek.
Másik utat kellett találnia az elefántházba, hogy le
tudja adni a lövést Lolára. A patron, amit használni
akart, nagyon vékony volt. A tű ugyan áthatol majd az
elefánt vastag bőrén, és a vérébe fecskendezi a szert, de
utána leesik, és az elefánt biztosan összetapossa. Az
ismeretlen reményei szerint senki sem fogja megtalálni,
és a borjú halála az anyja okozta balesetnek lesz
elkönyvelve. Az ismeretlen tudta, hogy ez a baleset az
állatkertre nézve katasztrofális következményekkel jár
majd.
Pillanatnyilag csak ez a lány tartózkodott az egész
létesítményben. Használja ki a lehetőséget, és menjen
be?
De nem szabad, hogy a lány észrevegye. Senki sem
tudhatja, hogy ő áll a balszerencsés esetek mögött.
Az ismeretlen sok időt és energiát fektetett az előké-
születekbe. Először is, semmi kedve nem volt hozzá,
hogy fölfedezzék és feljelentsék, másodszor pedig
kizárólag az állatkert-igazgatóra akart hárítani minden
felelősséget.
 Vastagbőrű születik
Penny a vastag üvegablak előtt állt, melyet egy
szabálytalan formájú nyílásba illesztettek be. Úgy
építették, hogy valódi sziklaáttörésre hasonlítson. Penny
az arca elé kapta a kezeit, és nem hitt a szemének.
Természetesen tudta, hogy azonnal értesítenie kell
Friedmann igazgatót és az állatorvost, de a csoda,
aminek részese volt, egyszerűen cselekvőképtelenné
tette.
A szalmában egy szürke, véres és nyálkás kupac
feküdt. Az elefántbébi keményen érkezett a világra. Két
méter magasról pottyant ki az anyja testéből, aki állva
ellett.
A kis elefánt körülbelül akkora lehetett, mint Robin, és
egyértelműen bika volt. Penny nem tudta levenni róla a
szemét, és most már fölismerte a kis ormányt és a négy
lábát.
Az elefántmama még mindig háttal állt neki. Egyszer
csak fölemelte az ormányát, és hangos trombitálásba fo-
gott. Elkezdett forogni, de hátsó lábaival veszélyesen kö-
zel toporgott az újszülötthöz.
- Jaj ne, kérlek, ne lépj rá! - könyörgött Penny.
- Ne!
Szemét egyfolytában Lolán és kölykén tartva, Penny
tapogatózni kezdett a falra erősített telefon után. Ujjai
reszkettek, mikor kihúzta a cetlit a kertésznadrágja zse-
béből, és elkezdte beütögetni a számot.
Lola most a kölyke fölött állt, amely elkezdett rug-
dosni. A fejét emelgette, és megpróbált fölállni, de a kis
lábak mindig összerogytak.
Egy rossz lépés Lola részéről, és eltapossa a kicsit.
Búgni kezdett a telefon. Búgott és búgott, de senki
nem vette föl az igazgatóságon. Penny lenyomta a
gombot, és megpróbálkozott az állatorvos
mobilszámával. Gépi hang jelentkezett, és közölte, hogy
ez a szám jelenleg nem elérhető.
Lola tovább forgott. Fülei rángatózásából és ormánya
lengetéséből látszott, hogy nyugtalan. Jobb mellső lába a
kicsi fölött lebegett.
- Ne! - könyörgött félhangosan Penny.
Lola lába megindult lefelé. Rá akart lépni, mert nem
fogta föl, mi van a szalmában.
Az újszülött elefánt lendületesen a mellére fordult, és
a nyakát nyújtogatta. Az ormánya beszorult a lábai közé.
Penny a kezében tartotta a telefonkagylót, és az
elefántokra meredt, mintha így megakadályozhatná a
szerencsétlenséget.
Lola még mindig a levegőben tartotta a lábát, mintha
azon gondolkodna, hogy eltapossa-e az előtte fekvő
akadályt, vagy ne.
- Vedd már észre, fiad született. Szüksége van rád -
mondta félhangosan Penny. Egyszerűen elejtette a
kagylót, mely a telefonzsinóron lógva a falnak ütődött, és
visszament az üvegablakhoz.
Még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek.
Lola hátravetette a fejét, és nagy lendülettel egész
testét elfordította a kicsitől. A lába hatalmas döngessél a
szalmában ért földet. Lehajtotta a fejét, és ormánya
hegyével végigtapogatta a fiát.
Közben a mókás kis fickónak sikerült a hátsó lábait
kiegyenesítenie. Keskeny hátsó felét az égnek meresztve
állt ott, és nem tudta, mi legyen a következő lépés. Máris
elvesztette az egyensúlyát, oldalára dőlt, és végiggurult a
szalmában.
Penny megkönnyebbülten föllélegzett, mert az első
akadály - úgy tűnt - elhárult. Mivel nem jutott eszébe
okosabb, odarohant a vasajtóhoz, föltépte, és kiüvöltött a
déli napsütésbe:
- Megszületett az elefánt! Gyorsan hívjátok az igaz-
gatót, az állatorvost és a többieket. Megérkezett az
elefántbébi!
Nem tudta, hogy hallotta-e valaki. Nem is volt ideje
gondolkodni rajta, mert azonnal visszament a „csecse-
mőosztályra".
Közben a kicsi felküzdötte magát. Néhány perccel a
megszületése után lábra állt. Kissé bizonytalanul és
imbolyogva, de állt. Apró fekete szemeivel a környezetét
fürkészte. Kis ormánya ernyedten lengett, fülei túl
nagynak bizonyultak. Előreestek, mintha külön életet
élnének.
Nagy erőfeszítésébe került, hogy megemelje mellső
lábát, és lépjen vele egyet. Egész teste megingott, és úgy
látszott, megint eldől, de ügyesen egyensúlyozott, és
megtette a második lépést is. Nagyon boldoggá tette a
felfedezés, hogy mozog, és mindjárt folytatta is. Hirtelen
szaporázni kezdte a lépéseit, és egyenesen a vastag üveg-
ablak felé tartott, mely mögött Penny állt.
- Fék, állj! - kiáltotta a lány figyelmeztetően, és
előrenyújtotta a kezét.
A kicsi teljes lendületből nekirohant. Már szinte
teljesen megszáradt, és Penny közelről megfigyelhette a
szőrzetét, mely a fejét és a hátát borította.
Természetesen megriadt, hogy az elefántbébivel
történt valami, de a kicsi rögtön felküzdötte magát,
megrázta a fejét, mintha meg akarna szabadulni a
kellemetlen élménytől, és visszaügetett az anyjához. Lola
csak állt, és kissé kétkedve nézte. Úgy tűnt, még mindig
nem tudja, mit kezdjen a fiával.
A kicsi az anyja hasa alá furakodott, hátravetette a
fejét, elkapta a hosszú cicit, és mohón szopni kezdett.
Penny úgy látta, hogy Lola igyekszik mozdulatlanul
állni, és még a légzése is nyugodtabb. Mivel a helyiség-
nek nem értek plafonig a falai, és fölül nyitott volt, Penny
jól hallotta a kicsi cuppogását.
Lopva megtörölte a szemét. A meghatottságtól
könnyek szöktek a szemébe.
Szapora lépéseket hallott maga mögött. Végre jött
valami illetékes az állatkerttől. Penny megfordult, és az
ajtónyílás fényében meglátott valakit.
- Halló! Ki van ott? - kiáltotta.
Az alak egy botot tartott a kezében.
- Ki maga? - ismételte meg Penny.
Az ismeretlen sarkon fordult, és menekülni kezdett.
Penny ösztönösen követte. Egy állatkerti látogató lehe-
tett, akit idecsalt a kiabálása? Kirohant a szabadba, és
becsukta naptól elvakított szemét. Óvatosan hunyorogva
kereste az ismeretlent. Elnézett abba az irányba, amerre
futott, de senkit sem látott. Rövid tétovázás után futni
kezdett. Az út kétszer kanyarodott. Penny mindegyiknél
reménykedett, hogy fölbukkan mögötte az idegen, de
senki sem volt ott.
Végül az út egy kereszteződésbe torkollott, ahol
összefutottak a ketrecekhez vezető sétányok. Penny
meglátott egy kisgyerekes családot, amelynek minden
családtagja másik irányba akart menni, két idősebb em-
bert, akik az útmutató táblákat tanulmányozták, és egy
szenvedélyesen csókolódzó szerelmespárt.
És ha az alak visszament az elefántházba? - suhant át a
gondolat Penny agyán.
Megfordult. A szíve minden lépéssel szaporábban vert.
A fáradtságát mintha elfújták volna. A kis elefánt iránti
aggodalom kavargott benne.
Az elefántház ajtaja még mindig nyitva állt. Penny
bukdácsolt a félhomályban, és nekiment valakinek, akit
nem vett észre. Egész testén végigfutott a rémület.
Egy kéz ragadta meg a karját.
- Mi folyik itt?
A félhomályban lassan felismerhetővé váltak az ál-
latkert-igazgató körvonalai. Máskor oly barátságos arca
most idegességet és dühöt tükrözött.
- Miért van nyitva az ajtó? Miért nincs itt senki? Mit
keresel te itt?
- Megszületett az elefántbébi. Megpróbáltam te-
lefonálni, de senki nem vette föl - Penny érezte, hogy
Friedmann úr egy szavát sem hiszi. Barátságtalanul fél-
relökte, és olyan gyorsan futott az üvegablakhoz, amit
Penny kis sem nézett volna a testalkatából. A kis elefánt
látványára az igazgató dühös arckifejezése boldog
mosolyra változott.
A kis szürke még mindig szopott.
Penny mögött megjelent Alma és az állatorvos. Alma
ezerszer bocsánatot kért. Zuhanyzás után leült pár perc-
re, és a kimerültségtől elaludt. Az állatorvos biztosította
az igazgatót, hogy - első látásra és távolról nézve - az
elefántmama és a fia jól van.
Penny, aki az egészet átélte, szívesen elmesélt volna
mindent, de nem mert megszólalni. Hirtelen kirekesz-
tettnek érezte magát.
Az újszülött elefánt végre csillapította éhségét, kidü-
löngélt oldalra az anyja hasa alól, és a szalmába roskadt.
Belefúrta magát, elnyújtotta a lábait, és mélyet sóhajtott.
Az utolsó hang, amit kiadott, egy hangos büfögés volt.
Utána elaludt.
Friedmann igazgató, Alma és az állatorvos nevetett.
Egymás között megbeszélték a kicsi szerencsés megér-
kezését, Pennyre senki sem figyelt. Nem volt bátorsága
megszólalni, ezért kisomfordált az elefántházból. Ismét
rátört az érzés, hogy valamit megint rosszul csinált,
pedig az ellésnél tényleg nem tett semmit. Nem is volt rá
lehetősége. Visszatért a koalaházba, még mindig ezzel a
nyugtalanító érzéssel a lelkében.
Miért érezte magát egyfolytában hibásnak? A fáradtság
miatt?
A két koala ugyanazon a helyen ült. Penny azt igyeke-
zett megállapítani, hogy ettek-e időközben. Megpróbálta
bebeszélni magának, hogy néhány levelet letéptek, bár
erősen kételkedett benne.
Most alvásidejük van - nyugtatgatta magát.
 Mivel más dolga nem akadt, kisöpörte a koalaketrec
mögötti folyosót, letörölte a mérlegeket, és megigazította
az eukaliptuszágakat a hűtőházban. Közben a pillantása
a táblácskákra esett, melyre a neveket körmölték.
Ekkor a lélegzete is elállt a rémülettől. Hirtelen rá-
döbbent, mit csinált rosszul. Azokat az ágakat adta a ko-
aláknak, amiket még nem fogyaszthatnak. Regina reggel
a lelkére kötötte, és fölsorolta, hogy melyik eukaliptuszt
ehetik, és melyiket nem. Mivel Penny még nem volt tel-
jesen ébren, összekeverte az ágakat.
Ez olyan hiba, amit nem tudott megbocsátani
magának. Fölmerült benne a gondolat, hogy egyszerűen
kicseréli az ágakat, és senkinek sem szól semmit. Ám
felülkerekedett benne a koalák egészsége iránti
aggodalom. Beszélnie kellett Friedmann igazgatóval,
hogy bevallja, mit tett. Nagyot fog csalódni benne, és a
következő hetekben biztosan nem fog rábízni semmilyen
felelősségteljes feladatot. És ezt magának köszönheti.
- Mindez azért, mert bosszút akartam állni Elvisen -
szidta magát halkan. Bőgni szeretett volna, és legszíve-
sebben lekevert volna magának egy fülest.
Nem volt más választása, mint bemenni az igazga-
tóságra, és mindent bevallani.
Te ostoba liba! - gondolta, és elhagyta a koalaházat.
 Csapdában
Az igazgatósági épület fénylett a délutáni napfényben.
Penny úgy érezte, hogy a lábai minden lépéssel ne-
hezebbek lesznek.
Lehet, hogy Friedmann úr hazaküldi? A szülei
biztosan csalódottak lennének, ha megtudnák, milyen
felelőtlen volt. Ám legjobban mégis őt magát bántotta a
dolog. Nem tudta megbocsátani magának.
Természetesen remélte, hogy a koalák még nem ettek a
levelekből. De mi van, ha mégis? Már többször hallotta,
milyen érzékenyek ezek az állatok.
Mikor a zöldre festett ajtó rézkilincse után nyúlt, az
belülről kinyílt.
Penny riadtan hőkölt vissza. Marlonnal állt szemben,
aki épp el akarta hagyni a házat. A fiú legalább annyira
meglepődött, mint Penny.
 Penny nyelt egyet, aztán kinyögött egy erőtlen „Sziá"-t.
Marlon biccentett, és szótlanul el akart menni
mellette.
- Kérlek, várj! - könyörgött Penny.
Marlon megállt anélkül, hogy megfordult volna.
- Te is megmondhattad volna, hogy Friedmann úr fia
vagy! - hányta a szemére.
- Azt akarom, hogy magamért szeressenek, ne azért,
mert valakinek a fia vagyok.
Marlon arcából most eltűntek a csibészes vonások.
Levertnek és fáradtnak tűnt.
- Az a helyzet... tehát... úgy értem... - Pennynek
hirtelen már nem volt kedve bocsánatot kérni. - Miért
rohantál el tegnap? - kérdezte vádlón. Hiszen Marlon
nem tudhatta, mi történt Elvis és közte. Egy szóval sem
említette Elvist.
Marlon dühös volt, mert nem adta meg neki rögtön a
mobiltelefonszámát.
-Mert nem Elvis vagyok! - hangzott a válasz.
Pennyt villámcsapásként érte a fiú reakciója.
- Hogyan... honnan tudod? - dadogott.
- Legalább hatszor szólítottál ezen a néven - válaszolta
Marlon türelmes mosollyal. - Nem vagyok egy
észkombájn, de annyira ostoba sem, hogy ne fogjam föl,
tegnap nem velem randiztál, hanem egyfolytában valaki
másra gondoltál.
- Tényleg? Észrevetted?
 - Igen, észrevettem.
- Elég kifinomultak az érzékeid - mondta Penny, de a
saját fülében is sután csengett a válasz.
- Mi van ezzel az Elvisszel? Miért nem szóltál, hogy
barátod van? Én csak egy kis flört voltam, igaz?
Ez általában a lányok problémája volt a fiúkkal.
Fordítva még nem hallotta Penny, de Marlonnak igaza
volt. Minden szavával a lényegre tapintott.
- Nem, ezt nem akartam. Sajnálom - kért bocsánatot. -
Kérlek, felejtsd el! Csak... Elvis meg én... összevesztünk,
és... - Penny röviden ecsetelte, mi történt.
Marlon mély levegőt vett.
- Én sem vagyok szent, és pont ugyanezt tettem eddig
a lányokkal - vallotta be. - De most már legalább tudom,
milyen érzés, ha kihasználják az embert.
- Te... te tényleg nagyon kedves voltál. Akkor... - Penny
nem találta a szavakat. Marlonhoz lépett, megfogta a
vállát, lábujjhegyre emelkedett, és puszit nyomott az
arcára.
A fiú ártatlan szemekkel mosolygott.
- Nos, ha ez vígasztal, már nem vagyok mérges.
Legföljebb csalódott. Ugyanis én is... kedvesnek
találtalak téged - előrehajolt, és szájon csókolta a lányt.
Penny meglepetten bámulta.
- Elvis nem szokott ilyet csinálni? Akkor talán mégis
hozzám kellene jönnöd.
- Jó estét! - köszönt valaki a hátuk mögött.
 Penny összerezzent a keserű hang hallatán.
Ez nem lehet igaz!
Ma minden összeesküdött ellene?
Elvis állt mögötte, kezeit mélyen a bőrkabát zsebébe
süllyesztve. Az arca kővé dermedt. Fejét hátraszegve,
orrát magasra tartva állt ott, mintha így akarná kifejezni
a lenézését Marlonnal és Pennyvel szemben.
Penny belekezdett egy mondatba, amely már a ki-
mondása pillanatában laposnak és gyatrának hangzott:
- Nem úgy van, ahogy...
- Azt láttam! - vágott közbe mereven Elvis.
Penny tehetetlenül széttárta a karjait, majd ökölbe
szorította a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha
dobot ütne. Tehetetlenségében egyszerűen faképnél
hagyta a fiúkat, és eltűnt az igazgatósági épületben.
Friedmann úr nem volt az irodájában. A titkárnője -
miután Penny meggyőzte a dolog sürgősségéről -, meg-
próbálta elérni a mobiltelefonján, de nem vette föl.
Mikor Penny elhagyta a házat, Elvis és Marlon már
sehol sem volt.
- Kislány, te - szólította meg tömören valaki.
Penny riadtan odafordult. Egy tésztaképű alakkal állt
szemben, akinek arcát vastag, sötét keretes napszemüveg
takarta. A férfi sötétszőke haja furcsának tűnt. Túl sűrű
volt, és nem látszott a haja töve. Parókát visel?
A férfi megragadta a vállát.
- Van egy kis fekete-fehér kutyád, ugye?
 Penny csodálkozva nézett a férfira. Honnan tudhatja?
- Szörnyű dolog történt.
Milli! Mi lehet Millivel?
A férfi előre mutatott, és sietősen mondta:
- A kicsike fél délután itt futkosott az állatkertben.
Biztosan téged keresett.
- Hol van most Milli? - Penny szinte ordított. Érezte,
hogy veszélyben van a kis terrier.
- Az egyik ketrecben láttam. A jegesmedvéknél.
- Micsoda? - Pennynek elakadt a lélegzete. Meg akart
fordulni, és visszamenni az igazgatói irodába. A titkárnő
biztosan tudja, mit kell tenni.
A férfi azonban visszatartotta.
- Ne! Gyere mindjárt velem! Rád biztosan hallgat. Ki
tudod csalogatni. Gyorsan, különben késő lesz! - a férfi
durván magával rángatta.
Penny először tiltakozott, de Milli miatt érzett félelme
erősebb volt, mint a férfival szembeni kétségei.
Futásnak eredt, a férfi szorosan mögötte. Kis löké-
sekkel terelte a sétányokon, melyek hálóként szőtték be
az állatkertet. Mikor Penny egy pillanatra megtorpant,
mert Almát vélte látni, a férfi továbblökte.
- Nem is erre van a jegesmedvék barlangja - kiáltott
hátra Penny mikor meglátta a pingvinekhez irányító
táblát.
- De, de, várd csak ki a végét - a férfi egy bunkerszerű
betonfolyosóhoz vezette. A szürkére festett fémajtó
résnyire nyitva állt. Egy kettőbe hajtott kartondarab
támasztotta ki.
Pennynek nem volt ideje elcsodálkozni rajta. A férfi
föltépte az ajtót, és belökte Pennyt a neonnal megvilágí-
tott járatba. Egy kis üvegablakkal ellátott ajtó felé terelte.
Mielőtt Penny bekukucskálhatott volna, már elhúzta a
biztonsági zárat, és kinyitotta az ajtót.
Penny magas sziklákat látott, és víz csobbanását hal-
lotta. Halszag csapta meg az orrát.
Ezután kemény ütést érzett a hátában. Homlokát be-
ütötte az ajtófélfába, és éles fájdalom hasított a fejébe.
Egy pillanatig nagy, fekete, összemosódó pontok
táncoltak a szeme előtt.
A második ütéstől előretántorodott. Mögötte bevá-
gódott az ajtó. Penny még mindig nem látott rendesen.
Összeszorította a szemeit, majd ismét kinyitotta, így pró-
bált megszabadulni a fekete foltoktól.
A vízcsobogás hangosabb lett. Penny tágra nyitotta a
szemeit, és arra nézett, ahonnan a zaj jött.
Egy mesterséges szikla mögött állt, amely csak félig
takarta el. Előtte egyenetlen betonplató terült el, mely
egy tágas medencébe nyúlt. Mögötte további sziklák
emelkedtek. Egy jegesmedve sétált rajtuk nyugtalanul
föl-alá.
A kék vízben egy kis fehér alak hancúrozott. Nem
messze tőle fölbukkant egy második. Penny még mindig
nem látott rendesen, de tudta, hogy a két
jegesmedvekölyök lubickol a vízben, az anyjuk pedig
mögöttük vigyázza őket.
Millit sehol sem látta.
Milli itt sem volt.
Az egész csak trükk volt. Valaki becsalogatta a je-
gesmedvék ketrecébe!
Az állatok még nem fedezték föl, de ez kész csoda volt.
A szikla túl kicsi volt ahhoz, hogy elrejtőzzön mögötte,
bármennyire is összekuporodott volna. Így tehát csak idő
kérdése volt, mikor figyelnek föl rá az állatok.
 Halálos veszély
Penny visszatartotta a lélegzetét. Kezét hátranyújtva
tapogatózott az ajtó után. Muszáj volt kinyílnia. Abban a
pillanatban, mikor kitapintotta a hűvös fémet, hallotta,
hogy a reteszt visszatolják a helyére.
Hirtelen megállt az idő. Ahogy Penny végigjáratta a
tekintetét az anyaállaton, majd a kölykökön, és vissza, az
volt az érzése, hogy még a szeme mozgatásával is zajt
kelt.
Amennyire csak tudott, belesimult a sziklahasadékba.
Az agya teljesen leblokkolt a rémülettől. A pillantása
fölvándorolt a merőleges betonfalon a korlátig, ahol a lá-
togatók szoktak tolongani.
Senki nem volt ott. Ezen a napon nem volt nagy
forgalom az állatkertben. Valószínűleg túl nagy volt a
forróság, és az emberek inkább strandolni mentek.
 Segítséget tehát nem várhatott.
Anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, a szemével
fedezte föl a környezetet. Mesterséges sziklákkal volt
körülvéve, melyek nem úgy néztek ki, mintha bárki
megmászhatta volna őket. A sziklák elrendezése teljesen
kizárta a menekülés lehetőségét, nehogy a jegesmedvék
megszökhessenek.
Az egyik bocs kimászott a vízből. Vízcseppek gör-
dültek le világos bundájáról. Megrázta magát, amitől egy
pillanatra finom záporesőbe burkolódzott. Utána az
anyjához trappolt, és a mancsával szemtelenül megle-
gyintette. A jegesmedve figyelmeztető pillantást vetett a
kölykére. Mikor a kicsi újból felé ütött, az anyja akkorát
csapott oda neki, hogy visszapottyant a vízbe.
Ha embert ér, ez a csapás halálos kimenetelű lett
volna. Penny könyörgött, hogy jöjjön végre egy látogató,
és fedezze fel őt.
Közben mindkét kölyök kijött a vízből, és elkezdte
bosszantani az anyját. Mindhárom jegesmedve a ketrec
legtávolabbi részében tartózkodott.
Egyelőre.
De meddig?
Ha teljesen mozdulatlan maradok, van esélyem - gon-
dolta Penny.
A lábai szinte összerogytak félelmében, de arra
kényszerítette magát, hogy egyenesen álljon.
A ketrec korlátjánál egy fiatal pár andalgott. Nagyon el
voltak foglalva egymással, és be sem pillantottak a je-
gesmedvékhez, Penny pedig nem mert integetni. Mikor
látótávolságon kívülre kerültek, Pennynek könnyek
szöktek a szemébe.
Egy enyhe fuvallat söpört végig a ketrecen. A je-
gesmedvemama, aki közben belefeledkezett a játékba a
bocsokkal, hirtelen megdermedt, és a lebegőbe szagolt.
Megszimatolta Pennyt?
Penny mögött kinyílt az ajtó, de ő nem vette észre,
mert az ismeretlen halkan dolgozott. Egy fémvödröt
tartott a kezében, melyben a gondozók a halat szokták
hozni etetéskor. Nagy lendülettel behajította a ketrecbe.
A vödör hangos csörömpöléssel ért földet két méterre
Pennytől, és hangosan zörögve továbbgurult.
Penny akkor jött rá, hogy mi történt, mikor az ajtó
ismét bezárult mögötte.
A zajra mindhárom jegesmedve fölkapta a fejét. Jól
ismerték, mert ez egyet jelentett az élelemmel. A bocsok
vidáman vízbe ugrottak, és a másik part felé úsztak. Az
anyaállat a sziklákon tette meg az utat.
Most mindennek vége: a jegesmedvék egyenesen
Penny felé tartottak.
A lány érezte, hogy teljesen megbénítja a halálfélelem.
Kővé dermedten állt ott, a szemei tágra nyílva a
rémülettől, a szája néma sikolyra nyitva.
- Ott van valaki! - hallott meg egy hangot. A pillantása
a korlátra rebbent.
 A két bocs fölfedezett a vízben egy halat, és azon
veszekedett. Az anyaállat közéjük csobbant.
- Hozz valakit! Gyorsan! - a szerelmespár jött vissza. A
lány nem tudta levenni a szemét Pennyről. A barátja az
arca elé kapta a kezét. Mivel nem mozdult, a lány
dühösen szólt valamit, és maga kezdett el rohanni.
A hal elfogyott. Az anyaállat egyszerűen elvette a
kicsiktől. Mikor az egyik ki akarta húzni a pofájából,
kapott egy fülest. A kis jegesmedve sértődötten úszott ki
a partra, és ismét csillogó záporesőt rázott ki a bundá-
jából. Farát riszálva, botladozó léptekkel mászta meg a
sziklákat, melyek kis teraszokat képeztek, és egyenesen
Pennyhez vezettek.
Az anyaállat úszott még egy kört a hátán.
A másik bocs követte az elsőt.
Az első kölyök elérte a vödröt, és beledugta az orrát.
Érezte a halszagot. Mivel nem tudott betelni az illattal,
még beljebb dugta a fejét, és tolta maga előtt a vödröt a
göröngyös felszínen. Az így keletkezett zaj bánthatta a
fülét, mert kihúzta a fejét, és a mancsát az egyik füléhez
kapta.
Most már a jegesmedvemama is látni akarta, mi tör-
ténik. Nagy léptekkel ment a bocs után.
Penny úgy érezte, megállt a szíve.
Az anyaállat legföljebb öt méterre volt tőle. Hirtelen
megfeszítette a testét, nyugtalan és nagyon éber lett.
Lelassultak a lépései. Készen állt a támadásra, mihelyt
megpillantja az ellenséget, akit kiszimatolt.
Vajon észrevesz, ha nem mozdulok? - gondolkodott pá-
nikba esve Penny. Egyszer hallotta, hogy a jegesmedvék
nagyon kíváncsiak. Utána fog nézni a jegesmedvemama,
hogy honnan ered a szag, amely megcsapta az orrát?
- Hé, hé! - hangos kiabálást hallott. A kiáltások jobbról
jöttek, körülbelül a medence magasságából.
Valami a vízbe csobbant. Penny odakapta a szemeit.
Csak a másodperc tört részéig.
Úgy tűnt, az egyik szikla, mely a ketrec közepén
emelkedett a magasba, belülről üreges volt. A tetején állt
az állatgondozó, és halakat dobált a vízbe.
A kölykök azonnal odadöcögtek, és bevetették ma-
gukat a medencébe, hogy megkaparintsák maguknak a
legkövérebb falatokat. Vad birkózás kezdődött.
A gondozó megpróbálta magára irányítani az anyaállat
figyelmét is, de ez még a halak csobbanására sem fordult
hátra. Lépésről-lépésre, előrehajolva közeledett
Pennyhez. Kiszimatolta a jelenlétét. A lépései egyre
gyorsabbak lettek.
Penny mögött megcsikordult az ajtó, de a lány már
nem mozdulhatott. Túl késő volt, a jegesmedve pedig túl
közel. Ha Penny megfordulna, az állat hátulról rávetné
magát.
Valami sziszegett. Erős sziszegés volt, Penny már
gyakran hallotta. Hideget érzett a bal karján. Az arcát is
beborította valami hideg. A szemei előtt minden
elködösödött.
A jegesmedve bosszúsan morgott, mert eltalálta az
erős vízsugár.
Aztán egy kéz ragadta meg és rángatta hátra a meg-
merevedett Pennyt, míg a vízsugár visszaszorította az
állatot. Penny botladozott, hagyta, hogy azt tegyék vele,
amit akarnak. Ajtókeretet és ajtót látott maga mellett és
maga fölött, mintha minden kifordult volna a sarkából.
Hirtelen egy neoncsőbe hunyorgott, egy pillanatra a látó-
körébe került Friedmann igazgató arca, és hallotta, hogy
az ajtó ismét becsukódott. A retesz egy ökölcsapással
bezáródott.
Utána Penny összeesett. A vér kiment az arcából, és
elvesztette az eszméletét.
 Pen
Másnap Penny még mindig fáradtan és gyengén feküdt
egy nyugágyban Morris bácsi udvarán. Milli az ölébe
kuporodott, mint egy macska, Robin pedig a térdére
hajtotta a fejét. Az orvos szigorú nyugalmat rendelt el
Pennynek az átélt sokk után.
Egy meleg kéz fogta meg a karját. Elvis hajolt le hozzá,
és rámosolygott. Két ujjával gyengéden megsimogatta az
arcát.
- Jobban vagy?
- Egy kicsit.
Elvis megszorította a karját.
- Örülök.
- Dühös vagy még? - kérdezte Penny. A hangja olyan
vékonynak és távolinak hangzott, mintha nem is ő maga
beszélne.
 - Neked kellene dühösnek lenned rám, ahogy veled
szemben viselkedtem.
Penny felé fordította a fejét.
- De Marlon...
- Kedves fickó. Együtt megittunk valamit. Ő nyugtatott
meg, mikor kikészültem a jegesmedvés kalandtól.
Friedmann azt mondja, kész csoda, hogy élve sikerült
kihozniuk onnan.
- Én... én elmentem Marlonnal. - Penny meg akart
szabadulni a terhétől.
- Már rég tudok mindent. Szegénynek elég rosszul
esett, hogy állandóan Elvisnek szólítottad - Elvis nem
tudta eltitkolni a mosolyát.
- Miért... voltál olyan furcsa? - kérdezte Penny.
Elvis késlekedett a válasszal. Zavart vigyor ült ki a
képére.
- A férfiak is emberek. - Leült a földre a nyugágy mellé,
és Penny karjára hajtotta a fejét. - Ezt úgy hívják,
féltékenység a köbön. És dühöt is éreztem, amiért
elmentél. Még a szabadnapjaimon sem lehettünk együtt.
És esténként sem voltál velem.
Penny megsimogatta a fiú fejét.
- A férfiak néha olyanok, mint a kisgyerekek - ál-
lapította meg.
- És a kisgyerekeknek törődés kell - egészítette ki
ártatlan képpel Elvis.
Elvis Penny karjához simult, ahogy a kutyái szoktak,
mintha ezt akarná kifejezni: „Légy jó hozzám!"
- Tényleg nagyon sajnálom. Hát igen... kiborultam.
- Nincs bocsánat - morogta Penny.
Elvis riadtan nézett rá.
- Komolyan?
Penny elnevette magát. Tagadólag megrázta a fejét.
Elvis, miután ijedtében fölpattant, most megnyugodva
ült vissza.
- Macsó! - dörmögte Penny.
- Srác! - javította ki Elvis. - Igazi srác vagyok. Úgy is
mondhatnám, férfiak gyöngye, apróbb hibákkal.
- Azok nélkül már túl szép is lenne - gúnyolódott
Penny.

Két nappal a borzalmas történtek után Penny lábra

állt, és nem lehetett a házban tartani. Kolumbus, Morris
bácsi és Elvis könyörgött neki, hogy pihenjen még egy
napot, de a lányt nem lehetett rábeszélni. Mindenképpen
az állatkertbe akart menni.
Három napja Elvis egy kölcsönkért régi autóval
érkezett Bingenstadtba, és elvitte vele az állatkertbe.
Friedmann igazgató várta a hátsó kapunál. Úgy segítette
ki Pennyt a szemmel láthatóan rozsdásodó tragacsból,
mint egy hercegnőt a Rolls Royce-ból.
- Kislány, hogy vagy? - tudakolta meg először is.
- Jól - nyugtatta meg Penny, bár arca sápadtsága
másról árulkodott.
 - Gyere, sokan akarnak látni - Friedmann úr a karját
nyújtotta neki, mint egy igazi gavallér, és az elefántház-
hoz vezette. Mobiltelefonon bejelentette érkezését, és
még mielőtt kopognia kellett volna, a fémajtó kinyílt.
Alma lépett ki, és szeretettel megölelte Pennyt.
- Uramisten, kislány, miket művelsz te?
- Ha unatkozom, mindig ilyeneket csinálok! - tré-
fálkozott Penny.
Alma átkarolta a vállát, és az elkülönített helyiséghez
vezette, ahol Lola megszülte a kicsinyét. Az elefánttehén
bent állt, és ormányával szénát tépkedett egy bálából.
Betette a szájába, és jóízűen elfogyasztotta.
A kis elefánt utánozni próbálta, de még nem bánt
olyan ügyesen az ormányával. Ahelyett, hogy a végével
megfogta volna, nagy O betűt formált belőle, amelyből
rendre kipotyogott a széna.
- Jaj, de édes! - mondta Penny, és egyik kezét a hideg
üvegablakra tette.
A borjú puha, gyapjas szőre égnek állt a feje tetején. A
bundája végighúzódott a hátán, egészen a farkáig, mely
leginkább szőrpamacsra emlékeztetett.
- Gyere! - Alma továbbtuszkolta Pennyt.
Penny a szeme sarkából látta az állatkert-igazgató
aggódó arcát. Alma fejbólintással tudtára adta, hogy
minden rendben lesz.
Egy fénylő fémajtón keresztül bevezette Pennyt a
helyiség oldalába. Lola egy pillanatra abbahagyta az
evést, és Alma felé nézett. Mikor fölismerte a
gondozónőt, nyugodtan folytatta a szénázgatást.
Az elefántbébi kíváncsian odaügetett a látogatókhoz.
Penny még soha nem látott ilyen helyes kis lényt.
Az elefánt fölemelte az ormányát, és elkezdte vé-
gigtapogatni. A végéből kiálló szőrök úgy szúrtak még
Penny pólóján keresztül is, mint a tű.
- Megsimogathatod, szereti! - bizonyságul Alma
odalépett a kicsihez, és megpaskolta a fejét, meg a füleit.
A borjú Almához dörgölte a fejét, és élvezettel röfögött.
- Már találtunk neki nevet - árulta el a gondozónő.
Penny kérdőn nézett rá, miközben átvette a simo-
gatást Almától.
- Pen lesz a neve.
- Pen? Benre gondoltál, igaz?
Alma leintette:
- Jól hallottad. Pen. Ha nőstény lenne, természetesen
Pennynek neveztük volna el. De mivel bika, le kellett rö-
vidítenünk, így lett Pen.
- De miért rólam? - Penny nem is tudott igazán örülni.
Még mindig úgy érezte, sok mindent rosszul csinált.
- Először is, te voltál jelen a születésénél, másodszor
pedig elüldözted azt az embert, aki azt akarta, hogy Lola
halálra tapossa a kicsinyét. Pen valószínűleg neked kö-
szönheti az életét.
Pen - mint egy kis bakkecske - a fejével böködte
Pennyt. A lány belement a játékba, és ösztönösen vissza-
lökte. Ez nagyon tetszett a kis állatnak, és újból böködni
kezdte.
- A főnök később mindent elmesél neked. Én
mindenesetre megköszönöm a bátorságodat, és merész
közbelépésedet.
Penny - még mindig döbbenten - játszadozott tovább
a kis elefánttal, és érezte, hogy könnyek szöknek a
szemébe.
Nehezen tudott elválni Pentől. Ám amikor a kicsi az
anyja hasa alá futott, és cuppogva szopni kezdett, eljött a
távozás ideje.
Elvis és Friedmann úr továbbkísérte Pennyt az
állatkertben. Az elefántborjú születésének hírül adása
óta - az újságok, a tévé és a rádió is tudósítottak az
eseményről -, csak úgy özönlöttek a látogatók az
állatkertbe.
- De a koalák... a rossz ágak... ők hogy vannak? -
kérdezte óvatosan Penny. Miután kimentették a je-
gesmedvék barlangjából, Penny hamar visszanyerte az
eszméletét, és első dolga az volt, hogy szóljon a rossz
eukaliptuszágakról.
- Ez hiba volt, még ha nem is súlyos - közölte
tárgyilagosan Friedmann úr. - Azért voltak ott különböző
fajták, hogy sorra kipróbáljuk, melyiket fogadják el a
koalák, és melyiket nem. Mi még vártunk volna egy
napot - Penny nagyon megkönnyebbült a válasz hallatán.
- A tény viszont az, hogy a téves csere mentette meg a
koalák életét - folytatta Friedmann úr.
- Micsoda?
- Az őrült, aki korábban szétkürtölte ezeket a gonosz
történeteket az elefántok állítólagos kínzásáról, behatolt
a koalaházba. Észrevétlenül.
Tehát tényleg járt ott valaki.
Penny nem tévedett. Hitetlenkedve rázta a fejét.
- Ki képes ilyenre?
- Valaki, aki az utódom akart lenni abban az állat-
kertben, ahol korábban voltam igazgató.
Ez a válasz igencsak meglepte Pennyt.
- Tényleg? De hát akkor biztosan nagyon szereti az
állatokat.
Friedmann úr fölnevetett.
- Erről soha nem voltam meggyőződve. Jens - így
hívják a férfit - elsősorban becsvágyó volt és mogorva.
Neki csak a pénz és a legmagasabb pozíció számított.
Ezért elleneztem, hogy ő legyen az utódom. Jens ezen
nem tudta túltenni magát, és fölmondott. Itt kezdődtek
a problémái. Megkeseredett, elkezdett inni, és nem talált
állást. A felesége elvált tőle, és mivel nem magában
kereste a hibát, engem tett felelőssé a lecsúszása miatt.
Penny, az igazgató és Elvis elérte a koalaházat. Még
nem nyitott meg, de Friedmann úrnak természetesen
volt kulcsa hozzá. Beléptek a látogatói folyosóra, és
Penny elmosolyodott, mikor meglátta a két alvó koalát.
Regina épp az ürülék fölszedésével volt elfoglalva, és
üdvözölte őket. Penny barátságosan intett neki.
- Jens követett, és azt tűzte ki feladatául, hogy tönk-
retegyen - folytatta az állatkert-igazgató. - Csak akkor
nyugodott volna meg, ha elveszítem itt az állásomat.
- Ez őrültség! - Penny nem tudta megérteni az ilyen
viselkedést.
- Igen, ez beteg dolog - értett egyet Friedmann. - Jens
megbotlott, miután bezárt téged a jegesmedvékhez, és
eltörte a lábát. Ezen bukott meg a terve. Már régóta
lődörgött az állatkertben, álruhában és parókában, hogy
ne ismerjem föl.
Kitárult a koalaház másik bejárata, és Regina jött ki a
három vendéghez.
- Jó napot! Na, hogy vagy? Félig-meddig rendben,
Penny? - igyekezett rendkívül barátságosan viselkedni.
- Köszönöm, megvagyok - válaszolta Penny. - És Natu
meg Sin Lu?
- Ők jól vannak! Holnapután lesz a megnyitó! Lenne
egy kérdésem ezzel kapcsolatban - Regina segélykérő
pillantást vetett Friedmann igazgatóra, aki jelezte, hogy
folytassa. - Tehát... ismered Frankot San Diegóból...
nos... ő meg én... tehát... egész jól megértjük egymást -
Regina zavarában elvörösödött. - Szeretnék két
szabadnapot kivenni a megnyitó után, és meg akartalak
kérdezni, hogy helyettesítenél-e. Már kiismered magad,
és tényleg mindent ügyesen elvégeztél.
Ez meglepte Pennyt.
 Először nem tudta, mit mondjon. Elvis könyökével
oldalba bökte, mikor túl sokáig várt a válasszal, és Regina
képe hervadni kezdett.
- Hát persze, szívesen. Ha gondoljátok, hogy képes
vagyok rá.
- Köszönöm! - Regina megragadta a kezét, és hevesen
megrázta.
Kifelé menet Penny már nyitotta a száját, hogy ezt a
felelősséget és megtiszteltetést nem érdemelte ki. Az
állatkert-igazgató már sejthette, mit akar mondani, és
megelőzte.
- Penny, a lelkiismeretesség és a teljes odafigyelés a
gondozói munka alapköve. Az előfeltétele pedig az óva-
tosság, az állatokhoz való érzék, és az állatok szeretete.
Benned mindez megvan, ahogy az elmúlt hét tapaszta-
latai mutatják. Ez a hét mindannyiunk számára teli volt
izgalmakkal, szélsőséges helyzetekkel és eseményekkel,
amelyek szerencsére nem fordulnak elő minden nap.
Természetesen ezekben a pillanatokban, is meg kell őriz-
nünk a nyugalmunkat, és el kell kerülnünk a hibákat.
Szerintem mindannyian jól vizsgáztunk. Téged is bele-
értve.
Penny ismét szólásra nyitotta a száját, de Friedmann
még mindig nem hagyta szóhoz jutni.
- Ami elmúlt, elmúlt. És ma estére mindenkit szere-
tettel meghívok hozzánk. A feleségem azt mondja, már
hiányoznak neki a kutyáid, Marlon pedig azt üzeni, hogy
nem harap. - Friedmann úr kissé értetlenül nézett. - Nem
értem ugyan, hogy ez mit jelent, de ez a fiú számomra
mindig csupa talány. Tulajdonképpen honnan ismered?
- Az állatkertből. A koalaház előtt találkoztunk.
Véletlenül.
- Ez a csibész kölyök! - nevetett Friedmann úr. -
Megtiltottam neki, hogy az állatkertben leszólítsa a lá-
nyokat. Pontosan tudja.
Most már tudta Penny, miért tűnt el olyan sietve
Marlon a legelső találkozásukkor.
Az igazgató elnézést kért, mert tárgyalásra kellett
mennie.
Elvis átkarolta Penny vállát, és elandalgott vele az autó
felé.
- Egyébként... - Friedmann úr utánuk szaladt, és egy
pillanatra még föltartotta őket - úgy tűnik, a koaláknál is
beütött a szerelem. Hallanotok kéne, milyen hangokat
ad ki a hím. És keresi a nőstényt. Ha ők ketten tényleg
egymásba szeretnek, talán már jövőre megszaporodnak a
koalaház lakói.
- Szerelmes koalák - mormolta Penny, és magában
elmosolyodott.
Sok minden megváltozott az erdei séta óta. És nem-
csak jó irányban.
De még a legvastagabb fekete felhők mögött is süt a
nap, és valamikor előbújik.
Néha várni kell rá, de érdemes.
 TARTALOM
Egy furcsa érzés
Egy álom valóra válik
A tudathasadásos kandúr
Nyári munka
Rossz hírek
Kint maradnak!
Kibékítők
Séta az elefántokkal
Marlon
Robin rendet tesz
Szerelmes koalák
A modell
Az érkezés
Egyszerűen jellemtelen
A nagy bizonytalanság
A nagy felelősség
Vastagbőrű születik
Csapdában
Halálos veszély
Pen