Thomas Brezina

Hét tappancs gazdája, Penny

Viharos karácsony
Silvia Christoph rajzaival

Napsugár és Holdsugár Kiadó

 Copyright: WILDE WEIHNACHTEN © 2004 by Ravensburger Buchverlag
Otto Maier GmbH, Ravensburg (Germany)

Copyright: © Napsugár és Holdsugár Kiadó Kft., Budapest, 2007

Hungarian translation: © Bucsi Gabriella
Illusztrációk: Silvia Christoph

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Thomas Brezina/ WILDE WEIHNACHTEN (Series: Sieben Pfoten für Penny,
special edition)

Borító- és könyvterv, nyomdai előkészítés:

© Klébesz Ferenc/First-e Kreatív Stúdió

Szerkesztő: Bukovits Klára

Kiadja a Napsugár és Holdsugár Kiadó Kft.

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója

ISBN 978-963-9628-27-4

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

TARTALOM
 Kék spagetti
- Mi az ördög ez? - Penny döbbenten meredt a
tányérjára, miközben Ivan, a Moosburger család ház-
vezetője, égszínkék spagettit halmozott elé.
- Egy pillanat, valami még hiányzik - nyugtatta meg
Ivan az ebédhez összegyűlt családot. Egy kis lábast vett
le a tűzhelyről, majd lila szószt merített belőle, és
művészien kidekorálta vele a tésztahalom tetejét.
- Undorító! - nyögött Romeo, Penny öccse. Ujjai
hegyével kiemelt egy darab égszínkék spagettit, mely úgy
tekergett az ujjai közt, mint egy giliszta.
Moosburgerné a homlokát ráncolta:
- Ööö... Ivan, mondanál néhány szót ehhez a... hogy is
mondjam csak... szokatlan fogáshoz?
 - Szívesen. Ez az új kreációm: spagetti égszínkékben,
lila felhőkkel.
Kolumbus, Penny bátyja a szószt szagolgatta.
- Mintha sajtmártás lenne. Igazam van?
Ivan bólintott:
- Eltaláltad. Minden elismerésem! Jó szimat kell hozzá,
hogy felismerjünk valamit, ha nem a megszokott
formájában és színében látjuk.
Romeo eltolta a tányért magától, majd karba tette a
kezét és morgott:
- Én ezt nem eszem meg. Kész, vége, ennyi.
Moosburger doktor reggel hat óra óta négylábú pá-
cienseit kezelte, és még arra sem volt ideje, hogy harap-
jon valamit. Éhes volt, mint egy farkas, így egyszerűen
hozzálátott az evéshez. Sebesen föltekerte a tésztát a
villájára, majd belemártotta a lila szószba. Szájába tette a
falatot, rágni kezdte, és elhúzta a száját.
- Mi van, doki? - érdeklődött aggódva Ivan.
- Ööö... jó... sőt, nagyon jó - dicsérte Moosburger
doktor. - Én csak... nem erre számítottam. Egészen meg-
lepődtem.
Erre Penny, Moosburgerné, Kolumbus és Elvis, az
állatgondozó is megkóstolta a tésztát. Mindannyian el
voltak ragadtatva. Romeónak majd kilyukadt a gyomra
az éhségtől, ezért ő is elkezdte a szájába lapátolni az
ételt.
- Ne aggódjatok, teljesen veszélytelen, nem mérgező
ételszínezéket tettem bele - magyarázta Ivan. - Egy
könyvet olvasok az ételek színéről. Kíváncsi vagyok,
hogyan hat rátok ez a színkombináció.
Romeo leengedte a kanalát.
- Hogyan hat? Mit jelentsen ez? Most lila pattanásaink
lesznek? Olyan undorító kelések, mint néha Pennynek
meg Kolumbusnak?
- Szörnyeteg vagy, és az is maradsz! - szidta Penny teli
szájjal.
Ivan nevetett. Első pillantásra nem látszott rajta, hogy
milyen kitűnő szakács és házvezető. Senki sem vasalt,
takarított és mosott olyan tökéletesen, mint ő.
Ivan punk volt és gyakran lepte meg őket új, meg-
hökkentő cuccokkal és frizurákkal. Ez a november a
zebra jegyében telt. Minden nadrágja és pulóvere csíkos
volt, a haját is fekete-fehér csíkosra festette.
- Ne aggódj, Romeo. Az étel színe a család hangulatára
fog kihatni! - ecsetelte Ivan. - A kék lehűt, a lila pedig
megnyugtat.
Penny dühös pillantást vetett rá:
- Ez azt jelenti, hogy mindenkit felhúztam?
- Nem, ez nem azt jelenti! - próbálta csitítani Ivan, de
már késő volt.
Penny mérgesen lecsapta a kanalat és a villát az
asztalra:
- Az ember már egy javaslatot sem tehet! Talán
megengeditek, hogy egy kicsit másképp gondolkodjam.
Vagy nem?
Moosburgerné könyörögve pillantott Pennyre.
- Penny, hát persze hogy megengedjük. De kérlek, ne
kezdjük újra a karácsonyi vitát!
- Én ajándékokat akarok! - közölte határozottan
Romeo.
- Én pedig feldíszített karácsonyfát! - csatlakozott
hozzá Kolumbus.
- Én pedig csöndet - dörmögte az apjuk.
- Mind konzumidióták vagytok, és azok is maradtok! -
szidta őket Penny. - Adjátok át magatokat ismét a
vásárlási láznak. Dobjátok ki a pénzt az ablakon, vá-
gassatok ki még több tűlevelűt, ne is törődjetek az erdők
pusztulásával; csak így tovább!
- Majd nemsokára meglátjátok, hová vezet ez! -
folytatta tovább kórusban Romeo és Kolumbus.
Penny vágott egy grimaszt.
- Nevessetek csak ki, akkor sem fogom megváltoztatni
a véleményemet. Másképp kell ünnepelni a karácsonyt.
Egészen másképp. Nemcsak ajándékokkal meg zabálással
meg halott fákkal a szobában.
A testvérei a szemüket forgatták.
- Az egészet nyugodtan meg fogjuk beszélni, Penny
- mondta Moosburgerné. Olyan hangnemet használt,
amelyet Penny utált. Minden szót nyomatékkal ejtett ki,
és volt valami csitító jellegű a hangjában, amivel
kisgyerekeket szoktak megnyugtatni.
 Penny dühösen evett tovább. Úgy érezte, nem értik
meg.
- Konzervatív banda - mormolta halkan maga elé. -
Mindennek úgy kell lennie, ahogy száz éve van. - A
legjobban az idegesítette, hogy a karácsonnyal kapcso-
latos új ötleteit és javaslatait egyszerűen lesöpörték az
asztalról.
Az ebéd hátralévő része csöndben zajlott, de Penny
nem titkolta, hogy nagyon dühös.
A desszert friss ananász volt mentazöld tejszínhabbal
(Ivan szerint a sárga és a mentazöld nyugalmat és új erőt
ad). Ez a kombináció határozottan jobban ízlett, mint
ahogy kinézett.
- Mikor beszélünk végre a karácsonyról? - bukott ki
végül Pennyből. Nem akarta csak úgy feladni.
- El kell mennem! - Kolumbus fölpattant és sietve
elhagyta a konyhát.
- Nekem is! - csatlakozott hozzá Romeo.
- Nemsokára Penny, majd legközelebb - mormolta
Moosburger doktor, és ő is elhúzta a csíkot.
Csak Elvis és Moosburgerné maradt az asztalnál.
- Csak ne próbáljatok megvigasztalni - mondta
keserűen Penny. - Megértettem. Az új ötleteket nálunk
nem fogadják jó szívvel.
Moosburgerné a karjára tette a kezét.
- Ez nem igaz, Penny.
A lánya dühösen rávillantotta a szemét.
 - Akkor miért nem akartok még meghallgatni sem?
Miért húznak el a család férfitagjai a legátlátszóbb ki-
fogásokkal?
Elvis ferdén vigyorgott.
- Talán valahol érzik, hogy igazad van. De az igazság
kényelmetlen és nem mindig kívánatos.
Penny arcán mosoly futott végig. Elvis valószínűleg
rátapintott a lényegre. Mindenképpen remek srác volt.
Egyszerűen szuper. Penny nagyon-nagyon kedvelte.
- Át kell mennem a rendelőbe. Nehéz műtétünk lesz -
kért elnézést Elvis. Bátorítóan Pennyre kacsintott, majd
elhagyta a konyhát.
- Fel a fejjel, Penny. Aki változtatni akar valamin,
annak szívósnak és kitartónak kell lennie.
- Könnyű azt mondani, anyu - sóhajtott Penny.
Ivan gondterhelten nézegette az ebéd maradékát.
Szokatlanul sokat hagytak meg.
- Talán mégsem jönnek be úgy a színes ételek -
mondta csalódottan. - Kár!
Penny elindult a második szintre, ahol a három
Moosburger gyerek szobája volt. Felnőttek ide csak
kivételes engedéllyel léphettek be.
A szobájában már várta két kutyája, Milli és Robin.
Robin, a berni pásztorkutya, kényelmesen feküdt a nagy
kosárban, Milli pedig, a kis Tibet-terrier, Penny párnáján
nyújtózkodott, mint egy Borsószem hercegkisasszony.
- Ti álomkórban szenvedtek - a kutyák fölemelték a
fejüket és válaszul hatalmasat ásítottak. Pennynek erre
szintén ásítania kellett, mire egy energikus kézmozdulat
kíséretében így szólt: - Hagyjátok abba, mert az ásítás
ragadós.
Egy óra múlva, mikor még mindig a matekleckéje
fölött kotlott, meghallotta, hogy a folyosón halkan meg-
reccsen a padló.
- Most elkaplak... - suttogta, és óvatosan fölemel-
kedett, nehogy véletlenül zajt okozzon.
 Titkok
Romeo nyakát behúzva lopakodott a lépcső felé.
Dühös pillantásokat vetett a padlóra, ám az nem hagyta
abba a recsegést.
Penny szobájának ajtaja csak be volt hajtva. A lány
óvatosan kikémlelt az ajtónyíláson. Mi folyik itt? Romeo
az elmúlt napokban többször is titokban végigosont a
házon. Penny elég jól ismerte az öccsét ahhoz, hogy
tudja, valamiben sántikál.
Romeo lábujjhegyen, a falhoz simulva surrant le a
lépcsőn. Penny kibújt az ajtónyíláson és követte.
Ebben a napszakban nyugalom honolt Moosburgerék
házában. Moosburgerné első emeleti szobájában
dolgozott, Kolumbus elment, Ivan pedig a pincében
vasalt. A ház földszintjén elhelyezkedő állatorvosi rende-
lőt egy vastagon párnázott ajtó választotta el a lakástól,
így semmi zaj nem szűrődhetett át.
 Penny az első szintre érve leguggolt és a lépcsőkorlát
rácsain keresztül lenézett a földszintre. Romeo beosont a
konyhába. Néhány másodperc múlva halk kattanás
árulta el, hogy kinyitotta a hűtőszekrényt. Matatás és
zörgés hallatszott.
Penny az öccse után osont és belesett a konyhába.
Romeo háttal állt neki és sietve joghurtot és lekvárt pa-
kolt egy nylon szatyorba. A zöldséges rekeszből paprikát
és répát vett elő, a kredencen álló kenyértartóból pedig
egy fél kenyeret és egy perecet. Penny visszahőkölt,
mikor az öccse hirtelen megfordult. A pincelejáratnál
lévő falmélyedésbe lapult. Hallotta, ahogy Romeo el-
hagyja a konyhát és eltűnik a bejárati ajtón keresztül.
Vajon hová megy? - csodálkozott Penny.
Romeo már a szobájában fölvette a télikabátját. Penny
lekapta az anorákját az előszobafogasról és sietve
belebújt. Füttyentett a kutyáknak, akik erre izgatottan
trappoltak le a lépcsőn.
Mikor kinyitotta az ajtót, jeges szél fújt az arcába. A tél
szinte már teljesen elűzte az őszt. A fákról minden levél
lehullott, és a Salzburgot körülvevő hegyek csúcsát
belepte a hó.
Romeo már sehol sem volt.
- Robin, keresd Romeót - utasította Penny halkan a
pásztorkutyát.
A kutya megörült a feladatnak, azonnal a földre
tapasztotta az orrát és izgatottan szimatolni kezdett.
Föl-alá futkosott a ház előtti téren, végül elindult az erdő
felé. Penny tudta, hogy teljesen megbízhat benne. El
fogja vezetni Romeóhoz.
Milli izgatottan, hangosan ugatva futkosott a gazdája
mellett.
- Pszt, maradj csöndben! - sziszegte Penny.
Az erdőben egy kicsit enyhébb volt a levegő, mert a fák
elállták a jeges szél útját. A talajt vastag, esőáztatta
vörösfenyőlevél- és avarréteg borította, mely minden
lépésnél cuppogott.
Robin többször megállt és Penny felé fordult, hogy
lássa, követi-e a gazdi.
Keskeny úton haladtak, mely egyre jobban eltávo-
lodott az utaktól és szántóföldektől, és befelé vezetett az
erdő mélyére. Pennynek fogalma sem volt arról, hogy mit
kereshetett itt Romeo. Az öccse ugyanis nem szívesen
járt egyedül az erdőben. Félt a kopasz, sötét ágak és
fatörzsek között. Nagy erőfeszítésébe kerülhetett, hogy
végigmenjen ezen az úton. Mi lehet a célja?
Robin megállt és ugatni kezdett. Penny gyorsan
odament hozzá, hogy megnyugtassa. Romeo nem
hallhatta meg, hogy követik. Ám Robint nem lehetett
lecsöndesíteni, egyre hangosabban ugatott és föl-alá ug-
rándozott. Penny szíve hevesen vert. Mi lehet ott a nagy
szikla mögött, ami ilyen lármára késztette Robint? Nem
mert odamenni, hogy megnézze.
- Tűnj el és hagyj békén! - hallatszott föntről Romeo
hangja.
Penny riadtan kapta föl a fejét. Az öccse fölmászott a
sziklára és csípőre tette a kezét.
- Mit akarsz? Miért koslatsz utánam?
- Én is kérdezhetnék: miért lopod az ennivalót? Miért
lopakodsz ki titokban a házból?
- Semmi közöd hozzá, te nagyokos! - Romeo fülei
vörösen izzottak. Ez nála a nagy izgatottság jele volt. -
Hagyj békén! Ne foglalkozz azzal, hogy én mit csinálok.
Penny meg akarta fenyegetni, hogy mindent elmond
az anyjuknak, de aztán meggondolta magát, mert túl
gyerekesnek találta.
- Én... én csak aggódom. Mert néha ostobaságokat
művelsz! - próbálta megmagyarázni Penny.
Ezzel a kijelentéssel azonban csak még jobban
földühítette Romeót.
- Ne ártsd bele magad mindenbe. És ne képzeld, hogy
mindenkinél okosabb vagy.
Penny vállat vont és mélyet sóhajtott.
- Oké, akkor szia! - mondta, sarkon fordult és elindult
haza.
Milli és Robin mellette baktatott. Robin csalódott volt,
és attól tartott, valamit rosszul csinált. Penny
vigasztalóan megveregette a nyakát és biztatóan így
szólt:
- Minden rendben. Te tényleg csúcs voltál.
Az első kanyar után megállt, leguggolt Robin mellé és
magához húzta.
- Figyelj rám. Kövesd Romeót, de ne hagyd, hogy
észrevegyen.
Robin hatalmas ugrásokkal nekiiramodott. Penny
visszafutott a kanyarig és fürkészve nézett utána. Néhány
méter múlva Robin lassított és az út szélén osont tovább.
Romeo így biztosan nem fogja észrevenni, hogy a
nyomában van.
- Okos kutya - mormolta elégedetten Penny.
Most már nyugodtan hazamehetett, hogy ott várjon
Robinra. A kutya később el fogja vezetni arra a helyre,
ahová Romeo igyekezett.

Körülbelül félórányi autóútra egy sötét tábla feküdt az

út melletti árokban. Több évvel ezelőtt kidöntötte egy
részeg autós, és azóta nem állították vissza. Lorenz felé -
ez állt a táblára vésve, mely azelőtt egy keskeny földútra
mutatott.
Lorenz azonban már évekkel ezelőtt meghalt.
Csodatévő gyógyítóként ismerték, és sokan elzarándo-
koltak hozzá, tőle remélve segítséget. Szinte sohasem
csalatkoztak a reményeikben. Halála után a bátyja köl-
tözött be a sötét faházba. Guntarnak hívták, és sosem
tartotta nagyra az öccsét. Gyógyító mestersége számára
nem volt más, mint haszontalan hókuszpókusz.
A testvérek szinte egy szót sem beszéltek egymással
életükben. Ezért igen nagy volt a meglepetés, mikor
Lorenz mégis Guntarra hagyta a házat és a nagy föld-
birtokot, a lányára pedig csak néhány kis ékszert, ami az
anyjától maradt meg.
Guntar már ötvenéves volt, mikor átvette a házat és a
földbirtokot. Addig építőmunkásként dolgozott, de az
örökséget követően gyorsan szögre akasztotta a
munkáját. Egymás után adta el Lorenz földjeit, és abból a
pénzből élt, amit ezekért kapott.
Nagy bosszúságára azonban a megmaradt területeket
természetvédelmi területté nyilvánították, és ezzel a
földeladásnak hamar vége szakadt. Más pénzforrás után
kellett néznie.
Egyik barátja adta neki azt az ötletet, hogy tenyésszen
nercet. Az állatok bundája még most is éppoly keresett
volt, mint régen. A tenyésztésük nem kívánt nagy
szakértelmet, és nagy pénzeket lehetett keresni rajta, ha
az ember ügyes volt.
Guntar két nagy pajtát épített át titokban
tenyész-barakká. Több mint hétezer nerc élt az egymásra
halmozott ketrecekben. December elejéig tengethették
itt az életüket, hogy aztán szó szerint lenyúzzák róluk a
bőrüket.
Guntar aggódó képpel állt az egyik, ketrecekkel
telerakott fal előtt, ám nem a szörnyű körülmények iz-
gatták, amelybe ezeket a mókás kis, barna rágcsálókat
kényszerítette. A ketrecek annyira kicsik voltak, hogy
még egy tengerimalac sem érezte volna jól magát ben-
nük. Az állatoknak dróthálón kellett élniük, hogy az
ürülékük ne piszkítsa be a bundájukat. Egy bádogtálca
volt a ketrec alá tolva, melyről néhány naponta lerázták a
piszkot.
A nercek apró mancsát fölsértette a drót. Az állatok
egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy a ketrec rácsát rágták,
vagy föl-alá futkostak a szűk falak között. Ezért a
helyiséget nappal állandóan hangos zörgés és csöröm-
pölés zaja töltötte be.
- Már nem bírom sokáig. Alig várom, hogy végre
megszabaduljak tőletek... - morogta Guntar.
A férfi a pénze miatt aggódott. Néhány állat furcsa
betegségben szenvedett. A bundájuk elvesztette a fényét
és hullott a szőrük. Néhány napon belül el is pusztultak.
Guntar tudta, hogy nem hívhat állatorvost, mert nem
volt engedélye a nercfarm működtetéséhez. Az
állatvédők azonnal a nyomában lennének, ha érte-
sülnének az ő kis üzelmeiről.
Egy szakkönyvben megtalálta a magyarázatot az
állatok betegségére. Még azt is tudta, hogy milyen
gyógyszerek segíthetnének rajtuk nagy valószínűséggel.
Ám ezeket recept nélkül nem kapja meg a patikában. De
hogyan tudná megszerezni őket?
- Sürgősen eszembe kell hogy jusson valami - ál-
lapította meg. Nevek és személyek után kutatott az em-
lékezetében, akik segítségére lehetnének.
Egyszer csak földerült az arca. Valaki eszébe jutott.
Elégedett mosollyal hagyta el a fészert. A nercek riadtan
ugráltak kis ketreceikben, mikor nagy zajjal bevágódott
utána az ajtó.
 Egy rejtélyes levél
Penny elgondolkodva tért haza „a kovácsműhelybe". A
lakóházuk egy kis völgyben állt, és régen valóban egy
kovácsé volt. Kívül fehérre meszelt falak és sötétbarna
faburkolat jellemezte. Az épületnek volt valami hívogató,
kellemes, családias hangulata.
A földszint nagy részét az állatorvosi rendelő és a
betegszoba foglalta el. A maradék helyen az előszoba és a
család konyhája terült el. Az első szinten a szülők laktak,
valamint itt volt a nappali és egy vendégszoba, Elvis
otthona. A tetőtér teles egészében a Moosburger
csemeték birodalma volt.
Állt még a területen egy másik, kisebb épület is,
melyben régebben a tulajdonképpeni kovácsműhely
működött. Ma garázsnak használták, valamint istállónak.
Ez olyan állatoknak adott otthont, melyek Moosburger
doktornak köszönhették az életüket.
Élt itt egy néma és egy vaksi szamár, egy póni, mely
szenvedélyesen legelte a rózsákat, valamint több páva,
melyek a farkukat ugyan nem nyitogatták, viszont annál
hangosabban rikoltoztak. Itt talált otthonra az egyfülű
nyuszi, a négy gézengúz kecske és az öt tyúk is, melyek
sántikáltak és tojást sosem tojtak.
Ezen a novemberi napon csak a kecskék voltak a
szabadban. A többi állat a száraz istállót részesítette
előnyben, ahonnan boldog kárálás és elégedett
prüszkölés hallatszott.
Opálos köd ereszkedett a ház előtti térre és a karámok
elvirágzott legelőjére. Penny az égre pillantott, melyet
nehéz, sötétszürke felhők borítottak. Még alig múlt el
három óra, de már sötétedett.
- Én jobban szeretem a nyarat - sóhajtotta.
Egy kis fehér autó közeledett a bekötő úton, majd
megállt az állatorvosi rendelő előtt. Fiatal, fehér kórházi
ruhát viselő férfi szállt ki belőle. Didergett, mert nem
volt rajta kabát, és nagy léptekkel sietett a rendelő
bejárata felé. Csalódottan hátrált néhány lépést, mikor
észrevette, hogy be van zárva. Elgondolkodva meredt a
táblára, melyen a rendelési idő volt feltüntetve.
Milli kíváncsian odatipegett hozzá és két lábra állt a
férfi lábszárára támaszkodva. Várta, hogy megsimogassa.
- Ne! - kiáltotta Penny, de már késő volt. Milli
tappancsai fekete nyomokat hagytak a fehér nadrágon.
- Még ez is... - sóhajtotta a férfi.
- Sajnálom, de mostanában nagyon vágyik a szeretetre
- sietett Penny a magyarázattal.
A férfi bizalmatlanul nézte. Még húsz éves sem volt, és
egészen össze volt borzolva a haja.
- Hiába tettem meg az egész utat - sóhajtotta.
- Az állatorvost, Moosburger doktort keresi? - ér-
deklődött Penny.
- Igen... vagyis... tulajdonképpen nem. Én... nekem
csak le kell adnom ezt. Megígértem az egyik betegnek.
Semmiképpen nem akarta, hogy postán menjen a levél. A
felesége sem tudhat róla. Olyan elszántan kért, hogy
hagytam magam rábeszélni, és eljöttem. Nagyon sok
bajom lehet belőle. És ha a főnővér meglátja a foltokat a
nadrágomon, megint végighallgathatom a prédikációját.
- Ha akarja, elvehetem a levelet. Moosburger dok-
tornak szól? A lánya vagyok!
A férfi bólintott:
- Igen, dr. Moosburger állatorvosnak - mondta lassan.
Penny érezte, hogy van még valami a levéllel
kapcsolatban. Kérdőn nézett a fiatalemberre. - Tehát...
úgyis ott áll a borítékon... csak a feladó halála után sza-
bad kinyitni.
- Micsoda? - Penny azt hitte, rosszul hall. - Ki a feladó?
- Luitbold Löwenstein úr.
Penny még sohasem hallotta ezt a nevet.
 - Van háziállata? - tudakolta.
- Nem tudok róla.
- És... nagyon beteg?
Az ápoló komoly képpel bólintott:
- Igen, nagyon. Valójában már alig van remény. A
felesége minden nap meglátogatja. Mikor elmegy,
könnyekben tör ki a folyosón. Én... mindig várom, és
megpróbálom megvigasztalni. Már amennyire lehet.
- De mi állhat a levélben? Talán... végrendelet? -
gondolkodott hangosan Penny.
- Fogalmam sincs.
- Nem mondta a férfi, miért küldi a levelet az
apámnak?
- De. Mert Moosburger doktor valami Zorro nevű
macskát összefoltozott, pedig az már mindenki szerint
reménytelen eset volt - válaszolta a fiatalember. Egy
pillantást vetett az órájára, majd rémülten összerezzent.
Sietve Penny kezébe nyomta a vastag borítékot, majd
elköszönt: - Azonnal vissza kell mennem a kórházba.
Löwenstein úr mindenképpen azt akarta, hogy rögtön
elhozzam a levelet. Kérlek, add oda az apádnak. Ciao!
Az ápoló csikorgó kerekekkel elszáguldott. Mivel
elkezdett szemerkélni az eső, Penny a kabátja belső
zsebébe tette a borítékot. Kinyitotta az ajtót és belépett a
kellemesen meleg házba.
A konyhából Ivan hangja hallatszott. A slágerlista első
tíz dalát énekelte, ez volt főzés közben a kedvenc
szórakozása.
Pennynek kellett valaki, akivel beszélgethetett, ezért
bement Ivanhoz a konyhába.
A konyhaasztalon nagy tepsi feküdt, rajta két frissen
sült kenyér. Mennyei illatok terjengtek. Pennynek
összefutott a nyál a szájában. Ám a kenyerek színétől
megrázkódott.
Az egyik fűzöld volt, a másik tintakék.
Ivan bocsánatkérően vigyorgott, mikor meglátta Penny
döbbent tekintetét.
- Ööö... nos, az ételszínezés az új szenvedélyem. Nem
hagy nyugodni. Nem tehetek róla.
Ebben a pillanatban halkan kinyílt a bejárati ajtó, majd
becsukódott. Valaki köszönés nélkül elosont a konyha
előtt és fölsietett a lépcsőn. Rögtön ezután Robin ugatni
kezdett a ház előtt. Penny beengedte a kutyát és nem is
kellett tovább törnie a fejét: Romeo volt az, aki hazatért.
Robin bundája csapzottan és súlyosan lógott. Mielőtt
még Penny elmenekülhetett volna, elkezdte rázni magát.
A cseppek záporozva hullottak mindenfelé, így Pennyre
is. Robin büszke farkcsóválással elindult a konyhába,
ahol ennivalót kapott Ivantól. Milli azonnal a tálkához
furakodott és elkezdte magába szívni az ételt, mint egy
kis porszívó. Robin szenvedő képpel állt, és könyörögve
nézett fel Pennyre.
- El innen! Neked is megvan a saját tálkád! - mondta
szigorúan Penny, és félretolta a kis terriert.
 - Igen, de az már üres! - nevetett Ivan.
Penny szigorúan őrizte Robin ennivalóját és kemény
pillantással sakkban tartotta Millit.
- Tudtad, hogy Romeo kaját csen a hűtőből? - kérdezte
Ivant.
- Á, szóval Romeo az! Észrevettem, hogy eltűnnek
dolgok, de nem tudtam, hová.
Kint már majdnem teljesen sötét volt. Robin nagy
valószínűséggel el tudná vezetni oda, ahová Romeo az
élelmiszert vitte. Ám akkor azonnal indulnia kellene
vele, mert másnapra mindent elfelejt.
- Megpróbáljam? - kérdezte Ivant.
- Én nem tenném - hangzott a válasz. - Túl hideg van,
minden nyirkos és nagy a sötétség. Nem hallottál a négy
fogolyról, akik egy hete megszöktek?
Penny a fejét rázta.
- Bár a börtön kétszáz kilométerre van innen, de
mégiscsak négy gyilkosról van szó, akiknek sikerült a
szökési kísérletük. Szándékosan sérülést okoztak egy-
másnak, hogy kórházba vigyék őket. Az odafelé vezető
úton azonban súlyosan megsebesítették az őrzőiket és
megléptek.
- Ez szörnyű - Penny nem tudta megérteni, hogy
tudják emberek egymást tudatosan megsebesíteni. Ő
soha nem lenne képes ilyesmire.
- Inkább maradj itthon. Majd megpróbálom
kicsalogatni Romeóból, hová viszi a kaját.
 - Remélem sikerül - mondta Penny.
Fölfelé menet elhaladt az előszobát és a rendelőt
összekötő ajtó előtt. Az ajtó résnyire nyitva állt és han-
gok szűrődtek ki odabentről.
 A hétezer dolláros hal
- Ez a példány a gyűjtők között körülbelül hétezer
dollárt ér - hallott egy férfihangot megszólalni.
- Hétezer dollárt...? - ismételte meg Elvis hitetlen-
kedve. - Ennyi pénz egy pontyért?
- Ez egy egészen különleges kínai díszponty! - javította
ki a férfi. Hallatszott a hangján, hogy megsértődött Elvis
csodálkozó kérdésén. - Ami igazán értékes, az a
mintázata. Ennél a példánynál különösen finom és
kontrasztokban gazdag. A halat leginkább egy ritka
bélyeghez lehet hasonlítani. Igaz, csak élő, egészséges
állapotában.
- Hm... - dünnyögött Penny apja.
Penny kíváncsi lett és bedugta a fejét a kezelőbe.
- Bejöhetek?
 - A lányom - mutatta be Pennyt az állatorvos. - Ugye
nincs ellenére, ha ő is megnézi a halat? Penny nagyon ért
az állatokhoz.
- Persze hogy nincs - válaszolta a férfi savanyú
mosollyal. Pennynek egyáltalán nem volt szimpatikus. A
vonásai mintha fölcsúsztak volna, ami arrogáns kifejezést
kölcsönzött az arcának.
A vizsgálóasztalon egy kis műanyag akvárium állt,
melyben egy sötét mintázatú fehér hal úszkált.
Körülbelül pisztráng nagyságú volt, zömök teste körül
fátyolszerű uszonyok lebegtek. Első pillantásra látszott,
hogy a hal beteg. Oldalára dőlt és nagyon bizonytalannak
tűnt a mozgása.
A férfi kérdőn nézett Moosburger doktorra.
- Mondjon már valamit, doktor úr. Tud segíteni rajta?
Penny apja mély levegőt vett.
- Műtétre lesz szükség. Szívesen megpróbálom, de alá
kell írnia egy nyilatkozatot, hogy nem én vagyok a
felelős, ha a hal nem éli túl az operációt. Nincs rá ga-
rancia, és azt senkitől nem is fogja megkapni.
A díszponty tulajdonosa felháborodva nézett az
orvosra, mintha legalábbis azzal fenyegette volna meg,
hogy a halat megeszi ebédre.
- Ha így állunk, akkor inkább fölkeresek egy szak-
orvost! - mondta élesen és megfogta az akváriumot.
- Ön természetesen szabadon dönt - válaszolta
nyugodtan Moosburger doktor. - Elvis kinyitja önnek az
ajtót. Ma ugyanis nincs rendelés.
A férfi egy rövid köszönömmel távozott.
- Örülök, hogy nem kell elvégeznem a műtétet -
mondta Moosburger doktor -, másrészt sajnálom a halat.
Ha nem kap hamarosan segítséget, elpusztul.
- Ezt meg kellene mondanod a tulajdonosnak is -
mondta Penny.
Az apja bólintott:
- Igaz - és a férfi után sietett, aki épp betette az autóba
a szállítóakváriumot.
Penny a szobájában leroskadt a székére, hogy vé-
gezzen a maradék házi feladattal. De Romeo dolga nem
hagyta nyugodni.
Vajon ezúttal miben sántikált?

Penny már az ágyban feküdt, mikor kopogtak.

- Tessék!
- Én vagyok, Elvis. Bejöhetek?
- Persze!
Elvis kimerültnek látszott. Leült Penny ágya mellé a
földre és hatalmasat ásított. Robin és Milli azonnal
odasimultak hozzá egy kis fültővakargatásra.
Penny lágyan Elvisre mosolygott. Nagyon kedvelte.
Egyszerűen... klassz srác volt. Nemcsak jól nézett ki, de
minden szempontból rendben volt. Legalábbis legtöbb-
ször. Néha ugyan ő is elkövetett ostobaságokat, de ez
nem fordult elő túl gyakran.
 - Öregem, teljesen kész vagyok. Még soha nem volt
ennyi dolgunk a rendelőben, mint mostanában. De nem
panaszkodom, csak megállapítottam.
- Papi biztosan örül - mondta Penny.
Elvis bólintott és ismét ásított.
- Olyat tettem, amit nem szabadott volna - vallotta be
Elvis.
- Mit? - Penny kíváncsian felült.
- Ivan mesélt nekem Romeo furcsa kiruccanásairól.
Romeo persze hallgat, mint a sír. Na mindegy, nekem
aztán eszembe jutott a jegyzetfüzete.
- Naplót vezet?
- Olyasmit. Mindenfélét bejegyez. A legtöbb dolgot
csak ő érti benne. Különben is olyan az írása, mint a
macskakaparás, alig lehet valamit kibetűzni - Elvis
elhallgatott.
- Titokban elhoztad a naplóját, igaz? - tudakolta
Penny.
- Igen. Ivan elterelte a figyelmét egy extra adag
fagyival.
- És mit találtál benne?
Elvis mély levegőt vett:
- Romeo egy „földönkívülit" táplál.
- Micsoda? - Penny először azt hitte, rosszul hallott, de
Elvis elismételte még egyszer ugyanazt.
- Négy napja hordja neki az ételt, amiért jelentéseket
kap egy bizonyos Xeron bolygóról.
 - Aha, és ez a földönkívüli az erdőben landolt, vagy
mi?
Elvis vállat vont:
- Romeo sajnos nem jelöli meg a helyet, de a feladatát
nagyon komolyan veszi, és két osztálytársa is támogatja.
Pennyben megszólalt a vészcsengő.
- Csak az lehet a helyzet, hogy valaki földönkívülinek
adja ki magát. Kihasználja a gyerekek hiszékenységét. De
ki lehet az?
-Nem támadhatjuk le Romeot, és nem
kényszeríthetjük ki belőle a választ. Akkor bezárkózik,
mint egy kagyló, és némaságban bármelyik hallal
fölveheti a versenyt.
Pennynek szörnyű gondolata támadt.
- Elvis, mi van, ha az egyik szökött gyilkos az?
- Holnap utánajárunk. Csak így tudhatunk meg többet
és avatkozhatunk be szükség esetén. Minden más dacot
váltana ki Romeóból, és azért is folytatná, amit csinál.
Penny gondterhelten bólogatott.
Elvis fölállt és puszit nyomott az arcára.
- Aludj jól. És ne aggódj! Megoldjuk a dolgot.
Miután Elvis elhagyta a szobát, Penny a feje alatt
összekulcsolta a kezeit és a plafont bámulta. A
Moosburger gyerekeknél az volt a szokás, hogy egymás
között oldották meg a nehézségeket, és csak vész-
helyzetben vonták be a szülőket. Nem volt árulkodás.
Romeo esetében azonban Penny eléggé bizonytalan volt,
hogy helyesen cselekszenek-e.
- Egyedül nem megy többet ehhez a földönkívülihez -
nyugtatta meg magát. - Holnap nem tévesztjük szem
elől.
A rejtélyes földönkívüli azonban még álmaiban is
kísértette.
Pontosabban a rémálmaiban.
 „A földönkívüli"
Pennynek szerencséje volt, mert másnap elmaradt a
hatodik óra, így hamarabb hazaért. Úgy tett, mintha
egyáltalán nem érdekelné Romeo, és ebéd után azonnal
visszavonult a szobájába.
Mikor hallotta, hogy az öccse kint lopakodik, még
mindig nem tett semmit. Romeo ugyanis eszes volt. Nem
bízott Pennyben, hanem feltételezte, hogy ismét követni
fogja. Ezért úgy tett, mintha osonna, aztán a konyhában
álldogált egy pohár tejjel. Ha Penny utána jönne és
várná, akkor várhat egy jó darabig.
Ám a nővérét sem ejtették fejre, mert Penny pontosan
erre számított. Úgy tett, mintha egyáltalán nem
érdekelné az öccse, és még a szobáját sem hagyta el.
 Romeo erre nyugodtan pakolni kezdte a gyümölcsöt,
sajtot és kenyeret egy szatyorba, majd a lehető
leghalkabban elhagyta a házat. Nem sejthette, hogy Elvis
az erdő szélén várja. Már jó ideje állt és toporgott ott, a
kegyetlen hidegben, mely bekúszott a kabátja és a
pulóvere alá.
Elvis feltűnés nélkül tapadt Romeóra, Penny pedig
tisztes távolságból követte őket. Mivel Robin szaglása a
hidegben nem működött olyan kifinomultan, Elvis
minden fontos elágazásnál hagyott egy követ vagy ágat,
mely jelezte Pennynek, hogy merre mentek.
Félórányi gyaloglás után Penny elérkezett néhány
kisebb mezőhöz. Közvetlenül az erdő szélén állt egy
újonnan épített pajta. A deszkák még világosak voltak és
nem korhadtak el.
- Pszt! - egy kar nyúlt feléje, és Elvis berántotta egy
fatörzs mögé. - Ott van bent. A két barátja is meg-
érkezett már.
- Most mit teszünk? - kérdezte suttogva Penny.
Elvis intett a fejével, hogy kövesse. Hátulról a pajta
mögé lopakodtak, és réseket kerestek a deszkák között,
de nem találtak. Az asztalos igazán jó munkát végzett.
Elvis óvatosan a nedves falra tapasztotta a fülét.
Egészen halkan hallotta a fiúk hangját. Közben néha egy
férfihang is kihallatszott.
- Miért nézel ki úgy, mint egy ember? - tudakolta
Romeo.
 - Mert mindig fölvesszük azoknak az élőlényeknek az
alakját, ahol landolunk - hangzott a válasz.
Penny is hallgatózni kezdett.
- Te nem is vagy földönkívüli. Csak mondod! - bukott
ki Romeóból.
- Akkor majd mindjárt megismertetlek a lézerfegy-
veremmel - fenyegette a férfi.
A fiúk ijedtükben sikítottak egyet. Penny tett egy
mozdulatot az ajtó irányába, hogy segítségükre siessen.
Elvis azonban visszatartotta.
- De lehet, hogy bántani fogja őket - suttogta a lány.
- Meg kell várnunk, míg elmennek! - válaszolta Elvis. -
Amíg ott vannak vele, túszul ejtheti őket, ha tényleg
veszélyes bűnöző és nem valami ártalmatlan bolond.
- Jó a sajt - közölte teli szájjal „a földönkívüli".
- Honnan ismered a sajtot? - kérdezte egy másik fiú.
- Beprogramoztam a fejembe épített számítógépembe
- hangzott a magyarázat.
- És honnan van a kutyád? - kérdezte a harmadik
kissrác.
- Ez nem kutya, hanem a segédrobotom, aki így álcázta
magát.
Rövid szünet után „a földönkívüli" szigorú hangja
hallatszott.
- Ugye senkinek sem mondtátok, hogy itt rejtőz-
ködöm?
- Nem, nem! - bizonygatták lelkesen a fiúk. - Senkinek.
Becsszóra.
- Jól van. Mert ha fölfedeznének, meggyűlne a bajom a
parancsnokommal. Ugyanis ellenezte a földi missziómat,
és valószínűleg mindenkit megsemmisítene, aki
tudomást szerzett róla.
A fiúk rémülten kapkodtak levegő után.
Röviddel ezután elköszöntek. „A földönkívüli"
megígértette velük, hogy másnap ismét eljönnek és el-
látják élelemmel.
Penny és Elvis elrejtőzött a kutyákkal, míg a három fiú
elment.
- Most pedig előállítjuk a mi kis „földönkívülinket" -
jelentette be Elvis, és elindult a fészer ajtaja felé. Mielőtt
még Penny óvatosságra inthette volna, már ki is vágta az
ajtót és belépett a félhomályba.
Belülről riadt üvöltés hallatszott. Penny fölbukkant
Elvis mögött és bepillantott a válla fölött a nagy helyi-
ségbe: a szemben lévő falnál egy harminc év körüli férfi
állt. Az öltözéke a ruhagyűjtő konténerből származha-
tott. Az egyik holmi túl nagy volt rá, a másik túl kicsi, és
egyáltalán nem illettek össze. A ruházata rongyos és
piszkos volt. Sötétszőke haja rég nem látott már fodrászt,
de vizet sem, mint ahogyan az arca sem.
A földön kis fekete kályha állt, amelyen általában
gesztenyét szoktak pirítani. Ám a férfi nyilvánvalóan
fűtésre használta.
- Ki vagy te? - kérdezte Elvis.
 A férfinak keskeny arca volt, mély, sötét karikák
húzódtak a szeme alatt és egy keserű vonás a szája körül.
Támadásra készen villogtatta a szemeit Elvisre, és így
sziszegett:
- Nem tudom, mi közöd lenne hozzá.
Penny érezte a feszültséget a levegőben és kettejük
közé állt.
„A földönkívüli" tetőtől talpig végigmérte Pennyt,
majd elismerésképpen füttyentett egyet:
- Csinos kis menyecske - mondta Elvisnek, s közben
fejével Penny felé intett.
- Azonkívül a nővére az egyik kissrácnak, akit
ételszállítónak idomítottál be! - fortyant föl Penny.
A férfi fölemelte koszos mancsait.
- Csak lassan a testtel. Önként teszik. Én nem kény-
szerítettem őket.
- Hogy tudtad bemesélni nekik, hogy földönkívüli
vagy? - tudakolta Penny.
- Ez egy közönséges csavargó, semmi más! - mondta
megvetően Elvis.
- Nem születik mindenki burokban, tahókám! -
förmedt rá élesen a férfi. Megint úgy nézett ki, hogy a
következő pillanatban ráveti magát Elvisre.
- Hagyjátok abba! - üvöltötte Penny és széttette oldalra
a karjait, hogy a két férfi biztosan ne tudjon egymáshoz
közelíteni. - Van valami neved is? - kérdezte az
ismeretlentől.
 - Ahhoz végképp semmi közöd - hangzott az elutasító
válasz.
- Jó, akkor most elmegyünk a rendőrségre, és meg-
kérjük őket, vizsgálják át egy kicsit a pajtát! - közölte
Penny.
A férfi egy ugrással a háta mögött termett, alkarját a
torka elé tette, majd maga felé húzta.
- Arról szépen leteszel, picinyem.
Elvis Penny segítségére akart sietni, de a férfi nem
hagyott kétséget afelől, hogy akkor még jobban meg-
szorongatja a lány torkát. Robin fenyegetően morogni
kezdett és leszegett fejjel vicsorgott. A férfi ellökte
Pennyt. A lány levegőért kapkodott és kezével a torkát
tapogatta.
- Hagyjatok békén, megértettétek? Senkit sem bán-
tottam és bűnöző sem vagyok. Csak egy száraz helyet
kerestem. Kopjatok le, és felejtsetek el. Holnap elme-
gyek, és az öcsikéitek megint otthon maradnak majd a
meleg fészekben. Most pedig kifelé...! - az utolsó sza-
vakat vörös fejjel üvöltötte.
Elvis és Penny kitámolygott a szabadba, maga után
húzva a kutyákat. A férfi utánuk ugrott és becsapta az
ajtót. Csikorgott, amint belülről betolta a reteszt.
Miután eljutottak egy darabig, Penny és Elvis megállt
és elgondolkodva nézett vissza a fészerre.
- Romeo semmiképpen sem jöhet ide többet - ál-
lapította meg Penny.
 - Mindenesetre értesítjük a rendőrséget. Valami nem
stimmel a fickóval - mondta Elvis.
Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy nem ez volt az
utolsó találkozásuk ezzel a férfivel.
 Sürgős műtét
Romeo a történtek után magánkívül volt dühében.
Könyveket párnákat és papucsokat hajigált Elvis és
Penny fejéhez. Bementek hozzá a szobájába és megpró-
báltak vele elbeszélgetni „a földönkívüliről".
- Aljasak és gonoszok vagytok! - tombolt. - Utánam
osontatok. Most biztosan elrepül. Remélem, a parancs-
nok megsemmisít benneteket.
Pennyt egy kérdés foglalkoztatta: Vajon hogyan
sikerülhetett a pajtában lakó piszkos csavargónak így
megetetni az öccsével ezt a képtelen történetet? Romeo
igen értelmes volt a korához képest. Csak ritkán hitt a
felnőtteknek, és általában százszor is utánakérdezett a
dolgoknak.
 - Azt meg honnan tudod, hogy valódi földönkívüli? -
kérdezte szelíd hangon Penny.
Romeo gondolkodott, hogy kiadja-e ezt az informá-
ciót. Végül úgy döntött, megmagyarázza a dolgot.
- Játék közben találtunk rá. A pajtában feküdt. A
kutyájával.
A kutya. Penny nem is látta. Valahová elbújhatott.
- Én voltam a legbátrabb és megkérdeztem, honnan
jön. Erre fölpattant és így kiáltott: „Egek!"
Elvis és Penny sokatmondóan egymásra nézett. A férfi
kétségtelenül megijedhetett.
- Erre aztán Patrick megkérdezte, hogy nem föl-
dönkívüli-e, és ő erre igent mondott.
Romeo szép lassan beszámolt, mi minden történt az
elmúlt napokban. A férfi megígérte nekik, hogy egyszer
magával viszi őket a bolygójára, addig viszont
gondoskodniuk kell róla. Mikor enni- és innivalót,
takarókat hoztak neki, mesélt nekik a világűrben tett
utazásairól.
A tévében nemrég sugároztak egy műsort a földön-
kívüliek landolásáról. Romeo ezért égett még mindig
ufó-lázban.
- Romeo, sajnálom, de tévedtek. Ez az ember nem
földönkívüli, hanem valószínűleg csak egy csavargó, aki
kihasznált benneteket - próbálta Penny megmagyarázni
az öccsének.
Lassanként Romeo is belátta, hogy igaza van.
Mérhetetlen csalódottsága dührohamba csapott át. A
paplanját ütötte és toporzékolt a lábaival.
- Ez olyan aljasság! A felnőttek mind hülyék! -
bömbölte, rávetette magát az ágyára és a párnájába fúrta
a fejét. Penny vigasztalásképpen meg akarta simogatni,
de az öccse eltolta a kezét.
- Gyere, hadd nyugodjon meg egy kicsit - súgta Elvis
Penny fülébe. A folyosón aztán ezt mondta: - A lelkére
kell kötni, hogy semmilyen körülmények között ne
menjen többet a pajtához.
Penny bólintott:
- Később. Most úgysem hallgatna ránk.
Valaki viharosan csöngetett a bejárati ajtón. Mivel
senki sem nyitotta ki, Penny szaladt le. A díszponty
tulajdonosa volt.
- A doktornak igaza volt. Elpusztul a halam! - mondta
falfehér arccal.
- Egy pillanat! - Penny hátrébb lépett, hogy a férfi
beférjen. - Elvis, hol van az apám? - kiáltott föl.
- Azt hiszem, a dolgozószobában! - hangzott rögtön a
válasz.
- Hozzad gyorsan!
Ezen a délutánon csak később kezdődött a rendelés,
ezért vonult vissza Moosburger doktor. Csattogó
fapapucsban jött le a lépcsőn, Elvis szorosan mögötte.
- Azt hiszem, már késő! - suttogta a férfi.
Az állatorvos nem sokat kérdezősködött, kivette a
szállítóakváriumot a kezéből, Elvis pedig kinyitotta a
rendelőbe vezető ajtót.
- Kérem, kint várjon! - kérte a férfit Moosburger
doktor.
Ivan lépett ki a konyhából és meghívta a ponty
tulajdonosát egy teára.
Penny mindenképpen látni akarta, mi történik a hallal.
A kezelő hátsó részéből nyílt a műtő. Volt benne egy
műtőasztal és egy sok-sok lámpából álló hatalmas
világítótest, mely leginkább ufóra emlékeztetett.
- De... de hogy kell halat operálni? Víz alatt? - tu-
dakolta Penny.
Míg az apja a műtéthez készülődött, hangosan
kommentálta, mit tesz:
- A halat nem víz alatt műtjük. Félig fekszik csak a
vízben, hogy a kopoltyúi továbbra is el tudják látni
oxigénnel. Altatáshoz szén-dioxidot használunk, ez az a
gáz, amit kilélegzünk, és amely az emberre is kábítóan
hat. Most szén-dioxiddal dúsítom a vizet. Utána
beteszem a halat egy lapos tálkába, azzal a felével fölfelé,
amit műtünk.
Ezután Moosburger doktor már teljes figyelmével a
műtétre koncentrált. Penny a háttérben maradt. Tudta,
hogy ilyenkor csak útban van. Elvis most is, mint mindig,
hozzáértőn, biztos kézzel asszisztált.
Egy óra múlva Moosburger doktor, Penny és Elvis
belépett a konyhába.
 A ponty tulajdonosa fölpattant és könyörögve nézett
rájuk.
- A pontya újra úszkál - nyugtatta meg Penny apja -, de
nem sok hiányzott. És még nincsen szállítható
állapotban. Két napig itt marad megfigyelésre.
- Nagyon köszönöm önnek! - a férfi megragadta
Moosburger doktor kezét és megrázta. - Sajnálom... én...
azonnal hallgatnom kellett volna magára.
Az állatorvos erőtlenül mosolygott.
Alighogy elment a ponty tulajdonosa, megérkezett
Sonja ősrégi, rozoga autójában. Sok éve dolgozott már
Moosburger doktornak, ő vezette az időpontokat és a
számlákat. Kissé szigorú, parancsolgató modora miatt a
háta mögött őrmester asszonynak csúfolták. A szemébe
senki sem merészelte volna mondani.
Az autó másik oldalán egy dundi, fiatal lány szállt ki és
kritikusan méregette Moosburgerék házát. Sonja kézen
fogta, mint egy kislányt, és maga mögött húzta a nyitott
ajtó felé, amelynek nyílásában még mindig ott állt
Moosburger doktor.
- Ez Betty, az unokahúgom. Ő fog helyettesíteni -
jelentette be büszkén Sonja.
Sonja férje egy Maldívszigetekre szóló utat aján-
dékozott a feleségének a huszadik házassági évfordu-
lójukra, és Sonja örült neki. Ám csak úgy volt hajlandó
elutazni, ha talál maga helyett valakit a rendelőbe.
Penny apja Betty felé nyújtotta a kezét, a nő pedig
vonakodva elfogadta. Első pillantásra szégyenlősnek
tűnt, és leginkább egy lyukból kikandikáló, riadt kis-
egérre hasonlított.
- Most mindent megmutatok neked. Holnap aztán
átveheted a helyemet, én pedig csak a vállad fölött lesem
majd, hogy hogyan dolgozol! - jelentette be a nagynéni.
Mielőtt Betty megszólalhatott volna, már odébb is lökte
a rendelő bejárata felé.
Penny és Ivan fejcsóválva nézett utána.
Az őrmester asszony új áldozatot talált, akinek
kedvére parancsolgathat.
Ezen a délutánon sem maradt üres az állatorvosi
rendelő várószobája. Fél kilenckor hagyta el az utolsó
páciens a gazdájával a rendelőt.
Elvis és Penny apja nagyokat nyújtózott, mikor be-
lépett a konyhába. Mindketten három helyett is tudtak
volna enni. Penny, Kolumbus, Romeo és Moosburgerné
várt a vacsorával, hogy legalább félórát együtt lehessen a
család.
Az első tíz percben csak békés csámcsogás hallatszott.
Ivan szendvicseket készített, és Moosburgerék
legnagyobb örömére, ezúttal lemondott a vadabbnál
vadabb színekről.
- Én... beszélni szeretnék veletek - kezdte Penny.
Romeo eddig rezzenéstelen arccal ült az asztalnál és
egy szót sem szólt. Most azonban riadtan fölkapta a fejét
és fenyegető pillantást vetett Pennyre. Ha „a
földönkívüliről" akar beszámolni, meggyűlik vele a baja.
Moosburgerné kérdőn oldalra billentette a fejét:
- Miről van szó, Penny?
 Karácsony másképpen
- Tehát holnap... az iskolában... az a helyzet... ti
mindig csak nevettek és jól mulattok rajtam - dadogott
összevissza Penny.
Kolumbus tüntetőleg ásított.
- Még ma megtudjuk, miről van szó, vagy elmehetek
aludni?
- Nyugodtan elmehetsz, senkinek sem fogsz hiányozni
- fújt rá Penny.
- Gyerekek, kérlek benneteket! - Moosburger doktor
csitítóan fölemelte a kezét.
- Tehát, az van... tudom, én... én talán túllőttem a
célon. De ez nekem fontos, és ti megígértétek, hogy
nyugodtan megbeszéljük.
 Mindenki tudta az asztalnál, hogy mi következik: a
karácsony.
Penny gyorsan beszélt, hogy senki se tudja félbe-
szakítani.
- Hittanórán ugyanis a karácsonyról beszélgettünk.
Mindenkinek az a véleménye, hogy a karácsony nem je-
lent mást, csak stresszt és vásárlási lázat. És ezért... ezért
mi úgy gondoltuk, hogy ebben nem akarunk többet részt
venni. Néhányan az osztályunkból már beszéltek a
szüleikkel és a testvéreikkel. És ők is ezen a véleményen
vannak. Változtatnunk kell.
Romeo és Kolumbus a szemét forgatta, mire az anyjuk
intőn rájuk pillantott.
- Így van. Minden évben ugyanaz. Semmi nyoma a
békés adventi várakozásnak. Papi és anyu az utolsó
pillanatig rohannak. Papinak még arra sincsen ideje,
hogy becsomagolja az ajándékokat. Mi hárman pedig
mindig veszekszünk karácsonyeste.
Kolumbus Romeóra mutatott:
- Mert ezt itt nem lehet kibírni.
- Nem is igaz! - tiltakozott Romeo.
- Természetesen örülünk az ajándékoknak. De Romeo,
mi van a robotoddal, amire annyira vágytál tavaly?
- Milyen robot? - Romeónak gondolkodnia kellett,
hogy mire utal Penny.
- Pontosan ez az. Még egy órát sem játszottál vele,
aztán bekerült valamelyik sarokba. És sok ajándéknak ez
a sorsa. A karácsonyfa is csupa stressz. Papi mindig maga
akarja díszíteni, de mikor? Néhány nap után aztán
hullatni kezdi a leveleit, és mindannyian örülünk, mikor
végre kikerül a házból. Na és a zabálás. Egész évben
eleget eszünk. Miért kell karácsonykor úgy teletömnünk
a hasunkat? Aztán mindenki nyafog, hogy megint hízott
- Penny hevesen gesztikulálva magyarázott, nagyon
beleélte magát az előadásba.
- Csak a család nőtagjai siránkoznak, a férfiaknak ízlik!
- javította ki Kolumbus.
Penny fölvonta a szemöldökét.
- Igen, tényleg? És ki volt az, aki egész januárban nem
evett, mert az új, Beatrice nevű fellángolása kissé
kövérnek találta? - Penny szinte átdöfte tekintetével
Kolumbust.
- Ööö... - a fiú reakcióján látszott, hogy Penny az
elevenébe vágott. Egyébként is úgy tűnt, most nagyobb
sikerrel fog járni a megújítandó karácsony ügyében.
- Szerintem ebben az évben egészen másképp kell
viselkednünk. Semmi haszontalan dolog ádventkor. Nem
kell ádventi koszorú, sem tettetett elmélkedés. Mindent
elhagyunk, ami stresszt okoz - magyarázta Penny. - És a
karácsonyestét is másképp ünnepeljük. Nem vásárolunk
erdőből kivágott karácsonyfát. Nem zabálunk
pukkadásig. És nem veszünk ajándékokat. Valami jót és
hasznosat teszünk a pénzzel, és átélünk egy kellemes
huszonnegyediki estét. Stresszmentesen. Mi...
egyszerűen boldogok leszünk karácsonyeste. Az egész
mindenféle hókuszpókusz nélkül, ami úgyis csak
idegesített.
Romeóról lerítt, hogy merő ostobaságnak tartja az
ötletet.
Kolumbus félrehúzott szájjal vigyorgott.
- Teljesen le vagyok égve. Tőlem úgysem kaptatok
volna idén ajándékot.
- Az osztályomból már sokan meggyőzték a szüleiket
és testvéreiket. Ebben az évben sok családban másképp
ünnepelnek. Nyugodtabban, kellemesebben. A karácsony
eredeti szellemében! - hangsúlyozta ismét Penny.
Moosburger doktor gondolataiba mélyedve szóra-
kozott a szalvétával.
- A karácsonyfák nem az erdőből jönnek, hanem
ültetvényekről. Ha nem vesszük meg őket, a parasztok-
nak ártunk vele.
- De minek fákat nevelni, hogy aztán kivágják őket? -
fortyant föl Penny. - Még sok éven át nőhetnének. - A
javaslata ismét kezdett veszíteni népszerűségéből, és ezt
minden eszközzel meg akarta akadályozni.
Moosburgerné ügyes mozdulattal vastag lófarokba
fogta sűrű haját. Ez nála a döntés jele volt.
- Miért nem próbáljuk ki egyszer? Megér egy kí-
sérletet. Idén másképp ünnepeljük a karácsonyt. Úgy,
ahogy Penny javasolta. Ki tudja, talán tetszeni fog. De
ahhoz, hogy megtudjuk, ki kell próbálnunk.
 Mindenki elgondolkodva nézett maga elé.
- Ki van mellette? - kérdezte Penny anyja.
Penny emelte föl elsőként a kezét.
Elvis, aki Moosburgerékkal fogja tölteni a karácsonyt,
szintén csatlakozott Pennyhez, bár nem volt elragadtatva
az ötlettől. De ezt nem akarta megmondani Pennynek.
Moosburgerné és Kolumbus is mellette szavazott. Romeo
némán rázta a fejét, és az apjuk is leszavazta az ötletet.
- Négy a kettő ellen, Penny javaslatát elfogadtuk! -
hirdette ki az anyjuk.
Penny megkönnyebbülten föllélegzett. Személyes
kudarcának érezte volna a többi osztálytársával szem-
ben, ha nem sikerül áthangolnia a családját.
Romeo hangosan hátratolta a székét.
- Nagyiékhoz akarok menni karácsonykor. Most
azonnal fölhívom őket! - fenyegetőzött, és kiviharzott a
konyhából.
Csöndben szedték le az asztalt és pakolták be az
edényeket a mosogatógépbe. Penny nem tudott igazán
örülni. Érezte, hogy senkit sem tudott igazán meggyőzni
az ötletével. Önmagát vigasztalva így gondolkodott:
Nem baj, majd meglátjátok, milyen jól fogjuk érezni
magunkat idén karácsonykor!

Másnap megérkezett az első nerc Moosburgerékhoz.

Lore Simmer és a fia, Christopher hozta be. Ők ketten
olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Míg Simmer asszony
szüntelenül beszélt, Christopher többnyire hallgatott, a
pillantása és a gesztusai beszéltek helyette.
Moosburger doktor először azt hitte, Christopher
nyula, Hannibal beteg, mikor Simmerné egy letakart,
fonott bevásárlókosarat tett elé a vizsgálóasztalra.
Hannibal egészen különleges állat volt. Fajtája szerint
flandriai óriásnyúl, abból is igen tiszteletreméltó pél-
dány. Ha teljesen kinyújtózott, a fél métert is elérte a
hossza. Füttyszóra odajött és apró falatokért a karikán is
is átugrott, sőt kis lapos tárgyakat is visszahozott, akár
egy kutya.
- Mi van Hannibállal? - érdeklődött Moosburger
doktor, és kinyújtotta a kezét, hogy levegye a kosárról a
kendőt.
Simmerné megelőzte és visszatartotta. A kendő egy
madzaggal a kosárhoz volt erősítve.
- Vigyázzon, doktor úr, különben megharaphatja.
Christopher, mutasd a hüvelykujjadat!
Christopher engedelmesen felmutatta vastagon be-
kötözött hüvelykujját.
Az állatorvos meglepetten elhúzta a száját.
- Mióta harap Hannibal?
- Nem Hannibal van a kosárban, hanem egy nerc -
jelentette be Simmerné olyan titokzatosan, mintha
szigorúan titkos dologról lenne szó.
Moosburger doktor meglepetése egyre nőtt.
- Biztos benne?
 - Egészen biztos. Összehasonlítottam az állatot a
lexikonban levő képpel.
- Hogy kerül magukhoz egy nerc?
- Christopher, meséld el a doktornak, hol találtad! -
szólította föl az anya a fiát.
A fiú engedelmesen kinyitotta a száját, de nem jutott
szóhoz. Szokás szerint az anyja folytatta helyette:
- Tehát, Christopher nálunk a közelben focizott, és a
labda legurult a domboldalon a patakhoz. És ott feküdt
az állat. Igaz, Christopher? Mondj már valamit!
A fiú engedelmesen bólintott és ismét kísérletet tett,
hogy folytassa. Ismét hiába. Az anyja gyorsabb volt.
- Christopher annyira szereti az állatokat, és azt hitte,
vadászgörény. Hasonlít is rá. Hagyta is magát megfogni
és simogatni a kicsike. Christopher hazahozta, aztán
otthon megharapta az állat. Nem tarthatjuk meg.
Penny apja megértően bólogatott.
- Ha Christopher nincs beoltva tetanusz ellen,
menjenek el orvoshoz. Megvizsgálom az állatot, hogy
nem veszett-e. Biztos, ami biztos. Christopher, kérlek, ne
nyúlj olyan állathoz, amit a réten vagy az erdőben találsz.
Christopher komoly képpel bólogatott.
- Veszettség? Erre nem is gondoltam! - kiáltott föl
Simmerné és a kezét tördelte. Köszönés nélkül hagyta el
a rendelőt, maga után rángatva Christophert. Még sokáig
hallatszott izgatott rikácsolása.
Moosburger doktor vastag kesztyűt húzott, mely
megvéd az éles karmoktól és fogaktól, majd jelezte
Elvisnek, hogy lassan húzza le a kendőt.
 Félelem a ketrectől
Moosburger doktor és Elvis is arra számított, hogy a
nerc úgy ugrik ki a kosárból, mint egy ragadozó. Ám az
állatka megfélemlítve kuporgott a kosár alján és a
plafonon égő lámpa fényébe hunyorgott.
- Idehívhatom Pennyt? Biztosan szívesen megnézné a
nercet - mondta Elvis. Az állatorvos bólintott.
Mire Elvis visszatért Pennyvel az állatvizsgálóba,
Moosburger doktor már kiemelte a nercet a kosárból és
az asztalra tette.
Az állat körülbelül akkora lehetett, mint egy nyest,
zömökebb, erősebb testfelépítéssel. Lapos, széles feje
volt, a bundája az orra körül és a hasán majdnem fehér, a
hátán sötétbarna.
Penny apja fölemelte az állat egyik kurta mellső
mancsát, és a nerc nem is tiltakozott, mikor óvatosan
széthúzta a kis ujjakat.
- Jé, úszóhártyája van - állapította meg meglepetten
Penny.
- A nerc a menyétfélék családjába tartozik, szeret
fürödni, úszni, és jól merül - magyarázta az apja. -
Azonkívül nincsenek izzadságmirigyei. Ha hűteni akarja
magát, vízbe kell mennie.
- Nálunk élnek az erdőben nercek? - csodálkozott
Penny.
Az apja hevesen rázta a fejét.
- Nem! Különösen nem ez a fajta. Ez egy amerikai
nerc. A bundájáért tenyésztik, amely rendkívül puha és
sűrű.
- És selymes - tette hozzá Penny.
A kis nerc még mindig az asztalon kuporgott.
Moosburger doktor szorosan mellé tette a kezeit. Ha el
akarna szökni, így gyorsan megfoghatja.
- De hogy került a nerc a patakhoz? - tudakolta Elvis.
Ezt Moosburger doktor sem tudta.
- Nem tudom elképzelni, hogy valaki háziállatnak
tartotta, aztán kitette a szűrét. A prémállatfarmok pedig
be vannak tiltva nálunk.
Az állatorvos óvatosan megtapogatta az állatot,
meghallgatta a szívét és a tüdejét.
- Úgy tűnik, szervileg rendben van. Félelmében
haraphatta meg Christophert, mert fenyegetve érezte
magát - gondolkodott félhangosan Moosburger doktor. -
Nekem úgy tűnik, teljesen meg van zavarodva. Mintha
súlyos sokk érte volna.
- Mit teszünk vele? - kérdezte Elvis.
- Rengeteg szabad boxunk van, ugye?
Elvis bólintott.
- Adj neki egy nagy ketrecet a betegszobán. De
vigyázz, a rácsoknak egész sűrűnek kell lenniük.
- Mit eszik egy nerc? - kérdezte Penny.
Tulajdonképpen mindenfélét. Az egerektől a békákon
át a halakig, még madarakat is. Alkonyatkor és éjszaka
vadászik. Nálunk darált húst vagy kutyatápot kap majd.
Elvis is fölhúzott egy pár harapás elleni védőkesztyűt,
majd óvatosan karjába vette a nercet. Az állat semmiféle
reakciót nem mutatott, hagyta magát simogatni és a
rendelő hátsó részébe vinni. Penny kinyitotta a be-
tegszoba ajtaját és Elvis odalépett az egyik ketrechez.
A ketrec puszta látványa hirtelen megváltoztatta az
állatot. Fölágaskodott, beleharapott a kesztyűbe, kibújt
Elvis kezéből és menekülni kezdett. Villámgyorsan föl-
mászott Elvis pulóverén, hogy a hátán újra leszaladjon.
Elvis vad hadonászás közepette megpróbálta megfogni
az állatot - eredménytelenül.
Penny megragadott egy pokrócot, mely az asztalon
feküdt, és a nercre dobta.
- Au! - üvöltött föl Elvis, mert a nerc a pulóverén és az
ingén keresztül belefúrta a karmait a bőrébe.
Penny levette róla a rúgkapáló állatot, és pokrócostól
behajította a ketrecbe. Az ajtó nagyot csapódott, mikor
Penny bevágta. A barna bundás állat kiküzdötte magát a
takaró alól és vadul nyargalni kezdett a ketrecben. A box
alapterülete több négyzetméter volt, és a hátsó falánál
egy zárt láda állt kerek nyílással. Néhány nappal ezelőtt
ugyanis egy West Highland terrier lakott itt, amelynek
szüksége volt egy kuckóra, ahová visszahúzódhatott.
A nerc kígyószerű mozdulattal bekúszott az odúba és
ijedten kukucskált kifelé. Csak a szeme villogása árulta el
a sötétben.
- Pánikba esett a ketrectől - állapította meg Elvis.
- Ez azt jelenti, hogy ketrecben tartották, és valami
rossz emléket kapcsol hozzá. Valami kellemetlent.
Valamit, amitől fél - kombinált Penny.
Elvis kinyitott egy kutyakonzervet és betett egy kis
adagot egy tálba. Az ételt bedugta a ketrecbe, kívülről
pedig a ketrecre erősített egy itatót, melynek hajlított
csöve befelé nézett és a nerc bármikor ihatott belőle. A
megfélemlített állat nem bújt elő. Csak nedves orrát és
hosszú fehér bajszát dugta kissé előrébb. Nyilvánvalóan
megszimatolta az ételt, kis orra ugyanis föl-le járt.
Elvis és Penny egy kicsit eltávolodott a ketrectől, ekkor
a nerc kimerészkedett a házikóból és kurta lábain a tálka
felé lopakodott. Megragadott egy nagyobb darabot és
visszasietett vele a rejtekhelyére.
Mikor elmesélték Moosburger doktornak, mi történt,
az állatorvos mélyet sóhajtott.
 - Csak remélni tudom, hogy nincs a közelben tiltott
prémállatfarm.
Más magyarázatot azonban nem talált a nerc szár-
mazási helyét illetően. Hosszú gondolkodásra azonban
nem maradt idő. Betty bukkant föl az ajtóban szégyenlős
arcával és nagy, riadt szemeivel.
- Hamarosan folytatja? - kérdezte remegő hangon. - Az
emberek már nagyon türelmetlenek, mert senkit nem hív
be.
- Küldje be a következőt! - kérte Moosburger doktor a
titkárnőt.

Pennynek főtt a feje. A holnapi matekdolgozat pal-

losként lebegett a feje fölött. A feladatok felét még min-
dig nem értette.
Mély sóhajjal hátradőlt a székén és kinézett az ab-
lakon. Kint havazott. Nagy pelyhekben hullott a hó a
szürke felhőkből. Már jó ideje eshetett, mert a kertet
szegélyező magas fenyőkön vékony rétegben megmaradt
a hó.
Penny szobájának ajtaja hirtelen kivágódott és a két
kutya riadtan kapta föl a fejét. Milli hangosan ugatott.
Figyelmeztetésül. A hívatlan vendéget ugyanis meg
kellett félemlíteni.
A hívatlan vendég nem volt más, mint Romeo. Vastag
piros-fehér-kék télikabátját és a kedvenc sapkáját viselte,
mely állandóan a szemébe csúszott.
 Penny rögtön látta, hogy valami szörnyű dolognak
kellett történnie. Romeo arca falfehér volt és könnyektől
maszatos. Szipogott.
- Mi történt? - kérdezte aggódva Penny.
- Meghalt - dadogott Romeo. Vékony, összeszorított
ajkai kékek voltak és reszkettek. Hangos zokogással
nővére karjaiba vetette magát és bömbölni kezdett.
Penny vigasztalva simogatta a hátát. Nem emlékezett
rá, hogy az öccse - hároméves kora óta egyszer is - így
igényelte volna a szeretetét. Jó ideig eltartott, míg Romeo
kicsit megnyugodott. Kihúzta magát és a pulóvere ujjával
megtörölte az arcát.
- A pajtában lakó férfiről beszélsz? - kérdezte óvatosan
Penny.
Romeo arca fájdalmasan eltorzult. Összeszorította az
ajkait, hogy ne kezdjen ismét bőgni, és némán bólintott.
- Halott? - Penny nem tudta fölfogni. - Biztos vagy
benne?
- A földön fekszik, és nem mozdul - számolt be
könnyek között Romeo.
Penny fölugrott és érezte, hogy ő is egész testében
reszket. Nem törődve tovább Romeóval, lebotladozott a
lépcsőn. Ivant találta a konyhában, aki egy vastag
szakácskönyvben lapozgatott.
- Mi történt veled? - érdeklődött aggódva.
Pennynek nehezére esett a beszéd. Minden erejét
összeszedve tudott néhány mondatfoszlányt kinyögni,
melyekben mesélt a pajtában lakó csavargóról.
- Az én hibám. Megfagyott. Olyan hideg lett egyszerre
- dadogta.
- Kölcsönkérem a doktor autóját és odamegyek veled -
ajánlotta föl Ivan.
- Ne... én... én még sohasem láttam hullát - védekezett
Penny.
- Romeo tévedhetett is. Lehet, hogy csak részeg a fickó
- próbálta megnyugtatni Ivan.
- Igen, talán igazad van. Igen.
- Gyere, azonnal indulunk. Képes vagy rá? Ha nem,
maradj inkább itt.
- Nem... rendben vagyok - Penny úgy beszélt, mint egy
robot és úgy is érezte magát. Ha a férfi valóban halott,
azt soha nem fogja megbocsátani magának. Helytelenül
cselekedtek. Segíteniük kellett volna neki.
De hiszen Elvis szólt a rendőrségnek. Ők nem foglalkoz-
tak a csavargóval?
A kérdések nyilakként cikáztak Penny fejében.
 Köszönöm, Piko!
Az úton kicsit megnyugodott Penny, ám amikor
fölbukkantak a fészer világos falai a hóförgetegben, ismét
kalapálni kezdett a szíve. A hideg téli levegő ellenére
kiverte a veríték. Megragadta Ivan kezét és szorosan
tartotta.
- Te láttál már valaha... halott embert? - kérdezte
suttogva.
Ivan némán rázta a fejét. Egymás mellett mentek a
pajta felé, melynek tetejét már belepte a hó. Az ajtó
nyitva állt. Penny nyelt egyet. A téli délután szürke fénye
nem tudott behatolni a sötét fészer belsejébe. Bár Penny
és Ivan igyekezett, mégsem tudott semmit kivenni a
sötétben.
- Egy pillanat - mondta Ivan, és hozott az autóból egy
erős fényű zseblámpát. Fölkapcsolta és lassan vé-
gigpásztázott vele a padlón. Penny szorosan odabújt
hozzá.
A fény egy pár lyukas cipőre és nadrágszárra esett.
Penny ijedtében fölsikított. A férfi mozdulatlanul feküdt
a hasán, a gesztenyesütő mellett, ami azonban már rég
kialudt.
- Várj itt! - mondta Ivan rekedt hangon. Kihúzta magát
és a fekvő alak felé indult. Letérdelt a feje mellett. A férfi
arca fehér volt. A szeme be volt csukva, a szája résnyire
nyitva. Ivan kezei reszkettek, mikor egyik ujját a férfi
orrlyukai elé tartotta, hogy megtudja, lélegzik-e még.
- Él! - jelentette izgatottan Pennynek.
Erre Penny is odamerészkedett és letérdelt a férfi
másik oldalánál. Ivan egyik kezét rátette a piszkos ka-
bátra, melyen keresztül érezte a mellkas gyenge emel-
kedését és süllyedését.
Hirtelen kipattantak a férfi szemei és üveges te-
kintettel nézett Ivanra. Föl akart ugrani, de az ereje el-
hagyta.
- Azonnal kórházba kell vinnünk - állapította meg
Ivan.
A csavargó megragadta Ivan kabátját és lerántotta
magához a fiút.
- Nincs kórház. Semmilyen körülmények között sem...!
- lihegte a fülébe.
- De maga beteg - válaszolta Ivan. A férfi nyögve felült.
- Én... mi történt? Nem megyek kórházba. Jól vagyok! -
hogy bebizonyítsa, fölállt, tett két tántorgó lépést, és
megint elvágódott volna, ha Penny nem kapja el. A férfi
vizsgálódva végigmérte, majd így dünnyögött: - Téged
ismerlek. Ígérd meg, hogy nem visztek kórházba. Kérlek,
csak a kórházba ne! Különben...
Nehezére esett a beszéd.
- Akkor... akkor elvisszük haza, és beszélünk a szü-
leiddel - döntött Ivan.
- Piko... az én Pikóm! - nyögte ki erőtlenül a férfi és
kutatva körülnézett.
Csak a kutyára gondolhatott. Ivan Penny segítségére
sietett és a férfi karját áttette a saját vállán. Így
megtámogatva elindultak lassan az autó felé.
- Piko! - a férfi könyörögve visszanézett.
- Majd én utánanézek! - ígérte meg Penny. Nevén
szólongatta a kutyát, de semmi mozgás nem volt.
Végül megtalálta. Kis fehér terrier volt sötét foltokkal.
Összekuporodva feküdt egy régi takaróban. Csak a feje
látszott ki belőle. Élt, de nem volt eszméleténél. A
bundája jéghidegnek tűnt.
Penny érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
Megpróbálta visszafojtani a sírást, és fölemelte a kutya
ernyedt testét a takaróval együtt.
A fészer előtt egészen különös hangulat kerítette
hatalmába. Mintha a frissen esett hó elnyelte volna a
zajokat. Penny úgy érezte magát, mintha vattába lenne
csomagolva. A hófúvás közben annyira fölerősödött,
hogy már nem látta az apja terepjáróját, így egyszerűen
követte Ivan lábnyomait.
A csavargó félig eldőlve feküdt a hátsó ülésen. Mikor
meglátta Pennyt közeledni az összegöngyölt takaróval a
kezében, előrenyújtotta a karjait. Penny beletette a
kutyát, mondani akart valamit, de aztán meggondolta
magát.
Ivan óvatosan vezette az autót a kovácsműhely felé.
Penny azonnal berohant a házba, hogy hívja az anyját és
az apját.
Moosburgerné lesietett a lépcsőn és Penny odavezette
az autóhoz. Ivan épp kisegítette az autóból az idegent,
aki még mindig nem tudott megállni a saját lábán.
- De... mi történt? - tudakolta Moosburgerné.
- Mindjárt elmagyarázom! - ígérte meg Penny.
Bemászott az autóba és magához ölelve kivette a taka-
róba csavart kutyát.
Kolumbus épp kilépett a konyhából egy banánnal a
kezében. Csodálkozva szemlélte a házba belépő fura
társaságot.
- A rendelőbe... azonnal be kell mennem papihoz! -
kiáltott rá Penny.
Kolumbus nem értette az okát, de rögtön kopogott.
Moosburger doktor épp egy kutyát oltott be, és megle-
pődve hátranézett. Penny a vizsgálóasztalra fektette a
terriert, és röviden beszámolt arról, hogyan került ide.
Az állatorvos fölhúzta az állat szemhéját, majd
meghallgatta a szívhangját és a tüdejét.
 - Mi... mi van vele? - kérdezte halkan Penny.
Moosburger doktor fölegyenesedett és némán, szo-
morúan pillantott Pennyre. Óvatos mozdulattal beta-
karta a pokróccal a kutya testét, mely úgy nézett ki,
mintha mélyen aludna.
- Csak nem...? - Penny nem tudta befejezni az el-
kezdett mondatot.
Az apja bólintott.
Penny elvesztette az önuralmát. Elvis azonnal oda-
ment hozzá és átölelte. Penny a vállára tette a fejét és
zokogni kezdett.
- Gyere, itt már nem tudsz segíteni - mondta Elvis
halk, megnyugtató hangon. Kíméletesen kituszkolta a
rendelőből, át a lakásba, ahol szintén nagy volt az iz-
galom.
Moosburgerné épp a háziorvosával beszélt telefonon,
aki megígérte, hogy azonnal eljön.
- Nem akarok kórházba menni, csak azt ne! - kö-
nyörgött ismét a férfi.
A konyhaasztal fölött lógó nagy lámpa fényében Penny
látta, hogy a férfi sokkal fiatalabb, mint gondolta.
Valószínűleg annyi idős lehetett, mint Kolumbus,
legföljebb két-három évvel idősebb.
Romeo! - jutott eszébe hirtelen Pennynek. Letörölte a
könnyeit és fölszaladt a második emeletre. Az öccse
szobája üres volt. Hová tűnhetett?
Penny épp el akarta hagyni a szobáját, mikor észrevett
valamit. Letérdelt és bepillantott az ágy alá. A gyanúja
beigazolódott. Alatta kuporgott Romeo. A kezeit a fülére
tapasztotta, hogy ne kelljen hallania, amit nem akar
hallani. A szemét szorosan becsukta.
Penny óvatosan a vállára tette a kezét. Romeo teste
megrándult, mintha áramütés érte volna, és nagy sze-
meket meresztett a nővérére. Kétségtelenül sokkhatás
alatt állt. Penny nem vette észre, mikor először meglátta,
hiszen őt magát is megbénította a csavargó halálhíre.
- Romeo, bújj elő. A férfi a pajtából, él. Lent van a
konyhában! - próbálta megnyugtatni az öccsét.
- Nem halt meg?
- Nem, de nagyon beteg.
- És ez igaz? - Romeo nem akarta elhinni.
- Igen, igaz. Tényleg!
Romeo vonakodva előjött rejtekéből. Az arca maszatos
volt a könnyektől, a kezei piszkosak, mint mindig. - De...
de úgy nézett ki, mint egy hulla... - suttogta.
- Tudom. Én... én is láttam.
Mikor a testvérek ismét lábra álltak, Romeo megfogta
az öccse vállát és a szemébe nézett.
- Újra elmentél a férfihoz, pedig megtiltottuk.
Romeo zavartan nézte nedves csizmáját, amit még
mindig nem vett le.
- De valószínűleg éppen ezzel mentetted meg a férfi
életét.
- És ő igenis egy földönkívüli - mondta dacosan
Romeo.
Mikor beléptek a konyhába, Ivan épp egy csésze
gőzölgő teát tett a férfi elé. Mindkét kezével átfogta a
csészét, így melengette magát.
-Köszönöm - mondta rekedten. - Hol van Piko?
Ivan kérdő pillantást vetett Pennyre. A lánynak rögtön
könnybe lábadtak a szemei.
A férfi rájött, hogy mi történt és nagyot szipogott.
Hidegtől és kimerültségtől megviselt arca eltorzult a
fájdalomtól. Próbálta visszafojtani a könnyeit, de hiába.
Zokogva a tenyerébe temette az arcát.
- Drága Pikóm, hűséges kis Pikóm. Látni akarom! - a
férfi megpróbált fölállni, de megszédült és visszaroskadt
a padra.
Csöngettek, és Penny kinyitotta az ajtót. Dr. Meier,
Moosburgerék háziorvosa lépett be rajta és kirázta a
hajából a havat.
- A legjobb az lesz, ha ti most fölmentek - mondta
Moosburgerné és kihessegette a gyerekeket meg Ivant a
konyhából.
Dr. Meier egyedül maradt a csavargóval.
Penny és Romeo nem akart a szobájába menni.
Leültek a nagy parasztládára, melyen a telefon is állt, és a
konyhaajtót bámulták.
- Szeretném tudni, hol találtátok a férfit - mondta az
anyjuk.
Romeo kérdőn nézett Pennyre. A lány intett neki, és
az öccse akadozva elkezdett beszélni.
- Romeo, Romeo... - sóhajtotta Moosburgerné, mikor
befejezte a beszámolóját. - Sokszor nagyon aggódom
miattad. Az ötleteid, fiam.
Kinyílt a konyhaajtó és dr. Meier lépett ki rajta. Penny
a keskeny ajtórésen át látta a beteg férfit. Ott ült és egyik
kezével összefogta kigombolt ingét.
- Kimerültség, lehűlés, és elsősorban füstmérgezés.
Felder úrnak szerencséje volt a szerencsétlenségben.
Valami kis kályhát emlegetett, ami mellett feküdt. A
kutyája nem élte túl a szénmonoxid-mérgezést. A
fickónak tulajdonképpen kórházban lenne a helye, de
kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Elképzelhető volna a házi
kezelés és ápolás is, de nincs otthona.
Moosburgerné rövid gondolkodás után így szólt:
- Nem is tudom, talán... itt tarthatnánk. De egyáltalán
nem ismerjük.
A fiatalember még csak tizenkilenc éves. Nem akarja
megmondani, miért lett hajléktalan. Mindenesetre
teljesen kétségbeesett, testileg és lelkileg le van gyen-
gülve. Nem kezeskedem érte, de ha lehetőségük van rá,
hogy néhány napig gondozzák, az biztosan nagyon jót
tenne neki. Feltéve, hogy elfogadja a meghívást - tette
hozzá dr. Meier.
- Ezt meg kell beszélnem Matthiasszal - mondta
Moosburgerné és eltűnt a rendelőben. Néhány perc
múlva visszajött. - Megpróbáljuk.
 A férfi még mindig a teáját szürcsölgette, mikor
Moosburgerné leült vele beszélni. Fáradt szemeivel hi-
tetlenkedve nézett Penny anyjára.
- Én... hogy itt maradjak? Ebben a csinos kis putriban?
Tudja, mit vállal ezzel?
- Miért? Randalírozni akar?
- Nem, nem, de én csak egy közönséges csavargó
vagyok. Nem igaz? - kinézett az előszobába Pennyre, aki
gyorsan elfordult.
- Mi a teljes neve? - kérdezte Moosbuegerné.
- Tobias Felder.
- Csak egy évvel idősebb a fiamnál - mondta
Moosburgerné.
- Micsoda? Tizennyolc éves a kicsike? Akkor elég törpe
maradt! - mondta Tobias Felder.
- Nem Romeóról beszélek, hanem Kolumbusról.
Tegezhetem?
Tobias Felder beleegyezett.
A háziorvos több receptet is írt, és pontos utasítást
adott Moosburgernénak a tennivalókról.
- Elsősorban forró fürdőre van szüksége, utána pedig
legalább három nap ágynyugalomra - kötötte a lelkére új
betegének.
- Van egy vendégszobánk az első emeleten, azt
előkészítem neked - mondta Moosburgerné barátsá-
gosan. - Közben már bemehetsz a fürdőszobába. Kell
segítség?
 Tobias némán rázta a fejét. Ezúttal sikerült fölállnia és
óvatosan kitámolygott az előszobába. Kicsit jobb lett az
arcszíne, de még mindig leginkább viaszra hasonlított.
- Én... én még egyszer látni szeretném Pikót - kérte
halkan.
Moosburgerné a rendelő egyik mellékhelyiségébe
vezette. Ott feküdt a halott kutya, még mindig takaróba
bugyolálva. Tobias lassan az egyik sarka után nyúlt és
gyors mozdulattal visszahajtotta.
A mozdulatlan állat látványától ismét zokogás rázta
meg. Gyengéden megsimogatta a kutya fejét, és elfojtott
hangon suttogta:
- Köszönöm, pajtás. Te voltál az egyetlen, aki mel-
lettem maradt. Én pedig... én pedig nem vigyáztam rád
eléggé. Légy jó. Soha nem foglak elfelejteni. Kedves,
kedves Piko! - szeretettel ráborította a takarót és el-
hagyta a helyiséget.
Az ajtóban megállt és még egy pillantásra vissza-
fordult.
- Most már senkim sem maradt - hallotta Penny,
ahogy halkan megjegyzi.
Ki lehet ez a Tobias Felder?
 A gyanú
A vacsoránál elég nyomasztó volt a hangulat. Egy
darabig mindenki hallgatott. Valamennyi Moosburger az
asztalnál ült, valamint Elvis és Ivan is, aki ezen a napon
tovább maradt.
- Tobias alszik? - kérdezte Moosburger doktor.
A felesége bólintott:
- Majdnem két órát ült a kádban. Hetek óta nem
fürödhetett.
- Ha én így összepiszkolom a fürdőszobát, akkor
mindig megszidsz. Vele nem veszekedtél! - nehezmé-
nyezte Romeo.
- Mert ő csillagport hagyott maga után a kádban -
gúnyolódott az öccsén Kolumbus.
Romeo kiöltötte rá a nyelvét.
 Ivan többször is bele akart kezdeni valamibe, de aztán
hallgatott. Végül újból nekifutott:
- Én... én nem akarok pánikot kelteni. De láttátok a
sérüléseket a kezein?
Moosburgerné bólintott:
- Igen, be akartam kötni, de visszarántotta, mintha
legalábbis le akartam volna vágni a kezeit. Tobias
egyetlen kérdésre sem válaszol. Azt sem akarta meg-
mondani, hol sebesítette meg a kezeit.
Penny olvasott Ivan gondolataiban.
- Szerinted lehet, hogy az egyik szökött fegyenc?
- Igen. De nem akarom semmivel megvádolni.
Moosburger úr a feleségére nézett.
- Talán mégis föl kellene hívnunk a rendőrséget?
- Biztos, ami biztos - mondta Moosburgerné.
Penny jelt adott Robinnak, mire a kutya kiballagott az
előszobába és behozta a vezeték nélküli telefont.
Farkcsóválva beejtette Penny anyjának az ölébe.
Moosburgerné beütötte a rendőrség telefonszámát és
hosszas beszélgetést folytatott velük. Kiderült, hogy a
szökött rabokat azóta elkapták. Tobias Felder nevű férfi-
ról semmiféle bejegyzése nem volt a rendőrségnek. Ám a
hivatalnok szerint a név lehetett álnév is.
Moosburgerné letette a kagylót és vállát vont.
- Most valamivel többet tudunk.
- És nem kellene ilyen bizalmatlannak lennünk -
közölte Moosburger doktor.
 Penny vegyes érzésekkel gondolt Tobiasra. Még jól
emlékezett a dühkitörésére a pajtában. Azonkívül valami
láthatatlan fallal vette körül magát. Másrészt, ahogy a
kutyájától elbúcsúzott, az olyan gyengéd és
szívmelengető volt, hogy Penny legszívesebben meg-
ölelte volna, hogy megvigasztalja.
Elvis ezen az estén komoly és elgondolkodó volt.
- El tudjátok képzelni, hogy nincs otthonotok? Hogy
az utcán éltek? Minden este helyet kell keresnetek, ahol
meghúzhatjátok magatokat? Koldulnotok kell a betevő
falatért?
Nem, ezt egyikük sem tudta elképzelni.
- Szörnyen lealacsonyító és megalázó lehet.
Kolumbus elgondolkodva csóválta a fejét:
- Egyvalamit nem értek: nincs ennek a Tobiasnak
családja? Nincsenek szülei? Vagy testvérei? Vagy barátai?
Úgy értem, senki nem indul neki a világnak azzal a
szándékkal, hogy hajléktalan legyen, nem igaz? Nem
tudom, mit gondoljak erről.
Moosburgerné tett egy javaslatot:
- Lelkiismeretesen gondját viseljük Tobiasnak, de
békén hagyjuk. Ha beszélni akar velünk, neki kell meg-
tennie az első lépést.
Néhányan az asztalnál ugyan gondoltak valamire, de
nem mondták ki hangosan: talán mégsem árt, ha
titokban szemmel tartják a zárkózott fiatalembert.
Óvatosságból.
 A nercfarmon krízishelyzet uralkodott. Guntar föl-
fedezte az üres ketrecet. Ez nagyobb volt, mint a többi. A
nerc csak azért tudott megszökni, mert a férfi, akit
fölfogadott, nem zárta be rendesen az ajtaját.
A kisegítőt Walternek hívták, és többször volt már
büntetve lopásért, csalásért és csekkhamisításért. A
nercfarmnál jobb munkahelyet nem is találhatott volna.
Guntar jól fizette, és ezzel a hallgatását is megvásárolta.
- Te idióta! - üvöltött Guntar, és a hajánál fogva az üres
ketrechez ráncigálta Waltert. Beleverte a fejét a ketrecbe,
majd lekevert neki egy hatalmas pofont.
Walter szemében gyűlölet villant. Megdörzsölte az
arcát, melyen ott vöröslött Guntar ujjlenyomata.
- A te hibád! Ha valaki megtalálja a nercet és elviszi a
rendőrségre, nekünk befellegzett! - tombolt tovább
Guntar.
Az idegei amúgy is pattanásig feszültek ezen a napon.
Még mindig nem talált gyógyszert, és egyre több állat
betegedett meg.
- Már rég elpusztult az a dög. Öt percet sem él túl
kerítésen kívül - szájalt Walter. A pofon mélyen meg-
sértette a büszkeségét és már csak a bosszúra tudott
gondolni.
- Keresd meg a bestiát! Holnap addig keresed, míg
meg nem találtad! - parancsolta Guntar.
Neki a gyógyszerekről kellett gondoskodnia. Sietve
elhagyta az istállót, melyben kibírhatatlan volt a bűz, és
járt egy kicsit a hideg téli éjszakában. Talán már holnap
vagy holnapután meg kellene kezdenie az állatok
leölését.
Inkább néhányat eldob, minthogy az összest elveszítse
a betegség miatt. Vagy hogyan tovább?

Majdnem tíz óra volt és Penny tulajdonképpen már

ágyban akart lenni. Másnap várta a matekdolgozat,
melyre egyértelműen keveset készült. Valahogy majd
csak sikerül! - próbálta megnyugtatni magát.
A gondolatai egyre Tobias Felder körül jártak. Beszélni
akart Elvisszel, de üres volt a szobája. Még elment
valahová? Pennynek nem mondott semmit.
Robin odatrappolt a gazdija mellé és a fejét a lábához
dörgölte. Érezte Penny izgatottságát és mellette akart
állni.
A lány megpaskolta a nyakát és így szólt:
- Keresd Elvist! Hol van Elvis?
A berni pásztorkutya azonnal elindult és az állatorvosi
rendelő betegszobájába vezette Pennyt. A helyiségben
tompán égett a villany és az ajtón keresztül halk hangok
szűrődtek ki. Elvis és Moosburgerné a nerc ketrece előtt
guggolt és a rácsokon keresztül figyelte az állatot.
- ...kétségtelenül prémállat. Azért tenyésztik, hogy
mihamarabb lenyúzhassák a bőrét.
- Szia! - Penny leguggolt Elvis mellé, és figyelte a
mókás kis állatot, mely éppen fürdőt vett egy alacsony
műanyag kádban. Látszott, mennyire élvezi. Újra és újra
lemerült, majd fröcskölés nélkül fölbukkant. Elegánsan
és hajlékonyan mozgott.
Elvis hozott egy darab húst a konyhából és csábítóan
bedugta a ketrec rácsai között. A nerc kikukucskált a
műanyag kád széle fölött. Egy ugrással kint termett a
vízből, ám a rács felé félúton megtorpant. A bundája
nedvesen csillogott és vastag tincsekben simult a testé-
hez. A nerc megrázta magát, és a víz finom záporesőként
hullt a környezetére. Ismét előrébb merészkedett. Mikor
megállt, elgondolkodva mozgatta ide-oda bozontos
farkát.
- Na gyere! - csalogatta Elvis.
Végül a nerc odarohant hozzá, kikapta a húst a
kezéből és visszavonult vele a házikója mögé. Hangos,
elégedett csámcsogás hallatszott.
- Gyorsan rendbe jött - állapította meg Elvis.
Moosburgerné bólintott.
- Nem gondolod, hogy szokatlanul szelíd? - kérdezte
Penny az anyját.
Moosburgerné egyetértett vele.
- Egy kicsit igen. De azért én békén hagynám. Nem
tudhatjuk, mi zajlik le benne. Ha tényleg egy
prémállatfarmról szökött meg, szörnyű dolgokat élt át.
Egyszer láttam egy ilyen farmot. Egyszerűen döbbenetes.
Elvis és Penny kérdőn nézett Moosburgernéra. Többet
akartak megtudni.
- Az állatokat külön, apró ketrecekben tartják. Kész
szenvedés a vidraféléknek. Legalább tíznégyzetméternyi
helyre és fürdőmedencére van szükségük. A helyszűke
szörnyű stresszt jelent az állatoknak, és beteggé teszi
őket. Természetes körülmények között vadásznak vagy
más állatokkal harcolnak, hogy levezessék a fe-
szültségüket. Ám ilyen szörnyű környezetben mindez
nem lehetséges. Ezért a stressz félelemmé alakul. Olyan
ez, mintha egy embert állandóan egy szűk ládában tar-
tanának. Természetesen a szív, az idegrendszer és más
szervek is megszenvedik ezt az állapotot.
Penny érezte, hogy elönti a düh.
- Nincsenek betiltva réges-rég ezek a borzalmas
tenyészetek?
Moosburgerné a fejét rázta:
- Sajnos nem mindenütt. A prémállatok megfelelő
tartása nagyon drága lenne, ezért kínozzák őket. És az
állatok nem tudnak védekezni. Nem értem azokat az
embereket, akiknek mindenáron drága nercbundát kell
hordaniuk. Egy kabátért hatvan-hetven kis állat fizet az
életével.
Elvis gondolkodott:
- Ezeknek az embereknek saját kezükkel kellene
kivégezniük szegény állatokat. Akkor majd elmenne a
kedvük a prémbundától.
A nerc ismét előbújt rejtekhelyéről és mellső lábaival
fölkapaszkodott a rácson. Kíváncsian dugta ki az
orrocskáját.
- Tényleg hihetetlenül szelíd példány - állapította meg
Penny anyja. - Talán mégsem prémállatfarmról
származik. Úgy tűnik, hozzá van szokva az emberekhez,
és pozitívan kötődik hozzájuk. Legalábbis a viselkedése
ezt mutatja.
- Nekem az az érzésem, hogy csak Elvis iránt ér-
deklődik - jegyezte meg Penny.
- Ez biztosan csak valami véletlen - mondta Elvis. -
Emlékezzetek csak, milyen pánikba került, mikor
meglátta a ketrecet.
- Valóban - adott igazat neki Penny.
- Holnap fölhívom egy kollégámat, aki egy állatvédő
szervezetnél dolgozik - ígérte meg Moosburgerné.
-Talán a fülébe jutott valami egy engedély nélküli
prémállatfarmról. - Jó éjszakát kívánt Pennynek és
Elvisnek, majd elhagyta a betegszobát. Elvis hatalmasat
ásított.
- Engem is hívogat az ágy.
- Te... - kezdte Penny - én... nekem lelkiismeret-fur-
dalásom van. Tobias miatt. Már... már tegnap tennünk
kellett volna valamit.
- Most már mindegy. Nincs értelme azon tépelődni,
amin már nem tudunk változtatni - Elvis biztatóan
meglökte Pennyt a vállával.
- Én... rossz ember vagyok, ha bevallom, hogy nekem
Tobias valahogy félelmetes? Tudod, olyan ez, mint a
nercnél. Fogalmunk sincs, mi rejlik benne valójában.
Elvis mély levegőt vett.
- Én is hasonlókon gondolkoztam. Az olyanok, mint ő,
valahogy... titokzatosak. És... nos... lehetett volna épp az
egyik szökött gyilkos is.
- Mászkálnak közöttünk csokornyakkendős, fehér
inges gyilkosok is, akiket soha nem gyanúsítanánk -
mondta Penny.
- Senkibe sem láthatsz bele. Hogy kicsoda Tobias, a
következő napokban ki fog derülni. Mindenesetre adunk
neki egy esélyt. Szerintem ez a legfontosabb.
- Szerintem is! - helyeselt Penny. Esélyt adni - igen,
pontosan erről volt szó. Az ilyen embereket, mint Tobias,
nem szabad rögtön elítélni és mindjárt bűnözőnek
megbélyegezni, hanem várni kell. És mindenre föl kell
készülni. A legjobbra is.
- Most már sokkal jobban érzem magam - mondta
sugárzó arccal Penny. Puszit nyomot Elvis arcára és
fölugrott.
- Még! - sóhajtotta Elvis, de Penny addigra elhagyta a
betegszobát.
 Ha akarjátok...
Tobias négy napig egyáltalán nem hagyta el a szobát.
Moosburgerné és Ivan vitte neki az ételt, de szinte hozzá
sem nyúlt. Minden próbálkozásuk, hogy beszélgetést
kezdeményezzenek vele, hiábavaló volt. Tobias
elfordította a fejét és hallgatott.
Dr. Meier nagy gondban volt.
- Én azt javasolnám, mégis vigyük kórházba - ma-
gyarázta Moosburgernénak.
Tobias szobája előtt álltak. Az ajtó nem volt egészen
becsukva, és bár halkan beszéltek, Tobias hallotta őket.
- Ha megteszik, elszököm... - hallatszott bentről a
hangja. Lassan és erőtlenül beszélt.
A háziorvos és Penny anyja tanácstalanul nézett
egymásra.
 - Már igazán jobban kellene lennie - mondta dr. Meier.
- Talán csak időre van szüksége. Lehetséges?
Az orvos gondolkodott és lassan bólintott:
- Kérem, figyeljenek rá. Ha rosszabbodik az állapota,
azonnal telefonáljanak nekem.

Penny minden délután meglátogatta a kis nercet, mely

a Houdini nevet kapta az után a híres szabadulóművész
után, akinek sikerült a különféle láncokból, bilincsekből,
béklyókból, sőt még a behegesztett tejeskannából is
kiszabadulnia.
Houdini napról napra kíváncsibb lett. Odáig jutott,
hogy már előrerohant a ketrec rácsához, mikor meglátta
Pennyt. Ha a lány benyújtott neki valami csemegét,
odament érte és hosszú bajszával megcsiklandozta a ke-
zét. Kedden még azt is megengedte, hogy Penny megsi-
mogassa. A lány óvatosan betolta a tenyerét a hasa alá és
megpróbálta fölemelni. Houdini hagyta, még csak nem is
kapálódzott, mikor Penny kiemelte a ketrecből.
Gyengéden magához szorította, és a nerc kényelmesen
elhelyezkedett a karjában. Nyújtózott egyet, és megke-
reste a legkényelmesebb pozíciót. Még azt is hagyta,
hogy Penny a hasát vakargassa.
- Elvis! - kiáltotta Penny. - Gyere gyorsan, ezt látnod
kell!
Kinyílt a betegszoba ajtaja. Ugyanebben a pillanatban
a nerc kibújt Penny kezéből, mint egy kígyó, lemászott
rajta és nagy ugrásokkal az ajtó felé rohant. Mielőtt még
Elvis lehajolhatott volna, átsiklott a lábai között és
átrobogott a vizsgálón. Szerencsére nem volt rendelés, de
a lakásba vezető összekötő ajtó nyitva állt. Houdini
átbújt a nyíláson és tanácstalanul megállt az
előszobában.
Robin kifinomult orra azonnal megszimatolta a hí-
vatlan vendéget. A berni pásztorkutya kidugta a fejét a
konyhából és összeráncolt homlokkal bámult a nercre. A
rendelőben bármilyen állat lehetett, Robin nem törődött
velük. Ám az előszoba az ő felségterülete volt.
Milli kifurakodott Robin mellett, meglátta a bundás
állatot a földön, és azonnal rávetette magát. Olyan volt,
mintha meg akarná mutatni Robinnak, milyen bátor.
Houdini megrémült és menekülési utat keresett. Mikor
Robin is elindult felé, hirtelen irányt változtatott és föl-
ugrált a lépcsőn. Végigrohant a folyosón és besurrant az
egyetlen nyitott ajtón.
Milli és Robin hangos ugatással követte.
Mikor Penny és Elvis berontott az előszobába, már
csak az izgatott ugatást hallották föntről. Ehhez társult
egy rekedt hang, mely egyfolytában ezt ismételgette:
- Mi van? Mi van? Mi van?
Penny és Elvis, kettesével szedve a lépcsőfokokat,
fölrohant az első szintre. Robin bozontos farka kilógott
az ajtón, elárulva ezzel, hogy hol vannak.
Tobias szobájában voltak.
 Mikor Penny és Elvis beesett az ajtón, mókás kép
fogadta őket. Houdini fölugrott az ágyra és elbújt Tobias
feje mögött. Félve kukucskált ki a fiú füle mellett a két
lihegő kutyára. Tobias nagyon sápadtnak és fáradtnak
nézett ki. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt és vég-
telenül kétségbeesettnek, szomorúnak és reményvesz-
tettnek tűnt.
Penny megrémült, mikor meglátta.
- Szia... - mondta halkan.
Elvis átérezte a kínos helyzetet és megpróbálta az ő
laza stílusában egy kissé feloldani a hangulatot.
- Úgy tűnik, Houdini menedéket keres nálad.
A másodperc tört részéig mintha Tobias elmoso-
lyodott volna.
Penny megfogta Robint a nyakörvénél fogva és
kivontatta a szobából. Millit pedig a lábával terelgette
kifelé. A kutyáknak nem nagyon tetszett a dolog és
halkan morogtak a nercre.
- Nyugalmat szeretnél, ugye? - kérdezte zavartan
Penny.
Tobias halkan fújt egyet.
- Gondolom, nektek is jobb, ha nincs közünk egy-
máshoz.
- Nem, honnan veszed ezt? - Penny hevesen rázta a
fejét.
Houdini előmerészkedett a rejtekhelyéről és óvatosan
végigtipegett a puha paplanon, melyet Tobias az álláig
fölhúzott. Összegömbölyödött rajta és fejét a mancsai
közé tette. A kutyákat azonban nem tévesztette szem
elől.
Tobias gyengéden simogatta az ujjával a kis állatot.
Mikor látta, hogy a nerc nem tiltakozik, egész tenyerével
simogatni kezdte.
- Nekünk egy hétig tartott, míg ilyen szelíd lett. Úgy
tűnik, benned jobban megbízik - csodálkozott Elvis.
- Tényleg? - Tobias fáradt szemekkel nézett rá. Úgy
tűnt, Elvis megjegyzése örömet okozott neki.
- A kutyáid... szépek... és különösen kedves a te-
kintetük - mondta halkan Tobias.
- Te... nyugodtan megsimogathatod őket. De akkor el
kell vennünk tőled a nercet - mondta Penny.
- Később... itt maradhat nálam... csak egy kicsit?
Elvis és Penny kérdőn nézett egymásra.
- Miért ne? - de figyelmeztették, hogy a nerc esetleg
teljesen váratlanul gonoszul is reagálhat. Fontos tehát az
óvatosság.
- Na és, ha megharap, kit érdekel? - mormolta Tobias.
Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Penny meghallja.
Mondani is akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Kínos hallgatás uralkodott a szobában.
- Ha neked is jó, később benézünk - ajánlotta föl Elvis.
- Ha akarjátok - Tobias már rájuk sem nézett, minden
figyelmét a nercre fordította.
Penny halkan becsukta Tobias szobájának ajtaját.
Moosburgerné kijött a dolgozószobából és hallotta
hármuk beszélgetését. Fölnyújtotta a hüvelykujját és
elégedetten bólintott. Az utóbbi három percben Tobias
nagyobb előrelépést tett, mint az elmúlt három napban
összesen.
Penny az előszobában Romeóba botlott.
A fiú épp kintről jött és valamit rejtegetett a télikabátja
alatt. Gyorsan el akart menni a nővére mellett, ám Penny
föltartóztatta.
- Mit hoztál? - kérdezte gyanakvón.
Romeo összeszorította az ajkait.
- Mutasd! - követelte Penny.
Az öccse némán rázta a fejét.
- Azt mondtam, mutasd meg! - ismételte meg Penny,
külön kihangsúlyozva minden szót.
Romeo tudta, hogy minden tiltakozás hiábavaló lenne.
 Eltűnt gyógyszerek
Romeo lehúzta a cipzárját és kihúzott a kabátja alól
egy színes táblát.
- Holnap december elseje van, és ádventi naptárat
szeretnék. De biztos azt sem kaphatok, mert te eltöröl-
ted a karácsonyt! - mondta dacosan.
Penny sóhajtott:
- Romeo, én nem töröltem el a karácsonyt, és ter-
mészetesen lehet ádventi naptárad.
- Legalább valami... - dörmögte Romeo. - Mert ádventi
koszorúnk sincs, és ebben az évben Ivan sem süt
karácsonyi linzert. Én vagyok az egyetlen az osztályban,
akinél ez így van! - az utolsó szavakat szinte üvöltötte.
- De... de... úgy döntöttünk, hogy idén másképp töltjük
el a karácsonyestét. És az ádventet is! - Penny zavartan
dadogott.
 - Én nem akarom! - közölte határozottan Romeo,
sarkon fordult és fölrohant.
- Eltöröltem a karácsonyt - ismételte meg halkan
Penny és elhúzta a száját. Mit mondhatott volna erre?
Kinyílt a rendelő ajtaja és Moosburger doktor dugta be
a fejét az előszobába.
- Nem láttad valahol Elvist? - kérdezte.
-Fönt van a szobájában. Szükséged van rá?
Az állatorvos bólintott:
- Úgy veszem észre, hiányoznak gyógyszerek az orvosi
szekrényből.
- Biztos vagy benne? - Penny jól ismerte az apját, és
tudta, milyen feledékeny tud lenni néha. Nála előfordult,
hogy kivett gyógyszereket, aztán megfeledkezett róla.
Sonja, a titkárnője mindig a lelkére kötötte, hogy minden
doboz tablettát és kenőcsöt azonnal írjon be a
számítógépbe, amely aztán automatikusan jelzi, ha
valami elfogyott vagy utána kell rendelni.
- Tegnap pakoltam be az új szállítmányt, és most
hiányzik harminc csomag! - magyarázta Moosburger
doktor.
- Csak nem azt gondolod, hogy Elvis vette el őket? -
kérdezte riadtan Penny.
- Persze hogy nem. Talán jött érte valaki. Bár senkinek
sem írtam föl a készítményeket. Nagyon furcsa...
Elvisnek fogalma sem volt arról, hogy mi történt a
gyógyszerekkel. Rejtély maradt az eltűnésük.
 Mivel kezdődött a rendelés, Moosburger doktor fél-
retolta az esetet. Esetleg rossz szám volt a számítógép-
ben. Vagy talán egész más készítményeket pakolt be.
Simmerné és Christopher volt az első, aki ezen a
délutánon belépett Moosburger doktor vizsgálójába.
Ezúttal nem kosarat, hanem egy kis dobozt hoztak.
- Ez most nem lehet nerc. Túl kicsi hozzá a doboz! -
mondta mosolyogva az állatorvos.
- Christopher, meséld el a doktor úrnak, ezúttal kit
hoztál! - szólította föl a fiát Simmerné. Szokás szerint
Christopher még levegőt sem vett, az anyja pedig már
folytatta is: - Tehát, Lukas, a legjobb barátja, aranyhör-
csögöt kapott a születésnapjára. Úgy néz ki azonban,
hogy Lukas allergiás az állatra. Azonkívül az arany-
hörcsög nagy zajt csap éjszaka. Órákig teker a futóke-
rékben, de olyan lendülettel, hogy zörög tőle a ketrec.
Nos, ezért kötött ki nálunk a hörcsög. De most már te is
mondj valamit, Christopher!
A fiú kinyitotta a száját. Amikor az asszony ismét a
szavába akart vágni, Elvis megelégelte. Mutatóujját a
szája elé tette és csak ennyit mondott:
- Pszt! Most Christopher következik.
Simmerné zavarodottan nézett.
- De...
- A hörcsög szüntelenül tisztogatja a pofáját. Nagyon
izgatott és állandóan futkos a ketrecében - számolt be
halkan Christopher. Mikor befejezte a mondatot,
megkönnyebbülten fölsóhajtott.
Az anyja hitetlenkedve nézte.
- Christopher, hiszen te beszélsz!
- Csak hagynia kell, akkor gyakrabban megteszi -
közölte Elvis ellenállhatatlan mosollyal.
Moosburger doktor megkérte Christophert, hogy
vegye ki a dobozból az aranyhörcsögöt. Mókás kis állat
volt arany-vörös bundájával és bézsszínű hasával. A pofái
elég dagadtak és természetellenesen deformáltak voltak.
A hörcsög most, Christopher kezében is, idegesen és
hevesen tisztálkodott a mellső lábaival.
Moosburger doktornak eszébe jutott valami.
- Előfordulhat, hogy csokoládéhoz vagy rágógumihoz
jutott?
Christopher homlokát ráncolva bólintott:
- Mindkettőhöz. Van ugyanis egy dugihelyem - intett
az orvosnak, hogy hajoljon le hozzá. Miután röpke
pillantást vetett oldalra, az anyjára, Moosburger doktor
fülébe súgta a rejtekhelyet.
- Természetesen nem árulom el - ígérte meg Penny
apja.
- Régi rágógumikat is tartok ott, és az egyik csoki meg
volt rágva - jutott eszébe Christophernek.
- Akkor valószínűleg megtaláltuk az okot. Ez a szegény
hörcsög régi rágógumikat és csokoládét falt be, ami
összeolvadt és beleragadt a pofájába. Egyedül nem tudja
kivenni, ezért tisztálkodik állandóan.
 - Tud a doktor úr neki segíteni? - kérdezte aggódva
Christopher.
- Megteszem, ami csak tőlem telik - biztosította
Moosburger doktor.
Negyedóra múlva a fiú és a hörcsög boldogan hagyta el
a rendelőt. A doktor langyos vízzel kiöblítette a hörcsög
pofáját, és közben maroknyi összeragadt édességet
szedett ki belőle. Látszott a hörcsögön a meg-
könnyebbülés.
Mikor Moosburger doktor elköszönt Simmernétől,
még senki sem sejthette, milyen katasztrófát fog még
okozni ez a kis hörcsög.

Ezen az estén Penny és Elvis hozta be Tobiasnak a

vacsorát. A fiatalember fáradtan kinyitotta a szemeit,
mikor beléptek. Houdini, a nerc, szorosan a nyakához
simulva feküdt.
Tobias óvatosan fölült és Penny egy párnával meg-
támasztotta a hátát. Elvis a lábaira tette a tálcát és mo-
solyogva jó étvágyat kívánt.
- Tobias, itt maradjunk egy kicsit veled? - kérdezte
Penny.
- Ha nagyon akartok.
Az ajtó előtt ugattak a kutyák.
- Legjobb lesz, ha most visszaviszem a nercet a ket-
recébe. Ő is hamarosan megéhezik - magyarázta Elvis.
Valami csoda folytán nem piszkította be Tobias ágyát. A
ketrecben viszont azonnal hátrarohant az egyik sarokba
és könnyített magán.
Ivan különös figyelmességgel rendezte el Tobiasnak az
ételt a tálcán.
Most először úgy látszott, ízlik is a fiatalembernek az
étel. Szinte minden tányér üres volt, mikor Penny elvette
előle a tálcát.
- Szabad... leülnöm? - kérdezte bizonytalanul Penny.
- A ti házatok, minek kérdezed?
Penny leült az egyik székre, és kétségbeesetten ke-
resett valami témát, amiről beszélgethetne Tobiasszal.
- Te... mély benyomást tettél az öcsémre. Minden
szavadat elhitte. Kedveled a gyerekeket?
- Nem.
A válasz megrémisztette Pennyt.
- Te... salzburgi vagy?
- Mi ez, kihallgatás? - Tobias fekvő helyzetbe csúszott
és az álláig húzta a takarót.
A kutyák eddig az ajtónál feküdtek, de most odajöttek
hozzá. Milli mindjárt föl is ugrott az ágyra és ráállt a
mellkasára, Robin csak a mellső mancsait tette az ágy
szélére, úgy nyalogatta a fiú arcát.
Tobias fölnevetett:
- Hé, ne. Piko, ne! - a következő pillanatban azonban
tudatosodott benne, hogy nem az ő kutyájáról van szó.
Ismét fagyos csönd állt be. Tobias arca kővé dermedt. -
Remélem, hamarosan kijutok innen - morogta és a fal
felé fordult.
Penny érezte, hogy elönti a düh.
- Hallgass ide, mi mindannyian nagyon igyekszünk.
Romeonak köszönheted az életedet. Ha nem fedezett
volna föl, megfulladtál volna.
- Na és! Akkor most Pikóval lehetnék - hallatszott
halkan az ágyból.
- Segíteni akarunk neked, ez minden. De... de te esélyt
sem adsz rá! - mondta felindultan Penny. Tobias erre
semmit sem mondott. - Minek is töröm magam! - Penny
dühösen legyintett és elhagyta a szobát.
Nagy meglepetésére Milli és Robin Tobiasszal maradt.
Ezt jó jelnek tekintette. A két kutyának jó érzéke volt az
emberekhez.
Penny valamikor az éjszaka közepén fölébredt. Meleg,
nedves lihegést érzett az arcán, mire riadtan fölült.
Reszkető kézzel tapogatózott az éjjeli lámpa után.
 A menekülés
Robin ott ült az ágya mellett. Ő ébreszthette föl.
Nyüszítve kaparta a lepedőt. Ez azonnali felszólítás volt
Pennynek, hogy menjen vele.
- Mi történt? - kérdezte halkan a kutyától.
Robin az ajtóhoz ugrott és mellső lábával lenyomta a
kilincset. Az ajtó kinyílt és a kutya az orrával kitágította a
rést, majd kibújt a folyosóra.
Penny kimászott az ágyból és belebújt a fürdőkö-
penyébe. Milli álmosan pislogott rá a kosárból. Karmok
kopogása árulta el, hogy Robin lefutott a falépcsőn.
Penny a korláthoz lépett és lepillantott. Az előszobát
halvány fény világította meg. Fölülről nem tudta megál-
lapítani, honnan jött. Mezítláb leosont, de igen
félelmetesnek találta a helyzetet. Csak az a gondolat
bátorította, hogy Robin majd megvédi. Már többször
megtette.
Az állatorvosi rendelőbe vezető ajtó résnyire nyitva
állt. Robin előtte ült és leszegett fejjel bekandikált. Penny
mellé állt és követte a pillantását.
Nyelt egyet.
Tobias állt a vizsgálóban. Moosburger doktor egyik
világoskék pizsamáját viselte, mely lógott sovány testén.
Egyik kezével a vizsgálóasztalba kapaszkodott.
Mi keresnivalója lehetett itt?
Robin ugatott.
Tobias rémülten hátrafordult. A szemében pánik
tükröződött, mikor fölismerte a pásztorkutyát és Pennyt.
Bicegve kijött a rendelőből és dühös pillantást vetett
Pennyre. Szó nélkül kifurakodott mellette az ajtón és a
lépcsőhöz tapogatózott.
- Mit... mit keresel te itt? - kérdezte tőle Penny.
Tobias megállt az egyik lépcsőfokon és a lány felé
fordult.
- Semmit - mondta keserűen. Mikor tovább akart
menni, megszédült és elesett. Keményen a lépcsőre vá-
gódott, aztán ülve maradt, tenyerébe temette a kezeit és
zokogni kezdett.
Penny lassan közelebb ment hozzá és leült mellé.
Legszívesebben átölelte volna a vállát, de nem merte.
Nagy meglepetésére Tobias átölelte és az arcát a hajába
fúrta.
 - Miért? De miért? - kérdezgette sírva.
- Mi történt? Miért nem mondod el, mi... mi van
veled? - kérdezte halkan Penny.
- El kell mennem innen! - mondta Tobias. - El kell
mennem!
- Van hová menned? - tudakolta Penny.
- Semmi közöd hozzá! - Tobias hangosan szipogott,
fölkelt és nagy nehezen felküzdötte magát a lépcsőn.
Penny hallotta, amint bezárkózik a szobájába.

A reggelinél elmesélte, mi történt éjszaka.

Moosburger doktor leengedte a lekváros kenyeret,
amelybe épp bele akart harapni, és elgondolkodva nézett
Pennyre.
- Az eltűnt gyógyszerek! - kiáltott föl hirtelen.
Moosburger doktor fölugrott és átsietett a rendelőbe.
Néhány perc múlva visszatért és az arcára volt írva, hogy
rossz hírei vannak. - Ismét hiányzik tíz csomag. Ezúttal
egy másfajta szerből. Érdekes, hogy a két készítményt
többnyire együtt szoktuk fölírni.
Moosburgerné a homlokát ráncolta.
- Tényleg azt hiszitek, hogy Tobias lopja a gyógy-
szereket? Miért tenné?
Általános vállrángatás. Penny kérdőn nézett Elvisre.
- Te el tudod képzelni róla?
- Hm, én... én nem ismerem. Áthatolhatatlan falat
vont maga köré.
 - Majd én beszélek vele - ígérte meg elszántan Penny
anyja.
Ezután a Moosburger gyerekek elindultak az iskolába.
Legfőbb ideje volt, ha nem akartak elkésni.
Délben sűrűsödtek az események. Mikor Ivan fölvitte
Tobiasnak az ebédet, üres volt az ágya. A szobában
jéghideg volt, mert az ablak tárva-nyitva állt. A hóban
talált lábnyomok alapján Ivan megállapította, hogy
Tobias az esőcsatornán mászott le, és az erdő irányába
ment.
Moosburgerné komoly szemrehányásokat tett ma-
gának.
- Tobias magánkívül volt, mikor a gyógyszerekről
kérdeztem. Tagadta, hogy valamit is elvett volna, és
egészen megdühödött. Nem szabadott volna gyanúsí-
tanom. Még... még túlságosan gyenge volt.
Telefonáltak a rendőrségre, de azok nem tudtak és
nem is akartak intézkedni az ügyben. Közölték, hogy
néhány nap múlva jelentsék be az eltűnését.
Még Robin kifinomult orra sem tudta követni a hóban
Tobias nyomát. Csak annyit lehetett megállapítani, hogy
az erdőbe ment. Ott aztán a fák között elvesztek a
lábnyomok.
- Honnan szerzett ruhákat? - csodálkozott Elvis.
- Abban a szobában van a szekrény, amiben a levetett
ruhákat hordjuk. Matthias nadrágjaiból és ingeiből
szolgálta ki magát - közölte Moosburgerné.
 -Rosszul bántunk vele? - kérdezte Penny.
Senki sem tudott válaszolni.
Az ebédnél Betty jelent meg további meglepő hírekkel:
- Valaki volt a számítógépnél, amelyben a páciensek
adatait és a gyógyszerek listáját tároljuk. Én... annyira
sajnálom - még a szokásosnál is sápadtabbnak és
bizonytalanabbnak tűnt. - Pont úgy kapcsoltam ki a
gépet, ahogy Sonja néni mutatta. És rajta kívül csak a
doktor ismeri a jelszót. Ám amikor bejöttem, ment a
számítógép.
- Meg tudja nézni, milyen mappákat nyitottak meg? -
kérdezte Moosburger doktor.
Betty nem volt biztos a dolgában.
- Talán a páciensek mappáját.
-De ki akart abba bepillantani? - csodálkozott
Moosburgerné.
Ez a család többi tagja számára is rejtély volt. Bettynek
hirtelen eszébe jutott valami.
- Ööö... a jelszót... fölírtam egy cetlire és a számítógép
mellé tettem. Ez nagy baklövés volt tőlem! - eltorzult az
arca, mintha valaki izzó tűt szúrt volna belé.
- Ki gondolná, hogy a számítógépünk ennyire érdekel
valakit - nyugtatta meg Moosburger doktor.
- Én nem hiszek a véletlenben - mondta Elvis. -
Először eltűnnek a gyógyszerek. Aztán rajtakapod ezt a
Tobiast a rendelőben. Valaki beindítja a számítógépet. És
Tobias eltűnik. Az még nem jutott eszetekbe, hogy
Tobias személyében esetleg egy rafinált csalóval van
dolgunk?
Penny fölugrott.
- Hogyan feltételezhetsz ilyesmit?
- Csak kérdeztem! - védekezett Elvis. - Talán be akart
férkőzni a házba, ezért játszotta el az egész cirkuszt. Úgy
értem, azok, akik csak lógnak, és nem dolgoznak,
lehetnek lusták, és nem becsületes munkával, hanem
csalással keresik meg a pénzüket.
Pennynek elvörösödött a feje.
- Honnan tudod, hogy nem akar dolgozni? Ez rágalom.
És arra sincs bizonyíték, hogy ellopta a gyógyszereket. És
lehet, hogy a számítógép véletlenül maradt bekapcsolva.
Azonkívül...
Romeo szélesen vigyorgott.
- Azonkívül beleestél „a földönkívülibe"! - állapította
meg mély hangján.
- Nem is! - üvöltötte dühösen Penny és öklével az
asztalra csapott.
- Lehet, hogy visszatér a bolygójára, és visz néhány
gyógyszerpróbát - gondolkodott hangosan Romeo.
- Hagyd már abba ezt a badarságot, te istencsapása! -
förmedt rá az öccsére.
- Te megőrültél! - fortyant föl Elvis. - Azt hiszem,
Romeonak tényleg igaza van. Tetszik neked a pasas.
Penny dühösen Elvis arcába vágta a szalvétáját.
- Te is azt mondtad, hogy adjunk neki egy lehetőséget,
nem?
Elvis a szalvétát az asztalra csapta.
- Igen, azt mondtam. De amint látod, Tobias megle-
hetősen visszaélt a lehetőséggel és megmutatta az igazi
arcát. Vagy van valami más magyarázatod az ellopott
gyógyszerekre és a számítógépre?
Penny majd fölrobbant.
- Lehet, hogy megint Romeo játszadozott a számí-
tógéppel!
Romeo fölpattant és dobbantott a lábával.
- Én, mindig én! Nem én voltam! Hülye és gonosz
vagy! Először eltörlöd a karácsonyt, aztán olyan
dolgokkal gyanúsítasz, amelyeket meg sem tettem! -
bőgve rohant ki a konyhából.
Penny döbbenten állt ott.
- Nos, valóban sajátos helyzet - mondta lassan
Moosburger doktor -, és néha nagyot tévedhet az ember
másokkal kapcsolatban.
- Nincs bizonyítékotok, hogy tényleg Tobias volt az.
Mégis mindannyian bűnösnek találjátok. Ez... ez
egyszerűen... visszataszító! - Penny dühösen kiviharzott
az előszobába.
- Ez aztán a békés ádvent! - sóhajtotta Ivan, aki nem
bírta a veszekedést.
Penny füttyentette a kutyáknak, lekapta a kabátját a
fogasról, és kilépett a hideg téli levegőre.
A ház körül félméteres hótakaró feküdt.
 Hová mehetett Tobias? Megfagy ebben a csikorgó hi-
degben, ha megint egy pajtában húzza meg magát.
Lehet, hogy tényleg beleszerettél. Talán nem is olyan
ártatlan, mint amilyennek látszott - szólalt meg egy hang
a fejében.
A hó csikorgott a csizmái alatt, ahogy az erdő felé
baktatott. A lépései szinte maguktól vezették a pajtába.
Penny remélte, hogy ott találja Tobiast.
Ám a pajta üres volt.
Még a gesztenyesütőt is elvitték.
Mikor egy jó óra múlva hazaért, Elvis diadalmasan
várta az ajtóban.
 Ó, te...!
Penny keresztülnézett rajta.
- Ha még mindig hiszel Tobias ártatlanságában,
felejtsd el - mondta Elvis. A hangjában volt valami fö-
lényes, ami ezt sugallta: „Én megmondtam". - Először is,
Houdini eltűnt. Tobias magával vitte. Másodszor, ellopta
a két legértékesebb állatot, amelyeket apád kezelt. Egy
ismeretlen ma délben betört Lüttgen úr lakásába, akinek
a díszpontyát operáltuk. Összesen tíz díszpontyot lopott
el. Összértéke a gyűjtők között: százezer dollár!
- Micsoda?
- Igen, most csak bámulsz. És Müller-Kurbach asszony
mopsz kutyája is eltűnt, melyet nemrég pároztatott New
Yorkban, és vemhes volt. Egy szemtanú látta, hogyan
lopták el a villa kertjéből. Egy lógó ruházatú, sötétszőke
hajú fiatalember volt.
- Ez... ez nem lehet! - dadogott Penny.
- Lásd be végre, hogy tévedtél Tobiast illetően. Mint
mi mindannyian. Most már az is világos, miért nem akart
kórházba menni. Félt, hogy kiderül, álnevet visel. Lehet,
hogy még keresik is.
- De...
- Penny, ébredj föl! Nem láthatod mindig minden-
kiben csak a jót! Főleg akkor nem, ha világosan látszik,
hogy valami nem stimmel vele. - Elvis nagyon kioktató
hangnemben beszélt. Úgy kezelte Pennyt, mint egy
ostoba kis fruskát.
- Csak azért feketíted be, mert féltékeny vagy! - vágott
vissza Penny. - És most hagyj békén! - félrelökte az útból
és fölszaladt a lépcsőn. Bevágta a szobája ajtaját,
behajította a kabátját és a csizmáját a sarokba, és ráve-
tette magát az ágyra.
A szíve vadul kalapált. Legszívesebben ordított és
tombolt volna dühében. Dühös volt Elvisre, mert olyan
sziklaszilárdan meg volt győződve Tobias bűnösségéről,
és dühös volt önmagára is, mert valószínűleg nagyon
félreismerte Tobiast. Valóban tehetséges színésznek
kellett lennie.
Színész! Hát nem remekül eljátszotta Romeónak „a
földönkívüli" szerepét? Pedig Romeo nem hiszékeny típus.
Tobias - vagy bármi legyen is a neve - játéka jó és
meggyőző kellett, hogy legyen. Penny a hasán fetrengett
és a párnáját csapkodta az öklével.
- A francba, a francba, a francba! - káromkodott. - A
fene vigye el!
Hogy lehetnek ilyen aljasok az emberek?

Guntar elégedetten törte össze a tablettákat, melyekre

oly sokáig kellett várnia. Belekeverte az ennivalóba,
melyet Walter odaadott a nerceknek.
Csak egy gondja volt. Nem volt elég a szer. Még többre
volt szüksége. Ez a betegség általában hosszabb kezelést
kívánt. De honnan szerezzen utánpótlást? A beszerzője
közölte, hogy nem tud többet szállítani.
A prémállatfarm tulajdonosa dühösen meredt a
kukára, melyben több állat teteme feküdt már. Ő maga
ölte meg őket, mert menthetetlenek voltak, és nem akar-
ta tovább etetni őket. Hogy ne veszítsen el még több
állatot, és ezáltal még több pénzt, a maradék állatál-
lományt sürgősen meg kellett gyógyítania. A szűcs,
akinek szállított, nem fog fizetni neki, ha hullik a szőr a
nercek bundájából.

A következő napok szinte katasztrofálisan teltek

Pennynek és a családjának. Tobias esete egyértelműen
nyomot hagyott bennük. Elvis és Penny egymásra sem
nézett. Mindketten mereven ragaszkodtak a vélemé-
nyükhöz.
Két csoport alakult ki a családon belül. Az egyik, mely
meg volt győződve Tobias bűnösségéről. Ehhez tartozott
Moosburger doktor, Elvis, Kolumbus és Romeo. A fiú
ártatlanságában csak Penny és az anyja hitt. Ivan pedig a
két csoport között lavírozott.
További négy értékes állat tűnt el. Mindannyian
Moosburger doktor páciensei voltak, és kiemelt helyen
szerepeltek a számítógépében. Egy szürkepapagáj, egy
többszörösen kitüntetett német juhászkutya, egy mez-
telen macska, mely csillagászati nagyságú díjakat nyert a
szakértők körében, és egy nagyon ritka kígyó volt az
áldozat.
Nem volt rá bizonyíték, hogy a tolvaj az állatorvosi
rendelő számítógépéből szerezte meg az állattulajdo-
nosok címét, de Moosburger doktor egy pillanatig sem
kételkedett benne. Ez okból kifolyólag megbízta Bettyt,
hogy hívjon föl egy csomó embert, és figyelmeztesse
őket.
A kis szégyenlős Betty szörnyű szemrehányásokat tett
magának. Mindenért önmagát okolta, mert a számítógép
mellett hagyta a cetlit a jelszóval. Elvis és Penny apja
hiába kérte, hogy ne legyen olyan szigorú magához.
Moosburger doktor végül úgy döntött, feljelenti
Tobiast. A nercet biztosan ő vitte el, ehhez kétség sem
fért.
A rendőrség ettől kezdve keresni kezdte a fiút. Még
egy ok Pennynek, hogy az apjával se beszéljen többet.
- Boldog karácsony - hangzott Ivan keserű
kommentárja. A házvezető amúgy is bosszankodott
Penny karácsonnyal kapcsolatos nézetein. Ezért úgy
döntött, idén nem süt karácsonyi aprósüteményt. Pedig
már előre összegyűjtötte a jobbnál jobb recepteket.
Pennynél egyik probléma a másikat követte az is-
kolában. A matek nagydolgozatot elszúrta, egy föld-
rajzdolgozatot szintén, és mert nem tudott odafigyelni,
csak úgy záporoztak a figyelmeztetések valamennyi
tanártól.
Tobiast elnyelte a föld. Moosburger doktor többször is
telefonált a rendőrségre, de egy lépés előrehaladás sem
történt az ügyben.
Sovány vigasz volt, hogy nem történt több állatlopás.
Ám az állattulajdonosok között hamar elterjedt a hír,
hogy a tolvaj az állatorvosi rendelő számítógépéből
szerezte az információit. Többször is rákérdeztek az em-
berek, hogy biztos helyen vannak-e az adataik, mielőtt
Betty beütötte őket a számítógépbe. Néhányan meg-
tagadták, hogy a címüket bevezessék a törzslapjukra,
egyes régi páciensek pedig egyenesen azt követelték,
hogy a nevük alatt tárolt összes adatot töröljék.
A várószoba többé már nem volt olyan zsúfolt.
Moosburger doktor és Elvis nap mint nap érezte az em-
berek bizalmatlanságát. Penny apja aggódott is emiatt, és
törte a fejét, mit tehetne ellene.
Szombat este Penny a kanapén feküdt a tévé előtt.
Valami nagyszabású szórakoztató show-műsor ment, de
Penny érdektelenül bámulta a képernyő villogását. A
hangulata szürke és vigasztalan volt, mint kint az
időjárás.
Robin mellette feküdt a kanapén. Milli kényelmesen
elhelyezkedett nagy barátja mancsai között, és időnként
elégedett röfögést hallatott. A kutyák most is olyan
ügyesen helyezkedtek, hogy Pennynek csak a kezét
kelljen kinyújtania, hogy vakargatni tudja a fülük tövét,
melyet mindketten nagyon kedveltek.
Egyszer csak kivágódott az ajtó, amire mindhárman
fölkapták a fejüket. Elvis rontott be a nappaliba és pont a
tévé előtt állt meg. Épp kintről jöhetett, mert piros volt
az arca és még mindig kabátot, sálat és homlokpántot
viselt.
- Elmennél előlem? Nem látok semmit - kérte hűvösen
Penny.
- Lazítanál pár percre, és idefigyelnél rám? - kérdezett
vissza Elvis.
Penny kérdőn pillantott rá, de a pillantásában ba-
rátságosságnak semmi nyoma sem volt.
- Salzburgban voltam a karácsonyi vásáron - számolt
be Elvis. - Tudom, hogy te giccsparádénak tartod, és
sohasem lépnél be egy ilyen helyre.
- Tartsd meg magadnak a piszkálódó megjegyzéseidet.
Ha kötekedni akarsz velem, inkább hagyj békén! -
förmedt rá Penny.
Robin megemelte a füleit és egyikről a másikra nézett.
Ehhez a hangnemhez nem volt hozzászokva. Most
minden másképp volt, és ezt nehezen tűrte. Millivel azt
szerették, ha béke és harmónia uralkodott körülöttük, és
legszívesebben mindenkit, akit szerettek, egy helyre
gyűjtöttek volna.
Elvis ledobta magáról a kabátot, a sálat és a hom-
lokpántot, és lerogyott az egyik fotelba.
- Mindenesetre találkoztam Simmernével a karácsonyi
vásárban.
Pennynek semmit sem mondott a név.
- Az ő fia találta a nercet - magyarázta Elvis, Penny
összeráncolt homlokát látva.
- Aha... És?
- Christopher ismét talált valamit. Két nappal ezelőtt
az erdőben járkált, és szörnyű felfedezést tett.
Nerctetemeket tettek ki a rókák és a varjak martaléká-
nak. Ezek az állatok nem természetes halállal pusztultak
el.
Penny fölült.
- Ez azt jelenti, hogy valóban lehet egy tiltott nercfarm
a környéken.
Elvis bólintott.
- Mit tehetünk?
- Jó kérdés.
- Máskor mindig olyan okos vagy. Most nem jut
eszedbe semmi? - kérdezte Penny megjátszott csodál-
kozással.
 Elvis vágott egy grimaszt és összefonta a kezeit a
tarkóján. A plafont bámulta, melyen gerendák húzódtak
végig, családias, kellemes hangulatot adva a nappalinak.
- Sajnos nincs kézzelfogható bizonyítékunk, különben
feljelentést tehetnénk - kezdett Penny hangosan
gondolkodni. - Tehát meg kell találnunk ezt a
nercfarmot.
- Hogyan? - Elvis rekedten fölnevetett. - Fogadom,
hogy jól elrejtették, nagyon is jól.
- Ennek a fiúnak meg kellene mutatnia, hol találta az
elpusztult nerceket. Talán Robin szimatot foghat...
- Soha! - Elvis hevesen rázta a fejét. - Christopher két
napja találta a tetemeket. Ki tudja, mióta feküdhettek
ott. Robin semmit sem fog találni a hóban.
Ebben igazat kellett adnia Pennynek.
- Hány állatot tartanak egy ilyen prémtenyészetben?
Te tudod?
- Pár ezret biztosan, különben nem lenne kifizetődő a
dolog.
- Pár ezer állat tekintélyes mennyiségű élelmet el-
fogyaszt. Ez azt jelenti, hogy valakinek gondoskodnia
kell a táplálékukról. Biztosan nagykereskedőnél szerzik
be, különben drága mulatság lenne.
Penny kérdőn nézett Elvisre. Tudni akarta, egyetért-e
vele a fiú.
- Azt hiszem, tudom, mire akarsz kilyukadni. Valahogy
ki kellene derítenünk, hol árulnak állateledelt a
környéken, és ott utánakérdezni.
Moosburgerné belépett a szobába, hatalmasat ásított
és kinyújtóztatta a hátát.
- Egész nap az íróasztalnál ülni nem az igazi - mondta
sóhajtva.
- Mami, te többet tudsz a prémállatfarmokról.
Moosburgerné sajnálkozva elhúzta a száját:
- Sajnos.
- Mivel etetik az állatokat?
Penny anyjának gondolkodnia kellett. Egy pillanatra
eltűnt a dolgozószobában, majd néhány perc múlva
visszatért.
A feljegyzéseim szerint abszolút silány minőségű
táplálékot kapnak. Egy egységes pépet húshulladékból és
csibéből.
Penny azt hitte, rosszul hallotta.
- Csibéből? Csibét mondtál?
- Igen. A nagy baromfifarmokon csak tyúkokat te-
nyésztenek. A kakasokat rögtön elpusztítják, mihelyt
kibújnak a tojásból. Darált húsnak dolgozzák föl őket, és
ebből a pépből csapnak be minden nap egy adagot a
ketrecbe. A legszörnyűbb még csak most jön: a
prémállatfarmokon télen természetesen rendkívül hideg
van, ezért fagyállószert kevernek az ételükbe, hogy ne
fagyjon meg. Fagyállószert - mint egy autónál!
- Undorító! - Penny megrázkódott.
Az eledel azonban fontos kiindulópont lehet. A
nerctetemek körzetében kikérdezhetnek minden szál-
lítót, aki húshulladékkal és kiscsibékkel foglalkozik.
- Sajnos várnunk kell hétfőig. Hétvégén mindenki
zárva van! - sóhajtotta Elvis.
- Szerintem ne számítsunk túl sokra - mondta Penny. -
A nercfarm tulajdonosa sem hülye.
Elvis vállat vont. Azért megér egy próbálkozást a
dolog.
A beszélgetés után ismét mély hallgatásba merültek.
Egyikük sem volt hajlandó megtenni az első lépést a
békülés felé. Sötét tekintettel bámulták a tévét.
Mindketten úgy gondolták, hogy a másiknak kell bo-
csánatot kérnie.
 A tiltott farm
Vasárnap este égett szag terjengett a Moosburger-ház
második emeletén. Penny nagyon megijedt, mikor
fölment és megérezte a bűzt. Robin is hevesen szimatolt,
majd Romeo ajtaja felé trappolt.
Penny nem kopogott, hanem föltépte az ajtót és be-
rontott a szobába. A helyiséget betöltötte a füst, mely
kaparta a torkát és csípte a szemét. Köhögnie kellett. A
pulóvere nyakát fölhúzta az orráig és az ablakhoz
tántorgott.
Sietve kinyitotta és beengedte a friss levegőt.
A folyosóról ugrándozó lépteket hallott. Romeo
szökdécselt a szobája felé. Mikor észrevette a füstöt,
ijedten fölsikoltott és a szája elé kapta a kezét.
 - Elárulnád, mi folyik itt? - kérdezte Penny, mikor
kijött a füstkamrából.
Romeo fülei lángoltak, mely félreérthetetlenül jelezte,
hogy rossz a lelkiismerete.
- Ööö... elfelejtettem elfújni a gyertyát, mikor le-
mentem tévézni - mormolta zavartan.
A füst lassan kiszállt az ablakon és láthatóvá vált
Romeo íróasztala, melyen egy elszenesedett, de még
mindig izzó koszorú feküdt. Négy formátlan massza
csöpögött a fenyőágak fekete maradványairól az asztalra,
egyre növekvő, piszkos foltokat hagyva rajta.
- Ez egy... ádventi koszorú volt? - kérdezte Penny.
Romeo némán bólintott.
- A tanító néni ajándékozta nekem, mert én vagyok az
egyetlen az osztályban, akinek otthon nem lehet.
- Ó, Romeo! - sóhajtotta Penny.
Nem kellett hozzá élénk képzelőerő, hogy lássa maga
előtt, amint Romeo ártatlan tacskószemekkel elmeséli a
tanító néninek, milyen rideg és kegyetlen nővére van.
Biztosan nem fukarkodott a túlzásokkal sem, és gonosz
szülőktől és testvérektől körülvett, szegény fiúnak
állította be magát, akit még utolsó örömétől, a
karácsonyi ünneptől is megfosztanak.
- Nagy szerencséd van, hogy nem égett le a szobád -
mondta szigorúan Penny.
Romeo bűntudatos képpel kezdte eltakarítani az
ádventi koszorú maradékait. Penny segített neki. Közben
a pillantása egy cetlire esett, mely szintén az íróasztalon
hevert, és eléggé megfeketedett. Egy rajzlap volt, melyet
Romeo körberajzolt csillagokkal és égő gyertyákkal.
Nagy, ákombákom írással ez állt rajta: Kedves Jézuska!
Bár már rég nem hitt sem a Jézuskában, sem a
Télapóban, ismét megírta neki levélben a kívánságait:
Csak azt kívánom, hogy igazi karácsonyunk legyen.
Kérlek, térítsd észhez a nővéremet, Pennyt.
Penny nem tehetett mást, kissé elmosolyodott.
Ugyanakkor egyre bizonytalanabb lett, hogy tényleg jó
ötlet volt-e az alternatív karácsony bevezetése.
Az volt - nyugtatta meg magát. - Idén legalábbis még
nem volt stressz. Az embernek egyszer össze kell szednie a
bátorságát, hogy kipróbáljon valami újat.
Igaz, senkinek sem akart fájdalmat okozni vele.
Tényleg olyan szörnyűek és légből kapottak voltak a
javaslatai és ötletei? Penny eléggé összezavarodott.

Mikor hétfőn délben hazajött az iskolából, Elvis már

friss hírekkel várta.
- Azt hiszem, tudom, ki működteti a nercfarmot.
- Tényleg? - Penny letette a táskáját és kibújt a ka-
barjából.
- Az állateledel-kereskedőt Jakob Sandmannak hívják.
Van egy vevője, aki nagy mennyiségben vásárol
húspépet.
- És hogy hívják a pasast? - tudakolta Penny.
 Elvis zavartan elhúzta a száját.
- Ööö... azt természetesen nem tudja a kereskedő. Az
alak nem árulta el a nevét, és készpénzben fizet, mert
nem akar postán számlát kapni.
Penny széttárta a karjait.
- Csodálatos. És akkor hogyan találjuk meg?
- Nos, az állateledel-kereskedő szerint a pofa ha-
marosan újra megjelenik nála, és akkor rögtön értesít
bennünket.
Penny nem tartotta sokra ezt az ötletet. Követniük
kellene a nercfarm állítólagos tulajdonosát, hogy meg-
tudják, hol lakik. Pennyt az egész egy tévékrimire
emlékeztette.
És ha a gyanúsított férfi egyáltalán nem bukkan föl? Ha
a feltűnés elkerülése végett különböző helyekről szerzi be
az állateledelt?
Penny kopogtatott a dolgozószoba ajtaján.
- Zavarhatlak egy kicsit?
Moosburgerné levette az olvasószemüvegét és Pennyre
mosolygott.
- Te bármikor, szívem.
Penny ráült az egyik hintaszék karfájára, melyben
Moosburgerné szívesen üldögélt és olvasgatott.
Beszámolt arról, hogy szerintük létezik egy nercfarm, és
megpróbálják megtalálni a tulajdonosát.
- Mondd csak, hangos egy ilyen nercfarm? - tudakolta.
- Attól függ. Az állatokat barakkokban tartják, és
azokban belül igen nagy a lárma. A nercek állandó pá-
nikban vannak a helyhiány miatt. Csak egyszer láttam
egy ilyen tenyészetet, de valóban szörnyű volt.
- De ha a nerceket kis ketrecekben tartják is, azoknak
is hely kell, nem?
- De igen. Ha igazán pénzt akarnak keresni rajta, akkor
a tenyésztőnek több ezer állatot kell tartania, és ezeket
nem lehet például egy pincében elrejteni.
- Hm! - Penny elgondolkodva simogatta az állát. -
Büdös egy ilyen farm?
- De még mennyire. Bestiális a bűz. Már messziről
éreztem, hová tartok.
- Ez azt jelenti: ha tényleg létezik ez a nercfarm, akkor
jól el van rejtve.
Elvis robbant be a szobába. Látszott rajta, hogy fontos
dologra bukkant.
- Penny, megint beszéltem az állateledel-kereskedővel.
Figyelj, a gyanús személynek egy szürke furgonja van,
amely régebben egy asztalosé volt. Az autó oldalán lévő
feliratot matt szürke festékkel lefestették, de még
átlátszik. A kereskedő többször látta ezt az autót az egyik
országúton, ahol bekanyarodott egy földútra. Sajnos, a
pontos helyet nem tudta megadni. Azonkívül rájött,
hogy le akarjuk buktatni a nerctenyésztőt, és akkor ő
elveszít egy jó vevőt. Mivel azt nem szeretné, egyszerűen
letette a telefont. Tőle már biztosan nem fogunk új
információkat kapni.
 Penny fölugrott.
- Akkor az lehet a bekötő út a farmra, ami valahol el
van rejtve.
- Szerintem Ivannak lenne ideje odavinni bennünket.
Megnézzük, hogy megtaláljuk-e a farmot?
Mielőtt Moosburgerné óvatosságra inthette volna
őket, már le is rohantak a földszintre. Szerencsére Ivan
ezen a napon kölcsönkérte az egyik barátja autóját, egy
ősrégi bogárhátút, melyet már megevett a rozsda, és csak
a festék tartott össze. Penny magával akarta vinni a
kutyáit, de nekik már nem jutott hely, mivel a hátsó ülés
egyik fele teljesen össze volt szabdalva. Robinnak és
Millinek közvetlenül az acélrugókon kellett volna ülnie,
és ez balesetveszélyes volt. Penny nem vállalta a rizikót.
- Nem egy luxusjárgány, de megy! - mondta bo-
csánatkérő hangon Ivan, mikor észrevette, milyen képet
vág Elvis és Penny.
A bogárhátú inkább a csiga névre szolgált volna rá,
olyan sebességgel haladt az úton.
- Ez az az út! - közölte Elvis. - Itt látták a furgont.
- Most egy ebből leágazó földutat keressetek, amin
nem nagyon közlekednek - utasította a két fiút Penny.
Ivannak még a lábát sem kellett levennie a gázpe-
dálról, olyan lassan mentek. Kattogva rángatózott előre a
bogárhátú. Penny, Elvis és Ivan egyfolytában kapkodták a
fejüket jobbra-balra, majd kitört a nyakuk.
Sikertelenül. Bár sok leágazás volt, egyik sem nézett ki
úgy, mintha egy félreeső birtokra vezetne.
- Soha nem fogjuk megtalálni - sóhajtotta Penny.
- Ilyen gyorsan nem adjuk fel - intette le Ivan.
Majdnem három kilométert mentek, és elérték a
következő nagyobb helységet. Az országút itt véget ért.
Ivan meglátott egy idősebb asszonyt, aki határozott
léptekkel ment az út szélén. Fékezett és letekerte az
ablakot.
- Elnézést kérek! - kiáltotta.
A nő megállt és gyanakvóan méregette. A szemei
elkerekedtek, mikor meglátta a zebracsíkozást Ivan ha-
jában.
- Magával meg mi történt? - kérdezte.
- Forgalomirányító vagyok a zebránál. Nem látszik? -
válaszolta komoly ábrázattal Ivan.
- A zebránál... vagy úgy... - az asszony gondolkodott,
vajon ugratja-e.
- Ön biztosan tud segíteni nekem - mondta Ivan
ártatlan pislogással. - Gyerekkoromban mindig itt nya-
raltam a nagybátyámnál. Valahol itt lakott. De egészen
félreeső helyen. És volt neki egy ilyen... ilyen pajtája...
vagy háza... vagy ilyesmi.
A nő elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy tiszta
bolondnak tartja Ivant.
- Pajta vagy ilyesmi...? Vagy úgy!
- Igen, de én már nem találok oda. Csak annyit tudok,
hogy félreeső helyen volt a ház, vagy mi.
 - Félreeső? Ha félreeső, akkor nem tudok magának
segíteni - mondta fejcsóválva az asszony, és tovább akart
menni.
Ivan csalódott sóhajtással elkezdte föltekerni az
ablakot. Az autó már kész jégverem volt. Az amúgy is
gyengécske fűtésnek esélye sem volt a kinti jeges hi-
deggel szemben.
- Várjon csak, nem Lorenznek hívták a maga nagy-
bátyját?
- De igen! - vágta rá hasára ütve Ivan.
- Ő már halott! - hangzott az elkeserítő válasz.
- Ó! - Ivan szomorúan pillantott ki a szélvédőn.
- Amennyire tudom, most az öccse, Guntar lakik a
házban, de ő nem olyan, mint Lorenz. Lorenz finom
ember volt, egy csodadoktor. De ez a Guntar egy
haszontalan semmirekellő! - a nő inkább csak magában
társalgott.
- És hol lakik ez a Guntar? Hol kell lekanyarodnunk? -
tudakolta Elvis.
Az asszony leírta a helyet, ahol a tábla az árokban
feküdt, és a földút leágazott. Ivan kézcsókkal köszönte
meg, majd megfordult. Két kilométer múlva Penny
fölkiáltott:
- Itt az út! Állj meg, kanyarodj balra.
Ivan fékezett, de az autó nem állt meg. Az út jeges volt
és a kocsi egyszerűen tovább csúszott.
 Felfoghatatlan
Ivan kétségbeesetten fékezett és mindkét kezével
görcsösen fogta a kormányt. Az autó hirtelen a jobb
oldalára dőlt, és Penny dermedten észlelte maga körül az
üvegcsörömpölést, éles csikorgást és csattanást. A világ a
feje tetejére állt.
És így is maradt.
A bogárhátú az árokba csúszott, közben megpördült és
a tetejére fordult.
Elölről nyögdécselés és nyöszörgés hallatszott. Ivan és
Elvis a biztonsági övben lógtak, mely megvédte őket a
súlyos sérülésektől.
- Penny... Penny, minden rendben? - nyöszörögte Ivan.
Nem jött válasz.
- Ki kell jutnunk az autóból, és segítenünk kell
Pennynek - mondta elfojtott hangon, ám ezt könnyebb
volt kimondani, mint megtenni.
Az ajtó Elvis oldalánál egyáltalán nem nyílt ki. Ivannal
is csak többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnia.
Ivan kitapogatta a biztonsági öv zárját és kikapcsolta.
Lecsúszott, mint egy zsák, és kigurult a hóba. Lábra
küzdötte magát és odament Elvis ajtajához, de az
kívülről sem nyílt. Elvisnek is Ivan oldalánál kellett
kimásznia.
Együtt sikerült előredönteniük az első ülés támláját.
Penny nem volt bekötve, mert hátul nem volt biztonsági
öv a bogárhátúban. Eszméletlenül feküdt az ülések
között. Elvis és Ivan egész testében reszketett, mikor
kihúzta Pennyt.
Elvis érezte, hogyan kalapál a szíve. Az egész feje
lüktetett. A Pennyért való aggódás láthatatlan jeges kéz-
ként szorongatta. Leült a hóba és az ölébe tette Penny
fejét.
- Penny... kérlek, mondj már valamit! - sürgette
könyörögve.
Ivan belemarkolt a hóba és bedörzsölte vele Penny
sápadt arcát.
- Auuu... - hagyta el egy erőtlen nyöszörgés a lány
száját. Kipattantak a szemei és felült. Fájdalomtól eltor-
zult arccal tapogatta a nyakát és a vállát.
Elvis nem tudta visszatartani az érzéseit. A lány haját
simogatta, arcát puszilgatta, és kitörölte a szeméből a
könnyeket.
- Én... én annyira aggódtam miattad - vallotta be. -
Nagyon fáj? Eltört valamid? - végigtapogatta a karját és a
lábait.
- Nem... csak a fejem... valahová bevertem.
- Annyira sajnálom... olyan hülyeség, hogy nem
beszéltünk egymással. Ha történt volna veled valami...
akkor én... az szörnyű lett volna - dadogott összevissza
Elvis.
Penny a fiúnak dőlt és hallgatott.
Ivan mélyet sóhajtott. A bogárhátút elfelejthette.
Annak már csak egy útja maradt hátra: a roncstelepre
vezető.
- Öregem, és most az egész utat megtehetjük gyalog
visszafelé - dörmögte Elvis.
Penny óvatosan fölállt és tett néhány bátortalan lépést.
Minden rendben volt, csak a feje lüktetett.
- Jobban nem is alakulhatott volna a dolog, most már
okunk is van arra, hogy fölkeressük ezt a Guntart, meg
kell kérnünk, hogy használhassuk a telefonját - mondta
Penny, és még erőtlenül el is mosolyodott.
- Te soha nem adod föl, ugye? - bámulta Ivan.
- Nem, soha!
Mindhármuknak reszketett a térde, ahogy fölmásztak
az útra. Penny a bal lábára sántított, Elvis a jobbra, Ivan
pedig kissé meggörbülve ment, mert minden lépésnél
szúrást érzett a gerincében. Így bicegtek a keskeny úton,
mely valaha le volt murvázva. Mára már csak egy vékony
csík maradt a sóderból, jobbra és balra mély gödröt
vájtak az autók kerekei.
Az útnak nem akart vége szakadni. Átment egy kis
erdőrészen, majd föl egy dombra, aztán a csúcs után
ismét lefelé. Végre fölbukkant egy csoport öreg fenyő,
mely mögött házak tetejét vélték fölfedezni. A szürke téli
fényben elhagyatottnak tűntek.
Egy sorompó állta el az útjukat és akadályozta meg az
autóknak a továbbhaladást. Két lakat biztosította a
kivágott fatörzset. A három fiatal megkerülte és folytatta
útját a földúton. Mikor majdnem elérték a sötét színű
faházat, Penny megtorpant és a levegőbe szimatolt. Állati
ürülék bűzét hozta az orrukba egy gyenge fuvallat.
- Azt hiszem, végre megtaláltuk a farmot... - suttogta
izgatottan Penny.
A ház ablakai sötétek voltak, pedig már alkonyodott.
Elvis, Ivan és Penny nagy ívben elkerülte a lakóházat, és
a két nagy pajta felé indult, melyek kissé távolabb, a ház
mögött álltak a sötétszürke ég alatt.
Minél közelebb értek, annál áthatóbb lett a szag. Az
egyik fészer rései közül fény szűrődött ki. A másikban
vaksötét volt.
- Ott dolgozhat valaki - suttogta Elvis, és fejével a
kivilágított pajta felé intett.
A hó csikorgása hirtelen úgy fölerősödött a fülükben,
mintha ágyúdörgést hallanának. A baleset okozta
sokkhoz társult még a félelem, nehogy fölfedezzék őket.
Csak most jutott el a tudatukig, hogy az a valaki, aki
tiltott nercfarmot működtet, bármit meg fog tenni annak
érdekében, hogy továbbra is titokban tartsa.
Végre elérték a másik pajta ajtaját. Nagy párafelhők
képződtek a szájuk előtt, ahogy kifújták a levegőt. Elvis
lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót, mely hosszú,
nyikorgó hangot adott.
Olyan bűzhullám csapta meg őket, hogy szinte elállt a
lélegzetük. Rothadt hús, állati ürülék, piszok és halál
keveréke. Mindhárman az orrukra szorították a kabátjuk
ujját. Ivan a szabad kezével elővett egy öngyújtót a
zsebéből és meggyújtotta. Föltekerte a lángját és
bevilágított vele a sötét pajta belsejébe.
- Úristen...! - suttogta Penny, mikor meglátta a falak
mentén egymásra halmozott ketreceket. A láng fényében
fölvillantak az apró nercszemek, melyekben rettegés
tükröződött. Más szemekben már csak pislákolt az élet,
minden életerejüket elveszítették. Az állatok egy része a
rácsot rágta, mások kétségbeesetten ugráltak egyik
oldalról a másikra, de két kis ugrással már el is érték a
ketrec végét.
- Ennél többet már be sem lehetne zsúfolni - álla-
pította meg keserűen Elvis. Tényleg minden milliméter
ki volt használva, ide már egyetlen ketrecet sem lehetett
volna bepréselni.
- Ezt egyszer látniuk kellene azoknak a nőknek, akik
nercbundát viselnek - mondta dühösen Penny.
- Csoda, hogy még élnek az állatok. Általában már
november elején elintézik őket - közölte Elvis, aki infor-
málódott Moosburgernénál a prémállatfarmokról.
- Elintézni, ez a megfelelő kifejezés - morogta Penny.
Az anyja elmesélte, hogy kicsavarják az állatok nyakát,
vagy autó kipufogógázával fojtják meg őket.
- Minél előbb el innen! Azonnal el kell mennünk a
rendőrségre feljelentést tenni - sürgette őket Ivan.
Ismét kimentek a metsző hidegbe, mely most még
fagyosabbnak tűnt nekik, mint előtte. Elvis óvatosan
becsukta az ajtót és elindultak visszafelé.
A másik pajtában kialudt a fény. A következő pilla-
natban lámpák gyúltak fölöttük, melyek bevilágították a
teret, ahol álltak.
- Felfedeztek bennünket - mondta Ivan. Rejtekhelyet
keresett, és betuszkolta a többieket egy rakás hordó, egy
tönkrement motor és egy rozsdás karosszéria mögé.
Penny szíve a torkában dobogott. Érezte, hogy szé-
dülni kezd. Még a baleset okozta sokkot sem dolgozta
föl, ezért az újabb rémület különösen megviselte.
Csak el ne ájuljak - beszélte be magának. A világ
elkezdett forogni körülötte. Belekapaszkodott Elvis kar-
jába és küzdött a rosszullét ellen.
A pajta ajtaja kivágódott és egy zömök férfi lépett ki
rajta. Erősen köhögött és közben belebújt a kabátjába.
Egy rúgással bevágta az ajtót. Pont úgy állt, hogy a
roncshalom mögül nem sokat láttak belőle, csak egy
árnyékot és egy szőke fejet fölvillanni.
A házban hirtelen kicsapódott egy ablak. Az üveg
csörömpölt az ablakkeretben.
- Walter, hová sietsz? - kiáltotta valaki Ivan, Elvis és
Penny feje fölül.
Erre még jobban lehajoltak. Penny úgy érezte, pu-
dinggá válik a talaj a lába alatt.
Ivan vette a bátorságot és óvatosan fölpillantott. Az
első emeleti ablakban egy vörös képű, borostás férfi állt.
Az ablakpárkányba kapaszkodott, és láthatóan nagy
erőfeszítésébe került, hogy állva maradjon.
- Megetettem őket - válaszolta mogorván a másik férfi.
- Belekeverted nekik a szert is? A tablettákat? - kér-
dezte az ablakban álló férfi, bizonyára Guntar.
- Már nincs belőle. Az egész elfogyott.
- A francba! - Guntar ököllel belevágott az ablak-
üvegbe, ami csörömpölve összetört. Riadtan nézte a cik-
cakkos üveget, ami még a keretben maradt. - A fene
vigye el! A dögök még mindig nem egészségesek. Nem
elég jó a bundájuk.
- Jobb ennivaló kellene nekik! - jegyezte meg szűk-
szavúan Walter. Mivel fázott, egyik lábáról a másikra állt.
- Elég jó a kaja ezeknek a dögöknek! - gügyögte
artikulátlanul Guntar.
- Most elmegyek, főnök! - jelentette be Walter.
- Holnap levágjuk őket. Inkább jól eladom, ami van,
minthogy mind rám száradjon. Kell a pénz. Nem
várhatok tovább! - ugatta Guntar föntről.
Walter megígérte, hogy holnap reggel nyolckor itt lesz,
és eltrappolt. Hamar elnyelte a sötétség.
A villany tovább égett az udvaron. Guntar bevágta a
törött ablakot, amitől a maradék üveg is kipotyogott az
udvarra és összetört. A férfi káromkodva eltűnt valahol a
házban.
- Gyerünk, most el innen - súgta oda Ivan a többi-
eknek. Óvatosan fölállt, de közben egy pillanatra sem
vette le a szemét a házról. Az első emeleten három ablak
világított, ám mögöttük a szobákban nem lehetett
mozgást érzékelni.
Penny alig bírt talpon maradni. Forgott vele a világ és
hányingere volt. Kétségbeesetten kapaszkodott Elvis
vállába. A fiú nem sokat kérdezősködött, hanem támo-
gatta. Ivan is azonnal segítségére sietett.
- Annyira sajnálom! - siránkozott Penny.
- Nem tehetsz róla - suttogta Elvis.
A ház oldalához tapadva osontak abban a reményben,
hogy nem veszik észre őket.
- Minek égetik a lámpákat? - átkozódott halkan Ivan.
Ebben a pillanatban kivágódott a ház ajtaja, és a férfi,
akit az ablakban láttak, kitántorgott a szabadba. Puskát
tartott a kezében és egyenesen hármukra szegezte.
 Lövések
- Azt hittétek, nem látlak benneteket? - próbált
artikulálni, de nem ment neki. Tökrészeg lehetett. -
Nyomorult állatvédő banda! Az ilyeneket, mint ti,
halomra lövöm.
Ivan, Elvis és Penny ijedtében kővé dermedt. A
puskacsőre meredtek, mely a szemük előtt táncolt.
- De... de ugye nem fog... - hebegett Ivan, és elég
ostobának érezte magát.
Guntar gyűrött arca gyűlöletet sugárzott.
- Nyomorult banda, csürhe, rongy népség! Semmi
keresnivalótok a birtokomon!
Egy dörrenés, és egy kis láng csapott ki a puskacsőből.
A három fiatal riadtan a földre vetette magát.
- Megsérültetek? Minden rendben? Szóljatok már
valamit! - kérdezgette őket félve Ivan.
- Nem... nem talált el - nyögött Elvis. Penny is ép-
ségben volt.
Hallatszott, hogy Guntar hangos kattanással
újratöltötte a fegyverét.
- Vagy Else küldött benneteket, az a kígyó? Ki akar
készíteni, a végrendelet miatt! - Guntar röhögésétől
zengett a környék, majd eldördült a következő lövés. A
sörét a falba fúródott, mire tenyérnyi helyen lehullott a
vakolat.
Pennyék a fagyos földön karjukkal védték a fejüket.
Csak idő kérdése volt, hogy a részeg nerctenyésztő mikor
találja el őket.
A férfi ismét vállára tette a fegyvert és célzott. Az ujjai
vége elfehéredtek, olyan erősen markolta a puskát.
Ezúttal alig remegett a keze. A következő lövés találni
fog.
Penny szemei elkerekedtek rémületében. Elnézett
Guntar mellett és nehezen lélegzett. A férfi észrevette a
pillantását, és megpróbált rájönni, mi izgatta föl ennyire.
Ám ehhez le kellett volna eresztenie a puskát, és azt nem
akarta.
- A nercek - zihálta Penny -, ott... futnak!
- Mi? - Guntar egy pillanatra oldalra fordult.
Ekkor Ivan fölpattant, mint a villám, és fejével a ha-
sába rohant. A nerctenyésztő hanyatt esett. Ismét lövés
dördült, de szerencsére csak egy fát talált el. Jó nagy adag
hó hullott le az ágakról. Mielőtt Guntar föltápász-
kodhatott volna, Ivan a földre szorította.
- A rendőrséget... azonnal hívjátok a rendőrséget! A
házban biztosan van telefon - sziszegte összeszorított
fogakkal.
Guntar elég véznának tűnt, de a valóságban szívós és
rendkívül erős volt. Elkeseredett küzdelemben próbálta
lerázni magáról Ivant. Végül Elvisnek is közbe kellett
lépnie.
- Én... majd én telefonálok - biztosította Penny a
fiúkat, és betámolygott a régi faházba.
A hosszú keskeny előszobában egy rakás piszkos
cipőbe botlott, régi újságokon és több teli szemeteszsá-
kon bukdácsolt keresztül. Utána előre küzdötte magát
egy ajtóig, és villanykapcsolót keresve végigtapogatta a
falat. Egy régimódi lámpa gyulladt föl a plafonon.
Egyetlen káosz volt a szoba is, akárcsak az előszoba.
Az asztalkán egy fekete, számtárcsás telefonkészülék állt.
Penny leült elé a földre és föltárcsázta a rendőrség
sürgősségi hívószámát. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
mindent elmagyarázzon, és megértesse, hol is vannak. A
rendőrség megígérte, hogy azonnal kijön.
Miután Penny letette, kicsit összeszorította a szemeit,
mert forgott körülötte a világ. Valami feltűnt neki a
szobában telefonálás közben, de már nem tudta, mi.
Lassan kinyitotta a szemeit és körülnézett. Csak több-
szöri próbálkozás után járt sikerrel: a tekintete megakadt
egy fűzfavesszőből font, szakadozott papírkosáron. Lila
feliratos fehér dobozok látszottak ki a lyukakon. A do-
bozok mind egyformák voltak, és gyógyszerre emlé-
keztették Pennyt.
Négykézláb odamászott a papírkosárhoz és kiürítette.
Legalább húsz üres doboz hullott ki belőle a földre.
Penny elvett egyet, majd kitámolygott a szobából.
Kint ketten tartották Guntart.
- Hozz egy madzagot, amivel megkötözhetjük - kérték
Pennyt.
- Nézd... ismerős ez a csomagolás? - Penny odadobta
Elvisnek.
- Ez az a szer, amit elloptak a rendelőből. Amit Tobias
lovasított meg. Ennek az állatkínzónak dolgozik!
Elvis meg sem próbálta leplezni haragját.
Mielőtt Pennynek sikerült volna valami madzaghoz
hasonlót keresnie, megérkezett a rendőrség. Magukkal
vitték Guntart.
- Van itt még valaki. Egy bizonyos Walter, amolyan
istállófiú - magyarázta Elvis a rendőrségnek.
- Azonkívül valami végrendeletet is emlegetett a pofa -
emlékezett Penny.
Egy nagyon barátságos rendőrségi alkalmazott komoly
arccal mindent följegyzett, és megígérte, hogy végére
járnak a dolgoknak.
- Moosburger doktor rendelőjéből gyógyszereket
loptak el, amelyek minden valószínűség szerint itt
kötöttek ki - jutott még eszébe Elvisnek. - A tolvajt már
feljelentették.
- Ha egyáltalán ő volt a tolvaj! - tette hozzá morogva
Penny és dühös pillantást vetett Elvisre.

Romeót csak a rendőrautó és a kékfény érdekelte,

mikor a nővérét, Ivant és Elvist hazaszállították.
Egy rendőr bekísérte őket, hogy váltson néhány szót
Moosburger doktorral. Romeo közben ki-be kapcsol-
gathatta a kékfényt, sőt kétszer felbőgethette a szirénát
is.
Moosburgerné a fürdőszobába vitte Pennyt, aki
időközben már kicsit jobban lett, és meleg fürdőt ké-
szített neki. Ahogy Penny az illatosan habzó vízben
feküdt, lassan visszatért testébe az élet.
Később puha fürdőköpenyébe burkolózva ült a
nappaliban és forró teát szürcsölgetett, melyet Ivan ké-
szített neki.
Elvis odaült hozzá és a cipőjét bámulta. Hosszú, zavart
hallgatás után halkan így szólt:
- Néha... néha tényleg a falra tudnálak kenni.
- Köszönöm, én is téged - vágott vissza Penny.
- De mikor az autóval az árokba borultunk... annyira
aggódtam miattad... én... én... Gyakran csak ezekben a
pillanatokban érzi az ember, mennyire szeret valakit.
Tehát... én... érted.
Penny fölpillantott a csészéjéből és gyengéden Elvisre
mosolygott.
- Köszönöm, én is téged.
- De Tobias ettől függetlenül egy szemét alak - ra-
gaszkodott eddigi véleményéhez Elvis. - Gyógyszereket
lopott.
- Honnan tudod? - fortyant föl Penny.
- Ki más lehetett volna?
- Te, a tolvajt, aki értékes állatokat lopott, valaki látta -
jutott eszébe Pennynek.
Elvis bólintott.
- Szőke volt. Egy szőke férfi. Ez a Walter is szőke. Úgy
értem... ez csak egy feltételezés. De... nos... nincs
bizonyítékom. Felejtsd el, ez csak egy feltételezés - sza-
kította félbe Penny a gondolatmenetet.
- A rendőr még a dokinál van. Szólok neki - mondta
Elvis, fölállt és kiment.
Penny hátradőlt. Szinte egyszerre hajtották a kutyák a
térdére a fejüket. Milli és Robin mindig megérezte, ha a
gazdinak vigaszra és támogatásra volt szüksége.
 Alamuszi macska...
Két nappal később ismét megjelent ugyanaz a rendőr
Moosburgeréknál. Csöngetett a bejáratnál, és Ivan
nyitott ajtót neki. Penny épp föntről jött lefelé.
- Dolgozik itt egy bizonyos Betty Fries? - tudakolta a
rendőr.
- Igen, a nagynénjét helyettesíti, aki titkárnő - vá-
laszolta Penny.
- Most itt van?
- Igen, az íróasztalánál ül. De miért? - Penny érezte,
hogy valami nem stimmel. Nem kapott választ.
- Beszélhetek Moosburger doktorral?
- Megkérdezhetjük, hogy ki tud-e jönni egy pillanatra -
mondta Penny és bekopogott a rendelő ajtaján.
Az apja épp egy macskát oltott be, de utána szakított
egy kis időt. Mikor az előszobába lépett, beletörölte a
kezét fehér köpenyébe és meglepődve nézett a rendőrre.
- Mi járatban van nálunk újra?
- Ma házkutatást végeztünk Walter Schreier la-
kásában. Ő az, aki a nercfarmon dolgozott - jelentette a
rendőr. - Közben két állatot lefoglaltunk nála, amelyek
eltűnését az utóbbi napokban jelentették. Fennáll a
gyanú, hogy az állatok tulajdonosának adatait az ön
számítógépéből szerezték meg.
Penny szíve hevesebben vert. Úgy tűnt, a gyanúja
beigazolódik. Elvis is megjelent az összekötő ajtóban és
figyelmesen hallgatta a rendőrt.
- Ennek a Walternak sok vaj van már a füle mögött, de
azonnal vallott. Azt állítja, hogy felbujtották a rablásra,
méghozzá a barátnője, Betty Fries, aki állítólag önöknél
dolgozik. Guntar egy csomó pénzt ígért neki, ha
megszerzi a gyógyszereket, amire sürgősen szüksége
volt. Walter elmondta a barátnőjének, Bettynek, aki
nyilvánvalóan mindent megszervezett neki. Walter
ugyanis egy puhány alak, amivel megbízzák, azt meg-
teszi. Akkor is, ha végül csak baja van belőle.
Penny apja a homlokát ráncolta.
- De Sonja, a titkárnőm hozta Bettyt hozzánk, és a lány
olyan... szégyenlősnek látszott.
A rendőr kifújta a levegőt.
- Schreier úr elmondása alapján ez csak álarc lehetett.
Úgy néz ki, hogy Betty körbeszimatolt a környéken, így
akadt rá aztán a nagynénjére, aki beszélt neki önökről. És
mivel a néninek sürgősen helyettesre volt szüksége, Betty
készségesen felajánlotta a segítségét. Besurrant ide,
gyógyszereket lopott, és értékes állatok tulajdonosának a
címét szerezte meg. Walter és ő már régóta el akartak
tűnni innen, hogy egy Karib-tengeri szigeten új életet
kezdjenek. Ily módon akarták megszerezni hozzá a
szükséges „aprópénzt". Walter azt bizonygatja, hogy ő
ellenzett mindenféle görbe utat. A barátnője, Betty
hajszolta bele - számolt be a rendőr.
Moosburger doktor döbbenten csóválta a fejét.
- Soha az életben nem néztem volna ki belőle. A
nagynénjének azt hiszem, elkerekedik a szeme, ha ezt
megtudja. Jövő héten jön vissza a szabadságáról. Nos,
hogy is szól a régi mondás: Alamuszi macska nagyot
ugrik.
- Szeretném Fries kisasszonyt most mindjárt ma-
gammal vinni - magyarázta a rendőr. - Két állatot
ugyanis már eladott, és jó lenne, ha minél előbb meg-
tudnánk az új gazdájuk címét.
Penny apja némán bólintott:
- Kérem, feltűnés nélkül tegye - csak ennyit kért. Nem
akart több gondot és gonosz pletykákat emiatt. Az
utóbbi napok eseményei egyértelműen rossz hatással
voltak a forgalomra. Többeket távol tartottak a rende-
lőjétől.
- Majd én - mondta Penny. Barátságos mosollyal kérte
Bettyt, hogy jöjjön be egy pillanatra a lakásba.
 A nő mit sem sejtve követte. Megsemmisítő pillantást
vetett Pennyre, mikor észrevette, ki vár rá. Ám Pennyt ez
csöppet sem zavarta.
Elvis nagyon zavartnak tűnt.
A rendőr átadta Bettyt az egyik kollégájának, aki a ház
előtt várta. Épp el akart köszönni, mikor eszébe jutott
még valami:
- Ja, ez a Walter Schreier fura dologra kért meg
bennünket. Egy nercről van szó, egy szelíd példányról.
Állítólag megszökött, és itt adták le. A barátnője, Betty
vitte vissza neki. Megkért bennünket, hogy találjunk egy
helyet a nercnek.
Moosburger doktor fölvonta a szemöldökét.
- Amennyire tudom, az állatok nagy részét a farmon el
kellett altatni, mert valami súlyos fertőzésben
szenvedtek.
Penny most eszmélt csak, melyik nercről lehet szó.
- Ez Houdini, papi. De ő egészséges volt, ugye?
Az apja bólintott:
- Amennyire látszott, igen.
- El kell mennünk érte! - sürgette Penny.
Matthias Moosburger gondterhelten ránézett.
- Attól tartok, túl késő. Az állatok már megszabadultak
szenvedéseiktől.
Penny nyelt egyet. Houdini olyan mókás kis állat volt.
De legalább az is világossá vált, hogy őt sem Tobias vitte
magával.
 - Ööö... tehát... a nerc körül... azt hiszem, egy kis
félreértés van. Nincs a farmon, hanem Schreier úrnál
volt, a lakásában. Magunkkal hoztuk és szeretnénk itt
hagyni. Lehetséges volna? - a rendőr kérdőn nézett az
állatorvosra.
- Persze! - hangzott az azonnali válasz. - De ter-
mészetesen keresünk neki helyet az egyik állatkertben.
Nagy mozgástérre van szüksége, vízre, amiben elme-
rülhet, és helyes gondozásra.
Így történt, hogy Houdini, a nerc, másodszor is
beköltözött Moosburgerékhoz.
Este Penny hozott neki kutyaeledelt, amit a legjobban
szeretett. A kis állat épp fürdőt vett, és úgy tűnt, nagyon
jól szórakozik. Penny betette neki a tálkát a ketrecbe, és
megfigyelte, milyen élvezettel lát neki a falatozásnak. A
nerc hangosan csámcsogott.
Valahogy olyan furcsa - gondolkodott Penny -, ez a
Walter a farmon minden nap szemtanúja volt az állatok
szörnyű kínjainak, egyet közülük pedig háziállatként
tartott. Néha nem könnyű megérteni a világot.
Elvis lépett be és leguggolt Penny mellé.
- És milyen érzés diadalmaskodni? Mikor lesz a
győzelmi lakoma? - kérdezte kis keserűséggel.
Penny nem egészen értette, mire gondol.
- Ujjonganod kellene, hiszen nem volt igazam. Tobias
ártatlan, semmi köze a lopásokhoz, én pedig őt
gyanúsítottam, mert olyan furcsán viselkedett.
 - Senki sem tökéletes - hangzott Penny válasza. - A
fiúk pedig még annyira sem.
Elvis elhúzta a száját.
- Ha-ha-ha...!
- Természetesen örülök, hogy Tobias ártatlan. De te... -
Penny megakadt - ...szerinted hová mehetett? Úgy
értem, mi... mi szó szerint elüldöztük azzal, hogy alap-
talanul meggyanúsítottuk.
- Te nem. Én tartozom a gonoszok közé - dörmögte
Elvis, akinek nagyon kellemetlen volt a dolog. -
Valószínűleg kénytelen volt tovább vándorolni valahova
- feltételezte.
- Még beteg volt. Talán megint behúzódott egy
pajtába, és ott megfagyott - mondta Penny. Már a gon-
dolattól is nyomorultul érezte magát.
- Tudod, jó volna, ha az ember mindig tudná, mi a
helyes és mi a tévedés. Ha soha nem követnénk el hi-
bákat. Ha soha nem bántanánk a másikat. Olyan hülye
voltam! - Elvis fejét rázva meredt a padlóra.
Penny vigasztalásul a vállára tette a kezét:
- Én akkor is kedvellek, ha hülye vagy. És elsősorban
azért kedvellek, mert még be is vallod. - Penny
gyengéden megcsókolta a fiút. Elvis ferdén vigyorgott és
erősen magához szorította.
Robin és Milli féltékenyen közéjük furakodott. Penny
és Elvis nevetve leült a betegszoba fűtött padlójára.
Megsimogatták a kutyákat.
 - A doki eléggé padlón van, mert egyes állattulaj-
donosok féltik a kedvenceiket, és nem jönnek többet -
számolt be Elvis.
- Mindenkinek meg kell tudnia, hogy nincs semmi
veszély, és az állataik a legjobb kezekben vannak papinál
- gondolkodott hangosan Penny.
- Levelet kellene küldenünk mindenkinek - mondta
Elvis.
- Karácsonyi üdvözlőlapot - javasolta Penny.
- De hiszen te a karácsony ellen vagy - mondta
félénken Elvis.
- Hát igen, a giccses karácsony ellen, de ebben az
esetben... valami vicces képeslap kellene. Valami, ami
tetszene az állattulajdonosoknak - Penny Robin erős
testének dőlt és a pásztorkutya nyakát vakargatta.
- Ők ketten mint Télapó, az nagyon vicces lenne -
jutott eszébe az ötlet Elvisnek.
- Pontosan, ezt fogjuk tenni! - kiáltotta Penny. -
Csinálunk egy fényképet. Egy ilyen fotoautomatában. Az
a leggyorsabb, aztán sokszorosítjuk és elküldjük
mindenkinek, aki szerepel a számítógépben.
- Nagy vagy! - mondta Elvis.
- Köszönöm, tudom - válaszolta Penny, és kuncogva
hátravetette a fejét.
 A levél
Másnap az iskolában szinte madarat lehetett fogatni
Pennyvel. Kitűnően felelt matekból, és ezzel kijavította a
rosszul sikerült dolgozatot.
Milli és Robin, akik majdnem minden nap elkísérték,
az egyik oszlop mellett vártak rá az aulában. Ott
feküdtek egy takarón egész délelőtt és szundikáltak. És
mikor végre megjött a gazdijuk, mindig boldog farkcsó-
válással üdvözölték.
Ezen a napon Elvis is várt rá az iskola előtt. Fehér
télikabátjában klasszul nézett ki. Pennyt büszkeség töl-
tötte el, ahogy meglátta egy fának dőlve. Mikor odament
hozzá, a háta mögött hallotta az osztálytársnői elismerő
suttogását.
Elvis két piros Télapó-sapkát húzott ki a zsebéből és a
fehér bojtjuknál fogva meglóbálta őket Penny orra előtt:
 -Az egyik a tiéd! Most pedig gyerünk a
fotoautomatához.
Egy óra múlva ketten nagyon ki voltak merülve négyük
közül, és az nem Robin és Milli volt, hanem Elvis és
Penny.
Soha nem gondolták volna, hogy ilyen nehezen fog
menni a fényképezkedés. Az automata ötlete talán
mégsem volt megfelelő.
A fotoautomaták elsősorban útlevélkép készítésére
valók. Az ember leül egy forgószékre, egy gépi hang
megmondja, hogy magasabbra vagy alacsonyabbra állítsa
a széket, és mikor elhelyezkedett, bedobja a pénzt, és
várja, hogy négyszer villanjon. Egy perc múlva aztán
kijön egy csík az egyik nyílásból - négy fényképpel.
Penny azt akarta, hogy csak a kutyák legyenek a
képen, és Robint mellső lábaival a forgószékre állította.
Millit leültette a lábai közé. Elvis feladata az volt, hogy
Robin fejére tegye a Télapó-sapkát. Millinek még rén-
szarvasagancsot is hozott. Penny lefeküdt a földre, hogy
onnan dobja be a pénzt.
Négyszer villant, és megérkeztek a felvételek a
nyílásból. A kutyákat mutatták, amint lefelé néznek
Pennyre.
Következő próbálkozás: Penny ezúttal elhagyta a
fülkét, mielőtt elkezdődött a villogás. Robin és Milli
azonnal a lány után ugrottak, így minden kép merő
fehérség lett.
 - Most fölteszed szépen az egyik sapkát, és öledbe
veszed a kutyákat - javasolta Elvis.
Penny kelletlenül beleegyezett. Mikor végre mindenki
megfelelő helyzetben volt, Elvis bedobta az érméket.
Még a villanás előtt leesett Milli rénszarvasagancsa a
földre. Penny sapkája sem úgy állt, ahogy kellett volna,
mert Robin meghúzkodta a fehér bojtot, mely olyan
viccesen himbálódzott a gazdi orra előtt.
Penny teljesen leizzadt, mire végre egy olyan felvétel
készült, amely félig-meddig megfelelt. Egy vagyonba
került nekik ez az egész móka. Viszont Elvisz több mint
húsz csíkot tartott a kezében, több mint nyolcvan
képpel.
- És a legjobbak mind fölkerülnek a képeslapokra -
határozta el. - Fogadjunk, hogy az emberek jókat
derülnek majd.
Pennynek nem tetszett ennyire a gondolat, mert a
legtöbb képen rendkívül fura képet vágott.
- Hé, hol marad a humorérzéked? - emlékeztette Elvis.
Penny sóhajtva beleegyezett.
Ezen a napon csak a Moosburger házaspár, Penny és
Elvis volt jelen az ebédnél. A szülőknek kicsordult a
könnyük, akkorákat nevettek, mikor a fiatalok elme-
sélték a fényképezkedést és megmutatták a teméntelen
fotót.
A karácsonyi üdvözlőlap nagyszerű ötlet - dicsérte
őket Moosburger doktor. Egyikről a másikra nézett. - És
ti ketten... Mire is mennék nélkületek?
Moosburgernénak is volt egy furcsa élménye.
Egy egész rakás kis képet hozott be az előszobából,
melyeket újságokból és katalógusokból vágtak ki.
Mindegyik egy tanulókompjútert mutatott, mely a leg-
alkalmasabb a számítógéppel való megismerkedésre.
- Mindenhol ilyen cetliket találtam, ahová csak
nyúltam - mesélte. - A papírjaim között, a kabátomban, a
farmeromban, a táskámban, mindenhol.
- Romeo...! - hagyta el egyszerre a szájukat.
Moosburger doktor mosolygott.
- Valószínűleg „szerény" utalás akar lenni az idei
ajándékkívánságát illetően.
Moosburgerné kérdőn nézett Pennyre.
- Tényleg olyan nagy baj lenne, ha megkapná ezt a
számítógépet?
Penny sóhajtott:
- Mi... most az egyszer ki akartuk próbálni ajándékok
nélkül, és ez nem megy, ha kivételt teszünk.
- Igazad van - mondta Moosburgerné, és ezzel lezárta
a témát.
Ivan elmélyedve lapozgatott egy könyvben.
- Mit olvasol? - tudakolta Moosburger doktor.
- Á, semmit! - vágta rá Ivan. Mikor becsukta a könyvet,
Penny el tudta olvasni a címét: „A legjobb karácsonyi
receptek".
- Ööö... Penny, a kabátod elszakadt a balesetnél -
jutott eszébe Ivannak. - Elvittem a szabóhoz, hogy
rendesen megvarrják, és előtte kipakoltam a zsebeidet.
Ez volt benne. - Átadott Pennynek egy zacskót, melyben
pénzdarabok, egy csomag rágógumi, egy igazolvány és
egy levél volt.
- A levél! - Penny teljesen megfeledkezett róla. Több
héttel ezelőtt tette be a kabátja belső zsebébe.
Átadta az apjának és elmondta, hogy egy kórházi ápoló
hozta.
- Luitbold Löwenstein? Ki lehet az? - csodálkozott
Moosburger doktor.
Penny mindent elmesélt, ami eszébe jutott róla, de az
apja egyre a fejét rázta. Penny utasítására Robin odavitte
nekik a vezeték nélküli telefont.
Moosburger úr ugyanis úgy döntött, fölhívja a kór-
házat. Ismert ott egy orvost, aki rögtön megszerzi neki a
kért információt.
- Sajnálom, Matthias. Luitbold Löwenstein úr egy hete
meghalt - mondta részvéttel az orvos.
- Köszönöm, Klaus - Moosburger doktor letette a
kagylót és elgondolkodva nézett a levélre.
- Akkor nyisd ki - sürgették mindannyian.
- De lehet, hogy valaki meghatalmazott, és akkor
veszekednem kell a rokonokkal. Azt nem akarom! -
Penny apja ettől tartott.
Végül egy késsel óvatosan fölvágta a borítékot és
előhúzott belőle egy másik borítékot meg egy összehaj-
togatott lapot. Kihajtogatta a papírt és átfutotta a soro-
kat, melyeket kissé kusza kézírással írtak.
- És? - mindenki várakozással nézett rá.
Moosburger doktor lassan leengedte a levelet és nyelt
egyet.
Meghatódottnak tűnt és pillanatnyilag nem tudott
megszólani. Némán átadta Pennynek a levelet, aki több-
ször is a könnyeit nyelve hangosan fölolvasta:

Igen tisztelt Moosburger doktor úr!

Sajnos nem ismerem személyesen, és már nem is lesz
lehetőségem, hogy megismerjem. Csak annyit tudok, hogy
egy évvel ezelőtt meggyógyította a legjobb barátunk fekete
kandúrját. Mivel a barátaink nem állnak jól anyagilag, a
szokásosnál sokkal kisebb összeget írt a számlára. Ön
talán fel sem tudja mérni, mekkora örömöt szerzett nekik.
Ez okból kifolyólag tudom, hogy megbízhatom Önben.
A betegségem nagyon előrehaladott stádiumban van,
nincs már sok időm hátra. Hőn szeretett feleségem,
Isabell, akivel majdnem negyven éve vagyunk házasok,
megpróbálja hősiesen eltitkolni a kétségbeesését, ám én jól
ismerem. Minden vágyunk beteljesült az életünkben, csak
saját gyermekünk nem lehetett. És az erős allergiám miatt
még háziállatot sem tarthattunk.
Hőn szeretett Isabellemnek a legrosszabb a karácsony
lesz, amit ezúttal egyedül kell eltöltenie. Ezért kérem Önt,
szerezzen két háziállatot Isabellnek. Egy kutyát és egy
macskát, mert mindkettőre évek óta vágyik. Karácsonykor
vigye el neki új lakótársait, mert az ünnepet, ahogy
ismerem, Isabell otthon fogja tölteni. Ön tudja a
legjobban, mi minden kell az állatoknak. Mondja meg
Isabellnek, hogy én küldtem, hogy szeretem, és mindig
szeretni fogom, és viselje gondját az állatoknak. Tudom,
hogy segíteni fognak neki fájdalmában.
Kérem, teljesítse nekem ezt a kívánságot. Remélem,
hogy a csekk, amit mellékelek, minden kiadását fedezni
fogja. A levelet pedig, amely az Öné mellett fekszik, kérem,
adja át a feleségemnek karácsonyra.
Alázatos tisztelettel:
Luitbold Löwenstein

Mikor Penny fölpillantott, a konyhában mindenkinek

könnyes volt a szeme.
- Ezt nevezem én igaz szerelemnek - sóhajtotta
Moosburger doktor.
- De a kutya és a macska menni fog együtt? - ké-
telkedett Ivan.
Moosburgerné lazán legyintett.
- Gond nélkül, főleg, ha az állatok együtt nőnek fel.
Igaz, Löwenstein asszonynál mindent a feje tetejére
fognak állítani.
- Elvihetem hozzá az állatokat? - kérdezte Penny. -
Úgy értem, pont ez az, amit karácsonykor tenni sze-
retnék.
 - Természetesen - mondta Moosburger doktor.
- A macska nem gond. Szűk két hónapja segítettem
egy macska ellésénél, és tudom, hogy két kölyök még
gazdára vár. De a kutya...?
Erre meg Elvis tudta a választ:
- Doki, a keverékek, Poldi kölykei. Tudja, ezek a nagy
fülű kis szőrgombócok, amelyek olyanok, mint a
mosolygó plüssállatok.
- Hát persze, tegnapelőtt voltak itt oltásra.
- Igen, ők. Egy kölyök még szabad.
Moosburger doktor azonnal fölhívta a kölyökkutyák
tulajdonosát.
Egy óra múlva minden el volt rendezve.
Hogy az állatok jól megismerjék egymást,
Moosburgerék úgy döntöttek, magukhoz veszik, és a
betegszobán elszállásolják őket.
Ahogy Moosburgerné megjósolta, semmi gond nem
volt. Jobban mondva, szinte semmi. A kis vörös csíkos
macska fújt ugyan, mikor a bundás kölyökkutya meg
akarta szimatolni, de másnap már szorosan a hasához
simulva aludt.
Penny és Elvis etette, simogatta őket, játszott velük.
Ám ahányszor Penny pillantása a nerc ketrecére esett,
Tobias jutott eszébe. Mi lehet vele?
 Még három nap
Már csak három nap volt hátra karácsonyig. Már csak
négy éjszaka. Már csak négyszer kell aludni, számolták
türelmetlen várakozással a gyerekek.
Simmerné az ágyában feküdt és a plafont bámulta,
amire az ablak alatt elhaladó autók vetettek vadul
táncoló árnyékokat. Simmerné lakása a földszinten volt
és csak két szobából állt. Az egyik volt a nappali és az ő
hálószobája egyben, a másik pedig Christopheré és az
állataié.
Simmerné nem tudott aludni. Így karácsony kör-
nyékén nagy volt a bánata. Pontosan három évvel ez-
előtt, néhány nappal szenteste előtt hagyta el őket a
férje. Csak úgy. Mikor hazajött a munkából, a férje épp
csomagolt egy bőröndbe. Megtudta, hogy már hosszabb
ideje barátnője van, és most végérvényesen hozzá akar
költözni.
Simmernét ökölcsapásként sújtotta le a hír, és
Christopher számára összeomlott a világ. Nagyon sze-
rette az apját, és tettét a mai napig nem tudta megbo-
csátani. Azóta alig beszélt, és az anyja kötelességének
érezte, hogy a saját szavaival töltse ki a fia hallgatását.
A karácsony - talán éppen ezért - nem volt számukra
szép időszak. Christopher ilyenkor még kevesebbet
beszélt, mint máskor, és mindig csak egyetlen kívánságát
hajtogatta: jöjjön vissza a papa. Ám Simmer úr nem jött.
Bár azóta már elhagyta a barátnőjét is - vagy a barátnője
őt -, épp karácsonykor nagy ívben kerülte a családját.
Míg máskor általában legalább egyszer egy héten
találkozott Christopherrel, ilyenkor egyáltalán nem
jelentkezett. Az ajándékokat is postán küldte el.
A fiú szobájából kihallatszott a hörcsög hangos
csörömpölése és kattogása. Az új lakó épp éjszakai, több
órás futótréningjét végezte. Két futókereket már elnyűtt.
Simmerné áthallotta Christopher sóhajtozását. Néhány
másodperc múlva megjelent alacsony, sovány teste az
ajtóban. Lógó pizsamanadrágban, öreg mackójával a
hóna alatt állt ott, és halkan mondta:
- Félek.
A fiút karácsony előtt mindig rémálmok gyötörték.
Christophert kínozta a félelem, hogy az anyja is elhagyja.
- Akkor gyere ide hozzám - hívta Simmerné.
 Christopher mindjárt be is bújt a takarója alá. A lábai
jéghidegek voltak. Befészkelte magát az anyja mellé és
gyorsan elaludt.
Simmerné is végre megnyugodott.
Valamikor késő éjjel aztán fölébredt. Kipattantak a
szemei és először magához kellett térnie. A nyitott ajtón
keresztül reszkető fényt látott a folyosón. A következő
pillanatban megérezte a füstöt. Kiugrott az ágyból és
kirohant a szobából.
Christopher szobájában tűz volt. A függöny lángokban
állt és a tűz már átterjedt a polcokra is.
- Hannibal! - kiáltotta rémületében Christopher.
Berohant a szobájába és megragadta a nagy nyúlketrecet.
Köhögve kivonszolta a szobából. Mielőtt az anyja
visszatarthatta volna, másodszor is bement.
- Christopher, ne! - kiáltotta Simmerné.
- A hörcsög! - a ketrec közvetlenül az égő függöny
mellett állt.
A szobában sötét füstfelhő gomolygott és elnyelte a
fiút.
Simmerné hallotta a fia fuldokló köhögését, ám
hamarosan fölbukkant a hörcsögketreccel a kezében. A
folyosóra támolygott és krákogott:
- Anyu, a tűzoltókat. Gyorsan!
Bár a tűzoltók hamar kijöttek, mégis túl késő volt.
Christopher szobája szinte teljesen kiégett, és a tűz már a
nappalira is átterjedt. Mire mindent eloltottak, a lakás
már csak elszenesedett bútorokból, átázott szőnyegek-
ből, és egy ragacsos, mindent beborító fekete masszából
állt.
A szomszédokat az ágyból riasztotta ki a lárma, és
kíváncsian álldogáltak a folyosón. Néhányan hangosan
szidták Simmernét, mert szerintük az ő gondatlansága
miatt ütött ki a tűz.
A tűzoltóparancsnok elmondta, hogy mit állapítottak
meg:
A tűz az egyik szoba függönyétől indulhatott ki.
Annyira gyúlékony az anyaga, hogy egy szikra is elég
volt, hogy meggyulladjon. Nem égettek gyertyát a kö-
zelében?
Simmerné némán rázta a fejét. Christopher meg-
rángatta a köntösét, és a fülébe súgta:
- A hörcsög futókereke. Szikrákat szór. Én magam
láttam.
Simmerné hangosan megismételte a fia megfigyelését,
és a tűzoltó bólintott.
- Az lehet. Bár harminc éves tűzoltói munkám alatt
még soha nem találkoztam ilyen esettel.
Christopher a földön kuporgott és a ketrecbe bámult.
A hörcsög minden izgalom ellenére láthatóan jól
átvészelte a tűzesetet. Ismét teljes erőbedobással futott a
kerékben.
Egy kedves szomszédnő az éjszaka hátralévő részére
magához vette Simmernét és Christophert. De mi lesz
velük azután?

A Moosburger-ház hidegnek tűnt, pedig jól be volt

fűtve. Míg az utcák mindenütt díszben tündököltek és
fényárban úsztak, addig a kovácsműhelyben minden
olyan volt, mint máskor. Mint a hétköznapokon.
Semmi süteményillat.
Semmi fenyőillat.
Semmi karácsonyi díszítés.
Mégis mindenki megpróbált jó képet vágni hozzá.
Penny pedig fáradhatatlanul magyarázta a szüleinek és a
testvéreinek a stresszmentes karácsony előnyeit.
- Inkább gyere be a várószobába, és ott tarts előadást -
mondta keserűen Elvis. A karácsonyi üdvözlőlapok
nyomán ugyanis többen jöttek a rendelőbe, mint valaha.
Moosburger doktor és Elvis szinte éjjel-nappal dolgozott.
Délután Penny apja kidugta a fejét a rendelőből, és a
feleségét szólította:
- Margit, ide tudnál jönni, kérlek?
Moosburgerné hallotta a hangján, hogy sürgős do-
logról van szó. Lejött a lépcsőn és kérdőn nézett rá. A
doktor elgondolkodva vakargatta a füle tövét.
- Simmerné és a kisfia, Christopher van nálam éppen.
Szörnyű dolog történt, tegnap éjjel kiégett a lakásuk.
Nincsenek rokonaik a közelben és egy olcsó panzióba
kellett menniük.
- Arra gondoltál, hogy idevehetnénk őket magunkhoz?
- találta ki Moosburgerné a férje gondolatait.
Moosburger doktor bólintott.
- Hát persze, miért ne! Elég hely van. A kis ven-
dégszoba szabad, a fiú pedig alhat Romeónál - egyezett
bele rögtön a felesége.
- Megmondanád neki te? Nem tudom, tőlem elfo-
gadná-e a meghívást.
- Természetesen! - Moosburgerné követte a vizsgálóba,
ahol Simmerné és a fia tanácstalanul álldogált.
Moosburger doktor megkérte őket, hogy várjanak egy
kicsit, aztán egyszerűen eltűnt.
Christopher már huszadszor kérdezte Elvist, hogy az
aranyhörcsögének tényleg nincs-e semmi baja.
- A doki semmit sem tudott megállapítani. A hör-
csögnek szerencséje volt. Nagy szerencséje - bizonygatta
Elvis.
Szerencséje, ami Tobias kutyájának nem adatott meg -
gondolta Elvis.
Simmerné nem akarta elfogadni Moosburgerék
meghívását.
- Azt... azt nem tehetem önökkel. A karácsony családi
ünnep, mikor az ember nem akar idegeneket a házában!
- Ha nem zavarja, hogy a karácsony nálunk idén egy
kicsit... nos... kevésbé lesz csillogó, mint máskor, akkor
szívesen látjuk. Azt hiszem, a karácsonynak az az
értelme, hogy segítsünk egymáson és számíthassunk
egymásra, nem igaz? - Moosburgerné rámosolygott
Simmernére. Olyan volt a mosolya, mely mindenkit
melegséggel töltött el.
- Akkor hát... nagyon köszönjük! - Simmerné óriási
megkönnyebbülést érzett.
- Christopher mindjárt itt is maradhat. A hörcsögnek
úgysem szabad túl sokat a hideg levegőn tartózkodnia! -
határozta el Moosburgerné. - Gyere, odaviszlek
Romeóhoz. Örülni fog a társaságnak.
A fiúk remekül megértették egymást.
Romeo beszélt, mint a vízfolyás, Christopher pedig
áhítattal hallgatta. Csak egy óra múlva jutott ő is szóhoz:
- Te mit kértél karácsonyra? - kérdezte Romeotól.
Ezzel fájó sebet tépett föl.
Penny, aki épp a fürdőszobából jött ki, és hallotta az
utolsó mondatokat a félig nyitott ajtón keresztül, megállt
és fülelt.
Romeo fátyolos hangon ezt mondta:
- Én... én idén nem kérhetek semmit karácsonyra. A
nővérem eltörölte a karácsonyt. Te biztos egy halom
ajándékot kapsz.
Christopher hallgatott. Hosszú habozás után ezt
mondta:
- Én nem akarok ajándékot. Én csak a papámat
akarom.
- Miért, elvesztetted? - kérdezte Romeo kissé meg-
zavarodva.
Christopher halkan elmesélte, hogyan tűnt el annak
idején az apja, és hogy már hetek óta nem jelentkezett.
Penny szívből sajnálta a kisfiút.
A felnőttek gyakran nem is sejtik, mit tesznek a
gyerekükkel. Megérdemelnék, hogy saját testükön
érezzék a bánatot és a lelki kínokat.
- Penny, gyorsan! - hallotta Elvist lentről kiabálni.
Nagyon izgatottnak tűnt.
Penny a lépcsőkorláthoz szaladt és lepillantott.
- Mi van?
- Tobias miatt...! - Elvis a kezében tartotta a vezeték
nélküli telefont és izgatottan integetett vele.
- Ő van a készüléknél? - Penny Tobiasra gondolt.
- Nem, a kórház. Gyere gyorsan!
Penny szíve a torkában dobogott. Nem tudta elkép-
zelni, hogy mi történhetett. A kezei izzadtak és reszket-
tek, mikor a kagyló után nyúlt.
 Tobias története
- Halló! - Penny hangja halkan és nagyon bizony-
talanul csengett.
- A nevem Carola Press - hangzott határozottan a
vonal másik végéről.
- Ó... azt hittem...
- Főnővér vagyok a városi kórházban - jött a ma-
gyarázat. - Tobias Felder miatt telefonálok. Ismeri,
ugye...?
- Ööö... igen! - Penny nem tudta, mit válaszoljon. Azt,
hogy „ismerte", kicsit túlzásnak tartotta.
- Egy levelet találtunk a zsebében, mely önnek volt
címezve. Ön az egyetlen személy, akiben valamennyire
megbízik. Ezért kellett fölvennem önnel a kapcsolatot.
Penny érezte, hogy minden erő elhagyja a lábát.
Leroskadt a parasztládára. Elvis aggódva nézte. Penny
teljesen elsápadt. Fölkészült a legrosszabbra. A félelmei,
melyek rémálmaiban kísértették, most bebizonyosodni
látszottak. Tobias csak nem...? Nem, ezt nem akarta
továbbgondolni.
- Felder urat tíz nappal ezelőtt súlyos lehűléssel
szállították be hozzánk. Most ismét egészséges, és hol-
nap elmehetne, de nem akar. Úgy tűnik, nem tudja, hová
menjen. Mivel semmiféle adatot nem közölt a családjáról
vagy a barátairól, önhöz fordulok - magyarázta a főnővér.
Pennynek nagy kő esett le a szívéről. Mély levegőt vett,
majd ezt kérdezte:
- Én... én mit tegyek? Úgy értem... tehát, ez egy hosszú
történet.
- Nem tudna esetleg bejönni a kórházba? - javasolta a
főnővér.
Penny beleegyezett, és megígérte, hogy még aznap
este elmegy.
Carola nővér pont olyan volt, amilyennek a hangja
mutatta: erős, szigorú és rettenthetetlen. Pennyt hellyel
kínálta a nővérszobában és átadta neki a levelet. Penny
sietve kinyitotta és átfutotta a néhány sort.
Tobias szűkszavúan biztosította benne ártatlanságáról,
és megköszönte, hogy Moosburgerék magukhoz vették.
Ennyi volt.
- Én... bemehetnék hozzá? - kérdezte Penny. Nem
akarta igazán, mert félt a találkozástól és inkább elment
volna. De tudta, hogy már az utcán nagyon megbánná, és
aztán megint csak szemrehányásokat tenne magának.
- Már rég vége a látogatási időnek - magyarázta a
főnővér -, de Felder úr jelenleg egyedül van egy szobá-
ban. Kivételt teszek.
- Köszönöm! - Penny fölállt és követte Carola nővért a
folyosó végére. Ott a nővér bekopogott az egyik fehér
ajtón, kinyitotta és beszólt:
- Látogatója van, Felder úr.
Tobias a kórházi ágyban ült és egy rajzfilmet nézett a
tévében.
Meglepődött, mikor Penny belépett. Az arca kicsit
rózsásabb volt, de a ráncok a szája körül és az arcán, ha
lehet, tovább mélyültek. A szemeiben kétségbeesés és
bánat tükröződött.
Carola nővér becsukta az ajtót Penny mögött.
- Szia... - mondta Penny halkan.
- Szia... - válaszolta Tobias éppoly csöndesen. Mély
levegőt vett és határozottan így szólt: - Inkább menj el.
Hagyj békén. Egy állatorvos lánya nem ereszkedik le egy
tolvajhoz.
- Már rég tudjuk, hogy ártatlan vagy és igazságtalanul
bántunk veled - mondta gyorsan Penny. - Mindannyian
nagyon sajnáljuk. Talán meg tudsz bocsátani nekünk.
- Oké, meg van bocsátva, és most menj! - Tobias a
kezeivel hessegette el.
Ám Penny nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
Elindult az ágy felé, fogott egy széket és kérdezés nélkül
leült.
- Én mindig tudtam, hogy rendes ember vagy. A
kutyáim különben soha nem mentek volna oda hozzád.
Megvédtelek. De... de... én... tehát... neked nem lehet se-
gíteni?
Tobias összeszorította az ajkait.
- Nem. - Ez nagyon keserűen csengett.
- Miért nem? - Penny nem tágított.
- Mert...mert... én... vagyis nekem... AIDS-em van.
Penny eltátotta a száját, aztán hamar becsukta.
- Látod, legszívesebben te is elmennél most. Én
ugyanis egy időzített bomba vagyok. Mindenki retteg,
hogy megfertőzöm - bukott ki Tóbiásból.
- Én nem! - közölte határozottan Penny. - Ismerem az
AIDS-et, vagyis jobban mondva a HIV-fertőzést.
Normális kapcsolat és érintkezés útján nem terjed a
vírus. Csak akkor áll fenn a fertőzés veszélye, ha a vírus a
véráramba kerül. Ez megtörténhet nemi közösüléskor,
vagy ha nem fertőtlenített injekciós tűt használnak.
Sajnos néhány ember fertőzött vérkészítményektől be-
tegedett meg.
Az iskolában Penny biológiatanára több órán át
beszélgetett velük erről a betegségről. Elsősorban az
előítéleteket próbálta leépíteni, melyeket hamis újság-
cikkek keltettek.
Tobias megvetően fújt egyet.
 - Jól megtanultad a leckét. Gratulálok. Elmehetnél a
szüleimhez, és nekik is elmagyarázhatnád. Egy kis
faluban laknak és egész másképp gondolkodnak.
Kidobtak otthonról, és közölték, hogy jobb, ha nem is
jövök vissza.
Lassan elmondta, hogyan nőtt föl vidéken. A szülei egy
kis boltot üzemeltettek az ezer lakosú faluban. Tobias
már az iskolában kitűnt nagyon jó teljesítményével,
leérettségizett, majd elkezdte az egyetemet. A szülei
kívánságára jogot tanult. Ő maga azonban színész
szeretett volna lenni, és ezért az egyetem mellett
színiiskolába is járt. Titokban, mert a szülei semmire sem
becsülték ezt a foglalkozást.
Most már értette Penny, miért tudta olyan meggyő-
zően eljátszani Romeónak a földönkívüli szerepét.
- Volt egy motorbalesetem és kórházba kerültem.
Akkor állapították meg, hogy HIV-pozitív vagyok. Az
orvos levele, melyben tanácsokat adott, hogyan éljek a
jövőben, a szüleim címére ment, akik kíváncsiságból
fölnyitották. Szinte ugyanabban az időben tudták meg a
színiiskolát is. Ugyanis sürgősen be kellett mennem egy
megbeszélésre egy kisebb filmszerep miatt. Mivel az
iskola nem ért el a városi albérletemben, otthonra
telefonált - mesélte Tobias.
A többi már tiszta ügy. Tobias szülei minden pénzügyi
támogatást megvontak a fiuktól. Romlottnak és
züllöttnek tartották, csak teher volt számukra. A
betegséget büntetésnek tekintették. Mivel a kis faluban
féltek a rossznyelvektől, megtiltották neki, hogy haza-
menjen.
Tobias néhány héten belül az utcára került, és semmije
sem volt. Földönfutóvá lett.
- Mi értelme lenne bármit is tenni? Úgysincs semmi
esélyem. Az életemnek hamarosan vége. Nemsokára...
múlt idő leszek! - keserű és kétségbeesett tekintettel
meredt maga elé. Pennyhez fordult és az arca eltorzult.
Már nem tudta visszafojtani a könnyeit és zokogni kez-
dett: - Meg fogok halni!
- De... - Penny szörnyen tehetetlennek érezte magát. -
De... a fertőzés még messze nem jelenti azt, hogy a
betegség rögtön kitör rajtad. Annyiféle kezelés létezik
ma már - mondta.
Mostanra az is világossá vált, miért nem engedett
Tobias senkit a sebeihez. Nem akart senkit véletlenül
sem megfertőzni.
- Vagy... nálad már... ez betegség...? - Penny leg-
szívesebben lekevert volna magának egy pofont ezért a
kérdésért.
- Kérdezd meg a nővért és az orvost, ők majd meg-
mondják neked - mondta keserűen Tobias. Ekkor eszébe
jutott még valami. - Piko volt az egyetlen barátom.
Kitették a szűrét... mint nekem. És... én magamhoz vet-
tem. Az öcséd egyébként klassz kissrác.
- De... de nem mondhatsz így le az életedről - közölte
Penny.
Tobias kifújta a levegőt.
- Nem? És szerinted, mit kellene tennem? Azt hiszed,
kapok állást, ha kiderül, milyen időzített bomba ketyeg
bennem? Nincs otthonom, nincs senkim, akihez
mehetek. Nekem nincs fészkem, amibe hazarepülhetek,
mint neked. Nem születtem burokban.
- Nem akarsz hozzánk jönni? A szüleim... rendesek.
Biztosan kitalálnak valamit! - Penny Tobiasra pillantott. -
Tudjuk, hogy igazságtalanok voltunk veled. Mindenki
szeretné jóvátenni - tette hozzá gyorsan.
- De a karácsony családi ünnep. És én nem tartozom a
családodhoz! - dörmögte Tobias.
- Már van nálunk vendégségben egy hörcsög és egy
óriásnyúl. És hozzájuk tartozik egy fiú az anyjával! -
magyarázta Penny. - Ha megnyugtat, senkit sem fogsz
zavarni, és feltűnő sem leszel - Penny megpróbált
lehetőleg lazán válaszolni, mert Tobias arra reagált a
legjobban.
Majd meglátom - válaszolta még mindig kitérően a fiú.
- Innen elbocsátanak! - figyelmeztette Penny.
Tobias dacosan ismét a tévé felé fordította a fejét, és a
néma villogást nézte.
Hirtelen kinyílt az ajtó és Carola nővér lépett be rajta.
Egyfolytában csóválta a fejét, mintha nem hinne el
valamit.
Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy
kimondja a következő mondatot:
- Mivel ön, Felder úr, tíznapos itt tartózkodása alatt
végig elutasítóan viselkedett, szinte egy szót sem beszélt
velünk, és azt sem engedte, hogy segítsünk magán, most
kihallgattam. Penny volt az utolsó reményem. Én... igen,
hallgatóztam.
Tobias elvigyorodott. A szigorú főnővér úgy visel-
kedett, mint egy kislány, aki bevallja, hogy rossz fát tett a
tűzre.
- Szándékosan eteti hazugságokkal Pennyt? - kérdezte
Carola nővér sötét ábrázattal.
- Hazugságokkal? Hiszen ön nem is tud rólam semmit.
Honnan veszi, hogy hazudok?
- Onnan, hogy elvégeztük magánál a vérvizsgálatokat -
mondta a főnővér - rutinszerűen.
- És? - Penny és Tobias kérdőn nézett rá.
- Ön nem HIV-pozitív!
 Viharos karácsony
Sem Penny, sem Tobias nem hitt a fülének. Penny
kételkedett. Tobias csak kitalálta az egész történetet?
- De... a teszt... a baleset után... ez az orvos akkora
cirkuszt csinált, és elvégezte még egyszer a vizsgálatot.
De... akkor elszöktem a kórházból, mert... mert féltem -
vallotta be Tobias.
- Van bizonyos hibaszázalék. Valamit önnél való-
színűleg elrontottak. A második teszt feladata, hogy
megerősítse, vagy megcáfolja az első vizsgálat ered-
ményét. Azt nem értem, miért küldtek haza levelet, de
biztosíthatom, ön nem fertőzött! - ismételte a főnővér.
Tobias még mindig nem tudta fölfogni.
- Mikor engedik ki? - tudakolta Penny.
- Holnap délután - hangzott a válasz.
 - Eljövünk érte. Kérem, tartsa szemmel, nehogy el-
szökjön. A karácsonyt nálunk tölti! - közölte határozot-
tan Penny. Majd Tobiashoz fordulva így szólt: - Semmi
ellenkezés, megértetted? Kezembe veszem az irányítást.
Legalább is néhány napra.
- Ajaj, őrmester asszony... - adta be a derekát Tobias.
Mikor Penny elköszönt, mintha Tobiasnak kicsit
felragyogott volna az arca. A szemeiben megcsillant a
remény.
Penny hazaérve lerohanta az anyját a dolgozószo-
bában, és beszámolt neki, mi történt a kórházban.
- Tobias nálunk lehetne karácsonykor. Te... ugye
beleegyezel? - kérdezte bizonytalanul.
- Hát persze - biztosította az anyja.
- Jó, akkor valamit még el kell intéznem! - Penny
fölugrott, fogta a telefont, és visszahúzódott vele a szo-
bájába.

A december huszonnegyedike olyan téli nap volt,

amilyen a nagy könyvben meg van írva. A hó tartotta
magát az ének szövegéhez, és nagy pelyhekben hullott,
ahogy illik.
Hideg volt, de szélcsendes idő. Délben még a nap is
kibújt a hófelhők közül.
Ivan elvitte Pennyt és Elvist a Grüntal utcába, és
megállt a 23-as szám előtt.
Sárgára festett családi ház volt berácsozott ablakokkal
és kopott faajtóval, melyre ráfért volna már egy festés. A
frissen esett hóban az úttól a házig nem voltak
lábnyomok.
- Lehet, hogy nincs is itthon! - tartott tőle Penny.
- Vagy ma még esetleg nem hagyta el a házat - mondta
Elvis.
Az ajtóhoz léptek és csöngettek. Magas hangon
megszólalt a házban a csengő, de senki sem nyitott ajtót.
Penny várt egy kicsit, aztán újra megpróbálta.
Az ajtó melletti ablakban meglibbent a függöny.
- Löwenstein néni, kérem, nyissa ki! - kiáltotta Elvis.
- Hagyjanak békén! - hallatszott bentről egy női hang.
- Kérem, nyissa ki az ajtót. Valamit át kell adnunk
önnek - magyarázta Penny. Még mindig nem nyílt ki az
ajtó, erre Penny hozzátette: - A férje kérésére.
- A férjem halott! - jött bentről a zokogó válasz. Kis idő
múlva elfordult a kulcs a zárban. Egy kisírt szemű női arc
bukkant föl az ajtónyílásban. Az asszony köntöst viselt,
és ezen a napon még biztosan nem fésülködött. - Mit
jelent, hogy a férjem kérésére? - tudakolta.
- Ööö... tehát... küldött nekünk egy levelet, hogy
karácsonykor jöjjünk el önhöz, és hozzunk valamit.
Penny kinyitotta a kabátját, mely alól egy bozontos
kölyökkutya feje bukkant elő.
Löwenstein asszony elkerekedett szemekkel nézte a
kiskutyát.
- Ez még nem minden! - mondta Elvis, és elővette a
kabátjából a kismacskát.
- De... de... - Löwenstein asszony csak ennyit tudott
mondani.
- Boldog karácsonyt! - köszöntötte Penny és Elvis.
Ebben a pillanatban ők is a könnyeikkel küszködtek.
- Ők... az enyémek?
Penny bólintott.
- És ez is! - átadta Löwenstein asszonynak a lezárt
borítékot.
A kölyökkutya és a kiscica kapálózott, mert le akart
menni. Löwenstein asszony végigfutotta a sorokat, majd
hosszan nézett Pennyre és Elvisre. Nyelt egy párat, majd
halkan ezt mondta:
- Ilyen volt a férjem. Mindig gondolt rám. Mindig! -
kinyújtotta a kezeit, és Penny óvatosan beletette a
kutyakölyköt. Miután a kis állat röviden megszemlélte új
gazdiját, elkezdte nyalogatni az arcát.
Elvis még a cicát is a nő karjába tette, aztán odament
az autóhoz, hogy kivegye a kutya- és macskakosarat, a
játékokat és az eledelt.
Löwenstein asszony leült a földre az előszobába,
vakargatta és simogatta az állatokat, közben pedig a fejét
csóválta és ezt mormolta:
- Még soha nem féltem ennyire a karácsonytól, és
most... most mégis szép lesz.
Elvis rövid meghajlással átadott neki egy kis ka-
rácsonyfát, melyet gyertyákkal és kutyacsemegékkel
díszítettek föl.
Utána elbúcsúztak Löwenstein asszonytól.
- Köszönöm, nagyon köszönöm nektek! - kiáltotta
utánuk.
Ők ketten visszanéztek és integettek.
A kutyakölyök közben odapisilt a padlócsempére,
majd rávetette magát a gazdája házi papucsára.
Fél három volt, mire Penny, Ivan és Elvis hazaért. Már
alkonyodni kezdett a kovácsműhely fölött.
A tágas konyhában a Moosburger szülők, Romeo,
Simmerné, Christopher, és természetesen Tobias, a nagy
asztalnál ült. Csendben teáztak. Mikor Penny belépett
Elvisszel és Ivannal, mindenki egyszerre pillantott fel
rájuk.
- Mi... mi van? - kérdezte meglepetten Penny.
Pontosan érezte, hogy mindenki őt várta.
Az apja megvakarta a fülét és a megfelelő szavakat
kereste:
- Ööö... tehát... Penny, a következő a helyzet.
Valahogy... tehát...
Penny pontosan tudta, hogy mit akar mondani. Mióta
ma reggel fölkelt, neki is ez járt a fejében. Valami
hiányzott.
Nem volt karácsonyi hangulat. Hiányzott a titkos
papírzörgés, hiányzott a sütemények és a karácsonyfa
illata. Hiányoztak a fölháborodott üvöltések, mikor Milli
megpróbál egy-egy díszt leszakítani a karácsonyfáról, és
majdnem fölborítja.
Még a kapkodás is hiányzott.
- Igazi karácsonyt akartok, én pedig... én is azt akarok!
- vallotta be Penny. - De honnan veszünk most
karácsonyfát? És hogyan főz Ivan ünnepi vacsorát? És
egyáltalán...? - hebegett Penny. - Én... sajnálom. Nem
akartam eltörölni a karácsonyt, ahogy Romeo mondta.
Csak egyszer másképp akartam csinálni. Nem mindig
olyan egyformán és...
- Rendben is volt ez, Penny - nyugtatta meg az anyja. -
Semmi szükség rá, hogy karácsonykor teletömjük a
hasunkat, és az ajándékhegyek sem fontosak. A
legfontosabb, hogy együtt ünnepeljünk és örüljünk.
- És erre minden okunk megvan! - tette hozzá Elvis.
- Ööö... tehát... én már sejtettem, hogy ez lesz - kezdte
Ivan kissé zavartan. - Ezért... - kinyitotta a hűtő-
szekrényt, mely dugig tele volt. - Ha kapok segítséget,
akkor fél nyolckor vacsorázhatunk.
Moosburger doktor is zavart képet vágott.
- Penny, én... tehát... én sem tartottam magam a
megállapodáshoz. És... nos, az egyik páciensem kará-
csonyfa-kereskedő, és hozott nekünk egy fát. Kint van a
ház mögött.
Penny karba tette a kezét. Természetesen nem volt
megsértődve, csak úgy tett.
- Szeretne még valaki bevallani valamit? Valaki még
ajándékokat is vett?
 Sorban lendültek magasba a kezek. Végül mindenki
föltette a kezét. Hatalmas kacagásban törtek ki.
Pennynek ebben a pillanatban nem volt kedve nevetni.
Ő ugyanis tartotta magát a megállapodáshoz, és semmit
sem vásárolt. Bár nagyon viszketett a tenyere. Most itt
állt üres kézzel, és ez nagyon rossz érzés volt.
A család többi tagja kissé zavart képet vágott.
- Sajnálom - mondta Penny, és sietve elhagyta a
konyhát.
Elvis utánament és megfogta a vállát.
- Hé, ne lógasd most kérlek, az orrod. Penny... nem az
ajándékokon múlik, te magad mondtad.
- Igen, de... de... hülyeséget csináltam. Túllőttem a
célon és... - Penny mélyet sóhajtott.
- Hagyd abba az önvádaskodást! Megpróbáltál valamit
és ez a fontos. Nem veszed észre, milyen boldog
mindenki? Úgy értem, tényleg boldog. Nem azért, mert
karácsonykor úgy illik.
Penny átölelte és a fülébe súgta:
- Te egy kincs vagy! Ebben a pillanatban ugyanis
támadt egy ötlete. Bement a szobájába és munkához
látott.
A karácsonyi vacsora jobban ízlett, mint bármikor.
Mindenki segített Ivan irányítása alatt elkészíteni a sok
finomságot. A pincéből egy rejtekhelyről aztán Ivan föl-
hozott több doboz aprósüteményt, melyet titokban előre
megsütött.
 Az első emeleten megszólalt a csengő, mint Penny
gyermekkora óta minden karácsonykor. Gyertyák égtek a
karácsonyfán, melyet Romeo és Christopher díszített fel,
és csak három üveggolyót törtek el közben.
A nappalit betöltötte a gyertyák meleg fénye.
- Boldog karácsonyt! - kívánta Moosburger doktor a
családjának és az összes vendégnek.
Tobias kissé odébb állt, és Simmerné is távolságot
tartott Christopherrel a családtól. Ivan és Elvis megállt a
folyosón.
Robin és Milli a gazdája lábához simult. Robin
szemmel tartotta a hörcsög és a nyúl ketrecét, melyeket a
karácsonyfa közelében állított föl Christopher. Az ő
állatainak is jelen kellett lennie, ehhez ragaszkodott.
Penny észrevette a vendégek zavarát és valamit
odasúgott Robinnak. A berni pásztorkutyát, mielőtt
Pennyhez került, filmforgatásokra képezték ki, és sok
parancsra még most is emlékezett.
Robin engedelmesen odatrappolt Simmernéhez,
óvatosan megfogta a kardigánját és odahúzta
Moosburgerékhoz. Ugyanezt tette Tobiasszal is. Ivant és
Elvist hátulról meglökte.
Pennynek az volt az érzése, hogy egészen más így a
karácsony. Az örömszerzésnek semmi köze a megvá-
sárolt ajándékokhoz.
Közösen halkan elénekelték a „Csendes éj..." és a
„Mennyből az angyal..." kezdetű dalokat. Utána Romeót
és Christophert már nem lehetett megállítani.
Mindketten fölfedezték a nevükkel ellátott csomagokat a
fa alatt. Romeo arca fölragyogott, mikor kicsomagolta a
gyerekkompjútert. Már nem számított rá, hogy teljesül a
kívánsága.
Penny ezúttal maga készítette ajándékutalványokat
osztogatott. Romeónak megígérte, hogy egyszer elviszi
moziba. Kolumbust ingyenes tanácsadásra invitálta szív-
ügyekben, mire a bátyja a feje búbjáig elvörösödött.
A Moosburger szülők már előző nap hosszasan
elbeszélgettek Tobiasszal. Segíteni akartak neki, hogy
saját lábára álljon, és új életet kezdhessen. Tobias szíve-
sen fogadta a segítséget.
Nagy meglepetésükre valaki csöngetett, és szinte
ugyanabban a pillanatban a telefon is megszólalt.
Moosburger doktor sóhajtott:
- Ez csak munkát jelenthet.
Penny megkérte, hogy maradjon ülve és leszaladt a
földszintre. Fölvette a telefont és bemutatkozott. Először
zavart csönd volt a vonal másik végén. Valaki nehezen
lélegzett. Aztán beleszólt egy halk női hang:
- Beszélhetnék Tobiasszal?
- Természetesen, Felderné! - válaszolta nyugodtan
Penny.
Penny ugyanis titokban felkutatta Tobias szüleit, és
beszélt az anyjával. Bár még mindig nem fogadták el a
pályaválasztását, de az elmúlt évben rettenetes bűntudat
gyötörte őket és nagyon aggódtak a fiuk miatt.
- Egy pillanat! - kiáltotta Penny az ajtó felé és
fölviharzott a telefonnal. Intett Tobiasnak, hogy jöjjön ki
a nappaliból és átadta neki a kagylót. Tulajdonképpen
már nem is számított a szülők hívására, pedig meg-
ígérték.
Tobias nem értette, ki keresheti. Elvette Pennytől a
telefont és tétovázva beleszólt:
- Halló!
Néhány másodperc múlva leült a padlóra. Penny
gyorsan elment, mert Tobias sírni kezdett. Ezúttal örö-
mében és megkönnyebbülésében.
A bejárati ajtó előtt egy sovány férfi állt hosszú té-
likabátban. Nagyon idegesnek tűnt.
- Ööö... itt van... a fiam... és az anyja?
- Ha Christopherre és Simmernére gondol, akkor igen!
- válaszolta Penny.
- Ööö... vajon beszélhetnék velük?
- Jöjjön velem! - Penny bevezette a nappaliba.
Tobias még mindig a folyosón ült és az anyjával
beszélt. Mikor a férfi belépett a nappali ajtaján és
Christopher észrevette, fölugrott és a karjaiba repült.
- Papi!
Simmerné döbbenten meredt a férjére.
- Én... én nem tudtam, mi történt a lakásotokkal. Én...
én meg akartalak lepni benneteket; és akkor a
szomszédnő mesélte... és... nem mertem, mert...
Elmenjek? - hebegett-habogott a férfi.
Moosburgerné lenyomta az egyik fotelba és így szólt:
- Először is: igyon meg egy pohár puncsot, aztán majd
meglátjuk, hogyan tovább.
Tobias visszaadta Pennynek a telefont.
- Holnapután hazamegyek.
Penny bátorítóan vállon veregette.
- Köszönöm - mondta Tobias halkan. - Te mindent
keresztülviszel, amit akarsz, ugye?
- Majdnem mindent! - válaszolta Penny.
Elvis jött a másik oldalról és egy kis dobozt nyomott
Penny kezébe. Penny kibontotta a szalagot, kinyitotta a
dobozt és kivett egy szép nyakláncot belőle. Arany medál
lógott rajta, amit egyszer megcsodált az egyik
kirakatban. A hátoldalára ez volt belevésve: Fafejtől fa-
fejnek - szeretettel!
Romeo egy pillanatra fölpillantott a számítógépéből és
így szólt:
- Én... én nem hiszek sem a Télapóban, sem a
Jézuskában. De... de mégiscsak léteznek. Írtam nekik,
hogy szeretném, ha észhez térítenék a nővéremet, és
teljesült a kívánságom!
- Szörnyeteg! - nevetett Penny. És mivel ő nevetett, a
többieknek sem kellett titkolniuk derültségüket.
- Ezt nevezem én viharos karácsonynak! - mondta
Elvis.
Penny boldogan és nagyon elégedetten bólintott.
TARTALOM

Kék spagetti
Titkok
Egy rejtélyes levél
A hétezer dolláros hal
„A földönkívüli"
Sürgős műtét
Karácsony másképpen
Félelem a ketrectől
Köszönöm, Piko!
A gyanú
Ha akarjátok...
Eltűnt gyógyszerek
A menekülés
Ó, te...!
A tiltott farm
Felfoghatatlan
Lövések
Alamuszi macska...
A levél
Még három nap
Tobias története
Viharos karácsony